Amerikai Desperado 9789633040881 [PDF]

Zitiervorschau

Jon Roberts – Evan Wright AMERIKAI DESPERADO Hogyan lettem maffiakatonából kokain cowboy, és végül a kormány titkos fegyvere

Jon Roberts – Evan Wright: American Desperado: My Life – from Mafia Soldier to Cocaine Cowboy to Secret Government Asset © Jon Roberts – Evan Wright, 2011 Fordította: Garamvölgyi Andrea

Noeminek és Juliannek

Fiatal csikó volt még, amikor megvettem Desperadót. Azt hittem, megnyeri a derbit, és tisztességes hírnevet szerez nekem, hogy ne csak gengszter legyek. Tréner még nem foglalkozott vele, mégis szinte szárnyalt a pályán. Kiválóan működtek az ösztönei. Más lovakat nem kedvelt – de nem is kellett volna nekem olyan ló, amelyik társaságban érzi jól magát. Az nem hagyja el a társait. A jó ló a többiek előtt szeret nyargalni. Desperado gyilkos iramot diktált. Azért adtam neki a Desperado nevet, mert a szemébe nézve önmagamat láttam, a kíméletlen banditát. JON ROBERTS

1 2008. április, Miami EVAN WRIGHT (E. W.): A Heat-Pistons-meccs szünetében az American Airlines arénában a kommentátor arról tájékoztatja a szurkolói tömeget, hogy „egy igen különleges híresség” van közöttük. „Hölgyeim és Uraim! Ma este itt van velünk Jon Roberts, Miami első kokain cowboya!” Az óriás kivetítők ebben a pillanatban a lelátón ücsörgő Robertset mutatják. Egy jó karban lévő, 60 éves ember képe jelenik meg, aki ezüstös haját hátrafésülve hordja. Ő észre sem veszi, hogy filmezik, csak bámul maga elé, kifejezéstelen arccal. Mélyen ülő szemei teszik talán, hogy arca olyan, akár egy farkasé – igazi ragadozó arc. A körülötte lévők előkapják kamerás mobiljukat és őfelé fordítják. Roberts végre észreveszi saját arcképét a kivetítőn. Megereszt egy bánatos, „Oké, lebuktam” mosolyt. Átkarolja a mellette ülő, nyolcéves fiának, Juliannek a vállát. Julian apja vállába fúrja az arcát, de néha vigyorogva kikukucskál mögüle, amikor villannak a vakuk. Az ő apukája a legnagyobb sztár az egész stadionban. Kicsit több mint 15 évvel korábban Roberts még szökevény volt. A képe ott díszelgett az FBI körözési listáján minden postahivatalban, szerte Észak-Amerikában. Azután menekült el Miamiból, hogy az Egyesült Államok kormánya a Medellín drogkartell első számú „amerikai képviselőjének” titulálta, és több milliárd dollár értékű kokainimport bonyolításával gyanúsította meg. Roberts és maroknyi amerikai partnere valóságos drogcsempész futárszolgálatot hozott létre. Titkos reptereket használtak, tudták, hol és hogyan hallgathatják le a parti őrség vonalát, kifinomult nyomkövetőiknek köszönhetően pedig mindig tudták, merre jár a kokain, és ezzel közel egy évtizeden át tudtak keresztbe tenni a kormánynak. Roberts történetének ezt a részét – valamint az 1980-as évek Miamijában, a kokainüzletnek köszönhető fellendülés mértéktelenségéről keresztmetszetet adó, kicsapongó életmódját – dolgozta fel a 2006-ban készült, nagy sikerű dokumentumfilm, a Kokain cowboyok (Cocaine cowboys).

Roberts egészen rendkívüli bűnös életének kulcsmomentumai azonban rejtve maradtak. Arról nem szólt a film, hogyan nevelkedett a nagy hatalmú, New York-i maffiaklán szárnyai alatt, hogy milyen gyilkosságok miatt száműzték Miamiba, és arról sem, hogyan ismerkedett meg egy CIAügynökkel, amely ismeretség végül a kormánnyal kötött, titkos vádalkuhoz vezetett. És mindeközben volt egy olyan fegyvere, amely jellemzően nem sajátja a hírhedt gyilkosoknak: a sármja. Roberts egykori üzlettársa, aki még a New York-i időszakban működött együtt vele, majd ezen élmény hatására papnak állt, azt mondta: „Jon elképesztően rokonszenves ember. Öröm volt vele lenni. De a kedélyes felszín alatt egy olyan ember rejtőzik, aki borzalmas dolgokra képes. Benne ott él az abszolút jó és az abszolút gonosz. Ő egy igazi Dr. Jekyll és Mr. Hyde típusú ember.” Roberts általában szerényen, gúnyos humorral fűszerezve, és őszintén beszél magáról. Amikor első találkozásunk előtt telefonon arról egyeztettünk, mikor és hol meséli el nekem a teljes élettörténetét, figyelmeztetett: „Lehet, hogy szociopata vagyok. Időm java részében úgy éltem, hogy az emberi életet nem tekintettem értéknek. Ez volt sikereim kulcsa.” 2008 tavaszán érkeztem meg Dél-Floridába, hogy elkezdjem a könyv anyagát adó interjúfolyamot Robertsszel. Ragaszkodott hozzá, hogy hollywoodi házában szálljak meg, ahol a családjával – feleségével, Noemivel és fiával, Juliannel – élt. Azt is kikötötte, hogy ne béreljek autót, majd ő értem jön, és elvisz mindig mindenhova. „Soha többé nem akarok úgy kocsiba ülni, hogy valaki más vezet” – magyarázta. Jon New York-i akcentussal beszél, de nem az utcai kemény fiúk dialektusában. Azt a fajta urbánus New York-i angolt beszéli, amilyet, például, Michael Douglastől hallhattunk a Tőzsdecápák (Wall Street) című filmben, Gordon Gekko szerepében. Sokórányi interjú készült Jon kocsijában, miközben a régi törzshelyeit – kocsmákat, a csempészek dokkjait, gyilkosságok helyszíneit – jártuk sorra, meg-megszakítva utunkat, amikor Julianért kellett menni az iskolába, és elvittük őt a játszótérre vagy hokiedzésre.

Amikor a fia is a kocsiban ült, Jon mindig betartotta a sebességkorlátozást, és, mint bármely más szülő, az iskolai dolgairól kérdezgette a fiát. Majd amikor újra kettesben maradtunk, visszatért régi szokásaihoz. Úgy tűnt, az új típusú Cadillac csak két sebességet ismer: alsóbbrendű utakon 120 kilométerrel, autópályán meg 180-nal száguldott. Jon úgy cikázott a forgalomban, és olyan tempóban söpört ki a parkolókból, hogy mellette egy ’70-es évekbeli akciófilm autós üldözéses jelenetében éreztem magam. Bele-belenéztem a visszapillantó tükörbe, azt várva, hogy tömeges karambolt és villogó szirénák fényét látom, de Jon higgadt száguldozó, sohasem meggondolatlan. Egy parkolóhely felé tépve egy kézzel félrerántja a kormányt és betolat. Mindig orral kifelé parkol, készen arra, hogy esetleg gyorsan el kell tűnni a helyszínről. Jon háza – egy spanyol stílusban épült, modern villa – a belföldi vízi úthálózat mentén, egy tó partján áll. Mielőtt beléptünk, lecsippentett egy jázminvirágot és vázába tette a hallban. Egy New York-i barátjától tudom, hogy Jon mindig is szerette a virágokat. „A lakásában mindig állt egy tál víz, amelyben gardéniavirág úszkált.” Jon vendégszeretete nem ismer határokat. Érkezésem előtt egyik reggel épp áfonyát ettem, amikor hívott. Erre tessék, a hűtőben egy kosár friss áfonya várt. És utána bármikor mentem, mindig volt otthon áfonya. Robertséknél Jon főz. Reggelire bundás kenyeret, vacsorára tésztát és sült halat kaptam. Ha nincs kosármeccs a tévében, vagy új része kedvenc sorozatának, a „Két pasi – meg egy kicsinek” (Two and a Half Men), akkor a hosszú ebédlőasztal körül gyűlik össze a család. A terítés Noemi feladata. A feleség energikus jelenség, 30 évvel fiatalabb Jonnál. Apai ágon afrikai, anyai ágon magyar felmenőktől származik. Jon és Noemi nem sokkal azután találkoztak, hogy Noemi Amerikába érkezett. Épp Miami egyik parkjában edzett egy triatlonra. Atletikus ruganyossággal mozog, és olyan ízes, dallamos akcentussal beszél, hogy néha alig érteni, mit mond. Első közös vacsoránk előtt félrevont, és azt mondta: – Én csodálom Jont, de aznap, amikor találkoztunk, és először megérintett, szinte lebénultam, mert az ő aurája fekete. Jon nem emberi lény. Szeretem őt, de úgy élek itt, mint egy fogoly. Képtelen vagyok elhagyni őt, mert a benne élő gonosz mágnesként vonz.

Hallva felesége „vallomását”, Jon megeresztett egy nagy kacajt, és csak annyit fűzött hozzá: – Kérlek, Noemi! Ne vedd el a vendégünk étvágyát! Jon nővére, Judy, aki a közelben lakik, gyakori vacsoravendég náluk. A nővér, miután diplomát szerzett az Emerson College-ban, egy nagy New York-i cég HR-igazgatójaként dolgozott, miközben öccse a bűnözői ranglétrán lépegetett felfelé. Miután – Jon előző feleségétől – megszületett Julian, Judy Floridába költözött, hogy segítsen a gyereknevelésben. A hatvanas évei közepén járó Judy karcsú és elegáns. Vacsora közben megnyugtató hangon beszélt Juliannel, aki motyogva magyarázott valamit az iskolai munkájáról, majd ugyanilyen nyugodt hangon szólt Jonhoz is, aki letorkolta Juliant, amiért motyog: – Hadd beszéljen úgy, ahogy akar! – korholta. Jon a fejét ingatva, nagy sóhajtással kísérve adta meg magát a nővérének. Julian mosolygott. Úgy tűnt, tetszik neki, ha bosszanthatja az apját. Vacsora után a fiúk kimentek egy kicsit kosarazni a garázs elé. Amikor Julian kosárra tört, Jon megfogta, felkapta, a gyűrűhöz lendítette, Julian bedobta a labdát, aztán az apja letette. Jon büszkén mondta nekem: – A fiam egy szörnyeteg. Nálánál kétszer nagyobb srácokat ver meg. Három kutya is van a háznál. „Ők alkotják az első számú védelmi vonalat a betolakodókkal szemben” – magyarázta Jon. A legnagyobb, Shooter, egy 70 kilós, masztiff típusú harci kutya, ún. kanári-szigeteki kutya, amilyet az ország egyes részeiben tilos tartani. (Köszönhető ez annak, hogy az ilyen kutyák már nem egy esetben okoztak halálos sérüléseket, és ezzel méltán kiérdemelték rossz hírüket.) Shooter mindenhová követte Jont, és minden hirtelen mozdulatra rám morgott. – Védelmez engem – mondta Jon. – Meg ne próbáld magasra emelni a kezedet! Shooter azt nem szereti. – Mit csinálna, ha felemelném a kezem? – Ne próbáld ki! Higgy nekem, haver! Amikor bekísért a nekem kijelölt vendégszobába, történt egy kis kellemetlenség. A szőnyegen egy másfél méteres, véres, húscafatokkal, csont darabokkal teli paca éktelenkedett. Jon káromkodott egy nagyot. A szomszédja macskája volt az, amit Shooter megevett, majd kihányt.

– Kár érte! – mondta, miközben próbálta diszkréten eltüntetni a macskamaradványokat. – Szeretem a macskákat. Shooter már két környékbéli kutyát is megölt, egy pitbullt és egy csaucsaut. Legutóbb pedig egy haiti kertészt kergetett fel a fára, mert az utána füttyentett Noeminek. Napnyugtakor sétálni vitték Shootert, a szomszédok fagyos mosollyal köszöntek rájuk, majd visszavonultak a házaikba. – Sajnos, amelyik kutya kikezd Shooterrel, azt megöli. Ilyen a természete – mondta Jon. Aztán késő éjjel nekiállt, és a pincétől a padlásig kitakarította az egész házat. Judy elmondta, hogy Jon mindig is szerette a tisztaságot. A szövetségi börtönben róla készült jelentések is kiemelték, hogy „messze túlteljesítette a körlet és a konyha tisztántartására vonatkozó kötelezettségeit”. Egyik este, felmosás közben azt magyarázta, mitől lesz a padló fénye tökéletes – a módszert a börtönben tanulta. – Töltsd meg a vödröt jéggel, és amikor még majdnem teljesen fagyott, akkor tedd rá a viaszt! Ettől fog csillogni a padló. Viccesen megjegyeztem, hogy úgy takarít, mintha gyilkosság nyomait akarná eltüntetni. Hátravetett fejjel nevetett, de közben a szemét rajtam tartotta. A szeme nem nevetett. Jon ijesztő jelenség, még így 60 évesen is. Nincs egész 180 centi magas, de szűk szabású ingeket hord, amelyek kiemelik szálkás alakját és mindig barna bőrét. Néhány évvel korábban, miután kiszabadult, belekeveredett egy piti kis utcai veszekedésbe. Kihívták a rendőrséget, és Jon hirtelen ott találta magát egy rendőrautó hátsó ülésén. Kezeit hátrabilincselték, de ő kifejelte a hátsó ajtó üvegét, és megszökött. Amikor a két rendőrtiszt megpróbálta letartóztatni, Jon vakmerő módon az egyiket megütötte, mire a másik erősítést hívott, és csak egy sokkolóval tudták megfékezni. – Néha túlreagálom a dolgokat – magyarázta nekem. – De többé nem tennék ilyet. A fiam miatt. Jon kerüli, hogy Julian előtt a múltjáról beszéljen. De életének sötét oldala be-betolakszik a hétköznapokba. Egyszer a saját kocsijával küldött el engem tejért a boltba, és amikor a könyöklő alatt napszemüveget kerestem, egy töltött 45-ös pisztolyt találtam. Később megmutatta, hol van

a két hangtompítós fegyvere: lezárt műanyag zacskókban, nem messze a házától, a szomszéd telkén elásva. – Nem azt mondom, hogy ezek az én fegyvereim, de most legalább már tudod, hol találod, ha egyszer azt mondanám, szükségem van rájuk. Puszta kézzel is ki tudod ásni őket. Jonnak vannak ugyan titkai Julian előtt, de azt nem rejti véka alá, hogy milyen pozitív következményei vannak bűnöző múltjának. A hollywoodi sztárügynök, Ari Emanuel gyakran hívogatja, hogy megbeszéljék a Paramount Picturesszel és a Mark Wahlberggel kötendő szerződés részleteit. Utóbbi fogja alakítani Jont egy róla szóló filmben. Az egyik ilyen telefonhívás alkalmával Noemi azt mondta nekem: – Látod? Az emberek azért keresik Jont, mert gonosz. Emanuel és a filmsztár Mark Wahlberg tisztelik a férjem hatalmát, erejét. Gonoszságban Jon kislábujjáig sem érnek fel, pedig nagyon szeretnének. Julian pedig így büszkélkedett: – Mark Wahlberg eljön hozzánk! Apukám a kokain cowboy. Akon[1] pedig írt egy dalt apuról. És énekelni kezdte: „Stone cold killer with a pocket full of triggers, movin’ that shit by the pound, boy. Better watch out, my dad’s the Cocaine Cowboy.”[2] Pár nappal később arra léptem be a házba, hogy Akon ott ül a tévé előtt, és Juliannel videojátékozik. Jon azt állította, hogy Snoop Dogg, 50 Cent és Lil Wayne is mind „elzarándokoltak” hozzá. Julian szerint azért, mert „az apukám egy igazi gengszter”. Az interjúkat mindig reggel fél kilenckor kezdtük, azután, hogy Jon iskolába vitte a fiát. A nappaliban ültünk le, a medencére néző ablak mellett. Lenyűgözött, hogy Jon milyen pontosan emlékszik nevekre, párbeszédekre és az egyes emberekkel kapcsolatos apró részletekre is. És mivel meglehetősen hírhedt családból származik, illetve ő maga is szép bűnözői karriert futott be, életének főbb eseményeit tekintélyes méretű újságarchívum őrzi. Először, nem sokkal a 21. születésnapja után, a The New York Times hasábjain jelent meg a neve – egy gyilkossággal kapcsolatban. Úgy terveztem, hogy ebben a kötetben csakis Jon saját szavaival elmesélt élettörténete szerepel majd, de amikor a sztorik –

például az, hogy gyakran lógott együtt Jimi Hendrixszel, vagy az, amikor részletesen elmesélte, hogyan ölt meg valakit egy olyan fickóval közösen, aki később magas rangú CIA-tiszt lett – lassan már az én hiszékenységemet is kikezdték, kénytelen voltam egyéb forrásokhoz is nyúlni. Így mások elbeszélései is olvashatók itt, amelyek többnyire megerősítik, néha viszont cáfolják Jon verzióját. Jon egyenesen és egyszerűen fogalmaz. Általában egészen választékosan fejezi ki magát, de amikor felidézi a múltat, gyakran használja a kettős tagadást, és jellemzően olyan nyelvezetre vált, amely közelebb áll az utcai zsargonhoz. Mint sokan mások, Jon is úgy mesél a múltról, hogy az akciódús jeleneteknél gyakran jelen időre vált. A könyv írásakor alkalmanként megváltoztattam az elbeszélések sorrendjét és azokat rövidebbre vágtam, de soha nem adtam Jon szájába cirkalmas kifejezéseket vagy hamis mondatokat. Egyes esetekben még a helytelen nyelvtani szerkezeteket is meghagytam, hogy megőrizzem stílusának hitelességét. Mert ez az ő története. A popkultúrában a durva külsejű, de érző szívű gengszter szinte sztereotip szereplőtípussá vált. Jon azonban nem felel meg ennek a képnek. Erőszakos, ragadozó természete túlságosan is nyilvánvaló. Története lerombolja a tiszteletre méltó gengszter mítoszát, és közben alaposan megtépázza az amerikai ártatlanság idealizált képét. Jon azért lehetett sikeres bűnöző, mert mindig alaposan megfigyelte az embereket. Elbeszéléseiben hajszálpontos képet fest a korrupt politikusokról, mocskos zsarukról, bukott celebekről, bűnös CIA-ügynökökről és a dekadens uralkodó osztály többi tagjáról, akik benépesítették világát. Története végső soron nem más, mint nyugtalanító társadalmi korrajz az 1960-1990es évek Amerikájáról, egy megátalkodott bűnöző szemszögéből elmesélve. Jon biztosított arról, hogy ő nem akar moralizálni, de beszélgetései során végül mindig saját énjének erkölcsi darabkáival bíbelődött. Azzal kezdte az első interjút, hogy „Ha meg kéne neveznem, hogy mi az az egy dolog, amiről az életem szólt, azt mondanám, hogy az a gondolat, amit apám ültetett el a fejemben még gyerekkoromban: A gonosz erősebb, mint a jó. Kétséges helyzetben mindig a gonosz oldalra állj! Ezen erkölcsi tanítás szerint éltem az életem. Eszerint döntöttem a különböző helyzetekben. És bevált: a gonosz mindig megsegített. Az életem a bizonyíték arra, hogy

apámnak igaza volt. De a fiam érdekében remélem, hogy tévedett is. Nem úgy akarom nevelni őt, ahogy engem nevelt az apám. Nem tetszik, hogy a fiam miket hall rólam másoktól. Szerintem furcsa az, hogy egy Miami Heat-meccsen a kommentátor bemondja, hogy ott vagyok, és erre mindenki tapsolni kezd, mintha valami hős lennék. Vajon az emberek akkor is megtapsolnának, ha tudnák az igazat rólam? Amikor én születtem, Amerika még egy tisztességes ország volt. Akkor egy magamfajta fickót nem tapsoltak volna meg. De hallom, hogy a fiam miféle zenéket hallgat. Az csupa szemét, gagyi gengszterkedés, az énekes meg még angolul se tud rendesen. Ma ez az érték, ezért tapsolnak meg engem is. Nem érdekel, hogy mások mit csinálnak. A lényeg, hogy a fiam megtudja rólam az igazat.”

2 E. W.: Jon 1948. június 21-én született, Edie és Nat Riccobono gyermekeként. A Riccobono család – apa, anya, a kis Jon és öt évvel idősebb nővére, Judy – Bronxban, a White Plains Roadon lakott. A lakásuk előtt járt el a magasvasút. Alattuk pedig Bronx Little Italy, vagyis Kis Olaszország nevű negyede terült el, benne nápolyi pékek, hentesek és olívaolaj-kereskedők üzleteivel. Riccobonóék lakása alatt volt a Luna étterem: ez a tésztabár valódi szicíliai hangulatot árasztott, így nem csoda, hogy Francis Ford Coppola ezt választotta helyszínül A keresztapa (The Godfather) azon jelenetéhez, amelyben Al Pacino azzal érdemli ki a maffiatagságot, hogy vacsora közben megöl két embert.[3] Little Italy lakóinak többsége törvénytisztelő polgár volt, akik nem akarták, hogy közük legyen a maffiához. A Riccobono család azonban nem ehhez a kaszthoz tartozott. Jon apja és nagybátyjai – apja testvérei, Sam és Joseph – azt vallották, hogy a maffia a Mayfloweren hajózott be Amerikába. Családjuk állítólag ugyanazzal a hajóval érkezett Szicíliából New Yorkba, amelyiken Charles „Lucky” Luciano, az amerikai Cosa Nostra egyik alapító atyja is utazott. Jon előkelő maffiacsaládba született bele. A három Riccobono fivér közül Joseph volt a leghírhedtebb. Joe bácsi – ahogy Jon szólította – először 1937-ben került az újságok címlapjára, amikor is a New York-i vizsgálóbíró, Thomas Dewey vádat emelt ellene, mint a sajtó által Murder Incorporated névre keresztelt bűnözői csoport tagja ellen. Bár a Murder Incorporated javarészt zsidó tagokból állt, vezetői pedig Bugsy Siegel és Meyer Lansky voltak, szoros együttműködésben dolgozott az olasz maffiával. Joseph volt Lucky Luciano küldöttje a jiddis bandában. Az ominózus vádemelés után Joseph hét éven át bujkált. Amikor végre feladta magát a hatóságoknak, a sajtó megjegyezte, hogy ő volt „hosszú idő óta az egyik legigényesebben öltözött vádlott a bíróság színe előtt”.[4] Josephnek sikerült tisztáznia magát a vádak alól, majd pályafutását ott folytatta, ahol abbahagyta: segítette a mérnök Carlo Gambino véres hatalomátvételét azután, hogy

1946-ban az Egyesült Államok kormánya deportálta Lucianót. Gambino főtanácsadója – consigliere – volt egészen 1975-ben bekövetkezett haláláig.[5] Jon másik nagybátyja, Sam Riccobono capo, vagyis maffiafőnök és sikeres üzletember volt. Brooklynból irányította a maffia uzsoraüzleteit, ám közben egy taxivállalatot és egy fogászati laboratóriumhálózatot is működtetett, amelyek tisztességes vállalkozássá nőtték ki magukat. Jon apja, Nat volt – mindenki szerint – az erőszakos fajta. Ő volt Luciano egyik legmegbízhatóbb bérgyilkosa. Mire Jon megszületett, apja már az afroamerikai üzletekre is kiterjesztette az olasz maffia hatalmát, New Jersey-i fekete bárokból irányította az uzsoraüzleteket és vitte a „számjátékot”. Jonra mindhárman nagy hatással voltak. Joe bácsihoz hasonlóan Jonnak is kifinomult érzéke lett az öltözködéshez, jól kijött a zsidó bűnözőkkel, és ő is képes volt, rejtélyes módon, kiszabadulni a látszólag végzetes jogi csapdákból is. De örökölte Sam bácsi üzleti érzékét és apja erőszakos természetét is. Jon anyja, Edie, lengyel apától és olasz anyától született, igazi szőke, kék szemű szépség volt. A lány szülei New York ruházati negyedében, az ún. Garment Centerben találkoztak, ahol apja, Poppy Siloss[6] ruhaszabóként, anyja, Honey[7] pedig varrónőként dolgozott. Bár Honeynak voltak rokonai a maffiában,[8] ő és Poppy kemény munkával igyekezett valóra váltani az amerikai álmot. Jon anyját a New Jersey állambeli Teaneckben nevelték, abban a reményben, hogy megvédhetik őt Honey maffiakapcsolatokkal rendelkező rokonaitól. De hiába volt minden igyekezetük: Edie tizenévesen összejött Nat Riccobonóval, és megfogant Jon nővérével, Judyval. Sem Jon, sem Judy nem tudja, hogy szüleik hogyan találkoztak. JON ROBERTS (J. R.): Anyámban és apámban nem volt semmi közös. Ők voltak a Szépség és a Szörnyeteg. Anyám úgy nézett ki, mint Marilyn Monroe. Apám 20 évvel volt idősebb nála. Köpcös, kopaszodó pasas volt. A járókelők kitértek előle az utcán. Alig tudott angolul. Nem

hiszem, hogy járt volna iskolába. Neveket meg számokat le tudott írni, de ennél többre nem futotta a tudásából. Kicsi koromban egyszer megkérdeztem anyámat, mivel foglalkozik az apám, erre ő nagyon ideges lett, és csak annyit mondott: – Nem tudom. Ne faggass többé! Nálunk senki sem beszélt a maffiáról. Magam raktam össze a képet. Az iskolában hallottam, hogy a srácok olyanokat mondanak rólam, hogy az én apám „azok közül való”. A tanárok másként bántak velem, mint a többiekkel. Senki nem vont kérdőre, ha hiányoztam. Senki nem szólt rám, ha rosszalkodtam. Rájöttem, hogy az apám egy „beavatott”. A filmekben a beavatás mindig egy nagyszabású, szent rituálé. De ezek csak filmek. A valóságban az ember azért válhatott a maffia beavatott tagjává, mert sok pénzt hozott a „cégnek”. Azt mondták, egy beavatottat nem lehet megölni. Nem igaz. Ha meg akartak ölni egy beavatottat, hát megtalálták a módját. Beavatottnak lenni önbizalomnövelő dolog, amitől még jobban keres a „kitüntetett”. Csakúgy, mint bármely más szervezetnek, a maffiának is megvolt a maga kis játéka. A Burger King megválasztja a hónap dolgozóját, a maffia beavatottakat választ. Apám elsődleges feladata a New Jersey-i fekete bárok felügyelete volt. Ezekből a bárokból irányította az uzsoraügyleteket meg a „számjátékot”. A számjáték Harlemben kezdődött, még a kezdeti időkben, amikor a feketék éheztek arrafelé, és szükségük volt valami pénzkereseti lehetőségre. Aztán ez a játék mindenhol elterjedt. Íme, a szabályok: A New York-i Daily Mirror minden nap más példányszámban jelent meg. Ahhoz, hogy valaki részt vegyen a játékban, meg kellett tippelni, hogy másnap mi lesz ez a szám. A tippet, nevének kezdőbetűit és a tétet – 1 vagy 5 dollár – felírta egy cetlire. Minden bárban volt egy szivarosdoboz, amibe a cetliket gyűjtötték. Apám minden nap körbejárta a bárokat, kifizette a nyerteseket, és begyűjtötte a másnapi fogadásokat. Öt- vagy hatéves lehettem, amikor ahelyett, hogy iskolába vitt volna, elvitt magával a körútjaira. Apámnak volt egy sofőrje, Mr. Tut, aki mindig vele ment. Mr. Tut fekete fickó volt, bokszoló, de nem vitte sokra, mert valahányszor veszíteni kezdett, visszatért az utcai harchoz. Hatalmas

ember volt, óriási öklökkel, és én nagyon kedveltem, mert – ellentétben apámmal – sokat mosolygott, és boldognak tűnt. Apám szemében a feketék csak „moolie-k”[9] voltak. De ez nem azt jelenti, hogy apám előítéletes lett volna. Ő senkit sem kedvelt. Valószínűleg még önmagát sem. Nem véletlenül volt fekete sofőrje. Könnyebb volt egy fekete fickó oldalán besétálni egy fekete bárba, mert akkor a feketék nem balhéztak. Az sem volt hátrány, hogy Mr. Tut kemény fickó volt. Nem akarom megszégyeníteni az apámat, és nem is ítélem el őt, de nincsenek róla szép emlékeim. Nem volt egy felhőtlen, boldog ember. És nem volt kedves sem. Mindig egy nagy Mercuryval vagy Cadillackel járt. Elöl ült Mr. Tut, engem meg beültetett hátra. Volt, amikor iskolába vittek, és volt, amikor elvitt magával dolgozni. Mivel apám nem szólt hozzám, csak onnan tudtam, hova megyünk, hogy néztem ki az ablakon. 1955-ben egyik nap nagyon korán indultunk el otthonról. Mentünk New Jerseybe, a bárokba. Én a hátsó ülésen szundikáltam, félálomban éreztem, hogy megállt az autó. Kinéztem, és azt láttam, hogy apám és a sofőr néznek valamit előttünk. Jerseyben voltunk, városszéli, félig már tanyasias környéken jártunk. Az út egysávos hídhoz vezetett. Előttünk a hídon, orral felénk fordulva egy autó állta el az utat. Mr. Tut az ajtókilincs után nyúlt, mire apám megszólalt: – Ezt majd én elintézem. Apám kiszállt, odament a másik autóhoz. Fegyver mindig volt nála. Láttam, ahogy előveszi a derékszíja mögül, és mond valamit a kocsiban ülő férfinek. Aztán betolta a fegyver csövét az ablakon, és lelőtte a fickót. Bumm, bumm, bumm. Mr. Tut hallgatott. Néztük, ahogy apám kinyitja a kocsi ajtaját, arrébb löki a fickót, akit az előbb ölt meg, és beszáll. Letolatott a hídról. Mi áthajtottunk rajta, és apám visszaszállt hozzánk. Odafordult hozzám: – Mi történt? Láttál valamit? – Nem – feleltem. – Nem láttam semmit.

Azt hiszem, szerencsém volt, mert jól válaszoltam. Apám fürkészte még egy darabig az arcomat, úgy, mintha térképet nézne. Én pedig az ő arcát fürkésztem; úgy, mintha a jövőm térképét látnám. Féltem, de közelebb éreztem őt magamhoz, mint addig valaha. Olyasmit tett, amit nekem titokban kellett tartanom. Úgy éreztem, férfiként kezel. Úgy hiszem, az a lövés megváltoztatott. Azóta nem olyanok a reakcióim, mint egy átlagemberé. Megtanultam elnyomni az érzéseimet. Megtanultam sírás és mindenféle érzelmi reakció nélkül végignézni egy ilyen jelenetet. Akkor apám megtanított rá, hogy olyan legyek, mint egy katona: ne hagyjam, hogy az, amit látok, megérintsen, tegyem túl magam rajta. Gyerek voltam még, nem gondoltam ezt végig ilyen racionálisan, de beszivárgott a zsigereimbe. Aznap megnéztem a híradót. Azt hittem, hogy bemondják: „Fejbe lőttek egy férfit!” De hiába vártam. Nem értettem a dolgot. A filmekben mindig nagy volt a felhajtás, ha lelőttek valakit. A rendőrség nyomozott, jöttek a kihallgatások, a letartóztatások, a szalagcímek. Most láttam egy igazi gyilkosságot, és nem történt semmi. Elkezdtek érdekelni a fegyverek, szerettem volna kézbe venni egyet, hogy tudjam, milyen érzés. Volt egy nagy sárgafa szekrényünk a nappaliban. Kifigyeltem, hogy apám, amikor azt hitte, senki sem látja, elrejtett valamit a szekrény felső szegélye mögé. Felmásztam, és egy fegyvert találtam. Egy 38-as kaliberű revolvert. Emlékszem, ámulatba ejtett, ahogy kézbe vettem. Amikor apám fejbe lőtte azt a pasast, az nem csak egy kis pukkanás volt, mint a filmekben, hanem egy robbanás. Fogtam azt a kicsi fegyvert, és arra gondoltam, hogy „hihetetlen, micsoda erő van benne!” Apám azzal, hogy a szemem láttára ölt, még valamit megtanított nekem. Megmutatta, hogy ezt meg lehet úszni. Az iskolában nem ezt tanítják. Az apám tette, amit tett, és nem csukták börtönbe érte. És Isten sem büntette meg, nem vesztette el az egyik lábát, nem lett rákos. Az univerzumnak ez nem számított. Nekem viszont megmutatta, hogy, ha ügyelsz arra, hogy ne kapjanak el, akkor bármit megtehetsz. Hasznos lecke volt ez, talán a leghasznosabb egész életemben. Ettől sokkal könnyebben vettem azt a sok erőszakot, ami rám várt.

Akkortájt költöztünk át Manhattan Little Italy nevű részébe, a Mulberry Streetre, egy régi, lift nélküli társasházba. Aki nálunk járt, láthatta, mennyi sok szép holmink van. Új bútorok, két televízió, légkondicionáló. Nyilvánvaló volt, hogy mi mások vagyunk. Egyszer szőrmebundás alakok jelentek meg nálunk, fegyveres fickók hoztak drága ételeket és italokat. Ha az apámmal mentem ki az utcára, az emberek félrehúzódtak. A szüleim állandóan veszekedtek. Sosem láttam, hogy apám megütötte volna anyámat, de anya félt tőle. Nem értettem, hogyan jöhettek össze, hogy mi vonzotta anyámat. És ő sosem mondta el. A világnézetük is tökéletesen ellentétes volt. Anyám tele volt részvéttel az emberek iránt, apámba egy szikrányi együttérzés sem szorult. Az egyetlen közös az volt bennük, hogy összehoztak két gyereket, engem és a nővéremet. Judy jó kislány volt. Sosem keveredett bajba. Szeretett iskolába járni. A tévében mindig megnézte az „American Bandstandet”[10]. És bármennyire is mások voltunk, Judy mindig lojális volt hozzám. Mindegy, mit tettem, sosem vetett meg érte. JUDY: Anyánk művészlélek volt. Remekül rajzolt. Mindig vett otthonra virágokat. Az ő szülei, Honey és Poppy, tele voltak élettel. Poppynak a lengyel volt az anyanyelve, de olyan szinten megtanult angolul, hogy verseket írt, amelyeket Jonnak és nekem olvasott fel. Honey varrónő volt Claire McCardellnél[11], és csodás ruhákat készített ott nekem. Anyánk sok mindent örökölt a szüleitől. Amikor apánk nem volt otthon, előjött a fantasztikus humora. Szeretett nevetni, és szerette a zenét. Ő tanított meg zongorázni. Anyánk azon volt, hogy normális gyerekkorunk legyen. Honeyval gyakran elvittek Philadelphiába, az „American Bandstand” felvételére, hogy táncolhassak a műsorban. Anyánk rajongott a fiáért. Jon megszállottja volt a cowboyoknak, indiánoknak, minden westernfilmet megnézett a tévében. Hát anyánk vett neki cowboyszerelést, játék fegyvereket és játék figurákat. Amikor Jon beteg volt, órákig ült az ágya mellett, és cowboyosat meg indiánosat játszott azokkal a hülye kis játék figurákkal.

Jon velem mindig nagylelkű volt. Ha kapott sütit, nekem is adott, ami azért nem jellemző egy kisfiúra, akinek nővére van. Izgága kölyök volt, igazi fenegyerek, mindenhonnan leugrált, folyton rohangált. Egyszer egy párkányról ugrott le, és betört a feje. Hatalmas kapcsokkal a fején jött haza a kórházból, és még akkor is összevissza rohangált. Féltem, hogy a kapcsok majd beakadnak valamibe, és szétnyílik a koponyája. Jon imádta a sportokat, és fejből tudta az eredményeket, a sportstatisztikákat. Jó esze volt a számokhoz. Kicsit vad volt, de jószívű, mint egy átlagos kisfiú. A családi életünk azonban kicsit sem volt átlagos, inkább kétpólusú. Anyánk volt a fény, apánk a sötétség. Amikor Jon iskolás lett, megváltozott. Hisztis lett, kiabált és erőszakoskodott anyánkkal. Ő pedig tűrte, soha nem szólt rá, nem fegyelmezte. Amikor megkérdeztem, miért, azt mondta: – Nem szólhatok rá az öcsédre. Apád nem engedné. Szerintem apám nem szeretett senkit, egyszerűen csak érdekelte őt Jon. Azt hiszem, maga mellé állította, a sötét oldalra. Jon olyan kicsi volt, és máris kezdtek óriási indulatok kitörni belőle, és ez az indulat egyre csak nőtt és nőtt. J. R.: Anyám nem kérte, hogy írjam meg a leckémet, hogy rakjak rendet a szobámban, nem kért meg semmire. Többé nem szólt hozzám. Nem értettem a dolgot. Később, idősebb fejjel megértettem, hogy anyám iszonyúan félt apámtól. Én is féltem tőle. Hogyne féltem volna! Láttam, hogy megölt egy embert, csak mert az elállta az útját a hídon. Normális ember egy ilyen helyzetben rükvercbe teszi a kocsit, és visszatolat. Könnyebb fejbe lőni valakit, mint visszatolatni? Apámnak könnyebb volt. Eszem ágában nem volt felbosszantani ezt az embert. Még akkor sem ellenkeztem vele, ha olyat tett vagy mondott, aminek semmi értelme nem volt. Inkább nem szóltam semmit. De az után a gyilkosság után a kapcsolatunk szorosabbá vált. Apám és Mr. Tut egyre többször vittek magukkal a körútjaikra. Szinte alig jártam iskolába. Nyáron apám elvitt Jerseybe, a tengerpartra. A többi gyerek mind az anyjával volt ott, én meg apámmal és a barátaival – fegyveres fickókkal,

nagydarab testőrökkel –, akik egész nap csak kártyázgattak. Egyik sem 9től 5-ig dolgozott. Apám sokszor kivitt magával a lóversenypályára. Ez volt az egyetlen hely, ahol már szinte boldognak látszott. Imádta a lovakat, és mindig tuti tippjei voltak, Ő szerettette meg velem a lovakat. Évekkel később, amikor megvettem az első lovamat, rögtön apám jutott az eszembe. Ez az egyetlen jó dolog, amire rászoktatott, és ezért hálás vagyok neki. Apám nagyon szerette a fekete zenét. A fekete bárokban, ahova a munkája miatt sokat járt, nyilván csak ezt hallotta. És szerette a fekete nőket is. Ha engem is magával vitt a bárokba, amikor begyűjtötte a számjátékra kijelölt szivarosdobozokat, odaszólt Mr. Tutnak, hogy vigyázzon rám. Mr. Tut leült velem a pulthoz, kért nekem egy kólát, apám pedig eltűnt egy nővel az oldalán. Szerette a fekete zenét meg a fekete, nagyon fekete nőket. Az olaszok nem nagyon hangoztatják, de az ősidőkben feketék vándoroltak be Szicíliába. Ezért látni sok nagyon sötét bőrű olaszt. Afrikai vér is folyik az ereinkben. Apám munkájához az is hozzátartozott, hogy előkerítse azokat, akik tartoztak neki az uzsorakamattal. Apám rengeteg pénzt adott hitelbe feketéknek és fehéreknek is. És ha valaki nem fizetett időben, azt levadászta, és megverte. Akkoriban még könnyen meg lehetett találni bárkit. Egyszerűbb volt a világ. Az emberek nem tudták megtenni, hogy csak úgy összepakolnak és eltűnnek. Aki tartozott az apámnak, azt ő és Mr. Tut addig kereste, amíg meg nem találta. Kérdezősködtek a bárokban. Mindig akadt valaki, aki felnyomta a szerencsétlent. „Az a senkiházi, aki tartozik neked, itt és itt van.” Odamentünk a megadott a címre, apám pedig megverte a fickót, azután kipakolta a zsebeit. Ha volt kocsija, azt is elvette. Apámnak nagy, erős karja és hatalmas keze volt, de nem volt híve annak, hogy puszta kézzel bántson másokat. Ehhez különféle eszközöket használt. A kocsiban tartott egy baseballütőt. Néha bokszer is volt nála. Ha nem akadt más, a fegyvere markolatával ütötte az áldozatát. Nem volt híve az ökölharcnak. Apám nem verekedett, hanem vert.

Már gyerekként is értettem apám gondolatmenetét: minél gyorsabban intézed el a verést, annál kevesebb problémád lesz. Ha nekiálltok püfölni egymást, ki tudja, meddig tart a bunyó. Apám azt az elvet követte, hogy rá kell vágni a másikra valami kemény tárggyal, és a lehető leggyorsabban letudni az ügyet. Mondd el veréssel, amit akarsz, aztán lépj le! Apám arra nagyon ügyelt, hogy arcra ne üssön. Ha valakit arcon csapnak egy baseballütővel, abba bele is halhat, és akkor soha nem fog fizetni. Apám inkább maradt a kéz- és lábtörésnél. Akinek eltörik egy csontját, az aztán, mondhatom, üvölt rendesen. De nem láttam, hogy az apámat ez valaha is izgatta volna. Számára az erőszak munkaeszköz volt. Apám csinált számomra rejtélyesnek tűnő dolgokat is. Ha a fickó, aki tartozott neki, épp egy barátjával volt, amikor rátalált, akkor a barátot is alaposan eltángálta, és azt mondta neki: „Ez jár annak, aki egy olyan szemét alakkal barátkozik, aki tartozik nekem.” Én ezt nem értettem. Minek elverni az egyiket, ha a másik tartozik? De apám így „érvelt”. És ha ő ezt jó megoldásnak látta, akkor az is volt. Apám barátai és a nagybátyáim is így gondolkodtak. Számukra a saját módszerük volt a jó módszer. Ez nem is volt kérdés. Olyan ember vagyok, aki hozzá van szokva a bántalmazáshoz. Ahhoz is, hogy adja, ahhoz is, hogy kapja. Meglőttek, csontomat törték és kínoztak is már egy párszor. Egyszer Mexikóban a korrupt zsaruk bikázó kábelt tettek a golyóimra, és megcsapattak árammal. Az nem volt egy jó nap. De az erőszak és a fájdalom nem riaszt meg. Feldühít. Bánt. És arra kényszerít, hogy a problémára koncentráljak, és kiderítsem, miért bántanak engem. De egy normális ember, ha eltöröd a csontjait, vagy végignézeted vele, ahogy eltöröd a barátja csontjait, vagy megégeted a bőrét öngyújtóval, az nagyon megrémül, és követni fogja az utasításaidat. Ezt abból tanultam meg, ahogy az apám használta a fájdalmat és a félelmet. Belém nevelte, hogy ha valami rosszat teszel, azt csináld erélyesen, és hamarabb végzel. Sokkal hamarabb. Apám soha nem szavakkal mondta el, hogy mi a hitvallása. Szerettem volna, ha többet beszélget velem, de hiába. Figyelnem kellett őt. Magamba szívtam mindent, amit láttam, anélkül, hogy átgondoltam vagy értettem volna. De amit láttam, azt az agyam elraktározta, és ettől megváltozott az,

ahogy a világot szemléltem. A játszótéren én azt láttam, hogy a gyerekek kis köröket rajzolnak a homokba, két fickó pedig verekszik. Apám világában a kis körök nem is látszottak. Kilencévesen még nem tudtam megfogalmazni, hogy mire tanított apám. De ahogy nagyobb lettem, világossá vált, hogy mi apám filozófiája: a gonosz erősebb, mint a jó. A gyilkolás, a bántalmazás, a megfélemlítés hatalmat ad a kezünkbe, általa uralni tudjuk a helyzeteket és az embereket. Ha problémád van, válaszd a leggonoszabb megoldást, és azt a lehető legerőszakosabb módon vidd véghez! Így kerülhetsz ki győztesen az ügyből. A gonosz útja az erősek útja, mert a gonosz erősebb, mint a jó. Hát, sajnos, ezt tanította nekem az apám. Most, hogy nekem is van egy fiam, látom, hogy amit tőlem lát és hall, az megragad az agyában. És a gondolkodása más-más irányba fejlődhet, attól függően, hogy mit lát és hall. Az én fejemet a gonosz erejével tömték tele. Nem mondom, hogy mindennel egyetértettem, amit apámtól láttam. Egyszer elmentünk az egyik bárba, ahol apám kölcsönt adott egy szerencsétlennek, akinek nem volt állása. A fickó a pénzt italra kérte, de ezt apám letojta. Amikor viszont nem tudott fizetni, apám azt mondta neki: – Akkor menj, és lopj valahonnan pénzt! És a fickó lopott. Hát ezzel foglalkozott az apám: elvette a szegények pénzét, akiknek más szegényektől kellett lopniuk, hogy kifizessék őt. Mifelé üzlet ez? Apám egyszer egy jerseyi barkácsbolt tulajdonosának adott kölcsönt. Amikor az nem tudott fizetni, apám elvette a boltját. De nem folytatta az üzletet, hanem csinált egy végkiárusítást. Odament az embereivel, és kipakolt mindent: csavarokat, kalapácsokat, fűrészeket, még a pénztárgépet is eladta. „Vegyék, vigyék!” Amennyi pénzt a vevők hajlandóak voltak megadni egy-egy áruért, azt az apám elfogadta, és zsebre tette. Így ért véget a barkácsbolt története. Kiárulta, majd felégette. Ismertem srácokat, akiknek az apja szintén bolttulajdonos volt, és szép házban laktak. Néztem apámat, és azt gondoltam: „Hé, apu! Miért nem inkább barkácsboltot vezetsz? Az igazi üzlet!” Nem ítélem el az apámat, nem is nézem le. Jól tudta ő, hogy a gonosz erősebb, mint a jó, de ha megnézzük, mire ment a tudásával, látni, hogy azért nem volt olyan okos. A vállalkozását szegényekre alapozta. Azokkal

meg nem lehet valami sokra vinni. Én azt vallom, aki bankrabló akar lenni, az ne csak ügyes legyen, az rabolja ki a lehető legnagyobb bankot is. Tízéves voltam, amikor apám adott anyámnak egy 1957-es Ford Thunderbird kabriót. Anyám nagyon örült neki. Láttam rajta, hogy apámat utálta, de az ajándékait mindig elfogadta. Ezzel a puccos autóval kitűntünk a szomszédaink közül. Én meg azt gondoltam, magasabb szintre léptünk. Természetesen, nyugodtan kint hagyhattuk az autót az utcán, lehajtott tetővel és benne a kulccsal, senki egy ujjal se nyúlt hozzá. Büszke voltam rá, hogy a mi családunk ilyen különleges. Azután, hogy apám hazahozta a Thunderbirdöt, különös dolog történt. Apám és Mr. Tut elvittek a Madison Square Gardenbe egy bokszmeccsre, ahol egy csapat riporter lepte meg apámat. Mindenféle kérdéseket kiabáltak, és fotóztak. Kiüldözték apámat az arénából. Addig még nem láttam olyat, hogy apám elfutott volna valaki elől. Pár nappal később apám furcsa dolgot tett. Azt mondta, beszélni akar velem. Nem emlékeztem, hogy korábban valaha is közvetlenül hozzám szólt volna, leszámítva azt az esetet ott a hídon. Nagyon izgultam, amikor hármasban kimentünk a kocsihoz. Beszálltunk, és egy ideig csak autókáztunk. Aztán az apám odafordult hozzám, és azt mondta: – A zsaruk el fognak vinni engem, és jó ideig nem jövök vissza. Tényleg jöttek a zsaruk. Kettő öltönyben volt, a többi egyenruhában. Anyám engedte be őket. Apám a konyhában várt rájuk. Amikor beléptek, felállt, nem mondott semmit. Az egész nagyon békésen zajlott. Apám azt vallotta, hogy bár a zsaruk ellenünk dolgoznak, csak a munkájukat végzik. Ha elkapnak, hát elkapnak. Anyám csendben nézte végig, ahogy apámat elvezetik. Nálunk egyébként sem beszélt senki túl sokat, amikor apám is ott volt. Ez aznap sem volt másként. Ahogy apám kilépett az ajtón, visszanézett rám, és annyit mondott: – Elmentem.

3 J. R.: 1959-ben apámat visszatoloncolták Szicíliába. Évekkel később tudtam meg, mi történt. Amikor a kormány 1946-ban deportálta Lucky Lucianót, valamennyi maffiacsalád fejét, egy Albert Anastasia nevű ember vette át a hatalmat. 1957-ben Carlo Gambino, apám és nagybátyáim főnöke, úgy döntött, hogy leváltja Anastasiát. Albert Anastasia a Park Sheraton Hotel[12] borbély szalonjába járt hajat vágatni. Egyik reggel[13] besétált néhány fickó, és lelőtték, ott, a borbély székében ülve. Így aztán Gambino lett a nagyfőnök, mindenek ura. Nem tudom, hogy a családomnak köze volt-e Anastasia kiiktatásához, de ezek után Joe bácsit előléptették, ő lett Gambino consiglieréje, vagyis tanácsadója. Biztos, hogy apámat is előléptették. Talán a Thunderbirdöt is azért vette anyámnak, hogy ezt megünnepelje. Gambino azonban elkövetett egy nagy hibát. Néhány héttel a hatalomátvétel után találkozóra hívta az ország vezető gengsztereit. New York állam északi részén, egy farmon gyűltek össze, Apalachinben. A találkozó kudarcba fulladt, mert egy kíváncsiskodó rendőr meglátta a farmon azt a sok puccos maffiaautót, és csapatával rajtaütött a bűnözőkön. [14] Több tucat maffiafőnököt sikerült elkapni, többek között Joe bácsit és apámat is. A Riccobono név naponta szerepelt az újságok címlapján.[15] Hát ezért vették üldözőbe apámat a riporterek a Madison Square Gardenben. Joe bácsi „az apalachini ötök” fejeként vált hírhedtté. Ezek a maffiafőnökök voltak azok, akiket ugyan letartóztattak, de ők nem tettek vallomást arról, hogy mit kerestek ott.[16] Joe bácsinak jogában állt megtagadni a vallomástételt, és harcolt is ezen jogáért, ügyét egészen a szövetségi fellebbviteli bíróságig vitte, és nyert.[17] Apámnak másfajta gondja akadt a letartóztatása után. Míg Joe bácsi amerikai állampolgár volt, apám csak illegális bevándorló. Minden hivatalos irata hamisítvány volt, a bérleti szerződéseket, az autók adásvételi szerződéseit álnéven kötötte.[18] Anyámmal még csak nem is voltak törvényes házasok. A

zsaruk előbb elengedték, de később úgy döntöttek, hogy kitoloncolnak minden illegális bevándorlót, aki kapcsolatban állt a maffiával.[19] Apám beavatott volt. Általában a beavatott fia is beavatott lesz. De amikor apámat deportálták, a hatalma semmivé lett. A családom révén én igazi kis herceg voltam a maffiában, de amikor elment, fattyú lettem. Ezt otthon rögtön észrevettem. Ahogy apám eltűnt, anyám rám szállt. Azok után, hogy évekig hozzám se szólt, most folyton a sarkamban volt, és nyaggatott. – Ugye nem akarsz olyan lenni, mint az apád?! Tessék iskolába menni! Ha feleseltem, azt mondta: – Olyan vagy, mint az apád! Épp olyan rossz! Ma már tudom, hogy anyám csak megpróbált „jó útra téríteni”. De ehhez már túl késő volt. Már olyan voltam, mint az apám. Éreztem ezt legbelül. Anyámat biztosan azokra a hibáira emlékeztettem, amelyeket elkövetett, amíg apámmal volt. Néhány hónappal azután, hogy apámat deportálták, anyám repülőre tett, és elküldött Palermóba. Ez 1960-ban történt, amikor a tengerentúli utazások nem voltak épp mindennaposak. Tizenkét évesen egyedül repültem. Anyám azt akarta, hogy az apámmal éljek, neveljen fel ő, és neki többé már ne legyen gondja velem. Számomra Szicíliába utazni olyan volt, mintha visszarepültem volna a kőkorba. Ott nem volt se kosárlabda, se baseball, se tévé. Hiányoztak a kedvenc tévéműsoraim, a Sea Hunt (Tengeri vadászat) és a Bonanza. Apám ide-oda rángatott magával, de semmit nem értettem abból, ami történik. Csak azt láttam, hogy vén maffiózók dominóznak meg kávézgatnak. Egy szót sem beszéltem olaszul. Nem voltak ott korombeli gyerekek. Utáltam Olaszországot. Annyira szenvedtem, hogy még apám is megszánt. Pár hét után visszaküldött anyámhoz, és többé nem hallottam felőle. Sosem szerettem úgy az apámat, ahogy normál esetben egy gyerek szereti a szüleit. Tiszteltem, mert féltem tőle. Szeretetet azonban nem éreztem iránta. Szerintem apám nem is volt képes a szeretetre. Ezt onnan tudom, hogy felnőtt koromra épp olyan lettem, mint ő. Nem szerettem senkit.

Amikor hazajöttem, anyámmal a nagyszüleimhez, Honeyhoz és Poppyhoz költöztünk a New Jersey állambeli Teaneckbe. Akkor laktam először kertes házban. Olyan volt nekem az a ház, mint valami palota. De évekkel később, amikor visszamentem, hihetetlenül kicsinek láttam. Keskeny, egyemeletes ház volt, sok pici szobával – szardíniásdoboz, sok kicsi szardíniásdobozra osztva. A nővéremmel, Judyval együtt összesen öten laktunk ott. De ez nem panasz, jó volt ott lakni. Abban a házban az egyetlen problémaforrás én voltam. Beírattak egy helyi iskolába. Akkor már évek óta nem jártam rendesen iskolába. Teljesen máshogy gondolkodtam, mint a többi gyerek. Nevetséges, hogy az órákon mit tanítottak. Van az a történet George Washingtonról, amikor kivágta a cseresznyefát, és bevallotta, mert nem tudott hazudni. Tiszta röhej! Ha meghallom ezt a baromságot, mindig röhögnöm kell. Az utcabeli srácokkal ugyan összebarátkoztam, de nem tudtam jól kijönni velük. Egyik nap kosaraztunk a szomszéd sráccal, az apja csinált neki egy gyűrűt a garázs fölé. Egyszer csak behúztam egyet neki. Little Italyben nem volt nagy ügy, ha verekedtél a barátaiddal. Teaneckben ezt súlyos támadásnak vették. A gyerek szülei átjöttek hozzánk. Mindenki üvöltözött. – Ez a fiú a szomszédod! Az ember nem üti meg a szomszédját! A szomszédok szerint azért voltam ilyen zűrös, mert nem volt apám. Az egyik környékbeli fickó megsajnált, és bevett a baseballcsapatba. Firemen, vagyis Tűzoltók volt a nevünk, mert a tűzoltóság volt a szponzorunk. A mi csapatunk csupa hátrányos helyzetű, zűrös gyerekből állt. Egyszer a „normális” kölykök elleni meccsen verekedés tört ki. Kezdetben én benne se voltam, de nincs az az isten, hogy én kihagyjak egy bunyót. Fogtam egy ütőt, és lóbálni kezdtem. A többiek puszta kézzel harcoltak. Én ütőt lóbáltam. Az egyik apuka megpróbálta elvenni tőlem. Pofán vágtam. Erre az összes „rendes” apuka üldözőbe vett. Végül leterítettek egy ütővel. Kórházba juttattak. Eltörték a karomat. És a csapatból is ki lettem rúgva. De azért csináltam olyat is, amit a normális gyerekek: néztem a „Bonanza” című műsort a tv-ben. Azért a műsorért mindenki odavolt.

Imádtam a westernt. Revolverhős akartam lenni. Ez végre egy olyan dolog volt, amiben olyan voltam, mint a többi amerikai. De aztán elképedve hallgattam, miket mondanak mások a „Bonanzáról”. Az egyik tanár is szóba hozta a műsort az órán. Azt magyarázta, hogy a Cartwright család[20] képviselte a jófajta amerikai értékrendszert, mert ők a törvény és az igazság oldalán álltak. Én ezt máshogy láttam. Az én szememben Cartwrighték a hatalom birtokosai voltak, akik arra használták a befolyásukat, hogy megszerezzék maguknak az összes földet a Ponderosa ranchon. Több ezer holdat. Ne mondják már, hogy az igazságos, ha egyetlen családnak jut ennyi föld! Ha néhány csóró odatévedt az ekhós szekerével a ranch területére, Cartwrighték kilovagoltak, és a fegyvereikkel hadonászva zavarták el őket. A seriff is a zsebükben volt. Akit Cartwrighték nem csíptek, az börtönbe került. Tárgyalás meg minden nélkül. Az én szememben a Cartwright család olyan volt, mint apám meg a nagybátyáim a maffiában. Értettek az erőszakhoz. Mivel az újságok tele voltak a családomról szóló cikkekkel, a Riccobono név igen rosszul csengett. Anyám azt mondta, nevet kell változtassak. A Jon Pernell Roberts nevet választottam, Pernell Roberts után, aki a legidősebb fiút játszotta a „Bonanzában”. Ő volt a kedvencem, mert feketében járt. A kalapja, a mellénye, a pisztolytartó öve mind fekete volt. A családban ő volt a törvény legfőbb ura. Olyan volt, amilyen én is lenni szerettem volna. Felnőtt koromban én is szerezni akartam magamnak egy saját ranchot. JUDY: Amikor Teaneckbe költöztünk, a családunkban történt sok rosszal úgy küzdöttem meg, hogy belevetettem magam a tanulásba és a társadalmi életbe. Jó voltam, és úgy csináltam, mintha minden rendben lenne, így próbáltam felejteni. Jon ennek épp az ellenkezőjét tette. Apám elmondhatatlanul gonosz ember volt, de mégiscsak ő volt Jon apja, és Jon elvesztette őt. Ez fájt neki. Verekedett az iskolában. Veszekedett anyánkkal. Még kisfiú volt, de máris dühös volt a világra. Egyedül a nagyapánk, Poppy tudott rá jó hatással lenni. Poppy csodálatos ember volt, és Jon szerette őt.

J. R.: Nem szerettem Poppyt. Nem szerettem én senkit. De kedveltem Poppyt. Poppy igazi lengyel fickó maradt. Nem ivott, és dolgozott, mint egy állat. Igyekezett engem rendesen nevelni. Neki a világon minden költői volt. Még a szarról is tudott úgy beszélni, mint az ég szépségéről. Tökéletes ellentéte volt apámnak. Én furcsának találtam. Nem rossznak, csak furcsának. Poppy szeretett horgászni, és ez a szenvedélye átragadt rám is: a víz szeretete. Sokat segített, amikor csempészkedtem. Hétvégente elmentünk Bronxba, és felszálltunk egy halászhajóra. Már hajnali fél hatkor ott kellett lennünk a kikötőben, hogy Poppynak jó helye legyen a hajón. Én úgy gondoltam, ha halat akarsz fogni, halat fogsz fogni, mindegy hova ülsz. De Poppy így csinálta. A jerseyi partok felé mentünk, ha lepényhalat vagy kékhalat akartunk fogni, vagy fel északra, a connecticuti hideg vizek felé vettük az irányt, ha feketehalra és makrélára vágytunk. Útban kifelé mindig pókereztünk a hajón. De ezek nem olyan partik voltak, mint amilyet apám játszott a barátaival, ahol több száz dollár volt a tét, és a fegyvereiket kitették az asztalra. Poppy és barátai néhány dolláros tétekben játszottak. Egyszer Poppy nyert, mire egy fickó csalónak nevezte. Poppy erre nem mondott semmit. Nem állt ki magáért. Felfordult a gyomrom attól, ahogy az az alak Poppyval bánt. És hihetetlen volt, hogy Poppy milyen gyengének mutatkozott. Tizenkét éves voltam, de odamentem ahhoz a fickóhoz, és azt mondtam neki: „Azt hiszed, csalt? Micsoda szarházi vagy!” Az arcába köptem, erre ő megütött. Ott volt a hajón egy haverom, egy kamasz srác, aki kedvelte Poppyt. Mikor meglátta, hogy nekem behúztak, nekiállt püfölni a fickót. Én felkaptam egy horgonyt, és lóbálni kezdtem. Elszabadult a pokol. Amikor hazaértünk, Poppy nem szólt hozzám. Ő soha nem emelte fel a hangját. A haragját hallgatással fejezte ki. Nem értettem őt. Gyenge volt, én csak próbáltam megvédeni. Megint elvitt horgászni, én pedig elértem, hogy kitiltsanak minket a hajóról. A hajón a férfiaknak volt egy játékuk. Mindenki bedobott egy

dollárt, és aki a legnagyobb halat fogta, azé lett a pénz. Emlékszem, ahogy egyik reggel néztem ezeket a pacákokat, és arra gondoltam, hogy el fogom szedni a pénzüket. 52 dollár gyűlt össze aznap. Fogtam egy halat. Nagy volt, de volt ott több ugyanakkora hal is. Ezért fogtam pár süllyesztőónt, megtömtem velük a halamat, és így kihoztam győztesnek. Megkaptam az 52 dolláromat, a halat pedig a vödörbe dobtam. Poppy büszke volt rám. Odaszólt a matróznak: – Filézd ki ezt a halat, mert ma este ezt vacsorázzuk a nagyanyjával! Én erre már nem is figyeltem. Megkaptam a pénzt. Örültem. De aztán jött a matróz, és közölte: – A mindenit, ki kell zárnunk az unokádat a versenyből! Jon csalt. Poppy a vállamra tette a kezét, és rám szólt: – Add vissza a pénzt! A szemébe néztem: – Szart se adok vissza! Az a pénz az enyém. Tudtam, hogy úgyse csinál semmit. Akkor is meghátrált, amikor pókerezés után csalónak nevezték. Biztosra mentem, hogy nem fog szembeszállni velem. Saját zsebből fizette ki az összeget. Azok után, hogy láttam, Poppy milyen gyenge, nem volt, ami megállítson. Ha elloptam egy gyerek ebédpénzét, és azzal állítottam haza, Poppy megkérdezte, honnan van a pénz. – Kurvára semmi közöd hozzá! – feleltem. Tudtam, hogyan kezeljem. A teanecki Thomas Jefferson általános és középiskolába jártam. Ha nem volt kedvem bemenni, betelefonáltam és bombariadót csináltam. De végül valami idióta felnyomott. A rendőrök elvittek engem és anyámat a tűzoltóságra, hogy ott kioktassanak arról, hogy a tettemnek milyen következményei vannak. Az egyikük azt mondta: – Miattad ezeknek a tűzoltóknak fel kell cuccolniuk a tűzoltókocsira, és ki kell szállniuk az iskolához. Miért legyen lelkiismeret-furdalásom azért, mert a tűzoltóknak fel kell szállniuk a tűzoltókocsira? Nem ez a dolguk? Szerintem zseniális voltam.

Tizenhárom éves koromra kiszőrösödtem. Borotválkozni kezdtem. Ettől idősebbnek látszottam. Idősebbnek is éreztem magam. Idősebb srácokkal kosaraztam a városi sportpályán. Akkor még azt gondoltam, profi kosaras leszek. Nem voltam magas, de gyors az igen. Szerettem nálam nagyobbak ellen játszani, és legyőzni őket. Az egyik gimis srácot, akivel együtt kosaraztam, Ivor Swensonnak[21] hívták. Svéd lehetett vagy német, több mint 180 centi magas volt. A gimi focicsapatának és kosárcsapatának is ő volt a sztárja. Mindegy milyen hideg volt, mindig póló nélkül játszott, mert szerette mutogatni az izmait. Mindig kikaptam tőle. De fejlődtem, egyszer végre legyőztem. Láttam a szemében, hogy bosszantja, hogy egy kis kölyök le tudta nyomni, én meg direkt húztam az agyát, és az arcába nevettem. Dühbe gurult, és behúzott nekem. Egy ütés elég volt, és máris eleredt az orrom vére. Néztem, ahogy a vér a kezemre fojt, és bedühödtem. Ivor azt hitte, elég nagydarab ahhoz, hogy megússza a bunyót. Lényegében igaza volt. Nem féltem megverekedni vele, bárkivel megverekedtem volna, de esélytelen volt, hogy legyőzzem. Volt vagy 80 kiló, én meg talán 45. Máshogy kellett érvényt szereznem az akaratomnak. Miután megütött, bocsánatkérő hangon azzal fordultam hozzá: – Ivor, nézd, talán nem ment a játék, játsszunk még egyet! Belement. A bunkója nem rázott kezet velem, de az most nem számított. Volt egy tervem. Teaneck környékén élt néhány idősebb olasz srác, akikkel kezdtem összebarátkozni. Rossz arcok voltak, én meg fegyvert kértem tőlük, azt mondtam, szeretnék ráijeszteni valakire. Ők meg viccesnek találták, hogy segítenek egy nyolcadikosnak fegyverhez jutni, hát adtak. Pár nappal később találkoztam Ivorral a pályán. A pisztoly, egy törülközőbe csavarva, ott volt nálam. – Mehet a játék? – kérdeztem tőle. Fagyos hangulatú meccs volt, de nem bántam. Ivor készült levenni a pólóját, hogy megmutassa, milyen nagydarab, és amikor épp a fejét húzta át rajta, lábon lőttem. Nem volt ám olyan könnyű, mint amilyen könnyűnek tűnt, amikor apám megölte azt a fickót a hídon. Alig egy

méterre álltam tőle, és kilőttem pár töltényt, mire egyáltalán eltaláltam Ivort. Összevissza ugrált a pólóval a fején, és üvöltözött, miközben én tüzeltem. Olyan volt, mint egy jelenet az egyik cowboyos filmből, ahol ugyanígy lövöldözve táncoltatják meg a fickót. A nagy fehér óriás végre eldőlt. Kúszott-mászott, a póló még mindig rá volt szorulva a fejére. Észrevettem egy piros foltot a melegítőjén ott, ahol eltaláltam a lábát. Egyik lábammal a hátára léptem, és megmondtam neki, hogy újra lőni fogok, ha nem marad nyugton. Néztem, ahogy a vérfolt egyre nőtt. Az iskolában látott természetfilm jutott róla eszembe, amelyik azt mutatta, hogyan nyílik ki egy virág. Gyönyörű volt. Ivor remegett és sírt a lábam alatt. Bevallom, felajzott, hogy szenvedni láttam. Szerettem volna mondani neki valamit. Végre beugrott, mit mondjak. Mintha csak egy filmből idéztem volna, azt mondtam: – Lássuk, így mennyire tudsz kosarazni, te kis köcsög! Fejbe rúgtam, majd ott hagytam, a fegyvert pedig a csatornába dobtam. Este hazamentem, bekapcsoltam a tévét, és ennyi volt. Senki nem jött utánam. Sosem emeltek vádat ellenem. Semmi sem történt.[22] Semmit sem éreztem. Meglepett, hogy meglőttem Ivort. Nem voltam biztos benne, hogy megteszem. Ezzel magamnak bizonyítottam. Nem volt többé apám. De férfi lettem. Apám bennem élt tovább.

4 J. R.: Anyám munkába állt a Revlonnál. Járta a New York-i üzleteket és termékbemutatókat tartott. Azt mondta nekem: – Ígérem, jó életed lesz. Úgy próbált javítani az életünkön, hogy gazdag férfiakkal járt. Egy ideig a Revlon egyik főnökének a barátnője is volt. Aztán jött az a másik férfi. Arnold Goldfingernek hívták, mint a fickót abban a James Bond-filmben, a Goldfingerben. Rengeteg pénze volt. Új típusú Cadillacet vezetett, és egy hatalmas házban élt West Englewoodban, a Teaneckkel szomszédos gazdag környéken. Anyám megütötte a főnyereményt. JUDY: Anyánk 1961-ben házasodott össze Arnold Goldfingerrel, aki nagyon gazdag ember volt, saját rádiócsőgyártó cége volt. Anyám hitt benne, hogy ha jobb életünk lesz, az majd segít Jonon. Sajnos, ez a házasság nem volt jó hatással az öcsémre. Jon úgy érezte, anyánk elárulta őt. J. R.: Sosem tetszett, hogy anyám azzal a fickóval van. Megváltozott. Hirtelen „szentember” lett. Amikor apám aggatott rá bundát, tett alá szép autót, sosem tiltakozott. Most meg apám volt a gonosz, Arnold Goldfinger pedig a mi megváltónk. Azt mondta nekem anyám: – Arnold lesz az apád. Van egy gyára, ami egyszer majd a tiéd lesz. Amikor először találkoztam Goldfingerrel, azt mondta nekem, hogy nem kéne olyanná váljak, amilyen az apám volt. Szent ég, hogy utáltam! Azzal szedte meg magát, hogy egy olyan speciális rádiócsövet gyártott, amilyet a hadsereg használt a radarokban. Anyám elvitt a gyárba, ő pedig megmutatta, mennyi sok ember dolgozik neki. Anyám egyre azt hajtogatta: – Látod, milyen okos? Legyél olyan, mint ő! Ránéztem Goldfingerre, és annyit mondtam: – Ki a faszt érdekel a pénzed?

Mindenki nyalt neki. Azt akartam, hogy tudja, soha nem fogom megkedvelni. Ő ugyanígy volt velem. Amikor anyám elmondta neki, mennyire imádom a Harlem Globetrotters csapatát, felajánlotta, hogy vesz nekem jegyeket a meccsre. De nem ám, csak úgy. Cserébe ezerszer le kellett írnom, hogy „Kérem, Mr. Goldfinger, hadd mehessek el megnézni a Harlem Globetrotterst!” Leírtam, mert imádtam a Harlem Globetrotterst. De ettől csak még jobban gyűlöltem őt. JUDY: Elnézést, hogy ezt mondom, de ha Jonról volt szó, a nevelőapánk egy pöcs volt. Annyi volt a pénze, mint a pelyva. Egy villában élt. Amikor beköltöztünk, saját szobát kaptam. És Jonnak hol kellett aludnia? Egy raktárszobában, a földszinten, ahol a kutyákat tartották. J. R.: Amikor a kutyák közé kerültem, már tudtam, hogy anyám szó szerint a kutyák elé vetett. Onnantól kezdve nem érdekelt az anyám, nem érdekelt senki. Nem szóltam anyámhoz. Rá se néztem többé. Néhány héttel azután, hogy beköltöztünk a nagy házba, anyám és Arnold nászútra ment Európába. Judy addigra leérettségizett, volt egy fiúja, így őt se sokat láttam. Egyedül voltam a házban a két mostohanővéremmel: Barbara, az idősebbik 19 éves volt. Őt bízták meg, hogy vigyázzon rám. Egy bankban dolgozott, és fiatal kora ellenére már ő is olyan volt, mint egy tipikus, harcias zsidó csaj. A főszabály az volt, hogy lent kell maradnom a földszinten a „kutyaólban”. Egyetlen jó dolog volt abban, hogy West Englewoodba költöztünk: megismertem egy lányt. Ott lakott az utcában, Nancynek hívták. Abban a korban voltam, amikor az emberben tombolnak a hormonok. A szőke Nancy, aki igazi rossz kislányként imádta a rock and rollt, pár évvel idősebb volt nálam. Doktorbácsisat játszott velem. Hagyta, hogy megfogjam a cicijét, a fenekét. Megmutatta, hogyan szeret csókolózni. Egyik nap is épp ezt csináltuk, amikor hirtelen azt éreztem, hogy forog velem a világ. A gatyám nedves lett. Nem tudtam, mi történt, de jó érzés

volt. Pedig csak a kezét használta, de én már ebből sejtettem, hogy a lányok nagyon jó érzéseket tudnak okozni egy férfinek. Ezek után már más szemmel néztem a lányokra, akik, most már tudtam, fél kézzel képesek egy másik világba repíteni. Továbbra is azokkal az idősebb haverokkal lógtam, akik a fegyvert adták. Ezek a srácok 17-18 évesek voltak. Éjszakánként átjártak sörözni hozzám, a kutyaólba. Egyik este azt mondta valamelyik: – Hé! Kössük el a mostohaapád kocsiját, és menjünk el Manhattanbe! A mostohaapámnak egy 1961-es kék Cadillacje volt. Gyönyörű autó. Míg anyámmal Európában utazgattak, a kocsikulcsot a mostohanővérem, Barbara őrizte. Megvártam, amíg elaludt, és kicsentem a táskájából. A haverok odakint vártak. Beültem a volán mögé. – Nem is tudsz vezetni! – szóltak rám. – De gyorsan tanulok – válaszoltam. Évekig kocsikáztam apámmal és Mr. Tuttal. Nincs a vezetésben semmi nehézség. Mire észbe kaptam, már az országúton voltunk, hajtottam fel a Manhattanbe vezető George Washington hídra. A haverok csak röhögtek: – Jobb, ha hazafelé majd mi vezetünk, mert ma este kegyetlenül be fogunk rúgatni. Csak 13 éves voltam. De a haverok ismertek egy lebujt az East Side-on, a Blue & Gold Tavernt,[23] ahol a csapost ez nem érdekelte. Bementem, odaültem a pulthoz, ő meg csak annyit kérdezett: – Kell egy sör, kölyök? Nem bírtam a piát, két-három sör teljesen kiütött. Órákkal később a mostohaapám Cadillacjének hátsó ülésén tértem magamhoz. Az egyik haver ült a volánnál. A 4-es út vezetett haza. Annyira részeg voltam, hogy kinéztem, és azt hittem, a 44-es úton megyünk. Duplán láttam. Kiabálni kezdtem, hogy ez az én kocsim, én akarok vezetni. Erre a haver félreállt: – Vezesd a kurva kocsidat! Már majdnem hazaértem, de amikor befordultam az utcába, felhajtottam a járdára, és nekimentem egy telefonpóznának. A pózna eltört, és eldőlt keresztbe. Röhögve kászálódtunk ki a kocsiból. Másnap reggel arra ébredtem a kutyaólban, hogy Barbara rázogat: – Összetörted az apám kocsiját!

– Hagyjál már, 13 vagyok, azt se tudom, hogy kell beindítani a kocsit. Valaki biztos ellopta. Próbáltam visszaaludni. Aztán meghallottam, ahogy a mostohanővérem a szüleinket hívja Európában. Berohantam, kikaptam a kagylót a kezéből, és összetörtem. Próbált lebirkózni, de fellöktem. Ettől egy kis félelem szökött a szemébe. Megmondtam a ribancnak, mi a helyzet: – A szülőket békén hagyod a nászútjukonl Te hagytad, hogy ellopják a kocsit. Te vagy a seggfej. Te csináltatod meg. Hetek óta abban a hitben élt, hogy ő a főnök, én meg csak egy kutya vagyok a raktárszobában. Ennek véget vetettem. Kifizette a kocsi javíttatását és a pózna helyreállításának költségeit. Mire anyám és a mostohaapám hazajött Európából, a kocsi szebb volt, mint új korában. Pár napja már otthon voltak, mikor anyám bejött hozzám, és azt mondta: – Holnap kórházba megyek. Megműtenek. Nem feleltem. Még mindig nem szóltam hozzá. JUDY: Anyánk teherbe esett, de úgy döntött, nem tartja meg Arnold Goldfinger gyerekét. Akkoriban az orvosok azt mondták, méheltávolítást végeznek, de ez csak eufemizmus volt. Anyánk befeküdt a manhattani Fifth and Flower kórházba, és elvégezték rajta az abortuszt. J. R.: Másnap, ahogy anyám bement a kórházba, a mostohaapám közölte: – Anyád beteg. Komplikációk léptek fel. Hashártyagyulladást, vérmérgezést és lebenyes tüdőgyulladást kapott. Be akart vinni hozzá a kórházba. Kizárt volt, hogy én ezzel az alakkal látogassam meg az anyámat. A teanecki olasz barátaim között volt egy srác, Jack Buccino, aki felajánlotta, hogy elvisz. Jacknek egy piros Ford Fairlane kabriója volt. Soha nem felejtem el azt a kocsit. Szép nap volt, amikor áthajtottunk a folyó felett, és bementünk a városba. Útközben különös gondolatom támadt, csodás gondolatom. A nővérem elmondta, hogy igazából miért is ment anyánk kórházba. Én meg arra gondoltam, hogy talán azért vetette el a gyereket, mert már nem akar

együtt lenni a mostohaapánkkal. El akarja hagyni. Azt gondoltam, hogy ezzel a látogatásommal mindent megváltoztathatok, hogy megint beszélünk majd egymással, és minden más lesz, nem csúszok tovább a lejtőn, amin megindultam. Normális gyerek leszek. A nővér bekísért anyámhoz, de én nem ismertem rá. Mindenhonnan csövek lógtak ki belőle. Az arca beesett volt, a gyógyszerektől pedig teljesen kába. Meg se próbáltam szólni hozzá. Elmentem inni Jackkel, és kiütöttem magam pár sörrel. Másnap a mostohaapám azzal fogadott, hogy jó híre van. – Anyád állapota sokat javult, egyre jobban van. Csak azt nem tudtam, és ezt a mostohaapám se tudta, hogy a súlyosan beteg emberek néha még utoljára megpróbálnak küzdeni az életükért. Ez történt anyámmal is. Mindenki azt hitte, hogy jobban van. Másnap meghalt. Anyám halálát sokáig nem hevertem ki. Az utolsó emlékem róla az, hogy egy nő fekszik egy kórházi ágyon, csövek lógnak ki belőle, és én nem tudok beszélni vele. A mai napig ez a kép jelenik meg a lelki szemeim előtt, ha rá gondolok. JUDY: Jon nem sírt, amikor anyánk meghalt. Természetellenesen reagált. A gyász helyett gyűlölettel telt meg. Sok rosszat el lehet mondani a mostohaapánkról, de szerette anyánkat. A halála után a hamvait elvitte Firenzébe, és ott temette el. Ez volt a kedvenc városa a nászútjuk alatt, és a férje azzal fejezte ki odaadását, hogy még egyszer, utoljára elvitte oda. Velünk viszont szörnyen rosszul bánt. Anyánk ékszereit a saját lányainak adta. A fényképeket kidobta. Kifizettette velem a zongorát, amit még anyámtól kaptam kiskoromban. Az egyetlen ruhadarab, amit megtartottam anyámtól, a szövetkabátja volt. Piros és fekete volt, elöl végig hatalmas gombokkal. Ez a kabát volt az anyám: élénk, merész, élettel teli. Nem hiszem, hogy Jon ismerte ezt az arcát. Anyánk imádta Jont, de a fia ezt észre se vette. És anyánk meghalt, mielőtt Jon ezt megtudhatta volna.

J. R.: Egyedül a nővérem borult ki anyánk halála miatt. Belebolondult a zongorába. Ez volt az egyetlen kötelék közte és anyánk között. Évtizedeken át mindenhová magával cipelte azt a rohadt zongorát. Judy teljesen megváltozott anyánk halála után. Pár évvel később már nem nehezteltem az anyámra. Rájöttem, hogy olyan okok álltak a döntései mögött, amelyeket én gyerekként nem érthettem. Már nem gyűlölöm őt. Hálás vagyok neki. Ő adott életet nekem. Ma már sajnálom, hogy soha nem mondtam: „Anyu! Szeretlek.” De ez a megvilágosodás csak évekkel később jött el. Amikor anyám meghalt, az megerősítette azt, amilyen voltam. A halála erősebbé tett. Többé nem érdekelt semmi. Az volt a filozófiám, hogy a világ bekaphatja.

5 J. R.: Mindkét nagybátyám érdeklődni kezdett utánam. Apám családjában a brooklyni Sam bácsi volt az egyetlen, akinek volt szíve. Fiatalabb volt apámnál, és nekem valahogy sokkal „amerikaiabbnak” tűnt. Eljött Jerseybe, hogy meglátogasson, és még egy körre is elvitt a kocsiján. Elmeséltem neki, milyen bajba keveredtem a suliban. Ezen jót nevetett, és azt mondta, ne is törődjek vele. Akkoriban azt kívántam, bárcsak ő lenne az apám, de aztán elment, és fél évig nem is láttam. Joe bácsi, apám bátyja, a kopasz fejével meg a horgas orrával úgy nézett ki, mint egy madár, ami képes lenne felfalni egy embert. Anyám halála után autót küldött értem, ami elvitt az olasz negyed egyik éttermébe. A körülötte lévő asztaloknál mind a testőrei ültek. Ő nem nevetett, nem mosolygott, kicsit sem volt olyan, mint Sam. De bármennyire is különböztek a nagybátyáim, mégis ugyanazt mondták nekem: maradjak a mostohaapámmal, mert az csak a javamra válhat, ha egy gazdag ember házában növök fel. Anyám halála után a mostohaapám egyre csak ivott. Egy roncs lett. És bár teljesen tönkretette magát, ráadásul utáltuk egymást, mégis megengedte, hogy nála maradjak. Próbált szabályokat felállítani. Ilyeneket mondott: – Holnap iskola, korán gyere haza! Átjöttek az idősebb haverjaim, hátrébb állítottuk az órákat a házban, aztán leléptünk. Hajnal kettőkor részegen, betépve kerültem haza. A mostohaapám előbotorkált, hogy üvöltözzön velem egy sort. Én meg csak rámutattam az átállított órára, és annyit mondtam: – Baszd meg, korán hazajöttem! A mostohaapám kirúgott a házából. A nagyszüleim nem bírtak velem. A nővérem férjhez ment, és elköltözött egy másik államba. Így kerültem a hackensacki fiúotthonba. Az ottlétem alatt még jobban összebarátkoztam azokkal az idősebb srácokkal, akikkel együtt lógtam. Ivor, akit meglőttem a kosárpályán, azért

nem árult be soha, mert félt ezektől a srácoktól.[24] Ők voltak a legrosszabb kölykök Teaneckben. Úgy hívták magukat: a Számkivetettek (Outcasts), de soha nem voltak igazi banda. Megmaradtak egy csapat fiúnak, akik együtt lógtak. Ők lettek az én testvéreim. Nem ők tettek azzá, aki voltam, de sok őrültség ragadt rám tőlük. Édes istenem, micsoda társaság volt az! Dühöngő őrültek voltak! Ott volt például Frank Messina[25]. Az apja igazi, 180 kilós maffiózó volt. Saját autósiskolát üzemeltetett. A kocsijában – eredetileg – mind a két oldalon volt kormánykerék, de Messina olyan kövér volt, hogy be kellett horpasztani a műszerfalat, és hátrébb tolni a kormányt, hogy beférjen. A fia, Frank kistermetű srác volt, és teljesen őrült: köpenyt hordott, mert vámpírnak képzelte magát. Pár év múlva Frank már rövidre vágott csövű vadászpuskával mászkált, így a köpeny igazán kapóra jött. A Számkivetettek közé tartozott Rocco Ciofani[26] is. Rocco kemény kölyök volt, nagyon kemény. Apja tisztességes, olasz munkásember volt, egy karosszérialakatos műhelyt vezetett. Amikor megszöktem az otthonból, a műhelyükben aludtam, amíg Mr. Ciofani ki nem dobott. Tudta, hogy csak a baj van velünk. Rocco alacsony srác volt, képzett bunyós, aki odavolt a vadászpuskájáért. Nem minden számkivetett volt olasz származású. Bernie Levine[27] kövér, elkényeztetett zsidó kölyök volt, azon a környéken élt, ahol a mostohaapám. A Számkivetettek mindig Bernie-ék pincéjében gyűltek össze, mert nála volt mindenféle drog: fű, speed, heroin. Páran közülünk nála kezdték el lőni magukat. Én is rengeteget drogoztam, de sosem szoktam rá a tűs cuccokra. Bernie később fontos szereplője lett az életemnek. Az 1970-es évek elején San Franciscóba költözött, és nyitott egy lemezstúdiót, ahol olyan bandák készítették a lemezeiket, mint a Grateful Dead. Akkor én már Miamiban éltem, és Bernie felbérelt, hogy szállítsak kokaint a zenészeinek San Franciscóba. Így indult a karrierem a kokainbizniszben. Egy számkivetett segítségével. Ezek a srácok végigkísérték az egész életemet. Jack Buccino, a srác, aki bevitt anyámhoz a kórházba a halála előtt, szintén közénk tartozott. Nála pecóztam azután, hogy Mr. Ciofani kitett a

műhelyéből. Fura család volt az övék! Jack anyja műkedvelő bárénekesnő volt, az apja meg hamis alumíniumburkolatokat árult. Azt képzelte magáról, hogy jóképű pasas, és úgy öltözködött, mint Dick Clark az „American Bandstandből”. Idióta szülei hatására Jack azt tervezte, hogy színész és énekes lesz. Ez volt élete nagy álma. Mrs. Buccino tipikus olasz mamma volt, aki agyonbabusgatta az ő kicsikéjét, és hagyta, hogy egy fantáziavilágban éljen. Jack több bandában is énekelt, és folyton arról beszélt, hogy filmekben fog szerepelni, de valójában csak egy drogos tolvaj volt, aki sosem költözött el a szülői házból. Amikor még iskolás voltam, az összes számkivetett felettem járt. Tetszett nekik, hogy bárki ellen kiálltam bunyózni. Akkor még néha bejártam a suliba. Ilyenkor odajöttek, és kerestek nekem ellenfeleket. Megálltak a játszótérnél, rámutattak egy nagydarab fiúra, és azt mondták: – Menj, vágd pofán, és mondd meg neki, hogy találkoztok a pályán, a kispadnál! Ez volt a verekedések helyszíne. Nekimentem a kipécézett srácnak, és ha vesztésre álltam, beszálltak a többiek is, és péppé verték. Járt a sulimba egy fekete srác, akinek két keresztneve volt – Herbert Peter[28]. Tisztára őrült volt, rossz gyerek, mint én. Párszor megbukott, így sokkal fejlettebb, izmosabb volt nálam. Elhatároztam, hogy megverem. Hogy én legyek a suli „királya”. Erre még a Számkivetettek is azt mondták, túl messzire megyek – és igazuk volt. Herbert Pétertől olyan verést kaptam, hogy azt a mai napig nem felejtettem el. Elkalapált, megtaposott, a szart is kiverte belőlem. A Számkivetettek ezúttal nem avatkoztak közbe. Csak nézték, és szakadtak a röhögéstől. Azután, hogy szétverettem magam, a Számkivetettek megtanítottak rendesen verekedni. A legnagyobb közülük Dominic Fiore[29] volt, a maga több mint 180 centijével. Ő lett a mesterem. A házuk pincéjében voltak az edzések. Félretoltuk a bútorokat, és ő meg a többi számkivetett jól megvertek.

Dominic abban hitt, hogy meg kell tanulni elviselni az ütéseket ahhoz, hogy adni is tudj. Herbert Peter ugyan már megvert egyszer, de Dominic úgy gondolta, rám fér még a verés. Mert meg kell tanulni elviselni a fájdalmat, hogy bunyó alatt ne gömbölyödj össze, és ne is fuss el miatta. Dominic és a többi számkivetett vert engem puszta kézzel, biliárddákóval, övvel, széklábbal. Aztán megtanították, hogyan lehet ezeket az eszközöket jól használni. Vagy ezerszer láttam apámat baseballütővel verekedni, de Dominic volt az, aki megtanította, hogyan használjam. Mindennek megvan a maga művészete. Azt hiszed, csak fogjuk az ütőt és elkezdjük lóbálni? Hát, haver, ez nem így megy. Ha adnának egy ütőt nekem meg egy átlagembernek, kiderülne, ki mit kezd vele. Verekedésnél nem szabad összevissza kalimpálni az ütővel. Én mindig lefelé, a lábamnál tartom az ütőt, úgy közelítem meg az ellenfelet. Így van, hogy észre se veszi. Aztán ha odaértem, felemelem az ütőt, két kézzel megmarkolom, és térdmagasságban meglendítem. Mindegy milyen erővel találom el a térd környékét, az ellenfél földre kerül. Mindegy milyen nagydarab. Egy ilyen ütés Supermant is földre vinné, és ha már padlót fogott, onnantól az enyém. Fontos, hogy ezután rögtön újra meg kell markolni az ütőt. Az erősebbik kezünk legyen alul, közel az ütő végéhez, a gyengébbik kezünk pedig felette. Tartsuk lefelé az ütőt, mintha gyógynövényeket aprítanánk egy mozsárban, és pumpáljunk fel-le, így verjük a földön fekvő embert! Koncentráljunk a térdre, a könyökre és a kézfejre! Így biztos, hogy nem fog elfutni. Ezután jöhetnek a bordák meg a golyói, ízlés szerint. Ha ütő van a kezünkben, királyok vagyunk. Ha nincs nálunk ütő, csináljon bármit is a másik fickó, mi koncentráljunk a gyenge pontjaira! Vegyük le a lábáról: rúgjuk ki alóla a térdét! Vakítsuk meg: nyúljunk bele a szemébe, vagy az ujjunkkal, vagy valami éles tárggyal, mondjuk egy törött üveggel! Támadjuk a lábszárát! Az nagyon érzékeny terület, komoly fájdalmat lehet ott okozni. A sípcsont a test legerősebb csontja, de az elülső éle nagyon lágy, arra kell rátaposni. És, bár azt mondom, érzékeny a sípcsont elülső része, én mégis ezt vetem be, ha valakit tökön akarok rúgni, mert erősebben tudok vele ütni, mint lábfejjel, és az nekem nem fáj, ha a puha golyókat rúgom meg vele. A

sípcsonttal meg lehet repeszteni a heréket. Bunyó közben mindig keressük az alkalmat a másik szemének, térdének és sípcsontjának a támadására! És történjék bármi, mindig rúgjuk tökön a másikat! Használjuk ki a gravitációt! Lefelé üssünk, ne felfelé! Én ha bunyózok, mindig lefelé ütök, és ha van nálam kés, mindig lefelé szúrok. Sohasem felfelé vagy egyenesen. Mindig lefelé.[30] Dominic tanított meg mindenre, amit a verekedésről tudni kell. Petey Gallione volt az utolsó számkivetett, akit megismertem, de életre szóló barátságot kötöttünk. Petey olyan volt, mint egy két lábon járó tégla. 175 centi magas, 86 kiló. Később félprofi futballista lett, de folyton börtönbe került, és ez derékba törte a karrierjét.[31] Egy bulin találkoztunk West Englewoodban. Az egyik gazdag kölyök mindig bulit szervezett, ha a szülei elutaztak. Népszerű sportoló volt a srác, így a bulikon mindig ott tolongtak a menő arcok a betűs dzsekijükben, menő kocsikban, szép csajokkal az oldalukon. Én megjelentem ott a számkivetett barátaimmal, mire a házigazda kijött elénk, és közölte, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek nála. Jack Buccino mindig szeretett tréfálni. Most is formában volt: – Állj ki bunyózni a barátunkkal, Peteyvel! Ha nyersz, elmegyünk. De ha Petey lever téged, maradunk. Nem tudtam, ki az a Petey. Aztán megláttam egy két lábon járó téglát előkacsázni a sötétből. Ő volt Petey. 17 vagy 18 éves lehetett akkor, és nem beszélt. Később megtudtam, hogy már akkor keményen tolta a cuccot. Naponta 15 üveg ópiumos köhögéscsillapítót ivott meg. Ez volt az ő titkos fegyvere. Nem tudtak neki fájdalmat okozni, hiszen rendszeresen telenyomta magát fájdalomcsillapítóval. Odaállt Petey a házigazda elé, kezet ráztak, mint az úriemberek párbaj előtt. Köröztek kicsit, eleresztettek pár pofont. De egy bunyóhoz idő kell. Petey elunta magát. Hirtelen tökön rúgta a srácot, leütötte, és kivonszolta az utcára. Tisztára begőzölt. Fölébe keveredett, és fojtogatni kezdte. Ez már nem verekedés volt. Meg akarta ölni.

A lányok sikoltozni kezdtek, a fiúk megpróbálták leállítani Peteyt. De Petey olyan volt, mint Frankenstein szörnye a filmben. Egy vasvillákkal felfegyverkezett tömeg sem tudta volna megállítani. Végül valaki kocsiba ült, és nekiment Peteynek. Így mentették meg a barátjukat. Számomra Petey gyönyörű volt. Ő volt a legőrültebb a Számkivetettek között. De mivel komolyan érdekelte a foci, még suliba járt, hogy játszhasson a gimi csapatában. Elkezdtem lejárni gyúrni vele a sulija edzőtermébe, bár még csak nyolcadikos vagy kilencedikes voltam. Akkor a középiskolák is alakítottak ún. diákszövetségeket, hogy a gyerekeket távol tartsák az utcai bandáktól. Ezek a szövetségek többnyire olyan menő srácokból álltak, akik lenézték a magunkfajtát, akinek nem volt családja, vagy akinek az apja illegális dolgokban utazott. Ezek a szövetségbeli srácok együtt jártak le az edzőterembe, és folyton lefoglalták a gépeket. Úgy csináltak, mintha az övék lenne a hely. Egy nap egyikük odamormogott nekem valamit az orra alatt. Én számon kértem őt is, meg a barátait is, erre elkezdtek vihogni, mint egy csapat lány. Másnap fegyverrel mentem le. Amikor hozzám szóltak, elővettem a pisztolyt, és belelőttem párat a plafonba. Nem akartam én bántani senkit, de ők ezt nem tudták. Bumm, bumm, bumm! A padlóra vetették magukat. Eszméletlen volt! Amikor elmeséltem a Számkivetetteknek, mit tettem, senki nem mondta azt, hogy „Rosszat csináltál.” Csak nevettek. Olyanok voltunk, mint egy veszett kutyafalka, amelyik az utcákon kóborol. A józan ész futva menekült előlünk. Nem tudom, mitől fordultunk ki így önmagunkból, de mind őrültek voltunk. PETER „PETEY” GALLIONE: Jon vad gyerek volt. Alig látszott ki a földből, amikor megismertem, de bármikor előkapta a fegyverét, és lövöldözni kezdett, mint egy cowboy valami westernfilmben. Próbáltam rájönni, mitől voltunk ennyire őrültek. Jon elvesztette a szüleit. Olasz családját, az apját és a nagybátyjait jól ismerték az utcán, Jon mégis egyedül volt. Érthető, hogy mitől gőzölt be, de csak egy bizonyos pontig. Mind túlmentünk a normál rosszaság határán. Teaneck számunkra ideális hely volt. Voltak ott elitnegyedek, középosztálybeli környékek és a szegénynegyedek. Kiegyensúlyozott volt

a helyzet. Én a Windsor Roadon túl, a sínek rossz oldalán születtem. A családom szegény volt, de azért nem éheztünk, vagy ilyesmi. Az iskolák nívósak voltak. Nem lett volna törvényszerű, hogy az legyen belőlünk, ami lett. Ha visszagondolok arra, hogy vajon mi taszított minket a mélybe, mindig arra jutok, hogy a drogok. Az 1960-as évek elején beáramlottak az országba a drogok, és mi mind szétszívtuk az agyunkat. A drogok turbózták fel bennünk a hülyeséget. A drogok mindenkiben ledöntötték az erőszakkal és a bűnözéssel szembeni gátakat. A drogok miatt mertünk fegyvert venni a kezünkbe, és nem törődni a következményekkel. A Számkivetettek között voltak olyanok, akiknek a szülei benne voltak a maffiában. De ebbe mi nem akartunk beszállni. Apáink generációjának maffiózói olyanok voltak a szemünkben, mint az IBM alkalmazottai. Mi nem akartunk főnököket a nyakunkba. A magunk urai akartunk lenni. A Számkivetettek egy olyan banda volt, amely a szervezett bandák ellen szerveződött. Az tartott össze minket, hogy utáltuk a társadalmat. J. R.: Az 1960-as években az emberek igazi nyárspolgárok voltak. Az összes srác a Beach Boysért rajongott. Én nem akartam beállni a sorba. Feltűnően öltözködtem. Hegyes orrú bőrcsizmát hordtam, bársonynadrágot meg barettsapkát, és mindig volt nálam egy esernyő. Pofás kis esernyőm volt, a végét pedig hegyesre csiszoltam, hogy le tudjak szúrni vele bárkit. Az esernyőről senki nem hinné, hogy fegyvernek is jó, pedig nagyon is. Embert lehet vele ölni. A Számkivetettek mind nagyon furcsa szerelésekben jártak, esernyőt, köpenyt hordtak. Voltak, akik magukra tetováltatták a mexikói bandák jelét, a keresztet rajta a vágásokkal. Az ún. rendes srácok, akik vasalt nadrágot, végig gombos inget hordtak, furcsának találtak minket, de az én szememben ők voltak furcsák. Az embereket nem bírtuk, de a kutyákat nagyon, mindegyikünknek volt kutyája. Ez volt ám az igazi furcsaság! Amikor az utcákon kóboroltam, és minden este máshol aludtam, akkor is volt egy dobermannom. A kutyáink istenek voltak. PETEY: A kutyák jelentették a bizalmat, a hűséget és a feltétel nélküli szeretetet. A kutyának nem kell, hogy „valaki” legyél azért, hogy szeretni

tudjon. Imádtuk a kutyáinkat. Ha a kutyámnak hús kellett, azért rabolni is képes voltam. Amikor a Számkivetettek egymásra találtak, még csak egy csapat kölyök voltak, akik szerettek verekedni. De ahogy terjedni kezdett a drog az utcán, egyre többször raboltunk ki dílereket vagy azok ügyfeleit. Ez volt a tökéletes bűntény, mert akit kiraboltunk, nem tehetett feljelentést a rendőrségen, hiszen ő maga is illegális dolgot művelt. Egy drogost könnyű kirabolni. Meglebegtettük neki, hogy van anyagunk, aztán, amikor megjelent a pénzzel, kifosztottuk. Eleinte elég volt felpofozni ahhoz, hogy elszedhesd a pénzét, de később már muszáj volt fegyvert szereznünk, mert mások is elkezdtek fegyverrel mászkálni. Megváltozott a helyzet, gyorsan elharapódzott az erőszak. Megtaláltuk a módját, hogy felmentsük magunkat. Volt egy szabályunk: csakis az utcán rabolhattunk, soha nem törhettünk be házakba, nem nyomhattunk fel italboltokat. A civilekhez nem nyúltunk. De egy utcakölyökkel bármit megtehettünk. Ha bántani kellett azért, hogy megszerezzük, amit akartunk, megtettük, minden gond nélkül. J. R.: Szerettük a rablásokat kocsiban intézni. A kiszemelt áldozatot rávettük, hogy szálljon be a kocsinkba, általában azzal a szöveggel, hogy el kell még mennünk ahhoz, akinél a fű van. A srác beszállt hozzánk, elindultunk, közben mondtuk neki, hogy adja át a lóvét. Általában nem ellenkeztek, és hát, nem csoda, elég durva arcok voltunk. Ha megvolt a pénz, kidobtuk a fickót a kocsiból. Rocco, aki profi bokszoló volt, előszeretettel püfölte az áldozatokat. Hiába volt készséges a szerencsétlen, Rocco akkor is szívesen kipróbálta rajta az új ütést, amit tanult. Mielőtt kidobtuk a srácokat, Rocco látni akarta, hogy mennyire gyors, mennyire erős az ütése. Egy idő után módszert váltottunk, mert New Jersey északi része olyan volt, mint egyetlen nagyra nőtt kisváros: simán összefuthattunk azzal, akit az előző héten raboltunk ki, vagy kiderülhetett, hogy a srác, akinek elszedtük a pénzét, gazdag családból származik, és tudtuk, hogy többször is kirabolhatjuk, mert a szülei mindig adnak neki pénzt. Az új terv az volt, hogy miután a srác beszállt a kocsiba, én eljátszom, hogy engem is

kiraboltak. Ha elhiszi, hogy én is áldozat vagyok, akkor továbbra is bízni fog bennem, így máskor is kirabolhatom. Egyik nap Jack Buccino új tagot hozott közénk, egy fekete fiút, Freddy Wilbertöt[32]. Freddy vékonydongájú srác volt és nagyon lágy hangon beszélt. Jack azt mondta róla, hogy tiszta őrült, aki bármire képes. Freddy volt a tökéletes partner, mert Amerikában, ahol akkoriban mindenkiben erősen éltek a feketékkel szembeni előítéletek, bárki elhitte, hogy Freddy kirabol minket. Senkinek eszébe se jutott, hogy egy csapat olasz összeállna egy fekete sráccal. Egyszer volt egy nagy húzásom. Sikerült elhitetnem egy huszonéves sráccal, hogy 1000 dollár értékben tudok neki heroint szerezni. Még csak 14 éves voltam, nem kaphattam jogsit, ennek ellenére szereztem magamnak egy öreg V8-as, botváltós Chevy Impala kombit. Elmentem a srácért, akit ki akartunk rabolni. Hátul ült Petey, és volt nála egy üres sporttáska, amiben az állítólagos heroin volt. Petey előadta, hogy ő bizony ideges, és addig nem hajlandó kinyitni a tatyót, amíg nem megyünk biztonságos helyre. A Fort Lee körüli erdőbe mentünk. Az volt a terv, hogy Freddy, a fekete srác előugrik a fák közül egy puskával a kezében, és kirabol minket. De mikor megjöttünk, Freddy nem volt sehol. Petey annyira kiütötte magát a köhögéscsillapítóval, hogy egy kicsit összezavarodott, és majdnem odaadta az üres táskát az áldozatunknak. Erre én „véletlenül” megnyomtam a dudát. Végre megjelent Freddy, futva jött felénk a puskával. Úgy volt, hogy beszáll a kocsiba, nehogy valaki riassza a zsarukat, hogy egy fekete kölyök rohangál az utcán egy puskával. De Freddy annyira izgult, hogy inkább megállt a kocsi mellett, és a fegyvert Petey fejére irányította. Én letekertem az ablakot, és kiszóltam neki: – Hé, tesó! Megtennéd, hogy beszállsz, nehogy valaki meglássa azt a mordályt, és szóljon a zsaruknak? Freddy zavartan annyit válaszolt: – Ó, hogyne, bocsi!

Ahogy Freddy beszállt, az áldozatunk át is adta neki az ezer dollárt. Aztán Freddy már indult is volna, anélkül, hogy elvette volna a táskát Peteytől. Ez volt az akció kulcsa! Nem akartuk, hogy a srác, akit kiraboltunk, akár csak véletlenül is, de megtudja, hogy nincs a táskában heroin. Odafordultam Peteyhez: – Milyen egy elcseszett rablás! Add már oda neki azt a táskát, nehogy bepipuljon, és lelőjön minket! Freddy vette az adást: elmarta a táskát, és kiugrott a kocsiból. Padlógázzal söpörtem el a helyszínről. Biztos voltam benne, hogy a srác már rájött, hogy ebben mind benne voltunk. De annyira frászban volt még mindig a puskás fekete gyerek látványától, hogy nem vette észre a bakikat. Másnap felhívtam a srácot: – Ne haragudj, öreg! Az üzlet továbbra is áll, és veled fogok dolgozni, hogy visszaszerezzük a pénzedet. – Ezt hogy érted? – kérdezett vissza. Erre elmondtam neki a tervemet: ha tud szerezni pénzt, én adok neki érte heroint, de kedvezményes áron, amit aztán eladhat rendes áron, és ezt csináljuk addig, amíg a haszonból össze nem jön a pénz, amit most elvesztett. A srác irtó hálás volt, hogy ilyen rendes gyerek vagyok, rá is állt, hogy találkozzunk, és 500 dollárért még vesz tőlem heroint. Délután érte mentem. Rocco és Dominic jött velem. Ők nem akarták bonyolítani a szitut: a srác beszállt, ők jól helyben hagyták, elszedték a pénzét, aztán kidobták a kocsiból. Hát, így ért véget ez az üzleti kapcsolat.

6 J. R.: 1963 őszén a nővérem közbelépett. Mindenki tudta, hogy rossz útra tértem. A nővérem ekkor úgy döntött, próbál anyám helyett anyám lenni. Úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb megoldás, ha odaköltözök hozzájuk. A férje a tengerészgyalogság pilótája volt. Texasban éltek, közel a Corpus Christiben fekvő katonai bázishoz, ahol a férj kiképzése folyt. Poppy jött értem a Buccino-házhoz, és feltett a Texasba induló távolsági buszra. Tetszett nekem Texas. A sógorék egy kis tengerparti házban laktak. A nővérem még munkát is szerzett nekem egy halászhajón, amit Captain Maddoxnak, vagyis Maddox kapitánynak hívtak, a tulajdonos után.[33] A fiával, Billyvel, aki pár évvel idősebb volt nálam, hamar összebarátkoztam. Rengeteget dolgoztunk. Munka után Billy elvitt magával kocsmázni. Érdekes volt, hogy New York-i olasz létemre milyen jól kijöttem ezekkel a parasztokkal. Én és Billy sok mindent átéltünk együtt.[34] Ő szerzett nekem először nőt. Elvitt egy kupiba, csóró texasi lányok és mexikói kurvák közé. A mexikói csajok néhány dollárért totál kiszipolyoznak. Így vesztettem el a szüzességem. Egy mexikói lány szétkúrta az agyamat. Csak néhány hónapja voltam Texasban, amikor a sógoromat áthelyezték a Maine állambeli Brunswickbe. Így hát én is költöztem. Ott beírattak egy középsuliba, és próbáltak rendes embert faragni belőlem. Ekkor kezdődtek a gondok a sógorom és köztem. A fickó igazi karótnyelt katona típus volt, nem igazán passzoltunk. JUDY: Az egyetemen a férjem volt a focicsapat sztárja. Annyira amerikai volt, hogy a tengerészgyalogság az ő képét tette a toborzóplakátokra. Éreztem én a feszültséget közte és Jon között, de mivel a férjem gyakran elrepült Izlandra, a keflavíki bázisra, és sokszor hetekig nem jött haza, gondoltam, kezelni lehet a helyzetet.

J. R.: A sógorom által vezetett repülőgépek orosz tengeralattjárókra vadásztak. Hősnek képzelte magát. Engem pedig elítélt azért, aki voltam. De nekem is megvolt a véleményem őróla. Lenéztem mindenkit, aki nem az én oldalamon állt. Sajnos nem voltam valami kedves a sógorral. Volt egy ezüst Corvette-je, imádta azt az autót. Mielőtt elrepült Izlandra, a garázsban felbakolta a kocsit, így a gumik egy-két centivel a föld fölött lebegtek. Azt mondta, így nem lapulnak le. Az első este, ahogy elhúzott, leszedtem a kocsit a bakról, és bementem New Brunswickbe. Ebben az istenverte porfészekben a srácok utcai gyorsulási versenyekkel ütötték el az időt. És én, bár még mindig nem volt jogsim, jól vezettem. De még soha nem vezettem tél közepén a maine-i jeges utakon, ráadásul a Corvette sokkal erősebb kocsi volt, mint az én Impalám. Első este, verseny közben megpördültem, és egy hóbuckának ütköztem. A nővérem teljesen kiakadt, de szerencsére találtunk egy fickót, aki kikalapálta és újrafestette a Corvette üvegszálas kasztniját. Mire a sógor hazatért, a kocsi ott állt a bakon a garázsban, és szebb volt, mint új korában. Ahogy megjött, első útja a garázsba vezetett, alaposan szemügyre vette az autót, majd a gumikra mutatott, és kioktató hangon azt mondta: – Látod? A gumik tökéletes állapotban vannak! Lehet, hogy egy orosz tengeralattjárót el tudott kapni, de engem nem. Ezt a marhát! Az egyetlen dolog, ami engem a normális emberek világához kötött, az a kosárlabda volt. Emiatt maradtam az iskolában is. Arról ábrándoztam, hogy profi kosaras leszek. Bár még csak kilencedikes voltam, beraktak az egyetemi csapatba. A suliban talán ha egy fekete srác volt, egy bizonyos Ray Archer. Összebarátkoztunk, mert ő is a kosárcsapat tagja volt. Ray apja tisztként szolgált a hadseregben, és a fia igen magabiztos gyerek volt, annak ellenére, hogy a kisebbséghez tartozott. Egyik nap suli után Ray bajba keveredett. Volt a városban egy kis kávézó, a gyerekek szívesen lógtak ott, voltak biliárdasztalok, meg volt

egy üdítőautomata is. Jártak oda a helyi gimisek, meg a közeli Bowdoin egyetemistái is. A Bowdoin egyetlen sportban jeleskedett: lacrosse-ban. A játékosok pedig szörnyen erőszakosak voltak. Folyton oda jártak, ahova mi is, és megpróbálták lenyúlni a gimis csajainkat. Ray egy nap verekedésbe keveredett velük. Leniggerezték és összeverték. Én nem voltam ott, de másnap, amikor megláttam Ray feldagadt arcát, bedühödtem. Az nem érdekelt, ha valakit niggernek vagy digónak csúfoltak. Az dühített, hogy az egyetemista srácok azt képzelték, jobbak nálunk, városi kölyköknél. Ezek is olyanok voltak, mint a diákszövetség tagjai New Jerseyben, akik mindenki mást lenéztek. Elhatároztam, hogy megmutatom nekik, ki nézhet le kit. Ray ki akart maradni egy újabb bunyóból, ezért egy másik iskolatársamat kértem meg, hogy segítsen. Melvin Abruzzi[35] olasz volt, mint én, csak ő eredetileg Bostonból származott, és igazi torzszülött volt. Egy szörny, volt vagy 140 kiló. És ha kinyitotta a száját, kiderült, hogy még elmeroggyant is volt. A szülei, szellemi fogyatékossága ellenére be tudták juttatni őt egy normál osztályba. De bármilyen hülye is volt, én bírtam, mert bárkivel megverekedett. Elvittem hát magammal a kedvenc helyünkre, és vártam a lacrosse-os köcsögöket. Meg is jöttek, Melvin és én pedig csúnya bunyóba keveredtünk velük. Sikerült pont azt a napot kiválasztani a verekedésre, amikor edzésről jövet magukkal hozták a lacrosse-ütőiket is. Azokkal véresre vertek minket, és ki lettünk zavarva a francba. Kint az utcán, a járdán fekve azt mondtam Melvinnek: – Ez így nem frankó, haver, kitalálok valamit. A lacrosse-osok a Bowdoin egyetemi kampusz területén laktak. Vártam, amíg a sógorom megint elment Izlandra, és akkor újra lenyúltam a Corvette-et. Benzint töltöttem egy almaboros üvegbe, és odahajtottam a csapat szállásához. Megvártam, míg kialudtak a fények, hagytam elég időt nekik, hogy lefeküdjenek, elaludjanak. Aztán fogtam az almaboros Molotov-koktélt, és odalopóztam a házhoz. Az utca felőli oldalon szép nagy ablaka volt. Meggyújtottam egy rongyot, és belenyomtam az üvegbe, ami már azelőtt lángra kapott, hogy elérte volna az ablakot. Hatalmas csörömpölés közepette berobbant a házba, és

az szinte rögtön kigyulladt. Röpködtek a cuccok, a nagy pofájú egyetemista faszkalapok pedig visítva, egy szál gatyában rohantak ki az épületből. Mire visszaértem a kocsihoz, szakadtam a röhögéstől. Szemtanú híján is úgy tűnt, mindenki szerint én voltam a tettes. A zsaruk értem jöttek a nővérem házához. Bevittek az őrsre. De ezek kisvárosi rendőrök voltak, nekik nem volt bizonyítékuk, én meg adtam a hülyét, hát elengedtek.[36] JUDY: Jon még csak rövid ideje volt nálunk, amikor ez az eset történt. Szörnyen megharagudtam rá. De amikor kérdőre vontam, elmondta nekem, hogy ezek az egyetemista fiúk niggernek nevezték a barátját. Ez persze még nem volt mentség arra, amit talán elkövetett, de így már érthető volt, miért tehette. Kiállt a barátjáért. J. R.: Tudtam, hogy a nővérem mellém áll, ha kijátszom a rasszizmus kártyát. Pedig én így is, úgy is bosszút álltam volna azokon a srácokon. Elegem volt már abból a városból. Egyik nap ráeszméltem, hogy sohasem lesz belőlem profi kosaras. Megértettem végre, hogy ez csak hiú ábránd, így már semmi okom nem volt arra, hogy suliba járjak. Mivel elég szőrös gyerek voltam, dús, tömör szakállam lett. Egyik hétvégén kecskeszakállat nyírtam magamnak, és így mentem iskolába a szabályzat tiltása ellenére. Be is küldtek az igazgatóhelyetteshez, aki megmondta, hogy le kell borotválnom azt a szakállt. De én inkább hagytam, hadd szőrösödjön ki az egész arcom. Lassan úgy néztem ki, mint valami hegyi ember. Az igazgatóhelyettes megint hívatott. – Szakállasan nem játszhatsz a kosárlabdacsapatban – adta ki az ukázt. Felkaptam egy széket. A diri kiabálni kezdett. Nem gondolkodtam, csak hozzávágtam a széket az íróasztalához. Többen is berohantak. Ez volt az utolsó napom az iskolában. Nem jelentettek fel, de cserébe meg kellett ígérnem, hogy többé be sem teszem oda a lábam. Részemről ez fair alku volt. JUDY: Sajnáltam Jont. Sok szempontból olyan volt, mint egy átlagos, normális kamasz fiú, aki próbál beilleszkedni. A szemébe néztem, és

láttam, mennyire magányos. De Jon nem hagyta, hogy ezek a buktatók hátráltassák. Keményen tudott dolgozni, és több munkát is elvállalt. J. R.: Voltam benzinkutas, szobafestő és mázoló, aztán munkát kaptam egy rákhalászhajón. Egy tősgyökeres, fogatlan maine-i vénembernek, bizonyos Dave Clemensnek dolgoztam. Még hajnal előtt kihajóztunk, behúztuk a hálókat, kiszedtük belőlük a rákokat, majd újra felcsaliztuk a csapdákat. Néhány hét alatt sikerült bedolgoznom magam annyira, hogy az öreg egyedül küldött ki a hajóval. Élveztem, hogy kint lehetek a nyílt vízen, távol mindenkitől. A part mentén volt egy rész, ahol a gazdagok éltek, ez volt az ún. Pont, vagyis a „Point”. Egy nap, ahogy a kis halászhajóval elhaladtam arra, megláttam egy gyönyörű lányt, aki ott úszkált. Sötét volt a bőre, szőke a haja. Úgy nézett ki, mint valami földönkívüli. A közelébe navigáltam a hajót, és beszélgetni kezdtünk. Farah Aboudnak hívták. Apja libanoni, anyja amerikai volt, ezért a szokatlan külső. Gyönyörű volt, és amint megpillantottam, eldöntöttem, hogy az enyém lesz. JUDY: Jon életébe végre valami pozitívumot hozott a kapcsolata Farahval. Már régóta vártam, és reméltem, hogy Jon egyszer szerelmes lesz, mert azt hittem, hogy ez az érzés megváltoztatja majd. Farah-nak oly sok értéke volt! Nem ismertem nála kedvesebb lányt. Apja elismert egyetemi tanár volt, anyja pedig egy bűbájos teremtés. Jó család voltak. Meghívtak magukhoz minket ún. nemzetközi vacsorákra, ahol közel-keleti ételeket tálaltak fel. Milyen szép időszak volt ez! Amikor Jon Farah-ra nézett, csak úgy ragyogott a szeme. Kiskora óta nem láttam ezt a tekintetet. Őszintén szerette a lányt. J. R.: Farah kegyetlenül húzta az agyamat. Kacérkodott velem, de nem történt köztünk semmi. Miután a szülei aludni tértek, mi általában heverésztünk még egy kicsit a kanapén, lent a nappaliban. Ilyenkor volt, hogy elkezdett izgatni, aztán abbahagyta. Bár két évvel idősebb volt nálam, szűz akart maradni. Csak az egyetemi továbbtanulás érdekelte. Az Aboud családnak volt egy 12 méter hosszú vitorlása, amivel a nyár végén útnak indultak. Farah apja engem is hívott, hogy menjek velük. Az

első pár napon mindenki nagyon jól érezte magát, úszkáltunk, itt-ott kikötöttünk, éjszaka pedig a csillagokat bámultuk. Kennebunkport közelében viharba kerültünk. Mrs. Aboud rosszul lett, a férje ezért kikötött, és szállodába vitte a nejét. Azzal hagyott ott minket, hogy „reggel találkozunk”. Ez meglepett. Intelligens ember volt, nem értettem, miért hagy engem kettesben a hajón a lányával. Aznap este is összegabalyodtunk, ahogy szoktunk, de most annál a pontnál, ahol Farah rendszerint leállított, nem álltam le. Heves voltam, de Farah sem ellenkezett. Egész éjjel szexeltünk. Másnap reggel nem szólt hozzám. Akkor sem szólalt meg, amikor a szülei visszajöttek a hajóra. Mindenki engem nézett. Végül megértettem, mi van. Farah egyetemre akart menni, és tudta, hogy én nem vagyok és nem is leszek egyetemista. Arra jó voltam, hogy kavarjon velem, de most dühös volt, amiért elvettem a szüzességét, mert ehhez nem voltam neki elég jó. Feszültségben telt az a három nap, amíg visszaértünk Brunswickba. Farah és az anyja eltűntek, amint kikötöttünk. Aboud professzor odajött hozzám, és azt mondta: – Jon! Itt valami nagyon nem stimmel. Mi történt? – Miért nem kérdezi meg a lányát? – feleltem. Elkezdett pattogni, én meg csak annyit mondtam: – Nem én voltam az a hülye, aki otthagyta a lányát a hajón! Erre olyat mondott, amit akkor nem értettem: – Sajnálom, Jon. Fiamnak tekintettelek. Bár meg tudnánk beszélni ezt! Ma már értem, hogy talán tényleg a fiának tekintett. De akkoriban annyira esztelen voltam, hogy a közeledése csak még jobban feldühített. Túl mélyre süllyedtem már ahhoz, hogy egy ilyen jótét lélek a fiaként bánjon velem. A hajóút után, amikor hazamentem, szörnyen összevesztem a sógorommal. Kezdődött azzal, hogy a lenyírt füvet ott hagytam egy kupacban az udvaron. A sógor bejött a konyhába, és üvöltve követelte, hogy szedjem össze a füvet. – Majd később! – próbáltam leszerelni. Erre meglökött. Mivel sokkal nagyobb volt nálam, ezért megragadtam egy serpenyőt, és azzal vágtam fejbe. Eldőlt, mint egy liszteszsák. Fölé

hajoltam, és csak annyit mondtam: – Ez fájt? Na, mindjárt fájni fog még jobban, de belül! Úgy nézett rám, mint aki attól fél, hogy menten szétloccsantom az agyát. Én csak nevettem, és elmeséltem, hogyan zúztam le a Corvette-jét, hogyan lett kijavítva, de annyira hülye, hogy észre se vette. Aztán eljöttem. Végleg. Betörtem Aboudék csónakházába, elvittem a professzor szerszámkészletét, a farmotorokat és néhány láncfűrészt. Ezeket aztán eladtam, összesen 400 dollárért. A pénzen buszjegyet vettem New Yorkba. Maine-ben kibuliztam magam.

7 J. R.: 1964 nyarán jöttem el Maine-ből. Ekkor már 16 éves voltam, vagyis elég idős ahhoz, hogy elkezdjek a nagybátyámnak, Sam Riccobonónak dolgozni. Kellett neki egy ember, aki behajtja a késedelmes uzsorakölcsönöket. Csak hogy tisztázzuk: ez a meló nem jelentette azt, hogy tagja lettem a maffiának. Ez csak amolyan lótifuti munka volt. A törlesztőrészletek egy részét megtarthattam, és egyéb juttatásokat is kaptam. Nagybátyám egyik adósa szerzett nekem egy kis lakást a polgármesteri rezidencia környékén. Egy ötödik emeleti bérlakás volt ez, havi 80 dollárért. Újra felvettem a kapcsolatot a számkivetett cimborákkal, és munkát adtam nekik: segítettek behajtani. A világ nagyot változott abban az évben. Pár évvel korábban még csak a csövesek drogoztak, most már az egyetemisták is. Greenwich Village-be jártak füvet venni. Én és Jack Buccino is elmentünk párszor a Village-be, csak úgy, a hecc kedvéért, és mivel szépen kaszáltunk, arra gondoltunk, végigjárhatnánk az egyetemi kampuszokat is. Nekem okosabb dolognak tűnt a csórók helyett a pénzes egyetemistákat pumpolni. Ez volt a bökkenő apám üzletével is: a szegényekre alapozott. Én inkább a gazdag kölyköket akartam megfejni. Volt Jerseyben egy suli, a Fairleigh Dickinson Egyetem. Jackkel oda mentünk először bizniszelni. Könnyen ment a dolog. Jack, aki mindig is színész akart lenni, nagyot alakított. Az aulában, az automaták körül ácsorogtunk, és Jack beadott a srácoknak egy mesét arról, hogy kosárlabda-ösztöndíjat nyertem, és arra gondoltam, ezen az egyetemen tanulnék tovább, de előbb tudni szeretném, milyen az élet itt a kampuszon. Ennyi kellett csak, és már vittek is minket egy buliba. Kifigyeltük, hogy kik adogatják körbe a jointokat, és megkérdeztük, honnan szerezték, így ismerkedtünk meg a helyi díler srácokkal. Az első pár alkalommal egyszerűen csak felmentünk a szobájukba, és elszedtük a pénzüket. Mert amúgy bármikor, simán elvertem egy egyetemistát, ha nem volt nála lacrosse-ütő.

Következő alkalommal a nagymenő Princetonon próbálkoztunk. Itt a diákok néha öltönyben, csokornyakkendőben jártak. Amikor bedobtuk az ösztöndíj-sztorit, úgy éreztem magam, mintha színész lennék. El kellett nyernem a bizalmukat, és el kellett játszanom a tökéletes ellentétemet. A Princetonon a diákszövetségeket vacsorakluboknak nevezték. Leálltam kosarazni néhány sráccal, akik aztán meghívtak a klubjukba. Most egyedül mentem. Vacsora után a családomról kérdezgettek, azt mondtam, hogy az apám egyetemi tanár Maine-ben. Meséltem a „Ponton” álló házunkról, meg a 12 méteres vitorlásunkról. Könnyen beilleszkedtem. Az este végén már együtt füveztem a princetoni srácokkal valamelyikük szobájában. Bingó! Azt is elmondták, ki a dílerük, és hol találom. Jackkel kitaláltuk, mi az, ami még több pénzt hozna, mint a díler kirablása: megkötözzük, megverjük, és rávesszük, hogy hívja fel a barátait, mondja meg nekik, hogy jöjjenek át, és hozzanak pénzt, mert van egy remek ajánlata – özönleni fognak a gazdag kölykök, mi meg aratunk. Első alkalommal minden szuperül sikerült. A haverom a vacsoraklubból elvitt ahhoz a dílerhez, a kampuszon kívülre, akitől a füvet vették. Ahogy odaértünk, már meg is jelent Jack, Petey és Rocco egy másik kocsiban. – Ezek meg kik? – kérdezte a haver. – Fogd be a pofád! – válaszoltam. Már nem az ösztöndíjas úri fiú voltam, hanem önmagam. Ezt még a színészkedésnél is jobban élveztem. Beparancsoltuk a srácot a házba a dílerrel együtt. Láttam a meglepetést az arcukon, amikor bementünk, és megkötöztük őket. Nagyon tetszett. Aztán ezt még jó párszor eljátszottuk a Princetonon is, meg néhány másik suliban is. Amikor megmutattuk, kik is vagyunk valójában, az egyetemista srácok mindig ugyanazzal a szöveggel jöttek: „Azt hittem, barátok vagyunk.” Nem értették, hogy aki egyszer drogügyletbe keveredett, az belépett a mi világunkba: a mi szabályaink érvényesek, nem az övék. Soha nem azzal kezdtük, hogy mit akarunk. Előbb megvertük őket. Megfélemlítettük őket. Ha valamelyik ellenállt, vagy pofázott, Rocco gyakorolhatta rajta a boksztudását. Ezután már tették, amit mondtunk. Ezekben a srácokban nem volt egy szemernyi lojalitás sem. Minden barátjukat felhívták, és beetették őket, hogy hozzanak pénzt, mert megkapják a világ legjobb mariskáját. Elkaptuk az összes marhát, aki

belépett az ajtón. Egyszer annyi srácot kellett megkötözni, hogy kifogytunk a vezetékekből. Tudtuk, hogy ha elmentünk, akkor se fogják kihívni a zsarukat, ahhoz túlságosan féltek. Nem hívhattak rendőrt, ők is illegális dolgot csináltak. Ha valamelyik keménykedni akart, az megtapasztalta, micsoda állatok tudtunk lenni. Már 16-17 évesen is ördögien rossz voltam. És ilyenek voltak a barátaim is. Valami ilyesmi volt a hitvallásunk: „Verekedni akarsz? Eltörjük a karod, leharapjuk a füled, bármit megteszünk, hogy megértessük veled, mit akarunk. Nincsenek érzéseink. Mi az utcáról jövünk.” Ekkor a Számkivetetteknek már legalább a fele függő volt. Ha pénzt láttak, villogott a szemük, mint a félkarú rabló. Elmagyaráztam ezeknek az egyetemista srácoknak az én életfilozófiámat: „A gonosz erősebb, mint a jó. És amikor kettesben maradunk, ezt te magad is megtapasztalod.” Nem vagyok büszke minderre, de megtettem, és kész. Voltak páran, akik próbáltak bátran viselkedni. Az egyik azzal fenyegetőzött, hogy ő ötdanos, fekete öves karatemester. Erre Dominic azt felelte: – Oké! Megkapod életed legjobb adagját, aztán meg szarrá verlek. Volt nálunk fegyver, és azt gondoltam, ha a srác tud is esetleg karatézni, és bántaná Dominicet, akkor lelőjük. Elüldöztük. Kérdezte, hogy bemelegíthet-e. Hátradőltünk, és néztük, ahogy nyújt, meg a rúgásokat gyakorolja, mintha legalábbis edzést tartana. Dominic végül odament hozzá, és jelt adott: – Oké! A srác bedobta magát, Dominic állára ment, de elhibázta. – Itt a Princetonon ti így karatéztok? – kérdezte Dominic. Aztán megmutatta neki, hogy karatézunk mi Jerseyben: jól tökön rúgta. Aztán kihajította az ajtón, leverte, megtaposta. Valami megcsikordult a cipőm alatt a padlón, én meg röhögni kezdtem. Dominic kiverte a srác egyik fogát. Dominic annyira bepörgött, hogy sikerült eltörnie a srác mindkét karját és mindkét lábát is. Annyira összeverte, hogy ezek után tuti soha többé senkinek nem jött azzal, hogy ő ötdanos akármi is lenne. Egyszer az egyik egyetemista srác fegyvert rántott. De annyira remegett, hogy önmagát lőtte lábon. Elvettük tőle a stukát, és a másik lábába is

belelőttünk. Az átlag egyetemista harctudása, ha meg kellett védenie magát, egy fabatkát sem ért. A normális emberek körében kevés a kemény fickó. Olyan már több akad, aki bátran viselkedik úgy pár másodpercig, de ez csak addig tart, amíg meg nem legyinted. Leharapod a fülét, eltöröd az ujjait, belelősz a lábába, és már meg is adja magát. Egy olyan fickó, aki minden nap verekszik, másként reagál. Ha megsebesíted, még keményebben harcol. Így csak nagyon kevesen reagálnak. Viszont azok veszélyes emberek. Nekem ezek a rablások jelentették a szórakozást. Jack Buccino legalább olyan beteg elme volt, mint én. Mivel ő színészi babérokra tört, neki az jelentette a legnagyobb élvezetet, amikor színészkedtünk, hogy az áldozat a bizalmába fogadjon. Jack ilyenkor azt képzelte, hogy színpadon van. Meló után, amikor már az anyja házának padlásán számoltuk a pénzt, még mindig magán kívül volt, és folyton azt kérdezgette, hogy jó volt-e. Néha, csak hogy szívjam a vérét, azt válaszoltam: – Hát, ma nem alakítottál valami nagyot. Amikor külön dolgoztunk, versenyeztünk, hogy ki tud nagyobb lóvét szakítani. Ez volt a mi kis játékunk. A korunkbeli srácok általában a sporteredményeikkel vágtak fel egymás előtt. Mi meg ilyenekkel vagánykodtunk: – Hé, én 2200 dollárt raboltam! – Én meg 3000-et! – Te nyertél, te mocsadék! Nekünk ez volt a szórakozás. A nővérem nem mondott le rólam. Amikor 17 éves lettem, eljött New Yorkba. Látta a lakásomat, a szép ruhákat, és tudta, hogy nem legálisan keresem a pénzt. Könyörgött, hogy szerezzek valami rendes állást. Még mindig hitt abban, hogy jó útra térhetek. Hát ilyen jó lélek az én nővérem. A jó emberek nem is sejtik, milyen megátalkodott lehet valaki. A jó emberek jók, de ugyanakkor egy kicsit együgyűek is. A nővérem ezért nem adta fel soha a reményt. Mert jó ember.

JUDY: Volt a gimiben egy barátom, Walter Hutter,[37] aki az iskola után tőzsdeügynökként dolgozott az E. F. Hutton brókercégnél. Felhívtam, és megkérdeztem, tudna-e munkát szerezni az öcsémnek. J. R.: Walter Hutter mindig is szerelmes volt a nővérembe. A gimiben még kiváló sportoló volt. Esélye volt rá, hogy profi kosaras legyen, de elcsesződött a karja, így bróker lett belőle. Amikor belement, hogy alkalmazzon, a nővérem könyörgőre fogta: – Most az egyszer tegyél nekem szívességet, Jon, és dolgozz Walternek! Próbáld meg! Erre azt mondtam neki: – Judy! Szeretlek. A nővérem vagy. A kedvedért megteszem. Gondoltam, érdekes lenne kicsit belelátni a tőzsdézésbe, és megnézni, hogyan csinálnak pénzt. Vettem öltönyt, nyakkendőt meg egy szép cipőt, hogy illő legyen a megjelenésem, majd másnap reggel elmentem a Wall Streetre. Megtaláltam a keresett épületet, lifttel felmentem a keresett emeletre, és ott állt Walter. Ő is öltönyben, én is. – Szia, Walter! – Jon! Gyere, megtanítalak részvényeket elemezni! – és ezzel a lendülettel bevezetett az irodájába. – Oké! – feleltem. – Mit csináljak? – Fogj egy üres papírlapot, olvasd le ezeket a számokat, és írd be őket egy táblázatba! Egész délelőtt táblázatokat töltögettem. Dél körül már kezdtem besokallni ettől az értelmetlen melótól. Azt gondoltam: „Te jó ég, mikor fogok én itt pénzt csinálni? Nem fogok én itt egy egész hónapon át táblázatokat gyártani!” Walter meghívott egy szendvicsre, de én inkább lementem az utcára, és elszívtam egy jointot, hogy lelazuljak. Mikor visszamentem, nem nagyon voltam eszemnél, de legalább megnyugodtam. Walter ezzel fogadott: – Jon! A ma reggeli tranzakciókat be kell vezetned a könyvbe. Amikor ezzel kész vagy, elmagyarázom, hogy mit csináltunk. – Walter! – feleltem. – Nem vagyok hülye, értem én, hogy mit csinálunk.

Erre csak annyit mondott, hogy viselkedjek. Próbáltam elsimítani a dolgot: – Walter! Arra taníts meg inkább, hogy kell részvényeket eladni, és a tőzsdén pénzt csinálni! Ne ilyen szaros papírmunkát adj nekem, ember! Erre azt a választ kaptam, hogy ne válogassak. Egyre szűkebbnek éreztem a szobát, a fű elfogyott, kezdtem becsavarodni, elmúlt a joint hatása. Nőtt bennem a feszültség. Szóltam Walternek, hogy nem érzem jól magam, hazamennék. – Az első munkanapodon? – Walter! Figyelj! Az én érdekemben és a sajátodban is, kérlek, engedj el korábban! Szerencséjére elengedett. Hazamentem, és beszéltem a nővéremmel: – Judy! Nem hiszem, hogy jó ötlet volt ez a brókeresdi. – Adj neki egy esélyt! – kérlelt. – Jól van, adok neki egy esélyt. Egy teljes hétig bejártam dolgozni, de lehet, hogy volt az kettő is. Végül nem bírtam. Egyik reggel, amikor bementem, Walter azzal fogadott: – Tessék, Jon, itt a papír, elemezd ki ezt a 10 részvényt! Mire én: – Tudod, mit, Walter? Fogd ezt a papírt, és használd vécépapírnak, dugd fel a seggedbe! Walter felállt. – Walter! Kérlek, ülj le! – mondtam neki. – A nővérem barátja vagy. Ne csináld ezt! Ülj le szépen, és hagyd, hogy kisétáljak azon a kurva ajtón! Elém állt. Felkaptam egy számológépet, és fejbe vágtam. Berohantak a barátai. Mindet megütöttem a számológéppel. Erre bejött egy biztonsági őr. Kirohantam, be a liftbe, és már ott se voltam. Ennyi volt az én brókerkarrierem. Pár nap múlva Walter felhívta a nővéremet. – Az öcséd majdnem megölt! Hogy küldhetted el hozzám ezt az őrültet? JUDY: Nagyon mérges lettem, amikor Walter őrültnek nevezte Jont. Kikértem magamnak. Nem kellett volna ennyire védenem, de hát ő mégiscsak az én kisöcsém.

J. R.: Számkivetett barátaim egyre durvábban tolták a heroint. Petey, Jack Buccino és Dominic Fiore már szúrták is magukat. Az agyuk már használhatatlan volt, de a testük még mindig életveszélyes volt bárkire nézve. Már nem a hecc kedvéért raboltak, hanem mert rászorultak. Sam bácsikám tudta, hogy valami van. Néha a barátaimmal együtt jelentem meg nála, és ő figyelmeztetett, hogy talán már nem kéne igénybe vennem a barátaim segítségét a behajtásnál. Felajánlotta, hogy vigyem magammal inkább az ő verőlegényeit, a „húsosokat”. Ezek a húsosok sem voltak maffiatagok. Egy húsfeldolgozóban melóztak, és annak a szakszervezetnek voltak a tagjai, amelyiket a nagybátyám irányította. A szakszervezeti tagok lojálisak voltak a családomhoz. Én viszont lojális voltam a Számkivetettekhez. Ez okozott nekem némi kellemetlenséget 1965 tavaszán. Az egyik patyolattulajdonos, akinek a nagybátyám kölcsönt adott, késett a fizetéssel. Dominic és én elkaptuk az utcán, és egy lakásba vittük. Direkt erre a célra tartottam fenn egy kéglit a Lexington és a 48. utca sarkán. Manhattanben nyilván nem lehet megverni valakit a nyílt utcán, ezért kellett ez a lakás a behajtós melóhoz. Megvolt a módszerünk. Levetkőztettük a fickót, odakötöztük egy székhez, kipeckeltük a száját, és megvertük. Közben egy árva szót sem szóltam. Csak ütöttem, ütöttem, ütöttem. Kisebb megszakításokkal órákig vertük az áldozatot. Olyan volt, mintha húst pácolnánk. Idővel mindegyik megpuhult. Amikor végre kihúztuk a vezetéket a szájából, és megmondtuk neki, hogy pénzt kell szereznie, már azért is hálás volt, hogy végre emberként bánunk vele, és beszélünk hozzá. A kezébe nyomtam a telefont, és ráparancsoltam, hogy hívjon fel valakit: a feleségét, valamelyik sógorát, a rabbiját, bárkit, és szerezze meg a pénzt, amivel tartozik. A hívott fél adja át a pénzt az egyik emberemnek, mondjuk, egy kávézóban. Ha ez megvolt, elengedtük a fickót, és mindenki boldog volt. Ezúttal félbehagytam a verést, mert randim volt a barátnőmmel. Amíg oda voltam, Dominic belőtte magát, és elbóbiskolt. Elnyúlt a földön, mint egy hulla. A fickónak sikerült elmenekülnie: úgy, ahogy volt, pucéran, a székhez kötözve lemászott a lépcsőn és kigurult az utcára. És valami idióta, irgalmas szamaritánus meg hívta a zsarukat, akik bementek a

lakásba, és ott találták Dominicet a földön fekve. Kómába esett, és már körbe is rajzolták krétával, mire észrevették, hogy még él. Kórházba vitték, és amikor visszamentem, két rendőr a földre terített. Megláttam a test körvonalait, és nagy butaság szaladt ki a számon: – Hol van Dominic? A zsaruk már tudták Dominic nevét, mert nála volt a tárcája, benne a személyije. Ha lett volna egy kis eszem, azt mondom, hogy eltévesztettem a házszámot. Ehelyett elárultam, hogy ismerem Dominicet. Én magam szolgáltattam bizonyítékot ahhoz, hogy letartóztathassanak. Az összes helyszínelő rendőr rajtam röhögött. Elcsesztem. A gonosz erősebb, mint a jó, de nem győzi le a hülyét. Fiatal voltam. A fiatalok követnek el hibákat. A hibákból tanulni lehet. Ha nem követed el kétszer ugyanazt a hibát, addig nyugodtan hibázhatsz. Ez a hibám most oda vezetett, hogy mint felnőttet, letartóztattak emberrablás és gyilkossági kísérlet vádjával.

8 J. R.: A „Tombs” (Kripta) becenévre keresztelt manhattani fogházba vittek, a White Streetre. 1965-ben a Tombs még kőből és vasból volt, mint valami középkori várbörtön. A rabok a cellák fém „polcain” aludtak. Két fickónak már csak a padlón jutott hely. Csak úgy hemzsegtek ott a rágcsálók. Gyakran ébredtünk arra, hogy egy patkányfarok van a szánkban. Cipővel a kezünkben aludtunk, azzal csapkodtuk a patkányokat. A Tombsban addig ismeretlen dolgokkal találkoztam. Voltak bent olyan hippik, akik a Timothy Leary vezette mozgalomnak voltak a tagjai. Ez a fickó rászoktatta a fiatalokat az LSD-re, ezek meg bedrogozva parádéztak az utcán, amíg le nem tartóztatták őket. A hippik hittek a forradalomban, de egyik-másik annyira szétcsapta magát, hogy két értelmes szót nem tudott kinyögni. Voltak a börtönben fekete muszlimok is. Addig nem is tudtam semmit a muszlim helyzetről. Ezek a feketék velünk, fehérekkel kicsit se voltak barátságosak, de nem is keresték a balhét. Azt hajtogatták, hogy „ti, fehérek is megkapjátok majd a magatokét, mert a bűnök megbosszulják magukat, saját magatokat fogjátok kinyírni!”. A muszlimok és a hippik egyvalamiben hasonlítottak: folyton az emberiség bukásáról meg a vietnami háborúról beszéltek. Korábban erről a háborúról sem hallottam még soha. Pár évvel korábban még azon nyafogtam, hogy Amerikában mindenki Beach Boys-rajongó és erkölcsileg makulátlan. Most meg az volt a benyomásom, hogy az egész ország bepánikolt. Közben az ügyem bonyolódni kezdett. Az illetékes nem adta ki az óvadéklevelem, így a nagybátyáim kénytelenek voltak megveretni. A támadás bekerült a hírekbe, a vád képviselői pedig úgy döntöttek, hogy keményebben lépnek fel ellenem. A családom ügyvédet küldött hozzám. A fickó leültetett, és azt mondta: – Neked itt véged. Hűvösre tesznek. New York államban az emberrablás súlyos bűncselekmény. És uzsoráskodással is vádolni fognak. Ráadásul fegyver volt nálad. És mindezek tetejébe New Jerseyben egyszer már elítéltek.[38] Nem fognak vádalkut ajánlani.

A hadsereg minden héten küldött toborzótiszteket a Tombsba. A drogos hippikkel nem foglalkoztak, nekik az olyan erőszakos fickók kellettek, mint amilyen én voltam. Azt ígérték, ha belépek a hadseregbe, törlik a priuszomat. Először elzavartam őket. De aztán láttam, hogy még a fehérgyűlölő fekete muszlimok is jelentkeznek. Egy nap láttam, ahogy vagy húszan buszra szálltak, hogy beálljanak a fehérek hadseregébe. Aztán beszéltem a nagybátyám ügyvédjével, és meggondoltam magam. Szóltam a toborzóknak, hogy mégis érdekel az ajánlatuk. Pár nap múlva elvégezték a szükséges orvosi vizsgálatokat ott, a börtönben. A következő, amire emlékszem, hogy megyek a kapuhoz, ahol már vár rám a busz. Amikor felszálltunk, nem bilincseltek meg minket, és ezt nagyra értékeltem, mert azt hittem, rabokként kezelnek majd minket. De akkor mi már félig katonák voltunk. Az alapkiképzést a Georgia állambeli Fort Benningben kaptam meg. Egy katonai bázis olyan, mint egy kevésbé szigorú börtön. A kerítéssel körbevett területen mások mondják meg, mit csinálj. Az egyik volt rabtársam a csapattársam lett a kiképzés során. Eldicsekedett vele, hogy amikor még odakint volt, épp a tökéletes bűntényt hajtotta végre. – Zseniális bűntény lehetett, ha ide kerültél – vágtam vissza. Ez a marha elmondta, hogy úgy akart fegyvertelenül kirabolni egy szupermarketet, hogy besétált az üzletvezető irodájába, és közölte, hogy egy társa túszul ejtette a főnök feleségét és gyerekeit. Felszólította az üzletvezetőt, hogy nyissa ki a széfet, különben soha nem látja viszont a családját. Csak az volt a gond, hogy a fickó agglegény volt. Jól megverte a srácot, majd hívta a zsarukat. – Legközelebb – mondta a srác – sikerülni fog. Hát ilyen idiótákkal találkoztam a hadseregben. Az alapkiképzés viszont meg se kottyant. Jó kondiban voltam. A két hónap letelte után különválogattak minket. Voltak, akiket beiskoláztak, hogy megtanuljanak például autót szerelni. És voltak, akikkel azt közölték, hogy Vietnamba mennek.

Én azonban egy harmadik csoportba kerültem. Nekünk azt mondták, önként jelentkezhetünk „továbbképzésre”. Ennek nem sok értelmét láttam. Én mielőbb Vietnamba akartam menni, hogy gyorsan túl legyek a dolgon. De a döntés előtti este kiengedtek minket a városba bulizni. Az egyik csehóba papírzacskóba csomagolva be lehetett vinni a piát. Ültünk ott a srácokkal, pár hét kiképzéssel a hátunk mögött, és arra gondoltam, hülye lennék én háborúba menni ezekkel a marhákkal. Így aztán a suliba jelentkeztem. Csak ezután közölték velünk, hogy a továbbképzés során repülőből kell kiugrálni. Erre azt mondtam nekik: – Megőrültetek? Én New York-i vagyok. Én nem ugrálok ki repülőkből! Átvitték minket a bázis egy másik részére, ahol acéltornyokról leugrálva lehetett gyakorolni. Engem az első próbálkozásnál szó szerint ki kellett lökni a toronyból. Tériszonyom van. Hallottam, amikor a barakkunk melletti irodában a tisztek arról beszélgettek, milyen rossz volt Vietnamban. Ezt már az újonckiképző táborban is mondták nekünk, de azt hittem, csak ránk akarnak ijeszteni; nem tudtam, igazat mondanak-e. Mindenesetre kezdtem komolyan venni a kiképzést. A suliban a kosarazásra összpontosítottam. Most a hadseregre. Gépre szálltunk, eljött az első igazi ugrás ideje. A repülő belülről olyan volt, mint egy marhavagon. Miután felemelkedtünk, felsorakoztattak minket egy kötél mentén, ami az ajtóhoz vezetett. Hátulról lökdöstek minket előre, és aki legelőre került, már ugrott is. Akkor kellett ugrani, amikor az ajtó melletti piros lámpa villant egyet, de az egyik előttem álló srác nem ugrott ki. Az oktató csak ennyit mondott: – Te döntesz: ha deszantos akarsz lenni, kidobunk a gépből. Ha nem akarsz deszantos lenni, ülj le, és akkor vége, megbuktál. A srác üvölteni kezdett: – Ha kilöksz, beperellek! Ezt a marhát! Beperelni a hadsereget? Ez olyan, mintha a maffiát akarná beperelni. Leültették ezt a barmot. Amikor én következtem, remegni kezdtem. Az, aki közvetlenül előttem volt, azt mondta: – Ne aggódj! Én már ugrottam. Ha rögtön utánam ugrasz, majd vigyázok rád.

Annyira bíztam benne, hogy amikor kiugrott, én már indultam is utána, nem vártam meg a lámpa villanását. Az oktató visszafogott. Amikor végre elengedtek, nem láttam a srácot, aki megígérte, hogy vigyáz rám, de a tudat magabiztossá tett. Csak azután láttam meg őt, hogy földet értem. Köszönetet mondtam neki. Az meg csak röhögött, és közölte, hogy a büdös életben nem ugrott még. Csak szívatott engem, hogy saját maga bátorságot gyűjtsön. De mégiscsak erőt adott ahhoz, hogy túl legyek életem első ejtőernyős ugrásán. Ezután már alig vártam, hogy megint a levegőben legyek. Az ugrás eufórikus élmény. További kiképzésre Kentuckyba küldtek. Megtanultunk egy csomó mindent, például erdei bogyókon élni, kést dobálni. Ez utóbbi nekem sosem ment igazán. Később Vietnamban egy olyan fickóval dolgoztam együtt, aki hat méterről is telibe találta az ellenség mellkasát. Ha én megdobtam valakit egy késsel, általában a markolattal találtam el. Egyszer egy vietnamit vettem célba. A kés lepattant a mellkasáról. Szerencsére a társam le tudta lőni. A katonai kiképzés során rájöttem, hogy nem sok előnyöm származott abból, amit New York utcáin műveltem. Messze nem voltam olyan jó, mint hittem. A farmerek fiai jobban lőttek a puskával, mint én. Az egyetlen előnyöm a mentális edzettségem volt. A toborzóim ismerték a múltamat. Tudták, hogy bántottam másokat. Az én érzelmi reakcióim a többiekétől eltérőek voltak. Jobban bírtam a fájdalmat, mint mások. És képes voltam fájdalmat okozni is. Ez az, amire sokan képtelenek. A toborzók okosan döntöttek a sorsomról. Vietnamban olyan rossz arcokkal raktak össze, mint amilyen én voltam, és Isten a megmondhatója, hogy durva dolgokat műveltünk így együtt, odaát. De a legdurvább az volt, hogy még élveztük is.

9 2009. június, Hollywood, Florida (Jon háza) E. W.: Odakint zuhogott az eső. Az üveggolyó nagyságú esőcseppek tompán puffantak a nappali ablakán. Hátul a tó vize olyan volt, mintha forrna. Én már a kanapén ülve vártam Jont a reggeli interjúhoz. Meg is érkezett, de mindig pedánsan hátrafésült haja most kócos volt. Azt mondta, alig aludt az éjjel. A következő párbeszéd zajlott le köztünk: JON: Noemi kénytelen volt máshol aludni. Sokszor előfordul, hogy nem tudja mellettem tölteni az egész éjszakát. Azt mondja, sokat forgolódok, és nagyon izzadok. És van, amikor ez még rosszabb.EVAN: Sejted, hogy miért van ez?JON: Azért, mert álmodom. Nem is igazán álmok ezek. Inkább újraélem azokat a szörnyűségeket, amiket elkövettem. Hogy magyarázzam el?EVAN: Azt mondtad, világéletedben nyugodtan aludtál, függetlenül attól, hogy mit tettél másokkal.JON: AZ álmaimban én ezeket nem csak elképzelem. Sokszor felriadok, és majd’ kiugrik a szívem. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, amikor Vietnamban befúrtam magam a sárba, és ott vártuk az ellenséget, hogy lesből támadhassunk. Az adrenalinfröccsről álmodok, nem konkrét eseményekről. Nem arról álmodok, hogy fellógattam egy fickót a fára, megnyúztam, és néztem, ahogy szenved.EVAN: Várj! Te tényleg élve megnyúztál egy embert?JON: Ó, igen, tesó! Nem is egyet! Ez bevett gyakorlat volt. J. R.: Elrepültem Danangba egy csapat számomra ismeretlen fickóval. A hadsereg felépítése úgy volt kialakítva, hogy mire megérkeztünk, a szakaszunk már Vietnamban volt, és ott is maradt. Ha valaki meghalt vagy lejárt a küldetése, hozták az utánpótlást. Ilyen utánpótlás voltam én is. Épp akkor érkeztünk, amikor az elesett katonák hullazsákba csomagolt holttestét pakolták fel a hazafelé tartó gépekre. Tapintatlanság és ostobaság volt a katonaság részéről, hogy minket a hullazsákok mellett vezettek el. Odafordultam az egyik hullapakoló katonához:

– Jesszusom! Durva napotok volt? – Ilyen itt minden egyes kibaszott nap! – felelte. Aztán a hosszú kiképzés és a felkészítés után 10 napig dekkoltunk a reptér mellett egy kunyhóban. Kártyáztunk, vedeltük a kólát, aztán egyszer csak szóltak, hogy „öt percetek van összekapni a cumótokat, és beszállni a madárkába”. Hau Nghiába,[39] a Kambodzsával szomszédos tartományba vittek. Csak 80 kilométerre voltunk Saigontól, de egy ilyen elmaradott országban ekkora távolság évezredekkel tud visszarepíteni az időben. Ott csak rizsföldek és erdők voltak. Azt mondták, éjjel látni tigriseket is, de én egyet se láttam. Mivel szeretem a macskákat, jó lett volna élőben látni egy tigrist Vietnamban. Egy ún. LRRP[40] szakaszba kerültem. Az LRRP-sek nem a szokásos, egyéves küldetést teljesítik. Az egységemben voltak olyan srácok, akik már a második vagy harmadik alkalommal teljesítettek ott szolgálatot. Az egyik egy E-5-ös volt, Steve Corker[41]. Azzal jött oda hozzám: – Hallom, te börtönből jössz. Hát, egyet mondok neked, tesó! Itt szart se érsz azzal, amit eddig megtanultál, és azt hiszed, hogy tudod. Az erdő tele van kommunistákkal, akik ki akarnak nyírni! Vágod, te kis maffiózó? „Kis maffiózó”, így hívott engem Steve. Pár évvel volt csak idősebb nálam. New Hampshire-ben nőtt fel, az erdőben. Alapesetben nem tűrtem, hogy valaki így beszéljen velem, de ott voltam kint az erdőben, felfegyverzett kommunisták és tigrisek között. Steve pedig érezhetően tudta, hogy lehet ott életben maradni. Egy zöld sapkás, a különleges erők tagja, aki a kiképzőtisztünk volt, meglátta, hogy Steve-vel beszélgetek. Később odajött hozzám, és azt mondta: – Én a helyedben messzire elkerülném Steve-et. – Miért? – Mert őrült. Ahol jár, hullák jelzik az útját. Én erre azt gondoltam: ott akarok lenni amellett, akinek az útját hullák jelzik, mert ő a leggonoszabb rohadék ebben az erdőben. Attól kezdve mindenhová követtem Steve-et. Ő tanított meg az alapokra. Magas fűben gázolva kellett járőröznünk, és kaptunk machetét, bozótvágó kést, hogy

boldoguljunk. Steve tanított meg rá, hogy ne csak csapkodjak a késsel, mint egy hülye. A machete finom szerszám. Legyen mindig borotvaéles! Legyen a karod meghosszabbítása. Érezd az ösvényt, ahogy vágsz! És, ami a legfontosabb, mindig nagyon lassan mozogj! Ne kapkodj! Ha túl gyorsan mozogsz, nem hallasz. Minél lassabban mozogsz, annál többet látsz, annál több mindent fogsz fel, annál jobban tudod irányítani az eseményeket. A másik dolog, amire Steve megtanított, az az, hogy lapuljak meg. Hason kúszni nagyon kényelmetlen, hamar elgémberedik az ember, de csak így láthatjuk meg a botlódrótokat és az „egylépéses” kígyókat. Egyedül Steve szólt nekem az egylépéses kígyókról. – Az meg mi a franc? – Egy rohadék kígyó! Megharap, lépsz egyet, és véged. Ez minden, amit tudnod kell, kis maffiózó! Hau Nghia még nyugis hely volt, mikor megérkeztem. Az LRRP egyik feladata az volt, hogy fedezze a rendes katonai századokat. Amikor megszálltak egy falut, a mi dolgunk volt, előttük járva, felmérni a terepet, megkeresni, hogy hol bújt meg az ellenség, ami lehetett a Vietkong néven emlegetett Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front (NFF), illetve az Észak-vietnami Hadsereg (North Vietnamese Army – NVA). A Vietkong tagjai voltak a sunyi fekete pizsamások, az NVA-sok meg átlagos katonák voltak. Mi csak sárgáknak hívtuk őket, de ebben, részünkről, nem volt semmi rasszizmus. Ez olyan volt, mint hogy a németeket meg Fritzeknek hívtuk. Az amerikaiak tisztelték a sárgákat, tisztelték őket azért, hogy olyan kitartóan harcoltak. Később kezdtem azt gondolni, hogy az amcsik túlbecsülték a sárgákat. Az őrjáratok pár napig vagy max egy hétig tartottak. Az első pár alkalommal egy árva sárgával se találkoztam. Csak a fekete sárral. Pár centi vízen is úgy mentünk át, hogy nádból készült pipával lélegeztünk, mert így legalább nem került sár a szánkba. Állandóan vizesek voltunk, ettől a bőrünk összeaszalódott és lehámlott. Eltelt pár hónap, és mi megint épp a sárban hasaltunk, amikor egyszer csak csobbanó lépteket hallottam. Steve már a léptek hangjából tudta, hogy hányan vannak. Az ujjaival mutatta, hogy 5-10 sárga jön felénk. Az volt a taktikánk, hogy megvártuk, amíg elhaladnak mellettünk, és csak akkor kezdtünk tüzelni, amikor már háttal voltak nekünk. Most is ez volt a terv.

Szóval ott feküdtem, vártam, és hirtelen nem kaptam elég levegőt a pipán keresztül. Ki akartam köpni, de anélkül, hogy bugyborékolnék vagy felemelném a fejem. Úgy éreztem, megfulladok. A szívverésem felgyorsult. És, bár vizes voltam, szakadt rólam az izzadság. Belefojt a szemembe, nem láttam tisztán. Kurvára nem számít, hogy mennyire vagy bátor – amikor arra vársz, hogy támadhass, a szíved majd kiugrik a helyéről. Amikor végre megláttam az első sárgát, tőlem olyan jó 20 méterre, a léptei csobbanó hangját én robbanásoknak hallottam. Ők nem láttak minket. Amikor már háttal voltak, Steve kilőtt egyet, pont középről. Én és a többiek próbáltuk leszedni a szélsőket, miközben azok szétszóródtak. Hátba lőttük az összes rohadékot! Sose volt könnyebb dolgom! Nem öltük meg mind a tíz NVA-st. Párat kinyírtunk, a többi szétszéledt, aztán rádión szóltunk a katonai szakasznak, hogy kövessenek minket. Jó egy órán át tüzeltek a sárgákra gépfegyverekkel, LAW rakétákkal[42], mindennel, ami kéznél volt. Aztán visszavonultunk, és jött a tüzérségi támadás. Steve röhögött. – Na, kis maffiózó, most mi a véleményed? Beismerem, az az első tűzharc volt életem legnagyobb élménye. Tuti, hogy legalább az egyik kinyiffant, akire rálőttem. Vagyis életemben először úgy öltem, hogy a kormány fizetett érte. Ez azért elég húzós, nem? Mielőtt elrepültem Vietnamba, a többiektől azt hallottam, hogy az észak-vietnamiak milyen jó harcosok. Pedig a gyalogságuk jó része nagy marhaságokat csinált. Nem mindig figyeltek hátrafelé. Mi mindig úgy haladtunk előre, hogy 360 fokos körben pásztáztuk a terepet. A sárgák meg csak meneteltek előre, és nem néztek hátra. Ezért tudtunk egy csomót hátba lőni. Voltak köztük jó katonák, de sok olyat láttunk, aki inkább volt kuli, mint katona. Nekem szerencsém volt, mert Steve olyan volt, mint egy igazi Rambo. De nem hasonlított rá. Úgy nézett ki, mint egy átlagember. Nem volt rajta semmi feltűnő, pedig kibaszott őrült volt. Élvezte ezt a szarságot. Imádta használni a kését. Sokkal nehezebb ám leszúrni valakit, mint lelőni. Ha késsel gyilkolsz, közel kell kerülnöd az áldozathoz, érzed a szagát, hallod a lihegését. Beleszúrod a kést, és hallod, ahogy hasad a bőre. A bőrnek, amikor vágod,

jellegzetes hangja van. Összevérezed magad. Érzed, ahogy a penge áthatol az inakon. Nagyon intim élmény. Steve azt nagyon élvezte, amikor elkaptunk egy késelni való, szerencsétlen sárgát, aki lemaradt az egységétől. Számomra a késsel gyilkolás teljesen új volt. Az első áldozatom egy kis pizsamás VK volt, aki megtámadott minket. A társai a közelben voltak, ezért nem akartunk a lövéssel zajongani. Nem tudtam annyira felnyúlni, hogy elérjem a nyakát, ezért a lábánál kaptam el, és elvágtam az Achilles-inát. Majdnem megvágtam a saját kezem is, amikor földre terítettem, és torka szakadtából üvölteni kezdett. Ennyit arról, hogy nem hangoskodunk. Elvágtam a torkát, de még utána is olyan hangosan recsegett és gurgulázott, hogy szemen kellett szúrnom, hogy elhallgasson. Az a kis rohadék, még ezután is fickándozott, és megpróbált leteperni. Steve röhögve mászott oda hozzám. A csávó már rég halott volt. Én voltam izgága, én fickándoztam. Nem szerettem késsel ölni. Inkább lövök. Ilyen vagyok. Volt velünk egy George[43] nevű fickó is, egy görög srác New Yorkból. Árva volt, a nagynénje nevelte fel Manhattanben, nem messze a Little Italy nevű negyedtől. De belőle olyan ember lett, aki nekem a tökéletes ellentétem volt. Rendes ember lett. Tagja volt a New York-i cserkészszövetségnek. De az érdemérmeket gyűjtögető jófiú Vietnamban megszűnt létezni. George nem volt olyan zakkant, mint Steve, de mindent megtett azért, hogy életben maradjon. Mi hárman mindig együtt voltunk. Néha voltak társaink, de mi voltunk a kemény mag, a pusztító gépezet. Amikor először mentünk be egy faluba együtt, nyitva tartottam a szemem. Egy normál gyalogsági egységgel érkeztünk. Egyetlen lövés nélkül jutottunk be. Ahogy az első kunyhóhoz közelítettünk, Steve odaszólt nekem: – Hé, kis maffiózó, mindenkit megölünk, aki odabent van! Akkor még azt hittem, ez egy normális háború. Megölöd a sárgákat, akiknél fegyver van. Gyerekeket, anyókákat nem. De azt akartam, hogy Steve és George megbízzon bennem, ezért egy szót se szóltam. Az első kunyhóban, ahova bementünk, lelőttek mindenkit: néhány nőt és pár gyereket. Steve-től tanultam, hogy egy ilyen tisztogatás után ellenőrizni kell, hogy tényleg mind meghalt-e, vagy egyik-másik csak tetteti. Ehhez a legjobb módszer, ha rálépsz a szemére. Ha él, tuti, hogy megvonaglik. És

ha ez történik, csak elveszed a lábad, és beleeresztesz egy golyót az agyába. Végigmentem a kunyhón, és beleléptem ezeknek a halott gyerekeknek és néniknek a szemébe. Megmondom őszintén, nem éreztem semmit. Egyáltalán nem sokkolt az első alkalom, amikor kinyírtunk egy tucat átlagembert. Sok olyan katonai egységgel dolgoztunk együtt, akiknél az volt a szabály, hogy falusiakat nem ölnek. Még akkor sem lőttek nőkre és gyerekekre, ha a faluban alagutat, rádiót vagy fegyvereket találtak. Idegesek lettek, ha mi túl agresszíven léptünk fel. Steve megtalálta a módját, hogy szívassa a falubelieket. Kézigránátot dobott a disznójukra, vagy felgyújtotta a rizskészletüket. Steve elmebeteg volt. Egyszer az egyik kunyhóban előkapta a farkát, és lepisilte az egyik nőt. Fel akarta bosszantani őket, hogy nekünk essenek, és mi lelőhessük őket. De azok csak kushadtak. Miután kimentünk, George megkérdezte Steve-től, hogy ezt meg miért csinálta. – Néha kell egy kis változatosság – mondta erre Steve. – Unalmas lesz, ha mindig ugyanazt csináljuk. – Akkor legyen kurva unalmas! – dohogta George. George úgy csinált, mintha undorodna ettől az egésztől, mégis, amikor végre elhagyhatta Vietnamot, jelentkezett egy újabb küldetésre. Egy átlag katonának egy év szolgálat után haza kellett mennie. Nekünk nem. Mint LRRP-sek, mi annyiszor jöttünk, ahányszor akartunk. Amikor lejárt az egy év, én is jelentkeztem újra. Elfelejtettem már, milyen is volt a világ odaát. A többi katonával ellentétben mi nem füveztünk, mégis zsibbadt volt az egész testem. Nem éreztem semmit egy-egy tűzharc során. Az adrenalin még dolgozott, de félelem már nem maradt bennem. Néha napok teltek el úgy, hogy meg sem szólaltunk, csak kúsztunk a sárban. Az első pár hónapban még eszembe jutottak az otthoni dolgok: a lányok, a barátok, a klassz kocsik, a mozifilmek. De aztán ez elmúlt. Az agyam annyira beszűkült, hogy csak arra tudtam koncentrálni, ami előttem volt. Ha pióca tapadt a bokámra, arra koncentráltam. Leégetni a piócát, lelőni a sárgát, szarni. Bármit is csináltam, számomra csak az létezett. Többé már nem tudtam felidézni, milyen is a kinti világ, ezért az lett az ismeretlen, és Vietnam lett a valóság, az ismerős világ.

Ha már túl vagy néhány nagymama és kamaszlány lemészárlásán, nem fogod magad egyre rosszabbul érezni. Ugyanazt az ürességet érzed mindannyiszor. Többé már nem akartam hazamenni. Mi a francot kezdtem volna magammal otthon? Rohangáltam volna az utcán, mint egy őrült? Egy ilyen élet után az ember elveszti a civilizáltságát. Szerintem állattá válik. Egy olyan ember, mint én, akár örökre ott tudott volna maradni Vietnamban.

10 J. R.: A második vietnami küldetésem idején 19 éves voltam, de 100 évesnek éreztem magam. Steve, George és én profik lettünk. Kaptunk magunk mellé egy zöldsapkást meg egy sárga tolmácsot, és kipróbálhattunk valami újat. Az amerikai kormány azt vette a fejébe, hogy a kommunisták legyőzésére az lenne a legjobb megoldás, ha meggyilkolnánk a katonai vezetőiket, ott kint, a harcmezőn. Arra alapoztak, hogy egy törzsőrmester vagy egy ezredes kiiktatása után az embereik csak pánikolva futkosnának összevissza, mint a fejetlen csirkék. A lesből támadás helyett most az volt a feladatunk, hogy hátramaradjunk, és figyeljünk, amikor a többi katonai egység összecsap a sárgákkal. Aztán kövessük a túlélőket: kapjuk el őket, és szedjünk ki belőlük információkat. Vagy szedjük el a rádiójukat, és a tolmács segítségével hallgassuk ki őket. Derítsük ki, hol vannak a vezetők, hol van a bázisuk, merre vannak az alagutak, a fegyverek, hol rejtegetik a lőszerkészletet, aztán hívjuk oda a tüzérséget, vagy kérjünk légi csapást. Mi a bázison várakoztunk, amíg nem jött egy újabb akció. Ilyenkor csak annyit közöltek velünk, hogy például „110 fok nyugatra, 10 kilométerre, két szakaszunk az NVA-sokkal szemben”. Helikopterre raktak minket, majd kidobtak a harc helyszínén. A mieink és az NVA-sok összecsapásai tízből kilencszer azzal értek véget, hogy a sárgák feladták a harcot, és visszaosontak a táborukba. Elkezdték visszavonni az embereiket még akkor is, ha a többi elöl még harcolt. Mi azokat követtük, akik először léptek le. Voltak köztük egyenruhások és pizsamások is. Volt, amelyik megsebesült, és szinte vonszolta magát; volt, aki a menet közben gyűjtött kagylóhéjakat vitte egy kosárban. Ezek mindent összeszedtek és újrahasznosítottak. Mi ezekre a „gyűjtögetőkre” fókuszáltunk, és egyszerre kettőt-hármat kaptunk el. Közülük egyet vagy kettőt ott rögtön megöltünk, és egyet tartottunk meg kihallgatásra. Nekünk ez játék volt. Olyan játék, mint anno az, hogy ki lopott több pénzt az egyetemistáktól, Jack Buccino vagy én. Vietnamban mindig lestoppoltuk, hogy kit akarunk kinyírni. Mondjuk, Steve választotta a kulit,

aki a sebesült társát vitte; George végzett a fickóval, aki a hordágyon feküdt; nekem meg azt kellett elkapnom, akit életben akartunk hagyni. Volt, hogy hajba kaptunk azon, melyikünk gyilkolhat. – A múltkor is te mentél! Most én jövök! Nekünk ez csak unaloműzés volt. De a módszer bevált. Akit életben hagytunk, megmutatta, merre van a tábor, hol az alagút, és ki a vezetőjük. Volt, hogy napokig életben maradhatott még. Felállítottunk egy megfigyelő állást, és hívtuk a tüzérséget. Kiszedtük a foglyunkból, hogy mit kommunikálnak egymással rádión a támadásról, hogy új célpontot tudjunk megadni, és a tüzérség újra lecsaphasson. Aztán, ha már elmondott mindent, amit tudott, megöltük. A zöldsapkás, akit mellénk rendeltek, Lou, egy félig zsidó, chicagói srác volt. Azt gondolta rólunk, hogy totál elment az eszünk. Nem ellenezte a sárgák leölését. Ha mi jól teljesítettünk, az őt is jó színben tüntette fel. De úgy viselkedett, mintha erkölcsileg felettünk állna. Annak, akit megölsz, édes mindegy, hogy közben sírsz vagy nevetsz. Akkor meg miért ne érezzük jól magunkat? Lou azt gondolta, ő előbbre való, mert gyilkolás közben nem nevet. Ráadásul zöldsapkás volt, azok meg egyébként is lenéztek mindenkit. Az a vietnami tolmács, akit magunk mellé kaptunk, ugyanolyan elvetemült volt, mint mi. Folyton vihogott, meg buzdított minket azon a sipákoló hangján. Ha az, akit elkaptunk, nem akart együttműködni, a tolmács volt az első, aki megvágta egy késsel, vagy megégette. De nem ám cigivel! Fogta az öngyújtót, és a nyílt lánggal pörkölte meg egy kicsit a fickó fülét, orrát vagy a szemhéját. Közben vihogott és vinnyogott, mint valami bakfis az „American Bandstandben”. Ha a fogoly hazudott vagy visszapofázott, azért mindig csúnyán megfizetett. A tolmács ezeket kígyónyelvűeknek hívta. Ártatlannak vallották magukat, de találtunk náluk térképeket. Párszor kihallgattuk a sárgákat, amikor a rádión arról beszéltek, hogy az amerikaiak milyen hülyék, meg hogy elkaptak egy amerikai kölyköt, és ezt meg azt művelték vele. Ha ezekből az egységekből sikerült elkapni valakit, arra gondoltunk, hogy nem lehet, hogy csak úgy, egyszerűen megöljük. Kurvára semmi különbség nincs aközött, ha az egyiket négyszer lövöd le, a másikat meg százszor.

Nekünk az volt a szórakozás, hogy újabbnál újabb kínzási módszereket találtunk ki. Volt, hogy a tolmács kivágta a fogoly nyelvét, vagy levágta a farkát. Az egyik sárga, akit elkaptunk, nagyon felbosszantotta Lout. Volt nála elrejtve egy penge, amivel megvágta Lou combját, pont a farka mellett. Lou elkapta, előkapta a fickó farkát, és megpróbálta levágni. De rosszul csinálta, kicsúszott a kezéből, minden csupa vér lett. – Ő kígyónyelvű! – visította röhögve a tolmácsunk. – Kígyónyelvű! Hihihi! Lelőttem a foglyot, csakhogy ne kelljen tovább néznem a kínlódását. Beteges volt, amit műveltünk, de a sárgák ugyanezt csinálták volna velünk, ha van rá lehetőségük. A Vietkongok élve nyúzták meg az embereket. Falubelieket, akiket nem kedveltek. És amerikaiakat is.[44] Egyszer hetekig követtünk egy Vietkong századot, akik a rádióban azzal hencegtek, hogy megkínozták az amerikaiakat, és hogy azok milyen ostobák. Ha elkaptunk közülük egyet-kettőt, akik lemaradtak a századtól, amikor már megkaptuk, amit akartunk, nem lőttük le őket, inkább elkezdtük megnyúzni őket. Steve már csinált ilyet azelőtt is. Az áldozatot meztelenre vetkőztettük, és fejjel lefelé fellógattuk egy fára. Ha valaki fejjel lefelé lóg, a szívverése felgyorsul, az összes vér a fejébe tolul. Ettől a nyúzás sokkal fájdalmasabb lesz. Kezdetnek kis szeleteket vágtunk ki a fejbőréből. Aztán felhasítottuk a mellkasát, a hátát, a gyomrát. Hagytuk, hogy a belei kiforduljanak, és az arcába lógjanak. Alaposak voltunk. A nyúzás órákig is eltarthatott. A legvégén az egész test kicsúszott a bőrből. Annak ellenére is, hogy a bokáját fogta a kötél. Az áldozat ebben az állapotban még órákig élt. A szeme akkor is mozgott, ha már egy darab bőr se maradt rajta. Steve ilyenkor föléje hajolt, belenézett a riadt szemekbe, és azt mondta: – Szerinted én ostoba vagyok? Na, most ki az ostoba? Levettem a bőröd! A bennünk élő gonosz legalább olyan erős volt, mint az övék. Hozzánk hasonló csapatok tucatjai kószáltak még a dzsungelben. Nem mindenki viselkedett úgy, mint mi. De rengeteg sárga tisztet öltünk meg, sok-sok csatornát és fegyverraktárt számoltattunk fel. A kormánynak szüksége volt az olyan emberekre, mint én, Steve és George. Azt nem akarták tudni, hogy mi a dzsungel mélyén embereket nyúzunk, de mi mind ugyanannak a

gépezetnek voltunk a kis fogaskerekei. Úgy nem lehet megvívni és megnyerni a háborút, ha a gonoszt nem vetjük be. Vietnamban meggyűlöltem az amerikai kormányt. A hatalmukat a háborúban az olyan embereknek köszönhették, mint mi, a tisztek mégis lenéztek minket. Olyan volt mind, mint a „mi” zöldsapkásunk. Folyton azzal jött, hogy beteges, amit csinálunk, pedig ő is ugyanazt csinálta. Azzal nyugtatgatta magát, hogy ő jobb nálunk, mert neki ez nem jelent élvezetet, mintha legalábbis különb lenne attól, hogy neki van lelkiismerete. Amikor egy ország háborút indít, úgy viselkedik, mint egy skizofrén. Elküldi a dzsungelbe az olyanokat, mint én, hogy ott a létező leggonoszabb dolgokat műveljük, de mindenki más úgy csinál, mintha földre szállt angyal lenne. Az igazság az, hogy ha az angyalok nyerni akarnak, a gonosznak kell sikerrel járnia. Olyan sok időt töltöttünk a dzsungelben, hogy Steve menthetetlen lett. Nem lehetett már visszavinni a civilizációba. Egyszer bementünk Saigonba. George-dzsal egyszer csak azt láttuk, hogy Steve odamegy egy fickóhoz az utcán, és levágja a fülét. Fogalmunk sem volt, hogyan kezdődött a dolog. Dél körül járt az idő, egy étterem előtt álltunk. Az emberek hirtelen kiabálni kezdtek, hogy „gyilkosság, gyilkosság!”, és összevissza rohangáltak. Steve meg ott állt egy késsel meg egy füllel a kezében. És röhögött. Gyorsan elcibáltuk onnan, nehogy letartóztassák. Többször elküldtek minket pihenni és regenerálódni Thaiföldre. Nagyon szépek ott a szállodák. El tudod képzelni, milyen jó érzés ágyban aludni azok után, hogy a sárban éltél? Az utolsó thaiföldi kiruccanásunkon Steve annyira begőzölt, hogy amikor bejelentkeztünk a hotelbe, egyfolytában azt hajtogatta: – Nem tudom, hogy bírni fogom-e! Ráripakodtam: – Fogd már be a pofád, és élvezd már, öregem! Nézd, milyen szép ágyakat kaptunk! A szoba mellé mindig kaptunk két-három thai lányt is. Ők lefürdettek, megmasszíroztak, leápoltak minket. Épp a szobámban voltam a két csajjal, keféltem őket, amikor hangoskodást hallottam Steve szobájából.

Arra mentem be, hogy a szoba romokban. A fal véres. Steve az ágyon vadul dugja az egyik csajt, a másik a kádban fekszik, megfulladt. – Mi ez itt? – kérdeztem. – Az nem tetszett. Ez tetszik – válaszolta. És tovább dugta a csajt, akinek a barátnője meg pár lépésre tőle holtan lebegett a kádban. Én tényleg nem ítélkezek, de ez durva volt. Kiborított ez a szarság. Nem könnyű ilyen dolgokról beszélni.[45] Vannak dolgok, amikről azt gondolom, miután elmeséltem, hogy ma már semmi értelme. Miért ölne meg bárki is egy lányt, aki megfürdette? És azok a fickók, akiket megnyúztunk. Néha elgondolkodom azokról a dolgokról, amiket a tolmácsunk mondott az elkapott sárgákról. Lehet, hogy hazudott, és például a fickó, akit elkaptunk, nem is ezredes volt, csak egy szakács, de megtévesztett minket, hogy ő jó színben tűnjön fel. Azok az őrültségek, amiknek akkor volt értelme, ma már olyan értelmetlennek tűnnek nekem. Steve a testvérem volt. De amikor megláttam ott a hotelszobában a halott lánnyal, tudtam, hogy teljesen megőrült. Pszichopata lett. Nem mondom, hogy én nem, de én legalább tudtam róla. Steve már azt se tudta, kicsoda, micsoda ő. George-dzsal segítettünk neki feltakarítani. Adtunk pénzt a kurvának, hogy azt hazudj a a hotelnek, hogy a barátnője berúgott és ezért fulladt meg. Aztán leléptünk. Soha senki nem vont felelősségre minket. A thaiföldi incidens után többünket elküldtek ejtőernyős továbbképzésre, Okinavára és Koreába. Vietnamban soha nem ugrottam, erre most egy teljesen újfajta ugrásra akartak kiképezni. Ez volt az ún. HALO[46]-ugrás, ahol felvisznek 10 ezer méter magasra, te meg kiugrasz. Ez már akkora magasság, hogy ugrás előtt be kell lélegezned egy kis tiszta oxigént, hogy legyen elég a véredben, az ugráshoz meg kell egy kis oxigénpalack, mert odafönn nagyon ritka a levegő. Az ejtőernyőt pedig jó sokáig nem nyitod ki. Csak szállsz a levegőben. Ha a gép sebessége 320 kilométer volt, mikor kiugrottál, akkor

te is olyan gyorsan repültél. Így, ha kidobnak valahol, te még repülsz olyan 30-60 kilométert, mielőtt kinyitod az ernyőt, és földet érsz. A HALO-ugrás lényege, hogy a gép csak a határig visz el minket, és mi magunk repülünk be az adott országba. Így, ha bárki kérdőre vonná Amerikát, az nyugodt szívvel állíthatja, hogy a gépei soha nem hatoltak be az adott ország légterébe. És ez technikailag igaz is. A gép nem repült be az országba, csak én, Steve és George. Sokszor előfordult, hogy a fegyverraktárak keresése közben átkúsztunk a kambodzsai határon. Egyszer azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk tovább, és jussunk el a Kambodzsa-Laosz határtól délre fekvő, egyik folyóparti városba. Volt ott egy csapat kinyírandó fickó, akik minden héten összegyűltek egy étterem hátsó részében. Ez a művelet abban különbözött a többitől, hogy ezek mind civilek voltak. A fő célpont a város polgármestere volt. Ezért akarták, hogy messziről ugorjunk. Hatan ugrottunk, rajtunk kívül még három fickó. Alig 6000 méterről dobtak ki minket, így ez lényegében nem is HALO-ugrás volt, hanem extrém magasról indított szabadesés. De a hatás ugyanaz volt. Olyan hideg van még ebben a magasságban is, hogy meg is fagyhatsz. Elkékülsz. Aztán ahogy ereszkedsz le a melegebb légrétegekbe, az agyad úgy felpörög, mintha a világ legjobb drogját toltad volna be. Amikor földet érsz, annyira fázol, hogy nem érzel semmit. Nem érzed a talpad alatt a talajt. 20 perc kell, hogy kiolvadj. De ez egyáltalán nem rossz érzés. Úgy értem földet Kambodzsában, hogy el voltam szállva. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy hihetetlen, hogy úgy kell kinyírnom egy csapat fickót, hogy közben be vagyok tépve. Egy teljes nap kellett ahhoz, hogy kúszva-mászva elfoglaljuk a pozíciónkat. A városka csupán néhány épületből állt, amik a folyón átívelő kis híd köré épültek. Itt nem voltak se katonák, se rendőrök. A célpont egy cölöpökön álló csehó volt. Az egyik oldalán húzódott egy kiszáradt csatorna, ketten közülünk ott bújtak meg, hogy fedezzenek minket. George meg egy másik srác leszedte a kocsma hátsó bejáratánál a lépcsőn álló őrt. A polgármester és társai az épület hátsó részében lévő helyiségben gyülekeztek. Steve és én felmásztunk az oldalsó cölöpökön, és egy ablaknál megbújva várakoztunk. Ahogy az őr kidőlt, bementünk.

Az étkezőrészbe érkeztünk, egyetlen asztal meg egy csomó szék volt a helyiségben. Egy kappanhangú kínai csaj, kezében mikrofonnal, épp valami amerikai dalt énekelt, rajta kívül volt ott még pár selyemruhás pincérnő vagy kurva, meg három vagy négy öltönyös fickó. Ezek nem olyan kalapos-pizsamás csávók voltak. A polgármester és társai igazi üzletembereknek tűntek. Fogalmam sincs, miért kellett megölni őket. Arra is megvolt már a módszerünk, hogyan kell kinyírni több embert egyszerre. Steve és én elfeleztük a szobát. Mindketten a saját oldalunkon öltük a fickókat, közben ellentétes irányba mozogtunk, mígnem összetalálkoztunk a másik oldalon. Szemből kell lelőni az áldozatot, hogy lásd, egy társad sincs a fickó mögött. És mindig előrefelé kell haladni. Lősz, és lépsz. Foroghatsz is, csak soha ne veszítsd el az irányzékot, nehogy rossz felé fordítsd a fegyvered, mikor lősz. Összesen 8-10 ember volt a teremben, és fél percbe se telt kinyírni az összeset. Megöltük az őröket, a pincérnőket, az énekesnőt és az öltönyösöket. Pjú, pjú, pjú! Mindegyik halott volt. És hogy tényleg így legyen, még fejbe is lőttük őket. Nem maradhattak szemtanúk, akik elárulják, hogy itt amerikaiak lövöldöztek. Rövid csövű, kínai AK-kat használtunk, amilyeneket a kommunisták is, hogy semmi jel ne utaljon ránk. Olyan volt ez, mint valami maffiatámadás, csak épp az Egyesült Államok kormányának megbízásából. Miután végeztünk, végigmásztunk a kiszáradt csatornán egészen a város széléig, és ott bevettük magunkat a dzsungelbe. Pár nap múlva értünk vissza a vietnami határhoz. Számomra ez volt vietnami tartózkodásom csúcspontja. Ugrottunk még párszor, de nem találtuk meg a keresett célpontokat, így dolgavégezetlenül kellett visszatérnie a csapatnak. De annyira élveztem az ugrásokat, hogy ez sem vette el a kedvem. 1968-ban engem, Steve-et és George-ot visszaküldtek Hau Nghia tartományba. Az első bevetésünkön felfedeztünk egy földalatti fegyverraktárt, és lehívtuk a koordinátákat a tüzérségi támadáshoz, aztán felmásztunk egy fára, és vártunk. Senkit nem láttunk a célpont közelében, de többször is megesett már, hogy a támadás után a sárgák kimenekültek

azokból a lyukakból, amiket mi észre se vettünk, és elvezettek minket egy új alagúthálózathoz. A hagyományos katonai kiképzés során megtanultuk, hogy éjjel legalább egy embernek ébren kell maradnia, hogy őrt álljon. De amikor csak mi hárman voltunk, mind aludtunk. Úgy voltunk vele, hogy ha találtunk egy jó rejtekhelyet egy fán, akkor az ellenségnek marha nagy szerencse kéne ahhoz, hogy ránk találjon. És ha ilyen nagy mázlija van, akkor nekünk így is, úgy is végünk. Úgy gondoltuk, hogy sokkal hatékonyabbak vagyunk, ha mind tudunk aludni egy kicsit, ez pedig képtelenség, ha felváltva kell őrködni. Az elgondolásaink mindig bejöttek. Az ellenség sosem lepett meg minket. Az amerikai hadsereg viszont igen. Egyik este bevackoltuk magunkat egy fára, és vártuk a kihívott tüzérséget, amikor is egy eltévedt amerikai tüzérségi őrjárat felrobbantott minket. Nem hallottam a robbanást. Az egyik pillanatban még éjszaka volt, és fent voltam a fán, a következő pillanatban meg nappal volt, és a földön fekve ébredeztem. A ruháim cafatokban, fegyver nem volt nálam, véres volt a karom és a hasam. Áttapogattam magam, de mély sebet nem találtam. A fejemhez nem nyúltam, mert azt gondoltam, hogy ha tudok gondolkodni, akkor a fejem rendben van. De az arcomon alvadt vérdarabokat éreztem. Felcsúsztattam a kezem a fülem fölé, a fejem tetejére, és ott egy szottyos lyukat találtam. Beledugtam az ujjam, és basszus, belenyúltam a fejembe. „Lyuk van a fejemen!” – gondoltam. A lyuk a fejtetőmön volt, és kábé akkora lehetett, mint egy baseballlabda. Ahogy belenyúltam, éreztem a szöveteket. Az első gondolatom az volt, hogy vajon hogy a francba lehetek még életben? Aztán jött a következő kérdés: „Életben vagyok-e?” Nem volt nálam tükör. Nem tudtam belenézni a fejembe. De valamit tennem kellett. Felszedtem pár levelet a földről, és belenyomtam a nyílásba. Letéptem a nadrágom szárát, és betekertem vele a fejemet, hogy a levelek a helyükön maradjanak. Aztán megláttam a szétszórt húsdarabokat. George volt az. A feje egy kupac bél mellett pihent. Steve-et egy darabban találtam meg a földön fekve, pár lépéssel arrébb. Mozgott a lába, mintha biciklizne. A hátára

fordítottam, és akkor láttam, hogy leszakadt a fél arca. Hiányzott az orra és a fél állkapcsa. A megmaradt szemével meg úgy nézett rám, mintha ébren lenne. Nem tudtam, hall-e engem, de megszólaltam: – Nem maradt arcod. A kezéből pisztolyt formált, és a fejéhez tette, jelezve, hogy végezzek vele. – Ha nem tudsz felállni, fejbe lőlek. De ha igen, és járni is tudsz, akkor velem jössz – mondtam. Lábra állítottam, és úgy tűnt, jól van. Nem azt mondom, hogy virgonckodott, de meg tudta tartani magát. Egy pólót tekertem a feje köré, és vágtam rajta egy-egy lyukat a szemének és a szájának, vagyis annak, ami maradt belőle. Elindultunk. Ekkor hasított belém a fájdalom. Minden lépésnél azt éreztem, mintha valaki fejbe verne egy kalapáccsal. Egy napig mentünk, mire végre találtunk egy katonai őrjáratot. A frászt hoztuk rájuk. El lehet képzelni, milyen látvány lehettünk! Nekem levelek álltak ki a fejemből, Steve meg fél szemmel nézett ki a pólójából. Elvittek minket egy táborba, és amikor levették Steve fejéről a pólót, az egyik katona elhányta magát. Nekem nem adtak morfiumot, mert attól tartottak, hogy leesik a vérnyomásom. Azt hittem, megölöm őket! Egy lyuk volt a fejemben. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy mekkora a vérnyomásom. Külön-külön menekítettek ki minket. Én Japánba, majd a kaliforniai Long Beach haditengerészeti kórházába kerültem. Egy csúnya fertőzés miatt hetekig tartott a felépülésem. Végül egy fémlemezt raktak a fejembe. Amikor már beszélni is tudtam, rögtön Steve felől érdeklődtem. Megtudtam, hogy egy szanatóriumban van, valahol máshol. Küldhettem neki levelet. Hetekkel később írt vissza: „Ki kellett volna nyírnod!” Csak egy év múlva láttam viszont Steve-et. Kapott új állkapcsot és szájat, de nagyon nehezen formálta a szavakat. Az orrát nem tudták rendbe hozni, ezért kapott egy műanyag valamit, ami eltakarta a fél arcát. Undorítóan nézett ki. És a személyisége is megváltozott. Azt tervezte, hogy visszaköltözik New Hampshire-be, az erdőbe, és ez a gondolat boldoggá tette.

Szerettem Steve-et, és ő is szeretett engem. Sosem ítélkeztem felette. Azt mondtam neki: – Talán az, ami történt velünk, a sors bosszúja azért, amit másokkal tettünk odaát. – Lehet – válaszolta. – És akkor mi van? Minden egyes percét élveztük.

11 J. R.: Nem ment könnyen a szabadulás a kórházból. Többször is fertőzés alakult ki a fejemben. Ha felálltam, elestem. Egyik este, ilyen legyengült állapotban begőzöltem, és megvertem egy ápolót. Ekkor zárható kórterembe raktak. Kikötöztek egy asztalhoz. Próbáltam elrágni a köteleket. Új dokit küldtek, aki, mikor meglátta a rágásnyomokat, rákérdezett: – Ez meg mi? – Van itt egy rohadt patkány – hazudtam. – Minden éjjel előjön, és csak rágja, rágja. A doki kiakadt. A visszatérésem óta ő volt az első, akivel emberi kapcsolatot alakítottam ki. Eloldozott. A karját nyújtotta, és kisétált velem a mosdóba, hogy végre egyszer állva tudjak pisilni. Több doki is megvizsgált. Pszichológiai tesztet csináltattak velem. Az elképzelt szituációban egy kocsiban ültem, és választanom kellett, hogy a nőt vagy a kutyát ütöm el. – Ön mit tenne? – kérdezték. – Azt a hülye picsát ütném el! Ő tehet róla, hogy az úton grasszál! A kutya viszont nem, ő ártatlan. Színes krétákat adtak a kezembe, hogy rajzoljak le valami kellemes dolgot. Dzsungelt rajzoltam, benne pizsamás pálcikaemberekkel. Azt mondtam: – Nekem ez a kellemes dolog. Nyilvánvaló volt, hogy azok ott a sárgák voltak a vietnami dzsungelben, és én meg akartam ölni őket. Beküldtek hozzám egy papot. Nekem a papok közömbösek voltak, sose találkoztam eggyel se. Azt mondta nekem: – Nincsenek helyén a gondolataid. Erre csak annyit kérdeztem, hogy akkor most vajon örökre be leszek-e zárva ide. Ekkor a pap valami nagyon furcsát mondott: – A tested el van telve a gonosszal. Hát, ezzel nem sokra mentem.

– Csináld utánam mindazt, amin keresztülmentem, és akkor mondd meg, mi van az én testemben! Te, hülye állat! – Csak segíteni akarok – szabadkozott. – A bocsánatodat kérem. Ez a bocsánatkérés megmaradt bennem. Másnap is eljött, és akkor már minden süketelés nélkül beszélt velem. Azt mondta: – A feletteseid félnek elengedni. Szerintük még nem vagy annyira jól, hogy visszamehess a társadalomba. Én segítek, hogy kijuss innen. Minden nap eljött hozzám. Dumáltunk, de minden szenteskedő körítés nélkül. Tényleg segített nekem. Nem azt mondom, hogy elhozta nekem a megvilágosodást, mert ezek után se jártam soha templomba, de megértette velem, hogy a teszteken máshogy kell gondolkodnom. Eljött a nap, amikor újra megvizsgáltak. Megint rajzolnom kellett valami kellemeset. Rajzoltam egy naplementét. Amikor a terveimről kérdeztek, előadtam nekik a hippidumát: „Megértettem, milyen fontos a béke. A háború rémes dolog.” Ezek után teljesen máshogy viszonyultak hozzám. Ami vicces, hiszen ezek katonai orvosok voltak. A hadsereg a börtönben talált rám, azok után, hogy szándékos emberölés vádjával csuktak le. Ők képeztek ki, hogy még ügyesebben tudjak ölni, aztán szabadjára engedtek a dzsungelben, ahol kedvemre gyilkolászhattam. Ők tanítottak meg repülni, hogy olyanokat is meg tudjak ölni, akiknek nehéz a közelükbe férkőzni, ők adtak a kezembe kínai fegyvereket, nehogy összefüggésbe hozzák Amerikát a gyilkosságokkal. De azért, hogy hazamehessek, el kellett játszanom, hogy a naplementét és a szivárványt szeretem. Mikor megértettem, hogy mik a szabályok, belementem a játékba. Az orvosok tudták, hogy megöltem egy csomó embert, de arról fogalmuk sem volt, hogy akkor ott náluk milyen ember voltam. Ha tudták volna, sosem engednek ki abból a szobából. 1968 végén szereltem le. A katonai szolgálattal tisztára mostam magam. [47] Többé nem voltam bűnöző. 20 éves voltam, és szabad. Az agyam ugyan nem volt teljesen a helyén, de még így is sokkal jobb állapotban voltam, mint a többség, aki visszatért Vietnamból. Nekem volt jövőm. És tudtam, hogy nem húspogácsákat fogok sütögetni a McDonald’sban.

12 2009. június, Fort Lauderdale E. W.: Jon a pszichológusánál volt egy Broward megyei gyógyközpontban. Pár hónappal korábban volt felesége, Julian édesanyja keresetet nyújtott be a gyermekelhelyezés újratárgyalására, hogy többet lehessen a fiával. Jon ellenkeresetet adott be, ezért a bíró elrendelte Jon és az exnej pszichológiai kivizsgálását. Azóta Jon hetente kétszer ellátogatott a harmincas éveiben járó pszichológusnő rendelőjébe. A váróból láttam, ahogy kezet fogtak, és elköszöntek. Vonzó nő volt, de kicsit egy szétszórt egyetemistára emlékeztetett. Jon szája széles mosolyra húzódott, és ahogy elengedte a nő kezét, mondott valamit, amivel megnevettette. Az autóhoz menet megjegyezte: – Ez a nő abszolút az én pártomon áll, tesó! Azt is elárulta nekem, hogy a kezeléseken mindent elmondott, még a vietnami szolgálat főbb eseményeit is. J. R.: Azt kérdezte: – Gondolja, hogy valaha is béke lesz a lelkében? Azt feleltem: – Hogy lehetne valaha is béke bennem? Csak azt szeretném, hogy egy kicsit nyugodtabb legyek, a fiam kedvéért. E. W.: Ma miről beszélgettetek? J. R.: Az önbecsülésről. Megkérdezte, én hogyan definiálnám. Azt mondtam, hogy az önbecsülés a belső értékeinkből áll össze, meg abból, hogy mások mit gondolnak ezekről. E. W.: Ez volt a jó válasz?

J. R.: Honnan a francból tudjam, tesó? Úgy tűnt, ő elégedett vele. Kedvel engem. Bár nyilván nem mondok el neki mindent. Azt se mondtam el, hogy embereket nyúztam Vietnamban, vagy hogy megvertem azt a fickót, aki bántotta Juliant. E. W.: Ki bántotta Juliant? J. R.: Két évvel ezelőtt történt, hogy Julian egyszer úgy jött vissza az anyjától, hogy csupa kék-zöld folt volt a lába. Nem az anyja bántotta. Elmondta, hogy egy pasi, aki eljött az anyjához, az rugdosta meg, amiért hangoskodott. Tudtam, kiről beszél. Összeszedtem pár srácot, és elkaptuk az utcán. E. W.: Kik voltak ezek a srácok? J. R.: Két fickó, kidobók a Scarlett’sben[48]. Alkalmanként segítenek nekem. Fogták ezt a mocskot, bevágták a csomagtartóba, és kimentek vele az I-75-ös útra. Félóránként megálltak, felnyitották a csomagtartót, és rávertek a lábára egy kalapáccsal. Ezt sokszor megcsinálták, de nem szóltak egy árva szót sem. Aztán annak a szemétnek végre leesett a tantusz: – Értem már! Soha többé nem ütöm meg a fiút! Kidobták az út menti bozótosba, és ennyi volt. Azóta nem bántotta Juliant. A dokiknak is megvan a módszerük, meg nekem is. Ezt megtanultam már a kórházban, Vietnam után. Érdemes jól kijönni az emberekkel. Bármilyen erős is vagy, néha muszáj a másik fél szabályai szerint játszani. Máskor meg az erőfölény jön be. Okosan kell ezek között egyensúlyozni. Ezt hoztam magammal, amikor Vietnamból visszatértem a civil életbe.

13 J. R.: 1968-ban, amikor visszatértem, New York már nem az a város volt, amit elhagytam. Az utcán a lányok virágokat viseltek magukon. A Wall Streeten dolgozó nyárspolgárok hosszú hajat növesztettek. A bitnikek vették át az uralmat. Még Dominic Fiore is csatlakozott a hippimozgalomhoz. A letartóztatásunkhoz és a vietnami katonáskodásomhoz vezető túladagolása után nem került börtönbe, hiszen amikor engem elküldtek a hadseregbe, és törölték a priuszomat, összedőlt a vád ellene. És amíg én a sárgákkal hadakoztam, Dominic vett magának pár batikolt pólót, és fuvolázni tanult. Ült a Washington téren, fújta a fuvoláját, és a szeretetről prédikált. De ha valaki belekötött, annak kiverte a fogát. A fejét övező virágfüzér alatt ő ugyanaz az ember maradt, aki volt. Ha pénz kellett drogra, kirabolt pár hippit. A nagybátyáimat fikarcnyit se érdekelte, hogy megjártam Vietnamot. Nekik a hadsereg ugyanolyan volt, mint a börtön. Csak az volt a lényeg, hogy amíg a zsaruknál voltam, nem nyomtam fel senkit. Még csak két napja voltam New Yorkban, amikor Sam bácsikám máris elküldött adósságot behajtani. Most nem egy sárga volt az ellenfél, hanem egy fehér vagy egy fekete, aki tartozott. Nem örültem, hogy mehettem vissza behajtónak, de kellett a munka. Rocco Ciofani fogadott be magához a lakásába, Teaneckben. Míg odavoltam, ő beállt a maffiába, mint a Bonannók katonája, de még mindig jóban volt a Számkivetettekkel. Közülük Petey Gallione egy rossz drogos lett, akit folyton lecsuktak valami hülyeség miatt, Jack Buccino pedig még mindig a szüleinél lakott, és piti kis csalóként tengette mindennapjait. Jack ismert egy koncertszervező srácot, és azt tervezte, hogy ő is beszáll ebbe a bizniszbe. Arra gondolt, hogy kibérli a régi Fox színházat Hackensackben, és odaviszi az akkor nagyon népszerű Ten Years After[49] zenekart. Jack engem is beszervezett, gondolta, ez majd segít elfelejteni a hadseregben töltött éveket. Kiderült, hogy a koncertszervezés könnyű pénzkereset. Csináltunk egy rádióreklámot, és ennyi elég is volt ahhoz,

hogy eladjuk az összes jegyet. Ez szöget ütött a fejembe. Azt mondtam Jacknek: – Tudod, mit? Nyomtassunk még ezer jegyet, és adjuk el azokat is! Összedugtuk a fejünket. Egy estére, de két egymás utáni koncertre szerződtettük a zenekart. Úgy döntöttünk, hogy csak a második koncertre nyomunk ki pluszjegyeket, így csak késő este akadhatnak problémák. Megcsináltuk az újabb rádióreklámot, ami így hangzott: „Meghibásodott a nyomtató, így egy adag jegy csak most került elő! És ezek most eladók!” Ezek is mind elkeltek. Az első koncerten iszonyú jól éreztük magunkat. Alvin Lee fenomenális gitáros. A tömeg őrjöngött. Azután, hogy elkezdtük beengedni az embereket a második koncertre, már tudtuk, hogy borul a bili. Nyilvánvaló volt, hogy képtelenség plusz ezer embert beszuszakolni ugyanoda. Elmentünk Peteyért, akit biztonsági őrnek szerződtettünk, de elhajtott minket a francba. Rohantunk. A tűzoltóparancsnok letiltotta a koncertet. Odakint kitört a balhé, volt ott minden! Dühös kölykök, tűzoltókocsik, rendőrautók. Elhajtottunk, és közben szakadtunk a röhögéstől. Később a város ügyvédeket küldött ránk, akik figyelmeztettek, nehogy még egyszer koncertet szervezzünk Hackensackben. Magasról leszartuk, mit mondanak. Ekkortájt futottam össze egy sráccal, akit még New Jersey-ből ismertem. Ő volt Howie Tannenbaum. Ő nem volt számkivetett, de ő is illegális dolgokban utazott. A Ten Years After-koncert után Howie azzal keresett meg, hogy segítenék-e neki fűeladással lépre csalni, majd kirabolni pár hippit. Howie jó gyerek volt. Később azonban belekeveredett valami csúnya ügybe, és, gondolom, félt, hogy börtönbe csukják, ezért inkább bezárkózott egy hotelszobába, megölte a barátnőjét, majd magával is végzett. De amikor még együtt dolgoztunk, akkor jó gyerek volt. Csináltunk pár ilyen közös akciót Manhattanben, és Howie hozta segítségnek az egyik barátját is: Junior Siricót,[50] aki később szerepelt a „Maffiózók” (The Sopranos) című sorozatban.

Junior már akkor is dilis volt. Aki látta, hogy a „Maffiózókban” hogyan alakította a hátranyalt hajú, dilinyós maffiózót, az el tudja képzelni, milyen volt Junior a való életben. Merthogy ilyen volt. És nagyon tehetséges volt. Ő nem a pisztolyok, ő a kések embere volt. Mindig tartott magánál egy rugós kést, és kitűnően bánt vele. Junior Kövér Anthony[51] embere volt. És nem azért mondom, de Kövér Anthony nem bánt jól az embereivel. Képes volt minden ok nélkül a szart is kipofozni a saját embereiből is. Juniort nem kellett félteni, tudott vigyázni magára, de Kövér Anthonyra nem emelhetett kezet. Ő volt a főnök. Nagyon sajnáltam Juniort. Ahogy összebarátkoztunk, kiderült számomra, hogy Kövér Anthonynak igen jól megy az üzlet. Övé volt egy csomó melegbár New Yorkban. Az 1960-as évek végén átalakult a közönség, és már nem csak a melegek jártak ilyen helyekre. A melegbárokból nyilvános diszkó lett. Persze, a melegek még mindig oda jártak, de jöttek a heterók is. És a diszkó nagy üzlet volt akkoriban. Gombamód szaporodtak, így sok hely nem is a maffia kezében volt. Felkerestem Sam bácsit azzal, hogy szeretnék beszállni a diszkóüzletbe. Sam bácsi megbeszélte a dolgot Joe bácsival, majd elment Carlo Gambinóhoz. Mind beleegyeztek. Az adósságbehajtás csak részmunkaidős meló volt. De amikor a bácsikáim Gambinóval tárgyaltak, érezték, hogy most más a helyzet. Végre ambiciózusnak tűntem. Kitaláltam, mit akarok kezdeni magammal. Ráadásul elég komoly fába akartam vágni a fejszém. De egyedül nem vehettem át egy diszkót. A családdal közösen kellett dolgoznom. Pár hónappal azután, hogy otthagytam a hadsereget, a maffia katonája lettem.

14 J. R.: Carlo Gambino és Joe bácsi is már a hetvenes éveit taposta. Az én szememben ők őskövületek voltak, mint a szobrok a parkban. Gambinóval 14-15 éves koromban találkoztam először. Joe bácsi vitt el hozzá a queensi házába azután, hogy anyám meghalt. Bementünk, kezet kellett ráznom vele, ő meg annyit mondott: – Hogy megnőttél! Gondolom azért, mert előtte csak kiskoromban látott. De lehet, hogy mindig ezt mondta, ha találkozott valamelyik emberének a gyerekével. Abból a találkozásból leginkább csak arra emlékszem, milyen zsúfolt volt az a ház. Amikor kitaláltam, hogy a diszkóbizniszben akarok utazni, Gambino mellém rendelte az egyik legjobb, fiatal katonáját, Andy Benfantét. Andy nagyon megbízható fickó volt. Akkor már 6 éve volt Carlo Gambino magántestőre és sofőrje. Most hagyták, hadd találjuk meg magunknak a jó kis üzleteket, amikből érdemes kivenni a részünket. Tucatnyi maffiakatona próbált akkoriban nyomást gyakorolni egyik-másik „intézményre”. Andy és én szabad kezet kaptunk, azzal a feltétellel, hogy ne akarjuk olyan helyre rátenni a kezünket, amelyik már valaki másé, nehogy ezzel háborút robbantsunk ki. Közös munkánk kezdetén Andy már majdnem 30 éves volt. Én még a 21-et se töltöttem be, de látásból már évek óta ismertem őt. Gyerekként felnéztem rá, a bátyámnak tekintettem. És most üzlettársak lettünk. Ez magabiztossá tett, éppúgy mint az, hogy Steve ott volt mellettem és vigyázott rám Vietnamban. Az első napon, amikor a közös munkáról beszélgettünk, Andy azt mondta nekem: – Jon! Tudom, hogy erősnek érzed a pozíciódat amiatt, hogy ki az apád, de mindenki tudja, hogy engem Carlo Gambino támogat. Szóval, bármit is akarsz csinálni, ne törd magad. Ha az utcán valakinek gondja támadt velem, Andyvel került szembe. És aki Andyvel került szembe, az Gambinóval került szembe. Ezt mindenki tudta. Volt azonban az üzletnek egy hátulütője is. A család nem hagyta,

hogy saját szakállamra tovább csináljam a kis üzelmeimet. Attól kezdve bármit is tettem, még ha drogos hippiket raboltam ki, akkor is oda kellett adnom a bevétel egy részét Andynek, aki aztán ezt a pénzt továbbadta, feljebb. Ezt a kis családi adót azért kellett bedobnom a közösbe, mert ezzel védelmet vásároltam arra az esetre, ha később bármi gondom akadna. A nagybátyáim örültek, hogy Andy van mellettem, mert azt gondolták, ő majd vigyáz rám, és nem hagyja, hogy bajba keveredjek. De azt senki nem tudta, hogy Andy vad srác volt. Önmagát az „új olasz fajtának” nevezte. Nem úgy öltözködött, mint a család többi katonája. Felül kigombolt selyeminget, drága cipőket, aranyláncot, elegáns órát viselt. Szeretett beszívni, bulizni, egyik nap egy szőkével, másnap egy barnával dugni. Fekete zenét hallgatott, meg rockot, akárcsak én. Sok közös volt bennünk. Mikor először buliztunk együtt, azt mondta: – Toljunk egy kis kokót! Ezen teljesen kiakadtam, mert nekem ő még mindig az a fickó volt, aki a nagybátyáim társaságába jár, az idősebb generációhoz, az ún. „bajuszos olaszokhoz” tartozik, akik üldögélnek Little Italy valamelyik éttermében, kávét kortyolgatnak, és hacsak szóba hozod a drogokat, lekevernek egy pofont. A maffia tiszta volt. Az mindegy, hogy már az apám idejében is importáltak heroint Franciaországból, egy katonának nem volt szabad drogoznia. Ezért amikor Andy szóba hozta a kokaint, féltem, hogy csőbe akar húzni. Azt feleltem: – Drog? Soha! Kinevetett. – Ne szórakozz már! Tépjünk be! Andy más volt. Abszolút hűséges volt Gambinóhoz, de azt leszarta, hogy ki mit gondol róla. Ez nagyon tetszett benne. Egy hatalmas, extra krómozással feltuningolt Lincoln Continentallal járt, aminek a hátulján volt egy álpótkerék. De nem azért vett ilyen kocsit, mert menőnek tartotta, hanem mert poénosnak. Sok hülyeséget bevállalt, pusztán a saját szórakoztatására.

Ahogy megkezdtük a közös munkát, Andy rögtön felvetette, hogy vennünk kell nekem pár szép cuccot. Elvitt a Granny Takes a Trip[52] nevű boltba. Az egy őrületes hely volt, rocksztárok öltözködtek onnan. Árultak mindent, a vad, pszichedelikus mintájú pulóverektől kezdve a kasmírkardigánokon át a bársonynadrágokig. Andy elirányított ahhoz a fickóhoz, aki személyre szabott csizmákat készített, és ehhez az egész lábat lemérte, ugyanis szorosan a lábszárra simuló, térd fölé érő darabokat varrt. Ez volt a divat. A csizma anyaga színes: sárga, fehér, zöld, narancssárga foltokból álló bőr volt, a sarka 10 centi magas kellett, hogy legyen. A „normális” maffiózók hülyének néztek minket. Joe bácsi nagyon ideges lett, amikor ilyen szerelésben jelentünk meg egy étteremben. Beszólt a csizmámra. Andy megvédett: – Muszáj így öltözködnünk, mert a diszkóbizniszben utazunk. Fel kell vegyük azt a stílust. Nem nézhetünk ki úgy mint a jerseyi parasztok! Andy mindig kiállt mellettem. Ha gondom támadt az idősebb maffiózókkal, mindig azt mondta: – Jon! Ne aggódj! Ha kérdőre vonnak, érted, tesó, én úgy hazudok majd, mint a vízfolyás! Amikor megvédett a család előtt, mindig így érvelt: – Mit akartok, mit csináljak Jonnal? Őrült a srác! Az igazság az, hogy Andy volt az, aki tolta a cuccot az orrába, aki minden reggel új ötlettel ébredt. Ezért volt ő ideális a diszkóbizniszhez. A ’60-as évek végén a diszkótulajok, buliszervezők és a menő helyek olyan gyorsan cserélődtek, hogy a családnak szüksége volt az olyan fickókra, mint Andy és én, hogy legyen, aki utánajár a lehetőségeknek. Az első közös dolgunk az volt Andyvel, hogy elkezdtünk rendszeresen járni a Maxwell’s Plumba. Ez az Upper East Side-i étterem kedvelt helye volt a szép embereknek, ide jöttek buli előtt és buli után.[53] A Maxwell’s Plum tulaja már megállapodásban volt a Gambino család egy másik tagjával, így mi nem vehettük át a helyet, de odajártunk tanulni. Költöttünk némi pénzt, és összebarátkoztunk a személyzettel. A bárok és éttermek

személyzetétől sokat lehet tanulni. A Maxwell étteremvezetője megszállott szerencsejátékos volt – hát, ha kellett, kisegítettük némi kölcsönnel. Ő irányított el minket az Alice’s nevű étterembe az East Side-on, ami jól menő hely volt, és a maffia még nem tette rá a kezét. Az Alice’sben remek hamburgert adtak. Jelentéktelen kis helynek tűnt, de ugyanúgy zsúfolásig volt, mint a Maxwell’s. A tulajdonos bizonyos Hampton Smith[54] volt. 10 ezer dolláros foglalót ajánlottunk Hamptonnak, hogy kivásároljuk. Nevetséges volt az ajánlat, nem is akarta elfogadni, de nem volt más választása. Ilyen hatalma volt Andynek. Még csak egy hónapja csináltuk ezt a melót, de már vettünk egy éttermet. Nem sok idő telt el, amikor az egyik pincér szólt, hogy patkányok vannak a pincében. Lementünk, és láttuk, hogy akkorák ezek a dögök, mint egy kisebb kutya. Azt mondtuk a pincérnek: – Este, zárás után hozz le pár széket, meg egy csomó sajtot! Szétszórattuk vele a sajtot, majd lekapcsoltuk a villanyt. Ültünk a sötétben, és füleltünk. Amikor meghallottuk a patkányok vinnyogását, mondtuk a pincérnek, hogy kapcsolja fel a villanyt. Abban a pillanatban előkaptunk pisztolyt, puskát, és szétlőttük a dögöket. Röpködtek a töltények meg a patkánydarabok. A túlélők elmenekültek. Abbahagytuk a lövöldözést. A pincér meg csak állt ott a füstben, majd összehugyozta magát. Odaszóltunk neki: – Oké, seggfej! Kapcsold a villanyt! Jön még egy kör. Andy és én nagyon élveztük ezt. Ha eluntuk magunkat, mindig levittünk egy pincért patkányvadászatra. Ez volt a mi szórakozásunk. Összebarátkoztam az Alice’s vendégeivel. A ’60-as években az ember sosem tudhatta, hogy egy koszos kezeslábas milliomost vagy csavargót rejt. Mindenki ugyanúgy öltözködött. Egyszer találkoztam pár hosszú hajú, farmerdzsekis sráccal, akik füvet akartak venni. Mondtam, hogy én ismerek valakit, aki segíthet ebben. Azt terveztem, hogy elküldöm őket Jack Buccinóhoz, hogy rabolja ki őket. Beszámoltam a tervről Andynek is. Azt mondta: – Felőlem aztán nyugodtan csinálhatod, csak kapjam meg a jutalékom.

Hát megcsináltuk a bulit. Bemutattam a hippiket Jacknek, ő kirabolta őket, én odaadtam Andynek a részét. Mindenki elégedett volt. De a hippik visszajöttek az étterembe, és követelték a pénzüket. Én meg csak annyit mondtam nekik: – Kapjátok be! Már kifelé mentek, amikor észrevettem, hogy ezek motoros hippik voltak. Akkoriban nem sokat tudtam a Hell’s Angels-ről (A pokol angyalai). Filmben már láttam őket. De azt nem tudtam, hogy a hippik, akiket felültettem, Hell’s Angels-ösök voltak. Pár nappal később, zárás után megjelent az étteremnél az egész banda. Dörömböltek az ajtón. Nem félek én a bunyótól, de azért 20 fickó ellen már én se állnék ki. Vesztes helyzet volt. Hívtam Andyt. Azt felelte: – Dörömböljenek csak! Intézkedem! Fél óra múlva két hűtőkamion állt meg az étterem előtt. Világéletemben azt hallgattam a bácsikáimtól, hogy a „húsosaikat” dicsérték – a húsfeldolgozó melósait, akik hűségesek voltak a családhoz. Azon az éjszakán végre láthattam őket akció közben. 140-180 kilós férfiak szálltak le a kamionról, akik egész életükben döglött marhákat pakoltak. Nem is hittem, hogy léteznek ilyen emberek. Olyanok voltak, mint valami pankrátor-hadsereg. Ott álltak véres overálban, kezükben húskampó meg baseballütő. Körülvették az angyalokat. És akkor elkezdődött a bunyó. A húsosok rárontottak a Hell’s Angelsösökre. A fickókat ütőkkel verték, a motorokat a kampókkal cseszték szét. Nekik ez valószínűleg élvezetesebb volt, mint fagyott marhákat hajigálni. Akkor este végre megértettem, mit jelent a családdal dolgozni. Néztem, ahogy a Hell’s Angels motorosainak kitapossák a belét, és arra gondoltam: Nincs senki, akivel ne húzhatnék ujjat. Kölyökkorom óta szerettem füvezni. Andy is, csak ő egy különleges anyagot szívott: a fűbe egy kis fájdalomcsillapító volt belekeverve. Ez az ún. PCP vagy angyalpor. Ezt szívtuk éjjel-nappal, és mondhatom, totál elment tőle az eszünk. Néha, PCP hatása alatt, csináltunk, finoman szólva, nem éppen okos dolgokat. Akadt egy kis gondunk Hamptonnal, a fickóval, akitől az

éttermet vettük. Úgy volt, hogy részletekben törlesztjük neki az étterem árát. De amint kezünkben voltak a papírok, Andy azt mondta: – Felejtsd el a csávót, ez egy senki. Ezután egy centet se fizetünk neki! Hampton jó barátja volt John Gottinak[55], és mi erről nem tudtunk. Akkoriban John Gotti még nem volt nagykutya. Mindenki tudta, hogy ki ő, de rajta kívül volt még legalább tíz ilyen kaliberű fickó. Amikor Hampton elsírta Gottinak, hogyan loptuk el tőle az éttermét, Gotti úgy döntött, az ő pártjára áll, és szembehelyezkedik velünk. Úgy gondolta, vagy megkapja egy részét annak, amit Hamptonnak fizettünk volna, vagy elveszi az Alice’st tőlünk. Gotti, Andy és én mind a Gambino családhoz tartoztunk. Normál esetben egy ilyen vita rendezéséhez a hozzánk hasonló fickók elmentek az öreg bajszosokhoz, és ők elrendezték az ügyet. De amikor Gotti tárgyalni akart velünk, mi épp szálltunk az angyalportól, és azt találtuk mondani neki: – Faszt visszük a család elé! Elrendezzük ezt egymás közt! Gotti is fiatal volt és őrült, mint mi, hát belement. Pár nappal később találkozóra hívott minket egy brooklyni fémműhelybe. A találkozó napján Andy is és én is rengeteg PCP-s cigit szívtunk el. Andy kocsijában volt napfénytető. Emlékszem, ahogy Manhattan belvárosán haladtunk át, néztem azokat a nagy épületeket, és azt mondtam neki: – Hajts gyorsabban, tesó, még ledőlnek ezek az épületek, és ránk olvadnak! Voltak nálunk vadászpuskák, pisztolyok, gépfegyverek, én meg azt hallucináltam, hogy a város olvad. Gotti tehát egy fémműhelybe hívott minket. A munkások acélrudakat köszörültek, röpködtek a szikrák. Én meg el voltam varázsolódva a csillogó fényektől. A terem végében hatalmas fémajtó nyílt a pincébe. Az ajtó előtt ott állt Gotti egyik embere. Gotti csak annyit mondott: – Lefelé! Vittünk magunkkal erősítésnek néhány Számkivetettet: Peteyt, Dominicet és még pár srácot. Beléptünk a nagy fémajtón, lementünk a fémlépcsőn. Az ablaktalan pincében csak néhány doboz volt, semmi más. Gotti is hat embert hozott, mi is. Andy és én grannys bársonyingben feszítettünk, Dominic batikolt hippi cuccban. Mi fájdalomcsillapítóval

ütöttük ki magunkat, Dominic és Petey a herointól volt beállva. Micsoda banda! De mindegyikünknél volt fegyver. Ahogy Gotti minden emberénél is. Gotti odalépett Andyhez, és azt kérdezte: – Mitek van? – Hogy érted azt, hogy mink van? – kérdezett vissza Andy. – Tartoztok Hamptonnak az étterem árával, Hampton a barátom – folytatta Gotti. Ott álltunk szemtől szembe Gottival és az embereivel. Egy pincében nincsenek szabályok. Mindenkinél van fegyver, de azonosak az erőviszonyok. Ha az egyik oldal tüzelni kezd, mindenki meghal. Ez az egyensúly fogott vissza mindenkit. Aztán kinyílt a nagy fémajtó a lépcső tetején, és megjelent húsz fickó, mind Gottit jött erősíteni. PETEY: Közvetlenül Jon mögött álltam akkor, abban a pincében. Nyugodt voltam, mert be voltam heroinozva, de a fejem tiszta volt. Nem aggódtam, tudtam, hogy urai vagyunk a helyzetnek. De mikor láttam, hogy nyílik az ajtó, és leözönlik egy tucat baromarc, na, akkor már azt gondoltam, hogy ennek csúnya vége lesz. J. R.: Kiderült, hogy Gottinak is voltak „húsosai”. Csőbe húzott minket. Na, most már a mi hat emberünk állt szemben Gotti húsz emberével. Az után a sok szarság után, amit átéltem Vietnamban, még véletlenül sem egy brooklyni pincében akartam kinyiffanni. Szar dolog pincében meghalni. A félelemtől kezdett kitisztulni az agyam. Gondolkodtam, és arra jutottam, hogy ha visszakozunk, és vállaljuk, hogy kifizetjük az étteremért járó pénzt, akkor fent, az utcán nyírnak ki. Nemet kell mondanunk. Nagy marhaság lenne a részéről, ha kinyírna minket, de nem igazán ismertük őt. Ilyen komoly erősítéssel a háta mögött az ember hajlamos hülyeséget csinálni. Ha miattunk fog gyengének tűnni az emberei előtt, nem fog a józan eszére hallgatni. Andy rá se nézett a többi fickóra. Közelebb lépett Gottihoz, és azt mondta neki:

– A barátod, Hampton egy rakás szar. Egy spicli. Egy centet se lát tőlünk! – Spicli? – kérdezte Gotti. – Kérdezz meg bárkit! – mondta erre Andy. Gotti arcáról nem lehetett leolvasni, hogy hisz-e Andynek vagy sem. De Andy azzal, hogy azt állította, Gotti egy spiclit, egy besúgót véd, egérutat adott neki. Megteheti, hogy elenged minket anélkül, hogy egy centet is fizetnénk, és megmenti a saját seggét. Ekkor szólaltam meg: – Kösz, hogy idehívtál, és tisztázhattuk a helyzetet. Viszlát! Szépen elsétáltunk Gotti húsosai mellett. Amikor beszálltunk a kocsiba, megkérdeztem Andytől, hogy Hampton tényleg besúgó-e. Ő csak nevetett, és ennyit mondott: – Úgy néz ki, nem? Pár héttel később Gotti felkeresett minket, és elmondta, hogy igazunk volt, Hampton tényleg spicli. Kiderült, hogy Hampton valóban informátorként dolgozott. Andy gyanúja, amit akkor szopott a kisujjából, miközben dolgozott bennünk a PCP, abszolút helyesnek bizonyult. Gotti rövid időre börtönbe került. Többé nem volt vele gondunk. De tanultam az esetből. A család elé kellett volna vinni az ügyet. Erre való a maffia. Nem engedi, hogy az ilyen veszett kutyák, mint Andy, én meg Gotti, széttépjék egymást. Olyanok voltunk, mint a vad indiánok. És az öreg bajuszosok, Gambino meg a nagybátyáim, mindenféle szabályokkal meg tudták akadályozni, hogy kinyírjuk egymást. Nélkülük állandóan háborúztunk volna, és pár hét múlva már senki nem lett volna életben közülünk. Ekkor kezdtem el tisztelni apám generációjának bölcsességét. Anno, az 1920-as években még ők is vad indiánok voltak. De az olyanok, mint Luciano és Lansky, képesek voltak rendet teremteni. Ahogy tagja lettem a maffiának, amelyet az apám generációja alapított, elkezdtem tisztelni az apámat is, úgy, ahogy azelőtt soha. Andy és én a Gotti-incidens után óvatosabbá váltunk. Attól kezdve, ha találtunk egy kedvünkre való diszkót vagy éttermet, előbb leellenőriztük,

hogy a tulaj kapcsolatban áll-e valakivel a családból. Az esetek többségében, amikor átvettünk egy diszkót, a tulajt a helyén hagytuk, és csak annyit kértünk, hogy részesüljünk a bevételből, az általunk választott beszállítótól vegye a piát, és a mi embereink álljanak a bejáratnál. Ha át akartunk venni egy diszkót, könnyű dolgunk volt. Odaküldtük egy tucat barátunkat mint rendes fizetővendégeket, akik aztán verekedést robbantottak ki. Volt, hogy a tulaj átlátott a szitán, és nem engedett be egyszerre egy csapat izomagyú fickót. Ezért azt találtuk ki, hogy a srácok vigyenek magukkal egy-egy bomba csajt mint randipartnert. A srácok között volt néhány számkivetett is. A többiek, például Mikey Shits Little Italyből, balfasz maffiakatonák voltak. Mikey irtó bénán verekedett, de ha már volt valami a kezében, akkor elboldogult. Ezért mindig volt a zsebében egy leveskonzerv. Ezzel verekedett. Azért hívták Mikey Shitsnek, Szaros Mikeynak, mert mindig a pultnál ült, és annyira be tudott dühödni, hogy összefosta magát. Folyton bűzlött. De egy csinos lánnyal az oldalán bárhova beengedték. Ha bejutottak a srácok, jöhetett a bunyó. Mindenkit összevertek. Ha a kidobó le akarta állítani őket, fegyvert rántottak. Többnyire elég volt csak kibiztosítani a stukit, a kidobó máris visszakozott, és már senki sem érezte magát biztonságban. Aztán Andy és én felkerestük a tulajt azzal, hogy „Halljuk, gond volt a bárban. Csorgass egy kis lóvét, és segítünk.” Mondom, túl könnyen ment. 1969-ben, mire betöltöttem a 21-et, már egy fél tucat diszkóra rátettük a kezünket. A gond az volt, hogy ezek közül egy csomó befuccsolt, miután átvettük. Akkor még nem tudtuk, hogy ennek az üzletnek az alapja nem a helyszín, hanem a tömeg. Csak akkor lehet sikeres egy diszkó, ha elég sokan járnak oda. Alig néhány olyan buliszervező volt egész New Yorkban, igazából csak kettő-három, aki sikeressé tudott tenni egy diszkót. Átvehettünk annyi helyet, ahányat csak akartunk, de muszáj volt magunk mellé állítani egy ilyen fickót, különben lehúzhattuk a rolót. Az egyik legsikeresebb buliszervező Bradley Pierce[56] volt. Vele társultunk. Ezek után New York legsikeresebb diszkóira is rá tudtuk tenni a kezünket. De ezt nem azért mondom, hogy dicsekedjek. Miután összeálltunk Bradleyvel, bekerültünk a társasági elitbe. Bár nem tartoztunk

oda, de nekünk senki sem mondhatott nemet. A szép emberek is ugyanúgy véreznek, mint bárki más.

15 Bezárja kapuit az Arthur, az East Side diszkója, amely pszichedelikus fényeivel, dübörgő zenéjével és elegáns közvetlenségével mágnesként vonzotta a féktelen ifjúságot. A szórakozóhelyet 1965. május 5-én nyitotta meg Mrs. Jordan Christopher, az egykori Mrs. Richard Burton… Az Arthur annak a cégnek a tulajdonában volt, amelynek elnöke a New York-i városi balett-társulat sztárja, Edward Villella volt, alelnöke pedig Roddy McDowall. Pártolói között pedig olyan neveket találni, mint Rex Harrison, Julie Andrews, Leonard Bernstein, Mike Nichols és Lee Remick… Az Arthur, a Bradley Pierce vezette csoport irányítása alatt, új néven, mint vacsoraklub nyit újra. Louis Calta: „Party to Mark Closing of Discotheque”The New York Times, 1969. június 21. J. R.: Az Arthur volt az egyik olyan hely amelyet Andyvel tönkretettünk. A tulajok teljesen idióták voltak. Odaküldtük a srácokat, hogy szétverjék a helyet, de a tulajok nem adták be a derekukat. Hát kivontuk őket az üzletből, és átvettük a helyet új partnerünkkel, Bradley Pierce-szel. Bradleyre a Salvationben[57] találtunk rá. A Salvation fantasztikus hely volt. A süllyesztett táncparkett körül sorokba rendezetten álltak az asztalok, ahonnan remekül rá lehetett látni a táncoló lányokra. Szenzációs volt! A diszkót közösen vezette Bradley Pierce és egy Bobby Wood nevű fickó. Bobby volt a pénzember. Keményen megdolgoztuk Bobbyt, így végül bevett minket társnak.[58] Bradleyvel kesztyűs kézzel bántunk. Ő különleges fickó volt. Úgy értem, nem hétköznapi. Ez a hosszú, szőke, göndör hajú férfi úgy járt-kelt az emberek között, mint Jézus: a békéről és a szeretetről szónokolt. Bradley, nem csak megjátszotta, hitt is ebben a sok

szarságban. Bradley bárkivel jól ki tudott jönni, Szaros Mikeytól az angol királynőig.[59] Ő volt az, aki sikerre tudott vinni egy helyet. Zseniális érzékkel alakította ki a belső teret, választotta ki a megfelelő zenéket, és személyes kapcsolatban állt az összes „szép” emberrel – modellekkel, színészekkel, rocksztárokkal –, akiktől menő lett egy hely. Neki volt a városban a legjobb vendéglistája, és csak a lista számított. BRADLEY PIERCE: Az 1950-es évek végén kerültem be a „café society” világába. Így nevezték a New York-i éjszakai életet, az egykor híres szórakozóhely, a Café Society után. Akkor még a Columbia Egyetem hallgatója voltam, éjszakánként pedig a Stork Clubban dolgoztam. A Stork Club volt a csillogó New York-i varázs esszenciája.[60] A ’60-as években aztán az éjszakai élet kezdett átalakulni. Kezdődött azzal, hogy a Villageben teret nyert a bohém népzene. A „café society” köreiben a társadalmi érintkezés közvetlenebbé vált. Egészen „elprolisodott”. A P. J. Clarke’s nevű, rosszhírű ír kocsma[61] a maga fűrészporos padlójával az egyik legfelkapottabb hely lett. Miután John Glenn – az első amerikai, aki megkerülte a Földet – hazatért, parádét rendeztek neki, amely a P. J. Clarke-ban rendezett bulival zárult. Én akkoriban kezdtem ott dolgozni. Ez idő tájt nyitotta meg a Le Club nevű szórakozóhelyet Olivier Coquelin[62] egy raktárépületben, valahol az Upper East Side-on. Nála nem zenekarok léptek fel, hanem DJ-k pörgették a lemezeket. Ezt a diszkót csak nehezen lehetett megtalálni, és gyakran csak meghívóval lehetett belépni. A közönség igen sokszínű volt, megfordultak nála vagyonos kékvérűek, művészek, filmsztárok. A Le Club lett New York első igazi ún. scene-je. Ahhoz, hogy egy hely befusson, kell egy hírességekből álló, kreatív vendéglista, én pedig már azóta építgettem a kapcsolatrendszeremet, hogy elkezdtem dolgozni a Stork Clubban. A ’60-as évek közepén társultam Jerry Schatzberggel, aki az Ondine’s-nak volt az egyik társtulajdonosa. Amikor a másik tulaj, Michael Butler kilépett, hogy megcsinálja a Hairt, Jerry engem vett fel üzletvezetőnek.[63] Olyan fellépőket szerződtettem, akik sokkolták a közönséget. Például a The Doorst és Jimi Hendrixet, akit akkor még Jimi Jamesként ismertek.[64] Az Ondine’s avantgárd hely volt. Andy Warhol és a társasága is odajárt. De azért ugyanúgy betértek a régi

„café society” tagjai is, olyanok, mint Louis Auchincloss[65], Frank Sinatra, Judy Garland és Jack Warner[66]. Egy egészen új szellemiség kezdett eluralkodni az országban. Azt akartam, hogy az én diszkóimban mindenki szeresse és tisztelje egymást. Ki akartam irtani azt a sznobizmust, ami áthatotta a Stork Clubot. A titok annyi volt, hogy mindenkinek sztárnak kijáró bánásmódot biztosítottam, és mindenki egyenlő volt. Amikor a Rolling Stones egyik tagja niggernek szólította az ajtónállómat, kitiltottam a bandát. Olyan légkört akartunk megteremteni, ha azt el lehet képzelni, ami egyszerre volt egyenlőségpárti és exkluzív. Jonnal és Andyvel azután ismerkedtem össze, hogy Jerry Schatzberggel megnyitottuk a Salvationt.[67] Nagyon sikeresek voltunk, de Jerry kiszállt, mert ő filmezni akart. Bevettem a helyére Bobby Woodot, és ő cserébe bemutatott Jonnak és Andynek. Amikor először találkoztam velük, nem hittem el, hogy tényleg maffiatagok. Egyikük sem úgy nézett ki, mint valami digó Jerseyből. Menő arcok voltak. Szimpatikus srácok. Láttam bennük a keménységet, de velem kedvesek voltak. J. R.: Bradley sose volt jó emberismerő. Nem értett minket. De nem értette a másik társát, Bobby Woodot se. Bobbynak azelőtt használtautókereskedése volt a Jerome Avenue-n, Bronxban. A Jerome Avenue-n csak svindlerek dolgoztak, akik ismerik a kereskedelem összes trükkjét. Ha a kocsi csörög-csattog, akkor tuti, hogy esőben viszik az ügyfelet tesztvezetésre, hogy az eső zaja elnyomja a többi zajt. Ha köhög a motor, banánt dugnak a kipufogócsőbe, hogy szép legyen a hangja. Ilyen volt Bobby Wood is. Egy szar alak. De ahhoz volt esze, hogy Bradleyvel beszálljon a diszkóbizniszbe. Mi rajta keresztül szereztünk részesedést a Salvationben. Képzelj el egy olyan embert, mint Bradley, aki ismerte a világ leghíresebb embereit, olyan üzleti partnerekkel, mint én és Andy! BRADLEY: Végül aztán rájöttem, hogy Jon és Andy tényleg maffiózók. De hittem a kor szellemében, és nem hittem a társadalmi

címkékben. Jon az én szememben csak egy ember volt. Hittem, hogy ha szeretettel közelítesz a másikhoz, legyen az bárki, gyönyörű dolgokat kapsz viszonzásul. Miután Jon és Andy színre lépett, újranyitottuk a Salvationt. Az az este fantasztikus volt. Arénaszerű, színházi elrendezést alakítottunk ki, a vendégek párnákon ültek, mert azt szerettem volna, hogy el tudjanak lazulni. Keleties miliőt álmodtam meg. Megszabadultunk a durva és erős fényektől, megszereztem Joshua White[68]-ot, hogy egyedi hangulatot alakítson ki a világítással. Jimi Hendrix, aki akkor már Woodstock sztárja volt, a kedvemért vállalta a fellépést.[69] J. R.: A megnyitón filmsztárok és modellek várakoztak arra, hogy bejussanak, és feltűnt az egyik Kennedy is. Andy mindig is mókás fiú volt. Félrevont, és azt mondta: – Jon! Rakjunk drogot a puncsba! Legyen igazi „ereszd el a hajam”! Jó pár kanálnyi Quaalude-ot kevertünk bele a puncsba. Ezt a szert csak „tárogatónak” becézték a nőkre gyakorolt hatása miatt. Hihetetlen, micsoda buli volt! Olyan emberek, akik valószínűleg még életükben nem drogoztak, most dobálták le magukról a ruhát. A tánctér közepén párnákra dőlve egy idősebb, estélyi ruhás hölgyet dugott egy öltönyös úriember. Mintha Rómában lettünk volna! Jimi Hendrix rá akart beszélni, hogy szúrjunk együtt egy kis speedet, de én utáltam a tűt. Felment a színpadra, és eszelősen jól játszott.[70] Gyönyörű modellek mászkáltak fel-alá meztelenül. De senki nem balhézott. Aki kötözködni kezdett, azt az embereim hátravitték, és kis híján halálra verték. Én így őriztem meg a béke és a szeretet szellemét. BRADLEY: A Salvation akkora szenzáció lett, hogy az egyik légitársaság ilyen hirdetést jelentetett meg a Life magazinban: „Ha Rómában van, látogasson el a Vatikánba! Ha Párizsban van, nézze meg a Notre-Dame-ot! És ha New Yorkban van, keresse fel a Salvationt!” És még egy képet is mellékeltek a helyről. Bármennyire is jól ment a bolt, kezdtem meglátni Jon és Andy sötét oldalát. Egyszer lövöldözés tört ki a diszkó előtt, és én szinte biztos voltam

abban, hogy ők is benne voltak. Mégis, mindig volt bennük valami lazaság. Egyszer megsértettem Andyt azzal, hogy nem hívtam meg egy társasági eseményre. Rá pár napra Jon egyedül jelent meg a diszkóban. Kérdeztem: – Hol van Andy? – Dühös. Meg van sértve – felelte Jon. Andy otthon duzzogott. Felhívtam. – Andy! Kérlek, gyere le! Jon is itt van, és szuperül érezzük magunkat. Andy erre azt mondta: – Csak akkor megyek le, ha felteszed Frank Sinatrától a „My Wayt”. Mondd meg a DJ-nek, hogy játssza le, hogy hallhassam a telefonban! Megtettük, amit kért, ő meg lejött. Jon és Andy is ilyen volt. Lazák voltak, de nagyon érzékenyek. A lelkük mélyén ott élt az egykori kisfiú. Persze, attól még kemény fickók voltak. J. R.: Apám egyetlen dologban hitt: abban, hogy a gonosz erős. Én viszont rájöttem, hogy ennél tovább is mehetek, ha magam mellé veszek olyanokat, mint Bradley, akikben megvan mindaz, ami belőlem hiányzik. Bradleyt soha nem basztuk át, mert nélküle semmink se lett volna. Neki volt a barátja Jimi Hendrix, nem nekünk. Az emberek őt szerették, nem minket. A hírességeknek ő volt az ő hírességük. Könyörögtek neki, hogy elmehessenek egy-egy partijára. Bradley mindig azt mondta, a mi munkánk az, hogy még több szeretet legyen a világban. Ezt a baromságot! Napi hat adag LSD-t tolt, nem volt magánál. Vak volt ránk. Bradley félig üzleti zseni, félig elmeháborodott volt. Nem értette, mit jelent a maffia. Mi kezdtük el megtanítani neki. Mivel Andy és én a Gambino családhoz tartoztunk, egyes maffiózókat, a család barátait nem tudtuk távol tartani a diszkóinktól. Nekik nem mondhattunk nemet. Minél sikeresebbek lettünk, annál többen jöttek. Nem balhézni akartak, hanem randizni. Tisztelettel voltak felénk. De egy maffiózó mindig balhézni kezd, akkor is, ha csak szórakozni akar. És ha a maffiózók kirobbantják a balhét, a maffiózók csajai mindig ugyanazt csinálják: székre állva, teli torokból visítoznak, meg üvegeket dobálnak. Ez a vérében van az olasz lányoknak.

Ha az egyik maffiózó sérülést okozott a másiknak, az nem volt gond, emiatt sose hívtak rendőrt. De ha a balhéba civilek is belekeveredtek, akkor valaki tuti, hogy kihívta a zsarukat. Azok meg kijöttek, de se Andy, se én nem foglalkoztunk velük. Nem lett volna üdvös, ha azt látják, hogy nekünk is közünk van a helyhez. Ezért mindig Bradley beszélt velük. Neki kellett rendet tennie. És egyre nehezebb helyzetben volt, ahogy egyre többször találkozott a magunkfajtával. Kezdte megérteni, kik is vagyunk. De túltette magát ezen is. Bradley továbbra is az üzlettársunk maradt, mi pedig egyre nagyobb befolyást szereztünk a Gambino családnak a New York-i diszkók körében.

16 J. R.: A Salvation után jött a Directoire[71]. Andyvel 100 ezer dollárt költöttünk a saját pénzünkből az átalakításra, Bradley meg felfuttatta a helyet. BRADLEY: A Directoire a francia direktórium mint történelmi korszak után kapta a nevét, és minden ezt a stílust idézte.[72] A Directoire átalakításakor megtartottuk az eredeti tematikát, csak frissítettünk rajta. Ehhez segítségünkre volt Jackie Kennedy dizájnere, Oleg Cassini. Ő felügyelte a munkát, és hála neki, a végeredmény természetesen még fantasztikusabb lett. J. R.: Amikor Bradley bemutatott Oleg Cassininek, még fenntartásaim voltak ezzel a kis buzis franciával szemben. Rengeteg pénzbe került nekünk. De pazar munkát végzett. Mindenhova foteleket és párnákat rakatott. A párnán heverészés Bradley mániája volt. A végeredmény azonban nagyon ízléses lett. Nem volt még egy ilyen hely a városban. Még a kidobók is hírességek voltak: ifj. Ray Robinson – akinek az apja, Sugar Ray Robinson, minden idők egyik legjobb bokszolója volt – és Richard Roundtree[73] álltak az ajtóban. A háttérben pedig ott voltak az én embereim. Petey, amikor épp nem volt börtönben, mindig kidobóként dolgozott nekem, akárcsak Jack Buccino. Jack nagy vágya volt, hogy bekerüljön a szórakoztatóiparba, ezért szeretett diszkókban dolgozni, de mindig baj volt vele. A Directoire-ban majdnem lelőtte az egyik vendéget. Épp az egyik srác személyijét ellenőrizte, amikor kiesett a zsebéből a saját pisztolya, ami, ahogy földet ért, elsült. A lövedék egyenesen Jack lábába fúródott. Erre Petey meg a többiek fegyvert rántottak a srácra. Azt nem látták, hogy Jacket a saját pisztolya lőtte meg. De bármennyire is be volt nyomva Jack, volt annyi lélekjelenléte, hogy odaszóljon nekik: – Az az én fegyverem volt! Nem ő lőtt meg!

Szegény Bradley! Arra jött ki, hogy mindenki sikoltozik, az embereink kezében fegyver, Jack meg a földön fekszik, és ömlik belőle a vér. Bradley magánkívül volt a dühtől. Amikor bulit rendeztünk a diszkóban, a puncsot kezdtük felturbózni egy kis LSD-vel. Ugyanis elkezdtek hozzánk járni az öreg, bajszos olaszok, és gondoltuk, marha vicces lenne, ha bedrogoznánk őket, nekik meg fogalmuk sem lenne, hogy mi történik velük. Egyik este a Directoire-ban egy maréknyi LSD-s bélyeget szórtunk a puncsba. – Ez lesz életünk legklasszabb szívatása! – mondta Andy. De egyetlen régi vágású maffiózó se jött el azok közül, akiket vártunk, eljött viszont Ed Sullivan[74]. Élőben is pont úgy nézett ki, mint a tévében: mint egy öltönyös hulla. Első dolga volt meríteni egy pohárkával az LSD-s puncsból. Andyvel végig a nyomában voltunk, miközben ő fűzte a modelleket meg az énekeseket, hogy szerepeljenek a műsorában. Közben végig a kezében volt a pohár, de nem kortyolt bele. Andy és én már szinte szuggeráltuk Edet. Aztán csak eszébe jutott, hogy szomjas, és kiitta a poharat. Tovább követtük őt, és úgy figyeltük, mint valami kísérleti egeret. Köztudottan drogellenes volt a manus,[75] mi pedig látni akartuk, hogyan hat az LSD Mr. Antidrogra. Úgy tűnt, minden rendben, csevegett tovább a többi vendéggel. Aztán hirtelen eltorzult az arca, megragadott valamit a levegőben, ami nem is volt ott, majd elkezdte a kezével megtámasztani a falat. Ezekre a bulikra mindig hívtunk kurvákat is. Az egyiket odaküldtük Sullivanhez, hogy kérdezze meg, hogy érzi magát. Edre rátört a paranoia, és ráüvöltött a lányra: – Ki vagy te? A lány rámosolygott, és megnyugtatta. Elmúlt a paranoia. Ed közelebb lépett a lányhoz, a cicijére tette a kezét, és csavargatni kezdte, mint valami ajtógombot. Andyvel agyalni kezdtünk: el kéne érni, hogy Sullivan levetkőzzön, és az egyik hátsó szobában megdugja a kurvát. Ha ezt sikerülne filmre venni, megzsarolhatnánk. Mondtam a lánynak, hogy vigye

hátra a fickót. Mi meg kérdezgetni kezdtük, hogy kinél van kamera. De hát ki jár diszkóba kamerával!? Akkoriban még biztonsági kamerák se voltak. Elküldtünk valakit, hogy szerezzen egyet. Mi addig leskelődtünk. A csaj elővette a cickóit, hogy Sullivan könnyebben hozzáférhessen, de amikor a lány megpróbálta levetkőztetni, Ed kiakadt. Elvonult egy sarokba, és elsírta magát. Aggódni kezdtünk. Nem hagyhattuk, hogy Ed Sullivan nálunk boruljon ki. Előkerítettük a sofőrjét, hátravittük, és azt hazudtuk neki: – Nem tudjuk, mi ütött a főnöködbe, de megtámadta ezt a lányt. Vidd el innen! Erre a sofőr: – Mr. Sullivan még soha életében nem viselkedett így. Kivonszoltuk egy oldalajtón, pár nappal később pedig felhívtam a sofőrt, hogy megtudjam, hogy van Ed. – Mr. Sullivan már harmadik napja ki sem mozdul a lakásából – felelte. Nem örültünk a hírnek. Mi van, ha elpusztítottuk Ed Sullivan agyát? Ebből óriási botrány lehet! Hírbe hozhatja a diszkónkat! A sofőr elmondta, hogy orvos járt Sullivannél. Elárulta az orvos nevét is, én meg felhívtam Sam bácsit, hátha ő tudja, hogyan lehetne eljutni ehhez a dokihoz. A bácsikám meg sem kérdezte, miért kell nekem ez az infó. Két óra elteltével visszahívott. Azt mondta, van egy embere, akit magammal kéne vinnem a dokihoz, mert ha ő velem van, a doki beszélni fog. Másnap reggel találkoztam a bácsikám emberével. Nagyon magas fickó volt, himlőhelyes arcát még hegek is csúfították. Lehet, hogy a doki félrekezelte. Bárki is volt ez a fickó, amikor bejelentkeztem vele, a doki rögtön fogadott minket. Rajtam magas talpú cipő és bársonynadrág volt, az övemen fegyver. Mellettem meg ott állt ez a szörnyszülött. A doki ránézett, majd rám, vett egy nagy levegőt, és megkérdezte, miben segíthet. Elmondtam, hogy engem Ed Sullivan állapota érdekel. A doki erre elmesélte, hogy Ed felhívta őt, és elmondta, hogy bedrogozták. Amikor kiment hozzá, a hálószobában találta, elbarikádozva. – Jó ég! És most már jól van? – kérdeztem. – Azt fontolgatja, hogy panaszt tesz a rendőrségen. Úgy véli, egy szórakozóhelyen drogozták be.

– Na, és azt megvizsgálta, hogy Mr. Sullivan farka épségben van-e? – kérdeztem. – Mire céloz ezzel? – kérdezett vissza. – Mr. Sullivan megtámadta az egyik lányt. Kettesben voltak, amikor a lány sikoltozni kezdett, úgy kellett lehúznunk róla a fickót – feleltem. – És akar ez a lány valamit Mr. Sullivantől? – érdeklődött a doki. – Inkább azt szeretné, hogy felejtsük el ezt az egészet – mondtam. A doki megígérte, hogy vázolja a helyzetet Sullivannek. Aztán két nappal később azzal hívott fel, hogy beszélt Sullivannel, aki már sokkal jobban van, és hajlandó elfelejteni az egész incidenst. Egy héttel később Joe bácsikám találkozóra hívott a La Luna étterembe Little Italybe.[76] Sam bácsitól tudta, hogy beszéltem Ed Sullivan orvosával. Alig ültem le, máris nekem esett. – Mi a fasz ez az egész szarság? Elmondtam, hogy bedrogoztuk Ed Sullivant, mert azt találtuk ki, hogy megzsaroljuk. Arról persze hallgattam, hogy eredetileg az egészet csak brahiból csináltuk. Amikor annál a résznél jártam, hogy a kurva próbálta elővenni Sullivan farkát, és erre az bekattant, a bácsikám lecsapta az italát az asztalra, és rám üvöltött: – Kibaszott kölykök! Muszáj nektek mindenbe belekotnyeleskedni?! Csináljátok azt, ami a dolgotok, és hagyjátok békén Ed Sullivant! Nézem a műsorát. A franc gondolta, hogy Joe bácsi kedvenc tévéműsora a The Ed Sullivan Show! Abban azonban igaza volt, hogy inkább foglalkozzunk azzal, ami a dolgunk. A Directoire és a Salvation szép pénzt hozott Andynek és nekem. Hát megint azzal álltunk Bradley és Bobby Wood elé, hogy „Szerezzünk újabb diszkókat!”. És így is tettünk. Diszkóvá alakítottuk a 44. utcai Envoy East éttermet. Megnyitottuk a belvárosban a Boathouse-t, illetve a Salvation 2-t a Central Park nyugati részénél. Átvettünk még egy helyet, amit úgy hívtak, The Church, és tényleg az volt, egy igazi templom.

Sanctuarynek[77] neveztük el. És Manhattan-szerte megvágtunk még egy csomó diszkót. Mindenki a mi diszkóinkba járt! Mick Jagger, Teddy Kennedy, Johnny Carson. Olyanokkal találkoztam, akikről korábban azt sem tudtam, hogy a világon vannak, mint az a kretén művész, Andy Warhol, aki állandóan hozzánk járt. Rá akarta venni Andyt, hogy álljon modellt neki. Én meg folyton ezzel húztam az agyát, mert Warhol láthatóan rá volt izgulva Andyre. Bruce Lee volt az egyik legkedvesebb ember, akivel a diszkóinkban találkoztam. Akkor még nem volt híres, és, bár kistermetű volt, már a járásán látni lehetett, hogy kirobbanó formában van. Azzal viccelődött, hogy egyszer majd megverekszünk. Örülök, hogy sosem került rá sor. Miután láttam a filmjeit, rájöttem, hogy egy baseballütővel semmire se mentem volna ellene. Egy másik érdekes fazon, akit megismertem, John Cassavetes[78] volt. Ő sokat kérdezősködött. Érdekelte, hogyan vezetjük a diszkókat, hogyan kapcsolódunk ki. Ő is filmes arc volt, de soha nem nagyképűsködött. Ezek az emberek szóba se álltak volna velem, ha nincs Bradley Pierce. Nélküle egy hét alatt elbuktuk volna az összes bizniszt. Mert bármennyire is a béke meg a szeretet volt az ő hitvallása, azért dörzsölt fickó volt. Az egyik trükkje az volt, hogy maga köré gyűjtött egy csapat lányt, modelleket, akik mindenhová követték. Abba a diszkóba jártak bulizni és berúgni, ahova Bradley küldte őket. Ha valamelyik hely haldoklott egy kicsit, odaküldte a modellsereget, és az újra felkapott lett. De voltak még más trükkjei is. „Mindig álljon sor kint az utcán a diszkó előtt! Akkor is, ha amúgy tök üres a hely. Azt akarom, hogy az emberek kint tipródjanak, hogy végre beengedjék őket.” Mindegy mennyi LSD volt benne, Bradley mindenki másnál jobban értett ehhez az üzlethez. Miután bekerültünk a diszkók világába, nyáron mi is azt csináltuk, amit mindenki más: elhagytuk a várost. Az emberek ilyenkor Hamptonsba vagy Fire Islandre mentek. Andy és én hol itt, hol ott béreltünk házat. Egyszer aztán Fire Islanden találtunk egy hihetetlenül régi, vízparti tanyát, amit

bagóért kaptunk meg, mert a tulaj, egy megrögzött szerencsejátékos, tartozott a nagybátyámnak. Megvettem életem első hajóját, egy Donzit,[79] amit vízisíeléshez használtunk. Mindkettőnknek volt kutyája, de kutyákat nem engedtek fel a kompra, ami átvitt a szigetre, ezért helikoptert vagy hidroplánt béreltünk. A hidroplán mindig az East Rivernél vett fel minket. Egyszer PCP hatása alatt szálltunk gépre. Ahogy elrepültünk New York felett, engem mindig a hidak nyűgöztek le. Aznap, mikor felszálltunk, odaszóltam Andynek: – Ez a köcsög a kedvemért ma át fog repülni velünk egy híd alatt! Andy nagyot nevetett. – Kizárt, hogy megcsinálja, Jon! – Ó, majd én ráveszem, hogy megcsinálja! – Mégis, hogy akarod rávenni? Elővettem a fegyverem. – Andy! Én ezt feldugom a seggébe annak a pilótának, ha nem csinálja meg. – Ne basztasd a pilótát, Jon! Ő vezeti a gépet. De én totál be voltam kábulva. Kezdtek eltorzulni a fejemben a dolgok. Teljesen rákattantam, hogy én át akarok repülni egy híd alatt. A kutyám, Brady, egy gyönyörű dobermann, megérezte bennem az agressziót. Feszült lett, és rávetette magát a pilótára. Az meg rám kiáltott: – Fogja vissza a kutyáját! Erre én: – Hé, öreg! Én értek a kutyák nyelvén. A kutyám át akar repülni a hidak alatt. Most fél a hidak felett repülni. Andy szakadt a röhögéstől. Elővette a pisztolyát, ráfogta a pilótára, és azt mondta: – Tedd, amit a kutya mond! Szegény pilóta! Minden egyes híd alatt átrepült a kedvünkért. A rá következő héten, amikor megint gépet kértünk a cégtől, a tulaj bocsánatot kért a pilóta nevében. „Nem kellett volna vitatkoznia önökkel.” Na, ez a fickó tudta, kik vagyunk. Épphogy betöltöttem a 21-et, és Andyvel úgy éltünk, mint a királyok. Képzelj el egy olyan királyt, aki

minden nap beszív!

17 JUDY: Persze, hogy eljártam Jon diszkóiba. Imádtam táncolni. És a Directoire-t mindenki szerette. Akkoriban csodás volt az élet New Yorkban. Amikor Jon hazatért Vietnamból, rettenetesen aggódtam érte. Olyan zárkózott volt. Én akkoriban Bostonban éltem. Elváltam a férjemtől, lediplomáztam az Emersonban. Egy évvel később költöztem New Yorkba. Micsoda változás történt egy év alatt! Jon irtó sikeres diszkómenedzser lett. Övé volt a világ. Na, és azok a makulátlan ruhák! Mind méret után készült. Egyedi csizmákat hordott, és sétapálcával járt. Hihetetlen sétapálca-gyűjteményre tett szert! Megismerkedtem Jon barátjával, Andyvel is. Elválaszthatatlanok voltak. Andy igazán kedves srác volt. Persze, nem vagyok naiv, tudtam, hogy nem úgy kedves. Sőt talán kimondottan rossz fiú volt. De egy kedves rossz fiú. Nekem szavatartó embernek tűnt. A szemébe nézve én láttam, hogy nem olyan rossz ő. Gondoskodó volt, őszinte, és én azt hittem, jó hatással lehet az öcsémre. J. R.: Andy minden reggel új ötlettel ébredt. Volt például egy beépített embere a központi postahivatalban. Amikor a hitelkártya-kibocsátók új kártyákat küldtek szét, azok egy szövetzsákban érkeztek meg a postára. Andy postása havonta-kéthavonta ellopott egy ilyen zsákot, és eladta Andynek, aki ilyenkor megjelent nálam a Lincolnjával, és azt kiabálta: – Gyere, Jon! Menjünk kártyát égetni! Több ezer dollárnyi holmit vásároltunk össze szerte Manhattanben. Szépen kaszáltunk, de nekünk ez inkább csak szórakozás volt. Bármilyen információ jutott a birtokunkba, megtaláltuk a módját, hogy hasznát vegyük. Volt az az étteremvezető a Maxwell’s Plumban, az a megrögzött szerencsejátékos. Amikor késett a tartozással, azzal váltotta ki magát, hogy elárulta nekünk, hol tartják a Maxwell’s Plum széfjét. Mi meg odaküldtük az embereinket, hogy fosszák ki.

Amikor két hétig az E. F. Huttonnál melóztam, összehaverkodtam egy korombeli brókerrel. Már a diszkóbizniszben utaztam, mikor újra találkoztunk. Azóta átment a Merrill Lynchhez, és volt egy ötlete arra, hogyan lehetne bemutatóra szóló kötvényeket lopni. Ez már akkora buli volt, hogy szóltam róla Joe bácsinak is. Ő mutatott be Vincent Pacellinek[80], aki egy másik családhoz tartozott ugyan, de volt már tapasztalata brókercégkifosztásban: egymilliót loptak el bemutatóra szóló kötvényekben. Mindenki jól járt, bár ez az ügylet később okozott némi gondot a bácsikámnak.[81] Andy és én minden nap úgy éltünk, mint a prédára vadászó cápák. Andy és én imádtuk a kutyákat. Neki egy szuka dobermannja volt, Nicky, aki jó barátja volt az én dobermannomnak, Bradynek. Együtt is edzettük a kutyáinkat. Folyamatosan dolgozni kell azon, hogy egy kutya megőrizze az agresszivitását. Ha nincs senki, akit alkalomadtán megharaphatna, akkor berozsdásodik. Nem volt szép dolog, amit a kutyákkal csináltunk, de hát akkoriban nem egy széplelkű fickó voltam. Elmondom, hogy edzettük őket. Lementünk kocsival a Lower East Side-ra. Volt egy hely, ahol a csövesek tüzet gyújtottak a fémkukákban, azt körülállták, és iszogattak. Megálltunk, kiszálltam egy húszassal a kezemben, és elkiáltottam magam: – Emberek! Itt van 20 dolcsi! – 20 dolcsi? – Ennyitől minden csöves nagyon lelkes lett. – De cserébe kérek egy szívességet – folytattam. Andy kiengedte az egyik kutyát a kocsiból, és kiadta a parancsot: – Kapd el! Ekkor a kutyája vagy az én kutyám üldözni kezdte a csövit. Utolérte, leterítette és összeharapdálta. Amikor úgy ítéltük meg, hogy a támadástól az érzékei már újra kellően élesek, visszahívtuk. Ha a csöves csúnyán megsérült, kapott még egy húszast. Andy, akinek remek humorérzéke volt, ilyenkor halálra röhögte magát. Akárhányszor csináltunk ilyet, minden alkalom egy kicsit más volt. Figyeltük, milyen képet vág a csöves, amikor meglátja a kutyát, és leesik

neki, hogy ez a dög meg fogja támadni. Egy kutya elől nem lehet elfutni. Egyiknek-másiknak volt annyi esze, hogy megálljon, hogy mielőbb túlessen a dolgon. A többiek megpróbáltak elfutni a kutya elől, ami remek lehetőség volt a kutyának arra, hogy gyakorolja az üldözést. Örültünk annak, ha valaki elfutott. Egyszer kifogtunk egy igen gyors fickót. Az ember ki se nézte volna abból a rongyokba öltözött csövesből, hogy mire képes. Úgy tűnt el a sarkon túl, mint a villám. A kutyám utána. Kocsiba vágódtunk, és megkerültük a háztömböt. A kutya sehol. Kiszálltam, és hallottam, hogy a csöves kiabál. Beugrott egy alagsori lakás ajtaján, és most az ablak rácsait rázta, segítségért kiabált. De ha hozzányúlt a rácshoz, Brady megharapta a kezét. Na, akkor jó sokáig nem hívtuk még vissza a kutyát. Hagytuk, hadd élje ki magát. Az a mocsok elrohant, mi meg jöhettünk utána. Ez szabályellenes volt. Bradyt mindig bevittem magammal a diszkókba. Az irodában tartottam. Ha bunyó tört ki, rászabadítottam őt a verekedőkre. Ha valakivel komolyabban meggyűlt a bajom, azt bevittem az irodába, és ráeresztettem a kutyát. Ha kocsiba ültem, akkor is vittem magammal Bradyt. New York utcáin mindig akad egy bunkó, aki beléd akar kötni. Ha valamelyik barom beintett nekem a középső ujjával, csak kinyitottam az ajtót Brady előtt. A kutyám meg beugrott a lehúzott ablakon, és arcon harapta a fickót. Brady azért volt ilyen jó kutya, mert Joe da Costához vittem kiképzésre. Joe profi gyilkos, emellett kutyatenyésztő és igazán rendes fickó volt. Egy csomó kretén állítja magáról, hogy ért a kutyakiképzéshez. Azok közül, akikkel találkoztam, Joe az egyetlen, aki tényleg érti a dolgát. Ő annyira profi, hogy a „tanítványaival” forgatták a The Doberman Gang (A dobermann banda) című filmet.[82] Sok időt töltöttem kint nála, Jerseyben, hogy tanuljak tőle. Még arra is hajlandó voltam, hogy felvegyem a védőfelszerelést, és a kutyái megtámadjanak, csak hogy megtanuljam, hogyan kell harcolni egy kutya ellen. Joe tanította meg Bradyt arra, hogy kiszagolja a fegyverolajat. Ha

valamelyik vendégnél fegyver volt, azt a kutyám falhoz állította. Senkinek nem mondtam el, hogy képes kiszagolni a fegyverolajat. Aki lebukott, az csak hüledezett: – Honnan tudja, hogy fegyver van nálam? – Egyszerűen tudja – feleltem. – Jó kutya. Joe azt is megmutatta, hogyan tanítsam meg a kutyámat vezényszóra szarni. Így télen, mínusz 20 fokban elég volt csak kivinni a kutyát, rászólni, hogy „Szarj!”, és ő elvégezte a dolgát. Semmi hülyéskedés. De ami a legfontosabb: Joe tudta, hogyan építse fel a kutya önbizalmát, tudta, hogy úgy kell bánni vele, mint egy bokszolóval. Amikor új kutya került hozzá, azt csinálta, hogy egészen közel hajolt a pofájához, mindenféle furcsa hangokat adott ki, és egészen addig ingerelte az állatot, amíg az meg nem kapta. Ezután elfutott, mint aki fél. Ettől a kutya felbátorodott. A következő az volt, hogy egy bambuszpálcával verte a kutyát, egyre erősebben és erősebben, egészen addig, amíg a kutya elkezdett hinni önmagában. Ha jó kutya volt, Joe gumicsővel is megverte. A szart is ki tudta verni belőle, de a kutya ekkor már nem hátrált meg, mert akkor már nem ismert félelmet, és valóságos szörnynek képzelte magát. Az a kutya, amelyik így gondolkodik, újra és újra támadni fog, mert bízik önmagában, és nagy szíve van. Nekem mindig olyan kutyám volt, amelyiknek volt szíve. A kutyám miatt egyszer még irgalmas szamaritánust is játszottam. Ha az ember igazán finom pitét akart enni – mindegy milyet, almásat, meggyeset, diósat, nem számít –, akkor csak egy helyre mehetett: a Better Crust[83] pékségbe, fenn Harlemben, a 139. utcánál. Az édesburgonyapitéjük verhetetlen volt, és árultak pár igazi furcsaságot is. Például olyan sajtkrémes málnás pitét, aminek perectésztából volt a kérge. Őrület, hogy mit kihoztak egy pitéből. A Better Crust Harlem legrosszabb környékén állt. Igazából be sem lehetett menni a boltba. Plexiüveg választotta el a vevőket és az eladókat, mint a bankban. Becsúsztattad a pénzt egy kis nyíláson, ők meg kiadták a pitét egy kis ajtón. A vevők sorban álltak a napi adag pitéjükért, mint a drogosok a cuccért. Csak megkapták, és már futottak is el vele. Egy nyári nap felmentem pitéért. Olyan finom volt, hogy azt se vártam meg, hogy visszaérjek a kocsihoz, enni kezdtem. Ott álltam a járdán,

tömtem magamba a pitét, amikor megállt mellettem egy nagy, feltuningolt Cadillac. Bár 30 fok meleg volt, a fekete fickó, aki kiszállt, bundát viselt. De nem foglalkoztam vele, elteltem a pitémmel. A járdán egy kissrác közeledett felénk, kezében papírzacskó. Gondoltam, biztos piás, a zacskóban meg sör van. Aztán egyszer csak látom, hogy lángok törnek ki a zacskóból. „Lángol a zacskó!” – gondoltam. A bundás fószer előbb földre került, minthogy meghallottam volna a lövést. A kissrác zacskójában nem sör volt, hanem fegyver, azzal lőtte le a strici külsejű pasit. Brady ezt látva kiugrott a kocsim hátsó ablakán. Rávetette magát a gyilkosra, és leterítette. A kiscsávó úgy megijedt, hogy eldobta a pisztolyt, és visítani kezdett. A dobermann összeharapdálja az embert. A többi kutya ráfog az áldozat karjára vagy nyakára, és nem ereszti, amíg rá nem szólnak. De a dobermann nem ilyen. Aki bírja a fájdalmat, az végül akár le is győzheti a dobermannt, mert bármennyire is fájdalmas a harapása, előbb-utóbb abbahagyja. De az a szerencsétlen ezt nem tudhatta. A földön fekve összevissza hadonászott. Brady meg ott harapta, ahol érte: az arcán, a hasán, a kezén. Rákiabáltam a srácra, hogy nyugodjon le. Vissza akartam hívni a kutyát, mielőtt kiérnek a zsaruk. De minél jobban kiabált a srác, Brady annál jobban begorombult. Kénytelen voltam elővenni a pisztolyom, és a srác képébe tolni. Még egyszer rászóltam, hogy kushadjon már. Végül sikerült leszednem róla Bradyt. Darabokra szedte a srácot, az meg moccanni se tudott, csak feküdt a járdán. Mi meg visszaültünk a kocsiba, és hazamentünk. A 11 órás híradóban bemondták, hogy egy irgalmas szamaritánus segített elfogni azt a férfit, aki lelőtt egy „harlemi üzletembert” – a stricit – a Better Crust pékség előtt. Andy látta a riportot, és hülyére röhögte magát rajta. Én segítettem a rendőrségnek megoldani egy lövöldözős esetet. De bármennyire is élveztem a kutyázást, sose kerültem olyan helyzetbe, amikor is egy kutya mentette volna meg az életemet. Klassz dolog a kutya, de inkább csak társaságnak. Ha valakit meg akarsz győzni az igazadról, a legjobb, ha belelősz a lábába.

18 J. R.: Akinek diszkója van, számíthat rá, hogy a zsaruk folyton a nyakára járnak. A szeszárusítási engedély már önmagában elég ok arra, hogy kijöjjenek és szaglásszanak. Egy évvel azután, hogy bekerültünk a diszkóbizniszbe, a zsaruk kezdtek egyre komolyabban érdeklődni irántunk. De nem a New York-iak, akiket mindig meg lehetett kenni, hanem az FBIosok. Két olyan eset történt, amivel felhívtuk magunkra a figyelmüket. Az első Jimi Hendrix elrablása volt. Jimi és én sosem voltunk igazán jóban. Egyébként annyira el volt szállva, hogy szerintem igazán senkivel sem volt jó barátságban. Jimi durván függő volt. És mindig rengetegen voltak körülötte. Ez a slepp szinte már megfojtotta. Miután összeismerkedtünk a Salvationben, eljött hozzánk Fire Islandre, hogy megszabaduljon a rajongóitól. Mi meg vigyáztunk rá, hogy senki ne zavarhassa, csak az igazi barátai. Jimi nagyon csípte Leslie Westet[84], akivel egyszer egész éjszaka ott játszottak nálunk, a nappaliban. Jiminek szúrnia kellett egy kis speedet, hogy lépést tudjon tartani Leslie-vel. Ennyire jó volt Leslie West. Párszor még vízisíelni is elvittük Jimit. Szeretett kimozdulni, sportolni, még akkor is, ha be volt lőve. Egyszer aztán majdnem vízbe fulladt. Leesett a lécről, és nem volt rajta mentőmellény. Kétségbeesetten csapkodott. Megfordultam a hajóval, és odadobtam neki a kötelet. Egy karnyújtásnyira volt tőle, de ő csak kapálódzott, mint valami őrült. Hirtelen bevillant, hogy talán nem is tud úszni. Andynek kellett beugrania, és odavinni hozzá a kötelet, mert ha, ne adj’ isten, ez ott hal meg nekünk, hát főhetett volna a fejünk. Jókat buliztam Jimivel, de pancser vízisíelő volt. Jimi állítólagos elrablásába azután keveredtem bele, hogy pár fickó elkapta őt a Salvation előtt. Néhányan azzal vádoltak, hogy részt vettem az akcióban,[85] hogy én is ott voltam azok között, akik egy székhez kötözték Jimit, és arra kényszerítették, hogy heroinnal lője be magát. Ugyan! Jimit aztán aligha kellett kényszeríteni, hogy belője magát! Örült, ha heroinhoz jutott, már tolta is befelé. Jimi azért került bajba, mert drogot akart szerezni. Andy és én pedig csak megmentettük az irháját.

Jiminek megvoltak az emberei, akik beszerezték neki a cuccot. De néha annyira rosszul volt, hogy maga jött le a diszkóba, hogy szerezzen valami anyagot. Egyik este két olasz srác, két kis önjelölt maffiózó, meglátta nálunk Jimit. Felcsillant a szemük, és azt gondolták, elkapják, aztán kiderül, mire mennek vele. Tiszta idióták voltak. Ígértek Jiminek egy kis anyagot, és ezzel az ürüggyel elvitték egy házba, valahol a városon kívül. Nem tudom, hogy pénzt akartak, vagy részesedést a lemezszerződéséből, mindenesetre az biztos, hogy a követeléseikkel felhívták Jimi menedzserét. Aztán már hívott is Bobby Wood azzal, hogy pár olasz fickó elvitte Jimit a diszkónkból. Két-három telefonhívásunkba tellett kideríteni, hogy kik azok a srácok, akik fogva tartják Jimit. Utolértük őket, és világosan megmondtuk nekik, hogy vagy elengedik Jimit, vagy meghalnak. – Egy göndör haja szála se görbüljön tovább! Elengedték. Az egész lezajlott két nap alatt. Jimi annyira be volt állva, hogy talán fel sem tűnt neki, hogy elrabolták. Andy meg én vártunk még úgy egy hetet, és csak aztán kaptuk el a srácokat. Úgy megvertük őket, hogy azt, míg élnek, nem felejtik el. Tessék, megint én voltam az irgalmas szamaritánus, de sajnos, amikor elkapták Jimit, az emberei értesítették az FBI-t, akik még azután is nyomozgattak, hogy Jimi előkerült. Az én nevem is felmerült, és mire észbe kaptam, már ott állt két ügynök a diszkóban, és engem kerestek. Nem örültem. Nem tudtam mit mondani nekik, de bekerültem a látókörükbe. Akit egyszer felkeresett az FBI, arról nyitottak egy aktát, amit aztán, ki tudja, ki mindenki fog egyszer elolvasni. A Jimi Hendrix-ügy miatt rólam is lett egy akta az FBI-nál. A második incidens, ami felkeltette a rendőrök figyelmét, a társunk, Bobby Wood nevéhez köthető. 1970-re Bobby komoly kerékkötője lett az üzletnek. Amit csak el lehetett követni ellenünk, azt Bobby elkövette. Pénzt lopott tőlünk, verekedett a vendégekkel, folyton eljárt a szája. Szerintem az FBI-nál is ő mártott be engem. Csak a baj volt vele.

BRADLEY: Bobby akkor már heti 1500 dollárnyi kokaint fogyasztott. És rém furcsán viselkedett. Egyik este azzal jött oda hozzám: – Bradley! Nekem te maga vagy Jézus Krisztus. Tudom, hogy te meg tudsz védeni. Trükközött a könyveléssel, lefölözte a bevételt. Mondtam neki: – Bobby! Bolond vagy! Kemény fickók dolgoznak ebben a bizniszben. Ne légy hülye! Szeretned és tisztelned kell az embereket! De meg se hallotta, amit mondok. J. R.: Bobby a kokaintól teljesen megvadult. Ő volt az egyik első olyan ember, akinél azt láttam, hogy a nagy mennyiségű kokain negatív hatással van rá. Azt még elnéztük neki, hogy elsikkasztott egy kis pénzt, meg hogy árulkodott az FBI-nak. Egyébként is, ki hinne egy ilyen alaknak? Ezért még nem akartuk kinyírni. De Bobby a diszkóinkba járó többi maffiózónál is kihúzta a gyufát. Bobby egy kis zsidó senki volt a Jerome Avenue-ról. De annyira elszállt az agya, hogy képes volt kikezdeni a maffiózók csajaival. Ha rászóltak, hogy mutathatna némi tiszteletet, visszapofázott. Számtalanszor megesett, hogy ilyenkor félrevontuk Bobbyt, és kértük, hogy uralkodjon magán. De nem hallgatott ránk. Olyanokba kötött bele, akikbe nagyon nem kellett volna. A helyzet annyira eldurvult, hogy már a nagybátyáim is felkerestek. Meghagyták Andynek meg nekem, hogy figyeljünk oda Bobbyra. Visszatekintve szinte már röhejesnek tűnik a dolog. Bobby semmi konkrét dolgot nem csinált, ami miatt ki akarhatták volna nyírni. Egyszerűen csak seggfej volt. Ez volt a bűne. Egy idegesítő kis mitugrász volt, hát vesznie kellett. 1970 elején, egy hideg téli éjszakán valaki beleeresztett egy sorozatot Bobby Woodba, a holttestét pedig kidobta az utcára. Mindenki azt mondta, hogy mi tettük. Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem akarom. Sajnos azonban halála előtt Bobby Wood levelet írt az ügyvédjének, amelyben szörnyű dolgokkal vádolt engem. És az a mocsok kis ügyvéd eljuttatta a levelet egy újságíróhoz, aki megszellőztette a sztorit: A szövetségi és helyi erők nyomozásba kezdtek a New York-i éjszakai élet sötét oldalán, azután, hogy a kezükbe került néhány „levél a sírból”,

amelyeket a február 18-án, Queensben szitává lőtt Robert J. Wood ügyvédje juttatott el a bűnüldöző szervekhez. Wood, a Greenwich Village-i Salvation diszkó üzemeltetője, egy vádiratot hagyott hátra, amelyben azt állítja, hogy számos bár és szórakozóhely a maffia irányítása alatt áll. E súlyos vádakat Wood, január 16-i keltezéssel, levélbe foglalta, amelyet azzal a meghagyással küldött el ügyvédjének, hogy juttassa el a hatóságokhoz, ha őt esetleg meggyilkolnák… Wood a levélben arról számol be, hogy találkozott egy John Riccobono[86] nevű fiatalemberrel, aki olyan megnyerő volt, hogy alkalmazásba vette őt mint a Salvation üzletvezetőjét, és kilátásba helyezte számára 10%-os részesedés megvásárlását. A levél tanúsága szerint Riccobono arra is rávette, hogy Andy B.-t is alkalmazza mint ajtónállót… John Riccobonóról azt írja a levél, hogy egy befolyásos maffiózó fia, valamint egy másik maffiózó, bizonyos Joseph (Staten Island Joe) Riccobono unokaöccse, aki az igazságügyi minisztérium információi szerint a Carlo Gambino vezette maffia „család” consiglieréje, vagyis tanácsadója. Charles Grutzner: „Slain Man’s Letters Give Impetus to Local and Federal Investigations of After-Hours Clubs Here” (A meggyilkolt ember levele lendületet ad a helyi és szövetségi erőknek az éjszakai életben folytatott nyomozáshoz) The New York Times, 1970. március 23. J. R.: Nem örültem neki, hogy kiszerkesztettek. BRADLEY: Ott voltam, amikor a rendőrség először jött le a diszkóba, hogy kihallgassák Jont és Andyt a gyilkossággal kapcsolatban. Amikor azt kérdezték, van-e bármi elképzelésük arról, hogy ki nyírhatta ki Bobby Woodot, Andy így felelt: – Meg tudok adni pár nevet, hogy kik nem bírták Bobby Woodot. Erre felvette a New York-i telefonkönyvet, és átnyújtotta a rendőrnek. – Bárkinek oka lehetett megölni őt, aki ebben benne van.

Hihetetlen volt számomra, hogy ezek ketten úgy röhögtek az ügyön, mintha a világon semmi nem érdekelné őket. J. R.: Andy magasról tojt a zsarukra. Börtönbe csuktak minket. Mindenáron a nyakunkba akarták varrni ezt a gyilkosságot, de nem volt bizonyítékuk, és így nem tudtak vádat emelni. Apám még kiskoromban megtanította nekem, hogy egy gyilkosságot is meg lehet úszni. Igaza volt.

19 J. R.: A Bobby Wood-gyilkosság után Andy és én kivonultunk az éjszakai életből. Megtartottuk ugyan a diszkókat, de attól kezdve a háttérből irányítottunk. Amikor Bradley megnyitotta a Hippopotamust[87], abból is kivettük a részünket, de irodánk már nem volt. Akkoriban én már szerettem volna megállapodni. 1970-ben megismerkedtem az első „komoly” barátnőmmel, Phyllis LaTorréval[88]. Ez annak volt köszönhető, hogy megvettem a hajómat. Apámtól örökölt szokásom volt, hogy soha semmihez nem adtam a nevemet. Ha venni akartam valamit, odaadtam a pénzt valaki másnak, hogy vegye meg a saját nevére. Nem akartam, hogy papíron olyan vagyontárgyaim legyenek, amelyek nyomán a kormány eljuthat hozzám. Ha kellett egy hajó, egy kocsi, lakás vagy ház, odaadtam a készpénzt valakinek, akiben bíztam, vagy aki fölött hatalmam volt, és ő elintézett mindent. Nekem csak a kulcsok kellettek. A Donzit egy olyan emberen keresztül vettem, akinek hippiruha-boltja volt Manhattanben. Miután megcsináltuk az üzletet, azt mondta nekem: – Jon! Gyere be a boltba valamikor! Felöltöztetlek! Megkaphatsz mindent, amit akarsz! Phyllis üzletvezetőként dolgozott a fickó butikjában, és a barátnője is volt egy személyben. Már első látogatásomkor összetalálkoztunk. Kicsi, törékeny és állati szexis olasz lány volt. A haver azt mondta, elvihetek a boltból bármit, ami megtetszik. Phyllist vittem el. Én 21 éves voltam, Phyllis legalább 30. Az én életmódommal nem tudtam mit kezdeni a korban hozzám illő lányokkal. Kiélveztem a testüket, de a fejük üres volt. Phyllis mérhetetlenül bölcs volt. Tudta, mit fogok neki mondani, még mielőtt megszólaltam volna. A megismerkedésünk után nem vesztegettük az időt. Phyllis a Central Park nyugati oldalán, a 73. utca magasságában lakott egy barna téglás társasházban. Pár napja ismertük még csak egymást, amikor azt mondta: – Figyi! Költözz ide hozzám!

Phyllis volt az első nő, akitől volt mit tanulnom. Még az anyámtól se tanultam semmit. Amikor összekerültünk, én műveletlen voltam, Phyllis pedig szívesen tanítgatott. Tudott főzni, gyakran járt étterembe, moziba, színházba, művészeti előadásokra. Nem volt gátlásos, megmutatta azt is, mit szeret kapni az ágyban. Sajátos gondolkodásmódja volt. Bár olasz, mentes volt az olaszokra jellemző előítéletességtől. Kedvelte a feketéket. Jó barátságban volt a komikus Richard Pryorrel meg néhány filmessel. De nem úgy, mint én Jimi Hendrixszel. Ezek igazi barátok voltak, akik szerették őt. Nagyon érdekes lány volt. JUDY: Phyllis körül minden érdekes volt. Például a külseje: kreol bőrű, fekete hajú, különleges arcszerkezettel megáldott, igazi olasz szépség volt. És nagyon modern lány volt. Különös ruhákat hordott, színes, szőrmés holmikat. Egyik nyáron csak és kizárólag fehérbe öltözött. De bármit vett fel, káprázatosan nézett ki. Jon minden barátnőjét szerette, de mind közül Phyllis volt a legokosabb. Ő olvasott. Őt érdekelte a politika. Kalandvágyó volt. Amikor az egyik barátom elvitt egy transzcendentális meditációra, ő is velünk jött. Még Jont is megpróbálta rávenni, hogy jöjjön meditálni. Azt remélte, hogy az megnyugtatná. Phyllis nem vette be az öcsém hülyeségeit. Ő uralta a beszélgetéseiket, de Jon ezt csöppet sem bánta. Örült, hogy egy erős nő van mellette. J. R.: Néhány hónap után átköltöztünk egy tetőtéri, penthouse lakásba, de maradtunk ugyanabban az utcában. Gyönyörű volt, hatalmas katedrálüveg ablakai a parkra néztek. A szomszédban Barbra Streisand lakott. Na, nem voltunk barátok, de ez jól jelzi, milyen helyen laktunk. Judy meg beköltözött Phyllis régi lakásába, és olyanok lettek, mint a testvérek. Phyllis és én sosem házasodtunk össze, de azoknak, akik ismertek minket, férj és feleség voltunk. JUDY: Jonnak végre lett saját családja. Ez nagyon pozitív élmény volt. Phyllisnek kiterjedt, igazi olasz családja volt, akik fiukként fogadták az öcsémet. Jon igen közel került Phyllis apjához, a nővéréhez, Franhez és az

unokatestvéréhez, Henryhez. Jon és Henry olyanok voltak, mint a testvérek. J. R.: Amikor először megláttam Phyllist, azt tippeltem, hippi zsidó lány lehet. Hát, nagyot tévedtem. Phyllis családja is a maffiához tartozott. Az apja heroinnal bizniszelt kint, Long Islanden. Vicces egy pasas volt, aki képes volt elszúrni a legjobb tervet is, és börtönbe kerülni. Hol szabadlábon volt, hol sitten.[89] Amikor megismertem, épp jól ment a kokainüzlet. Volt egy beépített embere a Mercknél[90], tőle kapta a gyógyszer-alapanyagként használt kokaint. Életemben először az apósomnál szívtam igazán jó kokaint. Elég volt belőle egyetlen szippantás, és a torkod máris lefagyott, aztán ez az érzés ment tovább, egészen addig, amíg azt nem érezted, hogy az agyad egyetlen jégdarab. Sose hittem volna, hogy a kokain lesz a jövőm. Akkoriban ez csak a buli része volt, amikor Phyllis barátai, például Richard Pryor, átjöttek hozzánk partizni. A sógorom, Henry Borelli[91] olyan srác volt, akinek tuti hiányzott egy kereke. Jelentkezett rendőrnek, de nem vették fel, hát pandúr helyett rabló lett. Beállt a későbbi Gyilkoló gépezet (Murder Machine) névre keresztelt, olasz srácokból álló csapatba. Ezek a srácok megrendelésre öltek. Volt egy pizzázójuk Brooklynban. Az áldozatokat ott darálták le, és a testüket vödrökben hordták ki. Legalább 50 fickót daraboltak ott fel.[92] Henry ezen felül megbízható lövész volt, és sokat dolgozott John Gottinak is. Én nem túl sokszor dolgoztam együtt Henryvel, de jó barátok voltunk. Phyllis nővére, Fran egy Jack Bliss nevű, félig Puerto Ricó-i, félig brazil pasival járt. Jack mindig trópusi virágokkal meg tukán madárral díszített ingeket hordott, imádta a zenét, imádott táncolni. Mindenki csak úgy hívta, hogy a „tukáninges Jack”. Jack az egyik barátomnak, Vincent Pacellinek dolgozott. Vincent volt az, aki részt vett a Merrill Lynch-féle kötvénylopásban, de a fő üzletága a heroin volt. Az övé és az apjáé, id. Vincenté volt az eredeti „francia kapcsolat”.[93] Jack futárként dolgozott nekik. Keresztül-kasul bejárta az országot, droggal a csomagtartójában. Jack volt az első olyan ismerősöm, akinek egy kétüléses Mercedes 280 SL kabriója volt. Én akkoriban egy Cadillac Eldoradóval jártam, és Jack

kocsija szó szerint befért volna a csomagtartómba. Mindig kinevettük a kicsi kocsija miatt. Aztán Jack megmutatta, mire képes az a kicsi Mercedes. Egyik nap Floridából hívott fel. Egy heroinszállítmányért ment, de találkozott egy fickóval, akinek 20 kiló kokainja volt eladó. Az 1970-es évek elején ez istentelenül nagy mennyiségnek számított. Jack azt kérdezte, tudok-e mondani bárki olyat New Yorkban, aki vevő lenne ennyi kokóra. Az ára 1 millió dollár volt. Iszonyatosan nagy pénz volt az akkoriban. Az öreg, bajszos maffiózók még mindig úgy tartották, hogy heroint árulni teljesen rendben lévő dolog, mert azt csak a feketék használják. Nem sejtették, hogy az olaszok is rászoktak. Azt azonban nem akarták, hogy bárkinek is köze legyen bármilyen más droghoz, például a kokainhoz. Ezek a vén fószerek elég begyöpösödöttek voltak. Még a diszkó korszakból ismertem egy zsidó fickót, bizonyos Ray Mintnert[94], akinek bőven volt pénze, és mindenféle illegális bizniszeket űzött. Elég esélytelen volt, hogy érdekli 20 kiló kokain, de egy kérdést megért. Ray imádta a tojástekercset, ezért, hogy jó kedvében legyen, elvittem egy kínai étterembe a Broadwayen, ahol a város legfinomabb tojástekercsét készítették. Amikor megemlítettem, hogy a havernak van 20 kiló kokója, Raynek szeme se rebbent. Mire Jack megjött az áruval, Ray megszerezte az egymilliót. Felhívtam Jacket Floridában, ő bepakolta a 20 kilót a Mercibe, és 16 órával később már New Yorkban volt. Pár tojástekercsért cserébe 50 ezer dolláros jutalékot tehettem zsebre. De nem is a pénz nyűgözött le – akkor még nem láttam meg, micsoda lehetőség van a kokainban –, hanem Jack Mercedese. Korábban lenéztem a külföldi autókat. Amikor elmondtam Phyllisnek, hogy Jack milyen rövid idő alatt tette meg ezt a nagy utat azzal a kicsi kocsival, a csajom ezt máris a saját javára fordította: – Na, ha most már tetszenek a külföldi kocsik, vehetnél nekem egy XKE-t! Ezer éve nyaggatott már ezért a 12 hengeres, hosszú orrú Jaguárért. Hát vettem belőle mindjárt kettőt. Szegény Jack! Nagyot kaszált a kokainnal, és ebből a pénzből kibővítette a heroinbizniszét. Összeállt egy harlemi sráccal, Egyszemű

Willie-vel, akinek Nicky Barnes[95] volt az üzlettársa. Jack lett Nicky beszállítója, a heroint Vincent Pacellitől vette, és önmagához képest igen szépen gyarapodott. A sikertől megjött az étvágya a fekete lányokra, akiket Egyszemű Willie szállított neki. Jack ebből nem is csinált titkot. Nehéz is lett volna: egy tukáninges fickó egy kicsi Mercedes kabrióban, fekete kurvákkal, elég feltűnő jelenség. Phyllis nővére, Fran tudomást szerzett a dologról, és szakított Jackkel. Ez lett Jack veszte. Ő nem volt olasz. Csakis Fran és Phyllis apja miatt kapott védelmet a maffiától. Amikor kiesett náluk a pixisből, attól kezdve ő egy senki volt. A következő nagy szállítmány érkezésekor a sógorom, Henry kirabolta és ledarálta Jacket, így ért véget a tukáninges Jack élete. Ha megcsalsz egy olasz lányt, azt csináld nagyon diszkréten!

20 J. R.: Phyllis próbált óvatosságra nevelni. Mindig azt mondta nekem: – Jon! Úgy rohangálsz fel-alá, mint egy vad indián! Le fognak lőni! Nem kevés kockázatot vállaltam, de látva, hogyan intézte el Phyllis családja a tukáninges Jacket, a nőügyeimet diszkréten intéztem. Phyllis okos nő volt, tudta, hogy fiatal vagyok még, és nem éppen szerzetes alkat. Csak annyit kért, hogy ne tudjon a nőügyeimről. Bolondja voltam a nőknek. Napi öt-hat menet nekem meg se kottyant. A pénzes, jól öltözött diszkótulaj, aki voltam, bárkit megkaphatott, de hogy ez mennyire így volt, azon néha még én magam is meglepődtem. Hiába, a szívem mélyén még mindig csak egy utcagyerek voltam. A Serendipity 3[96] nevű éttermet Phyllis mutatta meg nekem. Egy egyszerű téglaház földszintjén rendezték be. Az előtérben mindenféle furcsa dolgot, kávégépeket meg kakukkos órákat árultak. Maga az étterem a hátsó részben, félig szinte már a pincében kapott helyet. De ide járt New York színe-java.[97] Eszméletlen jó desszerteket és reggeliket kínáltak. A bundás kenyérbe olyan krémsajtot töltöttek, hogy attól eldobtad az agyad. Phyllis szeretett sokáig aludni, így gyakran mentem le egyedül reggelizni a Serendipitybe. Egyik reggel, miközben bundás kenyeret majszoltam, észrevettem a szomszéd asztalnál egy színésznőt[98]. Ő játszotta James Bond egyik barátnőjét. Olyan volt, mint egy istennő. Hozzá képest én csak egy 22 éves kis senki voltam, de úgy döntöttem, bepróbálkozok nála. – Elnézést, nem akarok tolakodó lenni, de muszáj volt üdvözölnöm, mert ön valami elképesztően gyönyörű. Elmosolyodott. Bár nyilván kapott már számtalan bókot élete során, mégis örült egy újabbnak. A mosolyra reagálva megjegyeztem, meglep, hogy még sosem láttam a diszkómban, a Sanctuaryben. – Ó! Az az öné? – csodálkozott. – Kérem, legyen a vendégem egyszer! Táncoljon hajnalig! Csináljon, amit csak akar! Mindenre meghívom!

Egy hét múlva el is jött. Épp nem voltam bent, de a kidobóm hívott, hogy James Bond barátnője keres. Az emberem sok hírességgel találkozott már, de ez a nő neki is különleges volt. Utasítottam, hogy vigye a legjobb asztalhoz, és szolgáljon fel neki egy üveg bort. Ne pezsgőt! Egy üveg bort és két poharat. 45 percet várattam. – Szeret táncolni? – kérdeztem tőle. – Imádok! – Én nem táncolok, de ön azért menjen csak! – feleltem. – Inkább beszélgessünk! – mondta erre ő. Beszélgettünk. Kis idő múlva azt mondtam neki, hogy szeretném nézni, ahogy táncol. Hát felkelt és táncolt. Hajnali négyre jól kitombolta magát, és mindent elmesélt nekem. Azt, hogy milyen nehéz elérni, hogy komolyan vegyenek egy ilyen szép nőt, bla-bla-bla. Meghallgattam, és ő ettől nagyon boldog volt. Majd azt kérdezte: – És most mit fogunk csinálni? – Azt csinálunk, édes, amit csak akarsz! – feleltem. – Akkor menjünk tovább egy másik helyre! Bevittem a belvárosba, egy olyan helyre, ahová a gazdagok meg a művészlelkek jártak. Andy Warhol ajánlotta egyszer. Tudtam, hogy egy színésznőnek tetszeni fog. Odabent mindenki be volt állva a kokaintól. Azt kérdeztem tőle: – Szeretnél beszívni? – Nem is tudom – felelte. – Jaj, hagyjuk már ezt! Szeretnél, vagy nem szeretnél? Én aztán tuti nem vagyok zsaru! – mondtam neki. Nagyot nevetett. Reggelig toltuk a cuccot. Aztán hazavittem a Jaguarommal. De meg se próbáltam bemenni. Búcsúzáskor azt mondta: – Kaliforniába kell mennem forgatni, de ezen a számon elérsz. És felírta a számát egy cetlire. Egyszer se hívtam. Pár hét múlva megint megjelent a diszkóban. Haragudott, amiért nem hívtam fel. Leállítottam. Megnyugodott. Megint együtt buliztunk egész éjjel. Reggel nyolckor közöltem, hogy enni akarok.

A Serendipitybe mentünk. Sajtkrémes bundás kenyeret rendeltünk. Akkor már nagyon kívántam. Ahogy beleharapott a kenyérbe, az a rohadt krémsajt kifröccsent a szája szélére. Erre elnevette magát. – Ennyi! – mondtam. – Gyere velem! – Mi van? – Tiszta kosz vagy! Behúztam magam után a mosdóba. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, megemeltem a seggét és feltettem a mosdóra, széttárt lábakkal. – Ilyet még senki se csinált velem! – méltatlankodott. – Leszarom, hogy ki mit csinált vagy nem csinált veled! Dugni kezdtem, erre a mosdókagyló levált a falról. A seggemmel az ajtót döngettem. A Serendipity mosdója olyan kicsi volt, mint a repülők vécéje. De minket ez nem zavart. Nem azt mondom, hogy ez volt életem legjobb dugása, de akkor már mindketten nagyon akartuk. Amikor befejeztük, riadtan nézett rám: – Istenem! Micsoda zajt csaptunk! Nem mehetek ki ezek után! Ott hagytam a vécében, és visszamentem az étterembe. Az egész nem volt egy nagy hely. Mindenki rám nézett, én meg csak annyit mondtam: – Sajnálom, emberek, de az étterem bezárt. Takarodjanak innen, de rögtön! A buzis pincér, aki egyébként a tulaj is volt, ismert engem. Odajött, és megkérdezte, mi a fenét művelek. Elmeséltem neki, hogy épp most dugtam meg a mosdóban egy hölgyet, aki helyzeténél fogva nem szeretne előjönni, és kitenni magát a kíváncsi tekinteteknek. Hozzátettem, hogy kifizetem, bármennyibe is kerüljön az, ha mindenki eltűnik. A pincér kiürítette a helyet. Új asztalt terített nekünk az étterem közepén, és mi kettesben fejeztük be a reggelinket. Legyőzhetetlennek éreztem magam. 22 évesen megdugtam James Bond barátnőjét a vécében. PETEY: A ’70-es évek elejének nagy sikerfilmje volt a Super Fly[99], és én, aki akkoriban Jon diszkóiban dolgoztam, úgy éreztem magam, mintha abban a filmben élnék. Az a film divatot teremtett. Attól kezdve mindenki Borsalino kalapot meg méretre készült, fényes öltönyt hordott. Olyan

mennyiségű anyagot toltam, hogy néha azt képzeltem, én vagyok a film hőse, maga Super Fly. Jon egyik diszkója, a Boathouse a New York Knicks kosárcsapat kedvenc helye lett. Ha Wilt Chamberlain[100] megjelent, a nők sorban álltak a kegyeiért. Walt Frazier[101] mindig a feltuningolt Rolls-Royce-ával érkezett, amit hófehér gumik és extra krómozás díszített. Olyan volt, mint egy stricimobil. De jártak hozzánk igazi stricik is. Köztük a híres Flying Dutchman. Aranyfog, aranyláncok, nagy óra és egy gyémántfejes sétapálca – ezek voltak az ő ismertetőjelei. A knicksesek mind őt kezdték majmolni. Ezt a szerelést nem a rapperek hozták divatba, hanem a Flying Dutchman. Amikor Jon és Andy felfigyelt arra, hogy a fekete sztárok mennyire imádják az aranyat meg a gyémántot, naná hogy elkezdtek azon agyalni, hogyan foszthatnák ki őket. J. R.: Gyerekkorom óta csodáltam a kosarasokat. Ezek a srácok tudták, hogy miben utazunk, és meg is kérdezték, tudunk-e nekik jó áron smukkot szerezni. Gondolom, azt hitték, meg tudunk szerezni pár igazán ütős cuccot. Nem akartam én lenyúlni őket, de szinte felkínálták magukat. Sam bácsi hivatalosan fogászati laborokat működtetett, ezért sok aranyat vásárolt. Rajta keresztül tettem szert egy jó barátra a gyémántbizniszben. Ő volt Howie. Howie igazán rendes fickó volt. A világ minden tájáról csempészett be köveket az országba. Nincs olyan gyémántkereskedő New Yorkban, akinél ne lenne olyan kő, ami nem az övé, vagy nem fizetett adót utána. Ez a biznisz már csak így működik. Szóltam Howie-nak, hogy ezek a túlfizetett sportolók gyémántgyűrűt meg gyémántberakásos órát vennének. Erre csak annyit mondott: – Küldd el hozzám őket! Itt megkapják, amit akarnak. Howie is ismerte azt a trükköt, amit a gyémántkereskedők többsége előszeretettel alkalmazott: fognak egy darab gagyi követ vagy üveget, és nem tudom, hogyan, talán valami vegyszerrel, de megkezelik, és ettől pont olyan fényes és kemény lesz, mint a gyémánt. Attól kezdve Andy és én hozzá küldtük az összes stricijelölt kosaras barátunkat. Még a fehérek is rákaptak a dologra. Howie meg még a szemüket is kilopta, mi pedig megkaptuk a részünket. Ez az üzlet évekig ment. Mindenki elégedett volt.

Arról meg nem mi tehettünk, hogy ezek a kosarasok nem vették észre, hogy szemetet vesznek. Sok olyan esténk volt Andyvel, amikor egyszerűen csak szórakozni akartunk. Se simliskedés, se nők. Csak élvezni akartuk a bulit. A Hippopotamusban, Bradley Pierce iránti tiszteletből, igyekeztünk meglapulni, de mindig akadt pár bunkó, akik az élő fába is belekötöttek. Egyik este a Granny Takes a Trip nevű boltban vett csizmám miatt kerültünk bajba. A Hippopotamusban, a pultnál üldögéltünk, beszélgettünk, amikor elment mellettünk néhány digó, olyan igazi, jerseyi taplók. A hajuk hátranyalva, ingükön széles gallér. Ki tudja, hogy engedhették be őket. Nem szóltam egy szót sem. Nyugis estére vágytam. De ahogy ezek a tirpákok elmentek mellettünk, az egyik beszólt a csizmámra. Andy erre bepöccent. Próbáltam megnyugtatni: – Andy! Mit érdekel minket, hogy ez a seggfej mit gondol a csizmámról? Erre visszaszólt a parasztja: – Azt mondtam, hogy az ilyen csizma buzis. Ami sok, az sok! Elkaptam a nyakát, Andy meg pofán vágta egy üveggel. De, tiszteletünk jeleként, rögtön ki is vonszoltuk a fickót hátra, a sikátorba. A barátja utánunk jött. Őt leütötte az egyik kidobó egy baseballütővel. Kritizálták a csizmámat, hát megnézhették közelről. Nem elég, hogy pofás darab volt, nagyon jó szolgálatot is tett, ha valakinek ki kellett taposni a belét. A rugdosásról fontos tudni, hogy soha nem rúgunk a cipő orrával. Akkor se, ha acélbetétes bakancs van rajtunk. Soha, soha, soha. Ha teljes erővel belerúgsz a másik sípcsontjába vagy akár a bordáiba, eltörheted a lábujjaidat. A borda erősebb, mint egy lábujj. Még az eszméletlenül heverő áldozat is árthat neked, ha rosszul rúgod meg. Próbálj meg egyszer törött lábujjal futni, és meglátod, milyen messze jutsz! Andyvel alaposan megtapostuk ezeket az idiótákat. Az egyik annyira vérzett, hogy majdnem seggre estem, úgy csúszott a talaj a vérétől.

Annyira belemelegedtem a verésbe, hogy észre se vettem a zsarukat, akik közben körülvettek minket. Elkaptak. Nem csak engem, mindenkit. Az egyik kis köcsög, amelyik ott feküdt a földön, felemelte az ujját, és rám mutatott. – A cipő, a cipő! A zsaruk rávilágítottak a csizmámra. – Mi van vele? Mindenki hord cipőt – mondtam erre. – De ilyet csak te, senki más! – vágta rá az egyik zsaru. Ettől biztos Sherlock Holmesnak érezte magát. Elkapta a kezem, hogy megbilincseljen. Ettől bepöccentem. – A csizmám miatt akar letartóztatni? – Okoskodsz? – Nem. Én csak azt látom, hogy itt egy zsaru, aki szereti a cipőket. Mi lenne, ha levenném a sajátomat, és feldugnám a seggedbe? Erre az összes rendőr előkapta a gumibotját, és verni kezdtek. Közben megjelentek az embereink. Ahogy meglátták, hogy vernek a zsaruk, gondolkodás nélkül rájuk vetették magukat. Erre még több zsaru rohant oda az utcáról. Hatalmas lett a csődület. Mindenkit letartóztattak. Két napot kellett a hűvösön töltenünk, mire a nagybátyáim elrendezték az ügyet. Minden vádat ejtettek ellenünk. Ez Amerika. Nem zárhatnak börtönbe a cipőd miatt. Amikor büdösen, összevert képpel hazaállítottam, még Phyllis is nyavalyogni kezdett: – Nem tudnál csak egyszer szép nyugisan elbulizgatni? De ahogy meggyógyult az arcom, kierőszakolta, hogy vigyem el szórakozni. A Hippopotamusba akart menni. Zúgott a fejem. A pult közelében álltunk, Phyllis koktéljára vártunk, amikor meghallottam egy fickót, aki még a zenét is túlüvöltötte. Aztán megláttam azt a nagyhangú bohócot: tipikusan olyan arc volt, aki azt hiszi, menőnek látszik a szafari stílusú, lenvászon zakójában, egy csomó buta tekintetű libával körülvéve. Az ilyenek azért hangoskodnak, hogy mindenki hallja, micsoda ászok. Amikor nevet, azt akarja, hogy mindenki hallja, milyen jól szórakozik.

Baromi idegesítő volt. Odamentem hozzá, és udvariasan megkértem, hogy fogja be a pofáját. Erre elfordult, és elhallgatott. Ennyi! Én büszkén végigvonultam az egész diszkón Phyllisszel az oldalamon, ő táncikált, nevetgéltünk kicsit pár baráttal, és pár óra elteltével készültünk hazamenni. Aznap este az én zöld Eldoradómmal mentünk, amit pár sarokkal arrébb parkoltam le, az 52. utcánál. Phyllist ott hagytam, egyedül indultam a kocsiért. Már majdnem odaértem, amikor befordulva a sarkon azt látom, hogy a szafari öltönyös bunkó felém tart egy pisztollyal a kezében. Nem szólt hozzám. Láttam a szemében, hogy rám fog lőni. Csak erre koncentrált. Minden harci helyzetben fontos, hogy elemezzük a szituációt. Ha valaki be akar húzni, nem megyek neki, hogy attól még erősebb legyen az ütése. Ilyenkor hátrálni kell, és ezzel gyengíteni az ütést. Mindig azon kell gondolkodni, hogyan lehetne elvenni a másik előnyét. A fickó kábé 6 méterre volt tőlem. Ha valaki ilyen közel jön kivont fegyverrel a kezében, a legjobb, amit tehetünk, hogy fedezéket keresünk. Ott, ahol én álltam, nem volt semmi, ami fedezéket nyújthatott volna. És per pillanat nem volt nálam fegyver. De ha lett is volna, úgyis lelő, mire elő tudom venni. Azt tudtam, hogy nem maradhatok egy helyben, azzal csak segítek neki célozni. De ha elfutok, akkor meg hátba lő. Mondom, hát, mi volt itt a helyzet. Amikor csak pár méterre van tőled a másik, és fegyver van nála, szerintem akkor van a legnagyobb esélyed a túlélésre, ha elkezdesz felé rohanni. Tudom, ez őrültségnek hangzik, de gondoljunk csak bele. Rohansz felé, és míg odaérsz, csupán egyetlen lövésre van ideje. Ha elfutsz előle, bőven lesz ideje kilőni az egész tárat. Inkább egyszer lőjenek meg, mint sokszor egymás után. Szóval elkezdtem rohanni felé. Gondoltam, egyszer talán eltalál. Nem vagyok Superman. Nem fogom látni a golyó útját, hogy ellépjek előle. Csak azt reméltem, hogy nem a szívemet vagy a szememet találja el. Az a barom a lábamba lőtt. A combomba. Olyan béna volt, hogy simán meg tudtam fogni a fegyverét. Nem engedte el, de az ujjamat oda tudtam nyomni a ravasz védőkengyeléhez. Egy olyan pisztolynál, mint az övé, ha a ravasz elakad, akkor a kakas beragad, és nem lehet elsütni a fegyvert. Ha megvan a fegyver, akkor már én uralom a helyzetet. Ez a fickó nem tudta,

hogy kell verekedni. Földhöz vágtam, a fejét odanyomtam a járdához, és elvettem a fegyverét. Akkor láttam, hogy egy 22-es kis stuki. Arra gondoltam, hogy belenyomom a képébe, és meghúzom a ravaszt. De ez a kis köcsög még azt sem érdemelte meg, hogy lelőjék. Fogtam a kis pisztolyát, és szétvertem vele a fejét. Ilyen esetben az a lényeg, hogy egyik ujjunkat tartsuk mindig vagy a ravasz, vagy a kakas alatt, hogy még véletlenül se lőhessük le magunkat a fegyver erős ütögetése miatt. Ha kitámasztottuk a ravaszt, mindig a fegyver markolatát lefelé tartva verjük a fickó fejét vagy fogát, vagy amit akarunk. Soha ne a csővel. Némelyik pisztoly egy rakás szart se ér. Megütöd a másikat a csővel, a pisztoly meg elpattan, és arcon talál. Már csak azért is érdemes a fegyver alsó részével ütlegelni az áldozatot, mert a legtöbb védőkengyelnek éles a széle, ami felszeli a rohadék pofáját, miközben a markolattal összetöröd a csontjait. Ez a szafariöltönyös meg úgy járt, hogy mire végeztem, a fél agya már a csatornában volt, bár azt nem vallanám be, ha halálra vertem volna. Mire beszálltam a kocsiba, és indultam vissza Phyllisért, tiszta mocsok voltam. A fickó agyának darabjai ráfröccsentek az ingemre. A lábam vérzett. A lőtt seb nagyon ég. Mire hazaértünk, úgy éreztem, lángol a lábam. Az világos volt, hogy amíg a szétvert fejű fickó ott hever az utcán, én se mehetek kórházba, hogy aztán kérdezgessék, hogyan lőttek meg. Phyllis higgadt tudott maradni, és otthon ellátta a sebemet. A golyó nem ért ütőeret, és a csontot is megkerülte. De attól még, bevallom, üvöltöttem, mint a fába szorult féreg. Vágni kellett egy lyukat a combom másik oldalán, hogy ki tudjuk venni a golyót. Phyllis napokig csesztetett: – Megmondtam, hogy le fognak lőni! A vad indiánokat mindig lelövik. Most talán már hallgatni fogsz rám. De soha nem hallgattam rá. Az igazság az, hogy bármilyen elvetemültnek is hitt engem Phyllis, félig se ismert.

21 2009. július, Hollywood, Florida E. W.: Jon Roberts vendégszobájában napkeltekor lövésekre emlékeztető zaj ébresztett. Felültem, és vártam a következő vészjósló hangot, de csak a reggeli készülődés zaja szűrődött be a szobába: Jon a kutyáit szólongatta, Julian lefelé trappolt a lépcsőn. Visszaaludtam. Reggel nyolckor arra mentem ki a konyhába, hogy Jon krémsajtos bundás kenyeret készít, pont olyat, amilyet anno a Serendipityben adtak. Miután felszolgálta nekem a reggelit, dohogva masszírozni kezdte a jobb kezét. Az orvosa azt mondta, hogy a fejében lévő fémlemez nyom egy ideget, amitől a jobb keze néha begörcsöl és ökölbe szorul. Most is ez történt. Jon a bal kezével próbálta szétfeszíteni a jobb kezén az ujjakat. Láttam már ilyet. A Szárnyas fejvadász (Blade Runner) című filmben, amikor a Rutger Hauer alakította lázadó replikáns haldoklik, a keze ökölbe szorul, és úgy kényszeríti szétnyílni az ujjait, hogy a körmével keresztet karcol a tenyerébe. Jonnak ez anélkül is sikerült, hogy stigmát vésett volna magára, de elkapta a tekintetemet, és kitalálta, mire gondolok. J. R.: Igen, én is láttam, amikor a Szárnyas fejvadászban Rutger Hauer keze ugyanígy csinált. Julian hívta fel rá a figyelmemet, hogy az én kezemnek is ez a baja. Ez a fájdalom az ára annak, amit oly sok éven át mások ellen elkövettem. Látod: az Isten vagy a Sors így büntet meg azért, ahogy éltem. Elfogadom. El fogom veszíteni ezt a kezem. Aztán a másikat is. Aztán a többi testrészemet is. Végül elveszítek mindent. Ez az isteni megtorlás. E. W.: Mi volt az a zaj hajnalban? J. R.: Meghallottad? E. W.: Úgy hangzott, mint egy lövés.

J. R.: Kint voltam a verandán, szőnyeget poroltam, és ahogy felnéztem, egyszerre vagy ezer madár lepte el az eget. Mindenütt csak madarakat láttam, olyanok voltak, mint a legyek. És az egyik a fejemre tojt. Tudod, nem lenne szerencsés, ha lövöldözésen kapnának.[102] De, tételezzük fel, azt hallottad, hogy a madarak közé lőttem, mert dühös lettem attól, hogy az egyik a fejemre tojt. E. W.: Akkor, amit hallottam, az egy feltételezett lövés volt? J. R.: Ahogy mondod! De az a legfurcsább az egészben, hogy ez után a feltételezett lövés után a lábam elé zuhant egy fehér madár. Ez biztos valami jel! E. W.: És mit akar jelenteni? J. R.: Egy ártatlan, halott madár. Egy fehér kismadár. Ezzel a Sátán üzent. Azt üzeni, hogy „Hé, haver! Gondoltam, emlékeztetlek rá, hogy rajtad tartom a szemem. Hamarosan az enyém leszel.” Nyilvánvaló, hogy egész életemben mindig a gonosz oldalára álltam. Senki nem tudott volna ettől eltéríteni. Az se érdekelt volna, ha maga az Isten jelenik meg nekem az úton, és azt mondja: „Hé, Jon! Én vagyok Isten. Hagyd ott a gonoszt, és én majd vigyázok rád!” Arra aztán várhatott volna! Ahhoz én túlságosan is hűséges voltam a Sátánhoz. Ha tényleg van menny és pokol, akkor tudom, hova kerülök. De nem félek. Azt mondják, Isten soha nem hagyja magára az ő híveit. Remélem, hogy ezzel a Sátán is így van, és gondomat viseli majd. Hisz egész életemben neki dolgoztam. Tuti én vagyok az egyik legjobb képviselője. Nem hiszem, hogy a pokolban másabb lenni, mint itt a Földön volt. Lesz egy nyugis kis melóm, meg egy puha ágyam. Az emberek úgy hiszik, a pokol tele van azokkal, akik kurválkodtak életükben. De ha a Sátán tényleg olyan kis huncut, amilyennek mondják, akkor biztos azt akarja, hogy jó kislányok is kerüljenek a pokolra. Olyan lányok, akiket soha senki nem fektetett meg. Hogy is hívják azokat?

E. W.: Szüzek. J. R.: Szüzek! Ilyen csajokat akar a Sátán a pokolba vinni. Fogadni mernék, hogy amikor pokolra jutok, a Sátán nekem osztja majd ezt a munkát, engem küld el a szüzekért, hogy többé már ne legyenek szüzek. Így megy ez nála. A Sátán is olyan, mint az Isten. Mindig kellenek neki új emberek. És ki szolgálhatná őt nálam jobban? Nem fog velem kiszúrni. Ugyan! Hisz az ő embere vagyok. De, szerintem, itt a Földön nem lesz valami kellemes a halálom. Szenvedni fogok amiatt, amit mások ellen elkövettem életem során. Miért hagyná az univerzum ura, hogy békésen, ágyban, párnák közt haljak meg? Szörnyű, borzalmas halálom lesz! Isten elveri rajtam a port, csak aztán kaphatom meg jutalmamat a Sátántól. E. W.: Te tényleg hiszel ebben? J. R.: Csak abban, hogy csúnya halálom lesz. Ismersz! Nem hiszek semmiben. Kérsz még egy kis lekvárt? Tudom, hogy a barackot szereted, de esküszöm neked, szőlővel sokkal jobban kijön a kenyér íze.

22 J. R.: Apám számára a gonosz, mint olyan, csak eszköz volt. A ’70-es évek elején ébredtem rá arra, hogy én más vagyok, mint ő. Nekem a gonosz nem csak eszköz volt. Én szerettem gonosz dolgokat csinálni. Amikor Phyllis azt mondogatta, hogy vad indián vagyok, valójában fogalma sem volt, mit művelek. És most nem a nőügyekre, a hitelkártyalopásokra vagy a hamis gyémánttal való trükközésre gondolok. Amit a legjobban élveztem, az mások kirablása volt. Akárcsak gyerekkoromban. Odavoltam a lehúzásokért. Érthetetlen, hiszen a diszkókban sokkal nagyobb pénz volt. Ráadásul a rablásoknál mindig fennállt a kockázat, hogy komoly bajba kerülök. Ezeket az akciókat el kellett titkolnom a nagybátyáim elől. Kettős életet éltem. De rabja voltam a rablásoknak, csakúgy mint Petey a heroinnak. A rablásokban az átverést szerettem a legjobban. Azt, ahogy megnyerem magamnak az áldozatot, aztán mindent a visszájára fordítok. Élveztem, ahogy fegyvert nyomtam a képébe. Szerettem látni az őszinte meglepődést a szemében. Hogy milyen érzés volt kirabolni valakit, azt leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor megdugsz egy csajt, és elsülsz. A rablás ugyanilyen érzés volt, csak ez egy másmilyen állapot. Olyan, mintha az agyadban lenne orgazmusod. Soha nem a saját diszkóimban kerestem az áldozatokat. Mindig átmentem valaki máshoz, vagy elmentem egy étterembe, és ott vadásztam menő arcokra. Ha kiszúrtam valakit, összehaverkodtam vele, elszívtunk együtt egy jointot. Kipuhatoltam, hogy venni vagy eladni akar. Ami egyébként mindegy volt. Csak pénzt és drogot loptam. Fokozta az izgalmamat, hogy sosem tudhattam előre, hogy sikerül-e a rablás, hogyan reagálnak, amikor előveszem a fegyverem. Egyszer felmentem egy lakásba pár sráccal, akik azt hitték, eladhatnak nekem egy kis hasist. Elővettem a fegyvert, mire az egyik kis hülye beledugta az ujját a csőbe. – Na, és most mit fogsz csinálni? – kérdezte.

– Mit fogok csinálni? Bumm! Meghúztam a ravaszt. De nem az történt, amire számítottam. A golyó, ahelyett, hogy levágta volna az ujját, darabokra tört és belement a kezébe. Az egész ökle felrobbant. A keze darabjai beterítették a szobát. Üvöltve dőlt el a padlón, a többiek teljesen sokkot kaptak. Én szakadtam a röhögéstől. – Akar még valaki valami hülyeséget csinálni? – kérdeztem. A srác barátai hirtelen nagyon elhallgattak. Nem akarták tovább súlyosbítani a helyzetet, inkább kipakolták a zsebeiket. Pár hónappal később néhány brókert raboltam ki. Ezek a zöldfülű Wall Street-i srácok azt hitték, belekotnyeleskedhetnek a drogkereskedelembe. Egy irodában találkoztunk, zárás után. Megjelentek ott nekem öltönyben, fehér ingben. Elővettem a fegyverem. Erre megszólal az egyik: – Ez nem is igazi fegyver! Belementem a játékba. – Hűha! Biztos vagy ebben? – Láttam már párszor fegyvert. Ez nem igazi! – Oké, lebuktam. Elindult felém, erre belelőttem a lábfejébe. Összeesett, és torka szakadtából üvölteni kezdett. Ránéztem, meg a haverjaira, akik ettől simán összehugyozták a szép öltönyüket, és, gondoltam, játszadozok velük egy kicsit. – Tudjátok, én is azt hittem, hogy nem igazi. Vissza is kérem a pénzem a fickótól, akitől vettem! Mindig is ámulatba ejtett, hogy gyakran a legokosabb emberek követik el a legnagyobb hülyeségeket. Néha megesett, hogy én szívtam meg. Volt egy fekete barátom, Herbie, aki tagja volt a Back-to-Africa (Vissza Afrikába!) mozgalomnak. Afrofrizurát és színes, afrikai stílusú ruhákat meg sarut viselt. Jól menő hasisdíler volt. De engem azzal keresett meg, hogy húzzunk le egy csapat gazdag, fehér hippit. Ezek a srácok a New York-i Egyetem hallgatói

voltak, és azt tervezték, hogy a kis ösztöndíjukkal beszállnak a dílerkedésbe. Herbie nem akart konkurenciát. Ezért elhitette velük, hogy segít beindítani a bizniszt, csak hogy kifoszthassa őket. Engem kért fel a rablásra. Úgy kellett kinéznie a dolognak, mintha Herbie lett volna az áldozat, hogy továbbra is bízzanak benne, és vásároljanak tőle. A hippicsapat fejese a West Broadway közelében lakott. Herbie beadta a srácoknak, hogy tőlem majd vehetnek hasist. Nekem az ilyen esetekre bevált módszerem volt: egy bőröndöt telepakoltam telefonkönyvvel, és abba tettem a fegyverem. Így, ha valaki meg akart motozni, nem talált nálam semmit. Aztán, amikor kinyitottam a bőröndöt, hogy megmutassam az állítólagos árut, előkaptam a fegyvert, és szépen kifosztottam őket. Abban a pillanatban, hogy beléptem a lakásba, tudtam, hogy gond lesz. Hosszú és keskeny volt a lakás, akár egy vasúti kocsi. A bejárathoz közelebb eső szobában mindenféle ládákon meg párnákon ültek vagy tízen. Úgy össze voltak zsúfolódva, mint a Puerto Ricó-i menekültek. Herbie az ajtónál ült. Az egyik hippi odaszólt nekem. – Mutasd a hasist, haver! Erre én: – Öreg! Nem akarnám, hogy meglopjatok! Előbb virítsd a lóvét! Egy másik srác előhúzott egy köteg pénzt az egyik párna alól, és feltartotta. Én kinyitottam a bőröndöt, elővettem a fegyvert, és elkiáltottam magam: – Mindenki a földre! Csak a pénzt akarom! Erre ketten hirtelen nekem ugrottak. Gondolom, meg akarták mutatni, micsoda nagyszerű sportemberek. Nem akartam én lelőni senkit, nem akartam, hogy egy egyszerű rablás gyilkossággá fajuljon, ezért megpróbáltam ökölharcban legyőzni őket. Az elsőt fejbe vágtam a fegyveremmel. Összeesett. A másik el akarta venni a pisztolyt. Ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy el kell vennünk a másik fegyverét, az első, hogy megragadjuk a csövét, visszanyomjuk, és ráfogjuk a fickóra. Csak ha ez már megvan, akkor próbáljuk meg blokkolni a ravaszt vagy kicsavarni a kezéből. A srác, aki el akarta venni a fegyverem, tök hülye volt. A saját lábára irányította a csövét, és közben megpróbált megütni, mintha bokszolnánk. A hülyéje megszorította a kezemet, és belelőtt a saját lábába.

Na, erre kitört a pánik. A hippilányok visítoztak. Mindenki összevissza ugrált. Elvesztettem szem elől a pénzköteget. Bepöccentem. Attól féltem, mind nekem esnek. Úgy döntöttem, csak úgy tudom kézbe venni az ügyet, ha rálövök még valakire. Ha csak azért lövök, hogy érvényt szerezzek az akaratomnak, mindig lábra célzok. Rálőttem a hozzám legközelebb lévő hippire, de olyan ideges voltam, hogy többször is tüzeltem. Sikerült seggen lőni egy srácot, meg lábon lőni egy lányt. Emlékszem, szegény csajon fehér lakkcsizma volt, üvöltve kúszott-mászott. Őt tényleg nem akartam bántani. De kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni, ha az ember lövöldözni kezd. Hogy végre rám figyeljenek, elüvöltöttem magam: – Állj! Én csak a pénzért jöttem! Végre nyugton maradtak. Herbie-re fogtam a fegyvert, és utasítottam, hogy keresse meg a pénzt. Elvette az egyik gyerektől, és odaadta nekem. Így, hogy három embert is meglőttem, már nem akartam ott hagyni Herbie-t. Még úgy se, ha egyébként nem jöttek rá, hogy ebben ő is benne volt, de féltem, hogy bedühödnek, mert ő hívott oda engem. Megragadtam az üstökénél, és azt mondtam: – A nigger velem jön. Ha rendőrt hívtok, megölöm. Mikor leértünk az utcára, rámordultam Herbie-re: – Te barom! Nem mondtad, hogy tízen lesznek! – Még szerencsénk is volt, haver! – mondta erre. – A másik szobában még volt négy-öt csaj. Nem akartam hinni a fülemnek. Herbie állítólag dörzsölt fickó volt, erre leszervez egy olyan rablást, ahol tizenöten vannak ellenem. Ha valaha is visszament volna Afrikába, ahogy azt tervezte, tuti, hogy már az első nap felfalja egy oroszlán. De azért csíptem Herbie-t, mindig kieszelt valamit. Egyszer szükségem lett volna egy rablóra egy leszervezett rabláshoz. Egy sikátorba beszéltem meg a találkozót két fickóval, akiknek heroint akartam eladni. Mivel eddig is a vevőim voltak, és nem akartam elveszíteni őket, úgy kellett kinéznie a dolognak, mintha velük együtt engem is kirabolnának. Úgy terveztem,

hogy odamegyek kocsival, kiszállok, egy fickó előugrik a sötétből fegyverrel a kezében, és kirabol minket. Herbie vállalta a rabló szerepét. A Lower East Side-on, a D Avenue egyik félreeső kis sikátorát néztem ki. Egy Buickkal mentem, ezt használtam az utcai melókhoz. A srácok, a leendő áldozatok már ott vártak. Kiszálltam, Herbie pedig előugrott egy kapualjból. Előkapta a fegyverét. Minden tökéletesen ment. Erre ezek az idióták, mikor meglátták a fegyveres támadót, ahelyett, hogy átadták volna Herbie-nek a pénzt, elrohantak. Begurultam. Ott hagytak a zsákkal meg Herbie-vel. Biztos úgy voltak vele, hogy ők eltűnhetnek, amíg engem kirabol a fickó. Úgy döntöttem, megfizetnek azért, hogy szerintük szarban hagytak. Kocsiba vágtam magam és utánuk eredtem. Nem akartam elgázolni őket, de amint mögéjük kerültem, azt gondoltam, ez gyerekjáték lesz. A gázra léptem, és zummm. Olyan közel voltam már, hogy futás közben láttam a cipőjük talpát. Arra számítottam, hogy ha elütöm őket, a kocsim alá esnek. De nem így lett, tesó! Megtanultam, hogy ha elütsz valakit, az felrepül a kocsidra. Olyan hetvennel hajthattam. Nekik mentem, azok meg felcsapódtak a kocsi tetejére. A visszapillantóban láttam, ahogy repültek tovább. Durva volt. És eszelős jó érzés. Normál esetben, amikor megütsz valakit, érzed a saját testi erődet. De ha egy gép van alattad, és azzal mész neki valakinek, azt érzed, hogy az emberek kis semmik! Ez a kettő is úgy repült át a kocsimon, mint két papírfecni. A fékre tapostam, visszatolattam, kiszálltam. A két fickó ott feküdt a szemétben, mint két tönkrement játék. Herbie futva érkezett. Ideges volt, attól félt, hogy megöltem őket. De nem haltak meg, csak összetörtek. Nekiálltam kiüríteni a zsebeiket, erre Herbie elkezdett nekem arról pofázni, hogy milyen érzéketlen vagyok. Azzal vágtam vissza, hogy ha elvégezte volna a rábízott melót, akkor nem kellett volna elütnöm őket. Herbie, miután arról papolt nekem, hogy milyen csúnya dolog elütni valakit, beszállt velem a kocsiba, és elrakta a részét. Mindenki imád azzal jönni, hogy ő milyen erkölcsös, de ha pénzt adsz nekik, azt nem szokták visszautasítani, mindegy, hogy jutottál hozzá.

Meggyőződésem, hogy az emberek megmutatják a valódi énüket, amikor fegyvert tolsz a képükbe. A ’60-as években a hippik, akiket kiraboltam, amikor meglátták a fegyvert, azzal a dumával jöttek: „A rossz karma visszaszáll rád. Szeretned kell az embereket!” Még ha nem is értettem egyet velük, mindenképpen tiszteltem bennük azt, hogy még akkor is kiálltak a meggyőződésük mellett, amikor azt gondolták, hogy talán megölöm őket. De aztán jöttek a ’70-es évek, és egyre többször találkoztam olyanokkal, akiket én csak „látszat-hippinek” neveztem. Ezek, amikor meglátták nálam a fegyvert, rögtön felajánlották, hogy „beszervezik” a barátaikat, ha nem szedem el a pénzüket. Az anyjukat is eladták volna, csak hogy megtarthassák a pénzüket. Egyszer összeakadtam gazdag egyetemisták egy csoportjával, akik Long Islanden, az ún. Five Towns, vagyis az öt város körzetében laktak. Forradalmároknak képzelték magukat. Kis, Che Guevará-s barettsapkát meg katonai bakancsot viseltek. Ezek a fehér kölykök azt hitték, ők is Fekete Párducok[103]. Azt találták ki, hogy majd hasisdílerként szereznek pénzt a forradalom támogatásához. Összedobták a pénzüket, amit a szüleiktől kaptak, hogy 10 ezer dollár értékben hasist vegyenek tőlem. A rabláshoz magammal vittem Jack Buccinót és Dominic Fiorét is. A forradalmárok vezére a szülei házában, a garázs fölött kialakított kis lakásban lakott. A srácnak volt egy barátnője. Ő viselte a nadrágot ebben a forradalomban. Tökös kis zsidó csaj volt, aki egyébként ügyvédnek tanult. Hárman együtt állítottunk be hozzájuk. A srác elővette a 10 ezer dollárt, mi elővettük a fegyvereinket, és elmagyaráztuk, hogy itt bizony nem lesz üzletkötés. Ott voltunk mi hárman, fiúk, meg ez a lány. Mindenki nagyon csendben volt, mindenki nagyon tisztelettudóan viselkedett. Engem ismertek már egy kicsit, Jackkel és Dominickel még sosem találkoztak, és ezek ketten elég félelmetesen néztek ki fegyverrel a kezükben. De ennek a kiscsajnak volt mersze megszólalni, és ilyet mondani: – Beszélhetnék veled négyszemközt? – Miről akarsz te beszélni velem? – kérdeztem vissza. – Kérlek! – mondta. – Ígérem, megéri.

Bekísért a fürdőszobába. Ahogy becsuktam az ajtót, már le is vette a felsőjét. Általában egy rablás közben a dugás lenne az utolsó, ami eszembe jut, de a csaj cickói már elő is ugrottak, és lenyűgözött a vakmerősége. Kezemben a fegyver, ő meg olyan közel jött, hogy a mellével hozzáért a ravaszon nyugvó ujjamhoz. A bőre érintése eléggé kizökkentett. Ha ismerte volna a verekedés szabályait, simán elvehette volna tőlem a pisztolyt. Azt mondta: – Ne vidd el az összes pénzt, hagyj itt nekem kétezret, az az én pénzem. Ha megtarthatom, életed legjobb szopásában lesz részed. Hihetetlen, hogy ez a csaj így kijátszotta volna a pasiját. Ha a teljes összegért ajánlotta volna a szopást, azzal talán kivívja a tiszteletem, de így nekem túl olcsó volt. Azt feleltem: – Kétezer dolláros szopást ajánlasz nekem? Térdre ereszkedett, és dolgozni kezdett rajtam. Ez a kis forradalmár egyetemista lány mindent bedobott. Beleizzadt a munkába. De én nagyon finom nőkhöz voltam szokva. Amit ő tudott, azzal talán lenyűgözte az egyetemi tanárait, de nem volt a technikájában semmi különleges. Amint ráélveztem, felnézett, és azt kérdezte: – Nos? – Tudod, mit? Kapsz egy százast. – Nem hiszem el, hogy ekkora seggfej vagy! – Nem hiszem el, hogy volt merszed ezt mondani! – Az apám adta a pénzt az iskolára. – Mondd azt az apádnak, hogy kiraboltak az utcán. – Nem hazudhatok az apámnak! – Na, takarodj innen, mielőtt lelőlek! Ez a nagyszájú csaj nem félt semmitől. Letörölgette magát, és mikor visszamentünk az elvtársaihoz, ezt mondta a pasijának: – Azt ígérte, ha leszopom, visszaadja a pénzünket. Tehetséges ügyvédpalánta volt. Egyetlen mondatban két hazugság! A pasija annyira kiakadt, hogy egy szót se szólt. De egy másik kis forradalmár bepöccent a csajra. – Le akartad szopni az én pénzemért is?

Nyilvánvaló volt, hogy a csaj mindegyik sráccal kavar. Leálltak veszekedni egymással, miközben mi még mindig rájuk fogtuk a fegyvereinket. Én jól szórakoztam. De Dominicből kezdett kiszállni a cucc hatása, kellett neki az adagja. Odaszólt nekem: – Jon! Kérlek, menjünk, mielőtt lelövöm ezeket a seggfejeket! Elindultunk kifelé. Az ajtóhoz érve elejtettem egy százdollárost, és visszaszóltam a csajnak: – Ezt a szopásért. – Baszódj meg, te szemét! – válaszolta. Micsoda kemény csaj! Oda kellett adnom a pénzt a kezébe. Fogadok, hogy jó ügyvéd lett belőle. Amikor olyanokat raboltam ki, akiknél volt drog, mindig rajtam maradt a cucc. A drogkereskedelem nem az én asztalom volt. Ha szereztem 10 kiló hasist vagy 10 ezer adag LSD-t, megjátszottam az ún. fordított rablást. Akiket kiraboltam, azoknak mindig eltettem a címét és a telefonszámát. Ha az áldozatom olyan díler volt, akinek azért volt sütnivalója, azt később felkerestem, és felajánlottam, hogy adjuk el közösen az árut, amit másoktól loptam. Ha még friss volt az élmény, nyilván nem örült nekem, de volt annyi esze, hogy felmérje, jó lehetőséget kínálok. Olcsón adtam neki a cuccot. Ha volt konkurenciája, azt kiraboltam, így mind jól jártunk, mikor eladta az árut. Long Island-i egyetemistákból egész kis csapatot szerveztem magam köré, akik rendszeresen dílerkedtek nekem. Az egyetemistákkal könnyebb volt együtt dolgozni, mint az utcakölykökkel, mert utóbbiak mindig megpróbáltak lenyúlni. De az egyetemisták abszolút megbízhatóak voltak. Féltek tőlem, de, csakúgy, mint mindenki más, ők is kapzsik voltak, én pedig szép profitot ígértem nekik. Ráadásul, ha vitába keveredtek más egyetemistákkal, azokból a szart is kivertem, hogy védjem a saját embereimet. A ’70-es évek elején négy srác dolgozott nekem kint, Long Islanden. Volt, aki a közös üzleteléssel szerzett lóvéból fizette a tanulmányait. Az egyik még a diplomaosztójára is meghívott.

De nem akarom magamat valami szentnek beállítani, csak mert segítettem pár srácnak elvégezni az egyetemet. Dehogy voltam én szent! Gonosztevő voltam. Egy percig se haboztam, ha valami gonoszságot kellett elkövetnem ahhoz, hogy nekem jó legyen. Azt vallottam, hogy fogd a pénzt, és nevess. Egyetlenegyszer esett meg velem, hogy elgondolkodtam azon, hogy viselkedek az emberekkel. Mentem az utcán Manhattanben, és észrevettem egy csinos lányt, aki épp szembejött velem. Azért figyeltem fel rá, mert sántított. Feltűnő volt ez a csinos kiscsaj, ahogy a miniszoknyájában sántikált. Ahogy közelebb ért, úgy tűnt, felismert, és elkezdett az ellenkező irányba bicegni. Először még mókásnak találtam, ahogy dühödten odébb sántikált, mint Ratso Rizzo[104]. Aztán elgondolkodtam, hogy vajon ki lehet ez a lány. Miért szaladt el előlem? Végül beugrott. Ő volt az a hippilány, akinek belelőttem a lábfejébe, amikor abba a vasútikocsi-szerű lakásba hívott Herbie rabolni. Ahogy álltam ott az utcán, és néztem a menekülő lányt, akit én nyomorítottam meg, egy-két másodpercre elfogott a rosszullét. Sok olyan fickót ismertem, akik ocsmány dolgokat műveltek, de féltek szembenézni ezekkel. Inkább úgy csináltak, mintha azokat nem is ők követték volna el. Vagy azt mondták, jó okuk volt megtenni, amit tettek. Én nem félek szembenézni azzal, amit csináltam. És, megmondom őszintén, sok rosszat elkövettem mások ellen, minden ok nélkül is. És az a rossz érzés, amit akkor, ott éreztem, az se tartott sokáig. Ezért mondom, hogy az én hivatásom a Sátánt szolgálni. Nem tudom, hogy ki vagy mi a Sátán. Talán csak egy szervezőelv, egy erő, mint a gravitáció. De legyen akár egy személy, akár bármi más, legyen akármi, én egyértelműen az ő oldalán állok. És, bár ma már itt van nekem a fiam, akit szeretek és óvok, az emberek többsége még most sem érdekel. Gonosz maradtam. Amikor elmesélem azt a sok rossz dolgot, amit elkövettem, az emlékek általában nem ébresztenek bennem rossz érzéseket. Sokkal rosszabb érzés, ha eszembe jutnak azok a focimeccsek, amiken pénzt vesztettem.

23 J. R.: 1972-re már óriási nyomás nehezedett a családra a Bobby Woodgyilkosság miatt. Soha nem emeltek vádat se Andy ellen, se ellenem, de az FBI-osok rászálltak a diszkóinkra. A nagybátyáim úgy voltak vele, hogy a szoros rendőri ellenőrzés egy olyan ár, amit meg kell fizetnie annak, aki ebben a bizniszben dolgozik. Fogalmuk sem volt róla, hogy én, mint valami megszállott, űzöm a kis rablásaimat kint, az utcán. De az visszajutott hozzájuk, ha maffiózókat raboltam ki. Ez is jól jelzi, hogy milyen őrült voltam akkoriban. A hippik kirablása már kevés volt nekem, rákaptam a maffiózókra. Persze nem én találtam fel a spanyolviaszt. A maffiózók mindig is lenyúlták egymást, ha azt gondolták, megúszhatják a dolgot. Volt egy emberem, aki szólt, hogy Brooklynban maffiózók pókereznek, és már 50 ezer dollár van az asztalon. A lényegi infó viszont az volt, hogy egyiküknek sincs semmi köze Gambinóhoz. Andy is rábólintott a bulira. A kihívást az jelentette, hogy a ház negyedik emeletén volt a parti. Őrök álltak a földszinten, senki nem juthatott be – hitték ők. Hülyét akartam csinálni belőlük. Ez volt a heppem. Beszerveztem pár srácot, akiknek nem volt tériszonyuk, és bementünk velük a szomszédos házba. Deszkákat toltunk át az egyik tetőről a másikra, és azokon sétáltunk át. Bemásztunk a kártyabarlangul szolgáló lakás fürdőjének az ablakán. Átmentünk a nagyszobába, és kiraboltuk őket. Símaszk volt rajtunk, de Andy másnap azt mondta, hogy az egyik kártyás felismerte a hangomat. Sam bácsi egyik barátjáról volt szó. Vissza kellett adnom a pénzt. Senki nem haragudott rám. Megértették, hogy téves fülest kaptam arról, kik ülnek az asztalnál. Az ilyen jóhiszemű tévedés bárkivel megeshet, és ezt mindenki elfogadta. A fiatalabb katonák teljesen ki voltak akadva azon, hogy az utcán hatalmas pénzeket lehetett keresni a fűvel, az LSD-vel meg a kokainnal, de az öreg főnököknél még mindig élt a szabály, hogy semmi mással nem

dílerkedhettek, csak heroinnal. Azokat a katonákat, akiket ilyen főnökkel vert meg a sors, könnyű volt kifosztani. Mert ha bukták a pénzt, nem mehettek nyafogni a főnökhöz. Az ilyen srácokat azzal etettem be, hogy nálam befektethetnek egy drogügyletbe, aztán kitaláltam valami ürügyet, hogy miért vesztettem el a befektetett pénzüket. – Bocs, tesó! A zsaruk lekapcsolták a futárt a reptéren. Oda a cucc. Ezt aztán számtalanszor eljátszottam. Hála Jack Buccinónak és az ő koncertszervező bizniszének, találtam egy nyomdát, ahol hamis újságcikkeket gyártottak nekem. Szóltam pár digó katonának, hogy kiküldtem egy emberemet Mexikóba 10 kiló kokainért. Ők ideadták a pénzüket, én meg legyártattam egy nem létező texasi újság hamis cikkét arról, hogy egy fickó lebukott a határon egy csomó kokainnal a kocsijában. Ez volt a bizonyíték. Még ha gyanították is, hogy átvertem őket, nem vihették az ügyet a család elé. Végül aztán belefutottam olyanokba is, akik, maffiózóhoz híven, kellően dörzsöltek voltak. Kitalálták, hogyan szerezhetik vissza a pénzüket tőlem. Miután én begyűjtöttem a pénzüket egy állítólagos drogügylethez, ami aztán balul sült el, ezek agyalni kezdtek. Azzal keresték fel a capójukat, a maffiafőnököt, hogy én lenyúltam őket: azt ígértem, hogy lopott kötvényeket vehetnek tőlem, amiket aztán nem szállítottam le. Azt mindenki tudta, hogy benne voltam a Merrill Lynchnél történt kötvénylopásban, szóval a sztorijuk hihető volt. A capójuk Joe bácsikámhoz fordult. Ebből a csávából még Andy se tudott kihúzni. Joe bácsival Staten Islanden, a házához közeli kis kávézóban találkoztam. Akkor a nagybátyám már olyan öreg volt, hogy a testőreinek szó szerint oda kellett hozniuk őt az asztalhoz. Evés közben undorítóan összenyálazott mindent. Az egyik fülére már süket volt, ezért közel hajolva, kiabálva kellett hozzá beszélni. De amikor beszélt, kiderült, hogy az esze még mindig vág, mint a borotva. Leültünk, és ő rám szólt: – Mondd el az igazat! Tényleg kiraboltad azokat a fickókat? – Igen, tényleg. Beadtam nekik, hogy vannak eladó kötvényeim. Semmi szín alatt be nem vallottam volna, hogy igazából drogügyletről volt szó.

Pár másodpercig úgy nézett rám, mintha nem emlékezne, hogy ki is vagyok. A tekintete elhomályosult. De aztán újra felcsillant a szeme. Azt mondta: – Visszafizeted nekik a pénzt, nekem meg leperkálsz még 10%-ot, amiért bajt okoztál! – Oké! – feleltem. Joe bácsi nézett még egy darabig. Csupa krémsajt volt az arca, összekente magát a bagellel, amit próbált megenni. De ugyanolyan gonosz volt, mint mindig. Nem hagyta rám a dolgot. – Jon! Itt valami nem stimmel. Egy szót se hiszek el ebből a kötvényes baromságból. Ne akarj engem átverni! Andy meg én azt hittük magunkról, mi vagyunk az új, az eszes olasz generáció. De az öreg, bajszos olaszokat, az olyanokat, mint Joe bácsi, akkor se lehetett lóvá tenni, ha már kezdett meglágyulni az agyuk. Mit tehettem? Elmondtam, hogy a srácok drogot akartak venni, én meg lenyúltam őket. Joe bácsi elmosolyodott. – A kurva anyádat, te kis faszszopó köcsög! Fogadjunk, hogy nem először csináltál ilyet! És én nem kaptam belőle részesedést! Elmondtam hát az igazat: hogy minden buli után Andynek fizettem részesedést, ő meg a pénzt továbbadta a családnak. Az adóhivatalnak nem fizettem, de Gambinónak igen. A bácsikámat nem érdekelte a lojalitásom. Azt mondta: – Jon! Ha megint kirabolsz valakit, leszarom, hogy drogügylettel vered át, vagy a fogait húzod ki, perkálsz nekem is, te kis köcsög! Aztán azt kérdezte: – Az elmúlt egy évben mennyit kerestél az ilyen rablásokkal? Százezer dollárt vallottam be. – Ami azt jelenti, hogy legalább 300 ezret! Móresre tanítalak én! Mostantól, az összes ilyen rablásban én vagyok a partnered, és enyém a bevétel 25%-a! A vén fasz! Jól elkapott! Joe bácsinak nem volt szíve! Ahogy a kirabolt maffiózók sem mondhatták el a főnökeiknek, hogy droggal üzleteltek, úgy én se szólhattam senkinek egy szót se arról, hogy Joe bácsi kiveszi a részét drogügyletes rablásaimból. A drogok tettek

keresztbe a maffiának. Az öregek kitalálták ezeket a hülye, drogellenes szabályokat, aztán nem győztük átverni meg lenyúlni egymást. A maffiának ennél több esze is lehetett volna. Az öregek mind a szesztilalom idején kezdték a szakmát. Pontosan tudták, hogy az is mekkora marhaság volt. Erre tessék, bevezették a drogtilalmat a saját berkeiken belül. Sosem szerettem a szabályokat. Azért vagyok bűnöző, mert utálom a szabályokat. És tessék, ott ültem, szemközt ezzel a vén fószerrel, aki a nagybátyám volt, és azt mondtam neki, betartom a szabályait. Akkor úgy ítéltem meg, nincs más választásom. Családtag voltam. Ahhoz, hogy New Yorkban élhessek, a családhoz kellett tartoznom. El sem tudtam képzelni, hogy máshol éljek. Fogalmam sem volt, milyen lehet máshol. De egy évvel azután, hogy a nagybátyám rátette a kezét a bevételeim egy részére, számomra és mindenki más számára is nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem élhetek New Yorkban. Kellett hozzá egy lány, aki összetörte a szívem, ha fogalmazhatok így, és kellett még pár gyilkosság, hogy örökre elhagyjam a várost és a családot is. De előbb seggbe kellett, hogy lőjenek.

24 J. R.: Nem tudom, mit gondoltam, amikor összejöttem egy idősebb maffiózó feleségével. De hát, nyilván nem az agyammal gondolkodtam. A nőt Marie-nak hívták, és a férjének is épp ilyen digó neve volt: Luigi. Luigi Phyllis apjának dolgozott, innen az ismeretség. A férj az 50-es éveiben járt, a feleség 40 múlt. Nem tudom megmagyarázni, miért kezdtem Marie-val. Soha nem voltam még együtt ilyen idős nővel, de nem tudtam betelni vele. Olyan dolgokat művelt, amiről még csak nem is álmodtam. Dugás közben összekulcsolta a lábát a fejem mögött, és a lábujjaimat masszírozta. Ez a vén csajszi órákig tudott dugni. Dugtunk, és közben masszírozott. Marie tanított meg rá, hogy vannak nők, akiknek finom a puncijuk, függetlenül attól, hogy hány évesek. Marie és Luigi egy kis patkánylyukban lakott a Mulberry Street egyik mellékutcájában. Luigi soha nem keresett sokat. Ez az ostoba hájpacni csak tette, amire a főnöke utasította. Utáltam odajárni hozzájuk. Lehangoló hely volt. De Marie kénytelen volt otthon ülni, hogy a férje mindig otthon találja, ha hívja. Esküszöm, ez a nő képes volt egyszerre dugni, engem masszírozni, a férjével telefonálni, és elszívni egy fél doboz Pall Mallt. Az ösztöneim azt súgták, nem kéne odajárnom. De a puncija órákra rabul ejtett. Mintha valami mágnes lenne benne, ami húz magához. Egy este megtörtént, amire rég számítani lehetett. Nála voltam, és épp nagyban ment a kefélés, amikor hallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó. Csak Luigi lehetett. Nem féltem én tőle, de tudtam, hogy tipikus olasz macsó: ha szembeszállok vele, akkor megszégyenül, és a büszkesége arra kényszeríti, hogy megpróbáljon megölni. Szóval a dolog így is, úgy is rosszul sült volna el. Ha megöl, a nagybátyáim bosszút álltak volna. Ha megölöm, az ő emberei álltak volna bosszút. Két ilyen ember jobb, ha nem akarja megölni egymást. A legjobb, amit tehettem, hogy megpróbáltam eltűnni onnan. Luigi léptei a hálószobaajtó felé közeledtek. Csak az ablakon át, a tűzlépcsőn menekülhettem el. De az ablakon rács volt, a rács meg

lelakatolva. – Hol az a kurva kulcs? – kérdeztem Marie-t. Ő meg csak hevert tovább széttárt lábakkal, a muffját mutogatva, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Honnan tudjam, hol van a kulcs? – felelte. Amikor Luigi bejött, csak egy póló volt rajtam, a felesége meg ott feküdt fedetlen keblekkel, mint aki az operába készül. Luigi fegyvert rántott. Ez nem olyan helyzet volt, mint amikor a fickó rám lőtt a Hippopotamus előtt. Most nem volt tervem. Kiugrottam az ágyból és futni kezdtem. Luigi meg lövöldözni. Elrohantam mellette, ki a nappaliba, erre ő hátba lőtt. A lövés ereje leterített. A farkcsontomnál talált el. Mindenkinek van farkcsontja. A majmoknál, mikor négykézláb járnak, ez a csont tartja a farkukat. Ez egyike azoknak a testrészeknek, amikre semmi szükségünk. Soha nem is gondoltam rá, amíg meg nem lőtték. Annyira fájt, hogy azt hittem, a gerincemet találta el, és lebénulok. Pedig én aztán bírom a fájdalmat, de az agyam kikapcsolt. Úgy éreztem magam, mint egy bogár, amit a padlóhoz rajzszögeztek. Mozdulni se bírtam. Később megtudtam, hogy a lövéstől a csont darabokra tört, a szilánkok pedig belerobbantak a belekbe. A golyó roncsolta a hasnyálmirigyet és a gyomor egy részét. Ömlött a vér a seggemből és a számból. Vért és epét hánytam. Majdnem elájultam, de ha elájulok, Luigi biztos, hogy még egyszer rám lő. Szerencsére, ahogy megláttam, hogy jön felém, annyira még magamnál voltam, hogy a lelkére beszéljek. – Tudod, hogy ki vagyok. Ha megint rám lősz, jobb, ha a saját fejedbe is golyót röpítesz, mert ezt nem úszod meg! Mindenki rólad fog beszélni. Ez a jó abban, ha az embernek egy olasz macsóval van dolga: ha megöl, el kellett volna mondania a családnak, hogy mi jogon tette, ehhez viszont mindenkinek el kellett volna mondania, hogy dugtam a feleségét. Luigi tudta ezt, és a legkevésbé sem vágyott rá, hogy mindenki rajta röhögjön emiatt. Láttam a szemén, hogy nem hagyta el a józan esze. Közelebb jött, és leköpött. Aztán rugdosni kezdett. Ösztönből cselekedett. Csak rúgott és rúgott. Nem tudtam védekezni. A kezemmel

védtem a golyóimat, a fejemet meg betoltam a kanapé alá, hogy ne tudjon egykönnyen arcon rúgni. A verés sok energiát kivesz az emberből. A rúgások egyre erőtlenebbek lettek, Luigi zihálni kezdett. Abbahagyta a rugdosást, és elhallgatott. Aztán azt mondta: – Hát, akkor most mit csináljunk? Felnéztem rá, és azt mondtam: – Ennyire hülye vagy? Vigyél ki az utcára, és hívd a mentőket! – Nem hívok neked mentőt! – Megkaptad az elégtételt. Ha nem akarsz bajt magadnak, segíts! – Rendben! Az a szemét levonszolt a lépcsőn. A szőnyegbe tekert hullával finomabban szokás bánni! Miután letett a járdán, az a mocsok, nem tartotta be a szavát, nem hívott mentőt. Tél közepén jártunk, én meg egy szál pólóban voltam. Feküdtem a járdán, vérzett a seggem, és olyan dolgokat hánytam ki, amiket azelőtt sose láttam. Aztán egy ismeretlen végre megszánt, és hívta a mentőket. A kórházban tértem magamhoz, hogy egy nappal vagy egy héttel később, nem tudom. Nagyobb fájdalmaim voltak, mint mikor meglőttek. Üvöltöttem, annyira fájt. Aztán egyszer csak nevetést hallottam. Odanéztem, és két zsaru állt az ágyamnál. Na, ezért utálom a zsarukat! Üvöltök a fájdalomtól, egy csőbe hugyozok, erre ezek meg jönnek a szokásos szarságaikkal, és faggatnak, hogy ki lőtt meg. Tudták, hogy egy szót sem szednek ki belőlem, de végig kellett játszaniuk a játékot. Végül aztán megjelent Sam bácsi a gorilláival, hogy vigyázzanak rám. Most, hogy már ott voltak velem, lehunytam a szemem, és békésen aludtam tovább. Legközelebb arra ébredtem, hogy Sam bácsi fölém hajolva röhög. – Te kis mocsok! Megláttam Andyt. Biztos ő mesélt a nagybátyámnak rólam meg Luigi nejéről. Sam bácsi azt mondta:

– Én elrendezem az ügyet családon belül, de a zsaruknak neked kell beadnod valami mesét. Miután a bácsikám elment, az egyik gorilla megkérdezte, mi a francért akartam én megdugni egy 40 éves nőt. – Próbáld ki, és megtudod – válaszoltam. – Te nem vagy normális! – mondta Andy. Nevetett, de láttam a szemén, hogy fáradt. Mindenki kezdett belefáradni a balhéimba. Ha meglőttek egy maffiózót, arról a rendőrség különleges jelentést írt az FBI-nak. A jard úgy gondolta, hogy egy ilyen lövöldözés egy új bandaháború kezdetét jelzi, ezért hetekig a nyakunkra jártak, és mindenkit kihallgattak. A családban mindenki lenézte azt, aki megdugta a másik feleségét. Amikor egy kicsit már jobban voltam, meglátogatott Sam bácsi, aki mindig jót nevetett a vétkeimen. De most sötét volt a tekintete. Azt mondta: – Ha még egyszer megdugod valakinek a feleségét, saját kezűleg vágom le a farkadat! Phyllis is ki volt rám akadva. Bármennyire is modern gondolkodású volt, az, hogy farba lőttek, mert megdugtam az apja üzlettársának a feleségét, már neki is sok volt. Ösztönből reagált, ahogy Luigi is, mikor megüzente a testvérével, Frannel, hogy addig haza se menjek, amíg be nem gyógyultak a sebeim. Úgy gondolta, csak nem fog ápolni egy olyan sebesülés miatt, amit azért szereztem, mert megdugtam egy másik nőt. Megértettem, hogy Phyllis miért tett ki otthonról, de emiatt olyasmi történt, amire nem számítottam. Beleszerettem egy másik lányba.

25 J. R.: Andyvel volt egy közös lakásunk az Upper East Side-on, oda szerveztük a bulikat. Bradley Pierce egyik barátjától béreltük, aki meglehetősen furcsán rendezte be. A lakás olyan volt, mint egy űrhajó belseje. Volt ott minden: tojás alakú műanyag székek, villódzó fények, a falakra pedig kínai kimonós nőket festettek. Amikor átvettük a lakást, lyukat fúrtunk a kínai lányok szájába, és cigit tettünk bele. Ebben a lakásban lábadoztam. Éveken át mászkáltam, divatból, egy bottal: tölgyfából készült, a feje pedig kutyafejet formázott, a kutya szemei gyémántból voltak. Most aztán tényleg szükségem volt a botra. Fájt minden lépés. Vécére menni igazi kínszenvedés volt. Egyik nap épp a kanapén hevertem, és kínai kaját faltam, amikor kopogtattak. Odabicegtem az ajtóhoz, kinyitottam, és egy gyönyörű nő állt előttem: Vera Lucille[105]. Vera és én pár héttel a lelövésem előtt találkoztunk a Hippopotamusban. Patsy Parks mutatta be. Patsy egyike volt azoknak a lányoknak, akik követték Bradley Pierce-t, és mindig a legújabb diszkójába jártak bulizni. Patsy Parks amatőr modell volt, sose tartottam őt valami sokra. Csak abban különbözött a többiektől, hogy egy kereszt lógott a nyakláncán, mint valami katolikus iskoláslánynak. Ha megláttam azt a keresztet, rögtön sarkon fordultam. Sose jött be a csaj. De egyik este vele volt ez a fantasztikus lány Vera. Francia volt, apró termetű és sötét hajú, mint Phyllis, de ami a személyiségüket illeti, ég és föld a két nő. Verából melegség áradt, nem volt olyan kemény és számító, mint Phyllis. Ezt már az első találkozásunkkor is megéreztem. De hát sok csinos lánnyal találkoztam akkoriban, és meg is feledkeztem Veráról, egészen addig, amíg meg nem jelent nálam, kezében pár croissant-nal, amit a Brasserie[106]-ben vett. – Hallom, megsérültél – mondta. Teljesen letaglózott, hogy gondolt rám. Beinvitáltam, de nem tudtam, mit csinálni, kénytelen voltam visszafeküdni. Attól a naptól fogva Vera

minden nap meglátogatott, és órákig ott volt nálam. Túlságosan erős fájdalmaim voltak ahhoz, hogy lefeküdjek vele. Csak ült ott, és beszélgettünk. Okos lány volt. Azért jött New Yorkba, hogy a Barnardon tanuljon. De nem éppen gazdag családból származott. Az apja halat árult az út mellett egy lovas kocsiból, valahol egy francia kisvárosban. Vera mindig magánál tartott egy fotót az apjáról, ahogy halat árul a standjánál. Hihetetlen! Vera hihetetlen volt. És tökéletesen ártatlan. Ő tényleg elhitte, hogy jó fiú vagyok. Még egy ujjal sem értem hozzá, mikor már azon gondolkodtam, hogyan szabadulhatnék meg Phyllistől. Bár kidobott otthonról, ezt csak átmeneti állapotnak tekintette, és az ő fejében mi még mindig házasok voltunk. Mikor végre megint lábra tudtam állni, szerény kis randikra jártam Verával. Sokszor megfordultunk a Village-ben, olyan kis helyeken, mint például az El Faro[107]. Ez volt a kedvenc spanyol éttermem New Yorkban, és gyakran kimentünk Hamptonsba is. 1971 telén Andy kibérelt pár házikót Mexikóban, Dél-Acapulco partjainál. Leutazott a barátnőjével, mi meg Verával utánuk mentünk. Ez volt életem egyik legszebb néhány hete. Ott a szórakozást a lovaglás jelentette. Vera imádott lovagolni. Én annak idején lovagoltam egy párszor, amikor Texasban éltem a nővéremnél. Mexikóban könnyű dolga volt a lovasnak, mert a lovak tudták az utat. A parton lovagoltunk, ahol kilométereken át egy teremtett lelket se látni. A hullámok egészen magasra csaptak. A lovak nem féltek a víztől, bele lehetett gázolni velük az óceánba. Mikor megéheztünk, hajóval átmentünk az egyik kis szigetre, ahol egy kalyibában friss homárt főztek, csípős szószban és vajban. Tökéletesen gondtalanok voltunk. A szomszéd házikókban csupa európai lakott. A nők monokiniztek, mégsem olyan volt, mintha egy Playboy Club buliján lennénk. Ezek a csajok nem „nyuszik” voltak. Mindenki le volt lazulva. Vera és én megismerkedtünk és összebarátkoztunk egy francia párral. Azon viccelődtünk, hogy majd elmegyünk Franciaországba, és én halat fogok árulni az apjával. Ez csak egy poén volt, de elképzeltem, és tetszett az ötlet. Azt gondoltam, talán hátra tudnám hagyni a múltat.

De bárhová mentem, mindenütt megtaláltak a magamfajták. A bűnözők. Egyik nap a medencénél napoztunk, amikor odajött hozzánk egy korombeli srác, és beszélgetni kezdtünk. Amerikainak tűnt, de spanyol akcentussal beszélt. – A nevem Carlos Hill – mondta. – Van egy mulatóm a városban. A neve Carlos’s. Gyertek el ma este, a vendégeim vagytok! A Carlos’s olyan volt, mintha egy New York-i steakhouse mexikói verziója lenne. Mellette illegális kaszinó működött. Négyesben mentünk le a Carlos’sba. Carlos Hill egész este minket ugrált körül. Láthatóan okos gyerek volt, és ugyanabban utazott, amiben Andy és én. Aztán, amikor elővette a kokaint, barátságunk megpecsételődött. Meséltünk neki a New York-i diszkóbizniszünkről, mire azt kérdezte: – Ti Gambinónak dolgoztok? – Honnan veszed ezt? – kérdeztem vissza. – Anyám az Egyesült Államokból jött. Itt bujkál. – Ki a csuda a te anyád? – kérdezte erre Andy. – Virginia Hill.[108] Carlos azt állította, hogy ő Bugsy Siegel és Virginia Hill törvénytelen gyereke.[109] Sose derült ki, hogy ez a sztori igaz vagy sem, de az tény, hogy a srácnak voltak kapcsolatai, és láttam a szemén, hogy ő is olyan heves vérű, mint én. Vera remekül érezte magát Carlos éttermében és diszkóiban. Olyan naiv volt. Azt se igazán fogta fel, hogy én mivel foglalkozok. Az se esett le neki, hogy a barátnője, Patsy, aki bemutatott minket egymásnak, egy parti kurva. Vera csak egy francia egyetemista lány volt, akinek fogalma sem volt semmiről. Ahogy egyre jobban összebarátkoztunk Carlosszal, rossz érzés fogott el. Az egyik énem szeretett volna minél többet tudni arról, hogy mivel foglalkozik, a másik énem viszont nem akarta, hogy Vera bármibe is belekeveredjen. Meg akartam őrizni az ártatlanságát. Nyár végén Vera visszarepült New Yorkba, mert kezdődött a tanév. Andy és a barátnője is vele tartottak. Én még maradtam egy hétig. Carlos

be akart mutatni egy barátjának. Ahogy Vera elutazott, másnap reggel már hívott is Carlos. – Gyere ki a medencéhez! Arra mentem ki, hogy egy kis mexikói fickó ült a medence partján, cowboycsizmában. – Ő itt a barátom, Guadalajara polgármestere. Őrült – mondta Carlos. Majd rámutatott arra a hat fickóra, akik a polgármesterrel jöttek. – Ők mind a bérgyilkosai. Mindenki vigyorgott. A polgármester nem beszélt angolul, Carlos tolmácsolt. A polgármester rámutatott egy pelyhedző bajszú, sovány gyerekre a bérgyilkosai között. – Ő olyan nekem, mintha a fiam lenne. A neve Rafa Carlo Quintero.[110] Az univerzum útjai kifürkészhetetlenek. Nyaralni megyek álmaim nőjével, és mire észbe kapok, már össze is barátkoztam egy fickóval, aki azt állítja magáról, hogy Bugsy Siegel fia, és aki bemutat Mexikó legnagyobb drogcsempészének. Pár évvel később Rafa Quintero fontos személy lett nekem is, és Pablo Escobarnak is. De akkor ott én Guadalajara polgármesterével haverkodtam. Nem semmi fickó volt. Folyton fiatal lányok vették körül. Rámutatott az egyikre, és azt mondta: – Tegnap este megdugtam, és rájöttem, hogy hazudott a koráról. 16 éves. Nálam a felső korhatár 14 év. A polgármester el akart vinni Guadalajarába, hogy megmutassa azt, ami, ígérete szerint, a legnagyszerűbb dolog Mexikóban. A saját kocsijával akart odavinni. Mexikóban nem lehet gyárilag kabriót rendelni. A polgármester vett egy Ford 500-ast, és lefűrészelt ette a tetejét. Az ülést valódi mexikói jaguárszőrme borította. Ezzel a kocsival indultunk útnak. Ahogy elhagytuk Acapulcót, máris belefutottunk egy útzárlatba, megállított minket a mexikói hadsereg. A polgármester a csomagtartóra mutogatott, és angolul azt hajtogatta, hogy: – Footballs, footballs! Kinyitotta a csomagtartót, és megmutatta a katonáknak a tíz „futballlabdát”. A barna papírba burkolt csomagok tényleg labda formájúak voltak. A polgármester felvágta az egyiket, és kiderült, hogy a „labda”

kokainnal volt bélelve. Ránéztem a katonákra, és gondoltam: na, remek, egy mexikói börtönben fogok megrohadni. De a polgármester csak mosolygott, és átadta az egyik labdát a parancsnoknak. Az belevágta a kését a kokóba és felszippantotta. Felderült az arca, és elismerése jeléül hátba veregette a polgármestert, amiért ilyen jó anyaga van. Ez a labda volt az ő fizetsége. A következő pillanatban a katonák meg a polgármester már együtt fotózkodtak. A polgármester elvette az egyik katonától a puskáját, és úgy pózolt, mintha fejbe akarná lőni. Mexikó őrült egy hely volt. Végre odaértünk a polgármester házához Guadalajarában. Egészen addig azt gondoltam, hogy a polgármester csak amolyan tiszteletbeli cím. De nem, a haverom tényleg a város polgármestere volt, vagy legalábbis annak politikai vezetője, aki egy olyan villában lakik, amire a rendőrség vigyáz. Maguk a rendőrök pakolták ki a labdákat a kocsiból. Miután megfürödtünk, és felszívtunk pár csíkot, a polgármester e szavakkal fordult hozzám: – És most megmutatom neked a legnagyszerűbb dolgot Mexikóban. Kiderült, hogy a legnagyszerűbb dolog Mexikóban egy guadalajarai bordélyházban található, amit úgy hívnak, Del Noche El Dia. Ide vitt el engem a polgármester. Saját asztala volt a pultnál, a földszinten. A hely tele volt 14 éves, bikinis lányokkal. Mind jöttek üdvözölni őt: „Helló, Polgármester úr.” Volt ebben az egészben valami gyomorforgató. De a polgármester szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát. Felállt. – És most megmutatom neked, mi a legnagyszerűbb dolog Mexikóban. – Nagyszerűbb, mint ez? – kérdeztem, és néztem a sok kamaszkorú kis kurvát. Erre a polgármester csak nevetett, és bevitt egy színházterembe. Az előtérben, a színpadon egy zenekar játszott, egy szőke parókás énekesnővel az élén, miközben egy bűvész eljátszotta, hogy kettéfűrészel egy lányt. A polgármester a színpadra mutatott: – Mindjárt kezdődik! Függöny fel, és ott állt egy szamár, körülötte három kurvával. Láttál már szamárfarkat? Nem kicsi. A kurvák elkezdték fogdosni. A lányokon finom,

francia csipke volt, de a szamár, az tuti, hogy egyenesen a tanyáról jött. A lányok pontosan tudták, mi kell a szamárnak. Merevedése lett, az egyik kurva pedig alácsúszott, és felfeküdt egy kis asztalra, hogy a szamár megdughassa. Tudom, én is szexmániás vagyok, de ez undorító volt. Ami sok az sok! Nagyon nem tetszett a legnagyszerűbb dolog Mexikóban. Szegény szamárnak így is volt elég baja a szántással, vagy mivel, anélkül is, hogy ezek a kurvák látványosságot csináltak volna belőle. Tudom, én se vagyok egy széplélek, de ettől rosszul voltam. A polgármester megértette velem, miért utálom a politikusokat. Az olyanok, mint én, legalább tudják magukról, hogy rosszak. A politikusok is ugyanazt csinálják, mint mi, de ők úgy tesznek, mintha jó emberek lennének. Beszédeket mondanak, kitüntetéseket osztogatnak a korrupt zsaruknak. A politikus a legrosszabb fajta az összes közül, akivel csak dolgom volt. Rossz érzésekkel jöttem el Mexikóból. Vera megmutatta, mennyire más a kettőnk élete. Az ő élete: lovaglás a tengerparton. Az enyém: mocskos előadás egy mocskos polgármester oldalán. Életemben akkor egyszer azt fontolgattam, hogy megpróbálok átállni a jó oldalra. Legközelebb erre a fiam születésekor gondoltam. Úton vissza New Yorkba elhatároztam, hogy szorosabbra fűzöm a kapcsolatom Verával.

26 J. R.: Visszaérve New Yorkba rögtön egy problémával kellett szembesülnöm. A barátom, Vincent Pacelli nősülni készült. Vincent, aki heroinban utazott, terjeszkedni akart, ezért készült elvenni az egyik chicagói nagyfőnök, Sam Giancana[111] egy szem lányát. Ez a házasság felért egy üzletkötéssel. Ezt utáltam a maffiában. Minden cselekedetünkről aszerint döntöttünk, hogy mi a legjobb a családnak. A gondom az volt, hogy Phyllis és Vera is úgy tervezte, hogy elmegy az esküvőre. Vera azért, mert a barátnője, Patsy Parks ismerte Vincentet. Phyllis meg azért, mert az apja együtt üzletelt Vincenttel. Ráadásul ez az esküvő fontos esemény volt a New York-i maffia társadalmi életében. A lagzit a Pierre[112]-ben akarták tartani. Felbéreltek több zenekart, egy rockbandát és még hastáncosokat is. Igazi digó esküvő volt készülőben. Kizárt volt, hogy Phyllis ezt kihagyja. És azt akarta, hogy én kísérjem el. Úgy gondolta, ideje újrakezdeni a házasságunkat. Vera tudott rólam és Phyllisről, és nem sürgette a szakítást. Nekem meg még fogalmam sem volt, mit csináljak Phyllisszel. Tudtam, hogy egy csúnya szakítás után Henryék húsdarálójában végzem. Szóval ez egyelőre megoldatlan probléma maradt. Én Phyllisszel mentem az esküvőre, Vera meg a barátnőjével, Patsyvel. Tényleg igazi digó lagzi volt! Az öreg, bajuszos olaszok már járókerettel meg oxigénpalackkal érkeztek. A fiatalok meg folyton kiosontok a mosdóba szipákolni egy kicsit, nehogy lebukjanak az öregek előtt. A hastáncosok ruhájába mindenki tömte a pénzt. A pincérek fele beépített FBI-ügynök volt. Én azért osontam ki, hogy Verával beszéljek. Álltunk ott, és néztük a sok részeg zsírdisznót, mire ezt kérdezte: – Ilyen egy tipikus amerikai esküvő? – A miénk nem ilyen lesz – vágtam rá, gondolkodás nélkül. Aztán, ha már belekezdtem, vázoltam neki a tervemet. Azt, hogy szakítok Phyllisszel, hogy elmegyek vele Franciaországba, megismerkedek a családjával, és az apjától, a halárustól megkérem a lánya kezét, és ott

maradok egészen addig, amíg Phyllisnek elpárolog a haragja irántam, és ha ez évekig tart, azt se bánom. Másra se vágytam, csak hogy Verával lehessek. Megőrültem érte. JUDY: Vera olyan különleges volt! Phyllis viszont olyan volt nekem, mint egy nővér. Szerettem Phyllist, de tény, hogy nehéz természet volt. Vera meg olyan volt, mint Jon kamaszkori szerelme, Farah Aboud, csak ő már érett ifjú hölgy volt. És micsoda hatással volt Jonra! Az arca ellágyult, a hangja megváltozott, gyengéd volt, amikor Vera mellette volt. Úgy örültem Jon boldogságának! Aztán egy nap Vera hirtelen eltűnt. A mai napig nem tudom, mi történt vele. Jon egyszer csak közölte, hogy Vera elment, és soha többé nem látjuk viszont. J. R.: Hogy mi történt Verával? Meglátta, hogy milyen is vagyok valójában. Elvesztette a naivitását. Felnyitotta a szemét valami, ami a barátnőjével, Patsy Parksszal történt. Patsy azt állította magáról, hogy modellkedik, pedig csak egy diszkócica volt, aki mindenhová követte Bradley Pierce-t. Az emberek csak Park Avenue Patsynek hívták, mert úgy csinált, mintha sok pénze lenne. Az igazság az, hogy heroinfutárként dolgozott Vincent Pacellinek, akárcsak annak idején a tukáninges Jack. Én nem voltam benne Vincent heroinbizniszében, de azt tudtam, hogy Patsy heroint szállít Bostonba. Volt egy társa is, egy bizonyos Barry Lipsky. Barry mindig hozzánk járt bulizni. Úgy nézett ki, mint egy princetonos ficsúr. Vincent úgy gondolta, hogy Patsy, aki egy keresztet viselt a nyakában, meg az ártatlan képű Barry együtt nyugodtan szállíthatnak heroint, senkinek sem lesznek gyanúsak. És bár Barry Lipsky tényleg normális srácnak nézett ki, amint kinyitotta a száját, kiderült, hogy egy tökfilkó. Folyton horrorfilmekről mesélt. Pofákat vágott, sikolyokat meg szörnyeket utánzott. Nem volt ki mind a négy kereke. Vincent Pacelli és az apja valahogy mindig ilyen furcsa alakokat használt futárnak. Egyszer Playboy-nyuszikat bíztak meg a melóval.[113] Patsy és Barry úgy egy évig jól végezték a dolgukat, de épp Vincent esküvője körül történt, hogy Patsy lebukott. Vincentnek volt egy informátora a New York-i ügyészi hivatalban, aki elmondta, hogy Patsy

tanúskodni fog ellene. A lány hülyeséget csinált, amikor kifizette az óvadékot. Mindenki tudta róla, hogy spicli, és hogy parti kurva volt. Bár én teljesen más üzletágban dolgoztam, mint Vincent, mindketten a Gambino családhoz tartoztunk. Felkeresett, és azt mondta, Patsynek el kell tűnnie. Tudtam, hogy ebből gond lesz. Patsy volt Vera legjobb barátnője. Vera nem tudta, hogyan működik a maffia. Arra már rájött, hogy Andy és én nem egyszerű üzletemberek voltunk. Sőt részt vett egy maffiaesküvőn. De akkor sem tudta, hogy mit jelent valójában a maffiához tartozni. Babonás voltam Verával kapcsolatban. Úgy gondoltam, ha Vincent kedvéért elteszem láb alól Patsyt, Vera megtudná, hogy mit tettem, elég lenne a szemembe néznie. Ezért, életemben egyszer, akkor úgy döntöttem, hogy nem végzem el a piszkos munkát. A jó oldalra álltam. Elmondtam Andynek, hogy szar helyzetben vagyok, mert Patsy és Vera barátnők, szóval nem akarom elvégezni a melót. Andynek a szeme se rebbent. – Jon! Senki nem fog semmire se kényszeríteni. Andy a család elé járult, és elmondta, hogy jobb lenne kihagyni engem Vincent ügyéből. Azzal érvelt, hogy a zsaruk még mindig nem szálltak le rólam a Bobby Wood-gyilkosság miatt. Mindenki egyetértett azzal, hogy jobb, ha ebből most kimaradok. Vincent hirtelen felindulásból úgy döntött, az idióta Barry Lipsky segítségével végez Patsyvel. Ez aztán katasztrofálisan sikerült. A gyilkosság rendben lezajlott, de amikor felgyújtották a lányt, otthagyták a kiégett kocsi mellett a gyufásdobozt, rajta a Hippopotamus logojával. Voltak szemtanúk, akik látták őket benzint venni. Az újságok hatalmas sztorit csináltak abból, hogy Patsy keresztje vélhetően nem olvadt el a tűzben. Vincent jó gyerek volt, de ezt nagyon elcseszte. BRADLEY PIERCE: A bulikban gyakran láttam együtt Vincent Pacellit Jonnal és Andyvel. Ők ketten rendes fickóknak tűntek, de Vincentről sütött a gonoszság. Lehetett látni rajta, hogy durva ember. Amikor Patsy elmondta nekem, hogy „ügynökként”, vagyis drogfutárként dolgozik Vincentnek, tudtam, hogy ebből még baja lehet. Szörnyű, ami vele történt. Mielőtt megölték volna, megkínozták. Egy kedves lány volt,

aki hozzám járt bulizni, de a Gonosz területére lépett. Ha valaki a sötétség útjára lép, nem tudhatja, milyen démonokkal fog találkozni. Én magam is kezdtem azon gondolkodni, hogy az az út, amin elindultam a café society felé, nem változott-e át a sötétség útjává. A ’70-es években már sokan szembetaláltuk magunkat a démonokkal. J. R.: Amikor Bobby Wood meghalt, mindenki tudta róla, hogy egy mocsadék volt. Amikor Patsy halt meg, a lapok csak úgy emlegették őt, hogy „Park Avenue Patsy”. Úgy írtak a haláláról meg a tűzesetről, a meg nem olvadt keresztről, mintha egy angyal lett volna. Ráadásul Patsy benne volt a kormány tanúvédelmi programjában. Ha egy ilyen tanút kell megölni, nem szabad holttestet hagyni, mert az vörös posztó a rendőröknek. A spicliket mindig el kell tüntetni. Ha én teszem el láb alól Patsyt, ahogy kérték, senki nem tudott volna róla. Eltüntetni egy embert a legkönnyebb dolog a világon. Felejtsük el a betoncsizmát meg a többi baromságot, amiket a filmekben látni! Ha meg kell szabadulni egy holttesttől, akkor a legegyszerűbb, ha hajóval kivisszük a vízre, egy kalapáccsal kiverjük a fogait, azokat szétszórjuk. Aztán fogunk egy éles kést, mondjuk egy halfiléző kést, és felvágjuk a seggétől a gyomráig. A belei kifordulnak, azt a halak meg is eszik rögtön, a test többi része meg elsüllyed. A hullák azért szoktak lebegni a vízen, mert a gyomorban gáz termelődik. Ha kivágjuk a beleket, nincs ilyen gondunk. Ha meleg van, a filézést csinálhatjuk a vízben, a hajó mellett. Így nem vérezzük össze a hajót. Ha ehhez hideg van, akkor is húzzuk ki a testet a hajó szélére, hogy minél kisebb részt mocskoljunk össze, kevesebbet kelljen takarítani. A lényeg, hogy bármelyik idióta el tud tüntetni egy holttestet, aki tisztában van az alapokkal. Ha Patsy csak úgy eltűnik, arra senki nem figyelt volna fel. Olyan típusú lány volt, akivel kapcsolatban az emberek arra gondoltak volna, hogy talán elszökött, vagy stoppolt és összeakadt valami gyanús alakkal. De a Patsy-ügy tovább dagadt, amikor Barry Lipsky beismerő vallomást tett, és felnyomta Vincent Pacellit.[114] Most már Verának is kinyílt a szeme. Tudta, hogy Vincenttel baráti viszonyban voltam, hisz alig pár héttel korábban találkoztunk az esküvőjén. Nem lehetett tovább titkolni, hogy mi vagyok. Vera átlátott rajtam.

Nem akart a szemembe nézni. A lakásomban sikerült utolérni, ült a szoba túlsó végében, és úgy nézett rám, mintha valami szörnyeteg lennék. Egyfolytában sírt. Aztán megvádolt, hogy biztos én is részt vettem Patsy meggyilkolásában. – Ez őrültség! Miért tettem volna vele ilyet? A barátod volt! – Lehet, hogy legközelebb majd engem akarnak megölni. – Nem fognak megölni! Bízz bennem! – Honnan tudod, hogy nem fognak megölni? Nem volt már visszaút. Telebeszélték Vera fejét azzal is, hogy biztos én öltem meg Bobby Woodot is. Egy ujjal sem értem Patsyhez, hirtelen mégis én lettem a rossz fiú. Ha teszem, amit kell, és megölöm Patsyt, semmi gond nem lett volna. Ez volt a büntetésem, amiért megtagadtam apám hitvallását. Ebben a helyzetben a legnagyobb gonoszság az lett volna, ha megölöm a szerelmem barátját, és jól végzem el a munkát, és akkor minden jól alakult volna. Kölyök voltam még. És ez a lány annyira elcsavarta a fejem, hogy elfelejtettem, ki vagyok valójában. Soha többé nem követtem el ezt a hibát. Amikor Vera átjött hozzám, és közölte, hogy soha többé nem akar látni, már nem vágytam rá, mégis megkérdeztem, hogy még egyszer, utoljára lefeküdne-e velem. Igent mondott, de ahogy mondta, az elborzasztott. Miközben levetkőzött, én végig a szemét néztem. Nem láttam benne semmit, üres volt a tekintete. Úgy éreztem, kapok egy kis alamizsnaszexet, csak hogy megszabaduljon tőlem. Ez megmérgezte a lelkemet. Vera szeretett játszadozni szex közben, gyakran játszottunk kikötözőset, puha kendőkkel. Akkor úgy döntöttem, megmutatom neki, milyen is vagyok valójában. Felsőbbrendűnek akarta érezni magát attól, hogy milyen jó ember, én meg milyen rossz vagyok. Hát megmutattam neki a rossz fiú énemet. Kikötöztem két selyemkendővel, a csuklójánál fogva, ahogy szerette, de ami ezután következett, az nem szerelmes paskolgatás volt. Összevissza forgattam őt az ágyon, és közben egy szíjjal vertem. Ez nem játék volt. Sebeket akartam ejteni rajta. Fájdalmat akartam okozni neki. Ki akartam irtani minden érzést, ami még maradt bennünk egymás iránt. Sokáig gyötörtem.

Mikor végre kiadtam magamból minden keserűséget, eloldoztam. Teljesen ki volt merülve. Döbbenten nézett rám. Én szólaltam meg: – Fogd a cuccod, és takarodj innen! Húzz ki a reptérre, és tűnj el az országomból! Ha egy szót szólsz bárkinek, megnyúzlak! Megértetted? Bólintott. A szemét ide-oda kapkodta, de más reakciója nem volt. Andy eljött érte és kivitte a reptérre. Miután elment, jól éreztem magam. Megsértett, és én bosszút álltam. De aztán ez a jó érzés hamar elmúlt. Bekattantam. Hívogatni kezdtem a szüleit Franciaországban. Nem értették, mit mondok, de én minden nap felhívtam őket, és üvöltöztem velük. Nem adták át a lányuknak a telefont. Átmentem Andyhez, és azt mondtam neki: – Segítened kell megtalálni! Andyt is az őrületbe kergettem. Végül aztán ráakadt egy fickóra, aki Vincent Pacelli apjának dolgozott, heroint importált Franciaországból, és aki ráállította az embereit Vera keresésére. Meg is találták a szüleinél. Elkapták, de nem bántak vele durván. Azt a parancsot kapták, hogy ne bántsák a lányt. Viszont arra kényszerítették, hogy beszéljen velem telefonon. Én csak el akartam neki mondani, hogy tudom, hogy rosszat tettem. Amint meghallottam a hangját, összeomlottam. Könyörgőre fogtam: – Kérlek, gyere vissza! Vagy hadd mehessek el hozzád! Legyen úgy, ahogy te akarod. Hallani se akart rólam. Meg volt rémülve. Hallottam a hangján. És csak rontottam a helyzeten azzal, hogy elraboltattam. Hülyeséget csináltam. Szóltam a fogvatartóinak, hogy elengedhetik. Ennyi volt. Tudtam, hogy soha nem jön vissza hozzám. Tönkretettem őt. A testi sebei valószínűleg begyógyultak, de a lelkiek… Biztos vagyok benne, hogy egész életére lelki sérült maradt. Megbántam mindent, amit vele tettem. De ez most nem olyan volt, mint mikor megláttam azt a sánta lányt az utcán, és egy másodpercre elfogott valami rossz érzés. Sötétbe borult a lelkem. Miért kellett megvernem? Ezzel tönkretettem minden szép emlékünket. Ha elküldöm akkor, amikor menni akart, legalább a szép dolgokra jó szívvel emlékeznék. Ehelyett rosszul voltam, valahányszor rá gondoltam.

Vannak bizonyos dolgok, amik beleégnek az ember agyába. Nekem Vera égett bele az agyamba. A fájdalmat, amit okoztam neki, ezerszeresen kaptam vissza. Nem azt mondom, hogy nekem jobban fáj az emléke, mint neki fájt a verés, de tény, hogy minden nap eszembe jut, és fáj. Ezt a lányt soha nem fogom tudni elfelejteni. Sokszor van olyan, hogy magam elé képzelem őt tetőtől talpig. Úgy emlékszem rá, ahogy akkor nézett ki, amikor még jó volt nekünk együtt. Látom magam előtt, ahogy belelovagolt a vízbe, és megszakad a szívem. Ha valamit visszacsinálhatnék, azt kívánnám, bár soha egy ujjal se bántottam volna. Ne érts félre! Nem lelkiismeret-furdalásom volt. Egyszerűen csak éreztem némi fájdalmat egy dolog miatt, amit elkövettem. Ha összeadjuk, hogy mi mindent követtem el életem szereplői ellen, és ahhoz viszonyítjuk a Vera miatt érzett fájdalmamat, akkor azt mondhatjuk, a szenvedésem semmi se volt.

27 J. R.: Visszamentem Phyllishez. Visszakúsztam a közös otthonunkba, és próbáltam elhitetni magammal, hogy megint a régi vagyok. De még nem tudtam teljesen a munkára koncentrálni. Voltak kisebb bakik. Vera mellett leálltam a drogügyletes rablásokkal, és amikor újrakezdtem, hogy legyen valami szórakozásom, sorra követtem el az ostobábbnál ostobább hibákat. Egyszer letartóztattak testi sértésért, mert ahol összevertem pár kölyköt, ott a szomszédban egy zsaru lakott. Máskor meg tűzharcba keveredtem Fort Leeben, amikor üldöztem pár fickót az utcán. Akkor jogtalan fegyverhasználatért tartóztattak le. Később meg engedély nélküli fegyvertartásért: a Jaguarral voltam, mikor lemeszelt egy rendőr, én meg visszapofáztam, arról viszont megfeledkeztem, hogy egy pisztoly is volt a kesztyűtartóban. Volt, hogy Andyvel együtt tartóztattak le, amikor átmentünk bulizni egy haverhoz, aki egyébként pornófilmeket forgatott. Ártatlan szórakozásnak indult a dolog, de sikerült épp azt a napot kiválasztanunk, amikor razziáztak nála. Ilyet csak zöldfülű kezdők csinálnak. Mindeközben a családnak meggyűlt a baja az egyik korrupt rendőrrel, Joe Nunziata nyomozóval. Hosszú évek óta dolgozott már nekünk. Ő segített az ún. francia kapcsolat működtetésében is.[115] Ami ezt az esetet illeti, volt két dolog, ami kimaradt a filmből. Az egyik, hogy a rendőrség sosem számolta fel a francia kapcsolatot. Néhány szállítmányt sikerült csak lekapcsolniuk. Ennyi. Az igazán érdekes viszont az, hogy a Gambino család visszalopta a zsaruktól azt a heroint, amit azok lefoglaltak. Több tíz kiló cucc tűnt el a New York-i rendőrség bizonyítékraktárából – többek között Nunziata segítségének köszönhetően.[116] Nunziata sok mindenkinek ígérgetett a családban,[117] de spicli lett belőle. Mindegy mennyit fizet az ember egy rendőrnek, teljesen soha nem bízhat meg benne. Jól ismertem Nunziatát. Sokféle korrupt rendőr van, ő a legrosszabb fajtából való volt. Olyan, aki bár megvesztegethető, de azért lebuktatja az embert. Épp ez volt vele a baj. Kettős játszmát játszott. Pedig egy zsaru akkor jár a legjobban, ha eldönti, melyik oldalra áll. Az nem

járja, hogy zsebre teszi a pénzt, amit a maffiától kap, aztán meg játssza a jó zsarut, és letartóztat. Ez nem helyes. Mivel én ismertem Nunziatát, a családból többen is megkerestek azzal, hogy én tegyem el láb alól. Zsarut ölni nem könnyű feladat. Nem hétköznapi. De Nunziata volt a kivétel. Nemcsak a családból nyomott fel pár embert, hanem a zsaruk közül is. Még a zsaruk se bírják az olyan zsarut, aki ennyire szemét. Nem segítettem Vincent Pacellinek eltenni Patsy Parksot láb alól, de akkor megtanultam, hogy ne válogassak a melók között, így az történt, hogy Nunziata nyomozó öngyilkosságot követett el. Nincs közvetlen információm arról, hogy mi történt, de annyit mondhatok, hogy szerintem az elkövető olyasvalaki volt, akit Nunziata jól ismert, talán valami őrült olasz srác lehetett. Talán beszélgetett ezzel az olasz sráccal a kocsijában ülve, az meg csak úgy, a beszélgetés közepén valahogy elvette tőle a fegyverét és fejbe lőtte.[118] Ki tudja? Egy dolog biztos: Nunziata igazi seggfej volt, aki megérdemelte a halált. Ezt elhiheted nekem. És ha ez még nem lett volna elég, Andyvel még a diszkók miatt is gondunk támadt. Az egész akkor kezdődött, amikor a Hippopotamusban bemutattak minket egy Shamsher Wadud nevű fickónak. Shamsher Bangladesből származott, és volt egy Nirvana nevű curry étterme a Central Parknál.[119] Találkozásunkkor nekünk azt mondták, Shamsher szeretne betörni a diszkóbizniszbe. Ilyesmivel gyakran megkerestek minket. Mindenki tudta, hogy ha komolyan akar ezzel foglalkozni, akkor így vagy úgy, de találkoznia kell velünk. A találkozó után lenyomoztam Shamshert, és kiderült, hogy igen jól megy az üzlete, sőt a törzsvendégei között már hírességek is vannak. [120] Volt szeszárusítási engedélye, és nem volt priusza. Andyvel úgy ítéltük meg, hogy hasznos üzleti partner lehetne belőle. Elküldtük hozzá az egyik emberünket, aki felajánlotta neki megvételre a régi diszkónkat, a Salvationt. De Shamsher úgy döntött, megkerül minket, és a segítségünk nélkül nyitott saját diszkót. Nem tehettünk mást, odaküldtük az embereinket, hogy verjék szét és zárassák be a helyet. Majd felkerestük Shamshert, és

másodszor is felajánlottuk neki, hogy társuljunk. De ő büszke és makacs ember volt. Nemet mondott. A tárgyalássorozat egy pontján elküldtük a barátunkat, Szaros Mikeyt, hogy beszéljen Shamsher fejével. Ő volt az a srác, aki leveskonzervvel a zsebében mászkált, és ha kellett, azzal verekedett. Amikor Shamsherrel beszélt, szó szót követett, aztán Mikey olyan csúnyán összeverte Shamshert, hogy az kórházba került. És ha ez még nem lett volna elég nagy gáz önmagában is, az az idióta nyilatkozott az újságíróknak, akik hatalmas sztorit kerekítettek az ügyből.[121] Hogy miért jelentett ekkora gondot ez az ember? Andy és én akkor már majdnem öt éve voltunk a diszkóbizniszben. Az utcán öt év egy egész élet. Kevés az olyan bűnöző, aki öt évnél tovább űzi ezt vagy azt az ipart. Az illegális bizniszeket nem lehet a végtelenségig csinálni. Ahogy telnek az évek, és szaporodnak az üzletek, úgy nő az esélye annak, hogy összeütközésbe kerülsz a törvénnyel. Aki okos, az két évig is ellehet úgy, hogy nem akad semmi gondja. Ha kihúzod két évig, akkor nagyon jó vagy. Aki nagyon okos, az pár évig csinál egyvalamit, aztán abból kimosakszik, és belevág valami másba. Én nem ilyen voltam. Mindig mindent addig nyomattam, ameddig csak lehetett. 1974-re már az összes zsaru tudta, hogy vaj van a fejemen. Amikor a Gambino család engedte, hogy Andy meg én beszálljunk a diszkóüzletbe, tudták, hogy előbb-utóbb ránk szállnak a zsaruk. Aki diszkót üzemeltet, arról a zsaruk automatice azt gyanítják, hogy valami rosszban sántikál. Ez nem a törvénytisztelő állampolgárok terepe. Mert azok legfeljebb hétvégén maradnak ki bulizni hajnali 3-4-ig, hétköznap korán kell kelniük, várja őket a munka. Szóval hétköznap a diszkókat a törvényen kívüliek töltik meg: gengszterek, drogdílerek, kurvák és stricik. A diszkókat a bűnözők tartják el. Ezt a rendőrség is tudja, és nem lehet minden egyes zsarut lefizetni. Aki „diszkózik”, az számítson rá, hogy előbb-utóbb rászállnak. Nem tudom, hogy sikerült öt évet lehúznom a diszkóbizniszben, mindenesetre a Hendrix-, a Bobby Wood-, a Patsy Parks-, a Nunziata- és a Shamsher-ügy után véget értek a szép idők. Csak a baj jött, de az csőstül.

Akkoriban a régi, számkivetett cimborákkal már alig-alig tartottam a kapcsolatot. Peteyt már vagy ezredszer tartóztatták le heroinnal való visszaélésért, aztán végül pár évre rács mögé került. A nagy Dominic Fiore lejött a heroinról, de ehhez el kellett mennie a városból. Connecticutba költözött, és olajderítő vállalkozásba kezdett, ma is ezt csinálja. Sorra járja a McDonald’sokat meg a Burger Kingeket, és begyűjti a használt olajat. Rocco Ciofani szorgos katonája lett a Bonanno családnak, majd előléptették, és capo lett belőle. Jack Buccino egyre többet járt az Asbury Parkba, és mindenhová követte Bruce Springsteent. Megtanult gitározni, és még fellépése is volt. Elvett egy gyönyörű, szőke, teanecki lányt, majd az esküvő után, ahogy mentek át a George Washington hídon, 160-nal nekicsapódtak egy betonoszlopnak. Jack szörnyethalt. A felesége túlélte az ütközést, de lebénult, és csak vegetál, a saját nevét se tudja. Még Bradley Pierce élete is megváltozott. Azután, hogy kicsinálták Patsy Parksot, Bradley bekattant, és kolostorba vonult. BRADLEY PIERCE: Már a ’60-as években is hittem, hogy egy új vallás hittérítője vagyok. A barátom, Patsy Parks meggyilkolása hozta el számomra a megvilágosodást. A spirituális érdeklődésem új irányt vett. A Szent Patrik-székesegyházban megkeresztelkedtem, és bevonultam egy trappista kolostorba. Felvettek a papnevelő intézetbe, majd pappá szenteltek.[122] Végiggondoltam a Jonnal töltött időt, és imádkoztam is miatta. Vannak szép emlékeim. De végül csak megláttam a gonoszt benne. Mindenkiben van méltóság, amit Istentől kapott. Jézus Krisztus ott van Jonban is. Tudom, hogy Jon lelkében harc dúl. Imádkozom érte. Az elmúlt évek során tartottuk a kapcsolatot, és amikor beszélünk, mindig megosztom vele a szeretetemet. Hiszek abban, hogy Jézus bárkinek adhat egy második esélyt az életre. Én újjászülettem általa. És mindenki másnak is megvan az esélye az újjászületésre, még Jonnak is. J. R.: A New York-i korszakomnak akkor lett vége, amikor egy informátor elmondta a zsaruknak, hogy közöm volt a Nunziatagyilkossághoz, és ha átkutatják az Andyvel közös lakásunkat, erre bizonyítékot is találnak.

A razzia során olyan bizonyítékot ugyan nem találtak, amely kapcsolatba hozott volna Nunziata meggyilkolásával, de találtak vagy egy tucat engedély nélküli fegyvert meg néhány tablettát. A régi szép időkben ez a letartóztatás csak egy kis semmiség volt. De most, amikor kifizettem az óvadékot, a bácsikáim elküldtek hozzám egy ügyvédet, aki közölte, hogy a családom azt akarja, hogy elmenjek. „Takarodj el New Yorkból! Többé hallani sem akarnak rólad!” Azt gondolom, hogy a család alkut köthetett a New York-i rendőrséggel. Azt gondolom, valaki a családból elmondta nekik, hogy közöm volt Nunziata meggyilkolásához. Ha meghalok, vagy eltűnök a városból, jelenthették a zsaruknak, hogy megoldották a problémát, amit én jelentettem. Erre a zsaruk pedig mondhatták azt, hogy ők mindent megtettek, hogy elkapjanak egy rendőrgyilkost. Így senkinek nem esett csorba a tekintélyén, és ki-ki visszatérhetett a munkájához. Logikus volt, hogy engem akartak kiiktatni, mert nagyon a zsaruk bögyében voltam. De számítottam erre, már azelőtt, hogy lecsuktak volna a fegyverek miatt. Mikor kijöttem a börtönből, hívtam Andyt. – A tesóm vagy, Jon, de többé nem találkozhatunk – mondta. Úgy gondoltam, ha valaki, hát Andy lenne az, akinek ki kell nyírnia engem. Nem hiszem, hogy meg is bízták volna, de nem is akartam olyan helyzetbe hozni, hogy ezt meg kelljen tennie. Letettem a telefont, és rohantam Phyllis lakásába a kutyámért, Bradyért. Vészhelyzet esetére tartottam az utcán, a ház előtt egy rozoga Buickot. Beugrottam a kutyámmal, és elhúztam. Nem vittem magammal semmit. Se a csizmáimat, se a ruháimat. Nem voltam abban a helyzetben. Kirúgtak. Csak a kutyám jött velem, meg volt nálam még 600 dollár és egy 38-as Beretta. Semmi más, haver! Felpattantam a lovamra, és elvágtattam. Mindent elvesztettem, mégsem aggódtam. A holnap egy új nap volt. 26 évesen New Yorkban halottnak számítottam. De tudtam, hogy feltámadok. Forró volt a lábam alatt a talaj, hát elhúztam a forró Miamiba.

28 „Az óceán és a part boldog találkozása teszi Miamit a turisták egyik legkedveltebb úti céljává.” Fodor’s Miami Travel Guide, 1985. kiadás „Hallottam, hogy az öcsém Miamiba költözött, ahol kutyakiképző lett, és a vállalkozása igen sikeres.” Jon nővére, Judy J. R.: Egyenesen Miamiba mentem. Nem volt tervem, nem volt semmilyen elképzelésem, de jó érzésekkel töltött el a gondolat, hogy Floridába megyek. Még 17 éves voltam, mikor Rocco Ciofanival nagyot kaszáltunk az egyik rablással, és úgy döntöttünk: irány a napsütés, úszkáljunk, bulizzunk egyet a miami paradicsomban! Nagyon jól éreztük magunkat. Hajtottuk a bikinis csajokat, ha pedig pénz kellett, csak kiraboltunk pár egyetemistát, és ehhez csak a puszta öklünket használtuk. A paradicsomban nem volt szükségünk fegyverre. Hát, így élt Miami az emlékezetemben. Miami volt az utolsó nagyváros az I-95-ösön. A keleti parton ez volt a legtávolabbi pont, ahova mehettem New Yorkból, ahonnan elég volt teljesen eltűnnöm ahhoz, hogy a zsaruk halottnak higgyenek és elfelejtsenek. Nem kellett nekik halotti bizonyítvány. Azok még egyszerűbb idők voltak. A ’70-es években a jogsi csak egy darab papír volt. Nem volt még internet, nem követték nyomon minden lépésedet. Aki készpénzt használt, és nem csukták le, az simán eltűnhetett. Egyedül a poloskák miatt aggódtam. New Yorkban mindig is azt gondoltam, hogy a szövetségiek lehallgatják a telefonjaimat, meg az ismerőseim telefonját is. És ha minden lehallgatott telefonvonalon arról beszéltek, hogy eltűntem, az megerősítette, hogy örökre elmentem. Úgy gondoltam, hogy hónapokig egyáltalán nem lépek kapcsolatba senkivel, és aztán is csak közvetve.

Amikor eljöttem New Yorkból, rajtam volt a „monsignore” gyűrűm, egy rubingyűrű, amit a Sanctuary megnyitása után vettem, és nálam volt a gyémántfejes sétapálcám. (Később, amikor kifeszítettem a gyémántot a foglalatból, hogy zaciba adjam, kiderült, hogy Howie, a gyémántkereskedő haverom, akitől vettem, nekem is üveget adott el, mint a Knicks játékosainak. Ugyanúgy átvert engem is, ahogy őket. Jó pap holtig tanul!) Feltűnő jelenség lehettem. Karolinában megálltam egy kicsit pihenni és megfuttatni Bradyt. Ahogy kiszálltam a kocsiból a sétapálcámmal, bársonynadrágban, az emberek úgy bámultak, mintha maga az ördög jelent volna meg. A kiskölykök ujjal mutogattak rám, aztán elszaladtak. Lent, délen nagyon kilógtam a sorból a New York-i szerelésemben. Kora reggel értem Miamiba. A felkelő nap olyan volt, mint egy tűzgolyó. A Biscayne-öböl arany színben úszott. Mindig is szerettem az óceánpartot napfelkeltekor. Megálltam, lesétáltam a homokba, levettem az ingem, és hagytam, hogy a bőröm beszívja a nap fényét és melegét. Miami Beachen egy hawaii stílusú motelben, a Castawaysben[123] vettem ki szobát, a sarokszobát, mert oda becsempészhettem Bradyt. Abból a kevés pénzből, amim volt, alig egy hetet tudtam kifizetni. Felújítottam a ruhatáramat is: egy filléres boltban vettem fürdőnadrágot, hawaii mintás inget meg strandpapucsot. A következő pár napban pedig, hála a motellel szemközti gyorsétteremnek, sült marhahúsos szendvicsen éltem. Már a megérkezésem utáni első napon úgy döntöttem, punci után nézek. A motel medencéjénél csak vidéki, gyerekes családok dekkoltak. Elindultam a partra, és tíz lépésre a moteltől ott hevert a homokban egy dögös csaj. Mellé terítettem a törülközömet és lefeküdtem. Erre a csaj felemelte a szeméről a fehér, műanyag napszemüveget, és dühösen nézett rám, amiért mellé ültem. Életemben nem láttam még olyan gyönyörű zöld szemeket! Ráadásul ehhez, meglepő módon, sötét haj és kreol bőr társult. Úgy éreztem, az, hogy ilyen szép lányt találtam, egy jel, hogy itt szerencsém lesz. Elkezdtem neki nyomatni valami New York-i süketelést, és egy idő után már nem mérges volt, hanem érdeklődő. Múlt az idő, én meg egyszer csak megkérdeztem tőle: – Éhes vagy?

– Menj csak, és egyél! – válaszolta. – Én szívesebben fekszem itt a parton. Nem értettem, miért rázott le. Visszamentem a motelbe, és úsztam egyet. Tíz perc múlva láttam elmenni. Sántított. Dongalába volt. Nem volt szép tőlem, de ezen muszáj volt mosolyognom. Hát, ezért volt olyan hűvös velem. Ez a kis fogyatékossága csöppet sem zavart. Talán a sors így akar megbüntetni azért, mert megnyomorítottam azt a lányt New Yorkban. Az ágyban egyébként se a lába érdekelt volna a legjobban. Kijöttem a medencéből, és odamentem hozzá. – Akkor most már látod – mondta. – Engem nem zavar a lábad. Vacsorázz velem! Azt mondta, este eljön. De nem jött. Biztos komplexusa volt a külseje miatt. De nekem ez a kudarc egy jel volt, ami azt üzente: új vagyok még itt, nincs pénzem és még egy dongalábú csaj se akar velem vacsorázni. Általában, ha pénzre volt szükségem, csináltam egy gyors drogos lenyúlást. De errefelé nem ismertem a terepet. Nem kockáztathattam meg, hogy letartóztatnak, hiszen a New York-i zsaruk még nem szálltak le rólam. Rendes állás kellett. Az egyik kis Long Island-i dílerem mesélt egy baráti családról, akik itt éltek Miamiban. A srácnak gazdag szülei voltak, a barátaik pedig Gendenék voltak, akiknek saját kertépítő cégük volt. A srác ajánlotta, hogy egyszer keressem fel őket, mert az apa, Dave Genden,[124] az a típus, aki bírja a gengsztereket, és ismerte Al Caponét. Kikerestem Gendenék címét a telefonkönyvből. Ha már dolgoznom kell, gondoltam, akkor inkább végzek kétkezi munkát kint a szabadban. Jó lesz nekem a kertépítés. Elmentem a kertészetükbe. New York utcáin sokan az eredeti családnevemen, Riccobonóként ismertek. Miamiban Riccobono meghalt. Ott már azt a nevet használtam, amit még gyerekként vettem fel hivatalosan. Így Gendenéknek már mint Jon Pernell Roberts mutatkoztam be. Dave Genden akkor olyan 60 éves lehetett. A céget az egyik fia, Bobby segítségével vezette. A másik fia bíró volt. Dave-nek volt annyi

emberismerete, hogy lássa, van eszem, de egyébként nem faggatott. Tisztességes munkát ajánlott. Drága ingatlanoknál kellett fákat ültetnem, gyeptéglát leraknom, virágágyásokat csinálnom. De főleg fákat ültettem. Gendenék nem sajnálták az időt arra, hogy megtanítsanak rendesen fát ültetni. Mások egyszerűen csak ástak egy lyukat, beletették a fát, és ennyi. Pedig az a helyes, ha kétszer olyan mély gödröt ásunk, mint amekkora a fa gyökere. Így amikor visszatemetjük a gödröt, az új gyökerek laza talajban tudnak növekedni. A másik, amit általában el szoktak hanyagolni, az az, hogy amikor először locsoljuk meg a fát, át kell áztatni a talajt. Dugjuk bele a slagot a lyukba, és folyassuk a vizet jó negyedórán át! Ha ezt betartjuk, a faültetés sikeres lesz. De ugyanezen elvek érvényesek akkor is, ha bokrot vagy virágot ültetünk. Élveztem a kertépítést. Szeretem a növényeket. Érdekes nézni, ahogy nőnek. Nem esznek mást, csak levegőt, napfényt és vizet. Hát, ennél én se sokkal többet kaptam. Kétdolláros órabérben dolgoztam. Arra elég volt, hogy fenntartsak egy kis lakást Miami Beach északi részén. Óvatosnak kellett lennem, mert South Beachnek ezen a részén hemzsegtek a maffiózók, és nem hiányzott, hogy valamelyik elpofázza valakinek New Yorkban, hogy látott engem. Arra is nagyon ügyelnem kellett, nehogy összefussak anyai nagybátyámmal, Jerry Chillivel,[125] aki capóként irányította a Thunderbird Hotel környékét. Nem igazán ismertem, és továbbra is igyekeztem elkerülni a találkozást. Kerültem minden olyan helyet, ahova a maffiózók jártak. Miami Beachen kívül Dade megye többi területe igazi ősvadon. Pár kilométerre a Collins Avenue-tól befelé már vidéki suttyók éltek, akik furgonnal jártak, és otthon egész fegyverarzenált tartottak. Házaikra a konföderáció polgárháborús zászlóját tűzték, a boltban meg aligátorkolbászt árultak. Se ezek a suttyók, se a turisták nem sejtették, hogy igazából milyen is az élet Miamiban. Itt még a feketék – akiket színesbőrűeknek hívtak – is visszahúzódóak voltak. Nem úgy éltek, mint a New York-i nagypofájú feketék. Inkább olyanok voltak, mint Tamás bátya, a régi idők déli feketéi, akik széles mosollyal az arcukon mászkáltak, és mindenkit uramoztak.

A munkám során azonban láttam, hogy élnek a pénzemberek, az orvosok, ügyvédek, ingatlanos seggfejek. Naponta ki-be járkáltam az udvarokba. A gazdagok nyugodt életet éltek Miamiban. Mi dolgoztunk, ők meg füves cigit szívtak a medence partján. Már akkor láttam olyanokat, akik kokót szívtak. A lányok meg monokiniztek. A New York-i gazdagok nagyon karót nyelt népség, de Miamiban, mint minden, ez is teljesen más volt. Az egyik fickó, akinél dolgoztam, megkínált egy jointtal. Kiderült, hogy ő az egyik helyi bíró, bizonyos Howie Gross[126]. Összehaverkodtunk. Mindenki csak Mouse-nak, Egérnek hívta, mert imádta az egereket. Volt egy komplett egérgyűjteménye, és még a medencéje is egér alakú volt. Életemben nem találkoztam még akkora füvessel, mint Mouse. Nála állandóan ment a buli. A bírákra nem jellemző, hogy túlóráznának, viszont megkapnak minden munkaszüneti napot. Ezt mindenki tudja, akinek volt már tárgyalása. Míg te a börtönben rohadsz, addig a bíró valószínűleg medencés bulit tart. De Mouse jó arc volt. Amikor először találkoztunk, teljesen ledöbbentett, hogy én ott melózok, ez a bíró meg meghív egy kis füvezésre. Bár minden bíró ilyen jó fej lenne! Miami egy kisváros volt, a lakói pedig barátságosak és buták. Akkoriban azt gondoltam, itt könnyű lesz tiszta lappal indulni. Beépülök ide, mielőtt bárki megelőzne. Még a Genden családnak dolgoztam, amikor már saját, tisztességes vállalkozásban gondolkodtam. Bárhová mentem Bradyvel, mindenkinek feltűnt, hogy milyen fantasztikus kutya. Folyton azt kérdezgették, hogyan tudnák ők is így megnevelni a kutyájukat. Innen jött az ötlet, hogy hát, basszus, majd én kiképzem a kutyáikat. Értettem hozzá, sokat tanultam Joe da Costától, a jerseyi nagymenőtől, aki Brady trénere volt. Gondoltam, végre lehetne saját vállalkozásom, kiépítek egy ügyfélkört, aztán lesznek trénereim, akik nekem dolgoznak, én meg csak kényelmesen, a háttérből irányítok majd, mint mikor beszerveztem magam alá dílernek az egyetemistákat csak ez most legális lenne, nem lenne az a sok stressz a lehallgatások, a megvesztegetések meg a gyilkosságok miatt. Nyugis kis biznisz lenne, válogatott ügyfélkörrel.

Hogy mennyi pénz kellett volna ahhoz, hogy legyen szép házam, egy jó kocsim, egy kis hajóm meg pár dögös csajom? 1974-ben, Miamiban nem sok. Akkoriban az ember szinte elvolt napfényen és levegőn, mint a fák. A cégnek a Dogs Unlimited nevet adtam. Csináltattam névjegykártyát, és előfizettem egy hangposta-szolgáltatásra. Akkor még senkinek nem volt mobilja. De voltak cégek, akik havi 20 dollárért vállalták, hogy fogadják a hívásaidat. És feladtam egy hirdetést is: „Dogs Unlimited. A tapasztalt kutyakiképző házhoz jön.” Rögtön lettek ügyfeleim. Elvittem hozzájuk Bradyt, megmutattam, mit tud, majd vállaltam, hogy ugyanerre megtanítom az ő kutyájukat is. A gondot épp az jelentette, hogy valaki más kutyájából olyat faragjak, mint amilyen az enyém volt. A kutyakiképzés lényege ugyanis, hogy a gazdát is képezni kell. De az átlag gazdi nem akart erre időt áldozni. Elvárta, hogy üljek, kávézgassak, és hallgassam a süketelését. Amikor melózni kellett volna, vagy abbahagyták az egészet, vagy ahhoz is hülyék voltak, hogy kövessék a rém egyszerű utasításaimat. Rájöttem, hogy sok háznál nagyon okos a kutya, de hülye a gazdi. Az emberek között több a barom, mint a kutyák között. Én a belemet kirohangáltam sokszor a gazdi udvarában a kutyával, az idióta gazdi meg bement a házba, és az ablakból nézett minket. A kutya nem fog rendesen tanulni, ha a gazdi nem tanul vele együtt. Ha a kutya azt látja, hogy a gazdi nem tesz erőfeszítéseket, akkor a kutya se fog. Szóval arra jutottam, hogy csesszék meg ezek az idióták, a legjobb, ha lehúzom őket. Aki azt akarta, hogy foglalkozzak a kutyájával, azzal közöltem, hogy kérek 200 dollárt letétbe. A pénzt elvettem, és soha többé nem jelentkeztem. Ha telefonon kerestek, csak a hangposta válaszolt. Az egyik ügyfél viszont megtudta a címemet, és eljött hozzám. Vissza akarta kapni a pénzét. Kénytelen voltam összeverni, és bedobni egy bokorba. Végre megértettem, hogy apám miért hagyott fel mindig a legális üzleteivel. Az átlag ügyfél egy bunkó.

29 J. R.: Kezdett elegem lenni abból, hogy szellemként élek. Már hetek óta Miamiban izzadtam, mikor kapcsolatba léptem Phyllisszel. Nem igazán lepte meg, hogy hall felőlem, hiszen mikor eltűntem, ő tudta, hogy miért. Nem hitte, hogy meghaltam. Ez volt a jó Phyllisben: sosem kellett magyarázkodnom, mindent értett. Phyllis elmondta, hogy New Yorkban már mindenki megfeledkezett rólam. Egy kicsit fellélegezhettem. Eljött az idő, hogy feltérképezzem Miamit. Újra jó pénzt akartam keresni. Az illegális bizniszekhez mindig kellenek társak. A bankrablónak kell egy sofőr. A dílernek kell egy szállító. A bűnözésnek kevés olyan területe van, ahol egyedül lehet dolgozni. Még a pénzhamisítónak is szüksége van valakire, aki segít speckó tintát szerezni. És ha szükségünk van másokra az illegális üzlethez, akkor bíznunk kell bennük. A bizalom viszont hiánycikk az utcán. Óvakodnunk kell egymástól. Mind bűnözők vagyunk. És akkor ott vannak még a besúgók. Honnan tudjam, hogy a másik nem fog felnyomni? Honnan tudjam, hogy nem fog köpni a zsaruknak, ha ránk szállnak? Honnan tudjam, hogy tökös fickó, vagy olyan, aki összecsinálja magát, ha gáz van? Ezeket mind tudni kell a másikról, mielőtt bizniszelni kezdünk. A bizalomhoz idő kell. Ahhoz előbb be kell szívni együtt, heccelni kell egymást, hajtani kell a nőket, verekedni kell, hogy lássuk, hogyan reagál az egyes helyzetekben. Hónapokba is beletelhet, míg kiderül, milyen ember a másik. A maffia sokarcú volt. Fizetett adót, szabályokat hozott, öreg bajszosok irányították, akik megmondták, mit tehetsz, és mit nem. És egy olyan szervezet volt, amely a bizalomra épült. Ha egy maffiatag ismerősöd rámutatott egy vadidegenre, és azt mondta rá, hogy jó srác, akkor arra mérget vehettél, és a mérget eladhattad neki. Nem kellett hónapokig ismerkedni. Rögtön bele lehetett vágni a közös bizniszbe. Szerintem a törvényes világ is így működik. Ha hifikkel foglalkozol, és új helyen akarsz üzletet nyitni, jól jön egy barát, aki ott bemutat egy

nagynevű hifikereskedőnek azzal, hogy „Ez rendes fickó, és sokat tud a hifikről.” Ez lettem volna én. Csak én nem hifiben utaztam. Phyllis tudta, hogy fel akarom venni a kapcsolatot a miami maffiózókkal, de ezt a legnagyobb titokban kell csinálnom. Phyllis azt találta ki, hogy keressem fel az apja egyik barátját, bizonyos „Two Fingerst” (Két ujj), aki azért kapta ezt a becenevet, mert amikor egyszer le akart lőni valakit, a fegyver felrobbant, és letépte az ujjait. Two Fingers New Yorkban élt, de volt egy embere Miamiban, Patsy Erra,[127] aki korábban kaszinókat üzemeltetett Kubában, amíg Castro ki nem rúgott mindenkit az országból. Aztán ő lett az egyik legnagyobb hotel- és diszkótulajdonos Miamiban, többek között övé volt a Dream Bar is, ami a gengszterek kedvelt helye volt.[128] Phyllis felhívta Two Fingerst, és megkérdezte, hogy ismer-e olyan megbízható embert Miamiban, akivel – a New York-i balhé miatt – tudnék diszkréten üzletelni. Pár nap múlva már hívott is Two Fingers. Azt mondta, keressem fel Patsy Erra fiát, Bobbyt. Azt mondta: – Bobby pont olyan őrült, mint te, de megbízható. Bobby Erra nagyon barátságosan fogadta a hívásomat. Azt mondta: – Találkozzunk ma este! Elviszlek egy diszkóba, egy étterembe, vagy ahova akarod. Találkozzunk a Dream Barban! Egy kicsit ideges lettem, hogy be kellett tennem a lábam a gengszterek kedvenc helyére. De ez még nem minden, ugyanis a Dream Bar a „79th Street” kellős közepén volt. Ez egy 10 háztömbből álló kis kerület volt Miami Beach északi részén, itt tömörültek a szórakozóhelyek. Már a 30-as évek óta valóságos maffiózóparadicsom volt ez a környék. De Bobby megnyugtatott, hogy ha elég korán odamegyünk, még üres lesz a hely. Amikor megláttam a Dream Bart belülről, röhögnöm kellett. Tipikus, iszonyúan giccses digó hely volt: aranycsillárok, hatalmas szfinx a falon. Tényleg totál kihalt volt. Gondolom, a bajszos maffiózók generációja már túl öreg és beteges volt ahhoz, hogy eljárjanak otthonról. Épp csak, hogy odaértem a pulthoz, mikor odajött hozzám három egyetemista külsejű srác: Bobby Erra volt az, meg a tesók, Gary és Craig Teriaca. Rövidnadrágot,

galléros pólót és Gucci mokaszint viseltek. Alig akartam elhinni, hogy ezek a srácok maffiózók. De ami tény, az tény. Bobby Patsy Erra fia volt. A barátja, Gary pedig Vincent Teriaca fia volt, aki Patsynek dolgozott.[129] Bobby és Gary maffiózók voltak, a kakukktojás Gary öccse, Craig volt. Ugyanúgy bulizott, mint bármelyikünk, de ő nem volt benne semmilyen bizniszben. Profi golf- és teniszjátékosként kereste a pénzét. Ő tiszta volt. Én, Bobby és Gary egyidősek voltunk. Miután túltettem magam a sokkon, amit a ruházkodásuk okozott, nagyon jól kijöttünk. Mind maffiózóapa fiai voltunk. Ők is olyan „újfajta olaszok” voltak, mint Andy Benfante meg én, csak még újabbak. Bobby és Gary elvégezte a Miami Egyetemet, tagjai voltak a diákszövetségnek. Ezt képzeld el! Diplomás maffiózók! Mindketten golfoztak és teniszeztek. A felső tízezerrel haverkodtak. És mindig úgy néztek ki, mint akik most jöttek a golfklubból. Pulcsi lazán a vállra dobva, mindegy milyen idő volt. A pulcsi kellett. Folyton csak a golfról, a teniszről, hajókról meg menő kocsikról beszéltek. És nagyon lazák voltak, semmi miatt nem idegesítették magukat. Első este körbevittek a 79th Street diszkóiban. Bobby apja résztulajdonos volt egy Jilly’s Top Drawer[130] nevű helyen, ami igazi digó mennyország volt. Odajárt fellépni Frank Sinatra, és ettől nagyon menő helynek számított. Párszor én is elmentem megnézni Sinatrát, de ennyi. Feltűnt, hogy a környéken minden olasz hely előtt kubai kidobók állnak, és kubaiak a parkolófiúk. A New York-i olaszok soha nem állítottak volna az ajtóba mást, mint olaszt. Andy meg én feketéket alkalmaztunk, de ez egyáltalán nem volt bevett dolog. Miamiban az olaszok és a kubaiak szoros kapcsolatban álltak. Amikor Castro kirúgta a maffiát Kubából, az olasz bártulajok nem csak a vállalkozásukat, de a kubai embereiket is áthozták Miamiba. Jól működő kapcsolat volt ez, mert az olaszok meg a kubaiak remekül tudtak együtt bűnözni. Akárcsak az olaszok meg a zsidók. A zsidók semmivel sem bűnösebbek, mint bármely más népcsoport, de ha egy olasz meg egy zsidó összekerül, azok tuti elkövetnek valamit.

A legjobb hely ahova Bobby és Gary elvitt, az a Sammy’s Eastside volt. Ide jártak a fiatalabb maffiózók. Kívülről elég lepukkantnak tűnt. De a bejáratnál egy ajtónálló csekkolta, hogy ki vagy és ha ő nem ismert, nem mentél be. Belül még pocsékabb volt a hely mint kívül. Az első teremben csak egy ócska pult és pár asztal állt. Ez a hely mindig tele volt. Őrület, hogy ki mindenki megfordult ott: gengszterek, akik kitették maguk elé az asztalra a gépfegyvereket, a Miami Dolphins játékosai, Jimmy Snyder, alias Jimmy a görög, és Hank Goldberg.[131] A hátsó teremben profi csajok elégítették ki a vendégeket. A Sammy’s olyan hely volt, ahova bementél este 10-kor, és reggel 10-kor, pislogva tántorogtál ki, azon gondolkodva, hogy mi történhetett. Imádtam azt a helyet! Első este a Sammy’sben Gary félrevont, és megkérdezte: – Tolunk egy csíkot? Na, akkor már tudtam, hogy Gary az én emberem. Amikor együtt toltuk a cuccot – aznap este vagy bármikor máskor –, az Bobby előtt titok volt. Ő és Bobby együtt nőttek fel, olyan volt neki Bobby, mintha a bátyja lenne. És bár nagyon közel álltak egymáshoz, nagyon mások voltak. Gary szikár, jó kiállású olasz gyerek volt. Kiváló sportoló, de nem egy verekedős típus. Amolyan szépfiú. Mindent nagyon előkelően csinált. Született nőcsábász volt. Akkoriban kezdődött a kapcsolata Carol Belcherrel, amikor mi megismerkedtünk. A lány családjának a tulajdonában volt a Belcher olajtársaság[132] meg néhány sziget a Bahamákon[133]. Nem elég, hogy a családja révén gazdag volt, ráadásul, amikor Garyvel találkoztak, még egy gazdag Beverly Hills-i pasas felesége volt. Gary csábította el a férjétől.[134] Garyt már úgy ismertem meg, mint aki folyton pörgött a kokótól. Nem tudom, hogy ezt miért titkolta Bobby előtt. Bobby ugyan nem kokózott, de leszarta, hogy Gary mit csinál magával. Szerintem Gary attól félt, hogy az apja megtudja. Ezért úgy csinált, mint aki tiszta volt, ami tök röhejes volt. Mindig folyt az orra, állandóan szipogott. Később, amikor már durván függő lett, akkor is próbálta titkolni. De egyfolytában csak azt hallottuk, hogy szívja az orrát. Gary olyan srác volt, aki, ahogy mondani szokás, nem volt hű önmagához.

Bobby Erra épp az ellentéte volt. Ő az volt, aki. Igazi férfiként viselkedett. Vitte az apja szerencsejáték-bizniszét. Nem csak egyszerű bukméker volt, pénzemberként ő volt a bukik bankára. Bobbyt országszerte ismerték. New Yorktól Las Vegason át Los Angelesig mindenhol voltak bukijai. A 2-300 ezer dolláros téteknél még a szeme se rebbent. Ő volt a gazdagok és hatalmasok bukmékere. Bejárása volt Miami legelőkelőbb, sznob klubjaiba, a Palm Bay és a La Gorce Country Clubba. Résztulajdonosa volt a Jockey Clubnak, a társa egy bizonyos Armand Surmani[135] volt. Aki gazdag ember, híresség vagy politikus volt, és játszott valamilyen szerencsejátékot, az jó eséllyel ismerte Bobby Errát. Bobby nem volt olyan bulizós típus, mint Gary. De ügyes kártyás volt, az ostábla is jól ment neki, és képes volt órákon át játszani a La Gorce klubházában. Az egyik legjobb barátja a golfbajnok Raymond Floyd[136] volt. Bobby nem volt éppen a nők kedvence, mint Gary, de mindig gazdag lányokat fogott ki. A felesége is egy igen gazdag lány, Marcia Ludwig lett, aki baráti kapcsolatban állt Florida kormányzójával.[137] Bobby mindig azzal dicsekedett, hogy még a kormányzó is nála fogad.[138] Bobby szép ruhákat vett magának, de mindegy, mit vett fel, nem volt stílusa. A frizurája például olyan formájú volt, mint az amerikai fociban a játékosok sisakja. Vastag szálú, dús haja volt, és úgy nézett ki, mintha a borbély a fejére tett volna egy ilyen sisakot, és azt vágta volna körbe. Bármit csinált, az nem volt elég jó. Egyszer nagyot kaszáltunk, és úgy döntöttem, meglepem Bobbyt egy Audi 100-assal, ami a ’70-es években az egyik legmenőbb autónak számított. Elküldtem a kereskedésbe, hogy válasszon egyet magának, és egy héttel később megjelent nálam egy világos narancssárga kocsival. Ez a létező legrondább autószín! Ilyen volt Bobby. Még egy menő kocsit is képes volt elrontani. Félreértés ne essék! Bobby kemény fickó volt, nagyon kemény. Kamaszkorában egyszer elkötött egy versenyhajót, és amikor az elsüllyedt, levágta egy pár ujját. Ki tudja, talán ezért kedvelte őt Two Fingers. Mert ugyanolyan elcseszett volt a keze. De Bobby nem hagyta, hogy ez bármiben is akadályozza. Kiváló golfjátékos vált belőle, és a csonka kezével bárkit át tudott verni. „Nézd már, milyen a kezem! Adj egy kis előnyt!” És aztán megvert mindenkit, és elszedte a pénzüket, azok utólag

meg már csak káromkodhattak. Bobby hihetetlen volt! Nem nyafogott a testi fogyatékossága miatt, inkább előnyt kovácsolt belőle. Bobbynak volt egy vak öccse. Nem tudom, mitől vakult meg. Bobby folyton őt emlegette, hogy el kell mennie érte, el kell intéznie neki ezt meg azt. De az évek alatt csak egyszer találkoztam az öccsével. Akkor, amikor el kellett vinnünk őt a bankba, hogy aláírjon valamit, mert Bobby rendszeresen rá íratta a vagyontárgyait, hogy elrejtse azokat az adóhatóság elől.[139] Bobby öccse olyan volt, mint egy árnyék, akit elrejtett előlünk. Az első este, amikor együtt buliztam Garyvel a Sammy’s Eastside-ban, a srác egyszer csak megkocogtatta a tükröt, amiről épp szívtuk fel a kokót, és azt mondta: – Ez az! A kokó a nagy üzlet, haver! Ezt, míg élek, nem felejtem el. Gary, bár szétszívta az agyát, azért eszes gyerek volt. Átlátta a lényeget. Mindenki, még a tesói is füvet csempésztek Floridába, aminek az ára egyre csak esett. A csempészek elkallódott áruját tömegével mosta partra a víz. Ezeket a csomagokat csak „kockahalaknak” hívták. A kokó az már más történet. Abból mindig hiány volt. Nem volt az a mennyiség, ami ne fogyott volna el. Egy kiló kokó nagykereskedelmi ára 50 ezer dollár volt, és az utcán ennek a két-háromszorosáért kelt el. A kokó annyira tömény drog, hogy 100 ezer dollárnyi belőle elfér egy cipősdobozban. Ugyanilyen értékű fű szállításához teherautó kellett volna. Gary elárulta, hogy a kokónak van még egy előnye. Előkelő drog. A heroinfüggők mocskos disznók voltak, akik zombiként vegetáltak. Az gettódrog volt. De a kokain legfőbb fogyasztói a felső körökből kerültek ki. A maffia vállalkozásainak többsége, mint például az apám „számos” játéka, a szegény emberek pénzére alapozott. A kokódílerkedés ezzel szemben a gazdagok vágyainak kiszolgálását jelentette. Gary Teriaca látta a jövőt, de meg volt kötve a keze. Akárcsak a többi fiatal maffiózó, ő is tartott az apjától, aki tuti kinyírta volna, ha rajtakapja, hogy kokainnal bizniszel. A másik probléma az volt, hogy a kokain rendszeres beszerzése nem ment könnyen. A klubokban árulta a kokót a barátainak, de ekkor ez még csak amolyan mellékes volt, neki a nagy lóvé az ingatlancsalásokban volt (részesedést adott el például soha meg nem

épülő beruházásokban), de nagyon szerette volna kibővíteni a kokainbizniszt. Ahogy egyre több időt töltöttem együtt Garyvel és Bobbyval, folyton azon agyaltam, hogy mibe kéne közösen belevágni ahhoz, hogy szorosabbra fűzzük a kapcsolatunkat. Egyedül a már bevált drogos rablásokat tudtam nekik felajánlani. Amikor meséltem nekik a New York-i balhékról, úgy csillogott a szemük, mint a gyerekeknek karácsonykor. Elültettem a bogarat a fülükbe, hogy ha igazi, tökös maffiózónak tartják magukat, akkor meg kell csinálnunk egy közös rablást.

30 J. R.: Nem hozott lázba a rablás terve. A sok New York-i balhé után már nem vágytam ilyesmire. De abban a helyzetben még 1000 dollár is nagy fogásnak számított volna. Arról nem is beszélve, hogy ez összekovácsolt volna Bobbyval és Garyvel. A srácoknak volt egy kokós barátjuk a klubban. Gary beadta neki, hogy én vagyok az új forrás, és házhoz viszem a cuccot. A fickó Miami déli részén, a Sunset Drive mellett lakott. A srácok figyelmeztettek, hogy talán meg akar majd motozni. A kokó kis helyet foglal, így nem vihettem magammal egy nagy táskát, amiben elfér a fegyver is, ezért egy régi trükkhöz folyamodtam: mielőtt bemegyek hozzá, eldugom a pisztolyom az ajtaja melletti kis fülkébe, amiben a poroltót tárolták. Lelazulunk, valami ürüggyel kimegyek az ajtó elé, és előveszem a stukit. Fegyvertelenül léptem be az áldozat lakásába. Direkt erre az alkalomra vettem egy galléros pólót meg egy vitorlás cipőt, amilyet a sznobok hordtak, és pulcsit dobtam a hátamra. Az áldozat meg se motozott. Bobby és Gary már ott voltak nála. Úgy csináltunk, mintha még nem találkoztunk volna személyesen. Klassz kéglije volt a fickónak. Az egyik falon ott figyelt egy kvadrofon hifi, mellette, magas faszekrényekben a hangszórók. Itallal kínált. Ültünk a csupa króm és bőr kanapéján, a Dolphinsról meg a hifijéről beszélgettünk, bla-bla-bla, egyszer csak megszólaltam: – Megvan a pénz? – Neked megvan, aminek meg kell lennie? – Már bocs, de ti hárman vagytok, én egyedül. Nem hoztam fel. Virítsd a lóvét, és meg hozom az árut! Úgy tudta, hogy 100 gramm kokaint vehet tőlem 8500 dollárért. Bement a mosókonyhába. Hallottam, hogy kinyitja a mosógépet. Ez a barom ott rejtegette a lóvét! Visszajött, és megvillantotta a pénzt. – Kösz, tesó! – mondtam. – Felhozom a cuccot a kocsiból. Kiléptem a folyosóra, elővettem a fegyvert a rejtekhelyéről, és visszamentem a lakásba. Amikor a képébe nyomtam a pisztolyt, majd összehugyozta a kis teniszgatyóját.

Bobby és Gary felemelték a kezüket. A falhoz állítottam mindhármójukat. Elszedtem Bobby és Gary pénzét is. Láttam rajtuk, hogy ők is majd’ behugyoznak, de ők a visszafojtott röhögéstől. Úgy döntöttem, tovább fokozom a jó hangulatot. – Gatyát le, és lefeküdni a földre! Erre Bobby: – Mi az, hogy gatyát le? – Nem akarom, hogy utánam szaladjatok, kis köcsögök! Bobby bepöccent. A szemébe néztem, hogy lássa, most én vagyok az, aki röhög magában. Aztán otthagytam őket pucér seggel, a földön fekve. Amikor összejöttünk a Sammy’s Eastside-ban, hogy elosszuk a pénzt, Bobby rám támadt: – Te rohadék! Gatyát le? Röhögtünk, de azért én éreztetni akartam Bobbyval, hogy leszarom, kicsoda ő, vagy ki az apja. Most megtudta, hogy én nem olyan vagyok, mint Gary, a kisöccse, aki mindenhez az engedélyét kéri. Most, hogy megvolt a közös buli, elmondtam Garynek, hogy tetszik a kokóbiznisz, és én is szeretnék a klubokban a gazdagokkal lógni, és kokaint szállítani nekik, ahogy ő. Gary máshogy látta a dolgokat. Ő nem akart társulni, de azt már tudta, hogy engem nem lehet csak úgy lerázni. Azt felelte, hogy ha szerzek magamnak vevőket, akkor ad nekem árut. Azt nyilván nem akarta elárulni, hogy honnan szerzi a kokaint. Azt már egyszer kibökte, hogy egy kubai fickótól, de többet nem mondott. Néhány hetente kapott 100 grammot a kubaitól, amit továbbadott nekem meg a vevőinek. Hát ennyire kicsiben ment az üzlet még 1974-ben! Nem ismertem más kretén gazdagokat Miamiban, csak azokat, akiknél kertet építettem. Az egyikük bizonyos Alcee Hastings[140] bíró volt. Vettem 7 gramm kokaint Garytől, és elmentem Hastings bíróhoz, hogy megkérdezzem, venne-e belőle. Mire a bíró: – Viccelsz? Megveszem az egészet! És boldog volt. Bebizonyosodott, amit gondoltam: aki bekerült a kokóbizniszbe, az feljebb lépett a társadalmi ranglétrán. Most, hogy kokaint árultam, barátom

lett egy bíró. Kapcsolatba léptem Jerry Chilli bácsikámmal. A Collins Avenue-n, a Thunderbird Hotel kávézójában találkoztunk. Ez volt az ő nem hivatalos irodája. Jerry bácsi az öreg, bajuszos generációhoz tartozott, de az emberei kokaint csempésztek. Ha tudtam volna szerezni egy nagyobb mennyiséget, a fiúk behozták volna nekem. A helyzetem ideális volt. New Yorkban már elfelejtettek, Miamiban most kezdtek megismerni. De nem tartoztam senkihez. Kihasználtam a maffiakapcsolataimat, de megúsztam a maffiatagsággal járó hátrányokat. Néhány hónappal azután, hogy Gary, Bobby meg én kiraboltuk a hifis barátjukat, Gary megtudta, hogy az egykori áldozatunk rátette a kezét egy kiló kokainra. Mondtam Garynek, hogy meg kell szereznünk azt az árut. Azt terveltük ki, hogy Gary elmegy a fickóhoz látogatóba, megjátsszuk, hogy én követtem őt, majd kirabolom mindkettőjüket. Az áldozat abban a pillanatban felismert, hogy berúgtam az ajtót. Megpróbált elmenekülni, de leütöttem, és egy kicsit meg is rugdostam. Vinnyogott, mint egy lány. Megszólaltam: – Gary! Most ezzel mi legyen? Az áldozat Garyre nézett: – Mi van? Te is benne vagy? Erre én: – Ó, te idióta! Már az elsőben is benne volt! Ekkor az áldozat nagyon furcsa dolgot mondott: – Nem maradt senkim! Zokogni kezdett, remegett, kisírta a szemét. Pszichológiailag alkalmatlan lett volna bűnözőnek. Gary odaszólt nekem: – Tudja, ki vagyok. Csak hogy egy kicsit beletegyem a frászt az ipsébe, azt feleltem: – Intézzük el! – Kérlek, ne öljetek meg! – könyörgőre fogta, aztán annyira sírt már, hogy elhányta magát.

Ekkor azt kérdeztem Garytől, hogy van-e ennek a síró-picsogó ribancnak anyja. – Mi van az anyámmal? – Így az áldozat. – Életben hagylak, de ha valaha bajt okozol nekem vagy Garynek, élve nyúzom meg az anyádat. Letérdeltem, a fegyver csövét a szájába dugtam, és részletesen elmeséltem neki, hogyan kell megnyúzni egy embert. Ebben már szakértő voltam. Összefosta magát. Undorító volt, de ebből tudtam, hogy nem lesz vele gondom, de másnak se. Miután tagja lettem a Palm Bay Clubnak, rendszeresen összefutottunk, mert ő is tag volt. Egészen összebarátkoztunk. Az anyja is tagja volt a klubnak, de sosem mutatott be neki. Gary pipa lett rám, amiért tönkretettem a barátságát a fickóval. Engem meg bosszantott, hogy – bár én tanítottam meg Garyt rabolni – ha árut kapott, amit eladott a vevőinek, rám nem gondolt. De aztán érdekesen alakultak a dolgok. Coral Gablesben ráakadtam pár drogos hippire, akik kokót árultak, és ők elvezettek Gary kubai beszállítójához. Ezek a hippik kommunában éltek, a házban mindenütt indiai guruk képei borították a falakat. A fiúk hindu pelenkába csavarták magukat. A lányoknak meg egy pötty volt a homlokukon. A házban meztelenül mászkáltak, a vendégek miatt nem zavartatták magukat. Ültek a földön pucéran, és meditáltak. A hálószobákban nyitott ajtónál dugtak. Tiszta kretének voltak. Azt tanították, hogy a meztelenség mentális szempontból egészséges. Nagy az isten állatkertje. Én egy sovány, pucér sráccal tárgyaltam. Az első találkozásunkkor még ő is gurupelenkában volt, mint a többi hippi, de ahogy egyre jobban ellazult, úgy lett egyre nyitottabb. Egy oldalsó szobában fogadott. Ő egy párnán ült a földön, ölében egy poncsóval. Aztán beszélni kezdett, és a poncsó lecsúszott. Gondoltam, ne már, én nem akarok valami kreténnel üzletet kötni, akinek kilóg a farka. Ez nem az én helyem. Párszor azért vettem tőle anyagot, majd elejtettem, hogy közösen üzletelhetnénk, ha bemutatna a beszállítójának. De csak annyit mondott,

hogy egy kubaitól kapja az árut. Elegem lett. A következő alkalommal ráfogtam a fegyvert, és azt mondtam: – Kérem az összes árut! – Nyugi, haver! – mondta a hippi. – Ez a kokó Albert San Pedrótól van! – Az se érdekel, ha Ricky Ricardótól van! – Ne akarj ujjat húzni Alberttel! Az egy őrült kubai. Meg fog ölni! Volt önbizalma a kis nudistának! Végig nyugodt maradt. Nyilván azt gondolta, hogy a kubai igazi rosszfiú, akitől félnem kéne. Hát, tévedett. – Baszd meg, te kis geci! Csak ücsörögsz, és mutogatod a farkadat! Elegem van ebből a hippi szarságból! Olyan erősen sikerült megrúgnom a srácot, hogy hanyatt esett, és a feje behorpasztotta a gipszkarton falat. De tökös gyerek volt, visszaszólt. – Baszd meg! Én csak röhögtem. – Szívességet tettem neked! Majd amikor meglátja a kubai, hogy nézel ki, elhiszi, hogy tényleg kiraboltak. És, puszta szívességből, kifelé menet még egyszer belerúgtam. Két óra nem telt el, hívott Gary Teriaca. – Lenyúltad a kokóját egy srácnak Coral Gablesben? – És ha igen? – Elmentek a kubaihoz, és elmondták neki, mit műveltél. – Mit számít az neked? – Az ő kubaijuk az a fickó, akitől én is veszem a kokót. Azt mondta, meg akar ölni téged. – Leszarom. – Hajlandó találkozni veled. – Találkozni akar, vagy kinyírni? – Valószínűleg is-is.

32 J. R.: A North Bay Village[141]-i vidámparkban találkoztam Alberttel. A vidámpark egyetlen hot dogos bódéból és egy sor játékgépből állt. Épphogy kikértem a hot dogomat – mustár nélkül, extra káposztával –, amikor megláttam egy nagydarab, ragyás képű, furcsa, szőkésfehér hajú kubait közeledni felém. Ő volt Albert első számú testőre, El Rubio, ami annyit tesz: „szöszi”. Később Rubio meg én jó barátok lettünk. Kiváló nehézsúlyú bokszoló volt. Na, nem annyira jó, hogy bajnok legyen, vagy ilyesmi, de tudott ütni. Miután Rubio lecsekkolt, Albert kiszállt a padkánál várakozó fekete Corvette-ből. Én mindig az alapján ítélem meg az embereket, hogyan viselkednek. Albert alacsony volt ugyan, de nyúlánk volt a felsőteste, mint egy súlyemelőnek. 25 éves létére igazán férfias arca volt. Jól öltözött volt, de nem úgy, ahogy a galléros pólósok a klubban. Öltönyt viselt. Így nézhetett ki John Gotti, miután híres lett. Csak Albertnek egzotikus külsőt kölcsönzött a zakó alatt viselt világos színű ing. Egyáltalán nem volt spanyol akcentusa. Engem inkább a New York-i maffiózókra emlékeztetett az, ahogy beszélt. A napszemüvege sem tudta elrejteni, hogy az egyik szemével valami gond van. Pár hónappal korábban lesből támadtak rá a háza közelében, és öt lövés is eltalálta.[142] Albert elmesélte, hogy a kocsija mögött keresett fedezéket, és amikor a támadói eltalálták a Corvette-et, az üvegszálas kasztniból apró szilánkok repültek ki, és kivitték a szemét.[143] A saját kocsija vakította meg. Kapott egy műszemet, de az elég bizarrul nézett ki. Mindegy, hogy mennyi pénze volt, Albert szeme tropára volt menve. Úgy nézett ki, mintha egy ócska babából szedték volna ki azt a szemet, ami ideoda mozgott a fejében. Hidd el, nem szívesen nézett rá az ember, mikor levette a napszemüvegét. Így, hogy a két szeme másfelé nézett, mindig olyan volt, mintha téged bámulna. És aki már tudta, hogy micsoda egy őrült volt ez az Albert, az már attól ideges lett, hogy a műszeme őt bámulta.

Az a tény, hogy Albert öt hónappal a lövöldözés után már talpra állt, világosan megmutatta, milyen kemény fickó. Mindegy, milyen gusztustalan volt a szeme, a keménysége tagadhatatlan volt. A találkozáson kerültük a süketelést. Ő közölte, hogy tudja, hogy én vittem el a kokót a hippitől, és mivel kiraboltam, a hippi nem tud fizetni neki. Erre én megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy ez a srác nudizik otthon, és boldog-boldogtalannak mutogatja a farkát. Rubio bólintott. Nyilván ő járt a pucér kommunába üzletelni. – Az se érdekel, ha a srácnak farok nő az arcára! Ők nekem dolgoznak! – Nem szeretnék tűzharcba keveredni veled – mondtam. – Oldjuk ezt meg úgy, hogy mindkettőnknek jó legyen! Azt találtuk ki, hogy a legigazságosabb módon úgy kaphatja vissza a pénzét, ha én eladom a nudistáknak az ő kokainját. Én lettem Albert elosztója. Amíg Albert vissza nem kapta a pénzét, dupla áron adtam nekik a cuccot, és még plusz kamatot is felszámoltam az elvesztett összegre. Ez volt a büntetésük, amiért olyan hülyék voltak, hogy hagyták magukat kirabolni. Különben is, mire kellett nekik a pénz? Kommunában éltek, és nem hordtak nadrágot! Hát így kezdődött a mi közös sztorink Alberttel. Több mint 10 éven át dolgoztunk együtt. Jó srác volt. Egész életében a sötét oldalon járt. Kubában született, de még csecsemő volt, amikor a szülei áthozták Miamiba. Kubában az apja lótréner volt egy versenypályán, ami Patsy Erra kezében volt. Miamiban tejesember lett, és kisebb melókat vállalt Errának. Amikor Albert felnőtt, lojális maradt az olaszokhoz, de nem akart a rabszolgájuk lenni, aki kocsikat parkol a Dream Barnái, és fillérekért halálra dolgozza magát. Párszor vállalt pénzbehajtást Bobby Errának, de közben hatalmat szerzett magának a kubai közösségben. Gyerekkora óta fegyverforgató volt, és emiatt mint kemény fiú szerzett hírnevet magának.[144] Amikor mi találkoztunk, már mindenki csak úgy hívta: „the Fixer”, vagyis a Problémamegoldó, mert minden problémát meg tudott oldani. Zseniálisan működtette a rendszert.[145]

Albert, amióta megismertem, mindig is Hialeah[146]-ban, a szennyvíztelep mellett álló házban élt. Amikor 1975-ben először jártam ott, az még egy aprócska, salaktéglás ház volt, olyan, amilyenben jellemzően a munkásosztály tagjai laktak. Aztán, ahogy Albert egyre sikeresebb lett, sorra vette meg a szomszédos telkeket, és a ház egyre nagyobb és nagyobb lett. Egy kibaszott nagy villa lett belőle, ami inkább hasonlított börtönre, mint olyan otthonra, ahol bárki emberfia szívesen élne.[147] Csak egy őrült lakna egy olyan házban, amilyet Albert épített. De ha még szép is lett volna, akkor is egy szennyvíztelep mellett állt. Mivel Albert paranoiás volt, fallal vetette körbe a házat, és őrbódékat is állíttatott. Kamerákat szereltetett fel. Az ablakokba golyóálló üveget rakatott. Fegyverarzenálját a könyvespolcok mögötti titkos szekrényekben tartotta. Lefizette a rendőrséget, hogy éjjel-nappal egy rendőrautó dekkoljon a háza előtt.[148] Saját nyomozóirodája volt, hogy az emberei, akik így már szakembereknek számítottak, törvényesen hordhassanak fegyvert.[149] Végrehajtóinak legszűkebb köre, akik ott éltek vele a házban, azokból a kubai srácokból állt, akikkel együtt nőtt fel. A középiskolában együtt kezdtek focizni és gyúrni. Közülük egyedül Rubióval voltam jó viszonyban, de neki el kellett mennie, miután balhéba keveredett.[150] Albertnak volt egy másik nagydarab, kubai testőre is, „El Oso” (Medve). El Oso kemény gyerek volt,[151] és azon túl, hogy adósságokat hajtott be és házakat gyújtott fel, az ő dolga volt előre beindítani Albert kocsiját, és megnézni, hogy nem robban-e fel. Albert legmegbízhatóbb embere Ricky Prado volt. Aki ugyan még Albertnál is alacsonyabb volt, de értett a keleti harcművészetekhez, és szolgált a hadsereg különleges erőinél. Ricky nem olyan volt, mint holmi mezei bandita. Ő visszafogott volt és nagyon profi. Olyannyira, hogy Albert után a CIA alkalmazta.[152] Albert saját, egyszemélyes maffiát működtetett. 25 éves zöldfülűként, amikor én megismertem, már akkor is a kubai keresztapának képzelte magát.[153] Számtalan biznisze volt. Uzsorázás, kártyázás, fogadások. Szervezett bolitát, ami egy kubai számjáték. Kurvákat futtatott a reptéri hotelekben. Házakat lobbantott lángra Miami-szerte. Híres gyújtogató volt. A célja ezzel az adott telek megszerzése vagy csak a neki nem tetsző emberek megfélemlítése volt. Apám megértette volna őt.

És bár a sajátjai között nőtt fel, mindig is lojális maradt Bobby Errához. Minden olyan tevékenységét, amivel konkurenciája lehetett volna az olaszoknak: fogadások vagy az uzsorázás, azt csak Hialeah területén belül művelte, ami kívül esett a maffia érdekein. A kokainbiznisz azért volt ideális a számára, mert az álszent maffiózók nem voltak hajlandóak mindenféle droggal üzletelni. Az öreg maffiafőnökök meghagyták a kokaint a latinoknak. Amikor én is a vevője lettem, a forrását titokban tartotta előttem. Azt tudtam, hogy a kolumbiaiaktól kapja az árut, akik a Bahamákon keresztül hozzák be az országba, mert akkoriban mindenkinek ők szállítottak. Néhány hetente kapott úgy 2-5 kilónyit. Jerry bácsinak és a klubbéli ügyfeleimnek összesen olyan fél kilót tudtam elpasszolni, ha jó hetem volt. Gary Teriaca egészen megkönnyebbült, amikor társultam Alberttel. Gary nem az az utcagyerek típus volt, és Albert megrémítette. Szóval, megvettem Alberttól a cuccot, de azt Garynél tároltuk. Ettől úgy érezhette, hogy még mindig ő a főnök. Én nem dílerkedtem Gary vevőinek, ő se az enyémeknek. Jól kijöttünk. Amellett, hogy Albert kemény srác volt, nagyon furcsa is volt. Játszotta az olasz maffiózót, de folyton az a hülye kubai szivar lógott a szájából. Írd és mondd, ő volt a kubaiak királya, ott Hialeah-ban. Albertnek mániája volt San Lazaro. Tudod, hogy ki volt San Lazaro? Egy fickó, akinek a testét sebek borították, és kidobták az utcára meghalni. De arra jött pár kutya, és addig nyalogatták a sebeit, hogy ahelyett, hogy meghalt volna, jobban lett. Nem mondom, hogy ez tényleg megtörtént, csak azt mondom, hogy a katolikus egyház szerint ez így történt,[154] és Albert őszintén elhitte. San Lazaro volt az ő védőszentje. Teljesen odáig volt érte, mert szentül hitte, hogy San Lazaro mentette meg az életét, amikor rajtaütöttek, és a kocsija mögé bújt. A helyi templomokban San Lazaro nevében fizette le a papokat. Amikor versenylovakat kezdett venni, San Lazaróról nevezte el az istállót. Bent a házban ez a szent mánia még durvább méreteket öltött. Albert a szüleivel élt együtt, és az édesanyja, aki nagyon istenfélő asszony volt, mindig áldást mondott – kiáltott – San Lazaróra, amikor feltálalta nekünk az ételt.

Albert, hogy az anyja kedvében járjon, telepakolta a házat életnagyságú San Lazaro-szobrokkal. Ezek a porcelánszobrok teljesen élethűek voltak. Az anyja emberi hajból készült parókát tett rájuk. Albert vett egy papi palástot is, amit szerzetesek készítettek, és szerintem minimum aranyból szőtték, ugyanis 30 ezer dollárba került. Ez a palást a kedvenc San Lazaroszobrára került. Ha az ember összebarátkozik egy ilyen fickóval, az előbb-utóbb mutogatni akarja a sportkocsijait, az illegálisan beszerzett gépfegyvereit vagy a fedetlen keblű kurváit, akik csettintésre egymásnak esnek. De Albert nem. Ha ő valakivel összebarátkozott, azt bevitte a ház egyik különleges szobájába, és megmutatta neki San Lazaro palástját. Én mondom, diliház volt az. Albert minden évben partit rendezett a védőszentjének. Eleinte beérte annyival, hogy az egyik San Lazaro-szobrot feltette egy kocsi platójára, és körbehordta Hialeah utcáin. Majd megálltak egy üres telken, és mindenkit megetetett roston sült disznóhússal. Aztán ez a hagyomány egyre puccosabb lett. A Doral Hotel tetőtéri báltermét bérelte ki a San Lazarovacsorákhoz, és meghívott minden bírót és politikust, aki a zsebében volt. [155]

Amikor már jó pár közös munka volt a hátunk mögött, Albert megismertetett másik vallásával, a kubai vudu Santeriával. Na, ez volt aztán az őrült dolog, tesó! Az anyja boszorkányfőzeteket kotyvasztott egy hátsó szobában, és jöttek át hozzájuk afrikai-kubaiak fehér öltönyben, és csirkéknek meg kecskéknek vágták le a fejét. Egyszer közös gyilkosságra készültünk,[156] erre áthívta a vudu papokat, hogy vágják le pár csirke fejét, hogy biztosan jól sikerüljön az akció. El lehet képzelni, hogy volt az a ház berendezve. Nem azt mondom, hogy Albertnek egyáltalán nem volt ízlése, de a neveltetéséből eredően imádta a giccset. Mindenütt hatalmas, giccses kanapék álltak, és minden arany volt. Ehhez jött még hozzá a sok, rémes San Lazaro-szobor. Az egyik szobában egy vuduüstben tartotta a vudubabákat meg a kereszteket. Olyan volt az a ház, mintha a legcsiricsárébb olasz étteremben forgattak volna horrorfilmet. Albertnek nem volt semmi humorérzéke. Soha nem nevetett, nem viccelődött. Nekem is volt hajóm, Gary Teriacának is, Bobby Errának is,

de Albert soha nem akart felmenni egyikre se. A csajokat se hajtotta, mint bármelyik normális pasi. Amikor megismertem, még csak egy felesége volt, de aztán beköltöztetett magához egy nála sokkal fiatalabb lányt, ő lett a második felesége.[157] Albert büszkén hirdette, hogy neki első a család. Eljárt az emberei esküvőjére, keresztelőjére, mindenhova. Hithű katolikus és vuduista volt. Láttad a Nagymenőket (Goodfellas)? Albert olyan volt, mint Joe Pesci karaktere, amikor nekiáll kinyírni mindenkit maga körül. Amikor Albertra rátört a paranoia, muszáj volt megölnie valakit. Kétségtelen, hogy zakkant volt. Egy őrült. Nem volt ez nagy titok, nyilvánvaló volt, hogy elment az esze. Egy pszichopata volt, és ezt mindenki tudta róla. Az egyik nap még tök jól elvolt valakivel, másnap meg üvöltött, hogy „ezt a mocsadékot ki kell nyírni!” Egyszer egy csóró kis kubai kölyök szívta meg. Hirtelen meg kellett halnia. – Albert! – mondtam. – Alig 18 éves! Mit követett el? – Benézegetett a kocsim alá. Mi a faszt nézett ott? – Albert! Alapos akart lenni. Valószínűleg azt nézte, hol koszos még, hol kéne lemosni. – Én mondom neked, valami nagyon nem stimmel vele. Ha Albert valamit a fejébe vett, annak úgy kellett lennie. Akit kipécézett, az másnap vagy akár egy óra múlva már halott volt. Akadt valaki más, aki lemosta a kocsit. Soha semmit nem bizonyítottak rá,[158] de hol ez tűnt el, hol amaz. Erre mindig csak azt mondta: „fel kell tölteni a mocsarat”. Floridában ugyanis így szabadultak meg a hulláktól. Kinyírod, feldarabolod egy láncfűrésszel, és a darabjait szétszórod a mocsárban, a többit meg az aligátorokra bízod. A sebhelyesarcú (Scarface) című filmben az szerepelt, hogy a kolumbiaiak ölték az embereket láncfűrésszel. Pedig ezt nem is ők találták ki! Albert mindenkit félelemben tartott maga körül. Annyi házat felgyújtott, annyi polgármestert és annyi rendőrt megvesztegetett! Ha valakit nem tudott megvenni kilóra, akkor felgyújtotta a házát. Így ment ez. Nem volt miről beszélni. „Nem adod el nekem, amit kérek? Oké! Nagyon örültem!” Másnap mindene, amije volt, hamuvá porladt. Itt nem voltak „talánok”.

Egyszer azon pöccent be, hogy a kedvenc pékségében elfogyott a kakaós csiga. Aznap éjjel az emberei benzint öntöttek a pékség szellőzőibe, és bumm! – probléma megoldva. Volt pékség, nincs pékség.[159] Én nem láttam, hogy Albert valaha drogozott volna. Tiszta volt, templomba járt, de nagyon nem volt ki a négy kereke. Nekem sosem volt semmilyen gondom Alberttel. Nagyban megkönnyítette az életemet. Amikor a kolumbiaiakkal kezdtem dolgozni, mindig Albert fedezett. A Mariel-kikötő megnyitása után[160] Miamit elárasztották a csónakban érkező kubaiak, akiknek semmi se volt szent. Vad indiánok voltak. Én is összeakadtam velük egy párszor, és gondoltam, hogy ezekkel a seggfejekkel még lesz gondom. Elmentem Alberthez, és elmondtam neki, hogy problémám támadt ezekkel a kubaiakkal. Két-három órával később ezek a kubai fickók lehajtott fejjel jöttek be Albert házába bocsánatot kérni tőlem. Albert uralma alatt tartotta a kubaiakat. Hialeah az ő saját birodalma volt, ahol ő érinthetetlen volt. De ahogy átment a Hialeah-t Miamival összekötő kis hídon, már nem király volt, csak egy őrült kubai a sok közül egy szar kis Corvette-ben. A ’70-es években az elit már volt annyira liberális, hogy beengedje a golfpályáira meg a klubjaiba az olyan digókat is, mint Bobby Erra és Gary Teriaca, de egy olyan őrült, kancsal kubait, mint Albert, azért nem. Ugyan! A felső tízezer szemében Albert olyan volt, már elnézést a kifejezésért, mint bármelyik nigger. Ezzel Albert ki is szorult a kokain legfőbb piacáról. Mert a kokaint nem a csóró kubaiak vették Hialeah-ban, hanem a gazdag seggfejek. Albertnek azért volt szüksége olyanokra, mint Gary meg én a terjesztéshez, mert a vevők nem engedték be őt a klubjaikba. Ezért éreztem magam meglehetős biztonságban mellette. Szüksége volt rám. És vele a hátam mögött még terjeszkedni is tudtam.

32 J. R.: Rémlik még Bernie Levine, a kis kövér zsidó gyerek Jerseyből, aki heroinnal kínálta a Számkivetettek bandáját a házuk pincéjében? Bernie a ’70-es évek elején már San Franciscóban élt, és ő vezette azt a lemezstúdiót, amit többek között a Grateful Dead is használt. Felvettük a kapcsolatot, és ő mondta, hogy San Franciscóban a népek meg vannak őrülve a kokainért, és pofátlanul drágán tudna eladni, amennyit csak szerzek, mert olyan narkós sztárokkal haverkodott, mint például Jerry Garcia[161]. Azt mondtam neki: – Bernie! Gyere el Miamiba! Jött is az első géppel. A zsurmó kissrácból, aki volt, kövér disznó lett. Volt vagy 130 kiló! Ismertem egy fantasztikusan jó kínai éttermet Coral Gablesben. Olyan porhanyós volt a kacsasültjük, hogy elég volt kanállal hozzáérni, és máris levált a csontról. Bernie két egész kacsa után már nagyon vidám disznó volt. Felmentünk a szállodai szobájába, és megmutattam neki az anyagot, amit Alberttól vettem. Bernie felszívott egy csíkot, és azt mondta: – A te kokód nem elég jó San Franciscónak. Elmagyarázta, hogy Kaliforniában mindenki szörnyen fent hordja az orrát, és nekik csak a legjobb kokain kell. Aztán elárult pár trükköt. Én addig azt hittem, hogy az a tiszta kokain, amelyik nem porhanyós, hanem inkább darabos. De Bernie kioktatott, hogy a darabosság még nem jelent semmit, darabos kokót bármilyen szutyokból is lehet csinálni, ahogy üvegből is lehet gyémántnak látszó követ fújni. A tisztaságot úgy lehet nagyon jól tesztelni, hogy veszünk egy rezsót, rátesszük a kokót a platnira, és lassan melegíteni kezdjük. Az a cucc, ami 180 fok alatt olvadni kezd, az nem a kokain, hanem valami szemét, amivel felütötték. A jó kokó csak 180 fok felett olvad. Később persze sokan rájöttek, hogy olyan cuccal is fel lehet ütni a kokaint, ami szintén 180 fokon olvad, ezért az olvasztás nem mindig ad valós eredményt, de akkoriban ez a módszer engem komoly előnyhöz juttatott.

Átvittem a rezsót Alberthez, és megmutattam neki, micsoda tudományos módszerrel lehet tesztelni a kokót. Albert zseninek tartott. Arra használta a módszert, hogy jobb minőségű anyagot kérhessen a beszállítóitól. Egy hónapon belül kaptam fél kiló olyan tiszta kokaint, hogy azt már el tudtam adni Bernie-nek, aki megint átrepült hozzám, és átvette az árut. Két nappal később megint jött, ugyanis eladta a teljes mennyiséget. Boldoggá tettük Jerry Garciát. Bernie-vel belefogtunk a közös vállalkozás felépítésébe. Az egyetlen gondot az áru Kaliforniába szállítása jelentette. A ’70-es években a városban hemzsegtek a stewardessek, ugyanis a légitársaságok előszeretettel helyezték kiképzőközpontjukat ide, a kellemes klímájú Miamiba. Ezek a lányok pedig mindenhol ott voltak: a parton, a bárokban, a diszkókban. Összebarátkoztam az egyikükkel, egy bizonyos Susie-val, aki a National Airlinesnál, később pedig a PanAmnél dolgozott, a MiamiSan Francisco vonalon. Megkérdeztem tőle, fel tudna-e vinni egy kisebb csomagot a gépre. – Engem nem ellenőriznek a biztonságiak. Csak felveszem a kis egyenruhámat, fogom a kis táskámat, és még a belépőkártyámat se kérik el. Az első útra 100 dollárt fizettem neki. Fél kilót adtam oda, az pont befért a kézipoggyászába. Bernie már várta őt a San Franciscó-i repülőtér melletti szállodában, Susie pedig másnap visszarepült hozzám a pénzzel. Túlságosan is könnyen ment a dolog. Néhány hónap múlva Bernie már heti pár kilót vitt tőlem. A Sony akkoriban kezdte forgalmazni a Betamax videokazettákat, én meg rájöttem, hogy fél kiló kokó pont belefér a videoszalag tokjába. Susie gurulós bőröndjében 20 ilyen tok is elfért – benne 10 kiló kokainnal. Éveken át dolgozott nekünk, de sosem vonták kérdőre a csomagjának tartalma miatt. E hosszú idő alatt csupán egyetlenegyszer akadt vele egy kis problémánk: amikor berúgott az odaúton, San Franciscóba menet, és összejött az egyik utassal. Így landolás után ahelyett, hogy Bernie-vel találkozott volna, hogy átadja az árut, a pasival ment el, és két napig csak keféltek. A 10 kiló kokain eltűnt.

Mindenki kiakadt. Susie-nak volt egy pasija Miamiban. Szerencsétlen srác! Nem elég, hogy a barátnője megcsalta, ráadásul még Rubio is elkapta, eltörte a karját, és egy kocsi csomagtartójába zárta, amíg Susie elő nem került. De a sztorinak végül jó vége lett. Susie pár nappal később felbukkant, és nála volt az összes kokó is. Visszahozta nekem a pénzt, így ki tudtam fizetni Albertet. A barátja pedig megmenekült. Az árazás a következőképpen működött. Az Albertnek fizetett árhoz képest 10-30% haszonnal adtam tovább az árut Bernie-nek. Albert árai hetente változtak, és kilónként olyan 18 ezer és 50 ezer dollár között mozogtak. Kezdetben inkább a felső határhoz közelített a kokó ára, mert állati nagy volt rá a kereslet. Néha megesett, hogy a zsaruk vagy a vámosok, ha szerencséjük volt, lekapcsoltak egy-egy csempészt. Ilyenkor a politikusok efféle nyilatkozatokat tettek a híradóban: „Lefoglaltuk az árut, megnyerjük a drogok elleni háborút!” Tényleg ennyire hülyék lettek volna? Egy-egy ilyen bukta után az árak az egekbe szöktek. Ilyenkor mindenki, még én meg Albert is árat emeltünk, pedig nekünk volt árunk. Egy-egy ilyen nagy fogás után felnyomtam az árat, és csak annyit mondtam Bernie-nek, hogy nézze a híreket. „Mindenkit letartóztatnak! Szerencséd, hogy nekem van anyagom. De plusz ötezret kérek érte.” Mindig nagyon örültem, amikor elkaptak valami barmot egy rakomány kokóval. Ez ugyanis több pénzt hozott nekem. Kösz, zsarukáim! Amikor Bernie már heti 5-10 kilót vitt, én havonta olyan 100 lepedőt kerestem könnyűszerrel. Ahhoz képest, hogy mi munka volt a New York-i diszkókkal, ezért a pénzért szinte nem is dolgoztam. És nem fizettem adót a nagybátyáimnak. Albert valamelyik embere, Rubio vagy Ricky Prado egyszer egy héten a piacon hagyott nekem egy kocsit, kokóval a csomagtartóban. Azt Susie pasija elhozta, és az árut Betamax tokokba pakolta. Miután eltörtük a karját, nagyon megbízható munkaerő lett. Ez a vállalkozás is olyan volt, mint bármelyik másik. Ismerkedtem, kapcsolatokat építettem, folyamatosan kerestem a nagyobb vevőket és az

Albertnál is nagyobb beszállítókat. Nem árultam pár grammos adagokat a kis bunkóknak a diszkókban, de ha érdekes emberekkel találkoztam, akik elszórakoztattak, nekik szívesen eladtam egy kisebb adagot. Kedveltem a gazdagokat, mert ugyanazokat szerették, amiket én: a szép nőket, a hajókat, a lovakat, a kocsikat. Azt az izgalmat, amit régen a rablások jelentettek, most ezek a találkozások adták meg: találkozások különböző furcsa emberekkel. Szerettem például futni a tengerparton. Egyik reggel összefutottam egy gazdag zsidó sráccal, Lev Davisszel[162]. Beszélgetni kezdtünk, és megtudtam, hogy ismert egy csomó modellt meg Playboy-nyuszit. Volt egy gyönyörű hajója, oda vitte fel a lányokat. Lev igazi playboy volt! Az ismeretségből aztán az lett, hogy együtt buliztunk, Lev, én meg egy csomó csaj. Lev barátai mind orvosok, ügyvédek, fogászok voltak, és mindnek kokó kellett. Akkoriban, 1975-ben az átlag gazdag amerikai nem akart mást, csak élvezni az életet. Nem voltak gátlásaik, volt viszont pénzük. Szép házakban, szép helyeken éltek, volt hajójuk. És a kokain mindezt csak még élvezetesebbé tette. Senki nem foglalkozott a zsarukkal vagy a függőséggel. Ezek az aggályok számukra nem is léteztek. Szép idők voltak ezek. Lev egyik nap felhívott, és azt mondta: – Jon! Elviszlek bulizni! Olyan gyönyörű lányok közé, amilyeneket te még nem láttál. Az egyik barátomhoz megyünk. Imádni fog, de azt kérem, hozz neki 30 gramm kokót! – Mitől olyan nagy szám a haverod? – Jon! Ő a legkiválóbb cicisebész a világon! Minden modell, sztriptíztáncos és gyönyörű nő majd meghal azért, hogy csináljon neki olyan gyönyörű didkókat, amilyet csak ő tud. Hollywoodból is jönnek hozzá a nők, hogy cicit csináltassanak. Megmondom őszintén, életemben először Miamiban láttam műmelleket. Kábé egy évvel azelőtt, hogy találkoztam Levvel, felszedtem egy ilyen csajt a Sammy’s Eastside-ban. Felvittem magamhoz, alaposan megdolgoztam, forgattam minden irányba, és a mellei végig úgy álltak, mint a cövek. Muszáj volt rákérdeznem a dologra. Azt hittem, csak képzelődök. Elmagyarázta, hogy eredetileg nem ilyen volt amelle, ezt már egy különleges orvos csinálta neki. Életemben nem hallottam még

ilyesmiről. Olyan volt ez nekem, mint a holdutazás. Gyönyörű, hatalmas melleket lehet csinálni a semmiből? Naná, hogy kíváncsi lettem, mikor Lev meghívott egy neves cicisebész otthonába bulizni. A dokinak egy lenyűgöző, háromszintes háza volt a tengerparton. És a házban mindenütt pazar nők mászkáltak. Bögyösek és laposak. A doki volt ott és leendő páciensei. Lev bemutatott a dokinak, én meg a kezébe nyomtam a cuccot. Hívott is rögtön, hogy menjünk fel a hálószobájába, és próbáljuk ki. A házban itt is, ott is szipákoltak az emberek. Nem értettem, minek kell elbújni az emeleten. De azért felmentem. Kitettünk pár csíkot egy tükörre, és felszívtuk. Erre megszólalt a doki: – Szuper jó anyag, de nem igazán szeretem az orromba felszívni. Aztán olyan furcsán nézett rám, mintha azt várta volna, hogy megkérdezem, hogy akkor hogy szereti bevinni. De úgy gondoltam, hogy nem kell azt nekem tudni. Ez mindenkinek a magánügye. Az este többi részében a bögyösökkel buliztam. Már épp indultam, mikor a doki azt mondta: – Gyere be hozzám a rendelőbe valamikor! Megmutatom az összes nőt, akinek mellet csináltam Miamiban. Nem tettem eleget a meghívásnak. Nem akartam egy orvosi rendelőben műtéti képeket nézegetni, még akkor sem, ha a képeken cicik voltak. Többször is elmentem bulizni a dokihoz, és mindig azt láttam, hogy félrevonul, amikor cuccozni akar. Ezt továbbra sem értettem. Egyik nap hajókázni mentem Levvel, a dokival meg öt-hat lánnyal. A csajok persze monokiniztek, úszkáltak, jól érezték magukat. A doki félrevont, és megkérdezte, nem lenne-e gond, ha egy kicsit lemenne, és magára zárná a kabint. – Mit akarsz csinálni? Dugni fogsz valamelyik csajjal? – Nem, nem, nem! – Figyi, doki! Otthon is mindig eltűnsz. Mit csinálsz ilyenkor? Kivered dugás előtt, hogy tovább bírd? Vagy meleg vagy? Nem ítélem el, csak tudni szeretném. A doki erre bement a kabinba, és elővett egy kis zacskót, benne egy fecskendővel. De a fecskendő végén nem tű volt, hanem valami műanyag

izé. – Ne mondd el senkinek, de ezt én feldugom a végbelembe. A kokainból oldatot készítek, és felnyomom magamnak. – Te meg mi a francról beszélsz? – Orvos vagyok. Tudom, hogy az emberi szervezetben a fenékben van a legtöbb olyan pont, amelyik kapcsolódik a vérkeringéshez. Mikor felnyomom a kokót a seggembe, az nagyobb élményt ad, mint amit el tudsz képzelni. Aztán megyek, és megdugok valakit, és hidd el, nincs ennél nagyobb élmény a világon. – Esküdj, hogy nem csak hülyítesz! – Szeretnéd kipróbálni? Kinevettem. – Hagyj engem békén! Én nem vagyok buzi. Oké? De menj csak nyugodtan, és üsd ki magad! Ezeknél a gazdagoknál sosem lehetett előre tudni, hogy a következő pillanatban mit fognak csinálni vagy mondani. Nem voltak karót nyeltek, és nem néztek le engem. Beilleszkedtem közéjük. Na, de azért annyira nem, hogy cuccot nyomjak a seggembe. Gary Teriaca és én havonta olyan 5-10 kilót passzoltunk el Albert anyagából csak a miami felső tízezernek, akiknek a világába Albert nem egykönnyen tudott volna bekerülni. A politikusok elfogadták a pénzét, de senki nem hívta meg az őrült, kancsal kubait a bulijára. Csak tönkretette volna. És ha egy doki felajánlotta volna neki, hogy fecskendőt dug a seggébe, annak a dokinak annyi lett volna. És a hajón mindenki másnak is ott lett volna vége. Az egész buli ment volna a víz alá.

33 J. R.: A kokainnak köszönhetően megint jó életem volt. Vettem egy gyönyörű dobermannt, hogy Bradynek legyen társasága. Chulónak neveztem el, ami spanyolul annyit tesz: „strici”. Megint lett egy klassz ruhatáram, csak most a miami divatot követtem. Lettek sportcipőim. Minél több sportcipőd volt, annál menőbb voltál. Mindenki hófehér Adidasban nyomult, az oldalán a három csíkkal. Nekem a Puma Banana volt a sportcipők csúcsa. Imádtam azt a cipőt: sárga volt, fekete csíkkal az oldalán. Kábé egy hónapig tudtam hordani, aztán kénytelen voltam kidobni, és venni egy másikat. A mániám lett a Banana. Ja, és ott volt még a fekete-fehér „gengsztercipő”. Abból sose volt elég. Miamiban az emberek sportosan elegánsra vették a figurát, Armani zakóhoz farmert húztak. Amikor elindult a tévében a „Miami Vice”, azt mondták, Don Johnson teremtette meg a miami stílust. De ez nem igaz. Ő csak minket másolt. Nem engem, személyesen, hanem azokat, akiket ismertem. Volt még egy dolog, amit nagyon szerettem Miamiban, és ez a fű volt. Én mindig füvet szívtam. New Yorkban előítélettel viseltettek azokkal a maffiózókkal szemben, akik füveztek. Az emberek furcsán néztek rám meg Andyre, amikor füstölögtünk. Miamiban ez senkit nem érdekelt. Önmagam lehettem. Egyébként szerencsém volt a fűvel. Nem tompultak el az érzékeim, és annyira sosem szálltam el, hogy ne tudtam volna lelőni valakit, vagy megverni, ha arra volt szükség. A barátom, Mouse, a füvező bíró mutatott egy csinos kis spanyol stílusú házat, nem messze tőle, a North Bay Drive-on. Az utcafrontra gardéniát ültettem, és bougainvilleát a ház napos oldalára. Imádom a bougainvillea kirobbanó vörös és lila színeit, a gardénia illata pedig egyszerűen hihetetlen. A hátsó kertben volt egy kis medencém, és azon túl pedig elém tárult az egész Biscayne-öböl. Csináltattam egy kikötőt, és megvettem életem első Cigarette 28-as versenyhajóját, egy gyönyörű, gesztenyebarna és aranyszínű, kétmotoros csodát. Rákaptam a búvárkodásra, kagylókra és rákokra vadásztam. Néha

megcsináltam, hogy még napfelkelte előtt kimentem a kikötőbe, és áthajóztam a Bahamákra. Ha csendes volt a tenger, 90 perc alatt átértem. Biminin, az egyik pékségben olyan kenyeret sütöttek, amitől eldobtam az agyam. Olyan ott a levegő, hogy a kenyérben érzed a tenger ízét. Istenien ment a rákhoz. Hát, így éltem. Biminire jártam kenyérért. Először a Palm Bay Clubnak lettem aktív tagja. A klubház a víz felett, cölöpökön állt, a hajót úgy lehetett letenni a kikötőben, hogy át kellett menni alatta a csatornán. A Floridába érkező hírességek mind teniszezni jártak a Palm Baybe. Én azért, mert a házamtól ide volt a legegyszerűbb eljutni hajóval, és istenien főztek. Gary Teriaca imádta a Porschékat, és miatta kaptam rá a 911-esre. Beleszerettem abba a kocsiba. Az első kívül pezsgőszínű, belül fekete volt, és volt benne egy turbó-töltőkompresszor. Volt a városban egy kiváló Porsche-Audi kereskedő, aki soha nem akadt fenn azon, ha egy szatyornyi készpénzzel fizettük ki. Az évek során, szerintem, kábé száz Porschét vettem. Ezek közül sokat elajándékoztam különböző nőknek. Bobby Erra sokat tudott a hajókról meg hajómotorokról, ő vitt el egy műhelybe, amit a Porsche csapat egyik szerelője, Butch Stokes[163] vezetett. Mondtam neki: „Butch! Azt akarom, hogy az én Porschém legyen a leggyorsabb az utakon.” Két hét múlva kaptam vissza a kocsit, ami ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt, csak most már volt egy kis tárcsa a műszerfalon, rajta számok, 1től 14-ig. Butch elmagyarázta, hogy ezzel lehet szabályozni a turbót. A gyári Porschékban hatfokozatos turbó van.[164] Én most már a 14. fokozatig tudtam feltolni a turbót. A hengereket felfúrta, és kaptam egy speckó olajhűtőt meg egy kis segítséget: – Meg kell tanítsalak bánni ezzel az autóval, mert, istenemre mondom, ez egy állat. Elfogadtam. Kihajtottunk az I-95-ös útra, és én megálltam az autópálya közepén. Az autók meg jöttek, dudáltak, lehúzódtak, de leszartam, nekem látnom kellett, mire képes a kocsim. 14-re tekertem a tárcsát, és ráléptem a gázra. Az első kerék elemelkedett a talajról. Úgy zúgtam végig az úton, egykerekezve, mintha motorral lettem volna. Butch üvölteni kezdett, mert

ilyen helyzetben az autó szinte irányíthatatlan, ezért inkább levettem a lábam a gázról, és a kocsi orra visszacsattant az útra. A kocsi simán vitte a 260-290 km/órát. Butch nem hazudott. Az a kocsi egy állat volt. A következő négy hónapban összesen 36-szor büntettek meg gyorshajtásért. Többször gyűlt meg a bajom a zsarukkal a kocsi miatt, mint a gyilkosságok miatt. Ez tény. Gary teriaca igazi nagymenő lett. A barátnőjével, Carol Belcherrel beköltöztek egy 400 ezer dolláros házba a Sabal Palm Drive-on, Bay Point Estatesben.[165] Carol jó barátságban volt Dick Gerstein[166] államügyésszel, aki a közelben lakott. Amikor Gary először hívott át magához, hogy együtt iszogassunk új barátjával, az ország egyik első számú bűnüldözőjével, egy kicsit kiakadtam. Dick Gerstein a földszinten nevetgélt a bárpultnál, fent az emeleten, a dolgozószobában pedig ott volt a kokain, amit Alberttól vettünk. Gary azért gondolta, hogy biztonságos dolog a házában őrizni a kokót, mert Bay Point zárt terület volt. Engem viszont feszélyezett a dolog. Emlékszem, egyszer úgy cseverésztem a konyhában Gerstein államügyész úrral, hogy a kezemben ott volt egy sporttáska, benne 5 kiló kokainnal. Nem éreztem jól magam. Gary mindig azt mondta, Gerstein jó srác. Később megtudtam, hogy megrögzött szerencsejátékos volt, és mindig Bobby Erránál fogadott, szóval lehet, hogy Garynek igaza volt.[167] Garynek a kokain és a punci mellett a tenisz volt még a szenvedélye. Mindig rá akart venni engem is, hogy játsszak. Egyik nap ragaszkodott hozzá, hogy én is hozzam az ütőmet. Belementem. A pályán csinos lányok ugrabugráltak fehér miniszoknyában. Aztán megjelent egy Garyhez hasonló szépfiú, pulcsival a vállán – egyetemi évfolyamtársa volt, úgy hívták Steven Grabow. – Játsszatok egymás ellen! – kezdte Gary a bemutatást.

Ütögettünk néhány órán át, szívtunk pár csíkot, nevetgéltünk. Később meg a pálya mellett álló kis házban meghúztam az egyik teniszező csajszit, ami Gary barátja, Steven szerint mókás volt. A fickó nagy szoknyavadász volt. Ezen még elpoénkodtunk egy darabig, aztán Gary megjegyezte, hogy Steven évek óta síoktatóként dolgozik a coloradói Aspenben. – Na, és milyen ott fent, a hegyekben? – kérdeztem. – Olyan, mint Miamiban, azt leszámítva, hogy nem lehet kokót kapni – bökte ki a lényeget. Gary tudta, hogy Bernie Levine révén szállítok San Franciscóba. Ugyanilyen kapcsolatot szeretett volna kiépíteni Aspennel is, a barátja, Steven révén. De azt beszélték, hogy a kicsi coloradói repteret figyelik a zsaruk, ezért abban maradtunk, hogy az a legbiztonságosabb, ha az árut kocsival küldjük oda. Segítettem Garynek beindítani az üzletet: szereztem kocsikat, később pedig összehoztam egy ottani komoly vevővel. Gary Grabow-n keresztül nagyjából egymilliárd dollár értékű kokaint juttatott el Aspenbe. És mindez egy teniszmeccsel kezdődött. Így születtek akkoriban a nagy üzletek. Néhány éven át én, Gary és Bobby vígan megvoltunk Miamiban. Bobby egy ideig távol tartotta magát a kokainbiznisztől és Albert San Pedrótól, de azért együtt buliztunk. A 79th Street környékén a régi helyek lecsengőben voltak.[168] Kubaiak költöztek a környékre. Addig senkit sem zavartak, amíg csak leparkolták a vendégek autóit, de bent a bárban már senki nem akart melléjük ülni. Mindenki átszokott az új helyekre, a Jockey Clubba, a Coconut Groveba, a Bombaybe, majd később a Cricket Clubba, abba a diszkóba, amelyik a Quayside-toronyban[169] működött. Ezt a tornyot a köznyelv csak Quaalude-toronynak becézte. A Quaalude volt a másik nagyon kedvelt drog a kokain mellett. Amikor Andyvel belekevertük a puncsba a New York-i diszkóinkban, akkor még nem volt olyan felkapott cucc. Miamiban meg, ha elvittél egy csajt iszogatni, tuti, hogy volt nála egy kis Quaalude. Nem úgy volt, mint manapság, amikor a pasik belecsempészik a csajok

piájába a ginát, hogy tutira megkaphassák a nőt. Akkoriban a csajok önként és dalolva ütötték ki magukat. Nekem is volt hajóm, meg Bobbynak és Garynek is. Fogtunk hat-hét csajt, kimentünk velük a nyílt vízre, összekötöttük a hajóinkat, a csajoknak adtunk egy csomó Quaalude-ot meg kokót, és buliztunk. Egyszer az egyik lány annyira kiütötte magát, hogy elájult, és legurult a fedélzetről, bele a vízbe. A barátnői annyira készek voltak, hogy észre se vették, mi történt. Végül én láttam meg azt a szerencsétlen lányt, ahogy ott lebegett a vízen, arccal lefelé. Bobby meg én bepánikoltunk. A mi helyzetünkben nagyon nem lett volna jó, ha ez a lány a mi hajónkról leesve fullad meg. Gary beugrott a vízbe, és visszahozta a lányt a hajóra. Nem volt eszméleténél. Gary elkezdte nyomkodni a mellkasát, mire víz jött ki a szájából. Folytatta a nyomkodást, meg levegőt fújt a szájába, és a lány végre hányni meg köhögni kezdett. Rémes állapotban volt, de hála istennek, élt. Ebből kurva nagy balhé is lehetett volna. Aznap láttam valami furcsát, amiből végképp kiderült számomra, hogy Gary más, mint mi vagyunk. Miután a lány magához tért, Gary lement a hajó aljába, és sírt. Különös reakció volt ez a részéről. Bobby Erra szeretett inni, nőkkel bulizni, de nem volt olyan magamutogató ember, mint Gary. Ő inkább szolid, visszafogott fickó volt. E tekintetben Carlo Gambinóra emlékeztetett. Bobby gazdag felesége, Marcia Ludwig oldalán nyugisabb életet élt, mint mi. Hogy Bobby milyen fura fickó volt, azt jól jelzi, hogy neki a vadulást az jelentette, ha szabadon engedte a kutyáit a La Gorce Country Club golfpályáján. Bobby és Marcia airedale-terriereket tartottak, és éjjel, mikor bezárt a klub, együtt kivittük az ő kutyáikat is a mieinkkel együtt, és megfuttattuk őket a fűvön. Bobby lefizette a pályakarbantartót, hogy adjon neki kulcsokat mindenhez. És volt egy speckó golfkocsija, amit kicsit feltuningoltatott, így akár 50-nel is tudott menni. Ezzel mentünk a rohangáló kutyák után, miközben az üzletről beszélgettünk. Ha Bobby nem bűnözőnek áll, akkor, valószínűleg, mint sporthorgász szerzett volna hírnevet magának. Többet tanultam tőle a horgászatról, mint bárki mástól. Horgásztunk együtt lepényhalra Florida Keysnél, meg

tonhalra a Bahamákon. Bobby Merritt[170] hajójával ötnapos sporthorgászversenyekre is jártunk. A tonhal nemcsak azért erős ellenfél, mert óriási, hanem azért is, mert soha nem áll le, egyfolytában úszik. Aki tonhalat akar fogni, annak előbb meg kell várnia, míg a víz fodrozódni kezd, aztán ki kell dobni a csalit, és be kell indítani a hajót. A tonhal ezután még órákig küzdeni fog. Én egyszer fogtam egy 190 kilós példányt, de Bobby rendszeresen kifogott akár 300 kilósnál is nagyobb dögöket, ami abszolút elképesztő teljesítmény, tekintve, hogy milyen mutáns keze van. Minden évben elmentünk a versenyre, de minden évben ugyanazok a köcsögök nyertek a leharcolt sárga hajójukkal. Ilyen az élet. Bobby sóher egy alak volt. Az ő Merrittje nem egy csajozós hajó volt, de ahelyett, hogy vett volna magának egy Cigarette-et, inkább kölcsönkérte az enyémet. Soha nem a vízen, hanem a víz fölött, egy emelőn tartottam a hajómat, mert attól féltem, hogy arra jár valami bunkó, nagy sebességgel elhúz mellette, és ettől esetleg megsérül. Egyik nap, amikor Bobby átjött kölcsönkérni a hajómat, leejtette az emelőről, a hajó összetört és elsüllyedt. Azt állította, hogy az emelő hibája volt. A biztosító kifizette a káromat, de ettől nem éreztem magam jobban. Imádtam azt a hajót. Ez volt az első klassz hajóm Miamiban. A vége az lett, hogy vettem egy újat, egy Cigarette 35-öt, amit Mistressnek, vagyis szeretőnek neveztem el. Jó kis hajó volt, és később lett még több másik hajóm is, de egyiket se szerettem úgy, mint az első Cigarette-et. A szívem szakadt meg érte, amikor Bobby elsüllyesztette. Komolyan mondom.

34 J. R.: A kokainbiznisz épp akkortájt kezdett beindulni, amikor az öreg maffiózók hullani kezdtek, mint a legyek. A nagybátyám, Joe Riccobono 1975-ben hunyt el. Carlo Gambino egy évvel később. Bobby Erra abban a hónapban vesztette el az apját, amikor Gambino is elment. Nem tudtam jó szívvel gondolni ezekre az emberekre. Nem gyászoltam a „régi szép idők” elmúltát. A kokainnal már akkor többet kerestem annál, mint amennyit anno a család mellett. Bobby Erra számára az apja halála megadta végre a lehetőséget, hogy belevágjon a kokainüzletbe. Látta, hogy Gary meg én mennyi pénzt kaszálunk, hát beszállt Gary mellé, és segített neki eljuttatni Aspenbe Albert cuccát. 1976 végére a havi kokainforgalmam elérte az 50 kilót, ami félmillió dollárt ért, és ebből 10-30% volt az én tiszta hasznom. De ennyi készpénz már problémát okozott. Nem minden autókereskedő fogadta el a bevásárlószatyorban hozott pénzt, és házat venni is elég nehezen lehetett kápéért. Több millió dollárnyi illegális bevétel újfajta kockázatot jelent. Ha elköltöd, vagy beteszed a bankba, az éppolyan rossz, mintha elkapnának egy szállítmány kokóval. A kokainnal szerzett pénzkupac éppolyan veszélyes, mint egy kupac kokain. A maffia egyvalamihez nagyon értett: a pénzmosáshoz. Gambinónak ott voltunk mi Andyvel, átvettük a diszkókat, ami kiváló pénzmosoda volt. Mielőtt még ennyire elterjedtek volna a hitelkártyák, a pénzmosáshoz kellett egy bár vagy étterem, amin át kellett vezetni az illegálisan szerzett pénzt, és úgy tenni, mintha a bevétel a vendégektől származna. Így lehetett tisztára mosni a pénzt, és megoldani, hogy bankba tedd, és adózz utána. Át kellett futtatni egy kápés vállalkozáson. A bűnözésen belül a pénzmosás egy igazán sajátos műfaj. Messze nem olyan szórakoztató, mint embereket kirabolni, ezért soha nem is foglalkoztam vele igazán. New Yorkban, ha venni akartam valami drága holmit, csak kerestem egy korrupt, tisztességtelen üzletembert, aki fogta a

pénzemet, és megvette azt a valamit a saját nevére. Én használtam, de a bank azt láthatta, hogy ő a tulajdonos. Miamiban vettem már így néhány házat. És ahogy én buliztam, meg ahogy a kocsikat használtam, havonta biztos, hogy eltapsoltam pár százezer dollárt. De eljött az a pont, amikor már nem tudtam olyan őrült módon költekezni, hogy ne maradt volna a pénzből pár dobozzal. Fuldokoltam a pénzben. Zacskókba meg konzervdobozokba gyömöszöltem, és elégettem kint a szabadban, a házam közelében. A hamu volt az én bankom. Bobby Erra megörökölte az apja diszkóit, éttermeit és szállodáit, és ezekbe forgatta be a szerencsejátékból befolyt pénzt. Azonban neki is gondja támadt, amikor a maffiás cégein keresztül próbálta tisztára mosni a kokainból szerzett pénzt. A maffia ugyanis tudni akarta, honnan van a pénz. Drogügyletből? Rosszabbak voltak, mint az adóhivatal! Ezért aztán Bobby társult Albert San Pedróval, hogy tisztára tudja mosni a pénzét. Csináltak közösen egy sztriptízbárt, a Pink Pussycatet,[171] kint Hialeah-ban. A didibárok mindig is kiválóan alkalmasak voltak a pénzmosásra, hiszen ott elég jelentős a készpénzforgalom. És ez ma is így van. Bobby és Albert másik nagy közös üzlete a Puerto Ricó-i lottó volt. Albert talált egy fickót a lottóért felelős kormányhivatalban, akit lefizetett, hogy szóljon, amikor valaki besétál a nyertes szelvénnyel. Ha a fickó még nem jelentette, hogy ő a nyertes, akkor Albert egyik embere megvette tőle a szelvényt Albert piszkos pénzén. A fickó kapott egy zsák pénzt, és az már az ő dolga volt megoldani, hogy anélkül költse el, hogy adót fizetne vagy elkapnák. Albert és Bobby megkapták a nyertes szelvényt, azt odaadták egy rokonnak vagy egy megbízható emberüknek, és az meg beváltotta. Kifizették utána az adót, de ami megmaradt, az már tiszta volt. Több millió dollárt mostak tisztára a Puerto Ricó-i lottóval. Hát így fizették le az embereket: adtak nekik egy nyertes lottószelvényt.[172] Csak azért meséltem el ezt ilyen részletesen, hogy értsd, micsoda meló a pénzmosás. Szerintem nehezebb tisztára mosni a pénzt, mint megszerezni. Egyetlen dolog hiányzott a maffiás időkből: nem voltak mellettem olyan okos fickók, mint a nagybátyáim, akik segítettek volna ebben.

Volt azonban még egy-két dolog, ami hiányzott. New Yorkban a bácsikáim szinte minden rendőrségi ügyemet el tudták simítani, csak a szándékos emberölést nem. Bár ilyen és ennél durvább esetekben is tudtak segíteni, csak annak a kimenetele már bizonytalan volt. Miamiban meg kicsináltak a közúti bírságok. A csekkeket mindig kidobtam az ablakon, ahogy New Yorkban is, de a floridai zsaruk hamarosan kezdték lefoglalni a kocsijaimat, és börtönnel fenyegetőztek. Hihetetlen volt! Felkerestem a barátomat, Mouse-t, a „füves” bírót, és előadtam neki, mi a gondom. Azt mondta: – Ne aggódj! Elintézem, hogy én tárgyaljam az ügyet, és elsikálunk mindent. Így is lett. Igaz, majdnem röhögésben tört ki, mikor előálltam a tárgyalóteremben. De hiába húzott ki a pácból egyszer, utána még egy csomószor megbüntettek. Ekkor Mouse azzal keresett fel: – Jon! Szeretlek, de ez így nem megy tovább, sajnos. Nem haragudtam rá. Mouse rendes fickó volt. Nélküle viszont súlyos büntetésre számíthattam. Garynek is elmondtam a gondomat. Megnyugtatott. Azt mondta, ismer egy ügyvédet, aki bármit elintéz, úgy hívják, Danny Mones. Danny Mones zsidó vallású, velem kábé egyidős, helyi srác volt. Danny nem volt maffiatag, de kapcsolatban állt pár olyan sráccal, akiket Meyer Lansky[173] nevelt fel. Na, nem ő volt az apjuk, csak támogatta a jogi tanulmányaikat, és megtanította nekik az illegális bizniszek csínját-bínját. Danny apja, Al Mones,[174] régi vágású bűnöző volt, aki Lanskynek dolgozott. Meyer Lansky még életerős fickó volt, amikor Miamiba jött a ’70-es években. Igazi őskövületnek számított, mint a nagybátyáim, és mint ilyen, az utolsó leheletéig hajtotta az illegális bizniszeket. A Forge étteremben lehetett őt gyakorta látni. Ez volt a város egyik legjobb étterme.[175] Gary Teriaca és az öccse, Craig gyakorlatilag odaköltöztek. Ez volt az olasz maffiózók és a zsidó bűnözők törzshelye, mert a tulaj nem más volt, mint Al Malnik, aki zsidó maffiózóként és társadalmi törtetőként híresült el.[176]

A Forge-nak fantasztikusan jó volt a bárja, mindig oda jártunk.[177] Egyik este azt mondta nekem Gary Teriaca: – Van itt valaki, akivel találkoznod kell! Hátravitt egy különterembe, és én megláttam a vén zsidót, Meyer Lanskyt. Elegáns frizura, öltöny, csokornyakkendő. Úgy nézett ki, mint egy szerelvénybolti eladó. Gary Jon Roberts néven mutatott be engem. Lansky hátrabillentette a fejét, és durva, régies zsidó akcentussal ezt kérdezte tőlem: – Apádat hogy hívták? – Nat Riccobono – válaszoltam. Erre úgy nézett rám, mint aki szellemet lát. Megragadta a vállam, és azt mondta: – Ismertem apádat még 40 évvel ezelőtt. Lucky Lucianónak dolgozott. Fogalmam sem volt, hogy ez igaz vagy sem, mivel az apám soha nem beszélt semmiről. Lansky érdeklődött, mi van vele, én meg elmondtam, hogy visszament Olaszországba, és azóta nem tudok róla semmit. Erre azt mondta: – Ha bármi kell, fordulj hozzám! Ezt hallva Gary azt gondolta, hogy kivételezett vagyok Lanskynél. Pedig soha nem volt semmi közünk egymáshoz. De Gary és még páran azt hitték, hogy volt, és ez később nekem még sok gondot okozott. Az olaszok olyan szent hódolattal beszéltek Lanskyről, mintha legalábbis ő lett volna a pápa. Az világos, hogy fontosabb volt nekik, mint a pápa, hiszen segített elrejteni a pénzüket. De az ügyvédem, Danny Mones nem éppen tisztelettel beszélt róla. – Hallom, ismered a vén faszszopót. Danny Mones, az apja révén, jobban ismerte Lanskyt, mint bárki más. Danny üzlettársa, Ronnie Bloom egy másik híres, öreg gengszter, Yiddy Bloom fia volt.[178] Danny minden létező trükköt ismert. Danny nem csak a bírságaimat intézte el, ennél jóval többet tett értem. Mindent vállalt. Olyan volt, mintha ő lett volna az én maffiám. Segített tisztára mosni több millió dollárt. Üzlettársam lett, együtt vettünk

ingatlanokat, lovakat, együtt irányítottuk a fedőcégeket. Annyira értett ezekhez a dolgokhoz, hogy végül ő lett Albert San Pedro ügyvédje is. Mi ketten voltunk a legfontosabb ügyfelei. Danny mókás fickó volt. Nem nőtt túl magasra, kábé 165 centi lehetett. Kövér testén pici fej ült, és kancsal szemeivel olyan volt, mint egy rágcsáló. Patkányképű volt. Néha keménykedett, de amikor beütött a krach, úgy elhúzott, mint a csík. Nagy pofájú, gyáva kukac volt. Danny a bíróság előtt nem tudta jól előadni magát. Erre volt egy másik ügyvéd. Danny csak azt tudta, hogyan kell megkenni a bírákat. Ő volt a megvesztegetés Albert Einsteinje. Egy zseni volt. Miután összehoztam Albert San Pedróval, azok ketten szinte versenyeztek, hogy ki tud több politikust megvesztegetni a megyében. Albert a San Lazaro vacsorákon környékezte meg a bírákat. Danny díszvacsorákat adott egy-egy bíró vagy más korrupt tisztségviselő tiszteletére érdemeik elismeréseként. Danny néha azzal keresett meg, hogy kéne neki 100 ezer dollár, mert vacsorát ad X. Y. bíró tiszteletére, amiért megszüntette a fiatalkori bűnözést, vagy valami hasonló nemes dolgot cselekedett. Persze a vacsora ennek töredékébe került, a többi a kenőpénz volt. Danny ezeket a vacsorákat mindig a Coral Gablesben tartotta, vagy a Biltmore-ban, vagy az egyetem egyik klubjában. Coral Gables azért volt ideális helyszín, mert arrafelé sok bíró és köztisztviselő lakott. Szétihatták az agyukat, és utána nem kellett messze menniük. Az egyetem épületét azért használhattuk, mert Danny öccse odajárt, érzésem szerint már vagy 10 éve. Nagy koponya lehetett. A tanulmányait Danny fizette, és az iskolában is nevet szerzett magának bőkezű adományaival. Az egyetemi vacsorák abszolút tiszta bulinak tűntek. Olykor Danny egy-egy nagyobb összeget is felajánlott, az én pénzemből, valamilyen jótékony célra. De a politikusok azért jöttek el, mert ajándékokat kaptak. Danny tudta, hogy mire vágynak ezek a korrupt bírók. Cohiba szivarral, Jim Beammel, angol ingekkel lepte meg őket. És az ajándék mellé, borítékba csomagolva egy kis készpénz is járt. Danny hihetetlen figura volt. Állami bírók, kirendelt bírók, megyei megbízottak – mind a zsebében voltak. Egyedül a szövetségi bírákat nem tudta megvenni. Mivel őket kinevezik, és így nem kell kampányolniuk a posztért, nehezebb

őket megvesztegetni. De a többiek, még ha a készpénz büdös is volt nekik, a kampány-hozzájárulást mindig szívesen fogadták. A ’70-es, ’80-as években rengeteg bírónak segítettem, hogy megválasszák. És attól kezdve, hogy a bírák a zsebünkben voltak, jöhettek az ügyészek. Jogi szempontból nézve ugyanis az ember sokkal jobban jár, ha egyáltalán nincs tárgyalás, még akkor is, ha egyébként a bírót már lefizette. Ráadásul, ha tárgyalás van, akkor még a perköltséget is ki kell fizetni. Danny módszere az volt, hogy még a tárgyalás előtt felkereste az ügyészt. Azt persze nem mondhatta el neki, hogy megvette a bírót. Ehelyett azt mondta: – Minek fárasztanád magad ezzel az üggyel, amikor úgyis tudjuk, hogy X. Y. bíró fogja tárgyalni, és róla meg köztudott, hogy milyen liberális. A „liberális bíró” kifejezés Danny szótárában azt jelentette, hogy a bíró a zsebében van. Az esetek többségében rá tudta beszélni a vád képviselőjét, hogy ejtse az ügyet. De bármilyen jól is ment Dannynek a megvesztegetés, ügyvédnek csapnivaló volt. A tárgyalásokon Frank Marks beszélt helyette. FRANK MARKS: Danny és én 17 éven át dolgoztunk ugyanannál az ügyvédi irodánál. Dannynek nem volt sok barátja. Nagyon rossz ügyvéd volt, ráadásul előszeretettel sértegette ügyvéd kollégáit. Mondjuk, elvállalt egy ügyet, és a másik ügyvédnek ilyeneket mondott: – Feltörlöm veled a padlót! Szart se tudsz! Aztán berontott az irodámba, és azt mondta nekem: – Frank! Át kell venned az ügyet! Én voltam az, aki pereskedett. Először a bíróságon találkoztam Dannyvel. Megnyertem egy ügyet ellene, erre kint a folyosón sértegetni kezdett, én meg behúztam neki. Ennek aztán valahogy az lett a vége, hogy közös irodát nyitottunk. Akkor még nagyon buta voltam, mert nem tudtam, hogy megkeni a bírókat. Ez számomra csak azután derült ki, hogy átvettem az egyik ügyét, amit meg is nyertem – azt hittem, azért, mert olyan ékesszólóan érveltem. Eltelt egy hét, és a Flagler Streeten összefutottam az ügy bírájával. Beszélgettünk, és szóba került az az ügy is, amit megnyertem, mire ezt

mondta: „Életemben nem találkoztam még olyan szűkmarkú alakkal, mint Danny. Szerintem az az ügy többet is megért volna.” Visszamentem az irodába, elmondtam Dannynek, mit mondott a bíró, erre ő csak ennyit felelt: – Az a rohadék! Tíz lepedőt kapott! Akkor már több mint 10 éve dolgoztam ügyvédként Miamiban, és egészen addig a napig nem tudtam, hogy meg lehet kenni a bírókat. Halálosan féltem volna ilyesmit tenni. De Dannynek tehetsége volt hozzá. [179] Célozgatott: „Ha szívességre van szüksége, állok rendelkezésére.” Vagy törvényesen támogatta a bíró kampányát egy-egy döntés után, hogy azt ne tudják egy konkrét ügyhöz kötni. Dannynek olyan furcsa volt a karja, egyetlen konfekcióing sem volt jó rá, ezért minden ingét szabónál csináltatta. Ha egy bíró megdicsérte az ingét, rögtön rávágta: „Csináltatok Önnek is egyet!” Aztán elküldött a bíró irodájába egy csinos, fiatal lányt, aki méretet vett róla, és bármi egyebet is szívesen megtett, amivel a bíró kedvében járhatott. Az egyik bíró folyton jött az ingeiért, a másik azzal állított be, hogy a fia megnősül, és az ifjú párnak kéne egy nagy képernyős tévé. Hihetetlen, hogy mi ment ott. Legalább egy fél tucat bíróról tudtam, hogy lefizette őket. Csak néhányan buktak le. Páran még ma is ott ülnek a bírói testületben. Volt két olyan ügyfele Dannynek: Jon Roberts és Albert San Pedro, akikkel sosem beszélt az irodai telefonon. Ha őket kellett felhívnia, lement egy utcai fülkéhez. – Ezek olyan ügyfelek, akik miatt joggal tartunk az FBI-tól – mondta. Később Dannynek és Jonnak közös irodája lett, hogy tudjanak személyesen is egyeztetni. Ennyire félt telefonon beszélni vele. Mivel Danny kórosan gyáva alak volt, szeretett azzal hencegni, hogy a barátja, Jon, milyen kemény fickó. Amikor végre találkoztam Jonnal, meglepődtem. Nem vágott fel azzal, hogy ő micsoda nagymenő, és nem is keménykedett. Kimondottan kellemes embernek találtam. Jó néhány évvel idősebb vagyok nála, akkor ő nekem egy kölyöknek tűnt, aki még bulizni járt. Helyes fiú volt. A haja kissé gyapjas volt, de a fiatalok akkoriban mind így néztek ki. Kedveltem őt. Egy abszolút egyenes embernek tűnt. A legfőbb feladatom vele kapcsolatban az volt, hogy megakadályozzam,

hogy börtönbe csukják a sok közúti bírság miatt. Nem bírt magával. Kényszeresen száguldozott. Danny sokat üzletelt Jonnal, de én azokba nem keveredtem bele. Annál több eszem volt. J. R.: Danny meg én elkezdtünk ingatlanokat vásárolni Coral Gablesben. Vettünk egy százlakásos és egy hatvanlakásos épületet, meg több kisebbet. Aztán jött az ingatlanfejlesztés Aventurában. Több közös céget is alapítottunk: J. P. Roberts Investments, Straight Arrow Investments, Good Deal Autos, Prestige Automotive, Mephisto Stables. És az összes céget egyetlen irodából irányítottuk a Biscayne Boulevard-on. Belevágtunk az autólízingelésbe és -kereskedésbe is, mert kiválóan alkalmas volt a pénzmosásra. Átcsábítottunk magunkhoz egy profi üzletvezetőt egy New Jersey-i Ford-kereskedésből, hogy ő vigye a boltot. Illetve társultunk Ron Tobachnikkal[180]. Ron egy chicagói bérgyilkos volt, de Miamiban kocsikkal is bizniszelt. Igazi rosszfiú, nagyon tökös gyerek, de sajnos nagyon buta is. A Fort Lauderdale-i reptér mellett, a Holiday Inn hotelben működő autókölcsönzőjére simán rátettem a kezem. Ami a legális vállalkozásokat illeti, nekem soha nem voltak olyan terveim, hogy, mondjuk, építek egy gyárat, ahol villanykörtéket állítok elő, hogy csináljak valami hasznosat. Én csak az egyszerű, könnyű pénzmosási lehetőségeket kerestem. A kocsibizniszben az volt a jó, hogy használhattam a verdákat, így mindig más autóval szállíttattam az árut. Ez különösen akkor jött jól, amikor már egyre többfelé terítettem az országban. A sofőrök alá mindig másfajta bérelt autót tettem, így nehezebb volt követni őket. Ráadásul, ha – isten ments! – megállítják a sofőrt, és megtalálják az árut, még mindig mondhatta, hogy ez nem az ő kocsija. Honnan tudhatta volna, hogy drog van a csomagtartóban? Miamiban az első néhány évben csupán egyszer kerültem nem a vezetés miatt összeütközésbe a törvénnyel. Az üzlet virágzott, próbáltam tiszta maradni. De egyszer, talán 1977-ben, amikor a Palm Bay Clubban voltam Gary Teriacával, valami bunkó nagykutya durván beszólt Garynek. Gary

meg visszaszólt, erre a fickó behúzott neki egyet. Gary olyan maffiózó volt, aki nem tudott verekedni. Ösztönösen a védelmére siettem. Gary mindig Johnnie Walkert ivott, most is ott volt előtte a pulton egy üveg meg egy feles pohár. Felkaptam az üveget és összetörtem a fickó fején. A hibát ott követtem el, hogy mikor a fickó összeesett, ráugrottam, és a törött üveget a képébe nyomtam. A klub vendégei ilyesmit nem akartak látni. Nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy lássák, hogyan verekednek az emberek kint, a való világban. Mindenki kiabálni kezdett. És valami barom hívta a zsarukat. A következő kép, hogy megbilincselve vezetnek ki a Palm Bay Clubból. Nagyon kínos volt ez nekem. Halálos, fegyverrel elkövetett testi sértésért akartak vádat emelni ellenem. A fickónak majdnem levágtam az orrát. Az ügyész megmondta Dannynek, hogy ez az ügy bíróság elé kerül. De én annyira bíztam Danny megvesztegetési képességében, hogy a tárgyalás előtti este szétbuliztam az agyamat. Másnap reggel odatelefonáltam a bíróságra: – Üzenem a bírónak, hogy nem megyek! Danny fizetett egy dokinak, hogy írjon nekem orvosi igazolást arról, hogy olyan beteg voltam, hogy tényleg nem tudtam bemenni. Frank Marks adott elő valami süketelést a bírónak. Közben a fickó, akit állítólag bántalmaztam, elhagyta az államot, és megtagadta a vallomástételt. Erről én gondoskodtam. A bíró meg felismerte, hogy nehéz menet vár rá a következő választások során, és csak rontana a helyzetén, ha az ellenfelét támogatnánk anyagilag, ezért inkább ejtette az ügyet. Fiatalabb koromban azt hittem, hogy a maffia hatalma a brutális erőszakból ered. De amikor már többet láttam a világból, és megfigyeltem, hogy működik az üzlet, rájöttem, hogy az erőszak csak egy bizonyos szintig hatásos, és sokkal nagyobb hatalom van annak a kezében, aki le tudja fizetni a megfelelő politikust. Mikor végiggondoltam, hogy a nagybátyáim mi mindent értek el Gambino mellett, azt láttam, hogy sokkal több mindent tudtak elintézni ügyvédekkel és lefizetéssel, mint gyilkossággal. És ez az illegális tevékenységek valamennyi szintjén így van. Aki bűncselekményre készül, az előbb szerezzen egy jó ügyvédet! És

ha az megvan, akkor jöhet a bírák és a politikusok lefizetése, és csak aztán az illegalitás. Aki megfogadja a tanácsomat, később hálás lesz nekem.

35 J. R.: Soha életemben nem cigiztem. Viszont mindig is sportoltam. Minden nap legalább 8 kilométert futottam lent, a tengerparton. A futás arra is jó volt, hogy barátokat szerezzek. A ’70-es évek nem csak a kokainról meg a Quaalude-ról szóltak. Miamiban akkor már tombolt a fitneszmánia. Így találkoztam Harvey Kluggal[181] is. Ő is mindig a parton futott. Harvey családjáé volt a Nathan’s Hot Dog étteremlánc egyik tagja New Yorkban, ő meg tipikusan az a fajta jófiú volt, akinek semmi gondja az életben. Sajnos azonban rákapott a fogadásra, és miután összehoztam Bobby Errával, oda jutott, hogy már tartozott neki. Az igazság az, hogy aki velem lógott, az eleve nem lehetett igazán jófiú. De mindenki kedvelte Harveyt. Annyira jó futó volt, hogy élsportolókkal edzett együtt. Egyik nap azt mondta nekem: – Be kell mutassalak egy barátomnak. – Ki ez a barát? – Mercury Morris.[182] Merc mindenben jó volt. Jól futott, jól kosarazott. Összejártam vele meg a focista csapattársaival kosárlabdázni, és állítom, ezek a srácok olyan jól játszottak, hogy simán bekerülhettek volna az NBA-be. Mindig ronggyá vertek, de már azért megérte, mert így együtt játszhattam a világ élvonalába tartozó sportolókkal. Merc, mindezek mellett, az elsők közt reklámozta a Nautilus edzőgépeit, ezzel bejárta az egész országot, propagálta a sportos, egészséges életmódot. Merc egyébként szeretett füvezni meg kokózni. Egyszer egy diszkóban ott, az asztalunknál szívtuk fel a csíkokat, mire odajött valami seggfej rajongója, és nekiállt picsogni: – Te profi sportoló vagy! Te nem drogozhatsz! Merc csak nevetett. – Haver! Nézd meg egy meccsemet, és aztán dumálj! A dolognak szomorú vége lett, ugyanis nem sokkal később Mercet eladták, aztán meg vissza is vonult az NFL-ből. De akkorra én már bevettem őt az üzletbe, és kilószám adta el a kokót az NFL-es barátainak.

Ebben segített neki egy másik nagyszerű futballista, a barátja, Randy Crowder.[183] Őszinte leszek. Valószínűleg azért adtam el nekik kokaint, mert szerettem velük lógni. A filmsztárok hidegen hagytak, de a sportolókért lelkesedtem. És a kokain varázslatos hatásának köszönhetően ezek a hősök beléptek az én világomba. Merc különleges figura volt. Nem csak nagyszerű sportoló volt, de a szíve is a helyén volt. Megélt már az életben egyet s mást. Egyszer, amikor nagyon kellett neki a pénz, hozzám fordult, és felajánlotta, hogy eladja nekem a Ferrari Daytonáját. Annyira kétségbe volt esve, hogy valami nevetséges áron, talán 15 ezer dollárért kaptam meg a kocsit. Amikor 1982-ben lecsukták drogterjesztésért, nem az én árummal bukott le, de attól még engem is beköphetett volna, mégsem tette. Annyira jó srác volt, hogy egy kicsit már bántam, amiért ilyen szemét módon lehúztam a kocsiügyben. De én nem vagyok jófiú. Az nem az én szerepem. A kokain bár fel is emelt, néha azért a mélybe lökött. Egyszer, amikor Miamiba jött játszani a Buffalo Bills, Merc azzal hívott fel, hogy elhoz hozzám egy fickót. – Merc! Haver vagy! Azt hozol, akit akarsz! – feleltem. Ülök otthon, a Bay Drive-on álló házamban, és egyszer csak besétál Merc O. J. Simpson társaságában. Lehidaltam. Ott állt O. J. Simpson, „Juice”,[184] minden idők egyik legjobb futójátékosa, az én házamban. Ahogy leültünk, nekiálltunk tolni a cuccot, be voltunk állva, mint a gerely, röhögtünk összevissza. O. J. odafordult hozzám, és azt mondta: – Haver! Ha egyszer Buffalóban jársz, keress meg! Erre én: – Ha egyszer Buffalóban járok? Juice! Neked elment az eszed? Dehogy fogok én elmenni Buffalóba! Max akkor nézem meg, ha felrobbantják, és darabokban elhozzák ide, a szép Miamiba. Mi nem jut eszedbe, öcsém? Nem értem, mi jött rám. Azt hiszem, idegesített a fickó. Egy óra után már fárasztó volt a társasága. És, bár mind beszívtunk, O. J. kicsit túlzásba vitte a dolgot. Teljesen rá volt kattanva a kokainra. Megőrült érte.

Ezenkívül egyébként az volt a benyomásom, hogy állati nagy szerencséje volt, hogy ilyen tehetséges sportoló. Ha ez nincs, annak is örülhetett volna, ha felveszik húspogácsát sütögetni. Nem azt mondom, hogy buta volt. Mesélt egy csomó vicces sztorit. De nagyon el volt szállva magától, és nem láttam, hogy ehhez agyilag meg lett volna az alapja. Kimondottan örültem, amikor O. J. végre elhagyta a házamat. Néhány héttel később ezek ketten megint megjelentek nálam. Pár órát ott töltöttek, de aztán Merc ment haza a gyerekeihez. Mondtam, hogy jó srác volt. Kettesben maradtam O. J.-vel. Csütörtök este volt, mikor átjött, és másnap még mindig ott ült a nappalimban, az agya elszállva, és csak tolta a csíkokat. Hirtelen én lettem a bébiszittere. Azonkívül, hogy szívta az én kokainomat, más vágya nem volt, csak hogy megdughasson egy fehér csajt. De annyira se volt magánál, hogy el tudja hagyni a házat. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy bevittem a vendégszobába, és rendeltem neki egy fél tucat kurvát. Mindegy, hogy szépek voltak vagy csúnyák, az volt a lényeg, hogy szőke legyen a hajuk és fehér a bőrük. O. J. bulizott egy-két csajjal pár órán át, aztán kérte a következőt. A nappaliban egy egész csapat kurvát vendégeltem meg itallal és kokóval, hogy O. J. rendelkezésére álljanak. Szombat este elegem lett. – Figyi, O. J.! Nem kéne neked edzésre menned? Nem járt már le a kimenőd? – Kimenő? Én vagyok O. J.! Azt csinálok, amit akarok! – Juice! Holnap meccsed van Buffalóban! – Ha holnap reggel felteszel az első gépre, nem lesz gond. Vasárnap reggelre a csávó teljesen kikészült. Annyi kokózás meg kurvázás után még a szeme is keresztbe állt. Ébren volt, de a feje lelebukott a mellkasára. Felhívtam egy barátomat, hogy segítsen betenni O. J.-t a kocsiba. Mire kiértünk a reptérre, O. J. már valahol máshol járt. Pofon vágtam, és a képébe üvöltöttem: – Juice! Most kapsz egy kurva nagy adag kokót!

Kanálnyi mennyiséget toltam fel az orrába. Azt hittem, ettől majd felébred, de az ellenkezőjét értem el: elvesztette az eszméletét. Már szinte kómás állapotban volt, amikor kiszedtük a kocsiból. Egy hordár hozott nekünk tolószéket, azzal gurítottuk be a reptérre. O. J.-t akkoriban tette híressé az a reklám, amiben átugorja az akadályokat a reptéren. Ahogy toltuk O. J.-t, a haverom erre a reklámra célozva azt kiabálta: – Menj, O. J.! Menj![185] Odatoltuk egyenesen a kapuhoz, én meg kerestem egy stewardesst: – Hölgyem! Mr. Simpson egy kicsit túl sokat ivott a múlt éjjel. Megtenné, hogy itat vele egy kis kávét, és felteszi a Buffalóba tartó gépre? O. J. végre kinyitotta a szemét. – Haver! Hol vagyok? – A reptéren, mindjárt felszállsz egy gépre. – Jon! Nálad hagytam a kölcsönzős kocsit. – Ne aggódj emiatt, Juice, majd visszaviszem. – Hagyd csak ott a jövő hét végéig. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – Visszajövök! Folytatjuk a bulit! – Juice, bocs, de nem leszek a városban. Persze, hogy hazudtam. A következő hétvégén a parton akartam futni, és edzeni egy kicsit.

36 J. R.: Miután, 1975-ben belevágtam a kokainüzletbe, Phyllis elkezdett látogatni engem. Az olasz lány olyan, mint a kullancs. Ha egyszer bebújt a bőröd alá, nehéz levakarni magadról. Vegyes érzésekkel viseltettem iránta. Még mindig előfordult, hogy bölcs tanácsokkal látott el, és olyankor nagyon örültem, hogy Phyllis az életem része. Máskor meg görcsbe rándult a gyomrom, ha csak meghallottam a hangját. Aztán amikor leköltözött Miamiba, az egyetlen mentsváram az volt, hogy nem szerette a Bay Harbor-i házamat. Túl kicsi volt neki. Adtam neki egy lakást az egyik Coral Gables-i társasházban, amelyik az én tulajdonomban volt. Úgy volt, hogy összeköltözünk, amint talál egy ideális helyet kettőnknek. Esténként többnyire szabad voltam. Phyllis örült, hogy szponzorálom a vásárolgatását, én meg örültem, hogy hajthatom a csajokat. Egyik este a Sammy’s Eastside-ban lógtam Hank Goldberggel és Jimmyvel, a göröggel, akinek a barátságát szintén a kokónak köszönhettem. Hank egyszer csak meglátott egy gyönyörű lányt a pultnál. Odament hozzá, és elkezdte kábítani azzal, hogy ő micsoda nagymenő focista. Erre azt mondta a csaj: – Én aztán leszarom. Tök ronda vagy, nem tetszel. Inkább mutass be a barátodnak! Jimmy felpattant: – Nekem? – Te még rondább vagy – hűtötte le a lány. Rám mutatott. Így találkoztam Lee Sweettel[186]. Lee akkoriban egy autókereskedővel járt, akinek Chevrolet-szalonjai voltak szerte az országban. Ő fizette a lakását a Charter Clubban. Ez egy új társasház[187] volt az öbölben, ahol azok a lányok laktak, akiket a pasijuk pénzelt. Lee még azután is kitartott az öreg autókereskedő mellett a pénze miatt, hogy mi összejöttünk. Lee csak egy átlagos szőke nő volt, de jól éreztem magam vele, mert szeretett hajókázni. Gyakran a hajón töltöttük az éjszakát, reggel úsztunk egy kicsit az óceánban, aztán körbejártuk Miamit, és kerestünk valami jó

helyet, ahol ehetünk. Egyik nap elhajóztunk ebédelni a Palm Bay Clubba. Csupa só volt a bőröm az óceán vizétől, ezért mondtam Leenek, hogy lezuhanyozok a medence mellett, és találkozzunk az étteremben. Úgy döntöttem, zuhanyozás helyett inkább csobbanok egyet. Amikor átértem a medence túlsó felére, megláttam egy bombázó vöröskét a parton. Odaúsztam hozzá, elsütöttem pár poént, és bemutatkoztam. – Betty Collins[188] vagyok – jött a válasz. – Betty! Szereted a hajókat? – Nem. – De a pénzedet költeni biztos szereted, ha itt lógsz. – Ki mondta, hogy a saját pénzemet költöm? – Hát, bárki pénzel is téged, biztos alaposan ki van tömve, mert csak a mosolyod egymilliót ér. – Donny Soffer pénzel. Ismertem Donny Soffert. Nagymenő ingatlanfejlesztő volt, ő építette az Aventurát.[189] Ő volt az egyik olyan befektető, akinek Dannyvel pénzt kölcsönöztünk, amikor a bank már nem adott. – Az a vén fasz a pasid? Gyere el holnap a hajómra! – Oké! – Érted megyek. Hol laksz? – A Charter Clubban. – Nem mondod! Az egyik barátom is ott lakik. – És hogy hívják a lányt? – Miből gondolod, hogy lányról van szó? – Biztos vagyok benne, hogy egy barátnőd, és nem pedig egy haverod lakik a Charter Clubban. De nem zavar. Felnőttek vagyunk. Tetszett ez a hozzáállás. Tíz perc alatt lemostam magamról a sót, úsztam egyet, és leszerveztem egy randit. Elköltöttem egy kellemes ebédet Leevel, aztán délután meg dobtam. Másnap reggel kivittem Bettyt a hajómra, és megkaptam tőle életem legjobb dugását. Néhány hétig még találkozgattunk, és bár neki ott volt Donny, egy idő után szerette volna, ha komolyabbra fordul a kapcsolatunk.

Meghívott magához vacsorára a Charter Clubba. Finom borjúpiccatával készült. Amíg vártam, hogy elkészüljön, lehallgattam a hangpostámat. Volt egy sürgős üzenetem Leetől, aki, ugye, szintén a házban lakott. Felhívtam őt Betty hálószobájából. – Tudom, hogy az épületben vagy – mondta. Én hülye az aranyszínű Porschéval mentem. Az egy egyedi kocsi volt, a parkolófiú pedig a ház előtt tette le. Innen tudta Lee, hogy ott vagyok, és most tombolt. Bettynek azt mondtam, kell valami a kocsiból, és felmentem Leehez. Amint beléptem, lerántotta a nadrágomat, és szopni kezdte a farkam. Letépte az ingemet is, a gatyámat is, és én képtelen voltam leállítani, mert, megmondom őszintén, ahogy ő szopott, nem szopott úgy senki. Védtelen voltam. Nyalogatta a lábam, szopogatta a lábujjam, és isten tudja, hova dugta még a nyelvét! Úgy szopott, mint egy őrült. Aztán, egyszer csak azt mondta: – Állj csak ide! Tudom, hogy szereted nézni a hajókat a vízen, miközben elélvezel. Igen, tudta, hogy ez a gyengém. Odaállított az erkélyablak elé, és bumm!, már robbantam is, és közben az elsuhanó hajókat néztem. Mire észbe kaptam, már azt láttam, hogy Lee dobálja ki az ablakon a ruháimat meg a cipőmet. Az egész csak trükk volt. – Addig nem mész sehova, amíg el nem mondod, ki a másik lány! – mondta. – Hadd mosakodjak meg, és aztán beszélünk! Bementem a fürdőbe, felkaptam egy törülközőt, és kirohantam. Egy féltékeny nővel nem lehet értelmesen beszélni. Alaposan kiéheztem Betty borjúpiccatájára, és, bármilyen furcsán hangzik is ez, de Lee orális kényeztetésétől csak még jobban kívántam Bettyvel a dugást. Az egyik csaj istenien szop, a másikkal isteni a dugás, és én megkapom mindkettőt egyszerre! – gondoltam. Visszamentem Bettyhez, bekopogtattam, ajtót nyitott, és látta, hogy ott állok egy szál törülközőben. – Úgy döntöttem, úszok egyet a medencében, de valami rohadék ellopta a ruháimat az öltözőből – kezdtem. Sajnos, Betty nem volt buta lány.

– Átmentél a másik csajodhoz, igaz? – Betty! Csak leszopott! Láttam az arcán, hogy rosszat szóltam. Azt mondta: – Most becsukom az ajtót. Ebédeljünk együtt holnap! De ma este nem lesz semmi. Vettem az üzenetet. Elsétáltam a lifthez, és ahogy beléptem, berobbant utánam Lee. Követett. Mások is voltak a liftben. Egy család, akik épp vacsorázni vitték a nagyit. Az nem zavart senkit, hogy törülközőben voltam. Ez Miami! Olyan, mintha most jöttem volna az uszodából. De Lee nevetni kezdett: – Mi van a törülköző alatt? Szegény család! Ránéztek erre az őrült nőszemélyre, és a falhoz tapadtak. Lee le akarta rángatni rólam a törülközőt. Megragadtam a kezét, erre verni kezdett. – Te rohadékl Azt akarom, hogy pucér seggel sétálj ki innen! Hirtelen erőre kapott az őrjöngéstől, kirántotta magát a szorításomból, és lekapta rólam a törülközőt. Ott álltam ruha nélkül, cipő nélkül, semmiben. A család mellettem a liftben szörnyülködött. Az anyuka elfordította a gyerekek fejét. A nagyi meg úgy bámult rám, mintha ez az egész az én hibám lenne. Ránéztem Leere, és csak ennyit mondtam: – Tudod, mit? Baszódj meg! Az ajtó kinyílt, és én úgy, csupasz seggel kisétáltam az előtérbe. Kimentem a bejárati ajtón. A parkolófiúk mind ismertek. Egy szót sem szóltak. A fő parkolófiú elrohant a kocsimért, és hangos fékcsikorgással állt meg vele előttem. Kiszállt, tartotta nekem az ajtót, én meg odaszóltam neki: – A jattot majd odaadom máskor. Soha többé nem találkoztam az őrült Lee Sweettel. Bettyvel igen, de az már nem volt ugyanolyan. Ezek a lányok csak félig hivatásosak. Egy pasi csak a pénzéért kell nekik, de a helyzet az, hogy még a kurváknak is vannak érzéseik. Sőt a kurváknak is éppúgy van szívük, mint a többi nőnek. Ez volt az az élmény, aminek a hatására úgy döntöttem, adok még egy esélyt a házaséletnek Phyllisszel. Azért, hogy nyilvánosan meztelenkedtem, le is csukhattak volna. De ezt a kockázatot vállaltam. Ideje volt már megállapodnom.

37 J. R.: Amikor a nővérem végre eljött hozzám látogatóba, azt mondtam neki, hogy felhagytam a kutyakiképzéssel, ingatlanra váltottam, amivel nagy szerencsém volt, és megszedtem magam néhány jó befektetéssel. Ez, hála Danny Monesnak, részben igaz is volt. Volt egy irodánk,[190] és vajmi kevés időt töltöttem a kokain terjesztésével. A nővérem azt látta, hogy új életet kezdtem. Akkor ő már egy nagy New York-i cég személyzeti igazgatója volt, abszolút makulátlan életet élt. És örült az én látszólagos befektetői sikeremnek. Viszont nagyon aggódott a nagyapánk, Poppy miatt. A nagymamánk már nem élt, és Poppy egyedül maradt Teaneckben. Úgy döntöttem, lehozom Miamiba. Szereztem neki egy lakást South Beachen, ott, ahol az idősek éltek akkoriban. Aztán, amikor már berendezkedett, rendszeresen elvittem a hajómra, és jártunk horgászni. Amikor ehhez már túl gyenge volt, átköltöztettem egy másik lakásba, ami egy hídnál állt, ahol az öregek belógathatták a botjukat. Később pedig találtam neki egy otthont, ahol vigyáztak rá. Még egy öreglányt is talált magának, aki átjárt hozzá és kényeztette, pitét sütött, vacsorát főzött, mert abból, amit látott, azt gyanította, hogy az öregnek sok pénze lehet. JUDY: Poppy nagyon büszke volt az unokájára. Jon olyan helyet szerzett neki, amit ő soha nem engedhetett volna meg magának a nyugdíjából. Jon a háziúrtól azt kérte, hazudjon Poppynak a lakbérről, a különbözetet pedig Jon titokban fizette. Amikor vásárolni vitte, megkérte az eladót, hogy Poppynak nehogy megmondja, mi mennyibe kerül. Megható volt együtt látni őket. J. R.: Amikor Miamiba hoztam Poppyt, a lakásait mindig rejtekhelynek használtam: nála dugtam el a kokaint, amit Alberttól vettem. Ki gondolná egy idősek otthonában lakó vén fószerről, hogy 20 kiló kokót rejteget?

Nem azt mondom, hogy nem örültem az öregúrnak, de azért hasznát is vettem. Egy másik ember is felbukkant a múltamból: számkivetett barátom, Petey. Akkortájt, amikor én elpucoltam New Yorkból, ő lebukott valami droggal, és évekre bekasztlizták. Amikor megtudtam, hogy szabadul, meghívtam magamhoz. PETEY: Örültem, hogy újra látom Jont. Azt mondták, meghalt, de élt és virult. És olyan életet élt Miamiban, ami minden képzeletemet felülmúlta. Volt hat szolgája és egy gyönyörű, bár nem túl nagy házban lakott. A gondolat, hogy Jonnak hat szolgája volt, megnevettetett. Én közben lejöttem a szerről. Az utolsó börtönévben csatlakoztam egy drogprogramhoz, hogy kijátsszam a bizottságot, akik a feltételes szabadlábra-helyezésemről döntöttek, de egy idő után megfogott az, amit a foglalkozásokon mondtak. Amikor elmentem Jonhoz, épp próbáltam rendezni az életemet, és ezt neki is el akartam mondani. Azt akartam, hogy tudja, ő a tesóm marad attól, hogy én elhagyom a mi közös világunkat. J. R.: Petey vallásos lett. Egyik éjjel nem hagyott aludni, végig arról pofázott, hogy mi eddig a pokolban éltünk, és hogy ő ebből most kiszáll. Azt akarta, hogy vele tartsak. Ó, kösz nem. De megértettem őt. Többé nem akart rosszfiú lenni. Megpróbálta elhagyni a sötét oldalt. Egyik nap egyedül hagytam a házban, és arra mentem haza, hogy Petey belenyomja a képét egy kupac kokainba. Feltörte a bulikészletemet, és úgy szortyogott, mint egy disznó. Nálam, sajnos, úgy érezte, biztonsággal visszatérhet a sötét oldalra. PETEY: Utoljára akkor drogoztam, amikor felszívtam Jon kokainját. Amikor visszaestem, Jon azt mondta, ne aggódjak, majd ő gondomat viseli. Egy másik barátom pedig munkát ajánlott: üzletvezető lettem egy pornó-könyvesboltban. De egy belső hang azt mondta, menjek el onnan. Láttam, hogy Jon milyen sokra vitte a kokainbiznisszel, de én végeztem. Bevonultam elvonóra Jerseyben, és elindultam egy másik irányba. A szívem ma már azoké, akik az utcán élnek. Mikor kijöttem, a boldogságot

az hozta meg, hogy elkezdtem rabokkal foglalkozni, és segíteni azoknak, akik ki akartak jutni abból a pokolból, ahogy nekem is sikerült.[191] J. R.: Általában nem bízom azokban, akik jó útra tértek, de büszke voltam Peteyre, amikor elment tőlem, hogy leszokjon. Örülök, hogy neki sikerült elhagyni ezt a világot. A hazugság, amit beadtam a nővéremnek, hogy abszolút tisztességes munkával keresem a kenyerem, majdnem igaznak tűnt. A kokain felemelt a porból. Exkluzív klubokban üzleteltem. És egy ügyvéd értékesebb volt számomra, mint egy fegyver. De bármennyire is úgy tűnt, hogy tisztességes életet élek, az igazság az, hogy az életem sosem volt annyira korlátlan, mint akkor. Egészen szélsőséges dolgokat műveltem, pusztán szórakozásból. Ha visszagondolok arra, hogy mi történt Princess-szel, a macskával, akkor be kell ismernem, egy csöppet őrült voltam. Princess az én macskám volt. Mindig is szerettem a macskákat. Egyesek kutyásnak vagy inkább macskásnak tartják magukat, de szerintem nem kell választanunk. A kutya fizikálisan és mentálisan is sokkal alkalmasabb arra, hogy közösen lehessen csinálni vele valamit, de a macskának, méretéhez képest, hatalmas szíve van. Ahogy becserkészik és levadásszák a zsákmányt, az pontosan azt mutatja, milyen éles eszűek. Ugyanannyira tisztelem a macskákat is, mint a kutyákat. A Bay Drive-on álló házam udvarán előszeretettel heverésztek kóbor macskák. A mellette álló üres telken, ahol régen a pénzt égettem, játszottak és vadásztak. Közülük is kiemelkedett egy tarka nőstény macska. Bejárt hozzám, és csöppet sem félt a kutyáimtól. Pedig azok gyilkos dögök voltak, a szeszélyes kis szuka mégis vígan járt-kelt közöttük. Princessnek, vagyis hercegnőnek neveztem el. Egyik nap a sarokban elbújva találtam rá. Talán vadászni volt, vagy összecsapott egy másik macskával, nem tudom, a lényeg, hogy belement a szemébe egy kis fadarab. Nem panaszkodott, de ahogy rám nézett azzal az egy ép szemével, a szívem szakadt meg.

Betettem a Porschéba, és kétszázzal száguldottam vele az állatorvoshoz. Életfunkciói stabilak voltak, de a doki nem tudta meggyógyítani a szemét, átirányított egy doktornőhöz. Bár a dokinő specialista volt, ő sem tudta megmenteni a macskám szemét, viszont összevarrta, és Princess felgyógyult. Pár nap múlva már úgy szaladgált, mintha két szeme lett volna. Egy hónap sem telt el, Princess eltűnt. Ideges lettem. Végigjártam az utcát széltében-hosszában, hogy tudjam, nem egy autó csapta-e el. De nem volt sehol. Áthívtam Albert emberét, Rubiót, és sorra jártuk a szomszédokat, mindenkit megkérdeztünk, hogy látták-e Princesst. Az utolsó házban egy szörnyen kíváncsiskodó nő lakott. Ő meg a férje mindig kint álltak a ház előtt, és nézték, ahogy elhajtok előttük. Mindig is rossz érzésem volt velük kapcsolatban. Azt állították magukról, hogy baromi sikeres borkereskedők, és mindenkit lenéztek. Amikor a csaj ajtót nyitott, közölte, hogy nem tudja, merre lehet az egyszemű macskám. Alighogy ezt kimondta, Princess kiszaladt a lába között. Felvettem a macskám, és csak annyit mondtam: – Nagyon szépen köszönöm, te hazudós sznob! Egyenest Alberthez mentem. – Albert! Azt akarom, hogy égesd ki az életemből ezeket a rohadt szomszédokat. – Meg akarod venni a telket? Jó befektetés? Elmondtam neki, hogy azért akarom, hogy felgyújtsa a házukat, mert ellopták a macskámat. – Neked elment az eszed? – Albert! Azt akarom, hogy azok a tolvajok eltűnjenek onnan! Nem szoktam szívességet kérni. Igaz? Albert megvárta, míg a szomszédék elmennek vacsorázni egyik este, és akkor gyújtotta fel a házukat. Albert állta a szavát, és Princessnek sem kellett már attól félnie, hogy a zakkant szomszédok elrabolják. Bevallom, amikor egy héttel később láttam a leégett házat, még én is azt gondoltam, hogy ez talán egy kicsit túlzás volt. De egyébként is épp készültem elköltözni a szomszédból.

Phyllis teljesen belevetette magát a házvásárlásba. Én meg, azután, hogy meztelenül üldöztek ki a Charter Clubból, nyitott voltam a gondolatra, hogy megállapodjak. Phyllis Danny Mones segítségével keresett házat. Danny a La Gorce[192] nevű szigeten lakott, egy elképesztő házban: a hálószoba fölé kupolát építtetett, és arra felfesttette a Sixtus-kápolna freskóit, csak angyalok helyett Playboy-nyuszikkal. Phyllis inkább Danny pénzügyi tanácsaiban bízott, nem az ízlésében. Beleszeretett egy villába South Beachen. 180 ezret kértek érte, de én úgy gondoltam, ez rablás. Egy csodás, velencei stílusban épült palotáról volt szó. El tudtam magam képzelni benne. Megmutattam Dannynek, de ő lebeszélt, azt mondta, szar a környék, South Beachen nem érdemes házat venni. Mindkettőben tévedett. Évekkel később Versace vette meg azt a házat. [193] Hülye voltam, hogy hallgattam rá. Történt, hogy Danny Mones meg én kötöttünk pár üzletet Donny Sofferrel, azzal a fickóval, akinek a barátnője vacsorát főzött nekem, mikor ki lettem kergetve a Charter Clubból. Donny pénzt akart kölcsönkérni az aventurai ingatlanfejlesztéshez, és miközben erről tárgyaltunk, mutatott nekem egy kiadó házat az Indian Creek-szigeten[194]. Nem ez volt a legnagyobb ház a szigeten, de szinte rálógott a vízre. Az ebédlőből kinézve az embernek az az érzése támadt, hogy egy hajón van. Istentelenül sokba, havi 30 ezer dollárba került, hogy ott éljünk, de ennyit 2-3 kiló kokainnal simán megkerestem. Phyllis végre boldog volt. Próbáltunk normális életet élni. Partikat adtunk. Összeismerkedtünk a szomszédokkal. Néha elvittem magunkhoz Poppyt vacsorára, és éjszakára is. Imádta, hogy az ebédlő kinyúlik a víz fölé. De alig költöztünk be, Phyllis máris talált egy házat, ami még jobban tetszett neki: a Palm-szigeten[195], a Palm Avenue 121. szám alatt. A főépület egy hatalmas, spanyol stílusú ház volt, a szomszédban pedig az a ház állt, ahol egykor Al Capone töltötte „nyugdíjas éveit” a börtön után. Capone a ház mögé járt ki horgászni, és azt mondják, horgászás közben halt meg, ami szerintem igazán szép halál egy gengszternek.

Phyllis rábeszélt, hogy vegyük meg azt a 275 ezer dolláros ingatlant.[196] Élete nagy feladata lett berendezni azt a házat. Több százezer dollárom ment el arra a házra, de meg se éreztem. Ez csak pár vödörnyi pénz volt, amit kiástam a föld alól. A floridai kivitelezők akkoriban még elfogadták a készpénzt. Az én világomban bármi lehetséges volt. Bárhova járhattam, és mindenkit ismertem. Eleinte ezt annak köszönhettem, hogy volt kokainom. Aztán annak, hogy volt pénzem. Örültem, hogy már nem kellett kokaint vinnem a klubokba. A nagykereskedelemmel többet kaszáltam. Előbb én voltam „a kokós fickó”, aztán „a gazdag kokós fickó”, végül már csak „a gazdag fickó”. A pénz másfajta hatalmat adott, mint a gengszterlét New Yorkban. Figyeltem a gazdagokat, és azt láttam, hogy ők bármit megtehetnek. A hatalmuk abból eredt, hogy Amerika vezető politikusai szopták a farkukat, csak hogy esélyük legyen egyszer felszállni a jachtjukra vagy megszállni egy éjszakára a villájukban. És akinek vezető politikusok a barátai, az befutott ember. A gazdagok mellett a maffia csak egy csapat lúzernek tűnt. Amikor az Indian Creek-szigeten éltem, pontosan láttam, hogy megy ez. Az egyik szomszédom egy, már visszavonult politikus volt, bizonyos George Smathers[197]. Egyszer koktélpartira voltunk hivatalosak hozzá, és ott találkoztam Bebe Rebozóval[198]. Bebe és én összebarátkoztunk. Sokszor mentünk együtt horgászni. Nagy szélhámos volt, legalább akkora, mint Carlo Gambino, csak neki bankjai voltak. Néhány éven át még nekem is segített a pénzmosásban. Mindenki azt mondta, hogy Bebe Nixon jobbkeze volt, de fel sem fogtam, hogy ez milyen hatalmat jelent, egészen addig, amíg nem történt egy kis apróság. Az egyik kedvenc vendéglőm a Joe’s Stone Crab volt South Beachen. [199] Nincs még egy ilyen hely, mert a stone crab az nem olyan, mint a kék tarisznyarák, amelyiknek a testéről esszük le a húst. A nagy tarisznyaráknak a lábát esszük meg. És olyan, amilyet a Joe’sban szolgálnak fel, sehol máshol nincs. A Joe’snak saját rákhalászhajói voltak. Zseniálisan jó volt a rákjuk, és a világ legfinomabb mustáros szószát adták

mellé. Bernie Levine-t is elvittem a Joe’sba, amikor idelátogatott San Franciscóból, és odavolt a helyért. Egyik nap Bebe Rebozóval mentem el a Joe’sba. Meséltem neki a barátomról, aki Kaliforniában él, és nagyon szeretne megint enni ebből a rákból. Mire Bebe ezt mondta: – Ezt elintézhetem neked, Jon. Akarsz neki küldeni egy kis rákot? Másnap visszamentem a Joe’sba, és megkértem Calvint, egy fekete srácot, hogy főzzön nekem egy nagy adag rákot. Bebe javaslatára a kaját beletettük egy hűtőládába, azt elvittem a homesteadi légierőbázisra[200], és kértem, hadd találkozhassak azzal az ezredessel, akinek a nevét Bebe megadta. Az ezredes fogta a ládát, egy emberével beleszíjaztatta egy vadászgépbe, és azzal elrepült Kaliforniába. Pár óra múlva hívott Bernie, és elmondta, hogy amikor hazaért a kaliforniai légierőbázisról, és kinyitotta a ládát, a rák még meleg volt. – Ezt hogy a picsába csináltad? – Hát, haver, ezt a kormány intézte el nekem. Fogadni mernék, hogy a kövér disznó úgy befalta, hogy majd’ megfulladt. Aznap este Bebe áthívott magához, és adott két rekesz Coors sört[201]. Ez jött a vadászgéppel a visszaúton. Bebe elmondta, hogy akkor kezdtek neki szállításokat vállalni, amikor Nixon megszállt nála.[202] – Mi van? Kaliforniában hagyja a papucsát, ők meg idehozzák egy vadászgéppel? – Bizony ez így működik, Jon. És mindezt az emberek adójából! Kiképzik ezeket a srácokat, hogy ők legyenek a világ legjobb vadászpilótái, aztán meg rákot és sört szállíttatnak velük. Ez a hatalom! És Bebének volt hatalma. Bár Nixon egy segg volt, és kirúgták az elnöki hivatalából, annyi hatalma azért maradt, hogy Bebe továbbra is igénybe vehesse a légierő futárszolgálatát. És az egyszeri átlagembernek erről sejtelme sincs. Mindenki, akit ismertem Miamiban, folyton új szórakozási lehetőség után kutatott. Én se igazán találtam meg azt a családi boldogságot, amit

Phyllis ígért, ezért aztán minden ürügyet megragadtam, hogy elmehessek otthonról. Én meg Gary Teriaca és Bobby Erra rendszeresen eljártunk vacsorázni a Forge étterembe, aztán ezek a vacsorák orgiákba torkolltak. Az egész akkor kezdődött, amikor egyik barátunk, Leonard Codorno[203] kitalálta, hogy tartsunk egy olyan vacsorát, ahol csak mi vagyunk ott, meg néhány Playboy-nyuszi. Akkoriban a Playboy Club igazán nagy szám volt Miamiban, és mindenhol nyuszik meg önjelölt nyuszik rohangáltak. Az orgiák teljesen véletlenül kezdődtek. Az első „nyuszis” vacsorán az étterem nagytermében kaptunk asztalt. A lányok közül páran a kelleténél kicsit több Quaalude-ot toltak, és duhajkodni kezdtek. Mutogatták magukat a nagymamával békésen vacsorázó családoknak meg a többi vendégnek. Erre Al Malnik, a Forge tulaja azt mondta, legközelebb különtermet kapunk. A rá következő héten megint mentünk, hogy megtartsuk a nyuszis vacsorát, és tényleg a különteremben terítettek nekünk. Ott, ahol annak idején találkoztam Meyer Lanskyvel. A teremben egyetlen nagy, 18 személyes asztal állt. A falakat színes kárpitok borították, csillárok, keleti szőnyegek díszítették a termet, hihetetlen volt. Aztán megjött a pezsgő, előkerült a Quaalude, és a nyuszik megvadultak. Egyikük igazából nem is Playboy-nyuszi volt, hanem modell, aki hajókiállításokon dolgozott. Monique eredetileg tanulni jött Miamiba, de elkezdett modellkedni, és csinálta, ami ezzel jár. Voltam már vele párszor ez előtt a vacsora előtt, és ő volt az első olyan nő az életemben, aki nemcsak a fülét fúratta ki, hanem a punciját is, és ott is hordott ékszert. Beindult a parti, és hiába kerestem Monique-ot, nem láttam. Kimentem a nagyterembe, beküldtem egy lányt a mosdóba, de semmi. Monique eltűnt. Visszamentem a különterembe, és akkor megláttam Monique-ot az asztal alatt. Épp Bobby dugta őt egy spárgával. Az ember, alapesetben, ilyen helyzetben uborkát vagy cukkinit használna, de Bobby egy kis darab spárgát húzogatott ki-be. Bobby nem egy perverz disznó volt, hanem egy rendes ember. De hát ilyen hatással volt rá Monique. A lány perverzitása fertőző volt. Bobby nevetett. Monique is nevetett. Rászóltam: – Bobby! Mi is szeretnénk élvezni, amit csinálsz! Erre Bobby:

– Jogos! Azt találta ki, hogy kiteszi Monique-ot a terem közepére, hogy mindenki nézhesse őket. Ehhez le akarta teríteni a földre az asztalterítőt. És hogy villogtassa bűvészi képességeit, megfogta a terítőt a kacska kezével, és megrántotta. Úgy tervezte, hogy a terítő kislisszan a poharak, üvegek meg tányérok alól, ahogy a filmekben. Ehelyett mindent felborított, és minden kifolyt. Ami meg az asztalon maradt, azt ő maga söpörte le a földre. Így kezdtük szétszedni a termet. A lányok ruhája tele lett étellel meg itallal, ezért inkább letépték magukról a textilt. Monique felmászott az asztalra. Bobby felkapta a spárgát, és dugta tovább a lányt. Mire Leonard Codorno beszólt neki: – Hé, Bobby! A farkad is olyan kicsi, mint az a spárga? Nem hittem a fülemnek! Codornónak volt mersze cikizni Bobbyt. Leonard egyáltalán nem volt valami kemény fickó, Bobby meg olyan volt, hogy ha őt egyszer valaki kigúnyolta, azt soha nem felejtette el.[204] De Bobby csak nevetett. Elővette a farkát, ami elég undorító látvány volt, mert a rossz kezével fogta, és azt mondta: – Az én farkam nagyobb, mint ez a spárga, te rohadék! Erre dugni kezdte Monique-ot, ott, az asztalon. Aztán kihúzta a farkát, és feldugott a lánynak egy borosüveget. Aminek a tartalma, valószínűleg, beleömlött a puncijába, mert amikor Bobby visszadugta a farkát, ömlött Monique-ból a vörösbor. Én meg tisztára megijedtem, azt hittem, vérzik. De egy másik nyuszilány nyalni kezdte Monique punciját, és rájöttem, hogy az csak bor. A terem másik végéből csattanásokat hallottam. Gary Teriaca az asztalra dőlve, hátulról dugott egy nyuszit, és közben mindkét kezében egy-egy bordát tartott. Azzal ütötte a csaj fenekét, és közben azt mondogatta fennhangon: – Nagyon úgy tűnik, hogy ez már a pokol! Igaz, Bobby? Garynek, kezében a marhahússal, totál el volt szállva az agya. Ahogy ment tovább a buli, azt találtuk ki, hogy versenyt rendezünk. Négykézláb, a földön sorba állítottuk a lányokat úgy, hogy a fenekük égnek álljon. Bedugtunk egy-egy cseresznyét a vágatba, mintha golflabdát tennénk tűre, és rácsaptunk a fenekükre. A cseresznyék visszapattantak a

falról, és az a lány, aki röptében elkapta a cseresznyét a szájával, nyert 500 dollárt. Képzeld el, ahogy a lányok, mint az idomított fókák, ugrálva kapkodnak a cseresznye után! Aztán Gary nekiállt egyesével, szépen sorban megdugni az összes csajt. Én meg Bobby meg Leonard mentünk utána. Nagyban kúrtuk a nyuszikat, amikor egy szerencsétlen pincér kopogtatott az ajtón. Bobby erre bekattant, előkapta a fegyverét, és a plafonba lőtt. A levegő megtelt füsttel. Mindenki köhögött meg röhögött. Elvergődtem az ajtóig, és résnyire kinyitottam. Két pincér a földön feküdt, fedezékbe húzódtak. Kiszóltam: – Ne gyertek be! Visszamentem, és még órákba telt, mire mind kidőltünk. A terem romokban hevert. A nyuszik rémesen néztek ki, szemét, kaja, bor és ondó borította mindenüket. Próbálták összeszedni a ruháikat, fésülködtek, sminkeltek. Na, nem mintha az sokat javított volna az összképen. Monique ideges lett, mert nem találta az aranykarikát, ami kiesett a puncijából. Az egyik csajt vádolta meg azzal, hogy ellopta. Mire ajtót nyitottunk, az étterem már bezárt. A pincérek, akik még ott maradtak, úgy néztek ki, mint akik sokkot kaptak. A főpincér odajött, hogy mondjon valamit, mire én a kezébe nyomtam egy átázott pénzköteget, és csak annyit mondtam: – Túlságosan szét vagyok csúszva ahhoz, hogy beszéljünk. Csak mondd meg Alnek, hogy küldje el a számlát! Bármibe is kerül, kifizetek mindent. Pár nappal később meg is érkezett a számla a Dannyvel közös irodánkba. Mones azzal fogadott, hogy szétvertem Al éttermét, és most újjá kell építtetnie. – Mennyit akar? – 46 ezer dollárt. Azt mondja, a fali kárpitok meg a szőnyegek mind különlegesek voltak. Az egy nívós hely, Jon! Bobby, Gary meg én összedobtuk a pénzt Alnek, és ő helyrehozatta a termet. De visszajártunk, és szerveztünk ott még jó pár orgiát, a termet pedig újra és újra tönkretettük. De mindig ki is fizettük a kárt. Ötven lepedő egy éjszakáért megérte azt, amit ott kaptunk. A pokol drága hely.

38 J. R.: Sajnos nem mi voltunk az egyetlenek, akik „ereszd el a hajamat” partikat szerveztek a Forge-ban. Egyik este lövöldözés volt a bárban, és megölték Gary Teriaca öccsét, Craiget.[205] Igazi tragédia volt ez a Teriaca család számára. Bár Gary és az apja, Vincent maffiózók voltak, Craig különleges helyzetben volt. Őt nem akarták bevonni az üzletbe. Azt akarták, hogy ő élje csak az átlag miami srácok életét, szórakozzon, golfozzon, csajozzon, ilyesmi. Craig kedves gyerek volt. Néha eljött velünk bulizni, és tényleg velejéig jófiú volt. Én egyébként mindig úgy gondoltam, hogy egy kicsit Gary is olyan, mint Craig, ezért nem érezte jól magát a bőrében, és ezért próbálta eltitkolni Bobby elől, hogy kokózik. A Teriaca tesók kicsit puhányak voltak. Ki tudja, miért, de Craig néha együtt ivott a Forge-ban egy Richard Schwartz nevű fickóval. Richard Schwartz, így önmagában, az a típus volt, akit én csak műmaffiózónak hívtam. Egy kis senki volt, aki a Bay Harborszigeten[206] csinált egy hamburgerezőt. De mivel az anyja Meyer Lansky felesége lett, ő pedig így Meyer Lansky nevelt fia, azt hitte, bármit megtehet. És ez jobbára tényleg így is volt. Igazából senki sem tudta, hogy Richard miért lőtte le Craiget. Nem voltak közeli barátok, nem volt közös bizniszük. Mindenki csak annyit tudott, hogy Richard és Craig egymás mellett álltak a pultnál. Richard kiment a mosdóba pisilni. Mikor visszajött, megvádolta Craiget, hogy eltette azt a 10 dollárost, amit ő a pulton hagyott. Azt kiabálta: – Te kis szarzsák! Elloptad a tízesemet! És fejbe lőtte Craiget. Szerintem Richard Schwartz annyira részeg volt, és annyira be volt állva, hogy az jelentette neki a szórakozást, hogy lelőtt egy havert.[207] Gary nem volt ott, amikor lelőtték az öccsét, de percek alatt a tudomására jutott. Craig még életben volt, mikor kórházba szállították. Gary mindannyiunkat odacsődített, hogy adjunk vért. Én, Bobby, Albert San Pedro, sőt Albert testőre, Ricky Prado, mind bementünk aznap este a St. Francis kórházba.[208] De hiába. Mire kitöltöttük a véradós papírokat, a

kölyök feladta. A bátyja karjaiban halt meg. Gary összetört. Zokogott, mint egy kisgyerek. Nem ítélem el érte. Bárkinek jogában áll így reagálni, ha az öccse a szeme láttára hal meg. Richard Schwartzot ugyan letartóztatták, de mivel Meyer Lansky volt a mostohaapja, kizárt volt, hogy a politikusok hagyják őt bekasztlizni gyilkosságért.[209] Ez egyértelmű! Elég csak arra gondolni, hogy nekem meg Dannynek mennyi bíró volt a zsebünkben, pedig mi kis halak voltunk Lanskyhez képest. Miamiban a bírók inkább fejbe lőtték volna magukat, minthogy gyilkosságért bíróság elé citálják Lansky mostohafiát. Tudván tehát, hogy Richardot kiengedik, mindenki nehéz helyzetbe került. Egy zsidó ölt meg egy olaszt. Az olaszok pedig bosszúálló típusok, de Lansky volt a maffia „pénzügyminisztere”. Ő teremtette Las Vegast. Bár nem az ő tulajdonában volt, de ismerte az igazi tulajt. És tudta, hol vannak a titkos bankszámlák. És Garynek azzal a ténnyel is szembe kellett néznie, hogy az öccse nem volt maffiatag. A kérdés az volt, hogy vajon a maffia megkockáztatná-e, hogy felbosszantja Lanskyt egy kis senki halála miatt. Az apjuk, Vincent fontos ember volt. Maffiakatonaként egész életében Bobby Erra apjának, Patsynek dolgozott, és Patsy már nem élt. Most Bobby vitte a boltot, és ő nem akart háborúzni. Az olaszok szeretik a becsületet, de még annál is jobban szeretik a pénzt. Azt beszélték, hogy Lansky nem szerette a mostohafiát, de odavolt Schwartz anyjáért. Hosszú évekig voltak együtt, és bármilyen kemény fickó is volt Lansky, ez a nő a farkánál fogva vezette.[210] A többség abban reménykedett, hogy senki nem tesz semmit. Richard Schwartz viszont elkövetett egy hülyeséget. Ahelyett, hogy kivárta volna a börtönben, míg megnyugszanak a kedélyek, kifizette az óvadékot. Az a barom pár héttel a lövöldözés után már ki is jött a börtönből, és visszament melózni a hamburgerezőjébe. Gary ettől teljesen begőzölt. Az apja, Vincent szintén.[211] Gary azzal keresett meg, hogy tennünk kell valamit. Azt mondtam neki:

– Gary! Ezt felejtsd el, haver! Nyilván jogod van megölni azt, aki megölte az öcsédet, de most Meyer Lansky fiáról van szó. – Leszaroml Azt csinálok, amit akarok, és szarok mindenre! – felelte. Nem lehetett beszélni vele. Engem személy szerint egyébként nem érdekelt, mi lesz velük. Pár részeg fickó halomra lövi egymást a pultnál. Nagy ügy. Én a kokainüzlet miatt aggódtam. Gary meg én nem voltunk a szó szoros értelmében véve üzlettársak, de ha ő háborút indított volna, és ránk hozza a zsarukat, az engem is érintett volna. Én meg megtanultam a leckét a sok New York-i lövöldözés után. Megmondtam Garynek, hogy ha már nem tudom lebeszélni róla, akkor legalább csináljuk együtt, és csináljuk rendesen. Bobby, aki egyre jobban belefolyt Gary kokainbizniszébe, ugyanígy gondolkodott. Segítenünk kellett Garynek, hogy a lehető legsimábban tudjunk megszabadulni Richardtól. Annak, aki egy Lansky érdekeltségi körébe tartozó fickót készül kinyírni, erre engedélyt kell kérnie. Enélkül egy ilyen Lansky típusú fickónak minden joga meglesz arra, hogy azt tegyen veled, amit csak akar, még akkor is, ha egy olyan fickót nyírtál ki, mint Richard, aki minden ok nélkül gyilkolt. Így robbannak ki az értelmetlen, alaptalan háborúk. Normál körülmények között a maffiát is bevontuk volna. De ez az eset akkoriban történt, amikor az öreg maffiózók sorra haltak meg, és a régi maffiacsaládokban nagy volt a káosz. Ezért én, Bobby meg Gary kénytelenek voltunk magunk rendezni az ügyet. Én kaptam a feladatot, hogy felkeressem Lanskyt, és engedélyt kérjek a mostohafia megölésére. Gary hallotta, hogyan beszélt Lansky az apámról, mikor találkoztunk, ezért azt gondolta, van valami mély kapcsolat köztem és Lansky között. Én azonban nem voltam olyan biztos ebben. Lansky sztorija arról, hogy ismerte az apámat, csak egy öregember meséje volt egy étteremben. De Garyt túlságosan közelről érintette a dolog, ő nem mehetett Lanskyhez. Bobby pedig, a szerencsejáték-biznisze miatt határozottan a háttérben akart maradni. Nekem kellett mennem. A mi köreinkben az ügyvédem, Danny Mones ismerte a legjobban Lanskyt. Ő azt mondta, a legjobb, ha lemegyek a partra, oda, ahol Lansky

háza áll.[212] Az öreg minden reggel ott sétáltatta a felesége ölebeit. Hát, így élt a régi, nagy generáció utolsó óriása. Kétszer is odamentem, de mindkétszer elkerültük egymást. Harmadszorra végre megláttam, ahogy a part felé tartott. Le a kalappal az öreg előtt: testőrök nélkül indult el. Így csak egy vénember volt, aki a zsebkutyáit sétáltatta. Az, hogy nem félt egyedül mászkálni, azok után, amilyen életet élt, megmutatta az ő valódi hatalmát. Amikor odamentem hozzá, úgy tűnt, már várt. – A barátom nagyon ki van borulva – kezdtem. Erre azt felelte: – A mostohafiam is nagyon ki van borulva, de megígértem az anyjának, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érte. Ez a minimum. És ez minden, amit tehetek. Bár azt mondta, minden tőle telhetőt megtesz, de ahogy mondta, az ennek épp az ellenkezőjét sugallta. Mintha feladta volna, és inkább mosná kezeit. Azt mondtam neki: – Mi mást tehetne? Mindenki fel van dúlva. – És minden okuk megvan rá – felelte. – Úriemberre vall, hogy idejöttél hozzám, miközben kutyát sétáltatok. Beszéljünk még erről valamikor! Pár nap múlva Danny szólt, hogy el kéne mennem a Pumpernick’sbe[213], ahol Lansky reggelizni szokott. Már másnap reggel odamentem, és ott találtam Lanskyt, aki épp füstölt lazacos szendvicset majszolt. Mikor meglátott, bólintott, és csak annyit mondott: – Szabad kezet kapsz! Isten áldjon! Ő is tudta, hogy a mostohafia egy barom. Az a szegény srác, akit lelőtt, soha nem ártott senkinek, és amit teszünk, az a helyes. Engedélyt kértünk tőle, és ő engedélyt adott arra, hogy megöljük Richard Schwartzot. Albert san pedro örömmel sietett a segítségünkre. Imádott gyilkolászni, és bármilyen zakkant is volt, az tény, hogy nagyon lojális tudott lenni. És nagyon okos. Egy egész kis birodalmat épített fel Hialeah-ban, de mindig is igyekezett bebizonyítani az olaszoknak is, hogy ő is ér valamit.

Jól jött, hogy Albert kubai. A zsaruk olyan hülyék voltak, hogy el sem tudtak képzelni egy olasz-kubai együttműködést. Mindenki látta, hogy az olasz diszkók előtt kubai parkolófiúk dolgoznak, de az fel sem merült, hogy ezek esetleg magasabb szinteken is szövetkezhetnek. A zsaruk szemében a kubaiak egy szinten voltak a majmokkal. Albert kölcsönadta a legjobb lövészét, Ricky Pradót. Rickynek nem volt priusza, még soha nem kapták el. Főállásban tűzoltó volt, egyébként meg Albert nyomozóirodájánál dolgozott. Minden gyanún felül állt. Akkor dolgoztam együtt Rickyvel, amikor kocsikat vitt és hozott nekünk, benne Albert kokójával. Nagyon megbízható, csendes és határozott kölyök volt.[214] De abban nem bíztam, hogy képes lenne gyilkolni. Ugyanis pár hónappal korábban kínos helyzetbe hozott. Csak egy apró incidens történt, de most, hogy közös gyilkosságra készültünk, eszembe jutott. Albert megkért, hogy segítsek neki kutyát szerezni. Felhívtam a barátomat, Joe da Costát New Jerseyben, és mondtam neki, hogy kéne egy „nagyon rossz kutya”. Joe megérkezett Miamiba Sarge-zsal, egy szörnyeteg németjuhásszal. Mint azt már mondtam, a kutya kiképzése csak akkor lesz eredményes, ha a gazdit is kiképzik. Albert megértette ezt, és egy hétig vendégül látta Joe-t a házában, hogy együtt dolgozzanak. Joe maga is szörnyeteg volt, ráadásul elhozta pár hasonló kaliberű emberét is. Egyik nap átmentem hozzá, és ott volt velünk Ricky, Joe és a szörnyetegei is. Ricky kistermetű fickó, és, gondolom, meg akarta mutatni, hogy igazából ő milyen nagyfiú, ezért elkezdte mondani, hogy jár valami karateedzésre, ahol megtanítják neki, hogy kell embert ölni.[215] Furcsa volt, mert egyébként szinte sosem beszélt. Most meg ilyeneket mondott, hogy az ő keze halálos fegyver. Kész röhej volt, de annyira, hogy amikor indulni akart, da Costa egyik embere rámutatott Ricky fegyverére, és azt kérdezte: – Ellopjuk a nyalókáját? Ezen napokig röhögtek. Szóval nem örültem, hogy Albert Rickyt választotta ki erre a melóra. De azt mégsem mondhattam neki, hogy nem bízom meg a bérgyilkosában. Személyes sértésnek vette volna.

Amikor találkoztunk, Rickyn látszott, hogy nagyon örül a munkának. Elmondta, hogy álruhát ölt az akcióhoz: turistának öltözik, álszakállat ragaszt. Rossz érzésem támadt. Azt gondoltam, ez a fiú túl sok kémfilmet látott. Persze nem lett igazam. Ricky kiváló munkát végzett, amikor megöltük Richard Schwartzot.

39 2010. augusztus, Bay Harbor-sziget E. W.: Az East Bay Harbor Drive és a 96. utca sarkán, az egykori gyilkosság helyszínének közelében szálltunk ki a Cadillacből. A nyári forróságban kellemes enyhülést hozott a Biscayne-öböl felől fújó szél. Jon rövidnadrágot és olyan laza, kék-fehér csíkos pólót viselt, amilyet utoljára talán Simon Le Bonon láttam a ’80-as években, egy Duran Duran klipben. A közeli Seascape Club társasház melletti kis ösvényre mutatott, amely egy kikötőhöz vezet, de ezt onnan nem látni, eltakarják a buja, virágzó bokrok. – Itt vártam a hajómmal aznap reggel, mikor Ricky lelőtte Richard Schwartzot – mesélte Jon. Átmentünk az út túloldalára, oda, ahol a térkőből kirakott, fákkal szegélyezett járda mellett kis üzletek sorakoztak. Az ingatlaniroda és a kutyakozmetika után következett az Asia Bay étterem. 1977-ben ennek a helyén működött Richard Schwartz hamburgerezője, az Inside. – Ide járt dolgozni minden egyes nap. Hátramentünk az étterem mögötti parkolóba. Jon megállt a hátsó bejárat közelében, az egyik parkolóhely mellett. – Itt tette le a kocsiját. Itt lehetett elkapni. Onnan körülbelül 20 méternyire volt az East Bay Drive, és az a kis ösvény, ami a bokrokkal takart kikötőhöz vezet. – Miután Ricky lelőtte Richardot, nem volt más dolga, mint hogy átjöjjön a kikötőbe, ahol már vártam a hajóval. A gyilkos fegyvert én vittem ki, és dobtam bele az óceánba. J. R.: Egy tökéletes világban az ember nem nyilvános helyen gyilkol. Nem biztonságos. Sietni kell, és még szemtanúk is lehetnek. De Richard Schwartz biztos, hogy ha nem is tudta, de legalábbis sejtette, hogy meg akarják ölni. És aki ilyesmire gyanakszik, annak nehéz a közelébe férkőzni.

Nem könnyű ám lelőni valakit a nyílt utcán. Megláthatják, bármi közbe jöhet. A Bay Harbor-szigetet csak pár híd köti össze a szárazfölddel. De egy előnye azért van a nyílt színi gyilkolásnak. Ott lehet elkapni az áldozatot, ahol a legkevésbé számít rá. Az étterem mögötti parkoló azért volt jó helyszín, mert közel a kikötő, így Ricky át tudta adni nekem a fegyvert rögtön azután, hogy elsütötte. Egy gyilkosság után az első és legfontosabb, hogy megszabaduljunk a gyilkos fegyvertől. Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni. A gyilkos és a gyilkos fegyver nem maradhat egy helyen. Mert ha el is kapják a gyilkost, a fegyvert nem. És ha nincs meg a fegyver, nehezebb vádat emelni. Mindig tüntessük el a fegyvert, és nagyban megkönnyítjük a saját dolgunkat! Rickyvel több különböző napon is elpróbáltuk a gyilkosságot. Elkezdtük figyelni a hamburgerezőt, és nem akartunk hinni a szemünknek, mikor azt láttuk, hogy Richard, miután kiengedték, minden nap bejárt dolgozni. Csak pár utcányira lakott innen a családjával, de az a lusta disznó mindig a kék Cadillacjével jött dolgozni. Talán a kocsiban nagyobb biztonságban érezte magát. Volt, hogy 9-re jött be, volt, hogy később, de minden nap itt volt. Ricky mindent percre pontosan megtervezett: egy bevásárlószatyorban lesz a letörhető, duplacsövű vadászpuska – abból ugyanis nem esik ki a töltényhüvely, és ő nem akart semmilyen nyomot hagyni. A parkolótól a kikötőig kevesebb mint egy perc az út, a kikötőt bokrok takarják, így senki nem látja, hogy átadja nekem a fegyvert. Aztán Ricky átmegy a félig üres telken a 96. utca és az East Bay Harbor Drive kereszteződése felé, ott már várja Albert vagy az egyik embere, aki felveszi és kiviszi a szigetről. Azt kell mondjam, Ricky lenyűgözött. Amikor először jött azzal, hogy álruhába bújik, azt hittem, elment az esze. De a gyakorlások során, bár mindig máshogy nézett ki, de mindig olyan volt, mint bármelyik átlagember, nem, mint valami fura alak, akire könnyű felfigyelni, vagy akit könnyen meg lehet jegyezni. Gary és Bobby úgy döntött, ők is ott lesznek velem a hajón. Az világos volt, hogy Gary nem akar kimaradni a dologból. Bobby meg azért jött, hogy vigyázzon Garyre, akit le kellett beszélnünk arról, hogy ő húzza meg a ravaszt, aztán meg arról, hogy az ő hajójával menjünk, amikor megszabadulunk a fegyvertől. Azt akarta, hogy köze legyen a gyilkossághoz. Mi a jó a bosszúban, ha nem személyes? De Gary

hajójának csak egy motorja volt, és ha menekülés közben, ne adj’ isten, eltörik a kormányrúd vagy kidurran a gázvezeték, akkor nekünk annyi. Azért mentünk az én hajómmal, mert az kétmotoros volt. Egy hétköznap öltük meg Richardot.[216] Mi hárman már reggel 9 előtt kikötöttünk a dokknál. Vittünk magunkkal horgászcuccokat, és úgy csináltunk, mint akik pecázni készülnek. Gary összevissza bohóckodott, és amikor azt hitte, Bobby nem látja, kanálnyi adagokat szippantott fel a kokóból. Mindketten nevetgéltek. Aztán hirtelen lövések dördültek. Fél perc sem telt el, és Ricky már jött is felénk az ösvényen, hawaii mintás ingben, panamakalapban. Kezében a szatyor. Pár lépésre volt tőlünk, amikor láttam, hogy elmosolyodik. Miért is ne? Ő jól végezte a dolgát. Elővette a puskát a szatyorból, Gary meg felemelt karral integetett neki, hogy dobja át. Pedig elég közel volt, el is vehette volna tőle, de Ricky odadobta neki a puskát. És ő ezzel végzett is. Elindult a kocsi felé, ami már várt rá. Gary úgy be volt állva, hogy beleejtette a fegyvert a vízbe. Bobby bepöccent. Nem volt mély a víz, de el kellett löknie a hajót a dokktól, hogy Gary ki tudja szedni a fegyvert. És miközben előadtuk a burleszk magánszámunkat, felharsantak a szirénák meg egy velőtrázó sikoly. Egy lány torka szakadtából üvöltött odaát a parkolóban. Azt legalább biztosra vehettük, hogy Ricky célba talált.[217] A szemtanúk elmondták, hogy lövéseket hallottak, és azután rögtön az étterem mögötti parkolóba rohantak, ahol megtalálták a haldokló Schwartzot, a földön fekve a kék Cadillacje mellett. Egy járókelő azt mondta, hogy szerinte valaki odament a Cadillachez közvetlenül a lövés előtt. Verne Williams és Bill Gjebre: „Lansky Stepson Murdered” Miami News, 1977. október 12. A gyilkos körülbelül 40 centiről tüzelt, a lövedék áthatolt az áldozat testén, és betörte az ablakokat az autó mindkét oldalán. Sem töltényhüvelyt, sem keréknyomokat nem találtak a helyszínen.

Schwartz lánya, Debbie odarohant a [család] pár utcával arrébb található lakásából. – Tudtam, hogy ez lesz! – kiáltotta, amikor meglátta az apját a földön fekve. – Apu meghalt! „Revenge Thought Murder Motive”, UPI, 1977. október 13. Hogy lehettünk ilyen idióták? Legalább öt percet eltököltünk azzal, hogy kihalásszuk a puskát a vízből. Mire beindítottuk a hajót, a parkolóban már elszabadult a pokol. De ránk senki sem figyelt. Kihajóztunk az öbölből, és dél felé mentünk, egészen a Haulover Cutig. Ott felgyorsítottam, és olyan 15 kilométerrel arrébb Gary az óceán fenekére süllyesztette a fegyvert. Gary magánkívül volt az örömtől. Megszabadult a fegyvertől, amelyik megölte az öccse gyilkosát. Bobby kinyitott egy üveg Johnnie Walkert. A srácok kurjongattak meg pacsikat adtak egymásnak. Úgy viselkedtek, mintha, mondjuk, megnyertek volna egy nagy meccset. Furcsa volt. Én egy kicsit lehangolt lettem aznap reggel. Néztem a srácokat, és arra gondoltam, sok volt már a gyilkolás. Rendszeresen tűntek el emberek Miamiban, és ez nem került be a hírekbe. Egyesek megérdemelték a halált. Mások nem. Köztük volt néhány barátom is. Kíváncsi vagyok, mi mindent találnánk a meder mélyén, ha egyszer kiszáradna itt a mocsár meg az óceán. Aznap reggel, amikor megöltük Richard Schwartzot, elfáradtam. De leráztam magamról ezt az érzést. Este finom steaket vacsoráztunk. Danny Mones egyik rendőr ismerősétől hallottam, hogy Richard Schwartzra, miután szétlőtték a fejét, a kamasz lánya talált rá.[218] Most az a kislány érezhette úgy magát, ahogy Gary, amikor elvesztette az öccsét. Kvittek voltak. Nem örültem neki, de remélem Richard Schwartznak jó érzés volt, hogy ezt kellett tennünk miatta.

40 J. R.: A nagyapám, Poppy, 1977-ben, épp karácsony előtt hunyt el. A fürdőkádban érte a halál. Szeretett fürdőzni. Az utolsó alkalommal megállt a szíve. Poppy egész életében keményen dolgozott, a kikapcsolódást a horgászás és a buta versei jelentették neki. Jó ember volt. Szerette a vizet, és egy kád meleg vízben halt meg. Hát, ennyi. Poppy egy urnában őrizte a nagyanyánk hamvait. Arra kért minket, hogy azt majd keverjük össze az övével, és szórjuk az óceánba New Yorknál, ott, ahova horgászni járt. Azt akarta, hogy a víz legyen a közös, végső nyughelyük, annak a városnak a közelében, ahol találkoztak és egymásba szerettek. Nekem nagyon nem volt kedvem tél közepén New Yorkba menni, és ott fagyoskodni egy hajón, hogy szétszórhassam a hamvaikat. Azt találtam ki, hogy várok nyárig, de a nővérem ezen teljesen kiakadt, és alaposan megnehezítette a dolgom. JUDY: Egyik éjjel azt álmodtam, hogy Poppy csapdába esett az urnában, és addig nem lehet együtt a nagyival, amíg a hamvaik össze nem keverednek a vízben. Szörnyű álom volt. Felhívtam Jont, és azt mondtam neki: – Poppy most azonnal az óceánba akar kerülni. Nem várhatunk! Jon olyan jó testvér tudott lenni! Eldobott mindent, és New Yorkba repült. Bérelt egy helikoptert, és felszálltunk. A pilóta szólt, hogy ott tilos hamvakat szórni az óceánba, ahol mi szerettük volna, de Jon közölte vele, hogy márpedig mi ott fogjuk kiszórni a hamvakat, és pont. J. R.: Amikor a nővérem felhívott, és elmesélte azt az őrült álmát, azt mondtam: – Ez nevetséges! Azok nem a nagyszüleink, csak két, hamvakkal teli kávésdoboz! De Judy erős akaratú nő, és könnyebb nem szembeszállni vele. Elmentem hát New Yorkba. Szereztem helikoptert. Vitatkoztam egy sort a

pilótával, hogy engedje kiszórni a hamvakat ott, ahol akartuk. Kinyitottuk az ajtót. Szél volt, fagy volt, a hamvak összevissza kavarogtak a levegőben, de a nővérem végre leszállt rólam. JUDY: Azt elmondta Jon, hogy sírt is? Megrohanták az érzések, ahogy a vízbe szórtuk a nagyszüleink hamvait. Jon és Poppy nagyon közel álltak egymáshoz. Gyakran leutaztam hozzá pár napra az Indian Creek-i házába. Poppy egyre gyengébb lett, és Jonnak már karban kellett bevinnie a kocsiból a házba. Csodás vacsorákat költöttünk el együtt. Jon nagyon kiállhatatlan tud lenni, de Poppyval mindig nagyon gondoskodó volt. Tudom, hogy miért sírt Poppy halála után. Felszakadtak benne bizonyos dolgok. Amikor anyánk meghalt, Jon minden érzést elfojtott magában. Poppyval biztonságban érezte a lelkét, mert tudta, hogy Poppy szerette őt. Elsírta magát, és akkor feltört belőle minden, amit hosszú éveken át elnyomott magában. Összeomlott. Végre megsiratta anyánkat. Az álmom igaz volt. De nem a nagyapánk volt csapdába ejtve abban az urnában, hanem Jon. Aznap a legjobb oldala mutatkozott meg. Annyira örültem, hogy ezt láthattam! Boldog volt az a nap. J. R.: Judy elmesélésében az a helikoptertúra olyan, mint egy jelenet az Elfújta a szélből. Dehogy sírtam. Csak azért könnyedzett a szemem, mert a szél visszafújta Poppy hamvait az arcomba.

41 J. R.: 29 éves voltam, amikor Poppy meghalt. Egész életemben aszerint éltem, és éltem túl mindent, amit apámtól tanultam. Az a mondás, hogy a „bűn nem kifizetődő”, a legnagyobb butaság, amit valaha hallottam. Faültetéssel havi 400 dollárt kerestem, kokainterjesztéssel havi 400 ezret. Annyi pénz összejött, hogy pár évre nyugodtan szabadságolhattam volna magam. De én sosem pihentem. Igaz, már nem a pénz volt a legfontosabb. A kokain terjesztése éppolyan móka lett, mint annak idején a New York-i rablások voltak. Aztán, épp akkortájt, amikor Poppy meghalt, kezdett elveszni az az izgalom, ami a kokainbiznisszel járt. Kezdtem beleunni. Szerencsére 1978-ban új kihívással találtam szembe magam. Terjesztőből importőr lettem. Ez akkor történt, amikor összeismerkedtem a kolumbiaiakkal. Don Aronow egyik fia hozott össze velük. Aronow volt minden idők legnagyobb versenyzője és hajóépítője.[219] Az ő cége építette azt a Donzit, amit Fire Islanden használtam, és amivel Jimi Hendrix vízisízni próbált. Emlékszel arra a gesztenyeszínű Cigarette-re, amit Bobby Erra összetört? Azt 1976-ban vettem, miután megláttam egy miami hajókiállításon. Akkor még nem ismertem Aronow-t. Megláttam a hajót, beleszerettem, és amikor mondtam az eladónak, hogy megvenném, közölte, hogy az nem eladó. – Ugye, most csak viccel? – Beszélni kell Mr. Aronow-val. Aronow műhelye és szalonja egy helyen volt, a Thunderboat soron, ott, ahol a világ legjobb versenyhajócégei gyűltek össze.[220] A Thunderboat soron Aronow volt a góré. A szalon egyik falát elborították a híres vevőivel készült közös fotók. Ott volt Lyndon Johnson, Steve McQueen, az iráni sah, George Bush.[221] Don, mint értékesítő, jelenségszámba ment. Magas volt, úgy nézett ki, mint egy filmsztár. Igazi férfi benyomását keltette. Amikor bemutatkoztam, és elmondtam neki, hogy a gesztenyeszínű Cigarette-et akarom megvenni, meginvitált az emeleten lévő irodájába.

Nem is iroda volt az, inkább egy luxuslakás. Ablakai a földszinti műhelyre néztek, így láthattuk, hogyan készülnek a hajók. A jó vevőit Don ide hívta bulizni. A partikon csak úgy hemzsegtek a gyönyörű lányok, akik mind imádják a gyors hajókat, ezért szinte könyörögtek neki, hogy ott lehessenek a partijain. A vevő pedig egész délután kellemesen elszórakozhatott az egyik lánnyal, miközben azt figyelte, hogyan helyezik fel a tőkesúlyt a hajójára. Ez volt Don sikerének titka. A vevő nem egyszerűen egy hajót vett. Megkapta az élvezetet, hogy a világ leggyorsabb hajóját vezetheti, és megkapta az összes gyönyörű nőt, akit valaha látott és látni fog. Találkozásunkkor Don elmondta, hogy azért nem adhatja el nekem a gesztenyeszínű Cigarette-et, mert azt az egyik barátnőjének készíttette. Ettől csak még jobban akartam azt a hajót. Felajánlottam érte egy nevetségesen nagy összeget, amit ő végül is elfogadott. Egy hónappal a vétel után visszamentem hozzá, hogy elmondjam, mennyire boldoggá tesz engem ez a hajó, és amikor beléptem, ő azzal vádolt meg, hogy meghúztam a barátnőjét. Ez azon ritka esetek egyike volt, amikor ez nem volt igaz. Nem tudom, hogy a csaj ezt azért találta-e ki, hogy féltékennyé tegye, vagy más volt a háttérben, mindenesetre annyira kiakadt rám, hogy esélyem sem volt kimagyarázni magam. – Szar alak vagy! Eladtam neked a legjobb hajómat, erre ezt teszed velem! – üvöltötte. – Ki a fasz vagy te, haver? Egy hajóárus! Fogd a hajóidat, és dugd fel őket a seggedbe! Inkább sértett voltam, mint dühös. Most barátkoztam össze a világ legjobb hajókészítőjével, erre ő látni sem akart többé. Pár nap múlva Don hívott, hogy menjek el hozzá újra. Azt mondta: – Miután elmentél, beszéltem valakivel rólad. Fogalmam sem volt, hogy ki vagy. Bocsánatot kérek. Többé nem volt köztünk gond. Don nem volt rosszfiú. Jerseyben nőtt fel, nem éppen pénzes családban, de gazdag lányt vett el, akinek az apja bevette őt a házépítésbe. Azzal szépen keresett, majd Floridába költözött, hogy a hajóépítésben szerezzen nevet magának.[222] Don született kufár volt. El tudta adni a hajóit a csempészeknek, mert gyorsak és áramvonalasak voltak. El tudta adni a hajóit a kormánynak,

hogy elkapják a csempészeket, mert jó barátságban volt George Bushsal. De a legzseniálisabb húzása az volt, hogy a kormánynak eladott hajók egy hajszálnyival lassabbak voltak, mint a csempészek hajói.[223] Nem hagyhatta, hogy elkapják a csempészeket! Ők voltak a legjobb vevői.[224] Aronow épp akkoriban, amikor segített a kormánynak a kábítószer elleni harcban, a marihuánacsempészek kedvéért felszereltetett egy 25 tonna teherbírású hajóliftet a műhelye mögött. A csempészek odahajtottak a műhelyéhez a több tonna fűvel megrakott hajójukkal, Don ki tudta emelni az egész hajót, és fel tudta rakni egy kamionra, amit aztán már ráértek lepakolni egy raktár csendes magányában. A csempészeknek mindig a kirakodás jelentette a legnagyobb lebukásveszélyt. Don hajóliftje megoldotta ezt a problémát. Végül aztán a csempészés csak okozott neki egy kis gondot, de azért jól ment a bolt.[225] Én magam sosem használtam csempészésre Don hajóit. Szigorúan csak szórakozásra. De tény, hogy Aronow műhelye volt a legnagyobb csempésztanya a városban. Mindenki oda járt, aki benne volt a drogbizniszben. Alkalmanként azonban ki kellett pucolni a helyet, amikor barátja, George Bush jött látogatóba. Egyébként miénk volt a tér. Mindenki összeismerkedett Don fiaival is. Remek srácok voltaki Egyikük lebénult egy autóbalesetben, de aztán mégis kiváló lóidomár lett belőle. Tudomásom szerint egyik fiúnak sem volt soha semmi köze a kokainbizniszhez, de azért tudták, mivel foglalkozom. Egyszer egyikük azzal keresett meg, hogy találkozott egy fickóval, akivel szerinte nekem is össze kéne ismerkednem. 1978-ban Phyllis és én még együtt voltunk, de bulizásra továbbra is fenntartottam a lakásomat Coral Gablesben. Mondtam a fiúnak, hogy oda küldje el azt a bizonyos fickót. Huszonéves, köpcös kis kolumbiai srác, bizonyos Pancho jött el hozzám. Úgy nézett ki, mint egy kimosakodott paraszt, akit szép ruhába öltöztettek, de még arra sem tanítottak meg, hogyan kösse be a cipőjét. Rémesen törte a nyelvet. Mosolyával görbe aranyfogakat villantott. Durva fickó volt. Megkedveltem. Én, aki a kubai haveroktól tanultam a nyelvet, jobban beszéltem spanyolul, mint Pancho angolul. Buliztunk, csajoztunk, kokóztunk együtt

egy kicsit. Pár ilyen este után azt mondta nekem: – Tudod, nagyon olcsón tudnék kokót szerezni. Én ugyan nem mondtam el neki, mivel foglalkozom, de elég nyilvánvaló volt. Megkérdeztem, mennyi az az olcsó, és mondott valami irtó magas árat. Kinevettem. Erre azt mondta, bemutat egy barátjának, hátha ő segíthet jobb árat kiharcolni. Egy hét múlva Pancho megjelent nálam egy Rolls-Royce kabrióban. Mellette ült egy kiskölyök, akinek még egy szál szőr sem volt a képén, viszont olyan hosszú fekete haja volt, hogy könnyen lánynak nézhették. Kiléptem az utcára, Pancho megkerülte az autót, és ajtót nyitott a kölyöknek, aki egyébként acélkék zakót viselt. Odajött, benyúlt a zsebébe, és elővett egy üveget. – Beve, beve, beve!, vagyis: igyál, igyál, igyál! – mondta nekem. Azt gondoltam, ez valami móka, hát fogtam az üveget, és meghúztam. Mintha Molotov-koktélt nyeltem volna. Lángolt a tüdőm. Mint kiderült, az ital, amit ittam az az aguardiente[226], mondhatni, Kolumbia nemzeti itala. A helyiek úgy isszák, mint az amcsik a kólát. Én köhögtem, haldokoltam, a srác meg csak röhögött. Háton veregetett, és azt mondta: – Szevasz, öreg! Fabito vagyok. Gyere, bulizzunk![227] Fabito 21 éves volt, amikor megismertem. Nemrég érkezett Miamiba, hogy beszálljon a családi vállalkozásba. Az ő apja volt Don Ochoa, a Medellín-kartellkeresztapája[228]. A kartell 1978-ban kezdett megalakulni. A családban három fiú volt: Jorge, Juan és Fabito. Ő volt a legfiatalabb, és ő jött el Miamiba, hogy segítsen fellendíteni a családi bizniszt. Kokaindílereket kerestek, olyanokat, akik segítettek volna a behozatalban és a terjesztésben. A terjesztésre igazából már megvoltak a saját embereik, Miamiban és más nagyvárosokban is. A nehézséget inkább a behozatal jelentette. Ezért aztán Fabito körbeküldte a testőrét, Panchót, hogy toborozzon embereket, és aki megbízhatónak tűnik, azt mutassa be neki. Akkortájt kerültem kapcsolatba Fabitóval, amikor a kokainüzlet épp kezdett belendülni. Ő azért jött Miamiba, hogy felépítsen egy családi

birodalmat, én pedig segítettem neki. Ebben a munkában megtaláltam a valódi hivatásomat. Szembeszálltam az Egyesült Államok kormányával. Erről szólt ugyanis a csempészet. Még soha semmi nem volt rám ilyen nagy hatással. A kokó nem tett függővé, de a csempészése határozottan igen.

42 J. R.: Fabito apja, Don Ochoa, ez a tohonya állat, imádta megülni a kis fehér lovakat, a Paso Finókat. Egy kövér pasi elég röhejesen tud kinézni lóháton, de nem úgy Don Ochoa. Ő egyáltalán nem volt röhejes. Kiváló versenylovakat tenyésztett,[229] de legnagyobb érdeme mégiscsak a Medellín-kartell felépítése volt. A kolumbiaiak több pénzt kerestek néhány év alatt, mint a maffia száz év alatt.[230] Hogy érthető legyen az Ochoa család tevékenysége, el kell magyaráznom pár dolgot. Floridába a kubaiak kezdtek először drogot csempészni. Amikor Castro hatalomra került, a maffia egy csomó kubait hozott át Miamiba. Közülük aztán sokakat felvettek a hadseregbe, hogy harcoljanak a Disznó-öbölben.[231] Amikor az invázió kudarcba fulladt, a kubaiak visszamentek dolgozni a 79th Street diszkóiba.[232] Amikor a ’60as években az amerikai kölykök is rákaptak a fűre, azok a kubaiak, akiknek maga a CIA tanította meg, hogyan kell hajót meg repülőt vezetni, úgy döntöttek, hogy újonnan szerzett tudásukat a drogcsempészetben kamatoztatják.[233] Hát így kezdődött a csempészbiznisz! A kubaiak elmentek Jamaicába, Kolumbiába vagy Mexikóba, oda, ahol a fű nőtt, felvették az árut, és vitték Miamiba. A füvet sokkal könnyebb volt termeszteni, mint csempészni. A kokainnal más volt a helyzet. A kokacserje csak Kolumbia és Bolívia bizonyos részein terem, és a leveleket még nem lehet felszívni. Kokaint készíteni bonyolult folyamat. Kellenek hozzá vegyi anyagok, munkások, kell hozzá idő, és kell hozzá egy üzem. A folyamat végeredményeként pedig olyan anyag keletkezik, amely a ’70-es években a súlyának a tízszeresét érte aranyban.[234] A kolumbiaiak közül sokan megtanulták a kokainkészítés minden csínját-bínját. És az okosabbja nem érte be annyival, hogy odadobta az 50 ezer dolláros, egykilós kis csomagot egy kubaiak vezette hajóra, és búcsút intett neki. Rá akarta tenni a kezét az egész folyamatra.

Amikor Don Ochoa, aki Medellín városába tette székhelyét, belevágott az üzletbe, komoly előnyökkel indult. Már eleve gazdag volt. Kolumbiaszerte voltak farmjai. Volt egy étteremlánca is. Kezdettől fogva a zsebében volt jó néhány bíró és politikus. És mint tapasztalt üzletember, pontosan tudta, hogyan kell irányítani egy szervezetet. A többi kolumbiai nem volt ilyen okos. Learatták ugyan a leveleket, de nem tudtak üzemeket építeni, ahol megfelelően feldolgozhatták volna a termést. Ezért voltak minőségi gondok Albert kokainjával. Azt amatőrök csinálták. Don Ochoa szervezete olyan profin működött, akár az IBM. Még ha 500 kiló kokót küldött is az Egyesült Államokba, akkor is meg volt billogozva minden egyes csomag, és a csempészek ezekből a jelekből tudták, hogy melyik csomag hova, kinek megy, és mennyi pénzt várnak érte cserébe. Sőt a jelből az is kiderült, hogy hol készült az áru, mennyibe került a gyártás során felhasznált vegyi anyag, honnan származnak az eredeti levelek, és milyen tisztaságú a végtermék. Ochoa emberei mindent tudtak az összes kilós csomagról, ami átment a kezükön. Ellenőrzésük alatt tartották a folyamatot onnan, hogy a levél lekerült a cserjéről, szinte egészen odáig, hogy a belőle készült kokót felszippantotta valami idióta Los Angeles vagy Des Moines valamelyik diszkójának mosdójában. Minden szigorú rendben zajlott. Don Ochoa volt, mondhatni, a vállalat vezérigazgatója. Legidősebb fia, Jorge meg, mondjuk, az elnöke. Amikor belevágtak az üzletbe, komoly belharcok folytak e téren Kolumbiában. De az Ochoa család olyan remekül végezte a dolgát, hogy amikor Medellínben felkeresték a versenytársaikat, és javasolták, hogy társuljanak, mert azzal mindenki jól jár, a többiek úgy döntöttek, melléjük állnak. Nyilván meg kellett vívniuk pár csatát, hogy ők állhassanak a szervezet élére, de lényegében így született meg a kartell. A kartell tagjai más-más dolgokhoz értettek. Kezdetben Carlos Lehder volt a legjobb szállító.[235] Pablo Escobar az utcán kezdte, és eleinte szembement az Ochoa családdal, de később békét kötöttek, és átvette a feldolgozóüzemek vezetését.[236] Amilyen kemény fickó volt Pablo, az Ochoa családnak nem kellett aggódnia, hogy elveszti a hatalmát, hiszen az ő tulajdonukban volt az alapanyag.

Don Ochoa meghúzódott a háttérben. A munkát kiosztotta a többieknek. Pablo Escobar lett a birodalom első számú végrehajtója. Ő volt a reflektorfényben. De Don Ochoa mindegyiküknél okosabb volt. Míg a többiek vívták a maguk kis csatáit, ő ült otthon, a farmján, és várta a pénzt. Lovagolt, és jókat evett. Olyan volt, mint bármelyik másik pénzeszsák, aki egy nagy cég tetején ücsörög.

43 J. R.: Fabito és én heteken át csak ismerkedtünk. Összejöttünk a Coral Gables-i lakásomon, szívtunk, majd mentünk inni és bulizni. Pancho is mindig jött velünk. Ám egyik délután Fabito egyedül jelent meg nálam. – Gyere! Most úgy fogunk bulizni, ahogy én szeretek bulizni! – mondta. – És hogy szeretsz bulizni? – Megmutatom! Beszálltunk a Rolls kabrióba, és elmentünk a Miami Egyetemre. Fabito leparkolt az egyik előadóterem mellett. Az órájára nézett, és azt mondta: – Még öt perc. Öt perc múlva, hirtelen több száz diáklány özönlött ki az előadóból. Biztosan gyermekgondozás vagy költészet óra lehetett, ahova többnyire csak lányok járnak. Ott termett körülöttünk több tucat 18-19 éves lány, akik mosolyogtak ránk, és kíváncsiak voltak, hogy ki az a két fickó a Rolls-Royce-ban. Fabito rám nézett, és azt mondta: – Figyelj! Elővett egy csomag Quaalude-ot a kesztyűtartóból, kivett egy szemet, és feltartotta. A lányok megálltak, és őt nézték. – Quaalude – mondta Fabito. Ez volt az egyetlen angol szó, amit ismert, de ennyi pont elég volt ezeknek az egyetemista csajoknak. A zacskó teljes tartalmát a levegőbe dobta. Quaalude-eső hullott a kocsinkra. A csajok meg ugrottak, hogy elkapják a pirulákat. Olyan volt ez, mint mikor Bobby Errával horgászni mentünk, és a tonhal beugrott a hajónkba. Fabito megpakolta a kocsit egyetemista lányokkal, majd annyit mondott nekem, spanyolul: – És most dugjuk meg ezeket a ribancokat! Fabito a nemrég épült miami luxuspláza, az Omni melletti lakótoronyhoz hajtott.[237] Míg leparkoltunk, elmagyarázta, hogy több lakást is fenntart különböző neveken, arra az esetre, hogy ha baj lenne, ne lehessen a nyomára bukkanni. – Én durván bulizok, ezért óvatosnak kell lennem.

Mire felértünk a lakásba, a csajoknál már beütött a szer. Jó kis lakás volt, remek kilátással. Ami a berendezést illeti, nem volt benne más, csak néhány kanapé, egy hifi és egy turmixgép a konyhában. Fabito rögtön odaindult, és összeturmixolt egy kis jeget némi piával és egy maréknyi Quaalude-dal. A lányok benyakalták az ütős koktélt, közben nevetgéltünk és zenét hallgattunk a hifin. Fél óra múlva már mindenki meztelen volt, és a kanapékon henteregve mindenki mindenkivel dugott. Már állati jól éreztük magunkat, amikor az egyik felpörgött csajszi nagyra nyitotta a szemét, és azt mondta: – Vissza akarok menni az iskolába! Odamászott az egyik barátnőjéhez, és mondta neki, hogy induljanak. Erre Fabito: – Kikísérem a csajt. A lány annyira be volt állva, hogy azt sem tudta, hol van. Fabito felkapta és kivitte az erkélyre. Gondoltam, levegőzni, de nem. Odavitte egészen a korláthoz. A tolóajtó túloldaláról figyeltem, mit csinál. – Jon! Ugye nem gáz, ha kidobom? – Tesó! Megőrültél? – Senki nem tudja meg! Bármit megtehetek. – Oké, Fabito, te vagy a házigazda, ez a te lakásod. Ha ki akarod dobni a csajt az erkélyről, csak rajta! Fabito rádobta a lányt a korlátra, akinek így a pucér feneke 10 emelet magasan lógott a semmibe. Csak azért nem zuhant hátra, mert a karját Fabito nyaka köré fonta, bár szinte egyáltalán nem volt magánál. Fabito viszont begerjedt, széttárta a csaj lábait, és dugni kezdte – ezzel egyre kijjebb és kijjebb tolta a lány fenekét. Miután elment, talán megsajnálhatta a lányt, mert előre rántotta, így az erkély padlójára zuhant. Akkorát esett, hogy abba beleremegett a padló. Amikor felébredt, biztos csodálkozott, hogy volt egy nagy zúzódás a teste egyik oldalán, és még csak nem is sejtette, milyen szerencsés, hogy ott van az a zúzódás, mert megeshetett volna, hogy a kis egyetemista feneke 10 emelet magasról csapódik bele a betonjárdába. Fabito elméje tiszta volt. – Menjünk! – mondta. – Majd Pancho átjön és feltakarítja a csajokat. Ahogy beültünk a kocsiba, odafordult hozzám.

– Jon! Kedvellek téged. Te megérted azt, hogy milyen ember vagyok. Az aznap este történtek megalapozták köztünk a bizalmat. Fabito látta, hogy nem ítéltem volna el azért, ha ledobja azt a lányt az erkélyről. Bár nem örültem volna, ha közöm van egy újabb gyilkossághoz, de ismersz, a csaj sorsa nem érdekelt. És ezt most már Fabito is tudta. Attól kezdve megbíztunk egymásban. Az első üzleti megbeszélésen ezt mondta nekem: – Megmondom én neked, hogy ki vagyok. Én vagyok az, aki annyi kokót szerez neked, amennyit csak akarsz.

44 J. R.: Fabito nem teljesen mondott igazat. Az igaz volt, hogy mérhetetlenül sok kokainja volt. Csak nem Miamiban, hanem a Bahamákon. 1978-ban Carlos Lehder irányításával került a kartell kokainja a Bahamákról Miamiba.[238] Lehdernek egy helyi üzletember, egy hoteltulajdonos, bizonyos Everette Bannister segített. Hallottam már róla, ugyanis Albert, a kancsal kubai pénzmosási céllal egyszer kaszinót akart nyitni a Bahamákon az egyik szállodában, de nem jött össze az üzlet.[239] Bannisternek nagyon jó kapcsolatai voltak. Zsebében volt a Bahamaszigetek miniszterelnöke, egy korrupt fekete fickó, aki odaadta Lehdernek a saját szigetét, hogy be tudja hozni a kokót Kolumbiából.[240] A Bahama-szigetek egyik nagy előnye az volt, hogy onnan motorcsónakkal kevesebb mint két óra alatt el lehet érni Miamit. Kellenek emberek, akik figyelik a vámhatóság hajóit, és rádión odaszólnak, mikor a vámosok ebédelni mennek, és jöhetnek a kokainnal megrakott motorcsónakok. Persze a dolog nem volt ennyire egyszerű, de majdnem. A kubaiak akkor már évek óta használták a Bahamákat. A kolumbiaiaknak könnyű dolguk volt, amikor be akarták vinni a kokójukat a Bahama-szigetekre, hiszen lefizették az egész kormányt, de amikor megismerkedtem Fabitóval, épp azzal volt a gondjuk, hogyan juttassák be a hajóikat Floridába. Amikor kolumbiaiak vezették a hajókat, őket rendre letartóztatták a vámosok, akik akkoriban faji alapon diszkriminálták a latin-amerikaiakat, és mivel más szelek fújtak még, így ők nem nagyon panaszkodhattak amiatt, hogy megsértik a jogaikat. A kolumbiaiak azt akarták, hogy helyettük gringók vezessék a motorcsónakokat. Lementem Norman Cayre, hogy tárgyaljak a dologról Fabito kollégáival, és amikor visszatértem, nemet mondtam az üzletre. Nem akartam motorcsónakokkal száguldozni az óceánon. Ez csicska munka. Mondtam Fabitónak, hogy van egy sokkal jobb ötletem. Biztosítok nekik egy biztonságos kikötőt Miamiban.

Amikor megismertem Fabitót, már ismertem North Bay Village korrupt zsarujait. A zsebemben volt az egész rendőrségük.[241] North Bay Village-et pedig már akkor megismertem, amikor beszálltam a kokaindílerkedésbe Miamiban. 1974-ben, amikor kokainforrást kerestem, összefutottam egy régi, jerseyi barátommal, Pat Puccival. Ő még előttem költözött le Miamiba, és összejött egy helyi maffiózóval, bizonyos Ricky Craveróval. Ricky akkor főleg fűvel és kisebb részben kokainnal is foglalkozott. Üzletileg nem igazán volt közünk egymáshoz. Viszont én, Ricky és Pat egész jól összebarátkoztunk, és mindig North Bay Villageben lógtunk, mert Ricky ott lakott. Sajnálatos módon azonban Ricky Cravero és Pat üzleti vitába keveredett, ami után Pat Puccit egy kőfejtőben találták meg fent, Jerseyben. Fogalmam sincs, mi történt. Én csak a barátjuk voltam. És a barátság Rickyvel még Pat halála után is megmaradt. Ricky jó srác volt. És nagyon szórakoztató figura. A New York-i vad énemre emlékeztetett. Nem lehetett több 70 kilónál, de kemény gyerek volt. Bárkivel megverekedett. Egy vadállat volt. Mindig vele volt háromnégy embere, mindenütt hullákat hagytak maguk után. Ricky Cravero igazi kis rohadék volt. Minden durva szarságban benne volt.[242] Kedvenc helye a Place for Steak volt, közvetlenül a Dino’s mellett.[243] Ricky Cravero imádta a digó helyeket. Egyik este a bárban megláttam a Green Bay Packers egyik játékosát, Paul Hornungot.[244] Rickyhez képest Hornung egy óriás volt. De Ricky Cravero meg olyan volt, amilyen. Elindult a mosdóba, útközben meglökte Hornungot, és azt mondta neki: – Takarodj az utamból, te kövér fasz! Hornung felállt, és felállt még két-három barátja is. Én a pult túloldaláról néztem, mi történik, és nézték velem Ricky emberei is. Odaszóltam nekik: – A’szem, segítenünk kell neki. Erre az egyik srác felnevetett. – Dehogy kell neki segítség! Ekkor meghallottam Hornungot: – Te nem tudod, ki vagyok?

De alig ért a mondat végére, amikor Ricky tökön rúgta. Hornung összegörnyedt. Most nem volt rajta szuszpenzor, mint a meccseken, és láttam rajta, hogy meglepte, hogy ez ennyire tud fájni. Visított, mint egy kismalac. Aztán Ricky felkapta a pultról a Heinz ketchupös üveget. A Heinz akkoriban még jó kemény üveget gyártott, ha azzal fejbe vágtak valakit, az üveg nem tört szét. Olyan volt, mint egy ütő. Ricky akkora erővel verte fejbe vele Hornungot, hogy az összeesett. Aztán Ricky Hornung barátaihoz fordult: – Melyik bohóc lesz a következő? – Nincs következő. Vettük az adást – válaszolt egyikük. Mire Ricky visszajött hozzánk, odakint már felharsantak a rendőrségi szirénák. – Figyi, haver! Szerintem jobb, ha most lelépsz, ezek kihívták a zsarukat – mondtam neki. Ricky csak nevetett. – A zsarukat? Komolyan? Mire a rendőrök megjöttek, a pult egyik végében Hornung barátai egy törülközővel próbálták elállítani a vérzést, mi meg a pult másik végében épp egy újabb kört rendeltünk. A hadnagy egyenesen odajött hozzánk, biccentett Rickynek, mint egy régi barátnak, és megkérdezte, mi történt. – Az a fickó megtámadott! – mondta Ricky, majd hozzátette: – Kérsz valamit inni, Andy? Válaszra sem várva elétolt egy felest, és bemutatta nekem a biztos urat: – Ő a barátom, Andy Mazzarella hadnagy. Iszogattunk tovább a hadnaggyal, amíg a mentősök ellátták Hornungot. Az fel sem merült, hogy letartóztassa Ricky Craverót testi sértésért. Miután Mazzarella hadnagy magunkra hagyott minket, Ricky odafordult hozzám: – Bármit akarsz is itt North Bay Village-ben, Andy elintézi neked. Olasz a srác, Long Islandről jött, és ismer téged, Jon. Talán egy évvel azután történt, hogy Ricky börtönbe került,[245] hogy meghívtam Mazzarella hadnagyot a Forge-ba. Kértem Al Malnikot, hogy egy olyan különteremben terítsen nekünk, ahol kettőnkön kívül elfér még pár kurva is. Iszogattunk, ettünk egy finom vacsorát, és az egyik lány az

asztal alá bújva még a desszert előtt leszopta a hadnagyot. Aztán egy-két órára magára hagytam a lányokkal. Mire visszatértem, a rendőrünk már nagyon boldog volt. Mazzarella hadnagy elmagyarázta nekem, hogy mivel ő a második ember a rendőrségnél, igen nagy a mozgástere ahhoz, hogy segíteni tudjon a barátainak. Azt is elmondta, hogy az egysége két csapatra oszlik: vannak az olyan zsaruk, mint ő, és vannak a „bozo” zsaruk. Ezt a szót használta a tiszta kezű rendőrökre. Azt mondta, ha egyszer úgy alakulna, hogy valami illegális dolgot kell művelnem az ő kis falujában, elintézi nekem, hogy akkor egy „bozo” se legyen szolgálatban. Ilyen egyszerű ez. Ez még azelőtt volt, hogy megismerkedtem volna Fabitóval. Ekkor még csak ott tartottam, hogy Ron Tobachnikkal beindítottuk az autókölcsönző bizniszt, hogy így szállítsunk kokót Chicagóba, a szülővárosába. Vettem pár kiló cuccot Alberttól, Tobachnik pedig felbérelt pár srácot, hogy felvigyék északra az árut egy bérautóban. Mintegy tesztelésképpen megkérdeztem Mazzarella hadnagyot, hogy használhatnánk-e a falu egyik parkolóját: ott tennénk le a kokóval megrakott kocsikat, és a sofőrök ott vennék át azokat. Válaszul megbízta pár emberét, hogy őrizzék a kocsijainkat. Miután kiderült, hogy jó munkát végeznek, további feladatokat adtam nekik. Mire Fabitóval kezdtem bizniszelni, már ott tartottam, hogy Mazzarella hadnagy egyik emberének North Bay Village-i házát rejtekhelynek használtam. Ez még az öregek otthonánál is jobb hely volt. Nagy mennyiségű pénz vagy drog hol lehetne nagyobb biztonságban, mint egy rendőr házában? Miután találkoztam Fabitóval, azt találtam ki, hogy majd a North Bay Village-i rendőrség segítségével fogjuk kipakolni a kokaint a Bahamaszigetekről érkező hajókból. A kipakolás volt a legkockázatosabb művelet. Akkoriban a vámosok meg a parti őrség a Biscayne-öbölbe érkező gyanús motorcsónakokat[246] általában nem állította meg a vízen, mert a gyanú önmagában még nem volt elég alapos ok ahhoz, hogy átkutathassák a hajót. Inkább megvárták, míg kiköt a hajó, elkezdik kipakolni, és csak ekkor léptek akcióba.

A North Bay Village-i rendőrség ideális választás volt. Ha elmondom miért, hülyére röhögöd magad. A rendőrség épülete a vízparton volt, saját kikötővel, néhány utcányira a maffiafőnökök kedvenc helyétől, a Place for Steaktől. Amikor kértem Mazzarella hadnagyot, hogy az embereivel segítsenek kipakolni a drogszállító hajókat, és cserébe annyi pénzt kapnak, amennyiről még csak nem is álmodtak, rögtön igent mondott. Még embereket is adott, akik a pakolásban segítettek, betették az árut a rendőrautóba, és elvitték a rejtekhelyre. A rendőrség teljes körű szolgáltatást nyújtott. Amikor elmondtam Fabitónak, hogy tudok egy kikötőt a Biscayneöbölben, amire rendőrök vigyáznak, azt gondolta rólam, hogy egy amerikai bűnöző lángelme vagyok. Eszébe se jutott, hogy ez csak azért lehetséges, mert összebarátkoztam egy rendőrrel azután, hogy egy haverom fejbe vágott egy fickót egy ketchupös üveggel. Ahelyett, hogy elszegődtem volna kormányosnak a kolumbiaiakhoz, én szereztem nekik embereket. De még véletlenül sem azokat a jehukat béreltem fel, akik mindig Don Aronow-nál lógtak. Nekem olyan srácok kellettek, akiket a versenyhorgászat révén ismertem meg, hiszen ők értettek a legjobban a hajózáshoz. Kipakoltattam az árut a hajókból, elrakattam a rejtekhelyen, aztán meg elszállíttattam. A kolumbiaiaknak megvolt a saját terjesztőjük, neki vittem el a kokó egy részét, de továbbra is elláttam áruval a saját terjesztőimet is: Bernie Levine-t Kaliforniában, Jerry bácsit Miami Beachen és Ron Tobachnikot Chicagóban. És egyre kevesebbet foglalkoztam egyéni fogyasztókkal. Minden kiló kokain után szállítási díjat számoltam fel, a nagykereskedelmi árnak körülbelül az 5%-át. Amikor beindult az üzlet North Bay Village-en keresztül, Fabito és én havonta pár száz kilós forgalmat bonyolítottunk, de voltak olyan hónapok is, amikor elértük, sőt meghaladtuk az ezer kilót. Persze ez a zsaruk nélkül nem sikerült volna. Őrület, hogy mit csináltunk. Egyik este, már túl a kipakoláson, beszélgettem Mazzarella

hadnaggyal, és valahogy szóba került, hogy Miamiban milyen sokszor megbüntettek gyorshajtásért. A hadnagy erre azt mondta: – Jon! Te hülye vagy? Na, egy kicsit ideges lettem attól, hogy lehülyézett egy korrupt zsaru, de így folytatta: – Ha száguldozni akarsz, lezárom neked a főutcát, és akkor biztonságosan száguldozhatsz. North Bay Village mindkét végén volt egy-egy híd, a kettőt pedig egy hosszú, egyenes utca kötötte össze, ami átszelte a várost, és ami ideális volt egy kis gyorsuláshoz. Pár nap múlva fel is hívtam Merc Morrist: – Merc! Lássuk, a te Ferrarid a gyorsabb, vagy az én Porschém! Mazzarella emberei lezárták az utcát, és a traffipax segítségével hirdettek nyertest. Eztán, ha versenyezni akartam egy barátommal, mentünk North Bay Village-be. Fogadtunk pénzben, kocsiban, nőben. Remek móka volt. Az a kis falu lett az én játszóterem. Fabito pedig látta, hogy soha nem verem át. Álltam a szavam. Megbíztunk egymásban. North Bay Village-et 1978 és 1980 között használtuk. Ez idő alatt több ezer kiló kokain fordult meg a rendőrség kikötőjében. Attól pár saroknyira volt az NBC News miami központja. A közvetítőkocsik rendre ott húztak el a drogot pakoló rendőrök mellett, és a sztorira vadászó riportereknek erről halvány sejtelmük sem volt.[247] North Bay Village-ben sosem kaptak el. Az idő alatt, amíg Mazzarella hadnagy nekem dolgozott, összesen kifizettem neki pár millió dollárt. Miután én továbbálltam, igazi szarházi alakokkal kezdett üzletelni, akik felnyomták, a jó zsaruk pedig leültették Mazzarellát és minden North Bay Village-i rendőrt, aki neki dolgozott.[248] De Mazzarella engem soha nem köpött be. Nem gyakran mondok ilyet rendőrről, de a hadnagy jó zsaru volt.

45 J. R.: Amikor üzletelni kezdtem Fabitóval, az egyben azt is jelentette, hogy többé nem vásároltam Alberttól. A Medellín-kartellnek jobb és több kokainja volt, mint neki. De nagyon veszélyes lett volna megsértenem Albertet, ezért finoman kellett intéznem az ügyet. Alberttel megbíztunk egymásban. Mert bár egy kancsal pszichopata volt, neki is voltak érzelmei, és a hűség nagyon fontos volt a számára. Én apró szívességekkel bizonyítottam, hogy számíthat rám. Egyik este azzal keresett meg, hogy fogadjam be magamhoz Szöszit egy kis időre. Szöszi nem más volt, mint Rubio, az első embere. – Miért kell Szöszinek hozzám költöznie? – kérdeztem. – Fejbe lőtt valakit, az illető meghalt, Rubiónak rejtekhely kell. Az történt, hogy Rubio beleszeretett egy lányba. Rubio egyébként bokszoló volt. A bokszolóknak pedig hatalmas szívük van. Ez viszi őket előre a ringben. De bármilyen erős is a testük, a szívük nagyon törékeny. A lány, Rubio szerelme, elrabolta a szívét, aztán darabokra törte: elhagyta őt egy másik pasiért. Rubio annyira szerette a lányt, hogy ezt a fájdalmat már nem bírta elviselni, és fejbe lőtte a lány új lovagját. Sajnos, szemtanúk előtt. Besétált az étterembe, ahol a család vacsorázott, és ott végzett vele. Szerintem, ha a nőd másik pasival dug, tök értelmetlen dolog kinyírni a fickót. Attól a csaj nem fog jobban szeretni, hogy megölöd a pasiját. De ez csak az én véleményem. Nem ítélem el Rubiót. Ő hagyományos módon intézte az ügyet.[249] Rubio tehát odaköltözött hozzánk, a Phyllisszel közös Indian Creek-i házunkba. Ott aztán senki nem keresne egy nagydarab, szőke kubait, akit gyilkosságért köröznek. Rubio eltéblábolt a házban pár hétig, de nem bírta a tétlenséget. Egyik este kiszökött, és elment egy meccsre. A zsaruk tudták, hogy mennyire szereti a bokszot. Már várták. Rubio korrekt ember volt, sosem árulta el nekik, hogy addig hol rejtőzött. Leülte, amit rászabtak, aztán továbblépett.[250] Bár Albert nagyon hálás volt, hogy segítettem Rubiónak, arra azért nem számíthattam, hogy jól fogadja majd, ha felbontom a megállapodásunkat.

Albert legalább havi pár százezret keresett rajtam. Neki mindegy volt, hogy egy dollárról vagy egymillióról van szó, akkor is egy sóher állat volt. Egyszer nála voltam, mikor észrevettem, hogy otthon hagytam a tárcámat. Kértem, hogy adjon már kölcsön egy kis pénzt aznap estére, erre az a mocsok adott egy húszdollárost. Arra jutottam, hogy a legjobb megoldás, ha szerzek helyettem egy másik vevőt. Az egyik barátom, Joey Ippolito szeretett volna kokaint szállítani Los Angelesbe. Joey a New Jersey állambeli Newarkból származott. A családja szemétben utazott, de ő elkezdett füvet csempészni, és leköltözött Floridába. Később rendszeresen járt át L. A.-be, és filmesekkel haverkodott. Joey, aki a szeméttől eljutott a hírességekig, igazi sikerember volt.[251] Azt mondta, havonta legalább 50 kilót el tudna passzolni L. A.-ben. Arra gondoltam, vehetné az árut Gary Teriacától és Bobby Errától, akik Albert vevői voltak. Joey is jónak találta az ötletet, hiszen a srácok Gary barátjának, Steven Grabow-nak is szállítottak Aspenbe, az pedig közelebb volt Los Angeleshez, így járhatott volna oda az áruért. Persze, egyszerűbb lett volna, ha eladom Joey Ippolitónak az Ochoák kokainját, de most azt akartam, hogy Albertnek továbbra is jó legyen. A másik ötletem pedig az volt, hogy javaslom Albertnek, hogy ezután ő is az Ochoáktól vásároljon. Ők voltak a legolcsóbbak. Igaz, Albert bizonyos értelemben büszke kubai volt, de mint minden emberben, benne is erősebb volt a mohóság, mint a büszkeség, ezért belement, hogy a Medellín-kartelltől vegye a kokót. 1978-ra Alberttal már minden létező felállásban kapcsolatba kerültem. Először kiraboltam, aztán tőle vettem a kokót, majd rávettem, hogy a kartell vevője legyen. Én meg szépen megkaptam a magam kis szállítási díját minden egyes kiló után, amit sikerült becsempészni az országba. Minél több kokót adott el a kartell, én annál több pénzt kerestem, és az üzlet bizony egyre nőtt, mert az amcsik nem győzték az orrukba tolni a cuccot. Mindenki egyre többet akart.

46 J. R.: 1979-ben már virágzott az üzlet. És a sikeres évet azzal ünnepeltem meg, hogy félmilliós tétben fogadtam a Super Bowlra. Abban az évben a Steelers és a Cowboys játszotta a döntőt, és én a Steelers győzelmére fogadtam. A bukik elfogadták a mocskos pénzt is, és ők is olyannal fizették ki a nyerteseket, szóval ez szinte csak játék pénz volt. Inkább azért fogadtam, hogy élvezetesebb legyen a játék. Amikor fogadtam, inkább a tévében néztem meg a meccset. Mert ha a csapatom bénán játszott, törtem-zúztam, és azt inkább otthon csináltam, vagy egy olyan bárban, ahol otthon éreztem magam. De pár nappal a meccs előtt Merc Morris azzal hívott fel, hogy van-e kedvem kimenni vele a meccsre. Bár szívesebben néztem volna otthon, nem mondhattam nemet. Merc nevetett. – Akkor te állod a cehhet! És még aznap este kopogtak a Coral Gables-i lakásom ajtaján. Ott állt Merc, mögötte pedig sorfalat állt néhány tagbaszakadt fickó – a Pittsburgh Steelers játékosai. Amint beléptek, Merc már mondta is: – Elő a cuccal, haver! Felbontottam egy negyedkilós csomagot a bulikészletből, ők meg nekiálltak vastag csíkokban felszívni a világ legtisztább kokóját. Ezek az óriások hegynyi adagokat tüntettek el az orrukban. Egyik-másik igazi hős volt számomra, élvezettel hallgattam a sztorijaikat, de hajnaltájt azért csak leesett a tantusz: félmilliót tettem ezekre a srácokra, erre ők a meccs előtti este szétcsapják az agyukat. Arra gondoltam, felhívom Bobbyt, és teszek némi pénzt a Dallasra is, hogy ne bukjak nagyot. Félve kérdeztem meg az egyik sráctól, hogy nem árt-e nekik, hogy ennyit szívnak. Sosem felejtem el, mit válaszolt. A szemembe nézett, és azt mondta: – Figyelj, tesó! Ez az egész Pittsburgh-Dallas rivalizálás csak fölösleges felhajtás. Úgy csinálnak, mintha a Dallasnak lenne bármi esélye nyerni. De a Dallas szar. Engem nem érdekel, ha nem tudom kihozni magamból a

100%-ot, és a többi szarházi is csak félgőzzel nyomja. Mi vagyunk a jobb csapat. Ígérem, tesó, nyerni fogunk! Nyugodtan fogadj ránk! – Jól van, tesó! – feleltem. Egy másik srác is megszólalt: – Elintézem, hogy holnap az oldalvonalnál ülhess. Közelről nézhetsz minket. Nem hagyunk cserben. – Oké, haver! Ez már komoly beszéd! És tényleg, az Orange Bowlban az oldalvonal mellől néztem a Steelerst. Szoros meccs volt, de ők nyertek.[252] Az egész csapat tombolt, de nem feledkeztek meg rólam. Az egyikük odarohant hozzám, és azt mondta: – Tesó! Remélem, hoztál nekünk egy kis cuccot! Megyünk bulizni az Eden Rocba[253]! Még a meccs előtt szóltam az egyik sofőrömnek, hogy egy kiló kokainnal várjon rám, egy külön kocsiban, az aréna előtt. Tudtam, hogy akár nyernek, akár kikapnak, a Steelers bulizni akar. A szállítóm követett az Eden Rochoz. Még fel sem értünk arra a szintre, ahol a srácok partiztak, már a liftben vágni lehetett a füstöt. A lakosztályukhoz egy egész sor hálószoba tartozott, mindegyikben ezerféle nő terpesztett. Egyik újonnan szerzett barátom odalépett hozzám, és ezt mondta: – Ma este kufircolni fogsz. Szereted a fekete nőket? – Tesó! Szeretem a nőket. Pont – válaszoltam. A srác rámutatott egy dögös fekete csajra, erre a lány odajött, a haver pedig kiadta neki az utasítást: – Úgy dolgozd meg ezt a pasit, hogy vérezzen a farka! A csaj már vitt is magával, és órákig el sem engedett. Csak amikor már támolyogtam ki a hotelből másnap reggel, és néztem, ahogy felkel a nap a Biscayne-öböl felett, jutott eszembe egyáltalán, hogy én félmillió dollárt tettem erre a meccsre, és nyertem.

47 J. R.: 1980 elején történt, hogy Fabito a segítségemet kérte egy új helyzet megoldásához. A bátyja, Jorge talált egy amerikai pilótát, aki repülőn már profin csempészte be a kokaint az országba. Az Ochoa család mindig is kereste az új szállítási módokat. Jól tudták, hogy annak, aki valami illegális bizniszben utazik, mindig variálnia kell. Idővel ugyanis a zsaruk rájönnek, hogy mi van, a spiclik spicliskednek, és betör a piacra a konkurencia. A Bahama-szigetek bekerült az Egyesült Államok kormányának látókörébe. Ráadásul Carlos Lehder is kezdett gyanússá válni. Akkor már én is ismertem őt, és mondhatom, őrült egy fickó volt. Őrültebb, mint a vuduzós Albert San Pedro. Carlos Lehder hősként tisztelte Hitlert, és ezt nyíltan vállalta. Mindegy, hogy ki mit tett le az asztalra, abban nem fognak megbízni, aki arról hadovái, hogy egy náci országot akar alapítani Dél-Amerikában, és ő lesz az új Hitler. Ez az új pilóta simán megcsinálta, hogy felvette a kokót Kolumbiában, és berepült vele az Egyesült Államokba, csupán egyetlen probléma volt ezzel: csakis a Louisiana állambeli Baton Rouge-ban tudott leszállni, mert ott volt egy hangárja a reptéren, és mert Baton Rouge-ról akkor még nem gondolták, hogy az az egyik drogcsempészközpont.[254] Ez volt a dolog pozitívuma. A negatívum az volt, hogy a pilótát attól fogva már nem érdekelte a drogszállítás, hogy az áru bekerült a hangárjába. Azt akarta, hogy a kolumbiaiak jöjjenek érte. Louisianában csak parasztok éltek, feketék meg az új-skóciaiak leszármazottai, de spanyolok nem. Louisianában egy kolumbiai igencsak kirítt volna a tömegből. Fabito megkért, hogy menjek el vele Louisianába a pilótához, és találjuk ki együtt, hogyan szerezzünk sofőröket, akik elszállítják az árut a hangárból. Menetrend szerinti járattal repültünk Baton Rouge-ba. Odafelé Fabito elmondta, hogy a családja szerint ez a pilóta megbízható fickó, de ő nem kedveli, rossz érzése van vele kapcsolatban. A pilótát úgy hívták, hogy Barry Seal[255]. A Ramada Inn kávézójában találkoztunk vele. Barry Seal nem magas, hanem széles volt, lehetett vagy 100 kiló, és igen zajos volt, folyton hangoskodott. Beképzelt alaknak tűnt.

Amikor leült, elsütött egy poént, és annyira röhögött a saját viccén, hogy a kávézóban már mindenki minket nézett. Fabito rögtön az üzletre tért: – Barry! Jon a barátom. Ő nekem compadre. Ő én vagyok. És amit te meg ő csináltok, arról nem kell engem megkérdeznie. Csak csináljátok, amit csinálni kell! Ezután hat évig dolgoztam együtt Barryvel. Tényleg nagyképű volt. Mindegy, milyen volt az idő, ő akkor is lehajtotta az Eldorado kabrió tetejét. Folyton csak azt hallottam tőle, hogy ő milyen ügyes ebben, milyen ügyes abban. De nem alaptalanul hencegett. Remek pilóta volt. Imádott repülni. A csempészéshez propelleres repülőt használt. Egy kis géppel ugyanis szinte bárhol le lehet szállni, és azzal lehet a radarszint alatt is repülni. De ha csak a maga kedvére repült, akkor a Learjetet szerette. Nem sokkal azután, hogy megismerkedtünk, Barry elrepült hozzánk Miamiba egy üzleti tárgyalásra. Mikor végeztünk, megemlítettem, hogy New Orleansba készülök egy lóversenyre. Akkoriban a pénzmosási céllal alapított istállóm elég jól ment, ezért jártam a lóversenypályákat, hogy lovakat vegyek. Barry felajánlotta, hogy elvisz. Elmentünk Opa-lockára.[256] Barry egy Learjettel jött. Pofás kis gép volt. Beszálltunk, és Barry azt mondta: – Ez lesz életed legjobb repülése! Ahogy elindultunk, a farkára állította a gépet. Úgy szálltunk fel, mint egy rakéta. Amikor felértünk az ég tetejére, Barry odaszólt nekem: – Ez tetszett? Akkor várj, amíg elindulunk lefelé! Az a rohadék most orral egyenesen lefelé fordította a gépet. Aztán meg a feje tetejére. Nem vagyok egy ijedős típus, de ez a mocsok rám hozta a frászt. Elismerés illeti ezért. Landolás után azt mondta nekem: – A Learjet a világ legbiztonságosabb repülője. A svájciak eredetileg vadászgépnek építették. Ha elfüstöl a motor, akkor is lehet vele vitorlázni. Erre csak ez a jet képes. Hát ilyen volt Barry Seal. Úgy szerette a repülést, mint én a rablásokat. Egyesek szerint narkós volt, de én sosem láttam, hogy szívott volna. És sosem láttam csajozni. A barátnője a titkárnője is volt egyben. A lány totál

odavolt érte. És ez kölcsönös volt. Amikor Barry épp nem repült, elválaszthatatlanok voltak. A repülésen kívül ennyiből állt az élete. Barry, lepipálva a többi pilótát, ezer kilót is el tudott vinni a gépén. Landolás után halomba rakta a kokót a hangárban. Ezzel teljesen kiborította Fabitót. Azzal meg pláne, hogy ilyenkor még csak be sem csukta a hangár ajtaját. De Barryt ez nem érdekelte. A földi munka túl alantas volt neki. A földön már minden az én dolgom volt: kocsikat, sofőröket, rejtekhelyet intézni, hogy Fabito kolumbiai terjesztői Miamiban és New Yorkban megkapják az árujukat. Ha valami gond volt, Fabito mindig hozzám fordult, bár nem volt semmilyen különleges képességem. Egyszerűen én voltam az a gringo, aki Amerikában is elboldogult. Az Ochoa család számára az én szavam szentírás volt. A szervezeten belül szinte már olyan voltam, mint egy tisztességes üzletember. Azok a kolumbiaiak, akiket az Ochoa család hozott az Egyesült Államokba, hogy a katonáik legyenek – vezessék az autóikat, védjék a rejtekhelyeiket –, hegyi indiánok voltak, arany fogú, fegyveres parasztok. Ők adták az Ochoák amerikai elosztórendszerének gerincét. Szállítottak New Yorkba, Los Angelesbe és bárhova, ahol találtak vevőket. Én ezeknek a fickóknak szállítottam le az Ochoák kokainját, amiért cserébe megkaptam tőlük az Ochoák pénzét. Ahol kokó megy az egyik irányba, ott pénz jön a másik irányból. Az azonos értékű pénz és kokain nagyjából ugyanannyi helyet foglalt. Csak a pénz fele annyit nyomott. 100 kiló kokainért körülbelül 50 kilónyi pénzt kaptam. Ezek az árucserék eleinte nem mentek simán. A kolumbiai katonák úgy viselkedtek, mintha egy gengszterfilmben lennének. Hozták a pénzt egy kocsiban, amit öt másik autó követett, amikben gépfegyveres, késes fickók ültek. Jó srácok voltak, de egyik napról a másikra kerültek ki a dzsungelból, csöppentek bele a miami alvilágba, és máris fegyverrel a kezükben, pénzzel és kokóval megrakott kocsikkal furikáztak. Többségük alig volt tudatánál, telenyomták magukat kokainnal és aguardientével.

Még szerencse, hogy akkoriban nem volt divat a szondáztatás. Ezek a dühöngő őrültek tuti kinyírták volna a zsarukat. Amikor egy ilyen kolumbiai hegyi paraszt megérkezett Miamiba, első dolga volt venni egy 500 dolláros kocsit, és beszereltetni egy 1000 dolláros magnót. Az első találkozásunkhoz egy csendes kis parkolót választottam. Erre ezek megjelentek részegen, egy egész fegyverarzenállal, magnót bömböltetve. Simán rájuk lehetett volna hívni a zsarukat, pusztán csendháborításért. A találkozó után közöltem Fabitóval, hogy változtatni kell az emberei stílusán. – Le kéne nyugodniuk. Lehetnének diszkrétebbek. Semmi szükség rá, hogy úgy furikázzanak, hogy a puskacső kilóg a kocsiból. Egy oldalon állunk. Nekem, akár kokaint, akár pénzt szállítottam, az volt az elvem, hogy mindenki maradjon névtelen, és senki ne találkozzon senkivel. Ha kokaint szállítottam, akkor volt egy sofőr, aki elvitte a kokaint egy kocsi csomagtartójában egy olyan rendes, családi étterembe, mint amilyen például a Denny’s. A kocsit a parkolóban hagyta, a kulcsot meg eldugta a férfimosdóban. Kijött az étteremből, és érte jött valaki kocsival. Azok, akik a pénzt hozták, ugyanezt megcsinálták, csak egy másik étteremben. Ha megtaláltuk a kulcsokat a pénzes autóhoz, elárultuk nekik, hol van a kokainos kocsi, és hol találják a kulcsokat. Mindenki biztonságban volt. Így aztán egyetlen rendőr vagy jó szándékú, idióta civil se láthatta egyik étteremben sem, hogy éppen drogügylet zajlik. Láthatatlanul dolgoztunk. Ahogy egyre több sofőrre volt szükségem, egyre inkább kerültem a bűnözőket. Ehhez a melóhoz nem kellettek fegyveresek. Inkább diákokat dolgoztattam, akiknek kellett a pénz a sulira, vagy családapákat, akiknek jól jött egy kis plusz pénz, hogy fizetni tudják a jelzáloghitelt. És örültek, hogy ehhez a kis jövedelem-kiegészítéshez csak el kellett vinni egy kocsit A-ból B-be. Eszükbe se jutott belenézni a csomagtartóba vagy butaságokat kérdezni. Nekik csak a pénz kellett. Az esetek 99%-ában nem is volt gondom velük. Akivel mégis volt, az meg nagyon megbánta. Minden sofőr kapott egy hamis jogsit. Találtam egy fickót, akinek az unokatestvére az okmányirodában dolgozott. Pár száz dollárért vállalta, hogy ha beküldök hozzá valakit, azt lefotózza, kiállít neki egy jogsit

valami kamu névre, és az új jogsit beviszi a rendszerbe is. Így ha a rendőr leellenőrizte a jogsit, az legálisnak tűnt. Ha egy emberemet letartóztatták, a hamis személyi volt nála. Én kifizettem érte az óvadékot, és már meg is úszta az ügyet. Persze, ha valakit letartóztattak, attól ujjlenyomatot vettek. De a rendszer akkor még olyan lassan működött, hogy a srác már szabad volt, mire kiderítették, hogy kicsoda valójában. Igyekeztem mindig ismeretség révén keresni új embereket. Ha találtam egy megbízható embert, akkor hagytam, hogy segítséget már ő szerezzen magának. Aki illegális bizniszben utazik, az jobban jár, ha, amennyire csak tud, távolságot tart azokkal, akik neki dolgoznak. A nevünket, ha nem muszáj, ne áruljuk ell Ne fitogtassuk mindenkinek, hogy főnökök vagyunk! Ha úgy alakult, hogy én vettem át a kocsit egy olyan sráctól, akit nem ismertem, eljátszottam, hogy én is csak egy sofőr vagyok. Így ha a srácot letartóztatták, ha akart volna, se tudott volna bemártani, mert nem is tudta, ki vagyok valójában. Fabito kolumbiai embereivel ugyanúgy bántam, mint azokkal a floridai kölykökkel, akik nekem dolgoztak. Csináltattam nekik hamis jogsit, és ha problémájuk támadt, Danny Mones gondjaira bíztam őket. Ezek a kolumbiai parasztok remek srácok voltak, de nagyon tüzesvérűek. Folyton letartóztatták őket valamiért: verekedés, lövöldözés, nemi erőszak satöbbi. Akit letartóztattak, azt óvadék ellenében kihoztuk, és visszaküldtük Kolumbiába. Az nem jó, ha az embereink börtönben ülnek. Nagy magányukban még eszükbe jutna énekelni. Én azt vallottam, amit a maffia. Mindig gondoskodj az embereidről! A közös munka során Barry Sealtől tudtam meg, hogy országszerte van egy csomó olyan kis leszállópálya, amit senki nem figyel. Floridában a Kábítószer-ellenes Ügyosztály már a legkisebb leszállópályákat is figyelni kezdte. A többi államban azonban ezek teljesen szabad területek voltak. Egy Baton Rouge-ból érkező kisgép minden gond nélkül le tudott szállni New York állam északi részén vagy Kaliforniában. Fabitónak volt egy kolumbiai terjesztője Los Angelesben, és szerette volna, ha őt én látom el azzal az áruval, amit Barry Baton Rouge-ba szállított. Úgy döntöttünk, hogy a Van Nuys reptérre visszük az árut.

A barátom, Joey Ippolito is arrafelé üzletelt azzal a kokainnal, amit Garytől és Bobbytól kapott Aspenben, de a piac olyan gyorsan nőtt, hogy már senkit nem aggasztott, ha megjelent még egy terjesztő a városban. A Los Angeles-ieknek az se lett volna elég, ha az egész várost beterítettük volna fehér porral. Máshol, ha az Ochoák egynél több terjesztőnek is szállítottak, kitört a konkurenciaharc. De ez az ő gondjuk volt, nem az enyém. Amikor Van Nuysba repültünk, nem akartuk, hogy Fabito embere kijöjjön a reptérre, mert féltünk, hogy esetleg követik a zsaruk. Kértem az ügyvédemet, Danny Monest, hogy segítsen megoldani a kokain elszállítását a reptérről, erre ő gyorsan megvett egy kis kaliforniai teherfuvarozó céget. A cég flottája néhány kisebb furgonból állt, amivel bútorokat meg irodai berendezéseket szállítottak. A cégnek új nevet adtam, a Jon és a Fabito után megszületett a JF Transportation. Utólag butaságnak tűnik, hogy a neveink kezdőbetűit használtam, de akkor inkább csak viccesnek tűnt. Attól fogva a Van Nuysba repített kokaint „irodaszerek” feliratú dobozokba tettük. A sofőrök pedig fuvarlevéllel érkeztek a reptérre. Minden flottul ment. Van Nuysból a saját furgonjainkkal szállítottam most már a barátomnak, Bernie Levine-nek is San Franciscóba. Neki meg voltak borász ismerősei, így a sofőrjeink visszafelé bort szállítottak Los Angeles-i éttermekbe. A szállítmányozó cég kezdett valós profitot termelni. Nagyjából egy év után eladtuk, amikor az egyik sofőr részegen balesetet okozott. A cégünket beperelték, az egész egy rémálom volt. A drogszállítás az egy dolog. A pereskedés meg egy másik. Mindent azért csináltam, hogy simán és diszkréten menjenek a dolgok. A ’70-es évek végén kezdték mondogatni, hogy a „kokain cowboyok”[257] elözönlötték az utcákat. A sebhelyesarcú[258] akkor került a mozikba, amikor karrierem csúcsán voltam. A mészárlásos rész stimmelt, de egyébként jókat nevettem a filmen. Én minden erőmmel azon voltam, hogy ne úgy vigyem az üzletet, ahogy Al Pacino a filmben. Működésem alapját azok az amerikai fickók alkották, akik elvégezték nekem a kisebb munkákat itt-ott, kerestek egy kis plusz pénzt, és hallgattak, mint a sír.

Mindig törekedtem arra, hogy a munka erőszakmentes legyen. Vagy legalábbis ezt szerettem volna.

48 J. R.: Az első pár évben nemigen akadt gondom Fabitóval vagy a közös munkával. A magánéletem viszont a feje tetejére állt. Phyllis komisz nőszemély volt, én mégis mindig visszamentem hozzá. Így volt ez azóta, hogy kölyökként udvarolni kezdtem neki New Yorkban. Mindegy, hány csajom volt, mindig hazamentem hozzá, és hirtelen mindennél jobban vágytam rá. Ő viszont egyáltalán nem akart lefeküdni velem. A visszautasítással az őrületbe kergetett. De Phyllis olyan nő volt, aki csak nevetett, ha fegyvert toltak az arcába. Dühönghettem volna, míg világ a világ, akkor se félt volna tőlem. Ha végre úgy döntött, hogy szexel velem, nem volt nála jobb szerető. Ezzel láncolt magához. Kénye-kedve szerint játszott velem. Vettem neki gyémántot, házakat, lovakat, bármit, amit akart. Egyszer kinézett magának egy különleges Mercedes 6.9-est: hozattam neki egyet teherszállító repülőgéppel, egyenesen a német gyárból. Gondoskodtam az egész családjáról. Mindig én fizettem az apja ügyvédeit, amikor elkapták a zsaruk, én finanszíroztam a nővére, Fran miami bevásárlókörútjait. Több hajórakomány kokain kellett ahhoz, hogy kifizessem azt a sok szart, amit összevásárolt. Az unokatestvérük, Henry, a sógorom, első osztályú bérgyilkos lett New Yorkban, mégis pocsékul keresett. Semmi üzleti érzéke nem volt. Egyszer összeállt pár barommal, akik elküldték őt egy hasisszállítmányért Pakisztánba. Ahogy leszállt a gépről, már vitték is a börtönbe. Phyllis őrjöngött. Henry volt az ő kis angyalkája. Negyedmilliót költöttem ügyvédekre, hogy kihozzam a sittről. Szerveztünk egy bulit Miamiban a hazatérése örömére, ahol Henry azt találta mondani, hogy ha bármikor segítségre lenne szükségem, szóljak neki, mert együtt nagyot kaszálhatnánk. – Hát persze, Henry – mondtam erre. Mi mást mondhattam volna? Igaz, hogy képes volt pár kiló hasis miatt nemzetközi bonyodalmat kavarni, mégiscsak ő volt a család büszkesége. Amikor azt mondom, hogy Phyllis sokba volt nekem, azt úgy értem, hogy ő és az egész családja.

Elmondok valamit Phyllisről. Imádta a fekete fiúkat. Előttem a legtöbb pasija fekete volt. Ez engem sosem zavart. Egyszer megvizsgált egy doki, és arra jutott, hogy talán pszichopata vagyok. Igen, lehet, hogy az vagyok, de sose voltam rasszista. Phyllis New York-i barátainak a többsége is fekete volt, az élükön Richard Pryorrel. Miután Phyllis leköltözött Miamiba, egyre több időt töltött Kaliforniában, Pryorrel, Herbie Hancockkal és Billy Dee Williamsszel.[259] De velük nem kavart, csak barátok voltak. Phyllis volt Billy Dee Williams lányának a keresztanyja. Ők alkották Phyllis baráti körét. Én házakat vettem neki, finanszíroztam a lakberendezési mániáját, erre ő hetekre lelépett Kaliforniába lazítani. Ha arra volt dolgom, megmeglátogattam. Phyllis és az ő kaliforniai barátai mást se csináltak, csak kártyáztak. Olyan játékokat játszottak, amik akár napokig is eltarthattak. Billy Dee Williams nem volt egy nagy pókerjátékos, de a kis japán felesége, Teruko viszont imádott kártyázni. Herbie Hancock húga, Jean is velük játszott. Matekzseni volt, aki ide-oda röpködött az országban, és számítógépeket javított, ezenkívül pedig zenész is volt.[260] Phyllis igazi művészlélek volt, ezért Jeannel remekül megértették egymást. Jean sokszor eljött hozzánk vendégségbe. Herbie józan gondolkodású fickó volt, olyan, aki két lábbal állt a földön. A csapatból őt, a feleségét, Gigit, a húgát, leant meg Richard Pryort kedveltem leginkább. Ott volt még ezeken a kártyapartikon Richard Dreyfuss is. Ő viszont jobban szeretett kokainozni, mint kártyázni.[261] Phyllisnek mindig adtam annyi kokaint, hogy bírják a többnapos kártyapartikat. A java részét amúgy Dreyfuss és Pryor szippantotta fel. Egyébként Richard Pryorről az ember sosem tudhatta, hogy a következő pillanatban mit fog mondani vagy csinálni. Nemcsak zseni volt, hanem őrült is. Engem rendszeresen így mutatott be másoknak: – Ő itt Jon, a kokaindíler barátom a maffiából. Csak Richard Pryor tudott ilyeneket mondani nagy nyilvánosság előtt úgy, hogy annak ne legyenek következményei.

Richard egyszer nem jött el a kártyapartira. Ebben nem is volt semmi meglepő. Ám órákkal később egyszer csak kivágódott az ajtó, és besétált Richard anyaszült meztelenül. Még zokni sem volt a lábán. – Bocs a késésért! – mondta. Döbbenten néztünk rá. Valaki végre megszólalt: – Richard! Jól vagy? – Nem, öreg, nem vagyok jól! Megerőszakoltak! – jött a válasz. Na, ettől ledermedtünk. Észrevettem, hogy az egyik oldalon csatakos a haja, a karján horzsolások voltak. – Épp a Sunseten hajtottam volna át, megálltam a lámpánál, amikor egy csapat fekete nő sereglett körém. Kirángattak a kocsiból, letepertek, letépték a ruhámat. Az egyik egész szép volt, érte nyúltam, de a legkövérebb ribanc rám mászott. A földhöz tapasztott a nagy seggével, és megerőszakolt. Aztán sorra jöttek a többiek. Borzalmas volt, öregem. Billy Dee Williams gyanakodva nézett rá: – És mi történt valójában? – Kocsiba szálltam, elindultam ide, de félúton vettem észre, hogy nincs rajtam ruha. Eléggé beszívtam. Billy! Van kölcsön valami ruhád? Vicces fickó volt, de szétdrogozta az agyát.[262] Ha nem lett volna üzleti ügyem Kaliforniában, be se tettem volna a lábam oda. Sose szerettem a színészeket. A filmszínészek túlságosan nagyra tartják magukat. Más hírességeknek azért le kell tenni valamit az asztalra ahhoz, hogy elismerjék. Minimum gitározzon úgy, mint Jimi Hendrix vagy fusson úgy, mint O. J. Simpson. A színészek meg csak dumálnak és pofákat vágnak. Phyllis nagyon sokat volt távol, és emiatt aztán történt valami, amit sosem bocsátott meg nekem. Megdugtam a nővérét, Frant. Állandóan nálunk lebzselt, és annyira hasonlított Phyllisre, hogy néha meg sem tudtam különböztetni őket. Nem éreztem megcsalásnak. Ők ketten olyanok voltak, mint a Coca-Cola meg a Pepsi. A különbség csak annyi volt, hogy Fran nem játszmázott velem. Mindig kész volt egy kis szexre. Csak akkor dugtam meg Frant otthon, amikor Phyllis Kaliforniában volt. Amikor hazajött, akkor Fran és én Miami Beachen, egy olcsó motelben, az

International Innben[263] jöttünk össze. Annyira jónak tűnt ez a felállás, hogy már arról fantáziáltam, hátha egy szép napon egyszerre is megkaphatom a két lányt. Elmondjam, mit találtam ki? Szerettem volna rávenni őket, hogy feküdjenek elém háttal, és pucsítsanak, hogy összehasonlíthassam, milyen egymás mellett dugni őket. Ezt el is mondtam Frannek, gondoltam, ő értékelni fogja, de teljesen kiakadt. Mire észbe kaptam, kitálalt Phyllisnek, és ennyi volt. Kénytelen voltam eldugni a házban lévő fegyvereket. Biztos voltam benne, hogy le akar lőni. Megdughattam volna én ezer másik nőt egymás után, az se érdekelte volna, de a húgával betelt a pohár. Nevetséges volt az, ahogy meg akart büntetni. Több százezer dollárt költött arra a házra, amit neki vettem Palm Islanden. Lehordott mindennek, és közölte, hogy soha nem fog odaköltözni velem. Erre én: – Így lesz a legjobb mindkettőnknek! Dugd fel magadnak a házadat! Másnap eladtam. Úgy tűnt, visszatér az életünk a normál kerékvágásba. De vérbeli olasz lány lévén Phyllis sosem bocsátott meg nekem. Titkon tovább táplálta dühét, és amikor megint megsértettem, kieresztette a mérgét, és majdnem megölt vele.

49 J. R.: Phyllisszel a kapcsolatom akkor ért végleg véget, amikor találkoztam egy Toni Moon nevű nővel. 1980-ban a nővérem egyik barátja és annak felesége hozott össze vele. Ez a bizonyos barát büntetőjogi védőügyvédként dolgozott New Jerseyben, de gyakran járt Miamiba üzleti ügyben. Összebarátkoztunk, köszönhetően annak, hogy küldtem neki ügyfeleket. Az egyik ilyen útjára magával hozta az új barátnőjét is, aki modellként dolgozott a Ford modellügynökségnél[264]. Később feleségül is vette ezt a gyönyörű, vörös nőt. Akkoriban vöröske megtudta, hogy milyen szörnyen rossz a kapcsolatom Phyllisszel, ezért összehozott egy modell kolléganőjével. Ő volt Toni Moon. A párocska meghívott egy italra a miami hotelszobájukba, ahol egyszer csak megjelent Toni Moon[265]. Káprázatosan nézett ki, tényleg döbbenetesen szép volt. Hogy beleszerettem-e? Hát, mikor megláttam, az nem olyan érzés volt, mint mikor beszívtam, és úgy éreztem, menten felrobban a fejem. Addigra kinőttem már abból, hogy elaléljak egy lánytól. De tény, hogy felkeltette a figyelmemet. Toni magas volt, és jobban nézett ki, mint a legtöbb filmsztár. És volt esze. Bejárta már a fél világot. Élt Párizsban, New Yorkban, Los Angelesben. New Yorkban a legnevesebb tanárhoz, Lee Strasberghöz[266] járt színitanodába. De nem volt sznob. Megmaradt egyszerű vidéki, floridai lánynak. Tudott lovagolni, vadászni. Soha nem találkoztam még ilyen nővel. Nem volt benne semmi művi. Toni maga volt a természetesség. Ahogy megismertem, szinte már láttam is lelki szemeim előtt a mi közös életünket. A hibát ott követtem el, hogy ezt elmondtam Phyllisnek is. Azt hittem, úgy lesz a legtisztább a szakítás, ha elmondom Phyllisnek, hogy beleszerettem egy másik nőbe. Azt nem mondhattam, hogy

elköltözöm, vagy hogy tartsunk szünetet. Ezt már milliószor eljátszottam. Ki kellett mondani, hogy ez most végleges. Elvittem Phyllist vacsorázni a kedvenc kis éttermébe, a Café Chauveronba, Bay Harborbe. Ez a hely nem messze volt onnan, ahol segítettem megölni Richard Schwartzot. Olyan volt a báránysültjük, hogy attól a szavam elállt. Leültünk. Megvártam, míg eszik egy kicsit a húsból, és csak aztán mondtam meg neki, hogy köztünk mindennek vége. Hozzátettem, hogy választhat magának egyet a Coral Gables-i házaim közül, megtarthatja az autókat, a hitelkártyáit, de mi végeztünk egymással: találkoztam egy lánnyal, és szeretem őt. Visszatekintve már tudom, hol hibáztam. Épp elég nagy baj az, ha összetöröd egy nő szívét, aki szerelmes beléd. De ha egy olyan nővel teszed ezt, aki szívből gyűlöl, az nagy hiba, barátom. Főleg, ha egy olyan komisz nőszemély az illető, mint Phyllis. Az megvan még, hogy anno, New Yorkban a nővére, Fran megkérte az unokatestvérüket, Henry Borellit, hogy rabolja ki és ölje meg a pasiját, a tukáninges Jacket, csak mert féltékeny volt? És azt is mondtam, hogy ez a két lány olyan volt, mint két tojás. Sok mindenben hasonlítottak. Phyllis meg akart öletni engem Henryvel.[267] Pár héttel azután, hogy szakítottunk, amikor már Toni Moonnal romantikáztam, mint valami idióta (lovaglás a tengerparton, gyertyafényes vacsorák, álomélet), egyszer csak kaptam egy hívást Ricky Cravero egyik volt bandatagjától. Elmondta, hogy a volt sógorom a városba jött, és az International Innben szállt meg. A New York-i gyilkosságok miatt Henry egyre híresebb lett a maffiózókörökben. Nem volt logika abban, hogy lejött Miamiba, és nekem nem is szólt. Az a tény, hogy egy motelben szállt meg – épp abban, ahol Frannel randizgattunk –, azt üzente nekem, hogy az a két vérszomjas nőszemély okkal küldte ide Henry kuzint. Felhívtam hát zsaru barátomat, Mazzarella hadnagyot, és megkértem, hogy pár emberét állítsa rá Henryre. A motel már nem az ő fennhatósága alá tartozott, de voltak korrupt kollégái Miami Beachen is, akik, mintegy szakmai udvariasságból, hagyták, hogy megfigyeljék a motelt. Pár nap elteltével Mazzarella jelentette, hogy Henry egy férfivel közösen vette ki a szobát. Az tuti, hogy Henry nem volt meleg.

Meglapultak ott azzal a fickóval, mint akik készülnek valamire. Napkeltekor elmentem a motelbe. Magammal vittem azt a nagydarab fickót, aki néha segített Bobby Errának behajtani az adósságokat. És magammal vittem egy hangtompítós fegyvert is. A rendőreim kinyitották Henry szobájának ajtaját, mi meg bementünk. A zsaruk kint őrködtek. Fegyvert fogtam Henryre. – Mi folyik itt, tesó? Henry tökös gyerek volt. Felült, és úgy nézett rám, mintha a fegyver ott se lenne. – Szevasz, tesó! Erre én: – Henry! Tudod, hogy szeretlek. Egy család vagyunk. De ha nem leszel őszinte hozzám, akkor most láttad utoljára a napot. Tisztázzuk a dolgot! Ha nem mondod el, mire készülsz, nem tudjuk tisztázni a helyzetet, és akkor végeztünk. Henry elmesélte, hogy Phyllis beszámolt neki minden szörnyűségről, amit vele műveltem, és azt mondta neki, hogy hiába van pénzem, nem fogok gondoskodni róla, ezért aztán úgy döntött, hogy idejön, és kirabol engem. Henry nem olyan volt, mint én. Ha én kiraboltam valakit, az áldozatot életben hagytam, hogy később megint kirabolhassam. Ha Henry lopott valakitől, azt meg is ölte. Ezért nem tudott rendes pénzt keresni. Végighallgattam Henryt, majd azt mondtam: – Henry! Te is tudod, hogy bármit megadnék Phyllisnek. – Nem is tudom, mit hittem, Jon! – Nem tudom, hogy oldjuk meg ezt a helyzetet. Őszinte voltál velem, de nem tudom, mit mondhatnék. – Amit csak akarsz, Jon. – Tudod, mit, Henry? Megvan a megoldás! Engedd meg, hogy ezzel kisegítselek! Átmentem az ágy másik oldalára, Henry emberéhez, akit az én emberem a nyakánál fogva tartott eddig. A fickó bokszerben és trikóban feszített. A pizzériákban látni ilyen lúzereket, akik pörgetik a pizzatésztát. Izmos pasi, a nyakában aranyláncokkal. – Ki akartatok rabolni? – szegeztem neki a kérdést. – Igen, baszd meg! – jött a válasz.

– Esélytelen, te kis szarzsák! Idejött ez a kis köcsög az én városomba, hogy kiraboljon, és így beszél velem? Micsoda barom! A térdére céloztam, és lőttem. Csak egyszer. A fickó elugrott oldalra, és elkezdte verni a fejét a falba, mintha azon át akarna elmenekülni. Az emberem lenyomta az ágyra. – Nyugi! Csak a térdedbe lövök bele. Elsőre eltaláltam: a golyó szétrobbantotta a csontokat. Normál esetben ilyenkor a térd oldalához kell tartani a fegyvert, és keresni egy kiálló csontot. A felülről jövő lövést a térdkalács eltérítheti. Egyszer, még New Yorkban térdkalácson lőttem egy fickót, és az vígan elsétált. Nem jutott messzire, de már az is meglepett, hogy egy lépést is képes volt megtenni. Az nem sétál el, akinek oldalról lövik szét a térdét. Az első szerencsés lövés után a másodikkal már óvatosabb voltam. Elkaptam a fickó ép lábát, és a fegyver csövével végigtapogattam. Aztán belenyomtam a csontba, és lőttem. Volt térd, nincs térd. A fickó elernyedt a sokktól. – Simán szétlőhetnénk a fejedet, de szerintem így is érted az üzenetet. Életed hátralévő részében minden egyes lépésnél eszedbe fog jutni, hogy életben hagytalak. Már nem volt olyan nagy a pofája, mint fél perccel korábban. Zihálva annyit mondott, köszönöm. Csupa mocsok lett a kezem. A második lövésnél a vér meg a porc beterített. Kimentem a fürdőbe, hogy lemossam magam. Mire visszamentem, Henry egy kis beszéddel készült: – Jon! Meg se kellett volna fordulnia a fejemben, hogy kirabollak. Nekünk sose volt bajunk egymással. Testvérek vagyunk. Hülye voltam. Most azonnal elmegyek. És soha többé nem jövök vissza úgy, hogy nem szólok neked. – Henry! – feleltem. – Phyllis nagyon sajnálná, ha meg se látogatnád. Maradj még egy éjszakát! Keresd fel a családod, aztán menj haza! – Velünk vacsorázol? – Talán majd legközelebb.

Megmutatom, milyen fickó ez a Henry. Aznap este felhívott. Azt mondta: – Jon! Látnod kell valamit! A North Bay Village-i rendőrőrs előtt találkoztunk, ott volt biztonságos. Henry kinyitotta a kocsija csomagtartóját. Ott feküdt benne az embere, akit térden lőttem. Henry fejbe lőtte. Azt mondta: – Jon! Nem akartam, hogy később gondod legyen vele, és helyre akartam hozni a dolgot. Az a fickó Henry barátja volt, de, hogy bizonyítsa őszinteségét, Henry messzebbre ment, mint kellett volna. Minden hibája ellenére alapvetően jó ember volt. Az incidens jó hatással volt Phyllisre. Mert bár Henrynek nem sikerült megölnie engem, Phyllis legalább kiadta magából a mérgét. Így aztán barátok maradtunk. Évekig élt még az egyik házamban. Henry és én pedig újra tesók lettünk. 1985-ben Herbie Hancock húga, Jean eljött hozzánk, és Phyllisnél szállt meg Coral Gablesben. Az utolsó estén mind összegyűltünk egy baráti vacsorára. Másnap Phyllis és én együtt kikísértük a reptérre. Elköszöntünk tőle, és néhány órával később a gépe lezuhant. Így ért véget Jean élete.[268] Az eset elgondolkodtatott, eszembe jutott apám elmélete a gonoszról. Jean Hancock egyike volt annak a kevés jó embernek, akit ismertem. És felszállt egy olyan gépre, ami felrobbant. Henry, Phyllis és én pedig éltük tovább az életünket. Ha van igazság, akkor az olyan fickók, mint Henry meg én, miért élhettünk tovább? Évekkel később, miután Henry börtönbe került,[269] és aztán én is börtönbe kerültem, bent összefutottam vele. Borbélyként dolgozott. Hülyére röhögtük magunkat, amikor megláttuk egymást. Hónapokon át ő vágta a hajam. Jó volt vele lenni. Persze a börtönborbély csak elektromos hajnyíróval dolgozhat, így attól nem féltem, hogy elvágja a torkom.

50 J. R.: Toni Moon nem tudta, micsoda árat fizettem azért, hogy vele lehessek. Sosem tudta meg, mi volt Henryvel, és nem tudott a fickóról, akit térden lőttem. Ellentétben Phyllisszel, vele sosem beszéltem a főbb üzleti ügyeimről. Amikor megismerkedtünk, azt mondtam, hogy ingatlannal és versenylovakkal foglalkozom. Persze, nem volt ő buta. Idővel rájött, hogy más területeken is érdekelt vagyok. Toni régimódi lány volt. Olyan pasit keresett, akivel felépíthet egy közös életet. Annikor megismertem, az anyukájával élt egy kis West Palm Beach-i házban. A munkája néha elszólította New Yorkba és L. A.-be, de Toni arra vágyott, hogy legyen egy hely, ahol mi ketten elbújhatunk a világ elől. Rátaláltunk egy farmra fent, a Delray Beachen[270]. Egyórányira volt Miamitól, északra. A parti kisvárosban a felső tízezer képviseltette magát, de a farm, amit Toni talált, beljebb, az Everglades közelében feküdt. Nem volt arrafelé semmi más, csak farmok, mocsarak és teherautós parasztok. A civilizációt egy Texaco benzinkút, egy út menti kávézó és egy Hole in the Wall takarmánybolt[271] jelentette. Ennyi volt az egész. Az ingatlan, amire rátaláltunk, egy félbemaradt fejlesztési projekt volt, úgy hívták, Tierra Del Ray. Az 1970-es években néhány ingatlanfejlesztő cég azt találta ki, hogy luxusingatlanokat, négy-hat hektáros minifarmokat húz fel itt. De a romló gazdasági helyzet miatt a munka félbemaradt. Egy zárt lakópark lett volna, csak elfogyott a pénz. Így most nem a golfklubok elitje, hanem módos parasztok laktak itt. Néhány félig megépült ház előtt lakókocsiban táboroztak a tulajok. A gyepen téglára állított kocsik sorakoztak, a gazdák itt nagy kerekű traktorokkal jártak. A házak mögött látni lehetett, ahogy elhúztak a motorizált tutajaikkal. Az itteniek overált hordtak és puskával jártak. A környéken állóháború alakult ki az emberek és az aligátorok között. Ezek a vadállatok előmásztak a mocsárból, és megették a kutyákat, de nem átallották megtámadni a bicikliző kiskölyköket sem. Igazi paradicsom volt ez a szőröstalpúaknak.

A félig kész, spanyol stílusú ház, amit Toni talált, a La Reina Road végén állt. A hathektáros telek végében kezdődött a mocsár. Első látogatásunkkor sikerült kifogni egy forró, nyári napot. Kiszálltam a kocsiból, rám szakadt a hőség, a szúnyogok le akarták harapni a karomat, madár nagyságú lóbögölyök röpködtek körülöttem, néztem azt a düledező házat, és azt kérdeztem magamban: „Mi a faszom ez?” Toni mégis rávett, hogy járjuk körbe a birtokot. A környéket több kilométernyi lovaglóösvény hálózta be, voltak fák meg szigetek meg kanálisok. És valami hihetetlen gazdag madár- meg növényvilág élt ott. Gyerekkorom óta vágytam egy olyan farmra, mint amit a Bonanzában láttam. Hat hektár föld Delrayben nem épp egy Ponderosa[272], de nekem épp elég volt. 300 ezer dollárért vettem meg. Messze ez volt a legjobb hely, ahol valaha éltem. Toni és én igazi luxustanyát csináltunk abból a helyből. Építettünk egy medencét, egy kikötőt a ház mögé, egy pályát az agyaggalamblövészethez, egy istállót, egy hat férőhelyes garázst, egy kosárlabdapályát és egy vendégházat. Egy idő után már marhára elegem lett az állandó autókázásból, ezért vettem egy Hughes 500 típusú helikoptert, amit a fűvön tettem le, és felvettem egy főállású pilótát, aki a vendégházban élt. A városba pedig egy megemelt felfüggesztéses Chevy Blazerrel jártam be, így legalább nem lógtam ki a sorból. Örültem, hogy végre eljöttem Miamiból. Az elmúlt években elharapódzott az erőszak a városban.[273] Miamit ellepték a drogszállító kolumbiai parasztok. És nem csak Fabito emberei jöttek a Medellínkartellből. A ’80-as évek elejéig a Medellín csak egy volt a sok bűnözői csoport közül. Rajtuk kívül a Marielitók[274] is megszállták a várost. Még a feketék is megszerveztek egy felkelést Liberty Cityben, mert valami fickót megvertek a zsaruk.[275] A gond nem a kokainhiány volt. Épp ellenkezőleg. Még a felesleg miatt is ment a harc a bandák között, a tét az volt, hogy ki teszi rá a kezét, és csinál belőle pénzt. Én Fabito mellett, mondhatni, bekerültem a kartell vezetőségébe. A fél kiló kokainon marakodó kishalak miatt nem az én

fejem fájt. A motorgyári munkás se aggódik azok miatt, akik lámpaoszlopnak hajtanak azzal a motorral, amit ő gyártott. Keményen dolgoztam azért, hogy a kokain bekerüljön az országba. Hogy ki mit csinált azután, hogy megkapta az árut, az már nem rám tartozott. A delrayi otthonunkból igazi menedék lett. Körbekerítettem a főépületet, és aknavetőket szereltem fel, amelyek könnygázbombát lőttek a felhajtón közeledő betolakodókra. Az aknavetőket a házban elhelyezett kapcsolótáblákkal tudtam aktiválni. Ez garantáltan elvette volna a kedvét minden bajkeverőnek, aki be akarna lépni a birtokomra, és a könnygáz használatát a törvény sem tiltotta. Vettem még egy csomó vadászpuskát meg AK-t is. A parasztok mind fel voltak fegyverkezve, szóval nem lógtunk ki a szomszédok közül. Toni megszerettette velem az aktív pihenést. Azóta szerettem lovagolni, hogy Verával Mexikóban voltam. Tonival bejártuk Delray összes lovas ösvényét. És még arra is rávett, hogy kenutúrára menjünk a láp körül. Evezgettünk, füveztünk, borozgattunk és néztük az állatokat. A ház előtt ástam egy kis tavat a kacsáknak. Toni gyűjtötte az egzotikus madarakat, nekik idővel építettünk egy szabadtéri madárházat, amit összeépítettünk a saját házunkkal, hogy bent is röpködhessenek. A ház egyik oldala mentén pedig egy ketrecet építettünk a macskánknak, Cuchának,[276] aki egy 70 kilós puma volt. Még kiscica korában vettük egy nőtől, aki a browardi farmján nagymacskákat nevelt. Cucha gyönyörű állat volt. A ketrecet egy ajtó kötötte össze a házzal, így bent is szabadon mászkálhatott. A kutyáim szerették a macskákat, hiszen évekig éltek együtt a félszemű Princess-szel. Mivel Cucha kölyökként került hozzánk, a kutyák még azelőtt megszokták a jelenlétét, hogy 70 kilósra nőtt volna. Cucha szerette az embereket. Tonit követte mindenhová, és velünk aludt az ágyban. Az egyetlen baj az volt vele, hogy szerette megenni az egzotikus madárkáinkat. Meglapult, kis csiripelő hangot hallatott, amivel odacsalta áldozatát, majd rávetette magát. Helyből képes volt 3-4 métert ugrani bármely irányba. Emiatt örök harcban álltunk vele. A házunk gyönyörű volt belül. Nem ízléstelen csillárok díszítették. Igazi vidéki ház volt. A berendezés legszebb darabja az ebédlőasztal volt, amelyet Olaszországból hozattam. Az egész ébenfából készült,

elefántcsont berakással. A vendégeknek a szavuk is elállt tőle. Senki még életében nem látott olyan fantasztikus ebédlőasztalt. A falakat a festő, Frank Stella absztrakt képei díszítették. Stellát[277] a Palm Bay Clubból ismertem, vicces figura volt. Voltak Erté-festményeink[278] is, illetve a nappaliban őriztem bőrkötésű albumban egy ritka sorozatot de Sade márki életéről. Ezt mindig megmutattam a vendégeinknek. Nekem a kedvenc helyem az üvegszoba volt. A ház nyugati oldalához hozzátoldottam még egy helyiséget, csupa üvegből. Üvegből voltak a falak, a mennyezet, még a padló is. Beraktam egy hatalmas kanapét, és több időt töltöttem ott, mint a ház bármely más részében. És én még egy üvegszobában is biztonságban éreztem magam, hiszen ott volt a kerítés, a könnygáz, a fegyverarzenál, a két kutya és a 70 kilós macska. Cucha nagyon hűséges jószág volt. Rendszeresen láncot és nyakörvet tettem rá, és így furikáztam vele a városban. Elvittem magammal ebédelni. Kint, az étterem előtt ültem le, őt meg kikötöttem a telefonpóznához. Cuchát mindenki ismerte. A partra is levittem magammal. Imádta nyalni a hullámokat. Egyszer a parton kocsikáztunk, Cucha kidugta a fejét az ablakon, én meg elkalandoztam, és belementem a vízbe. Bumm, jött is egy hullám, és magával ragadta a kocsinkat. Cuchának és nekem úgy kellett kievickélnünk belőle. Aztán Cucha a pórázánál fogva húzott ki a partra. A Blazert meg hagytam, hadd vigyék el a hullámok. Később a város kiszámlázta nekem a kocsi kiemelésének költségét. Szép idők voltak ezek, és ezt Toninak köszönhettem. Ő nem egy lusta, plázában vásárolgatós csaj volt, amilyeneket azelőtt ismertem. Ő más volt. TONI MOON: Tudod, milyen az, szenvedélyesen, őrülten szeretni valakit, feltétel nélkül? Jon őrülten, szenvedélyesen és vadul szeretett engem, és én is pontosan így éreztem iránta. Ha tagadná, hát csak a büszkesége miatt. Tagad mindent, ami szerinte gyengének mutathatja, és ez szomorú, mert az, hogy képes szeretni, az egyetlen értékes tulajdonsága, és épp ez ellen küzd a legkeményebben.

J. R.: Akkorra már megtanultam, hogy aki illegális bizniszekben utazik, az nem kerülhet túlságosan közel a nőjéhez. A börtönök tele vannak olyanokkal, akiket a csajuk nyomott föl. És, hála Phyllisnek, azt is megtanultam már, milyen az, ha egy nő haragszik rám. Amikor összejöttem Tonival, tudtam, hogy a legjobb, ha – amellett, hogy jól szórakozunk – tartom a három lépés távolságot. Így is nagyon jó életünk volt. Láttál már igazi, floridai vihart? Életemben nem láttam olyan fantasztikus viharokat, mint Delrayben. Mindig az Everglades felől támadt, és elnyelte a házat. Ilyenkor általában az üvegszobában heverésztünk Tonival, a macskával, a kutyákkal, és órákon át csak néztük a vihart. Nem volt semmi ehhez fogható. Hát ilyen volt az életem hatalmam csúcsán.

51 J. R.: Toni volt az, aki, tudtán kívül, segített összeismerkedni azzal az emberrel, aki később rám bízta a Medellín-kartell amerikai műveleteinek irányítását. Már addig is tudtam, hogy amíg én Fabitóval dolgoztam, más amerikaiak is segítették a kartell munkáját, de hogy kik voltak ők, azt csak 1980-ban tudtam meg, amikor is találkoztam Max Mermelsteinnel. Max ugyanazt a munkát végezte, amit én Fabitónak, csak az ő megbízója Fabito bátyja, Jorge, valamint Pablo Escobar volt. Ők teljesen más vonalon dolgoztak, és sokkal nagyobb forgalmat bonyolítottak, mint Fabito. Max és én hamarosan elkezdtünk összedolgozni, és miénk lett a kolumbiaiak csempészüzletének legnagyobb szelete. Akkor találkoztunk, amikor a Bahama-szigetekről induló hajós szállítás már egyre nehezebben volt megoldható. Mindenki pilótát keresett, aki elhozza az árut az Államokba, egyenesen Kolumbiából. Nekem ott volt Barry Seal, de kellett volna még ember, aki szállít nekem. Toni sok pilótát ismert. Modellként a munkájával járt, hogy ide-oda kellett röpködnie. Egyébként pedig gyönyörű nő volt, aki rengeteg ajánlatot kapott gazdag seggfejektől, akik szívesen elvitték a magángépükön egy-egy bulira, a Bahamákra vagy Keysre. Még előttem barátkozott össze egy pilótával, bizonyos Shelton Archerrel. Shelton nagyon rossz pilóta volt. Mielőtt találkoztam vele, egyszer majdnem megölte Tonit, ugyanis lezuhant a géppel, épp amikor őt vitte valahova. De nem semmi figura volt, és ők ketten a baleset után is barátok maradtak. Shelton angol származásának köszönhette, hogy nem nézte mindenki idiótának. Meghallották az akcentusát, és máris intelligensebbnek hitték annál, mint amilyen valójában volt. Pedig nem is a brit felsőosztályhoz tartozott. Ő is csak olyan alacsony származású közember volt, mint azok, akikbe az ember lépten-nyomon belebotlott az olyan nyaralóhelyeken, mint Florida és Kalifornia. Aki járt már ezeken a helyeken, az ismeri ezt a típust. A londoni taxisofőr itt, Amerikában, a hülye akcentusával eljátssza az angol lordot. Shelton igazi angol aljadék volt. Ezt leginkább azzal tudnám szemléltetni, ha elmondom, mi volt a

kedvenc elfoglaltsága – már azon kívül, hogy repülőket tört össze. Fogott egy fényképezőgépet, film nélkül, elment egy plázába, ahol angol divatfotósnak adta ki magát, hogy felszedhesse és megdughassa a gimis csajokat. Ilyen volt az igazi Shelton. Egyébként engem Phyllis apjára emlékeztetett, aki bármilyen jó ötletet vagy szerencsés kezdést képes volt teljesen elszúrni. Az a típus volt, aki mindig kutyaszarba lépett, valahányszor cipőt húzott. Beindított egy melót, aztán egy hét múlva tuti, hogy jött valami rossz hír: lezuhant a gép, lebukott a kapcsolata, vagy nem a megfelelő ember feleségét vagy a lányát dugta meg. Azon csodálkoztam, hogy nem nyírták már ki egy csomószor. [279]

Shelton egyetlen értékes tulajdonsága az volt, hogy mindenkit ismert. Azért viseltem el, mert bár egy hülye bunkó volt, ismert egy csomó jó pilótát. És, ami a legfontosabb, ismerte Max Mermelsteint. Amikor Shelton először találkozott velem, én rögtön a pilótákról kezdtem faggatni, szóval hamar rájött, hogy nem az ingatlan a fő profilom. Célozgatott rá, hogy bármit elszállít, amit szállíttatni szeretnék, de leszereltem. Nem olyan pilótát akartam, aki összetörte a barátnőmet. Ezért aztán Shelton más irányból próbálkozott. Egyik este azzal keresett meg: – Johnny! – Ez az angol köcsög mindig Johnnynak szólított. – Olyan szívességet teszek neked, amiért életed végéig hálás leszel nekem. A lekötelezettem leszel. – Miért leszek én hálás neked? – Azért, mert bemutatlak Miami legnagyobb csempészének. És egy hét múlva Shelton szólt, hogy a fickó vár engem a Howard Johnson’s étteremben, a Collins Avenue-n. Hát így találkoztam Max Mermelsteinnel.[280] Maxszel egy tál kagyló felett esett meg az első üzleti megbeszélés a Howard Johnson’sban. Undorító volt az étel, örülök, hogy az az étteremlánc már megszűnt, de a következő hét évben, amíg Max és én együtt dolgoztunk, neki ez volt a kedvenc találkahelye. Az a lusta dög ugyanabban az utcában lakott Sunny Islesben.[281]

Shelton azt mondta, hogy Max nagydarab, bajuszos fickó. Én értem oda az étterembe előbb, hát vártam. Bejött egy bajuszos fickó tweedzakóban, pár évvel tűnt csak idősebbnek nálam. Először azt hittem, ő is egy olyan angol szarjankó, mint Shelton. Sietve odajött az asztalomhoz, úgy csinált, mint aki szívességet tesz nekem azzal, hogy rám szánja a drága idejét. – Te vagy Shelton barátja? – kérdezte. Hallottam a beszédén, hogy amerikai. A tweedzakó alatt zöld selyeminget viselt, a nyakában arany Dávid-csillag fityegett. Leült, kifújta magát, és úgy nézett rám, mintha most nekem azt kéne hinnem, hogy ő micsoda fontos ember. Max egy kövér disznó volt. A 175 centijéhez nyomott úgy egy mázsát. Kacsázva járt. Tiszta idegbaj volt, egyik cigiről a másikra gyújtott. A keze remegett. Nem vettem be a nagymenős alakítását. Nekem ő csak egy kövér, bajszos idegroncs volt. Általában ha ki akartam puhatolni, milyen ember a másik, akkor együtt kokóztam, együtt csajoztam vele. De Max nem kokózott, alig ivott és a csajozást is nagy titokban művelte, mert rettegett a feleségétől. Szóval kikérte a kagylót, és arról a cipőboltról mesélt nekem, a Papucciról, ami a Four Ambassadors hotelben működött.[282] A bolt persze pénzmosásra kellett, Max mégis úgy beszélt, mintha ő lenne Miamiban a cipőkirály. Amikor szóba hoztam a hajókat, Max nem hagyta ki, hogy elmondja, neki is van egy, és az nagyobb, mint az enyém. Hát így zajlott az első találkozásom Maxszel. Felajánlotta, hogy ha elmegyek a Papucciba, kedvezményes áron vehetek nála minőségi spanyol cipőt. Hamarosan rájöttem, hogy Max tényleg az volt, akinek Shelton mondta, ugyanakkor egy kis senki volt. Abban a nagy testben egy kicsi ember élt. Az alvilági főnökök között olyan volt ő, mint a király új ruhája. Igazi főnök volt, mégsem láttam még nála beszaribb alakot. Úgy szívott el minden szál cigit, mintha az utolsót szívta volna. És ez a félelem volt az, ami engem helyzetbe hozott. Max azért társult velem, mert túl gyáva volt ahhoz, hogy egyedül váljon drogbáróvá. Kellett valaki, aki fogja a kezét.

52 J. R.: A Maxszel történt találkozás után rögtön lekérettem a rendőrségi aktáját Danny Mones egyik barátjától, aki a miami rendőrségen dolgozott. Aki besúgó, annak általában hosszú a bűnlajstroma. Max tiszta volt. Ezután leültem Fabitóval. Az Omni pláza egyik halas éttermében találkoztunk, ott adták Florida legjobb osztrigáját. Amikor szóba hoztam Maxet, Fabito furcsán nézett rám, és azt mondta: – Tudtam, hogy ennek meg kell történnie. – Ezt hogy érted? – Ugyanaz a munkája, mint neked, csak a tesómnak, Jorgénak és Pablo Escobarnak dolgozik. És akkor én még nem tudtam, hogy ki az a Pablo Escobar. Később derült ki számomra, hogy ő volt az a kisfőnök, aki a kokaingyárakat irányította Kolumbiában, Max pedig az ő embere volt, aki azokat a kokainszállító gépeket irányította, amelyek a Miami környéki leszállópályákra érkeztek. Amikor először beszéltünk erről Fabitóval, ő attól tartott, hogy megsértődök, amiért a családja másvalakit is felbérelt ugyanarra a munkára, amit én is csináltam, vagy hogy riválist látok majd Maxben. De megnyugtattam, hogy nem érdekel Max, eszem ágában sincs feljebb küzdeni magam a szervezetben, és kitúrni másokat a melóból. Elégedett voltam azzal, amit csináltam. Max volt az, aki azon dolgozott, hogy én egyre jobban beépüljek az ő szervezetébe. A Howard Johnson’sban elfogyasztott közös ebéd után meghívott a farmjára, Davie-be.[283] Istenem, milyen röhejesen nézett ki ott! Cowboykalap, cowboycsizma volt rajta, és büszkén mutogatta az egész ménesre való Paso Finót, a kis, fehér lovakat. Akkor még nem tudtam, hogy ez az apró, finom léptű ló Fabito apjának, Don Ochoának a kedvenc lova, és hogy egyben az Ochoa család szimbóluma. Max eldicsekedett vele, hogy a lovait egy kolumbiai barátjától kapta. Ahogy körbejártuk a tanyát, Maxnek feltűnt, hogy megnéztem a tornácon álló

hintaágyat. Azért néztem meg, mert túl nagy volt az két személynek. Max megkérdezte, tetszik-e a hinta, mire mondtam, hogy persze. Pár nappal később épp otthon voltam Tonival a delrayi házunkban, amikor beállított egy teherautó, és hozott egy hatalmas hintaágyat. Max felhívott, és csak annyit mondott: – Gondoltam, szívesen élveznétek a kilátást egy ilyen hintán ücsörögve. – Oké, Max – válaszoltam –, köszi ezt a kibaszott hintát. Mókás volt, hogy a fickó egy hintaággyal akart megnyerni magának. Ahhoz, hogy világos legyen, Max miért akarta ennyire, hogy besegítsek neki, el kell mesélnem, hogyan kezdődött az ő karrierje a kartellben. Max eredetileg New York-i volt, de a ’70-es években leköltözött Puerto Ricóba, hogy egy szállodában dolgozzon. Max mindig azzal dicsekedett, hogy ő mérnök, olyan, aki űrhajókat meg hidakat épít. De szerintem inkább olyan mérnök volt ő, aki a szállodákban kicseréli a villanykörtét vagy új elemeket rak a távirányítóba.[284] Max mellett a kolumbiaiak is megérkeztek Puerto Ricóba, és az egyik sztriptízbárban Max megismerkedett egy gyönyörű táncoslánnyal, Cristinával. A lány csak pár évvel volt fiatalabb Maxnél, de már kétgyermekes anyuka volt. Max hatalmas szerelemre gyulladt iránta, és feleségül is vette. A gyerekeit sajátjaként szerette. Nekem meg folyton azt mondogatta, hogy milyen szerencsés fickó is ő, hogy van neki Cristina. Cristina pedig nem csak a mosolyát és a gyönyörű testét adta Maxnek. Volt ugyanis egy unokatestvére Kolumbiában, egy bizonyos Pablo Escobar. Azt nem tudom, hogy tényleg unokatestvérek voltak-e, vagy csak annak nevezte Pablót, ahogy én testvéremnek neveztem Henry Borellit, de az tény, hogy Cristina és Pablo elég közel álltak egymáshoz ahhoz, hogy Pablo feltétel nélkül megbízzon Maxben. Gyanítom, Max Mermelstein az egyetlen amerikai, aki elmondhatja magáról, hogy beházasodott a Medellín-kartellbe. Ez volt az ő aduásza. Amikor Max elvette Cristinát, a kartell még szinte nem is létezett, Max pedig szinte kizárólag tisztességes munkával kereste a kenyerét: szorgalmasan cserélte a kiégett villanykörtéket. Fusiban pedig eladott néhány zacskó füvet, hogy legyen egy kis zsebpénze, de ennél mélyebbre

nem merészkedett a bűn világába. 1976-ban Cristinával Queensbe költöztek, és akkor Maxnek még nem volt pénze. Épp akkoriban érkeztek meg Queensbe, amikor egy kis, kolumbiai bevándorlókból álló közösség beszállt a kokainüzletbe. De csak kicsiben. A rokonok küldtek pár kilót, akkor még bőröndben, menetrend szerinti járaton, a bevándorlók pedig szerte New Yorkban házaltak az áruval. Aztán egyre nőtt a biznisz, ezért Pablo Escobar átküldte Amerikába Rafa nevű bizalmasát, egyfajta helytartónak.[285] Rafa feladata volt az importfolyamatok felügyelete. Amikor eljutott Queensbe, felkereste Pablo unokahúgát, Cristinát, és ekkor találkozott Maxszel. Cristina révén Max kezdettől fogva élvezte Pablo családjának bizalmát, egyébként pedig nagy hasznukra volt azzal, hogy gringo. Max bárhova elmehetett egy kiló kokainért, sehol nem keltett gyanút, nem úgy, mint egy kolumbiai. 1978-ban – ugyanakkor, amikor Fabito Miamiba jött, és megismerkedett velem – Rafa úgy döntött, jobb lenne, ha Max és Cristina leköltözne Miamiba, hogy ott is kiépítsék az üzletet. Max is úgy kezdte, ahogy én: segített az autók, hajók, repülők és pilóták összeszervezésében. Mire mi találkoztunk, ő és a pilótái már nagyobb forgalmat bonyolítottak, mint én, ugyanis a kartellen belül Pablo sokkal agresszívebben terjeszkedett. Évekkel később Max olyat mondott, hogy alig akartam elhinni. Azt állította, hogy ő sosem akart beszállni a kokainüzletbe, de Pablo Escobar embere, Rafa „elrabolta” őt, és kényszerítette arra, hogy dolgozzon nekik. [286] Ugyan! Senki nem állt fegyverrel a háta mögött, és kényszerítette arra, hogy drogot csempésszen. Max szerette a pénzt, és szerette, hogy ő volt „El Jefe” – a főnök. Azt szerette, ha a Rafának dolgozó kolumbiaiak így szólítják: El Jefe. Nem ismertem senkit, aki annyira szeretett főnök lenni, mint Max. Azt elismerem, hogy lehetett némi igazság abban a sztoriban, hogy Maxet elrabolta Rafa, és akarata ellenére kokaincsempészésre kényszerítette. Rafának mindig volt egy háza Max szomszédságában, és mindig együtt voltak. Rafa azt mondta, az ő feladata az, hogy „segítsen” Maxnek, de valójában Rafa volt Max igazi főnöke. Ő hozta a parancsokat Pablo Escobartól. Ugyanakkor Rafának muszáj volt tisztelettel bánnia

Maxszel, egyrészt a rokoni kapcsolat miatt, másrészt amiatt, hogy gringo lévén Max különleges helyzetben volt. De Rafa vérengző vadállat volt, aki bármerre járt, hullákat hagyott maga után, és aki félelemben tartotta Maxet. Az El Jefe álarc alatt Max egy idegbajos, kis kövér fickó volt, aki történetesen beházasodott a Medellín-kartell felső vezetésébe. Meggyőződésem, hogy Max azért küldött nekem hintát, és azért akarta, hogy segítsek neki, mert kellett neki a védelem. Ezt persze így soha nem mondta ki, de én lassan átláttam rajta, és világossá vált, hogy nem akar az egyetlen gringo lenni a sok, őrült kolumbiai között. Ha én is ott vagyok mellette, amikor esetleg gond támad egy szállítmánnyal, rám foghatja az egészet. Ez nagy segítség volt Maxnek. Ugyanakkor tudta, hogy sosem tudnám teljesen átvenni a helyét, hiszen házassága révén ő már a „királyi családhoz” tartozott. Max olyan volt, mint egy király, aki azt szerette volna, hogy segítsenek neki elirányítani az országát. És amíg az ő fején marad a korona, addig ő elégedett. Amikor együtt lógtam Maxszel, világosan láttam, hogy minden, amit csinál, erőfitogtatás, amivel be akarja bizonyítani, hogy ő milyen kemény fickó. Otthon, a farmon cowboyszerelésbe bújt. A Sunny Isles-i házában a fegyvergyűjteményét mutogatta. Egy egész arzenállal büszkélkedhetett, és volt abban minden, az antik puskától a gépfegyverig. Amikor először csodálhattam meg a kollekciót, megkérdezte, szeretek-e vadászni. – A vadászat nem igazán az én sportom – feleltem. Max nagymenő vadásznak képzelte magát. Rendszeresen eljárt egy texasi farmra, ahol őrült tudósok teheneket pároztattak bölényekkel, és a különös nászból hatalmas szörnyszülöttek jöttek létre, aminek a „beefalo” (marhölény) nevet adták. Max meg még néhány barom pedig fizetett azért, hogy ezekre a szerencsétlen állatokra vadászhassanak. A mai napig nem értem, mi lehetett abban olyan jó. Megölni egy állatot egy zárt területen? Ez olyan, mintha elmennék az állatkertbe, és fejbe lőnék egy ketrecbe zárt oroszlánt. Mi abban az élvezet? Ettől látszom majd ügyes vadásznak? Max egyszer egy egész fagyasztóládányi marhölényhúst adott nekem – mindet

ő vadászta le. Az egészet kihajítottam a mocsárba, és megetettem az aligátorokkal. Inkább ettem volna meg Bambit, mint egy ilyen szörnyet. Max később rákapott a kakasviadalra. Maga is tartott ilyen viadalokat a saját farmján, azoknak a kolumbiaiaknak, akik Rafának dolgoztak. De minél inkább erőltette Max ezt a kemény fickó imidzset, az én szememben annál kevésbé volt férfi. Bármennyire is ellenszenvesnek találtam Maxet, jó páros voltunk. Ő király akart lenni, akinek a kisujját se kell mozdítania, én meg irányítani akartam, de nem akartam főnök lenni. Így együtt mi lettünk az amerikai főnökök a Medellín-kartellben.[287] Nem állítom, hogy én tettem fel a kolumbiaiakat a térképre. Azt se állítom, hogy Max. Ezt a kolumbiaiak megtették maguk. De mi emeltük fel őket egy olyan szintre, ahova maguktól nem értek volna fel.

53 J. R.: Az első közös munkám Maxszel Fabitóhoz kötődik. 1980 telén úgy döntöttem, hogy többé már nem használom rejtekhelynek a North Bay Village-i rendőrőrsöt. Inkább fizettem a sofőrjeimnek, hogy bérbe vehessem a garázsukat. Olyan srácokat vettem be az üzletbe, akiknek a lehető legunalmasabb, legátlagosabb kertvárosi háza volt. Náluk állt a garázsban a kokainnal megpakolt kocsi egészen addig, amíg el nem kellett szállítani az árut. A gondok akkor kezdődtek, amikor az egyik sofőr azzal jött, hogy szerinte a zsaruk figyelik a házát. Épp egy nagy szállítmányt vártunk, és nekem nem volt hova tennem az árut. Fabito szólt, hogy Max embere, Rafa biztos megengedi, hogy használjam az egyik rejtekhelyét. Rafa csak egy saroknyira lakott Maxtől Sunny Islesben. Ez a szikár srác állandóan pörgött, mert folyamatosan szívott valamit, amit a kolumbiaiak csak bazookának hívtak. A bazooka normál cigi volt, csak a dohány felét kokainnal helyettesítették. Rafának volt egy Flaco nevű testőre, akinek az volt a legfőbb feladata, hogy mindig menjen vele, és sodorja a bazookákat. Amikor elmentem Rafához, már tudta, hogy jövök. Max révén párszor már találkoztunk azelőtt, és szerintem igen megnyerő fickó volt. Elvitt az egyik házába, amit rejtekhelynek használt. A ház Kendallban állt. Ezt a kertvárosi kerületet a ’70-es években húzták fel, hogy legyen hova költöznie azoknak a fehéreknek, akik el akartak menekülni Miamiból a kubaiak elől. Akkoriban meg kezdtek beköltözni az olyan kolumbiaiak, mint Rafa.[288] Első látásra úgy tűnt, hogy Kendallban a kolumbiaiak mind ugyanazzal az építésszel dolgoztattak, akivel Albert megépíttette az elvarázsolt kastélyát Hialeah-ban. Kendallban az volt a szokás, hogy a tulaj megvett egy teljesen átlagos házat egy átlagos kertvárosi utcában, felhúzatott rá még néhány szintet, biztonsági rácsot rakatott minden ablakra, majd körbevette egy 4-5 méter magas kerítéssel. Rafa háza olyan volt, mint egy erőd. Bent a házban olyat mutatott, amit azelőtt én csak filmekben láttam. Bementünk egy átlagosnak tűnő dolgozószobába, Rafa kezébe vett egy garázskapunyitót, megnyomta a gombot, erre feltárult a fal. A fal mögött

pedig legalább ezer tégla kokain és plafonig érő pénzköteghalmok sorakoztak. – Ez jó lesz? – kérdezte. – Persze, Rafa. Ide hozattam hát a sofőrömmel az árut. Később kiderült, hogy az egyik delrayi szomszédom kiváló villanyszerelő és kivitelező, aki tudna építeni nekem egy ugyanilyen rejtekhelyet. Ellentétben Rafával, én névtelen kerületekben kerestem rejtekhelynek alkalmas házakat, Dade és Palm Beach megyék egész területén. Olyan háztulajokat választottam, akiknek volt rendes állásuk és nem volt priuszuk. Rafa és én kezdettől fogva nagyon szoros kapcsolatban voltunk. Vele jobban kijöttem, mint Maxszel. Nem azt mondom, hogy egy Humor Herold volt. Olyan volt, mint Albert, aki néha minden különösebb ok nélkül gyilkolt. Egyébként meg szinte olyan volt, mint egy kiskölyök. A kolumbiai srácok nagy része ilyen volt. Az egyik percben kinyírtak valakit, a következő percben meg sírtak vagy nevettek. Rafa, ha a kedvenc amerikai sorozata, „A farm, ahol élünk” (Little House on the Prairie) aktuális epizódjában valami szomorú dolog történt, kisírta a szemét. És az összes hely közül a világon a legjobban a Disney Worldöt szerette. Nekem az a Disney-világ olyan volt, mint egy kibaszott börtön, tele gyerekekkel meg egy patkányjelmezes fickóval.[289] De Rafa meg az emberei imádták. Még Pablo Escobar is képes volt arra, hogy miközben ő volt a világ első számú körözött bűnözője, átszökjön Floridába, csak hogy elmehessen a Magic Kingdomba. A Rafával kialakított jó viszonynak az volt a titka, hogy mindig tudni kellett, éppen mennyire van bekokózva. Ezt pedig könnyű volt megállapítani, csak figyelni kellett, hogy ő vagy Flaco, a testőre, mennyi bazookát sodort meg. Egy-egy bazooka úgy készült, hogy kicsippentették belőle a fele dohányt, és azt az asztalra halmozták. Ha ez a halom kicsi volt, akkor Rafa is rendben volt. Ha nagy volt a dohányhalom, akkor valószínűleg nem volt eszénél.

Rafának egy nagyon csinos kis kolumbiai lány, Odelia volt a felesége. Történt egyszer, amikor épp együtt vacsoráztunk valahol, hogy Odelia csúnyán nézett Rafára, mire a férj behúzott neki egyet. Ilyet én még nem láttam. Egyszer eltörte az arcát, és a lány kórházba került. Össze kellett drótozni az állkapcsát. Úgy nézett ki, mintha egy madárkalitka lenne a fején. Rá egy hónapra már együtt viháncoltak Rafával Disney Worldben, akár a gyerekek. Nem ismertem senkit, aki olyan labilis lett volna, mint Rafa. De olyan nem volt, hogy teljesen elment volna a józan esze. Tudta, hogy Max érinthetetlen, mert ott áll mögötte Pablo Escobar. És Rafa azt is tudta, hogy Pablo micsoda hatalommal bír. De ha nem állt volna Max mögött egy ilyen hatalmasság, Rafa ízekre szedte volna. Nekem maximum egyszer vagy kétszer akadt gondom Rafával. És akkor is a bulizás miatt. Rafa, ugye, kokót szívott, és azt akarta, hogy azok is szívjanak kokót, akik vele buliznak. Folyton jött utánam, és azt hajtogatta: – Fume, fume, fume!, vagyis Szívd, szívd, szívd! Azzal próbáltam leszerelni, hogy én nem cigizek, mert fulladok tőle. – Faszság! Cigizz velem! Előfordult, hogy elmentem hozzá, és annyira beszívtam, hogy mozdulni se tudtam. Lezsibbadt kezem-lábam, és arra gondoltam: Mi a fenét műveltem magammal? Rafa ott ült velem szemben, csupa hamu volt mindene. Csak szívta a bazookákat, és észre sem vette, hogy magára hamuzott. Én le voltam bénulva. Hallottam, hogy ver a szívem, de a szememet is alig tudtam mozgatni. És Rafának ez sem volt elég. Hiába mondtam neki, hogy álljunk le. – Ó, nem, nem, nem! Most nem mehetsz el! Itt fogsz ülni, amíg nem végeztem. – Rafa! Én most hazamegyek. – Mit szeretnél? Kérsz egy csajt? Kérsz kurvákat? Egyszer két napra nála ragadtam. Nem tudom, hogy ez orvosilag lehetséges-e, de azt hiszem, akkor ketten együtt elszívtunk egy egész kiló kokaint. Lehet, hogy Flaco is besegített. Rafa, amikor bejött egyik vagy másik embere, hogy kérdezzen valamit, állandóan üvöltött velük. „Takarodj innen!” És belelőtt párat a falakba meg a plafonba. Lőgyakorlat

gyanánt szétlőttük a csillárokat. Megláttam magam a tükörben: én is csupa bazookahamu voltam. Úgy néztem ki, mint egy múmia. Csak nevetni tudtam ezen az őrült állaton. Mert Rafa őrült volt, totálisan őrült. A buli mindig addig tartott, amíg Rafa ki nem dőlt. Ilyenkor arra se vettem a fáradságot, hogy megnézzem, van-e pulzusa. Rögtön szóltam Flacónak, hogy vigyen haza. Flaco meg az emberei pedig kocsiba raktak, és hazaszállítottak, mint egy darab marhölényhúst. Ilyenkor két napig ki se mozdultam otthonról. Rafa elképesztő egy figura volt. Komolyan mondom, amikor elkezdtem Maxszel dolgozni, a munkám fele részben abból állt, hogy Rafa bébiszittere voltam.

54 J. R.: Miközben egyre jobban összebarátkoztam Maxszel és Rafával, folytattam tovább a munkát Barry Seallel is. Egyik nap Max azzal keresett meg, hogy el tudnék-e hozni neki egy adag kokót Kolumbiából Floridába. Neki is megvolt a saját embere erre a célra, de most tesztelni akarta, én hogyan dolgozok. A Max-féle megbízás más volt, mint amit Barryvel csináltunk. Max arra kért, hogy küldjek egy gépet a Barranquilla[290] közelében fekvő repülőtérre, ahol 400 kiló kokaint kellett felvenni, és hozassam el az árut Floridába. De ne egy reptéren szálljon le a gép, hanem egy üres mezőn. Max akkoriban ezzel a módszerrel dolgozott. Shelton Archer, a köcsög angol még mindig azzal nyaggatott, hogy adjak neki munkát. Akkoriban a pilótákat sokszor nem közvetlenül csempészésre béreltük fel. Általában adva volt egy közvetítő, aki leszervezte nekik a munkát, ilyen volt nekem Barry Seal, és nekik csak a pilótáskodással kellett foglalkozniuk. De Shelton hiába nyaggatott, nem bíztam benne, ezért mást kértem fel a munkára. Azt a fickót, akivel Shelton hozott össze, és aki, ellentétben Sheltonnal, tehetséges pilóta volt. Ő vitte a gépeimet Baton Rouge-ból Van Nuysba. Nem ismertem nála jobb pilótát. Hogy mitől volt olyan jó? Attól, hogy sosem kapták el. Több száz szállítmánnyal egy egész vagyont keresett, aztán nyugdíjazta magát. Ilyen az igazi csempész pilóta! Ma már boldog házasságban él, unokái vannak, és a közösség oszlopos tagja, ezért nevezzük csak Rogernek. Roger régi, floridai paraszti családból származott. Irtó szegények voltak. Egy permetezőgépen tanult meg repülni. Már a megismerkedésünk előtt is csempészett, csak akkor még füvet. Roger igazi, szótlan paraszt volt. Fent élt az állam északi határánál. Amikor hívtam, hogy megbeszéljük a legújabb megbízás részleteit, azt mondta: – Gyere fel Yeehaw Junctionbe, és majd itt megbeszéljük! – Roger! Ne szórakozz velem! Ezt a nevet most találtad ki. Tuti nincs a világon olyan hely, hogy Yeehaw Junction.[291]

– De, Jon, van. És szeretném, ha megnéznéd. Találkozzunk az étteremben! Kocsiba ültem, és addig mentem észak felé, amíg, órák múlva, el nem értem Yeehaw Junctiont, ami tényleg egy létező település. Ahol egyébként egyetlen étterem volt. Bent döglött békák lógtak a plafonról, a falakat aligátor-állkapcsok díszítették. És a Föld összes suttyó parasztja ott ült, tömte a fejét, és vigyorgott bele a világba. Leültem Rogerhez, és rendeltem egy tál kukoricakását. A jenkik, fent északon, azt hiszik, hogy ez a tirpák déliek müzlije, és hogy meg kell cukrozni. Pedig ez óriási tévedés. A parasztok megtanították nekem, hogy ezt vajjal kell enni és egy kicsit meg kell sózni. Úgy nagyon finom. Megemlítettem Rogernek, hogy el kéne hozni 400 kilót Barranquillából, és ő rögtön rávágta, hogy persze, nem gond. King Air típusú gépe volt, aminek tényleg nem jelentett gondot se a súly, se a távolság.[292] De abba nem ment bele, hogy leszálljon Floridában, kirakja az árut, aztán újra felszálljon. Úgy gondolta, hogy inkább kidobná a rakományt a gépből. Mutatott is egy erre alkalmas helyet, egy farmot fent, Yeehaw Junction mellett. Egész pontosan egy mezőt, amit fák vettek körbe, ezért a főútról senki nem látná, amikor leereszkedik a géppel, hogy kidobja a kokainbálákat. Rogernek még a marihuánacsempészés időszakából volt egy nagyon ügyes embere, akinek csak az volt a feladata, hogy kilökje a rakományt a gépből. Egy ilyen akciónak ő a kulcsfigurája. A gépnek nagyon pici az ajtaja, és a fickónak nagyon kell kapkodnia magát, nehogy több kilométeres körzetben szóródjon szét a rakomány. De arra is vigyáznia kell, nehogy ő maga essen ki a gépből. Sokszor megesett, hogy a rakománydobálók úgy belelendültek a munkába, hogy kizuhantak a gépből, vagy beakadt a lábuk egy szíjba, és az rántotta ki őket. A drogcsempészés folyamatában részt vevők közül a rakománydobálók körében volt a legalacsonyabb az átlagéletkor. Roger embere évekig csempészett vele füvet. Roger azt kérte, hogy a kokain 25 kilós bálákba legyen csomagolva. Volt egy kis csapata, akik furgonokba rakták a quadokat, kimentek a farmra, a furgonokat letették a pajtában, aztán a quadokkal száguldottak el az áruért.

Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy odaküldjem a sofőrjeimet a farmra, hogy átvegyék a cuccot. Roger még soha nem szállított kokaint, én meg még soha nem mentem áruért egy mezőre, de ő nem aggódott, így én se aggódtam. Elmentem Maxhez, és mondtam neki, hogy meg tudom oldani a szállítást Barranquillából. Max felajánlotta, hogy vigyem az ő kocsiját, hozzam el azzal az árut Yeehaw Junctionből. De gyorsan lelőttem az ötletét. Nem szabad egyetlen kocsiba bepakolni 400 kiló kokaint. 400 kiló az már majdnem fél tonna! Az alatt már leszakadhat a tengely! De ha nem is szakad le, a kocsi úgy megsüllyed, hogy a zsaruk tuti lemeszelnek, mert kíváncsiak lesznek, mi van a csomagtartóban. – Nem kell a kocsid, Max, nekem is van egy csomó. – Jon! Ez a kocsi tuti, hogy kell neked. Kivitt a garázsba, és mutatott nekem egy irtó ronda, zöld Lincoln Continentalt, olyan műanyag tetőset, amilyet akkoriban a nyugdíjasok hajtottak. – Max! Én ugyan el nem viszem ezt a zsidó kenut. Max csak mosolygott, és kinyitotta a csomagtartót: olyan mély volt, hogy egy törpe állva elfért volna benne, lecsukott csomagtartó tetővel. Max elmondta, hogy van egy autószerelője, az alakította át a kocsit. Úgy tudta ennyire kimélyíteni a csomagtartót, hogy kiszedte alóla a benzintankot, és egy versenyautó alumíniumtankját szerelte bele, a hátsó ülés alá. És a különleges lengéscsillapítóknak köszönhetően a kocsi hátulja megemelkedett, amikor belekerült a rakomány. A kocsi fél tonna áruval a csomagtartóban is üresnek látszott. A motor is durván fel volt tuningolva, de ránézésre senki meg nem mondta volna, hogy ez egy hot rod. Az a szerelő egy zseni volt! Úgy hívták, Mickey Munday. Hamarosan személyesen is megismerhettem. Csak az a kár, hogy nem elég hamar. Sajnos Mickey Continentalja olyan jó volt, hogy elbíztam magam. Félvállról vettem a melót. Azt gondoltam, jó móka lenne megnézni, hogy potyognak az égből a bálák, ezért azt terveztem, hogy felmegyek a sofőrrel együtt, ő kitesz engem Yeehaw Junctionben az étteremnél, eszek egy kis kását, míg ő bepakolja a kokót a pajtában, és mivel nem szívesen ültem

kokainnal teli kocsiba, a sofőr egyedül megy vissza Miamiba, értem meg eljön a helikopterem. Úgy döntöttem, hogy ezúttal újdonsült sógorom, Toni Moon öccse, Lee lesz a sofőröm, aki nemrég költözött be hozzánk, a delrayi házba. Lee 1920 éves forma, nagydarab, szőke parasztgyerek volt. A Hazárd megye lordjai (Dukes of Hazzard) című sorozat főhőseire emlékeztetett. Amikor először adtam oda neki az egyik kocsimat, fél óra alatt taccsra vágta. Miután fejre állt vele, valahogy sikerült újra talpra állítania, és törött tetővel hazavezetnie. A szélvédő is lesüllyedt. A srác meg csak annyit mondott: – Bocsi, Jon! Mit tehettem volna? Mégiscsak a sógorom volt. Úgy döntöttem, munkát adok neki, és ezzel felelősségre tanítom. – Lee! Képes vagy elvezetni egy autót anélkül, hogy összetörnéd, vagy elkapnának gyorshajtásért? Ő lett a sofőr a Yeehaw Junction-i melóban. A szállítmány megérkezésének napján már napfelkelte előtt útnak indultunk. Megálltunk a döglött békás étteremnél. Én lélekben már a finom, meleg kásámra készültem, már épp léptem volna be, amikor meghallottam a repülőgép hangját. – Maradj! – kiáltottam oda Leenek. – Ne menj sehova! Kiléptem az utcára. Bár látni nem láttam Roger gépét, de hallottam, olyan hangos volt, mint egy kamikaze repülőgép a filmekben. Valami nem stimmelt. Úgy volt, hogy Roger lassan és csendesen jön. Az egész város zúgott. Aztán észrevettem, hogy más is zúg itt, nem csak Roger gépe: egy vadászgép, helikopterek, szirénák. Kinyitottam a Lincoln vezetőoldali ajtaját, és odaszóltam Leenek: – Menj arrébb! Nem akartam, hogy Lee előadja valamelyik kaszkadőrtrükköt a Hazárd megye lordjaiból. – Ezek rendőrautók? – kérdezte, ahogy a szirénák egyre hangosabbak lettek. – Szép lassan elhúzunk innen a picsába! – válaszoltam. Láttuk, ahogy a rendőrautók szirénázva elözönlik a várost.

Kábé három kilométerre voltunk már, amikor az egyik rendőrautó megfordult, és utánunk jött. Bekapcsolta a villogóját. Lehúzódtam. A kocsi persze üres volt. De fogalmam sem volt, mi zajlik az égen, azt viszont tudtam, hogy ha a zsaru körbeszimatolja a kocsit, és kiszúrja a spéci lengéscsillapítót meg a benzintankot, akkor kérdezősködni fog. Láttam a tükörből, hogy a zsaru, aki közeledett a kocsihoz, a legrosszabb vidéki fajta. Napszemüveg. Bozontos bajusz. Akkora ádámcsutka, mint az öklöm. Nem paráztam. Mindkettőnknek hamis jogsija volt. Átnyújtottam az enyémet. Kérdi a nevem, én meg bemondtam azt, ami a jogsin volt. Leetől is kérdezett pár dolgot, és a srác, vérbeli déli lévén, engedelmesen válaszolgatott: „Igen, uram. Nem, uram.” A zsarukám aztán azt akarta tudni, mit keresünk mi ott fenn, Yeehawban. Erre azt mondtam, hogy egy tuningautót hoztunk tesztvezetésre Miamiból, mert látni akartuk, mit bír hosszú távon. – És miért pont ide jöttek? – Disney Worldbe menet egyszer már elmentem itt, és azóta mindig megállok, mert annyira vicces ez a hely. Ezen a zsaru egy kicsit megsértődött. – Mitől olyan vicces? – Hát attól, hogy Yeehaw-ról a Hee Haw című tévéműsor jut eszembe. – Én itt élek, de bennem ez még soha fel sem merült. Na, sikerült felbosszantanom a zsarut, ezért úgy döntöttem, óvatosabb leszek. – Biztos úr! Tisztelettel kérdem, komolyan azt akarja mondani, hogy a Yeehaw nem is vicces név? Ráadásul az étterem tele van döglött békákkal! – Járt már ott? – Rendszeresen ott ebédelek. Miamiban nem adnak olyan finom kását, mint maguknál. – Kását eszik az étteremben? Na, erre elmeséltem neki, hogy északon nőttem fel, és csak azóta ismerem a kását, hogy leköltöztem délre, és valaki megmutatta, hogy úgy a finom, ha vajat teszünk bele. Ettől teljesen meglágyult. Visszaadta a jogsimat, és hozzátette, hogy bármikor szívesen látnak a városban. És ha már így összebarátkoztunk, nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem, mi ez

a sok sziréna meg helikopter, de mielőtt bármit mondhattam volna, ő kérdezett. – Megveszi az autót? Már majdnem megfeledkeztem a fedősztorimról. – Talán. Elég gyors. Erre elmosolyodott. – Megtenne egy szívességet? Ha most elindul, tegye meg, hogy tövig nyomja a gázt. Szeretném látni, mennyit tud a kicsike. Majd megyek maga után, így nem fogják megbüntetni. Ránéztem Leere. Felmerült bennem, hogy ez valami déli trükk, és majd ő fog megbüntetni gyorshajtásért. Lee vállat vont. Én meg úgy voltam vele, basszus, hát legyen. A rendőr visszaszállt a kocsijába, én sebességbe tettem az enyémet, és nyomtam neki egy padlógázt. Kihúzattam egészen 180-ig. Aztán lelassítottam, hagytam, hogy utolérjen. Mellénk állt, letekerte az ablakot. Együtt haladtunk tovább olyan 130-cal, elfoglalva mindkét sávot. A zsaru rám villantotta széles, önelégült vigyorát, elismerően felmutatta a hüvelykujját, és elkiáltotta magát: „Jííííííííííhááá!” Erre Lee áthajolt előttem, kidugta a fejét az ablakon, és viszonzásul ő is megeresztett egy „Jíííhááá!-t”. Hála a hülyeségének, majdnem nekimentem a rendőrautónak. A két paraszt meg csak röhögött. A zsarukám bekapcsolta a villogóját, és rendőri kíséretet biztosított egészen a főútig. Hihetetlen! Aznap este Roger elmesélte, hogy miközben Yeehaw Junction felé tartott, üldözőbe vette a vámosok jetje.[293] Már azelőtt ráálltak, hogy elérte volna Florida partjait, és Roger tudta, mi a megoldás: a túllassítás – ahogy a pilóták nevezték. Így lehetett lerázni a kormány gépeit. Ugyanis, ha egy jet túl lassan megy, akkor egész egyszerűen lezuhan. A King Air vagy bármely más légcsavaros gép viszont sokkal lassabban is tud menni annál, amit még a jet is bír. Ezért a pilóták, ha üldözni kezdték őket, egyszerűen lelassítottak. Ilyenkor a vámosok csak úgy tudták követni a csempészek gépét, hogy köröztek körülötte. Ebben a helyzetben egy jó pilóta megcsinálta azt, hogy megvárta, amíg a jet elfelé fordul tőle, ekkor

becsusszant egy alacsony felhő alá, és eltűnt a radarképernyőről. Roger aznap reggel talált egy erre alkalmas felhőt, és meglépett üldözői elől. A kokót nem a farmnál dobta ki, ahol már várták az emberei, hanem jó messze attól, és így mindenki megmenekült. De a vámosok riasztották a zsarukat, helikoptereket rendeltek, és együtt átkutatták a környéket. Így aztán a kokót elvesztettük. Amikor beszámoltam Maxnek a történtekről, ő bepánikolt. Én nyugodt maradtam. Fabitótól tudtam, hogy a kolumbiaiak nem drámáztak, ha elvesztettél egy szállítmányt. Az előállítás költsége olyan alacsony volt, hogy gond nélkül kompenzálták a veszteséget. A kolumbiaiak elfogadták, hogy a zsaruk miatt megesik, hogy elvész az áru. Szabad volt hibázni. De nem szabadott meglopni őket. Ha elveszett a szállítmány, bizonyítani kellett, hogy a zsaruk tették rá a kezüket. Ez nagyon fontos volt. Ha fel tudtál mutatni egy újságcikket, ami arról szólt, hogy a zsaruk elvették tőled a kokót, akkor rendben voltatok. A legnehezebb a várakozás volt. Mivel friss volt még a kapcsolatom Maxszel és Rafával, ezért minden nap átmentem Maxhez, és nála vártam, hogy történjen valami. De nem történt semmi. A hírekben egy szó sem esett az akcióról. Max, amikor ideges volt, zihálni és szédülni kezdett. Ilyenkor jött a papírzacskóba légzés, nehogy elájuljon. Öt napon át ültem Maxnél az ebédlőben. Egyik oldalamon Max, zacskóval az arca előtt, felváltva zihált és cigizett, a másik oldalamon Rafa egyik bazookáról a másikra gyújtott. Furcsa egy páros voltak ezek ketten. Danny Mones viszont, hála az égnek, segíteni tudott. Amint elmondta Roger, hogy mi történt, már hívtam is Dannyt, hogy kenje meg a korrupt zsaru haverjait, hogy belenézhessen a rendőrségi jelentésekbe. Az egyikük talált is egy belső jelentést a Kábítószer-ellenes Ügyosztály aktái között. Azért nem került be a hírekbe, hogy több száz kiló kokain hullott Yeehaw Junctionre, mert Roger az állam egy másik részén dobta ki az árut. Amikor meglobogtattam a jelentést, végre mindenki lehiggadt. Rafa újra nyugodt volt, Max pedig újra normálisan lélegzett. Rogert megdicsértem, amiért el tudott menekülni. De magamban nagyot csalódtam. Barom módjára elcsesztem az akciót. Csakis Max spéci Lincolnján járt az eszem. Találkozni akartam azzal a szerelővel, Mickey Mundayjel. Rafa elmondta, hogy Mickey már sokszor

szállított neki repülővel. Amikor Maxnél szóba hoztam Mickeyt, ő csak ennyit mondott: – Ó, az a fickó, az csak egy ostoba paraszt. Ebből is látszott, hogy milyen buta volt Max valójában. Miután társultam Mickeyvel, az az ostoba paraszt éveken át képes volt kijátszani az Egyesült Államok kormányát. Mickey volt a legzseniálisabb fickó, akivel valaha módom volt együtt dolgozni. Ugyanakkor az egyik legfurcsább is. Mickey abszolút a maga kis világában élt.

55 Minden kölyök kalóz akar lenni. Nézzük csak meg a térképeken a tengerparti részeket! Biztos, hogy a világon mindenütt találni „Kalóztengerszorost” vagy „Csempész-öblöt”. A kalóz létnek megvan a maga romantikája. Ez egy fantáziavilág, és én ebben akarok élni. Mickey Munday J. R.: A Yeehaw Junction-i fiaskó után Max azt kérte, hogy a következő szállítmányt Sheltonnal, az idióta angollal hozassam be. Én meg mondtam neki, hogy szeretnék találkozni Mickeyvel, de ezt meg se hallotta. Később jöttem csak rá, hogy azért akarta, hogy más pilótákkal dolgozzak, mert félre akarta állítani Mickeyt. Max azért utálta Mickeyt, mert az okosabb volt nála. Mickeynek ezernyi ötlete volt arra, hogyan lehetne becsempészni az árut az országba, Maxnek meg egész életében egyetlen épkézláb ötlete se volt, azon kívül, hogy elvette Pablo Escobar unokatestvérét. Max, azon túl, hogy imádott a főnök szerepében tetszelegni, előszeretettel képzelte magát valamiféle lángésznek, és Mickey bizony komolyan veszélyeztette ezen pozícióját, hiszen mellette Max totál hülyének tűnt. Közöltem Maxszel, hogy ha még egyszer kiejti előttem a Shelton Archer nevet, golyót eresztek annak az angolnak a borsónyi agyába. Azt tudni kell, hogy Rogert azért vették üldözőbe Yeehaw Junctionnél, mert a kormány akkoriban minden erejét latba vetette, hogy elkapja a csempészeket. Nagyon nehéz idők következtek. A kormány bővítette a repülőgép- és hajóflottáját, és kiterjesztette a kábítószer elleni harcot. Elmúltak azok az idők, amikor elég volt lefizetni pár zsarut, és felbérelni pár halászt a motorcsónakok vezetésére. Megváltoztak a játékszabályok. Fontosabb volt, mint valaha, hogy legyen egy olyan okos embered, mint Mickey. Akivel egyébként végül csak sikerült találkoznom, de teljesen véletlenül. Kimentem Max farmjára, hogy megnézzek pár fegyvert, amiket

el akart nekem adni, és ahogy megálltam a ház előtt, láttam, hogy egy paraszt is épp leparkol a furgonjával. Az a paraszt volt Mickey. A neve rá volt hímezve a kezeslábasára. Meghozta a quadokat, amiket Max egyik mostohafiának tuningolt fel, azokat pakolta le. Hát ilyen munkákat adott Max ennek a zseninek. Mickeyt nem lehetett nem észrevenni. Majd’ 190 magas volt, fején dús, szőke bozont. Egyesek Vöröskének hívták a hajszíne miatt, de nekem az szőke volt. Nem akartam, hogy Max kijöjjön, és az utamba álljon, ezért rögtön odamentem Mickeyhez bemutatkozni. MICKEY: Először Jon kocsijára figyeltem fel. Az egyedi gyártmányú Mercedes AMG mellett, köszönhetően a szupernagy teljesítményű motorjának, egy SL 450-es is csak egy rakás kakinak tűnt. Mindig azt vallottam, hogy lóerőből sosem elég, Jon kocsija mégsem tetszett. Csak három ilyen kocsi futott Miamiban, és mindhárom egy-egy drogcsempészé volt. Ennyi erővel akár rá is írhatta volna a kocsi oldalára, hogy „kokaindíler”. Szóval az első benyomás elég negatív volt, de miután váltottunk pár szót, már szimpatikus volt. Intelligensebbnek tűnt annál, mint amit a kocsi alapján kinéztem belőle. J. R.: Mickey rögtön azt akarta, hogy másszak be vele a quadok alá, és nézzem meg, micsoda motort bütykölt össze a kölyköknek. Végül pedig kiselőadást tartott nekem a benzinmotorok történelméről, egészen a kezdetektől. Marhára idegesített. Olyan volt, mint valami vidéki tanító. De kíváncsivá tett. Elmesélte azt is, hogy olyan motorcsónakokat meg repülőket épített magának, amik gyorsabbak, mint bárki másé. Volt egy érdekes mondása: „Bármit gyorsabbá teszek, ami gurul, úszik vagy repül.” Mickey nem az a típus volt, akivel a Forge-ban egy orgián barátkozik össze az ember. Pár évvel idősebb volt nálam, mégis úgy beszélt, mint egy gyerek. Olyanokat mondott, amit az ember csak kiscserkészektől hall. Mickey nem volt pilóta. Egy pilóta barátjával dolgozott együtt, akit úgy hívtak, Ray Delmer.[294] És a kettejük viszonya jól jelzi, hogy milyen egy csodabogár volt Mickey. Delmer és ő szinte egyidősek voltak, Mickey mégis Papának szólította Delmert. Amikor Mickey azt mondta: „Papa sokat tud a repülőkről”, azt hittem, arra céloz, hogy az apjával közösen

készítettek gépeket, de aztán megtudtam, hogy az apja már nem él. Papa a barátja volt. Mickey nem illett bele az én világomba. Ő nem kokózott. Nem káromkodott. És azt szerette a legjobban, amikor az anyukája sütit sütött neki, amihez ő mindig tejet ivott. Mickey az anyjával élt. Ha most megkérdeznéd, biztos azt mondaná, hogy volt neki saját lakása. Csak éppen bútor nem volt benne. Az anyjához hordta a szennyest, nála evett, vasárnaponként pedig elvitte a mamát a templomba. Nem azt mondom, hogy olyasfajta zakkant csóka volt, mint azok, akik az anyjuk bőréből varrnak maguknak ruhát a filmekben.[295] Neki is voltak csajai, mint minden normális srácnak. Egy ideig egy vékony, szőke lánnyal járt, aki olyan szőke volt, mint ő, és aki folyton fehér farmercuccokat hordott. Erre Mickey is vett egy fehér farmert, hogy összeöltözzenek. Együtt motoroztak, és ahogy megjelentek ketten, fehérben, szőkén, úgy néztek ki, mint akik egyszarvúra vadásznak. Bár a látszat ellene szólt, Mickey mégsem volt papucs. Igaz, nem volt egy kemény fickó, de én sosem láttam, hogy valaha is félt volna. Nem szerette az erőszakos embereket, de nem is félemlítették meg. Nagyon makacs volt. És az őrületbe kergetett a tudálékosságával. Sokszor felidegesített. De Mickey és én magasabb szintre emeltük a kartellt. Mickey kidolgozott egy olyan rendszert, amiben bárhogy is próbálkoztak a bűnüldözés szervei, nem tudtak gátat vetni a drogcsempészetnek és neki. Nem Mickeyé voltak a legnagyobb szállítmányok, de neki az összes szállítmánya célba ért. Mickey rendszere úgy működött, mint valami megbízható, drogcsempész futárszolgálat. Ránézésre pedig senki meg nem mondta volna Mickeyről, hogy a Medellín-kartell műszaki zsenije. És részben ettől volt olyan zseniális. Ez a fickó úgy verte át az Amerikai Egyesült Államok kormányát, ahogy nem szégyellte, közben meg úgy nézett ki, mint egy teljesen átlagos manus. Már ha az átlagmanus egy kicsit zizi, és 35 évesen még az anyukájával él.

56 Reagan elnök ma Dél-Floridába látogatott, hogy nagyobb hangsúlyt adjon a kábítószer elleni kampányának, és ígéretet tett arra, hogy megtöri a maffia hatalmát Amerikában. Az elnök azzal a céllal utazott Floridába, hogy felhívja a figyelmet annak a különleges egységnek a sikerére, amelyet maga az elnök állított fel tavaly januárban, hogy ezzel gátat vessen az illegális drogok beáramlásának. Ennek a különleges egységnek az élére magát az alelnököt, George Busht nevezte ki. „Reagan Pledges War on Drugs” Daily News, 1982. november 15. J. R.: Mikor megismertem Mickeyt, rögtön tudtam, hogy vele akarok dolgozni, mert ő elég ügyes ahhoz, hogy kezelni tudja a csempészekre nehezedő rendőri nyomást. Rávettem Maxet, hogy bővítsük ki Mickey tevékenységi körét. Max ugyan „alkalmazottnak” nevezte Mickeyt, de ő meg én egyenrangú partnerekként dolgoztunk.[296] Viszont szinte csak munka miatt találkoztunk, mert emberileg ég és föld voltunk. MICKEY: A gyerekeimnek tudniuk kell, hogy én nem helyeslem a drogozást. Sosem szívtam marihuánát, és sosem szippantottam kokaint. Az egyetlen szenvedélyem a rágózás. A harmincas éveimben csak úgy tudtam dolgozni, ha közben rágóztam. Furcsa, mi? Mondhatni, hogy a rágógumi volt az én drogom. Én tisztességes családból származom. Édesanyám tanárnőként dolgozott, és segédlelkész is volt a presbiteriánus templomban. A szüleim Ohióból jöttek. Anyám elnyerte a Miss Cincinnati szépségkirálynői címet, apám pedig futballösztöndíjjal járt egyetemre. Néhány évig profi focista volt Cincinnatiben, de ez a pálya nem neki való volt. Az 1940-es években a szüleim Miamiba költöztek, és az apám saját építőipari vállalkozást indított. Feltalált egy újfajta salaktéglát, amelyik igen jól szellőzött. Eléggé elterjedt a használata Floridában, főleg még azelőtt, hogy mindenhova

légkondicionálót szereltek volna. Apám találmánya átengedte a levegőt, de a csapadékot és a fényt nem. Az apám által gyártott salaktéglát Munday Blocksnak hívták, és még ma is számos olyan iskola és szálloda áll Floridában és Latin-Amerikában, amelyek ebből épültek. A téglákat apám gyártotta a saját műhelyében. Azt a házat is Munday Blocksból építette, amiben én és a testvérem felnőttünk. Gyerekkorunkban egy ideális, az ’50-es években épült kerületben éltünk. A házunk mellett folyt a csatorna, amibe én véletlenül-szándékosan minden nap beleestem. Általános iskolás voltam, amikor megépítettem az első hajómat. Imádtam felfedező utakra menni a mocsárban, és imádtam a térképeket. Apám műhelye is ugyanabban az utcában állt, ahol laktunk. A szomszédságában voltak hegesztőműhelyek, forgácsolóműhelyek, villanyszerelő-műhelyek. Engem pedig minden érdekelt, és az összes műhelyben inaskodtam. Kitanultam az összes szakmát. Még vezetni se tudtam, de már átalakítottam a saját autóimat, motorjaimat és hajóimat. Apám nagyon rendes ember volt. Imádta a lóversenyt. Szerettem volna, ha Jon megismerheti apámat, mert mindketten szerették a lovakat. De apám nem olyan nagy tétekben fogadott, mint Jon. Ő beérte a kétdolláros alaptéttel. Apám becsületes ember volt. És takarékosan élt, mert az építkezések csak ciklikusan hoztak pénzt. Mindig azt mondogatta, hogy „amikor jut csirke, tedd el a tollát, mert eljöhet az a nap, amikor nem jut más, csak toll!” Még kamasz voltam, amikor apám meghalt a dohányzás miatt. Én vettem át a vállalkozását. De az üzlet hanyatlani kezdett. A Munday Blocks gyártása nagyon munkaigényes volt, és a ’60-as évek végére a légkondi megölte az egész salaktéglaipart. Elkezdtem autós és motoros utcai versenyekre járni. Imádtam a dugattyús motorokat. Imádtam a sebességet. Befogadott egy feketékből álló motoros klub, mert én voltam az egyetlen fehér szerelő, aki nem verte át őket. Akkor nyitottam meg a szerelőműhelyemet. A legjobb barátom egy olyan srác lett, akivel legalább ezerszer megmérkőztünk ezeken a gyorsulási versenyeken. Úgy hívták, hogy Ray Delmer, de én csak Papának szólítottam, mert többet tanultam tőle a

motorokról meg az életről, mint bárki mástól. Miután apám meghalt, Delmer volt az, akivel a legszorosabb volt a kapcsolatom, és jólesett valakit Papának szólítani. Delmer akkortájt szerezte meg a pilóta jogosítványát, amikor Jimmy Carter elnök lett, és a gazdaság zuhanórepülésbe kezdett. A vállalkozásom is elég vacakul ment. Delmer elmondta, hogy pilótatársaival úgy döntöttek, beszállnak a csempészetbe. Én távol tartottam magam ettől egészen addig, amíg 1978-ban egy napon Delmer el nem mondta, hogy az egyik pilóta ismerőse elvesztett egy marihuánaszállítmányt. Kiesett a gépből, és ott dekkolt valahol az Everglades Nemzeti Parkban. Úgy gondoltam, ha elmegyek azokért a marihuánabálákért, azzal csak apám tanácsát követem, és elteszem a csirke tollait. Azt mondtam Delmernek: – Menjünk, szerezzük vissza azt a marihuánát! Persze nem ment az olyan egyszerűen. A bálák egy nagy kiterjedésű mocsárvidéken landoltak. Delmer és én egy egész álló napon át kutattunk jelek után a levegőből. Olyanok voltunk, mint a vadászkopók. Végül én vettem észre a bálákat a földön. Kiderült, hogy van egy különös képességem: bármit megtalálok. Pontosabban, ha mutatnak nekem valamit lenn a földön, azt megtalálom a levegőből is, és ha látom a levegőből, megtalálom a földön is. Később kapóra jött ez a képességem, amikor leszállásra alkalmas helyet kerestem Kolumbia dzsungeleiben. A bálákat egyenként 25 ezer dollárért adtuk el. Akkoriban az éves jövedelmem 12 ezer dollár volt. Attól kezdve, ha csempészni kellett, rám számíthattak. Megtanultam repülni, de sosem szereztem jogosítványt. Rakománydobálóként, szerelőként és navigátorként dolgoztam. És, bár én nem füveztem, nem értettem, miért szól bele a kormány abba, hogy az emberek mit kezdenek az életükkel. Nekem úgy tűnt, pénz- és időpocsékolás, hogy a kormány olyanokat üldöz, mint én. Nekem a nyomunkban lihegő szervek – a rendőrség, a kábítószerellenesek, a vámosok, a parti őrség – nem voltak más, csak konkurencia. És én elszántan dolgoztam azért, hogy jobb legyek, mint a konkurencia. Megtanultam, hogy a sikerhez vezető úton az első lépés a jó logisztika. A legtöbb csempésznek soha nem volt B terve. Én viszont egy helyett legalább három-négy leszállóhelyet is kiválasztottam, hogy legyenek

alternatívák. Minden csapattagnak adtam egy rádiós adóvevőt, hogy tudjanak kommunikálni egymással. Minden rádióra jutott még két tartalék készülék. De ha mindhárom csődöt mondott volna, arra az esetre a földi csapat tagjainál voltak zseblámpák, és ismerték a legfontosabb morzejeleket, tehát a kommunikáció akkor sem szakadt meg. A csapatomat az autószerelő- és gumis műhelyekben dolgozó barátokból, valamint a fekete motoros klub tagjaiból állítottam össze. Ők mind megbízható emberek voltak. Az egyik motoros barátom nagyon szeretett horgászni. Az elsődleges leszállóhelyeket csatornák mellett jelöltem ki. Kiküldtem a barátomat egy csónakban, vitt magával horgászbotot, egy hűtőládát tele sörrel, egy rádiót meg egy látcsövet, hogy szemmel tartsa a bekötőutakat és a konkurenciát. Én a magam részéről megtettem minden tőlem telhetőt, hogy a repülőim minél gyorsabbak legyenek, minél nagyobb terhet tudjanak szállítani, és minél nagyobb távolságok megtételére legyenek képesek. Növeltem a lóerőt. Ennek hatására viszont a propeller vagy a hajócsavar kavitál, ami nagyjából olyan, mint amikor egy autónak kipörögnek a kerekei. A kavitáció csillapítható, például hosszabb propellerrel, de egy kis gépen egy nagy propeller gyanús lehet a konkurenciának. Hogy a propeller kisebbnek tűnjön, a repülőket turbólégcsavaros gépekhez készült háromlapátos propellerekkel szereltem fel. Így nem látszott rajtuk, hogy turbósak, és ránézésre megfelelőek lettek az arányok. Hogy kibővíthessem a lehetőségeinket, felkerestem egy céget, amelyik gumiból gyártott üzemanyagtartályt versenyautókhoz. Ezek a tankok olyanok voltak, mint a vízágy. Össze is lehetett hajtani őket. A pilóták felvitték a gépre, és amikor kellett, megtöltötték őket. Az üzemanyag volt az egyik kulcselem. Ha fent a levegőben fogy ki a tank, nem lehet letámasztani a gépet egy felhőn. A plusz teher alatt a gépeim egy kicsit leültek, ezért nitrogénes lengéscsillapítót építettem be, hogy teljesen megpakolva is peckesen, magasan üljenek, ahogy az egy repülőgéptől elvárható. A siker titka a megtévesztés volt. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a repülőim, hajóim és autóim teljesen átlagosan nézzenek ki. Amikor festetni vittem egy kocsit, megmondtam a szakinak, hogy jó legyen a festés, de úgy nézzen ki, mintha már két-három éves lenne.

Meggyőződésem volt, hogy a sebesség nem csak a levegőben, de lent, a földön is fontos. Amikor egy gépem leszállt valamelyik kis floridai reptéren, a csapatom kevesebb mint három perc alatt feltankolta. Az autók csomagtartója akkora volt, hogy elfért benne hat darab 56 literes benzinkanna. Így két kocsival összesen majd’ 700 liter benzint el tudtam vinni. A repülőgépeken az üzemanyagtartálynak négy üzemanyag-betöltő nyílása volt, így leszállás után egyszerre négyen tudták megtankolni. Egy benzinkanna 43 másodperc alatt ürült ki. Néha alig több mint két perc is elég volt ahhoz, hogy megtankoljunk egy gépet. Ezzel már simán felvettük a versenyt a NASCAR-os szervizcsapattal. Az embereimnél mindig volt fogkefe. Kipakolás után ugyanis a gépen minden kis rést kipucoltunk. Majd beszereltünk néhány plusz ülést, amit úgy vittünk ki a leszállópályára. Így amikor a gép visszatért a repülőtérre, egyértelmű volt, hogy semmi mást nem szállíthatott, csak turistákat, akik, mondjuk, horgászkirándulásra mentek. 1978-ban a konkurencia még vajmi keveset tett azért, hogy megállítson minket. De 1980-ra, amikor Papa és én elkezdtünk Maxnek szállítani, már erősen felfejlődött: átvizsgálták a repülőtereket, a repülőket, a pilótákat, a kikötőket. A csempészeknek hosszú éveken át könnyű dolguk volt, és amikor a konkurencia kezdte komolyan venni a feladatát, sokan elvéreztek. Így nekünk is komolyan kellett venni a munkát. Max intelligens volt, de nem volt türelme kivárni az új ötleteket, és nem akart költeni se. Jon bezzeg rögtön benne volt mindenben. Ő nem félt új dolgokat kipróbálni. Megértette, hogy folyamatosan fejlődnünk kell. J. R.: Mickey fantasztikus dolgokat csinált. Turistajáratokat indított Miamiból a Bahamákra. Nőket fizetett le, hogy velük utazzanak. Ő és a pilótája szépen felvették az egyenruhájukat, és elvitték a lányokat egy luxushotelbe, ők bejelentkeztek, Mickey és a pilóta pedig elrepült, és négy napig folyamatosan csempészték be a drogot az országba. Aztán kipucolták a gépet, visszavették az egyenruhát, elmentek a lányokért, és visszarepültek velük Miamiba. Mickey ezeket a lányokat csak „címlaplányoknak” nevezte, mert ők takarták el az akciót.[297] Végül aztán le kellett fújni a bahamai utakat, mert elkezdtek minden gépet átkutatni.

De addig is Mickey évekig hülyét csinált a kormány nagyokosaiból. Hiába beszélt úgy, mint egy kiskölyök, Mickeynek gonosz egy elméje volt. Mindig újabb és újabb ötletei voltak arra, hogyan lehet átverni az embereket. Amikor a Dade megyei rendőrök kitalálták, hogy minden egyes kocsit megállítanak, és átkutatnak, Mickey azzal állt elő, hogy vegyünk meg egy autómentő céget. Ezentúl a kokainnal telepakolt kocsikat úgy vittük ide-oda a megyében, hogy feltettük egy platós kisteherautóra. A sofőrök pedig kaptak egy szabályos megrendelőlapot. A zsaruknak soha még csak eszükbe sem jutott megállítani egy autómentőt, és átkutatni a szállított autót. Mickey egyik legnagyobb húzása az volt, hogy ott jelölt ki titkos leszállópályát, ahol senki nem számított rá: kormányzati birtokokon. Mickey a legtöbb kokaint régi katonai bázisokra érkeztette be. Ilyen egy őrült fickót! Senkit ne tévesszen meg Mickey ártatlan mosolya! MICKEY: Azok a kormányzati területek, amiket találtam, az egykori Nike-projekt ma már üresen álló kilövőállomásai voltak.[298] Ezeken a bázisokon kiváló minőségű utakat építettek a rakétasilótól a bekötőútig. Ezek tökéletes leszállópályák voltak. Amikor elkezdtem feltérképezni a Nike állomásokat, fogtam, és bepakoltam a hátizsákomba egy horgászbotot meg egy kicsi vágópisztolyt. Ezek az állomások hosszú kilométereken át elnyúltak, és végig körbe voltak kerítve. Ezekre az utakra egy Honda 70-es kismotorral mentem, mert az elég könnyű volt, és át tudtam dobni a kerítésen. Aztán én is átmásztam a kerítésen, és gurultam tovább. Ezeken az állomásokon kivétel nélkül mindig szépen gondozott gyep fogadott. Semmi nem volt már ott, de a füvet továbbra is rendszeresen nyírták. Egy atomtámadás esetén szó nem érhette volna a ház elejét. Egyébként mindent lezártak, lelakatoltak. A hadsereg olyan függőlakatot használt, ami úgy nézett ki, mint egy 5ös számú Master Lock©, azzal a különbséggel, hogy a kulcs oldalán volt egy vájat. Egy barátom adott nekem ugyanilyen lakatokat. Ha találtam egy olyan területet, ahova, úgy gondoltam, még visszatérünk, akkor egyszerűen csak levágtam az eredeti lakatot a vágópisztollyal, és

kicseréltem a sajátomra. Attól kezdve úgy jöttem-mentem, ahogy kedvem tartotta. Egy-egy ilyen lakatcsere alkalmával mindig ellenőriztem, hogy van-e valahol másik bejárat. Mert ha jöttek a karbantartók, és a kulcsuk nem nyitotta a záramat, be tudtak menni máshol is. És legfeljebb írtak egy jelentést arról, hogy rossz a zár, de ahogy a kormányt ismerem, hónapokba vagy akár évekbe is beletelhetett, mire valaki foglalkozott a dologgal. A másik ilyen típusú terület, amire rábukkantam, az az Aerojet cég szállítási célból épült csatornája mellett található szövetségi terület volt. Az 1960-as években, amikor Cape Canaveralben beindult a holdrakétaprogram, ástak egy csatornát az Everglades Nemzeti Parkon át, hogy azon úsztassák fel az Aerojet által gyártott rakétamotorokat.[299] Aztán a programot lefújták, a gyárat pedig bezárták, viszont ott maradt a csatorna. Amikor Floridában csatornát ásnak, a csatorna mentén mindig keletkeznek ún. meddőhányók, földkupacok, amiket aztán laposra egyengetnek, és utat építenek belőle. Az Aerojet gyárhoz több kilométernyi ilyen út épült, amelyek kiváló leszállópályául szolgáltak. Persze ezeket is kerítés védte, így kellett még pár lakat, hogy aztán ki-be mászkálhassak. A Nike és az Aerojet utak jó néhány, 3600 méteres kifutót biztosítottak számunkra. Ez a hossz volt az én nagy trükköm. A landoláshoz és felszálláshoz elég egy fele ilyen hosszú kifutó is. Amikor a gép leszállt, a kifutópálya felénél várta a csapat. És amikor a pilótának újra fel kellett szállnia, nem kellett megfordulnia a géppel. Ezzel sok időt meg lehetett spórolni. Kevesebb mint hat perc elég volt ahhoz, hogy a gép landoljon, kipakoljuk, megtankoljuk, kitakarítsuk, átalakítsuk, és újra a levegőbe emelkedjen. Persze jártak ki munkások ezekre a kormányzati területekre, de azok úgy dolgoztak, mint a hivatalnokok: hétköznap 9-től 5-ig, jó esetben hétvégén és munkaszüneti napokon nem. Az idő többi részében a miénk volt a tér. J. R.: A történet ott még nem ért véget, hogy a gépeink leszálltak egyegy ilyen kormányzati telken. Onnan még el kellett repülni velük egy reptérre karbantartásra. Erre Mickey azt találta ki, hogy épít egy saját

szervizhangárt. Ehhez vettünk egy nagyjából 100 hektáros földet Lakelandben, Delraytől kb. 320 kilométerre, északra, valahol a semmi közepén, ahol Mickey a pajtát titkos hangárrá alakította. Fedőcégnek alapítottunk egy permetező céget, és a farmon tartottuk a repülőket. Mickey pilótái néha tényleg vállaltak permetezést a környékbeli gazdáknak, csak hogy senki ne mondhassa, hogy nem is igazi cég voltunk. Akkoriban a kolumbiaiak azt találták ki, hogy egyszerre több tonna kokaint pakoltak fel egy halászhajóra, amit aztán útnak indítottak a Mexikói-öbölbe. Mi meg érte küldtük a motorcsónakjainkat, és megszabadítottuk terhétől a kis hajót. Az Ultimate Boats annak a hajókészítő műhelynek volt a neve, amit Mickey hozott létre, hogy csempészhajókat építsen.[300] Ezek a hajók a Don Aronow-féle csajozós hajók tökéletes ellentétei voltak, úgy néztek ki, mint egy roncs. Mickey olyan hajót tudott építeni, hogy arra, esküszöm, egyetlen nő be nem tette volna a lábát, pláne Quaalude nélkül, de inkább azzal se. Viszont bivalyerős motort szerelt bele, és titkos rakodótereket alakított ki. Mickey annyira bízott a munkájában, hogy egyszer, amikor épp kokainnal megrakodva tartott Miami felé, és meglátta, hogy a parti őrség egyik hajója lerobbant, volt olyan jófej, és bevontatta őket. Úgy, hogy közben fél tonna kokain volt a hajójában. Persze, a dologhoz hozzátartozik, hogy Mickey a fél parti őrséggel cimboraságban volt, hiszen eljárt az önkéntes hajószemlékre, és részt vett a hajóbiztonsági tanfolyamokon. Mickey mindenhova megfigyelőket állított. Voltak emberei, akik a homesteadi légierőbázist figyelték, ahol a vámosok repülői állomásoztak, és jelentették, hogy épp hány gép van a levegőben. Voltak emberei, akik a vámosok vízi kikötőit figyelték. Kivettünk egy lakást, ami a Biscayneöbölre nézett, és odaköltöztettünk egy csajt, akinek az volt a dolga, hogy szóljon, amikor a kormány hajói közelednek. Ha repülőn érkező szállítmányt vártunk Kolumbiából, Mickey megfigyelő repülőket küldött fel, amelyek a kormányzati gépeket lesték. De az aduászunk az volt, hogy Mickey le tudta hallgatni a kormányzati rádióforgalmat. Befogta a különböző csatornákat, és napi 24 órában rögzítette az elhangzottakat. Tudtuk, hogy mikor és hova küldenek

járőröket. Ha ők délre mentek, mi északra. Ha piros repülőket kerestek, mi csakis zölddel repültünk. A hajóépítő műhelyben kialakítottunk egy rádiós szobát. Ha unatkoztam, csak bementem, és hallgattam, hogy ezek a barom vámosok mit mesélnek egymásnak arról, hogy aznap épp hogyan próbáltak elkapni minket. MICKEY: Amikor beszálltam a csempészetbe, még egyáltalán nem értettem a rádiókhoz. Viszont a helyi RadioShack műszaki áruházban alaposan kiokosítottak. Taníttatásom akkor vette kezdetét, amikor vettem egy rendőrségi rádiószkennert, az eladók pedig részletesen elmagyarázták, hogyan lehet vele befogni a parti őrség vonalát. Csak meg kellett találni az általuk használt frekvenciát. Aztán kiderült, hogy a RadioShackben öt dollárért adták azt a kiadványt, amiben fel volt sorolva szinte az összes, a kormányzati szervek által használt frekvencia. A Szövetségi Légügyi Hivatal (Federal Aviation Administration – FAA) pedig nyilvános bemutatókat szervezett a lakosság részére, aminek keretében körbevezettek minket Miami legfontosabb légiirányító központjában. Megmutattak mindent: a radarokat, a térképeket, a rádiókat. Lehetett kérdezni, és én kérdeztem is, méghozzá a rádiókról. Ez később nagy hasznomra volt. Persze minden szervnek voltak titkos rádiócsatornái is. Viszont amikor elmentem a parti őrség nyilvános bemutatójára, észrevettem, hogy a rádiósok felírták maguknak, hogy mely frekvenciákon beszélnek a vámosokkal, és ezt a papírt felragasztották a készülékre. A legközelebbi látogatásomkor magammal vittem egy kedves hölgyismerősömet, aki könyvelőként dolgozott, és fotografikus memóriájával bármilyen számot meg tudott jegyezni. Ráadásul egy dúskeblű, fiatal hölgy volt az illető, így amíg a tengerészek az ő adottságaival szemeztek, addig ő a frekvenciaszámokkal, amiket sikerült is megjegyeznie. A rádiózás egyik alaptétele, hogy a frekvencia meghatározza az antenna hosszát. Ezen felbuzdulva elkezdtem szerte Floridában a vámosok és a parti őrség épületei körül kocsikázni, és próbáltam szemmel méretet venni az antennáikról. Persze az antennák pontos hosszát nem tudtam

megállapítani, de így nagyjából már tudtam, hogy melyik frekvenciatartományban keresgéljek. Aztán rábukkantam a frekvenciaszkenner nevű szerkezetre, ami, ha ráirányítjuk egy látótávolságon belül lévő antennára, megmondja, hogy az ahhoz tartozó rádió pontosan melyik frekvenciát használja. És, mint megtudtam, a vámosok legnagyobb antennafarmja a régi Dupont Plaza Hotel[301] közelében volt. Így nem volt más dolgom, mint kibérelni egy lakosztályt, ahonnan remek kilátás nyílt az antennafarmra. Aztán néhány hetente visszatértem a kis szkenneremmel, és bemértem a legújabb frekvenciákat. Egyre gyűltek a rádiófrekvenciák, ezért úgy döntöttem, hogy a rádiókat összekötöm egy-egy hangvezérelt felvevővel. Hiszen egy 24 órás ciklus alatt bármelyik csatorna megszólalhatott, akár csak pár percre is, és én nem lehettem mindig ott. A felvett beszélgetéseket pedig megtanultam úgy visszahallgatni, hogy bele-beletekertem, de a kulcsszavakat mindig elkaptam. A vámosok és a parti őrség egymással és a helyi rendőrökkel is rendszeresen beszélgetett. Nyíltan kitárgyalták az ellenünk irányuló akciók részleteit, panaszkodtak, ha az FBI vagy a Kábítószer-ellenes Ügyosztály feladatokat adott nekik. Még csak nem is sejtették, hogy lehallgatom őket. Nem kódolták le a csatornáikat. Néha lemaradtam pár fontos infóról, még akkor is, ha ott ültem a rádió mellett, de figyelemmel követtem a helyi tévéhíradókat is, így egy-egy sajtótájékoztató nagy segítségemre volt. Tegyük fel, hogy valamelyik fejes bejelentette, hogy „ezen a hétvégén elindul a Narancs Villám művelet – mindig ilyen béna neveket adtak az akcióiknak –, és megállítjuk a drogcsempészést a parti térségben”. Azt persze nem közölték, hogy helyileg hova koncentrálódik az akció, de voltak olyan hülyék, hogy elárulták az akció fedőnevét. Így nekem csak vissza kellett keresnem a szalagon azokat a részeket, ahol a Narancs Villámról beszéltek, és máris megtudtam, hol állítanak csapdát nekünk. Azt szerettem a legjobban, amikor a konkurencia olyan igazán nagyszabású akciókat szervezett. Ilyenkor arra az egy hétre vagy 10 napra mi leálltunk, és hagytuk, hogy elkapják a többieket. Amikor véget ért a művelet, tudtam, hogy minden csendes és nyugodt, mert a hajókat meg a

repülőket vissza kellett vinniük karbantartásra. Kimerítették a túlórakeretüket, a plusz üzemanyagra szánt pénzügyi keretüket, és egy hónapig csak csökkentett létszámmal dolgoznak. A különböző hivatalos szervek mind féltékenyek voltak egymásra. A vámosok a parti őrséggel veszekedtek, és közösen szidták a kábítószerelleneseket vagy az FBI-osokat vagy a helyi rendőrséget. A vámosok nagyon vágytak már egy kis dicsőségre. Utálták, hogy miután ők hetekig üldöztek egy csempészbandát, az FBI-osok vagy a kábítószer-ellenesek az utolsó pillanatban megjelentek, letartóztattak mindenkit, és besöpörték az elismerést. Ment a harc azért, hogy ki állhasson kamera elé a sajtótájékoztatón. Bár volt, hogy Jon és én veszekedtünk, ilyen problémánk azért nem volt. Nem voltunk ilyen gyerekesek. Félreértés ne essék, nem akarom én lejáratni a parti őrséget. Csak ők mindig is inkább a hajósok biztonságára és a katasztrófavédelemre koncentráltak, nem a csempészek letartóztatására. Szerintem a parti őrség minden tagja igazi hőstetteket visz végbe a hét minden napján. Gúnyolódhatnék a konkurencián, csak mert sikerült újra és újra legyőznünk őket. De amikor ők vesztettek, ők este szépen hazamehettek a családjukhoz. Ha mi csak egyszer is elveszítjük a csatát, akkor nekünk annyi. Emiatt nem volt egy nyugodt pillanatom sem. Minden ébren töltött percben a konkurenciát figyeltem. J. R.: Mickey egyik hiányossága az volt, hogy nem beszélt spanyolul. Ezzel az agyamra ment. Szerintem direkt nem is akarta megtanulni a nyelvet, hogy ne kelljen a kolumbiaiakkal foglalkoznia. Így ez rám maradt. MICKEY: Rafa őrült egy fickó volt. Mindenki halálosan félt tőle. Max rettegett Rafától, és hát ő volt a közvetlen főnöke. Amit Rafa mondott, az olyan volt, mintha maga Pablo Escobar mondta volna. Rafa nem igazán tudott angolul, a testőre, Flaco pedig egyáltalán nem. Életem egyik legrosszabb élménye az volt, amikor el kellett mennem Maxhez, hogy közöljem Rafával, hogy gond volt az egyik gépemmel, ami késésben volt. Amikor megérkeztem, a kolumbiaiak már nagyon idegesek

voltak. Max kint volt, Rafa pedig bent az ebédlőben ült az asztalnál Flacóval. Kokaint szívtak. Vágni lehetett a füstöt. Fel voltak ajzva. Elkezdtem mondani, hogy van egy kis probléma a géppel. Problemo. Erre Rafa kiabálni kezdett: velem tört angolsággal, Flacóval meg spanyolul. Flaco visszakiabált neki spanyolul. A dolog egyre félelmetesebb lett, mert minél tovább kiabált Rafa, annál kevésbé értettem, hogy mit mond. A hátam közepére nem kívántam még egy ilyen incidenst. J. R.: Mickey ezután azt mondta nekem, hogy annál jobb, minél kevesebbet kell találkoznia a kolumbiaiakkal. Én szót értettem Rafával is, Maxszel is. Max nem akart mást, csak hogy nyugodtan mereszthesse a kövér valagát, és pár hetente vigyek neki néhány cipősdoboznyi pénzt. Nem volt vele gond, csak meg kellett adni neki, a királynak, vagyis az El Jefének járó tiszteletet. Rafával se volt gond, csak együtt kellett vele szívni, és nem volt szabad gyengének mutatkozni. Ahogy telt az idő, és egyre több közös munkánk volt Mickeyvel, annál kevesebb dolgot mondtunk el Maxnek. Nem árultuk el neki, hol van a farmunk, vagy hogy hol vannak a rejtekhelyül szolgáló házak. Semmit. Mickey és én mindent elintéztünk. Mickey foglalkozott a műszaki berendezésekkel, én az emberekkel. MICKEY: Jon kemény fickó volt. Sok borzalmat élt át Vietnamban, és ez látszott is rajta. Sok volt benne az indulat. Az emberek féltek tőle. Én nem vagyok az erőszak híve. Sosem engedtem meg a pilótáimnak, hogy fegyvert vigyenek fel a gépre. Tapasztalatból tudtam, hogy a fegyver sokszor csak ront a helyzeten. Jon jól kezelte a rázós helyzeteket is. Az én dolgom csak annyi volt, hogy eljuttassam a csomagokat A-ból B-be. Többek között azért tudtunk jól együtt dolgozni, mert Jon kiválóan értett ahhoz, amit ő csinált, és én is kiválóan értettem ahhoz, amit én csináltam. Tisztázzunk valamit! Én ezt soha nem a pénzért csináltam. A kis, zöld papírfecnik nekem semmit sem jelentettek. Azért csináltam, mert fantasztikus szerkentyűkkel játszadozhattam, és mert eszelős jó kaland volt.

J. R.: Ez egy fontos különbség Mickey és köztem. Én bűnöző voltam, és ezt tudtam is. Mickey viszont modern kalóznak képzelte magát. Olyan volt, mint egy gyerek. A sikerünk titka abban rejlett, hogy egymásra talált egy kiscserkész meg egy fickó, aki az apámféle filozófiát vallotta. Együtt szinte legyőzhetetlenek voltunk. MICKEY: Ha összeadnám, hogy egy év alatt mennyit költöttem rádiókra, hajókra, kocsikra és repülőkre, valószínűleg kiderülne, hogy még 5 milliót se. Több mint 40 ember dolgozott nekünk. Ezzel szemben a konkurencia oldalán több ezren álltak. Amikor meghirdették a kábítószer elleni harcot, éves szinten több százmillió dollárt szántak arra, hogy megállítsanak minket. Nem akarok nagyképűsködni, de nem igazán voltak méltó ellenfél.[302] J. R.: Az a vicc, hogy a mi helyzetünk annál jobb volt, minél keményebben lépett fel a kormány a csempészekkel szemben. Amikor letartóztatták a többi csempészt, azzal kiiktatták a versenytársainkat. 1981ben, amikor Mickey meg én összeálltunk, még rengetegen foglalkoztak drogcsempészettel. 1985-ben már csak mi. A kábítószer elleni harcnak köszönhetően a kartell valódi monopóliummá vált.[303] Köszönjük, elnök úr!

57 J. R.: Amikor a kolumbiaiak látták, hogy Maxszel közösen dolgozunk, Fabito a háttérbe vonult, és onnantól kezdve inkább Rafával üzleteltem. De továbbra is szerveztem járatokat Barry Seallel és a pilótámmal, Rogerrel is. Segítettem Mickeynek a rádiózásban. Terjesztettem az árut a szárazföldön is, és fenntartottam a rejtekhelyül szolgáló házakat. Egyszerre nyolcfelé dolgoztam. És az egész munkában Max személye volt az, ami a legjobban idegesített. Bár kiiktathattam volna, esküszöm, saját kezűleg eresztettem volna golyót abba a hájas fejébe, de a házassága miatt ez szóba sem jöhetett. Bár egyre nagyobb rész hárult ránk a munkából, Max néha úgy érezte, muszáj éreztetnie, hogy ő El Jefe. Ilyenkor a leglehetetlenebb időpontokban hívott megbeszélésekre. Ez már csak azért is röhejes volt, mert Maxnek fogalma sem volt arról, hogy miket csinálunk. Akkor meg mi a francot mondhatna nekem egy ilyen megbeszélésen? De hogy a kedvében járjak, ha hívott, mindig azt feleltem: – Persze, Max! Beszéljünk! Egyszer az éjszaka közepén hívott fel azzal, hogy minél előbb találkoznunk kell. – Oké, Max. Gyere el hozzám reggel! Csinálok neked reggelit. Másnap késő délután állított be hozzám. A Mercedes kombi hátsó ülésén ült, mellette Rafa, a volánnál Rafa testőre, Flaco, aki nevetve szállt ki a kocsiból. Flacóról tudni kell, hogy hírhedten gonosz fickó volt. Azt beszélték, hogy amikor meg kellett ölnie valakit, a késével mosolyt vágott az áldozat árcára. Ez volt az ő kis poénja. Flaco azonban nem volt mosolygós típus. Akkor viszont nevetett. – Maxet és Rafát ma reggel megműtötték – súgta oda nekem. – Mi történt? Meglőtték őket? – Nem. Fizettek egy dokinak, hogy szívja ki belőlük a zsírt. – Ne szórakozz! Flaco elmesélte, hogy elvitte őket egy dokihoz, aki csöveket dugott beléjük, és kiszívta a zsírjukat. Ez még azelőtt történt, hogy hallottam

volna a zsírleszívásról. – Kiszívatták magukból a zsírt egy csővel? Flaco kinyitotta nekik a hátsó ajtót, Max és Rafa megpróbált kikászálódni a kocsiból, de végül Flacónak kellett kihúznia őket. Mindketten vonyítottak a fájdalomtól. Rafa a hasára mutatott, és csak annyit mondott: – A doki csinált bliff, bliff, bliff. Gondolom, ilyen volt a hangja a zsírleszívásnak. – De Rafa, te vékony vagy! Max elmagyarázta, hogy amikor Rafa megtudta, hogy Max megműtteti magát, úgy döntött, ő is megcsináltatja a zsírleszívást, csak úgy, a hecc kedvéért. Ahogy bementünk a házba, Rafa felhúzta a pólóját, letépte a kötést, és megmutatta a hasán tátongó, undorító lyukakat. Ott dugta be a doki a csöveket. Rafa kiabálni kezdett: – Az a kurva doki! Megölöm! Lefektettem őket a földre, párnát tettem a fejük alá, és leültem. – Nos, Max, miről akartál beszélni? – Jon! Én most nem tudok beszélni. Ez nagyon fáj! Ennyiben maradtunk. Sosem mondta el, mire fel lett volna az a megbeszélés. Igazából semmi szükség nem volt semmilyen megbeszélésre, de ettől fontosnak érezhette magát. Nem sokkal azután, hogy elmentek, Rafa kórházba vonult. Elfertőződött a műtéti heg, majdnem belehalt ebbe a kis heccbe. Ő volt Pablo Escobar első embere Miamiban, erre Max majdnem kinyírta egy szükségtelen műtéttel. Max minden magánakciója balul sült el. Egyszer megismerkedett egy fickóval, aki beadta neki, hogy ha lemegy Mexikóba, összehozza olyanokkal, akik kokaint csempésznének Texasba. Hát, Max lement, és vitte a feleségét is. Épphogy elfoglalták a szállodai szobájukat, a federales, vagyis a szövetségi rendőrök máris rájuk törték az ajtót, és váltságdíjat követeltek. Maxet csúnyán csőbe húzták. Két nap alatt tudta csak összeszedni a szükséges pénzt. Ezalatt a rendőrök ott tartották őt a

szállodában, és buliztak. Számolatlanul rendelték a piákat, a kurvákat, természetesen mindent Max kontójára. Miután megkapták a váltságdíjat, a szálloda tartotta fogva Maxet, amíg nem szerzett egy újabb adag pénzt, amivel ki tudta egyenlíteni a számláját. Maxnek persze soha nem sikerült szert tennie mexikói csempészkapcsolatokra. Max sok mindent megtett azért, hogy ne felejtsük el, ő bizony beházasodott a kartellba. Többek között befogadott magához egy csomó, az országban illegálisan tartózkodó kolumbiai kiskölyköt. Váltig állította, hogy a házban mindenki, így vagy úgy, de rokonságban áll Pablo Escobarral vagy Don Ochoával. Az igazság az, hogy ezek jobbára a hegyekből érkezett parasztok voltak. Nyírták a füvet, mosták a kocsiját. Egyesek feljebb léptek, közülük kerültek ki a Miamiban és más városokban dolgozó kolumbiai terjesztők testőrei. Max egyszer arra kért, adjak munkát az egyik „unokaöccsének”. Ez a srác más volt, mint a többi parasztgyerek a házban. Puhány volt, gazdag kölyöknek tűnt. A kolumbiaiaknak nem kellett. Max azt mondta, képezzem ki sofőrré. Bementem a srác szobájába. Ez a 20 éves kölyök a „Szezám utcát” (Sesame Street) nézte, és jókat kacagott a Nagy Madáron. Kikapcsoltam a tévét, és kiadtam neki az ukázt: találkozzunk másnap, farmert, munkásinget és baseballsapkát viseljen. Elmondtam még, hogy érte jövök kocsival, elviszem egy másik kocsihoz, amit neki kell elvinnie a Burger Kinghez, és a kocsi kulcsát ott kell hagynia az étterem mosdójában. – Oké, haver. Ez gyerekjáték. Simán megcsinálom – felelte. Másnap a „munkába járós” kocsimmal, egy Buick Rivierával mentem Max hülye kis unokaöccséért. A sapka, az ing, a farmer stimmelt. Nagyon jó. Elvittem a másik kocsihoz. Mickeynek egy spéci kocsija volt az, a csomagtartóban fél tonna kokainnal. Átadtam a slusszkulcsot ennek a kis szarjankónak azzal: – Oké, vidd el ezt a kocsit a Burger Kinghez! A srác lefagyott. Meg se fogta a kulcsot. – Viszlát! – mondtam neki.

Nyúltam volna, hogy kilököm a kocsiból, erre elkezdett engem pofozgatni, mint egy lány. A Buick Rivierának jó széles a középső konzolja, és méretes a sebváltója. Elkaptam a kölyköt a hajánál fogva, egy párszor belevertem a képét a konzolba, aztán kiütöttem. Elhajtottam, és egy mellékutcában kilöktem a kocsiból. Ha nem dolgozol, ki vagy rúgva. Végül nekem kellett elvinnem a kocsit a Burger Kinghez. Nem tetszett a dolog, de nem volt más választásom. Amikor végeztem a melóval, felhívtam Maxet. – Mondok én neked valamit. Egy hájas fasz vagy. Az unokaöcséd meg egy szarzsák. Hülye köcsögök vagytok! Szép napot! Másnap Rafa találkozóra hívott a Miami folyóhoz, egy helyi kiskocsmába, a kolumbiai csempészek kedvenc helyére. Kapásból azzal fogadott: – Gyere, húzzunk meg pár csajt, szívjunk egy kis kokót! Bementem vele. Toltunk pár csíkot, a kurvákat elküldtük. Kérdem tőle, mi van. – A kis zsidó gombóc nagyon ideges. Rafa tanulgatott angolul, és Maxre ezt a becenevet aggatta. – Mi baja van? – A kis zsidó gombóc elsírta nekem, hogy megverted az unokaöccsét. Elmeséltem Rafának, mi is történt. Ahelyett, hogy ettől lenyugodott volna, úgy felhúzta magát, hogy most már ő akarta megölni az unokaöcsit. – Az a kölyök egy kis szarzsák! Egy kis senki! Majd én elintézem. A kis zsidó gombóc meg bekaphatja. – Rafa! Felejtsd el a kölyköt! Megkapta, amit megérdemelt. Ennyi. De hiába beszéltem neki. Többé nem láttam a srácot. És Max még csak nem is nyafoghatott, mert bármennyire is adta a főnököt, mindenki tudta, hogy ő is csak egy senki. Leginkább a bulik miatt utáltam együtt dolgozni Maxszel. A bulik miatt, amiket néha kint a farmján tartott, Davie-ben. Ezeknek a buliknak a csúcspontja az volt, amikor felvett egy spanyol caballero szerelést, felkúszott azzal a nagy seggével egy Paso Fino hátára, és úgy üdvözölt

minket, mint egy rodeobohóc. Maxnek volt egy képe Don Ochoáról, amin ő is egy ilyen lovon ül, és ezzel a parádézással azt próbálta megmutatni, hogy ő is egy ugyanolyan kaliberű fickó. Többek között azért nem szerettem eljárni Max bulijaira, mert ott voltak azok a kolumbiai terjesztők is, akiknek én szállítottam. Minden olyan flottul meg volt szervezve: mindig más kocsit küldtem, a sofőrök az étterem mosdójában hagyták a kulcsot, és így soha nem kellett találkoznom velük. Ezek a terjesztők voltak azok, akik akkoriban az utcákon randalíroztak. Rájuk szálltak a zsaruk. Nem akartam, hogy tudják, hogy nézek ki. Mégis elmentem a bulikba, csak hogy Max örüljön. Egyik ilyen alkalommal bent a házban láttam, hogy Rafa egy idősebb, 35 év körüli hölggyel beszélget. Kicsit olyan volt, mintha Phyllis kolumbiai kiadása lett volna, csak ez a nő sokkal feltűnőbb ruhákat hordott. Viszont volt benne valami, ami felkeltette az érdeklődésemet. Általában, ha Rafa nővel beszélt, akkor vagy flörtölt vele, vagy ugráltatta. De ezzel a nővel nagyon visszafogott volt. Odamentem Rafához. – Mit kell tudni a nőről? – Felejtsd el! Ő Griselda. Griselda Blanco egy olyan banda főnökasszonya volt, amelyik havonta több száz kiló kokaint adott el. Én is szállítottam az embereinek, de vele még sosem találkoztam. Később megtudtam, hogy Rafát még régről, a kolumbiai gettóból ismerte. Állítólag 11 évesen gyilkolt először. A ’70-es években New Yorkba jött, és kurválkodásból tartotta el magát. Amikor 1976-ban Rafa megjelent Queensben, Griselda az elsők közt vált az egyik legnagyobb terjesztőjévé. Rafa és Griselda abszolút lojálisak voltak egymáshoz. Akárhány nővel láttam eddig Rafát, mindegyikkel úgy bánt, mint a kapcaronggyal, de Griselda a hercegnője volt. Nem tudott rosszat csinálni. Amikor megismertem, még nem tudtam, hogy a nőt már körözik az ún. dadelandi mészárlás miatt, vagy hogy állítólag összesen majd 200 ember halála szárad a lelkén.[304] Ha tudtam volna, baromi pipa lettem volna Maxre, amiért meghívta, mert egy ilyen botrányos előéletű nőre tuti, hogy nagyon rá voltak állva a zsaruk.[305]

De amikor rákérdeztem Rafánál, hogy mi a helyzet a nővel, csak annyit mondott: – Egy kicsit őrült az a szuka. Magam sem értem, miért, de nem tudtam levenni róla a szemem. Pedig Griselda már akkor hízásnak indult, sejteni lehetett, hogy pár év múlva elveszíti az alakját, és szörnyen fog kinézni. Bár nem ő volt a legvonzóbb nő a buliban, mégis beindított. Érthetetlen volt, mi történik velem. Megfogott a nő gyilkos felsőbbrendűsége. Mondtam Rafának, hogy fel akarom szedni a nőt. Lebeszélt. – Jon! Griseldát mindenki csak „Fekete özvegynek” nevezi, mert előbb használja a férfit, aztán megöli.[306] – Ugyan már! Nem fogom hagyni, hogy megöljön. Arra gondoltam, hogy egy ilyen őrült szuka valószínűleg életem legjobb numerája lesz. Odamentem Griseldához, és beszélgetésbe elegyedtem vele. Azt mondta nekem: – Még nem találkoztam olyan gringóval, aki ilyen folyékonyan beszélt spanyolul. Furcsa egy gringo lehetsz. Hülye vicc volt, de vele nevettem, mert kezdtem úgy érezni, megőrülök érte. De annyira, hogy abba belesajdultak a golyóim. Azt hiszem, a gonosz nők a gyengéim. Rafa utánam jött, és elráncigált onnan. – Jon! Felejtsd el őt! Ha megdugod, az rosszat tesz az üzletnek. Hihetetlen! Rafa mint a józanság hangja! Az utolsó Max-féle társadalmi esemény, amin részt vettem, az egy karácsonyi parti volt. Max azt kérte, hogy vigyem magammal Tonit. Na persze! Dehogy viszem el egy csomó kolumbiai pszichopata közé! Max szerette azt hinni magáról, hogy ő valamiféle zsidó Joe Kennedy. Én azt se tudtam, hogy ki az a Joe Kennedy, amíg Max el nem mondta, hogy ő volt a Kennedyek apja, aki szeszcsempészettel alapozta meg a családi vagyont, majd a pénzt arra használta, hogy elnököt csináljon a fiából. Max folyton Joe Kennedyről beszélt. Mondjuk, azt nem hiszem, hogy elnököt akart volna csinálni a mostohagyerekeiből, de Max szemében Kennedy egy hős volt, mert bebizonyította, hogy egy csempész is lehet tiszteletre méltó ember.

Engem nem érdekelt, hogy a társadalom tisztel-e azért, amit csinálok, vagy sem. Nekem a buli azt jelentette, hogy a Forge különtermében bedrogozott Playboy-nyuszik szórakoztatnak. Maxnek bezzeg egész más elképzelései voltak a bulizásról. A karácsonyi partira fényárba öltöztette a házát. A lejátszóból karácsonyi zene szólt. Mindenütt fagyöngy lógott. Max pedig télapósipkát húzott, hogy szórakoztassa a szőnyegen kúszómászó kolumbiai kiskölyköket. Amikor beléptem, és megláttam Maxet abban a sapkában, azt gondoltam, borzalmas parti vár rám. A kaja jó volt. A kolumbiaiak nem pulykát vagy sonkát esznek karácsonykor. Arepast, babot, rizst, sajtos meg olajbogyós szendvicseket szolgáltak fel. Minden fogást kitettek egy nagy tálalóra. A bulinak ezzel a részével nem is volt bajom. Aztán a vendégek inni meg szívni kezdtek. Én ettem meg nevetgéltem egy kicsit, aztán szóltam, hogy mennem kell. – Ugyan, Jon! Maradj! – Jól van, Max. Maradok még egy fél órát. Húsz perc múlva lövések dördültek. Ha egy zsúfolt teremben valaki lövöldözni kezd, a nők általában sikítoznak. De most mindenki elnémult. Azt láttam, hogy a terem egyik oldalán Max egyik vendége fekszik az asztalon, szétlőtt fejjel. Pár lépéssel arrébb állt Rafa, fegyverrel a kezében. Magában beszélt és nevetett. Nem volt magánál. Bazookát szívott. Senki nem szólt semmit, hiszen ismerték Rafát. Senki még csak pisszenni se mert, nehogy ő legyen a következő, akinek golyót repít a fejébe. Rafa leengedte a pisztolyt, és megszólalt: – Semmi gond. Nyugalom. Páran megpróbálták ott folytatni a bulizást, ahol abbahagyták, beszélgetni, nevetgélni kezdtek. Láttam, hogy Rafa és Max váltottak pár szót, majd Max odajött hozzám, közben vadul szívta a cigijét. – Jon! Rafa azt kéri, segítsek neki eltüntetni a hullát. Segítened kell nekem! – Baszd meg, Max, én már fél órája is haza akartam menni. Odamentem Rafához. – Nem gond, ha most lelépek? – Dehogyis! Kösz, hogy eljöttél.

Kifelé menet láttam, hogy Max és Flaco vonszolják ki a fickót, akit Rafa lelőtt. Max nyüszített, mint egy kiskutya, úgy be volt szarva.[307] Odaszóltam nekik: – Boldog karácsonyt, haver! Két nap múlva meglátogattam Maxet a farmján. Egyszerre öt cigit szívott. Azt mesélte, hogy Rafa és Flaco egész éjszaka furikáztatták, összezárva a halott kolumbiaival. Ha végre találtak egy jó helyet, ahol megszabadulhattak volna a hullától, megálltak, elkezdték kiemelni a kocsiból, de Rafa mindig meggondolta magát, és kiadta a parancsot Flacónak, hogy keressen másik helyet. Aztán hajnalban végre hazamentek, hogy feldarabolják a hullát a garázsban. Majd Rafa és Flaco a darabokat szétszórták valahol a mocsárban. Azt is megtudtam Maxtől, hogy Rafa ismerte az áldozat feleségét, és a fickó megsértette őt azzal, hogy tiszteletlenül viselkedett a nővel. A tisztelet ugyanolyan fontos a kolumbiaiaknak, mint bármelyik más nemzet gyermekeinek. Végül, még jól is jött ez a lövöldözés. Mindig Max orra alá dörgölhettem, ha hülyeségre kért. Ilyenkor azt kérdeztem tőle: – Ez is olyan lesz, mint a karácsonyi partid? És végre volt egy jó okom arra, hogy miért nem mentem el többé Max egyetlen bulijára sem.

58 J. R.: Nyilvánvaló, hogy aki illegális tevékenységet folytat, annak kellő erővel kell érvényre juttatnia a dominanciáját, hogy senki ne merjen ujjat húzni vele. A kolumbiaiak viszont már túl messzire mentek. Rafa egyszer megkért, hogy segítsek neki behajtani a tartozást egy kolumbiai adósától. Egyik éjjel kocsikázás közben jött a hír, hogy a fickó egy bárban iszogat. – Jon! Menj be, haverkodj össze vele, mondd neki, hogy van jó kokód! Benned meg fog bízni, mert te gringo vagy. Amikor kiléptek, Flaco meg én elkapjuk, és elszedjük a pénzét. – Oké, Rafa. Meglátjuk, mi lesz. Egy órát voltam bent a fickóval, és ez idő alatt Rafa meggondolta magát. Amikor kiléptünk a bárból, hirtelen ott termett két indián – lapos képű parasztok, Rafa mindig ilyenekkel végeztette a piszkos munkát –, lepattantak a motorjukról, egy-egy MAC-10-es gépfegyverrel a kezükben odajöttek, és lelőtték a csávót, aki öt lépéssel mögöttem jött.[308] Rafa azt logikázta ki, hogy inkább kinyírja a fickót, mintsem visszaszerezze tőle a pénzét, amivel tartozik. El lehet képzelni, milyen dühös lettem. Engem is lelőhettek volna! Másnap reggel találtam meg Rafát. – Te eszelős barom! Tudod, hol lennél most, ha engem is kinyíratsz? – Jon! Elragadtattam magam. Hát, ilyenek voltak a kolumbiaiak. Agresszívek. Griselda egyszer felrobbantatta az egyik haragosának a kocsiját. De az emberei kicsit eltúlozták a dinamit mennyiségét, így az a ház is felrobbant, ami előtt a kocsi parkolt. Ez volt a kolumbiai stíl. Miamiban az emberek kezdtek kiborulni a sok hullától. A kolumbiaiakat mindenki őrültnek tartotta. Az utcán egymás ellen harcoltak, magasabb szinteken meg ott voltak az olyanok, mint Rafa, akik ha egy kicsit többet szívtak a kelleténél, szabályosan bekattantak. De hiába a sok keménykedés, mégsem a kolumbiaiak uralták a terepet Miamiban. Mert

minden kolumbiaira jutott legalább húsz kubai. Hosszú távon mindig a kubaiak kerültek ki győztesen a rivalizálásból. Az okos kolumbiaiak, például az Ochoák, kezdettől fogva tudták, hogy egyedül nem boldogulnak. Boldogan eladták az árujukat kubainak, olasznak, mindenkinek, akinek pénze volt. Nem voltak teljesen eszetlenek. Véleményem szerint a kolumbiaiak sem voltak vérengzőbbek, mint mások. Csak sokkal nyíltabban csinálták. Simán lelőttek valakit a nyílt utcán, aztán ott hagyták a hulláját. Ezek nem takarítottak maguk után. Nem voltam olyan helyzetben, hogy lenézzem a kolumbiaiakat az erőszakosságuk miatt. Elég, ha arra gondolok, hogyan csináltuk ki Richard Schwartzot a hamburgerezőjénél. Persze, mondhatnánk, hogy azért csináltuk, mert meg akartuk bosszulni Gary Teriaca öccsének meggyilkolását. De egy fikarcnyival se voltunk jobbak, mint a kubaiak vagy a kolumbiaiak. Az 1980-as évek elején Bobby Erra új vállalkozásba kezdett: zenegépeket és flippereket adott bérbe. Aztán amikor néhány pizzázó nem fizette meg azt az összeget, amit kért a gépekért, Bobby felbérelte Albertet, hogy robbantsa fel a tulaj összes pizzázóját.[309] Ennyi hűhó pár játékgép miatti Bobbynak nem a pénz számított. Ő le akarta nyűgözni az embereket azzal, hogy megmutatta, akár fel is robbanthatja a boltjukat. Gary Teriaca tudomást szerzett arról, hogy van egy fickó Miami gyémántnegyedében, aki kokaint importál olyan kolumbiaiaktól, akiket mi nem ismertünk. Gary bepöccent erre a gyémántkereskedőre, mert az ő ügyfeleinek akart kokaint eladni. Ezért úgy döntött, kirabolja. Gary akkor már nagyon nem volt eszénél. Ő volt az első függő, akit ismertem. Régen olyan jó kiállású, sportos gyerek volt. Most meg sápadt volt, sovány, folyton eleredt az orra vére, amit el sem lehetett állítani. Ha papírzsepit tömött az orrába, akkor a vér kibugyogott a száján. Teljesen kész volt. Számtalanszor mondtam neki, hogy inkább térjen át a bazookára, amit Rafa is szívott, így legalább az orrát nem cseszné szét még jobban. Mindezek ellenére, ami a gyémántkereskedőt illeti, Garynek igaza volt. A fickó rendszeresen több száz kiló kokaint kapott, amit nagyon okosan

hozott be az országba. Talált egy gyárat, ahol műanyag cipőtartó zsákokat gyártottak, ezeket be lehetett akasztani a szekrénybe. Rendelt a gyárból olyan spéci tartókat, amiken hátul volt egy rés, ahova befért egy kiló kokain. Persze lapos csomagban, hogy ne lehessen kitapintani. Aztán ezeket a tartókat elküldték üresen Kolumbiába, a kolumbiaiak pedig visszaküldték kibélelve. A gyémántkereskedő konkurens volt, logikusnak tűnt tehát, hogy kiraboljuk. A versenytársakat ki kell csinálni. Bár én Miamiban már nem akartam ilyen rablásokkal szórakozni, de azért támadt egy ötletem. A volt sógorom, Henry Borelli mindig könyörgött, hogy egyszer vegyem már be egy üzletbe. És azután, hogy abban a motelben kénytelen voltam szétlőni az emberének a térdét, végül is jó viszonyban váltunk el, és örültem, hogy tehetek neki egy szívességet. Meghívtam hát délre, hogy segítsen kirabolni ezt a gyémántkereskedőt. Ő jól jár, minket pedig senki nem fog kapcsolatba hozni a rablással. Henry lejött, és hozta pár emberét is. Bumm. Bumm. Kirabolták a fickókat, akik a gyémántkereskedőnek dolgoztak. Henry állta a szavát, Gary megkapta a részét, és én is. Ennyi volt a sztori. Akadt azonban egy gyenge láncszem, maga Gary, aki mindenkinek eldicsekedett a New York-i nehézfiúkkal, akiket lehívott egy rablásra, és ez bizony visszajutott a gyémántkereskedőhöz, akinek megvoltak a saját nehézfiúi. Pár héttel később Garyre fényes nappal tüzet nyitottak a nyílt utcán. Három lövést kapott. Szerencséje volt, mert bár mellkason lőtték, egyik golyó sem találta el a szívét. Sajnos azonban Gary szellemileg már sohasem épült fel. Azóta nem volt a régi, hogy az öccsét lelőtték a Forge-ban. Ez a nyílt támadás még jobban meggyengítette. És aki gyenge lesz, azt elkerülhetetlenül kikezdik a többiek. Albert San Pedro félt a gyengéktől. Az évek alatt Gary nagyon fontos figurává vált számára, hiszen havonta több száz kiló kokaint vett és vitt tőle Coloradóba. Ennek egy kis része a barátjához, Steven Grabow-hoz ment. Egy nagyobb része pedig Joey Ippolitóhoz vagy valaki máshoz, Kaliforniába. Voltak olyan hónapok, amikor csak Kaliforniában ezer kiló

fogyott. Ez Albertnek szép kis bevételt jelentett. Ezért amikor azt látta, hogy legfőbb partnere, Gary milyen állapotban van, hogy folyton vérzik az orra, meg hogy lelövik az utcán, elég feszült lett. Annyira, hogy egyik nap áthívott magához, és megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha megszabadulna Garytől és Bobbytól. Azt mondta, mivel Bobby és Gary régóta jó barátok, és a coloradói bizniszt is együtt vitték, Bobby biztos nem hagyná annyiban, ha megölné Garyt. – Jon! Mellém állsz ebben az ügyben? Nem tartottam valami bölcs dolognak Albert részéről, hogy ki akarja csinálni Bobbyt, hisz mégiscsak a maffia tagja, ráadásul az apja nagy hatalmú ember volt. De Albert nem tágított, és elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy félreállítsa Bobbyt. Azt gondolta, ha Gary és Bobby eltűnik a színről, akkor majd ő veszi át a coloradói fuvarokat. Albert terve meglehetősen kínos helyzetbe hozott. Mindig is lojális voltam a két sráchoz. Szép időket éltünk meg együtt. De a helyzet úgy állt, hogy Albert vette a kokót a kartelltől, én pedig a kartellnek dolgoztam. Albert volt a vevőm, nem Bobby vagy Gary, és a vevőnek mindig igaza van. Ráadásul Albertnek nagyobb hatalma volt az utcán, mint Bobbynak. Azt tanácsoltam Albertnek, ha tényleg meg akar szabadulni Garytől és Bobbytól, vonjon be egy külsőst. Albert azóta kedvelte Joe da Costát, a kutyakiképzőmet, amióta Joe eladta neki Sarge-ot. És Joe nemcsak tréner, hanem lövész is volt. Elmentem hát hozzá New Jerseybe, hogy megkérdezzem, vállalná-e Bobby és Gary kiiktatását. Vállalta, de azzal a kikötéssel, hogy New Yorkban akarja lelőni őket. Bobby és Gary évente párszor felment New Yorkba családot látogatni. Ilyenkor a UN Plaza Hotelben[310] szálltak meg. A következő ilyen útjuk során Joe a nyomukba eredt. A gond az, hogy a bérgyilkosok egyáltalán nem olyanok, mint a filmekben. A munkájuk nem csak annyiból áll, hogy előveszik a távcsöves puskát, és kilövik az áldozatot a tetőről. A mesterlövészek, még az olyan mocskos disznók is, mint Joe da Costa, nagyon hisztisek tudnak lenni. Mindennek stimmelnie kell. Joe három napot csak azzal töltött, hogy figyelte Garyt és Bobbyt a hotelben. Végül felhívott.

– Haveri Ez csúnya meló lesz. Ezek szinte ki sem jönnek a szobájukból, a csajok viszont egymásnak adják a kilincset. Nem akartok csak azért kinyírni 5-6 embert, hogy ezt a kettőt lelőjem. Elmentem Alberthez, és beszámoltam neki arról, hogy az akció eddig nem túl jól alakul. Albert tiszta hülye volt, azt mondta, meggondolta magát, és már nem is akarja megöletni Bobbyt. Megkönnyebbültem. El tudod képzelni, milyen az, amikor van két barátod, és azért kell folyton együtt lógnod velük, hogy kitaláld, hogyan lenne esélye a bérgyilkosnak megölni őket? Nem könnyű feladat. Gary és Bobby voltak a legjobb barátaim Miamiban. Így hármasban az utolsó bulink az volt, amikor együtt néztük a második Duran-Leonardmérkőzést[311] a Cricket Clubban, a nagy képernyős tévén. Amikor Duran feladta a meccset, Bobby hozzávágott egy üveg whiskyt a tévéhez, és ezzel egy kisebb zendülést okozott. Szarrá röhögtük magunkat. Jó kis este volt. Gary szerencsétlenségére Albert megállapodott Bobbyval, hogy átveszi a coloradói fuvarokat. Kezdték kiszorítani az üzletből Garyt, aki akkor már nem lakott együtt Carol Belcherrel sem, kiköltözött a közös házukból, és vett egy lakást Bay Harborben. Szegény Gary szörnyen paranoiás lett: a lakása ajtaját lecserélte egy olyan acélajtóra, amilyet a bankok széfjében látni. Volt, hogy napokra bezárkózott a lakásba. 1981 végén történt, hogy egyik éjjel rengetegszer próbált hívni, és utána soha többé nem látta senki. Albert és Bobby azt mesélték, hogy Gary ellopott tőlük 800 ezer dollárt, mert dühös volt rájuk, amiért átvették a coloradói üzletét. Később az ügyvédem, Danny Mones azt mondta, hogy ha bárki kérdezősködik, mondjam azt, hogy Gary elszökött Európába. Tudtam, hogy ez baromság. Szerintem Albert és az emberei megölték Garyt, de a holtteste sosem került elő. A rendőrök később előálltak egy olyan elmélettel, miszerint Albert és az emberei elmentek Garyhez, és halálra verték.[312] Megtudtam, hogy én voltam az utolsó, akit Gary hívott, és elég rossz érzés volt, hogy én meg még csak fel se vettem a telefont.[313]

Miután Gary meghalt, bennem is megszakadt valami. Nem azért, mert szerettem Garyt, hanem mert rossz érzés volt belegondolni, mennyire egyedül lehetett. Amikor érte mentek, én voltam az egyetlen, akitől segítséget kérhetett, és egy évvel korábban, amikor Albert a segítségemet kérte, még én is képes lettem volna megölni őt. Unom már, hogy folyton azzal jönnek, hogy a ’80-as években a kolumbiaiak állat módjára viselkedtek. Mind állatok voltunk! Mindenki gyilkolászott. Én karriert csináltam, inkább üzletember voltam már, mintsem piti bűnöző. Bekerültem a kartell felső vezetésébe. De olyan cég volt ez, ahol az „igazgatótanács” minden tagja fegyverrel vagy baseballütővel mászkált. Az egyik percben még egy fúzióról tárgyaltak, de lehet, hogy a következő percben épp kiloccsantották valakinek az agyát. Hát ilyen üzletember voltam én.

59 Sorra tartóztattuk le a kolumbiai kishalakat, akik folyton egy szakállas gringóról beszéltek nekünk. Azt mondták, ez a „szakállas gringo” ott volt, amikor leszálltak a géppel, a „szakállas gringo” ott volt a pénzzel teli teremben, a „szakállas gringo” ott volt mindenütt. – Neve is van? – kérdeztük. – John.Évekig kerestük Johnt, a szakállas gringót. Fel sem merült bennem, hogy „h” nélkül írja a nevét. Apránként gyűltek róla az információk. Pszichopata. Vietnami veterán. Rendkívül erőszakos. Egy óriással utazik. – Egy óriással? Hülyéskedtek? De makacsul hajtogatták: – A gringo egy óriással dolgozik együtt. Évekig csak ennyit tudtunk: John. Szakállas gringo. Óriással utazik. Mike Fisten, aki az FBI és a Miami-Dade Rendőrség közös, a szervezett bűnözés elleni különleges egységének volt vezető nyomozótisztje 1986 és 1995 között J. R.: Az 1980-as években azért növesztettem szakállt, mert reggelente nem nagyon volt időm borotválkozni. A munkára kellett koncentrálnom. Rafa folyton azt mondogatta, hogy több kokót kell szereznünk. Foglalkoznom kellett Tonival és a közös életünkkel is. Aztán ott volt még Mickey, aki egy zseni volt, de egyszerre 400 kilónál többet soha nem vállalt volna be, és azt is csak akkor, ha minden rendben volt. Neki nem kellett leülnie a kolumbiaiakkal, akik mindig többet követeltek. És továbbra is megvoltak a pilótáim, Barry Seal és Roger, akiket én irányítottam. Plusz felügyeltem a sofőröket és a rejtekhelyül szolgáló házakat. És a különböző munkák különböző embereket jelentettek. Amikor a nővérem panaszkodott, hogy milyen nehéz dolga van egy cég személyzeti igazgatójaként, mindig kinevettem. Most viszont kezdtem érteni, mire gondolt. A munkám nagy része abból állt, hogy emberekkel

foglalkoztam. Bármi szarság történt: az egyik nem jött el, a másik ki akart rabolni, az mind rám maradt. Állandóan telefonáltam. Ha egy munka részleteit kellett megbeszélni, ahhoz utcai készüléket, egyébként pedig a kocsitelefont használtam. Az Maxnek is volt. Később megvettük az első Motorola mobilt. Folyton ingáztam Delray és Miami között, szinte a kocsiban laktam. Az ember azt gondolná, hogy rém kényelmes dolog, ha az embernek saját helikoptere és pilótája van, de az igazság az, hogy elég nehéz volt leszállásra alkalmas helyet találni Miamiban. Egyedül a Palm Bay Clubnak volt saját helikopter-leszállópályája. A helikopter arra volt jó, hogy utazgassak vele az országban, és eljussak egy-egy farmra, hogy megnézzem a versenylovakat. És, persze, egy helikopter igazi puncimágnes. Elég egy kör a város felett, és a csaj szétteszi a lábát. A magasság valahogy izgalomba hozza a nőket. De, ami a munkát illeti, szinte mindenhova kocsival mentem. Kellett egy sofőr. Danny Mones meg folyton azzal nyaggatott, hogy kell nekem egy testőr, ha másért nem is, hát azért, hogy ne keveredjek balhéba. Megbízható fickóra volt szükségem, olyanra, akiben megbízok annyira, hogy tudhassa, mivel bizniszelek, olyanra, aki legalább annyira félelmetes, mint én. Valójában egy asszisztensre volt szükségem, aki beleillik az én üzleti világomba. Mindent, amit kerestem, megtaláltam Bryan Carrera személyében. Bryan bevándorló olaszok fiaként nevelkedett Floridában. Bobby Erra révén ismertem meg, alkalmi behajtóként dolgozott neki. Bryan pár évvel volt fiatalabb nálam. Jó nagyra nőtt. Két centi híján két méter magas volt, és legalább 130 kiló. Igazi szörnyszülött volt. 270 kilót tudott kinyomni. Marékszám szedte a szteroidokat. Olyan volt a lába, mint egy elefántnak. Amikor megismerkedtem Bryannel, a kapcsolatunk jobbára kimerült abban, hogy együtt edzettünk a konditeremben. Néha adtam neki kisebb munkákat. Ő volt velem ott az International Innben, amikor térden lőttem Henry Borelli emberét. Lassan kialakult köztünk egy bizalmi viszony, és a ’80-as évek elején már főállásban volt a sofőröm. Bryannek akkora szíve volt, mint amekkora teste. Soha senki nem volt hozzám olyan lojális, mint ő.

És senki nem volt olyan nagy, mint ő! Egyszer mögöttem ült a kocsiban. Előttünk baleset történt, és amikor rátapostam a fékre, Bryan lendületből eltörte az ülésemet, és majdnem agyonnyomott. MICKEY MUNDAY: Emlékszel az ostoba Luca Brasira A keresztapa című filmből? Bryan volt Jon Luca Brasija. Árnyékként követte mindenhová. Olyan volt, mintha telepatikusan kommunikáltak volna. Ha Jon volt valahol, és felállt, hogy induljon, Bryan megjelent az ajtó előtt a kocsival. Úgy, hogy nem is szóltak egymáshoz. Az egész olyan valószerűtlen volt. Azt elmondta Jon, hogy egyébként Bryannek mi volt a foglalkozása? Pankrátor volt. Jelmezbe öltözve verekedett különböző arénákban, és az volt a művészneve, hogy „The Thing”. J. R.: A gyerekek imádták Bryant. Hétfőtől péntekig nekem dolgozott, szombat este azonban felöltötte a jelmezét, és valamelyik arénában vagy edzőteremben előadta a műsorát. Komoly rajongótábora volt. Autogramokat osztogatott. A ringben teljesen megőrült. Képes volt borotvapengét tenni a kesztyűjébe, és összevagdosni a saját arcát, csak azért, hogy a vértől még látványosabb legyen a bunyó. Bryan tényleg nem épeszű. Rászokott a lovaknak szánt szteroidokra. Erről, mondjuk, én tehetek. Pénzmosás céljából beindítottam a lóversenybizniszt, és Bryan sok időt töltött velem kint, a lovardában. Akkoriban volt egy gyógyszer, az Equipoise,[314] amit azért adtak a lovaknak, hogy erősebbek legyenek. Az Equipoise nem egyszerűen egy szteroidos készítmény volt, lótesztoszteron is volt benne. Ezt adták a paripáknak, a herélt méneknek, és ettől helyreállt a „pasi hormon”szintjük. Ez a nehéz, olajos lötyi infúziós zacskóban jött, fel kellett akasztani a ló mellé, és belecsöpögtetni az ereibe. Egyik nap arra mentem be az istállóba, hogy ott áll Bryan, karjában az infúziós tűvel, és csöpög le neki az Equipoise. A lótesztoszteronos, szteroidos kezelést néhány hetente megismételte. El lehet képzelni, mennyire volt józan eszénél, ha ilyeneket talált ki. Hosszú évek alatt teljesen elsorvadt az agya. Én nem ítélkezem felette, de tény, hogy ha rászabadítottam valakire, Bryan nem ismert se istent, se embert. Ezért csak akkor „vetettem be” őt,

amikor tényleg rá volt szükségem. A ’80-as években már abszolút kerültem a bajt, nem balhéztam. Ha véletlenül belém jött valaki a kocsijával, még akkor sem álltam le üvöltözni vele vagy vertem meg, ha ő volt a hibás. Inkább vettem neki egy új kocsit, mert azt reméltem, ha később esetleg valami illegális dolgon kap, az jut majd eszébe, hogy gondoskodtam róla, és ezért inkább nem jelent fel. Ez volt az én elméletem: jól kell bánni az emberekkel, és csak azt bántani, aki szánt szándékkal ki akar szúrni velem. Azt viszont úgy meg kell leckéztetni, hogy egy életre megbánja. Valahogy mindig a jelentéktelen kis senkik tudtak nekem akkora gondot okozni, hogy ahhoz már Bryan segítsége kellett. Egyszer meggyűlt a bajom két kölyökkel. A kolumbiaiaknak állt egy halászhajójuk az öbölben, aminek a mélyén több ezer kiló kokain lapult. Mickeyt épp lekötötte egy csempészmeló, ezért nem az ő hajóit használtam, hanem kerestem olyan szabadúszókat a munkára, akiknek volt saját hajójuk. A többség, aki nekem dolgozott, félt tőlem. Vagy azért, amilyen vagyok, vagy azért, mert tudták, hogy az őrült kolumbiaiakkal bizniszelek. Viszont ebbe a két kölyökbe valahogy nem sikerült elegendő félelmet csepegtetnem. Kimentek az öbölbe, megtalálták a halászhajót, átpakolták a rakományt, amit aztán kocsiba raktak, és a kocsit pedig ott hagyták, ahol kellett. Egy másik kocsiban pedig megtalálták a bérüket. A gond az volt, hogy át akartak verni. Ugyanis nem 400 kilót hagytak a csomagtartóban, csak 310-et. Mi meg már csak azután számoltuk meg a csomagokat, hogy kifizettük ezt a két mocskot. Ezek váltig állították, hogy csak 310 kiló volt a hajóban, aztán eltűntek. Azt gondolták, nyilván nem hívhatom fel a hajót, hogy megkérdezzem, mi is történt valójában. Ettől aztán biztonságban érezték magukat. Úgy gondolták, pár hétig kell csak bujkálniuk, az idő alatt úgyis elfeledkezek róluk. Hát tévedtek. Az Ochoák szigorú nyilvántartást vezettek. Ha valami komolyabb gondom akadt, nyugodtan felhívhattam Fabitót vagy a bátyját, Jorgét Kolumbiában. Megbeszélhettem volna ezeket a dolgokat közvetlenül Rafával is, de nem bíztam abban, hogy jól kezelné a rossz hírt.

Nem volt ám egyszerű telefonon elérni az Ochoa családot. Volt egy étteremláncuk, a Las Margaritas, amelynek a zászlós hajója Bogotában állt. Abban a bogotai étteremben fenntartottak egy telefont az én hívásaimnak. Ha azt felhívtam, egy fickó vette fel, aki Fabitónak és Jorgénak dolgozott. Szóval, miután átvertek, felhívtam ezt a fickót az Ochoák éttermében, és beszámoltam neki a problémáról. A következő héten már Fabito vette fel a telefont. Fabito engem mindig cabronnak szólított, ami barátot jelent. Azt mondta nekem: – Cabron! Mindenkit megkérdeztünk, és mindenki azt mondta, 400 kilót küldtünk neked. Tudod, hogy soha nem hazudnék neked. A te embereiddel van a gond. Nekem kellett tehát előkerítenem azt a 90 kilót, amit a srácok elloptak. Akkoriban 5 millió dollárral, vagy mit tudom én, mennyivel voltam így mínuszban, nekem nem volt egy nagy összeg. De ez elvi kérdés volt. A két kis punk azt hitte, meglophat engem. Elküldtem Bryant, aki átkutatta utánuk egész Miamit, de mintha a föld nyelte volna el őket. Hosszú hónapok teltek el. Aztán egyik nap, amikor épp felhajtottunk az autópályára egy új Mercedes AMG-vel, amit akkor hoztam el a szalonból, Bryan hirtelen megszólalt: – Jon! Ezek azok a srácok. Bár mindig azt mondtam, hogy Bryan a sofőröm, általában én vezettem, ő pedig mellettem ült. Ő volt az én másik pár szemem. Jobbról kerültek mellénk, egy kis csotrogány japán autóval. Meglátták Bryan hatalmas fejét mellettem az anyósülésen, és a gázra tapostak. Hagytam, hadd menjenek. Én egy AMG-ben ültem. Tudtam, hogy úgyse tudnak lerázni. Odaszóltam Bryannek: – Húzd le az ablakot és a fejedet is, hogy le tudjam lőni őket! Ez volt az első alkalom, hogy úgy akartam rálőni valakire kocsiból, hogy Bryan mellettem ült. A fegyverforgatás nem volt Bryan erőssége. Az ő ereje a kezében volt.[315] Bárkit felkapott fél kézzel, és simán meg is fojtotta. Utolértem a srácokat, melléjük kerültem, Bryan megpróbált lehajolni, de olyan nagydarab volt, hogy ezzel csak kb. 5 centit nyertem. Leadtam egy sorozatot, de zavart, hogy Bryan gyakorlatilag kitölti az egész ablakot.

– Jon! Hátraülök – mondta, és megpróbált hátramászni, de annyira volt rugalmas, mint egy darab fa. – Baszd meg, Bryan! Inkább eléjük vágok, és összetöröm őket. 130-140-nel mehettünk, hál’ istennek egy zsaru se volt a láthatáron. A srácok megpróbáltak felmenni az I-95-ös útra. Mögéjük kerültem, hogy a lökhárítómmal meg tudjam lökni egy kicsit oldalról a kocsijuk hátsó kerekét. Ezzel el lehet érni, hogy a sofőr elveszítse uralmát a kocsi fölött. Ahogy közeledtem feléjük, egyszer csak, bumm! Ránk lőttek. Ugyan nem találtak el, de ettől annyira pipa lettem, hogy tiszta erőből nekik mentem hátulról. Az AMG annyival nehezebb volt, mint az ő kocsijuk, hogy ennyitől ki is repültek oldalra. Több száz méteren át pörögtek még neki-nekicsapódva a szalagkorlátnak. Megálltunk a rommá tört kocsi mögött. Az összezúzott ablakokon át nem láttam, hogy élnek-e még a srácok. A fegyver még náluk volt. Bryan kiugrott a kocsiból. Utánakiálltottam: – Gondolkodj, Bryan! Fegyver van náluk. Bryant ez nem érdekelte. Benyúlt a sofőr felőli oldalon, és a nyakánál fogva húzta ki az egyik srácot. Én, fegyverrel a kezemben, óvatosan megkerültem a kocsit. A másik eszméletlen volt. Kinyitottam az ajtót, kivettem a lábánál fekvő puskát, és kihúztam a srácot. Elnyúlt a földön, én meg bezúztam az arcát a saját puskájával. Csak vertem és vertem. Mikor abbahagytam, nem néztem meg, van-e pulzusa, de anélkül is tudtam, hogy az onnan többé nem fog felkelni, és már senki kokainját nem fogja ellopni. Megnéztem, hogy áll Bryan a másikkal, akit fojtogatott. A vörös feje előbb elkékült, aztán hullafehérre váltott. Bryan végre elengedte. – A másikat is hadd fojtsam meg! – Fölösleges, Bryan, az már nem mozog. – Akkor is szeretném megfojtani. Hogy érezzem a különbséget a két nyak között. Bryan úgy fogta fel a fojtogatást, mint egy tudományos kísérletet. Ez sokat elmond róla.[316]

Bryan szélsőséges dolgokra volt képes. Egyszer egy fickóval megetette a saját fegyverét. Életemben nem láttam még ilyet. Egy szerencsétlen kubai volt a dolog elszenvedője, aki valódi maffiózónak képzelte magát, de ő is csak egy kis senki volt. Rafa szedte össze a srácot valahol, és arra kért, adjak el neki kokót. A ’80-as években a kubaiak sorra tették rá a kezüket a 79th Street olasz diszkóira. A fickó az egyik ilyen régi, olasz helyre hívott találkozóra, amit egy hájfejű kubai vezetett. Alig ültem le, ez a majom máris alkudozni kezdett. Próbálta leverni az árat, amiben Rafával egyébként már megegyeztek. Erre azt mondtam neki: – Nem tetszik az ár, hát istenem, senki nem kényszerít arra, hogy tőlünk vásárolj. Viszlát. Nagyon örültem. Elindultam kifelé, a kis hülye meg utánam szólt: – Ha nem adsz el nekem árut, kicsipkézem a seggedet! Válaszoltam valamit ennek a bunkó hájfejnek, erre az jött utánam, és csak mondta a magáét. Bryan, aki a bejárat előtt várt rám, meglátta, hogy a fickó nyúl valamiért. Odaugrott mellé, és elkapta a kezét. Bryan hatalmas mancsában a fickó keze bébikéznek tűnt, de ebben a kicsike kézben ott figyelt egy rövid csövű, 38-as revolver. Bryan még jobban rászorított a kubai kezére. – Mi van a kezedben? – Semmi, öregem. – Fegyvernek tűnik. Bryan a másik kezével torkon ragadta, felemelte a fickót, és felkente a falra. Kivette a fegyvert a fickó, szerintem már törött, kezéből, és felemelte. – Nem tudom, pontosan hogy is kell használni egy ilyen fegyvert. Ezt szoktátok csinálni vele? És választ sem várva bedugta a fegyver csövét a fickó szájába. Ilyet már láttam, de aztán Bryan mutatott valami újat. Betolta a fickó szájába az egész pisztolyt. Persze magától nem ment be, de Bryan betolta a tenyerével. És a fegyver eltűnt a fickó torkában. Az állkapcsa az biztos, hogy eltört. Ömlött a vér a szájából. Próbálta megrúgni Bryant, lerázni magáról valahogy, de a torkán akadt fegyver miatt kezdett elgyengülni. – Bryan! Ne csináld már! Csak húzd meg a ravaszt! – Jon! Nem szeretem a fegyvereket, haver.

Viszont szerette felemelni, aztán elejteni az embereket. Szerette „pattogtatni” őket a járdán. Most is fogta a fickót, a feje fölé emelte, és pattogtatni kezdte. – Bryan! Vigyázz, nehogy elsüljön a pisztoly a torkában, és eltalálja valamelyikünket. Erre Bryan eldobta a fickót, és rám nevetett. Ha-ha-ha! Aztán megint felvette, és folytatta tovább a pattogtatást. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt kutya, amelyik nem hajlandó elereszteni a játékát. De félreértés ne essék, Bryan több volt egyszerű verőembernél. Volt agya. Nem volt ugyan egy Mickey Munday, de számolni azért tudott. És megjegyezte, amit mondtam neki. Ő adta át az utasításokat a sofőrjeimnek. Ő lett az én arcom. Bryan nem az a típus volt, akire ha ránézett az ember, azt gondolta, „kell legyen benne valami jó is”. Idővel a sok szteroid, a lótesztoszteron és arcvagdosás megtette a hatását, és Bryan egyre ijesztőbben nézett ki. Aki látta, az általában felfogta, hogy a legjobb, ha nem kerül az útjába, és ha felbosszantották, megtörtént, aminek meg kellett történnie. De, mivel Bryan nagyon jól számolt, és jó volt a memóriája, segített nekem megszámolni a csomagokat a rejtekhelyeken, amiből egyszerre általában 3-4 is volt. Ezekben a házakban olyanok laktak, akiknek volt rendes munkájuk. És kívülről egyik házról sem lehetett sejteni, hogy drograktár. Mindig olyankor mentem, amikor a tulajok még dolgoztak. Volt saját távirányítóm a garázskapuhoz. Letettük a kocsit, és bementünk. Az árut titkos beépített szekrényekben tartottam, amik akkorák lehettek, mint egy fél hálószoba. Ezeket a szekrényeket mindig zártuk, nehogy a tulaj kísértésbe essen. Neki azt nem kellett tudnia, hogy mennyi kokain vagy készpénz van a szekrényben. Minden héten végigjártam ezeket a házakat, és szétosztottam az árut aszerint, hogy melyik terjesztőnek mennyit kellett szállítanom. Amikor elvittük a szállítmányt egy házból, Bryan odaállt egy üres kocsival a garázshoz, és telepakoltuk a csomagtartót.

Jól működött a rendszer, csak egyetlenegyszer akadt gondom. Pakoltunk be a kocsiba, és Bryan egyszer csak azt mondta: – Furcsán könnyűek ezek a csomagok, Jon. Akkoriban nem voltak ilyen hordozható, elektronikus kis csodamérlegek. Minden házban tartottam egy olyan tolósúlyos mérleget, amilyet a középiskolai kémiaszertárban látni. Elővettem, elkezdtem lemérni a csomagokat, és kiderült, hogy Bryannek igaza van: mindegyikből hiányzott 5-10 gramm. Az, hogy Bryan képes volt észrevenni ilyen kis különbséget, jól mutatja, hogy a szörnyeteg külső ellenére azért tudott valamit. Néha azt gondoltam, hogy talán a lóhormonoktól olyan élesek lettek az érzékei, mint az állatoknak. Ha az Ochoák küldtek 1 kiló kokaint, az biztos, hogy mindig pontosan 1000 gramm volt. Szóval tudtam, hogy patkány van a házban. A srác, akié a ház volt, okos fickó volt. Sikeres címfestő vállalkozást vitt South Beachen, tőlem meg havi 10 ezer dollárt kapott szekrénybérleti díjként. De valami miatt arra a butaságra ragadtatta magát, hogy betört a szekrénybe, beleszúrt egy szívószálat mindegyik csomagba a szegély mentén, megdézsmálta, aztán a hajtásnál leragasztotta a lyukat. Így nem igazán lehetett észrevenni a behatolást. Ha ezt megcsinálta, mondjuk ezer csomaggal, az ezerszer 5-10 gramm veszteség, tehát összesen olyan 5-10 kilóval rövidített meg. Kocsiba ültünk, és elmentünk az üzletéhez. Ebédidőben érkeztünk. – Mit akartok? – kérdezte. – Nyugi! Elviszlek a Forge-ba. Elhajtottunk az étteremhez. Cseverésztünk, és közben fürkésztem az arcát, próbáltam a tekintetéből kiolvasni, hogy vajon mennyire lehet megijedve, de semmit nem láttam rajta. Különtermet kaptunk. Rendeltünk. Bryan a sok lótesztoszteron miatt úgy evett, mint egy ló. Mi is rendeltünk, és nekiláttunk az ebédnek, ahogy civilizált körökben szokás, Bryan meg odakiáltott a pincérnek: – Hé! Hozd a harmadik adagot! Bryan szabályosan lapátolta magába az ételt, és abban az elegáns környezetben a srác is láthatóan ellazult. Na, ekkor hozakodtam elő a dologgal.

– Rájöttem, hogy betörsz a szekrényembe, és lopod a kokómat. – Én semmi ilyesmit nem csináltam! Biztos a sofőrjeid voltak! Ez nekem is megfordult a fejemben, de a sofőrök, ha akartak volna is lopni az áruból, arra nem lett volna idejük, hogy minden egyes csomagba óvatosan egy kis lukat szúrjanak, aztán gondosan leragasszák. Tuti, hogy ez a kölyök volt a patkány. – Jó pénzt fizetek neked, te meg hazudsz nekem? És ezzel be is fejeztem a mondandómat. Bryan bal kézzel elkapta a srác torkát, és miközben szorongatta, jobb kézzel tovább evett. A srác alig múlt 20 éves, szemmel láthatóan gyúrt, lehetett olyan 85 kiló. Mégsem tudta lefejteni a nyakáról Bryan kezét. Csapkodott, rugdosódott, a szeme már majd’ kigúvadt. Ránéztem, és azt mondtam neki: – Valld be, hogy mit tettél, mielőtt kinyiffansz! Bryan enyhített a szorításon, a srác pedig beleegyezően bólintott. – Köszönöm szépen – udvariaskodtam. A srác beszélni kezdett, Bryan pedig úgy döntött, még egyszer utoljára megszorongatja. Épp csak, hogy megfeszítette kövér ujjait, már hallottam is azt a jellegzetes hangot, ami olyan, mint amikor széttépnek egy nyers csirkét. A srác nyakcsigolyái ropogtak. Rászóltam Bryanre: – Ne! Ne az étteremben! Amikor elengedte, a srác arccal előre belezuhant a tányérjába. Bryan megfogta a hajánál fogva, pofonvágta, de semmi. Élettelen volt. Kirohantam az étteremvezetőhöz. – Hívja a mentőket! A barátomnak torkán akadt a falat. Mire kiértek a mentők, a srác már újra lélegzett, de nem volt eszméleténél. Kapott oxigént, és a mentősök közben észrevették a nyakán a fojtogatás nyomait. Gyanakodva néztek rám és Bryanre, már azt hittem, menten hívják is a zsarukat. A srác rámutatott Bryanre, és zihálva próbálta elmagyarázni, hogy: – Ő a barátom, és ebéd előtt mutatott pár pankrátorfogást, én meg rosszul mozdultam, és megsérültem. A mentősök nem vették be a sztorit. Aztán az egyikük felismerte Bryant: – Te vagy The Thing?

– Igen! – mondta büszkén Bryan, majd felemelte a kezét, és bevágta a jól ismert pofát, amit úgy szerettek a rajongói. – A fiam rajong érted! – áradozott a mentős. Egy perc múlva a mentősök már ott viccelődtek, nevetgéltek velünk. Bryannél mindig volt néhány dedikálható The Thing fotó, arra az esetre, ha rajongókkal találkozna. Kiment a kocsihoz, behozta a képeket, és mire végzett a dedikálással, a mentősök már vígan viháncoltak. Persze attól a srácot még kórházba kellett vinniük, de már fel sem merült, hogy hívják a rendőrséget. Szerencse, hogy a gyerekek imádták Bryant.

60 J. R.: Az Ochoák nagyon okosak voltak. Olyasmit találtak ki, ami nekem akkor se jutott volna eszembe, ha ezer évig élek. Aki vállalkozik, annak vannak versenytársai. Én úgy szabadultam volna meg tőlük, hogy szó szerint megszabadulok tőlük. De az Ochoák máshogy kezelték ezt a problémát: olcsóbban adták a kokaint, mint bárki más. Ahelyett, hogy egyesével megölték volna a versenytársakat, inkább aláígértek mindegyiknek. Ezt magam is tapasztaltam, amikor megnyertem nekik Albertet vevőnek. Fabito azt mondta, bármeddig hajlandóak levinni az árat, csak hogy Albert tőlük vásároljon. Volt, hogy már 3500-ért is adtak egy kilót – kevesebbért, mint amennyit nekem fizettek csak a szállításért. És ha egyszer már megnyertek maguknak egy vevőt, elkezdhettek szépen, lassan árat emelni. Több embert csináltak ki ezzel az árképzéssel, mint fegyverrel. Erőszakosnak tartották őket, de az áraiknak köszönhetően tudták uralni a piacot. Apám hitvallása, miszerint a gonosz erősebb, mint a jó, az utcán tökéletesen igaz volt. De apámnak az soha nem jutott volna eszébe, hogy árcsökkentéssel is ki lehet nyírni a konkurenciát. A Medellín-kartell már nem egyszerűen gonosz volt. Olyan volt, mint a Walmart. És dominanciájuknak a kulcsa a szállításban rejlett. Nagy tételben kellett szállítaniuk ahhoz, hogy meg tudják őrizni piacvezető szerepüket. Rafa mindig azzal jött, hogy „többet kell szállítani, többet, többet, többet! Rafa elég hamar megtalált azzal, hogy a főnöke, Pablo Escobar találkozni akar velem, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne növelni a forgalmat. Mickey már találkozott Pablóval, és szerinte az ilyen üzleti megbeszélésekkel csak az idejét vesztegette. MICKEY: Volt nekem jobb dolgom is. Amikor elutaztunk, Max és Rafa, ahogy kitettük a lábunkat a városból, már rendelték is a kurvákat. Ilyenek voltak ezek! „Nincs itt az asszony, bulizzunk!”

J. R.: Szerintem Mickey részben csak megjátszotta, hogy lenézi a kolumbiaiakat. Mert ha ő nem jött ki velük, nekem kellett foglalkozni velük. Mickey nem volt hülye. És, nekem elhiheted, nem is volt olyan ártatlan kiscserkész. Ha egy csaj megvillantotta neki a punciját, ő is élt a lehetőséggel, mint bármelyik másik, normális pasi. Tehát nem elég, hogy ott volt nekem Rafa Miamiban, és vergődhettem vele, még arra is időt kellett szakítanom, hogy eljárjak Pablóhoz a megbeszélésekre. Az első ilyen megbeszélésre Panamában került sor. Pablo ott biztonságban tudta magát, mert nagy barátja volt Noriega tábornoknak, aki akkortájt lett Panama diktátora.[317] Mivel Max ragaszkodott hozzá, hogy ő is jön, és mivel Max a csempészés El Jeféje, fél kis gépen repülni, ezért kénytelenek voltunk menetrend szerinti járattal utazni. Hamis útlevéllel, természetesen. John Epstein néven utaztam, és együtt ettem a kóser kaját Maxszel. Max azért szerette a panamai Holiday Inn hotelt, mert a szobákban, a WC-n keresztben, egy papírcsíkra írva ez állt: „az ön védelme érdekében fertőtlenítve”, és Max azt hitte, hogy arrafelé a kurvák is tisztábbak. Mickeynek egy dologban igaza volt. Ha az ember Maxszel utazott, bele kellett kalkulálnia egy-két plusz napot, hogy Maxnek jusson ideje kurvázásra is, mielőtt hazatér a feleségéhez. A hoteltől nem messze, egy amerikai kávézóban találkoztunk Pablóval. Bár vele volt néhány embere is, akik a környező asztaloknál foglaltak helyet, nem csinált nagy felhajtást. Barátja, Noriega tábornok országában biztonságban érezte magát. Annak ellenére, hogy Pablo Escobar az utcán kezdte, és mostanra volt rajta némi súlyfelesleg, azért még mindig jó kiállású fickó volt, és jó modorú, amivel egészen meglepett. Kérdezgetett a magánéletemről: nős vagyok-e, szeretem-e a focit, hogy van Mickey. Pablo és a többi kolumbiai, akit ismertem, mind nagyra tartották Mickeyt. Úgy tekintettek rá, mint egy német tudósra, aki holdrakétát épített nekik. Kár, hogy Mickey viszont lenézte őket. Pedig, ha kéri, kapott volna tőlük akár egy saját szigetet is, amit irányíthat, mint az őrült, tudós gonosztevő egy James Bond-filmben. Pablo hihetetlenül magabiztos és összeszedett volt. Engem Albertre emlékeztetett, de nem a pszichopata énjére. Már azon az első találkozáson

szóba került az, ami, mint később kiderült, Pablo vesszőparipája volt: azt akarta, hogy több kokót szállítsunk, mert a gyáraiban ő egyre többet állított elő. Ezután előállt a nagy ötlettel. – Használhatnánk babákat! Tegyük a kokaint babákba, és úgy szállítsuk! – Ez remek ötlet! – vágta rá Max. Ha Pablo azt mondta volna, hogy menjen le kutyába, és nyalja ki a seggét, Max máris négykézláb, lógó nyelvvel állt volna előtte. – Babákat? Olyat már láttam, hogy cipőtartóban csempésztek kokót. – Nem, én babákra gondoltam. Mickey meg tudná oldani. – Mickey csak foglalkozzon a repülőkkel! Ha van olyan embered, aki dolgozna babákkal, akkor beszélek vele, de Mickeyt ne zavarjuk ilyesmivel, ő hadd ne babázzon már. – Oké. Talán tudok valakit, akivel tárgyalhatnál a babákról. Hát így zajlott az első találkozásom Pablo Escobarral. Babákról beszélgettünk. Aztán az egészből nem lett semmi: én nem beszéltem a fickóval, aki le tudta volna gyártani a babákat, Pablo pedig soha többé nem hozta szóba a dolgot. Ilyen a felső vezetés egy nagy szervezetben. Ha előállnak egy nagy ötlettel, arra mindenkinek ugrania kell, mindegy, mekkora baromságról van szó. Mickey és Roger, a pilótám ugyanazzal a gonddal küzdöttek: ahhoz, hogy az áru eljusson az Egyesült Államokba, Kolumbiában kellett tankolni, de ott csak nehezen lehetett üzemanyaghoz jutni. Roger több fuvart szeretett volna kapni. A Yeehaw Junction-i eset után adtam neki még egy esélyt, és átküldtem Kolumbiába. A leszállás után még egy teljes napig a földön tartották, mert várni kellett az üzemanyagra. Barry Seal volt az egyetlen pilótám, aki meg tudta oldani, hogy ne kelljen tankolnia Kolumbiában. Ő ugyanis megállapodott más közép-amerikai országok reptereivel, hogy megállhat náluk tankolni útközben.[318] Az üzemanyag-ellátás problémáját tovább súlyosbította az is, hogy a pilóták sokszor nem találtak leszállópályát a dzsungel közepén. És míg leszállásra alkalmas helyet kerestek, szépen fogyott az üzemanyag. Mickey

megelégelte a dolgot, átment és feltérképezte az egész országot, hogy megkönnyítse a pilóták dolgát. MICKEY: Sok olyan leszállópálya volt a dzsungelben, amit többszintű lombozat takart, és hát akkoriban nem volt még GPS. A kolumbiaiak jelzőtüzekkel próbáltak segíteni, vagy azzal, hogy néhány kocsiból nyilat formáztak. De a fák sűrű lombjain nem láttak át a pilóták. Volt, hogy üresen jött vissza a gép, mert a pilóta nem találta meg a leszállópályát. Végül aztán én magam repültem át Kolumbiába egy menetrend szerinti járattal, és jött velem Papa is, mint a pilótám. Vittünk magunkkal horgászfelszerelést. Kibéreltünk egy gépet, és úgy tettünk, mintha horgásztúrára mennénk. Végigjártuk azokat a területeket, ahol a kolumbiaiak leszállópályái voltak. Vittem magammal egy szabvány navigációs térképet, és bejelöltem ezeket a pályákat, plusz azokat a tereptárgyakat, amelyek segíthetik a pilótákat a tájékozódásban. Akkoriban a repülőkön rádióiránytű biztosította a navigációs segítséget. Szerte a világon működtek olyan rádióállomások, amelyek navigációs jeleket sugároztak. A rádióiránytű ráhangolódott ezekre az állomásokra, és megmondta, hogy a jelerősséghez viszonyítva hol vagy. Kolumbiában voltak olyan helyek, ahol ezek a jelek túl gyengék voltak, ezért kerestem azokat a normál, kereskedelmi rádióadókat is, amelyek erős jeleket bocsátottak ki. Ha sikerült meghatározni a rádióállomás pontos helyét, akkor az általa kibocsátott jel jó navigációs támpontként szolgált. Papa és én egy teljes héten át röpködtünk Kolumbia felett, és én igyekeztem az összes kiegészítő navigációs támpontot bejelölni a térképen, amit csak meg tudtam találni. Ha egy térkép készen volt, a hotelben kitűztem a falra, lefényképeztem, aztán elégettem, és Amerikába csak a gépbe fűzött filmet vittem magammal. A képeket csak otthon hívtam elő. Az általam készített térképek segítségével a Kolumbiába küldött pilótáim már bárhol a dzsungelben képesek voltak megtalálni a leszállópályákat. De az üzemanyag-ellátás problémáját továbbra sem sikerült megoldani. És a probléma már azelőtt is létezett, hogy elkezdtem Maxszel dolgozni. Amikor először repültem Kolumbiába csempészkedni, a pilótám alacsonyan repült be az országba, és találtunk egy olyan leszállópályát,

ami leginkább egy roncstelepre hasonlított. A betoncsík mindkét oldalát összetört repülőgépek szegélyezték, amiket anno valószínűleg részeg vagy bedrogozott kolumbiai pilóták vezettek. Mindenben ilyen gondatlanok voltak. Amikor leszállt a gép, ócska furgonjaikkal odahajtottak a kolumbiaiak. Mi kirakodni akartunk, ők bulizni. Itallal meg lányokkal kínálgattak minket, én meg üzemanyagot kértem tőlük. Erre mutattak egy ösvényt, ami elvezetett egy ócska traktorhoz, ami repülőbenzinnel megtöltött növényvédőszeres tartálykocsit húzott maga után. A traktor olyan lassan haladt, hogy a mellette sétáló fickónak néha meg kellett állnia, hogy a traktoros utolérje. Amikor a traktor végre odaért a gépünk mellé, előkerült még egy fickó, aki hozott egy mobilszivattyút, ami lényegében egy fűnyíró motorjára szerelt vízszivattyú volt, rajta egy tűzoltótömlővel. Dob nem volt rajta, ezért csak úgy szórta a szikrákat. De minek aggódni a szikrák miatt? A kutas srácok egyébként is mind dohányoztak. Beindították a tragacsukat, de aztán el is engedték a tömlőt, az meg úgy vonaglott, mint egy anakonda, és mindent összefröcskölt benzinnel. Beborította az egész repülőt. Visszafelé a pilóta mögött kuporogtam két tűzoltókészülékkel a kezemben. Az egyiket rá, a másikat magamra irányítottam, készen arra, hogy ha csak egy szikrát is meglátok, már fújom is le magunkat, hogy legalább egy fél másodpercnyi esélyünk legyen kimenekülni a repülő körül fellobbanó tűzgolyóból. Azok a kolumbiaiak bármit képesek voltak elszúrni. Attól kezdve minden gépnek kibővítettem a tankját, hogy szorult helyzetben a visszafelé utat tankolás nélkül is meg tudják tenni. A pilótáknak adtam kézi szivattyúkat. És minden gépbe tettem szerszámkészletet és pótalkatrészeket. Jon sokra tartotta a kolumbiaiakat. Én kevésre. J. R.: Mickey folyton panaszkodott a kolumbiaiakra. Bármilyen ügyes is volt Mickey, a gépei csak 400 kilót bírtak el. Nekem meg olyan pilótáim voltak, mint Roger és Barry, akik 1982-ben már kéttonnás rakományokat szállítottak. Mickey gépeiben olyan sok volt az üzemanyag meg a szerszám, hogy a kokainnak már alig maradt hely. Nagy előny volt, hogy

az ő gépei mindig bejutottak az országba, míg más pilótáknak volt, hogy erre heteket kellett várniuk, de abból már elegem volt, hogy Mickey ócsárolta a kolumbiaiakat. Hihetetlen, hogy Pablo micsoda kokaingyárakat üzemeltetett. Az első, amibe elvittek, ott állt a dzsungel közepén. Nagyobb volt, mint Don Aronow hajóépítő üzeme. Medence nagyságú kádakban fermentálták a leveleket. Az egyik teremben nem volt más, csak több száz mikrohullámú sütő, azokban pörkölték meg a kokát. Volt ott minden: áramfejlesztők, maszkos fickók vegyvédelmi felszerelésben, hálótermek a dolgozóknak. Egyetlen gyárban naponta akár egy tonna kokaint is elő tudtak állítani. A vegyszerek erős szagát még fenn a repülőn is érezni lehetett. Minden gyár csak egy hétig üzemelt, aztán bezártak, és átmentek egy másikba. A gyárat darabokra szedték, kamionokra rakták, és áttelepítették máshova. A kolumbiaiak nem voltak hülyék. Bár nem úgy csinálták a dolgaikat, mint az amerikaiak: nem légkondis irodákban ücsörögtek, nem rendezték szépen sorba a szerszámokat a munkapadon, ahogy Mickey, de ha elszánták magukat valamire, senki sem tudta megállítani őket. Egy időben rendszeresen jártam Kolumbiába. Rafának volt egy autókereskedése Medellínben. A bemutatóteremben állt egy 1980-as Cadillac, egy 1979-es Corvette és egy Audi, amin nem volt alvázszám. Mindhárom kocsiból szivárgott az olaj, amit az ott dolgozó kölyköknek naponta többször is fel kellett mosniuk. Rafának az emeleten volt egy irodája, amihez tartozott egy konyha és egy hosszú ebédlőasztal. A következő néhány megbeszélésre itt került sor. Pablo mindig ugyanazzal a kérdéssel indított: – Tudnál többet szállítani? Párszor előfordult, hogy a megbeszélés végeztével Pablo marasztalt még egy napig, hogy az egyik embere megmutassa nekem Medellínt. Medellín Barranquillához vagy Bogotához képest olyan volt, mint egy kis határváros. De Pablo nagyon büszke volt azokra a focipályákra, amelyeket az ő költségére építettek a gettóban. Pablo irtó hiú volt jótékonysági munkájára. Indult a kolumbiai kongresszusi választásokon is, és nyert.[319]

Nemcsak bűnöző volt, hanem politikus is, így lényegében semmiben sem különbözött egy amerikai bírótól vagy kongresszusi képviselőtől. Éjszakánként Rafa mindig el akart menni abba a diszkóba, ahol valami rettenetes spanyol rockot játszottak. Medellínben már a ’80-as évek elején is nagyon sok erőszakos cselekmény történt, még azelőtt, hogy igazán eldurvult volna a helyzet. A diszkóban annyi volt a testőr, hogy bulizni sem lehetett rendesen. Egyik este diszkóba menet, amikor megálltunk egy lámpánál, észrevettem, hogy pár kölyök rohan a kocsink felé. Benyúltak az ablakon, és megragadták a sofőr karját. El akarták lopni az óráját. A sofőr ellenállt, erre az egyik srác előkapott egy machetét, és levágta a szerencsétlen sofőr kezét. Így loptak órát Medellínben. A harmadik vagy negyedik találkozónkon azt kérdezte tőlem Pablo, hogy tudnék-e szerezni neki vegyszereket: acetont vagy étert. Ezek a kokaingyártáshoz kellettek. Pablo elmondta, hogy az Egyesült Államok kormánya korlátozta ezeknek a szereknek a forgalmazását Kolumbiában. Gondoltam, mit tudom én, hogyan lehet ipari vegyszereket szerezni. A kolumbiaiaknak furcsa elképzelésük volt az amerikaiakról, mintha azt képzelték volna, hogy varázserőnk van. – Ha segítesz ebben, egy életre a barátod leszek. Nyilván egy szavát se hittem ennek az alattomos kis féregnek, de azt feleltem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neki. Amikor visszaértem Miamiba, mindenkinél érdeklődtem ezekről a szerekről. Megkérdeztem az orvos vevőimet, a pilótákat, mindenkit. Pár hétre rá meglátogattam Bernie Levine barátomat San Franciscóban, és nála is érdeklődtem, hogyan lehetne ilyen vegyszereket szerezni. Azt felelte: – Van egy unokatesóm Németországban, aki mindenféle szarokat szállít gyáraknak. Kiderült, hogy Bernie-nek ez az unokatestvére ismert egy fickót, aki akár több ezer liternyit is fel tud vásárolni ezekből a cuccokból, és hajón el is tudja küldeni Németországból Kolumbiába. Danny Mones alapított egy fedőcéget, hogy legyen hivatalos megrendelő, és átjusson az áru a kolumbiai kikötőn. Kábé egy fél éven át

ez hatalmas biznisz volt. De aztán már annyi acetonja lett Pablónak, hogy ránk szólt. – Elég! Most már van belőle vagy 50 évre elegendő. Azzal, hogy vegyszereket szereztem Pablónak, kivívtam a kartell tiszteletét. Fabito egyre többször hívott meg magához Kolumbiába, pusztán baráti látogatásra. Elmentem hozzá Bogotába, ahol az a bizonyos étterme volt az Ochoa családnak, a Las Margaritas, amit akkor hívtam, ha telefonon akartam elérni őket. A steakjük valami fantasztikus volt. Fabito apja, Don Ochoa eredetileg marhákat tartott, és az étteremben a saját teheneit szolgálta fel. A Las Margaritas attól volt olyan különleges, hogy állt bent egy ring, ahova rendszeresen behoztak egy bikát, és ott, a steaket falatozó vendégek szeme láttára vágták le. A kolumbiaiaknak ez jelentette az elegáns vacsorát. Én, a magam részéről evés közben nem vágytam bikaviadalra. Én például szeretek horgászni, de nem fogok halat belezni az ebédlőasztalon. Fabito elvitt a családi fincára, vagyis birtokra is, hogy találkozzak az apjával, Don Ochoával. A 400 hektáros fincán olyan érzésem volt, mintha megelevenedett volna Ponderosa. Ha valaha létezett egy igazi Cartwright család, azok az Ochoák voltak. Minden stimmelt: a farm, a tekintélyes atya, a hűséges fiúk, akik továbbvitték a családi vállalkozást. A finca volt az ő saját városuk. Annyi pénzt kerestek, hogy minden fiú saját udvarházat épített magának a telken. Bármerre néztem, mindenütt buldózereket és darukat láttam. Fabito bátyja, Jorge épp garázst építtetett a 200 autóból és motorból álló gyűjteményének. Felfoghatatlanul sok pénze volt a családnak. Don Ochoa otthona csak egy nagy vidéki ház volt, ami leginkább úgy nézett ki, mint egy puccos pajta. Amikor megérkeztünk, Fabito figyelmeztetett, hogy apja előtt nem drogozhatunk. Az apja előtt Fabito olyan volt, mint egy kisgyerek, aki próbál nagyon jól viselkedni. Egy párszor ott vacsoráztunk. A kokain még csak szóba se került. Nem tartottunk orgiát, nem rohangáltak kurvák a házban, szóval ez

egyáltalán nem olyan volt, mint egy miami buli! A férfiak elegáns cowboynak öltöztek, a nők szolid ruhákat vagy díszes lovaglószerelést viseltek. A fő attrakció az volt, amikor Don Ochoa egy Paso Fino hátán lovagolt, mi meg néztük. Ahogy nőtt a kartell, úgy lett a főnök egyre kövérebb. Amikor utoljára láttam, legalább 180 kiló volt. Szóval ott álltunk a naplementében, és néztük a nagy embert, ahogy felkászálódik a lóra. Aztán elgaloppozott mellettünk, mi meg tapsoltunk, és dicsértük, hogy milyen jó formában van, és hajtogattuk, hogy hát igen, ő egy igazi caballero. Szerintem inkább azt a szegény lovat kellett volna megtapsolni, amelyik a hájas valagát cipelte. Valahányszor náluk jártam, Don Ochoa mindig megragadta a lehetőséget, hogy odajöjjön hozzám és a versenylovaimról kérdezzen. Fabito ugyanis elmondta neki, hogy van néhány versenylovam. Egy kicsit beszéltünk arról, hogy nekem milyen lovak tetszenek, és Don Ochoa nevetett. Kolumbiában nem voltak lóversenypályák. Amikor szóba kerültek az amerikai versenylovak, mindig megkérdezte: – Miért mindig körbe-körbe futnak azok a lovak? És azt, hogy „körbe-körbe”, mutatta az ujjával is, és csak nevetett. Nem azt mondom, hogy gyengeelméjű volt, de tény, hogy soha semmiről nem tudtam vele értelmesen elbeszélgetni. Néha mondott nekem olyanokat, hogy „Tudom ám, milyen jó munkát végzel!” De ennél többre nem futotta tőle. Ez a fickó volt a világ akkor legsikeresebb bűnszervezetének a feje. Olyan emberei voltak, mint Escobar, a fiai, Rafa, Griselda Blanco, Mickey Munday meg én – és velünk végeztette a piszkos munkát, a pénz pedig csak áramlott befelé. Don Ochoa volt az egyik legboldogabb ember, akit valaha ismertem. Neki minden vicces volt. Azt mondják, a bűn nem kifizetődő. Micsoda marhaság!

61 J. R.: Bizonyos értelemben Mickeynek könnyű dolga volt, hisz’ neki világos volt, hogy mi a feladata. Vagy volt elég üzemanyag a gépben, vagy nem. Nekem viszont elsősorban az emberi kapcsolatokat kellett menedzselnem. Mindenkinek én masszíroztam a lelkét. Ha egy helyzetet nem megfelelően kezeltem, félő volt, hogy minden megy a levesbe. Gary Teriaca meggyilkolása után Bobby Erra és Albert közösen szállítottak Steven Grabow-nak a Colorado állambeli Aspenbe. Joey Ippolito viszont azzal keresett meg, hogy többé nem szeretné Bobby Errán keresztül venni azt a kokót, amit Los Angelesben árult. És többé nem akar ő érte menni. Gary Teriaca a barátja volt, és most, hogy ő már nem él, Joey szerette volna közvetlenül a kartelltől kapni az árut. Én viszont azt akartam, hogy továbbra is Bobbytól és Alberttól vásároljon, és továbbra is menjen szépen el az áruért Coloradóba, mert Bobbyéknak ez volt a jó, és én azt akartam, hogy nekik jó legyen, mert velük osztoztam Miamin. Joey azzal érvelt, hogy Steven Grabow már nem is volt olyan jó vevő, mióta meghalt a barátja, Gary. Hogy azért Joeynak is kedvezzek, megígértem neki, hogy elmegyek Aspenbe, és lecsekkolom Grabow-t. Ezt meg kellett tennem, hogy Joey érezze, tisztelem őt. Kiderült, hogy Bradynek, a kutyámnak, aki oly sok éve velem volt már, daganat van az állkapcsában. A miami állatorvosom beutalt minket a bostoni Angell klinikára[320]. De ott azt mondták, hogy Bradyt a Colorado Egyetem klinikáján tudják a legnagyobb eséllyel meggyógyítani. Hát jegyet vettem kettőnknek egy charterjáratra, és megbeszéltem Grabow-val, hogy értem jön Denverbe. Bevittem Bradyt a kórházba, aztán pedig elmentem Stevennel Aspenbe. Akkor ő még nem tudta biztosra, hogy a barátja, Gary Teriaca tényleg meghalt. Azt én se tudtam, hogy pontosan mi történt vele, de azt tudtam, hogy a sztori, miszerint Európában utazgat, baromság. Látszott Steven szemén, hogy egy kicsit ideges lett, amikor szóba hoztam Garyt, de ezt leszámítva úgy tűnt, minden rendben van vele. Ő is

drogozott, akárcsak Gary, de még nem csinálta ki magát. Szép élete volt ott Aspenben a csinos felesége, Linda oldalán. Míg ott voltam, párszor elmentünk együtt vacsorázni. Azok a gyönyörű emberek ott Aspenben mind Grabow-tól vették a kokót, amit Bobby és Albert szállított neki. De a munkája javarészt abból állt, hogy eltárolta a Miamiból érkező árut, amíg a kaliforniaiak érte nem jöttek, hogy vigyék L. A.-be Joey Ippolitónak és a többi terjesztőnek. A pénzt, amit a kaliforniaiak Stevennek adtak, ő beletette a Floridába visszainduló kocsikba. Jó munkát végzett. A kocsikat több különböző ház garázsában parkoltatta, és az átadást-átvételt is itt bonyolította. Akkoriban azért már szép kis mennyiség fordult meg a kezei közt: havonta 2-300 kiló. Ez azt jelentette, hogy egy év alatt félmilliárd dollár értékű kokain ment át a kezén úgy, hogy soha senkinek nem volt semmilyen gondja. Még a barátja, Gary elvesztése után is megbízhatónak tűnt. Azzal mentem vissza Joey Ippolitóhoz: – Ne kavard a szart! Jól mennek a dolgok Aspenben. Azon az úton, sajnos, az is kiderült, hogy Brady gyógyíthatatlan. Vissza kellett vinnem Miamiba, hogy elaltassák. Joey Ippolito igazán nem panaszkodhatott, megtettem, amit ígértem. De soha nem adta fel a reményt, hogy egyszer majd kicsikar belőlem egy közvetlen kapcsolatot a kartellel. Rendszeresen járt hozzám Miamiba, és próbált megpuhítani. Joey jó barátságban volt azzal a Donny Sofferrel, aki a Turnberry Towerst[321] és szinte az egész Aventurát építette. Annak idején Danny Mones és én adtunk pénzt Soffernek a vállalkozásához akkor, amikor hivatalos forrásból már nem jutott pénzhez. Joey Ippolito szintén támogatta őt.[322] Az 1980-as évek elején, amikor Soffernek megint forrásra volt szüksége, hogy kibővítse a Turnberry-projektet, Joey rábeszélt, hogy együtt finanszírozzuk meg az egyik tornyot. Amikor az épület elkészült, visszakaptuk a pénzünket, ráadásként pedig kaptunk benne egy szintet. Én arra gondoltam, eladom a lakásokat. De Joeynak más ötlete volt:

– Mi lenne, ha inkább szépen berendeznénk, és kiadnánk azoknak a hírességeknek, akiket ismerek? Így lenne egy szép hely, ahol megszállhatnak, mikor Miamiba jönnek. Joey bemutatott egy csajnak, aki azt állította magáról, hogy profi lakberendező. Az egyik lakásban találkoztunk, ami ugyan vadi új volt, a lakberendező mégis át akarta alakíttatni: süllyesztett padlót meg nagyobb ablakokat vizionált, és olyan bútorokat, amik megfelelnek a filmsztároknak. Százezer dollárt kért a munkáért. – Hölgyem! Az több, mint amibe a lakás kerül. – Majd behozza az árát, amikor ennél is többért adja ki. Meggyőzött. – Oké. De van egy feltételem. – Mi lenne az? – Maga egy nagyon csinos lakberendező. Felfogadom. Szabad kezet kap. És amikor elkészült, elhoz engem ide, és a szart is kikúrom magából. – Áll az alku. Ez a csaj jól lehúzott. Mire végzett, sokkal többe volt nekem a lakás, mint amennyit eredetileg mondott. És mielőtt megnézhettem volna a végeredményt, és behajthattam volna az ő részét, el kellett utaznom üzleti ügyben. Mikor visszaértem, Joey azzal fogadott: – Jó hírem van! Kiadtam a lakást Jimmy barátomnak. Azt nem tudtam, hogy ki az a Jimmy, de reméltem, hogy legalább 200 évre vette ki a lakást, mert akkor talán megtérült volna az, amit kifizettem a lakberendezőnek. Egy hónappal később felhívott Joey: – Megtennéd, hogy lehozod a hajódat a Turnberry Isles Marinához, és felveszel engem meg a bérlőnket, Jimmyt? Szeretném elvinni bulizni. – Persze, Joey. Barát vagy. Ott leszek. Lemenni Miamiba, kiállni a hajómmal a kikötőmből nagy macera volt, de Joey Ippolito nemcsak barát, hanem ügyfél is volt. Amikor beálltam a Turnberry kikötőjébe, már jött is Joey, meg a bérlőnk, Jimmy. Ismerősnek tűnt a fickó, de nem tudtam hova tenni. Kezet ráztunk, és úgy „Szeva, Jon!”-ozott, mintha ezer éve ismernénk egymást. Beugrott! Jimmy nem volt más, mint James Caan, a színész. Hát ezért akarta Joey, hogy lemenjek. El akart dicsekedni vele, hogy magát James

Caant szerezte meg bérlőnek. Alighogy elhagytuk a kikötőt, Joey máris rákérdezett, hogy hoztam-e kokót. A hajón mindig volt egy kis anyag, az kell a pihenéshez. Joey hozott lányokat is. Mindenki szívott egy kicsit, nevetgéltünk. A kis üvegcse ott állt a tükrös tálca közepén. A szemem sarkából láttam, hogy Caan feldugott az orrába egy szívószálat, a másik végét pedig beledugta a kis üvegbe. A nagy filmcsillag ott ült mellettem, és mint valami disznó, szipákolta fel a komplett partikészletemet. Joey meglátta, hogy Caant figyelem. – Ne haragudj, Jon. Ez a srác egy porszívó. Nem hiszem el, hogy nincsenek lyukak az orrában. Alighogy felszívta a cuccomat, máris kérte volna a következő adagot. – Van még? – Ennyi volt, haver. – Akkor vigyél el a Palm Bay Clubba. Ott majd szerzek. Adnak nekem ingyen, azért, mert sztár vagyok. – Oké, főnök! Áthajóztunk a Palm Bayhez, és ahogy kikötöttünk, azt mondta nekem Caan: – Remek fickó vagy! Add meg a számod! Szeretném, ha felhívhatnálak, amikor Miamiban vagyok. – Nem adom meg a számomat. – Miért nem? – Mert azt akarom, hogy hagyjál engem békén. Caan egy szál fürdőgatyában és strandpapucsban volt, mégis úgy lépett oda hozzám, mint aki keménykedni akar. – Nem tetszik ez a hangnem. – Emlékszem rád A keresztapából. És emlékszem arra is, hogy összevertél valami fickót egy kukával, vagy mi volt az a sztori. De attól még nem vagy kemény fickó. Csak azért képzeled magad annak, mert szétszívtad az agyadat, de csak egy strandpapucsos kis köcsög vagy. Caan nem szólt egy szót sem. Megfordult, kiszállt. Joey viszont rám förmedt. – Jon! Ezt most jól elszúrtad. Jimmy most már nem kedvel téged! – Joey! Ez a fickó nem méltó hozzád!

Jimmy még évekig a bérlőnk maradt. Amikor az első látogatása után visszament L. A.-be, felhívtam a lakberendező hölgyet, és emlékeztettem, hogy ő még nem teljesítette az alku rá eső részét. – De a lakást már kiadták! – tiltakozott. – A bérlő nincs a városban, nekem pedig van kulcsom. – Oké. Amikor összetalálkoztunk a lakásnál, rögtön szabadkozni kezdett. – Remélem, nem gondol rólam semmi rosszat, de, tudja, néha, lazulásképp bekapok egy Quaalude-ot. Most is hoztam. – Csináljak belőle koktélt? – Az pompás lenne! Jó nagy adag Quaalude-ot szórtam a turmixgépbe. Koccintottunk a gyönyörű munkájára, és fél órával később kibújt belőle az állat. Magához nyúlt. Aztán könyörgött, hogy nyaljam ki. Hihetetlen volt. Úgy dugtunk órákon át, mintha pornófilmben lennénk. Hajnali négykor haza kellett indulnom Tonihoz Delraybe. Levittem a csajt a kocsimhoz, és hazavittem. Másnap felhívott. – Jon! Semmire sem emlékszem a múlt éjszakából. Abban biztos vagyok, hogy jól éreztük magunkat. Sajog mindenem. Remélem nem viselkedtem közönségesen. – Egy percig sem. Nem történt más, mint hogy 7 órán át dugtam a seggedet James Caan ágyában. – Szent isten! Ez volt a szavajárása. Ezen jót nevettem. Bármennyire is szerettem együtt lógni Joeyval, és bármennyire is élveztem a kis kalandjainkat, ez mégiscsak munka volt, hiszen eszelős mennyiségű kokaint vett Bobbytól és Alberttól. És volt még vagy egy tucat ilyen kapcsolatom, és mindegyiket ápolnom kellett. 1983-BAN Steven Grabow-t letartóztatták Aspenben.[323] Nem adott fel senkit, se Albertet, se Bobbyt, se Joeyt, se engem, de nem kockáztathattunk. Az edzőterme előtt robbantották fel. Bombát tettek a kocsijába, és ennyi volt.[324] A rendőrség talált egy kupac kokót a kocsiban, meg a hulláját a bokorban.[325]

Steven letartóztatása meleg helyzetet teremtett mindannyiunk számára. Én biztos voltam benne, hogy ha nem hal meg, akkor beszélni fog, mert hosszú börtönévek vártak rá. Meg kellett szabadulni tőle. De azért sajnáltam a srácot. Ebből az egészből egyetlen ember profitált, és az James Caan volt. Amikor Steven Grabow és a felesége, Linda Miamiban jártak, bemutattuk őket Jimmynek, akinek az első percben megtetszett Linda. Steven halála után Linda Caan vállán sírta ki magát, végül pedig összeházasodtak.[326] Mázlista Jimmy! Az 1980-as évek elején a munkám már annyira hektikus volt, hogy kellett valami, ami eltereli a gondolataimat erről az egészről. A versenylovak jelentették a menekülést. Ez közös szenvedélyünk volt Tonival abban az életben, amit együtt építettünk fel. Mindegy, milyen őrület volt a meló, a lovainkra mindig szakítottam időt.

62 Amikor Jon Roberts egy eladó lovat mustrál, a füleit nézi. „Imádom a nagy fülű lovakat – mondja Roberts. – Amikor először láttam Best Game-et, egy mezőn, még csak egyéves volt. Egy megtermett, jó külsejű és nagyon vad kancacsikó állt előttem. Úgy rajtolt, mint a villám. Meg kellett szereznem.” Alig hat héttel később Best Game megnyerte a Poinsettia egyik divízióját. Best Game az egyetlen olyan kancacsikó a világon, amelyik egy évben, 1983-ban kétszer is megnyerte a Hibiscus Stakest. Roberts azt mondja, „ha New Yorkban jól szerepel, egy 100 ezer dolláros verseny vár rá Kaliforniában”. Roberts ugyanilyen meglepő kijelentést tett négy évvel ezelőtt, amikor elvitte Noholme’s Start egy 30 ezer dolláros versenyre. Az a paripa élete során 18 győzelemmel összesen 170 369 dollárt nyert. „Életem legizgalmasabb futama az volt, amikor megnyerte a füves pályás Florida Turf Cupot – nyilatkozta Roberts. – Összerendezte a lábait, ahogy illik, és utána kiloholta a lelkét, hogy a kedvemben járjon.” Roberts 34 évvel ezelőtt született Bronxban, de Manhattanben nőtt fel. 1973-ban költözött Miamiba, ahol először autókat árult. „Több telephelyem is volt – mesélte. – Aztán találkoztam Danny Monesszal. Ő lett az ügyvédem és az üzlettársam is egyben. Sikerült nagyon olcsón megvennünk egy lepusztult épületet, felújítottuk és eladtuk. Nagyot kaszáltunk, és ezzel beindult az üzlet. Azóta is igen szépen prosperál az ingatlanüzlet. Sosem voltam nős, és nincs gyermekem. Viszont a lovaim olyanok nekem, mintha a gyerekeim lennének. Nagyon szeretek eljárni Ocalába és lovakat venni. Az Florida egyik legszebb vidéke. Egyszer nekem is lesz ott egy farmom. A barátnőm, Toni Moon ugyanúgy imádja a lovakat, mint én.” Miss Moon, aki igen vonzó teremtés, modellként és színésznőként dolgozik, gyakran látni tévéreklámokban.

„Félmillió dollárt is ajánlottak már Best Game-ért, de nem akarom eladni. Gondoljon csak bele, mennyit fognak érni a gyerekei! Jelenleg a lótenyésztés érdekel a legjobban. Összevásárolok egy egész tenyészkanca-állományt, és akkor indulhat is a dolog.” Roberts első tenyésztői próbálkozása az volt, hogy elküldte a kancáját, Winning Fate-et Cerf Volanthoz. „A csikó nagyon görbe lábakkal született, de én nem hagytam, hogy elaltassák. Felneveltük, és ő lett Toni hátaslova.” Art Grace „The Best Game in Town” című cikke Jon Robertsről a Florida Horse lovas magazinban jelent meg, 1983 júniusában 2009. április, Aventura és Bay Point Estates E. W.: Nem is fogtam fel igazán, hogy Jon milyen komolyan veszi a lóversenyezést, amíg egyik este el nem mentünk Aventura egyik felkapott kubai éttermébe, a Padronesbe. Épp kijöttünk, kezünkben az elvitelre vett étellel, amikor a sötétben megszólalt egy mély hang: – Papa! Papa! A hang tulajdonosa – egy tipp-topp kis emberke – széttárt karokkal közeledett felénk a járdán. Jon bemutatta az illetőt: – Ő itt Angel Cordero. Ez a kis ördögfajzat Papának szólít. Cordero, a lóversenyzés történetének egyik legjobb zsokéja, magához ölelte Jont. Ezek ketten egy jó fél órán át csak sztorizgattak. Amikor a Mephisto istálló még Jon tulajdonában volt, Cordero volt ott a sztárzsoké. Amikor 2009-ben, ott az étterem előtt újra találkoztak, Cordero sírva mesélt Jonnak a felesége haláláról, Jon pedig vigasztalóan lapogatta a hátát. Már indultunk, mikor Angel még odaszólt nekem: – Papa egyike volt a jóknak. Meglepő volt így látni Jont, távol a bűn világától, hőn szeretett barátként. Egészen addig, az interjúk közben végig azt gondoltam, hogy a versenylovakat leginkább azért tartotta, hogy így mossa tisztára a drogügyletből származó pénzt. Ez után a találkozás után Jon megszervezte, hogy találkozhassak azzal a Seymour „Sy” Cohennel, akivel együtt vezették a Mephisto istállót.

Cohen, azon túlmenően, hogy Jonnak dolgozott, az azóta már megszűnt Miami Newsnak is írt cikkeket, és a versenyek hendikeppelésére szakosodott. Mindemellett Cohen elengedhetetlen tartozéka volt a miami társasági eseményeknek is. A Palm Bay Clubban úgy ismerték, mint a teniszpályák ádáz harcosát, és gyakran együtt játszott Oleg Cassinivel és Robert Duvall-lal. Vásárlásai során tanácsaival segítette a híres festőt, a versenylovak nagy rajongóját, Frank Stellát. Cohenhez tartva Jon mesélt egy kicsit róla: – Sy zsenije nem csak abban mutatkozott meg, ahogyan megnézte a lovakat. Azt is pontosan tudta, hol kell futtatni őket ahhoz, hogy nyerjenek. Cohen Bay Point Estatesben lakott, ugyanabban a zárt lakóparkban, ahol annak idején Gary Teriaca kokaint tárolt az otthonában. Miután sikeresen átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, az úttól beljebb eső luxusházak között mentünk tovább. A gyepet kertészek egész kis hadserege tartotta karban. Benzinmotoros fűnyíróik zúgása betöltötte a levegőt. Cohen háza előtt a fűben kerti törpe helyett egy fényesre festett, vas kerti zsoké állt. Miután beléptünk az ajtón, a házvezető végigkísért minket egy folyosón, amelynek tapétázott falait bekeretezett lovas fotók borították. Jon rámutatott egy képre, amelyről fiatalkori képmása nézett vissza, ahogy ott állt egy ló mellett Syjal, egy magas, magabiztosnak tűnő férfivel. – Ő Sy. Látod, milyen jóképű fickó volt! – Még mindig az vagyok, te anyaszomorító! – dörrent ránk Sy egy szomszédos szobából. A ház hátsó részében lévő hálószobába léptünk be. Ott feküdt a 76 éves Sy, ágyban, párnák közt. Drótok és csövek láncolták a mellette álló gépekhez. Nemrég műtötték. Bár arca hamuszürke volt, mégis felült, és üdvözölte Jont. – Mi a helyzet, haver? Jon belement a játékba, évődni kezdtek. Mintha egy régi, Miami Beach-i bárban játszódó film egyik jelenete pörgött volna le előttem. Tisztára, mint a Sztárok egy csapatban (The Rat Pack). – Uram atyám! De jól nézel ki, kölyök! – mondta Jon. – Nem csoda, haver. Még ma is megiszok esténként egy koktélt. – Csak egyet? Ne hazudj nekem, te isten átka!

Felelevenítették a régi szép időket, amikor még együtt jártak a régi Palm Bay Clubba, amit aztán a ’90-es években lakóövezetté alakítottak. Aztán Sy felém fordult. – Te, gyerek! Azt látnod kellett volna! A Palm Bayben pezsgett az élet. Jon odaült az ágy szélére, megfogta Sy karját. Ekkor vettem észre, hogy a falakon – ferdén, porosan – Frank Stella-festmények lógnak. – Ezek eredetiek? – Persze, hogy eredetiek, te gyerek! Segítek Franknek versenylovakat venni. – Jesszus, nekem ő tananyag volt az egyetemen! – Egyetem! – mondta Jon derűsen és lekicsinylőn, és Syra nézett. Aztán visszafordult hozzám. – Frank nem volt normális. Imádott bulizni. Egy rakat olyan képet adott nekem, amit akkoriban festett, amiken ilyen négyzetek meg egyéb hülyeségek vannak. Sok híres embert ismertem, de Frank Stella volt az egyetlen, aki valaha is adott nekem valamit. Jó ember volt.[327] – Remélem, még mindig megvannak azok a festmények, Jon! Jon vállat vont. – Azok is odalettek, amikor mindent elvesztettem. Megkérdeztem Sytól, milyen volt Jon, amikor megismerte. Sy egy pillanatra elgondolkodott, majd azt mondta: – Amikor megkért, hogy segítsek neki elvezetni a Mephisto istállót, azt komolyan gondolta. Tanulni akart. Komoly erőfeszítéseket tett. Figyelmesen hallgatott, és soha nem kérdőjelezte meg azt, amit mondok. Később, persze, már mindenről volt saját véleménye. – Köcsög! – mondta Jon, és nevetett. – Az igazat akartad hallani, nem? – Jól mondod, Sy. Mindenről megvan a véleményem, és melletted kellett volna maradnom. Sy elmagyarázta, mire célzott Jon. – Jon összejött azzal a lánnyal, Toni Moonnal. Azt hitte, hogy a lány ért a lovakhoz. De egyre többször előfordult, hogy találtam Jonnak egy lovat, a lánynak viszont nem tetszett. Én ezt nem bírtam. – Idióta voltam, Sy. Nem lett volna szabad hagynom, hogy egy nő közénk álljon.

– Azért voltak jó versenyeink, kölyök. Ocalában még mindig a Mephisto istállóról beszélnek. – Komolyan, Sy? – Hazudnék én neked, haver? Ahogy beszálltunk a kocsiba, azt mondta Jon: – Halálosan szeretem ezt az embert, mert neki köszönhetem a legtöbb örömöt az életben, amit a lovak révén tapasztaltam meg. Jon a gondolataiba merülve hajtott át a biztonsági kapun. – Hogy tudnám elmondani neked, mit is jelent egy ló? Ha azt mondom, hogy amikor nyer a lovad, az olyan érzés, mintha megdugnád a világ leggyönyörűbb nőjét, az nem jó hasonlat, mert a nővel a dolog lehet, hogy csak pár percig tart. De még ha órákig tart is, a lovad kétperces versenye, amit aztán megnyer, akkor is szebb emlék. Nincs annál erősebb érzés, mint mikor nyer a lovad. J. R.: Az egyetlen jó dolog, ami apámtól ragadt rám, az a lovak szeretete. Imádta a lóversenyt. Miután eladtam az első jelentős tételt Bernie Levine-nek Kaliforniába, Danny Mones azt mondta nekem, a versenylovarda jó pénzmosoda. A lótulajdonosok készpénzes részletfizetésbe is belementek. Írtam egy csekket valami alacsony árról, aztán a különbözetet meg odaadtam kápéban. Később a lovat a valós árán adtam el, a hasznot pedig szépen leadóztam. És a pénzem már tiszta volt és legális. Danny Mones és én 1977-ben alapítottuk a Mephisto istállót. A lovakat nem úgy vettem, mint a lakásokat. A lovakat szívesen mustráltam. Szerettem megnézni, hogy futnak. Szerettem beszélgetni az emberekkel az istállóban. Szerettem elmélkedni a lovakról. Gary Teriaca mutatott be Sy Cohennek, még a Palm Bay Clubban. Sy olyan hasznos tanácsokkal látott el a lovakat illetően, hogy meg is tettem a cég elnökének. Kentuckyba, Louisianába, Kaliforniába és New Yorkba jártam vele lovakat venni. A dolog odáig jutott, hogy az ország minden pontjára vittem már a lovaimat versenyeztetni. Közben, persze, megismertem sok kiváló pilótát is, akiket aztán beszerveztem a kokainbizniszbe.

Az, hogy kokainnal kereskedtem, bejuttatott a társadalom felsőbb köreibe. Az, hogy versenylovakat futtattam, felültetett a társadalmi hierarchia csúcsára. Amikor Sy először vitt el Lexingtonba, a reptérre egy barátja jött értünk, Joe Johnson bíró,[328] aki lóaukciókat vezetett. Johnson bíró maga ült a Mercedes limuzin volánjánál, bár seggrészeg volt. Átszáguldottunk jó néhány piros lámpán, és el jó néhány stoptábla mellett, de senki nem állította meg. A zsaruk a zsebében voltak. Őrült egy helyzet volt: ott ültem a limóban egy cipősdoboznyi kokainpénzzel, és egy részeg bíró vezetett. Johnson bíró házában szálltunk meg, ahova a világ minden pontjáról érkeztek a vevők. Jöttek japánok, arabok. Olyan lóversenyekre jártunk, ahol licitálni lehetett az eladó lovakra. Johnson bíró a szárnyai alá vett, és elmagyarázta, hogyan működik Kentuckyban a készpénzes fizetés. A bíró azt persze nem tudta, hogy miből élek. Ő minden barátjának így segített. Hiszen néha még a tisztességes gazdagoknak is szükségük van arra, hogy tisztára mossanak némi készpénzt. Johnson bíró jófajta bíró volt. Csak úgy emlegették, hogy „Kentucky kemény fia”. Mindig őszintén beszélt. Este mindig részegen ment lefeküdni. És még reggel is részeg volt. Pokoli egy fickó volt. Hosszú éveken át tartottam vele a kapcsolatot. Rajta keresztül ismerkedtem össze azzal a Cliff Perlmannel, aki akkoriban a Las Vegas-i Caesar’s Palace tulajdonosa volt. A Caesarban én ingyen szállhattam meg, és mindenki azt hitte, hogy ezt a maffiakapcsolataimnak köszönhetem. Pedig nem. Egy kentuckyi bíróval való kapcsolatomnak köszönhettem. A lóversenyzés világában csupa vagyonos emberrel találkoztam. Mellettük a gazdag orvos vevőim is csak csóró kis senkiknek tűntek. Bármilyen sokra is vittem Miamiban, ott mindig csak díler maradtam. Viszont a lovasvilágban csak egy gazdag pali voltam. Egyet nagyon megtanultam: Amerikában, ha már van elég pénzed ahhoz, hogy bekerülj a leggazdagabbak közé, senki sem kérdezősködik, honnan van a vagyonod. Ez szabály, amit a gazdagok, az egymással szembeni udvariasság jegyében, be is tartanak. Ne kérdezz, ne mesélj!

Kiderült, hogy Toni tökéletesen illik ezek közé az emberek közé. Sikeresen összebarátkoztunk Al Tanenbaummal és a barátnőjével, Gloriával. Al hifik gyártásával szedte meg magát.[329] Ő és Gloria csak egy idősebb, ismeretlen pár voltak, akikkel egymás mellé keveredtünk egy aukción Ocalában. Ácsorogtunk ott egymás mellett, mire Al hirtelen odafordult hozzám, és megkérdezte, hogy vennék-e vele közösen egy lovat. Igent mondtam, és licitálni kezdtem a lóra. Végül 40 ezer dollárt fizettem ki a lóért Al helyett, mert ő aznap nem tudott ilyen nagy összegről csekket írni. – A szavamat adom, hogy elküldöm önnek a csekket, amint visszaértem New Yorkba! – Kérem – mondtam. Lehet, hogy csaló, gondoltam, mindenesetre kíváncsi voltam, mi lesz belőle. Pár nappal később megérkezett a csekk. Ezek után igazán jó barátok lettünk. Al és Gloria New Yorkban a Regency Hotelben[330] lakott. Tonival rendszeresen meglátogattuk őket, és Al mindig értünk küldte a sofőrjét. Mindannyian Toni kedvenc helyére jártunk: ez volt a The Russian Tea Room and Elaine’s[331]. Egyik este Al, miután már megivott pár pohárkával, azt mondta nekem: – Jon! Úriember nem kérdez ilyet, de úgy érzem, jól ismerlek. Miben utazol? Ezt igazán stílusosan csinálta. Azt feleltem: – Csak annyit mondok neked, ingatlanokkal foglalkozom, ott vannak az istállóim, de néha befigyel egy kis importbiznisz is. Al nevetett. – És mit importálsz? Bolíviai menetelő port[332]? Milyen vicces, hogy ezt a kifejezést használta. – Mondhatjuk így is. – A pénz, az pénz, Jon. Ha megvan, nem mindegy, honnan jött? – mondta, majd Gloriára mutatott. – Tudtad, hogy egy olyan fickótól vált el, akinek több pénze van, mint neked és nekem együttvéve? Olyan gazdag, hogy külön kocsit és sofőrt tart arra, hogy hülye kis kutyáját körbevigye a parkban, hogy az lásson

néha fákat. A világ tele van éhező emberekkel, ez meg ilyesmire költi a pénzét. De kik vagyunk mi, hogy elítéljük? Ezek az emberek nagy ívben szartak mindenre. Nem ítéltek el engem sem. És nem akartak tőlem semmit. Csak jól akarták érezni magukat. Allel több lovat is vettünk közösen, amiket fenn, Saratoga Springsben versenyeztettünk.[333] Olyankor a saját házukban láttak vendégül minket, és ők is lejártak hozzánk Delraybe vendégeskedni. Ez volt életem legjobb társas kapcsolata, és hosszú évekig eltartott. Alnek köszönhetően összebarátkoztam egy másik, nagyon érdekes emberrel, Tom Rosenberg bíróval, Cook megye egyik fejesével.[334] Ő is épp Alnél vendégeskedett Saratoga Springsben, amikor megismerkedtünk. Végül lejött hozzám Floridába, és vettünk egy pár lovat együtt. A pasi vérbeli szerencsejátékos volt,[335] ezért összehoztam Bobby Errával, akinél bármire lehetett fogadni. Rosenberg bíró első miami látogatását azzal zártuk, hogy elvittem a Joe’s Stone Crab étterembe. Vacsora közben azt mondta nekem: – Ragaszkodom hozzá, hogy elgyere hozzám Chicagóba. El kell jönnöd a Sportsman’s Parkba![336] Rendeznek ott egy versenyt, aminek az a neve, hogy „Color Me Blue” (Fess kékre!) Tetszeni fog. Hozd az egyik lovadat is! Pár héttel később felküldettem Best Game-et Chicagóba. Tonival még aznap délután utánarepültünk. Rosenberg bíró már várt ránk – egy egész rendőri különítménnyel. A Water Tower,[337] vagyis a víztorony melletti hotelbe vittek minket. Kicsit lepihentünk, majd a rendőrök elkísértek minket egy étterembe. Bent olyan volt minden, mintha visszatértek volna a ’20-as évek. Mindenki szörnyen elegáns volt. Rosenberg bíró úgy ült az asztalánál, mint valami herceg, akit körbevesznek a gyönyörű nők és a talpnyalói. Amikor felállt, hogy üdvözöljön minket, mintha kettényílt volna a tenger. A teremben mindenki megállt, hátrébb lépett egy kicsit, és a bírót bámulta. Majd engem és Tonit. Vagyis inkább Tonit, mert ő pénzes emberek közt mindig a legjobb formáját hozta. Vacsora után azt mondta a bíró:

– Elviszlek egy olyan helyre, ami, szerintem, tetszeni fog neked. A rendőrkíséret átvezetett minket a városon. Egy kabarészínházba érkeztünk. Az egyik baltaarcú ajtónálló így köszöntötte a házigazdánkat: – Jó estét, bíró úr! A lenti asztalát kéri a pultnál vagy az emeletre mennek? – Az emeletre megyünk – felelte. Felmentünk az emeletre, és a nagy, kétszárnyú ajtó előtt is udvariasan fogadták a bírót: – Hogy van ma este, méltóságos úr? A kidobó kitárta a nagy ajtókat, és feltárult előttünk egy hatalmas terem, tele zöld asztalokkal, ahol minden létező Las Vegas-i játék megtalálható volt, csak az egész sokkal elegánsabb volt. A férfiak szmokingban, a nőkön ékszer. És mindenki sietett üdvözölni a bíró urat. Rosenberg bíró hozzám fordult: – Hozok zsetonokat. Az a szabály, hogy innen senki nem sétál ki pénzzel. Ha nyersz, holnap elvitetem neked a pénzt. Órákon át kockáztam. Egyébként is ez volt a kedvenc játékom, de így, hogy ott volt Toni, Rosenberg bíró meg az a csomó ember, akik mintha egy filmből léptek volna ki, még jobban élveztem. 50 ezer dollár plusszal zártam az estét. Másnap, szavához híven, Rosenberg bíró elküldette a nyereményemet az egyik rendőrével. A rá következő napon pedig elmentünk a Sportsman’s Parkba, hogy megfuttassuk a lovamat, Best Game-et. A rajt után még nem tört az élre. A szívem a torkomban dobogott. Rosenberg észrevehette, hogy milyen képet vágok, mert odahajolt hozzám, és azt mondta: – Ne aggódj emiatt, Jon! Ez csak egy lóverseny. Rosenberg nem csak stílusos volt, de végtelenül szívélyes is. Tudtam, hogy az én lovamra fogadott, mégis próbált megnyugtatni. Persze, feleslegesen aggódtam. Best Game előretört, és nyert. Mind remekül éreztük magunkat Chicagóban. Az idő alatt, amíg a bírónál vendégeskedtem, a társammal, Ron Tobachnikkal ugyanúgy bevittünk havonta pár száz kilót a városba. Ezt persze soha nem említettem a bíró úrnak. Egész életemben gengszterkedtem, de életemben először, amikor Rosenberg bíró vendége voltam Chicagóban, akkor éltem úgy, mint egy igazi gengszter, mint Al Capone karrierje csúcsán.

Amikor elkezdtem lovakat venni, egy állat nem volt több a szememben, mint egy darab hús. Akár nyert, akár veszített, én kerestem rajta, hiszen pénzmosásra használtam. Aztán elkezdett érdekelni a dolog, főleg a győzelem. Voltak olyan lovaim, amik ontották a pénzt. Noholme’s Start 30 ezer dollárért vettem, és összesen 850 ezer dollárt kerestem rajta. Sy tanította meg nekem, hogyan kell úgy edzeni a lovat, hogy a lelkét is kifussa. De azt is megtanultam, hogyan lehet megbundázni a meccseket. Ennek volt jó pár trükkje. Felbéreltem egy kuruzslót, egy korrupt állatorvost, aki a legbénább virsliből is sztárt csinált egy kis heroinnal. A heroint egyébként arra is használták, hogy a sérült ló fájós lábbal is futni tudjon. Persze egy-két ilyen heroinnal feldoppingolt futam után a lónak annyi volt. Az 1970-es évek végén a kuruzslók már mindenféle egzotikus szereket is használtak. Például azt a tesztoszteront, amit Bryan is tolt. Vagy a Sublimaze[338] nevű gyógyszert, amitől úgy repültek a lovak, mint Superman. Amikor ezt a szert az Egyesült Államokban betiltották, sikerült találnom egy fickót Kolumbiában, aki tudott szerezni, és elküldte nekem a kokainszállítmányokkal. A versenyszervezők egy idő után aztán rájöttek a csalásra, és hoztak egy olyan szabályt, hogy a győztes lovak vizeletét doppingtesztnek kell alávetni. A floridai pályák doppingállomásain állami alkalmazottak dolgoztak. Általában mindenhol akadt egy, akit meg tudtam vesztegetni, és kicserélte nekem a mintákat. Így továbbra is gond nélkül nyertem a versenyeket a feldoppingolt lovakkal. Ha végképp nem sikerült senkit lefizetni, akkor elvittem a lovat egy ilyen „őrült tudós” típusú dokihoz, aki a verseny előtti reggelen vérátömlesztést hajtott végre az állaton, és a régi vér helyére oxigénnel dúsított vért juttatott vissza. Volt egy emberem, aki egy ennél sokkal egyszerűbb módszert alkalmazott. A verseny előtt tiszta oxigént fújt a ló seggébe. Az erek megteltek oxigénnel, és a ló úgy futott, mint aki az életéért fut, és a teszten se bukott le. És persze még mindig ott volt a klasszikus módszer: a zsoké lefizetése. Egyesek azt csinálták, hogy az ingujjukba rejtett mini sokkolóval ösztönözték gyorsabb futásra a lovat.

De az igazán jó zsoké vissza is tudja fogni a lovat. A nézők csak azt látják, hogy bőszen ostorozza, de titokban visszafogja. Ha ezt egymás után két-három versenyen is eljátszották, az emberek kezdték azt hinni, hogy az egy gyenge ló. A nyerési esélye jó nagy szorzót kapott, aztán pedig győzelemre vittük. Albert San Pedro és Bobby Erra is tartott versenylovakat. Egyszer aztán összedugtuk a fejünket, és azt találtuk ki, hogy megbundázunk egy calderi versenyt: lefizetjük az összes zsokét.[339] Így is lett, és megtettük a hármas befutót. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Eleinte. Mindenki kaszált. Lepacsiztunk egymással. Ez volt azon kevés alkalmak egyike, amikor mosolyogni láttam Albertet. Aztán az utolsó futamban az élen álló ló belelépett egy picike gödörbe, és eltört a lába. Eldőlt, az egész csapatot magával rántotta. A lovak dőltek jobbra-balra, zsokék röpködtek a levegőben. Micsoda katasztrófa! Az ember tervez és tervez, és akkor tessék, az utolsó pillanatban egy ló belelép egy kis lyukba. Eleinte a lóversenyt is úgy kezeltem, mint minden mást az életben. Ha lehetett gonoszul csinálni, akkor én megtaláltam a módját. Meg is kaptam érte a jutalmamat, a jó emberek pedig a büntetésüket. A Calder pályán az egyik zsoké, Nick Navarro nekem dolgozott. Ő a jók közé tartozott. Ő soha nem tett volna olyat, hogy visszafogjon, árammal csapasson vagy bedrogozzon egy lovat. Tehetséges zsoké volt, és amikor bunda és dopping nélkül futtattam a lovaimat, mindig Nicket ültettem rájuk. 1977-ben történt, hogy egy calderi verseny után, amikor megint az én lovamat vitte, odamentem hozzá gratulálni. Ő felemelte a kezét, hogy integessen, és abban a pillanatban hatalmas robbanás történt. Lecsapott egy villám az égből, és telibe kapta. A villámlás darabokra tépte. A sisakja kettétört, Nick kirepült a csizmájából.[340] Ő volt az egyik legjobb zsoké. Felesége volt és gyerekei. És ott álltam én is, néhány lépésnyire tőle. Isten villáma lesújtott, de nem engem talált el, a gonoszt, hanem a jót. Szóval, senki ne mondja azt nekem, hogy a gonoszok megbűnhődnek.

Fiatalkoromban sok-sok olyan dolgot tettem, amire nem vagyok büszke. Bedrogoztam a lovakat, aztán amikor már kellőképp kihasználtam őket, megöltem őket a biztosítási pénzért. Ismertem egy lóbérgyilkost. Felbérelted, eljött az istállóba, és olyan halálos mérget adott be a lónak, amit nem mutatott ki a boncolás. Úgy nézett ki a dolog, mintha a ló agyvérzést kapott volna. Amikor utoljára csináltam ilyet, én magam adtam be az injekciót a lónak. Aztán elmentem vacsorázni, és arra mentem haza, hogy a ló szó szerint feldobta a talpát. Ennek az utolsó lónak borzalmas kifejezés ült az arcán. Bár halott volt, mégis úgy éreztem, engem néz. Láttam a szemén, hogy élete utolsó percében kínszenvedést okoztam neki, pedig ő egész életében csakis örömteli perceket szerzett nekem. Ezután soha többé nem öltem lovat. Részben Toni miatt változott meg a hozzáállásom. Ő imádta a lovakat. Szeretett lovagolni, és jó szeme is volt a versenylovakhoz. Amikor megismerkedtünk, ő és Sy folyton azon vitatkoztak, hogy kéne irányítanom az istállót, és a vitából Toni került ki győztesen. Sy a mai napig szidja a Toni által kiválasztott lovakat, de igazából csak savanyú neki a szőlő. Toninak volt érzéke a lovakhoz, és nagyon szerette az állatokat. Aki pedig szereti az állatait, annak néha bizony összetörik a szíve. Ez történt velem is. Volt egy lovam, úgy hívták: Desperado. Kentuckyban találtunk rá. Egy farmon voltunk, kora reggel volt. A nap épphogy csak felkelt. Sűrű köd borította a tájat. Egyszer csak kirohant egy ló a ködből. Ő volt Desperado, a szürke, fekete foltos ló. Tonival egymásra néztünk. Tudtuk, ő az a ló. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer megnyerem a Kentucky Derbyt. Sok pályán lehettem volna én az ász, na de az lett volna az igazi, nyerni azok ellen a kékvérű köcsögök ellen. Úgy éreztem, Desperado képes megnyerni nekem azt a versenyt. Még csikó volt, mikor megvettem. Nem tanították futni, mégis szinte szárnyalt a pályán, és kiválóan működtek az ösztönei. Más lovakat nem kedvelt. De nem is kellett volna olyan ló, amelyik társaságban érzi jól magát. Az nem hagyja el a társait. Az a jó ló, amelyik a többiek előtt szeret nyargalni. Desperado gyilkos iramot diktált. Azért adtam neki a Desperado nevet, mert a szemébe nézve önmagamat láttam. Levittük Ocalába, mert az a legjobb hely a világon egy csikó

felnevelésére. Nem esik a hó, nem kell attól félni, hogy megcsúszik és megsérül. Ocala mészkőre épült, és a mészkőből folyamatosan ürültek az ásványi anyagok a vízbe, amitől erősebb lesz a csikó. A kiscsikók lába még nagyon gyenge és kényes. Ha túl hamar elengedjük a gyeplőt, és engedjük futni, meghúzhatja a lábszárát, és megsérülhet. Találtunk egy nagyon türelmes trénert Desperado mellé, úgy hívták, Juan Sanchez. Juan annak idején Horatio Luro mellett dolgozott, amikor az a híres Northern Dancert edzette, aki sokak szerint a valaha élt legjobb versenyló volt.[341] Nem úgy neveltem Desperadót, ahogy az apám nevelt engem, hanem azzal épp ellentétesen. A fiam volt az a ló, és mindenből a legjobbat akartam megadni neki. A delrayi farmom közelében voltak répaföldek, és a gazdák megengedték, hogy „szedd magad” formában vegyél magadnak répát tőlük. Felkeltem kora reggel, szedtem egy nagy halom répát, majd a helikopteremen elrepültem Ocalába, hogy megetessem Desperadót. Jó néhány hónap telt el így, mire Juannal úgy döntöttünk, hogy felültetünk egy fiút Desperado hátára, és megfuttatjuk. Mondtuk a fiúnak, hogy fogja vissza a lovat, de Desperado gyors volt, mint a villám. Juan azt mondta nekem: – Ez a ló el van telve magával. Pontosan tudja, hogy mennyire jó. Úgy döntöttünk, másnap reggel elég lesz neki egy könnyű, laza futás, de Desperado meg akarta mutatni, mit tud. Teljes erőből futott. Aznap megdöntötte a pályarekordot. Megint megfuttattuk, és délután megint megdöntötte a pályarekordot. Ránéztem Tonira, és ezt mondtam: – Megyünk a Kentucky Derbyre. Pár héttel később már az első versenyére készítettük föl Desperadót és szerintem egy kicsit elbízta magát. Kitört a kapuból, és kificamította a lábát. Összeesett. Odarohantam hozzá. Többször is próbált felállni, de a lába nem tudta megtartani. Nem értette, mi történik. Le kellett fognom a fejét, hogy abbahagyja a próbálkozást. Amikor a szemébe néztem, az a szegény állat látta az arcomon, hogy neki itt véget ért a történet. A legszörnyűbb dolog, amit valaha láttam, az az volt, hogy ez a ló a szemem láttára lett büszke állatból összetört vesztes.

Ez a ló összetörte a szívem. De sosem haragudtam rá. Próbáltam érzékeltetni vele, hogy nem csalódtam benne. Kifizettem egy drága műtétet, amikor is megpróbálták eltávolítani a csontszilánkot a térdéből. „Szanatóriumba” küldtem egy farmra, ahol medencében úsztatták. De már nem volt a régi. Végül odaadtam valakinek, akinél gondtalanul élhetett egy farmon, Ocala mellett. Továbbra is hordtam neki a répát. Toni adta az ötletet, hogy hagyjak fel a miami vállalkozásokkal. Az volt minden vágya, hogy vegyünk egy farmot fenn, északon. Akkorra én már okleveles lótréner lettem. Arról álmodoztunk, hogy északon majd lovakat tenyésztünk. Akkor 34-35 éves lehettem. Sok-sok millió dollárom volt. Alig egy évtized telt el azóta, hogy Miamiba érkeztem, és ez idő alatt én lettem, Max Mermelsteinnel együtt, a Medellín-kartell első számú amerikai képviselője. Az én segítségemmel építették fel a birodalmukat. És oly sok mindent túléltem, miközben körülöttem sokan fűbe haraptak. Egy okos ember talán itt be is fejezte volna, de én nem. Azt hittem, megkaphatok egyszerre mindent: mehet tovább az üzlet a kolumbiaiakkal, és az életem Tonival – és soha, egyiknek se lesz vége. De ez nem így működik, tesó.

63 Amikor Jon ide költözött, az emberek a szájukra vették, mert New York-i fiú volt. Én mindig azt láttam, hogy épp valamelyik nyilvános telefonon beszélt, kint a főút mentén. Ezt ugyan furcsálltam kicsit, de gondoltam, épp attól olyan nagyszerű ez az ország, hogy az emberek szabadok, és azt csinálnak, amit akarnak. Aztán végül is jó szomszédok lettünk. Earl, Jon földműves szomszédja Delrayben[342] J. R.: Amikor Delraybe költöztem, álmomban nem hittem volna, hogy ilyen jól kijövök majd a parasztokkal. Még éltek bennem a New York-i előítéleteim. Azt gondoltam, hogy a legtöbb vidéki paraszt arrogáns, begyöpösödött, és feketékre lövöldöz. Időbe telt, míg megismertem őket, de kiderült, hogy vidéki szomszédaim nagyon is nyitottak. Amikor rájöttek, hogy droggal bizniszelek, nem omlott össze a világ. Néhányan még be is szálltak az üzletbe. Az első hónapokban azonban senki sem szólt hozzánk. Aztán egy nap megjelent nálunk egy nagydarab, overálos fickó, és Earlként mutatkozott be. Olyan volt, mint a Pokol angyalainak overálos, tájszólásos, vidéki kiadása. Earl disznókat tartott. Earl azért jött át, hogy megbeszéljük az aligátorproblémát. Aligátorok özönlötték el azt a csatornát, ami az ő birtokától az én birtokomig húzódott. Earl azt jött megtudakolni, hogy nem bánnám-e, ha éjjel kimenne leölni őket. – Felőlem nyugodtan – válaszoltam. – Öld meg őket! – Jó! Gyere velem kedd este, és megöljük őket együtt! Ez jó buli lehet, gondoltam. Kedd este meg is jelentem Earlnél. Fogtunk egy kenut meg egy láda sört, és vízre szálltunk. Earl a kezembe nyomott egy puskát, amihez hozzá volt drótozva egy zseblámpa: – Amikor meglátod az aligátort, világíts a szemébe, és lőj! Egyenest a szeme közé, mert ha máshol találod el, azzal nem ölöd meg. A bőre olyan,

mint a fém. Aztán kinyitott nekem egy sört, és evezni kezdett. – Még valami! Az aligátornak piros a szeme. Amikor belevilágítasz, vörösen világít majd. Na, öt perc se telt el, már meg is láttam ezeket a kibaszott vörös szemeket. Céloztam, lőttem, és bumm, tuti, hogy eltaláltam a rohadékot. De, biztos, ami biztos, még egyszer rálőttem. Earl rám szólt. – Ne pazarold a töltényt! Eltaláltad! Aztán beleugrott a vízbe. Csak a csobbanásokat hallottam. Nem látok semmit, mert a zseblámpa a puskára volt erősítve, és nem akartam ráfogni Earlre, nehogy a végén lelőjem. A legkevésbé se szerettem volna egyedül maradni egy kenuban, amit dühös aligátorok vesznek körbe. Hirtelen valami puffanást hallottam, a kenu meg billegni kezdett. Earl bedobta a kenuba az aligátort. A farka a bokámat verdeste. – Dobd ki innen a picsába, haver! Earl ott állt a kenu mellett a vízben, a karjával szorította össze az állat állkapcsát. Abszolút nyugodt volt. – Jon! A hűtőláda mögött ott van a machetém. Vedd elő, és vágd le vele a fejét a nyaka mögött, ahol az idegek vannak! Néztem az aligátor farkát, ahogy ott csapkodott a kenuban, és azt gondoltam: „Lófaszt”. Ráfogtam a puskacsövet az állat fejére. – Ha le akarod lőni, nehogy belelőj a kenuba. Elsüllyedünk! – mondta Earl, majd szép nyugodtan a víz fölé húzta az aligátor fejét. Én meg belenyomtam a fegyvert abba a dühös, vörös tekintetbe, és meghúztam a ravaszt. Egy jó lövés egyenesen a szeme közé, az megállítja. Earl felkiáltott: – Jíííhááá! Aztán azt mondta: – Kapjunk el még párat! De legközelebb egy csak töltényt használj el, ne hármat! Vágod, öcsém? A parasztok sóherek. Pár órával később három döglött aligátorral tértünk vissza Earl házához. Bevittük őket a fészerbe, ahol Earl nekiesett az elsőnek, és láncfűrésszel levágta a fejét.

– Na, szomszéd, most jön a dolog jó része. Megnyúzom a farkát, kifilézem a húsát, bepácolom, és együtt megesszük. Egy hét múlva át is mentünk hozzájuk egy kis főzőcskézésre. Earl napokig áztatta a húst a sós páclében, aztán megfüstölte. Azt vártam, hogy mocsárízű lesz, de nagyon finom volt. Aztán Earl olyasmit tett, amit sosem fogok elfelejteni. Elővette az aligátor állkapcsát, és szétfeszítve, úgy, hogy látszódjanak a fogai, átadta nekem azzal, hogy az egy „barátság ajándék” tőle nekem. Később pedig elvitt egy lakókocsis fickóhoz, aki a farok bőréből szép csizmát varrt. Miután a közös aligátorvadászat így összehozott minket, Earl megmutatta nekem Delray másik arcát. Egyik este átjött, és azt mondta: – Indulás! – Hagyj engem békén, tesó! Ma nem megyek aligátort ölni. – Nem, szomszéd, ma este bulizni megyünk. Fogtuk a furgonját, és elmentünk a takarmánybolt melletti ócska kis étkezdébe. Ismertem a helyet, mert az előtte álló nyilvános telefonról hívtam Maxet és Rafát. Azt viszont nem tudtam, hogy zárás után a testvérpár, akik a helyet vitték, bulit szoktak rendezni. Sült csirkével, sörrel és zárjegy nélküli töménnyel várták a vendégeket. Hívtak csajokat is, akik fehérneműben parádéztak. A fő attrakció azonban a póker volt. Egész este ment a játék. Havonta párszor került sor erre a mulatságra. Earl, két testvére, a helyettes seriff és a többi gazda mind ott volt. Voltak köztük baptisták, akiknek Delray, a kártyapartijával, maga volt a bűn városa. Pedig nem ment olyan nagyban a játék, nekem azok csak filléres tétek voltak. De ők voltak a helyi, „paraszt hatalmasságok”, és befogadtak maguk közé. Megtudtam, hogy az egyik kártyapartnerem régen marihuánát csempészett, de egyre nehezebben ment az üzlet, mert túlkínálat volt a piacon. Őt, Earlt meg annak két testvérét felbéreltem, hogy segítsenek nekem a kokainszállításban. Találtak is nekem elhagyott fészereket a semmi közepén, amiket használhattam rejtekhelynek. Akkoriban kezdtem szállítani olyan vidéki fickóknak, akik olyan helyeken terítették az anyagot, mint Georgia és Alabama. Addig-addig, hogy ezek a fickók végül már havi több száz kilót vittek tőlem a legdélebbi államokba.

Egy idő után megelégeltem, hogy Mickey túlságosan lassan dolgozott. Ez akkor történt, amikor két hónapig nem vitt fuvart, mert a repülőit akarta helyrehozni. Közben a pilótám, Roger szentül hitte, hogy ő is ugyanúgy ki tudná már játszani a vámosok légi őrjáratát, mint Mickey, és hogy ezt bizonyítsa, felajánlotta, hogy elhoz egy 800 kilós szállítmányt a King Air gépével. A csavar ott volt a dologban, hogy a delrayi birtokomtól néhány kilométernyire kellett kidobnia az árut. Az akciót a szomszédaimra bíztam. Az áru érkezésének reggelén egyikük kibérelt egy alacsonyan szálló permetezőgépet, hogy annak a zaja elnyomja Roger King Airéét. Rogernek az Everglades Nemzeti Park területén kellett kidobnia mind a 800 kilót. Earl és a testvérei pedig szereztek kenukat és quadokat, hogy azzal menjenek érte, és vigyék el a rejtekhelyre. Az akció reggelén a medencémben lazulva néztem, ahogy Roger gépe megérkezett, és kényelmesen úsztam egymás után a hosszokat, amíg a parasztjaim összeszedték a kokót. Abszolút megbíztam ezekben a tirpákokban, és nem csak azért, mert volt tapasztalatuk a fűcsempészésben. A helyzet az, hogy mind utálták a kormányt. Úgy érezték, hazafias kötelességük megmutatni, hogy felettük nem lehet uralkodni. Még a kártyapartikra járó seriffhelyettes is így gondolta. Őt ugyan nem vettük be a csempészésbe, de ezek a vidéki suttyók mind ugyanúgy benne voltak, hogy kijátsszák a kormányt, mint én. Csak két ilyen akciót szerveztem Delraybe. Nem akartam kísérteni a szerencsémet. Csak az volt a fontos, hogy jó szomszédaim voltak. És én voltam a főnök. Annyira biztonságos volt ott fenn, Delrayben, hogy itt rejtettem el Griselda Blancót, aki 1983-ra már olyan sok embert ölt meg, hogy el kellett menekülnie Miamiból. Ő volt a kartell egyik legrégebbi és legnagyobb terjesztője, de elfogyott a szerencséje. Habár Rafa mindvégig hűséges maradt ehhez a szörnyeteg nőhöz. Amikor már mindenki Griselda fejét követelte, Rafa megkért, hogy bujtassam el.

Találtam egy házat, nem messze a sajátomtól, amit a tulaj 250 ezer dollár készpénzért egy szó nélkül nekem adott. Earl szerzett pár fickót, akik kerítést húztak a ház köré, és hozott rottweilereket házőrzőnek. Amikor Griselda megérkezett, már úgy nézett ki, mint egy disznó. Amióta utoljára láttam, felszedett vagy 20 kiló rondaságot. Összeállt valami argentinnal, aki orvosnak vallotta magát, és napi 24 órában nyomta bele a nőbe a nyugtatókat. Valószínűleg azért szedálta le, mert remélte, hogy Griselda így őt talán nem fogja megölni, mint a többi pasiját. Ők ketten sosem jöttek ki a házból. Bryant kértem meg, hogy hordja nekik a friss élelmiszert. Griselda, a rettegett gyilkos, most rettegésben élt. Bedeszkázta az ablakokat, és megbújt a sötétben. Egyszer én is elmentem hozzájuk Bryannel. A házban durvább volt a bűz, mint egy kamionparkoló vécéjében. Majdnem elhánytam magam. Griselda felkapcsolta az egyik kislámpát. Megláttam a sarokban ezt a kövér, büdös banyát. Vörösen izzottak a szemei. Az első reakcióm az volt, hogy lelőném, mint egy aligátort. Azt kellett volna. Amikor Griselda elbújt Delrayben, Rafa többé nem adott neki megbízást. Griseldánál elszakadt a cérna. Végül még arra is képes volt, hogy ellopjon 150 kiló kokaint Fabito Ochoa egyik unokatestvérétől, és megölje őt. Ez betette a kaput. Nem lehet megölni egy Ochoát. Többé Rafa sem tudta megvédeni Griseldát. De hagyta, hogy elmeneküljön. Bármilyen őrült is volt Rafa, megszánta ezt a szegény nőt. Griselda Kaliforniába ment, és tovább folytatta a rablást és a gyilkolást, egészen addig, amíg el nem kapták.[343] Én csak örültem, hogy az a rohadt kurva eltűnt innen. Métely volt ő a város testén. Toni és én évről évre bővítgettük a házunkat. Először hozzánk költözött az öccse, Lee. Aztán Toni odahozta az anyját. Az anyósom magával hozta a nevelt lányát, Ambert, aki az egyik volt pasijának a lánya volt. Amber akkor 14 éves volt. Aranyos kis iskolás lány volt, aki együtt játszott a környékbeli gyerekekkel. Megszerveztem, hogy Bryan vagy Lee minden nap elvigye az iskolába, és hogy megírja a leckéjét.

Bryan imádta Delrayt. Bár olasz volt, Floridában nőtt fel, és teljesen megszokta ezt a vidéki életformát. Ő és Earl a legjobb barátok lettek. Folyton együtt jártak aligátorvadászatra. Bryan mindig szerette volna puszta kézzel halálra verni ezeket a fenevadakat. Kibővítettük az istállót, hogy legyen hely az újonnan vásárolt lovainknak. Bár a Mephisto központi istállója továbbra is az egyik versenypályán volt, de a díjnyertes lovakat átvittem Delraybe. Minden reggel jött a személyzet, hogy ellássák őket. LISA „BITSY” BENSON: Szinte az egész családom Jonnak és Toninak dolgozott. Az apám volt Jon lótrénere.[344] Az unokatesóm, Chris, aki akkor 15 éves volt, a lovakat futtatta. A fiúm volt a patkolókovács. Nekem pedig volt egy vállalkozásom, ami hideglézeres terápiával kezelte a lovait. Jon és Toni szuper páros volt. Toni annyira dögös volt, hogy az már fájt, Jon pedig minden munkásával korrekt módon bánt. Imádta a lovait, és jól bánt velünk, mert mi gondoskodtunk róluk. Jon azt mondta, hogy ingatlanokban utazik, de tudtuk, amit tudtunk. A munkások egyszer kiástak a földből egy zacskót, amiben 300 ezer dollár volt. Jon meg úgy csinált, mintha ez jelentéktelen kis dolog lenne. Az emberek azt beszélték, hogy drogot szállít. De akkoriban ment a tévében a Miami Vice. És nekem ez az egész izgalmasnak és lenyűgözőnek tűnt. Akárcsak Jon és Toni. Mindenük megvolt, és olyan nagyon szerették egymást. Még akkor is, ha kitört a vihar. És az bizony jó párszor kitört. Olyankor nagyokat veszekedtek. J. R.: Én bevágtam az ajtót. Toni berúgta. Egyszer megpróbált elgázolni. Épp beálltam a kocsifelhajtóra, amikor megláttam, hogy Toni fekete Mercedese felém száguld. Belém csapódott, én meg addig üldöztem őt a birtokon, amíg mindkét kocsi le nem robbant. Mindent elpusztítottunk, ami az utunkba került. Mi így veszekedtünk. Így kommunikáltunk. Utána meg csak nevettünk az egészen. Sok őrültséget megcsináltunk. Mindig sisakban néztem a focimeccseket a nagy képernyős tévén. Ha a csapatom kikapott, fejjel rohantam a tévének. Az

istálló mögött lakott egy ács. Ő volt az, aki jött utánunk, és rendezte a terepet. A házunk egyébként is olyan volt, mint egy vadaspark. Ahol együtt él néhány kutya meg egy olyan 70 kilós macska, mint Cucha, ott eltörik ezaz. Cucha szerette az embereket. A kisgyerekek, sőt a kisbabák se hozták ki a sodrából. Egyedül a zsokékat nem bírta. Gondolom, a kis macskaagya azt még értette, hogy mi a különbség a gyerek és a felnőtt között, de ezek a gyerek méretű felnőttek megőrjítették. Ugrott rájuk, mint a macskamentára. Ha megjelent nálunk egy zsoké, Cucha elkezdett körülötte settenkedni, csóválta a farkát, támadásra készült. Angel Cordero rendszeresen járt hozzánk, lovaglóleckéket adott Toninak. Nem titok, hogy Angel szeretett füvezni. Egyik nap, óra után, épp nálunk lazult le egy kövér kis jointtal. Felállt, hogy egyen valamit. Én azt hittem, Cucha a ketrecében van. De egyszer csak, bumm! A padló is beleremegett a hátsó lábainak erejétől, ahogy felugrott, és azt láttam, hogy Cucha úszik a levegőben. Angel valami harapnivalóra vágyott, Cucha viszont úgy döntött, Angelből lesz harapnivaló. Azok után, amit én már életemben elkövettem, nem hagyhattam, hogy én legyek az a fickó, akinek a macskája megette a történelem egyik legnagyszerűbb zsokéját. Szerencsére nemrég került a házhoz egy új dobermann, Apollo, aki viszont nagyon védelmezte Angelt. Felugrott, és a zsoké elé vetette magát. Egymásnak csapódott a 45 kilós kutya és a 70 kilós macska. Kivitték a közfalat. Angel meg csak állt ott a cigivel a kezében. „Azta!” – csak ennyit tudott mondani. MICKEY MUNDAY: Nem értem, minek volt annyi állatuk! És most nem csak a macskákra, a kutyákra meg a madarakra gondolok. Toni hazahordott minden útszélen talált jószágot. Toni különleges nő volt. Az ő külsejével lehetett volna beképzelt is, de ő mindenkivel nagyon barátságosan viselkedett. A szíve mélyén igazából fiús lány volt. Olyan igazi, vidéki csaj. Tudott lovagolni, lőni, káromkodni. Abban a házban ő volt a falkavezér. Ezért nem gyilkolták egymást halomra azok az állatok, ahogy egyébként a természetük diktálta volna. Toni

kordában tartotta őket. Elég volt csak ránéznie a macskára, és máris elsomfordált. A házon végighúzódott egy hosszú, legalább 30 méteres folyosó. Egyik nap ott álltunk ezen a folyosón Jonnal, és beszélgettünk. Közben megláttam a válla felett, hogy sétál felénk a kedvenc madara. Jon odavolt azért a madárért. Egy zöld papagáj volt, aminek rövidre vágták a szárnyát, és ettől úgy totyogott, mint egy pingvin. Aztán megláttam Cuchát a folyosó végében, ahogy a madarat lesi. – Jon! – próbáltam figyelmeztetni. – Nyugi, Mickey. Hogy lehetett ennyire nyugodt? Néztem, ahogy az a macska felugrik. A 70 kilós halál a levegőbe emelkedett. Toni hirtelen elüvöltötte magát: – Cucha! A macska a padlón landolt, megfordult, és eloldalgott. A madár meg ment tovább. Nem is sejtette, milyen kicsin múlott, hogy nem lett macskaeledel. Toni volt az úr a házban. Ez nyilvánvaló volt. Olyan volt, mint egy természeti erő. J. R.: Amikor elemében volt, Toni bármit el tudott intézni. A reggeli lovagláshoz vitt vadászpuskát vagy egy AK-47-est, az aligátorok ellen. Az új kutyám, Apollo, ilyenkor szeretett vele menni. Ő volt a felderítő. Előrement, hogy mutassa az utat a lónak. Apollo egyik reggel szembe találta magát egy aligátorral. Joe da Costa volt a trénere, aki megtanította arra, hogy legyőzhetetlennek higgye magát. De bármilyen bátor is legyen egy kutya, egy aligátorral szemben nem sok esélye van. Még csak meg sem tudja harapni, hiszen az aligátor bőre olyan kemény, mint a fém. Apollo hősiesen küzdött. De az aligátor akkora lyukat vágott a hasára, hogy kifordultak a belei. Ez a nagyszerű kutya még ekkor sem adta fel. Teljes erőből beleharapott az aligátor hátába, és belevájta a tépőfogait. Az aligátor lerázta magáról, és kitörte Apollo fogait. Ott maradtak a bőrében. Az aligátor azonban nem számolt Tonival, aki célzott, és beleeresztette az AK egész tárát. Mind a 30 töltényt. Az aligátornak annyi volt.

A támadás után Toni gyalog indult haza, a ló mögötte baktatott. Letértek az ösvényről, és jöttek toronyiránt. A karjában hozta Apollót, a beleit a kezével tartotta benne. Ilyen volt Toni, mikor elemében volt. Ebben a vadasparkban ő volt vad. Találtunk egy állatorvost, aki azonnal kijött. Összevarrta Apollo hasát, és a kutyám két hónap alatt teljesen felgyógyult. Csak sajnos már nem voltak tépőfogai. Ismertem egy kokós fogorvost, akitől azt reméltem, segíteni tud. Persze, embereket kezelt, én mégis rávettem, hogy fogadja Apollót. Vasárnaponként jártunk hozzá, hogy ne hergeljük a pácienseit azzal, hogy egy kutya ül a fogorvosi székben. Beletelt pár hétbe, de végül gyönyörű aranyfogakat csinált Apollónak az elvesztett tépőfogak helyére. Apollo most már teljesen rendbe jött, és boldogan élt az arany fogaival. Azzal a céllal költöztem Delraybe, hogy az otthonunkat teljesen elszigetelem a munkámtól. De aztán bevettem a szomszédokat, Toni öccse, Lee pedig sofőrként dolgozott nekem, ráadásul egy idő után közeli munkakapcsolatba került Rafa végrehajtójával, Flacóval. És, amire végképp nem számítottam, Lee és Flaco nagyon jó barátok lettek, bár egyik sem beszélt egy szót sem a másik nyelvén. Flaco egy őrült gyilkológép volt, aki a dzsungelból jött, Lee meg egy vérbeli amerikai volt, Hazárd megye egyik kis lordja. De nagyon egy húron pendültek. És ebből még nekem is hasznom volt, mert így kevesebbet kellett személyesen foglalkoznom Rafával. Flaco átadta Rafa utasítását Leenek, hogy ki mennyit kap melyik rejtekhelyről, és Lee mindent elintézett. Elképesztő volt látni, ahogy Flaco és Lee intézték a dolgokat. Valami kifacsart nyelven kommunikáltak, ami nem volt se angol, se spanyol. Elég mutáns megoldás volt, de ők ketten tökéletesen megértették egymást. Azok a katonák, akiket Rafa a hegyekből hozott, lényegében kolumbiai parasztok voltak, így aztán a rengeteg különbözőségük ellenére Lee és Flaco szót értett egymással, mint paraszt a paraszttal. Egyetlenegyszer lett probléma abból, hogy nem tudtam szétválasztani a magánéletet és a munkát. Hagytam, hogy Toni idióta angol pilóta haverja, Shelton Archer rádumáljon, hogy szállíthasson nekem. Shelton maga mellé

vett egy másik ilyen szarházi angolt rakománydobálónak és szervezőnek. Ő volt a csórók Mickey Mundayja. Rájuk bíztam a Louisianából San Franciscóba szállítandó rakományokat, amiket Bernie Levine-nek kellett megkapnia. Nagy hiba volt. Bár Bernie az egyik legrégebbi barátom volt, de nem volt valami megbízható. Törvényszerű volt, hogy valami rossz történik, ha összehozom egy ilyen mocskos kis angollal, mint Shelton. A hibát ott követtem el, hogy Sheltonra bíztam azt is, hogy hozza el a pénzt, amivel Bernie a kartellnek tartozott. Egy dolgot sohasem én csináltam: nem én számoltam meg a pénzt. Rafának erre külön emberei voltak. Néha még Mickey is számolt lóvét. Én látni se akartam a pénzszámoló gépeket. Nem akartam hozzányúlni a pénzhez. Hetente tízszer is megfordultam olyan termekben, ahol a plafonig értek a készpénzkötegek. Ennyi pénznek már szaga van. Testszaga, attól hogy annyian összefogdosták, összeizzadták. Tele van bacikkal. És hát, ugye, egyesek összetekert bankjegyeket dugnak az orrukba, és azzal szívják fel a kokót. Ki tudja, mi egyéb gusztustalanságot műveltek még a drogpénzünkkel? Amikor az olyan terjesztők, mint Bernie, kokót vettek tőlem, az árat a kartell szabta meg, nem én, és a terjesztő saját felelőssége volt, hogy a megfelelő összeget tegye abba a zacskóba, amit visszaküld. Mondtam nekik, hogy százezresével kötegeljék a pénzt, esetleg egymilliónként. Én kivettem a részem, a megfelelő számú köteget, a maradék pénzt pedig továbbítottam Rafának, hogy küldje el a kartellnek. Tudtam, hogy Rafa szétszedte a kötegeket, és alaposan megszámolta a pénzt. Én ezzel nem vacakoltam. Tudtam, hogy ha hiány van, az Rafánál is megmutatkozik, és akkor majd ő intézkedik. De soha nem volt olyan gondunk, hogy a szállítók megrövidítettek volna minket. Egészen addig, amíg nem találkozott Shelton és Barry. Nem én vettem észre, hogy gond van, hanem Rafa. Az volt a szokása, hogy egy biztonságos házban felstócolta azt a 10 vagy 15 millió dollárt, ami Barrytől jött, és egy hétvége alatt szépen megszámolta. Ezúttal azt kellett látnia, hogy mindegyik kötegből hiányzott pár ezres. Összesen pár százezret loptak el, azok ketten.

És Rafa, ahelyett, hogy szólt volna nekem, hogy gond van, őrjöngeni kezdett. Összeszedett egy „kolumbiai halálosztagot”, és elküldte hozzám a csapatot Delraybe. Az volt a szerencsém, hogy Lee és Flaco annyira jó barátok voltak. Egyik reggel, mikor épp egy kocsiért mentek, Flaco elmondta Leenek, hogy Rafa azt hiszi, megloptam őt. Flaco azt is elmondta, hogy Rafa egy „halálosztagot” küldött hozzám. Lee rögtön felhívott, és azt mondta: – Jon! Rafa escuadrón de la muertéje úton van hozzád. Az escuadrón de la muerte, a halálosztag kifejezést Griselda használta akkor, amikor összeszedte az embereit, hogy megöljenek valakit. Lee meg eltanulta Flacótól. Griselda osztagai mindig mindenkit megöltek, akit a házban találtak: gyerekeket, kutyákat. Ha volt akvárium, akkor abba hipót öntöttek. Úgy tűnt, Rafa valami hasonló támadásra készült ellenem. Olyankor talált ki ilyeneket, mikor túl sok bazookát szívott. Ahogy letettük a telefont Leevel, már hívtam volna Maxet. De ahogy tárcsáztam, már láttam is, hogy jön Rafa, és mögötte három tele kocsi. Kiszállt a kocsiból, és vele együtt kiszállt egy csomó felfegyverzett kolumbiai paraszt is. Akkoriban már olyan sokan dolgoztak a farmomon, hogy a kapu szinte mindig nyitva állt. Tudtam, hogy ha könnygázbombát dobok közéjük, ezek a kolumbiaiak rögtön tüzelni kezdenek. Ki kellett találnom valamit. Otthon volt Toni, és Bryan is épp kint evett a konyhában. Voltak még páran az istállóban, és a mosókonyhában ott volt a kubai házvezetőnőnk. Belőlük állt az én seregem. Ha lövöldözés tör ki, nekünk annyi. Toni látta a kocsikat az ablakból. Szóltam neki, hogy vegye elő a fegyvereit, aztán lementem a földszintre. Hívtam Bryant, és együtt kimentünk Rafa elé. Odaállt elém, az emberei pedig felsorakoztak mögötte. – Jon! Tudod, miért jöttem. Igazából akkor még nem tudtam, hogy pontosan minek az ellopásával vádolt. Lee azt nem tudta kisilabizálni Flaco mondókájából, hogy pontosan mit követhettem el. De nem mutathattam gyengének magam egy kolumbiai előtt, mert akkor nekem végem. A földbe döngölt volna. Egy centit se hátrálhattam meg. Azt mondtam Rafának: – Gondolkodj, mielőtt elköveted életed legnagyobb hibáját!

– Nem azért vagyok itt, hogy az én hibáimról beszélgessünk, Jon. Miközben azon gondolkodtam, hogy erre mit válaszoljak, Rafa válla fölött elnézve azt láttam, hogy furgonok, quadok, lovak közelednek felénk. Toni felhívta Earlt, ő pedig riadóztatta a környék összes gazdáját. Egész kis lovasság szerveződött. Láttam, ahogy Earl bátyja, vadászpuskával a kezében, lovagol felénk. A két furgonban pedig összezsúfolódott a sok vadászpuskás kis unokaöcsi, lövésre készen. Rafa katonái, ezt látva, pisszegve, lökdösve figyelmeztették egymást. Majd láttam, ahogy kinyílik a hálószobánk ablaka, és Toni hajol ki egy AK-47-sel. Mintha megelevenedett volna a Bonanza egyik jelenete, amiben az indiánok jönnek, hogy lemészárolják a telepeseket, de azok szembeszegülnek velük, és körülveszik őket. Toni kikiabált az ablakból: – Rohadékok! Takarodjatok a földemről! Rafa előbb Tonira nézett, aztán a közeledő parasztseregre, és elnyúlt a képe. Bármilyen őrült is volt, most betojt. Sikerült magára uszítania egy feldühödött fehér bandát. – Rafa! – mondtam neki. – Kérlek! Itt olyan nagy a nyüzsgés. Beszélgessünk inkább Maxnél! – Oké, Jon. – Köszönöm, Rafa. Jó barát vagy. Rafa egész csapata visszaszállt a kocsikba és elhajtottak. Másnap mindketten elmentünk Maxhez, és, mintha mi sem történt volna, Rafa elmondta, hogy könyvelési hiba történt. Én meg mondtam, hogy kijavítom. Tudtam, hogy Shelton volt a ludas. A hat év alatt Bernie soha egy fillérrel se rövidített meg minket. És tessék, amikor Shelton veszi át a szállítást, hirtelen eltűnik némi pénz. Gyanítottam, hogy Bernie is benne volt, mert, úgy tűnt, még azelőtt ritkították meg a kötegeket, hogy azok becsomagolva a gépre kerültek volna. Tudtam, ha számon kérem Sheltont, az a köcsög kis angol tagadni fog a végtelenségig, Bernie pedig játszaná a sértődöttet, és az ügy megoldatlan maradna. Ha felmerül a gyanú, hogy valaki átvert, de nem tudod bizonyítani, a legjobb, ha más módon szerzel érvényt az igazadnak.

Megbíztam Bryant, hogy kapja el Shelton társát, azt, aki a rakománydobálójaként dolgozott. Bryan meg is találta a fickót, vezetékekkel megkötözte, és betette a kocsija csomagtartójába. A delrayi birtokon húzódó csatornán volt egy csónakom. Bryan, ha rá akart ijeszteni arra, aki nekem kellemetlenséget okozott, utána kötötte ennek a csónaknak, és elvitte egy kis „aligátorszafarira”. Elhúzta a fickót az aligátorok sárszigetei előtt. Ha csak kicsit haragudtam rá, Bryan még azelőtt behúzta a csónakba, hogy az aligátorok elkaphatták volna. Aztán kiszedtük a csatornából, és volt egy jó sztorija, amit mesélhetett még az unokáinak is. Shelton emberére is csak rá akartunk ijeszteni egy kicsit. Azt akartam, hogy menjen szépen vissza Sheltonhoz, és könyvelje el ezt az élményt mint figyelmeztetést. Úgy voltam vele, hogy ha Shelton tényleg elkövetett valamit, akkor ezután kétszer is meggondolja, hogy mit csinál. De ha esetleg mégis ártatlan, ezzel a kis szafarival akkor is az értésére adtam, hogy kiszámíthatatlan vagyok, és jobb, ha tart tőlem. Aznap, amikor Bryan épp Shelton emberét „úsztatta”, kimentem, hogy találkozzak vele. Arra értem oda, hogy Bryan vadul evez, de annyira, hogy a kis lélekvesztő orra az égnek állt, Bryan meg öt-hat húzásonként hátrafordult, és rávágott a fickóra a lapáttal. Úgy tűnt, Bryan, pusztán szórakozásból, halálra akarja verni azt a szegény párát. Aztán, ahogy közelebb értek, láttam, hogy egy aligátor üldözi őket, és közben harapdálja a fickó lábát. Bryan a dögöt akarta lecsapni. Kievezett a partra, és kirángatta a fickót a vízből. Shelton seggfej haverja üvöltözni kezdett: – A lábujjaim, a lábujjaim! Bryan egy kézzel felemelte, mint egy halat. Az egyik lábfejét alaposan megcsócsálta az aligátor. – Ne parázz a lábujjaid miatt, haver! Nincs is lábfejed! Szakadtam a röhögéstől. A fickó kiváló volt elrettentő példának. Miután kijött a kórházból, Shelton ideadta a pénzt. Azt soha nem vallotta be, hogy meglopott. Azt mondta, „elhagyta” a pénzt. Többé nem volt gondom se vele, se Bernie Levine-nel. Ez volt a szép Delrayben. Ott volt nekem Toni meg a közös életünk. Ott voltak nekem a parasztok. És még az aligátorok is besegítettek. Ott fenn én

érinthetetlen voltam.

64 J. R.: Olyan főnök voltam, aki maga is kipróbálta a csempészakciók minden egyes munkafázisát, legalább egyszer. Voltam rakománydobáló, aki kilöki az árut a repülőből, voltam sofőr kokain- és pénzszállító autóban is, repültem Rogerrel és Barry Seallel, és amikor csak mentünk szép simán, egyenesen, akkor még a gép irányítását is kipróbáltam. De nem lett volna bölcs dolog túlságosan belemerülni az ilyen jellegű munkába. Ha már tudtam, milyen is egyik vagy másik feladat, próbáltam a háttérben maradni, amennyire csak lehetett. Egyedül a rádiózástól nem tudtam magam távol tartani. Imádtam Mickey rádiószobáját. Ott nyomon lehetett követni az egész küldetést. Az Ultimate Boatsban, Mickey miami műhelyében a rádiószoba fent volt az emeleten, egy kis padlásszobában. Csak egy keskeny lépcsősoron és egy pallón át lehetett oda bejutni. A szobában egy asztalon rádiók és magnók sorakoztak, és állt egy ágy a sarokban. Volt, hogy 20 órán át ücsörögtem ott, és hallgattam, hogy halad a művelet. Valahányszor azt hallottam, hogy a szállítmány elkerülte a hajókban és repülőkben strázsáló kormányzati seggfejeket, és amerikai földre lépett, orgazmusszerű érzés fogott el. Ezért nem tudtam leállni a csempészéssel. Élvezni akartam. A kolumbiaiak se tudtak leállni. De részükről ez nem mentális függőség volt, hanem gazdasági. Ugyanis minél sikeresebben csempésztünk mi, ők annál kevesebbet kerestek egy kiló árun. Ez volt a csavar az egészben. 1983-ra annyira túltelítettük a piacot, hogy a kokain kilónkénti nagykereskedelmi ára folyamatosan csökkent. A ’70-es évek végén még akár 50 ezer dollárt is megért egy csomag. De elértük azt a pontot, ahol ez az összeg 6 ezer dollárra csökkent. Ez azt jelentette, hogy ahhoz, hogy ugyanannyit keressenek 1983-ban is, mint 1978-ban, a kolumbiaiaknak közel tízszer annyi kokót kellett eladniuk. Mickeyvel, Barry Seallel, Rogerrel és az alkalmi hajósokkal együtt, akik kipakolták a kartell halászhajóit, közösen csináltunk olyan hónapokat,

amikor összesen 10 tonna kokain ment át a kezünk között. Persze, volt, hogy ennél jóval kevesebbet, de valamennyit mindig sikerült áthoznunk. A kartell, bizonyos szempontból, a saját életét nehezítette meg azzal, hogy ilyen szabadon terjesztették a kokaint. Bárkinek adtak el belőle. Megvoltak a saját terjesztőik szerte az országban, de emellett bárkit bevettek. Az én terjesztőim: Bernie San Franciscóban, Ron Tobachnik Chicagóban, a parasztjaim Delrayben, Jerry Chilli bácsikám Miami Beachen, Albert és Bobby Erra Miamiban, és még sokan mások, például L. A.-ben, együtt havonta egy tonna árut adtak el, csak rajtam keresztül. És kötöttem egyedi üzleteket is, amikor akadt egy-egy olyan ismerős, aki egyszerre megvett 500 vagy akár 1000 kilót is. Ilyen vevő volt olykorolykor a New York-i John Gotti és pár másik maffiózó. De persze a kartellnek rajtam kívül számtalan terjesztője volt még. Az általam importált kokain nagy része nekik ment, nem az én embereimnek. A kartellt az sem érdekelte, ha egyazon városban 10 terjesztőnek is adtak el árut. Azt vallották, hogy ha ők látnak el minket, akkor övék az egész piac. Ami végül igaz is lett, bár a terjesztőik komoly konkurenciaharcot vívtak városon belül. Miamiban emiatt utcai harcok robbantak ki. Máshol csak az árak zuhantak. A kartell üzletileg talán akkor járt volna a legjobban, ha a kormány képes lett volna, legalább pár hónapra, gátat vetni a munkánknak. Mert akkor az árak megint emelkedtek volna. De a kormány nem tudott minket megállítani. Leginkább Mickey Mundayt nem tudta megállítani. A kábítószerellenesek és a vámosok 1983-ban már a légierővel is összeálltak, hogy használhassák a radarjaikat meg a kémrepülőgépeiket. Próbáltak láthatatlan falat húzni Florida partjai köré. Néha megesett, hogy a pilótáim, akik Floridába szállítottak, például Roger és az ő emberei, néhány hétre leálltak. Nem repültek. A Super King Air gépek egyszerre két tonna kokaint is elbírtak, ezért Rafával mi mindig tartalékoltunk. Telepakoltuk a rejtekhelyeket, hogy ilyen időszakokban is ki tudjuk elégíteni a keresletet, akár hosszú hónapokon át.

Mickey azonban máshogy gondolkodott. Ő minden héten, két hétben áthozta a maga kis 400 kilóját. Volt, hogy lassított a tempón, de soha nem állt le. Élvezte a kihívást. Ha valaki azt mondja neki, hogy csak egy kilót tud adni, amit át kell csempészni, ő akkor is vállalta volna a munkát, pusztán a munka kedvéért. E tekintetben Mickey olyan volt, mint én. Élvezetből csináltuk. Amikor a kormány radarokkal és kémrepülőkkel igyekezett falat vonni Florida köré, Mickeynek akkor is sikerült megtalálni a rést a pajzson. A kormány ugyanis a Kolumbiából Floridába érkező gépeket követte nyomon. Még a hidroplánokat is figyelték, ha azok a nyílt vízen szálltak le, és ott próbálták átrakodni a kokaint egy hajóba. Ezt onnan tudtam, hogy egy párszor mi is használtunk hidroplánokat, és bizony minket is üldözőbe vettek. De Mickeynek támadt egy ötlete. Azt találta ki, hogy az árut a gépről a vízbe kéne dobni. A fűnél ez bevált módszer volt, de ott a csomagokat a part közelében dobták le. Mickey ötlete viszont arról szólt, hogy a parttól 30-50 kilométerre, a nyílt vízen csináljuk meg ugyanezt: kidobják az árut a gépből, és vagy visszarepülnek Kolumbiába, vagy leszállnak egy floridai reptéren, mintha turistaútról térnének vissza. A vízbe dobott kokainért pedig, Mickey ötlete szerint, egy halászhajót küldtünk volna. Egy hajó, ami kimegy a nyílt tengerre, kint halászik egész nap, majd este hazatér, az nem keltett gyanút, hiszen nem állt meg egy szigetnél sem, nem találkozott hidroplánnal, tehát semmi olyat nem csinált, ami arra utalt volna, hogy kokainszállítmányt vesz át. Azt senki nem gondolta volna, hogy képesek vagyunk beledobni a kokót az óceánba, kint a nyílt vízen, és másnap meg is tudjuk találni. Ez lehetetlen lett volna bárkinek, de nem Mickeynek. MICKEY: Addig könnyű dolgunk volt, hogy beledobtuk a kokaint a vízbe. Ha vízálló csomagolásba tettük, akkor az lebegett a felszínen. Megtalálni volt nehéz ezeket a csomagokat. Még ha a pilóta és a rakománydobálók tudták is koordináták szerint a kidobás pontos helyszínét, a csomagok már néhány óra alatt is több kilométert sodródtak. Ezért jeladókat raktam a bójákba, amiket a hajókról, rádióval, nyomon tudtunk követni. Akkoriban kezdtem el bevetni a katonaságnál használt

éjjellátó készüléket is. Ezeket nem volt könnyű beszerezni, de párat azért sikerült, és igen jó hasznát vettük, amikor éjjel próbáltuk megtalálni a leszállópályákat. Az éjjellátó készülék másik nagyon hasznos tulajdonsága, hogy érzékeli az infravörös sugárzást, ami szabad szemmel láthatatlan. Minden egyes jeladóhoz odaerősítettem egy infravörös villogót. Kint, a nyílt vízen, az éjjellátó készülék ennek a fényét 4-500 méterről is meglátja. A jeladókkal már egyszerű volt a dolog. A kokaint 50 kilós bálákba csomagoltuk, ezeket a bálákat egymáshoz kötöttük, és erre a csomagra ráerősítettük a jeladót, így most már mindig megtaláltuk, mindegy milyen messze sodródott. Így működik a híres amerikai találékonyság a gyakorlatban. J. R.: Az egyetlen problémánk az volt, hogy a kolumbiaiak csomagjai „léket kaptak” a vízben, Mickey mindenféle csomagolóanyagot kipróbált. Kitalálta, hogy pontosan melyik az a műanyagtípus, amit használni kell, hogyan kell hajtogatni, lezárni a csomagot, de azt nem tudta elérni, hogy a kolumbiaiak kövessék az utasításait. MICKEY: Még képregényszerűen is lerajzoltam nekik a csomagolás minden egyes lépését. Találtam egy kolumbiai lányt, akinek olyan izgatóan szexi volt a hangja, hogy a fülem elolvadt a gyönyörűségtől, amikor a lány beleszólt a kagylóba, hogy „Halló!”. Őt kértem meg arra, hogy mondja fel a képregényben szereplő utasításokat egy magnószalagra, és hogy úgy beszéljen, mintha a kokaincsomagolás erotikus élmény lenne: „Csúsztasd az ujjad a madzag alá! Ugye, jó feszes?” Aztán elküldtem a képregényt is, a felvételt is Kolumbiába, de a srácok még mindig nem voltak képesek rendesen megcsinálni, amit mondtam. J. R.: Mert inkább a farkukat verték arra a hülye kazettára, amit Mickey csinált. Mivel Mickey nem beszélt spanyolul, nem tudta ellenőrizni, hogy a lány jól magyaráz-e. A felvételen csupa zagyvaság volt. Átrepültem Kolumbiába, elmentem Pablo embereihez a gyárba, és személyesen mutattam meg nekik, hogyan kell csomagolni a kokaint. A későbbiekben már nem volt több gondunk.

MICKEY: Ezután azt találtam ki, hogy tovább tökéletesítem a rendszert. A „konkurencia” kezdte szúrópróbaszerűen ellenőrizni a kikötőkbe érkező hajókat. Ezért építettem egy lopakodó hajót, amivel éjszaka is be tudtunk surranni. Egy repülőmagazinban olvastam, hogy a hadsereg új típusú gép, a lopakodó repülőgép megépítésén dolgozik, amelynek a formája egyszerű, felszíne pedig aszimmetrikus, és karbonszálas anyagból készül, hogy minél kisebb legyen a radarjele. Én meg úgy döntöttem, hogy építek egy ugyanilyen tulajdonságokkal bíró hajót. Valószínűleg ez volt a legpöpecebb játékszer, amit valaha építettem. 6 méter hosszú és 45 centi vastag lett. Lapos volt, mint egy palacsinta. Versenyautóba való ülést szereltem bele, mert így el tudtam feküdni, mint egy szánkón. Betettem hátra két 300 lóerős motort, és építettem rá egy aszimmetrikus, karbonszálas burkolatot. A fenékrészt pedig kinyithatóra csináltam, arra az esetre, ha mégis kiszúrnának, és úgy oldottam meg, hogy öt perc alatt el tudja süllyeszteni magát. Ezt a hajót mindig búvárruhában, oxigénpalackkal felszerelkezve vezettem, hogy el tudjak úszni, ha meg kell lékelnem a kicsikét. 400 kiló kokain fért el benne, és a végsebessége 130 kilométer volt. Felszereltem továbbá a legkiválóbb minőségű hifivel, amit összekötöttem a rádiókkal, hogy a fülhallgatóban is le tudjam hallgatni a forgalmat. Az első útra csináltam magamnak egy másfél órás mixet a kedvenc Phil Collins-dalomból, „In the Air Tonight”, és kilőttem. Olyan volt az a hajó, mint egy rakéta. Amikor az ember 45 centivel a vízfelszín felett 130-cal száguld, a hajó keltette hullámokat nézve látja a saját sebességét. Ilyen lehetett, amikor Scotty[345] a Star Trekben, fénysebességre kapcsolta az Enterprise-t. Minden megolvadt körülöttem. Bő három hónapon keresztül csináltuk ezeket a vízi akciókat, amíg a „konkurrencia” minden erejével azon volt, hogy hermetikusan lezárja a partot. Miután elkaptak pár csempészt, és tartottak pár sajtótájékoztatót, elkönyvelték, hogy győzelmet arattak. Visszavonultatták erőiket a partról, mi pedig visszatértünk a szárazföldre, és ezután is a Nike pályákat használtuk.

J. R.: Bármilyen nagyszerű szakember volt is Mickey, irtó csökönyös tudott lenni. Egyszer el kellett repítenem egy adag kokót Floridából Los Angelesbe. Egyszerű, belföldi fuvar lett volna, én pedig megkértem Mickeyt, hogy az ő pilótája csinálja meg. Azt mondta: „Nem, ez most nem lehetséges.” Mickey könnyen mondott nemet, nem őt zaklatták a kolumbiaiak. Nekem nem volt ilyen könnyű a helyzetem. Már megígértem Fabitónak, hogy elszállíttatom az árut. Szerencsére támadt egy zseniális ötletem: a légimentők. Mindig ott láttam őket a reptereken, amikor lovat venni mentem valahova. A légimentők repülője annyiban különbözött egy hagyományos géptől, hogy volt benne hordágy. Hogy hitelesnek tűnjön az álca, nem kellett más, csak egy nővér, egy beteg és egy levél az orvostól, hogy az orvosi csapatnak el kell vinnie a beteget abba a városba, ahol leszálltak. Volt egy korrupt orvos barátom Miamiban, aki kitöltötte nekem a szükséges papírokat. Még egy nővért is adott mellém. Az egyik pilótát alaposan bepólyáltuk, a kokaint pedig beletettük egy orvosi ládába, amit egy mentőben vittünk ki a reptérre. A felbérelt pilóta nem is sejtette, hogy kokaint szállít. Olyan jól sikerült az akció, hogy nyolcszor-tízszer még biztos megjátszottuk. Mindig a Fort Lauderdale-Hollywood reptérről indultunk. Egyszer még Bryant is beöltöztettük betegnek, de ő meg, ugye, olyan nagydarab volt, hogy alig bírták eltolni a hordágyon. Leginkább annak örültem, hogy bebizonyíthattam Mickeynek, hogy mégiscsak meg lehet azt csinálni, ami szerinte lehetetlen volt. Valahányszor eszembe jutott, hogy fel kéne hagyni a csempészéssel, mindig új kihívással találtam szembe magam. Ha Mickey meg én összedugtuk a fejünket, aligha tehetett bárki bármit, hogy megállítson minket. És mi se tudtuk leállítani magunkat. Ahhoz túlságosan jól szórakoztunk.

65 J. R.: Amikor 1982 végén meglátogattam Don Ochoát a farmján, elmondta nekem, hogy igen komoly gondja támadt a kommunistákkal. Kezdtek lejárni a hegyekből, ellopták a teheneit, és bujtogatták az embereket ellene. Az egyik lányát még el is rabolták. Ezek az események csak megerősítették a kartellt, ugyanis a családok összefogtak, hogy együtt harcoljanak a kommunisták ellen.[346] Ehhez pedig fegyverek kellettek. Ahhoz is kellettek nekik fegyverek, hogy megvédjék a kokaingyárakat, vagy hogy megvívják a maguk kis harcait az utcán. Nem volt az a fegyvermennyiség, ami a kolumbiaiaknak elég lett volna. Amerikából akartak „importálni”, mert ott könnyebb volt fegyverhez jutni, mint Kolumbiában. És a floridai fegyvernepperek készpénzt is elfogadtak. A kolumbiaiaknak a fegyvervásárlás remek pénzmosási lehetőség is volt egyben, akárcsak nekem a versenylovak. Mickey fegyvert nem szállított. Az nem fért volna össze az erőszakellenes elveivel. Ezért Maxszel társultam, aki egyetlen dologban bizonyult jónak, és ez a fegyvervásárlás volt. Ládaszám tudta beszerezni az AR-15-ösöket és a többi kiváló fegyvert.[347] Maxnek volt egy beépített embere a miami rendőrség bombaosztagában. Amikor a zsaruknak sikerült lefoglalniuk pár egzotikus fegyvert: plasztikbombát meg gépfegyvert, azokat stikában eladták Maxnek. Havonta egyszer hívtam Rogert, aki jött a King Air gépével, és elvitte a fegyvereket Kolumbiába. Könnyű dolga volt, a zsaruk import drogot kerestek, a fegyverexport nem érdekelte őket. Amikor a fegyverkereskedelem révén még inkább elnyertem a kartell bizalmát, már arra is megkértek, hogy segítsek nekik kijuttatni a pénzüket Floridából. Egészen úgy 1982-ig a kolumbiaiak azokban a korrupt miami bankokban tartották a pénzüket, ahol több szemeteszsáknyi készpénzt is letétbe lehetett helyezni. Mindenki ezt csinálta. Az 1970-es évek végén a barátom, Bebe Rebozo[348] bankjában simán elhelyezhettem sok

cipősdoboznyi készpénzt anélkül, hogy bármit is kérdezett volna. A ’80-as évek elejére a rendőrség figyelni kezdte a floridai bankokat, mert gyanúsan nagy volt a bejövő készpénzforgalom.[349] Elég sokszor zártunk olyan hónapot, amikor Rafa csak tőlem 500 kiló készpénzt, több száz millió dollárt kapott. A rejtekhelyek csurig megteltek. Végül Noriega tábornok, aki jó barátságban volt Pablo Escobarral, megengedte a kartellnek, hogy tartsa a dollárjait Panama bankjaiban. Noriegának a pénzmosás volt a szakterülete.[350] Rafa ezért megkért, hogy szervezzek neki pénzszállító légi fuvarokat Panamába. Azt ígérte, ott semmi gond nem lesz a landolással, mert Noriega katonai védelmet biztosít a gépeinknek a reptéren. Az első útra Rogerrel mentem. Próbaképp csak pár doboznyi pénzt, 50 milliót vittünk. Amint leszálltunk, katonai teherautók vették körül a gépet. Fegyveres katonák ugráltak le róluk. Előjött egy ragyás képű, nagydarab fickó. Előtte masírozott egy csúnya, undok, harapós kis nő, aki szintén katonai egyenruhát viselt. Nem tűnt túl ígéretesnek a helyzet. A kis nő azt mondta: – Elvisszük magukat a bankba. A katonák lepakoltak a gépről, mi pedig, egy komplett szirénázó gépkocsikísérettel mögöttünk hajtottunk el a bankba. Dolgunk végeztével a ragyás képű elvitt engem és Rogert a város másik végébe, egy nagy házba. Bekísért minket egy irodába, ahol találkozhattunk Noriega tábornokkal. Vendéglátónk épp olyan ragyás volt, mint kísérőnk, és én azon gondolkodtam, hogy vajon rokonok-e. De Noriega olyan alacsony volt, mint egy kis törpe. Mint kiderült, azért hívatott az irodájába, hogy tanúja legyek annak, amint aláírja a bankbetéteket, hogy elmondhassam a kolumbiaiaknak, hogy mennyire komolyan veszi bankári feladatait. A következő utamon Noriega megint látni akart. Meghívott a házába. Szerette volna megmutatni azt a szobát, ahol a kedvenc emlékeit őrizte. Roskadoztak a polcok a sok fénykép alatt, amin a fiatal Noriega feszített, még mint az amerikai katonai akadémia diákja,[351] a falon pedig lógott pár festmény, ami ránézésre drágának tűnt. Megdicsértem a képeket, és megkérdeztem, honnan vannak. Erre kajánul elmosolyodott.

– Loptam őket – felelte. De legértékesebb kincsei azok a fényképek voltak, amelyeken az alelnök, George Bush mellett szerepelt.[352] Noriega legkedvencebb fényképe elég érdekes volt: Bush ölében ült.[353] Rámutatott a képre, és felnevetett. – Látod? Én vagyok Amerika legjobb barátja. Bush a főnököm. Engem ugyan nem érdekelt, hogy kivel barátkozik. Noriega undorító figura volt. Az egyik panamai utam során elmentem egy kormányzati partira. Eleinte minden teljesen normálisan zajlott, mindenki tolta a kokót, és gyönyörű latin nőket láttam mindenütt. Aztán egyszer csak megláttam Noriegát egy sarokban, amint két, kilencévesforma kislánnyal ült egy kanapén, és simogatta őket. Épp olyan kaján mosoly ült az arcán, mint mikor megmutatta a lopott műkincset. De az Egyesült Államok kormánya, minden hibája ellenére, megbízható embernek tartotta Noriegát. Bush barátja volt, és a partikon, már ha épp nem kilencéves kislányokat molesztált, vérbeli amerikai diplomatákkal beszélgetett. Amikor felajánlotta, hogy nyissak nála számlát, meg hogy ő személyesen fogja gondomat viselni, megláttam ebben a lehetőséget. A következő két-három évben 150 millió dollárt adtam neki a saját pénzemből – azt a készpénzt, amit a földből ástam ki a delrayi birtokokon. Egy fontos ország megbízható diktátora lett a magánbankárom. Ennél már csak az lett volna elképesztőbb, ha az Egyesült Államok kormánya bérelt volna fel, hogy csempészkedjek nekik. De ez teljességgel elképzelhetetlen! Nem igaz?

66 Kedves Mr. Roberts! Örömmel értesítem, hogy az országos republikánus újraválasztási liga legutóbbi taggyűlésén Ted Jones képviselő beajánlotta, és be is vettük önt a tagjaink közé. Levél az országos republikánus újraválasztási ligától[354] Jonnak 1984ben J. R.: Én még nem találkoztam olyan politikussal, aki ne nyújtott volna kezet nekem. 1983-ban történt, már azután, hogy elkezdtem pénzt is szállítani a kartell megbízásából, hogy egyik este elvittem Tonit a Joe’s Stone Crab étterembe. Békésen ücsörögtünk ott Tonival és Bryannel, amikor az étteremvezető egyszer csak kihozott egy üveg bort. Kérdem, ki küldte, mire ő rámutatott a sarokasztalnál, öltönyös gorillák társaságában vacsorázó idősebb fickóra. – Ted Jones képviselő.[355] Megkérdeztem tőle, mit iszik a képviselő úr. Az étteremvezető mondott valami nagyon szar bort, én meg küldettem belőle két üveggel neki. Ezután az egyik öltönyös odajött hozzám, és közölte, hogy a képviselő úr találkozni szeretne velem. Annak idején, Indian Creekben Smathers szenátor volt a szomszédom, és ő sosem okozott nekem gondot, de ő már nyugdíjba vonult. Ez a kongresszusi képviselő még aktív volt, ami azt jelentette, hogy megvolt még a hatalma ahhoz, hogy bűnös dolgokat csináljon. Attól, hogy értem küldte a gorilláját, egy kicsit feszült lettem. Odamentem az asztalához. Jones képviselő felállt, hogy üdvözöljön. Nem volt egy nagydarab ember, de magabiztosan nyújtotta oda nekem a kezét. Amikor bemutatkoztam, azt felelte: – Mindent tudok magáról. Ettől egy kicsit leizzadtam. De aztán elnevette magát, és hozzátette, hogy nagyon örül, hogy végre találkoztunk, de nem fogadhatja el a „nagylelkű ajándékot”, a szar bort, amit küldtem. Ő megajándékozhat, de

én őt nem. Ez szabály. Átnyújtotta a névjegykártyáját, és azt mondta, bármikor hívhatom. – Rendben. Nagyon örvendtem – mondtam erre. És spuriztam is vissza az asztalunkhoz. Nem tetszett, hogy egy kongresszusi képviselő azt mondta, mindent tud rólam. El is ment az étvágyam. Mikor a képviselő elment, láttam, hogy a gorilláinál van a két bor, amit küldtem. Ők fogadhattak el ajándékot. Jönni kezdtek a levelek, amelyekben arra kértek, támogassam pénzzel Jones képviselőt és az országos republikánus újraválasztási ligát. Sablonlevelek voltak ezek, mégis idegesítettek. Sosem adtam meg senkinek a címemet. Nem is voltam regisztrált szavazó. Felkerestem az ügyvédemet, Danny Monest, és megmutattam neki a leveleket. Azzal nyugtatgatott, hogy a képviselő talán csak kíváncsi lett rám, amikor meglátott Tonival és Bryannel, és kikérdezte rólam a pincéreket, egyébként meg könnyen kideríthette a címemet. – Akkor most mit csináljak ezekkel az istenverte levelekkel? – Küldj pénzt ezeknek a faszszopóknak! – mondta nevetve Danny. – Ez a képviselő zsarol téged! Most, hogy már tudja, ki vagy, nem utasíthatod vissza. Ügyesen csinálja. Megbíztam Dannyt, hogy küldjön nekik a nevemben 5000 dollárt – ez volt az adományozható összeg felső határa. Danny azt tanácsolta, hogy ezek után viszont hívjam fel a képviselőt, és mondjam el, hogy örömmel segítettem. Felhívtam a névjegykártyán szereplő számot. Az inasa vette fel. Elmondtam neki, hogy elküldtem hozzájárulásomat a képviselő kampányához. A képviselő pár nappal később személyesen hívott vissza, hogy megköszönje az adományt. Majd megkérdezte, szeretek-e horgászni. Mire észbe kaptam, már meg is egyeztünk, hogy elmegyek vele és néhány barátjával egy horgásztúrára Hilton Head Islandre, Dél-Karolinába. Amikor ezt elmondtam Danny Monesnak, ő nagyon fellelkesült. – Ez jó! Vigyél magaddal készpénzt is! – Mennyit?

– 50 ezer dollár elég egy kongresszusi képviselőnek. Nem egy vagyon, de mutatja, hogy komolyak a szándékaid. Elrepültem Hilton Headre Bryannel meg egy horgászdoboznyi pénzzel. Kimentem a kikötőbe, és a képviselő egyik inasa várt rám az étteremben. Elmondta, hogy a képviselő úr nem tud jönni, közbejött egy üzleti ügy. Letettem a horgászdobozt az asztalra. – Nagy kár. Hoztam neki valamit. – Gondoskodom róla, hogy megkapja. A képviselő pár nappal később felhívott, és elnézést kért, amiért nem tudott eljönni az útra. Az inasai leszerveztek még pár ilyen túrát. A képviselő egyikre sem jött el. Én mindig vittem egy doboz pénzt. A harmadik vagy negyedik ilyen találkozás alkalmával azt mondta nekem az inas, miután átvette a dobozt, hogy jobb, ha mostantól nem keresem őket. Nem bántam. Ez a zsarolás csak nyűg volt nekem. De a republikánus fejesek, akiknek pénzt küldtem, nem szálltak le rólam. Azt mondták, most már tagja vagyok az újraválasztási ligának. Meghívtak Washingtonba egy díszebédre, amit azoknak szerveztek, akikből, akárcsak belőlem, kifacsartak némi pénzt, hogy kezet rázhassunk Bush alelnök úrral. És tulajdonképpen miért is ne találkozhattam volna Bushsal! Elvégre volt pár közös ismerősünk: Don Aronow és Noriega tábornok mindketten a barátai voltak. Akkor én miért ne haverkodjak vele? Elrepültem hát Washingtonba Bryannel. Az ebédet a Marriott dísztermében tartották, ahol több száz, öltönyös, névtáblás talpnyaló malmozott, arra várva, hogy kezet rázhasson az alelnökkel. Bryant csak a kaja érdekelte. Ahogy beléptünk a nagyterembe, odajött hozzám három fickó. FBI-ügynököknek tűntek. A szőr felállt a hátamon tőlük. Gondoltam: ez az egész egy csapda, de a középső FBI-os külsejű seggfej rám mosolygott. – Jon! Jó sok barátod van! Meséltek már rólad. Erre a seggfej haverjai is úgy vigyorogtak, mintha valami jó poént mondott volna. – Beszélhetnénk?

Ott hagytam Bryant a díszteremben, mi négyen meg kimentünk az előtérbe. Az egyik fickó megemlítette, hogy milyen jól összebarátkoztam Ted Jones képviselővel, erre megint vigyorogni kezdtek. Életemben nem láttam ilyen boldog kormányzati seggfejeket. – Alig ismerem a fickót – szabadkoztam. – Mit gondolsz a háborúról, ami Nicaraguában zajlik? – Nem követem a híreket. Felhomályosítottak. – Tudod, Jon, gondok vannak Nicaraguában. Egy igazán gonosz fickó vette át a hatalmat. Vannak, akik szembeszállnának vele, ezek a szabadságharcosok, de szükségük van a segítségünkre. Viszont a Kongresszus hozott egy olyan törvényt, miszerint senki nem segíthet nekik.[356] Szerintünk ez nem helyes. – Ez nagyon érdekes. De mi közöm nekem ehhez? – Azt szeretnénk, hogy segíts. – Mármint én, a szabadságharcosoknak? Életemben nem hallottam ennél nagyobb ostobaságot. – Hajlandó lennél találkozni néhány barátunkkal Miamiban? Mit mondhattam volna? Bryant rossz kedvében találtam, mikor visszamentem a díszterembe. A liga tagjainak felszolgált étel nem volt elég jó neki. Még aznap délután visszarepültünk Miamiba, hogy együnk valami rendes ételt. Így aztán sosem ráztam kezet az alelnökkel. Egy héttel később a Fontainebleau hotelben volt találkozóm két másik fickóval, hogy megbeszéljük, hogyan segíthetnék a nicaraguai szabadságharcosoknak. Az előcsarnokban futottunk össze. Az egyikük úgy nézett ki, mint Steve McQueen. A másik idősebb volt. Neki megmondtam, hogy tűnjön el, csak egyikükkel vagyok hajlandó tárgyalni. Joe bácsi mondogatta mindig, hogy ha a kormány közeli emberekkel találkozol, csak egyikükkel beszélj. Ketten már kiagyalhatnak mindenféle hazugságot ellened, és olyan dolgokat adhatnak a szádba, amiket te sose mondtál. Ha pedig bíróságra mész, ők majd fedezik egymást. Még ha be is van drótozva a fickó, ha kettesben vagytok, utólag mondhatod azt, hogy

nincs rajta minden a felvételen, ami elhangzott. Ettől kevésbé tűnsz bűnösnek. A kormányzati seggfejek általában párban járnak. Ha sikerül szétválasztani őket, az egyrészt védelmet biztosít neked, másrészt kínos helyzetbe hozza azt, aki kimarad a beszélgetésből. Annál jobb, minél irigyebbek és bizalmatlanabbak a kormány emberei egymással szemben. A Steve McQueen hasonmással már kettesben léptünk ki az épületből. – Befolyásos barátai vannak – mondta. – Azért vagyok itt, mert lenyúltak lóvéval, és megetettek szar kajával. Mit akar tőlem? – Egy olyan hivatalnak dolgozom, ahol úgy gondolják, segíthetne nekünk. – A szabadságharcosok ügyében? – Olyasvalaki kellene nekünk, aki kisegítene minket pár repülővel. – Haver! Én nem vagyok pilóta. – Együtt dolgozna Barry Seallel. Na, itt egy kicsit ideges lettem attól, hogy a fickó nevén nevezte a pilótámat. – Nyugi! – mondta. – Minket nem érdekel, hogy mit bizniszel. A kérdésem annyi: igazi, jó hazafinak vallja magát? – Hagyjuk ezt a hazafias marhaságot! Beszéljen őszintén, és mondja el, hogy mi a franc folyik itt! – Van az ön számára egy remek ajánlatunk. Nekünk vannak C-123asaink.[357] Kilenc tonna a teherbírásuk, ezeket bármivel megpakolhatja. – És mit akarnak, mit szállítsak velük? – Fegyvereket a szabadságharcosoknak Nicaraguába. – Miért pont én? – Maga csempész. Logikus. Ha egy jófiú, aki a kormánynak dolgozik, meg akarja szegni a törvényt, akkor olyasvalakit kell felbérelnie, aki illegális dolgokat művel. Szóval, persze, én voltam a logikus választás, de azt azért nagyon szerettem volna tudni, hogy ki mondta ezeknek a seggfejeknek, hogy én csempész vagyok. Megkérdeztem. Meg is kaptam a választ. – Ricky. – Ricky?

– Ricky. Azt mondja, ön talán emlékszik is rá még abból az időből, mikor Albert embere volt. Albert San Pedro „embere” az a Ricky Prado volt, aki segített megölni Richard Schwartzot. Ez megdöbbentett. Azt tudtam, hogy Ricky elment Miamiból. De mi köze lehet ezekhez a seggfejekhez? Informátor lett? A Steve McQueen külsejű pasi tovább beszélt. – Ricky és én kollégák vagyunk, együtt segítünk a nicaraguai szabadságharcosoknak. Fegyvert szerzünk nekik.[358] Ricky szerint ön megbízható fickó, aki még a hasznunkra lehet. Ez túl sok infó volt nekem egyszerre. Ricky kokót és pénzt szállított nekem és Albertnek, de sosem beszéltem neki a csempészésről. Albert tudta, hogy mivel foglalkozom, és ő meg Ricky továbbra is szoros kapcsolatban álltak.[359] Ki gondolná, hogy az, akivel együtt dolgoztál az utcán, átáll a kormány oldalára. Ez durva. Ricky bármit elmondhatott rólam bárkinek a kormányban. Lehet, hogy vádalkut kötött, és mentelmi jogot kapott azért, hogy nekik dolgozzon. Én bezzeg nem kaptam ilyen ajánlatot. Ezek a patkányok először pénzt szedtek ki belőlem a kampányukhoz, aztán meg azt akarták, hogy fegyvereket szállítsak nekik. Ez rosszabb volt, mint Joe bácsival üzletelni. A következő találkozó helyszínéül a Best Western Thunderbird hotel kávézóját választottam, oda vártam a Steve McQueen-hasonmást. Ez a bácsikám, Jerry Chilli felségterülete volt. A kávézóban ott ültek a görbeorrú, vén maffiózók, akik egész álló nap csak römiztek. Ott biztonságban éreztem magam. A kormány embere elmagyarázta, mit várnak tőlem: csináljak egy céget, amin keresztül Barry Seal megkaphatja a C-123-as gépeket. Majd a fegyvereket, amik Texasban vannak, szállítsam el Sealnek, hogy ő elrepüljön velük Nicaraguába, egy kijelölt leszállópályára. Azt mondta, adnak rádiókódokat a gépeknek, így minden gond nélkül vissza tudunk jutni az Egyesült Államokba. És azt is elmondta, hogy minden leszállított

rakomány után 100 ezer dollárt kapnék a költségeim fedezetéül, beleértve a Barrynek fizetett megbízási díjat is. De még mindig volt egy kérdésem. – Miért küldtek utánam egy kongresszusi képviselőt az étterembe? – Jon! Mi nem küldjük ki a képviselőket, hogy embereket toborozzanak. Az egy véletlen találkozás volt. Előbb mi akartunk beszélni önnel. De az még nem baj, ha azt gondolja, hogy ön jó hazafi. – Kapok bármi védelmet a segítségemért cserébe? – Nos, most már mind tudjuk, hogy ön jó hazafi. Ez nem elég? Azzal a több doboznyi pénzzel, amit a képviselőnek küldtem, és azzal a hét csekkel, amit a republikánus ligának állítottam ki, ennyit tudtam elérni. Jó hazafi lettem. Elmentem Barryhez Louisianába, és vázoltam a helyzetet. – Barry! A kormány emberei adnának nekem pár C-123-as katonai teherszállítógépet, hogy fegyvereket vigyünk a nevükben valami felszabadítóknak Nicaraguába. – Hagyj engem békén, Jon! Itt valami nagyon nem stimmel. Felejtsd el ezt az egészet! Barry általában szerette a komoly kihívásokat. Illettek az ő kivagyi természetéhez. Szóval most eléggé meglepett. Elmagyaráztam neki, hogy szerintem itt most nem nagyon van más választásom, mint elvállalni a melót, és hogy az egyik kongresszusi képviselő pénzt csikart ki tőlem, meg hogy találkoztam pár másik fickóval is, akik megszorongattak, és jó hazafinak neveztek. Erre Barry nevetni kezdett. – Oké, Jon! Csináltam már ilyen melót.[360] Hozd azokat a C-123asokat! De van egy feltételem! – Mi az? – Ha fegyvert szállítok, nem szállítok neked kokaint. Elég furcsának találtam ezt a kikötését, de ráhagytam.

Danny mones segített megalapítani a fedőcéget, amely átvette a C-123asokat a kormánytól, és elszállította Barrynek Baton Rouge-ba. A homesteadi légierőbázis közelében egy benzinkútnál találkoztam azzal a fickóval, aki átadta a rádiókódokat.[361] A kódok hetente változtak, ezért minden egyes nicaraguai fuvar előtt elkocsikáztam Homesteadbe, hogy megkapjam az új kódokat. A fegyverek Texasból, az amerikai nemzetőrség (National Guard) Corpus Christi-i fegyverraktárából származtak.[362] Azt az utasítást kaptam, hogy megtalálom őket két bérelt kamionban, a bevásárlóközpont parkolójában, nem messze a fegyverraktártól. A kamionok az ATI nevű cég tulajdonában voltak. Az első fuvarunk előtt a Steve McQueen-külsejű seggfej azt mondta: – Olyan sofőröket szerezz, akik nem lesznek berúgva vagy beszívva! Ezen egy kicsit megsértődtem. A sofőrjeim az évek alatt több ezer kiló kokaint szállítottak már országszerte mindenhova, és sose volt gondom velük. Nem tetszett, hogy úgy bánnak velem, mint egy zöldfülűvel. Az amerikai autóklub autóatlasza segítségével megterveztem az útvonalat, majd elrepültem Bryannel Baton Rouge-ba. Ott találkoztunk a sofőrökkel, és két bérelt autóval elmentünk velük együtt Corpus Christibe. Délután, mikor megérkeztünk, a kamionok ott álltak, ahol hagyták őket. A közelben ott parkolt egy kormányzati fickó, akitől megkaptam a kulcsokat, meg a parancsot, hogy most azonnal induljunk. – Előbb eszünk! – Nem dekkolhatnak itt azok a kamionok. – Akkor dugd fel magadnak a kulcsokat, és vidd el innen őket! Nem tetszett, hogy ez a kis bunkó így beszél velem. Minél többet agyaltam az ügyön, annál inkább úgy gondoltam, hogy én teszek szívességet a kormánynak, nem pedig fordítva. Megkajáltunk, és csak sötétedés után indultunk útnak. Bryan és én a bérelt kocsikkal mentünk a kamionok után. Másnap kora reggel értünk vissza Barry Seal hangárjába. Lepakoltunk. Kiderült, hogy olyasfajta fegyvereket viszünk a nicaraguai szabadságharcosoknak, amilyeneket Miamiban nem lehetne beszerezni. Voltak ott M-60-as gépfegyverek, M79-es gránátvetők, LAW rakéták[363] és még több mint négy tonna lőszer.

A két C-123-asra felesben pakoltuk fel a fegyvereket. Így mindkét gép kicsit több mint félig volt megpakolva, de hatalmas tömlőkben vittek magukkal tartalék üzemanyagot is. Barry és az emberei egy fuvart meg is csináltak sikeresen. A következő útra én is elmentem Barryvel, hogy megnézzem magamnak Nicaraguát. Egy farmon szálltunk le. Rongyokba öltözött szabadságharcosok fogadtak minket. Nem is harcosok voltak, hanem kis növésű parasztok. Nők is voltak köztük, kemény, fegyverforgató csajok. Segítettek lepakolni a gépeket. Az egyik férfi elmondta, hogy a nők ugyanúgy ott harcolnak velük együtt, pedig egyiknek-másiknak kisbabája volt. Vietnamban ritkán előfordult, hogy valamelyik falusi lánynak volt fegyvere, de ezek a szabadságharcosnők kint éltek a mocsárban. Nagyon bátrak voltak. Maradtunk pár órát, hogy lássuk, amikor a csajok kipróbálnak egy M-60-ast. Fantasztikus volt. Ez után az út után távol tartottam magam ettől a művelettől, amennyire csak tudtam. Barry egy új reptérre vitte a C-123-asokat, Arkansasba. Bryan vette át a fegyverek elszállítását a különböző fegyverraktárakból. Az egyetlen feladatom az volt, hogy átvegyem a rádiókódokat Homesteadben. Azokat a kormány emberei senki másnak nem voltak hajlandóak átadni. Nem szerettem fegyvert csempészni a kormány megbízásából. Nem találtam benne semmi élvezetet. Épp ellenkezőleg. A kormány emberei mindent úgy megbonyolítottak. Eredetileg azt ígérték, hogy a pénzt majd egy panamai bankszámlára kapom. De meggondolták magukat. Inkább készpénzben fizettek – vastag kötegekbe csomagolt, kis címletű bankókban. Talán csak véletlen, de nagyjából annyit kaptam tőlük a melóért, amennyit én fizettem ki a kongresszusi képviselőnek. Olyan volt, mintha én fizettem volna nekik azért, hogy felbéreljenek engem és Barryt. Sosem szállítottam a kartell kokainját a kormányzati gépeken. A rádiókódok biztosították ugyan, hogy szabadon visszarepülhessünk az Egyesült Államokba, de én nem bíztam abban, hogy a kormány nem akar-e csőbe húzni minket. Ezért azokon a gépeken tisztán csak az ő fegyvereiket vittük.[364] Úgy egy fél tucat fuvar után azt mondták, hagyjuk a gépeket Hondurasban. Változott a helyzet, és többé már nem volt rám szükségük.

Én megtettem, amit megkövetelt a haza. Írtam pár csekket a republikánus ligának. Adtam pénzt egy kongresszusi képviselőnek. Csempésztem fegyvereket. Senki nem mondhatta, hogy nem vagyok jó hazafi. Még mindig várom, hogy kezet rázzon velem Bush alelnök.

67 J. R.: Többszörösen terhelt kapcsolat volt a miénk Tonival. Az egyik legnagyobb terhet az jelentette, hogy ő filmsztár szeretett volna lenni. Amikor összejöttünk, kapott egy kisebb szerepet az Ez igen! (So fine) című filmben, Ryan O’Neal oldalán. Bugyuta egy film, ami arról szól, hogy egy fickó feltalálja a műanyag farzsebes farmernadrágot, amiben látszik az emberek feneke. Toninak talán ha egy mondata volt az egész filmben. De mert gyönyörű volt, és nem mellesleg formás volt a feneke, amikor 1981ben mozikba került a film, ő került fel a plakátra O’Neal mellé. Ez az aprócska siker felbiztatta, és továbbra is arról álmodozott, hogy karriert csinál Hollywoodban. Mindkettőnket lefoglalt a delrayi birtok, ott volt a munkám, ott voltak a lovak, de mivel ez az álom még mindig élénken élt a fejében, ezért Toni folytatta a modellkedést is New Yorkban, és az Ez igen! sikere után folyton szereplőválogatásokra járt Los Angelesbe. Amikor én is elkísértem, mindig a Beverly Hills Hotelben szálltunk meg.[365] A szállodához tartoztak olyan kisházak is, ahova a kutyákat is vihettük. Ilyenkor mindig végigjártuk a kedvenc helyeinket, a Mr. Chow’st és a Spagót,[366] és dolgoztunk is. Neki ott voltak a meghallgatások, nekem a vállalkozásaim. Általában magammal vittem Bryant is, és együtt ellenőriztük, hogy minden rendben megy-e a Van Nuys reptérre érkező szállítmányok körül. Előfordult, hogy a kokaint, bőröndökbe csomagolva, a Beverly Hills Hotel csomagmegőrzőjében tároltam, és onnan szállítottam a város több pontjára. Erre a célra a Nate ‘n Al’s[367] étkezdét használtam Beverly Hillsben, mert volt a közelben egy városi tulajdonú telek, ahol a kokainos kocsijaim biztonságban voltak. Beverly Hillsben senki nem lopott kocsit. Toni a Vörös Szonja (Red Sonja) szereplőválogatására is elment. A film arról szólt, hogy egy nagydarab szőke rohangál a dzsungelben egy szál köpenyben. Toni tökéletes lett volna a szerepre, de azt végül Sylvester Stallone barátnőjének, Brigitte Nielsennek adták. Ugyanilyen eredménnyel zárult A Barlangi Medve népe (Clan of the Cave Bear) castingja is. Ez a film arról szólt, hogy egy nagydarab szőke

rohangál a vadállatok között. Toni elment pár olvasópróbára, de megint egy szőke debella, Daryl Hannah kapta a szerepet. Joey Ippolito barátomnak a kokainbiznisz révén voltak kapcsolatai a TriStar Picturesnél. Be is mutatott néhány producernek. Kértem őket, hogy hadd vegyek egy kurva filmet a csajomnak, amiben ő lehet a főszereplő. Örültem, mert megígérték, hogy segítenek. De annak még jobban örültem, hogy ezek a fickók szívesen fogadták a készpénzt. Adtam is nekik néhány cipősdoboznyit. Még ahhoz a pénzhez is hozzányúltam, amit a kormánytól kaptam a fegyverszállításért. A fickókat nem érdekelte, honnan van a lóvé. Megdobtam még őket pár tégla kokainnal, hogy örüljenek, és már be is kerültem a filmiparba. Felfogadtak egy írót, hogy írja meg a forgatókönyvet. Ryan O’Neal vállalta, hogy szerepel a filmben. Végül mégsem forgattuk le.[368] Én azt gondoltam, hogy át lettem verve, de Joey Ippolito azt mondta, az ilyesmit nem lehet tudni. – Ez Hollywood! Ez nem olyan, mint a kokainbiznisz, ahol egy kiló az egy kiló. Minden követ megmozgattam Toniért. Amikor elkezdődtek a Miami Vice forgatási munkálatai a városunkban, rávettem egy barátomat, hogy mutasson be Don Johnsonnak. A Coconut Grove negyed egyik diszkójában, a Mutiny on the Bayben találkoztunk. Ebben a diszkóban minden üvegből volt, így a vendégek bárhonnan fel tudták szippantani a kokaint. Ez a hely volt a drogosok paradicsoma, én meg ott ültem azokkal, akik zsarukat és csempészeket alakítva váltak sztárokká. A barátom odavezetett Don Johnsonhoz, meg a fickóhoz, aki Tubbsot[369] alakította, és annyit mondott: – Jon! Bemutatom neked azokat, akik a tévében minden héten eljátsszák, hogy rád vadásznak. A fehér por fölött pillanatok alatt összebarátkoztunk, és másnap már együtt vacsoráztunk South Beachen, egy halas étteremben. Ilyet mondott a fekete fickó: – Don meg én olyan híresek vagyunk, hogy bármit megtehetünk. Bármelyik szerepet megkaphatom, amelyiket csak akarom. Nagyobb sztárok vagyunk, mint a The Beatles.[370]

Úgy emlékszem, a fekete srác nem is cuccozott, mégis nagyon el volt szállva saját magától. A hírnév ugyanúgy elveszi az ember eszét, mint a drogok. Nem hagyhattam szó nélkül a dolgot. – Magadnál vagy? Te csak a fekete mellékszereplő vagy egy tévésorozatban, baszd meg! Don Johnson szabadkozni kezdett. – Elnézést kérek a barátom nevében is, haver. Tehetek valamit annak érdekében, hogy elfelejtsük ezt a kis ostobaságot? – Tudnál szerepet szerezni a csajomnak a tévében? Becsületére legyen mondva, Don próbált segíteni, Toni mégis csak háttér szereplő maradt. Egyszer még a rendezővel is találkoztam, és elmentem egy forgatásra. A fickó előadta ott magát, hogy ő milyen fasza gyerek, mert a valóságot mutatja a képernyőn. – Egyetértesz? – kérdezte. – Épp azt veszed fel, hogy egy drogdíler fényes nappal, a nyílt utcán kinyitja a csomagtartót, ami tele van kokainnal. Ez amatőr baromság. A beképzelt rendező nem hagyta magát. – Nem az! Tényleg így csinálják! Van egy szakértőm, aki tanácsokat ad. – Oké, te vagy a filmes. Mit tudhatok én! Megmondtam Toninak, hogy jobban jár, ha mégsem lesz filmsztár, ha ahhoz ilyen semmihez se értő idiótákkal kellene együtt dolgoznia. De ő járt tovább a meghallgatásokra, egészen addig, amíg ebbe az álomba bele nem roppant. Az utolsó Los Angeles-i látogatásunkkor egy hétre magára hagytam a szállodában, amíg Mexikóban voltam üzleti ügyben. Mire hazaértem, teljesen kész volt. Kivette az egyik bőröndöt a megőrzőből, fogott egy szívószálat, és beleszurkálta a kilós csomagokba. Olyan lyukas volt mind, mint az ementáli. – Jól szórakoztál? – kérdeztem tőle. Be volt szívva. – Igen! Hónapokig állati jól szórakoztam itt! – Gyere haza, Floridába! A színészi karrierednek vége. Valakinek meg kellett mondania az igazságot. Smokey és a bandita 3. (Smokey and the Bandit III) – ez volt az egyetlen film, amiben szerepet kapott az Ez igen! után. És azért senkinek nem adnak Oscart, hogy

eljátszotta a kettes számú háttérlányt a Smokey és a bandita egyik részében. Ettől kezdve nagyon feszült lett a légkör Delrayben. Toni néha ki sem tudott kelni az ágyból. Amikor a nővérem meglátogatott minket, a kínjaim csak fokozódtak. Ők ketten ugyanis nem jöttek ki jól egymással. JUDY: Először egy New York-i látogatásuk alkalmával találkoztam Tonival. Körbeudvarolták az olyan férfiak, mint például az író Noel Behn és Bob Fosse,[371] és emlékszem, mikor megláttam Jont ezekkel az emberekkel a The Russian Tea Room nevű helyen, azt gondoltam, hogy ez a nő aztán alaposan elcsavarta az én öcsém fejét. Egy ilyen gyönyörű, jó alakú tényleg főnyeremény lehetett. De én nem estem hasra tőle. Irodalmárokkal barátkozott, de nem hiszem, hogy tanult, művelt nő lett volna. És, már bocsánat, hogy ezt mondom, de Toni csapnivaló háziasszony volt. Az öcsém minden erejével azon volt, hogy boldoggá tegye ezt a nőt. Jon kicsit önbizalomhiányos. Nem szabad bedőlni a macsó imidzsének. A lelke mélyén ő egy kisfiú, aki nem hiszi el magáról, hogy elég értékes ahhoz, hogy szeressék. Ezért volt mindig annyira fontos neki a pénz. Azt gondolta, pénzzel kompenzálhatja a hiányosságait. Toni pontosan tudta, hogyan irányíthatja Jont. Egyszer én is épp náluk vendégeskedtem, mikor rettenetesen összevesztek. Másnap reggel azzal mentem oda Tonihoz: – Ha nagyobb gondot viselnél a háztartásra, az öcsém boldogabb lenne, és akkor nem veszekednétek olyan sokat. Erre kidobott a házból. És Jon semmit sem tett, hogy leállítsa. Nagyon megbántott. És a mai napig nem bocsátottam meg neki. J. R.: A nővérem egyáltalán nem segített, hogy jobb legyen otthon a helyzet. Toni idegei kezdtek tönkremenni. Néha féltékenységi rohamok törtek rá. Először csak képzeletbeli nőkre féltékenykedett, akkor is, amikor épp nem is csaltam senkivel. Tiszta paranoiás lett, azt hitte, lányokat

rejtegetek a gardróbban. Bejött a hálóba az éjszaka közepén, és azt üvöltözte: – Hol vannak? Egyszer kirohant az épp hazaérkező Bryan elé, és fegyverrel kényszerítette, hogy nyissa ki a csomagtartót, mert azt hitte, így csempésszük be a lányokat a házba. Máskor meg elsütötte a kapunál lévő könnygázágyúkat, hogy kifüstölje a nem létező lányokat a bokorból. Hajmeresztő dolgokat művelt. Eldöntötte, hogy helyre tesz engem, és viszonyt kezd az egyik lovászfiúval. Amikor tudomást szereztem a dologról, szerencsétlen flótás elmenekült, és eltűnt a Föld színéről is. Az elveim megkövetelték volna, hogy megverjem, de nem vettem magamra a dolgot. Sokkal jobban bosszantott az, hogy elvesztettem egy jó lovászfiút. És közben azt láttam, hogy egyre több kokain fogy a házamban. LISA „BITSY” BENSON: Amikor munkába álltam Jonnál, nem tudtam, hogy ő és Toni kokainoznak. Aztán az apámnak lett egy új barátnője, aki korban inkább Tonihoz állt közel, így nem is csoda, hogy a két nő összebarátkozott. Engem is meghívtak a házba, és az a két nő aztán gyártotta a csíkokat. Toni nyakában lógott egy lánc, aminek a medálja egy kis arany csákány volt. Mindig azzal porciózta ki a kokót. És minél többször használta a kis aranycsákányt, annál vadabb lett a buli. Tonira rátört a paranoia, fegyvereket vett elő, és körbe kellett masíroznunk a házat, hogy elkapjuk a betolakodókat. Ezt patkány őrjáratnak hívta. J. R.: Tonira és a családjára mindig is a mértéktelenség volt a jellemző. Náluk mindig patakokban folyt a pia. Mindenki tudja, hogy az baromság, hogy az alkoholizmus nem öröklődik. Toni anyját teljesen kicsinálta a pia. Elküldtem orvoshoz, többhöz is elküldtem a névtelen alkoholisták foglalkozásaira. Végül azt mondtam neki: – Ha kibírod egy hónapig alkohol nélkül, veszek neked egy vadiúj Mercedest. Összeszedte minden akaraterejét. Kínlódott. Napokig remegett. De a mérgek végre kiürültek a szervezetéből. Letelt az egy hónap, és olyan jól

nézett ki, mint még soha. Küldettem is neki egy új Mercedest. Mikor meglátta, elsírta magát. – Megérdemled – mondtam neki. – Tiszta maradtál. Az isten áldjon meg érte! – Megyek, megmutatom a kocsit a barátaimnak – örömködött. Elhajtott, és engem másnap reggel azzal hívott fel egy delrayi zsaru, hogy megtalálták az anyósomat az út szélén, a kocsijában. – Azt mondta nekünk, hogy tele lett a kocsi pókokkal, és annyira befonták a hálóikkal, hogy semmit sem látott. Szerencsétlen nő megint berúgott, és a kitisztult szervezete nem bírta a piát, megzakkant tőle. Különleges injekciós kúra kellett ahhoz, hogy kitisztuljon a feje. Hogy elmeneküljek az otthoni őrületből, viszonyt kezdtem egy Fort Lauderdale-i lánnyal, Karennel, aki sztriptíztáncosnőként dolgozott. Sötét hajú, édes kis teremtés volt. Amikor Toni bekattant, és fel-alá üldözött engem a házban, meg rugdosta az ajtókat, helikopterre ültem és elmenekültem. Felvettem Karent, és elrepültünk egy olyan helyre Cape Canaveral közelében, ahol egészen a víz fölé lehetett repülni, és csak néztük a delfineket. Ez volt az én menedékem. De ez az állapot sosem tartott sokáig. Egyik nap az istállóban kiégett kólás dobozokat találtam, amikbe lyukakat szúrtak. Megkérdeztem az istállófiúkat, hogy mit műveltek. – Ez ilyen házi készítésű crackpipa. Nem tudtam, mi az a crack. Elmagyarázták, hogy a crack lényegében darabos kokain, amit így könnyebb elszívni. Ez nekem teljesen új infó volt. Kiderült, hogy Toni öccse, Lee crackezett az istállóban, néhány munkásommal együtt. Először azt gondoltam, nincs ebben semmi rossz, a fiúk kieresztették kicsit a gőzt, szívtak egy kis cracket. Aztán a nevelt lányom, Amber azzal talált meg, hogy valaki ellopta a quadokat, amiket neki meg a barátainak vettem. Mentem az istállóba, és megkérdeztem a srácokat, tudnak-e valamit az eltűnt quadokról. Délelőtt

10 volt, és ezek már cracket szívtak. Jól megvertem őket, és rájuk kiabáltam: – Hol vannak a quadok? Elmondták, hogy Lee adta el a járgányokat valami fickónak a városban, hogy cracket tudjon venni. Ezen teljesen ledöbbentem. Lee havonta több száz, ha nem több ezer kiló kokaint szállított nekem. Ő volt az egyik legmegbízhatóbb sofőröm. Még a Fort Lauderdale-i reptéren is lefizettem egy biztonsági őrt, hogy Lee minden gond nélkül át tudjon jutni az ellenőrzésen, mert havonta párszor elküldtem Leet Chicagóba. Ilyenkor 40 kiló cucc volt a bőröndjében. Kilogikáztam, hogy Leenek volt annyi esze, hogy ne lopjon az eladásra szánt áruból. De olyan durván függő lett, hogy a ház körül viszont ellopott ezt-azt, hogy legyen mit eladni a dílereknek. Kezdtem attól félni, hogy Ambert is megkínálta a crackkel. Még csak az hiányzott, hogy az egész család drogozzonl Úgy döntöttem, példát statuálok Leevel: szétloccsantom az agyát, és ezzel megmutatom mindenkinek, hogyan jár az, aki rászokik a drogokra. Kicsit begőzöltem. BRADLEY PIERCE ATYA: Nagyon különös hívást kaptam Jontól. Amióta beléptem a rendbe, szinte nem is hallottam felőle. Jon gyötrődött. Elmondta, hogy az egyik családtagja drogos lett. Azt mondta, meg akarja büntetni az illetőt, amiért meglopta, és drogot vitt a házába. Sosem felejtem el, amit Jon akkor mondott: – Segíts! Ne engedd, hogy megöljem azt az embert! Beszéltünk még egy pár percig, megköszönte a segítséget, majd hirtelen lerakta a telefont. J. R.: Nem öltem meg Leet. Bementem az istállóba, és szarrá vertem a barátját. Kiszedtem belőle, hol van a crackdíler, akinél a quadjaim vannak. Elmentem a dílerhez, vittem Bryant is. Bementünk a lakásba, és valami borzalmas látvány fogadott. Mindenütt bekábult emberek hevertek, mindenütt szemét és vizelettel teli üvegek, mert annyira be voltak állva, hogy nem tudtak felkelni, és kimenni a vécébe. Szétvertük a bandát, majd megtaláltuk a quadokat a garázsban. Valami drogos barom elkezdte szétszedni, mintha alkatrészenként akarná eladni. Ezt a hülyét! Egy lopott

quadot egyben is el lehet adni, és jóval több pénzért. De ezeknek nem sok eszük maradt. Felpakoltuk a quadokat a teherautóra, aztán felgyújtottam a garázst. Ahogy elhajtottunk, még láttuk, hogy a kis drogosok rohannak ki az égő házból. Én így járultam hozzá a közösség megtisztulásához. Toni mellett csapdában voltam. Sosem beszéltem neki az üzletről, de amit tudott, az is bőven elég volt ahhoz, hogy ha elhagyom, komolyan keresztbe tegyen nekem. Csak úgy tudtam volna ténylegesen megszabadulni tőle, ha elteszem láb alól, az egész családjával együtt. Ehhez nem volt gyomrom. Hát éltem tovább, mint valami túsz a saját házamban.

68 J. R.: Az üzlet olajozottan működött. Hajón és repülőn bejött az áru. Eljutott a terjesztőkhöz. A pénz repült Panamába. Néha meg kellett vernem valakit. Kezdtem hülye kis hibákat véteni. Egyszer, amikor San Franciscóban voltam, Bernie Levine megemlítette, hogy lakik Marin megyében egy szemét alak, aki meglopta őt. Társak voltak, közösen vitték a lemezstúdiót, és amikor bezártak, az a bunkó ellopott egy aranylemezt a falról. Bernie azt gondolta, jó móka lenne, ha elvinne hozzá mint drogdílert, és eljátszanánk, hogy kirabolom őket. Így visszaszerezhetné az aranylemezt. Évek óta nem csináltam már ilyet. Belementem. Miért is ne? A régi szép idők emlékére. Bernie Volvójával mentünk. Bemutatott a fickónak mint új beszállítót, én meg tettem a dolgom. Aztán „elkötöttem” Bernie kocsiját, ő meg később utánam jött. Az áldozatnak egyébként gyönyörű háza volt, ami a hegyoldalra épült. Nagy, üveg tolóajtók, hatalmas, fából készült veranda, kilátás a kanyonra. Az aranylemez bekeretezve lógott a nappaliban. Leültünk, fecserésztünk, majd belenyúltam a táskámba, hogy elővegyem a fegyvert, és hirtelen, bumm. Ahogy húztam ki, meghúztam a ravaszt, és kilőttem az egyik ablakot. A fickó felugrott, és kirohant – az üvegajtón át. Bezúzta az üveget, és leszaladt a verandán. Utánamentem, és láttam, hogy gurul lefelé a sziklán, egyenesen bele egy csatornanyílásba. Micsoda kis Houdini! Visszamentem. Bernie ott pánikolt. – Istenem! Húzzunk el! Betörtem a keretben lévő üveget, hogy kiszedjem az aranylemezt, de Bernie rám üvöltött. – Hagyd ott! – Hagyjam itt az aranyat? – Az igazából nem aranyból van, Jon! Elhúztunk a környékről, és Bernie közben folyamatosan rinyált. – Miért akartad lelőni?

– Miért nem mondtad, hogy a lemez nem is aranyból van? – Én itt élek, te meg ki akartad nyírni! – Ugyan már, mi a legrosszabb, amit ezek a kis San Franciscó-i buzik tehetnek ellened? Nem hívnak meg egy borkóstolóra? Bernie sosem bocsátott meg nekem. Bűnöző volt, de nem erőszakos. Évekkel később, miután Bernie kiszállt a drogbizniszből, műfajt váltott: gazdag nők pénzére utazott. Ötvenévesen 75 éves nyanyákkal randizott. Táncórákat vett, hogy még jobban megbolondítsa ezeket a vén tyúkokat, és elszedhesse a pénzüket. Bernie-vel egy rugóra járt az agyunk, csak én fegyverrel, ő meg a tánctudásával vette le az embereket a lábukról. Azt viszont soha nem vallottam be neki, hogy véletlenül sütöttem el a fegyvert. Kínos lett volna beismerni, hogy a reflexeim már nem olyan jók. És az ítélőképességem is romlott. Mickey és a barátja, Delmer Papa többször is felbérelt egy olyan rakománydobálót, aki rendre lefagyott, mikor eljött az idő, hogy kidobja az árut a gépből. Kétszer majdnem elhagytuk a rakományt. Mickey és Delmer próbálta elkenni a dolgot, de én mindent hallottam, ott ültem a rádiószobában. Ha elvesztjük az árut, nekem kellett volna magyarázkodnom a kolumbiaiaknak, nem nekik. Nem azért fizettem ezt a félnótást, hogy röpködjön, és a kilátásban gyönyörködjön. Kiderült, hogy Mickey meg Delmer azért nem rúgták ki a fickót, mert Delmernek valami rokona volt. Úgy döntöttem, hogy akkor majd én kirúgom. Egyik nap elmentem az Ultimate Boatsba, amikor tudtam, hogy ez a fickó is ott lesz Delmerrel. Odamentem ehhez a szikár, Lynyrd Skynyrd pólós sráchoz, és azt mondtam: – Szarul dolgozol, és ha lehetne, jól megtaposnálak. De sajnos Mickey üzlettársának rokona vagy. Viszont soha többé nem szállhatsz fel egy gépemre se. A gyerek annyira hülye volt, hogy kést rántott, de ahelyett, hogy leszúrt volna, felrohant a rádiószobába vezető lépcsőn. Kábé az ötödik lépcsőfokig jutott, amikor elkaptam, és lerántottam a lábánál fogva. Erre csinált egy hátraszaltót. – Hoppá! Tévedtem. Mégiscsak repültél újra.

Arcon rúgtam ezt a marhát, aztán elszállt az agyam. Egy rakománydobálónak jó keze kell legyen, hogy ki tudja dobni az árut. Azt akartam, hogy ez a srác többé ne kapjon ilyen munkát, ezért rátapostam a kézfejére. Mindkét kezét darabokra törtem. Ezt kellett tennem. A srác az én bőrömet vitte vásárra. És ha ő hibázott volna, a kolumbiaiak nem csak a kezemet törték volna el. Mégsem lett volna szabad ezt tennem. A srác Delmer rokona volt. Ettől elmérgesedett köztünk a viszony, és Delmer soha többé nem beszélt úgy velem, mint azelőtt. Hiba volt ilyen terhet róni erre az üzleti kapcsolatra, és később ebből lett is problémám. Négyszemközt kellett volna elintézni a srácot. Untam magam, mert úgy éreztem, sosem fognak tudni elkapni. Ezt láttam Bryanen is. Egyik nap, miután együtt edzettünk a konditeremben, ahogy elmentem a kocsija mellett, iszonyú bűz csapta meg az orromat. Akkoriban Bryan a létező legkisebb kocsit vette meg magának, amibe még belefért, egy ferdehátú Nissan Z-t. Még 20 lépésre a kocsijától is éreztem azt a rettenetes szagot. – Mi van, Bryan? – kérdeztem. – Bent felejtettél a kocsiban egy edzőcuccot vagy edzőcipőt? Odamentünk a kocsi hátuljához, benéztem, és csak törülközőket láttam. Felnyitottam a hátsó ajtót, félrehajtottam a törülközőket, és megláttam a csomagtartóba gyömöszölt hullát. Csapzott haj, alvadt vér, az egész test fel volt fújódva, meg volt merevedve. – Jesszus, Bryan! – Jon! Megfeledkeztem róla. Eltakarítom. Hát ennyire lazult a fegyelem. Bryan megölt valakit, aztán fontosabb volt neki az edzés, mint hogy megszabaduljon a hullától. Az utolsó alkalommal a Coconut Grove egyik diszkójában keveredtem lövöldözésbe. Az egész az egyik barátom csaja, egy tévésztár miatt robbant ki. Talán életemben nem csináltam akkora hülyeséget, mint akkor, ott.

Rendszeresen együtt futottam többek között egy Eddie Trotta nevű sráccal, aki ugyan maffiózó volt, de Floridából leginkább csak a nők, a hajók és a bulik érdekelték.[372] Amikor el kellett szabadulnom egy kicsit Tonitól, mentem futni Eddie-vel. Mindketten imádtuk a sztriptíztáncosnőket. Sajnos összejött egy olyan csajjal, aki bekerült egy tévéműsorba, ahol szűk cuccokban pörgött a rúdon, és ettől aztán baromi híres lett.[373] Ez az ostoba tévés tyúk állati dögös csaj volt, és egy időre megszelídítette Eddie-t. Amikor együtt buliztunk, én is vittem az én vetkőzős csajomat, Karent, és olyankor négyesben nyomtuk. Egyik este a Coconut Grove egyik diszkójában odajött egy bunkó Eddie csajához, és azt mondta neki: – Láttalak a tévében pörögni. Én is megpörgetnélek. Se Eddie, se én nem akartam verekedésbe keveredni egy ilyen kis senkivel. Hagytuk elmenni. De Eddie celeb barátnője nem hagyta annyiban a dolgot. – Mit akart azzal, hogy „megpörgetne”? – Talán arra gondolt, hogy megpörgetne egy körhintán – kamuzott Eddie. A csaj ezt nem vette be. – Eddie! Engem most megsértettek? – Eddie ezt már nem bírta. – Az neked sértés, ha egy fickó azt mondja, szívesen megdugna? – Erre célzott azzal, hogy megpörgetne? – Igen! Megpörgetne a farkán. Ahogy bárki más is, aki meglát téged. Mert látnak a tévében. Erre a csaj odarohant a fickóhoz, és elkezdte kiosztani. De azzal csak azt érte el, hogy az „ajánlattevő” és a barátai visszazavarták az asztalunkhoz. Na, ekkor kellett volna távoznunk. Nekem gondolnom kellett volna az üzletre, és Eddie-nek is megvoltak a maga kis jogi problémái.[374] De ahelyett, hogy leléptünk volna, bunyózni kezdtünk. Aztán már csak azt vettem észre, hogy az egyik bunkó fegyvert ránt. Én is előkaptam az enyémet, és gyomron lőttem az egyik barmot. Egy másik a vállába kapott egy golyót, hogy Eddie lőtt rá vagy más, nem tudom.[375] Nagy volt a kavarodás. Nekem az volt a szerencsém, hogy Karen a pisztolyomtól is megszabadult, mikor elmenekültek Eddie csajával. És nem akadt szemtanú

se, aki látta volna, hogy lövök. Még az áldozatokkal se mentek sokra a zsaruk, mert totál részegek voltak. Hát így ért véget az idióta tévésztár miatt kirobbant csata Coconut Grove-ban. Egyedül engem tartóztattak le. Coconut Grove-ban nem volt egy zsaru se a lekötelezettem. Órák teltek, mire egyáltalán az ügyvédemet el tudtam érni. Az mentett meg, hogy szinte teljesen makulátlan volt az előéletem. Egy évtizede éltem Miamiban, de nem volt más a rovásomon, csak pár tucat gyorshajtás. A zsaruk szemében én nem voltam egy rosszfiú. Azt mondtam, nem tudom, mi történt a diszkóban, ők meg hittek nekem. Ekkor 1984-et írtunk. Karrierem csúcsán voltam. A világ első számú közellenségének számító drogkartell amerikai főnöke voltam, és csak úgy elengedtek azok után, hogy gyomron lőttem egy fickót. Mázlim volt.

69 J. R.: 1984-ben a kartell vezető üzlettársainak nehézségei támadtak. Nyílt háborúba kezdtek a kolumbiai kormánnyal.[376] Pablo Escobar és Jorge Ochoa szökésben voltak. Az Egyesült Államok kormánya is köröztette őket, abban a reményben, hogy majd amerikai bíróság elé állítják őket. Én mégsem aggódtam. Ott volt nekem élő példának a két nagybátyám és Gambino, akik bebizonyították, hogy aki elég magasra jutott, az vígan eléldegélhet egy vádirattal a feje fölött is. Amíg egyetlen embered sem árul el, addig legyőzhetetlen vagy. Persze, parázhattam volna akár amiatt, hogy elkapnak, akár a saját embereim lojalitása miatt, de én sose voltam egy paranoiás típus. Az én példaképem Al Capone volt, aki pecabottal a kezében halt meg, meg Meyer Lansky, aki élete alkonyán békésen sétálgatott a tengerparton. Nem tudtam elképzelni magamról, hogy bűzös, sötét lyukban remegjek, mint Griselda. Én azt vallottam, hogy tégy meg minden tőled telhetőt, és ha már minden lehetséges módon bebiztosítottad magadat, akkor már nem kell eszetlenül pánikolni! Mickey ugyanígy gondolkodott. Óvatos volt, de mindig előretekintett. Max viszont ennek épp az ellenkezőjét csinálta. Napról napra jobban rettegett. Folyamatosan hívogatott a kocsijából, hogy elmondja, követik. – Max! Ha tényleg követnek, kösz, hogy felhívtál, és lebuktattál azok előtt, akik követnek, te barom. Amíg a kartell élén mindenki tartotta a száját, nem volt gond, és ez így maradhatott volna örökre. Mind tudtuk, hogy előbb-utóbb vége lesz a floridai csempészbiznisznek, mert egy idő után annyira ránk szállnak, hogy azzal már Mickey sem fog tudni megbirkózni. Adta magát, hogy Mexikóba kell menni. Az Ochoáknak volt egy Gacha nevű emberük, aki Mexikón keresztül csempészte az árut.[377] A

mexikóiak mindig is remekül értettek a marihuánacsempészéshez. Csak azért nem foglalkoztak kokainnal, mert az országban nem tudták se megtermelni, se feldolgozni a kokaleveleket. 1982-ben a pilótám, Roger bemutatott egy barátjának, aki Rafael Quinterónak, a legnagyobb mexikói fűcsempésznek dolgozott. Én még a ’70-es évek elején találkoztam Quinteróval, amikor leruccantunk Mexikóba nyaralni a francia barátnőmmel. 1983-ban Roger barátja újra bemutatott neki. Quintero nagyon szeretett volna segíteni a kolumbiaiaknak kokaint csempészni. A mexikóiak és a kolumbiaiak nem rivalizáltak egymással, mert szükségük volt egymásra. A kolumbiaiaknak volt kokainjuk, a mexikóiaknak pedig voltak jó csempésztrükkjeik. Mexikóban szabad volt a pálya. Az egész mexikói légierő kábé két gépből állt. De Mexikó nem csak azért volt vonzó, mert ott mindenki korrupt. A dolog szépsége inkább abban rejlett, hogy az ország rendőri vezetői elvből gyűlölték Amerikát. Amikor megkezdtük a közös munkát Quinteróval, gyakran eljártunk inni azokkal a federales, vagyis szövetségi rendőr cimboráival, akiket lefizetett, és azok folyton arra panaszkodtak, hogy az amerikai rendőrök, például a kábítószer-ellenesek, lenézték őket. A mexikói zsaruk élvezettel csináltak hülyét a gringókból azzal, hogy segítettek a csempészeknek. Amikor Quintero beszállt az üzletbe, hogy segítsen nekem, osztoznunk kellett a szállítási díjon, vagy rá kellett vennem a kartellt, hogy adjon neki részesedést magából a szállítmányból, hogy azt a saját emberei eladhassák. Quintero segítségével kiépítettük azokat a mexikói leszállópályákat, ahova Roger hozhatta az árut Kolumbiából. Roger leszállt, tankolt, és a Csendesóceán felett visszarepült, de Kaliforniába. Dél-Kalifornia szóba sem jöhetett, ott figyelték a reptereket. De a Super King Air gépén Roger közel 2 tonna kokaint tudott bevinni Észak-Kaliforniába. Volt pár ilyen fuvarunk, de arrafelé nagyban ment a marihuánatermesztés, ezért a zsaruk mindig figyelték az olyan kocsikat, amelyek valamilyen rakományt szállítottak. Ez engem nyugtalanított. 1984-ben Quintero előállt egy jobb megoldással. Annak idején a fűcsempészéshez épített egy alagutat, ami Mexikóból indult, és a texasi Laredóban volt a vége. De nem olyan kis patkánylyukat, mint a sárgák

Vietnamban. Ebben volt világítás, kövezett padló, és mindkét végén lift. És ezt mind mexikói napszámosok csinálták. Szépen kiásták, aztán mikor végeztek, Quintero halomra lőtte a szerencsétleneket, a hullájukat pedig elásta a sivatagban, így csak egy páran tudták, hogy hol húzódik az alagút. Hát ilyen volt a mexikói üzleti életben a titoktartási nyilatkozat. Lelőtték a csóró munkásokat. Most, hogy bejárásunk volt az alagútba, módosult a fuvar útvonala: repülőn jött az áru Kolumbiából Mexikóba, majd kocsival levittük a mexikói határra, egy öreg, fémből épült pajtába. Bent volt a lift, amivel levittük a mélybe. Aztán pedig kézikocsiban toltuk át a 20 millió dollár értékű kokaint a határ másik oldalára, ahol egy autófényező műhelyben bukkant megint felszínre. Gyönyörűen működött a rendszer. Szerencsétlenségünkre Rafa eldicsekedett az alagúttal Maxnek. Én azt szerettem, ha Max jóformán semmit nem tud arról, hogy kerül a sok cipősdoboznyi pénz az asztalára. De most ragaszkodott hozzá, hogy megnézze az alagutat. Mi még mindig azon röhögtünk, hogy egyszer elrabolták Mexikóban, és Max nyilván irigy volt rám, amiért én találtam egy alagutat, ő meg nem. Ezért muszáj volt látnia. Azt tervezte, hogy előbb elmegy egy marhölényvadászatra Texasba, majd onnan jön át kocsival Mexikóba. Egy pékségben találkoztunk, velem volt Quintero egyik embere is. Mindig kínban voltam, mikor Maxet mint az üzlettársamat kellett bemutatnom, főleg aznap. Max kordbársony szafariszerelésben és Sherlock Holmes-féle kalapban jelent meg. Gondoltam, Texasban így öltözködnek az úri vadászok. Tovább rontotta a helyzetet, amikor elkezdte magyarázni a mexikóiaknak, hogy ő karámban tartott mutáns lényekre vadászott egy farmon. Hihetetlen gázos volt a csávó. Megbeszéltem a mexikóiakkal, hogy megvicceljük Maxet. Mondtam nekik, hogy vigyék le az alagútba, és adják be neki, hogy lent nincs világítás. Azt akartam, hogy végigbotorkáljon az alagúton a sötétben, én meg meglephessem a másik oldalon azzal, hogy „Szia, Max! Üdv Texasban!” Átmentem Texasba, lementem az alagútba, és vártam rájuk a sötétben. Egyszer csak hallom, hogy jönnek. Csak az izzó parázs fényét láttam,

amikor Max beleszívott a cigijébe. Aztán hallottam, hogy Max rémült hangon azt kérdezi: – Donde le luces? – Hol vannak a lámpák? Mikor már csak pár lépésre volt tőlem, előugrottam. – Max! Max sikoltozni kezdett, mint egy kislány. Az egyik mexikói felkapcsolta a világítást. Amikor Max meglátott, ahelyett, hogy megnyugodott volna, elkezdett rohanni vissza, Mexikóba. Utána kellett fussak. Elkaptam. Max remegett, és úszott az izzadságban. Illetve, nem tudom, hogy leizzadt vagy összehugyozta magát. Ugyanazt láttam a tekintetében, mint Toni anyjának, amikor azt hitte, megtámadták a pókok. Max megőrült. Az a jó a mexikóiakban, hogy imádnak szívatni másokat. Páran körülálltak minket, és az egyik beszólt Maxnek: – Mi van, haver, a marhölényre is így vadászol, hogy elfutsz előle? Szakadtak a röhögéstől. Az üzlettársam lett Mexikó bohóca. Nagyon kínos volt. De elsiklottam a lényeg felett. Miért félt ennyire Max? Nem volt semmilyen ésszerű oka. Észre kellett volna vennem, hogy valami nagyon nem stimmel vele, ha annyira fél a sötétben, hogy összecsinálja magát, de nekem ebből semmi nem tűnt fel.

70 J. R.: 1984 végén Maxet sokkal nagyobb trauma érte, mint ott, az alagútban, amikor majdnem szívrohamot kapott miattam. Rafa azzal keresett meg minket, hogy meg kell ölnünk Barry Sealt. Most olyasmit fogok elmesélni, amitől eldobod az agyad. 1984 nyarán Barry Seal elrepült egy kokainnal megrakott C-123-assal a homesteadi légierőbázisra. Voltak még nála fényképek is, amelyeken Pablo Escobar személyesen rakodta be a kokaint a gépbe, valahol egy nicaraguai leszállópályán, a sandinista kormány embereinek a segítségével. Barry tőrbe csalta Pablót és az egész nicaraguai kormányt. Kiderült, hogy Barry már 1983 nyara óta informátorként dolgozott a Kábítószer-ellenes Ügyosztálynak, a DEA-nak. Az történt, hogy 1983 áprilisában a DEA lebuktatta Barryt a Fort Lauderdale-i reptéren, amikor egy rakomány hamis Quaalude-ot akart behozni az országba.[378] Pedig még csak nem is Barryre utaztak. Egy nagy Quaalude-csempészt kerestek, Barry meg elvállalt egy munkát, hogy repkedhessen. Barry imádott repülni. Miután elkapták Barryt a Quaalude-dal, kényszerítették, hogy állítson csapdát Pablo Escobarnak. Mi minderről csak 1984 nyarán szereztünk tudomást, amikor tele voltak a lapok ezzel a sztorival.[379] Max ezért volt annyira kiborulva. Ő csak ritkán dolgozott közvetlenül Barryvel, de a sztori kapcsán Pablo Escobar egyre többször szerepelt a hírekben. Azt hihetnéd, bepánikoltam attól, hogy kiderült, Barry besúgó lett. Visszagondolva, az is egyértelmű, hogy én már pár hónappal azután kezdtem Barryvel fegyvereket csempészni Nicaraguába, hogy ő beállt a DEA-hoz. A fegyvernepper meló kábé négy hónappal azelőtt ért véget, hogy lebuktatta Pablót. De nem aggódtam. Barry már az első megbeszélésen megmondta, hogy nem akar kokaint csempészni velem. Végre megértettem, miért mondta ezt. Barry engem nem akart feladni. Kétféle besúgó létezik: az egyik az

igazi patkány, aki bárkit bármikor beárulna, meg az a fajta, akinek a kormány elkapta a golyóit, és megmondta, hogy csak úgy szabadulhat, ha bizonyos embereket bemárt. Barry Pablót buktatta le, mert ezt kérték tőle, valószínűleg azért, hogy „jóvátegye” a Quaalude-ügyet. Ha engem is le akart volna buktatni, tuti, hogy rábeszél egy kis kokainszállításra, de ennek épp az ellenkezőjét tette. Amiatt meg aztán végképp nem aggódtam, hogy Barryvel fegyvereket szállítottam Nicaraguába. Akkor egyszer, mikor vele repültem, mondtam neki, hogy ideges vagyok, erre ő csak nevetett. – Nyugi, Jon! Bush alelnöknek dolgozunk. Ezt persze nem vettem szó szerint.[380] De az világos volt, hogy valaki a kormányban azért bérelt fel olyan bűnözőket, mint Barry meg én, arra, hogy elvigyük a fegyvereiket Nicaraguába, mert nem akarták, hogy kiderüljön, hogy a kormány olyasmit csinál, amit a saját törvényei tiltanak. A legkevésbé sem akarták, hogy mi bajba kerüljünk a fegyvercsempészet miatt, és ezzel legyen tele a sajtó. A kormány emberei engem azzal szorongattak meg, hogy azt mondták, Ricky Prado ajánlott a munkára. Barryt, nyilván, a Quaalude-üggyel tartották sakkban. Barry talán azt gondolta, szerezhetne pár jó pontot a kormánynál azzal, hogy elviszi a fegyvereket, és még a Quaalude-ügyet is megúszhatja. Én nagyon örültem, amikor azt mondták, többé nincs rám szükségük. Nyilvánvaló, hogy Barryt viszont nem engedték el. Felhasználták a kartell lebuktatására. Azt viszont nem értem, hogy tudta elvinni az egyik C-123ast Nicaraguába, és úgy telepakolni kokainnal, hogy abban személyesen Pablo Escobar segítsen neki. Ezt még ma sem értem. Sose hallottam olyanról, hogy kokain jött volna Nicaraguából vagy olyanról, hogy Pablo maga pakolja be a rakományt az egyik gépünkbe. De tény, hogy Barry rávette erre, és ezt le is fényképezte. Miután mi lezártuk ezt a fegyvercsempész ügyet, engem már egyáltalán nem érdekelt, hogy Barry Seal tovább röpködött a C-123-asokkal. Arra használhatta a gépeket, amire csak akarta, kivéve arra, hogy lebuktassa Pablo Escobart.[381] Azért meg kellett volna, hogy öljék.

Max kiborult, ha csak szóba került a Barry Seal-ügy, mert ettől még nehezebb volt Rafával az élet. Rafa irtó mérges volt Barryre, amiért az tőrbe csalta Pablót. Ezt személye elleni támadásnak vette, hiszen Pablo a főnöke volt. Ráadásul Rafa, mint a kolumbiaiak általában, túlságosan sokat képzelt az amerikaiakról. Álmában sem gondolta volna, hogy egy megbízható gringóból spicli lesz. Barry miatt Rafának most már megvolt a véleménye az összes gringóról. És egyre többször utazott arra, hogy szívassa Maxet. Egyszer arra mentem át Maxhez Sunny Islesbe, hogy Rafa felállított egy jégszekrényt a garázsban, amit telepakolt vizes telefonkönyvekkel. Ezekkel fogta fel a töltényeket, amiket egy tesztelés alatt lévő MAC-10-esből lőtt ki. A házban vágni lehetett a füstöt. Egy csendes, kertvárosi utcában Rafa gépfegyverrel lövöldözött a garázsban. Ezek még hangtompítóval is rémes zajt csaptak. Bementem, és azt láttam, hogy Rafa bazookázik, és két fegyverropogás között Maxet okítja. – Ez a te feladatod, Max! – ratatatata – Te vagy a főnök! – ratatatata – Neked kell elintézned az árulót! – ratatatata! Max odarohant hozzám egy 250 ezer dollár tartalmú cipősdobozzal, és megkért, hogy fogadjak fel egy bérgyilkost. Persze, ez nem ment ilyen könnyen. 1984-ben Barry Seal már igazi híresség volt. A Quaalude-ügy miatt még várt rá egy tárgyalás Baton Rouge-ban, de közben az amerikai kongresszus előtt tanúskodott a kartellről, és minden este szerepelt a hírekben. Egyetlen profi bérgyilkos se vállalta volna, hogy kinyírja azt a fickót, aki a kongresszusnak tanúskodik. Az igazság az, hogy a bérgyilkosok is jobb szerették a könnyű célpontokat: az olyan bukmékereket vagy könyvelőket, akiket a kutya se ismer. Egymástól függetlenül több embert is elküldtem Baton Rouge-ba, hogy keressék meg Sealt. Óvadék ellenében szabadlábon várhatta a tárgyalást, de az embereim azt állították, hogy nem tudták megtalálni. Max folyton nyaggatott, hogy muszáj megtalálnunk. – Magam megyek le Baton Rouge-ba, és megtalálom, bárhol is legyen! – nyugtattam. – Veled megyek.

– És mit fogsz csinálni? Állsz mellettem, és mondod, hogy egy picit balra, mert enyhe nyugati szél fúj? – Nem fogod lelőni, ugye? – Persze, hogy nem, te szarzsák, nem viszek fegyvert. – Akkor veled megyek. Utáltam Maxszel utazni. Amint beléptünk a Baton Rouge-i Holiday Innbe, máris kurvát akart. – Baton Rouge-i kurvát, Max? Elviszlek a sintértelepre. Állítom neked, bármit is dugsz meg ott, az is jobb lesz, mint egy call-girl, akit a telefonkönyvből nézel ki. Higgy nekem! Két napig mindenhová magammal vittem Maxet, hogy egyszer végre dolgozzon is egy kicsit. Fogalmam sem volt, hol lehet Barry ha egy ilyen békebíró vagy mi vele van. Elmentem azokba az éttermekbe, ahol korábban együtt voltunk, kerestem benzinkútnál, propellerboltban. De nyomát se találtuk. Csak szívtam a füstöt, amivel Max telefújta a bérelt kocsit. Valahányszor áthajtottunk a városon, mindig elmentünk a reptéri úton a gofriház mellett. Barry imádta a délieknek ezt a gyorskajáját. A harmadik napon megláttam, ahogy kijön a gofriházból, és beszáll az Eldorádójába. Annyival megoldotta az álcázást, hogy a kabrióját lecserélte egy kupéra. A gázra léptem, és utánaeredtem. Nem láttam, hogy bárki is fedezné. Fellelkesültem. – Basszus, de kár, hogy nem hoztam fegyvert! – Megőrültél? – kérdezte Max. – Csak képzeld azt, hogy Barry egy marhölény! Hagytam, hogy előnyt nyerjen. Én nem álcáztam magam, mint Ricky Prado annak idején. És nem akartam, hogy meglásson. Barrynek jó szeme volt. Ezt onnan tudtam, hogy repültem vele. Hirtelen befordult egy kis utcába. Gyorsítottam, hogy utolérjem. – Mit művelsz? – Talán tudunk tenni valamit. – De hát a szövetségiek vigyáznak rá! – Kennedyre is ők vigyáztak, seggfejkém.

Nem vagyok a követés nagymestere, de sikerült megint megtalálni Barry kocsiját. Egy olyan utcában haladtunk, ahol a műhelyekben repülőgépalkatrészeket árultak. Barry lassított. Egy sarokkal járt előttünk. Nem volt forgalom, csak a munkások autói parkoltak szép sorban a műhelyek előtt. Padlógáz. Max vinnyogni kezdett. Azt találtam ki, hogy nekimegyek Barrynek. Gondoltam, összetörjük a kocsiját, kiugrok, megölöm puszta kézzel, és elmenekülünk, mielőtt ideér a mentő. – Mit csinálunk? – Kuss legyen! Elgázoljuk. – Neee! – kiáltotta Max, mintha legalábbis egy szikláról akarnám ledobni. Elkapta a kormányt, erre behúztam neki. Verekedni ugyan sose tudott, de mind a 130 kilójával belekapaszkodott a kormányba, és nem engedte el. Max nyert. Lassítottam, és Barry bement az egyik műhelybe. Továbbmentünk, és ennyi volt. Barry élhetett tovább.

71 J. R.: Ismered azt a képregényt, amiben négy szuperhős szerepel? A csaj, aki láthatatlanná tud változni, a fickó, aki jégkorcsolyázni tud az égen, az öreg, akinek a karjai felérnek a Holdig, és a kölyök, aki égetni tud a szemével. Max olyan volt, mint ennek a négynek az ellentéte egy személyben. Az ő szuperképessége az volt, hogy kiválóan tudott otthon ülni a hájas seggén, a képét egy doboz pénzbe dugni, és mindent elcseszni. 1985-ben egy szép napon felhívott a Jaguarjából. Mindig azt hitte, hogy követik, de aznap még a szokásosnál is rémültebbnek tűnt. – Jon! Jön utánam egy kocsi. Előttem meg egy útlezárás. Utol fognak érni![382] Így végighallgathattam, ahogy letartóztatták. Az a barom a saját telefonomon hívott, hogy ezt elmondja. Jó, nem az én nevemen volt a telefon, de azért nem kéne még több infót kiadnia rólam a zsaruknak. Hogy miért tartóztatták le Maxet? Hát, nem azért, mert elkaptak volna akár csak egyet is a repülőink, hajóink vagy autóink közül. És nem azért, mert elkaptak volna akár csak egyet is a sok száz emberünk közül. Nem azért, mert megtaláltak volna akár csak egyet is a rejtekhelyeink közül, ahol stócokban álltak a százmilliók, és nem is csíptek el pénzszállító gépet se Panamába menet. A letartóztatásának semmi köze nem volt hozzánk. Mickey és én abszolút tiszták voltunk, akárcsak Roger. Sőt még csak nem is az történt, hogy a kongresszus előtt tanúskodó Barry Seal nyomta volna fel Maxet vagy engem. Maxet azért tartóztatták le, mert egy idióta volt, és ez tény. Amikor megismertem Maxet, azokban a boldog békeidőkben, amikor még hintát meg marhölényhúst küldött nekem, egyszer azzal keresett meg, hogy akarok-e egzotikus kocsikat árulni. Épp akkor adtam el egy autókereskedést, amit Ron Tobachnikkal ketten vittünk, de Max azt mondta, hogy egy teljesen új típusú kocsiról van szó, amit úgy fognak hívni, hogy DeLorean.[383]

Max DeLoreaneket akart árulni, és amikor engem is be akart venni az üzletbe, azt mondtam neki: – Az a kocsi egy rakás szar. Gyenge a motorja. Kinek kéne? És el is felejtettem a dolgot. Csak 1985-ben, Max letartóztatása után jutott eszembe újra. Ugyanis megtudtam, hogy a DeLorean miatt tartóztatták le. John DeLorean volt az az üzletember, akit 1982-ben elkaptak kokainszállítás közben, amibe azért vágott bele, hogy pénzt szerezzen az autógyárához.[384] Kiderült, hogy a fickó, aki eladta a kokaint DeLoreannek, Maxtől vette az árut. Valahányszor Max egyedül ment üzletelni, abból mindig csak a baj lett. A DeLorean-ügy se volt kivétel. DeLorean, miután letartóztatták, felnyomta Maxet. 1981-ben adtak ki vádiratot Max ellen. Ez egy ún. lepecsételt vádirat volt, ami azt jelenti, hogy titkos, és csak közvetlenül a vádlott letartóztatása előtt hozzák nyilvánosságra.[385] Kizárt, hogy Max ne tudta volna, hogy valami van. A DeLorean-üggyel tele volt a sajtó.[386] Maxnek tudnia kellett, hogy az emberét letartóztatták. Mindez persze már megmagyarázza, hogy Max miért rettegett állandóan, már azon túl, hogy azért, mert egy nyámnyila alak. Ez a rejtély megoldva. Aki illegális tevékenységet folytat, az számítson rá, hogy lesznek problémái. Tévedtem, amikor azt mondtam, hogy ami a kokainkereskedelmet illeti, tiszta vagyok. Toni öccsét, Leet egyszer letartóztatták a chicagói reptéren, amikor 40 kiló kokaint szállított az én megbízásomból. De elsimítottam az ügyet. Felhívtam Chicagóban a barátomat, Rosenberg bírót, és tőle megtudtam, hogy melyik ügyvédet érdemes felfogadni, kit kell lefizetni. Elintéztem, hogy ejtsék a vádat. Lee soha többé nem ment Chicagóba. És így, ebben a formában többé nem szállítottunk oda. Így kell megoldani a problémákat. Ha egy hivatásos bűnöző ellen vádiratot adnak ki ezért vagy azért, attól még nem dől össze a világ. Vegyük például Meyer Lanskyt! Évtizedek óta vannak kiadva ellene szövetségi szintű vádiratok. A bíróságon is legyőzte a kormányt. Nagyon óvatosan intézte az ügyeit, és szabad emberként halt meg, aki az utolsó leheletéig maga irányította a birodalmat, amit felépített.

Amit Max csinált, annak nem volt semmi értelme. DeLoreannel már tele volt a sajtó, de Max még ekkor sem fogadott ügyvédet. Nem kezdett el tapogatózni a vád képviselőinél, nem faggatta ki azokat a partnereit, akik álltak már bíróság előtt. Nem csinált semmit. Lovagolgatott a cowboyszerelésében a farmján, Davie-ben, és játszotta az önjelölt El Jefét. Hát ezért volt az, hogy elég volt megveregetni a vállát, ő máris összeszarta magát félelmében. Attól félt, hogy megbélyegzett lett. Amikor letartóztatták Maxet, a zsaruk még nem tudták, ki is ő valójában. Egy 4 ½ éves vádirat alapján csaptak le, még a DeLorean-ügy kapcsán. Amikor elmentek a házába, csak találomra kutakodtak. Sajnos találtak valamit: a hálóban, egy zacskóban 250 ezer dollárnyi, mosatlan drogpénzt. Egy zacskónyi be nem vallott jövedelem, még ha más nincs is a kezükben ellened, szinte automatikusan a pénzmosás vádját vonja maga után. MIKE FISTEN, A MIAMI-DADE RENDŐRSÉG EGYKORI NYOMOZÓJA: Azt a letartóztatást szinte csak a véletlennek köszönhettük. A Max Mermelstein elleni 1982-es vádirat, ami a DeLorean-ügy kapcsán készült, évek óta egy irattartóban porosodott Kaliforniában, a szövetségi hivatalban. Én Miamiban szolgáltam egy különleges egységben, és megkértük a Kábítószerellenes Ügyosztályt, hogy minden hónapban küldjenek nekünk friss információkat a területünkön dolgozó drogkereskedőkről. DeLorean letartóztatása fontos ügy volt, de senki nem küldte el nekünk a hozzá kapcsolódó Mermelsteinvádiratot, csak úgy öt hónappal azelőtt, hogy az lejárt volna. Az osztagnak, amely letartóztatta Mermelsteint, sietnie kellett. Nem volt idő arra, hogy megfelelően felépítsenek egy nyomozást. Ha nincs az a zacskó pénz, amit a házában találtak, akkor valószínűleg megúszta volna az ügyet. J. R.: Az ügyvédeim azt gondolták, hogy a Max elleni, eredeti vádiratot annak ellenére ejtik, hogy megtalálták azt a pénzt nála. Egy évvel azelőtt, hogy Maxet letartóztatták, egy bíró ejtette DeLorean ügyét. Ez a sztori már lejárt lemez volt.

Mi azt gondoltuk, hogy a miatt a pénz miatt legfeljebb két évet kap pénzmosásért. Az sem volt kizárt, hogy ha tartja a száját, óvadék ellenében kiszabadulhat, és évekig pereskedhet a pénzmosási vádak miatt. Egy normális bűnöző így kezeli az ilyen jelentéktelen letartóztatásokat. Arról még felvétel is volt, hogy DeLorean kokót vesz, mégis megúszta. Így megy ez. Mindenki bízott Maxben. Bármennyire is mondogattam, hogy egy barom, azért okos fickó volt. Éveken át elviselte azt az őrült kolumbiai családot. Ha valaki, hát ő tudta, hogy ha keresztbe tesz a kartellnek, akkor megölik. Az, hogy a házassága révén Pablóval rokonok voltak, kevés volt az üdvösséghez. Csak még jobban gyűlölték volna, amiért emberileg is elárulta őket. Mickey és én nem Maxben bíztunk, hanem abban a tényben, hogy Max nem ismerte a munkánk részleteit. Nem tudta, hol a farm, ahol a gépeket tároljuk. Nem ismerte a sofőröket. Nem tudta, hol vannak a rejtekhelyek. Megkönnyítettük a dolgát, tényleg adhatta volna a hülyét, ha valaha is kihallgatják a zsaruk. Biztos, ami biztos, azért Max letartóztatása után Mickey és én leálltunk. Lekapcsoltuk a villanyt, és elbújtunk a sötétben. De nem aggódtunk. Max nem lehetett annyira hülye, hogy beszéljen.

72 J. R.: Max letartóztatása után befejeztem a munkát Barry Seallel. Fabito átjött Miamiba, hogy ezzel is hangsúlyozza, milyen fontos lenne megölni Barryt. Bármennyit is ártott a kartellnek, a baj már megvolt. Beszélt. Ezen a ponton a kiiktatása már csak szimbolikus jelentőséggel bírt. A sikeres bűnözői csoportoknak elvből meg kell ölniük az olyan fickókat, mint Seal. Csak azért, hogy megmutassák, mi jár a besúgóknak. Nem a kartell volt az egyetlen csoport, amelyik Barry halálát akarta. Az Egyesült Államok kormánya is halálra ítélte őt. Jól elbántak vele! Előbb lebuktatták, amikor behozott a gépén némi Quaalude-ot. Aztán, hogy „jóvátegye a bűnét”, vállalta, hogy velem együtt fegyvereket szállít a szabadságharcosoknak. Majd elküldték Nicaraguába egy rejtett fényképezőgépekkel felszerelt géppel, hogy lefotózzák Pablo Escobart, amint kokaint pakol. Pablo akkor feltehetőleg a világ legveszélyesebb embere volt, erre Barryt végigturnéztatták a híradókban, hogy tessék, itt az az ember, aki lebuktatta Pablót. Normál esetben az, aki lebuktat egy csúcsbűnözőt, bekerül a tanúvédelmi programba. És hova került Barry? A Quaalude-ügyben eljáró szövetségi bíró elrendelte, hogy Barry költözzön be az üdvhadsereg rehabilitációs otthonába, ami csak néhány kilométerre van attól a reptértől, ahol eddig azokkal találkozott, akik most majd azért jönnek, hogy megöljék. Épp csak egy céltáblát nem ragasztottak Barry hátára! Barry olyan ember volt, aki nem törődött a szabályokkal. Nem aggódott amiatt, hogy kap-e védelmet. De még ha valaki nem is kér maga mellé biztonságiakat, fontos tanú lévén a kormány akkor is elrendeli a védőőrizetet. De most nem. A kormány gyakorlatilag maga adta a fegyvert a kezünkbe. Azt tudtam, hogy mi miért akarjuk Barryt holtan látni. Azt viszont nem tudom, hogy ők miért. Mert fegyvereket csempészett Nicaraguába? Én is, de engem békén hagytak. Nem tudom, mivel bosszantotta fel őket Barry, de annak valószínűleg volt némi köze ahhoz a tévés szerepléséhez, amikor is elmesélte, hogy C-123-asokkal repkedett a CIA megbízásából.[387]

Amikor Rafa bérgyilkosokat hozatott Kolumbiából, elmondtam neki, hogy megtalálják Barryt, csak keressenek egy Eldorado kupét a reptéri úton a gofriház és az üdvhadsereg otthona között, ezek majdnem egymással szemben vannak. Még térképet is rajzoltattam Rafával. MICKEY: Találkoztam azokkal a kolumbiaiakkal, akiket Rafa azért hozott át, hogy megöljék Barry Sealt. Ránézésre meglehetősen bambáknak tűntek. Elvégre bérgyilkosok voltak. Fegyveres csicskák. J. R.: Rafa olyan MAC-10-es gépfegyvereket adott ezeknek a vad indiánoknak, amiket ő is tesztelt már annak idején, Max garázsában,[388] majd a fickók felszálltak a következő menetrend szerinti Baton Rouge-i járatra. A fegyvereket is felvitték a gépre. Vitték a térképet, és követték Barryt a gofriháztól az üdvhadsereg otthonáig. A kocsijában lőtték le.[389] A kolumbiaiakat pár óra múlva már le is tartóztatták. Mind életfogytiglanit kaptak. Sosem beszéltek. Igaz kolumbiai parasztok voltak. Azt beszélik, hogy amikor átkutatták a Barrynél lévő táskát, találtak benne egy cetlit, rajta Bush alelnök közvetlen telefonszámával.[390] Sokra mentél vele, Barry!

73 J. R.: Miután Barry Sealt megölték, minden elcsendesedett, és egy idő után Mickey meg én már nem bírtuk a tétlenséget. Folytatni akartuk a csempészkedést. Elrepültem Kolumbiába, és találkoztam egy új csoporttal. Bár folyt a harc a kartell ellen, azért a gyáraik még üzemeltek. Ezek az új fickók pedig segítettek a kartellnek a kokain szállításában.[391] Hát társultam velük. MICKEY: Soha nem gondoltam arra, hogy kiszálljak. Még mindig a tökéletes fuvar lebegett a szemem előtt. Arra gondoltam, hogy a Biscayneöbölben lévő apró szigeteket kellene használni, mert azok annyira kicsik, hogy senki nem gondolná, hogy valaki ott akar csempészkedni. Azt találtam ki, hogy a kokaint beledobjuk a vízbe a szigetek mögött, majd a lopakodóhajómmal érte megyünk és begyűjtjük. Szerettem volna legalább egyszer azt mondani, hogy „Sikerült!”, de sosem volt rá lehetőségem. J. R.: Max letartóztatása után is csináltunk még vagy egy tucat fuvart. 1986-ban egyik este épp az Ultimate Boats rádiószobájában dolgoztam, amikor bejött Delmer, és felajánlotta, hogy levált. Mickey aznap este kint volt a farmon, oda várta a szállítmányt Kolumbiából. A gép megérkezéséig volt még pár óra, hát leléptem. De nem volt kedvem hazamenni Tonihoz Delraybe. Úgy döntöttem, visszamegyek a rádiószobába. Ott akartam lenni, amikor bejön a gép, és mi még egyszer beintünk a kormánynak. Hajnali négykor kezdtem ideges lenni. A gép még sehol. Robbanás történt. Az épület megremegett. Egy csomó, Darth Vadernek öltözött zsaru hajtott be a műhely udvarába egy páncélozott teherautóval. Fegyverekkel a kezükben rohantak fel a lépcsőn. Ha eljöttek érted, azt nyugodtan kell fogadni. Ezt az apámtól láttam, amikor érte jöttek a kormány emberei, és kitoloncolták a nappalinkból. A földre fektettek, és megbilincseltek. Mindegyiknek volt az övén rádió, hallottam, ahogy a többi razziáról beszéltek egymás közt.[392] Hallottam,

amikor azt mondták, mennek a farmunkra. Kíváncsi voltam, hogy azt vajon hogyan találták meg. És azt is hallottam a rádión keresztül, amikor elszabadult a pokol. A zsaruk azt kiabálták, hogy lezuhant egy helikopter, hogy tűz van, hogy lövöldözés tört ki. Erre a minket letartóztató rendőrök egy kicsit kiakadtak. Nekiálltak kérdezgetni a farmon lévő társaikat, hogy mi történik. Hallottuk, amint azt kiabálják: – Elmenekül! Megszökött! Elvesztettük! Nem tudtam, mi a franc történhet. De arra rájöttem, hogy Mickeyről beszélnek. Mickey elmenekült. Ültem a földön, megbilincselve, és majd megszakadtam a röhögéstől. [393]

74 2009. május, Miami E. W.: Meleg volt, és felhőtlen volt az ég. Jon beállt abba a sávba, amelyikben szinte csak Range Roverek araszoltak, dugót okozva a miami magániskola előtt húzódó keskeny úton. Minden délután ez van, amikor a szülők jönnek a gyerekekért. Noemi Cadillac terepjárójával jöttünk, mert ebbe fér be Julian hokifelszerelése. A fiúnak minden délután edzése van. Jon néha fia csapattársait is elviszi. – Hokis apuka lettem – mondta Jon. – Julian ne maradjon sokáig! Plusz házi feladatot kapott matekból – szólt oda Noemi az anyósülésről. De Jon az előttünk álló Range Rover sofőrjével foglalkozott. – Egész nap itt akarsz állni, te, hülye majom? – Lélegezz mélyeket! Noemi próbálta azzal a módszerrel megnyugtatni Jont, amelyet nemrég tanultak a „gyereknevelés” órán. Jon megnyerte a gyerekelhelyezési pert volt feleségével szemben, de a bíró elrendelte, hogy mindhármuknak részt kell vennie egy gyereknevelési tanfolyamon. Mióta véget ért a tanfolyam, Jon folyton azon puffogott, hogy az egyik értékelő szerint ő „hatalmaskodó és agresszív”. Vagy, ahogy Jon fogalmazott: – El tudod ezt hinni? Még nekem kellett fizetnem ezeknek a faszszopóknak azért, hogy azt mondják rám, hogy egy minidiktátor vagyok! – Jon! Néha az vagy – mondta Noemi. – Tényleg? – Jon meglepettnek tűnt. Majd, minden figyelmeztetés nélkül, rátaposott a gázra, kivágódott a sorból, és elhúzott a kocsik mellett a fűvön, hogy lecsapjon egy épp szabaddá vált parkolóhelyre. – Azt mondtad, hogy plusz matek házit kapott. Nem érünk rá itt ácsorogni a sorban egész nap ezekkel a bunkókkal. Amikor kiszálltak, kíváncsian figyeltem, vajon beleolvadnak-e a szülők tömegébe. Jon az utóbbi időben elég sok időt töltött a barátaival, Akonnel

és a rapper Lil Wayne-nel, így hip-hop behatásra most bő gatyát meg baseballsapkát viselt, és aranyláncok lógtak a nyakában. Noemi nemrég felnyíratta a haját kicsit punkosra, most meg egy mélyen dekoltált top és tűzpiros, festékfoltosnak tűnő forrónadrág volt rajta. Feltűnt, hogy sok anyuka, sőt a többségük olyan tetoválásokat és dekoltázst villant, amit a didibár pincérnői is megirigyelhetnének. Ők rá az élő bizonyíték, hogy Jon Playboy-nyuszikkal benépesített múltjának vibráló, szertelen Miamija nem veszett a múlt ködébe. Szereplői átmentették azt a normál hétköznapok világába. Volt azonban valami, ami viszont abszolút az ’50-es éveket idézte. Az iskola előtt várakozó szülők között Jon volt az egyetlen apuka. Amikor Julian meglátta az apját, a karjaiba vetette magát. Jon fejbúbon puszilta a fiút. Noemitől kapott egy nagy ölelést, majd vidáman, minden lépésnél egymást lökdösve indultak az autó felé. A többi gyerek csendben lépdelt a szülei mellett, kézen fogva, vagy sem. A kocsiban Julian nintendózni kezdett. A pittyegésre Jon felkapta a fejét. – Julian! Tedd azt el! A folytatás már nekem szólt. – Nem akarom, hogy olyan legyen, mint én voltam. Azt szeretném, hogy tanuljon. Majd megint Julianhez szólt. – Hogy sikerült a helyesírás dolgozat? – Egy szót elrontottam. – Melyiket? – Madzag. – Hogy írtad? – M-A-D-Z-. – Julian! Az mazzag! – Jon olaszosan mondta ki, mint a pizzát. Majd nekiállt lebetűzni. – Julian! Az M-A-Z-Z-A-G. – Apu, szerintem ott van egy D. – Julian! Ne feleselj! Inkább tanulj rendesen! Szeretlek. Ugye tudod? Majd nekem mondta:

– Ezt a börtönben tanultam. Sosem szerettem senkit. Ez kimaradt az életemből. És, hogy erre rájöjjek, le kellett, hogy tartóztassanak.

75 J. R.: Már hónapokkal a letartóztatásom előtt tudtam, hogy Max vádalkut kötött. Nem lehetett nem észrevenni. Az egész családját eltüntették. A szövetségiek egy „tengeralattjáróra” vitték Maxet – így hívják azokat a helyeket, ahol senki nem tudja elérni a tanút. Lehet, hogy ez egy Days Inn hotel Topekában, mindenesetre ők tengeralattjárónak hívják. Max egy elég zsúfolt tengeralattjáróra került. Ott volt vele a felesége és 15 kolumbiai rokona. Max élete hátralévő részét egy tengeralattjáróban töltötte.[394] Mindenki azt mondta, hogy Max azért kötött vádalkut, mert egy gyáva alak, és nem bírta elviselni a gondolatot, hogy két évet börtönben töltsön. Nekem erről megvolt a saját elméletem. Mire Maxet letartóztatták, már senki nem tekintette őt El Jefének. Mind úgy beszéltünk vele, mint egy idiótával. De a zsaruk máshogy bántak vele. Azt éreztették vele, hogy hatalma van, azt mondták neki, hogy okos. Ezt kellett mondaniuk neki, hiszen Max volt az ügy kulcsembere. Miután Max beköltözött a tengeralattjáróba, a zsaruk minden bizonnyal a kartell eszének kijáró tisztelettel bántak vele. Mickey meg én tudtuk, hogy Max sokat tudna nekik mesélni a kolumbiaiakról, de rólunk semmi használható infót nem fog tudni adni. Nem mondtuk el Maxnek, hogy hol van a farm, nem beszéltünk neki a rádiószobáról, a Nike pályákról, amiket leszállópályának használtunk, a jeladókról. Semmiről. Egyszer megmutattam neki a mexikói alagutat, de azt még aznap bezárták és betemették, amikor Maxet letartóztatták. Nyilvánvaló, hogy Mickey és én túlságosan bíztunk Max tudatlanságában. Le kellett volna állnunk. Azt hiszem, túlságosan szerettük a munkánkat. A zsaruknak egy évbe tellett kideríteni, hogy hol van a farm. Egy beépített DEA-ügynök környékezte meg Mickeyt. Elhitette vele, hogy ő is egy olyan gépmániás szaki, mint Mickey. Ez a fickó is folyton abban a műhelyben lógott, ahol Mickey, és összebarátkoztak. Mickey ott követett el hibát, hogy szeretett volna eldicsekedni a srácnak a farmmal, ezért

elvitte és megmutatta neki. Ekkor lett meg a kirakó utolsó darabja, és indulhatott a razzia. A farmra több mint 100 zsarut rendeltek ki. Mickey akkor tudott elmenekülni, amikor az egyik rendőr a helikopterével nekirepült egy villanyvezetéknek, és lezuhant. A többiek, lent a földön, azt hitték, rakétatalálat érte a gépet, és rohantak, amerre láttak. Mickey kilőtt rájuk pár jelzőrakétát, és ezzel végképp összezavarta őket. Ezt a zűrzavart hallottam én a rádión keresztül, amikor megbilincselve ültem a rádiószoba padlóján. A börtönben az ügyvédem elmondta, hogy Mickey barátja, Delmer vádalkut akar kötni, és tanúskodna ellenem. Így akart bosszút állni azért, ahogy kirúgtam azt a hülye rokonát. De hát mindenkinek tennie kellett, amit tennie kellett. Az, hogy Mickey szökésben volt, jó lehetőséget kínált nekem. Egyezséget kötöttem az ügyésszel: ha óvadék fejében kiengednek, segítek elkapni Mickeyt. Így jutottam ki a börtönből. Meghagytam Danny Monesnak, hogy adja el az egyik üzletházamat. Abból fizettük ki az óvadékomat. Aztán hazamentem Delraybe.

76 Amikor megláttam a rabosításkor készült fotót Jonról, azt gondoltam, hogy na, megvan a titokzatos szakállas gringo. Benyújtottam a kérvényt, hogy kihallgathassam. Mire megkaptam az engedélyt, már késő volt. Eltűnt. A Miami-Dade rendőrség egykori nyomozója, Mike Fisten J. R.: Bár azt hinné az ember, de nem volt ám olyan rettenetes dolog, hogy a társam, Max felnyomott. A zsaruknak egyik emberem – Lee, Bryan, Roger, a parasztok, Albert – ellen sem volt semmijük. Átkutatták a delrayi házamat, és nem találtak semmit. Toni gondoskodott róla, hogy ne legyen a házban se kokain, se illegális fegyverek. Nem tehettek semmit. Így megtarthattuk a lovainkat. Mickey ügyében heteken át dróton rángattam az FBI-osokat. Többször eljátszottam, hogy egy nyilvános fülkéből felhívom Mickeyt, és kódokat adok neki. Az FBI-ügynököknek meg ilyeneket mondtam: – Mickey a víz alatt akar találkozni velem holnap, a tóban. Szerintem az lenne a legjobb, ha búvárcuccba öltözött zsaruk várnák ott. Az infóim alapján egész Floridát berohangálták. Közben én rendeztem a soraimat: Danny Mones irányítása alatt volt 20 millió dollár értékű ingatlanom. Noriega bankjaiban összesen 150 millió dollárom pihent. A megyében több helyen is volt elásva készpénzem, összesen 30 millió. És még pár millió volt bankbetétben, álnevek alatt. Fogtam pár milliót kápéban, és Rogerrel átvitettem magam Kolumbiába. 1987-Ben nem volt szerencsés Kolumbiában bujkálni. A fél Ochoa klán bujkált. Pablo megpróbálta felrobbantani a kormányt. Mentem, hogy találkozzam Rafával, erre valaki kiloccsantotta az agyát. Ehhez képest nosztalgiával gondoltam vissza a régi szép időkre, amikor az óratolvajok levágták az ember kezét a piros lámpánál.

Pár hónap után átrepültem Mexikóba. A barátomat, Rafael Quinterót még 1985-ben letartóztatták, amiért elrabolt és halálra kínzott egy DEAügynököt.[395] De Quinterónak voltak barátai, akik segítettek szállást találni Mazatlánban, ami egyébként egy gyönyörű város. Az egyik városkapu mögött kaptam egy kis házat. Az országban mindenütt kirakták az FBI körözési plakátját a képemmel. Felszedtem két, 19 éves kurvát, és beköltöztem a rejtekhelyemre. Úgy gondoltam, kell a társaság, ha már nem mozdulhatok ki, és két lány jobb, mint egy. A csajok a bordélyházban még a legjobb barátnők voltak, de nálam konkurálni meg féltékenykedni kezdtek. Én mindkettejüket kedveltem, de ezt nem értették meg. Egyik nap bekerültem a „mexikói Kékfénybe”. Elmondták, mit követtem el, és figyelmeztették a lakosságot, hogy lehet, hogy Mexikóban bujkálok. A lányok épp fújtak egymásra aznap, amikor lement a műsor, és egyikük felhívta a mexikói rendőrséget. Közel két évig voltam szökésben, és a végére szinte az összes pénzem elfogyott. Ami megmaradt, azt a börtönbe menet szedték el tőlem a mexikói rendőrök. Egy mexikói börtönben az igazgató olyan, mint egy cég elnöke. Az a feladata, hogy a lehető legtöbb pénzt szedje ki a rabokból. Ebben az volt a jó, hogy én, mint gringo, jó bevételforrásnak tűntem a szemében. A börtönből nem jelentették a letartóztatásomat az amerikai nagykövetségnek. Ennek eredményeként az első hetemet a börtön azon szárnyában töltöttem, ami kábé olyan kényelmes volt, mint amilyen kényelmes egy afrikai rabszolgaszállító hajó lehetett. A rabokat a padlóhoz láncolták. Mindenki a saját mocskában vergődött. Az őrök éjjel kivittek, és kocsiaksira kötött vezetékekkel sokkterápiát alkalmaztak rajtam. Így akartak megpuhítani, hogy később majd adjak pénzt. Egy hét után leslagoztak, és az igazgató elé vittek. A fickó kinyújtotta a kezét, én meg azt mondtam, ha telefonálhatok, akkor hozatok pénzt valakivel. Persze, eszem ágában se volt fizetni annak a gyökérnek. Ha fizetek, még tovább tart benn, hogy még több pénzt csikarjon ki belőlem. A nővéremet

hívtam. Volt egy tervem. JUDY: Jon azzal hívott fel, hogy egy mexikói börtönben ül, és hogy menjek le apácának öltözve, mert úgy be tudnék csempészni neki ruhát és iratokat, és ezzel segíthetnék neki megszökni. Azt tettem, amit bárki megtenne a testvéréért. Felkerestem egy papot, és elmondtam neki, hogy humanitárius misszióra készülök, és ahhoz apácának kellene öltöznöm. Megkaptam tőle a szükséges iratokat, és elküldött egy manhattani jelmezboltba, hogy béreljek fityulát. Kivettem pár szabadnapot, és elrepültem Mexikóba. A börtönbe már mint apáca léptem be. Mélységesen felháborodtam, amikor láttam, hogy olyan mocskos körülmények között tartják az öcsémet, mintha valami állat lenne. Szerettem volna magam kivinni onnan Jont, de nem tehettem mást, mint hogy átadtam neki a ruhákat meg a hamis útlevelet, amit a ruhám alatt csempésztem be. J. R.: Megvolt minden, ami a szökéshez kellett, de egy rabtársam beárult. Megint vittek az igazgató elé. Ezúttal észrevettem a falon egy képet egy versenylóról. Az igazgató szerette a versenylovakat. Egy kicsit összebarátkoztunk, és megnevezte a szabadulásom árát: két Kentucky születésű sprinter. Tonival hozattam le a lovakat a határra. Már várták az igazgató talpnyalói, pár korrupt federales. Ők vitték el a lovakat a farmjára. Az igazgató kiengedett, és mentünk mi is utánuk. A fickó elsírta magát a lovak láttán. Pár napig még nála maradtam, hogy megtanítsam az embereinek, hogyan kell etetni és ápolni ezeket a lovakat. Az igazgató nem volt rosszfiú. De a mexikóiak már csak ilyenek. Aki barát, azzal már nagyon jól bánnak. Az igazgató még azt is elintézte, hogy néhány szövetségi rendőr elvigyen egy illegális határátkelőhöz San Diegónál. Néhány pezó cincogott csak a zsebemben, amikor átsétáltam az Egyesült Államokba. Amilyen az én szerencsém, abban az évben, amikor visszatértem, Bush elnök lerohanta Panamát, és ott letartóztatták régi barátját, a bankáromat, Noriega

tábornokot. Az Egyesült Államok kormánya rátette a kezét Noriega bankjaira. Buktam a 150 milliót.[396] Bűnöző barátaimat, például Joey Ippolitót is, messze elkerültem. Egy szökevény a szabadulást jelentő aduász mindenkinek, aki ellen vádat emeltek. Ha feladnak, tisztára moshatják magukat. Kaliforniában az egyetlen ember, akiben megbízhattam, az Larry Barrera volt. Az ő apja, Laz Barrera segített nekem annak idején edzeni a lovaimat Ocalában. Laz volt a valaha élt legnagyszerűbb lótréner.[397] A fia, Larry remek srác volt. Rá számíthattam volna, de heroinfüggő volt. Megengedte, hogy hozzá költözzek. Volt egy kunyhója a hegyekben. Larry rendszeresen segített egy közelben lakó idős hölgynek. Intézte a postáját, vett neki tejet. A néni körülbelül egy hónappal az én felbukkanásom előtt hunyt el. Otthonülő típus volt a hölgy és látogatók se jártak hozzá, így aztán Larry hagyta, hogy a hullája ott aszalódjon a kanapén, közben továbbra is felvette a leveleit és beváltotta a csekkjeit. És egy hosszabbítóval lopta tőle az áramot. Hát, így éltünk. Hihetetlen, de Larry felesége Joe DiMaggio unokahúga volt. Bár már külön éltek, de Larry továbbra is jó viszonyban maradt a nagybácsival, Joe DiMaggióval. Amikor Joe a városba jött, loptunk egy doboz baseballlabdát egy sportboltból, és meglátogattuk. Ő aláírta a labdákat, és a Dodgers-meccsek alatt az összeset eladtuk kint a parkolóban. Se Tonit, se Judyt nem hívtam fel, amikor Kaliforniába érkeztem, mert az FBI figyelni kezdte őket. Egy öreg barátommal, Al Tanenbaummal vettem fel a kapcsolatot. Amikor azt kértem, adjon kölcsön 20 ezer dollárt, rám csapta a telefont. Ennyit a gazdag seggfejekről. Felhívtam azt a lányt is, aki 17 évesen ott dolgozott nálunk, az istállóban. Úgy hívták, hogy Eleanor Roosevelt, pont, mint az elnök feleségét. Eleanor mindig is kedvelt engem. Akkor már 25 éves volt, és a szüleivel élt Delaware-ben. Kértem, hogy küldjön 500 dollárt. Ahelyett, hogy elküldte volna a pénzt, kocsiba ült, átszelte a fél országot, és eljött értem. Elvitt a szülei kertvárosi házába. Álnéven mutatott be a szüleinek, akik nagyon barátságosan fogadtak. Azt mondtam nekik, hogy Chicagóból származom, és azért jöttem keletre, hogy istállófiúként dolgozzam.

Másnap reggel, mikor felébredtem, egyedül voltam a házban. Tudni szerettem volna, kik is a szülei, hát bementem a hálószobájukba, és kutakodtam egy kicsit. Az apja szekrényében találtam egy vastag, fekete övet, amin volt pisztolytáska is. Aztán megláttam a már jól ismert egyenruhához tartozó kalapot, a gumibotot, a fegyvert és a jelvényt. Eleanor apja volt a megyei börtön igazgatóhelyettese. De engem megkedvelt. Munkát kaptam a Delaware Park-i lóversenypálya istállóiban.[398] Szerettem, hogy munka után a Roosevelt családhoz térhettem haza vacsorára. Olyan régóta voltam szökésben, hogy kimondottan élveztem a családi kört. Pontosan úgy néztem ki élőben is, mint a körözési plakáton, de ők nem látták meg bennem azt a bűnözőt. Szinte úgy bántak velem, mintha a vejük lettem volna. Eleanor szülei segítettek nekünk lakáshoz jutni. Aztán az apja egy nap értem jött, és elvitt a megyei börtönbe. Azt szerette volna, ha ott vállalok munkát. Azt feleltem, még gondolkodom a dolgon. Egészen 1992 márciusáig éltem együtt Eleanorral. Ekkor történt, hogy felismert egy srác a versenypályán. Régebben Floridában élt, és ő is benne volt abban a bandában, akik együtt crackeztek Toni öccsével az istállómban. Utált engem, mert kirúgtam az összes barátját. Egy dühös kis drogos nyomott fel. A lakásunkból a helyi kommandós osztaggal megerősített FBI „hadsereg” vitt el. Öt évig voltam szökevény. Nem rossz teljesítmény. Mickey rám vert. Mielőtt házi őrizetbe vették, közel hét évig élt a virginiai Norfolkban. Nyitott egy motorszerelő műhelyt, összejött egy egyedülálló anyukával, és együtt nevelgették annak gyerekét.

77 J. R.: A vádirat alapján nagyjából 300 év börtön várt rám. A Tampa megyei börtönbe kerültem addig is, amíg a szövetségiek azon agyaltak, mit is csináljanak velem. Itt az élet teljesen szervezetlenül folyt, még a faji alapon bandákba verődés se volt jellemző, mint a normális börtönökben. Mindenki bunyózott mindenkivel. Már az első hónapban verekedésbe keveredtem három fekete rabbal, és ledobtak a második emeleti függőfolyosóról. Pár hetet a gyengélkedőben töltöttem. A beteg rabok minden héten kaptak jégkrémet. Ha végeztünk, a pálcikát elvették tőlünk, de a korrupt őröktől visszavásárolhattuk azokat. Én három, pálcikát vettem. Amikor már voltam annyira jól, hogy lábra tudjak állni, kihegyeztem a pálcikákat: nekidörzsöltem őket a falnak, amikor a napi séta alkalmával körbe-körbe mentünk a belső udvaron. Amikor az ember kikerül a gyengélkedőből, csak egy helyre tudja eldugni a kihegyezett pálcikákat. Nem túl kellemes megoldás, de amikor visszakerültem a többiek közé, szükségem volt rájuk. Pár nappal azután, hogy visszamentem, rátámadtam arra a három fickóra, akik ledobtak a folyosóról. A körletükben kaptam el őket. Az egyiknek felsértettem a fejét, a másiknak beledugtam a pálcikát a fülébe és az orrába, aztán beletörtem. A harmadiknak kiszúrtam a szemét és megvakítottam. Vele szerencsém volt, mert a hülyéje rám akarta vetni magát, és belehajolt a pálcikába. Vádat akartak emelni ellenem minősített súlyos testi sértésért, de illetékességi vita alakult ki, ugyanis megyei börtönben ültem, de szövetségi vádak alapján. Fogdába zártak, aztán átvittek a Dade megyei Metro börtönbe. A szövetségi vádirat azzal vádolta Maxet és engem, hogy mi voltunk a Medellín-kartell „amerikai képviselői”. Azt állították, hogy Mickeyvel és Delmerrel közösen mintegy 2,3 milliárd dollár értékű kokaint csempésztünk be az országba.[399] Ha az embert elkapják, soha nem szabad

ám azon kiakadni, hogy miket írnak egy vádiratba, vagy hogy milyen számokkal dobálóznak. 300 év szabadságvesztés? Ugyan! Senki nem gondolta komolyan, hogy leülöm a 300 évet. Senki nem akart tárgyalást. Mindenki megegyezésre törekedett. Egy ilyen helyzetben azt várják, hogy adj nekik valamit. Nem lehet mindent odaadni, de van, amit igen. Olyasmit várnak, ami elég jó ahhoz, hogy szívesen csökkentsék a letöltendő időt. És ha ezt szívesen teszik meg, akkor boldogság van, hamarabb jön el a szabadulás. A legjobb azzal kezdeni, hogy az ember kipuhatolja, ki mire vágyik. Hagyni kell, hogy maguktól mondják el, hogy mi mindent akarnak. Aztán azt is ki kell deríteni, mit nem lehet megadni nekik. Esetemben ez utóbbi egyszerű volt. Az Ochoák meg Albert San Pedro. Róluk nem beszélhettem. Nekik még volt hatalmuk. De mással kisegíthettem őket. Noriega tábornok, ez könnyű volt. A miatt a pedofil miatt 150 milliót vesztettem. Ráadásul még csak hazája sem volt. Aligha jött volna utánam. Mindent elmondtam, amit tudni akartak róla. Akarták Ricky Pradót is, a Schwartz-gyilkosság miatt. Gondolkodás nélkül feladtam. Az a spicli a kormánynak dolgozott. A Schwartzgyilkosság alól felmentettek, cserébe elmeséltem, hogyan lőtte le Prado Schwartzot. Az együttműködésem fejében 297 évet elengedtek a büntetésemből. Noriega ellen végül nem tanúskodtam, mert úgy találták, vallomásommal cáfoltam volna egy másik tanú állításait. Pár hónappal azután, hogy vádalkut kötöttem a Prado-ügyben, ejtették az ügyet ellene. A 297 évet szinte a semmiért engedték el nekem. Ráadásként a pálcikás verekedés ügyét is hagyták feledésbe veszni. Három évet ültem börtönben. Nem fogok hazudni, nem fogom azt mondani, hogy kemény időszak volt. Mindazok után, amit elkövettem mások ellen, ez az idő nevetségesen rövid volt. De történt valami, ami nagyon megmaradt bennem. Egyik este a cellámban feküdtem, és arra gondoltam, hogy a többi rabnak van anyja vagy fia vagy valakije, akire gondolhat. Az én életemben is voltak olyanok, akik megtettek nekem dolgokat. A nővérem még meg is látogatott. De akkor este, ott a cellámban nem volt senkim, akire gondolhattam volna. És mivel soha nem volt senki, akire gondoltam volna, tökéletesen egyedül voltam. Nem úgy értem, hogy

magányos voltam, vagy magamra maradtam volna a börtönben. Úgy értem, rájöttem, hogy egyedül vagyok ezen a világon.

78 J. R.: Amikor szabadultam, nem voltak terveim. A régi Beachcomber Hotelben[400] dolgoztam, Miami Beachen. A szabadlábra helyezésem egyik szükséges feltétele az volt, hogy munkát vállalok. Eltűnt az a pénz is, amiről azt hittem, még megvan. Delray-ben az emberek az elmúlt 10 évet azzal töltötték, hogy ásóval és markolóval túrták a földet, és keresték a pénzt, amit műanyag vödrökben temettem el. Szomszédok, az istálló egykori munkásai, a volt sofőrjeim – mindenki, aki tudta, hogy ástam el pénzt, északra ment kincset keresni. Arra mentem vissza Delraybe, hogy azokon a helyeken, ahova, emlékeim szerint vödröket rejtettem, a földet kiforgatták vagy elhordták. Megtudtam, hogy az egyik szomszédom 400 ezer dollárt talált a rejtekhelyként használt régi istálló szarufái között. Ő elköltözött. Amíg szökésben és börtönben voltam, az ügyvédem, Danny Mones átruházta vagy eladta a tulajdonomban lévő ingatlanokat. Amikor úgy döntöttem, elszámoltatom, szinte egyik napról a másikra elvitte a rák. Csak egyszer találkoztam vele. Megígérte, hogy mindent rendbe hoz, rá egy hétre halott volt. Aki ismerte Monest, tudta, hogy a fickó egy mocskos kis tolvaj volt, aki, valószínűleg, inkább meghalt rákban, mintsem hogy visszaadja azt, amit ellopott. Annak idején, álnéven 1 millió dollár készpénzt helyeztem letétbe egy bank széfjében. Egy évig tartott, mire rájöttem, hogy mi volt ez az álnév, és szerezni tudtam hozzá hamis személyit. Amikor elmentem a bankba, az épület nem volt sehol. Elmentem a központi fiókba, igazoltam magam a hamis személyivel, és megtudtam, hogy megtartották a dobozomat azután is, hogy az épületet lebontották. Kinyitottam a dobozt, és egy levél volt benne – az adóhivataltól az álnevemre címezve. Az állt a levélben, hogy negyedmillió dolláros adóhátralékom keletkezett. Ki hitte volna, hogy amikor lebontanak egy bankot, az adóhivatal kinyitja azokat a letéteket, amelyekért senki nem jelentkezett, és a tartalmát megadóztatják? Pár ismerős srác – azoknak a maffiózóknak a fiai, akikkel együtt futottam – megkért, hogy segítsek nekik füvet csempészni. Egyik barátom

elvitt minket repülővel Mexikóba, ott bemutattam a srácokat a megfelelő embereknek, megkaptuk a füvet, egy alagúton áthoztuk Kaliforniába, és megmutattam a srácoknak, hogy nagy, festékes vödrökbe csomagolva egy futárcéggel bárhova eljuttathatják az árut. Ma is ugyanolyan könnyű drogot csempészni, mint régen. És ugyanolyan sok az országban a kokain, mint annak idején. Az ára is ugyanannyi, mint volt, vagy olcsóbb. Senki nem nyert itt meg semmilyen kábítószer elleni harcot. A drogkereskedők ma is ugyanúgy dolgoztatnak piti bűnözőket és egyenruhásokat. Ennyi. Én visszavonultam. 1997-ben rátaláltam a régi testőrömre, Bryanre. Csak járókerettel tudott menni, és alig emlékezett rá, hogy ki vagyok. 42 évesen halt meg. Azt mondták, rák, de valószínűbb, hogy a lóhormonok miatt. 1999-ben összejöttem egy venezuelai táncosnővel, a nő teherbe esett, és megszületett a fiam, Julian. Amikor megszületett, büszke voltam, hogy csináltam egy gyereket. De nem éreztem iránta azt, amit emberi együttérzésnek hívnak. Én sosem szerettem az apámat, és szerintem ő se szeretett engem. Nem vártam, hogy szeretni fogom a fiamat. Julian anyja egy időre elhagyta az országot. Így ott maradtam a lakásban, egyedül egy kisbabával. Etettem, pelenkáztam. Nem volt segítségem. Nem hagyhattam magára. Nem tehettem meg, hogy magammal viszem Mexikóba, és végigtolom az alagúton a kézikocsiban. Olyan munka kellett, ahol rugalmas a munkaidő, és a fiam közben mellettem lehet. Ismertem egy New York-i fickót, akinek eszkort ügynöksége volt Miamiban. Az a kövér szarzsák engem Maxre emlékeztetett, csak ő nem dohányzott. Felvett, hogy segítsek neki egyenesbe hozni a céget. Mindegy, hogy egy ilyen ügynökség a telefonkönyvben, újsághirdetésben vagy az interneten hirdeti magát, mind ugyanúgy működik. Lefoglalják a lányokat a központi irodától, az ügyfél telefonál, és megrendel egy lányt x órára, egy sofőr elviszi a helyszínre, és ott is marad, figyeli a lányt és vigyáz rá. A fickónak, aki munkát adott, volt egy problémája. A lányai meglopták. A lányok között voltak nagyon jó numerák, a pasiknak elszállt tőlük az agyuk, ezért gyakran kértek egy második vagy egy harmadik órát is. A

lánynak ezt jelentenie kellett volna a cég felé, hogy a cég is megkapja a pluszpénzt. A sofőröknek arra is figyelniük kellett volna, hogy a lányok ne csaljanak. De a lányok lefizették őket. Szóval a szemét is kilopták a hájas főnöküknek, aki New Yorkban meresztette a seggét. Az én feladatom az volt, hogy felügyeljem a sofőrjeit. Azt csináltam, hogy követtem ezeket a fickókat, és ha csaláson kaptam őket, a szart is kivertem belőlük. Elég volt csak párat megfélemlíteni, hogy a többi se akarja többé meglopni az ügynökség tulajdonosát. Tehát az volt a munkám, hogy kocsikáztam a városban, figyeltem a többieket, és segítettem a kurváknak, ha bajba kerültek. Este 8-kor kezdtem, és hajnali 4-ig tartott a munkaidő. Kiváló megoldás volt, hiszen csak egy gyerekülést kellett tenni a kocsiba. Megvoltunk szépen, nyugiban, Julian jókat aludt. Meg tudtam etetni, tisztába tudtam tenni. Az idő nagy részében csak ücsörögtem valamelyik hotel előtt. A kurvák mind imádták Juliant. Az egyiknek volt egy vele egyidős kisbabája. Olyanokat csináltunk, hogy megvettünk egyszerre egy vagon pelenkát, és feleztünk. Szóval Julian a kocsiban kezdte az életét, kurvák között. Ez csináltam úgy 18 hónapig. Julian meg én a nap minden percében együtt voltunk. Aztán visszajött az anyja, és lepasszoltam a gyereket. Gondoltam, most végre bulizhatok. Elég volt, eddig játszottam a tökéletes apucit. Eltelt egy hét, és rosszul voltam. Valami bajom lett. Elmentem, hogy meglátogassam a fiamat az anyjánál. Beléptem. Julian a szoba másik végében volt. A kis szaros még járni is alig tudott. Felragyogott az arca. Látni kellett volna, hogy elkezdett spurizni, mikor odarohant hozzám. Felkaptam és a szemébe néztem. Rájöttem, hogy neki csak én vagyok, és nekem csak ő van. Azelőtt soha nem éreztem így senki iránt. Addig nem volt senkim, és most lett valakim. Többé nem voltam egyedül ezen a földön. Nem azt mondom, hogy most már jó ember vagyok. Ugyan! Ma is azt vallom, hogy egy adott helyzetben, ha az kell, hogy én irányítsak, akkor a jó helyett a rossz oldalára állok. Csak az változott, hogy ha belenézek Julian szemébe, tudom, egy nap el fog veszíteni engem. Ez a természet rendje. De félek, hogy megszenvedi, hogy nem lesz apja. Nem akarom,

hogy megtapasztalja ezt a fájdalmat, mert ez a legrosszabb, amit el tudok képzelni. Inkább kínozzanak, minthogy a fiam elszenvedje ezt a fájdalmat, vagy bármilyen más fájdalmat. Nekem, aki egész életemben bűnöző voltam, az, amit a családom iránt érzek, nem megszokott érzés. A hétköznapi emberek valószínűleg ezt hívják szeretetnek. Nem könnyű ilyet érezni. Gonosznak lenni sokkal egyszerűbb.

Köszönetnyilvánítás Nem lennék ma itt, ha nincs a feleségem, Noemi, aki fiatal kora ellenére igen bölcs asszony. Segített abban, hogy jobb legyen a kapcsolatom a fiammal, amikor nehéz időszakon mentünk keresztül. Hála neki, ma már észreveszek és megértek olyan dolgokat az emberekkel kapcsolatban, amikről korábban még csak tudomást sem vettem volna. Megpróbálta rendbe hozni a kapcsolatomat a nővéremmel is, ami nem egyszerű feladat. Noemi szívet adott nekem, hogy legyen mivel éreznem. Elérte, hogy pozitívan gondolkodjak, és hogy életem hátralévő részében, bármennyi idő legyen is az, pihenjek, élvezzem az életet, és próbáljak megbékélni magammal. Ez mind remekül hangzik, de egy ilyen ember esetében, mint amilyen én vagyok, mondhatni csoda, hogy Noemi meg tudott változtatni, még ha csak egy kicsit is. Mindenért neki tartozom köszönettel. Biztos vagyok benne, amikor elhagyom ezt a világot, hogy találkozzam az Ördöggel, aki társam lesz majd az örökkévalóságban, minden kicsi jó, amit találtam magamban, örökre eltűnik belőlem. De boldog vagyok, hogy életem ezen utolsó, rövid szakaszában Noemi bölcs tanácsai szerint élhettem, mert ez közelebb hozott minket a fiammal, Juliannel. Ő az én mindenem, Noemi pedig a fény, amely megvilágítja nekem őt. Az, hogy én most élvezhetem az ő szeretetüket, talán igazságtalan azokkal szemben, akiket bántottam, de hát ilyen az élet. Nem igazságos, és ha a fiam majd elolvassa ezt a könyvet, ha már elég nagy lesz hozzá, nem fog olyan döntéseket hozni, amilyeneket én hoztam anno. JON ROBERTS Evan Wright szeretné kifejezni a háláját Alfred Spellmannek és Billy Corbennek – két igazi kokaincowboynak, akik előálltak egy őrült ötlettel, és ezzel lavinát indítottak el. Szeretne köszönetet mondani Mike Fistennek, Steve „Hollywood’s Hollywood” Saitónak és Joanne Chunak nagylelkű támogatásukért, amellyel a kézirat elkészültét segítették. Köszönet Richard Abate-nek, Rick Horgannek, Nathan Robersonnak és Melissa Kahnnak, akik igazából lehetővé tették, hogy ez a könyv megszülessen, és Alex „The Bow Slayer” Kohnernek, aki minden egyéb dolgot valóra váltott. Egy üzenet Los

Bullsnak El Borregótól: „Sosem fogsz nyerni, de muchas gracias, hogy előrendelted a könyvet.” És végül: köszönet Zarinak a „gangszta” emlékekért. Lord Barrington mindig velünk lesz. EVAN WRIGHT

JEGYZETEK

[1] Grammy-díjra jelölt hip-hop előadó és producer. [2] „Hidegvérű gyilkos, a zsebében stukker, kilóra adja a cuccot, haver. Vigyázz, mert az apám a kokain cowboy!” A dal szövegét Akon írta, előadja Akon és DJ Khaled. Az eredeti szövegben nincs benne az a rész, hogy „Vigyázz, mert az apám a kokain cowboy!”, azt Julian költötte bele azután, hogy meghallgatta apja CD-jét, amelyet Akontól kapott. [3] Al Pacino szerepe szerint megöl egy Virgil Sollozzo nevű maffiózót (akit Al Lettieri alakított) és egy McCluskey nevű korrupt rendőrkapitányt (akit Sterling Hayden alakított) az étterem mosdójában elrejtett pisztollyal. A Luna éttermet a filmben átkeresztelték, így lett Louis’ Italian American Restaurant (Louis olasz-amerikai étterme). [4] Lepke Aide: „Hunted 7 Years, Gives Up” (Hét évig vadásztak rá, most feladta magát) The New York Times, 1944. november 18. [5] „Joseph Riccobono, Racketeer, Is Dead” (Joseph Riccobono, a gengszter halott) The New York Times, 1975. június 10. [6] Bár a nyilvántartás szerint a vezetékneve Siloss volt, Jon és a nővére abban nem jutottak dűlőre, hogy mi lehetett anyai nagyapjuk keresztneve. Ők a becenevén, Poppynak szólították. [7] A Honey szintén becenév, Jon szólította így anyai nagyanyját. [8] Honey unokaöccse, Gerard „Jerry” Chilli volt az egyik vezetője a Bonanno bűnözői klánnak, akikkel Jon húszas évei közepén közelebbi kapcsolatba került. [9] Az olasz-amerikai szlengben ez körülbelül a niggernek megfelelő, sértő megnevezés. [10] Az ABC televízió zenés-táncos show-műsora, amelyet 1956 óta Dick Clark vezetett és tett híressé. (A Ford.) [11] A II. világháború utáni időszak egyik vezető divattervezője. [12] Ma már Park Central Hotelnek hívják, és a Seventh Avenue 870. szám alatt található. [13] 1957. október 25-én. [14] 1957. november 4-én az apalachini razzia földrengésszerű esemény volt az amerikai bűnüldözés történetében, amely kongresszusi meghallgatásokat és az FBI átszervezését vonta maga után. Utóbbi, J. Edgar Hoover vezetése alatt, éveken át tagadta, hogy létezne egy országosan szervezett maffia. [15] Joseph Riccobono azóta, hogy Thomas Dewey még az 1930-as években megvádolta, hogy kapcsolatban áll a Murder Incorporateddel, többször is a sajtó figyelmének középpontjába került, de igazán az apalachini letartóztatása után vált hírhedtté, és kétes híre akkor érte el csúcspontját, amikor 1963-ban Joe Valachi az Egyesült Államok szenátusa előtt tett vallomásában nagyfőnöknek nevezte őt. Legközelebb 1978-ban bukkant fel a neve a John F. Kennedy ellen

elkövetett merényletet vizsgáló kongresszusi meghallgatásokon, pedig egyetlen bizonyíték sem utalt arra, hogy köze lett volna az elnök halálához. [16] „Apalachin 5 in U.S. Plea” (Az apalachini ötök pere) United Press International, 1958. augusztus 28. [17] Az apalachini találkozó kapcsán megfogalmazott összeesküvés vádját visszavonó bírósági állásfoglalás szerint. Idézi: The New York Times, 1960. november 29. [18] Jon saját iratai is hiányosak ebből a korszakból. Neki nincs születési anyakönyvi kivonata, Judyén pedig, bár a születési helynél Bronx szerepel, zsidó vezetéknév van feltüntetve. Jon állítja, hogy apja hamis anyakönyvi kivonatot vett mindkét gyermekének. Sok olyan emberrel készítettem interjút, akik fiatalkorában John Riccobonóként ismerték Jont. Az 1960-as években Jon bűnözői tevékenységéről készült nyilvános beszámolók is John Riccobonónak nevezik. De az egyik informátorom azt állította, hogy Jon apja egy Epstein nevű zsidó gengszter volt, aki baráti kapcsolatban állt a Riccobono családdal. Az Epstein nevet egyébként Jon is használta álnévnek az 1980-as években. Interjút készítettem a bűnüldöző szervek azon tisztjeivel is, akik részt vettek a maffiafőnök Gerard Chilli 2005-ös letartóztatásában. Jon állítása szerint Chilli anyai nagybátyja volt, és ezt a tisztek megerősítették, továbbá azt is, hogy Jon olasz származású. [19] „U.S. Taking Steps to Deport Aliens at Gang Meeting” (Az Egyesült Államok hivatalos lépéseket tesz annak érdekében, hogy kitoloncolják a bandatalálkozón részt vett bevándorlókat) The New York Times, 1957. november 24. [20] A „Bonanza” című sorozat főszereplő családja. [21] Ivor Swenson Jon áldozatának álneve. [22] Erről a lövöldözésről nincs határozott bizonyíték. Jon egyik barátja abban az időszakban Peter Gallione volt, akit meginterjúvoltam, és elmondta, hogy Jon többször keveredett lövöldözésbe, de erre az esetre nem emlékszik. Gallione azt is hozzátette, hogy Jon és azok a barátai, akiktől a fegyvert kapta, zaklattak és terrorizáltak egy csomó gyereket, akik gyakran félelemből nem jelentették fel őket a rendőrségen. [23] A Blue & Gold Taverna ma is a keleti 7. utcában áll. [24] Jon egyik barátja ebből az időszakból elmondta, hogy egyszer megverték Ivor Swensont, mert a fiú azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti őket, amiért hamis pénzt akartak terjeszteni. [25] Frank Messina Jon barátjának álneve. [26] Rocco Ciofani Jon barátjának álneve. [27] Bernie Levine Jon barátjának álneve. [28] Herbert Peter Jon iskolatársának álneve. [29] Dominic Fiore Jon barátjának álneve. [30] Jon ragaszkodott hozzá, hogy ezt tisztázzuk: „Ma már nem csinálok ilyeneket, de régen mindig így szúrtam le az embereket.” [31] Gallione a helyi ligában, a Bergen County Chargers nevű csapatban játszott. [32] Freddy Wilbert Jon rablótársának álneve. [33] Captain Maddox Jon egykori munkáltatójának álneve.

[34] Amikor Jon egy számára kedves emberről beszél, gyakran kezdi úgy a mondatot, helytelenül, hogy „Én és…” Ahol ezzel bemutat valakit, ott megtartottam ezt a sorrendet, de ha az adott személynél többször is előfordult, ott javítottam. [35] Melvin Abruzzi Jon barátjának álneve. [36] Ez a mese arról, hogy a kisvárosi fiú hogyan állt bosszút az egyetemistákon, eléggé kamunak tűnt, a forrásom azonban, aki ismerte Jont Brunswickban, megerősítette. Sőt azt az érdekességet is megosztotta velem, hogy a szülők közül többen is „jó véleménnyel voltak Jonról, és sajnálták, hogy árva”, ezért ügyvédet fogadtak mellé, amikor úgy tűnt, vádat emelnek ellene gyújtogatásért. [37] Walter Hutter Judy barátjának álneve. [38] 1965-ben Jont egyszer már letartóztatták egy New Jerseyben elkövetett támadásért, és elítélték tiltott fegyverviselésért. Feltételesen volt szabadlábon akkor, amikor New Yorkban letartóztatták emberrablás miatt. [39] 1976-ban, Saigon eleste után a kommunista vezetés megszüntette Hau Nghiát, és beolvasztotta a környező tartományokba. [40] Az. LRRP a Long Range Reconnaissance Patrol, vagyis a nagy hatósugarú, felderítő őrjárat rövidítése. Ezeknek az egységeknek a katonái is századokba rendeződnek, de, a különleges erőkhöz (Special Forces) hasonlóan, kisebb csapatokban dolgoznak. [41] Az E-5 az őrmester kódja, Steve Corker Jon barátjának álneve. [42] Az M72 Light Anti-tank Weapon (LAW), vagyis könnyű tankelhárító fegyver egy kisméretű, ám nagy erejű rakéta, amit néha a gyalogság használt Vietnamban, és a legkülönfélébb célok érdekében vetették be. [43] George vezetéknevét nem közöljük. Már elhunyt; így nem tudja megcáfolni Jon beszámolóját. Neve felkerült a vietnami háború hősi halottainak emlékfalára. [44] Bár nincs, aki megerősítse, hogy Jon részletes beszámolója a foglyok kínzásáról valóban helytálló-e, de Ted Morgan 2010-ben, a Random House gondozásában megjelent The Valley of Death (A halál völgye) című könyvében megjegyzi, hogy a vietnami konfliktus kezdettől fogva figyelemre méltó volt amiatt, hogy a Vietminh, majd később a Vietkong tagjai milyen bizarr kegyetlenkedéseket követtek el a hadifoglyokkal szemben. Ezt írja Morgan a 93. oldalon: „A foglyokat karóba húzták, fűrésszel feldarabolták, kasztrálták, megfojtották, élve eltemették.” [45] Ezen a ponton Jon megkért, hogy kapcsoljam ki a diktafont. Úgy tűnt, rátörtek az érzelmek. Mivel Jon többször is szociopatának vallotta magát, sosem tudtam biztosan, hogy ezek az érzelemnyilvánítások őszinték-e, vagy ezzel is csak manipulálni akarja a hallgatóságát, de itt és a Vietnamról szóló interjú több pontján is elsírta magát. [46] High Altitude, Low Opening, azaz nagy magasság, alacsony nyitás. [47] Az információs szabadságról szóló törvény (Freedom of Information Act) jegyében benyújtott kérésemre válaszul a nemzeti levéltár (National Archives and Records Administration) azt közölte, hogy nem tudja kiadni Jon katonai anyagát, Ugyanis nem találják. Sikerült telefonos interjút készítenem a könyvben Steve Corkerként emlegetett személlyel, aki megerősítette, hogy ő az, aki együtt szolgált Jonnal Vietnamban, és megtaláltam annak a katonának a kartonját is, aki George-ként szerepel itt, és aki valóban ún. baráti tűzben vesztette életét, ahogy azt Jon is elmesélte. Láttam Jon orvosi kartonját, és tényleg van egy fémlemez a fejében. Láttam olyan

rendőrségi aktákat, amelyek szerint egyik társát letartóztatták azzal az emberrablással és emberölési kísérlettel kapcsolatban, amelynek eredményeként Jon, állítása szerint, belépett a hadseregbe. Jon nővére, Judy is emlékszik rá, hogy öccse belépett a hadseregbe, majd hazatért Vietnamból. A Jon 1986-os letartóztatásában részt vevő rendőröknek azt mondták az informátoraik, hogy Jont az utcán csak úgy ismerték, mint az „őrült vietnami veteránt”. Jon szenvedélyes és profi ejtőernyős. Korábban, amikor újságíróként katonai témákkal foglalkoztam, ritkán előfordult, hogy a levéltár elhányta a kartonokat, de miközben a kormányzati nyilvántartásban megtalálható Jon anyaga, addig a vietnami katonai szolgálatról szóló visszaemlékezéseit semmilyen közvetlen bizonyíték sem támasztja alá. [48] A Scarlett’s Cabaret egy sztriptízbár Broward megyében, ahova Jon gyakran eljár. [49] A brit blues zenekart Alvin Leevel az élén, akik felléptek a Woodstock fesztiválon is. [50] Anthony „Junior” Siricót 1971-ben letartóztatták fegyveres rablásért. Ezután kezdett érdeklődni a színészet iránt. 1999 és 2007 között a „Maffiózók” (The Sopranos) című sorozatban ő alakította Paulie-t. [51] Anthony „Fat Anthony” Rabitót (Kövér Anthony), a Bonanno család híres katonáját a Donnie Brasco-ügy kapcsán ítélték el, amelyből 1997-ben filmet is forgattak Donnie Brasco címmel. [52] A Granny Takes a Trip (A nagyi elutazik) „az 1960-as évek végén új életre keltette a brit mod mozgalmat azon fiatalok számára, akiknek fontos a szépség és a divat… Az üzlet egyik igen figyelemreméltó darabja az a színes kígyóbőr csizma, amely olyan toldott-foldott hatású, mint a bibliai József ama bizonyos cifra köntöse.” – The New York Times, 1970. február 24. [53] A Maxwell’s Plumot az a Warner LeRoy nyitotta meg, akinek a nagyapja, Harry Warner, alapítótagja volt a Warner Bros. Stúdiósnak. 1971-ben LeRoy az Esquire férfimagazinnak adott interjújában azt nyilatkozta: „a Maxwell’s Plum olyan, akár egy élő színház, ahol a vacsoravendégek a társulat legfontosabb tagjai. A hozzánk betérő törzsvendégek – Bill Blass, Barbra Streisand, Warren Beatty és Julie Christie – együtt játszanak a többi vendéggel.” [54] Hampton Smith a tulajdonos álneve. [55] A Jonnál nyolc évvel idősebb John Gotti 1985-ben lett a Gambino klán feje, amikor is megölette Paul Castellanót. Castellano a korábbi főnök, Gambino 1976-os halála óta irányította a családot. (Milyen kicsi a maffiavilág is! Amikor Jon nagybátyját, Joe Riccobonót 1957-ben az apalachini razzia során letartóztatták, épp Castellanóval ült egy kocsiban.) Gotti maffiavezérsége viharos volt és rövid életű. 1992-ben elítélték zsarolásért, 10 évvel később, börtönben halt meg. [56] Bradley Pierce a New York-i éjszakai élet legendás alakja volt a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején. [57] Ott, ahol korábban dzsesszklub működött, a One Sheridan téren. [58] Harry Shapiro és Caesar Glebbeek a St. Martin’s Press gondozásában, 1991-ben megjelent Jimi Hendrix, Electric Gypsy (Jimi Hendrix, az elektrocigány) című könyvük 394. oldalán, ahol Jont eredeti nevén, John Riccobonoként emlegetik, így írnak Wood és Jon üzleti kapcsolatáról: „A helyzet akkor fordult komolyra, amikor rávették Woodot, hogy vegye fel menedzsernek a Gambino család egyik kulcsemberének, a Staten Island-i Joe Riccobonónak a rokonát, John Riccobonót. Maffiatagok kerültek fel a bérlistára, és hatalmas pénzek folytak ki a vállalkozásból, miközben Wood megpróbált ellenállni ennek az erőszakos átvételnek, ami elég nagy vakmerőség volt a részéről.”

[59] Albert Goldman, a New York-i szórakozóhelyek történetét elmesélő Disco című könyvében (Hawthorn Books, 1978) így írt Pierce-ről: „Bradley munkaeszköze a személyes varázsa volt. Azt mondták, hogy ha egy gengszter fegyverrel hadonászna valamelyik diszkójában, Bradley odamenne, kivenné a kezéből a fegyvert, megnevettetné a fickót, és az végül arcon csókolná őt.” [60] A Stork Clubban tényleg mindenki megfordult, a windsori hercegtől kezdve Marilyn Monroe-n át egészen Groucho Marxig. [61] A P. J. Clarke’s még ma is megtalálható a Third Avenue 915. szám alatt. [62] Az Egyesült Államokban Coquelint tartják a diszkó műfaj megteremtőjének. A Le Club nevű hely a cannes-i Whiskey au Go-Go mintájára készült. [63] Schatzberg a ’60-as években felkapott divatfotós volt. A The Beatles, a The Rolling Stones és Bob Dylan csináltatott vele fotókat a lemezborítóikhoz. A ’70-es években sikeres filmrendező vált belőle, aki merész, realista stílusáról volt ismert. Első, Pánik a Tű parkban (Panic in Needle Park) című filmje, amelyet Joan Didion írt, indította el Al Pacino karrierjét. A keleti 59. utca 308. alatt álló Ondine’sban DJ-k mellett élő zene is szólt. Michael Butler egy chicagói iparvagyon örököse, színházi producer és John F. Kennedy bizalmasa volt, aki később még különleges tanácsadó is lett a Közel-Keleten. [64] Terry Noel DJ szerint, aki a djhistory.com oldalnak adott interjút, Pierce pincérsegédként alkalmazta Hendrixet az Ondine’sban. Amikor Hendrix kérte, hogy felléphessen, és megmutatta, hogy tud foggal gitározni, Pierce azt mondta neki: „Nem tudom, mit csináljak veled. Olyan vagy, mint valami bizarr látványosság.” Mégis engedte fellépni, megadva Hendrixnek az első komoly fellépési lehetőséget New Yorkban. Pierce-nek köszönhetően a The Doors egy hónapon át zenélhetett az Ondine’sban 1966-ban, mielőtt megjelent az első nagylemezük. [65] Auchincloss, a gazdagok krónikásaként ismert író rokoni kapcsolatban állt mind Franklin D. Roosevelttel, mind pedig Jacqueline Onassisszel. [66] Jack Warner volt a Warner Bros Studios feje, az alapító fia. [67] Amikor megnyitották a Salvationt, a Schatzberghez igen közel álló színésznő, Faye Dunaway tagja volt az igazgatótanácsnak. [68] A ’60-as években Joshua White-nak a Jefferson Airplane zenekar koncertjeihez készült fényshow-i jelentették a pszichedelikus világítástechnika születését. White-ot ma már a fény művészeként tartják számon. [69] Harry Shapiro és Caesar Glebbeek Jimi Hendrix, Electric Gypsy (Jimi Hendrix, az elektrocigány) című könyvükben így mesélik el a tárgyalást, ahol meggyőzték Hendrixet, hogy a Salvationben máshogy játsszon: „Mivel Jimi törzsvendég volt, Bobby Wood egyik kollégája javasolta, hogy ő lépjen fel a nyitóesten. Jimi nem akarta vállalni.” A szerzők állítása szerint Hendrix csak azután gondolta meg magát, hogy történt egy furcsa incidens: egy maffiózó érkezett vidéki, alkalmi otthonához, és lövöldözni kezdett egy fára az ablaka alatt. Rákérdeztem Jonnál erre a sztorira, és ő azt mondta: „Andy és én rendszeresen lövöldöztünk csak úgy, a móka kedvéért. Lehet, hogy elmentünk hozzá, és ezt mi csináltuk, de nem úgy rémlik, hogy lövöldözéssel kellett volna rávenni Jimi Hendrixet, hogy játsszon nálunk. Szerette a Salvationt, mert ott tudott drogot szerezni.” [70] A korábban már idézett Electric Gypsy című könyv 395. oldalán így számolnak be az előadásról: „Jimi ¼ 1 körül lépett színpadra, a woodstocki zenekarával, és hiába várta a

közönség a Hendrix-féle pirotechnikát, ő csak állt nyugodtan, a zenekar szépen játszott, Jimi pedig felváltva szólózott Larry Leevel, aki a Rock magazin kritikusa szerint csodálatosan játszott.” [71] Az eredeti Directoire a 48. utcában, a Third Avenue és a Lexington között volt. [72] A „directoire” stílus a francia forradalom időszakát idézte, amelyben a hangsúly az 1970-es éveket meghatározó „osztályok nélküli közvetlenségen” volt. [73] Roundtree tehetséges színész volt, karrierje a ’60-as években indult, hírnevet az 1971-es Shaft címszerepével szerzett magának. [74] Ed Sullivan volt a „The Ed Sullivan Show” házigazdája. Ez a tévéműsor 23 éven át futott a CBS-en, és olyan sztárokat mutatott be Amerikának, mint Elvis és a The Beatles. [75] Sullivan kitiltotta a műsorából a The Doorst azután, hogy Jim Morrison a „Light My Fire” című dalban azt énekelte, hogy „Girl, we couldn’t get much higher.” (Csajszi, ennél jobban már nem lehet elszállni.) [76] Ez nem ugyanaz az étterem volt, amelyik Jon szüleinek lakása alatt üzemelt Bronxban. Ez a La Luna egy klasszikus nápolyi étkezde volt a Mulberry Street egyik mellékutcájában, a manhattani olasz negyedben. [77] A nyugati 43. utcában álló baptista templomban kapott helyett a Sanctuary. Egyik falát bujálkodó angyalokat ábrázoló freskó díszítette. A hely önmagát „a világtörténelem legdekadensebb diszkójaként” aposztrofálta. [78] Színész, rendező és forgatókönyvíró, aki 1989-ben halt meg. [79] A Donzi egy kisméretű versenyhajó, amit a legendás versenyző és hajóépítő, Don Aronow készített. [80] A Gambino család szövetségese, a Genovese család tagja volt. [81] A Merrill Lynch bemutatóra szóló kötvényeinek elrablásából hatalmas botrány lett, amelynek eredményeként Jon nagybátyjának, Joe-nak New York állam törvényhozó testülete előtt kellett tanúskodnia egy meghallgatáson. De ő megtagadta a tanúskodást, és nem is emeltek vádat ellene. Lásd: Richard Phalon: „Hooded Informer Reveals Stock Theft” (Titkos informátor beszélt a kötvénylopásról) The New York Times, 1969. december 12. [82] Ez az 1973-as film olyan bűnözőkről szólt, akik kutyafalkákkal raboltak bankot. Nincs rá bizonyíték, hogy igaz lenne Jon azon állítása, miszerint Joe da Costa vagy a kutyái részt vettek volna a forgatáson. [83] A Better Crust pékség Harlem meghatározó eleme volt azóta, hogy 1946-ban először begyújtották a sütőiket. Azután, hogy 1996-ban a The New York Times dicsőítő cikket írt róla, le is húzta a rolót – vélhetően azért, mert a New York-iak egyre kevésbé lelkesedtek a pékség jelképévé vált édesburgonya-pitéért. [84] West bluesgitáros és a Mountain zenekar frontembere volt. Legismertebb slágerük a „Mississippi Queen”. [85] Jerry Hopkins rockújságíró 1996-ban, az Arcade Publishing kiadó gondozásában megjelent, The Jimi Hendrix Experience (A Jimi Hendrix-élmény) című könyvében John Riccobonót nevezi meg mint lehetséges értelmi szerzőt, aki 1969-ben megszervezte Hendrix elrablását egy New York-i szórakozóhelyről. Hopkins szerint John Riccobono és maffiózó társai elrabolták, és

egy hegyi házban fogva tartották Hendrixet, akit egy székhez kötöttek, és beheroinoztak, hogy aláírjon egy lemezszerződést. [86] Bár John Riccobono 13 évesen törvényesen is Jon Pernell Robertsre változtatta a nevét, a bűnüldöző szerveknél sokan még mindig John Riccobonóként emlegették, és Jon az utcán is Riccobonóként futott. [87] A Hippopotamus az 54. utcában működött, onnan költözött át a 62. utcába. Minden kétséget kizáróan ez a hely volt New York legtrendibb szórakozóhelye, egészen addig, amíg – a ’70-es évek közepén – meg nem nyitott a Studio 54. A Hippopotamusban tartották a The Beatles búcsúpartiját, amikor 1974-ben hivatalosan is feloszlottak, és egyébként is sokszínű közönség közkedvelt találkahelye volt: megfordult itt Frank Sinatra, Mick és Bianca Jagger, és az ügyvéd Roy Cohn is. [88] Phyllis hivatalos családneve Corso volt. Jon elmondása szerint csak azért vette fel a LaTorre nevet, mert „olyan művésziesen hangzik”. És azt sem akarta, hogy az apjával, Peter Corsóval azonosítsák. [89] Phyllis apját, Peter Corsót utoljára 1987-ben, 65 éves korában tartóztatták le Long Islanden kokainnal való kereskedésért. „Corsót, akinek bűnlajstroma egészen 1938-ig nyúlik vissza, és akit egyszer már két év letöltendő börtönbüntetésre ítéltek drogkereskedelemért, több kiló kokain és a drogelosztást részletesen bemutató papírok társaságában tartóztatták le otthonában” – írta a Schenectady Gazette 1987. augusztus 24-i számában a „29 Arrested in Dope Network Operated from Cell at Attica” (Lakat alatt az Attica börtön egyik cellájából irányított droghálózat 29 tagja) című cikk. Amikor megmutattam a cikket Jonnak, ennyit mondott: „Ez Phyllis apja! Ki az a hülye, aki otthon tartja a dílerei listáját?” [90] A New Jersey-i székhelyű Merck & Co. gyógyszergyártó vállalat egészen az 1970-es évek végéig forgalmazott gyógyászati célú kokaint. [91] Bár Henry Phyllis unokatestvére volt, mégis testvéreként emlegette. Ezért nevezi őt Jon a sógorának. [92] Henry Borelli a Gambino családhoz tartozó, Roy DeMeo vezette csapat tagja volt. Borelli hírhedt volt különös kegyetlenségéről, így Clint Eastwood Piszkos Harryje után elnevezték őt Piszkos Henrynek. Azt beszélik, hogy a DeMeo csapat az 1970-es és 1980-as években összesen mintegy 200 emberrel végzett, és ezek többségét nem egy pizzázóban darabolták fel, ahogy Jon állítja, hanem egy brooklyni lakásban. A DeMeo csapat rémtetteit Gene Mustain és Jerry Capeci örökítette meg Murder Machine (Gyilkoló gépezet) című, 1993-ban megjelent könyvében. [93] Az 1971-es film, a Francia kapcsolat (The French Connection) nagyjából a heroincsempész maffiózó, Pasquale Fuca történetén alapszik. Jon barátjának az apja, id. Vincent Pacelli egy hasonló francia kapcsolatot tartott fenn, amiért 1965-ben el is ítélték. Id. Pacelli tárgyalása legendás volt a maga idejében, ugyanis egy Playboy-nyuszival akart megvesztegetni egy esküdtet. Lásd: „Ex-Playboy Bunny Held in Bribe Plot” (Az egykori Playboy-nyuszi is része volt a megvesztegetési tervnek) The New York Times, 1965. július 13. [94] Ray Mintner Jon barátjának álneve. [95] Nicky Barnes volt az a harlemi heroindíler, akiről Cuba Gooding Jr. karakterét mintázták a 2007-es Amerikai gengszter (American Gangster) című filmben. [96] A Serendipity 3, amely még ma is a keleti 60. utca 3225. szám alatt található, arról híres, hogy itt készítik Manhattan legextravagánsabb fagylaltkelyheit.

[97] Marilyn Monroe, Andy Warhol és Jacqueline Onassis, más-más korszakban, de mind a Serendipity törzsvendégei voltak. [98] Az említett hölgy, akinek nevét kérésére töröltük a könyvből, híres modell, majd színésznő volt. [99] Curtis Mayfield 1972-ben készült filmje egy nepperről, aki szeretne kiszállni az üzletből. (A Ford.) [100] A Harlem Globetrotters egykori tagja, az NBA bajnoka, aki az 1970-es évek elején még a Lakersben játszott. Később arról vált ismertté, hogy állítása szerint pályafutása során több mint 10 ezer nővel volt dolga. [101] Frazier még újonc volt az NBA-sztárok dicsőségcsarnokában, de már kétszer is bajnoki címhez juttatta a Knickst, először 1970-ben, majd 1973-ban. És arról is híres volt, hogy mindig a feltuningolt Rolls-Royce-ával érkezett a meccsekre. [102] Mint elítélt bűnözőnek, Jonnak hivatalosan nem lehet lőfegyvere. [103] A Fekete Párducok (Black Panther) egy afroamerikai forradalmi szervezet volt, amely az erőszakot is elfogadhatónak tartotta az afroamerikaiak jogainak érvényesítésére. (A Ford.) [104] Az 1969-es Éjféli cowboy (Midnight Cowboy) egyik szereplője, akit Dustin Hoffman alakított. [105] Vera Lucille Jon egykori barátnőjének álneve. [106] Egyszerű, mégis elegáns francia étterem, amely 1959 óta áll a keleti 53. utca 100. szám alatt. [107] Spanyol étterem a Greenwich Street 823. alatt. 1927-ben nyitott, és még ma is működik. Nem éppen a minőségi ételeiről, sokkal inkább a flamenco-táncosokat ábrázoló, giccses freskóiról ismert. [108] Hill sokáig annak a gengszter Bugsy Siegelnek a barátnője volt, aki együtt dolgozott Meyer Lanskyvel és Jon nagybátyjával, Joseph Riccobonóval a Murder Incorporated nevű bűnszövetkezetben, majd később megalapította Las Vegast. Siegelt 1947-ben meggyilkolták, amikor a maffia nevében tett Las Vegas-i befektetése nem térült meg elég gyorsan. [109] Bár Virginia Billről köztudott volt, hogy többször is Mexikóba utazott, arra nincs bizonyíték, hogy lett volna ott egy fia. [110] Mexikói drogbáró, akit 1985-ben azért tartóztattak le, mert halálra kínozta az Amerikai Egyesül Államok Kábítószer-ellenes Ügyosztályának (US Drug Enforcement Administration – DEA) egyik ügynökét. El is ítélték, és Mexikóban tölti börtönbüntetését. [111] Sam Giancana, a chicagói maffia feje szoros barátságban volt Frank Sinatrával és Sammy Davis Jr.-ral, és állítólag segített szavazatokat gyűjteni Cook megyében John F. Kennedynek az 1960-as választásokon. Azt is mondják, hogy dolgozott a CIA-nak is, és az említett esküvőig több titkos, kormányzati besúgót is lebuktatott. Giancanát az otthonában gyilkolták meg 1975ben, néhány nappal azelőtt, hogy tanúskodott volna az Egyesült Államok szenátusának a CIAhoz fűződő kapcsolatáról. [112] Nevezetes szálloda a Central Parknál, a 61. utca és a Fifth Avenue sarkán. [113] Jon itt lehet, hogy összekeverte az esetet azzal, amikor az 1965-ös tárgyalás előtt Pacelli egy Playboy-nyuszival akart megvesztegetni egy esküdtet. De az is lehet, hogy a Pacelli család számtalan bűnös dologra alkalmazott Playboy-nyuszikat.

[114] A News and Courier 1973. június 2-i számában megjelent; miszerint „Ifj. Vincent Pacellit, akit korábban már elítéltek drogkereskedelemért, most pénteken életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték Patricia »Park Avenue Patsy« Parks tavaly elkövetett meggyilkolásáért. Az áldozat tanúként volt beidézve az elítélt drogügyének tárgyalására.” Ezen a tárgyaláson – derül ki az Egyesült Államok fellebbviteli bíróságának összefoglalójából (amely bíróság elutasította Pacelli 1973. november 1-jén benyújtott fellebbezését) – „Lipsky azt vallotta, hogy hajnali 2 körül érkezett meg a Hippopotamusba, ekkor felvették Parksot, és elindultak a Long Island-i Massapequába. … Szinte rögtön ezután Pacelli torkon szúrta Parksot. Parks könyörgött, hogy ne bántsa, mert gyermeket vár, de Pacelli erre azt mondta: »Meghalsz, te kurva!«, és ezután még többször torkon szúrta, amíg meg nem halt.” [115] Jon itt egyrészt a filmre céloz, másrészt bizonyos maffiakörökre, amelyek heroint csempésztek, és akik kimaradtak a filmből. [116] Részletek a Time 1973. január 1-jei számának „Coffins and Corruptions” (Koporsók és korrupciók) című cikkéből: a Gambino család „szervezte meg a bizonyítékraktár kifosztását, és összesen mintegy 76 kg lopott kábítószer került ki Harlem utcáira. … Mind ez idáig az egyetlen rendőr gyanúsított a kábítószer-ellenes ügyosztály nyomozója, Joseph Nunziata: az ő aláírása szerepelt azon az engedélyen, amellyel 10 kg drogot vittek ki a raktárból.” [117] A Patsy Parks-gyilkosság tárgyalásán Vincent Pacelli megpróbálta – sikertelenül – bebizonyítani, hogy a gyilkosság időpontjában Nunziata épp egy drogügyletet bonyolított le az egyik New York-i kávézóban. Lásd: az Egyesült Államok fellebbviteli bíróságának álláspontját az Egyesült Államok kontra Vincent Pacelli ügyről (1975. július 24.). [118] Nunziatával „a saját fegyverével leadott lövés végzett. Halálát öngyilkosságnak könyvelték el, de Nunziata özvegye fellebbezett a határozat ellen. … Maffia-közeli források szerint Nunziata halálát a Gambino család rendelte meg.” – Time, 1973. január 1., „Coffins and Corruptions” (Koporsók és korrupciók). [119] A Nirvana még ma is ott van a nyugati 59. utca 30. szám alatt. [120] A Nirvana volt John Lennon kedvenc helye, amelyet galériának is használt, mert itt tette ki a rajzait. [121] A The New York Times 1974. október 10-i száma címlapon hozta a Shamsher megpróbáltatásairól szóló cikket „A Nightclub Owner Says He Has Woes – The Mafia” (A diszkótulajnak egy baja van – a maffia) címmel. A cikket Nicholas Gage írta. [122] Pierce atya ma a Connecticut állambeli Cromwellben él, ahol a Holy Apostles egyetem és papnevelde gyakorlati képzésért felelős igazgatója. [123] A Castaways Island Motel Amerika „legcsodamókásabb” nyaraló moteljeként aposztrofálja magát. Jellegzetes épületét Charles Foster McKirahan tervezte. 1981-ben bontották le. [124] „David »Dave« Genden, a felső tízezer kedvelt kertépítője, a biliárdszalontulajdonos, világutazó és lázadó, szombat reggel elhunyt a Pembroke Pines-i hospice-házban. 97 éves volt. Bár a kertépítés volt a leghosszabb ideig működő vállalkozása, de nem az volt az első. Dave Genden a ’30-as években gengsztereket és irodalmi alakokat egyaránt vendégül látott a South Beachen álló biliárdszalonjában.” Dave Genden gyászjelentése, írta Christina Vieira, megjelent a Miami Herald 2010. január 18-i számában.

[125] Gerard „Jerry” Chillinek igen hosszú a bűnlajstroma, elítélték már zsarolásért, bűnszövetkezetben való közreműködésért, hamisításért és gyilkossági kísérletért is. Kapcsolatba hozták továbbá egy New York-i beépített ügynök 1989-es meggyilkolásával, de ebben az ügyben nem emeltek vádat ellene. Utoljára 2005-ben, Floridában tartóztatták le, a vád: illegális játékgépek üzemeltetése, uzsorázás, tőzsdei csalások, offshore sportfogadások, lopott áruval való kereskedés, drogterjesztés, valamint annak a rablásnak a megszervezése, amely során 300 ezer dollár értékben tűnt el borjúhús, alkohol és füstölt lazac. 2009-ben, amíg arra várt, hogy a 2005ös ügy tárgyalása lezáruljon, New Yorkban is vádat emeltek ellene zsarolásért. Jelenleg egy New York-i fogházban várja a tárgyalás végét. [126] A Dade megyei körzeti bíróság bíráját, Howard Grosst 1987-ben tartóztatták le korrupció vádjával, de az 1988-as tárgyaláson minden vádpont alól felmentették. Öt évvel később a floridai legfelsőbb bíróság kizárta az ügyvédi kamarából. [127] Pasquale „Patsy” Erra a Bonanno család egyik nagyfőnöke volt. Ezenfelül együtt dolgozott Sam Giancanával, Santo Trafficante, Jr.-ral és Meyer Lanskyval. [128] Errának, állítólag, érdekeltsége volt Miami ikonikus szállodájában, a Fontainebleau Hotelben, illetve számos szórakozóhelyben is Miami Beach bulinegyedében. Az illegális szerencsejáték üzletágban is fontos szereplő volt. 1976-ban hunyt el. A Dream Bar, vagy más néven a Dream Lounge, több különböző helyen is üzemelt a maga idejében. Népszerű zenés hely volt, ahol Dean Martin és Frank Sinatra is gyakran fellépett. A dzsesszfenomén Buddy Rich egy egész lemezt csinált a fellépéseinek felvételeiből. Az ’50-es évek végén az egyik „bulikalauz” így írt a helyről: „Dzsessz és tánczene vár ezen az ultramodern, sötét helyen. Itt aztán érdemes stírölni a pincérlányokat, akik semmi kis neglizsében szolgálnak fel. Nyitva: 21:00 órától 05:00 óráig.” Cabaret Quarterly, 1956., különkiadás, 5. szám, 74. old. [129] Hosszú időn át Vincent Teriaca volt a Dream Bar üzletvezetője és Patsy Erra híres helyettese. [130] Jilly Rizzo, a tulajdonos számos szórakozóhelyet üzemeltetett Manhattanben és Miamiban. Frank Sinatra barátjaként ő maga is híresség lett egy kicsit. Rendszeres szereplője volt a ’60-as évek népszerű vígjátékának, a Rowan and Martin’s Laugh-Innek, és feltűnt Frank Sinatra 1968as filmjében, a Lady in Cementben (Hölgy a cementben), amelyben Jilly miami diszkója is látható volt. Jillyt 1990-ben elítélték csalásért, majd két évvel később autóbalesetben hunyt el Sinatra kaliforniai otthona, a Rancho Mirage közelében. [131] James „Jimmy the Greek” Snyder sportkommentátor és bukméker volt, aki 1996-ban hunyt el. Hank Goldberg Jimmy pártfogolja, Miami egyik legismertebb rádiós műsorvezetője, jelenleg az ESPN csatorna kommentátora. [132] Egy floridai olajszállító és olajvezeték-építő cég, amely 1977-ben összeolvadt egy texasi céggel. [133] A Belcher család tulajdonában volt a Great Stirrup Cay nevű magánsziget északi fele. 1977ben eladták a Norwegian Cruise Line nevű norvég hajótársaságnak, hogy nyaralóhellyé alakítsák. [134] A szövetségi nyomozóknak tett vallomása szerint Carol Belcher Miamiban találkozott Gary Teriacával, még középiskolás korukban. Majd feleségül ment egy Kattleman nevű férfihez, és Los Angelesbe költözött. 1974-ben, miközben házassága egyre inkább megromlott Kattlemannel, Gary Teriaca meglátogatta őt Kaliforniában. Intim viszonyra léptek egymással, és

Teriaca rávette, hogy költözzön vissza Miamiba, ahol is a lány apja vett nekik egy házat a Bay Point Estates nevű zárt, elit lakóparkban. [135] A Palm Bay volt az a klub és egyben magánszálloda, ahol a hírességek szálltak meg Miamiban. Robert Duvall, James Caan, Peter Ustinov, Oleg Cassini és a festő Frank Stella gyakori vendégek voltak itt. John Platero így írt a klubról az AP-nél 1982. július 7-én megjelent, „You Can’t Buy Your Way In at Palm Bay Club” (Pénzen nem lehet tagságot venni a Palm Bay Clubba) című cikkében: „A néhai hajómágnás, Aristotle Onassis jelentkezését egyszer majdnem elutasították. Spiro Agnew-nak, az Egyesült Államok akkori alelnökének is várnia kellett a felvételére. De azok, akik átjutottak a Palm Bay Club szigorúan őrzött kapuján, megtalálhatták a régi Florida esszenciáját.” A cikk szerzője arról is említést tesz, hogy a klub kikötőjében akár 40 méter hosszú jachtok is elfértek, de rendelkezésre állt egy lebegő helikopter-repülőtér is, és a klub halastavában egyenként 400 dollár értékű japán koi halak úszkáltak. Majd Platero a klub alapítójának lányát, Gayonne Dinklert idézi: „Az idejáró emberek nem újgazdagok. Természetes elegancia jellemzi őket, és többségük olyan családból származik, amely generációk óta ilyen körökben mozog.” A La Gorce klubot ingatlan- és vasútépítésben érdekelt iparbárók alapították még a ’20-as években, és azóta is Miami régi elitjének játszótere, és számos amerikai elnök is tagja. A Jockey Club egy toronyház volt, körülötte teniszpályákkal, bárokkal, éttermekkel és diszkókkal, mindez pedig a Biscayne Boulevard 11 111. szám alatt volt megtalálható. Kedvelt törzshelye volt ez az egykori alelnöknek, Hubert Humphreynak, Jackie Gleason humoristának és Eva Gabor színésznőnek. Surmani a Jockey Club egyik bárjának volt az üzletvezetője. Abban az időben, amikor Jon és Bobby Erra összeismerkedtek, Bobbyt tettlegességgel vádolták, ugyanis Las Vegasban, a hotelszobájában durván összevert valakit egy kancsóval. Az áldozat történetesen az az ember volt, aki tanúskodott volna Surmani ellen egy adócsalás ügyében. [136] Floyd 1969-ben és 1982-ben nyerte meg a PGA bajnokságot, 1976-ban a Masters Tournamentet, a U.S. Opent pedig 1986-ban. 1990-ben a szervezett bűnözés elleni csoport nyomozói, akik Erra üzleti tevékenységeit vizsgálták, nem találtak semmilyen bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy kettejük barátságából eredően bármiféle törvényszegés történt volna. Azonban a nyomozók arra is rájöttek, hogy nem Floyd az egyetlen élsportoló Erra barátai között, ugyanis üzleti kapcsolatban állt a legendás autóversenyzővel, Mario Andrettivel, akivel pizzérialáncot akartak nyitni. [137] Erra és Ludwig törvényesen sosem házasodtak össze, de közös házat tartottak fenn, és Ludwig 1991-ben, egy szövetségi vádesküdtszék előtt tett tanúvallomásában a feleségének nevezte magát, amikor az Errával való kapcsolatáról kérdezték. Ludwig, aki egykor még az Orange Bowl királynői címét is elnyerte, régi miami család sarja volt. Közeli barátságban állt Adele Grahammel, Bob Graham szenátornak, Florida egykori kormányzójának a feleségével. (Bob Graham jelenleg a BP part menti olajfurásait és a mélytengeri olaj szivárgásokat vizsgáló bizottság társelnöke, erre a posztra maga Obama elnök nevezte ki.) [138] 1986-ban az akkor kormányzói posztot betöltő Graham pályafutásának legnagyobb politikai botrányát szenvedte el azok után, hogy helyi rendőrök megtalálták a fürdőszobatükrére ragasztott üzenetet, amelyet a felesége hagyott neki, és amelyben azt szorgalmazta, hogy adjon kegyelmet egy Albert San Pedro nevű bűnözőnek, aki Erra társa volt. Graham nem adott amnesztiát. De Mike Fisten, a Dade megyei rendőrség egykori nyomozója – aki az 1990-es évek elején egy szövetségi különleges egység tagjaként részt vett az Erra-féle fogadásokkal kapcsolatban végzett nyomozásban – azt állítja, hogy a kormányzó miami otthonában lévő telefon és az Erra szervezete által az illegális fogadások megkötésére használt telefon között

számos alkalommal történt hívás. Fisten azt is elmondta, hogy hiába kérte, felettesei nem adtak engedélyt arra, hogy lehallgassa Erra vonalát, és magnóra vegye a kormányzóval folytatott beszélgetéseit. [139] Erra pénzügyi manőverei 1990-ben, egy zsarolási ügy kapcsán az ellene folytatott szövetségi nyomozás során kerültek napvilágra, aminek eredményeként végül beismerő vallomást tett. Testvére megúszta a bűnvádi eljárást. [140] Alcee Hastings bíró kihelyezett bíróként dolgozott Miamiban, amikor Carter elnök kinevezte őt Dél-Florida szövetségi bírájának. 1981-ben korrupcióval vádolták meg: állítólag 150 ezer dollárt fogadott el egy ismert maffiózótól. 1988-ban az Egyesült Államok kongresszusa vád alá helyezte, a szenátus pedig elítélte megvesztegetés és hamis tanúzás miatt. Így ő lett a hatodik szövetségi bíró, akit így távolítottak el a posztjáról. Miután kizárták a kamarából, és úgy tűnt, nem tud beilleszkedni a társadalomba, az Egyesült Államok képviselőházában talált menedéket 1992-ben. Florida 23. számú körzetében meggyőzte a választókat, hogy juttassák őt be a kongresszusba, és a mai napig ott teljesít szolgálatot. A képviselőről, aki sokak szerint ugyanolyan alávaló, mint egykor volt, 2010. augusztus 31-én a Wall Street Journal azt írta, hogy az egyik legzüllöttebb és az adófizetők pénzének talán legerkölcstelenebb tékozlója a kongresszusban. Bob Norman a 2011. március 8-án a Broward Palm Beach New Timesban „Alcee Hastings’ Scandals Collide in Sexual Harassment Lawsuit” (Alcee Hastings botrányainak csúcsa a szexuális zaklatási per) címmel megjelent cikkében azt írta, hogy Hastings képviselőt beperelték szexuális zaklatás miatt. [141] North Bay Village három szigeten álló kis település, amelyet egy töltésút köt össze Miami Beachcsel. [142] San Pedrót 1975-ben lőtték meg a háza közelében. [143] San Pedro volt felesége, Lourdes Valdez elmondása szerint a férjénél születési rendellenesség volt, hogy kancsalított. Szerinte San Pedro csak azért találta ki ezt a sztorit, mert jobban hangzik, mint az, hogy kancsalnak született. Albert egyik gyerekkori barátja mondta el nekem, hogy az általános iskolában a gyerekek Bizcónak csúfolták, ami egy spanyol szó arra, hogy kancsal. Fiatal korában Albert, hogy elrejtse a szemét, mindig hunyorított. Emiatt már egy fokkal jobb gúnynevet kapott, ő lett El Chino, vagyis „a kínai”. [144] Az egyik Dade megyei exnyomozó, akivel interjút készítettem, elmondta, hogy San Pedro komolyabban először 1969-ben került összeütközésbe a törvénnyel, amikor egy parkban egy antik Thompson géppisztollyal támadt az ellenfél focicsapat tagjaira, miután a csapata elvesztett egy barátságos mérkőzést. Senki sem sérült meg, és – a rendőrség szerint – San Pedro megszabadult a fegyvertől, és megúszta a vádeljárást. 1971-ben, azután, hogy egy drogügylet közben rálőtt két beépített rendőrre, elítélték gyilkosságban való közreműködésért, a büntetése felfüggesztett szabadságvesztés volt. Az indulatait továbbra sem tudta kezelni. A rendőrség elmondása szerint San Pedrót letartóztatták, miután egy közlekedési konfliktust követően összevert egy autóst egy pajszerrel. Később megint letartóztatták, a vád: kerítés, testi sértés és rablás. Mind egyetlen akcióhoz kapcsolódott: kurvákat bérelt fel, hogy motelszobára csábítsák az ügyfeleket, ahol ő kirabolta őket. A testi sértés vádja többször felmerült még, amikor San Pedro „szabadúszóként” vállalta, hogy 50 dollárért bárkit alaposan helyben hagy. 1988-ban elítélték kokainkereskedelem és megvesztegetés vádjával (utóbbi Dade megyei köztisztviselőket is érintett). Ezért három évet ült börtönben.

[145] San Pedrót a miami sajtó később a „The Great Corrupter”; vagyis a nagy korrumpáló néven emlegette. Korábbi letartóztatásai során profin el tudta kerülni a felelősségre vonást. Ehhez, ha kellett, megfélemlítette a szemtanúkat, megsemmisítette a bizonyítékokat, lefizetett rendőröket, bírákat, és legalább egy esetben egy polgármestert is. A ’70-es évek végén már két lobbista is dolgozott neki, hogy legyen, aki menedzseli az ő politikai közreműködését. Állítólag lefizette a Miami News néhány újságíróját, hogy pozitív cikket írjanak azokról a politikusokról, akiket támogatott. Ezenfelül szoros barátságot ápolt a helyi tévé riporterével, Rick Sanchezzel, aki később a CNN-nél dolgozott, egészen 2010-ig, amikor is kirúgták, mert antiszemita megjegyzéseket tett. Még évekkel korábban azért bocsátották el a helyi tévétől, mert a rendőrség lehallgatta, amint Sanchez, aki gyakori vendég volt San Pedro otthonában, nem konkretizált szívességekért cserébe bemutatta San Pedrót egy helyi bank tisztviselőinek. San Pedro közösségi törekvései kifizetődtek. Szoros kapcsolatot alakított ki Claude Pepper képviselővel, aki amnesztiáért lobbizott neki az 1971-es büntető ítélet miatt. Az ügyben döntő bizottságnak küldött levelében azt írta San Pedróról, hogy „jó barát, lelkiismeretes fiatalember és felelős üzletember”. San Pedro hasonló segítséget kapott a floridai államügyésztől, Robert Shevintől is, aki szintén a bizottságnak címzett levelében azt írta, hogy szerinte San Pedro „jelleme, személyisége és viselkedése kifogástalan”. San Pedro, miután 1988-ban – kokainkereskedelem és megvesztegetés vádjával – elítélték, vádalkut kötött Dexter Lehtinen ügyésszel: vállalta, hogy bizonyítékot szolgáltat Hialeah polgármestere, Raul Martinez ellen egy szövetségi korrupciós ügyben. Akkoriban Martinez volt Lehtinen felesége, Ileana Ros-Lehtinen legfőbb ellenfele a kongresszusi választásokon. Lehtinen korrupciós ügye Martinez ellen megtépázta az egykori polgármester jóhírét, aki így elvesztette hitelességét mint képviselőjelölt, és elvesztette a választást Lehtinen nejével szemben. Ileana Ros-Lehtinen képviselőasszony jelenleg a külügyekért felelős házbizottság elnöki posztját tölti be. Később aztán ejtették a Raul Martinez elleni vádakat, mert – ahogy San Pedro saját ügyvédje fogalmazott – „nem volt a kezükben semmi Martinez ellen, mert San Pedro semmit sem adott nekik. Átverte Dexter Lehtinent és az egész szövetségi kormányt.” Lehtinen később lemondott ügyészi posztjáról, miután az igazságügyi minisztérium nyomozása kiderítette, hogy többször is etikai vétséget követett el – nem a San Pedro-ügyhöz kapcsolódóan. A mentelmi jog azonban, amit Lehtinen San Pedrónak adott, olyan rendkívül széleskörű volt, hogy még az 1991-es ügyben is védelmet nyújtott neki, amikor is a vád drogkereskedelem, pénzmosás és gyilkosság volt. San Pedro, aki a ’70-es, ’80-as években Miami egyik legnagyobb bűnözője volt, 1996-ban szabad ember lett. De az amerikai állampolgárságot soha nem kapta meg, és 1996-ban a bevándorlási hivatal bíróság elé állította. A meghallgatás során San Pedro nevelt lánya tanúvallomásában elmondta, hogy a férfi 13 éves kora óta rendszeresen megerőszakolta. A gyermekmolesztálási vád – amelyet alátámasztott, hogy San Pedro két fiút nemzett a lányának – elegendő volt ahhoz, hogy a bíró elrendelje a kitoloncolást. Mivel azonban az Egyesült Államok kormányának nincs szabályos diplomáciai kapcsolata Kubával, a kitoloncolást nem hajtották végre. San Pedro ma is szabad emberként éli az életét, és az ügyvédje elmondása szerint Miami egyik legnagyobb kültéri hirdetési cégét vezeti. [146] Hialeah egy munkásosztálybeli közösség, nem messze a miami nemzetközi repülőtértől, ahol az 1970-es években szinte kizárólag kubaiak laktak. [147] A San Pedro elleni szövetségi ügyben egyik volt testőre azt vallotta, hogy San Pedro azt a parancsot adta neki, hogy gyújtsa fel a szomszédos telken álló házat, amely a saját nagynénjéé volt, mert az nem volt hajlandó eladni neki. Az a ház Hialeah-ban, ahol San Pedro jelenleg is

lakik, egy többszintes, összesen mintegy 750 m²-es épület, amelyet falak vesznek körül, és amely több szomszédos telket is elfoglal. Az utca többi részén egyemeletes, 100 m²-es házak sorakoznak. [148] San Pedro öccse, John rendőrtisztként dolgozott Hialeah-ban. 1986-ban San Pedrót rajtakapták, amint meg akart vesztegetni több tisztet is, de az öccse nem volt köztük, ő ma is ott teljesít szolgálatot. [149] 1975-ben San Pedro felvásárolta a Transworld Nyomozó Irodát. [150] El Rubiót nem sokkal azután, hogy megismerkedett Jonnal, elítélték gyilkosságért. [151] 1989-ben Miguel „El Oso” Ramirezt elítélték a Kábítószer-ellenes Ügyosztály beépített titkos informátorának, Larry Nashnek a lelövéséért és lefejezéséért. [152] Enrique „Ricky” Prado 1971 és 1973 között szolgált a légierőnél. 1974-ben lépett a Dade megyei tűzoltóság kötelékébe. És mialatt tűzoltóként és mentősként is dolgozott, még San Pedro nyomozóirodájába is belépett. Prado aktájából kiderül, hogy azokban az években, amikor tűzoltó volt, rendszeres időközönként San Pedro házában élt. 1981-ben Pradót felbérelte a CIA, és egészen a ’80-as évek közepéig Közép-Amerikában állomásozott, ahol vélhetően a nicaraguai „kontrák” kiképzésében vett részt. [153] A fürdőszobájában ott volt egy példány A keresztapa Mario Puzo-féle forgatókönyvéből, Al Capone életrajzát pedig az íróasztalán őrizte. [154] A kubai Santeria vallásnak San Lazaro – vagyis Szent Lázár – az egyik meghatározó alakja. Szent Lázár történetének a Santeria-féle változata a Bibliában szereplő, két különböző Lázár történetének elemeit vegyíti, és ezeket egyetlen történetté olvasztja össze. [155] „A legutóbbi két ilyen 50 ezer dolláros partit már az elegáns Doral Hotelben rendezte, Miami Beachen, a vendégek között pedig ott volt Hialeah polgármestere, Raul Martinez, Claude Pepper képviselő, Miami Beach polgármestere, Alex Daoud, a WSVN 7-es csatorna hétvégi hírolvasója és riportere, Rick Sanchez, a miami rendőrség kapitánya, Jack Sullivan, rendőrök, politikai támogatók, ügyvédek, jobboldali bérgyilkosok és több tucat bíró. San Pedro felállította a szent 3 méter magas szobrát, ő maga szmokingot öltött, végig testőrei gyűrűjében tartózkodott, és az összegyűlt hírességekkel pózolt.” Ez a kis beszámoló Pete Hamill Piecework: Writings on Men, Women, Fools and Heroes, Lost Cities, Vanished Calamities and How the Weather Was (Szilánkok: írások férfiakról és nőkről, bolondokról és hősökről, elveszett városokról és elsimult nehézségekről, és arról, milyen volt az időjárás) című könyvének 82. oldaláról származik. (New York, Back Bay Books, 1997.) [156] Erről majd szó lesz a 38. fejezetben. [157] San Pedro nevelt lánya, Jenny Cartaya 14-15 évesen úgy élt a házában, mintha a felesége lenne. Cartaya, akinek 1996-os tanúvallomása vezetett San Pedro – azóta is függőben lévő – kitoloncolási végzéséhez, szinte teljesen úgy írta le a házat, mint Jon. Azt állította, hogy San Pedro először egy San Lazaro-szobor alatt erőszakolta meg, amikor 13 éves volt, és attól kezdve rendszeresen megverte őt a súlyemeléshez használt bőrövvel. A lány elmondása szerint azután lett San Pedro felesége, hogy a férfi Jenny anyját belekeverte egy balul sikerült kokainügyletbe, és ezzel börtönbe juttatta a nőt. Cartaya két fiút szült San Pedrónak, akiket az anyja fiával együtt nevelt fel. A fiúk testvérekként nevelkedtek, pedig féltestvéri, illetve nagybáty-unokaöcs viszony volt köztük. Micsoda család! Mintha a Kínai negyed (Chinatown) című filmből léptek volna ki. Amikor Cartaya 19 éves lett, San Pedro letartóztattatta a hialeah-i rendőrséggel arra hivatkozva,

hogy veszélyt jelent önmagára, és be akarta záratni egy elmegyógyintézetbe. Cartayának végül sikerült elmenekülnie Floridából. [158] Az 1991-es ügy kapcsán vádat emeltek San Pedro ellen négy rendbeli emberölésért is, de elejtették a vádakat – a Dexter Lehtinen ügyésszel kötött vádalku mentességet biztosított neki. Ráadásul az Egyesült Államok kormánya hagyta, hogy megússzon egy súlyos testi sértést, és még a maffia is nagy ívben elkerülte. 1984-ben San Pedro karon lőtt egy hírhedt gengsztert, Carmine Scarfonét, miközben együtt iszogattak egy olasz étteremben, Hallandale-ben. Pár nappal később Scarfone otthonát előbb gépfegyverekkel rommá lőtték, aztán Molotovkoktélokkal felgyújtották. Annak ellenére, hogy az esetnek voltak szemtanúi, Scarfone megtagadta, hogy San Pedro ellen tanúskodjon a karon lövés ügyében. [159] San Pedro volt testőre, Miguel Ramirez elmondása szerint 1975-ben ő és a későbbi CIAügynök, Rick Prado a főnökük parancsára gyújtották fel a Flagler Streeten álló San Bernardo pékséget, és olyan sok benzint használtak, hogy az első lángcsóvák leégették a szemöldöküket. [160] 1980-ban a kubai diktátor, Fidel Castro megnyitotta a Mariel-kikötőt, és több mint 100 ezer kubait engedett elmenni az országból. Tettét így indokolta: „Lehúztam Kuba WC-jét, és a szennyet az Egyesült Államokra eresztettem.” A távozó kubaiak közt ugyanis sok volt az erőszakos bűncselekmény miatt elítélt, börtönből szabadult rab. [161] Garcia volt a Grateful Dead szólóénekese. [162] Lev Davis Jon barátjának álneve. [163] Abner „Butch” Stokes inkább mint a versenyhajók szerelője vált ismertté. Ő alapította a Stokes Porsche of Hollywood nevű céget Floridában 1973-ban, és a vállalkozás a mai napig működik. [164] A számok a normál légköri nyomásszint feletti nyomást jelentették, font/négyzethüvelykben kifejezve. [165] A ’70-es években Miamiban a Sabal Palm Drive volt az egyik legexkluzívabb környék. A Bay Point Estates volt az egyik első zárt lakópark a Biscayne-öbölben. [166] Richard Gerstein volt a floridai Dade megye államügyésze, és hat terminust szolgált végig 1956 és 1980 között. [167] Jon elbeszélésén kívül semmi sem bizonyítja, hogy Gerstein illegális fogadásokat kötött volna Robert Errán keresztül, de a Dade megyei rendőrség hírszerzőinek a ’70-es években készült jelentéseiben szó esik arról, hogy Gersteint személyes szálak fűzték a szervezett bűnözés olyan alakjaihoz, mint például Meyer Lansky. Gerstein legismertebb ügye a pénzmosások leleplezése Nixon 1972-es újraválasztási kampányában, amely segített kirobbantani a Watergate-botrányt. Az élet iróniája, hogy Gerstein maga is pénzügyi botrányba keveredett, miután ő és védőügyvéd társa, F. Lee Bailey lettek a CenTrust bank igazgatói, amely pénzintézetet 1990-ben kapcsolatba hozták azzal a nagyszabású pénzmosási akcióval, amelyben benne volt a BCCI bank, a panamai Noriega tábornok, a Medellín-kartell és néhány közel-keleti fegyverkereskedő is. Gerstein ellen nem indult bűnvádi eljárás, de elmarasztalták „etikai kihágásért”, társát, F. Lee Baileyt pedig kizárták az ügyvédi kamarából. Gerstein utolsó nyilvános szereplése során a Pee Wee Hermanshow szereplőjének, a színész Paul Rubennek a védőügyvédje volt azután, hogy a férfit letartóztatták, mert maszturbált Florida egyik felnőtt filmeket játszó mozijában. Napjainkban a Dade megyei bírósági komplexum őrzi nevét, az épületen az áll díszes betűkkel, hogy Richard E. Gerstein Justice Center (igazságügyi központ).

[168] A Dream Bart 1981-ben végleg bezárták, és a helyén egy punk-rock kocsma nyílt. [169] A Quayside-torony az 1980-as évek elején épült, ez volt Miami északi részének első felhőkarcolója. Ma egy lakás itt több millió dollárba kerül. [170] A Merritt első osztályú sporthorgászhajókat gyártó cég. [171] Ez a sztriptízbár, amely épp Hialeah és Miami határán található, a mai napig működik. [172] Az 1990-es évek elején, amikor nyomozás indult San Pedro és Erra ellen, a Puerto Ricó-i lottóval folytatott pénzmosást is vizsgálták. Erra élettársa, Marcia Ludwig, aki régi barátja volt a floridai kormányzó, Graham feleségének, Adele-nek, a tanúvallomásában elmondta, hogy egy Puerto Ricó-i látogatása során vásárolta a nyertes lottószelvényt, amivel negyedmillió dollárt nyert. Tagadta, hogy bármi törvénytelen lett volna a szelvény megvételében. A nyomozók megjegyezték, hogy Ludwig pont akkoriban nyert a lottón, amikor kirobbant a botrány, hogy Graham kormányzó feleségét kérte, hogy segítsen rávenni a férjét arra, hogy mentse fel Albert San Pedrót az 1971-es büntető ítélet alól. [173] Meyer Lansky Lucky Lucianóval közösen azon dolgozott, hogy összehozza azt az olasz-zsidó szövetséget, amely aztán uralta az amerikai szervezett bűnözést a XX. században. Lansky pénzügyi akciói több milliárd dollárt mostak tisztára a maffiának, segítettek finanszírozni Las Vegast, ezenkívül pedig együtt dolgozott a kubai diktátorral, Fulgencio Batistával, akivel ezt az olasz-zsidó bűnszervezetet kiterjesztették Kubára is. A Batista-uralom 1959-es bukásakor Lansky beállt azok közé az amerikai gengszterek közé, akik elözönlötték a szigetet. Hogy elkerülje a bűnvádi eljárást Amerikában, menedékjogot kért Izraelben, de 1972-ben kiutasították az országból. Miután az ügye holtpontra jutott az amerikai hatóságoknál, Miamiba jött, ahol állítólag döntéshozói pozícióban maradt a maffia nagyszabású pénzügyi tranzakcióiban. Amikor 1983-ban utolérte a békés halál, alig volt más vagyona, mint az öltönyei annak a bérelt lakásnak a szekrényében, amelyet feleségével osztott meg. Thelma több mint 30 évig volt a társa. [174] Al Mones Meyer Lansky üzlettársa volt. [175] A Forge, amely 1969-ben nyitotta meg kapuit, és még ma is népszerű hely, a ’70-es években meghatározta a miami divatot: „A pazar berendezés a századforduló San Franciscó-i éttermeit idézi, de az étel- és italkínálat is hasonlóan pazar, és ettől lesz a Forge Dél-Florida egyik legnagyszerűbb étterme. Aki egy szelet finom marhára vágyik, és mellé szívesen inna egy üveg 1947-es Cheval Blancot vagy egy 1959-es Lafite-ot, amelyet látványos eleganciával tálalnak, annak itt a helye.” Harvey Steiman: Guide to Restaurants of Greater Miami (Étteremkalauz Miamiban és környékén) Los Angeles, Brooke House, 1977. 84. [176] Alvin „Al” Malnik állítólag Lansky végrehajtója volt, de ezt sosem sikerült bizonyítani. Lansky 1983-as halála után, szintén állítólag, Malnik örökölte meg Lansky bűnszervezetét, bár Malnik tagadta, hogy bármi köze lett volna a szervezett bűnözéshez. 1982-ben egy parkolófiú majdnem életét vesztette, amikor bomba robbant Malnik Rolls-Royce-ában a Cricket Club előtt. A merénylet ügyét nem sikerült megoldani. Malnik, aki most már 79 éves, elsősorban az énekes Michael Jacksonhoz fűződő kapcsolatáról ismert. Jackson 2003-ban, amikor Kaliforniában perbe fogták gyermekmolesztálás vádjával, Miamiba ment Malnikhoz, és őt kérte fel, hogy legyen a fia, II. Prince Michael Jackson, becenevén „Blanket” keresztapja. Jackson később összetűzésbe keveredett Malnikkal, és azzal vádolta őt, hogy rá akarta tenni a kezét a több millió dollárt érő zenei gyűjteményére. Jackson halála után Malnik azt állította, hogy az énekes őt bízta meg

hagyatékának kezelésével. Azonban ennek az állításnak a hitelességét több jogi szakértő is hevesen vitatta. [177] „Az étterem egyetlen, ám komoly negatívuma a koktélbár, ahonnan kellemetlen rockzene szűrődik át az étterembe, és ez egyáltalán nem illik egy elegáns vacsorához.” – Újabb idézet a Guide to Restaurants of Greater Miami (Étteremkalauz Miamiban és környékén) című könyvből. [178] Ronnie Bloom apja, Harry „Yiddy Bloom” Blumenfeld a gyilkosságért és lányok futtatásáért elítélt minneapolisi maffiózó, Isadore „Kid Cann” Blumenfeld testvére volt. A testvérpár az 1960-as években költözött Miamiba, ahol együtt dolgoztak Meyer Lanskyvel. [179] 1989-ben Danny Monesnak a bíróknak nyújtott törvényes anyagi támogatása országos vitát szított. Erről David Lyons számolt be „Court: Campaign Gift Was Conflict for Judge” (Bíróság: a kampány ajándék keresztbe tehet a bírónak) című cikkében, a Miami Herald 1989. szeptember 21-i számában. Az ügy a fellebbviteli bíróságokig jutott, ahol a harc tovább folytatódott, és mindezek eredményeként született meg egy reformjavaslat, amit aztán elvetettek – főként az ügyvédek és bírák nyomására, akiknek úgy volt jó a meglévő korrupt kampányfinanszírozási rendszer, ahogy volt – és maradt is. [180] Ron Tobachnik Jon egykori üzlettársának álneve. [181] Harvey Klug Jon barátjának álneve. [182] Eugene „Mercury” vagy „Merc” Morris a Miami Dolphins egykori futójátékosa, aki kétszer is Super Bowl-győzelemre vezette csapatát. 1982-ben elítélték kokainkereskedelemért. Négy évet ült börtönben, azután az ítéletet másodfokon módosították. Ma motivációs előadóként dolgozik. [183] Crowder korábban Pennsylvania államot képviselte az összamerikai válogatottban. Még a Dolphins védője volt, amikor 1977-ben letartóztatták, mert eladott 3 gramm kokaint egy beépített rendőrnek. Ő az NFL-játékos, Channing Crowdernek az apja. [184] A ’70-es években Simpson egyik kedvelt beceneve a Juice volt. [185] A Hertz autókölcsönző reklámjáról van szó, amelyik a ’70-es években ment a tévében, O. J.val a főszerepben, aki a filmben átugrálta a reptéri akadályokat, miközben egy néni azt kiabálta: „Go, O. J.! Go!” (Menj, O. J.! Menj!) [186] Lee Sweet Jon barátnőjének álneve. [187] Az 1973-ban épült Charter Club egy 23 emeletes toronyház volt Miamiban az északkeleti 36. utca 600. szám alatt. [188] A Betty Collins álnév. Jon barátja a megismerkedésükkor híres aktmodell volt, akinek a képét gyakran lehetett látni a népszerű férfimagazinokban. [189] Idézet a Turnberry Associates 2011-ben kiadott cégismertetőjéből: „Donald Soffer zseniális terve – hogy Floridában, Dade megye északi részén a szúnyogoktól hemzsegő mocsarat egy előkelő közösség lakóhelyévé változtassa – több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött, amikor megvásárolta a 320 hektárnyi lápvidéket, és felvázolta ötletét egy szalvétára. Ma ez a terület Aventura városának szívében áll, és Florida egyik legnagyobb presztízzsel bíró lakóövezete.” Bár Jon azt állítja, hogy befektetett Donald Soffer projektjébe, ezt papírokkal nem igazolta. [190] Jon és Danny Mones közös irodája egy szép, neokolonialista stílusban épült házban kapott helyet a Biscayne Boulevard 12 700. szám alatt, ahol jelenleg a Transatlantic Bank székhelye van.

[191] Peter „Petey” Gallione előbb drogtanácsadó, majd a New Jersey-i állami börtön rehabilitációs programjának vezető igazgatója lett. Mint a büntetés-végrehajtási minisztérium felesküdött tisztségviselőjének, neki is olyan jelvénye volt, mint a rendőröknek. 2009-es nyugdíjba vonulásakor vett egy házat Dél-Floridában, és odaköltözött néhány saroknyira Jontól. Mivel nem tudták, milyen közel vannak egymáshoz, így csak 2010-ben, véletlenül találkoztak, de rögtön fel is élesztették barátságukat, viszont bűntársak már nem lettek. [192] La Gorce sziget Miami Beach egyik legdrágább területe. [193] Gianni Versacét, az olasz divatcézárt ez előtt a ház előtt ölték meg 1997-ben. Egykori otthona ma már szálloda és klub, a neve Villa. [194] Az Indian Creek-sziget olyan, mint egy kis amerikai Liechtenstein. Miami Beachhez tartozik, de független közösség, amely összesen 23 házból áll. Az egy főre jutó jövedelem alapján ez Amerika 8. leggazdagabb közössége. Amikor Jon ott élt Phyllisszel, olyan szomszédaik voltak, mint az énekes Julio Iglesias, az üzletember Carl Icahn, az egykori focisztár Don Shula és a már nyugdíjba vonult szenátor, George Smathers. [195] Ez egy másik miniállam volt, rajta néhány tucat házzal, amelyek ma egyenként több mint 10 millió dollárt érnek. [196] A nyilvántartás szerint a Palm-szigeti házat nem Jon vette meg, hanem valaki, akinek a neve megjelent a Jon és Danny által közösen alapított cégekben is. Jon azt mondja, ez az illető volt a cég képviselője, akit azért vettek fel, hogy segítségével el tudják rejteni a vagyonukat. [197] Az egykori szenátor, George Smathers, aki 2007-ben hunyt el, eredetileg a faji megkülönböztetés mellett kiálló demokrata volt, de megváltoztak a nézetei. Szoros kapcsolatot ápolt John F. Kennedyvel és Richard Nixonnal is. Tőle vette meg Nixon a Key Biscayne-i házat, amely a floridai Fehér Házként szolgált elnöksége alatt. [198] Charles „Bebe” Rebozo, aki 1998-ban hunyt el, alapította a Key Biscayne Bankot, és Richard Nixon közeli barátainak egyike volt. Rebozo Nixon floridai Fehér Házának szomszédságában lakott. Rebozót számos alvilági pénzügyi csalással és pénzmosással kapcsolatba hozták, de sosem ítélték el. [199] A Joe’s Stone Crab 1918-ban nyitotta meg kapuit, és generációk kedvenc étterme volt. Olyan emberek jártak oda, mint Al Capone, J. Edgar Hoover vagy George és Barbara Bush. [200] A homesteadi légierőbázis Miamitól 65 kilométerre délre található. [201] A ’70-es években a Coors sört nem lehetett kapni a Sziklás-hegységtől keletre, pedig nagyon keresett termék volt. [202] Miután Nixon visszavonult és eladta a floridai rezidenciát, gyakori vendég volt Rebozónál. [203] Leonard Codorno Dél-Floridában élő vállalkozó. Apja szállodafejlesztő volt Miamiban, őt 1951-ben letartóztatták, mert engedte a Bonanno család tagjainak, hogy a hotelszobáit „irodának” használják. Onnan intézték az illegális üzleteiket: kamu részvényeket árultak és ingatlancsalásokat bonyolítottak le telefonon, illetve illegális fogadásokat kötöttek. Id. Codorno vádalku révén kerülte el a börtönt. [204] Talán tényleg nem felejtett. Az Erra elleni, 1990-ben lefolytatott nyomozás során a rendőrség kiderítette, hogy a ’80-as években rendszeresen nagy összegű készpénzt szedett be Codornótól azzal, hogy veréssel és halállal fenyegette.

[205] Craig Teriacát 1977. június 30-án ölték meg a Forge-ban. [206] A Bay Harbor-sziget Miami Beach felkapott bevásárló-, szórakozó- és lakónegyede volt. Egy sor kis szigetből állt, amelyeket töltésutak és hidak kötöttek össze azokkal a gazdag szigetekkel, ahol Jon és a barátai összegyűltek. [207] Bár a tanúvallomások eltértek a tekintetben, hogy miből alakult ki a lövöldözés – játszottak a fegyverrel és elfajult a dolog, vagy vitatkoztak –, de abban a többség egyetértett, hogy Schwartz láthatóan kábítószer és alkohol befolyása alatt állt. [208] Prado akkor főállású tűzoltó volt, és csak másodállásban dolgozott San Pedrónak. A munkaügyi aktájában van egy megjegyzés, miszerint a lövöldözés éjszakáján vészhelyzetre hivatkozva elkéredzkedett, mert ment vért adni. [209] Nem sokkal Schwartz letartóztatása után rejtélyes módon tönkrement a bizonyítékraktárban az a felvétel, amely a bárból a rendőrségre befutott sürgősségi hívást tartalmazta, és amely igen fontos eleme lett volna a bűnvádi eljárásnak. [210] Schwartz anyja, Thelma már a ’40-es évek óta együtt volt Lanskyvel, és egyes beszámolók szerint a férfi imádta őt. [211] A Dade megyei rendőrség nyomozói arra jutottak, hogy az 1982-ben a Forge tulajdonosa, Al Malnik ellen elkövetett merénylet – bombát tettek a kocsijába – Vincent Teriaca parancsára történt, ő ugyanis személyesen Malnikot tette felelőssé a fia haláláért. Ezt az elméletet azonban sosem sikerült bebizonyítani. [212] Lansky a Collins Avenue 5255. szám alatt lakott, a ház ma is áll. [213] Miami Beach-i szendvicsbár, a ’80-as években bezárt. [214] Prado akkortájt 27 éves volt. [215] Akkortájt Prado harcművészeti edzésekre járt San Pedro másik emberével, Miguel „El Oso” Ramirezzel. [216] 1977. október 11-én, kedden. [217] Prado a Dade megyei tűzoltóságnál vezetett munkaügyi aktája szerint, a Schwartz-gyilkosság napján szabadnapos volt. 1991-ben Prado ellen is ugyanaz a szövetségi különleges egység indított nyomozást, amely Albert San Pedro ügyében nyomozott. A tanúvallomások és a törvényszéki bizonyítékok kapcsolatba hozták Pradót gyújtogatásokkal, testi sértésekkel és Richard Schwartz meggyilkolásán kívül még három olyan gyilkossággal, amelyeket állítólag San Pedro parancsára hajtott végre. 1991 júliusában, a Virginia állambeli Langleyban található CIA-központban szövetségi nyomozók kikérdezték Pradót kapcsolatáról San Pedróval. Azt bevallotta, hogy dolgozott neki a ’70-es években, azt azonban tagadta, hogy bármi köze lett volna a San Pedro által elkövetett bűncselekményekhez, vagy hogy egyáltalán tudott volna róluk. E. Page Moffett, a CIA vezető ügyvédje, a Nemzetbiztonsági Hivatal későbbi tanácsadója közbenjárását követően a Prado és San Pedro állítólagos közös bűntevékenységét vizsgáló nyomozás váratlanul abbamaradt. Moffett legalább egyszer biztosan járt Miamiban, ahol az ügyészségi hivatalnál lobbizott. Az ügyben részt vevő megkérdezettek azt mondták, Moffett szerint a Prado elleni bűnvádi eljárás a nemzet biztonságát veszélyeztette volna. A CIA sem volt hajlandó átadni Prado ujjlenyomatát az FBI-nak, ahol össze akarták vetni azokat egy másik gyilkosság színhelyén találtakkal, amelyekről azt gondolták, hogy Pradótól származhatnak. De a legnagyobb védelmet Prado számára az a mentelmi egyezség biztosította, amelyet Dexter

Lehtinen államügyész kötött San Pedróval. Amikor 1992-ben a bíró úgy határozott, hogy ez az egyezség megvédi San Pedrót a bűnvádi eljárástól a zsarolási ügyben, attól fogva nehezen lehetett volna vádat emelni Prado ellen. Miután a Prado elleni vádak Miamiban a semmibe vesztek, belépett a CIA-hoz, és gyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán. Egészen a CIA terroristaelhárító központjának (Counter Terrorist Center) ügyvezető igazgatói pozíciójáig vitte, ahol is a terrorizmus elleni harcban nyújtott kiváló szolgálatáért megkapta a George H. W. Bushdíjat. 2004-ben SIS-2 szinten vonult vissza a CIA-tól, ami megfelel a hadseregben a vezérőrnagyi szintnek. 2005-ben egy építőipari magánvállalkozás, a Blackwater (ma már Xe) vezetője lett. 2009-ben a CIA igazgatója, Leon Panetta tájékoztatta a Kongresszust arról, hogy a CIA létrehozott egy valószínűleg illegális „halálosztag” programot (ahogy a sajtó elnevezte), amelynek célja a terroristák kiiktatása a világ minden táján. Ezek után kiderült, hogy ennek az osztagnak Prado volt a vezetője. Továbbá az is kiderült, hogy ő volt az, aki felhasználta a „halálosztagot” a Blackwater érdekében is, méghozzá egy verseny nélküli tenderben. Nemrég nyomozás indult Prado ellen annak kiderítésére, hogy a Blackwaternél, fedőcégek bevonásával, saját szakállára tényleg részt vett-e fegyverbeszerzésben és más, valószínűleg illegális tevékenységekben. A The New York Times szeptember 4-i számában, Pradónak a Blackwaternél folytatott tevékenységeivel foglalkozó, „30 False Fronts Won Contracts for Blackwater” (30 hamis fedőcég nyert szerződést a Blackwaternek) cikkében James Risen és Mark Mezzitti ezt írta: „Többek között azzal vádolják a cégvezetőket, hogy nagy mennyiségben vásároltak AK-47es és M-4-es automata fegyvereket, de ezt úgy tüntették fel, mintha azok az Észak-Karolina állambeli Camden megyei sheriff hivatalából származnának.” Majd hozzáteszik: „Nem tudni, hogy az Észak-Karolinában zajló bűnvádi eljárás során a Blackwater és a CIA kapcsolatának mekkora része kerül nyilvánosságra, ugyanis az Obama-kormánynak kiadott bírósági végzés korlátozza a titkos információk felhasználását.” Itt jegyzem meg, hogy Jon Roberts először 1992-ben, FBI-ügynököknek mesélt arról, hogyan ölték meg Pradóval Richard Schwartzot, évekkel azelőtt, hogy Pradót nyilvánosan leleplezték volna mint CIA-igazgatót. Amikor Jon beszámolt Prado állítólagos szerepéről a gyilkosságban, a nyomozók még remélték, hogy szövetségi vagy állami szinten (zsarolásért, illetve gyilkosságért) vádat emelhetnek Prado ellen, annak ellenére, hogy San Pedro ügye megakadt. Az akkori nyomozók egyike, a Dade megyei rendőrség egykori nyomozója, majd a szervezett bűnözés elleni különleges egység tagja nemrég azt mondta nekem: „Még mindig bízom benne, hogy egyszer leültetjük Pradót gyilkosságért.” [218] Schwartzot két lövés érte, egy a testén, egy a fején, és a kis távolság miatt a töltényhüvely fojtása beleágyazódott a mellkasába. [219] „1963 és 1975 között Aronow kétszer is világbajnok lett versenyhajózásban, elnyert három amerikai díjat, felállított számos sebességi rekordot, és mint a »motorcsónakipar keresztapája« vált ismertté.” Elizabeth A. Ginns: „The Tale of Two Cities” (Két város meséje) Power Motor Yacht Magazine, 2003. június. [220] A 188. utca és a Biscayne-öbölbe vezető főcsatorna mentén található Thunderboat sor „egy 400 méter hosszan elnyúló utca, amely egykoron a kezelt üvegszál szagával és nagy motorok zajával volt tele” – írja a 318. o. lábjegyzetében idézett cikk. [221] George H. W. Bush, aki akkor a CIA igazgatója volt, Jonhoz hasonlóan rajongott Aronow hajóiért, és többet is vett belőlük. [222] Aronow a ’60-as évek elején költözött családostól Floridába, azután, hogy megszállottja lett a gondolatnak, miszerint New Jersey el fog pusztulni a közelgő atomháborúban. Nem sokkal

azután, hogy Miamiba érkezett, a kubai rakétaválság egy nukleáris támadás szélére sodorta Floridát. Aronow mégis maradt, mert akkorra már volt egy új mániája: a versenyhajók. [223] Nincs rá bizonyíték, hogy George H. W. Bush törvénytelen üzleteket kötött volna Aronowval. Amikor azonban Bush alelnök lett, és Reagan elnök őt állította a kábítószer elleni harc élére, a vámhatóság zsíros szerződést kötött Aronow cégével. Egy egész flottányi trimaránt épített nekik. Ezek a hajók elméletileg gyorsabbak voltak, mint a Cigarette-ek, de csak sík vízen. A háborgó tengeren a csempészeknek eladott Cigarette könnyűszerrel lehagyta a vámosoknak eladott hajókat. A hajók beszerzése, sokak szerint, pénzkidobás volt, és ez kínos volt Bushra nézve, aki nagy csinnadratta közepette, személyesen tesztelte Aronow hajóit, és állította, hogy „verhetetlenek”. [224] A ’70-es évek olajválsága megtizedelte a motorcsónakipart, ezért a csempészek kulcsfontosságúak voltak az iparág életben maradásához. [225] Aronow-t 1987. február 3-án, a Thunderboat soron lévő műhelye előtt lőtte le egy drogdíler, aki úgy érezte, Aronow becsapta őt. [226] Az aguardiente jelentése tüzes víz. Kolumbiában főleg azok isszák, akik az ország hegyvidéki részein élnek, ott, ahol egyébként a legjobban termeszthető a kokacserje. [227] Fabio Ochoa Vasquez. Jon Fabitóként, vagyis a becenevén emlegette, ami nagyjából annyit tesz: „kicsi Fabio”. [228] A „keresztapa” teljes neve Fabio Ochoa Restrepo volt, de ő csak a megtisztelő Don Ochoa becenevet használta. A 2002-ben elhunyt Ochoa régi, gazdag földbirtokos-politikus kolumbiai családból származott. Egész életében tagadta, hogy bármi köze lett volna a Medellín-kartellhez. A fiai: Fabio, Jorge és Juan, mind kulcsfigurái voltak a kartellnek. [229] Saját kiadású önéletrajzában Don Ochoa ezt írja magáról: „Don Fabio [Ochoa] azt jelenti a kolumbiai lovas világnak, amit García Márquez jelent a kolumbiai irodalomnak.” [230] Amikor Jon azt mondja, hogy „a kolumbiaiak”, akkor általában az Ochoa család azon tagjaira utal, akik benne voltak a Medellín-kartellben, amely messze a legnagyobb kolumbiai kartell volt mind közül, de ezenkívül ott volt még többek között a Cali-kartell. Nem könnyű összehasonlítani az amerikai maffiát a kolumbiai kartellekkel. Egyes becslések szerint a ’60-as években, hatalma csúcsán Carlo Gambino személyes vagyona, mai reálértéken számolva, mintegy 1,5 milliárd dollár lehetett. De a maffiának a szakszervezeteken keresztül gyakorolt befolyása, és az a tény, hogy – a korrupció révén – hatással tudott lenni a választások kimenetelére, sokkal nagyobb hatalmat adott Gambino kezébe, mint amit pusztán gazdasági értelemben a maffiavállalkozások biztosítottak. A ’80-as években a Medellín-kartell, a becslések szerint, pár év alatt mintegy 50 milliárd dollár hasznot hajtott tulajdonosainak. Pablo Escobar, a kartell második embere 1987-ben – a Forbes magazin szerint – 24 milliárd dolláros vagyonnal rendelkezett, és ezzel a világ 7. leggazdagabb embere volt. Bár egy ilyen összehasonlítás sosem lehet pontos, Jonnak egy dologban tagadhatatlanul igaza volt: a Medellín-kartell a világ egyik legnagyobb vagyonát halmozta fel; mindössze egy évtized alatt. [231] Az 1961-es disznó-öbölbeli invázió egy kudarcba fulladt támadás volt Kuba ellen, amelyet a CIA által kiképzett kubai emigránsokból álló hadsereg hajtott végre. Tagjai közül sokan – előtte és utána – a maffia kezében lévő, miami vállalkozásokban dolgoztak. [232] Egy szövetségi különleges egység derítette ki, hogy a CIA vezette invázió derékhadát adó 2506-os dandár kubai tagjai közül sokan még 1975-ben is a maffia tulajdonában lévő Dream

Barban dolgoztak parkolófiúként. [233] A CIA-kapcsolatokkal rendelkező kubai emigráns drogcsempészek között az egyik legjelentősebb csoportot a Tabraue család tagjai alkották, akiket 1989-ben ítéltek el több mint 22,5 tonna fű behozataláért. Amikor Guillermo Tabraue, a család pátriárkája bíróság elé állt, egy már nyugdíjba vonult CIA-tisztviselőt kért fel arra, hogy tanúskodjon mellette. A The Nation 1989. április 17-i kiadásában „CIA for Defense” (A CIA a védelem oldalán) című cikkében David Corn és Jefferson Morley azt írta, hogy az idősebb Tabraue a CIA által kiképzett zsoldosként szolgált a disznó-öbölbeli invázióban, és még akkor is kapta a CIA-től a heti 1400 dolláros fizetést, amikor már az Egyesült Államok egyik legnagyobb marihuánacsempész hálózatát irányította. Egy másik kubai fűcsempész, bizonyos Manuel Revuelta, pénzszámlálóként kezdte pályafutását egy havannai kaszinóban, amely Patsy Erra irányítása alatt állt. Majd a CIA kiképezte, és pilótaként szolgált a Disznó-öböl műveletben, de közben megtartotta a pénztárosi állását a Dream Barban és a Fontainebleau hotelben. 1982-ben Revueltát elítélték egy nagyobb drogcsempészhálózat irányításáért. Revuelta FBI-aktája, amelybe betekinthettem, említést tesz arról, hogy alkalmazásban állt a CIA-nál. Először – 1959ben – azért tartóztatták le, mert ellopta azokat a bombákat a homesteadi légierőbázisról, amelyeket a CIA tervének részeként Havanna erőműtelepeire akartak ledobni. Amikor 2009-ben interjút készítettem Revueltával, elmondta, hogy azután került be a marihuánacsempészetbe, hogy a ’60-as évek végén a CIA nem küldte többé a fizetését. Az interjú idején már befejezte több mint egy évtizedes börtönbüntetését, és pénztárosként dolgozott egy bagelezőben, Aventurában. [234] A ’70-es évek közepén egy uncia arany értéke 200 dollár körül mozgott, vagyis egy kiló arany körülbelül 7 ezer dollárt ért. De ennél sokkal többet ért egy kiló kokain, amelynek a nagykereskedelmi ára elérhette akár a kilónkénti 50 ezer dollárt is, és az utcán ennek kétháromszorosáért kelt el. [235] Lehder német származású kolumbiai volt. Eredetileg autótolvajként dolgozott Medellínben. Ő volt az, aki elsőként használta a Bahamákat szállítási csomópontnak – a szigeteken keresztül vitte az Ochoa-féle kokaint Miamiba. Az elsők között volt, akik félreállították a kubai csempészeket. A ’70-es évek végére azonban megalomániája miatt kiesett az Ochoa család kegyeiből: egyrészt, mert ragaszkodott hozzá, hogy az üzleti megbeszéléseken egy hatalmas, aranyozott trónon ülhessen; másrészt, mert dicsőítette Adolf Hitlert, és ezt kifejezésre is juttatta: horogkeresztet hordott és a náci karlendítéssel köszönt. 1987-ben kiszolgáltatták az Egyesült Államoknak, ahol jelenleg is hosszú börtönbüntetését tölti, annak ellenére, hogy kérte, szállítsák át „szülőhazája”, Németország valamelyik börtönébe, ahol szerinte sokkal jobb sora lenne. [236] Escobar 1949-ben született, és a ’80-as években már messze a leghírhedtebb kartelltag volt mind közül. [237] 1976 végén az Omni nemzetközi bevásárlóközpont a városi megújulás jegyében nyitotta meg kapuit egy hanyatlóban lévő vásárlóutcában a 15. utca és a Biscayne Boulevard között. Azóta, hogy a ’90-es években szinte az összes jelentősebb kiskereskedő elhagyta a plázát, már csak mint olcsó „zombipláza” küzd a talpon maradásért. [238] Hacsak külön nincs jelezve, a kartell az Ochoa-féle Medellín-kartellt jelenti. [239] Albert San Pedro évekig próbált kaszinót nyitni a Bahamákon. Már odáig ment, hogy azt tervezte, megveszi az egyik helyi napilapot, hogy befolyásolni tudja a közvéleményt a beruházás megvalósítása érdekében.

[240] A „korrupt fekete fickó”, ahogy Jon fogalmazott, Lynden Pindling volt, aki köztiszteletnek örvendett a szigeteken, mivel az 1969-ben kivívott függetlenedés után ő volt az egykori brit gyarmat első miniszterelnöke. Egészen 1992-ig állt az ország élén, majd 2000-ben hunyt el. Pindling 1977-ben kezdett el „juttatásokat” kapni Bannistertől, hogy cserébe engedje át Lehdernek az egyik szigetet, hogy azt kokaincsempészésre használhassa. Egyszer rajtakapták, amint átvett 56 millió dollárt egyetlen akció fejében.1982-ben az Egyesült Államok kormánya azzal vádolta meg Pindlinget, hogy a Bahama-szigeteket jelentős kokaintároló és pénzmosó központtá változtatta, és az USA ezért gazdasági szankciókat vetett ki a szigetcsoportra. Pindling, mindezek ellenére, népszerű vezetőként és rendkívül gazdag emberként vonult vissza a hivatalából. Lehder a Norman Cay nevű szigetet használta, ahol megteremtette a légi és a vízi szállítás feltételeit is. Körülbelül negyvenfős csapat dolgozott neki, ók végezték a repülők, a hajók és a raktárak karbantartását. [241] North Bay Village, amely a 79. utcai töltésúttal csatlakozott Miami Beach-hez, egy három szigetből álló, külön település. Akkoriban Jonnak a zsebében volt az egész helyi rendőrség, annak mintegy kéttucatnyi rendőrével együtt. [242] A hatóságok szerint Richard „Ricky” Cravero „elvetemült gyilkos” volt. A ’70-es évek közepén tartóztatták le, mint az eredeti „Dixie-maffia” fejét. Ennek a bandának állítólag 40 gyilkosság volt a rovásán. Craveróra végül három gyilkosságot sikerült rábizonyítani, amiért többszörös életfogytiglanit kapott. Ám 1987-ben megszökött a legszigorúbban őrzött börtönből, és öt hónapig szökésben volt. Dan Christensen a Miami News 1988. január 28-i számában „Hiding Was Rough on Escapee” (Nehéz volt a bujkálás a szökevénynek) című cikkében azt írta, hogy Craverót akkor tartóztatták le újra, amikor kiszúrták egy 1977-es Cadillacben, amit az egyik volt bandatag, Charles Grasso vezetett, akit egyszer már szintén elítéltek: halálra vert egy 18 hónapos kisbabát, akit a barátnője ostoba módon rábízott. Cravero 2005-ben, börtönben hunyt el. [243] A Place for Steak a maffiózók kedvelt találkahelye volt, ahol 1967-ben a miami gengsztert, Thomas Altamurát kivégezte egy riválisa, miközben ő az asztalára várt. A Dino’s diszkó tulajdonosa pedig a komikus Dean Martin volt. [244] Semmi sem támasztja alá Jon történetét arról, hogyan találkozott Paul Hornunggal, aki 1956ban Heisman-kupát nyert, és akit csak úgy emlegettek, hogy az NFL aranyfia, a „Golden Boy”. De 1963-ban Hornungot kizárták az NFL-ből, mert részt vett egy szerencsejáték-csalásban. Az ESPN csatorna tízes listáján ez volt az amerikai sporttörténelem negyedik legnagyobb botránya. Bár Hornung csak kis összegekben fogadott, valójában azért zárták ki, mert az NFL attól tartott, hogy a bukikon keresztül kapcsolatba kerülhetett a maffiával. [245] Cravero 1975-ben került börtönbe a 242. jegyzetben ismertetett gyilkosságokért. [246] A vámőrség és a parti őrség is „vadászott” a csempészekre Florida partjainál. De a vámőrség, amely a ’70-es, ’80-as években egyre modernebb hajókból és repülőkből épített flottát magának, hogy meg tudja állítani a csempészeket, egyre inkább a kábítószer elleni harcra koncentrálta erőit. A parti őrség viszont, amelynek feladata a „tengeri biztonság” biztosítása, soha nem tudta megtenni azt, hogy minden erőforrását a drogcsempészek ellen vesse be. Következésképpen a vámosok nagyobb fenyegetést jelentettek a csempészeknek, mint a parti őrség. [247] Az 1980-as évek végéig a helyi NBC kirendeltség hírközpontja tényleg North Bay Villageben volt, szinte látótávolságnyira attól a kikötőtől, amelyet a korrupt rendőrök drogcsempészésre használtak. Ma ugyanaz a stúdió a WSVN Fox 7 tulajdona.

[248] Ahogy az a St. Petersburg Times 1986. február 28-i számának „Three Officers Charged with Protecting Cocaine Shipments” (Három rendőrtisztet azzal vádolnak, hogy védte a kokainszállítmányokat) című cikkéből is kiderül. [249] A nyilvántartás szerint Roberto „El Rubio” Garciát először a féltékeny férj lőtte meg, akinek a feleségével Garciának viszonya volt. Garcia ezután a házába csalta a férjet és annak apját, majd halálos lövést adott le a fiúra az apa szeme láttára. Bár Jon verziója itt-ott sántít, ami a részleteket illeti, de abban igaza van, hogy Rubio „hagyományos módon” kezelte a helyzetet – tekintve, hogy egy erőszakos pszichopata volt. [250] San Pedro jogi segítséget nyújtott Garciának, ezért felmentették Rafael Torres meggyilkolásának vádja alól. Kiszabadult, majd – állítólag – hátat fordított az alvilágnak. [251] Joey Ippolito (2002) a Bonanno családdal és Meyer Lanskyvel állt kapcsolatban. Ippolitóról is úgy tartják, hogy kölcsönt adott az ingatlanfejlesztő Donny Soffernek, hogy megépíthesse az Aventurát. Miután elítélték azért, hogy több tonna marihuánát szállított Long Islandre, éttermet nyitott a Kalifornia állambeli Malibuban és Brentwoodban. Egy ideig O. J. Simpson bizalmasa, Al „A. C.” Cowlings volt Ippolito testőre. Nicole Simpson és Ron Goldman meggyilkolása után nem sokkal Ippolitót letartóztatták kokainnal való kereskedésért, és akkoriban azt pletykálták, hogy ő rendelte el a pár elleni merényletet, miután egy drogügylet balul sült el. Ippolito mindvégig sztár barátokkal vette körül magát. 1994-es letartóztatása után állítólag a színész James Caan tette le érte az óvadékot. Eddie Trotta, Ippolito egykori bűntársa, aki azóta jó útra tért, elmondta, hogy „maga Joey találta ki azt a sztorit, hogy ő segített megölni Ront és Nicole-t, mert híressé, akart válni. Ő volt a legjobb barátom, és én mondom neked, teljesen őrült volt a srác. Egyszer úgy szökött meg egy nem túl szigorúan őrzött, munkatáborként működő szövetségi börtönből, hogy limuzint rendelt oda magának. A kapukon átjutott, de két perc múlva letartóztatták.” Egyszer Los Angelesben Trottát is letartóztatták Ippolitóval együtt, amikor a barátjukat, James Caant mentek meglátogatni. [252] A Steelers nyert 34:31-re. [253] Az Eden Roc egy tipikus, modernista stílusban épült miami szálloda volt, amely 1956-ban nyitotta meg kapuit. Ma már a Marriott szállodalánc tagja. [254] Több kisebb, az öböl olajiparát kiszolgáló légiközlekedési társaságnak is Baton Rouge-ban volt a székhelye. A Mexikói-öböl felől érkező Baton Rouge-i járatok általában nem keltettek gyanút. [255] Barry Seal, az 1991-es HBO-film, a Kétélű fegyver (Doublecrossed) főszereplője, a drogcsempész korszak kezdetének egyik leghíresebb alakja. 1955-ben, 16 évesen lépett be a helyi légi „polgárőrségbe”, a Baton Rouge Civil Air Patrol nevű szervezetbe, amelynek tagja volt többek között Kennedy elnök majdani gyilkosa, Lee Harvey Oswald is. 1963-ban Seal már a CIA-nak dolgozott: csatlakozott az ún. 40-es művelethez (Operation 40). Ennek a mexikói központú csapatnak olyan emberek voltak a tagjai, mint például Frank Sturgis, aki később mint a Watergate-botrány egyik szereplője szégyenült meg, és Porter Goss, aki később Florida kongresszusi képviselője, majd 2004 és 2006 között a CIA igazgatója volt. A csoportot, amelyben Seal együtt dolgozott ezekkel az emberekkel, a disznó-öbölbeli invázió kudarca után állították fel azzal a céllal, hogy fegyverrel lássa el a Castro-ellenes militáns csapatokat KözépAmerikában és a Karib-térségben. Seal volt az Operation 40 fegyvercsempész pilótája. Később belépett az Egyesült Államok légierejéhez, és a Különleges Erők pilótája lett Vietnamban. 1966ban elszegődött a Trans World Airlines (TWA) légitársasághoz, és hamarosan ő lett a világ

legfiatalabb 747-es pilótája. A TWA pilótájaként is folytatta titkos munkáját a CIA-nek. 1972ben Mexikóban letartóztatták: elkapták, amikor két tonna C-4-es robbanószert csempészett egy száműzetésben élő kubai csoportnak, amely terrorista merényletre készült Castro kormánya ellen. Seal azt állítja, hogy letartóztatása után a CIA tagadta, hogy kapcsolatban állt vele. Sealt ezután a TWA-tól is kirúgták. Ekkor kezdett drogcsempészettel foglalkozni, hogy fenntartsa magát. Nem sokkal a Jonnal való megismerkedése előtt szabadult egy hondurasi börtönből, ahol marihuánacsempészésért kapott büntetését töltötte. [256] Opa-locka a Miami közelében fekvő, hatalmas civil és katonai reptér és leszállópálya. [257] A Cocaine cowboys egy 1979-es Ulli Lommel-kultuszfilm címe, Andy War-hollal a főszerepben. Rocksztárokról szól, akik megküzdenek a maffiával. Igazából a filmet szinte senki se látta, kivéve talán egy vállalkozó kedvű miami riportert. Nem sokkal a film bemutatása után a miami újságokban mindenütt feltűnt a „kokain cowboyok” kifejezés. Így nevezték azokat a latinamerikai kábítószerbandákat, amelyek erőszakhullámot indítottak el Dél-Floridában. [258] A sebhelyesarcú egy kitalált kubai kokaindíler felemelkedését és bukását meséli el, Al Pacino főszereplésével. A helyszín Miami. A film 1983-ban került a mozikba. [259] Herbie Hancock Grammy-díjas dzsesszzongorista és zeneszerző. Billy Dee Williams színész, legismertebb filmjei a Brian’s Song (Brian éneke, 1971, főszerepben James Caan) és A Birodalom visszavág (The Empire Strikes Back, 1980, Lando Calrissian szerepében). [260] Jean Hancock, bár számítógépes programozóként dolgozott, a bátyjával, Herbie-vel zeneszerzéssel is foglalkozott. Többek között közreműködött az Earth, Wind & Fire „Win or Lose” című dalában, amely az 1980-as Faces albumon jelent meg. [261] 1977-ben Richard Dreyfuss kapta a legjobb férfi színésznek járó Oscar-díjat a Hölgyem, Isten áldja (The Goodbye Girl) című filmben nyújtott alakításáért. 1982-ben letartóztatták kokainbirtoklásért, azután, hogy ájultan egy fának hajtott a kocsijával. [262] 1981-ben Pryor majdnem meghalt, amikor véletlenül felgyújtotta magát, miközben crackezett. [263] Az International Inn ma is a Normandy Drive 2301. szám alatt látható Miami Beachen, és ha hinni lehet a tripadviser.com honlap névtelen kritikusainak, ez a hely még mindig a titkos randik ócska színhelyének kvintesszenciája. Egy kritikus így írt róla: „Ez a legborzalmasabb hely a világon. Bent kurvák, kint stricik, akik megbámulják az embert. Úgy éreztem magam, mintha hullajelölt lennék a CSI egyik epizódjában.” Vagy egy másik vélemény: „Szép volt a kilátás, de jobb szeretem, ha nincs a lepedőn vér, haj és egyéb, beazonosíthatatlan szennyeződés.” [264] New York vezető modellügynöksége, és akkoriban talán a leghíresebb ügynökség a világon. [265] A Toni Moon valójában Toni Mooney művészneve volt. [266] Lee Strasberg a nagyhírű, New York-i Actors Studio igazgatója, a „method acting” (módszerszínjátszás) névadója. [267] Többször is beszéltem telefonon Phyllisszel, hogy megerősítse ezt a sztorit és néhány másikat is, amiket Jon róla mesélt. De úgy tűnt, Phyllis elszakadt a valóságtól, mintha az időskori szenilitás jelei mutatkoznának rajta. Az egyik rokona elmondta, hogy „nagyon beteg az elméje”. Jon az egyetlen forrás, aki azt mondja, hogy Phyllis ráuszította Henry Borellit. Phyllis nővére, Fran, akit Jon az egykori barát, Jack megöletésével vádol, elhunyt, mielőtt beszélhettem volna vele.

[268] Jean Hancock 1985. augusztus 2-án halt meg, amikor a Delta Airlines gépe Miamiból Los Angelesbe tartva kényszerleszállás közben lezuhant a texasi Grapevine-ban. [269] Henry Borellit 1986-ban életfogytiglanra, plusz 150 évre ítélték. Bár az elnöklő bíró elfogadta azokat a bizonyítékokat, amelyek arra utaltak, hogy Henryhez mintegy 70-200 bérgyilkosság kötődik, de jogtechnikai okok miatt Borellit végül 15 rendbeli autólopásért ítélték el. [270] A Delray Beach még 1980-ban is főleg mezőgazdasági és viszonylag fejletlen terület volt, pedig csupán 100 kilométernyire volt Miami Beachtől, északra. Nyugaton az óceán határolja, keletre pedig elnyúlik egészen a mintegy 1000 négyzetkilométeren elterülő Loxahatchee vadvédelmi területig, amely az Everglades Nemzeti Park szívében található. [271] A Hole in the Wall takarmánybolt még ma is megvan. [272] A Ponderosa volt a Cartwright család farmja a Bonanzában. [273] A Metro-Dade régióban a gyilkosságok aránya igencsak megugrott: 1975-ben 50 gyilkosság történt, 1981-ben már több mint 600. [274] A „Marielitók” kifejezés azt a 100 ezer kubait jelenti, akik csónakokban érkeztek DélFloridába 1980-ban. [275] Az 1980-as Liberty City-i felkelés azért robbant ki, mert a bíróság felmentette azt az öt fehér bőrű rendőrt, akik halálra vertek egy fekete autóst. Perújrafelvételkor az egyik vádlott beleegyezett abba, hogy vádalkut köt, és cserébe információkat szolgáltat a North Bay Village-i rendőrség korrupciós ügyeiről, ami oda vezetett, hogy két éven át folyt a nyomozás Jon barátja, Mazzarella hadnagy ellen, akit végül letartóztattak. [276] A cucha spanyol szlengszó, azt jelenti, szőrös cica, ami átvitt értelemben a puncira is utalhat. [277] Frank Stella a XX. század második felének egyik legelismertebb művésze, 2009-ben Obama elnök a „National Medal of the Arts” (Nemzeti Művészeti Medál) érdeméremmel tüntette ki a Fehér Házban rendezett ünnepség keretében. A ’80-as években nemcsak a festményei, hanem a versenylovak és a sportkocsik iránti rajongása tette még híressé. Gyakran ment Miamiba, és ilyenkor mindig a Palm Bay Clubban szállt meg. [278] Erté az art deco mestere volt a ’20-30-as években. Stilizált, felékszerezett, tollakkal borított nőalakokat gyakran leopárdok társaságában ábrázoló festményei tették híressé. [279] A ’80-as évek közepétől kezdve Shelton Archert (aki a Sheldon nevet is használta) a drogszállításhoz kapcsolódóan különböző vádakkal számos alkalommal letartóztatták és bebörtönözték. A bűnüldöző szervek szerint Archer már az első letartóztatása után vállalta, hogy besúgó lesz, de az információi gyakran megbízhatatlannak bizonyultak. Utoljára 1999-ben, 65 éves korában ítélték el, amiért marihuánát termesztett az észak-floridai farmján. Két év börtönbüntetés után Archer átköltözött Indonéziába, és feleségül vett egy nála 49 évvel fiatalabb nőt. 2011 óta pedig egy ázsiai társkereső szolgáltatást üzemeltet az Indonesian-wife.com oldalon. [280] A Kokain cowboyok című dokumentumfilmben Jon azt állította, hogy először Max egyik kolumbiai társával találkozott. Most viszont szentül hiszi, hogy ez a találkozás a Howard Johnson’sban volt az első kapcsolatfelvétele Maxszel. Toni Moon nekem szintén azt mesélte, hogy Shelton Archer közvetlenül Maxnek mutatta be Jont. [281] A Sunny Isles egy luxus-ingatlancsoport volt a Miami Beachtől északra található Sunny Isles Beach nyugati részén.

[282] A szálloda még mindig ott áll Miamiban, a Brickell Bay Drive 801. szám alatt. [283] A Broward megyei Davie egy marhatenyésztő közösség volt, amely a ’70-es években bővült ki lakóházakkal. Jelenleg legnagyobb büszkesége az a régi, vadnyugati hangulat, amelyet leginkább a kor szellemében kialakított főutca biztosít. [284] Max Mermelstein gépészmérnök volt, aki állítólag a New York-i Műszaki Egyetemen (New York Institute of Technology) szerzett diplomát Manhattanben. Ha igaz, hogy Max karbantartóként dolgozott különböző szállodákban és golfklubokban, az azt jelenti, hogy nem használta ki a diplomája nyújtotta lehetőségeket – legalábbis addig nem, amíg nem ő lett a kartell szállítmányozási főnöke. [285] Rafael „Rafa” Cardona-Salazar 22 éves volt, amikor 1976-ban találkozott Mermelsteinnel. Rafael akkor még inkább Jorge Ochoának engedelmeskedett, és nem Escobarnak, akinek a kartellen belüli felemelkedése még csak a kezdetén volt. [286] Max Mermelstein a Robin Moore-nak tollba mondott, The Man Who Made It Snow (Az ember, aki elintézte, bogy havazzon) című könyvében (Simon & Schuster, 1990) valóban azt állítja, hogy Rafa közel egy évtizeden át rettegésben tartotta őt, ezért szó szerint úgy érezte, mintha a foglya lenne. [287] Max és Jon voltak – a szövetségi kormány vádja szerint – a kartell legmagasabb rangú „amerikai képviselői”. [288] Kendall eredetileg fehérek lakta környék volt, ahová a ’80-as években nagy számban költöztek drogkereskedelemben érdekelt kolumbiaiak. A rendőrség ezért aztán el is nevezte a kerületet Doperville-nek (drogos falvának). [289] Jon Mickey egérre céloz. [290] Barranquilla Medellíntől mintegy 320 kilométerre fekvő, tengerparti város. A Barranquillából szállított kokain felett jellemzően egy kisebb kartell, a Medellín konkurense rendelkezett. [291] A Yeehaw hangutánzó szó, nagyjából annyit tesz: „Jííhááá!” (A Ford.) [292] A King Air egy viszonylag nagy és gyors, turbólégcsavaros repülőgép volt, amelyet a Beechcraft gyártott. [293] A vámőrség Cessna Citation típusú repülőket használt a csempészek elfogásához. [294] Mickey Munday kérésére megváltoztattuk pilóta barátjának a nevét, így a Ray Delmer csak álnév. [295] Utalás Norman Batesre, a Psycho című film főhősére. [296] A Jon és Mickey elleni szövetségi vádirat leírja, hogy ők hárman milyen munkamegosztásban dolgoztak: „A Medellín-kartell és annak irányítói, Jorge Ochoa-Vasquez, Fabio Ochoa-Vasquez, Juan David Ochoa-Vasquez, Rafael Cardona-Salazar és Pablo Escobar-Gaviria Max Mermelstein és Jon Roberts révén képviseltették magukat az Egyesült Államokban. Mermelstein és Roberts szervezték meg, hogy a Munday Organization [amelynek tagja volt Mickey barátja, Delmer] elszállítsa a kábítószert a különböző, titkos kolumbiai helyszínekről.” Továbbá megállapítja, hogy „Jon Roberts közvetítőként dolgozott a kolumbiai kokaintulajdonosok és az amerikai terjesztők között, ő koordinálta – a Munday Organizationnel közösen – a kokain szállítását az Egyesült Államokba, és fogadta az árut, amint az bejutott az országba.”

[297] A Jon és Mickey elleni szövetségi vádirat is említést tesz erről a trükkről: „A Munday Organization egyik szállítójárműve egy Piper Navajo, N9096Y (továbbiakban Navajo) típusú gép volt, amellyel a pilótáik az Egyesült Államokból a Bahama-szigetekre szállítottak hölgyutasokat, az ún. címlaplányokat, akik pénzt is kaptak azért, hogy így segítsék a Navajo átjutását a Bahama-szigetek és az Egyesült Államok határán. A pilóták gyakran egyenruhát viseltek, hogy azt a látszatot keltsék, valamennyi járat szabályos charterjárat. A címlaplányok a Bahama-szigeteken maradtak addig, amíg a Navajo elrepült Kolumbiába, hogy elhozza a drogot.” [298] A Nike rakéták nukleáris töltettel felszerelt taktikai fegyverek voltak, amelyeknek az lett volna a feladatuk, hogy egy esetleges támadás esetén még az óceán felett felrobbantsák az Amerika felé tartó szovjet atombombákat. Ezek a rakéták elméletileg képesek lettek volna megsemmisíteni bármilyen közeledő rakétát vagy repülőt. A rakétarendszert még a ’60-as évek végén leszerelték, mert a katonai vezetők rájöttek, hogy Amerika partjai fölött felrobbantani több száz kis atombombát, az legalább olyan pusztító, ha nem pusztítóbb, mint maga a meghiúsítandó szovjet támadás. [299] Az Aerojet, amely ma már a gencorpi székhelyű Rancho Cordova California egyik részlegét alkotja, továbbra is Amerika vezető motorgyártója, amely polgári és katonai megrendeléseket egyaránt teljesít. [300] Az Ultimate Boats Miami iparterületén működött, az északnyugati 38. utca 3254. szám alatt. [301] A Dupont Plaza Hotel, ez a Biscayne Boulevard Way 300. szám alatt álló jellegzetes épület, 2004-ben végleg bezárt. [302] Mickey igencsak lenézően nyilatkozott arról, hogy a kormányzati szervek milyen erőfeszítéseket tettek a drogcsempészjáratok megállítására. Ám ezzel szemben az amerikai kormány egy igencsak lélegzetelállító összegzést készített Mickey erőfeszítéseiről a Jon és Mickey elleni vádiratban: „A Munday Organization ellenfelderítési tevékenységéhez megfigyelő vagy álcázó repülőgépeket használt. A szervezet fejlett elektronikai berendezéseket használt a bűnüldözési szervek rádióforgalomnak nyomon követésére, a saját repülőjükkel és hajóikkal történő kommunikációra, illetve a drogszállítmányok helyének meghatározására. A szervezet foglalkozott továbbá távirányítású elektronikus jeladók tervezésével, fejlesztésével, gyártásával és tesztelésével is. Ezeket a drogszállítmányokban helyezték el, hogy a hajók könnyebben megtalálják azokat. A szervezet szerzett, birtokolt és használt egyéb elektronikai eszközöket is, például éjjellátó készüléket, rádiólokátort, szemből felderítő infraérzékelőt és olyan rádiókat, amelyek zavarták a kommunikációt – ezzel akarták elkerülni, hogy bemérjék őket az Egyesült Államok bűnüldöző szervei.” [303] Az 1980-as évek elején-közepén, akkortájt, amikor Jon, Mickey és Max összeszövetkezett, hogy együtt irányítsák a kartell szállítmányozását, az – a becslések szerint – már az amerikai kokainpiac mintegy 80%-át uralta. [304] 1979-ben Griselda Blanco és emberei – állítólag – rátámadtak egy rivális kubai banda tagjaira a dadelandi plázában, és automata fegyvereikkel tűz alá vették őket a boltokban és a közeli parkolóban. A három halálos áldozatot követelő, fényes nappal lezajlott, vakmerő lövöldözésnek a média adta a „Dadeland Massacre” (dadelandi mészárlás) nevet. A hatóságok szerint Blanco és emberei összesen mintegy 200 embert öltek meg. Griselda egyik fő végrehajtója bevallotta, hogy amikor megöltek egy riválist, gyakran felkutatták annak feleségét, gyerekeit, és azokkal is végeztek.

[305] Jon feleslegesen aggódott, mert a rendőrség csak évekkel azután szerzett tudomást egyáltalán Griselda létezéséről, hogy véget ért a miami gyilkolászós korszaka, és akkor is egy másik bűntett miatt tartóztatták le. Csak ezután világosította fel egyik bűntársa a rendőröket a banda teljes tevékenységi köréről. [306] Griselda – állítólag – három férjét is megölte. [307] A korábban már idézett, The Man Who Made It Snow (Az ember, aki elintézte, hogy havazzon) című könyvben Max ezt a karácsonyi lövöldözést 1978-ra datálja, és azt állítja, hogy ez fordulópont volt a Rafával való kapcsolatában, mert ezután lett ő Rafa állítólagos elrabolt áldozata, akit arra kényszerített, hogy irányítsa a kartell amerikai műveleteit. Jon szerint ez az eset 1981-ben történt, és azt mondja, hogy Max csak azért csúsztat a dátummal, hogy ezzel is alátámassza azt a „nevetséges állítást”, miszerint őt elrabolták, és így került bele a kokaincsempészetbe. [308] A MAC-10-es egy kicsi és meglehetősen pontatlan gépfegyver, amely a ’80-as években igen népszerű volt a miami gyilkosok körében, mert kompakt, és felszerelhető rá egy olyan hosszú hangtompító, aminek hatására a lövés alig hangosabb egy suttogásnál. [309] A „pizzaháború” 1980-tól 1983-ig tartott; és ez idő alatt összesen 10 bomba robbant pizzázókban Miamiban és környékén. Erra és San Pedro szerepére akkor derült fény amikor 1986-ban vádat emeltek San Pedro ellen kábítószer-kereskedelem miatt. [310] Ma is megtalálható a 44. utcában, a One United Nations Plazában. [311] Ez a bokszmeccs 1980. november 25-én volt. [312] A feltételezések szerint Gary Teriacát 1981. október elején ölték meg. Eltűnését 1991-ben minősítették át emberölésre, amikor is megindult a nyomozás Albert San Pedro ellen. A nyomozásban részt vevő szövetségi nyomozók kiderítették, hogy nem sokkal Gary Teriaca eltűnése után Albert San Pedro felbérelte a hialeah-i rendőrség szolgálaton kívüli helyszínelő csoportját, hogy pucolják tisztára Gary lakását; utána pedig még ki is festetett. 1991-ben az FBI törvényszéki szakértői leszedették a legfelső festékréteget, és alatta – felfröccsenve a falra és a mennyezetre – vért találtak, amely valószínűleg Garytől származott. A szemtanúk azonosították San Pedrót: Teriaca eltűnésének idején őt látták bemenni a lakásba egy csapat férfi élén. Betörték az ajtót egy emelőrúddal, ezután pedig hangos kiáltások hallatszottak ki a lakásból. A gyilkosság napján San Pedróval a lakásba érkező férfiak között többen felismerték Ricky Pradót. Mások a gyilkosság utáni napokban látták őt a ház előtt mint San Pedro sofőrjét. Prado körülbelül négy héttel ezután ment el Miamiból, és állt be a CIA-hoz. A San Pedro elleni nyomozást végző nyomozók úgy tervezték, hogy Gary Teriaca meggyilkolását is beveszik a vádiratba mint súlyosbító körülményt, és hogy Ricky Prado ellen is vádat emelnek, de ebben megakadályozta őket az a korábbi mentelmi egyezség, amelyet San Pedro kötött Dexter Lehtinen államügyésszel. Florida állam, mivel nem kötötte ez a mentelmi egyezség, azt tervezte, hogy külön-külön emel vádat gyilkosság miatt San Pedro és Prado ellen, de San Pedro ügyvédje, Fred Schwartz keresetet nyújtott be, arra hivatkozva, hogy a San Pedro ügyében eljáró különleges egységben szolgáló miami-dade-i rendőrök szakmai etikába ütköző cselekményt követtek el. Schwartz keresetét elutasították, és egy másik ügyben elkövetett etikai vétség miatt kizárták a kamarából. De az állam megtagadta az ügy további vizsgálatát. 2010-ben interjút készítettem San Pedro két volt feleségével, Lourdes San Pedróval és Jenny Cartayával, akik új bizonyítékokat szolgáltattak, amelyek – szerintük – megerősítik azt, hogy San Pedrónak és Pradónak köze volt Gary Teriaca meggyilkolásához. A Teriaca halálát vizsgáló rendőrök továbbra is remélik, hogy sikerül vádat

emelni San Pedro és Prado ellen. Bobby Errát sosem hozták összefüggésbe a gyilkossággal, de 1990-ben bűnösnek vallotta magát, amikor is vádat emeltek ellene, részben az alapján, hogy 1981-ben ő és Albert átvették Gary Teriacától a kokainbizniszt. Erra közel egy évtizedet töltött börtönben, ma pedig az előkelő, dél-floridai olasz étteremlánc, a Mezzaluna egyik részvényese. [313] A Gary Teriaca meggyilkolásáról szóló rendőrségi jelentés szerint az áldozat a halála előtt Jon számát tárcsázta utoljára. [314] Az Equipoise egy olyan anabolikus szteroid, amely hatásában a lovakban található tesztoszteronhoz hasonló anyagot tartalmaz. Kanadában hozták forgalomba az alábbi figyelmeztetéssel: „Kizárólag lovaknak adható. De csak olyan állatoknak, amelyek nem kerülnek élelmiszer-ipari feldolgozásra.” [315] Bryan Carrerát többször is letartóztatták testi sértésért, és először 1978-ban ítélték el. Egyik letartóztatása során sem került sor fegyverhasználatra. [316] Egy floridai rendőrtiszt átolvasta ezt a részt, és elmondta, hogy a nyilvántartás szerint tényleg történt egy hasonló eset a ’80-as évek elején. Megjegyezte, hogy egy szemtanú arról számolt be, hogy látta, amint két férfi – az egyik „rendkívül nagydarab volt” – bántalmaz egy vagy több autóst egy baleset helyszínén; az autópálya-felhajtónál. A kiérkező rendőrök találtak egy összetört autót és dulakodás nyomait; de holttesteket nem. [317] 1981-ben Panamában Manuel Noriega ezredes azután ragadta magához az irányítást, hogy főnöke, Ornar Torrijos, a panamai forradalom csúcsvezetője, más néven Panama diktátora egy repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztette. Noriega kormányzói szerint a tragédiát bomba okozta, amit Noriega helyezett el a gépen. Noriegának 1983-ban sikerült megszilárdítania a hatalmát, amikor csalt az országos választásokon, önmagát tábornokká nevezte ki, és ő lett Panama új diktátora. [318] Barry Seal még a ’60-as, ’70-es években ismerte meg a közép-amerikai reptereket, amikor is fegyvereket szállított a CIA-nek. [319] 1982-ben Escobart beválasztották a kolumbiai országos kongresszusba képviselőnek. [320] A bostoni Angell állatorvosi központ a világ egyik legkiválóbb állatkórháza. [321] A Turnberry Towers a központja annak a luxusnegyednek, amelyet Soffer építtetett Aventurában, a ’70-es, ’80-as években. 2007-ben Soffer felhúzott egy hasonló, szintén Turnberry névre keresztelt komplexumot Las Vegasban. [322] Bár Jon semmilyen bizonyítékot nem mutatott arra vonatkozóan, hogy akár ő, akár Ippolito pénzügyi kapcsolatba került volna Sofferrel, Ippolitóról egy jelentés azt állítja, hogy az egyik Turnberry-toronyban lakott, és valóban volt kapcsolata Sofferrel, aki meglehetősen ellentmondásos figura volt. Soffer a hajóépítő Don Aronow közeli barátjaként állítólag szintén nívós eszkortokkal szórakoztatta reménybeli vevőit, befektetőit és barátait. 1987-ben a legesélyesebb elnökjelölt, a nős ember, Gary Hart kampánya dőlt össze miatta, amikor megjelentek a lapokban azok a fotók, ahol egy jachton Hart egy bizonyos Donna Rice nevű lánnyal szórakozott. (A hölgy ma már a pornográfia elleni keresztes hadjárat kiemelkedő alakja.) A botrány idején kerültek napvilágra olyan információk is, miszerint Rice Soffernél volt részmunkaidős alkalmazott, és Hart és Soffer pedig egy partin találkoztak a Turnberryben. A Monkey Business névre keresztelt jacht, amelyen a botrányos eset történt, Soffer tulajdonában volt. Sofferről izgalmas cikket írt Mark Muro a Boston Globe-nak „Turnberry Isle: Where Stars Play and Also Fall” (Turnberry: a sztárok játszótere és temetője) címmel. (1987. május 31.)

[323] Grabow-t drogkereskedelemmel vádolták; konkrétan azzal, hogy egy három hónapos időszakban összesen 700 kiló kokaint adott el. Azt bevallotta a rendőröknek, hogy a forrása Miamiban van, de nem nevezte meg az illetőt. Óvadék ellenében szabadlábon várhatta a tárgyalást. [324] Grabow-t 1985. december 8-án robbantották fel az autójába helyezett, nagy erejű bombával egy edzőterem, az Aspen Club előtt, amelynek mottója: „egészség, fittség, kényeztetés”. Colorado történetében ez volt az első halálos kimenetelű autóbombás merénylet. A Lewiston Journal 1985. december 17-i számában Don Knox és Chance Conner cikkükben Grabow szavait idézték: „Inkább lennék szegény, aspeni mosogatófiú, mint francia király”. A cikkben megjegyezték, hogy „Grabow-nak a gyors sportkocsik, az elegáns öltönyök és a finom ételek voltak a gyengéi. Waterfordi kristálypoharakból ivott.” A halálát vizsgáló gyilkossági ügyet hivatalosan sosem oldották meg, de amikor 1991-ben a miami rendőrök Albert San Pedro ellen nyomoztak, kiderítették, hogy San Pedro és Bobby Erra, akik szállították a kokaint Grabow-nak, Aspenbe utaztak. Az is kiderült még, hogy a Grabow-nak szánt bomba hasonló volt ahhoz, amilyennel a Forge étterem tulajdonosát, Al Malnikot akarták megölni 1982-ben, amikor is felrobbant a Rolls-Royce-a. A nyomozók szerették volna, ha a Grabow-gyilkosság is szerepel a San Pedro elleni vádiratban mint súlyosbító körülmény, de ez az út már nem volt járható azután, hogy fény derült San Pedro mentelmi egyezségére. [325] A rendőrségi jelentés szerint, amit én magam is olvastam, Grabow pont a bomba felett ült, amikor az felrobbant. A belei kirobbantak a testéből. Mégis képes volt még szaladni egy kicsit, és segítségért kiáltani, mielőtt meghalt. [326] Caan 1996-ban vette feleségül Grabow özvegyét, Linda Stokesot. Két gyermekük született. [327] Felkeltette az érdeklődésemet ez a kapcsolat Jon és Frank Stella között, ezért 2010 nyarán felhívtam a művészt a műtermében, hogy Jonnal való kapcsolatáról kérdezzem. Stella emlékezett Jonra, de másnap visszahívott, és feldúltan annyit mondott: „Kérem, soha többé ne kérdezzen engem Jon Robertsről! Ő egy nagyon-nagyon veszélyes ember. A feleségem már akkor is rettegni kezd, ha csak beszélünk róla.” [328] Joe Johnson, aki 1968 és 1992 között Fayette megyei bíróként dolgozott, helyi „szénbárók” leszármazottja volt, és azzal vált ismertté, hogy excentrikus kijelentéseket tett a bírói pulpitusról, például arra biztatta a helyi rendőröket, hogy lőjék le a rablókat a tett helyszínén, illetve megfenyegette a neki nem szimpatikus riportereket, hogy letartóztattatja őket. „A cowboyimidzs ellenére egy nagyon is tiszteletre méltó, egyenes és megbízható ember volt” – írta róla lószakértő barátja a gyászjelentésében, amely 2008. április 3-án jelent meg a Lexington Herald-Leaderben. [329] A The New York Timesban 1991. június 26-án megjelent gyászjelentésében azt írták, hogy Alvin „Al” Tanenbaum igazi gyáriparos volt, ő alapította a Yorx Electronics céget. „Mr. Tanenbaum, aki igazi újító volt az elektronikában, bevezette a Space Savert, a kompakt hifit és egyéb audioeszközöket.” A gyászjelentés nem tett említést a barátnőről, Gloriáról. [330] Ma már Loew’s Regency, a Park Avenue 540.-ben. [331] A The Russian Tea Room and Elaine’s magába sűrítette a ’80-as évek New Yorkjának kifinomultságát és csillogását. [332] A kokain egyik neve az amerikai szlengben. [333] Saratoga Springsben található az ország egyik legrégebbi lóversenypályája.

[334] Thomas Rosenberg bíró 12 éven át szolgált a Cook megyei fellebbviteli bíróságon, 1981-ben ment nyugdíjba. Azt megelőzően a chicagói 44th Ward tanácsnoka volt Richard Daley polgármesterrel szövetségben. [335] 1999. augusztus 21-én a Chicago Sun-Timesban megjelent gyászjelentésében fia, Tom így nyilatkozott apjáról: „Vad ember volt. Nem volt életének egy olyan perce sem, amelyet ne töltött volna ki a szórakozás, a politika vagy a szerencsejáték.” Tom Rosenberg nem más, mint az Oscar-díjas Millió dolláros bébi (Million Dollar Baby) című film producere, aki mint a zsarolás áldozata volt jelen 2008-ban a korrupt, chicagói pénzember, Tony Rezko tárgyalásán. [336] A Chicago melletti lóversenypályát 2003-ban lebontották. [337] Egy valódi víztoronyról van szó, amely ott áll nem messze a Miracle Mile nevű úttól, és amely a város egyik jelképe lett. [338] A Sublimaze fájdalomcsillapító hatású narkotikum, amelynek az amfetaminnal összekevert változatát, amelyet a versenylovaknak is adtak, csak úgy hívták, hogy „rakéta-üzemanyag”. [339] A calderi versenypálya, ahol ma már kaszinó is működik, Miami Gardensben található. [340] 1977. december 28-án az esetből országos hír lett. „Jockey Killed by Lightning” (Villámlás ölte meg a zsokét). [341] Horatio Lurót tartják a világ egyik legjobb trénerének részben Northern Dancerrel elért sikerei miatt. Ez a ló, amelyet Juan Sanchezzel együtt edzett, a történelem egyik legsikeresebb lova volt. [342] Jon egykori szomszédja, akivel 2010-ben a Hole in the Wall takarmánybolt előtt készítettem interjút, még ma is Delrayben él. Ő kérte, hogy egyszerűen csak Earlként vagy mint „Jon földműves szomszédja” szerepeljen itt. [343] Griselda Blancót 1985-ben tartóztatták le Kaliforniában. Bár a hatóságok gyanították, hogy Griseldának és embereinek több tucat, sőt több száz gyilkossághoz lehetett köze, és az egyik fő végrehajtója még tanúskodott is ellene, jogi formaságok miatt nem tudtak gyilkosságért vádat emelni ellene, így végül drogkereskedelem vádjával ítélték el. 2004-ig ült börtönben, azután visszatoloncolták Kolumbiába. Nemrég napvilágot láttak olyan fotók, amelyek azt hivatottak megmutatni, hogy Griselda él és virul Kolumbiában. A képeken egy hatvanas éveiben járó nő látszik, aki valóban hasonlít rá. Jon szerint ezek a hasonmások talán Griselda rokonai, de semmi esetre sem lehet ő a képeken. Azt mondta: „Hidd el, azt a nőt annyira gyűlölték, hogy abban a pillanatban kinyírták ott, ahol leszállt a gépről Kolumbiában.” [344] Harry Benson ma is trénerként és lótenyésztőként dolgozik Floridában. [345] Montgomery „Scotty” Scott főgépész, akit James Doohan alakított az eredeti Star Trekben. [346] 1981-ben Don Ochoa lányát, Martha Nievest elrabolta az M-19, egy baloldali forradalmár csoport. Válaszul az Ochoák szövetségre léptek a többi kartellfőnökkel meg a gazdag földesurakkal, és létrehoztak egy félkatonai erőt, ez volt a Muertas a Sequestradores (Halál az emberrablókra) nevű szervezet. Ennek és az ehhez hasonló magánhadseregeknek a hatalomhoz jutása destabilizálta Kolumbia helyzetét a következő két évtizedre. [347] Az AR-15 az amerikai hadseregben használt M-16-os gyalogsági gépkarabélynak a polgári változata. [348] Bankár, és a volt amerikai elnök, Nixon bizalmasa, akiről Jon a 37. fejezetben mesélt.

[349] 1982-ben az amerikai szövetségi jegybank (Federal Reserve Bank) azt jelentette, hogy a miami bankok több mint 2 milliárd dollár értékben fogadtak be készpénzt, ami már olyan mennyiség, hogy az nem lehet törvényes gazdasági tevékenység eredménye. [350] A CIA is használta a panamai bankokat pénzmosásra, és arra, hogy titokban finanszírozhassa az 1980-as években Közép-Amerikában zajló tevékenységeit. Noriega, aki felemelkedését a CIA legfőbb panamai pénzmosodásaként kezdte, hasonló szolgáltatásokat ajánlott fel a drogcsempészeknek. Ez derül ki Larry Collins cikkéből, amely 1991. július 23-án jelent meg a The New York Timesban „Banker of Choice to the Company” (A cég bankára) címmel. [351] Noriega a ’60-as években, mint fiatal panamai tiszt, amerikai katonai bázisokon részesült kiképzésben Panamában, valamint az egyesült államokbeli Fort Braggben. [352] A ’70-es évek közepe óta az idősebb Bush gyakran találkozott Noriegával, amikor is ő volt a CIA igazgatója. Már a Chicago Tribune 1991. május 16-i számában megjelent egy „Files Detail Noriega CIA Connection” (Bizonyítékok vannak Noriega és a CIA kapcsolatáról) című cikk, amely már akkor megírta azt, amire a védelem hivatkozott Noriega 1992-es tárgyalásán, amikor is zsarolásért, drogkereskedelemért és pénzmosásért fogták perbe, nevezetesen azt, hogy több mint 10 millió dollárt fizetett neki a CIA. A tárgyalás során az Egyesült Államok kormányának vezető államügyésze, Dexter Lehtinen cáfolta ezt a számadatot, azt állítva, hogy Noriega csupán mintegy 300 ezer dollárt kapott, és azt is 1971 és 1986 között, havi részletekben, vagyis annak idején egy harmadik világbeli diktátort havi 1500 dollárral meg lehetett vesztegetni. [353] Jon valószínűleg arra a fényképre céloz, amely a ’70-es években készült Bushról és Noriegáról. A képen a két férfi nagyon szorosan ül egymás mellett egy kanapén, ami nyilván úgy tűnhet, mintha Noriega Bush ölében ülne. [354] Az Országos Republikánus Újraválasztási Liga (National Republican Ree-lection League) egy létező republikánus adománygyűjtő szervezet álneve, amelyet Jon támogatott. A Jonnak a szervezet tevékenységében történő részvételét igazoló bizonyítékok hitelesnek tűnnek, de tekintettel a szervezet prominens tagjaira, a nevet megváltoztattuk. [355] Ted Jones képviselő annak a kongresszusi elnöknek az álneve, aki a ’80-as években az egyik leghatalmasabb ember volt Washingtonban. Van rá bizonyíték, hogy Jon kapcsolatban állt vele, de Jon azon állításai nem bizonyíthatóak, miszerint a képviselő bűncselekményeket követett volna el. [356] 1982-84 között a Kongresszus egész sor olyan törvényt hozott (ezek voltak a Boland-féle törvénymódosítások), amelyek megtiltják az Egyesült Államok kormányának, hogy fegyverekkel lássa el a „kontrákat”, akik Nicaragua sandinista kormánya ellen harcoltak. [357] A Fairchild C-123 katonai teherszállító repülőgép volt, amely kisebb, mint a C-130-as és a C17-es, amelyeket manapság használnak a seregben, de azért elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy kisebb harckocsi vagy 70 felfegyverzett katona. [358] Pradót 1981-ben eredetileg azzal bízta meg a CIA, hogy segítsen kiképezni és felszerelni a „kontrákat”. Prado nemrég nyilvánosan is elmondta, hogy ő volt „az első CIA-tiszt, aki ott élt az antisandinista kontrák táborában”. Úgy tűnik, hogy mint külföldön élő CIA-alkalmazott, tartotta a kapcsolatot a miami alvilág szereplőivel, és hogy igyekezett kihasználni ezeket a kapcsolatokat a CIA küldetése javára. 1991-ben a San Pedro elleni nyomozás során a nyomozók kihallgattak egy priuszos miami fegyverneppert, aki arról tájékoztatta őket, hogy találkozott Pradóval Közép-

Amerikában, és Prado kérte, hogy segítsen neki fegyvert szerezni Miamiban, és segítsen elszállítani azokat Közép-Amerikába. Feltehetően ez is része volt Prado CIA-s munkájának. [359] Az Albert San Pedro elleni 1991-es nyomozás során a nyomozók megtudták, hogy a ’80-as években és a ’90-es évek elején San Pedro többször is hívta azoknak az országoknak a nagykövetségeit, ahol Prado állomásozott mint CIA-s tiszt. 1991-ben szövetségi nyomozók kihallgatták Pradót a CIA központjában, ahol ő bevallotta, hogy többször is ellátogatott San Pedróhoz Miamiba, még azután is, hogy San Pedrót elítélték kokainkereskedelem és egy köztisztviselő megvesztegetése miatt. [360] Arról, hogy Barry Seal CIA-s fegyvereket csempészett, a 47. fejezetben már említést tettem. [361] Interjút készítettem egy volt CIA-tiszttel, és az ő elmondása szerint a homesteadi bázis a CIA egyik legrégebbi belföldi állomása. Az ’50-es évek végén hozták létre azzal a céllal, hogy felügyelje a disznó-öbölbeli invázió előkészületeit Dél-Floridában. [362] Egy általam is olvasott FBI-jelentés szerint még 1959-ben történt, hogy a CIA elküldte az embereit, hogy fegyvereket lopjanak különböző belföldi katonai bázisokról a Castro-ellenes tevékenységeikhez. [363] Az M-60-as egy hevederes adogatású gépfegyver, amelyet a gyalogság használt vagy helikopterekre szerelték fel, s amelyet széles körben használt az amerikai hadsereg a vietnami háborúban; az M-79 egy egylövetű gránátvető, amelyet szintén használtak Vietnamban; miként a LAW rakétát is. A „kontráknak” szállított LAW-ok típushibásak voltak, és emiatt elsütéskor néha felrobbantak, és ettől megsérült az is, aki lőtt vele. [364] Jon először 1986-ban, egy államügyésznek mesélte el, hogyan segített a CIA-nak felfegyverezni a „kontrákat” – vagyis több mint egy évtizeddel azelőtt, hogy Pradót mint CIAtisztet leleplezték. A San Pedro elleni nyomozásban részt vevő bűnüldözési szervek tisztjei szerint megállja a helyét Jon azon állítása, miszerint Prado részt vett Richard Schwartz meggyilkolásában. Arra a nyomozás nem terjedt ki, hogy mi igaz abból, hogy – Pradóval együtt – ő is részt vett a „kontrák” felfegyverzésében. De az a három miami-dade-i nyomozó, akikkel interjút készítettem, tagja volt a San Pedro elleni nyomozást végző különleges egységnek, és ők elmondták, hogy a CIA nyomást gyakorolt a miami ügyészségi hivatalra annak érdekében, hogy leállítsa a Prado körüli vizsgálódást, méghozzá olyan alapon, hogy az ügyük azzal a veszéllyel járt, hogy „kiújul a kontra-botrány”. Interjút készítettem azzal a helyettes ügyésszel is, aki annak idején ezzel az üggyel foglalkozott, és ő elmondta, hogy Prado ügyében többször tárgyalt a CIA jogászával, E. Page Moffett-tel. De arra már nem emlékezett, hogy miről beszéltek, és arra sem, hogy miért került megsemmisítésre a hivatala által Pradónak kiküldött idézés, amivel tanúvallomásra akarták kényszeríteni. Amikor erről kérdeztem Dexter Lehtinent, aki a nyomozás idején államügyész volt, ő hevesen tagadta, hogy a hivatala valaha is meghajolt volna a CIA nyomására. Jon azon állítása, hogy segített felfegyverezni a kontrákat, azért hihető, mert korábban valóban kapcsolatban állt Pradóval, de ezenkívül más bizonyítékkal nem támasztotta alá a történetét. Szerettem volna Pradót is megkérdezni az ügyről, de ő nem reagált a kérésemre. [365] Ez a szálloda ma is ott áll Beverly Hillsben, a Sunset Boulevard 9641. szám alatt. [366] A ’80-as években mindkét létesítmény a hírességek kedvelt találkahelye volt L. A.-ben. [367] A helyet hivatalosan úgy hívják, hogy Nate ‘n Al of Beverly Hills Delicatessen, és a mai napig népszerű hely, amely a North Beverly Drive 414. szám alatt található.

[368] Jon Roberts cím nélküli filmjének előkészületeiben részt vett egy sikeres producerforgatókönyvíró, aki ma is aktívan dolgozik. Más források szerint Jonnak 2-3 millió dollárja ment el erre a projektre. [369] Philip Michael Thomas. [370] Thomas két lemezt is kiadott a ’80-as években, de egyikkel sem ért el akkora sikereket, mint a The Beatles. [371] Behn dráma- és regényíró, legismertebb műve a The Kremlin Letter (Levél a Kremlből), illetve az 1950-60-as években a Cherry Lane színházban végzett munkája tette még ismertté. Fosse koreográfus, a Kabaré (Cabaret), valamint a Mindhalálig zene (All That Jazz) Oscar-díjas rendezője. [372] Eddie Trotta ma már a Thunder Cycle Design tulajdonosa, ami egy egyedi luxusmotorokat gyártó műhely Fort Lauderdale-ben. Trotta kétszer is megnyerte a Discovery csatorna Biker Build-off nevű motorépítő valóságshow-ját. Díjnyertes tervezési filozófiáját így fogalmazta meg: „Mindig olyan motorokat tervezek, amik úgy néznek ki, mint egy nő: keskeny derék, hátul a nagy kerék jelenti a nagy popót.” [373] A ’80-as évek tévésztárjának személyazonosságát Eddie Trotta kérésére nem fedjük fel. [374] Nem sokkal korábban letartóztatták, mert Long Islanden részt vett négytonnányi marihuána csempészésében. Később éveket töltött börtönben adócsalás miatt. [375] Trotta tagadja, hogy bárkire is rálőtt volna abban a diszkóban, de azt nem tartja kizártnak, hogy őt viszont meglőtték, kint a diszkó előtt. [376] 1984 áprilisában Kolumbia igazságügyi minisztere, aki az Egyesült Államok államügyészének felel meg rangban, merénylet áldozata lett. Escobar és társai bérelték fel a merénylőket. Hamarosan összesen mintegy 30 ezer rendőr és katona bevonásával megindult a vadászat a kartell laborjaira, és megkezdődött a harc a kartell magánseregével szemben. [377] José Gonzalo Rodríguez Gacha, a Medellín-kartell tagja, 1987-ben a Forbes magazin aktuális listáján mint a világ 8. leggazdagabb embere szerepelt, közvetlenül Pablo Escobar után. 1989ben halt meg, amikor több mint ezer kolumbiai katona támadt rá. [378] 1983-as letartóztatását követően Seal neve megjelent a floridai lapokban, de teljes névvel, Adler Berriman Sealként szerepelt a cikkekben, így sem Jon, sem az ő kolumbiai csapata nem figyelt fel erre, hiszen ők Barryként, illetve Mackenzie-ként ismerték. Az álnevek, amelyekkel a bűnözők a rendőröket akarják félrevezetni, félrevezethetik a „kollégákat” is. Ha a kartell tudott volna róla, hogy Sealt letartóztatták 1983-ban, akkor már rég megölették volna. [379] Ahogy azt Jon is elmondta fentebb, 1984-ben Barry Seal elrepült az egyik C-123-assal Nicaraguába. És ahelyett, hogy fegyvereket vitt volna a kontráknak, ahogy korábban, leszállt egy kormányzati reptéren. A CIA – együttműködésben a DEA-val – felszerelte Seal gépét álcázott fényképezőgépekkel, amelyek lefotózták, ahogy Pablo Escobar és a nicaraguai kormány tagjai megpakolták a gépet kokainnal. Seal az Egyesült Államok kormánya szolgálatában leplezte le őket. Elvitte a gépet és a fotókat a homesteadi légierőbázisra. Két nagy cikk is megjelent Seal 1984. júliusi, CIA támogatású akciójáról, az egyik a The Wall Street Journalban, a másik a The Washington Timesban. A hír bekerült a tévéhíradókba is, és 1986. március 16-án, az ovális irodában tartott beszéde közben Reagan elnök be is mutatta azokat a képeket, amelyeket a C-

123-ason elhelyezett fényképezőgépek készítettek, és egyúttal elmondta, hogy a nicaraguai kormány milyen szerepet játszott a kokaincsempészetben. [380] Pedig lehet, hogy szó szerint kellett volna vennie. Richard Ben-Veniste, Washington köztiszteletben álló ügyésze, aki Clinton elnök főtanácsadója volt a Whitewater-ügy szenátusi meghallgatásai idején, később pedig bekerült a 2001. szeptember 11-i eseményeket vizsgáló bizottságba, Barry Seal jogi képviselője is volt az 1983-as Quaalude-ügy után. Ben-Veniste állítása szerint ő mutatta be Sealt Bush alelnöknek Seal 1983-as letartóztatása után, abban a hitben, hogy a csempész még a hasznukra lehet. 2004-ben a The Wall Street Journalnek adott interjújában Ben-Veniste ezt mondta: „Én a magam részéről teljesítettem a feladatomat, amikor rábíztam Bush alelnök úrra, aki tárt karokkal fogadta a leendő titkosügynököt.” [381] Az nem vitás, hogy Barry Seal buktatta le Pablo Escobart, és tette ezt egy olyan operatív akció keretében, amelyet valószínűleg a CIA és a DEA közösen irányított. Ezzel az akcióval nemcsak azt sikerült elérni, hogy az Egyesült Államok kormánya lejárassa a nicaraguai sandinista kormányt, hanem azt is, hogy letartóztathassák Escobart, aki Amerika első számú ellensége volt a kábítószer elleni harcban. Ez, ahhoz képest, hogy titkos művelet volt, meglepően sikeres volt. Az 1980-as évek óta széles körben megy a találgatás arról, amit Jon is állít, miszerint Seal fegyvereket is szállított a CIA „kontra programjának”. És ezt a gyanút támasztja alá az is, hogy 1986. október 5-én lelőttek egy C-123 típusú gépet, olyat, amilyet Seal is vezetett, vagy talán épp azt, miközben az fegyvereket vitt a kontráknak. Az meg egészen elképesztő, hogy Seal, úgy tűnik, egyszerre több nagyobb titkosszolgálati műveletben is kulcsfontosságú szerepet játszott. De Seal sztorijának érthetetlenebb része az, hogy miután eszközként használta őt az amerikai titkosszolgálat, lefolytatták ellene a vizsgálatot a Quaalude-csempészés ügyében. Ítélet: Baton Rouge-ban, egy drogfüggőknek létrehozott rehabilitációs otthonban kell élnie, amely nem túl komoly rendőrségi és szövetségi védelem alatt állt. Seal azt mondta, úgy érzi, a kormány ezzel „agyaggalambot” – megjelölt célpontot csinált belőle. [382] Maxet 1985. augusztus 27-én tartóztatták le, miközben a Jaguarjában épp telefonált. [383] Ez a kocsi leginkább a Vissza a jövőbe (Back to the Future) filmekből ismert. [384] John DeLorean, a General Motors egykori igazgatója, alapította a DeLorean Motorst. 1982ben egy operatív akció keretében tartóztatták le, amelynek során videóra vették, ahogy lebonyolított egy kokainügyletet, hogy pénzt szerezzen az autógyárához, azután, hogy elapadtak a Wall Street-i források. DeLorean ellen a vád kábítószer-kereskedelem volt, de nem találták bűnösnek, miután a védőügyvédje meggyőzte a bírót, hogy ügyfelét az FBI csalta csapdába. [385] Maxet 1981-ben, Kaliforniában kokainkereskedelemmel vádolták meg ebben a lepecsételt vádiratban, de nemcsak őt, hanem három másik férfit is, akik részt vettek a DeLorean-féle kokainügyletben. A nyilvántartásból nem derül ki egyértelműen, hogy a kokain közvetlenül Maxtől származott, vagy azon vádlott társaitól, akik később részt vettek a DeLorean elleni operatív akcióban. De a lényeg, hogy Max így se, úgy se tudott a vádiratról, és a szövetségi bűnüldöző szervek, amelyek a vádiratot hozták, közel öt éven át hiába próbáltak nyomozni vagy pert indítani Max ellen. [386] 1982-es letartóztatása után DeLoreant rendszeresen kifigurázták a Saturday Night Live című show-műsorban. Aztán főszereplője lett a Garry Trudeau-féle Doonesbury képregénynek. 1983ban a Hustler magazin kiadója, Larry Flynt kiszivárogtatott olyan FBI-os felvételeket, amelyek DeLorean letartóztatását rögzítették. Emiatt lopás vádjával bíróság elé állították Flyntet, aki

médiatörténeti eseményt csinált belőle, ugyanis egy szál, amerikai zászlóból hajtogatott pelenkában jelent meg a bíróság előtt. [387] 1985-ben a Peabody-díjas újságíró, John Camp tévés interjút készített Seallel egy C-123-as fedélzetén. Az interjúban részletesen beszámolt arról, milyen szerepet játszott a CIA-nak abban az operatív akciójában, ami a nicaraguai kormány ellen irányult. Az interjú Baton Rouge-ban, a WBRZ csatornán került adásba 1985-ben. [388] A ballisztikai vizsgálatok kimutatták az egyezést: ugyanazokkal a fegyverekkel ölték meg Barry Sealt, mint amilyeneknek a töltény darabkáit megtalálták Mermelstein garázsában. [389] Sealt 1986. február 19-én lőtték agyon. [390] Sokszor sok helyen megírták, elmondták ezt a történetet arról, hogy Sealnél a megölésekor ott volt Bush telefonszáma, de ezt sosem bizonyította senki. [391] Ekkorra Jorge Ochoát már letartóztatták Spanyolországban, és kiszolgáltatták Kolumbiának, ahol a kormány később szabadon engedte. De a Medellín-kartellben nagy volt a zűrzavar. Jorgét 1991-ben megint letartóztatták, és öt évet ült börtönben. Pablo Escobart lelőtték a kolumbiaiamerikai „vegyes-hadsereg” katonái, amikor rajtaütöttek a rejtekhelyén 1993-ban. [392] Több mint 250 helyi és szövetségi rendőr vett részt abban az összehangolt akciósorozatban, amelyet a Jon és Mickey által használt létesítmények ellen indítottak. Összesen 17 helyszínen csaptak le, 12 repülőgépet, 21 autót és kamiont, valamit 28 hajót foglaltak le. [393] Jont 1986. szeptember 21-én tartóztatták le az Ultimate Boats rádiószobájában. Mivel megtartotta jó szokását, és sosem mutatkozott be senkinek, akivel együtt dolgozott, így a műhelyben dolgozók, akiket szintén letartóztattak, azt állították, hogy nem tudják, ki ő. Jon először a rendőröknek sem volt hajlandó megmondani a nevét. Az első jelentésben csak mint a „szakállas, pelikánpólós személy” szerepel. [394] Max 2008-ban halt meg, rákban. Akkor már 23 éve élt a tanúvédelmi program keretében, és ezen idő jó részét Tennesseeben töltötte. [395] A beépített DEA-ügynököt, Enrique Camarenát Quintero elrabolta, és három napon át kínozta. Ebben segítségére volt egy orvos is, aki életben tartotta az áldozatot. Quintero videóra vette a kínzást, és a felvételt elküldte a barátainak és az ellenségeinek is. [396] Panama 1989-es amerikai megszállására leginkább azért került sor, hogy vesztegzár alá vegyék a bankokat, ahol több milliárd dollárnyi drogpénz lapult, és ezzel megakadályozzák, hogy a kartell a jövőben továbbra is pénzügyi csomópontként használja az országot. [397] Laz Barrera edzette Affirmedet. Affirmed volt az utolsó olyan ló, amelyik megnyerte a Triple Crownt, a hármas koronát, vagyis a háromévesek három versenyét, 1978-ban. [398] Ma már kaszinó is üzemel a területen. A Delaware Park Racetrack and Slots nevű létesítmény a Delaware Park Boulevard 777. szám alatt található; Wilmingtonban. [399] A 2,3 milliárd csak becsült összeg volt, amit a szövetségiek azon bizonyítékok alapján számoltak ki, amelyeket Max szolgáltatott az általa felügyelt csempészfuvarokról, a Jonnal és Mickeyvel közös munka előtti időszakot is beleértve. Ezek alapján jött az ki, hogy 56 tonna kokaint importáltak. Maxtől függetlenül számos olyan fuvar bonyolódott, amelyeket csak Jon és Mickey felügyeltek. Számításba véve, hogy a kokain nagykereskedelmi ára erősen ingadozott, szinte lehetetlen ilyen pontos értékeket kiszámolni. A 2,3 milliárd dollár közelebb van a valós értéktartomány alsó határához. Más kormányhivatalnokok 15 milliárdra becsülik a Max, Jon és

Mickey által importált kokain mennyiségét. Szóval, minden becslés szerint, az 1980-as évek első felében, amikor a kartell hatalma csúcsán volt, ők hárman felügyelték a Medellín-kartell által az Egyesült Államokba csempészett kokain jelentős többségét. [400] A Beachcomber egy kétcsillagos lebuj a Collins Avenue 1340. szám alatt.

TARTALOM 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 32 32 33

34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69

70 71 72 73 74 75 76 77 78 Köszönetnyilvánítás JEGYZETEK