A nyugat bukása 9786150026572 [PDF]

Zitiervorschau

A nyugat bukása Monostori Markus Magánkiadás (2018) Címke: Politika, Történelem, politikatörténet Politikattt Történelemttt politikatörténetttt Európa haldoklik! Civilizációnk fennmaradását vagy bukását az öreg kontinensen csak egy hajszál választja el egymástól – erre a következtetésre jutott Monostori az Európai Uniót érő jelenkori kihívások és válságok vizsgálata során. Míg a szerző álláspontja szerint a nyugati országoknak a hanyatlása már lényegében átjutott a holtponton, addig az EU keleti tagállamai előtt még ott rejlik a választás, hogy miként reagálnak ezekre a kihívásokra. Könyvében a szerző statisztikákat, tényeket és tendenciákat, valamint más szakértőktől származó műveket vesz számításba, így tárva fel az Európai Unió jelenlegi válságának főbb okait. Mindezek alapján érthetően, világosan ugyanakkor szórakoztatóan bemutatja a V4 országok sok évszázados szövetségét és népeik együttműködését, valamint az EU kialakulását, majd pedig rámutat azokra a problémákra és veszélyekre, melyek a közösséget szerinte hanyatlásba döntik. Ilyen például az imperializmus és a kizsákmányolás, a nyugati kultúra és identitás felszámolása, illetve persze, a migrációs válság. Mindezekre válaszul a könyv több elképzelhető forgatókönyvet vázol a jövőre nézve – felvirágzás vagy összeomlás, minden benne van a pakliban, a kérdés csak az, mi magunk miként döntünk! A szerző a kialakult káoszért a nyugati politikai elitet teszi felelőssé, és sötét humorú kritikával támad számos vezetőt és szervezetet is. Ez a könyv korunk egyik legmegosztóbb írása, mellyel lesznek, akik egyetértenek, és lesznek, akik mélységesen elutasítják a benne foglaltakat – annyi azonban bizonyos, hogy aki kézbe veszi ezt a könyvet, nem fogja unottan félredobni!

MONOSTORI MÁRKUS A NYUGAT BUKÁSA VISEGRÁDI SZÖVETSÉG mint az EURÓPAISÁG ŐRZŐJE

Gerencsér Jánosnak és Márton Bencének. További külön köszönet a segítségért és a témában nyújtott konzultációért barátom, a nyugati politika és elit szakértője, Lazar Mead Cheston számára.

Tartalom

BEVEZETÉS VISEGRÁD KIRÁLYAI -NEMZETEK EGYÜTTMŰKÖDÉSE A MODERN KOR ELŐTT AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ AZ EZREDFORDULÓIG TÖRÉSVONALAK AZ UNIÓBAN JURISZTOKRÁCIA ÉS ELNYOMÓ BÜROKRÁCIA MIGRÁCIÓ A VISEGRÁDI SZÖVETSÉG ÚJJÁÉLEDÉSE A RENDSZERVÁLTOZÁST KÖVETŐEN KÖZÉP-EURÓPA PERSPEKTÍVÁT ÉS VÁLASZTÁSI ALTERNATÍVÁI NEM LESZ VISEGRÁDI SZÖVETSÉG ÉS NEM LESZ EURÓPAI UNIÓ NEM LESZ VISEGRÁD SZÖVETSÉG, DE LESZ EURÓPAI UNIÓ VÉGSZÓ BIBLIOGRÁFIA

BEVEZETÉS Segítség azoknak, akik azon gondolkodnak, elolvassák-e ezt a könyvet Korunk legmeghatározóbb politikai és közéleti válsága zajlik. Életünk minden szegletében érezni ennek hatásait, és mind a társadalmi szféra, mind a sajtóorgánumok, mind pedig a közösségi élet fókuszpontjában ezek a kérdések állnak. Olyan krízis rajzolódik ki előttünk, mely alapjaiban kérdőjelezi meg a társadalmakat es a civilizációt, amelynek tagjai vagyunk, és ami az elmúlt évtizedek békés fejlődése után teljesen felkészületlenül ért minket; épp úgy a fejlett nyugati államokat, mint a felzárkózó keletieket. A növekvő terrorizmus, az ennek nyomán erősödő állami hatalom, a gazdasági nehézségek és legfőképpen a migrációs hullám, olyan tényezők, melyek egymás hatását erősítve végveszélybe sodorták a teljes Nyugati Civilizációt. Ez a civilizáció ugyanakkor demokratikus rendszereken alapul, és így ránk, állampolgárokra hárul a feladat, hogy eldöntsük, merre menjünk tovább; és ezen a téren az Európai Unió nyugati fele ideológiai állóháborúba keveredett az Unió keleti államaival (és a republikánus Egyesült Államokkal is, mely Donald Trump megválasztásával mindenki nagy meglepetésére – az Unió keleti felének politikai irányvonalát tette magáévá). A mindennapok központi politikai kérdéskörévé vált problémák ugyanakkor megosztóak. Egyrészt azért, mert éles az ellentét azok között, akik ezekben a tendenciákban, jelenségekben civilizációs szintű problémákat és végveszélyt látnak, és azok között, akik szerint az e pillanatban is zajló folyamatok a világ fejlődésének legtermészetesebb részei, és álláspontjuk szerint azok az elavult, bizalmatlan és toleranciahiányos emberek, akiknek ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban aggályaik vannak. Másrészt nehézséget okoz az is, hogy még azok között is, akik egyetértenek abban, hogy a kialakult helyzetet válságnak tekinthetjük, ellentétek támadnak ennek a válságnak a megoldási javaslatait és lehetőségeit illetően.

Éppen a téma aktualitása és központi jellege miatt a szakmai, tudományos közeg, és a szakmainak és tudományosnak nagy jóindulattal sem nevezhető média, illetve a nemzeti és közösségi politikai frakciók felől is rengeteg, különféle színben bemutatott információ áramlik a nyugati világ milliárdnyi lakója felé; könyvek, fórumok, cikkek, illetve videók, blogok és politikai szózatok formájában egyaránt. Tény viszont, hogy azok az anyagok, amik a migrációval és Visegrád témakörével foglalkoznak, vagy szubjektív véleményeket mutatnak be pro és kontra, annak függvényében, hogy az alkotójuk melyik oldalt „szereti” jobban, vagy pedig, bár tudományos jellegűek, ám éppen ezért az olvasóközönségük túl szerény spektrumú ahhoz, hogy ezeknek az össztársadalmi attitűdökre érdemi hatása lehessen. Ez az írás nem detektívregény; talán semmi újdonságot nem mondunk vele, ha eláruljuk, hogy ebben a könyvben nem az Unió, a liberális társadalom és a migráció előnyös, dicsőséges oldalát mutatjuk be, hanem azokat a hibákat és rendellenességeket, amik ezeken belül rejlenek, illetve azokat a kihívásokat, amikkel szembe kell néznünk. Itt a bevezetőben „kihívásként” értelmezzük azokat, ám míg e szóhasználat például az Unió keleti tagállamaiban még helytálló, addig nyugaton helyesebb volna már a „válság” kifejezést használni, hiszen itt a problémák már olyan mélyre gyűrűztek, hogy közvetlenül a társadalom alapjait is kikezdték. Ezek a törésvonalak már korábban is tapasztalhatóak voltak, de a jelen évtized közepe táján lényegesen megnyúltak és kiszélesedtek, és ez a tektonikai aktivitás, ha lehet így fogalmazni, most földrengésként rázta meg mind az Uniót, mind pedig a Nyugati Civilizációt. A kortárs problémákat az erre az évszázadra jellemző módon az egyik oldal igyekszik elkendőzni, vagy ha az nem sikerül, akkor elbagatellizálni. Amennyiben ez sem sikerül – és lássuk be, például egy több száz áldozatot követelő terrortámadást viszonylag nehéz elbagatellizálni –, vagy valaki hozzánk hasonlóan tényszerűségi alapokon igyekszik rámutatni a helyzet tarthatatlanságára, akkor

pedig jönnek a keményebb ideológiai módszerek. Látnunk kell azonban azt, hogy ezek a módszerek, melyekről lesz itt szó bőven, teljességgel mellőzik a racionalitást és az objektivitást, és lényegében semmivel sem tudományosabbak vagy előrehaladottabbak, mint a középkori inkvizíció. Pontosan ezért ennek az írásnak a célja, hogy a kortárs eseményeket a tények szintjén és ne pedig egy elképzelt álomvilág vagy ideológia szintjén mutassa be. A felvonultatott tényekhez valóban társul egy szubjektív magyarázat a részünkről, ugyanakkor ez a magyarázat a lényekből levezetett dedukció, nem pedig egy ideológiai légvár ellenében megálmodott másik, alternatív vágyálom vagy ideológiai építmény. A végkövetkeztetésünk éppen ezért szintén nem lesz derűs – de ennek oka nem egy szemléletbeli nihilizmus. Ennek oka az, hogy a történelem rossz pillanataiban, mint amilyen a mostani is, a jövőt vagy a realitások alapján próbáljuk definiálni (mely esetben igencsak lehangoló, cserébe viszont racionális lesz a perspektíva), vagy pedig struccpolitikába menekülünk és álmodunk magunknak egy szebb világot (ez kétségkívül kellemesebb, csak sajnos a szép álmokból is előbb vagy utóbb felébredünk). Az itt felvonultatott témák esetében nem igaz az, hogy az éremnek két oldala van. Az igazság az, hogy jóval több oldala van ennél, és még ezek is Rubik kocka módjára keverednek, óriási káoszt teremtve. Persze mindenki hajlamos exluzíve csak azt az oldalt meglátni, amelyiket ö szeretné, olyan színűvé forgatva azt, amilyennek ő látni akarja. A valóság azonban az, hogy ezek az oldalak mind ugyanahhoz a központi témához kapcsolódnak, és főképp azt az oldalt kell látni a helyzet teljes megértéséhez, amelyik ebben valóban segít; ha fizetek egy érmével, akkor az írás részét veszem számításba, ami a névértékét jelöli, nem pedig aszerint alkuszom, hogy mennyire szép a fej oldalán szereplő ábra. Ez utóbbi oldal is figyelemre érdemes; így például a magyar ötven forintos érme, amit 2006 során bocsátottak ki, és a hátoldalán a lyukas lobogó és az országház látható, mindenki szerint a világ egyik legszebb pénzérméje – de ettől még nem értékesebb

egy font sterling érménél. Mivel a mainstream média mindent megtesz az érem fej oldalán szereplő szép ábrájának bemutatásáért, miközben minden más oldalt elkendőz, és ez a szemlélet igaz az európai politikai elit jelentős részére is, ennek a könyvnek a célja, hogy „az érem másik oldalát” is bemutassa, és valóban arról beszéljen, mi is az adott érem „értéke.” Éppen ezért ennek a könyvnek a továbbolvasását csak azoknak ajánljuk, akik készek szembenézni a kialakult civilizációs válság realitásaival, és az azok megoldására rendelkezésre álló lehetőségeinkkel.

VISEGRÁD KIRÁLYAI -NEMZETEK EGYÜTTMŰKÖDÉSE A MODERN KOR ELŐTT KORAI EURÓPA-KONCEPCIÓK Mindenekelőtt rá kell mutatni, hogy az európai integráció elképzelése nem számít újdonságnak a történelmünkben. Mikor Winston Churchill először használta nyilvánosan az „Európai Egyesült Államok kifejezést,” az európai egység gondolata már legalább hét évszázados múltra tekintett vissza. Dante Alighieri „Monarchia” című művében már a XIII. század során felvetette egy államok közötti föderáció kialakításának ötletét, aki a föderációban a pápai hatalomtól való szabadulás és a világbéke garanciáját látta – ez az elképzelés tehát afféle korai liberális elgondolás volt. Hasonló ötlettel állt elő Pierre Dubois dominikánus szerzetes, aki viszont a világi fejedelmek koalícióját az egyházi hatalom gyámsága alatt képzelte el; az elméletének gyakorlati megvalósítását pedig úgy képzelte, hogy az államok sorra belépnek ebbe az univerzális békét garantáló szövetségbe; melyből többé nem léphettek volna ki és nem indíthattak volna többé önálló háborút. Lévén a szerzetes barát francia volt, ő maga úgy képzelte, hogy míg a föderáció feje, afféle „államfője” a pápa lett volna, addig „kormányfőnek” a mindenkori francia királyt képzelte el – akinek a terv fél Európát a holdudvarába csatolta volna – ez tehát valami korai imperialista álom volt. A terv szofisztikáltságát ugyanakkor jól mutatta annak közös piacra vonatkozó elképzelése; ennek értelmében a szövetség a tagállamokon felüli közös vagyonnal gazdálkodott volna, és a termelés minden országban azokra a javakra irányult volna, melyeket ott a leggazdaságosabb előállítani. Emellett pedig közös oktatáspolitikát és kulturális fejlesztéseket is tartalmazott – tehát a

koncepcióban azért nem kevés előrehaladott ötlet volt. A tervezet még a keresztes hadjáratra is kitért, mivel úgy tervezte, hogy a tagállamok egyenlően osztoznának a meghódított területeken, míg maga Jeruzsálem önálló királyságként vált volna a föderáció tagjává. Kelet-Európában is születtek ilyen egységkoncepciók; Podjebrád György cseh király maga is fontolgatta egy ilyen föderáció létrehozását. A tervezet a francia, velencei és a cseh államok uniójában gondolkodott első lépésben, ám teret engedett a további csatlakozóknak, akik – miután a föderáció tagállamai elfogadták a jelentkezést – teljes jogú tagokká váltak volna. A szövetség a tagok közötti békés vitarendezésre, a közös védelemre, valamint a törökök elleni közös hadviselésre épített, megfosztotta volna a Szentszékei a politikai befolyástól, hovatovább még az egyházi tizedet is a föderáció közös, nemzetek feletti kincstárába utalta volna. A közös döntéshozatal és jogalkotás öt évre választott képviselőkből alkotott Gyűlés útján történt volna, a szövetség székhelyét pedig évente költöztették volna a tagállamok között – a soros elnökség és a közös parlament gondolata tehát újabb előremutató tervek voltak az integrációs elméletek korai pionírjaitól. A XVII. század véres vallási konfliktusaiban Maximilian de Béthune, Sully hercege fogalmazott meg egy egységesítési koncepciót, aminek értelmében elismerte volna a keresztény vallások egyenjogúságát. Az európai egyensúly jegyében a terv az európai államokat egyenlő erőviszonyok közé szorította volna; így például a Német-Római Császárságból lefaragta volna Svájcot és Hollandiát, ellenben például centralizált volna Itáliában, mely ekkor széttagolt volt. Ebből is látszik, hogy ez a terv különösen messze állt a realitásoktól, de az egyensúly megteremtése logikus kívánalomnak tűnt. A herceg még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy Ausztriát kellene a Magyar Királysághoz csatolni, cserébe azért, mert az „Európa Védőbástyájaként” óvja a nyugati keresztény világot az iszlám hódítástól (hasonló címmel, a „Kereszténység Védőbástyájával” egyébként a magyarokon felül még a Lengyel Királyságot tüntette ki).

Mindezekből látszik, hogy a közösségi integráció elképzelései és a rivalizáló nemzetek közötti békés együttélés és együttműködés gondolata jó ideje foglalkoztatta a kontinens művelt rétegeit. A HÁROMKIRÁLYOK A XIV. századra a közép-európai államok lényegében ezeket az elméleteket átültették a gyakorlatba: A német császárok ez időben mohón tekintettek a keleti területekre, és komoly fejtörést okoztak mind a szláv nemzeteknek, mind pedig Magyarországnak. A magyar király, Károly Róbert maga is harcolt az ekkor regnáló Habsburg Frigyessel, aki ráadásul a király ellen az országon belülről szervezkedő főurakat is támogatta, és közben Pozsony városára, a későbbi Szlovákia fővárosára is rátette a kezét, holott az immáron négyszáz éve a Magyar Királyság uralma alatt állt. Mikor Bécs városa az áthaladó kereskedelmi forgalomra vámot vetett ki, az amúgy is növekvő német fenyegetésre válaszul a cseh, a lengyel és a magyar királyságok a nemzetközi diplomáciában ekkoriban még egyáltalán nem megszokott módon csúcstalálkozót tartottak. A találkozóra 1335 novemberében, a visegrádi palotában került sor, és mindhárom uralkodó, vagyis Károly-Róbert magyar, III. Kázmér lengyel, valamint Luxemburgi János cseh király is tiszteletét tette, kölcsönösen előnyös és tartós szövetségi rendszert alkotva. A megállapodás lényege a három nemzet közötti ellentétek felszámolásán, a katonai szövetség megteremtésén, valamint a gazdasági együttműködésen alapult, új kereskedelmi utak megalkotása révén, melyek elkerülték a német adókat. A megállapodás mindjárt egy közös hadművelettel kezdődött; a cseh csapatok északról indultak meg, míg a lengyelek egyesültek a magyarokkal, és a három hadsereg felszabadította a Muraközt, valamint Pozsony városát a német befolyás alól (minthogy Ausztria ekkoriban még önállóan nem létezett).

A szövetség mélységét és tartósságát igazolni látszik, hogy már egy ideje Károly-Róbert rokonságban állt a lengyel uralkodóházzal, hiszen 1320 folyamán innen választott feleséget, alig két évvel azután, hogy a cseh királyi házból házasodott, ám első felesége, János király nővére, tragikus módon még abban az évben elhunyt. Végül azonban sikerült mégis tető alá hozni a cseh dinasztiával is egy frigyet, mivel a magyar trónörököst, Lajos herceget eljegyezték a János cseh király unokájával, Margit hercegnővel. Az együttműködés zálogaként tehát láthattuk a hagyományos korabeli kiházasítási eljárásokat, ám ez a szövetség mégis túlmutatott azokon, és valami sokkal komolyabbat ígért. A VISEGRÁDIAK ARANYKORA A Visegrádi Hármak koalíciója pedig valóban sikeresnek bizonyult; mind a három állam aranykorának kezdetét jelentette, melyben virágzott a gazdaság, valamint általános béke honolt a királyságok területen, hiszen sem a Német-Római Birodalom nem mert ujjat húzni velük, sem más külső vagy belső ellenfél nem zavarta meg a békés építőmunkát. A nemzetek közötti együttműködés és az uralkodók közötti barátság – minthogy itt többről volt szó, mint egyszerű érdekegyeztetésről olyan sikeres volt, hogy a lengyel király felajánlotta uradalmát a magyar uralkodóháznak arra az esetre, ha örökös nélkül halálozna el. Ez végül így is történt, így Lajos, aki akkor már magyar király volt, egyben lengyel királlyá is vált; ez a perszonálunió volt mind a két állam történelmének egyik legsikeresebb periódusa, és az ily’ módon vérrel írott szövetségüket még a német császárok is félelemmel figyelték. Ha a lengyel-magyar unió tovább is fejlődött volna, talán egészen másképpen alakul a Nemzeteink történelme, de sajnos a XIV. század törékeny feudális politikai viszonyaiban ez még nem történhetett meg, ekkoriban a tendenciák inkább a birodalmak széthullásainak kedveztek; a magyar trón Máriára szállt, Lajos legidősebb lányára, míg a lengyelek a húgát, Hedviget tették meg királynőjüknek.

A sikeres közös uralkodók sora azonban itt nem ért véget, mivel még ennek az évszázadnak a végén a Luxemburgi dinasztia tagja, Zsigmond lett a magyar király (1387), aki hamarosan a cseh trón birtokosa is lett (1419), majd pedig megszerezte a németrómai császári címet is (1433). Zsigmond kimondottan nagy hangsúlyt fektetett a törökök feltartására, és sokat tett Európa déli határainak megvédéséért, de ezen felül sikerült egész Európát is tárgyalóasztalhoz ültetnie a konstanzi zsinat keretében, mely végül felszámolta az Egyházban uralkodó áldatlan állapotokat (minthogy éppen három konkurens pápa regnált ekkoriban). Annyi bizonyos, hogy a Visegrádi megállapodást követő hét évszázad során a három Nemzet szinte soha nem háborúzott (a ritka kivételek közé tartozik például Mátyás magyar király háborúja a cseh trón megszerzéséért a XV. században, amire a válasz a lengyel király támadása volt a magyar trón el hódításáért. Ám még így is tény, hogy a lengyel hadseregei Mátyás egyszerűen körülzárta az akkori Európa legmodernebb haderejének számító Fekete Seregével, majd a lefegyverzett lengyeleket hazaküldte, de nem bántotta). Ha megvizsgáljuk a középkori és újkori történelmet, akkor szomszédos országok ilyen békés együttélésére nincs más példa. Nem mellesleg Mátyás király lehetőségei is éppen azért voltak igen kiterjedtek, pont azért tudta felvenni a harcot például a német császársággal is, és foglalhatta el Bécs városát 1485-ben, mert a Visegrádi Szövetség idején a részes országok prosperáltak és igen erősek voltak. Nem egy lerombolt, feldúlt államot kellett rendbe lenni, hanem egy erős és gazdag államban koronázták királlyá, melynek bevételei konkuráltak a francia vagy a török kincstáréval, míg a magyar haderő lényegében veretlennek számított – olyan sikeres volt ekkoriban a Magyar Királyság, hogy némely olasz városok (például Ancona) egyszerűen kitűzték a magyar zászlót, és bejelentették csatlakozásukat. Mindezek a sikerek a százötven évvel korábbi együttműködésre vonatkozó megállapodás eredményeként elkövetkezett általános konjunktúrára voltak visszavezethetőek.

Amint azt írtuk, a sikeres együttműködés inspirálta Mátyás király korés uralkodótársát, Podjebrád György cseh királyt is, aki 1474 során kidolgozta saját Európa-föderációs koncepcióját. Sajnálatos módon azonban ekkoriban a történelem a másik irányba haladt… A HANYATLÁS KORA; VÉD- ÉS DACSZÖVETSÉG A virágzó feudalizmust nyugaton is politikai destabilizáció követte. Volt valami elemi logikátlanság a feudális rendszerben, hiszen arra épült, hogy véges mértékben rendelkezésre álló földdel fizessenek ki pillanatnyi szolgálatokat, ha pedig a földek fogytak, fogyott az uralkodói hatalom és vagyon is. Később ez a folyamat a címek, előjogok és mentességek adományozásába ment át, és tovább mélyítette a központi hatalom gyengülését. Ezek voltak a klasszikus értelemben vett „nemesi köztársaságok,” vagyis olyan államok, ahol a nemesi rétegek nem az ország szolgálatát tekintették már alapvetésnek, hanem önmaguk gazdagságát igyekeztek növelni, és az opportunizmus általában az ország sorsának rovására ment. Ilyen tendenciák voltak megfigyelhetőek a Német-Római Császárságban is, hiszen ez a kilencedik században alapított erős állam az évszázadok során végighaladt ezen a gyengülési folyamaton. Később maguk a Habsburgok is csak névleg voltak uralkodók a birodalmuk területén, hiszen a valódi hatalom a tartományok és kis királyságok urait illette meg – ebből a káoszból végül ki is vált maga a Habsburg Birodalom is, mely Ausztriát, Csehországot és Magyarországot tömörítette magába, míg a Német-Római Császárság darabjaira hullott. Mikor Napóleon 1806. október 13.-ai jénai győzelmét követően hivatalosan is megszüntette ezt a közel ezer éves birodalmat, annak már vagy tízezer (!) önálló kis fejedelemség volt a tagja, de valódi politikai súlya alig néhánynak volt. Ezen a lejtőn Magyarország már az 1200-as évek során megindult, II. András király uralkodásával. Ő maga még erős és befolyásos uralkodó volt, így például sikerrel űzte ki Erdélyből a Német Lovagrendet. A lovagok, miután letelepedtek, önhatalmúlag adókat kezdtek szedni, saját pénzt vertek, és sereget szerveztek, azt

remélve, hogy kihasíthatják Erdély területét a Magyar Királyságból, ahová pedig menekültekként fogadták be őket a Szent Földről való dicstelen távozásuk után (lám ilyenek a menekültek). Ugyanakkor András vég nélküli földadományozásai eredményeként az Árpád-ház uralkodói csakhamar, nyolcvan év alatt kifogytak a politikai befolyásból, és a dinasztia 1301-es kihalása után, az országot pedig a tartományi főurak taszították anarchiába - ezeket az áldatlan állapotokat számolta fel az új uralkodó, Károly-Róbert. Bár ezt követően még volt Magyarországnak egy kél évszázados második aranykora – melyen, mint írtuk, osztozott a cseh és a lengyel királyságokkal is – a központi hatalom gyengülése volt végül mindhárom Nemzetnek a veszte. 1490 után a Corvin ház I. Mátyás király halálával trónfosztott lett. A Magyar Királyság ekkoriban volt a történelme során a leggazdagabb és a legerősebb, így a megüresedett trónért sokan aspiráltak. Ilyen volt a királyné, akinek egyébként benne volt a keze férjura idő előtti halálában, és bár Nápoly és az Aragóniai Királyság mögötte állt, a főurak nemet mondtak neki. Hasonlóképpen kiesett a vérszerinti utód, Corvin János is, akinek már csak azért sem akarták odaadni a koronát, mert erőskezű apjának uralmát a főurak nem kívánták viszontlátni. Pályázott még a trónra Albert lengyel trónörökös, de Habsburg Frigyes császár fia, Miksa is, aki csapataival visszafoglalta Bécs vámsát, majd Magyarország nyugati részére tört be, és kiásatta Mátyás király holttestét, azután pedig azzal parádézott – ahogy az igazi civilizált katolikus hercegekhez méltó. Nagyon szeretett volna király lenni Szapolyai István is, aki saját magát a „nemzeti király” jeligével igyekezett protezsálni, ám végül a győztes a lengyel király fia, Jagelló Ulászló cseh király lett, aki azonban nem kapott érdemi hatalmat a koronája mellé. Az a tény, hogy a magyar nemesség cseh királyt választolt uralkodónak, egyrészt persze a visegrádi hagyományokból fakadt, másrészt viszont egyértelműen azt mutatja, hogy a nemesek szerették volna saját autonómiájukat növelni, és egy távoli király nyilván ebbe a képbe jobban beleillett.

A főurak eleve azzal választották meg őt királlyá, hogy a Mátyás király által bevezetett nemességre vonatkozó szigorításokat menten eltörli, mi több, a királyi bevételek jelentős részét átengedi számukra. Míg Mátyás uralma alatt a Magyar Királyság bevételei évente a másfélmillió aranyforintot is elérték, ami pedig a francia állam bevételeivel konkurált, és a Török Birodalom jövedelmeinek is a felét tette ki, addig az új királynak, Ulászlónak évi negyvenezer (!) aranyforintra apadtak a bevételei. Hogy még véletlenül se legyen félreértés, a főurak a királyi hadsereget, a Fekete Sereget, mely harminc évvel később nagyon jól jött volna a törökökkel szembeni háborúhoz, egyszerűen szétkergették – könnyű dolguk volt, hiszen a vezetés nélkül maradt sereg lényegében szétszéledt, így a király kezében semmi valós hatalom nem maradi Magyarország felett. Ulászló király becsületére legyen mondva, mindent megtett Magyarország stabilitásának megtartásáért, még csehországi bevételeit is ideirányította, és abból finanszírozta itteni költségeit, tehát a jó szándéka és segítőkészsége nem hiányzott. Az ország ugyanakkor csúszott lefele a lejtőn az erős központi vezetés hiányában, bevételek és a határvédelem nélkül a vég nem sokat váratott magára: az 1518-as eredménytelen tolnai megyegyűlést a résztvevők már úgy summázták, hogy Magyarországon az állam két tartópillérjéből, a jogból és a fegyverből bizony egyik sem található többé meg, míg három évvel később elesett a déli határ védelmét ellátó legfőbb erődítmény, Nándorfehérvár. 1526 gyászév a visegrádiak történelmében, hiszen ekkor a három tagállamból kettő elbukott, és Lengyelország sem volt már képes többé jelentős európai hatalomként fellépni. Ebben az évben a török szultán, I. Szulejmán komoly haderővel vonult fel Magyarország elfoglalására, amit a magyar nemesség és a király immáron képtelen volt megakadályozni. Ha erre a támadásra Mátyás király uralma alatt került volna sor, a jól felszerelt és harcedzett Fekete Sereg nagyon csúfos vereségei mért volna a hódító szultán csapataira.

A sors azonban úgy hozta, hogy II. Lajos, Ulászló fia, volt kénytelen szembenézni a törökökkel – az egyik leggyengébb hatalommal bíró magyar király, a történelem leghatalmasabb török szultánjának támadásával szemben. A feudális anarchiába való süllyedést jól jelzi, hogy a törökökkel szembeni hadművelet megtervezése és kivitelezése lehetetlenül gyengén történt; mindenkinek az volt a véleménye, hogy ez voltaképpen valaki másnak a feladata volna, nem pedig az övé. A nemesség a királytól várta a megoldást, aki viszont üres zsebbel tehetetlen volt, és saját nem túl lelkes személyén felül nem sokat tudott ajánlani, a hadsereg összeállítását pedig a nemesi bandériumoktól várta. Bár már augusztus volt, és a törökök támadásáról hónapok óta tudni lehetett, ám a magyar haderő ekkorra még nem is állt teljesen össze! A főurak adtak ugyan csapatokat a királyi seregbe, de ezek a csapatok kicsik voltak, gyengén felszereltek, és egyáltalán nem voltak kiképezve. Míg Mátyás Fekete Serege tizenötezer bármikor mozgósítható, edzett zsoldosból álló gyalogságot vonultatott fel, Lajos rendelkezésére csak „hadrendbe” állított jobbágyok álltak, akik életükben nem fogtak meg fegyvert, valamint olyan lovagok, akik még sosem jártak igazi csatában. A magyar fősereg már egy ideje Mohács mellett gyülekezett Tomori érsek vezetése alatt, azonban ez csupán nagyjából tizenhatezer embert jelentett, akik között érdemi fegyverforgató reguláris alig akadt. Bár az uralkodó, II. Lajos egyben cseh király is volt, ám a cseh nemesség sem törte magát, hogy a hűbérura segítségére siessen – mellesleg a csehek, ha akartak sem értek volna időben Mohács alá egy nagyobb sereggel. A harcállás ráadásul kevés stratégiai előnnyel járt; a mocsaras vidéken, a Duna mellett legfeljebb annyit lehetett a védők számlájára írni, hogy olyan helyet jelöltek ki a csatára, ahol nem lehetett őket bekeríteni - egyéb fölényük viszont nem volt, különösen egy alig hadrendbe állt sereggel. Ami azt illeti, magának a királynak sem volt sietős csatába indulnia, ráadásul meg akarta várni a Lengyelországból érkező erősítést –

több ezer zsoldos katonát, akiket a nagybátyja, Öreg Zsigmond lengyel király küldött. Még az is több napjába tellett, hogy kiérjen a fővárosból a kíséretével; így épphogy odaért a csatába időben. Az Erdély felől érkező főurak, akik huszonötezer fős sereget szedtek össze Szapolyai János vezetése alatt, viszont tényleg nem értek oda, bár a főúr megüzente, hogy nélküle el ne kezdjék az ütközetet – mintha a dolog ilyen egyszerű lenne. Utólag mégis gyanítható, hogy nem véletlenül késték le a csatát, Szapolyai ugyanis nagyon szeretett volna nagyobb politikai befolyást, és azzal számolt, hogy ha odázza az időt, később jobb alkupozícióra tehet szert. Mindenesetre tény, hogy a felvonuló török sereget azzal kellett megállítani, ami rendelkezésre állt, így Tomori, amint az ellenség megkezdte a felfejlődést, támadást indított, de a szervezetlen és képzetlen magyar haderő nem tartott alakzatot, nem volt tüzérsége, és nem küzdött összetartóan. A sereg annyira gyengén volt felállítva, hogy még a lovasságot es a gyalogságot sem különítették el egymástól, ráadásul hogy a bekerítés veszélyét elkerüljék, Tomori túlzottan is széthúzta a csapatokat. Ilyen körülmények között a roham gyengén sikerült, ráadásul Szulejmán ismerte az európai harcmodort, így számított rá, hogy a magyarok ezzel a lépéssel kezdik az ütközetet, ezért úgy rendezte el az egységeit, hogy a rohamozok egyenesen a török tüzérség háromszáz ágyújával és a világ akkori legjobb katonáinak, a janicsároknak az alakulataival találták szemben magukat. A támadásuk hamar kifulladt, így Tomori nem volt képes a négyszeres erőfölényben lévő török sereget visszaverni, és az ütközetben a magyar erők felmorzsolódtak. Tomori érsek is a csatában halt meg; őt utóbb lefejezték, és a fejét a szultán azt követően a sátra mellett karóra tűzette – ettől a szokásuktól, úgy tűnik, az iszlám némely követői még az azóta eltelt ötszáz év alatt sem tudtak szabadulni. A mohácsi csata véget vetett a Visegrádi Szövetség akkori fénykorának. A Magyar Királyság három részre szakadt; a déli országrészt a törökök elfoglalták (a történelem groteszk

humora, hogy a török szultán azzal kábította a magyar főurakat, hogy a csapatai csak ideiglenesen vannak itt, míg az új magyar király nagykorúvá nem válik, a főurak pedig hittek neki – később ugyanez a szóvirág jellemezte a „hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatokat” is. A szovjetek csak ötven évig maradtak – a törökök százötvenig). Ismerős lehet ez a narratíva napjainkból is a szír menekültekkel kapcsolatban, akik kizárólag a háború miatt, és szigorúan csak ideiglenesen tartózkodnak Európában. A csatát követő interregnumot kihasználva Nyugaton a Habsburgház a saját német tartományaiból álló uradalmához csatolta a Magyar Királyságot, míg keleten az Erdélyi Fejedelemség maradt mindaz, ami korábban Magyarország volt – és ez is lényegében csak török protektorátusként működhetett tovább. A sors iróniája, bogy a mohácsi csata után a főváros, Buda elfoglalására csak 1541 folyamán került sor, azaz tizenöt évvel később; ezalatt bőven lehetett volna tenni valamit a helyzet javítása érdekében, csakhogy ezt az időt Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János civakodása emésztette föl. Egyiküket sem érdekelte igazából Magyarország (ez a Habsburgokra sokszor igaz volt a történelem során, de a nagyratörő Szapolyaik nélkül is jobban járt volna az ország); mindketten csak a magyar trónra vágytak. Így pedig a nevető harmadiknak, Szulejmán szultánnak volt ideje kiépítenie magyarországi uralmát. A mohácsi csata véget vetett a Cseh Királyság önállóságának is; mivel a cseh-magyar II. Lajos király meghalt a csatából menekülvén (legalábbis így tudjuk, hiszen a holttestét csak két hónappal később találták meg a felesége által küldött vitézek, s márpedig az özvegy Habsburg Máriának az volt az érdeke, hogy férjét holtan megtalálják). A független Csehország így, hasonlóképpen Magyarország nyugati harmadához, Habsburg fennhatóság alá került. Az ezt követő évszázad tovább mélyítette a hanyatlási mindhárom ország területen. Míg a Magyar Királyságon állandósult az

interregnum, és a főváros, Buda is elesett 1541 folyamán, a magyar uralkodók uralma pedig az Erdélyi Fejedelemségre szorult vissza, addig a csehek is Ausztria irányítása és a Habsburg császárok uralma alatt maradtak. Az aktuálisan regnáló császárok sokszor indítottak támadást Erdély ellen is; ez viszont sosem vezetett eredményre, egyrészt mert számos alkalommal maguk a fejedelmek futamították meg az osztrákokat (ilyen volt például Bethlen Gábor fejedelem, aki több császári támadást is visszavert), vagy pedig a törökök vonultak fel és verték meg a támadó osztrák seregeket, hogy elkerüljék Magyarország osztrák kézen való egyesítését. 1618 májusában a csehek – kiknek körében a protestantizmus kezdett elterjedni – lázadtak fel a katolikus Habsburg uralom ellen, és az osztrákok prágai tisztviselőit kihajították a várablakból. Ezzel megkezdődött a cseh ellenállás. A csehek tisztában voltak vele, hogy hamar jelentős erőket kell összeszedniük az osztrákokkal szemben, így felszabadították Csehországot, majd segítséget kértek a magyaroktól, es a német Protestáns Uniótól is. Míg Bethlen Gábor erdélyi fejedelem számottevő csapatokkal indult meg a csehek támogatására, a Protestáns Unió nem avatkozott a küzdelembe. Ennek ellenére a csehek királlyá koronázták V. Frigyes pfalzi választófejedelmet, de már nem volt elég idő a csapatok összevonására, mert 1620 novemberére II. Ferdinand császár csapatai Prága alá értek és a fehérhegyi csatában megütköztek a felkelőkkel. Ugyan a cseh nemességen felül morvák, sziléziaiak, valamint nyolcszáz magyar is felsorakozott, és Frigyes német zsoldosai is részben felvonultak, maga Frigyes és főerői nem értek a helyszínre, ahogy Bethlen Gábor seregei sem, így pedig a csatát a birodalmi erők nyerték. Az ütközetben a cseh nemesség nagy része odaveszett, ráadásul több tucat túlélőt maguk a Habsburgok végeztek ki Prágában az ütközet után, a megmaradt nemesek pedig kénytelenek voltak emigrálni – nagy részük a mai Szlovákiához tartozó Felvidéken telepedett le. Köztük volt például a világhírű tudós, Jan Amos Komensky. A felkelést követően Csehországot végleg megfosztották önálló jogi statusától, és örökös tartománnyá minősítették vissza. Az ütközet hatása és a cseh nemesség teljes elvesztése olyan súlyos

volt, hogy a következő háromszáz évre Csehország valóban csak a Habsburg Birodalom tartományaként működött és önálló politikai jelentőségét teljesen elvesztette. Időközben az Erdélyi Fejedelemség és Lengyelország tovább folytatták a visegrádi hagyományokat, és többször fel is merült a két ország egyesítésének gondolata. Mikor az első erdélyi fejedelem, János Zsigmond meghalt, az erdélyi nemesség Báthory Istvánt választotta uralkodónak (mivel az erdélyi fejedelmeket választották), és a jelölésre Isztambul is rábólintott. Beleegyezést adott hozzá Habsburg Miksa császár is, de utóbb mégis a Báthory ellen lázadó főurakat kezdte pénzelni, ami azonban nem bizonyult jó ötletnek, mivel a lázadást Báthory a csatamezön elfojtotta. Ráadásul erdélyi regnálása olyan sikeres volt, hogy mikor 1575 során a lengyel nemesség választott királyt, közfelkiáltásra meghívták ők is uralkodójuknak Báthoryt – szemben Miksával, aki pedig nagyon vágyott volna e címre a fiának Ernestnek! Báthory István pedig ezzel a feladattal is megbirkózott, és a lengyel történelem egyik legkedveltebb és azóta is legmegbecsültebb királya lett. Ennek egyik legfőbb oka, hogy Báthory személyesen viselt hadat Lengyelország megvédéséért a birodalomalapító első orosz cár, IV. Rettegett Iván ellen, aki a Kazanyi és Asztrabáni Kánságok elpusztításával építette fel birodalmát és szerzett nem éppen kellemes hírnevet. (Az, hogy az első cár „negyedik” sorszámmal kezdődik, nem tévedés; Rettegett Iván (1530-1584) a Rurik dinasztia utolsó uralkodója volt, mely már huzamosabb ideje regnált Moszkvában. Iván újítása abban állt, hogy magát „minden oroszok cárjának” nyilvánította, és a szomszédos államok meghódítása útján valóban meg is teremtette az orosz birodalmat.) A két ország közös uralkodója ezután Krakkóba költözött, és onnan irányította mind a két királyságát, miközben odahaza Kristóf nevű öccse vitte a hétköznapi ügyeket helytartóként. Báthorynak ekkoriban egy új, Visegrádot pótoló keleti szuperföderáció járt a fejében, amit a törökökkel szemben akart volna bevetni, s melyben a magyarok, lengyelek, moldovaiak és oroszok szerepeltek volna. Bár a dolognak nem volt realitásalapja, hiszen az orosz cár ekkoriban

saját birodalmának építésével volt elfoglalva, és egyébként sem jellemezte a józan mérlegelés és békés építőmunka, ám a terv a Habsburg császárok ellenállásában is elakadt, akik elgáncsolták a kezdeményezést. Ezzel rövid időre a Nagy Lajos király által létrehozott perszonálunió is újjáéledt, igaz, már nem régi fényében, hiszen Csehország, mint szövetséges, ekkor már Habsburg uralom alatt állt, míg Magyarország is csupán az Erdélyi Fejedelemség képében vehette ki a részét a szövetségből. Ám ettől függetlenül Báthory uralkodása mind a két Nemzetnek újabb rövid békeidőszakot jelentett. Az Európa minden táján ekkor jellemző vallási üldöztetés elől érdekes módon Erdély jelentett menedéket, hiszen itt elfogadott és bevett vallás volt a katolikus, a protestáns, a lutheránus, de még az unitárius kereszténység is, tehát vallási és boszorkányüldözésektől – ami pedig ekkoriban nyugaton még nagyon is dívott, ahogy az új császár, II. Rudolf is buzgón irtotta azokat, akik nem voltak kielégítően katolikusok – nem kellett tartani. Ráadásul a társadalom is szabadabb életnek örvendhetett, mint a nyugati jobbágyság, így tehát Erdély ekkoriban Európa legfelvilágosultabb országa volt – itt még a szó jó értelmében véve. Ha emlékszünk Sully hercegének terveire, abban ő széles vallási autonómiát javasolt, és vallási toleranciát szeretett volna intézményesíteni Európában; Bethlen ezt harminc évvel korábban már megtette Erdélyben, könnyen lehet tehát, hogy ez a kis ország szolgált mintául a herceg nagyratörő terveihez. Az együttműködés Báthory halálával ismét meggyengült. Az Erdélyi Fejedelemség és a Lengyel Királyság két külön új uralkodót választott magának (a lengyelek jobban járlak), a magyar országrészt pedig az osztrák császár zsoldosai kezdték feldúlni. Éveken át tartó kaotikus állapotok és totális anarchia után végül az erdélyi csapatok főparancsnokát, Bocskait választották fejedelemnek, aki aztán elverte a port az osztrák csapatokon. Erre válaszul Bécs igyekezett rászorítani a lengyel királyt, támadja hátba Bocskai csapatait, aki még hajlott is volna az alkura, ám a lengyel nemesség ezt nem tűrte, és nem csupán nem támadták meg Erdélyt, de ráadásul még támogatást is küldtek a fejedelem számára. A véd- és dacszövetség újfent bizonyított, és a

páratlan sikerek tárgyalóasztalhoz kényszerítették Bécset, ami egyrészt békét kötött az Erdélyi Fejedelemséggel, másrészt pedig a Török Birodalommal is. Ez volt a fejedelem életműve, és nem is maradt többre ideje, mert a nehezen és hősiesen kivívott béke megkötését követően hamarosan elhunyt. A soron következő fejedelmek is tartották azonban magukat a „Visegrádi Virtushoz;” Bethlen Gábor, Erdély legnagyobb és legtehetségesebb fejedelme 1628 során bekövetkezett halála előtt sokat foglalkozott Magyarország visszafoglalásával és a régi királyságok visszaállításával, egyesítésével. Tizenöt éves uralma alatt összesen három felszabadító hadjáratot vezetett a magyar és a cseh területek felé – így például nagyszámú hajdúkból álló csapatot menesztett a cseh felkelés megsegítésére is, mely egészen Bécsig eljutott. A Lengyel Királyság valamivel később indult el a hanyatlás lejtőjén. Míg II. Ulászló megválasztásával a Magyar Királyság a feudális anarchia felé tartod, addig ugyanebben az időben a lengyel uralkodó, Öreg Zsigmond (1506-1548), aki Ulászló budai udvarában éveket vendégeskedett, (és akinek 1504-ben Ulászló két sziléziai hercegséget ajándékozott), még a Lengyel Királyságot egyenesben tudta tartani. Trónra lépését követően számos jogi és gazdasági reformot hajtott végre, uralma alá hajtotta a Mazóviai Fejedelemséget, ám már neki is meg kellett küzdenie a nemeseivel, akik számos reformját sikerrel meghiúsították. Politikai erejét és Magyarország szövetségét éleslátóan úgy biztosította, hogy a magyar nemesek legerősebbikének, Szapolyai Istvánnak a lányát vette feleségül 1512-ben, aki azonban három évvel később anélkül halt meg, hogy örököst adott volna a királynak. Öreg Zsigmond és Ulászló a törökökkel szembeni védelmi szövetségben gondolkodtak, ám ez végül elakadt a saját, és a magyar nemesség ellenállásán, és nem kevésbé azon, hogy 1526 során legfőbb szövetségese és egyben unokaöccse, II. Lajos odaveszett a mohácsi csatában. Ezt követően Csehország végleg elveszett a Visegrádi Szövetség számára, míg Magyarországon

teljes volt az anarchia – a magyar nemesek egy része (köztük Szapolyai is, aki szerencséjére rokonságban állt Öreg Zsigmonddal) így Lengyelországba menekült, de itt találtak menedéket sokan mások is; ezekben az évtizedekben a Krakkói Egyetem hallgatóinak ötöde volt magyar, ahogy a magyar könyvnyomtatás központja is ez a város lett. Végül azonban a XVIII. század a legnagyobb Visegrádi állam, Lengyelország történelmében is elhozta az elkerülhetetlen összeomlást. A nemesség előjogait és a nemesek országgyűlésének kiváltságos helyzetét folyamatosan erősítették az utóbbi századok folyamán, ahogy ez a Lobbi feudális ország esetében is látható volt. Alapvetően nem volt ezzel semmi baj; Lengyelország az első európai állam volt a történelemben, melynek írott alkotmánya született. (A történelmi alkotmányok (úgy, mint az 1215-ös Magna Charta vagy az 1222-es Aranybulla) ugyanis nem minősülnek írott alkotmánynak, mivel fejlődésük lépcsőzetesen történik a történelem folyamán, és több dokumentumra épülnek.) A nemesi köztársaság egy demokratikus intézményrendszert teremtett, ami zseniális ötlet volt, ráadásul évszázadokkal megelőzte a korát. A probléma ma már egyértelműen világosan abban rejlett, hogy a teljes egyetértésre alapozott együttműködés, a liberum veto elve, aminek keretében akárki akármilyen kezdeményezést megvétózhatott, a gyakorlatban nem volt igazán működőképes és lehetetlenné tett minden érdemi együttműködést. A Lengyel Királyság államapparátusa „belefagyott” ebbe a rendszerbe, és minden központosító törekvés, így például Stanislaw Leszczinsky király reformkísérleti is éppen ezen a politikai mozgásképtelenségen akadtak el. Ennek eredménye volt az 1768-as polgárháború, amit pedig az ország első, 1772-es felosztása követett, mely éppen úgy intő jel volt, mint a mohácsi vereség a magyarok számára 1526 folyamán, és a lengyel nemesség éppen úgy nem reagált rá megfelelően, ahogy a magyar főurak anno a török támadásra. 1772 és 1793 során a szomszédos hatalmak területeket csatoltak le Lengyelországról,

végül pedig a nemzetközi politika terén ülő kacsává változott országot 1795 során Poroszország, Ausztria és Oroszország felosztották egymás között. A felosztást követően hamar felélénkültek a revízió iránti igények, és alig pár évvel Lengyelország bukását követően a nemzetközi politikai légkör is kedvezni látszott az ilyen irányzatoknak. Napóleonról köztudomású, hogy nagyra becsülte a lengyeleket (ebben kétségtelenül nagy, de valószínűleg nem döntő szerepet játszott Maria Walcwska grófnővel ápolt igen intim viszonya, melyből gyermeke is született), hiszen felszabadította őket, és megalapította a Varsói Nagyhercegséget, melynek függetlensége sajnos nem tartott tovább a császár uralmánál. Ennél kevésbé ismert történelmi részlet, hogy hasonlóképpen nagylelkűen viseltetett a magyarok irányába is: mikor 1809 tavaszán Napóleon először elfoglalta Bécset, kibocsátotta schönbrunni kiáltványát, melyben a Habsburg Birodalomtól való elszakadásra biztatta a magyar nemességei: „MAGYAROK! Az Ausztriai Császár, megszegvén a Békességet, mellyet Velem kötött, s nem gondolván azon nagylelkűséggel, mellyet már három ízben, név szerént. pedig az 1805-dik esztendőbéli háború végével iránta mutattam; megtámadta hadi népemet. Viszszavertem Én az igazságtalan megtámadót […] elfoglaltam Ausztria fővárossát és már a Ti határaitokonn állok diadalmas seregeimmel. Az Ausztriai Császár, nem pedig a Magyar Király üzent Nékem hadat. Hazai Constitutiótok szerént nem is tselekedhette volna ő ezt a Ti megegygyezésetek nélkül. […] Magyarok! Eljött az a szempillantás, mcllyben viszszanyerhetitek régi függetlenségeteket. Fogadgyátok el a békességet mellyet ajánlok: maradgyon fenn egész épségében Országotok és Szabadságotok; maradgyon fenn Hazátoknak Constitutiója – akár azon állapottyában, amint eddig vala, akár pedig azon változtatásokkal, a melyeket abban Ti magatok, teljes tetszésetek s kényetek szerént, az időknek mostani környülállásaihoz képest

jóknak, és saját polgártársaitok hasznára nézve talán szükségeseknek ítélni fogtok. Semmitsem kívánok Én Ti-tőletek: egyedül tsak azt akarom látni, hogy szabad és valósággal független Nemzetté legyetek. Az Ausztriával való egygyesítés volt a Ti szerencsétlenségeteknek főbb oka. […] Szerezzétek most viszsza nemzeti léteteket: legyetek újra, a kik valaha voltatok! Válasszatok Királyt magatoknak; olyan Királyt, a ki Ti-érettetek országollyon, a ki Hazátoknak kebelében Ti-közöttetek lakjék, és a kit a Ti polgártársaitok ’s katonáitok vegyenek körül! Magyarok! Ez az, a mit Európa Tőletek vár, melly most reálok néz; ezt kívánok Tőletek Én is! […] Gyülekezzetek azért öszve Rákos mezejére, régi Őseitek szokása szerént; tartsatok itt igaz Nemzeti Gyűlést! És adgyátok tudtomra végzéseiteket. NAPOLEON” A levél mély figyelmességről, és a magyar hagyományok alapos ismeretéről tanúskodik, és a császár emlékirataiból is kitűnik, hogy a Magyar Királysággal szemben valami okból komoly tisztelettel viseltetett. Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy bár a magyarok elutasították az ajánlatot, és Győr mellett „csatát” kezdeményeztek vele szemben, Napóleon továbbra is érintetlenül hagyta Magyarországot, és sohasem hatolt be ide, holott Bécset például többször is ostrom alá vette. Talán a végsőkig abban bízott, hogy a magyaroknak megjön az eszük, és szembefordulnak a Habsburgokkal a kedvéért, ahogy a lengyelek is lelkesen álltak melléje, felszabadítóként üdvözölve. Valószínűleg ezt kellett volna tenniük, de nem így lett – ezzel együtt Napóleon császár hozzáállása intő példa lehet az olyan komédiások számára, akiknek az ő karakterének az eljátszásában és a hatalmaskodásban merül ki ma a politikájuk. A napóleoni korban a kellő eltökéltség hiánya sajnos jellemző volt a Visegrádi államokra, hiszen a magyarok elutasították ezt a felettébb nagyvonalú ajánlatot; pedig ilyesmit a franciáktól sem az azelőtti

nyolcszáz, sem az azóta eltelt kétszáz évben nem láthattak. De hasonlóképpen nem reagállak Bécs elestére a csehek sem, és a lengyelek is kevesebb támogatást adtak a császárnak, mint amit érdemelt volna (természetesen tény, hogy a Varsói Nagyhercegség potenciálja meg sem közelítette a korábbi Lengyelországét). Persze nem sokkal később már érkezett is a forradalmak kora – akkor jól jött volna a jóindulatú francia császár támogatása, de a mindenkori szerencsétlen időzítés is a történelem rosszindulatú tréfái közé tartozik. 1830 során a lengyelek végül felkeltek az orosz uralom ellen, mely felkeléshez a magyar fegyverforgatók nagy számban csatlakoztak – mi több, Bars vármegye közgyűlése még levélben fordult Ferenc császárhoz azt kérvén, hogy támogassa a lengyeleket. Ez a szolidaritás aztán egyfajta tradícióvá vált; tizennyolc évvel később, 1848 folyamán, Magyarországon tört ki Habsburg ellenes felkelés, melyhez ezúttal a lengyelek csatlakoztak – négyezer fővel képviseltették magukat a magyar haderőben, hat gyalogos zászlóaljba és hét lovasszázadba szervezve, amit tüzérség is támogatott. A katonákon felül pedig hadvezérekkel (mint Bulharyn és Wysocki) is bőven hozzájárultak az ügyhöz; ilyen volt például Bem József tábornok, aki az egyik legtehetségesebb parancsnok volt a szabadságharc folyamán, és akiért emberei is rajongtak, de ott volt még Henryk Dembinski is, aki egy időben még a hadsereg főparancsnoki posztját is betöltötte. Hasonlóképpen a szlovákok, akiknek a magyarokkal való együttélése pedig nem volt mindig felhőtlen, 10 000 katonát állítottak ki és bocsátottak a Honvédség rendelkezésére. A magyar szabadságharc olyan jól sikerült, hogy az osztrák császár nem is bírt el vele, így az oroszoknak kellett kétszázezer katonával a Habsburgok segítségére sietniük, hogy leverjék a magyar felkelést. A közös harc emlékére mondta a lengyel Stanislaw Worcell, hogy: „Magyarország és Lengyelország két örökéletű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak,

összekapcsolódnak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek a léte és erőteljessége a másik életének és egészségének a feltétele.” Rövidesen újra a lengyeleken volt a sor; 1863 során ismét forradalom tört ki. A korábbiakhoz hasonlóan sajnos ez sem volt sikeres, de a tradicionális szövetséget azért jól érzékelteti, hogy az orosz fennhatóságot megelégelve a lengyelek tömegesen telepedtek át ekkoriban Magyarországra, ami ugyanakkor éppen ezekben az években vált belügyeit tekintve lényegében önállóvá, és az Osztrák-Magyar Monarchiának is egyenrangú tagállama lett Ausztria mellett. Az első világháborút követően önállósodtak a visegrádi államok; Lengyelország és Csehszlovákia sikerként élhették ezt meg. Magyarország, mivel a vesztes oldalon harcoló Habsburg Birodalom tagállama volt (noha a magyar országgyűlés heteken keresztül sikeresen akadályozta meg, hogy az osztrákok hadat üzenhessenek az oroszoknak és a nyugatnak, tehát megtették a békéért, amit tudtak), megtorlásban részesült, A Versailles-környéki békék értelmében elvesztette területei közel háromnegyedét, melyek 896 óta, illetve Horvát-Szlavónia cselében 1091 óta a magyarok kezén voltak, köztük még Erdélyt is, ami pedig a magyar szuverenitás hordozója volt, mikor éppen a többi országrészt a Habsburgok és a törökök tartották megszállva. A döntést ráadásul a környező tagállamok is óriási sikerként élték meg – hirtelen a szlovákok is örültek, hogy a csehekkel alkothatnak új államot, ahogyan a horvátok is lelkesedtek az autonómiáért, noha a két ország 1091 óta virágzó perszonálunióban állt egymással, és az osztrákokkal való 1867-es kiegyezést követően a magyarok rögtön a horvátokkal is rendezték belpolitikai kapcsolatukat. (Horvátország nagyon lelkes volt, mikor a szerbek vezette Jugoszláviába annektálták, így bár önálló állammá továbbra sem tudott válni, de a magyarok helyett most a többi szláv nemzettel alkothatott uniót. A horvát lelkesedés azonban kérészéletű volt; egészen konkrétan az első parlamenti ülésig tartott, mikor is a szerbek bejelentették a többi szláv tagállam jogait korlátozni kívánó

intézkedéseiket. Mivel a horvát képviselők a magyar országgyűlésben a szabad szóláshoz és az obstrukcióhoz való jogukhoz voltak szokva, hát az egyik horvát ekkor is felállt, és hosszasan kezdett szónokolni a tervezet ellen – mire a szerb belügyminiszter ott melegében főbe lőtte. Ezt követően a horvátok hamar átértékelték szláv testvéreikkel alkotott államszövetségük minőségét.) Erdélyt Románia annektálta, és bár a békeszerződés egyértelműen kijelölte a határokat, a román vezetés kihasználta a meggyengült magyar kormányzatot (Károlyi gróf miniszterelnökként az ország [addigi] leggyengébben szereplő politikusai közé tartozott – Sigmund Freud csak ennyit mondott róla: „A magyaroknak sok tehetséges grófjuk van, mégis sikerüli a legostobábbat miniszterelnökké tenniük”). Románia a franciák biztatására öt hadosztállyal támadást intézett, de az erdélyi székely önkéntesekből szerveződött Székely Hadosztály hősies ellenállásában az előrenyomulás elakadt. Ám a puccs útján Budapesten hatalomra került Tanácsköztársaság elárulta a székelyeket, és megvonta tőlük a támogatást, ezzel pedig sikeresen elveszítette Erdélyt… majd hamarosan a fővárost is. Hirtelen úgy tűnt, mindenki elfelejtette azt, hogy ezer éven át mennyire sikeres volt a népek közötti együttműködés, és a különféle népcsoportok a nyugati (ekkoriban mindenekelőtt a francia) érdekek mentén egymás torkának estek – ez is intő példa a ma élő keleteurópaiak számára. Hasonlóképpen Magyarország és Ausztria feldarabolása sem reális megfontolásokon alapult; ez már akkor is a gazdasági és politikai riválisok teljes megsemmisítéséről és ellehetetlenítéséről szólt. Bár Magyarország ekkor vesztette el történelmi területeit és magyar polgárainak millióit (csak Erdélyben több millió magyar élt és él ma is román uralom alatt), ez mégsem akadályozta meg a magyarokat abban, hogy a bajban lévő lengyelek támogatására siessenek. A frissen felszabadult lengyelek ugyanis csakhamar összetűztek az oroszokkal, és bár egy ideig helytálltak, végül Lengyelország összeroppanni látszott hatalmas szomszédja puszta tömege alatt. A magyarok még hányattatott helyzetükben is felszerelést és

csapatokat indítottak a számukra, így végül sikerült is visszaverni a Varsót ostromló orosz erőket, és helyreállítani a határokat, míg a magyarok is többé-kevésbé megbékéltek a csehekkel és szlovákokkal, valamint Horthy Miklós kormányzó csapatainak közeledtére a román erők kihátráltak az országból. Ám a nyugati kastélyokban a térképen rajzolgatott új viszonyok senkinek sem kedveztek a valóságban, így a konfliktusok két évtized alatt kiújultak. (Magyarország területeinek nagy részét elcsatolták olyan határok mentén, melyek történelmileg és a lakosság alapján sem voltak indokoltak, ráadásul a békeszerződésben foglalt nemzeti önrendelkezési joggal tökéletes ellentétben a lakosok ellenérzéseit sehol sem vették figyelembe. Egyetlen magyar város, Sopron maradt a döntéssel ellentétben az ország tagja, mivel a rendőrök és felkelők tüzet nyitottak az osztrákokra, akik megpróbáltak birtokba venni a hozzájuk csatolt várost – Sopronban így kényszeredetten népszavazást tartottak, amin a választók szinte egyhangúan Magyarország mellett voksoltak, így a város az ország része maradhatott. A békediktátum keleti országok egyikének sem volt igazán előnyös, hiszen Ausztria is elvesztette korábbi területeit, ahogyan Szlovákia sem önállóságot kapott, hanem a cseh állam részévé tették, ami legalább olyan kényelmetlen volt a szlovákoknak, mint a cseheknek. A döntés egyedül a lengyelek számára jelentett kedvező felállást, de tekintve, hogy az oroszok szinte rögtön harcot provokáltak a frissen önállósodott nemzettel, melyet egykori szövetségesei, a magyarok és a csehek saját nehézségeik miatt csak korlátozottan tudtak segíteni, valójában Lengyelország függetlensége is csak részben számít sikernek.) A második világháború a nemzetközi politikában érdekellentéteket okozott; míg a lengyelek és Csehszlovákia számára az elsődleges érdeket a status quo fenntartása jelentette volna, addig a francia döntések nyomán igaztalanul széttagolt Magyarország számára – hasonlóan Németországhoz – a cél a revízió volt. Így a háború során elméletileg ezek a nemzetek egymással szemben ellenérdekeltek voltak, ez mégsem akadályozta meg, hogy kiálljanak egymásért.

Mikor 1939 szeptemberében a Lengyelország elleni német hadművelet megindult, Berlin már egy ideje kapacitálta a magyarokat, hogy támogassák a Harmadik Birodalmat a lengyelekkel szembeni harcban. Teleki Pál miniszterelnök személyesen Hitlernek címzett levelében „nemzeti becsület” kérdésének nyilvánította a dolgot, és visszautasította, hogy a magyarok részt vegyenek Lengyelország megtámadásában, hovatovább nem engedte át a Wehrmacht hadosztályait sem. Lengyelország összeomlását ugyanakkor ez nem akadályozta meg, de a véd- és dacszövetség újfent bizonyított, mivel a menekülő lengyel kormány, a haderő maradéka és velük többszázezer civil is déli irányban hagyta el az országot, és Magyarországon keresett (és talált) menedéket – ez ráadásul lehetővé tette a lengyel csapatoknak, hogy csatlakozzanak a Nyugati Szövetségesekhez, akiknek a haderejében 70 000 fővel képviseltették magukat. A második világháború alatt Balatonbogláron működött a világ egyetlen lengyel középiskolája, hiszen többségében ebben a térségben telepedtek le a lengyelek, akik így saját közösségüket és kultúrájukat meg tudták őrizni Magyarország védelme alatt, aminek csak az 1944-es német, majd az 1945-ös orosz megszállás vetett véget (ahogy egyébként a magyar kormány a zsidók és egyéb kisebbségek deportálását is megtagadta, míg hatalmon volt. A terror csak Adolf Eichmann SS Obersturmbannführer irányításával vette kezdetét, Horthy elmozdítása után). A háború vége felé haladva, a szovjet csapatok közeledtekor felkelés tört ki Varsóban a németekkel szemben. A Wehrmacht ekkoriban meglehetősen elfoglalt volt, hiszen mind nehezebben tudott ellenállni a vörös hadsereg támadásának, emiatt a nemetek Magyarországot utasították, hogy küldjön csapatokat a felkelés leverésére. A magyar haderő német egységekkel együtt fel is vonult Varsó alá, majd tárgyalásba kezdett a megadásról a lengyel felkelőkkel. A tárgyalás eredményes volt, hiszen született megadás, csak nem a lengyelek részéről; a magyar hadsereg ugyanis egyszerűen kapitulált a lengyel felkelők előtt, átadta a fegyvereit és az ellátmányát. Mikor a németek ezért kérdőre vonták a magyar

hadvezetést, a magyarok azzal védekeztek, hogy a lengyelek erővel fegyverezték le őket, valamint kifosztották a készleteiket. Végül a csapatok zöme levonult, miután a németek rájöttek, hogy a magyarok jelenléte nem használ az ügyüknek, inkább csak árt. Kéz kezet mos, a szovjetekkel szembeni 1956-os magyar forradalom is a lengyelek melletti szolidaritásból indult ki, és miután kirobbant a felkelés, a lengyelek cserébe támogatták is Magyarországot, bár sajnos mindez nem vezetett általános szovjetellenes megmozduláshoz egész Kelet-Európában. A szovjet mentalitást jól illusztrálja, hogy mindent megtettek a Visegrádi Szövetség (bár ekkor már vagy négyszáz éve nem létezett) szétzúzásáért; a magyarok körében bevezették a túlórázást, és azt terjesztették, erre a lusta lengyel munkások miatt van szükség, a csehek 1968as felkelésének leverésére pedig a magyar haderőt vezényelték ki. Szlovákiát, bár egyértelműen önálló állam szeretett volna lenni, és már korábban levált Csehországról, szintén mégis visszacsatolták ahhoz. Ennek ellenére a négy Nemzet nem felejtette el közös múltját, és nem tettek le arról sem, hogy egy nap majd újra régi dicsőségükben tündökölhessenek ezek az országok. LAZARUS HATÁS A hidegháborút követően a szovjet blokk összeomlása és a keleti államok politikai átgombolkozása teret nyitott arra, hogy ezek a Nemzetek újraértelmezzék saját politikai helyzetüket és identitásukat. Nem valószínű, hogy találnánk még példát a történelemben arra, hogy egy hatszázötven évvel korábbi szövetséget ennyire hirtelen csak úgy „elő lehelne húzni a kalapból,” és az ilyen kényelmesen illeszkedjen szomszédos országok aktuális politikai légkörébe. Ha ma a „Szent Szövetség,” a „Katolikus Liga,” a „Hanza,” avagy bármilyen más érdekközösség újjáépítésével próbálkoznának politikusok, a választóik alighanem tréfának hinnék. Ennek a négy államnak a szövetsége mégsem tréfa tárgya, és ráadásul tökéletesen meg is őrizte aktualitását, ahogy az

majd hamarosan látható is lesz, hiszen sem a közös gazdasági érdekek, sem a délről betörő iszlám, sem pedig a nyugatról érkező politikai elnyomás nem múlt el. Annak oka pedig, hogy ez a nemzetek feletti együttműködés kényelmesen bele is illeszkedik a tagállamok polgárainak tudatába, főleg arra vezethető vissza, hogy egyrészt a Visegrádi Szövetség és a Nemzeteink közötti szoros együttműködés mindegyik állam történelmének aranykora, másrészt pedig valóban egy véd- és dacszövetség, melyre ma is igen nagy szükségünk van.

AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ EZREDFORDULÓIG

AZ

Az Európai Unió eredeti ötlete még Winston Spencer Churchill angol miniszterelnökhöz köthető, aki a második világháborút követően reményét fejezte ki egy Európai Egyesült Államok létrehozására, mint az európai békét hosszútávon is garantáló intézményrendszer kidolgozására. Ugyan a föderalista elképzelések mögött nagymértékben az USA sikeres föderációja állt egyrészről, mint példakép, illetve a Szovjet Birodalom megerősödése, mint ellensúlyozandó politikai hatalom, ám a világháborút követő politikai légkör nem az egyesítésnek kedvezett, hiszen a nemzeti ellentétek ekkor még túlontúl frissen éreztették hatásukat, másrészt Nyugat-Európát is – ahogy a kontinens nagy részét – ekkoriban az újjáépítés kérdésköre aggasztotta. Ennek fényében a közösségi együttműködés alapköveit csak a következő évtized során sikerült lerakni. Az agendát a franciák dolgozták ki, Robert Schumann külügyminiszter terve és Jean Monnet irányítása mellett, ami 1950 során kerüli meghirdetésre. Mivel a kezdeményezést a nyugatnémet Konrad Adenauer kancellár nyitottan fogadta, a terv nyomán egy részletes, föderatív jellegű akciótervet dolgoztak ki, ami elsősorban a két regionális hatalom, Franciaország és az NSZK közötti kereskedelmi együttműködésen alapult a közös ipari fejlesztés érdekében – az előbbi tag az acél, míg az utóbbi a szén kereskedelmét tudta felajánlani a közösbe, ami mindkét fél számára gyümölcsöző üzletnek ígérkezett. Mindezeken felül az együttműködésnek egyéb kölcsönösen megnyugtató hozadékai is voltak, így a második világháború pusztítása után mind De Gaulle francia elnök, mind pedig Adenauer német kancellár annak garanciáját látta az egyezményben, hogy egymás hadiiparára ezáltal magas szintű rálátást nyernek, biztosítva, hogy a két ország nem kezdhet egymás ellenében hadiipari fejlesztésekbe.

A kezdeményezéshez a britek nem csatlakoztak, mivel a föderatív jellegű együttműködéstől alapvetően féltették saját autonómiájukat és intézményrendszerüket (tekintve, hogy az Egyesült Királyság a kontinentális országoktól merőben eltérő jogés intézményfejlődéssel büszkélkedhetett). Ráadásul maga De Gaulle sem látta szívesen az Egyesült Királyságot, kétszer is megvétózva a csatlakozásukat a későbbiek folyamán, de a francia elnök egyébként azt sem szorgalmazta, hogy az Unió valaha is a konföderációs együttműködés szintjénél jobban elmélyüljön. Ellenben a Benelux államok és a háborúban vesztes félként részes olaszok csatlakoztak a kezdeményezéshez, ami így 1952-es hatállyal a Párizsi Szerződéssel létrehozta az Európai Szén- és Acélközösséget (European Coal and Steel Community), Jean Monnet vezetésével. Az integráció további fejlődése előli – főleg mivel ezt követően rögtön egy kudarcra került sor – fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy az Unió alapkövének számító érdekközösség tehát először gazdasági kooperációnak indult, és e szemléletét meg is őrizte, hiszen a modern kori Európai Unió is alapvetően gazdasági célokat szolgáló közösség, nem pedig valóban egyesült államok bárminemű uniója kollektív identitással. Már a Közösség létrehozása során megfogalmazódott az igény arra, hogy a kollektív együttműködés – a föderáció szellemében – közös kül- és biztonságpolitikát is magába kell, hogy foglaljon, így az ECSC sikeres megteremtését követően az 1950 során kihirdetett Pleven terv keretében kísérletet tettek a közös európai haderőre támaszkodó védelmi közösség (European Defence Community) létrehozására is. A szintén francia kezdeményezést a francia külügyminisztérium jóvá is hagyta, azonban 1954 során a terv a francia nemzetgyűlésen nem ment át, így végül a hat tagállam csak a Nyugat-Európai Unió (Western European Union) felállításában tudott megállapodni, ami hasonló csengésű neve ellenére nem áll közeli rokonságban a mai Európai Unióval. A WEU csupán egy kollektív biztonság mellett hitet

tévő együttműködési megállapodás volt a tagállamok között, ami az EDC helyettesítésére született, azonban - egyebek mellett például – a közös haderő kimaradt belőle. Ennek kapcsán pedig ismét érdemes rávilágítani arra, hogy az Unió alapjainak lefektetésekor a tagok az ECSC felállításában, annak előnyös gazdasági hozadékait előre látva, még meg tudtak állapodni, ugyanakkor a nemzeti szuverenitásukat nagymértékben korlátozó közös védelmi rendszer már meghaladta a hajlandóságukat. A kollektív védelem megteremtésére való ez a fajta alkalmatlanság pedig mind a mai napig fennálló elmaradottságot teremtett az Unió fejlett gazdasági integritása és a közös védelem és külpolitika fejletlensége között (ami máris egyfajta magyarázatot sugallhat arra, hogyan volt képes az Unió nagyobb fennakadások nélkül kezelni a 2008-as gazdasági válságot, ellenben miért mondott rögtön csődöt a 2015-ös migránsválság kezelésekor). Az ECSC hat alapítója 1957 márciusában írta alá az integráció újabb szintjét jelentő Római Szerződéseket, amik 1958 elején léptek hatályba, és megteremtették a már fennálló ECSC mellett egyrészt az Európai Gazdasági Közösseget (European Economic Community) és az Euratomot. A britek ekkor ismét elzárkóztak a belépéstől, és inkább az Európai Gazdasági Közösség ellensúlyozására 1960 során létrehozták az Európai Szabadkereskedelmi Társulást (European Free Trade Association ) európai szabadkereskedelmi együttműködését, amibe az EEC tagságától elzárkózó európai államokat fogadták be, így tehát lényegében az európai együttműködés sajátos rivalizálással folytatta működését. (Ezt a döntést ugyanakkor a britek igen hamar bánni kezdték, mivel az EFTA kezdettől fogva sokkal gyengébb mutatókkal rendelkezett az EK teljesítményéhez képest, így az Egyesült Királyság már 1961 során kérelmezte felvételét az Európai Közösségbe, amit azonban Charles De Gaulle ekkor is, majd 1967 során újólag megvétózott. Mivel azonban a britek végül mégis sikeresen átjelentkeztek az EGK soraiba, ami rutint teremtett, az EFTA befolyása végül lényegében teljesen megszűnt, miután tagjainak nagy része mind átsorolt az EGK-ba és annak utódjába,

az Unióba. Az EFTA és az Unió végül közösen 1992-ben aláírták az Európai Gazdasági Térség (EEA) létrehozásáról szóló szerződést, amivel a két különálló szerveződés lényegében erősen összemosódott.) Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó 1957-es Római Szerződés fő ambíciója közvetlenül a közös piac megteremtése volt. Ennek a célnak a perifériáján kaphattak helyet az olyan egyéb rokon célkitűzések, mint a gazdasági érdekek közelítése vagy a gazdasági fejlődés, így tehát az integráció súlypontja ebben az időben teljes egészében financiális irányokba tolódott el, és a hat alapító együttműködésének fejlesztése minden más területen kimaradt a napirendből. Az EGK a gazdasági fejlődés és integráció célkitűzéseit az ezt követő években dinamikusan meg is valósította. 1962 folyamán az addigra már magas szintet elért ipari együttműködést a közös agrárpolitika (Common Agricultural Policy) beindítása követte, míg 1968-ra, két évvel a kitűzött határidő előtt, létrejött a közösségi vámunió, mint az integráció újabb szintje, aminek keretében a belső vámok és mennyiségi korlátozások lényegében lebomlottak, míg kifelé a Közösség megteremtette az egységes vámtarifarendszert. A hatvanas években e két lépés alapvető fontossággal bírt, mivel a CAP által támogatott agrárfejlődés is dinamikus tempóra váltott, amit a protekcionista vámok is nagyban elősegítettek. A hatvanas évek során, 1967-ben került sor az ECSC, az EEC és az Euratom egyesítésére, és ekkor alakították ki az alapvető apparátust is; ezzel az együttműködés újra a föderatív irányba tolódott el, s noha a közös bíróság és közgyűlés (az Európai Parlament elődje) is ekkor már léteztek, azonban a szervezetek élén továbbra is a Szén- és Acél közösség főhatóságából kialakult Bizottság állt. Az Európai Közösség szervezeti kialakítását és stabilizálását követően végül az Egyesült Királyság, illetve Dánia és Írország is 1973 során beléptek az együttműködésbe, majd őket 1981 során Görögország, illetve 1986-ban Spanyolország és Portugália követte. A vámunió sikeres létrejötte nyomán fogalmazódott meg az

igény az egységes piac teljes megalkotására. Ehhez alapul a Közösség folyamatosan gyarapodó joganyaga szolgált, ugyanakkor a határok nélküli közös piacot teljességgel megvalósító tervet csak az 1987-ben hatályba lépő Egységes Európai Okmány (Single European Act) vezette be, és emelte az alapító szerződések szintjére. Ez a dokumentum 1992-re tűzte ki a piac létrehozásának határidejét, amit a Közösség sikerrel tartott is – ezzel megteremtődtek a szabad, belső piac feltételei (ennek garanciája a négy piaci szabadság: az áruk, a tőke, a személyek és a szolgáltatások szabad áramlása a Közösségen belül). Szintén ekkorra tehető a döntéshozatali eljárások egyszerűsítése, ami a legtöbb területen az addigi egyhangú döntések helyébe a minősített többségre redukálta a jogszabály megalkotásához szükséges támogatás mértéket, ezáltal pedig első ízben érintette valóban a tagállami szuverenitást, hiszen ezt követően már az egyes tagállamok akarata ellenében is lehetőség volt közösségi jogi aktusok megalkotására. Ezt ellensúlyozandó ugyanakkor, a Tanács mellett fajsúlyosabbá vált a jogalkotásban a népképviseleti rendszer és a közvetett demokrácia elve alapján társ-jogalkotóvá emelkedő Európai Parlament is, mely a közösség közgyűlésének volt a jogutódja. Így 1992 során a tagok között végül sor kerülhetett a Maastricht Szerződés aláírására, ami deklarálta az Európai Unió megalkotását, és azon felül, hogy alapvető intézményi reformokat is végrehajtott, tovább mélyítette a gazdasági együttműködést (megjelölve célként a közös monetáris unió létrehozását, és ennek érdekében 1999-es határidővel kijelölve a közös valuta bevezetését), valamint végre nagyobb hangsúlyt fektetett a közösségi ügyek egyéb aspektusaira is. Az Unió létrehozásával jelent meg maga az „uniós polgárság,” ami továbbra is a szupranacionális, és nem a föderatív jellegű szerveződés jegyeit mutatta, hiszen az uniós polgári status szubszidiárius jellegére tekintettel az csak egy gyűjtőfogalom volt; nem váltotta fel a tagállami állampolgárságot, hanem összefogta azt. Szinten Maastricht kezdte elmélyíteni a gazdasági együttműködésen felül a bel- és igazságügyi együttműködést és a kül- és

biztonságpolitikai fejlődést is, amivel az Európai Közösség fél évszázada adós maradt. Mindez azt is mutatja, hogy maga az Európai Unió kimondottan új keletű találmány. Míg a Maastricht Szerződés elfogadásakor az európai együttműködés első alapköve, az ECSC éppen az negyvenedik születésnapját ünnepelte, a szó szorosabb értelmébe vett Európai Unió az 1992-es létrehozásával lényegében máig is még alig múlt el huszonöt éves. Ebben a formában a gazdasági kérdésekben lényegében lassan évszázadosnak tekinthető jogfejlődés az Unió többi politikájával szemben nagyságrendileg fejlettebbnek mondható, és e részkérdések csak kiegészítő jelleggel, frissen kidolgozva és kipróbálatlanul igyekeznek helytállni a pénzügyileg már stabil és tradíciókkal rendelkező Unió működésében. Szintén érdemes rávilágítani, hogy a belügyi és a külügyi, védelmi kérdésekben a Maastricht Szerződés szokás szerint csupán célokat fogalmazott meg, tehát nem állította fel a teljes intézményrendszert, hanem csak keretet adott a későbbi fejlődésnek. Így tehát az, hogy a külügyi, védelmi kérdéseket a frissen létrejött Unió 1992-ben felvetette, távolról sem jelenti azt, hogy azonnal kidolgozott és kiforrott apparátus és eszközrendszer állt volna ezeknek a megvalósítására rendelkezésre – csupán arról van szó, hogy ezeket a feladatokat az Unió nagy általánosságban továbbgondolás céljából napirendre tűzte. Ekkoriban még maga az Unió is csak egy jogi értelemben vett váromány volt; bár a Szerződés bevezette az „Európai Unió” terminust, jogalanyiságot nem adott hozzá – a szerveződés továbbra is a korábban megalkotott három közösség, az ECSC, az EEC és az Euratom együttműködéséből állt. Szintén érdekes adalék, hogy a Maastricht Szerződés iktatta be az immáron igen széles hatáskörrel ellátott uniós jogalkotásba a szubszidiaritás alapelvét; e szerint a döntéshozatali a lehető legalacsonyabb szinten kell kivitelezni, vagyis az Unió akkor és ott alkothat jogot, ahol a tagállamok önálló jogalkotásával a probléma mérete, összetettsége miatt nem oldható meg, és ahol a közösségi jogalkotás előreláthatólag nagyobb hatásfokkal képes eredményeket felmutatni. A szubszidiaritás célja az. hogy elkerülje a közösségi jog túlzott mértékű belefolyását a

tagállamok magánügyeibe, és hogy egy probléma megoldása elégséges, de egyben csak a feltétlenül szükséges mértékű legyen. Az Unió az EFTA-val közösen 1994-es hatállyal létrehozta Európai Gazdasági Térséget (European Economic Area), és a gazdasági integrációban kitűzött cél, a monetáris politika létrehozása kapcsán is tartotta magát a kitűzött határidőhöz, így 1999 elején bevezetésre került az Unió közös pénzneme, az Euró, ami 2002 januárjával a készpénzforgalomban is megjelent, majd a részes tagállamokban két hónap múlva kizárólagos fizetőeszközzé vált. A sikeres euró-övezet létrehozása után a tagállamok igyekeztek felgyorsítani az integráció folyamatát, és az új évezredet egy sor konferencia, majd újabb szerződések és egy elhúzódó alkotmányozási folyamat követett. A vasfüggöny leomlásával a keleti blokk államai tömegesen léptek ki a Varsói Szerződésből, és többségük jelezte is meg az ezredforduló előtt a jelentkezési szándékát az Európai Unióba. Az Unió apparátusa és szerkezeti felépítése viszont ekkorra már jócskán kilépett eredeti, mindösszesen hat államból (akik közül a Benelux államok ráadásul eleve egy saját, szoros konföderációban tömörültek) álló tagságához tervezett keretei közül. Míg a Római Szerződéseket még hat alapító írta alá, addig az ezredfordulóra, az 1995. január elsejei hatállyal felvételt nyert tagokkal együtt az Unió már tizenöt tagállamot tömörített magába – ez közel háromszoros növekedés, és a keleti blokkból kiváló államok ekkor már újra tucat számra sorban álltak a befogadást várva. Ennek keretében szükség volt az Uniós apparátus átalakítására, a szavazatok újrasúlyozására és a belepő államok feszített tempójú integrációjára és felzárkóztatására. Ezt célozta az 1997 során aláírt Amszterdami Szerződés, mely 1999 májusával lépett hatályba. Bár a szerződés a nagyszámú belépő államra nem tudta felkészíteni a közösséget, ugyanakkor néhány intézményi változtatást azért eszközölt, és a tagállamok közötti határellenőrzés teljes megszűntetéséről szóló korábbi Schengeni Szerződés rendelkezéseit legalább a közösségi jog szintjére emelte. Jelen

könyvünk szempontjából szintén érdekes kérdés, hogy az Amszterdami Szerződés vezette be a „többsebességes Európa” koncepcióját, ami jogi keretet teremtett a tagállamoknak ahhoz, hogy egymással fokozott együttműködés keretében az uniós szövetségen felül külön belső szabályozást alkossanak, és az elvártnál szorosabban összedolgozzanak céljaik megvalósítása érdekében. Azokat a szervezeti átalakításokat, amikkel az Amszterdami Szerződés adós maradt, két évvel később, a 2001-es Nizzai Szerződés rendezte, 2003-as hatállyal. A szerződés flexibilisen, a későbbi csatlakozókra felkészülve, újrasúlyozta a tanácsi szavazatokat, egyúttal pedig tovább bővítette a minősített többséggel megalkotható döntések csoportját, ezáltal is fokozva a közösségi jogalkotás potenciálját. A szerződésből kimaradtak az alapjogok, így azok nem a közösségi jog útján kerültek elfogadásra, hanem attól függetlenül, a konferencián részes tagállamok független nyilatkozata útján, az Alapjogi Chartába összefoglalva. A sikeres uniós szintű reformra, illetve az Uniót övező osztatlan európai lelkesedésre tekintettel a kormányközi csúcstalálkozók folytatódtak, és még 2001 folyamán sor került a következő egyeztetésre. A sikeres újítások és a függőben lévő, tömeges csatlakozási eljárások újólag felbátorították a föderalista hangokat a közösségben, így bár a Nizzai Szerződést még csak abban az évben írták alá, és még két év volt hátra annak hatálybalépéséig, de ettől függetlenül megalakították a Konventet. A Konventben a tagállamok kormányainak és törvényhozásainak képviselői, a tagjelöltek kormányainak és törvényhozásainak képviselői, valamint az Európai Parlament és a Bizottság delegáltjai is mandátumot kaptak, így tehát a tagjelöltek is, dacára annak, hogy még nem voltak az Unió része, beleszólást kaptak a fórum munkájába, amit a francia köztársasági elnök, Giscard d’Estaing vezetett. A Konvent létszáma így 105 fősre gyarapodott, célja pedig az Európai Unió számára egy közös alkotmánytervezet elkészítése volt. A Konvent 2002 során látott munkához, és másfél évvel

később, 2003 júliusában adta közre a munkája eredményeként létrehozott Laekeni Nyilatkozatot, az Unió alkotmánytervezetét. Az alkotmány hatályon kívül helyezte volna a korábbi szerződéseket, összefoglalva és megreformálva azok tartalmát, és magába foglalta volna az Unió Alapjogi Chartáját is, ami megalkotása óta függőben volt. Számos előnyös hozadéka mellett ugyanakkor az Unió egyre nyilvánvalóbb problémáira is rávilágított az alkotmánytervezet, és megerősítette a föderációval szembeni általános ellenállást. A tervezet elnyerte a tagállamok tetszését, így azokat 2004-ben Rómában aláírták, ezáltal pedig megnyílt az út a nemzeti törvényhozások ratifikációs eljárása előtt. Ez ugyanakkor nem volt egyszerű, mert az Unió a 2004-es év során tíz új taggal gyarapodott, miközben még kettő, Románia és Bulgária is várakozott a felvételre, de ugyanakkor részt vettek az eljárásban, így rájuk is várt a ratifikáció. Az Uniót érintő szerződéseket a tagok mind egyike köteles voll törvénnyel megerősíteni (ratificatio), amit például Magyarország (Litvánia mellett) az elsők között meg is tett. Magyarországon ekkor épp a szocialista kormány volt hatalmon, mely learatta a korábbi kormány által előkészített uniós csatlakozás babérjait, és ebben a kérdésben nem tartott népszavazást, így a választópolgárok nem tudtak véleményt nyilvánítani a kérdésben – ennek volt betudható, hogy a ratifikálás gyorsan lezajlott. A következő év, 2005 folyamán további megerősítések születtek, és nem kevesebb, mint hét tagállam mondott igent törvényi úton az alkotmányra. Még ebben az évben elsőként a spanyolok tartottak népszavazást a kérdésben, és ezen a szavazáson az érvényesen voksolók meggyőző többséggel (több mint háromnegyedük értett egyet vele) elfogadták az alkotmánytervezetet. Franciaország és Hollandia az utolsók között tartott referendumot a kérdésben, és általános meglepetésre az érvényesen voksoló franciák 54 százaléka elutasította az európai alkotmányt. Nem volt idő azonban megfontolni se a következő lépést, mivel mindösszesen három nappal később a holland szavazók több mint 60 százaléka szintén elutasító döntést hozott.

A ratifikációs eljárások ezzel megfeneklettek, mert bár ezután is születtek megerősítések, de a francia és holland kudarcot látva kilenc tagállam, egyebek mellett Lengyelország és Csehország is felfüggesztették az eljárást. Mindez komoly fejetlenséget okozott az Unióban, mivel az alkotmánytervezet alapvetően szerette volna újragondolni a közösség szerkezeiét, és arra nagy szükség is lett volna, viszont ezzel együtt megmutatkozott az is, hogy az HU immáron túl nagyra nőtt ahhoz, hogy kényelmesen átlátható maradjon a tagállami polgárok számára. Ezt az érzést csak fokozta, hogy ekkorra már jelentősen felerősödtek azok a hangok, amik rámutattak arra, hogy az Unió távolról sem egy demokratikus szervezet, és így a további föderatív jegyek erősítésében sokan az elnyomást látták. Maga az Unió elnevezés is erősen föderatív hangvételű; az „unió” alapvetően inkább államszövetséget sugall, semmint egy konföderatív együttműködést. Talán sokkal szerencsésebb lett volna az EU esetében a „szövetség” szót használni. A valóság az, hogy az alkotmánytervezet – bár kétségtelenül föderatív jellegű politikai üzenetet hordoz – valójában nem változtatott volna az Unió szupranacionális statusán, nem hozott volna létre valódi államszervezetet belőle, mi több, még némi jó szándékkal a társjogalkotó EP hatáskörét is igyekezeti növelni – éppen a demokráciadeficit kompenzálása céljából. A megfeneklett alkotmányozásból való kimenekülést a kevéssé elegáns 2007-es Lisszaboni Szerződés útján érték el a tagok, 2009és hatállyal. Azért lehet erre azt mondani, hogy kevésbé volt elegáns, mert a nagy csinnadrattával megalkotott és elfogadott alkotmánytervezet után a Lisszaboni Szerződés egyszerű módosító szerződés volt, ami teljességgel újjászervezte az Uniót, egységesítette a hatásköröket és a szabályozható tárgyakat, végre jogerőre emelte az Alapjogi Chartát is. Egyúttal a szerződés az immáron tizenöt éve fantomként működő Európai Unió de iure is az ezzel a szerződéssel megszűnő Európai Gazdasági Közösség teljes körű jogutódjává vált – tehát csak ekkor nyert el valódi jogalanyiságot. Mivel a Szén- és Acélközösség már 2002 során

megszűnt, így ezzel az Európai Unió végre nem az Európai Közösségek gyűjtőtégelyét takarta, hanem egy teljesen egyedülálló szervezetként létezett tovább – az Euratom ugyanakkor továbbra is elkülönülve létezett tovább. Az új szerződés viszont nem helyezte teljesen hatályon kívül a korábbi szerződéseket, de jelentősen megújította azokat. Alkotmány helyeit így csak az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés néven vált a közösség legfőbb dokumentumává. Szintén ehhez a szerződéshez köthető, hogy a közösség külügyiés biztonságpolitikája kissé ködösítve az uniós jog elkülönült szelete maradt, viszont felállításra került az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének a hivatala. Az új szerződés ugyanakkor általánossá tette az uniós jogalkotásban a minősített többséggel való döntéshozatalt, így az egyhangúságot kívánó döntések köre azokra az esetekre szűkült, melyeket az alapító szerződések, kimondottan ebbe a kategóriába soroltak – ezáltal jelentősen fokozódott az uniós jog hatásköre, cserébe viszont az Európai Parlament teljes körű társ-jogalkotóvá vált. És végezetül a Lisszaboni Szerződés, éppen a megnövekedett uniós hatáskörök ellensúlyozására, újólag kihangsúlyozta a szubszidiaritás elvét, és a nemzeti parlamentek hatáskörébe utalta annak felügyeletét. A Lisszaboni Szerződés ratifikálása során a tagállamok nagyságrendileg óvatosabban jártak el; hogy társadalmi döntéshozatal során a kezdeményezés újra meg ne bukhasson, a franciák és a hollandok ezúttal egyszerűen nem bocsátották azt népszavazásra, anélkül ratifikálták. Igaz, a ratifikálás ezúttal 2008 során egy ír referendum miatt akadt el (amit aztán 2009 során megismételtek, és ezúttal átment), illetve a lengyelek ellenállása okán, amit végül szintén ez év során sikerült kiküszöbölni. Szintén voltak német alkotmányossági aggályok, amiket viszont Németország inkább saját jogszabályi rendezése útján megoldott, minthogy megakassza az eljárást. A nemzeti megerősítések így lényegében akadálytalanul lezajlottak, aminek hála az EUMSz az Uniós jogrend része, s egyben új alapja is lett.

Az új jogi felállás visszatért a szupranacionalitás fejlődési irányához, és újfent eltávolodott a föderáció irányától, megkímélve a tagállamok szimbolikus szuverenitását. Az újítás ugyanakkor hatalmas mértékben megnövelte a közösség döntéshozatali képességét, és megalkotta az egységes reakció és külső fellépés lehetőségét is. Mégsem feledtethette el a sikertelen alkotmányozási kísérletet, és nem tudta leplezni azt a tényt, hogy az Európai Unió – és különösen annak jogalanyisága – erősen kiforratlan és tapasztalatlan jelenség, ami felemás jogi hátterére tekintettel egyáltalán nem biztos, hogy az idők próbáját akkor is kiállja, ha a 2010-es évek elejét jellemző szélcsendes idők elmúlnak; s márpedig csakhamar elmúltak és az évtized közepére viharos szelek kezdték ki a közösség alapjait.

TÖRÉSVONALAK AZ UNIÓBAN A fent leírt folyamatok egyértelműen pozitív spirálban haladtak felfelé, és a kétezres évek első évtizede az Unió dinamikus területi és bürokratikus növekedésének periódusa volt; a belépő keleti államok is forrásokat és támogatást kaptak a felzárkózáshoz; ekkoriban ennek még a tagállami polgárok is örültek. Mindeközben az integráció is haladt a kijelölt útján, gyarapodtak az uniós jogkörök, és Európa a boldog békeidők kellemes és eseménytelen hangulatában pihent – tulajdonképpen azt állíthatjuk, hogy ekkoriban élte az Unió az Aranykorát. Az első pofont az uniós integrációban a Laekeni Nyilatkozat visszautasítása jelentette. A közös alkotmánytervezetet számos ország sietve beiktatta, de azzal, hogy az alkotmány a franciák torkán már nem ment le, a ratifikációs eljárás holtpontra jutott, és hirtelen mindenki kezdte érezni, hogy túl sok szereplő zárta össze magát túl kicsi térben ahhoz, hogy ez az együttműködés kényelmes legyen. Mindez pedig rányomta a bélyegét az alkotmányozásra, attól teljesen függetlenül, hogy maga az alkotmánytervezet egy valamivel demokratikusabb és átláthatóbb apparátust épített volna ki Európában, mint az addigi. Sokan ennek ellenére – és a későbbi események fényében úgy tűnik, e téren nem is tévedtek nagyot – a Közösség tagállamokat elnyomó szándékát, a föderációt és a régebbi tagokat versenyelőnyhöz juttató kiskapukat láttak az alkotmányban, és úgy vélték, tagállamaik szuverenitása túlzott mértékben is sérülne. Míg a frissen belepő keleti államok némelyike azzal igyekezett a klubtagságát bizonyítani, hogy sietve, elsőként ratifikálták az alkotmányt, addig a józanabb csehek és lengyelek gondolkodási időt kértek. Érezték ők is; frissen szabadultak ki a Szovjet Birodalomból és a Varsói Szerződésből, annyira nem sietős nekik egy szép álomért eladni a lelküket. Főleg úgy, hogy még semmit sem tudtak

az Unió valódi szándékairól, és ráadásul nem is részesültek lelkes üdvözlésben, hiszen például a német CSU már ekkor is minden ok nélkül kritikus volt a keleti államok csatlakozásával, különösen a csehekkel kapcsolatban. Németország már ezekben az időkben sem számított a V4-ek legjobb örökbarátjának. Az alkotmánytervezet ráadásul már ekkor is alig leplezett módon a nyugati érdekek szem előtt tartásával készült, és semmi figyelmet sem szentelt annak a ténynek, hogy attól, hogy valami megfelelt a nyugati államoknak, a merőben eltérő keletieknek esetleg nem optimális. Ennek kapcsán például a Benelux államok saját szövetségét a tervezet külön nevesítette, és tiszteletben is tartotta azzal, hogy külön kikötötte, az ő szövetségük nem sérti az Unió integritását: „REGIONÁLIS UNIÓK Az Alkotmányt létrehozó szerződés rendelkezései nem zárják ki a Belgium és Luxemburg, valamint a Belgium, Luxemburg és Hollandia közötti regionális uniók fennállását és megvalósítását annyiban, amennyiben e regionális uniók célkitűzései e szerződés alkalmazásával nem valósulnak meg.” (Európai Konvent: Szerződéstervezet egy európai alkotmány létrehozásáról; IV-5.cikk) A cikk címéből egyértelműen azt tűnik ki, hogy a felsorolás zárt, azaz taxatív. Ugyanakkor, amint ez látható, a Visegrádi Szövetséget, bár ekkor már bő egy évtizede (újra) létezett, a Laekeni Alkotmány tervezete meg sem említette, holott az alkotmánytervezet elméletileg szándékosan számolt a frissen belépőkkel is, így e téren a némasága politikai mondanivalót hordozott – még ha ez fogalmilag nehezen értelmezhető is. A csehek és lengyelek tétlensége mellett a franciák és a hollandok gyors egymásutánban népszavazást kezdeményeztek a közösségi alkotmányt illetően, és mindenki nagy meglepetésére a választópolgárok nemet mondtak a tervezetre – a hollandok ráadásul meggyőző többséggel, hiszen kétszer annyian szavaztak

ellene, mint mellette. Mindezek után a csehek és lengyelek is határozatlan időre elhalasztották a ratifikációt, ami annak az egyértelmű politikai üzenete volt, hogy ha mindenki a csapatból elfogadja az okmányt, akkor lehet róla szó, addig azonban nem. Ezzel pedig az Unió csendben becsempészett föderalista törekvései komoly érvágást kaptak, mintha az európaiak számottevő hányada tudatára ébredt volna, hogy az integráció a burkolt elnyomásnak az eszköze, és határozottan elutasították volna azt. Tény, hogy a demokratizáló intézkedései mellett a demokráciadeficit problémáját az alkotmánytervezet nem oldotta volna meg, és a közvetlen demokráciát például, mint fogalmat, egyáltalán nem is ismerte a dokumentum, ismerte ellenben a kétsebességes Európa ötletét és a tagállamokkal szembeni közösségi fellépés számos eszközét engedetlenség esetére. És mindehhez tény az is, hogy valóban elég balsejtelmei volt kéttucat együttműködő tagállamnak egy közös alkotmányt írni, mintha ezzel az Európai Egyesült Államok de jure valóban már csak karnyújtásnyira lett volna. Ezt a problémát a Közösség még sikeresen áthidalta; elmaradt a Föderatív jellegű alkotmányozás, és helyette csak egy újabb reformszerződés született. Hogy a tagállamok polgárai, például a franciák, ezúttal ne köphessenek a levesbe, erről a szerződésről egyszerűen meg sem kérdezték őket, és a szerződést törvényi úton ratifikálták – ahogy a modem demokráciákban az teljességgel rendben is van. Kis időre ezzel a status quo helyre állt, és az integráció is haladt tovább, igaz nem teljesen a tervezett irányban, azonban ez az időszak már a békés idők utolsó perceit jelentette. A következő évtizedben az Unió számos olyan problémája került a figyelem középpontjába, melyek vagy vele születettek, vagy pedig a kialakítás során vált rájuk fogékonnyá a Közösség. Ezek némelyike a másikból fakad, így közöttük különbséget tenni, elhatárolni azokat, meglehetősen nehéz. A következő főbb csoportok inkább gyűjtőfogalmak, semmint „rossz” attribútumok, vagy események, és az együttműködésre káros jellegük az évek múlásával helytelen döntések és következtetések nyomán váll nyilvánvalóvá. Á

A NYUGAT ELVESZETT IDENTITÁSA A modern kor alapvető köz- és tudományos felfogása az, hogy a civilizációnk sosem látott magasságokban szárnyal. Ebben persze sem újdonság, sem meglepetés nincs. Egyrészt minden kor alapvető tulajdonsága, hogy saját magát a világtörténelem legfényesebb pillanataként látja: „Minden civilizáció a világ közepének látja magát, és úgy jegyzi fel történelmét, mint a világ legfőbb drámájának történetét. Ez a Nyugat esetében talán még inkább helytálló, mint más kultúrák esetében.” (Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations, and the Remaking of World Order; 54-55.) Másrészt az ipari korszak fellendülése óta tény és való, hogy a nyugati civilizáció fejlődése dinamikussá vált, mind a technológia, mind pedig az életszínvonal szakadatlanul fejlődik; ennek legfeltűnőbb periódusa maga az atomkor, vagyis a huszadik század, ahol minden évtized meredeken növekvő gazdasági, technikai és tudományos fellendülést hozott. Ennek ellenére a fejlődésnek vannak árnyoldalai is, és az innovációk mindig azt a mintázatot követték, hogy a megoldott problémák több új problémát generálnak. Ilyen téma maga a fenntarthatóság is; a növekvő ipari teljesítmény ugyanis növekvő természetrombolással, a természeti erőforrások vég nélküli kizsákmányolásával, hatalmas szennyezéssel jár, míg a növekvő népesség pedig sajátos globális problémákhoz és a termőföldek kizsarolásához vezetett. Mindezek kétségtelen kihívások, amiket nagyrészt éppen az ipari kor hozott magával – ennek tárgyalása viszont nem ennek a könyvnek a témája. A modern nyugati civilizáció „fejlődési” tendenciái, illetőleg ezeknek a miértje azonban már igen. A fejlődést itt azért kell idézőjelbe tenni, mert bár akadnak, akik az államok fejlődését egyirányúnak látják, és meggyőződésük, hogy egy idő után kifejlődik egyfajta „tökéletes állapot” – a korideológiának megfelelően ez természetesen szabad piaccal, a világpolgárok teljes egyenlőségével és a világbékével

lenne az ő felfogásukban jellemezhető - azonban ez nem feltétlenül igaz. (Lásd például; Bertrand Russell: Hatalom, vagy éppen Francis Fukuyama: The End of History and the Last Man) A statisztika azt mutatja, hogy minden állam, mely valaha keletkezett, egy idő után elkerülhetetlenül agóniába megy át, és megszűnik; ez lehet egyszerűen bukás (Elbukott a történelem alapján például a Kelet Római Birodalom, mikor annak fővárosát, Konstantinápolyt II. Mehmed elfoglalta), mely esetben csak a politikai, hatalmi rendszer semmisül meg, avagy lehet összeomlás, ami viszont már a társadalom hanyatlásával és a polgárok pusztulásával is együtt jár. (Összeomlott például a Húsvét sziget polinéz társadalma mikor kifogytak a nyersanyagokból, és a lakosság 90 százaléka éhen halt vagy belső villongás áldozata lett. Hasonlóképpen a grönlandi vikingek Gardar nevű városa, mely szintén a nyersanyagok és élelem Elhasználásának esett áldozatul a XV. században – itt nem maradtak túlélők. Vö.: Jared Diamond: Összeomlás) Minden civilizáció és állam esetében láthatunk egy dinamikus felfutási időszakot, amit általában egy aranykor, majd pedig egy hosszabb-rövidebb ideig tartó stagnálás jellemez. Ezt pedig szinte minden esetben hanyatlás követi, melynek a végén az adott állam, vagy pedig az egész civilizáció eltűnik, és helyét más kultúrák veszik ál. Ebben a folyamatban az államok élő, organikus fejlődési tendenciákat követnek; van egy „kifejlődési” időszakuk, amit a már kiépült szervezet zavartalan működése követ. Ezt követi a leépülés, melynek során az adott szerveződés még működik, ám kvalitatív és kvantitatív mutatók alapján egyaránt csökken, zsugorodik, működése pedig nehézkessé válik, mígnem végleg megszűnik. Míg az ember esetében a halálnak számtalan oka lehet, az államok esetében például Jared Diamond mindösszesen őt fő faktort nevezett meg; név szerint a környezetrombolást, az „éghajlat megváltozását,” az „ellenségek felerősödését,” a „szövetségesek gyengülését,” valamint a „kihívásokra adott inadekvát reakciókat.” (Jared Diamond: Összeomlás; 23-26.) A civilizációk fejlődésének evolúciós szemléletét feldolgozó elméletek közül — jelen témánkra figyelemmel – kiemelkedő

jelentősége Spenglernek van, aki egy évszázada írta meg művét a Nyugat Alkonyáról, s mely a későbbi történelmi tények, így például Huntington statisztikái és elemzései tükrében, meglepően pontosnak bizonyultak. Spengler szerint a Nyugatnak lényegében lejárt a szavatossága, ami egy természetes evolúciós jelenség, s melyet a kultúra hanyatlása jelez, tehát az a folyamat, hogy a civilizációs értékek közül újak már nem, vagy csak elenyésző mértékben keletkeznek, miközben a régről maradt kulturális tőke elhasználódik: „Midőn Nietzsche első ízben vetette papírra a „minden érték átértékelése” kifejezést, e század lelki mozgalma -melynek kellős közepén élünk – végre rátalált a megfelelő megfogalmazásra. Minden érték átértékelése – ez valamennyi civilizáció legbensőbb jellemzője. Minden civilizáció azzal kezdi, hogy a megelőző kultúra összes formáját átalakítja, másként értelmezi azokat, s másként bánik velük. Már nem teremt, csak átértelmez. Ebben rejlik az összes ilyen jellegű kor negatív oldala. Előfeltételezik a tulajdonképpeni alkotó aktust, és csak mint örökösei lépnek fel a nagy valóságoknak.” A fenti folyamat olyan gondolkodók felfogásába is beleillik, mint amilyen Huntington, aki szintén hasonló, evolúciós szemszögből látta a civilizációk történelmét: „A civilizációk hosszú életűek – de halandók. […] Quigley úgy látja, hogy a civilizációk hét fázison mennek keresztül: keveredés, születés, terjeszkedés, a konfliktusok kora, univerzális birodalom, hanyatlás, invázió. […] Toynbee szerint egy civilizáció kihívásokra adott válaszképpen jön létre, majd pedig végighalad a növekedés egy periódusán, melynek során uralmat szerez a környezete felett, amit a nehézségek időszaka követ, majd pedig egy univerzális hatalom jön létre, amit végül a széthullás zár le.” A statisztika is azt mutatja, hogy a nyugati világ civilizációja a „hanyatló” szakaszban van, ezt támasztják alá a mutatók mind

a népesség, mind a birtokolt terület, mind pedig a gazdasági és hadi teljesítmény alapján: „A Nyugat civilizációja tehát a huszadik század során élte virágkorát, hatalma a század második évtizedében tetézett, ezt követően azonban szinte minden faktorban hanyatlani kezdett: • A századfordulón a világ területéből húszmillió négyzetmérföld tartozott nyugati fennhatóság alá, mely húsz évvel később érte el tetőpontját, mikor ez a szám meghaladta a huszonötmilliót, és ezzel toronymagasan vezetett a civilizációk között (második helyen az ortodox kultúra következett, tízmillió lefedett négyzetmérfölddel). Nyolcvan évvel később, az ezredfordulóra ez a felére csökkent, amivel csupán egymillió négyzetmérföldnyi előnyben van az immár második helyre felkúszott iszlám világ territóriumának területe mögött. • A népesség vonatkozásában 1900-ban a Föld 1,6 milliárd lakójának 44 százaléka volt nyugati polgár vagy alattvaló, ami húsz év alatt 48 százalékra kúszott fel 1,9 milliárd emberből. A kilencvenes évekre ez az arány 5,5 milliárdból 14 százalékra apadt, tehát drasztikusan visszaesett, míg 2010-re a 7,2 milliárd főből csupán 11, 2025-re pedig várhatóan a 8,5 milliárdból csupán 10 százalékot tesz. majd ki. Ez azt jelenti, hogy az afrikai népesség a 2010-es évek során előzi meg mennyiségi mutatók alapján a nyugatit, míg az iszlám hívőknek és a hindu vallás követőinek száma már a kilencvenes évek közepén lekörözte a nyugatiak lélekszámát. • A gazdasági termelés vonatkozásában a Nyugat az ipari forradalom óta kitartóan emelkedett; 1830-ra vette át a világelső helyet Kínától, és ezzel a világ teljes termelésének 31 százalékát követelte magáénak. Harminc évvel később ez az arány már meghaladja az 50 százalékot, újabb húsz évvel később pedig már közel 70 százalékról beszélhettünk. A gazdasági részesedés a világpiacból az 1920-as években tetézett, ekkorra ugyanis már közel 85 százalék volt. Noha ezt követően a hegemónia hanyatlani kezdett, az ipari termelési arányok a világ gazdaságában bizonyítják,

hogy a Szovjetunió sosem volt rangos ellenfél a Nyugat számára; a keleti blokk még a Varsói Szerződésben részes valamennyi állammal együtt, a legsikeresebb 1980-as évek során sem volt képes 21 százaléknál nagyobb részesedést kihasítani magának a világgazdaságból, mikor a Nyugat ugyanekkor még mindig 58 százalékkal részesedett. Az oroszok ugyanakkor a Szovjetunió megalakítását követően folyamatos, igaz nem túl intenzív növekedést mutattak, míg a Nyugat egyre csak sorvadt. Ezt a folyamatot a volt varsói államok átállása a nyugati rendszerbe némileg visszafordította, de a Nyugat gazdasági dominanciája még így is folyamatosan gyengül. • A világ haderejét tekintve a legszembetűnőbb a Nyugat halványodása; a századfordulón a világ valamennyi katonájának, tízmillió főnek még a 44 százaléka nyugati érdekekért harcolt, és a világháborút követő húszas évekre ez az arány még négy százalékkal emelkedett. A hidegháború végére világszerte huszonötmillió katona teljesített aktív szolgálatot, nekik azonban csak 21 százaléka védte a nyugati érdekeket, míg több mint 25 százalék már Ázsia hatalmainak szolgálatában állt (Japán, mint önálló civilizáció. 1 százalékát ide nem értve), ráadásul a fegyveres erők 20 százaléka az iszlám világot szolgálta, akiknek így gyakorlatilag a nyugatival egyenlő arányú hadereje állt hadrendben. • A gazdasági potenciál területén tehát a Nyugat még mindig világelső, de ezt más trónkövetelők, elsősorban Ázsia, azonban már igyekeznek kikezdeni, ráadásul ebben a statisztikában az olyan „nettósított” mutatók, mint például az a tény, bogy a nyugati félteke már milyen mértékben van Kínának eladósodva, nem szerepelnek. Minden más szempont pedig, így a népesség, a terület, a haderő, folyamatos visszaesést mutatnak a nyugati civilizációban.” A fenti mutatók a civilizációnk hanyatlását gyakorlati oldalról közelítik meg. Ez kétségtelenül fontos, ám a számok magukért beszélnek, nem szorulnak magyarázatra. Nehéz elképzelni, hogy bárki is képes lenne vitába szállni azzal, hogy a gazdasági részesedés csökkenése folyamatban van. Hasonlóképpen a népek arányának változása.

Vagy éppen maga a migráció is; ha megnézzük a különféle forrásokból származó statisztikákat a bevándorlás mértékére vonatkozólag, akkor azt látjuk, hogy a számok feltűnően közel állnak egymáshoz, a vita tehát nem ekörül összpontosul. Ez azért van, mert a vita tárgya nem maga az elemi értelemben vett történés, hanem az azok által előre megjósolható okozatok, Világosan fogalmazva: a Frontex ügynökség, illetve például a magyar kormány, vagy éppen az Angela Merkel vagy Marine Le Pen által bemutatott statisztikák hasonló számokat mutatnak. Csak éppen a Frontex és Merkel aktívan szorgalmazzák a bevándorlást, és a szociális politika jövőjét látják bennük, míg a magyar kormány ellenzi azt a kultúránkra és a békére jelentett veszélyként értékelve, Le Pen pedig éppen ellentétes állásponton van, mint Merkel; ő tisztában van vele, hogy a bevándorlók nem hozzák a pénzt, hanem viszik – az ő szóhasználatával élve a tapétával együtt. A nyugati kultúra hanyatlásának mutatói közül néhány fent látható, okai között azonban nem csak gyakorlatias szempontokat találunk. A kultúra lényegében szubjektum, tényszerűen nehezen értékelhető, és éppen ez a lényege, hogy az együvé tartozás teszi azzá, ami. Ennek megfelelően a hanyatlása is kevésbé pragmatikus okokra vezethető vissza; a kultúra eltűnésének oka a szándékos dekultúralizáció. Nyugati kozmopoliták A modern, liberális eszmerendszer a szellemi felvilágosodás terméke, és alapvetően teljességgel érthető és igazolható elképzeléseken alapult. A liberális gondolkodás a dogmatikus, vallási felfogáson való felülemelkedésre helyzete a hangsúly, tehát a középkor időszakával ellentétben, ahol a tudományokat vallási alapokon üldözték, a szellemi felvilágosodás a szabad gondolkodásban és a racionalitásban látta a jövőt, nem pedig dogmákban és babonákban. Politikai téren is alkotott ez a gondolkodás, hiszen az ekkorra már idejétmúlt feudális berendezkedés helyébe egy az egész társadalmat bevonni képes,

és minden réteget jogokkal ellátó államszervezési koncepciót alkotott. Ennek a felfogásnak az eredménye volt a tudományok és a technika fejlődése, az alapvető jogok elismerése és kodifikálása, valamint a jogfosztott rétegek felemelése – tehát az alapkoncepcióra ma már egyértelműen azt mondhatjuk, hogy mint reformtörekvés, sikeres és jó ötlet volt. Azonban, ahogy az a történelem során nem ritkán megmutatkozott, a lendület, amivel ezek az állami reformok történtek, túlhaladt a feltétlenül szükséges mértéken, majd pedig hamar túllendült egy kritikus holtponton is, ahonnan számítva már nagyobb problémákat kezdett az új szellemi irányzat generálni, mint amelyek megoldására eredendően létrejött. Ennek eredménye volt például a francia forradalom, majd az annak nyomán beállt jakobinus diktatúra, mely az összes tradicionális értéket igyekezett felszámolni, a gyűlölt arisztokratákat pedig kivétel nélkül lenyakazni. Senki sem érezhette magát a „nagy félelem” idején biztonságban, és a „polgártársak” sokkal nagyobb veszélyben és elnyomásban éltek a jakobinusok uralma alatt, mint korábban a királyság idején. A központosított terror nyomán az inga tovább lendült, és republikánus anarchia következett, ahonnan ismét visszalendült, és a centralizáció Napóleon császárságában öltött testet. És így tovább. A XIX. századi Franciaország történelme a sikertelen köztársaságok, a restaurált királyságok és a nagyravágyó császárságok időszakának kaleidoszkópszerű mozaikját rajzolta ki. Ez a történelem során nem ritka: a királyságból köztársasággá alapuló társadalmakban jellemzően terror alakul ki, valamint a XX. században kommunista uralom (így történt ez Magyarországon, Spanyolországban, de így zajlott például Bajorországban is), majd pedig egy rövid konszolidációs időszak után diktatúrák épültek ki. Az tehát, hogy egy szellemi irányzat „túlzásba esik,” egyáltalán nem ritka jelenség, ám kivétel nélkül a terror időszakát követően annak

felszámolása, majd anarchia jellemzően diktatúra épül ki.

következik,

és

az

anarchiából

A rossz hír Nyugat-Európa számára az, hogy országaik jelenleg a ciklus „terror” időszakában tartanak. A liberális gondolkodás ugyanis jócskán túllépett eredeti keretein, és mára a jakobinus diktatúrához hasonlóan igyekszik lerombolni minden olyan korábbi társadalmi értéket, melyeken pedig az európai államok egy évezreden át stabilan álltak, így a teljesség igénye nélkül például: A modern liberalizmus megtagad minden hagyományos, az európai civilizációhoz tartozó vallást – de csak azokat. Mint látni fogjuk, a liberálisok egyáltalán nem ilyen elítélőek például az iszlámmal szemben, melynek pedig semmi történelmi hagyománya nincs errefelé, és nem is igazán összeegyeztethető a nyugati értékrenddel. A liberális felfogás elutasítja a történelmi tanulságokat, vagy a történelem során kialakított tradíciókat és hagyományos értékeket – és legalább ekkora probléma, hogy ezek helyébe nem is tesz semmit. Végezetül pedig a társadalom átformálása során a polgárság hegemóniára tett szert a korábbi többi renddel szemben, melynek hatásai vannak olyan rombolóak, mint a korábban említett jelenségek. A feudális társadalom nem csak megsemmisült és a rendek nem csupán feloszlottak, összemosódtak, vagy jogilag váltak egyenlővé, hanem a rendiségen kívüli társadalmi csoport, a polgárság, általánossá vált, és ráerőszakolta saját gondolkodás-módját és „értékrendszerét” a többi rétegre is, ahol pedig ez nem sikerült – például a vidéki, nem urbanizált lakosság – ott a polgárság egyszerűen elnyomta ezeket a rétegeket. Dacára azonban annak, hogy a történelem a liberális felfogásban csak véletlenek sorozata, mely semmi kauzalitást nem tartalmaz, és amiből ennek okán tanulságokat sem lehet leszűrni, azonban ez a

tendencia mégis tökéletesen illeszkedik a történelmi mintázatokba. Hiszen ahogy minden korban a városokban kulmináltak a kor ideológiájának képviselői, úgy ez most sincsen másképp. A nagyvárosok ennek a gondolkodásmódnak lettek egyfajta alkimista lepárlói, ahol hermetikusan elzárva a társadalom többi rétegétől, a városi lakosság tökéletesen átalakulhatott igazi, nagyvárosi kultúrává, afféle kozmopolitákká. Spengler közel egy évszázada írta meg a Nyugat Alkonyában ezt a folyamatot, és azonosította a nagyvárosi polgárokat, mint önálló társadalmi kasztot, mely az adott nemzet csúcsára tör, miközben azonban erodálja is a társadalom alapjául szolgáló pilléreket. Így következésképpen ez a nagyvárosiasság minthogy kizárólag a korábbi értékek tagadására épül – így végül kiüresedéshez vezet: „Ők mindannyian […] az emberiség evangéliumát prédikálják, de ez azt emberiség az intelligens városi embert jelenti, aki torkig van a késői várossal s vele együtt a kultúrával is, kinek „tiszta,” azaz lélektelen esze azt keresi, hogy miképpen szabadulhatna meg tőle, illetve parancsoló formájától, annak keménységétől s bensőleg már át nem élt, ezért gyűlöletes szimbolikájától. A kultúra dialektikusan semmisül meg. Ha felvonultatjuk magunk előtt a XIX. század nagy neveit, melyek számunkra e roppant színjáték csomópontjait jelentik, tehát Schopenhauer, Hebbel, Wagner, Nietzsche, Ibsen és Strindberg nevét, akkor megpillantjuk azt, amit Nietzsche a befejezetlen főművéhez írt töredékes előszóban néven nevezett: ti. a nihilizmus eljövetelét. Maga a világváros úgy található meg a kultúrtáj közepén, mint az anorganikus elem netovábbja, a benne élő embereket eloldja gyökereiktől, magához húzza, majd felemészti őket.” Az ismertetőjegyet, jelesül azt, hogy az ilyen módon átalakított társadalom már nem tud alkotni, nem tudja a saját kultúráját gyarapítani, hovatovább megőrizni sem, már említettük. A Nyugat immáron csak dekonstruálni képes önmagát, és miközben eltörli mindazt, amire korábban épült, képtelen bármit is a helyébe tenni, így csak egy örök antitézist tud felállítani – a korábbi értékek

és alapok tökéletes ellentétét. De ugyanakkor ez nem tölti fel az üresen maradt kulturális teret, így az ott keletkezett légüres térbe idegen elemek nyomulnak be. Mindettől függetlenül a kozmopoliták felsőbbrendűnek hiszik magukat, ez a fenti leírásból is kiderül, de a mai kor is nyíltan erről tanúskodik – lásd például az Egyesült Államokat, ahol a „Demokrata” Párt támogatói szinte kizárólag a kaliforniai, a keleti-parti, valamint az illinoisi metropoliszok urbanizált lakosaiból kerülnek ki, akik Amerika többi részét „kockásinges parasztoknak,” “redneck-nek” tartják. Hasonló a helyzet Magyarországon is, ahol a vidéki magyar választókerületekkel szemben Budapest, vagy épp Szeged, már a korábbi választásokon is „vörös város” volt, és képtelenek akárcsak elhinni is, bogy a vidék nem vevő a mentalitásukra. (Megdöbbentő módon a választásokat követően Amerika városi lakossága is le volt döbbenve, hiszen egyszerűen el sem tudták képzelni, hogy mi viszi a vidékieket arra, hogy a Republikánus Pártot támogassák – mikor ők, az uralkodó osztály teljesen világosan elmondták, hogy Clinton a befutó, és márpedig „Trump soha nem lesz az Egyesült Államok elnöke”). A hibás helyzetfelismerés oka teljesen egyértelmű; nyilvánvaló, hogy a városi polgárság teljesen elszigetelődött a vidéktől, és nem is különösebben érdekli, hogy ott mi történik – a vidék ezzel ellentétben nagyon is képben van a városi tendenciákkal, hovatovább még politikai jelentőségével kapcsolatban is. Francia-országban már az 1950-és evekre politikai irányvonal alakult ki a kozmopolitákkal és az elit befolyásával szembenálló kispolgárság képviseletére, melyet az ezt kialakító politikus után csak poujadizmus névvel illetnek. De a vidéki régiók támogatása Donald Trump elnök megválasztásakor is nagyon sokan számított a metropoliszok ellenszavazataival szemben. A kozmopolita felfogás azonban csakis a liberális metropoliszokban tud gondolkodni, és minden más szervezeti fonnál elmaradottnak és érdektelennek tekint: „A polgár […] megvetéssel néz le a vidékre, mely fásultan, mozdulatlanul, a történéseket csupán elszenvedve terül el a város

körül, és amellyel szemben éberebbnek, szabadabbnak és ezért inkább a kultúra útján haladónak érzi magát. Megveti az ősi rendeket is, […] mint olyanokat, akik szellemileg alatta, történetileg mögötte állnak. De a két ősi rendhez képest a polgár […] csupán maradék, egy nem-rend. […] Valamilyen eszme az, amely a két ősi rendnek – egyedül nekik – alapjául szolgál. Ez […] bizonyos körülmények között magát a halált is kötelességé teszi; ez kölcsönöz mindkettőnek történelmi fölényt és a léleknek olyan varázserőt, mely a hatalmat nem előfeltételezi, hanem létrehozza. Azok az emberek, akik nemcsak névlegesen, de bensőleg is ezekhez a rendekhez tartoznak, valóban mások, mint a többiek; életük […] annak minden szeletében jelképi méltóságot hordoz.” A földműves és arisztokrata rétegekkel és tradíciókkal való ilyen éles szembenállás a polgárság részéről sosem volt ismeretlen, hiszen a rendi társadalmakban – nem véletlenül – a többi rend igyekezett kiszorítani a városi polgárokat a soraiból, méghozzá pont azért, mert a polgárságnak nem volt semmiféle ideológiai tartalma. Éppen ezért érdekes kontraszt, hogy végül a polgárság vált általánossá, elvégre elméleti síkon a nemesi előjogokat meg lehetett volna szüntetni akképpen is, hogy mindenkit az utolsó emberig lovaggá ütnek, tehát mozdulhatott volna a szimbolikus inga pozitív, konstruktív irányba is, nem csak negatívba. Ahogy erre Montesquieu is rámutat művében, ez történt a Római Birodalomban, mikor a legmagasabb jogi statust, a római polgárjogot, a harmadik évszázad elején az éppen regnáló császár rendeletével (Constitutio Antoniana – 212. AD) a Birodalom minden lakójára kiterjesztette, aminek révén a lakosok jogilag mind egyenrangúak lettek. Ez két dolgot eredményezett; egyrészt az addig jogilag hierarchiába szerveződő lakosok egyenlővé válását követően „nem jogilag” váltak egyenlőtlenekké, másrészt pedig (mivel a 16 éves katonai szolgálat éppen azért volt vonzó, mert aki leszolgálta, utána tisztes elbocsátást kapott, és ha nem volt, teljes római polgárjogot) többé senki sem akart már katonának állni.

Ettől fogva a Birodalom egyre kevésbé volt képes katonailag helytállni és elindult a szétbomlás folyamatának útján. Európában a polgárság alig két évszázaddal ezelőtt még a politikai és társadalmi élet perifériája volt csak a többi fő rend (papság, nemesség és helyenként a jobbágyság) mellett. Ahhoz, hogy ezeket a rendeket le lehessen dönteni, meg kellett intellektuálisan semmisíteni mindazt, amit képviselnek, ami bennük megvolt, de a polgárságban, a „politikai maradékban” hiány volt [Spengler (B): 404; 408-409.]. Mára ugyanakkor, mint mondtuk, a polgári szemlélet vált általánossá, ahogy a polgárjog is; ugyanakkor ahogy a kommunizmus is bebizonyította (azok számára, akik empirikus, első kézből származó tapasztalatokat szereztek belőle, nem pedig nyugati „szakértőkként” filozofálgattak róla), az egyenlőség csak illúzió. Ahogy a nemesség és a polgárság de jure elkülönült, úgy az általános polgárjog nem oldotta fel a társadalmi egyenlőtlenséget, csak a jog szintjéről emelte ki; most a kozmopoliták, valamint a „kisvárosiak” és a leglenézettebb „vidékiek” alkotnak kasztrendszert, melyben de jure nincs elkülönülés – ám de facto annál inkább van. És márpedig a metropoliszok, és azok kozmopolita lakói valóban élesen szemben állnak a vidékkel, saját maguk egyformán lettek főpapjai és bárói a liberális kultúrának, tehát maguknak vindikálták mind a két fő rend előjogait, és ennek, mint említettük, a politikai hovatartozás is egyben a legjobb kifejeződése. A 2018-as magyarországi országgyűlési választásokon a kormánypárt ismét totális győzelmet aratott; ahogy már két korábbi választáson is. A baloldal a migráció elfogadására buzdított, és kritizálta a kormány munkáját, noha már a kvóta-népszavazás is bebizonyította, hogy a szavazók szinte 100 százaléka köszöni szépen, de nem kér belőle. (2016. október 02.-án Magyarországon a kormánypárt népszavazást írt ki a kvótarendszer kérdésében. Az érvényes szavazatot leadó szavazók 98.36 százaléka azt felelte, hogy nem szeretné, ha Brüsszel és az Európai Unió a magyar

kormány jóváhagyása nélkül Is előírhatná bevándorlók kötelező betelepítését az országba.) Ezután a jól átgondolt politikai marketing mesterfogás után a baloldali koalíció (ami valójában egyetlen pártból, a 2010 során leköszönt Magyar Szocialista Pártból kiszakadt fragmentumokból létrehozott nyolc kis párt, ami most újra összeállt, mint egy szivacsállatka miután átnyomják a szitán) négy év alatt háromszázezer támogatót veszített. Az egyéni választókerületek országszerte homogén mintázatot követtek: az ország 106 kerületéből 91 a kormánypártnak hozott mandátumot. A fővároson kívül összesen csak két kerület választott magának ellenzéki jelöltet, az összes többi kormánypárti volt, tehát a vidéki lakosság körében szinte osztatlan az elégedettség az utóbbi nyolc év teljesítményével. A fővárosban ellenben, ahol pedig a legnagyobb az infrastruktúra fejlesztése, fellendült a turizmus és a vendéglátás, valamint a filmipar is európai szinten vezetővé vált, Hollywood jelentős részét idevonzva, mégis elégedetlenek a választók. Az itteni körüliekben a Szocialista Párt – Párbeszéd koalíció 7 mandátumot szerzett, míg a kormánypárt csak 6-ot. Emellett a Szocialista Párt korábbi miniszterelnöke, Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció is bezsebelt 3 képviselői székel – egyéni listán az egész országban nem is jutottak hozzá többhöz. A liberális zöld párt, az LMP is gazdagabb lett 1 mandátummal, ahogy az Együtt is (ami szintén valamiféle liberális csoportosulás) 1 mandátumot szerzett. Így tehát itt a mérleg 12 ellenzéki mandátum a 6 kormánypártival szemben. Az eredményekben nincs semmi meglepő, hiszen már a 2006-os választás során is a szavazatszámlálás a FIDESZ győzelmét jósolta, mivel országszerte a népszerűsége jóval meghaladta a Szocialista Pártét – a győzelmei mégis ez utóbbi aratta, mivel a főváros kerületinek nagy része mellé állt, megfordítva a szavazást. Tekintettel arra, hogy a Magyarország mutatói jóformán minden téren javultak az elmúlt nyolc év viszonylatában, és a migránsválság kezelése is olyan jól sikerült a kormánypárt részéről, hogy a hozzáállása precedenst teremtett a kontinensen, megfordítva az

alapvetően baloldalon lehorgonyzott európai politikát, kétséget kizárólag Budapest választóinak nem az a problémája, hogy az elért eredményekkel a mutatók alapján elégedetlenek. Az elégedetlenség oka nagy valószínűséggel ideológiai -az európai integrációt támogató Szocialista Párt, mely minden téren az EU-nak igyekezett kedvezni, és melynek akkori vezetője, Gyurcsány Ferenc maga is számos alkalommal lelkesen jósolta az európai integrációban való eggyé válást, sokkal jobban beleillik liberális attitűdjével a kozmopoliták életfelfogásába, mint a gyakorlatias és nemzeti érdekeket óvó FIDESZ kormányzat, mely ráadásul a vidéki néprétegek támogatása réven „néppártnak” tűnik a baloldali szavazók szemében. Mégis hogy várhatná bárki egy felvilágosult és gender tudományokban magasan képzett modern liberális felfogású kozmopolitától, akinek csak az a vágya, hogy a világ polgára legyen, és végre ne egy ilyen szűkös kis országban kelljen otthon lennie, hanem azt mondhassa, hogy az ő hazája az egész világ, hogy ugyanoda adja a szavazatát, mint ahová mezei földművesek, tanulatlan parasztok?! Egy kozmopolita nem tesz ilyet. Nem szavaz olyan retrográd pártra, mely a saját népét előbbre valónak tekinti másoknál, nem pedig alantasabbnak! Nem szavaz olyan pártra, mely a hazáját merészeli megvédeni, ahelyett, hogy kebelére ölelné az egész világot és mindenkit terített asztallal és vetett ággyal várna! Nyugaton a liberális polgárság ideológiai diadala totálisnak tűnhet, hiszen míg a politikai légkör változik egész Európában, így a Visegrádi tagállamokban, Ausztriában vagy éppen Olaszországban, addig Franciaország Macron elnöknek szavazott bizalmat Le Pennel szemben, míg a németek is Merkel koalíciójához ragaszkodtak például az AfD helyett. Míg a keleti országok alapvetően megőrizték tradicionális értékeiket – ez volt a dac a kommunizmus erőltetett pusztítása ellen – addig a nyugatiak ezeket az értékeket boldogan eldobták a liberális polgárság kötöttségektől és elvárásoktól mentes szabadság érzetért cserébe. Ám ez csak a látszat. A német AfD (Alternative für Deutschland) pártot egyetemi oktatók, és befolyásos közéleti és gazdasági szereplők alapították. A párt a

kezdetektől euroszkeptikus, és a német nemzeti érdekeket képviseli, aminek hála 2014 során már az európai parlamenti választásokon szép eredményeket értek el 7 mandátummal, és támogatottságuk a migrációs válságot követően természetesen csak tovább emelkedett, ahogy mindmáig ezt teszi – különösen a volt NDK területén. Hozzájuk hasonlóan az iszlámellenes PEGIDA (Patriotische Europäer gegen die Islamisierung des Abendlandes) politikai mozgalom is egyre népszerűbb Németországban. A francia FN (Front National) esetében a helyzet hasonló. A párt a nyolcvanas években vált bevallottan euroszkeptikussá, és tette meg fő politikájának a „nemzetek Európája” irányvonalat, szembe helyezkedve az integrációval és a föderalista törekvésekkel. Ennek eredményeként az Unióval való elégedetlenségből elsősorban ez a párt profitál, és mivel ez az elégedetlenség egyre komolyabb méreteket ölt, a párt is egyre sikeresebb. Marine Le Pen 2011 óla tölti be vezető helyét a párt élén, amit azelőtt az apja, Jean-Marie Le Pen vezetett. 2017 során Marine Le Pen bejutott az elnökválasztás második fordulójába, és bár csak fele annyi szavazatot tudhatott magáénak, mint ellenfele, a koalíciós Emmanuel Macron, ez még mindig kétszerese volt annak, mint amit az apja tizenöt évvel korábban szerzett. A közvélemény-kutatások alapján a nyugatiak is a keleti államok válságkezelési megoldásaival lennének elégedettek, tehát alapvetően megmagyarázhatatlan, hogy míg az Unió keleti felében zajlik vagy lezárult a politikai rendszerváltozás, addig miként lehetséges, hogy a nyugati fele erőteljesen ragaszkodik Merkel, Macron és May politikai irányvonalához, holott a vezetésükkel egyre többen elégedetlenek, és sejtik, hogy az országaikra nem a legjobb hatást gyakorolják. (Macron Napóleon szellemi örökösének tartja magát, de sajnos inkább azoknak az akarnokoknak a nyomdokaiban jár, akik hozzá hasonlóan ezt teljesen alaptalanul képzelték magukról, így például a középafrikai Bokassa „császár,” aki mellesleg kannibál volt, vagy paraguayi Solano López elnök, akinek a háborúi az országa lakosságának nyolcvan százalékát felemésztették. Hogy Macron

sem a IV. Napóleon néven fog bevonulni a történelembe, az nagyon valószínű. Egyébként érdekes kérdés, hogy az utókor hogyan fog ennek a mesterhármasnak a munkásságára emlékezni? „M3, a V4 eltiprói”? „Merkel és a két másik M”? Vagy csak röviden „M&Ms”?) Ezekben a térségekben, ahol a két fő rendet már teljesen megsemmisítették, és a polgárságot általánossá tették, igyekeznek bizonyítani, hogy a világ sokkal jobb lesz mindazok nélkül az értékek nélkül, melyeket a korábbi kultúra ránk hagyott, s melyek a két fő rend alapvetéseinek számítottak. Ilyen a kultúra, ilyen a hagyomány minden formája, de ilyen az erkölcs is; a római időkben a jog (ius) mellett a vallás és a szokások (fas) és az erkölcs (mos) is kötelezőnek számítottak, s e három kombinációja adta a társadalom számára az alapvető viselkedési és magatartásbéli elvárásokat. Hasonló volt a helyzet a virágzó középkorban is, mikor a világi törvényeket a vallási élet szakrális előírásai egészítették ki – éppen olyan kötelező hatállyal. Mára sikeresen elérte a liberális közmorál, hogy az erkölcs nemhogy nem kötelező, de tulajdonképpen abban is van okunk kételkedni, hogy létezik egyáltalán. Ha pedig mégis létezik, akkor is legfeljebb csak egy rossz vicc tárgya. Mindeközben a kulturális élet hanyatlása és a társadalmi szabályrendszer dekadenciája világos, valami érthetetlen okból a nyugatiak mégis büszkék rá, ahogy arra Ulfkotte rezignált cinizmussal rá is világit: „A politika és a médiumok csak a javunkat akarják. Éjjel-nappal keményen dolgoznak azon, hogy nekünk, ügyefogyottaknak otthonos, tarka, multikultúrális fészket rakjanak. Hogy szép jövőnk legyen, amelyben végre minden ember egyenlő. A szellemi fogyatékosok ugyanabba az osztályba járnak majd, mint a legintelligensebbek. Közösen tanulják majd meg azt, ami a jövő tarka világában valóban fontos lesz. Például az anális szexet. […] A kis hülye polgároknak végül is valami gyakorlati dolgot kell tanulniuk és semmi sem fontosabb, mint a leszbikusok, melegek, biszexuálisok transz- és interszexuális emberek elfogadása. […]

Hála mindenütt szorgalmasan tevékenykedő népnevelőinknek, a tizenkét évesek manapság már nem a mendeli öröklődés törvényét, vagy a Liebig-féle szerves kémia alapelveit ismerik meg, hanem, ami sokkal fontosabb, hogyan lehet megjátszani az orgazmust. Ezt hívják a ,jövő iskolájának.” Népnevelőink csak jót akarnak nekünk. […] A szövetségi kormány hivatalos adatai szerint 7,5 millió német nem tud írni és olvasni. Ausztriában 1,6 millió, Büszkék lehetünk arra, amit a gyámolítóink csináltak belőlünk. A költők és gondolkodók népéből a hülyék népe lett, amelyet állandóan felügyelni kell. Milyen jó is az, hogy az állam és népnevelői leveszik a vállunkról a gondolkodás gondját, s olyan szeretettel vigyáznak ránk. […] Az, amit 100 évvel ezelőtt az elemi iskola második osztályosai tanultak – pálcikák számlálása – az ma Észak-Rajna-Westfáliában állítólag nehéz „matematikai vizsga” a nyolcadik osztályban. […] Ahol korábban a sinus és cosinus tételről lehetett tanulni, most a tanárok a legközelebbi pályaudvarra mennek a diákjaikkal, hogy a menedékkérőket tapssal és zászló lengetéssel üdvözöljék. Ott aztán együtt örülnek a vezető médiumok képviselőivel […] hogy végre olyan emberek vannak a környezetükben, akik még tőlük is kevesebbel tanultak. […] A német belügyminiszter, Thomas de Maiziére 2016-ban bejelentette, hogy a sok menedékkerő miatt Németországban tovább csökkentik az iskolai és a szakmai képzés színvonalát is.” Nemzetközi statisztikák arra is rámutatnak, hogy a nyugatiak átlagos IQ szintje az 1930-as éveket követően töretlenül emelkedett, azonban az 1970-és évek óta hanyatlóban van; és ennek a hanyatlási folyamatnak az üteme nem is lassú – generációnként hét pontot zuhan. Ennek okaként az amerikai kutatók felhozták a videojátékok terjedését például az olvasás háttérbeszorulása mellett – de kitértek az oktatás színvonalának csökkenésére is, Fenti sorokat olvasva ezt az elméletet az empirikus tapasztalatok alátámasztani látszanak.

A liberális gender-feminista irányzat egyik alapvetése, hogy az oktatásban minél szélesebb rétegeket kell részesíteni. Ezzel nem is lenne probléma, a gond ott van, hogy az egyetemi színvonalat már csak alapvető képessegek tekintetében sem mindenki képes megugrani; ami nagyon jól is van, hiszen ez biztosítja azt, hogy a társadalomnak szakmunkák elvégzésére képesített rétegei is lesznek. Nem szükséges mindenkinek akadémiai szintű végzettséggel rendelkeznie, és nem is világos, hogy ha mindenki a tudományok doktora, akkor a sok DSc mit fog enni, ki fog számukra házat építeni, kitől veszik a szolgáltatásokat, vagy egyszerűen csak ki fog eladni nekik bármit is egy boltban. A társadalomnak nincsen szüksége ennyi szellemi szakemberre – ellenben szakképzettekre igen, és ez nem szégyen. A jó munkaerőt a versenyszféra ma nyugaton lassan sokkal többre becsüli, mint a magasan képzett rétegeket; még Magyarországon is, ahol pedig a nyugati tendenciák csak kisebb mértékben érvényesülnek, az országban tizenkétezer ügyvéd praktizál. Ellenben az olyan alapvető szakmák, mint a gáz- a villany-, vagy a vízvezeték-szerelő, komoly hiánynak számítanak. Ráadásul, ahogy az fent is látható, a széles tömegek bevonása az oktatásba már elemi iskolai szinten is a színvonal drasztikus zuhanásához vezet; mivel a magasabb szintet nem mindenki képes megugrani, így ha azt szeretnénk, hogy az elvárások mindenki által teljesíthetőek legyenek, akkor azokat a legalacsonyabb szellemi képességűekhez kell igazítani. Ez kétségkívül jóleső érzéssel tölti el ez utóbbiakat – de milyen hatással van magára az adott országra? És milyen tudást ad azoknak, akiknek az alapvető képességei számára ezek az elválások túl alacsonyak? Abba már nem is érdemes belemenni, hogy ha a polgárok bármilyen szolgáltatást is igénybe vesznek, valószínűleg bíznak abban – saját hozzáértésük hiányában – hogy az, akit ezzel megbíznak, magas szintű tudás birtokosa. Vajon jó szívvel bíznánk a házunk tervezését olyanra, akinek a számára „a pálcikák számlálása” elemi iskola nyolcadik osztályában „nehéz matematikai vizsgának” számított? Vagy egy olyan orvosra a saját vakbél műtétünket, aki iskola helyett „a

pályaudvarra ment zászlókat lengetve és integetve köszönteni a bevándorlókat”? A tudományokkal szembeni alacsony igény éppen ügy hozzátartozik a gender-feminista irányzathoz, mint a kulturális értékekkel szembeni irtó hadjárat. A gender elméletek alapvetően egy ideig tudományos köntösben igyekeztek eladni magukat, és „tudományos” tevékenységük terjedésének hatására sikerült a politikai elitből is olyan lenyűgöző szellemi sasmadarakat elbűvölniük, akik lelkesen be is ültették a gender-doktrínákat a társadalmi szabályok közé, miközben a további „tudományos áttöréseket” is igyekeznek inspirálni: „2013. november 1. óta eltörölték Németországban a nemeket. Azóta a szülők gyermekeik anyakönyvezetésekor nem kötelesek nyilatkozni, hogy gyermekük neme „fiú” vagy „lány.” […J Mindezt azért teszik, hogy az „interszexuális” embereket, akik nem egy meghatározott nem képviselői szeretnének lenni, nehogy diszkriminálják. […] A gender-kutatók szerint a férfiak és nők teljes mértékben egyenlőek, s teljes mértékben egyenlően kell őket nevelni. […] Egyre több országban tilos a GENDER politika miatt a szülők közt „anya” vagy „apa”-ként különbséget tenni. Amerikában 2011 óta például az igazolványokon „szülő 1” és „szülő 2” szerepel. […] Az EU amszterdami szerződése ezt a GENDER-politikát minden területre ki akarja terjeszteni. […] Alice Schwarzer, a női jogi aktivista már 30 évvel ezelőtt állította: nem nőnek vagy férfinek születsz, hanem „embernek,” később saját magad döntesz afelől, hogy mi szeretnél lenni. Mindenkinek kapnia kell egy új, úgynevezett kulturális, „szociális nemet,” egy gendert, amit mindenki maga határoz meg, teljesen függetlenül biológiai nemétől. […] A Gender-forradalom az egyetemeken a legfejlettebb: az ausztriai Linzben minden egyetemistának a „Gender Studies” (A társadalmi

nekem kutatása) témában tanegységeket kell teljesítenie akkor is, ha szervetlen kémiát tanul. Németország jelenleg kereken 250 tanszéket és finanszíroz „Társadalmi nemek kutatása” címen. […]

centrumot

Ha közelebbről megvizsgáljuk, akkor megállapítható, hogy a gender ostoba módon nem más, mint színtiszta hülyeség. Egy a fiúk és lányok tanulmányi eredményességét kutató pisai felmérés megállapította azt, amit a tanárok és szülők, nap mint nap megfigyelnek: a fiúk könnyebben számolnak, a lányok jobban olvasnak. A gender újságírók szerint ez az eredmény botrány. […] Az olyan országokban is, mint Svédország vagy Norvégia, a nők inkább szociológiát tanulnak, mint fizikát és szívesebben lesznek nővérek, mint burkolok. A viselkedéskutatás legújabb eredményei a Gender-követők számára arculcsapást jelentenek: már a kilenc hónapos kisbabák is nemükre jellemző viselkedést mutatnak, amikor játékot választanak. A fiúk az autókhoz másznak, a lányok a babákhoz, ezt igazolják a kísérletek. Simon Baron-Cohen pszichológus újszülötteknél megállapította, hogy a fiúk inkább mechanikai tárgyakra reagálnak, miközben a lányok inkább az arcokhoz vonzódnak. De nehogy elárulják ezt egy GENDER követőnek, különben azok listájára kerülnek, akiket még át kell nevelni.” A Gender elméletek ugyanakkor az egész Nyugatot kezdik ellepni, és nem csak Németországban alapítanak egyetemi tanszékeket, karokat a „kutatására,” hanem más országokban is jelentős mértékben jelen vannak a társadalom bizonyos köreiben. Itt kell rámutatni, hogy a politikai nézetek társadalmi megosztását azon az alapon, hogy az azt vallók „képzett” vagy „tanulatlan” rétegekből származnak-e, többe már nem lehet értelmezni. A gender studies ugyanis a képzetleneket is „tanultakká” teszi a saját felfogásában, hiszen akár doktorival is képes felruházni valakit, akinek egyéb képzettsége talán nincs is, így aztán a lelkes genderista magas „képzettség” birtokában terjesztheti az igét.

Csakhogy sajnos mindeközben azt, hogy a gender studies egyáltalán tudomány lenne, éppen úgy tagadják tudományos körök, mint ahogy a gender elmélet hívei az e tudományos körök alapjait jelentő tudományok valósságát elvitatják. A reáltudományok már bizonyították saját valósságukat – és a gender „studies” alaptalanságát is, mint azt fent láthattuk. Hasonló a helyzet a jog, mint tudomány szétválásával, mely a középkori egyházszakadásra hasonlít. Az emberi jogok lelkes híveinek egy része ugyan valóban jogász, ám legtöbbjük nem az. Különösképpen úgy, hogy különféle oktatási intézmények külön az „emberi jogokat” oktató képzéseket nyújtanak – de valódi jogi alapképzés nélkül. Tehát valaki úgy válhat „emberi jogi jogásszá,” hogy a hagyományos jogi mesterképzésnek a közelében nem járt, ami nagyjából olyan groteszk, mintha valaki agysebésszé válhatna orvosi alapképzés nélkül – egyébként ez a folyamat is ténylegesen zajlik. Nyilvánvaló alaptalanságuk dacára (és itt most nem a női egyenjogúságról kell beszélni, és a gender elméletek és a feminizmus hívei sem arról beszélnek, hiszen ha valóban ezt szeretnék tenni, akkor az erősen nőgyűlölő iszlámot támadnák, nem pedig az emancipált nyugati társadalmakat) a gender elméleteket és a liberalizmust a nemzetközi szervezetek, és különösképpen a globális alkotmányoligarchia szervezetei, igyekeznek a nyugati társadalmakra oktrojálni. „A svájci nép megszavazta, hogy az ország területén ne építhessenek mecseteket. Válaszul az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa határozatot hozott, amelyben felhívást intézett azokkal a sztereotip iákkal szembeni harcra, amelyeket szerinte a fenti döntés is tükröz. A kormányok mozgósító kampányokat indítanak a genderizmussal kapcsolatban, hogy meggyőzzék azokat az „elmaradott” embereket, akik még mindig különbségei tesznek egy férfi és egy nő között, továbbá hirdetések és filmek igyekeznek meggyőzni a nagyközönséget, hogy a homoszexualitás közmegbecsülést érdemel, annak ellenére, hogy némelyek még mindig úgy gondolják,

hogy a szexuális magatartás a magánélet része. A természetüknél fogva eleve sem igaznak, sem hamisnak nem tekinthető előítéletekkel és sztereotípiákkal szembeni harc nevében az iskolákban olyan álnevelési programokat vezetnek be, amelyek segítésével egyes gyerekeket ki lehet vonni szüleik „ártalmas” ideológiai befolyása alól.” Meg kell jegyezni, hogy a gender feminizmus ügyesen reagált a tudomány kihívására; mivel tudományos alapokon már nem meglepő módon megcáfolták az általuk támasztott téziseket, most azzal álltak elő, hogy „tudományos lények” tulajdonképpen nem léteznek, csak szociális kreációk. Érdekes adaptációja ez a „ha nagyon erősen hiszel benne, valóra válik” amerikai álom jellegű életfilozófiának, bár az ilyen gondolkodásnak semmi keresnivalója a tudományban; a tudományos gondolkodás fejlődését éppen ez a retrograd és tudománytalan közvélekedés akadályozta ezer éven át, egészen a felvilágosodás koráig. E szerint a logika szerint amíg az emberek kollektiven elég erősen hittek benne, hogy a Föld lapos, az valóban lapos volt, és csak az újkori felvilágosodás közvélekedésének a hatására hízott meg. Mi több, e szerint a felfogás szerint ha az emberiség elég erősen és egyöntetűen hinne benne, hogy tudunk repülni, akkor valóban képessé válnánk rá, s mi ékesebb bizonyítéka lehel ennek az elméletnek, mint például a madarak, akik valóban képesek repülni. Mivel minden élet az óceánokból származik, nyilván logikus, hogy valahol, valamikor egy madár elég erősen azt képzelte, hogy tud repülni, és valóban a magasba emelkedett – másképp hogyan is történhetett volna. Akárhogy is, a „tudományos tények csak társadalmi kreációk” felfogást valló gender feministák előtt is nyitva áll ennek az evolúciós „ugrásnak” (vagy éppen „szárnyalásnak”?) a lehetősége - talán ha együttesen, egyszerre és elég erősen hiszik, hogy képesek rá, sikerülni fog a dolog; de célszerű ennek kísérleti telepéül legalábbis a Taipei 101 vagy a Burdzs Dubai csúcsait választani, pusztán az aerodinamikai átesés veszélyének mérséklése érdekében. A kísérlet

eredményéről pedig úgyis világszerte olvashatunk majd… akárhogy sikerült is. (A fenti mulatságos javaslat egyébként nem az ebben a könyvben közreműködők érdeme. Ezt a viccet már amerikaiak elsütötték, mikor a Donald Trump megválasztása miatt elégedetlenkedő liberálisok közösségi média csoportjaiban (magukat is liberálisnak feltűntetve) elkezdtek arra bíztatni, hogy akinek nem tetszik Trump megválasztása, az tiltakozásképpen ugorjon le egy felhőkarcolóról – a „belülről jövő” kezdeményezés a liberálisok körében osztatlan sikert aratott, és már sokezres kedvelést, valamint megosztást kapott, mire rájöttek a turpisságra.) Van, amiből nem lehet várat építeni… Ha a fenti ideológiai kiüresedést és nihilt elfogadjuk alapvetésnek, semmi okunk meglepődni, hogy túlontúl sok mondanivalóval az Európai Unió esetében sem találkozunk. Ha valaki vitatkozni szeretne a fenti állításokkal, éspedig azzal, hogy a modern nyugati liberalizmus egyenesen hadat üzent az európai és nyugati kultúrának, akkor vitánkat nyissa azzal, hogy magyarázatot ad arra, miképpen lehetséges az, hogy az EU saját szimbolikája a semminél is kevesebb érdemi mondandó felmutatására volt képes. Kezdhetjük magával a zászlóval is – egyéb kultikus kegytárggyal az EU egyébként sem büszkélkedhet, és ez pedig nagyon sajnálatos. Egyrészt azért, mert még a frissen alakult Egyesült Államok is képes volt legalább az alapító dokumentumait nagy becsben tartva a nemzeti identitás alapköveivé tenni a zászló mellett – s márpedig valószínű, hogy ezzel ellentétben a legtöbb Európai Uniós polgár azt sem tudja, melyik közösségi szerződés mit szabályozott, ez pedig nem véletlen, mint látni fogjuk. Feltehetőleg azt sem tudják sokan, melyik is mondta ki kereken az EU létrejöttét, és jogalanyiságának keletkezését. Olyan ez, mintha az ember nem egy autót vásárolna, hanem minden egyes alkatrészére külön kötne szerződést, külön fizetne, azokat külön szállítanák, majd a vevő maga lenne kénytelen azokat összerakni – az EU esetében az eredmény is nagyjából ehhez hasonlatos.

Ellenpéldaképp az Egyesült Államok legalább egy forradalomból és vérből született harcos nemzet volt, és a több éven át húzódó függetlenségi háborút lezáró egyezség, valamint az ország alkotmánya egy eredménynek számított, mely egyrészt ékesen formába öntötte a függetlenné vált gyarmatok önállóságát, másrészt a függetlenségi dokumentumok egyből a nemzeti identitás alapköveivé léptek elő. Az Európai Unió esetében ötszázmillió polgárból csoda, ha minden századik csak annyival kapcsolatban képben van, hogy kik voltak az Európai Gazdasági Közösség eredeti alapítói abba pedig, hogy mennyivel gyengébb történelmi heroizmus szorul az európai föderáció létrejöttébe, mint az amerikaiba, nem is érdemes belemenni. Amerika harcból és vérből született (való igaz, ez is egy teadélutánon vette kezdetét) – ezzel szemben Európa államainak koalíciója egy lebilincselően izgalmas vám- és adóügyi együttműködésből… Másrészt az amerikaiak a saját zászlajukat a legnagyobb becsben tartják; a zászló felvonása reggel és leengedése este egyfajta sajátos polgári liturgia, és bizony a kettő között nem átallják még néha ki is mosni azt. Az európai uniós zászló talán sokféle szimbolikát hordoz – ám az uniós polgárokat ez nem igazán érdekli. Ráadásul a közösségi zászló mindig a nemzeti mellett van kifüggesztve, akárcsak valami fura kapcsolt áru. Mint a „dohányzás súlyosan károsítja Ön és környezete egészségét” felirat egy cigarettásdobozon. Ugyanez a szubszidiaritás nyilvánul meg az uniós polgárságban is, hiszen annak természete éppen az, hogy másodlagos. Senki sem lehet „csak” az EU állampolgára – hiszen az EU nem állam. Ez a fajta polgárság nem jelent komoly többletjogokat, nem jelent Önálló hovatartozást. Nem lehet megnyerni és nem lehet elveszteni sem, egyszerűen csak van annak, aki egyébként bármely tagállamnak az állampolgára. Éppen ezért senki sem érzi hazafias „uniós” patriótának magát, ahogy nem is áll vigyázzba a közösség „himnusza,” az Örömóda hallatán, és nem is esik hanyatt a közösségi zászló kultikájától – hiszen tulajdonképpen az sem létezik.

Mivel a kozmopolita életfilozófia minden történelmi értéket igyekszik megtagadni, ennek tökéletes manifesztációja lett a tulajdonképpeni EU is, ami szabályrendszerében és szimbolikájában egyaránt kifejezi ezt a filozófiát. És ebbe a képbe maradéktalanul beleillik a már említett zászló: ez már évtizedekkel ezelőtt készült, és azon felül, hogy már akkor sem számított a kreativitás fellegvárának, a tizenkét sárga csillag szolidan elhallgatja azt a tényt, hogy az Unió azóta bővült számos tagállammal, és bővül mindmáig (bár közben csökken is, akár egy regionális buszjárat, amire a frekventáltabb kerültekben felszállnak páran, máskor meg egyszerűen kiszállnak). Mégis, mintha a teljes szimbolika arról árulkodna, hogy a tizenkét régebbi tagállam után érkezők már nem is számítanak, ebbe a szimbolikus körbe nem engedik be őket – az igazság az, hogy a kétsebességes Európa koncepciójának pontosan ez a lényege, csakhogy a zászló ezt még ki is fejezi; vannak az egyenlők, de vannak náluk egyenlőbbek. Ismerős ez a keleteurópaiaknak valahonnan? Az uniós zászló a hat alapító és a hat elsőként csatlakozó előtt tiszteleg; a többieket meg nyíltan semmibe veszi (bár elnézve az imént bemutatott oktatási és szellemi tendenciákat az Unióban, az is lehet, hogy még a vezető politikusok sem tudnak tizenkettőnél tovább számolni – vagy csupán a polgárokat akarják ettől a fáradtságtól megkímélni). Ha már ragaszkodunk a sárga csillagokhoz, miért nem lehetett annyi sárga csillagot beletenni a zászlóba, ahány tagállama sosem volt az Uniónak egyszerre, például ötöt? Vagy annyit, ahány állam összesen van Európában, ami legalább a szép közös jövő álmát szimbolizálná? De mindenféleképpen annyit, ami semmi szín alatt sem kelti azt a gyanút, hogy a régiek benn vannak az elit klubban, az újakat pedig ettől fogva legfeljebb a perifériára fogadják be. És megint csak mi az, ami szimbolikájában bármit is kifejez a „Közösség” zászlójából? Olyan színekből áll, amik. egyetlen tagállamából sem származnak. Leplezetlenül a föderal ista, amerikai modell gyenge utánzata, amiben azonban nincsen központi szimbólum, nincsen semmi többlettartalom. A Lufthansa-színű zászlón a csillagok körben helyezkednek el, de mit állnak körbe? A körben álló csillagok talán

valamiféle Artúr-legendát szeretnének jelképezni, amint a kerekasztal körül az egyenlők tanácskoznak; csakhogy a lovagiasság is a kiirtandó eszmék között szerepel a liberális dokírinában, és ha valami ilyesmi volt is a szándéka a zászló tervezőinek, hát a szimbolika nem jött át tökéletesen, mivel jelenleg inkább egy pár tanácstalan tévelygőre hasonlítanak, akik körben állnak, és azon tanakodnak, mitévők legyenek. Nincsen középen semmi, ami kicsit is kifejezné, mitől több az Európai Unió azoknál a politikai szövetségeknél, amik már százszámra pepitázták Európa ezeréves történelmét. Hasonló kreativitásról árulkodik a két évtizede feltalált európai közösségi valuta, az euró is. Bár a Közösség gazdasági potenciálja ahhoz elegendő volt, hogy a világ egyik legerősebb pénznemét hozzák létre, mindenestre is tény, hogy ez nem a pénz mögött rejlő kulturális potenciálra volt visszavezethető, és voltak is nemzetek, mint a britek, akik kereken megtagadták, hogy bevezessék azt. Nekik ott volt, és mindmáig ott is van a font sterling, ami a világon mindenütt “jól csengő” pénznem, sok állam igyekszik is másolni saját „font” kibocsátásával – mely persze nem éri utol az eredetit. De mégis, több évszázados, vagy akár évezredes kultúrájú nemzetek bocsátanak ki ilyen vagy olyan fontot, miközben mások a dollár valamilyen formájára esküsznek. Az oroszokhoz elválaszthatatlanul hozzátartozik a rubel, más nemzetek hagyományai pedig a korona jellegű valutákra épülnek. Az Európai Unió pedig, mely egy ezeréves kultúrára épül, ennyivel volt képes előrukkolni, és ennek sebtében alá is rendelték a nagy múltú nemzeti valutákat, így hála neki megszűnt a frank, a márka, a líra, a schilling, s még sok minden más is – olyan ez mint valamiféle csodálatos alkímiai eljárás, melynek során az összevegyített anyagokból létrejön a tökéletes… semmi. És még azt mondják, hogy az anyag nem vész el. Az Uniót ideológiai szempontból jellemző tartalmi hiányosságok sajnálatos módon nem aktuális elmaradottságok, amiknek a pótlására az idő majd nyújt kielégítő megoldásokat. Más szóval kifejezve nem arról van itt szó, hogy a Közösség megteremtésekor az együttműködést kidolgozó elméknek kisebb gondjuk is nagyobb

volt annál, semmint ilyesmivel foglalkoztak volna, de majd idővel ez rendeződni fog, és a közösségi létet az uniós polgárok számára is értékes és kézzelfogható tartalommal töltené fel az EU. Ezek az elmaradások sajnos öröklött problémák, amik a tagállamok saját nem éppen előnyös változásaira vezethetőek vissza, és arra, hogy az egész Nyugatot áthatja ugyanaz a probléma, ami egyébként ebben a csekély tartalmi kimunkáltságban is tetten érhető. S márpedig pontosan ezért nincs is remény arra, hogy az Unió valaha is többé váljon sárga csillagok halmazánál egy sötétkék alapon, ahogy arra sincs kilátás, hogy a tagállamok polgárai, eldobva saját kulturális és nemzeti identitásukat, egy napon mind a kollektív európai polgáriságot tekintsék elsődlegesnek – már ha létezne ilyesmi. Ezek a hiányosságok ugyanakkor mind egy forrásra vezethetőek vissza, és ez a forrás már évszázadok óta erodálja az európai nemzetek kultúráját, és mostanra el is jutott a totális kiüresedés megnyugtató állapotába. Az Unió legfőbb támogatói és a legfőbb kihívások egyaránt a metropoliszokban kulminálnak; ebből az aspektusból London volt a kulturális főváros, és méreteit tekintve sem konkurált vele a többi európai város, de az USA legtöbb városa sem. igazán sajnálatos, hogy az EU most kulturális főváros nélkül marad, ahogy a zászló közepén sincs semmi… ráadásul még a tizenkét csillag egyike is kiesik a képből. Talán megunta a töprengést a semmi körülállása közben, s egyszerűen odébb állt. Boszorkányvadászat: században

inkvizíció

eretnekek

ellen

a

XXI.

Amennyiben elfogadjuk legalább elméleti szinten azt, hogy van (bár nincs) létjogosultsága az olyan terminológiák alkalmazásának, mint amilyen az „iszlamofóbia,” vagy a „xenofóbia,” nos, akkor viszont igaz az is, hogy létezik valamiféle „fasisztofóbia” is; éspedig Európában, különösképpen a nyugati felében, többen szenvednek ettől, mint az iszlamofóbiától. (A helyzet ugyanis az, hogy a „fóbia” szó a pszichológiában és a nyelvészetben egyaránt nem csupán „félelmet” de „beteges félelmet” jelent. A beteges félelem helytálló

terminológia például az „araknofóbia” esetében – hiszen egy ártalmatlan pók semmiféle reális fenyegetést nem jelent az általa halálra rémített személyre (természetesen itt nem egy egzotikus mérges pókról van szó). Amennyiben a félelem tárgya egy olyan idegen civilizáció, mely egyrészt nyíltan lenézi más kultúrák értékrendjét, hovatovább statisztikailag is kimutatható veszélyt jelent másokra úgy a bűnözés, mint az adott közösség kulturális önazonosságát illetően, akkor az ettől való félelem már nem számít „betegesnek,” sokkal inkább reálisnak. A magunk részéről éppen ezért ezeket a terminológiákat tudománytalan címkéknek tartjuk, következésképpen pedig mellőzzük.) A nyugati társadalmakban az antifasizmus egy teljesen elfogadott politikai felfogás, ami két dologra utal: egyrészt arra, hogy a nyugati emberek túlzottan is unatkoznak, ezért kezdenek kisgyerekek módjára képzelt ellenségekkel hadakozni. (A korrektség kedvéért ráadásul rá kell világítanunk, hogy a rasszizmus elutasítására az „antifasizmus” egy helytelen terminológia, hiszen az eredeti fasizmusnak, bár kétségtelenül szélsőségesen nacionalista ideológia volt, nem képezte részét az idegengyűlölet és a népirtás.) A másik pedig, amit ennek a politikai gondolkodásnak a terjedése egyértelműen mutat, az a reális helyzetfelismerés és a térlátás teljes eltorzulásának problémája, mely a jelek szerint a társadalom jelentős részére kiterjed. Tény mindenesetre is, hogy az antifa a jakobinus terrort és a spanyol inkvizíciót egyaránt megszégyenítő lelkesedéssel támadja a rasszizmust, ezzel pedig csak az a baj, hogy ezzel nyolcvan évet késett! Ma ugyanis a rasszizmus, és annak ideológiai kereteit kidolgozó nácizmus, a nyugati társadalomból kihalt, és az ellene való küzdelem teljességgel idejétmúlttá vált, ám mégis az antifa buzgón üldözi ezt a fosszilis jelenséget szerte Nyugaton. Németországban például még a kisgyerekeket is náciszűrőn át nézik, és gondosan figyelnek rájuk, melyikükről rí le első ránézésre elfogadhatatlan ideológiákhoz való burkolt hovatartozásuk. Így például az „akkurátusan font copfok és a hosszú szoknya” a

kislányoknál egyértelműen az ő vagy a családjuk nácizmusának árulkodó jele, de vannak még más figyelmeztető jelek is, s hogy ezekkel mindenki kellően képben legyen, hát széles körben terjesztik is ezeket a figyelmeztető bölcsességeket, hogy még véletlenül se lankadjon az emberek ébersége: „Julia Jung a 700 000 példányban megjelenő füzetkében a berlini szociális munkás, Eva Prausner kijelentéseit idézi arra a kérdésre, hogy miről lehet a szélsőjobboldaliak gyerekeit felismerni. Lányoknál például árulkodók az „akkurátusan font copfok és a hosszú szoknya.” […] A cikket szőke copfos nőkkel és kislányokkal illusztrálták. Julia Jung óva int bennünket hivatkozva másokra a szoknyás szőke copfos kislányoktól és olyan gyerekektől, akik „nem viselnek amerikai feliratos ruhadarabokat” […] Hölkeskampring városrész középiskolájában kizártak egy diákot a tanításból. Olyan frizurával jelent meg az oktatáson, amely „szélsőjobboldali radikális magatartást” szimbolizál, állt az iskolavezetés közleményében. […] Már csak azt kell még ehhez megjegyzésként hozzáfűzni, hogy a szóban forgó diák baloldali beállítottságú, az Antifa támogatója és semmi köze sincs jobboldali csoportokhoz.” Az antifa ma a legerőszakosabb liberális politikai irányzat Nyugaton, és különösen erősen működik Amerikában, ahonnan ez az ideológiai terrorcsoport kiindult. Nem túlzás mindezt ideológiai terrornak nevezni, hiszen, az antifa támogatói afféle lelkes politikai komisszárok, akik önjelölt akciójukban mindenhol kutatják a rasszistákat, és mivel ezekből igen kevés van, hát maguk képzelik oda őket minden sarokba. A középkori inkvizíció módszereit követik, talán a huszadik század tévedhetetlen titkosrendőrségeinek brutalitásával és aprólékos hatékonyságával – az ő gondolkodásmódjukban, ha valakiről nem tudni kellő bizonyossággal, hogy nem fajgyűlölő, akkor attól már kétséget kizárólag náci is. Ha nem biztos, hogy valaki liberális gondolkodású, akkor szintén. Hasonlóképpen éppen csak a náci Gestapo, a keletnémet Stasi vagy épp Pol Pot vörös khmerjei gondolkodtak.

Ebben semmi túlzás nincs; Amerikában terjedőben volt Donald Trump 2016-os megválasztása előtt a „punch a nazi” kezdeményezés. Ez dióhéjban azt jelentette, hogy aki lát az utcán egy nácit, az bátran verje is csak meg, söl hazafias kötelessége is így cselekedni! Az, hogy Amerikában meglehetősen kevés ember sétál az utcán horogkeresztes zászlókkal, vagy pedig KKK csuhát magára öltve, következésképpen tehát elég nehéz nácikat találni, mellékes. Ha nincsenek nácik a közelben, akkor ennek az irányzatnak a számára megtették azok is, „akikről nem biztos, hogy nem nácik” – és tömeges léptekben terjedt ez a kezdeményezés, számtalan embert (de köztük például még szőke nőket is, azon az alapon, hogy ha szőke és fehér, akkor biztosan náci is) bántalmazva az utcán. Ez a szervezetlen erőszakhullám azonban nem állt itt meg, hiszen a démonizálás a jakobinus terrorhoz hasonlóan csak befelé tud gyűrűzni; így Amerikában egyesek, köztük nyilvános előadók is, odáig mentek, hogy szerintük a lakosság egyharmada náci, akiket márpedig ki kell irtani. Ilyen például Dan Harmon előadó is, akinek előadásai lényegében kizárólag erre a témakörre szorítkoznak: „Csak mondjátok nekik, hogy menjenek és b[…]ák meg magukat, a vitának vége, eljött a háború ideje! […] Ezek kib[…]ott nácik! Az emberiség mocska! Olyan alantas dolog a nácizmus, hogy a világ legrosszabb emberei képviselik, ők köré gyűlnek! Olyan szörnyű a helyzet, hogy a nemzetünk harmada már itt tart! Az emberek 29 százaléka kib[…]ott náci! Nézzünk szembe vele, ez kisebbség! Le tudjuk győzni őket! Mondjuk ki, mi nem vagyunk nácik! A nép kétharmada nem akar ezen politizálni. Ez nem is politika, csak annyi, hogy kimondjuk, mi nem vagyunk nácik! Olyan ez mintha csak sz[…]rni mennénk! Csak megtesszük és kész! Vagy felrobbanunk! Meghalsz, ha nem mész sz[…]rni, és meghalsz, ha nem mondod, hogy nem vagy náci!” Az már csak mellékes kérdés, hogy a youtube, ami a többi közösségi videómegosztó portálhoz hasonlóan az Iszlám Állam kegyetlenkedéseiről szóló, vagy terrorcselekményeket, migránsok

által elkövetett erőszakot ábrázoló valamennyi tartalmat azonnal letöröl, mondván, hogy az „erőszakot tartalmaz,” és nem összeegyeztethető az oldal működési elveivel – mivel ezt nem törlik, e szerint ez igen? Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy azzal senkinek semmi haja sincs, ha valaki az amerikai lakosság 29 százalékának kiirtására buzdít; mondván azok nácik – ami ráadásul nyilván óriási ostobaság. Mellesleg a 29 százalék figyelemreméltó – még Pol Pot négy éves rezsimje is „csak” a lakosság negyedének a kiirtásáig jutott, mielőtt elűzték. Ha Dan Harmonnak sikerül kiirtania az Egyesült Államok lakosságának közel harmadát, akkor egészen biztosan bekerül a Guinness rekordok könyvébe – bár kérdéses, milyen kategóriában. Noha Amerikában Donald Trump elnök megválasztása óta a punch a nazi mozgalom már egyre kevesebb ártatlan ember nyíltszíni bántalmazására vetemedett, a helyzet tehát némileg konszolidálódott, ahogyan Dan Hannon sem kezdte meg világmegváltó inkvizíciós hadjáratát százmillió ember lemészárolására, ahogy tervezte, ám olyan helyeken, ahol a liberális politikai vezetés is az antifa lelkes támogatója, a normális gondolkodású emberek nagyobb bajban vannak, és az állam által megtűrt verőlegények is szabadon garázdálkodhatnak: „2014 szeptemberében elpusztították a berlini Prenzlauer Bergnél található Fehrbellinet utca 99. szám alatti katolikus Jézus szíve templomot, kitörték az ablakokat, összetörték a bútorzatot, festékkel szórták be az egész templomot. Az ok: a templom helyet adott abortusz ellenes keresztényeknek. Brutálisan megverték a keresztényeket. Antifa-verőcsapat akcióját az SPD egyéként nyilvánosan támogatta azokkal a szavakkal, hogy az abortuszt ellenzők végülis „vallási fundamentalisták” és „önjelölt életvédők.” Az Antifa templomrongálása nem okozott felháborodást. Nem is lehel felháborodás, ha Essen-Katernberg-i muszlimok a templom falára vizelnek, keresztényeket inzultálnak és azt kiáltják: „A templomotokból hamarosan mecsetet csinálunk!” Végtére is csak „a jobboldal” ellen harcolunk – minden egyéb „gyarapodás.””

Íme a modern, nyugati Németország, és annak kancellárasszonya, vagy inkább „vezére,” hiszen Merkel éppen annyi párhuzamot mutat Hitlerrel, mint amennyit az antifa mutat a Sturmabteilungal. Ebbe a képbe ma belefér az, hogy embereket a vallásukért üldözzenek, feltéve, hogy ez a vallás európai. Embereket faji alapon is lehet bántalmazni, amint azt majd később látjuk, sőt, megerőszakolni vagy megölni is ez mind rendben is van, ha az áldozatok fehérek. Közben, ha ez a társadalomnak nem tetszik, akkor a társadalom náci (ezt a német politikai elit konkrétan így véli, amint azt majd szintén látjuk). Változtatni nem kell a politikán gondolják a német vezetők, majd politikai hazugságokkal és üres frázisokkal leszerelik őket, addig meg a német reformáció, melynek célja a német kultúra elpusztítása, majd megy szépen tovább a maga útján. Führerin Merkel láthatólag nem tudott megszabadulni kelet-német politikai gyökereitől. Mindez ráadásul azért is érdekes, mert az antifa csak a tradicionális nyugati értékeket hajlandó támadni, de az iszlámhoz hozzá sem mer szagolni, még a saját álláspontja védelme érdekében sem: „A 2000-és évek elején Hollandiában, majd Norvégiában a meleg amerikai író, Bruce Rawer […] azon kezdett tűnődni, hogy vajon a liberalizmusára büszke társadalom miért aggódik jobban a muszlimok megsértése, mint a melegek helyzete miatt. […] Azonban a melegjogi csoportok, melyek annyira hevesen tudták támadni a katolikus egyházat és más keresztény felekezeteket, nem egyszerűen elkerülték ezt a problémát, hanem olyan embereket kezdtek támadni, mint Bawer, akik beszélni mertek az ügyekről.” A kisebb ellenállás irányába való eltolódás egyáltalán nem meglepő, hiszen így a politikai elitnek nem sok félnivalója akad; legkönnyebb a saját választóikkal szemben keménykedni, de a külföldi hatalmak előtt behódolni. Ez is egy agóniában lévő társadalom történetének az utolsó felvonása, hiszen míg Merkel például a saját országában rasszistákra vadászik, és a választók elnyomásán ügyködik nagy buzgalommal, a külpolitikáját is a gyengébb Visegrádi tagállamok irányába elnyomási szándék, megtévesztés és hatalmaskodás jellemzi. Nem úgy az erős Törökország felé, ahol a kancellárasszony

éppen úgy eltűri Erdogan elnöknek, hogy két vállra fektesse az egész Uniót, mint ahogyan Putyin orosz elnökkel szemben is teljességgel képtelen volt megvédeni az ukrán érdekeket, hovatovább még Németország politikai aláaknázását sem kifogásolja a legkisebb mértékben sem: „2008-ban a török miniszterelnök (és későbbi elnök) Erdogan húszezer Németországban, Belgiumban, Franciaországban és Hollandiában élő török előtt ezt mondta: „Tudom, hogy az asszimiláció ellen vagytok. Nem kérhetik tőletek, hogy asszimilálódjatok. Az asszimiláció emberiség elleni bűntett.” Amszterdamban 2016-ban és más európai helyeken is egész külvárosok váltak muszlim területté. […] Manapság az Amszterdam és Rotterdam külvárosaihoz hasonló területek mini-Törökországgá és mini-Marokkóvá váltak. Az élelmiszerboltok halai kompatibilisek. A nők valamilyen formában eltakarják az arcukat, az élet pedig úgy folyik, mint Törökországban és Marokkóban. […] Sok választási plakát van az ablakban, Recep Tayyip Erdogan arcképével.” Mindeközben azonban a német vezetés a terror elleni harcot kizárólag a jobboldal ellen folytatja – mintha a német állam vezetői egy tengeralattjáró hídján kuksolnának, mélyen a valóság vízfelszíne alá merült szürrealitásukban, ahol a periszkóp szűk látószögében jobb felé pásztázva keresik a rég elsüllyesztett ellenfelüket, miközben balról megtorpedózzák a hajójukat, ám ez őket nem zavarja. Csak szépen lépésenként, mint az aknamezőn; előbb bizonyosodjunk meg róla, hogy jobbra nem maradt ellenfél majd utána körülnézünk bal felé is. S minthogy e téren hetven év után viszonylag kevés ellenfél maradt a hajó jobboldalán, így hát időbe telik, mire sikerül ott bármi valósat is célkeresztbe venni. A nácizmus árnyékától való félelem groteszk színben tünteti fel Németország aktuális politikai vezetését, főleg mivel az NDK kommunista rezsimjétől való hasonló elhatárolódásra irányuló törekvés egyáltalán nem jellemző rájuk. Mikor tartózkodott Merkel attól utoljára, hogy olyan diktatórikus módszereket alkalmazzon, mint

amilyen például a sajtó durva cenzúrázása, a valós tények elhallgatása vagy például a politikai ellenfelek elhallgattatása és ellehetetlenítése? A nácizmus és a “jobboldali terror” elleni harc szinte mindenre kiterjed; Hessen tartomány egy fenyőerdejéből egy mesterségesen beültetett vörösfenyő-állományt vágattak ki 1995 folyamán – ugyanis a fenyőket horogkereszt alakzatba ültették, ami egyes évszakokban színt váltott, ezáltal feltűnővé vált (bár kérdéses mennyire, mikor hatvan éven át észrevétlen maradt), amúgy viszont beleolvadt az erdőbe. Ennek ellenére az alakzatra hamar verdiktet mondtak, és az ideológiai célú csoportos fakivágás amúgy is beleillett a kilencvenes évek. német környezetvédelmi tendenciáiba: „Angela Merkel […] a hétvégéit, mint ahogy most is, az uckermarki Templin mellel fekvő kis falucskában, Hohenwaldeban lévő házában töltötte. Ahogy 1994-ben […] miniszterként hivatalát betöltötte, azóta az adófizetők pénzén helikopterrel fuvaroztatja magát a 40 lakost számláló kis falucskába. Ez a Schorfheide-Chorin bioszférarezervátumban fekszik. […] Kiderüli, hogy […] Merkel valójában […] a leszállópálya és a háza közti 300 méteren is fuvaroztatja magát, a szolgálati autó értelmetlen útjait pedig megint csak az adófizetőknek kellett fizetniük. Dr. Eberhard Henne, a bioszféra-rezervátum akkori vezetője nyilvánosságra hozta, hogy mennyire ártalmas Merkel a környezetére – helikopterével ott körözött az épp tojásaikat költő feketególyák, békászó-, réti- és halászsasok fészkei felett. Mivel Merkel itt nőtt fel, ő maga is jól tudta, hogy mit tett valójában a rezervátumban. A kihalás veszélyétől fenyegetett állatokat a rotorzaj elűzte a fészkükből.” A fák kivágásának és a fent leírtaknak az idején Angela Merkel még csak Németország minisztere volt – méghozzá környezetvédelmi minisztere. (A fakivágási eljárása ráadásul szintén eléggé félresikerült, mivel a fakivágás dacára a horogkereszt minta és az amelletti, hasonlóképpen telepített „1933” felirat tökéletesen kivehető maradt, így ezt a roppant bonyolult feladatot végül csak 2000 folyamán sikerült valóban befejezni.

Érdekes kérdés, hogy miként ódzkodhat egy nemzet a saját történelmétől ennyire; ráadásul komoly kérdés, hogy a kivágott fák mennyiben hibáztathatóak mindazért, amit a náci rezsim elkövetett? Néha ez a buzgalom már arra sarkallhatja az embert, hogy azt gondolja. Merkel azért igyekszik ennyire eltüntetni a totális náci diktatúra minden emlékét, nehogy az ő politikai módszerei és uralma, valamint a kevéssé dicsőséges hitleri politika közötti párhuzamok feltűnést keltsenek. Természetesen érthető az a törekvés, hogy a németek mindent igyekeznek eltűntetni, ami Hitler uralmának fennmaradt jelképeként szolgálhat – de vajon tudja Frau Merkel, hogy a mai német autópályák nagy részét még maga Hitler építtette? Hovatovább nem is csak a gazdaság erősítéséért, illetve a közlekedés gyorsításáért, hanem azért is, hogy a Luftwaffe vadászait ne lehessen megfosztani a kifutópályáktól bombázással – ezért olyan egyenesek és szabályosak ezek a pályák! A Führerin biztos nem tud arról, hogy elnyomó politikai uralmának szellemi elődjéből még ilyen maradványok maradtak vissza – ha ugyanis tudna róla, biztosan másnap reggel arról tudósítana a Reuters, hogy a kancellárasszony személyesen vonult fel az A1 pályára, kezében egy légkalapáccsal. Vagy lehetséges, hogy az autópályáknak – náci eredetük dacára – megvan a maguk haszna, ezért kímélik meg őket? Ha így van, az tökéletesen érthető, ellenben a fákkal, amiknek semmi haszna sincs – némi iróniával azt mondhatnánk, hogy elvégre nem is a fák tisztítják meg a német ipar légszennyezésétől a légteret, tehát nyilván valóban nyugodtan lehet pusztítani azokat… Az antifa működése a visszájára fordította a témát; ahelyett, hogy a fajelmélet kikerült volna a közgondolkodásból, valójában központi kérdéssé nőtte ki magát. Hiszen az „egyenlőség” gondolata, mely a (még) kisebbségben lévő etnikumok olvasatában kompenzációt követel, tehát őket kell pozitívan diszkriminálni (ez a kifejezés egyébként fogalmilag lehetetlen) mindig és mindenkor, az emberek életének minden részére kihat. Megjelenik az oktatásban, a munkavállalásban és a kultúrában is. Ráadásul ennek a témakörnek a figyelem központjában való rögzítésével ezek az idegen csoportok

is minden ellenük irányuló bárminemű kezdeményezést faji szempontból közelítenek meg, miközben a társadalom többsége reszketni kényszerül, nehogy bármely mondata vagy cselekedete a fajgyűlölet vádját vonja maga után. Ez ráadásul nem is véletlen, nagyon is szándékos, hiszen a kisebbségben lévők és a bevándorlók készakarva sértődnek meg mindenen, ami nem az ő kényelmüket szolgálja, hiszen akkor az adott kulturális közeget azonnal fel lehet fajgyűlölőként bélyegezni: „Amikor az ENSZ megvádolta az eritreai kormányt 2016 júniusában azzal, hogy emberiség elleni bűntettet követ el, több ezer eritreai tüntetett Genfben az ENSZ épülete előtt. A svájci embereknek azt mondták, hogy olyanok jöttek oda, akik egy kíméletlen kormány elöl menekülnek, amelynek az uralma alatt nem lehet élni. Ennek ellenére ezrek tüntettek e vezetés mellett, amikor egy európai merte kritizálni. Egy 2014-ben kiszivárogtatott jelentés bizonyítja, hogy a Brit Védelmi Minisztérium stratégiái szerint az egyre multikulturálisabbá váló Nagy-Britannia, ez a sokszínű ország azt jelenti, hogy az ország már nem fog tudni katonailag beavatkozni más országok ügyeibe. […] A „diverzitás” elérése és a „különbségek” ünneplése lett a cél a bőrszínre vonatkozó vakság és a megfelelő integráció megvalósítása helyett; ennek következtében a 21. században az európaiak a „faj” koncepciójának megszállottjaivá váltak. Ahelyett, hogy ez teljesen kiiktatódott volna a közgondolkodásból, egyre fontosabbá vált. […] A Black Lives Matter mozgalom, ami 2012-ben kezdődött az Egyesült Államokban, […] végül megjelent Nagy-Britanniában és Európában is. […] 2016-ban a BLM aktivistái végigvonultak London belvárosában, „black-power” gesztusokat mutatva. […] Végül egy rendőrt megkéseltek, négy másikat pedig megsebesítettek. A tiltakozás London legforgalmasabb utcáira terjedt át, ahol egy embert hárman támadtak meg machetékkel.” Mire vezethető vissza az a tendencia, hogy a nyugatiak ennyire képtelenek a realitásokkal megbirkózni, illetve az a jelenség,

hogy ezek az országok teljességgel tétlenül tűrik el azt, hogy más kultúrákból érkezett bevándorlók (akik nem részei a fogadó állam nemzeti hagyományainak) határozzák meg ezeknek a hajdan nagyhatalmaknak a politikai irányvonalát? A kollektív történelmi etnomazochizmus

felelősség

gondolata

és

az

A nyugati identitás másik problémája a történelmi felelősség gondolata, mely mázsás teherként nehezedik a nyugati önmeghatározásra. Éppen ez az érzés az, ami a nyugatiak, és főleg az európaiak elleni gyűlölet passzív oldala; nem elég, hogy a világ számos más etnikuma és kultúrája gyűlölettel tekint ránk, de még el is várják tőlünk azt, hogy ezzel mi mélységesen egyetértsünk, és alázatosan odafordítsuk a másik orcánkat – mi pedig ezt készségesen meg is tesszük. Jelenleg a Nyugati Civilizáció az egyetlen a Földön, mely önmagát a saját történelmében elkövetett kétségtelenül szégyenletes viselt dolgaiért mélységesen elítéli, hovatovább, megtagadja. Ez szélesebb spektrumú felelősség forrása, mint maga a nácizmus, mert a gyarmatosítást is magába foglalja, valamint a keresztes hadjáratokat, és még sok minden mást is, amiért a Nyugat állítólag felelős. Mindez azonban nem természetes, és nem is céltalan önmarcangolás, néhány szürreálisán altruista egyén szervezetlen önbüntető sanyargatása, hanem nagyon is célirányos érzület. Mindez a nacionalizmust akarja szégyenbe átfordítani: „Az ősbűn gondolata egy társadalomban hamar az önmaga iránti kétségek növekedéséhez vezet. Ha egy nemzet bűnben fogant, akkor ez. azt jelenti, hogy semmi jó cselekedetre nem képes, mivel elejétől fogva romlott volt. […] Egy európait komolyan rendre utasítanának, ha minden afrikait hibáztatni kezdene az afrikaiak által elkövetett bűnökért, vagy felelőssé tenne minden ázsiait az ázsiaiak tetteiért. De az általánosítás és az európai történelmi hibák kiterjesztése minden

európaira teljesen elfogadott. […] A világ általánosíthat a Nyugattal s különösen az európaiakkal kapcsolatban.” Ez a gyűlölet, és az arra válaszul adott jámbor bólogatás, valamiért népszerűvé vált; mint egyfajta modern flagelláns mozgalom. Aki nyugatiként nem viseli kellő bűnbánattal azokat a bűnöket, melyek elkövetéséhez semmi köze, s melyeket ráadásul a másik oldal nagyon szeret eltúlozni, azt intoleránsként bélyegzik meg. Ezzel szemben a vezeklés éretté és felvilágosulttá tesz: „Európa esetében nehéz látni, hogy miként mentesülhetünk a súly alól. […] Az emberek magukba szívják, mert szeretik: olyan ez nekik, mint a kábítószer. Felemeli és magasztossá teszi őket. Ahelyett, hogy csak saját magukért felelnének, és azokkal a kérdésekkel foglalkoznának, amelyekre tudják a választ, az élők és a holtak önjelölt képviselőivé váltak, a szörnyű múlt következményeinek viselőivé, s ezáltal az emberiség potenciális megváltóivá. […] A bűnösség érzete iránti vágy kétségtelenül megtalálja a végpontját az európai liberális társadalmakban: ők az elsők a történelemben, akiket ha megütnek, azt kezdik kutatni, hogy mivel érdemelték ki. […] Csak és kizárólag az európaiak és leszármazottaik hagyják, hogy történelmük legrosszabb pillanatai alapján ítéljék meg őket.” Azt a kollektív felfogást, miszerint a fehérek bűnösök, a világ többi népe pedig teljesen makulátlan, tökéletesen illusztrálja az aktuális dél-afrikai helyzet. A világban ma nehéz lenne európai fehérek által elnyomott más kultúrájú, etnikumú vagy vallású, sanyargatott helyzetben lévő kisebbséget találni – ez alól talán az Izrael által körülzárt Palesztina jelent csak kivételt. Egyáltalán nem nehéz viszont olyan fehér kisebbségre bukkanni, akik hasonló atrocitásoknak vannak fajgyűlölet miatt kitéve; csakhogy ennek hangoztatása ma nincs divatban.

2018 tavaszának története például, hogy egy kislányt és az egész családját brutálisan ölték meg a Dél-Afrikai Köztársaságban, pusztán azért, mert az elnyomó és gonosz fehérek leszármazottait látták bennük – tehát a lemészárolásuk tiszta fajgyűlöletből fakadt. De egyébként a Nobel-békedíjas Mandela hatalomra kerülése óta ebben nincsen semmi szokatlan; hetvenezer (!) fehér lakost gyilkoltak meg az ország politikai átgombolkozása óla. Ennyit ér az ottani békés egyensúlyt fenntartó „megbékélés bizottsága” – ráadásul ezeknek a polgároknak a sérelmére elkövetett bűnök jóval túltesznek a gyarmatosításon, ami sosem jelentette például a zulu őslakosok és kisgyermekeik faji alapon történő lemészárolását a térségben. Az ott élők zömmel holland leszármazottak (búrok). De még a hollandok sem hajlandóak visszafogadni őket, ahogy egész Európa sem tárgyal velük – ez a fehér etnikum kizárólagos bűnösségére épülő antifa fajelméletének a végét jelentené. Egyedül Magyarország hajlandó egyáltalán szóba állni a delegációjukkal, és fontolgatni a számukra menekült status megadását, ami igen kézenfekvő is volna, hiszen egyébként Magyarország a németek mellett belga és holland menekülteknek (mármint olyanoknak, akik ezekből az országokból menekülnek ide a bevándorlók elől) is a célállomása. Ami azt illeti, a dél-afrikai helyzet legalább arra nézve emblematikus, hogy milyen is az, ha valaki azért menekült, mert veszélyben van. Történetesen is ezt jelenti az, hogy valakinek a hazájában veszélyben az élete a népirtó politikai rezsim miatt. És az ebben az országban tapasztalható helyzet nem számít elszigetelt jelenségnek; Zimbabwe hosszú regnálás után lemondatott diktátora, Robert Mugabe is a fehér gazdákat okolta minden rosszért, mely az országot valaha is érte, és lelkesen buzdított is a velük szembeni erőszakra, hovatovább intézményesítette is a kisemmizésüket a földek újraelosztásának politikája jegyében – a megbuktatására mégsem a fehérekkel szembeni fajgyűlölete miatt került sor.

Az általunk tanúsított önvádló felfogás a saját kultúránk szándékos megtiprása és eltörlése; merthogy azoknak a „bűnöknek” az „áldozalai,” akik ma a sértett fél szerepében tetszelegnek, nem fognak kegyesen megbocsátani nekünk. Csak egy rossz amerikai szappanoperában borulna egymás keblére a bűneit beismerő vádlott és annak vétlen áldozata, hogy azután boldogan éljenek egymás mellett – azzal, hogy mi olyan bűnöket ismerünk be, melyeket mi magunk, a ma élők, nem követtünk el, és amiket szándékosan a másik fél felnagyít és eltúloz, ezzel csak a magunk értelmetlen romlását idézzük elő. És egyáltalán miből gondoljuk azt, hogy ha a történelem fordítva működött volna, akkor mi is bocsánatkérést kapnánk? Azok a kultúrák, melyekkel például az arabok és az iszlám civilizáció harcoltak (ilyen például az Új Római Birodalom, vagy az ókori Egyiptom), ma már nyomokban sem léteznek – egyszerűen eltörölték őket. Mikor kért ezért bárki a világon bocsánatot? A Nyugat megalkuvó társadalmi ideológiája a vég kezdete és a becsület vége, és mindannak a megtagadása, ami minket nyugativá és a világ legerősebb civilizációjává tett az elmúlt évezred folyamán: „A sértést elviselni, a kudarcot elfelejteni, az ellenség előtt nyöszörögni az értéktelenné és feleslegessé vált élet jelei ezek.” Nem csak azért nincs ennek a közfelfogásnak jövője, mert a mai Merkel-féle politika Erdogan elnökkel szemben kísértetiesen hasonlít Chamberlain megalkuvásához Hitlerrel szemben, hanem azért is, mert az ideológia nélküli nemzet lesz az, amit be lehet majd építeni egy bármilyen alapokon nyugvó világállamba, vagy bárhová, ahol erősebb a kollektív irányítás [Schmitt], Sok politikus célja, hogy a nemzeti önbecsülést lebontsa, hogy a büszkeséget szégyenérzetbe fordítsa át azáltal, hogy a fehér etnikumot az eredendő bűn forrásaként jelölje meg, miközben az egész nyugati kultúra létét tagadja: „Britannia mindig is a különböző fajú olvasztótégelye volt. Tulajdonkeppen mi a vagyunk.” Ezt állítja például Robert Winder részesült könyve a bevándorlásról, amely a

és hátterű emberek bevándorlók nemzete igen jó fogadtatásban Blair-időszakban jelent

meg, és az akkori kormány politikáját védte. Sok más dolog mellett a könyv leszögezi: Mindannyian bevándorlók vagyunk: az egész attól függ, hogy milyen messzire megyünk vissza az időben. […] Vegyük ismét Bonnie Greert a Newsnightból: Van ez a kimondott vagy kimondatlan hamis elképzelés, miszerint létezik brit identitás. „Ezt én mindig érdeklődéssel figyeltem. Szerintem pontosan az a zseniális Britanniában, abban, hogy britek vagyunk, hogy nincs olyan sziklaszilárd öndefiníciónk, mint például amilyen az amerikaiaknak van.” Mindig is ez volt a kultúrátok: soha nem is létezett – nehéz elképzelni még egy országot, ahol egy ilyen kijelentés (főleg egy bevándorló szájából) elfogadható lenne.” Sajnos azonban el sem kell képzelni más ilyen országot, hiszen a gyakorlatban is bőven találunk rá példákat. Így például Ausztráliában is az őslakókat kell sajnálni, bár velük szemben sem történt soha olyan durva fellépés, mint amilyennek ma vannak a fehérek kitéve Afrikában: „Az ausztrál gyerekeknek azt tanítják az iskolában, hogy a jelen erényei ellenére nemzetünk népirtással és lopással jött létre. […] A földön minden nemzet esetében elmondható az a történet, melyben egy nemzet leigáz egy másikat, s a győztesek gyalázatosan bánnak a vesztesekkel. […] Lehet, hogy sok ausztrál európai telepesektől származik, de ők maguk soha nem loptak földet vagy raboltak el egy generációt.” Amerikában hasonló a helyzet az indiánokat és a rabszolgaságot illetően. Bár kétségtelen tény az, hogy az indiánok tömeges deportálásai, életterük folyamatos csökkentése volt az, ami a mai Egyesült Államokat hatalmas kiterjedésű és egyben sok szempontból homogénné kovácsolt társadalommá tette, míg a rabszolgatartás a gazdaságuk fellendüléséi jelentette, ám a mai amerikaiak erről nem lehetnek: „Az európaiak által elkövetett bűnök között ott vannak az Amerikát alapító bűnök: rabszolgaság, és általa a rasszizmus. […] 1998-ban, amikor Clinton elnök Ugandába látogatóit, ismét elnézést kért a

rabszolgaság intézménye miatt. […] Voltak már fekete államtitkárok, legfelsőbb bírák, és az Amerikai Egyesült Államoknak volt fekete elnöke is; ennek ellenére egyre hangosabb lett a követelés, hogy tegyék jóvá a fekete amerikaiak ellen elkövetett bűnöket. Sőt, ez még inkább előtérbe került. Bár a múlt bűneit lehetetlen enyhíteni, Obama elnöksége alatt divatos volt azt gondolni, hogy az ősök tettei miatt a fehér amerikaiaknak anyagilag kárpótolniuk kellene az afroamerikaiakat.” Bár tény, hogy az észak-amerikai indiánok vére az USA lakóinak ősei kezéhez tapad, ám e téren nincsenek egyedül. A fehér etnikumtól egyre inkább – szándékosan – elváló latinok például a dél-amerikai indián civilizációk elpusztításaiban vitézkedtek. Cortez és a konkvisztádorok alig leplezetten törekedtek népirtás útján üres életteret biztosítani, és harcukban nem kis vonzerővel bírt az indián birodalmak hihetetlen gazdagsága, és végső soron maga az arany. Mégis sikerült a déli latinoknak elválnia az északi fehérektől a felelősség terén, holott a gyarmatosítást éppen az ő őseik, a spanyolok és portugálok kezdték 1492 után – az angolok és a franciák csak a Nagy Armada pusztulását követően, 1588 folyamán vették át a stafétát tőlük, és sosem irtották olyan buzgalommal az őslakosokat, mint az előbbiek. Hogyan sikerült ebből levezetni azt, hogy a fehérek az egyedüli forrásai a gonoszságnak a Földön, hovatovább, mégis mi magyarázza, hogy a dél-amerikai latinok pontosan akkora gyűlölettel fordulnak az északamerikai „imperialista gringók” irányába, mint a világon bárki más – miközben azért olyan szorgalmasan telepszenek át az országukba, hogy az USA déli államainak összesen 38 megyéjében már többen beszélik egyedül a spanyolt, mint ahányan beszélnek angolul? Az Államokat jellemző tendenciák most vettek egy drasztikus fordulatot Trump elnök megválasztásával, ami talán azt jelzi, hogy az amerikaiaknak mélységesen elegük lett belőle, hogy olyan bűnökért, amiket ők személy szerint nem követlek el, ellenben a történelem során sok nem nyugati kultúrájú nép igen, megbélyegezzék őket. Miközben a „mindenki a világon migráns” ideológia térhódítása zajlik Európában, és ennek a légből kapott szemléletnek a hívei lelkesen

mutogatnak nyugatra, hogy „lám az USA is milyen sikeres migránsállam lett,” már az Egyesült Államok sem a bevándorlók nemzete többé – a bevándorlásért felelős szövetségi hivataluk alapszabályában kezdettől fogva benne szerepelt, hogy az USA a bevándorlók országa… míg az új elnök ki nem törölte ezt az állítást onnan. Ennek, ellenére a nyugati felfogást erősen áthatotta ez az antifa ideológia, és bár mára ezek az irányzatok jócskán veszítenek a népszerűségükből, a migránsválság kezdetekor például még nagyon is általánosak voltak: „2015 szeptemberében ezek a „gesztusok” beleillettek az uralkodó narratívába. A narratívába, amelyet a vonatállomásokon váró üdvözlőcsoportok egyértelműen ki is mondtak: Európa ezzel teszi jóvá az 1930-as és 1940-és években történt bűnöket. A tömeg hisztérikus viselkedése nemcsak a megkönnyebbülés, de az eksztázis eredménye is – azért, mert most emberek nem elhagyják Németországot, hanem ott akarnak letelepedni. Ahelyett, hogy emberek futnának onnan, mert féltik az életüket, most Németország lett az a hely, ahová háborúk elöl menekülnek.” Valóban, a jelek szerint a németek milyen büszkék rá, hogy más népek Németországban akarnak élni – bár a tendenciák azt mutatják, hogy újszerű vendégszeretetüket már meg is bánták. Ugyanakkor nem világos, mégis mit akarnak ezek az elnyomott népek elérni, akiknek egyetlen témája az, hogy milyen gonosz bánásmódot tanúsított velük szemben a Nyugat. Elfoglalta őket egy gyarmatosító állam, ez lény. Csakhogy mára függetlenedtek, hovatovább már évtizedekkel ezelőtt megtették. A gyarmatbirodalmak szétesésére már a világháborút követően sor került, és az utolsó tartományok is kivívták függetlenségüket a hetvenes években, azaz ötven évvel ezelőtt. A mai nemzedékek zöme nehogy nem szenvedett a gyarmatosítás elnyomásától, de a többségük nem is élt még a függetlenedést megelőző időkben. Mi az oka annak, hogy most mégis feltámadtak ezek a bűnbakkereső mozgalmak? Talán csak nem azért, mert kiderült, hogy az

önállóságnak vannak árnyoldalai is, ilyen például a gazdasági mutatók és az életszínvonal drasztikus hanyatlása, amit az anyaországból érkező támogatás megszűnése jelent? Ráadásul a fehérek hibáztatása, éppen úgy, ahogy a mai migráció, olyan országokra is kiterjed, melyek sosem voltak hatalmas gyarmatbirodalmak (mint Anglia vagy Franciaország), és nem is igaziak le más kultúrákat (mint például a korai Egyesült Államok). Ilyen például Németország maga is (a náci bűnökkel kapcsolatban adjuk meg azt a kitételt, hogy azok más európai országokra irányullak, nem pedig gyarmatosítási folyamat voltak, így a világ nem kaukázusi etnikumú tagjai elleni bárminemű hátrányt és a nácizmust közös lapon említeni óriási didaktikai tévedés), ahogyan például Olaszország is. Mégis, a nyugati bűnöket törlesztendő a más kultúrájúakat befogadó nemzetek sora ezekre is kiterjed. Ilyen példa Ausztria is, ahol, mint a többi nyugati államban, a század közepére a bevándorlók lesznek többen: „Amikor a Bécsi Bevándorlási Kutatóintézet kimutatta, hogy a század közepére a tizenöt év alatti osztrákok nagy része muszlint lesz, a lakosságtól azt várták – akárcsak a többi európaitól –, hogy hagyják figyelmen kívül. […] Ezt abban a nevetséges szellemben tették, ami szerint minden kultúra egyenlő, kivéve az európait, mert az kevésbé egyenlő, mint a többi. […] Jó néhány éve Nagy-Britanniában a Brit Nemzeti Stratégiai Hivatal állal közzétett éves jelentés az újszülöttek számára választott nevekről aggodalmakra adott okot. A „Mohamed” különböző változatai egyre magasabb helyezést értek el ezen a listán. A hivatalnokok megpróbálták ezt azzal enyhíteni, hogy a „Mohamedet” különválasztották a „Muhammadtól” és többi variációitól. Csak 2016ban vált teljesen világossá, hogy mindez teljesen lényegtelen, mivel ez a név az összes változatával együtt Anglia és Wales legnépszerűbb fiúnevévé vált.” Az idő mondja majd meg, mit tud tenni ez ellen például Kurz kancellár, aki az első olyan szélsőjobboldali erő, aki releváns mennyiségű migráns által lakott országot vett át, vagy például az

olasz Conte miniszterelnök. Nekik nem elég megvédeniük a határaikat, mint például a V4 tagállamoknak. Valamit kezdeniük kell a már bent lévőkkel is, akiknek eszük ágában sincs a fogadó államaik identitásának létét eltűrni – nemhogy alkalmazkodni ahhoz. Az iszlám jelentette kihívás – történelemleckék Mielőtt mélységeibe mennénk a kérdésnek, itt kell hangsúlyozni, hogy az iszlám, mint vallás, éppen úgy nem „rossz” vagy „gonosz,” mint amennyire az itt leírt számos jelenség. A vele való problémát az jelenti, hogy ingerlékeny, gyúlékony elegyet alkot az európai kultúrával, és a két világnézet (minthogy az európai kultúra nem egységesen egyfajta vallású, így inkább csak mint „világnézet” írható le) békés egymás mellett élésére nincs komoly kilátás. A keresztény Európa és a muzulmán Közel-Kelet több mint egy évezrede vívja véres háborúit egymással; a nyugatiak keresztes hadjáratokkal és expedíciókkal zaklatták az arabokat, ez tagadhatatlan. Az etnomazochísta bűntudathoz ugyanakkor talán hozzátartozik az a hamis nyugati feltevés, hogy ez egyoldalú jelenség volt, hiszen az iszlám követői békében éltek, míg a nyughatatlan és gonosz európaiak időről időre rájuk törtek. Ez a feltevés teljességgel téves. Az arabok eleve a letelepedésükkor azzal kezdték a ténykedésüket, hogy megsemmisítették a Pártus-Birodalmat, és elfoglalták Anatóliai (azaz lényegében a mai Törökországot), valamint számos afrikai területet az Új-Római Birodalomtól amit mi „Bizánci Birodalom” néven ismerünk, ők magukra azonban „Nova Roma” néven hivatkoztak. Ezt követően évszázadokon keresztül hadakoztak a nyugatabbra fekvő keresztény államokkal, és az Ottomán Birodalom megteremtését követően folyamatosan meghódították Edírnét, Athént, Szófiát, majd pedig végül 1453 során Konstantinápolyi is, felszámolva az Új-Római Birodalmat. A történet innentől válik érdekessé, mivel Konstantinápoly bevételét követően az ifjú II. Mehmed szultán a Magyar Királyság ellen vonult, és 1456 folyamán megtámadta annak legerősebb déli városát, Nándorfehérvárt (ami ma Belgrád néven Szerbia fővárosa). A támadó ottománok azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek

Hunyadi seregeitől, és a szultán életét is csak janicsárjainak közbeavatkozása mentette meg, akik a csatában súlyosan megsérült uralkodójuk köré sereglettek és kimentették őt a harcból. Ezt követően az ottomán uralkodók jó ideig nem mertek nyugat felé kacsingatni, ám keleten és Afrikában jelentősen szélesítették uradalmukat, így mikor az Oszmán ház egyik legtehetségesebb szultánja végül mégis újra Magyarországra indult, jelentősen nagyobb erőforrások álltak rendelkezésére, mint elődjének. 1. Szulejmán szultán 1521. évében végül elfoglalta Nándorfehérvárt, és öt évvel később, 1526. augusztus 29.-én a mohácsi csatában döntő vereséget mértek a Királyságot védő magyar-lengyel csapatokra. A csatában II. Lajos király is életét vesztette, így a törökök akadálytalanul elfoglalhatták a magyar fővárost. Ennek a hadjáratnak az érdekességét az adja, hogy a Bécs – és ezen keresztül az útban álló Magyar Királyság – elleni támadásra a franciák vették rá az Ottomán Birodalmat, akik a Habsburg császárokkal szembeni szövetségest látták a szultánban. A szövetség jegyében pedig felszereléssel és szakértőkkel is támogatták a támadó haderőt (ennek érteke pedig nem lebecsülendő, hiszen a törökök így rendelkezhettek például Mohács mellett háromszáz modern ágyúval). Az ezt követő négy évtizedben ugyanakkor Szulejmán hiába próbálta az egész Királyságot elfoglalni, az. makacsul ellenállt, így végül csak Magyarország középső harmada került az Ottoman Birodalom kezére. Miután I. Szulejmán szultán Szigetvár 1566-os ostroma során meghalt, kiváló tehetségű fiát, Musztafát pedig már előzőleg felségárulás vádjával megölette, gyenge utódai alatt az Oszmán ház hanyatlásnak indult, így a hódító politika is holtpontra jutott. A harcok a következő százötven év folyamán szüntelenül zajlottak, ám azokat kizárólag a Magyar Királyság viselte (ennek köszönhetően vívta ki Magyarország az „Európa Védőbástyája” címet, illetve ezért a küzdelemért való fohászként rendelte el a Vatikán világszerte a déli harangszót – mely pont ezért Londonban, a Big Ben tornyában már nem szólhat többé). Mindez annyira igaz volt, hogy nem ritkán a Habsburg császárok nyugati fonásokat kaptak a török-ellenes harcokhoz; ám miközben a nyugatiak azt

hitték, az osztrákok buzgón aprítják a törököket az ő pénzükből, ezt a munkát a császárok meghagyták a magyaroknak, ők maguk pedig a pénzt általában másra verték el – olykor a magyar protestánsok zaklatására. A XVII. század elején az osztrák zsoldos csapatok és a mértéktelen túladóztatás miatt az erdélyiek és a ma Szlovákiához tartozó északi vármegyék felkeltek, majd Bocskai Istvánt fejedelemmé választva kiűzték a császári erőket Erdélyből. Mi több, az új fejedelem betört Nyugat-Magyarország területére is, csak hogy a császári erőkön revánsot vehessen, miközben az egész világ számára készített röpiratában hívta fel a figyelmet rá, milyen viszonyok uralkodnak ezen az elfeledett keleti vidéken: „A magyarok több mint kétszáz év óta kemény háborút viselnek a törökkel, és a szomszédos tartományokat és országokat mostariig saját virágzó, gazdag országuk pusztulása árán védelmezték. Míg saját vérüket ontották és a szomszédos keresztényeket kímélték, elvesztették főnemeseiket, sőt néhányszor királyaikat és fejedelmeiket is. Nincs Magyarországon valamirevaló család, amely ne siratta volna többször is valamelyik bátor, áldozatul esett férfiját […] A kereszténységnek ez az ércfala megdőlt. Nem ellenséges ágyútól dőlt romba, nem az ellenség ereje döntötte le és zúzta szét, hanem az, akinek elő harcosnak kellett volna lennie!” A levél kétségtelenül utal a Habsburg császárok árulására, hiszen Magyarország évszázadokon át viselte a török támadásokat, ám ehhez kevés támogatást kapott nyugatról, és – ha ez lehetséges – még kevesebb hálát vagy megbecsülést. Mégis ennek a helytállásnak tudható be az, hogy a törökök Bécs mellett mindösszesen két ütközetet vívtak a nyugati erőkkel; egy alkalommal még 1529. során ostrom alá vonták a várost, de az kitartott. Három évvel később, 1532. során Szulejmán újra meg akarta támadni a várost, de I. Ferdinand főherceg és V. Károly császár jelentős haderőt irányított a város mellé, így a szultán a közelben lévő magyar várost, Kőszeget támadta meg – sikertelenül.

A második alkalommal 1683 szeptembere során vonták ostrom alá a várost, és egyben ez volt az utolsó alkalom, hogy a törökök nyugati irányban hódító hadjáratot vezettek. A várost ostromló százezer fős nagyságrendű sereg ellen a Német- Római Császárság vont össze jelentős csapatokat, és a város felmentésére szeptember 12.-én tettek kísérletet. A Sobieski János lengyel király és Lotaringiai Károly herceg vezette koalíciós haderő, melyben a Habsburg és a NémetRómai Birodalom, a Lengyel Királyság, valamint Svábföld, Bajorország és Szászország tartományi csapatai képviseltették magukat, a támadó sereget lényegében megsemmisítették, és ezzel nyílt meg az út a Magyar Királyság felszabadítása előtt is. A két bécsi ütközet között eltelt százötven évben a törökök váltakozva zaklatták a Habsburg császárok uralma alatt álló nyugatMagyarországot, illetve az önálló magyar Erdélyi Fejedelemséget, ahogyan a Habsburgok is gyakrabban vezettek támadást a magyarok, semmint a törökök ellen. Más esetekben a császárok vagy szándékosan nem küldtek csapatokat a bajban lévő magyarok megsegítésére – ilyen volt például Eger várának 1553-as ostroma, ahová viszont hat felvidéki (mai Szlovákia) vármegyéből küldtek erősítést, így a várat sikerült is megtartani. Más esetekben a német tartományból delegált csapatok tagadták meg, hogy átkeljenek a magyar határon, mert a megbízatásuk csak Bécs védelmére vonatkozott egy esetleges támadás során. Ráadásul, mint írtuk, a Habsburg császárok nem csupán passzívan szemlélték a magyarok küzdelmét, de közben ők maguk is sakkjátszmákat vívtak a magyar főurakkal, és támadásokkal, fosztogató zsoldosseregekkel zaklatták a magyar és erdélyi területeket. A Magyar Királyság végül csak 1683. után szabadult fel a török befolyás alól. Fentiek tükrében tehát talán érezhető, hogy történelmi tanulságként mennyivel többet tudnak erről a veszélyről a magyarok és a velük már akkor is szövetségben harcoló lengyelek és csehek, semmint a nyugatiak. Érdekes módon a még mindig erősen katolikus spanyolok maguk sem képeznek erős falat a migránsokkal szemben, ahogy a többi

nyugati állam sem, pedig az ő korai történelmük is az iszlámmal való hadakozás jegyében telt. Az ezredforduló táján a félsziget nagy része még a Kordobai Kalifátus uralma alatt állt, és csak az azt követő ötszáz évben sikerült kiszorítani a kontinens nyugati feléről az arab befolyást – ez volt a Reconquista, mely 1492 során ért véget. A történelmi örökségeknek és talán annak betudhatóan, hogy Magyarország vívta a legtöbb háborút a törökökkel az európai államok közül (hasonlóan a lengyelekkel, akik maguk is sokat harcoltak a mai Ukrajna területén élt törökökkel). Ezekben az országokban már az évezred első évtizedében (azaz már a migránsválság kirobbanása előtt is) kimagasló volt a bevándorlókkal szembeni ellenállás. De hasonlóképpen konzervatív volt mindig is az ország például a meleg-jogokat illetően is (egyedül Lengyelország előzött meg minket ezen a téren, ott ugyanis még nagyobb arányban utasították ezt el) [Csepeli – Örkény: 90-91.]. Összehasonlításul a németeknek a 2010-ben még csak a fele nehezményezte az iszlám európai terjedését, de hamarosan ez a szám még feljebb kúszott: „A német politikusok 2010-ben igen hangosan szörnyülködtek a közvélemény-kutatás láttán, amely kimutatta, hogy a németek negyvenhét százaléka szerint az iszlám nem része Németországnak. Egy évvel később a muszlimok száma növekedett, ám vele együtt azok aránya is, akik ellenezték e vallás jelenlétét: már hatvan százalék gondolta mindezt. A következő évben már a németek kétharmada nem értett egyet azzal, hogy az iszlámnak helye lenne az országukban.” A franciák ellenben igyekeznek erősen kiállni a migránsaik kultúrája mellett. Amellett, hogy eltűrik a no-go zónák kialakulását Párizs szerte, Trappes városában még a szélsőséges muszlim nézeteket terjesztő oktatási intézményeket is közpénzekből finanszírozzák, és egyebekben is igyekeznek megfelelni a bevándorlóik igényeinek, sokkal kevésbé tanúsítva össztársadalmi ellenállást mint például a németek vagy a britek.

No-go zónák egyébként minden nagyobb nyugat-európai metropoliszban kialakultak a migránsok letelepedése nyomán; bár ezt a nyugati liberális politikusok éveken át tagadták, mára már Merkel is beismerte, hogy igenis léteznek olyan városrészek, ahová a német rendőrség nem képes felvonulni. Brüsszelben már 2012 során nők nagy száma panaszkodott arra, hogy a bevándorlók zaklatják őket és a város egyes részei élhetetlenné váltak miattuk – pedig ez még a migránsválság előtt volt. Vajon a nyíltan soviniszta iszlám vallást vallók tömeges beáramlása jótékonyan hat ezekre a tendenciákra? Természetesen ez költői kérdés volt. Hasonló panaszokat hallattak a párizsi nők is, akik már a belvárosban sem mernek egyedtil közlekedni, mert a migránsok elmondásuk szerint zaklatják, fogdossák és leköpik őket; és itt a helyzetet csak súlyosbította, mikor azok a Párizsban letelepedni kívánó migránsok, akiknek nem jutott férőhely, egyszerűen felvertek egy sátorvárost a belváros tizedik kerültében (ez egyébként rendszeresen előfordult Franciaországban). Dacára Sebastian Kurz kancellár megválasztásának, hasonlóképpen tömegek települtek le Ausztria fővárosában, Bécsben is; sokan a bevándorlók közül egyszerűen beköltöztek a Westbahnhof pályaudvarra. A belga iszlám párt (mert ott már ilyen is van) pedig a nemek szerint elkülönített tömegközlekedés bevezetését kezdeményezte, mondván a nők nem méltóak arra, hogy a férfiakkal együtt utazzanak – a kezdeményezés pedig álláspontjuk szerint nem sérti a belga alkotmányosságot, Az európai kultúrával konkuráló, illetve annak fölébe kerekedni törekvő iszlám már az európai polgárok számára is aggasztóvá vált. Míg iszlámellenesség kérdésében a magyarok magasan álltak a migránsválság kezdetekor [Csepeli – Örkény: 92-96, 100.], mára az európai középmértékhez képest nem számottevő az ellenszenvük [Századvég]. A Századvég Alapítvány felmérése szerint az uniós polgárok döntő többsége (70%) aggasztónak találja a muszlimok számának

növekedését, és csupán a negyedük találja úgy, hogy ezzel nincsen semmi probléma. (A Századvég Alapítvány és a Millward Brown végzett nagyszabású telefonos közvélemény-kutatást, először 2016 során, majd minden azt követő évben. A kutatásban 28 Európai Uniós tagállam polgárait kérdezték meg a Közösséggel kapcsolatos kérdésekről – a kapott 28 070 eredményt aztán a népességi adatokkal súlyozva korrigálták, így matematikailag a realitásoknak minimum 97,8 százalékban megfelelő eredményeket kaptak) Még a legnyitottabb uniós népek körében is kevesebben vélik úgy, hogy ez rendben van, így a listavezető luxemburgiak (38%), a svédek (37%), és az olaszok (33%) körében is egyértelműen kisebbségben vannak, akik nem féltik a kultúrájukat, míg ez az arány még kisebb a britek (29%), franciák és németek (26-26%) körében. Ezzel szemben a muszlim kultúrát legerősebben elutasító nemzetek között dobogósak a csehek (89%), de erősen ellenzik a szlovákok (87%), magyarok (85%) és lengyelek (83%) is [Századvég]. Mindent egybevetve tehát az iszlám és a Nyugat tűnik a Föld két egymással legkibékíthetetlenebb konfliktusában álló civilizációinak, akik egymással a legösszeférhetetlenebbek. Ha ez lehetséges, akkor a történelmi elszámolnivalók miatt a muzulmánok közül is kiemelkedően nehezen integrálódnak az arab származásúak (hiszen az iszlám Afrikába is betette a lábát, és bár az onnan érkező migránsok sem váltak a békés együttélés szimbolikus fehér galambjaivá, a velük való probléma csak kisebb részben vezethető vissza a vallásra). Ennek oka az évezredes konfliktus, amiben mind a két fél elég okot kapott és szolgáltatott is, hogy nehezen béküljenek ki egymással. Ezzel a ténnyel a statisztikák szerint az uniós lakosság jelentős része is tisztában van, valami rejtélyes okból azonban a politikai elit számára ezek az értesülések ismeretlenek – vagy csak gender-liberálisok, így nem gondolják, hogy a történelem ilyen mintázatai bármit is jelentenének. GAZDASÁGI EGYENLŐTLENSÉG ÉS KIZSÁKMÁNYOLÁS Az Európai Unió, mint tudjuk, elsősorban gazdasági célok megvalósítására létrehozott társulás volt, és csak a későbbi időkben

csatlakozott ahhoz ambiciózus politikai tartalom megteremtése is. Ennek megfelelően nincs abban semmi meglepő, hogy az EU elsősorban a közös piac terén rendelkezik kiterjedt joganyaggal. Az, hogy ez a joganyag, valamint a közös piac valójában milyen célokat szolgál, már más kérdés, és e téren talán még lehet újdonsággal szolgálni. A valóság ugyanis az, hogy az EU, és már annak elődje, az EGK is, jellemzően imperialista törekvésekkel rendelkezett, mely törekvések közvetlenül is a külső piacokkal szembeni erőteljes fellépést céloztak, de közvetve a gyengébb kereskedelmi és gazdasági partnerek kihasználására is irányultak. Ezeket a célokat, más céloknak vagy ideológiáknak álcázva, de sikerült is becsempészni az Unió joganyagába. Több olyan részletet is ki tudunk emelni a közösség szabályrendszeréből, melyek talán alappal keltik azt a gyanút, hogy az EU nem minden hátsó szándéktól mentesen vette és veszi fel mindmáig azokat a gyengébb keleti és déli európai államokat a soraiba, melyeknek a gazdasági mutatói és teljesítménye fényévekkel elmarad a fejlett, nyugati tagállamokétól. Hovatovább, a szabályozás és az uniós aktusok történelme arról is árulkodik, hogy a nyugatiaknak nem is éppen fellett szándéka ezeken az erőviszonyokon változtatni.

Kétsebességes Európa és a négy piaci szabadság elve A nyugatot ugyanis alapvetően mindig is fejlettebbnek szánták, és sohasem volt cél az, hogy a később csatlakozók is – némi felzárkóztatás után – ugyanolyan életsztenderdek szerint élhessenek, mini segítőkész nyugati barátaik és uniós polgártársaik. A kétsebességes Európa ennek az intézményesítése; ennek az alapelvnek az értelmében a tagállamok egymással együttműködve az uniós előírásokon felül, azoknál szorosabban is jogosultak együttműködni gazdaságuk erősítése érdekében. Ez a berendezkedés felhatalmazást ad a nyugati tagállamok számára, hogy saját regionális gazdaságukat erősítve folyamatosan lépéselőnyben maradjanak a keletiekkel szemben. Még az intézményes, központi uniós támogatás metodikája is gondosan úgy van kialakítva, hogy a keleti államok nehogy valóban fejlődjenek. A kisvállalkozások esetleg kapnak ugyan támogatást, a MALÉV, az IKARUS (ma Volvo buszokat gyárt a Székesfehérvári üzem) vagy a FÉG viszont csődbe kellett, hogy menjen, ami pedig nem csődöl azt felvásárolják; így például a rendszerváltáskor üzemelő tizennégy magyar cukorgyárból mára már csak kettő működik. Akárki akármit is mondjon, a gazdasági növekedést egy laikus valószínűleg nem így képzeli el. Ehhez hasonló az infrastruktúra fejlesztésének mintázata is. A Közösség ugyanis az általa kifizetett támogatásokat célirányosan juttatja ki, tehát azokat a fogadó államok nem költhetik akármire, szigorúan a meghatározott keretek között tudják csak azokat felhasználni. Ha valaki nyugati emberként jár Magyarországon, valószínűleg feltűnik neki, hogy az úthálózat fejlesztésre szorul – legalábbis elmond erről egy keveset, hogy a Mercedes gyár már a nyolcvanas években is szándékosan megerősítette az ebbe az országba exportált autóinak az alváz- és futóműrendszerét, tehát ez nem tréfadolog. Az úthálózat javítása mellesleg a gazdaságot is inspirálná; a statisztika és a kimutatások azt a mintázatot követik, hogy ahol az országban utak, de főleg autópályák épülnek, ott a

gazdaság is sokkal dinamikusabban fejlődik, mint ahol az ilyen fejlesztésekre a rendszerváltás óta nem került sor. Ezzel csak az a baj, hogy ilyen célú uniós forrás nem sűrűn talál utat magának Magyarországra – már ha a szóvicc világos. Ellenben az feltűnhet az ide látogató idegeneknek, hogy bár utakat nincs pénz karbantartani, de díszes főtér és angyalkás szobrokkal díszített szökőkút bizony szinte mindenhol, még a legutolsó faluban is van egész Magyarországon, s ezek mellett jellemzően hatalmas táblák jelzik, hogy a Közösség tételesen mekkora összeggel járult mindehhez hozzá. (Ez egyébként még a legfőbb magyar autópályákat is kikezdi, mivel például az Ml és M5 pályák beleesnek a Berlin-Konstantinápoly tranzitútvonalba, és ezáltal egész Európához mérten is nagy forgalmat bonyolítanak – ezek felújítására pedig nemhogy nem ad a Közösség pénzt, de a hatalmas forgalom miatt még akkor sem lenne lehetséges restaurálni azokat, ha akadna rá forrás, mert a forgalmat lehetetlen elterelni onnan). A támogatási rendszer alapján olybá tűnik, hogy az Unió úgy kezeli a keleti tagállamokat, mint a gyerekeket, akik zsebpénzt kapnak; de azt csak rágógumira költhetik. Hasonló a helyzet a közös szabad piaccal is. Az Európai Unió gazdasága ugyanis a közös piacra épül, melyben egyrészt nincsenek belső vámok, másrészt pedig a négy piaci szabadság elve érvényesül. A „négy piaci szabadság” néven emlegetett piaci szabályozás alapvető lényege, hogy a védővámokkal erősített Európai Unió belső tagállamai között 1) a tőke, 2) az áruk, 3) a személyek, és a 4) szolgáltatások szabadon, minden mennyiségi vagy minőségi korlátozástól mentesen, illetve pénzügyi akadályok nélkül áramolhassanak. A közös piac Ötlete nagyon romantikus, nagyon jövőbemutató. Az eredeti hat tagállam nemzeti gazdasága, vagyoni helyzete és életszínvonala pedig közel hasonló; bár az olaszok életkörülményei voltak a leggyengébbek, a gazdaságuk nekik a negyedik legerősebb az Unióban, és cserébe, bár az apró Luxemburg gazdaságilag kevéssé jelentős, ám a nemzeti vagyona

mégis hatalmas, és ennek az államnak a polgárai örvendenek a legmagasabb életszínvonalnak az egész Közösségben, mind a mai napig. A mérleg tehát stabil, és mindegyik részes tudott az eredeti tagállamok közül profitálni. A később csatlakozók esetében ez nem ennyire nyilvánvaló. A. keleti, posztkommunista államok gazdaságai gyengék és kevéssé hatékonyak voltak, a politikai rendszerük a rendszerváltást követően ingatag, a társadalmi jólét és a fizetések pedig messze alulmaradtak a nyugati szinthez képest. Ahhoz, hogy a nyugati és a keleti államok gazdaságai egyenrangúak lehessenek, előbb a keletieket fel kellett volna fejleszteni anélkül, hogy a nyugati érdekcsoportok benyomulását közvetlenül lehetővé tették volna. Erre azonban nem került sor, és ezeknek a piacoknak az akadálytalan vegyítése azt eredményezte, hogy a gazdag és likvidtökével bőven rendelkező nyugati befektetők aprópénzért vásárolhatták fel a keleti államokat. A Századvég kutatásában arra a kérdésre, hogy a jelentős üzleti és politikai befolyással bírók beleszólása jó-e az uniós tagállamok belügyeibe, a válaszadók nagyobbik része (57%) azt felelte, hogy nem örül neki, és csupán alig negyedük (23%) felelte azt, hogy ez nem zavarja – tehát a gazdasági imperializmust kétségkívül átérzik a tagállami polgárok is. Ezen a téren különösen elutasítóak a nemzetközi konszernek politikai befolyásával szemben a listavezető magyarok (88%), és a pórul járt görögök (84%) is [Századvég]. A négy piaci szabadság eredményeképpen a migráció már eddig is erőteljesen jellemezte az Uniót; belső elvándorlás ment végbe, aminek keretében a felzárkózó keleti tagállamok szakképzett munkaereje a jobb fizetésért seregével özönlött át a nyugati tagállamokba. Ezt látjuk, ha például megvizsgáljuk a magyar egészségügy helyzetet: Magyarország uniós szinten is kimagasló egészségügyi felsőfokúés szakképzést biztosít, az orvosi egyetemi karokon képzett hallgatók teljességgel versenyképesek a nyugatiakhoz képest. A magyar egészségügy mégis haldoklik, pedig arányaiban a magyar állam sem fordítja a GDP sokkal kisebb hányadát erre a szektorra. A

problémát a személyzet hiánya okozza; igaz ez az orvosokra éppen úgy, mint az ápolókra. Noha az orvosi karok, így például a Semmelweis Egyetem is, évente több száz új orvost avat, azonban évente csak nagyjából két tucat (!) frissdiplomás rezidens marad és szerződik le itteni közegészségügyi intézményekkel munkaviszony létesítésére. A többi új orvosnak nyoma vész. Ennek a folyamatnak a kórházakban is érezhető hatása van, hiszen még a nagyobb intézmények is a szakorvosi személyzet hiányával küzdenek, kisebb kórházak esetében pedig még az is előfordul, hogy az intézményt be kell zárni, mivel elfogynak az orvosok. A járóbeteg alapellátásban a helyzet hasonló; a háziorvosi körzetek sorra betöltetlenné válnak. Bár a városi és pest megyei körzeteknek még van forgalmi értéke és kereslete a háziorvosok körében, addig az elmaradottabb vidéki térségekben a rendelők üresen állnak; nem ritkán több község is csak közösen, pluszjuttatások fejében, szolgálati autóval, lakással és prémiummal tudnak odacsábítani orvosokat, és vannak olyan régiók is, ahol még így sem sikerül. Ha az Uniónak valóban feltett szándéka lenne a kelet felzárkóztatása, akkor a négy piaci szabadságot kiegészíteni például nem csak adó-, de bérunióval is. Ilyesmi azonban csak ritkán kerül napirendre, és ennek kétségkívül meg is van a maga oka. A kétsebességes Európa és a piaci szabadságok gondolatának humora azonban éppen az, hogy ez a jogszabályi környezet megnyitja az utat az imperializmus felé – csakhogy közben óvatlanul terel enged a Kelet számára is a szorosabb együttműködésre; erre a Nyugat természetesen nem gondolt anno. Ma azonban elég határozottan látjuk, hogy a gazdasági együttműködés a Visegrádi Szövetségen belül hatékony, és az együttműködésüket könnyíti az is, hogy a nyugati tagállamok éppen sokkal égetőbb problémáikkal vannak elfoglalva, melyekről még később lesz szó. Mindennek hála a V4 sokkal dinamikusabb gazdasági növekedést mutat, mint az EU többi része.

A közös piacon tehát még egyáltalán nem érdemes a keletieket leírni. A közös mezőgazdasági politika Az Európai Unió egyik kevéssé ismert szegmense a közös mezőgazdasági politika (Common Agricultural Policy), amely titokzatossága ellenére igen komoly relevanciával bír, egyrészt azért, mert az közösségi költségvetés igen nagy hányadát felemészti, másrészt pedig azért, mert ennek a rendszernek is olyan visszásságai vannak, melyek részben hozzájárultak úgy keleti tagállamok mezőgazdaságának leépüléséhez, mint a migránsválsághoz vagy éppen a Brexithez. Az Európai Unió piaca protekcionista, ami annyit tesz, hogy a külső államokkal szemben védővámokat szab, melyeknek célja, hogy a saját termékeit megóvja az ezek jelentette versenytől. Ezzel nincs is semmi probléma, hiszen hasonlóképpen például az Egyesült Államok is ezt teszi. A gond ezzel ott van, hogy kimondottan a mezőgazdasági termelésből keletkező árufelesleget az Unió harmadik országok lakói felé értékesíti – például Afrikába. Afrika országai gazdaságilag fejletlenek, és ahogy ez ilyen országok esetében megszokott, a GDP jelentős része a mezőgazdaságból származik. Az ilyen országokba exportált mezőgazdasági termékek olcsóak, ami abból fakad, hogy Európa mezőgazdasága fejlett és gépesített, így a hozam nagyobb, a termelés pedig költséghatékony és kevesebb munkaerőt kíván; összehasonlításul, egyetlen belga farmer a maga jelentős földjein, a gépesített termelési eljárásaival és a hatékony növényvédő szerekkel ötezer (!) nigériai földművessel ér fel. Afrikában ugyanazt a terménymennyiséget az ipari forradalom előtti technológiával, kézi erővel ennyi ember képes csak elérni, és következésképpen a termény értékesítéséből keletkező nyereség is ennyi felé oszlik. Semmi meglepő nincs abban, hogy az afrikai származású mezőgazdasági termények még a saját országukban sem versenyképesek az európai importáruval, ami közvetlenül tönkreteszi

a helyi mezőgazdaságot – hiszen ez feldolgozhalatlan versenyhátrányt jelent –, közvetve pedig munkanélkülivé teszi azokat a földműveseket is, akik a mezőgazdaságból élnének, ám munkájuk túl drága a piachoz képest. Mivel, mint mondtuk, ezeknek az országoknak a gazdasága nagyrészt agrártermelésen alapul, az így munkanélkülivé vált földművesek nem is tudnak más szektorban elhelyezkedni, így munkanélküliségük indirekt módon csökkenti az ország vásárlóerejét, termelését, gyengíti a gazdaságuk egészét, miközben még szociálisan is terhet ró azokra – nem csoda hát, hogy az itt élők éheznek, és tömegével indulnak útnak Európa kapui felé. De mi végre termel ennyit az Európai Unió? Ha valóban ez a probléma, azt megoldhatná, ha a Közösség kevesebb termelést finanszírozna, kevesebb mezőgazdasági terményt venne át, és akkor a probléma megszűnne. Csakhogy ez nem ennyire egyszerű… A helyzet ugyanis az, hogy a közösségi mezőgazdaság kvótarendszerre épül, melyben minden tagállam minden meghatározott mezőgazdasági terményből csak meghatározott mennyiséget termelhet, és ezt a termelést kénytelen saját mezőgazdasági termelői között elosztani. A tagállamok ugyanakkor már a hatvanas években éreztek, hogy termékeikre nincs szükség, és a mezőgazdaságuk leszálló ágba került, ez azonban a közös együttműködés keretein belül, ahol elvárás volt a gazdasági növekedés, politikailag nem volt elfogadható, A megoldás a CAP rendszere lett, melyben az EU megjelölt egy felvásárlási árat a termékekre; ezen az áron pedig a Közösség, függetlenül a piac igényeitől, kész volt a beszolgáltatott árut megvásárolni a termelőktől. Egyfajta New Deal politika volt ez – némi tervgazdasággal elegyítve. Így nem volt szükség a gazdaságok bezárására, nem volt szükség a termelés csökkentésére, a mezőgazdaság nyugodtan tudta ontani a termékeit – noha azokra senki nem tartott igényt. A felvásárlás ráadásul spekulációhoz vezetett; a termelők többé nem kellett, hogy a minőség miatt aggódjanak, hiszen míg a szabad kereskedelmi és piaci szabályok alapján a gyenge minőségű terményeket senki sem

vette volna meg, addig a felvásárlás súlyra történt – így tehát érdemesebbé vált több gyenge minőségű terményt előállítani, semmint kevesebb első osztályút. A felvásárolt termékek aztán hegyekben álltak, hiszen senkinek sem kelletlek; az angolok erre találóan a „vajhegyek és tejtavak” kifejezést kezdtek alkalmazni. Ez lényegében egy masszív túltermelés volt, környezetszennyezési mutatóit lényegében nem is lehet felmérni, miközben a felvásárlás miatt a CAP falta a Közösség pénzét; az uniós költségvetés 30 százaléka erre a teljesen felesleges kiadásra megy el, de ez az arány volt már évi 60-70% (!) is. Ha figyelemmel vagyunk arra a tényre, hogy az EU lakosságának mindösszesen 3 százaléka él mezőgazdaságból, és együttesen a közösségi GDP 6 százalékát adják, akkor ezért a teljes költségvetés közel harmada hatalmas nagy ár. Rekord években 500 millió uniós polgár összesen majdhogynem hatvan milliárd eurót költött a CAP finanszírozására – összehasonlításul ez az összeg 1.500 darab (!) vadonatúj Boeing 737 sugárhajtású utasszállító repülőgép árával ér fel. Ráadásul a CAP kiadásai sem célirányosak: az erre a célra fordított pénzeknek legnagyobb része nem a kistermelőkhöz jut – pedig ők birtokolják az európai termőföldek 40 százalékát. A támogatások 80 százaléka mégis olyan multicégeknél landol, mint amilyen a Nestlé, és csak jóval kisebb arányban támogatja a valóban erre szoruló földműveseket és gazdákat. Még a britek sem lehettek elégedettek a rendszerrel – pedig ha valakik, hát ők aztán kimondottan nyugatiak. Míg a Telegraph még azt írta a CAP bemutatásáról szóló cikkének címében, hogy „A Közös Mezőgazdasági Politika rendkívül fontos Britannia 200 000 földművesének,” addig a Brexitcentral már azon a véleményen volt, hogy „A Közös Mezőgazdasági Politika megtestesíti mindazt, ami rossz az EU-ban,” hovatovább egyenesen ezt az ágazatot okolja a Brexitért, rámutatva, hogy a brit mezőgazdaság túltett a németek hatékonyságán védővámok és kvóták nélkül is. Ráadásul nem is reagált jól az uniós csatlakozásra,

hiszen ennek hatására már az 1971-és csatlakozásukat követően is évi 2,5 százalékkal drágultak az élelmiszerek. Ebből is látszik, hogy a CAP duplán ráfizetés még azoknak a polgároknak is, akiknek az államai profitálnak belőle. Egyrészt arányaiban rengeteget költenek a termelésre, másrészt a mesterségesen felvert piaci ár (hiszen az sosem süllyedhet a felvásárlási ár alá) a termelőknek kedvez, nem pedig a fogyasztóknak, így az uniós polgárok, cserébe azért, hogy gigászi összegeket juttathatnak a mezőgazdasági multinacionális cégeknek, legalább megmaradt pénzükből drágábban vehetik meg a boltban a termékeket, mint ahogy azt egy valóban szabad piacon megtehetnék. Harmadrészt a CAP a belső termelési kvóták alapján is jelentős eltéréseket okoz, hiszen ha megállapítjuk, mekkora mennyiségű termény állítható elő a Közösségben (amire egyébként valóban szabad piac mellett nem lenne szükség), akkor egyúttal azt is meg kell határozni, hogy az összes megjelölt termelésből az egyes országok hogyan részesedjenek. Talán senki számára sem meglepő, de ez sem igazságos alapokon történt. A keleti államok 2004-es csatlakozása során a teljes kvótát megemelték, ami logikus lépés, hiszen az Unió területe lényegében megduplázódott, ám ez nem jelenti, hogy a teljes új kvótamennyiség a keleti államoknál landolt volna. A nyugati tagállamok ugyanis maguk is igyekeztek ezekből lefölözni, növelve saját részesedésüket, amire az újonnan csatlakozók különféleképpen reagáltak; a lengyelek például kiálltak a saját részesedésük mellett, így mezőgazdaságuk felszínen maradt. A magyarok ellenben, mivel akkoriban az integrációpárti és unióbarát Szocialista Párt volt kormányon, beletörődött a csökkentett kvótába – dacára annak, hogy Magyarország Lengyelországhoz hasonlóan tradicionálisan agrárállam. Ennek hála az Európai Unió és annak Közös Mezőgazdasági Politikája azzal mutatkozott be, hogy francia bortermesztők felvásárolták a világszinten is nagyra becsült magyar borvidékeken a szőlőtőkéket, majd nekiálltak ezek

kiirtásának, hogy helyettük francia szőlőket kezdjenek telepíteni – megint érthetetlen tehát, miért is vált Magyarország euroszkeptikussá. A termelési kvóták túloldalán ott áll a kifizetések aránytalansága, hiszen természetesen az sem proporcionális – a franciák a mezőgazdasági kifizetések 6,7, míg a németek a 9,3 százalékát tették zsebre. Ha ezt a teljes uniós költségvetésre számítjuk, melyből 30 százalék a CAP részesedése, akkor ennek közel 10 százaléka annyit jelent, hogy a német mezőgazdasági konglomerátumok a teljes uniós büdzsé 3 százalékát kapják évente kézhez, miközben a keleti államok mezőgazdasága alig jut támogatáshoz. A nyugati kvótaéhség azonban még így sem múlt el; a következő fejezetben lesz szó egy államról, ami nem adta az agrárkultúráját olyan könnyen, mint Magyarország, de még csak nem is dacolt úgy, mint Lengyelország. Egyszerűen csak nemet mondott az egész komédiára. A haranggörbe tetején: a gazdasági válság Az Uniót érintő nagyobb kihívások végül ott vágtak befoltozhatatlan rést az együttműködésen, ahol egy gazdasági társulás esetében a leginkább kézenfekvő; a tagok pénztárcáján. A 2008 végén beálló recesszió, majd a már ekkor is előrelátható gazdasági válság lassan elérte Európát, és ezzel a békés együttműködés és a testvériesség is elmúlt. A tagállamok mindegyike financiális gondokkal nézett szembe, és hirtelen még a vagyonosabb befizető államok számára is kellemetlenné vált az együttműködés – noha ekkoriban még az egyértelműen baloldalon kulmináló nyugati politikai elit el tudott lavírozni egymás érdekei mellett súlyos összekülönbözőségek nélkül – bár amint azt látni fogjuk, a kisebb államokkal szemben azért már itt is könyörtelenül érvényesítették a regionális hatalmak az érdekeiket. Legalábbis megpróbálták. Izland és Görögország jó példaként szolgált, mivel a válság a pénzügyi szektoruk jelentős részét romba döntötte, és a romok alatt

maradi külföldi befektetők, köztük nagy bankok pénze is, így az Unió buzgón futott is utána. A közösségi törekvés mindkét állam esetében arra irányult, hogy aprópénzért megvásárolják ezeket az államokat, egyrészt az erőforrásaik kiaknázásával – ahogy arra például Izland esetében is történt a kísérlet – másrészt a tagállam gazdaságának a kizsákmányolásával olyan programok erőltetése útján, amik középtávon garantáltan romba döntik a tagállam saját gazdaságát, olcsó felvásárlási lehetőségeket teremtve. Ráadásképpen a gazdasági válság az azt elszenvedő nemzeteket is nyitottabbá teszi előnytelen üzletek és megállapodások megkötésére (civilizált jogrendek erre mondják, hogy „uzsora” – csakhogy most az EU-ról beszélünk), vezető politikai köreikben pedig mindez az opportunizmus terjedéséhez vezet. „Egyes politikusok Európában, Amerikában vagy a Nyugaton többször is hangoztatták már azt a cinikus elméletet, hogy bűn lenne nem kihasználni a válságokat olyan dolgok megvalósításához, amelyek normális körülmények között nem lennének lehetségesek.” Ez volt a helyzet a görögökkel, mikor a „mentőcsomagok” súlyosabb terheket róttak végül rájuk, mini amilyen megszorításokat eredetileg elkerülni igyekeztek, így pedig a problémáikat nem oldotta meg a segítő jobbot nyújtó Unió – a gazdaságukat viszont azért felvásárolta, miközben még hasznot is húzott a görögök szorult helyzetéből: „Az 1980-as évektől kezdve az ország az állam által vezérelt önfenntartó fejlődést tűzte ki célul. Az állami szférát radikálisan kiterjesztették államosítások és új állami ügynökségek alapítása révén, melyek revén biztonságos és magasan fizető állásokat hoztak létre a kormánypárt lojális támogatói számára. Míg 1981-ben a közszféra 350 000 főt foglalkoztatott, 1992-ben már 616 000 főt. Mivel az állam terjeszkedése az adóbevételek növelése nélkül ment végbe, a teljes időszakra jellemző volt a magas költségvetési hiány és a drámai mértékben növekvő adósság; 1981 és 1991 között 26,7 százalékról 79,1 százalékra nőtt az államadósság. […]

Bár, mint utólag kiderült, a 3 százalékos küszöböt soha nem sikerült elérnie az országnak, illetve az adósság is jóval a 60 százalékos követelmény felett volt, 2001-ben mégis felvették az országot az eurózónába. […] Az 1990-és évek privatizációjának ellenére az állam szerepe a foglalkoztatásban tovább nőtt és 2009-re elérte az 1 200 000 tol a nagyjából 5 milliós munkavállalói állományból.” A válság a turizmus drámai visszaesése útján közvetlenül is érintette Görögországot, és mivel a kormánypárt nem akart a választói akarattal szembemenni, ezért az államadósság is rohamosan gyarapodott, és mikor átlépte a GDP száz százalékát, a görög kormány pénzügyi lehetőségei elapadtak. Ennek eredményeként került elfogadásra a 2010-es mentőcsomag. A mentőcsomag feltételeinek kialakítása ugyanakkor radikális reformokat kívánt, és a helyzetet nehezítette, hogy Angela Merkel ragaszkodott a görög állami tulajdon privatizációjához, nem elégedve meg az adóemelésekkel és bércsökkentés 1 stratégiákkal. A német kritikák pedig elriasztották a pénzt a görög piac közeléből, így bár a mentőcsomag célba ért, érdemi nemzetközi bizalom nem alakulhatott ki a görögökkel szemben; ennek hála a 2010 során folyósított összegeket a görög piac talaja anélkül szívta fel, hogy az érdemi hatással lett volna annak sikerességére, mivel a belé fektetett pénzek egyszerűen elszivárogtak. Ennek hatására 2011 elején már tudni lehetett arról, hogy a görögök újra támogatásra szorulnak, az ezzel kapcsolatos érdemi megállapodásra azonban egy teljes évet kellett még várni, ami az ország gazdasági hanyatlását tovább erősítette. A mentőcsomagról azonban a görög kormány már ekkor is tudta, hogy mekkora hosszú távú terheket ró majd az országra, így megkísérelték a döntést népszavazás útján a polgárokra bízni, ám az EU nyomására a kiírt népszavazás elmaradt, a kormányfőt pedig lemondatták – a kormánykoalíció által kijelölt új miniszterelnök pedig elfogadta a történelem során példátlan megszorításokat kívánó mentőcsomag feltételeit. A feltételek között szerepelt a költségvetési

hiány drasztikus és feszített tempójú (mindösszesen két év alatti) minimalizálása, valamint az államadósság határozott csökkentése (nyolc év alatt) – ezek a vállalások már akkor is minden hozzáértő számára szürreálisnak és teljesíthetetlennek tűntek. A mentőcsomag elfogadása a pár hónappal későbbi, májusi választáson teljesen destabilizálta Görögországot: a politikai ellenzék tőkét kovácsolt belőle, miközben a korábbi kormánypárt rémülten igyekezett elegei lenni a feltételeknek. A cirkusz hatására a görög politika anarchiába süllyedt, mivel a választás után egyetlen párt sem tudott többségi kormányalakításhoz elegendő erőt felmutatni, így új választást kellett kiírni. Ezt a baloldali, euro-kollaboráns pártok koalíciója hajszállal megnyerte, ugyanakkor az Unió a görögök szorult helyzetét látva tovább keményített a feltételein, és bár a görögök számára 40 milliárd eurót jóváírtak, cserébe a görög kormány újabb megszorításokat volt köteles alkalmazni, melyek végül a görög piacok teljes leépüléséhez vezettek. A helyzettel kapcsolatban persze szakmailag az Unió és az IMF szakértői mossák kezüket, hiszen ők azzal védekeznek, hogy Görögország mindig túl optimistán kezelte a válságot, és a kemény alkudozásai és ellenállása (főképp az EU őrangyalával, Angela Merkellel szemben) vezetett ahhoz a helyzethez, hogy a mentőcsomagok beáramlása és a feltételek végrehajtása lényegében eredménytelen maradt – cserébe viszont hozzájárult a görög recesszió nagymértékű növekedéséhez. A helyzet azonban ennél bonyolultabb, hiszen a görögök (ha nem is éppen örömükben táncolva, de) eleget tettek a kért megszorításoknak, így az a tény, hogy a mentőcsomag eredménytelen maradt, cserébe viszont a görög gazdaság összeomlott, miközben az állami tulajdon jelentős (és olcsó!) privatizáción esett át, kétségtelenül nem az ő hibájuk, ellenben viszont hasznosnak bizonyult a nyugati spekulánsoknak, akik a zuhanó görög gazdaságba invesztálva olcsón jutottak óriási befektetésekhez – ami által pedig pont az történt meg, amitől a görög politikai elit eredendően óvni igyekezett az országot. Ez

a politikai elit azonban a mentőcsomag-tárgyalásokon elvérzett, miközben védeni próbálta az ország érdekeit és a lehető legkisebb veszteségekkel igyekezett egy olyan válságból kilábalni, melyhez vajmi kevés közük volt. A mentőcsomag pénzáramainak útját egyszerűen lekövetve ráadásul mulatságos dolgokra bukkanhatunk; éppen a berlini European School of Management & Technology magánegyeteme számolta ki, mi lett a görög állam számára folyósított mentőcsomagokba foglalt, összesen 216 milliárd euró sorsa. A számok azt bizonyítják, hogy a pénznek alig öt százaléka (!) ért célt, vagyis ennyit fordítottak csak a görög államháztartási deficit rendezésére a fennmaradó potom 95 százalék nagy része nem hogy nem erre ment el, de meg sem fordult az országban. A pénz legnagyobb részét a korábbi hitelek és azok kamatainak törlesztésére költötték, amelyek nagyobbrészt német (és francia) bankoktól származtak, Angela Merkel határozott fellépésének és kemény alkudozásainak a hatására tehát az IMF és az Európai Unió dugig tömte a német bankok zsebét pénzzel – csak erre közel 150 milliárd euró ment el anélkül, hogy Görögország egyáltalán látta volna. Emiatt még a német Linke ellenzéki párt is külön megkrilizálta a mentőcsomagot, mert azt az ő meglátásuk szerint nem a bankok, hanem az emberek megsegítésére kellett volna kiutalni. De további 40 milliárd is görögországi – ám nem feltétlenül görög tulajdonú (!) – bankok „feltőkésítését” szolgálta, és ezen felül még vagy 30 milliárd „magánbefektetők kártalanítására” ment el. Azt az uniós polgárok egészen kicsi hányada tudja, hogy a mentőcsomagot az eurózóna tehetősebb tagállamai a saját kasszájukból rakták össze – tehát a gazdasági válság idején, amikor még a leggazdagabb európai nemzetek polgárai is a fogukat szívták, az országaik az általuk fizetett adókból pénzelték Görögországot azért, hogy a bakokkal és magánhitelezőkkel szembeni tartozásait rendezze, és nehogy a pénzintézetek rosszul járjanak. Izlanddal a helyzet hasonló volt, csak a végkimenetel zajlott más forgatókönyv szerint, mivel az ottani kormány teljességgel

észnél volt, és idejében megálljt parancsolt a nyugati érdekek érvényesítésének. A válság hatására Izland, melynek fő exportját a halászata tette ki, valamint az ország gazdaságának legfőbb húzóerejét a bankrendszer adta, érzékenyen reagált a gazdasági válságra. Izland valutája, a korona iránt a kétezres évek első évtizedében óriási kereslet alakult ki, mivel a mesterségesen magasan tartott alapkamat vonzotta a más valutákkal bíró (ún. „carry trade”) befektetőket. A bankszektor működését jól illusztrálta, hogy a külföldi szakértők (például az Oxford Analytica) is stabilnak és alacsony kockázatúnak minősítették Izlandot, ahol a külföldi beruházások arányaiban hatalmas vagyonnövekedést eredményeztek; míg egy általános állam esetében a bankokban tartott állampapír alapú beruházások mérlege a GDP éves összegét nem haladja meg nagyobb mértékben, addig Izlandon ez az arány a válság kitörésekor tízszer magasabb volt! Ezt természetesen a válság romokba döntötte, és mivel a korona értéke is drasztikusan zuhanni kezdett, az ország már 2008 folyamán gyorsított eljárás keretében pályázni kezdett az uniós tagságra és az euróövezethez való csatlakozásra. Erre az országnak minden esélye meg is volt, hiszen már a Sehengen zóna tagállama volt, ahogyan az EFTA tagságába is beletartozott, tehát adminisztratív szempontokból a csatlakozás számos olyan bürokratikus akadálytól mentes volt, melyek más esetekben lassították volna a felvételi eljárást. A csatlakozásról való tárgyalások és a mentőcsomag kiutalásáról szóló egyeztetés során aztán a vikingeknek is feltűnt valami. Egyrészt az országuk legfőbb exportcikke a hal; s márpedig Izland e téren mindenekfelett törekszik a fenntarthatóságra, mivel korábban már majdnem sikerült túlhalásznia a tengereit, így már jó ideje hatályban volt egy kvótarendszer, melynek értelmében az izlandi halászok mindegyike egy megadott egység halat foghat ki évente – a konkrét mennyiséget pedig az izlandi tengerbiológusok határozzák meg, hogy elkerülhető legyen a túlhalászat. Ez a szabályozás

mérföldekkel előzi meg a világ nagy részét, és ők maguk is felettébb büszkék voltak rá. Ezzel csak az volt a baj, hogy a piaci szabadságok értelmében a gyakorlat nagyban diszkriminatív volt, hiszen azon a felháborító, s az EU számára elfogadhatatlan elméleten alapult, hogy Izland maga szabhatja meg, kik halászhatnak a vizein. Amennyiben a piaci szabadságok benyomulnak az országba, a kvótát ki kellene terjeszteni külföldi halászokra is. Ráadásul a kvóta forgalomképes jog volt, magyarul aki jogosultságot szerzett a halászati egység kifogására, nem feltétlenül kellett, hogy valóban meg is tegye, ezt a jogát pénzért értékesíthette (éppenséggel az Unió ezt a gyakorlatot a szennyezés-kibocsátási kvóták formájában át is ültette a gyakorlatba, ahol az egyes uniós gyárak megadott egységnyi széndioxidot bocsáthatnak ki, ám ezek az egységek egymás között adhatók-vehetők). Hasonlóképpen protekcionista az izlandi mezőgazdaság is – és aki járt már a szigetországban, az érti is ennek az okát. Izlandon a körülmények annak ellenére is elég mostohák, hogy a kemény fagyok elkerülik a szigetet, különösen a part menti sávban, melynek a klímája még az angol klímánál is enyhébb. Cserébe viszont jellemzőek a viharos szelek, szegény a talaj, túl sok a csapadék, nyáron is nagyon hűvös az idő, és ráadásul a három nyári hónapot leszámítva igen sötét is van, ami még az enyhe klíma mellett sem igazán kedvez a növénytermesztésnek. Az izlandi mezőgazdaság ezekhez persze alkalmazkodott – de azt nem várhatjuk tőle, hogy költséghatékonyabban legyen képes valamely termény előállítására, mint Dél-Európa! Így tehát érthető, hogy Izland protekcionista védővámokkal bástyázza körül saját szerény termelését és azokat a földműveseket, akiknek ez a megélhetésük forrása. Hasonlóképpen problémát okozott a gazdaságuk számára, hogy Izland a geotermikus energiában igen gazdag. Bár ezt az energiát nem hasznosítja teljes mértékben, hiszen nincsen arra szüksége, de ettől még azon alapult az ország alumíniumipara, és egyéb potenciálok is rejlettek a hasznosíthatóságában. A négy piaci szabadság azonban ezekhez is hozzáférést biztosított volna az

európai befektetőknek. (Ez egyébként már az előző században is téma volt; Izland a XX. század folyamán már megpróbálta kiértékesíteni legnagyobb természeti erőforrását, a Gullfoss vízesést, mely rövid szakaszon harminc métert zuhan, és másodpercenként 140 köbméter vízhozamot produkál, tehát óriási energiaforrás. Akkor a helyi lakosok felzúdulása nyomán a projekt meghiúsult). Az izlandiak másik problémája a mentőcsomaggal, hogy valójában nem oldotta volna meg a válságukat; az euró bevezetéséhez ugyanis előtt stabilizálni kellett volna az ország gazdaságát, s márpedig éppen ehhez lett volna szükség igazából a mentőcsomagra. Az izlandiak átláttak a szitán; a mentőcsomag célja itt is a nyugati (elsősorban angol és holland) bankok kifizetése lett volna, melynek költségeit aztán (hozzávetőlegesen az izlandi GDP kétszáz százalékát!) a helyi lakosoknak kellett volna megfizetniük. Az eleve euro-szkepticista vikingek nem álltak kötélnek, helyette a Függetlenségi Párt és a Haladó Párt koalícióját juttatták hatalomra Sigmundur David Gunlaugsson vezetésével, mely saját akciótervvel kezdte meg a válság felszámolását, A bankokat privatizálták, a válságot önerőből kezdték kezelni, és rögtön a 2013-as választás után leállították a csatlakozási tárgyalásokat, melyek eleve csak a baloldali, euro-barát kormány kezdeményezésére kezdődtek meg (de azért az F,U komoly gazdasági szankciókat helyezett cserébe kilátásba Izlanddal és a Feröer szigetekkel szemben még az év szeptemberében, melyre válaszul Izland és Kína kötött szabadkereskedelmi egyezményt). Végül 2015-ben Gunnar Bragi Sveinsson külügyminiszter március 12.-ei levelében értesítette a Tanácsot, hogy a csatlakozási kérelmet visszavonják, melyet az Unió – más választása nem lévén – tudomásul vett. Az eredmény a két ország között ma szembetűnő; a görögök nem tudtak kilábalni a válságból, pedig két és fél mentőcsomagot is kaptak hozzá – cserébe viszont nemzeti vagyonukat felvásárolták, a polgárok életszínvonala drasztikusan csökkent, az országban

politikai anarchia uralkodott el, és még a migránsválság legfőbb elszenvedőivé is váltak, melyből a nyugatiak meg sem kísérelték őket kihúzni. Izland ezzel szemben újra az egyik legsikeresebb állam, az adósságát maga törleszti, de cserébe érintetlen maradt saját belső berendezkedése, megtartották nemzeti vagyonukat és Angela Merkel sem zaklatja őket migránskvótáival. Nem is olyan messzi távlatokból visszatekintve Izland jól döntött.

JURISZTOKRÁCIA ÉS ELNYOMÓ BÜROKRÁCIA Lomha és tehetetlen apparátus – a nyugati hatalmak elégtelen nemzetközi szerepvállalásainak története Az Uniót és a közösségi integrációt sokan fejlettebb államszerveződési kategóriának tartják a nemzetállamoknál; a valóságban azonban a decentralizált Unió egyáltalán nem fejlettebb szerveződés. Az egy dolog, hogy a magasabb szerveződési szinttel újabb potenciális erősödésnek és hatékonyság béli javulásnak kellene előállnia (másképp ugyan mi értelme volna az egész társulásnak?), s az EU esetében márpedig ez távolról sincsen így. De még a hatékonyság kérdésén felül szempont az is, hogy az egyesülés tisztán jogi természetű, szó sincs arról, hogy identitásbéli azonosulás is végbemenne, mi több, ennek éppen az ellenkezőjének vagyunk tanúi, amint azt korábban már tisztáztuk. Az Unió nem csupán a fejlődés terén mutat megtorpanást, de még a kapott pofonokat és az átélt traumákat is valamiféle rezignált belenyugvással kezeli, mint egy demens idős ember, aki már nem is igazán érti, hogy mi zajlik körülötte. A nemzetállamok általában rosszul viselik a területi vagy polgári veszteséget is; az Unió viszont nem igazán vette zokon a Brexitet. Ha evolúciós fejlődés szempontjából nézzük, a nemzetállamok egyre összetettebb rétegződésének folyamatában, ahol mind egyre fejlettebbé váltak, az Unió valahogy sehogy sem illik a képbe. Minden aspektusát tekintve inkább olyan, mint egy telepes növény; egyesülnek a kis alkotórészek, mert az éppen kellemes, de hasonlóképpen szét is válnak, közben pedig bár összekapaszkodnak, de érdemi munkamegosztást alig, vagy egyáltalán nem végeznek.

Az Unió szervezetében mutatkozó fragmentálódási folyamatnál sokkal aggasztóbb, hogy ettől a hirtelen összerántott szupranacionális szervezettől hirtelen mindenki túlontúl sokat kezdett várni. Több mint húszezer nemzetközi szervezet van a világon, akik a nemzetközi közjog jogalanyainak az egyik csoportját alkotják az államok mellett. Ebből a húszezerből egy sincs viszont, a világszintű ENSZ-t is ideértve, akinek akkora bürokráciával és hirtelen ráruházott hatáskörrel kellene megbirkóznia oly’ kevés gyakorlati tapasztalat mellett, mint az Európai Uniónak. Dacára az elképesztő kiterjedésének (minthogy az EU a világ egyik legnagyobb területi lefedettségű szövetsége, fénykorában benne ötszázmillió uniós polgárral), az Unió valójában csak egy csekély nemzetközi szerepvállalásra képes ülő kacsa. Ennek oka az, hogy bár az EU a közösségi döntéshozatal és igazságszolgáltatás terén a hatáskörök széles palettáját kapta kézhez a hatékony fellépés érdekében, valójában azonban megmaradt egy államközi politikai klubnak, mely magán hordozza az azt létrehozó és alkotó államok eredeti hibát is gyengeségeit is. A nyugat számára a huszadik század nem a dicsőséges nemzetközi szerepvállalás aranykora. Míg az első világháború kitörésének pillanatában a világ legerősebb civilizációja volt, tulajdonképpeni hegemónia, melynek uralmával semmi más a Földön nem konkurált, a század közepe során ez a civilizációs egyeduralom megborult, és duálissá vált (szemben a Nyugattal ott állt a „Kelet,” vagyis a szocialista blokk), majd pedig a hidegháborúban aratott győzelem ellenére a világ nem vált újra egyközpontúvá, hanem lényegében „multipolárissá” változott. Ebben az „új világrendben” a gazdasági és pénzügyi hatalom már kifolyik a Nyugat kezéből, míg a politikai befolyása is folyamatosan apad, és bár a hadereje továbbra is elsöprő fölényben van, illuzórikus volna azt képzelni, hogy az apadó gazdasági és politikai fölényt nem fogja a katonai túlsúly is követni „A Nyugat felülkerekedése a hidegháborúban nem győzelmet hozott, hanem kimerülést. A Nyugat egyre inkább belemerül saját belső problémáiba és szükségleteibe, ahogy szembe kell néznie a lassuló

gazdasági növekedéssel, a stagnáló demográfiával, a munkanélküliséggel, a hatalmas költségvetési-hiánnyal, a romló munkamorállal, az alacsony megtakarításokkal, és számos országban, így az Egyesült Államokban is, a társadalmi egyenlőtlenséggel, drogokkal és bűnözéssel. A gazdasági hatalom súlypontja gyorsan vándorol át Kelet-Ázsiába, és azt a katonai erő és a politikai befolyás is követni látszik. […] A Nyugat hanyatlása egyelőre lassú fázisban van, de egy ponton túl már drámaian felgyorsulhat.” A Nyugat hanyatlása már a múlt század elején megkezdődött. Ez egyrészt a „nyugat” mint önálló civilizáció gyengülésében, másrészt viszont a nyugati hatalmak közötti új erőviszonyokban is testet öltött. Az I. világháborút követő modern korban a hagyományos geopolitikai status quo megváltozott. Míg az új hatalmak, mint például az Egyesült Államok például ekkorra már felvonultatta a „fehér flottát,” mellyel demonstrálta, hogy a világon bárhol képes csapást mérni, majd pedig a spanyolokkal való rövid háború során megmutatta azt is, hogy egy tradicionális nagyhatalommal szemben is képes döntő győzelmet kivívni, addig a régebbi nagyhatalmak részéről ez már nem volt elegendő. A britek és a franciák régóta fennálló gyarmatbirodalmaik uraiként megszokták, hogy a világ bármely más állama reszket már attól is, ha felvonják a szemöldöküket. Ezt a szemléletet a sikeresen megnyert világháború is erősítette – elfeledve, hogy már ebben a háborúban is vesztésre álltak, és a győzelmet az amerikai hadba lépés vívta ki számukra. A szavakkal való elrettentés tökéletesen működőképes szemlélet volt a viktoriánus korban, de a huszadik század folyamán már nem számított elégséges nemzetközi fellépésnek, főleg annak fényében, hogy a valóságban mennyire ódzkodott a Nyugat attól, hogy valóban hadat viseljen. A második világháború előestéjén a németek és a franciák, illetve a velük szövetséges angolok szembenállása során a Nyugat mindent megtett, hogy szavakkal tűnjön erősebbnek a

valóságnál, és ennek során nem spóroltak az üres fenyegetéssel és az olyan ígéretekkel, amiket eszük ágában sem volt betartani. A második világháborút megelőző években és aközben a nyugati diplomáciai ténykedés során a Nyugat szégyenletesen gyengén szerepelt, és külpolitikailag az üres fenyegetőzések, de ami még rosszabb, az üres ígéretek végtelenített bakelitlemezévé gyengült: Mikor a szovjetek megtámadták és annektálták a Baltikum államait, a Nyugat ezt szó nélkül engedte, mégpedig azért, hogy az oroszokat, mint potenciális szövetségeseket, a németekkel szemben játékban tarthassa. Ez a politika persze felbátorította Sztálint, aki hamarosan megtámadta a finneket is, akiknek a Nyugat ajánlott segítséget, ám ebből végül semmi sem lett, így a finn hadsereg egymaga nézett szembe a szovjet vörös hadsereggel, és sikerrel fel is tartóztatta azt, így végül a finnek csak területeket veszítettek, de nem estek el. Ez a lépés Finnországot a náci Németország természetes szövetségesévé tette. Az üres ígéretek tovább sorjáztak; mikor Hitler Csehszlovákiával szemben támasztott követeléseket, a britek és a franciák azonnal szövetséget kötöttek a csehekkel, és kiálltak mellettük – azonban az 1938-as müncheni csúcstalálkozón végül mégis eleget tettek a német követeléseknek és rávették a cseheket, hogy adják fel a követelt területeket. Nagyon hamar a németek annektállák a cseh állam maradékát és létrehozták a Cseh-Morva Protektorátust, amit a Nyugat lényegében elismert – egy rossz szava nem volt senkinek, hogy a szövetségesüket megszállták. Hitler sikereivel konkurálva Mussolini minden ok nélkül meghódította Albániát, mire a Szövetségesek elismerték a hódítást. Ennek oka a politikai mozgástér megőrzése volt, hiszen a Nyugat bízott benne, hogy az olaszok szövetséget kötnek majd velük a nácikkal szemben,

ahogy hasonló okokból néztek el a szovjeteknek is az expanzív politikájukat. Mikor a Harmadik Birodalom Ausztriát is bekebelezte, az osztrák kancellár, Kurt Schuschnigg kétségbeesetten telefonálta körbe egész Európát, de senki sem volt hajlandó segíteni bajba jutott országának. A hadba lépés mellett végül akkor határozták el magukat a nyugatiak, mikor Hitler lerohanta a lengyeleket is, de még ekkor sem voltak hajlandóak valóban megtámadni a németeket. A franciák felvonultak a védelmi állásaikba, és türelmesen vártak, a britek pedig ráérősen szállították át a csapataikat a csatornán. Időközben – hála a szövetségesek tétlenségének, ami miatt Hitler a nyugati csapatait is keletre vezényelte – a lengyelek a teljes német haderővel szembe kellett, hogy nézzenek, és tizenhét nap alatt lényegében alulmaradtak. A Nyugat a háború végén azután szemrebbenés nélkül átengedte az egész keletet a szovjeteknek – köztük egykori szövetségeseiket, a cseheket és a lengyeleket is, akik pedig végigharcolták mellettük a háborút (az olasz fronton például a németek Monte Cassino hegytetőre épített apátságát védő helyőrségét az angol és amerikai csapatok mindhiába ostromolták. Végül lengyel katonák vették azt be nekik hatalmas áldozatok árán – az apátságról kitekintve ma is láthatóak a tömegsírjaik). De hasonlóképpen minket, magyarokat is, akik kértünk segítséget tőlük, és elfogadtuk, hogy megadjuk magunkat a csapataiknak, amikor ideérnek a balkánon. Csakhogy az oroszok a területszerzés reményében rávették a Szövetségeseket, hogy a görög frontot feladva ne a balkánon támadjanak, hanem inkább nyissanak új frontot Normadiában, hogy az oroszoknak így nagyobb szelet jusson Európából. A Nyugat pedig készséggel eleget is tett a kérésnek. A fentiek alapján érthetetlen is, hogy a keleti államok miért is nem bíznak már meg a Nyugatban.

A fenti hozzáállást, ti. a szavakkal való háborúzást, a NATO tagállamok hosszútávon is fenntartották. Az ENSZ égisze alatt szerepvállaló csapatokkal a hidegháború végén hasonló események játszódtak le 1995 folyamán a srebrenicai mészárlás során. Ez az incidens újólag azt a sémát követte, hogy a véres eseményre az ENSZ és a NATO katonai hatalmainak hallgatólagos beleegyezésével került sor. A mesterségesen, a nyugati hatalmak által az első világháborút követő rendezés folyamán „feltalált” jugoszláv állam nyolcvan évvel későbbi felbomlása során a boszniai függetlenségi harcok a jugoszláv haderő véres beavatkozásához vezettek, így az ENSZ kéksisakos békefenntartókat vezényelt a térségbe. A békefenntartó csapatok fel is vonultak több más ENSZ alakulattal együtt a kijelölt területeken. Az egyik fokozottan veszélyeztetett régióba, a menekültekkel teli srebrenicai térségbe egy holland zászlóaljat vezényeltek ki, akik elfoglalták stratégiai állásaikat, és felajánlották a védelmüket a bosnyákoknak. A szerb csapatok közeledtével az azokat támogató oroszok fokoztak a politikai nyomáson, mire Clinton elnök, aggódva a hidegháború kiújulása miatt, úgy döntött, hogy feláldozzák Srebrenicát a konfliktus kiéleződésének elkerülése érdekében. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a britek, akiknek a hírszerzése gyaníthatóan tudott a Srebrenica ellen tervezett szerb hadműveletről, készakarva leállították a holland gyalogság légi támogatását, miközben pedig az amerikaiak – akik a britek mellett még értesülhettek a hadműveletről – a békefenntartó csapatok vezérkari főnöket Dubrovnikba küldték nyaralni. A valóság az, hogy a hátráló bosnyák csapatoknak nem volt sok esélye feltartóztatni az előrenyomuló szerbeket, tény viszont, hogy létszámban, főleg a holland kéksisakosokkal együtt, talán érdemes lett volna megkísérelniük az ellenállást, de ezt már sosem tudjuk meg. Az viszont nagyon valószínű, hogy a technikai fölénnyel bíró hollandoknak légi támogatás hiányában is meg kellett volna tudniuk védeni a bosnyákokat, ha meg mernek ütközni a szerbekkel, ám

ehhez a zászlóaljnak nem volt affinitása – mindez egyáltalán nem meglepő, hiszen a nem túl sikeres második világháborús szereplésüket leszámítva Hollandia 1830 óta nem vívott háborút. A holland zászlóalj elfogadta a szerbek ajánlatát, miszerint ha kapitulálnak, nekik nem esik bántódásuk. A hollandok tehát letették a fegyvert, és tétlenül nézték végig a több ezer bosnyák menekült – főleg férfiak és fiatal fiúk – tömeges lemészárlását. A holland katonák hazatértek épségben, a bosnyák lakosságról ez nem mondható el – érdekes háború, amiben a katonák hazasétálnak, míg a civileket halomra gyilkolják. Ha legalább megkísérelték volna a szívós ellenállást, tehetséges, hogy a szerbek megfontolták volna azt, hogy kockáztassanak-e katonai vereséget, vagy feláldozzanak-e több ezer főnyi harcállományt egy ideológiai célú katonai beavatkozás kedvéért, hiszen a genocídium nem katonai megfontolásból történt; annak célja a bosnyákok meggyilkolása volt. A hollandok azzal védekeztek, hogy kevesen voltak, és a muníciójuk is elégtelen volt az ellenállásra – a helyzet azonban az, hogy például a második világháború is bebizonyította, hogy a katonák nem csak tökéletes felszerelés és ellátmány birtokában szállhatnak hadba, hanem éhezve, lőszer és ellátmány nélkül, magukra maradtan. A hollandok ehhez képest hónapokig építhették a védműveket és készülhettek a támadásra – mégis még csak meg sem kísérelték az ellenállást. Összehasonlításul a széttöredező Jugoszlávia egy másik tagállamának, Horvátországnak a függetlenségi harcában nem a Nyugat, hanem a szomszédos Magyarország nyújtott segítséget, és hadianyaggal, felszereléssel és ellátmánnyal támogatták a horvát felkelőket – ott nem is volt hasonló genocídium. (Az 1848-as magyar forradalom elfojtására a Habsburg császár rávette a horvátokat, hogy támadják meg a Magyar Királyságot. Jelacic horvát bán támadását ugyan Pákozdnál a magyarok visszaverték, de a hadvezér emlékére a horvátok felállították lovas szobrát Zágrábban, mely kardjával Budapest felé suhint. Száz évvel később, mikor Horvátország a függetlenségi harcával, melyben a magyarok segítették őket, kivált Jugoszláviából, a horvátok leemelték Jelacic

szobrát a talapzatáról, és úgy forgatták azt el, hogy kardjával immáron nem Budapest, hanem Belgrád felé suhint.) Hasonló volt a helyzet a korábban Ukrajna által birtokolt, de nagy többségében oroszok lakta Krímmel is. Mivel a területről Ukrajna nem kívánt lemondani, és következésképpen az országtól való elszakadást igyekezett megakadályozni. Szevasztopol városa 2014 februárjának végén bejelentette elszakadását az országtól, amit a teljes Krím március 11-én követelt, és deklarálta saját függetlenségét, majd pedig közeledni kezdett az oroszok felé. A nyomás hatására március 16.-án népszavazást tartottak az Orosz Föderációhoz való csatlakozás kérdésében, amire a szavazók közel 97 százaléka igent mondott – ugyanakkor a Nyugat szabálytalanságokat észlelt a népszavazás lebonyolításában, ezért azt illegitimnek minősítette. A feszült légkörben az ukránok mozgósították a haderejüket, és közben segítséget kértek az Európai Uniótól is. A helyzetet súlyosbította, hogy Ukrajna több másik oroszok lakta területe is kikiáltotta a függetlenségét, így például a Donyecki Népköztársaság márciusban, majd az Odesszai és a Lubanszki Népköztársaságokat április folyamán. A nemzetközi diplomácia tárgyalóasztalhoz kényszerítette Putyin orosz elnököt, és egyebek mellett Angela Merkel és Barack Obama is kemény fellépési mutattak. Még a G8 csoportból is kizárták Oroszországot, maga Obama egyenesen követelődzött a telefonban, ahogy az Államok ENSZ nagykövete, Samantha Power is fenyegető hangot ütött meg – ezekhez a szavakhoz azonban kevés érdemi erőt tudtak valóban felmutatni. Mikor a fellépésük hatására az orosz elnök kijelentette, hogy kész haderőt vezényelni azokba az ukrán régiókba, melyek az elszakadás mellett döntöttek, s melyekben többségében oroszok laknak, a nyugatiak meghátráltak. A helyzetet csak súlyosbította, mikor a júniusi átmeneti fegyvernyugvás idején az ukránok ki akarták használni az oroszok tétlenségét és lőni kezdtek rájuk. Az ukrán hadsereg, hogy lépést tudjon tartani a jóval felszereltebb és nagyobb orosz haderővel, közben még a kisebbségeit is elkezdte

besorozni, csak hogy feltölthesse a létszámot így például magyarokat is a nyugati országrészből, ami pedig nem fokozta az országban a vezetés népszerűségét és újabb felkelések kirobbanásával fenyegetett. A helyzet ugyanakkor az oroszoknak kedvezett, mivel a nyugatiak, ahogy az várható is volt, korlátozott gazdasági szankciókkal sújtották Oroszországot – egyebet viszont nem tettek, ráadásul ez a lépésük is többet ártott maguknak, semmint az oroszoknak. Európa ugyanis rá van utalva az orosz földgázra, és márpedig a gazdasági szankciók a földgáz behozatalát már puszta mechanizmusuk okán sem képesek befolyásolni, arról nem is beszélve, hogy ez nem is céljuk, hiszen ha az orosz földgáz nem ér el a kontinensre, akkor a következő telek nagyon hidegnek ígérkeznek. Az amerikai szenátus még a konfliktus kirobbanásakor, március folyamán megszavazott Ukrajnának hozzávetőlegesen 100 millió amerikai dollárt, hogy konszolidálni tudja a helyzetet és ennek a pénznek jelentős részét közvetlenül biztonságpolitikai célokra költhette el; ugyanakkor ez a lépés is csak szimbolikus -100 millió USA dollár valóban komoly pénznek tűnhet, ám a valóságban (például hadikiadásokban) szánalmas összegnek számít. Még ha az egész összeget haderőfejlesztésre költhette volna is Ukrajna, akkor sem futotta volna belőle, csak két szupervadászgépre (amerikai gyártmányból pedig egyetlen egyre sem), vagy pedig nagyjából tizenöt modern harckocsira, és nem is világos, kitől vásárolták volna meg azokat (talán az oroszoktól?). A krízis hatására Ukrajna gyorsított felvételének kérdése is felmerült az Európai Unióba, hiszen ezáltal az ország a Közösség részévé válhatott volna, s így következésképpen annak védelme is kiterjedt volna rá – ám a szavakat ebben az esetben sem követtek tettek és Ukrajna továbbra is egy azonosítatlan holttér a térképen Kelet és Nyugat közöli, a Huntingtoni törésvonal mentén. (Ti.: ahol elválik egymástól Ukrajna többségében oroszok és többségében ukránok lakta térsége, melyről így Samuel Huntington nem kis előrelátással (minthogy 2008 során meghalt) már jó ideje megjósolta, hogy komoly konfliktusok gyújtópontja lesz.)

A békekötést tovább lassította, hogy bár Oroszország maga is sürgette a békét, ezt abban a kényelmes helyzetben tehette, hogy nyerésre állt, és a késlekedés az uniós érdekek rovására ment. Csakhamar teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az Unió ismét képtelen megvédeni a szövetségesét, az ukránoknak pedig üres ígéretekkel és békítésekkel kellett beérniük. Ha a felek tárgyalóasztalhoz ültek, az ukránok oldalán harcoló katonák már bevallottan reszkettek a várható orosz támadásoktól – tudták, hogy miközben a békéről tárgyalnak, a donyecki és szevasztopoli csapatok sokszorosára növelik a nyomást a fronton, hogy ezzel is bizonyítsák, mennyire nem félnek a nyugatiaktól. Ezzel pedig a nyugati országok, és a kőkemény Führerin, semmit sem tudtak szembeállítani, hiszen az ukránok bármennyi pénzt vagy támogatást kaptak is a messzi NATO-tól, – a szomszédos Oroszország lel kézzel is tudta azt ellensúlyozni a saját térfelén. Persze a Nyugat védelmére fel lehetne hozni, hogy az agresszióval szemben ugyan milyen reális esélye volt a Nyugatnak arra, hogy sikeresen felléphessen, de ha erre azt mondanánk, hogy semmi, akkor mire volt jó az, hogy az Unió lejáratja magát egy olyan szembenállásban, amiről előre borítékolni lehetett, hogy nem fog akkora kockázatot vállalni, hogy valóban eredményi is elérhessen? Másrészt a válasz igen egyszerű; az agresszióra katonai erővel is volt lehetőség reagálni, hiszen de jure az Uniónak volt igaza, és azáltal, hogy mind a két fél gondosan fenntartotta azt az álcát, hogy mindez Ukrajna belügye, az ország kérésére a NATO felvonulhatott volna a térségbe, amivel szemben Oroszország csak nyílt háborúval vállalhatta volna a további játszmát. Bár Oroszország mérlege eddig veretlen, hiszen senki sem tudta még ez idáig megtörni, a valóságban az Unió és a NATO minden mérleg szerint toronymagasan esélyesebb lett volna a konfliktuson való felülkerekedésre, mint Oroszország. Az orosz államszövetség százötvenmilliós népességet tudott szembeállítani az Unió akkori ötszázmilliós lakosságával, amihez még hozzá kell számolni az Egyesült Államok támogatását is, így az arány már nyolcszázmillió

fő. Haditechnikában is a Nyugat áll erősebben; a szárazföldi csapatok technológiai fölénye meggyőző az oroszokkal szemben, míg például a légierőben a fölény elsöprő; Európa fejlesztette a szupervadászgépek legújabb generációit, ideértve a Saab Gripent, a széles spektrumon alkalmazott Eurofighter Tájfunt és a legjobb európai harcigépet, a francia Dassault Rafale vadászokat. Ha ehhez hozzáadjuk az amerikai Lockheed Martin F-22 Raptor lopakodóit, akkor a légi fölény totális – Oroszország sosem fejezte be egyetlen szupervadászgépének a fejlesztését sem, így csak az elavult Szuhoj harcigépeket tudta volna mindezzel szembeállítani. Ehhez azonban az Uniónak azonnali hatállyal fel kellett volna vennie Ukrajnát, kiterjesztve rá a védelmét, és ekkor már elég lelt volna elrendelni a csapatok mozgósítását, és valószínűleg az oroszok kihátráltak volna – csakhogy jó szolgálat gyanánt nyújtott szimbolikus békéltető tárgyalásoknál többre azonban már sem az USA, sem az EU nem volt hajlandó. Újfent bebizonyosodott, hogy a Nyugat legfeljebb a padlószőnyeg alatt mer kivont karddal közlekedni. (Ehhez a történethez érdekes adalék, hogy mivel a Baltikum nemzetei is hasonló politikai háttérrel rendelkeznek, így a megvédelmezésük ezek után kardinális jelentőségűvé nőtte ki magát. Ellenben elődjével, a Monopoly asztalon háborúzó Obamával, Trump elnök nem tétlenkedett, és mikor 2018 tavaszának végén úgy látta, a Baltikum helyzete aggodalomra adhat okot, azonnal cselekedett; egy amerikai hadosztályt mozgósított, melynek több zászlóalját is behajózták Antwerpen kikötőjébe, ahonnan aztán továbbították őket – összesen több mint háromezer amerikai katonát – a baltikumi állomáshelyükre, hogy garantálják a békét. Ez egy előrelátó sakklépés volt; egyetlen gyalogot kellett csak előrébb tolni, hogy a védvonal áthatolhatatlan legyen, mindezt ráadásul úgy, hogy pontosan tudjuk, a gyalog nincs is veszélyben, mert az ellentélnek úgysem éri meg leütni azt. Természetesen senki sem véli úgy, hogy háromezer amerikai katona képes valóban megvédelmezni az egész Baltikumot – de az ellenük irányuló ellenséges akció így már ok lenne egy azonnali

beavatkozásra, nem kellene hosszas diplomáciai útvesztőkön végiglavírozni. Ez egy valódi lépés volt a nyugati érdekek megvédése mentén – nem pedig hosszú és meddő filozofálás arról, mi is történne, ha a Nyugat véletlenül lépni merne.) Az Uniónak hiába is vannak leplezetlenül nagyhatalmi ambíciói mivel az Egyesült Államokkal összevetve a valóságban nincs még államisága sem. A katonai potenciál az egyetlen, amiben a Nyugat még büszkén kihúzhatja magát, csakhogy ezen a téren is az USA kétszer akkora potenciállal rendelkezik, mint a NATO többi tagállama együttvéve – az Államok egyedül teszi ki a világ hadikiadásainak a felét. Ezzel szemben a többi észak-atlanti tagállam még további egynegyedét, tehát teljesen világos, hogy ki is „a szabad világ vezetője.” Ráadásul még ez a potenciál is sovány vigasz Európának, és a gyakorlati élet is pontosan demonstrálja, mennyire keveset ér mindez, különösképpen, ha azzal a megalkuvó, teltek helyett szavakkal operáló politikával játszik a Nyugat, amivel az utóbbi évszázadban már olyan sokszor megbukott és annyi szövetségesét hagyta cserben. Ebben a formátumban az EU nem egyéb, mint egy tisztán mulasztásos emberiség ellenes bűncselekmény. Szemben Amerikával, az Európai Unió tagállamai okosan tartalékolják a haderejüket és a technikájukat. Mégis, bár az USA után ez a koalíciós haderő a legjelentősebbnek mondható és legjobban felszerelt a világon, egyrészt az Unió semmire sem megy vele, hiszen még a saját határait sem képes fegyvertelenül odaözönlő civilektől megvédelmezni, nemhogy egy másik szuperhatalommal keljen bírókra, mint amilyen az. Orosz Föderáció. Másrészt pedig, bár az Unió tagállamainak haderői komoly technológiai fölénnyel rendelkeznek, ez több pénzt követel tőlük, mint amekkora előnyt jelent a számukra. Olyan ez, mintha az Európai Unió nem vette volna észre, hogy a hidegháború már régesrégen véget ért; hatalmas harcállományt építettek ki a nemzetállamok, de közösségi szinten a haderő gyenge és motiválatlan, így kész szerencse, hogy ellenség a jelen pillanatban nincs is a láthatáron.

Jogalkotás az Európai Unióban — pontosság és megbízhatóság A pontosság és a megbízhatóság két olyan fogalom, amit a szociológusok szoktak használni a társadalmi tények és folyamatok magyarázatáról alkotott elméleteik kapcsán. Mindez azért érdekes, mert a jogalkotóknak a munkája tökéletes tükörképe a szociológusoknak; míg a szociológus a társadalmi változások dinamikáját utóbb igyekszik feltárni és megérteni, megmagyarázni, addig a jogalkotó munkája lényegében ennek éppen a fordítottja. Az ő feladata az, hogy az általa kutatott jogi természetű problémát, területet megvizsgálja, majd pedig előrelátóan olyan szabályt alkosson, mely egy kívánatos cél elérésének az eszköze lesz. Éppen ezért a szociológiai elméletek mérőértékei, a pontosság és a megbízhatóság, éppen úgy kell, hogy jellemezzék a jogszabályokat, melyek jövőre hatóak, mint a szociológiai magyarázatokat, melyek a múltban vagy jelenben történteket igyekeznek visszaható módon megérteni, megmagyarázni. A pontosságot és a megbízhatóságot a szociológusok leegyszerűsítve a sportlövészethez szokták hasonlítani: egy fegyver, aminek a szórása szűk, vagyis kis területen eltalálja a lőlapot, de nem annak közepébe talál, hanem mondjuk a lőlap szélére, bár megbízhatóan tüzel, hiszen a lövések szorosan egymás mellé csapódnak, de mégsem pontos, hiszen nem a lőlap közepéi érik. Az a fegyver, ami a lőlap közepét találja el, de túl nagy felületen, túl széles szórással, az pontos ugyan, hiszen oda mentek a lövések, ahova szántuk, csak nem megbízható, mert túl nagy felületen szóródnak szét a lövések. Dióhéjban a két feltétel együttes teljesülése esetén mondhatjuk azt, hogy arról, és csak arról sikerült teóriát gyártanunk, amiről kell. Nem marad ki semmi aminek ott a helye, de nem is tettünk bele semmit sem, aminek nincs. A jogszabályokat szerkesztő kodifikátoroknak is hasonló módon kell jogot alkotniuk. A meghozott szabály el kell, hogy érje a célját, és csak akkora mértékben avatkozhat bele és csak azoknak a polgároknak az életébe, amilyen mértékben ez feltétlenül szükséges. Ha például előírnánk egy éjszakai kijárási tilalmat, akkor lehet, hogy

a betörések száma drasztikusan csökkenne – tehát pontos lenne a jogszabály – ám nem lenne megbízható, hiszen tucatnyi betörő visszatartásán felül tízezernyi vétlen civilnek okozna kellemetlenségeket. Hasonlóképpen, ha a kábítószer jegyzéken csak a kokain szerepelne, akkor a lefoglalt kábítószerek tekintetében az eredmény megbízható lenne; tudnánk, hogy minden lefoglalt kábítószer valóban kártékony anyagokat tartalmaz, ám ha csak a kokaint üldöznénk, minden mást tolerálnánk, akkor a jogszabály nem lenne pontos, hiszen csak egyvalamit szűrne ki (igaz, nem bonyolítaná vétlen civilek életét), de közben minden más ártalmas pszichotrop anyag akadálytalanul átáramolna. Talán felesleges előrebocsátani, hogy tökéletes jogszabály nem létezik, és már csak azért sem létezhet, mert a jogdogmatikában a „tökéletes törvény” (“lex perfecta”) létező fogalom, de egészen mást jelent, Nem a jogszabály tartalmára vonatkozó kifejezés, hanem már a római korokban is arra utalt, hogy a jogszabályból egyetlen strukturális alkotóelem sem hiányzik. Így tehát nyilvánvalóan tudjuk azt, hogy ilyen jogszabály nincs, de a tökéletlenség minden más tudományterületre is jellemző, hiszen nincsen tökéletes épület, ami mindennek a végtelenségig ellenáll, tökéletes gép, ami soha nem romlik el, hanem örökre hibátlanul üzemképes marad, vagy éppen tökéletes orvosi eljárás, ami minden kockázatot nélkülöző módon biztos, maradéktalan és teljes gyógyulást hozna, és így tovább. Ennek ellenére a tökéletességre való törekvés, ha más okból nem is, legalább az alkotónak a saját maga által képviselt tudományával szembeni tiszteletét kifejezendő, nem árt, ha jelen van. Az Európai Unió jogalkotói körében mindenesetre is nincs jelen, legalábbis finoman szólva is azt mondhatnánk, hogy nem széles körben elterjedt közöttük a precizitás. Ha azonban megvizsgálunk néhány uniós jogszabályt, akkor azt láthatjuk, hogy a fenti precizitást, illetőleg a pontosságot és a megbízhatóságot még nyomokban sem tartalmazza. Ezeknek a jogszabályoknak gyakori bűne az, hogy megbízhatatlanok; bár elérik céljukat, de közben indokolatlanul

széles körben okoznak aránytalanul nagy kellemetlenséget az uniós polgárok körében – ezek a szabályok, egyéb alkalmazható terminológia hiányában azt mondhatnánk, hogy dilettánsak. Más szabályok azonban meglepően megbízhatóan tüzelnek – csak éppen nem azt találják el, amit kéne. Ezek a szabályok az elnyomóak. Az olyan közösségi jogszabályok, melyek nem éppen a szakmai hozzáértés magas fokáról tesznek tanúbizonyságot, még alapvetően az elviselhetőbb kategóriába tartoznak, bár alapvető tény, hogy ezeknek is megvannak a maguk veszélyei. Az egy dolog, hogy az Európai Unió a környezetvédelem szabályozása terén a 2000-és évek reformszerződései során kapott széles spektrumú felhatalmazást a jogalkotásra, és az Európai Parlament nem szeretné, ha az uniós polgárok úgy éreznek, vesztegetik a közösség pénzét, ezért aztán a jogalkotási jogosultságukat egyben hivatásként is megélve alkotják is a jogot – akkor is ha kell, akkor is, ha nem. Hasonló a helyzet a mezőgazdasági termelésre vonatkozó szabályokkal, ahol szintén gyorsírókra van szükség, hogy a szabályozás ütemét követni lehessen, miközben a szabályok minőségére vagy szükségszerűségére lehet panasz bőven. Ezek közül a szabályozások közül még ártatlanul megmosolyogtatóak az olyan előírások, melyek szabályozzák a kereskedelmi forgalomba hozható banán minimális méretét, vagy pedig az uborka görbületét – ez biztosan valami gender-feminista közrehatás eredménye. De hasonlóan nagy hozzáértésről árulkodik például a mezőgazdasági előírások állattenyésztésre vonatkozó passzusainak némelyike is, például ami a haszonállatok és háztáji jószágok tartásának körülményeit írja elő; így például azt, hogy a víziszárnyasok (például kacsák) milyen világítás mellett tarthatóak, miközben a részükre vízfelületet nem kötelező biztosítani – tehát a víziszárnyasok úszni nem tudnak, de teszem azt az olvasáshoz szükséges fény biztosítva van nekik. Hasonlóképpen a tehenek számára a takarmány tartalma elő van írva, de a zöldfelület nincs – aki látott már tehenet, valószínűleg tisztában van vele, hogy a legelőhöz kapcsolódó életformáról van szó, nem pedig a

betonozott kifutók lakója. Nem mellesleg pedig a tehén várható élettartama is négyszer nagyobb a legelőn tartott állatok esetében, mivel az nem terheli meg és teszi tönkre az ízületeit és a patáját úgy, mint a betonozott állások, tehát önálló gazdasági jelentősége is van a kérdésnek – ha az állat jóléte nem is tart számol a jogalkotó érdeklődésére, a pénz mámorító illatából azért még az uniós kodifíkátorok is érteni szoktak. Az olyan finomságok az állattartás esetében, mint például a jószágoknak előírt minimális élettér (ami persze jó ötlet) már csak hab a tortán; e szerint egy kutya kisebb élőhelyet kíván, mint egy csirke – a ló pedig még kisebbet. A környezetvédelem alá esnek a különféle korlátozások is. Ezek egy része bizonyos „invazív” növény és állatfajokra vonatkozik – ezek némelyike érthető, egy másik része viszont nem. 2017 tavaszán például betiltották a brit kertészek egyik kedvelt vízinövényét, a trópusi vízi jácintot (Eichhornia crassipes), azon az alapon, hogy invazív. A britek nem győztek csodálkozni, és rávilágítani, hogy trópusi növényről lévén szó a jácintok tizenöt foknál hidegebb vízben képtelenek szaporodni, és már hat fok alatt (!) elpusztulnak, ellenben viszont sikeresen tisztítják és lágyítják a vizet, illetve konkurálnak az algákkal. Nem világos, hogy miképpen lehet ez a faj invazív, akár Britanniában, akár bárhol máshol az EU területén – leszámítva Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát; akik már maguk betiltották ezt a növényt korábban, tehát az uniós fellépés már csak a szubszidiaritásra és az arányosságra tekintettel is teljességgel felesleges volt. De tilalom alá esik például a korábbi mezőgazdasági rovarirtó szerek jelentős része is. Ezeket az Unió széles skálán tiltotta be, egyebek között az olyanokai is, melyek egyedülálló módon voltak képesek bizonyos kárlevők pusztítására. Hasonló korlátozás van érvényben viszont tíz emberre veszélyes paraziták irtására vonatkozóan is. A kullancsok, szúnyogok és hasonló, a természetben előforduló kártevők irtása ellen az EU hadat üzent. Ennek első lépéseként egy adózási vámkorlátozásra

tekintettel kitiltották a hatékony svájci irtószereket a Közösség területéről, de újabban már egyáltalán nincs mód valóban hatékony rovarirtásra. Bizonyos szerekkel, mint amilyen a deltametrin, még ma is lehet rovarokat irtani, de nem kifejezetten például a kullancsokat, az ugyanis védett! Ráadásul ennek a szernek a hatékonyságát és potenciális erejét jó) illusztrálja, hogy nem csak a „rovarirtókban’’ található meg, hanem például a szúnyogriasztó spray is ezt tartalmazza, amit az ember egész nyáron fúj a bőrére – tehát valóban biztos veszedelmesen hatékony vegyszerről van szó. A szúnyogok és kullancsok megvédelmezése alapvetően környezetvédelmi megfontolásokon alapul – hiszen ezeknek a rovaroknak az élőhelye nagyrészt víz közelben található, tehát az irtás elméletileg kárt okozhat a vízi élettér élővilágában is (bár korábban évtizedeken keresztül irtották például a szúnyogokat, és semmi ilyen kárról nem lehetett számot adni). Az időzítés ugyanakkor kulcskérdés; bár a megfontolás érthető, és cserébe azért, hogy a szúnyogokat nem irtják, a természetes vizekben fürdőzők ezreinek a bőréről naponta a vizekbe ázó rovarriasztó biztosan jobb élettani hatásokkal kecsegtet, mégis van egy másik árnyoldala a tilalomnak: az Európában honos kullancsok életveszélyes agyvelőgyulladást okozó vírusnak (TBE) a hordozói, az irtásuk beszüntetése óta pedig ugrásszerűen nőtt a számuk: „Napjainkban úgy gondolunk erre a betegségre, mint egy trópusi kórra, elfelejtve, hogy nem is olyan régen virágzott a malária a legtöbb európai és észak-amerikai országban, egészen közel a sarkkörhöz. Európában a kis-jégkorszak alatt is volt malária, abban a periódusban, amikor a telek nagyon hidegek és a nyarak is hidegek voltak, és ne feledjük, hogy az Anapheles szúnyog mind a mai napig él és szaporodik ezeken a területeken is. Az igaz, hogy a malária eltűnt ezekről a területekről, de mindezt a közegészségügy fejlődésének (szúnyogirtás, antimaláriás szerek használata) köszönhetjük és nem az éghajlat változásának. […]

Tényezők, úgy mint az erdőirtás, népvándorlás, földhasználatváltozás, a városi népesség számának nagymértékű növekedése szintén elősegíti a terjedést.” Az utóbbi években ráadásul egyéb vírusgazdák is meghonosodtak itt azok mellett a már egyébként is endemikus rovarok mellett. Hasonló a helyzet az Arbovírusok terjesztette agyvelőgyulladással (encephalitis) kapcsolatban is. Ezeknek a kórokozóknak a vektorjai (vagyis azok az ízeltlábúak, melyek a kórokozókat hordozzák) részben endemikusak Európában is – ilyen, mint írtuk, a kullancs, mely a TBE (Tick-borne encephalitis) okozója. Másrészt viszont újabb fajok is érkeztek a kontinensre, melyek természetes élőhelyükön extrém betegségeket terjesztenek. Az Aedes szúnyogok családja itt jellemzően nem fordul elő, ám mégis egyre gyakrabban találkozni velük az Unió területén belül is: Déli és keleti irányból a Nyugat Nílusi Vírus (WNV) hordozójának számító szúnyogok mind sűrűbben bukkannak fel az Unió melegebb klímájú tagállamaiban. 2016 során Magyarországon számoltak be a tigris szúnyogok (melyek a dengue-lázat okozó vírus hordozói) és bozótszúnyogok felbukkanásáról, és csakhamar a legfrissebb invazív szúnyogfaj, a koreai szúnyogok is betelepültek az országba, mi több, a későbbi kutatások megerősítették, hogy a szúnyogok a 2017 elején tapasztalt szokatlanul kemény időjárás dacára is képesek voltak áttelelni. Bár ezek az élősködők eredeti élőhelyükön trópusi fertőzéseket is képesek átadni, ezeket a mintákat még nem mutatták ki belőlük (ennek oka az, hogy a kórokozók, zömmel vírusok, illetve maguk a rovarok eltérő igényűek, így például a maláriaszúnyog Európában is jelen van, ám magát a maláriát okozó vírus elpusztul benne ezen a klímán), viszont például a bőrférgességet okozó kórokozókat igen. Az Arbovírusokkal sincs ez másképp; a TBE kórokozója életképes a mérsékelt égövön is, és a honos kullancsokban található meg – azonban van ellene védőoltás, ami nagyon jó hír, mivel az Unió betiltotta ezeknek a parazitáknak az irtását. A keleti irányból érkező új szúnyogtípusok azonban, például a Nyugat Nílusi Vírust hordozó

szúnyogok, mint irtuk, egyrészt betelepültek az EU területére, másrészt, minthogy kimutatták, hogy például az Egyesült Államokban is elszaporodtak és képesek a fertőzés terjesztésére, így kétségtelenül Európában is nőni fog a WNV által okozott agyvelőgyulladásos megbetegedések száma. Mivel a kullancsok irtásának tilalma a szúnyogokra is kiterjed, így nem tudhatjuk előre, hogy a robbanásszerűen szaporodó élősködők és a felmelegedés együttesen milyen járványokhoz vezethetnek, de annyi kétségtelen, hogy rendkívül súlyos veszélyt jelentenek – a velük szemben való védelem tekintetében pedig az uniós polgárok magukra vannak utalva. A környezetvédelem egyébként nem exluzive az egyetlen terület, ahol az Unió nagyot tud alkotni. Hasonlóan jól megszerkesztett szélmalomharc például az új, varázslatos jogszabály, a személyes adatok védelmére vonatkozó rendelet; ez a személyes adatok kezelésének szabályait taglalja, különös figyelmet fordítva az adatokat tartalmazó dokumentumok megsemmisítésére, és titkosítására. Ez komoly és felesleges adminisztratív terheket ró az Unióban működő valamennyi jogi személyre. Ilyen például, hogy minden működő jogi személy köteles a személyes adatok kezelésére és a dokumentáció megsemmisítésére vonatkozó saját szabályzatot kidolgozni, de előírás az is, hogy ezek a jogi személyek mind kötelesek iratmegsemmisítő berendezéseket üzembe helyezni. A baj csak az, hogy a személyes és bizalmas adatokat és magántitkokat az embernek sokkal több oka van félteni az államapparátus szerveitől és a hatalom különféle formáitól – ahogyan ez a Snowden-botrányban be is bizonyosodott, jelesül, hogy az NSA minden amerikai állampolgárról Obama elnök tudtával gyűjtötte és elraktározta a bizalmas digitális adatokat és levélforgalmat. (Donald Trump elnök a kampánya során a sikertelen közel-keleti szerepvállalás és a katasztrofális gazdaságpolitika mellett éppen az NSA visszaélések miatt is mondta azt, hogy Barack Obama ez Egyesült Államok legrosszabb elnökeként vonul majd be a történelembe. Erre Obama tartalmas reakciója csak annyi volt,

hogy „legalább bevonul a történelembe, mint elnök.” Obama elnök a szerénység és mértékletesség szimbóluma.) Az ilyen visszaélések ellen az új uniós rendelet teljességgel hasznavehetetlen, mert a civilek egymással való viszonyát szabályozza, holott az információs erőfölénnyel sokkal inkább az államok és maga az Unió tud visszaélni. Hol tartalmaz ez a rendelet bármiféle jogi garanciát az ilyen visszaélésekkel szemben? Egyáltalán hogy kell ennek a rendelkezésnek a gyakorlati alkalmazását elképzelni? Még egy számla kibocsátása során is három példányban keletkezik dokumentáció az adóalanyok közötti ügyletről, mely számla személyes adatokat tartalmazhat. E szerint a továbbiakban a számla másodpéldányait a vállalkozók automatikusan az iratmegsemmisítőbe nyomják, miközben az eredetit azonnal páncélszekrénybe zárják? Vagy azt is az iratmegsemmisítőbe helyezik, és a jövőben az adóbevallásokat papír alapon úgy kell elképzelni, hogy az adóhatóságok egy nagy kazal konfettit kapnak? Mindeközben pedig az egész rendelkezés megfeledkezik arról a puszta tényről, hogy a digitális korszakban még a dokumentumok megsemmisítése is külön kihívás. Az elektronikus levelezéshez csatolt kép formátumú anyagokat például a számítógépek külön, felhatalmazás nélkül is elmentik, és a hagyományos, lomtári törlésük ezen nem is változtat – e szerint mostantól, ha egy vállalkozó kap egy egyszerű megrendelést, melyen a megrendelő személyes adatai (pl. címe?) is látható, azonnal rohannia kell a számítógépet formattáltatni? A fenti, elméleti kérdésre a rendelet gyakorlati alkalmazásából adódóan, máris vannak fájdalmas, empirikus tapasztalatok. Jogi személyek nevében eljáró alkalmazottak (például banki személyzet) például arra panaszkodott, hogy az ő személyes adataikat a rendelet egyáltalán nem védi, hovatovább egyenesen hozzáférhetővé teszi – holott ők is természetes személyek, akik személy szerint az általuk képviselt jogi személyek ügyfeleivel nem állnak semmiféle jogviszonyban. A szociális ellátórendszer is fuldoklik a bürokratikus terhek alatt; egy közönséges orvosi rendelő például 29 (!) nekik szóló különféle, összetett tájékoztatóból kénytelen kihámozni, miféle

követelményeknek kell a továbbiakban eleget tennie – akkor egy nagyobb kórház esetében például már elképzelhetjük a beköszöntő káosz mértekét. A rendszer olyan hatékonyan működik, hogy például a laborvizsgálatokat elrendelő rendelők és egyéb ellátó-intézmények és maguk a vizsgálatot lebonyolító szakrendelők a betegek kartonjait és leleteit kódolt elektronikus adatcsomagokba titkosítva cserélik, melyekhez csak saját kódjaikkal tudnak hozzáférni. A rendszer groteszk humora; bár a leleteket a laboratóriumok eddig és ezután is kérésre megküldik a betegeknek, azonban bármilyen meglepő is a dolog, nekik nincs a dekódoláshoz szükséges azonosítójuk, így a betegek a saját kartonjaikat sem tudják felnyitni! Az Unió tehát felettébb hatékonyan védi a személyes adatokat – még az arra jogosultaktól is. A dekódoláshoz szükséges azonosítókat ráadásul a rendszergazdák elektronikus úton küldik meg a jogosultaknak (pl. háziorvosoknak, ebben az esetben), Ennek a rendszernek pedig ebből kifolyólag pontosan akkora a biztonsági mutatója, amekkora az adott levelezőrendszeré – vagyis minimális, amint azt tisztáztuk. Maga a kódolt információ feltörhetetlen, éppen csak a kód ellopása nem okoz még egy középszerű programozónak se kihívást, nemhogy az olyan állami hírszerző ügynökségeknek, melyeknek a visszaéléseiről a Snowden-botrány kapcsán már eleget tudunk. Olyasmi ez, mintha a csúcstechnikájú és ellophatatlan luxusMercedes slusszkulcsát, miután az autót akkurátusan lezártuk, ráakasztanánk az ablaktörlőre és otthagynánk. A rendelkezés ebben a formában túlterheli a bürokráciájával az átlag állampolgárokat és civiljogi személyeket, gondosan el reteszelve egy ajtót… és nyitva hagyva egy ablakot. Szomorú módon az alkotott jogszabályok egy része még kártékonyabb annál a pár példánál, melyen keresztül az Unió jogalkotóinak a gyenge térlátását illusztráltuk, így itt következik egykét példa az elnyomó szabályozásra, ami egyébként kikövezi az utat az előtt a meglátás előtt, miszerint ezek a jogszabályok olyan

pontosan találnak, hogy a megbízhatatlanságuk nem lehet véletlen, s ekképpen a jurisztokrácia irányába mutatnak. Legyen bármilyen kellemetlen is egy olyan jogszabály, mely lényegében teljesíthetetlen, vagy pedig indokolatlanul nagy mértékben avatkozik bele az emberek magánéletében, vannak olyan szabályok is, melyek ezeken is túltesznek. Ezek a jogszabályok nem egyszerűen szakmai és jogi hozzánemértés eredményeként létrejött, teljesíthetetlen, vagy indokolatlanul jogokat korlátozó normatívák összessége, hanem egyenes szándékuk éppen ezeknek a jogoknak a kurtítása. Az egyik legékesebben megnyilvánuló ilyen rendelkezés (amit Brüsszel a terrorizmus elleni harc láthatatlanná tévő köpenyébe csavart) az Unión belüli fegyverkorlátozás. A félreértések elkerülése érdekében nincs itt helye annak, hogy önállóan vitát nyissunk arról, hogy a fegyvertartás mennyire alkotmányos alapjog, illetve hogy jó, avagy nem jó az, ha a polgárok fel vannak fegyverkezve, vagy legalábbis széles körben birtokolhatnak lőfegyvereket. Aki e téren szeretne vitát nyitni, vagy legalábbis a témával ismerkedni, annak a számára is rendelkezésre áll ennek a könyvnek az egyik szerzője által írt cikk. A lény itt maga a szabályozás; eddig az uniós direktíva elég tágan szabályozta a fegyvertartást, és lényegében inkább egy közös osztályozási rendszert vezetett be, semmint korlátozott. Ez a korábbi szabályozás megjelölt tiltott fegyvereket és haditechnikát („A” kategória), az engedélyhez kötendő fegyverek köret („B” kategória) a regisztrációhoz kötendő fegyverek csoportját („C” kategória), valamint az ilyen eljárások alól mentesíthető fegyvereket („D” kategória). Ebből a listából a tiltott „A” kategóriába azonban az ésszerűség határain belül csak a sorozatlövésre alkalmas automata-fegyverek tartoztak – azért hangsúlyos, hogy az ésszerűség halárain belül, mert szerepelt még a listán például a „más tárgynak álcázott fegyver” (ez nagyon James Bond), és az olyan extrém fegyverek, mini például a raketavető. Lőszerek is akadtak, így a robbanó-, radioaktív-nyomjelzős-, leváló-köpenyes- és

hasonló muníciók, valamint a hangtompítók, éjjellátó adapterek és egyéb kiegészítők is, ez azonban már szürreális. Már csak azért is, mert ma már bármelyik okostelefon vagy Iphone számára vásárolható egyrészt hőérzékelős éjjellátó kamera, másrészt fegyver-adapter (ún. „mount”), amivel puskákra lehet azokat csatlakoztatni. E szerint a logika szerint mindenki, akinek okostelefonja van, előkészületben levő terrorista. Az új direktíva, ami 2017 nyarától számítva tekinthető hatályosnak, viszont egyrészt indokolatlanul kibővítette az amúgy is szürreális tiltott („A”) kategóriájú fegyverek körét, másrészt ebbe a csoportba sorolt olyan eszközöket és lőszereket is, amiknek a tilalma már teljességgel érthetetlen és logikátlan is. Az új szabályozás betiltotta az automata támadófegyvereknek látszó civil fegyvereket (a korábbi „B7” kategória) és katonai kalibereket. Ebbe a csoportba például az AK.-47 támadófegyver civil használatra gyártott vagy átalakított félautomata modelljei tartoztak, tehát hangsúlyozottan olyan fegyverek, amik nem alkalmasak sorozatlövésre. A tilalom emellett mennyiségi korlátozást is elrendelt (úgy tűnik, mindaz a jogszabály, ami nem tartalmaz valamiféle kvótát, Brüsszel számára haszontalan tinta- és időpocsékolásnak tűnik); az Unió megtiltotta valamennyi olyan szekrénytár birtoklását civilek számára, mely hosszú lőfegyverek (puskák) esetén több mint tíz, kézifegyverek (pisztolyok) esetében pedig több mint húsz lőszer befogadására alkalmasak. Az érvelés szerint így a „jogszerűen birtokolt fegyverekkel elkövetett” terrortámadások veszélye csökken. Ez az okfejtés jól hangzik, de tud valaki mutatni olyan terrortámadást az Unióban, amit jogszerűen birtokolt fegyverekkel követtek el ez idáig? Mert a párizsi merényletektől kezdve a brüsszeli lövöldözésekig bezárólag exluzív jelleggel vagy arról van szó, hogy a terroristák „A” kategóriába tartozó támadófegyvereket használtak, így tehát eleve jogellenesen szerezték azokat, vagy arról (mint például a legutóbbi, brüsszeli lövöldözés és túszdráma), hogy rendőröktől elvett fegyverekkel nyitottak tüzet. Ezeken a problémákon a jogszerűen birtokolt civil

fegyverek korlátozása mennyiben is segít? Abba nem is érdemes belemenni, hogy a terrorizmus egyik legfőbb célja éppen az, hogy az átlag állampolgárok mindennapi életét megnehezítse; ilyenek a repülőtéri biztonsági ellenőrzések, és most ez a rendelkezés is – bár ilyen fegyverekkel nem követett el szinte soha senki semmit, most mégis milliónyi uniós polgár érezheti a bőrén a korlátozást. Szabadjon arra is rámutatni, hogy a párizsi lövöldözés is más forgatókönyv szerint végződött volna, ha például New Orleansban követik el, ahol száz jelenlévő civilnél húsz önvédelmi lőfegyver van jelen a teremben, amivel vissza tudnak lőni, ha már a hírszerzés képtelen megelőzni a terrortámadásokat. A jogszerű fegyverek korlátozása a jogkövető állampolgárokat hozza nehéz helyzetbe – aki ártó célra szeretne fegyvert szerezni, az megteszi ennek a tilalomnak a dacára is, méghozzá abban a békés tudatban, hogy az áldozatai garantáltan teljességgel védtelenek lesznek. A korlátozás ráadásul teljesen ésszerűtlenül is van kivitelezve; ugyanis nem terjed ki a kiskaliberű fegyverekre. Ez azt jelenti, hogy azokkal nyugodtan lehet terrortámadást elkövetni? Egy kiskaliberű fegyverből leadott lövés katonailag veszélytelen, még egy autó burkolatán sem biztos, hogy képes áthatolni, nemhogy egy páncélos harcjárművön vagy egy vértezett katonán, viszont bőven elég torkolati energia van benne ahhoz, hogy ugyanúgy halálos erejű legyen védtelen civilekkel szemben, mint a nagyobb kaliberek. Hasonlóképpen nem világos a szekrénytárak kapacitásának korlátozása sem; mit számít, hogy egy támadó a hatvan darab lőszerét két harmincas, vagy három húszas tárba tárazza-e be? A tárcsere ugyanis némi gyakorlással másfél-két másodperces időre szűkíthető. Ez a korlátozás tehát a „jogszerűen birtokolt lőfegyverekkel elkövetett terrorcselekmények” áldozatainak ennyivel hosszabbítaná meg az életet, már ha létezne ilyen terrortámadás. A korlátozás ellenben nem tér ki bizonyos lőszertípusokra, amire pedig érdemes lett volna; a legeklalánsabb példa a teljesség igénye nélkül a következő: Az egybeszerelt lőszerekbe épített lövedékek többségének magját vörösréz „köpeny” borítja, ezért is hívják azokat „teljes fémköpenyű”

(„Full Metal Jacket”) lőszernek. Ezeknek a lőszereknek a tulajdonsága az, hogy az emberi test bármely részénél keményebbek, így a becsapódáskor nem deformálnak, hanem eredeti formájukat megőrizve haladnak tovább, míg az energiájuk tart. Éppen ez a szilárdság az ami garantálja, hogy egy emberölés áldozatából (vagy akár mögüle a betonfalból) kiemeli lövedéket a rendőrségi laboratórium ballisztikai szakértője képes legyen azonosítani a fegyvercsövön való áthaladása során a köpenybe karcolódott vésetek alapján. A civilek számára is hozzáférhetőek azonban olyan lőszerek, melyek nem (köpeny nélküli), vagy csak részben borított (pl. „expanzív”) lövedékeket tartalmaznak. Ezeknek a tulajdonsága az, hogy becsapódáskor deformálódnak, ami egyrészt lehetetlenné teszi az azonosításukat, másrészt pedig sokkal komolyabb roncsoló hatást képesek kiváltani, mint az FMJ lőszerek. Míg egy hagyományos 9x19 Parabellum FMJ lőszer behatol az áldozatba, majd egy kimeneti seben keresztül távozik, arányaiban kevés energiát leadva és „kisebb” sérülést okozva, addig ugyanaz a kaliber expanzív lőszerrel (mely szándékosan van úgy kialakítva, hogy becsapódáskor fúrópajzshoz hasonló módon, „virág” alakban szétnyíljon) elképesztő pusztítást végez, és ráadásul a nagyobb közegellenállás miatt le is adja a teljes energiáját a célpontban, nem halad tovább. Ezeket a lőszertípusokat persze szándékosan ilyennek tervezik. De mi célból tarthatnak ilyeneket a civilek? A szakszerű szabályozás humora, hogy ezek önvédelmi célra nem engedélyezettek, ellenben sportlövészetre – ahol a világon semmi értelme sincs ilyen lőszert használni – megengedettek. Magyarán egy terrorista-jelölt gond nélkül sport (vagy éppen ironikus módon vadászati-) célra beszerezhet egy fegyvert, ami már nem „tűnhet” támadó fegyvernek, nehogy túlzottan is megijessze az áldozatokat. Vadászfegyver vagy sportfegyver „küllemű” kell, hogy legyen, és a terrorista-jelölt kénytelen az expanzív lőszereit több tárba betárazva magával vinni. Micsoda biztonságot szavatol számunkra az Európai Unió! Az viszont továbbra sem világos, hogy vajon miért a jogszerű fegyverbirtoklókat zaklatja az EU, és miért is

nem a terroristákkal küzd meg? Az Iszlám Állam katonáit százszámra telepítik be a Közösség területére, miközben az Uniós polgárok millióinak veszik semmibe a jogait? Arra, hogy a fegyvertartás sokak szerint a demokrácia egyik alappillére is, és a korlátozása egyben a civilek ellenállásának esélyeit is minimalizálja, csak a téma kedvéért terünk ki, A példának okáért Texas állam eredetileg mexikói fennhatóság alatt állt, és mikor Mexikó túl magas adókat veteti ki a farmerekre, azok kikiáltották és western filmekbe illő módon ki is vívták Texas függetlenségét – az, hogy ezt azután feladták az Egyesült Államokhoz való csatlakozás kedvéért, már más kérdés. De a tények változatlanok; a civil ellenállás egy atipikus, jogon kívüli jelenség, és itt most nem amellett érvelünk, hogy az állam minden lépésével szemben fegyvert kell ragadni. Viszont azok számára, akik elítélik a náci vagy a kommunista totalitárius rendszereket, ajánljuk figyelmébe: vajon mi lett volna, ha ezek a társadalmak fegyveres társadalmak, és a nép érdemben felkelhetett volna a diktatúrával szemben? Annak pozitív hozadékairól, hogy egy fegyveres nemzet vitán felül mennyivel jobb közbiztonsági mutatókkal rendelkezik, mint egy fegyvertelen, most szintén nem szólunk részletesen – a fent idézett cikk aprólékos statisztikákkal támasztja ezt alá (ízelítőnek csak annyit, hogy az Egyesült Államok nemzeti átlagánál az Egyesült Királyság erőszakos bűncselekmények statisztikájában négyszer, London pedig hétszer veszélyesebb). Ennek ellenére Juncker uniós elnök felettébb büszke rá, hogy sikerült egy újabb uniós polgári szabadságjogokat korlátozó rendelkezést álnyomnia az európai parlamenten: „Keményen küzdöttünk azért a merész törekvésért, hogy csökkentsük a jogszerűen birtokolt tűzfegyverekkel elkövetett iskolai lövöldözések, a nyárt táborokban elkövetett mészárlások vagy a terrortámadások veszélyét. Persze szerettünk volna ennél tovább is menni, de bizonyos vagyok afelől, hogy a mostani szabályozás egy mérföldkövet szimbolizál az EU fegyvertilalmának történetében.”

Az Unió által alkotott jogszabályok – főleg egy ekkora bürokráciával és apparátussal rendelkező szervezet esetében – aligha tekinthetőek kielégítőnek, hiszen lényegében csak kis mértékben képesek elérni a céljukat. Az Unióra is igaz a túlzottan is nehézkes közigazgatásra mondott örök bölcsesség: „a kockát gurítjuk, a labdát pedig… visszük.” Integráció a jurisztokrácia

szuperállam

felé

-demokráciadeficit

és

a

A fentiek alapján aligha tekinthető merésznek az az állítás, hogy az Unió nem kimondottan demokratikus. Alapvető tény, hogy a reformszerződések sokat javítottak ezen, legalábbis mondhatjuk azt, hogy a legitimitási problémákat részben orvosolták azáltal, hogy az Európai Parlament társ-jogalkotóként teret nyert. Ennek ellenére is sokan alappal kritizálják az Uniót azért, mert a legitimitási problémákat továbbra is csak részben orvosolta, másrészt pedig a legitimitás és a demokrácia két külön fogalom. A demokratikus reprezentatív rendszerek ugyan nyernek társadalmi felhatalmazás útján legitimitást, ám az általuk alkotott és működtetett jogszabályi rendszer még nem szükségszerűen nevezhető demokratikusnak. Ahhoz, hogy egy legitim rendszer egyben demokratikus is legyen, további többletkövetelményekre van szükség; magasabb szintű társadalmi bevonásra, közvéleménykutatásokra van szükség a döntéshozatali eljárások során, illetve olyan garanciákra, melyek biztosítják az össztársadalmi érdekek és a közakarat keresztülvitelét. Ez egyrészt jelenti azt, hogy a társadalom – esetünkben az egész uniós polgárság – ne legyen, ne lehessen kitéve elnyomó, alapjogokat csorbító anyagi és eljárási szabályoknak, végső soron pedig az ilyen törekvéseket közvetlenül demokratikus eszközökkel (például egy népszavazás útján keresztülvitt vétóval) meg lehessen akadályozni. Más részről pedig jelenti azt is, hogy ennek ellentétes oldalán, a jogalkotó olyan problémakörökkel foglalkozzon, melyek számot tartanak a társadalom érdeklődésére, melyekkel kapcsolatban van igény a szabály megalkotására. Magyarán mondva tehát alapelvárás

egy demokratikus rendszerben az, hogy egyrészt ne menjen szembe a társadalmi többség akaratával (s eközben ne is csorbítsa a kisebbség jogait sem), másrészt pedig hogy igenis foglalkozzon azokkal a kérdésekkel, melyek a társadalom olvasatában megoldásra váró kihívások, tehát ne lehessen az ilyen témákat agyonhallgatni. Az Európai Unió e feltételek közül pillanatnyilag (és eddig még soha) egyet sem tud teljesíteni, alapvetően tehát nem demokratikus. Az, hogy a demokratikus legitimáció is gyenge lábakon áll, már régről ismert vonása a Közösségnek; ezt nevezik a szakirodalomban „demokráciadeficitnek” [Körösényi]. A bürokratikus berendezkedés tehát mái jelenlegi formájában sem tekinthető kellően erős össztársadalmi felhatalmazással rendelkező szervezetnek – intő jel ez azoknak, akik a modern kori kihívásokra adható legfőbb eszközként az uniós hatáskörök és bürokrácia még további erősítésében látják a megoldást. A képviseleti demokrácia egyébként is törékeny és nem túl hosszú ideje fennálló, nem kellően kipróbált hatalomrendszer: „Mindenesetre a demokrácia jellegére vall, hogy […] mivel ezek a tormák nem természetes fejlődés eredményei, mint a hűbériség, hanem kiagyaltak, mégpedig nem az emberek és a dolgok mely ismerete, hanem a jogról és az igazságosságról való elvont képzetek alapján, ezért aztán mély szakadék tátong a törvények szelleme és a gyakorlati szokások között, mely az utóbbiak nyomása alatt formálódik csendesen, hogy a valóságos élet taktusához simuljon, vagy attól távol maradjon. Csak a tapasztalat döbbentett rá, és csak az egész fejlődés végén, hogy a nép jogai és a nép befolyása: két különböző dolog. Minél általánosabb a választójog, annál kisebb a választók hatalma.” A demokratikus felhatalmazás hiánya, vagy nem kielégítő volta tehát önmagában is komoly aggályokat ébreszthet, de ha hozzátesszük azt, hogy a képviseleti demokráciák eleve csak kis részben képesek

átvinni a választók akaratát a gyakorlatba, akkor egyenesen soványnak mondható. A fentieket, jelesül a demokráciadeficitet, illetve a mozgásképtelen bürokráciát még betudhatjuk egyszerű dilettantizmusnak is; az Uniót végülis csak pár brüsszeli politikus irányítja, a munkájukat pedig több tízezer jogász és adminisztrátor koordinálja, különféle jogi kultúrájú és hagyományú országokból, egyetemekről. Semmi meglepő nincs abban, hogy a rendszer totális káosz. Az elnyomó jellegű szabályokat, melyekről az imént szóltunk, már nem ennyire egyszerű kimosdatni, de még mindig lehetne azzal takarózni, hogy ez csak pár elvetemült, liberális politikusnak az agyréme. Sajnálatos módon azonban nem ez a helyzet. A nemzetközi és az európai uniós jognak az ismerői között kialakult egy felfogás, mely a „véletlenszerű egybeesések” közötti kauzális összefüggést nem tekinti ténylegesen véletlennek. Épp ellenkezőleg. A nemzetközi jog és az unió joga ugyanis már korábban is farigcsált elemeket a nemzetállamok jogköréből, és kötelező erejű normákat nyomott azoknak a jogrendszerébe. A nemzetközi jog esetében azonban ezek általános alapjogok, eljárásjogi garanciák formájában öltöttek testet, melyek lényegében jó szándékúak és ártalmatlanok, ráadásul annyira keretjellegűek voltak (ún. „generálklauzulák”), hogy a nemzetállamoknak nagyobb mozgásterük maradt ezek köré építkezni. Az uniós jog esetében a korábbi kötelező normák is igazolhatóak voltak, hiszen a jogalkotási hatáskört a tagállamok adták, így nincs mit csodálkozni azon, ha az EU jogot alkot. A problémák az új évezreddel köszöntöttek be, mikor mind a nemzetközi jog mind jobban igyekezett ráerőszakolni az egyre kevésbé általános, egyre konkrétabb elvárásait a nemzetállamokra – ennek kiváló példája az ENSZ aktuális kezdeményezése, melynek értelmében a nemzetek közötti migrációt emberi alapjoggá lennék. Ez önmagában ugyan csak egy alapjog volna – ám ha valóban azzá válna, akkor ez az apró kis szabály máris hatályon kívül helyezne az országok saját határved el mének és önvédelmének jogát, megszűnne általa az állampolgárságnak, mint intézménynek a

lényege, és ráadásul csődbe vinné az összes fejlett nyugati államot. Mindehhez pedig csak az Emberi Jogok Egyezségokmányába kell belepiszkálni. Az Unió ezzel párhuzamosan szintén mind keményebben erőlteti az integrációt – melynek, mint egyirányú folyamat, a vége egy európai szuperállam, egy föderáció, azaz államszövetség létrehozása lenne. Ebben nincs semmi újdonság, az Európai Közösségnek bevallottan ez volt a célja, és a polgárok nemet mondtak rá már a XX. század közepén. Az ezredfordulón újra bemutatkozott a föderális irányvonal egy alkotmánytervezettel, ez volt a Laekeni Szerződés, amire a megkérdezett európai népek (minthogy például Magyarországon a Szocialista Párt színeiben akkor regnáló Gyurcsány Ferenc miniszterelnök elfelejtette kikérni a választók véleményét — tíz évvel később pedig ő kritizálta a kétharmados felhatalmazású jobboldali kormányt, mivel az szerinte nem demokratikus) némelyike nemet mondott. Az Európai Unió vezetői számára nyilván világos, hogy a föderáció nem fog megvalósulni a nemzetállamok polgárainak beleegyezése mellett. Ez azonban nem zavarja őket, ahogy a Közösség jogalkotásának korlátai sem. Az egy dolog, hogy saját hatáskörében az EU elnyomó szabályokat alkot, ehhez végső soron joga van. De a migránsválság kezelésekor meg is kísérelt kilépni hatásköri kereteiből: „Az európai elit szándéka megtörni és leváltani a nemzeti struktúrákat. […] Az 1950-és évek óta az európai integráció tart (az európai szuperállam létrehozása felhatalmazás nélkül, szalámitaktikával és válságok útján, mindig „több Európát” igényelve zajlik). […] A vezető európai politikusok úgy tesznek, mintha épp mostantól válna elviselhetetlenné számukra, hogy a világon szenvedő emberek is vannak. Ezért szerintük minden európai polgár kötelessége, hogy a szenvedőknek a világ valamennyi táján segítsen.”

A szívfájdító történet a migránsokról arra szolgált, hogy a Közösség tagja ne vegyék észre, hogy az EU igyekszik a nemzeti hatásköröket elhappolni. Az EU ugyanis nem állam – nincsenek önálló állampolgárai, következésképpen az, hogy ki léphet be engedéllyel az adott tagállamba, kizárólag a tagállam döntésén alapul. Természetesen a bent lévők szabadon mozoghatnak, de beengedni senki sem köteles kívülről bárkit is – Németország pont fordítva gondolja; Merkel elvtársnő ugyanis be akarja kényszeríteni a migránsokat más tagállamokba (persze ő beengedheti őket, ehhez való jogát senki sem vitatja – csak aztán nem helyezheti át őket saját belátása szerint más államokba, mint egy zsák krumplit). Ehhez nincs megfelelő jogköre. Viszont cserébe a saját magánál elhelyezett migránsokat röghöz kötötte – Németországban a letelepítettek nem hagyhatják el külön engedély nélkül a számukra kijelölt járást. Ez a szabályozás egy az egyben lemásolta a Római Birodalom colonus rendszerét. Beengedett, majd röghöz kötött idegenek – talán felesleges mondani; ez is ütközik a német, de még az uniós joggal is, már csak a közösségi szabályozás szabad mozgásra vonatkozó előírásai miatt is – de a német jogból is kiment a gettósítás, már vagy hetven éve… legalábbis a nyugat németből. Az, hogy Brüsszel igyekszik az Unió hatásköreit tágan értelmezni, még mindig lehetne véletlen, azonban az, hogy a megbukott alkotmányozás dacára az mégis folytatódik, már semmi szín alatt nem lehet a véletlen müve. Amint arra az egyik magyar alkotmánybíró felhívja a figyelmet, maga az EU-alkotmány igenis létrejött – csak láthatatlan módon: „Miután a nemzetállami önállóságot féltő politikai erők nyomására végül leállt az európai alkotmányozás és egy szövetségi összeurópai állam létrehozása 2005-től, a politikailag vereséget szenvedett globális politikai erők az akadémiai jogászeliten belül indítottak el az egyes európai országokban olyan átértelmező folyamatokat, melyek az összehasonlító alkotmányjog egyes állításait tendenciózusan összegyűjtve, mint kötelező ‘európai alkotmányjogot’ igyekezett ezt prezentálni. […] Alexander Somek kritikusan úgy írja le ezt a törekvést, hogy mivel az európai alkotmányozás és az Európai

Egyesült Államok létrehozásának terve az ezredforduló utáni években politikailag teljes mértékben megbukott – és az euroszkepticizmus növekedése mellett semmi esély ennek visszafordítására –, a valamikori politikai törekvés helyére az ezt támogató tudósok/jogpolitikusok léptek, akik a társadalmi és a jogi realitás fogalmainak átértelmezésével kívánják létrehozni az általuk kívánt állapotot. Ha az új világrend nem hozható létre már politikai eszközökkel, akkor képzeld el, hogy a kívánt változás már meg is történt, és csinálj úgy, mintha a változás már realitássá vált volna” Ezt a tendenciát, folyamatot, a nemzetközi jogelmélet “jurisztokrácia” névvel illeti – ez a túlburjánzó, elnyomó nemzetközi jog uralma. A jurisztokrácia célja a nemzeti szuverenitás lefaragása, a szuperállam megépítése: „A brüsszeli elit minden egyes problémára, amelyet az egyesítés túlzott erőltetésével okoz, csupán egy gyógymódot ismer: a még fokozottabb erőltetést. Ezért nem véletlen, hogy a jelenlegi nehézségek elemzéséből fakadó pragmatikus következtetések helyett többször halljuk a „még több Európát” frázist) vagyis több centralizációt, a demokratikus deficit további mélyítését). […] Nap mint nap hallunk olyan ötleteket, hogy egy közös uniós rendőrséget, intervenciós és válságkezelő egységet kellene létrehoznunk. […] Hogy egy egész kontinensen megnyilvánuló probléma megoldásához nincs szükség központi és központból érkező megoldásokra, azt talán a kommunizmussal szerzett tapasztalataink már épp elégszer megmutatták.” Kétségtelen, hogy a brüsszeli politikusok mesteri szintre emelték a jurisztokráciát – a fent leírtakat („Nap mint nap hallunk olyan ötleteket, hogy egy közös uniós rendőrséget, intervenciós és válságkezelő egységet kellene létrehoznunk.”) hasonlítsuk össze Merkel két évvel későbbi javaslatával, miszerint a migránsválságot egy európai központi hivatallal lehetne orvosolni, és ez ügyben össze is hívott egy fórumot. Némely államokat, így

például Belgiumot, elfelejtették meghívni – a V4 csak közölte, hogy nem megy el. Ám dacára annak, hogy Európában a jurisztokrácia éppen virágzik, ez a kezdeményezés nem a brüsszeli politikusok gyermeke – ehhez távlatias gondolkodásra van szükség. Az ötletet az amerikaiak dolgozták ki, és már a II. világháborút követően alkalmazni is kezdték az oktrojált alkotmányok formájában, mint amilyen a németeké vagy a japánoké: „A diktatúrák bukása, megbuktatása után így ezekben az országokban nem egy tiszta demokratikus politikai keret jött létre, mely az adott társadalom tömegeire bízta volna önmaguk sorsának meghatározását, hanem több-kevesebb fokban felülről egy globális hatalom által meghatározott normatív keretet helyeztek föléjük. Országokon belül ezt sokszor az alkotmánybíráskodás eszméjének eltorzításával és a demokratikus törvényhozási többség elfojtásával érték el, de nemzetközi- globális szinten is több fejlemény ezt a célt szolgálta. Így az emberi jogi egyezmények radikálisan kitágító értelmezése, a globális alkotmányeszmék kidolgozása és kötelezőként deklarálása az egyes államok alkotmányai felé említhető. De ugyanígy említhető egy összefonódó nemzetközi szintű főbírói elit és alkotmányoligarchia szerveződése, illetve az egyes országok alkotmánybírói és főbírói testületeinek ebbe betagolása, mely végül megkoronázza a jogon keresztül is érvényesülő globális hatalmi rendszert. Ennek révén egy sűrű keret jött létre napjainkra, mely a formailag független és demokratikus törvényhozási többség kormányzása mellett egyre inkább egy globális jurisztokráciába olvasztja bele az országokon belüli demokratikus törvényhozást.” Az amerikai jurisztokrácia egyik legfőbb eszköze meglehetősen sokáig egyrészt például az általa befolyásolt alkotmányozások során az érintett nemzetállamok, így például Németország és Japán, hatalmi berendezkedésének aláaknázása túlerősített alkotmánybíróságok és normakontroll formájában, másrészt azonban van a jurisztokráciának egy dinamikus megnyilvánulása,

ami a fent leírtaknak megfelelően az emberi jogok és az alapjogok világszerte egységesített és szándékos félreértelmezésen, „világszintű alkotmányjog” keletkeztetésében nyilvánul meg: „Az alapjogokat nagyon széles körben definiálják vagy értelmezik a szupranacionális bírói jellegű fórumok és nem kormányzati szervezetek, de valójában majdnem mindig ugyanarra az értelmezésre jutnak. Az alkotmánybíróságok pedig kimondottan vagy hallgatólagosan igazodnak a szupranacionális szervezetek által megfogalmazott értelmezésekhez.” Az Egyesült Államok irányából ezek a szervezetek és ráhatások többnyire kivitelezhetőek. Az amerikai világpolitikával ellentétben (melynek kapcsán mindenki tudta, hogy az USA a világ legerősebb állama) az Európai Közösségnek volt egy óriási hátránya erről ugyanis mindenki tudta, hogy nem a világ legerősebb állama, hovatovább nem is állam, és nem is volt világos, hogyan válhatna azzá. A szuverenitással kapcsolatos átháramlás lehetséges megoldásnak tűnt; ahogy a tagállami hatásköröket fokozatosan átadják a Közösségnek, úgy majd a szuverenitásuk is átvándorol. Ezzel csak két baj volt; az egyik, hogy mint mondtuk, a hatáskörök átadása elakadt. A másik, hogy a szuverenitás nem egyenlő a hatáskörök birtoklásával, és sokan nem is tartották lehetségesnek az átadását – így például Neil McCormick skót alkotmányjogász ezt a nehézséget tréfásan a szüzességhez hasonlította; melyet attól, hogy az egyik elveszíti, a másik attól még nem kapja meg. Az európai elit ennek megfelelően a jurisztokrácia-koncepciót továbbfejlesztette, és már a múlt évezred végén el is kezdte átültetni a gyakorlati megvalósításba, melynek célja a nemzetállamok szuverenitásának a burkolt eltulajdonítása: „Európában a globális alkotmányoligarchiának ehhez a szerveződéséhez járul alkalmanként a Velencei Bizottság bekapcsolódása ezekbe a küzdelmekbe. Ez az 1990ben létrehozott szervezet elvileg Európa közös alkotmányos örökségének védelmére szolgál az emberi jogi egyezmény körül megszerveződött Európa Tanács tanácsadó szerveként, és az egyes

európai államokban folyó alkotmányozás illetve alkotmánymódosítások elemzésével az emberi jogok érvényesülését hivatott elősegíteni. Ám az emberi jogi bíróság már említett többszörös tágításai révén a teljes alkotmányos rendszer, sőt az ezen túli teljes hazai jogrendszerek bekerülnek az emberi jogi ellenőrzés alá, így Velencei Bizottság ellenőrzése is párhuzamosan kitágul ezzel. Ezen az úton pedig, miközben csak az európai közös alkotmányos örökség védelme lenne a feladata, ebbe egyáltalán nem tartozó alkotmányozásokkal és alkotmánymódosításokkal szemben is kifogásokat támaszt ez a szerv, és ajánlásokat fogalmaz meg ezek megváltoztatására.” Pokol Béla cikkét egyébként Halmai Gábor, a Soros alapítványok egyik ágának volt magyar elnöke támadta, aki szerint rendben van, sőt kívánatos, ha az alkotmánybíróságok nem az alkotmányt, hanem az egységes európai joganyagot és a nemzetközi jogot tekintik irányadónak. Halmai egyrészt kiállt az alkotmánybíróságok történeti fejlődése mellett, ésszerűnek tekintve azokat. Ezzel együtt „összeesküvéselméletnek” bélyegezte meg azt a feltevést, hogy ez az oktrojált rendszer elitista célokat szolgálna – mintha azzal, hogy ezt a címkét ráakasztjuk, tartalmilag is megcáfolnánk. Természetesen az, hogy mi járt az amerikai jogászok fejében, mikor az alkotmányokat elkészítették a legyőzött Japán és Németország számára, ma már nem tudhatjuk. Ugyanakkor akad egy formula, ami a politikában és a történelemben is jól alkalmazható – ha meg szeretnénk tudni, mi miért történik, és ki áll annak hátterében, egyszerűen tegyük fel a senecai kérdést; „Qui prodest?” („Kinek áll ez érdekében?”). Az így nyert válasz persze jogi szempontból nem perdöntő – de mint tény, azért többségében elfogadható. Másrészt Halmai azt veti Pokol Béla szemére, hogy ő „textualista,” amiért arra panaszkodik, hogy az alkotmánybíróságok a határozataikat a külföldi- és a nemzetközi jog alapján hozzák, olyan terminusokat alkalmazva, amik az alkotmányban nem is szerepelnek. Mintha egyébként ez nem lenne teljesen természetes,

hiszen az alkotmánybíróságok feladata a jogszabályok alkotmánnyal való összevetése. Ez azonban Halmait nem győzi meg, aki a globalizáció alkotmányra gyakorolt hatását nem csak elismeri – de egyenesen dicséri is: „Ahogy ezt az elmúlt években két monográfiában is kifejtettem, magam másként vélekedek ezekről a dolgokról. Én úgy látom, hogy az alkotmánybíráskodás feladatát ellátó nemzeti bíróságok saját alkotmányaik értelmezése során egyre gyakrabban használnak külföldi és nemzetközi jogi hivatkozásokat döntéseik megalapozásához. Ez a gyakorlat, amely korábban az alkotmányjogban elképzelhetetlen volt, és amelyet Scalia és Pokol említett kritikáin túl is több bíró és tudós kárhoztat, szintén az egyik jele a modern alkotmányosságot is elérő globalizációnak, és egyebek között következménye annak a fokozódó párbeszédnek, amely a világ alkotmányos kérdésekben döntési jogkörrel rendelkező felső bíróságainak bírái között kialakul; részben egymás döntéseinek idézése, részben személyes találkozások révén. Ami az egyre szaporodó számú nemzetközi bírói fórumot illeti, közöttük különösen erős az egymás értelmezési technikájának követésében megnyilvánuló dialógus.” Az alkotmánybíráskodás illegitim alapjait egyébként már Jeremy Waldron is kritizálta, mivel ezek a fórumok (legyenek akár önálló alkotmánybíróságok, mint Németországban, vagy pedig a jogkörük illesse meg a legfelsőbb bíróságot, mint az Egyesült Államokban) egyáltalán nem rendelkeznek demokratikus legitimációval. Nem a nép választja a tagjait, ellenben viszont a demokratikusan választott parlament által szabályosan hozott (akár népszavazás útján is megerősített) jogszabályokat is meg tudják semmisíteni. Az ilyen módon génkezelt nyugati alkotmánybíróságok működése varázslatos; a britanniai bevándorlók közül egy hadseregnyi harcolt éppen a Nyugat ellen az Iszlám Államban, és az ő ténykedésük szabadította el a menekültkrízist. Most meg komótosan

bevándoroltak az Egyesült Királyságba és a Nyugat többi államába. Ezzel a briteknek pl. semmi problémája. A németeknél a bigámia büntetendő; de mikor egy bevándorló elvett egy német nőt, majd hazament, elvett egy arab nőt is, és családegyesítés címén ideköltöztette öt és rokonságát korábbi felesége mellé, a felsőbb német bírói fórumok úgy vélekedtek, hogy ezért nem csupán nem lehet kiutasítani, de ezzel nincs is tulajdonképpen probléma. Más európai alkotmánybíróságok azon az alapon mentegették az Iszlám Állam radikálisait az elutasított vízumok kapcsán, ahogy, mint mondták, az Iszlám Állam voltaképpen nem is rasszista; álláspontjuk szerint a rasszisták megadott népcsoportokat gyűlölnek. Az Iszlám Állam radikálisai viszont mindenkit gyűlölnek, így nem tekinthetőek annak. Hasonló volt a helyzet a britekkel is, akiknek az irányadó joggyakorlata alapján egy terrorszervezethez való tartozás önmagában még nem szükségszerűen kell, hogy maga után vonja a vízum megtagadását – felmerülhet a kérdés, hogy akkor vajon mi kell még hozzá. A nemzetközi jog fejlesztése lényegében az emberi jogok szabályozása köré épül, aminek legfőbb oka az, hogy ez az egyetlen apropó, aminek ürügyén a nemzetközi jog tételesen beleszólhat a nemzetállamok belső jogába, ugyanakkor ennek az értelmezése igencsak tág. Sok minden szabályozható az emberi jogok égisze alatt, és a nemzetközi jognak erről az alcsoportjáról (illetve magáról a nemzetközi jogról) egyre inkább elmondható, hogy lassan elkülönül a nemzetállamok saját jogfelfogásától, nem csak a tételesen előírt tartalmát, de magát a jogdogmatikát illetően is: „Az emberi jogok kvázi vallási felfogása drasztikusan korlátozza a szabadságjogokat, különös tekintettel a demokrácia egyik alapfeltételét jelentő szólásszabadságra. A jog olyan eszközzé válik, amely a politikai hatalmat egy meghatározott ideológiai keret közé próbálja kényszeríteni.” Ezek a folyamatok tehát lényegében egy világállam omnipotens törvényeinek a megtestesítőjévé teszik a nemzetközi jogot és az emberi jogok családját, melynek célja az, hogy a szuverén

államok fölébe kerekedjen, és nem kétséges, hogy idővel szeretné is az állami jogot háttérbe szorítani. Ez nem fantazmagória; látunk majd rá egyértelmű bizonyítékot, hiszen az ENSZ legújabb kezdeményezése, melynek célja, hogy a migráció alapvető emberi joggá váljon, lényegében áttörné a nemzetállamok saját belső jogát, és véglegesen összekeverné a világ polgárait, méghozzá oly módon, hogy a nemzetállamok joghatósága alkalmazhatatlan fogalommá válna, következésképpen pedig az állami jognak a jelentősége visszaminősülne. A káosz, mely így létrejönni, egyetlen módon lenne orvosolható; egy mindenkire és minden helyzetre alkalmazható és alkalmazandó világszintű nemzetközi jog megteremtésével. Európa nyugati fele ez ellen pedig nem emel semmiféle kifogást, mivel ezekben az országokban a nemzetközi jog és az alkotmányoligarchia alá való behódolás lényegében már megtörtént. Európa keleti fele ezzel viszont kategorikusan szembehelyezkedik, és ez komoly ellentéteket szül; nem véletlen, hogy a migránspolitikát nem a szakmai kérdések vagy a társadalmi attitűdök mentén akarta az EU eldönteni, hanem egyszerűen hatásköri vitát csinált belőle. A nyugatiak azt állították, hogy az EU letelepítheti a migránsokat, miközben a keletiek azt felelték, hogy nem tehet ilyet, mi több, a tagállamoknak kötelessége megvédeni a határokat. Az Unióban a kelet és nyugat tagállamai közötti feszült viszony lassan kísértetiesen emlékeztetnek az Egyesült Államok történelméből a polgárháborús időkre; a déli államok ott is addig voltak kitéve az északiak elnyomásának és gazdasági kizsákmányolásának, míg végül az Unió megszállta őket. Vajon nekünk, a V4 államoknak, meddig kell várnunk arra, hogy Nyugat megszálljon minket? Németország kabinetjéből szivárogtak ki haditervek, amiből kiderül, hogy bizony a Führerin leporolta a Fail Weiss haditerveket a Bundeswehr számára (Fail Weiss volt a fedőneve Németország Lengyelország elleni invázió hadműveletének, mely kirobbantotta a II. világháborút), és

a német haderő elméletben felkészült Visegrád megtámadására – ez igazán bizalomgerjesztő; mikor a legutóbb ilyen német tervek születtek, 60 millió ember bánta végül azokat. Mindeközben ráadásul újra felélénkült a közös uniós haderő megreformálásának gondolata is – Juncker uniós elnök személyesen ismertette a közös haderő fejlesztésére vonatkozó terveit. A Lisszaboni Szerződés 42. cikke felhatalmazást ad a közös védelempolitika megteremtésére és a közösségi haderő további bővítésére; ennek megfelelően 2016 szeptemberében Pozsonyban kidolgozták az Európai Védelmi Akciótervet (EDAP), melyet novemberben a Tanács elé is terjesztettek; ez 42 ponton javasol fejlesztéseket e téren a Közösség számára – a tervezetet pedig Varsóban írták alá, ami a programnak ad némi baljós csengést. A terv lényegében az Európai Védelmi Közösség beindítását takarja - amire a Közösség már nemet mondott az ötvenes évek elején. És mint az az ezt taglaló uniós forrás címéből is kiderül; az Európai Unió ismét világhatalmi ambíciókkal küzd, pedig még a saját háza táján sem képes rendet tartani. Ezzel a kezdeményezéssel is csak az a baj, hogy a jelenlegi migránsválságot – éppen úgy, ahogy az orosz fenyegetést – nem azért nem tudta az Unió megoldani, mert a közös haderő ehhez nem elégséges (bár tényleg nem az), hanem azért, mert nem is próbálkozik vele. Ha az Unió kezében egymillió hadrendben álló katona volna, akkor sem lenne képes egyetlen egy migránst sem feltartóztatni, mert Merkel és Juncker ebben az esetben is az engedékeny határpolitikát képviselve aláaknáznák a migrációval szembeni fellépést, ahogy az oroszokkal szemben sem tudnának erőt mutatni. Olyan ez, mintha a közös hadászati fejlesztés során előállítanánk a legmodernebb szuper-atomtengeralattjárót – amihez a németek rácsos ablakokat szállítanak és szerelnek be. Aztán pedig csodálkozunk, hogy miért nem működik az egész rendszer, ez a tengeralattjáró jól mutat a kikötőben – csak a vízre ki ne fusson. (Az angoloknak egyébként voltak is hasonló gőzmeghajtású tengeralattjáróik az első világháború során („K” osztályú naszádok), és több is elsüllyedt – bár ütközetben sosem vettek részt. Ennek oka

néha ütközés volt más szövetséges hajókkal (vagy másik ugyanilyen tengeralattjárókkal), más alkalommal a kéményeket felejtették el becsukni merülés előtt. (vö. Geoffrey Regan: Haditengerészeti Baklövések; 156-162.). Az admiralitás egy lordja szerint a legjobb dolog ezekkel a tengeralattjárókkal az volt… hogy sosem találkoztak ellenséggel.) A közös haderő fejlesztése a valóságban csakis egy célt szolgál: az engedetlen keleti tagállamok megfélemlítését. A közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy az. uniós polgárok többsége (51 %) is a nemzeti szuverenitást támogatja, és csak alig több mint harmaduk (35%) véli úgy, hogy az európai szintű kihívásokra a közösségi hatáskörök fokozása jelentené az adekvát választ. Az integrációt és az uniós hatáskörök fokozását legnagyobb mértékben a spanyolok támogatják; náluk a megkérdezettek többsége (57%) egyetért az EU potenciáljának növelésével, de többségben vannak azok a luxemburgiak (56%) és ciprusiak (51%) is, akik a közösségi hatáskörök bővítésében látják a jelenkori problémák megoldását. Egyúttal valamennyi uniós tagállamból ez a három az összes, ahol a megkérdezettek többsége ezen a véleményen volt; minden másik tagállamban a válaszadók többsége a nemzeti szuverenitás megőrzése mellett foglalt állást. [Századvég]. Összességében elmondhatjuk, hogy a jurisztokrácia magyarázatot ad a demokráciadeficit, a brüsszeli bürokrácia látszólagos inkompetentciája és a közösségi fellépések számos problémájára. Ugyanakkor, mint írtuk, bár ezek a folyamatok, úgy a jogi elnyomás, mint a gazdasági kizsákmányolás, már évtizedek óta tartanak, mégis csak most robbant ki a feszültség a Közösségben. Ennek oka pedig a 2015-ös migránsválság volt.

MIGRÁCIÓ Miről is beszélünk? A nacionalizmus és a nemzeti önrendelkezési jog lelkes tagadói, elsősorban pedig „az emberi jogokat” önjelölten képviselők (akik elfelejtik, hogy minden jog ellenében ott áll mindenki más részéről egy kötelezettség – következésképpen minél több „emberi alapjogot” gyártunk, annál több kötelezettséget terhelünk a világra) igyekeznek a migrációt alapvető emberi szokásként bemutatni: „A migráció jelentése költözés, vándorlás, egy adott területről való kivándorlás, illetve egy másik területre való betelepülés. A migráció az állatvilágban sem ismeretlen, gondoljunk csak a vándormadarakra, amelyek évről évre felkerekednek, s képesek országok vagy akár kontinensek között is mozogni. […] Az ember számára a térben való mozgás, mint Cresswell mondja, metafora, mely a teret kulturális, történelmi, társadalmi értelemben lezárja és kinyitja. Az eredmény a „földrajzi képzelet” két lehetséges, de egymással ellentétes változata. Az egyik változat szerint a teret rögzített és felismerhető határok veszik körül, míg a másik változat szerint a határtalan és végtelen térnek csak a benne mozgó ember szab véget (Cresswell 2006: 25-26).” Ez a meglátás a történelem szándékos félremagyarázása, és készakarva figyelmen kívül hagy tényeket. Egyrészt azért, mert egyenlőségjelet tesz a „migráció” és a „mozgás” között – ilyesféleképpen pedig valóban minden helyváltoztató állat migráns, csakhogy ettől a direkt félreértelmezéstől az elmélet még nem lesz helyes. A vándormadarakra ugyanis igaz, hogy „mozognak,” azonban ettől még territoriálisak, hiszen évről évre ugyanott fészkelnek, és költőhelyüket meg is védik; tehát a példa valójában ellenpélda, a vándormadarak pedig nem „költöznek” – csak nyaralnak. Másrészt a félreértések elkerülése végett, bár az ember is rendszertanilag az állatok közé tartozik, de ettől még nem lehet az

összes állat és az ember szokásai közé egyenlőségjelet tenni azzal, hogy más állatok között is „természetes” ez a magatartás. Szintén érdekes elmélet, hogy „az ember végtelen térben való mozgásának csak a képzelet szab határt” – ez költészeti értékkel bíró gondolat, köszönjük Crcsswellnek. De a letelepedett társadalomban bizony a határt a jog szabja meg, és ez azért szerencse. Az ember a telkét kerítéssel, a lakását fallal zárja el, mert az embernek természetes igénye van a magántulajdonra – ennek ellenkezőjét, a „minden mindenkié” elvét, a kommunizmus megkísérelte bevezetni, és a kelet-európaiak köszönettel nem kérnek belőle többé. De a nyugati polgárok sem biztos, hogy örülnének, ha elvarázsolt, andalgó emberek sétálnának be a kertjükbe, lakásukba, szobájukba, akik számára „a határtalan és végtelen térnek csak a benne mozgó ember szab véget,” olyan apróságok, mint a magántulajdon védelmének joga, azonban nem. Másrészt az európai népek közül még a magyarok és szlávok is már legalább tizenkét évszázada itt élnek, és letelepedésüket követően államokat alapítottak. Más népek, mint például az újlatinok vagy a germánok pedig már háromezer éve itt élnek, ugyanazon a helyen. Ugyan vannak példák a történelem során a nomád társadalmakra, mint amilyen a magyar is, azonban ezeknek a társadalmi fejlettsége elmaradottabb a letelepedett népek által épített államoknál. Ilyen formában tehát a vándorlás és kalandozás nem az emberiség alapvető szokása, melyet kedvére űzhet, hanem egy lépcsőfok a társadalom fejlődésének (ún. „szegmentálódásának”) folyamatában. Durkheim a társadalmi szegmentálódás, rétegződés négy lépcsőfokát ismeri, melyből a törzsszövetség a harmadik, a letelepedett népek államai pedig a negyedik, s egyben utolsó lépcsőfok [Durkheim: 99-103.]; ilyen formában tehát a vándorló, nomád népek egyszerűen fejletlenebbek, mint a letelepedettek – viszont szó sincs arról, hogy a vándorló népeket a fejlettebbek be kell, hogy fogadják. Szintén tisztázni kell, hogy a „migráció” nem történelemtudományi kifejezés, hanem csak aktuálpolitikai, ahogy a modern kori migráció

sem nyelvészettudományi vagy antropológiai érdekesség, hanem ténykérdés. Valóban komoly tudományos munka a modern migrációval kapcsolatban nem az értelmező kéziszótárt veszi kézbe, és kezd el azon filozofálni, hogy mi is tulajdonképpen az adott jelenség. A történelem tanulságait sokkal célravezetőbb vizsgálni, és ennek alapján el is tudjuk határolni az egyes történések szabályszerűségeit és lényeges ismertetőjegyeit. Az idők során valóban ismerjük azt a folyamatot, mikor egy adott népcsoport tagjai egy lakatlan területet birtokba vesznek, és ott megtelepszenek – lévén a terület lakatlan, ez nem is zavar senkit. Ezt a jelenséget hívják kolonizációnak. Abban az esetben, ha az adott nép által birtokba vett terület nem lakatlan, hanem ott olyan, korábbról már ott élő népek tagjai élnek, melyek a frissen érkezettekkel nem állnak rokonságban, nem ugyanannak a népcsoportnak a tagjai, abban az esetben a letelepedés már nem egyszerűen kolonizáció. Ebben az esetben a folyamat sokkal inkább hódítás, invázió. Az előbbire a példa a békeszerető föníciaiak voltak, akik hajókáztak a Földközi tengeren, időnként kikötöttek a szimpatikus lakatlan partokon, majd ott letelepedve kikötővárosokat alapítottak. Az utóbbira példa lehet az angolszász támadás Britannia ellen az ötödik században; a szászok a germán népcsoportba tartoztak, míg a sziget akkori lakói, a britonok romanizált lakosok voltak, akik következésképpen az újlatin népek közé tartoztak. Így tehát az angoloknak a franciákkal, nem pedig a németekkel kellene közelebbi nyelvrokonságban állniuk – csakhogy a hódítók megszállták Britanniát, és mind kulturálisan, mind pedig etnikailag asszimilálták az ott lakókat, ahogy azoknak az ősei pedig anno még Caesar idejében az akkoriban ott élő keltákat. Egyéb történelmi példák is azt mutatják, hogy a vándorló népek, például a kalandozó vikingek, is valóban le kívántak telepedni, azonban ez nem mindenhol aratott a már ott lévők körében osztatlan sikert. Ahol sikerült lakatlan földet találniuk, például Izlandon vagy Grönlandon, ott azokat kolonizálták. Ahol a földek már lakottak

voltak, ott a letelepedés érdekében az adott területet megtámadták; ez pedig vagy sikeres volt, és meg tudtak telepedni (mint például Normandia, vagy az Orkney és a Feröer szigetek esetében) vagy pedig a helyiek sikerrel visszaverték a támadást (ahogy ezt láttuk például Amerikában, ahol a vikingek nem tudták fenntartani Vinland nevű telepüket az indiánok ellentámadása miatt). Ilyen módon tehát a mai időkben tapasztalt migráció nem a kolonizációra, hanem az invázióra példa; hasonlóképpen az ókor végén tapasztalt népvándorláshoz: „Határozott meggyőződésünk, hogy a jelenlegi migrációs válság nem csupán egy a sok közül. A folyamaiban lévő és tetőpontját sajnos még egyáltalán el nem érő masszív migrációs hullám a „barbár” népek hajdani, az antik világ ellen irányuló invázióihoz hasonlítható. Az akkori Európára nézve ma már elképzelhetetlen destabilizációt jelentett, és olyan terjedelmes, átfogó civilizációs és kulturális visszaesést, hogy csak több évszázad múlták sikerült felülkerekedni rajta. Európának ezek után többször is meg kellett védenie magát hasonló támadásoktól (az araboktól, mongoloktól, törököktől is), gyakran hatalmas szenvedések és súlyos veszteségek árán, de mindig megtette. Európa (és Csehország) manapság egy hasonló nagyságrendű kihívással néz szembe. A múlttal ellentétben sajnálatos módon egyáltalán nem világos, hogy Európa egyáltalán meg akarja-e védeni magát,” A népvándorlás jelensége a maga idejében alapvetően destabilizálta a Római Birodalmat, és végül közvetlenül felelős volt annak összeomlásáért – így tehát érdemes megfontolni, hogy mennyire vagyunk lelkes támogatói a migrációnak. A Római Birodalom egészen a II. század végéig terjedt és prosperált, tehát felszálló ágban volt. A népvándorlás Marcus Aurelius császár idejében vette kezdetét, és a germánok támadásában öltött testei, akikkel szemben a rómaiak csak nagy nehézségek árán voltak képesek kitartani, és a háborúban a római haderő negyede (!) megsemmisült. A császár

halálát (180 AD) követő időszakban a támadások kiújultak, és pontosan három évszázad alatt a Birodalom saját belső problémái mentén (például a hanyatló demográfiai ráta, amit nem oldott meg a bevándorlók [ún, „colonusok”] letelepítése!), valamint a külső támadások nyomán megsemmisült, általános civilizációs válságot és anarchiát hagyva maga után, ami a sötét középkor négy évszázadát eredményezte. Az összeomlás olyan súlyos volt, hogy a lakosság jelentős része elpusztult, járványok dúltak és maga az államiság is megszűnt Nyugat-Európában! A VIII. században létrejött új Nyugati Civilizáció történelme sem volt mentes az invázióktól; az ibériai félszigetei ekkoriban az arabok támadták, és egészen a mai Franciaországig eljutottak; csak itt sikerült Martell Károlynak megállítania őket a poitiers-i csatában, 732 során. Később a támadások kelet felől is érkeztek, ezeket azonban már zömmel a Visegrádi államok viselték; a mongolok 1241-es támadására is igaz ez, de mint írtuk, az Ottomán Birodalommal és a törökökkel szembeni harc is itt összpontosult. Azok az európai népek, melyeknek nem sikerült feltartóztatnia a török támadásokat, több évszázados megszállást szenvedtek el, melynek során kultúrájuk (lásd például Bosznia, Macedónia) gyökeresen megváltozott, részben asszimilálódott, tehát az invázió elleni fellépés természetes reakció az államok részéről, és szükségszerű is, amennyiben az adott társadalom meg kívánja őrizni integritását. Szintén tisztázandó a történelem egy tanulsága, jelesül, hogy a világot nem lehet eredményes és kudarcra ítélt térségekre osztani, legfeljebb ilyen vagy olyan periódusokra. Még az igazán liberális amerikai közgazdászok is elismerik, hogy a sikeresség a társadalmi berendezkedés, és nem más adottságok függvénye, mint amilyen például a természeti kincsek jelenléte vagy az éghajlat [Acemoglu – Robinson]. Emiatt pedig nem fakultatív, nem is lehet az, hogy a sikeresebb államokba költözzön mindenki a világon, ha ugyanis ez az elmélet helyes volna, akkor a sikereden régiók már régen elnéptelenedtek volna:

„Abszurd lenne a világot sikeres és sikertelen országokra (és régiókra) osztani, a manapság sikereseket benépesíteni, a sikerteleneket elhagyni, és ezt az állapotot örökre megőrizni.” Ezt a szemléletet az Unió a közeli múltig még tisztán látta, hiszen a határvédelem szabályozását nem hanyagolta el. Az irányadó és hatályos szabályai a migrációt és az illegális határátkelést illetően világosak: az EUMSz V. címének 77. cikke a közös határpolitika terén kiköti, hogy az uniós határ fenntartásának egyik alapköve egyrészt az eredményes határellenőrzés [77. cikk ( 1 ) b.)], másrészt az integrált határrendészet [77. cikk (1 ) c.)]. Így tehát elég nyilvánvaló, hogy az Unió a közös határok megvédését egyrészt a tagállamokra nézve kötelezettségként kezeli, melyhez nem is kapcsol közösségi hatáskört, másrészt pedig nem is ad felhatalmazást a tagállamoknak arra, hogy kitárják a Közösség kapuit az általuk szimpatikusnak ítélt bevándorlók előtt. Maga az EU egyébként a közelmúltig meglehetősen exkluzív volt, és nem volt hagyományos az, hogy akárki ellenőrizetlenül és komoly regisztráció nélkül beléphetett volna a közösség területére. Ez annyira igaz, hogy az EU egyébként tervezett egy beléptetési rendszert, amit „kék kártyának” nevezünk, és a mi nem véletlenül hasonlatos az amerikai „zöld kártyához” – ennek lényege az volt, hogy a szakképzett és a biztonsági szűrőkön megfelelően átvilágított személyek kis számát bebocsássák a Közösség területére, miközben mindenki mást kint tartanak. A közösségi határokkal rendelkező tagállamoknak e téren komoly is a felelőssege, hiszen a schengeni zónára tekintettel az egyik tagállamba bebocsátást nyerő személyek lényegében akadálytalanul bejuthatnak az összes többi uniós tagállamba, így a fogadó nemzeté a jogi és az erkölcsi felelősség bármi olyan visszásságért. amit az általa nem kellően átszűrt személyek itt tartózkodása okoz. Éppen ezért ezt a felelősséget a legtöbb tagállam igyekezett komolyan venni, és csak 2015-ben rúgta azt fel teljes mértékben Németország, elfogadva, hogy Európa milliónyi ember számára átjáró-ház legyen. De pontosan mekkora migránshullámról is beszélünk?

Mennyiségi mutatók 2015 során az Unióba hozzávetőlegesen 2,7 millió bevándorló érkezett; ez három éves viszonylatban háromszoros, míg tíz év alatt hatszoros középmérték-növekedés. A legtöbb migráns Szíriából érkezett (több mint 350.000), de sokan (170.000) érkeztek Afganisztánból, Irakból (120.000), valamint több mint ötvenezren csak Koszovóból illetve Albániából, illetve többtízezren Pakisztánból, Eritreából, Nigériából, Iránból és Ukrajnából. A regisztrált és menedékkérelmei beadó bevándorlók száma csak ebben az évben 1.321.560 volt, ezek közül a kérelmek közül a legtöbbet, 476.000-et Németországban nyújtottak be, de jelentős (százezer feletti) volt a menedékkérők aránya Magyarországon és Svédországban is [Eurostat]. A fenti, közel másfél milliós kérelemhez hozzá kell még számolni azokat, akik a határátkelés során nem kerültek regisztrációra, illetve akik a menedékkérelmet utóbb nyújtották be, így lett a végső szám a hivatalosnak több mint a duplája. A bevándorlók többsége ebben az évben Törökország felöl a Balkánon át érkezett: előbb Görögországon haladt át, majd Magyarországnál lépték át ismét az uniós határt. Több mint kilencszázezer fő érkezett csak innen az Unióba, ez a korábbi évhez képest tizenötszörös növekedés. Ehhez képest a kelet felől érkezők száma csak ezres, míg a Marokkó felől Gibraltáron át érkezők száma is csak tízezres tételekben volt mérhető, és ez nem is jelentett komoly növekedést a 2014-es adatokhoz képest. Szintén minimális volt a Földközi-tengeren keresztül a bevándorlás növekedése Itáliába; a 2015ös migránshullám előtt ez volt a fő bevándorlási folyosó, így már 2014 során is százötvenezer ember ebből az irányból jutott az Unióba, Lampedusa szigeténél lépve át a határt, és ez a szám csak húszezerrel emelkedett 2015 során, tehát az emelkedés mértéke alig tizenöt százalék volt [Frontex]. 2016-ra így az Unióban 35,1 millió olyan bevándorló élt, akik harmadik országokból származtak, és ebben nincsenek benne azok a migránsok, akik második generációsak, tehát bár az EU-ban

születtek, de nem tartoznak ehhez a civilizációhoz; a neoliberalizmus lelkes hívei most felkiáltanak, hogy „de hiszen akkor ők már európaiak!” – hamarosan látni fogjuk, mennyire jól sikerült az integrációjuk. A 35,1 millió bent lévő migránshoz pedig a 2016os évben további 1.2 millió regisztrált bevándorló érkezett az Unióba. 2017 során még mindig csak a tengeren keresztül 171.000 bevándorló érkezett, ami nem mondható lényegi szempontból kevesebbnek a 2015 folyamán tapasztalt nagy hullámhoz képest, és nem sokkal haladja meg a 2014-és évben érkezők számát; tehát míg Magyarország 2015 folyamán szembenézett a hullámmal, és adekvát reakciót adott, mára ellehetetlenítve a balkáni úton való bejutást, addig az olaszok nem tettek érdemi ellenlépéseket. A magyar határzárnak hála a migránsösvények megváltoztak; ma már ismét főleg a Földközitengeren keresztül kelnek át; csak 2017 során 118 ezren választották ezt az utat. Míg Németországban 2010-ben négymillió török élt, mára drasztikusan megugrott a migránsaik száma, 2015-ben 2 millió 16 ezer, 2016 során pedig 1 millió 720 ezer migránst engedtek be csak ők (igaz, ebben a számban az uniós áttelepedők is benne vannak, akik más EU tagállamból költöztek át Németországba). Az évtizedek óta tartó, és most hirtelen megugrott migráció hatására a statisztikák szerint a németországi gyermekek 38 százaléka, valamint a nyugat-németországiaknak a 42 százaléka már nem német. Az Egyesült Királyságnak is megvan a maga baja; míg a szigetországba a hetvenes években több év alatt jött 30.000 menekült, most két hónap alatt érkezik ennyi csak ebbe az egy országba [Murray: 33.]. A kvótarendszer visszásságai Miközben Angela Merkel minden tőle telhetőt megtett, hogy a világ összes ide vándorolni kívánó emberének teljesítse szíve vágyát, hirtelen kényelmetlenné vált számára a túlzott mértékű bevándorlás,

és ezért az Unió apparátusára nyomást gyakorolva igyekezni kezdett bevezetni az európai kvótarendszert; ez annyit jelent, hogy a Németország által behívott és beengedett migránsokat a németek utóbb más tagállamok nyakába szeretnék varrni. Merkel és kormánya azzal koronázzák meg a betelepítést, hogy saját államukban már életbe is léptették a tartományi kvótákat, és a saját maguknak fenntartott migránsnépességet igyekeznek a területükön eloszlatni [Kalus – Weigl: 25.]. A nemzetközi kvóta kapcsán felhívták sokan a figyelmet, hogy a migránsok ellenőrizetlenül lépik át az uniós határokat, akkor a schengeni térségben (melynek éppen az ellenőrizetlen belső határok képezik a lényegét) milyen alapon várják el tőlük, hogy ott maradjanak, ahová letették őket? A migránsok többsége Németországba vagy Svédországba szeretne eljutni; még ha Magyarország be is fogadná őket, a többségük nagyon jó eséllyel egyszerűen újra útra kelne, és napokon belül már megint német földön volna. Arról nem is beszélve, hogy a kvótarendszer nyíltan ellentmond az Unió négy piaci szabadságának, jelesül a személyek szabad áramlásának, hiszen az EU nem írhatja elő senkinek sem, hol éljen benne; ez azonban nem akadályozta meg a német szövetségi jogalkotást, hogy törvénybe iktassa a bevándorlók röghöz kötését szentesítő szabályozást – a 2016-ban bevezetett integrációs törvény kereken kimondja, hogy a letelepített migránsok nem hagyhatják el külön engedély nélkül a számukra kijelölt járást. Ilyen szabályozást Európa a jobbágyság két évszázaddal ezelőtti eltörlése óta nem látott. A kvótarendszer nyomán beállt az Unión belül az össztársadalmi és tagállami ellenállás: ugyan az uniós polgárok nagyobb része (47%) támogatja a kvótát, és csak a kisebbik része (39%) ellenzi azt, de tény ugyanakkor, hogy nem meglepő módon a kvótát leginkább a görögök (69%), a németek (67%), az olaszok és a belgák (57-57%) támogatják. Magyarán mondva azok az államok, akiknél a menekültek a legnagyobb, kezelhetetlen számban gyűltek fel, ez azonban nem azoknak az államoknak a hibája, akik kezdettől fogva minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy kint tartsák őket.

A franciák meglepő módon, dacára a saját válságuknak, pontosan igazodnak az uniós átlaghoz (47% mellette, 38% ellene). A legelutasítóbb államok a kvótával kapcsolatban Csehország (82%), Magyarország (79%), Szlovákia (74%), valamint két balti állam, Észtország (67%) és Lettország (63%) (Litvániából ebből a kérdésből valami okból nincs kimutatás), de erősen ellenálló az utolsó Visegrádi állam, Lengyelország (58%) is [Századvég]. Magyarország kormánya 2016. október 2.-án népszavazást irt ki a kvótarendszer kérdésében, amin a szavazók döbbenetes társadalmi egyetértést tanúsítottak; az érvényesen leadott voksok több mint 98 százaléka nemet mondott Brüsszel betelepítési kvótájára. Ezzel a demokrácia és a liberalizmus közötti láthatatlan, elméleti ellentétek egyből aktuális szintre emelkedtek: „E tekintetben a menekültek befogadásáról szóló 2016. októberi, magyarországi népszavazás emblematikus. Bárhogyan is értékeljük a feltett kérdést, tény, hogy a népszavazáson leadott szavazatok 99 százaléka nem támogatta a migránsok betelepítését. A népszavazást érintő kritikák […] a népszavazást főleg és elsősorban illegitim, „tisztán populista” eszköznek titulálták. […] A kritikusok által megfogalmazott üzenet azt közvetítette a magyar nép számára, hogy nincs joga a véleménynyilvánításra.” A kapott eredmények, melyek közvetlen demokratikus eljárásból származóak és lényegében egyhangúnak tekinthetők, azonban egyáltalán nem hatották meg Merkelt, aki a következő években mindent megtett azért, hogy az ellenálló Magyarországgal és Lengyelországgal szemben kötelezettségszegési eljárást kezdeményezzen – noha az uniós polgárok nagyobbik része nem vevő a menekültek befogadására (Magyarország pedig főleg nem). Hasonlóképpen a többi nyugati vezető is figyelmen kívül hagyta a magyar referendumot, és az Orbán-kormányt az emberi jogok irányából kezdték el támadni maga Macron elnök pedig úgy fogalmazott, hogy a magyar miniszterelnök által képviselt elvek közül egyet sem tart a magáénak.

Ez a valóságban igen egyszerűen lefordítható; mivel az emberi jogok és a liberalizmus a demokráciával és a nemzeti önrendelkezési joggal immáron nyílt színi összeütközésbe kerültek, minden vezetőnek (és polgárnak) azt kell eldöntenie, hogy a határok nélküli, polgárság nélküli és demokrácia nélküli szuperállam, avagy az exkluzív, homogén és demokratikus nemzetállam víziója áll-e közelebb a szívéhez. A nyugati vezetők pedig egyértelműen az előbbit választották (Merkel kancellár egyik legszebb megnyilvánulása ezzel kapcsolatban az volt, mikor a német trikolóros zászlót kivette a stábjának egyik tagja kezéből, és megvetően a földre dobta azt a kamerák kereszttüzében), dacára annak, hogy a polgárok egyáltalán nem ilyen nagyvonalúak évezredes történelmi és kulturális örökségük elherdálásával kapcsolatban. Statusfrissítés és attitűdök Egyértelműnek tűnik, hogy a Nyugat legtöbb állama számára a migránsok már megoldhatatlanul és véglegesen letelepült kisebbséggé váltak a társadalomban, amiből egyre több probléma fog születni – és az is kérdés, hogy a kisebbség meddig marad kisebbség, és mikor válik többséggé. Miközben a nyugati tagállamok bánatosan nyaldossák sebeiket, a keleti tagállamok még nem jutottak el erre a pontra, és a látott példák alapján ostobaság is tőlük elvárni, hogy miután a Nyugat hepciásan átesett a küszöbön és a lépcsőn legurulva súlyosan megsérült, az éberebb keleti államok most szolidaritás címén tegyék önként ugyanezt – ismervén a következményeket. Mások a befogadókat hibáztatják azért, mert a „születőfélben lévő multikulturális közeg” dacára „nem kellően nyitottak” ahhoz, hogy befogadják a migránsokat [Csepeli – Örkény: 90-101; 119.]. Az ilyen vélemények a teljesen téves helyzetfelismerésből adódnak; a multikulturalizmus az előző évszázad végén volt „születő félben,” és ennek a századnak az első évtizedében élte fénykorát. Mára az európaiaknak (de még az amerikaiaknak is) a nagyobbik része torkig van vele, és arra vágyik, hogy saját kultúrájának

megfelelően élhessen a saját hazájában, ne pedig szégyenkezzen vagy meghúzza magát amiatt, hogy Európában született, nem pedig a világ fejletlenebb végén. A migránsokkal kapcsolatos attitűdök is – egyenes arányban a bevándorlók által mutatott agresszió drasztikus növekedésével és a terrorizmus terjedésével – egyre határozottabban a bevándorlás ellen fordulnak. A multikulturális közeg mára már nem születik, hanem haldoklik – bár a kettő, mint a jelen állás is mutatja, nem zárja ki egymást. Bár az integráció nem azért bukik meg, mert a befogadók nem látják szívesen az érkezőket, de ebben ugyanakkor mégis van igazság; az uniós polgárok döntő hányada (70%, ebből 40% határozottan) elutasítja az illegális bevándorlókat, és csupán negyedük (25%) szerint nincs ebben kivetnivaló. Az illegális bevándorlással kapcsolatban a Visegrádi Szövetség tagállamai különösen elzárkózóak. Így a csehek és a szlovákok (87-87%), a magyarok (85%) és a lengyelek (83%) mind jóval az átlag felett ellenállóak az illegális migránsokkal szemben, de a még a legliberálisabb svédek (55%), franciák (66%) és britek (63%) többsége is tart az illegális bevándorlástól, a németek pedig pontosan az uniós átlagot képviselik, és „csak” hetven százalékuk utasítja el azt [Századvég]. Ez a statisztika ugyanakkor felettébb érdekes, hiszen kiderül belőle; a nyugatiaknak nem az a bajuk, hogy mi nemet mondunk a migránsokra, mert ők is azt teszik, vagy legalábbis tennék, ha a liberális demokráciában bárki is kérdezné a véleményüket – az a bajuk, hogy nem vesszük át az ő migránsaikat. Fentieken felül a közösségi polgárok döntő hányada szerint a határokat jobban kellene őrizni (78%), és csak elenyésző kisebbségük (12%) véli úgy, hogy a határzár megnyitása jó ötlet volna. E téren kimagaslóan nagy a társadalmi támogatottság a jelentős uniós határszakaszt felvonultató Visegrádi államokban is, így Magyarországon (94%), Szlovákiában és Csehországban (9191%), illetve Lengyelországban (88%) [Századvég], Mindez megint érdekes; a németek bevallottan ellenzik Merkel politikáját, de mégsem váltották le a 2017-es választáson. Ennek

oka valószínűleg az, hogy van bennük egyfajta bűnösségi érzet, amiért bár az a véleményük, hogy nem látják ők sem szívesen a bevándorlókat, ám erről az érzésről azt hiszik, helytelen. Karl Jaspers a második világháborút követően hosszasan elemezte a német nemzet és nép bűnösségének kérdését a náci háborús és emberiségellenes bűnökért. Álláspontja az, hogy bár büntetőjogilag nem, de mint mondta, erkölcsileg és Isten előtt felelősek mindezért.’ Ez az egészségtelen etnomazochista érzés (ti. hogy a jelenkor német népe, aminek már semmi köze a nácizmushoz) az oka annak, hogy húsz százalékkal több német támogatja magát Merkelt, mint a határokon a kapunyitást. (Ami a német önmarcangolást illeti, úgy fest, a nácizmus árnyékától már sosem fognak tudni szabadulni, és a világ sem akarja megengedni, hogy ezt megtegyék. A valóság mégis az, hogy a németeknek nem azért kellene szégyenkezniük, hogy volt egy Hitlerjük nyolcvan évvel ezelőtt – az igazi szégyenük az, hogy van egy Merkeljük ma, aki teljességgel romba dönti az európai kultúrát és tradíciókat. Ráadásul Hitlert összesen két alkalommal választották meg; egyszer 1933 során, majd néhány évvel később a Saar vidék határozott népszavazáson úgy, hogy visszacsatlakozik az anyaországhoz. Merkel mögött sokkal több sikeres választás van – igaz, a legutóbb már csak 35% körül sikerült szavazatokat begyűjtenie, ez kísérteties hasonlóság közte és náci kancellárelődje között. Azért a társadalmi bűnért, amit ma a Führerin megtestesít, a ma élő németek a felelősek, akik nyeregben tartják. A modern korban ezért felelősek, és a jövő generációi ezt (is) fogják a szemükre vetni.) A zsidókat még a középkor folyamán is felelősnek tartották Jézus haláláért – ez nem kecsegtet túl sok jóval a németek számára, akiket még csak huszadannyi idő választ el őseik bűneitől, mint a középkori zsidókat Jézustól. Talán ideje volna nekik megbocsátani maguknak; amíg ők nem teszik, úgy fest, a világ sem fogja. Igaz ez annál inkább, hogy számos bevándorló – és az ebbe a kultúrába nem integrálódott leszármazottaik – nyíltan rasszista véleményének ad közszereplése során hangot. Annak oka, hogy

ezzel senkinek nincsen semmi problémája az, hogy a gyűlölet ebben az esetben Európán belül a fehérekkel szemben irányul. Még a legmagasabb szellemi körök sem mentesek ettől a fajgyűlölő (ti. a „fajgyűlöletnek” nem szükségszerű eleme, hogy fehérek gyűlöljenek más etnikumúakat. Lehetnek fehérek is az áldozatai!) attitűdtől: „Végül eljutunk ahhoz a még erősebb gondolathoz, amelyik szerint épp pusztulási érdemiünk. „Tisztában vagytok azzal, hogy mit műveltek a fehérek? – kérdezik. – Különösen ti, európaiak. Utaztatok a világban, beköltöztetek más országokba, majd felégettétek őket és próbáltátok eltörölni a kultúrájukat. Ez most reváns. Vagy karma.” Az író Will Self jelenleg a Brunei Egyetem professzora. […] BBC stúdióbeli felszólalását 2011-ben vastaps kísérte: „A bevándorlást ellenzők nagy része rasszista, akik nem éreznek empátiát mások iránt, főleg, ha azok fekete vagy barna bőrűek.” Teljességgel érthető, hogy valaki a nemzetét, őseit ért sérelem miatt nem kedveli azokat a nemzeteket, (illetve azok polgárait) melyek a múltban ezekért a sérelmekért felelősek voltak. Így például a magyarok és románok is néha neheztelnek egymásra, mert a múltban az együttélésük (minthogy Erdély ezer éven át a Magyar Királyság része volt, és csak pontosan száz éve tartozik Romániához, de a területén mindig is vegyesen éltek magyarok és románok [is]) nem volt kimondottan fényes. De szabadjon megkérdeni, kényszeríti valaki az ilyen embereket, hogy abban az országban éljenek, amelyikkel elszámolnivalójuk akad? Ha Will Self ennyire elégedetlen a fehérekkel (különösképpen mivelünk, európaiakkal), mi tartja vissza, hogy elhagyja a kontinenst? (Mellesleg az általa támasztott vádakra válaszul; a magyarok sosem gyarmatosítottak. Az ezer évvel ezelőtti államalapítás óta nem utaztunk a világban, nem költöztünk be máshová, nem égettük fel őket és nem próbáltuk meg eltörölni a kultúrájukat – Magyarország egyetlen gyarmata a történelem során a Ferencz József szigetcsoport volt a Sarki Óceánon, itt viszont a fókákat leszámítva senki sem vette észre a kitűzött zászlót [őket meg vélhetőleg nem

zavarta]). (A korrektség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az államalapítást megelőző időkben a magyar törzsek valóban randalíroztak Európában, és a későbbi mongolokhoz hasonlóan végigfosztogatták azokat a vidékeket, amiket véletlenül a vikingek elkerültek – ekkoriban terjedt el a svájci fohász; „A saggitis Hungarorum libera nos, Domine!” – „A magyarok nyilaitól ments meg Urunk, minket!” Ezzel kapcsolatban azonban rá kell világítanunk, hogy a „kalandozások kora” a magyar történelem prehisztorikus időszakában volt jellemző, és 955 után nem indult több támadás nyugatra, 970-et követően pedig a magyarok felhagytak ezzel a szokásukkal – tehát mindez még a korábbi, törzsszövetségi időszakra volt jellemző, a Magyar Királyságra már nem. (Ráadásul a magyarok más európai népeket támadtak meg a X. század során is, s mivel azok etnikailag fehérek voltak, nyilván ezzel a Nyugatnak semmi problémája nem lehet).) Nyilván szőrszálhasogatás ilyen kifogásokat keresni a mélységes bűnbánat tanúsítása helyett, de végülis mit várhat az ember a fehérektől (különösen tőlünk, európaiaktól)? A migrációs folyamatokat ráadásul a küldő országok és közvetlen szomszédjaik is támogatják, miközben közvetlenül felelősek a krízis eszkalálódásáért. Így például Katar, Szaúd-Arábia és az Emírségek, és mindenekelőtt Törökország is: „Katar vagy az Arab Emirátusok nem vállalják a humanitárius terheket. A Hezbollah, illetve más katonai szervezetek 2011 óta harcoltak Szíriában az iráni érdekekért; mégis Irán meg kritizálta is Európát, amiért szerinte nem tett eleget a menekültek segítésére. Rouhani elnöknek volt mersze kioktatni a magyar nagykövetet 2015 szeptemberében, amiért szerinte Magyarország „nem veszi ki a részét” a menekültválságban. Hozzájuk hasonlóan Szaúd-Arábia az elejétől fogva saját érdekeit támogatta a szíriai konfliktus alatt. Nem elég, hogy nem fogadtak be egy szír állampolgárt sem, még azt sem engedték meg, hogy a zarándokok által évente a mekkai zarándoklat idején öt nap erejéig használt százezer légkondicionált sátrat a menekültek rendelkezésére bocsássák, A 2015-ös válság

idején az egyetlen szaúdi felajánlás az volt, hogy kétszáz új mecsetet építenek Berlinben az újonnan érkezők kedvéért.” Persze megint lehet mindez a bosszú azért, mert a válsággal a Nyugat például készakarva döntötte romba egy évtizede az addig dinamikusan fejlődő dubai gazdaságot. Vagy a keresztes hadjáratért, ki tudja, Szaúd-Arábia talán csak az iszlámot szeretné kiterjeszteni Európára, hiszen valamibe neki is be kell fektetnie arra az esetre, ha elfogy majd az olaja (vagy az európai igény az olaja iránt). Törökország a saját stratégiai szerepet akarja erősíteni, és bízik az Uniós csatlakozásban, így aktuális politikai érdeke alapján dönti el, mennyi migránst engedjen be és mikor – a ciprusi háborúban már különben is kimutatták a foguk fehérjét. A nagyobbik baj az, hogy az olyan politikusok, mint például Merkel vagy Macron, felülnek az ilyen provokálásnak, és meghátrálnak előle. Merkel sosem merne kikezdeni egy iszlám országgal – csak a V4 államaival szemben vitézkedik. Tévképzetek A migrációval kapcsolatos hibák között a legelső helyen az szerepel – és ez a rossz meggyőződés a politikai és a társadalmi köröket egyaránt érinti –, hogy a tömeges migrációra is az egyénire vonatkozó szabályokat igyekeznek alkalmazni. Egyetlen egy (vagy legalábbis kisszámú) menedékkerő esetében a menekültstatus értelmezhető – egész népcsoportok esetében nem. Mégis hol tartanának a világ fejlett népei, ha például a hutuk és a tuszik közötti ruandai mészárlás során a fél ország több millió polgárát befogadták volna? De hasonló a helyzet a síiták és a szunniták közötti nézeteltérések esetében is, ahogyan felhozhatnánk példaképpen a Pol Pot kambodzsai diktátor népirtása elől menekülőket is. Megint más kérdés, hogy ha Pol Pot terrorja elől mindenki elmenekült volna, akkor mi lett volna Kambodzsával? A világ szinte minden népének vagy nemzetének történetében találunk örült diktátorokat vagy véres konfliktusokat – ha ezek elől mindenki szedte volna a cókmókját és kereket oldott volna, milyen hely maradt volna a világon ahol a menekültek letelepedhettek

volna? Még az örök békés semlegességet valló Svédország esetében is találunk őrült királyokat, akik ok nélkül lemészárolták több száz alattvalójukat, ahogy az Egyesült Államok polgárháborúja során is legalább fél Amerika elmenekülhetett volna. A nemzetek egészséges fejlődéséhez a konfliktusok hozzátartoznak. Ez az adott generációnak sosem előnyös, viszont nem is oldhatóak ezek akképpen meg, hogy mindenki csomagolni kezd. Szintén tévedés az a személet – amit mostanában egyébként az ENSZ is kezd vallani – miszerint a gazdasági migránsok (akik a bevándorlók döntő hányadát alkotják) és a menekültek azonos megítélés alá essenek [Klaus – Weigl: 21-24.]. A bevándorlók nagy része egyáltalán nem menekült, hanem gazdasági bevándorló, tehát életét nem fenyegeti veszély, így nem csupán nem felelnek meg a menekültstátusz kibocsátásának feltételeinek, de még annak enyhébb formájára, az oltalomra sem jogosultak. (A Tanács 2004/83/EK irányelve ugyanis ezt a statust is ismeri, melyért az folyamodhat, aki ugyan a menekültstátuszra nem jogosult, ám esetében fennáll annak a veszélye, hogy hazatérése esetén őt „súlyos sérelem érné.”) Az uniós polgárok többsége (54%) egyetért ezzel a felfogással, és csak a kisebbségük (39%) véli úgy, hogy a migránsok valóban azért jöttek, mert anyaországukban nincsenek biztonságban [Századvég], Az emberiség döntő hányada rosszabbul él, mint a nyugati átlag, így ha terel engedünk a gazdasági migrációnak, akkor hamarosan hatmilliárd ember fog az ajtónkon kopogtatni. Ezeket az embereket pedig, még ha az USA és Kanada, illetve az Unió elfelezi is egymás között, akkor is az Unió népességét a hétszeresére, míg az Amerikaiak népességet a kilencszeresére kellene emelni, hogy minden migráns helyet kapjon. Amennyiben segítünk is rajtuk, számításba kell venni azt, hogy a migránsok az anyaországukban még relatíve jómódúnak és képzettnek számítanak, így ezek befogadása nekik személy szerint ugyan jó, de az anyaországot ellehetetlenítjük ezáltal. Még az unión belül is komoly gondot okoz a magasan képzett, de alulfizetett

munkaerő elvándorlása; ezzel a problémával küzd egyebek melleti a magyar egészségügy. Mint mondtuk, Magyarország az Unió egyik legjobb általános orvosi egyetemi képzését nyújtja, és évente több száz új orvos szerzi meg a doktoriját – mégsem sikerül csak éves átlagban egy-két tucat (!) új rezidenst leszerződtetni a magyarországi közgyógyellátásban, miközben az Országos Egészségbiztosítási Pénztár is képtelen arra, hogy az országos körzeti orvosi rendelők egyötödébe orvost találjon. Hasonló a helyzet a szakmunkásokkal. Ilyen körülmények közt pontosan mit is várunk attól, hogy a migránsokat befogadjuk? Ha az Unión belül ekkora nehézségeket okoz az elvándorlás, akkor mit remélünk attól, hogy a fejlődő országokból elvonjuk a legszakképzettebb rétegeket? Ráadásul ezeknek az országoknak a népességnövekedése nagyságrendekkel nagyobb, mint amennyit mi befogadunk; évente egy-két millió migránsról beszélünk, de közben a fejlődő államok népessége ugyanennyi idő alatt nyolcvanmillió fővel gyarapszik, így a problémáik megoldásának egyetlen eszköze az lehetne, ha ott kezelnénk a nehézségeiket, ahol azok kialakulnak [Beck]. A gond csak az, hogy a válságban lévő régiók és országok lokális megsegítése a gyarmatosítást idézné, és ezért idegenkednek tőle a fejlett nemzetek, hogy belefolyjanak az ügyeikbe. Ugyanakkor pont ezért – minthogy a gyarmatok függetlenséget szerettek volna kivívni, és ezt a huszadik század során sikerrel meg is tették - nem világos, hogy pontosan mi is a Nyugat feladata az ő problémáikat illetően. Az ötszáz milliós Európa már eddig is zsúfolt kontinens volt, de milyen fenntarthatósági vonatkozásai vannak annak, ha ide települ még a fél világ? Egyáltalán mennyi embert takar Európa eltartóképességének felső határa? Még ha a világ fenntartható népességét a józan hárommilliárd főben határozzuk is meg [Myers: 93-94.], és mindez proporcionális eloszláson alapul, tehát valójában ez elméleti küszöb, ami alacsony fogyasztáson és a javak egyenlő eloszlásán alapul, minimális szennyezés mellett, akkor a realitás ennél még

alacsonyabb [Diamond (2009): 488-489.]. Ez ráadásul a teljes bolygó eltartó képessége, nem pedig csak az Öreg Kontinensé, így ezt a számot még tovább kell osztanunk. Ehhez képest még a legóvatosabb becslések [pl. a magyar Migrációkutató Intézet] is azzal számolnak, hogy 2030-ra negyvenmillió, míg 2050-re hetvemnillió afrikai indul majd el Európába, hála az afrikai népességrobbanásnak, az elsivatagosodásnak, az elnyomó politikai rendszereknek és káosznak, ami számos országot érint. Ilyen például Nigéria, a Közép-Afrikai Köztársaság, vagy Szomália, de ide tartozik Burkina Fasó is, ami a világ legdinamikusabban káoszba süllyedő országa – tíz év alatt tizennégy erőszakos hatalomátvétellel. Ehhez a számadathoz még hozzá kell adni azokat a régiókat (pl. a KözelKelet, vagy Dél- Kelet Ázsia, ahonnan már most is nagy számban érkeznek a bevándorlók, és a számuk várhatóan nem fog csökkenni. A nyugati társadalmak egyik legfőbb tévedése is ehhez kapcsolódik, jelesül hogy azt hiszik, a társadalmaikban tapasztalt népességcsökkenés probléma, holott nem az [Dorling: 302-303.]. A migránsok letelepítése a Malthus-reakciót sietteti, vagyis azt eredményezi, hogy az az Európa, ami már jelenleg is több embernek ad otthont, mint amennyit fenntartható módon eltartani képes, még hamarabb kifut majd természetes erőforrásaiból. De ez sem a mi, sem a bevándorlók és az ő küldő országaik problémáit nem oldja meg. Van, aki úgy véli, hogy a betelepülő migránsok kevesebb gyereket vállalnak, mint az otthon maradó honfitársaik, így tulajdonképpen a Malthus-elmélet kiküszöbölésének is jó eszköze a migráció elősegítése [Dorling: 342-343.]. Ez az észrevétel pontos, de az arányokat illetően teljesen csőlátású és megbízhatatlan. Lehet, hogy matematikailag ez így korrekt, de a harmadik világ népességének növekedéséhez képest a migráció elenyésző mértékű, tehát a különbség így is legfeljebb csak század százalékokban mérhető, miközben a fogadó államok infrastruktúráját már az utóbbi három évben érkezeit alig pár millió bevándorló is teljességgel túlterhelte.

Ha azt képzeljük, nem volt még példa a történelem során arra, hogy egy kultúrát az oda özönlő menekültek tettek tönkre, súlyosan tévedünk. Ez történt például Grönland viking társadalmával, és annak fővárosával, Gardarral. A kemény klíma és nehéz megélhetés miatt törékeny északi kultúrában a termőföldek elhasználódása miatt a vidéki lakosok tömegesen áramlottak a sziget fővárosába, Gardarba. Ráadásul ezek a folyamatok Grönlandon már korábban is lezajlottak, alig pár évtizeddel korábban, mikor a sziget nyugati részen hasonló módon kihaltak a vikingek, ez mégsem intette óvatosságra a keleti telepet, ami ennek ellenére is befogadta a menekülteket. A bevándorlás olyan súlyos lett, hogy végül a főváros is áldozatul esett annak – holott egyébként fennmaradhatott volna: „Akkoriban Gardar olyan lehetett, mint egy túlterhelt mentőcsónak. Ahogy a szegényebb farmok állatai elhullottak, vagy az emberek mind megették őket, nem maradt más választásuk, mint behúzódni a gazdag helyekre […] és végül Gardarba. […] Mivel a gardari menekültek egyre többen lettek és egyre kevésbé maradt vesztenivalójuk, egyre nehezebb lett megakadályozni, hogy […] leöldössék és felfalják a más tulajdonát képező állatokat – azokat, amelyek egyedül Gardart valahogy még éppen eltartották volna a maga földesurával, jobbágyaival és templomával. Így jöhetett el a végső éhséglázadás napja, talán egy hosszú tél végén több hasonló év telei után, amikor áldozatul estek nemcsak a tehenek, hanem az újszülött borjak és a kutyák is, mint pár évtizeddel előbb a nyugati telepen.” Ilyen módon Grönland keleti telepe is végül rövid idő alatt megsemmisült, lakói pedig mind éhen vesztek és halálra fagytak, minthogy nem volt hová menniük. Ezt a jelenlegi migránsválságot objektiven és hidegfejjel mérlegelő szakértők és publicisták is tisztán látják, csak az európai elit nem: „Minden értelmes bevándorlási politika számolna azzal, hogy bár az Európának nevezett hajó valóban képes megmenteni a kétségbeesett fuldoklókat, felborulhat, ha túl sok ember és túl

gyorsan kerül a fedélzetre – nekünk, európaiaknak, pedig csak ez az egy hajónk van.” Ironikus, hogy Murray is „hajót” használ hasonlatképpen, hiszen ez éppen úgy illusztrálja, hogy az Európai Civilizáció nincs hová menjen, ha összeomlik, mint ahogy Gardar vikingjei sem tudtak menekülni szorult helyzetükből – hiszen nekik egyáltalán nem maradt hajójuk, mert a meneküllek nem csak a vágóállatokat ölték le, hanem az összes fát is felélték, amiből építeni lehetett volna egyet. A jelek arra mutatnak, hogy ezzel a veszéllyel az uniós polgárok is tisztában vannak, hiszen elenyésző kisebbségük (9%) véli úgy, hogy a fejlődő világ polgárainak a megsegítésére az a legjobb megoldás, ha korlátozásoktól mentesen befogadjuk őket, míg a válaszadók döntő többsége (81%) teljesen tisztán látja, hogy a potenciális migránsokat a saját anyaországukban kell megsegíteni. Arra a közösségi kezdeményezésre, miszerint az Unió évente fogadjon be egymillió migránst és támogassa azokat fejenként tizenötezer euróval, a válaszadók kétharmada (68%) nemet mond, és mindössze kis hányaduk (14%) támogatja azt [Századvég]. – Itt szabadjon megjegyezni, hogy Magyarországon a nettósított minimálbér, amit a szakképzett emberek főállású, heti negyven óra munkáért kapnak, ennek az összegnek évente csupán a negyede, alig több mint háromezer euró. De hasonló kritikákkal illette az segélyeken élő migránsokat Sebastian Kurz kancellár is, aki 2018 júniusában bejelentette, hogy az osztrák állam segélyein élő európai közösségen kívüliek számának nagymértékű emelkedése miatt (2015 óta a számuk megháromszorozódott) Ausztriában a szociális politika reformját tervezi, ami a munkaképes személyek segélyezésének lényegében a minimalizálását jelenti. Ráadásul a kancellár egyébként is fellépett a migránserőszak ellen, hiszen az erőszakos vallási csoportosulások közül többet is kiutasított Ausztriából, miközben a mecsetek építését is megtiltotta.

A lentiek alapján nyilvánvaló, hogy az a nyugati propaganda, ami szerint munkaerőhiány és demográfiai krízis van a Nyugaton, és ezt bevándorlók importálásával kellene megoldani, az végképp nonszensz. „Az EU-nak keményebben kellene dolgoznia, hogy támogassa azokat, akik hosszútávon Európában maradnak -Európának szüksége van bevándorlókra, hogy fenntartsa a gazdaságát. Az Eurostat szerint Európa népessége 2016 során csak a bevándorlásnak köszönhetően nőtt. […] Számos országban hiány emellett a képzett munkaerő.” Több mint valószínű, hogy a nyugati polgárok azért képesek volnának megoldani a demográfiai mutatók javításának feladatát, tehát ebben kellene őket támogatni, és nem olyan módon, mint ahogyan azt olvashattuk, hogy a fiatalokat az anális szexre és az orgazmus megjátszására tanítják az iskolában – amik amúgy is inkább negatívan hatnak a demográfiára, érthető okokból. Az Eurostat fenti kimutatásai alapján Franciaország és Anglia népessége emelkedni fog az 50-és évekre a migráció nélkül is – de nem azért, mert a nyugatiak demográfiai mutatói jók lennének, hanem azért, mert már most annyi bevándorlójuk van, hogy magukban is képesek fiatalodó korát teremteni. De mégis milyen áron? Ami a munkaerő hiányát illeti, ez a megállapítás megint pontatlan – és nem is lehet más, hiszen az ipari forradalom óta egészen a múlt század közepéig a tömeges migráció nem volt ismert jelenség Európában. Akkor nem volt szüksége a gazdaságnak a bevándorlókra? Amint arra többen rámutattak, az Unióban 10% körüli volt már a migránsok beáramlása előtt is a munkanélküliség, tehát nem a gazdaságnak van szüksége a migránsokra, mert azzal nincs olyan probléma, amit tömeges betelepítéssel lehetne csak orvosolni. A gond az instabil nyugati nyugdíjpolitikával van, amit a stagnáló vagy hanyatló társadalmi demográfia veszélyeztethet.

De még ha valóban probléma is az, hogy a társadalmi kor-fa öregedő társadalomra utal, akkor ott nem az idegenek importja, hanem a családbarát politika lesz az, ami ezt megfordítja [Klaus Weigl: 51-54.]. Hogy a társadalomban kevés számú utód születik, leginkább az egészséges férfi-női kapcsolatokkal szemben ellenséges, gyerekgyűlölő (minthogy számos feminista irányzat azt vallja, hogy márpedig ők nem szülnek gyereket, mert nem „tenyészállatok,” más feminista biológiai „nők” pedig „csak” a fiúgyermekekkel mennek, abortuszra, mondván, hogy ők „nem szülnek még egy erőszakolót a világra”) gender-politika számlájára írható. Ennek az ideológiának a felbukkanása a hetvenes években, időben egybeesik a demográfiai mutatók drasztikus romlásának kezdetével. Magyarországon a családpolitika reformja gender társadalom-plasztikázás és migránsok nélkül is több ponttal javított a társadalmi korfán, mindössze pár év alatt. Tény, hogy a negatív demográfiai rátán (azaz az öregedő társadalmi görbén, ahol több a halálozás, mint a születés, és emiatt csökken a népesség) valóban „segítenek” a migránsok is – bár mondjuk inkább úgy, hogy statisztikailag javítanak az átlagon. De jó ez, mikor a bűnözési statisztikákat, a gazdasági teljesítményt és a közegészségügyi mutatókat viszont rontják? Arról pedig, hogy ennek során mi történik a nyugati kultúrával, bőven van elég tapasztalatunk: „Az, hogy a „fehér britek” kisebbségben vannak a saját fővárosukban, meddig lesz a sokszínűség jele (miként az Országos Statisztikai Hivatal szóvivője mondta)? Ugyanis az adatok szerint néhány kerületben már nincs sokszínűség. Nem azért, mert bevándorló nem lakik ott elég, hanem nincs már elég fehér brit a sokszínűséghez. […] Az Egyesült Királyság népességének növekedése majdhogynem teljes mértékben a bevándorlásnak köszönhető, illetve a bevándorlók magas szaporodási rátájának következménye. […] Ha viszont folytatódik a 2011 utáni tendencia, az Egyesült Királyság populációja 2040-ben eléri a nyolcvanmilliót, 2060-ban pedig a

kilencvenmillió főt (ami ötvenszázalékos növekedés 2011-hez viszonyítva). […] A magukat a 2011-es népszámláláskor „fehér britnek” nevezők a 2060-as évekre kisebbségben lesznek az Egyesült Királyság területén.” Mindeközben pedig a migrációs folyamat véglegesen megváltoztatja (vagy megsemmisíti) a fogadó állam kultúráját, így tehát Európa nyugati fele egyszerűen be fog olvadni egy másik, erőszakosabb civilizációba. Ha a „migránsokra szükség van” teória igaz volna, akkor hogy sikerült Magyarországon a demográfiai mutatókat a genderellenes és családi szociális politikát támogató FIDESZ kormánynak az európai legrosszabbról az egyik legjobbra fordítani, miközben elutasította a migrációt? Hasonlóképpen nem váltották be a befogadók gazdasági várakozásait sem. Az állítólagos munkaerőhiány alapján a gazdaságnak jól kellene reagálnia a migránsok megjelenésére, de valójában lehetetlen őket foglalkoztatni. Marine Le Pen arra hívta fel a figyelmet, hogy alig tíz százalékuk tud, vagy hajlandó dolgozni, és ezzel a bajor gazdasági miniszter, Ilse Aigner is egyetért. A svédeknél a migránsokra épített gazdaságpolitika pedig annyira deficites lett, hogy adókat kellett emelniük azért, hogy el tudják tartani az állítólag munkaképes bevándorlóikat, akiktől a felvirágzást várták – ez csakugyan a dinamikus konjunktúra biztos receptje. Az EU és a tagállamai gazdaságát valószínűleg nagyon sokan túlbecsülik; kétségtelen tény, hogy a Nyugat gazdag, és módjában állhat másokon segíteni, de azért az altruizmusnak és a menekültek befogadásnak vannak ésszerűségi határai, a mostani migrációs politika pedig biztosan túlmutat ezen: „Miközben az EU az állami csődöket már csak a pénz szünet nélküli nyomtatásával tudja elodázni, azt várják tőlünk, hogy szívélyesen üdvözölve fogadjuk gazdasági menekültek millióit. Túl sok cracket vettek be?”

Ami azt illeti, mint mondtuk, a munkaerőhiány is illúzió; példának okáért a németországi Pirmasens városban a német átlaghoz képest kiugróan magas (12,5%) volt a munkanélküliség, és a betelepített migránsok nem is segítenek a város hanyatló gazdaságának a fellendítésében. A migránsok az állam pénzügyeinek a kiadási oldalán jelennek meg, tehát a munkaerő-problémákat csak fokozzák. A munkaerőhiány valóban felmerül az EU azokban a részeiben, ahonnan a munkavállalók átvándorolnak a gazdagabb uniós tagállamokba, de még itt is sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy a felnövő generáció szakképzettséget szerezve majd munkát vállal kiegyenlített európai bérviszonyok mellett, semmint annak, hogy a betelepített, még elemi oktatásban sem részesült, a nyelvet egyáltalán nem beszélő és a kultúrával szemben erőszakosan fellépő migránsok majd munkavállalóként hasznosíthatóak lesznek. Természetesen szó sincs róla, hogy ez fogalmilag elképzelhetetlen lenne, és ne lehetne precedenst találni arra, hogy egy magasan képzett bevándorló a fogadó állam hasznára vált, vagy ott szakképzettséget szerezve hasznosította volna magát. A probléma a statisztikai átlagban van, mivel – amint arra már utaltunk – a foglalkoztatható migránsok aránya minimális, és sokkal többe kerül a maradék eltartása, semmint amekkora hasznot hajtanak közülük azok, akik valóban érdemi munkát vállalnak. Az uniós polgárok döntő többsége (73%) is egyetért abban, hogy a migráció többletterhet jelent a fogadó országok számára, és csak elenyésző kisebbségük (17%) véli úgy, hogy nem jelentenek ilyen költséget (ami ráadásul meg nem is jelenti azt, hogy hasznosak is volnának). Az uniós polgárok majdnem kétharmada (61%) azon a véleményen van, hogy a migránsok tömeges beáramlása hosszabb távon a közösségi gazdaságot gyengíteni fogja, és csak alig több mint az ötödük (21%) véli úgy, hogy gazdaságilag előnyös a jelenlétük [Századvég]. Pusztító tendenciák

A társadalmak nem mind szükségszerűen etnikailag és vallásilag homogének, példaképpen felhozható az egyik legvegyesebb népességet felvonultató Egyesült Államok is. De van ugyanakkor ennek a sokszínűségnek egy korlátja, jelesül pedig az, hogy az adott társadalom égisze alatt egyesülők elfogadják az adott nemzet saját kultúráját és berendezkedését: „A bevándorlás csak akkor fogadható el, és csak abban az esetben tekinthető gazdasági fonásnak, ha együtt jár azoknak az integrációjával, akik csatlakoznak a demokrácia keretét jelentő nemzeti közösséghez.” A bevándorlókról már tudjuk, hogy rendkívül komoly nehézségeket okoznak a fogadó államoknak, miközben gazdaságilag komoly költségeket emésztenek fel, és túlterhelik az állami infrastruktúrát és el látórendszert [Klaus – Weigl: 36-37; Monostori (2016): 158.]. Ennek oka részben az, hogy nagy számban olyan egészségi állapotban érkeznek, mely eleve orvosi kezelést igényel, ami által leterhelik az egészségügyet és óriási költségeket okoznak a fogadó állam szociális ellátórendszerének. Másrészt viszont az általuk hordozott (és terjesztett) betegségekkel is fel kell venni a versenyt, melyek között akadnak banális megbetegedések is, de számos esetben olyan fertőzések is, melyeket a fejlett egészségügyi rendszerekkel ellátott országokban nagy erőfeszítések és áldozatok árán sikerült csak kiirtani, valamint olyanok is, melyeket eleve nem is ismernek nyugaton. Ami ugyanakkor még nagyobb probléma, az nem más, minthogy sajnos a bevándorlók hozzáállása a fogadó állam hivatalos szerveihez már az érkezésükkor sem mindig a legmegfelelőbb, amivel tovább bonyolítják a helyzet megoldását, és mint látni fogjuk, azt követően sem sokan válnak közülük mintapolgárokká. Ezzel pedig meg is dől az integrálásukra tett valamennyi erőfeszítés, amivel együtt bukik a migránsbarát politikai felfogás is. A legsúlyosabb helyzet természetesen ott alakul ki, ahol a migránsok hirtelen a legnagyobb számban bukkannak fel. A következő

részleteket tartalmazó üzenetet egy Németországban dolgozó doktornő adta közre az interneten, még a migránsválság kirobbanásának évében, 2015 során; „Tegnap a kórházunkban megbeszélést tartottunk a nálunk kialakult helyzetről és arról, hogy egy másik müncheni kórházban már tarthatatlan a helyzet. A körzeti orvosi rendelők nem tudják már kezelni a kialakult vészhelyzetet, ezért mindenkit a kórházakba küldenek. […] A migránsok és az orvosi személyzet között a kapcsolat a rosszból a még rosszabbra fordult. A múlt hét óta azokat a mígránsokat, akik a kórházba mennek, a K-9-es rendőrségi egység tagjai kell, hogy kísérjék. Sok bevándorló AIDS-és, sziflliszes, TBC-s és sok egyéb egzotikus betegsége van, úgyhogy mi, itt Európában, nem is tudjuk, hogyan kell kezelni őket. Ha egy receptet kapnak a gyógyszertárban, és megtudják, hogy azért készpénzben kell fizetni, hihetetlen dühkitöréseket kapnak, különösen, ha a gyerekek gyógyszeréről van szó. Ők otthagyják a gyermekeket a gyógyszertári személyzetnek ezekkel a szavakkal: „Úgy, gyógyítsátok őket ti magatok!” Így tehát a rendőrség nem csak a klinikákat és kórházakat, hanem a nagy gyógyszertárakat is őrzi. Nyíltan azt kérdezzük, hol vannak azok, akik a TV kamerák előtt és a pályaudvarokon plakátokkal üdvözölték a bevándorlókat? […] Eddig a munkanélküliek száma Németországban 2,2 millió volt. Most lesz legalább 3,5 millió. A legtöbb bevándorló egyáltalán nem foglalkoztatható. Ezek a legalapvetőbb oktatásban sem részesültek. S mi több, a nők általában egyáltalán nem dolgoznak. Úgy saccolom, hogy minden tizedik nő közülük terhes. Több százezer közülük magával hozta a csecsemőjét és 6 éven aluli kisgyerekét, akik lesoványodottak, elhanyagoltak.

Ha ez így folytatódik, és a németek újra megnyitják a határaikat, hazamegyek a Cseh Köztársaságba. Senki sem fog tudni engem ebben a helyzetben itt tartani, még ha kétszeres is a fizetés itt, mint otthon. Én Németországba jöttem dolgozni, nem a Közel-Keletre. […] De attól félek, hogy ha hazatérek, egy bizonyos ponton túl ugyanez lesz a Cseh Köztársaságban is. […] Egy Rajna menti kórházban a migránsok késekkel támadták meg a személyzetet, azért, mert egy 8 hónapos gyereket halál közeli állapotban adtak át, akit korábban 3 hónapig fél Európán keresztül vonszoltak, és a gyermek két nap alatt meghalt. Annak ellenére, hogy top ellátást kapott az egyik legjobb gyermekgyógyászati klinikán Németországban. Az orvost meg kellett műteni és két ápoló az intenzív osztályon fekszik. Senkit sem büntettek meg. A helyi sajtóban tilos írni róla, így csak emailen keresztül tudunk az esetről. Mi történt volna, ha egy német szúrt volna meg egy orvost és az ápolókat a késsel? Vagy ha ő öntötte volna saját szifilisszel-fertőzött vizeletét egy nővér arcába és így akarta volna őt megfertőzni?” Nyilván tagadhatatlanul elszomorító, hogy a világban ilyen egészségügyi körülmények uralkodnak, de ezen nem tudunk segíteni azzal, ha a saját Nemzetünk ellátórendszerét is szolidaritásból romba döntjük, ahogy a fuldoklón sem segít az, ha mi magunk is megfulladunk. Azon felül pedig, hogy a bevándorlók körülményei tagadhatatlanul elszomorítóak, a fent leírtakból világosan kitűnő attitűdjük és a befogadókkal szembeni hozzáállásuk már kevésbé ad okot a mélységes együttérzésre. A levél arra is kitért, hogy a bevándorlók mennyi egzotikus vagy rég nem látott betegséget hoznak magukkal. Aggódnunk kellene vajon ezek miatt? Aki Afrikába utazik, egy sor immunerősítőre, profilaxisra és védőoltásra szorul, mielőtt utazását megkezdhetné. Vajon mi a helyzet akkor, ha Afrika jön minden korlátozástól és elővigyázatosságtól mentesen ide?

„A kiszámíthatatlan újkori népvándorlás akár tönkre is teheti a befogadó országok egészségügyi struktúráját, különösen, ha új fertőző betegségek ütik fel a fejüket (akár a bevándoroltak akár a befogadók között). A bevándorlókat, menekülteket nagy számban először valószínűleg csak táborokban lehet elhelyezni, ami melegágya a fertőző betegségeknek.” A fenti figyelmeztetés egyértelműen aggodalomra ad okot. De mit mutat a statisztika? Az egészségüggyel foglalkozó szervezetek is a járványos betegségek megszaporodásáról számolnak be Európa szerte. A következőkben lássuk az utóbbi évtizedből a járványos betegségek tendenciáinak alakulását – a felsorolt tételek távolról sem tartalmazzák az összes betegséget (így például a HIV vírus és az AIDS terjedésének mutatóira valamiért nem lehet kielégítő és hiteles statisztikákat találni), csupán illusztrálják a tendenciákat: A vírus által okozott, influenza-szerű tünetekkel, olykor rendkívül erős csontfájdalommal és kiütésekkel járó, fertőző Dengue láz (csonttöréses láz) endemikus elterjedése alapvetően nem érinti Európát; a vírust hordozó Aedes szúnyogok ugyanis elsősorban a trópusi területeken terjesztik a kórt. Ilyen például az egyiptomi csípőszúnyog is, ami a Zika vírus (és több egyéb) mellett ezt a kórokozót is hordozza, ám itt nem életképes – azonban mint írtuk korábban, ennek a családnak az egyik tagja, a tigrisszúnyog (Aedes albopictus) már megtelepedett a kontinensen, és szintén vektora ennek a betegségnek, ez azonban nem jelent önmagában véve problémát. Az Öreg Kontinensen a klímaviszonyok nem felelnek meg a vírushordozóknak; a hőmérséklet átlagban kizárólag a Kanári Szigeteken. Lampedusa szigetén, Máltán és Ibéria déli szegletében elég magas a szúnyogok számára, ezeken a területeken ugyanakkor a páratartalom nem optimális, míg északabbra a helyzet ennek éppen ellenkezője [Törő: 212.]. Annak oka, hogy a fertőzés nem általános Európában, elsősorban az, hogy a vírus jóval igényesebb, mint maguk a szúnyogok, így bár például a

tigrisszúnyog jelen van, és úgy fest, megél Európa hidegebb tájain is, maguk a bennük található vírusok képtelenek betokozódni és átvészelni a nagyon száraz vagy kemény hideg időket. Mégis, az általuk terjesztett Dengue lázai okozó kórokozó egyre gyakrabban üti fel a fejét Európában: 2008 folyamán még csak 530 megbetegedést regisztráltak, egy évvel később már 577 esetről tudunk, majd 2012 során már 1209, míg 2014-ben már 2515 megbetegedést jelentettek. A regisztrált megbetegedések számának drasztikus növekedése tehát kizárólag a fertőzött bevándorlók számlájára írhatóak, illetőleg az azok állal a szúnyogok által okozott megbetegedésekre, melyek nem itt szaporodtak el, hanem a bevándorlókkal együtt érkeztek egy adott szezonban, következésképpen életképes virionjaikkal még képesek a fertőzéseket terjeszteni. Hasonló a helyzet a Chikungunya lázzal, melyet szinten ez a szúnyogcsoport terjeszt, és mely hasonló tüneteket is okoz. A fertőzést az ötvenes években azonosították Tanzániában. A kilencvenes évekre már a trópusi és szubtrópusi (például India) területeken robbanásszerű járványokat okozott, majd 2007 folyamán felbukkant Olaszországban is, 250 megbetegedést okozva, ám elekor pár évre a tendenciája csökkent (2009-ben még harsogó cikkek ujjongtak, hogy kiszorították azt a kontinensről). 2014 folyamán viszont újra fellángolt, és ekkor már 1428 esetet diagnosztizáltak. A fertőző betegségeket terjesztő kórokozók hagyományos terjedésére ilyen hektikus módon, ennyire gyors és periodikus ütemben nincs esély; ezeket a szúnyogokat az Afrikából érkezők maguk hurcolták be, vagy pedig a fertőzött bevándorlók véréből táplálkozó, itt élő szúnyogok fertőződtek meg, és váltak vektorrá, majd fertőztek tovább. Az agyvelőgyulladást (encephalitis) okozó Arbovírusok elerjedése szinten megfigyelhető, amint arra korábban, a kártevőirtásra vonatkozó uniós tilalom kapcsán már utaltunk. Ezek közül a Nyugat Nílusi Vírus Közép-Afrikából származik, de a migráció hatására sikerült szétszórni azt világszerte:

„A nyugat-nílusi láz 1999-ben kezdte pandemiáját, azaz eredeti területéről, a Nílus fonásvidékéről behurcolták New Yorkba. Azóta a teljes amerikai földrészről jelentették a betegséget, amelynek elterjedését a klímaváltozás a maláriánál részletezett szempontok szerint fogja módosítani.” A Nílus Vírus, dacára annak, hogy itt nem endemikus, 2008 folyamán már 24 megbetegedést okozott Európában – 2012 során viszont már 249-et. A Nílus Vírus fent illusztrált terjedése jól előrevetíti azt, hogy milyen más egzotikus betegségek megjelenése és járványosodása várható a felgyorsult migráció hatására. Az olyan klasszikusnak mondható, Európa történelméből jól ismert, ám gyakorlatilag eradikált fertőző betegségek, mint amilyen például a lepra (Mycobacterium leprae), a pestis ( Yersinia pestis), vagy a kevéssé ismert, 50 százalékos halálozási aránnyal járó Hantavirus, a világ számos területén még jelen vannak, ahogy honosak Európában is, járványos kitörésük azonban sosincs. Ennek oka, hogy a fertőzés ezeknek a kórokozóknak az esetében is a vektoroknak tudható be, melyek ráadásul rezervoárként (azaz olyan élőlényként, melyen a fertőző vektorok élősködnek) nem csak az embert használják – ez alól a Hanta kivétel, mivel az a tünetmentes hordozó rágcsálók ürülékéből szabadul fel és levegő vagy direkt kontaktus útján terjed, fertőzött élőlények között azonban nem. Ugyanakkor ezekkel a súlyosan fertőző betegségekkel mégis viszonylag ritkán találkozni a fejlett világban, noha némely élőlények maguk is fertőző hordozók (így például a házi patkányok mellett a skóciai vörös mókus is a pestis kórokozójának hordozója lehet, míg például az Egyesült Államok déli részén élő páncélos tatuk között is találhatók leprával fertőzött és tüneteket is produkáló hordozók, vagy Szerbiában [és onnan terjedve újabban Magyarországon is] élő rágcsálók is a Hantavirus tünetmentes hordozói). A fejlett világban ugyanakkor az emberek és a hordozók elkülönülése jól megoldott, a közvetlen kontaktus a fertőző állatokkal, vagy azok fertőző testváladékaival vagy élősködőivel gyakorlatilag nem fordul elő. Ez

az oka annak, hogy az ilyen betegségek mindösszesen évente egy-két esetben kerül sor.

felbukkanására

A világ kevésbé fejlett területein ugyanakkor ezek a fertőző betegségek újra a reneszánszukat élik; a pestis felbukkanása például az 1950-és évek közepén is mindösszesen csak hozzávetőlegesen kétszáz regisztrált esetet jelentett Afrikában (1957 folyamán), kettőszázötvenet Amerikában (szintén 1957-ben) és alig 2000 esetei Ázsiában (1954 során) az évtized legsúlyosabb éveiben is, A kórokozó azonban ezt követően egyre gyakrabban bukkant fel, és az arányok is megváltoztak: 1990 folyamán már ezer körülire volt tehető a diagnosztizált esetek száma Afrikában, valamivel többre Amerikában és további kétszázzal volt több Ázsiában, majd dinamikus növekedést követően az ezredfordulóhoz közeledve, 1997-re már évi mintegy négyezer fertőzésről tudott a WHO Afrikából, ugyanennyiről Amerikából, és csak néhányszázzal többről Ázsiából [Törő: 215.]. Ebből a statisztikából látszik, hogy a pestis elsősorban Ázsia legelmaradottabb vidékein a leggyakoribb, de az arányokat tekintve – hála a népességrobbanásnak és az abból fakadó életszínvonal béli drasztikus zuhanásnak -Afrika és Amerika is beérte ugyanazt a szintet. A migrációval fennáll annak a súlyos veszélye, hogy ezek a betegségek, melyek cseppfertőzéssel könnyedén átadhatóak direkt emberi kontaktus útján is, újra elterjednek a fejlett világban is. Míg az agyvelőgyulladást például jellemzően a vektorok terjesztik, addig ezeknek a betegségebiek az elterjedéséhez ilyesmire nincsen szükség (hasonlóan például az influenzához). Ugyan mindez jelenleg csak hipotézis, hiszen sem a pestis, sem más hasonlóan súlyos fertőző betegségek (lásd például az ebola vagy az anthrax vírusok) nem okoztak európai járványt, de ugyanakkor az új kórokozók felbukkanása egyértelműen bizonyítja, hogy ez csak idő kérdése. Jó példa erre a Nílus Vírus mellett a szintén szúnyogok által terjesztett és a magzatokra különösen veszélyes és

frissen felfedezett Zika vírus is, mely a fenti statisztikák által is látható módon 2015 során – véletlenül éppen a migránshullám megindulásakor – ütötte fel először a fejét a kontinensen, 29 megbetegedést okozva. Egy évvel később már 2121 diagnosztizált esetről tudhattunk; a kórokozót az egyiptomi csípőszúnyog (Aedes aegypti) terjeszti, mely kizárólag a nedves, meleg klímán életképes, Európában a klíma nem megfelelő számára, következésképpen a szúnyog nem invazív. Emiatt vélhetőleg az adott szezonban hurcolták be, akkor szaporodott el a szezonálisan megfelelő körülmények között (meleg, párás városi klíma tavasszal), és okozott megbetegedéseket. A helyzet semmivel sem jobb azokkal a kórokozókkal kapcsolatban sem, amik nem vektorok, hanem valamilyen direkt emberi kontaktus (cseppfertőzés, légzés, szexuális aktus, testváladékok, etc.) útján terjed. Ilyen például a paraziták által terjesztett emésztőrendszeri megbetegedés, a Cryptosporoidosis, mely fertőzött vízzel, étellel is terjed, de a parazitákat a fertőző betegek is képesek kontaktus (például érintés) útján átadni, amennyiben emésztőrendszeri váladékaiktól szennyezett kézzel megérintenek másokat, sőt, akár csak olyan tárgyakat, melyek fertőzéstovábbítók (vehiculum) lehetnek azáltal, hogy mások is megérinthetik (pl. kilincsek, tömegközlekedési eszközök kapaszkodói!). Ez a betegség a legyengült vagy fejletlen immunrend szerű (felülfertőzésként, illetve kisgyermekek és idősek esetében) betegeknél kimondottan veszélyes, akár halálos kimenetelű is lehet, ugyanakkor fejlettebb higiéniás szokásokkal rendelkező országokban jellemzően kevésbé fordul elő. Az, hogy Európában a cryptosporoidosis előfordulása a 2008-ban diagnosztizált 7015 esetről négy év alatt 9581 új megbetegedésre, majd újabb négy év alatt 13631 esetre növekedett, szintén nem az európai trendek megváltozásának, hanem az olyan bevándorlók tömeges betelepedésének tudható be, akik a kórokozókat egyrészt maguk is behurcolják, másrészt a higiéniás szokásaik kevésbé magas szintűek, mint a nyugatiakéi.

A fejlett világban mára lényegében felszámolt szamárköhögés (pertussis), melyet széles spektrumú antibiotikummal jól lehet kezelni, újra felütötte a fejét. 2008 során 21439 megbetegedést regisztrállak a kontinensen, de 2012 folyamán már kétszer ennyit; 42572 diagnosztizált esetről tudunk – ezt az antibiotikum-rezisztens baktériumot csak általános védőoltással (DI-PER-TE) sikerült kiirtani, tehát a behurcolásával évtizedek hosszú és költséges erőfeszítései hullnak hamvukba. A nemi úton terjedő betegségek járványos növekedése szintén lehangoló képei fest; a vérbaj (syphilis), mely szintén csak specifikus antibiotikumokkal kezelhető, 2008 során még csak 20144 új megbetegedést okozott, de 2016-ban már másfélszer ennyi, 29365 új esetet diagnosztizáltak. A szintén nemi úton terjedő kankó (gonorrhoea) esetében a migráció növekedésével párhuzamosan emelkedő statisztika még szembetűnőbb: 2008-ban 29434, 2009ben 31540, de 2012 folyamán már 51940, 2014-ben 67015, végül pedig 2016 során már 75349 új esetet azonosítottak. Ez nyolc év alatt háromszoros növekedés csak ennek a nemi betegségnek az esetében, ami jó eséllyel jelentheti, hogy a gyengébbik nemnek már csak ezért is aggodalomra lehet oka a bevándorlási tendenciákat elnézve. A migráció jobbik fele Ha már így szóba került a szebbik nem, nos, a jelek végső soron mégis arra mutatnak, hogy a demográfiának valóban van némi köze a migrációhoz, hiszen a migránsok döntő hányada fiatal férfi (a legtöbben magukat kiskorúnak is vallják, bár nem azok, de ettől még „fiatalok”). Ezzel szemben a migrációt támogató antifa mozgalmak nagyrészt fiatal, feminista nőkből állnak, tehát a keltő kapcsolata mégiscsak gyanakvásra ad okot. Oswald Spengler a nemzés és a halál kultikus szimbolikájáról és történelemformáló szerepéről már egy évszázada is írt: „Mondjanak amit akarnak, a […] történelemben minden azért történik, hogy a nemzésnek és a halálnak ez az örök történelme megőrződjön és fennmaradjon: az otthonért és a tűzhelyért, az

asszonyért és a gyermekért, a nemzetségért, a népért, a jövőért. A férfiak közti harc mindig a vérért, mindig a nőért folyik. A nő mint idő az, akiért egyáltalában államtörténelem létezik.” Ebben lehet valami, hiszen miközben a bevándorlás támogatásáért kiálló antifa mozgalmárok is nagyrészt fiatal nők, a migránsok pedig fiatal férfiak, a képlet kirajzolódni látszik. Békés Márton cikkében rámutat, mennyire elutasítók lennének éppen ennek a társadalmi csoportnak a tagjai, ha a nőtlen férfiak kezdenének el fiatal lányokat importálni: „Vajon miből fakad, hogy látványosan szemet hunynak az európai nőket érő migránserőszak fölött, és hogy védenceik között tolerálják az európai férfiak körében kiirtandónak és visszataszítónak ítélt maszkulinitást?” Ráadásul ez több mint egyszerű szimpátia; számos antifa szervezet erővel védi a kitoloncolásra váró migránsokat (akik egyébként aztán terrorcselekményeket követnek el [Murray: 200-203.]). A migránsok maguk is aktív tetteikkel igazolják, hogy dacára annak, mennyire lenézik a nyugati nőket (azért mert az ő felfogásukban „erkölcstelenek,” már csak azért is, mert nem hordanak fekete leplet), azért az érdeklődésük az irányukba egyértelműen aktív – bár nem éppen az európai nők lovagias férfiakról alkotott romantikus képében közelednek feléjük. Ez az antifa soraiba tartozó személyeket (gender-feministák esetében ugyanis nem helytálló terminológia az, hogy „nő”) azonban ez szemlátomást nem zavarja – olyannyira, hogy számos alkalommal a menekülteket segítő civil szervezetekben dolgozó nőket a migránsok már például az uniós határ mentén lévő menekülttáborokban is megerőszakolják. Egy esetben egy ilyen önkéntes még bocsánatot is kért nyílt levelében az őt megerőszakoló több migránstól, amiért a tettükért kitoloncolták őket. A nőkkel szembeni erőszakoskodás és a terrorizmus a két leginkább közösségellenes és kirívó jelenség, és egyben ez az, amit a migránsoktól tapasztalunk, amit ráadásul a helyi rendőri szervek

gyakran igyekeznek is eltusolni azért, mert ez a tény nem vet jó fényt a migránsokra és az őket pártoló politikusokra és társadalmi aktivistákra: „A 2000-és évektől kezdve nyílt titok volt. hogy bevándorlók csapatai helyi nőket zaklatnak szexuálisan. Erről senki nem akart beszélni vagy hallani. Volt ebben az egészben valami alapvető romlottság, ami miatt még megközelíteni sem merték a témát. Úgy tűnt, a puszta célzás is arra, hogy fekete bőrű emberek hajlamosak a fehér nők szexuális zaklatására, olyan mély rasszizmusból ered, ami lehetetlené teszi annak elképzelését. […] A Westfalen-Blatt által végzett felmérés szerint a helyi rendőrség rutinosan tusolta el a bevándorlók által elkövetett szexuális támadásokat, hiszen munícióként szolgálhattak volna a nyitott határok politikájának támadásához. […] Bajorországban 2015 szeptemberére a helyzet olyan súlyossá vált, hogy a helyi szülőket figyelmeztették: ne engedjék meg lányaiknak, hogy kihívóbb ruhát viseljenek. „A topok és blúzok, rövidnadrágok és miniszoknyák viselése félreértésekhez vezethet” – figyelmeztetett az egyik levél. Néhány bajor városban, többek között Meringben, a rendőrség figyelmeztette a szülőket, hogy ne engedjék egyedül közlekedni a gyerekeiket. A helyi nőknek is azt tanácsolták, hogy a vasútállomásra ne sétáljanak kíséret nélkül. Németországban 2015ben naponta érkeztek jelentések utcákon, köztereken, uszodákban és más helyeken megtörtént erőszakos cselekményekről. Hasonló volt a helyzet Svédországban, Ausztriában és máshol. De minden esetben a hatóságok próbálták agyonhallgatni az eseteket, és az európai médiába sem kerültek be a bűncselekmények. […] Miként egy harminchárom éves menekültkérő mondta: „a férfiaknak vannak gyengeségeik, így ha látnak valakit mosolyogni, nehéz magukat kontrollálni.” Elmondása szerint hazájában, Eritreában „ha valaki akar egy nőt, akkor csak úgy magáévá teheti, nem büntetik meg érte.”

Ez a kulturális háttér az, amit a bevándorlók magukkal hoznak? Hogy a nők mosolygása nyílt felhívás bécsi keringőre, ők pedig büntetlenül megerőszakolhatják őket? Az ENSZ alapvető felfogása az, hogy a kisebbségek asszimilációja nem elfogadható célkitűzés egyetlen állam részéről sem – ez azonban a kisebbségekre vonatkozik, nem pedig a bevándorlókra. Ráadásul megint más kérdés az, hogy a bevándorlók – természetesen – őrizhetik saját kultúrájuknak azon elemeit, melyek az önazonosságukhoz tartoznak, de közben kötelesek tiszteletben tartani a fogadó állam törvényeit. Egy olyan kultúra, amely az idegen vallású férfiak lemészárolását és az idegen nők felett elkövetett erőszakot dicsőíti, teljesen tájidegen a Nyugat civilizációjától, és mindig is az volt. Mi több, az ilyen kultúra invazív, azaz kiszorítja és megsemmisíti a fogadó állam kultúráját. Az pedig, hogy a fogadó állam vezetése mindezt igyekszik a szőnyeg alá söpörni, felfoghatatlan. Egyáltalán mi célja ennek? Őszintén azt képzelik a nyugati politikusok és médiumok, hogy az emberek nem veszik észre, mi zajlik körülöttük? Vagy addig importálják az invazív kultúrát, míg végül vállat vonhatnak, és azt mondhatják, hogy sajnos ez ellen már nincs mit tenni? A helyzet az, hogy ez utóbbi költői kérdés – sajnos hamarosan láthatjuk, hogy erre a válasz az, hogy igen. Még a kölni eseményekről is csak a képfelvételek kikerülésekor ismerték be, hogy kétezer (!) migráns zaklatott, támadott meg és rabolt ki nőket. Ráadásul ebben az antifa is benne van, mivel ők gyakorolnak hatást a hatóságra, hogy a bűnügyeket színvakon kezeljék [Murray: 195.]. Ráadásul mikor a kölni incidens után pár héttel német férfiak tüntetni mertek a bevándorlók ellen, a rendőrség hirtelen életre kell, és vízágyúval oszlatták szét a tömeget januárban. Sajnos ez a mentalitás az erőszak áldozatai és hozzátartozóik számára még elviselhetetlenebbé teszi az átélteket: Svédországban 2018-ban egy lány azért lett öngyilkos, mert a szomszédban lakó migráns megerőszakolta, a rendőrség pedig nem tett semmit. Két évvel korábban a németek fogtak el egy afgán

bevándorlót, miután a gyanú szerint megerőszakolt és megölt egy diáklányt Freiburgban. Az egy évvel később kezdődő büntetőper során kiderült, hogy a férfi még a hazájában megerőszakolt egy tizenkét éves kislányt. Európába, mint a legtöbben, Görögországon átjutott, ahol készséggel elhitték neki, hogy kiskorú, miközben már elmúlt harminc (a kiskorúságot hitelesen igazoló vagy megcáfoló fájdalommentes fogászati vizsgálat régóta javasolt bevezetése ellen az Unió legfelsőbb körei mindig vétót emelnek, mondván, hogy a módszer náci). Görögországi tartózkodása alatt kirabolt egy újabb lányt, majd lelökte egy szikláról abban a reményben, hogy ezzel megöli. Ezért a tettéért őrizetbe is vették; ekkor azzal védekezett, hogy az áldozata „csak” egy nő volt. Ezt az incidenst is különösebb következmények nélkül átvészelte, hiszen három évvel később már a németországi Freiburgban tartózkodott, ahol megerőszakolta és közben ájulásig fojtogatta a tizenkilenc éves diáklányt, majd saját bevallása szerint az ájult, de még lélegző áldozatát a Dreisam folyóba dobta (de az is elképzelhető, hogy direkt fojtotta bele, hiszen a Vagus-reflex miatt a lány akár magához is térhetett mikor aspirálta a vizet). A migránsok körében egyébként kimagaslóan magas a „kiskorúak” aránya, mivel így könnyebben jutnak menekült statushoz. A franciaországi Gironde megyében kilencszáz letelepített kiskorú migráns közül utóbb nyolcszázról derült ki, hogy nem kiskorú (és a letelepítésükkor sem voltak már azok). A franciák irányadó gyakorlata alapján ugyanakkor az életkorukról hazudó migránsok nem részesülnek semmilyen joghátrányban – és hasonló a helyzet a németeknél is. Integráció és terror Az muszlimokra épülő sikeres bevándorlási politikának az akadályát képezik egyrészt az arab országok rossz mutatói. Amint arra többen is rámutatnak, az arab országok jellemzői jelenleg az intenzív népességrobbanás, a gáz- és olajexportra épülő gazdaság, a háborúk által destabilizált politikai háttér, valamint ezeknek a társadalmaknak az elutasító hozzáállása a nyugati

államberendezkedés és társadalmi kapcsolatban [Klaus - Weigl: 30.].

intézmények

átvételével

Másrészt éppen az olaj exportjára való rászorultság – mely az exportáló államoknak éppen úgy függés, hiszen ez az egyetlen bevételi forrásuk, mint a Nyugat számára, akik pedig a behozott nyersanyagra szorulnak rá – hatása érezhető a fundamentalista olajsejkek aknamunkájában [Klaus – Weigl: 31.]. Mivel vagy az olajkészletek, vagy pedig az azokra fennálló nyugati igény előbb vagy utóbb de elapad, így az olajsejkek szépen, diszkréten azon munkálkodnak, hogy működési központjukat a sokkal stabilabb gazdasági alapokra épült Nyugatra helyezzék, át. Ha a következő harminc évben, míg náluk a konjunktúra tart, ezt arra fordítják, hogy Európa is iszlámmá váljon, akkor harminc év múlva egyszerűen ideköltözhet az összes sejk és monarcha – ez egy egyszerű befektetési stratégia. Méghozzá sikeres stratégia. Emlékezhetünk rá, írtuk, hogy a németországi törökök és muszlimok mennyivel nagyobb becsben tartják Erdogan török elnököt, kiakasztva választási plakátjait, mint a nyugati vezetőket. De valószínűleg hasonlóan vélekednek a szaúdi vagy az iráni vezetőkről is. Ennek oka éppen a bevándorlók erős nyugatellenessége és az okozott destabilizáció, hiszen a bevándorlóknak eszük ágában sincs európaivá válni – ők azt szeretnék, ha Európa válna muzulmánná [Klaus Weigl: 38, 62-63.]. Amint azt korábban is írtuk, a Nyugat és az Iszlám két külön civilizáció, és e két civilizáció a legösszeférhetetlenebb párosítás mindközül, s közös fennállásuk mindig az egyik felülkerekedéséhez, valamint a másik hanyatlásához vezetett. Ennek ellenpéldájául Jeruzsálemet szokás felhozni, ahol a két kultúra megfér egymás mellett – ez igaz is, de a város távolról sem békés, és az izraeli haderő jelenléte az egyetlen, ami biztosítja a három vallás híveinek relatív békében való együttélését. Huntington a Nyugat és az Iszlám közötti véres, 14 évszázados konfliktust olyan mélységűnek tartja, ahhoz képest a

hidegháború szinte eltörpül, s mely kibékíthetetlen konfliktusnak látszik azóta is [Huntington (2002): 209.]. Ez a konfliktus volt megfigyelhető a balkáni nemzetek némelyikében, melyek asszimilálódtak a török uralomhoz, ellenben például a magyarokkal, melyek 150 éves török jelenlét mellett is szívósan ellenálltak az iszlám kultúrának de az ide érkezett törököknek sem volt ez idő alatt céljuk, hogy magyarokká váljanak! A két civilizáció közötti asszimiláció tehát ritka, és főleg az iszlámról a nyugatira való áttérés az! Nem is meglepő, hogy Európában a menekültek növelik a terrorveszélyt, és eleve nincs szándékukban asszimilálódni, vagy egyáltalán bármi módon együttműködni a befogadóikkal vagy tiszteletben tartani a szabályaikat. 2016 szeptemberében például a Leszbosz szigetén lévő moria-i menekülttábort gyújtották fel, mert elégedetlenek voltak a körülményekkel: majd egy évvel később ismét felgyújtották a tábort – ekkor az afgán és szír menekültek összecsapásából kialakult általános rendbontás során. Mindeközben a táborokban elhelyezett migránsok folyamatosan megpróbáltak nyugat felé haladó tehergépjárművekre felszökni – tulajdonképpen még el sem érték végső céljukat az Unión belül, de már képesek ekkora mértékű rendbontásra. Másutt a Görögországban veszteglő bevándorlók a helyiek és a turisták zaklatásával kötik le a kreativitásukat; 2018 tavaszán egy hattagú pakisztáni csoportot tartóztattak le Athénban, akiknek az volt a hobbijuk, hogy az Akropolisz környékén lesben állva arra járó fiatalokat támadtak meg, raboltak ki és alkalmanként szúrtak is le. A beengedett migránsok körében a rendőrség is képtelen rendet tartani; a német rendőrnőket csak férfiakkal egy csapatban tudják bevetni, mert a migránsok a női rendőrökkel nem hajlandók együttműködni (voltak, akik szó szerint azt mondták, hogy „csak emberekkel beszélnek, nőkkel nem”). Mi több, még zaklatják is őket; a brandenburgi rendőrség állományának egy női tagja

arra panaszkodott, hogy a migránsok azt kiabálták feléjük, hogy beszélni nem fognak velük, legfeljebb megerőszakolják őket. Ezekben a tendenciákban nincsen semmi meglepő, hiszen az itt letelepedett szélsőséges iszlamisták – anyaországuk aktív bíztatása mellett már jó ideje kimutatják véleményüket és megvetésüket az európaiak irányába, valamint már három évtizede nyilvánvaló, hogy büntetlenül szembeszegülhetnek a befogadó államok hatalmával. 1989 során egy az iszlámot kritizáló írás jelent meg Angliában, amiért vérdíjat tűztek ki a szerző és a kiadó embereinek a fejére. Az eset érdekessége az a puszta tény volt, hogy megosztotta a brit közvéleményt, mivel sokan a reakcióban semmi kivetnivalót nem láttak: „1989-ben, Valentin-napon; az Iráni Iszlám Köztársaság vezetője, Khomeini ajatollah kiáltványt intézett „minden igazhitű muszlim számára,” amiben tudatta, hogy „a sátáni versek című könyv szerzője, aki művét az iszlám, a Próféta és a Korán ellenében irta és publikálta, és mindenki, aki ebben a kiadásban részt vett és tudta, mit tartalmaz a könyv, mostantól halálra van ítélve.” […] Milánóban 1991-ben Rushdie olasz fordítóját megkéselték és megverték otthonában. William Nygaardot, a sátáni versek norvég kiadóját 1993-ban háromszor meglőtték oslói otthona előtt. Britanniában két könyvesboltot is felgyújtottak, amelyik árulta a művet. Más boltokban, londoni áruházakban, ahol megtalálhatóak voltak a Penguin könyvei, bombákat helyeztek el.” A későbbi terrorhullámhoz is a „képregény-krízis” adta meg a gyújtást, 2005 során [Murray: 149.]. Ennek az incidensnek végül a mérlege, egybekötve a migránshullám okozta összeurópai válsággal, kaotikus állapotokhoz vezetett, és az addigi elszigetelt terrortámadások személytelen jellegét – mint amilyen például a metrórobbantás – átvette a nyers és közvetlen erőszak. Többé nem volt szükség pokolgépekre, bonyolult haditervekre egy ilyen támadás lebonyolításához. Elegendő volt a gazdaboltban venni egy

baltát vagy egy bozótvágót ahhoz, hogy valaki mihamarább az igaz hit harcosává váljon. Persze az igazán szofisztikált és nagyszámú áldozatot követelő támadások azért szervezettek voltak, és jól felfegyverzett terroristák követték el azokat. 2015 novemberében, péntek 13.-án, Párizs szerte több összehangolt támadást követett el az Iszlám Állam néhány terroristája. Az elkövetési módok között több robbantás és lövöldözés is szerepelt. Ez utóbbiak közül – bár több utcai lövöldözés is voll, aminek a során az éttermi teraszokon ülő emberek tömegeibe lőttek – a Bataclan koncertterembe behatoló, Kalasnyikov támadófegyverrel felszerelt terroristák támadása volt a legsúlyosabb. A zsúfolásig megtelt épületet a terroristák körülzárták, majd ketten berontottak a főbejáraton át, megölve a biztonságiakat, majd pedig tüzet nyitva a tömegre. A vészkijáraton kifelé menekülő civileket újabb terrorista várta, aki rájuk kezdett tüzelni. A bent rekedtek szobákban barikádozták el magukat, vagy pedig a földön fekvő holttestek között rejtőztek el. A támadás során két járőr a helyszínre ért. Bár a közrendörök kézifegyverei meg sem közelítik a Kalasnyikov támadófegyverek erejét vagy tűzgyorsaságál, mégis tűzpárbajt kezdeményeztek, és az egyik terrorista lövést kapott, így felrobbantotta magát. A megmaradt terroristák viszont elbarikádozták magukat az épületben, és azzal foglalták el magukat, hogy agyonlődösték azokat a civileket, akik bent rekedtek, ők meg rájuk találtak, néhányuknak meg az iszlám nagyszerűségéről szóló hosszas szónoklatot tartottak – végül őket a rohamcsapat támadta meg, közel három órával a támadás kezdetéi követően. Egyiküket sikerrel megöltek, kettő másik szintén felrobbantotta magát. Csak a Bataclan támadói közel kilencven emberrel végeztek, de a támadássorozat összesen több mint százharminc halottat, és közel ötszáz sebesültet hagyott városszerte maga után. Az akkori francia elnök François Hollande statáriumot hirdetett, amire a világháború óta nem volt példa az országban.

Alig egy évvel később a terrortámadások kiújultak, de a politikai közeg továbbra is meg volt győződve arról, hogy az eseteket el lehet hallgatni, el lehet bagatellizálni, illetve bőszen igyekeztek rávilágítani, hogy az iszlám tulajdonképpen a béke vallása. Mindeközben pedig a terrortámadások hétköznapi rutinná váltak az iszlám népességet komolyabb mennyiségben befogadó államokban. A 2016 során fellángoló terrortámadások közül az egyik legjelentősebb a július 14.-i nizzai merénylet volt; egy terrorista a bérelt teherautójával 81 embert ölt meg, mikor a tömegbe hajtott. A merénylet megrázta az egész kontinenst, de nem is volt ideje magához térnie, mert az eseményen felbuzdulva mindösszesen négy nappal később Németországban is lezajlott egy támadás: „2016. július 18-án Würzburgban az Iszlám Állam harcosa egy fejszével válogatás nélkül rátámadt az emberekre, amikor a tettes „Allah akbar”-t ordított és ömlött a vér, nem akartam hinni a szememnek. Az Iszlám Állam nevű terrorszervezet azonnal nyilvánosságra hozott egy videót, amelyben magára vállalta a tettet. A merénylő maga is az Iszlám Állam tagjának vallotta magát, és kétséget nem hagyott a „hitetlenek” iránti gyűlölete felől. Németország belügyminisztere […] ezt követően kihirdette a korrekt politikai nézetet és úgy nyilatkozott, hogy semmiképpen sem iszlám terrortámadásról van szó, hanem csak „válogatás nélküli erőszak”-ról. Az SWR internet oldalán nagy dobpergés közepette követelte „a jobboldali terror elleni harcot.” Ezzel párhuzamosan a Zöldek politikusai teljes komolysággal úgy gondolták, hogy a világban kialakuló viszályt Kinder csokoládéval lehet orvosolni.” A támadó, miután a vonaton négy embert megsebesített, és a vonat megállt, menekülni próbált, de egy véletlenül a közelben tartózkodó rendőrségi egység üldözőbe vette, mire a 17 éves afgán fiú a baltával rátámadt az őt üldöző rendőrökre, akik tüzet nyitottak rá és megölték. Erre a zöldpárti politikus, Renate Künast kérdőre vonta őket, miért nem csak megsebesítették a támadót.

(Mellesleg talán a Kinder csokoládéra vonatkozó javaslat is csak ravasz analógia? Nem is Kinder, hanem M&Ms a megoldás a Nyugat problémáira, hiszen majd a három nagy vezető rendet csinál – az pedig hogy hogyan, ipari titok, és egyébként sem szokás elrontani a meglepetést). Rögtön másnap újabb mindennapossá vált:

támadás

történt,

és

innentől

ez

„Az „Allah akbart” (Allah nagy) kiabáló Mohamed Boufarkouch megkéselt egy francia nőt és három lányát (akik nyolc- tizenkettő és tizennégy évesek voltak) Montpellier közelében, Franciaországban, csak azért, mert „kihívóan” öltözködtek. A támadó marokkói volt. Néhány nappal később az iráni bevándorlók gyereke. Ali David Sonboly, egy McDonaldsnál hét kamasz lelövésével kezdődő ámokfutása során kilenc embert ölt meg. A motivációi nem ismertek. Néhány nappal később Stuttgartban egy szír menekült machetével kaszabolt le egy terhes nőt – hirtelen felindulásból. […] Huszonnégy órán belül „ISIS-l” kiabáló két férfi lépett be egy roueni templomba mise alatt, túszul ejtették az apácákat és lemészárolták a papot, Jacques Hamel atyát. Az egyik nővér elmondta, hogy a két tizenkilenc éves támadó – Adel Kermiche és Abdel Malik Petitjean – mosolygott, amikor elvágták áldozatuk torkát, hagyták elvérezni és arab szövegeket skandáltak a holtteste felett.” A bajorországi támadó lelövéséhez hasonlóan az volt a politikai reakció szeptemberben, hogy azok ellen a rendőrök ellen indítottak eljárást, akik egy késes támadót öltek meg, aki mindenáron végezni akart egy másik migránssal: „Szeptember 27-én egy bevándorló hívta a rendőrséget, mivel állítása szerint látta, amint szintén bevándorló társa egy gyereket molesztál a bokrok között. A helyszínre érkező három rendőr rátalált a huszonhét éves pakisztáni férfira, aki éppen egy hatéves iraki kislánnyal erőszakoskodott. Az egyik rendőr megpróbálta elvinni a lányt, míg a másik kettő a megbilincselt pakisztánit az autóba tuszkolta. Mindeközben a lány apja, egy huszonkilenc éves

iraki, késsel a kezében rohant ki a menedékhelyről. A rendőrök megálljt parancsoltak, de a férfi mindenáron bosszút akart állni. Végül a rendőröknek le kellett lőniük. Az újságcikkek azzal a bürokratikus kérdéssel kezdtek foglakozni, hogy vajon jogos volt-e ez a tett a hatóság részéről. De senki nem jegyezte meg, hogy ezek az, események már mindennaposak az új Németországban.” December során is sor került egy újabb teherautós merényletre; a támadó megölt egy lengyel kamionsofőrt, majd a lopott gépjárművel behajtott a berlini karácsonyi vásárra és legázolt hatvan embert, tizenegyet megölve közülük, majd menekülésbe kezdett. Egyúttal ehhez a támadáshoz kapcsolódik az aranyérmes rendőrségi fellépés, mivel a német rendőrök képtelenek voltak elfogni a támadót, akinek sikerült kereket oldania, de nem csak a helyszínről, hanem Németországból is – végül olasz rendőrök észlelték és lőttek agyon miután azonosították. Azt, hogy mennyire hétköznapivá váltak ezek az. esetek, a jelek szerint mindenki tudta, kivéve Európa liberális politikusait. Teljességgel felfoghatatlan, hogy a világ legerősebb civilizációjának bölcsője, ami egyébként a világ gazdaságának több mint ötödét tartja a kezében, ami Kína és India után a világ legnépesebb föderációja és a világ legerősebb katonai szövetségének a tagja, egyedülállóan jó közbiztonsági mutatókkal és életszínvonallal, ilyen gyorsan ilyen meredeken képes lehet zuhanásba kezdeni. Európa legerősebb államai képtelenné váltak saját állampolgáraikat a saját földjükön megvédeni. Németország központi nyomozó hivatala szerint a vallás-ellenes erőszakos megnyilvánulások náluk is megszaporodtak; csak. 2017ben százra tehető volt a számuk. Ezek az erőszakos cselekmények másutt, például Ausztriában is olyan drasztikusak, hogy egy keresztény szír menekült a saját bevallása szerint inkább visszamenekült előlük Szíriába. Mindeközben a terrorcselekmények sem ritkultak meg a 2017-és év folyamán sem: Április folyamán Stockholmban hajtottak teherautóval a tömegbe a város vásárlóutcájában, öt embert megölve. A svéd kormány annak

ellenére tagadta, hogy ez terrorakció lett volna, hogy az Iszlám Állam magára vállalta a történteket. Május a huszonkettes csapdáját jelentette a britek számára; huszonkettedikén egy huszonkét éves merénylő a Manchester Arénánál robbantott fel egy repeszgránátot az Ariana Grande-koncert zömmel fiatal lányokból álló tömegben, huszonkét halottal és több száz maradandó sérüléssel. Július folyamán ismét az angolok érezték a bőrükön az általuk importált terroristák hatását. A támadók a London hídon egy bérelt kisteherautóval (eredetileg kamiont szerettek volna bérelni, de annyi pénzük nem volt) gázoltak a tömegbe késő este. Ezután lehajtottak a hídról, majd késekkel kezdtek rohangálni és nyolc embert öltek meg, további több tucatnyit pedig megsebesítettek. A rendőrségnek az első hívást követően nyolc percébe tellett, hogy London belvárosában mozgósítani tudjon, és a helyszínre vonulva agyonlőhessék a támadókat, ami tulajdonképpen ezüstérmes helyezés a gyenge terrorellenes rendőrségi akciók dobogóján. Augusztus sem múlhatott el terrortámadás nélkül, ekkor Barcelonában hajtottak a tömegbe és öltek meg tizennégy embert, két nappal később pedig két finn nőt szúrtak le. Szeptemberben a londoni metrórobbantást szerették volna megismételni, és csúcsidőben bombát hagytak a metróban, itt viszont maga a terrorakció volt gyengén kivitelezett, mivel a bomba gyújtó szerkezete befulladt, így a támadás végül nem ölt meg senkit. A támadások 2018 folyamán sem ritkultak. Január folyamán Svédországban két hét alatt öt pokolgépes robbantást követtek el országszerte és a terroristák, valamint a törvényes renddel elégedetlen bevándorlók hatására az emberölések száma az országban az utóbbi évek statisztikáihoz képest a tízszeresére (!) emelkedett. Mindez azért érdekes, mert mikor Donald Trump az elnökválasztási kampány során a migrációval szemben

érvelt, felhívta rá a figyelmet, „nézzük csak meg, mi történik Svédországban,” mire a svédek (és az amerikai demokraták) erőltetett nevetésben törtek ki, és azt felelték, hogy köszönik szépen, de Svédországban minden a legnagyobb rendben van. (Így tehát a svéd politika szerint az, hogy az emberölés terén „vezető” statisztikákkal rendelkezik az ország, és heti szinten történnek terrortámadások, teljességgel rendben van). 2018 tavaszán a svéd kormányfő washingtoni látogatása során már nem volt ennyire derűs, és beismerte, hogy az országában a bűnözés jelentősen megnövekedett és már komoly problémákat okoz, de a no-go zónák létezését tagadta – azt talán majd a szeptemberi választások után ismeri be valaki. Az új év Németországnak is hozott új terrortámadást; áprilisban, ezúttal Münster városában hajtott furgonnal a tömegbe egy támadó, aki azután öngyilkos lett. Míg a korábbi évtized európai terrortámadásait viszonylag könnyű azok számadataival együtt csokorba szedni, ez szinte képtelenség a 2015 utáni időkre nézve, így a fenti leírás is csak példálózó, pedig e sorok írásakor a párizsi merényletek óta még nem telt el három egész év. Ez idő alatt azonban a terrorizmus áldozatainak száma ötszáz feletti, a sebesülteké, köztük számtalan olyané, akik örökre magukon viselik ezeknek a támadásoknak a nyomait, több ezerre tehető. Ezek az áldozatok pedig csak részben írhatóak maguknak az iszlamistáknak a számlájára – a halálukért éppen annyira terheli a felelősség a nyugati politikusokat, mint azokat, akik végezlek velük. A terrortámadások mélyen beivódtak az uniós polgárság köztudatába és életébe. Arra a kérdésre, hogy mennyire tartanak a megkérdezettek a terrortámadástól, a közösségi polgárok több mint négyötöde (82%) felelte azt, hogy valószínűnek tartja a saját országában is terrorcselekmények bekövetkezését, és csupán elenyésző hányaduk (13%) véli úgy, hogy erre az ő országában csekély az esély. A terrortámadásoktól elsősorban a jelentős migránsnépességet befogadó tagállamok tartanak, így leginkább Németország (93%), Franciaország (91%), az Egyesült Királyság

(90%) vagy Spanyolország (86%). Mindösszesen három tagállam véli úgy, hogy a terrortámadások bekövetkezésére kevesebb az esély, így Magyarország (57%), Észtország (52%), illetve Szlovákia (44%), ahol éppen annyian vélik úgy, hogy reális esélye van terrorcselekmények bekövetkeztének, mint amennyi szerint nincs [Századvég]. Az, hogy egy állam képtelenné válik a saját polgárainak a megvédésére, valójában az államiság végét jelenti. Nem csak azért, mert egy ilyen politikai berendezkedés egyértelműen egy olyan légüres hatalmi vákuumot bizonyít a kompetens kormányzati hatalom helyen, amelybe előbb vagy utóbb szükségszerűen benyomul valami más; egy erős és alkalmas kormány, vagy pedig egy elnyomó megszálló hatalom. De egyben azért is jelenti az állampolgárok megvédelmezésére képtelen hatalom az államiság végét, mert az állam fogalmi szükségszerűsége, hogy erre képes legyen. Az államiság ezért jött létre, ez volt a legeredetibb, legősibb, esszenciális feladata. A közmüvek, a közigazgatás, a szociális politika, és az emberi jogok csak ezután következtek a fejlődéstörténetben, és nem is helyezhetőek magasabb prioritásra a későbbiek folyamán sem, ahogy egy felhőkarcoló első emeletét sem „húzhatjuk ki” a felette lévő kétszáz további emelel alól büntetlenül. A szociális jogállamiság (mely már a jogállamiságnak is a negyedik generációja), mára válságba jutott, mert túlburjánzásában azt képzeli, hogy módjában és jogában áll lebontani az államiság alapjait, és az egészet új alapokra áthelyezni. Ennek a folyamatnak a hátterében a szándékos aknamunkát kifejtő alkotmányoligarchia áll, melynek célja az államiság feloldása egy szuper föderációban, és melynek eszköze az alapjogok és emberi jogok túlfejlesztése, és a velük szemben álló demokrácia elpusztítása és elnyomása: „A jogállam fogalma bizonyos alapelvekre hivatkozva igyekszik biztosítani az állampolgárok védelmét az állammal szemben. […] A jogállam azonban arra is képes, hogy megakadályozza az állam

elsődleges küldetését, azaz az állampolgárok védelmét. A liberális állam tehát szembe tud fordulni az egyéni jogokkal úgy, hogy ezeket az eredetileg védelmező jogokat ideologizált jogokká alakítja. […] Az ilyen típusú jogállam nem képezi alkotóelemét a demokráciának. Az akadályozó hatalmat favorizálja a döntési hatalommal szemben, míg a liberalis álcája mögött olykor az ideológiai totalitarizmus bizonyos formáinak enged teret.” Európában a fenti folyamatokat a nemzeti kormányok némelyike is aktívan támogatja, főleg a politikailag és társadalmilag fejletlenebb nyugati tagállamokban, ahogy az Unió technokrata irányítása is ezt a célt szolgálja. A Nyugati Civilizáció nem a külső hatalmak befolyása alatt roppant össze úgy, ahogy például a Szovjetunió a Nyugattal szembeni harc során. A Nyugat belső aknamunka eredményeként gyengült meg. Brüsszeli elvtársak megtévesztés

–

hatalmaskodás,

elnyomás

és

Az Unió tehát eszköztelen mind a kül-, mind pedig a belbiztonság megteremtésében. Az uniós haderő mire is elég? Semmire, hiszen a méreteit tekintve nem konkurál még a gyengébb tagállamok nemzeti haderejével sem (negyvenezer körüli harcállománnyal), nehogy például az olyan regionális hatalmakkal, mint a britek vagy a franciák (akiknek a hadállománya háromszázezer fő feletti). (Az Egyesült Királyság saját magát szereti továbbra is nem csupán „regionális hatalomként” kezelni, hanem „világpolitikai” tényezőként tekint saját magára. Ugyanakkor a világpolitikában a befolyásuk ma már egyáltalán nem említhető egy lapon az Egyesült Államok, Kína és Oroszország viszonylatában, és saját belső törésvonalaik kapcsán a kabinet még azzal is bevallottan tisztában van, hogy a Királyság már semmiféle külpolitikai nyomásgyakorlásra nem képes (lásd; 43. oldal). Ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy az Egyesült Királyság még a saját határait sem képes megvédeni, és a saját belső stabilitását is képtelen fenntartani, akkor reálisan azt mondhatjuk, hogy jelenleg a „regionális hatalom” is jóindulatú kifejezés.) Mindez persze nem is lényeges, és még ez a méretű

haderő is tiszta pénzpocsékolás, hiszen még annyira sem vetik be, amennyire alkalmas volna. Így nem csoda, hogy a határokat könnyen megsértik a migránsok. Angela Merkelnek a válság kezdetekor döntenie kellett, hogy engedi vagy feltartóztatja a migránsokat. Nem hivatalos források arra engednek következtetni, hogy a német AB előre ígérte, hogy nem engedi lezárni a határokat (a helyzet ugyanis az, hogy a német Alkotmánybíróságnak korlátlan hatásköre van azt tenni, amit csak szeretne, és megvétózhatja nem csak a törvényhozás által elfogadott jogi aktusokat, de még a végrehajtási ágba is jócskán beleszólhatnak): „A Hans Kelsen állal megfogalmazott és Ausztriában már korábban kipróbált, rendes bíróságoktól különálló alkotmánybíróság eszméje is csak vékony procedurális keretet jelentett a szabadon működő demokratikus intézmények felett. Ehhez képest az amerikai megszálló csapatok jogászai által megkonstruált új német alkotmány a legszélesebb törvénymegsemmisítési jogot adva az alkotmánybíráknak olyan tág és még továbbtágítható döntési formulákat tett be az alkotmányszövegbe a törvénymegsemmisítések alapjává, ami tendenciájában a teljes demokratikus döntési kompetenciát áttolhatta az alkotmánybírákra. (Lásd példaként: „a személyiség mindenoldalú kiterjesztéséhez való jogot.”) Emellett biztonságképpen még a Hitler idején nem emigrált és otthon maradt – így náci gyanús – jogászokkal szemben az USA-ba emigrált, megbízható jogászokkal töltötte fel a formálisan is nagyhatalmú alkotmánybíróságot – lásd pl. Gerhard Leibholzot –, akik a biztos háttértámogatás tudatában az 1950-és évek során még további tágításokat hajtottak végre az alkotmánybíróság döntési kompetenciájában. A nagytekintélyű jogfilozófus, Rudolf Smend rezignált megállapítása 1962-ben így egyáltalán nem volt túlzott, amikor azt mondta, hogy a német alkotmány pusztán az, amit az alkotmánybírák annak mondanak. Az átfogó-üres formulák révén a német alkotmánybírák nagyrészt új alkotmányt teremtettek, és ezzel még inkább beszűkítették a parlamenti demokrácia

döntési kompetenciáját. […] A spanyoloknál még a németeket is meghaladó mértékű aktivista alkotmánybírósági stílus létezik. Ennek egyik példája, hogy a spanyol alkotmánybírák még az alkotmány szószerinti rendelkezésével szemben is hajlandók döntéseket hozni, amit azért a német alkotmánybírák nem tettek meg. […] Ha valahol mégis korlátozott jogkörű alkotmánybíróság jött először létre, – mint a lengyeleknél – akkor is néhány év után áttértek itt is az alig korlátozható alkotmánybíráskodás modelljére, mely globális narratívaként, mint az „igazi demokrácia” kapott széleskörű propagandát. Ezek az alkotmánybíróságok már csak nyomokban emlékeztetnek a valamikor Hans Kelsen által kigondolt, vékony keretet jelentő, demokratikus garanciákra, és inkább a főhatalom részeseit jelentik. Ez az alkotmánybírósági főhatalom pedig abban leli racionalitását a globális szinten domináns amerikai hatalmi elitek részére, hogy az egyes országok alkotmányait igyekeznek fokozatosan beilleszteni – alapítványaik, szellemi agytrösztjeik és az ezek által támogatott helyi jogászi elitek ebbe becsatolt részei állal – egy egységes globális alkolmányértelmezési rendszerbe. Ennek révén a formailag önálló államok parlamenti törvényhozásai felett egy sűrűn összefonódó globális alkotmányoligarchia szerveződött meg.” Mindez igazolja a nemzetek feletti alkotmányoligarchia kiépülését, valamint az Unió belső rendszerének elnyomó szándékait. Tévedés lenne azonban Angela Merkelben egy lehetetlen áldozatot látni, aki csak igyekszik megfelelni a hivatala elvárásainak, és úgy boldogul, ahogy tud. A fentiek ugyanis nem magyarázzák, miért áll ki a Führerin a V4 tagállamokkal szemben, hiszen ha valóban igaz lenne az, hogy csakis azért nem védi Németország határait, mert azt az AB nem engedné meg neki, attól még nyugodtan megengedhetné, hogy a határ menti tagállamok megtegyék számára azt a szívességet, hogy helyette elintézik a krízist és kizárják a bevándorlókat. Németország azonban nem passzív szemlélője az eseményeknek, hanem aktív

alakítója, így a jelek szerint a merkeli politika őszintén és komolyan gondolja, hogy a bevándorlóknak itt a helye, noha a német választók ezt egyértelműen nem támogatják: „A határok 2015-ös megnyitásakor […] habár a lakosság többsége az ellenőrizetlen tömeges bevándorlás ellen volt, Angela Merkel elrendelte a határok megnyitását és a vezető médiánk kórusban ünnepelt. […] Csak 2015-ben több mint 400 feljelentés érkezett Merkel ellen árulás miatt. Sajnos az államügyészek Németországban politikai irányítás alatt állnak egy relikvia a nemzetiszocialista időkből. […] Ha egy távoli országból jött semleges szemlélőnek a német és észak-koreai kormányzati politika különbségeit kellene elmagyarázni, valószínűleg komoly nehézségekbe ütközne, Egyik országban sem érdekli a politikusokat, hogy a nép mit akar. Mindkét országban megbüntetik azokat, akik nem a nép által állítólag annyira kedvelt vezérével tartanak.” Közben a brit politika is képes volt rá, hogy a korábbi zsenialitását is túlszárnyalja, ugyanis 2018. április 30.-án Theresa May új belügyminisztert jelölt ki, mivel a korábbi, Araber Rudd, nem tudta kielégítően kezelni a migrációs válságot, illetve némi bürokratikus hibát vétett, néhány karibi származású bevándorló statusát illetően tévesen állítva, hogy azok illegálisan tartózkodnak a Királyságban. Bár a távozása nem volt csöndes – némi botrányt okozott ugyanis a brit kormány migránsok deportálására vonatkozó elméleti elképzelésének kiszivárogtatása – mindenesetre is May beiktatta az utódját. Az új belügyminiszter, Sajid Javid kétségtelenül jobban fog érteni a munkájához, hiszen maga is pakisztáni migráns; olyan ez, mintha a második világháború kitörésekor Hitler megfékezésére a londoni alsóház Oswald Mosley brit fasiszta vezért tette volna meg miniszterelnöknek Churchill helyett, mondván, ő biztosan jól ért a nácizmushoz.

Humoros, de a liberális párt részéről Magyarországon is volt hasonló kísérlet, mivel a Nemzetbiztonsági Tanácsba általuk javasolt személyről a nemzetbiztonsági átvilágítás során kiderült, hogy bevándorló iszlamista, és köthető is kétes szálakhoz. Ez a jelölés azonban megmaradt a rossz tréfa szintjén, mivel a kormánypárt a javaslatot az átvilágítás során kiderült fenti tényekre tekintettel nem fogadta el. Ellenben erre válaszul a Demokratikus Koalíció, mely a 2010 során megbukott és darabokra hullott Szocialista Párt egyik fragmentuma, és éppen a 2006-os incidensek során múlhatatlan érdemeket szerzett Gyurcsány Ferenc vezetése alatt áll, valóban beültetett az országgyűlésbe egy afrikai migránst, aki az országos listájuk 99. helyén állt. Nevezett személy esetében hangsúlyozták, hogy Magyarországon született – tehát álláspontjuk szerint magyar. (Egy közismert internetes mém szerint pedig egy egér, mivel istállóban született, ezért aztán ló.) Az illető személy egyébként dolgozott a Soros Alapítványnak is. Remek marketingpolitika egy bevándorlót jelölni parlamenti mandátumra, miközben a Közösségi polgárok 81 százaléka köszöni szépen, de nem kér belőlük – ebben a légkörben nem az a megdöbbentő, hogy egy ilyen párt miért is marad alul a kétharmados támogatási megszerző kormánypárttal szemben egy választáson, hanem sokkal inkább az, hogy miként lehetett anno még maga is kormányalakító erő (2002-2010). Persze, ha figyelembe vesszük, hogy a fent említett két választási ciklus alatt az MSZP végig csak a szociáldemokratákkal alkotott koalícióban volt képes kormányozni, és ez idő alatt is három különféle miniszterelnök irányította több-(de sokkal inkább) kevesebb sikerrel az országot, akkor tudhatjuk, hogy ez a nyolc év inkább egy megtorpanást, majd pedig egy politikai átesést jelentett Magyarország történetében, semmint valóban olyan időszakot, melyben az ország bármilyen jól kivehető irányba is haladt volna. Ennek a folyamatnak a kulcsfigurája pedig egyébként a lelkes uniópárti, és a közösségi integrációt minden fronton (akár Magyarország kárára is) elősegíteni igyekvő Gyurcsány Ferenc miniszterelnök volt.

A szocialista párt (MSZP) gyöngyszemének két cikluson átívelő regnálása a modern magyar parlamentarizmus tragikomikus fejezetei közé tartozik, már csak azért is, mert egyik ciklust sem sikerült a kettőből teljesen kitöltenie. Gyurcsány kormányzása azzal kezdődött, hogy a 2004-és európai parlamenti választásokon jól szereplő FIDESZ sikerei miatt megbukott korábbi szocialista miniszterelnök, Medgyessy helyébe lépett a kormányciklus közepén. Két évre rá ugyan sikerült megnyernie a választást, de az olyan dekára kimért előnnyel történt, amilyen szoros győzelemre nem volt korábban példa, majd a választást követően alig fél évvel kiszivárgott az elhíresült beszéde. (A miniszterelnök saját kormánystábjának konferenciáján zárt ajtók mögött osztotta meg a hozzá közel állókkal véleményét saját addigi kormánya programjának sikerességéről a balatonőszödi üdülőben – melyet megvásárolt részletre, majd ugyanekkora részletre bérbe adott a kormánynak, így lényegében ingyen jutott ahhoz hozzá. Szavait lelkes hívei közül valaki rögzítette, majd a választókkal is megosztotta: „Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk! Nem kicsit! Nagyon! Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl, az ország lehetőségein, hogy azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy azt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok kormányzása azt valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig! Semmit! Nem tudok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit, Ha el kell számolnunk az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk? Természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan fölépített. Nem, nem. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk.” A

miniszterelnök a beszéde kiszivárgását követően egyébként felettébb büszke volt rá, és bevallottan nem igazán értette, hogy mi is azzal a probléma.) Ráadásul egyéb sikertelen fiaskók is az ő kormánya során következtek be (ezek közé tartozott a gazdasági válság sikertelen kezelése, de a legsúlyosabb incidens mégis a 2006. augusztus 20.-ai államalapítási ünnepség volt, melyre hurrikán erejű vihar csapott le, és megölt hat embert. A szervezők pedig saját elmondásuk szerint azért nem mondták le az eseményt, mert a közterek kiürítéséhez három óra kellett volna, ők pedig csak kettővel a vihar érkezése előtt értesültek róla, és nem akartak pánikot kelteni). 2008-ban az akkor ellenzékben lévő FIDESZ a szocialisták programjának megszorításait érintő népszavazást kezdeményezett, melyen az érintett szocialista reformokat a választók 85 százalékkal clkaszálták – ennek hatására a szociáldemokraták kiléptek a kormánykoalícióból, ami Gyurcsány megbuktatását eredményezte, két évvel a ciklus vége előtt. A nyolc éven át tétlenül veszteglő magyar közélet 2006 illán négy évet kényszerült várni, mire a balatonőszödi beszédet megbosszulhatta, mivel az MSZP sosem volt hajlandó előrehozott választásokat kiírni, azt hangoztatván, hogy a párt élvezi a magyar nép támogatását. A 2010-és választáson aztán az MSZP és koaliciós partnere megsemmisítő vereséget szenvedtek, ami azonban, bár ezt akkor még senki sem sejtette, Magyarországot felvértezte egy olyan erős politikai vezetéssel, mely azután képes volt valóban szembenézni a későbbi kihívásokkal, szemben azokkal az országokkal, melyek csak a migrációs válság hatására cserélték le trendi, liberális kormányzatukat. Ezek közé tartozott az olasz kormány is, mely a bevándorlók tömeges behozatalába beszállt Merkel mellett, és nem túlzás azt állítani, hogy „importálták” a migránsaikat. Erről szólt a Mare Nostrum és annak örököse, a Triton program is, mely a Lampedusa szigetére igyekvő migránsok helyzetét akarta a könnyűről gyerekjátékká tenni: (Érdekes módon a „Mare Nostrum,”

ahogy a rómaiak a Földközi tengert nevezték, egyben Mussolini hódító politikájának a fedőneve is volt.) „Az olasz kormány széles körű támogatás segítségével elindította a „Mare Nostrum” (A mi tengerünk) programot, ami engedélyezte az olasz haditengerészetnek, hogy a sziget körüli tenger hetvenezer négyzetkilométeren állomásozzanak, és kereső-, illetve mentőakciókat hajtsanak végre. A fregattok, a helikopterek, a parti radarhálózat havi kilencmillió eurójába került az olasz kormánynak. […] A Mare Nostrum közelebb hozta Líbia partjait Európához, a csempészek így már akármilyen járművel vízre ereszthettek. Ha nem süllyedt el azonnal, a haditengerészet úgy is félúton – néha még a líbiai partokhoz közelebb is – érte ment. […] A Mare Nostrum […] átkerült az EU Frontex ügynökségéhez, akik átnevezték „Triton műveletté” (Operation Triton). […] A Frontex és más hivatalos szervek mind ez idő alatt folyamatosan tagadták, hogy tevékenységük ösztönzi a bevándorlást.” A fent említett Frontex ügynökség ugyanaz a szervezet, amit Angela Merkel szeretne nagyobb hatáskörrel felruházni, és még jelentősebb befolyással ellátni, lényegében teljes mértékben erre bízva a közösségi határrendészetet – képzelhetjük, hogy mi lenne, ha ez megtörténne. De szerencsére nem fog.

Ezekhez a szervekhez hasonlóan a civilek szervezetei is nagy számban igyekeznek „segíteni” a migrációt, így nyilvános gyűjtéssel és önkéntes szolgálataikkal támogatják a bevándorlási áradatot Lampedusa felől. 2016-ra már a tunéziai partok mellől halászták ki a migránsokat, akik technikailag így nem is „bevándorlók,” hiszen el sem hagyták Tunézia felségvizeit. A migránsok száma ennek megfelelően meg is nőtt az egy évvel korábbihoz képest [Murray: 278.]. Ha ez a hullám nem lenne elegendő, az olaszok még azt is kitalálták, hogy 2018-tól repülővel fogják beszállítani Afrikából a migránsokat: „Az olasz kormányzat nem sokkal ezután nekiállt orvosolni az EU migrációs politikájának kudarcát, Még ebben a hónapban repülőn kezdett átszállítani migránsokat Líbiából Rómába, és az ígéret szerint 2018 során újabb tízezer emberi szállítanak légi úton az országba, annak érdekében, hogy azok ne essenek az embercsempészek áldozatául.” 2018 januárjában lelkes csempészek Magyarországon is megpróbáltak a megerősített határszakaszon kisrepülővel átszállítani egy tucat illegális bevándorlót, de a rendőrség műveleti egységei szinte azonnal elfogták őket, és még szerencse, hogy elég alacsonyan repültek ahhoz, hogy ne a légteret őrző Gripen vadászgépek lőjék le a csempészrepülőt. A migrációs hullám kezdetekor még egész lelkes volt az uniós polgárság is, így például autósok is szállították a bevándorlókat keresztül a határ menti országokon nyugat felé (Magyarországon ezzel a gyakorlattal hamar felhagytak – bár eleve nem sokan folytatták –, mikor az OFRK felhívta a figyelmüket egy sajtóközleményben, hogy ez kimeríti az embercsempészet bűntettét). Később az unió polgárainak attitűdje alapvetően fordulatot vett, ha másért nem is, hát azért, mert az intézményesített embercsempészetről egyre inkább nyilvánvaló volt, hogy gazdasági érdekcsoportokat szolgál ki:

„Ahogy a migráció növekedett 2010-ben, néhány civil szervezet még Európába érkezésük előtt segíteni kezdett a bevándorlóknak. Könnyen hozzáférhető információval és telefonos applikációval látták el a jövőbeli európaiakat, elmondták, hová menjenek és ott mit mondjanak.” Ennek eredményeképpen különösen Soros megítélése az egész Unióban meglehetősen negatív, a válaszadók négyötöde utasítja el a működését, és csupán egyötöde ért egyet azzal [Századvég]. Az uniós polgárok véleményéi azonban a brüsszeli politika nem kérdezte, és az antifa mozgalmakkal karöltve lelkesen ösztönzik a bevándorlást. A megnövekedett hullámnak a spanyolok éppen úgy nem képesek gátat vetni Marokkó felől (akivel állítólag jó az európaiak viszonya, mégis átengedik a migránsokat) [Murray: 74-75.], mint Merkel Törökország felől (akinek pedig az EU sarcot fizet, hogy ott tartsa a bevándorlókat), és hasonlóan nem is bírnak velük. Ennek oka, hogy a migránsok semmiféle autoritást nem fogadnak el, de még a sajátjukat sem; a legironikusabb eset 2018 márciusa során történt, mikor egy illegális utcai árusként dolgozó szenegáli férfi szívrohamáért az őt állítólagosan „halálra ijesztő” rendőri razziát (ami egy kilométerre onnan zajlott) okolták, és ezért rendbontásba kezdtek a bevándorlók. A szenegáli konzul a helyszínre ment, de a szenegáliak rátámadtak, és a konzult a rohamosztagnak kellett kimenekítenie. Erre válaszul a migránsok őket is megtámadták, majd barikádokat emeltek, gyújtogatni kezdtek és kövekkel kezdtek dobálózni, aminek eredményeként több mint egy tucat rendőr sérült meg. A fogadó államok törvényeivel és hatóságaival kapcsolatban már korábban is utaltunk rá, hogy a rendőrnők például képtelenek a migránsokkal mit kezdeni. De a probléma ennél tágabb körű, ugyanis a törvényes renddel szembeni hozzáállásuk annyira kritikus, hogy még az uniós bűnözési statisztikákon is meglátszik a bevándorlók tömeges felbukkanása, noha összességében a

2015 óta érkezettek nem teszik ki az EU népességének 1 százalékát sem. Az európai bűnözési statisztikák mégis az egekbe szöktek; különösen a nemi erőszak mértéke erősödött meg, ez ugyanis 2015re a tíz évvel korábbiakhoz képest 147 százalékra növekedett, és csak ebben az évben 3404 esetben migránsok voltak az elkövetők. Az erőszakos szexuális bűncselekmények statisztikája nyugaton lehangoló; míg a 2015-ös évben az Egyesült Királyságban 181 ilyen bűncselekmény jutott 100.000 lakosra, addig a svédeknél ez a szám 177, a belgáknál 92, Ezzel szemben a Visegrádi államok közül a csehek esetében ez a szám 14, a szlovákoknál 12, a magyarok esetében 6, míg a lengyeleknél mindössze 4 [Eurostat], Ráadásul azon télül, hogy a bűnözés mértéke 2015-óta emelkedik, a migránsok által elkövetett cselekmények aránya is növekszik. Csak Németországban a bevándorlók által elkövetett élet ellenes bűncselekmények aránya a 2012-és 3 százalékról négy év alatt 13 százalékra, az erőszakos szexuális cselekmények mértéke ugyanezen idő alatt 1,8 százalékról 9,1 százalékra, a lopás 3,2 százalékról 12,3 százalékra, a kábítószerekkel kapcsolatos bűncselekmények pedig 1,7 százalékról 7,2 százalékra emelkedtek [Bundeskriminalamt]. (Amit a németek valamilyen megmagyarázhatatlan okból a furcsán csengő és cizellált „szexuális önmeghatározás elleni bűncselekményekként” csoportosítanak.) Mindeközben az Unió fontolgatja a migránsokra vonatkozó új szabályozás elkészítését. A tervezetben nem csak az fog szerepelni, hogy a gazdasági és a politikai „menekültek” egyforma elbírálásban kell, hogy részesüljenek (ami nyílt diszkrimináció a valódi menekültekkel szemben, nem mintha ne lettek volna már eddig is diszkriminálva, lásd az Afrikából menekülni próbáló fehéreket), de például az az előírás is, hogy a média Közösség szerle a migránskérdést kellően pozitív színezetben köteles feltüntetni (ami a sajtószabadság nyílt hatályon kívül helyezése). Hasonlóképpen az ENSZ is tervezgeti, hogy emberi alapjogként kezeljék magát a migrációt – ez tulajdonképpen véget vetne az

államiságnak és az állampolgárságnak. Magyarország a tervezet kimunkálásából kiszállt, Szijjártó Péter külügyminiszter azonban New Yorkban az ENSZ előtt ismertetett tizenkét ellenérvet, amiért az ország számára elfogadhatatlan a kezdeményezés, hangsúlyozva, hogy a migráció nem lehet alapjog, nem is oldja meg a fogadó államok demográfiai nehézségeit, valamint hogy a migráció haszonélvezője Afrika, míg elszenvedője Európa lenne, következésképpen tehát a migrációt nem szabályozni kell, hanem megakadályozni. A magyarokhoz hasonlóan a Donald Trump vezette Egyesült Államok is felállt a kerekasztaltól, elzárkózva a tervezettől. Mivel az USA az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó, vétójoggal rendelkező tagja, a tervezet sorsát megjósolni nem lehetetlen, mivel gyanítható, hogy az elnöknek lesz hozzá pár szava (vagy esetleg néhány vicces twitter bejegyzése). De hasonlóképpen vétó várható Vlagyimir Putyin orosz elnök irányából is, hiszen az oroszok is láttak eleget a bevándorlókból – igaz, mikor ott kezdtek el nőket zaklatni, a helyi lakosok csakhamar felvilágosították őket az orosz virtusról, így némely erőszakos migráns az intenzíven kötött ki… mások pedig a zárkában. Bár a kezdeményezés valószínűleg így nem ülhet ál a gyakorlatba, mégis a tervezet annak fényében is megdöbbentő, hogy az államba belépő személyek korlátozása egyértelműen állami hatáskör, márpedig az ENSZ alapokmánya is kimondottan kifejezi, igaz, ezt ritkán szokás hangoztatni, hogy a közösség nem avatkozik az államok belügyeibe: „A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem jogosítja fel az Egyesült Nemzeteket arra, hogy olyan ügyekbe avatkozzanak, amelyek lényegileg valamely állam belső joghatóságának körébe tartoznak, és nem is kötelezi a tagokat arra sem, hogy az ilyen ügyeket a jelen Alapokmánynak megfelelő rendezési eljárás alá bocsássák.” Természetesen ha a migráció alapjogként kerülne értelmezésre, akkor a fenti kitétel megkerülhető lenne – újabb elnyomó kiskapu a globális alkotmányoligarchia irányából.

A helyzettel kapcsolatos realitások eltorzításában, az események elhallgatásában és a migrációval összefüggésben a jövő multikulturális Európájának hamis ígéretének reklámozásában vezető szerepe van Európa szerte a médiának is, mely a politikai elit legfőbb bűnsegédje. Ezek a médiumok tagadják vagy elhallgatják a „kisebb” terroreseményeket, és ha nem lenne közösségi média, akkor a tömegtájékoztatás teljesen el is tusolhatná az egészet. Mindez olyan sikeres, hogy még a német kormány süllyedő koalícióját is sikerült felszínen tartani; mindezt azáltal, hogy a választási kampány során teljességgel agyonhallgatták a migrációt, és az AfD erőfeszítései ellenére megakadályozták, hogy kampánykérdés váljék belőle. Helyette ügyeltek rá, hogy más, „fontosabb” kérdések szerepeljenek a tabellán, ahogy ez egész Európában megszokott. Ennek a liberális médiahálózatnak a keze messzire elér. A Forbes magazin például listát ín a „legbátrabb magyarokról”, akik között két homoszexuális színművész és színházigazgató, valamint más olyan közéleti szereplők is akadtak, akik vagy a gender-feminizmust, vagy a liberalizmust és multikulturalizmust dicsőítették, avagy egyszerűen csak a magyar kormányt kritizálták. E téren a mérce igazán nem volt magas; még olyan „író”nő is kapott helyet a listán, akinek a politikáról alkotott véleménye – a baloldaltól már megszokott tartalmasságnak megfelelően – egyszerűen csak annyi, hogy aki nem baloldali liberális, az náci. Ha bármilyen terrorcselekményről szóló hír mégis kipattan, akkor viszont a sajtóorgánumok és a balos politikusok a terrort azonnal szervezetlennek és értelmetlennek tűntetik fel: „David Cameron […] amikor egy brit segélymunkást lefejezett egy brit születésű dzsihádista Szíriában, a miniszterelnök így nyilatkozott: „Azt mondják, ezt az iszlám nevében teszik. Ez nonszensz. Az iszlám a béke vallása. Ezek nem muszlimok; ezek szörnyek.” […] Egy nappal azután, hogy Lee Rigbyt megölte London utcáin két Koránidézeteket harsogó fanatikus, a jobbközép Daily Telegraph átvette Cameron szólamait. Az egyik publicista szerint:

„A woolwichi késsel hadonászó embernek semmi jól kivehető célja nem volt… az egésznek semmi értelme.” Egy másik író szerint: „Számomra a woolwichi barbár terrorcselekménynek semmi értelme sincs. Az egész teljesen értelmetlen. Kések, helikopterek, pisztolyok és holttestek: teljesen értelmetlen az egész.” Ezután következik egy hosszú lista a helyszínen tapasztaltakról, amelyek az író szerint szintén értelmetlenek: „A tegnapi egy értelmetlen nap volt.” […] A Konzervatív Párt gyűlésén 2014-ben az akkori brit belügyminiszter, Theresa May azt tette, amit a többi politikus: az iszlám békés mivoltát hangsúlyozta, és kedvenc verseit idézte a Koránból.” Ezért nincs igazság abban, amit a migrációval foglalkozó kutatók némelyike állít, hogy a terrorizmus Magyarországon csak a „polgárok fejében van jelen” és azt a média által „félelmetesnek bemutatott terrorizmus” teszi ijesztővé [Csepeli – Örkény: 92; 100.] – a valóság ennek éppen a fordítottja. Hasonlóképpen a magyar kormány kerítésépítését a 2018-as választási kampányban szánalmasan erőtlen módon – azon az alapon kritizálta a baloldali koalíció, hogy amióta megépült a kerítés, csak pár migráns próbált meg áthatolni rajta, következésképpen az egész csak porhintés és pénzkidobás. E szerint a felfogás szerint a titkosszolgálat teljesen feleslegesen védi az amerikai elnököt, hiszen Kennedy óta egyetlen amerikai elnököt sem öltek meg – de ez a felfogás nyilván nettó ostobaság, hiszen összetéveszti az okot az okozattal. A befogadó országok kultúrájával és törvényes rendjével szembeni fellépés a migránsok részéről egyértelműen bizonyítja, hogy nem „menekültek.” A tömeges bevándorlásuk, melyhez pedig a nyugati politikusok is bőszen asszisztálnak, inkább hódítás, és a félreértések elkerülése végett ez a kifejezés nem igazán túlzó. Természetesen a hódítás esetében hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy az támadó hadseregek, pusztítás és gyilkolás közepette történik (bár ennek a jelenlegi migrációs hullám meg is felel, csak éppen a támadók fegyvertelenek, de a többi kritérium nagyjából megvalósul). Ugyanakkor a hódítás kategóriájába a harc nélküli behódolás is

beletartozik, s márpedig jelenleg éppen ez zajlik, hiszen maguk a vezetők is elismerték, hogy képtelenek megállítani a migrációt – tehát meg sem próbálják. Ugyanakkor az inkompetencia ellenére, egy nemzetközi folyamat, melynek keretében idegen emberek százezres számban benyomulnak egy másik államba, melynek vezetői ezt képtelenek megakadályozni, igencsak kimeríti a hódítás, de minimum a gyarmatosítás fogalmát. Ráadásul a muzulmánok esetében találkozunk a vallási és kulturális tolerancia legkisebb fokával, hiszen éppen ez a vallás az, mely legagresszívabban pusztítja a vele egyet nem értőket: „A kultúra és az identitás közötti kapcsolat paradox és drámai bizonyítéka, hogy az iszlamisták következetesen pusztítják el az iszlámkor előtti kulturális és vallási emlékeket. Az afganisztáni Bamiyanban található két monumentális Buddha-szobrot 2001-ben a tálibok felrobbantották. Tombouctou (Mali) muzulmán szentjeinek a mauzóleumát 2012-ben semmisítették meg a dzsihádisták. Nem sokkal később ugyanitt iszlámkor előtti kéziratokat vetettek máglyára. Palmyra kétszeri, 2015-ös és 2017-és pusztításával pedig régi civilizációk minden nyomát meg akarták semmisíteni.” Ebben a tendenciában nincsen semmi meglepő, hiszen az iszlám tulajdonképpen kimondottan fiatal civilizáció, és ellentétben a Nyugattal, mely legalább nyomokban örökölte a Római Birodalom intézményeit és rendszerét (bár közvetlen jogutódlásban nem áll), az iszlám nem sok korábbi kulturális örökségre tarthat számot, így saját örökségének hiányát legkézenfekvőbb ilyen kevéssé konstruktív módon elkendőznie. Téves történelmi értelmezés ugyanis a mai iszlám társadalmakat (mint amilyen például Egyiptom, Irán, Irak, vagy Törökország) a korábban ott létezett birodalmak utódállamainak tekinteni. Amennyiben statisztikailag azt mondjuk, hogy az Európába áramló arab népesség demográfiailag átalakítja majd a nyugati társadalmakat, és ez probléma, akkor az antifa képviselői részéről rögtön felbukkannak a „náci” címkék. Nem mintha gond lenne azzal, ha valaki saját társadalmának etnikai homogenitását

meg kívánná őrizni, de a probléma itt jóval sokrétűbb; a fent leírtak alapján ugyanis a migráció a történelem dinamikájának mindig a pusztító oldalán foglalt helyet. A Nílus Királyságai, Babilon, a Pártus és a Bizánci Birodalmak kulturális, tudományos és gazdasági mutatók alapján is jóval magasabban álltak, mint az azokat követő, a muzulmán arabok megszállása után létrehozott társadalmak. A NyugatRómai Birodalom esetében is igaz az, hogy a barbarizált vidékek utóbb lényegében „kimállottak” a Birodalomból, és fejlett társadalmuk a természeti népek szintjére zuhant vissza – mikor pedig ez a folyamat Rómát is elérte, négy évszázados civilizációs vákuumot eredményezett egész Európában. A bevándorlás ilyesfajta hatásait a nyugati társadalmak és városok már most is tapasztalják. Nem csak demográfiai átalakulásról van szó, hanem lényegében társadalmi, jogi és kulturális visszafejlődésről is, hiszen bár ma a Föld minden szárazföldje (az Antarktiszt leszámítva, melyet egyezmény mentesít) valamely állam tulajdonában van, ez még nem jelenti, hogy a de jure létező államok valóban az államiságnak megfelelő körülményeket is képesek biztosítani. Azoknak a társadalmaknak egy része, ahonnan a migráció ide irányul, tulajdonképpen ma is nomád állattartóknak nevezhetők – akik történetesen is valóban egy állam „polgárai,” csakhogy ennek semmi lényegi jelentősége nincs, és ők sem tulajdonítanak neki. Az, hogy a régen sikeres civilizációk elpusztítását követően a megszállók képtelenek az adott civilizáció szintjén újjáépíteni, a fenti analógiák példáján is látható, és talán intő példa is lehet azok számára, akik abban bíznak, hogy békés nyugdíjas éveiket majd a betelepített migránsok fogják biztosítani. Mellesleg szabadjon rávilágítani, hogy azok a liberális nyugati politikusok, akik a nyugdíjrendszer és a szociális ellátórendszer alapjait látják a bevándorlókban, valójában éppen maguk válnak gazdasági kizsákmányolókká, hiszen azt képzelik, hogy jóléti államaikat, idegen nemzetek színes bőrű bevándorlóinak alulfizetett

munkájára alapozhatják. Az, hogy ez a kései és tükrözött gyarmatosítás, melyben a gyarmatosító még gyarmatosítani is lusta, és ezt a folyamatot úgy kívánja véghezvinni, hogy körbeszóró lapozza a világot, miszerint „gyarmatosításhoz keresünk önkéntes áldozatokat,” eleve reménytelen ostobaságon alapul, már külön téma. A jól kivehető tendenciák dacára a baloldali politika kitart az eddigi nyitott kapuk politikája mellett [Murray: 320], hovatovább, szerintük már késő is bármit tenni, mert a migránsok már itt vannak, akár tetszik, akár nem. Dimitris Avramopoulos, az Európai Unió bevándorlási és állampolgársági ügyekkel kapcsolatos biztosa például akképpen vélekedett a kérdésről, hogy a migrációt feltartóztatni lehetetlen: „Ideje szembenéznünk az igazsággal. Nem tudjuk, és soha nem is fogjuk tudni megállítani a migrációt. […] Ostobaság azt hinni, hogy a migrációt kemény szavakkal megállíthatjuk. Naivitás azt képzelni, hogy a társadalmaink homogének és bevándorlástól mentesek maradnak, ha falakat emelünk. […] Ideje őszintének lennünk azokkal a polgárokkal szemben, akik kíváncsiak rá, hogy fogjuk kezelni a bevándorlást. A bevándorlást nem fogjuk tudni megállítani. De lehetünk jobbak, okosabbak és proaktívabbak a kialakult jelenség kezelésében. […] Nap végére mindannyiunknak készen kell rá állnia, hogy elfogadjuk a bevándorlást.” Módfelett professzionális szemlélet ez egy közhivatalnoktól. És a nyugatiak még meglepődnek azon, hogy a V4 tagállamok polgárai nem bíznak bennük, mikor a menekültügyi főbiztos annyit tud hozzáfűzni a munkájához, hogy az lehetetlen? Az egész nyugati politikai mentalitás, ami arról szól, hogy a migráció ellen már késő (vagy eleve lehetetlen) bármit is tenni, nem arról tanúskodik, hogy a probléma megoldásán törnék a brüsszeli, londoni, párizsi

vagy éppen berlini politikusok a fejüket, hanem arról, hogy ezek a politikai körök nyíltan azt állítják, képtelenek bármit is tenni az unió ötszázmillió polgárának megvédése érdekében. Akkor mégis mi célt szolgál az Unió? Fatalista módon nihilbe süllyedni és az elkerülhetetlenül közelgő végről kierkegaardi mélységekben merengeni nyugodtan lehet tagállami szinten is, ahhoz nincs szükség egy ekkora föderációra. Vagy komolyan azt kellene elhinni, hogy a világ legerősebb katonai szövetsége, amelynek az Európai Unió is a tagja, képtelen arra, hogy feltartóztasson a határok mentén néhányezer fegyvertelen és alultáplált bevándorlót? Hasonlóan vélekednek például brit politikusok is, akik közül néhányan, bár mára már elismerik, hogy a migráció probléma, azonban szintén kiállnak amellett, hogy a helyzet már megoldhatatlan. Ilyen volt például Boris Johnson, London korábbi polgármestere, aki évi 144.000 font sterlinges fizetéséért semmi egyebet nem tudott letenni az asztalra, minthogy bevallottan tehetetlen: „Ne a migráción töprengjünk, inkább vessük el az integráció magvait című cikkében így reagált a népszámlálás eredményére: „A gátszakadáson már nem érdemes siránkoznunk. Megtörtént. Amit most tenni tudunk, az az, hogy megkeressük a befogadás lehető legfájdalommentesebb módját.” […] Johnson […] nem gondolt arra, hogy lehetnek állampolgárok, akikben forr a düh, mert a politikai pártok a közvéleményt teljes mértékben figyelmen kívül hagyva hoztak döntést. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy van valami politikai jogfosztó az ilyen beszédben. […] A „tedd túl magad ezen” szöveg megjelenésével egy időben a YouGov felmérése szerint a brit lakosság 67 százaléka úgy vélte, hogy az elmúlt évtized bevándorlási hulláma „rossz Nagy-Britannia számára.” Csak 11 százalék válaszolta az ellenkezőjét. […] Mire eljött 2012, az összes nagy párt vezetője elismerte, hogy túl magas arányú a bevándorlás, ám eközben még mindig azt hajtogatták, hogy a társadalom tegye magát túl ezen.”

(Boris Johnson 2016 májusában alul maradt a választáson az utódjával, Sadiq Khannal szemben, aki migráns származást sejtető neve ellenére ízig-vérig angol – hiszen Londonban született…) Mellesleg ez az egész sztoikus hozzáállás gyanúsan hasonlít a két világháború közötti légkörre, mikor a technológiai fejlődés és a repülőgépek elterjedése és hadrendbe állítása azonnal a politikusok rémálmává váll – már jóval a második világháború előtt. „A bombázó minden akadályon keresztül jut” – volt a „szakértők” elmélete, mely röviden arról szólt, hogy teljesen felesleges bármit is tenni, hiszen a bombázás ellen nincs védelem. Ez annyira jól csengő apokaliptikus látomás volt, hogy sokan már azelőtt temetni kezdték a nemzetüket, hogy egyáltalán hadba léptek volna. És ebben a mentalitásban megint csak a britek jártak az élen: „A bombázás lehetőségére adott válaszreakciójuk károsabb volt az országra nézve, mint amennyire maga a bombázás lehetett volna. […] A brit nép, akárcsak a fogorvos felkeresésétől ódzkodó páciens, sokkal rosszabbul járt a túl korai agonizálással, mintha alávetette volna magát a kezelés realitásainak, amelyek során a foghúzás valóságos megváltást jelent. […] Stanley Baldwin […] miután csak kétségbeesett tanácsokat tudott osztogatni, 1931-ben kijelentette, hogy háború eseten a „bombázó mindig áthatol.” […] Nincs védelem, mondogatta; ez olyan, mintha valaki úgy készülne fel a végre, hogy elegendő papírmasé koporsóról gondoskodik a londoni halottak számára, és bezáratja az összes fővárosi uszodát, hogy elég hely legyen a holtesteknek. […] A bombázóktól való pusztító félelem okozta pesszimizmus miatt az uralkodó osztály saját maga, nem pedig a nemzet megvédésének módozatait kereste. A közrend fenntartása lett a legfontosabb kérdés, és olyan tervek láttak napvilágot, amelyek szerint katonákkal kell elfojtani „a pánikot és a lázadást.” Korántsem azt fontolgatták, hogy miként lehetne a bombázás hatásait a minimumra csökkenteni.

„Azt hiszem, úgy helyes, ha az utca embere felismeri: nincs olyan erő a földön, amely megakadályozhatja, hogy őt lebombázzák. Akármit is mondjanak az emberek, a bombázó mindig áthatol. ” STANLEY BALDWIN AZ ALSÓHÁZBAN, 1931. NOVEMBER 10-ÉN” Már zajlott a háború, mikor a britek észhez tértek, és Churchill kinevezésével szembenéztek a veszéllyel, nem pedig a szőnyeg alá bújtak előle. Mégis, a fent idézettek elhangzása óta eltelt közel kilencven év a jelek szerint semmit sem javított a britek problémamegoldási képességén. A felmerülő kihívásra a reakciójuk a magukba-roskadás és rezignált belenyugvás. A választópolgáraik számára sem tudnak annál megnyugtatóbb vigasszal szolgálni, minthogy a vég közel, ha pedig emiatt némi elégedetlenség támad, a nagy duzzogva megtett esetleges ellenlépések is sokkal inkább szolgálják a választók leszerelését valamilyen látszattevékenységgel, semmint valós megoldási alternatívák kipróbálását. Az angolok a migráció ellen nem a flottájukkal vagy a határt őrző csapatokkal igyekeztek küzdeni, hanem azzal próbáltak védekezni, hogy feliratos furgonokkal hívták fél az illegális bevándorlókat arra, hogy menjenek haza: „A konzervatív kormány idején történt 2013-ban, hogy a belügyminisztérium utasítására poszterekkel felszerelt furgonok járták körbe London kerületeit. A posztereken ez állt: „Illegálisan vagy az Egyesült Királyságban? Menj haza, vagy letartóztatunk.” […] Persze nem is gondolta senki, hogy ezzel sikerül rávenni majd’ egymillió illegális bevándorlót a hazatelepülésre, a cél az volt, hogy biztosítsák a lakosságot a kormány határozottságáról.” Egy újabb szánalmas erőfeszítés leporolt változata ez, egyfajta modern „konfetti-háború,” ami ismét csak nyolcvan évvel ezelőtti (és

már akkor sem működő) álötletek újragondolásán alapult. A világháború kitörésekor ugyanis az angol bombázók is – bombák helyett – szórólapokkal kezdtek bombázni Németországot: „A Nickel-hadművelet elnevezésű röpcédula-hadjárat – elterjedtebb nevén a konfettiháború – volt az agonizáló Chamberlain-kormány utolsó békepróbálkozása. A röpcédulákat már a háború kirobbanása előtt kinyomtatták, ami egyértelműen azt jelzi, hogy a brit miniszterelnök meg ekkor is inkább a szó, semmint a fegyverek erejében bízott. […] A röpcédula-hadjárat a Chamberlain-kormány egyik legfélresikerültebb balfogása volt. Noha Hitlert Nagy-Britannia sziklaszilárd háborús eltökéltségéről kellett volna meggyőzni, a röplapok egy gyenge öregember és tétova hivatalnoki kara erőtlen válaszlépésének tűntek. […] Maguk a röplapok, amelyeknek szövegét a Politikai Hadviselés Bizottsága állította össze, valójában olyan kontármunka volt, hogy Arthur Harris felvetette: valóban el kell zárni a közvélemény elől, mert a nácik kivételével mindenkit túlságosan felkavarnának.” A probléma megoldására nyolcvan éve éppen úgy nem volt alkalmas tartalmas mondandókkal teleírt cédulákkal bombázni, mint ma ugyanezt tenni a városban körbecipelt transzparensekkel. A választók ilyen állépésekkel való lekenyerezése, lényegtelen politikai témák tárgyalása a valódi kihívásokra való válaszadás helyett, a toleranciára, megértésre és türelemre való felhívások, illetve az ellenségkeresés; ezek mind az agonizáló és tehetetlen kormányok végső mentsvárai: „Ahogy azt a Vichy-rezsim esete is példázza, gyakran megfigyelhető, hogy az állam moralizálni kezd, amikor nem tud megküzdeni azokkal a kihívásokkal, amelyekkel szembetalálja magát. Elképzelhető, hogy a manapság tapasztalható aktivizmus valójában csak a gazdasági és társadalmi kihívásokkal szembenézni képtelen kormányok tehetetlenségét próbálja leplezni.” A menekültek, mint pl. a szírek pedig egyrészt sosem fognak hazamenni, csak mert az Iszlám Államot legyőzték, másrészt az

Iszlám Állam katonáinak nagy száma beszivárgott a bevándorlókkal együtt, és most itt okoznak fennforgást, tehát az ellenőrizetlen határátkelések miatt nem csak a menekülteket, hanem az agresszorokat is befogadtuk. Ez a konfliktust nem megoldotta; egyszerűen annak színterét, ideértve magát az Iszlám Államot is, átemelte a mi nemzeteinkbe, a mi városainkba. Mivel a migráció jelentette válság nyugati módra való kezelése nyilvánvalóan sem nem sikeres, sem nem tart számot a polgárok osztatlan elégedettségére, a nyugati politika elsődleges eszköze – melyben a mainstream média is lelkesen támogatja – az, hogy nem magával a migrációval veszi fel a harcot. Azt inkább természetes jelenségnek állítja be, és a valóban megoldandó problémaként a .jobboldali gyűlölet” elleni harcot mutatja be [Murray: 29-31.]. Mivel a jobboldali gyűlölet azonban nem igazán létezik, legalábbis statisztikailag elenyésző a migránsok által elkövetett erőszakos cselekményekhez képest, hát a politikai elit és az azt szolgáló média – mint valami telepes növény, ami a kopár sziklán igyekszik valami kis felhasználható ásványi anyagra bukkanni – minden adandó alkalmat megragad, hogy vagy a bevándorlók sanyargatott helyzetéről, vagy pedig a velük szembeni nem megfelelő bánásmódról tudósítson. Az ilyen hírek körében hallani rengeteget a bevándorlókkal szembeni (főleg képzelt vagy túljátszott) atrocitás minden formájáról: „A cikk címe: „Házilag épített horogkeresztes robbanóanyag: náci bomba robbant a menekültotthon előtt!” Valószínűleg csőbombát robbantottak. A hazug lapok különös világából való történet volt ez. Pár nappal később a nemzeti bűnügyi rendőrség tisztázta: a menekültotthon előtt nem csőbombát találtak, hanem vízipipát hasis nyomokkal. És nem is „robbant.” A következő „csattanós hírre” vezető médiumaink nem várattak sokáig: a kelet-vesztfáliai Warburgban […] gonosz rendőrök szír menekülteket ütöttek. […] Nos szinte valamennyi vezető médium

arról tudósít, hogy warburgi rendőrök egy befogadó állomáson ütöttek egy szír családot. […] Az államügyészség megkezdte a nyomozást. Természetesen a rendőrök ellen. Világszerte Warburg rossz, hírét keltették. Sőt a „menekültek” dokumentálták mobiltelefonjuk kamerájával, ahogyan a warburgi rendőröknél elszakadt a cérna. Mindenki azt hitte, tudja, hogy mi történt. Mert a Bild is arról tudósított, ami Warburgban vélhetően történt.” Talán felesleges jelezni, hogy valójában a rendőrök nem lépték túl a hatáskörüket, szabályosan jártak el. Mégis, a modern kori Európában az ártatlanság vélelme, mint alkotmányos követelmény, ennyit jelent. Természetesen azok, akik a rendőrök rossz hírét keltették, egyáltalán nem szenvedtek el emiatt hátrányt, mi több, éppen úgy közmegbecsülésnek örvendenek, mint a Forbes magazinban azok, akik a migrációs válságot valóban kezelni igyekvő magyar kormányt kritizálják. Az antifa aktivistái egyszerűen nem cselekedhetnek rosszat és nem is tévednek. Legfeljebb nincs midig igazuk, de a lényeg az, hogy a baloldali médiának a szekerét tolják, és akkor minden dezinformáció, minden rossz hírnévkeltés alanyi jogon meg van bocsátva nekik, mint valami politikai értékrendőrségnek egy totális diktatúrában: „Az elvbarát újságírónő Najima El Moussaoui közben továbbra is aktív. A warburgi rendőrökről szóló egyoldalú tudósítása szemmel láthatóan nem ártott neki. […] Saját meghatározása szerint a gender-témák és az iszlám szakértője. Akkor is elemében van, saját meghatározása szerint, ha „moszlim ellenes rasszizmusról” és „migránsok jogairól” van szó. A polgártársnő […] dolgozik még az ARD-nek, ZDF-nek, a Deutsche Welle-nek, n-tv-nek és RTL-nek” Természetesen nagyságrendileg rosszabb következményekkel szembesül az, aki bármi módon a bevándorlás árnyoldalait meri bemutatni a hátrányos helyzetű bevándorlókról és a velük szembeni rasszista gyűlöletről készült történetek gyártása helyett.

Ez a helyzet Tommy Robinson brit újságíróval, akit 13 hónap börtönre (tíz hónapra egy aktuális ügyért, és további háromra egy korábbi hasonló ügy miatt kapott felfüggesztett büntetésként) ítéltek, miután egy erőszakoskodó migráns bandával kapcsolatos ügyben tudósított. A büntetőeljárást, melyben 24 férfiből és 2 nőből álló csoportot összesen több mint 120(!) kiskorú (a legfiatalabb áldozat 11 éves volt) lány szexuális zaklatásával vádoltak, a bíró titkosított, így az esetről senki sem adhatott közre tájékoztatást. Robinson a titkosítást figyelmen kívül hagyva a bíróság épülete előtt forgatott, amiért őrizetbe vették, és még aznap gyorsított eljárásban elítélték, mert az általa adott interjú megsértette a titkosított tárgyalást, és mert az általa közöltek a köznyugalom megzavarására alkalmasak. Ebben a Robinsont elítélő fórum nem tévedett, mert az eset valóban megzavarta a köznyugalmat. A bebörtönzött újságíró melletti szimpátiatüntetéseken ugyanis több ezer ember állt ki Európa szerte, amire a brit kormány azzal reagált, hogy minden ok nélkül Robinsont átszállította a biztonságos Hull börtönből az Onley büntetés-végrehajtási intézetbe – melyben az elítéltek közt a muszlimok aránya 71%! Már az is kérdéses, hogy egy magát fejlettnek tartó jogrendszerben a nem erőszakos cselekmény miatt tizenhárom hónapra elítélteket miként zárhatják össze erőszakosakkal (Magyarországon a büntetés végrehajtása három elkülönülő fokozatban történik, így például a gondatlanul közúti balesetet okozók vagy a kis értékre végrehajtott csalók nem lesznek terroristákkal és sorozatgyilkosokkal összezárva). De a jelen helyzetben ennél többről van szó, hiszen a brit politikai felső vezetés készakarva azért helyezte el ebben az intézetben az újságírót, mert abban bíznak, hogy ott majd a muzulmán rabok végeznek vele! Robinson védője és családja szerint a férfi cellájában nincs fűtés, ráadásul annak ajtaját egész éjjel verték a rabok, és közben halálos fenyegetéseket ismételgettek. Íme Theresa May miniszterelnök-asszony modern, XXI. századi Angliája, és benne a jogbiztonság; aki kritizálni meri a kormányt vagy az általa beengedett, vallásilag intézményesített erőszakot, azt

börtönbe zárják a tettéért, és gondoskodnak róla, hogy ne is szabaduljon élve – ha a közösségi jog hitet is tesz a halálbüntetés tilalma mellett, megoldható a dolog „fű alatt” is. A keletiek évtizedeken át csak sóváran tekinthettek nyugat felé és legfeljebb csak elképzelhették, milyen is lehet ott élni – nos, mi a magunk részéről ezek után már el sem tudjuk ezt képzelni, de sóvárgás sem sok maradt bennünk! Ezzel a húzásával May még a hírhedt Führerint is megelőzi (pedig ő is tud sziporkázni, ha elemében van), és így az elnyomó európai vezetők dicstelen listájának dobogójára méltán állhat fel Merkel és Macron mellé. Robinson mellett később tízezrek tüntettek Európa-szerte, és még a nemzetközi diplomácia sem ment el az ügy mellett. Sam Brownback, Trump elnök személyes követe magához kérette London amerikai nagykövetét, Kim Darroch-ot, és még azt is kilátásba helyezte, hogy az amerikai kormány nyilvánosan is el fogja ítélni Angliát azért, ahogy az ügyet kezeli, majd később londoni tartózkodása során is kritizálta May eljárását. Még az ellenzéki politikusok sem menekülhetnek a balliberális kormányok uralmának terrorja elől; miután Macront a baloldali koalíciónak köszönhetően Franciaország elnökké választották, az ellenzéki Nemzeti Front vezetőjét. Marine Le Pent csakhamar koncepciós perbe fogták hasonló vádakkal, mivel a közösségi médiában iszlamista terrort megjelenítő tartalmakat osztott meg, ami pedig Franciaországban büntetendő cselekmény (mint sok minden más is). A politikai inkvizíciót ráadásul a nyugati pénzoligarchia is nyíltan támogatja; Le Pen a Guardiannek adott nyilatkozatában nem győzött csodálkozásának hangot adni, mikor angol és francia bankok minden előjel nélkül megszüntették a Nemzeti Front és Le Pen személyes számláit. A pénzintézetek azzal kommentálták a dolgot, hogy a banktitokhoz való jog miatt nem adnak tájékoztatást – de annyit azért hozzáfűztek, hogy a számlák megszüntetésére adminisztratív okokból került sor és, természetesen, semmi köze sem volt a döntésnek a politikához.

Szabadjon megkérdezni, hol vannak most azok az úgynevezett nyugati jogvédők és szakértők, akik a magyar kormány „elnyomó” rezsimje ellen kampányoltak? Vagy a lengyel kormány „sajtószabadságot sértő” rendelkezései ellen? Természetesen ezeknek a rétegeknek, ugyanúgy, ahogy a nyugati politikai elitnek, és a nagybecsű Velencei Bizottságnak is, ilyesmivel nincsenek problémáik. Mint mondtuk, számukra csak a jobboldali terror” elleni harc a lényeg, ahogyan a Robinson által bemutatott kislányokat zaklató banda sem került az „erőszakoskodó férfiak” ellen harcoló feministák kereszttüzébe. A liberalizmus csak a rasszista totalitarizmus ellen küzd – egy pszichológus ezt „projekciónak” nevezné; melynek során saját hibáinkat és bűneinket másokra vetítjük ki, másokban próbáljuk felfedezni. A francia államban egyébként még Európa többi nyugati társadalmához képest is kimagaslóan túlburjánzott befolyással bír a jurisztokrácia, és lényegében sikerült megteremteniük azokat az állapotokat, melyek a jogállamot (bár az a francia jogfejlődésnek nem volt sosem része) bírói állammá alakította. A félreértések elkerülése érdekében a politikusok mentessége nem mindig vezet tisztességes kormányzáshoz; Magyarország például megtapasztalhatta ezt, mikor 2006 folyamán a támogatottságát vesztett szocialista-szociáldemokrata kormányzat ellen tüntetések robbantak ki, de azokat erővel el tudta a kormány fojtani, majd pedig a mentessége mögé bújva további három és fél évig regnált az országban, noha teljességgel nyilvánvaló volt, hogy a társadalom nagy része nem támogatja már a működését. Mégis, a keserű tapasztalatok alapján elmondhatjuk, hogy a rossz kormányzás még mindig jobb, mint a totális anarchia. Szintén levonható következtetés a franciák jelenlegi kormányát elnézve, hogy a politikusok mentelmi jogának megnyirbálása sem a demokráciát és az igazságosságot, valamint a feddhetetlenséget segíti elő, sokkal inkább a képmutató elnyomást; „Amióta Édouard Balladur megfogalmazta és alkalmazni kezdte azt a szabályt, miszerint minden vád alá helyezett miniszternek le kell

mondania, a vizsgálóbírók gyakorlatilag olyan hatalomra tettek szert, amellyel beleszólhatnak a kormányok összetételébe, vagy meg is buktathatják azokat.” A bíróságok fent idézett felhatalmazását felhasználva a 2017-és elnökválasztást megelőzően az ügyészség és a vizsgálóbírók, két nappal a köztársasági elnöki pozícióra való jelentkezés határideje előtt, egy igen jelentéktelen pénzügyi visszaélés miatt vád alá helyeztek az egyik elnökjelöltet, François Fillon-t, aki így képtelen volt megpályázni a pozíciót Macronnal szemben. Felettébb furcsa módon hasonló bürokratikus vádak alapján és pont ugyanebben az időben a Nemzeti Front vezetőjét, Marine Le Pent is megpróbálták perbe fogni, aki azonban olyan módon ki tudott bújni az eljárás alól, hogy nem válaszolt az idézésekre, így sikerrel be tudta adni a jelentkezését – ez azonban nem akadályozta meg azt, hogy a későbbiekben, más vádak alapján, megvonják a mentelmi jogát, és vád alá helyezzék. A jakobinus terror óta nem látott Európa ennyire korrupt és visszaélések melegágyának számító rendszert, amelyben a politikai ellenzék félreállítása ennyire nyíltan antidemokratikus eszközökkel megvalósítható volna. A francia állam jogfejlődése egyébként eleve érdekes pályát írt le; a bíróságok már az abszolút monarchia idejében is nekiálltak készakarva szembemenni a királyi hatalommal, és az azóta eltelt időben a francia jogdogmatikát nem az angol joguralom (Rule of Law), de nem is a kontinentális jogállam (Rechtstaat) koncepciói mentén dolgozták ki. Itt egy kimondottan bírói irányítás alatt álló jogdogmatikai koncepció született, az ún. „törvényesség elve” (Principe de Légalité), melyben a hangsúly nem a jog tartalmára, hanem eljárási kérdésekre fókuszál, és melyben a bírói jogértelmezés különösen széles szerephez jut. Az igazságszolgáltatás és a jogalkotás elválasztásának klasszikus felfogása, mely még Montesquieu nevéhez köthető, és melyben a jogot a jogalkotó alkotja, de a bíró érvényesíti, alapvetően megváltoztak:

„Ahogy a hatalmi ágak szétválasztását előíró elv egy mutációt követően jut csak oda, hogy az igazságszolgáltatást már nem az államhatalom részének, hanem ellenhatalomnak tekinti. F. szerint a felvetés szerint nem az államon belüli optimális hatalomszervezés a cél, hanem magának az állam hatalmának a korlátozása. Tehát végső soron az állam, s vele együtt a demokrácia meggyengítése. […] Erről tanúskodik a Párizsi Elsőfokú Bíróság (Tribunal de grande instance de Paris) elnöke által tett nyilatkozat is, amely szerint „a bíró feladata a jogot a társadalom elvárásaihoz igazítani.” A kijelentés a leglényegesebben politikusi hatásköröket és jogosultságokat érinKomikus, de ez az egész Montesquieu szándékos félreértelmezésén alapul, aki ti. azt mondta, hogy „a bíró a törvény szája,” melyet pedig a francia bírák elkezdtek úgy értelmezni, mintha ez egyfajta jogalkotási kompetenciára vonatkozna, holott az eredeti értelmezés éppen csak arra vonatkozott, hogy az igazságszolgáltatás a bíróságok, s nem más hatóságok feladata, de szó sem volt arról, hogy a jogszolgáltatáson felül jogalkotási kompetenciával is felruházná a bíróságokat. A mai francia berendezkedésben az elnyomás pedig nem csak a politikai szféra és a vádhatóság szoros együttműködésén alapul, melyben a politikai ellenfeleket a vádat képviselő választóbírók egyszerűen koncepciós perbe vonják és félreállítják, ha nem maga a megalkotott jog is bőven tartalmaz rendelkezéseket, melyek a politikai ellenzéket nem csak a vezetés, de a társadalom szintjén is gyökerestől kiirtják. (Ez az eljárás egyébként gyanús hasonlóságot mutat a Római Birodalom kései korszakának császárválasztási folyamatával, melyben a császári testőrség (Cohortes Praetoriae) szava döntő volt az új császár megválasztásakor, így az aspiránsok hamar szövetséget kötöttek a testőrökkel bizonyos későbbi szívességekért cserébe, így pedig a jelölt jelentős előnyt élvezett a többiekkel szemben, akikkel ráadásul a pretoriánusok nem ritkán már azelőtt leszámoltak, hogy egyáltalán megpályázhatták volna a

császári hivatalt. A testőrparancsnok (Praefectus Praetorio) így a Római Császárság egyik legfontosabb, legbefolyásosabb hivatalává vált.) A francia büntető törvénykönyv minden más európai országnál szigorúbb és elnyomóbb a szólásszabadsággal szemben, és valószínű, hogy az egész Földön csak az észak-koreai büntetőjog konkurálhat vele: „Szankcionálandók tehát azok a viselkedési fonnák, amelyek figyelembe veszik egy harmadik személy származását, nemét, családi állapotát, terhességét, fizikai megjelenését, gazdasági helyzetéből adódó, látható vagy ismert rendkívüli sérülékenységét, családnevét, lakóhelyét, egészségi állapotát, önállóságában való korlátozottságát, fogyatékosságát, genetikai jellegzetességeit, erkölcsi beállítottságát, szexuális irányultságát, genderidentilását, korát, politikai véleményét, szakszervezeti tevékenységét, a franciához képest idegen nyelvi kommunikációs képességét, egy etnikumhoz, nemzethez, egy feltételezett fajhoz vagy egy meghatározott valláshoz való feltételezett vagy valós, tartozását vagy nemtartozását.” Az egyenlőségről és állampolgárságról szóló törvényből kiemelt fenti idézetet hivatkozó alkotmányjogász professzor, aki a Sorbonne Egyetem oktatója, ráadásul ugyanitt rámutat arra is, hogy a különféle „diszkrimináció elleni harccal foglalkozó” civilszervezetek közpénzen magánvádlókként léphetnek fel számos bűncselekménnyel szemben. Ezzel a társadalom, a sajtó és az ellenzék minden munícióját megvonták. E szerint, ha valaki Le Penhez hasonlóan csak felvetni merészeli, hogy a migráció nem emberi alapjog, és talán ki kellene zárni az illegális bevándorlókat, akkor „személyek egy csoportjával szemben származásuk miatti diszkriminációra szít,” következésképpen pedig bebörtönzendő? Valószínűleg Macron elnök liberális Franciaországában így kell értelmezni ma a szabadságot.

Csak a nyugat-európaiak képesek egy totalitárius rendszert olyan rezzenéstelen arccal megélni, hovatovább, szavazataikkal fenntartani, mint amilyen a franciáké, bár Merkel Németországa vagy May Egyesült Királysága sem sokkal marad le mögöttük. Ennek példátlanul egyszerű oka van; a britek, a franciák és a nyugat-németek még soha életükben, de még a történelmükben sem láttak tartósan fennálló totalitárius rendszereket (ti. Hitler rendszerének nem a németek voltak az elszenvedői. Így az nem emiatt hagyott mely emlékeket a nyugat-németekben, hanem épp ellenkezőleg), így készséggel elhiszik még egy ilyen rendszerről is, hogy liberális és demokratikus csakis azért, mert a politikai vezetőik ezt mondják magukról. Mindeközben pedig fennmarad egy rendszer, mellyel ugyan a polgárok legtöbbje a statisztikák alapján nem ért egyet, és melynek politikáját nem támogatja, de „politikai korrektségből” azért odaszavaz, ahová kell. Mindez persze teljességgel beleillik a globális és multikulturális világról alkotott elképzelésekbe, melyben a mainstream média tényként kezel olyan politikailag korrekt állításokat, melyekkel pedig a társadalom döntő hányada egyáltalán nem ért egyet, közben pedig szorgosan elnyomják azokat, akik ezzel szembeszegülnek [Klaus – Weigl: 44-45.; Murray: 170-171.], ahogy azt Robinson esetében is láttuk. Spengler száz éve még őszintén tartott attól, hogy ez a taktika sikeres lesz, és a nemzetek polgárait sikerül félrevezetni, megtéveszteni: „Egykor meg sem kísérelhették az. emberek, hogy szabadon gondolkodjanak; most megtehetik, csak éppen képtelenek már rá. Arra gondolnak, amire gondolniuk kell, és ezt érzik szabadságnak. E kései szabadság másik oldala: mindenkinek meg van engedve, hogy azt mondja, amit akar; persze a sajtón múlik, hogy tudósít-e róla, vagy sem. Minden „igazságot” halálra ítélhet, ha nem vállalja, hogy közvetíti a világnak -az elhallgatás félelmetes cenzúrája, amely annál mindenhatóbb, minél kevésbé tűnik fel az újságolvasók rabszolgahadának.”

Ma már elmondhatjuk, hogy szerencsére tévedett – legalábbis KeletEurópában nem így áll a helyzet. A fősodrú média működése ugyanakkor nem maradt észrevétlen az uniós polgárok számára sem, így például a németeknek már csak 29 százaléka hisz a tömegtájékoztatás hitelességében, míg 2014-ben még 40% volt az arány. Hasonló a helyzet a politikai elittel – 2017 során az európai állag arra a kérdésre, hogy mennyire bíznak saját kormányukban, 51% azt felelte, hogy „egyáltalán nem” bízik benne, 37% „valamennyire” megbízik abban, és mindössze 9% vallotta azt, hogy „teljes mértékben.” Magyarországon a kormányban a lakosság 29 százaléka teljességgel megbízik, 41% aki „valamennyire” bízik meg benne, és csupán 29% az, akik teljességgel elutasítják azt – látható tehát, hogy itt a statisztika alapján a társadalom toronymagasan bizalmat szavaz a kormánynak az uniós átlaghoz képest. [Századvég] Összegzésképpen levonhatjuk a következtetést, hogy a Nyugat politikai átalakulása a migráció hatására egyfajta visszafejlődés. Visszatérés az elnyomó rendszerekhez, a politikai megfélemlítéshez, a cenzúrához. A keleti tagállamokban sem a terrorcselekmények, sem pedig a politikai üldöztetés nem hétköznapi (elegendő bizonyítéka ennek éppen az, hogy például a magyar Orbánkormányról is büntetlenül megírhatják a baloldali aktivisták azokat a lejárató cikkeket, amiket láthatólag a nyugati politikusok egyáltalán nem tűrnek el, és ahol tudnak, megbosszulnak). Mindeközben a nyugati tagállamok szépen lassan polgárháborús anarchiába merülnek, miközben a politikai vezetés nem a polgárokat védi, hanem az ő életüket fenyegető bevándorlókat és a velük kapcsolatos politikáját: „Tabu erről nyilvánosan beszélni, ugyanis, aki kritikusan nyilatkozik ezekről a nyilvánvaló fejlődési rendellenességekről, amelyeket a józan ész érveivel sem lehet megszépíteni, az populistának számít. Egy címkéről van szó, amellyel kapcsolatban megkímélhetjük magunkat az érveléstől. […]

Politikailag korrektnek lenni nekünk, polgároknak annyit jelent, hogy szépen lenyeljük a politika és a média hazugságait, amelyek részei az agymosásnak. Mi az, ami ezen a téren még megkülönböztet bennünket Észak-Koreától vagy Irántól?” A fenti Németországból származó felfogás gyanúsan egybecseng az alábbiakkal, amik a francia állapotokra világítanak rá: „Első látásra úgy tűnik, hogy a cenzúra idegen a mai európai politikai modelltől. Valójában ez egyáltalán nem így van, a cenzúra alattomos módon fertőzi a társadalmat. A hivatalos történelemolvasatot előíró törvények, egyes vélemények büntetése, a „politikailag korrekt” felfogás nevében gyakorolt társadalmi nyomás erősen korlátozzák a véleménynyilvánítást, és összhatásukban szűk keretek közé szorítják a vitát, jóllehet önmagában egy-egy ilyen intézkedés akár még jogos is lehet. Az így kialakuló „gondolatrendőrség” fokozatosan puha totalitarizmust, azaz olyan társadalmat eredményez, ahol a gondolat és a véleménynyilvánítás is formattált.” A politikai korrektség azonban egyrészt a helyzet kiélesedésével egyre kevésbe képes arra, hogy megfelelő motivációs erő legyen ahhoz, hogy az ingatag választópolgárokat a liberálisok oldalára horgonyozza, másrészt pedig önmagával is összeütközésbe kerül, hiszen mivel agyonhallgatni már nem képes a nemzeti kezdeményezéseket, ezért kénytelen felvenni velük szemben a kesztyűt, ami által viszont éppen a liberális politika jelöli meg egyenlő és számottevő ellenfélként saját ellenzékét: „Az, ahogyan Franciaországban a sajtó és a politikai osztály a Nemzeti Front mondanivalóját kezelte, minden valószínűség szerint közrejátszott a Front megerősödésében. Ahelyett, hogy a párt javaslatait, például gazdasági elképzeléseit kritizálták volna, a popul izmusra hivatkozva próbálták megkérdőjelezni a Front hitelességét, Ezzel azonban elismerték, hogy a Front népszerű, de az elit által tilosnak tartott üzenetet közvetített, A popul izmus elleni harcnak az a formája, amely megveti a népet, általában kontraproduktív. A populisták üzeneteit tehát éppen ellenfeleik hitelesítik, akik kimondatlanul elismerik, hogy utóbbiak a nép gondolatait közvetítik.”

A kritikus címkék aggatása az ellenpropaganda kizárólagos eszközeként, nyilvánvalóan egyre kevésbé képes arra, hogy betöltse a szerepét, és megakadályozza a nemzeti pártok és vezetők megerősödését, és már a nyugati társadalmak körében is egyre nagyobb az aránya azoknak, akik a saját nemzetállamuk védelmét támogatják. Erre a válasz egyre radikálisabb fellépés a liberálisok és az antifa irányából, melynek táborát egyre inkább már csak a baloldalt nem racionális, hanem ideológiai alapokon támogató liberalisták, genderisták, és a gazdasági, hatalmi megfontolások alapján maga az alkotmányoligarchia, valamint az általa támogatott baloldali média és annak úgynevezett szakértői adják. Vegyes társadalmi reakciók A fenti tendenciákkal egyre nagyobb számú tagállam és politikai kör száll szembe; lassan egész Európára rátör a felismerés, hogy mekkora veszélyben is forog a Nyugat. Ugyanakkor a válságra adott különféle ellenreakciókat a társadalmak és a polgárok is vegyesen fogadják; Magyarországon például pár liberalista jópofának tartotta, ha a karácsonyi vásáron az ünneplők megvédelmezésére kiküldött TEK páncélost összegraffitizik. Eközben a nem éppen szakmai sajtó is mindent meglesz az ellenlépések lejáratásáért; így például az egyik legfrissebb cikk a magyar kormány abbéli törvénytervezetét kritizálja, ami büntette nyilvánítaná az illegális migráció támogatását – értendő ezalatt nem csupán az embercsempészet, mely már eddig is büntetendő volt, hanem az illegális bevándorlás szervezéséhez, előkészítéséhez nyújtott anyagi és nem anyagi támogatás is: ”Ez a törvény szabad fordításban arról szól, hogy aki bármilyen módon az ún. illegális bevándorlásban segédkezik, azt készíti elő, ahhoz bármilyen támogatását (szállást, ételt ruhát, menedéket, információt) ad, vagyis közvetett vagy közvetlen módon segédkezik benne, azt lecsukják. Ez ellenkezik ugyan a menekültek jogállását szabályozó, egyébként Magyarországra, is érvényes genfi egyezmény szellemével, ami

még az engedély nélkül az országban tartózkodó menekültnek is jogokat biztosít, valamint ellenkezik mindennel, amit a zsidókeresztény hagyomány által konstruált nyugati civilizációban normálisnak és tisztességesnek szoktunk nevezni. Ebben a civilizációban, ahová egyébként Orbán Viktor minden ellenkező elképzelése ellenére tartozunk, a háború, illetve a válság sújtotta övezetekből menekülő embereket be kell fogadni. […] Szükséges a nagy, közös ellenség, akit közösen gyűlölünk. Most a háborús pokollá lett muzulmán országokból menekülő emberek és családok a gyűlölet tárgyai. Hadd vessem közbe: a migráció valójában nem negatív vagy pozitív jelenség, hanem a világ legtermészetesebb dolga, a történelemmel egyidős, sőt, a történelem mozgását, ha van neki olyan, pont a migrációval rajzolhatjuk ki. Az emberiség története a migrációk története.” A fenti cikkel és az idézett részletekkel kapcsolatban azért akad néhány aggály, amit jogászként meg kell világítani (már csak azért is, mert a precíz jogértelmezésből kiderül, hogy a fenti érvelés és az abban kifejtett „szabad fordítás” mekkora tévedéseket tartalmaz). Ilyen például, hogy nem világos, hogy egy illegális tevékenység büntetése miért ennyire nagy probléma. A félreértések elkerülése végett, büntetőjogi analógiával azt mondhatjuk, hogy a fent nevezett cselekmények eddig is az embercsempészet bűntettének bűn segédletéhez tartoztak, hiszen „aki bűncselekmény elkövetéséhez szándékosan segítségei nyújt” az bűnsegéd, és az elkövetővel azonos módon büntetendő. Ez a törvény az analógiát teszi csak szükségtelenné azáltal, hogy bűnsegédből alanyi jogon önálló (sui generis) elkövetővé alakítja a fent megjelölt, eleve jogellenes magatartásokat. Megint tévedés ennek a tervezetnek a kapcsán az országban tartózkodó menekültekről beszélni. A tervezet hatálya, amint azt a

cikk szerzője is kiemeli, az „országba való illegális bevándorlás.” Az illegális bevándorló pedig nem azonos a menekülttel, másrészt pedig az itt tartózkodók nem azonosak az ide belépni szándékozókkal. A törvénytervezet hatálya a már jogszerűen menedékjogot kapott menekültek itt tartózkodását nem érinti. A tervezet az illegális bevándorlás akadályozásáról szól, ami pedig nem sérti a genfi egyezményt. Hasonlóképpen tévedés volna a zsidó-keresztény hagyományokat ide citálni. A másokon való önzetlen segítés egy dolog, ugyanakkor egyrészt, amint azt ebben a könyvben már kifejtettük, a migránsok beengedése sem az ő, sem a mi országainkon nem segít, másrészt pedig mert nekünk, a Nyugatnak nincs is rá kapacitásunk és erőforrásunk, hogy befogadjuk azt a hatmilliárd migránst, akik nálunk gyengébb életsztenderdek között élnek, következésképpen szívesen ideköltöznének. E tekintetben pedig újólag világossá kell tenni, hogy a „válság sújtotta” és „háborús” övezetekből menekülő menekülteket meg kel! különböztetni a gazdasági bevándorlók millióitól. A „háborús pokollá lett országok” mítosza romantikus – de mintha a mostani migránsok jelentős része például Líbiából érkezne, ami pedig éppen túl van egy politika átgombolkozáson és egy diktátor megbuktatásán – e szerint ott éppen prosperálnia kellene a társadalomnak, hiszen végre náluk is beköszöntött a nagy demokrácia. Hol van arrafelé háborús pokol? Vagy például Eritreában? Vagy Irakban? De még ha a szóban forgó országok némelyikében, így például Szíriában, akadnak is konfliktusok (bár már az Iszlám Államot is legyőzték), amint arra a szerző is rámutat, ezek az országok muzulmánok, ahol muzulmánok bántalmaznak muzulmánokat. Pontosan ez mennyiben is a Nyugat problémája? Abba nem is érdemes belemenni, hogy vajon a Nyugati Civilizáció eljutott volna idáig, ha minden kihívás elől a társadalom felkerekedett és elköltözött volna? Az már csak apró szőrszálhasogatás, hogy amint arra Huntington rámutat: a Nyugat mint civilizáció, vallástalan.

A zsidó és a keresztény hagyományok nem nyugaton fejlődtek ki, és időben jócskán meg is előzik a modern Nyugati Civilizáció létezését. A migráció és a történelem párhuzamba állítása megint egy korideológiai kreálmány, amit tudományos szempontból nem támaszt alá semmi, ráadásul éppen úgy találunk olyan elméleteket is, melyek a történelmet például az állam területével hozzák összefüggésbe. Tény, hogy a civilizációkat megelőző időkben valóban vándoroltak a nomád emberek, ez azonban a modern korokra és az államiság kialakítását (nagyon szigorúan definiálva, Durkheim terminológiájával élve a 4. generációs, azaz „többszörösen összetett, több szegmentumú” társadalmakra) követő időkre egyáltalán nem igaz. Ha igaz lenne, hogy a történelem maga a migráció, akkor például a Föld legidősebb civilizációjára, Kínára, azt mondhatnánk, hogy bő négyezer éve történelmileg nem létezik, hiszen Kína mindig is az izolációra törekedett, nem volt jellemző rá a huszadik századig sem a migráció, sem pedig az expanzió. De ugyanezt elmondhatjuk lényegében a Föld összes többi civilizációjáról (az iszlámot leszámítva); az ortodox, az indiai, a japán és az abesszin civilizációkat sem jellemezte soha dinamikus elvándorlás. Az, hogy politikailag az Orbán-kormány szembenéz egy kihívással, nem pedig a szőnyeg alá söpri (mint például a britek) vagy egyenesen ösztökéli (mint a németek), pedig nem teszi Magyarországot diktatúrává. A magyar kormányzat kétharmados felhatalmazása ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar társadalom nemet mond az illegális bevándorlásra, a betelepítési kvótára és Brüsszel elnyomó politikájára – a „közös ellenséget” (amit egyébként a gyengébbek kedvéért tudományosan Carl Schmitt Politikai című műve taglal) pedig nem a magyar kormány teremtette. Amint az ebből a könyvből is kiderül, ezek a tendenciák csak vannak. A végeredmény pedig nagyon jó eséllyel az lesz, hogy éppen Magyarország és a V4 az, ami a Nyugati Civilizációból még évtizedek múltán is fennmarad majd – az Unió nyugati fele ugyanis nem büszkélkedhet ilyen pozitív kilátásokkal.

Önmagában az a tény, hogy Magyarországon ilyen cikkeket lehet írni, és vitatkozni a Nyugati Civilizáció értékrendjéről, annak tudható be, hogy a V4 nincs kitéve azoknak a bomlasztó, erodáló folyamatoknak, amiknek például a nyugati uniós államok igen – ez pedig tagadhatatlan lény. Ráadásul a magyar kormány élvezi a választói támogatását, hiszen már a harmadik kormány-ciklust kezdi meg kétharmados felhatalmazással, mi több, a bevándorlási politikájára konkrétan igen meggyőző felhatalmazást kapott a választóktól 2016 során a kvóta-népszavazáson. Akiknek valóban szükségük van egy nem létező közös ellenségre (csak hogy eltereljék a figyelmet a nagyon is létező valós ellenségről, akivel viszont megküzdeni nem tudnak), azok a nyugati liberális kormányok, és a közös ellenség éppen a V4 és az „intoleráns” nacionalisták lettek. A fentiekhez hasonló írások – amikből szerencsére még a baloldali média mellett sincs sok – csak arra világítanak rá, hogy néhány önjelölt jogvédő liberális mennyire elrugaszkodott a valóságtól, saját álomvilágát valóságként, meglehetősen szubjektív véleményét pedig általános közvélekedésként mutatva be. És ez már tényleg csak adalék; ugyanazon a napon, mikor a fenti cikk napvilágot látott (2018. május 30), Belgiumban újabb terrortámadás történt – egy késes támadó megölt két közrendőrt, majd az elvett szolgálat fegyverrel tüzet nyitott, megölt egy arra járó vétlen civilt, azután pedig túszdrámát rendezett egy közeli iskolában. A belga különleges erők végül tűzharcban végeztek a terroristával, de közben az akcióban részt vevő rendőrök közül is többen megsérültek. A mérleg tehát; a diktatórikus, elnyomó, retrográd és erkölcstelen Magyarországon a legnagyobb hírértéke annak van, hogy a kormány törvényt hoz a terrorizmus és az illegális migráció ellen – a liberális nyugat szívében pedig eközben az illegális migráció kiváltotta terrorhullám újabb áldozatokat követel. Az persze, hogy melyik realitást is szeretnénk inkább a saját bőrünkön érezni, mindenki számára ízlés dolga, de ahogy azt Gyurcsány Ferenc is mondta; el lehet menni Magyarországról…

Végeredményben az Unió, mely csodálatos elképzelésen alapul és jó kezdeményezés volt, egy félresiklott, groteszk és torz társadalomkritikává silányodott, amiben egyformán megtalálhatóak az Orwell féle 1984 sötét realitásai, Kirkegaard komor apátiája és Hamvas Béla A hírnév elveszti a hőst című szatírájának tragikomikus elemei. Miközben az uniós polgárok adatvédelméről szóló nevetséges szabályozást adnak ki, semmi garancia sincs arra, hogy a védelem az államhatalommal, hovatovább a közösségi hatalommal szemben is valós lesz, hiszen az Unió sem az NSA Snowden-botrány idején kifejtett tevékenysége ellen nem emelt szót még egy diplomáciai elhatárolódás szintjén sem, sem pedig az új belbiztonsági együttműködési törekvések és az Europol fejlesztése nem túl ígéretesek; már ami az uniós polgárok magántitok-védelmét illeti. Hasonló a helyzet a polgárokkal: a jelek szerint az Európai Unió értékrendjében a Közösségen belül a legmagasabb jog- és valós védelmet kapó életforma az. „illegális migráns.” Szorosan ezután következnek a különféle élősködők, lásd a betiltott rovarirtókkal nem kezelhető mezőgazdasági kártevők, a szúnyogok, a kullancsok, és minden egyéb olyan létforma, aminek a visszaszorítására eddig komoly erőfeszítéseket tettek, és amik komoly fertőzéseket és károkat okozhatnak a sor végén álló a legalantasabb élőlény számára, aki nem más, mint: az uniós polgár. Ez a létforma számít a legmegvetettebbnek, különösképpen, ha nem felel meg a liberális értékrendnek, és nem viseli kellő bűntudattal azt a tényt, hogy európainak született. A társadalmi átstrukturálódás hatására talán ideje lenne újraértelmezni a világ kulturális és geopolitikai térképét. Az európaiak számára ők maguk a „Nyugat,” mint önálló civilizáció, melynek ez a kontinens a bölcsője, mely civilizációhoz hozzátartozik Amerika is. Az elmúlt század folyamán a kelet-európai államok, mint amilyenek a V4 tagországok is, legfeljebb sóvárogva tekinthettek a nyugati szomszédokra, beékelődve Nyugat és Kelet közé. Ma a helyzet már alapvetően átrendeződött; míg keleten továbbra is a

nagy és erős Oroszország található, melyhez ambivalens érzésekkel fordulnak a keleti államok, s szintén keletre található a Közel-Kelet, ma már nyugat felé sem Európába utazunk. Európa, illetve mindaz, ami a Nyugati Civilizációból, legalábbis annak európai feléből maradt, lassan Visegrádi Szövetségben gyűlik össze, és minden, ami attól nyugati irányban van, az legfeljebb csak „Közel-Nyugat” lehet, ami semmiben sem tér el a Közel-Kelettől. Maga Huntington sem csak elméleti kérdésként foglalkozott a civilizációk hanyatlásával; határozott megállapításokat tett a Nyugat közeledő bukására: „A Nyugat felülkerekedése a hidegháborúban nem győzelmet hozott, hanem kimerülést. A Nyugat egyre inkább belemerül saját belső problémáiba és szükségleteibe, ahogy szembe kell néznie a lassuló gazdasági növekedéssel, a stagnáló demográfiával, a munkanélküliséggel, a hatalmas költségvetési-hiánnyal, a romló munkamorállal, az alacsony megtakarításokkal, és számos országban, így az Egyesült Államokban is, a társadalmi egyenlőtlenséggel, drogokkal és bűnözéssel. A gazdasági hatalom súlypontja gyorsan vándorol át Kelet-Ázsiába, és azt a katonai erő és a politikai befolyás is követni látszik. […] A Nyugat hanyatlása egyelőre lassú fázisban van, de egy ponton túl már drámaian felgyorsulhat.” Úgy tűnik, ez a drámai gyorsulás beindult. Ebben az aspektusban kénytelenek vagyunk módosítani álláspontunkat arra nézve, amit korábban, Spengler kapcsán írtunk. Ő még a „nyugat alkonyáról” írt, és mi magunk is a Huntingtonnál olvasott civilizációs egyedfejlődés állomásai kapcsán azt jeleztük, hogy a Nyugat a „hanyatlás” korában van – ezt írtuk, és ez a könyvünk címe is. Ez azonban már nem tűnik pontosnak; a Nyugat nem hanyatlik. Spengler korában hanyatlott. Huntington korában, a XX. század folyamán még esetleg hanyatlott. Ma már az utolsó fázis tart, ugyanaz, mely Róma esetében történt 455-ben, mikor a vandálok, vagy 476-ban, mikor a germánok dúlták fel. Számunkra az aktuális történések folyamatoknak tűnnek, de az utókor, ezer év múlva

egyetlen mozzanatnak fogja csupán látni azt, méghozzá a Nyugat utolsó lélegzetvételének. Ma ugyanis a Nyugat a civilizáció létezésének utolsó állapotában van; invázió alatt áll. Az Unió nyugati tagállamai számára a legnagyobb kihívást az fogja jelenteni nagyon záros határidőn belül, hogy miként kezelje a beilleszkedni képtelen migránsokat, illetve hogy miként békíthetné meg a tagállamok nemzeti polgárait, akik ezt eleve nem kérték. Míg a brit politikusok a fent leírtak szerint mossák kezüket és fatalista módon azzal védekeznek, hogy már késő bármit is tenni a migráció ellen, addig a német politikusok egyenesen „keménykedni” is kezdenek a polgáraikkal szemben. A nyilvánvalóan megbukott, irányvonaluk ellenére is a politikai elit saját magával van eltelve, és aki nem támogatja őket, az különféle jelzőket kap: „Peter Tauber, a CDU főtitkára, 2016-ban […] „seggfejeknek” nevezte azokat, akik szeretett Führerinünk pártjának tagjaiként nem hódolnak neki, nem akarják követni. […] Heiko Maas szövetségi igazságügy miniszter (SPD) […] aki a mai Németországban a cenzúra megtestesítőjenek és gyámjának számit […] „Németország szégyenének” nevezi azokat, akik nyilvánosan fellépnek a kormány politikája ellen. Észak-Rajna-Vesztfália belügyminisztere, Ralf Jäger (SPD) még rátesz egyet a lapáttal, s „csíkos ruhás náciknak” rágalmazza azokat az elégedetlen polgárokat, akik a politikában tapasztalható állapotok miatt azok ellen tüntetni mernek.” A társadalmi támogatottság hiánya és a politikai program népszerűtlenség dacára keresztülerőltetett reformokat hívják diktatúrának. Ha ebhez még egy elnyomó, minden más gondolatot vagy véleményt elpusztító ideológia és azt kísérő cenzúra is társul, akkor az pedig már nem is csupán egyszerű diktatúra: „A totalitarizmus irányába halad az a rendszer, amely ideológiai alapon konstruál magának egy elképzelt népet, majd bizonygatja a

nép és a vezetői között előre feltételezett teljes egyetértés, miközben illegitimként állítja be a valódi népakarat minden olyan megnyilvánulását, amely szembehelyezkedik a fenti ideológiával. A tényleges nép kiiktatása, csőcselékké való degradálása, túl azon, hogy az elit megvetését fejezi ki, összeegyeztethetetlen a demokrácia eszményével, és csak egy oligarchikus hatalomkoncepcióba illeszthető be.” A gondok ott kezdődnek, mikor a tudomány is behódol a kor totális rendszerének, és valódi tudományból a politika propaganda eszközévé züllik; így például Merkelt 2015-ben a Berni Egyetem díszdoktorrá avatta egy ennyire ellentmondásos megítélésű politikai vezető megkoronázása elég kétes lépés egy magát tudományos közösségnek mondó intézménytől, főleg ha fenn kívánja tartani a tudományosságnak legalábbis a látszatát. Az, hogy másoknak azért ennek a címnek a megszerzéséért keményen kell dolgoznia, teljességgel mellékes. De szabadjon megkérdezni, mit tett az elvtársnő ezért a címert? Merthogy környezetvédelmi miniszterként, mint tudjuk, nem sziporkázott, és kancellárként sem a legsikeresebbek között fog bevonulni a történelembe (igaz, mint arra Obama is bölcsen rávilágított saját, „legrosszabb” elnöksége kapcsán: legalább be jog vonulni a történelembe. Vigasztaló lehet Merkel számára, hogy a helyzet vele is hasonló – míg Macron és May még széljegyzet sem lesznek a történelem lapjain, addig Merkel jó esélyekkel pályázhat egy fülkére a dicstelen vezetők panteonjában). Míg Svájc elismerő szavakat váltott a kancellárasszonnyal, elismerve az Európáért és a Közösségért tett szolgálatai nyomán kivívott múlhatatlan érdemeit, addig mindezek után a csehek is kifejezték a véleményüket róla, mikor tiszteletét tette náluk: „Vizsgáljuk csak meg 2016. augusztus 25-ét. A német szövetségi kancellár, Angela Merkel ezen a napon látogatta meg a cseh fővárost, Prágát. Úton a repülőtértől a fővárosban történt egy támadási kísérlet. Egy fegyveres férfi elhatározta, hogy besorol Merkel gépjármű oszlopába. A cseh biztonságiak elszánt, James

Bond stílusú beavatkozásának köszönhetően megállították. A világon mindenhol beszámoltak volna a Merkel ellen elkövetett „meghiúsult terrortámadásról.” Csak Németországban hallgatták el a vezető médiumok az „eseményt.” […] A vezető médiumok úgy állították be az eseményeket, hogy a szeretett vezért, Angela Merkelt Prágában lelkes emberek köszöntötték.” Az incidens azért biztos felkavarta a kancellárasszony lelkivilágát, és bár nem jellemző rá az előrelátás, egy dolgot azért levont következtetésként: 2006 során, mikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök elhíresült beszédét követően húszezren vonultak ki pár óra alatt a Parlament elé a távozását követelve (mi több, egy ihletett tüntető még egy koporsót is vitt neki, „temetjük a Gyurcsánykormányt – nektek nincs feltámadás!” felirattal, kiállítva azt a Kossuth téren, amit aztán sokan meg is koszorúztak), a holtra vált miniszterelnök sebesen Berlinbe utazott, ahol Merkel kancellárral folytatott privát beszélgetést. Bár ezt a kancellárasszony nem ismerte el, Gyurcsány miniszterelnök úgy tálalta hazatérve a beszélgetést, hogy Merkel kész kiállni mellette, ha a szükség úgy hozza - és tekintettel arra, hogy a miniszterelnök elegendő okot szolgáltatott arra, hogy emlékezzenek rá (hasonló vele a helyzet mint Obamával és Merkellel a „legrosszabb kormányfőség” kapcsán), ezt sem felejtette el Magyarország a kancellárasszonynak. Így miután tíz évvel később Prágában megkísérelték lelőni őt, a kancellárasszony Budapestre már el sem mert jönni… Szűkül a világ a (közel-)nyugati politikusok körül – de az összeomlás előtti utolsó perceket mindig a vezetők felkoncolása jellemzi.

A VISEGRÁDI SZÖVETSÉG ÚJJÁÉLEDÉSE A RENDSZERVÁLTOZÁST KÖVETŐEN A rendszerváltozást követően a Visegrádi Együttműködés újraélesztése szinte azonnal politikai napirendre került. 1991. február 15.-én Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország egyaránt részt vett a kezdeményezésben, és a V3 szövetséget – a közös történelmi múlt és sikerek elismeréseképpen – ismét a visegrádi királyi palotában írta alá a három ország vezetése; Václav Havel, Lech Walesa és Antall József. Az új életre kelt együttműködés alapvető célkitűzései között szerepelt a kommunista blokk maradványainak felszámolása középEurópában, a részes tagállamok közötti bárminemű korábbi nézeteltérés felszámolása, az európai hagyományokhoz való visszatérés, valamint az akkori politikák közelítése és egységesítése. A szövetség emellett újrateremtette a közös gazdasági együttműködés gondolatát, valamint megkönnyítette az EU csatlakozásra való felkészülést is – a szövetségi szerződést nyugati részről Amerika is hitelesítette. 1993 során sor került Csehszlovákia békés szétválására; az így ismét önállóságot nyert Szlovákia azonban nem ment messzire, hanem határozott nyilatkozatával kikötötte, hogy Csehszlovákia egyik jogutódjaként természetesen számot tart visegrádi tagságára is – így a V3 Szövetség hivatalosan is V4 lett. Ráadásul, mikor Szlovákia a NATO bővítés első körében nem nyert felvételt, három szomszédja minden tőlük telhetőt megtett, hogy ezt orvosolja, így ennek megfelelően 2004 során ez meg is történt, és a V4 tagállamok egyszerre váltak az Európai Unió tagállamaivá is.

Az azóta eltelt évtizedek során az együttműködés virágzott, ráadásul a hagyományos politikai szövetségen ismét túlmutatott, hiszen a tagállamok közös projektjei kezdettől kiterjedtek az igazságszolgáltatási, közlekedési, turisztikai, valamint az energetikai és információtechnológiai fejlesztésekre, majd később pedig a kulturális, környezetvédelmi, belbiztonsági és védelempolitikai, tudományos és oktatási kérdésekre is. Ezeknek a céloknak a megvalósítására a tagállamok 2000 során (a jelenlegi magyar kormánypárt akkori, első regnálásának idejében) létrehozták a Nemzetközi Visegrádi Alapot, mely az ehhez szükséges pénzeket kezeli és újraelosztásukat megszervezi, valamint abból részesednek nem politikai civil programok és kezdeményezések, valamint tudományos ösztöndíjban részesítettek is. Az alapnak szánt tagállami ráfordítások összege ráadásul folyamatosan emelkedik -2005 után például egy évtized alatt közel megháromszorozódott. Az együttműködés legmagasabb szinten, a kormányfők közötti csúcstalálkozók keretében, hivatalosan évente ülésezik (a gyakorlatban azonban ennél többször), míg alacsonyabb szinteken és a tudományos munkatársak között a munkavégzés folyamatos. Az éves ülések előkészítését, valamint az éves akciótervek kidolgozását az éves, soros elnöki pozíciót betöltő tagállamok szervezik meg. A V4 együttműködés egyik kiemelt jelentőségű területe a védelmi szövetség. Ennek keretében a visegrádi tagállamok haderejét megegyező kiképzési, fejlesztési és felszerelési programok keretében szervezik, ami teret biztosít a haderők könnyű egyesítésére és alkalmasint közös bevetésére is, ami egyben a NATO együttműködést is egyrészt megkönnyíti, másrészt a visegrádi csapatok hatékonyságát is növelve hozzájárul az ÉszakAtlanti Szövetség erejének növeléséhez. Eközben fejlődik a keleti államoknak a nemzeti hadereje és hadi kapacitása is; így például 2018 során abban állapodtak meg, hogy Magyarországon tíz év alatt legalább kétszázezer támadófegyvert fognak gyártani, melyből a magyar és a cseh csapatok is részesülnek. A magyar haderő újjáépítése is zajlik; a 2002-2010 közötti Szocialista Párt

lényegében teljességgel leszerelte a magyar Honvédséget – a haderő állományát mindösszesen néhány dandárra korlátozták. Bár ezekből lehetett volna szervezni egy hadosztályt, ezt mégsem tették. Ebben az érdekesség annyi, hogy a hadosztály a legkisebb, önállóan is mozgósítható hadsereg, minden ennél kisebb szervezeti egység csak más csapatokkal alkotott koalícióra alkalmas, de önálló hadviselésre nem – tehát a szocialisták készakarva megfosztották Magyarországot a hadviselés képességének még az elméleti lehetőségétől is. Az aktuális kormánypárt azonban jelentősen megnövelte a hadászati célú költségvetést, újrateremtette a nemzeti katonai hagyományokat, és közben újra felszerelte a Honvédséget is, ez a folyamat pedig továbbra is tart. A migránsválság kirobbanását követően Visegrád közös akciótervet dolgozott ki, és sikerrel fel is tartóztatta a bevándorlókat, aminek hála a Nyugat-Balkán migránsútvonal lényegében elszigetelődött, és Európa határai innen már biztonságban vannak. A határt óvó kerítésrendszer közös tervek alapján valósult meg, és annak őrizetét is koalíciós erők végzik. 2017. július 19.-ei közös nyilatkozatukban a V4 tagállamok kormányai rámutattak az elért eredményre, de egyben arra is, hogy a Mediterráneum védtelen, és ennek megfelelően az azon való illegális bevándorlás mértéke csak egyre növekszik, s e téren is a közös együttműködést sürgették, megoldási javaslatokat kínálva. 2015 során Szlovákiában készítettek közvéleménykutatást, mely a V4 tagállamok nagykorú lakosságának a meginterjúvolásán alapult, és melyben 1065 főt Csehországban, 1000 főt Lengyelországban, 1001-et Magyarországon, valamint 1067-et Szlovákiában kérdeztek meg. A felmérést az Institute for Public Affairs (Institut pre verejné otázky) szervezte és összesítette az adatokat, melyeknek begyűjtésében a csehek részéről a Stem, magyar részről a Tárki, lengyel oldalon a Stratega Market Research, míg a szlovák félen a Focus szervezetek működtek közre, a felmérést pedig a Visegrád Alap finanszírozta.

Ebből kiderült, hogy a tagállamok polgárai számára a prioritások egyformák; mind a négy tagállamban a többség úgy vélte, hogy a gazdasági és kereskedelmi együttműködés a legfontosabb, amit a védelmi és biztonsági együttműködés követ a csehek, a lengyelek és a szlovákok körében, míg a magyarok a második legfontosabb közös politikának a V4 közös Európai Uniós fellépését és érdekérvényesítését tartották már ekkoriban is. A visegrádi polgárok pedig nem is tévedtek, se a magyarok, se a többiek, mivel mind a közös védelempolitika, mind pedig az Unióban való hatékonyabb érdekérvényesítés igen fontosnak bizonyult az elkövetkező években, mikor a Közösség nyugati fele igyekezett rányomni az akaratát a Visegrádi Szövetségre – ám éppen e sorok írásakor, 2018 júniusában úgy tűnik, hogy kijelenthetjük; közös fellépésünknek és szövetségünknek hála ez nem sikerült. A Nyugat politikai megbízhatatlansága egy évszázada kétségeket ébreszt a keleti államokban, így ezt és az imperializmust, valamint az alkotmányoligarchiái tekintve nem is csoda, hogy egymás társaságában keresnek természetes szövetséget A Nyugat már egyszer eladta a keleti államokat – köztük saját szövetségeseit is – az oroszoknak. Srebrenicában is kudarcot vallottak a hollandok, illetve az őket támogató angolok és amerikaiak, akik tudtak a tervezett szerb hadműveletekről, és ahelyett, hogy megakadályozták volna, az oroszok nyomásának engedve inkább védtelenül hagyták a holland zászlóaljat. A sors humora, hogy a migrációs válság alatt is találunk hasonló példákat; Afrika politikai destabilizációja nagyban hozzájárul a létbizonytalansághoz, ami elsődleges küldő országokká teszi azokat, tehát az instabil politikai légkör a régióban erősen indukálja a menekültek megindulását. 2016. október 19.-én a közép-afrikai Kaga Bandoro menekülttábort támadták meg iszlám milicisták, harminc embert megölve, és további közel hatvanat megsebesítve. Mindez csak azért érdekes, mert ezt a menekülttábort is az ENSZ kéksisakosai „védték.”

Az Unió vezető politikusai mindeközben a világ sanyargatott helyzetben lévő menekültjeiről szóló szívfájdító történeteket -és az iszlám békés valójáról szóló meséket – mondanak el, miközben azokat, akiknek a sorsa tőlük függ, pontosan ugyanúgy elárulják, mint az utóbbi évszázadban. Így például az ukránoknak is azt ígérték, hogy kiállnak majd mellettük, de aztán mikor az oroszok fokozták a nyomást, végül nem csináltak semmit. Kisemmizték viszont „segítségnyújtás” címén a „mentőcsomaggal” a görögöket, és megpróbálták kisemmizni az izlandiakat is, akiknek azonban elég eszük volt, hogy ne kérjenek az ilyen segítségből. A legszomorúbb azonban nem az, hogy a Nyugatot nem érdekli, sosem érdekelte igazán az afrikaiak helyzete (most is csak a saját nyugdíjuk érdekli őket), vagy pedig az, hogy a közös barátságnak álcázott politikai klubban földre köpik a barátság borát és kisemmizik a gyengébb és naivabb társaikat. Igazából az a lehangoló ebben, hogy a nyugati politikusok szemrebbenés nélkül megteszik ugyanezt a saját nemzeteik polgáraival is. Az ilyen tapasztalatok után Visegrád mégis mit várna a Nyugattól? Vagy a Nyugat mit vár ezután tőlünk? Mi több, mit vár a Nyugat saját magától? A láthatatlan alkotmányozás és az elnyomó nyugati törekvések már a migránsválság előtt is Visegrád tagállamainak ellenállásához vezetlek Brüsszellel szemben (gondoljunk csak arra, hogyan helyezkedett szembe az alkotmányozással Csehország és Lengyelország, vagy miként vált le erről az irányról már 2010 és 2014 között a magyar kormány), így tehát nincs semmi abban a közkeletű érvelésben, hogy a jobboldali pártok populisták, és a támogatottságukért mennek szembe az Unióval. Bár az sem világos, hogy ha valóban így lenne, akkor ezzel mi volna a baj? Mégis, a liberálisok logikája szerint, ha társadalmi igény van egyfajta politikára, és ezt a politikát egy párt felvállalja, akkor az „populista:” „Ha a népakarat szembehelyezkedik az intellektuálisan uralkodó ideológiákkal, illetve egy bizonyos haladásiéi fogással, populistának bélyegzik. Tudomást sem vesznek

róla, vagy elítélik. A népszavazás intézmények között elfoglalt helye is erről tanúskodik. […] Ha az eredmény nem felel meg a kezdeményezők elvárásainak, egyből arról beszélnek, hogy a nép a populizmus irányába sodródik, mert képtelen megérteni a mai világ valódi kihívásait.” Ez egy igen érdekes demokrácia-felfogás, de a liberalizmustól nem is vártunk volna mást. A magyar kormányt például már a migránsválság előtt is kritizálták hazai és nemzetközi körök is, mivel az alkotmányozásban nem kérte ki a Velencei Bizottság véleményét (ami egyébként egyáltalán nem is kötelező, és nincs is a Bizottságnak hatásköre rá, hogy beleszóljon a tagállamok alkotmányaiba). Ráadásul még a Bizottságtól kéretlenül kapott tanácsokat sem fogadta meg. Ilyen kritikus vélemény például az alábbi is, ami még 2014 tavaszán (gyanúsan pont a parlamenti választások előestéjén) jelent meg, tehát időben jócskán megelőzte a migrációs válságot: „A romlási folyamatot az egész európai tagságra és a tagállami kötelezettségekre tekintettel, az Európai Unió reakcióinak fényében nézve határozott állítások tehetők Magyarország megtorpanásáról az európaivá válás folyamatában. […] Ezért egyre erősebben fogalmazódhatott meg, hogy jelen állapotában Magyarország nem felelt volna meg a csatlakozási feltételeknek. Csakhogy a tagokkal kapcsolatos közösségi eszközrendszer ennek szankcionálására, a kifogások érvényesítésére elégtelen, nincsenek megfelelő keretek. […] Az Európai Unió tagállamainak felelősségeik, szerződésben vállalt kötelezettségeik vannak. De a szerződési rendelkezéseken túlmenően az európai demokratikus értékeknek való megfelelőség is elvárt. Ezért következett be a nemzetközi demokratikus politika és közvélemény elfordulása a magyar politikai kormányzattól, beindultak az európai demokratikus érdekközösség önvédelmi reflexei.”

Mindösszesen négy év elteltével a fent leírtak a magas lóról lesajnáló baloldali, liberális és elnyomó politikai felfogás ékes maradványai. Magyarország csakugyan megtorpant az integrációban, mikor tudatosult benne, hogy az európai szövetség egy alig leplezett elnyomó szuperállam célkitűzése, hamis, langyos cukormázba forgatva – Magyarország azonban nem torpanhatott meg „az európaivá válás” folyamatában. Magyarország – Csehországhoz, Lengyelországhoz és Szlovákiához hasonlatosan – egyszerűen európai, ez nem folyamat, hanem tény. Mi több, Magyarország Európa egyik legidősebb állama, miközben a V4 ma már nagyságrendileg „európaibb,” mint például a nyugati tagállamok, melyek egyrészt már nem is tekinthetőek önállónak, hiszen alávetették magukat a nyugati burkolt alkotmányozásnak, másrészt pedig európai kultúrájukat is átengedték idegen civilizációk elnyomásának. Ráadásul az utóbbi harminc év alapján a magyar politikában két külön irányvonal figyelhető meg; az MDF (1990-1994) valamint a FIDESZ (1998-2002; 2010-[2022…]) kormányok egyértelműen a nemzet gyarapodásának szolgálatában munkálkodtak. Ezzel szemben a szocialista pártkoalíciók (MSZP: 1994-1998; MSZP-SZDSZ: 2002-2010) egyrészt gazdaságpolitikájukkal többet ártottak a gazdaságnak, mint amennyit használtak (Bokros és Gyurcsány megszorítási csomagok, privatizációk, európai kvóták, etc.), másrészt pedig olyan irányba terelték az országot, mely nem a szabadság, hanem az elnyomás irányába mutat mind politikai, mind ideológiai téren. A helyzet tehát az, hogy Magyarország nem 2010 és 2014 között „torpant meg az európaivá válás útján,” hanem, ha valóban létezett is ilyen folyamat és abban megtorpanás, akkor erre az 1994-és, a 2002-es és a 2006-os választásokon hatalomra juttatott szocialisták jelentették az eklatáns példát. 2010 óta Magyarország valóban eltérő politikai modellt fejlesztett a nyugati tagállamok „liberális demokráciájától,” melyet maga a miniszterelnök, és az ő szóhasználatát átvéve a nemzetközi társadalomtudományok „illiberális demokráciának” neveznek, ez

azonban nem megtorpanás, hanem kitérés a zsákutcává vált liberális demokrácia fejlődési iránya jelentette csapda elől: „A nyugati demokratikus modellhez az a rendszer áll a legközelebb, amelyben a demokrácia a jogállammal és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartásával párosul. Amennyiben a jogállam azt jelenti, hogy a politikai vezetők tiszteletben tartják a rájuk is vonatkozó törvényeket, Magyarország teljesen megfelel ezeknek a követelményeknek. […] A Visegrádi Csoport mint informális szövetség 1991-ben jött létre azzal a céllal, hogy felgyorsítsa Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia európai csatlakozását. Ezek az országok, amelyek annak idején a leggyorsabban átvették az európai demokratikus modellt, új demokratikus modellt alakítanak ki. Az eredeti modellből eltávolítanak bizonyos liberális elemeket. A nemzeti büszkeségre és egy sor olyan értékre alapozva, amelyeket szerintük a liberális demokráciák elnyomnak, újraépítik nemzeti identitásukat.” A magyar társadalom állásfoglalása teljesen világos, ahogy ezt a teljes egyetértéssel záruló 2016-os kvóta-népszavazás, valamint a kormánypárt három választáson elért töretlen kétharmados parlamenti többsége is bebizonyította, szemben például az ország legerősebben uniópárti politikát valló pártjával, a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalícióval, mely a 2018-as választáson a választók szavazatainak öl százalékát zsebelte be, így alig mászta meg a parlamenti küszöböt; a demokratikus értékék érvényesülésével tehát nem Magyarországnak vannak problémái. Hanem sokkal inkább azoknak a nyugati államoknak, ahol a politikai elit nyíltan szembefordul a választóinak akaratával, és tönkreteszi saját nemzetét. Így a demokratikus értékek terén elsősorban Merkel és Németország állnak hadilábon egymással, és még külön szerencse, hogy a fent leírtaknak megfelelően a Közösségnek nincsenek eszközei arra, hogy néhány uniós politikus totalitárius diktatúrájának akaratát – ha már a saját országaikat büntetlenül romba dönthetik – még más gyengébb, ártatlan tagállamokra is ráerőszakolhassák. A britek rá is unlak a dologra és

kiléptek (legalábbis így döntöttek) – ahogyan a csehek is fontolgatják a kilépést. A Brexittel az Unió jelentős területet veszített (már amennyiben May miniszterelnöknek nem sikerül a választói akarat ellenében bent tartania a Királyságot az EU-ban), valamint elvesztette egyik atomhatalmát, az ENSZ Biztonsági Tanácsának egy tagját és a világ egyik legerősebb haditengerészetét, ami sikerrel védhette volna a tengeri határokat. Elveszítette egyik legfőbb pénzügyi bázisát, valamint a diplomáciai kapcsolattartóját az USA-val (ahogy Ausztria a kapcsolattartó Visegrád felé), és végezetül elveszítette a lakossága egytizedét. Mindeközben Visegrád egy sikertörténet; bár tény, hogy a „nemzetközi (ál)demokratikus politika és közvélemény” elfordultak a magyar politikától, de hasonlóképpen tény az is, hogy „beindultak az európai demokratikus érdekközösség önvédelmi reflexei”; ennek keretében a britek kiszálltak ebből az összeurópai káoszból, míg a V4 lámpást gyújtott a sötétségben, és az útmutatásukat követték éppúgy az osztrák, mint például nemrég az olasz választók is. Azok a nyugati „demokraták,” akik négy éve hátat fordítottak Magyarországnak, mára magukra maradtak. Ahogy azt Diogenész mondta: „A szinopeiek arra ítéltek, hogy távozzak városukból. Én pedig arra ítéltem őket, hogy ott maradjanak.” Mára az uniós polgárság nagyobb része úgy véli, hogy az EU migrációs politikáját a tagállamoknak kellene meghatároznia (48%) (ez meg is felel a szubszidiaritásnak), és valamivel kevesebben vélik csak úgy, hogy ezt a hatáskört a közösségre kellene ruházni (43%) – így tehát nyilvánvaló, hogy az uniós polgárság is egyetért a visegrádi irányvonallal. A legerősebben Luxemburg (59%), Görögország (57%) és Spanyolország (55%) polgárai vélik úgy, hogy ez közösségi hatáskörként hatékonyabban működne, de ennek a nézetnek magas a támogatottsága Németországban (52%) is. Ezzel szemben a tabella túloldalán a Visegrádi Szövetség tagállamai körében a legnépszerűtlenebb ez a felfogás (még a legmagasabban, Lengyelországban is csak 31%). Ellenben ebben a

négy országban, Lengyelországban (59%), Csehországban (64%), valamint Magyarországon és Szlovákiában (67-67%) a legerősebb az a felfogás, hogy a migrációt a tagállamok feladata megoldani, de osztják ezt a véleményt például a lettek (58%) és a britek is (57%) [Századvég]. Hol van hát a probléma a demokráciával, ott, ahol a többség akaratának megfelelően érvényesülnek az érdekek, vagy ott, ahol néhány vezető politikus ezeket nyíltan semmibe veszi? Ami a tagállamok jogait és kötelezettségeit illet, az EUMSz V. címének 72. cikke kiköti, hogy a közös határpolitika szabályozásai nem érintik a tagállamok azon jogát, mely a közrend és a belső biztonság megőrzéséhez szükséges intézkedések megtételét jelenti. Ez azt jelenti, hogy a tagállamok saját biztonságuk veszélyeztetettsége esetében az uniós határrendészeti előírások hatályukat veszítik és nem alkalmazhatóak, vagyis tekintettel a terrorveszélyre, amit a bevándorlók tömeges bebocsátása jelent, Magyarország és a Visegrádi Szövetség az EUMSz felhatalmazása alapján jogosult az EU valamennyi rendelkezését és szabályozását figyelmen kívül hagyni, ami a migránsokra, a menekültekre vagy a határrendészetre vonatkozik. Emellett a 73. cikk felhatalmazást ad a tagállamoknak, hogy a nemzetbiztonságot érintő kérdésekben az uniós alapszintű együttműködésen felül szorosabban is összedolgozzanak. Ennek tökéletes példája, ahogy a magyarországi uniós határszakaszt, a magyar csapatokat erősítendő, a V4 további országaiból érkezett alakulatok támogatják. Külön érdemes megjegyezni, hogy az uniós halárrendészet célja az, hogy a határokat megvédje, így minden olyan jogi aktus, ami ezzel ellentétes, egyben ütközik az EUMSz alapelveivel is, és eleve érvénytelen. A migránskvóta valóban benne szerepel a szerződésben, de annak nem az a cél szerinti alkalmazása, hogy egy tagállam behív mindenkit a Földön, és aztán rátestálja a többiekre; ezzel a többségi jogalkotás elve a gyakorlatban elenyészne, ami nyilvánvalóan nem célja a szerződésnek, legalábbis demokratikus és legitim értelmezések között. Persze felfogható ez

úgy is, hogy a csatlakozással és a ratifikálással a tagállamok eladták a lelküket az ördögnek (vagy Brüsszelnek?), és már késö bánat ez ellen ágálni, de ebben az esetben nincs semmi meglepő abban, hogy a tagállamok szembeszállnak az elnyomással, mikor rájönnek, hogy a bolondját járatják velük. A közösségi jog jelentette fegyvertárhoz hozzátartozik ráadásul még egy opt out klauzula. De Gaulle „üres székek politikája,” melynek keretében a franciák egyszerűen bojkottálták a közösségi ügyintézést, végül a luxembourgi kompromisszum elfogadásához vezetett – ennek keretében a különösen fontos nemzeti érdekre való hivatkozás lényegében minden tagállam számára lehetőséget jeleni a közösségi rendelkezések megtagadására, vagyis ezen az alapon megtagadható a közösségi határozatok és jog alkalmazása. S márpedig a nemzet létét fenyegető válsághelyzet, amit milliónyi bevándorló jelent, alighanem ilyen. Mindezeknek a tükrében a jövőre nézve már inkább az a kérdés, hogy a V4 és az Unió keleti fele vajon tovább halad-e a megkezdett irányon, erősíteni fogják-e saját integrációjukat, illetve az is kérdéses, hogy az EU nyugati fele észhez tér-e vagy pedig tovább folytatja önsorsrontó politikáját, mely minden statisztika alapján a nyugati kultúra bukását fogja eredményezni – legalábbis a KözelNyugaton.

KÖZÉP-EURÓPA PERSPEKTÍVÁT ÉS VÁLASZTÁSI ALTERNATÍVÁI Míg Európa nyugati fele mélységesen sötét anarchiába süllyed, keleten még nyitva állnak olyan választási alternatívák, melyekkel elkerülhető, hogy ugyanazokkal a problémákkal kelljen szembenéznünk, mint a Nyugat középső részének. Ezek az alternatívák egyelőre ártalmatlanok, de ha rosszul döntünk, utána már kimondottan nehéz lesz kimásznunk belőlük, és a V4 államokban is csakhamar olyan kaotikus állapotok alakulnának ki, mint nyugatabbra. A helyzet azonban az, hogy történelmileg és politikailag a keleti, poszt totalitárius államok fejlettebbek a nyugatiaknál. A történelemben a fejlődést a kihívások indukálják; éppen ezért kezdett el a civilizáció mindig olyan helyen fejlődni, ahol az életkörülmények nem optimálisak. A keleti államok nagyon sok mindent láttak, csak az elmúlt száz évben voltak monarchiák, majd megtapasztaltak két ellentétes póluson mozgó totalitárius megszállást, zömmel saját maguk is kipróbálták a diktatórikus berendezkedést, többször is naivan megbíztak a Nyugatban és most megtapasztalhatták a reprezentatív demokráciát és az európai integrációt is. Ehhez képest például a brit vagy a francia államfejlődést ebben az évszázadban halotti csend jellemzi, ugyanis nyugaton nem történt semmi politikailag érdekes vagy jelentős. Hasonlóképpen szegényes a spanyolok és portugálok történelme is, hiszen számukra például a spanyol polgárháború jelentette a legnagyobb huszadik századi történelmi eseményt, majd Franco diktatúrája is teljesen békésen olvadt le, ahogy Salazaré sem ért fel egy trónfosztással. De még a németek sem büszkélkedhetnek akkora történelmi dinamikával, mint mi, a V4. Mi láttunk és első kézből átéltünk már mindent. Nehéz minket meglepni, és nehéz egymástól elválasztani is.

Ez utóbbinak, vagyis a négy tagállam összetartásának az oka szintén a történelmi viszonyokban keresendő. Míg a franciák, a németek és az angolok történelmük során folytonos konfliktusokkal és hadakozással töltötték az időt, addig Csehország, Lengyelország és Magyarország viszonya kimondottan “jó szomszédinak” számít. Voltak ugyan ezek között is viszályok, de ezek nagy részét kívülről indukálta az aktuálisan a régióban hatalmat gyakoroló birodalom. A keleti államokat a nyugatiak alapvetően lenézik, és meggyőződésük, hogy ezek frissen létrejött országok – holott a valóság az, hogy Európa legrégebbi államai között szerepelnek. Mi több, Magyarország (és rajta keresztül Szlovákia, mely ezer éven át osztozott Magyarország sorsában, és csak 1920 után vált Csehország részévé, majd pedig a kilencvenes években önállóvá) például rangidős, mivel az időszámítás szerinti 1000 során történt államalapítással és az azt követő jogfolytonossági fennállással a modern európai országok között a második legöregebbnek számít. (A Magyarországgal kapcsolatos szlovák felfogást jól jelzi, hogy a szlovákok külön kifejezést használnak arra a „NagyMagyarországra” (Uhorsko), melynek maguk is a részei voltak, mint a jelenlegi, „csonka-Magyarországra (Mad’arsko).”) Kizárólag a 987ben alapított Francia Királyság esetében áll fenn ennél (nem éppen sokkal) hosszabb jogfolytonosság. (Az Angol Királyság 1066 folyamán jött létre, a Német-Római Birodalom pedig (bár 962 óta fennállt) nem tekinthető a modern Németország jogelődjének, ugyanis a második világháborút követően amerikai-angol-francia közös rendelet szüntette meg Poroszország jogalanyiságát, így az NSZK jogilag új állam, és alig számított ekkoriban többnek, mint a nyugati szövetségesek protektorátusának. A 962 során alapított Német-Római Birodalom utolsó jogutódja ironikus módon az NDK volt, az azzal való fúziós szerződés viszont kihangsúlyozta, hogy nem a két állam egyesüléséről van szó, hanem az NDK megszűnéséről, és területeinek és népességének beolvasztásáról az NSZK-ba. A nyugati államok közül a többi csak jóval későbbi alkotmány; Spanyolország és Portugália az ezredfordulón arab hódoltságok és kalifátusok voltak, és a velük szembeni harcok (a „Reconquista”) csak 1492-re fejeződtek be, az egységes olasz állam pedig csak 1861 folyamán alapult meg.) De hasonlóan hosszas

nemzeti történelme van Lengyelországnak is, melynek hivatalos megalakulása csak huszonöt evvel marad el Magyarországétól, Csehország pedig fejedelemségként már 870 óta fennállt (mi több, Slavník Vojtéch, Prága második püspöke keresztelte meg az első magyar királyt, Istvánt még az ezredforduló előtt), igaz, valódi államiságot csak 1198 folyamán szerzett. A mai nyugati államok nincsenek hozzászokva komoly kihívásokhoz és nehézségekhez. A V4 tagállamai itt, Európa keleti felén egy évezrede védelmezik Európát a nyugat felé özönlőktől, falként óvva a Nyugati civilizációt. Visegrád tudja, mi az a migráció. A Nyugatnak viszont elképzelése sincsen róla, de hirtelen felmerült ez a lehetőség pár évtizede, és mivel akkor jó ötletnek tűnt, hát kipróbálták, és ez hiba volt, mert náluk már nem lehel ennek a folyamatnak annyival gátat vetni, hogy építenek egy kerítést a határon. Nálunk viszont igen. Amikor a hesseni Kassel kerületi elnöke azt mondta, akinek nem tetszik, elmehet Németországból, a bevándorlók is lelkesen erre bíztattak: „A hesseni Kasselben 2015 októberében nyilvános gyűlést tartottak, mivel a következő időszakban nyolcszáz bevándorló érkezése volt várható. […] A kerületi elnök, Waller Lübcke, kijelentette, hogy bárki, aki nem ért egyet a döntéssel „nyugodtan elhagyhatja Németországot.” […] A Der Freitag és Huffington Post Deutschland 2016 októberében leközölt egy cikket a tizennyolc éves szír bevándorló, Aras Bacho tollából. Ebben az írásban arról panaszkodott, hogy a menekülteknek már elegük van a „gyűlölködő” németekből, akik „agitálnak és bántalmaznak,” illetve a „munkanélküli rasszistákból.” Majd így folytatta: „Mi, menekültek… mi nem akarunk egy országban élni veletek. Elmehettek, és el is kellene már mennetek. Németország már nem felel meg nektek, akkor miért maradnátok? Keressetek magatoknak új otthont.”

Mi ez, ha nem annak az ékes bizonyítéka, hogy Németország már közel-nyugati kalifátus? Ha a német politikusok kicsit is többel értenének az etnomazochizmusnál a történelemhez, akkor tudnák, hogy a választók lesajnálásának, átverésének, lenézésének és az ország elhagyására való felhívásának stratégiája a létező legrosszabb hozzáállás. Magyarország ebben is előbbre jár, mint Németország: Miután 2006 során kiszivárgott az akkor regnáló Gyurcsány Ferenc miniszterelnök elhíresült beszéde, csakhamar tüntetések lángollak fel. Az elégedetlen közhangulathoz ráadásul hozzájárultak az olyan nézetek is, miszerint a miniszterelnök úr nem teljesen tiszta kézzel kezeli az államkasszát, amit igazolni látszottak az olyan freudi elszólások is, mint mikor például Gyurcsány Ferenc saját politikai programjának propagálása közben véletlenül nem „összeforrt csontokról,” hanem „összecsórt fontokról” kezdett beszélni, amitől érthető módon az embereknek rossz érzése támadt. A tüntetéseket vízágyúval, könnygázzal és lovasrohammal sikerült csak elfojtani, a miniszterelnök politikai programját megelégelt civilek pedig tömegesen kezdtek elhagyni az országot és vitték magukkal vállalkozásaikat is, ami az egekbe növelt adók ellenére is komoly költségvetési hiányhoz vezetett. Erre a miniszterelnök „elvtárs” reakciója csak annyi volt, hogy a tőle megszokott hepciás stílusban közölte; „El lehet menni Magyarországról, itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen! Tessék! Lehet menni!” A végeredmény azonban az lett, hogy a kormányfőtől a pártja még ebben a ciklusban megvonta a bizalmat, ami azonban már nem mentette meg a szocialistákat, mert a következő, 2010-es választáson a jobboldal megsemmisítő, kétharmados győzelmet aratott, és az azóta is tartó töretlen tevékenysége mellett egyre többen jönnek haza azok közül, akik annak idején fejvesztve menekültek innen. Üdítő változatosság azt látni, hogy a huszonegyedik századra a nyugat maradt le a kelet mögött; politikailag Magyarország a jelen pillanatban tíz évvel fejlettebb az Unió nyugati felénél, ellenáll a

jurisztokráciának és a brüsszeli alkotmányoligarchiának, valamint Németországnak (és ez az előny pillanatról pillanatra tovább növekszik, hiszen a nyugati, államok megrekedtek a liberális pártjaik irányítása alatt). Ezeknek a politikai irányzatoknak már búcsút mondtak az osztrákok is, de Donald Trump elnök megválasztásával bizonyították még az amerikaiak is, hogy torkig voltak velük, pedig ott a kozmopolita és liberális beállítottság nem csupán általános politikai szemlélet, hanem életforma. Már csak Európa nyugati felében fordulhat elő, hogy a választók megtűrik, sőt, nyeregben tartják azokat a politikai konszerneket, amik eladják az országaikat a migránsoknak, a nemzetközi alkotmányoligarchiáknak, majd pedig nyilvánosan leköpik és lenácizzák az őket hatalomra juttató polgáraikat, végül pedig az általuk behívott idegenekkel karöltve azt javasolják saját népüknek, hogy tulajdonképpen menjenek és boldoguljanak valahol máshol. Minderre az elképedt németek nem is nagyon tudtak mit mondani, bár az igazság az, hogy sokan valóban megszívlelték ezeket a tanácsokat. Ahogy Ulfkotte mondta: „Nem kell bolondnak lennünk ahhoz, hogy Németországban éljünk, de rengeteget segít…” És ezután szép számban csakugyan elhagyták az országot. Tulajdonképpen komikus, de a migráció valóban beindult, és a németek már olyan arányban települnek át Visegrád államaiba, hogy a magyar országgyűlésben a történelem során először egy másik nemzet állampolgárainak megnövekedett létszáma miatt 2018 során egy mandátummal kisebbségi képviselőt sikerült választaniuk. Hasonlóképpen kilátásban lehet a világ egy távoli szegletéről a dél-afrikai menekültek befogadása, akik személy szerint egyáltalán nem felelősek az apartheid rendszer bűneiért – ahogy a mai fehér etnikum már egyáltalán nem felelős semmilyen, a gyarmatosítás során elkövetett gyalázatért, rabszolgatartásért és hasonlókért. Ennek ellenére a mai afrikaiak mégis rajtuk verik le valós – vagy inkább csak vélt – sérelmeiket. Velük talán Magyarország kivételt tesz, és helyt ad menekültstátus iránti kérelmüknek, ahogy a határon kívül rekedt magyarokat is szinte kivétel nélkül beengedi az ország területére.

A legtöbbek számára a V4 iránt a tagállamokban is komoly a társadalmi igény [Klaus – Weigl: 75; 80.]. Visegrád óriási és erős szövetség lehetne, már jelenlegi formájában is képesek a V4-ek arra, hogy dacoljanak a brüsszeli diktatúrával. Ez a passzív ellenállás ugyanakkor további fejlődés és gyarapodás során akár nagyon tartós és sikeres együttműködéssé is kinőheti magát, illetőleg a Visegrádi Szövetség képes lehet olyasmire is, amire annak tagállamai önállóan nem volnának. Arról nem is beszélve, hogy bár tény, hogy Európa azon fejlődő államai, melyek még nem tagjai az Uniónak, szívesen csatlakoznának ahhoz (majd megbánják), ám az Unión belüli tagállamok sokkal inkább kezdenek szimpatizálni Visegráddal, semmint Brüsszellel. Az Unió és a Szövetség lehetséges jövőbeni fennállásait tekintve az események több kombinációja mehet végbe, aminek révén négy végső szcenárió elképzelhető. Lehetséges, hogy az Európai Unió, sokak aggodalmának megfelelően saját törésvonalai mentén darabokra szakad és szétmállik, de az is elképzelhető, hogy sikerül fenntartania vagy akár még mélyítenie is az integrációt. Hasonló viszont a helyzet a Visegrádi Szövetséggel is; lehetséges forgatókönyv, hogy ez az együttműködés végül behódolni kényszerül a gazdaságilag sokkal erősebb nyugati államoknak és felmorzsolódik, de a jelenlegi tendenciák alapján hasonlóképpen lehetséges – sőt, sokkal valószínűbb – az is, hogy a Szövetség fennmarad, mi több, erősödik. Ezeknek a lehetséges változóknak a tükrében szükségképpen a következő négy forgatókönyv valamelyike fog megvalósulni – és több mint valószínű, hogy a megvalósulásuk az itt leírt következményeket is többé-kevésbé magukkal fogja vonni.

NEM LESZ SZÖVETSÉG ÉS EURÓPAI UNIÓ

VISEGRÁDI NEM LESZ

Európa jelenlegi „fejlődése” alapján okkal lehet félni attól, hogy ez a kontinens jelenlegi formájában, gazdaságában és kultúrájában megszűnik létezni, A beáramló migránsok természetesen nem egyik napról a másikra döntik le a nyugati kultúrát, de tekintve, hogy kétmillió bevándorló mekkora fennforgást okozott egy ötszázmilliós közösségnek, aligha merész becslés azt mondani, hogy húszmillió bevándorló totális anarchiát és összeomlást eredményezne. Márpedig a jelenlegi számok alapján ehhez a húszmillió bevándorlóhoz még csak nem is kell más, pusztán annyi, hogy „családegyesítés” címén egy már menedékjogot nyert bevándorló hozza magával a teljes rokonságát. Az európaiak jelentős hányada torkig van a migrációval és a brüsszeli politikával, és a széthullás már megindult a Közösségben. Lehet tárgyalni az elmaradott és gazdaságilag nem kimondottan jelentős balkáni államokkal a csatlakozásról, de ez csak újabb felzárkóztatásra váró nemzeteket és újabb problémákat hoz majd az Unió számára, és nem kompenzálhatja azt, hogy az egyik leggazdagabb és legerősebb tagállam, az Egyesült Királyság kilépett. Nem kompenzálhatja azt, hogy a V4 tagállamok határozottan nemet mondtak Brüsszel politikájára. Ezek a folyamatok károsak az EU számára, és az, hogy a V4 államokkal szemben kötelezettségszegési eljárás útján kívánnak fellépni, a legkevésbé sem fenyegető, és nem is ismerni senkit, akit ez aggasztott volna. Ez megint a szavak háborúja, azoké a szavaké amik már túl sokszor rángatták bele Magyarországot rossz ötletekbe, vagy túl sokszor hagyták cserben Csehországot és Lengyelországot. Nincs ugyanakkor arra se garancia, hogy a V4 tagállamok polgárai nagyobb hajlandóságot mutassanak szövetségre lépni egymással,

mint a nyugatiakkal. Lehet, hogy az egész integrációs folyamat – ami egy zseniális és történelmi jelentőségét illetően leírhatatlanul nagy előrelépés Merkelnek, és a hozzá hasonlóknak hála megakad, és akkora generációs traumát okoz, hogy évtizedekre visszaveti az európai együttműködést. Lehet, hogy az uniós polgárok „besokallnak,” és életük hátralévő napjaiban, valahányszor csak meghallják az „integráció’’ kifejezést, a hideg rázza majd őket, ahogy egész generációk ódzkodnak például az oroszokkal való együttműködéstől az erővel összerántott Szovjet Birodalom emlékének árnyékában. Ha az Unió belebukik a széthullásba és a migrációba, de mi sem erősítjük meg a szövetségünket, akkor Európa ki lesz szolgáltatva a külföldi érdekeknek, és míg politikailag a kelet és a nyugat fog osztozni rajta, addig gazdaságilag Kína felé fog eladósodni, majd pedig éppen Kína fogja felvásárolni, a bevándorlók pedig megállíthatatlanul fognak érkezni. Az Unió méreteit és gazdagságát tekintve a világ egyik vezető hatalma lehetne, ha sikerülne integrálni, csakhogy ez nekünk, a V4nek nem áll érdekünkben, a Nyugatnak pedig nem áll módjában. Viszont ha nem változtatnak a migránspolitikájukon, elveszítenek minket, de még a saját országaikat is.

NEM LESZ VISEGRÁD SZÖVETSÉG, DE LESZ EURÓPAI UNIÓ Ha az Unió fennmarad, az azt jelenti, hogy még időben megvilágosodott, és esszenciális változtatásokat eszközölt a külpolitikáját illetően. A migránsok letelepítése és a menedékjog olyasféle széleskörű osztogatása, mintha csak egy törzsvásárlásra jogosító akciós kupon lenne, be fogja dönteni az Uniót. Ez másként nem történhet, tehát ha az Európai Unió ezen a néven, ezekkel a tagállamokkal létezni fog harminc éven belül, akkor Brüsszel végül úgy döntött, hogy a migrációt fel fogja tartóztatni, és ez sikerült is neki (hiszen ha már húszmillió letelepült migráns van a Közösségben, semmi garancia rá, hogy ez menni fog). Ehhez a bekezdéshez hozzá kell tenni magyarázatképpen: az Európai Unió és annak tagállamainak fennmaradása alatt azt értjük, hogy ezek jelenlegi formájukban maradnak fenn. Senki sem állítja, hogy húsz év múlva Európa lakatlan, kietlen sivatag lesz (bár ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki). Tény viszont, hogy ha húsz év múlva „Európai Iszlám Unió” lesz, a tagállamok pedig már nem Spanyolország, Németország vagy Franciaország lesz, hanem „Kordobai Kalifátus,” vagy „Németisztán,” vagy „Francia Iszlám Köztársaság,” akkor már nem beszélhetünk az Európai Unió vagy az európaiság fennmaradásáról. Ez a forgatókönyv a „NEM LESZ EURÓPAI UNIÓ” szcenáriókhoz tartozik. Ha viszont az EU észhez tér, és sikerrel megvédi magát, elképzelhető, hogy a V4 együttműködés tárgytalanná válik. Bár a Visegrádi Szövetségben sokkal több potenciál rejlik, mint Brüsszel bosszantása, lény az is, hogy az integráció megint csak lehet, hogy túl kényelmetlen lenne a polgárok számára. Ha az EU lazít a föderalista hozzáállásán, és visszatér eredeti „politikai klub” arculatához, akkor talán az uniós polgárok is megbékélnek vele,

és ebben az esetben nem érzik majd szükségét a visegrádi együttműködésnek sem. Ez ugyanakkor a Kelet számára egy igen szerencsétlen alternatíva – alig kedvezőbb végkifejlettel, mint az előző. A nyugati gazdaság ugyanis mohón tekint a felvásárolható keleti gazdaságra, ez az imperialista kizsákmányolás az Unió egyik alapvető burkolt ambíciója, és erről szól a négy piaci szabadság elve is -szép, hogy egy bosnyák, ha Bosznia belép az Unióba, megkapja a jogot arra, hogy földet vagy részvényeket vegyen Németországban, vagy hogy oda bevigye a világmárkáit. A helyzet azonban az, hogy ha Bosznia belép az Unióba, a németek fogják felvásárolni a bosnyákokat, és ők fogják odavinni a márkáikat. Hasonló a helyzet továbbra is a V4 esetében is, hiszen a kétsebességes Európának nem célja, hogy felzárkóztassa a keleti tagállamokat. Ha lesz Európai Unió, de nem lesz Visegrádi Szövetség, akkor a keleti tagállamok végérvényesen gazdasági függésben és kizsákmányolásban maradnak a nyugatiakkal szemben. LESZ VISEGRÁDI SZÖVETSÉG, DE NEM LESZ EURÓPAI UNIÓ Jelenleg ez a szcenárió a legvalószínűbb, legalábbis most errefele haladunk. Ha az Unió nem változtat a politikáján, akkor szét fog hullani. Ezt nincs értelme itt részletezni, hiszen már korábban megtettük, mi várható, ha Brüsszel továbbra is a tagállamokkal szemben keménykedik, nem pedig az illegális határátlépőkkel szemben. Tény ugyanakkor, hogy a jelenlegi politikai tendenciák mindegyik visegrádi tagállamban felhatalmazást adtak a kormányoknak az együttműködésre, és ezek az országok lelkesen együtt is működnek, ahogy ezt a történelem folyamán már jó ideje teszik. Amennyiben az Unió végleg az összeomlás felé vezető folyamatok örvényébe sodródik olyan módon, hogy már csakugyan ne lehessen visszairányítani onnan, akkor a Visegrádi Szövetség egyetlen életképes kilátása az, ha összefogódzkodik, és megvalósítja az

eredeti európai integráció ötletét – Európa nélkül. Kizsákmányolás nélkül. Elvetélt ideológiák és szuicid altruizmus nélkül. A sors fintora az, hogy ez a szövetség azt jelenti, hogy az abban részes nemzetállamok is fennmaradnak. Nem olyan formában, mint a nyugati, liberális társulások, ahol a cél az, hogy a kulturális különbözőségeket elpusztítva egy közös ürességbe süllyedjenek, hanem olyan módon, ahol a különbözőségeinkre valóban büszkék lehetünk, Ez a homogén nemzetállamokból összeálló erős és heterogén konföderáció a saját belső integritásukat elveszítő nyugati államokkal szemben Európa legnagyobb szövetségévé, illetőleg legerősebb hatalmává válhat, melyhez ráadásul a hanyatló Unió keleti tagállamai is jó eséllyel csatlakoznának. LESZ VISEGRÁDI SZÖVETSÉG ÉS LESZ EURÓPAI UNIÓ A Nyugat civilizációja számára ez a legsikeresebb forgatókönyv; ebben az esetben az Unió lezárja a határait és megtanulja megvédeni magát, így sikeresen megőrzi önmagái – közben viszont a keleti tagállamok is összeállítják a konföderációt, ami sikeresen megvédi ezeket a kisebb államokat az Unió kizsákmányolásával szemben. A sikeres érdekérvényesítés nyomán – különösképpen azt figyelembe véve, hogy az Unió jelenleg még nyitott határokkal üzemel, és ezt a többi tagállam is polgárai is nehezményezik – a közeli jövőben várható más európai tagállamokon belül is a gyökeres politikai átpolarizálódás, és az annak nyomán beálló új irányvonal jelentette közeledés Visegrád felé. Ilyen például Olaszország, ahol a 2018 márciusi választásokon felerősödött jobboldali pártok – miután a kormányalakítást obstruáló Berlusconit sikerült félretolni – koalíciót kötöttek. Még korai megmondani, hogy a bevándorlás-ellenes Öt Csillag Mozgalom, a Liga, valamint az ezekkel szövetségben álló Forza Itália és Fratelli d’ltália pártokból összeálló jobbközép koalíció és annak kormányfőjelöltje, Giuseppe Conte miként fog helytállni Brüsszellel szemben. Azonban egyrészt sok jóval kecsegtet az a tény, hogy az ebben a politikai csoportosulásban lévők már évek óla

ellenzik az EU migránspolitikáját, másrészt pedig ezzel Olaszország lett az Unió hat alapítójából az első, aki szembefordulhat a nyugati tendenciákkal. Maga az új kormányfő is azt jelezte első politikai nyilatkozatában, hogy célja elsősorban az olasz nemzeti érdekek képviselete lesz, melyhez megfelelő szövetségeseket fog keresni, miközben igyekszik majd választ adni a migráció jelentette kihívásra is. Az olaszoknak ráadásul további előnye, hogy az alkotmánybíróság és a jogalkotói hatalom nem ellenségekként tekintenek egymásra, és az olasz AB sokkal kisebb mértékben van kitéve a jurisztokrácia befolyásának. Mert míg például a német AB nem áll ellen a jurisztokráciával szemben, addig az olasz alkotmánybíróság már a hetvenes években felismerte a veszélyt, és külön határozatot alkotott, melyben kiköti, hogy a személyek jogai, vagy az állam alkotmányos jogrendjének alapjai elsőbbséget élveznek az európai joggal szentben más szóval az olasz AB jogot fonnál nem csak az olasz, de az ott érvényesítendő közösségi jogszabályok hatálytalanítására is ebben az esetben. Annyi bizonyos, az új miniszterelnök által adott válaszreakciók közül a legelső alig egy héttel a beiktatása után már közismert is volt; az Aquarius „humanitárius” mentőhajó (ami egyébként technikailag csempészhajó) június tizenkettedikén hívatlanul közeledek Olaszországhoz, fedélzetén hatszáz migránssal, mire az olasz haditengerészet a kormány parancsára útjukat állta, és nemhogy kikötni nem engedte a hajót, de még az olasz felségvizekre sem engedték azt be. Olaszország a migránsválság kezdete óta 600 000 bevándorlót engedett be, és ebből még fél millió továbbra is ott tartózkodik, így az új kormány nemet mondott a további belépésekre. Ennek ellenére az Aquarius lehorgonyzott, alaptalanul bízva benne, hogy az olasz hatóságok megmásítják a döntésüket, ám ők továbbra is nemet mondtak, ahogyan Málta is elutasította, hogy náluk kössenek ki – időközben pedig a hajón az unatkozó migránsok tömegverekedésbe kezdtek. A szorult helyzetből a spanyol kormány húzta ki őket; üzentek számukra, hogy a hajó kiköthet Valenciában, a Földközitenger túloldalán, ahogy a franciák is nyitottak voltak, és Korzikán

engedték meg a behajózást. Mindennek ellenére nyilvánvaló, hogy az illegális határátlépés és a humanitárius segítségnyújtás álcájába csomagolt virágzó embercsempészet kalózkora lassan lehanyatlik, hiszen az uniós határokat már nem csak Magyarország, de Görögország és Olaszország is kategórikusan igyekszik lezárni, így pedig a politikai átstrukturálódás folyamatban van a kontinensen. Hasonlóképpen, az eddig baloldali beállítottságú Ausztriában is a harmadik helyen kullogó szélsőjobboldali erők új erőre kaptak és koalíciót alakítva Sebastian Kurz külügyminisztert választották meg kancellárrá, aki az addig a Visegráddal szembeforduló Ausztria kormányrúdját elforgatva negyed fordulatot vett, és immáron az ő szóhasználatával élve „Ausztria hidat képez a V4 és Brüsszel között” (ami gyönyörű megfogalmazása a politikai semlegességnek), ezután pedig várható, hogy ezt mások is megtegyék. Merkel ugyan talpon maradt a legutóbbi választáson, ára végül a szövetségesei szembefordultak vele; 2018 júniusában a CSU már a koalíció felbontásával fenyegetett arra az esetre, ha a kancellárasszony sürgősen nem zárja le a határokat, és nem kezd valamit a kialakult helyzettel. Így Merkel politikai mozgástere lényegében megszűnt; a 2018. június 27-28.-ai csúcstalálkozón a V4 végül megnyerte a kimerülésig tartó állóháborúi Brüsszellel szemben a kvóta kérdésében, a német politika pedig megalázó vereséget szenvedett. A kancellár így a kvóta kérdését határozatlan időre levette a napirendről – szinte már szánalmas volt az, hogy némely a helyzetet értelmezni egyáltalán nem képes politikusok még a csúcstalálkozót követően is azt vinnyogták, hogy Európának szüksége van a migránsokra. A kvótarendszer terveinek bukásával egy fontos csatát nyert Visegrád, ugyanakkor az Unióban élő, és főleg az oda igyekvő bevándorlók problémája fennmaradt, ahogy az ebben a könyvben tárgyalt számos másik uniós kihívás is csak azt bizonyítja, hogy ebben a harcban a V4 fontos csatái nyert meg, de még sok másik is várat magára.

A Baltikum nemzetei – akiknek szintén elég tapasztalatuk van abban, mennyire bízhatnak meg a Nyugatban – is szimpatizálnak a Visegrádi Szövetséggel, valamint annak politikai iránymutatásával, és a Visegrádi tagállamok is sokkal inkább tekintenek potenciális szövetségesként feléjük, mint a nyugatiak felé. Ha a szlovének és a horvátok is csatlakoznának a Szövetséghez, egyrészt tengeri kijárat nyílna Visegrád számára dél felé (ami egyszerűsítené a Földközi tenger megvédésében való közreműködést), másrészt Visegrád immáron szárazföldi úton áthatolhatatlan falat képezne Európában a Baltikum és az Adria között. Egy ekkora együttműködés lenne Visegrád legsikeresebb kilátása, de még ha a V4 nem is bővül, akkor is akadnak a kvantitatív fejlődés helyett kvalitatív gyarapodási potenciálok. Visegrád a jelenlegi tagállamaival is akkora gazdaságot tudna kiépíteni, amely bármelyik nyugati tagállaméval konkurálhat; Magyarország és Lengyelország mezőgazdasága jóformán jobb termelési mutatókra lenne képes, mint a többi uniós tagállamé együttvéve, Csehország ipara pedig bőven képes lenne konkurálni más államokéval, ha a többi V4 tagállam gazdasága is mögötte állna. Visegrád szervezhet akkora haderőt is, ami bőven elegendő a Szövetség megvédésére – ha népességi kvótával, amibe tízmillió állampolgáronként a tagállamok csak egy hadosztályt és egy vadászszázadot delegálnának, akkor a Visegrádi haderő az EU minden más tagállamának a nemzeti haderejével egyenrangú lenne, és ehhez a teljesítményhez még nem is kellene a Szövetség országainak anyagi csődbe menniük. Még a jelenlegi erőforrások mellett is a V4 államok csapatokkal is tudnák erősíteni Görögországot, valóban megoldva náluk a menekültügyet, vagy cirkálókkal védhetnék a Földközi tengert. Mint azt mondtuk, ez a forgatókönyv – lesz Szövetség és lesz mellette Unió is – lenne a Nyugat számára a legsikeresebb, mégis talán ez a legkevésbé valószínű végkimenetel, mert ehhez minden európai államnak a legtöbbet kellene kihoznia magából. Érdemes megjegyezni, hogy Olaszország és Ausztria vevők voltak Merkel azon javaslatára, hogy integrált menekültpolitikát kell

szervezni (amire a V4 egyszerűen nemet mondott), ahogy vevők a kvótarendszerre is – mint a már náluk lévő bevándorlók egy részétől való szabadulás legjobb módjára. Ez a könnyebbik megoldás, ahelyett, hogy egyszerűen felülvizsgálnák a menekült-statusukat, és megvonnák azokat azoktól, akik hamis adatokat adtak meg, vagy akiknek a kérelmük indoka már nem áll fenn – esetleg eleve nem állt fenn. Számos migráns ráadásul illegálisan tartózkodik az Unióban – az ő esetükben a közösségi jog lehetőséget biztosít a tagállamoknak, hogy biztonságos harmadik országba visszaküldjék őket. Így tehát látható, hogy a jobbos kormányok kialakulásával ezek az országok nem váltak automatikusan visegrádivá (ahogy a V4 is elutasító a bővítéssel kapcsolatban), hanem csak lehorgonyoztak, politikailag éppen úgy, ahogy földrajzilag, az Unió és a Szövetség között. Visegrád előtt ott a feladat, hogy felépítsék az együttműködésük statikus kereteit, meghaladva egy diplomáciai együttműködés szintjét, ami nem kis feladat. Az Unió számára viszont nyitva áll a kihívás, hogy felülkerekedjen eddigi rossz döntésein, túllépjen a hibáin és kijavítsa azokat, ami legalább akkora vállalkozás a nyugatiaknak, mint a Szövetség kiépítése a keletieknek. A lehetőség ugyanakkor, most még, adva van.

VÉGSZÓ Mindebből talán világosan látszik, hogy a Visegrádi Szövetség számunkra a kultúránk fenntartásának szükséges, de egyben elégséges feltétele is, mert ez megvédi a tagállamokat a külső hatalmaktól és az Európai Uniótól is, ami rájuk akarja nyomni az akaratát: „Eközben a közép-kelet-európai országok folytatták szembenállásukat Berlinnel és Brüsszellel. A Visegrádi négyek egymástól merítettek erőt az ellenálláshoz, és miközben továbbra is elutasították a kvótarendszeri és a 2015-ös katasztrófához vezető politika folytatását, Brüsszel egyre fenyegetőbb magatartást tanúsított. 2017 decemberében az Európai Bizottság bejelentette, hogy pert indít Csehország, Lengyelország és Magyarország ellen az Európai Bíróságon, amiatt, hogy ezek az országok nem hajlandóak átvenni azokat a migránsokat, akiket Brüsszel és Berlin hívott az unióba.” Valóban, a V4 makacsul ellenáll Brüsszel politikájának, és jelenleg nyerésre áll ebben a harcban, ahogy azt Merkel meghátráltatása is fémjelzi a 2018. június 27.-ei csúcstalálkozón. Magyarország ellen, megtorlásképpen a migrációval szembeni helytállásáért, az Unió már bejelentette, hogy a kötelezettségszegési eljáráson felül hozzávetőlegesen a negyedével csökkenti a 2021 és 2026 közötti időszakban az országnak juttatott támogatások mértékét – látható tehát, hogy Visegrád részéről távolról sincs szó totális győzelemről, ahogy nincs szó belenyugvásról Brüsszel irányából. Mégis, míg előttünk még nyitva áll számos választás, Európa nyugati felének helyzete már nem ennyire fényes. Esetükben a megoldás saját nemzeti identitásuk újrafelfedezése, és a politikai elit, illetve a média megtörése lehetne. A tovább nem tűrt német politikusok félretolásának, az önjelölt francia császároknak és a tétlenkedő brit politikusok helyükről való felállításának egyaránt megvan a maguk

hagyománya. Gondoljunk itt Leo Amery szavaira, mellyel a bukott Chamberlaint száműzte az alsóház Churchill megválasztásakor: „Túl sokáig ültél ahhoz a kevés jóhoz képest, amit tettél. Távozz azt mondom, mi végeztünk veled! Isten nevében, távozz!” Amery szavai a Közel-Nyugat bármelyik vezetőjének, aki elárulta a hazáját, testhezállóak volnának. Angela Merkel német koalíciója egyre több törésvonalat mutat, és nem kizárt, hogy végül darabokra szakad, éppen úgy, ahogy tíz évvel ezelőtt ugyanezt a magyar Országgyűlésben láttuk a szocialisták és szociáldemokraták közötti szövetség szétesésekor. Még ha ez meg is történik, a németeknek sokat kell tenniük azért, hogy Merkel után ne egy politikai interregnum és anarchia következzen el náluk, hanem egy valóban cselekvésre képes nemzeti kormány, mely Németország érdekeit képviseli. Emmanuel Macron Franciaországára is nehéz idők várnak, hiszen míg a társadalmi elnyomás leginkább Németországot jellemzi, ahol azonban az alkotmányjogi keret adva van egy erősebb vezetés megválasztása számára, addig a franciák esetében a bírói hatalom és az alkotmánybíráskodás olyan drasztikusan aláaknázta az államhatalom cselekvési kompetenciáját, ami már az 1795 során felszámolt, működésképtelen lengyel nemesi köztársaságot idézi fel. Még ha Marine Le Fen Nemzeti Frontja képes is lenne elhódítani a következő választást Macron elnöktől, akkor sem biztos, hogy az ország közjogi berendezkedését sikerülne megreformálni olyan módon, hogy az valóban működőképes és önvédelemre alkalmas is legyen. Ráadásul a három liberális nyugati vezetőből éppen Macron elnök ül legbiztosabban a székében – persze tekintve, hogy a francia elnöknek mennyire kevés hivatali hatalma maradt, sok okot, ha akarna, se tudna szolgáltatni rá, hogy megfosszák őt „hatalmától.” Theresa May kormánya viszont a német koalícióhoz hasonlóan kezd darabokra hullani. Az már eleve nem volt jó ómen a stábja számára, hogy a Brexit népszavazásba belebukott Cameron-t váltotta fel, de ráadásul rosszul jött ki a 2017-és választásból is, melyet May éppen

azért erőszakolt ki, mert azt hitte, elégséges a támogatottsága a kormányalakításhoz… ám, mint kiderült, nem volt az. Végül egy észak ír párttal (DUP) sikerült tető alá hoznia egy koalíciót, de ez már akkor sem vetített előre zajos sikereket. 2018-ra May egyre erősebben igyekszik elgáncsolni a Királyság kiválását a Közösségből, ami kockázatos, tekintve, hogy így is késélen táncol. Miután a külügyminiszterét és a Brexittel kapcsolatos biztosát megkerülve kötött egyezséget az EU-val, mind a két illetékes politikus bejelentette lemondását. Erősen kérdéses, hogy mi lesz May kormányának a sorsa, és hogy mi lesz a Brexitnek a sorsa. Ami a bevándorlás kérdését illeti, a legcélszerűbb az volna, ha a nemzetállamok alkotmányi szinten rögzítenék az állampolgárság, az országba való letelepedés illetve a menekültstátus kereteit és funkcióit, illetve főbb szabályait, egyrészt azért, hogy az alkotmány megvédje az adott nemzetállamot az ENSZ-től és az EUtól, másrészt azért, mert a baloldali pártok gyakran szavazatgyarapító funkcióként alkalmazzák az állampolgárság és letelepedési engedélyek megadását, ahogy ezt a svédeknél is láttuk. Ebben a légkörben a Kelet és a Nyugat közötti együttműködés, az EU jövője is bizonytalan, amit az uniós polgárok is tökéletesen éreznek. Arra a kérdésre, hogy tíz év múlva is létezni fog-e az EU, a közösségi polgároknak nagyobb hányada (58%) ugyan azt felelte, hogy „igen”, de jelentős azoknak az aránya is, akik szerint az EU ekkorra már nem fog fennállni (27%). Igen jelentős lépcső az euroszkepticizmusban, hogy négy uniós polgárból egy szerint az Európai Közösség hamarosan megbukik – ez nem egy sikertörténetről árulkodó közhangulat. Ebben a kérdésben a görögök a legszkeptikusabbak, náluk egyedülálló módon többen (47%) hiszik azt, hogy az Uniónak hamarosan vége, mint ahányan (44%) az ellenkezőjét jósolják, de a szkepticizmus magasan áll a britek (44%) és a csehek (38%) esetében is [Századvég], Ez a tendencia még az Európai Unió Parlamentjének képviselői között is tapasztalható; az, euroszkeptikus képviselők aránya a 90-es évek közepén tapasztalt 18 százalékhoz képest a 2010-es évek közepére már elérte a 30 százalékot [Dúró: 8], pedig a jelenlegi képviselői

állomány meg a migrációs válság előttről (2014-ből) származik. Mekkora lesz ez az arány 2020 után? Arra a kérdésre, hogy a megkérdezettek országában jó, avagy rossz irányba mennek-e a dolgok, az Unióban általános az elégedetlenség; az eredmény mínusz 27%. A közösségben a luxemburgiak a legoptimistábbak (57%), ezen kívül pedig mindösszesen a portugálok (34%), a máltaiak (33%), az írek (19%) és az észtek (9%) derűlátóak, valamint a Visegrádi tagállamok közül egyedül a magyarok (8%). Minden más uniós tagállam borúlátó, és a statisztikáik negatívak [Századvég]. Szintén a jövővel kapcsolatosan az uniós polgárok pontosan fele gondolja azt, hogy a gyermekei rosszabbul fognak élni mint ők maguk, nagyjából a negyede (23%) szerint megegyező életszínvonalon, míg csupán alig az ötödük (18%) véli úgy, hogy az átlagos életszínvonal javulni fog. E tekintetben különösen borúlátóak az olaszok (8-20-65%), a franciák (9-18-62%), az osztrákok (9-23-61%), a spanyolok (15-21-58%) és a németek (11-26-52%). Ezzel szemben a legoptimistábbak a balti államok, így Litvánia (50-19-21%), Lettország (49-23-18%), valamint Észtország (45-26-19%). A Visegrádi államok megosztottak a kérdésben, míg ketten közülük derűlátóak gyermekeik jövőjét illetően, így Magyarország (42-25-28%) és Lengyelország (39-20-27%), addig Csehország (24-21-47%) és Szlovákia (23-17-52%) pesszimisták [Századvég]. A politikai jobbratolódás a Közel-Nyugatot nem érintette; Merkel pártja, a CDU fennállása óta a legkevesebb szavazatot kapta (ahogy a szociáldemokraták is), alig három százalékkal többet, mint az AfD [Murray: 283; 324-325.], de a koalíciós kormányt mégis sikerült felszínen tartani. Ennek oka a baloldali összefogás, ami megmentette Merkelt, de hasonlók zajlottak le Franciaországban is, ahol a Marine Le Pent rasszista színben feltüntető Macron végül pirruszi győzelmet aratott. Hasonló stratégiával Magyarországon is próbálkoztak a balos pártok, visszaléptetve egymás javára jelöltjeiket, mi több, részben még a szélsőjobbal is szövetséget

kötve; csakhogy itt a kormánypárt egymaga kétharmados többséget ért el – újabb bizonyítéka annak, hogy a V4 tagállamok politikailag fejlettebbek, és valamit jobban csinálnak, talán egyébről sincs szó, minthogy demokraták, akik valódi és társadalmilag támogatott válaszokat adnak a kihívásokra; „A lengyeleket, cseheket, magyarokat és szlovákokat tömörítő Visegrádi négyeknek a bevándorlási hullámra adott reakcióit, valamint az Európai Unió által rájuk kényszerített kvóták elutasítását sokszor „szélsőséges” kormányok túlkapásaiként állítják be. Pedig valójában a népakaratot tükrözik. Nyugat-Európa országai éppen most veszítik el vagy tagadják meg saját identitásukat. […] Az Orbán-kormány politikájának bármilyen megítélésétől függetlenül kijelenthető, hogy Magyarország most fedezi fel újra a nemzetet összekovácsoló értékeket, valamint a népszuverenitáson alapuló demokratikus alapelvet. Mindezt olyan körülmények között, amikor mindkét elv állandó támadások kereszttüzében áll. […] Ez a helyzet is azt bizonyítja, hogy kapcsolat van a demokrácia és egy politikai közösség közös értékeinek felvállalása között.” Mellesleg Merkel valószínűleg maga is olvasta a Századvég statisztikáit, ugyanis ennek és annak a ténynek betudhatóan, hogy nagyon kevés híján elveszítette a választást, végre tudatosult benne, hogy az európai polgárok 78 százaléka nem kér a migránsaiból, és erősebb határzárra szavaz. Ennek hatására a Führerin stratégiát váltott; 2018 júniusában a csúcstalálkozó után már méltatta a magyar erőfeszítéseket a határok megvédése kapcsán, holott az utóbbi három évben tüzet köpött ettől! Bár a politikai pálfordulása valószínűleg egyszerű populizmus, így akarva leszerelni a német választókat, akik a vérére szomjaznak, ám közben nyilvánvalóan nem mondott le euro-imperialista törekvéseiről, hiszen a magyarok méltatása után rögtön elmondta, hogy a migráció szabályozott mederbe tereléséhez tervei között szerepel egy közös, uniós szintű migránskezelő ügynökség felállítása a szükséges hatáskörökkel – ennyire nem nézheti sültbolondnak a kelet-európai vezetőket és az uniós polgárokat!

A nyugati válság kapcsán azt mondhatjuk, hogy az már túl mély ahhoz, hogy egyszerűen képesek legyenek a nyugati tagállamok kimászni belőlük; a migránsaik jelentette probléma megoldása náluk hosszú távú és költséges lesz. Elképzelhető, hogy az AfD, vagy Marine Le Pen még tud tenni valamit, ha a következő választáson sikert arat, de erre nincs garancia, hiszen a nyugati tagállamokban a helyzet sokkal kritikusabb – Le Pen ugyan most szorítóban van, de semmi esetre sem érdemes lemondani róla, ahogy az AfD is rekord magas eredményeket hozott. Ennek ellenére a Nyugat alkonya, ahogy Spengler fogalmazott, elkerülhetetlennek látszik, a V4 viszont jó eséllyel fennmaradhat: „Még ebben az évszázadban, először a nagyobb városok, majd egész országok azzá válnak, aminek eddig tettették magukat: „bevándorlók országává.” […] E század közepén Kína még mindig Kína, índia továbbra is India, Oroszország Oroszország, Kelet-Európa pedig Kelet-Európa lesz; Nyugat-Európa pedig még a legjobb esetben is valamiféle nagyobb méretű Egyesült Államokhoz fog hasonlítani. […] Egymás után, végeláthatatlan sorban jönnek majd az új bevándorlók. […] A nemzetközi városok nemzetközi országokká válnak, s ez már nagyon sok minden lesz, csak nem Európa.” Az uniós polgárok több mint fele (52%) véli úgy, hogy a migrációs válságot Visegrád hatékonyabban kezeli, mint Brüsszel, és csak szűk negyedük (24%) gondolja azt, hogy a brüsszeli stratégia hatékony, Brüsszel politikája egyedül Luxemburgot (52%) és Máltát (44%) nyűgözte le, legalábbis kizárólag ebben a két országban álltak ki többen Brüsszel, semmint Visegrád mellett. Egyebekben az uniós főváros még Belgium támogatására sem számíthat, mivel itt a válaszadók közel fele (48%) Visegrádnak adott bizalmat, és csak húsz százalékkal kevesebb az EU stratégiáknak. Még a németek (54-32%), a britek (44-21%) és a franciák (50-23%) is döntő többségében a Kelettel értenek egyet. A Visegrádi Szövetség tagállamaiban a saját védelempolitikájuk támogatottsága

meggyőző, a listavezető Magyarországon (73-15%), a szintén dobogós Csehországban (65-14%), de magas a támogatottsága a szlovákok (57-17%) és a lengyelek (52-15%) körében is, és ők is határozottan kiállnak Visegrád mellett. Visegrád államainak további előnye, mint írtuk, hogy politikailag fejlettebb modellt követnek. A nyugati liberális demokrácia évtizedekig hizlalta az emberi jogokat – melyek kétségtelenül fontosak, de egyrészt, nem mehetnek a nemzetállamok szuverenitásának és a demokráciának a rovására, másrészt világosan látható, hogy az emberi jogokat erőltető nemzetközi szervezetek vezetőit és a globális alkotmányoligarchiát valójában nem érdeklik a hátrányos helyzetű emberek milliói. Az emberi jogok csak egy hangzatos ürügy (mely kétségkívül sokakat meggyőz) a nemzetállamokkal szembeni fellépésre. A nyugati államok esetében, mint azt világosan láthatjuk például Franciaország és Németország kimiskárolt politikai rendszereiben, melyben a bírói és alkotmánybírói hatalmi ág már szándékosan a nemzetállami érdekeket sérti, és saját hatalmát gondosan körülbástyázta, a politikai berendezkedés zsákutcába jutott, és egyáltalán nem biztos, hogy ki tud farolni belőle. A helyzet ugyanis az, hogy még amennyiben Marine Le Pen Franciaországban, vagy az AfD, Németországban, képes is lenne kormányt alakítani, két olyan akadállyal is meg kell küzdeniük, mely a Visegrádi Szövetség tagállamait nem érintik. Egyrészt náluk, mint írtuk, a már bent lévő rnigránsokkal is kezdeni kell valamit, ami pedig lényegesen nehezebb, mint kint tartani őket, másrészt pedig saját politikai rendszerüket is meg kellene reformálniuk, lefaragva a bíróságok és a normakontrollra jogosult fórumok (minthogy a németeknél ott az alkotmánybíróság, de a franciáknál három különféle bírói fórumról is beszélünk, nem csak egyről) túlburjánzott jogkörét. Ez pedig nem kis feladat, főleg a liberális média és a baloldali politikusok támadásának össztüzében. Mindezek miatt joggal mondhatjuk, hogy az Európai Unió keleti tagállamai mérföldekkel előrébb járnak a politikai és társadalmi fejlettség terén,

hiszen a liberális demokrácia zsákutcáját, minthogy a kommunizmus évtizedei miatt késve startoltak, és így még fejlődés közben láthatták, milyen is a nyugati minta (ki hitte volna, hogy még hálásak leszünk a kommunizmusért?), időben elkerülhették. A társadalmi fejlettséget pedig a nemzeti öntudatnak és éberségnek a meglétével magyarázhatjuk, melyre szintén a viszontagságos huszadik század évtizedei adnak magyarázatot, szemben a nyugat békés időszakával, melyben a liberalizmus ártatlan politikai hobbiként indult, és észrevétlenül szippantotta be a teljes közéletet, mígnem már lehetetlen volt tenni ellene. A keleti modellek így tartós fennmaradásra és közben egymással együttműködni és szövetségben állni egyaránt képes formációt hoztak létre, melyről pedig már most is kijelenthető, hogy túlszárnyalja a nyugati liberális demokrácia működésképtelenné vált berendezkedését, melyről pedig sokan azt hitték az utóbbi három évtizedben (és nem kevesen előtte is), hogy a társadalmak fejlődésének csúcsát jelentik: „Francis Fukuyama egy évvel a Szovjetunió bukása után A történelem vége és az utolsó ember című, 1992-ben megjelent könyvében kijelentette, hogy a kommunizmust legyőző liberális demokrácia lett az egyetlen időtálló politikai és ideológiai modell a világon. Az illiberális demokrácia kialakulásával a valóság erősen rácáfolt elképzelésére.” Akadnak persze ezekben a tagállamokban is olyanok, akik szerint a Visegrádi Szövetség tagjai megszegték a kötelezettségeiket, és emellett a jogalkotásukat is támadják, így a magyar Alaptörvényt is, illetve az AB hatásköreinek megnyírását. Van azonban az éremnek egy másik oldala is: „Az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről szóló egyezmény által létrehozott Európa Tanács és ennek parlamenti közgyűlése „Velencei Bizottság” néven egy tanácsadó szervet hozott létre az 1990-es évek elején, amely elvileg ugyan csak ajánlásokat adhat neki és az emberi jogi egyezményt aláíró államoknak, de ténylegesen egyre inkább mint egy globális alkotmány ellenőrző

szerv tevékenykedik – az államok teljes közjogi rendszerét kontrollálva – és ezzel a legmélyebben sérti a szuverén államok alkotmányozási kompetenciáját.” Lehet azzal vádaskodni, hogy a Visegrádi Szövetség tagjai megsértik a közösségi kötelezettségvállalásaikat. A valóság mégis az, hogy kötelezettségszegés terén Németország szegte meg az övét először, mikor a közös biztonság- és határpolitika elárulója lett. Való igaz, hogy mostani formájában Magyarország nem felelne meg az EU felvételi eljáráson. De ennél sokkal lényegesebb tény, hogy a mostani állapotában az EU nem felelne meg Visegrád számára, hogy csatlakozzon!

BIBLIOGRÁFIA Acemoglu, Daren – Robinson, James (2013): Miért buknak el nemzetek?; A hatalom, a jólét és a szegénység eredete – HVG Kiadó, Budapest Agamben, Gcorgio (2012): Democracy in IVhat State9 Columbia Univers it y Press. New York Ágh Attila Vértes András – Fleck Zoltán (2014): Tíz év az Európai Unióban; felzárkózás vagy lecsúszás? – Kossuth Kiadó, Budapest Arató, Andrew (2000): Civil society, Constitution, Legitimacy Rowman & Litüefield Publisher Inc; Boston Arendt, Hannah (1970): On Violence – Harcourt, Brace and World, New York Arendt, Hannah (1992): A totalitarizmus gyökerei – Európa Könyvkiadó, Budapest Arendt, Hannah (2015) [19941: A szervezett bűnösség és az egyetemes felelősség – Nórán Kiadó, Budapest Balázs Zoltán (1998): Modern halalomelméletek – Korona Kiadó, Budapest Baudet, Thierry (2012): The Significance of Boarders; Why Representative Government and the Rule of Law Require nation State – Brill Academic, Bayer József (1997): A politikai legitimitás – Napvilág Kiadó, Budapest Bayer József (2015): A szuverenitás változása a globalizáció korában In: Az állam szuverenitása; interdiszciplináris

megközelítések Gondolat Kiadó, Budapest Bihari Mihály (2015): A modern szuverenitás elméleti alapjai In: Az állam szuverenitása; interdiszciplináris megközelítések -Gondolat Kiadó, Budapest Csepeli György – Papp Zsolt – Pokol Béla (1987): Modern polgári társadalomelméletek – Gondolat Kiadó, Budapest Csepeli György – Örkény Antal (2017): Nemzet és Migráció ELTE TÁTK, Budapest David, Roman (2015); Transitional Justice and Changing Memoroies of the Past in Central Europe – Government and Opposition, Vol. 50. Diamond, Jared (2009): Összeomlás; tanulságok a társadalom továbbéléséhez-Typotex Kiadó, Budapest Diamond, Jared (2013): A világ tegnapig; mit tanulhatunk a régi társadalmaktól? – Typotex Kiadó, Budapest Dóri ing, Danny (2013): Population 10 Billion; the Coming Demographic Crisis and how to Survive it – Constable Durkheim, Émile (1978): A társadalmi tények magyarázatához Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest Dúró József (2017): Ellenzők, kritikusok, kétkedők; a pártalapú euroszkepticizmus arcai – Századvég Kiadó, Budapest Engdahl, F. William (2017): A Gondolatgyárak; miként manipulálja egy láthatatlan hatalom a politikát és a fosodratú médiát – Magyar Menedék Könyvesház, Budapest Európai Konvent (2004): Szerződéstervezet egy európai alkotmány létrehozásáról (2003.07.18.) – Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadmányainak Hivatala, Luxemburg

Fekete Balázs (2011): Köztársaság és anarchia, a lengyel nemesi köztársaság bukása – Rcgnum, Királyságban gondolkodunk, 2011.T. Fukuyama, Francis (2012) [ 1992j : The End of History and the Last Man - Penguin Books, London Fukuyama, Francis (2005): Államcpítés – Századvég Kiadó, Budapest Gervai Pál – Trautmann László (2013): Közjó, igazságosság, jogállam; A neoliberalizmus iláni közigazgatási és társadalomtudományi trendek In: Etikák; identitások; perspektívák – ETFIOSZ Tudományos Egyesület; Virágmandula Kft, Pécs Győrf’íy Dóra (2014): Bizalom és megszorító spirálok; válságkezelés Görögországban és Lettországban in. Fejlesztési Stratégiák, Finanszírozási Alternatívák – Pázmány Press, Budapest Halmai Gábor: Egy „alkotmányoligurcha” megjegyzései, avagy miről érdemes, és miről nem jogtudományi vitát folytatni – Jogelméleti Szemle 2015/4. Hankiss Elemér (1979): Társadalmi csapdák; gyorsuló idő -Magvető Kiadó, Budapest Hankiss Elemér (1997): Állam és közérdek In: És mii lesz, ha nem lesz? – HELIKON és KORRIDOR Kiadók, Budapest Hardin Garrett (1968): The Tragedy of the Commons – Science 162 Homer-Dixon, Thomas F. (1999): Environment, Scarcity, and Violence - Princeton University Press Huntington, Samuel P. (1996): Political Order in Changing Societies - Yale University Press Huntington, Samuel. P. (2002) [1996]:

The Clash of

Civilizations and the Remaking of World Order - Free Press, London, UK Janda. Kenneth – Berry, Jeffrey M. – Goldman, Jerry (1996): Az amerikai demokrácia – Osiris Kiadó, Budapest Jaspers, Karl (2015) [I946J: A bűnösség kérdése – Nórán Libro Kiadó, Budapest Kcane, John (2004): A civil társadalom; régi képzetek, új látomások – Typotex Kiadó, Budapest Kissinger, Henry (2015): World Order; Reflections ont he Character of Nations and the Course of History - Penguin Books, Ixmdon, UK Klaus, Václav – Weigl, Jifi (2018): Népvándorlás; útmutató a jelenlegi migrációs válság megértéséhez – Századvég Kiadó, Budapest Klein, Joe (2007): Az elveszett politika; Hogyan trivializálták az amerikai demokráciát azok, akik hülyének nézik az emberi? – Napvilág Kiadó, Budapest Körösényi András (2004): Demokráciadeficil, föderalizmus, szuverenitás – Politikatudományi Szemle, 2004. III. szám Lengyel László (1997): Az állam új szerepe felé In: És mii lesz, ha nem lesz? – HELIKON és KORRIDOR Kiadók, Budapest Lorenz, Konrad (2014) [1972]: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne – HELIKON Kiadó, Budapest Malthus, Thomas Robert (2012) [1789]: An Essay on the Principle of Population – Empire Books Mann, Michael (2003): Incoherent Empire – Verso Press, London

Mann, Michael (2011):

Power int hte 21st Century;

Conversations with John A. Hall – Polity Press, Cambridge, UK Mathieu, Bertrand (2018): A jog a demokrácia ellen – Századvég Kiadó, Budapest McCormick, Neil (1993): Beyond the Sovereign Slate – The Modern Law Review, Vol. 56 (1) McCormick, Neil (2005): Who’s Afaid of a European Constitution? – Imprint Academic, Exeter Monostori Markus (2016): Hatalom és felelősség’ kihívások az új évezredben – TERC Kiadó, Budapest Monostori Markus (2017): Terrorist Union; a Democratic Approach to the EC’s New Proposal of Firearms Regulation Jogelméleti Szemle 2017/2. Montesquieu, Charles-Louis de Secondât (1997) [ 1734J: A rómaiak nagysága és hanyatlása Kossuth Kiadó, Budapest Murray, Douglas (2018): Európa furcsa halála; bevándorlás, identitás, iszlám, mit tartogat számunkra a jövő? – Alexandra Kiadó, Pécs Myers, Norman in. Myers, Norman – Simon, Juliati (2004) [1994]: Mi a helyes válasz, ha a Föld jövője a tét? – Typotex Kiadó, Budapest Pokol Béla (2015/A): Globális uralmi rend és állami szuverenitás In: Az állam szuverenitása, interdiszciplináris megközelítések -Gondolat Kiadó, Budapest Pokol Béla (2015/B): A jurisztokrácia és a demokrácia határvonalán – Jogelméleti Szemle 2015/4.

Pongrácz Alex (2015): Globalizáció: államelhalás vagy államépítés? In: Az állam szuverenitása; interdiszciplináris megközelítések – Gondolat Kiadó, Budapest Regan, Geoffrey (2003): Haditengerészeti baklövések – Alexandra Kiadó, Pécs Pécs Russel, Bertrand (2004) [ 193SJ: A hatalom; a társadalom újszerű elemzése – Typotex Kiadó, Budapest Schmitt, Carl (2002) [1926]: A politikai fogalma – Pallas Stúdió, Budapest de Sousa Santos, Boaventura (2005): Two Democracies, Two Legalities: Participatory Budgeting in Porto Alegre, Brazil In: Law and Globalization from Below; Towards a Cosmopolitan Legality -Cambridge University Press, New York Spencer, Herbert (1997): A társadalom evolúciója In. Mérföldkövek a kulturális antropológiában – Partém Kft., Budapest Spengler, Oswald (2011) [1923]: A Nyugat Alkonya l-II; A világtörténelem morfológiájának körvonalai – Nórán Libro, Budapest Törő Klára (2010): Az éghajlatváltozás szervezetre – Medicina Kiadó, Budapest

hatásai

az

emberi

Ulfkotte, Udo (2017): Népnevelők; akik miatt Németország utat tévesztett – Püski Kiadó, Budapest Waldron, Jeremy (2006): The Core of the Case Against Judical Review – The Yale Journal 2006:6.