A véres Don 9632102258 [PDF]

Zitiervorschau

Ez a könyv CSÖRÖTNEK ÖNKORMÁNYZATA, MARKÓ PÉTER, a Vas Megyei Közgyűlés elnöke, a RECSKI SZÖVETSÉG NYUGAT-DUNÁNTÚLI SZERVEZETE, a SZIGNATÚRA NYOMDA ÉS KIADÓ KFT., Szombathely, SZOMBATHELY MEGYEI JOGÚ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA, a „VAS MEGYE MŰVÉSZETÉÉRT” KÖZALAPÍTVÁNY, a VAS MEGYEI ÁLLAMI KÖZÚTKEZELŐ KHT., a VAS MEGYEI KÖZGYŰLÉS KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS IFJÚSÁGI BIZOTTSÁGA a VAS MEGYEI TUDOMÁNYOS ISMERETTERJESZTŐ EGYESÜLET (TIT) támogatásával készült

A véres Don első kiadásának címlapja. Haranghy Jenő tervezte. Az 1945-ben Jasiszta sajtótermék”-nek bélyegzett könyvemből ezt az egyetlen, megrongálódott példányt őrizgettem évtizedeken át. Ehhez is úgy jutottam, hogy a szombathelyi Kőszegi utcai albérleti lakásom pincéjébe bedobta egy ismeretlen 1946-ban

KUNTÁR LAJOS

A VÉRES DON A 2. HONVED HADSEREG DON MENTI HARCAI Második – előszóval, függelékkel és képmelléklettel kiegészített, változatlan szövegű – kiadás Kiadja a Vasi Szemle Szerkesztősége Szombathely 2003 0010005529161 A szöveget – csekély számú korrekcióval – a mai helyesírási és nyelvhelyességi normák szerint egységesítettük, egy-két nyilvánvaló elírást is javítottunk. Mindez nem érinti a tényt, hogy kötetünk az eredeti mű változatlan szövegű kiadása A jelen kiadást szerkesztette és az előszót írta: dr. Gyurácz Ferenc A kötetet a történettudomány szemszögéből véleményezte: dr. Szakály Sándor A borítón lévő archív kép 1942 őszén készült a Don mentén. A futóárokban jegyzetelő szerzőt ábrázolja © Kuntár Lajos, 2003

ELŐSZÓ AZ ÚJ KIADÁSHOZ A magyar királyi 2. honvéd hadsereg oroszországi helytállásának és Don menti tragikus pusztulásának ez év elején volt a 60. évfordulója. Bár közel másfél évtizede már szabadon lehet szólni róla, a magyar népi tudat mitikus „Donkanyar”-ja ma még nem tartozik a múlt lezárt fejezetei közé. Nem is tartozhat: nemcsak az átélt sokk lelkekben továbbgyűrűző hatásai és a több évtizedes szovjet rendszer érzéketlen és hazafiatlan magatartása miatt, hanem mert a magyar nemzetet ért súlyos történelmi igazságtalanságok, amelyek korabeli szerepvállalásunkat megelőzték, mindmostanáig nem tudtak teljes mértékben múlttá válni. Az igazságszolgáltatás az egyén, a még élő résztvevők szintjén talán könnyebben lehetséges. Ez a szándék is vezet bennünket a jelen kötet kiadásakor. Szerencsére köztünk van a szerző, dr. vitéz Kuntár Lajos (1914-), a jeles újságíró, író, művelődéstörténész, helytörténész, szerkesztő és közművelődési szakember, Vas megye kulturális közéletének közel hetven éve aktív szereplője, a Vasi Szemle szerkesztőbizottságának legrégebbi tagja – és a Függelékben beszámolhat a könyv és szerzője hányattatásairól a „ másodrendű állampolgárság” hosszú évtizedeiben. 1942-43-ban a 2. honvéd hadsereg soraiban mint haditudósító teljesített szolgálatot. Harctéri riportjaiból állt össze A véres Don című könyve, amely még 1943-ban megjelent Budapesten, a neves író, vitéz Somogyváry Gyula előszavával. A könyvet a szovjet megszállók hazai kiszolgálói 1945-ben betiltották, íróját vizsgálati fogságra vetették, és hosszú évtizedekre megbélyegezték. Mindezt annak ellenére tették, hogy a mű mentes a háborús korszak propagandastílusától és szélsőséges elfogultságaitól. A véres Don azzal a tárgyilagos szemlélettel és izzó, de józan hazafisággal íródott, amely hagyományoson jellemzi népünket, és jellemzi Kuntár Lajos egész életművét is.

Harcokról, véres ütközetekről, bátor egyéni akciókról és tragikus visszavonulásról szól ez a könyv. írója maga is részese volt a küzdelmeknek, és elkötelezett, jó katonája a magyar királyi 2. honvéd hadseregnek. Miközben hősöknek kijáró elismeréssel ír bajtársairól, följegyezve legbátrabb tetteiket, emberszámba veszi az ellenséget is, és megértően szól az egyszerű orosz népről A korszak egyik elismert történész kutatója, dr. Szakály Sándor a következőket írja A véres Donróí: „Úgy vélem, a korabeli kiadványok közül kiemelkedik. A kötetben szereplő személyek nem kitaláltak, a történetek egy része a korabeli forrásokból is igazolható, (...) jó stílusú, korrekt munka, nem heroizál, és a másik oldalon állókat is tiszteli a szerző. Érdekes színfoltja lehet a »doni irodalomnak”. Egy ma is eleven történelmi téma becsületes ábrázolása Kuntár Lajos könyve, amely a Vasi Szemle alapításának 70. évében jelenik meg, első próbálkozásként folyóiratunk egykori könyvkiadói tevékenységének felújítására. Kelt Szombathelyen, 2003 áprilisában. Gyurácz Ferenc, a Vasi Szemle főszerkesztője

KUNTÁR LAJOS A VÉRES DON A 2. HONVÉD HADSEREG DON MENTI HARCAI TER KÖNYVKIADÓ VÁLLALAT KIADÁSA BUDAPEST, 1943 Vitéz nagybányai Horthy István tartalékos repülőfőhadnagy, Magyarország Kormányzóhelyettese és valamennyi elesett hős bajtársam emlékének ajánlom ezt a könyvet Minden jog a szerzőé! Felelős kiadó: Makk József 33458 – Magyar Hirdető Iroda Rt. nyomdája, Budapest Felelős vezető: Megyeri Béla

Tartalomjegyzék ELŐSZÓ AZ ÚJ KIADÁSHOZ ELŐSZÓ HADAK ÚTJÁN A DONIG Megindul a támadás. Milyen egy katlan? Elérjük a Dont. Szemben Voronyezzsel. Honvédőrszem a Don partján Veszprémi honvédeink dicsőséges harcai és Don-parti berendezkedései. Kézigránátokkal a szovjet harckocsik ellen. Négy napi elkeseredett harc kilencszeres túlerővel Védőállásban a Don partján Hadseregükről vallanak a fogoly szovjet tisztek. Miért szöknek át az oroszok? Volt vörös bizalmi mint magyar propagandista Vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke kitüntetéseket oszt az első vonalban, s nyilatkozik a magyar katona hősiességéről Ráták a fejünk felett. Légvédelmi tüzéreink jó munkája. Egy gépágyús üteg harcainak története VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN Magasabb parancsnokaink az első vonalban. Megsebesül a hadseregparancsnok. Honvéd, akit nem fog a golyó Testőrök az arcvonalban. Kanizsai tüzérek közt. Tizenhat honvéd csodálatos megmenekülése Világháborús magyar hadifogoly, akiből kapitány lett a szovjet hadseregben Átkelővállalkozások a Don túlsó oldalára Vitézek a tűzvonalban Téli berendezkedések. Építkezések a vonalban. Este a Don-parti bunkerben SZEMBEN TÉL TÁBORNOKKAL Megindul az óriáserejű orosz támadás. Hadseregünk önfeláldozó hősi helytállása. A szövetséges hadak közül utolsónak hagyják el honvédeink a Don-parti állásaikat. Páncélosaink kemény harcai

Hősök, akikkel találkoztam UTÓHANG A SZERZŐ FÜGGELÉK KUNTÁR LAJOS A KÖNYV ÉS ÍRÓJÁNAK SORSA FÉLELMEM A HÁBORÚTÓL HADI SZOLGÁLATBAN ITT-OTT FAKERESZT... ÜLDÖZTETÉSBEN A HATALOMNAK KISZOLGÁLTATVA A TÚLÉLÉS REMÉNYE Képmelléklet

ELŐSZÓ Kuntár Lajos hadapród őrmester a honvéd haditudósító század egyik legfáradhatatlanabb tagja volt a 2. honvéd hadsereg harcai során. Tudósításai sűrűn jelentek meg a magyar sajtó hasábjain. Egyszerű szavakkal, minden fellengzős szólamtól mentesen s mindig szemléletesen rögzítette meg a háború küzdelmes pillanatait, akár az erőfeszítések heroizmusát, akár az ütközetek izgalmas fordulatait írta le. Ez a nyugodt és tárgyilagos előadómód adja meg tudósításainak jellegzetességét s egyúttal tárgyilagos hitelességét is. De hiszen éppen ez a legjellemzőbb vonása a magyar katonának is. A magyar harcos sohase keresett szóvirágokat élményei szerény elmondása során. A cselekedet érdekli és nem az utóbb elmondott szó. Kuntár bajtársunk ennek a cselekvő katonaléleknek vallója és követője. Erről tanúskodik a Magyar Kisezüst vitézségi érem is, amely a mellét díszíti. Könyve bizonyára egyik érdekes színfoltját adja meg a Don mentén lezajlott harcoknak. 1943. október 27. vitéz SOMOGYVÁRY GYULA százados

HADAK ÚTJÁN A DONIG

Megindul a támadás. Milyen egy katlan? Elérjük a Dont. Szemben Voronyezzsel. Honvédőrszem a Don partján Június 28. Éjfél után fél kettő. Otthon ilyenkor még teljes a sötétség, itt azonban erősen virrad már. Ólomlábon jár az idő. Minden perc órának tűnik. Az elkövetkező eseményekre gondolok s nagy belső izgalom fog el... Előveszem jegyzettömbömet és írni próbálok. Azokat a gondolatokat akarom leírni, amelyek villámgyorsan cikáznak át agyamon. Mire azonban papírra vetem őket, csak mondatfoszlányok lesznek belőlük. Két óra... Még tizenöt perc, s aztán megindul a front! Negyedóra választ el attól a történelmi pillanattól, amelyben rálép sorsdöntő útjára a magyar hadsereg. Egész utunkon kifelé, de különösen Kurszkban tudtuk, hogy már nem késhetik sokáig a tavaszra ígért nagy támadás. A két-három mozdony által húzott hosszú szerelvények, az utak megszámlálhatatlan sokaságú géposzlopai és az a nagy iram, sietség, amely mindenütt érezhető volt, beszédesen bizonyította, hogy csak napok kérdése a támadás megindulása. A pontos időt mi sem tudtuk, csak a jelekből következtethettünk. Bizonyosat tegnap délután közöltek velünk. Két óra tíz perc... Percenként kétszer-háromszor is megnézem órámat. Még engem is idegesít ez a nyomasztó csend, pedig tudom, hogy miénk a kezdeményezés. Bajtársaimat is nyomhatja a nagy csend, mélyeket lélegzenek. Az ég alját szemben velünk élénk bíborszín vonja be. A felső része alvadt vérhez hasonlít, alsó része pedig elvékonyodva, kissé világosabb árnyalatban, mintha folyna lefelé, a föld felé.

– Oda nézz, pajtás – fogja meg karomat Kelemen János hadnagy -, el sem indultunk még, s máris véres az ég arra keleten!... Felelni akarok, hogy én is éppen ezt a „véres” ég alját nézegetem, de hangom elvész a hirtelen támadt pokoli bömbölésben. Pontosan két óra tizenöt perc! Másodpercnyi pontossággal szólaltak meg hátunk mögött rejtőzködő ütegeink. Tüzérségünk tehát megindította a tüzet. Nem tudom pontosan, hány üteg dolgozik mögöttünk, de a levegő állandóan tele van suhogó, sistergő, fütyülő hangokkal, amelyek egybeolvadva a lövegek bömbölésével és a becsapódások ijesztő robbanásaival, a Halál félelmetes nyitányát játsszák az orosznak. Így tart ez 25-30 percig. Most repülőgépek közelednek hátunk mögül. Kilenc bombázógép úszik felénk lassan, magabízóan. Motorbúgásuk át-áttör a halálnyitányon. Hangjuk és látásuk megerősít és lelkesít valamennyiünket. Méltóságteljesen potyogtatják bombáikat az orosz állásokra. Nem ereszkednek lefelé, nem változtatnak szabályos alakzatukon, csak balra kanyarodnak s miután minden bombájukat leengedték, ugyanazzal a sebességgel visszaindulnak kiindulóhelyükre, támaszpontjukra. El tudom képzelni, milyen lehet a terep odaát a félórás tüzérségi és a mostani légi megdolgozás után...

Előretör gyalogságunk

Ami egy faluból megmaradt.

Alig szállnak el fejünk felett a repülők, amikor megmozdul a front. A műszaki rajok már megnyitották az aknamezők kapuit. Elsőnek rohamjárőrök indulnak el. Füst és kézigránát-robbanások hangja tölti be a levegőt. A füstből itt-ott lángszórók vakító fénye villámlik ki. Ezekkel füstölik ki az ellenálló bunkereket... Aztán elindulnak a zászlóaljak. Ellenállhatatlan iramban mozdul meg az egész arcvonal. Az ellenség kétségbeesetten védekezik. Gyér tüzérségével, de annál nagyobb számú gyalogsági tűzfegyverével heves tüzet zúdít ránk. De hiába minden, gyalogságunk mindenütt tért nyer, s feltartóztathatatlanul nyomul előre! ...Délre négy község kerül birtokunkba, és tizenkét kilométer mélységig hatolunk kelet felé. A támadásban megsebesült bajtársakat közvetlenül az első vonal mögött működő kötözőhelyeken részesítik elsősegélyben. Sebesült elég sok van. Egy részük a bekötözés után mindjárt indul vissza az arcvonalba, a küzdő bajtársaik közé, a többit sebesültszállító gépkocsikon a közeli betegelosztókba és kórházakba viszik. Kötözés közben többel is beszélgetek. Túlnyomó részben

gyalogosok. Azonban egy-két tüzér is akad köztük. Tóth Ferenc tizedes ütegparancsnokával új figyelőhely elfoglalása közben oroszok közé lovagolt. A muszkák már majdnem teljesen körülzárták őket, mire felismerték tüzéreink a helyzetet. Ekkor pisztolyt fogtak és kivágták magukat a merész fellépéstől meglepett oroszok közül. Tóth tizedes visszafelé vágtázása közben kapott egy golyót a combjába. A délutáni órákban érdekes sebesült érkezik. Kíváncsian nézzük különös öltözékét. Amikor közelebb ér, látjuk, hogy szovjet egyenruhát visel. Hamarosan megtudjuk, hogy Kovoly Gregorián Nyikolajevicsnek hívják, s már két hete a magyar hadsereg szolgálatában áll. Most velünk együtt nyomult előre, így sebesült meg. – Minket, ukránokat, tartalék zászlóaljakba osztottak be – kezdi. – Június elején az állandó szovjet támadásokban három tiszta orosz zászlóalj semmisült meg, így kénytelenek voltak minket is, bár erősen megbízhatatlanoknak tartottak, bevetni a küzdelembe. Többen voltunk, akik megesküdtünk, hogy nem harcolunk hazánk ellenségeivel, hanem az első kínálkozó alkalmat felhasználjuk, s átszökünk a másik oldalra. Éltem is az első kedvező alkalommal, s éppen ma két hete átjöttem erre az oldalra. Akkor még nem tudtam, hogy magyarok közé kerülök. Parancsnokaink titkolták előttünk azt, hogy magyarokkal állunk szemben. – Nem félt, hogy itt rosszabb dolga lesz? – kérdezem tőle. – Nem! Egyáltalán nem! – feleli gyorsan és határozottan. – Rosszabb dolgom nem lehet sehol, mint ott. Ezután részletesen elmondja, milyen bánásmódban részesültek, milyen volt a kosztjuk stb. Végignézem Kovoly Gregorian Nyikolajevicset. Nem mondhatom, hogy rossz bőrben volna. Ezt meg is mondom neki. – Persze – feleli mosolyogva -, hiszen már két hét óta honvédkoszton vagyok!...

A támadás irányába eső első nagyobb helység: Tyim. A város három nap után került birtokunkba. Először úgy látszott, hogy ellenállás nélkül adja át a szovjet, de a látszólagos csend szovjet alattomosságot takart. A város azonban mégiscsak hős bajtársaink kezébe került. A háromszínű magyar lobogót elsőnek vitéz Hajnal Alajos ezredes tűzte ki saját kezűleg a városra. Kora hajnalban indulunk gépkocsinkkal Tyim felé. Amerre csak elvisz utunk, mindenütt gránátszaggatta mezők, romba dőlt házak láthatók. Áthatolunk újra a három nappal ezelőtt megindult támadásunk vonalán. Megállunk néhány percre, s nyugodtan szemrevesszük a májusi nagy orosz támadások színterét. Mint ismeretes, a szovjet tavasszal több kísérletet tett vonalaink benyomására. Hiábavaló volt azonban minden erőlködés, a támadások óriási ember- és anyagveszteséggel egymás után felmorzsolódtak sziklaszilárd védelmi vonalunkon. A tavaszi nagy szovjet támadások, azt lehet mondani, egyetlen egy méter térnyerést sem eredményeztek. Az út, amelyen most haladunk, már járható. A drótakadályok mindenütt eltüntetve. Jobbról-balról, ameddig csak ellátunk, bunker bunker hátán. Az út mentén pedig sűrű egymásutánban kis táblák figyelmeztetnek: „Vigyázz! Aknás terület!” Másutt piros zászlócskák, vagy egyszerűen leszúrt karók jelzik, hogy aknákat rejt a frissen túrt föld. A táj lankásodik. Emelkedők, völgyek szelíd hullámzásán haladunk előre. Az egyik dombperemen pár nappal ezelőtt még falu állott. Huszonöt-harminc háza lehetett ennek a szovjet falunak. Ma már csak egy-két füstölgő rom és épületmaradvány árulja el, hogy itt emberi település volt. A domb aljában ütegállásra akadunk. Nagy örömömre a volt ütegemre találok. A tizenöt centiméteres tarackok most csendesen pihennek, de csöveik még mindig félelmetesen merednek arra kelet felé!...

– Éppen állásváltoztatásra várom a parancsot! – mondja Molnár Béla hadnagy, elsőtiszt, miután megöleljük egymást. – Tudod, pajtás, hogy ahová mi lövünk, ott fű nem terem! – mondja az örökké víg kedélyű Mását Miska hadapród, szakaszparancsnok. Az ellenséget úgy megpuhítottuk, hogy gyalogságunk most nyugodtan nyomulhat előre. Pillanatok alatt körém gyűlik az egész tüzelőállás. Valamennyi tüzért név szerint ismerem. Ha nem lettem volna haditudósító, most itt lennék, mint szakaszparancsnok... Kérdések röpködnek, én róluk, ők rólam szeretnének pillanatok alatt mindent megtudni. Szívesen időznék órákig régi bajtársaim között, de mennem kell, s miután megígérem, hogy legközelebb hosszabb időt töltök közöttük, utamra engednek.

* ...Összeszűkült völgyben nyomorúságos kis orosz falu. A szalmatetős viskók félénken bújnak a domb oldalán álló nagyobbacska ház védelme alá. Ez a ház valamikor talán udvarház lehetett. Körülötte még most is látható egy-két fa: az egykor virágzó parknak porladó emlékeiként... Most távbeszélő vonalak, rádióantennák sűrű összevisszasága vonja be, s gépkocsik bújnak meg a fák alatt. Itt székel a döntő harcokat viselő szombathelyi hadtest parancsnoksága. A parancsnokság annak ellenére, hogy csapataink már messze keleten járnak, oldalban még most is alig tíz kilométerre van az orosz arcvonaltól. A támadás megindulása előtt pedig keleti irányban még hat kilométer sem volt a szovjet állásoktól. Innen, a magasabb parancsnokságoknál azelőtt elképzelhetetlen közelségből irányítja Rakovszky György vezérőrnagy a hadtest hadműveleteit. A vezérőrnagy képességeiről és bátorságáról egész mondakör alakult ki a harcoló honvédek között. Tyim elfoglalása után jelentkezünk Rakovszky vezérőrnagynál, aki

azonnal fogad, és készségesen ismerteti előttünk az általános helyzetet. – Hadtestem – kezdi az ismertetést –, bár súlyos harcok árán, de nagyszerű lendülettel törte át a szovjet erősen kiépített védelmi vonalait. Az arcvonalszakaszunkon megindított támadásunk szervesen beleilleszkedett a másutt is elindult támadásokba. A súlyképzés délen és északon volt, így páncélosok és légierők nagyobb mérvű támogatása nélkül kellett megoldanunk feladatunkat. Ez, hála katonáink vitézségének, részben már sikerült is, mert hadosztályaim a rendkívül szívósan védett védelmi övezeten áttörve, ma reggel birtokukba vették az első nagyobb helységet, Tyimet, és máris messze keletre törve egy nagyobb katlanképzés befejezése előtt állnak. Ebben a pillanatban egy vezérkari őrnagy lép be és jelenti, hogy a 7. könnyű hadosztályunk átlépte az Oszkol-folyót, s bezárta a katlan száját. A vezérőrnagy a továbbiak során elmondja, hogy ebben a most bezárt katlanban öt-hat szovjet hadosztályra becsült erő rekedt. A bekerített erők megsemmisítése még súlyos feladatokat jelent a hadtestnek, de semmi esetre sem akkorát, mint a védelmi övezet áttörése. Ebben a küzdelemben orosz részről sem harckocsi, sem repülő nem vesz részt, mert ezeket a szovjet hadvezetőség a frontáttörés után azonnal visszavonta a Don mögé. Tudva azt, hogy harc közben a magasabb parancsnokok minden perce drága, nem tartjuk tovább fel a vezérőrnagyot, megköszönjük a tájékoztatást s elköszönünk. Mikor kilépünk a volt udvarház ajtaján, már útrakészen látjuk állni a vezérőrnagy gépkocsiját. Nem telik bele két perc s már indul is a gépkocsi ki az első vonalba, a küzdő bajtársak közé. Sztarij-Oszkol elfoglalása után a várost védelmező orosz erők és a nyugat felől visszavonuló hadosztályok, csapataink gyors előretörése következtében a várostól mintegy tíz kilométerre fekvő erdőbe voltak kénytelenek húzódni és ott védőállásokat kiépíteni. Támadó szárnyaink az erdőt megkerülve, tőle keletre egyesültek s felvették az érintkezést az északról dél felé törő német csapatokkal s teljessé

tették a bekerítést, vagy mint a korszerű hadvezetés nevezi, ezt az újfajta hadműveleti módszert: a katlanképzést. Katlancsatákról már sokat hallottam és olvastam. Tudtam róluk, hogy a bekerítésekből elkeseredett csaták keletkeznek, amelyek azonban rendszerint a bekerített ellenség teljes megsemmisítésével járnak. Mi sem természetesebb, hogy a körülzárt ellenség mindent elkövet, hogy csak egy kis rést is tudjon vágni magának, ahol részben vagy egészben megmentse, ami menthető. A helyzeti előny kétségtelenül a bekerítést végrehajtó erők oldalán van. Ezeknek azonban nemcsak a kitöréseket, tehát a bekerített erők el-illanását kell megakadályozniok, hanem az ellenséget meg is kell semmisíteniök. Kezdetben hangszórók és egyéb bomlasztó eszközök lépnek működésbe, amelyek megadásra s a céltalan küzdelem feladására szólítják fel a katlanban lévőket. Ha a felszólításoknak nincs eredménye, akkor kezdődik meg a borzalmas művelet, a bezárt egységek megsemmisítése. Jönnek a repülők, megszólalnak a lövegek s az összenyomott és összezsúfolt katlan egyetlen vérfürdővé válik. A sztarij-oszkoli katlan megsemmisítése két napja tart már. Harmadik nap reggelén közeledem az erdő felé. A nap elég magasról ontja már sugarait, amikor hátrahagyom gépkocsimat s betérek az erdőbe gyalogszerrel. Alig teszek meg pár lépést, hirtelen, szinte kibírhatatlan orrcsavaró bűz csap felém. Majd elájulok a kellemetlen szagtól s ha nem akarnék minden áron valamit látni a katlancsatából, azonnal visszafordulnék. A szag minden lépéssel erősödik. Bomlásnak indult emberi és állati hullák bűze ez. Hányinger fog el és gyomrom felfordulással fenyeget. De legyőzöm pillanatnyi gyengeségemet és folytatom utamat. Azt a látványt s azt a borzalmas képet, amely lépten-nyomon elém tárul, meg sem próbálom hűen leírni, mert ez úgysem menne s no meg a jó érzésem sem engedné. Az erdőnek ez a része volt a katlan szája. Innen próbálta feltartóztatni a szovjet vezetőség honvédeink előretörését mindaddig, míg tudomást nem szerzett a teljes bekerítésről. Elnézem a hamarjában összetákolt erődítéseket. Látszik, hogy nagyon gyorsan

készültek ezek a bunkerek. Az oroszok nagy mesterei az erődépítésnek és a beásásnak. Boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal készítik erődjeikét. Szinte percek alatt beássák s ezáltal mentesítik magukat a repeszdarabok hatása alól. Az egyik bunkerból páncéltörő ágyú csöve mered rám. Tudom, hogy legfeljebb csak hullák fekhetnek mellette, mégis kellemetlen érzés fog el a némán rám meredő cső láttára. A szovjet alattomosság határtalan. Megtörtént már, hogy feltartott kézzel jött ki két-három orosz a bunkerből, jelezve, hogy a bunker megadja magát. Mikor aztán honvédeink bátrabban közeledtek, hirtelen megszólalt egy golyószóró vagy géppuska a bunkerból. Az is előfordult már, hogy a súlyosan sebesült orosz a segítségére siető honvédet pisztolylövéssel fogadta, pedig alig volt már benne élet. Ilyen kellemetlen meglepetéseknek itt állandóan ki van téve az ember, ezért nem árt az elővigyázatosság. Megkerülöm a bunker felém ásító nyílását, s úgy közelítem meg. A bejárat mellett rengeteg elszórt lőszer hever. Bent pedig három katona szétszaggatott holtteste össze-vissza. Valószínű, hogy bevágott kézigránátok végeztek velük. Nem messze innen egy lovasszekeret talált telibe valamilyen lövedék. Magából a szekérből csak darabokat lehet felfedezni. Érdekes, hogy a lovak még mindig szerszámba fogva majdnem épen hevernek a rúd mellett. Azt hiszem, a légnyomás végzett velük, mert csak az egyikből hiányzik rész. Körülbelül öt méterrel arrébb fedezem fel az egyik bal hátsó lábát. Az orosz, úgy látszik, nagyon heves ellenállást akart itt kifejteni, mert lépten-nyomon lőszerbe ütközöm. Rengeteg felhalmozott lőszer állt a szovjet rendelkezésére. Rakasz rákász hátán. Egyrészük elpusztult, de legnagyobb része eredeti gyári csomagolásban várja az összegyűjtését. Nem messze egy kilőtt harckocsit látok. Úgy látszik, mégiscsak hagytak hátra egy-két harckocsit gyalogosaik támogatására a szovjetek. Páncéltornyába kapta a találatot. Kupolája felfordítva, mint egy kehely meredezik az ég felé. Fellépek a futószalagra s benézek a belsejébe. A látvány oly borzalmas, hogy szinte

leszédülök. A szétszórt lőszerek, fegyverek, emberi és állati hullák majdnem teljesen elborítják a talajt. Minden lépésemre vigyázva, óvatosan haladok tovább. Nem szeretnék sem aknára, sem pedig fel nem robbant lövedékre lépni. No meg a hullákon és elszórt testrészeken sem szívesen közlekednék. Azonban hiába minden elővigyázatosságom, mert valahogy mégiscsak rátaposok egy „hulla” lábára. Kis híja, hogy fel nem kiáltok meglepetésemben, amikor a hullának gondolt test hirtelen megmozdul s felemelkedve oroszul szól hozzám. A jelenet annyira meglep, hogy majdnem elhűl bennem a vér. A meglepetés azonban csak egy-két pillanatig tart, mert azonnal önkéntelenül pisztolyomhoz kapok. Most meg az orosz ijed meg, s halálra vált arccal s összetett kézzel könyörögni kezd. Nem értem, mit hajtogat, de arckifejezéséből és hangjából kiveszem, hogy az életéért könyörög. Ha tudnék vele beszélni, megnyugtatnám, hogy tőlem ugyan nem kell félnie, s ha csak tőlem függ az élete, akár száz évig is elélhet. Fegyvertelen, kiszolgáltatott katonát egyetlen egy honvéd sem bánt. Mivel azonban úgysem érti meg szavamat, csak némán intek neki, hogy ne féljen, nem lesz semmi bántódása. Mikor megnyugszik s újra hátradől, jobban megnézem. Kíváncsi vagyok a sebesülésére. Bal combja mellett megalvadt vérfolt mutatja, hogy ott érte szilánk vagy golyó. – Vodi! Vodi! – hajtogatja most elhaló hangon. Nem hoztam magammal kulacsomat, így nem tudok neki vizet adni. Megpróbálom megértetni vele, hogy csak maradjon nyugodtan, majd keresek sebesültszállítókat s ideküldöm érte őket. Nem hiszem, hogy megértett, mert kétségbeesetten néz utánam, amikor otthagyom. Úgy érzem, eleget láttam már a katlanból. Nem vagyok többre kíváncsi. Visszafordulok tehát, s sietve távozom az erdőből. A hadseregparancsnokságon hallom a hírt, hogy csapataink elérték a Dont s széles arcvonalszakaszon biztosan tartják a nyugati partot. Kora hajnalban gépkocsiba ülök s kelet felé veszem utamat. Verőfényes júliusi reggel. Megművelt földek mindenütt. Hatalmas

gabonatáblák maradnak el mellettem kétoldalt. Szép termés ígérkezik. Utam elég tűrhető. Régen nem esett már, így az úttest most járható. A „Sztálin-cement”, ha nem áztatja fel az eső, vagy nem túrják össze a járművek, egészen jól járható. Igaz, hogy most a „Sztálincementnek” nevezett agyag ilyen sima és járható, az elsősorban a magyar s német útfenntartó és javítóalakulatoknak köszönhető. Munkásosztagaink, igénybe véve az orosz lakosság segítségét is, állandó kemény munkával biztosítják az utánpótlási vonalak járhatóságát. Egy-két falun haladunk át. Majdnem teljesen épek. Rendkívül gyorsan kellett elhagyniok szovjetéknek ezeket a falvakat, s így nem volt idejük felégetni a házakat. Ha nem látnók a menetelő csapatokat, nem is hinném, hogy egészen friss harcterületen járok, olyan békés külsejű az egész táj. Nem látok sehol egyetlen egy kilőtt harckocsit, lelőtt repülőt vagy tátongó bombatölcsért. A Don már alig 8-10 kilométerre van tőlünk. Vannak útszakaszok, ahol úgy érzem, hogy idelát az ellenség, s ha nem volna most menekülőben, biztosan csapkodnának már körülöttem a gránátok. Ez azonban most, csapataink gyors előretörése következtében nem történhetik meg, s bármekkora port verünk is fel száguldó gépkocsinkkal, nem kell tartani ilyen meglepetésektől, így nyugodtan előzzük a zalai és vasi honvédek hosszú sorait. Egyik faluban megállítanak. Egy hadnagy figyelmeztet, hogy óvatosan haladjunk, mert a falu keleti részét kevéssel előbb még aknavetővel verette az ellenség. A figyelmeztetés meglep, s most már mi is óvatosabban haladunk. Észak felé tartunk. Mély homokban vergődünk tovább. A következő faluban csupa német katonát találok. Tudtam, hogy a magyar szárny legészakibb részén járok, mégis önkéntelenül léptem ki a magyar sávból. De ha már itt vagyok, gondolom magamban, már csak tovább haladok, legalább megnézem a hadijelentésekből is annyit hallott Voronyezst. Érdeklődésemre megtudom, hogy be lehet ugyan menni Voronyezsbe, de nem ajánlatos, mert állandóan lövi a szovjet tüzérség. Gépkocsimat nem akarom kitenni a szétlövés

veszedelmének, így inkább lemondok arról, hogy most nézzem meg a várost. Erre adódik még alkalom csendesebb időben is, most megelégszem azzal, hogy a falu szélén egy tüzérségi figyelőhelyről szemléljem meg a várost és környékét. Gépkocsimat egyik ház udvarán álcázva hátrahagyom. Kúszva közelítem meg a figyelőt, mert a hozzá vezető út teljesen belátott terület. Nem akarom, hogy szabad mozgásommal esetleg felhívjam az ellenség figyelmét a német tüzérek figyelőhelyére. A figyelőműszernél egy századost találok, aki mikor megmondom, hogy magyar haditudósító vagyok, készséggel adja át helyét a műszernél s még tájékoztat is. Leülök a műszer elé. Sokszoros nagyításban látom Voronyezsi és a túlsó partot. A látómező bal szélén kezdem a figyelést. Elsőnek az épen maradt hatalmas hidat veszem szemügyre. Ezen a hídon robogtak feltartóztathatatlan iramban röviddel ezelőtt a német páncélosok s kerítették hatalmukba a folyó keleti partján fekvő rendkívül fontos Voronyezsi. Azután magára a városra irányítom műszerem lencséit. Nem sokat látok belőle. Háztömbök, romok. Annál érdekesebb, amit a városon túl észlelek. Három domb húzódik meg ott szorosan egymás mellett. A dombokon túl harckocsironcsok egybefolyó tömege látszik. Ε dombok birtokában tudja a német hadsereg a naponkint többször is megismétlődő szovjet páncélosrohamokat feltartóztatni, sőt a részt vevő erőket meg is semmisíteni. Később hallottam az itt ejtett foglyoktól, hogy a páncéltörők biztos találatai folytán oly félelem vett erőt a szovjet páncélosain, hogy még az agyonlövetéssel való fenyegetésre sem voltak hajlandók újra rohamra menni az egyegy ilyen támadásból visszatértek. A szovjet hadvezetőség ekkor új alakulatokat vetett harcba s szigorúan őrködött azon, hogy a friss alakulatok legénysége senkivel szóba ne állhasson, nehogy a helyzet ismeretében rájuk is átszálljon a vak félelem. Továbbforgatom a műszert. Elém tárul a Donon túli táj. Kiterült mezők, kis falvak. Több helyen mozgást észlelek: beásott orosz katonák.

A Don fáradtan, egyhangú lustasággal ereszkedik délnek 80-100 méter széles medrében. Két partján bokrok s kisebb fák hajlonganak szelíden az enyhe nyári szélben. Ez tehát a „csendes” Don... Mostantól kezdve azonban nem nagyon illik rá ez a jelző, inkább ez: „véres”... Megköszönöm a német századosnak szívességét s indulok vissza, dél felé, honvédeink közé. Arcvonalszakaszunkba érve, újra előremegyek egészen a Donig. Megtudom, hogy szemben velünk teljesen csendes az orosz. Felderítőink megállapították, hogy a szovjet hadvezetőség még a Donon túli területről is visszavonult. Ezt igazolják a már jelentkező szökevények is. A túlsó part tehát most teljesen veszélytelen. Élnek is honvédeink az alkalommal, s sűrün át-átkelnek a folyón s zöldségfélékkel megrakodva térnek vissza. Egy kisebb magaslatról messze ellátok dél felé. A parton mindenütt honvédbajtársakat látok. Közvetlen előttem is honvéd áll a parton. Figyelőőrszem. Ruhája majdnem teljesen összeolvad a bokrok színével s sisakján is kis ágacskák vannak. Percekig elnézem mozdulatlan alakját. Nyakában lógó távcsövét időnként szeméhez emeli, úgy kémleli a túlsó partot. Egész megjelenésében benne van az a biztos tudat, hogy rendkívül súlyos és nagy a hivatása. Tudja, hogy nemcsak hazája, családja, hanem az egész művelt világ sorsa, jövője felett őrködik most itt a Don-parton. Az ő fegyvere űzte sok száz kilométerre keletre a szovjet erőket, s ébersége tartja távol azt a veszedelmet, amelyet a bolsevizmus jelentett egész Európára. Újra történelmi hivatást töltünk be, amikor a fegyverrel a kezünkben – itt állunk – édes hazánktól távol, s harcolunk, vérzünk Európa védelmében. Történelmünkben hányszor kellett fegyvert fognunk a Kelet felől fenyegető veszedelmek elhárítására! Ezek a harcok önvédelmi harcok voltak ugyan, de egyben Nyugat védése is. Hivatásunkat teljesítjük most is, de óriási különbség van a régi és a mostani küzdelmünk között. Kelet ellen vívott harcainkban a múltban majdnem kizárólag saját földünkön és legtöbbször egyedül

kellett megállnunk helyünket. A mi földünk pusztult s egyedül véreztünk. Hála a Gondviselésnek, most egészen más a helyzet. Ebben a háborúban nem a mi házaink, falvaink, városaink s mezőink pusztulnak a hadszíntér elkerülhetetlen következményeképp s ezúttal nem egyedül harcolunk, hanem velünk van jóformán az egész Európa.

Veszprémi honvédeink dicsőséges harcai és Don-parti berendezkedései. Kézigránátokkal a szovjet harckocsik ellen. Négy napi elkeseredett harc kilencszeres túlerővel Délelőtt tíz óra lehet. A nap már magasan fenn jár és simogató meleggel ontja sugarait. A szovjet falu, amelyet ma reggel elfoglaltunk, megzavart hangyabolyhoz hasonlít. A bevonult alakulatok sürögnek-forognak, rendezkednek. Többnapos kemény harc után ért el idáig a zászlóalj. Fáradt, elnyűtt mindenki, de porosan, piszkosan nem fekszik le senki. Benne van már a vérében a magyar embernek, hogy amint csak lehet, könnyít testén, és megszabadul az araszos portól. A berendezkedésben már nagy gyakorlatuk van honvédeinknek. Mióta csinálják ezt a háborút, sok faluban követték el, illetőleg végezték már el ugyanezeket a berendezkedési munkálatokat. Hamar megy tehát már. Mikor végeznek vele, nyomban megindul a tisztálkodás. Tisztálkodnak, mosakodnak mindenütt. Egy-egy kútnál százával is próbálnak szabadulni a sötét orosz portól. Sokan a leggyorsabb eljáráshoz folyamodnak, s mezítelenre vetkőzve nyakon öntetik magukat egy-egy vödör vízzel. Odaát csendes minden. Tegnap este még kemény ellenállást fejtett ki az orosz, ma reggelre azonban részben átkelt a folyón, részben pedig elhúzódott észak felé. A zászlóaljnak egyelőre a falu megszállása és a Don partjának tartása a feladata. Más parancs beérkezéséig itt rendezkedik be. Szabó Ferenc alezredes, zászlóaljparancsnok ezalatt a templomtérre gyűjteti a falu megmaradt lakosságát. A falu egyik végével ráfekszik a Donra, így kényes helyzeténél fogva nem maradhat benne polgári lakosság. Annál inkább sem, mert éppen a napokban történt meg egyik közeli faluban, hogy kevéssel annak

elfoglalása után orosz ellentámadás indult meg a visszavételre. A támadás alatt az orosz lakosság éktelen lövöldözésbe kezdett, ablakokból, padlásokról puskáztak, géppisztolyoztak katonáinkra. A kívülről és belülről egyidőben megindult támadás oly kritikussá tette a benn harcoló honvédeink helyzetét, hogy csak a falu felgyújtásával lehetett a kérdést megoldani. Már égett a falu s a lakosság még mindig tüzelt, így valósággal s a szó szoros értelmében csak a kifüstöléssel lehetett megsemmisíteni. Ehhez hasonló esetek elkerülése végett most már parancsnokaink a legszigorúbb intézkedéseket kénytelenek megtenni, hogy megelőzzék a lakosság meggondolatlan cselekedeteit. Hátrább eső területeken különféle eszközök és lehetőségek vannak a megmaradt lakosság ellenőrzésére, itt, a legelső vonalban azonban egyetlen megoldási lehetőség az azonnali kilakoltatás. Az alezredes parancsára innen is költözködik már a lakosság. Sok holmijuk nincs, így nem jelent számukra nagy gondot a költözködés. Kétkerekű kordéra rakják rongyaikat, eléje állnak és már húzzák is minden ingóságukat. A rendezkedés után most már a tisztálkodás is befejezés felé közeledik. Fejér László hadnagy, zászlóalj-segédtiszttel a folyó felé indulok. A hadnagy a figyelő és biztosító őrök ellenőrzését végzi, én meg elkísérem. Útközben Fejér hadnagy itt is, ott is parancsokat osztogat. Ettől is kérdez valamit, annak is mond valamit. Az egyik ház előtt négy honvéd üldögél. Látszik rajtuk, hogy már túl vannak a tisztálkodáson s mégsem pihentek még le. – Miért nem feküsztök le, fiúk? – kérdi tőlük a hadnagy. – Azon tűnődünk, hadnagy úr – pattan fel az egyik tizedes és feleli –, hogy nincs-e valami alattomos szándék emögött a hirtelen visszavonulás mögött. Nem tudom megérteni, miért adta át olyan simán ezt a falut a muszka. Tegnap este még erősen védekezett, ma reggel pedig majdnem puskalövés nélkül elvonult. Itt nincs rendben valami. Ismerjük már alattomos fajzatát, s nekünk nem tetszik a dolog. – Pihenjetek csak le nyugodtan – nyugtatja meg őket a hadnagy. – Arra valók az őrök, hogy felkeltsenek benneteket, ha készül valami ellenünk.

– Látod, ez a magyar katona! – szól hozzám továbbmentünkben. – Gondolkozik. Ésszel harcol. Megvallom őszintén, nekem sem tetszik ez a mostani nagy csendesség. Könnyen lehet még valami meglepetésben részünk. Alig fejezi be ezeket a szavakat Fejér hadnagy, amikor éktelen zaj és lárma tör fel a falu északnyugati kijárata felől. Megállunk és értelmetlenül nézünk egymásra, majd a hangok irányába. Nem sokáig állhatunk így tanácstalanul. Erre most nincs idő. Megfordulunk és futva közeledünk a mindjobban erősbödő hangok felé. Még nem tudunk semmit, de már sejtjük, hogy mi történhetik ott a falu szélén. A zaj és kiabálás egyre nő. A távolból jól ismert hangokat hoz felénk az enyhe szél. – Szovjet harckocsik! – mondjuk ki szinte egyszerre a futástól lihegve. Aztán már terjed is futótűzként az egész faluban: – Harckocsikkal támad az orosz! Riadó! Innen is, onnan is felhangzó vezényszavak vagy kiabálások hallatszanak. Pillanatok alatt működik minden. Páncéltörő ágyúk poroznak el mellettünk. Rohan mindenki. Én is. De hogy én hova és miért rohanok, nem tudnám megmondani. Sokszor van úgy, hogy az ember környezete hatására olyan dolgokat csinál, aminek nem tudja okát adni. Azt teszi, amit mindenki tesz körülötte. Az én környezetemben most mindenki fut a falu északnyugati széle felé, hát futok én is. Egyszerre félelmetes sivítást hallok fejem felett. Nagyon ismerős hang már ez. Aki egyszer hallotta életében, soha többé nem fogja elfelejteni. Sajnos, én már nem is egyszer hallottam. Ösztönösen levágódom. Irtózatos reccsenés reszketteti meg a levegőt. Aztán gyors egymásután még egy, kettő, három, négy... Pokoli pontosan érkeztek meg az orosz gépek.

Az első hullámot követi a második, majd a harmadik. Oly sűrűn hullnak a bombák, hogy még annyi időm sincs, hogy innen az út széléről valami jobb helyre bújhatnék meg. Behunyom szememet, lapulok a földön. A közelben egyetlen olyan helyet sem látok, ahol némileg is fedezhetném magam. Egy pár perces szünetben felugróm és a legközelebbi ház kerítéséig szaladok. Alig érem el, amikor újra felsivít a következő sorozat éles hangja. A bombák mind közelebb hullanak. Erősen érzem már a légnyomást. Hol felemel, hol lelapít a földre. Hasalok itt a rozzant kerítés mellett. Elnyúlok a földön, amilyen hosszú vagyok. Csak aki átélt ilyen perceket, tudja megérteni, mit jelent tehetetlenül, tisztára a vak véletlenre bízva életünket, hasalni a legkisebb fedezés nélkül s várni kiszáradt torokkal s a helyéről majd kiugró szívvel, mikor vet véget mindennek egy találomra lehajított bomba. A kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzete sokkal nyomasztóbb minden veszedelemnél. Rohamban, védelemben vagy támadásban puskával a kezében harcol az ember, de légitámadás alatt csak fekszik és tőle függetlenül, illetőleg megtorlás nélkül végzik el hatásukat a bombák. A bombák még mindig hullanak. A robbanások pillanatnyi szünetében világosan hallom a falu szélén történő események zaját. Ágyúk bömbölnek, géppuskák kelepelnek és puskák pattognak. A halál félelmetes koncertje rezegteti a levegőt. Most egy bomba egész a közelembe esik. Az eseményeket leírni nem tudom. Arra még emlékszem, hogy felemel, aztán keményen levág a légnyomás, és az irtózatos reccsenésre is emlékszem valamit, de másra már nem. Nem tudom, percek múlva térek-e magamhoz vagy csak pillanatok voltak, de mikor magamhoz térek, rajtam fekszik a kerítés s csupa por és föld vagyok. Fejem zúg és fájdalmat érzek a szívem tájékán. Felülök és kiszabadítom magam a kerítés alól. De jó, hogy csak gyenge, rozzant kerítések vannak errefelé... Tőlem úgy negyven-ötven méterre bombatölcsér tátong. Nincs túl közel, mégis hogy megéreztem. A falu siralmas képet mutat. Több házat telitalálat ért. Sokat pedig a puszta légnyomás döntött szét. Itt is, ott is félelmetes tölcsérek

ásítoznak. A repülők, úgy látszik, megelégelték a támadást, mert nem jön újabb hullám. A falu szélén is csendesedik a zaj. Arrafelé veszem utamat. Valahogy mintha nehezen menne a járás. Olyan bizonytalan a lépésem. Szerencsére, a légitámadás emberéletben nem tett kárt. Csak sebesülteket látok egy-kettőt. Már kötöznek is két helyen. Hamarosan rátalálok Fejér hadnagyra. A falu szélén történt eseményeket így mondja el: – Mire elértem a kéttornyú templomig, négy orosz harckocsi már a falu széléig tört előre. Páncéltörő fegyverek nem voltak kéznél, így minden akadály nélkül jöttek mind beljebb és beljebb. Embereink csodálatos bátorságot mutattak. Nem bújtak el a harckocsik elől, hanem kézigránátot ragadtak és azt vagdosták hozzájuk. Kárt, sajnos, nem tehettek bennük, mert nemcsak a mi kis kézigránátjaink, hanem még az összekötegelt német gránátok is hatástalanok maradtak. Kovács Imre szakaszvezető, látva a tehetetlenséget, két darab tányéraknát ragadott fel, s rohant velük a közeli hídhoz, amelyen át kellett hatolniok a harckocsiknak. Lélegzetvisszafojtva néztük Kovács vállalkozását, és örömujjongás tört ki belőlünk, amikor az időzített aknák a második harckocsinak letépték futószerkezetét, így harcképtelenné tették azt. Az utána következő másik két gép megállt, mire embereink még nagyobb lendülettel dobálták kézigránátjaikat rájuk. Hatásuk azonban most sem lett. A két harckocsi végül is nagy gyorsasággal elindult az első után. Menekülésükben egy-kettőt még visszalőttek. Ekkor azonban hirtelen megérkezett az ide rendelt légvédelmi gépágyús szakasz, és a házak között egészen megközelítve a falu szélén megállott páncélszörnyeket, hamarosan kilőttek kettőt, úgyhogy a vállalkozás három harckocsijába került az ellenségnek anélkül, hogy komolyabb eredményt ért volna el vele. Több napig maradok a zászlóaljnál. Az alkalmat felhasználom arra, hogy a pontosan vezetett napló, azonkívül Nagy Ferenc, Molnár Győző hadnagyok és Gyopári Gyula hadapród őrmester elbeszélései alapján összeállítsam a zászlóalj harcainak eddigi rövid történetét. A magyar hadsereg június 28-án megindított támadása alatt a

zászlóalj hadosztályának északi szárnyát biztosította. Támadását hajnali négy órakor kezdte meg. Az ellenséges aknamezőt sikeresen áttörte, de utána hirtelen nagy tűz fogadta a zászlóaljat. A gyalogsági tűzfegyverek mellett különösen erős volt az ellenség aknavetőinek működése. A támadás emiatt egy kis időre veszített lendületéből. Vitéz Pőry Imre alezredes, zászlóaljparancsnok személyes példaadásával új lendületbe hozta katonáit, akik most már nem törődve a nagy tűzzel, egymás után füstölték ki kiserődjeiből az ellenséget. Rövid, háromórás küzdelemben mintegy száz kiserődöt foglaltak el, közel háromszáz foglyot ejtettek aránylag kis veszteség árán. A hősies nekilendülést még az útjukba eső hatalmas harckocsiárok sem tudta megállítani, bár az ellenség ezt a szakaszt borzalmas aknavető tűzzel árasztotta el. A tűzkeresztséget fényesen megállta a zászlóalj, és átküzdve magát ezen az akadályon is, a déli órákban kemény harcok után elfoglalta az első falut. Az elfoglalt falu birtokában megnyílt a lehetőség a további könnyű előretörésre, de az előnyomulást be kellett szüntetni, mert a zászlóalj meglepetésszerű támadást kapott hátulról. Az történt ugyanis, hogy a gyorsütemű előretörés következtében a szárnyak lemaradtak, és az ellenség ilyenformán a zászlóalj hátába kerülhetett. Mivel ekkor már erősen lebukóban volt a nap, a századok beásták magukat és éjjeli védőállást foglaltak el. Másnap egy oroszul tudó rádiósnak a zászlóalj készülékén sikerült lehallgatni az orosz hadvezetőség általános visszavonuló parancsát. A hírt azonnal kihirdették a századokban, s még nagyobb lendülettel indult meg a zászlóalj előretörése. Mint ismeretes, a Tyim irányában áttört egységeink a német szövetségesekkel együttműködve, Sztarij-Oszkol mellett mintegy öt hadosztálynyi orosz erőt zártak körül, veszedelmes katlant alakítva. A bekerített orosz erők kitörőkísérletének megakadályozására a zászlóalj is biztosító feladatot kapott. A katlan felszámolása után tovább tartott a zászlóalj dicsőséges útja a Don felé. Az előnyomulás során átlagosan negyven kilométeres utat tettek meg a századok. A zászlóaljnak és általában az egész honvédségnek a mostani

hadjáratban elért menetteljesítményei megérdemlik, hogy rávilágítsunk azok nagy értékére és jelentőségére. A fekete orosz földek könnyen porosodnak. A homokos részek finom homokja pedig hamar válik különben is süppedékessé. A mély homokban nem egyszer bokáig süllyed a menetelő katona bakancsa. A mély por azonban nemcsak lábait fárasztja, felkavarva ráül tüdejére s bevonja izzadt testrészeit. Ha esni kezd az eső, a percek alatt képződő nagy sárban csak lófogat, vagy terepjáró tud közlekedni, de ezek is csak nagy kínnal és megerőltetéssel. Ember csak vánszorogni tud a nagy sárban. Igaz, hogy a sár hamarosan felszárad, amint kiderül, de a katona nem teheti függővé elhatározásait az időjárási viszonyoktól. Ha menetelni kell, a katona menetel s nem lehet tekintettel az útviszonyokra. S honvédeink a július eleji támadás során napi negyven kilométeres menetátlaggal érték el a Dont. Visszatérve a veszprémi zászlóalj harcaira, a hadműveletek során azt a parancsot kapta, hogy Uriv felé előnyomulva támogasson egy másik zászlóaljat. Az ellenség majdnem puskalövés nélkül vonult vissza mindenünnen. Úgy látszott, hogy magát a rendkívül fontos fekvésű falut is ellenállás nélkül átadja a zászlóaljnak. Az elővéd század már bent járt a faluban, amikor hirtelen négy orosz harckocsi tűnt fel és ugyanakkor heves aknavetőtűz is zúdult a zászlóaljra. A páncéltörő fegyverek azonnal tüzelőállásba mentek és feltartóztatták a harckocsikat. A zászlóalj pedig az út árkában rögtönzött fedezékekben húzódott meg a rázúduló gyilkos tűz elől. A zászlóaljparancsnok kérésére gyorsan egy rohamüteg érkezett, mely biztos lövéseivel először az aknavetőt némította el, azután pedig a harckocsikat futamította meg. Ezután újra támadásra indult a zászlóalj, de oly heves volt az ellenállás, hogy a falut csak rendkívül nagy veszteség árán lehetett volna elfoglalni. Honvédeink tehát a falu szélén beásták magukat éjjelre. Reggel Gyopári Gyula hadapród őrmester parancsnoksága alatt egy puskás szakasz, egy géppuskás és egy páncéltörő rajjal megerősítve, felderítőútra indult, kikutatni, hol vannak a visszavonult harckocsik. Amikor beérkezett Gyopári jelentése, azonnal

páncélromboló járőrök mentek előre, hogy biztosítsák a zászlóalj előnyomulását a harckocsikkal szemben. A harckocsik előterét elködösítették, és a zászlóalj három lépcsőben elindult. Alig indultak el azonban, a harckocsik nyomban megszólaltak. Hét és feles lövegeik ontották a tüzet, és azáltal, hogy állandóan változtatták helyüket, szinte lehetetlenné tették a kilőhetést. Közben egy aknavető is megszólalt s a zászlóaljat csak egy üteg támogatta. Többórás gyilkos tűzharc keletkezett, amelynek végső eredménye mégis csak az lett, hogy az orosz harckocsik visszavonultak és a zászlóalj estére birtokába vette a falut. A következő nap hajnalán az egyik század azzal a paranccsal indult előre, hogy derítse fel a még el nem foglalt falurészt és vegye birtokába a Don-partot. A század ellenállásra sehol nem akadt, így hajnali négy órakor, egyetlen puskalövés nélkül, elérte a Dont. Így érték el hős honvédeink a kijelölt védelmi vonalat!

* Az orosz hosszú ideig csendben maradt. Augusztus elején azonban mind több jel mutatott arra, hogy készül valamire az ellenség. Hatodikán hajnalban aztán be is következett a nagy támadás. Ennek részleteit Molnár Győző hadnagy így mondja el: – Ösztönösen megéreztük, hogy tervez valamit az orosz. Két napja már egyetlen lövést sem tettek. Nyomasztó csend és nyugalom ülte meg a Dont. Ez a csend rendkívül kínos és idegtépő volt. Ötödikén este már biztosra vettük, hogy nem késik sokáig a támadás. Nem mondtuk ki, de ezen az estén biztosra vettük, hogy mozgalmas éjjelünk lesz. – Tizenegy óra körül húzott el fejünk felett az első Martin. Elszállt felettünk, anélkül, hogy egyetlenegy bombát is ejtett volna ránk. Valamennyien éberen virrasztottunk. Vártuk a többieket. – Jöttek is hamarosan! – Először egy, majd öt-hat „Sztálin-lámpa” gyúlt ki fejünk felett egyszerre. Hogy mit éltünk át a következő órákban, azt bajosan

tudnám elmondani. A hullámok egymást érték. Legalább 30-40 gép támadott egyszerre. Többszáz bomba hullott ekkor állásainkra. Futóárkainkban és fedezékeinkben szorongva vártuk a hajnalt. A bombázások világosan mutatták, hogy hajnalban biztosan jön a támadás. – Lassan szürkülni kezdett. Alig szálltak el fejünk felől a repülők, amikor mindjárt megkezdődött a második felvonás is: megszólaltak az orosz ütegek és aknavetők. Ez a természetes sorrend. Ezt a puhítást át kell vészelni, és utána jön a gyalogság. – A századokat felriasztottuk. Csapkodtak körülöttünk a lövedékek, de a legnagyobb rendben gyorsan elfoglaltuk parti állásainkat. – A Dont sűrű köd ülte meg. Mint finom halotti lepel vonta be az egész víz tükrét és a partot. Kellemetlen volt ez a köd, mert jóformán még a szomszédainkat sem láttuk. – Az orosz lövegek és aknavetők még mindig munkában voltak. – Négy óra körül érkezett a hír, hogy a szomszéd zászlóalj szakaszán átkelt az ellenség. Szorongva vártuk a köd felszálltát. Nálunk ugyan még nem volt semmi baj, de biztosra vettük, hogy ránk is vár meglepetés. – Fél óra múlva lovas hírvivő hozta a jelentést, hogy a hetedik század az előtte lévő bozótból géppisztolytüzet kapott. Az ellenség ezek szerint most már itt is átszivárgott. Kellemetlenül érintett a hír, és idegesítő volt, hogy a köd még mindig nem szállt fel. Még ez is az ellenségnek kedvezett. Honvédeink ennek ellenére nyugodtan viselkedtek. Csodálatos embereinknek ez a sokszor tapasztalt nyugalma. Kötélidegeik vannak nekik és keményen állják a kifinomult idegeket tönkretevő próbákat. – Lassan a zászlóalj teljes szakaszán megkezdődött a harc. Sok helyütt csak akkor vettük észre az ellenséget, amikor az már majdnem az orrunkig ért. Vad lövöldözés, kézigránátharc, sőt nem egy helyen közelharc is keletkezett. Embereink mindenütt keményen harcoltak. Sehol nem hátráltak meg, sőt egyes helyeken ellentámadásokat indítva, eredményesen szorongatták az átkelt ellenséget a part menti

mocsaras részekben. – A köd hét óra tájban végre kezdett felszállni. Mintha csak fegyverszüneti szerződést kötöttünk volna, sem az orosz, sem pedig mi nem tüzeltünk ekkor. Mindketten vártuk a teljes világosság beálltát. Át kellett tekinteni a helyzetet s megállapítani, hogy is állunk tulajdonképpen. Mikor végre teljesen elszállt a köd, meglepetve láttuk, hogy alig vagyunk 30-40 méterre egymástól. Ők a mocsár szélén, mi pedig nyílt terepen, de beásva. – A szomszéd zászlóaljról időközben semmi hírt sem kaptunk. Utolsó értesülésünk az volt, hogy egy árkászszázad bevezetésével sikerült a betört ellenséget visszavetni s az állásokat keményen tartani. Ezt kaptuk utoljára szomszédunktól. Az összeköttetés megszakadt, így teljesen bizonytalanok voltunk, hogy mi lehet a szárnyunkon. Teljesen magunkra hagyatva, farkasszemet néztünk az ellenséggel. A mi helyzetünk sokkal kedvezőbb volt az ellenségénél, ezzel szemben ők, mint a jelek mutatták, túlerőben voltak. Ezt különben igazolták az első foglyok is, akik azt vallották, hogy három ezred kapott parancsot az átkelésre. – A nap már erősen tűzött, mikor újból megszólaltak az orosz tüzérségi és gyalogsági nehézfegyverek. Százszámra hullottak ránk ismét a tüzérségi és aknavető-lövedékek. De hiábavaló volt az orosznak minden kísérlete: álltuk a tüzét és visszacsapásunkban összeomlott minden próbálkozás. Közben megszólaltak a mi ütegeink is, és a következő átkelési kísérletek meghiúsítását már tüzéreink végezték. – Az átkelt ellenség a 8. század előtt támadott most legnagyobb erővel. Megszólalt a „Sztálin-orgona” is, és vitéz Rihay Vladimir tűztámogatást kért a túl erős nyomás ellen. Megjelentek a repülők is, és most légi és földi bombáival egyszerre árasztott el bennünket az orosz. De hiábavaló volt ez is, nem engedtünk! Egyetlen emberünk sem hagyta el a helyét. Még a sebesültek is kitartottak, kezelték fegyvereiket, ameddig csak bírták. Kilencszeres túlerő állt velünk szemben, mégsem tudott semmi eredményt elérni. Tűzfegyvereink sikeresen fogták le minden mozdulatát.

– Éjjel ismét erős légitámadásokat kaptunk. Reggel heves tűz érte balszárnyunkat egy kukoricásból. Az éjszaka folyamán fészkelhették be magukat erre a helyre. Nem telt bele tíz perc és egyik ütegünk már ártalmatlanná is tette a géppuskafészket. A hatodik század ellentámadásba ment át. Támadását az orosz nem tudta felfogni, így előbb hátrálni, később pedig menekülni kezdett át a folyón. A menekülők a túlsó partról gyilkos tüzet kaptak, mire a már vízben levők is visszafordultak. A visszatért ellenség csatlakozott a balszárnyunkat támadókhoz. Az egész vonal hullámzásba jött. Vitéz Rihay századát teljes bekerítés veszedelme fenyegette. Tetézte a veszedelmet, hogy kemény helytállásban a vitéz százados is megsebesült. A komoly helyzetbe került század parancsnokságát öntevékenyen Gyopári Gyula hadapród őrmester vette át, akinek sikerült a századot sebesült parancsnokával együtt kivonni a már majdnem bezáruló gyűrűből. – Az ellenség támadása most már teljes egészében kibontakozott és oly erejű lett, hogy a további térnyerését csak az utolsó pillanatban megérkezett páncélosaink tudták megakadályozni. Páncélosaink segítségével sikerült visszavetnünk az ellenséget reggeli állásaiba. Egész nap a legerősebb tüzet az úgynevezett 66-os erdőből kaptuk. Az egyik visszatérő páncélos azt jelentette, hogy az erdő szélén már magyarokat látott, tehát az erdő ismét a mi kezünkben van. Gyopári hadapród kapta a parancsot, hogy szakaszával nyomban vegye birtokába az erdőt. A bátorságával már több ízben kitűnt fiatal szakaszparancsnok a jelentés ellenére óvatosan közelítette meg az erdőt. Óvatossága nem volt alaptalan, mert amint lőtávolba került, nyomban heves tűz zúdult rá az erdőből. A meglepetés azonban így is elég nagy volt, mert Gyopáriék is látták már az erdő szélén mutatkozó honvéd egyenruhás alakokat s a tüzelésben ezek is résztvettek. Az orosz tehát cselhez folyamodott, és honvéd egyenruhába öltöztetett embereivel akarta tőrbe csalni Gyopáriék szakaszát. Gyopári a felfedezés után nyomban visszavonult és jelentette az esetet. Újra páncélosok bevetése következett. Két harckocsi az erdő megkerülésére kapott parancsot. Ezek egy horhoson át ügyesen hátába is kerültek az ellenségnek. Elölről és hátulról egyidőben indult meg

harckocsi-támadásunk. A két tűz közé fogott ellenség azonnal elvesztette fejét. Nagy zűrzavar keletkezett, majd részint megadták magukat, részint pedig elmenekültek. – Az újabb foglyok kihallgatásuk során elmondták, hogy a veszteségeik rendkívül nagyok, de nem számít a veszteség, a támadást folytatniuk kell, mert Urivot el kell nekik foglalni, bármennyi emberbe kerül is. – Zászlóaljunk másnap reggel két kerékpáros szakaszt kapott erősítésképp. A megerősítéssel aztán tartottuk állásainkat mindaddig, míg a leváltás meg nem érkezett.

Védőállásban a Don partján Szovjet hídfőállásokat semmisítünk meg. Gyalogság között az első vonalban. Hozzánk szökik egy szovjet őrnagy, hogy megmentse életét Mint a Honvéd Vezérkar főnökének jelentései is hírül adták, a bolsevista hadvezetőség, emberanyagát nem kímélve, óriási veszteségek árán kisebb erőket kényszerített át a Donon. Honvédeink természetesen azonnal megadták az ellenlökést, és kemény harcok árán újra átvetették a bolsevistákat a Don másik partjára. Az északi szárnyunkra nehezedett nyomásnak az volt a célja, hogy hídfőt alkotva, az innenső parton megkerülhessék a németek által erősen tartott voronyezsi hídfőt, s megsemmisíthessék azt. Honvédeink azonban kemény helytállással meghiúsították a terv kivitelét, s az orosz csak annyit tudott elérni, hogy rendkívül nagy áldozattal csak kisebb erők tudtak átkelni, de ezek is egymástól távol és egyesülni nem tudtak. A szovjet hadvezetőség tervei tehát összeomlottak honvédeink vitézségén, s a magyar arcvonal maradék nélkül teljesítette kötelességét, és szilárd arcvonalszakaszával továbbra is biztosította a hatalmas szövetséges harcászati terveit. Nem kétséges, hogy a szovjet óriási erejű támadásai beláthatatlan következményekkel járhattak volna sikerük esetén. Hogy azonban hiábavalónak bizonyult az oroszok minden véráldozata, az kizárólag honvédségünk vitézségének, kitartásának és helytállásának köszönhető. Nem tagadható, hogy a helytállás nekünk is súlyos veszteségeinkbe került, de megmutattuk ország-világnak, hogy teljesítjük vállalt kötelességünket, még akkor is, ha az tisztára erkölcsi célért történik is... Voronyezs tehermentesítésére megindított szovjet támadás is kudarccal járt. Honvédségünk szilárd védelmi vonala meghiúsította a bolsevista terveket, s az óriási túlerővel támadó orosz csak a folyó árterületét tudta hatalmába keríteni. De ezt sem tarthatta sokáig, mert

hamarosan megindult ellentámadásunk. Délfelé érkezünk a támadó alakulatok szálláshelyére. Itt a következő tájékoztatást kapjuk: pontos figyelőrendszerünk és hírszerzőink útján napokkal ezelőtt tudomást szereztünk a bolsevisták támadó szándékáról. Óriási túlerő állt készen már napokkal ezelőtt a támadás megkezdésére. Felkészültünk tehát mi is. Ez a magyarázata, hogy az óriás túlerő napokon keresztül hiába áldozta fel embereinek ezreit. Gyalogságunk és tüzérségünk gyilkos tüzében összeomlott egymásután minden bolsevista kísérlet. Az egyik éjjel mégis sikerült a Donnak egyik nehezen tartható részén egy zászlóaljnyi erőnek átkelni, s hídfőt alkotni. Utána még két zászlóalj hajtott végre átkelést, így most egy ezrednyi szovjet erő sűrűsödött össze az aránylag kis területen. Gyalogságunk az árterület mögött húzódó magaslaton biztos állást foglalt el, és egymásután űzte vissza a szinte félóránként megismétlődő szovjet betörési kísérleteket. A tájékoztató után gépkocsiba ülünk, és sietünk ki a vonalba. Kalászba borult rozstáblák között vezet utunk. A táblákban mindenütt jól álcázott kocsikat látok. Később bajtársak között porzunk el a Don felé. Egy pillanatra megállunk köztük. Pihenő zászlóaljba tartoznak. Tegnap váltották le őket. Ők tartották eddig a védelmi vonalat. Az egyik kisebb völgyben tüzérekre akadunk. Ha nem heverésznének a lövegek körül a kezelők, észre sem vennők, olyan jól álcázták rozskévékkel. Elbeszélgetünk a fiúkkal. Papp László elsőtiszttel az élen csupa jó hangzású magyar nevet jegyzek fel: Erdész János, Viola István, Alapi Zsigmond, Kállai Miklós stb...

Jól álcázott tüzelőállás

Ellenséges gépszörny, de már ártalmatlan...

Barnára sült, keménykötésű jászsági fiúk. Nem látszik rajtuk semmi elviseltség, frontfáradtság. Pedig április közepe óta állják a sarat itt, az orosz földön. A tyimi áttörés után az úgynevezett gyorscsapatba tartoztak, így Sztarij-Oszkol irányába előretörve, elsőkként érték el a Dont. Június 8-tól 12-ig tartották a vonalat, amíg le nem váltották

őket. A mostani állásban két nap óta vannak, s az átkelési kísérletek meghiúsítása a fő feladatuk. – Tegnap telibetaláltuk az egyik kompjukat! – jegyzi meg büszkén Bakonyi Sándor zászlós, az egyik szakaszparancsnok. Órám lassan négyet mutat. Szívesen időznék még köztük, de a meginduló támadást már elölről akarom végignézni. Megkérdezem, milyen az előbbrejutási lehetőség, aztán katonaszerencsét kívánok s elbúcsúzom. Utamat most már gyalog kell folytatnom. A terep 4-500 méterig emelkedik egy kicsit, így ide még nem lát be az ellenség. A magasból repülőbúgást hallok. Ez a hang sokkal kellemetlenebb, mintha aknák robbannának körülöttem... Körülbelül három kilométerre van innen a Don. A nádas széle pedig úgy másfél kilométerre. Egyetlen lövés sem hangzik hallótávolságban. Kínos ez a csend. Sehol semmi mozgás. Úgy érzem, hogy egyedül vagyok a kiterjedt óriási gabonatáblák között. Pedig tudom, hogy ezrek és ezrek élnek, lélegzenek tőlem minden irányban megbújva, rejtőzve, ott, ahová kötelességük állította őket. Felérek a peremre. Feltűnnek előttem a Donon túli dombok éles vonalai. Azok a dombok ugyanúgy tele vannak katonákkal, mint ez a rész, ahol most járok. Magát a Dont csak kis részen látom még, mert eltakarja előlem egy erdőszegély. Érzésem most még nyomasztóbbá válik. Nem félek, csak hevesebben ver a szívem. Önkéntelenül is meghajtom magam, és úgy futok végig a közel fél kilométernyi úton, mely az erdőig vezet. Megkönnyebbülök, mikor elérem az erdő szélét. Itt van mindjárt a tüzércsoport parancsnoksága. Nem időzöm, mert már alig van hátra pár perc a támadás megindulásáig. Az erdőben kis völgyszerű szakadék vezet le a gyalogság vonalaiba. Ember ember hátán. Az alsó szélen megállok. Egy percre szemrevételezem a terepet. Előttem bokrok, magas fű és nád. A nád szélén van az első vonalunk, s onnét talán 40-50 méterre az oroszé. Zalai honvédek hasalnak-rejtőznek a bokrok mögött. Ők támadnak ma itt. Szemükben meg-megvillan a türelmetlenség. Arcukról biztos

győzelemtudatot olvasok le. Zászlóaljparancsnokuk, Kaltróy alezredes, nagyszerű katona, s jó parancsnok. Meglátszik, hogy jó katonákat nevelt ott lent, a déli végeken... Tavaly lent jártam november elején Csáktornyán. A lánglelkű nagy magyar hadvezér, Zrínyi Miklós sírhelyénél ünnepély volt, ezen az ünnepélyen a zászlóalj egy díszszakasszal képviselte a honvédséget. Megnéztem akkor a fegyelmezett és feszes tartású bajtársakat. Katonaszívemnek jólesett látni kemény mozdulataikat. Most úgy tűnik, hogy felismerek egy-egy arcot. Lehet, hogy csak képzelem, de határozottan ismerős több arc is. Csak a tekintetük más most, mint akkor... Szívesen maradnék köztük, de ezen a helyen nem sokat látnék az egész támadásból. Pedig átfogó képet kell adnom róla. Visszatérek az erdőbe. A tüzércsoport-parancsnokságon megtudom, hogy az erdőtől balra, a dombvonulat legkiemelkedőbb pontján tüzérfigyelő van, ahonnan be lehet látni az egész arcvonalszakaszt. – Vigyázz, az a hely elég veszélyes! Tegnap is aknázta az ellenség! – kiáltja utánam az egyik hadnagy. Nem törődöm a figyelmeztetéssel, rohanok, mert már egy-két perc múlva biztosan elkezdődik a támadás. Az erdő szélén rohamsisakos tüzérek fekszenek. A főfigyelő közelbiztosítói, ők mutatják meg a futóárok kezdetét, amely a főfigyelőbe vezet. Lehúzódva, futva teszem meg a 250-300 méter hosszú utat. Az árok végén ágakkal álcázott bunkerben van a főfigyelő. Két ütegnek a közös főfigyelő helye ez. A szögtávcsövek lencséi mint mágikus szemek emelkednek ki a bunkerből. Bent távbeszélő készülékek. Körülöttük tüzérek fekszenek. Ők tartják az összeköttetést a főfigyelő, a tüzelőállás és a felderítőjárőr között. Alig jelentkezem Géczy Béla őrnagynál, és kérek engedélyt a figyelésre, amikor óriási durranás reszketteti meg a levegőt a hátunk mögött. – Jókor jöttél! Éppen most kezdődik! – szól hozzám az őrnagy, s gyorsan elhelyezkedik a szögtávcsőnél. Az első lövést gyors egymásutánban követik a többiek. Harminckét

löveg ontja mögöttünk félkörben gyilkos tüzét a mocsárban meghúzódó ellenségre. Az ütegek fülsiketítő bömbölésébe belekelepelnek a gyalogság nehézfegyverei, és belepukkannak az aknavetők is. Izgalmas és felejthetetlen percek következnek. Magam is tüzér vagyok, és sok éleslövészeten vettem részt. De a hajmáskéri gyakorlatok békés hangulata egészen más volt, mint a most percről percre változó harc. Most maga az élet adja a célpontokat, próbára téve a figyelő minden képességét, tudását. Most tudja az ember, hogy minden lövés halált jelent az ellenségnek és életet a saját gyalogságának. Szeretnék én is a szögtávcső elé ülni és felhasználni a sok gyakorlaton Csöndes István alezredes, volt ütegparancsnokomtól tanultakat. Érdekes, hogy most itt, a harc lázában rágondolok volt parancsnokomra. Hirtelen eszembe jut minden szava és az a sok tanácsa, útmutatása, amelyeket önkéntes koromban főfigyelőkben a vele eltöltött napokon keresztül adott. Rágondolok, és szeretném, ha itt lenne, hogy most megmutassam, nem falra hányt borsó volt a sok tanítás, oktatás... De most mindez lehetetlenség, és meg kell elégednem annyival, hogy távcsővel a kezemben, puszta szemlélője, s lerögzítője vagyok a támadásnak. Felülök a fedezék tetejére. – Tíz vonás bal, kettőszáz rövid! – mondja az őrnagy. Nagyszerűen ülnek a lövések. Öt üteg az orosz állásait, egy tőlünk félbalra fekvő, egy pedig a féljobbra lévő erdőt lövi. Húsz percig tart a pokoli tűz. Egyszer csak megmozdul a magyar vonal. Először egy, később kettő, aztán három szakasz emelkedik fel s tör előre. Tíz-húsz métert rohannak, s megint eltűnnek a magas fűben. Rögtön azután fehér rakéta repül fel, jelezve tüzérségünknek az első vonalat. Ütegeink ennek megfelelően mind előbbre és előbbre helyezik tüzüket. – Nézzétek, néhányan már igyekeznek át a Donon! – kiált fel Géczy őrnagy.

Valamennyien odanézünk. S valóban, négy-öt úszó katonát látunk a folyóban, akiket többen szándékoznak követni a partról. A balszárny ugyanis annyira előretört már, hogy itt menekülni kénytelen az ellenség. Pillanatok alatt készek az új elemek, s alig telik el két perc, már robbannak is lövedékeink a Don medrében. Minden becsapódás helyén vagy 10-15 méter magas vízsugár csap fel a magasba, s mire újra visszahull medrébe a víz, nyomuk sincs az úszó katonáknak. A látvány oly lenyűgöző, hogy egy pillanatra sem tudom levenni tekintetemet a terepről. Megfelejtkeztem arról, hogy nemcsak mi lövünk, hanem ugyanezt cselekszi az ellenség is, és ide is hullhatnak gránátok, aknák... S bizony hullanak is sűrűn, egymásután, élesen reccsenve. Csak az a szerencse, hogy nem közvetlenül a közelünkbe. A jobboldali erdő szélén egymásután négy felvillanó tüzet figyelek meg. – Négy torkolattüzet látok a jobboldali erdő szélén! – kiáltok fel a felfedezés izgalmában. A következő felvillanásokat már Fornay százados, a tíz és-felesek parancsnoka is látja. Nem telik bele sok idő, s már robbannak is ütegének lövedékei az erdő szélén. Megkezdődik az elemek javítása. Egy ideig még látjuk az ellenséges üteg torkolattüzeit. Még egy össztűz, s elnémulnak az orosz ágyúk!... Ezalatt az egyik huszonegyes üteg a baloldali erdőből tüzelő aknavetőt némítja el. Félelmetes pontossággal lőnek ütegeink. Úgy látszik, ez az aknavető lőtt mifelénk, mert több lövedék már nem robban közelünkben. Közben a fehér rakéták is mind közelebb és közelebb röppennek fel a Donhoz. A balszárny már elérte a folyót! Ütegeink most mind a jobbszárnyra összpontosítják tüzüket. Csodálatos a két fegyvernem közötti összműködés. A nap lassan bukik alá, s mire eltűnik a domb mögött, elcsendesül a harci zaj, s gyalogságunk újra birtokába veszi a rábízott Donpartot... Sor kerül a Don-kanyarban kierőszakolt bolsevista hídfőállás

megsemmisítésére is. Ennek a rendkívül erős hídfőnek előbb Voronyezs, később pedig Sztálingrád tehermentesítése volt a feladata. Célját azonban ez sem érte el, mert bár a kedvezőtlen terepviszonyok miatt sikerült is a bolsevista erőknek a négy községet magábazáró kanyart teljesen levágni, továbbhatolásuk megakadt a hirtelen megszervezett védelmi vonalunkon. Ez a védelmi vonal heteken keresztül állta a bolsevista támadásokat, s később a beérkezett erősítésekkel rendkívül kemény harcok árán kikényszerítette a bolsevisták visszavetését. A támadás szeptember 9-én indult meg... Erősen sötétedik, mire beérkezünk a hadosztály-parancsnokság székhelyére. Jelentkezünk és eligazítást kérünk. Megtudjuk, hogy szakaszunkon hat óra negyven perckor indul meg a támadás... A kis szovjet falu nyüzsgő méhkashoz hasonlít az esti sötétségben. Ember, ember hátán, s mindenütt lovak, fogatok, gépkocsik. Egyrészük már indul tovább, a másik részük most érkezik be. A falu szélén vezető felvonulási úton szakadatlanul zörögnek a szekerek és búgnak a gépkocsik. Éjszaka befejeződik a felvonulás, s reggel megmozdul az arcvonal, hogy átvessük, vagy megsemmisítsük az innenső parton lévő ellenséget. Elhelyezésre most gondolni sem lehet. A szabadban már hideg van, így visszaülünk gépkocsinkba, és megpróbálunk aludni ülve, amennyit tudunk. Gépkocsink egy juhakolban van. Rejteni kell az esetleg ledobandó „Sztálin-lámpák” fényétől, ez volt a legalkalmasabb hely és mód a rejtésre. Körülöttünk legalább kétszáz darab feketebundás orosz birka mászkál. Kellemetlen szaguk orrunkat csavargatja. Gondosan felhúzzuk az autó ablakait, sajnos a szag így is bejön kocsinkba. Úgysem jön álom szemünkre, így kiszállunk, és csendben odatelepszünk a közelben lévő szalmakazal aljában beszélgető bajtársak mellé. Ma egy kicsit szokatlanul hűvös az est. Tegnap eső volt, ez hűtötte le ennyire a levegőt. Nehéz, vastag és sűrű a sötétség, csak a

csillagok ragyognak úgy, mint otthon, barátságosan, iránytmutatóan. Lehet, hogy a vak éjszaka teszi, de úgy tűnik fel, mintha közelebb lennének hozzánk most ezek a csillagok. Megnőttek, erősebb fényűek. Az az ember érzése, ha felugrana, talán el is érné, olyan alacsonyan látszanak. Hanyatt fekszem a szalmán, s hosszan elnézem a csillagos eget. Ráismerek minden csillagra. A gyermekkoromban oly sokat bámult Göncölszekérre, a Fiastyúkra s a Hadak útjára... Eszembe jutnak ezekkel a csillagképekkel kapcsolatos mesék, regék. Hirtelen megjelennek lelki szemeim előtt Csaba királyfi deli vitézei, látom, amint sietve nyergelik lovaikat, s vágtatnak szélsebesen a már annyiszor megtett úton. Patkóik szikrákat hányva, keményen kopognak, s lármájukkal felkavarják az éjszaka leülepedett csendjét... Vágtató lovak dobogása, lármája zavarja meg az én álmodozásomat is. Egy fogatolt üteg nyargal el mellettünk nagy lármával, csattogással. Felülök, és figyelem a mellettem beszélgető bajtársakat. Nem titkolják: nyomja lelküket az otthontól elválasztó mérhetetlen távolság, de, mint az egyik találóan megjegyzi, inkább harcolnak itt egy évig, mint otthon, hazai földön egy napig. Ezek a fiúk látták, tudják, mit jelent a háború, mit jelent hadszíntérnek lenni... Beszédjükből megtudom, hogy nagyobb részük Sopron környéki, de többen vannak Szeged, Kecskemét vidékéről is. Dunántúl és Alföld magyarjainak lelke nyílik ki ezen a mozgalmas éjjelen. Beszédbe elegyedek velük én is, és úgy végigbeszéljük az éjszakát, hogy mire eszembe jut megnézni az órámat, éjfél után kettő van már. Reggel öt órakor kint vagyunk már a 158-as magassági ponton. Az eligazítás átvételekor nem kérdeztem meg, hogy milyen megfigyelőhely van ezen a magassági ponton, így meglehetős nagy örömömre szolgál, amint a beláthatatlan végű napraforgótáblában nagynehezen megtalált figyelőben volt ütegparancsnokomat, Paál Gábor főhadnagyot látom meg. Tudtam, hogy a volt ütegem is itt van valahol, de este már nem volt időm érdeklődni holléte után, most pedig a véletlen folytán újra régi bajtársaim közé pottyanok. Itt van még Darnay László őrnagy, osztályparancsnok, Bába József,

Gerencsér Károly és Sztrakay József zászlósok, dr. Gimes Endre hadapród őrmester és még többen, akikkel együtt szolgáltam több gyakorlaton, sőt tényleges koromban is... Paál Gábor főhadnaggyal februárban találkoztam utoljára. A városligeti Jáki-kápolnában akkor esküdött örök hűséget Gáspár Évának. A fiatal főhadnagy jóformán csak az esküvőjére jött haza. Januárban hozta vissza ütegét az orosz frontról, s most újra itt van... A magassági pont csak a térképen van ennek jelölve, mert valójában a magas dombperemnek csak egy kis földrakása. Ennek ellenére alkalmas arra, hogy pontos áttekintést nyerhessenek róla a támadás lezajlásáról. Most ugyan még nem sokat látunk, mert a Donról felszálló fehér köd fátyolszerűen bevonja az egész tájat. Fél hat órakor tizennégy bombázónk közelít felénk nagy bugással. Azt hisszük, korábban kezdődik a támadás, s kíváncsian várjuk az első lecsapást. A gépek azonban csak nagy kört írnak le a folyón túli részen, azután, anélkül, noëy egyetlen bombát is ledobtak volna, visszafordulnak és eltűnnek nyugatnak. Úgy látszik, hogy vagy a köd miatt nem oldották ki bombáikat, vagy pedig csak meg akarták mutatni ugrásra kész csapatainknak magukat, s jelezni, hogy nem marad el a megdolgozás! Közben a köd mind feljebb és feljebb száll. Lassan kibontakoznak az előttünk fekvő község templomtornyai, házai. Azután felcsillan a Don vize is. Most újra közelít a tizennégy bombázó. Nyugodt méltósággal szállnak, szabályos harcalakzatban. Felcsillan szemünk, és boldog örömmel kísérjük tekintetünkkel a gépeket. Elhúznak fejünk felett, s már ott vannak a falu felett. Jobbról-balról fekete füstgomolyok jelennek meg körülöttük. Lövi őket a szovjet légvédelem. Gépeink azonban, mintha mi sem történne, folytatják útjukat. Izgalommal lessük a fejleményeket. Aztán egyszerre csak látjuk, hogy gyors egymásutánban oldódnak az egyik, majd a többi gép bombái. Pillanatok alatt óriási fekete füst száll fel arról a helyről, ahová a bombák becsaptak. Az éles robbanások szinte egybefolyóan

rengetik meg a levegőt. A gépek, miután leadták terhüket, továbbra is szabályos alakzatban, megfordulnak, és elhúznak balra újabb rakományért... Alig száll el az első támadóhullám, már jön is a második: a falutól balra fekvő erdő fölé száll, és ott oldja ki bombáit. Ezután sűrű egymásutánban jönnek a hullámok. A levegő állandó gépzúgásokkal és robbanásokkal van tele. Ilyen félelmetes és nagyméretű bombázást még nem láttam! Egymást érik a bombázók, a magasban pedig Héjják és Messerschmidtek keringnek. Nekik nem jut feladat, mert sehol egyetlen orosz gépet nem látni. Nem értjük az orosz gépeknek ezt a visszahúzódását. Éjjelre is biztosra vettük, hogy megbombáznak egy-két falut. Bárhová ledobott bomba kárt tehetett volna akár emberben, állatban, vagy gépben. Olyan nagyarányú volt a túlzsúfoltság mindenütt közvetlenül a vonal mögött. Az éjszaka nyugodtan telt el, és még most sem jelentkezik egy szovjet gép sem! Arra kell gondolnunk, hogy nagy „géphiányban” szenvednek!... Aztán hirtelen, pokoli bömböléssel megszólalnak az ütegek is. Tizenkét üteg ontja tüzét erre a szakaszra. Újabb bombázók már nem jönnek, de működnek helyettük a tüzérek. Lövéseik pontosan fekszenek a kiadott célokon. Napokkal azelőtt bemérték már az egyes célokat. Most mindjárt hatáslövést kezdenek. A tőlünk balra húzódó dombvonalról váratlanul eddig még soha nem hallott, félelmetes üvöltés hangzik felénk. Hallatára szinte megáll az ember szívverése s benyomódik dobhártyája. Valamennyien a hang irányába kapjuk fejünket. Óriási fehér, ködszerű füst száll nagy területen elterjedve azon a helyen, ahonnan a hangot hallottuk. Nem tudjuk, mi lehet, milyen újabb fegyver-szörny működhetik ott azon a dombon. De nem kell sokáig töprengenünk, hamarosan jön a távbeszélő értesítés, hogy megszólalt a titokban idehozott „Hitlerorgona”. Újfajta német fegyver ez, melyről hallottunk ugyan, de működését még nem láttuk és hallottuk, így nem tudtuk felismerni. Kíváncsian figyeljük most a domb peremét, és várjuk, hogy mikor szólal meg újból a félelmetes „hangszer”. Körülbelül tíz perc múlva halljuk és látjuk, de ekkor már más helyütt. Hangja és füstje miatt

könnyen be lehetne mérni, így gyorsan kell állást változtatnia. Közben elindult már a gyalogságunk is. Széles vonalban mozdult meg egyszerre, s tör előre ellenállhatatlanul. A tüzérségi lövedékek mind távolabb és távolabb csapódnak be. Hét óra előtt pár perccel jelentés jön, hogy a falu fele a kéttornyú templommal együtt a kezünkben van már. A tüzérségi tűz most egy percre megszűnik. Jelentés jön, hogy gyülekezik a szovjet gyalogság a falu túlsó szélén lévő híd környékén. Az ütegek ekkor újból felordítanak és valamennyien odaontják tüzüket. Ezt a területet nem látjuk, így a lövések hatását sem láthatjuk. Felderítők vezetik a tüzet. Az egyik üteg magát a hidat kezdi lőni. A lövések pontosan fekszenek. Ötödik, vagy hatodik már telibe is talál. A híd kettészakad, s megszűnik a bolsevisták minden menekülési lehetősége. Pontosan hét óra előtt két perccel érkezik a jelentés, hogy a falu teljes egészében birtokunkba került. Nyolc perc alatt foglalta el tehát gyalogságunk ezt a rendkívül fontos fekvésű falut. Ezután egymásután jönnek a jelentések, hogy ez a zászlóalj ebbe, a másik abba a faluba vonult be. A nagy erejű légi és földi bombázásnak meglett az eredménye. Ezt különben maguk a gyalogosok is mondják, akikkel délfelé a legelső kötözőhelyen beszélgettem. Valamennyien csodálattal beszélnek a hatalmas erejű tűztámogatásról. Azt mondják, ha az orosz nem védekeznék olyan szívósan, sétálva vonulhattak volna előre. Az itt lévő gárdaezredek katonái azonban meglepő ellenállást fejtettek ki. Nyakig beásva, az utolsó pillanatokig harcoltak, s minden kis erőd, ha csak telibe nem találták a lövedékek, addig tüzelt, amíg a szó szoros értelmében ki nem piszkálták belőle az embereket. A déli szárny mellett a középső is szépen haladt előre, az északi azonban megakadt. Ezen a részen egy német hadosztály is részt vett a támadásban. Hiábavaló volt a német és a magyar gyalogság minden erőfeszítése, a vállvetett harc, nem sikerült Sztorozsevoje nevű község szélénél tovább jutni. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenség elsőrendű védelmi berendezkedése mellett, rendkívül nagy erővel tartja a falut.

A támadás második napján ezen a szárnyon tartózkodom már. Éppen a támadásban részt vevő hadosztály parancsnokságán vagyok, amikor egy szovjet őrnagyot kísérnek be a parancsnokságra, aki, mint a kísérő jelenti, önként jött át hozzánk a támadás alatt. Meglepődve halljuk a jelentést, s nyomban meg is kezdődik a kihallgatása. Buksa Dimitrov Frohovicsnak hívják. Tényleges tiszt és őrnagy. 1940-ben mint százados részt vett a finn-orosz háborúban. Itt tanúsított magatartásáért a Vörös Érdemrendet kapta Sztálintól. A háború után őrnaggyá lépett elő, és az Asztrahányban felállított géppuskás tisztiiskola tanára lett. Ami a tisztképzést illeti, a szovjet hadsereg leendő tisztjei komoly, sokéves kiképzés után kerültek ki csapataikhoz. A háború kitörése óta a gyorsan fellépő tiszthiányt csak időmegrövidítéssel lehetett pótolni. A szükségkiképzés alatt a hallgatók száma maximumra emelkedett, a kiképzési idő pedig erősen lecsökkent. – Elképzelhető – mondja Buksa Dimitrov Frohovics őrnagy, az iskola volt tanára –, hogy a nagy létszám és rövid idő milyen kiképzési lehetőségeket nyújtott. Hallgatóink katonák azelőtt még nem voltak, tehát nekünk előbb katonákká kellett kiképeznünk, és csak azután nyújtani a tiszti kiképzést. Tőlünk mint hadnagyok kerültek a csapathoz. De ez nemcsak nálunk volt így, hanem minden tisztképző iskolában. Hadseregünk mostani tisztlétszámának 80 százaléka már ilyen gyors kiképzéssel került ki a frontra. Elv volt az, hogy csak az általános tudást nyújtsuk, a gyakorlat úgyis kiképzi őket a fronton. Továbbiakban elmondja az őrnagy, hogy a mindjobban jelentkező tiszthiány miatt az iskola tanárait is egymásután vezényelték az arcvonalba. Különösen ez év tavaszán hoztak ki sokat közülük a frontra, ő is most, áprilisban került ide az arcvonalba. Egyik különleges géppuskás és tüzérségi zászlóalj parancsnokságával bízták meg. Az ő zászlóalja a korotojaki 53-as védőkörletbe tartozott. Augusztus elsején parancsot kapott a Donon való átkelésre. Tudta, hogy az átkelés rendkívül nagy áldozatokba kerül, és gyakorlati értékét nem nagyon látta az egész vállalkozásnak. Mint volt

tisztiiskolai tanár, merte mérlegelni a kapott parancs helytelenségét, s megtagadta végrehajtását. A szovjet 6. hadsereg elsőosztályú komisszárja, Maklia vezérezredes erre tudtára adta, hogy végrehajtja Sztálin egyik parancsát, amely szerint halállal bűnhődik minden parancsmegtagadó. Miklia azután, hogy közölte elhatározását, figyelmen kívül hagyta az őrnagyot és zászlóalját, helyettük más egységeket kényszerített az átkelésre. Az erőltetett átkelés négy zászlóalj teljes megsemmisülésével járt, s csak ütőképtelenné vált erőknek sikerült átkelni a folyón. A nagyarányú veszteség miatt Makliát felelősségre vonták, s büntetésül altábornaggyá fokozták le. Viszont a zászlóaljat is meg akarták büntetni, ezért – jóllehet a legénység egyáltalán nem volt hibás –, hetven főt nyilvánosan agyonlövettek. Ezt elrettentő például állították a többi egységek elé, akiknek úgy állították be a dolgot, hogy a legénység tagadta meg a parancsot. A hadseregparancsnok, aki személyi jóbarátságban volt Buksa Dimitrov Frohovics őrnaggyal, így intézte el a kétségtelen fennálló parancsmegtagadást. Hiába kegyelmeztek meg azonban az őrnagynak, Maklia politikai biztos, habár egy rendfokozattal alacsonyabban, de mégis továbbra ottmaradt, s ettől kezdve személyi hajszát indított ellene, és bosszútól lihegve kereste az alkalmat, hogy agyonlövethesse lefokozásának okozóját. A zászlóaljparancsnok élete ettől kezdve a háborús veszélyen túlmenőleg is állandóan hajszálon függött. Mellőzések és alaptalan rágalmazások érték állandóan. – Fiatal vagyok, még nem akartam erőszak által meghalni – mondja az őrnagy –, így mikor később egységemmel mégis átkeltem, megérlelődött bennem az elhatározás, hogy az első alkalmas pillanatban otthagyom életem megkeserítőjét és az egész szovjet hadsereget. Tegnap este véglegessé érett elhatározásom, s ma hajnalban, amikor első vonalaimat vizsgáltam, szerencsésen átjutottam. Tudom, hogy életem most már nincs állandó veszélyben, és azt is tudom, hogy itt rendes bánásmódban részesülök! A kihallgatást vezető százados megnyugtatja, hogy efelől biztos is lehet, és felszólítja, hogy mondja el, zászlóaljának milyen tűzfegyverei voltak.

– Mint már mondtam – feleli azonnal készségesen –, zászlóaljam különleges géppuskás és tüzérségi zászlóalj volt. Négy századból, egy távbeszélő szakaszból és egy gazdasági hivatalból állt. Egységem létszáma az átkeléskor 650 fő volt. Zászlóaljamban volt 32 könnyű és 32 nehéz géppuska, 8 nehéz és 8 könnyű páncéltörő ágyú és végül 8 nehéz és 8 könnyű aknavető. A távbeszélő szakasznak 40 távbeszélőkészüléke és 5 rádiója volt. Sztorozsevoje községet négy ilyen zászlóalj védi, tökéletes védelmi berendezésben!... Meglepődve hallgatjuk az őrnagy szavait. Szemünk sokatmondóan villan össze. Ezek után nem lehet csodálkozni, ha csak nehezen nyernek tért csapataink ezen a szárnyon, és nem boldogulnak ezzel a községgel. ...De alig ér véget az őrnagy kihallgatása, megérkezik a jelentés, hogy Sztorozsevoje falut rendkívül heves harcok után csapataink birtokukba vették.

Hadseregükről vallanak a fogoly szovjet tisztek. Miért szöknek át az oroszok? Volt vörös bizalmi mint magyar propagandista Nyikoláj Afanasziovics Mazurkin hadnagy áll előttünk. Tegnap még egy szovjet zászlóaljat indított támadásra, ma fogoly. Középtermetű, kopott ruhájú katona. Értelmesebb tekintete és ápoltabb kezei árulják csak el, hogy tiszt. Ruhája épp olyan piszkos és elnyűtt, mint a többi fogolyé, akik kint heverésznek a földön. Kis házikóban folyik a kihallgatás. A földes padlójú helyiség egyetlen bútordarabja egy szék és egy asztal, annál foglal helyet a kihallgatást vezető százados. Mellette tolmács áll, vele szemben pedig a fogoly zászlóaljparancsnok. Nyikoláj Afanasziovics Mazurkin hadnagy halkan és vontatottan felelget a kérdésekre. Elmondja, hogy 1937-ig tényleges tiszt volt. Akkor otthagyta a hadsereget, mert mint mondja, „sokat kellett dolgozni”. A polgári életben földméréssel foglalkozott. Tavaly nyáron behívták, azóta állandóan szolgál. Legutóbb a 745. ezred első zászlóaljának parancsnokságát bízták rá. A zászlóalj eddig tartalékban volt, most került első bevetésre. A kapott parancs értelmében tegnap átkelést kellett végrehajtania, ez sikerült is, de az innenső parton a nagy tűzben zászlóalja szétszóródott, s ő maga is fogságba esett. Most már zavartalanul és gátlásmentesen beszél. Félelme kezd felengedni. Negyedórája áll már itt, ebben a kis házikóban, szemben kihallgatójával. Senki sem nyúl hozzá. Nem mondja ki, de arcáról látszik a csodálkozás, hogy még semmi baja sem történt. A szovjet propaganda vele is elhitette, hogy kínozva vallatjuk foglyainkat, s utána kivégezzük. Szovjetek ezzel a hazugsággal próbálják megakadályozni az utóbbi időben mind jobban elharapódzott szökéseket. Rá akarják venni katonáikat, hogy utolsó leheletükig harcoljanak. Azt híresztelik, hogy mind a magyarok, mind a németek a

fogságba esett oroszokat előbb kivallatják, azután pedig, mikor már csak teher lenne a nyakukon a hadifogoly, kivégzik. Nyikoláj Afanasziovics Mazurkin hadnagy is ilyen bánásmódra volt elkészülve. Nagyot néz tehát, amikor széket hoznak neki. Leültetik, és a százados ezüst cigarettatárcáját nyújtja feléje. Figyelem a jelenetet. A fogoly hadnagy szemei kitágulnak. Arca egy pillanatra megnyúlni látszik. Lehet, hogy a finom cigaretták, de azt hiszem, inkább a fordulat ejtette csodálkozásba. Lassan mozdítja jobbját, aztán mikor látja, hogy a tárca nyugodtan kínálja tartalmát, mohón nyúl, szinte kap utána. Ujjai egy kicsit remegnek, amikor kihúz egy cigarettát a tárcából. Mire beilleszti szájába, már csattan is a százados öngyújtója, és a kis láng ott piroslik közvetlen előtte. Kettőt-hármat mohón szív a cigarettából, aztán felugrik székéről és alázatos hajlongással háromszor is elmondja: – Szpaszibo! Köszönöm! Visszaül székére. Hátradől, lábait keresztbe teszi, s elmerül a dohány élvezetében. Hosszúkat és nagyokat szív, aztán lassan engedi ki orrán-száján a füstöt. Látszik rajta, hogy erős dohányos lehetett, de hosszú idő óta nem jutott már ehhez az élvezethez. S most, hogy a sors különös játéka folytán éppen azok révén jut hozzá, akikről azt hitte, hogy megkínozzák és azután megölik, megfeledkezik mindenről, arról, hogy fogoly. Mindez nem fontos neki, csak szívja cigarettáját és fújja a bodor füstkarikákat... További kérdések hozzák vissza a valóságba. A szovjet hadsereg szervezetéről és az egyes egységek tüzerejéről érdeklődik a százados. Készségesen felel minden feltett kérdésre...

* Augusztus folyamán feltűnő számban jöttek át hozzánk orosz szökevények. Szórványosan azelőtt is szöktek át, de ebben a hónapban egész nagy arányokat öltött, azután pedig megint leesett az azelőtti átlagra. Foglyokkal, szökevényekkel és általában mindennel, ami az ellenséggel van kapcsolatban, az egységek úgynevezett 1. b.

tisztjei foglalkoznak. Az egyik hadosztályunk 1. b. tisztjével, Gilde Barna századossal beszélgetek. Megkérdezem tőle, hogy mi a magyarázata a szökevény ügynek. – Az oroszok szökési hajlama kétségtelenül elég nagy -feleli a százados. – Hajlamuknak azonban nem igen élhetnek, mert a nagy ellenőrzés visszatartja őket. Nem könnyű dolog a szökés, azt előre át kell alaposan gondolni, esetleg többekkel megbeszélni. A szökési tervbe másoknak bevonása pedig a szovjet hadseregben felette veszélyes, mert senki nem tudhatja, hogy az, akivel közli tervét, nem besúgója-e a politruknak. A politikai biztosok ugyanis oly tökéletes kémhálózatot építettek ki az alájuk rendelt egységekben, hogy soha senki nem tudhatja, hogy társa, esetleg a legjobb barátja, nem megbízott-e. Nagy elővigyázatosságra van tehát szükségük a szökni akaróknak. Elég egy véletlenül kiejtett szó, és már halállal bűnhődik az illető. Nem tudom, hogy mi a magyarázata, de feltétlenül tapasztalható, hogy időnként meggyengül az ellenőrzés, ez természetesen nyomban magával hozza a szökések számának emelkedését. így volt ez augusztusban is. Valahogy meglazult az ellenőrzés, az orosz katona azonnal észrevette, hogy most élhet szökési hajlamának, könnyíthet sorsán. Jöttek is sokszor tömegben is, és arra is volt eset, hogy tűzfegyvereiket is magukkal hozták, sőt egy alkalommal egy kocsi lőszerrel jött át két orosz lovastól. – Az arcvonalszakaszunkkal szemben az utóbbi időben feltűnően sok a nemzetiségi. A vallomások szerint a szemben álló hadseregnek csak a negyven százaléka orosz, a többi különféle népfajú, de főképp kaukázusi. Azerbajdzsánok, gruzinok, örmények, kalmükök és tatárok harcolnak most többségben ellenünk. – Ismeretes, hogy ezek a nemzetiségek sokáig ádáz küzdelmet vívtak a kommunizmussal, így meglehetős sok vért hullattak a szovjet miatt. Érthető dolog, ha ezek a népek nem szívesen harcolnak most a vörös ellenségért, s ha csak mód van rá, otthagyják helyüket. A nagyarányban elharapódzott szökések megakadályozására szovjetek különös intézkedéseket tettek. Több szökevény vallomása alapján

tudjuk, hogy a szovjet hadvezetőség úgynevezett „gátalakulatokat” volt kénytelen szervezni a szökések megakadályozására. Ezek az alakulatok válogatott és megbízható katonákból, főképp oroszokból állanak, és mint a nevük is mutatja, kizárólag a szökések meggátlása a feladatuk. Feladatukat a legszigorúbb terrorral hajtják végre, és könyörtelenül irtják a szökési hajlamot. Ezután egy érdekes esetet mond el a százados. Egy ukrán származású politruk, mikor a sztarij-oszkoli katlanban látta, hogy nincs számára menekülés, a gyűrűből úgysem tudna kijutni, önként megadta magát az egyik járőrnek. Azonnal felfedte kilétét, és nem titkolta el a szovjet hadseregben betöltött bizalmi állását sem. Kéthárom nap után, amikor látta, hogy mi a foglyokkal jól bánunk, és hogy jó ellátásban részesül, felajánlotta szolgálatait a szovjet ellen. Azóta a volt politruk állandóan az első vonalban jár, és hangszórón keresztül felhívásokat intéz, megnevezve magát, volt bajtársaihoz. Elmondja, hogy semmi sem igaz abból a propagandából, amit odaát terjesztenek a magyarokról, s hogy milyen jó dolga van neki itt. Van bőven enni-innivalója és dohánya is van elég. A szovjetéknek elég kellemetlen, hogy éppen egyik volt bizalmi emberük intézi ezeket a felhívásokat, azért valahányszor felhallatszik hangja a hangszóróban, azonnal heves tűz zúdul arra a helyre, ahol őt sejtik. A volt politruk nem engedi megzavartatni magát, és sokszor valóban már túlzásba viszi a virtuskodást. Nevét ma már az egész vonalon ismerik, és többszázan mondják, hogy az ő felhívására jöttek át. Kérésemre magához hívatja Gilde százados a politrukot, és megengedi, hogy elbeszélgessek egy kicsit vele. Kalacsnyikov Alexander Fjodorovics a 45. szovjet hadosztály 253. ezredében szolgált. Harminckét éves, magas, szőke, meglepően értelmes arckifejezésű férfi. Először is megkérdezem tőle, hogy érzi magát itt, és örül-e, hogy így alakult sorsa. Mosolyogva feleli: – Sajnálom, hogy előbb nem kerültem a magyarok közé. Odaát mint

politikai biztosnak meglehetős jó dolgom volt, és a hatalmam is megvolt hozzá, mégsem éreztem magam olyan jól, mint mióta itt vagyok. Hályog volt a szememen, és örülök, hogy most már jól és tisztán látok! A továbbiakban elmondja feltett kérdéseimre, hogy a politruk, illetőleg a politikai biztosi intézmény rendfokozatai a rendes katonai rendfokozattal egyenlők. Tehát van politikai biztos hadnagy, főhadnagy, százados stb. Ő százados volt. A zászlóalj élén a zászlóaljbiztos, az ezred élén pedig a polkovij komisszár áll. A hadosztályok, hadtestek és hadseregek élén tábornoki rangban lévő biztosok állanak. A biztosok feladata a hadsereg politikai vezetése. Felelősséggel csak a kommunista pártnak tartoznak. A parancsnokok fontosabb parancsokat csak az ő ellenjegyzésük után hajthatnak végre. Véleménykülönbség esetén azonban a katonai parancsnok szava a döntőbb, a következményekre való tekintettel azonban ilyen nemigen szokott előfordulni. Az egységeken belül kiépített valóságos kémhálózat révén pontosan tudnak mindent a legénységről, és általában az egységen belül történő bármilyen titkos dologról. Pontosan tudják a katonák hangulatát, beszédtárgyát. Azután azt mondja el Kalacsnyikov Alexander Fjodorovics, hogy hogyan lett politruk. Apja földmíves volt. Ő hét iskolát végzett, azután műszaki iskolába iratkozott. Ennek elvégzése után mozdonyvezető lett. Katonai szolgálatra 1941 szeptemberében hívták be. Mint megbízható párttagot, nem a fegyveres alakulatokhoz osztották be, hanem tízhónapos biztosi tanfolyamra vitték. A politikai biztosi tanfolyamra rendkívül körülményes volt bekerülni azelőtt. Most, mivel nagy szükség volt reájuk, sok mindentől eltekintettek, de azért sok megszorítást alkalmaztak most is. Nem lehetett politruk például az, akinek szülei, rokonai megszállt területen laknak, vagy akik a háború folyamán az ellenség által körülzárt katlanban voltak.

Vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke kitüntetéseket oszt az első vonalban, s nyilatkozik a magyar katona hősiességéről „Megérdemli a vitéz a becsületet, különösen a győzelem után. Akkor mutassa meg a hadnagy, hogy nem háládatlan, hogy nem felejti el az érdemét kinek-kinek, mert aztán is eszébe jutván a vitéznek, még jobban viseli magát.” Így tanítja a nagy hadvezér és katonabölcselő Zrínyi Miklós az Aphorizma című munkájában a harcos megkülönböztető megjelölését, kitüntetését. Vasárnap délelőtt van. A nap tüneményesen süt, a sugaraiban megmegcsillannak az egymással szemben álló negyvennégy magyar és huszonkilenc német katona mellére feltűzött magyar Nagy és Kis Ezüst Vitézségi Érmek. Hetvenhárom kitüntetett katona áll itt, e nyomorúságos kis szovjet falu terén. Magyarok, németek, tisztek és közkatonák vegyesen. A Don-környék megtisztítására megindult támadásunk kemény harcainak néhány kitüntetettje. A vitézségi érmeket vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvédvezérkar főnöke tűzi fel meleg kézszorítás és üdvözlő szavak kíséretében a harcosok mellére. A falu, amelyben a kitüntetések átadása folyik, majdnem benne van az első vonalban. Ágyúszó, fegyverzaj és géppuskakattogás tölti be a levegőt. A harc még tombol, s a magas elöljáró már osztja a kitüntetéseket. Megkapják a harcosok a megérdemelt megbecsülést, s a vezetőség nem felejti el „kinek-kinek érdemét”. Hetvenhárom hős katona áll itt. Szemükben ott vibrál még az utóbbi napok kemény harcainak, egy-egy nehezebb pillanatának emléke. Azok a pillanatok, amelyekben azt hisszük, hogy eljött a vég, hogy a halál felénk sújtott kaszája minket is eltalál. Ezeknek a sűrűn ismétlődő pillanatoknak emlékei beleivódnak a tekintetekbe, az

arcvonásokba, különös fényt és kifejezést adnak nekik. A háború nem gyerekjáték. A nap minden órájában, sőt minden percében szembe kell nézni a halállal, és állni kell a helyét mindenkinek, kit hova állított a kötelessége. Igen, helyt kell állni, de ehhez a helytálláshoz kemény akarat és bátor szív kell. Kemény akarat a helytálláshoz és bátor szív a veszedelemmel való szembenézéshez. Ez a két tulajdonság azonban nem mindenkiben van meg egyforma mértékben. Az egyikben kisebb, a másikban nagyobb mértékben. Az itt álló hetvenhárom és az a sok más harcos, akik mellére már előbb kerültek ezek a kitüntetések, az utóbbiakhoz tartoznak. Ezek nemcsak kötelességüket teljesítették, hanem annál jóval többet, a legtöbbjük önként, öntevékenyen cselekedett, ahogy azt a helyzet megkívánta. Amint így végignézek a kitüntetettek sorfalán, látok közöttük egészen fiatal s idősebb bajtársakat is. Öregje, fiatalja egyformán harcol itt kint. Vannak olyanok is, akiknek mellén már ott domborodik a múlt háborúban tanúsított magatartásuk beszédes bizonyítéka, a vitézi jelvény. Találok várományost is. Megérdemli az apjától örökölt megkülönböztetést. Jó katona volt odahaza is, bizonyítja azt szakaszvezetői rangja, de megállta helyét idekint is. Megkérdezem tőle, miért kapja a kitüntetést. Zavarba jön, és nem akar felelni. Nem mondja ki, de megérzem, hogy nem ezért a kitüntetésért tette. Tette, mert úgy hozta a helyzet, s így parancsolta a szíve, bátor magyar szíve. Újra felteszem a kérdést, de erre is csak annyit mond el, hogy erős aknavető tűzben önként vállalkozott a szétlőtt távbeszélővonal kijavítására. Megszorítom vitéz Kerekes Ferenc szakaszvezető kezét, s további katonaszerencsét kívánok neki. Zrínyi Miklós egyik mondása jut eszembe: „Szép dolog, aki vitéz ember és nem kérkedik vele!”... Vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes tovább osztja a kitüntetéseket. Mindenkivel kezet szorít, és mindenkihez van egy-két jó szava. Szeretettel és atyailag érdeklődik hogylétük felől, és megkérdezi, van-e valami különösebb kívánságuk? Délfelé jár már az idő, mire mindegyik mellére felkerül a kitüntetés. Hirtelenében csak pár nevet tudok feljegyezni: vitéz Róna Péter, Csoknyay Pál

alezredesek, Répássy Miklós, Füzessy László főhadnagyok, Nagy Ferenc hadnagy, Kovács János őrm., Vécsey István, Gallay István, dr. Fodor György, Bíró Zoltán hadapród őrmesterek, vitéz Kerekes Ferenc, Erdős Sándor, Tölgyessi Lajos szakaszvezetők, Nagy Bálint tizedes, Szöllőssi János, Babona Pál, Ungvári János, Szabó Kálmán őrvezetők, Baráti Ferenc, Pethő József, Ördög József, Burka István, Csik Márton és Prókai Rudolf honvédek... Mikor már mindegyik kitüntetett mellén ott csillog a kitüntetés, a Honvéd Vezérkar főnöke a Legfelsőbb Hadúr üdvözletét tolmácsolja, s rövid, katonás beszédet intéz hozzájuk. – Apáitok is ez ellen az ellenség ellen harcoltak egy negyed évszázaddal ezelőtt, s most úgy hozta a sors, hogy nektek is ez ellen kell harcolnotok. Kemény és szívós ellenfél, de derekasan megállj átok helyeteket! – mondja többek között. Ezután a német bajtársak felé fordul, és német nyelven intéz hozzájuk lelkes hangú beszédet. A kitüntetésosztásnak ezzel vége is van. Még egyszer szoborrá merevednek a kemény, harcedzett katonák, a jobbkezek felröppennek a sisakok széléhez, aztán szétoszlik a kisded sereg. Ki-ki megy vissza az alakulatához. Egyik a pihenőbe, másik a tartalékba, harmadik pedig újra az első vonalba... Mi is gépkocsiba ülünk, és követjük vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredest, aki a betegszabadságon levő vitéz Jány Gusztáv vezérezredes helyett jelenleg hadseregparancsnok: nemes Csatay Lajos altábornaggyal napok óta járja már a frontot, hogy betekintést nyerjen a harcoló bajtársak küzdelmeinek és életének minden részletébe, és hogy a hadvezetés vezetéséről személyesen szerezzen tapasztalatokat. A vezérezredes kinttartózkodása alatt rengeteg alakulatot látogatott már meg. Felkereste a legelső vonalat is, és közvetlenül beszélgetett sok honvédjével. Szemleútja befejezésekor fogadott bennünket, haditudósítókat, s benyomásairól és tapasztalatairól a következő nyilatkozatot tette: – A magyar katona a Don mentén keményen harcol. Keményen

helyt is kell állnia, hogy feladatának megfelelhessen. Az idén nem jutott osztályrészül a magyar csapatoknak, hogy offenzívában vehessenek részt, mint tavaly, amidőn a gyorshadtest csapatai az orosz fronton nagy hírnevet és sok dicsőséget szereztek a magyar fegyvereknek. Ehelyett rövid és lendületes előretörés után, itt, a Don folyó mentén kell helytállniok, ahol makacs védelmi harcokat vívnak. Ez a védelmi harc nemcsak passzív ellenállásból, hanem a csapás és az ellencsapás sorozataiból áll. Védelem, ellenlökés és ellentámadás követi egymást. Kemény küzdelem ez, amely a magyar katona minden kvalitását próbára teszi. Hol lendületre, hol kitartásra, hol öntevékenységre, hol elszántságra van szükség. Ezekben a harcokban a magyar katona megállotta a próbát és harcedzett lett. A bevezető harcok elkerülhetetlen meglepetései után a honvéd beleélte magát a háború kegyetlen valóságába. Mi, öregebb katonák, akik már egy háborút végigcsináltunk, tudjuk, hogy milyen nehéz az út, amíg egy hadsereg a háború nehéz helyzeteibe beletörődik, és azokon úrrá lesz. Ezt a nehéz utat egyetlen egy hadsereg sem kerülheti el. Szövetségeseink már az előző években végigjárták ezt. – A magyar katona teljesítményei különösen kidomborodnak akkor, ha meggondoljuk, hogy a trianoni pacifizmus kényelmes gondolatköréből és érzelmi világából, bár fegyveres, de harcok nélküli megszállások könnyű, látszólagos katonai sikereiből kellett hirtelen komoly háborúba lépnie a világ egyik legjobban felfegyverzett és legelszántabb ellensége ellen, amely bőven rendelkezik haditapasztalatokkal. Ezenfelül ezt a harcot édes hazánktól mintegy kétezer kilométerre, ellenséges országban kell megvívnia. Nehéz ugrás ez a békéből a kemény harcba. Ezt áldozatok nélkül sem mi, sem pedig más meg nem teheti. – A magyar katona nem marad el senki mögött! A szövetséges csapatokkal a legjobb bajtársi viszonyban, híven együtt, egy ritmusban küzd. Nagyszerű önálló fegyvertényeket hajt végre, amelyek bármely más hadsereg becsületére válnának. Az egyes fegyvernemek: gyalogosok, repülők, páncélosok, tüzérek és huszárok

vállvetve küzdenek egymás mellett. Emellett az egyéni teljesítmények is kiválóak. Alkalmam volt honvédeket és tiszteseket kitüntetésben részesíteni, akik szinte naponként kelnek át a Donon és hoznak magukkal foglyokat és fegyvereket. – A magyar katona – folytatta nyilatkozatát a Honvéd Vezérkar főnöke – nem tekint máshová, csak előre. A távoli hazára hullott ellenséges bombák, amelyek ártatlan hozzátartozók életét oltották ki, még jobban megkeményítették harcos akaratát, és meggyőződése, hogy ezek a csapások megedzik otthon is a szíveket és a lelkeket. Mindenki beletörődik a háború kérlelhetetlen törvényszerűségébe, mely azt tanítja, hogy áldozatok nélkül, amelyeket a harctéren és a hátországban egyaránt viselni kell, nincs győzelem. – Az előző és a mostani háború között a különbség főként a fegyverekben domborodik ki. A világháborúban mind a páncélos fegyvernem, mind a légi fegyvernem, amely ma döntő szerepet játszik, még csak csírájában volt meg. Ezeknek a fegyvereknek hatása azonban még nem volt olyan általános és nem volt olyan döntő jellegű, mint a mai harcokban. Kétségtelen, hogy a páncélos fegyvernem a világháborúban is már igen nagy jelentőségre tett szert, különösen a háború utolsó éveiben, amikor is az ántánt-hatalmak nagymértékben alkalmazták. De ennek a két fegyvernemnek teljes jelentősége csak a mostani háborúban domborodott ki. A világháború alatti alkalmazásuk inkább csak kísérlet és tapasztalatszerzés volt. – A gépesített háborúban is érvényesül az egyéni hősiesség, sőt elsősorban egyéniségekre van szükség. A mai katona a repülőgépen és a harckocsiban teljesen magára van hagyatva. Minden harckocsi, minden repülőgép zárt egység, amelynek vezetője és minden egyes katonája is kell hogy egyéniség legyen. A mai harc nem egyéni akciókból áll, hanem az egyéniségek közös akcióinak sorozata. S miután a mai harcnak egyéniségekre van szüksége, éppen ezért a magyar ember a korszerű harcokban tökéletesen megállja helyét. Legfeljebb az a baja, hogy mint lovas nép, könnyen elsieti az akciókat, néha nincs türelme, kitartása, mert szeret nyomban nekirohanni az ellenségnek, ami persze a mai viszonyok között súlyos

veszteségeket okozhat. – A magyar, veleszületett ügyességénél és leleményességénél fogva, az új fegyvernemeknél teljes mértékben megállta helyét. A németek, akik a páncélosoknál a kiképzést irányították, nagy dicsérettel nyilatkoztak a magyar katona teljesítményéről, és különösen kiemelték lőkészségét, ami a harctéren is kiválóan érvényesül. – A német repülők ugyancsak nagy elismeréssel nyilatkoztak repülőink teljesítményeiről, amiről különben már a sajtó és a híradás is többször megemlékezett. Különösen a távolfelderítők voltak azok, akik mind a felderítés munkájában, mind a harcban egészen kiválót teljesítettek. A magyar ember a veleszületett intelligenciájánál, ügyességénél és leleményességénél fogva mint korszerű páncélos– és repülő-katona, kiválóan megfelel. – A jövő katonáinak, a magyar ifjúságnak keménynek kell lennie! Ma a nemzetek és népek kemény és elkeseredett harcában csak az a nemzet számíthat győzelemre, amelynek az ifjúsága kemény, kötelességtudó és helytálló. A szentimentalizmusnak ma nincs helye. Ma cselekedetek kellenek. Bátrak, határozottak és erélyesek! Nemzetünk léte fordul meg azon, hogy az ifjúság milyen kemény és milyen ütőképes lesz! – fejezte be nyilatkozatát a Honvéd Vezérkar főnöke.

Ráták a fejünk felett. Légvédelmi tüzéreink jó munkája. Egy gépágyús üteg harcainak története Éppen felérünk a Potudány folyó jobb oldalán húzódó dombvonulat élére, amikor három Rata jelenik meg fejünk felett nagy hirtelen. Gépkocsink motorzúgásától csak az utolsó pillanatban vesszük észre a gépeket, így meglehetős kellemetlen érzésekkel lessük, hogy vajon ők is észrevettek-e minket. Elszállnak felettünk, s figyelemre sem méltatnak. Úgy látszik, jobb zsákmányra mennek. Nem akarnak időt és lőszert pazarolni egy magányos gépkocsira. Követem repülésük irányát, és lenézek a völgybe. Mindjárt tisztában is vagyok vele, minek köszönhetjük a „figyelemre sem méltatást.” Lent a völgyben hosszú kocsisor porzik. Bizonyára ellátó oszlop. Lehet vagy 30-40 kocsi. A következő percek eseményei oly gyorsan peregnek le, hogy hűen bajosan lehetne leírni. Az első gép hirtelen, mint a vércse csap le az oszlop végére. Különös hangú géppuskája félelmetesen kelepelni kezd. Az oszlopot váratlanul érte a támadás, de talán éppen a meglepetésnek köszönhető, hogy a kocsik oly hirtelen eltűnnek az út két oldalán elterülő napraforgótáblákban. Egyik balra, a másik jobbra vágtat. Néha milyen jó, hogy az orosz utakat nem szegélyezik kétoldalt árkok! Az első után azonnal lecsap a második is. De ekkor hirtelen megszólal egy légvédelmi gépágyú. Csak a hangját hallom, de egyelőre még nem látom, honnan tüzel. Olyan jól álcázzák lövegeiket légvédelmistáink, hogy sokszor még mi sem vesszük észre, mindaddig, míg meg nem szólalnak. Hát még a Ráták. Valószínűleg hagyták volna békésen tovább kocogni az oszlopot, ha tudják, hogy magyar légvédelmi tüzérek védik az utat.

Az első repülő most hirtelen felhúzza gépét, és oldalazva igyekszik kivonni magát a tűzhatásból. Tüzéreink azonban éppen őrá feküdtek. Szünet nélkül ugat az ágyú, és a lövedékek félelmetes pontossággal robbannak a repülő mellett. A Rata most egészen oldalra dől. Már azt hiszem, találat érte, amikor géppuskahangokat hallok a magasból. Nem hagyja magát. Visszafröcsköl. Most látom csak, hogy a szemben lévő dombról tüzelnek tüzéreink... Nagy izgalommal figyelem a fejleményeket. Izgatottan lesem, mikor éri már találat a gépet. Most! ...A gép hirtelen előrebukik, és sűrű fekete füst csap ki belőle. Megvan! Eltalálták! Égve, füstölve zuhan rettentő sebességgel a Rata. Izgalmas labdarúgó-mérkőzések legszebb góljai nem tudtak olyan lelkes éljent kicsalni belőlem, mint ez a találat. Összeverem tenyeremet, és magasat ugrom, gyerekes örömmel. A füstcsík mind hosszabb és hosszabb lesz, végül tompa robbanással megszűnik a földön. Földet ért a gép, és felrobbant. A füst most már gomolyaggá alakul, és sűrű fellegként száll fel a levegőbe. A másik két gép közül az egyik már oly messze repül, hogy alig tudom felfedezni. A harmadik azonban segítségére akart sietni bajbajutott bajtársának, s egyenesen a tüzelőállás felé tartott. Ekkor megtörtént a találat. A támadó gép látva társa végét, jobbnak látta ő is elmenekülni. Tüzéreink rá is leadnak egy-két lövést, de ezek inkább csak kergetésre szolgálnak, hiszen pillanatok alatt oly magasan és messze van a gép. Másfelé visz utunk, de megkeressük légvédelmistáinkat. Majdnem negyed óránkba került, míg megtaláltuk a tüzelőállásukhoz vezető utat.

Szombathelyi légvédelmi tüzérek egyik félszakasza. Fazekas Károly hivatásos őrmester a parancsnok. Gratulálunk az őrmesternek és a kezelőknek. Szép munka volt! Csodálkozással látjuk, hogy rajtuk nyoma sincs annak a nagy izgalomnak, amely minket elfogott a találat láttára. Már éppen hangot akarok adni csodálkozásomnak, mikor tekintetem ráesik a lövegcsőre. Mindjárt megértek mindent. Ezeknek a bajtársaknak már nem újság a találat. Lövegcsövük elején öt fehér kör van. Minden kör egy lelőtt ellenséges gépet jelent. Aztán még mást is látok. A cső közepén ugyancsak öt sárga kör színesedik. Ezek a körök a kilőtt kiserődök számát jelzik. A cső végén pedig kettő piros kör mutatja, hogy két orosz harckocsit is kilőtt a félszakasz. Amint a körök mutatják, kitettek magukért a vasi és zalai fiúk. Mert mint megtudom, valamennyien Vasba és Zalába valók. Szép eredmény, s azt hiszem, nem sok légvédelmi félszakasz dicsekedhetik ilyen eredménnyel. Látom bajtársaim szeméből, hogy ők is büszkék az eredményre, de szerényen csak ennyit mond az őrmester, mikor megkérdezem, büszkék-e rá: – Szerencsénk volt!... A ma háborújában rendkívül fontos szerepe van a légierőknek. A repülőgép egyike a legfélelmetesebb harcgépeknek. Anyagi hatása mellett talán még nagyobb az erkölcsi, mely a harcos lelkiállapotát és idegrendszerét teszi próbára. A teljes kiszolgáltatottság, különösen éjjel, még a kötélidegeket is kikezdi lassan. Fontos tehát az elhárítás megszervezése. A repülőtámadások elhárítására elsősorban a légvédelmi tüzérség van a vadászrepülők mellett hivatva. Köztudomású dolog, hogy a világ egyik legjobb légvédelmi tüzérsége a miénk. A légvédelmi tüzérség azonban nemcsak légi célok ellen harcol. A szükség és a gyakorlat új feladatok elé állították. Lövegei nagyszerűen beváltak harckocsi-elhárításra és erődlövésre. így a légvédelmi tüzérségünk ma kikülönített félszakaszaival ellátja a

csapatok légvédelmét, elhárítja az ellenséges harckocsitámadásokat, és ha szükség van rá, részt vesz az ellenséges erők leküzdésében. Érdemesnek tartom a bepillantást egy ilyen légvédelmi üteg belső életébe, s megírni, milyen harcokon ment keresztül, mióta itt kint van a hadműveleti területen. Fazekas őrmestertől megérdeklődöm ütegparancsnokának álláspontját, és már indulok is felkeresésére. ...Most itt ülök Meszlényi Róbert századossal, a szombathelyi légvédelmisták fiatal parancsnokával, s megkérem, mondja el ütegének harcait, teljesítményeit. – Április tizennyolcadikán indultunk Szombathelyről -kezdi a százados. Menet alatt egyes csapatszállító szerelvények biztosítását láttuk el, így természetesen több részletben érkeztünk ki első állomáshelyünkre, Orelba. Innen, a magyar arcvonal délre tolása következtében a Kurszk melletti Obojánba kerültünk. Rövid itttartózkodásunk alatt lelőttünk három Rátát és két Martint. – A június huszonnyolcadikán megindult általános támadás alatt, légi célok hiányában, kizáróan földi célok leküzdésében vettünk részt. Többször megtörtént velünk, hogy gyalogságunk oly gyorsan tört előre, hogy tüzérségünk követni nem tudta, ilyenkor egyedül szolgáltattuk a tűztámogatást. – Július másodikán Kirovkánál egy „raccs-bum” állította meg gyalogságunk előnyomulását. Az első vonalban küzdő egyik félszakaszom egy horhoson keresztül lövegüket emberi erővel vontatva rendkívüli fáradsággal a veszedelmes tűzfegyvert egészen megközelítette, és három lövéssel szabaddá tette az utat gyalogságunk előtt. – Az orosz védelmi vonalak áttörése után a gyalogsággal együtt gyors menetben közeledtünk a Don felé. Útközben jóformán csak az elszórtan fel-felbukkanó orvlövészekkel találkoztunk.

Nem zavarja légvédelmistáink mérő részlegét a támadás

„Oroszok! itt járt a magyar hadsereg...”

Ezeket mindenütt ártalmatlanná tettük. Kárt bennünk szerencsére sehol sem tudtak tenni.

– Uriv községnél, közvetlenül a Don előtt, gyalogságunk komoly harcokat vívott. Az ellenségnek több harckocsija volt, így itt fontos szerep várt ránk. Az ellenséges harckocsik mind a T-34-es típushoz tartoztak. Ezeknek a típusoknak oly erős páncélzatuk van, hogy lövedékeink legtöbbször hatás nélkül pattannak le róluk. A harckocsik éjjel egész a falu széléig merészkedtek, és szinte háborítatlanul lőtték a falut. Két félszakaszunk, bár tudták, hogy eredményt nemigen érhetnek el, hogy zavarják a harckocsik tüzelését, felvették a harcot, és közvetlen közelből lőni kezdték őket. Pár perces tüzelés után az egyik lövegünk csőrobbanás következtében harcképtelenné vált. A másik félszakasz ennek ellenére is kitartott. Sőt, Fazekas Károly ht. őrmester, parancsnok, látva, hogy a harckocsikat hiába lövi, rendkívül okos cselhez folyamodott. Az egyik harckocsi egy fészerből tüzelt. Fazekas őrmester gyújtólövedékkel felgyújtotta a fészert, melynek leomló szalmatetőzete betemette a harckocsit és hamarosan maga a gép is kigyúlt. A másik látva társa végzetét, gyors iramban elmenekült. – A következő napokban az állandó hullámzó harcokban még egy harckocsit és két bombázót semmisítettünk meg. – Miután csapataink teljes egészében birtokukba vették a Dont, a védelmi vonalban csak légi célok leküzdése lett a feladatunk. Az ellenség csendben volt. Sem földi, sem légi erők nem zavarták védelmi berendezéseinket. Az első légi tevékenység augusztus ötödikéről hatodikára virradó éjjel történt. Igaz, hogy ez a támadás kárpótolta az elmulasztottakat. Az ellenség sűrű hullámokban támadta csapatainkat. Éjjeli tüzelésünk fényszórók hiányában inkább csak zavaró hatású lehetett. Reggel aztán hamarosan eredményt értünk el. Dr. Szigethi Sándor hadnagy a félszakaszát támadó vadászok közül – azok heves géppuskatüzelése ellenére – hármat lelőtt. Többi félszakaszom a gyalogság és tüzérség védelmében további öt gépet lőtt le. – A nagyarányú támadás után állandósult az ellenség tevékenysége. Az orosz gépek mindennap meg-megújuló hullámokban, alacsony repüléssel bombáztak és géppuskáztak bennünket. Érdekes, hogy

ezekben a támadásokban mindennap egy-egy gépet sikerült lelőnünk egy héten keresztül. Ez annyira állandósult, hogy bármennyire is igyekeztünk, többet nem sikerült leszednünk, de az egy az biztosan meglett naponként. Ezekben a napokban kisebb harckocsitámadás is történt, a támadó gépek közül Kozma Jenő zászlós félszakasza egyet kilőtt. – Ütegünk harcainak egyik legszebb harccselekményét szeptember tizenharmadikán Kövér Rafael hadapród őrmester félszakasza hajtotta végre. Ezen a reggelen három harckocsihoz felzárkózva egy zászlóaljnyi ellenséges gyalogság támadta meg vonalainkat. Gyalogságunk a túlerő nyomására hamarosan kénytelen volt visszavonulni. Kövér hadapród félszakaszával a gyalogság visszavonulása után is helyén maradt a kard-horhosnak nevezett tüzelőállásában. Félszakaszával felvette a harcot a harckocsik és a gyalogság ellen. Rendkívül heves tűzben, biztos lövésekkel a három támadó harckocsi közül kettőt hamarosan ártalmatlanná tett, mire a harmadik visszafordult. A harckocsiveszély elhárítása után Kövér hadapród tüzét a búzatáblában előretörő gyalogságra zúdította, s mintegy százötven méter közelségből ötvennégy páncélgránátot lőtt az ellenségre. Azért kellett a gyalogság, tehát élő célok ellen is páncélgránátot használnia, mert a búzaszárak az érzékeny gyújtós repeszgránátjainkat idő előtt felrobbantották. Az orosz gyalogság látva két harckocsijuk megsemmisülését és a harmadik elmenekülését, abbahagyta a támadást, és visszahúzódott eredeti állásaiba. A könnyen veszélyessé válható támadást, azt lehet mondani, egyedül Kövér hadapród és félszakasza állította meg. A bátor félszakaszparancsnok mellére vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes úr őnagyméltósága maga tűzte fel soron kívül a Kis Ezüst Vitézségi Érmet. A kezelők közül Gallai Antal szakaszvezető, Márkus Kálmán tizedes és Pásti Imre őrvezető tűntek ki különösképp bátorságukkal. – Ütegem különben az eddigi harcok során lelőtt tizenkilenc repülőgépet, kilőtt öt harckocsit és megsemmisített számtalan földerődöt. Az eredmény természetesen eloszlik az egyes félszakaszok között. Mindegyik félszakaszom kitett magáért. A már

említett félszakaszok mellett szépen dolgoztak Szőnyi Miklós hadnagy, Tarnay Károly és Szökrö-nyös László zászlósok félszakaszai is. – Veszteségeink, hála Istennek, csekélyek. A sebesülések mind könnyebb kimenetelűek. – Az átlagon felüli teljesítményeikért a már említett Kövér Rafael hadapródőrmesteren kívül Kis Ezüst Vitézségi Érmet kapott még Fazekas Károly ht. őrmester. Bronz Vitézségi Érmet pedig Tőkei István szakaszvezető, Nagy Jenő tizedes, Domosvai Géza, Koltai János őrvezetők, Horváth Lajos, Müller János és Bödei Ferenc honvédek érdemeltek ki.

VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN TARTALÉKOS FŐHADNAGY

Szent István napjának hajnalán szomorú hír érkezett hozzánk: „Lezuhant és hősi halált halt Magyarország Kormányzóhelyettese!” Megállt a szívverésünk. Úristen! A döbbenés és fájdalom könnyet csordít a szemünkből. Újra felénk csapott a balsors szárnya, mely annyiszor vágott felénk, amikor legnagyobb harcainkat vívtuk. Ma hajnaltól eggyel több az áldozat a Magyar Áldozat oltárán. Nagy áldozat. Nagy idők nagy embereinek áldozata... Sorsdöntő küzdelemben élünk, és ebben rendkívül fontos szerep várt vitéz Horthy István Kormányzóhelyettesre. A hozzáfűzött remények, szép álmok azonban belehulltak ma hajnalban az orosz föld fekete talajába. Huszonötödször indult ma hajnalban vitéz nagybányai Horthy István tartalékos repülőfőhadnagy „W21”-es Héjja-típusú vadászgépével az ellenség fölé. Huszonnégyszer végezte el feladatát pontosan, s visszatért szerencsésen. Huszonötödik vállalkozására azonban már nem kísérte el a katonaszerencse. „A Kormányzóhelyettes Úr Őfőméltósága augusztus 20-án 5 órakor felszállott azzal a feladattal, hogy egy közélteiderítésre rendelt gépet oltalmazzon egy alája rendelt másik géppel együtt. A közelfelderítőnek az volt a kívánsága, hogy alacsony magasságban közel legyen hozzá a védővadász. Őfőméltósága harcfeladatát mindig példás lelkiismeretességgel hajtotta végre, melyből nemcsak osztálya, hanem mindnyájan tanulhattunk. Ez alkalommal is, kívánság szerint alacsony magasságon tartott. A lassú felderítőgéphez visszafordultában azonban gépe a kanyarban esni kezdett. Az esésből a vízszintesbe akarta a gépet húzni, ez azonban csak akkor sikerülhetett volna, ha nagyobb magasságban van. így gépét már felvenni nem tudta, 5 óra 07 perckor lezuhant, motorja ekkor állott meg. Őfőméltóságát a hősi halál harcfeladatának hűséges teljesítése közben érte”.

Összetört teste itt fekszik, távol hazájától, a nagy orosz síkságon, gépének roncsai alatt. Annak a gépnek roncsai zárják most magukba, amellyel minden vállalkozását végrehajtotta, melyben ülni és harcba indulni legnagyobb öröme volt. Megrendült lélekkel robogunk a színhelyre. Fenyvesekkel körülvett kis völgy. Az erdő fái sejtelmesen sóhajtoznak a reggeli szélben, és fájdalmasan hajlongnak a géproncs alatt heverő nagy magyar halott, a vitéz katona, a bátor repülő földi maradványai előtt. Gyötrődő lélekkel állunk ezen a helyen. Érezzük, hogy az otthontól több mint kétezer kilométerre sötétlő fekete földtölcsér, melyet kivágott a lezuhant gép, ma hajnaltól kezdve felmagasztosult a magyarság előtt. Szent helyünk lett nekünk és utódainknak! Szent hely, ahová lélekben mindig elzarándokolhatunk, valahányszor nehézségek előtt állunk és nagy áldozatokat követel tőlünk a Haza. Vitéz Horthy István főhadnagy önként vállalta a Kis Jánosok és Nagy Péterek sorsát, mely ma az egész ország sorsa, és legnagyobb áldozatával megmutatta minden magyarnak, melyik úton kell járnia!... A nap mind feljebb és feljebb tolja fényes korongját. Tikkasztó hőség kezd lenni. Levett sapkával állunk a tűző napsütésben, s észre sem vesszük, hogy már órák szaladtak el azóta, hogy hajnalban iderohantunk a hír vétele után. Nem tudom megmagyarázni, mi tart itt, csak állok, mintha elvesztettem volna akaratomat és lábaim felmondták volna a szolgálatot. Magamba roskadásomból az első látogatók ébresztenek fel. Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok jön elsőnek kíséretével. A roncs mellett őrködő pilótahadnagy jelentkezik, azután rövid jelentést tesz a történtekről. A hadseregparancsnok percekig némán tiszteleg a hősi halált halt bajtárs előtt, azután távozik. Rajta és egész kíséretén látszik, hogy még mindig a szomorú esemény hatása alatt áll. A magyar hadseregparancsnok után pár perccel Wéber ezredes, német összekötő tiszt érkezik négy német tiszt kíséretében. Wéber

ezredes a német véderő nevében tiszteleg nagy halottunk előtt. Azután megindul a búcsújárásszerű zarándoklat a hős pilótafőhadnagy földi maradványai előtt. Az őrség ugyan csak szigorú ellenőrzés után enged bárkit is a roncsok közelébe, mégse akar elfogyni a néma tisztelgők sora. Megtudjuk, hogy a holttestet csak a délutáni órákban lehet kivenni a roncsok közül. A gép ugyanis annyira felmelegedett, hogy a benne lévő benzin felrobbanásának veszélye nélkül nem lehet hozzányúlni. Gépkocsiba ülünk, s elindulunk a Főméltóságú úr szálláshelyére. Egy gyümölcsösben találunk rá a Csukás-szállásra. Csukás őrnagy osztályában szolgált a Főméltóságú úr, az osztály körletében van a szállása is. A „lakás” egyszerű faházikó. Ugyanolyan, mint a többi tiszté. Vékonyka kis deszkafal választja ketté. A másik fülkében tolmácstisztje, Ortutay Tivadar hadnagy lakott. Belépünk a háromszor három méteres lakásba. Farkas György honvéd, aki civilben is inasa volt a Kormányzóhelyettes úrnak, már csomagolgat könnyes szemmel... Sátorlapba betakart széna. Ez volt az ágy. Fejénél kis tábori széken rádió. Legutoljára Budapest szólalt meg belőle. A falon fényképezőgép. Mellette Oroszország hatalmas térképe, rajta kék irónnal célpontok bejelölve. Egy polcon két bőrönd és pilótatiszti tányérsapka. Egyszerű fenyőfából összeszegelt háromlábú mosdóállványon mosdószerek és borotvakészlet. A bejárat mellett kis ablak, előtte asztal, rajta tábori távbeszélő-készülék. A lakás olyan tehát, mint minden harctéri tiszté. Valami azonban megkülönbözteti a többitől. Egy kopjafa, mely itt áll a Főméltóságú úr lakása előtt. A repülő vonatműszaki század kedveskedett ezzel a művészi kivitelű fával. Szeretetük és ragaszkodásuk készítette a kopjafát, és ünnepélyes keretek között adták át a Főméltóságú úrnak. A fa azóta itt áll, szemben a bejárattal, jelezve és beszédesen bizonyítva, hogy milyen szeretettel és ragaszkodással vették körül vitéz Horthy István repülő főhadnagyot. Itt áll ez a kopjafa, négy

oldalán bevésett harcgépekkel és a tetején a Turulmadárral. A felső részén ezeket olvassuk: „Főméltóságú vitéz nagybányai Horthy István. Magyarország Kormányzóhelyettese. Nagyurunk szállása. Ez a fa sztarij-oszkoli úttorlaszból való, magyar vértől ázott, és az önfeláldozó magyar vitézség tanúja volt. Ezer éve a Don partjáról indult hazát szerezni a magyar lovas. A Don partján védi ma a magyar repülő ezeréves hazáját.”

A Főméltóságú úr, mint vérbeli repülő, a repülést tartotta a legnagyobb élvezetnek. Repülőszeretetéhez nagyfokú bátorsága is járult. Osztályának minden bevetésén részt akart venni. Kedvetlen volt, ha osztályparancsnoka nem osztotta be bevetésre. Július elsején indult el osztályával Szolnokról, s harmadikán érkezett meg Kurszkba. A harcok megindulása óta huszonnégy bevetésen volt. Ma indult a huszonötödikre. Az utolsóra... Július tizedikén az egyik repülőtér göröngyös pályáján repülőgépe leszállás közben felfordult. – Nem történt semmi bajom, nem sérültem meg, de mi van a géppel? – fordult akkor a segítségére siető bajtársaihoz, és addig nem hagyta el a gépet, míg a műszaki tiszt meg nem nyugtatta, hogy a „Héjjá”-nak sem történt semmi baja. Vadászszenvedélye nem hagyta pihenni. Állandóan kereste az alkalmat, hogy minél jobban élhessen feladatának. A vadászszerencse azonban forgandó. Nem mindig akad „vad” a puskacső elé. Egy alkalommal így tört ki:

vitéz Horthy István repülő főhadnagy egy bajtársi vacsorán

vitéz Jány Gusztáv vezérezredes az első vonalban

– A bombázók bombáznak, a felderítők felderítenek, de mi, vadászok, csak repülünk, és sehol sincs ellenség. A szovjet gépek mind kitérnek előlünk! Hivatását rendkívül komolyan vette, és bosszankodott, ha vállalkozásait nem kísérte szerencse. A bevetett pilóták úgynevezett

„pilóta-adagot” kapnak a rendes étkezésen felül. Ez az adag cukorkából, csokoládéból és gyümölcsfélékből áll. Természetesen ezt az adagot neki is felajánlották, de ő ezt ezekkel utasította el: – Méltatlannak tartom magamat a pilóta-adag felvételére, hiszen még semmi eredményt nem értem el! Mindjobban közeledett az az idő, amikor a Főméltóságú úrnak kormányzóhelyettesi minőségben meg kellett volna kezdenie a harcoló csapatok látogatását. Vitéz Jány Gusztáv hadseregparancsnok már régebb idő óta szorgalmazta ezt az óhaját, és augusztus 19-én délután közölte is döntését, hogy másnap, vagyis 20-án délelőtt 10 órakor a 6. könnyű hadosztályt kell megszemlélnie. A Főméltóságú úr sajnált megválni a repülőktől. Egy ízben ezt ki is jelentette: – Ha én most itt hagynám vadászaimat, azt hihetnék egyesek, hogy talán meleg lett a helyzet, azért mentem el! Pedig dehogy hitte volna bárki is róla ezt. Hiszen minden frontkatona előtt köztudomású volt vakmerősége, bátorsága és jólkiképzettsége. Tudta mindenki róla, hogy menynyire szeret repülni, sőt csak akkor boldog, ha beleülhet vadászgépébe. Ma hajnalban is azért szállt fel. Egyik bajtársának útját akarta biztosítani. Ez lett volna a huszonötödik bevetése. Kerek szám. A huszonötödik bevetését pilótaszolgálata utolsó repülésének szánta. A Sors könyvében azonban úgy volt megírva, hogy ez a repülés nemcsak a pilótafőhadnagynak, hanem a Kormányzóhelyettesnek is utolsó repülése lett. Utolsó repülés, mely kettétört annyi ígéretet, annyi szebb jövőbe vetett hitet... Augusztus hatodikán volt a tizennyolcadik bevetése. Ezen a reggelen 3 óra 25 perckor kelt, és háromnegyed négykor indult el Nemeslaky Zoltán őrmester kíséretében, mint egy közelfelderítőgép biztosítója. Öt óra ötvenötkor tért vissza, és akkor szerényen a következőket mesélte el bajtársainak: – A közelfelderítőgép biztosítása közben egyszer csak azt vettem

észre, hogy alig negyven-ötven méterre vagyok egy orosz géptől. Ez előbb vett észre, s hirtelen tüzelni kezdett. Természetesen felvettem a harcot. Viszonoztam a tüzet, s igyekeztem a hátába kerülni. Ez sikerült is, aminek az lett a következménye, hogy a szovjet gép hamarosan oldalra dőlt és füstölve megindult a föld felé... Ehhez a szerény beszámolóhoz a hitelesség szempontjából hozzá kell tennünk, hogy a hirtelen feltűnő gép nem egyedül volt, hanem harmincötödmagával. Egy bombázó és egy-két vadászszázad zúgott el a Főméltóságú úrék gépei alatt. Héjja-típusú gépeink nagyon hasonlítanak a Rátákhoz. Gyakran megtörténik, hogy szovjet repülők orosz vadászoknak nézik Héjjáinkat. Most is ez történt. Az orosz gépek mikor megpillantották a mieinket, saját jelzésként megbillentették gépeiket, vadászaink viszonozták a jelzést, így aztán minden incidens nélkül elmúlt volna a veszélyes találkozó. A Főméltóságú úrban és kísérőjében azonban feltámadt a vadászszenvedély s felzárkózva, a karavánhoz oly közel merészkedtek, hogy az egyik gép felismerte a felségjelzésüket. Tüzelni kezdett, de vesztére, mert a Főméltóságú úr ügyesebb volt, s az orosz gép nem tért többé vissza támaszpont] ára... A Főméltóságú úr nem engedte meg, hogy bármiben is kivételezzenek vele. Többször hangsúlyozta, hogy ő most nem mint Kormányzóhelyettes, hanem, mint tartalékos főhadnagy van kint. Ragaszkodott hozzá, hogy ez mindenben megnyilatkozzék. Egy alkalommal, midőn gyomorfájásról panaszkodott, s a gazdasági hivatali főnök fél liter tejet és tíz deka vajat ajánlott fel neki, egyszerűen visszautasította. – Nem fogadhatom el. Adjátok valamelyik sebesültnek! Az megérdemli! Én majd koplalással gyógyítom magam! – mondotta, és nem fogadta el a felajánlást. Mindenben ügyelt arra, hogy semmi olyat ne tegyen, amiben kiütköznék, hogy ő Kormányzóhelyettes is egy személyben. A benzintartalékolás miatt ideiglenesen bevezetett takarékoskodást magára nézve is szigorú parancsnak vette. A század telephelyétől alig

öt kilométerre csobog egy folyó. Egyetlen alkalommal sem engedte meg magának, hogy a korlátlanul rendelkezésére bocsátott gépkocsin szaladjon le fürödni. Pedig tudott dolog, hogy a sportok közül az úszást szerette a legjobban. Fegyelmezett katona volt, s a tisztálkodási fürdést is egy orosz benzines hordóban végezte el. A katona egyik legszebb tulajdonsága a bajtársiasság. Vitéz Horthy István főhadnagyban hiánytalanul megvolt ez a szép erény. Kivételes helyzete ellenére hü barát és jó bajtárs volt. Azonos sorsot és feladatot vállalt bajtársaival. Ugyanúgy élt, mint bajtársai. Ugyanazt az ételt ette és ugyanúgy tette kockára életét a nap minden percében, mint bármelyik repülő. Velük érzett, és aggódva kísérte minden lépésüket. Egyik nagyobb vállalkozásukból egy gép nem tért vissza. Senki sem látta, hogy lezuhant volna, így reménykedtek benne, hogy talán csak kényszerleszállást végzett a bent ülő. A Főméltóságú úr késő estig fennmaradt, s állandóan érdeklődött, hogy visszatért-e már a bajtársa. S mikor éjjelre fordulva valóban visszatért a bajtárs, felszabadult örömmel rohant eléje, és emelte ő is vállára társaival együtt nagy lelkendezve. Bajtársaiért tudott lemondani is. Farkas György honvéd meséli, hogy ma reggel a korai bevetés miatt nem reggelizhetett a raj, mivel még nem volt kész a kávé. A Főméltóságú úr kulacsában volt tegnap estéről egy kis fekete. Farkas György ezzel szaladt a már beindított géphez, és kínálta gazdájának. – Ők sem ittak semmit, én is kibírom reggeli nélkül! – mondotta határozottan, és nem fogadta el a feketét. Vitéz Horthy István főhadnagy, mint jó bajtárs, vállalta bajtársainak örömét-bánatát. Nem vonta ki magát semmiféle közös megmozdulásból, s természetesen részt vett a repülőszemélyzet szórakozásaiban is. Az egyik augusztusi délutánon, nemes vetélkedésképp labdarúgómérkőzés kerekedett a kolozsvári és a szolnoki repülők között. A Főméltóságú úr sem maradt ki ebből a szórakozásból, mint balfedezet

végigjátszotta a mérkőzést. Futott, játszott s bizony párszor el is esett, mint már ez a játékkal jár. Augusztus tizenharmadikán a Vöröskeresztes főmegbízott táviratban jelentette, hogy vitéz Horthy Istvánné egy kórházvonattal Kijevbe érkezik. A Kormányzóhelyettes úr másnap repülőgéppel Kijevbe szállt, ahová tizenötödikén meg is érkezett a Főméltóságú asszony, mint egyszerű vöröskeresztes ápolónő. Három napot töltött együtt ifjú nejével, s tizennyolcadikán repült vissza szolgálati helyére. Az Actio Catholica még augusztus hó elején meghívót intézett a Főméltóságú úrhoz, hogy vegyen részt a Szent Jobb-körmenetben. A meghívást tudomásul vette, és augusztus 19-én a következő táviratot küldte válaszul: „Tudomásomra jutott, hogy az Actio Catholica Elnöksége meghívott engem az augusztus 20-iki Szent Jobbkörmenetben való részvételre. A meghívást hálásan köszönöm, azonban harctéri szolgálatom miatt azon részt venni nem lesz módom, de lélekben az ünneplőkkel fogok érezni.” Ez volt az utolsó távirata... S Szent István napjának reggelén, amikor Budán elindult a körmenet, már régen felszállt a magasba... Szerdán, vagyis tizenkilencedikén reggel jókedvvel ébredt. Elvégezte a szokott tornagyakorlatát, azután olvasni kezdett. Délután egyik repülőbajtársának temetésére készült. Délután hat órakor Péterfy Andor repülő hadapród őrmester koporsója előtt állt mint jó bajtárs. A szertartás már elkezdődött, amikor megérkezett. Észrevétlenül állt be a bajtársak sorfalának végére. Az ima befejezése után odament a tábori lelkészhez, s pár percig elbeszélgetett vele. Vajon érezte-e, hogy három nappal később ugyanez a tábori lelkész fogja őt is búcsúztatni?... Este jó hangulatban fogyasztotta el egyszerű vacsoráját. Lencselevest evett utoljára. Vacsora után kis ideig még el-kártyázott bajtársaival. Szerencséje volt, nyert. A pár filléres nyereség még most is ott van lakásának asztalán. Nem maradt fenn soká, hogy

reggel kipihenve és frissen indulhasson huszonötödik bevetésére. Lepihenése előtt azt a parancsot adta legényének, hogy fél öt órakor keltse fel... Délután. Újra ott vagyok a roncsoknál. Megkezdődik a holttest kiemelése. A gép még füstölög, amikor leszedik róla a rádobált földet. Lassan, óvatosan folyik a munka. Mikor teljesen kiszabadítják a gépet, kiemelik a holttestet. Öt óra körül indul a menet a koporsóba tett holttesttel. Egy sebesültszállító gépkocsi viszi a régi szállásra, a bajtársak közé. A gépkocsit vitéz Jány Gusztáv vezérezredes kíséri mély gyászban. A bajtársak könnyes szemmel, négyszögbe felállva várják a Csukásszállás bejáratánál. Mikor megérkezik, hat tiszt veszi vállára, és viszi az árván maradt lakás előtt felállított ravatalra. Lassan leszáll az éj, sa kis gyümölcsös fáinak fájdalmas susogásában bajtársak állnak őrt a koporsó mellett. Mire megvirrad, alig látni a koporsót az éjszaka odahordott mezei virágoktól és koszorúktól. Pénteken rövid szertartás után elindul a nagy halott haza, ahonnan két hónappal ezelőtt frissen, egészségesen és derék katonaként indult hazája nagy védőharcába... A bajtársi szeretet azóta emléket állított a szerencsétlenség színhelyére. Hármashalomból kiemelkedő egyszerű fakereszt, rajta tábla hirdeti az arra haladóknak:

„Ezen a helyen halt hősi halált hazájáért vitéz nagybányai Horthy István repülofohadnagy, Magyarország Főméltóságú Kormányzóhelyettese 1942. VIII. hó 20-án 5 óra 7 perckor.”

Magasabb parancsnokaink az első vonalban. Megsebesül a hadseregparancsnok. Honvéd, akit nem fog a golyó Hajdanában nem egyszer történt meg, hogy a serege előtt lovagoló hadvezér, találkozva az ellenséggel, a két sereg szeme láttára vívott meg annak vezérével. Amelyik fél vezére győzött, azé lett a diadal. A régi írásokban még arról is olvashatunk, hogy egy-egy ilyen vívás után a seregek nagy lakomát csaptak, s egymással kibékülve hagyták el a csatateret. A technika fejlődése teljesen megváltoztatta a háború és a hadvezetés módját. A gépek háborújában már nem dönthet csatát két ember vitézsége, ügyessége. Ezekben a háborúkban gépnek, embernek egyformán fontos szerep jut. Az ember nem ütőképes gép nélkül, és a gép holt anyag ember nélkül. A parancsnok tudása, akarata, gyors elhatározóképessége, merészsége és bátorsága azonban ma is olyan érték, amely eldönti a csaták sorsát. A gépesített háború a parancsnoktól is rendkívüli teljesítményt követel. Az alsó és magasabb parancsnokoktól egyaránt. A gépek segítségével összezsugorított idő és távolság gyakran megköveteli a gyors elhatározást. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a parancsnok közelében van annak az egységnek, amelyet irányítania kell. Ez a magyarázata annak, hogy a ma háborújában, éles ellentétben a múlt háborúval, nem „valahol” hátul vannak, mint általában hiszi a közvélemény, hanem közvetlenül alárendeltjeik mögött s nem egyszer között. Ma gyakran előfordul, hogy a zászlóaljparancsnok néhány méterre a legelső vonaltól irányítja zászlóalja mozdulatait. Ugyanígy van a magasabb parancsnokságok esetében is. Hadseregparancsnokságunk például a támadás megindítása előtt nem volt messzebb harminc kilométernél az első vonaltól, de meglepően közel van a mostani harcálláspontja is a Donhoz. Annak ellenére, hogy a hadműveleti egységeink parancsnokságai állandóan is ilyen közel vannak az ellenséghez, parancsnokaink szinte

naponként járják, látogatják az első vonalakat. Hadseregparancsnokunk is állandó látogatója az első vonalnak. Repülőgépét ma már majdnem minden honvéd ismeri. Egyszer itt, másszor ott tűnik fel a kis gép karcsú alakja. Leszállásra alkalmas hely mindenütt van, így bármelyik egységét meg tudja látogatni. Magasabb parancsnokaink, élükön hadseregparancsnokunkkal, felkeresik az első vonalat, ha támadást készítenek elő, ha védelmi intézkedésekre van szükség, ha buzdítani, ha dicsérni, vagy ha jutalmazni kell. Felkeresik a vonalakat, vállalva katonáik sorsát mindenben, meghallgatják azok örömét, bánatát. Tudják azt, hogy a rájuk bízott ezrek a magyarság színe-javából valók, tehát fokozott mértékben kell rájuk vigyázni, óvni az elkerülhető veszélyektől, s úgy intézkedni, ahogy az az adott körülmények között a legjobb, a legcélravezetőbb. Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok augusztus 25-én is az első vonalat járta. A délutáni órákban a miskolci ezred egyik zászlóaljának harcfeladatát akarta megbeszélni a helyszínen. Az oroszok ugyanis kisebb erővel átkeltek a zászlóalj védőszakaszán, s az innenső part mocsaras, nádas területébe fészkelték be magukat. A hadseregparancsnok elhatározta kivetésüket, s erre vonatkozó parancsait és döntéseit a helyszínen akarta kiadni. Maga mellé vette tehát az ezred, a zászlóalj, azonkívül a támadást végrehajtó század parancsnokát a szakaszparancsnokokkal együtt. Ezzel a kísérettel indult el az orosz vonaltól mintegy 70-80 méterre lévő figyelőhelyünkre. Az odavezető utat teljesen belátta az ellenség, így kúszva kellett megtenni. Az odajutás sikerült, az ellenség nem vette észre a megközelítést, de alig értek be a figyelőhelyre, amikor hirtelen gránát csapott be alig három méterre a hadseregparancsnok mellé. Haláleset szerencsére nem történt, de a csoport valamennyi tagja, köztük a hadseregparancsnok is megsebesült. Alkarján a zubbony felszakadt és erősen vérzett. A helyszínen nyújtott elsősegély után a zászlóalj körletében tetanusz-injekciót kapott, majd tovább folytatta látogatását más egységeknél, s csak akkor tért vissza főhadiszállására, amikor tervbe vett valamennyi látogatását befejezte.

Az itt lefolytatott alapos vizsgálat megállapította, hogy három szilánk hatolt be a bal könyök táján. Kettőt sikerült azonnal műtétileg kiemelni, a harmadik azonban komoly sérülést okozva, magába a csontba hatolt. Sebesülése után két napra felkerestük vitéz Jány Gusztáv vezérezredes urat, s beszélgetésünk folyamán azt is megkérdeztük többek között, hogy miért járja, illetőleg miért jelenik meg oly gyakran az első vonalban. – Ennek különböző okai vannak – feleli a hadseregparancsnok. – Ha valamely szakaszon készülőben van valami, csak személyes benyomás adhatja meg a képet a kialakulóban lévő, vagy már kialakult helyzetről. Az ember elgondolásait csak úgy érvényesítheti legjobban, ha az arcvonalban minél több parancsnokkal és minél több harcossal beszél. Ez annyival is inkább szükséges, mert a mai harc nem olyan ideálokért folyik, ami minden magyar számára azonnal érthető. Más lenne a helyzet, ha a Kárpátok gerincére kellene állnunk. Akkor kivétel nélkül minden magyar megértené kötelességét, s világos lenne előtte a feladat. Ennek a háborúnak messzire néző céljait személyesen is igyekszem minél több bajtársammal megbeszélni. Mindig és mindenütt, valamint minden háborúban is megtalálhatók a szép és kevésbé szép dolgok. Az egyik helyen dicsérnie kell a parancsnoknak, a másikon pedig szükséges, hogy szigorúnak mutatkozzék. Az élőszó mindig közelebb férkőzik az ember szívéhez, mint az írott parancs, amit felolvasnak a harcosok előtt. A Kormányzóhelyettes Úr őfőméltósága hősi halála megmutatta minden bajtársamnak, hogy nemcsak a kötelességtudó katona és polgár áldozza életét a hazáért, hanem az államfő után következő első magyar ember is odaadta életét a szent kötelességért! November elején újra megélénkült az oroszok légi tevékenysége. Mint az egyik kényszerleszállást végző pilótájuk vallotta: új repülőezred érkezett arcvonalszakaszunkkal szembe. Amíg ezek a gépek is el nem fogynak, addig megint zavarják álmunkat, és nyugtalanítják nappalainkat. Szerencsére azonban tudjuk, hogy ez nem tart soká, mert mindjárt megjelenésük első két napján tizenkét gépet

szedtek le vadászaink és légvédelmi tüzéreink. Két napja a 19. könnyű hadosztály védelmi szakaszát járom. Éjjel háromszor támadták szálláshelyünket az orosz repülők. Tegnapelőtt rendkívül sikeres vállalkozást hajtottak végre honvédeink. A nagy pusztítást akarja némiképp megbosszulni az orosz. Legalább ötven bombát dobott le éjjel, de szerencsére nagyobb kárt nem okoztak. Nincs még egészen hét óra, amikor kilépek a hadosztályparancsnokság épületéből, ahol az éjszakát töltöttem, hogy induljak fényképészemmel az első vonalba. Éppen be akarok ülni gépkocsimba, amikor hirtelen repülőgép-berregés üti meg fülemet. Kora reggeli órákban nemigen szoktak bombázni a szovjetek. Az eget alacsony, szürke felhők fedik. Az időponthoz még hozzávéve a repülésre nem nagyon alkalmas időt, meglehetős csodálkozással várjuk a fejleményeket. A motorbúgás mind erősebb lesz. Érezzük, hogy lassan fölénk ér a gép. Egy darabig mintha megállna felettünk, majd hirtelen kibukik a felhők közül a gép karcsú alakja. Leír egy kört, aztán egyenesen száll felénk. – Ez a Rata minket támad! – kiáltja el magát gépkocsivezetőm s már ugorna is a közelben levő árokba, de megfogom a karját s visszatartom. – Ne izguljon, barátom! – mondom neki –, hiszen ez saját gép! Valóban saját gépünk, most már egészen tisztán látni a magyar felségjelet. Mindjárt meg is ismerem a gépet. Arcvonalszakaszunkon minden honvéd ismeri ezt a karcsú kis gépet. Ezen járja állandóan szakaszunkat vitéz Jány Gusztáv hadseregparancsnok. Most is ő érkezett meg ilyen korán. Van is sürgés-forgás pillanatok alatt a hadosztály-parancsnokság épületében. – Itt van a hadseregparancsnok úr! – fut a hír szobáról szobára. A gép ezalatt elszáll fejünk felett, mintegy ébresztőt csinálva az épületben, aztán kissé eltávolodva, alkalmas terepen földet ér. A hadosztályparancsnok éppen borotválkozik, mikor jelentik neki a

magas vendég érkezését. Fél arca tiszta már, de fele még szappanos. Igaz, hogy korai kicsit a látogatás, de így mégsem lehet a hadseregparancsnokot fogadni. Node, nem azért vérbeli katona a vezérőrnagy, hogy ne tudjon pillanatok alatt felkészülni. Mire beérkezik vitéz Jány vezérezredes a parancsnokságra, vitéz Asztalossy Aladár vezérőrnagy frissen borotválva és kifogástalan öltözékben fogadja Hegedűs György százados, vezérkari főnöke kíséretében. Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok újabban csaknem minden útját repülőgépen teszi meg itt kint. A magyar hadsereg kiterjedt arcvonalszakaszát nem is tudná másként állandóan látogatni. Pedig nagyon szeret honvédéi között lenni. Biztosra veszem, hogy most is hamarosan indul ki a folyó partjára, így megváltoztatom tervemet, elhatározom, hogy csatlakozom hozzá. Valóban, még egy fél óra sem telik el, amikor már jön is ki a két parancsnok, hogy induljanak hős fiaik közé, ki az első vonalba. Jelentkezem, s engedélyt kérek, hogy elkísérhessük útjára. Kisebb völgyszerű mélyedésben közeledünk a Don felé. Kétoldalt gabonatáblák. Még most is lábon áll az érett gabona. Ezt már nem aratják le. Elhajtunk egy jól álcázott tüzelőállás mellett. Tüzéreink feszesen tisztelegnek. Szemükből szeretet és melegség sugárzik parancsnokaik felé. Valamennyien megismerik őket, hiszen gyakran látják itt kint. A hadseregparancsnok viszonozza a tisztelgést, és barátságosan integet minden csoportnak. A látottak hatására egy régi, kedves emlékem jut eszembe. Az eset akkor történt még, amikor vitéz Jány Gusztáv mint altábornagy a szombathelyi 3. vegyesdandárnak volt parancsnoka. Első szabadságomról tértem vissza Szombathelyre mint hathetes tüzérönkéntes. Meglehetős sok csomaggal igyekeztem a laktanya felé. Az egyik utcasarkon hirtelen feltűnt velem szemben a parancsnok magas alakja. Élénken éltek még emlékezetemben tűzmesterünk tisztelgési gyakorlatainkat kísérő intelmei. Százszor is hallottuk naponként, hogy milyen büntetést kapunk, ha nem tisztelgünk szabályosan elöljáróinknak kint a városban.

Hat hétig minden este azt gyakoroltuk a laktanya udvarán, hogyan kell vetni a fejet, hogyan kell tartani a kardot, meddig kell kitartani stb. Ment is a dolog egész szépen. A fenyegetőzések beváltására nem került sor. Kifogás senki ellen sem érkezett. Lassan megszoktuk a dolgot, s nem lett semmi baj. Most azonban, hogy feltűnt előttem váratlanul a legmagasabb rangú katona, a dandárparancsnok, hirtelen lámpaláz fogott el. Hogyne, hiszen mindkét kezem tele volt csomaggal. Hogyan tisztelegjek így?! Hathetes újoncszívem vad kalimpálásba kezdett. Arcomból valószínűleg kiszökött minden csepp vér. Már alig volt köztünk öt méter, amikor még mindig rakosgattam idegesen egyik kezemből a másikba a csomagokat. Végre sikerült a jobbomat felszabadítanom, de a kardomat még mindig nem tudtam előre tartani. Nagy izgalmamban melegem kezdett lenni. Homlokomra verítékcseppek ültek, úgy éreztem magam, mint a gyalogjáró, aki látja a feléje száguldó autót, mely menthetetlenül elgázolja, de nem tud kitérni előle. Éreztem, hogy nincs nekem menekvésem. Már láttam magam kihallgatáson. Hallottam a tűzmester öblös hangját. Én leszek az első, akit becsuknak, mert nem tisztelegtem szabályosan, méghozzá a dandárparancsnok úrnak! S mi történt?... Vitéz Jány Gusztáv altábornagy látva nagy igyekezetemet, még abban is megelőzött, hogy a jobbomat fölröppintsem sapkámhoz, előre tisztelgett, s barátságosan mosolyogva még hozzá is tette: – Szervusz! Maradj csak nyugodtan!... Közben megérkeztünk a miskolci tizenöt centiméteres fogatolt üteg főfigyelőjébe. Közel fél kilométeres futóárokban jutunk el közvetlenül a Donra kiugró magaslaton kiépített figyelőhelyre. Kelemen Béla százados, ütegparancsnok jelentkezik a magas parancsnokok előtt. Az üteg tűztámogatást nyújt a holnapi vállalkozáshoz. Ennek megbeszélése után a hadseregparancsnok szemügyre veszi az átkelés helyét, s megtekinti szögtávcsővel azt a területet, amely ellen a vállalkozás irányul. A szemrevétel után a közelében levő honvédek felé fordul Jány vezérezredes. Sorban szólítja meg Barna Ferenc tizedest, Gál Sándor, Katona József

honvédeket. Kedvesen, közvetlenül elbeszélget velük. Megkérdezi, hogy vannak, mikor kaptak hazulról levelet, csomagot. Mit írnak hazulról, nincs-e valami kérésük, vagy panaszuk. Betekint a főfigyelőtől nem messze épített szálláshelyül használt bunkerbe is. Itt is megszólításával tüntet ki minden egyes honvédet. Elnézem a megszólított honvédek arcát. Meglágyulnak a harcokban és megpróbáltatásokban megkeményedett férfiarcok, s felcsillannak a szemek, bármerre fordul a hadseregparancsnok. A tüzér főfigyelőből lemegyünk a védővonalba. Két zászlóaljnak a védelmi körletét járjuk be. Közel járunk ahhoz a helyhez is, ahol hadseregparancsnokunk a nyáron megsebesült. Akkor is szemrevételezett. Többször járunk olyan helyen, ahová teljesen belát az ellenség. Tornahy János alezredes jelenti, hogy utunknak egy szakaszát a legkisebb mozgás észlelésére is azonnal aknázza az ellenség. Más utat ajánl. A hadseregparancsnok azonban nemet int, s már indul is gépkocsijával a megkezdett úton. A göröngyös úton csak lépésben tud haladni gépkocsink. Istenkísértés erre járni, nagy célpontot szolgáltatva az ellenségnek. Szerencsére azonban nem történik semmi baj, mert mire éles reccsenéssel robbannak az aknák, már bent vagyunk egy horhosban... Pár nappal utóbb. Vitéz Gyimessy Ernő altábornagy, hadtestparancsnokkal járok az első vonalban. A zászlóalj, melynek körletében vagyunk, fényesen sikerült átkelést hajtott végre a Donon túli területre. A hadtestparancsnok, mikor tudomást szerzett az eredményről, gépkocsiba ült, s sietett ki honvédéihez, hogy a helyszínen megdicsérje és megjutalmazza a vállalkozásban részt vett honvédeket. Nem vagyunk már messze a Dontól, amikor hirtelen megszakad a folyót eltakaró dombvonulat. Teljesen belátott, nyílt területen haladunk tovább. Alattunk ezüstösen fénylik a Don. Túlsó partján Gran falu szétlőtt tornyú temploma. A körülötte meghúzódó házak orosz katonák szállásai. A falu mögött elnyúló dombvonulat valószínűleg főfigyelő-helyekkel van tele.

A Donra futó horhos szájánál vár a zászlóaljparancsnok tisztjeivel. Hátrahagyjuk gépkocsijainkat, és gyalogszerrel ereszkedünk le a cserjés horhosban. Alig száz méterre a Dontól feszes vigyázzban várnak a vállalkozás hősei. Kilencvennégy hős, bátor szívű, vállalkozó kedvű magyar! A hadtestparancsnok megáll soraik előtt. Tekintetét lassan végighordozza a kemény férfiarcokon. Kiolvasom tekintetéből, hogy szeretné valamennyi fiát, katonáját keblére ölelni. Igen, megölelni és megsimogatni a hős fiúkat, akik önkéntes vállalkozásukkal újra öregbítették a magyar katona jóhírét, és bizonyságát adták országvilág előtt, hogy él még a magyar virtus, és bátran dobban a magyar szív hazájától messze, több ezer kilométer távolságban is. Szeretet, megértés és nagyrabecsülés tölti meg ezt a kis völgyet. És ennek a különös hangulatnak érdekes aláfestést ad a minduntalan felhördülő ágyúszó, s a gyalogsági tűzfegyverek hangegyvelege... A hadtestparancsnok még mindig nem szól semmit, csak nézi fiait. Összevillannak a katonaszemek, és érzem, hogy ezekből az összevillanásokból kipattant szikrák újabb önkéntes vállalkozásokat, újabb hőstetteket szülnek!... – Ugye, boldogok vagytok, hogy jelentkeztetek erre a vállalkozásra! – szólal meg végül a hadtestparancsnok. – Boldogok lehettek és büszkék is. Én bíztam sikereitekben, és tudtam, hogy vállalkozástok szép eredményt hoz. Reményem nem csalt meg és most nem csak én, hanem az egész magyar hadsereg büszke rátok! Szükség van az ilyen vállalkozásokra, mert ezek egyrészt fogyasztják, másrészt pedig megfélemlítik az ellenséget. Háromszor akkora volt az ellenség, mégis sikerült megsemmisítenetek. Segítsen meg benneteket továbbra is a magyarok Istene és adja, hogy még sok ilyen sikeres vállalkozástok legyen, mert a tegnapit több is követi, ugye?! – Igenis! S ez az igenis, mint valami fergeteg hömpölyög a szűk horhosban, aztán felkapja a könnyűszárnyú őszi szél, s viszi, sodorja át a Donon,

meg-megremegtetve a bunkerek, erdők levegőjét. Az orosz, úgy látszik, felfogja ennek a hangorkánnak értelmét, és megérzi, hogy az ő vesztéről van szó, mert hirtelen ideges ordítással megszólaltat kéthárom aknavetőt. A lövedékek itt robbannak a horhos szélén, de a maroknyi sereg áll mozdulatlanul hadtestparancsnoka előtt, aki fel sem véve az orosz idegességét, „pihenj”-t vezényeltet, s aztán elvegyül honvédéi között. Szeretettel és közvetlenül elbeszélget több honvéddel. A vállalkozás egyes mozzanatai felől érdeklődik. – Hát neked mi bajod? – kérdezi az egyik bepólyált fejű szakaszvezetőtől. – Egy kis szilánkot kaptam – feleli az kézlegyintve. – Semmi az egész, csak soha nagyobb bajom ne legyen! Aztán egy átlőtt sisakon áll meg a hadtestparancsnok tekintete. Barna arcú, fiatal őrvezető mosolyog alatta. – Egy egészen közelről elsütött orosz puska lövedéke lyukasztotta át! – mondja nevetve, s olyan a hangja, mintha természetesnek találná, hogy a lövedék átütötte sisakját, de neki semmi baja nem történt. Király Vincének hívják az őrvezetőt. Tószegi földmívesfiú. A vállalkozás alatt egymaga 85 kézigránátot dobott az ellenségre. – Úgy járkált a bunkerek között, mint otthon szokott vasárnap délután a lányok között – mondja Radnay István zászlós, szakaszparancsnoka. – Többször is kellett figyelmeztetnem, hogy fedezze magát, és ne kísértse az Istent. Hiába beszéltem azonban neki, úgy viselkedett, mint egy megszállott, s ujjongott, ha egy-egy kézigránátja telibe talált. A hős őrvezetőről megtudom még, hogy amikor egyik éjjel orosz géppisztolyosok próbálkoztak betörni a zászlóalj védőkörletébe, Király éppen géppuskafelállítással volt elfoglalva, amikor hirtelen három orosz tört rá. Őrvezetőnk nem vesztette el lélekjelenlétét, felkapta géppisztolyát s mikor csütörtököt mondott, ütőeszközül használta, egyetlen hatalmas meglepő csapással előbb kettőt, azután pedig a harmadik támadóját is ártalmatlanná tette.

– Nem azért születtem pénteken és tizenharmadikán, hogy minden vacak orosz golyó eltaláljon! – jegyzi meg Király. A hadtestparancsnok mosolyogva veregeti meg a „szerencsés” napon született honvéd vállát, s figyelmezteti, hogy azért mégis vigyázzon magára, mert kár lenne érte, ha egyszer mégis csak eltalálná egy „vacak” orosz golyó!...

Testőrök az arcvonalban. Kanizsai tüzérek közt. Tizenhat honvéd csodálatos megmenekülése A Kormányzó Úr őfőméltósága személyes őrizetét ellátó m. kir. testőrség több tagja önkéntes jelentkezés alapján arcvonalszolgálatot teljesít a Don menti védelmi harcunkban. A székesfőváros egyik gyalogezredének zászlóaljában teljesítenek szolgálatot a testőrök, és arcvonalszakaszuk legdélibb részét védik. – Jókor jöttetek! Éppen mozgalmas az élet odakint! -mondja az ezredparancsnok, mikor jelentkezünk nála, és megmondjuk, hogy a testőrökhöz igyekszünk. Rozsdavörös levelekben pompázó erdő szegélyén haladunk tovább. Az út, amelyen megyünk, több helyen „belátott”. Ezeken a helyeken mesterségesen készített sövények védenek az ellenséges figyelők elől. A Don innen már nincs messzebb egy fél kilométernél. Az erdő tele van bunkerokkal, és mindenütt fegyveres őrök láthatók. Hirtelen repülőgépbúgás üti meg fülünket. Egy Rata húz felénk egész alacsonyan. Kiugrálunk gépkocsinkból és eltűnünk az út menti cserjésben. Izgalommal lessük a gép mozdulatait. Lassan fölénk ér... aztán elbúg fejünk felett. Repülésében van valami bizonytalanság. Mintha meg-megbillenne időnként. Úgy látszik, mintha bizonytalan lenne a repülése. Kidugjuk fejünket, és követjük tekintetünkkel. Mind lejjebb és lejjebb ereszkedik. Már elérte a folyót, s még mindig közeledik a földhöz. Most már biztosan látszik, hogy valami baja van a gépnek. Alig ér át a Donon, egészen leereszkedik, s eltűnik a kis erdő mögött. Kényszerleszállást végzett. Később halljuk az egyik alakulat harcálláspontján, hogy egyedül ez a gép menekült meg abból a Rata-rajból, amelyet tőlünk nem messze fogott tűz alá légvédelmi tüzérségünk. Két gép égve zuhant le, a harmadik pedig megsérülve vonszolta át magát saját területre. Több helyen érdeklődünk a keresett zászlóalj parancsnokságának

harcálláspontja után, míg végre az egyik erdő-kiszögellésben ráakadunk. – A zászlóaljparancsnok úr éppen kint van a vonalban -mondja Molnár József hadnagy, segédtiszt. Hajnalban orosz géppisztolyosok próbáltak betörni egyik századunk körletébe. A százados úr reggel óta kint tartózkodik a századnál. Vezetőt kérünk magunk mellé, s már indulunk mi is a helyszínre. Hátha sikerül még valamit „elkapni”. Egy darabig még az erdőben, azután pedig jó mélyre ásott futóárokban közeledünk a 3. század körletéhez. Itt találjuk meg nemes Bangha Ernő testőrszázadost, zászlóaljparancsnokot Vasváry Zoltán főhadnagy, századparancsnok társaságában. A harcnak már vége van. Az ellenség részben elmenekült, részben pedig megsemmisült. Nyolc halottjába és öt foglyába került az orosznak a vállalkozás. – Hála Istennek, nem sikerült ez az orosz vállalkozás sem! – mondja visszafelé jöttünkben a zászlóaljparancsnok. – Csupán egy bunkerünket sikerült észrevétlenül megközelíteniök. Ide kézigránátokat vágtak be. Nyolc gránát közül csak kettő robbant, amelyek megsebesítették ugyan öt emberemet, de halálos sérülést egyet sem okoztak. – Érdekes – folytatja Bangha százados –, éppen ma egy hónapja is ugyanezen a helyen próbálkoztak. Vállalkozásuk akkor sem sikerült. – Tegnap este nagy ének– és zeneszó volt odaát – veszi át a szót Vasváry főhadnagy. – Valószínű, hogy a vállalkozás résztvevői kaptak egy kis szíverősítőt. Ugyanilyen mulatozás hallatszott át az egy hónappal ezelőtti próbálkozás előestéjén is. Az egyik kiépített figyelőhelyen megállunk. Bangha százados tájékoztat a helyzetről. Megmutatja saját védőrendszerünket, azután elmagyarázza az orosz állások helyzetét. Felderítések, foglyok és szökevények vallomásai alapján pontosan ismerik az orosz védelmi berendezéseket. Szabad szemmel is látni több földerődöt, figyelőhelyet, géppuskafészket. Odaát, akárcsak nálunk, éberen

figyelnek, s a legkisebb mozgásra átlőnek. Ezt különben mindjárt tapasztalhatjuk is. Csak éppenhogy kidugom fejemet a figyelőhelyről, s már csapkodnak is körülöttünk a géppuskalövedékek. .. A géppuskások állásaiban találkozunk a zászlóalj másik testőrtisztjével: vitéz Bánó Árpád századossal. Ő ennek a századnak a parancsnoka. A testőrség parancsnokának segédtisztje letette a tollat, s kijött ide az első vonalba harcolni az apjától örökölt „vitéz” megkülönböztetésnek megfelelően. Dél felé jár már az idő, mire visszaérünk a zászlóaljparancsnoki harcálláspontra. Tizenkét bunker rejtőzik egymás mellett az erdőben. Itt tanyázik az egész zászlóaljtörzs. Betérünk a parancsnoki bunkerba. Tíz-tizenkét méter hosszú folyosó egyik oldalán vannak az „irodák”. Itt van a segédtiszt, itt vannak a távbeszélő ügyeletesek. A folyosó végén tágas, világos helyiségbe nyitunk. Ez a két testőrtiszt szobája és irodája. Egész barátságos lakás. Közepén földből épített kályha ontja a meleget. Két vaságy, két asztal székekkel és egy tábori mosdó alkotja a bútorzatot. Bangha százados pálinkával és cigarettával kínál. „Erdély”, „Koronitás” és „Vitéz” különlegességeket rak elénk. – A Főméltóságú Asszony ajándéka! – nyújtja felénk az egyik dobozt. De nemcsak ránk, testőrökre, hanem az egész zászlóaljra is gondolt a Főméltóságú Asszony. Minden egyes honvédem kapott már szeretetcsomagot, benne cigarettát és téli holmikat. A zászlóaljban öt testőrtiszthelyettes is harcol. Ők is önként jöttek ki. Legöregebb köztük vitéz Görgényi Sándor alhadnagy. A világháborút vitézül végigharcolt ősz hajú katona, idős kora ellenére nevéhez méltóan verekszik még most is itt a Don partján. A zászlóaljban gyakran akadnak vállalkozó szellemű harcosok, akik kisebb-nagyobb egységet alkotva át-átkelnek a Donon az ellenség nyugtalanítására s a szemben lévő erődjeik megsemmisítésére. Vitéz Görgényinek az a szenvedélye, hogy ezeken a vállalkozásokon a partról golyószórójával lefog egy-egy géppuskafészket, ezzel biztosítja bajtársai átkelését. Toronyi Győző főtörzsőrmester a

szeptember 28-án betört ellenség megsemmisítésekor tüntette ki magát különösképp bátor fellépésével és példaadásával. Aranyosi István törzsőrmester mellén már ott ragyog a Kis Ezüst Vitézségi Érem. A zászlóalj július 24-én vette át mostani védőkörletét elődeitől. Az orosz tudomást szerzett az átvétel időpontjáról, mert alig történt meg a váltás, s még a berendezkedéssel voltak elfoglalva, amikor a zászlóalj-parancsnokságot hirtelen nagyobb számú ellenséges erő támadta meg. Maga a zászlóaljparancsnok, Papp-Kökényesdy Sándor testőrőrnagy, aki személyesen vezette az elhárítást, megsebesült. Az ellenség azonban nem tudott eredményt elérni, mert a zászlóaljtörzs mindaddig állta a támadást, míg a századok felmentő szakaszai be nem érkeztek. Aranyosi törzsőrmester ezekben a harcokban érdemelte ki vitézségével a szép kitüntetést. Cseh Ferenc őrmesternek már szinte bogarává lett, hogy naponként átkeljen a Don közepén levő úgynevezett „szigeterdőbe”. Cseh őrmester különös kedvteléssel végzi ennek a szigetnek az ellenőrzését. Ellenséget ugyan még nem talált a szigeten egyszer sem, tűzfegyvereket már hozott magával. Ezek a zsákmányolt fegyverek aztán csak fokozzák buzgalmát az ellenőrzésben. Délaçasse Gábor őrmester a legfiatalabb testőrtiszthelyettes az öt között. A spanyol származású őrmester ősei Budavár ostroma alkalmával kerültek Magyarországba. Egyik őse Szavoyai Jenőnek volt udvari orvosa, így került hozzánk a spanyol grand. A Delacassek idővel teljesen elmagyarosodtak, s csak nevükben maradtak meg spanyolnak, de szívükben igazi magyarok lettek. Délaçasse őrmester is vérbeli magyar. Vitézség dolgában nem marad el ő sem bajtársaitól. Benne van minden vállalkozásban, s nem egy alkalommal tüntette már ki magát, melyeknek eredményeképp, mint a zászlóaljparancsnok mondja, hamarosan kitüntetés is kerül a mellére. Így viselik magukat testőreink az arcvonalban. Példásan végzik önként vállalt kötelességüket, kiveszik részüket a nemzet nagy harcából, s amilyen megbízhatóan őrködnek odahaza a Legfőbb Hadúr magas személyére, éppen olyan biztosan őrködnek itt kint, a Don partján is, a Haza nyugalma és békéje felett...

* „Beásott gyalogság! Oldal 1340, repeszgránát, 3-as töltet, ütegirányzék 64, szintező 200, üteg egy össztűz!” – hangzik a tűzparancs a kanizsai tüzérek tüzelőállásában, éppen mikor tüzelőállásukba érek. Az irányzók állítják az elemeket, minden kezelő végzi a maga munkáját, s mire kész az irányzás, már hangos csapódással zárul a lövegzár mind a négy lövegnél. A lövegvezetők egymás után tartják fel a kezüket, jelezve, hogy lövegük tűzkész... A négyes számú kezelők arccal az elsőtiszt felé fordulnak, és lesik annak intését. Egykét pillanat, s az elsőtiszt lerántja fenntartott kezét, a négy löveg, mintha egy lenne, felordít hatalmasan. A csövek visszatolódnak, az üres hüvelyek kicsapódnak, s a kezelők várják a további parancsot. – Itt Kálmán! – hallom most a távbeszélő ügyeletes jelentkezését. – Átadom – feleli valamivel később, a vonal másik végéről kapott parancsra, s már nyújtja is a jelentkezés hallatára odasiető elsőtisztnek a kézi készüléket. A beszélgetés befejezése után megyek oda az elsőtiszthez. Napbarnított, megnyerő tekintetű hadnagy. Dr. Barabás Kálmánnak hívják. Törvényszéki bíró Nagykanizsán. Ismerem egy kicsit én is Nagykanizsát. Ott kezdtem katonaéletemet. Oda vonultam be egy esős októberi délelőtt mint újonc. Felelevenednek bennem a kanizsai szép napok emlékei. Újra látom az öreg József-laktanya ódon épületeit, amelyben csak szállásolva voltunk, de kiképzésre az akkor épülőben lévő Gábor Áron tüzérlaktanyába jártunk. Utcanevek jutnak eszembe. Arcok, nevek jönnek elő, s közös ismerősökről kezdünk beszélni. Egy-két kislány neve is szóba kerül. Legtöbbje férjhez ment már... Éles reccsenéssel aknavető-lövedék csapódik be a közelünkben. Pár pillanat múlva még kettő követi.

– Csak keresnek – mondja Barabás hadnagy. – Minden nap kétszerháromszor keresik a tüzelőállásunkat, de olyan jó helyen vagyunk, hogy nem tudnak felfedezni bennünket! Háborús dolgokról beszélgetünk, majd megkérem a hadnagyot, hogy mondja el ütegének harcait, otthonról mostanáig. Pillanatnyilag éppen ráér, így készséggel áll rendelkezésemre. Magához szólítja egyik szakaszparancsnokát, aki az ütegnaplót vezeti. Kováts Ákos zászlós azonnal jön a naplóval. Barabás hadnagy egy kicsit lapoz benne, aztán kezdi a tájékoztatást: – Ütegünk május elsején indult el Nagykanizsáról, s kilencedikén érkezett meg Kurszkba. Az első légitámadás Usakovó nevű községben ért bennünket. Több bomba hullt ránk, de szerencsére sem emberben, sem anyagban nem esett kár. így szerencsésen estünk át a tűzkeresztségen. Állásban először Pachonok község mellett mentünk. Május végéig semmi különösebb esemény nem történt. Az orosz csendben volt, mi sem mozdultunk. Május 30-án felderítő járőrünk egy felvonulóban lévő ellenséges üteget figyelt meg. Azonnal megnyitottuk a tüzet, s az üteget egy-két telitalálat után teljesen szétszórtuk. Ezután még egy állásban lévő üteget is tűz alá vettünk, s bár belövése nem ment könnyen, mégis sikerült elnémítanunk örökre. Ugyanezen a napon gyalogságunkat erős harckocsiegységek támadták meg. Ekkor egyik szakaszunkat kikülönítve, harckocsi-elhárításra rendelték ki. A megmaradt szakasszal egy fontos magaslatra 250 lövést adtunk le. – Június negyedikén erős orosz támadás ért. Egy orosz üteg felfedezte tüzelőállásunkat, s előbb a figyelőnket, majd a tüzelőállásunkat vette tűz alá. Találatot nem ért el, de a távbeszélővonalunkat megrongálta. Vonalépítő járőrünk -önkéntes jelentkezőkből állt! – nem törődve a tűzzel, azonnal kikúszott, s meg is javította a vonalat, bár közben ketten megsebesültek. Ezen a napon mi is eléggé munkálkodtunk. Összesen 603 lövést adtunk le. Tüzeltünk gyalogsági, tüzérségi állásokra, s kilőttünk egy „Sztálinorgonát” is. Sikeres találatunkért dicséretben részesültünk. – Ez a nap a sikerek ellenére is nagyon szomorú volt. Ekkor

látogatott meg először bennünket a halál. Egymásután több légitámadás ért. Közel ötven bomba hullott ránk. Az ellenséges gépek mély támadással jöttek fölénk. Az egyik bomba repeszei a szó szoros értelmében lemetszették egyik honvédem fejét. A szerencsétlen későn bújt fedezékbe. Egy másik bomba fedezékünk mellé csapott be. A becsapódás helyéről nagymennyiségű földet vágott a fedezékre, betemetve a benne lévőket. Nehéz perceket éltünk át. Ott feküdt nem messze tőlünk Kulcsár István vérző teste, több bajtársunk pedig vastag földdel betemetve. A gépek még mindig fejünk felett keringtek, s potyogtatták bombáikat. A bajtársiasságnak ekkor nagyon szép példáját mutatta Raffay Károly szakaszvezető és Benes Béla tizedes, akik Balogh Lajos őrmester és az én irányításom mellett önként vállalkozva, nem törődve a veszedelemmel, azonnal hozzáláttak a bajtársak kimentéséhez. – Nehéz, hosszú percek után ez sikerült is! – A június 28-án megindult támadásnál, előkészítő tüzelésünk után, gyalogságunk előnyomult, mi is követtük őket. Részt vettünk a SztarijOszkol melletti katlanban bekerített orosz erők megsemmisítésében, majd folytattuk utunkat a Don felé. – A Don elérése után, Voronyezs előtt, a németek sávjába vezényeltek. Donon túli csapatösszpontosításokat, felvonulásokat és ütegállásokat lőttünk. Éjjelenként zárótüzet vontunk a túlsó partra, az átkelési kísérletek meghiúsítására. – Július huszadikán éjjel a tüzelőállás biztosító őrei, Dávid István őrvezető és Egyed Gyula honvéd, orosz beszédet hallottak egészen közelből. A hangok irányába azonnal tüzeltek őreink. Onnan viszonozták a tüzet, de mindjárt futás zaja is hallatszott. A tüzelésre az őrparancsnok is azonnal felkelt, s mikor megkapta a jelentést, felriasztotta az egész üteget. – Az üteg ekkor egy rozstábla szélén állt. A támadók, a hangokból kivehetően, ebben a rozsban próbáltak elmenekülni. A tábla körülvételét a mozdonyállásból jövő Takács János szakaszvezető raja tette teljessé. Az oroszok észrevették, hogy be vannak kerítve. Kézigránátokkal igyekeztek utat törni maguknak. Tüzéreink azonban

egész éjjel tartották a gyürüt, s amint kivirradt, azonnal ártalmatlanná is tették a vállalkozó kedvű orosz különítményt. Fogságba esett két tiszt és két közkatona. Az oroszoknál volt egy géppisztoly, 86 lövéssel, hat darab kézigránát, három darab puska, 80-80 lövéssel és egy darab pisztoly, húsz lövéssel. Az egyik tisztnél térképet és iránytűt is találtunk. Az eddigi fegyvertények ismertetése közben a fejünk felett, hirtelen, jól ismert hangokat hallunk! Egymásra nézünk Barabás hadnaggyal és Kováts zászlóssal, s már követjük is a tüzérek példáját, akik már hozzászokva az ilyen meglepetésekhez, ott állnak valamennyien a rozstáblában ásott futóárkokban. A lövegek és a mozdonyok tökéletesen álcázva vannak. így, ha csak túl alacsonyra nem ereszkedik a gép, nem tud felfedezni bennünket. Felágaskodom, s látom, hogy a géppuskások a fegyverük mellett feszülten kémlelik az eget, s várják, hogy mikor nyithatják meg a tüzet a gépre. Ilyenkor nekik kell a tüzelőállást megvédeni. Kitartóan kering a Martin. Dünnyögése hol erősbödik, hol halkul. Olyan, mint egy szemtelen légy. Nem akar elrepülni az ember közeléből. A távolságban most egy Héjjá keskeny alakja tűnik fel. Olyan, mint egy fecske a magasban. Kíváncsian lessük, mi lesz most. Izgulunk, hogy észreveszi-e a vadász, hogy Martin van a magasban. A levegőt lassan csak a Héjjá bugása tölti be. A Martin sajnos, előbb vette észre gépünket, s azonnal el is iszkolt arra kelet felé... Kilépünk az árokból, s újból leheveredünk. Barabás hadnagy már folytatja is előadását: – Mostani állásunkban augusztus tizedike óta vagyunk. Tegnap kilőttünk egy aknavetőt, s most beásott gyalogságra tüzelünk. Alig fejezi be a mondatot, hallom, amint újra jelentkezik a távbeszélő-ügyeletes: – Itt Kálmán! – s azonnal hozzá is teszi: – Átadom! Barabás hadnagy füléhez emeli a készüléket, s harsány hangon, vezényszóként ismétli a főfigyelőtől kapott parancsot: – Oldal 2032, repeszgránát hármas töltet, negyedik irányzék 60,

szintező 198, negyedik egy lövést! A kezelők fürgén, szinte boszorkányos gyorsasággal végzik feladatukat, s nem telik bele egy perc, amikor a negyedik löveg már le is adja a lövést. A lövés elemeinek helyesbítése után több hatáslövés következik. Öröm nézni ezeknek a fiúknak a mozgását. Olyan biztosak és nyugodtak, mintha csak otthon, a Gábor Áron Laktanya udvarán tartanának irányzó versenyt. Semmi felesleges mozdulat, lépés, semmi idegesség. Mindenki végzi pontosan a saját munkáját, egyik sem kapkod, egyik sem akadályozza a másikat. Tábori kórházban vagyok. Hallottam, hogy egyik jó barátom megsebesült, s itt fekszik valahol az egyik kórházban. Napok óta keresem már, s sajnos, még ma sem sikerült megtalálnom. Már éppen készülök elhagyni a kórházat, amikor az egyik vöröskeresztes testvér, aki szíves volt végigvezetni a termeken, így szól hozzám: – Hát, hogy ne legyen hiábavaló a fáradsága, kárpótolom egy riporttémával. Tele van a zsebem feldolgozatlan riportanyaggal, azért megkérdezem udvariasan, hogy meg ne sértsem, hogy mi lenne az. – Jöjjön, elvezetem egyik betegemhez! – mondja, s már indul is a hosszú folyosón. Szótlanul megyek utána. Annyira szeretném megtalálni sebesült barátomat, hogy most bizony nem szívesen vesztegetem addig az időt, míg meg nem ölelhetem szegényt. Arra gondolok, hogy bármilyen érdekes anyaghoz juttat is a kedves testvér, gyorsan feljegyzem, s rohanok a másik kórházba. Belépünk az egyik terembe. Öt-hat beteg fekszik benne. – Mondja csak el fiam, a hadapród úrnak, hogyan menekült meg a biztos halálból! – szól az egyik beteghez. A beteg – Simonyi László honvéd, olvasom le azonnal a fejtábláról – először tisztelettudóan, katonásan combjához szorítja két kezét, aztán lassan beszélni kezd: – Tizenhat bajtársammal aknafelszedésen voltunk Tyim előtt.

Nagyon előre mentünk, s egyszerre, hogy hogyan, még ma sem tudom, de azon vettük észre magunkat, hogy vagy ötven orosz vett körül bennünket. A megrohanás olyan hirtelen történt, hogy menekülésről még csak szó sem lehetett. Az ellenállás pedig nemcsak, hogy kilátástalan lett volna, de teljesen lehetetlen volt, mert mire fegyvereinkhez nyúlhattunk volna, valamennyiünket lefogtak. Foglyok lettünk tehát mind a tizenhatan. Ezután villámgyorsan követték egymást az események. Az oroszok gyorsan elszedték fegyvereinket, aztán futva hátravittek bennünket állásaikba. – Valami tisztféléhez vezettek. Tudtuk, hogy innen már nincs menekülés, elhatároztuk tehát, hogy bármi is történik velünk, nem vallunk semmit sem. – A tiszt mindjárt kijelentette tolmács útján, hogy ha minden kérdésére válaszolunk, semmi bántódásunk nem lesz, sőt örülhetünk, hogy fogságba kerültünk. – Aztán egyenként vallatni kezdett... Hangja lassan egészen elhalkul. Lehunyja szemét, s nyelvével nedvesíti ajkait. A testvér azonnal mellette terem, s valami folyadékot önt szájába. A sebesült legyengült fizikuma láthatólag nem bírja még a visszaemlékezést. Magam sem vagyok kíváncsi a bolsevisták vallatási módszereire. – Azt mondja el barátom, hogy hogyan menekült meg! -szólok hozzá kis idő múlva, mikor látom, hogy már jobban van, s már szemét is kinyitja. – Mikor látták, hogy semmit sem tudnak kiszedni belőlünk – folytatja Simonyi honvéd –, egy erdő közepén lévő tisztáson ásókat nyomtak a kezünkbe, s ásatni kezdtek velünk. – Tudtuk mi lesz ez!... -Ásás közben állandóan imádkoztam. Egyikünk sem szólt egy szót sem, azt hiszem a többiek is ugyanezt tették. Arra kértem az Istent, hogy szabadítson ki kínzóim kezei közül, hiszen az én ellenségeim az ő ellenségei is. – Mikor elkészültünk, beállítottak bennünket az árokba. A tiszt még egyszer felszólított bennünket, hogy feleljünk kérdéseire, mert

különben most élve temettet el bennünket. – A tolmács jóformán be sem fejezte még a fordítást, amikor hirtelen egy repülő jelent meg fejünk felett. Nem tudom magyar volte, vagy német, azt tudom, hogy az Isten küldte. Az Isten, aki meghallgatta imámat... Ami ezután történt, olyan csodálatos volt, és olyan hirtelen történt, hogy felfogni és részletesen elmondani nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy mi valamennyien ösztönösen elfeküdtünk a sírnak ásott gödörben. A repülő egymás után több bombát dobott le. A bombák mind ott robbantak közvetlen a közelünkben. A légnyomás teljesen összenyomott bennünket, de bajunk, hála Istennek, nem történt, mert a repeszhatásoktól megvédett az árok. Mikor kidugtuk fejünket az árokból, borzalmas látványban volt részünk. Véres testrészek feküdtek körülöttünk szanaszét. Kínzóink maradványai. – Nem volt sok vesztegetni való időnk. Kiugráltunk sírunknak szánt, de menekülést jelentő gödrünkből, s menekültünk be az erdőbe. Az életben maradt bolsevisták hamar észre tértek. Vadul lövöldözni kezdtek utánunk. Rohantunk, elvágódtunk, aztán megint rohantunk. Hogy meddig tartott ez a rohanás, nem tudom, de mikor már majdnem kiértem az erdőből, találat ért. Összeestem, s elvesztettem eszméletemet... – Egy német kötözőhelyen tértem magamhoz. Itt tudtam meg, hogy német páncélosok mentettek meg, akik éppen akkor indultak támadásra az erdő ellen. Az ott lévő bolsevisták részben elestek, részben pedig német fogságba kerültek. – Mi lett a bajtársaival? – kérdem. – Azok egy-két sebesült kivételével másnap már újra szedték a bolsi aknákat! – feleli Simonyi helyett az egyik beteg, aki ugyancsak a magyaróvári utászoktól került ide a napokban.

Világháborús magyar hadifogoly, akiből kapitány lett a szovjet hadseregben Műszaki hadtestünk parancsnokságán érdekes emberrel találkozom. Kihajtott gallérú zubbonyt s ugyanolyan Bocskai-sapkát visel, mint mi. Két vállán szabályos tiszti vállpántot hord. Először nem tudja az ember, hova tegye ezt a különös öltözékű katonát. Hibátlanul beszél magyarul. Hogyne, hiszen magyar! Magyarnak született, magyarnak nőtt fel, csak az elmúlt világégés különös körülményei sodorták el hazájától, fajtájától, de most, az új háború újra visszahozta közénk, magyarok közé. Sokáig elbeszélgetünk. Érdekel, hogy történt, miken ment keresztül, általában szeretném megismerni hányatott életének egész történetét. Tudja, hogy ki vagyok, és sejti azt is, hogy amit elmond, az idővel napvilágot lát, így húzódozik, de végül mégiscsak belekezd szépen. – Ezernyolcszázkilencvenhétben születtem a Kolozsvár melletti Piski községben. Apám MÁV-alkalmazott volt, ezerkilencszáztizenhatban, bevonulásomkor testvéreimmel és édesanyámmal Aradon lakott. A 21. lovasdandár 9. huszárezredével indultam a harctérre Marosvásárhelyről. A fronton csak pár hónapig lehettem, mert még az év júliusában Gauzia község mellett egy támadás után orosz fogságba estem. Ekkor tizedesi rangot viseltem. Fogságba esésem után a kijevi nagy fogolytáborba kerültem. Itt nagyon szomorú sorsunk volt. Cseh őreink ütöttek-vertek és állandóan éheztettek. Az embertelen bánásmódot nem sokáig tűrtük. Egyik nap, amikor több bajtársunkat véresre verték őreink, kitört belőlünk az eddig is nehezen visszafojtott düh, ráestünk őreinkre, egy részüket lefegyvereztük, s a zsákmányolt fegyverekkel szabályszerű harcot vívtunk a ránk zúduló csehekkel. Nagy viaskodás keletkezett, s mire a segítség megérkezett, őreinknek több mint a fele fűbe harapott. A lázadás után, mint ez már lenni szokott, jött a tizedelés. Minket, akik életben maradtunk, még aznap kihajtottak az állomásra, a vonatra ültettek. Az állomásra már román őrök kísértek. Ezektől megtudtuk,

hogy egyrészünket Szibériába, másik részünket pedig a Kaukázusba visznek. Én a Szibériába irányított szerelvényre kerültem!... Tudtam azt, hogy Szibéria a biztos halált jelenti. El akartam kerülni ezt a sorsot, ezért azon törtem a fejem, hogyan tudnék átkerülni a másik szerelvényre. Sok időm nemigen volt a gondolkodásra, mert alig készültünk el a felszállással, már jelezték is az indulást. Gyorsan kellett cselekednem. Hirtelen támadt is egy ötletem. Erdélyi lévén, beszélek románul. Mozgott már a vonat, amikor engedélyt kértem román őrünktől, hogy leszállhassak szükségem elvégzésére. Az őr minden további nélkül megengedte, csak annyit mondott, hogy majd a hátsó kocsiba szálljak fel. Amikor földet értem, újra visszanyertem önbizalmamat. Az életösztön még erősebben kezdett bennem működni s eltökéltem, bármi is történik, nem szállok fel erre a vonatra. A román, úgy látszik, mégis szemmel tartott, mert amint futni kezdtem a másik szerelvény felé, éktelen kiáltozásba kezdett. A hosszú szerelvény azonban mind gyorsuló iramban futott ki az állomásról, én pedig gyorsan felmásztam egyik vagonba. Társaimat azonnal megkértem, ne áruljanak el, ha keresnek, hiszen nekik igazán mindegy, hogy eggyel többen vagyunk-e, vagy sem. Szerencsém volt. Senki ügyet sem vetett az egész jelenetre. Nem kerestek, s én boldogan húztam meg magamat a Kaukázusba induló vonaton. Így menekültem meg Szibériától, s vele együtt ki tudja, micsoda szenvedésektől és kínoktól. Vonatunk valóban a Kaukázusba vitt bennünket. Először Sztarnopolba kerültem. Itt a hatalmas erdőségekben fakitermelésre fogtak valamennyiünket. Ezerkilencszáztizenhétben a márciusi forradalom fejetlenségét felhasználva, többen megszöktünk a nehéz munkából. Ekkor Blagornoje faluban egy jobb módú gazdálkodónál vállaltam mezőgazdasági munkát. Bár itt is keményen kellett dolgozni, de itt legalább jobb bánásmódban és jobb ellátásban részesültem.

Oroszországban ebben az időben kezdett minden a feje tetejére állni. Felbomlott a rend, megállt a termelés, és megmozdultak az elnyomott tömegek. Bosszút lihegett ekkor minden nincstelen azok ellen, akiknek volt valamije. A fejetlenség Lenin október huszonötödiki forradalmával érte el a tetőpontot. Blagornojében tízen voltunk magyarok. Állandóan érintkeztünk, minden szabad időnket együtt töltöttük. Mikor láttuk a fejetlenség állandósulását és a rend felbomlását, elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy megpróbáljunk hazajutni. Gazdám mint jómódú gazda, érezte, mi vár rá, egyik éjjel észrevétlenül eltűnt családjával együtt. Úgy éreztem, hogy most nekem is ütött a szabadulás órája. Felkerestem társaimat, s megbeszéltük a szökés részleteit. A gazdátlanná vált házban becsomagoltunk többnapi élelmet, s mivel a vonatok is leálltak, gyalog nekiindultunk bizonytalan utunknak. Sárosan, porosan s elcsigázva érkeztünk meg Rosztovba. A város tele volt magyarokkal. Legnagyobb részük ugyanúgy került ide, mint mi. Szöktek ők is, s itt összetorkolltunk. Több, mint egy hétig hányódtunk itt szállás, élelem nélkül. Az igazoltatások napirenden voltak, s nem tudtunk a városból továbbjutni. Sokan próbálkoztak, de valamennyit elfogták. Magunkkal hozott élelmünk már régen elfogyott. Szörnyű éhínségben voltunk. Próbáltunk munkához jutni, hogy az így szerzett pénzen vehessünk élelmet. Nem sikerült munkát kapni. Éhező, szenvedő és nélkülöző csoportunkkal szemben azok a honfitársaink, akik beléptek a városban nótázva autózgató vöröskatonák közé, magas zsoldot és rendes ellátást kaptak. A vörösek különös előszeretettel vették fel a magyar hadifoglyokat. A mi megnyerésünkre külön propagandát folytattak. Napról napra nőtt a Vörös Hadseregbe jelentkező magyar hadifoglyoknak a száma. Magyarok mellett természetesen más nemzetiségűek is beléptek, különösen nagy számban a németek. Három hétig kínlódtam Rosztovban egyetlen egy fillér és élelem nélkül. Hogy miből éltem ez alatt a három hét alatt, magam sem tudom. Csak úgy tengtem egyik napról a másikra. Nem akarom most menteni akkori végzetes elhatározásomat, de én is csak azt tettem, amit sok ezer honfitársam: végső reményemet is elveszítve, beléptem

a Vörös Hadseregbe. A háborúból tulajdonképpen éppen csak ízelítőt kaptam. Négyhónapi harctéri szolgálatom után kerültem fogságba. Számomra a háború csak ezután kezdődött. A Vörös Hadseregben végigharcoltam az egész orosz polgárháborút. Ezerkilencszázhúszban újból elfogott a honvágy. Megcsömörültem a sok vértől, s haza akartam menni. Egy éjjelen két társammal elhagytuk őrhelyünket, és elindultunk hazafelé. Sajnos, tervünk megint nem sikerült, bár megvoltak a lehetőségeink, hogy Péterváron át Észtországba, és onnan hazaszökhessünk. Moszkvában több magyar fogollyal találkoztunk, akik azzal a meglepő hírrel fogadtak, hogy azok a hadifoglyok, akik vörösek lettek, nem térhetnek vissza Magyarországba. A hír hihetetlenül lesújtott. Égetett a honvágy. Látni szerettem volna már öreg szüleimet, testvéreimet, az otthoni tájat, s most meg is lehetne rá a lehetőségem, hogy hazajussak, de itt áll előttem ez az új, sajnos, legyőzhetetlen akadály. Amikor honfitársam példáját követve, az éhhalál elől menekülve, beléptem a Vörös Hadseregbe, nem gondoltam, hogy ilyen szomorú következményekkel jár lépésem. Igaz, az ember sok mindent másképp cselekedne életében, ha tudná előre minden lépésének következményét. Napokig nem tudtam enni, elment az étvágyam, nem volt kedvem semmihez. Végre azonban eltűnt gyengeségem, beláttam, hogy most már nincs más választás előttem, mint itt, ebben az országban megalapozni jövőmet. Moszkvában beléptem a kommunista pártba. A pártba történt belépésem után összeköttetésbe kerültem a volt magyarországi kommunista vezetőkkel. Rákosi rábeszélésére beiratkoztam egy kéthónapos agitátorképző tanfolyamra. Ezen a tanfolyamon Rákosin kívül Kun Béla és Lebovits is előadóim lettek. A tanfolyam elvégzése után valamennyi hallgatót Magyarországra akarták küldeni agitátornak, így hazajuthattam volna tehát, két hónapra rá a nagy hazakívánkozásomra. Ilyen módon azonban nem akartam hazamenni. Három társammal megtagadtuk a parancsot, mire azonnal bevonultattak a hadseregbe, s kiküldtek a frontra. így

kerültem a túlsúlyban magyarokból és németekből álló nyolcvanhatodik lovasezredbe. Az ezred ekkor a lengyelek ellen harcolt. Mire kiértem az ezredhez, jelentkezésre már nem volt időm, mert egy részét megsemmisítették, a másik részét pedig Németországba internálták. Az egész ezredből alig kétszáz embert sikerült összeszednem, ezekből önálló lovasszázadot szerveztem. Ezerkilencszázhuszonegy júniusáig voltam ennek az általam megszervezett századnak a parancsnoka. Rangot ugyan ekkor még nem kaptam, de beosztásomnál fogva bizonyos önállóságra tettem szert. Ezen a nyáron megint kikezdett a honvágy. Egyik napon hirtelen elhatároztam, hogy hazamegyek. Nem gondolkodtam, hanem cselekedtem. Többheti viszontagságos út után elértem a régi határt. Itt hallottam először a trianoni feldarabolásról. Szülőföldem a románok kezébe került. Szüleim mint állami alkalmazottak, valószínűleg menekülni voltak kénytelenek Aradról, hogy hová, nem tudhattam. Évek óta semmi hírt sem hallottam róluk. Munkácson azzal a hírrel fogadtak, hogy otthon most folyik a tisztogatás. Minden kommunistát felakasztanak. Fél lábbal otthon voltam, s mégsem térhettem haza. Felakasztatni mégsem akartam magam. Fájt a szívem, de belenyugodtam a változtathatatlanba. Annak idején meggondolatlanul elrontottam az életemet, tehát vállalnom kellett most már annak minden következményét. Szívemben örökre búcsút mondtam Magyarországnak, és visszatértem az orosz fővárosba. Moszkvában hamarosan találkoztam egyik ezredtársammal, akinek tanácsára felvételemet kértem a lovassági parancsnoki iskolába. Hamarosan fel is vettek. így kerültem a Kremlben elhelyezett iskolába, melyben ezerkilencszázhuszonegytől huszonnégyig keményen tanultam, hogy most már véglegesen kialakítsam jövőmet.

* Az iskola elvégzése után hadnagy lettem. Egyelőre Moszkvában tartottak, és Bugyonnij lovasdandárába vezényeltek. Hét évig éltem a vörösek e híres katonájának közvetlen környezetében. Szorgalommal sikerült Bugyonnij figyelmét magamra irányítani, aki meg is szeretett,

és egy évi szakaszparancsnoki beosztás után ezredpénztárosi tisztséggel bízott meg. Bugyonnij volt az összes tábornokok közül a legképzettebb. Egyenes jelleme volt, s ez nem vitte rá, hogy személyeket szolgáljon, így a törtetők hamarosan háttérbe szorították. Bugyonnijnak érdekes ellentéte volt Vorosilov. Bár ennek a tábornoknak fele akkora katonai tudása sem volt, mégis többre vitte Bugyonnijnál, mert ez a karrierje érdekében semmiféle eszköztől sem riadt vissza, s céljait bizony nem egyszer nagyon aljas eszközökkel érte el. Hadnagyi rangom volt, bírtam parancsnokom bizalmát és támogatását, s bár a szovjet rendszer az általános nyomort jelenti, elhatároztam, hogy családot alapítok. Ezerkilencszázhuszonhatban megnősültem, s egyéves házaséletem után meg is született az első gyermekem, egy aranyhajú kislány. Boldog családi életet éltem, szerettem hivatásomat, így életem – a sok nélkülözés közepette is – lassan kezdett kiegyensúlyozott lenni. Kisgyerekkorom óta a lovak voltak a mindeneim. Mint vérbeli huszárt, lószeretetem a Vörös Hadseregbe is elkísért. Érthető, nagy örömmel fogadtam tehát azt a hírt, hogy lehetőségem nyílik arra, hogy elvégezzem az ezerkilencszázharmincegyben felállított lótenyésztési főiskolát. A négy évig tartó főiskolára maga Bugyonnij ajánlott be, így sikerült is bekerülnöm a nagyszámú jelentkező közül kiválasztott harminc felvett hallgató közé. Ez a négy év újra kemény tanulással telt el. Elvégzésekor – ezerkilencszázharmincötben – százados lettem. Most búcsút kellett mondanom Moszkvának, mert új hivatásom Mongóliába szólított. Mint lótenyésztési felügyelő, Mongóliába kerültem, s egy, még a cárizmusból fennmaradt, több ezer lovat nevelő katonai méntelep felügyelője lettem. Feladatom a mongol lovak nemesítése volt. Telepemen állandóan közel tízezer ló volt. Nagy kedvvel és buzgalommal végeztem munkámat, de az éghajlat mind láthatóbban és láthatóbban kezdte kikezdeni egészségemet. Betegeskedésem mellé más olyan dolgok is jöttek, amelyek nagyban csökkentették munkakedvemet. Mint ismeretes, a vörös vezetőség ezerkilencszázharminchétben Tu-hacsevszkij kivégzésével

nagyarányú tisztogató munkába kezdett. Munkába lépett a GPU, s ezrével végezték ki szerte az országban mindazokat, akikre ez a mindenható szerv kimondta, hogy kém. S a GPU kémnek tartott mindenkit, aki annak idején harcolt a német fronton. Ez a tisztogatás nagy idegengyűlöletet is hozott. Ettől kezdve gyanúsan néztek minden külföldire. Fellángolt az évszázados orosz bizalmatlanság, és minden idegenben valamelyik külföldi állam megbízottját, kémjét sejtették. Egy idő óta észre kellett nekem is vennem, hogy megrendült a belém helyezett bizalom. Egymás után értek a mellőzések. Ezerkilencszázharminchétben, a forradalom emléknapján mindenkit előléptettek a hadseregben. Engem nem. Ugyanez a sors ért a következő évben, amikor a Vörös Hadsereg húszéves fennállásának emlékére minden tagja kitüntetést kapott. Az évfordulót mindenütt nagy ünnepségek keretében ülték meg, ezeken osztották ki a kitüntetéseket, a külön erre az alkalomra alapított emlékérmet. Hiába kértem magyarázatot, és hivatkoztam megelégedéssel betöltött tisztségemre, mindenütt csak üres szavakat kaptam.

* A két sokat jelentő mellőzés után kezdtem félteni családom jövőjét, így mindent elkövettem, hogy visszatérhessek Moszkvába, hogy ott összeköttetéseim révén tisztázzam helyzetemet. Ezerkilencszázharmincnyolc júniusában sikerült áthelyezésemet kieszközölni. Július tizenötödikén érkeztem meg Moszkvába. Első utam a főhadiszállásra vezetett. Jelentkeztem elöljáróimnál, és próbáltam megtudni a mellőzések okát. Itt ahelyett, hogy magyarázatot adtak volna, egy ívet tettek elém kitöltés végett. Annak ellenére, hogy már századosi rangot értem el a Vörös Hadseregben, még mindig nem vettem fel az orosz állampolgárságot. Az ívnek volt egy kérdőpontja, hogy a kitöltő milyen állampolgár. Én gyanútlanul beírtam, hogy magyar. A kitöltött ívet beadtam. Egy ezredes vette át. Beletekintett, s csak annyit mondott, hogy másnap érdeklődjem sorsom iránt. Meglehetős vegyes érzelmekkel léptem át másnap délelőtt az ezredes irodájának küszöbét. Éreztem, hogy valami nincs rendben

körülöttem, s hogy nagy kellemetlenség vár rám. Érzésem nem csalt meg. Az ezredes röviden tudtomra adta, hogy mivel még mindig nem vettem fel az orosz állampolgárságot, azonnali hatállyal elbocsátanak. Egyben tudatta azt is, hogy a pártból is törölnek. Szédült fejjel hagytam el az épületet. Ez lett a jutalma tizenhét évi becsületes munkámnak. Meg sem hallgattak, egyszerűen máról holnapra kitettek az utcára. Ettől kezdve magam és családom élete állandó rettegés lett. A tisztogatás még javában folyt. Az előzmények után számíthattam rá, hogy minden pillanatban jöhetnek értem. Ha családom nincs, nem is bántam volna, ha vége szakad hányatott életemnek. Feleségem és kislányom azonban fenntartotta bennem az életösztönt. Az elhurcolások mindig éjjel történtek. Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy fegyverrel verik ajtónkat. Biztosra vettük, hogy elérkezett a vég. Családom jajveszékelt. Feleségem magából kikelve könyörgött, hogy az ablakon keresztül szökjem meg. Életem legnehezebb percei voltak ezek. Tudtam azt, hogy szökéssel is csak ideig-óráig tudnék megmenekülni, így hirtelen elhatározással megindultam az ajtó felé s kinyitottam azt. Hat fegyveres katona állt előttem. Aztán kisült, hogy eltévesztették az ajtószámot... A hadseregből egyetlen fillér végkielégítés és nyugdíj nélkül bocsátottak el. Hosszú mongóliai tartózkodásom alatt sikerült egy kis pénzt gyűjtenem. Ebből a megtakarított vagyonkámból éltünk nagy beosztással, mert az élet ebben az időben rendkívül drága volt Moszkvában. Megmozgattam minden követ, és felhasználtam minden összeköttetésemet, hogy valami munkához jussak. Felkerestem magát Bugyonnij marsallt is. A hadsereg egyik vezéregyénisége sem tudott elérni érdekemben semmit. Később, mivel nagyon szívén viselte sorsomat, megígérték neki, hogy Szibériában, vagy Kirgiziában hajlandók alkalmazni, és egy lótenyésztési telep felügyelőjévé megtenni. Természetes, hogy egyik helyet sem fogadtam el, így

továbbra is munka nélkül maradtam. Már a legsötétebb nyomor sötétlett előttünk, amikor végre sikerült munkát kapnom. A moszkvai régi cári, utóbb bolsevista lóversenypályának új igazgatója lett. Az új igazgatóval sokáig egy ezredben szolgáltam. Felkerestem, s elmondtam neki szomorú helyzetemet. Kértem, alkalmazzon, bármilyen munkát szívesen vállalok. A volt bajtárs megértett, s azonnal fel is vett, és lófelügyelőként alkalmazott. Kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor első fizetésemet felvettem, mert ez a kereset legalább az éhhaláltól mentette meg családomat. Három évig dolgoztam itt. Szakmámban, lovak között dolgozhattam, így újból megelégedett ember lettem. Ebben a munkakörömben ért a német-orosz háború kitörése. Bár annak idején nem találtak érdemesnek arra, hogy a Vörös Hadseregben szolgáljak, a háború kitörésekor azonnali behívót kaptam. Először egy lósorozó-bizottság tagja lettem, majd szeptemberben egyik lovashadosztályhoz tettek át. A hadosztályt egy német származású tábornok vezényelte. Ő is hadifogolyból lett a Vörös Hadsereg tagja. Hamarosan megtudta, hogy magyar vagyok s hogy milyen elbánásban részesültem, ekkor magához hívatott, és századparancsnokának tett meg. Pár hét után már ezredparancsnokhelyettes lettem. Vjazmánál egész hadosztályunkkal belekerültünk a németek katlanába. A német tábornokkal együtt voltunk. Nem tudtuk elhatározni, mit tegyünk. Megadjuk-e magunkat, vagy próbáljunk menekülni a katlanból. Lehet, ha a politruk nem lett volna szintén velünk, könnyebben határoztunk volna, de a megbízott jelenléte meglehetősen befolyásolt döntésünkben. Attól féltünk, hiába adjuk meg magunkat, nem fogják megérteni azokat az indító okokat, amelyek arra késztettek bennünket, hogy beálljunk annak idején a Vörös Hadseregbe. Az utolsó pillanatban végül elhatároztuk, hogy menekülünk. Sikerült is mindkettőnknek kijutni a gyűrűből. Nagy volt a meglepetésünk, amikor jelentkeztünk egyik magasabb szovjet parancsnokságnál. Ahelyett, hogy örömmel üdvözöltek volna, mint

azok közül a kevesek közül valókat, akiknek sikerült kijutni ebből a nagy gyűrűből, letartóztattak. Ez lett a sorsa mindenkinek, aki ki tudta magát vonni a nagy katlanból. Letartóztattak, és internálótáborba szállítottak. Először nem tudtam magyarázatát adni az érthetetlen fordulatnak, de később egyik barátom megmagyarázta. Ugyanis a vörös hadvezetőség előtt mindazok gyanússá válnak, akik az ellenség valamelyik katlanából kiszabadulnak. Feltételezik, hogy az ellenség engedte őket szabadon azért, hogy ezentúl neki kémkedjenek. Az internálótáborban ez év februárjáig tartottak. Ekkor újra arcvonalszolgálatra osztottak be. Új szolgálati helyem Voronyezs védőkörletében lett. Itt még másfél hónapig állandó megfigyelés alatt tartottak, és semmibe bele nem avattak. Március vége felé fordulat állt be életemben. Találkoztam egy ezredes ismerősömmel, akivel, mikor együtt szolgáltunk, nagyon meghitt barátságban voltunk. Az ezredes pártfogásába vett, és addig járt érdekemben a parancsnokságokon, míg sikerült neki számomra új beosztást biztosítania. Neki köszönhetem, hogy megbízatást kaptam ekkor a negyvenedik hadsereg negyvenötödik és százhatvanadik hadosztályainak lovasfelügyelői tisztségére. A hadosztályok ekkor Sztarij-Oszkolban voltak, így én is idekerültem március harmincadikán. Megérkezésem után nyomban munkába álltam. Ez a beosztás nagyon megfelelt nekem, és megtisztelő is volt, így nem akartam, hogy esetleg valami kifogással máshová dobjanak. Első látogatásomat a százhetvennyolcadik tüzérezrednél tettem. Az állapot, amelyet találtam, nagyon szomorú volt. A takarmány már teljesen elfogyott. A lovakat kizárólag szalmán tartották, de az is fogytán volt már. Hasonló volt a helyzet a legénység élelmezésével is. Az alakulatok oly kevés élelmiszeradagot kaptak, hogy kénytelenek voltak a lakosságtól pótolni a hiányokat, hogy éhen ne haljanak. Persze, a lakosságnak is nagyon kevés volt a tartalékja, így a vidék teljes nyomorban várta a tavaszt. Só sem a hadseregnél, sem a polgári lakosságnál egyáltalán nem volt. A tapasztalatok meglehetősen megleptek. Ezerkilencszáznegyvenegyben legalább a csapatoknak még volt

bőven élelmiszerük. Embernek, állatnak egyaránt. Ebben az évben csapathoz most kerültem először, így nem tudtam még, hogy ez a helyzet mindenütt. A parancsnokok, hogy egységeiket fenntarthassák, nemcsak megengedték, hanem elrendelték a szabad beszerzést, vagy egyszerűbben nevezve a dolgot: a lopást. Mindenki úgy és ott szerzett élelmet és takarmányt, ahol és ahogy tudott. A szerencsétlen lakosságnak így nemcsak saját, hanem még az állatjai utolsó élelmét is elvitték. A látottak és az a sok keserűség, amelyben a Vörös Hadseregben volt részem, esténként, mikor fáradtan hazaértem lakásomra, kezdtek gondolkodóba ejteni. Az első éjszakákat álmatlanul töltöttem. Ezen a frontszakaszon elég előre engedtek. Most újra megmozdult bennem valami. S ez a valami mindjobban megerősödött, elterjedt bensőmben. – Szökj meg a legelső alkalommal! – ette magát belém mindjobban a kísértés. Ezentúl még többet foglalkoztam a szökés gondolatával. Éjszakákon át törtem fejemet a kivitelezésen. Egyik reggelre aztán szilárd elhatározássá alakult a sok gondolat, és döntöttem magamban, hogy a legelső alkalommal átszököm a németekhez. Április másodikán Kanduzi faluban egy zászlóaljat látogattam meg. Ezen a napon kegyetlen hideg volt. A hőmérő harmincöt fokot mutatott, így az egész napot jóformán a zászlóalj irodában töltöttem. A politruk éppen nem tartózkodott ott, így a zászlóalj parancsnokkal szabadon beszélgethettünk. Nyugodtan panaszkodhatott, most nem kellett tartania a politikai biztos feljelentésétől. Elmondta, hogy a koszt miatt állandó súrlódásai vannak a biztossal, de főképp a szökések miatt. A legénység ugyanis állandóan fogy, szinte egymást biztatva szöknek át a németekhez. A biztos őt teszi felelőssé a szökésekért, és folyton jelentgeti feletteseinek. A szökések különösen az utóbbi időben valóban veszedelmes arányokat öltöttek. A németek ezrével szórták repülőgépeikről a szökésre felszólító röplapokat. Jó kosztot és bánásmódot ígértek a katonáknak. Éppen azt, ami kellett nekik. A zászlóaljparancsnok elmondta, hogy ő emberileg megérti a

dolgot, így bizony nem is nagyon töri magát a megakadályozáson. Mit tehet akkor, mikor bármilyen megbízható emberét állítja ki az alá nem aknázott területek őrségeire, ezek is megszöknek. Egyébként minden ember állandóan zsebében hordja a német röplapokat. Még ő maga is. Mindjárt elő is vett egy párat és megmutatta. Bár én is láttam egykettőt már, de kíváncsian nézegettem, sőt kértem is tőle egyet. A továbbiakban, hogy egy kicsit már összebarátkoztunk, megvallotta nyíltan, hogy ő maga is foglalkozik a szökés gondolatával a politruk állandó üldözése miatt. A szovjetben senkiben sem lehet megbízni. Két ember, ha beszélget, soha nem tudhatják egymásról, hogy a másik nem besúgó-e. Én sem tudhattam a zászlóalj parancsnokról, hogy nem beugrasztás céljából beszél-e szökési terveiről. Nem tudhattam, hogy nem tartóztatna-e le azonnal, ha elárulnám, hogy én már nem a gondolattal foglalkozom, hogy én ezen már régen túl vagyok, s hogy bennem már elhatározott akarat van. Ezt nem tudhattam, így nem szóltam semmit. Oroszországi tartózkodásom megtanított arra, hogy a titkokat legjobb magunkban tartani, mert ha egyszer kiengedjük magunkból, nem lesz tovább titok belőle. Hallgattam, és inkább őt hagytam beszélni. Mikor láttam, hogy mennyire közlékeny, finoman, észrevétlenül kiszedtem belőle, melyik az a rész, amerre a szökések történnek, s még az aznapi jelszót is megtudtam. Megtudtam aztán a saját aknásított terület pontos leírását, sőt még a német aknák helyzetéről is kaptam tájékoztatót. Ezen az estén éreztem, hogy most már nincs messze a cselekvés ideje. De hogy olyan közel van, mint azt a következő órák magukkal hozták, nem gondoltam. Tizenegy óra felé lőni kezdte falunkat a német tüzérség. Sűrű egymásután csapódtak be a német lövedékek. Nagy lett a fejetlenség és riadalom. A zászlóaljparancsnok magamra hagyott, és sietett összeszedni embereit, és megtenni a szükséges intézkedéseket. Magamra maradtam. – Most! Most! – ösztökélt a belső hang.

A döntésem már úgyis megvolt, így nem sokat viaskodtam magammal. Erre nem volt szükségem. Tudtam, hogy ilyen nagyszerű alkalom nem igen kínálkozik egyhamar. Tudtam a jelszót, így a nagy zűrzavarban nyugodtan elindultam. A német lövedékek két-három házat felgyújtottak már. Kísérteties fényben égett a falu. Sohse fogom elfelejteni azt a pillanatot, amint kiléptem a házból, és hátat fordítottam az égő falunak. Huszonhat év nagyon kevés örömének, rengeteg bánatának, és a rossz emlékek garmadájának fordítottam ekkor hátat. Ebben a pillanatban csak a bánatot, szenvedést, nélkülözést, megbántást, mellőzést, szenvedést éreztem, s gyűlöltem azt a rendszert, amely fiatalon magához csábított, és elrontotta egész életemet. Szavakkal nem tudom kifejezni azokat az érzéseket, amelyek eltöltöttek, amikor gyors léptekkel igyekeztem a faluból kifelé. Eltökélt szándékom volt, hogy most minden akadályt keresztülgázolok, hogy célomat elérjem. Pisztolyomat készenlétben tartottam arra az esetre, ha véletlenül nehézségeim támadnának valamelyik őrrel. De erre nem került sor. Mint már említettem, rendkívül hideg volt, s az őrök gondolva, hogy a zűrzavarban úgysem ellenőrzik őket, egyet sem találtam őrhelyén. Vagy talán ők is éltek a kedvező alkalommal? Nem tudhattam. Éjfél felé lehetett az idő, amikor elhagytam az orosz állásokat. Mielőtt kiértem volna, mégis beleütköztem két őrszembe. Bemondtam a jelszót, s hogy gyanús ne legyen szokatlan kóborlásom, azt hazudtam nekik, hogy eltévedtem s bemondtam egy egységet, amelyet keresek. Az őrök nem tudták, merre lehet a bemondott egység védőszakasza, így szó nélkül és minden gyanú nélkül továbbengedtek. Amikor eltávolodtam őreimtől, azonnal visszatértem előbbi menetirányomba. Vak sötétség volt Ha a hó nem világított volna, meg lehetett volna kapaszkodni a sötétségben. Hátam mögött a falu mindjobban lángba borult. Távoli fénye még növelte az itteni sötétséget. Ha hátranéztem, percekig nem láttam semmit. Ilyen körülmények között természetesen tájékozódni sem tudtam. Hiába mondta el a zászlóaljparancsnok az aknás területek pontos helyét, ebben a sötétségben nem tudtam tájékozódni.

Derékig jártam a nagy hóban. A megerőltető menet kiizzasztott, de közben majdnem megfagytam a nagy hidegben. Kellemetlen volt arra gondolni, hogy csak percek kérdése esetleg, hogy megszabaduljak, és most történne velem valami, ami megakadályozná a szabadulásomat. Hogy meddig vánszorogtam a nagy hóban, nem tudom. Erőm kezdett már elfogyni, de a sötétség csak nem akart ritkulni. Egyszer csak elért a teljes kimerültség. Lábaim felmondták a szolgálatot, s lerogytam a hóba... Testem kifáradt, erőm felmondta a szolgálatot, de a lelkem, az életösztönöm, annál erősebb lett. A gyengeség és a rám tört álmosság minduntalan lecsukták szememet. Tudtam azt, hogy amint elalszom, azonnal végem van. Menthetetlenül megfagyok a kegyetlen hidegben. Még ébren is nehezen tudok megmenekülni előle. Az akarat és a lélek erőssége néha csodákat tud tenni. S velem is megtörtént a csoda, nem aludtam el, s bár végtagjaim majdnem teljesen megmerevedtek: elevenen értem meg a virradatot. A világosságban tájékozódni kezdtem. Majd elállt a szívverésem, amikor láttam, hogy a német aknák kellős közepén fekszem. Isteni csoda, hogy éjjel sértetlenül tudtam bevánszorogni az elaknásított területre. Nem mertem mozdulni. Hirtelen félelemérzés fogott el, és reménytelennek és hiábavalónak éreztem minden szenvedésemet. Valami felsőbb Akarat nem akarja, hogy beteljesedjék kívánságom, s megmeneküljek ebből a pokolból. Lassan egészen kivilágosodott. Közvetlenül a közelből hangokat hallottam. Németek voltak. Kiabálni kezdtem. Meghallották, és ők is észrevettek. Felszólítottak, hogy tartsam fel a kezemet és maradjak nyugodtan, ők kiszednek az aknák közül. Engedelmeskedtem, és pár perc múlva szabad lettem! A németek bevittek bunkerjukba, s mikor megmondtam, hogy magyar vagyok, pálinkával kínáltak. Tagjaim jóformán teljesen meg voltak gémberedve, a meleg jót tett, és az a barátságos hang is jólesett, amellyel elbeszélgettek velem. Mikor végre jól megmelegedtem, anélkül, hogy átkutattak volna, bekísértek az ezredparancsnokságra. Itt maga az ezredparancsnok hallgatott ki,

azután saját asztalához ültetett, és meghívott ebédre. Hosszú évek óta először laktam jól. Örömöm akkora volt, hogy valósággal küszködnöm kellett könnyeimmel. Minduntalan fel akartak törni. Meghatott az a bánásmód is, amelyben részesítettek a németek. Mindig tudtam, hogy hazugság az a sok híresztelés, melyet a németek kegyetlenkedéséről terjesztettek állandóan, de ilyen fogadtatásra nem voltam elkészülve. Két napig voltam az ezredparancsnok vendége. Igazolvánnyal látott el, és kocsival hátraküldött a hadosztály-parancsnokságra. Itt újból kihallgattak, aztán elhelyeztek. Április huszonnegyedikéig maradtam a hadosztálynál, azután Kurszkba vittek, ahol a fogolytábor parancsnokának tolmácsa lettem. Tolmácskodásom mellett először kisebb, később nagyobb kémfeladatokat is kaptam. Szívesen vállalkoztam bármilyen feladat megoldására, mert mióta a németek közé kerültem, még nagyobb fokban éreztem életem sorsdöntő ballépésének helytelenségét, s mindent elkövettem volna, hogy legalább némileg jóvátehessem hibámat. Május tizennegyedikén – ezt a dátumot soha nem fogom elfelejteni – lakásom ablakából néztem le az utcára. Csapatok csapatok után vonultak végig az utcán. Egyszerre csak nagyot dobbant a szívem. Magyar egyenruhát láttam feltűnni a nagy forgatagban! Olyan volt az egész, mint egy látomás. Sajnos, hamar el is tűnt, mert a két gépkocsi, amelyben megpillantottam a magyar egyenruhát, pillanatok alatt elrobogott szemeim elől. Ettől a perctől kezdve úgy álltam ott az ablakomnál, mintha oda lettem volna tapasztva. Csak bámultam ki az ablakon nagy vágyakozással, és vártam, hogy még láthassak magyar katonaruhát, honvédruhát. Nemhiába vártam! Körülbelül fél óra múlva megérkezett oszlopuk éle. Aztán jöttek hosszú, végeláthatatlan sorokban. Még ha író lennék, sem tudnám szavakba önteni azokat az érzéseket, amelyek akkor bennem kavarogtak. Szememet nem tudtam levenni hullámzó soraikról, csak néztem őket kitágult szempillákkal, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy csendesen megindulnak könnyeim... Soha még nem éreztem annyira életem tragédiáját, mint ott azon a

májusi napon, lakásom ablakában. Ha nem kedvez a szerencse, s nem tudok megszökni, most saját véreim, magyar testvéreim ellen kellett volna harcolnom. Hálát adok az Istennek, hogy itt láthattam meg az első honvédruhát s nem az arcvonalban. Nem tudom, el tudtam volnae viselni a helyzetre döbbenést az utóbbi esetben. Ezen az éjjelen megint nem hunytam le a szememet. Másnap fontos megbízást kellett végrehajtanom, így egész nap távol voltam. Este, mikor hazatértem, újságolták, hogy két magyar tiszt keresett. Hallottak rólam, és azonnal eljöttek értem. Névjegyet hagytak hátra, és azt üzenték, hogy másnap újra felkeresnek. Parancsnokom megérkezésem után nyomban magához kéretett. Közölte ő is, hogy magyar tisztek jártak nála, és kérték az én kiadatásomat, de ő megtagadta a kérés teljesítését, mert szüksége van rám. A németek nagyon jól bántak velem átszökésem első órájától kezdve. Igazán csak hálás lehettem nekik azért a megkülönböztető bánásmódért, amelyben részesítettek a náluk töltött idő alatt. Jó sorom volt náluk, de a szívem mégiscsak hangosabban vert, mikor meghallottam, hogy ki akarnak kérni a magyarok. Testvéreim között mégis szívesebben élek. Mindjárt kérésre fogtam a dolgot, és szinte rimánkodtam a parancsnokomnak, hogy ha még egyszer eljönnek értem, ne gördítsen akadályt, hanem adjon át a magyaroknak. Mikor nem akart beleegyezni, érvekhez folyamodtam. Hivatkoztam arra, hogy ebben a háborúban németek, magyarok együtt harcolnak. A közös cél elérésénél nem számít, hogy melyik részen segítek én is. A cél érdekében épp úgy dolgozhatom a magyarok oldalán, mint a németekén. Hangsúlyoztam, hogy én úgy érzem, többet tehetek a magyarok között. Több mint egy óráig kellett beszélnem, míg sikerült meggyőznöm, és végül megígérte, hogy ha még egyszer eljönnek értem, minden további nélkül kiad a magyar tiszteknek. Másnap izgatottan lestem, hogy vajon eljönnek-e értem. Nehezen telt az idő, de végül mégis csak bekopogtak. A német parancsnokom, mikor elbúcsúzott tőlem, sok szerencsét kívánt. Azután melegen elbúcsúztam a németektől, s mentem az értem jövő Dárdai vezérkari

őrnaggyal új helyemre. így kerültem május tizenhatodikán a szombathelyi hadtest parancsnokságához. Most itt vagyok. Végre magyarok között! Feladatom itt is ugyanaz, mint a németeknél volt: tolmács vagyok, és önálló feladatokat hajtok végre. Nyilvánosan még álnév alatt szerepelek, mert féltem odaát rekedt családomat. Moszkva első bombázásakor őket is kihelyezték, s a Gorkij melletti Semjanova városba vitték. Márciusban kaptam tőlük az utolsó levelet, azóta semmi hírem sincs róluk. Iván Gorkij – ez a fedőneve – most elhallgat. Látni rajta, hogy aggódik családjáért. Feleségéért és leányáért. Ugyanakkor szülei sorsa is érdekli. Szeretné azokat is feltalálni. Annak idején Aradon a Dugonics utca 2. szám alatt laktak. Apja MÁV-főkalauz volt. Három testvérét Gizellának, Teréznek és Zoltánnak hívták. Mostani parancsnoka már nyomoztat a Vöröskereszt útján hollétük felől, eredményt azonban még nem sikerült elérnie. – Feleségemet és leányomat most már nem valószínű, hogy viszontlátom ebben az életben – mondja nagy szomorúsággal és fájdalommal –, legalább a szüleimet és testvéreimet találhatnám meg! Elhallgat. A halállal sokszor szembenéző szemei egy kicsit fényesebbek lesznek. Két kövér könnycsepp jelenik meg sarkaikban. A meglett, komoly férfi küszködik velük egy pillanatra, nem akarja, hogy lássam gyengeségét, de hiábavaló minden kísérlete, a két csepp csak kifordul, s lecsurog kemény vonású arcán. – Ez életem története! – mondja kis idő múlva. – Egyszerű, hétköznapi élet, tele keserűséggel, fájdalommal és sok tragédiával...

Átkelővállalkozások a Don túlsó oldalára Sűrű köd üli meg a Dont. A nap feldugta ugyan már véres korongját, de sugarai csak a távoli dombokat érik el. A folyóra nehezedő köddel nem bírnak. A folyó innenső oldalán nagy a sürgés-forgás. Elszánt tekintetű rohamsisakos honvédek érkeznek zárt szakaszokban a partra. Vállukon kenyértarisznya és gázálarctok. Mindkettő duzzad a kézigránátoktól. A vízen kilenc rohamcsónak ring. Mindegyikben két-két árkász fogja keményen az evezőlapátot. Vállalkozás készül. A losonci zászlóalj kilencvennégy bátor szívű, vállalkozó kedvű honvédje kel át az előttünk ködbe burkolt Donon. Nagy Sándor főhadnagy, a vállalkozók parancsnoka, halk parancsokat osztogat. De ezek a parancsok már csak utolsó simítások, intézkedések. Mindenki a helyén van, és pontosan végzi feladatát. Az óraszerkezet finom alkatrészei működnek úgy össze, mint itt a vállalkozás résztvevői. Fél hat előtt egy perccel kezdődik meg a csónakba szállás. Radnay István zászlós, rohamosztag-parancsnok száll be elsőnek. Kísérteties csend van mindenütt. Aztán elindul az első csónak. Ekkor, mint egy láthatatlan karmester intésére hirtelen megszólalnak a magyar tűzfegyverek. Három ütegünk lövegei és rengeteg gyalogsági fegyverünk ontja tüzét az oroszra. Le kell fogni állásaikat, hogy ne zavarhassák az átkelést. Az események most már rohamosan követik egymást. A túlsó parton, körülbelül száz méterre a víz szélétől kisebb dombvonulat húzódik. Ezen rejtőzik valahol egy aknavető. Lövedékei veszedelmes közelségben csapódnak Radnayék körül a vízbe. A kisded csapat azonban nem törődik a hatalmas aknavetőtűzzel, nyugodtan folytatja útját a túlsó part felé. A folyó itt mintegy 110-120 méter széles. Keményen dolgoznak az evezők, pár perc s az első honvéd már partra is száll. Azután a többiek is kiugrálnak csónakjukból, s megkezdődik

a munka. Néhány pillanat, s pokoli „hajrá” ordítás hallatszik a túlsó partról. Az ordítás utolsó hangjai már éles robbanásokba vesznek. Az első bunkert hamar elintézik. Hatalmas erejű összdobás után két időzített kézigránátot vágnak be lőrésén. Ennek a sorsa elvégeztetett. Most következnek a többiek. Ezalatt a csónakok újra itt állanak készen az újabb fordulóra. Most vitéz Erdélyi István zászlós szakasza csónakázik át. Az emberek szinte egymást akarják megelőzni, olyan lázban égnek. Hogyne, mikor bajtársaik már odaát vannak, és olyan szépen működnek. Nem szeretnének ezek sem lemaradni. – Siessünk, mert nekünk már nem jut bunker! – mondja az egyik honvéd, és nagy igyekezetében kézzel próbálja meggyorsítani a csónak iramát: bele-belemártja kezét a vízbe, így akar segíteni az evezős árkászoknak. Vitéz Erdélyi István zászlós szakasza már nem kap aknavető tüzet. Egyik tüzérfigyelőnk felfedezte tüzelőállását. Egy-két jól irányzott lövés, s a kellemetlenkedő aknavető örökre elnémul. Elnémította a magyar tüzér pontossága, jó munkája!... Csodálatos a gyalogság és a tüzérség összeműködése. Alig repül fel valahol a tűztámogatást kérő rakéta, pár perc és már halálos pontossággal csapódnak tüzéreink lövései. Idegek kellenek még nézni is ezeket a túl közel csapódó lövéseket, de hála Istennek, nem történik szerencsétlenség, a lövések pontosan ott fekszenek, ahová kérik rohamistáink. Indulásuk előtt az volt a kérésük, hogy tüzéreink lőjenek csak nyugodtan oda, ahová kérik a tüzet, még ha túl közel is van a cél hozzájuk, mert tudják, hogy nekik nem történik bajuk, ismerik a támogató tüzéreket, s nem félnek attól, hogy bennük tesznek kárt a lövedékek. Radnay zászlós szakasza időközben eltűnik az erdőben. Körülbelül két kilométer szélességben húzódik ez az erdő a folyó partján. Mélysége mintegy kétszáz méter. Az ebben az erdőben lévő földerődöket is ki kell füstölni. Most már nem látni honvédeink munkáját. Csak az egymást követő

robbanások jelzik, hogy keményen működnek továbbra is. Néha megszólalnak az orosz tűzfegyverek is, de hangjuk inkább csak ideges kapkodásra, mint öntudatos ellenállásra vall. A harmadik forduló Králik István hadapród őrmester szakaszát szállítja át. Ennek a szakasznak biztosítás a feladata. Felfogni a várható ellentámadást, s lehetővé tenni, hogy a másik két szakasz nyugodtan és zavartalanul megsemmisíthesse az ütegeink zárótüzében rekedt ellenséget. A köd lassan ritkulni kezd, majd egészen felszáll. Most már teljesen és tisztán lehet látni a túlsó partot mintegy fél kilométer mélységig. Szerencse is, hogy jól lehet látni, mert ha a köd tovább ül a tájon, könnyen végzetes szerencsétlenséget hozhat honvédeinkre. Az történt ugyanis, hogy a köd leple alatt mintegy századnyi orosz erőnek sikerült átjutni zárótüzünkön, és most komoly ellentámadás alakul ki, erősen veszélyeztetve balszárnyunkat. Ha sikerül a támadás, s hatalmába tudja keríteni az átkelési helyet a csónakokkal együtt, akkor a vállalkozás véres vereséggel jár. A támadás kibontakozását elsőnek Tornahy János alezredes, zászlóaljparancsnok vette észre. Nehéz percek következnek. Szerencsére az alezredes azonnal felismeri a helyzetet, s gyorsan tüzérségi tüzet kér a támadó muszkákra. Mire tüzéreink megkezdik a tüzelést, Králik hadapród is észreveszi az őt már 60-70 méterre megközelítő ellenséget, s szembeszáll a túlerővel. Kemény harc keletkezik a balszárnyon. Ötszörös túlerővel szemben harcolnak honvédeink, de az ellenség mégsem tud még csak egy métert sem előrehaladni. A kisded csapat nagy győzelmi akarása és vitézsége ellensúlyozza a túlerőt. A számbeli fölényt különben nagyban csökkentik az egymás után bevágódó tüzérségi lövedékeink repeszei. Králik hadapród szakasza állja a támadást, sőt egy kis idő után ő lendül támadásba, s nemcsak hogy visszanyomja az ellenséget, hanem még foglyokat is ejt, és felrobbant három földerődöt. A két szakasz közben elvégezte feladatát. A kijelölt területen az ellenséget teljesen megsemmisítette, és majdnem pontosan két órára az elindulás időpontjától megkezdi visszavonulását. Felröppen a

piros rakéta, jelezve, hogy munkájukat befejezték, s tűztámogatást kérnek a zavartalan visszavonuláshoz. Tűzfegyvereink most újra heves tüzelésbe kezdenek, s védelmük alatt mind a három szakasz szerencsésen visszatér az elindulási helyre... A vállalkozást a zászlóalj kilencvennégy önként jelentkező tagja hajtotta végre. Önként jelentkeztek a parancsnokok is: Nagy Sándor főhadnagy, Radnay István, vitéz Erdélyi István zászlósok és Králik István hadapród őrmester szakaszparancsnokok és helyetteseik: Olasz Ernő, Fogel József és Pethő László őrmesterek. Az eredmény minden várakozást felülmúl. Az átkelt egység megsemmisített nyolc nagyobb és negyven kisebb földerődöt a bennük lévő tűzfegyverekkel együtt. Harmincöt foglyot ejtett, és mintegy 100-120 fő veszteséget okozott az ellenségnek. Részünkről egy fő veszítette életét. Olasz őrmestert találta el halálosan egy orosz lövedék, kioltva a hős tiszthelyettes nemes és példaadó életét. A nagy győzelmi mámorban egyedül az ő halála a fájdalmas dolog. Holttestét bajtársai áthozták. A sebesültek – szám szerint tízen – valamennyien saját lábukon tértek vissza. Súlyos sebesülés nem történt. Melegen, derűsen süt az ősz végi nap, s a belőle áradó melegség és derű még csak fokozza azt a felejthetetlen hangulatot, amely eltölti az egész zászlóaljat. Az előbb még halállal szembenéző tekintetek meglágyulnak, öröm, boldogság ül ki az arcokra. A résztvevők büszke öröme átragad a zászlóalj többi honvédjére is, s percek alatt nő azoknak a száma, akik erősködnek, hogy a legközelebbi átkelést ők hajtják végre. De a most átkeltek is újra átkívánkoznak, s mindnyájuk véleményét fejezi ki Nagy Sándor főhadnagy: – Nemsokára újra átmegyünk, de akkor még jobban csináljuk! ...

* Két nap múlva újra fekete nap virrad sok orosz katonára. Alig pár száz méterre a losonci zászlóalj átkelőhelyétől a miskolci zászlóalj honvédéi hajtanak végre egy vállalkozást... Egész éjjel esett, és még kora hajnalban is terhes felhők

gomolyognak az égen. Máskor ilyenkor már erősen virrad, most azonban éppen hogy csak ritkul a sötétség. Háromnegyed ötöt mutat az órám, mire felérünk közvetlenül a Don partjának egyik kiugró magaslatán berendezett tüzérségi főfigyelőhelyre. A sötétség lassan felenged, s mind jobban kibontakozik előttünk a túlsó part. Hegedűs György vezérkari százados, hadosztály vezérkari főnök tájékoztat. Mutatja, hogy hol történik az átkelés, melyik rész ellen irányul a vállalkozás, honnan várható ellentámadás stb. Az idő lassan öt felé közeledik. Megérkezik a figyelőhelyre a hadosztályparancsnok is. A figyelőhely elég szűknek bizonyul, ezért Török századossal más figyelőhely után nézünk. Az alattunk lévő terület aknásított, így meglehetős kerülőt téve igyekszünk megközelíteni a következő dombvonulatot. Átvágunk egy horhoson, és felkapaszkodunk az emelkedőre. Lent kanyarog a Don. Éppen velünk szemben könyökszerűen hajlik. Ezt a könyököt támadják meg perceken belül bátor honvédeink. Ahol most állunk, mint nyitott tenyér terül el előttünk a Don és túlsó partja. A kilátás valóban szép, s órákig elgyönyörködnék a látványban, de ez a hely annyira nyílt, hogy egy percre sem állhat meg az ember annak veszélye nélkül, hogy át ne lőjenek azonnal az oroszok. A túlsó part teljesen sík. Mi legalább 15-20 méterrel magasabban vagyunk a folyó felszínétől. Ez a körülmény kétségtelenül nagy helyzeti előnyt nyújt honvédeinknek. Odaát még teljesen csend van. A szemben lévő földerődökben meghúzódó ellenség úgy látszik, még nem sejti, hogy hamarosan milyen pokol szabadul rája. Sorsuk abban a pillanatban beteljesedik, amikor elindulnak rohamcsónakjaink, és megszólalnak tűzfegyvereink!... Derékig érő futóárokban megyünk tovább. Az árok tele rohamsisakos honvédekkel. Géppuskás és golyószórós rajok sűrűn egymás mellett. Pontban öt órakor megszólalnak tűzfegyvereink. Ezek pokoli zenéje

vezeti be a támadást. Az ég ugyan még felhős, s köd is van még egy kicsi, de tisztán látszik a túlsó part körülbelül ötszáz méter mélységig. Tőlünk mintegy 150-200 méterre ömlik a Marki nevű kis patak a Donba. Ezen ereszkednek le honvédeink rohamcsónakjaikban a folyó széléig. Mikor elérik a Dont, egy percre megállnak, jelentik, hogy a vállalkozást megkezdik, aztán nekivágnak merészen a víz sodrának. Hét csónak szállítja át az első csoportot. Elindulásuk pillanatában szólalnak meg tüzérségi és gyalogsági tűzfegyvereink. Az ellenség csak most tudja meg, mi készül ellene. A heves tűzből már nem csak sejti, hanem biztosan tudja, hogy átkelést hajtanak végre honvédeink. Erélyes tűzlefogás és átkelés, tudják, hogy így történnek a vállalkozások. így volt két nappal ezelőtt a losonci honvédek átkelésénél is, melynek eredménye bizonyára, ha nem is a német hadijelentésekből, hanem saját bajtársaik útján eljutott hozzájuk. A bolsevista tisztek és politrukok mindent elkövetnek ugyan, hogy a nagy veszteségek hírei ne terjedjenek el a katonák között. Hiába azonban minden szigor és fenyítés, a hírek mégis csak köztudomásúvá válnak, melyek aztán valóban rettegést és félelmet keltenek az orosz legénységben. A bunkerjaikba zárt orosz katonák tudják, hogy egy-egy ilyen vállalkozás alkalmával csak csoda mentheti meg életüket. A zárótűz lehetetlenné tesz minden menekülési kísérletet, a támadó honvédek tehát vagy foglyul ejtik, vagy megsemmisítik őket. Ezek alapján érthető, ha a helyzetet ismerő orosz ideges kapkodásba kezd, s ész nélkül lövöldöz, míg csak el nem némítják tűzfegyvereivel együtt tüzéreink. A hét csónak gyors iramban közeledik a part felé. Csodálatos, de egyetlen lövés sem esik rájuk. Hátunk mögött azonban gyors egymásutánban négy aknavető-lövedék robban éles csattanással. Behúzódunk a futóárokba. Szerencsénkre, mert a következő lövések már jóval közelebb csapódnak be. Géppuskásaink csak egész rövid sorozatokat adnak le, nehogy felfedezze tüzelőállásukat az orosz. Hiába azonban az elővigyázatosság, a lövedékek most már mind közelebb és közelebb robbannak. Kellemetlen reccsenéssel rak körül bennünket az orosz irányzó. Lehasalunk és szorongva várjuk, hogy

mikor némítja el valamelyik ütegünk... Fülöp zászlós szakaszából két géppuskás légnyomást kap. Minket is mellbe vág egy kicsit, de szerencsére bajunk nem történik. Ólomlábon járnak most a pillanatok, óráknak tűnik, pedig csak percek múlnak el, mikor egyik ütegünk valóban elnémítja az aknavetőt. Odaát közben már javában folyik a munka. Pont szemben velem öt honvédet látok lassan, óvatosan közeledni egy kis bokros részhez. – Az a főfigyelőjük! – mutatja Orliczky Károly szakaszvezető, géppuskás szakaszparancsnok. Ott mellette jobbról pedig nehézpuskás és géppuskás fészkük van. Izgatottan lessük bajtársaink mozdulatait. Egy-két kézigránát villan, azután csattan fel élesen. Géppisztolyoznak is egy keveset. Hangjából következtetve, mieink használják fegyverüket. Ezalatt újabb csoport érkezik. Most már gyorsul a munka. Egymás után villannak a kézigránátok, s hol élesen, hol pedig halált jelentve a bunkerjaikba szorult ellenségnek. Tüzérségünk is erőteljesen tüzel. Tűzfölényünk olyan óriási, hogy szinte szóhoz sem jut az orosz. Hat órakor pillantom meg az elkészített rohambürüt. Harmincnegyven árkász hozza vállán. A folyó szélessége itt legalább 120 méter. A bürü is tehát ilyen hosszú kell, hogy legyen. Az árkászok eleje, mikor eléri a folyó partját, a bürüt ráteszi a vízre, a többi pedig tolja át a folyón. Percek alatt kész a híd. Már fel is tűnik az első átkelő. Egy honvéd igyekszik át futva a túlsó partra. Most már ezen keresztül történik a közlekedés és a lőszerutánpótlás. Tűzfegyvereink közben fülsüketítően dolgoznak. Időnként abbahagyják a tüzelést. Ezek a pillanatnyi csendek valósággal fájnak a fülnek, s olyanok, mint mikor a heves szél hirtelen eláll, de csak azért, hogy nyomban utána még erőteljesebben feltámadjon. Fél hét órakor röppen fel a vállalkozás befejezését jelző piros rakéta. A tűzlefogás most még erőteljesebb lesz, s hős honvédeink megkezdik a visszavonulást.

A vállalkozás egy halottunkba és négy sebesültünkbe került. Ezzel szemben az ellenség hat foglyot és közel 100 halottat veszített. Felrobbantottak honvédeink harmincöt földerődöt, s megsemmisítettek egy újonnan telepített páncélelhárító támaszpontot. A támaszpontban lévő páncéltörő ágyút, miután irányzékát leszerelték, szállítási nehézségek miatt egy aknavetővel együtt beledobták a Donba. Áthoztak magukkal hat nehézpuskát, két gránátvetőt és mintegy 80 darab puskát. Nem sokkal a visszavonulás megkezdése előtt ellentámadás indult, a támadó egységnek tüzérségünk heves tüzelése újabb 70-80 halottat eredményezett. A szép eredményt hozó vállalkozást végrehajtó 43/1. század két megerősített szakaszának parancsnoka, Hegedűs Imre főhadnagy, szakaszparancsnokai pedig: Bakó István hadapród őrmester és Török Árpád szakaszvezető voltak.

Vitézek a tűzvonalban A legszebb és legnemesebb veretű magyar erény: a vitézség. Istentől belénk oltott szikra, mely az évszázadok kemény harcaiban fejlődött, fényesedett. Bennünk van, vérünkben lüktet, s örökségként száll apáról fiúra. Fényes magyar erény, mely sok vérünkbe s megpróbáltatásunkba került. De a véráldozatok nem voltak hiábavalók, mert egyedül a vitézségünk mentett meg sokszor bennünket a megsemmisüléstől és szerzett becsületet mindenütt a magyar névnek. Ma, de már évszázadokkal ezelőtt is, külföldön gyakran emlegettek így bennünket: a nemes és vitéz magyar nemzet. A vitézség, bár közös nemzeti tulajdonság, mégis egyikünkbenmásikunkban nagyobb mértékben van meg. A múlt világháború legjobbjai, legvitézebbjei felsőbb Akarat történelmi meglátása alapján egy Rendbe tömörültek. A Legfelsőbb Hadurunk kardjával érintette őket, s megadta nekik a jogot a név előtti „vitéz” jelző állandó használatára. Ezek a vitézek, akik a múlt világháború vérhullató éveiben keményen állták a próbát és ragyogtatták a legszebb magyar erényüket, a vitézséget, a béke éveiben is sorompóba álltak, s mint élharcosok részt vettek a magyar sorsfeladatok megoldásában. Mamutrészt vállaltak az építőmunkában, de ez alatt az idő alatt sem feledkeztek meg arról, hogy harcos erényüket átplántálják fiaikba s a Trianont követő elernyedt, nemzetietlen magyar életbe, példaadásukkal és minden eszközzel előkészítsék az új ifjúságot egy új, esetleg bekövetkező kiállásra. Így ért bennünket a most folyó háború. Az apák példaadásán és útmutatása alapján nevelt új nemzedék mellett újra kiálltak a múlt háború veteránjai, köztük a Vitézi Rend számtalan tagja. Vitézek, várományosok egymással vállvetve harcolnak ma itt kint a harc mezején. Ha végignézünk a harcoló bajtársakon, látnunk kell, hogy a legmagasabb elöljárótól a legegyszerűbb honvédig mennyinek a mellén díszlik ott a vitézi jelvény. Mi sem természetesebb, mint hogy a világháborúban magukért

kitett harcosok ma is kitűnően megállják a helyüket. Aki figyelemmel kíséri a kitüntetettek névsorát, láthatja, hogy nap nap után szerepelnek ezek között vitézek. Ezek megtették kötelességüket egy negyed századdal ezelőtt, s megteszik ma is. De megállják helyüket a fiaik, a várományosok is. Bátorságuk, öntevékeny elhatározásaik, az ellenség előtt tanúsított példaadó magaviseletük újra érdemessé teszi őket az apáiktól örökölt s bizalomképpen előlegezett „vitéz” jelző használatára. Sokan, nagyon sokan vannak, akiknek mellén már ott díszelegnek a különféle kitüntetések, beszédesen bizonyítva, hogy a zubbonyukon látható vitézségi jelvényt nem hiába hordják!... A várományosok fegyvertényeiből álljon itt bizonyságul egy-kettő. Vitéz Rihay Vladimir, az egyik század parancsnoka, a Donkönyökért folytatott kemény harcokban százada élén a túlerőben támadó ellenséggel szemben elszántan tartotta állását. Több alkalommal egyedül, személyes példaadásával sikerült századát helytállásra buzdítani, sőt később ellentámadásba is vinni. A megmegújuló támadásokat mind kivédte, s mikor az ellenség már majdnem bekerítette, elszánt rohammal kivágta magát. Kevéssel később újabb rohamra vezette századát, s visszavette állásait, tartotta is azokat mindaddig, míg meg nem sebesült. Vitéz Divéky Gábor hadapród őrmester, légvédelmi ágyús félszakaszparancsnok augusztus 21-én Korotojak mellett a tüzérségi állásokat támadó orosz gépek közül kettőt biztos tűzvezetéssel lőtt. Huszonharmadikán aknavető tűzben, a német tartalékot bombázó szovjet gépeket vette tűz alá, s a zavaró tűz ellenére a támadók közül egyet lelőtt. A várományos hadapród őrmester, mint a kitüntetési felterjesztési javaslat mondja: „vitézül és bátran vezeti félszakaszát a támadások alatt is”. Vitéz Kovács Imre őrvezető a 7. tüzérosztály egyik ütegének irányzója, augusztus 7-én a lövegét támadó orosz gyalogságot egyedül tartotta fel jól irányzott lövéseivel mindaddig, míg a tüzelőállásban levő lőszert az utolsó darabig ki nem lőtte. Kitartott az utolsó lövésig, bár az ellenség ekkor már nagyon megközelítette. Mikor az utolsó lövését is kiadta, csákánnyal a lövegzárat szétverte, majd ugyancsak

csákánnyal utat tört magának az ellenség gyűrűjén át. Alig esett tíz percig, mégis úgy felázott az úttest, hogy csak bukdácsolva, az árokba csúszás állandó veszedelmével jutunk előre. Ilyenek az orosz utak. Egy kis eső is fél napig járhatatlanná teszi azt. A nagyobb csapadék pedig napokig lehetetlenné teszi a közlekedést. Most 4-5 centiméterre ázott fel, mégis csak kínlódással jutunk előre. Az autónk nyög, pöfög, de a kerekei szinte egy helyben forognak. Nem tudnak kapaszkodni a csúnya, fekete sárban... Valahogy azonban mégis csak tovább vergődünk. Utánunk ellátó oszlopok hosszú sora kígyózik. A súlyosan megrakott kocsik jobbrabalra farolva csúszkálnak. Az úttestről letérni nem lehet, mert mindenütt aknák vannak elszórva. Fejünk felett egyre zúgnak a repülők. Egy részük meg-terhelten keleti irányba húz, a másikuk „megkönnyebbülten” hazafelé száll újabb rakományért. Magyar és német gépek viszik a megrendelés nélküli „árut” a visszavonuló szovjet oszlopokra, városokra... Közel egy órája kínlódunk már a sárban, s nem tettünk meg összesen három kilométert. A motor túlerőltetése miatt hűtővizünk felforr. Nem mehetünk tovább komolyabb következmény nélkül. Igazán nem lenne kellemes egy csapágyolvadás itt a katlant képző oszlopok nyomában, ahol oldalról még négy kilométer sincs a szovjetorosz állás... Leállunk az út szélére, s szellőztetjük a motort. Két lovas közeledik felénk. Mikor közel érnek, látom, hogy tüzérek. Egyik zászlós, a másik tizedes. Nagy örömömre a zászlósban rég nem látott kedves barátomra, Molnár Lászlóra ismerek. Osztálytársak, később katonatársak is lettünk. Utoljára az erdélyi bevonulás alkalmával találkoztunk, s most, itt, több ezer kilométerre az otthontól, a fronton akadunk újra egymásra. Otthon is nagy boldogság régen látott jóbaráttal találkozni, hát még itt a harctéren, ahol a baráti és bajtársi fogalmaknak egészen más értelmet ad az azonos sors. Itt letisztul az emberről minden sallang,

külső máz, s súlytalan kis lénynek érzi magát. Itt egy kézszorításnak és baráti össze-ölelkezésnek mélyebb értelme van, mint odahaza órás dísz-himnuszzengésnek. Napok alatt új barátságok keletkeznek s forrnak össze az emberek érdektelen, örök barátságban. Bizonyos vagyok benne, hogy ezeket, amiket most itt írok a frontbaj társiasság és barátság értelméről, soha nem tudná megérteni az, aki még nem volt harctéren. Annál inkább megértik azonban a vitézek, akiknek ez az értelmezés talán forróbb napokban ivódott a lelkükbe. Második napja vagyok már itt a küzdő vonalakban. Nem tartozom fegyveres alakulathoz, így természetes, hogy más a biztonságérzetem, mint egy jól felszerelt csatárnak. Az én fegyverem közönséges pisztoly az oldalamon és két kézigránát a zsebemben. Pedig a mozgó háborúban, ahol az erők állandó mozgása sokszor érthetetlen helyzeteket teremt, meglepetések is lehetségesek. Különösen áll az ilyen katlanképzésre, mint amilyenben most vagyunk. így, ebben a helyzetben én is nyugodtan tekinthetem magamat a csata igazi résztvevőjének. Molnár László barátom öleléséből is megérzem, hogy egyenrangú harcostársának tekint, amin keresztül barátságunk is új értelmet nyer... Ezer kérdést teszünk fel egymásnak. Percekig csak kérdésekkel beszélgetünk. Felére nem kapunk választ, mégis zavartalanul árad tovább belőlünk a kérdésözön. Közben sikerült kihámoznom, hogy amióta nem találkoztunk, megnősült, már egy gyermeke is van, s most mint a „vitéz”-üteg egyik szakaszparancsnoka, itt a közelben van tüzelőállásban. Megüti a fülemet ez az új ütegelnevezés. Mindjárt meg is kérdezem, hogy az meg mi? – Milyen haditudósító vagy, hogy még nem hallottál a vitézütegről? – mondja a barátom némi csodálkozással. – Az egész hadosztályban csak így emlegetik a negyedik üteget. Mindjárt elhatározom, hogy megnézem közelebbről ezt az üteget... Otthagyom a gépkocsit, barátom átadja lovát a tizedesnek, s gyalog, toronyiránt nekivágunk a tüzelőállásnak. Útközben megtudom, hogy

bár maga az üteg is nagyszerű eredményeket ért el, de a nem mindennapi elnevezés nem az ő teljesítményeiből adódik, hanem a parancsnokról kapta elnevezését. (Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy barátom szavaiból úgy érzem: szerénységből nem akar beszélni magukról. De nem is erőltetem, ismerem a magyar katona természetét, tudom, hogy nem szívesen lép ki szerénységéből.) Az üteg parancsnoka ízig-vérig katona, már az elmúlt világháborút is végigverekedte, s már akkor kiérdemelte magának a „vitéz” megkülönböztetést. Ez a nagyszerű katona most önként jelentkezett, s így került ki újból a frontra. Harcos vére nem hagyta otthon, s nem nyugodott addig, míg magára nem ölthette újból a honvéd egyenruhát. Vágya sikerült, s a 9/4. üteg parancsnokságát bízták rá. Rendkívüli bátorsága hamarosan közismertté tette a nevét, s ütegével, melynek lövegeit Álmos, Csaba, Detre és Botond nevekre keresztelte, nagy veszteségeket okozott az ellenségnek. Egy-két épségben maradt ház mellett van most tüzelőállásban az üteg. Az Álmos, Csaba, Detre és Botond névre hallgató tarackok egymástól 15-20 méterre szótlanul, faágakkal erősen álcázva állanak. Messziről észre sem lehet venni őket. Lövegzáraik kinyitva, csendes nyugalommal várják, hogy mikor szólalhatnak meg. Természetes, azonnal az ütegparancsnokot keresem. – Látod, egész úton róla beszéltem – kap fejéhez barátom –, mégsem mondtam el, hogy sajnos már nincs velünk, hanem kórházban fekszik. A dolog ugyanis úgy történt, hogy amikor megindult a támadás, a főhadnagy úr figyelőállása egészen a gyalogsági állások mögött volt. Innen, mikor látta, hogy az egyik harcoló egységünk parancsnokát találat érte, élére állt az egységnek, s példaadásával magával ragadta a rendkívül erős ellenállásban egy pillanatra megtorpanó gyalogosainkat. Hősi küzdelme közepette először karjába kapott egy golyót, ez még nem tudta megállítani, utána a lábára sebesült meg. Csak ekkor adta át másnak a parancsnokságot. .. A „vitéz” üteg legénysége most gazdátlanul pihen a lövegek körül elterülve, a véráztatta gyepen. Szívükben szomorúság van az eltávozott parancsnok után, de szemükben valamennyiüknek ott lobog

az a láng, amelyet a hős katona – vitéz Rhédey László tartalékos főhadnagy – ütegparancsnokuk gyújtott meg nemes példaadásával és hősi szellemével...

* Éppen pihenőt tart az oszlop, mikor elmegyek mellettük. Ma egész nap gépkocsiban ültem, így rámfér egy kis mozgás és nyújtózás. Sétálok egy kicsit, aztán leheveredek közéjük a földre. Nagybajuszú, idősebb honvédek. Alföldiek valamennyien. Talán ez magyarázza meg, hogy úgy beszélgetnek itt, mintha otthon lennének. Ugyanaz az elterült táj mindenütt, mint otthon, csak a föld jobb valamivel, s itt nincs délibáb... Egy darabig a háborúról beszélgetünk. Feltűnő értelemmel szólnak hozzá a háborús kérdésekhez. Azután a földmívelő ember állandó témájához, a földhöz érünk. Csodálják valamennyien ezt a kitűnő talajt. Fel is sóhajt az egyik: – Hej, ha haza tudnánk vinni ezt a földet! Szakértelemmel fejtegetik a földkérdést. Egyik a gyér lakossággal, másik a bolsevista rendszer hibáival magyarázza a mostani állapotokat. Társalgás közben felfedezek egy, még ezek között is idősnek látszó bajtársat. Meg akarom kérdezni, hogy került ide. Odamegyek, s leheveredem melléje. Látom, hogy gallérján három ezüst csillag fénylik. Karján nem találom a hivatásos tiszthelyettesek háromszögű jelzését, tehát tartalékos. A mellén ellenben vitézi jelvényt fedezek fel. – Én, kérem, önként jöttem ki – feleli kérdésemre. – Ötvenkét éves vagyok, fiam nincsen, úgy gondoltam tehát, hogy újra nekem kell kijönnöm. Jelentkeztem az illetékes parancsnokságon, s kértem a behívásomat. Koromra való tekintettel nehezen ígérték meg, így nagy volt az örömöm, mikor mégis bekopogott a postás a behívóval. Hirtelen felemelkedik, s felém fordulva folytatja:

– Higgye el, hadapród úr, nekem lelki szégyenem lett volna, ha nem hívnak be. Az első világháborút végigküzdöttem. Teljesítettem kötelességemet, ahogy tőlem tellett. Nem vágytam kitüntetésre, mégis mellemre került egy-kettő. Háború után a Legelső Magyar Katona vitézzé avatott. Azóta itt hordom a mellemen ezt a jelvényt. Úgy érzem, hogy az a megtiszteltetés, hogy a haza legjobbjaival lehetek egy rendben, fokozott kötelességeket ró rám. Sajnos, az Isten nem áldott meg fiúval, aki kivehette volna részét a mostani kötelességből, ezért éreztem azt, hogy nekem kell újra kijönni... Megilletődve nézem napbarnított arcát. Arra gondolok, milyen történelmi meglátás volt összegyűjteni, s egy rendbe fogni ezeket a sok vihart kiállt, kötelességtudó, s a vitéz jelzőt kiérdemelt kitűnő katonákat. Nap nap után találkozom bajtársakkal – tisztekkel, tiszthelyettesekkel és legénységgel egyaránt –, akik annak ellenére, hogy végigharcolták az első háborút, most mégis itt vannak, sőt valamennyien önként jöttek. És az önként jelentkezettek legnagyobb része vitéz! Micsoda csodálatos erővel kell lobogni lelkükben a hazaszeretet szent lángjának, hogy ilyen korban, ilyen könnyedén játszanak az életükkel, s ilyen örömmel jönnek a halál nagy aratásába. Hosszan elnézem az itt mellettem ülő öreg vitézt, aki ugyanazzal a hangsúllyal s nyugalommal beszél, mintha otthon ülne kiskunmajsai házának kertjében. Pedig sok, nagyon sok kilométer választja el családjától, otthonától. Lelki egyensúlyát nem forgatta fel a fegyverek zaja, sem a Ráták és Martinok bugása, s bombáiknak pusztítása. Érezte, hogy el kell jönnie, hát eljött, s most teljesíti kötelességét. A nap lassan kidugja fejét a terhes felhőkből. Sugarai ránk tapadnak, s tűrhetetlenül égetni kezdenek. Vitéz Ancsa Molnár Lajos kigombolja zubbonyát, előveszi pipáját, megtömi a hazulról hozott dohánnyal, rágyújt, aztán folytatja: – Tudja kérem, én úgy tartom, hogy a háború ugyanaz a férfinak, ami a gyerekszülés a nőnek. A nőnek az a kötelessége, hogy gyereket szüljön a hazának. Ez sok szenvedéssel, kínlódással jár, de ezeken át

tanulja csak meg igazán szeretni gyermekét. A férfit háborúba viszi a hazája iránti kötelessége. Ez is rendkívül sok szenvedéssel jár. A férfi is csak ezen át tanulja meg őszintén s forrón szeretni a hazáját. Ez a kifejező hasonlat meglep. Szívesen hallgatnám még órákig ezt az öreg vitézt, de búcsúznom kell, másfelé hív a kötelesség. Elmenőben arra gondolok, hogy nyugodtak lehetünk jövőnk felől, mert hála Istennek, sok vitéz Ancsa Molnár Lajosunk van! Kis gyümölcsösben sátrak, köztük asztal pár székkel. Itt beszélgetek vitéz Halászy Sándor világháborús tartalékos tüzérszázadossal, aki most az egyik műszaki század törzsének parancsnokaként van újra kint az arcvonalban. Beszélgetés közben kitűnik, hogy ő már harcolt a bolsevisták ellen. 1918. december hatodikán történt a Volocsiszka határállomás közelében, hogy a bolsevisták bekerítették a rendben és fegyelemben hazatérő lovas ütegét. Az előtte haladó magyar szerelvények katonáit levetkőztették, s mezítelenül kergették tovább a nagy hidegben. A vitéz százados nem akart erre a sorsra jutni, kirakodott ütegével a nyílt pályán, s pár órás tűzzel szétrombolta a bolsevisták két laktanyáját, s megfuttatta a közel kétezer főnyi bekerítő csapatot. Ezután szegedi legénységével rendben tovább vonult. A világháborús vitéz tüzértiszt most utat, s erődöt építtet, zsákmányt gyűjtet, s aknákat szedet. Merőben más ez a beosztás, mint az ütegparancsnokság. De szolgálatát mégis végzi szívvel-lélekkel, katona-kötelességérzettel. Ezeken kívül azonban még másra is van gondja... A bolsevisták igyekeztek minden templomot lerombolni. Megtörtént azonban, hogy egyes helyeken csak kisebb rongálásokat végeztek a templomon. Ezeken a helyeken csak akarni kell, s könnyen el lehet tüntetni a pusztulás nyomait. Csak valakinek kezébe kell venni az ügyet, mert az orosz népből kihalt minden kezdeményezés s akarás. Vitéz Halászy százados észrevette, hogy mostani szálláshelyének templomát könnyen helyre lehet állítani, s átadni rendeltetésének. Tolmácsa útján összeterelte tehát az egész falu

lakosságát, megmagyarázta nekik, mi a szándéka. Szavai nyomán megmozdult a falu. Öregje-fiatalja épített, takarított napokon keresztül. Megdobbant az emberek szíve, s elemi erővel tört ki mindegyikből az elnyomott hit. Nappal lázasan dolgoztak, s este imádkozni tanultak az öregektől. Mert imádkozni már csak az öregek tudtak!... Eljött a nagy nap, a felszentelés ünnepe. S erre a napra papja is akadt a falunak. A százados megtudta ugyanis, hogy egy, a Donon túli területről átmenekült pópa egész családjával az egyik közeli erdőben rejtőzik. Elővezettette, igazolvánnyal látta el, és rábízta a falu lelki vezetését. A felszentelésen megható jelenetek játszódtak le. Öröm volt látni a könnyes szemű lakosságot, amint először léphette át ünneplőben szabadon az Isten házának küszöbét, s borulhatott le a templom kövére... – Ez a nap volt életem legnagyobb élménye! Mert éreztem, hogy ezt a falut én vezettem vissza templomán keresztül Istenéhez! – mondja az emlékektől még most is meghatódva a százados. A templomban különben magam is jártam, s jóleső érzéssel álltam meg az előtte emelkedő hármas halomból kiemelkedő apostoli kettőskereszt előtt, melyen annyi más helységhez hasonlóan, büszkén olvashatjuk ezt a felírást: „Oroszok! Itt járt a magyar hadsereg: a keresztet, földet, szabadságot visszaadta nektek! 1942.” Kocsatovka népe most sűrűn látogatja templomát. Alig van olyan lakója a falunak, aki naponként legalább egyszer be ne térne az Isten házába hálát adni, hogy megmenekült a háború poklából, s hogy a magyar fegyverek felszabadították a bolsevisták rabságából!... Sokáig elbeszélgetünk még vitéz Halászy Sándor százados úrral. Arról is szó esik, hogy milyen volt a másik, s milyen a mostani háború. Érzem szavaiból, hogy fiatalon vitézül végigharcolta azt a másikat, deresedő fejjel ugyan, de régi hévvel s bátorsággal, vitézhez méltóan megállja helyét ebben is. Szolgálati beosztása – mint mondja

–, nem egyszer a küzdők vonalába vezeti, s bizony negyvennyolc éves korában másképp hallja az ember a „raccs-bum” hangját s a „Sztálinorgona” robaját, de tudja azt is, hogy mint Zrínyi Miklós mondja – „arany a tűzben, kormányos szélvészben, vitéz a veszedelemben esmérszik meg...”

* Csapatunk győzelmes tyimi előretörése után a Sztarij-Oszkolnál képzett katlanból több kisebb egység kicsúszott a szorító gyűrűből. Ezek az egységek csoportokká alakulva, közvetlenül a város melletti erdőségben próbálták meghúzni magukat, hogy onnan ki-kicsapva, pusztító terveiket végrehajtsák, s alkalmas időben esetleg a Donon túlra szökjenek. Honvédeink rendkívül kemény ellenőrző, s fésülő tevékenysége azonban lehetetlenné tette ezeknek a csoportoknak a kitörését, sőt még élelemszerzésre sem adott módot nekik. így a saját maguk ásta kelepcébe került szovjet orvlövész bandák hamarosan nehéz helyzetbe kerültek. Négy nappal Sztarij-Oszkol elfoglalása után egyik járőrünk a város felé tartó szovjet tisztet fogott el. A szovjet hadnagy kihallgatása során elmondotta, hogy a közeli erdőben rejtőzködött hat tiszttel és húszfőnyi legénységgel együtt. Egyetlen egy élelmezési kísérletük sem sikerült, így kis készletük elfogytán, céltalannak és feleslegesnek tartotta a további küzdelmet. Most azért hagyta el rejtekhelyét, hogy megadja magát. Arra kérte a kihallgatást végző honvédtisztet, nyilvánítsa hadifogollyá, hogy ezáltal biztonságba kerüljön és élelemhez jusson. Hogy szándéka tisztaságát bebizonyítsa, kijelentette, hogy hajlandó társai rejtekhelyét elárulni, sőt a portyára induló csapatot oda is vezetni. Ezek után pontosan elmondta, hogy a csoport hány és milyen tűzfegyverekkel rendelkezik. Az elmondottak alapján Sztarij-Oszkolból tizennégy csendőr indult útnak, hogy a honvédruhába öltöztetett orvlövész útmutatásával ártalmatlanná tegyék a fegyveres szovjet bandát. Erről a portyáról az egyik gazdászati főhadnagy is tudomást szerzett, aki, mint a hadtest

törzsének gazdasági hivatali főnöke, beosztásánál fogva harcos erényeit nem nagyon mutogathatta. Nem azért vitézi várományos azonban, hogy ne kövessen el mindent, hogy öröklött harcos vérét egy kis csatározásban lehűtse. Csatlakozott tehát a kisded csapathoz, s géppisztolyával elindult partizánvadászatra. A szovjet tiszt terveiben valóban nem volt hátsó gondolat. Pontosan azon a helyen, ahol jelezte, orvlövész őrök vigyáztak egy dróttal bekerített, alig felfedezhető bunkercsoportot. Az őrök elég éberek voltak, mert csak alig 100 méterre tudta megközelíteni csendőrségünk a rejtekhelyet. Vad lövöldözésbe kezdtek, amire valamennyi partizán előrohant a rejtekhelyből. Pillanatok alatt véres csata keletkezett, amely során hamarosan hat orvlövészt halálos találat ért. A csoport látva gyengeségét, futásnak eredt. Hátukba azonban ekkor már eldördültek vitéz Győrváry József gazdászati főhadnagy és három kísérőjének puskái, mire ezek látva tehetetlenségüket, valamennyien megadták magukat. A partizánvadász gazdászati főhadnagy azóta büszkén mutogatja a zsákmányolt szovjet géppisztolyt és kézigránátot. A történetet azonban nem tőle – ő szerénységből nem volt hajlandó elmondani –, hanem egyik bajtársától hallottam. Én meg papírra vetettem, bizonyságául annak, hogy a vitézi várományosok épp oly méltók a „vitéz” megkülönböztetésre, mint apáik, akik annak idején dicső fegyvertényekkel, s bátor szívükkel beírták nevüket a történelembe.

Téli berendezkedések. Építkezések a vonalban. Este a Don-parti bunkerben Közeledik a tél. A hírhedt Tél tábornok érkezése mind érezhetőbbé és érezhetőbbé válik. A néha elő-előbukkanó nap bágyadt sugarai már nem nagyon bírják a küzdelmet az éles, metsző széllel. Reggelenként már vastag dér vonja be a földet, s éjjelenként fagypont alá száll a hőmérő... Arcvonalszakaszunkon mindenütt nagy a készülődés, építkezés. Hírből már ismerjük a hamarosan megjelenő erős ellenfélnek az erejét, hatalmát, így rendkívül nagy gonddal folynak a munkálatok. Az arcvonal mögött tulajdonképpen már nyáron megkezdődtek az építkezések, a vonalban azonban erre még nem volt alkalom, hiszen, mint a hadijelentések is mutatták, itt még a közelmúltban is komoly és súlyos harcok dúltak. Ilyen körülmények között téli berendezkedésre magában a vonalban gondolni sem lehetett. Most azonban, mivel csapataink hősi erőfeszítése folytán sikerült birtokunkba venni több fontos tereppontot, megkezdődhetnek az építkezések. Az orosz nép, azt hiszem, még nem látott olyan nagyarányú építkezést, mint amilyen most folyik minden faluban, városban. Orosz nők, férfiak, hadifoglyok, katonák ezrei szorgoskodnak mindenütt. Házak tűnnek el, de csak azért, hogy a belőlük szerzett anyagból egy másik bújjék ki a földből. A munkálatok természetesen csak szűkös lehetőségek között folyhatnak, hiszen kevés a szakmunkás, no meg ami a legnagyobb baj, a legfontosabb anyagok is hiányzanak, mint például a mész, az üveg stb. A Donba siető Potudány partján lustán elnyúló Kolbinó községben állunk meg először. Itt székel egyik hadosztályunk parancsnoksága. A falutól kb. 4-5 kilométerre húzódik az első vonal. Ez a pár kilométer persze nem távolság a ma háborújában, így a falut éppúgy meg kell erősíteni, mintha közvetlenül a legelső vonalban lenne. A nagy szélben felkavart homok sötétté teszi a levegőt, de az

építkezések zavartalanul folynak tovább. Akivel csak beszélünk, mindenki a nagy anyaghiányról panaszkodik. Mindent pusztán fából és földből kell megépíteni, mert csak ez a két építőanyag van. Még a fát is messziről kell kitermelni. De azért áldotta meg a jó Isten találékonysággal a honvédet, hogy legyőzze a nehézségeket. Mindjárt a falu szélén egy kiserődöt nézünk meg. A szombathelyi légvédelmi tüzérek építették, ők védik szükség esetén a falunak ezt a szélét. Kísérőnk, báró Fiath Pál hadnagy magyarázza: – Nem volt könnyű szerszám és anyag hiányában az építkezés. Embereink mégis két nap alatt elkészültek vele. Az egész kísérődben egyetlen darab szeg, vagy vas sincs. Két vesszőfonás közé földet sulykoltunk. Az oldalfalak másfél méter szélesek. A teteje gerendázott. Ezen közel egy méter vastag földréteg van. Bemegyünk az erődbe. Oldalt fordulva is alig férünk be. Belül azonban kényelmes, tágas. Két lőrése van. Egyikből a faluba vezető utat és mellékét, másikból pedig a keleti széles sávot lehet tűz alatt tartani. A falu körül tíz ilyen kiserőd húzódik meg. Magában a faluban is érdekes dolgokat látunk. A házak köré mindenütt fonott kerítéseket húznak. Úgyszintén a falak mellé is. A falak és a tőlük mintegy másfél méter távolságban húzott fonások közét földdel töltik ki. Ez a pótfal melegebbé teszi a lakást, s egyúttal véd a szilánkhatásoktól is. A bunkerokat itt bent a házak mellé ássák. Közvetlenül a fal mellé három méter mélységig leásott gödröket három sor gerendával, s ezen vastag földréteggel fedik. Lejáratuk a lakásból van. A következő községben magát a házat alakították át bunkerré a kecskeméti honvédek. A szobák alját ásták ki 3-4 méter mélyre. Nappal fenn tartózkodnak a szobában, éjjelre azonban levonulnak az óvóhelyre. A bunkerokat ötletes módon elkészített „frontkályhákkal” fűtik. Kifelé haladva a Don felé, az egyik bozótos hajlatban nagyobb földmunkálatokat látunk. Megnézzük ezt is. Csak amikor egész közel

érünk, akkor látjuk, hogy lőszerraktár bújik meg a bozótban. A lőszert télire szintén el kellett raktározni. A téli raktárak nagyobb része készen is áll már. Lehotzky hadnagy magyarázza az építkezéseket. A raktárak két és fél méterre leásott vermek, amelyeket fával és földdel fednek be. Mind egyformák, nincs rajtuk semmi különlegesség. A legénység téli szálláshelyét azonban érdemes megnézni. Kívülről mindössze csak két ablak és egy szalmával befont ajtó látszik. A szállás déli fekvésű. Az eleje három, a hátulja pedig két és fél méter magas. A teteje lejtős, hogy a víz könnyen lefusson róla. A tetőt különben két sor hosszában futó oszlopsor tartja. Sűrűn egymás mellé helyezett gömbfák közét napraforgó szárával töltötték ki honvédeink, amire szalmát, aztán húsz centiméter agyagot raktak a víz felfogására. Legfelül egy méter vastag föld van. A fekhelyek két oldalt húzódnak. Legalulra fát, erre pedig szalmát raktak. Ezen alusznak honvédeink. Kényelmes fekhelye jut mindenkinek. A középső oszlopon ötletesen elkészített fogasok s fiókok láthatók. A fej felett pedig körben polcok futnak a falon a szerelvények részére. Némelyik fekhely felett már felírások is olvashatók: „Palotás Ágoston honvéd szállása”, „Gálfl Mihály fekhelye” stb. Hasonlóan folyik a munka a legelső vonalban is. Itt azonban legtöbb helyen csak éjjel lehet dolgozni. Nappal nem nagyon venné szívesen az orosz, ha az orra előtt készülnének honvédeink nagy szövetségese, a Tél tábornok fogadására.

Védelmi állásban a Don partján

Dermesztő hidegben is helyt kell állni!...

Aztán az anyagok előreszállítása is nagy nehézségekbe ütközik. Minden nehézség ellenére is azonban a munka folyik. Mélyülnek az árkok, kiépülnek az ütegállások, legénységi szállások, figyelő, melegedő bunkerok stb. Nem egy helyen egyenesen a túlsó partról

szerzik be a szükséges épületanyagot honvédeink. Éjjelenként átátkelnek a Donon, s onnan hozzák magukkal a szükséges anyagot... A kis tűzhelyben pattogva ég a tűz. Ez áll most mindennek a középpontjában. Hatan álljuk körül. Négy honvéd, egy tizedes és én. Hatunkkal teljesen meg is telt a kis hajlék. Kint kegyetlen hideg van. Hőmérőnk nincs, így pontosan nem tudjuk, hány fok lehet, de úgy összehasonlítva a hideget az otthoni legnagyobb hideggel, biztosan felül van harmincon. Maga talán a hideg nem is lenne olyan borzasztó s elviselhetetlen, de azzá teszi a fütyülő-sivító szél. Orosz szél! Fogalma sem lehet erről senkinek, aki legalább egyszer nem érezte a bőrén. Csíp, mar, harap, rág, s úgy érzi az ember, hogy tűket permetez bőre alá. Szélmentes nap alig akad. Nap nap után kiszabadulnak odúikból ezek a szelek, s mint valami szilaj csikók, végigvágtatják a nagy orosz pusztaságot. Útjukban kegyetlen dühvel esnek neki mindennek, élőnek, tárgynak egyaránt. Felöltözhetik az ember akárhogy, nem nagyon tud védekezni ellenük. Áthatolnak a legvastagabb ruhán is, s csontokig hasogatják az ember testét. Csak a fedett helyiségek nyújtanak velük szemben némi menedéket. Persze erre nem mindig adódik itt kint alkalom, hogy hajlékba bújhassunk a szél elől... Hatan most itt ebben a bunkerban húzódunk meg. Meggémberedett végtagjainkat nyújtogatjuk a vígan pattogó tűz felé. Kint, mint a kizárt kutya, vonít, ordít a kirekesztett szél. Néha-néha beleharap a kezdetleges ajtóba, rázza kegyetlen dühvel, haraggal. A meleg lassan érezhetővé kezd válni. Ujjaink is engednek már, így nem sokat törődünk a szél dühével. Egymásután kerülnek le szőrkucsmáink, hósapkáink, aztán köpenyünket is kigomboljuk. A melegben lassan megoldódnak a nyelvek is. A szomszéd század vállalkozást hajtott végre tegnap. Arról esik most a legtöbb szó. Huszonhat földerődöt robbantottak fel bajtársaink. Jelentős zsákmányt és hét hadifoglyot hoztak magukkal.

Az ellenség 60-70 fő veszteségével szemben nekünk öt emberünk vesztette életét. Azután a hazai dolgokra terelődik a szó. Két honvéd egy faluba való. Hazai értesülésüket cserélik ki hangosan... A szél nem enged makacsságából. Még mindig sivít, s rázza ajtónkat. Tovább kéne mennem, de nincs lelkierőm kilépni a most már egész jól felmelegedett bunkerből. Igaz, most úgysem nagyon hagyhatnám el ezt a hajlékot, mert a túloldalon kiállított mesterlövész biztosan a szél ellenére is lesben áll egy kis vadászásra. Egy hete lesz már, hogy lövöldöz át halálos pontossággal ez az orosz a folyón. Fogolyvallomásokból tudjuk, hogy a kitűnő célzó mindennapra kikapja a lőszermennyiségét, s az a feladata, hogy leshelyéről a legkisebb mozgásra áttüzeljen. Sajnos, egy-két vigyázatlan honvéd áldozatául esett, de most már annyira vigyázunk, hogy csak nagy ritkán lőhet a bajnok. – Nagy a csönd odaát! – töri meg a beállt csendet az egyik honvéd. – Nagy! Nekem nem tetszik. Bizonyosan vissza akarják fizetni a kölcsönt! – feleli rá a másik. – Eddig még egyszer sem maradtak adósok! – teszi hozzá a harmadik. De várjuk őket. Hallgatom és csodálom őket. Nem vagyunk messzebb kettőszáz méternél a Dontól. A befagyott folyó most egyáltalán nem tekinthető védelmi vonalnak. Vastag jégtakaróján ott és akkor jön át az ellenség, ahol és amikor akar. Mieink is naponként mennek át, ők is jönnek. Így megy ez már hetek óta. De hát ez már vele jár a háborúval. Nyugtalanítani kell az ellenséget. Mutatni kell a vállalkozó kedvet, készséget. Mi sem természetesebb, hogy az orosz sem várja be, hogy saját bunkerjában küldjék át a másvilágra, ő is átjön, s próbál fogyasztani és félemlíteni minket. Szürkülettől virradatig soha egy perce nem biztos az embernek. Sohase tudhatja, mikor lepi meg egyegy, a figyelőőrsökön átcsúszott raj, vagy szakasz. Különösen veszélyes a helyzet ilyen szélben, mert nincs a világnak az a füle, mely – különösen a hósapkák alatt – kivegye a szél fütyüléséből a

léptek zaját. Bár, mint mindent, ezt az örök bizonytalanságot is meg lehet szokni, mégis nyugtalanítja az embert az állandó veszély érzete. Bajtársaim is érzik ezt, mégis oly nyugodtan tudnak erről a veszélyről beszélni, mintha csak otthon szalonnapirítás közben valami egészen érdektelen dologról beszélgetnének. Csodálatos a magyar embernek ez a nyugalma s önuralma. Ha nem lenne meg ez a két tulajdonsága, egyenként őrülnének bele ebbe a nyomasztó bizonytalanságba. .. A rövid párbeszéd után újra csend támad. Ez a csend szinte ráül a lelkünkre. A bunker már teljesen sötét lenne, ha a kis tűzhely vidám lángja nem árasztana némi világosságot. Még mindig állunk a tűzhely körül. Állunk és nézzük a kis tárgyat, mely látható igyekezettel próbálkozik meleget lopni rideg sorsunkba. Ismerem ezeket a „tűzbenéző” perceket. Hány helyen és alkalommal láttam ugyanezt a képet. Nem szól senki egy szót sem, csak néz bele fénytelen szemmel a pattogó tűzbe. S a tűz megmelegíti a gondolatokat is. A felmelegedett gondolatok pedig könnyebben kapnak szárnyra s röppennek el a messze tájakra... Az én gondolataim is otthon járnak, de figyelő szemmel nézem egyszerű bajtársaimat. Mindegyik kezében ott támaszkodik a fegyver, arcukat fehérre mázolt rohamsisak árnyékolja be. Kemény, harcedzett férfi valamennyi. Katonák. Frontkatonák. Különös kép. Ha festő lennék, feltétlenül megörökíteném ezt a képet... Az est közben leszáll teljesen. Már mehetnék, de nem akarom távozásommal megzavarni bajtársaim otthonlétét. Ránézek órámra, s látom, hogy percek alatt be kell érkeznie már a leváltásnak. Várok addig én is, s csak akkor lépek ki a bunkerból, amikor az új emberek megérkeznek... ...Szemkápráztatóan csillog a hó. Fehér minden, s olyan a táj, mintha fehér halotti lepel takarná. A természet csonttá keményedve hallgat. Szótlanul túri a kegyetlen Tél kényuralmát. Vidékenként, országonként más és más a Tél. Van szelíd, kedves, enyhe, de van morc, kemény, kegyetlen is. Az orosz tél egyesíti magában a telek valamennyi rossz tulajdonságát... S ez a kegyetlen Tél odaszegődött ellenségünk oldalára. Küzdenünk, harcolnunk kell ellene is. Nagy és

komoly ellenség. Talán nagyobb, mint az ember...

SZEMBEN TÉL TÁBORNOKKAL

Megindul az óriáserejű orosz támadás. Hadseregünk önfeláldozó hősi helytállása. A szövetséges hadak közül utolsónak hagyják el honvédeink a Don-parti állásaikat. Páncélosaink kemény harcai Hat óra előtt pár perccel érkezik meg a riadóparancs. Nem lep meg. Két napja tart már a reménytelen küzdelem előttünk. Csapataink hősi ellenállása hiábavaló. Nem lehet feltartóztatni a harckocsikkal és óriási tömegekkel támadó orosz erőket. Legfeljebb csak késleltetni az előnyomulást. Azonnal elégetjük irattárunkat, s elfoglaljuk helyünket a nekünk kijelölt védelmi körlet bunkerjaiban, futóárkaiban. Az ellenség Kamenka felől közeledik. Mi vagyunk legközelebb a főútvonalhoz, így erősítéseket kapunk az állomásparancsnokságtól. Az itt összegyűjtött embereket fegyverezték fel újra. Körülbelül egy szakasznyi erőt kaptunk. Lassan leszáll az est. Tudjuk, hogy az ellenség nagyszámú ejtőernyőssel dolgozik. Hat-hét kilométerre folyik még tőlünk a harc, de meglepetésszerű támadás bármelyik pillanatban érhet bennünket. Robbanások reszkettetik meg a levegőt. Néha összeolvadva hallatszanak. Fények villannak, s rakéták röpködnek. Félelmetes az éjszaka. Az „Armeé-Strassé”-n szünet nélkül tart a csapatok visszafelé özönlése. Különféle magyar és német vonatrészek jönnek gépkocsin, szánkón, szekéren, gyalog. A táj egyhangú fehérségét a vonulók fekete csíkja töri meg. Hozzánk is érkeznek visszavonulók. Fáradtan, éhesen érkeznek. Egynéhányuk a legelső vonalból való. Ezek két napja gyalogolnak már. A hideg percről percre erősebb. Nappal is harminc fok felett volt, de most már legalább negyven fok körül van. Ha lenne hőmérőnk,

bizonyára szabad szemmel is látnánk a higany süllyedését. Teljes fehérneműkészletem rajtam van. Négy rend. Aztán pulóver, bőrmellény, köpeny és legfelül hólepel. Arcomat három hósapka védi. Éppen csak a szemem és az orrom fedetlen. Ezt érzem is nagyon. Ötpercenként kell bedörzsölnöm hóval az orromat. így is megcsípte már a hideg. Lábamon orosz csizma, úgynevezett „valinki” van. Véletlenül jutottam hozzá épp ma. Rendes csizmában nem lehetne fél óránál tovább kint maradni, így én őrködöm pihentetett embereink helyett legtöbbet. A menekülőktől és a parancsnokságtól kapott hírek alapján megtudjuk, hogy nemcsak a mi arcvonalszakaszunkon támadt az ellenség. A jobb szomszéd olasz és bal szomszéd német hadsereg közeli szakaszán ugyancsak áttört, és özönlik mögénk. Pontos értesülései ugyan még a hadtestnek sincsenek. Távbeszélő összeköttetése megszakadt a hadsereg-parancsnoksággal, amely különben az Alekszejevka felé előtört támadás miatt máshová tette át székhelyét. Van olyan hír is, hogy Alekszejevkát már elfoglalták az orosz páncélosok. Ezen vezet át az egyetlen visszavonulási utunk. Ezek szerint akkor már be vagyunk kerítve. Hadtestünk két hadosztálya még teljesen ép, így egyelőre nem jelent nagyobb veszedelmet a gyűrű, hiszen ezzel az erővel könnyen kivághatjuk magunkat. Úgy tudjuk, hogy még a mi páncélos hadosztályunk is hátra van, ha ez megnyitja a kaput, akkor meg éppen könnyen elvonulhatunk. Bajtársaink elképesztő dolgokat mesélnek. Szekszárdi hadosztályunkra hat orosz hadosztály támadott. Óriási tüzér– és aknavető előkészítés után a hírhedt T-34-esek törtek rá vonalainkra. A nagy hidegben nehezen működő tűzfegyvereink ugyan halomra pusztították az ellenséget, de a számbeli fölény és az orosz télhez készített fegyverek és felszerelés előbb-utóbb mégiscsak meghozta eredményét, s csapataink önfeláldozó ellenállása csak akadályozni, de feltartóztatni nem tudta a támadást. Az első vonal áttörése természetszerűleg magával hozta a mozgást. A sustyei hídfőből ránktörő erők mintegy 8-10 kilométer szélességben nyomták be vonalainkat. Új állásokban késleltetjük az elő-nyomulást. Két

napjába került az ellenségnek, hogy elérje Kamenkát. Itt sikerült egy napra megállítani, de más helyeken úgy látszik úgy fordult a helyzet, hogy céltalan hadtestünk kitartása. Tizenhetedikén megkapjuk a parancsot a visszavonulásra. Rendben, nyugodtan, magabiztosan indulnak nyugat felé csapataink. Tudja mindenki, hogy ellenség van mögöttünk, előttünk, és még sincs pániknak még csak a legkisebb jele sem. Útközben itt-ott partizánbandák próbálják zavarni a visszavonulást, de ellenakcióink azonnal meghozzák eredményüket. Alekszejevkán éppen nagy küzdelem folyik az orosz és saját páncélosaink között, mikor a város szélére jutunk. A város már orosz kézen volt, de a németek kivetették őket, majd az újból támadó erőkkel a mi páncélosaink birkóztak meg. Az ejtőernyős és a lakosságból partizánná vedlett bandák minden házból, ablakból tüzelnek. Szinte méterről méterre kell előreküzdenünk magunkat. Közben az ellenség erősen aknázza is a várost. Égő házak, füstölgő romok és hullák mindenütt. Két órába kerül, míg elérjük a Bugyonnij felé vezető úton a város szélét. Tehergépkocsink oldalát több szilánk lyukasztotta át. Nekünk, hála Istennek, nem történt semmi bajunk. Bugyonnijban nagy légitámadást kapunk. Százával hull ránk a bomba, de az Isten itt is és a várostól nem messze ránk támadó három Rata géppuskázásánál is megsegít. Novi-Oszkolban csatlakozunk a hadseregparancsnoksággal menetelő századtörzsünkhöz. Átfogó képet csak itt tudunk alkotni magunknak a támadásról. Megtudjuk, hogy az ellenség már tizenkettedikén megkezdte támadását. Az Uriv-Sztorozsevoje-i hídfőből nagy fölénnyel megindult orosz erők első támadása összeomlott csapataink hősi ellenállásán. A súlyos veszteségeket hozó első nap után másnap újra támadt az ellenség. Most már nagyszámú harckocsival tört rá vonalainkra. Ellentámadásunk megakasztotta ugyan egy kis időre a térnyerést, de később érvényesült a túlerő. Ezen a napon egyébként a hadseregünk szakaszával közvetlenül szomszédos német arcvonalat is sikerült benyomniok az oroszoknak. Másnap a Potudány folyó völgyében nyugatra törve

elérte az ellenség Repjevkát, ahonnan részben Alekszejevka, részben pedig észak felé fordultak. A következő napok heves támadásai egymás után szakítják részeire a hősiesen ellenálló magyar csapatokat. A bekerített egységek végsőkig kitartanak, bár helytállásuk nagy áldozatukba kerül, mégis mindenütt csak felsőbb parancsra hagyják el helyüket. Január 17-én végleg tarthatatlanná válik a helyzet, ekkor kezdi meg nagy területen a német arcvonal-parancsnokság parancsára a hadsereg az általános visszavonulást. A III. hadtest azonban, melyet az Uriv felől betört erők elszakítottak a hadsereg zömétől s később észak felé kényszerítettek, továbbra is kitartott, bár köréje többszörös gyűrű fonódott már, állta a harcot, s óriási küzdelem árán megtartotta védelmi szakaszának jó részét. Északi szárnya csak huszonhatodikán éjjel vált le a Donról, amikor már egyetlen szövetséges, illetve tengelyegység sem volt régi állásában.

* Kocsatovka kis, szalmatetős házai úgy bújnak a falu közepén álló hatalmas templom köré, mint csirkék az anyjuk szárnyai alá. A falu lakossága már napok óta érzi, hogy hamarosan megfordul az a kialakult rendes, nyugodt, békés élet, amelyben nyugodtan hajthatták le esténként fejüket párnájukra, hiszen életük és vagyonuk felett a magyar katona őrködött. Három napja már, hogy felfordult ez a kiegyensúlyozott élet. Borzalmas és félelmetes hangokat hoz a szél onnan kelet felől. A háború jól ismert hangjai mind közelebb és közelebb érnek. A falu szélén vezető út benépesedett: hosszú sorokban vonulnak nyugat felé a szánkó-oszlopok... Kocsatovka augusztusban kapta vissza templomát. A vallásos lelkületét megőrző kocsatovkai nép heteken keresztül dolgozott lázasan, nagy szorgalommal templomának helyrehozatalán. A bolsevisták nem rombolták le ugyan egészen, de a sok viszontagságnak kitett épületet ugyancsak erősen kikezdte az idő foga.

Nappal a falu egész lakossága templomán dolgozott, este pedig imádkozni tanították az öregek a fiatalokat. Nem maradt száraz szem a templom felszentelésének lélekemelő ünnepségén. A templommal együtt avatták fel a nagy tér közepén felállított hármashalomból kiemelkedő kettőskeresztet is... Kocsatovka lakossága érzi, hogy hamarosan újra bezárul előtte a templom ajtaja. Újra elzárják Istenétől, akihez oly nagy áhítattal és bizalommal zarándokolt a hétnek minden napján. A harcok lassan Kocsatovka határáig terjednek. Csapataink tervszerűen vonták ki magukat az ellenség óriási erejű átkaroló mozdulatai elől. Honvédségünk nem egykönnyen adja át a nyáron megszerzett területeket. Minden fontosabb helységért, vagy tereppontért véres küzdelem folyik. Kocsatovkáért is. Gyalogosaink, tüzéreink és a különféle alakulatokból összeverődött védő csoport napok óta tartja már a falut. Az ellenség mindent elkövet, hogy megkerítse ezt a fontos fekvésű helységet. Tüzérségi és gyalogsági nehéz fegyverek már napok óta zúdítják tüzüket a védőseregre. Roham roham után éri a falut, honvédeink azonban hősiesen tartják állásaikat. A tüzérek legnagyobb része gyöngyösi. Ütegük legénysége egytől egyig hősként harcol. Az ellenség nem egyszer már ott hullámzik állásaiknál, de kitartanak, s mindent elpusztító tüzükkel megsemmisítik, vagy visszatérésre szorítják az ellenséget. Hős honvédek! Hős tüzérek! Bátrak, vitézek valamennyien! Nem rettenti meg őket az ellenség túlereje, nem veszi el az ellenálló kedvüket a hiábavalónak látszó küzdelem, nem csökkenti a küzdeni tudásukat a dermesztő hideg, a velőkig hatoló szél, a negyvenöt fokos hideg! Harcolnak, helytállnak, s késleltetik az ellenség előretörését. Helytállásuk következtében rendkívül fontos és értékes raktárakat mentenek a mögöttes alakulatok. Úgy hull az ellenség, mint az őszi légy. Mégis hiába, annyian vannak a szembenállók, hogy soraik csak ritkulnak, de nem fogynak... Több mint egy hetes hősi erőfeszítés után mégis sikerül elérni az

ellenségnek a falu szélét. Az utolsó pillanatig kitartó tüzérség mozdonyállása is belekerül az orosz gyűrűjébe. Benne van az üteg teljes élelemszükséglete s természetesen a lövegeket vontató lovak is. A tüzelőállás megbénul, s vontatóerő hiányában már-már úgy látszik, hogy fel kell robbantani lövegeit, s gyalog, élelem nélkül megindulni nyugat felé. Valószínű, hogy a világ minden más katonája gondolkodás nélkül ezt a megoldást választotta volna. A magyar azonban nem! Egész történelmünkben mindig ilyen nehéz időkben mutatkozott meg, hogy helyén van a magyar katona szíve, hogy mer vállalkozni, hogy nem fél a veszedelemtől. A hevesi tüzérek is azonnal készek elhatározásukkal. Nagy László zászlós parancsnoksága alatt azonnal megalakul egy önkéntes jelentkezőkből álló járőr, s már indul is az egész ütegre létfontosságú anyag megmentésére. Egy parancsnok és hat fő. Hat mindenre elszánt magyar. Valamennyien tudják, hogy az ő bátorságuktól és ügyességüktől függ az egész üteg sorsa... Fehér lepelben kúszva közelítenek a bolsevista állások felé. A csonttá fagyott, valamikor fehér havat füst és vér színezi mindenütt. Éles reccsenések, fülsiketítő bömbölések s bántó sivítások töltik be a levegőt. Arat a halál, körben az egész falu szélein. Jajok és utolsó sóhajok fagynak meg a dermesztő hidegben... S hat magyar lassan közelít az ellenség felé. Társaik keményen harcolnak, de fél szemük állandóan rajtuk van. Ettől a hat embertől függ most az egész üteg sorsa! Most hirtelen két ködgyertya gyúl ki az orosz állások előtt. Sikerült tehát észrevétlenül megközelíteniük az oroszt! A mesterségesen fejlesztett köd leple alatt valószínűleg bent járnak már tüzéreink az ellenség sorai közt. Talán már elérték a mozdonyállást is. Kiabálás és rendszer nélküli puffogtatás hallatszik a köd irányából. Hosszú, nehéz percek múlnak. Most valóban ólomlábon jár az idő. A bizonytalanság maró nyugtalansággá válik. Egyszerre csak aztán mint a táltosok röpülnek a mozdonyállás fogatai a tüzelőállás felé. Sikerült a vállalkozás! Itt vannak a lovak! Megmentve az élelmiszer!

Egy-két pillanat, s már felkapcsolva a lövegek, s kezdődik is az állásváltoztatás. Az ellenség gyalogsága eközben már betört a házak közé is. Elvágtató tüzéreink oldaltüzet kapnak innen is, onnan is. A templomtéren meg kell állniok. A tűz olyan heves, hogy csak a támadók leküzdése után lehet tovább menni. Kemény, elkeseredett küzdelem indul meg. Méterről méterre küzdik előre magukat tüzéreink. Az ellenség tüzérségi támogatást kér. Hamarosan robbannak is szép sorjában lövedékei a templom körül. Kisded csapatunk ellenállhatatlan lendülete azonban lassan mégiscsak tért nyer. Már elhagyják a templomteret, de az ellenséges tüzérség még mindig ide veret. Mély, sötét tölcsérek meredeznek összevissza az Isten hajléka körül. Aztán egy lövedék pontosan derékban találja az épületet. Recseg-ropog a kupolás épület. Nagy, fekete füst száll fel az összeomló kupolák alól. Kocsatovkának nincs temploma többé!... Többórás út után adódik alkalom a vállalkozás részleteinek feljegyzésére. Az ellenséget rendkívül meglepte tüzéreink nagy bátorsággal végrehajtott támadása. A meglepetést nagyszerűen kihasználó tüzérek azonnal a mozdonyállásban levő bajtársaikhoz csatlakoztak. Az ellenség, mivel nem tudta, mekkora erővel áll szemben, visszavonult, csak egy gránátvető tüzelt még mindig. Tóth Mátyás tizedes észrevétlenül megközelítette, majd kézigránátdobással megsemmisítette a kezelőket, azután azonnal kezelésbe vette a tűzfegyvert, s saját fegyverével lőtte az oroszt. Ez a váratlan fordulat még csak jobban megzavarta az ellenséget. Tóth tizedes tüzével mindaddig lefogta az oroszt, míg társai el nem végezték feladatukat. Ezután ő is csatlakozott hozzájuk, s velük hagyta el hősi vállalkozásuk színhelyét.

* Egyik gyülekezőhelyünkön új bajtárs érkezik közénk. Fáradtan

lépked, alig vánszorog. Szakállas arca beesett. Szemében benn révedez az elmúlt hetek minden szenvedése, kínlódása, az átélt események sok-sok élménye. Valamennyien így érkeztünk. Egyenként, vagy kisebb-nagyobb csoportokban. Kinek hogy sikerült kitörni a többszörös gyűrűből. – Honnan jössz? Hogyan vágtátok ki magatokat? – Efféléket kérdezünk, aztán ismerősök után érdeklődünk. Csak percek múlva ismerek rá az új jövevényben egyik barátomra, önkéntestársamra: Takács Géza zászlósra. Hagyom egy kicsit pihenni. Mikor megborotválkozott s megmosakodott, akkor aztán megoldódik a nyelve, s elkezdi mondani kérés nélkül is élményeit. A szombathelyi hadtestparancsnokság törzséhez volt beosztva. Ennek harcálláspontján, Szemigyeszjatszkojében érte az ellenség túlerejű támadása. – Csapataink több napi hősi ellenállása ellenére a hadtest déli szárnya kénytelen volt észak felé kitérni az ellenség átkaroló mozdulatai elől. A parancsnokság is északabbra tette át álláspontját. Negyven fokon felüli hidegben állták honvédeink az ellenség szünet nélküli támadásait. Minden faluért, minden fontosabb pontért napokig tartó küzdelem keletkezett. Vasi, zalai, soproni, veszprémi fiúk úgy harcoltak ezekben a harcokban, hogy bátor helytállásuk, kitartásuk, vitézségük örök időkre példaképül szolgálhat minden magyarnak. A túlerő azonban végül mégiscsak kierőszakolta az eredményt, de ez az eredmény óriási ember– és anyagveszteségébe került az ellenségnek. Egyes falvak előtt valóságos orosz hullahegyek keletkeztek, bizonyságul honvédeink bátor helytállásának. Délről kaptuk a főtámadást, ugyanakkor északról is megindult az ellenség. A németek által feladott Voronyezs felől mind jobban és jobban közeledtek felénk az orosz páncélosok. Hadtestünk ekkor még rendezetten harcolt s hajtotta végre a szükséges visszavonulásokat. Később azonban az összeköttetés megszakadása és egyéb okoknál fogva mind áttekinthetetlenebb lett a helyzet. A körénk fonódó gyűrű lassan bezárult. Kisebb-nagyobb gyűrűket alkotott az ellenség. Ezekből aztán ha sikerült egy-egy alakulatnak rendezetten kitörni, akkor az továbbra

is rendben hajtotta végre mozdulatait, ha pedig nem, akkor az emberek úgy siklottak, ahogy tudtak. Itt csak a jó Isten, a szerencse és az egyéni ügyesség segített... – Azt mondd el, hogyan tudtál kijönni a gyűrűből? – Január huszonhatodikán már ötödik napja voltunk Honol nevű faluban. Itt még együtt volt kisded társaságunk: Kelenváry László hadnagy, Sinkó Ferenc karp. őrvezető, Pajor Sándor, Szűcs István és Borbély Béla honvédek. Az induláskor azonban széjjelszóródtunk. Honvédeink keményen tartották a falu előtt elfoglalt új védelmi vonalunkat. Az ellenség minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Az volt a szerencse, hogy az oroszoknak sem igen volt támogató légiereje. Ezen a napon azonban nagyobb számú repülővel támadta állandóan állásainkat. Magát a falut is már korán hajnalban többször végigbombázták. Légvédelmistáink az alacsonyra lemerészkedett gépek közül kettőt le is lőttek. Dél felé értek el hozzánk a Voronyezsből visszavonuló német csapatok első oszlopai. Pár órával később mi is megkaptuk a menetparancsot. Öt órakor kezdtük meg a visszavonulást. Nyizsnyedevick felé vettük utunkat. Dermesztő hidegben, egész éjszakai menetelés után reggel hat órakor érkeztünk meg Verhnye Turovóba. Mielőtt beértünk volna a faluba, két Ratatámadást kaptunk. A falu fele lángokban állt. Jelentést kaptunk, hogy Nyizsnyedevickbe sem mehetünk, mert a falut már orosz harckocsik tartják megszállva. A gyűrű mind szűkebbre szorult körénk. Egyetlen szabad út kínálkozott még, Kasztornoje felé. Az ellenséges repülők szakadatlan támadása között érkeztünk meg Kasztornojéba. A helység zsúfolásig volt német és magyar katonákkal. Szállásról magunknak kellett gondoskodnunk. Egy orosz család hajlékában húzódtunk meg, ahol az öt oroszon kívül még heten voltunk. Fáradtan, kimerülten feküdtük körbe a meleg kemencét. De nem sokáig pihenhettünk, mert éjjel két órakor riadóztatták a falut. – Orosz páncélosok támadják a falut! – Fegyverzaj, kiabálás töltötte meg az éjszakát. Egyes alakulatok azonnal felvették a harcot, a többiek, főképp a nagy számú szállítóoszlop, gépkocsijaival igyekezett besorolni a Kurszk felé

vezető, még szabad úton. Hajnalra azonban már ez az út sem volt szabad. Az út mellett húzódó erdőből hat harckocsi védelme alatt orosz gyalogság támadott nyugatról a falura. Ez az orosz támadás meglehetősen nagy meglepetést keltett, s elég nagy pánikot is idézett elő. A fejetlenség azonban nem sokáig tartott. Körülbelül kétszázan lehettünk éppen a falu nyugati szegélyén a támadás idején. Azonnal felvettük a védelmet. Három légvédelmi ágyú és négy géppuska állt rendelkezésünkre. Az út szélén álló gépkocsioszlopainkat percek alatt felgyújtották a lövedékek. Egy találat a vasúti raktárépületet is felgyújtotta. Légvédelmistáink nyílt tüzelőállásból tüzeltek a közeledő harckocsikra. Bátor kiállásuknak hamarosan meglett az eredménye. Két harckocsi égett sűrű, fekete füsttel. Erre a többi megállt, s helyből tüzelt ránk. Első sebesültünk egy német katona volt. Aztán egyre többen hulltak ki mellőlünk. De álltuk a harcot, eltökélt szándékunk volt a végsőkig kitartani. A harc hevében egyszer csak egy német felderítő gépet vettünk észre fejünk felett. Néhány kör után alacsonyra leereszkedve valamit leejtett. Üzenetet hozott. „Tartsatok ki, stukák vannak útban!” Az üzenet hihetetlen erőt adott. Jönnek a stukák! Hamarosan még egy harckocsi is lángba borult odaát. Aztán egyszer csak váratlanul felordítottak a várva várt stukák. Alig mozgattuk már végtagjainkat, csak az életösztön mozgatott bennünket eddig, de most még gyönyörködni is tudtunk a látványban. Diadalordításba törtünk ki. Kilenc stuka szinte egyszerre csapott ordítva, vijjongva az előttünk levő ellenségre. Két vadász is volt kíséretükben. Amik ezután következtek, nem nagyon tudnám hűen elmondani. Körülbelül délután kettőig tartott a harc. Megszámlálhatatlan orosz holttest, rengeteg gépkocsi és hat harckocsi maradt a színhelyen. Az utat valósággal eltorlaszolták a gépkocsironcsok, és így továbbhaladásunkról szó sem lehetett. Délután fél négy óra felé újabb felderítő gép üzenetet hozott. Ez az üzenet azonban, sajnos, korántsem volt olyan kellemes, mint a délelőtti. „Még nagyobb orosz erők vannak útban a város felé.” – Lassan kezdett sötétedni. Lőszerünk alig volt már. Eléggé meg is fogyatkoztunk, így hatásos ellenállást már nem fejthettünk volna ki. A hirtelen alakult parancsnokság kitörést határozott. Csak puskákat,

géppisztolyokat és golyószórókat tartottunk magunknál, a mozgást nagyon megnehezítő géppuskákat és minden egyéni holmit megsemmisítettünk, azután kisebb csoportokba osztva, a sötétség védelme alatt megkezdtük a kitörést. Minket, magyarokat, szám szerint kb. százat két szakaszba osztottak. Én mint összekötő szerepeltem a német és magyar csoport parancsnoka között. Nyolc óra óta tartott mindenütt a fegyverzaj. Most azt akartuk kitapasztalni, hogy hol legvékonyabb az ellenség szorító gyűrűje. Felhúzódtunk az állomás nyugati széléhez. Maga az állomás, a körülötte lévő épületek már mind égtek. Piros lángjuk kísérteties fénybe vonta a kormos, emberi, állati hullákkal és géproncsokkal teli havas tájat. Égett a város is. Lövések, robbanások, kiabálások hallatszottak mindenütt. Pokol kellős közepén éreztem magamat. Tizenegy óra lehetett, amikor megindult csoportunk nyugat felé a vasúti töltés mentén. – Talán egy negyed óráig minden baj nélkül „loptuk” előre magunkat. Ellenségbe nem ütköztünk sehol sem. Egyszer csak azonban vészes kelepeléssel megszólalt előttünk egy orosz géppuska. Nem lehetett messzebb 100-150 méternél. Pontosan szemben velünk. Valósággal belefúrtuk magunkat a méteres hóba. Felvettük a harcot s megnyitottuk a tüzet az egész jól látható torkolattüzek irányába. Ezek a percek egész életemre belém vésődtek. Soha nem fogom elfelejteni ezeknek nyomasztó érzését. Itt megsebesülni biztos halált jelentett. Készen is voltam arra, hogy ha csak könnyen is sebesülök, pisztolyom utolsó golyójával véget vetek minden további szenvedésemnek. Megfagyás, vagy fogság. Ezt jelentette a sebesülés. Hála Istennek, erre azonban nem került sor. Rajtam volt a Gondviselés védő keze. – Hogy meddig harcoltunk itt nyakig beásva a hóba, nem tudom. Időmértékemet teljesen elvesztettem ezen az éjszakán. Gépiesen csináltam mindazt, amit társaim csináltak. Feküdtem, lőttem, kúsztam, rohantam. Mindent pontosan úgy, ahogy a többiek. A szemben lévő ellenség megsemmisítése nem sikerült. Ekkor lehúzódtunk a töltéstől balra a hóba. Itt próbáltunk kikerülni még a sötétség oltalma alatt. Sikerült is észrevétlenül kitérnünk az ellenség hatósugarából.

– Meneteltünk nyugat felé. Tisztára az életösztön tartotta most bennem az életet. Élelmünk nem volt. Víz helyett is havat ittunk. így érkeztünk el az első falu széléig. Az első háznál itt is tüzet kaptunk. Tehát már itt is oroszok vannak! – cikázott át agyunkon a kétségbeesés. Lehet, hogy csak partizánok voltak. De lőszerünk már oly fogytán volt, hogy utcai harcot nem vehettünk fel, így kikerülve a falut, nyomultunk tovább nyugatra. Körülbelül egy órát gyalogoltunk már, amikor váratlanul ágyútüzet kaptunk a vasúti töltés irányából, merészen előretört három orosz harckocsi védte a vasúti aluljárót. Két magyar és két német katona önként vállalkozott a tüzgép felderítésére és esetleges leküzdésére. Hóba fekve izgatottan lestük, sikerül-e bajtársainknak a leküzdés. Jó félóra telt el, míg egyszerre csak több kézigránát-robbanás hallatszott fel. Sikerült leküzdeni ezt az akadályt is. Sajnos, a leküzdés egyik német katona életébe került. Az út azonban megnyílt előttünk. Kint voltunk a gyűrűből. Délután egy nagyobb faluba értünk. Itt gépkocsira kapaszkodtunk. Ezzel eljutottunk Scsigribe, onnan pedig Kurszkba, ahol már önálló magyar gyülekezőhely volt. Itt kaptunk először meleg ételt. Itt sem pihenhettünk azonban, mert másnap újabb védőállásaink felé kellett folytatnunk utunkat. – A többi már nem érdekes. Hálát adok az Istennek, hogy már itt vagyok. Két sarkam megfagyott ugyan, de más bajom semmi sincsen.

* Alekszejevka gyors lerohanásával sikerült a szovjetnek elzárni a magyar arcvonal középső és déli szakaszán küzdő magyar és német csapatrészek visszavonuló útját. A városba már január 18-án orosz harckocsik nyomában nagyszámú ellenséges gyalogság érkezett. A magyar és német alakulatok Kamenka felől jövet, csak közvetlenül a város alatt tudták meg, hogy Alekszejevka már orosz. Az út szabaddá tételének nehéz és áldozatos feladata a páncélosoknak jutott osztályrészül. Magyar és német páncélosok együtt indultak neki. A kemény tisztogató munka egyes mozzanatait így meséli el az

egyik harckocsiszázad parancsnoka: – Tizennyolcadikán délelőtt tizenegy órakor kaptuk a parancsot Matrjeno-Gesovóban, hogy négy harckocsimmal tisztítsam meg Alekszejevka keleti szegélyét. Pont délben érkeztem meg a város előtt lévő út- és vasútkereszteződéshez. Eddig simán ment minden. Egyetlen egy lövés sem ért, itt azonban hirtelen megszólaltak a bolsevisták rejtett tűzfegyverei. Rövidesen gyilkos tűzharc keletkezett a házakból és a vasúti kocsikból tüzelő páncélelhárító fegyverek között. Kezelő legénységemet valami démoni erő fogta el. Merészen, halálmegvető bátorsággal állták a harcot. Egyik harckocsimat találat érte. Három harckocsival folytattuk tovább a harcot. Záporként hulltak ránk az ellenség lövedékei. Közben nekünk is sikerült több találatot elérnünk. Az ellenség tűzfegyverei egymásután némultak el. Késő délután lett, mire az utolsó fészket is leküzdöttük. Ekkor azonban hirtelen harckocsitámadás ért. A hirtelen beálló szürkületben egy T-60-as harckocsi tört felénk. Félelmetes érzés volt látni a lassú méltósággal ránktörő vasszörny közeledését. Bár lőtávolságunkban volt a szörny, tüzünket mégsem nyitottuk meg, mert ebben a távolságban még hatástalanok maradtak volna lövéseink. Dobogó szívvel vártuk a fejleményeket. Eddig még egy lövést sem adott le ránk. Vagy nem vett észre, vagy pedig le akart taposni bennünket. Megfeszült idegekkel kísértük minden mozdulatát, aztán mikor már majdnem húsz méterre ért elénk, egyetlen lövéssel kilőttük. – Másnap reggel újabb harckocsitámadás ért. Három T-34-es tört ránk. Heves tűzpárbajban – bár mi is több találatot kaptunk – egyet sikerült teljesen ártalmatlanná tenni. A másik kettő erre visszahúzódott. – Délután újabb parancsot kaptam: mindenáron biztosítani kell a Tyihaja-Soszna folyó hídját. Harckocsitámadás harckocsitámadás után ért bennünket. Az ellenség mindenképpen birtokába akarta venni ezt a fontos átvonulási pontot. Mikor a harckocsik eredményt elérni nem tudtak, tüzérségi tűzzel próbálták használhatatlanná tenni a hidat. Megfogyatkozva álltuk a harcot órákon át. Közben csapataink végeláthatatlan sorokban vonultak...

– Bent a városban eközben teljes eréllyel folyt a tisztogatás. Gyalogos és páncélos kötelékek vívták kemény harcukat a házakból tüzelő partizánokkal, gyalogos kötelékekkel és a fontos pontokat tartó harckocsikkal. – Huszadikán Háffner német alezredes csoportjában az ilinkai hidat kellett biztosítanom. Kegyetlen hideg volt. Sem magam, sem embereim nem aludtak már napok óta. Erre most nem volt idő. Biztosítanunk kellett a visszavonuló csapatainkat. A folyó partján húzódó bozótban harckocsik védelme alatt gyalogos csoportok kezdtek húzódni Ilinka felé. Páncéltörő ágyúk és aknavetők ontották ránk a tüzet. Munkánkat megint siker koronázta. Három, illetve négy lövéssel egy T-34-es és egy T-60-as harckocsit lőttünk ki. Häffner alezredes a találatok láttára a küzdelem hevében küldte dicséretét. – További utunk Bugyonnijba, majd pedig Novi-Oszkolba vezetett. Feladatunk az ellenség késleltetése volt. Súlyos harcainkban nagy veszteségeket okoztunk az ellenségnek, de mi is állandóan fogytunk, őrölt bennünket a harc, szüntelenül őrölt a gigászi küzdelemben... – A következő nagyobb események Mihajlovka és Korocsa határában értek el. Ennyit mondott a századparancsnok. Az ismertetés csak egy kisebb egység harcainak rövid és hézagos leírása, s korántsem tükrözi vissza azt a hősi elszántságot, példás és önfeláldozó küzdelmet, amelyet páncélosaink a téli visszavonulás alatt bátor helytállásukkal mutattak, és amellyel biztosították csapataink elvonulását...

* Bár hadvezetőségünk látta az arcvonalszakaszunk ellen megindított támadásról, hogy mekkora erőkkel hajtja azt végre az ellenség, kapott parancsa értelmében mégis a végsőkig való kitartást és helytállást rendelte el. – Állásainkat az utolsó emberig tartani! – ez volt a parancs. Mikor aztán a túlerő mégiscsak kikényszerítette az első állások feladását, a

nem harcos alakulatok is harcosokká váltak, hiszen ők is bekerültek a gyűrűbe, s csak a gyalogos– és tüzér-egységekkel együtt, kemény harcok árán sikerült magukat a többszörös bekerítésből kivonni. Természetes, hogy ezek a részlegek mindent elkövettek, hogy a gondjaikra bízott értékekből annyit mentsenek meg, amennyit csak lehet. Az élelmiszer-oszlopok, számítva arra, hogy a mozgásba jött arcvonal alakulatai nem nagyon vételezhetnek fel élelmiszert útközben, megrakott szánkókkal csatlakoztak a harcolókhoz, s indultak küzdelmes útjukra. Az egyik szombathelyi élelmiszerellátó részleg küzdelmes napjait következőkben mondja el parancsnoka, Béry István százados: – A június huszonnyolcadikán megindult támadás eredményeképp mi is állandóan előbbre és előbbre helyeztük telepeinket. A legutolsó telephelyeim Kondenzovóban, Tenrovojban és Grigorjevkán voltak. Mikor megkaptuk a visszavonulási parancsot, a rendelkezésünkre álló fogatokat megraktuk élelmiszerrel, azután vasi és soproni legénységemmel elindultam Alekszejevka felé. A város ekkor már orosz kézen volt. Több harckocsi garázdálkodott a környéken is. Oszlopomat két ízben is megtámadták. Harckocsi elhárítására nem voltunk felkészülve, így nagy pusztítást vittek véghez sorainkban. Embereim ennek ellenére nyugodtan viselkedtek, bár azelőtt még csak álmukban sem mertek volna arra gondolni, hogy valamikor harckocsitámadás éri őket. – A harckocsik után jött az áttörés a megszállott városon. Mindjárt az első házakból tüzet kaptunk. Fogataink egymás után vesztek el. Kemény harcokat víva, valósággal lépésről lépésre küzdöttük előre magunkat. Szétszórva és megfogyatkozva értük el a város nyugati szegélyét. Ilinkán újabb harckocsitámadást kaptunk. A harckocsiból leugráló oroszok rajtaütésszerűén foglyul ejtették három emberemet. Elszedték tőlük fegyvereiket, azután jelbeszéddel elindították őket Alekszejevka felé, ők pedig visszaültek harckocsijukba s tovább tüzeltek a Bugyonnij felé vezető országútra. Két emberem ment egy darabig visszafelé, aztán, mikor látták, hogy foglyul ejtőik nem figyelnek rájuk, hirtelen letértek az útról, s Ilinka kikerülésével

szerencsésen kikerültek a fogságból. – Küzdelmes utunk további állomásai ugyanazok voltak, mint a többi alakulaté. Innét kezdve, mivel járműveink majdnem teljesen elvesztek, mi is beosztást nyertünk különféle harcos egységekbe. Jómagam is több ízben voltam század–, illetve zászlóaljparancsnok. Embereim nagyon szépen viselkedtek. Többen kaptak kitüntetéseket is. – A helyzet tisztázása után újra régi feladatunk átvételére kaptam parancsot. Újratelepültünk tehát, anyagot vételeztünk a hátsó raktárakból, s elkezdtük egységeink ellátását. – Fájdalommal emlékezünk az elesett és eltűnt bajtársainkra. Helytálltak és harcoltak, mert úgy hozta a sors. Holttetemeik most ott pihennek annyi más bajtársukéval együtt a Don mentén, mi pedig szívünkben hordjuk dicső emléküket.

Hősök, akikkel találkoztam J. tavasz óta járom a frontot. Rengeteg bajtárssal találkoztam, beszéltem. A haditudósító hivatása, hogy élményein és benyomásain keresztül hű krónikása legyen a harctéri eseményeknek. Munkája tehát rendkívül felelősségteljes, hiszen az otthon, nem különben a külföld is a haditudósítások tükrében alkot magának képet a háborúról és annak szereplőiről. Könyvemben csak a harctéri és a vele szorosan összefüggő eseményekkel foglalkoztam, így az egész tulajdonképpen haditudósítás. Az események leírásánál csak röviden érintettem a szereplők, illetve a hős bajtársak egyéni teljesítményeit. Úgy érzem, hogy a könyv nem lenne teljes, ha külön-külön meg nem emlékeznék azokról a hős bajtársakról, akikkel kintlétem alatt találkoztam, beszéltem, sőt nem eggyel közülük néha-néha éppen hogy csak le nem billentünk az élet és a halál mesgyéjéről... Természetesen csak azokra gondolok, akik vitézségük és bátorságuk folytán kitüntetésekhez jutottak. Hősi cselekményeik leírását vagy parancsnokaiktól hallottam, vagy pedig cselekedetüket példaképállító hadseregparancsokból vettem. Az is természetes, hogy sokkal többel találkoztam, mint amennyit itt fel tudok sorolni, de valamennyinek a felsorolása csak külön könyvben lenne lehetséges. Az egy-két hősnek a bemutatását teszem azért is, hogy az olvasó, aki elolvasta az egyes esmények leírását, lássa, hogy a szép eredmények milyen egyéni teljesítmények sorozatából tevődnek össze. Egy helyütt már rámutattam arra a tényre, hogy hiába lett döntő tényező a gép a ma háborújában, elvitathatatlanul az ember még mindig fontosabb. A harcos bátorsága, gyors elhatározóképessége, helytállása mind-mind olyan tulajdonságok, amelyek döntően esnek latba minden időkben. A honvédvezérkar főnöke nekünk tett nyilatkozatában világosan kifejtette, hogy a gépesített háborúban is mennyire érvényesül az egyéni hősiesség, sőt, mint mondotta, „elsősorban egyéniségekre van szükség”. Az egyéni teljesítmények

sok-sok láncolatából születnek meg a szép eredmények, a győzelmek... Hegedűs Imre hivatásos főhadnagy, 1942. november hó 5-én Rozsgyesztvenszkoje községnél végrehajtott vállalkozás során, mint a vállalkozó csoport parancsnoka az élrajjal hajózva át a Donon, elsőnek ugrott partra az ellenség rendkívül heves géppuska– és golyószóró tüzében. Támadás közben az egyik szakasz parancsnoka elesett, Hegedűs főhadnagy azonnal átvette a szakasz parancsnokságát, s bátor, halálmegvető rámenéssel – maga is sebesülten – maga után rántotta a szakaszt előre. Önfeláldozó és vitéz magatartásának volt köszönhető, hogy a vállalkozás mindjárt a támadás elején meg nem torpant, sőt átütő sikert eredményezett. Bartók Pál őrmester, az egyik honvédzászlóalj kürtöse, Sztorozsevoje birtokbavételekor az ezredparancsnokság harcálláspontján teljesített összekötő szolgálatot. A parancsnokságon azt a parancsot kapta, hogy vigyen lőszert az elöl küzdő egységeknek. Ezt a parancsot rendkívül heves ellenséges tűzben példás kötelességtudással teljesítette is. Visszatérése közben egy parancsnok nélküli puskás szakaszra bukkant. Bartók őrmester haladéktalanul átvette a szakasz parancsnokságát, majd azt egy közben felismert oldalsó szovjet földerőd leküzdésére rohamra is vitte. A roham sikerült, s Bartók őrmester most már a szovjet erődből biztosította géppuskáival zászlóaljának további harcait. Elkülönített állásában egészen estig kitartott, mialatt zászlóalja az ellenség háta mögé tört, s azt megsemmisítette. Kemenes Béla százados, az egyik miskolci üteg parancsnoka 1942. október 12-én a főfigyelője ellen irányuló körülbelül egy század erejű ellenség támadásakor, annak ellenére, hogy a legközelebbi gyalogsági támpont egyfelől 150, másfelől több mint 500 méterre volt tőlük, a harcot felvette, s csekély létszámával a támadást nemcsak megállította, hanem részben vissza is szorította, és elszigetelt helyzetében több órán keresztül kitartott. Az órákon át tartó súlyos gyalogsági harcokban, melyben főfigyelője öt hősi halottat és négy sebesültet veszített, az elhárító harc vezetése mellett

tovább irányította ütegének tüzét is, sőt öntevékenyen bevezetett felderítésével és helyzettájékoztatásával a később meginduló ellentámadásunk sikerét is nagyban előmozdította. Bakó István hadapród őrmester, a november 5-én Rozsgyesztvenszkoje mellett végrehajtott vállalkozás során, mint az egyik szakasz önként jelentkezett parancsnoka, az első lépcsővel áthajózva, az ellenség igen heves tüzében és szívós ellenállásában azonnal betört az orosz védőállásokba. Betörése közben megsebesült, de szakaszát sebesülten is tovább vezette, és 25 főnyi emberével tíz ellenséges földerődöt robbantott fel a bennük megszállókkal együtt, több nehézpuskát, egy gránátpuskát, egy gránátvetőt és egy páncéltörő ágyút zsákmányolt. Az ellenségnek szakaszerővel megindított ellentámadását kemény küzdelemben visszavetette. Török Árpád szakaszvezető, Rozsgyesztvenszkoje község mellett végrehajtott vállalkozás során, mint a résztvevő egyik szakasz parancsnoka, amidőn észrevette, hogy az egyik nagyobb orosz földerődből az oldalról támadó saját szakaszunkra kézigránátdobásokra készül az ellenség, hősi önfeláldozással a földerőd közvetlen közelébe ugrott, és egy kézigránátköteget vágott abba. Gyors közbelépésével a földerődben lévő tizenkét oroszt megsemmisítette, de ő maga is hősi halált halt. Török szakaszvezető élete feláldozásával szakaszát mentette meg a súlyos veszteségektől. Lőrincz Géza szakaszvezető, 1942. október 12-én egy ellenségtől körülvett támpontunk segítségére sietett golyószórós rajával. Az ellenséget kézitusával verte ki a futó-árokból, és három foglyot ejtett. Mikor észrevette, hogy az egyik emberét az oroszok magukkal vitték, vakmerő bátorsággal utánuk vetette magát. Bajtársát, sajnos, megmenteni nem tudta, mert az oroszok azt az ő megjelenésére agyonlőtték, az öt orosz közül hármat kézitusában megölt, kettőt pedig foglyul ejtett. Kamarán László hadapród őrmester, mint az egyik üteg felderítőjárőrének parancsnoka, mikor október 12-én a köd leple alatt a Donon átszivárgott ellenség a rajta kívül két főből álló járőrt bekerítette, egymaga vállalkozott a gyalogsággal az összeköttetés

megteremtésére. Az ellenség heves tüze alatt szerencsésen kikúszott a gyűrűből, s a kapott puskás rajjal és golyószórós félrajjal rendkívül kemény harc árán kiszabadította az álláspontján derekasan kitartó két tüzérét. Később, midőn gyalogsági erősítéseket kapott, ellentámadásba ment át, és az ellenséget halálmegvető bátorságával vezetett támadásával a Don másik oldalára vetette vissza. Radnai István továbbszolgáló zászlós, 1942. november 5-én Kosztomarovo mellett végrehajtott vállalkozás során elsőnek kelt át a Donon. Partot váltva, rajtaütésszerúen megrohant két ellenséges földerődöt, azokat birtokába vette, hídfőt alkotva biztosította a másik két szakasz áthajó-zását. Egy ellentámadást végrehajtó ellenséges szakaszt heves kézitusában megsemmisített, majd állandóan szakasza élenjárva, egymásután vette birtokába a szívósan védekező erődöket. Szakaszával 22 földerődöt semmisített meg, több fegyvert zsákmányolt, és 21 foglyot ejtett. Olasz Ernő hivatásos őrmester, a november 2-i vállalkozáskor, átkelve a Donon, szakasza élén küzdve egymásután robbantotta fel az ellenséges földerődöket. Szakasza elő-nyomulását egy erőd megállította. Olasz őrmester egyedül előrekúszott, s annak megsemmisítésével biztosította a továbbnyomulást. Ő maga hat erődöt semmisített meg, többször kézitusába került, s az utolsó erőd leküzdésekor hősi halált halt. Király Vince őrvezető, november 2-án átkelve a Donon, merész támadással birtokba vett egy oldalazó ellenséges tűzfészket, s ezzel biztosította szakaszának partraszállását, majd vakmerő bátorsággal előretörve, megsemmisítette a közvetlenül mögötte lévő fészket is, majd pedig hátába kerülve a földerődrendszernek, egymás után, egyedül semmisítette meg a még ellenálló erődöket. Resch Rudolf alezredes, 1942. szeptember 12-én mint harckocsiezred parancsnoka, az ezred első lépcsőjének élén betört az urivi fennsíkon befészkelődött ellenség vonalaiba, személyesen több bunkert robbantott fel, kézigránáttal s géppisztolyával nagyszámú ellenséget tett ártalmatlanná. Harckocsijával hat páncéltörő ágyút és két tábori ágyút gázolt le, közben több foglyot is ejtett. Merész

előretörésével lehetővé tette, hogy a mögötte harcoló gyalogság birtokába vegye a megerősített bunkerállást. Csizmadia János ht. őrmester, 1942. szeptember 9-én a Sztorozsevoje elleni harcban a németeket hátba támadó T-34 mintájú orosz harckocsit egész közelre bevárva, 37 mm-es lövegével pár lövéssel megsemmisített. Ugyanezen a napon a támadásra rendelt Makláry-csoport hátában feléledt két ellenséges bunkert közepes harckocsijával megtámadta, s azokat közelharcban kézigránáttal megsemmisítette, pisztollyal is harcolva, harminc foglyot ejtett. Dr. Sipos Béla t. hadnagy, 1942. augusztus 1-én az ellenségnek Kosztenki ellen intézett ismételt támadásai alatt, mint osztályfelderítőtiszt, erős tűzben magas lázzal eredményesen vezette osztálya tüzét. Előretolt figyelőhelyén több napig kitartott betegsége ellenére, s csak akkor vitette magát segélyhelyre, mikor az ellenség már visszavonult. Kuzma Imre honvéd, 1942. augusztus 16-án a hajnali órákban Szeljavino község előtt, a Don túlsó partján, négy főből álló ellenséges járőrt vett észre. Kuzma honvéd orosz nyelven felszólította a járőr tagjait, hogy ússzanak át hozzánk. Az oroszok engedelmeskedtek, s elmondták, hogy rajtuk kívül nincs ellenség a közelben. Kuzma honvéd szakaszparancsnokával, Schmidt zászlóssal átkelt egy teknőben a folyón, az üresen hagyott kiserődöket felrobbantotta, s több lőfegyvert hozott magával. Kuzma egy másik alkalommal egyedül kelt át a Donon, s két foglyot hozott magával. Horváth József 4. gyalogezredbeli őrmester, a rátámadó ellenséges harckocsik közül kettőt kézigránátköteggel megsemmisített, s az abból kiszálló legénységet üres pisztollyal lefegyverezte. Cselekedetével példát adott a legénységnek, hogy ésszel és nyugalommal milyen szép eredményt lehet elérni. Szűcs Dezső hadapród őrmester, 1942. július 11-én, mint géppuskás szakaszparancsnok, midőn századát harckocsi és gyalogos támadás érte, a túlerő elől visszavonuló századát szakaszával hatásosan támogatta. Utolsónak hagyta el védőállását, s mikor észrevette, hogy hat sebesült bajtársa ottmaradt a kiürített faluban,

maga mellé vett két karabélyos honvédet s önként azonnal visszaindult bajtársai megmentésére. Sikerült is a sebesülteket kimenteni, de mentése közben halálos sebesülés érte. László Lajos t. tizedes, mint a 7. táb. tüzérezred 7. ütegének felderítő tisztese, parancsnoka hősi halála után öntevékenyen továbbvezette ütege tüzét, majd mikor járőrét az ellenség be akarta keríteni, hősiesen kitartott, s csak akkor vonult vissza a főfigyelőbe, amikor utolsó töltényüket is kilőtték. A túlerő hamarosan a fő figyelőt is elérte, ekkor itt golyószórójával egymaga fedezte bajtársai elvonulását, s csak azok biztonságba jutása után vonult vissza ő is. Németh Márk szakaszvezető, páncéltörő rajparancsnok, 1942. augusztus 7-én Galdajevka mellett, a Don partján felállított egyik tábori őrs megerősítésére kapott parancsot. Az ellenség már bekerítette az őrsöt, mikor a helyszínre érkezett. Lendületes és bátor támadásával az őrsöt kiszabadította, majd pedig közelharcban a mintegy szakasznyi erejű ellenséget rajával részben megsemmisítette, részben pedig átvetette a Donon. Horváth Ernő tizedes, az 1942. augusztus 15-én Korotojak birtokba vételére megindított támadásnál, mint rádiójárőr parancsnok igen heves ellenséges tűzben feladatát mindaddig ellátta, míg egy szilánk rádióját használhatatlanná nem tette. A készüléket ekkor elrejtve, nagy eréllyel összegyűjtötte a parancsnokát vesztett századtörzse legénységét, majd támadásra vezette. Erőteljes támadásával az ellenséget vissza is vetette, s bár megsebesült, súlyos sérülésével is kitartott egysége mellett. Gábor Sándor hdp. őrmester, mint a 30/11. harckocsi zászlóalj egyik szakaszparancsnok-helyettese 1942. augusztus 7-én a hadijelentésben is szereplő korotojaki ütközetben az ellenség nagyerejű elhárító tüze ellenére elszántan és bátran tört előre, s harckocsijával nagy veszteségeket okozott az ellenségnek. A következő napokon több egyéni vállalkozást hajtott végre, s többször betört az ellenséges vonalakba. Tizenkettedikén egy szívósan ellenálló nehézpuskafészek

megsemmisítését határozta el öntevékenyen. Harckocsijával bátran tört célja felé, a nehézpuskafészekhez érve harckocsijából kihajolva kézigránáttal meg is semmisítette azt. Eközben azonban halálos lövést kapott. Tollas Károly tsz. szakaszvezető a II. légvédelmi tüzérosztály egyik gépágyús ütegének lövegvezetője 1942. augusztus 7-én Korotojak mellett, mikor a kikülönített félszakaszt erős ellenséges légitámadás érte, a távollévő félszakaszparancsnok helyett átvette a parancsnokságot, s jól vezetett tűzzel az őt minden irányból támadó gépek közül egyet lelőtt. Másnap az új tüzelőállás szemrevételezése miatt távollévő parancsnok helyett újra átvette a parancsnokságot, amikor szovjet vadászgépek csaptak le a félszakaszra. Parancsnokságát megint szerencse kísérte, s sikerült a támadó vadászok közül egyet lelőnie. Gödény Zoltán hadapród őrmester, 1943. január 15-én a Don menti védelmi harcokban két szakasz erejű vállalkozó csoporttal átkelt a Donon. Ez a vállalkozás, mely a Gran-tanya ellen irányult, akkor történt, amikor a magyar arcvonal középső és északi szárnyán már javában folyt a szovjet téli offenzívája. Gödény hadapród a vállalkozás alatt vitéz és bátor magatartásával jó példát adott a résztvevő legénységnek, s mint a vállalkozást végrehajtó század parancsnoka kitüntetési javaslatában írta: nagyban hozzájárult a szép eredményhez. Varjú György t. őrvezető a 30. harckocsi ezred árkász rajparancsnoka 1942. augusztus 12-én Korotojaknál a betörő ellenség visszavetésénél egy harckocsi mögé felzárkózva támadott. Túlerőben levő ellenséges fészkek közé kerülve halált megvető bátorsággal vezette raját. Több fészket leküzdött, s annak ellenére, hogy raja egyre fogyott (egy fő elesett, négy megsebesült), harcolt mindaddig, míg egy melléje becsapódó lövedék meg nem semmisítette. Előtte azonban, mikor már puskáját be nem tölthette, puskatussal harcolt az utolsó pillanatig. Palkó J. István hdp. őrmester, mint a 30/1. zászlóalj egyik szakaszparancsnoka 1942. augusztus 15-én Korotojak mellett

szakaszával az első hullámban támadott. Az ellenséggel való érintkezés felvétele után szakasza rendkívül erős páncélelhárító tűzbe került. Az elhárítófegyverek jórészét megsemmisítette, azután harckocsijával mindaddig kitartott, amíg szakasza egy peremvonal mögé nem vonult. Hősies harca közben harckocsija több találatot kapott, de Palkó J. István hadapród mindaddig tüzelt, amíg harckocsija teljesen üzemképtelen nem lett. A hős szakaszparancsnok ekkor kezelőszemélyzetének parancsot adott a harckocsi elhagyására, s azok elvonulását saját élete kockáztatásával fedezte. Vajda József hdp. őrmester légvédelmi gépágyús félszakaszparancsnok 1942. augusztus 7-én Korotojak mellett erős ellenséges tüzérségi és aknavető tűzben félszakaszával hősiesen kitartott, s a tüzelőállását alacsony támadással végigseprő vadászrajból egyet lelőtt. Később önként vállalkozott egy veszedelmes aknavető kilövésére. Tüzelőállást változtatott, miközben újabb légitámadás érte. A bátor félszakaszparancsnok nem vesztette el lélekjelenlétét, azonnal tüzelőállást foglalt, s az őt géppuskával támadó gépek közül kettőt lelőtt. Vajda József hadapród őrmester eddig az ideig igazoltan hét ellenséges gépet lőtt le. Horváth János ht. őrmester a 30/11. zászlóalj szakaszparancsnoka 1942. augusztus 7-én Korotojak községben ellenséges tüzérségi és aknavető tűzben kiszállva harckocsijából egy másik harckocsiban megsebesült bajtársait megmentette. Tizedikén önként vállalkozott, hogy az egyik lőszer hiányában válságos helyzetbe került lövész zászlóaljnak lőszert hoz. Vállalkozását, bár az rendkívül veszélyes helyzetbe hozta, mégis végrehajtotta, miáltal a század helyzetét megszilárdította. Tizenharmadikán rendkívül erős ellenséges nyomásban mindaddig kitartott egy válságos helyzetben levő gyalogos egység mellett, míg annak erősítés nem érkezett. Helytállásával megmentette a gyalogos egységet megsemmisítésétől, s nagyban hozzájárult az ellenség támadásának feltartóztatásához. Vigh Sándor c. szakaszvezető harckocsivezető augusztus 10-én önként jelentkezett egy rendkívül nehéz harcfeladat megoldására Novo-Uspenkánál. Feladatát sikeresen meg is oldotta, és sértetlenül

tért vissza. Tizenhatodikán újra önkéntes vállalkozásra indult, s egy, a gyalogság előnyomu-lását erősen veszélyeztető géppuskás fészket megsemmisített. Bár ez a vállalkozása is eredménnyel járt, Vigh szakaszvezető azonban nem tért vissza, mert feladatának végeztével halálos lövést kapott. Csapó Gábor őrvezető, a harmincadik harckocsi ezredbeli lövész 1942. augusztus 12-én Korotojaknál, bár harckocsiját súlyos találat érte, géppuskájával tovább tüzelt, majd harckocsijából kiszállva tevékeny részt vett annak megjavításában, azután újra megszólaltatta géppuskáját, s két ellenséges támadást kivédett. Krizsó Sándor őrvezető harckocsivezető 1942. augusztus 7-én Korotojaknál harckocsijával bátran tört előre a rendkívül erős ellenséges tüzérségi és aknavető tűz ellenére. Majd mikor harckocsijának futószerkezete megsérült, a nagy tűzben a hibát megjavítva, tovább tört előre, s harckocsiját bátran a legjobban ellenálló fészekbe vezette. Az ellenállást sikerült is megtörni, de Krizsó Sándor őrvezető közben halálos lövést kapott. Piri József hdp. őrmester a II. légvédelmi tüzérosztály légvédelmi ágyús szakaszparancsnoka, 1942. augusztus 9-én, mikor ütegparancsnoka ember– és anyagkímélés céljából a rendkívül heves ellenséges tüzérségi és aknavető tűzben a tüzelőállást kiürítette, önként vállalkozott egy találat által felgyújtott lőszer eloltására. Bátor cselekedetével megakadályozta, hogy a búza közé rejtett értékes anyag megsemmisüljön. Sáfrány Imre hdp. őrmester 30. harckocsi ezredbeli szakaszparancsnok 1942. augusztus 7-én Korotojaknál szakaszával példás bátorsággal tört előre a század első hullámában. A sávjába eső ellenséget és egy páncéltörő fegyvert megsemmisített. Támadása közben harckocsija találat következtében kisebb üzemzavar miatt leállt, ezt kiszállva megjavította, majd tovább folytatta előretörését. Támadási céljának elérése után visszafordulva látta, hogy az egyik harckocsi a közelben egy csatornába fordult, ekkor, nem törődve az erős ellenséges tűzzel, bajtársait a harckocsiból megmentette. Pető Ernő honvéd 1942. augusztus 12-én Korotojak birtokba

vételénél, mint az egyik járőr tagja, megfigyelt egy ólnak álcázott erősen ellenálló kiserődöt. A hős honvéd nem várt parancsot, hanem öntevékenyen járőréből kivált, s kézigránáttal nemcsak leküzdötte, hanem teljesen meg is semmisítette az erődöt. Pető honvéd később térdlövést kapott, de még így is segédkezett a körülötte súlyosan sebesült bajtársai bekötözésénél. Mátyás Károly t. tizedes 1942. augusztus 7-én mint kikülönített géppuskás raj parancsnoka, mikor az ellenség álláspontját több ízben erősen támadta, raját végső kitartásra buzdította, s személyes bátorságával kitartásra is bírta. Az ellenség heves tüzében megsebesült, de még így sebesülten is kitartott, s tovább vezette raja tüzét, igen hatásosan, s ezzel nagyban hozzájárult az ellenség bekerítő szándékának meghiúsításához. Boráros Ferenc szakaszvezető, 1942. december 4-én Kolybelka mellett végrehajtott vállalkozásban vállalkozó osztagát nagy ügyességgel vezette át a Don túlsó partjára, s az első földerőd eltorlaszolt ajtaját maga törte be kézigránátjaival. Ennek megtörténte után bátran berohant az erődbe, ott több szovjet katonát leküzdött, egyet pedig foglyul ejtett. Miután osztaga megoldotta feladatát, ugyancsak nagy körültekintéssel s harcászati érzékkel vezette vissza. Másnap, december 5-én az ellenség az átláthatatlan terep előnyeit felhasználva, váratlanul betört honvédeink állásába. Boráros szakaszvezető habozás nélkül rávetette magát a közelében álló négy honvéd élén a szovjet katonákra, s elkeseredett közelharccal kivetette elvesztett támpontunkból a bolsevistákat. Hősies és önfeláldozó harc során azonban halálos sebet kapott, amelybe bele is halt. Bátor és önfeláldozó magatartásával mindenkor példája marad a vitéz magyar katonának. Erdélyi Ferenc tizedes, egyik gyalogkötelékünk rajparancsnoka, 1942. december 13-án önként jelentkezett abba a rohamvállalkozásban való részvételre, amelynek célja az úgynevezett Embrió-erődben kiépített ellenséges kiserődök megsemmisítése volt. Erdélyi tizedes az említett rohamcsoporthoz beosztott rohamjárőr parancsnoka volt. Az egész vállalkozás során kitűnt halálmegvető

bátorságával. Mit sem törődve az ellenség heves tüzelésével, egymás után rohanta meg az ellenséges támpontokat, és több erődöt a levegőbe röpített. Feladata végrehajtása közben lábán megsebesült, de járőrét sántítva is továbbvezette. Több ízben attól attól sem riadt vissza, hogy robbantókötegeit az ellenséges kiserődök lőrésein kilövő szovjet géppuskák mellé helyezze el. Ezzel a módszerrel mindegyik megtámadott kísérőd megsemmisült azok legénységével és fegyvereivel együtt. Kiválóan vitéz és bátor magatartásának eredménye 9 nagy és 3 kiserőd felrobbantása volt. Szabó Ferenc szakaszvezető, 1942. december 7-én Grannál, amikor rombolásokra vállalkozó csoportja egy makacsul védekező ellenséges földerőddel került szembe, gyors áttekintéssel megállapította, hogy vállalkozásuk csak félsikert érhet el, ha a szóbanforgó földerődöt a legrövidebb idő alatt el nem némítják. Ennek végrehajtása céljából egymagában a földerőd közelébe lopódzott, betörte annak ajtaját, s bár a bolsevisták hevesen tüzeltek, vakmerően behatolt a földerődbe. Ott két bolsevistát közelharcban leküzdött, egy harmadikat foglyul ejtett. Bár ebben a közelharcban fején megsebesült, mégis részt vett a vállalkozásban továbbra is, s vitézül harcolva egy géppuskát zsákmányolt. Csilléi Gusztáv tizedes, egyik gyalogkötelékünk parancsnoka, 1942. december 3-án önként jelentkezett arra a vállalkozásra, amelynek célja az ellenség felderítése volt. A vállalkozás alatt, mihelyt átjutottak a Don jegén, messze megelőzve raját, előrelopódzott, hogy rést vágjon a bolsevisták drótakadályán. Bár itt két oldalról is heves tüzet kapott, mélyen betört az ellenség védőrendszerébe, egy bolsevista őrszemet közelharcban leküzdött, majd pedig felrobbantotta az egyik közeli földerődöt. A két nappal utóbb kitűzött vállalkozásra ismét önként jelentkezett. Ebben több ellenséges katonával küzdve, egy újabb földerődöt robbantott fel, s csak akkor hagyta abba a harcot és engedte magát hátravitetni, amikor néhány közelben becsapódott akna légnyomásától küzdőképtelenné vált. Téglás Lajos tizedes, 1942. december 13-án önként jelentkezett

abban a vállalkozásban való részvételre, amelyet Kolybelka mellett hajtott végre egy vállalkozó csoport. Téglás tizedes a rohamvállalkozás során, raja élén, halálmegvető bátorsággal vetette magát az ellenséges földerődökre. A raj parancsnoka példájától felbuzdult, s a legnagyobb lelkességgel követte őt. Téglás tizedes rohamjárőre négy földerődöt robbantott fel, és több foglyot ejtett. A hőslelkű tizedes döntően járult hozzá bátor magatartásával és személyes példájával a mintaszerűen végrehajtott vállalkozás sikeréhez. Újházi Pál őrvezető, 1942. december 3-án azt a parancsot kapta a Gremjacsje mellett, hogy erőszakos felderítéssel állapítsa meg a Don túlsó partján álló ellenség védőrendszerének fekvését és erőelosztását. Újházi őrvezető kiváló ügyességgel hajtotta végre feladatát, de e közben súlyos helyzetbe került járőrével. Embereit túlerőben lévő ellenséges csoportok támadták meg. A kifejlődött közelharcban 10-12 bolsevista esett el, a többieket javarészt foglyul ejtette Újházi őrvezető maroknyi osztaga. Bár felderítő feladattal küldöttek ki, felhasználva e harc sikereit, 4 ellenséges földerődöt felrobbantva, 7 foglyával és 8 kézifegyvert kitevő zsákmányával minden veszteség nélkül vezette vissza járőrét. Hatos János őrvezető, mint az egyik gépvontatású ütegünk rádiós rajának parancsnoka, az ellenséges tűzben élete kockáztatásával tartotta az összeköttetést, sőt amikor egy ellenséges becsapódás következtében a szomszéd üteg rádiója üzemképtelenné vált, a tűzben átkúszott a másik tüzelőállásba, s kijavította annak rádióját. Farkas Mátyás szakaszvezető. 1942. december 5-én az ellenség heves támadást intézett Kolybelka mellett saját vonalaink előretolt támpontjai ellen. A támadás során Farkas szakaszvezető szakaszának egyik raja, miközben elkeseredetten küzdött a reá tört túlerővel szemben, válságos helyzetbe került, mert a bolsevisták hátába kerültek és körülzárták. Farkas szakaszvezető ebben a kétségbeesett helyzetben nem vesztette el bátorságát, hanem embereit kitartásra buzdítva, szívósan kitartott elszigetelt helyzetében is. A körülzárt rajnak rugalmas védelmével sikerült is megakadályoznia azt, hogy az

ellenség állásainkba törhessen. Elszánt magatartásával döntően járult hozzá a bolsevisták támadásának utóbb bekövetkezett végleges visszaveréséhez. Szálai Sándor szakaszvezető, 1942. december 13-án egy válogatott katonákból álló honvédkötelékkel felderítő és romboló vállalkozást hajtott végre az ellenséges kiserőd-rendszer ellen. Szálai Sándor e vállalkozásban mint rohamjárőr parancsnok vett részt. Az ellenséges védőövezet megközelítése után halálmegvető bátorsággal vetette rá magát járőre élén az erődvonal földerődeire. Rajával négy erődöt robbantott fel, és több foglyot ejtett. Eközben maga is megsebesült, de hallani sem akart arról, hogy kivonják a harcból, hanem bátran és vitézül küzdött tovább egészen a vállalkozás befejeztéig.

UTÓHANG Tzenegy és fél hónapig jártam a keleti frontot. Részese voltam a magyar hadsereg nyár eleji nagy támadásának, bejártam a Don menti védelmi szakaszunk majdnem valamennyi harcálláspontját, és átéltem a téli harcok súlyos megpróbáltatásait. Élményeimnek csak egy kis részét hozhattam most nyilvánosságra, hiszen azt a sok benyomást, tapasztalatot, melyet a közel egy évi frontszolgálatom alatt elraktároztam magamban, ekkora keretbe összefogni nem is lehetne. Ε szerény írásommal is azonban emléket szeretnék állítani annak a magyar katonának, aki közel kétezer kilométerre hazájától, ezernyi szenvedés, nélkülözés közepette küzdött, harcolt és vérzett otthonáért, Hazánk boldogabb jövőjéért. „A véres Don” minden sora, minden betűje orosz földön, véres csaták és küzdelmek közepette született meg. Az eseményeket és történéseket, ahol csak lehetett, személyekhez kapcsoltam, úgy, ahogy azok történtek. Ezzel írásom hitelességét kívántam megerősíteni, de egyben a hősök nevét is fel akartam jegyezni az utókor számára. Anyák, feleségek, arák s mindazok, akik könyvemben hozzátartozóitok nevére találtok, forgassátok szeretettel ezeket a lapokat, és legyetek büszkék hőseitekre, a nemzet hőseire. Tudom, sokan nem tértek haza azok közül, akik könyvemben szerepelnek. Számukra ez volt megírva a Sors könyvében. Tudom, elvesztésük gyásza súlyos teher, de gondoljatok rájuk mindig büszkeségtől hevülő lélekkel, és őrizzétek meg emléküket magyar öntudattal. Ti pedig, bajtársak, akik az isteni Gondviselés különös kegyelméből velem együtt hazaérkezhettetek akár épen, akár csonkultan, olvassátok megértő szeretettel könyvemet, hiszen minden sora a ti dicsőségtekről és hősiességtekről szól. ...Tizenegy és fél hónapig jártam a Hadak Útját. Százak és ezrek hősi áldozatának voltam szemtanúja. A Halál mindennap sűrű rendeket vágott sorainkba. Édesanyám imája és Isten különös kegyelme megtartott az életnek. Megtartott azért – úgy érzem –, hogy

mint hősiességetek szemtanúja, elbeszéljem az otthonnak legendába illő dicső tetteiteket. A SZERZŐ

FÜGGELÉK

KUNTÁR LAJOS

A KÖNYV ÉS ÍRÓJÁNAK SORSA

„Habent sua fata libelli”, azaz: „A könyveknek is megvan a maguk sorsa”, idézgetjük gyakran Terentianus Mourus híres mondását. Ráth-Végh István A könyv komédiája című művében (109. old.) azt állítja, hogy az afrikai származású római vígjátékíró „Pro captu lectoris” szavakkal kiegészítve örökítette ránk a megállapítását, így pedig a helyes értelmezése: „A könyvek sorsát az olvasók határozzák meg” aszerint, hogy becsülik-e a könyvet és íróját, vagy netán éppen ellenségesek iránta. A könyvek megítélése idővel a mindenkori hatalom akaratából is változhat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a könyvnek és írójának sorsa kölcsönhatásban van egymással: a fény és az árnyék, a dicséret és a rosszallás mindig együtt éri őket. Erre a saját példámat hozom fel Háborús riportkönyvem, A véres Don megjelentetését a haditudósító század vitéz Csikós Jenő ezredes vezette itthoni parancsnoksága 1942 december végén azzal az indokkal nem támogatta, hogy nem elég propagandisztikus. Hazatértem után ezt közölték is velem, s a kéziratomnak a kívánalmaik szerinti átdolgozásátjavasolták. Ezt nem tettem meg, de kiegészítettem a doni pokolból menekülésem utolsó állomáshelyén, Kijevben írt „Szemben Tél tábornokkal” című fejezettel, ami által teljesebbé vált a frontszolgálati tevékenységem írásos bizonysága. (A korabeli írásaimat az emlékeim közléseivel egészítgetem ki. így született meg és jelent meg a Vas Népe 2003. január 11-i számában a még nem publikált fényképeket is közlő, egész oldalas cikkem, „Emlékezés a doni katasztrófára” címmel,

amelyben kálváriás utam emlékeit idézem fel a 60. évforduló kapcsán.) 1943-ban a május végi hazatértem után, szeptemberben újra behívtak katonának, ezúttal azonban nem frontszolgálatra, hanem a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkari Főnökség sajtó osztályára (közismert rövidítéssel: a „vkf. 6. „-raj. A várbeli Fortuna utcában lévő hivatalban együtt szolgáltam vitéz Somogyváry Gyula t századossal, akit megkértem az Oroszországban írt riportjaim véleményezésére. Az ismert írópolitikusnak annyira tetszett a kéziratom, hogy a kiadatását javasolva Előszót is írt hozzá, azt ajánlva, hogy az addigi „A 2. honvéd hadsereg Don menti harcai” cím csak alcím legyen, a könyv főcíméül, utalva Solohov világhírű regényére: A véres Don-t adjuk. Vitéz Somogyváry Gyula támogatása nyomán megváltozott az illetékes katonai vezetők álláspontja, hasznosnak minősítették a kéziratomat, ezért láthatott napvilágot 1943-ban a Honvédelmi Minisztérium költségvetéséből származó pénzen. Jó kritikát kapott, a sikere folytán én is több helyről és személytől részesültem dicséretben: közös volt a megbecsülésünk. 1945 után azonban, a hatalmi viszonyok változásával az értékelés ellenkező előjelt kapott: üldöztetés lett a sorsunk!

FÉLELMEM A HÁBORÚTÓL Minden nemzet története háborúkkal, győztes és elveszített csaták emlékével terhes. A miénk is. Sajnálatos, hogy az utóbbiak vannak benne nagyobb számban! A háborúk -a támadók és a védekezők egyaránt – mindig az adott kor vezetői akaratának a függvényei A katonák a vezetőiktől kapott parancsnak engedelmeskedve szállnak hadba. Nincs lehetőségük annak latolgatására, hogy vállalják-e vagy sem a háborút – részt kell venniük benne. Vas megyében töltött gyermek– és ifjúkoromban az I. világháborúból hazatértektől sokat hallottam az Olaszországban, a Kárpátokban, a Doberdón és más helyeken átélt szenvedéseikről, a borzalmakról. Elbeszéléseik nyomán mélyen belém ivódott a háborútól való félelem, irtózat. Ennek alapján érthető megrökönyödéssel vettem tudomásul 1942 tavaszán a tényt: nem kerülhetem el a háborúba vonulást. A Honvédelmi Minisztériumban dolgozó vitéz Rózsás József alezredes, a Magyar Katonaújság főszerkesztője, amely hetilapnál 1938 ősze óta tiszteletdíjért elláttam az olvasószerkesztői teendőket, bizalmasan közölte, hogy mozgósítani fogják a szombathelyi III. hadtestet, benne az én alakulatomat, a gépvontatású közepes tarackos osztályt, de ő elintézheti, hogy ne harcosként, hanem haditudósítói beosztásban küldjenek ki a keleti frontra. Az 1941-ben elért hadapród őrmesteri rangban szakaszparancsnok lettem a tarackos ütegnél. A 15 cm-es öblű lövegeket két részben vontattuk. Mozgatásukat és tűzkésszé tételüket sokat gyakoroltuk. Hqjmáskéren és az erdélyi bevonulás előtt a Hortobágyon élessel is lőttünk velük, láttuk, megtapasztaltuk a pusztító erejüket. A felismerés, hogy a háborúban az én közreműködésemmel fognak pusztítani, rossz érzéseket szült bennem, és nyomasztóan hatott rám. A főszerkesztőm ajánlata – ébredtem rá –, merőben módosítja a

hadba szólításom minőségét. Haditudósítóként nem az ellenség harcképtelenné tétele, illetve megsemmisítése lenne a feladatom, s persze kevésbé kellene kitenni magamat a szemben állók hasonló törekvéseinek, mivelhogy nekik meg minket kell elpusztítaniuk. A háborúban, „természetesen”, folyik az emberi életek kioltása, mégpedig tömeges mértékben! Ez, szerintem és minden józanul gondolkodó ember számára, borzalmas, szörnyűséges dolog. Elítéltem a háborúkat, féltem tőlük, mégis elfogadtam a létezésüket, és azt, hogy részt kell vennünk bennük, ha a haza érdeke megkívánja. A minden férfi számára kötelező katonai szolgálatot természetesnek tartottam, miként azt is, hogy az a háborúra felkészítés céljából történik mindenkor. Az 1937/38-as kiképzési évben leszolgált tényleges katonaidőm utáni „országgyarapodási” időszakban gyakran kaptam SASbehívót. Ezek a fővárosból hazaszólítottak, a „gyöngyélet” szépségeit is jelentették, ezért ugyan nem örömmel, de mindig eleget tettem a parancsuknak. Más lett a helyzet 1942 tavaszán. A főszerkesztőm közlése bizonyossá tette, hogy nem kerülhetem el a háborúba küldetésemet, az ajánlata csak a beosztásom megváltoztatására vonatkozott. Ezt tudomásul vettem, így kényszerhelyzetemben, nagy belső tusával, de úgy döntöttem, hogy az eseményekről való beszámolást, honvédeink helytállásának, egyéni sorsoknak a megírását választom, vagyis: haditudósító leszek.

HADI SZOLGÁLATBAN Vitéz Rózsás József intézkedésére a szombathelyi hadtest állományából nyomban áthelyeztek a Honvédelmi Minisztérium Törzskülönítményéhez, amely szervtől április végén kaptam kézhez a behívót a Budatétényben elhelyezett haditudósító századhoz. A Lanária nevű laktanya a HÉV állomástól mintegy 3-400 méterre, a domb oldalára épült. Itt szerveződött a 2. honvéd hadsereg kötelékébe kiküldendő haditudósító század. Újságírók, rádiósok, fotósok, filmesek, grafikusok, propagandisták és mások tartoztak állományába. Számbelileg mi, újságírók voltunk többségben. (Az Országos Magyar Sajtókamara 1942. évi kiadványa név szerint sorolja fel a keleti fronton szolgálatot teljesítő 48 haditudósítót. Ugyanez az Évkönyv tudatja, hogy az érdekvédelmi szervnek megalakult a haditudósítói alosztálya, amelynek ügyvezetője vitéz Somogyvári Gyula.) A sorsom alakításában szerepet vállaló főszerkesztőtől tudtam, hogy a fővárosi lapoknak megadták azt a lehetőséget, hogy maguk válasszák ki azt a munkatársukat, akit alkalmasnak tartanak arra, hogy ő tájékoztassa az olvasóikat a front eseményeiről. Tizenkét újság munkatársa kapott ily módon behívót a haditudósító századhoz. Jó részüket ismerősként üdvözöltem életem új szakaszának első napján, amikor jelentkeztem a Lanárián. A „különtudósítók” elnevezést kapta a csoportunk, amely különféle rangú személyekből tevődött össze – hadnagytól a csillag nélküli karpaszományos honvédig. Mivel valamennyien fővárosiak voltunk, naponta hazatérhettünk lakásunkba. A felszerelésünk átvétele után kötelezővé vált az egyenruha viselése. A kincstári ruhán a szükséges igazításokat, a rangjelzések és a haditudósítói jelvény felvarrását magunknak kellett elvégeztetnünk. A felállt haditudósítói század négy alegységre tagolódott: a különtudósítókkál kiegészült parancsnokságra és a harcba

indítandó három hadosztályhoz beosztott egy-egy szakaszra. Minket a hadsereg törzséhez kapcsoltak, azaz: hadseregközvetlen alakulat lettünk. Az orvosi vizsgálatok és oltások a testünket, az ismétlődő előadások pedig az eszünket és a lelkünket igyekeztek felkészíteni a nagy utazásra és az utána következő eseményekre. Az, hogy háborúba megyünk, ritkán került szóba. Az pedig, hogy ott el is eshetünk, még gondolatban sem vetődött fel. Arról beszélgettünk, hogy miből álljon a poggyászunk és mi az, amit feltétlenül vinnünk kell magunkkal. A nős kollégáknál a feleségeké volt ez a gond, nekem azonban magamnak kellett mindent megoldanom. Május végére útra készen álltunk. Ekkor már folytak a csapatszállítások, a különféle szintű ünnepi búcsúztatások. A lelkesítő szavakat mondó politikusok néhány hónapon belüli viszontlátást emlegettek. Kállay Miklós miniszterelnök a június 4-én Kecskeméten elmondott beszédében a harctéren eltöltendő időt így határozta meg: „Minden katona szeptemberben haza fog jönni!” Négy hónap! Ennyit kell átélni, aztán újra itthon leszünk – ha velünk lesz a katonaszerencse! A honvédség vezetői igyekeztek biztosítani a legfiatalabb alakulatnak, a haditudósító századnak a feladata ellátásához szükséges felszerelést. Büszkélkedtek is vele: június 9-én a Vérmezőn álltunk díszszemlén, ahol Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke azt hangoztatta a beszédében, hogy a haditudósító is harcos, csak nem fegyvert, hanem tollat forgat, írásban örökíti meg az eseményeket, és erősíti a győzelemhez nélkülözhetetlen töretlen harci szellemet. A századunk három szakasza ugyanis, a feladatának megfelelően, a parancsnokin kívül sajtó–, hangvágó és hangos gépkocsikkal is fel volt szerelve, valamint tábori mozirészlegük és két bomlasztó csoportjuk is volt. A bevagonírozásunk a kelenföldi pályaudvaron történt. Itt a Sajtókamara vezetősége külön búcsúztatót tartott, és ajándékcsomaggal kedveskedett nekünk, amelyben kecskeméti barackpálinka is volt. Alig hagyta el a szerelvényünk a

pályaudvart, cuppantak a dugók, s ahogy távolodtunk Budapesttől, úgy emelkedett a hangulat a fülkékben, a folyosón, aztán énekeltünk, s mire leszállt az est, tompult érzékekkel hunytuk álomra a szemünket.

ITT-OTT FAKERESZT... A hosszú utazás fáradalmait Kurszkban pihentük ki. A vonat Zsitomirig vitt bennünket, onnan saját járműveinken folytattuk a menetelésünket. Falvakon, városokon haladtunk át, s közben láthattuk a háború pusztításának nyomait: a rengeteg házromot, gépkocsi- és tankroncsot, s ami szívszorítóan hatott rám: „Itt-ott egy-két egy szerű fakereszt meredezik az alig begyepesedett földhalmon, jelezve, hogy ott hős pihen. Elesett katona, aki megtette a kötelességét népe és Hazája iránt” – írtam az Útban a keleti harctérre című első haditudósításomban. (Magyar Katonaújság, 1942. július 10.) Megilletődve olvasom 60 év múltán a Kurszkban írt soraimat. Nyomban utána a Honvéd rohamjárőrökkel előre! című cikkem, a tyimi áttöréskor átélt emlékeim vetődnek elém: „Sárgavirágos repcetáblán nyomulunk előre. Az első házak alig háromszáz méterre vannak. Egyszerre éles kelepeléssel megszólal egy géppuska, valahol a város szélén. A lövedékek itt csapódnak be körülöttünk. Eltűnünk teljesen a repcében. Legalábbis én úgy behúzom a nyakam, s úgy lapulok, hogy azt érzem, eltűntem a föld színéről. Innen lentről hallom, hogy megszólalnak a mi lőfegyvereink is. Pokoli a hangjáték! Nem tudom, percekig, vagy órákig feküdtem. Fülem nem tudta megkülönböztetni a saját és az ellenséges lövések hangját. Csak lapultam, s arra gondoltam, még megírhatom-e valamikor ezt a riportot?” A Gondviselő segítségével megírhattam, megjelent a Magyar Katonaújság 1942. július 31-ei számában, s most elolvasva, meghajtom ősz fejemet azok előtt a bajtársak előtt, akik naponként éltek át olyan perceket, órákat, amelyekben nekem egy napon volt részem 1942 nyarán, Tyim városnál a repcetáblában lapulva. Mert ugyanakkor megmozdult a front, de a Donig tartó vonulásunkban is voltak ütközetek, csatározások. Szabó Péter: Don-kanyar című, 2001 -ben megjelent könyvét lapozgatva hevesebben verő szívvel olvasom: „Elsőként július 7-én, a III. hadtest gyors harccsoportja érte el a Dont.” (105. old.)

A Szemigyeszjatszkoje községben harcálláspontot elfoglaló szombathelyi III. hadtestet időrendben a pécsi IV., majd a miskolci VII. követte és foglalta el helyét a „csendes” folyó partján. Ezzel kialakult a magyar hadsereg 208 km hosszú védelmi vonala, amelyben jelentőssé vált az Urivnál és a Korotojaknál alkotott hajlata, a Don-kanyar, a hadtörténelmünk egyik leggyászosabb földrajzi fogalma. 1942 nyarán e két helységnél sikerült hídfőállást képeznie a Donon át visszatérő szovjeteknek. A hídfők felszámolása a nagy véráldozatok ellenére sem sikerült, így kiinduló pontjai lehettek a januári nagy orosz támadásnak.

A Don menti futóárokban, 1942 késő őszén

Szeptember közepén megszűntek a harci cselekmények, eseménytelenné váltak a napjaink. Megunva a tétlenséget, egyre erőteljesebben idéződött fel bennünk a miniszterelnök ígérete, vagyis hogy szeptemberben minden katona hazakerül. Mivel a hazaindításunknak semmi jele sem látszott, mi, a „különtudósító” csoport 12 tagja, magunk határoztuk el Alekszejevka elhagyását:

parancs nélkül nekiindultunk a bizonytalan kimenetelű utazásnak... Gyakori, hogy a változatos és gazdag életutat bejárt, íráskényszerrel is „megáldott” emberek az öreg korukban gyakran felidézett emlékeiket megörökítik, közzé teszik. Én háromnegyed évszázadot megérve kezdtem el mozaikszerűen leírni életem fontosabb eseményeit, fordulatait. A frontszolgálatom „kalandját” is megírtam. A Vas Népe Kalendáriuma 2000 című kiadványban látott napvilágot Hogyan lettem frontszökevény? címmel (101-103. old.). Ebben név szerint felsorolom a különtudósítói csoport tagjait, és elmondom, milyen volt a budapesti fogadtatásunk és visszaütünk a Donhoz. Idézem a Kádár Gyula vezérkari ezredes A Ludovikától Sopronkőhidáig című könyvében rólunk szóló részt. Az angolbarátsága miatt bebörtönzött törzstiszt azt írja, hogy katonai presztízsokokra hivatkozva szállíttatott vissza bennünket a frontra, de intézkedett, hogy nyomban hazajuthassunk. Sajnos, Kádár Gyulának tévesen jelentettek. Nem 12, hanem csak 11 különtudósító érkezhetett haza, mert engem Mütényi Árpád alezredes, a századunk parancsnoka visszatartott és Karpenkovóba, a VII. hadtest harcálláspontjára vezényelt, így a miskolciak között éltem át a dermesztő 40 fokos hidegeket, meg a soraink közt iszonyú pusztítást okozó „doni katasztrófát”. A 60 évvel ezelőtti események emlékei ma is elevenek, különösen azok voltak 1943 télutóján, amikor hetekig időztünk Kijevben. A Don parti kis Karpenkovótól a Dnyeperre telepedett ukrán metropoliszig megtett út fáradságának, lelki traumájának kipihenésére hivatott időben, a megerősödésem után vetettem papírra az orosz támadás napjaiban és az azt követően átélt eseményeket. A könyvem Szemben Tél tábornokkal című fejezetének nagy része tehát Kijevben íródott: hazatértem után csatoltam az orosz áttörést megelőző napokban szabadságra utazható egyik bajtársammal hazaküldött kéziratomhoz. Az 1943 őszén napvilágot látott Avères Don tehát, miként a szerzője, a szerencsének köszönhetően menekülhetett meg. A szerencsének, amelyet én a Gondviseléstől kapott kegynek nevezek, egész életemben nagy szerepe volt. Kis és nagy dolgokban,

eseményekben egyaránt A sorsom alakulásában sokszor tapasztaltam szerencsésnek mondható véletlent, pedig vallom, hogy az életünkben nincsenek véletlenek, a meghatározó események mindig sorsszerűek. így volt ez 1943 januárjában is, amikor én kaptam a parancsot, hogy a Honvédelmi Minisztérium civil művészekből álló Regős Együttesének öt tagját, akik a szórakoztatásunkra érkeztek a frontra, és az orosz támadás idején nálunk, Karpenkovóban tartózkodtak, elszállítsam a hadseregparancsnokságra. A Botond teherautónkra útközben 10-15 sebesültet is felvettünk, így érkeztünk Alekszejevkára, amely ekkor már az oroszok kezére került, s éppen utcai harcok dúltak benne. A Ráták is többször támadták a magas hófal közt haladó menekülő áradatot. így jutottam el Novij-Oszkolig, ahol rátaláltam a hadsereg-parancsnokságra és a haditudósító-századtörzsemre. Itt hallottam, hogy miként az elsőként érkezők, a Donról utolsónak leválók is a szombathelyi hadtest alakulatai voltak. A vasi szívem hangsúlyoztatja ezt velem.

ÜLDÖZTETÉSBEN Ami 1942 tavaszán még nem volt sejthető, három év múltán valósággá vált: a németek elveszítették a háborút, s szövetségesük lévén, mi is.

Egy szívesen vállalt Jeladat: a tábori színház művésznőit kísérem Kijev utcáin, 1943 tavaszán

1945. március 28-án kellett nekem is elhagynom Szombathelyt. Előző nap kaptam a civil ruha viselését engedélyező igazolványt

Az orosz csapatok érvényesítették a győztes jogait, olyan politikusokat állítottak az ország élére, akik teljes mértékben – sót, sokszor még azonfelül is – végrehajtották az utasításaikat. Elkezdődött, s egyre erőteljesebbé vált az egyes társadalmi rétegek, még a háborúba kényszerítettek ellen is, a harc. Az utóbbiak közé tartoztam én is. A sors különös fintora: a tüzérkénti frontszolgálatomért bizonyosan nem üldöztek volna, az események és az azokban részt vevők emlékének megörökítéséért azonban igen! Az Ideiglenes Nemzeti Kormány még Debrecenben, 1945. február 25-én kiadta az 530/1945. M. E. számú rendeletét „a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítéséről”. Az ennek alapján készültjegyzék felsorolja az indexelt magyar és idegen nyelvű könyveket, hírlapokat, folyóiratokat. A 22. oldal 17. sora: „Kuntár Lajos: A véres Don. Bp., 1943. Tér Könyvkiadó.” Az egykori megbecsülésünk üldöztetéssé változott... A rendőrség politikai osztálya 1945. szeptember 10-én történt letartóztatásommal indította el több évtizedes üldöztetésemet. Terhelő adat hiányában október 9-én kénytelenek voltak szabadon engedni Ez ideiglenes jelleggel és a politikai nyilvántartásba vételemmel történt. A 30 napig tartó bezártságom rendkívül mély nyomot, fájó emléket hagyott bennem: a szabadlábra helyezésem ideiglenessége mindig és döntően meghatározta magatartásomat. (Az előzetes letartóztatásom krónikáját Rabságom története címmel a Vasi Szemle 1998. évi 5. számában a 625-634. oldalakon tettem közzé.) A háború előtt és alatt katonaként éltem Szombathelyen, civilként 1946 tavasza óta az Új Vasvármegye újságírójává történt felvétellel lettem a város lakója A városban végigélt évtizedek alatt értek örömteli, de fájdalmas események is. Politikai okokból sok bántás, megaláztatás ért, amelyek miatt felvetődött bennem a

fővárosba visszaköltözés gondolata végül azonban erősebbnek bizonyult a városhoz kötődésem érzése, így maradtam szombathelyi lakos. (Az erről szó ló vallomásomat Az én Szombathelyem című, az Acta Savariensia sorozat 15. köteteként 1999-ben megjelent könyvem Bevezetőjében írtam meg.)

Erkölcsi bizonyítvány 1948-ból -nem erkölcsi hanem politikai „priusszal”

Az Új Vasvármegye a Szociáldemokrata Párt lapja volt. A két

munkáspárt egyesülésekor megszűnt az újság, s munkanélküliség várt rám. Szerencsémre két hét után meghívtak a kisgazdák Nyugati Kis Újság című lapjához, így folytatódhatott az újságírói pályám. De csak 1949 nyaráig, mert ezt is megszüntette az egyeduralomra törő Kommunista Párt. Ekkor véglegesen kiütötték kezemből a tollat.

Elutasítás – indoklás nélkül Már családos voltam, munkanélküliként reménytelenné vált a jövőm, szorgalmasan jártam a munkaközvetítő irodába bélyegeztetni, és boldogan vállaltam el a kéményseprők vállalatánál a gépírói munkakört, s kezdtem el szeptember 1-jén a munkát. Öt évet töltöttem a vidám füstfaragók” között. Megírtam az iparuk történetét, lejegyeztem a szokásaikat, a velük kapcsolatos hiedelmeket. A kéményseprő és a szerencse című írásom megjelent az 1954-ben kiadott Őrség című antológiában. A szombathelyi írócsoport kiadványának nemcsak egyik szerzője, hanem a technikai szerkesztője is voltam, így a könyvtáramnak egyik kincse ez a kötet, hiszen benne jutottam újra nyilvánossághoz, mivelhogy 1949 óta csak az íróasztalom fiókjában pihentek az írásaim. 1954 még egy ok miatt is fontos évszám az életemben, írótársaim révén sikerült munkahelyet változtatni: augusztus 1-jei hatállyal kineveztek a megyei könyvtár segédkönyvtárosának. A

kéményseprőknél két év után könyvelnem kellett, s ez a munkakör számomra idegölő volt, hiszen nekem a betűk világa volt az éltető elemem, a számokéban fuldokoltam. A magam kezdeményezte pályamódosításom sikere örömmel töltött el, s a történetét meg is írtam. (Megjelent A Vas Megyei Könyvtárak Értesítőjében, Hogyan lettem könyvtáros? címmel.) Nagy kedvvel és szorgalommal dolgoztam előbb kölcsönző, majd hálózati-módszertani könyvtárosi beosztásomban. Az utóbbi sok vidéki úttal járt. Kerékpáron, vonaton, motoron, végül az úgynevezett művelődési autón közlekedtem, bejárva a megyének még a legkisebb települését is. A majorokba nemcsak könyveket vittünk, hanem aggregátort is, hogy filmeket vetíthessünk. Esték és ünnepnapok feláldozását követelte ez a munka, de szívesen végeztem, érezve a kulturálódástól addig elzárt emberek hálás szeretetét. A könyvtárak munkájának segítése mellett a könyvek és az irodalom népszerűsítése is a feladataimhoz tartozott. Ez szóban és írásban történt. Előadásokat tartottam, plakátokat készítettem, és 1958-ban megszerkesztettem, nyomdai előállításban 1000 példányban sokak kezébe adtam a máig élő Könyvtári Értesítő ősét, α Vasi Könyvtárost A néphagyományok gimnazista koromban elkezdett gyűjtését könyvtárosként az egész megyére kiterjeszthettem. Vidéki útjaim során találkoztam történeteket, meséket tudó emberekkel. Mivel ezek idősek voltak, szükségesnek tartottam a tudásuk mielőbbi lejegyzését, és hogy ez a kívánt mértékben folyhasson, megalakítottam a Pável Ágoston Néprajzi Munkaközösséget, amelynek keretében különösen a mesegyűjtés folyt sikeresen. A lejegyzett és hangszalagon megörökített vasi népmesékből ötvenet feldolgozva közreadtam három kötetben: A furfangos Tilinkó (1955), Az aranyrózsafa (1957), A bűvös ládikó (1959). Az 56-os forradalom után új vezetőt tettek a könyvtár élére, akinek rövid idő alatt sikerült megrontania az intézmény jó légkörét, engem politikailag üldözni kezdett, a Széchényi

Könyvtárból kikérte A véres Dont, s vitte bemutatni a feletteseimnek. Szalay László, a megyei tanács népművelési csoportvezetője, hogy mentesítsen a folyamatos támadásoktól, 1960-ban felajánlotta az újonnan szervezett népművelési tanácsadói állást, amit hosszú vajúdás után el is fogadtam. Nehezítette a döntésemet, hogy már negyedik éve voltam levelező hallgatója az ELTE történelem-könyvtáros szakjának, ahol komoly erőfeszítésembe került a csoportvezetői beosztásomhoz szükséges végzettség megszerzése. A tanulmányaim befejezése előtt álltam, mégis elhagytam a könyvtárt, mert a vezetője miatt létbizonytalanságba kerültem, ami rendkívüli módon hátráltatott a munkámban. Az új munkakörömben a művelődési otthonokban folyó tevékenység, az amatőr művészeti mozgalom segítése, eredményesebbé tétele lett a feladatom. Ez a tevékenység is az emberek művelődését szolgálja, így tulajdonképpen az életcélomnak tekintett feladatomat végeztem továbbra is. A Széchenyi utcában lévő szakszervezeti székházban kapott két volt üzlethelyiségben kezdtem el három főfoglalkozású és 8 tiszteletdíjas munkatárssal, a hivatalos elnevezés szerint: α Vas megyei Népművelési Tanácsadó vezetőjeként az új területen a munkámat. A feletteseim bizalmát élvezve itt is nagy hévvel dolgoztam. Fontosnak tartottam a népművelők szakmai képzését, ennek érdekében közreműködtem a velemi továbbképzési ház megszervezésében, majd a tanítóképző keretében, az országban elsőként elindítottuk a népművelő-könyvtáros képzést. 1961-ben, a sikeres államvizsgám után okleveles könyvtárosnak és történelem szakos középiskolai tanárnak nyilvánított az egyetem, ahol 1966ban „Summa cum laude” minősítéssel bölcsészdoktori címet is szereztem.

Szakmai munkám elismerő értékelése nem sejtette, hogy jó két évvel később alkalmatlannak minősülök ugyanerre a munkára…

Kezdetben az egész országból érkező leendő szakemberek képzésében tevőlegesen is részt vettem: jegyzetet írtam a művelődési otthonok munkájáról és óraadó tanárként könyvtártant tanítottam. Akadt munkám bőven, s új feladatokat is vállaltam. A közművelődési munka eredményesebbé tétele érdekében szorgalmaztam a könyvtári és a művelődési otthoni hálózat együttműködését. Közös tanfolyamot szerveztem a főállásban dolgozóknak egymás munkájának megismerése érdekében. Kinyomtattam a velemi tanfolyamaink tematikáját, s a könyvtárosok

által összeállított szakbibliográfiákat. Élvezve azt, hogy szabadon dolgozhatom, a megyei kiadványok sajtó alá rendezése mellett végeztem a Vasi Szemle és az Életünk folyóiratok technikai szerkesztését is. Több helyi szerző kötetének megszerkesztésével is megbíztak, és én örömmel vállaltam minden teendőt. Nagy kedvvel alkottam, amióta hivatalosan is „megméretett” a könyvem, A véres Don: ugyanis dr. Károly Béla népügyész igyekezete ellenére sem találta büntethetőnek (lásd: Szombathelyi népügyészség 1947. Nü. 56/9. számú Határozata az ellenem indított eljárásnak vádemelés nélkül történő megszüntetéséről), így a múlt terhétől megszabadulva, csak a jelenre összpontosítottan dolgozhattam, a szabad időben pedig írhattam, szerkeszthettem. Az állampárt által érvényesített, hírhedt három „t” közül a „tűrt”-be soroltak. Kitüntetést nem kaphattam, de pénzjutalmakban gyakran részesítettek.

A HATALOMNAK KISZOLGÁLTATVA Negyven év távlatából felidézve az új munkakörömben történteket, felidéződik bennem a néprajzi munkaközösségünkkel kapcsolatos esemény. 1961 őszén már kevés időt tudtam fordítani a működtetésére, halódott is, mégis nagyon meglepett, amikor úgy szeptember derekán egy ávós az irodámban felkeresve gúnyos hangon a „gitt-egylet”-ről kérdezgetett, nyíltan szabálytalannak nevezve azt. Tiltakoztam a minősítése ellen, s amikor megmutattam a neves politikus, dr. Ortutay Gyula „Kedves Barátom” megszólítású” levelét, amelyben gratulál az eredményeinkhez, olyan hirtelen távozott, hogy köszönni is elfelejtett. Az esetet követően Hock Károly, a megyei tanács pénzügyi osztályának vezetője parancsolt rám a munkaközösség pénztári naplójának bemutatását követelve. S bár sem a kéményseprőknél szerzett könyvelői ismereteim alapján vezetett nyilvántartásban, sem a kiadványaink példányszám-elszámolásában nem talált hibát a szigorú revizor, a megyei tanács ennek ellenére feloszlatta a közösségünket, a bankszámlánkon lévő összeget és a magnónkat pedig elkoboztatta. Ez az eseménysor jelezte, hogy vannak, akik létbizonytalanságban akarnak tartani, esetleg még zsarolni is, ezért még óvatosabbá váltam a munkába temetkezve is vigyáztam, hogy ne adjak okot a politikai üldözésre, hiszen engem, mint másodrendű állampolgárt különösen figyel a hatalom. A nép műveltségének emelését a párt is szorgalmazta, tudtam, hogy a megye vezetői elégedettek a munkámmal, mégis váratlanul ért, hogy 1964 tavaszán dr. Gosztonyi János, a párt megyei elsőtitkára magához rendelt, és egyszerűen közölte, hogy meg akarják javítani a Vas Népe színvonalát, s ebben a törekvésükben számít az én közreműködésemre. „A pártnak szüksége van rád, ezért lehetővé tesszük, hogy újra újságíró legyél, fontos beosztást kínálok a szerkesztőségben!” – pontosította a szándékát. A szintén jelen lévő Vámos József osztályvezető hangsúlyozta, hogy ő ismeri az

újságírói munkámat, olvasta az írásaimat, így alkalmasnak ítél a céljaik megvalósítására. Megleptek és jólestek az elismerő szavak, de azonnal felmértem a nagy lehetőségem súlyát: a nívóemelési kísérletem bizonyosan ellenérzést keltene néhány munkatársban, s támadásoknak tenném ki magam. Ezért megköszönve az elismerést, koromra hivatkozva és más okokat felhozva kérleltem Gosztonyit, hogy mondjon le tervéről. Nem tágított, háromnapi gondolkodási időt adott. Álmatlan éjszakák után csak Vámos Józsefnek mertem megmondani a nemleges döntésemet, aki azt tudomásul is vette. Ezután nem mentem olyan helyekre, ahol láthatott volna Gosztonyi, és emlékeztethettem volna az akaratával való szembehelyezkedésemre. Először már miniszterhelyettesi beosztásában találkoztam vele. Egy országos tanácskozáson ő volt az előadó, és a szünetben ő jött hozzám, és üdvözölt földijeként. A munka lázában nem figyel az ember mindenjelenségre, legfeljebb később veszi észre az összefüggéseket. A munkaközösségi ügy után zavartalanul dolgoztam, aztán 1964 tavaszán – nyilvánvalóan a pártakarat nem teljesítése következményeként – megjelent nálam Dénes Pál ávós főhadnagy. A felesége a könyvtárban munkatársam volt, így ismeretségben lévén, a látogatásán csak akkor lepődtem meg, amikor egy idő után Dömötör Lajos amerikai ezredesről kezdett kérdezgetni. Dömötör az amerikai katonai ellenőrző bizottságnál szolgált, unokatestvérem volt. A rokonságát látogatta meg Csörötneken, szülőfalumban, itt találkoztam három alkalommal vele. Elmondtam hogy nem ezredes, hanem altiszti rangban van, s hogy mióta visszament Amerikába, úgy 15 éve, nem hallottam róla. Dénes kételkedett, hogy nincs vele semmi kapcsolatom, aztán elmenőben megemlítette, tudják, hogy a testvérbátyám az amerikai nagykövet személyi gépkocsivezetője. Azt sem hitte el, hogy a bátyámmal sincs kapcsolatom, mivel öröklési ügy miatt nézeteltérés van köztünk. Később hallottam Csörötneken, hogy Dömötört kémnek tartották, és mindenkit faggattak, akivel találkozott.

A diktatúra évtizedeit átélők emlékeznek rá, mekkora kockázatot jelentett a Nyugattal, különösen az Amerikával fenntartott kapcsolat. Még a családok közti is! Az ávósi látogatás után az 1912 óta Amerikában élő nővéremen kívül senkivel sem leveleztem többé. Észleltem ugyanis, hogy ellenőrzik a postámat. Telefont még az iparban dolgozó feleségem kérelmére sem kaptunk. A hatalomnak mindenben kiszolgáltatva, jövőt féltőén éltem. Éreztem, az állampárt nem felejtette el, hogy nem teljesítettem akaratát, mégis, nemcsak meglepett, hanem valósággal sokkolt, amikor Erdélyi Béla, megyei művelődésügyi osztályvezető magához rendelt 1967. június 30-án, és közölte, hogy a végrehajtó bizottság május 27-én leváltott állásomból mert egy kormányrendelet szerint én nem tölthetek be vezetői állást. Kezembe adta a vb. 69/1967. sz. határozatát, melyen indoklásként a következő olvasható: „Nevezett a II. világháború alatt mint haditudósító tevékenykedett. 1943-ban Véres Don címmel könyve jelent meg. Fronttudósításai és a Véres Don című művére, a fasiszta háború dicsőítése és végtelen szovjetellenessége voltjellemző. Felszabadulás után újságíró volt az Új Vasvármegye és a Nyugati Kisújságnál. Az itt megjelent írásaiban is a jobboldali irányzatot képviselte.” Valószínűleg ez a hazug állítás volt a káderlapomon. Már az is felháborító, hogy a megye legmagasabb szerve helyteleneket álla, az pedig egyenesen megdöbbentő, ahogyan becstelenül tovább hazudik. Az okirat szerint a műv. osztály 1966. július 10-én terjesztett elő „a Vasmegyei Népművelési Tanácsadó vezetője munkakör betöltésére”, s mivel én nem tölthetek be fontos és bizalmas munkakört”, az alkalmazásomat nem engedélyezi A dr. Kelemen Ferenc vb. elnökhelyettes aláírású, lebélyegzett határozat kelte: 1967. május 27. Lehetséges lett volna, hogy tíz hónapig nem döntenek a felterjesztés ügyében? A valóság az, hogy ilyen, 1966-os felterjesztés nem létezett. A megőrzött 54.193/5/1960. sz. ügyirat tanúsága szerint a jelzett munkakörre 1960. október 1 -jei hatállyal nevezett ki az osztály vezetője. Munkámat többször fizetésemeléssel pénzjutalommal ismerték el (Egy ízben külföldi tanulmányútra is küldtek.)

Visszatettek a könyvtárba – ahonnan „kiemeltek” csoportvezetőként – beosztott könyvtárosnak a legmagasabb szakmai képesítésemmel. Négy évig dolgoztam ebben a megalázott helyzetemben, nagyon fájlalva, hogy nemcsak a beosztásomból váltottak le, hanem a leendő könyvtárosok képzésében 1964 óta betöltött óraadó tanári megbízatásomat is megszüntették. Időközben tudomásomra jutott, hogy kálváriás sorsomnak kizárólag a megyei pártbizottság volt az okozója, A tanácsi illetékesek, hogy némi gyógyírt nyújtsanak, 1971-ben felajánlották az iskolai könyvtárak megyei szakfelügyelői beosztását.

Utánam nyúlt a part...

Értesítés az áthelyezésemről

Elvállaltam, és augusztus 11-én pedagógusi státuszban a Vas Megyei Pedagógiai Intézet munkatársa lettem. Minden iskolatípusban szerveztem a könyvtárakat, tanfolyamokon, és közvetlen találkozásokon segítettem a működésüket, s közben a körmendi és a szentgotthárdi járásban külön díjazással elláttam a tanácsi könyvtárak szakfelügyeletét is.

Nagy kedvvel végzett munkám során észre sem vettem az idő múlását: 63 éves voltam már, amikor 1977. december 31-ével nyugállományba helyeztettem magamat.

A TÚLÉLÉS REMÉNYE A „vanitatum vanitas” latin mondás intése, mely szerint a földi életben minden mulandó, arra emlékeztet, hogy az időn kívül semmi sem örök. A dolgok, a körülmények, az események megítélése módosulhat, akár az ellenkezőjére is fordulhat. Az életben ugyanis, miként a természetben, mindig remélhető a rossznak jóra fordulása. Ez adja az embereknek azt az erőt, amely átsegíti őket a bajokon, nehézségeken, megadja a változás hitét, táplálja a reményt, hogy túlélik rossz sorsukat. Éveink számának növekedése a sorsunkat irányító isteni kegy ajándéka. A hívő ember ennek tudatában él, és kéri mindennap az Istent sorsának jobbra fordítására, kéri a szabadságot, hogy cselekvésében érvényesülhessen a Tőle kapott szabad akarata. Nagy erővé válik az emberi szabadságvágy, ha sokan osztoznak benne. Történelmi példák bizonyítják, hogy a népek előbb-utóbb lerázzák a rájuk rakott bilincseket, s megteremtik szabad életük feltételeit. A magyar nép legutóbb 1956-ban próbált megszabadulni a rabságból. A szabadságharca elbukott ugyan, de véráldozata nem volt hiábavaló: 33-35 év múltán el kellett hagyniok az orosz csapatoknak hazánkat, s távozásuk idején összeomlott az általuk fenntartott hatalom: az állampárt egyeduralma. A milliók által várt szabadságunk (amely mégis készületlenül ért bennünket) körülményei között sok mindenben megváltoztak az értékítéletek. Például a forradalmunkat leverő Szovjetuniót többé nem a Jelszabadító”, hanem a „megszálló”jelzővel illetjük. Engem közvetlenül érintő változás, hogy a rendszerváltozás óta nem minősülünk bűnösnek, mert belekényszerültünk a háborúba az oroszok ellen (A bíróságok semmisnek nyilvánították az ezzel kapcsolatos eljárásokat. Én 1995-ben kaptam kézhez az erkölcsi tisztaságomat bizonyító igazolást.) 1990 óta nyíltan felidézhetjük a háborús emlékeinket. Nekem az írásaim is segítenek az emlékek továbbéltetésében A Don menti

harcok, az 1943 januárjában bekövetkezett nemzeti tragédia valósága érdekli a közvéleményt. Túlélőként koronatanúja vagyok a történelmi idő eseményeinek, szereplői hősiességének. A haditudósítói múltam következtében különösen akkor terelődött személyemre a közfigyelem, amikor 1992. július 30-án megjelent a Vas Népében az Ahogy ő látta. Beszélgetés A véres Don írójával című, majdnem egész oldalas képes riport. Pósfai János a velem készített interjúját kibővítve a fővárosi Új Magyarország-ban is közzétette két hét múltán (augusztus 13-án), így országszerte olvasható volt, aminek következtében sok doni harcos szerette volna megvenni, vagy elolvasni a könyvemet. A levelek mellett telefonhívásokat is kaptam, amelyek szintén azt igazolták, hogy a sajtóközlemények a könyvemre is ráterelték a figyelmet. Ezt felismerve kezdeményezte évekkel ezelőtt vitéz Both Béla ny. á. dandártábornok, a Recski Szövetség Vas megyei elnöke az újrakiadását, amely végül most, a Vasi Szemle Szerkesztősége révén valósulhat meg. Az újrakiadás nekem a jelen visszaemlékezésem közzétételére adott alkalmat, amelyben igazolom a terentianusi mondás valóságát a könyvek sorsa az olvasók megítélésétől függ, és akár dicsérő, akár elmarasztaló, az írója is osztozik benne. Alázatos lélekkel köszönöm meg a Gondviselésnek, hogy a 89. életévemet megérve ismertethettem kálváriás sorsomat, amit azért mért rám a hatalom, mert katonai feladatomat teyesítve krónikása, megörökítóje voltam a hatvan évvel ezelőtti harctéri eseményeknek, 1 súlyos nemzeti tragédiánknak. Kelt Szombathelyen, 2002-2003-ban.

Képmelléklet

1937. október elején kellett bevonulnom az érettségizett fiatalok akkoriban kötelező egyéves katonai szolgálatára. A Juristes Miklós Tüzérosztály újoncaként piros paszományt hordtam a karomon. A kimenő egyenruhát és a nagykosaras kardot a saját költségemen kellett beszerezni. A kard oldalfegyvernek minősült, nyilvános helyen nem volt szabad letenni, így pl. csak zártkörű rendezvényen táncolhattunk. A kámoni arborétumban készült az első katonaképem 1938 júliusában, amikor tizedest rendfokozattal osztályírnok voltam a számunkra 1938-ban átadott szombathelyi, Paragvári utcai laktanyában (ma orvosi rendelő)

1941 tavaszán léptettek elő hadapród őrmesterré. Megfelelő kiképzés után

szakaszparancsnok lettem a gépvontatású közepes (15 cm-es) tarackos tüzérosztálynál. A lövegeket két részben mozgattuk, tűzkésszé tételüket rengeteget gyakoroltuk. Ez a kép egy gyakorlaton készült.

Mielőtt 1942 tavaszán haditudósítóként a frontra indítottak. Budapesten elbúcsúztam édesanyámtól, aki engem nyolcadik gyermekeként – özvegységre kerülése után egy hónappal – szült meg. Az ő mindennapi imájának bizonyosan szerepe voltszerencsés hazatérésemben

A hadsereg-parancsnoksághoz beosztott, ún. különtudósítói csoport tagjaként rendszeresen látogattam Don-parti frontvonalunk alakulatait, írtam a Magyar Katonaújságnak helyszíni riportjaimat

A sikeres tyimi áttörés után a Don felé haladtunkban, Alekszejevka előtt sátrakban laktunk. ..étkezdénk” pedig a szabadban, egy gyümölcsösben volt. Itt a különtudósítói csoport látható. A hordóhoz legközelebb én ülök, mellettem pedig Tompa István hadnagy, az „Est”-ből lett „Pest” című bulvárlap munkatársa, ő volt állandó lakótársam, ugyanis „tiszti legény” csak zászlósi rangtól kezdődően járt. Az altisztek és a tisztesek a tisztekkel közös elhelyezésben, kiszolgálásban részesülhettek

Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok a Don menti futóárokban, mögötte kísérete. Köztük – hátul –haditudósítóként én is ott vagyok

A január 11 -én megindult orosz támadáskor a nálunk rekedt polgári művészeknek a hadsereg-parancsnokságra szállítására kaptam parancsot, amit csak Novij-Oszkolban teljesíthettem. Itt csatlakoztam a haditudósító századhoz, s Harkovtól vagonban mentünk tovább.

Sorsunk bizonytalansága tükröződik a tekintetünkben. Vagonajtóban valahol Oroszországban

Az egy hónapnál tovább tartó vagonút során Kijeven át elvittek Lvovig (Lembergig), s innen vissza Kijevbe, ahol már együtt volt az egész századunk. A tétlenséget városnézéssel és olvasgatással próbáltuk enyhíteni. Én ekkor írtam meg könyvem befejező fejezetét.

A háttérben egy elpusztított Dnyeper-híd tartóoszlopai.

A híres Lavra-kolostor

Még egy kép a kijevi rostokolásból

A „Magyar Kis Ezüst Vitézségi Érem” megítélését tanúsító igazolvány

Hazatértem után első utam Csörötnekre vezetett. Édesanyám szerető gondoskodásától megerősödve tértem vissza a fővárosba. A civil életem rövid lett: szeptemberben újra fel kellett vennem a katonaruhát. Ezúttal – már zászlósi rangban – irodai beosztást kaptam a „vkj. 6.” Fortuna utcai székházában. A miniszter részére tellett sajtószemlét készítenem. Együtt szolgáltam a Szombathelyről elszármazott Hertelendy István újságíróval színpadi szerzővel és a néhány évig Szombathelyen is újságíróskodó neves íróval, Babay Józseffel A német megszállást követően mind gyakrabban bombázták Budapestet, de azért a fővárosban vidám volt az élet: sokat és nagyokat szórakoztunk. A közölt fényképek, az egyik műtermi, a másik amatőr, a 30. születésnapomon – 1944 júniusában – készültek. Becses emlékeim, mert bizonyítják tiszti rangomat. A haditudósítói beosztásom, főképpen pedig A véres Don miatt ugyanis ezt is elvették: lefokoztak. Így 1965. március 12-én „tüzér”-ként kaptam kézhez az obsitomat.

Megítéltetésem éles fordulata: „vitézség” után rabság, majd „ideiglenes” szabadlábra helyezés...

Íróasztalomnál – az ezredfordulón

A kiadásért felel: dr. Gyurácz Ferenc, a Vasi Szemle főszerkesztője A kötés terv a Yellow Design (Szombathely) munkája A nyomdai munkákat a Szignatúra Nyomda és Kiadó Kft. (9700 Szombathely, Kolozsvár u. 4.) készítette Felelős vezető: Ballá Tibor ISBN 963 210 225 8 1 Istennek hála, alkotóerőmet és kedvemet ma sem csökkentik a zavaró körülmények. Ilyenek – a múlt folyományaként – még mindig előfordulnak. A fenti sorok megírása után került kezembe a „Negyvenéves a szombathelyi könyvtárosképzés” című könyv, a Berzsenyi Dániel Főiskola Könyvtár– és Információtudományi Tanszékének 2002-ben megjelent kiadványa. Ennek egyik írása hosszú listát közöl a tanszék körül bábáskodókról csak engem nem említ. Igaz, én jóval előbb voltam az intézmény óraadó tanára, mint a megyei könyvtárból érkező kollégáim. Rám ők sem emlékeztek. Ezért szeretnék itt emlékeztetni arra, hogy az 1962-ben Szombathelyen megindult népművelőkönyvtáros képzés idehozatalában jelentős volt a szerepem. A főérdem Palkó Istváné, akit sikerült rábírnom az új képzési forma befogadására az általa vezetett tanítóképzőbe. Az egész országból verbuválódott első három évfolyam végzős hallgatóit oktattam három évig, mígnem 1967-ben a pártállam A véres Don miatt megbélyegzett, megalázott, olyan munkakörülmények közé kényszerített, hogy nem volt lehetőségem a tanári munkám folytatására. Életem nehéz szakaszának emlékei mélyek, s azt sugallják, hogy még napjainkban is 1967 árnyéka vetődik rám... Bízom abban, hogy A véres Don e második kiadása elősegíti a könyv és írója valóságnak megfelelő értékelését.