A Mengele-lány 9789633246375, 9789633246351 [PDF]

Zitiervorschau

Ez egy védett könyv, kérünk ne oszd meg mással!

Viola Stern Fischer–Veronika H. Tóth A MENGELE-LÁNY A négy koncentrációs tábort túlélő szlovákiai magyar nő igaz története

A mű eredeti címe: Mengeleho dievča Text © 2016 by Viola Stern Fischerová, Veronika Homolová Tóthová Borítófotó © Viola Stern Fischerová, Stanislav Gužák Belívfotók © Jaroslav Čvančara, Viola Stern Fischerová, Puntigán József, az SNP (vagy SzNF – Szlovák Nemzeti Felkelés) Múzeumának archívuma, Slovensky národny archív (Szlovák Nemzeti Levéltár), a Yad Vashem archívuma, Häftlingspersonalkarte KZ Ravensbrück, Rotzsi STERN 1.1.5.4/7729941, ITS Digital Archive, Bad Arolsen Häftlingsfragebogen KZ Buchenwald, Rozsa STERN 1.1.5.4/7729947, ITS Digital Archive, Bad Arolsen VHA Bratislava, Stanislav Gužák, Miroslav Homola, Veronika Homolová Tóthová Fordította: Mészáros Tünde A fordító a Műfordítók Egyesületének tagja A fordító munkája során a szlovákiai Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült. This book was published with a financial support from SLOLIA, Centre for Information on Literature

in Bratislava. Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2019 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. ISBN 978-963-324-637-5 (papír) ISBN 978-963-324-635-1 (epub) Kiadta a Central Kiadói Csoport 2019-ben Felelős kiadó: dr. Novák Kinga www.animuscentral.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős szerkesztő: Peiker Éva Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit A borítót Juraj Šramko terve alapján Csöngető Csaba készítette. Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.

Ez a könyv a Stern Rózsa Ibolyaként született Viola Fischerová életéről szól. Viola a történtek után hetven évvel tér vissza az emlékeihez, és úgy adja át a második világháború előtt, alatt és után történteket, ahogy az emlékezetében megmaradtak.

Bevezetés Mengele-lány voltam. Egyike a sokaknak, akiknek el kellett viselniük a kísérleteit. Egyike a keveseknek, akik ezt túlélték. És talán az egyetlen, aki legyőzte. A doktor és csapata olyasmiket művelt velem, amik miatt elvileg soha nem részesülhettem volna az élet legnagyobb ajándékában: a gyermekáldásban. Nekem mégis két csodálatos lányom született. Kétszer győztem le őket. Voltam már életemben elképzelhetetlenül boldog, és voltam már darabokra törve is. Elveszítettem egy nagy szerelmet, hogy aztán szép lassan, fokozatosan találjak egy másikat, egész életen át tartót. Túléltem négy koncentrációs tábort: Auschwitz–Birkenaut, Ravensbrücköt, Buchenwaldot és Neustadt bei Coburgot, ahol a Siemens-gyárban dolgoztam; szerveztem szökést, és szerepem volt az egyik legkegyetlenebb birkenaui felügyelőnő kézre kerítésében. Én, a hajdani Stern Rózsa Ibolya, ma Viola Fischerová. A keresztnevemet a háború után változattam meg. Azokon a területeken, amelyeket a háború alatt Magyarországhoz csatoltak, negyvenöt után mindennapos volt a magyar nevek szlovákosítása, sőt helyenként a hivatalos szervek ezt meg is követelték. Engem nem zavart a dolog. A Rózsát meg az Ibolyát a lágerekben hagytam, és az utóbbit a szlovákul is létező Violára módosítottam. Ha velem tartanak a könyv végéig, kiderül, miért ilyen értékes számomra ez a név, bármilyen formában is.

A húszéves Stern Rózsa Ibolya

Az én kezemen nincs tetoválás. Mire elértek hozzám, kifogyott a tinta, így nem is tudom, milyen szám alatt írtak be a listájukra. Már ha beírtak egyáltalán. Minket, az utolsó transzportokkal érkezőket néha már nem is iktattak. Nem túlélni mentünk oda, hanem meghalni. De ha volna ilyen tetoválásom, az lenne az én kitüntetésem. A férjemnek több is volt: a legbüszkébbé a francia köztársasági elnöktől kapott Becsületrend tette. Nekem szerencsém volt. Vele, a családommal, a túléléssel.

Az auschwitzi szelekció 1944 júniusa

A doktor viszonylag alacsony volt, sötét haja hátrasimítva. Az ember azt gondolná, a női láger főorvosa, akinek ki kell találnia, hogyan alkossa meg az árja fajt, szőke lesz és kék szemű, de az alig százhetven centis Josef Mengele haja sötét volt, szeme barna, két elülső foga között rés. És sokkal magasabbnak tűnt. Félelmetes volt. Leginkább azért, mert a szelekciós káosz során mindvégig higgadt maradt. A többiek kiabáltak, rohangáltak, hajtották a foglyokat a sorba, de ő csak fütyörészett vagy cigarettázott, és békésen várakozott. Tudta, mire vár, és hogy amire vár, attól azt kapja majd, amit a legjobban szeret – új kísérleti lehetőségeket. Erről persze fogalmam sem volt, amikor először megpillantottam a doktort. És tulajdonképpen neki sem. Pedig én, pont én lettem az egyik új „örömforrása”. A játékszere. Az egyik új Mengele-lány. Mert így is neveztek minket: a Mengele-lányok. A mi vagonunkból mindenkit kitereltek már a rámpára. Mindvégig édesanyám mellett álltam, szorosan fogtam a kezét. A meleg júniusi este ellenére reszkettem. Nem a hidegtől, hanem az idegfeszültségtől. Inkább csak sejtettem, mint tudtam, hogy ami most következik, az végzetes lesz. Hogy minden megváltozik. Végleg szertefoszlott a hamis illúzió, hogy Losonc 1938-as visszacsatolásának köszönhetően megmenekültünk. A szlovák területeken maradtaknak már negyvenegytől kellett viselniük a csillagot, negyvenkettőben pedig indultak velük a transzportok. Eközben mi viszonylagos biztonságban tudhattuk magunkat – egészen 1944 júniusáig. Ekkor a magyarok, de legfőképpen a németek, Eichmann-nal az élen, nyolc hét alatt négyszázezer zsidót indítottak útnak a marhavagonokban. Már nem az olcsó munkaerőt jelentettük számukra, hanem egy likvidálandó tömeget. Ennek nem kellett volna bekövetkeznie. De ők ezt akarták. Megsemmisíteni bennünket. Így most az auschwitzi rámpán személyesen a haláldoktor, Josef Mengele várt. Vagy harmincméternyire álltunk tőle. Aztán elindult a felsorakoztatott tömeg

mellett, és csak az ujját mozdítva mutatta mindenkinél, hogy merre. Ha balra, az a gázt jelentette, ha jobbra, az munkát, vagy hogy kísérleti alany lesz az illető. Élet, halál, élet, halál… Felfogható egyáltalán, micsoda hatalma volt? Hogy nem arról döntött, ki megy jobb és ki rosszabb barakkba. Hogy ki kap jobb ételt vagy rosszabb cipőt. Arról döntött, ki fog élni, és ki nem. Láttam, ahogy megáll a mi sorunk elején. Nézte az embereket, és billegett az ujja. Jobbra, balra. Mint valami élettelen anyagot, úgy szemlélt minket. Tudtuk, hogy a lágerekben zajlik egy úgynevezett szelekció. Hogy elkülönítik a férfiakat és a nőket, majd kiválasztják közülük azokat, akik alkalmasak nehéz munkára. Tudtuk azt is, hogy igyekezni kell a munkára alkalmasak közé kerülni, mert azok állítólag több ennivalót és jobb ruhát kapnak, mint akik nem bírnak dolgozni. Legalábbis ez a szóbeszéd járta. Lesütöttem a szemem, így nem láttam az arcát. Csak a kezét. A balját az egyenruhája gombjai közé dugta. A ruha tipp-topp volt, rendezett, tiszta. Tökéletes. Olyan hatást keltett, mintha a gazdája sosem izzadna bele, mintha egy kicsit sem gyűrődne meg, ha leül. Übermenschsé tette. A mi szelekciónk során nem viselte a híres fehér köpenyét. Szóval abban a pillanatban Mengele legfontosabb testrészét láttam, azt, amelyik rólam, rólunk döntött. Jobb keze kinyújtott mutatóujját. Fogolytársak mesélték, hogy voltak szelekciók, amikor valcert fütyült, és mintha táncolna a keze, ritmusra mutogatott. Pa-ra-raram, pa-pam, pa-pam. A mi rostálásunk során csend volt, csak a mutatóujj intett jobbra vagy balra. Mengele nem tudott rólunk semmit. Nem tudta, hogy édesanya süti Losonc legjobb almás pitéjét, és azt sem, hogy milyen finom, meleg sálakat és zoknikat köt nekünk. Nem tudta, milyen jó vagyok számtanból, és hogy a háború előtt orvos akartam lenni. Nem tudott rólunk semmit. És nem is érdekelte semmi. Nem volt számára emberi értékünk. A kezét láttam. Balja az egyenruhája kabátjába dugva, jobbja csuklóban meghajlítva, mutatóujja akár a tájoló mágnestűje. Már csak hárman voltak előttünk, egy tizenkét év körüli fiú az anyjával, meg egy idősebb nő. A doktor a fiúra meg az anyára pillantott. Balra mutatott. Aztán az idősebb nőre nézett. Balra mutatott. Ott már sokan zsúfolódtak. A másik oldalon néhányan álldogáltak csupán. Köztük egy púpos fiú. Az jutott eszembe, hogy nem lesz túl sok esélye, hiszen nem bír majd dolgozni. Vagyis biztos a bal oldal a jobb. Akiket oda küldött, egészségesnek és elég erősnek tűntek. Az anyákat pedig együtt hagyta a gyerekekkel. Ezt bölcs és logikus döntésnek láttam, hiszen nyilván jobban dolgoznak a nők, ha tudják, jó helyen van a gyerekük, gondoskodnak róla. Egyszeriben ott állt mellettünk. Lenézett a kezünkre, látta, milyen görcsösen

kapaszkodunk egymásba anyukával, és elmosolyodott. Nem is mosoly volt. Megvető vigyor. Ahogy feljebb emelkedett a tekintete, elfordítottam a pillantásomat. Nem akartam ott lenni, nem akartam, hogy ránk nézzen, el akartam tűnni, szerte akartam foszlani, így ösztönösen félrenéztem. Azt azonban, ami következett, nem tudtam szertefoszlatni. Néztem a kezét. A kinyújtott mutatóujját. Balra. Balra mutatott! Mindkettőnket balra küldött. A gázba. Ezt akkor persze nem tudtam még. A korábbi elméletem szerint a jó oldalra kerültünk, nem is tiltakoztunk hát. Megfordultunk, hogy csatlakozzunk a halálraítéltekhez, mikor egyszer csak megállt Mengele, és azt mondta, jó hangosan: – Komm her! Gyere ide! Körülnéztem, hogy vajon kihez beszél. Engem nézett. Jaj, istenem, mit akar tőlem? Mit csináltam rosszul? Túl gyorsan léptem ki a sorból? Vagy túl lassan? Odamentem hozzá. Tágra nyílt szemmel néztem rá. Emlékszem, biztattam magam, hogy pislogj egyet, pislogj, ne mereszd a szemed, de képtelen voltam nem mereszteni. Megálltam előtte. – Hány éves vagy? – kérdezte. – Huszonkettő. – A hang furcsa reccsenéssel tört fel a torkomból. Mengele hosszan nézett, egyenesen a szemembe. Az övé sötét volt, mint az éjszaka. Átható, szúrós. Az enyém kék. A hajam világosbarna. Sokkal árjábbnak néztem ki, mint ő. Alaposan végigmustrált – a szememet, a hajamat, a termetemet –, aztán egyszer csak jobbra mutatott. Jobbra! Elszakít anyukától! Ekkor döbbentem csak rá, hogy még mindig görcsösen markolom a kezét. Ott állt mögöttem, igyekezett észrevétlen maradni, de már nem tudott. Nem akartam őt elengedni. Nem bírtam. Összetartoztunk, a lényem része volt, a lénye része voltam. Nem szerettünk egymás nélkül létezni. Bárhova vinnének, egy a fontos: hogy együtt menjünk oda. Mi ketten. Legjobb barátnők, rokonlelkek. Ő volt a világom fix pontja. Nélküle nem is lett volna világom. Mengele azonban úgy döntött, nélküle lesz. A doktort általában úriemberként írják le. Nekem sokkal durvább emlékem van róla. Lehet, hogy már az aznapi ötödik transzport voltunk, és lehet, hogy feldühítette, hogy meghalt műtét közben a „kedvenc” kísérleti alanya (állítólag kioperálta a gyerek hangszálait, hogy ne zavarja a sírása, miközben érzéstelenítés nélkül belevág a húsába). És lehet, hogy csak az bosszantotta, hogy olyan eltökélten kapaszkodom anyukába. Lepillantott összefonódó ujjainkra. Fehérek voltak, olyan szorosan fogtuk egymást. Végignézett a szemmel láthatóan nem makkegészséges édesanyámon, akinek csak egy veséje volt, a kezelés pedig akkoriban még gyerekcipőben járt. És akkor egyszer csak belerúgott. Anyukába. Mengele belerúgott az édesanyámba! Anyuka leesett a

földre, és onnantól kezdve nem voltunk többé együtt. Abban a pillanatban, ott, a rámpán a doktor rúgásával véget ért az én addig csodásan hétköznapi, eseménytelen, érdektelen kis életem. Megszűnt létezni a családom. Ott, a rámpán vette el tőlem a vigyorgó fenevad azt, ami a legfontosabb volt nekem, amit annyira szerettem. A kápók áttaszigáltak a másik oldalra. Nem álltam ellen. Nem omlottam össze. Azt hittem, engem küld a „rossz” oldalra, és anyuka megmenekül. De csak míg a kápó, aki belökött a sorba, a fülembe nem sziszegte: – Kuss! Örülj, hogy te megvagy. Az anyádnak már mindegy. Szóval pont fordítva van minden, mint aminek látszik. Ránk, a jobbra állók kis csoportjára rettegve, sajnálkozva néztek a többiek. Mi voltunk a szemükben azok a szerencsétlenek, akiknek rögtön a megérkezés után ilyen pechje van. Nem is sejtették, hogy épp ellenkezőleg: mi kaptunk esélyt arra, hogy legalább az első napot túléljük. És ebben a csoportban voltam én, a szemmel láthatóan egészséges, fiatal nő, és rajtam kívül még tizenkettő magamfajta. Mindegyik kicsit más, csak a korunk hasonló, tizennyolc és huszonöt év között. Itt állt továbbá a púpos fiú, meg egy negyvenöt év körüli, dongalábú férfi. A két láb hossza közötti különbségen annak idején úgy segítettek, hogy a suszter vastag talpú cipőt varrt az érintetteknek, ami gyakran úgy nézett ki, mintha patája lenne az illetőnek. Hozzánk került még hat állapotos fiatal nő, egy áthatóan kék szemű fiú, meg tíz rendkívül jókötésű férfi; utóbbiaknál a kor szemmel láthatóan nem számított, mert tizenhattól ötvenévesig akadt köztük mindenféle. Harmincegyen voltunk összesen. Néztem anyukát a másik csoportban. A szelekció végeztével sok ember állt a bal oldalon. Fiatalok, idősek, családok gyerekekkel. Mengele elment, a kápók vették át az irányítást. Olyan zsidók, akik az SS parancsára őriztek minket. Foglyok voltak ők is, de a németek kiválasztották őket a többi lágerlakó közül, hogy segítségükre legyenek a piszkos munkában. Egyikük odaállt elénk, és azt mondta: – Ez a csoport velem jön, kiállítjuk a papírokat. Ez meg – mutatott anyukáék felé – csak ide, a közelbe. A hosszú út után biztosan szívesen megmosakodnának. Zuhanyozás után majd jönnek kitölteni a blankettákat, és az első csoport megy mosakodni. Indulás! – kiáltotta hirtelen, és a kápók már tereltek is bennünket. Más-más irányba. Felesleges kérdésekkel, hogy például minek osztottak bennünket két csoportra, nem foglalkoztak. Még egyszer egymásra pillantottunk anyukával. Tágra nyílt szemmel, rémülten néztem, mert a fülemben csengtek a kápó szavai, amelyeket nem akartam, nem tudtam elhinni. Az anyádnak már mindegy! Anyuka biztos azt hitte, magamat féltem, mert rám mosolygott, és

odakiáltotta: – Ne félj, csillagom! Később találkozunk, valahol megvárlak. És tudom, hogy még mindig vár. Valahol.

Olyan szépen éltünk… Losonc – Lučenec, 1938-ig

Mi nagyon szépen éltünk odahaza. Anyuka háztartásbeli volt, apuka pedig az Első Trencséni Borovicskafőzde (Prvá trenčianska borovičková továreň) üzleti képviselője. Két bátyám volt, Sándor és György, vagyis Sanyi és Gyuri. A tágabb família ennél persze jóval népesebb volt. Egyetlen családi képem maradt meg azokból a gyönyörű szép időkből, amelyek ma már olyan távolinak tűnnek, hogy alig hihető: léteztek valaha. Olyan ez a fénykép, mintha egy családi ebéden készült volna, pedig műtermi. Magda unokatestvérem készítette, aki hivatásos fotográfusként kereste a kenyerét. Én a felső sorban álló fekete masnis, fehér galléros lány vagyok. Balomon Berkó Sándor, egy másik unokatestvér, okos tekintetű, rendkívül eszes, tehetséges diák, mindenki szép jövőt jósolt neki. Gyönyörű verseket írt, a háború előtt hozták is a lapok, sőt egy kötetet is kiadott 1940-ben, Az ördög köpenyében címmel. Azt a köpenyt két évvel később rá is adták: Sanyi munkaszolgálatosként halt meg valahol a fronton. 1944. június 13. – ezen a napon halt meg a családom nagy része és további, számomra fontos emberek. Azok, akik a világomat alkották – anyuka, apuka, Blanka néni, a kedvenc nagynéném, Jozefin néni és Gizella néni. Bözsi, az én imádott, gyönyörű és elegáns unokatestvérem egy jónevű helyi ügyvédnél dolgozott titkárnőként, Ernő pedig, a férje, fess ember és rendkívül jó férj volt. Virággal árasztotta el Bözsit, megvárta az iroda előtt, együtt jártak bevásárolni, együtt olvastak újságot, megvitatták az élet dolgait, sokat nevettek, és Ernő közben meg-megfogta a felesége kezét, nagy szeretettel, aki ezt gyengéd, odaadó pillantással viszonozta. Mindig úgy képzeltem, hogy ilyen lesz majd az én házasságom is. Hogy olyan társam lesz, akire mindig szeretettel, tisztelettel tudok majd nézni. És ezt meg is kaptam az élettől. A férjem nemcsak férjként, emberként is nagyszerű volt. Egy igazi lovag. Jacques Chirac francia elnöktől

megkapta a Becsületrend lovagi rendjelét. De a háború előtt úgy tűnt, valaki egészen másnak leszek a felesége…

A Stern család álló sor, balról jobbra: Stern Sándor és Haas Árpád, Ibolya nagybátyjai, Reich Sándor, a család barátja, Stern Ibolya, Berkó Sándor, Ibolya unokatestvére, Stern György, Ibolya bátyja, Haas Imre, Ibolya unokatestvére ülő sor, balról jobbra: Reichl Berta, az egyik unokatestvér felesége, Reiter (szül. Berkó) Erzsébet, a „Bözsi”, Ibolya unokatestvére, Reiter Ernő, Bözsi férje, Stern Gizella, Ibolya nagynénje, Reiterné, távoli rokon, Berkó Jozefin, Ibolya nagynénje, Stern Ilona, Ibolya édesanyja, Haas Blanka, Stern Andor nővére, Stern Andor, Ibolya édesapja

Bözsi és Ernő is a gázban végezték 1944. június 13-án. Fiatalok, egészségesek voltak mindketten. Egy gyönyörű pár, két ember, akikről egyszer csak úgy döntött valaki, hogy nem érdemlik meg az életet. Győzött a gonosz. Legyőzte őket. Nem adatott meg nekik, hogy egymást támogatva haljanak meg, hogy elmondják egymásnak mindazt a szépet, amit még szerettek volna. Csak kínlódhattak, nem tudva, mi történik épp a másikkal. Még mindig fáj, ha rájuk gondolok, mert ilyenkor eszembe jut, mennyire nem igaz, hogy a szerelem legyőzi a halált is. Ilyen esetben nem győzi le. A szerelmükből nem maradt semmi. Belőlük sem. És ha én is meghalok majd, olyan lesz, mintha ez a szerelem sosem létezett volna, hiszen már senki sem fog emlékezni rá. A mai Szlovákia déli részén éltünk, Losoncon (Lučenec). Nálunk az a szólás járta, hogy amit az ember nem kap meg Pesten vagy Bécsben, azt biztos megtalálja Losoncon. Leendő apósom pedig mindig hozzátette: „Sőt azt is, amit Berlinben vagy Hamburgban nem. Mert én felvásároltam és elhoztam ide.” Hát ezért lehetett nálunk mindent megvenni.

A Fischer-fivérek üzlete

Gyula bácsi, ahogy leendő apósomat hívtam, amikor még egyikünk sem sejtette, hogy egyszer majd hozzámegyek a fiához, bátyjával együtt vezette az üzletét. Fischer testvérek, hirdette a tábla a Fő utcai bolt fölött. Az utcát akkor éppen Masarykovának, Masaryk utcának hívták az első csehszlovák államelnök tiszteletére, aki 1930-ban ellátogatott Losoncra. A Fischer fivérek földszinti boltja fölött, ahol festéket, olajat, benzint és vasárut kínáltak, tizenhat szobás szálloda működött, Slávia néven; ez szintén az ő érdekeltségük volt. Talán meglepő, hogy az üzletben benzint árultak, de így volt; üzemanyagot akkor még nem kizárólag a benzinkutak tartottak. A két háború közötti időszakban csak a Fő, vagyis Masaryk utcán hét üzlet is volt, ahol benzint lehetett venni. 1911-től, amikor Losoncon megjelent az első két autó, megállíthatatlanul terjedt a közlekedésnek ez a módja. Aki csak tehette, gépkocsit tartott. Egyrészt a fejlődés jelképeként, másrészt pedig ez lépéselőnyt is jelentett a konkurenciával szemben. Nem kellett vonatra várni, és a szállítás is sokkal egyszerűbbé vált. Meg persze gyorsabbá. Aki pedig elsőként hozta be az új árut, annál vásárolt a nép.

A Slávia szálló, szintén Fischerék tulajdona. Ma a losonci Városi Hivatal székhelye

Ha Losonc nagyobb, a főutcáját bulvárnak nevezték volna – szép, széles utca volt, három szekér is kényelmesen elfért egymás mellett. Magas fák szegélyezték. Ez volt a város szíve, mindenki megfordult itt. Vásárolni jöttek az emberek, az ismerőseikkel találkozni, vagy egyszerűen csak erre vezetett az útjuk hazafelé. Igazi főutca volt. Mi a Masaryk utca egyik végébe torkolló Nagybég utcában laktunk. 1922. november 14-én születtem. Csodaszép időszak volt, négy évvel Csehszlovákia megalakulása után. Négy évvel az első világháború után. Akkor még csak világháborúnak vagy nagy háborúnak mondták. Nem gondolta volna senki, hogy még egyet átél majd az emberiség, egy sokkal szörnyűbbet, sokkal érthetetlenebbet. Legalábbis nekünk, zsidóknak ilyen volt. Losoncon körülbelül kétezer-kétszázan voltunk, ebből vagy kétszázötven ortodox. A többség azonban, a mi családunkat is beleértve, a neológ irányzathoz tartozott. Akkoriban népszámláláskor a „vallása” rovatba nem azt írtuk, hogy zsidó, hanem hogy izraelita. Anyuka tartotta ugyan az ünnepeket, de nem vitt kóser konyhát. Nem voltak külön tejes meg húsos edényeink, és disznóhúst is ettünk. Mi több, a neológ rabbi, doktor Reschofszky Artúr is rendkívül haladó szellemű volt, keresztény feleségével és katolikus pap sógorával. A zsidók, elsősorban a tehetősebbek, összefogtak a század húszas éveinek elején, és a neves Baumhorn Lipót tervei alapján építtettek egy gyönyörű zsinagógát. A templom kupolamagassága harmincnégy méter fölött van. Ha az ember felnézett a tetejébe, úgy érezte, ellát egész a mennybe. Négy felirat volt ott, ahol a kupola kezdett kiemelkedni a falból, minden sarokban egy. Gyermekként Az Ezeregyéjszaka meséiből idevarázsolt csodapalotának láttam az orientális-bizánci stukkókkal díszített épületet. Apám azt mondta, ezerkétszázan

is elférnek benne, de szerintem ennél néha többen voltunk. Anyámmal a karzaton álltunk a többi nővel és a kisfiúkkal, a srácokkal. Lent a férfiak voltak a tizenkét évnél idősebb fiúkkal.

A neológ zsinagóga. 1945 után takarmány- és műtrágyaraktár volt, majd szinte romos állapotból újították fel 2016-ban. Ma társadalmi és kulturális események színhelye

Anyuka gyakran emlegette, hogy nemigen igyekeztem kifele a világra, farfekvéses voltam. A bába és az orvos szó szerint kinyomott a hasából, de úgy, hogy közben a veséje is megsérült. És mivel betegen nem tudott gondoskodni rólam, néhány nappal a születésem után a magyarországi Hevesen élő gyermektelen nővére vett magához. Hatéves koromig maradtam náluk. A tenyerükön hordoztak. Megkaptam mindent, hiszen pótoltam egy időre a gyermeket, akit hiába vártak. A nagynénémet hevesi anyunak hívtam. Rendszeresen jártunk persze látogatóba Losoncra. Emlékszem egy esetre, ami pont egy ilyen alkalommal történt. Anyukámnak három nővére volt. Felállítottak egy székre, lehettem vagy három-négyéves, és a négy testvér körbeállt: – Na, mutasd meg, melyik a te anyukád? És én azonnal, pillanatnyi habozás nélkül odabújtam az édesanyámhoz. A másikra meg rámutattam, és azt mondtam: – Ez a hevesi anyu! Szokatlanul erős kötelék volt köztem és anyám között, még ha hatéves koromig ritkán voltunk is együtt. Közvetlenül az iskolakezdés előtt költöztem haza, és az időm nagy részét otthon is töltöttem aztán. Nagyon jól éreztem magam ott, nem kívánkoztam sehova. Gondoztam anyukát, segítettem neki. Olyan volt, mintha barátnők lennénk. Együtt vásároltunk a piacon, együtt

főztünk, varrtunk, szabásmintákat és ruhadíszeket készítettünk. Nagyon szerettem anyukát, és ő is engem. A szüleim mindig úgy hívtak: kislányom. Az olyan szülőket, mint amilyenek az enyémek voltak, Isten küldi ajándékba. Velünk, gyerekekkel, de egymással is nagyon jók, kedvesek voltak. Nap nap után láthattam, hogyan kellene egy férfinak viselkednie a feleségével. Hogyan kell szeretnie, óvnia, tisztelnie. Apuka Ilonkának vagy anyuskámnak hívta anyukát, ő pedig gyakran mondta neki: „Andorkám, szívem!” Apám kicsit alacsonyabb volt anyámnál, és emlékszem, hogy ha fényképezkedni mentek, apámat kis sámlira állította a fotográfus. Ezen mindig jót nevettek, és én örültem, hogy apukát nem bántja a dolog. Nagyon jó ember volt, és minden helyzetben feltalálta magát. Annak ellenére, hogy igazán nem vetett fel bennünket a pénz, sikerült titokban összegyűjtenie annyit, hogy anyukának jó helyet vásárolhasson a zsinagógában. Merthogy az üléseket meg kellett venni. Mikor anyuka könnyes szemmel hálálkodott, apuka csak ennyit mondott: „Az én Ilonkámnak bármit a világon.” Szóval éltem boldogan, egészen 1938-ig. Majdnem tizenhat voltam, és úgy éreztem, lassan nyílik előttem az élet. Jött az első szerelem, és azt hittem, a világ csak arra vár, hogy elinduljak felé az én városkámból, tanuljak, tapasztaljak, aztán férjhez menjek, és nekem is olyan népes, boldog családom legyen, mint amilyenből jöttem. Anyuka, ahogy ez akkor megszokott volt, nem dolgozott, apuka pedig üzletkötőként sokat utazott, hogy eltartson minket, meglegyen mindenünk. És meg is volt. Mi több, a fizetéséből nemcsak ötünket tartott el, hanem négy gyerekkel özvegyen maradt húgát és anyuka szintén megözvegyült, a fiát egyedül nevelő nővérét is segítette. Ha szerettem volna valamit, mondjuk, új blúzra fájt a fogam – nem szükségből, csak puccból –, nemegyszer ezt válaszolta: „Előbb az unokatestvéreidről kell gondoskodnunk. Ők már nagylányok, eladósorban vannak. Te majd később következel.” Apai nagyanyámat is mi gondoztuk. Hat gyereke volt ugyan, de mikor megbetegedett és segítségre szorult, nem hozzájuk, hanem a menyéhez, az ő Ilonkájához kívánkozott, így hát hozzánk költözött. Ómamának magas volt a vérnyomása; mi, gyerekek hordtuk neki a gyógypiócát. Örült, hogy nálunk maradhatott élete végéig. Annak idején otthon volt szokás meghalni. Ez teljesen természetes volt, és megkönnyítette a gyász feldolgozását is, azt hiszem. Nem kellett gyötrődnie a családnak amiatt, hogy volt-e, aki a szerettüknek egy pohár vizet adjon, megsimogassa vagy fogja a kezét, mikor eljött az utolsó óra. Nem volt saját házunk. Lakást béreltünk a Nagybég utcában. Folyó víz nem volt a házban, a kútra jártunk. Az utca neve arra az időre utal, amikor Losoncon még csak úgy hemzsegtek a török bégek, a város ugyanis az 1554–1593-as török

megszállás idején a mindenkori bég székhelye volt. Lakóbástyája még 1800 körül is állt, legalábbis így beszélték. Sokan voltunk otthon, így a bátyáimmal osztoztam egy szobán. Nem zavart ez minket – szerettük egymást, és így legalább társaság is volt mindig. A zsinagógából jövet mi, gyerekek mentünk elöl, a szüleink pedig karon fogva mögöttünk, és hallottam, ahogy apuka elégedetten így szól: „Gyönyörű családunk van, igaz, Ilonkám?” Anyuka válaszképpen csak rámosolygott, és ballagtak tovább hazafelé csendesen, békésen. A vallás érezhetően jelen volt az életünkben. Anyuka péntek este meggyújtotta a menórát, megültük a sábeszt, és tartottuk az összes nagyobb ünnepet, a hanukát, a jom kippurt, a pészahot, a purimot meg a többit. A családunkban elsőrendű fontosságú volt a tanulás. Mindhárman a zsidó elemibe jártunk, majd gimnáziumba. Apuka mindent megtett azért, hogy az összes gyereke, azaz én, a lány is, eljusson az egyetemre. Idősebb bátyám, Sanyi gond nélkül bekerült a prágai Károly Egyetem orvosi karára. A példaképem volt, én is orvos akartam lenni. Anyuka roppant büszke volt a fiaira. Sanyi élvezte az egyetemet, kiválóak voltak az eredményei, és azt mondta, megtalálta a hivatását. Leghőbb vágya volt segíteni a szenvedőkön, és azt hiszem – bár ezt sosem mondta ki –, elsősorban édesanyánkon. Hitte, hogy megtalálja a módját. Anyuka ugyanis a hiányzó veséje miatt sok gyógyszert szedett, és ezeknek számos kellemetlen mellékhatása volt. Gyuri pedig, a fiatalabb bátyám… hát olyan matematikust nem látott még a világ! Egyszer még gimnáziumi tanárát is figyelmeztette, hogy hibás a felírt példa. Az osztálytársai mesélték aztán, hogy nem akarta nevetségessé tenni, nem szemtelenül mondta, csak udvariasan elmagyarázta neki, hol a hiba. A tanár viszont ahelyett, hogy megköszönte volna a figyelmeztetést és megértette volna, milyen szenvedélyes matematikai érdeklődés munkál a diákjában, odament a bátyámhoz, és olyan két csárdás pofont lekevert neki, hogy Gyuri kiesett a padból. Heves kamasztermészete nem engedte, hogy ezt a megaláztatást annyiban hagyja – mikor a tanár megfordult és elindult vissza a katedra felé, Gyuri rá akarta vetni magát. Az osztálytársai azonban szerencsére lefogták és haza is kísérték. Gyurit annyira megviselte az eset, hogy két napra ágynak esett súlyos migrénnel. Ezzel a tanárral nekem is volt egy kellemetlen élményem. Magyar vezetékneve volt ugyan, de sosem felejtette el hangsúlyozni, hogy ő német. Már a háború előtt is gyűlölte a zsidókat. Egyszer kiszólított felelni. Napok óta fájt a fogam, attól pedig a fél arcom, így zsebkendőt tartottam a szám előtt. A tanárt ez annyira felbőszítette, hogy kitépte a kendőt a kezemből, letörölte vele a táblát, aztán megcsapdosta a mocskos textillel az arcomat. Fájt, amit csinált, és ezt

tudta. Ütött, és közben azt kiabálta: – Tudom jól, ki vagy te! A Gyuri húga, mi?! – Mintha a bátyám valami gonosztevő lenne, és általa persze én is. De valamicskét visszakapott ebből a tanár úr az érettségin. Ő volt az egyik vizsgáztató, és annyi szőrszálhasogató, becsapós kérdést tett fel, annyira be akarta bizonyítani, hogy nem tudok eleget és nem kaphatok érettségi bizonyítványt matematikából, hogy végül a vizsgabizottság elnöke avatkozott be. Mindmáig emlékszem, mit mondott neki. – Kolléga úr, látom, mire törekszik. Ez a diák helyes feleleteket ad, maga pedig össze akarja zavarni. Hagyja végre békén, és maradjon csendben! Még a teremből is kiutasították, én pedig békében leérettségizhettem. Emlékszem a nevére, nagyon is jól emlékszem, de nem írom le. Az utódai élnek, és ők talán kedves, odaadó apaként, nagyapaként ismerték. Az pedig, amit elkövetett ellenünk, tulajdonképpen semmiség volt ahhoz képest, ami később várt ránk. Ettől az egy tanártól eltekintve, szerettem a gimnáziumot. Izgalmas, olvasott, világlátott oktatóink voltak, akik tudatosították bennünk, milyen fontos a műveltség, és milyen szerencsések vagyunk, hogy a szüleink biztosítani tudják ezt számunkra – mi pedig ennek megfelelően viselkedtünk.

Az én nagy szerelmem Losonc, 1938. január–augusztus

A gimnázium ötödik osztálya egyszerűen csodálatos volt. És nemcsak azért, mert tanulhattam, hanem mert szerelmes lettem. Az idolom, az első szerelmem nem velem egykorú fiú volt, hanem egy nálam hét évvel idősebb fiatalember. A barátnőim mind irigyelték tőlem ezt a romantikus szerelmet. Az osztálytársainknak akkor tulajdonképpen semmi esélye nem volt nálunk. A korunkbeli fiúk ugyanis vagy túl szégyenlősek és gyerekesek voltak, vagy olyan módon juttatták kifejezésre érdeklődésüket, hogy az nekünk, ifjú hölgyeknek, a legkevésbé sem volt ínyünkre. Például kiabáltak utánunk, csúfolódtak, vagy éppen azzal okoztak bosszúságot, hogy folyton ott sündörögtek körülöttünk, mint a kiskutyák a gazdi lábánál. Mi viszont egy széles vállú védelmezőre vágytunk, egy igazi gavallérra, akinek szikrát hány a szeme, és aki bricskán, vagy nem is, inkább taxival jönne értünk, de nem, ez túl merész álom, elég lesz az a bricska… Végighajtatnánk a városon, a korzónál leszállnánk, és süteményt ennénk a Corso kávéházban. Figyelmes lenne ez a fiatalember, kihúzná a széket, ő rendelné a kávét-süteményt. Ismerőseinek, mindenféle mélyen tisztelt uraknak, miután barátságosan üdvözölnék egymást, azt mondaná: „Elnézést, de most nem tudok önre időt szakítani. Bizonnyal megérti, hogy ez bájos ifjú hölgy előnyt élvez. A hivatali ügyeket majd holnap, az irodámban megbeszéljük. Alászolgája.” És tekintete újra elmerülne a miénkben. Nos, velem valami nagyon hasonló történt. Néhány héttel a nyári szünet előtt korzózni voltam anyukával. Sétálgattunk, és egyszer csak megéreztem, hogy valaki néz. Biztos mindenki találkozott már ilyesmivel. Nem is kell keresni a tömegben, hogy ki lehet az – az ember csak megfordul, és… Hát így pillantottam meg életemben először Markovics Artúrt. Vagyis biztos nem először, hiszen losonci volt ő is, de ekkor vettem először úgy igazából észre. Magas volt, és egy kicsit hasonlított Clark Gable-re.

Egyszóval elegáns, finom úriembernek látszott. A posta előtt állt, és nézett. Nem úgy, mint amikor a fiúk, férfiak egy-egy pillantással értékelik a nőt. Úgy nézett, mintha engem várna. Mintha ott lenne mellette a helyem. Mintha csak azt várná, mikor elégelem meg végre a céltalan őgyelgést a korzón és megyek oda hozzá. Barna haj, szalmakalap, világos, háromrészes öltöny, hóna alá csapva egy újság. Ahogy találkozott a tekintetünk, megemelte a kalapját, meghajolt és elmosolyodott. Egy kicsit meg is ijedtem – tényleg engem néz ez a jóképű fiatalember? Ki lehet vajon? Szerencsére anyuka is észrevette őt, és elindult a fiú felé. – Jó napot, Artúr, újra itthon, látogatóban? – kérdezte a fiatalembertől. – Kezét csókolom, nagyságos asszonyom! Bizony, hamarabb letettem a vizsgáimat, és hazajöttem megnézni az én drága édesanyámat. – És hogy van anyuka? – Köszönöm szépen, egész jól. Fürdőre akartak menni édesapával, de valószínűleg tavaszra halasztják az utazást – felelte a fiú, és átsiklott rám a tekintete. Éreztem, hogy elpirulok, de úgy tűnt, őt a legkevésbé sem feszélyezi, hogy zavarba hoz. Szerencsére anyuka a segítségemre sietett. – Ibolyka, emlékszel még Artúrra? Nem emlékeztem, és kisvártatva az is kiderült, miért nem. Artúr szemmel láthatóan örült, hogy anyuka ezzel bevont engem a társalgásba. Így már nem tűnt udvariatlanságnak, hogy nekem címezze a mondanivalóját és én megtudjam, hogyan lehetséges, hogy nem tűnt fel nekem Losoncon egy ilyen fess fiú. – Kétlem, nagyságos asszonyom, hogy ez az elbűvölő ifjú hölgy emlékezne rám. Még matrózruhás leányka volt, amikor elmentem az internátusba. Ehhez tudni kell, hogy matrózruhát mintegy hároméves korukig viseltek akkoriban a gyerekek, fiúk-lányok egyaránt. – Tényleg, hiszen édesapád Bécsbe küldött iskolába, onnan meg mentél egyenesen Prágába, igaz? A jogi karra, ha jól tudom – mondta anyuka. – Bizony. Az internátusi esztendők alatt módomban állt alaposan megismerni Bécs szépségeit, ezért döntöttem úgy, hogy továbbállok a száztornyú városba. Jártak már Prágában? Úgy éreztem, a kérdés főleg nekem szól. – Nem, még soha. Főleg Pestre járunk, az közelebb van, és élnek ott rokonaink. – Ez esetben megtiszteltetésnek venném, ha egyszer kalauzolhatnám magukat abban a gyönyörű városban – szólt mosolyogva, majd hirtelen elkomorodott. – Ó, hiszen én még be sem mutatkoztam! Bocsássanak meg. Megengedi,

kisasszony? – kapta le a kalapját. A melléhez szorította, és enyhén meghajolt. – Markovics Artúr, szolgálatára. Nagyon örülök, hogy megismerhetem. A látványtól hirtelen elszállt minden belém nevelt jó modorom, csak álltam és bámultam, elfelejtettem, mit kell mondani. Biztos remekül szórakozhat a mulyaságomon, gondoltam, de addigra össze is szedtem magam. – Örvendek. Rózsa Ibolya vagyok – nyújtottam a kezem, amit ő megtámasztott a sajátjával. Nem tudok erre megfelelőbb kifejezést, ugyanis tényleg nem megfogta, hanem csak finoman alátámasztotta és megcsókolta. Szinte lebegtem. Melegem volt és fáztam. Csak félig érzékeltem, hogy elbúcsúzik anyukától, aki megkérte, adja át üdvözletét a szüleinek, és már mentünk is. Én pedig szerelmes lettem. Életemben először, egy szempillantás alatt. Őrülten szerelmes. Fogalmam sem volt, hogy látom-e még valaha, hogy lesz-e alkalmunk találkozni, beszélgetni. 1938 ugyan már nem a sötét középkor idejére esett, de fiatal lányoknak nem volt ildomos csak úgy korzózgatni-cukrászdázni a fiúkkal. Úgy meg pláne nem, hogy én még tizenhat sem voltam, ő pedig huszonhárom múlt. Egész este Artúr körül forogtak a gondolataim. Próbáltam másra koncentrálni, de hiába. Ábrándjaimban prágai utcákon andalogtunk, és rögtön el is szégyelltem magam, hogy ilyesmiken jár az eszem. Kavarogtak bennem az érzések, nem tudtam, mihez kezdjek velük. Reggel összekészülődtem az iskolába, és az utcán vártam Ágit meg Bertát, az osztálytársnőimet. A közelben laktak, együtt jártunk reggelente, és mindig leszóltuk vagy épp megdicsértük egymás öltözékét, összehasonlítottuk a házi feladatok eredményét, és persze be nem állt a szánk egész úton. Én azonban aznap hallgattam. Ha megszólítottak, feleltem valamit kurtán, de nem kapcsolódtam be a beszélgetésbe, mint máskor, és ez hamar feltűnt a barátnőimnek. – Mi van veled? Valami baj van? – kérdezte Ági, akit néha Nessie-nek becéztünk, mert az olyan filmes névnek hangzott, és Ági a fitos orrával, az aranyhajával meg a bájos kis pofijával tényleg olyan volt, mint egy filmcsillag. – Rosszul vagy? Szóljak az osztályfőnöknek, hogy engedjen el orvoshoz? – aggódott Berta, aki viszont a nyakigláb típushoz tartozott. Kamaszkorában nem volt nagy szépség, de elegáns, kecses hattyúvá nőtte ki magát. Kedves, melegbarna szeme és gyönyörű, telt ajka volt. – Á, dehogy, csak rosszul aludtam – hárítottam el a kérdéseiket. És abban a pillanatban megláttam őt az utca túloldalán. Ott állt. Úgy tűnt, az imént vásárolt újságjába merül. Mintha villámcsapás ért volna. De próbáltam észhez téríteni magam. Ne légy ostoba, biztos nem miattad van itt, csak leszaladt

újságért, és véletlenül pont azon az utcán megy haza, ahol te laksz. Valamiért azonban egy szavamat sem hittem, és a következő pillanatban bebizonyosodott, hogy jogosan. Odalépett hozzánk, megemelte a kalapját, ezúttal egy hagyományos fazonú, széles karimájút. Meg is hajolt, és közben mindvégig engem nézett. Én meg csak álltam az iskolatáskámmal a kezemben, mint akit megbűvöltek. A lányok persze észrevették ezt, de nehéz is lett volna nem észrevenni, hogy szinte belegyökerezik a lábam a járdába, és csak bámulok, mint egy riadt őzgida. Artúr azonban nem zavartatta magát. Nekik is odabólintott, aztán még egyszer rám mosolygott, és ment az útjára. Mintha mi sem történt volna. És tulajdonképpen mi sem történt – a lányok mégis szenzációt szimatoltak. – Ismered? Te ismered a Markovics Artúrt? Mióta? Miért nem mondtad? És ez most mi volt? Te… ti…? Tud róla az anyukád? Záporoztak a kérdések, én pedig hallgattam – fogalmam sem volt, mit feleljek. A válaszaim dadogós-zavarosak lettek volna. Nem, nem ismerem Markovics Artúrt. Tegnaptól. Nem volt mit. Nem tudom. Arra a kérdésre, hogy mi ketten… arra nem is válaszolnék semmit, csak felháborodott pillantást vetnék rájuk. Igen, anyuka tud róla. Vagyis arról, hogy bemutatkoztunk egymásnak, mert ez volt az egyetlen, ami történt köztünk. De nem mondtam az égvilágon semmit. Az mentett meg, hogy már az iskola közelében jártunk, és láttuk, amint a pedellus látványosan, komótosan előveszi a méretes kulcsot, amelyikkel be szokta zárni a kaput, hogy a későn jövőknek csengetniük kelljen – a csengő pedig felhallatszott egyenesen az igazgatói irodába! Azt pedig nem úsztuk volna meg prédikáció nélkül arról, hogy mikor kezdődik az tanítás és miért olyan fontos mind az iskolában, mind az életben a pontosság. Ami tudvalevőleg a királyok udvariassága. Erről persze a hegyibeszédet elszenvedő lányok nagy része úgyis azt gondolta, hogy így van, a király legyen pontos. A királynőre viszont várakozni szokás. Alig zuttyantunk be a padba, becsengettek, így lett negyvenöt percem arra, hogy lecsillapodjak és kitaláljam, mit mondok majd a lányoknak. De nem akadt több mondanivalóm az óra végére sem. A barátnőimet azonban mindez nem zavarta. – Hol ismerkedtetek meg? – támadott Ági abban a pillanatban, ahogy a tanár behúzta maga mögött az ajtót. – Anyukával korzóztunk tegnap, ő meg ott állt a posta előtt. Anyuka ismeri a szüleit, ezért megállt vele beszélgetni. – És te nem is tudtad, ki az?! – kérdezte Berta olyan arckifejezéssel, mintha legalábbis Charlie Chaplint vagy egy hasonló formátumú hírességet nem ismertem volna meg.

– Nem. Honnan tudtam volna? Mondta is, hogy bentlakásos iskolában tanult és most Prágában van. – De közben azért hazajött néha! Mindenki, érted, mindenki észrevette őt – pillantott Ági sokatmondón Bertára. – Na de te nem jársz velünk vasárnap délután sétálni. Olyankor szoktuk látni. A kaszinóba jár sakkozni az apjával. – És most mi lesz? Eljár majd hozzátok? – Mi?! Miért járna hozzánk? – Hát mert tetszel neki, nem tűnt fel? – vigyorgott rám Ági. – De hát sokkal idősebb nálam. Ráadásul az ország másik végében tanul – soroltam az ellenérveket. – Mi az, hogy sokkal? Te majdnem tizenhat vagy, ő meg huszonkettő vagy huszonhárom, nem tudom pontosan, de ne félj, kinyomozom! – Te csak ne nyomozz semmit! Fölösleges – hűtöttem le a lelkesedését. – De hát miért??? – nézett rám tátott szájjal Berta, mintha azt mondtam volna, hogy elmegyek a Rusnák tanár úrhoz, hogy adjon a kémia kitűnőm helyett inkább hármast, mert az egyest – az volt a legjobb jegy – nem érdemlem meg. – Hogyhogy miért? Hát nem hallottátok, mit mondtam? Nem is ismerem, nem tudok róla semmit, és ez a ma reggeli találkozás valószínűleg véletlen volt. – Az lehet, drágám – mondta Ági –, de ahogy ránéztél, abban aztán semmi véletlen nem volt. Abban szerelem volt. – Ugyan. Csak meglepődtem, hogy ott látom. Azonkívül pedig, ismétlem, sokkal idősebb nálam. – Ez igaz – szólt közbe Berta. – Anyukám szerint az ilyen fiúk csak szédítik a lányokat, aztán továbbállnak. – Az anyukád biztos nagy szakértő ebben. Hány év is van közte meg az apád között? – kérdezte csúfondáros mosollyal Ági. Berta valami csípős visszavágásra készült, de csengettek, és már jött is a történelemtanár. Ági megjegyzése azonban ott maradt a levegőben. Meg az én fejemben. Berta szüleinek kapcsolatát a tisztes kispolgárok nagy része felháborítónak találta. Az anyja híres szépség volt. Az apja gazdag. És húsz évvel idősebb az anyjánál. Nem ismertem őket közelebbről, de úgy láttam, a nagy korkülönbség nem gátolja őket abban, hogy tiszteljék és, amennyire meg tudtam ítélni, szeressék egymást. Tulajdonképpen ez a gondolat kínzott az előző nap óta: ha be is vallanám magamnak, hogy tetszik a Markovics Artúr, úgyis hiába, hiszen hét évvel idősebb. És tudtam, hogy az én anyám pontosan ugyanazt mondaná erre, amit a Bertáé. Anyuka és apuka között két év volt csupán, és hangsúlyozta is mindig, hogy igyekezzek korombeliekkel barátkozni. De hátha mégsem olyan sok az a

hét év… A tanítás végéig ezen járt az eszem. Otthon anyuka kitálalta a levest, megettem, majd kötényt kötöttem, hogy elmossam a tányéromat meg a kanalat. Furcsa csend volt a konyhában. Máskor anyuka rögtön azután, hogy jóllaktam, kérdezősködni kezdett az iskoláról, esetleg megbeszéltük az otthoni teendőket vagy hogy mit kell hozni a Fischertől. De aznap nem így volt. Felnéztem a mosogatásból. – Valami baj van? Anyuka a széken ült, keze az ölében pihent. – Vendégem volt – felelte. Vajon ki lehetett? Ha rokon vagy barát lett volna, akkor azt mondaná, hogy itt járt ma a Blanka vagy a Gizi… – A Markovicsné. Szerencse, hogy épp a kredencnek támaszkodtam. Éreztem, hogy megrogy a térdem, és azt hittem, összecsuklik alattam a lábam. Mintha villanyáram futott volna rajtam keresztül. – Gyere, ülj le. Meg kell beszélnünk valamit – mondta anyuka. Ráparancsoltam a lábamra, hogy tartson erősen, bírja ki azt a két lépést. Meglepetésemre sikerült egész könnyedén leereszkednem a székre, és már csak arra kellett vigyáznom, hogy közben izgalmamban fel ne borítsam. – Markovicsné azért jött, hogy elmondja, Artúr alkalomadtán szívesen találkozna veled. Valószínűleg nagy szemeket mereszthettem, mert átnyúlt az asztal fölött, megfogta a kezem, és gyorsan hozzátette: – De nem kell beleegyezned, ha nem akarod. Ne félj, az anyjának majd én elmagyarázom. – Én… én nem félek – mondtam bizonytalanul. Anyuka hosszan nézett, aztán finoman elmosolyodott. – Tetszik neked? Merthogy te neki igen, az elég valószínű, ha rögtön másnap elküldte hozzám az anyját. – Nem tudom. – És szeretnél vele találkozni? Persze csak úgy, hogy én is ott vagyok. Vagy az ő anyja. Elmehettek, mondjuk, a cukrászdába, korzózhattok, beszélgethettek egy kicsit. Így kiderülne, van-e egymás számára mondanivalótok vagy csak megszédítette egy csinos pofika – mosolygott anyuka rendületlenül. Csak tátogni tudtam. Artúr elküldte az anyját az enyémhez, hogy megbeszéljék, hogyan találkozhatnánk mi ketten hivatalosan is! Lehet, hogy tényleg tetszem neki, örvendeztem magamban. – Markovicsné holnap újra eljön, van valami elintéznivalója a szomszédban, a jegyzőnél. Arra kért, hogy beszéljem ezt meg veled még ma. Na? Mit mondjak

neki? Hajlandó vagy találkozni Artúrral? – És téged nem zavar, hogy annyival idősebb nálam? – kérdeztem lesütött szemmel. Rögtön tudta, mire gondolok. – Azt gondolom, Artúr nem egy zsúrfiú, és főleg abban bízom, hogy elég jó nevelést kaptál és megvan a magadhoz való eszed. Különben is, ezekre a dolgokra ráérünk még; lehet, hogy unni fogjátok egymás társaságát. Mi van, ha, mondjuk, végig csak a paragrafusokról fog beszélni? – Újabb mosoly. – Szóval a Markovicsnénak azt mondom, hogy beleegyezel a találkozóba, ha én is ott lehetek. Jó lesz így? Bólintottam. Anyuka felállt, megsimította a hajamat, és a kezembe nyomott egy cédulát. Egy pillanatra azt hittem, Artúr küldte, de aztán jobban megnéztem: négy tojás, vaj, kávé. A bevásárlólista. Levetettem a kötényt, fogtam a bukszát, leakasztottam az előszobai fogasról a neccet, és elindultam a boltba. Mintha hirtelen színesebbé vált volna a világ. És egyszeriben mindenütt szerelmeseket láttam. Míg a Nagybég utcából egy saroknyit kanyarodva elmentem a Masaryk utca végén álló YMCA-hez – azzal szemben volt a Fischerék üzlete –, több pár is szembejött. Például Évi meg Matyi. Ők már járhattak így, együtt, mert eljegyezték egymást. De itt volt a maturandus Zsuzsa is a gimnáziumból; kísérője, egy magas, fekete fiatalember le sem vette róla a szemét. Még a járdán is oldalazva ment, hogy jobban lássa. És nyilván valami szórakoztatót mesélhetett neki, mert Zsuzsu, ahogy a barátnői hívták, mosolygott, sőt időnként felkacagott, kezét a fiú karjára tette. Egy pillanatra elábrándoztam, hogy vajon a mi első találkozásunk is ilyen könnyed, szórakoztató lesz-e. Ha rajtam múlik, hát biztos nem. Olyan ideges leszek, hogy ne mondjak valami butaságot vagy ne essek el a saját lábamban, hogy kínszenvedés lesz az egész, és Artúr pillanatok alatt rájön, hogy gyerek vagyok még, és tulajdonképpen nem is tetszem neki. Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, és elhatároztam, hogy lefekvés után egyszerűen begyakorolom az egészet. Hogyan fogok ránézni, hogyan fogok mosolyogni. És készülök néhány kérdéssel is. Végig ezen járt az eszem, míg meg nem érkeztem a Fischer-üzletbe. A pult mögött Gyurka állt, Gyula bácsi fia, az iskolatársam – én ötödikbe jártam, ő meg nyolcadikba. Kiskorunk óta ismertük egymást, barátkozott a testvéreimmel. Az ő üzletükben vásároltunk, és apukának mintha üzleti ügyei is lettek volna Gyula bácsival. Gyurka közepes testalkatú fiú volt, sötét haja mindig simán hátrafésülve. Orra feltűnő, tekintélyes, mandulametszésű szeme mintha mindig nevetne. Nem volt könnyű élete. Anyja, Gyula bácsi első felesége Gyurka

kétéves korában meghalt, és az apja hamar megnősült újra, mert azt tartotta, a háztartásnak meg a gyereknek is szüksége van a női kézre. A második feleségétől három gyereke született: Éva, Lívia és Tamás. A lányok azonban még csecsemőkorukban meghaltak, és nem sokkal később elment utánuk a második feleség is. Ernesztina lett a harmadik, ő viselte gondját Gyurkának és a tíz évvel fiatalabb Tominak. A mostohák lehetnek jók és rosszak, de a jó mostoha is csak mostoha, így Gyurka több időt töltött az üzletben vagy bárhol máshol, mint otthon. Ennek köszönhetően rendkívül tájékozott, merész és céltudatos volt a korához képest. Mindig megvédte a gyengébbeket, és a gyerekek szót is fogadtak neki. Volt valami természetes tekintélye, és ez népszerűvé tette őt a lányok körében. Én azonban mindig csak barátként tekintettem rá. – Szervusz, virágszál! – mondta, amikor beléptem a boltba. Virágszálnak hívott, amióta az eszemet tudom. A nevem, a Rózsa Ibolya miatt. De nem csúfolódásnak szánta, úgyhogy nem zavart. – Szervusz! – nyújtottam felé a cédulát. – Ezeket kérem. De Gyurka csak állt és nézett. Mintha várna még valamit. Értetlenül vontam fel a szemöldököm. Elnevette magát. – A táskát nem adod? Hát hol jár az eszed, virágszál? Költői kérdés volt, nem várt választ, és magam sem tudom, hogy csúszott ki a számon, de kimondtam: – Markovics Artúron. Valószínűleg szükségét éreztem, hogy elmondjam valakinek, hogy hangosan kimondjam: egy jóval idősebb fiatalember jár a fejemben. Eszembe sem jutott végiggondolni, hogy Gyurka ehhez megfelelő alany-e vagy sem. Régóta ismertük egymást, és igazából nem is vártam semmiféle reakciót. Gyurka meglehetősen visszafogott volt, a legkevésbé sem pletykás természet. Az üzletben pedig nem volt rajtunk kívül senki. Megállt a keze a levegőben, miközben újságpapírba tekerte a tojásokat. – Te ismered az Artúrt? – nézett föl meglepetten. Kiszáradt a szám. A hangjából, az arcából világos volt, hogy nem mindegy neki, mi lesz a válasz. És hogy amit mondtam, az nemigen tetszik neki, bár nem értettem, miért. – Igen. Egy kicsit. – Ha csak egy kicsit ismered, akkor miért gondolsz rá? – kérdezte, aztán leellenőrizte, betett-e mindent a szatyorba. De nem adta még oda. – Mindegy. Felejtsd el. Kínosan éreztem magam, szerettem volna már kívül lenni. De Gyurka csak markolta a táskámat, és csak nézett, olyan… hogy is? Szemrehányón? Meglepetten? Döbbenten? Valószínűleg mindez benne volt abban a nézésben.

– Mennem kell – mondtam végül lesütött szemmel. Hallottam, hogy a pult fölé emeli a táskát. Közelebb léptem, hogy elvegyem, de nem engedte el. Összeért a kezünk. Felnéztem rá. Pontosan ezt akarta elérni. Rám mosolygott. – Vigyázz magadra, virágszál. Ha szükséged lenne valamire, engem megtalálsz. Bólintottam, bár fogalmam sem volt, miért mondja ezt. Amikor évekkel később újra találkoztunk, és én már egészen más voltam, ő pedig még bátrabb, még lovagiasabb, akkor vallotta csak be, hogy mennyire fájt az neki akkor. És hogy mennyire féltett. De szólni nem mert, mert attól még jobban félt, hogy kinevetem, és nemcsak hogy a szerelmemet nem nyeri el, de még a barátságomat is elveszíti. Nekem akkor eszembe sem jutott, hogy Gyurka netán érezhet irántam valamit. Mindig kedves volt hozzám, de hát ő mindenkivel az volt. Azt hiszem, hogy mindazt a békességet, szeretetet, összetartást, elfogadást, amiből túl kevés jutott neki otthon, a viselkedésével biztosította magának barátai, osztálytársai körében. Teltek a napok. Csigalassúsággal. Legalábbis én úgy éreztem. Vasárnapra beszéltük meg, vagyis beszélték meg anyáink a cukrászdát. Úgy tűnt azonban, hogy Artúr számára is lassan telik az idő a randevúig, hiszen mikor iskolába mentem, véletlenül mindig a közelben volt ő is, hogy legalább köszönni tudjon. Egyszer pont arra ment biciklin, másszor a borbélytól jött ki épp, megint máskor leesett a lánc a biciklijéről, és mit tesz isten, pont arrafelé kellett a kerékpárt a javítóműhelybe tolnia. Érdekes módon mindig a mi utcánkban működő mesterembereket választotta. Nyilván ezek voltak a legjobbak a városban. Akadt ott női szabó is, vártam hát, hogy pénteken felbukkan a mamá – így hívta az anyját – valamelyik szakadt cipzárú ruhájával. De Artúr pénteken nem mutatkozott. Az iskolába vezető út első részét rendes, vagyis mivel sokáig piperészkedtem reggel, a szokottnál gyorsabb tempóban tettem meg, és lestem, mikor bukkan fel. Lesett a két barátnőm is, akik ekkorra románcunk szerves részévé váltak. De Artúr nem volt sehol. Nem vásárolt újságot, nem ácsorgott a járdán. Egyszerűen nem jött el. Tűkön ültem egész nap. Csak nem történt baja? A szerelmesekben felmerülő legelső kérdés. Vagy már nem kellek neki?! A szerelmesek második, óhatatlanul felmerülő kérdése. Más lány van a dologban? A harmadik, igencsak gyötrő kérdés. Hazaérve már az előszobából kiabáltam: – Anyuka, nem volt ma itt a Markovics néni? – Nem. Miért? Úgy volt, hogy jön? – kérdezte anyuka meglepetten. Észbe kaptam. Azt mégsem mondhatom neki, hogy aggódom, mert Artúr ma

reggel nem volt ott, hogy köszöntsön iskolába menet. Hiszen titokban járt csak arra, és anyuka ezt nehezményezhetné, még talán a randevút is visszamondaná! Persze, ha egyáltalán van még randevú. – Csak… csak eszembe jutott, hogy nem akart-e még valamit megbeszélni, hogy… hogy, mondjuk, máskor találkozzunk… vagy ilyesmi. – Jaj, te kis lámpalázas madárka – nevetett anyuka –, ne félj, nem változott semmi. Ettől persze féltem és izgultam tovább, de mivel péntek lévén egy csomó dolgunk volt, hogy idejében felkészüljünk a sábeszra, nem sok időm maradt a tépelődésre. Aztán egyszer csak vasárnap délután volt. Anyuka a kedvencemet főzte, marhahússal és rizzsel töltött szőlőlevelet, de nem bírtam lenyelni egy falatot sem. Csak megturkáltam az ételt, hogy úgy tűnjön, ettem belőle, de szerencsére nem foglalkozott velem senki. Apuka a bátyáimmal beszélgetett, anyuka pedig békén hagyott. Talán emlékezett még rá, milyen volt, amikor az első „hivatalos” randevújára készült apukával. Nemegyszer mondta már, milyen szerencséje volt, hogy pont vele. Megalázó lett volna számára, ha a randevú nem sikerül, ha kiderül, hogy nincs egymás számára mondanivalójuk, hogy nem rokonszenves a másik. Mert ezek a legfontosabbak, mondta. Hogy legyen miről beszélnünk, hogy megértsük, tiszteljük egymást. Először józanul fel kell mérni, hogy illünk-e egymáshoz. Aztán jöhet az, amiről minden fiatal álmodozik: a szerelem. Ezt nem értettem. Tizenhat éves voltam, és szerelmes. Biztos voltam benne, hogy jól megértjük majd egymást, hogy lesz mit mondanunk egymásnak. Hiszen megvan köztünk a vonzalom. Évekkel később fogtam csak fel, hogy mit próbált velem, a tapasztalatlan kislánnyal megértetni. És most már azt is tudom: mi sem természetesebb, mint hogy akkor nem értettem vele egyet. A férfiak felálltak az asztaltól. Apuka megcsókolta anyuka arcát, megköszönte az ebédet, és azt mondta, amit vasárnap ilyenkor mindig: – Elmegyek egy kicsit a fiúkkal, kitudjuk, történt-e a valami fontos a világban – és ezzel elindultak a Masaryk utca és a Vasút utca sarkán álló Szüszkávéházba. Csodálatos egy hely volt Szüsz Miksa intézménye, nem holmi közönséges kis kávéház. Gyönyörű termébe az ember nem is mert volna másképp belépni, mint ünneplőben. Az épület gazdagon díszített, szecessziós elemekkel tarkított homlokzatába hatalmas ablakokat ültettek. A terem márványoszlopait tükrök borították. A főutcára néző terasz fölé mutatós, bojtos napellenző nyúlt, az ablakok belső oldalán pedig tapacírozott bokszok várták a vendégeket. A székkel kiegészített bokszokban öten is kényelmesen elfértek. A többi asztalt

négy-négy tonettszék vette körbe. A magas mennyezetről szépséges art deco csillárok lógtak. Ha az ember nem tudta volna, hogy Losoncon van, Párizsba gondolhatta magát, olyan remekbe szabott kávéház volt a Szüsz. Nemcsak szép, híres is. 1936 táján itt játszott szimultánt a kor sakkmágusa, a világbajnok Salo Flohr, és évekig itt muzsikált az ugyancsak világhírű cigányprímás, Danyi Rudi. Meg Lehár Ferenc, de az még a tizenkilencedik század végén volt, amikor itt szolgált. A nagymamám mesélte, hogy rendszeresen vezényelt a Tiszti Kaszinó hangversenyein, mígnem egyszer egy kései órán felszólította egy őrnagy, hogy játsszon neki hegedűszólót. Lehár ezt elutasította, mire másnap behívták raportra, és az ezredese azt követelte, kérjen bocsánatot az őrnagytól. Ezt is határozottan elutasította, és állítólag hozzátette: „Nem vagyok cigány, aki parancsra bazsevál!” És azonnali hatállyal beadta a felmondását. Rendeztek még neki egy búcsúkoncertet a Vigadóban, majd az egységét és Losoncot hátrahagyva elindult a világhír felé. Én pedig a romantikus, nagybetűs élet felé indultam el aznap. Úgy készültem a randevúra, mintha egy koronaherceggel találkoznék. Térdig érő, drapp ruhát vettem fel. A szoknyának olyan szabása volt, hogy minden lépésnél hullámzott egyet, mintha táncolnék. Testszínű harisnya, fekete, csatos magassarkú, fekete kiskabát drapp övvel, és ugyancsak drapp kalapka. Na még a kesztyű, fekete retikül, és kész. Előtte persze felpróbáltam még a sötétkék rakott szoknyámat fehér blúzzal – unalmas, gyerekes. A fehér csipkegalléros fekete ruhát – kimért, túl szigorú. A flitteres bordó ruhát – túl ünnepélyes. A sötétzöld szoknyát a fehér gombos zakóval – ebben meg úgy nézek ki, mintha nem lenne fenekem. Tudom, hogy ez viccesen hangzik, mert ma a lányok mind kis feneket szeretnének, de mi annak idején szép, telt, nőies idomokra vágytunk. A drapp ruha ideális volt, látszott rajta hogy nem hétköznapra való darab. Elegáns, kellemes viselet, a szoknyarésznek köszönhetően érdekes; a „csábos” szó használatát igyekeztem még gondolatban is elkerülni. Egyszóval csinos voltam benne. Ahogy közeledett a találkozó ideje, úgy lettem egyre idegesebb. Szerencsére anyuka szólt, hogy segítsek neki a készülődésben. Megfésültem, és a frizuráját kétoldalt gyöngyös díszfésűvel rögzítettem. A kék bársonyruháját vette fel, aminek a felső része olyan volt, mintha fehér blúz lenne és rajta zakó, miközben egy ügyes megoldású egyberuha volt. Nagyon jól állt neki, áradt belőle a nyugodt elegancia. Velem ellentétben. Biztos nagyon látszott rajtam az idegesség, mert egyfolytában bátorító mosolyokat

küldött felém, és időnként megszorította a kezemet. Szólni nem szólt, és én roppant hálás voltam ezért. Nem férjhez menni készülök, nyugtattam magam, csak korzózni és süteményt enni. Elindultunk. Belekaroltam anyukába, és ballagtunk szép lassan a főutca felé. Mikor befordultunk a sarkon, az az érzésem támadt, hogy ennyi embert egy rakáson még nem láttam. Pont ma támadt korzózhatnékja az egész városnak?! Ugyanez juthatott az eszébe anyukának is, mert azt mondta: – Úgy tűnik, a randevúd híre minden helyi pletykafészekhez eljutott. Ne is törődj vele. Egy dologra ügyelj: magadat add. Ha így tetszel majd neki, az jó. Ha nem, az se baj. Nehéz sorod lenne, ha most megjátszanád magad, hogy elnyerd a tetszését, aztán meg esetleg úgy kellene leélned vele az életedet. – Igen, anyuka – motyogtam, és úgy éreztem, mindenki engem bámul. Hogy pontoznak – a ruhámat, a kalapomat, a kesztyűmet, a járásomat. Mintha keresnék bennem azt a pluszt, amire felfigyelt az egyik legkívánatosabb partinak számító fiú. Megkerültünk egy élénken beszélgető csoportot, és egyszer csak ott állt előttünk Artúr az anyjával. Ragyogóan nézett ki hajszálcsíkos, barna öltönyében. Mintha direkt a drapp ruhámhoz öltözött volna. Először kezet csókolt anyukának, majd a szemébe nézve mondta: – Kezét csókolom, nagyságos asszonyom. Varázsa részben ebben rejlett – a figyelmét mindig arra összpontosította, akivel épp beszélt, és ettől az ember különlegesnek, fontosnak érezte magát Anyuka után én következtem. – Boldoggá tesz, hogy nem tartotta a kérésemet túl merésznek, és beleegyezett a találkozóba – hajolt most az én kezem fölé. – Nagyon örülök, hogy hajlandó vagy meghallgatni a fiamat, Ibolyka, drága – kapcsolódott be az anyja is. – Úgy elbűvölted, hogy azonnal szekírozni kezdett, menjek el édesanyádhoz, aki régi barátnőm nekem különben, ugye, Ilonkám?, és hozzak össze neki veled egy találkozót. De ne félj, ha netán elkezdene szemtelenkedni, itt leszünk a közeletekben – bökte finoman oldalba a fiát. Látszott, hogy nagyon jó, bensőséges a kapcsolat köztük. – Biztos vagyok benne, hogy ilyesmire nem kerül sor, hiszen Artúr rendkívül jólnevelt fiatalember, és abban is biztos vagyok, hogy jól kezeli majd a kislányom esetleges zavarát, akinek ez egy merőben új helyzet – mondta anyuka. – Efelől egészen nyugodt lehet, nagyságos asszonyom, és higgye el, én még a kisasszonynál is jobban izgulok. Főleg most, hogy látom, milyen sokan kijöttek ma a korzóra. Körbenézett. Mindenki minket figyelt. Volt, aki leplezni próbálta, és gyorsan hátat fordított, mintha a legkevésbé sem érdekelnénk, és volt, aki nyíltan bámult.

Egyszer csak megpillantottam a tömegben Ágit Bertával, és rögtön tudtam, honnan fúj a szél, kinek köszönhető a népes közönség ifjabb hányada. Várjatok csak, pletykafészkek, kaptok majd tőlem az iskolában!, gondoltam. Anyáink közben összekapaszkodva, hajdani barátságukat felelevenítve elindultak, én pedig vártam, mit fog csinálni Artúr. Elmosolyodott, és nyújtotta a karját. Erre nem számítottam. Azt hittem, hogy csak ballagunk majd egymás mellett, de mivel sem Markovics néni, sem anyuka nem emelt kifogást, úgy döntöttem, nincs ebben kivetnivaló, és belekaroltam. Vagyis… Átdugtam ugyan a kezemet a karján, de aztán igyekeztem a levegőben tartani, nehogy túlságosan ránehezedjek. Észre kellett vennie, hiszen emiatt görcsös-mereven lépdeltem mellette, de csak annyit mondott: – Igazán nagyon örülök, hogy eljött. – Hümm. – Bíztam benne, hogy nem fogja kellemetlennek érezni a velem való találkozás gondolatát, még ha nem is ismerjük egymást. – Hümm. – És hát pont azért találkoztunk, hogy megismerkedjünk, ugye? – Hümm. – Maga eszperantóul beszél? – kérdezte. – Én? Dehogy! Miért? – hadartam riadtan, mintha mielőbb ki akarnám köpni a szavakat a számból. – Ó, nagyszerű, már megijedtem, hogy erre is egy világszerte érthető nyelven óhajt majd válaszolni, hiszen a hümmöt Németországban, Ausztriában, de még Prágában is használják – felelte mosolyogva. Nem szóltam semmit, csak lesütöttem a szemem. Kinevetett. És tulajdonképpen igaza van. Hümm. Hát miféle válasz ez?! Nagyon haragudtam magamra. – Meséljek egy kicsit Prágáról? Már majdnem azt mondtam, hogy ühüm, de szerencsére észbe kaptam, és sikerült udvariasan válaszolnom. – Igen. Legyen szíves. – Prága gyönyörű. Több országban, sok városban jártam már, de Prága egészen különleges. Őrzi a régi idők báját, de nem áll ellen semmi újnak, pártolja a haladást. Prága fenséges, de nem olyan rémisztő módon, mint Berlin. Szívélyes és barátságos. Mintha csak hosszú sétákra, békés Moldva-parti olvasgatásra teremtették volna. Egyszer majd megmutatom magának. Ezt olyan természetesen mondta, mintha az, hogy leszünk-e valaha együtt Prágában, nem is lenne kérdés. Csak a mikor. Sugárzott belőle a magabiztosság, látszott, hogy pontosan tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy övé legyen a világ.

Legalábbis az ő világa. Én viszont össze voltam zavarodva. A randevú, a séta kiszakított a biztonságot jelentő mindennapokból. Az életem mindeddig anyuka, az iskola, egy kis torna és az alkalmankénti bevásárlások körül forgott. Pontosan tudtam, milyen lesz a napom, milyen lesz a holnapom, milyen lesz a péntekem két hét múlva. Nem voltam az a kalandvágyó típus, aki gyorsan megunja, ami épp van, és más szórakozást keres. Nekem biztonságra volt szükségem. Elképzelni sem tudtam, hogy egyszer majd, talán már néhány hónap múlva egy akkora város utcáit járjam, mint Prága. Méghozzá egy férfi társaságában. A randevút Artúr mentette meg. Beszélt és beszélt, az egyetemről, a kollégiumról, mókás történetekkel szórakoztatott, csupa olyasmivel, amit csak kamasz fiúk tudnak kitalálni és véghezvinni, és mindvégig nagyon igyekezett, hogy jól érezzem magam. Ezt a legkevésbé sem kínos vagy idegesítő módon tette, hanem nagyon természetesen, könnyedén, és sokat segített abban, hogy feloldódjak. A cukrászdában dobostortát ettünk, habos kávét ittunk, aztán hazakísért. Anyáink szorosan a nyomunkban. A házunkhoz közeledve egyszer csak az mondta Artúr: – Mit szólna hozzá, ha jövő szombaton meghívnám ötórai teára a Pannóniába? Ott lesz néhány barátom, szeretném őket bemutatni. Van zenekar, igazán kellemesen muzsikálnak, és ha akarja, táncolhatunk is. Már persze, ha nem félti a cipellőjét – nevetett rám. – Nem féltem. Egész jól táncolok, és gyorsan kapkodom a lábam – mosolyogtam vissza. Átnézett a vállam fölött, és valószínűleg úgy ítélte, hogy gardedámjaink biztonságos távolban vannak, mert közelebb simult, és azt mondta: – Vagyis éltethet a jövő hét folyamán az édes tudat, hogy legalább egy percre a karjaimban tarthatom majd? Az utolsó szavakat már szinte súgta. A fülembe. Éreztem a leheletét, az illatát, a teste melegét. Meg hogy elvörösödöm. – Ó, ne haragudjon, nem akartam zavarba hozni. Igazán szolid hely, és ezeket a táncos délutánokat azért kedveli az ifjúság, mert azon nem botránkozik meg senki, ha ilyen módon töltik együtt az idejüket. Ekkorra azonban majdnem odaértek anyukáék, így megúsztam a válaszadást. Artúr észrevétlenül elfogadható távolságba húzódott. – Nos, gyerekek, úgy látom, egész jól szórakoztok – mosolygott ránk Markovics néni. – A magam részéről elmondhatom, hogy csodás délután volt, és boldog lennék, ha megengedné, asszonyom, hogy jövő szombaton elvigyem Ibolykát ötórai teára a Pannóniába.

Anyukán látszott, hogy kissé meglepődik. – Ezt még meg kell beszélnünk odahaza, kedves Artúr. Ibolyka gimnazista, nem illő, hogy táncmulatságokba járjon. – Bocsásson meg, asszonyom, ne vegye szemtelenségnek, de változóban a világ. Felgyorsult, a fiatalok hamarabb érnek, és fontos számukra, hogy találkozhassanak a kortársaikkal. Ezekre a teákra eljárnak a gimnazista fiúk és lányok, sőt időnként az igazgató úr, családi barátunk is benéz. Múltkor például az 1937-es párizsi világkiállításról társalogtunk, mivel két építész barátom is jelen volt. Az egyik prágai, a másik bécsi, és roppant érdekesen beszéltek arról, hogy miért pont a mi csehszlovák pavilonunk kapta a nagydíjat. De számtalan hasonló beszélgetés zajlik ott ilyenkor. Artúr tudta, mivel lehet hatni az emberekre. Még anyukára is. Az igazgató említése pedig szemmel láthatóan szintén célba talált. – Ha Ibolyka hétre hazaér, és lesznek ott más lányok is az iskolából, akkor talán elmehet. – Köszönöm, hogy ilyen megértőn viszonyul a kérésemhez, nagyságos asszonyom. Ibolykára természetesen vigyázok, és időben hazakísérem. – Nincs okom rá, hogy kételkedjem a szavaiban – mosolygott a férfira anyuka. – Viszontlátásra, Ibolyka. Nagyon várom a szombatot. Háromnegyed öt körül eljövök magáért. – Várni fogom – feleltem. Artúr mindkettőnknek kezet csókolt, nyújtotta a karját anyjának, majd kalapot emelt, és elindultak hazafelé. – Szó sem lehet róla! Mit jelentsen ez? Nem is ismered, és már táncolni mennél vele! – kiabálta apuka. Döbbenten álltam. Miután a mai séta ellen nem volt semmi kifogása, nem vártam ilyen ellenállást. – De… El akartam neki mondani, hogy nem egyedül leszünk ott, hogy eljárnak a Pannóniába az iskolatársnőim is, és hogy ez ma a fiatalság szórakozásának teljesen elfogadott formája, de nem volt rá lehetőségem. – Erről egy szót se többet. Túl fiatal vagy, ráérsz még az ilyesmivel! A könnyeimmel küszködtem. Tíz perc sem kellett hozzá, hogy a felhőtlen boldogságot felváltsa a legmélyebb boldogtalanság. De jó dolgom volt akkor még, hogy úgy érezhettem, ez a legrémesebb, ami valaha is történt velem… Anyuka látta a kétségbeesésemet. A vállamra tette a kezét, biztatón rám mosolygott. – Menj, Ibolyka, öltözz át. Neki kell látnunk a vacsorának.

Kimentem a konyhából, kinyitottam a szobám ajtaját, de nem mentem be, hanem lábujjhegyen visszaóvakodtam a konyháig. Hallgatóztam. – …igazán szolid fiatalember. Mintaszerűen viselkedett ma, és úgy tűnik, jól megértik egymást Ibolykával. A családot is ismerjük – hát tényleg azt hiszed, hogy valami rossz fog vele történni, csak mert elmegy vele táncolni? – Nem hiszem… Nagyot ugrott a szívem. Anyuka meggyőzte! – …mert nem megy sehova. – Na de apuka, hát mi ütött beléd? Nem látod, hogy Ibolyka már nagylány? Felnőtt a mi kicsi lányunk, bizony, és ennek megfelelően kéne vele viselkednünk. Ibolykát nem kell féltened. De hohó, én látom már, mi a te bajod – féltékeny vagy! Úgy bizony, Andorkám, te féltékeny vagy! Rosszul viseled, hogy a te egyetlen leánykád tetszik a fiúknak és hogy neki is tetszenek a fiúk. Vagyis hát, hogy ez az egy tetszik neki, ugye? – Ugyan, miket beszélsz! Dehogy vagyok féltékeny! Csak úgy gondolom, ráér még. – Én sem voltam sokkal idősebb, mikor megismertelek. – Azok más idők voltak. Különben is, én már az első randevú után tudtam, hogy el akarlak venni. – Más idők voltak, ebben igazad van. De honnan tudod, hogy Artúr nem érez ugyanígy? Én úgy látom, nagyon tetszenek egymásnak. És azt mondom, engedjük el, bízzunk a nevelésünkben, és hagyjuk, hogy megtalálja a helyét az életben. Míg beszélt, lassan közeledett apukához. Felemelte apám az asztalon pihenő kezét, odavonta a derekához, és beült az ölébe. Apuka keze eleinte kelletlenül, éppenhogy csak támasztotta anyuka testét, de egy perc sem telt bele, és úgy ölelte, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Anyuka mindig értette a módját, hogyan szerelje le őt. – Hiszen nem megy el a háztól. Csak táncol egy-két órácskát… Mi meg idehaza örülünk szépen az örömének. Nekem mindmáig gyönyörű emlékem a mi első táncunk… – ábrándozott el anyuka. Apukát nem láttam jól a behajtott konyhaajtó mögött, de a beálló csendből világos volt, hogy mind a ketten visszarévedtek a régi szép időkre. – Kivéve persze az izzadó tenyered! – törte meg a csendet incselkedve anyuka. – Rettentően meleg volt abban a teremben – dörmögte apuka, de már sokkal oldottabb volt, nevetés bujkált a hangjában. – Meleg volt, Andorkám, nagyon meleg – hagyta rá anyuka, és csókot lehelt a hajába.

Eljött a hétfő, és vele az iskola. A két pletykafészek, vagyis a legjobb barátnőim lent vártak a ház előtt. – Na végre! Mi tartott ilyen sokáig? Nem lesz időd becsengetésig elmesélni, mi volt! – háborgott Ági. – Tessééék? Nekem kéne mesélnem? Ugyan mit? Hiszen eljöttetek megnézni az előadást! És szóltatok a többieknek is, hogy ki ne hagyják! – mennydörögtem tettetett haraggal, miközben igazából büszke voltam rá, hogy együtt látott Artúrral a fél város. – De kérlek… Mi csak látni akartuk… hogy… hogy – dadogta meglepetten Ági. Ritkán mondtam ugyanis ellent neki, és most magabiztos fellépésemmel kirántottam a talajt a lába alól. – …hogy összeilletek-e – segített neki Berta befejezni a mondatot. – Tényleg nagyon szépek voltatok együtt, Ibolyka. Miről beszélgettetek? – Prágáról, a tanulmányairól, megkérdezte, engem mi érdekel, mivel foglalkozom, mit olvasok… – És ő, ő milyen? – Kedves és figyelmes. Azt mondta, szívesen sétálgatna velem Prágában is, és hogy megmutatja majd Bécset meg Berlint. Művelt, világlátott. És annak ellenére, hogy én nem vagyok az, mégis egyenrangúnak érezhettem magam vele, úgy láttam, tényleg érdekli minden, amit mondok. És olyan jóképű… – mosolyodtam el, mire a két kerge tyúk úgy elkezdett vihogni, hogy egy szigorú pillantással kellett beléjük fojtanom a féktelen jókedvet. – Szerelmes vagy? – kérdezte Ági. – Igen – feleltem, és amint ezt kimondtam, valami különös melegség áradt szét bennem. A hét szinte elrepült. Részint persze annak köszönhetően, hogy Artúr minden alkalmat megragadott, hogy lásson. Reggelente, iskolába menet köszöntött az utcán, sőt egyszer friss perecet is vett, mindhármunknak. Máskor pedig pont akkorra időzítette az átkelést az út túloldalára, amikor nekünk is át kellett mennünk. Jött szembe a ruganyos lépteivel, és várta, melyik oldalra térek ki. A lányok félreálltak, hogy szorosan mellettem mehessen el. De ő mást gondolt. Mikor már csak kétlépésnyire volt, kicsit jobbra léptem, ő pedig ugyanakkor balra. Most már csak egylépésnyire volt. Kiléptem balra. Ő jobbra. Meglepetten vontam fel a szemöldökömet, és megálltam az út közepén. Artúr elmosolyodott. – Úgy látom, nagyon jól megy majd nekünk a tánc szombaton – emelte meg a kalapját, és mély meghajlás után folytatta útját. Én meg csak mosolyogtam, szinte észre sem vettem, annyira magától értetődően örült neki minden porcikám. Aztán észbe kaptam, és átszaladtam az

úton az iskola felé. Artúr a túloldalon felemelte a jobbját, és tett néhány tánclépést. Kedves volt, játékosan pajkos, derűs. Minden lánynak járna egy ilyen szerelem. Egy ilyen könnyed, mégis mély, egy ilyen vidám, mégis felelősségteljes, egy ilyen bolondos, mégis a másikat tiszteletben tartó. És a mi szerelmünk pont ilyen volt. A kezdetektől fogva. A szombati táncra nem mehettem ugyanabban a ruhában, amelyikben először randevúztam, így hát anyukával egész héten szabtunk-varrtunk. Habkönnyű, lila organzából; a szoknya libbent, mint egy álom. Gyönyörűnek éreztem magam az új ruhában, és tudtam, hogy neki is tetszem majd. A bal fülem mögött ibolyás díszfésűvel tűztem meg a hajam. Pontban háromnegyed ötkor szólt a csengő. Apuka ment ajtót nyitni, és ettől kicsit ideges lettem. Mint nem sokkal később kiderült, jogosan. Behallatszott a beszélgetésük a nappaliba, ahol épp a zsebkendőt és a tükröt készítettem össze a retikülömbe. – Tiszteletem, Stern úr. Örvendek, hogy hosszú idő után újra láthatom – mondta Artúr kedvesen, ám nem kedélyeskedve, amit apám esetleg frivolnak, és nem is túl alázatosan, amit viszont hízelkedésnek ítélhetett volna. – Jó napot, Markovics úr – fogadta a köszönést apuka kimérten. – Na de Stern úr, magának csak Artúr, hiszen pólyás koromtól ismer! – Kétségkívül, de mintha valahogy túl gyorsan felnőtt volna. – Gyerekekkel előfordul az ilyesmi, Stern úr. Közelebb húzódtam az ajtóhoz, hogy jobban halljam, mi történik a folyosón, hogyan alakul a párbaj. Merthogy apuka annak fogja fel, az világos volt. – De azért egyesek tovább maradnak gyerekek, mint mások, nem igaz? – Így van. Vagy legalábbis az apjuk annak látja őket. Ezen a ponton muszáj volt közbelépnem, fennállt ugyanis a veszély, hogy Artúr önbizalma annyira felhecceli apukát, hogy nem lesz a táncból semmi. – Artúr, megbeszélte édesapámmal, mikorra kísérjen haza? – kérdeztem színlelt könnyedséggel, mintha mit sem hallottam volna a szóváltásukból. – Éppen most tértünk volna rá, igaz? – siklott Artúr pillantása apukára, aki már nyitotta volna a száját valami csípős válaszra, de abban a pillanatban előbukkant a konyhából anyuka. Vanília- és karamellillat úszott utána, mert szombat délután mindig sütött valami finomat. – Szóval, ahogy megegyeztünk, Ibolyka, hétre itthon leszel. Igaz, Artúr? – nyújtotta anyuka a kezét. – Ahogy mondja, nagyságos asszonyom! – mondta a táncosom, és jelezte a kézcsókot, hiszen mint jólnevelt és világlátott férfiú, tudta, hogy épületen belül nem illik kezet csókolni, csak jelezni a szándékot.

– Hétkor jövök! – nyomtam gyorsan egy puszit anyuka arcára, és cinkosan megszorítottam a kezét. Válaszképpen becsukta mindkét szemét, mert kacsintani nem tudott. Azt állította, hogy hiányoznak az ehhez szükséges izmai, de nem baj, mert ami nincs, az nem is satnyulhat el, és így legalább nem lesznek ráncai. És tény, hogy ötvenéves korára alig néhány szarkaláb volt a szeme körül. Sarkon fordultam, kapott apuka is egy puszit. Még mindig komoly, szinte komor képet vágott, de azért megsimogatta az arcomat. Szegény biztos úgy érezte, hogy valaki – egy másik férfi! – nemcsak táncolni viszi a lányát, hanem elrabolja szerető otthonából, és soha többé nem hozza vissza. Artúr a karját nyújtotta. Anyuka a kezembe nyomta a kalapomat, és elindultunk. Ezúttal magabiztosan, boldogan lépdeltem mellette, hiszen mostanra egyértelművé vált, hogy tetszem neki. Ettől szinte megrészegültem, és szerettem volna, ha mindenki megtudja, hogy tetszem, hogy az árgus pillantások kereszttüzében lezajlott első randevúnk jól sikerült, és ez a fiatal, művelt, tájékozott, intelligens, elegáns férfi (sorolhatnám még a dicsérő jelzőket) pont velem tart most a táncmulatságba. Ezzel a korántsem jómódú családból származó, hétköznapi lánnyal. Állítólag szép voltam. Legalábbis annak mondtak, bár én persze nem így láttam. Ez volt a nap, amikor úgy igazából fellobbant köztünk a szerelem. Innentől fogva nemcsak arról szólt a dolog, hogy felkeltsük az új, az izgalmas másik figyelmét, ami azonban el is múlik gyorsan, ha kiderül, hogy valami fontos hiányzik. A szikra, a láng, az illat. Nálunk mindez megvolt – szikráztunk, lángoltunk, szerettük a másik illatát. Két héttel ezelőtt nem éreztem, hogy bármi is hiányozna az életemből, jó volt minden úgy, ahogy volt. Most ez érthetetlennek tűnt, hiszen Artúrnak köszönhetően ugyanez az élet szebb, színesebb, szórakoztatóbb, teljesebb lett. Nem is tudtam volna már visszatérni a régihez. Van is olyan bölcs mondás, hogy a rabszolga, aki ha csak egy pillanatra is megízleli a szabadságot, sosem tud újra rabszolga lenni. Fellázad és megszökik, vagy ha ez nem sikerül neki, belepusztul a vágyakozásba. A megízlelt szabadság létfontosságúvá válik. Én a szerelemmel voltam így. Megismertem, és nem tudtam volna többé élni nélküle. A tánc, a zene, a beszélgetés, az egymás pillantásába mélyedés aznap délután öt és hét között megváltoztatott mindent. Elsősorban engem. Belépett az életembe egy férfi, akit akartam, mert oly nagyon akart ő is engem. Egyszeriben megértettem a lányregények minden erre vonatkozó mondatát – nem tudott élni nélküle, furcsa szédülés vett rajta erőt, mindahányszor a férfi rápillantott, bele akart olvadni az ölelésébe.

Egy másik férfi, életem másik fontos férfija viszont egészen másként élte meg ezt az estét. Szerencsére nem tudtam róla, csak anyuka mesélte később. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, apuka elkezdett fel-alá járkálni, mint oroszlán a ketrecben. Anyuka megkérte, hogy segítsen neki fonalat gombolyítani. Le akarta foglalni egy kicsit, mert látta, milyen feszült. Apuka fél percig se bírta. – Ne haragudj, Ilonkám, de el kell mennem! A díványra hajította a motringot, és határozott léptekkel kimasírozott az előszobába. – De hát hova mész, apuka? – kiáltott utána anyuka, de már csak a becsapódó ajtónak. Felugrott ő is, szaladt apuka után. Sejtette, hova indult. És jól sejtette: apuka ott állt a Pannónia előtt. A táncterem nagy ablakai az utcára néztek. Homokfúvott üvegükön méretes szecessziós betűkkel, Mucha-féle cirádákkal körberajzolva a szálló neve. Ez bizonyos mértékű intimitást biztosított a vendégeknek. Az arra járók nem láthatták csak úgy, odapillantva, hogy ki kivel táncol. De ha valaki közelebb lépett és szó szerint odanyomta az orrát a felirat alsó része és a ciráda közé, az előtt feltárultak a terem titkai. És apuka pontosan ezt csinálta. Meg akart győződni róla, hogy minden rendben van. Anyuka az utca túloldaláról figyelte. A féltő atya vagy két perc elteltével levált végre az ablaküvegről. Talán attól tartott, hogy meglátja valaki odabentről, mondjuk, pont mi, netán éppen arra jár egy barátja vagy üzletfele – mindenesetre sarkon fordult és hazaballagott. Anyuka alig bírt elé kerülni, hogy ő legyen előbb otthon. Ha apuka először a konyhába lép be, azonnal látta volna, hogy anyuka alig kap levegőt és hogy nincs felgombolyítva a fonal. De apuka nem a konyhába ment. Talán egy kis időre volt szüksége, hogy feldolgozza: a lányát az imént egy idegen férfi karjaiban látta. Boldog vagyok, hogy anyuka mindezt elmesélte nekem. Mindmáig dédelgetem ezt a gyönyörű, megható emléket. Annak az emlékét, hogy mennyire szeretett. Hogy mindig meg akart óvni mindentől. De azért örülök, hogy nem pillantottam meg véletlenül az üveghez tapasztott orrát. Biztos jelenetet csináltam volna. Dacos, sértődött, csúnya bakfisjelenetet. Ő pedig rettentő kínosan érezte volna magát, amiért rajtakapták. Egy ilyen emlék mindmáig nagyon fájna. Artúrral majdnem mindennap találkoztunk, míg tartott a szünidő. Amikor valami halaszthatatlan dolga vagy éppen apuka dohogása miatt mégsem, akkor levélben üzentünk egymásnak. Ezekben mindig Drága Lilymnek szólított, azt mondta, az első pillanattól kezdve így nevezett magában. „Miért pont Lily?”, kérdeztem az egyik levelemben, mert szerelmes lányként mi más jutott volna azonnal eszembe, mint hogy nem volt-e esetleg egy Lily

nevű elődöm. Gyanakvásomat azonban a romantikus válaszlevél nyomban szertefoszlatta. „Mert az ibolyát angolul úgy is mondják, hogy lily of the violet. És te olyan finom, olyan gyengéd benyomást keltesz, mint valami ritka, talán éppen angol virág.” Nagyon tetszett ez a magyarázat, egyrészt, mert roppantul hízelgett, hogy ilyen hatást tettem rá, másrészt pedig, mert ezen a közvetett módon újra bebizonyosodott, milyen művelt és sokoldalú. Apuka mindig hangsúlyozta, hogy egy férfi legyen művelt, és minden más téren is üssön meg egy bizonyos színvonalat. Én pedig Artúr nívójával roppant elégedett voltam, és egyszeriben már nem Ibolykának, hanem Lilynek éreztem magam. Közeledett a szünidő vége és ezzel a búcsúnk ideje is. A tanévkezdés előtti napon sétálni mentünk a parkba. Artúr ugyan csak egy hétre rá indult Prágába, de apuka azt kívánta, hogy az időmet teljes mértékben a tanulmányaimnak és a háztartásnak szenteljem. Így most lehajtott fejjel vonszoltam magam Artúr mellett, a torkomban gombóc. A losonci park az egyik legszebb, legnagyobb a maga nemében Szlovákiában. Gyönyörű, magas platánok, százesztendős páfrányfenyők, ősöreg hársak szegélyezték utunkat. A közkedvelt kis sziget után, ahol a losonciak a fehér és fekete hattyúk, valamint megszámlálhatatlan kacsa etetésének hódolhattak, és ahol akkoriban még a Csónakház étterem állt, elmentünk a pavilon mellett, ahol hétvégenként zenekar játszott, egészen a néptelen kis ösvényig. Kettesben akartunk lenni. El akartunk búcsúzni egymástól. Anyuka és Markovics néni a pavilonnál maradt, és megbeszéltük, hogy majd csatlakozunk hozzájuk kávéra-süteményre a Csónakházban. Lépdeltünk az ösvényen, és hallgattunk. – Lilykém, könyörgök, ne légy ilyen szomorú! Hiszen nem örök időkre búcsúzunk – szólalt meg végül Artúr egy biztatónak szánt mosoly kíséretében. – De te… elmész abba a nagy városba, és ki tudja, mi minden történik majd ott veled… – Mi történne? Elüt talán egy villamos? Vagy megszédülök a Legionáriusok hídján, és belezuhanok a Moldvába? – kérdezte, és a hangjában nevetés bujkált. Elém penderült, lekapta a kalapját, majd jobbját a szívére szorítva, balját esküre emelve mély, ünnepélyes hangon zengte: – Szívem bájos hölgye! Ezennel ünnepélyesen esküszöm, hogy nem hagyom magam villamos által elüttetni, nem lépek, mit nem lépek!, nem ugrom meggondolatlanul elébe, és a hídon a korlát közelébe se megyek, nehogy túlbucskázzak rajta valahogy! Olyan kedves volt, olyan aranyosan igyekezett felvidítani, hogy végül tényleg

elnevettem magam. Felragyogott a szeme, amikor látta, hogy a bohóckodása hatott. – Ne félj, Lilykém, kibírjuk, mindent kibírunk. Néhány hét múlva hazalátogatok, és együtt töltjük az egész hétvégét, elkérlek kedves édesapádtól. – Ki tudja, vissza akarsz-e majd jönni egyáltalán. Ki tudja, ki örül most Prágában, hogy mész vissza, ki az, aki alig vár. Kiböktem. Annyira nyomasztott a gondolat, hogy várja ott valaki más, hogy muszáj volt. Megkönnyebbültem, hogy sikerült kimondani, de rettegve vártam a választ. Mit fog mondani? Mellébeszél? Az rosszat jelentene. Vagy azt mondja, hogy nem érdekli más, míg engem maga mellett tudhat? Ez is kész katasztrófa lenne, mert azt jelentené, hogy ha én nem leszek mellette, márpedig nem leszek, akkor bizony érdekelni kezdi majd valaki más. És egy ilyen lovagias, férfias, jóképű fiú mellé biztos akad jelentkező tucatszám. Komoly arccal nézett rám. – Igazad van. Elállt a szívverésem. Igazam van? Miben? Melyik katasztrófaforgatókönyvemnek valós az alapja? Az összesnek? – Lesz egy nő, aki nagyon fog örülni nekem. Ó, istenem, miért is hoztam elő ezt a témát! Inkább nem akarok tudni semmit! Vagyis igen. Tudnom kell! Jaj, ne, ne mondjon semmit! Mondjon el mindent! Mindez végigcikázott a fejemen, mialatt Artúr levegőt vett. – Úgy távoztam ugyanis Prágából, ahogy egy úriembernek sosem lenne szabad. És most bizony rendeznem kell az adósságomat. Adósság? Miféle adósság? Na, ugyan milyen, te naiv liba?! Mivel tartozhat vajon egy férfi egy nőnek? Biztos… biztos viszonyuk volt, és Artúrnak most el kell őt vennie. Azt hittem, menten elájulok. Artúr, az én Artúrom egy másik nőé lesz? Hát lehetséges ez? Semmit sem jelent az együtt töltött három csodálatos hónap? Miért bolondított, ha tudta, hogy Prágában… tartozása van? – Micsoda?! És ezt csak így mondod? És csak most? Miért nem beszéltél erről eddig? – Nem akartalak ilyesmivel terhelni. Tudtam, hogy a dolog nem sürgős, és a legelső prágai estémen elintézem majd. Este?! Ki ez a szoknyapecér!? Kinek mentem én lépre!? Zúgott a fejem, kiszáradt a szám. Nagy levegőt vettem, felszegtem a fejem, harciasan előretoltam az államat. – Markovics úr, ön nyilván összetévesztett valakivel. Nem szoktam olyan úriemberekkel találkozgatni, akiknek rendezetlen adósságaik vannak, és… Méltóságteljes szónoklatomba egyszerűen belenevetett. Kinevet?! Most

vallotta be, hogy repesve várja őt Prágában valaki más, és ő nevet?! – Jaj, Lilykém, ne haragudj, de te is nevetnél, ha látnád magad. Hát mi jut eszedbe, madárkám?! Te azt hiszed, hogy van Prágában valakim? Én adósságról beszélek, te pedig valami romantikus kalandot képzelsz mögé? – nevetett, egyre nevetett. – Miért, milyen más adósság jöhet még szóba? – kérdeztem meglepődve. – Hát, egy teljesen hétköznapi adósság. A kocsmában, ahová az előadások után be szoktunk ülni a fiúkkal egy sörre, tartozom vagy tizenöt koronával. De elbűvölő vagy, mikor így haragszol, és végül a büszkeséged győz minden más érzésed felett! Megfogta a kezemet, megcsókolta. Hatalmas kő gördült le a szívemről. Szóval nincs Artúrnak senkije Prágában, nem várja egy másik lány. Vagy mégis? Erre tulajdonképpen nem is válaszolt! A kérdést azonban kiolvasta a szememből. – Nem vár senki Prágában, Lilykém. Nincs olyan ismeretségem, akinek beszámolni vagy magyarázkodni tartoznék. Megfogta mindkét kezem, és forró tenyerébe zárta. – Nincs mitől tartanod, Lilykém – mondta mélyen a szemembe nézve. – Tudnod kell, hogy holmi prágai nők nem vehetik fel veled a verseny. Nemcsak azért, mert gyönyörű vagy, kedves, finom és okos, hanem mert olyat is adsz, amit ők nem tudnak adni: a lelkedben, a szívedben ott van a szülővárosom. Úgy, ahogy ott van az én lelkemben és szívemben is. Ismered azokat az utcákat, azokat az embereket, akiket én is. Mind a ketten tudjuk, hogy ha nyáron finom, hideg vizet akarunk inni, akkor nem a városi, hanem az artézi kúthoz megyünk. És tudjuk, miért van a Rakottyay-kripta angyalának olyan áthatóan kék szeme. Meg hogy melyik pincében rejtegették a törökök elől a koronaékszereket, és melyik ablakban borotválkozott reggelente a Szilassy gróf látogatására érkezett Štefánik úgy, hogy csodálhassa közben a város valamennyi tisztes dámája. Te mindig értenéd, mennyire hiányzik nekem a világnak ez a darabkája, mennyire hiányoznak az itteni emberek, amikor távol vagyok. És bárhová sodorna is a sors, ha te velem leszel, velem lesz az én drága Losoncom is. Meglepődtem. Meghatódtam. És még szerelmesebb lettem. Összemosolyogtunk, és elindultunk a kávé meg a dobostorta felé. Talán furcsának, sőt hihetetlennek tűnik, hogy Artúr számára ennyire fontos volt, hogy földik vagyunk, és lehet, hogy azok csodálkoznak ezen a leginkább, akik ismerik a mai Losoncot. De vigyázat! Ez a Losonc egészen más, mint az én ifjúkorom Losonca. A szülővárosom a háború előtt építészeti műremekek, kultúra és virágzó kereskedelem otthona volt. Nemcsak Közép-Európa egyik

legszebb zsinagógája állt itt, hanem számos neves mester alkotása, például a Kaszinónak is nevezett Vigadó. Mai fenséges külalakját 1856-ban kapta a bécsi Franz Wieser tervei alapján. A legszebb épületek nagy részét ugyanis az 1849-es nagy tűzvész után építették vagy alakították át. Az oroszok gyújtogattak, bosszúból. Mikor ugyanis a Bécs–Budapest konfliktus háborúvá fajult, egy magyar szabadcsapat legyilkolta az itt gyógykezelt, sebesült orosz tiszteket, akiket Ferenc József hívott segítségül a magyarok ellen. A többi orosz arra kényszerítette az elfogott támadókat, hogy saját kezűleg ássák meg a három tiszt sírját a losonci temetőben, majd felgyújtották a várost. Leégett háromszáznegyvennégy ház, három templom, két gimnázium és a városi levéltár. Három épület maradt csupán épségben. Losonc azonban főnixként éledt újjá hamvaiból. Virult a város, és virult a lakossága is. Számos gyár üzemelt itt, volt öntöde, posztógyár, szeszfőzde, gőzmalom, tégla-, műtrágya-, élesztő-, sörét-, sőt cirokkefegyár is. És persze a világhírű Rakottyay-zománcgyár. Ezer embernek adott munkát, saját szakmunkásképzője volt, hitelprogramja, munkáslakásai, és áruját egész Európába exportálta. Kuriózum, hogy ugyanabban az utcában egy további világhírű zománcgyár állt, Sternlicht Sámuel és fiai üzeme, ez azonban „csak” hétszáz embert foglalkoztatott, termékeit viszont egész Amerikáig vitte. Mi több, ez volt az első üzem az akkori Magyarország területén, ahol zománcozott edényt gyártottak. Mivel a vállalkozások jól mentek és munkában sem volt hiány, a losonciak megengedhették maguknak, hogy szépeket építsenek. Például a Nagy Virgil és Kolbenheyer Viktor tervei alapján készült városházát. Nagy Virgil ugyanabban az évben két másik jelentős munkával is büszkélkedhetett, a budapesti Ferenc József (ma Szabadság) és az eredeti Erzsébet híddal. Ezek az épületek mind álltak már a születésemkor, de számos továbbival gazdagodott a város 1922 után is – például a mi gyönyörű zsinagógánkkal. Ha feljöttem Hevesből meglátogatni anyukát, mindig elsétáltunk arrafelé, hogy megnézzük, mennyit nőtt. Vagy például a hajdani YMCA épülete (ma zeneiskola működik a falai között), amelyet Milan Michal Harminc tervezett. Ez a híres építész autodidakta volt, a szakmát segédként tanulta különféle építészeti műhelyekben, iskoláit csak később végezte el. Harminc rendkívül tevékeny volt. Európa-szerte több mint háromszáz épület tervei fűződnek a nevéhez, ebből százhetven a mai Szlovákiában. Jelentős munkái közé tartozik például a turócszentmártoni (Martin) Szlovák Nemzeti Múzeum eredeti épülete. Losonc továbbá a neves személyiségek városa volt. Apuka azt szokta mondani viccből, hogy ez 1451-ben kezdődött, a losonci csatával, amikor Jiskra seregei

megverték Hunyadit, és Alois Jirásekkel folytatódott, aki eljött megnézni az ütközet helyszínét, mikor a Testvériség című ciklusában erről az eseményről írt. De egy időben Losoncon élt Janko Kráľ költő, Petőfi Sándor, Koloman Banšel író és a már említett Lehár Ferenc. A losonci gimnázium diákja volt Janko Alexy, a későbbi híres festő, és a városhoz kötődik a Forgách család is. Forgách Antal grófhoz fűződik egy kis anekdota. Kora ifjúságától egészen haláláig egy különös, lelakatolt arany karkötőt kellett viselnie a jobbján. Úgy hírlett, ez volt a büntetése, amiért egyszer, mikor bohó ifjúkorában veszített a budapesti Úri Kaszinóban, kilopta egy gazdag úr tárcáját a télikabátja zsebéből. Éveken át Valihora János, a bolgár Ferdinánd cár korábbi nevelője volt Losoncon a plébános. Meg is állt nála Ferdinánd mindig, ahányszor csak Garamszentbenedekre (Hronský Beňadik) utazott, hogy lerója tiszteletét a Coburgok családi sírboltjánál. Eljárt Losoncra látogatóba Ľudovít Bazovský jogászdoktorhoz a neves államférfi, Milan Rastislav Štefánik is, aki franciára tanította a Bazovský fiúkat és más környékbeli pubikat – főleg pikáns versikékre. Losonc modern, haladó szellemű városnak számított, mozink például már 1910-től volt, alig öt évvel az első pozsonyi mozgóképszínház után. A parkban strand is működött, sőt egy csodaszép városi fürdő, amit olyan mélyre rejtettek a fák közé, hogy a közönsége nemcsak a víz örömeit élvezhette, hanem csendet, jó levegőt és nyugalmat is. Losonc elegáns volt és előkelő, Losoncnak stílusa és jövője volt. Mindezt sok lakójától elvették, és ezt megsínylette a város is. A kommunizmus agyara belevájt, lyukakat mart bele, és a lyukakat csúf, stílustalan szürke kockákkal tömték be. A régi, szépséges városnak, amelyre lakosai joggal voltak oly büszkék, mára csupán az árnyéka maradt. Vagyis még az sem, hiszen árnyéka csak annak van, ami létezik, és az a Losonc, amit én ismertem, amit Lehár és Štefánik ismert, sehol sincs már. A Csónakházban (amit aztán 1943-ban műszaki okokból szintén lebontottak), kellemesen telt az idő anyuka és Markovics néni társaságában. Nevettünk, hallgattuk a fölénk nyúló teraszon játszó zenekart, és Artúr mindig rám mosolygott, ahányszor csak összeakadt a pillantásunk. Biztató mosoly volt ez, azt üzente, hogy minden rendben lesz, kibírjuk az elválást, hiszen erősek vagyunk így, együtt. Bánkódtam ugyan, hogy elmegy, de legbelül éreztem, hogy igaza van: kibírjuk. Hiszen, mint erről az imént bizonyságot kaptam, mindketten ugyanazt akarjuk. Nagyon. Furcsa érzések kavarognak bennem, ha visszagondolok erre az időszakra. Ezek

voltak a családom utolsó jó évei – én pedig annyira önzőn éltem meg ezt az időszakot! De azzal vigasztalom magam, hogy minden pont úgy volt, ahogy annak lennie kellett, hiszen akkor voltam a legboldogabb, amikor még a többiek is azok lehettek. A huszadik század harmincas éveinek vége pont az az időszak volt, amit utána a leginkább meg akartam őrizni az emlékeimben. Ha az életem továbbra is a nyugalom, békesség, szeretet és siker akkori kulisszái között játszódott volna, hétköznapi élet marad. A szüleim lánya, feleség, anya, húg, barátnő lettem volna. Születésnapokat és vasárnapi családi ebédeket szervezek, eljárunk sétálni a parkba, lamentálok az időjárás miatt meg mert a gyerekeim megint nem mostak kezet evés előtt, örülök az új ruhának, amit én varrtam magamnak, és örülök, hogy jól megy a férjem ügyvédi praxisa. Az életem azonban nem lett szürke, érdektelen. Mengele-lány lettem, kísérleti anyag, túléltem négy koncentrációs tábort, szökést szerveztem, sok száz kilométert gyalogoltam végig, megtaláltam, de el is engedtem az elveszett szerelmemet, és egy olyan városban éltem, ahol szívesebben vették volna, ha nem látnak többé.

A hajdani losonci városháza

Drága Lilykém! Losonc, 1938 szeptembere

A botanikatanár magyarázatát határozott kopogás szakította félbe. Az igazgató lépett be. Alacsony, tömzsi férfiú, brillantinnal hátrafésült hajában tökéletes választék. – Nem kell felállni – szólt mély hangon sűrű fekete bajusza alól, fölöslegesen, hiszen az évek során belénk nevelték, hogy ha belép az igazgató úr, akkor fel kell pattanni. – Elnézésedet kérem, tanár úr, hogy megzavarom a magyarázatot, de sürgős ügyben beszélnem kell az egyik diákkal. Lélekben azonnal kombinálni kezdtünk mindnyájan, hogy ki lehet az a szerencsétlen, aki elkövetett valamit, vagy meglátták takarodó után az utcán. Abban az időben ugyanis nemcsak a szülők, hanem az iskola is megszabta a diákok kimenőit. A mi évfolyamunknak hétköznap este hétig, hétvégenként nyolcig szólt az engedélye, nehogy elcsábítson, netán megrontson az éjszakai élet, és hogy rendesen kipihenjük magunkat tanítás előtt. – Parancsolj, igazgató úr, mi sem természetesebb – hajolt meg enyhén a tanár. – Kiről lenne szó? Feszült csendben várta az osztály a nevet, mert annak alapján meg is lehetett saccolni, miről van szó. – Stern Ibolya! Minden szempár rám szegeződött. A homlokukra volt írva, hogy mit gondolnak. Vajon mit követhetett el? Összeszorult a gyomrom. Feljelentett valaki, hogy Artúrral randevúzom? De hát ez nem tilos, ráadásul mindig szülői felügyelet mellett történt a dolog! Vagyis… a parkban eltöltöttünk egy kis időt kettesben, de ott még egymás kezét se fogtuk meg! Ez csak valami tévedés lehet, nem csináltam semmit, amiért raportra kellene mennem! Indulj, intett a szemével Ági. Menj már! De én csak álltam a helyemen. Talán azt vártam, hogy az igazgató azt mondja, Elnézést, tévedtem, nem Stern Ibolyáról van szó, hanem…

De nem mondta, így hát elindultam. Mintha vattából lett volna a lábam. Nagyon kellett igyekeznem, hogy a megfelelő irányba vigyen. Kimentünk a folyosóra. A csukott ajtó mögül is kihallatszott a csörömpölés, ahogy az osztály leült, és biztos voltam benne, hogy ők is hallanak majd mindent, amit az igazgató mond. De ő csak intett, hogy kövessem. A földrajzszertár előtt, az udvarra néző ablak mellett álltunk meg. – Maradjon itt. Ha nem magáról lenne szó, sosem egyeztem volna bele – mondta titokzatosan, és ott hagyott. Hallottam, hogy elindul felfelé a lépcsőn. Lassan, csoszogva lépdelt, fürgébb mozdulatokra nem telt a széles testtől. De a súlyos, lassú csosszanásokba váratlanul gyors, ruganyos, hosszú léptek zaja vegyült. Az ablak felé fordultam, hogy az arra elsiető ne lássa az arcomat. – Lily – szólalt meg valaki a hátam mögött. Hitetlenkedve fordultam meg. Ő volt. Artúr ott állt mellettem, az iskola folyosóján. – Te mit keresel itt?! Hogy kerültél ide? – Téged kereslek, és az ajtón át kerültem ide. Az esőcsatornán kétségkívül romantikusabb, ám kissé körülményesebb lett volna – felelte mosolyogva. Ennél is romantikusabb?? Hát lehet annál bármi romantikusabb, mint hogy Artúr bejön hozzám az iskolába? Hogy megküzd a pedellussal és az igazgatóval, csak hogy láthasson? – Hát ezt meg hogy csináltad? – A pedellusnak azt mondtam, fontos megbeszélésem van az igazgató úrral, és mázlim volt, elhitte. A szerencse néha nem az óvatosak, hanem a magabiztosak pártján áll – fordult csibészesre a mosolya. – Vagy a szemtelenekén – próbáltam lehűteni, ám sikertelenül. Rám kacsintott, vállat vont. – Az igazgatónak pedig elmondtam, milyen reménytelen helyzetben vagyok. Hogy találkoztam egy csodálatos, elbűvölő hölggyel, akitől a kegyetlen sors most elszakít – tette a szívére a kezét, majd teátrálisan eltépte onnan. – És hogy én holnap visszautazom Prágába, de előtte még legalább egyszer látnom kell azt a hölgyet, különben meghasad a szívem. Az eleje még tetszett annak, amit mondott, de a végén tudtam már, hogy csak komédiázik, és bosszúsan néztem rá. – Ugyan, Lilykém, ne haragudj, nem akartalak cukkolni. Valóban látni akartalak, mégpedig nagyon. De hogy ez sikerült, annak reménytelenül prózai a magyarázata, én pedig inkább valami líraival próbáltam neked szolgálni. Az igazgató úr családi barátunk, és látott már minket együtt a korzón. Látta azt is,

hogy voltak gardedámjaink, így nem lehet kétsége afelől, hogy a kapcsolatunk hivatalos, és bátran engedélyezhet számunkra néhány percet kettesben. Elakadt a szavam. Artúr bejött hozzám az iskolába, hogy lásson még egyszer, mielőtt elutazik! – Hát nem is örülsz, hogy itt vagyok? – kérdezte kissé elbizonytalanodva. – Ó, te kis bolond! – próbáltam visszafogni a kiáltásomat, és a nyakába ugrottam. – Hát hogyne örülnék! Belebújtam az ölelésébe, ő pedig a hajamba fúrta az arcát. – Ó, Lily, ha tudnád, mennyire fogsz hiányozni… Tudom, hogy őrültségnek hangzik, hiszen rövid ideje ismerjük csak egymást, de nagyon-nagyon fogsz hiányozni. – Te is nekem. Ígérd meg, hogy gyakran írsz. Kissé elhúzódtam, hogy el tudjak mélyedni a tekintetében. – Ígérem, madárkám. Szép hosszú leveleket fogok írni, hogy mindig úgy érezd, veled vagyok. Lilykém, drága Lilykém, lehet, hogy ez nem illendő, de nem tudok úgy elmenni, hogy el ne mondjam. Szeretlek, kicsi lány, és tudom, hogy nekünk kettőnknek egy az utunk. Hogy te meg én sok szépet élünk még át együtt. Várj rám. Visszajövök! Végig a szemembe nézett közben. Éreztem, hogy feltolulnak a könnyeim és végigfolynak az arcomon. Olyan fajta könnyek voltak, amelyek nem elcsúfítják a nőt, hanem védelemre szorulónak, szeretnivalónak mutatják. Artúr pedig óvni, szeretni akart. – Ne sírj, szívecském. És csitt, ne mondj semmit. Biztos megriasztott ez a szóáradat, de a lelkemből fakadt, ki kellett törnie. Nem várom tőled, hogy te is mondj most valami szépet, gondold végig nyugodtan. Aztán egyszer majd talán megírod levélben. Rám mosolygott, tenyerébe fogta az arcomat, és finoman letörölte a könnyeimet. És akkor megtettem. Lábujjhegyre álltam, odasimultam hozzá. Megcsókoltam. Vagyis tulajdonképpen csak hozzáérintettem a számat a szájához. Artúr egy pillanatig dermedten állt, majd magához vont, és odaszorította az ajkát az enyémhez. Aztán lassan elhúzódott. – Köszönöm, szívem. Megértettem. Köszönöm. Abban a pillanatban meghallottuk a csosszanó, súlyos lépteket. Elhúzódtunk egymástól, de tekintetünk továbbra is a másikéba kapaszkodott. – Remélem, sikerült minden szükségeset megbeszélniük – lépett hozzánk az igazgató. – Markovics úrnak most már mennie kell, maga pedig, ifjú hölgy, jöjjön be egy kicsit az irodámba, lecsillapodni. Artúr csókot lehelt a kezemre, a levegőbe firkantva jelezte, hogy majd ír, és fürge léptekkel távozott. Én pedig követtem az igazgatót az irodába.

Naphosszat Artúrról ábrándoztam. Elképzeltem, hogyan utazom fel hozzá Prágába, hogyan sétálgatunk a városban, hogyan ülünk be a Moldva-parti Sláviába vagy abba a csodaszép kávéházba a Vencel téren. Mesélte, hogy például a Sláviába csupa érdekes ember jár – professzorok, színészek, gyárosok, bankigazgatók. Láttam magunkat, ahogy lovas kocsin döcögünk át az Óvárosi téren, ahogy küzdünk az Orloj tornyába vezető lépcsőkkel, ahogy a Petřínen vagy a Letnán andalgunk. Ahogy az Aranyművesek utcáján át bevesszük a Hradzsint. Ahogy az egyetemen bemutat a diáktársainak, és ahogy ők azt mondják neki, jól választott. Legalábbis bíztam benne, hogy ezt mondanák. Álmaimban mindig rendkívül magabiztos és elegáns voltam, a frizurám csodaszép. Tudtam, hogy ezt az álombeli magabiztosságot neki, a szerelmünknek köszönhetem, hiszen a valóságban nem ilyen voltam, sőt Artúr előtt még az álmaimban sem. Csak mióta ő van. Hogy passzoljak hozzá. Artúr elutazott, és a postás három nappal később már kopogtatott is. Egyetlenegy sem maradt meg azokból a csodás levelekből, nincs az emlékeimnek tárgyi formája. Csakis az emlékezetemre támaszkodhatom. Furcsa, de úgy tűnik, hogy mi, akiktől elvették a fényképeiket, szerelmes leveleiket, színházi műsorfüzeteiket meg minden ilyesmit, jobban emlékszünk ezekre a dolgokra, mint azok, akik bármikor kinyithatják a fiókot vagy leemelhetik a cipősdoboz tetejét, hogy végignézzék a fényképeket, az első randevún kapott csokoládé papírját, a belépőjegyet a hangversenyre, ahol végig fogták egymás kezét. Ha valamit elfelejtettek volna, van, ami eszükbe juttatja. Számunkra viszont az, ami kihullik az emlékezetünkből, megszűnik létezni, és nem juttathatja többé eszünkbe senki vagy semmi. De Artúr leveleire emlékszem. Meg az enyémekre is. Talán nem szó szerint, de a lényegre, a remegő izgalomra, az ígéretekre és a bizonykodásokra, hogy hiába van köztünk annyi kilométer és annyi év, a szerelmünk mindezt legyőzi, arra nagyon jól emlékszem. Az első levél valahogy így hangzott: Drága Lilykém! Szépséges virágom, el sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok, hogy megismerhettelek. Ahányszor hazautaztam Losoncra, majd újra vissza Prágába, mindig az volt az érzésem, hogy valamit elmulasztottam. Hogy rejteget valamit előlem a város.

Most már tudom, hogy Te voltál az. Akkor engedte a sors, hogy megismerjelek, amikor már nem lehetett Téged nem észrevennem. Amikor gyermeki szépséged hamvas leányszépséggé formálódott, és amikor alkalmam nyílt arra, hogy találkozót kezdeményezzek. Tudom, hogy most szomorú vagy, amiért nem vagyok Melletted. De hidd el, igazából nagyon közel vagy hozzám – itt hordozlak a szívemben, és ahová én megyek, jössz te is velem. Most ugyan egy kis időre el kellett válnunk egymástól, de csak azért, hogy egyszer majd, néhány röpke év múlva szép életünk legyen. És én ezért örömmel dolgozom, hiszen kettőnkért teszem. Írj nekem, kicsi lány, írj gyakran és sokat. Mindent tudni akarok: mit csinálsz, mit olvasol. Küldök postán a kedvenc könyveimből, aztán majd beszélgetünk róluk így, levélben. Ezzel is megtudhatunk egymásról sok mindent, szépen kihasználjuk az időt a távolság ellenére. Írd meg, minek örültél, min lepődtél meg, min szomorkodtál. Boldog lennék, ha mindent elmesélnél. Bizalmas barátod szeretnék lenni, mert számomra csak a barátságon, a másik megismerésén és tiszteletén alapuló szerelemnek van értéke. Nem fogom most itt leírni, hogyan jutottam erre a megállapításra, mert nem akarom, hogy emiatt gyötrődj. De Te okos vagy, tudni fogod úgyis. Különben is: ez már mind a múlté, semmi jelentősége. Mostantól fogva csak a Tiéd vagyok, és mindaddig a Tiéd is maradok, amíg a magadénak szeretnél tudni. Odaadó szeretettel, tisztelettel: a Te hű Artúrod Teltek-múltak a hetek, írtuk egymásnak napszámba a végtelen hosszúságú leveleket, és nemigen vettük észre, mi történik körülöttünk. Anyuka drukkolt a szerelmünknek, és lassacskán apuka is hozzászokott a gondolathoz, bár valószínűleg örült, hogy Artúr jó messze van. Sanyi bátyám megígérte, hogy szemmel tartja majd Prágában. Ezt nem valamiféle féltékenységi kontrollnak szántam, inkább abban bíztam, hogy közelebbről megismerik egymást, összebarátkoznak. Na jó, persze egy kicsit azért kontrollnak is szántam. Csak Gyuri bátyám szemében volt tüske az én nagy szerelmem, és igyekezett is kioltani a lobogását. Ez először meglepett, de aztán elintéztem azzal, hogy biztos csak a féltékenység beszél belőle, és nem foglalkoztam tovább a dologgal. A két bátyám annyira különbözött egymástól, amennyire csak lehetett. Sanyi magas, sötét hajú, fess fiatalember volt, és a lányok közül sokan csupán azért barátkoztak velem, hogy bekerüljenek a látómezejébe. De a bátyám csak az orvosi tanulmányaival foglalkozott. Nem tudom, azért-e, mert nagyon fegyelmezetten így döntött, vagy azért, mert egyikük sem keltette fel az érdeklődését. Persze az is lehet, hogy olyan lányba volt szerelmes, akibe nem

lehetett volna, más pedig nem kellett neki. Gyuri szőke volt, szeme áthatóan kék. Nagyon okos, hallgatag, magának való fiú. A lányok tartottak tőle, mert rendkívül igényes volt mind magával, mind pedig a környezetével szemben. Tudvalevő volt róla, hogy matematikai zseni, így az okosabb lányok azt hitték, hogy csúnyán leszerepelnének mellette, a butábbak meg őt nem érdekelték. A szüleink büszkék és elégedettek voltak. Örültek, hogy Sanyi orvostanhallgató, hogy a lángeszű Gyurira fényes jövő vár, hogy jók az iskolai eredményeim és boldog vagyok. Ez utóbbi ugyanis kilométerekre sugárzott rólam. Megvolt mindenünk. Talán ezért fájt annyira, amikor elvették tőlünk. Ha hagyják, Sanyiból nagyszerű orvos, Gyuriból műszaki szabadalmak gazdája, belőlem pedig Markovics Artúrné lehetett volna. Mindez karnyújtásnyira volt. Így kellett volna történnie. Ilyennek volt megírva az életünk. De nem ilyen lett. A vége felé járt a harmincnyolcas esztendő, alig két hónap volt hátra belőle. És pont ebben a két hónapban váltak tapinthatóvá az első jelei annak, ami később hamuvá emésztett bennünket. Nálunk a családban nem volt szokás politizálni. Apuka úgy tartotta, hogy az nem vezet semmi jóra, és ha mindenki csak a maga dolgával, a családja boldogulásával törődne, sokkal biztonságosabb hely lenne a világ. De akadtak, akiknek a „maga dolga” már annyira jól ment, hogy elirigyelték a más jódolgát is.

A visszacsatolás Losonc, 1938 novembere

– Ébredj, Ibolyka, készülődnünk kell! – keltegetett aznap reggel anyuka. 1938. november 10. volt, két héttel a tizenhatodik születésnapom előtt. Ehhez azonban semmi köze nem volt anyuka izgalmának. Az kizárólag annak szólt, hogy aznapra vártuk a magyar hadsereg bevonulását a városba, mivel a müncheni egyezmény és a bécsi döntés értelmében Losoncot visszacsatolták Magyarországhoz. Kimentem a konyhába. Anyuka a tükör előtt állt. – Szerinted melyik lenne jobb? Két kendő volt a kezében, az orgonamintás kék, meg a piros-fehér csíkos. Kérdő türelmetlenséggel pillantott fel. – Na, melyik legyen? Azon a reggelen azonban reménytelenül lassúnak bizonyultam a lelkesedéséhez, úgyhogy csak legyintett, és odatartotta ruhája jobb oldalához a kék, a balhoz a csíkos kendőt, majd kis gondolkodás után felvette a kéket. Jó választás volt. Persze a másik is az lett volna, hiszen gyönyörű volt mind a kettő, finom, élénk színű selyem. Apuka hozta őket ajándékba üzleti útjairól. Akkor vettem csak észre, hogy nem ül a konyhában az újságjával, mint máskor. – Hol van apuka? – Elment a rabbihoz, vitte a fiúkat is. Majd a Vigadónál találkozunk. Logikus volt, hogy a katonák arrafelé, a Füleki útnál fognak bevonulni, az ugyanis, mint a neve mutatja, Fülekre vezetett, és onnan már csak egy macskaugrás volt Sátorosbánya, a határfalu. – Mozogj, kérlek, ne ácsorogj ott. Mint egy alvajáró! Mosakodj meg, megcsinálom közben a kávédat – sürgetett anyuka. Megmosakodtam, kihörpintettem a kávémat, megettem a vajaskenyeremet, felvettem a kötött kék ruhámat, vastag harisnyát húztam, a fejemre nemezkalap.

Anyuka közben izgatottan kapkodott, futkosott jobbra-balra. Na még a kesztyű. Az utcára érve nyomban látszott, hogy ez a nap más, mint a többi. Az emberek magyar zászlókat tűztek az ablakaikba, a Masaryk utcát pedig girlandokkal, fenyőágakkal díszített hatalmas diadalkapu ívelte át. A kapu nemcsak széles volt, hanem olyan magas is, hogy a lovasok is kényelmesen átférjenek alatta. Két oldalán többsoros felirat hirdette, hogy Losonc, 1938. november, meg Éljen Horthy!, és Mindent vissza!, valamint: Éljen NagyMagyarország! Tanultunk persze Trianonról, így tudtam, mennyire várta a magyar nép ezt a pillanatot. A napot, amelyen visszakerülnek a háború után elvett területek. Az egész város kicsődült a katonák fogadására. A losonciak nagy része egyformán jól beszélt magyarul és szlovákul, az ilyesmi sosem jelentett mifelénk gondot. Tipikus losonci mondat volt például, hogy Mindjárt prídem, len idem do városa. Vagyis mindjárt jövök, csak bemegyek a városba. A tömeg a Vigadó felé sodródott, azaz sodródott volna, de már a Masaryk utca közepén megrekedt, dugig volt minden. Mi sem bírtunk utat vágni apukáékhoz, így hát csak álltunk a sok ember között, és vártunk. Egyszer csak muzsikát hallottunk. Katonazene, valami induló. Eleinte a távolból, majd ahogy erősödtek a hangok, úgy lett egyre hangosabb a taps és a kiabálás is. A helyünkről láttam, ahogy a református templom mögül a kanyarból előbukkan három tiszt, kettő fekete lovon, az egyik almásderesen. Szálegyenesen ültek a paripán, integettek a tömegnek. Igazán fess fiatalemberek voltak. Mögöttük a bakák ötös sorokban. Apuka mesélte aztán este, hogy mikor az elsők odaértek a templomhoz, a menet másik vége még kívül volt a városon, és úgy tűnt, a végtelenbe nyúlik. Másnap, november 11-én pedig azt olvashattuk az újságban, hogy Horthy kormányzó személyesen lovagol be Kassára, a kormányzóné asszony kíséretében. A Felvidék déli részének visszafoglalása november ötödikétől a mai napig tartott, a feladatot seregeink sikeresen végrehajtották – jelentette az újság. Nem emlékszem, hogy örültem-e. Tényleg nem. Valószínűbb, hogy egyszerűen nem érdekelt különösebben az egész. Mindegy, gondoltam, az életem, az életünk ettől még ugyanolyan marad. Magyarul tudtunk mindnyájan, hiszen anyuka színmagyar volt, és ő örült is nagyon, hogy újra ugyanabban az országban él majd, mint a szülei meg a rokonai. Nálunk senki sem politizált. De egy másik emlékem is van arról a napról. Ahogy oszladozott a tömeg, megpillantottam Štefan Tuhárskyt, a református líceum egyik tanárát, ahogy a Rakottyay-ház falát támasztja. Vele volt a felesége és a három gyereke; a legidősebb, Anna egykorú volt velem. – Jó napot, tanár úr!

– Jó napot, Ibolyka! Bár ki tudja, mennyire lesz jó… – tette hozzá, inkább csak úgy magának. Akkor vettem észre, hogy mind az öten, a szülők, a kis Števko, Mária meg Anna is milyen csöndesek, szemük lesütve. Azon a napon, amikor mindenki ujjongott és az ég felé nézett, hogy elkapja levegőbe hajított kalapját, szokatlan látvány volt ez. – Jössz holnap tornázni? – fordultam Annához. A lányok ugyanis péntekenként fél ötkor eljártak gimnasztikázni a református líceum tornatermébe. – Még nem tudom – felelte, de nem nézett rám. Az anyja csendesen sírni kezdett. – Ne félj, Želka, valahogy majd csak lesz – vigasztalta a tanár úr. Nem tudom, milyennek képzelték azt a valahogyot, de az a valami, ami pár nap múlva lett, nem volt biztató. Rögtön másnap kezdődött. A csendőrök mindenkinek bedörömböltek az ajtaján, aki a népszámláláskor szlováknak vallotta magát, és közölték vele, hogy pakoljon. Huszonöt kilót vihet magával minden felnőtt. Mármint hivatalosan, mert volt, akinek aztán még ennyit sem engedtek. És hogy várakozzanak szépen odahaza. És az emberek vártak – ki két órát, ki négy napot. A házban vagy a lakásban, amit a maguk pénzéből vettek vagy építtettek, és ami egyszeriben mégsem az övék volt. Mint például a Tuhársky tanító úréknál. Addigi barátjából, akivel azelőtt a könyvtár épületének gyönyörű kávéházában sakkozott, egyik napról a másikra polgármester-helyettes lett. Mert magyar volt. Mert megbízható. Mert hirtelen úgy tett, mintha szlovákot életében nem látott volna, pedig egész életében Tuhárskyék mellett lakott, a felesége vasárnap délelőtt a tanár úr feleségéhez járkált át kölcsöntojásért, hogy jaj, Želka, ezek a mihasznák megint felfalták reggelire az összes tojást, nincs mivel paníroznom, mire Tuhárskyné, hogy hát persze, Katikám, szívesen. És ez az ember most egyetlen tollvonással eldöntötte, hogy a Tuhársky családnak, akik régebb óta laktak Losoncon, mint az ő famíliája, nincs helye a városban. Hogy el kell kotródniuk, hátrahagyva a munkájuk minden gyümölcsét olyanoknak, akiknek ahhoz semmi közük. Ez az ember egyszerűen elvette tőlük a házukat, a vagyonukat, a gyerekek barátait – a szülők ugyanis megértették, hogy nekik Losoncon biztos nincs az adott pillanatban barátjuk, és azokat, akik ha némán is, de mellettük álltak, nem akarták terhelni. Ez az ember ilyet tett, csak mert tehette. Mert volt neki stemplije. De annyi kurázsija már nem, hogy maga vigye át a papirost. Csendőröket küldött, azok szólították fel a családot, hogy csomagoljanak. Tuhársky meghallgatta őket, elolvasta a végzést, és megkérdezte, mikor kellene kiköltözniük. – Majd megtudod időben – förmedt rá a fiatalabb csendőr. – Még talán

válogatnál is, hogy mikor költözz, mi? Te csak pakolj szépen össze, aztán várj!

A magyar hadsereg bevonulása Losoncra 1938. november 10-én

Vártak. Tuhárskyné még játszani sem engedte ki a gyerekeket az utcára, annyira félt, hogy pont akkor jönnek értük a csendőrök, és ő soha többé nem látná Števkót meg a két lányt. Négy napig várakoztatták őket. Négy, végigrettegett nap, riadalom, ahányszor elment valaki az ajtajuk előtt. És mivel egy négyemeletes ház második szintjén laktak, ez bizony elég gyakori volt. Végül aztán eljöttek értük. Egy rozoga szekérrel, ami pár nappal korábban érezhetően még trágyahordásra szolgált. Feldobálták rá a néhány batyunyira zsugorodott földi javaikat, és már vitték is őket. Úgy tudom, nem tértek vissza Losoncra. A lakásukat pedig, hiába volt lepecsételve, a magáéhoz csapta a szomszéd. Apuka azt mondta, mintegy háromezer szlovákot seprűztek ki Losoncról azokban a napokban. Feszült volt a hangulat jó néhány napon át. Azokat, akik most elveszítették néhány barátjukat vagy családtagjukat, megdöbbentette ugyan az „új rend”, de nem tettek ellene semmit. Főleg, mikor látták, hogy a helyi notabilitások nemcsak támogatják, hanem egyenesen ünneplik, ami történt. Hiszen csak kiköszörülték a tizennyolc utáni sérelmeket, amikor a magyarokat kergették el innen. Szívesen megkérdeztem volna, hogy ha akkor elüldözték őket, akkor hogy lehet most legalább a fél város magyar. Meg hogy miért jó a régi hibákat újakkal „helyrehozni”. És megkérdeztem volna, hogy vajon a Tuhársky, akinek az apja jegyző volt, csizmadia nagyapja a k. u. k. számára is varrta a lábbelit, nagyanyja pedig egyaránt segítette világra a cseheket, szlovákokat, magyarokat és zsidókat, ugyan kit kergetett el. De mindössze tizenhat éves voltam, és nem kérdeztem semmit. Hiányzott nekem Anka Tuhárska. Nem tartozott a legjobb barátnőim közé, de itt-ott elbeszélgettünk lányos dolgokról. Viszont így, hogy

egyik pillanatról a másikra eltűnt, hiányzott. Ki tudja, én hiányoztam-e a többieknek, mikor egyszeriben nem járhattam el a tornára, mert már nem az Ibolya voltam, hanem „mocskos zsidó”. Apukáékat félelemmel és csalódással töltötték el a történések, pedig eleinte örültek a magyarok visszajövetelének, hiszen a Monarchia nagyon is élhető helyként maradt meg az emlékezetükben. Egy héttel a nyalka huszárok bevonulása után azonban tudták már, hogy ez nem lesz jó. Az élet ment tovább. Mi pedig éltük. Nem úgy, mint azelőtt, de éltük. Még iskolába is járhattunk, Gyuri meg én. A tanárainkat lecserélték, magyarok jöttek az elkergetett csehek és szlovákok helyett. Az osztályteremben kifüggesztették Horthy portréját és a magyar himnusz szövegét, amit minden reggel el is kellett énekelnünk. A magyarosítás gyors volt és könyörtelen – eltűnt az összes szlovák felirat, és az iskolákban is csak az új államnyelven folyhatott a tanítás. Aki esetleg nem tudott magyarul vagy nem tudott eléggé – hiszen sokan csak a konyhamagyart beszélték –, annak pechje volt. Meg nádpálcával összevert tenyere. A magyarok, mármint az igaziak, a Magyarországról jöttek, kezdettől fogva gyűlöltek bennünket, nem voltunk nekik elég jók. A szlovákok magyaroknak, a magyarok szlovákoknak tartottak, hiába beszéltük egyformán jól a két nyelvet. Nem tudom, hogy az antiszemitizmus tipikus nemzeti vonásnak tekinthető-e, de ha igen, akkor szerintem a magyarok dobogósok a zsidógyűlölők között. Én legalábbis így tapasztaltam. És most már a szlovákok is gyűlölni kezdtek. Az olyan lapokban, mint a Gardista meg a Slovák, amikkel apuka néha hazaállított, míg dolgozhatott üzletkötőként, olyan cikkek jelentek meg, amelyek szerint a területek visszacsatolásáért a zsidó-bolsevik lobbi a felelős. Hogy milyen módon, azt nem írták, valószínűleg mindenki elképzelte szépen a saját szájíze szerint. Az első bécsi döntés során Magyarország a Dévény–Pozsony–Nyitra– Garamtolmács–Léva–Losonc–Rimaszombat–Jolsva–Rozsnyó–Kassa– Tőketerebes–Pálóc–Ungvár–Munkács, és a Munkácstól a román határig terjedő vonal mentén követelte a visszacsatolást. Pozsonyt azonban maga Hitler vétózta meg, így Magyarországhoz a Szenc–Galánta–Verebély–Léva–Losonc– Rimaszombat–Jolsva–Rozsnyó–Kassa–Alsómihályi–Nagykapos–Ungvár– Munkács, és a Munkácstól a román határig terjedő vonaltól délre fekvő területek kerültek. Szlovákia ezzel területének több mint a negyedét elveszítette. A legnagyobb küzdelmet Pozsony mellett állítólag Kassáért vívta Tiso. Az akkori igazságügy-miniszter, Ferdinand Ďurčanský szerint még november másodikán is próbálta meggyőzni Ribbentropot a bécsi Imperial szállóbeli rövid

délutáni találkozójukon. Ribbentrop azonban csak annyit vakkantott oda, hogy „Hogy képzeli?! Hagyjuk maguk miatt veszni a Róma–Berlin tengelyt?” Vagyis elérkezett a történelemben a pillanat, amikor megint mindenről a zsidók tehettek. Ezúttal Beneš, a csehek meg a szabadkőművesek is rajta voltak ugyan a felelősök listáján – de elsősorban mégiscsak a zsidók. Az első komolyabb zsidóellenes hangulatot Szlovákiában az váltotta ki, hogy a bécsi döntés előestéjén, tehát 1938. november 1-jén Pozsony visszacsatolása mellett tüntetett a magyar ifjúság. A rendőrség letartóztatott néhány manifesztálót, és a letartóztatottak között állítólag zsidók is voltak. Több se kellett: a zsidók el akarják venni tőlünk Pozsonyt! Szét akarják zúzni Szlovákiát! A magyarok szekerét tolják! A válasz nem váratott sokáig magára. A döntés napján, november másodika estéjén zsidóellenes tüntetésre került sor, ugyancsak Pozsonyban. A feldühödött ifjak beverték a Széplak utcai zsidó üzletek kirakatait, és kiabálták, hogy Szlovákoknak Szlovenszkó, Palesztinába, zsidó! Ismerőseim, főleg a nemzsidók, és később a gyerekeim is gyakran kérdezték tőlem, hogy miért nem menekültünk el, miért nem mentünk, amíg még lehetett, miért vártuk ki, hogy lesz-e még rosszabb, és én erre mindig csak azt tudtam felelni, hogy ha tudtuk volna, milyen rossz lesz, elmentünk volna. De nem tudtuk. Fogalmunk sem volt róla, hogy ennyire rossz lesz. Azt hittük, nem tarthat sokáig, hogy a zsidók elleni harag elpárolog lassan, és újra teret nyernek az észérvek. Mi több, azt hittük, szükségük van ránk, mert, mondjuk, az orvosok között sok volt a zsidó, és orvosra mindenkinek szüksége van, biztattuk egymást. Rendületlenül bíztunk benne, hogy most már hamarosan vége a mellőzésünknek, hogy már csak ezt kell kibírni. Például, hogy nem járhatunk iskolába, már csak ezt kell beszolgáltatni. Például nem lehetett a zsidók tulajdonában egy idő után rádió, szőrme, autó vagy bicikli, már csak ezt kell betartani. Például nem járhattunk moziba, nem mehettünk be az üzletekbe, nem használhattuk a járdát, de mi egyre hittük, hogy már csak ezt, és rendben lesz minden újra. Azt hittük, ha elmegyünk, azzal csak veszíthetünk. Nem tudhattuk, hogy ez lenne az egyetlen módja, hogy megmentsük a családunkat. Hogy mentsük az életünket. És ha valaki ezt akkor elmondja nekünk, valószínűleg nem hittünk volna neki. – Eddig is tisztességesen éltünk, tisztességesen fogunk ezután is – jelentette ki apuka. – Továbbra is betartjuk a rendeleteket meg a törvényeket, és akkor nem lesz okuk arra, hogy belénk kössenek. De nekik nem volt szükségük semmiféle okra. Pontosabban nem volt

szükségük semmiféle új okra, jó volt a régi is: zsidók voltunk. Ez volt az ok. Az első két csapás két héttel a visszacsatolás után következett be. Hazajöttem az iskolából, bevágtam magam mögött az ajtót. Csak egy kicsit, és csak mert tudtam, hogy apuka nem ért még haza. Ő ugyanis nem szerette az ajtócsapdosást. Lerúgtam a cipőmet, papucsot húztam, és szaladtam anyukához. A konyhában ült, mint mindig. Meleg házi ruha volt rajta a szép, virágos köténnyel. A kötényre együtt varrtuk a fodrot, vagy ahogy nálunk mondták, a fodričkát, így ez egy roppant elegáns kötény volt, örült is neki anyuka. De fel sem emelte a fejét, mikor beléptem. Valami papírt tartott a kezében. Közelebb lépve láttam, hogy anyuka sírt. – Mi történt?! – kérdeztem riadtan. Leültem mellé, megfogtam a kezét. Végre felnézett. A szeme könnyes volt. – Jaj, kislányom… – csak ennyit bírt mondani, aztán szorosan magához ölelt. Fogalmam sem volt, mi történhetett. Úgy meg voltam ijedve, hogy lélegezni is alig mertem. – Anyuka, mi a baj? Kitől jött a levél? Mitől keseredtél így el?

Jozef Tiso és Hitler berlini találkozója 1938. március 13-án

– El kell mennünk – emelte rám fájdalommal teli pillantását, és a feltörő zokogástól nem is tudott többet mondani. – Hogy mi? Kinek kell elmennie? És hova? Anyukának nem volt ereje felelni, nekem viszont válasz kellett, azonnal. Mardosni kezdett a félelem. Finoman kihúztam anyuka kezéből a levelet. A városi hivataltól jött. A magyar helyhatóságtól. Jelen rendelet értelmében felszólítjuk, hogy az Ön által használt lakásból 48 órán belül költözzön ki. A rendelet értelmében ugyanis zsidók nem lakhatnak

főbb, valamint olyan utcákon, amelyek magyar vagy német hősök, szellemóriások nevét viselik. Éljen Horthy! Elvették a lakásunkat. Az otthonunkat. A hír letaglózott, de anyuka miatt össze kellett szednem magam. Olyan boldogtalan volt, olyan szerencsétlen, hogy már-már attól tartottam, összeesik. Szorosan átöleltem. – Ne félj, anyuka, rendben lesz minden, apuka majd kitalál valamit, és egy jobb lakásba költözünk, meglátod – próbáltam vigasztalni. – De én nem akarok költözni, Ibolyka. Ez a mi otthonunk, ezt rakosgattuk össze apukával a sok-sok év alatt. Könnyes szemmel nézett szét szépséges kék-fehér konyháján, ahol annyi éven át sütött-főzött, ahol mindig rend volt és tisztaság. Itt gyűlt össze esténként a család a vacsoraasztalnál, itt ettük a finom vasárnapi ebédeket, itt beszéltük ki anyukával minden fájdalmunkat és sérelmünket. – Nem akarok elmenni. Túl sok emlék fűz ide. Itt születtetek mind a hárman, itt lélegzett utolsót a nagyanyád, és ebben a konyhában ölelgettél agyon, mikor felvettek a gimnáziumba… Ekkor már mind a ketten sírtunk, mert anyuka szavai megértették velem annak a levélnek a súlyát. A véglegességét. Nekik csupán néhány szó – zsidók nem lakhatnak a főbb utcákon –, nekünk az életünk, az otthonunk, a biztonságunk. – Tudod, kislányom, ez már nem csupán néhány kellemetlen szabály és rendelet. Ez már a gyűlölet, az ártani akarás. Nem tudom, miért csinálják, de csinálják. Rendes embernek egy másik rendes emberrel nem szabadna így viselkednie. Ültünk a konyhában, amely olyan sokat jelentett számunkra, hogy eggyé akartunk válni vele, bele akartunk nőni, hogy ne szakíthassanak el az emlékeinktől. Anyuka fehér zsebkendőjével megszárogatta a szemét, majd betűzte a kendőt a köténye derekába, és főzte tovább a vacsorát. Próbáltam nem gondolni arra, ami történt, és beálltam mellé segíteni. Hazaért Gyuri. Odanyújtottam neki a levelet. Összeszorított foggal olvasta, rángtak az arcában az izmok. Mikor befejezte, szó nélkül visszaadta a papírt, és eltűnt a szobában. Gyuri acélos természet volt. Keveset szólt, és szigorú, gyakorlatias gondolkodása távol állt az enyémtől, de végül mindig igazat kellett adnom neki. A háború után is, amikor újra fellobbant a lelkemben az elfeledettnek hitt láng. Gyuri roppant észszerűen elmagyarázta, miért kell hagynom, hogy ez a láng kialudjon. A segítsége nélkül nem lettem volna erre

képes.

Propagandaplakát az 1939–1945 közötti szlovák államból (Ez Ő! Megismered a csillagról. Ez Ő! Mindent magának akar. Ez Ő! Aki lázít és hazugságokat terjeszt. Ez Ő! Aki az állam és barátai ellen uszít. Jegyezd meg jól azokat, akik melléállnak!)

Vacsora előtt kivittem Bundit sétálni. A kutyus mintha tudta volna, hogy fel kell vidítania, ugrándozott körülöttem, folyamatosan figyelmet és simogatást követelt, én pedig, míg fogócskáztam vele és a hasát vakargattam, valóban el is feledkeztem egy kis időre a mi nagy bajunkról. Bundi nagyon aranyos kutya volt. A térdemig sem ért. Hófehér, finom, enyhén hullámos szőrét egyetlen fekete folt tarkította a szeme körül. Úgy nézett ki, mintha mindig mosolyogna. Ő volt a mi udvari bolondunk. Tudott a hátsó lábán ülve nyalánkságért pitizni. De táncolni is tudott, meg forogni két lábon maga körül. Ha bemutatta valamelyik produkcióját, és nem kapott utána finomságot, lefeküdt a lábunkhoz, mancsát a füléhez nyomta, és nézte, nézte a kiszemelt alanyt nagy, bánatos szemekkel. Bundi elsősorban az én kutyám volt, sokáig kellett rimánkodnom, míg megkaptam, de a többiek is nagyon megszerették. Apuka is otthon volt már, mire megjöttünk a sétából, de ahelyett, hogy anyukát vigasztalta és valami megnyugtatót, határozottat tett volna, csak ült magába roskadva az asztalnál. Azt hittem, attól olyan boldogtalan, hogy anyuka szenved, és gondoltam, felvidítom egy kicsit.

– Olvastad a levelet, ugye? Mondtam anyukának rögtön, hogy te nem engeded, hogy kidobjanak innen, vagy pedig szerzel nekünk egy még szebb lakást, mondjuk a parknál. Mi ott is nagyon jól megleszünk, igaz? Apuka felnézett, szomorúan elmosolyodott. – Ibolyka, kérlek hívd ide Gyurit, meg kell beszélnünk a dolgokat. Szóltam Gyurinak, és leültünk apukával szemben. – Gyerekek… muszáj valamit elmondanom. Bíztam benne, hogy a rossz dolgok nem egyszerre, hanem fokozatosan jönnek majd, és hogy ez a mostani az utolsók között lesz. Sajnos nem így történt. Ma voltam bent utoljára dolgozni. Az Első Trencséni Borovicskafőzde szlovák üzem, és a szlovák törvények szerint zsidó nem lehet többé üzleti képviselő, a mai nappal megkaptam az utolsó fizetésemet és az azonnali felmondást. Holnaptól nincs munkám. Döbbenten ültünk. Apukának nincs munkája! Ennek a szorgos, ügyes embernek, akit néhány hónapja még úgy megbecsültek. Ma meg már nem kell? Miből fogunk élni? Apuka munkája jelentette a család egyetlen bevételét, és mivel a nővérét is támogatta, elsejétől elsejéig éltünk, tartalékot gyűjteni nem volt miből. Két csapás ért bennünket egyszerre: pénz és fedél nélkül maradtunk. Negyvennyolc óránk volt, hogy kiköltözzünk, így sírás-rívásra, sajnálkozásra nemigen maradt időnk. Több ismerősünk jutott hasonló sorsra, csak az utcánkban volt öt ilyen család. Rendes lakást szerezni nem volt könnyű, hiszen a rendelet miatt sokan kerestek most egyszerre fedelet a fejük fölé. Nemegynek viszont pénze is volt hozzá. Mi nem tartoztunk ezek közé, apuka mégis talált nekünk helyet. A lakás két fontos feltételt teljesített: meg tudtuk fizetni, és viszonylag közel volt a piachoz meg a városközponthoz. A Nagybég utcából, ami ma a Kármán utca, a Kisbég, vagyis a mai Begova utcába költöztünk. Anyuka eleinte kétségbe volt esve. A lakás nyirkos falú, dohos házban volt, és olyan lakótársakkal kellett osztoznunk az udvarán, akik nem tudtak, de nem is akartak a középosztályhoz tartozni. Ami talán még jobban riasztotta, az a szomszédság volt: közvetlenül mellettünk egy úgynevezett piroslámpás ház várta a kuncsaftokat. Losoncon négy bordély működött, mindegyik más-más ügyfélkört szolgált ki. Érdekes, hogy ez annak idején nem igazán háborított fel senkit, kivéve talán azokat a tehetősebb dámákat, akiknek a férje szívesen megfordult e műintézetek közül azokban is, amelyek „nem a megfelelő színvonalon” álltak. Merthogy a „színvonalasak” finom kluboknak álcázták magukat, ahol az urak éves tagsági díjat fizettek, és azon túl senki sem firtatta, milyen típusú szórakoztatásban állapodtak meg az ott dolgozó hölgyekkel, akik

dizőznek, táncosnőnek mondták magukat. A kevésbé elegáns helyek kevésbé finomkodtak – kell a lány? Ezt meg ezt akarod tőle? Ennyi meg ennyi lesz. Mi pont egy ilyen mellett laktunk. A nap és az éjszaka bármelyik órájában kopogtattak a kapuján a kuncsaftok, ráadásul nem is kevesen, pedig olyan idők jártak, hogy meg kellett fogni a pénzt nagyon. Bandi bácsinak, a szomszédunknak volt egy mondása, amit anyuka szívből gyűlölt, bár a Bandi szomszédot sem kedvelte igazán. „Enni kell, a szórakozást meg kívánja az ember.” Bandi bácsi nem egészen úgy mondta, hogy szórakozást, de neveltetésem tiltja leírni a szót, amit valójában használt. A lakás, amit az új helyzetben megengedhettünk magunknak, feleakkora volt, mint a régi. A konyha kicsi és sötét, egyik falát szinte kidomborította a nedvesség. Anyuka mindig azt mondta, hogy a konyha a ház lelke, és amilyen a konyha, olyan a családi légkör. Amikor az új konyháját meglátta, nekidőlt az ajtófélfának, kezét a szájára szorította. Nem siránkozott, nem akarta tetézni apuka gondjait. – Ha sütök valamit, legalább gyorsan bemelegszik, és kevesebbet kell fűteni – mondta végül. Nappali ebben a lakásban nem volt. Furcsa volt a beosztása: a konyhát és a spájzot a két nem túl nagy, sötét szobától egy hosszú, széles folyosó választotta el. Ezen a folyosón tároltuk aztán bútoraink nagy részét. Mármint amíg nem kezdtünk belőle eladogatni, hogy megéljünk valahogy. Vízért az artézi kútra jártunk. A költözést sikerült két nap alatt lebonyolítanunk. Az egyetlen, aki örült a Kisbég utcának, Bundi volt. Felajzották az új szagok – márpedig ezekből akadt elég –, az új, megjelölésre váró szegletek, az új megvédendő terület. Mi pedig megszoktuk, hogy most itt lakunk, de sosem neveztük ezt a lakást az otthonunknak. Ha elmentük valahova, és azt akartuk mondani, hogy visszamegyünk a lakóhelyünkre, akkor azt mondtuk, a Kisbég utcába megyünk. A Kisbég utcához nem volt semmi közünk, nem tartoztunk oda, és nem is akartunk odatartozni. Ahányszor csak elmentem a régi házunk, az igazi otthonom mellett, ahol a szobám volt, könnybe lábadt a szemem. El tudják képzelni, hogy egy napon nem térhetnek vissza az otthonukba? Mert, mondjuk, az utcát a Reich valamelyik főmuftijáról vagy egy fontos magyar emberről nevezték el? Én itthon vagyok, ők meg idegenek! És ezek az idegenek, pusztán a nevükkel, elvettek tőlünk mindent. Azért kellett kiköltöznünk a lakásunkból, mert a szomszéd főutcát Masarykról Rákóczira keresztelték. Zsidók pedig a fontos személyek nevét viselő főutcákba torkolló mellékutcákban sem lakhattak. A régi házunk mellett mentem el akkor is, amikor a postára siettem, hogy

feladjam a levelemet Artúrnak. Elpanaszoltam neki, milyen igazságtalanság ért bennünket, és elküldtem neki az új címünket, nehogy véletlenül elvesszenek a küldeményei. Ez még a kilakoltatásnál is nagyobb tragédia lett volna. Artúr levelei ebben a helyzetben még fontosabbá váltak. Erősítették az elhatározásomat, hogy bármi is lesz, kibírom. Hogy mindez úgyis csak ideiglenes. Hogy Artúr egy szép napon eljön majd értem abba az utálatos, barátságtalan, nyirkos házba, és magával visz új, tiszta, illatos otthonunkba. Mindvégig úgy éreztem, hogy ez az áldatlan állapot nem tarthat már sokáig, és hogy hamarosan vége, mégpedig jó vége lesz.

Autószerelő, asztalos, varrónő Losonc, 1939–1940

A következő csapás nem sokáig váratott magára. Hazajött Sanyi. De nem látogatóba. El kellett hagynia Prágát. A cseh egyetemeken is életbe lépett az úgynevezett numerus clausus. Ez a törvény meghatározta, hogy a zsidó diákok száma nem lehet több, mint számarányuk az összlakosságban. Sanyi meg most ráadásul magyarországinak számított, ahol a numerus clausust már 1920-ban bevezették. Sanyi tehát hazajött. Anyuka bánkódott, keservesen siratta orvosnak készülő, tehetséges fiát, aki nagyszerűen teljesített az egyetemen, vizsgáit csupa kitűnőre tette le, akit a tanárai nem győztek dicsérni. Sanyit is megviselte a dolog, de igyekezett gyakorlatiasan hozzáállni. – Rossz idők járnak most ránk – mondta. – Próbáljunk ezzel megbékélni, esetleg valami jót is kihozni belőle. Ezt nem azért mondom, mert valami naiv, romantikus lélek vagyok, hanem mert ez a legjobb módja, hogy ennek a korlátolt társaságnak megmutassuk: nem tudnak ártani nekünk. Hogy bármit tesznek ellenünk, az nem küld minket a padlóra, és a helyzet ellenére a lehető legnormálisabb módon élünk tovább. Nagyon jól értettem, mire gondol. Elvettétek tőlem, amit szeretek, de én nem szerzem meg nektek az örömet, hogy lássátok, ez mennyire összetört, hanem találok valami mást, amit szerethetek. Legalább ideiglenesen. Tetszett nekem ez a hozzáállás. Tetszett az én okos, derék nagytestvérem életfelfogása. Egy darabig sikerült is ennek megfelelően berendezkednünk, sőt még örülni is tudtunk néha. Anyuka például annak, hogy otthon van mindhárom gyereke, és próbálhat mindig valami újat alkotni a konyhában – krumpliból és káposztából, leggyakrabban ugyanis az került. Magyarország gazdasága már a háború előtt is sokkal gyengébb lábakon állt, mint Csehszlovákiáé. Az ellátás akadozott, de igazából nem is nagyon volt miből biztosítani. A harmincas évek eleji gazdasági

válság telibe találta Magyarországot, és ez az állapot nem sokat javult azóta sem. Amint megjött Sanyi és én meghallottam, mi a váratlan hazatérés oka, nyomban eszembe jutott Artúr. Hát vele mi van? Neki is ott kell hagynia az egyetemet? Sanyi nem tudott róla semmit, az orvosi kar máshol volt, mint a jogi, ráadásul Artúr nem a kollégiumban lakott, így ritkán botlottak egymásba. Megkérdeztem hát anyukát, nem szaladna-e át Markovicsékhoz megtudakolni, nem jön-e véletlenül haza ő is. Tartottam nagyon a választól – örültem volna persze, ha újra együtt lehetünk, ugyanakkor szívemből kívántam, hogy egyike lehessen a keveseknek, akik tovább tanulhatnak. Azzal akkor még nem számolt senki, hogy a németek nemsokára valamennyi felsőfokú tanintézményt bezáratják a Protektorátusban. Erre 1939. november 17-én került sor. Anyuka másnap elment Markovicsékhoz. Nagyon szerettem volna elkísérni, de nem akartam túl mohónak, türelmetlennek tűnni. Húsz perc múlva jött is vissza, de nem sokat tudott meg. – Markovics néni nem volt otthon. A cseléd meg csak annyit tudott, hogy a fiatalúr egyelőre nem jött haza. Délután majd megpróbálom újra. De anyuka délután sem talált Markovicséknál otthon senkit, így nem maradt más hátra, mint várni a szerelmem levelét. Itt-ott találkozgattam még Ágival és Bertával, de ahogy az lenni szokott, most, hogy nem voltunk naponta együtt az iskolában, egyre kevesebb mondanivalónk lett egymás számára. Ági apja a magyar helyhatóság valamiféle tanácsadója lett. Köztiszteletben álló vállalkozó volt, ismert a városban mindenkit, tudta pontosan, ki kivel üzletel, kinek mekkora a vagyona meg más hasonló dolgokat, amik a hatóságot érdekelni szokták. Ági Pestre járt bálozni. Sőt nemcsak bálozni – kapott egy kisebb színházi szerepet is, és beíratta az apja egy jónevű leányneveldébe. Ő egy más világban élt, és nem tudta vagy legalábbis nem akarta elképzelni, hogy nem mindenkinek megy olyan jól a sora, mint neki. Ezt bizonyította az egyik vitánk is. – Ugyan, kérlek, Ibi, csak nem akarod nekem bemesélni, hogy csak úgy, ok nélkül kiköltöztettek titeket! Biztos volt ott valami… Nem fizettétek a lakbért vagy ilyesmi. Apám is mondja, hogy nem könnyű a zsidókkal. Folyton csak panaszkodnak, és közben várják, hogy ingyen hulljon az ölükbe minden. De más világ van most már, meg kell szolgálni mindent becsülettel! – oktatott ki az az úrilányka, akinek életében nem kellett egy szalmaszálat sem keresztbe tennie azért, hogy meglegyen mindig mindene. – De Ági, hiszen ismersz évek óta, ismered anyukát is! Tényleg úgy gondolod, hogy mi a potyára ácsingózunk? – kérdeztem felháborodva.

– Nem mondom, hogy ti. A zsidók általában. És nem akarják betartani a törvényeket, folyton spekulálnak, mesterkednek valamiben. Hiszen állítólag a sábeszetek is arra van, hogy találkozhassatok… – itt olyan csúnyán néztem rá, hogy egy pillanatra elhallgatott, és kicsit általánosabban folytatta. – Szóval, hogy megbeszélhessék, hol tudnának még ártani. Apuka szerint, ha a zsidók megértik végre, hogy nem csak ők jogosultak arra, hogy vagyonuk és tekintélyük legyen, akkor vége lesz ennek az egésznek, és újra boldogan élünk mindnyájan. Ági nem volt rossz, csak rettentő naiv és egy kicsit buta. Vagy egyformán naiv és buta. Vitához mindenképpen nagyon rossz kombináció. A privilegizáltak világában élt, de ezt nem látta, mert úgy érezte, erre ő „jogosult”. Bertával más volt a helyzet. Ő elkezdte gyűlölni a zsidókat. Otthon ugyanis azt mesélték neki, hogy a nagyanyja, aki kiskorában nevelte, csak azért halt meg, mert egy pénzéhes zsidó orvos olyan sokat kért a gyógyításáért, amennyit a család nem tudott összeszedni, és a doktor hagyta a nagymamát meghalni. Hogy az elhunyt súlyos cukorbeteg volt, és elüszkösödött a lába, mire ehhez az orvoshoz fordult, nem számított. Berta családja ugyanis szintén aláfeküdt „a zsidók az oka minden rossznak” propaganda-úthengernek. A zsidók ráadásul olyan rafináltan csinálták az egészet, hogy észre se vette senki, míg Hitler fel nem nyitotta az emberek szemét, közölte hajdani barátnőm. Emlékeztem még az időre, amikor a nagyanyja meghalt. Bertát nagyon megviselte a dolog, nem győztük Ágival vigasztalgatni. És jól emlékeztem arra is, hogy azt mondta, találtak egy nagyon kedves orvost, aki segíteni próbált, pedig nem is tudtak neki fizetni, de legalább fájdalomcsillapítót adott a nagymamának, hogy ne szenvedjen annyit. Ugyanarról az Oppenheimer doktorról beszélt, aki a család későbbi állítása szerint hagyta meghalni ugyanazt a nagymamát, mert nem tudtak neki fizetni. Arról az Oppenheimer doktorról, aki a családjával együtt ugyanabban a vagonban érkezett Auschwitzba, mint mi. Talán hihetetlenül hangzik, hogy az emberek, akikkel évekig éltünk együtt, akik jól ismertek, akik a barátaink voltak, egyszeriben elhitték, hogy „gonosz zsidrákok” vagyunk. De most már voltaképpen értem. Egyszerűbb volt ez így számukra. Egyszerűbb volt ezt elhinni, mint szembemenni a „társadalom egészével”. Éppen csak azt nem vették észre, hogy pont így, az ő közreműködésükkel jött létre a hajdani barátokat és szomszédokat gyűlölő „társadalom egésze”. Akik zsigerből, a lelkük legmélyéből gyűlöltek minket, nem voltak sokan, de elegen ahhoz, hogy terjesszék a meggyőződést, mely szerint mi vagyunk a megtestesült Gonosz. Az ilyen mértékű gyűlölettől meghökkenő többiek pedig gondolták, hogy valami mégiscsak lesz benne… Érdekes, hogy eddig észre se vettem. Nagyon jól álcázzák magukat ezek a zsidók, közben meg csinálják a rovásunkra a disznóságaikat. Akkoriban nem állt az

emberek rendelkezésére annyi hírforrás, és az információk hitelességét sem volt olyan könnyű ellenőrizni, mint manapság. A propaganda gyorsan, hatékonyan terjedt. Berta ennek ellenére nem volt velem ellenséges. Tulajdonképpen egyikük sem éreztetette velem, hogy gyűlölnének, és nem is szakították meg velem a kapcsolatot. Inkább csak sajnáltak. De nem azért, mert nem tanulhatok, mert elvették a lakásunkat és mert nyomorgunk. Azért sajnáltak, mert „azokhoz” tartoztam. A zsidókhoz. Így egy idő után nem kerestük már egymás társaságát. A bátyáimmal viszont igazán szorosra fűződött a kapcsolatunk. Mindig közel álltunk egymáshoz, hiszen Sanyi csak három, Gyuri pedig másfél évvel volt idősebb nálam. Én voltam a királykisasszony, a vágyott kislány. A bátyáim felvették velem szemben a védelmező-pártfogó szerepet, és én ezt egyáltalán nem bántam. 1939-ben Sanyi húszéves volt, Gyuri tizennyolc és fél, én pedig tizenhét. Sanyi nem akart ölbe tett kézzel ücsörögni otthon, elhatározta hát, hogy szakmát tanul. – Élni ezekben az időkben is kell, senki sem fog bekopogni az ajtón, hogy egy másik életet kínáljon ahelyett, amit elvettek tőlünk. Olyasmit akarok csinálni, amiből megélünk. Az autószerelést választotta. Anyuka nehezen fogadta el a döntését. – De anyuka, hát ez olyan, mint a sebészet. A műtőben felvágjuk a pácienst, és megkeressük, hol a hiba. A műhelyben meg a kocsi motorházát nyitom fel, ott keresem a hibát. Aztán úgyis könyökig turkálok benne, hogy megpróbáljam a hibát helyrehozni, akár betegről, akár autóról van szó. Néha kiveszek belőle valamit, néha csak áttisztogatok ezt-azt, aztán drukkolok, hogy működjön a dolog újra. És mikor végzek, nyakig mocskos vagyok. Véres vagy olajos, egyre megy – magyarázta. Sanyi sosem füstölgött sokáig azon, hogy milyen lapot osztottak neki; abból próbálta kihozni a maximumot, ami éppen a kezében volt. Gyurira viszont a legrosszabbkor sújtott le a változás. Leérettségiznie még éppen sikerült, de a továbbtanulás szóba sem jöhetett. Gimnáziumi tanárai pontosan tudták, hogy számára a műegyetem az egyetlen üdvözítő megoldás, és hogy ott egész biztosan remekelne. De ezt az utat a rendszer elzárta előle. Nem bontakoztathatta ki matematikai és műszaki tehetségét. És Gyuri nem Sanyi volt, nem volt hajlandó mást választani az álma helyett. Tanulni akart, újításokon, találmányokon dolgozni, jó lenni abban, amit csinál. Logikus, következetes gondolkodásával nem értette, hogy mondhat le önként a társadalom, amely a

haladásról beszél meg arról, hogy tehetséges fiatalokra van szüksége, egy olyan elméről, mint ő. És ez nem beképzeltség volt a részéről. Gyuri nem gondolta magáról, hogy kivételesen tehetséges. Csak tudta, hogyan gondolkozik, tudta, hogy kapcsolódnak össze a fejében a képletek meg a lehetséges megoldások, és nem értette, miért nem kamatoztathatja ezt. Nem a saját érdekében. A társadalomért. Gyurit nem érdekelte, milyen kétkezi szakmát fog tanulni. Onnantól kezdve, hogy nem mehetett a műegyetemre, mindegy volt neki, mi lesz tovább. Így lett belőle asztalos. A munkaügyi hivatal találta neki a helyet a műhelyben, ahova pont tanoncokat kerestek, mert a Harmadik Birodalomnak sok asztalosra meg ácsra lesz szüksége a Führer dicsőségét hirdető pompás, hatalmas városok építésénél, magyarázta a beamter, aki még Gyuri életkorát sem tudta kiszámítani a születési dátumából. A munkakönyvét állította ki. Az egyik rubrikába a születési dátumot kellett beírni, a másikba pedig a tanonc életkorát. – Született? – 1921. július 6-án. – Életkora? – De hát az kiderül a születésem dátumából! – hökkent meg Gyuri. – Fiatalember, hivatalos személlyel beszél! – szólt rá szigorúan a férfi. – Elnézést. Csak nem értettem, miért tőlem kérdezi, hány éves vagyok, ahelyett, hogy kiszámolná. – Nem azért ülök itt, hogy számolgassak! – kiabált most már az ügyintéző. – És különben is, mi van, ha hamis születési dátumot adott meg, az életkora bediktálásánál meg elfeledkezik erről, és a valódit mondja. Volt már, hogy így bukott le valaki! Azt hiszik egyesek, hogy ezzel megússzák a behívót! – Már megbocsásson, de én nem hazudok. Ha pedig valamilyen oknál fogva mégis azt tenném, egész biztosan odafigyelnék, és olyan életkort adnék meg, ami megfelel a születési dátumnak. – Most már persze könnyen okoskodik, hogy elárultam ezt a zsidó fifikát, mi? De ne próbáljon összezavarni, hanem diktálja, amit kérdezek, különben mehet a munkakönyve nélkül. Ilyen emberek döntöttek arról, hogy Gyuri tudása és tudásvágya egy asztalosműhelyben kamatoztatható a leghasznosabban… Én varrónőnek álltam. Ha nem jött volna a háború és nem csatolnak vissza minket Magyarországhoz, Sanyi nyomdokaiba léptem volna. Gyerekorvos akartam lenni. Sokáig tanakodtunk anyukával, mi legyen. Egyrészt, mert a lányoknak kevesebb lehetőségük volt, másrészt pedig, ha már így alakult, akkor valami hasznosat szerettem volna csinálni, és azt mondtuk, hogy így még szebb ruhákat tudunk majd varrni magunknak idehaza. Mikor túltettük magunkat egyetemi álmaink meghiúsulásán és munkába

álltunk, kicsit nyugodtabb lett az életünk. Félreértés ne essék, egyikünk sem becsülte le a fizikai munkát, de voltak terveink, vágyaink, és azok között bizony nem ezek a szakmák szerepeltek. Apuka nyitott egy kis üzletet. Bérbe vett a Kisbég utcai házban egy apró helyiséget, amelyben a füleki zománcgyárban készült edényeket árulta. Ezzel éppen csak annyit keresett, hogy ne haljunk éhen. A nemzsidók ugyanis eleinte azért nem vásároltak tőlünk, mert nem akartak, aztán meg már nem is tehették. Akkor jött, amikor már nem is vártam. Levél, Artúrtól. Nagyon megörültem. És nagyon féltem, hogy mi lesz benne. Drága Lilykém! Most csak úgy sebtiben írok Neked. Azt biztos tudod már, hogy kirúgtak minket az egyetemről. Még a saját maguk által hozott törvényt sem tartották be! A numerus clausus szerint legalább hatszázaléknyi zsidó tanulhatna nálunk tovább, de nem maradhatott egy sem. Ez annyira elkeserítő, hogy nem is tudom szavakba önteni. Rossz idők várnak ránk, kicsi lány. Édesanyám nem akarta, hogy megírjam Neked, amit most meg fogok, de ezt nem tehetem Veled. Nem akarom, hogy gyötrődj, kétségek közt hányódj. Most egy darabig valószínűleg nem tudok majd írni. Kérlek, ne is menj hozzánk kérdezősködni, hogy mi van velem, jövök-e. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk innen, nem várjuk ki, míg ezt is megtiltják. A losonci házat megtartjuk, a cselédséget a nagybátyám fogja fizetni. Ebből is láthatod, hogy nem örökre távozunk. Vissza akarok jönni. Hozzád. Édesapám egyik üzletfele felajánlotta, hogy segít a családunknak átvészelni ezeket a nehéz időket. Nagyon fáj, hogy nem vihetlek magammal, de bízom benne, hogy nem tart ez sokáig, hiszen őrültség az egész, értelmes emberek és gondolkodó politikusok nem engedhetik meg, hogy ilyesmik történjenek. Előbb-utóbb megálljt parancsol majd valaki, meglátod. Ígérd meg, kicsi lányka, hogy nagyon vigyázol magadra. Bánt, hogy azon a rémes helyen kell most laknotok, de ennek köszönhetően talán békén hagynak végre Titeket, hiszen ezt már csak nem irigyli el tőletek senki. Arról, hogy elutazunk, ne beszélj senkinek, kérlek. Ha majd lehet, és lesz állandó címem, ahová várhatom a leveleidet, azonnal jelentkezem. Várj rám, édes virágszálam, nagyon szépen kérlek, várj! Mindennap gondolok Rád. A szép kis arcodra, a kedves mosolyodra. Arra, ahogy együtt táncoltunk. Ahogy gyengéden a karomban tartottalak. Még mindig érzem a belőled áradó

finom ibolyaillatot… És látom magam előtt a könnyeidet, mikor az ajkadat az enyémhez szorítottad… Most egy időre el kell válnunk, de csak azért, hogy annál jobban örüljünk majd egymásnak. Vésd jól az emlékezetedbe mindazt, ami történik veled, részletesen el kell majd mesélned, ha újra találkozunk. Én is el fogok mondani mindent, hogy életünknek ez a két darabkája is, ami egymás nélkül telik el, összekapcsolódjon legalább az emlékeinkben. Az enyém vagy, és én a Tiéd. De kérlek, ne feledd: ha az utad során olyasvalakivel találkoznál, aki nálamnál jobban tud Rád vigyázni, aki meg tud nevettetni, és aki azt tudja veled éreztetni, hogy Te vagy az egyetlen nő a világon, azt meg fogom érteni. Meg fogom érteni, hogy másvalaki is láthatja benned azt, amit én. Meghasadna ugyan a szívem a bánattól, de ha Te boldog leszel, az boldoggá tesz engem is. Egyszóval azt akarom mondani, hogy erre a nehéz időszakra visszaadom a szabadságodat – de nem lesz nálam boldogabb ember a föld kerekén, ha a viszontlátásunkkor, melyet hiszek és remélek, azt mondod majd, hogy vártál rám. Hogy nem volt senki, aki olyannak látott volna, amilyennek én látlak. Mert csak abból tudok erőt meríteni, hogy mi ketten újra együtt leszünk, ha ennek az egésznek vége. Ölel forrón szerető, hű Artúrod Sírtam. Zokogtam, bömböltem. Ha megmaradt volna ez a levél, valószínűleg olvashatatlan lenne. Hullottak rá a könnyeim, és ahogy próbáltam őket felitatni, hogy ne mázolják szét a betűket, még mielőtt elolvasnám őket, a levél perceken belül csupa maszat és paca lett. Egyszeriben úgy éreztem, egyedül maradtam. Most nehezedett rám igazán a súlya mindannak, ami történt velünk. Mindeddig volt egy titkos mankóm. Artúr ugyan Prágában élt, de pont azért, hogy előkészítse a közös jövőnket. Ezt írta a leveleiben, és én tudtam, hogy igazat ír. Ez a belső biztonság most összeomlott. Artúr elmegy, fogalmam sincs, hova, és azt sem tudhatom, mikor hallok felőle legközelebb. Nem tudok neki írni, nem tudom elpanaszolni, ami bánt, nem tudom elmondani, mennyire szeretném, ha itt lenne, mennyire várom. Hihetetlen, hogy így tudjon hiányozni valaki, akit bő fél éve még nem is ismertem, és aki nélkül mindaddig nyugodt, hétköznapi életet éltem, hogy aztán egyszeriben kitöltsön minden teret az én kis világomban, rajta múljon a boldogságom. Vagy a boldogtalanságom. Nem tartottam be az ígéretemet. Elmondtam anyukának, hogy Artúrék elutaztak, mert valakinek ki kellett öntenem a szívemet, annyira rám nehezedett a bánat. Ennyire csak az első szerelem tud fájni, meg annak az elvesztése. Még ha állítólag csak ideiglenesen veszett is el.

– Elment! Anyuka, Artúr elment! – zokogtam a nyakába borulva. – Tudom, kislányom. Gondoltam, hogy ezért nem mutatkozik nálunk sem ő, sem az édesanyja. Odaadtam neki a levelet, olvassa el. Anyuka vigasztalt, azt mondta, nagyon szép tőle, hogy ebben a helyzetben egyáltalán írt. És örüljek, amiért annyira megbízik bennem, hogy édesanyja határozott kívánsága ellenére értesít a terveikről. – És most mi lesz velem? – Hogyhogy mi, szívecském? Hát ugyanaz, ami eddig. Élünk, és bízunk benne, hogy visszatér majd minden a rendes kerékvágásba. A levélből ítélve nagyon szeret téged ez a fiú, és ezt ráadásul érett férfi módjára írta meg. Azt akarta, hogy tudd, mit jelentesz számára, és hogy hisz abban, hogy együtt lesztek majd újra. És tett még valami nagyon elismerésre méltót. Nem tudja senki, meddig fog tartani a háború. Egy évig? Vagy majdnem ötig, mint az előző? Megírta hát neked, hogy szabadságot ad. Nem hagy el, de mivel az egymástól távolt töltött idő alatt megjelenhet az életedben valaki más, elmondja, hogy jogod van nélküle is boldognak lenni. Az nem létezik, gondoltam, és ez ki is ült az arcomra. – Tudom én, kislányom, hogy nem ezt érzed, nem ezt akarod, sőt fel sem fogod most ennek a jelentőségét. De ha mégis találkoznál valakivel, akkor megértenéd, milyen komoly gesztus ez Artúr részéről. Hogy nem kellene úgy érezned, elárulod őt, valami rosszat teszel. – De én soha, soha! – mondtam félig kiáltva. – Éppen ezért nem is kell most ezzel foglalkoznod. Gondolj inkább arra, mi mindent tanulsz meg, amíg nem lesztek együtt. A varrást is ügyesen hasznosíthatod majd fiatalasszonyként – mosolygott rám biztatón. – Várd Artúrt, gondolj rá sokat, bízz benne, hogy újra együtt lehettek majd, hiszen úgy tűnik, mindketten ezt szeretnétek. Közben pedig használd ki az időt, hogy a lány, akit itt talál, készen álljon arra, hogy jó feleségévé váljon. Anyukának sikerült úgy elmagyaráznia Artúr levelét, hogy egy kis időre megint boldog voltam. És még szerelmesebb. Nem tudom, komolyan gondolta-e, amit mondott, vagy csak meg akart vigasztalni, hogy ne emésszem magam, de ez tulajdonképpen nem számít. A lelki békémet helyreállította, és megerősítette az elhatározásomat, hogy emelt fővel csinálok végig mindent, hogy ha majd – és ez a „majd” az én elképzeléseimben pár hónapot, legfeljebb egy évet jelentett – együtt leszünk Artúrral, büszke lehessen rám, amiért olyan derekasan helytálltam és megvártam őt. Nagy ajándék volt ez anyukától, és később, mikor a lányaim szerelmi bánatait kellett orvosolni, mindig eszembe jutott.

Ki a zsidó?, és a bazsarózsás esernyő Losonc, 1939

Az 1939-es esztendő a rádió éve volt a családunkban. Hosszú órákat töltöttünk a készülék mellett. Apuka sorra fogta be a különböző adókat, és mi faltuk a híreket. 1939 márciusában Szlovákia elszakad Cseh- és Morvaországtól. Hitler látogatást tesz Prágában és Pozsonyban. Áprilisban a szlovák állam törvényben határozza meg, ki a zsidó: mindenki, akinek legalább három nagyszülője az volt. Akinek csak egy vagy kettő, az Mischling, azaz keverék. 1939 májusában a két fasiszta diktátor, Hitler és Mussolini aláírta az Acélpaktum nevű katonai szerződést. És aztán elkezdődött a háború. Németország 1939. szeptember 1-jén lerohanta Lengyelországot. Két nappal később Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Németországnak. Lengyelország három hétig volt képes ellenállni, aztán kapitulált, és Németország meg a Szovjetunió elosztották egymás között a területeit. 1940-ben megindultak a harcok a nyugati fronton is. Május–júniusban Hitler Párizs ellen indult, és egy hónap alatt be is vette. El akarta viszont kerülni a háborút Nagy-Britanniával, és békét ajánlott. A brit kormány élére azonban akkorra a gyengekezű Chamberlain helyett Winston Churchill került, aki az ajánlatot elutasítva a háború folytatása mellett döntött. Hogy az invázió megvalósulhasson, Hitlernek légi túlerőbe kellett kerülnie, másképp nem tudta volna fedezni a hadak átkelését a La Manche-csatornán. Megkezdődött a Nagy-Britanniáért vívott légi háború, amelyben a csehszlovák pilóták is kitüntették magukat. Miután két hónapig, 1940 augusztusában és szeptemberében eredménytelenül próbálkoztak a támadással, Németország a légierejében elszenvedett óriási veszteségek miatt kénytelen volt lemondani az invázióról. Ez volt az első jelentősebb német katonai kudarc, és mi nagyon örültünk neki. 1940-ben azonban ez maradt az egyetlen okunk az örömre. Nem állíthatom, hogy rosszul éreztem magam a divatszalonban, sőt

tulajdonképpen szívesen jártam oda. A tulajdonos szolid, kellemes hölgy volt, aki semmi módon nem éreztette velem, hogy „másodrendű állampolgár” vagy egyenesen „mocskos zsidó” lennék, mint ahogy az az utcán vagy a hivatalokban oly gyakran előfordult. Mivel ruháink nagy részét otthon öltöttük össze anyukával, tisztában voltam a varrás alapjaival, így nem tartott sokáig, míg „bedolgoztam” magam. Szerettek is a szalonban. Fiatal voltam, jól öltözött, és mivel apuka annak idején gyakran hozott nekem divatlapokat üzleti útjairól, tanácsot tudtam adni a kuncsaftoknak, hogy mi állna nekik jól, melyik fazon emeli ki és melyik rejti el, amit kell. Leginkább azonban anyuka miatt örültem annak, hogy megtanultam rendesen varrni. Apukának sikerült Budapesten egy csodálatos ruhaanyagot vennie. Brokát jellegű, smaragdszínű, rendkívül formatartó kelme volt. Anyuka méreteit tudtam fejből, a szalonban pedig megengedték, hogy megvarrjam a ruhát géppel; gyorsabb és szebb lett így, mintha kézzel öltögettem volna össze. Akkor vittem csak haza, amikor már majdnem kész volt. – Anyucikaaa! Van számodra egy meglepetésem! Titokban akartam tartani, amíg teljesen elkészülök vele, de aztán úgy gondoltam, mégiscsak jobb, ha te mondod meg, milyen hosszú legyen – mondtam, miközben kibontogattam a ruhát a papírból. Anyukának felragyogott a szeme, majd rögtön el is futotta a könny. – Istenem, Ibolyka, hát ezt mikor győzted megcsinálni? Annyi munkád van a szalonban, és ahelyett, hogy pihennél vagy magadnak varrnál valamit, te rám gondolsz… Gyönyörű ez a ruha! – simogatta meg az arcomat. – Jaj, de örülök, hogy tetszik! Vedd fel, légy szíves, aztán állj ide a székre, megnézzük, milyen hosszú legyen. Rengeteget nevettünk a próba közben. Anyuka a nevetéstől még a székről is leesett, de nem történt baja, mert tulajdonképpen csak lejjebb csúszott, és egyenesen a fenekére tottyant, amin aztán még többet kacagtunk. Ez volt az utolsó alkalom, hogy nevetni hallottam anyámat. A ruhát büszkén, boldogan viselte. Úgy festett benne, mint egy királynő. Volt még egy másik alkalom is, amire szívesen emlékszem. Néhány hónappal azután, hogy apuka elveszítette a munkáját, a piacra menet végigsétáltunk a főutcán, és megpillantottunk a divatáruüzlet kirakatában egy csodaszép esernyőt. Drapp alapon fáradt rózsaszín bazsarózsaminta. Tényleg gyönyörű volt, láttam anyukán, hogy nagyon tetszik neki. És tudtam, hogy sose venné meg magának, pláne a jelenlegi helyzetünkben. Az ernyő drága volt. Nem annyira, hogy az ember rögtön kiverje a fejéből még a gondolatát is, de ahhoz eléggé, hogy átszámolja, hány motring pamutot, hány liter tejet, hány kiló krumplit vehetne az árából. Szóval számunkra akkor luxusnak számított.

Mikor megkaptam az első fizetésemet, tehát egy olyan összeget, ami nem volt bekalkulálva a családi költségvetésbe, elmentem az üzletbe. Nagyon drukkoltam, hogy meglegyen még az ernyő. A kirakatban nem volt, de ez nem tántorított el. Mikor beléptem, megcsendült az ajtó fölé szerelt csengő. Az üzletben szerencsére nem volt senki. A tulajdonos ismert bennünket, így, bár nem volt különösebben szívélyes, nem zavart ki. Sőt udvarias volt, ami azokban az időkben a magunkfajtával szemben már ritkaságszámba ment. – Parancsol a kisasszony? – Jó napot! Nemrég láttam a kirakatban egy nagyon szép ernyőt. Bazsarózsásat. Nincs már meg? – Nincs – felelte, és én egészen elkámpicsorodtam. De a boltos folytatta: – Az a darab nincs meg, azt eladtam. De volt egy hölgy, aki akart egy ugyanolyat, megrendeltem hát neki, de nem jött el érte. Óhajtja, hogy megmutassam? Micsoda véletlen! Vagy nincsenek véletlenek? Néha arra gondolok, hogy anyuka életének könyvében az „örömök” oldalon hátravolt még egy darab, és mivel a sors tudta, mit tartogat számára, legyintett egyet, és azt mondta, egye fene, kapja meg az ernyőt. A lányától. A konyhában találtam, mint mindig. Krumplit pucolt. – Merre jártál, Ibolyka? Már kezdtem aggódni! – Bocsáss meg, anyuci – nyomtam egy puszit az arcára. – Hoztam neked valamit. Kinyújtottam a hátam mögé dugott kezemet, és átadtam neki a szegények selyempapírjának csúfolt zörgő papirosba burkolt, hosszúkás csomagot. Anyuka megtörölgette a kezét a kötényébe, és érte nyúlt. Csak álltam, és vártam. Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor nagyon fontos a megajándékozott reakciója. Mit szól majd hozzá? Örülni fog, hogy megvettem neki? Vagy megharagszik, amiért elherdáltam egy csomó pénzt az első fizetésemből? Nem tudtam, mire számítsak. Lassan, óvatosan bontogatta a csomagot. Mivel ült, én pedig fölötte álltam, nem láttam az arcába, csak azt vettem észre, hogy rázkódik a válla. Sírt. – Istenem, drágaságom… hát ez meg… ezt meg hogy… – nem bírta befejezni a mondatot, csak ült az esernyővel az ölében, simogatta az ajándékot, és sírt. Letérdeltem mellé, és odahajtottam a fejem az ernyő mellé. – Neked vettem. Az első fizetésemből. Ajándék a világ legjobb anyukájának. – Ez igazán nagyon szép tőled! Annyira, de annyira örülök! És nemcsak az ajándéknak, hanem annak is, hogy ilyen jó, ilyen kedves és figyelmes vagy. Büszke vagyok a nevelésünkre.

Aznap este nem jutott a bánatnak és a jövő feletti aggodalomnak egy csepp helye sem az aprócska, rozzant konyhában. A szép színes ernyő beragyogta, az örömünk és szeretetünk pedig betöltötte a sötét kis lyuk minden zugát.

A terror első áldozata Losonc, 1940

1940 őszén egyszer a szokásosnál később indultam haza a szalonból. A zsinagóga mellett elhaladva vagy tíz csendőrt és néhány civil ruhás férfit pillantottam meg. – Ha csendőröket látsz valahol, onnan gyorsan menj el – szokta mondani apuka. – De ha a csendőrök mellett öltönyös urak is vannak, akkor fuss! Így hát futottam. Nem a legrövidebb úton, mert az ott vezetett volna mellettük, hanem az artézi kút felé. Átrohantam a patak fölött, bekanyarodtam a sarok mögé, és egyenesen nekiszaladtam Fischer Gyurkának. Majdnem ledöntöttem a lábáról. – Megbolondultál, virágszál? – kérdezte mosolyogva. – Ott vannak… – lihegtem, és nem is bírtam többet kinyögni. A rohanástól már karikák táncoltak a szemem előtt. – Kik? Hol? – kérdezte értetlenül, és látszott rajta, hogy kezdi kínosnak találni ezt az utcai közjátékot. – A csendőrök… meg a titkosok… a zsinagógánál. Gyurka kihúzta magát, és megragadta a vállam. – Most már nem kell rohannod – mondta határozottan –, de menj be apámhoz az üzletbe, és mondd el neki, mit láttál. És azt is, hogy én odamentem. Bólintottam, és gyors léptekkel a Masaryk, vagyis most már Rákóczi utca felé vettem az irányt. Gyula bácsit szerencsére egyedül találtam. – Adjonisten, Ibolyka, mi járatban? – kérdezte szokásos kedvességével az örökké mosolygó Fischer bácsi, aki csak a jót volt hajlandó meglátni mindenben és mindenkiben. Az volt a krédója, hogy a rossz mindannyiunkban ott van, a jót kell megkeresni, azt kell dédelgetni, arra kell odafigyelni! – Gyurka a zsinagógához ment – tudattam olyan feldúltan, mintha azt mondtam volna, a sínekhez ment, hogy a vonat alá ugorjon. Gyula bácsi nem értette az összefüggést, így kissé meglepetten nézett.

– Biztos az Unsdorferékhoz – mondta végül olyan hangsúllyal, ahogy az ember egy kotnyeles gyereknek válaszol, akinek mindig van valami „fontos” közlendője. Az Unsdorfer fiúk, az ortodox rabbi fiai hárman voltak. – Nem, nem! Ott vannak a csendőrök. Meg a titkosrendőrök. – Ekkor már majdnem sírtam. Gyula bácsi letépte magáról a kötényt, a pultra hajította, majd olyan sebességgel kapta le a fogasról a felöltőjét és a kalapját, hogy a fogas nagy robajjal ledőlt a földre. Fischer bácsi rohant kifelé, vissza se nézett. Visszaállítottam a fogast a helyére, aztán leültem a hátsó sarokban gubbasztó liszteszsákokra. Finom felhő puffant fel belőlük, hogy kis idő múlva beszitálja a cipőmet és a padlót. Nem tudtam, mitévő legyek, ott maradtam hát az üzletben. Jó fél órába telt, mire Gyula bácsi visszatért. Vele volt Gyurka is. Engem észre se vettek. Lehúzták a redőnyöket, de ez nem volt feltűnő, mert öt órára járt az idő, besötétedett közben. Fojtott hangon beszélgettek. Gyula bácsin látszott ugyan egy kis feszültség, de nyugodt hangon beszélt. Gyurka viszont szemmel láthatóan rendkívül feldúlt volt. – Miért nem hagytad, hogy odamenjek!? Még elmenekülhettek volna! – mondta szemrehányón, és nyilván nem először, mert Gyula bácsi nem védekezett, csak a fejét ingatta. – Késő volt már ahhoz. – És most mi lesz? Ülünk és várunk, mint a birkák, hogy kiért jönnek el legközelebb? És mit akarnak majd ráhúzni? Még hogy csehszlovák zászló! Minek akasztott volna ki Bélus a Büchler doktorral csehszlovák zászlót? Ráadásul a zsidó szeretetotthonra, közvetlenül a csendőrség mellett! Annyira közvetlenül, hogy szépen át lehet mászni egyik tetőről a másikra! Gyula bácsi csak állt és hallgatott. – De apa, te nem látod, mi történik? Miért nem megyünk el innen? Hiszen hívnak Amerikába a rokonok. – Ugyan már, nem kell annyira felfújni a dolgot! Hiszen csak letartóztatták őket, láttad, hogy a csendőrségre mentek velük. Fényes nappal, a fél város szeme láttára, szóval rendes, hivatalos vizsgálatról van szó. Holnap kiengedik őket. Hallgattam a két férfit, akik szemmel láthatóan megfeledkeztek rólam, és láttam, micsoda különbség van köztük. Gyurka fiatal, lobbanékony, azonnali választ, azonnali megoldást keres mindenre. Akár erővel is. Vele szemben pedig a megfontolt, felelősségteljes apa, akiről akkor azt hittem, hogy talán egy kicsit gyáva. Ma azonban tudom már, hogy a családja iránti felelősség volt, ami fékezte Gyula bácsit, aki még mindig hitt abban, hogy a törvények egyformán

vonatkoznak mindenkire. És ha valaki nem csinált semmit, nem is eshet bántódása. – Zárd be az üzletet, és szólj otthon, hogy később jövök – mondta Gyurkának. – És légy szíves, innen egyenesen haza menj. Ezzel sarkon fordult, és sietve távozott. Gyurka csak akkor vette észre, hogy ott vagyok. Egy pillanatra meglepődött, aztán rájött, hogyan kerülhettem oda. – Apám csak úgy itt hagyott, mi? Bólintottam. – Mi történt tulajdonképpen? – Bélust meg Büchler doktort letartóztatták a Chevra Kadisa-ülésen. A Chevra Kadisa azt jelenti, hogy szent egylet, de emögött nem kell semmiféle összeesküvést vagy titkot keresni. A név arámi eredetű, és a judaizmus történetének talán legrégebbi jótékonysági egyletét jelöli. Az egylet tagjai látják el a temetkezéssel kapcsolatos teendőket, de foglalkoznak a betegekkel és azok családjával is. Gyűjtést szerveznek, és az így összeszedett pénzből támogatják a szegény családokat, a diákokat, az árvákat és özvegyeket, segítenek kelengyét vásárolni a szegény sorsú lányoknak. A hitközség minden tagja számára megtiszteltetés, ha beválasztják az egyletbe és részt vehet a munkájában. Mint Büchler doktor, aki a zsidó közösségben, de városszerte is nagy tiszteletben álló orvos volt. – Miért tartóztatták le őket? – Állítólag kitűztek egy csehszlovák zászlót a menházra. – Bélus? Miért tett volna ilyet? Pont ő mondta mindig, hogy nem kell provokálni. Kohn Bélus a barátunk volt. Huszonegy éves, rendkívül jóképű fiú. Fülig pirultak a lányok, ha elment mellettük és esetleg rájuk mosolygott. Bélus Pozsonyban lakott, amíg haza nem küldték az egyetemről őt is. A fővárosban eljárt valami egyletbe, ahol harcművészetet tanultak. Ezt a fajtát állítólag egy zsidó fiú találta ki, hogy sikeresebben védhessék magukat a Hlinka-gárdisták vagy más antiszemita csoportosulások ellen. Bélus pedig titokban – vagyis hát annyira nagy titokban mégsem, ha én is tudtam róla – továbbadta az itthoni fiúknak, amit Pozsonyban megtanult. Többek között Sanyi bátyámnak is. – Igen. Bélust is elvitték. – Mi lesz velük? – Nem tudom – felelte gondterhelten Gyuri. Egy darabig hallgattunk, aztán megkérdeztem: – És most mit fogunk csinálni? – Az biztos nem jó, ha csak ülünk és várunk, hogy kit visznek el legközelebb.

Tavaly nyáron remek embereket ismertem meg Csehországban. Nem igaz, hogy a csehek mind örülnek a németeknek. Én pont olyanokkal találkoztam, akik rühellik, hogy bejöttek a fritzek, és akik elhatározták, hogy harcolni fognak ellenük, hiába kellett a hadseregnek letennie a fegyvert. – És hogyan akarnak harcolni? Lázadást szítanak? – Lázadást börtönökben és laktanyákban szokás szítani – magyarázta türelmesen. – Valószínűleg felkelésre gondolsz. De nem ilyesmiben gondolkoznak, hanem elmennek, vagyis pontosabban kiszöknek Nyugatra, hogy csatlakozzanak az ott alakuló csehszlovák hadsereghez. – De hát ez biztos nagyon veszélyes! – Az. Manapság azonban minden helyes út veszélyes. Azon a délutánon zajlott le addigi leghosszabb beszélgetésem Fischer Gyurkával. Meglepett, milyen türelmesen válaszolgat a kérdéseimre, meg hogy ragaszkodott ahhoz, hogy hazakísérjen, pedig alig százméternyire laktam. Bezártunk, és ballagtunk a Kisbég utca felé. Megálltunk a házunk előtt. Épp meg akartam köszönni, hogy hazakísért, amikor egyszer csak elkapta a kezemet. – Ne hidd, hogy jobb lesz. Hogy hamarosan vége az egésznek. A legrosszabbra kell számítani. És főleg küzdeni kell ellene, mert azt senki nem teszi meg helyettünk. Ha ránk gyulladna a ház, még fát is hordanának bele. Vigyázz magadra, és próbálj életben maradni! Minden körülmények között. Míg ezeket mondta, végig a szemembe nézett. Aztán sarkon fordult, és fürge léptekkel elindult hazafelé. Felszaladtam a lépcsőn, kinyitottam az ajtót, besurrantam a folyosóra, és vártam a fejmosást. Mikor anyuka meghallotta, hogy koppan a levetett cipőm, kiszaladt a konyhából. Már-már mentegetőzni és magyarázkodni kezdtem, de váratlanul magához ölelt, olyan hevesen, hogy majdnem elestünk. Meg kellett kapaszkodnom a szekreterben. – Tudok mindent, szívem, a Fischer Gyula megüzente, hogy ne aggódjak, minden rendben van veled. Apuka átment Unsdorferékhez, hátha többet tudnak. De nem tudtak. Senki sem tudta, mi volt ez az egész, és azt sem, hogy mi van a letartóztatottakkal. Három nappal később megtudtuk. Büchler doktort a hadbíróság magyarországi kényszermunkára ítélte. Kohn Béla nem élte túl a kihallgatást. A jóképű Bélus, aki mindig úgy nézett ki, mintha övé lenne a világ. Előtte volt az élet, és neki kellett volna gondoskodnia az anyjáról, aki özvegyen maradt, miután a férje belehalt világháborús sérüléseinek később jelentkező következményeibe. Bélust halálra kínozták. Azt beszélték a városban, hogy eltörték kezét-lábát, kiszúrták a szemét, hosszában kettévágták a nyelvét (járta

Magyarországon olyan szólás, hogy „sziszeg a zsidó kígyó”), és még egy csomó szörnyű dolgot műveltek vele, amikről anyuka sírva mondta, hogy olyat tisztességes lánynak hallania sem szabad. De mi azért beszéltünk róla egymás között. A combja belső részéről levágtak egy darab bőrt, és fitymát fabrikáltak neki belőle. Hogy ez igaz volt-e vagy sem, nem tudom. A testét nem adták ki a családnak, titokban temették el. Csak a háború után jött el a sírásó segédje a hitközségre, hogy elmondja, rettenetes állapotban volt a holttest. Kiderült az is, hogy egy hátramaradottak nélkül elhunyt hajdani finánc sírboltjába temették, mert tudták, hogy oda nem jár gyertyát gyújtani senki, nem veszik észre, hogy megbolygatták a kriptát. A városban mindaddig csupán néhány kisebb csetepaté volt zsidó fiúk és csendőrök között, de egy kis verésen és néhány étlen-szomjan töltött fogdanapon kívül nem esett bántódása soha senkinek. A háború után megtudtuk, hogy Bélus kihallgatására egész Budapestről utaztak le a titkosrendőrök, hogy megmutassák a helyieknek, hogyan kell az ilyesmit csinálni. Onnantól fogva rettegésben éltünk. Mindenhatók voltak, bármit tehettek velünk. Tettek is.

Fischer Gyurka szökése Losonc, 1940

Gyurka a Bélus-ügy óta gyakrabban járt hozzánk. Pontosabban a bátyáimhoz, beszélgetni. Mivel azonban közös szobánk volt, én is ott maradtam ilyenkor. Gyurka sokat mesélt a besztercebányai diákéveiről meg az utazásairól, amelyekre az apja küldte, hogy megtapasztalja, hogy élnek másutt az emberek. Elismeréssel beszélt a fiatalokról, akik a szökés mellett döntöttek, hogy Hitler ellen harcolhassanak a szövetségesek oldalán. – Elárulok nektek valamit, de nem mondhatjátok el senkinek – szólt ünnepélyesen. – Nem mondjuk – ígérte mindhármunk nevében Gyuri bátyám. Gyurka rám pillantott, majd Sanyira. Mindketten bólintottunk. – A futáruk vagyok. – Futár? Miféle futár? Kiknek a futára? – kérdezte értetlenül Gyuri. – A fiúknak, akiket Csehországban megismertem. A túloldalon harcolnak, és nem küldhetnek levelet a Protektorátusba, mert a családjuknak baja lenne belőle, így hozzánk címezik őket. Magyarország egyelőre nem csinálja magát annyira össze az ilyesmitől, mint Szlovákia. A leveleket becsomagolom az üzletünk meg a szálloda szórólapjaiba, és továbbküldöm a családjuknak. – Ez nagyszerű! – lelkesedett Sanyi. – Biztos nagyon örülnek az otthoniak, hogy hírt kapnak róluk. Ez nagyon szép és igazán bátor dolog tőled. – A francokat! Nincs ebben semmi bátorság, de hát apám nem akar elengedni… – Miért, mennél harcolni? – kérdezte Gyuri. – Nem tudom. Nem tudom, hogy képes lennék-e rá. De valamit mégis szeretnék tenni azért, hogy véget érjen a háború, és a fritzek csúnyán kikapjanak. Hogy végre békén hagyjanak mindenkit. Gyurka harcos szellem volt. És nemsokára megmutatta, hogy nem csak a szelleme az.

Időnként együtt sétáltattuk Bundit, és néha csak úgy benéztem hozzá az üzletbe. Mindig volt miről beszélgetnünk. Jó volt, hogy semmiféle módon nem próbálta kihasználni a helyzetet, nem próbálta jelezni, hogy érdeklődik irántam. Tiszteletben tartotta, hogy a szívem már foglalt. Aznapra is találkozót beszéltünk meg, de Gyurka nem mutatkozott. Sétálgattam egy darabig Bundival fel-alá, majd elfáradtam, és leültem egy padra. Vártam. Egy óra, két óra… Gyurka sehol. Ilyesmi sosem fordult még elő. Ha késett is olykor, néhány perccel később lihegve befutott, és mosolyogva elnézést kért. Hogy másnap sem jelentkezett, elmentem hozzájuk. Kisírt szemű mostohaanyja nyitott ajtót. – Jó napot, Erna néni! – Szervusz Ibolyka, gyere beljebb. – Valami baj van? Gyurka? Nincs itt? Kérdésemre újabb könnyáradat volt a válasz. A néni egyik kezét a szájára szorította, a másikkal a szoba felé mutatott. Annak ellenére, hogy a mostohaanyja volt csak, úgy tűnt, nagyon elkeseríti, ami Gyurkával történt. A szoba ajtaja félig nyitva állt. Most már biztos voltam benne, hogy valami szörnyű történt. Gyurka megsebesült vagy megverték, és most ott fekszik a szobában. Élve? Holtan? Összeszorult a gyomrom. Nem bírtam elképzelni, mi vár rám odabent. Odaértem az ajtóhoz. A kilincsre pillantottam, de nem nyúltam hozzá, csak két ujjal megböktem egy kicsit az ajtót, és az lassan kinyílt. Amit láttam, valóban meglepő volt. Gyurka apja egy fotelben ülve olvasott. Csodaszép szoba volt. Most jártam itt először. A gyönyörű mahagónibútor, a nagy ablakok, a drapériák, a díványpárnák mennyisége együttesen adta ki azt, amire az ember azt mondja, hogy ez pont így ízléses. Egyetlen plusz elem vagy egyetlen darabbal kevesebb megbontaná a hatást. Nem értettem semmit – a néni zokog, Gyurka sehol, az apja meg olvasgat. – Szervusz, Ibolyka, Gyurkát keresed? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna a könyvből, pedig nyilván hallotta, amit Erna nénivel a folyosón beszéltünk. – Igen. – Sajnálom, de nincs itthon. – És hol van? Most végre felnézett, letette a könyvét a kisasztalra, felállt és odajött hozzám. – Gyere, üljünk le egy kicsit. Tessék, foglalj helyet – mutatott a díványra.

Csak a szélére ereszkedtem le, ő meg elég közel, de nem bizalmas közelségben ült le. Idegesen gyűrögettem térdig érő szoknyám szegélyét, és vártam. – Gyurka elment. Vagyis el kellett mennie. Szöknie. El kellett menekülnie. – Micsoda?! Mi történt? – Fennállt a veszélye, hogy beviszik. Tegnap este telefonált egy ismerősöm, hogy figyelmeztessen. Azt mondta, ha nem akarjuk, hogy Gyurkát letartóztassák és elítéljék, azonnal el kell mennie. És igazat mondott. Hajnalban eljöttek érte, de akkor már szerencsére messze járt. – De miért? Miért akarták letartóztatni? – A jó szíve meg a forró feje miatt. Vártam, hogy folytatja, de Gyula bácsi hallgatott. Én viszont nem mehettem el anélkül, hogy meg ne tudjam, mi történt Gyurkával. – Ezt hogy tetszik érteni? Hol van most? – Nem tudom, Ibolyka. És ha tudnám, sem mondanám meg. Legyen elég annyi, hogy sikerült elmenekülnie. Hogy mi lesz tovább, azt nem tudom, abban már nem tudunk neki segíteni, egyedül kell boldogulnia. De én bízom benne, hogy tud magára vigyázni. – Persze, hogy tud. De legalább azt tessék elárulni, miért kellett elmennie. Gyula bácsi, kérem szépen, ne tessék engem ilyen bizonytalanságban hagyni!

Fischer György 1946-ban

– Gyurka mondta, hogy biztos átjössz majd. Hogy ha más nem is, te biztosan, mert derék, rendes lány vagy. Elmondom hát, de erről soha, senkinek ne beszélj! Ha kérdezné tőled bárki is, hogy hol van Gyurka, mondd meg az igazat. Hogy nem tudod. És ha azt kérdezik, tudod-e, miért szökött el, akkor hazudj, és mondd arra is, hogy nem tudod. Fogsz tudni hazudni, Ibolyka? Vagy inkább mégsem akarod tudni, hogy miért? – nézett rám kutató tekintettel. Megértettem. Óvnia kellett a fiát, és legalább abban a pillanatban, amikor elmondja nekem, biztosnak kell lennie abban, hogy képes leszek megőrizni a titkot. Hogy képes leszek Gyurka és az egész család érdekében hazudni. Biztos voltam benne, hogy képes leszek, így gyorsan rávágtam, hogy hazudni fogok, akárki kérdez is. – Na jó – vett egy nagy levegőt Gyula bácsi. – Azt tudod, hogy Gyurka leveleket továbbított a Protektorátusba? Bólintottam. – Tudom. A németek ellen harcoló katonák családjának. – Így van. A múlt héten is jött egy küldemény. Ezúttal azonban nem levél,

hanem képeslap. És a lapon egy Hitler-karikatúra. Forogni kezdett velem a szoba. Nem is kellett folytatnia, el tudtam képzelni, mi történt. Egy ilyen képeslap biztos feltűnt. És látták a pecséten, honnan jött. Aztán valószínűleg megnézték a postakönyvben, milyen küldemények jöttek az utóbbi időben Fischerék címére. Az meg világos volt, hogy ezek után eljönnek megkérdezni, mi a fenét jelentsen ez. – Először rettentő dühös voltam a fickóra, aki ezt a lapot küldte – folytatta Gyula bácsi. – Hogy képzeli, hogy ilyen ostoba módon ekkora bajba sodor minket?! De Gyurka, mielőtt elment, azt mondta, hogy: Apa, ez a fiú fegyverrel a kezében harcol ellene, nem bujkál, nem csak várja, hogy vége legyen már, hanem irtja a fritzeket, ahol csak tudja. Neki joga van hozzá, hogy kinevesse őket. Nekünk viszont nincs jogunk ahhoz, hogy ezért elítéljük. Igaz, veszélybe sodort minket, de nem szándékosan tette. Abban a ritka szabad pillanatában, amikor egy rövidke üzenetet tudott írni haza, ez nyilván jó ötletnek tűnt neki. Úgy gondolhatta, biztatás lesz az otthoniaknak, hogy vannak még országok, ahol kifigurázzák Hitlert. És Gyurkának tulajdonképpen igaza van, bár kétségkívül jobban örültem volna, ha nem kell ilyen váratlanul világgá futnia. – Harcolni ment, ugye? Tudom, hogy úgyse mondja meg, és nem is akarom, hogy megmondja. Nekem viszont el kell mondanom, hogy azt hiszem, vagyis biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. A háború után itt, maguknál találkozunk, és Gyurka késő éjszakáig meséli majd a kalandjait. Az utolsó mondatot már alig bírtam kipréselni magamból. Remegett az állam, összekoccantak a fogaim, de a könnyeimet még vissza tudtam tartani. Épp a kicsordulás határán, de visszatartottam. Egészen addig, míg Gyula bácsi olyat nem csinált, hogy nem bírtam tovább. Megölelt. Nem jött közelebb, onnan ölelt magához ügyetlenül, ám erősen, ahol ült. – Köszönöm, hogy eljöttél. Hogy fontosnak tartottad megtudni, hol van, de főleg azt köszönöm, amit most mondtál. Legyen úgy, Ibolyka… Legyen úgy, és én leszek a legboldogabb apa a világon.

A munkaszolgálat Losonc, 1941

Háborús időkben a postás általában nem a jó hírek hozója. Éppen ellenkezőleg. Azon a napon sem számítottunk semmi jóra, amikor újra beállított a kék biciklijén, a vállán átvetett nagy bőrtáskával. De ennyire rosszra sem. – Nem, nem, nem, nem! A kiabálásra beszaladtam anyukához a konyhába. Aznap csak délre kellett a szalonba mennem, délelőtt ugyanis a helyi nőegylet hölgyei jöttek körülnézni, és engem, a zsidót a biztonság kedvéért hazaküldtek. Sanyinak és Gyurinak másnap jelentkeznie kellett a vasútállomáson, munkaszolgálatra viszik őket Magyarországra. Nagyon sok zsidó fiút hurcoltak el így hazulról.

Gyula bácsi, Fischer Gyurka édesapja első feleségével, Saroltával

A bátyáim férfiasan viselték a csapást. Összepakoltak, főleg meleg ruhát a fejenként engedélyezett egy-egy bőröndbe, és elindultak, hogy elbúcsúzzanak a barátaiktól. Este elköltöttük utolsó közös vacsoránkat, és imádkoztunk a

biztonságukért meg a mielőbbi hazatérésükért. – Hát fiúk… – szólt apuka az ima után –, nehéz szívvel engedlek utatokra. Mindig szerettem volna félretenni annyi pénzt, hogy iskoláitok befejeztével utazhassatok, megismerhessetek más országokat, megtapasztaljátok, hogyan élnek ott az emberek, aztán hazahozzatok magatokkal valami jót abból, amit láttatok. Nem tudom, hova mentek most, Magyarországon maradtok-e vagy átvezényelnek máshová, de reménykedem abban, hogy jó embereket sodor utatokba a sors, még ha nem önként láttok is világot. És legyetek ti is jók másokhoz. Csak így lehet túlélni ezeket a nehéz időket. – Apám – kezdte válaszát ünnepélyesen Sanyi, de rögtön kijavította magát. – Apuka, ne aggódj miattunk. Jó nevelést kaptunk. Gyurival segítjük majd egymást, és igyekezni fogunk, hogy a lehető legtöbbet tanuljunk az úton. – Bizony, segítsétek egymást, drága kisfiaim! – zokogott fel anyuka. – Ne sírj, Ilonkám. Tudnak vigyázni magukra – csitította apuka. Anyuka olyan hevesen pattant fel az asztaltól, hogy beleremegtek a poharak. – De én nem akarom, hogy vigyázniuk kelljen magukra. Nem mennek sehova! Apuka is felállt, odament hozzá, próbálta megölelni, de anyuka nem akarta, hogy lecsillapítsák. Ő küzdeni akart a fiaiért. Akár a férje ellen is, ha szükséges. Apukának végül sikerült átölelnie, de anyuka próbált elhúzódni tőle. – Nem engedem! Hallod? Miért nem bújtatjuk el őket? Mehetnének Imréhez Pincre, a tanyára. Reggel meg azt mondjuk, megszöktek. A szemével kérlelte apukát, hogy hagyja jóvá az ötletet, és apuka talán így is tett volna, mert látta, mennyire rosszul viseli a helyzetet anyuka, hogy félti a fiúkat. A munkaszolgálat azt jelentette, hogy az embert kivihették, mondjuk, Németországba valami rabszolgamunkára, de kerülhetett a front közelébe is, lövészárkot ásni. Sanyi lépett közbe. – Ezt nem tehetjük. Mindnyájatokat veszélybe sodornánk. Bevinnének, kihallgatnának. Ezt nem engedhetem. És különben is, tudjátok, mi lenne velünk, ha megtalálnának. Így legalább van némi esélyünk. Igaza volt. Ha elkapják, szökevényként azonnal agyonlövik őket. Ennek a helyzetnek egyszerűen nem volt jó megoldása. Szomorúan telt az este. Sokáig üldögéltünk a konyhában. Nem is nagyon beszélgettünk, csak fogtuk egymás kezét. Reggel mindannyian kimentünk az állomásra. Fél hatkor indult a vonat, talán hogy lezavarják az egészet, még mielőtt felébred a város. Baktattunk a csendes utcákon. Hűvös volt a szeptember végi hajnal. Nem beszélgettünk. Egyrészt mindenki a gondolataiba merült, másrészt pedig mintha nem is engedett volna

beszélni a még néma város, mintha nem lett volna illendő megszólalnunk. Az út első részét úgy tettük meg, mint máskor, mintha csak úgy kísérnénk őket a vonathoz, ahogy Sanyit szoktuk, amikor Prágába járt. De az állomáshoz közeledve egyre lassultak a lépteink, és anyuka sírva fakadt. A fiúk két oldalról belekarolva támogatták, ő meg hol az egyiknek, hol a másiknak dőlt neki. Nem akarta elengedni a fiait az ismeretlenbe. Mi apukával mögöttük mentünk. Szívszorító volt a látvány. Michelangelo a Pietàval kőbe faragta az anyai szenvedés és fájdalom szimbólumát. Ha ezt a jelenetet, mondjuk, megfesti valaki, akkor a mű egy olyan anyát ábrázolt volna, aki érzi, hogy elveszítheti a fiait. Három alak távolodik a néptelen utcán. Balra egy magas, büszke tartású fiatalember, ereje kibontakozóban, és éppen kezdi felfedezni, mit jelent férfinak lenni. Középen egy idősödő, alacsony, nehéz léptű asszony, a magas fiú vállának támaszkodik. A másik oldalán lépdelő alak már nem fiú, de még nem férfi. Ő ugyan annak látja magát, de fiú mivolta erősen ül még a külsején. Sovány, inas, zabolátlan sörényű. Tulajdonképpen felnőttnek néz ki, de gyereknek hat. Az asszony gyerekének, aki szorosan kapaszkodik bele, markolja kissé még nagy zakójának ujját is. Így látom őket magam előtt, utolsó közös útjukon. A vonat felé, amely elvitte őket, és egyiküket nem hozta vissza. Az állomáson nagy volt a sürgés-forgás. Sok család kísérte ki a fiait. Mindegyiküknek jelentkeznie kellett a kirendelt hivatalnoknál és a csendőröknél is. Nagyon megszervezték. Mivel nem akarták, hogy ribillió törjön ki, mikor az anyák felfogják, hova is küldik a fiaikat, gyorsan, következetesen dolgoztak. Név, személyazonossági igazolvány, a behívó, bumm egy pecsét, kész. Mindenki kapott egy számozott cédulát, azzal kellett felsorakozni a megfelelő vagonok mellett. Nagyon gyorsan lezajlott az egész, és a tulajdonképpeni búcsúra alig néhány percünk maradt. Sanyi megölelte anyukát. – Ne aggódjatok, vigyázni fogunk egymásra! Anyuka csak bólogatni bírt, és magához szorította Sanyit. Apuka közben Gyuritól búcsúzott. Aztán még egyszer összeölelkeztünk mindnyájan, és már terelték is őket a vonatra a csendőrök, az esetleges jeleneteket elkerülendő. Sanyi még visszakiáltott: – Amint lehet, megírjuk, hol vagyunk! Vigyázzatok magatokra ti is! – És már csapódott is utánuk a vagon ajtaja. Felhangzott a sípszó, pöffentett a mozdony, és a szerelvény csikorogva elindult. Sanyi a vonatajtó ablaka mögül is mosolyogva integetett, Gyuri meg

csak állt komoly arccal, mint mindig. Anyuka olyan vadul integetett utánuk fehér zsebkendőjével, mintha egy galamb küzdene az ellenszéllel. Az utolsó kocsi látszott már csak, de mi nem mozdultunk. Az emberek lassan szállingóztak el az állomásról, és mi még mindig ott álltunk. Apuka középen, én a jobbján, anyuka balról. Aztán jöttek a csendőrök, és elzavartak. Egyetlen levél sem jött tőlük. Gyuri a háború után azt mondta, legalább tízet írt. Afféle fecniket leginkább, amelyeken értesített, hogy életben van és éppen hol. De hogy egyikre sem kapott választ, felhagyott az írással. Pestre érve azonnal elválasztották őket. Sanyit Ukrajnába küldték lövészárkot ásni. Gyuri előbb Rimaszombat mellé, majd Pelsőcre és Rőcére került. Mindeközben nem tudott Sanyiról semmit. De kicsi a világ, és kiderült, hogy a barátnőm bátyját Sanyival együtt vitték el, és később is együtt maradtak. Ez a fiú hazajött, és ő mesélte el, hogy mi történt a testvéremmel.

Cipők a Duna-parton

Néhány hónappal a bátyáim elhurcolása után egy éjjel fojtott hangokra ébredtem. Felkaptam a pongyolámat, és kitapogatóztam a konyhába. Sötét volt, de anyuka pont akkor gyújtott gyertyát, mikor beléptem, és akkor láttam, hogy Eszter van nálunk Dáviddal, a férjével és a kis Juditkával. Eszter távoli unokatestvérem volt apai ágon, Rózsahegyen (Ružomberok) éltek. Látogatóba nemigen jártunk egymáshoz, de levélben tartottuk a kapcsolatot. Anyuka leültette őket, karjába vette az alig egyéves Juditkát, és megpróbálta elringatni. Eszter pedig mesélni kezdte, mi minden történt velük, hogy kerültek hozzánk éjnek idején. – Negyven tavaszán kijött Szlovákiában az első arizációs törvény, amelynek alapján a zsidó kereskedőknek üzletük ötvenegy százalékát át kellett engedniük bérbe egy árjának. A zsidó tanítók és újságírók pedig nem dolgozhattak tovább, vagyis Dávidnak is mennie kellett a szerkesztőségből. Csatornát ásott, földeken dolgozott alamizsnának is kevés, nevetséges pénzért. Negyven szeptemberében pedig létrehozták a Központi Gazdasági Hivatalt, hogy előbb részletesen felmérje a zsidók vagyonát, aztán pedig megfossza őket tőle. A második arizációs törvény nem finomkodott, egyszerűen elvette a zsidóktól a cégeiket, üzleteiket, szállodáikat, kocsmáikat, elvett mindent. Nem megvette, nem kibérelte a háború idejére – elvette. Csak úgy. Minket ez ugyan nem érintett, nem volt semmiféle vállalkozásunk, de láttuk, mit tett a dolog ismerőseinkkel, barátainkkal. Egy hónappal ezelőtt pedig elfogadtak egy Zsidókódexnek nevezett törvényt. Itt megtört Eszter hangja, látszott, hogy nehezére esik erről beszélnie. Odanyújtottam neki egy bögre hársfateát, amit közben főztem. Szomorúan elmosolyodott, óvatosan beleszürcsölt a teába, majd egy darabig csak bámult a bögréjébe. – A zsidóknak innentől fogva nem lehet semmijük – folytatta végül. – Be

kellett szolgáltatnunk a fényképezőgépeket, rádiókat, elvették az autókat, a bicikliket. A gyerekek csak hatodikig járhatnak iskolába, nem tanulhatnak tovább. Nem sétálhatunk a parkban, nem mehetünk uszodába, színházba, moziba. Sőt a lakásunkból is kiköltöztettek, mert az utcánk most Hitler nevét viseli, és zsidók nem lakhatnak a Vezérről elnevezett utcában. De hát ez nektek sem újdonság. Az öreg Singerné házában kaptunk egy szobát. De a legjobban azon dühödtem fel, hogy a szőrméket le kellett adni. Most, hogy jön a tél! Még Juditka lábzsákját sem tarthattam meg! Így végül a szökés mellett döntöttünk, Magyarországon nincsenek ilyen szigorú zsidótörvények. Eszter sírva fakadt. Fájdalmas, szaggatott sírás volt. Az sír így, akitől elvették mindazt, ami meghatározta az életét. Fáj a veszteség, úgy érzi, mindentől megfosztották, ami számított. Hogy tényleg mindentől, azt csak két évvel később fogja megérteni. A pesti Duna-parton, ahová a hároméves Juditkával a karjában hajtják ki. Amikor majd odamegy hozzájuk az egyik nyilas, elveszi tőle a gyereket, leállítja a földre, lehajol hozzá, és nyájasan kérdezi: – Szeretnéd megetetni a halacskákat, kislány? Juditka ijedten bólint, a nyilas kézen fogja. Eszter minden ízében reszketni kezd. Nem akarja, hogy elvigyék tőle a gyereket, de nem tehet semmit, fegyveres őrök sorakoznak mindenütt. És a nyilas, aki kézen fogva ballag Juditkával a Duna felé, kedves a gyerekkel. Lehet, hogy neki is van otthon ilyen kislánya, és rég nem látta már. Ezekre próbál gondolni Eszter, de igazából tudja már, mi következik. A szívével tudja, ami vadul ver, szinte kiugrik a mellkasából. Juditka mellett akar lenni, meg akarja őt védeni. A kislány és a nyilas odaér a parthoz. Másfél méternyire alattuk ott hömpölyög a folyó. A nyilas megfordul, Eszterre néz, arcán a jóságos kifejezés gonosz vigyorrá torzul. Tartja nehéz, kérges markában az apró fehér gyerekkezet, és egyszer csak elkezdi húzni felfelé. Juditka már lábujjhegyen áll, már a levegőben lóg. Sírni kezd. Fáj, amit a bácsi csinál. És fél. A nyilas előrelép, és Juditka most már nem a part, hanem a víz fölött lóg. Eszter kiabál, sír. – Nem tud úszni! Nem tud úszni! Kérem szépen, ne csinálja, nem tud úszni a gyerek! Juditka is sír, meg van rémülve, az anyjához akar menni. A nyilas pedig, a szörnyeteg, csak elmosolyodik. – Kit érdekel? – mondja, és elengedi a kis kezet. A kislány a vízbe csobbant, elmerült. Mikor újra felbukott, vitte rögtön tovább az ár. De a hangja még kiért a partra. – Anyúúúú!! Anyucííííí! Segítsééég! Húzzál ki! Anyucííí! Anyúúú! Anyúúú! Eszter azonnal utána akart ugrani, de nem engedték. Erősen fogták, és a partról kellett végignéznie, hogyan fullad meg a kislánya. Látta a fejecskéjét, a

kezét, hallotta, ahogy szólongatja, a rémületet a hangjában, ahogy a víz beáramlott a tüdejébe, hallotta fuldokló köhögését és sírását, ahogy próbálta a fejét a víz fölött tartani. Aztán már semmit. A Duna lehúzta a kislányt. Eszter ott helyben megőszült. Huszonnégy éves volt. Remélte, hogy most ő következik. Próbálta magát kitépni, a vízbe ugrani, megütni az őröket, hogy öljék meg, ott helyben. A kislánya után akart menni. Ehelyett a hajánál fogva vonszolták a kövön egész az odébb várakozó kocsiig. Mivel továbbra is ellenállt, összeverték puskatussal, a lánya gyilkosa pedig belesziszegte az arcába: – Meg akarnál dögleni, mi? Ne félj, megdöglesz majd a gázban, mint a patkányok. Most jó leszek hozzád, és életben hagylak, hogy álmodhass szépeket a pancsoló kisasszonykáról! Eszteren kívül vagy tíz nő volt még ott, akiket gyerekestül hajtottak ki a partra. A gyerekeket mind megölték, az anyák szeme láttára. Néhány csecsemőt a levegőbe hajítottak, és úgy lőttek rájuk, mint az agyaggalambokra. Akit nem találtak el, szörnyethalt az eséstől. Másokat bedobtak a Dunába, és Eszterhez hasonlóan arra kényszerítették az anyjukat, hogy végignézzék a gyerekük fuldoklását. Mind fiatalabb volt Juditkánál. Felmerülhet a kérdés, honnan tudom, mi történt velük. Hát Esztertől. Auschwitzban mesélte el nekem. Azt is, hogyan álmodik minden éjjel a fuldokló kislányáról, hogyan visszhangzik a fülében kétségbeesett sírása. Számára valóban a halál jelenthetett csak megváltást. Budapesten, nem messze a Parlament fenséges épületétől, hatvan pár cipő áll a Duna-parton. Hatvan pár vascipő. Azoknak az emlékére, akiket legyilkoltak itt a nyilasok. Leginkább úgy, hogy felsorakoztatták az odaterelt embereket, majd levetették velük a cipőjüket. Lánccal összekötötték az egész sort, majd a legelején állót hátulról fejbe lőtték, és az áldozat magával rántotta a vízbe a többieket is. Így takarékoskodtak a lőszerrel. A vascipő szimbólum, örök mementó. A meggyilkoltak lábbelijét nem hagyták ott. Összeszedték, eladták… De addig még két év volt hátra. Aznap éjjel örültünk, hogy együtt lehetünk újra. Dávid részletesen elmesélte a szökést meg az öt nap történetét, hogyan bujkáltak napközben az erdőben és gyalogolták végig az éjszakákat, míg eljutottak hozzánk. Megették a kukoricakását, amit anyuka főzött nekik, és lefeküdtek. Másnap késő délutánig aludtak. Este csomagoltunk nekik vizet és úti elemózsiát, majd apuka kikísérte őket az állomásra, és felültette őket a pesti vonatra, 1941ben ugyanis Magyarországon még utazhattak vonaton a zsidók. Sárga csillagot sem kellett viselniük. A szlovákoknak már igen. Nekünk csak 1944 tavaszától.

Nem tudom, miért volt ilyen eltolódás a szlovák és a magyar zsidótörvények között, de tény, hogy Magyarországon akkor még jobban ment a sora a zsidóknak. Horthyt ugyan nem lehet filoszemitizmussal vádolni, valamilyen oknál fogva azonban mégis ellenezte a gondolatot, hogy magyar állampolgárokat, még ha csak zsidók is, összegyűjtsenek és elvigyenek valahová keletre. Szlovákiából már 1942-ben elindították az első transzportokat. Ezeket tiltakozástól tartva egy időre leállították, és csak 1944-ben újították meg ismét. A szlovák kormány minden elhurcolt zsidóért ötszáz birodalmi márkát fizetett a németeknek. Ez az összeg hivatalosan a szállítási költségeket és az utazás idejére szóló étkezést (!) foglalta magában, nem hivatalosan viszont a szlovák állam háláját fejezte ki, amiért Németország segít megszabadulni a zsidaiktól. A németeknek temérdek munkájuk volt a többi országgal, ahol szintén zsidótlanítani akartak, így a transzportok ötletéért különösebben nem lelkesedő Magyarországot nem is nagyon piszkálták. A zsidókat a munkaszolgálatos behívókon kívül nagyjából békén hagyták. Még utazhattunk vonaton, lehetett rádiónk – bár kizárólag a német és magyar adók hallgatását engedélyezték –, használhattuk a járdát, és nem kellett a megalázó sárga csillagot viselnünk. Mindez megerősítette a szüleimet a hitükben, hogy ha véget ér a háború, hazatérnek a testvéreim és összerakosgatjuk újra a mi szép életünket. Ez volt a helyzet 1944 tavaszáig. Akkor azonban Magyarországra érkezett egy jelentéktelen külsejű hivatalnok. Igaz, SS-egyenruhában. Adolf Eichmann-nak hívták.

Eichmann, Horthy és a zsidók

Ha Mengele az angyala, akkor Eichmann bízvást a tervezőmérnöke volt a halálnak. A szervezője, a műszaki háttér megvalósítója. Eichmann karrierje 1934-ben kezdődött, amikor a dachaui koncentrációs táborban szolgált. A lágert politikai foglyok és olyan személyek számára létesítették, akik nem mutattak megfelelő mértékű lelkesedést az új birodalmi kancellár, Adolf Hitler iránt. Eichmann kezdetben az SD, azaz Sicherheitsdienst (Biztonsági Szolgálat) kötelékében működött, ami tulajdonképpen az SS hírszerzési egysége volt. A berlini Abteilung Juden (a Birodalmi Biztonsági Főhivatal Zsidóügyi Ügyosztálya, hétköznapibb nevén zsidóügyi referatúra) vezetőjeként az ő gondjaira volt bízva a zsidókérdés. 1938 márciusában, az Anschlusst követően őt is kiküldték Bécsbe, hogy felügyelje a letartóztatásokat és a likvidációt. Két nappal a bécsi döntés és egy nappal a már említett pozsonyi zsidóellenes tüntetések után Eichmann Szlovákiába érkezett, hogy Alexander Mach belügyminiszterrel együtt megtegye az első komolyabb lépéseket. Ez azt jelentette, hogy mintegy hétezerötszáz zsidót „átraktak” Szlovákiából a Magyarország által visszafoglalt területekre. Mivel azonban ezeket a zsidókat Magyarország nem volt hajlandó befogadni, nemegyszer maradtak esőben-hóban a senki földjén. Losoncra is érkezett az akció keretén belül néhány zólyomi és besztercebányai család. Elmondták, hogy odahaza felpakolták őket teherautókra vagy autóbuszokra, elvitték Zólyom határán túl, majd ott fegyverrel kényszerítették a leszállásra. Körülöttük csak a szántóföldek, és felharsant a parancs, hogy Indulás! De hova?, kérdezték. Gyerekek voltak köztük, öregek, terhes nők. Egyenesen a nagy orrotok után! Csak vissza ne jöjjetek, mert lövünk! Na, indíts, mocskos bagázs! Így hát elindultak. Étlen-szomjan gyalogoltak, míg el nem értek hozzánk, Losoncra. Nagy részük azonban ment is rögtön tovább,

rokonokhoz, ide-oda. Aki tehette, a családjánál keresett menedéket. Eichmann 1940 augusztusában kidolgozott egy tervezetet a zsidók Madagaszkárra telepítésére, de Heydrichnek és Hitlernek akkor már más elképzelései voltak. Az üggyel kapcsolatos legfontosabb tanácskozást Wanseeben tartották. Ebben a Berlin közeli kis kastélyban találkozott 1942. január 20-án több, magas rangú náci. A napirenden egyetlen pont szerepelt: a zsidókérdés végleges megoldása. Endlösung der Judenfrage. Eichmann és tizennégy társa kilencven percen át tárgyalták, hogyan lehetne a lehető legtöbb zsidót megsemmisíteni. A tanácskozás után Eichmann lett a megszállt Lengyelországban felállított náci haláltáborok felé egész Európából induló transzportok felelőse. Horthy több éven keresztül ellenállt a deportálással kapcsolatos német követeléseknek; a magyar kormány 1944 tavaszáig egyetlen transzportot sem engedélyezett. 1944. március 19-én, amikor a Wehrmacht a Margarethe-hadművelet keretében megszállta az országot, ennek vége lett. Hitler ugyanis attól tartott, hogy Horthy különbékét akar kötni a Szovjetunióval. A Wehrmacht után megérkezett Eichmann is, tarsolyában a terv, hogy miként lehetne a lehető leggyorsabban megszabadulni a hétszázhuszonötezer magyar zsidótól. A deportálás 1944. május 15-én kezdődött. Naponta tizenkét-tizenöt ezer embert szállítottak el. Horthy a világ közvéleménye felől érkező nyomás hatására 1944. július 9-én leállíttatta a transzportokat. A nyomás nagyrészt annak volt köszönhető, hogy nyilvánosságra hozták az úgynevezett Auschwitzjegyzőkönyvet. Két szlovák fogolynak, a tapolcsányi Rudolf Vrbának (eredeti nevén Walter Rosenberg) és a nagyszombati Alfréd Wetzlernek sikerült megszöknie Auschwitz–Birkenauból, és jelentést írtak a lágerben uralkodó állapotokról. A jelentést beolvasta a brit BBC, és megjelent a The New York Times hasábjain is. Albert Einstein, Franklin D. Roosevelt, valamint más politikusok és fontos közéleti személyiségek már 1944 júniusában követelték Horthytól, hogy állíttassa le a transzportokat. A náciknak május 15. és július 9. között, tehát nem egész két hónap leforgása alatt több mint négyszázhúszezer embert sikerült deportálniuk. Magyarországon akkorra már nagyjából csak a budapesti zsidók maradtak, mintegy kétszázhatvanezren. Horthy azonban ráfizetett a németekkel való kelletlen együttműködésére és a Szovjetunióval folytatott titkos tanácskozásokra. 1944. október 15-én még beolvashatta a rádióba, hogy Magyarország számára véget ért a háború. A kiugrás azonban elszigetelte volna a Balkánon harcoló német egységeket, és ezt Németország nem engedhette meg. Így még aznap Budapestre érkezett a

Waffen-SS-különítmény, amely rövid tűzharc után elfogta Horthy fiát, akit aztán egy szőnyegbe csavarva Bécsbe, majd onnan a mauthauseni koncentrációs táborba szállítottak. A kommandó ezután elfoglalta a budai Várat, és arra kényszerítette Horthyt, hogy vonja vissza proklamációját és adja át a hatalmat Szálasi Ferencnek. Hogy Eichmann valóban rendkívül alapos hivatalnok volt és lelkiismeretesen végezte munkáját, arról az a tény is tanúskodik, hogy még 1944 októberének végén is, amikor a szovjet hadak már alig kétszáz kilométernyire voltak Budapesttől (a város 1945. február 13-án szabadult fel), mintegy ötvenezer embert akart deportálni az osztrák munkatáborokba. Mivel akkor már komoly nehézségekbe ütközött ilyen mennyiségű üres vasúti szerelvény előállítása, az első, huszonhétezer főt számláló csoportot – gyerekek is voltak köztük – gyalog indította útnak Ausztria felé. Sokan nem tértek vissza ebből a halálmenetből.

A három bőrönd Losonc, 1944 májusa

Kiseprűztek a házunkból, nem tanulhattunk tovább, a testvéreimet elvitték munkaszolgálatosnak. És mi még mindig reménykedtünk abban, hogy ennyivel megelégszenek. Ha okosan viselkedünk, megértik végre, hogy mi nem ártunk nekik, mondogatta apuka. Ma már tudom, miért. Félt. Egészen hétköznapi félelem irányította. A helyzet nem volt még annyira rossz, hogy megérje mindent kockára tenni. Még volt vesztenivalónk. És még aznap is így gondoltuk, amikor bekopogtak és közölték, hogy estig át kell költöznünk a gettóba, fejenként egybőröndnyi holmival. Nem tiltakoztunk, nem ültünk le megbeszélni, hogy mi legyen. Csomagoltunk. – Meleg holmit is tegyél be – szólt rám anyuka. Ez a tanács feleslegesnek tűnhetett, ám nagyon is helyénvaló volt. Május közepén nem sokan gondoltak a télre. Csak a zsidók. Nyitva állt a három bőrönd a konyhában. Anyukáé az asztalon, hogy ne kelljen hajlongania, apukáé a padon, az enyém az egyik széken. Vigyáznom kellett, hogy le ne billenjen. – Főleg praktikus holmit pakoljatok, lányok, fehérneműt, munkaruhát, erős cipőt. Azt a magassarkút be se tedd! – szólt rám apuka. – Vigyem a csipkegalléros bordó ruhát? – fordultam anyukához, mintha nem is hallottam volna, mit mondott az imént apuka. Ha a körömcipő nem jöhet, mit veszek fel hozzá? Akkor még nem sejtettem, nem is olyan sokára mennyire fogok gyűlölni egy pillangóhímzéses, gyönyörű estélyi ruhát. – Tedd be először azt, amit apuka mondott, aztán majd meglátjuk. Anyuka egy zokniba rejtette a gyűrűket, az aranymedált és a nyakláncát. – Ezt nem vihetjük magunkkal – szólt rá apuka. – Ha megtalálják nálad, nagy baj lesz belőle. Hallottad, hogy ékszert és más értékeket nem szabad vinni. – Persze, hogy aztán ők szedjék össze az üres lakásokból! Én ezt bizony itt

nem hagyom, Andor! Ha anyuka a keresztnevén, nem becézve szólította meg apámat, mindig tudtam, hogy valami nincs rendben. Általában ugyanis apukának hívta. Az „Andor” megszólítást összesen háromszor hallottam tőle. Egyszer egy háztartási pénzügyi vita során, másodszor pedig akkor, amikor apuka „ottfeledkezett” egy barátja születésnapi ünnepségén, és nem töltötte otthon az éjszakát. Ez még önmagában nem lett volna baj; akkoriban a házastársak talán kevésbé ellenőrizték a másikat, talán nagyobb szabadságot biztosítottak egymásnak. Talán, mert akkor még komolyan vették a hitvesi esküt. Másrészt viszont egy olyan kisvárosban, mint Losonc, négy nyilvánosház üzemelt, és biztos vagyok benne, hogy ügyfélkörüket nem csak nőtlen férfiak alkották. A városba vándor revüszínház is járt, és a „színésznők” mindig az egyik bordélyban szálltak meg. A bordély látogatása általánosan elfogadottnak számított. A férjek nem érezték úgy, hogy a házasságuk rabság lenne, és az sem nagyon fordult elő, hogy eszüket vesztették volna az egzotikus táncosnők miatt. Az „indiai bajadérok” környékbeli cigánylányok voltak, a madámok által elszegényedett orosz főrendi kisasszonyként prezentált „hölgyek” pedig kárpátaljai parasztlánykák. Már akkor is tudták, hogy kelendőbb az áru, ha van története. A feleségek meg nem rendeztek jeleneteket, ha a férjük péntek esténként elnézett a „házba”. Nálunk ilyen nem fordult elő, legalábbis apuka péntek esténként mindig otthon volt, hiszen kezdődött a sábesz. Ezért is emlékszem olyan élénken, hogy anyuka Andornak szólította apukát az utolsó Kisbég utcai esténken. Akkor, ott a konyhában, abban a pillanatban ő volt az erősebb, ő döntött a család nevében. Aztán még egyszer, utoljára elhangzott az „Andor”. A vagonban. Több órája utaztunk már, és apukának nagyon kellett vécéznie. Anyukának pedig sikerült egyesítenie nyolcvan halálra rémült embert, és megadnia nekik az érzést, hogy ha mindenüket elvették is, a méltóságuktól nem tudják őket megfosztani. De ez egy későbbi történet. Egyelőre még nem a vagon, hanem csak a gettó vár. És egy szörnyű hír.

A gettó Losonc, 1944 májusa

Losoncot 1944. március 19-én foglalta el a német hadsereg, és azonnal megfosztották a zsidókat emberi jogaiktól és a vagyonuktól. Apukának is át kellett adnia a kis üzlet teljes felszerelését a csendőröknek. Eddig csak szegények voltunk, mostantól koldusok. Aztán jött a rendelet is, amely szerint „minden, hatodik esztendejét betöltött zsidó köteles a felsőruházata bal oldalán tíz centiméter átmérőjű sárga csillagot viselni”. A csillagokat a hitközség biztosította. Fejenként kettőt. Akinek többre volt szüksége, mindig átvarrta egy másik ruhára, vagy szerzett sárga anyagot, és gyártott néhány további csillagot. A legtöbben úgy oldották meg a problémát, hogy a zakójukra vagy egy nyáron is viselhető, könnyű ballonra erősítették fel. 1944. május 5-én létrejött a város legszegényebb, legmocskosabb részén a gettó. Mindmáig emlékszem azoknak az utcáknak a nevére. Van, amelyik már nem létezik, és van olyan, amit azóta átneveztek. A losonci gettót a következő utcák alkották: Búsbak utca (ma Adyho), Kis utca, Kisvarga utca, Könyök utca, Telep utca, Malom utca, Rét utca, Valihora utca, Temető utca (ma Cintorínska), Torna utca, Varga utca (ma Husova), Zöldfa utca, Zsák utca. A zsidó elemi és a zsinagóga is a gettóhoz tartozott. Ha a város mai térképét nézzük, a gettó a Husova utcától a zsinagóga felé terjedt, egészen a Vajanský utcai lakótelepig. A gettó nem volt messze a Kisbég utcai lakásunktól. Anyuka még éjjel sütött egy nagy kenyeret, hogy legalább az első két napra legyen ennivalónk, aztán vártuk, hogy jöjjenek értünk. Bőröndjeink az előszobában sorakoztak, de folyton úgy éreztem, hogy valami fontosról megfeledkeztem. Aztán hirtelen eszembe jutott: Bundi! Mi lesz az én kiskutyámmal? A gettóba nem vihetem magammal, és nincs kire bíznom. – Apuka, van még azokból a kis táblákból, amikre az üzletben kiírtad az árakat? – Igen, van a szekreterben kettő is. A csendőröknek nem kellett, kidobták az

utcára. Miért kérdezed? Mire kéne? – Majd meglátod. Vegyél elő egyet, légy szíves, én addig vágok madzagot. A költözködési hercehurcában teljesen megfeledkeztünk a családnak arról a tagjáról, aki nem jöhetett velünk tovább az úton. Okos tekintetű, hűséges kis barátunk egyformán szeretett, egyformán ragaszkodott hozzánk, akár szép, akár csúnya lakásban éltünk. És nekünk most a sorsára kellett őt hagynunk. Valamit tennem kellett, hogy észrevegyék, hogy befogadja valaki. Fogtam a táblát meg a krétát, és írni kezdtem. A nevem Bundi. Nagyon kedves, barátságos kutya vagyok. Kérem, ne öljenek meg! A táblát a spárgával a nyakába kötöttem. Bundi ugrándozott, örült, mintha csak értette volna, mi van ráírva, mintha tudta volna, hogy ez segíthet neki új gazdát találni. Nem akartam, hogy lásson minket elmenni, így hát elkergettem. Volt egy szertartásunk. A kutya annak idején elkísért reggelente az iskolába, a pedellus viszont nem nézte jó szemmel, hogy aztán ott cselleng az iskola körül. Mivel nem akartuk, hogy kihívja rá a sintért, megtanítottuk Bundinak, hogy ha hármat toppantunk, el kell szaladnia. Most még utoljára megsimogattam, kezembe fogtam a fejét, odabújtam hozzá, beszívtam az illatát. – Minden jót, drága kis barátom! Nem tudom, látjuk-e még egymást valaha, de tudnod kell, hogy nagyon szerettünk, és azt kívánjuk, hogy ugyanolyan jó gazdát találj, mint amilyenek mi voltunk. Vagy inkább még jobbat! Olyat, aki mást is tud adni neked, mint krumplit és káposztát. Felálltam. Bundi leült elém, és várta, hogy induljunk sétálni. Tettem néhány lépést, ő pedig szokásához híven vidáman előreszaladt. Aztán megállt. Mivel nem hallotta a lépteimet, körülnézett, és oldalra hajtotta a fejét, mintha azt kérdezné: Hát te nem jössz velem? – Nem, Bundi, nem megyek – feleltem a kimondatlan kérdésre, és jó erősen toppantottam hármat. A kutya elszaladt. Kicsit bizonytalanul, mert nem látott semmiféle veszélyt, ami miatt el kellett volna kergetnem. Toppantottam hát még egyszer, és ezúttal győzött az ösztöne: a gazdám toppant, veszedelem leselkedik rám, jobb lesz, ha elszaladok. Néhány pillanattal később el is tűnt a szemem elől a fehér fenék a magasra tartott farokkal. Alig értem vissza a lakásba, már hallottuk is a csendőrcsizmák dobogását. – Megjöttek. Induljunk! – szólt apuka. Lementünk a ház elé a bőröndjeinkkel. Apuka a másik kezében a lenvászon kendőbe bugyolált kenyeret hozta. Az utcára érve kiderült, hogy tévedtünk: nem a csendőrök csapták a zajt, azok alig néhányan voltak. A végtelennek tűnő emberáradat vonulását hallottuk, akik a mi szűk utcánkon át igyekeztek a városból a gettó felé. Mint később megtudtam, kétezernél is többen voltak.

A németek mindenütt ugyanazt a forgatókönyvet alkalmazták: megkeresték, megjelölték a zsidókat, elvették a vagyonukat, aztán gettóba zárták, elhurcolták őket. A csillaggal és a gettóba zárással egyebek mellett jelezni akarták a többségi lakosságnak, hogy jobb, ha ettől a csürhétől távol tartják magukat – hiszen ha valóban nem követtek volna el semmit, nem lenne oka, hogy elkülönítsék őket a társadalom „rendes” részétől, hát nem? És nem baj, ha nem hiszik el rögtön az emberek, hogy a zsidók mind megátalkodott gonosztevők. Elég, ha felébred bennük a kétely. Nehezemre esik ezt leírni, de akadtak Losoncon olyanok, akik örültek annak, ami velünk történik. Ahogy a gettóba vonultunk – az úton, hiszen a járdát untermenschként nem használhattuk már –, kétoldalt kisebb-nagyobb csoportok ácsorogtak, és nézték, ahogy hajtanak minket. Elégedetten, megvetően néztek, az arcukra volt írva, mit gondolnak: végre ezeknek is megmutatja valaki! Volt, akit leköpdöstek közülünk, és akadt, akit kővel dobáltak meg. De a legrosszabb talán az Úgy kell nektek! volt; ez a kiáltás harsogott végig a gettó felé vezető utcákon. De hát miért? Kinek ártottunk? Megalázó volt így végigmenni a városon, nehezen viseltem. Sárga csillaggal megbélyegezve, lehajtott fejünket behúzva vonultunk végig a városon, amely immár nem volt a miénk. Nem kellettünk neki. Egykori ismerőseink, szomszédaink, meg még sokan, akiket csak látásból ismertünk, örültek ennek, és azt mondták, megérdemeltük. Senki sem emelte fel értünk a szavát. Nem volt két csoport, nem voltak a köpdösők meg azok, akik odanyújtottak volna egy kendőt, hogy a nyálat letöröljük magunkról. Csak azok voltak itt, akik szerint úgy kell nekünk. És mi nem tiltakoztunk. Igyekeztünk gyorsan, csendben átsurranni a gettóba, amely börtönünk és egyben menedékünk lett ezekkel az „emberekkel” szemben. A gettót körbekerítették. Egy darabon fakerítéssel, másutt dróttal vagy bádoggal. Egyszerűen fogták magukat, és elkerítették a város egy részét. Az eredetileg itt lakókat kiköltöztették, általában jobb lakásba, minket pedig bezsuppoltak a helyükre. A kapu nyitva állt, köszöntötte az új lakókat. Egyetlen szobát kapott minden család, függetlenül attól, hányan voltak. Mi csak hárman, így egész jól elfértünk. Egy olyan házban jelölték ki a szállásunkat, amelyik még a Kisbég utcainál is rosszabb állapotban volt. Még konyha sem volt benne. Illetve eredetileg volt, de valaki vette a fáradságot, és szétverte a század eleji cserépsparheltet, kitépte a kéménybe vezető kályhacsövet, így a falban csak egy fekete lyuk maradt, amelyből időnként kipergett némi korom. Az emelet egy másik lakásában azonban találtunk egy tűzrakó helyet. Ebbe a szobába olyan családot költöztettek, ahol három kisgyerek volt. Az anyjuk kétségbe volt esve, hogy hogyan tud majd itt vigyázni rájuk, de végül akadt a házban egy csomó önkéntes pesztra. Az idősebb nők szívesen foglalkoztak a kicsikkel. Így legalább

hasznosnak érezhették magukat. A gyerekek mellett felvidultak egy kicsit, és az idő is gyorsabban telt. Ami a leginkább zavart mindannyiunkat, az a magánélet teljes hiánya volt. Egy átlagos háromszobás lakásba három családot zsúfoltak úgy, hogy a legkisebb lyukat is szobának számolták. Ha három-négy személy kapott ilyet, az még elviselhető volt, de abban a lakásban, ahová minket beutaltak, nyolctagú családé lett a legkisebb helyiség. Akkor sem fértek volna el, ha lett volna két négyemeletes ágyuk. Nekünk egy hajszálnyival nagyobb szoba jutott, és apuka úgy döntött, cserélünk. A családfő nem győzött hálálkodni, amit apuka azzal hárított el, hogy hiszen ez természetes. Volt a cserének előnye is – a sufni a lakás utolsó helyisége volt, tehát senki sem mászkált rajtunk keresztül. Ha viszont mi akartunk kimenni vécére vagy vízért, ennivalóért, parancshirdetésre, esetleg csak járni egyet, hogy meg ne bolonduljunk a bezártságtól, át kellett vágnunk a másik két szobán, át kellett gázolnunk két idegen család életén. Az első napokban a mindkét oldalt jellemző udvariasságnak köszönhetően nem volt ebből semmi gond, később viszont zavarni kezdte őket, és ezt időnként a tudomásunkra is hozták. Persze, hiszen kinek tetszene, hogy valaki naponta többször végigsétál a magánéletén… Számomra mindig rendkívül kellemetlen volt, ha ezt meg kellett tennem. Az út ráadásul nem volt akadálymentes – gyakran előfordult, hogy valaki éppen aludt, és mert máshol nem akadt helye, hát csak úgy, a földön, nekünk pedig át kellett lépkednünk az alvókon. Míg idáig szabadon mozoghattunk és a csendőrök legfeljebb csúnyán néztek ránk, vagy éppenséggel úgy tettek, mintha nem látnának, a gettóban ez megváltozott. A gettó börtön volt. Nem volt szabad kimennünk a kapuján, nem mehettünk a kerítés közelébe, nem gyűlhettünk túl sokan egy helyre, mert a kakastollasok azonnal ott termettek és puskatussal szétcsaptak köztünk, nem nézték, hogy férfit, nőt, gyereket vagy öreget ér-e az ütés. Látszott rajtuk a feszültség, idegesek voltak. Valami készült. Egyszer alkonyattájt kiabálás, sírás-rívás, dühös ordibálás verte fel a gettót. – Mi az, mi történik? – kérdezte riadtan anyuka, aki állandóan lehangolt volt, és gyakran pityergett, mióta a Kisbég utcából eljöttünk. – Ne félj, Ilonka! Mindjárt utánanézek – mondta apuka, és már indult is volna, mikor egyszeriben két csendőr rontott be a szobába. Az egyik a kezében tartott papírlapot nézte, a másik végigjáratta a szemét az aprócska helyiségen, és mikor meglátott engem, megkérdezte: – Stern Ibolya? Bólintottam. Felelni nem tudtam, mert hirtelen olyan száraz lett a szám, mintha hetek óta egy korty vizet sem ittam volna. – Velünk jössz! – jelentette ki a csendőr. A másik megnyálazta a ceruzáját, és

a papírjait a falnak támasztva, kihúzta a nevemet a listáról. – De miért? Mi történt, uraim? Ibolyka nem csinált semmit, velünk volt egész idő alatt, amióta idejöttünk! Ez csak valami tévedés lehet! – próbált beavatkozni apuka. – Nincs itten semmiféle tévedés. Összeszámoljuk a tizenöt és huszonöt év közötti lányokat, úgyhogy maga ne próbálja itten akadályozni a hatósági eljárást! Te meg vedd a kabátodat, és gyere! Estére visszajön – nézett vissza apámra az első. Ahogy vettem a kabátomat, a másik furcsa pillantást vetett rám, és azt mormogta: – Talán… De a társa ekkor már a könyökömnél fogva kormányozott kifelé a lakásból. Az utcán már vagy háromszáz lány ácsorgott. A két csendőrhöz most újabb kettő csatlakozott, ezeket nem ismertem. A tájszólásuk alapján, vagyis annak hiányában rájöttem, hogy magyarországiak. A zsidó elemihez vezettek bennünket. Útközben hallottam, ahogy a két idegen csendőr beszélget. – Nem lett volna jobb egyszerre elvinni mindet? Ha meglátják, hogy ezek milyen állapotban jönnek vissza, és aztán akarjuk vinni a maradékot, még elkezdhetnek hőzöngeni. – Annyi baj legyen – röhögött a másik –, ha békétlenkednének, akkor előbb bemelegítünk az apukákon-anyukákon, és csak aztán élvezzük a leánykáik társaságát. Hallottam mindent, az utolsó szóig. Még csak nem is igyekeztek halkan beszélni. Mindegy volt nekik, hogy hallom-e. Mit tehettem volna? Menekülés? Merre? A legközelebbi kerítésig? Hogy levadásszanak, mint egy állatot? Tudtam, mire készülnek, de azt nem, hogyan védekezhetnék ellene. Egyetlen helyiségbe tereltek be mindannyiunkat. Itt hat csendőr felügyelt ránk. Kettőt ismertem közülük, hiszen harmincnyolc novemberétől, mióta bejöttek a magyarok, mégiscsak eltelt már hat év. Ez a kettő idősebb volt, ötven körüli. A jobbak közül voltak, ami annyit jelentett, hogy ragaszkodtak ugyan a szabályok és a rend betartásához, de nem provokáltak, nem vegzáltak fölöslegesen senkit. Ezek ugyanis már azelőtt is csendőrök voltak, és volt még bennük egyfajta szakmai becsület. 1938 novembere után aztán olyanok is bekerültek az állományba, akiknek egyetlen mesterségbeli erénye a szolgálatkészség volt. Készségesen szolgálták a magyarok érdekeit a zsidókéval szemben. És ha akadt köztünk, aki betartotta a törvényeket és próbált csendesen, észrevétlenül élni, az még gyanúsabb volt a szemükben, egy rafinált biboldó, aki szép csendben, alattomosan próbál ártani. Az ilyet pedig móresre kell tanítani, mondjuk, egy szeges végű, hosszú bottal.

A másik négy csendőr pont ez a fajta volt. Fiatal, huszonöt-harminc éves férfiak, jól látható undorral az arcukon. Mintha egy zsák undok kígyót, pókot vagy nyálkás békát bíztak volna az őrizetükre. – Leülni! – harsogta az egyikük. Forgattuk a fejünket, hogy hova. Ez feldühítette. Fogta a gumibotját, és elkezdte vele ütni a hozzá legközelebb álló lányokat. – Azt mondtam, leülni! Hát nemcsak hülyék vagytok, hanem süketek is? Vagy olyan úrikisasszonyoknak hiszitek magatokat, hogy nektek már nem is kell szót fogadni?! A lányok igyekeztek elbújni a gumibot elől, de nem volt hova. Leültünk hát a földre, és vártunk. A csendet csak a megvert lányok fojtott zokogása törte meg. – Így marad mindenki, amíg nem hívják be. Aki hallja a nevét, az felteszi a kezét, és azt kiáltja: Jelen!, aztán megvárja, míg szólítják, hogy álljon fel. Félve, sőt rettegve bámultunk rá. Ha valaki nem tudja, miért vitték el valahova és mit akarnak ott vele csinálni – vagyis pontosabban reméli, hogy nem azt akarják vele csinálni, amire gondol –, és azt sem tudja, mikor engedik el, az fél. A félelem pedig megbénítja. Csak arra tud figyelni, hogy lélegezzen és ne ájuljon el. És csak arra tud gondolni, hogy nem akar ott lenni, hogy vissza akar menni a családjához, hogy vissza akarja kapni azt a hamis biztonságérzetet, ami fél órája még az övé volt. Ketten a fiatalabb csendőrök közül elkezdtek járkálni közöttünk. Ha valamelyik lány nem nézett rájuk, és nem láttak az arcába, felemelték a fejét. Vagy a hajánál fogva, vagy az álla alá nyomott gumibottal. Eltartott pár percig, míg végignéztek mindnyájunkat. Én farkasszemet néztem velük. Nem akartam, hogy észrevegyék, mennyire félek. Nem tudom utólag se megmagyarázni, miért tettem, nem vagyok egy hősies vagy dacos természet, de akkor ezt éreztem helyesnek. – Te meg te, felállni! – parancsolta a másik fiatal. Láttam, hogy merre mutat, de eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy felém. Vagyis nemcsak felém, hanem egyenesen rám. A másik gumibotos mutatóujja Klárára szegeződött, egy fiatalka, mindössze tizenöt éves kislányra. Látásból ismertem. Lassan kászálódtam. Nehezen ment. Az agyam mintha nem engedte volna, hogy a testem felegyenesedjen és megtegye azt a pár lépést a csendőrig. Úgy éreztem, egy örökkévalóságig tart a mozdulatsor, de mivel senki sem sürgetett vagy ütött, valószínűleg elég gyors voltam. Az egyik csendőr a vállunkra tette a kezét, és a szomszéd helyiség felé vezetett. A másik kinyitotta előttünk az ajtót. Egy iroda volt. Két súlyos íróasztal állt benne, mindkettőn egy-egy nyitott füzet, tintatartó, lámpa, néhány bélyegző. És mindkettőnél fekete egyenruhás férfi ült.

Nem csendőrök voltak, hanem valamiféle biztonsági egységtől lehettek. Az asztalok mellett egy-egy további szék állt. – Leülni! – kiáltotta az egyik fekete ruhás, és őt magát is meglephette, milyen hangosra sikeredett a felszólítás, mert utána köhintett egyet, és úgy tett, mintha a füzetbe jegyezgetne valamit. A csendőr odataszigált a székhez, és olyan erővel nyomott le rá a vállamnál fogva, hogy a fájdalomtól összegörnyedve rogytam le rá. – Neved? – Stern Ibolya. – Születtél? – kérdezte a fekete, és rögtön írta is be a válaszaimat. – 1922. november 20-án. – Anyád neve? – Stern Ilona. – Apád neve? – Stern Andor. Végzettséged? – Gimnáziumi érettségi. – Foglalkozásod? – Varrónő. – Le a cipőt! – Tessék? A felszólítás annyira meglepett, hogy azt hittem, rosszul hallok. Miért kellene levenni a cipőmet ahhoz, hogy felvegyék az adataimat? Nem mozdultam. – Süket vagy? Le a cipőt! Ezt már nem lehetett félreérteni. Tényleg azt mondta, hogy vegyem le a cipőmet, és a hangsúlyából meg az arckifejezéséből ítélve nem viccelt. Lehajoltam a magas szárú bőrcipőmhöz. A fűzőjét a bokám köré tekertem, hogy jobban tartsa a lábamat. Kioldottam a bogot, letekertem a fűzőt, lehúztam mindkét cipőt, és szépen, katonásan beállítottam a szék mellé. – A harisnyát is – mondta szenvtelenül a fekete írnok. Vigyázva, hogy ne látszódjon a szükségesnél több, benyúltam a szoknyám alá, kioldoztam a kötőket, majd lehúztam a harisnyát előbb az egyik, majd a másik lábamról. Abban az időben még harisnyatartóra csatolva viselték a nők a harisnyát, esetleg megkötötték térd fölött egy zsinórral vagy szalaggal. Összehajtogattam a harisnyámat, és a cipőre helyeztem. Közben láttam, hogy Klárika is mezítláb van már. – Térdelj fel a székre, és fogd meg az asztalt – utasított a fiatal csendőr, aki behozott. Szót fogadtam. Felálltam, rátérdeltem a szék faülésére, és megmarkoltam a

masszív asztal szélét. Egy századmásodperccel azelőtt, hogy a nehéz, homokkal töltött gumibot lesújtott a talpamra, tudtam már, mi fog történni. Rettenetes volt a fájdalom. Égetett, csípett, mart. A legtöbb embernek rendkívül érzékeny a talpa, és ha rácsapnak, a fájdalom szétárad az egész testében. Amint az első ütés lesújtott a meztelen talpamra, a fekete ember odaszorította a csuklómat az asztalhoz úgy, hogy mozdulni se bírtam. A kezem mintha harapófogóban lett volna, a térdemet a szék kemény fája nyomta, a testem többi részét megbénította az ütések okozta fájdalom. Nem emlékszem, melyikünk kezdett előbb sírni és kiabálni, Klárika vagy én. A szomszéd asztalnál ugyanis pontosan ugyanez zajlott. Az aprócska, halálra riadt kislányt durván lefogta az egyik férfi, a másik meg közben verte kicsi, fehér lábait. Klári próbálta magát kiszabadítani, egyik talpát a másik mögé rejteni, de csak azt érte el vele, hogy most már a bokáját és a vádliját is érték az ütések. Üvöltöttem a fájdalomtól. Nem játszom meg a hőst, és nem állítom azt: találtam elég erőt magamban ahhoz, hogy ne szerezzem meg nekik az általuk okozott fájdalmam örömét. Látták. Minden egyes ütésnél. Lehetetlen volt elrejteni. – Kiabálj csak, te rohadék! Büdös csürhe vagytok mind egy szálig, és ideje megtanulnotok, ki itt az úr – mondta megvetően, haragosan a fekete ruhás, aki a kezemet lefogta. Valószínűleg azt hitte, hogy nem hallom, amit mond, mert odaszólt a csendőrnek, hogy álljon meg egy pillanatra. Az abbahagyta a verést, és várta, mit mond a fekete. – Túl sokáig hagytunk titeket itt terpeszkedni. De most majd elmentek szépen jó messzire, keletre, oda valók vagytok. Előbb azonban móresre tanítunk! – bólintott oda a csendőrnek, és feldagadt talpamra záporoztak a további ütések. Azok ketten meg élvezték. Többször is elégedetten összenéztek, látszott rajtuk, hogy igencsak tetszik nekik a dolog. Az történt, amit akartak: tehetetlenül, megalázva, meggyötörve sírtunk, üvöltöttünk a fájdalomtól. Amikor negyedszer vagy ötödször sújtott le a gumibot, a saját kiáltásainkon túl is meghallottam, hogy a szomszéd teremben sikoltozni, kiabálni kezdenek a lányok. Az üvöltésünk nyilván kihallatszott a vastag ajtón túlra, és ebből kitalálhatták, mi vár rájuk. A csendőrök rájuk ordítottak, néhány ütés csattant, aztán csend lett. A gettóban mesélték aztán, hogy csak ültek rémülten, sírtak, és bámulták meredten az ajtót, ami mögött ott kínoztak bennünket. Nem tudom, hányat húztak rám a gumibottal. Tizenötöt? Húszat? A fekete egyenruhás egyszer csak elengedte a kezemet. A csendőr abbahagyta a verést, megragadta a karomat, és lerántott a földre. A lába elé zuhantam. Lehajolt, és a

hónom alá nyúlva lábra állított. Ha a fájdalom eddig rettenetes volt, akkor most elviselhetetlen lett. Remegett a lábam, nem bírtam a bokámat egyenesen tartani, és a talpam úgy feldagadt, mintha hintaszék talpa lett volna helyette a lábfejemen. A csendőr csak röhögött. – Na mi van, kisasszonyka? Felkérnélek táncolni, de mintha egy kicsit ügyetlenke lennél. Talán elfelejtetted a lépéseket? Nemigen hinném, hiszen ti zsidók becsületes munka helyett csak szórakoztatok, míg a többiek keservesen dolgoztak rátok! Na gyerünk, táncolj szépen! Cibált, rángatott jobbra-balra, mint egy rongyot. Úgy éreztem magam, mint Andersen kis hableánya – mintha késsel szurkálnák a talpam minden lépésnél. Sírtam, nagyon sírtam. A fájdalom, a tehetetlenség, a gyűlölet, az önsajnálat miatt. És a könnyeim mögül úgy láttam, Klári nem bírta tovább a verést. Elájult. Kínzói pofonokkal és hideg vízzel próbálták magához téríteni. Aki pofozta, odaszólt a másiknak: – Ezek a kis taknyos firlefrancok semmit se bírnak. A múltkor is a kupiban – hát nem be kellett állnia egy ilyesmi penészvirág helyett egy rendes kancának? A csitri nem győzte az iramot. – Ezen kórusban röhögtek. – Hát minek jársz te a bordélyba? Van itt a gettóban anyag elég, te meg fizetsz érte? – értetlenkedett a másik. – Azt meg ki mondta neked, komám, hogy fizettem érte? És nekem közben mindvégig táncolnom kellett. Egyszer csak nyílt az iroda másik ajtaja, és belépett egy magas, egyenruhás férfi. A könnyeimen át nem láttam jól az arcát. Az engem táncoltató csendőr azonban hirtelen megállt, én pedig elestem. – Mit művelnek maguk itt? – förmedt rájuk az újonnan érkezett. Már-már azt hittem, a védelmébe vesz, ledorongolja a csendőröket, minket pedig hazaenged. De a magas folytatta: – Ha mindegyikkel ennyit vacakolnak, két napig itt fogunk kotlani. Kihallgatni, beírni, a makacskodóknak megmutatni, ki az úr a háznál, és jöhet a következő. Lepillantott rám. – Hát ez meg mit hentereg itt a földön? – Leborul maga előtt, parancsnok úr – felelte csúfondárosan, aki lefogott a verésnél, és erre mindnyájukból kitört a nevetés. Felnéztem a parancsnokra. – Maga az, Alberthy úr? – kérdeztem meglepődve, ugyanis Berta nagybátyja állt fölöttem. – Hát te honnan ismersz engem? – lepődött meg ő is.

Tulajdonképpen nem nagyon ismertük egymást, de én emlékeztem rá; Berta néha pesztrálta a két gyerekét. – Berta osztálytársnője voltam. Kérem szépen, szóljon nekik, hogy hagyjanak békén! Nagyon fáj a lábam. Csend lett a szobában. A verőlegények várták, mit tesz a parancsnok. Én is vártam, mit tesz a parancsnok. A parancsnok maga is várt, és valószínűleg erősen gondolkodott, hogy mit tegyen. Nem engedhette meg magának, hogy lágyszívűnek lássák az alárendeltjei, de nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy felismertem. Egy idegent könnyű bántani. De ha az illető tudja a nevünket és össze tudja kötni az arcunkkal, akkor a folytatáshoz vagy valami személyes ok szükséges, vagy szadistának kell lenni. Alberthy szerencsére nem volt az. – Dobják ki! – vakkantotta, és leült az asztalhoz. Nem mozdult senki. – Nem hallották a parancsot? Azonnal dobják ki! – üvöltötte úgy, hogy kidagadtak a nyakán az erek. A „táncosom” a hónom alá nyúlt, és megpróbált felrántani a földről. Én pedig igyekeztem felkelni, de nem sok sikerrel. Minél messzebb akartam azonban lenni innen, úgyhogy félig tántorogva, félig kúszva-mászva, de elértem az ajtót, és az végre becsapódott mögöttem. Már-már sírva fakadtam megkönnyebbülésemben és fájdalmamban, mikor a ház mögül előlépett valaki. Egy kakastollas csendőr. – Hova-hova csak így egymagadban? – kérdezte, és meg akarta fogni a vállam, mire én megráztam magam, nehogy hozzám érjen. A mozdulatom azonban olyan hevesre sikeredett, hogy elveszítettem az egyensúlyomat és négykézlábra estem. A csendőr azonnal rám vetette magát. – Nézd csak, milyen kis türelmetlen, már tartja is a seggit! – szuszogta a fülembe, és közben a mellemet próbálta tapogatni. Tudtam jól, mit akar. Védekeztem, próbáltam távolabb kerülni tőle. – Most meg mit finnyáskodsz, he? Biztos volt már egy csomó manusod. Csupa ronda zsidó. Mert ti csak egymással, mi? Aztán ha valakire rájön közülük, már tartja is neki a seggit egy ilyen magadfajta kis zsidó kurva, mi? Ki volt az első, na, mondd meg szépen! És hány éves voltál? Tizenhárom? Tizenkettő? Ó, mekkorát tévedett ez a jóember! Engem nagyon rövid pórázon tartottak odahaza. Huszonkét évesen persze tudtam már, hogy létezik férfi és nő között testiség, de ennél tovább nem jutottam. Az én ifjúságom idején még számított, hogy a leendő férj legyen az egyetlen, aki a testemet megismeri. Ahogy a csendőr nyomakodott rám hátulról, egyszeriben megéreztem könyörtelenül ágaskodó férfiasságát, amellyel arra készült, hogy kettéhasítson, cafatokra szaggasson, hogy egy értéktelen, selejtes semmit csináljon belőlem.

Nem tudom, honnan jött az erőm. A verés után fájt mindenem, de tudtam, hogy ha most megadom magam a fájdalomnak és a félelemnek, akkor nőként számomra soha nem lesz semmi olyan, mint azelőtt volt. Átlendítettem a súlyomat az egyik oldalamra, összehúztam magam, elfordultam, és rúgtam. Erősen. Eltaláltam. Pontosan. Felvinnyogott fájdalmában, leroskadt, és csak markolászta magát. Ott. – Megölleeek… ááááá! Megölleeeeeek… Hallod?… Büdös kurva! Kiabált, de felkelni nem bírt. És nem is vártam meg, míg megpróbálja. Dagadtra vert lábamon futásnak eredtem. Szinte önkívületben tettem meg az utat hazáig. Nem találkoztam közben egyetlen strázsával vagy csendőrrel sem. Felmentem a lépcsőn, kinyitottam a lakás ajtaját. Ahhoz azonban, hogy a szobánkig eljussak, végig kellett mennem a folyosón és a két másik szobán. Mindenütt alvó emberek feküdtek az utamban, az én állapotomban pedig nem voltam képes halkan, óvatosan mozogni. Véletlenül ráléptem a matrac szélére, amelyen három gyerek aludt, és hogy el ne essek, belekapaszkodtam a közelben álló szekreterbe, amiről levertem valamit – a zajos földet éréséből ítélve valami evőeszköz lehetett. Azon nyomban felriadt mindenki. – Mi az? Mi történt? Ki maga? – tudakolta egy ingerült férfihang a sötétből. – Elnézést, csak a szobánkhoz szeretnék eljutni – nyögtem ki, és próbáltam valóban folytatni az utamat. Még hallottam, ahogy mondja az asszonynak: – Aludj, biztos csak kint volt a budin. – Hát miért nem használ éjjelit, felébreszti a gyerekeket is! – zsémbelt a női hang. – Jól van, jól, van, a gyerekek visszaaludtak, aludjál te is. Sugdolóztak még egy darabig, de már nem tudtam kivenni a szavaikat. A következő szobán gond nélkül átjutottam. Emlékeztem rá, hogy ha az ajtó után rögtön balra fordulok, és a fal mellett maradok, ott nincs minek nekimennem. És jól emlékeztem; nem ébredt fel senki. Végre a saját kilincsünket foghattam, de az egyszer csak megmozdult a kezem alatt, és az ajtó majdnem fellökött, olyan hirtelen nyílt ki. Apukáék ugyanis ébren vártak, hiába volt már két óra, és amint meghallották a zajt, szaladtak kinyitni az ajtót. – Édes jó istenem, hát mi történt veled?! – jajdult fel anyuka, és azonnal a segítségemre sietett. – Gyertek, gyertek be gyorsan! – sürgetett apuka, aki az ajtót tartotta. Lerogytam egy székre, és sírva fakadtam. Zokogtam, nem bírtam abbahagyni. Rángott az egész testem, fuldokoltam a könnyeimtől. Anyuka szorosan ölelt, és

ő is sírva kérdezte: – Mi történt, Ibolykám, kislányom, az isten szerelmére, mondd már, ki bántott? Nem bírtam megszólalni, nem jött ki más hang a számon, csak a zokogás. És nem is akartam beszélni arról, ami történt. Itt voltam azokkal, akik a legfontosabbak voltak számomra. És ki másnak mondtam volna el, ha nem nekik. De nem ment. Borzasztóan szégyelltem magam – hát hogy mesélhetném el, hogy az imént megpróbáltak megerőszakolni?! – Hagyjad, Ilonka, most semmit nem tud mondani – kelt a védelmemre apuka. – Ibolyka, hallasz engem? Lehajolt hozzám, és mélyen a szemembe nézett. Nem álltam a tekintetét. Szégyelltem magam, és ugyanakkor sajnáltam, hogy ilyesmikről kell beszélnie a lányával. – Ibolyka, elszaladjak a Bokros nyanyáért? Csak bólints, ha igen. Hallod? Elmenjek érte? Mondjad, kislányom… – biztatott apuka kedvesen. Tudtam, miért kérdezi, hogy elmenjen-e a Bokros nyanyáért. Bokrosné bábaasszony volt, és jól kiismerte magát a női dolgokban. Apuka ezen a mindkettőnk számára elfogadható módon kérdezte meg tőlem, hogy nem tett-e kárt bennem valami férfi. Nemet intettem a fejemmel, és hallottam, hogy mindketten megkönnyebbülten felsóhajtanak. – Jól van, szívecském, jól van. Derék, bátor lány vagy. Feküdjünk le, reggelre jobb lesz minden – mondta apuka. Anyukát kerestem a tekintetemmel. – A Klári… – zokogtam azzal a fuldokló sírással, amitől az ember levegőt se tud venni és nem bír kipréselni magából két összefüggő szót sem. – …a Klárika… ott maradt… Patakokban ömlöttek a könnyeim. – Úristen! – kiáltott fel anyuka, majd rögtön a szájára tapasztotta a kezét. Apuka látta, hogy az összeomlás határán vagyunk mindketten. – Ibolyka, menj lefeküdni, szívecském. És te is, Ilonka. Kialusszuk magunkat, megnyugszunk. Reggelre jobb lesz minden – győzködött. Anyuka bekente a talpamat kámforos kenőccsel, apuka pedig hideg vizes rongyokba burkolta, hogy lelohadjon. Nem tudom, jobban lettem-e reggelre, de ahogy telt a nap, be kellett látnom, hogy minden okom megvan rá, hogy jobban érezzem magam. Sok lánynak nem volt olyan szerencséje azon az éjszakán, mint nekem. Klárika soha senkinek nem mondta el, mi történt vele ott. De hogy szörnyű lehetett számára, az biztos, mert azt állította, hogy neki ugyan nem verték a talpát, és másféleképpen sem

bántották. Egyszerűen úgy döntött, hogy mindez nem történt meg. Néhányan pedig azt kívánták, hogy bárcsak ne élték volna túl. De túlélték. Néhány teljes hétig. Az apáknak bűntudatuk volt, amiért nem tudták megvédeni a lányaikat. És dühítette őket, hogy azoknak a disznóknak a haja szála sem görbül, hogy büntetlen marad az a szörnyűség, amit elkövettek. Sőt azok a gazemberek még bele is vigyorognak a képükbe, és megjegyzéseket tesznek a lányuk testére. Azt talán elképzelni se tudja senki, mennyire szégyellték magukat azok a lányok. Hogy mit összekínlódtak. Egyikük nem is bírta ki a megaláztatást és a szégyent, felakasztotta magát a pincében. És míg addig az éjszakáig néhányan még hitték, hogy talán megelégszenek azzal, hogy elveszik a vagyonunkat, a lakásunkat, megfosztanak a tanulás lehetőségétől, egy olyan élet lehetőségétől, amilyet elképzeltünk magunknak, ez után a gyalázatos dolog után mindenki számára világossá vált, hogy gyűlölnek és mindent megtesznek azért, hogy megalázzanak, tönkretegyenek, likvidáljanak. És közben még szórakozzanak is egy jót. A gettóba tényleg be voltunk zárva. Nem úgy, ahogy azt egyesek eleinte gondolták, hogy pár napig őrizgetnek majd minket, aztán biztos enyhül a szigor és kijárhatunk, csak éjszakára kell visszajönnünk. Nem így történt. Nem engedtek sehova. Üzletbe sem, orvoshoz sem. Sehova. És jött az éhség. Alig akadt család, akinek az első két nap után volt még mit ennie. A csendőröktől pedig nem kaptunk semmit. Az első, ami ilyen helyzetben egy gettóban vagy lágerben kialakul, nem az összetartás és egymás segítése. Hanem a feketepiac. Veszélyes és nélkülözhetetlen. Épp ezért rettentően drága. Aki pedig egy ilyen helyzetben rendelkezik olyasmivel, ami iránt van kereslet, vagy be tudja azt szerezni, meggazdagszik. Vagy, ami talán még fontosabb, befolyásossá válik. És az embereknek mindig van igényük valamire. Hol tágas villára és drága bundára, hol kaviárra és pezsgőre, néha pedig csak kenyérre, kininre vagy sóra. Élelmiszerjegyeket a gettóban már nem kaptunk, de a hitközség legalább a lisztet biztosította számunkra, így az idősebb asszonyok nekiálltak maceszt, kovásztalan kenyeret sütni. Minden mást venni vagy cserélni kellett. Ilyen üzletet kétféleképpen lehetett kötni. Az elsőnek az volt a módja, hogy az ember összeszedte a bátorságát, és odamerészkedett a kerítéshez, amelynek a túlfelén ott ácsorogtak a nepperek. A legkeresettebb árucikkek közé a kenyér, a tej, a tojás, a só, a krumpli és a dohány tartozott. A kerítésen túl az üzérek negyven fillérért vettek egy vekni kenyeret. Azzal, hogy pénzbüntetést vagy börtönt reszkírozva hajlandók voltak ezt benyújtani a kerítésen, a vekni negyven forintra drágult. A dohány két forintról kétszázra, és így tovább. A vevő ráadásul az agyonlövés kockázatát is vállalta. A másik módszerhez, amikor az ember a gettó

falain kívül élő ismerőseivel vásároltatta meg a szükséges dolgokat, szintén sok pénz kellett. Az ismerősök ugyanis a parancsnoknak adták le a csomagot, aki jó esetben továbbította ezt a címzettnek – még felháborítóbb haszonkulccsal persze. Emlékszem, hogy a szomszédasszony egy vekni kenyérért, egy darabka vajért és a lázas kisfiának szánt pár szem kininért csodaszép gyémánt brosstűvel fizetett, és még örülhetett, hogy elfogadta a parancsnok fizetségképpen, és nem vette el tőle csak úgy. Abban az időben már tilos volt értéktárgyakat tartani magunknál. Felmerülhet a kérdés, hogy a feketézők miért nem adták az árujukat, mondjuk, feleannyiért, hiszen úgyis fejedelmi hasznot hozott volna. A felével olcsóbb áru viszont több embert vonzott volna a kerítéshez, és több ember több problémát, nagyobb kockázatot jelent. Így is akadtak elegen, akik megengedhették maguknak a vásárlást. Jobban mondva, meg kellett engedniük maguknak. A felnőtt ugyanis bizonyos mértékig el tudja viselni az éhséget, de az éhes gyereket, a saját éhes gyerekét nem bírja látni. A várakozás volt a legrosszabb. Tétlenül ültünk naphosszat, nem adtak semmi munkát, nem kellettünk, nem voltunk jók semmire. Csak őriztek. Mintha veszélyesek lennénk. Kétezer embert, akik azt sem tudták, mi lesz velük tíz perc múlva – itt maradnak? Átviszik őket máshová? Rendes körülmények között az ember nagyon ki tudja élvezni a semmittevést. De ha be van zárva, ki tudja, meddig, miért, és munkát sem adnak neki, az szorongással tölti el. Egyrészt nem támaszkodhat többé arra a mankóra, hogy miért bántanának, szükségük van ránk, szükségük van az olcsó munkaerőre, másrészt pedig nincs semmi, ami elterelné a figyelmét az éhségről, piszokról, bűzről, betegségről. A gettóról. De mi azért találtunk magunknak tennivalót. Takarítottunk, bár seprű vagy partvis híján nemigen volt mivel; főztünk, bár azon a kevéskén kívül, amit a hitközségből szereztünk, nemigen volt miből; varrtunk, vigyáztunk a gyerekekre, próbáltuk őket elszórakoztatni. Még iskolát is csináltunk nekik az egyik ház udvarán. Mi, akik tudtunk varrni, javítgattuk a ruhaneműt, átalakítottuk a nagyobb testvértől örökölt holmit a kisebbre, és megpróbáltunk pokrócból kabátot fabrikálni. Itt, a gettóban örültem életemben a legjobban, hogy tudok varrni, hogy tudok valamit, amivel másokon segíthetek.

Sanyi halála Oroszország, 1942

Egy hete lehettünk a gettóban, amikor felkeresett Pali, a barátnőm bátyja. – Beszélnem kell veled. Sanyiról van szó. – Te tudsz róla valamit?! Mi csak egy értesítést kaptunk a Vöröskereszttől, hogy nem tudják, melyik táborban van, és eltűntként tartják nyilván. – Ne várjátok haza – mondta a szemembe nézve. – Nem fog visszajönni. Meghalt. Ott voltam. – Micsoda?! Hogyan? Mikor? Hol? – Gyere, üljünk le, elmesélem. Leültem egy fatönkre a hátsó udvarban, ahová a kimosott ruhát teregettük. A nagy, megsárgult lepedők elrejtettek bennünket, elválasztottak a világnak attól a részétől, ahol az embernek nem azt kell ebben a pillanatban megtudnia, hogyan halt meg a testvére. – Losoncról együtt vittek el Sanyival és Gyurival – vágott bele Pali. – Pestig mentünk, ott kettéosztottak minket. Sanyi meg én egy csoportba kerültünk, Gyuri a másikba, róla nem is tudok semmit. Minket rögtön felültettek egy másik vonatra, és vittek Oroszországba. Egy Judino nevű falu közelébe. Lövészárkot ástunk. Rettentő hideg volt. Ruhát nem adtak, csak azt tudtuk felvenni, amit otthonról hoztunk. A munkához kiosztottak néhány lapátot, és akinek nem jutott, egy vasrúddal dolgozott. Nem tudom, az oroszok ismerik-e a csákányt, én mindenesetre nem láttam ott egyetlen darabot se – lapáttal-vasrúddal próbáltunk árkot ásni a fagyos földbe. A fabarakkjainkon átfújt a szél. Ablak nem volt, csak a vastag deszkából összetákolt fal, néhol centis résekkel. És rengeteg hó. A szél meg mindig máshonnan fújt, így hol a barakk déli, hol az északi oldalán alvók ébredtek behavazva. Korpakenyér volt a koszt. Még melegen, egyszerre meg kellett enni az egészet, különben szétmállott a kezünkben, és elfújta a szél. Sanyi derekasan tartotta magát, talán a legjobban közülünk. Megmutatta, hogyan öltözzünk fel, hogy a lehető legtovább tartsa a testünk a meleget, hogyan

tekerjünk kapcát a lábunkra. Segített a betegeskedőknek. Napi tizenhat órát dolgoztunk, és mikor visszamentünk a barakkba, Sanyi megkezdte a második műszakot. Kezelte, gyógyította az embereket, tanácsokat adott. Rettenetes hely volt. Fagy, éhezés, rabszolgamunka nap mint nap. A vasdoronggal nagyon nehezen ment a munka. Ahhoz, hogy egyáltalán behatoljon a fagyos talajba, alaposan neki kellett rugaszkodnunk és teljes erővel belevágni a földbe. Ettől már a harmadik-negyedik mozdulatnál fájt a karunk és a hátunk, de ha nem ütöttünk elég erőset, akkor a felügyelők ütöttek. Bennünket. Hallgattam Palit a langyos májusi szellőben, és próbáltam elképzelni azt a szörnyű fagyot. Azt hiszem, a családban eszébe sem jutott senkinek, hogy Sanyi vagy Gyuri Oroszországban lehet. A messzi, hideg Oroszországban… – Egy hónapja voltunk ott – folytatta Pali. – Lesoványodva, kimerülve, kialvatlanul, agyonfagyva, örökké éhesen. De Sanyi mindig, mindenkinek segített. Az utolsó két napon főleg az egyik fiúval foglalkozott, akit leterített a láz. Alig élt a kölyök, de Sanyinak mindig sikerült valahogy meggyőznie, hogy keljen fel és menjen dolgozni. Azt mondta neki, hogy ezzel másképp hevül fel a teste, mint a láztól, és így könnyebben legyőzi a betegséget. Nem akarta otthagyni a barakkban, a priccsen. Tudta: ha a felügyelők észreveszik, hogy nem bírja a munkát, agyonlövik. Sanyi azon a napon a fiú mellé állt be dolgozni, hogy szükség esetén segíthessen neki. Pali most már sírt, folytak a könnyei megállíthatatlanul. – Elkapta tőle a betegséget, és belehalt? – kérdeztem alig hallhatóan. Pali nemet intett. – Hát mi történt? – A kölyök végigdolgozta majdnem az egész napot. Sanyi megetette, sőt azt hiszem, a saját kenyeréből is adott neki. Aztán folytatták a munkát. Egyszer csak hatalmas üvöltést hallottunk. Sanyi a földön feküdt, a lába átütve a vasdoronggal. Akik ott dolgoztak mellettük, elmondták, hogy a beteg fiú teljes erejéből nekirugaszkodott a rúddal, mert pont arra ment a felügyelő. De nem bírta rendesen megfogni a vasat, megcsúszott a kezében, és a talaj helyett Sanyi lábát találta el. Szétroncsolta a lábfejét, és eltörte mindkét csontját a lábszárában. – Vérmérgezést kapott? – kérdeztem, de igazából nem akartam tovább hallani a történetet. Meghalt a testvérem. A mi szép, okos, szellemes, bátor Sanyink nem volt többé. És mi nem is tudtuk, hogy nincs már. – Nem, nem vérmérgezés. Térd alatt le kellett vágni a lábát. Két fogolytársunk lefogta, a száját kipeckelték egy faággal, és érzéstelenítés nélkül lefűrészelték a lábát. Túlélte. Vagy egy hónapba telt, míg a seb valamennyire begyógyult, és akkor azonnal munkaképesnek nyilvánították újra. Igaz, már nem árokásásra

osztották be, csak a köveket kellett elhordania egy rakásra. Mankót nem adtak neki hozzá. Valószínűleg nem gonoszságból, hanem egyszerűen, mert nem volt. Így hát mi támogattuk, mi segítettünk neki hurcolni a követ. Ezt Sanyi nehezen viselte. A lába elvesztése megtörte. Pali elhallgatott, hosszan bámulta a kezét. – De hát akkor mi történt? Lelőtte a felügyelő? Igazából nem akarom tudni… de mégis tudnom kell. Kérlek, mondd már, hogy volt! – kérleltem. – Nem lőtte le. Ő maga döntött úgy, hogy nem akar élni. Mi segítettünk volna neki szívesen továbbra is, de ő egy napon, amikor a szokásosnál is hidegebb volt, azt mondta: „Drága barátaim, köszönök mindent. Nagyon sokat tettetek értem. De a terhetekre vagyok. Idő kérdése csupán, mikor bosszulja meg valamelyikünkön a felügyelő, hogy miattam lassú a csapat. És attól tartok, hogy nem feltétlenül rajtam töltené ki a haragját. Ezt nem csináljuk tovább. Van az út mellett az a nagy hótorlasz, abba ültessetek bele, mikor elindultok dolgozni. Az iskolában úgy tanultuk, hogy a fagyhalál akár kellemes is lehet, az ember tulajdonképpen csak hallucinál közben.” Próbáltuk győzködni, kérleltük, de a szívünk mélyén tudtuk, hogy igaza van. Sanyi különben is hajthatatlan volt. Nem ingott meg egy pillanatra sem, kitartott az elhatározása mellett. Mindenkinek külön-külön megköszönte, hogy heteken át cipelte, támogatta. Jöttek a felügyelők, menni kellett dolgozni. Fogtuk hát Sanyit, és elindultunk vele. Négyen vittük, hogy a felelősségen és a bűntudaton egyenlően osztozzunk. És hogy kimutassuk az iránta érzett tiszteletünket. Leültettük a hóba, kezet fogtunk vele. Sanyi mosolygott, és még egyszer megköszönt mindent. Az én kezemet kicsit hosszabban fogta, majd azt mondta: „Ha hazamész és találkozol az enyémekkel, mondd meg nekik, hogy nem hoztam itt rájuk szégyent és hogy megbékélten távozom. Ha ez volt az én utam, akkor a tőlem telhető legjobban jártam végig. Mondd meg nekik, hogy most is rájuk gondolok. Hogy mindig rájuk gondolok.” Nehezen buktak ki a szavak Paliból. Nekem meg nehéz volt hallgatnom a kibukó szavakat. De hálás voltam Palinak meg a bátyámnak is, hogy üzent. És hogy úgy tudott viselkedni a fogságban, ahogy viselkedett. Hálás voltam a társainak, ezeknek a húsz év körüli fiúknak, hogy mellette álltak, hogy heteken át hordozták, támogatták. Ők talán bírták volna tovább is. Sanyi nem bírta. Legyőzte őt a lába elvesztése és hogy ezzel együtt szétfoszlott az álma, hogy egyszer majd orvos lesz belőle; legyőzték őt az életkörülmények, a büszkesége és az együttérzése a többiekkel… Külön-külön talán bírta volna, de így, együtt sok volt. Mikor munka után hazamentek, Sanyit ott találták, ahol reggel hagyták. Behavazva, megfagyva, holtan. Huszonhárom éves volt. Csak apukának

mondtam el. Apuka nagyon sírt. Elment a zsinagógába, és miután visszajött, megegyeztünk, hogy anyuka nem tudhat meg semmit. Már csak azért sem, mert két éve volt egy álma, és most már tudtam, hogy pont ezt jelentette. Sanyi 1942 telén halt meg. Az álomban bekopogott, anyuka ajtót nyitott, és azt mondta neki: „Hát megjöttél végre, kisfiam, gyere be, gyere, biztos nagyon fázol.” Mire Sanyi azt felelte: „Nem, anyuka, ne félj, most már nem fázom. De nem akartam búcsú nélkül elmenni.” Anyukát nagyon felzaklatta az álom, és sokáig tartott, mire végre ki tudta verni a fejéből. Ezért is döntöttünk úgy, hogy nem mondjuk el neki. Nem élte volna túl. Még az auschwitzi gázkamrában is élőnek tudta mindhárom gyerekét.

A gettóból a transzportba Losonc, 1944 júniusa

Nem egész három hetet töltöttünk a gettóban. Mindennap, különösen estefelé rettegtem, nehogy értem jöjjön a parancsnok vagy a kakastollas, de nem láttam többé a támadómat. Vajon azért, mert elpárolgott a dühe, és tudta, hogy könnyen talál magának másik lányt, vagy azért, mert nem látott az arcomba rendesen, így nem is volt hogyan megtalálnia, nem tudom. A biztonság kedvéért az eset után jó pár napig nem aludtam otthon; sötétedés után mindig átmentünk anyukával a szomszéd ház pincéjébe. Hogy mégse adjam olyan olcsón a bőrömet, ha eljönnének értem. De szerencsére nem jöttek. A sors valószínűleg úgy döntött, hogy a lágerben lesz majd részem bőven az efféle gyalázatos dolgokban, ezért most még megkímél tőlük. Tudtuk, hogy a gettóból tovább fognak küldeni. Mindig ezt csinálták. A Magyarországra szökött szlovákok elmesélték, mi várható: ha egyszer összegyűjtenek valahova, mindegy, hogy azt gettónak vagy munkatábornak hívják, az csak átmeneti megálló a bevagonírozás felé. Hogy a vonat hova visz, arról mindenki mást mondott. Egyesek azt, hogy Ausztriába, egy Bécs közeli kőbányába. Ez volt a mauthauseni koncentrációs tábor. Mauthausenben nemcsak kőbánya volt, hanem föld alatti alagútrendszer is, amelyben repülőgépalkatrész-gyárat rendeztek be. Mások szerint a keleti frontra megyünk árkot ásni, hogy a katonák pihenhessenek közben. Megint mások azt hajtogatták, hogy Auschwitz meg Birkenau. Ma már hihetetlennek, sőt abszurdnak tűnik, hogy nem tudtunk semmit az egészről, vagy inkább nem akartuk elhinni: ezek a táborok nem azért létesültek, hogy mi ott szorgalmasan dolgozzunk, ők pedig úgy gondoskodjanak rólunk, hogy minél jobban bírjuk a munkát. Legalábbis a környezetemben élők zöme azt gondolta, hogy „Nem kedvelnek minket, de szükségük van ránk. Olcsó munkaerőt jelentünk számukra, és ezekre a feladatokra nem találnának senki mást. Szükségük van ránk.” Ezzel

nyugtatták magukat az emberek, vagy talán abban bíztak, hogy a sokszor ismételt hazugság igazsággá válik. Részben igaz volt, amit gondoltak: a nácik valóban nem találtak volna senkit, aki hajlandó lett volna azt a rabszolgamunkát olyan körülmények között elvégezni. A zsidók is csak azért csinálták, mert nem volt más választásuk, és mert abban bíztak, hogy ha megtesznek mindent, amit akarnak tőlük, akkor életben hagyják őket. 1944. június 5-én jöttek értünk. Nem szóltak előre, hogy mi következik. Egyszerűen csak bejelentették reggel, hogy két óra múlva sorakozó a ház előtt, és az őrség kíséretében kivonulunk az állomásra. Két óra elég a csomagolásra, úgyis alig van valamink. És ne feledjük, hogy fejenként egy bőröndöt hozhatunk csak. Igazuk volt. Azt a pár holmit, amink még volt, negyedóra alatt összepakoltuk. A fennmaradó időben körbejártuk a gettó szomszédos utcáit, és elbúcsúztunk az ismerősöktől meg a rokonoktól. Nem tudtuk, hogy ugyanoda visznek-e mindannyiunkat, de azt sejtettük, hogy ha az állomásig együtt megyünk is, az nem túl valószínű, hogy egy vagonba kerülünk. Beköszöntünk Bözsi unokatestvéremékhez is. Az ő férje volt az az Ernő, aki mindig virággal jött haza, aki lépten-nyomon hangoztatta, milyen büszke a gyönyörű feleségére. Ernőék nem nyugtalankodtak különösebben. – Ne féljen, Ilonka néni, nemsokára vége lesz ennek az egésznek, és mi visszatérünk a régi életünkhöz. Aztán majd egyszer elmesélheti az unokáknak, hogy volt ilyen is. Azok meg nem fogják elhinni – mondta Bözsike mosolyogva, és erre a mondatára mindmáig pontosan emlékszem. Ráadásul igaza volt. Ha időnként meséltem volna a lágerről a lányaimnak, nem akartak meghallgatni. Valószínűleg nem is hittek nekem. Megértem, hogy nem szívesen hallgatták a lágerélményeimet. Nekem is nehezemre esett róluk beszélni. Idegennek könnyebb elmondani. A lányoknak persze erősen szűrve tálaltam a dolgokat, de még így is nehezen hihetőnek, túl fájdalmasnak találták. Nem akarták hallani, hogy kínozták az anyjukat, mert ez azt jelentette volna, hogy anya nem tudta megvédeni magát. Mert gyenge volt. És az anyák nem lehetnek gyengék. Az anyáknak kell a világon a legerősebbnek lenniük. A háború után, talán az Eichmann-per során megütötte a fülemet a mondat, hogy a koncentrációs táborokat több nő élte túl, mint férfi. Hogy bár a százalékarányuk hasonló volt a foglyok között, több nő maradt meg. Ezt az én tapasztalataim is megerősítették. Ha egy nő túlélte a szelekciót, utána már ritkán adta fel, és a férfiakkal szemben az sem volt jellemző, hogy rávetette volna magát a villanykerítésre. Van bennünk valami óriási erő, ami életben maradásra

kényszerít. A férfiak hamarabb elveszítik a túlélésbe vetett hitüket, mert általában inkább az erejükre és a merszükre hagyatkoznak, a lágerben viszont ezeket nemigen hasznosíthatták. Vagy ha mégis, akkor csak nagyon rövid ideig. Aztán agyonlőtték vagy felakasztották őket, hogy példát statuáljanak. Az unokatestvéreméktől jövet mintha könnyebb lett volna a szívünk. Bözsi nagyon kedves lány volt, csodás mosolyú, jószívű. Mindez a legkevésbé sem érdekelte azokat, akik felírták őt a transzportálandók listájára és egyenesen a gázba küldték. Gyula bácsihoz is benéztem. Ült a bőröndjén, mellette Erna néni fogta a tizenhárom éves Tomi kezét. Gyurka nem szerette, ha Tomit a féltestvérének mondták, mert ő teljesen annak tartotta. Azt mondta, akkor lenne fél, ha hiányozna az egyik fele. – Búcsúzni jöttem, Gyula bácsi. Ki tudja, hova visznek és hogy lesz-e még erre idő az állomáson. Ha úgy csinálják, mint a munkaszolgálatosokkal, akkor pár perc, és indulunk is. – Nagyon kedves tőled, hogy eljöttél. Gyurkával álmodtam az éjjel. Búcsúzni jött. Mintha tudta volna, hogy ma elvisznek. – Mondott is valamit? Mondott valamit az álomban? – kérdeztem izgatottan, és végigszaladt a hátamon a hideg arra gondolva, hogy Sanyi, aki szintén megjelent anyuka álmában, nem él már. Lehet, hogy Gyurka…? – Nem. Semmit. Csak állt, valami egyenruha volt rajta, és integetett. Ahogy az állomáson szokott, amikor fürdőre utaztam. – Hátha ez jó jel! Hátha azt jelenti, hogy néhány hét múlva hazajövünk, ahogy maga is a fürdőből! – vágtam rá gyorsan, ami először eszembe jutott. Gyula bácsi csak sóhajtott, és szomorúan elmosolyodott. – Nem hiszem én azt, kislányom. Amikor Gyurka belekeveredett abba az ostobaságba a cseh levelekkel, nagyon haragudtam rá. Hogy veszélybe sodorta magát, hogy veszélybe sodort mindnyájunkat. De most már örülök neki. Egyrészt, mert megmutatta, hogy nem fél tőlük, másrészt, mert kénytelen volt emiatt elmenekülni, így most nem kell velünk itt ülnie a bőröndön és várnia, hogy elvigyék, ki tudja, hova. Bízom benne, hogy azért harcol most valahol, hogy aztán hazajöhessen. – Ha így lenne, tessék neki megmondani, hogy üdvözlöm. – Megmondom, Ibolyka. És ha netán te találkoznál vele előbb, akkor mondd meg neki, hogy büszke vagyok rá. Nekem abban a nagy felfordulásban nem maradt rá időm. Nagy szavak… Azt mondják, jobb, ha nem mondjuk ki őket hangosan, mert az túl patetikus. Vannak azonban pillanatok, amikor ez nem számít. Például

mikor arra vár az ember, hogy elhurcolják egy koncentrációs táborba. Anyuka lent várt az utcán. Siettünk haza. Apukát meglehetősen rossz lelkiállapotban találtuk. Szapulta magát, amiért nem képes minket megvédeni, amiért a hosszan tartó viszonylagos biztonság miatt veszített az éberségéből. És hogy ezzel, ami most jön, nem számolt. Hiába győzködtük, hogy nem az ő hibája. Nyomasztotta az is, hogy Gyuriról nem tudunk semmit, Sanyi pedig meghalt. Ezt önmarcangoló dühében majdnem el is árulta anyukának, aki nehezen viselte csüggedt apám látványát, hiszen arra számított, hogy mindvégig a támaszunk lesz. Azt várta, hogy ha könnyíteni nem tud rajta, legalább nehezebbé nem teszi a helyzetet, hogy megőrzi józan gondolkodását, megmarad a kedvessége, és talán még a humorából is valami. Ott és akkor azonban úgy tűnt, hiába várja. – Na de apuka, szedd össze magad, hosszú út áll előttünk! – szólt rá. – Ki tudja, hova visznek! – Hogy nem jó helyre, az biztos! – Mit tudhatod! Talán csak azért kell áthelyezniük minket, hogy ne legyünk a németek szeme előtt, ne vethessék Horthy szemére, hogy ő az egyetlen, aki nem csinált rendet a zsidókkal. – Ostobaság! – robbant ki apuka. – A transzportokat nem Horthy szervezi, az legföljebb bólogathat a zsöllyéből! A transzportok a németek kezében vannak. Azok pedig meg akarnak szabadulni tőlünk. – Persze, igazad van – próbálta lecsillapítani anyuka –, de egyikünk sem tudhatja, hova visznek. És egyelőre együtt vagyunk. Ha pedig veszik a fáradságot a transzportokkal, akkor biztos szükségük van ránk valahol. – Hogy mi?! Együtt vagyunk? Hogyhogy együtt? Hát hol van a Gyuri? Hol van a Sanyi? Együtt?! Hiszen ő… – szerencsére nem fejezte be a mondatot. Apuka kiabált, mit kiabált, üvöltözött, de a haragja, tehetetlensége és félelme mellett győzedelmeskedett benne valami erősebb: a felesége iránti szeretet és tisztelet. A két érzés elválaszthatatlanul összenőtt, tovább erősítve egymást. Annyira, hogy azt a szörnyű fájdalmát, amit az arcába akart kiáltani, még azt is le tudta küzdeni az utolsó pillanatban. Tudta, hogy rögtön megbánná és csak nézné iszonyodva, mit tesz anyukával a rettenetes hír. Hogy az ő drága Sanyija nincs többé. Hogy már két és fél éve nincs. És hogy ő ezt nem tudta. Hogy nem érezte meg. És apuka az utolsó pillanatban visszahőkölt, tudta, hogy ezt nem teheti vele. Hogy nem akarja ezt tenni vele. Hogy inkább hazudni fog, még ha ez azzal is jár, hogy Sanyit csak titokban sirathatja. Hogy a szörnyű titkot akkor is megőrzi, ha az darabokra szaggatja a lelkét. De anyuka várt. Várta a mondat folytatását. Nem gyanakodva, nem volt a

szemében a kérdés, hogy tulajdonképpen mit akartál ezzel mondani. Vannak kérdések, amelyekre az ember nagyon nem szeretne választ kapni, ugyanakkor tudja, hogy egyszer úgyis meg kell kapnia. De anyuka szemében most nem volt ilyen kérdés. Csak várt türelmesen, hogy apuka kikiabálja magából a dühét. – …nem is találna itt minket, ha visszajönne. Tudom, hogy Gyurira gondolt. Csak Gyurira. De anyuka nem tudta. – Hát akkor megvár minket itt. És most már elég a veszekedésből! Mit érünk vele? Értem én, hogy lelkifurdalásod van, de azt akarom, hogy felejtsd el. Mindent megtettél azért, hogy nekünk jó legyen, hogy szeretetben, békességben éljünk. Mindig megkaptunk tőled mindent, amire szükségünk volt. Odalépett hozzá, megcsókolta, apuka pedig magához vonta, ringatta szoros ölelésben. – Mit lenne velem nélküled, drága Ilonkám… Meg a gyerekeink nélkül… – nyújtotta felém is a karját. Összeölelkeztünk mind a hárman. Apukával egymásra pillantottunk, és mindkettőnk szemében ugyanaz a kérdés volt: vajon Gyuri él-e még? Aztán csak álltunk egymást ölelve, vártuk, mit tartogat számunkra a sors. A sors néha várat magára, néha meg pillanatok alatt intézkedik. Ezúttal körülbelül tíz percébe telt. Anyuka gyorsan megnézte még, hogy benne van-e a bőröndjeinkben a meleg ruha, mert igaz, hogy június van, de bárhova visznek is, legalább egy telet biztosan ki kell ott húznunk. És már jelentették is, hogy sorakozó a ház előtt. Fogtuk a bőröndjeinket – apuka anyukáét is vinni akarta, de ő nem engedte –, és kiléptünk az ideiglenes lakásunkként szolgáló sufniból. Nyomasztó érzés volt végigmenni a másik két szobán. A gettóban a legelső zavaró momentum az volt, hogy mindenkinek kirakatba került a magánélete – olyan szűk helyre zsúfoltak össze minket, hogy amerre léptünk, belebotlottunk valakibe. A pincében, a padláson, az udvaron, a ház mögötti füves területen, mindenhol. Most meg, hogy végigmentünk a lakáson, ahol húsz ember nyomorgott csaknem három héten át, hirtelen baljóslatúnak tűntek az üres szobák. Mintha kellemetlen élősködőktől megszabadulva újra önmaguk lehetnének. Mintha a tapétafoszlányokkal ékes, málló vakolatú falak is azt mondanák, hogy semmi keresnivalónk ott, és milyen jó, hogy valaki végre kitakarított minket innen. A szobák üresek voltak, a folyosó viszont éppen ellenkezőleg. Várnunk kellett egy darabig, hogy besorakozhassunk a többiek közé, akik mind le akartak jutni az utcára. Most látszott csak, milyen sokunkat préseltek be ebbe a nem túl nagy házba.

A gettó kapujánál gyülekeztünk. Felsorakoztattak, nem túl katonásan – nagyjából hat ember került egy sorba. Mi hárman együtt maradtunk. Mellettünk az özvegy Ledererné ment a fiával meg a lányával, Mária, a menye meg mögötte, karján két év körüli kislányával, így az ő bőröndjét tizenkét éves sógora cipelte. Nagyon halkan hagytuk el a gettót. A kétezres tömeg szinte néma csendben vonult az állomás felé. Csak lépteink zaját lehetett hallani, csoszogást, meg ahogy néha egymásnak vagy egy-egy ház falának csapódnak a bőröndök; itt valaki köhintett, ott valaki köpött egyet. Néhány kisgyerek sírt. De szólni nem szólt senki. Június volt, az állomás felé haladó csoport képe azonban novembert mutatott. Akinek volt télikabátja, az a júniusi forróság ellenére magára vette. A koffert ugyanis kitéphetik az ember kezéből, és volt kabát, nincs kabát, a transzportba menők igyekeztek hát minden értéküket a testükön viselni. Az izzó júniusi városon télikabátos, strapacipős zsidók bizarr menete vonult végig. A piacról hazafelé vagy éppen a postára, kávéházi randevúra igyekvők nagyrészt úgy tettek, mintha nem látnának. Kétezres tömeget lehetetlen nem látni. De ők képesek voltak erre. Talán féltek. Talán csak megvetettek minket. Vagy talán tényleg nem érdekeltük őket. Nem tudom. Akkor nagyon szenvedtem ettől a „nemlátástól”. Talán még rosszabb volt, mint amikor a gettóba menet azt kiabálták, hogy „Úgy kell nektek!” meg hogy „Tűnjetek a fenébe!” Abban legalább volt érzelem, még ha negatív és bántó is, de érzelem volt. Itt most nem volt semmi. Az ő számukra mi már nem léteztünk. Mintha teljesen mindegy lett volna nekik, mi lesz velünk. És tulajdonképpen mindegy is volt. Nem akarták tudni. Örültek, hogy elvisznek minket. Mikor az artézi kút mellett mentünk el, Mária, Ledererné menye a bebugyolált gyerekkel a karján nekiiramodott, és mire a hozzánk legközelebb haladó csendőrök észbe kaptak, átszökkent az alacsony kőfalon és belegázolt a patakba. A csaknem embermagasságú cső felé szaladt, ami arra szolgált, hogy magas vízállás esetén elvezesse a fölösleget és a patak ne öntsön ki. A csőhöz érve kicsit összegörnyedt, és eltűnt a belsejében. Két csendőr utánavetette magát, a többiek maradtak, vigyázni a csoportot. Nem engedték, hogy megálljunk, de a tempó érezhetően lassult. Nyújtogattuk a nyakunkat, mindenki látni akarta, mi történik. De inkább csak hallottuk, ahogy trappolnak a csendőrök Mária után, és kiabálják, hogy Állj! Állj! Aztán víz loccsanása, csobogás, fújtatás, döngve visszhangzó léptek, amelyek meglepő módon nem távolodtak, hanem közeledtek. Mária szaladt ki a csőből, kiabált. – Ne lőjenek, kérem szépen, ne lőjenek! A csendőrök úgy meglepődtek a visszatértén, hogy leeresztették a puskáikat, kiosztottak neki pár pofont, jól hátba vágták néhányszor, és visszalökdösték a sorba. Biztos örültek, hogy végül nem szökött meg. Csuromvíz volt Mária, meg

a melléhez szorított batyu is, de úgy tűnt, ezenkívül nincs bajuk. Ledererné odasziszegte neki: – Kellett neked ilyen butaságot csinálni! Agyonlőhettek volna mind a kettőtöket! Mária nem felelt. Lehajtotta a fejét, és egész úton sírt. Biztos megértette, hogy fölösleges bármivel is próbálkozni, nincs hova, nincs hogyan menekülnie. Sajnáltam. És később még jobban sajnáltam, ugyanakkor csodáltam is. A vonaton ugyanis megtudtam, mi volt a tulajdonképpeni célja a szökéssel. Folytattuk utunkat. Úgy vezettek ki minket a városból, ahogy hajdan a hamelni patkányfogó a patkányokat, aki a kártevőket furulyája szavával a folyóba vezette és elpusztította, megmentve ezzel a várost a patkányvésztől. A városi tanácsnokok azonban nem voltak hajlandók kiadni a fizetségét, így egy másik dallammal a gyerekeket csalta el. Ez a legenda tökéletesen illett a helyzetünkre. Vannak, akik úgy vélik, nincs a patkányfogó történetének valóságalapja. A némettanárunk azonban azt mondta, a tizenharmadik században valóban rejtélyesen eltűnt egyszerre százharminc gyerek Hamelnből, akiket többé nem látott senki se elevenen, se holtan. Évekkel később jutott csak eszembe: milyen furcsa, hogy akkor pont erre a legendára gondoltam. Azokban az órákban ugyanis egy másik legenda keletkezésének voltam a tanúja, amelynek a főhőse ott ballagott a sorban mögöttem, vizes ruhában. Gondolataimból az riasztott fel, hogy észrevettem: nem jó irányba megyünk. A menet ahelyett, hogy továbbhaladt volna az állomás felé, lekanyarodott egy utcába, ahol csak raktárak, gyárépületek álltak. Az utca végén a téglagyár. Nem tudom, mi történhetett, hogy aznap nem vagoníroztak be. Hogy sürgősen máshol volt-e szükség a vasúti kocsikra vagy szándékosan félreinformáltak a rendőrök, és igazából csak közelebb akartak tudni minket az állomáshoz – magyarázatot nem adott senki. Minek is? Nekik úgyis mindegy volt, hogy ma, holnap vagy egy hét múlva visznek-e el. Minket viszont felőrölt a bizonytalanság. Semmire sem tudtunk felkészülni lélekben. A téglagyárban végül több napot töltöttünk. Hogy pontosan hányat, nem emlékszem már. A gettót, a gyárat és a lágert összehasonlítva elmondható, hogy fokozatosan adagolták, amit nekünk szántak. A gettóban rossz volt, de legalább meghagyták a hétköznapi élet látszatát. Főzhettünk, tető volt a fejünk felett, és napközben szabadon mozoghattunk a gettó területén. A téglagyárban mindebből nem maradt semmi. Együtt aludtunk mindannyian egy nagy csarnokban, földre szórt szalmán, nem volt hol megmosakodnunk, nem volt hol elvégezni a szükségünket. Rémesen nézhetett ki a gyár környéke, mikor a kétezer embert végül elvezényelték onnan. Főzni sem volt hol, hiába kaptunk lisztet. Vagyis

nem hiába. Mikor már nem volt más, megettük nyersen. Összekevertük egy kis vízzel, aztán ezt a ragacsos masszát próbáltuk lenyelni. Össze is ragadt tőle a szánk nemegyszer. És alig két utcával odébb még mindig egészen normálisan éltek az emberek. Munkába jártak meg a piacra, főztek, ruhát varrtak, elmentek sétálni, randevúzni. Mi pedig ott feküdtünk a szalmán a téglagyárban, víz meg latrina nélkül, és ettük a csirizt. Nem szeretném, hogy ha ez úgy hangzana, mintha irigyeltem volna őket, de tulajdonképpen nem is hangozhat másképp. Igenis, irigyeltem őket. Hogy lehet az, hogy ők élhetik tovább az életüket, mi meg nem? Nem bántottunk senkit, azt a keveset, amink van, nem loptuk, senkinek sem ártottunk. Akkor meg miért kínoznak bennünket? Miért kell minden éjjel rettegnem, hogy nem szemel-e ki magának megint valamelyik csendőr, és nem erőszakol-e meg, ahogy azt éjszakánként többször is hallom magam körül? Hiszen ugyanolyan ember vagyok, mint azok ott a kerítésen túl, hát nem látják? Miért nem akarják látni? Június lévén legalább a hideg nem kínzott, de egyfolytában éhesek voltunk, egy pillanatra sem lankadhatott a figyelmünk, őriztük-védtük azt a keveset, amit még magunkkal hozhattunk. Merthogy már loptak is. Kezdett kiütközni az emberi farkastermészet. Aki őrizetlenül hagyta a bőröndjét, szinte biztos lehetett benne, hogy nyitva találja, a holmijait szétszórva, és a hűlt helyét mindannak, aminek értéke volt – ez jelenthetett pénzt, ékszert, de akár egy kötött pulóvert is. Akkor még felháborodtam ezen. Nem értettem, hogy azok, akik ugyanabban a nyomorúságos sorsban osztoznak, hogyan bánthatják egymást. Ha az embernek kirabolták a kofferét, az olyan volt, mintha a lakásába törtek volna be. Nem érezte biztonságosnak többé. És mintha idegenné vált volna az a bőrönd, mert hívatlan vendég mászkált az ember magánéletében. Titokban. Amitől egyszeriben mintha résztulajdonossá vált volna, sőt fölénybe került a lakás gazdájával szemben. Mintha pecsétet nyomott volna rá: itt jártam, és jövök újra, amikor csak akarok. Utolsó vagyontárgyunkkal, a bőrönddel ugyanez volt a helyzet, hiszen a koffer óvta mások elől azt a keveset, amire még azt mondhattuk: az enyém. Az én ruhám, az én cipőm, az én könyvem, az én sálam. És egyszer csak idegen kéz fogdossa azt, ami az enyém. Akkor ez még megdöbbentett, sőt dühített. A lágerben aztán megértettem, hogy nem volt ebben semmi személyes. Annyi volt csak a különbség, hogy a téglagyári tolvajoknak korábban jelentkezett a létfenntartási ösztönük. Előbb jutottak arra a megállapításra, hogy minél több „előnyre” – értéktárgyra, ruhadarabra, ennivalóra – tesznek szert, annál nagyobb az esélyük a túlélésre. Én sosem loptam el senkitől semmit, de a lágerben már nem tudtam elítélni azokat, akik megtették. Nem kedvtelésből csinálták. Igaz, hogy veszélybe

sodorták az életét annak, akitől elvették az utolsóját. Ehhez nem volt joguk. De az ösztönük mást diktált. Vidd el, és túléled. Én anélkül igyekeztem túlélni, hogy elvegyek bárkitől bármit is. A holmimra viszont nagyon vigyáztam, mert tudtam, hogy nem mindenki gondolkodik így. A napok nagyon lassan teltek a téglagyárban, nem léphettünk ki a csarnok ajtaján. Vagyis hát az eredeti elgondolás szerint nem léphettünk volna. Hamar rájöttek azonban, hogy ha abban a zárt térben akár csak egyszer ürít naponta mindegyikünk, akkor abban a bűzben ők sem fogják kibírni. Így legalább a dolgunkat kimehettünk elvégezni. Persze csak meghatározott időben. És aki nem győzte akkor, meg kellett várnia a néhány óra múlva esedékes, újabb „pisiszünetet”. Ha azt mondtam, végtelenek voltak a napok és nehezen teltek, hát, az éjszakák még rosszabbak voltak. A csendőrök reggel és este váltották egymást. Az éjszakai szolgálatba általában részegen érkeztek. Nem tudom, azért-e, hogy gyorsabban teljenek az órák, vagy azért, hogy bátorságot merítsenek az italból ahhoz, amit aztán műveltek. A gyerekeket hosszú órákon át térdepeltették fahasábokon, a serdülő lánykákat arra kényszerítették, hogy vegyék le a blúzukat, aztán kiröhögték bimbózó mellüket. Az idősebbeket megerőszakolták. Minden éjjelre kinéztek maguknak kettőt-hármat, és átvitték őket a raktárba. Engem anyuka mentett meg. A téglagyárban töltött legelső délutánon így szólt: – Vedd fel a ruhámat, és piszkold össze a kezedet meg a hajadat. – De miért? Itt megmosakodni sincs hol. – Ne törődj vele, azt majd megoldjuk később. Nem akarom, hogy ezek közül valamelyik – bökött állával az őrök felé – bántson téged éjszaka. Szép vagy és fiatal. Ezek meg állatok. Elővette a bőröndjéből a régi, kifakult flanelruháját. Olyan nagy volt rám, hogy kényelmesen levethettem alatta a saját ruhámat Anyuka aztán úgy elrendezte rajtam a bő ruhát, hogy a lehető legformátlanabbnak tűnjek, és még kendőt is kötött a fejemre. Ahogy az öregasszonyok szokták, áll alatt megcsomózva. Nem hittem, hogy ez hatásos védekezés. – De hát a maskara alatt még mindig én vagyok. Senkit sem fogunk ezzel megtéveszteni. – Tévedsz, szívecském. Zsákmányt fognak keresni. És válogathatnak, látod. Remélem, így azért néhány napig biztonságban leszel. Hát honnan tudhatnák, hogy a maskara alatt egy gyönyörű fiatal lány rejtőzik? Te pedig tegyél meg mindent, hogy ne is tudják meg. Az első éjszaka nyugalom volt. A téglagyár elcsendesedett, csak szuszogást és

a csendőrök beszélgetését lehetett hallani. A következő éjjel azonban elkezdődött. Megvárták, amíg az emberek nagy része elalszik, aztán lámpával a kezükben nekiálltak válogatni. Négyen voltak. Az egyiknél a lámpa, a másiknál pisztoly, ketten meg fogták a lányt. Könyörgés, sírás, alkudozás, nem segített semmi. Voltak anyák, akik megpróbáltak felajánlkozni a lányaik helyett, de csak annyit értek el, hogy megverték őket, és röhögve mondták: – Ugyan ki döfködné a vasvilláját öreg trágyába! – röhögtek. Eleinte be sem tömték a szájukat, hallottuk a sírásukat és kiabálásukat. Meg a csendőrök röhögését, fújtatását. És egyikünk sem tehetett ellene semmit, úgy lebénított a félelem és a tudat, hogy ha ellenállunk, azonnal agyonlőnek. Szörnyű helyzet volt – az eszünk azt mondta, hogy védekeznünk kellene, hogy meg kellene védenünk azokat a szerencsétlen lányokat. Sokkal többen voltunk, mint a csendőrök. Igen, biztosan lelőnének közülünk néhányat, de a végén mi győznénk. De nem tettünk semmit. Csak imádkozott mindenki, hogy ne az ő lányát válasszák legközelebb. A negyedik éjszaka azonban változás állt be. A közelben lakó tisztes polgárok ugyanis panaszt tettek. De nem az ellen, amit a csendőrök csináltak, hanem hogy azok a „ribancok” zavarják az éjszakai nyugalmat, és a rendes emberek már ki sem aludhatják magukat. Azok a „ribancok” gyakran alig voltak tizenöt évesek, és olyan sérüléseket szenvedtek, hogy néhány nappal később úgy kellett őket felrakni a vagonba, mert azt a néhány lépést se bírták megtenni. A panaszok hatására a csendőröknek nagyszerű ötlete támadt. Az áldozatuk szájába harisnyát tömtek, egy másikkal szorosan átkötötték, és onnantól fogva nem lehetett hallani semmit. A lányoknak általában felrepedt ettől a szájuk, mert ahogy a benne lévő gombóc megtelt nyállal, nem tudtak tőle lélegezni, ezért igyekeztek egy kicsit kijjebb nyomni, ettől viszont a szorítóharisnya még erősebben dörzsölődött a szájuk sarkához. Így akárhogy próbálta is titkolni egy lány, hogy megerőszakolták az éjjel, véres, repedt szája elárulta.

Bevagonírozás Losonc, 1944. június 10.

1944. június 10-én indult a transzportunk, négy nappal a normandiai partraszállás után. Amiről mi nem is tudtunk. Nem volt honnan megtudnunk. – Ébresztő, mocskos zsidó csürhe! Felkelni! Most! Mozgás! Fogjátok a pakkotokat, és ötösével sorakozó! Elérkezett a perc. Mindeddig a városon belül rakosgattak minket ide-oda. Most elvisznek. Megszabadulnak tőlünk végre. Losonc lesz az újabb pont a németek térképén, amelyik mellé felírhatják, hogy Judenfrei. Zsidómentes. Kitereltek az állomásra. Ábécérendbe szedett lajstromokból keresgélték ki a nevünket. Öt betű egy dosszié. A–E, F–I, J–N és így tovább. Bejelentkeztünk, az írnok kipipált minket. A kilences vagonba osztottak be, szerencsére mindhármunkat együtt. Előfordult ugyanis, hogy az apa a nyolcvanadik volt a sorban, a család többi része pedig már egy másik kocsiba került. Esetleg elszakítottak egyet az anya három-négy gyereke közül. Merthogy Ordnung muss sein, rendnek lenni, a számoknak stimmelni kell. Nem lehet az egyik kocsiban hetvenkilenc, a másikban nyolcvanegy ember. A marhavagonok nyitott ajtóval vártak. Annak idején a jószágot vasúton szállították nagyobb távolságra. A vagonoknak stabil, erős szerkezete volt, hogy még egy nyugtalan bika se okozzon gondot. Vastag deszkából volt az oldaluk meg a padlójuk. Az oldalfalakra karikákat forrasztottak, ezekhez láncolták az állatokat. Minket nem láncoltak meg. A vagonhoz rögtönzött lépcső is járt. Összeütöttek hosszában három, egyenként mintegy huszonöt centi széles deszkát, és erre keresztben rászegeztek néhány lécet lépcsőfokoknak. Megtámaszthattuk rajta a lábunkat, és felkapaszkodhattunk a vagonba. De ez nem volt egyszerű. A deszka hajlott, félrecsúszott, és nem mindenki tudott úgy felszaladni rajta, hogy ne veszítse el közben az egyensúlyát. Főleg, ha gumibottal sürgették a csendőrök. Amikor mi beszálltunk, már vagy tizenöten voltak a kocsiban, és akik már

feljutottak, azok segítettek felkapaszkodni a többieknek. Apuka ment elsőnek, és nagy nehezen fel is mászott a deszkán. Aztán következett volna anyuka. A második lépcsőfokig jutott, de onnan egy tapodtat sem. Apuka meg a többiek nyújtogatták felé föntről a kezüket, hogy felhúzzák, de hiába, túl messze volt még. – Gyere szépen, Ilonka! Csak egy fokkal gyere feljebb, ott már el tudom kapni a kezedet! – biztatta apuka. Anyuka nekidurálta magát. Felemelte a jobb lábát, hogy a következő fokhoz lendítse, de a deszka himbálózni kezdett alatta, és anyuka leesett. Azonnal oda is pattant egy csendőr, és elkezdett vele üvöltözni. – Miféle komédia ez itt? Mars fel azonnal a vagonba! Hogy képzeled, hogy feltartod itt a munkát? A gumibot szerencsére nem került elő. Gyorsan felsegítettem a földről, és két kézzel, tiszta erőből toltam felfelé az ingatag deszkán. Felülről apuka nyújtogatta felé a kezét, így végül közös erővel sikerült feltuszkolnunk. A vagon megtelt. Olyan szorosan voltunk, mint a szardíniák. Gyula bácsi is hozzánk került Tomival, Erna néni viszont egy másik kocsiba. A hivatalnok még egyszer átfutotta a listát, megnézte, ki van-e pipálva mind a nyolcvan név. Aztán odabólintott az utasítást váró csendőrnek, és az minden erejével nekifeszült a vagonajtónak, hogy behúzza. Az ajtó először nem mozdult, de miután lökött rajta még egyet, megindult a sínben, és nagy csattanással ránk záródott. Kattant a zár nyelve. Sötét lett. Az egyetlen fényforrás a kocsi jobb felső sarkában lévő apró, drótos ablak volt. Ezt az ablakot nem sokkal később jó okkal meggyűlöltem. Igyekeztünk úgy elhelyezni a bőröndjeinket, hogy le tudjunk rájuk ülni, de ez nem volt egyszerű. Hogy ezt mindenki megtehesse, tíz-tizenöt emberrel kevesebbnek kellett volna lenni a kocsiban.

Bevagonírozás Szlovákiában, fekete egyenruhás Hlinka-gárdista az előtérben

Dél felé járt az idő, és odakint legalább huszonöt fokot mutathatott a hőmérő. Melegünk volt. Már csak azért is, mert a legtöbbünk még mindig télikabátban, felöltőben vagy vastag kötött kendőben ült. A kendő bizonyult a legpraktikusabbnak – akinek ilyen volt a vállára terítve, most maga alá hajtogatta. Így melege sem volt, és puhább ülése esett a bőröndön. Nevetségesnek tűnik, hogy a kényelmünk foglalkoztatott, miközben egy haláltáborba indítottak minket, de nem tudhattuk, meddig tart az út és mi lesz utána, így hát mi sem volt természetesebb, mint hogy próbáltuk a körülményekhez képest elviselhetővé tenni. Az esetleges közelgő halál a legkevésbé sem csökkenti az ember abbéli vágyát, hogy a hosszú úton ne törje fel a fenekét a koffer. Útitársaink nagy részét ismertük. Itt volt Oppenheimer doktor a feleségével és a családjával, Schwarzné, akinek az aprócska üzletében vásároltuk a ruhaanyagot, itt voltak a csemegés Grünék, Olbracht ügyvéd úr a feleségével és a nálam két hónappal idősebb lányával. Ez utóbbi ténynek nemsokára fontos szerepe lett. A mi kocsinkban utazott, mint már említettem, Gyula bácsi meg Tomika, továbbá Ledererné a gyerekeivel és Máriával, de itt volt doktor

Reschofszky is, a rabbink. Jóval a háború után tudtam csak meg, hogy neki nem is kellett volna a vonaton lennie, nem kellett volna velünk jönnie a lágerbe. De így akarta. A felesége pedig majdnem belebolondult. Nagyon-nagyon szerethette a férjét, hogy végigcsinálta mindazt, amit végigcsinált, hogy megmentse. Két órán múlott csupán, hogy nem sikerült.

A mentesség Budapest, 1944 és Losonc, 1975 körül

A háború után találkoztam vele. Egy öregotthonban. Azonnal megismertem. Azon az irigylésre méltó módon öregedett meg, ahogy a gyönyörű nők szoktak: eleganciájuk megmarad, hajdani szépségüket pedig őrzi a tekintetük, a tartásuk, az arcvonásaik. Ilyen volt például Audrey Hepburn. Az otthonban ápolónőként dolgozó barátnőmet látogattam meg, és egyszer csak ki jön szembe a folyosón? A Reschofszkyné. Ő is megismert, pedig szerintem addigra sokat változtam. – Ibolyka drága, hát te vagy az? Jaj, de örülök neked! – lelkendezett a törékeny, idős hölgy. – Én vagyok, Klári néni! Reschofszkyné sosem várt el megkülönböztetett tiszteletet csak azért, mert a rabbi felesége volt. Azt mondta, szeretné, ha az emberek nem a férfiak terén tanúsított ízlése miatt tisztelnék, és nem azért, mert a legjobbat választotta közülük. Így hát nyugodtan szólíthattuk Klárikának, Klári néninek. Ha zsidó lett volna, valószínűleg nem engedtük volna ezt meg magunknak, és ő sem ajánlotta volna fel. De katolikus volt, és a puszta tény, hogy mindkettejük családjával szembeszállva összeházasodtak, komoly erőt adott nekik. Akkoriban igencsak rendhagyó párnak számítottak. – Hogy tetszik lenni? – kérdeztem vidáman, és ebből is látszik, hogy sok év telt el a háború óta, mert közvetlenül utána, és még sok éven át kerültük ezt a kérdést. Senki sem akarta feltépni a sebeket. – Köszönöm, drágám, jól vagyok. Gyakran gondolok Artúrra, és örülök, hogy hamarosan újra együtt lehetünk – felelte mosolyogva. A rabbi nevének említésekor egy pillanatra belenyilallt a szívembe a fájdalom. – Most már mosolyogva is tud rá emlékezni, igaz? Megengedhettem magamnak, hogy ilyet kérdezzek. Néha én is tudtam már így gondolni az enyéimre. – Így van, drágám. De még mindig nagyon bánt, hogy nem értem el a vonatot.

– Miféle vonatot? – Hát a transzportot, amivel elmentetek. – De hiszen magát úgysem vitték volna el, maga katolikus. – Nem is azért. Artúrt akartam megmenteni. – De hát hogyan? Tele volt minden csendőrrel! – Szereztem neki mentességet – felelte szomorkásan. – Mentességet? És miért nem használta ki?! Abban az időben is el lehetett intézni mindenfélét. A mentesség egy igazolás volt arról, hogy az illető gazdasági vagy egyéb szempontból fontos zsidó, tehát maradnia kell, nem vihetik el a transzporttal. Ez sok helyen csak a legutolsó transzportig számított, azzal ugyanis vittek mindenkit, a papírjára való tekintet nélkül, de akadt több család is, akik pont a kormányzói mentességnek köszönhetően menekültek meg. Mit szépítsük a dolgot: a mentességet meg is lehetett vásárolni. Persze csak feketén. Az ember lefizette a hivatalnokot, akitől kapott egy blankettát, lefizette a másikat, aki a kitöltött űrlapot átvette és lepecsételte, végül egy sokkal komolyabb összeggel azt, aki a kérvényt jóváhagyta. Magyarországon ez Horthy volt. – Mert nem volt nála a papír. De tulajdonképpen nem is akarta. Mindig azt mondta, hogy ahová a nyájam megy, oda megyek én is. Próbáltam meggyőzni, hogy nekem szükségem van rá, és a gyerekeinknek is szükségük van rá. Talán még emlékszel, hogy a bátyám pap volt. Megígérte, hogy segít elintézni a mentességet. Artúr rám hagyta, intézzem csak, ha annyira akarom. Ez még azelőtt volt, hogy be kellett vonulnotok a gettóba. Közben viszont elment a bátyámhoz a plébániára, és megkérte, hogy ne intézkedjen, úgyis fölösleges lenne; ő nem hagyja el azokat, akik rábízták magukat. A bátyám ezt nagyon is értette. Amikor létrehozták a gettót, felkerestem, hogy megvan-e a papír, és ha nincs, mennyi időbe telik, míg kiállítják. Azt mondta, nem tudja, de mikor harmadszor is visszamentem, bevallotta, mi történt. Őrjöngtem. Dühömben, félelmemben. A férjemre voltam dühös, vagyis elsősorban rá – mondta, és könnyek csillantak a szemében. – Elmeséli, hogy volt tovább? Én meg elmondhatom, hogyan viselte az utat, ha nem okozok vele túl nagy fájdalmat – biztattam. – Jaj, dehogy, nagyon örülnék! Nem is tudtam, hogy egy vagonban voltatok… Amikor megtudtam, hogy nincs folyamatban a mentesség intézése, próbáltam rávenni a bátyámat, hogy kössön össze azokkal, akik hozzásegíthetnek a papírhoz. Vonakodott. „A szavamat adtam, hogy nem fogok intézkedni az ügyben.” „Neked nem is kell. Majd én fogok. Én nem adtam a szavamat. Csak mondd meg, kit keressek. Olyat nem ígértél, hogy nekem nem segítesz, igaz?” Végül nagy nehezen meggyőztem. Azonnal fel is utaztam Budapestre, és

végigkilincseltem az összes hivatalnokot, helyettest, titkárt meg hasonló fontos embert a bátyámtól kapott címeken. Sajnos túl sokáig tartott. Nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, a két szép szememért odaadják a papírt, de hogy ilyen sokat kérnek majd érte, arra nem számítottam. Mikor elfogyott a pénzem és az ékszereim, vissza kellett mennem Losoncra, hogy eladogassak valamit, a hiányzó összeget pedig kölcsönkérjem. Utána nagyjából egy hétig tartott, mire bejutottam Horthy szárnysegédjéhez. Tulajdonképpen furcsa volt az egész. Akármelyik láncszemnél elakadhatott volna az ügy. Előfordulhatott volna, hogy elveszik a pénzt, megígérik, hogy továbbítják a kérvényt, aztán szépen elsüllyesztik a fiók mélyére. Nem tudtam volna rájuk bizonyítani semmit. Ehhez képest még csak azt sem vágta a fejemhez senki, hogy minek akarok megmenteni egy büdös zsidót, az ország és szövetségesei legnagyobb ellenségét, ami annyi antiszemita között, amennyi akkor Magyarországon volt, igencsak különös. Ez a tapasztalat megerősítette a véleményemet, hogy ők nem is igazán akarták ezt a háborút. Nekik csak az elveszített területek kellettek, amit még mindig a sajátjuknak éreztek, és miután megkapták, a propagandával kapcsolatos többletmunkához már nem volt sok kedvük. De eltértem a tárgytól, ne haragudj. Szóval végül eljutottam egészen Horthyig. Duna-partra néző, gyönyörű irodában fogadott. Magas volt, udvarias. Higgadt ember benyomását keltette. Teával kínált. Roppant ideges voltam, de nem akartam a türelmetlenségemmel megsérteni vagy elrontani a hangulatát, szépen a kezembe vette a csészealjat, a másikba a fülénél fogva a csészét, és belekortyoltam a teába. Így tett ő is. Aztán így szólt: – A férje ügyében jött, ha jól tudom. – Igen, kormányzó úr. Mentességet szeretnék kérni számára, hogy ne kelljen elmennie a transzporttal. – Értesüléseim szerint mind érte, mind önért számos magas rangú egyházi személy kezeskedett, és az embereimre mély benyomást tett, hogy olyan kitartóan küzdötte el magát egészen az irodámig. Talán inkább a baksis tette rájuk azt a mély benyomást, gondoltam. – Három kisgyermekünk van, kormányzó úr, és szerintem nagyon fontos, hogy együtt maradjon a család. Úgy hallottam, a közeg, ahová a férjemet deportálnák, nem alkalmas családi életre, így az sem lenne megoldás, ha követnénk őt. Éppen ezért rendkívül hálás lennék, ha ön biztosítaná a mentességét, és velünk maradhatna Losoncon. – Magam is úgy hallottam, hogy az a környezet kevéssé alkalmas családok számára. Német barátaink azonban azt kívánják tőlünk, hogy a győztes oldalhoz csatlakozott többi országhoz hasonlóan támogassuk törekvésüket egy jobb társadalom kialakítására, és ehhez munkaerőre van szükségük.

Tűkön ültem. Kívülről a tökéletes úrihölgy látszatát keltettem, a lelkemben azonban egy reszkető kislány kuporgott. Meg egy anyaoroszlán, amely legszívesebben ott helyben leharapta volna az ellentengernagy fejét. A programbeszédnek is beillő bevezető után azt gondoltam, minden elveszett. Pedig előző este találkoztam a szárnysegédjével, hogy megkérjem, adja át „szívélyes üdvözletem a kormányzó úrnak”, több százezer forint formájában. – Mivel azonban az ön férjének nincs semmi olyan speciális képesítése, amelyre az új társadalom építésénél feltétlenül szükség lenne, tehát nem építész, vagy legalább kőműves, esetleg ács, talán meglesznek nélküle. A mentességet megadom. Kérem, várja meg a kis szalonban, míg a szárnysegédem átadja önnek. Asszonyom – örvendtem a szerencsének, jó utat kívánok! – Jó lesz, kormányzó úr, nagyon jó. Hálásan köszönöm. Boldogan vártam a szalonban a kincset érő papirost, és közben arra gondoltam, hogy íme, jóságos az Úr, hiszen meghallgatta imáimat, megszereztem Artúrnak a mentességet. Valamit azonban elronthattam abban az imában. Vártam egy kicsit, folytatja-e. De hallgatott. – Mit rontott el, Klári néni? – Nemcsak azért kellett volna imádkoznom, hogy a mentességet megszerezzem, hanem azért is, hogy időben oda tudjam adni neki – felelte csüggedten. Most értettem csak meg az összefüggést. Először nem értettem, miért meséli ezt a történetet a mentességről, sőt bevallom, az idősödő elme szüleményének tartottam az egészet. Olyasminek, amit azért kreált az emlékezete, hogy könnyebb legyen a lelke: próbálta megmenteni a férjét. Hiszen ha lett volna a rabbinak mentessége, mit keresett volna velünk a vonaton? És ha a papírral a zsebében akart volna felszállni, nem engedték volna. Ordnung muss sein – a mentesség az mentesség, maga szépen itt marad, nix vagon, nix láger! Egész pontosan el tudtam képzelni, mit mondtak volna neki. – De Klári néni, maga biztos megtett mindent, hogy odaérjen. – Nem eleget. Úgy látszik, nem eleget. Horthy június 10-én, reggel nyolckor fogadott. Mire a papírt megkaptam, majdnem kilenc óra volt. Délután háromra értem Losoncra. Akkor már két órája úton volt a vonat. Autót fogadtam, és rohantunk a transzport után, megnéztünk minden egyes állomást, amiről azt gondoltam, megállhat ott a vonat. De nem értünk utol benneteket – fejezte be az elbeszélését, és nekem összeszorult a szívem. Sejtettem, milyen fájdalmas lehet számára ez az emlék, és megértettem, hogyan kísérhette végig Klári néni életét sok-sok éven át a hiábavalóság, a tehetetlenség érzése. Megkapja a mentességet, egyenesen Horthytól. És nem ér vele vissza időben. Milyen érzés lehet, hogy

kezemben a papír, amivel megmenthetem, akit szeretek, de két nyomorult óra miatt mégsem sikerül… Micsoda kín. Talán könnyebb lett volna, ha nem sikerül megszereznie a mentességet. Csalódottan, szomorúan tért volna haza. A gettó kapuját zárva találja. Rájön, hogy elvittek bennünket. Szaladt volna az állomásra, és talán látta volna még a távolodó szerelvényt. Futott volna utána egy darabon, míg meg nem állítja egy csendőr, és rá nem förmed, hogy ha nem akar a dutyiban tölteni néhány napot, ne csináljon jelenetet. Akkor ő megállt, majd lassan térdre rogyott volna a peron porában, és szívszaggató sírásra fakad. Siratta volna a férjét, a gyerekeit, önmagát. Aztán feláll és hazamegy, megöleli a gyermekeit, és megérti, hogy ő megtett minden lehetségest, de az, akinek a hatalmában áll kiadni az igazolást, nem segített. Ő maga többet nem tehetett. Így viszont azt érezte, hogy csődöt mondott. Hogy nem tett meg mindent a férje megmentéséért. A papírt ugyan megszerezte, de a vonatot nem érte utol. Az ő hibája. Ő rontotta el. Azzal a tudattal kellett tovább élnie, hogy cserben hagyta a férjét. Mert egyszeriben nem is számított, hogy az igazolást megszerezte, azt később már magától értetődőnek érezte. Egyetlen dolog számított: elkésett. Elkésett.

A vonaton 1944. június 10–13.

Reschofszky doktor jó rabbihoz méltón viselkedett az úton. – Drága barátaim – kezdte nyomban, amint a vonat elindult –, bizonytalan útra megyünk. De főként rajtunk múlik, hogyan éljük meg. Nem kétséges, hogy ez az út nehéz lesz, hiányozni fog minden, amit hátrahagytunk – a szeretteink, a hajdani életünk. Szeretném azonban elmondani, hogy a nyomorúság, a szenvedés csak annyira sújt majd benneteket, amennyire megengeditek. Ha folyton sopánkodtok, hogy milyen rossz nektek, hogy éhesek vagy szomjasak vagytok, hogy melegetek van vagy fáztok, akkor mindig arra fogtok figyelni, amit az adott pillanatban úgysem változtathattok meg. Arra, amit csak elfogadni lehet. Alázattal és eltökélten. Egyetlen dologra szabad csak gondolni: hogy túlélitek. Ne csüggedjetek! Az akadályok azért vannak, hogy leküzdjük őket. Életben kell maradnotok. Magatokért, a szeretteitekért, a népünkért. Az ellenség el akar minket pusztítani. És biztos, hogy lesz, akit sikerül is, de ne adjuk olcsón a bőrünket! Aki elhagyja magát, és csak a sérelmeire, fájdalmaira figyel, könnyű prédává válik. Ti ne váljatok könnyű prédává, ha egy mód van rá. A rabbi ezután átrendezett bennünket úgy, hogy mindenkinek legyen helye leülni. Az idősebbeket az ajtótól balra ültette le, ahol beáramlott a réseken egy kis levegő, a kisgyerekes anyákat pedig a jobb hátsó sarokba, ahol a kis ablak biztosított némi légmozgást. Felszólította az anyákat, hogy szép egymásutánban húzódjanak a nekik kijelölt helyre. Nehézkesen ment a dolog, hiszen nagyon össze voltunk zsúfolódva, de végül átküzdötték magukat az emberek között. Ekkor a rabbi észrevette, hogy Mária a helyén maradt. – Gyere, jobb lesz itt neked a kislánnyal! – szólt rá. De Mária csak intett a fejével, hogy nem. – Na gyere szépen, itt a helyed. – Köszönöm, rabbi, adja csak másnak. Nekem már nincs szükségem rá. Elcsendesedett a kocsi. Miért mondta ezt? Miért nem akar odamenni a többi

anyához? Hogyhogy nincs szüksége arra a helyre? A rabbi értetlenül állt, aztán lassan utat tört magának Mária felé. – Valami baj van? A kislánnyal van gond? – kérdezte, és közben lepillantott a vastag, fekete sálba tekert bugyorra, amit Mária a melléhez szorított. – Nincs túl melege a gyereknek? – tudakolta a rabbi. – Hadd szívjon egy kis friss levegőt! Add, segítek – nyúlt a bugyorért. Mária sírva fakadt. Nagyon-nagyon sírt. Fuldoklott a zokogástól, szó szerint patakokban folyt a könnye. Lélegzet-visszafojtva vártuk, mit talál a rabbi a sálban. Mi történhetett a kislánnyal? Baja esett, amikor az anyja szökni próbált? Vagy a téglagyárban sebesítette, ne adj’ isten ölte meg valamelyik csendőr? Vagy Mária szorította magához olyan erősen, belebugyolálva a vastag sálba, hogy megfulladt? Valószínűleg ezek a gondolatok fordultak meg mindnyájunk fejében. A rabbi kivette a fiatalasszony kezéből a batyut, és óvatosan bontogatni kezdte. Kővé meredve néztük a széthajtogatott sálat. A gyerek nem volt benne. Csak egy összegöngyölt pulóver. – Hol van a kislány? Mi lett vele? – hasította végig a csendet Ledererné kiáltása. Mária felpillantott az anyósára. – Nagyon remélem, hogy biztonságban van. Imádkozom érte. Ott hagytam, ahol legalább egy kis esélye van rá, hogy túléli. – Hol? Mária, hol hagytad a gyereket? A téglagyárban rejtetted el? – kérdezte a rabbi. Mária nemet intett. Abban a pillanatban összeállt a kép – a patak! A széles cső! Azért ugrott ki Mária a sorból. Nem szökni akart, csak elrejteni a gyereket. – Mákteát itattam vele tegnap este meg ma reggel, hogy aludjon, ne sírjon fel. Aztán, mikor a patak mellett mentünk el… mire utolértek, sikerült őt letennem. Nem a vízbe; volt ott egy lábas vasrács, arra fektettem. A többi anya azonnal nekitámadt. – Hogy tehettél ilyet?! – Hogy érezhette magát szegénykém, amikor felébredt és csupa sötétség volt körülötte?! – És ha megrágták a patkányok?! – „segítettek” a legkülönfélébb rémképekkel, egymás szavába vágva. Mária csak ült, és sírt. Először engem is megdöbbentett, amit csinált, de aztán jobban belegondoltam. Az egyetlen dolgot tette, amit ebben a helyzetben tenni lehetett. Esélyt adott a kislánynak arra, hogy rátaláljon valaki, aki segíteni tud rajta. Rettentő nehéz döntés lehetett. Nem tudhatta biztosan, rábukkannak-e. És ha igen, akkor

olyasvalaki találja-e meg, aki hajlandó segíteni rajta. Embertelenül nehéz lehetett sorsára hagyni a gyermekét a csatornában. Nagyon megszenvedte, hogy nem tudja, mi lehet a kislányával. De erős volt, mert a bizonytalanságot választotta. Azoknak, akik olyan elítélőn beszéltek vele a vonaton, talán eszébe jutott, amikor a gázkamrában a Zyklon–B-ből felszabaduló hidrogén-cianidtól fuldokló gyermekeiket a karjukban tartották. Ők ugyan tudták, hol van a fiuk-lányuk, de biztos bármit megadtak volna a világon, hogy ne ott legyen. Nem tudom, anyaként hogy döntöttem volna. Hogy vállaltam volna-e az elválás okozta bizonytalanságot és fájdalmat, vagy inkább a közös halált választom. Egy biztos: Mária döntését színtiszta önzetlenség vezérelte. Esélyt akart adni a kislányának, még azon az áron is, hogy utána élete végéig kínozza a bizonytalanság. Mária nem érte meg a háború végét, és hogy a kislányával mi történt, nem tudja senki. Nemcsak bizonyíték, utalás sincs rá, hogy 1944 júniusában talált volna valaki egy elhagyott gyermeket. Ez persze nem jelenti feltétlenül, hogy nem talált. Mert ha igen, és helyén volt az esze meg a szíve, akkor biztos nem a csendőrökhöz szaladt vele. De az ötvenes években szárnyra kapott egy legenda Losoncon: nyári estéken gyereksírás hallatszik a patak felől. Mintha a cső belsejéből jönne a hang. Azt beszélik, nyomozott arrafelé a rendőrség is, de nem találtak semmit. Van, aki szerint a kislány szelleme sír, mások meg azt mondják, csak a szél fütyül. Nem tudom. Én sosem hallottam azt a sírást. Igaz, inkább nem is mentem a patak felé nyári éjszakákon. A közjáték után a rabbi áttért egy másik fontos megbeszélnivalóra. – Mint látjátok, két vödröt kaptunk. Az egyikben víz van, ehhez adtak egy bádogbögrét is. A másik vödör a szükségünk elvégzésére szolgál. Mivel nem tudjuk, milyen hosszú lesz az út, kérem, ivás közben gondoljatok a többiekre is. Ami a másik vödröt illeti, meg kell beszélnünk, ki fogja üríteni. Ki kell önteni azon a kis ablakon át – mutatott a jobb felső sarokba. Önként természetesen senki sem jelentkezett, ellenben elhangzott egy javaslat, hogy csinálja a vagon legfiatalabb utasa. Nem tiltakoztam – eszembe sem jutott ugyanis, hogy én leszek az. Volt velünk ugyan néhány tíz-tizenkét éves is, de ők még nem lettek volna képesek a vödröt a fejük fölé emelni és kiönteni az ablakon. Erre jutott az anyákkal folytatott rövid vitát követően a rabbi is. – Sajnálom, Ibolyka, de a te feladatod lesz. – Tényleg én vagyok a legfiatalabb? Nem a Jula Olbrachtová? – kérdeztem csendesen, reménykedve.

Rám nézett, összeszorította az ajkát, és nemet intett. – Te novemberi vagy, igaz? Bólintottam. – Ő meg szeptemberi. Sajnálom. De ne félj, majd én segítek. Az első, akinek szüksége volt a vödörre, pont apuka volt. Mindenki próbálta kitolni a pillanatot. Senki sem akart az első lenni, aki ráül a vödörre, kellemetlenné téve ezzel a szégyennel a maga, az ürítést kísérő hang- és főleg szaghatásokkal pedig hetvenkilenc utastársa életét. Apukának viszont nagyon fájt, görcsölt már a hasa, a homlokára hatalmas verejtékcseppek ültek. – Mi a baj? – kérdezte ijedten anyuka. Apuka sápadt volt, izzadt, nehezen vette a levegőt. – Én… azt hiszem, hasmenésem van… – felelte tanácstalanul, a hasát fogva. Látszott, hogy a belei már nem sokáig bírják el a tartalmukat. Majd belepusztult a gondolatba, hogy neki, a köztiszteletben álló polgárnak ennyi ember előtt kelljen ráülnie a vödörre. Inkább visszatartotta, és kínlódott. – Jaj, szegénykém! Itt bizony nincs mit tenni, szívem, irány a vödör! – biztatta anyuka kedvesen, de apuka úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy ölje meg a szomszéd macskáját, és egye meg a szívét. Anyuka azonban nem hagyta annyiban. – Andor! Tudom, hogy megalázó, de meg kell tenned. Elfordulunk, én elkezdek énekelni, a többiek csatlakoznak, te meg közben elintézed a dolgodat. Apuka küzdött még egy darabig a beleivel, de azok erősebbnek bizonyultak nála. Előregörnyedve, araszolva megindult hát a vödör felé. Mikor a többiek látták, mi készül, igyekeztek minél távolabb kerülni a „vécétől” vagy legalább hátat fordítani neki. Apuka odaért. Elgyötört pillantást vetett anyukára, aki rámosolygott, és elkezdett énekelni. Egyesek eleinte értetlenül, mi több, haragosan néztek rá, hogy mi ez a dalolászás, de aztán megértették. Hátat fordítottak apukának, és a lehető leghangosabban énekeltek, hogy legalább méltóságának foszlányai megmaradjanak, és ne érezze magát rettentő kínosan minden egyes hangnál, ami a belei ürítése közben elhagyja a testét. Dolga végeztével visszaverekedte magát anyukához, erősen magához ölelte, és láttam, hogy könnyes a szeme. Anyuka megsimogatta az arcát. – Jóban-rosszban. És ez nem volt olyan rossz. Csak egy kicsit szokatlan – mondta mosolyogva. Aprócska győzelem volt ez a brutalitás, a megaláztatás ellen. Onnantól fogva, ha valakinek használnia kellett azt a rémes vödröt, hangosan énekeltünk. El akarták venni a méltóságunkat. De mi nem adtuk. Ami velünk történik, az

önmagában nem jó vagy rossz. Azon múlik minden, hogy állunk hozzá. Az elgázosításra ez persze nem vonatkozik. Ott már nem számít a hozzáállás. De az nem is a méltóságról, hanem az embertelenségről szól. Az ellen pedig csak még nagyobb embertelenséggel lehet harcolni. És azt mi nem tehettük. De én hallottam, hogy még ott, a gázba menet is akadt, aki tudott énekelni. Sokszor öntöttem ki azt a vödröt. Hogy hányszor, nem emlékszem, pedig akkor mintha számoltam is volna. Ha kétharmadig megtelt, ki kellett üríteni, különben hevesebb fékezésnél vagy induláskor kilöttyent belőle. Rögtön az első alkalom kisebb katasztrófával végződött. Ahogy igyekeztem minél kijjebb billenteni az ablakon, a szél visszacsapta a tartalmát a kezemre, az arcomra, a ruhámra. Csupa mocsok lettem. Anyuka előkotort nekem egy másik blúzt meg szoknyát, és segített átöltözni. Mivel nem akartuk pazarolni az ivóvizet, nem mosakodtam, csak megtörölgettem magam egy nedves zsebkendővel. A piszkos ruhát aztán köténynek használtam minden további vödörürítésnél. Rémes volt. Legalább három napig voltunk úton. Ez idő alatt a vonat vagy harmincszor megállt, de egyszer sem nyitották ki a vagon ajtaját, senki sem adott be vizet vagy ennivalót. Úgy tűnhet, a háromnapos vonatút nem olyan vészesen hosszú. Nekünk azonban fogalmunk sem volt, mennyi ideig fogunk utazni. Senki nem mondta, hogy három napig mentek majd, és hogy Lengyelországba. Mert ha mondta volna, akkor jobban be tudtuk volna osztani az erőnket a hosszú, kényelmetlen, büdös, fájdalommal, félelemmel, könnyekkel teli úton. És azt hiszem, ennek is szerepe volt abban, hogy apuka ott a vagonban megháborodott, bár lehet, hogy nem ez a megfelelő orvosi terminus. Talán helyesebb lenne, ha azt mondanám, megroppant. Hogy teljes súlyával ránehezedett az utolsó hónapoknak a terhe, meg a bizonytalanság, hogy hova visznek. A Sanyi halála okozta fájdalom, amelyet magába kellett fojtania, az irántunk érzett aggodalma és hogy bizonyára félt is, féltette az életét. Mindez együttesen okozhatta, hogy míg az első napon kiegyensúlyozottnak tűnt és segített a rabbinak bátorságot önteni a többiekbe, másnap már csak ült némán. Ha szóltunk hozzá, megeredt a könnye. Nem zokogott, nem sírt hangosan, csak a könnye folyt. Nagyon rossz volt ezt látni. Apuka hagyományos fajta férfi volt: erős, határozott, a családjáról mindig gondoskodni kész. És most nem volt képes erre. Kivették a kezéből a lehetőséget, és ő úgy érezte, csődöt mondott férfiként. És apaként. Sanyi halálhíre nagyon megrázta. Szétesett tőle a lelke. Nem hitt benne többé, hogy túléljük. – Ilonka – szólalt meg végül –, mondanom kell valamit.

– Mondjad csak, Andorkám, hallgatlak. – Bocsáss meg. Bocsáss meg nekem, ha tudsz! – Mit kellene megbocsátanom? – Hogy nem tettem értetek, értünk többet. Hogy most itt ülünk ezen az átkozott vonaton, és visznek a vágóhídra, ugyanúgy, ugyanabban a kocsiban, mint azelőtt a borjakat. Nem hittem, nem is sejtettem, hogy ennyire elfajulhat az egész. Neked volt igazad. El kellett volna bújtatnunk a fiúkat, és nekünk is velük kellett volna szöknünk. – Te megtettél mindent, szerelmem. Gondoskodtál rólunk, gondoskodtál a többi rokonról, nem hagytál el bennünket, példás férj és nagyszerű apa maradtál ezekben a szörnyű időkben is. Nincs semmi, amiért hibáztathatnád magadat. És ki tudja, mi lett volna velünk, ha elmenekülünk. Hova mentünk volna? Túl egyszerűen képzeltem el az egészet. De ne félj, valahogy majd csak kibírjuk! Van egy olyan érzésem, hogy nem tart már sokáig. Elfáradtak a németek, nem mennek túl jól a dolgaik, és mindenkinek elege van a háborúból, így öt év után. Békességre vágynak az emberek. Azt a néhány hónapot kibírjuk valahogy, aztán hazamegyünk – biztatta anyuka. – Nem, nem, Ilonka – ingatta a fejét apuka. – Mi nem megyünk többé haza. Ott fogunk elpusztulni. Ahol ez a vonat megáll és kinyílik az ajtaja, ott lesz a sírunk. Minket most kivégzésre visznek! Én pedig itt ücsörgök ezen a bőröndön, és engedtem, hogy téged meg Ibolykát bezárjanak ebbe a marhavagonba. Jöttünk, felszálltunk szép szófogadón – mondta, és sírva fakadt újra. – De mit tehettünk volna? Agyonlőnek, ha ellenállunk. – Lehet, hogy még az is jobb lett volna, mint az, ami vár ránk. – És lehet, hogy nem. Hát lenne szíved, lenne bátorságod eldönteni, hogy jobb, ha Ibolykát most rögtön agyonlövik, anélkül hogy tudnád, hova is megyünk tulajdonképpen? Látod, milyen butaságokat beszélsz? Nem adhatod fel a reményt! Ha gyerekeid vannak, mindig abban kell hinned, hogy van esély a túlélésre, és olyanra gondolni sem szabad, hogy véget vetsz az egésznek, csak mert attól félsz, hogy ami jön, az még rosszabb lesz! Ha meg kell halnunk, hát meghalunk. De mi van, ha mégse kell? Mi van, ha tényleg munkatáborba visznek, akármilyen kegyetlen feltételek közé is? Mi van, ha a legrosszabb, ami ott történhet velünk, az a nehéz munka, az éhség és a hideg? Ha ezt tudnád, mernéd mondani, hogy jobb lenne, ha inkább most halomra lőnének mindnyájunkat? – pörölt anyuka, de a szemében szánalom ült. Sajnálta apukát, amiért ilyen lelki gyötrelmeket él át. – Nem. Nem merném. És ez az egészben a legrosszabb. Érted? Hogy nem tudom, érdemes-e kibírni! Ha belegondolok, milyen csúnyán bánthatnak téged meg Ibolykát, én meg nem tudom, hogy lenne-e még utána erőtök, kedvetek élni.

Hogy nem lenne-e jobb, ha most rögtön megölnélek benneteket, és akkor megkímélnélek a szenvedéstől. – Mit beszélsz?! Megölni? Neked elment az eszed! – meredt rá anyuka hitetlenkedve. – Nem. Nem tudom. Talán. Nagyon féltelek benneteket, Ilonkám – tördelte reszkető kezét apuka. Rettentő sápadt volt, az arca beesett, szemében szorongás ült. – Annyira, hogy inkább holtan látnálak, mint szenvedve, megtörten. Ki garantálja, hogy ott, ahová visznek, nem történik meg Ibolykával is ugyanaz, ami a téglagyárban a lányokkal? Ki garantálja, hogy nem kínoznak meg benneteket? – Senki. Az égvilágon senki – felelte anyuka. Ott ültem mellettük a földön, a térdemet átkarolva. Sírtam. – Nagyon szerencsésnek kell lennie, hogy ne történjen vele ilyesmi – ezt apukának mondta, de közben végig engem nézett. Szomorúan, de nem megtörten. Egy kicsit el is mosolyodott, majd visszavándorolt a tekintete apukára. – Veled ellentétben én azonban még mindig hiszek abban, hogy szerencséje lehet. Egyébként meg mi volt a terved? Meg akartál fojtani? Vagy kilökni a vonatból? – kérdezte úgy, hogy érezhető volt: az egyetlen lehetséges válasz a nem tudom, ami egyben azt mutatta volna, hogy csak a bizonytalanság és a sorsunk feletti aggodalom okozta pillanatnyi gyengeségről volt szó. Apuka felpillantott, és hosszan, nagyon hosszan nézett anyuka szemébe. Aztán lassan benyúlt a kabátja belső zsebébe. Rongyba tekert kést vett elő. – Te jó ég! – szörnyedt el anyuka, amikor megértette, hogy apuka komolyan gondolta. Hogy lélekben erre az eshetőségre is felkészült. Hogy megöl minket. Csak hogy kevesebbet szenvedjünk. – Add ide! Kérlek szépen, add ide. Nem szeretném, hogy újra kísértésbe ess. Ez nem a te dolgod, hallod? Erről nem neked kell döntened! Sőt nem is szabad! Letérdelt apuka mellé, aki még mindig a bőröndön ült, és megfogta a szabad kezét. – Értelek, Andorkám. Pontosan tudom, mi bánt ennyire, de ezt nem engedhetem meg. Túl nagy teher lenne. Nem a mi dolgunk, és nem a tiéd a döntés. Majd dönt a Mindenható. Nekünk azért kell megtennünk mindent, hogy megmutassuk neki: életben akarunk maradni. Add ide! Apuka odaadta a kést, és egészen kicsire összehúzta magát. Sokkal kisebbnek, sokkal öregebbnek nézett ki, mint amilyen valójában volt. A helyzet alakulása összeroppantotta. Mindeddig még volt választási lehetősége. Igaz, rossz és még rosszabb dolgok között választhatott, de választhatott. Mostantól fogva ki volt

szolgáltatva annak, ami jön. Anyuka odaverekedte magát a kis ablakhoz, és kihajította a kést. Apuka csak nézte és sírt. Most már tényleg nem volt semmi, amivel befolyásolhatta volna, mi történik velünk. Most már csak a szerencsében bízhatott, arra viszont ebben a helyzetben nem volt képes. Elveszítette a reményt. A sok-sok órán át, amit még a vonaton töltöttünk, mindvégig a bőröndjén ült, az elviselhetetlen hőség ellenére a télikabátjába burkolózva, szemét a földre szegezve. Megpróbáltam közelebb húzódni hozzá, beszélgetni vele, de csak ingatta a fejét. – Bocsáss meg, Ibolyka. Erős apát érdemelnél, és én nagyon szégyellem, hogy nem vagyok az. Próbáljatok együtt maradni anyukával. Remélem, a sors kegyes lesz hozzátok. Ez az egyetlen, amit még szeretnék, ez lesz az utolsó gondolatom is. Rettentően sajnáltam, elkeserített az állapota. Egyrészt miatta, mert szinte fizikailag észlelhető volt, hogyan emészti fel a rettegés. Másrészt miattunk, mert így magunkra maradtunk anyukával még azelőtt, hogy a rámpán elszakítottak volna apukától. A negyedik napon megállt a vonat, kinyílt a vagon ajtaja. Auschwitzban voltunk.

A koncentrációs tábor Auschwitz–Birkenau, 1944. június–augusztus

1944. június 13-án, délelőtt tíz óra tájban érkeztünk meg Auschwitzba. Keddi nap volt. Megállt a vonat. Kutyák csaholását, német vezényszavakat hallottunk. Kinyílt a vagon ajtaja. Az ajtón beáradó napfény egy pillanatra mindenkit elvakított. Nyolcvan ember. Nyolcvan agyonizzadt, piszkos, éhes, szomjas, kimerült, rémült ember. A mi vagonunkban mindenki túlélte az utat. A háború után tudtam meg, hogy cukorbeteg nagyanyám nem bírta ki. A második napon meghalt. Amikor a szemünk hozzászokott a fényhez, először pillanthattuk meg a jellegzetes, auschwitzi kék-fehér csíkos mundért és az azonos anyagból készült, lapos sapkát. Ebből is látható volt, ki az, aki már hosszabb ideje a tábor lakója. Nekünk, az utolsó transzportokkal érkezetteknek ugyanis nem jutott már ebből a csúnya, ám tartós öltözetből. – Raus! Alle raus! Kifelé! Mindenki kifelé! – kiabálta németül a komor, beesett arcú rabruhás. Mellette egy SS-katona állt, farkaskutyát tartott láncon. A fenevad ugatott és ugrált, míg a katona rá nem rivallt. Ekkor azonnal leült, és várta a további utasítást. Mi pedig igyekeztünk eleget tenni a felszólításnak. Mivel azonban itt nem volt palló, a kocsi pereménél leguggoltunk vagy leültünk, és ugrottunk. A fiatalabbak segítettek az idősebbeknek. Akkor érinthettem meg utoljára apukát. Nagyon féltem, hogy jelenetet csinál vagy megtagadja a kiszállást. – Megérkeztünk, apuka. Gyere, szálljunk le – mondtam mosolyogva. Elkínzott, fáradt arcán egy pillanatra felvillant az érdeklődés. Nem tudom, mennyit fogott fel abból, amit mondtam neki, mindenesetre nagyon megkönnyebbültem, hogy ellenkezés nélkül velem tart. Én szálltam le először. Leültem, lelógattam a lábamat a kocsi széléről, és ugrottam. Apuka leadogatta a bőröndjeinket, aztán megfogta a kezemet, hogy el ne veszítse el az egyensúlyát,

miközben próbál lecsusszanni. Anyukát együtt segítettük le. Apuka meglepően nyugodt volt. A szörnyű feszültség miatt, amit a vonatban átélt, attól tartottunk, hogy ráveti magát az első őrre és lelöveti magát. De nyugodt volt. Szinte természetellenesen. Kapkodás volt mindenütt, zűrzavar, senki sem tudta, merre induljon, útban volt mindenki mindenkinek. De apukán ebből semmi nem látszott. Mintha hirtelen megtalálta volna elvesztett egyensúlyát. Amint anyukát lesegítettük a kocsiról, máris ott termettek a kápók, és hajtották apukát másfelé. Akkor láttam őt utoljára. Ahogy tartja a kalapját és igyekszik besorakozni a többi férfi közé. A rámpán ugyanis azonnal elválasztották a férfiakat a nőktől. Máig sajnálom, hogy nem mondtunk egymásnak semmit, el sem búcsúztunk. De a gyengéd szavak nem illettek a rámpán uralkodó hangulathoz, és nem akartam őt újra felzaklatni. Különben is azt gondoltam, hogy néhány órán belül úgyis találkozunk valahol, bármekkora is az a tábor. Lehet, hogy csak szögesdróton át – mert azt tudtuk, hogy el van különítve a férfi meg a női rész –, de biztos látjuk majd egymást. Nem mondtam hát neki semmit. A vonatunk Auschwitz II–Birkenau, a legnagyobb német haláltábor rámpájára gördült be. Birkenau egyetlen céllal épült: megsemmisíteni a lehető legtöbb zsidót és a birodalom többi ellenségét. A mi transzportunk érkezésének idején a kapacitása napi tizenkétezer ember elgázosítása és elégetése volt. Egy városnyi emberé. Ez a vasúti szakasz a rámpával együtt mindössze egy hónappal a megérkezésünk előtt készült el. A vonat közvetlenül a II-es és III-as gázkamrák mellett állt meg. Ezekről első pillantásra nemigen lehetett megállapítani, milyen célt szolgálnak. Alacsony téglaépületek, amelyekben akár zuhanyozók is lehettek, amint azt az SS-ek és a kápók állították. Felsorakoztattak bennünket. Több fénykép is dokumentálja a magyar zsidók 1944 májusi és júniusi érkezését. Mindenkin, még a kisgyerekeken is kabát van, amit gondos anyáik adtak rájuk. Hiszen a nyár után jön a tél, és szükségük lesz rá. Észszerű, ám naiv gondolatmenet volt. A vonatról leszálló gyerekek számára már azon a meleg júniusi napon eljött a tél. Harmincegyünket, akiket különválasztottak a gázkamrákba indulóktól, valóban zuhanyozni vittek egy olyan barakkba, amely az új foglyok fertőtlenítésére szolgált. – Vetkőzni! Mindent levenni! – adta ki az ukázt az egyik kápó. Nem mozdultam. Meztelenre kell vetkőzni?! De hiszen itt van egy csomó idegen férfi! Ezt nem gondolhatják komolyan! De komolyan gondolták. A lányok, nők bizonytalanul tekergették a fejüket,

hogy nincs-e valahol egy öltözőfülke vagy legalább függöny, de nem volt. Csak néhány fapad, és fölöttük falra szerelt fogasok; ezekre kellett akasztani a ruhát. A férfiak nekiláttak a vetkőzésnek, és mikor a kápók észrevették, hogy mi csak állunk, egyikük dühösen kiabálta: – Vetkőzni! Azonnal! Láttunk mi már eleget a fajtátokból, azt hiszitek, kíváncsiak vagyunk rátok?! – Én igen! – szólt a sarokból egy derűs hang. Hatalmas termetű férfi volt. A mészárosokat képzeltem mindig ilyennek. Az a fajta, aki puszta öklével képes letaglózni egy ökröt. Nagy, kerek fej, rövid bikanyak, amely szinte beleolvadt a széles hátba és mellkasba. Karja a teste többi részéhez képest kissé rövid, ám rendkívül izmos, és olyan sűrű fekete szőr borította, hogy nem szőrre, hanem egy állat bundájára emlékeztetett. A hentes szemtelenül, kihívóan bámult minket. – Ha nem akartok rögtön az elején egy jó verést, azonnal fogjatok neki! – ordított megint az első kápó. A lágerben idővel megtanultam, hogy nem azok a legrosszabbak, akik kiabálnak. Gyakran volt érvényes az „amelyik kutya ugat, az nem harap” elv. Az ordítozó kápó nem üt. Vagy csak ritkán. A legrosszabbak azok voltak, akik csendesen vagy egyáltalán nem beszéltek, sőt néha kedvesen mosolyogtak. Tekintetemet a földre meg a blúzom gombjaira szegezve vetkőzni kezdtem. Nehéz lehet elképzelni, mennyire szégyelltem, mennyire megalázva éreztem magam. A testem mindaddig kizárólag az enyém volt, utoljára három-négy éves koromban látott valaki meztelenül. És most egyszeriben itt volt ez a csomó idegen tekintet. Igyekeztem legalább a kezemmel eltakarni azt, amit nem akartam nekik megmutatni. Amikor mindannyian pucérok voltunk, öt további fogoly jött be, kezükben borotva, zsilettpenge. Ötösével felsorakoztattak, és nekiláttak minket leborotválni. Az első ötös sorban három nő és két férfi volt. Letérdeltették őket, úgy estek neki a fejüknek. A pengék szemmel láthatóan életlenek voltak, és inkább csak nyúzták, mint borotválták a fejbőrt. Ráadásul nagyon felületesen dolgoztak, gyakran akár teljes hajtincseket is meghagyva. Az áldozatok így még rosszabbul néztek ki, mint teljesen kopaszon. És az a hang! Ahogy a borotva kaparta a bőrt, tépte a hajat! Iszonyú volt hallgatni, főleg hogy tudtuk, ránk is ez vár hamarosan. De aztán még megdöbbentőbb dolog következett: amikor a fejek úgy-ahogy elkészültek, utasították a „kuncsaftokat”, hogy emeljék fel a karjukat, és nekiláttak leborotválni, azaz megint inkább lenyúzni a hónaljszőrzetüket. Aztán fel kellett állniuk, és olyasmi következett, ami szinte letaglózott: az emberi méltóság teljes semmibevétele. A férfiaknak olyasmit mondtak, hogy „Markold meg rendesen, ha nem akarod, hogy véletlenül lenyisszantsam!”, a nőknek meg hogy „Szét a lábat, és

tartsd ki rendesen azt a terpeszt!” Ezt fogják csinálni velem is?! Leborotválják a… a…? Undorodva, rémülten néztem a jelenetet. Igen. Azt csinálták velem is. A hajamnak a tarkómtól a homlokom felé estek neki, így még jobban fájt, és tényleg sokkal inkább tépték, mint borotválták. A hónaljamat úgy összevagdosták, hogy egy darabig nem tudtam rendesen leereszteni a karomat, különben izzadni kezdtem, és úgy éreztem, mintha sóval hintették volna be a sebeimet. És amit odalent csináltak… Rettenetesen csípett, mart, fájt. Sírtam, de a rémülettől, undortól és szégyentől megmerevedve tűrtem. Amikor a nő, aki borotvált, durván a combomba markolt, hogy jobban hozzáférjen a munkához, úgy éreztem, a bőrömbe égett a keze nyoma. Amint mindannyiunkkal végeztek, lekenték frissen borotvált testrészeinket valamiféle fertőtlenítőoldattal. Fogtak egy festőpemzlit, bemártották egy fehér folyadékkal teli vödörbe, és végigmentek a lenyúzott, sebes bőrfelületen. Borzasztóan csípett. Amikor ott, alul húzta végig az ecsetet, úgy éreztem, mintha lángba borult volna az egész bensőm. Nem voltam többé ember. Nem voltam már Ibolya. Legalábbis kívülről nem. És olyan zaklatott, megalázott, megszégyenült voltam abban a pillanatban, hogy ha valaki azt mondja, véget vet az egésznek, elfogadtam volna. Reszkettem szégyenemben, szerettem volna elsüllyedni. Hányingerem volt, úgy éreztem, elrabolták a lelkemet, megerőszakoltak, ezt nem lehet túlélni. Végül azonban ez a rémes élmény is hozzásegített ahhoz, hogy mégis életben maradtam. Akkor tényleg olyan szörnyűségnek éltem ezt meg, hogy amikor később, józanul átgondoltam az egészet, jól leszidtam magam, hogy miért kellett ettől annyira odalennem. Hiszen nem önként mutogattam magam, és hogy így elcsúfítottak – valóban szörnyen néztem ki kopaszon –, segített abban, hogy ne akadjon meg rajtam a kápók szeme és ne hívjanak be a szobájukba. Azzal is vigasztaltam magam, hogy a fertőtlenítésnek köszönhetően legalább elkerülnek majd a lapos- és közönséges tetvek meg az egyéb élősködők, amelyek a legkülönfélébb betegségeket terjesztették a lágerben. És azt is ennek köszönhettem, hogy a későbbiekben rám váró, sokkal kegyetlenebb, sokkalta megalázóbb helyzeteket már könnyebben viseltem lelkileg. És azt hiszem, ennek köszönhettem, hogy életben maradtam. Csak mert az út legelején tragédiaként éltem meg egy olyan jelentéktelen dolgot, mint az intim testrészem leborotválása. Ami miatt akkor legszívesebben meghaltam volna. És mikor rájöttem, hogy ez micsoda butaság volt, soha többé nem engedtem, hogy bármi is ilyen mélyen a lelkembe gázoljon. A Mengele csapatába tartozó orvosok fájdalmas, megalázó, kegyetlen kísérletei sem. Fizikailag persze fájt, de nem engedtem, hogy ez a fájdalom túl mélyre hatoljon. Hogy valaki fogdossa, szétfeszegeti a legintimebb testrészemet, különböző tárgyakat dugdos bele, azt

sem a saját szégyenemnek tartottam többé. Hanem az övéknek.

Magyar zsidók érkezése Birkenauba 1944 júniusában

A borotválás-fertőtlenítés után átvittek egy másik barakkba ruhát meg cipőt vételezni. Nem is barakk volt az, hanem hangár, tele ruhával, bőrönddel, cipővel. Halomba hányva az egész. A gyakorlat ugyanis az volt, hogy az érkező transzportnak a rámpán kellett hagynia a bőröndjeit. Azt mondták nekik, később visszakapják. Mintha szállodába érkeztek volna, ahol majd a boy felviszi a poggyászt a szobájukba. Valójában azonban az történt, hogy míg a csoportot terelték a gázba, jött egy fogolykommandó, átvitte a csomagokat a hangárba, és átadta az itt dolgozó női foglyoknak. Ezek sorra kinyitották a koffereket, kiszórták a tartalmukat egy lepedőre, és nekiláttak a holmi osztályozásának. Pénz, arany, ékszerek, egyéb értéktárgyak, például ezüst gyertyatartók vagy a Tóra olvasásánál használt mutatópálcák. Ha az SS-eknek nem volt kedvük sokáig várni, hogy a frissen érkezett, pucér foglyok megfelelő öltözékhez jussanak, akkor a raktárosok az éppen beérkezett bőröndökből nyomtak valami ruhát a kezükbe. Hogy a mérete jó volt-e vagy sem, nem érdekelt senkit. A rabok jó esetben elcsereberélték egymás között a nem passzoló darabokat. Ez történt a mi csoportunkkal is. Mikor a hangárba betereltek, pont a mi bőröndjeink tartalmát szortírozták a raktárosok, és mindenkinek a kezébe nyomtak valamit a halomból. Én egy aprócska nőhöz kerültem. Könyökig beletúrt az egyik kupacba, és előhúzott belőle valami feketét. Megörültem, hogy nem a csíkos rabgúnyában kell majd járnom, de csak addig tartott az örömöm, míg meg nem néztem alaposabban, mit kaptam. Hosszú, fekete estélyi ruha volt,

mellrészén pillangót formázó csipke, ujjak helyett csupán vékony vállpántok. Mire számított vajon a tulajdonosa, mikor a lágerba készülve ezt pakolta a kofferébe? Évekkel később visszagondoltam egyszer a pillangós estélyire, és az jutott eszembe, hogy ez volt a legszebb, legdrágább, legpompásabb ruha, amit valaha is magamra öltöttem. Akkor azonban világos volt, hogy itt ez ügyetlen viselet lesz, hogy fázni és bukdácsolni fogok benne. De nem adtak helyette mást. A nő kifejezéstelen arccal a kezembe nyomta az estélyit, az SS meg hajtott is a következő állomáshoz. Itt egy pár facipőt kaptam. Valódi facipőt, biztos valami holland nőé lehetett. Szűk volt és kicsi, de ez volt a legkisebb kínom. Kopasz voltam, a hónaljam és az ölem csupa seb, csípte mindenemet a fertőtlenítőszer. Ilyen állapotban öltöttem magamra a fogolymundéromat: egy estélyi ruhát. Csipkepillangóval a mellrészén. Halálfejes lepkének láttam abban a pillanatban. Én is annak éreztem magam. Belebújtam a szűk facipőbe. Az igazi rabruhások jobban jártak. A csíkos uniformis ugyan kemény, merev, szúrós anyagból készült, és rettentően bűzlött, amint egy kis nedvesség érte, de a zubbonyt nyakig fel lehetett gombolni, és kis szerencsével viselhető volt alatta más ruhadarab is. Erre az én pántos ruhámban nem volt esélyem, azonnal észrevették volna a felügyelők. És ha valakinél plusz ruhadarabot találtak, azért büntetés járt: korbácsolás vagy gödör. Ez utóbbinál a vétkest leeresztették egy szűk gödörbe, ahol épp csak annyi hely volt, hogy összekuporodva leüljön. Sokakat már csak holtan húztak ki onnan. A rendes női egyenruhához nadrág és kék kendő is járt. Ezt eleinte elcsúfított fejük elfedésére használták, később azonban, mikor hűvösre fordult az idő, inkább a nyakukon, a gallérjuk alatt kötötték meg, hogy ne fújjon be a szél a zubbonyuk alá. – Los! Los! Mozgás, mozgás! – üvöltöztek az SS-ek. Fel kellett sorakoznunk. Miután felöltöztünk, elkülönítették a férfiakat a nőktől. A lágerben ugyanis nem lehettünk együtt, nehogy véletlenül sor kerüljön arra, amit ők úgy neveztek, hogy nemkívánatos érintkezés. Én több más nővel a csoportból az A4-es büntetőbarakkba kerültem. Hogy miért pont oda helyeztek minket, nem tudom. Ebben a barakkban – vagy ahogy nevezték: blokkban – köztörvényesek voltak. Nők, akik megölték a gyereküket, férjüket vagy épp a vetélytársnőjüket. És valóban veszélyesnek tűntek, már ránézésre is. Voltak itt továbbá prostituáltak – öregek, fiatalok, szépek, kiéltek, mindenféle fajta. Ezerkétszázan voltunk összesen. Egy olyan épületben, ami ötszáz embernek is szűkös lett volna. Mivel már délután volt, mire a szállásra értünk, ebédet nem kaptunk. Vártam, hogy valaki megmondja, mit kell most csinálni, hova tegyük a holminkat, de

gyorsan rájöttem, hogy ezt ugyan hiába várom. – Újak vagytok, mi? – szólt a hátam mögül egy rekedtes hang. Megfordultam. Megállapíthatatlan korú nő állt előttem. Éppúgy lehetett harminc-, mint ötvenéves. Pár centis barna hajából arra következtettem, hogy biztos eltöltött már itt néhány hónapot. – Igen – bólintottam, és nyújtottam a kezem. – Ibolya vagyok, örvendek. – Hát, nemigen hiszem, hogy örvendesz, és ezeket az úri huncutságokat úgyis hamar el fogod itt felejteni. Itt egy cél van, túlélni. Annak az egynek örvendhetsz – bökte oda nyersen, mikor azonban látta, hogy ezen mennyire meghökkenek, kissé barátságosabb hangnemben folytatta. – Anna vagyok. Négy hónapja jöttem. – És milyen rendszerben működik a tábor? – Működik? Hát, azt nem tudom, hogy működik-e. Az egésznek az a lényege, hogy ők próbálnak megölni, te meg próbálod ezt legalább egy kicsit megnehezíteni. – Értem – bírtam nagy nehezen kinyögni. Anna valószínűleg megsajnálta a kis zöldfülűt, vagy csak szórakozni akart egy kicsit – nem tudom, de így szólt: – Gyere, körbevezetlek. Nekem ugyan senki sem fogta a kis kacsómat, amikor idejöttem, de tulajdonképpen miért is ne segítenék. – Nézz körül jól! – mondta, mikor kiléptünk a barakkból, és a jobbjával széles ívet írt le. – Ez itt Birkenau. Lengyelül Brzezinka. Munkatábornak nevezik, de ez ne tévesszen meg. Ne hidd, hogy azért hívják így, mert te szorgalmasan dolgozol, ők meg cserébe enni adnak. Kétféleképpen „munka” a tábor: vagy mi dolgozzuk magunkat halálra, vagy ha mégsem, akkor nekik van dolguk azzal, hogy megöljenek. A kamrában vagy abban a blokkban, ni, ahol embereken kísérleteznek – mutatott egy közeli barakk felé. – Miféle kamrában? És hogyhogy kísérleteznek? Riogatni akar, gondoltam, és kételkedni kezdtem benne, hogy a nő épelméjű. Tudtam, hogy a táborban nem nehéz megbolondulni. Egy ismerősünk levelezőlapot kapott a lágerben raboskodó húgától. Azt írta, hogy jól van, egy raktárban dolgozik, a koszt bőséges, hetente egyszer színházi előadás van, és üdvözletét küldi mindenkinek, főleg édesapának. Ez furcsa volt, hiszen az apjuk vagy húsz éve meghalt. A zlatnói üveggyárban dolgozott, ott érte valami szörnyű baleset az olvasztókemencénél. Amikor odahaza felolvasta nekünk az ismerős ezt a lapot, azt hittem, elmentek otthonról a húgának, hülyeségeket beszél összevissza. Később értettem csak meg, hogy ezen a fortélyos módon igyekezett jelezni: a láger élet-halálról szól. Kemencékről.

Anna rám bámult, aztán kissé ellágyultak kemény arcvonásai. – Nem tudsz semmiről, igaz? Azt mondták nektek, hogy dolgozni jöttök, előkészítitek a helyet a többi zsidónak, akiket később idehoznak? Bólintottam. – Hazudtak, Ibi. Nem fogunk mi itt építeni semmit. Legalábbis magunknak meg a többi zsidónak biztos nem. Látod ott azokat a kéményeket? – mutatott a sűrű fekete füstöt okádó négy oszlop felé. – Mit gondolsz, mi az ott? – Nem tudom. Valami gyár? – Hát… Tulajdonképpen az – felelte Anna, és egy darabig nézte a füstöt némán. – Egy rendkívül jól teljesítő gyár kéménye. A halálgyáré. – Ezt hogy érted? – Hát te még mindig nem kapiskálod? – kérdezte ingerülten. – Istenem, hát hogyan mondjam el?! Szóval, amit ott látsz, az a krematórium. Éppen azoknak a holttestét égetik benne, akiket az imént öltek meg a gázkamrában. – Mi? De hogyan? És miért? – Hogy hogyan? Gázzal. Azt mondják nekik, hogy zuhanyozni mennek. Sőt néha még pár darabka szappant is kiosztanak köztük. Rájuk parancsolnak, hogy vetkőzzenek le, aztán beterelik őket egy nagy, ablaktalan helyiségbe. Közvetlenül a mennyezet alatt csövek húzódnak, és ettől tényleg úgy néz ki, mint egy zuhanyozó. A bizalmatlanabbak talán észreveszik, hogy az ajtó a helyiség rendeltetéséhez képest milyen súlyos; annyira nehéz, hogy két ember kell hozzá, hogy becsukják. De akkor már késő. Rájuk zárult az ajtó. Légmentesen. Azért ilyen vastag és nehéz. A zuhanyozóban sötét lesz. Először a kisgyerekek kezdenek sírni és kiabálni, de a többiek is gyorsan rájönnek, hogy valami nincs rendben. A zuhanyozókban nem szokott sötét lenni. A tarkójuk tájékán megérzik azt a kis hidegséget, az előérzet jeges ujját, hogy ennek nem lesz jó vége, hiába próbálták maguknak bebeszélni. Elhallgatott. Úgy beszélt az egészről, mintha csak valami rémtörténet lenne, színpadra alkalmazva. Egy antik tragédia. De nem az volt. Nem a régmúltban játszódott. Hanem itt és most. Ebben a pillanatban is, hogy a füstölő kéményeket nézem. – Aztán megjelenik a fejük fölött egy kis fény. Az egyik SS húzta félre a fedelet, hogy beszórja a kékes kristályokat. Aztán újra becsukódik a fedél. A kristályok pedig reakcióba lépnek a levegővel, és gáz szabadul fel belőlük. Ciángáz. Az emberek fuldokolni kezdenek. Eluralkodik a pánik. Van, aki menekülne. A masszív ajtón át. Mások a falat kaparják. Ezt utálják a kápók, mert véres lesz tőle a fal, telemegy köröm- és húsdarabkával, ők meg pucolhatják, és még le is kell meszelniük újra. Az emberek nyomakodnak, eltapossák, lökdösik egymást. Menekülni próbálnak. És közben fuldokolnak.

Elhalkult a hangja. – De tulajdonképpen jól teszik. Minél többet kalimpálnak, annál gyorsabban veszik a levegőt, és annál gyorsabban túl vannak rajta. Legelőször a gyerekek halnak meg, ezért vannak mindig ők a kupac legalján. Gyakran a saját anyjuk fekszik fölöttük, aki próbálta védeni a gyerekét. És van, akinek ez sikerül is. Előfordult már, hogy élő gyereket találtak a gázkamrában. Eszméletlenül persze. A továbbiak az ügyeletes SS-en múlnak – vagy fejbe lövi a gyereket, vagy egyenesen bedobatja a kemencébe. Vannak anyák, akik holtukban is úgy magukhoz szorítják a gyereküket, hogy nem tudják őket szétválasztani. Ilyenkor mennek a kemencébe együtt. Rosszullét fogott el, hányingerem támadt. Mi van? Hát hova hoztak minket? Itt megölik az anyákat, gyerekestül? És ha valaki túléli a mérgezési kísérletet, akkor még szörnyűbb halált kell halnia? Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Hiszen ez a pokolnál is szörnyűbb! Megszédültem. Le kellett ülnöm a fűbe, hogy el ne vágódjak. – De hát ez… ezt nem tehetik! Édes istenem, hát miért csinálják ezt?! Miért? – zokogtam. – Mert megtehetik. És meg akarják tenni. Azért csinálják. – De vannak olyanok, akiknek azt mondják, hogy zuhanyozni mennek, és tényleg zuhanyozni viszik őket! Hisz minket is mosakodni vittek – próbálkoztam még, de éreztem, ahogy nő bennem félelem. – Igen, van, akit tényleg zuhanyozni. Akit jobbra küld Mengele. Akit balra, az már ott van – mutatott a füstre, ami mintha hirtelen megsűrűsödött volna. Mintha alá akarná támasztani Anna szavait. Hatalmas, sötét gomolyagokban nyomakodott ki a kéményből, a levegőben pernye szállongott. És miből volt ez a pernye? Emberekből! Az én anyukámból.

A női tábor a sínek felől

Anyukából? Nem! Nem! Ez nem lehet igaz! Nem voltam képes erre gondolni. Zúgott a fülem, dobolt benne a vér. Nem bírtam elhinni, amit hallottam. Nem tudtam, és nem akartam elhinni. Képtelen voltam elfogadni, hogy igaz. Inkább tovább kérdezősködtem, mert balgán azt hittem, hogy ha nem hiszem el, akkor biztos nem is történhetett meg. – Ki volt az, aki a rámpán szétosztott minket? Az az a Mangele? – Mengele. Megjegyzed, ne félj. Téged kiválasztott a kísérleteihez, szóval ha túléled, a büdös életben nem felejted el a nevét. Ha meg nem éled túl, és a másvilágon megkérdezik, ki segített át, te megmondod, hogy Mengele, ők meg húznak mellé egy újabb strigulát. Egy darabig némán ültünk. Képtelen voltam szólni, képtelen voltam mozdulni. Nem bírtam felfogni, feldolgozni, amit Anna elmondott. Átérezte, mi játszódik le bennem, vagy pedig emlékezett még rá, milyen volt, amikor ő szembesült először ezekkel a szörnyűségekkel. Négy hónapja volt a lágerben. Négy évnek érződött, mert itt másképp telt az idő. Csapatokban jártak-keltek körülöttünk a rabtársaink. Birkenau ugyan nemcsak halál-, hanem munkatábor is volt, de a környezetemben élő nők közül nem sokan dolgoztak. Nagy részük csak úgy tengett-lengett a táborban, de kéznél kellett lenniük, ha a laborba hívták őket. Persze mindez csak fokozatosan derült ki. Ma már tudom, mekkora szerencsém volt, hogy a kezdet kezdetén Annába botlottam. Rengeteget segítettek a tanácsai, a tapasztalata. Részben ezeknek köszönhetem, hogy életben maradtam. A „hatparancsolatát” sosem fogom elfelejteni. – Na gyerünk, mert még észrevesznek. Ez a második legrosszabbb dolog, ami történhet veled – hogy felhívod magadra a figyelmet. Igyekezz láthatatlan

maradni, legalábbis számukra. Megragadta a karomat, és segített felállni. – Szóval az első tanácsom: kerülj mindent, ami rád irányítaná a figyelmüket. Hé, hallod egyáltalán, amit mondok? – kérdezte ingerülten, mikor észrevette, hogy a fekete füstöt bámulom. – Értem én, hogy sok ez így, egyszerre, és én biztos nem fogom kérdezgetni, hogy kivel jöttél meg hogy honnan. De amit most mondok, jól jegyezd meg. Ha enni adnak – bármit! –, mindig vedd el az ételt. Próbáld meg ezt a facipőt valami erős bakancsra cserélni. Sose mondj ellent Bébinek, ő a bloková, vagyis a barakkparancsnok. Blockälteste. Soha, de soha ne fogadd el egyetlen SS segítségét sem, ha felajánlja, hogy elvisz a kocsiján, akármilyen fáradt legyél is! És még egy utolsó tanács, talán a legfontosabb: próbálj egészségesnek látszani. Minden körülmények között. A női táborban más blokkok voltak, mint a férfiak részén. Ők a hajdani istállókban aludtak. Ezek hosszú fabarakkok voltak, két végükön egy-egy nagy kapu. Némelyikben megmaradtak még a falon a karikák, amelyekhez kikötötték a lovakat. De míg lóból annak idején összesen huszonötöt helyeztek el ide, most ötszáz–ezer ember élt itt összezsúfolódva. Minden barakk közepén állt egy kemence kéménnyel, és a két fal mentén, a barakk teljes hosszában háromemeletes fapriccsek sorakoztak. A priccsek deszkái ferdén álltak. Erre azért volt szükség, mert a foglyok nagy részét hasmenés, tífusz kínozta. Mivel azonban a barakkból éjszaka még a latrinára sem volt szabad kimenni – az ilyesmiért azonnal agyonlőtték volna az embert –, hát maguk alá csináltak. A híg lé a megdöntött priccsen a lábukhoz csorgott, és ha netán folytatta útját az alsó szomszédok felé, azoknak is csak a lábára csepegett. Feltéve persze, hogy ugyanabban az irányban feküdtek, mint a fölöttük lévők. Fény annyi volt, amennyit az istálló tetején keskeny sávban végigfutó világítóablakok adtak. A női barakkok első pillantásra jobban néztek ki. Téglafaluk volt és ablakaik. Mivel azonban a tábor egy mocsaras laposra épült, amit csak tessék-lássék csapoltak le, folyton nedves, nyirkos volt minden. Nem emlékszem olyan napra, hogy ne láttam volna a tábor területén sarat. Még a legforróbb nyári napokon is volt. A barakkokat közvetlenül a nedves talajra építették, méghozzá alapozás nélkül. Csak úgy egymásra rakosgatták a téglákat, és kész. Szigetelés híján a falak felszívták a talaj nedvességét, amitől olyan érzése volt odabenn az embernek, mintha pincében lenne. Egy nedves, dohos, rossz levegőjű pincében. – Nézz jobbra! – szólt Anna, mikor beléptünk újra a barakkba. – Az a bloková szobája. A miénket úgy hívják, hogy Bébi. A barakkparancsnoki szoba apró helyiség volt, közvetlenül az ajtó mögött.

Rendes házban szobának semmiképp, legfeljebb kamrának nevezték volna. Itt azonban abszolút luxusnak számított. Saját szoba, saját ágy. De hogy igazából mekkora luxus ez, nem sokkal később tudtam meg. Beljebb mentünk. Egy kicsit meg kellett hajolnunk és lehajtani a fejünket, mert az ajtófélfa alacsonyan volt. Később láttam olyan barakkokat, ahol a fal két oldalán falazott alvórekeszek húzódtak végig. A rekeszekben három-három priccs volt. A legalsó közvetlenül a földön, ebbe négykézláb kellett bemászni; a középső pont ülésmagasságban, a legfelsőre pedig a középsőre lépve kellett felhúzódzkodni. Néhol akadt ugyan erre a célra egy rövid létra, de nem ez volt a jellemző. A mi barakkunkban rekesznek, priccsnek nyoma sem volt. A hideg földön aludtunk. Nem volt a padlón szalma, és nem volt takarónk sem. Csak a puszta föld. A büntetőbarakk minden tekintetben büntetett. – Kizárólag az oldalunkon alszunk. Este így oldalt fekve egymáshoz lapulunk, a következő sor meg ráfekszik a lábunkra. Éjjel kettő körül fordulunk a másik oldalunkra. Mindnyájan, egyszerre. Másképp nem megy. Megszokod. – Aludhatok melletted? – Hogyne. Persze, ha itt leszek még akkor. Ne nézz ilyen rémülten! Itt egyikünk sem tudhatja, lefekszik-e még este erre a hideg földre. Van olyan is, aki úgy dönt, hogy inkább megcsókolja a drótot. – A drótot?! – Itt nincs szabad akaratod. Parancsra csinálsz mindent. Még szarni is csak reggel meg este lehet, és kapsz rá húsz másodpercet. De két döntési lehetőséged mindig marad: igyekszel juszt is életben maradni, vagy pedig megszabadulsz az életedtől még azelőtt, hogy ők szabadítanak meg tőle. Van, aki a másodikat választja. Például, mert olyan beteg, hogy tudja, már csak a méreginjekció vagy a gázkamra várja. És akkor inkább nekirohan a szögesdrótnak, amibe áramot vezettek. Persze meghalna mindenképpen, de így legalább ő döntött a haláláról. Ezt most még nem értheted. Egyelőre olyan ember szemével nézed a dolgokat, aki nemrégiben még normális életet élt. Egy kicsit kellemetlent ugyan, egy kicsit korlátozottat és felügyeltet, de a családoddal lehettél, általában ennivaló is akadt, és volt mindenkinek ágya, még ha netán osztozott is rajta valakivel. Volt hol megmosakodnod, volt mibe átöltöznöd, volt kivel beszélgetned. Könnyek tolultak a szemembe. Az emlékezés, az elhagyatottság, a magány könnyei, és nem értettem, hogy lehettem olyan buta, hogy valaha is panaszkodtam arra, milyen nehezen élünk. – Itt már nem ember vagy. Tulajdonképpen nem is élsz már, a világ nem számol veled, nincs szüksége rád, sőt nem is kívánja, hogy létezz. Minél előbb elfogadod, hogy tulajdonképpen meghaltál már, csak a korlátozott kapacitás

miatt elhalasztották a végrehajtást, annál hamarabb fogsz tudni ellene küzdeni. Furcsán hangzik, de így van. Mert ha elfogadod, akkor nem gyötrődsz tovább amiatt, hogy megölnek-e. Mert biztos megölnek, és te ezt tudomásul veszed. És amint tudomásul vetted, minden erőddel összpontosíthatsz az életben maradásra. Már nem kell azon törnöd a fejed, hogy van-e vesztenivalód. Nincs. Halott vagy, csak nem szálltál még ki a kéményen. Talán sikerül életben maradnod, de a lelkedben mindörökre ott marad, hogy halott vagy. Ha ennek ellenére is a túlélés mellett döntesz, akkor amire a leginkább szükséged lesz, az a szerencse. És még valami: még több szerencse. Más nem segít. Az sem, ha okos vagy, az sem, ha jó vagy valamiben. Volt egy lány, öt nyelven beszélt. Beosztották tolmácsnak az orvosokhoz. Egyszer hazaküldték a munkából, hogy hozza a barátnőjét is, aki szintén beszélt nyelveket. Mikor visszafele tartottak, lelőtte őket egy SS, mert nem tetszett neki, ahogy mentek. Örömükben ugyanis, hogy együtt fognak dolgozni, ugrándoztak, mint a gyerekek. A szépség sem segít. Inkább hátrány. A németek ugyan nem gyalázhatják meg a fajukat azzal, hogy zsidó nőnek nemzenek gyereket, de megoldják úgy, hogy gyerek ne legyen. A Führer pedig túl messze van ahhoz, hogy lássa, mit művel hű katonája. Van köztük olyan, aki a telt ajkú lányokat szereti. És kiveri az összes fogukat, hogy ne tudják megharapni. Úgyhogy itt a szerencsén kívül tényleg nem segít semmi. Ha úgy érzed, imádkoznod kell, hát azért imádkozz, hogy szerencséd legyen akkor, amikor épp szükséged van rá. Hirtelen nagy nyüzsgés támadt, rohant mindenki az ajtó felé. – Gyere, gyere gyorsan! Mozogj, mert nem marad nekünk semmi! – kiáltott rám Anna, és rájöttem, hogy a vacsorát hozták. Odakint egy kiskocsi állt, mellette két nő. A barakk lakói látszólag szép rendben besorakoztak. Látszólag. Közben ugyanis megpróbáltak előrefurakodni. Nem túl feltűnően, de mégis. Az egyik nő valami folyékonyat mert a csajkákba egy hordószerűségből, a másik pedig valami kenyérnek látszót osztott. Mi következtünk. Anna előkapott a zubbonya alól egy pléhbögrét, és a hordós nő elé tartotta, aki belecsorgatott egy merőkanálnyi zavaros löttyöt. – Az övét is add ide – biccentett felém. – Új még, nincs csajkája. A nő végigmért. – Ne izélj már! Neki is jár a leves! Öntsd ide, az enyémbe, megosztozunk – emelte fel a hangját Anna. – Na, csak aztán úgy is legyen! – morrant vissza a nő, de töltött még egy merőkanálnyit. A bögre most már tele volt. Anna a biztonság kedvéért két kézzel fogta. Odébb léptünk, a kenyereshez. – Hozd az enyémet is, és gyere utánam – szólt rám Anna.

Elvettem a két darab kenyeret, és követtem. Leültünk a földre, hátunkat a barakk oldalának támasztottuk. Anna kanalat húzott elő a zubbonya alól, és nekilátott a zavaros löttynek. Amikor nagyjából a felénél tartott, átadta nekem. – Nesze, egyél. És add ide a kenyeremet. A lé büdös volt. A színe mint a víz, amiben az ebédhez való, nem túl sáros krumplit lemosta az ember. Nagyon hamar kiderült, hogy ez az észrevételem nagyjából helytálló. A számba tettem az első kanálnyit. És azonnal ki is köptem. – Mi a fenét csinálsz? Hát nem figyeltél arra, amit mondtam? Ne vond magadra a figyelmet, és mindig vedd el az ételt, amit adnak! Máris elfelejtetted a tanácsaimat? Azt hiszed, a levegőbe beszéltem? – nézett rám Anna dühösen, de közben végigpásztázta a szemével a környéket is. Nem figyelt ránk senki, mindenki az ennivalójával volt elfoglalva. – Ne haragudj – mondtam bűntudatosan –, de én ezt nem bírom megenni. Undorító. – Miért, mit vártál? Kacsapecsenyét? Ha nem kell, add ide. Átadtam neki a bögrét, ő meg kanalazni kezdte a maradékot. Olyan természetességgel, mintha rendes leves lenne, nem pedig bűzlő, zavaros lötty.

A férfitábor néhány barakkja

– Mi ez tulajdonképpen? – Mi lenne? Leves. Krumplihéjból. Rohadt krumplihéjból – mondta, és közben nyelte tovább az ételt. – Rohadtból? De hát a rohadt krumpli nem ehető! – Itt igen, amint látod. Az SS-ek és a kápók kapják a krumplit. Mi a héját.

Talán kétszer is előfordult már, hogy nem volt rohadt. Legalábbis nem az összes – tájékoztatott, és alaposan lenyalogatta a kanalát. – Hát ez? Miféle kenyér? – kérdeztem. – Fűrészporból sütik. De néha van benne liszt is. Kukoricaliszt. Amint megkapod, rögtön meg kell enni, mert ha kihűl, a fűrészpor nem marad egyben, szétporlik a kezedben. Beleharaptam. Kemény volt, faízű. Fűrészporral lett tele a szám. Igazi fűrészporral. Anna és a többiek úgy harapták, rágták és nyelték, mintha rendes kenyér lenne. Én képtelen voltam erre, de legalább meghálálhattam Annának, hogy foglalkozott velem: aznap dupla vacsorát kapott. Repetát a rohadtkrumplihéj-levesből és a fűrészporkenyérből. Vannak olyan lágerbéli napjaim, amelyek egyáltalán nem maradtak meg az emlékezetemben. A legelső azonban beleégett. Azt nem lehet elfelejteni. Riadt voltam, csüggedt, megdermesztett a mindenütt jelen levő kegyetlenség, a tehetetlenség, a reménytelenség. És a füst, elsősorban a füst. Amelyikben benne volt az én anyukám is.

Barakkbelső

Falazott, háromszintes priccsek egy női barakkban

Lassan hatalmába kerített a bánat. Ahogy múlni kezdett az első döbbenet, a megszégyenülés érzése, lassan elért a tudatomig, hogy mi történt anyukával, miután elvitték az állítólagos zuhanyozóba. Elképzeltem, hogy együtt megyünk be az épületbe. Az előtérben levetkőzünk, egymás előtt is takargatva meztelenségünket. Együtt megyünk a csempepadlós helyiségbe, ahol a mennyezet alatt vascsövek húzódnak, és ott van valahol a fémdeklivel fedett nyílás is, amit eleinte nemigen vesz észre senki. Ott állunk egymás mellett, mikor az őrök ránk csukják a zuhanyozóhoz képest szokatlanul súlyos ajtót, amely a levegőt ugyan nem, de a fuldokló emberek szörnyű üvöltését, jajveszékelését, dörömbölését átereszti. Átöleljük egymást. Átöleljük egymást imádott anyámmal, akitől az életemet kaptam, aki a világon a legjobban szeretett, aki mindig hazavárt. Aki meggyőzte apukát, hogy engedje meg a Bundit, és akinek a keze mindig süteményillatú volt. Ha Mengele nem az életben maradókhoz int, akkor ott lettem volna vele. Nem egyedül rettegett volna abban a sötét sírkamrában, ahová a két gázmaszkos SS beszórta a nyíláson át a Zyklon– B kristályait. Vele lettem volna, fogom a kezét, együtt fuldoklunk. Látnám a szemében a kétségbeesést, amiért nem tudott megoltalmazni, és talán még lenne időm odasúgni neki, hogy ne eméssze magát, jó ez így – belőle születtem, és számomra ajándék, hogy vele halhatok meg. De nem így történt. Anyuka egyedül pusztult el a gázkamrában. Elképzeltem, ahogy beterelik abba a helyiségbe, és ott marad sok száz idegennel együtt a sötétben. Ahogy egyre nehezebbé válik a lélegzetvétel. És elképzelem a rémületét, a halálfélelmét, amikor rájön, hogy meghalni zárták be oda. Tudom,

hogy ránk gondolt. Apukára, Sanyira, Gyurira. Meg rám. És biztos örült szegénykém, hogy nem vagyok ott vele. Könnyebb volt úgy elmennie, tudom. Könnyebb volt úgy meghalnia, hogy én megmenekültem. Biztosan értünk imádkozott, mikor a lába nem tartotta már meg, és a földön heverő többi testre szédült. Kérte az istent, hogy segítsen meg minket. Hogy elégedjen meg egy áldozattal. Egyre nehezebben lélegzett. Végül nem bírt már levegőt venni. Reménykedtem, hogy hamar elveszítette az eszméletét, hogy nem kellett tiszta tudattal megélnie a véget. Elmondtam érte a kaddist, a halotti imát. Anna kölcsönadta a kendőjét, hogy legyen mivel letakarnom a fejemet közben. De nem tudtam az ima szövegére figyelni. Egyetlen dolog zakatolt bennem: megölték az anyámat! Meghalt. Megölték, az én anyukámat. Számukra nem volt semmi értéke. Tőlem a legdrágább embert vették el. Néhány órája együtt érkeztünk ide. Fogtam a kezét. Éreztem a teste melegét. Mosolygott rám. Bíztunk benne, hogy ha apukától elválasztottak is, mi ketten együtt maradhatunk. Együtt kellett volna maradnunk! Soha többé nem mondhatom el neki, hogy szeretem, nem hozhatok neki egy szál virágot csak úgy, hogy örüljön, nem ölel meg többé, nem szívhatom be az illatát. Anyuka nincs már. És Sanyi sincs. Ordítani akartam, bőgni, sikoltozni, jajgatni. Anna odajött hozzám. – Sírd csak ki magad. Utána már nem lesz rá időd. Holnaptól kezdve magadra kell koncentrálnod. A szeretteinket majd a háború után siratjuk tovább. De ehhez először is életben kell maradnunk. Másnap reggel kezdődött számomra az igazi lágerélet. Annának köszönhetően tudtam, mikor mit kell csinálnom. Fél ötkor ébresztő. A felügyelőnők meg a bloková gumibottal és pálcákkal csapkodták a barakk oldalát, de nem kímélték az alvókat sem. – Siess, időben ott kell lennünk a sorakozón. Maradj mellettem! – mondta Anna, és már taszigált is kifelé. A barakk előtt felsorakoztunk. Kettesével. Én Annával maradtam. Félhomály volt, a nap éppen csak kezdett felkapaszkodni az égboltra. Először láttam a lágert ebben a fényben. Elképesztő volt, hatalmas. Nem látszott a vége. Minden barakksor elején állt egy őrtorony, elég magas ahhoz, hogy a strázsa ellásson a felügyelete alatt álló utolsó épületig is. Hét barakk volt egy sorban. És ha mindegyikben csak hétszázan – de inkább többen – laktak, akkor egyetlen sorban négyezer-kilencszázan. Három sorban pedig többen, mint egész Losoncon. – Állj egyenesen, ne mocorogj, ne nézz a szemükbe – utasított halkan Anna. Egy SS-tiszt járt fel-alá a sok száz, felsorakozott nő előtt, mögötte két másik,

kezükben a lista. Körülöttünk pedig a kápók mászkáltak, figyelték, hogy rendesen állunk-e, nem ül vagy támaszkodik-e valaki, hogy nincs-e nálunk tiltott holmi. És ha valakiről úgy vélték, nem azt teszi, amit kell, megverték. Végtelen hosszan ácsorogtunk az Appellplatzon. Fájt a lábam, fájt a hátam a földön alvástól és attól, hogy éjszaka nem fordulhattam a másik oldalamra, amikor szerettem volna, hanem csak a többiekkel együtt. Elkeseredett voltam, szemem dagadt a sírástól, torkomat szorította a bánat. Az első auschwitzi létszám-ellenőrzés, vagyis Zählappell viszonylag gyorsan lezajlott. Két óra elteltével oszoljt vezényeltek, és átmehettünk a vécéblokkba. Az épület kívülről pont úgy nézett ki, mint a többi barakk, de belül csak latrinák voltak. Semmi köze nem volt ennek a vécének a rendes illemhelyekhez. Nem voltak fülkék. Nem volt vécécsésze. Nem volt vízöblítés. Nem lehetett egyedül lenni. A látvány megbénított. A barakk hosszában három árok húzódott. Kettő a fal mentén, egy középen. Az árkok mindkét oldalára hatvan centi magas falat húztak, felülről pedig bedeszkázták. A deszkalapba húsz centi átmérőjű, kerek nyílásokat vágtak kétoldalról, tehát nemcsak egymás mellett, egymásnak háttal is ültünk rajta. Egy soron hatvan, tehát az egész barakkban egyszerre száznyolcvan nő végezte a dolgát. Erre körülbelül húsz másodperce volt mindenkinek. Nem is azért, mert a SS-ek így parancsolták volna, hanem mert annyian voltunk, hogy másképp nem is lehetett győzni. Ha valakinek még „nem kellett”, maga elé engedte azokat, akik már nehezen bírták visszatartani. Nem emberségből, hanem gyakorlati oknál fogva. Ha ugyanis az illető nem tudta volna kihasználni a kerek nyílás fölött tölthető húsz másodpercét, később már nem lett volna hol elvégeznie a dolgát. A blokovák ugyanis fel-alá járkáltak a vécézők előtt, és elzavarták azokat, akik szerintük túl hosszú ideje ücsörögtek már ott. Szigorú büntetés járt érte, ha valaki a latrinablokkon kívül végezte el a dolgát, komoly problémát jelentettek ugyanis a fertőző betegségek. Nekünk, „kísérleti nyulaknak” legalább annyi előnyünk volt, hogy napközben is használhattuk a latrinát. Aki dolgozni járt, annak erre nem volt módja. Vagy megtanulta a napirendnek megfelelően szabályozni a bélműködését, vagy „vett” engedélyt a kápótól. Elég gyakran előfordult persze, hogy a szerencsétlen egyszerűen a nadrágjába csinált. A reggeli vécézés után megmosakodhattunk. Erre a célra egy hosszú vályú szolgált, és persze erre is csak másodperceink voltak. Zuhanyozásról vagy mosásról legfeljebb álmodhatott a közönséges fogoly. De mi, Mengele-lányok a kísérletek előtt általában lezuhanyozhattunk. A többieket csak a fertőtlenítőbe vitték el időnként. A foglyok zöme rettenetesen bűzlött. Izzadságtól, vizelettől, ürüléktől. De leginkább talán szomorúság- és reménytelenségszaguk volt.

A hétköznapi életben ezeknek az érzéseknek nincs szaguk. Mikor azonban más túlélőkkel beszélgettem erről a háború után, többen mondták, hogy a lágerben ezt bizony lehetett érezni. Olyasmi volt, mint amikor az embernek fájni kezd a torka, és megjelenik a jellegzetes, undorító, fémes íz a szájában. Hát ilyen szaga volt Auschwitzban a fájdalomnak és a kilátástalanságnak. A kápóknak és barakkparancsnokoknak járt a tiszta ruha. A közönséges fogolynak csak akkor volt erre lehetősége, ha rokona vagy ismerőse dolgozott a Kanadában, és az hajlandó volt értük kockázatot vállalni. Persze nem az országra gondolok, és nem is véletlenül írtam névelővel. A lágernek azt a részét, ahová a transzportok holmiját begyűjtötték és osztályozták, Kanadának nevezték. Volt egy Mexikó nevű hely is. Ez azoknak a zsidó nőknek volt az épülőfélben lévő gyűjtőtábora, akiket továbbküldtek gyárakba vagy más lágerekbe dolgozni. Manapság nem sok szó esik már róla, de Auschwitzban nem két tábor volt, ahogy a köztudatban él, hanem három. Az első a főtábor, az Auschwitz I. koncentrációs táborrá alakított hajdani laktanya. Mutatós téglaépületek, összesen huszonnyolc. Rendezett környezet. A foglyok a hírhedtté vált Arbeit macht frei – a munka szabaddá tesz – feliratú kapun léptek be a lágerbe. A feliratot Rudolf Höss lágerparancsnok készíttette, és állítólag nem szarkazmusnak szánta, nem úgy kell értelmezni, hogy miután itt halálra dolgozza magát az ember, valóban szabaddá válik. Hanem úgy, hogy ha valaki dolgozik, és csak arra összpontosít, amit csinál, nem foglalkozik azzal, hogy tulajdonképpen rab, akkor egy kis időre szabaddá válik. Hát, nem is tudom. Engem valószínűleg más fából faragtak. Egyetlen pillanatra sem tudtam elfelejteni, hogy rab vagyok, kísérleti nyúl, hogy éhes vagyok, mocskos és tehetetlen. Redőny nem volt az ablakokon. Kivéve a főtábor 10-es blokkját. Annak az ablakai be voltak deszkázva. De csak azok, amelyek a 10-és és 11-es blokk közötti udvarra néztek. A 11-es barakkban volt a lágerbörtön. A két barakk közötti udvar végébe, a vörös téglafal elé farostlemezekkel borított, két végén enyhén behajló falat emeltek, hogy a golyók ne pattogjanak összevissza. Ez volt a Schwarze Wand, a halálfal. Itt végezték ki eleinte a foglyokat. Naponta sokat. Vér volt mindenütt. A falon, a murván a fal tövében, a járdán, a barakkoknál. Mindenütt. Höss lágerparancsnok egyszer állítólag elpanaszolta a feleségének, hogy nem tudja, mitévő legyen, mert az emberei lassan beleőrülnek a mészárlásba. Hiába kapnak alkoholt, az sem segít már. A helyettese azonban kitalált valamit. A 11-es barakk egyik cellájában, amelyet le lehetett zárni, mivel vasrács helyett rendes ajtaja volt, próbakivégzést hajtottak végre néhány orosz hadifoglyon. Azzal a szerrel, amit addig a ruhák tetvetlenítésére és általános fertőtlenítésre használtak.

A Zyklon–B-vel. Az első kísérletek nem bizonyultak különösebben sikeresnek, legalábbis a nácik részéről – néhány fogoly még egy nappal azután is életben volt, hogy bedobták a helyiségbe a mérget tartalmazó, nyitott fémdobozt. De innentől kezdve már csak adagolás kérdése volt – a módszer maga működőképesnek bizonyult. További nehézségek is felmerültek azonban. Megoldották ugyan, hogy lehet egyszerre nagyobb mennyiségű embert megölni úgy, hogy az SS-katonák idegeit megkíméljék, de mihez kezdjenek a sok holttesttel? A lágerben egyetlen krematórium volt, így a testeket nemcsak ott, hanem az e célra ásott gödrökben is égették. Ettől azonban kellemetlen, édeskés szag terjengett, és az égő holttestek látványa, érvelt a tábor vezetősége a kérvényben, amelyben további krematóriumok építéséhez szükséges anyagot kért, „…a foglyokat idegessé, ingerültté, lehangolttá teszi, nehezebben kezelhetők miatta, főleg, ha felismerik családtagjaikat a kivégzettek között”. Így jött egy új láger, egy megsemmisítőtábor építésének az ötlete. Auschwitz II. A főtábortól három kilométerre húzták fel. Nevét az eredetileg ott található falu, Brzezinka – Birkenau után kapta. A falut ledózerolták, a helyére építették fel a tömegmészárlásra berendezkedett lágert. A vonat a kerítésen belülre hozta a transzportokat, a gázkamráktól néhány lépésnyire állt meg. Az embereket a leszállás után a rámpán azonnal kiszelektálták. Nagy részüket nyomban a gázba küldték, és míg azok, akik egyelőre halasztást kaptak, igazi zuhanyozóba mentek fertőtlenítésre, a másik csoportból a tábor fölött szüntelenül ott gomolygó füst lett. Birkenaunak több gázkamrája és négy, nagy kapacitású krematóriuma volt. Ezekben férfi foglyok dolgoztak, az úgynevezett Sonderkommando – Különleges Egység. Nekik kellett az áldozatokat elkísérni a gázkamrába, gondoskodni róla, hogy ne fogjanak gyanút, és rávenni őket, hogy vetkőzzenek le gyorsan, mert zuhanyozni mennek. Azután várni fél órát, hogy a Zyklon–B biztosan végezzen mindenkivel, bekapcsolni a ventilátorokat, kiszellőztetni a kamrát, kihúzgálni belőle a holttesteket, lezuhanyozni róluk meg a padlóról a hányást, az ürüléket és a vért, majd teherautókra dobálni és a krematóriumba szállítani őket. Ott lehajigálni a testeket a platóról, és egyesével a kemence előtt álló sínkocsira helyezni. A kocsin betolni a holttestet a kemencébe, várni egy kicsit, majd betolni a következőt. A kommandók „élettartama” körülbelül tizenkét hét volt. Ez idő alatt jobb kosztot kaptak, jobb hálóhelyet, sőt néha még a bordélyba is elmehettek. És tudták, hogy míg sonderesek, nem fogják őket kiszelektálni. A ciklus végéhez közeledve a szokásosnál is több alkoholt kaptak, és gyakran önként, a legcsekélyebb ellenállás nélkül bementek a gázkamrába. Sokan tulajdonképpen örömmel mentek. Míg szolgálatuk elején azt hitték, hogy a kommandós létnek köszönhetően egy időre nyugtuk lesz, a hullákat meg csak kibírják valahogy, legnagyobb részüket tönkretette az itt töltött idő,

belerokkantak. Abba, hogy az új transzportokkal érkezőknek azt hazudták, zuhanyozni mennek. Abba, hogy az anyák néha rájuk bízták a kisgyereküket, míg ők levetkőztek. Abba, hogy láttak belépni egy lányt, aki a megszólalásig hasonlított a húgukra, a szerelmükre vagy a lányukra. Abba, hogy ezt a lányt nem sokkal később holtan húzták ki a kamrából, szép arca eltorzulva. Abba, hogy amikor már nem akarták a holttesteket takarítani a gázkamrából, cseréltek egy másik sonderessel, hogy egy darabig az égetőkemencéknél dolgozzanak. Ahol egyszer csak apjuk holttestét dobták le a platóról. Ahogy ez az Unsdorfer fivérekkel történt. Ortodox rabbink két fia, akik még apjuk előtt érkeztek Auschwitzba, önként jelentkezett a kommandóba. És néhány nappal később az ő holttestét kellett a tűzbe vetniük. Ittak. Sokat ittak. De nem segített semmi. A lágerben sehol sem volt olyan, hogy „jobb”. A németek remekül megszervezték az egészet. A piszkos munkát a zsidókkal és a többi rabbal végeztették. Ők csak felügyeltek. A Sonderkommando feladata nem merült ki abban, hogy beterelték az embereket a gázba és utána elégették a holttestüket. A két fázis között négy kommandós osztag lépett színre. Az egyik a hullák haját nyírta le, a másik értékeket keresett a testükön és a testükben, a harmadik az aranyfogakat törte ki a szájukból, a negyedik pedig elszállította az immár értéktelenné vált testeket. Birkenauban naponta tizenkétezer embert tudtak elgázosítani és elégetni. A hamut a folyóba szórták vagy eladták trágyának a helyi parasztoknak. A sonderkommandósok azonban végül fellázadtak. Akkor én már nem voltam Auschwitzban, de közeledett a Vörös Hadsereg, és ebből bátorságot merítettek. 1944. október 7-én a levegőbe röpítették az egyik krematóriumot, megsebesítettek tizenkét SS-t, hármat pedig megöltek (egyiküket állítólag élve dobták a kemencébe). Nem volt sok esélyük, és ezt tudták. Mégis megpróbálták. Az őrség végül legyőzte őket, és a bosszú nem maradt el – négyszázötven foglyot végeztek ki a felkelés miatt. Még a haláltáborban is működött az ellenállás.

A latrina

Az auschwitzi főtábor kapuja

Akik ma mennek Birkenauba, már csak a romjait láthatják a krematóriumoknak – az egyiket a sonderkommandósok semmisítették meg, a másik hármat pedig a németek repítették a levegőbe 1945 januárjában, hogy eltüntessék a nyomokat. A törmelék mindmáig ott hever. A harmadik tábor, Auschwitz III. – Monowitz eredeti neve Buna volt. 1944 nyarán tizenegyezer foglyot őriztek itt. A tábort 1942-ben alapították, a BunaWerke nevű, szintetikus gumit és folyékony üzemanyagot előállító gyár tőszomszédságában. A gyár a hírhedt IG Farbenindustrie konszern része volt, azé a cégé, amely a Zyklon–B-t is gyártotta. Monowitzról azonban nem sok szó

esik; talán mert a láger felszabadítása után a Vörös Hadsereg felszámolta, a földdel egyenlővé tette. Ma csak egy emlékmű őrzi a nácik áldozatává vált monowitzi foglyok emlékét. Birkenauból sem sok maradt. A területét ugyan szögesdrót veszi körül, és áll még a baljós kapu, sőt az őrtornyok is, a barakkok nagy része azonban már a múlté, a mintegy háromszáz blokkból mindössze hatvannégy maradt meg. Falaik legalsó téglasora azonban ma is látható, és ott meredeznek a barakkok hajdani kályháinak kéményei is. Az épületek anyagát alkotó fa, kő és tégla jó részét pedig az oroszok hordták szét. A fával a szállásaikat fűtötték, hiszen január volt, a többit pedig eladták építőanyagnak a helyieknek, akik lassan visszaszivárogtak Birkenauba, azaz Brzezinkába. A villa, amelyben annak idején Rudolf Höss és családja élt, és amelynek a közelében a háború után a lágerparancsnokot felakasztották, ma valakinek az otthona. A házat a hajdani lágertől egy pléhkerítés választja el.

Mengele és a kisfiú

A barakkunk valamennyi lakóját Mengele céljaira szemelték ki. Vagy közvetlenül a kísérleteihez, vagy arra, hogy a kísérletekhez használt nyulakat gondozzák, a padlót sikálják, lerajzolják a rabok arcát vagy deformált testrészeit, amelyek alapján Mengele bizonyítani próbálta más fajok alárendeltségét az árja fajjal szemben. A zsidóknál a tipikus hegyes, horgas orr volt az, ami taszította és egyben lenyűgözte, a cigányoknál az eltérő fülforma, az oroszoknál a kerek koponya. A legjobban azonban a különféle testi deformációkat, a törpe növésűeket és az ikreket szerette.

A 10-es és 11-es blokk közötti tér a halálfallal

Mikor egyszer Annával a kórházblokk mellett mentünk el, ahol az embertelen kísérletek zajlottak, összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, amit addig nem mertem. – Harmadik napja vagyok itt, és még nem hívtak sehova. De láttam, hogy

másokat elvittek, és ők nagyon rossz állapotban jöttek vissza. Értem is el fognak jönni? Mikor? – Nem tudom. Engem egy hét után hívtak először. Attól függ, mennyi anyaga van még a listán előtted, és hogy azokkal mit akar csinálni. – De hát mi történik ott tulajdonképpen? Nagyon félek tőle. – Sajnos van is rá okod. Nem akartam beszélni róla, de ha már rákérdeztél, akkor gyere, bemutatlak valakinek. Az épületre pillantott, amely a nyári napsütésben egész barátságosnak tűnt. A tábori kórháznak ezt a barakkját világos deszkából ácsolták. A főbejárat és az ablakok zöme nyitva állt. Nem tűnt félelmetesnek, de Anna szemében végtelen szomorúság tükröződött, ahogy nézte, így inkább nem kérdezősködtem tovább. Vacsora után voltunk. Ezúttal valami fűből főzték a levest, szürkészöld szálai ott úszkáltak a lében, és megkaptuk hozzá a szokásos fűrészporkenyeret. Most már én is megettem. A tőlünk balra álló barakkba igyekeztünk. – Itt van a Gizi? – szólította meg Anna az egyik nőt. Az csak a fejével intett a sarok felé. Gizi, ez a huszonöt év körüli alacsony, fekete lány asszisztens volt Mengele kórházában. Mikor felnézett rám, szinte hátrahőköltem, olyan mélységes bánat ült a tekintetében. Egyáltalán nem illett fiatal arcába törődött szeme, amely mintha százéves lett volna. – Ez itt Ibi, vagyis Ibolya. A mi barakkunkban lakik, és valószínűleg hamarosan jönnek majd érte. – Egyszer mindenkiért eljönnek… – mondta Gizi, de Anna úgy tett, mintha nem hallaná. – Ibolya szeretne tőled kérdezni ezt-azt. Gizi rám se nézett. – Mit? Hogy fog-e fájni, hogy lehet-e majd gyereke vagy hogy egyáltalán túléli-e? – kérdezte ingerülten, és kifejezetten ellenséges volt Annára szegezett tekintete. – Ne haragudj, úgy látom, ma nagyon rossz napod lehetett, nem most fogunk alkalmatlankodni – mondta Anna, és elindult kifelé. Követtem. A barakk közepe felé jártunk, amikor futó léptek zaját hallottunk magunk mögött. Gizi úgy rohant el mellettünk, mintha kergetnék. Kiszaladt a barakkból. Mikor mi is kiértünk, Anna benézett az épület sarka mögé. – Itt várj meg – mondta, és eltűnt a sarok mögött. Ácsorogtam egy darabig, de mivel egyedül nem éreztem magam biztonságban, elnéztem arra, amerre Anna eltűnt. Vagy húszméternyire állt, átölelve tartotta Gizit, akinek az egész teste rázkódott. Tenyerét a szájára szorította, a szemét szorosan összezárta, és

szívszaggatóan sírt. Elindultam feléjük. Anna csitítgatta Gizit. – Sírj, szívem, sírd csak ki magad! Sirasd el magadat is, őt is. Sírj, attól megkönnyebbülsz, és lesz újra erőd odamenni, segíteni nekünk. Össze kell szedned magad. Szükségünk van rád. Gizi felnézett rá, levette a szájáról a kezét, letörölte a könnyeit. – Nem hiszem, hogy képes leszek még rá. Nem lehet ezt kibírni. Ez a mai, ez volt a legrosszabb… Úgy érzem, a pokol legmélyebb bugyrába fogok kerülni már csak azért, mert láttam, mert ott voltam. Nem segítettem neki, érted? Nem segítettem!!! – Mert nem tudtál. Rajta már nem lehetett. És ha tettél volna valamit, nem tudnál többé segíteni azoknak, akiknek szükségük van rád, akiken még lehet segíteni. Neki most már jó, nem fogják többé kínozni, nem kell félnie, nem fognak mindenféle csöveket dugdosni bele. Ő már megtalálta a nyugalmát. – De miért pont ő? Hiszen úgy látszott, hogy szereti azt a gyereket! Még játszott is vele, cukorkát hozott neki! Ez egy vadállat! Egy lelketlen, gonosz szörnyeteg! – Mi történt? – kérdeztem, mert azt a kétségbeesést, azt a feneketlen reménytelenséget, ami Gizi szavaiból áradt, nem tudtam feldolgozni anélkül, hogy megtudnám, kit ölt meg Mengele. Annyit ugyanis kivettem Gizi szavaiból, hogy ez történt. Anna Gizire pillantott, és felvonta a szemöldökét. Így kérdezte meg, hogy akar-e róla beszélni. Gizi hosszan nézett Anna szemébe, majd átsiklatta a tekintetét rám, és azt mondta: – Mengele ma megölt egy kisfiút, akiről azt mondta, szereti. Akinek ennivalót hordott meg édességet, sőt egyszer még játékot is kapott tőle a gyerek, aki több mint fél éve volt itt. Már szinte biztosak voltunk benne, hogy ennek a kisfiúnak sikerül. Hogy áttöri ennek az érzéketlen szörnyetegnek a páncélját, és ha mást nem is, de legalább őt élni hagyja. Kibontotta magát Anna öleléséből, és felém fordult. – Tudni szeretnéd, mi vár rád, igaz? Bólintottam. – Jó, akkor elmondom. De ha úgy érzed, nem bírod, és többet inkább nem akarsz hallani, szólj. Gizi Prágából származott, utolsó éves orvostanhallgató volt, amikor ott kellett hagynia az egyetemet. Auschwitzba Terezínből, azaz a theresienstadti munkatáborból érkezett 1944 januárjában. Vegyes családból származott: apja cseh zsidó, anyja szlovák keresztény. Theresienstadtba csak őt hurcolták el a családból, 1942-ben. Keverék volt, nemkívánatos elem. Apja akkor még árja párjaként az anyjával maradhatott, de később őt is elvitték Treblinkába.

– A mi transzportunkkal jött az a kisfiú is meg az anyja. Gyönyörű kisgyerek volt. Két és fél éves lehetett, nagy kék szeme csupa öröm, szőke haja enyhén hullámos, pici szája akár egy eperszem. Nagyon barátságos kisfiú volt. Még ezen a szörnyű helyen is. A legtöbb gyerek görcsösen kapaszkodott az anyjába, és megrettentek minden mozdulattól, minden parancstól. De ő nem. Vidám volt és játékos, nyújtogatta a karját még a legmogorvább SS-ek felé is, akik ettől rögtön egy kicsit barátságosabb képet vágtak. Gyönyörű, kedves gyermek, aki mintha azért jött volna a világra, hogy örömet hozzon bele. Mintha az Isten vagy valaki más tömény jóságot, kedvességet, boldogságot küldött volna le a személyében. Mengele azonnal felfigyelt rá. Odament hozzájuk, és megkérdezte az anyját, felveheti-e a kisfiút. Persze, mondta az anya. Azt hiszem, az a gyerek azért volt olyan jó meg kedves, mert ilyen volt az anyja is. Csak úgy sugárzott belőle a szívélyesség. Gyönyörű, törékeny nő volt, de látszott rajta a belső erő és a szelíd alázat. Sosem panaszkodott, sosem kiabált a fiúcskával, mindig türelmesen magyarázott neki. Mesélte, hogy a vagonban azt játszották, ki tud több gyereket megnevettetni…

A II-es számú krematórium romjai

Mengele felvette a kisfiút, aki félelem nélkül megkapaszkodott dundi kis kacsóival az egyenruhában, és rámosolygott az orvosra. – Milyen gyönyörű gyermek! – dicsérte Mengele. Magával vitte mindkettejüket. Néhány nappal később, mikor beosztottak a kórházba, újra találkoztam velük. Közös szobát kaptak, amit Mengele kiüríttetett számukra – vagyis megölette azokat, akik előtte ott laktak. Egy halom kérdőívet töltetett ki az anyával, rengeteg kérdése volt – ki a gyerek apja, hány éves volt, amikor teherbe esett, az év melyik hónapjában történt ez, milyen volt a

terhesség. A legapróbb részletre is kitért. Vért vett tőlük, analizáltatni akarta. Ott voltam, amikor szabadkozott, hogy egy kicsit fájni fog, és adott a kisfiúnak egy almát, mert sírt egy kicsit. Mindenféle más vizsgálatot is végzett a gyereken – megmérte a fejét, a végtagjait, megvizsgálta a reflexeit, megfigyelte játék közben. Aztán nagyjából két hónap után, amikor elfogytak a kérdések és elvégzett az anyával is minden vizsgálatot, de nem jutott semmire, megölte a nőt. Bement a szobájukba, elővette a fonendoszkópját. Eva, az anya levetette a blúzát, és minthogy ez megszokott dolog volt, még el is beszélgettek közben. Mikor azonban már levetkőzve odafordult Mengeléhez, a doktor leeresztette a fonendoszkópot, és azt mondta: „Egy pillanat, kérem, kipróbálok valamit.” Felvette a kis fémasztalkáról az odakészített fenolinjekciót, és bedöfte fentről a melle fölé, egyenesen a szívébe. Aztán mosolyogva lenyomta a dugattyút. „Nincs már magára szükségünk.” Eva pár másodpercen belül halott volt. Meglepett arckifejezéssel zuhant a padlóra. Az ott játszadozó kisfiú mellé. Sose hallottam még gyereket így kiáltani. Rávetette magát az anyjára, a nyakába csimpaszkodott. Kapaszkodott bele, ölelgette, simogatta kis kezecskéjével az arcát, próbálta kinyitni a szemét, és kiabálta, hogy „Anyuuu! Anyuci!” Mengele lehajolt hozzá, és kedvesen így szólt: „Anyuka elment. Nagyon sajnálom, de ne félj, majd én gondoskodom rólad.” Simogatta a kisfiú hátát és fejét, míg az az anyját ölelgette, akit a doktor az imént gyilkolt meg. Most pedig vigasztalta a gyereket. A kicsi végül elengedte az anyját, és a gyilkos karjára kéredzkedett. Mengele fel is vette azzal, hogy „Jól van, jó kisfiú vagy. Bizony, most már csak ketten maradtunk.” Rettenetes, fájdalmas történet volt. És még nem ért véget. – Aztán elszabadult a pokol. Voltak napok, amikor imádta a gyereket, hosszan elnézte, ahogy játszik, és voltak napok, amikor megkínozta. Főleg, ha sírt a kicsi az anyja után. Dühítette ugyanis, hogy nem talált semmi nyomravezetőt arra vonatkozón, hogyan kell ilyen szép gyerekeket „gyártani”. Na, vajon hogy? Kell hozzá egy szép férfi és egy gyönyörű nő, mint amilyen ennek a kisfiúnak az anyja volt, és kész. Mit kell ehhez kísérletezgetni? Mengele azonban rá akart jönni valamire, fel akart fedezni valamit, és a kisfiút büntette azért, hogy ez nem sikerült. Eltiltotta még attól a kevés ennivalótól is, amit addig kaphatott. Éheztette. Bezárta a szobába, hogy ne tudjon bejutni hozzá senki. Ó, hányszor hallottam, hogy ott ül az ártatlan az ajtó túloldalán, kopog a pici ujjaival… Vagy hogy dörömböl, és azt kiabálja, hogy „Kenyéj! Kenyéjke!”, és sír. Előbb ordítva, dühösen, aztán jajgatva, aztán már csak a szomorúságot lehetett hallani a hangjából, ahogy az ajtóra tapadva könyörgött, hogy „Kéjek, kéjek.” Minden kéjeknél azt hittem, hogy menten megbolondulok. Minden kéjek azt jelentette,

hogy szenved, hogy rosszul érzi magát, hogy egyedül van, hogy fél, hogy éhes. Nem érthette, miért vagyunk vele ilyen gonoszak. Legszívesebben széthasogattam volna azt az ajtót egy fejszével, hogy a karomba kapjam, adjak egy darab kenyeret a kezébe, felkapjam és elszaladjak vele. De nem tettem. Nem tehettem. De nem tudom, hogy ez így igaz-e. Néha úgy érzem, meg kellett volna tennem. Miatta meg miattam. Ő azzal a tudattal halt volna meg, hogy valaki meghallgatta a kétségbeesett kéréseit és hogy a felnőttek mégiscsak jók, én pedig elégedetten, amiért meghallottam a lelkem kiáltásait, hogy segíts rajta! Az isten szerelmére, segíts azon a szerencsétlen kisfiún! Nem hagyhatod ott, bezárva! De én nem segítettem. Azzal áltatom magam, hogy azért, mert azt hittem, hogy most ugyan bünteti, de aztán megint jó lesz hozzá. De nem így lett. Arra is gondoltam, hogy ha most próbálnám megmenteni a siker legcsekélyebb esélye nélkül, akkor megfosztom őt a túlélés lehetőségétől. És ha valakitől elvesszük a túlélés lehetőségét, az ugyanaz, mintha megölnénk. Ha tudtam volna, mit fog vele művelni az a szörnyeteg, akkor biztos megpróbálom megmenteni. Ha másképp nem, hát úgy, hogy gyorsabban ölöm meg. Amikor a doktor bement hozzá, és a kicsi enni kért, Mengele azt hazudta, hogy de hiszen már kapott, és nem szabad olyan sokat enni, mert rosszul lesz. Három étlen töltött nap után a gyerek talált valahol egy kis vattát, és azt ette meg. A doktor akkor megengedte, hogy legalább levest kapjon. Másnap, mikor a kicsi újra enni kért, megint azt mondta neki, hogy már evett, és többet nem kaphat. A gyerek keservesen sírni kezdett, a doktor feldühödött, és rákötözte arra a miskulanciára, ahol ikreket szokott kényszertáplálni. Beszorította a kisfiú fejét a satuba, lenyomta a torkán a gumicsövet, és öntötte bele a levest. Úristen, az a rettegés, az a fájdalom a kis szemében! Szörnyű volt. Iszonyatos. Aztán Mengele váratlanul kihúzta a csövet, leoldozta a gyereket, magához ölelte, és duruzsolt neki. „Látod, nem lehet ilyen sokat enni, mert aztán fáj a hasikád. Ugye, fáj a hasikád?” A gyerek sírt és bólogatott. A doktor átadta az ápolónőnek és ráparancsolt, hogy nyomja le az ujját a gyerek torkán, hányassa ki vele a levest, amit az előbb beletöltött. A kicsi védekezni próbált, de hiába. Nem bírtam nézni, ahogy görcsbe feszül a kis teste a hányástól… Aztán egy kis időre békén hagyta. Megnövelte az ételadagját, és hozott neki egy fakatonát, játsszon vele. A kisfiú lassan helyrejött, újra tudott mosolyogni, imádtuk mindannyian. Tündéri gyerek volt. Néha megkérdezte, mikor jön az anyukája, de azt mondtuk neki, hogy át kellett mennie egy másik kórházba, mert nagyon beteg volt. De hogy mindig csak rá gondol abban a másik kórházban is, és sok puszit küld neki. A gyerek erre a szájához nyomta a kis kezét, és küldött ő is egy ügyetlen puszit az anyukájának. Gizkának újra könny csillant a szemében, és sírva folytatta.

– És ma… ma megölte. De előtte kitépte a haját, és betette egy papírzacskóba. Jó sok vért vett tőle, aztán szikével levágott egy darab bőrt a combjáról, formaldehidbe dobta, és elküldette a mintákat Berlinbe. A kisfiú üvöltött a fájdalomtól és a félelemtől, be is pisilt, Mengele pedig úgy tett, mintha nem történne semmi. Mintha nem hallaná a gyereket. Végül fogta a fenolt, és teljes nyugalommal indult a gyerek felé. Mintha csak vitamint készülne beadni, nem halálos mérget. Gizi zokogott, és én vele sírtam. – Olyan sokszor láttam már ilyet, hozzá kellett volna szoknom. És tulajdonképpen nem is az zaklatott fel ennyire, hogy végül megölte. Hanem amit a kisfiú csinált. Amikor Mengele belevágta az injekciót a szívébe, még a szájához tette a kis kezét. A kolléganőm szerint a fájdalomtól. De én tudom, hogy az anyukájának küldött egy utolsó puszit. Magam elé képzeltem a sovány, törékeny kis testet. A fürtös haját. Nagy kék szemét és csücsöri száját, amelyikkel mintha folyton puszi küldene. És a fájdalmát. Hogy elszakították az anyjától, hogy megkínozták, bezárták egyedül egy szobába, levágtak róla egy darab bőrt és végül tűt döftek a szívébe. És neki még volt ereje ahhoz, hogy elbúcsúzzon az anyukájától. – Mikor elernyedt az injekció után és megállt a szíve, akkor azt a gyönyörű kék szemét is kivágta, beledobta egy üvegedénybe, lehúzta a kesztyűjét, és elment. Vitte magával az üveget, és nézte a gyerek szemét. A megkínzott kis test úgy hevert ott, mint egy baba. Letörölgettem a vért az arcáról, kimostam a szeme helyén maradt sebet, lezártam a szemhéját. Amikor leoldoztam az asztalról, sírt. A szeme helyén, a sebben maradhatott valami folyadék, az csöpögött kifelé. De úgy nézett ki, mintha igazán sírna. A halott gyerek sírt. Mikor jöttek a sonderesek a hullákért, a kisfiút nem adtam oda nekik. Bebugyoláltam egy fehér lepedőbe, és magam vittem el a krematóriumba. Egy volt osztálytársam dolgozik a kemencéknél, őt kértem meg, hogy a gyereket egy kicsit szebben, óvatosabban tegye be. Szerencsére pont nem volt ott egy SS sem. Körbeálltuk a kocsit, amin ott hevert a lepedőbe csavart, megkínzott kis test, és gyorsan elmondtunk egy imát a kis angyalkáért. Miután elmesélte, Gizi kissé megkönnyebbült. Anna aztán éjjel elsugdosta nekem, hogy Gizi sok embert megmentett már. Mikor például Mengele vagy más orvosok körüljárták a szobákat és feljegyeztették a legyengült vagy már „fölösleges” betegeket, akik mehetnek a gázba. Ha nem vitték magukkal a listát, Gizi átírta, és olyan páciensek számát írta oda, akik nem élték túl a műtéteket vagy betegségben, leginkább tífuszban haltak meg. És mikor jött az SS a listáért, ő mutatta rögtön a holttestet is, a tiszt meg kipipálta a számot. Gizi gyógyszert és más felszerelést is lopott azoknak, akiknek szükségük volt rá. Kezelni próbálta a

betegeket, ha éppen nem látta senki. Csodálatra méltó nő volt, sokat kockáztatott, de ő erre csak annyit mondott mindig: „Nincs tétje a dolognak. A legrosszabb esetben megölnek – és tényleg az lenne a legrosszabb mindazok után, amik itt történtek velünk?” Remélem, Gizi túlélte a lágert. Míg én ott voltam, ott volt ő is, de hogy mi lett vele azután, nem tudom. Sosem mentem vissza Auschwitzba, és nem is jártam utána, ki maradt életben a lágerismerőseim közül. Ha Gizi nem tartozik közéjük, akkor a mosolygós kisfiú emlékét én őriztem tovább…

A kísérletek Birkenau, 1944. június–augusztus

Másnap vasárnap lévén Gizinek nem kellett bemennie a kórházba, mesélt hát a tapasztalatairól. – Embereken kísérleteznek. Nem tudnám megmondani, mi a legrosszabb abból, ami ott történik. Ebben a kórházban boncolnak. Felvágják a testet, kiveszik a szívet, a tüdőt, a májat, a beleket. Lehet, hogy ez nem hangzik olyan szörnyűnek – de ők mindezt élő embereken csinálják. Azokat szeretik a legjobban, akiknél valamilyen torzulás áll fenn, mondjuk, baleset következtében vagy születésüktől fogva tölcsérmellkasuk van. Meg akarják nézni, hogy tolódtak el ennek következtében a belső szerveik. Rákötözik hát őket az asztalra, a szájukba rongyot tömnek, hogy ne üvöltsenek, aztán egyszerűen felvágják őket egy szikével. Ha szerencséjük van, akkor ezen a ponton elájulnak a fájdalomtól, a félelemtől és a vérveszteségtől. Ha nincs, akkor végignézhetik, hogyan fűrészelik szét a szegycsontjukat. Ezen a ponton a legtöbben már elveszítik az eszméletüket. A folytatás attól függ, hogy mire kíváncsiak. Vizsgálhatják például azt, hogy meddig van még az embernek pulzusa, miután kivágták a máját. Vagy, mondjuk, kiveszik a szívüket, aztán méricskélik, összehasonlítják. Volt egy férfi. Magas, jól megtermett ember. Tetőfedő. Egyszer lezuhant munka közben. Túlélte, és járni is tudott, de kacska volt az egész teste. Ennek adtak egy kis altatót, mert nem akarták, hogy idő előtt elvigye egy szívroham. Felvágták a mellkasán a bőrét, szétfűrészelték a szegycsontját, aztán felébresztették. Azt akarták megnézni, hogy működik így a teste és meddig bírja olyasvalakivel összehasonlítva, akit nem ért baleset. Az ép, egészséges, huszonöt év körüli fiú a szomszéd asztalon feküdt, felnyitott mellkassal. Azt vizsgálták, hogy az átélt trauma ellenállóbbá teszi-e az embert a továbbiakkal szemben. Nem tudom, rájöttek-e valamire. Mindkét férfi meghalt. A kacska talán egy perccel később, mint a másik.

Agyműtétekkel is kísérleteznek. Ezeket a pácienseket éterrel elaltatják arra az időre, míg körbevágják a bőrt a fejükön és lefűrészelik a koponyájuk tetejét. Aztán megpróbálják felébreszteni őket és beszélgetni velük, hogy lássák, mi játszódik le közben az agyukban. Mengele ezt állítólag úgy szereti csinálni, hogy ott áll fölöttük, és miközben beszélget velük, ujjával az agyhártyájukat tapogatja. Aztán veszi a szikét. Van, aki azonnal meghal, mások viszont olyan görcsös fájdalmak közepette, hogy hiába vannak lekötözve, ugrál velük a műtőasztal vagy óriási csörömpöléssel feldől. A szívem összevissza ugrált, az ájulás kerülgetett, kivert a hideg veríték. – Velem is ezt fogják csinálni? – kérdeztem alig hallhatóan. – Nem tudom. Szerintem nem. Ezeket inkább férfiakon próbálgatják. Leginkább az orosz hadifoglyokon. Van olyan is, hogy kivéreztetik őket. Múltkor is odahoztak kettőt. Nem is férfiak, inkább csak fiúk voltak még, húsz év körüliek. Rémültek voltak, szörnyű állapotban, de a testükön látszott, hogy régebben erősek, izmosak lehettek. Felkötözték őket a műtőasztalra. Leült velük szembe négy orvos, és az egyik fogolynak felvágták a karján az erét. Nem keresztben, hosszában. Vagy tíz centi hosszan. Ömlött belőle a vér. A másiknak a combján ejtettek hasonló vágást. Aztán figyelték, mi történik. Érted – két élő embert elvéreztettek, csak hogy megnézzék, melyikük hal meg előbb. Állítólag a parancsnokság óhaja ez, mert tudni akarják, melyik katonának van nagyobb esélye a túlélésre, melyiket mentsék a sebesültek közül: aki a karján vagy aki a lábán sebesül meg. Mintha ezt így el lehetne dönteni! Olyat is csinálnak, hogy csak egy liter vérüket folyatják ki. Aztán elállítják a vérzést, és figyelik, rendbe jön-e a páciens, s ha igen, mennyi idő alatt. De lecsapolhatnak belőlük akár két litert is. Három nap múlva pedig újra felvágják őket, és hagyják teljesen elvérezni. Hogy megállapítsák, újratermelte-e a test a három nap alatt a hiányzó vért. Ennek az a célja, hogy tudják, nagyobb vérveszteség esetén mennyi idő múlva lehet a sebesült katonát visszaküldeni a harctérre. Van, aki kiabál közben, oroszul káromkodik a szájába tömött rongyon át is. Mások lehunyt szemmel imádkoznak. És volt egy, aki egészen mást csinált. Vagyis nem csinált semmit, csak nézett. Végignézte az összes orvost, olyan merőn tapasztotta rájuk a szemét, mintha emlékezetébe akarná vésni a vonásaikat. Azok kifejezéstelen arccal ültek. Mintha a tudomány érdekében összpontosítanának. Mintha egy patkányt vagy békát boncolnának. De pár perc után nem bírták, letakartatták az arcát. És még így se bírták. A lepedő alól is sugárzott, hogy nézi őket. Hogy tudja, kicsodák. A három idősebb orvos rábízta a legfiatalabbra a megfigyelést és a jegyzetelést azzal, hogy nekik valami dolguk van, menniük kell. Nem mentek sehova. Bezárkóztak az irodájukba, és

szlopáltak. Disznók. Mocskos disznók. Döbbenten, undorral meredtem Gizire. Hogy gázban gyilkolnak halomra, mint a patkányokat, vagy agyonlőnek, az se jobb persze végeredményben, de ilyet tenni, ilyen kísérleteket végezni embereken?! Hiszen orvosként, kutatóként tudniuk kell, hogy ilyet nem szabad! Hogy erre a háború sem mentség. Hogy nem lehet arra hivatkozni, hogy hja, kérem, olyan idők voltak! Pontosan tudták, mit csinálnak, tudták, hogy a kísérleti alanyaik szenvednek és hogy meg fognak halni! Szadista módon meggyilkolták őket, és úgy tettek, mintha a tudomány nevében történne. – Gyakran a szemük színén próbálnak változtatni – folytatta Gizi. – Persze kékre, mi másra? Hiszen tudod, hogy szőke, kék szemű nemzetet akarnak létrehozni. Szóval behoznak öt-hat barna szemű férfit és nőt vegyesen. Leültetik őket egy magas támlájú székre, egy bőrszíjjal odakötözik a fejüket a támlához, és azt mondják nekik: „Kaptok egy injekciót a szemetekbe. Nem fáj, csak kicsit kellemetlen. Aki nem működik együtt, az helyben agyon lesz lőve.” Egy férfit láttam, aki nem hagyta, hogy beadják neki az injekciót. Olyan szorosan lezárta a szemét, hogy erőszakkal sem bírták felnyitni, így ültő helyében nyakon lőtték. Pár másodpercig hörgött, aztán meghalt. A többiek bíztak benne, hogy az lesz, amit ígértek: egy injekció, ami nem fáj, aztán mehetnek is. Persze hazudtak nekik. A szembe beadott injekció önmagában is pokoli fájdalmas, és hozzá még a szer, amit befecskendeztek… Az egyik embert annyira csípte, hogy mikor eloldozták, kikaparta a saját szemét. A legtöbb kísérleti alany meghalt. Aki nem, az megvakult, úgyhogy mehetett a gázba. Régóta próbálkoznak már ezzel, különféle oldatokkal kísérleteznek. És nem adják fel, hiába látják, hogy nem megy. A kék szeműek sincsenek biztonságban. Ha a színe megtetszik Mengelének, akkor kivájatja a szemüket. Azokat szereti a legjobban, akinek eltérő színű a két szeme. Eleinte élve csinálták. Rákötözték a szerencsétleneket – férfiakat, nőket, de gyerekeket is – a műtőasztalra, és egy speciális kanállal kivájták a szemüket. Most legalább megölik őket előtte, legalábbis egy részüket. Attól függően, melyik kváziorvos van szolgálatban. Mengele több tucat szemet tart a dolgozószobájában, egy pohár formalinban. Felfoghatatlan volt. Feldolgozhatatlan. Iszonyat. Ezek a bestiák tényleg megcsinálták, ami csak eszükbe jutott. Az orosz katonákon például szerettek azzal kísérletezni, hogy túlélik-e az érzéstelenítés nélkül elvégzett kasztrációt úgy is, ha a levágott here helyén a vérzést csak a seb kiégetésével állítják el. Vagy arra voltak kíváncsiak, hogy az oroszok tényleg ellenállóbbak-e a hideggel szemben. Ehhez beültették őket egy kád jeges vízbe, és figyelték, mikor hűlnek ki. Vagy kikötözték őket télen az udvaron, és rendszeres időközönként leöntötték

őket vízzel. Aztán ott hagyták őket másnapig. Ha akadt köztük, aki megérte a reggelt, azt bevitték melegedni, aztán végigcsinálták vele a procedúrát újra. A másodikat nem élte túl senki. Olyat is csináltak, hogy mezítláb kiállították az embereket a hóba, hogy olyan fagydaganataik keletkezzenek, mint a fronton harcoló katonáknak. Aztán próbálták ezeket a fagyásokat „meggyógyítani”, hogy tudják majd kezelni a saját katonáikat. Vagy fordítva – nem a hideggel, hanem a meleggel kísérleteztek. Forró vizes katlanokba nyomták bele az oroszokat, és feljegyezték, ki meddig bírta. Ennek aztán tényleg semmi értelme nem volt. Az égvilágon semmi. A fagydaganat-kísérletek legalább szolgáltak valami tudományos célt. De megfőzni az embereket – ez már csak a „tudósok” szadizmusát elégítette ki. – És az olyan nőkkel, mint én vagyok, mit szoktak csinálni? – kérdeztem. Rám pillantott, vett egy nagy levegőt, aztán lassan, hosszan kifújta. – Sterilizálják őket, vagy mindenféle nőgyógyászati kísérletet végeznek rajtuk. De erről nem is fogok neked beszélni, hátha tényleg megúszod és nem hívnak be. Nem akarom, hogy előre nyugtalankodj emiatt. Elveszi az erődet, megfoszt az elszántságodtól. Nézd, ha az a sorsod, hogy túléld a lágert, akkor túléled Mengelét is. Láttam egy lányt, akit megfertőzött tífusszal, és megtiltotta, hogy gyógyszert adjanak neki. Mikor megállapította, hogy a lány néhány órán belül meg fog halni, elkezdtük őt titokban kezelni. És a lány meggyógyult. És láttam olyat is, hogy csak vért akartak venni egy nőtől, de ott helyben meghalt, mert félelmében, hogy mit fognak vele csinálni, infarktust kapott. Nem bírta el a szíve a rettegést. Azért mondom, hogy jobb, ha nem félsz előre. Semmi értelme. A fájdalomtól se félj. Tudom, hogy ezt könnyű mondani, de az emberi test jóval több fájdalmat elvisel, mint hinnénk. Persze, csak ha életben akar maradni.

Az egyetlen fennmaradt kórházbarakk, több kísérlet helyszíne

Gizinek igaza volt, és én igyekeztem is magam ehhez tartani. De nem mindig sikerült. Pontosan egy hete voltam a lágerben, amikor eljött az én időm. Meg tizennégy másik nőé. – Elmentek megfürödni – mondta aznap Bébi, a bloková. Mikor látta az arcunkra kiülő rémületet, a levegőbe suhintott a botjával, és üvöltve mondta: – Ne merészeljetek nekem itt cirkuszolni! Ha azt mondtam, fürödni mentek, akkor fürödni mentek, slussz! Orvoshoz tisztán jár az ember, nem ilyen büdösen és mocskosan. Kettesével sorakozó! Említettem már, hogy a táborban mindig sár volt, és mi valóban nem voltunk tiszták, hiszen ráadásul a szintén sáros padlón aludtunk. Felsorakoztunk, és Bébi meg néhány SS-felügyelőnő elvitt a zuhanyozóba; ugyanoda, ahol a lágerbe érkezésünk után fertőtlenítettek. Viszonylag nagy helyiség volt. A zuhanyokon kívül, amik tulajdonképpen csak a mennyezet alatt futó csövekre egymástól szabályos távolságban felszerelt rózsák voltak, méretes kádak is álltak benne. Fölöttük egy tábla: A fürdőhasználat sorrendje: 1. angolok 2. hollandok 3. franciák 4. spanyolok 5. lengyelek 6. oroszok 7. cigányok 8. szolgálati kutyák 9. zsidók A vizet csak azután cserélték ki, hogy a fenti listán szereplők mind megfürödtek benne. De minket most zuhanyozni vittek. – Rendesen mosakodjatok meg, főleg a lábatok között! – instruált Bébi. Egész testemben reszketni kezdtem. Szörnyű volt belegondolni, mi mindent csinálnak majd velem. De mosakodtam, mert nem akartam, hogy valaki erőszakkal mosson meg. Ellenőrizték ugyanis, hogy rendesen csináljuk-e. Aztán egyszer csak elzárták a vizet. A mosdóban nehéz öntöttvas asztalka állt, rajta biciklipumpára emlékeztető tárgy meg egy üvegedény, benne sárga por. Bejött egy fehér köpenyes orvos. A nővérke odaugrott hozzá, és elétartotta a szétnyitott gumikesztyűt, hogy neki már csak bele kelljen tolnia a kezét. A nővér

elengedte a kesztyűt. A csattanás visszhangzott az egész fürdőszobában. Aztán beállt az orvos mögé, bekötötte a hátán a kötényt három masnira, az arca elé fehér pamutmaszkot helyezett. Az orvos intett Bébinek, aki nyomban elkiáltotta magát: – Egyesével idejöttök a doktor úrhoz, megálltok előtte háttal, lehajoltok, és a kezetekkel széthúzzátok a feneketeket! Rémülettől tágra meredt szemmel néztem, ahogy a doktor elé vezették az első áldozatot. A nő szinte sokkban volt, nem tudott mozdulni magától, így derékban meghajtották, és az egyik kápó húzta szét feneke két félgömbjét. A nővér felszívott a pumpába a sárga porból, aztán valami fejet tett az eszköz végére, és átnyújtotta az orvosnak. Az fogta a pumpát, és gyors egymásutánban kétszer lenyomta a dugattyút. Az elsőnél csak levegő, a másodiknál viszont egy nagy sárga porfelhő szállt ki belőle. Az orvos odament a lehajolva tartott nőhöz, és a mintegy tíz centi hosszú fejet mélyen feltolta a végbelébe, majd kétszer megnyomta a dugattyút. A nő kiáltott valamit lengyelül, mire az egyik kápó szintén lengyelül odasziszegte neki, hogy kussoljon. Közben két másik kápó odacipelt a sarokból egy magas, döntött támlájú faszéket, amin kartámasz helyett lábtámasz volt – afféle hevenyészett nőgyógyászati vizsgálószék. A szerencsétlen nőt beleültették, lábát a fakengyelbe szíjazták. A nővér széthúzta a hüvelyét, hogy az orvos bele tudja dugni a pumpa fejét. Most is kettőt nyomott rajta. Aztán leoldozták a kísérleti alanyt, és félretaszigálták. A nő a földre zuhant. De ez már senkit sem érdekelt. – Jöhet a következő! – kiáltotta a nővér. Negyedik voltam a sorban. A pumpa fejét természetesen nem cserélték, és nem is mosták le közben. Megkövülten álltam a helyemen, a kápóknak úgy kellett odavonszolniuk az orvos elé. Nem küzdöttem, nem tiltakoztam, egyszerűen csak megdermedtem. Eltartott nekik egy darabig, míg sikerült meghajlítaniuk a derekamat. Hogy éreztem magam? Meztelen voltam, idegen férfiak fogdostak, és egy orvos pumpát dugott a fenekembe. Hát így éreztem magam. A pumpa feje önmagában is fájdalmat okozott, de mikor a dugattyút megnyomta, akkor a sárga poron kívül, amiről fogalmunk sem volt, mi lehet, egy csomó levegőt is belém pumpált, és az nagyon fájt. Nem tudom, hogyan kötöztek fel a székre. Arra emlékszem már csak, hogy ott fekszem, és a nővér széthúzza a hüvelyemet. – Szűz – mondta az orvosnak. Az rám pillantott, aztán lehajolt, és bebámult a lábam közé. Próbáltam elfordítani a tekintetemet, felfelé tartani a fejemet, hogy ne lássak semmit. De mindent hallottam, és mindent éreztem. A nővér elvette az ölemből a kezét, de csak hogy a következő pillanatban a doktor gumikesztyűs ujját érezzem

magamban. Rettenetes volt. Egy náci nővér meg egy náci orvos nézegette a nőiségemet. Mintha egy darab húst néznének. Fogdosták, rángatták, tágították, huzigálták. Az orvos átnyújtotta a pumpát a nővérnek. – Fogja ezt meg egy percre! Aztán az egyik, undorító barna gumikesztyűs kezével lenyomta a hasamat, a másik keze két ujját pedig beletaszította a hüvelyembe. A fájdalom megbénított, és a lábam begörcsölt, annyira feszítettem. – Most már rendben van – mondta az orvos, és nyújtotta a kezét a pumpáért. A nővér átnyújtotta, ő pedig azt is feltolta belém. Kétszer lenyomta a dugattyút, és kész. Odavolt a szüzességem, pedig sosem ismertem férfit. Csak egy sárga porral töltött, undorító pumpát. Mikor valamennyiünkkel végeztek, azt hittük, mehetünk vissza a barakkunkba. A megaláztatás és a durvaság mindnyájunkat megsemmisített, és az érzést fokozta, hogy láttuk, ahogy a többiekkel ezt csinálják, és hogy a többiek látták, ahogy velünk csinálják. A blokovák azonban nem vezényeltek sorakozót. Hamarosan kiderült, miért. Hat SS vonult be a terembe. – Látom, minden rendben ment. A léggömbök készen állnak, kezdhetjük. Zsenge vesszőt tartottak a kezükben mind a hatan. Vékonyat, erőset. Olyat, hogy amikor a levegőbe suhintottak vele, surrogott. Nem értettem, mire kell ez és milyen léggömbökről beszéltek. De hamar megértettem. Körbeálltak bennünket, és elkezdtek ütni az ágakkal. Ütni, verni, csépelni. Mindegy volt nekik, mit talál az ütés. Hátat, mellet, arcot. Az volt a lényeg, hogy szaladgáljunk, igyekezzünk elkerülni az ütlegeket. Mi voltunk a léggömbök. Ahogy ugyanis próbáltunk félreugrani az ütések elől, jött ki belőlünk a felpumpált levegő. Elöl is, hátul is. Ők meg remekül szórakoztak ezen. Borzasztóan szégyenkeztünk. Láttam, hogy az ajtónak támaszkodó Bébi is velük mulat. Egy zsidó nő, aki nevet azon, hogy megaláznak más zsidó nőket. Amikor észrevette, hogy nézem, gyűlölködő, megvető pillantást vetett rám. Néhány nappal később újra felsorakoztattak, és vittek mosakodni. A fertőtlenítőblokkban azonnal feltűnt, hogy ezúttal nincs itt se orvos, se nővér, egyszóval semmi fehér köpenyes. A felügyelők sürgettek, hogy vetkőzzünk. Valahol legbelül felébredt bennem a félelem. A csoportban ezúttal itt volt Anna meg néhány más ismerős is. Vetkőzés közben lopva összenéztünk, és mindenkinek egyetlen kérdés tükröződött a szemében: mit fognak velünk csinálni? Ez most egészen más, mint a múltkor. A felügyelők idegesek, kiabálnak, néhány gumibotütés is csattant már. Mikor mindannyian meztelenek voltunk, betereltek a zuhanyozóba. Többször is jártunk már itt, nem volt ismeretlen a terep. Most mégis volt benne valami új

elem. Hirtelen ráébredtem, mi az: kapkodjuk a levegőt. Hallani, hogy csak gyorsakat, laposakat lélegzünk. Félelmünkben. Én is fújtattam. Kezem, lábam remegett. A zuhanyozó fala visszaverte a zihálásunkat. De még mindig nem történt semmi olyan, ami korábban ne történt volna már. – Nem jönnek! Nem jöttek be velünk! – suttogta mellettem rémülten magyarul egy nő, és tágra nyílt szemmel bámult a folyosóra, ahol hátramaradtak az őrök. Zuhanyozáskor mindig ott állt a helyiség végén egy falazott dobogón két őr vagy felügyelőnő, hogy jól lássanak ránk. De most… a dobogó most üres volt. És ahogy visszanéztem én is a felügyelők komor, kimért vagy éppen undorodó arcába, olyasmit láttam, amitől felállt a szőr a hátamon. Az ajtó. Ránk zárják az ajtót! Ilyet zuhanyozáskor sosem csináltak!! A kapkodó lélegzetvételt, apró jajdulásokat most mintha elvágták volna. A helyiségben halálos csend lett. Egy pillanatra mindnyájan visszafojtottuk a lélegzetünket. Két őr nekiveselkedett a nagy, súlyos ajtónak, és nekiálltak becsukni. Szép lassan. Valójában nem tudom, hogy tényleg lassan csinálták-e, vagy csak úgy tűnt, de én mindenesetre úgy érzékeltem, mintha lassított filmet néznék. Ahogy az ajtó záródott, úgy lett egyre sötétebb az ablaktalan helyiségben. A homály egyre több arcot, egyre több mozdulatlanul álló testet nyelt el. Aztán egyszeriben vaksötét lett. Hangot csak a bekattanó ajtó adott, meg a retesz nyiszorgása. Ma már tudom, hogy csupán másodpercekig tarthatott az egész, hiszen nem bírtuk volna sokkal tovább levegővétel nélkül, néma csendben. Mindenki arra gondolt, hogy most szórják majd be a nyíláson a kék kristályokat. Nem láttam ugyan a sötétben, mit csinálnak a többiek, de biztos vagyok benne, hogy mindenki a plafon felé fordította a fejét és várta, hogy mikor jelenik meg a lassan négyzetté szélesedő kis fénynyaláb. És abban a négyzetben gázmaszkos katonát láttunk volna, ahogy egy pléhdobozból beszórja Zyklon–B-t, és egy másikat, szintén gázmaszkban, aki gyorsan visszazárja a nyílásra a fedelet. Ezért kaptuk mindnyájan az első adagot az arcunkba, a szemünkbe. A forró gőzt. Ma ugyanis nem zuhany, hanem szauna volt a műsor. Nem mosakodni hoztak, hanem tetvetleníteni. A forró gőz megégette az arcunkat, de inkább a megkönnyebbüléstől, mint a fájdalomtól kiáltottunk fel. A fájdalmat csak néhány másodperccel később érzékeltük. Néhányan hisztérikusan nevetni kezdtek, a legtöbben azonban olyan hangot adtak ki, amiről nehéz volt megállapítani, hogy nevetés vagy sírás. Sőt azt is nehéz lett volna megmondani, hogy embertől vagy állattól származik. A megkönnyebbülés hangja volt, hogy nem az jött, amitől rettegtünk, de benne volt a leforrázott bőrünk okozta fájdalom is. Tíz percig tarthatott a szaunázás, aztán leállították a gőzt, és kitereltek a

zuhanyból. Volt, akit úgy kellett kitámogatnunk-kivonszolnunk. Gőzölgött a bőrünk, volt, akié meg is égett; akik testileg nem bírták ki a puszta életükért való rettegés lelki terhét, ürüléktől voltak mocskosak. De az átéltek mindannyiunkat kimerítettek. Senki sem vette a fáradságot, hogy elmondja, mi fog történni. Pedig megtehették volna. Megkímélhettek volna a halálfélelemtől. De nem akartak. És ezzel még nem volt vége. Pucéran kihajtottak minket a fürdőépület elé, ahol kutyás őrök vártak. Körbe kellett állnunk. És másnap reggelig úgy kellett maradnunk. Ez első hallásra talán nem tűnik olyan szörnyűnek, de Auschwitzban a nyári éjszakák is elég hűvösek voltak. Gőztől felforrósodott testünk most reszketett, és tudtuk, ha most megfázunk és megbetegszünk, végünk. Gyűlöltem őket, akkor és ott rettenetesen gyűlöltem. Beterelnek egy szaunába, ahol azzal kínoznak, hogy azt hisszük, a gázban vagyunk. De rendben, ők az őrök, mi a foglyok, nem kötelességük tájékoztatni minket. Aztán forró gőzt eresztenek ránk. Rendben, ki akarják irtani a testünkön élősködő férgeket. Ha nagyon akarom, még ezt is megértem. De hogy utána ott kell állnunk egész éjszakán át, miközben látják, mennyire fázunk, hát azért gyűlöltem őket. Ennek nem volt semmi célja, ez nem indokolható semmivel. Csak a kegyetlenséggel. Kínozni akartak. És ez a kínzás sokak számára a halált jelentette, mert megfáztak, és néhány nappal később kiszelektálták őket. Amint már említettem, hogy ha épp nem hívtak be valami áltudományos kísérletre, nem csináltunk semmit. Legfeljebb lődöröghettünk a táborban. Nem volt azonban tanácsos túl messzire eltávolodni a barakkunktól. Arrafelé ugyanis nem ismerte már az embert a többi fogoly meg a blokovák, és ezzel meg is szegtük az egyes számú szabályt: felhívtuk magunkra a figyelmet. Így leginkább csak a saját barakkunk meg a szomszéd blokkok körül sétálgattunk. Mármint aki bírt. Napról napra gyengültünk ugyanis. A koszt rettenetes volt, néha még rohadt krumplihéj sem volt a levesben, csak víz és homok. Ránézésre is, ízre is. Nagy ritkán kaptunk egy kis főtt lóhúst. De hogy ne örüljünk túlságosan a változatosságnak, szenet kevertek hozzá. Megvolt azonban ennek is az előnye – könnyebben emésztettük a számunkra már szokatlanul nehéz táplálékot. A kenyér továbbra is fűrészporból készült. Fájt a szám, sebes volt a mandulámba meg az ínyembe fúródott szálkáktól. Főleg éjszaka fájt, néha annyira, hogy elhatároztam: többé hozzá sem nyúlok a kenyérhez. Az éhség azonban nagyobb úr és jobban megkínoz, mint a szájfájás, így valahogy csak megrágtam mindig azt a fűrészport. Ha sikerült Annával lennem ételosztáskor, akkor az ő csajkájából ettünk. Ha nem, maradt a kezem. Ez úgy történt, hogy

körülbelül tízen kaptunk egy kisebb lábasnyi levest, amit körbeadogattunk, és mindenki szürcsölt belőle. Magától értetődő, hogy gyakran tört ki vita vagy verekedés, ha az ételen osztozók közül valaki úgy érezte, a másik nagyobbat nyelt a löttyből. A barakkunkban nem sok barátság született. Talán mert büntetőblokk volt. Mindenki elsősorban saját magával próbált törődni. Nekem ugyan ott volt Anna, de hát nem lehettünk folyton együtt. Gyakran nehezedett rám a magány. Annával ugyanis előfordult néha, hogy nem viselte el más társaságát, egyedül akart lenni. Ilyenkor fel-alá járkált a táborban. Ment, ment egész nap, csak enni jött vissza, aztán ment tovább, míg el nem jött a lefekvés ideje. Álmában néha sírt, és azt kiabálta, hogy „édes kicsi lánykáim!” Ebből megtudtam, hogy neki is van kit gyászolnia. Hogy őt is kínozta a fölösleges veszteség. Hogy tulajdonképpen ő is meghalt már, csak egyelőre életben hagyták a testét.

Anna A háború előtt cseléd volt. A történetét szépítés nélkül mesélte el. – Nem vagyok zsidó. Sem vallásomban, sem máshogy. Apám azonban az volt, így félzsidónak számítok. Akkor is, ha apámat sosem láttam, zsinagógában életemben nem jártam. Egy kereskedő fia volt, aki elcsábította az akkor tizenhat éves anyámat. Aztán persze nem érdekelte már, én meg pláne nem. De az első két évben legalább küldött néha pénzt. Aztán egy nap eljött, és azt mondta anyámnak, nősül, nem tudja többé rendszeresen támogatni, de most elhozta a pénzt egy évre előre. Anyám sose kért tőle semmit. Mindig elszerezte magát szolgálni valahova. Fiatal volt és naiv, de nagyon kedves. Roppantul igyekezett, hogy ne szenvedjek hiányt semmiben. Nem nagy sikerrel. Hároméves koromban pedig meg is halt. Máig sem tudom, hogy történt. Állítólag elesett a lépcsőn, és bezúzta a koponyáját. Most már inkább azt gondolom, hogy valószínűleg meghajkurászta a háziúr, akinél szobát béreltünk, és anyám védekezett. Hogy aztán tényleg maga esett-e le azon a lépcsőn vagy lökték, nem tudom. Háromévesen ott maradtam árván. Távoli nagynéném vett magához, anyám unokatestvére. Úgy tartottak, mint egy kisborjút. Az istállóban laktam, oda hozták az ennivalómat is. Karácsonykor sem engedtek be a házba, hiszen zsidó vagyok, nem? Azok meg úgyse ünneplik Jézus születését. Tizenöt éves koromig maradtam náluk. Írni-olvasni nem tanultam meg. A két fiuk próbált ugyan tanítgatni, de nemigen ment nekem a dolog, nekik pedig nem volt elég türelmük hozzá. Az apjukat, a nagynéném férjét mindössze háromszor láttam. Először háromévesen, amikor megérkeztem hozzájuk. Aztán még kétszer. Amikor megerőszakolt. A szokásos történet – a segítségükre szoruló süldőlány, akinek nincs hova mennie, és a gazda, aki úgy érzi, jár neki valami azért a sok esztendőért, míg etetett. Megszöktem, cselédnek álltam. Három év alatt megtanultam mindent – főzni, mosni, vasalni, ellátni a gyerekeket, megtanultam mindig kéznél, ugyanakkor mindig láthatatlannak lenni. Ez nagyon fontos cselédtulajdonság. És nekem jól ment, úgyhogy egy köztiszteletben álló családhoz kerültem. A gazdám bíró volt, a felesége szigorú, kellemetlen asszony hírében állt. Az a fajta volt, akinek az

arcára, az egész lényére rá van írva a természete. Paszulykaró. A keze akár egy ragadozó madár karmai, orra mint a borotvapenge, szeme hidegkék. Mintha semmi érzés nem lett volna benne. A férjével magázódtak. Gyerekeik nem voltak. Tizennyolc évesen kerültem hozzájuk. Az asszonyom negyvenéves volt, az úr negyvenöt. Szinte tapintható volt, hogy nem illik egymáshoz ez a két ember. A gazda természeténél fogva derűs, őszinte, becsületes, nagylelkű ember volt. Az asszony felfuvalkodott, kimért, kellemetlen kispolgár. De gazdag. És, ahogy az lenni szokott – ahol nincs a házasságban gyerek és szerelem, ott lesz szerelem a házasságon kívül. Ő lett először szerelmes. Én addig nem is mertem rá másképp gondolni, mint a ház urára. Ő azonban egyre gyakrabban jött ki hozzám a konyhába, vagy kísérgetett a piacra azzal az ürüggyel, hogy bent felejtett valamit a hivatalban. Eleinte észre sem vettem, hogy szándékosan csinálja, hiszen nem is mertem volna soha arra gondolni, hogy ez lehetséges. Egyszer azonban, amikor megint kijött hozzám a konyhába, átölelt és megcsókolt. Elhúzódtam tőle, sőt még egy pofont is kapott. Döbbenten állt, én pedig szörnyen megijedtem. Ezért most biztosan kitesznek, gondoltam. Hova fogok menni? De ő csak állt, bámult, és végül azt mondta: – Bocsáss meg, Anna. Az irántad érzett szenvedélyem úgy elvakított, hogy megfeledkeztem a jómodorról. Nem értettem semmit. Ő kér bocsánatot? De nem sokáig tűnődhettem ezen, mert ismét közelebb lépett. – Beléd szerettem, Anna. Tudom, hogy ez nem illendő, sőt őrültség. Te cseléd vagy, én meg bíró. Ráadásul az én házamban vagy cseléd. Micsoda klisé… Ahányszor a fülembe jutott efféle ügyecskének a híre, mindig arra gondoltam, hogy velem ilyen nem történhet meg. És megtörtént. Te olyan kedves vagy, olyan jó, mosolygós, gyengéd. Megtestesíted mindazt, amire vágyom és amit hosszú évek óta nélkülözök. Amit tulajdonképpen egész életemben nélkülöztem. Aztán egyszerűen csak megtörtént. Hogy ő meg én. Hosszú heteken át annyi volt csupán, hogy kijött utánam a konyhába vagy a mosókonyhába, és tartottuk egymást, átölelve. Beszélt nekem zenéről, művészetről, verseket olvasott. Én meg mosolyogtam rá, és időnként megsimítottam az arcát. Sokáig, nagyon sokáig nem volt köztünk semmi más, így nem is vett észre senki semmit. Egyszer azonban megbetegedett az asszony, és szanatóriumba kellett vonulnia. Három hétig volt el. Én három hétig kerültem esténként a gazdát. Néha hallottam, hogy járkál a folyosón, de az ajtómig sosem jött el. Csak az utolsó estén. Lehet, hogy szégyellnem kellene magam, de mindmáig ez az egyik legszebb emlékem. Reggel azonban gyötrelmesen nehéz volt az elválás. A felesége

hazajött, és megint úgy kellett lennie mindennek, mint azelőtt. Rövidre fogom – nagyjából egy évvel később teherbe estem. Borzasztóan örült, madarat lehetett volna vele fogatni. – Tudtam, hogy egyszer majd lesz gyermekem, tudtam! De neki nem lehetett. És nem volt hajlandó elmenni orvoshoz. Mindig azt mondta, hogy ez az isten akarata, és kész. Azt hiszem, nem is vágyott soha gyerekre. De én igen. Anna, édes Anna, én olyan boldog vagyok! Persze addig volt ennyire boldog, míg vissza nem kellett térnie a valóságba. Örült ugyan továbbra is, de tisztában volt vele, hogy a helyzet megoldást kíván. Én viszont kétségbe voltam esve. Tudtam, hogy ki fog törni a botrány. De végül kitalált valamit. Íratott egy hamis levelet a nagynéném nevében, aki felnevelt. Az állt benne, hogy a néni nagyon beteg, és sürgősen oda kellene utaznom, mert szüksége van a segítségemre. A bíróné azonban az istennek sem akart elengedni. Sírva kérleltem, hadd menjek, és a könnyeimet meg se kellett játszanom, hiszen félelmemben bőgtem, tudtam, hogy hamarosan meglátszik majd rajtam az állapotom. De nem hatotta meg a könyörgésem. Egy héttel később azonban… Óvatlanok voltunk. Hozzászoktunk már, hogy senki nem vesz észre semmit, és veszítettünk az éberségünkből. Az asszony belépett a konyhába. Mi egymással szemben álltunk, és mosolyogtunk. Semmi több. Csak mosolyogtunk a másikra. De ez elég volt neki. Nem tudhatta ugyan, milyen messzire ment el ez a mocskos kis affér, ahogy ő nevezte, de azonnal mehettem a „nénikémhez”. A gazda gondoskodott róla, hogy befogadjanak az egyik közeli tanyán, és hetente egyszer eljött hozzám. Olyankor hivatalosan mindig vadászni volt, esetleg tárgyaláson. Vagy amit éppen kitalált. Az igazat megvallva mindig számítottam arra, hogy egy napon hiába várom majd. Hogy a háziasszonyom közli: az úr egy évre előre kifizette az ottlétemet, és kész. Mint ahogy anyámmal történt. De ő jött, mindig. És láttam, milyen őszintén örül szerelmünk születendő gyümölcsének. A Jóisten meg biztos kárpótolni akarta a sok évért, míg hiába vágyakozott gyermekre, mert most rögtön kettőt adott. Ikreink születtek, két kislány, úgy hasonlítottak egymásra, mint két zsenge borsószem. Gyönyörűek voltak, puhák, jószagúak. Karolinka és Kornélia. Nem mentem vissza hozzájuk szolgálni. Írattam az asszonynak egy levelet, hogy nem javul a nagynéném állapota és sokáig lesz még szüksége rám, nem is tudom pontosan megmondani, meddig, úgyhogy talán jobb lenne, ha szerezne a helyemre valaki mást. Ebbe persze örömmel beleegyezett. Gyorsan teltek a hónapok. A gyerekeim apja vett nekünk egy kis tanyát egyórányira a várostól. Nagyon jól megvoltunk ott. Volt egy tehenem meg két

kecském, hogy legyen a kislányoknak tej, és voltak libáim, tyúkjaim, egy befogadott macskám és egy félvak kutyám, akit kidobtak valahonnan, és addig kóborolt, míg otthonra nem talált nálunk. A lányok apja mindent megtett értünk, ami tőle telt. Gyakran több napig is velünk maradt. Sosem kérdeztem, hogy tudja ezt otthon megmagyarázni. Kínosnak éreztem volna, és nem akartam, hogy abban a kis időben, amit a lányokkal tölthet, azon kelljen tépelődnie, hogy hazugságban él. Anna elhallgatott. A kezét nézte, mintha az imént kiesett volna belőle valami nagyon értékes, és nem értené, hova lett. – Nyolc évig tartott a boldogságunk. Elég sokáig. Ugyanakkor alig egy pillanatig. Rossz idők jöttek. Mint bíró és mint köztiszteletben álló ember, aki gyakran találkozik más fontos emberekkel, az elsők között tudta, hogy ennek nem lesz jó vége. Azt is tudta, hogy zsidó őseim vannak. Ragaszkodott hozzá, hogy magához vegye a lányokat. – Ugyan ki merné őket elhurcolni egy bíró házából? – mondta. – Hát a feleségednek hogy magyarázod meg? – Azt mondom majd neki, hogy egy hajdani kedves diáktársam árvái. Nagyok már a lányok, biztos megértik, hogy az ő érdekükben történik… Sehogy se tetszett nekem a dolog, de attól még jobban féltem, hogy a tanyán bármikor ránk törhetnek a nácik és elvihetnek. Vagy valami mást tesznek. Nekem is talált helyet, ahol pár hétig meghúzhattam magam. Egy öreg erdészlak, mondta. Az egyik barátjáé. Nem is tűnt rossznak a terv ahhoz a veszélyhez képest, ami hármunkra leselkedett, hiszen a törvény szerint a lányok, mivel az egyik nagyszülőjük zsidó volt, szintén zsidókeveréknek számítottak. Az a nagyszülő, akit én magam sem láttam soha életemben. Elvitt az emberem az erdészházba, elbúcsúztam a lányoktól. Be volt nekik tanítva, hogy ha kérdezik, azt kell mondani, hogy anyuka és apuka meghalt autóbalesetben. Most már látom, hogy életképtelen volt a terv. Akkor csak annyit akartam, hogy biztonságban legyenek, de azt nem tudtam felmérni, hogy a legnagyobb veszély, a gyűlölet pont abban a házban leselkedik rájuk, ahová menekültek volna. Az asszony hajthatatlan volt. Hiába próbálkozott az ura akárhogy, hiába hivatkozott a keresztényi szeretetre és könyörületességre, hiába magyarázta, hogy segíteni kell a rászorulókon, az asszony kijelentette, hogy ő a házában semmiféle idegen kölyköt meg nem tűr. Felőle akár éhen is dögölhetnek, nem érdekli. Vigye be őket az árvaházba, ők ketten már öregek a gyerekneveléshez,

és ha az Úristen nem akarta, hogy nekik legyen, akkor miért kellene a máséval kínlódniuk. Az apjuk akkor már nem bírta tovább és kibukott belőle, hogy az Úristen valószínűleg tényleg nem akarta, hogy neki gyerekei szülessenek, mert gonosz és lelketlen asszony. Neki viszont mégis lettek. Kettő is. – Olyan gyűlöletet, ami akkor a szemében lobbant, soha nem láttam még – mondta néhány órával később, amikor visszajött hozzám a gyerekekkel az erdészházba. De örültünk, hogy mindannyian együtt vagyunk. Nyúlfarknyi ideig tartott ez a családi boldogság. Tíz napig. Ennyi időbe telt, míg megtaláltak minket. Az asszony jelentett fel. Nem tudom, hogyan jött rá, hogy én vagyok a gyerekek anyja, és egyáltalán tudta-e biztosan. Azt sem tudom, hogy gyanította-e a zsidó származásomat, vagy csak lőtt egyet vaktában, és talált. Mindenestre eljött értünk a Gestapo. A gyerekek annyira hasonlítottak rám, hogy ha akarom, sem tudom őket letagadni. De én már nem is akartam. Velük akartam maradni. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azzal akartam őket megvédeni, hogy velük vagyok. Egyszer talán majd megbocsátják az ostobaságomat. Én sosem bocsátom meg magamnak. Az utolsó pár percben egyre halkabban beszélt, és egyre jobban összehúzta magát, mintha el akarna bújni saját magában. Aztán egyszer csak kiegyenesedett, és acélos hangon folytatta. – Hajnalban törtek ránk. Fogalmunk sem volt, mi történik, kik ezek, mit keresnek itt. Kornéliát és Karolinkát kirángatták az ágyukból; az udvaron kellett ácsorogniuk egy szál hálóingben. Nekem megparancsolták, hogy öltözzek fel. Karl… Itt hirtelen elhallgatott. Eddig nem mondta ki előttem a nevét. Azt hittem, védeni akarja – a lágerben sosem lehetett tudni, ki kinek az ismerőse. De nem ezért volt. Hanem mert csak így, név nélkül volt képes beszélni róla. Amint azonban kimondta, és hallotta magát, ahogy kimondja, összeomlott. Egyszeriben nem volt sehol a kemény, cinikus, szívós Anna. A tenyerébe rejtett arccal sírt. Némán. De rázkódott tőle az egész teste. A hátára tettem a kezem, úgy csitítgattam. Kisvártatva megnyugodott. – Bocsáss meg, tudom, hogy megvan neked is a magad baja… De ha már egyszer elkezdtem, végigmondom. Nem számított semmit, hogy Karl bíró. Amíg csak szóban tiltakozott, békén hagyták, de kijelentették, hogy a lányok meg én velük megyünk. Az sem hatott, hogy az ismeretségeivel fenyegetőzött. Mikor azonban az egyikük a karomnál fogva elkezdett rángatni kifelé, Karl megütötte. A gestapósok nagyon megverték, minket pedig elhurcoltak. Azt sem tudom,

túlélte-e a verést. Amint leszálltunk a vonatról, azonnal vittek Mengeléhez a kórházba, mert akkor pont nem ő végezte a szelekciót. Nem tudom, miért döntöttek úgy, hogy megyek velük én is. Talán mert annyira hasonlítottunk egymásra. A lányok tényleg olyanok voltak, mint az én kicsinyített másaim. A szemük színe, a hajuké, az arcvonásaik… még a járásunk is egyforma volt. Azt mondták, ikerkutatásokkal foglalkoznak és hogy ennek köszönhetően nekünk nem kell majd nehéz munkát végeznünk. Nagyon megörültem, hiszen féltem tőle, hogy bírnának az én nyolcéves gyerekeim a földeken vagy egy kőfejtőben dolgozni, mert hát akkor még azt hittem, hogy erről szól a láger. Megmérték a magasságunkat, a testsúlyunkat, minden egyebünket, tanulmányozták a koponyánk formáját. Engem többször is fájdalmas nőgyógyászati vizsgálatnak vetettek alá. Az orvos, hogy megállapítsa, nem nagyobb-e a méhem a szokásosnál, körbetapogatta. Belülről. Hogy van-e a méh nagyságának köze az egyszerre kihordott gyerekekhez. Logikus, mi? Nagyobb a méhed, többet szülsz. A lányok rosszul érezték ott magukat. Orvost életükben nem láttak, nemigen voltak betegek. Mengele Karolinkát választotta kísérleti alanynak, Kornélia volt a kontrollminta. Rettentően furdal emiatt a lelkiismeret. – De hát miért? – kérdeztem. – Én mondtam neki. – Mi?! Te mondtad meg neki, hogy melyiket válassza? – Nem egészen. Mengele megkérdezte, hogy szerintem ki kettejük közül az ellenállóbb, a szívósabb, és én Karolinát mondtam. Koni valóban érzékenyebb volt egy kicsit. – De hát ez nem a te hibád! Biztos azt hitted, ez is valami adatgyűjtés a statisztikájukba vagy a kutatáshoz. Honnan tudhattad volna, hogy ez alapján választ?! – És mégis így történt. Mikor mondtam, hogy Karolina, elmosolyodott. „Köszönöm, ezzel igazán sokat segített.” És meg is kezdte a kísérletezést. De engem előbb kirakott a kórházból. A büntetőbarakkba. A lánykáim meg ott maradtak egyedül. Nem tudom pontosan, mi mindent művelt Karlával, és azt hiszem, nem is akarom tudni. Elválasztották, két külön szobába vitték őket. Karolinkát lekötözte, és tűvel szurkálta. Egy másik orvos azt figyelte közben, hogy érzi-e a szúrásokat a testvére is. Hogy van-e köztük ilyen fajta összeköttetés. A másik szobából jelentették, hogy nem történik semmi, Kornélia nem panaszkodik fájdalomra. Akkor kihúzta Karolinka négy fogát. Megint semmi. Megfogta a karját, és kificamította a vállát. A gyerek úgy felkiáltott fájdalmában, hogy még én is meghallottam. Csak épp nem tudtam,

hogy az én kislányom az. Sosem hallottam ugyanis még fájdalmában kiabálni, és a hang, ami utolért, olyan erős volt, olyan kétségbeesett, hogy azt hittem, felnőtt kiabál, nem egy nyolcéves gyerek, akit éppen kínoznak. Ekkor már azt jelenthették neki, hogy Kornélia nyugtalan, sírva is fakadt. Hát mi értelme volt ennek? Mi a fenét bizonyítottak ezzel? Koni nem érezte a testvére fájdalmát, csak megriasztotta az állati üvöltés. Aztán mindkettejüknek adott valami injekciót, amitől magasra szökött a lázuk. Karolinkának begyulladt a kihúzott fogai után maradt sebhelye. Ekkor került oda mellé Gizi. A lehető leggondosabban ápolta, de a gyerek állapota nem javult. Kornélia viszont szépen felépült. És ekkor Mengelének támadt egy ötlete: kicseréli a vérüket. Felkötözte őket két egymás melletti műtőasztalra, bevezette a tűt az egyik gyerek karjába, a cső másik végén lévőt pedig a másikéba. Karolinka ugyanolyan beteg maradt, Kornélia viszont pár nap alatt megint meggyógyult. És akkor Mengele olyat csinált, ami épeszű embernek soha nem jutna az eszébe. Csakhogy ő őrült, szabályos őrült. Összevarrta a két gyereket. Koni három nappal a műtét után meghalt. Gizi azt mondta, leállt a szíve, nem bírta. De Karolinka még küzdött. A doktor azonban azt az utasítást adta, hogy ne válasszák le róla a halott testvérét, és a kislányom vérmérgezést kapott. Gizinek köszönhetően még egyszer láthattam, és elmondhattam neki, mennyire szeretem. Gizit Karolinka kérte meg, hogy hívja oda neki az anyukáját. Fogalmam sincs, hogyan, hiszen akkor még nem ismertük egymást – de Gizi megtalált. Bevitt a gyerekhez. Előtte meg kellett ígérnem, hogy nem csinálok semmi ostobaságot. Nem cirkuszolok. Megesketett rá. Gizi elmondta ugyan, miket művelt velük Mengele, de arra a látványra nem lehetett felkészülni. Feküdtek a kórházi ágyon, és Gizi betakargatta őket egy lepedővel, hogy ne lássam a megnyomorított testüket. Koni úgy nézett ki, mintha csak aludna. Karolinka sápadt volt, csapzott, szeme alatt fekete karikák, és az a foghíjas szája… Rettenetes volt. Egyszeriben a saját testemen éreztem mindent, amit elkövetett velük, és gyötört a bűntudat, amiért nem velem csinálta mindezt. Csak velem. Nem pedig az én kislánykáimmal. Szólítottam a gyereket, és ő kinyitotta a szemét. Tágra nyitotta, mintha biztos akarna lenni benne, hogy jól lát. – Karolinka! – Anyuci? Anyuci! – szakadt ki belőle, és sírva fakadt. – Ne sírj, kicsikém, itt van anyuci, itt vagyok, ne sírj – simogattam az arcát. – Hát te nem mentél el? Nem hagytál itt minket? – Nem, édes kicsi szívem, dehogy hagytalak! Csak nem akartak beengedni hozzátok. Bocsáss meg, szívecském, ha tudtam volna, hogy bántanak titeket, bejöttem volna, bármi áron! De nekem azt mondták, jól vagytok. – Nem szabad nekik hinni, anyuci. Hazudnak, és nagyon rosszak! Nagyon fáj,

amiket csinálnak velem. Olyan meggyötört volt, olyan riadt, olyan elkínzott… Ez a bestia két hét alatt roncsot csinált az egészséges gyerekekből… Elmondani sem lehet, hogy néztek ki. – De most már nem fogod engedni, hogy bántsanak, ugye? – kérdezte Karolinka. Mit mondhattam volna neki erre? Hogyan ígérhetek neki ilyet, ha nem tudom betartani?! Imádkoztam, hogy legyen erőm megígérni. És megesküdtem magamban, hogy ha tényleg így lesz, és valóban nem tudják majd többé bántani, akkor felajánlom cserébe azt, hogy életben maradok. Hogy a soha nem szűnő fájdalmammal fizessek azokért a rettenetes napokért, amiket végig kellett szenvednie. Vagyis megegyeztem az Istennel, hogy ha még az éjjel békében meghalhat a gyerek, akkor én egész életemben szenvedni fogok, amiért nem tudtam őket megvédeni. Nem fogok vigaszt keresni az öngyilkosságban, ki fogom bírni. Hogy életben tudjam tartani az emléküket. Fogtam a kis kezét, és ingattam a fejem, hogy nem, nem fogom megengedni, hogy bántsák. És akkor egyszeriben megéreztem, hogy most már nyugodtan megígérhetem. Nem tudom, hogyan történhetett, lehet, hogy csak elhitettem magammal, hogy meg ne bolonduljak ott helyben. De megígértem. – Nem, szívem, nem fog már fájni semmi, és nem fog bántani senki. Rám mosolygott. – Anyuci, megmondod Kornéliának, hogy szeretem? Napok óta csak alszik, nem is beszélget velem. Biztos nagyon fáradt. Nagyon szeretnék már innen elmenni, és azt is szeretném, hogy olyanok legyünk, mint azelőtt. – Hát persze, hogy olyanok lesztek, kicsikém. Akkor már fuldokoltam a visszafojtott sírástól. Karolinka megint rám mosolygott. – Köszönöm, anyucika. Most szundítok egy kicsit, jó? – Aludj csak, madárkám, aludj. Énekeljenek neked altatódalt az angyalok… Nagyon szeretlek. – Én is nagyon szeretlek, anyuci. Ezzel becsukta a szemét, és többé nem is nyitotta ki. Gizi mondta meg, hogy egy órával később meghalt. Átmentem az ágy túloldalára. Megsimogattam Kornéliát. Olyan rettenetesen hideg volt a bőre…. Kisimítottam az arcából a haját, megsimogattam az arcát, megcsókoltam a homlokát. Neki már nem tudtam megmondani, mennyire szeretem, így legalább a fülébe súgtam. Hátha ott van még velünk a kis lelke, és hallja. Nem értettem, hogy van Annának ereje beszélni arról, ami a lányaival történt,

nem értettem, hogy nem szalad neki a szögesdrótnak, jelentkezik önként a gázba… Kitalálta a gondolatomat. – Most be kell tartanom az ígéretemet, mert megtette az Isten, amit kértem tőle. Magához vette Karolinkát, hogy ne bánthassa többé senki. Nekem pedig élnem kell és a kislányaimra gondolnom, a fürtjeikre, a vidáman csillogó szemükre, a nevetésükre, meg hogy milyen erősen tudtak ölelni kétfelől. De jó, hogy az anyukáknak két keze van, mondták ilyenkor, így egyszerre tudják simogatni a két gyereküket. Így fogok rájuk gondolni és emlékezni életem végéig. A szívemben teremtettem nekik egy világot, ahol mindig velem lehetnek, ahol biztonságban felnőhetnek, ahol boldogok lesznek. Azt hiszem, Anna volt a legerősebb ember, akivel a lágerben találkoztam. Kibírhatatlanul szenvedett, de képes volt rá, hogy elfogadja a sorsát, és még másoknak is segítsen. Ő ugyan azt mondta, nincs választási lehetősége, de én ezt másképp látom. Összeomolhatott volna, megadhatta volna magát a bánatnak, és megölhette volna magát – senki sem vethette volna a szemére. De ő úgy döntött, életben marad. És szenved. Mert be akarta tartani az ígéretét, amit azért adott cserébe, hogy teljesüljön az az egy dolog, amit a gyermekének még kívánhatott. Hogy senki ne kínozza többé. Körülbelül két héttel később épp a kerítés közelében álló barakkok mellett sétáltam. A túloldalon gödröt ásott néhány fogoly. Egyszer csak a nevemet hallottam. – Te vagy az, Ibolyka? A hang irányába kaptam a fejem. A kerítés másik oldalán serénykedő férfiak mind rabruhában voltak, mind kopaszok, mind csontsoványak. Néhánynak volt ásója vagy lapátja, más a puszta kezével vájta a földet. De csak az egyikük szemében tükröződött meglepetés, és valami gyengédség. Egyébként meg pont úgy nézett ki, mint a többiek. Jobban megnéztem az arcát. Ő lenne az? Lehetséges? A szeme és a hangja alapján jöttem rá. Másból nem is nagyon lehetett volna. – Én vagyok, Árpi bácsi, igen! Haas Árpád, a nagybátyám. Hát van élő rokonom ebben a pokolban! Nagyon megörültem neki. – Árpi bácsi, apukát nem látta? Két hete jöttünk – tettem fel a legfontosabb kérdést. Tekergettem közben a fejemet, de nem volt felügyelő a láthatáron. – Nem láttam, kislányom. De a tábor óriási, és lakhat akár a szomszéd blokkban is úgy, hogy nem tudok róla. Ne félj, biztos jól van – mosolygott biztatón.

Nem tudta, hogy én már tudom, mi történt anyukával. És feltehetően apukával is. De hátha mégsem. Hátha igaza van Árpi bácsinak. Hisz mennyi nő van a mi barakkunkban is, és jó, ha a harmadát felismerem látásból. – Van miből enned? Van kanalad? – kérdezte gyorsan. Nemet intettem. Körülnézett, és hogy ő sem látott senkit, közelebb lépett a kerítéshez. – Ne félj, most nincs benne áram. Nesze, itt van, tedd el gyorsan! Majd szerzek magamnak másikat – nyújtott felém egy pléhbögrét meg egy kanalat, ami addig madzagra kötve lógott a zubbonya alatt. – De akkor maga miből fog enni? – Ne félj, van a raktárban ismerősöm. Vedd el gyorsan, nehogy meglássanak! Nyúltam a kincsekért, átvettem, fogtam őket, aztán egyszer csak kihullottak a kezemből. Értetlenül néztem, ahogy ott hevertek a földön. A fájdalmat abban a pillanatban még nem is éreztem. Csak a hátamat érő, második ütés segített megértenem, mi történt. Bébi úgy üvöltött, mintha eszét vesztette volna. – Te meg mit kurválkodsz itt nekem a kerítésnél? Látom, már a fizetséget is megkaptad érte! Hallatlan, mit meg nem engednek maguknak ezek a zsidó ringyók! Még a kerítésen át is képesek kefélni! A férfi és női foglyok között szigorúan tilos a kapcsolattartás, tudod jól, nem?! – üvöltötte, és közben mindvégig csapkodott egy hosszú, keskeny léccel. Ütötte a hátamat, a combomat, ütött, ahol csak ért. Próbáltam védeni az arcomat és a fejemet. Lekuporodtam, összegömbölyödtem. Záporoztak az ütések. Kezemmel a fejemet védtem. Aztán hirtelen valami roppanást hallottam, és úgy éreztem, mintha egy éles tárgyat dugtak volna a fülembe. Bébi akkorát húzott rám, hogy abban a pillanatban megsüketültem a bal fülemre. Nem hallottam azon az oldalon semmit. Sem akkor, sem utána. Soha többé. Csak néha van olyan érzésem, mintha odabenn, a fülem legbelsejében egy zenekar valcert játszana. Azt, amit Mengele dúdolt, amikor szelektált minket. Tata-ta-ta, tatam… Amint Anna észrevette, ahogy utolsó erőmből bevonszolom magam a barakkba, rohant azonnal Gizkáért, aki nem ért rá, de jött helyette valaki más. Meg is ijedtem – ugyanis ismertem az illetőt. Húsz perc leforgása alatt találkoztam a lágerben a nagybátyámmal és egy közeli barátnőmmel. Aduka! Nálam valamivel idősebb, rendkívül intelligens lány volt. Budapesten járt egyetemre. De mikor ott, a barakkban megláttam, tiltakoztam, el akartam küldeni. Féltem, hogy ha Bébi megint rajtakap, hogy a régi életemből beszélgetek valakivel, megint megver. – Nem, nem, menj el innen! Nem beszélgethetek veled, mert megver! – sírtam

félelmemben és fájdalmamban. – Ne félj, Ibolyka, nem jön most ide. Hadd nézzem a sebeidet! – Hagyd abba a hisztériázást, különben kaphatsz egyet tőlem is! – dörrent rám Anna. – Meg kell néznünk, hol tett benned kárt. Hagyd a cirkuszt, inkább segíts. A szavaitól egy kicsit lecsillapodtam, és hagytam, hogy megnézzék a sérüléseimet. – Mióta vagy itt, Aduka? – kérdeztem, miközben veréstől feldagadt bőrömet kenegette valamivel. Láttam, hogy mozgatja az ajkát, de nem hallottam, mit mond. – A jobb fülembe beszélj, légy szíves, erre nem hallok semmit. Akkorát csapott rá azzal a léccel, hogy valami elrepedt benne. Aduka leült mellém úgy, hogy a jobb fülemhez legyen közelebb. – Május elejétől. Győrben voltam, ismerősöknél, onnan vittek el. – A kórházban dolgozol? – Nem egészen, de bejáratos vagyok. – Mit csinálsz? – Nyulakat tenyésztek Mengele kísérleteihez. És néha segítek elkészíteni a gyógyszereket meg a kenőcsöket. Az mentett meg a szelekciónál, hogy gyógyszerész vagyok. Csak ötünket választottak ki az egész transzportból. Éjjel érkeztünk meg. Esett. Biztos nem volt kedvük végigkérdezgetni, hogy ki mit tud, csak megparancsolták, hogy lépjenek ki az orvosok, gyógyszerészek meg a bábák. Két hét alatt egyetlen ismerőssel sem találkoztam, egyetlen ismerős arcot sem láttam a transzportunkból, a vagonunkból. Az egész hatalmas lágerben senkit. Egyetlen embert sem, akit legalább látásból ismernék. Erre most fél óra leforgása alatt kiderül, hogy itt van a nagybátyám meg egy barátnőm. Nem mondhatnám, hogy könnyebb lett a szívem, de egyszeriben mégis másképp éreztem magam. Már nem volt teljesen idegen a láger, nem egy idegen pokol volt. Megvolt már benne a helyem nekem is.

Bébi, Irma és az öt SS-gyerek

Bébi, amióta megvert, jobban odafigyelt rám. Megszegtem a szabályt, amit rögtön az első napon megpróbált belém sulykolni Anna – felhívtam magamra a figyelmet. Nem haragudtam Árpi bácsira. Csak segíteni akart. Bébire viszont haragudtam. Nemcsak felügyelő volt, hanem zsidó is. A lágerélet kemény volt. Könyörtelen. Tulajdonképpen nem is élet volt. Nem vonatkoztak rá a megszokott társadalmi szabályok. Félretettél magadnak egy darabka kenyeret, és őrizetlenül hagytad? Ellopták. Levetted éjszakára a cipődet, és nem úgy kötözted magadra, hogy felébredj, ha megpróbálnák levenni rólad? Ellopták. Volt egy kanalad, de letetted valahová? Volt kanál, nincs kanál. Ezt értettem. A túlélésért loptak. Nem tetszett, hogy ezt csinálják, és én nem is loptam, de meg tudtam érteni. És nagyon vigyáztam a holmimra. Már amikor éppen volt bármim, amire vigyáznom kellett. Megértettem azt is, hogy ha valaki meghalt, azt levetkőztették, a ruháját elosztották. Vagyis néha még meg se halt. De hogy vannak zsidók, akik önként jelentkeznek arra, hogy más zsidókat őrizzenek, verjenek, kínozzanak – azt nem bírtam megérteni. Ha nem vállalták volna, és minden ilyen feladatot az SS-ek látnak el, az sem lett volna jobb, de számunkra mégis más. Világos lett volna, hogy ki az „ők” és a „mi”. Sőt, személyes tapasztalatom alapján úgy gondolom, ilyen felállásban elviselhetőbb lett volna az élet a lágerben. Mármint azok számára, akik túlélik a szelekciókat és egyéb veszedelmeket, teljesítik a normát és betartják a szabályokat. A kápók mindenféle különszabályt találtak ki a már meglévőkhöz. Minket pedig azért ütöttek, hogy behízelegjék magukat az SS-ek kegyeibe. Meg azért, mert élvezték, hogy hatalmuk van fölöttünk. Úgy érezték, ők valóban kiválasztottak. A németek megvetették a kápókat, és lehet, hogy ha a nácik végzik ezeket a feladatokat, akkor talán kevésbé vagy másképp lettek volna kegyetlenek a foglyokkal. Így viszont a legpiszkosabb munkát elvégezték helyettük a zsidók

vagy más foglyok. A nők pedig – blokovák vagy felügyelők – szörnyetegek voltak. A szenvedésben és a fájdalomban élték ki magukat. A rettegésben és a megalázásban. Két blokovát ismertem közelebbről: a mi Bébinket és Irmát. Irma istennő volt. Életemben nem láttam szebb nőt. Magas volt, alakja egy antik szoboré: lába hosszú, karcsú, izmos, arcát sűrű aranyhaj keretezte. Nem szőke volt, hanem nagyon világos barna, de ha rásütött a nap, valóban úgy nézett ki, mintha folyékony arany lenne a fején. Irma lengyel volt, legalábbis ez a hír járta róla. Beszélni kizárólag németül hallották ugyanis. 1940 óta volt a lágerben. Az a történet keringett róla, hogy egy SS még a gettóban beleszeretett. Le kellett volna lőnie Irmát, amiért az segített a felkelőknek, de nem bírta megtenni. Irma ott térdelt előtte, és csak nézte a katonát, míg annak remegni nem kezdett a pisztolyt tartó keze. Később állítólag azt mondta a lánynak, hogy úgy érezte, ártatlan, és sosem bocsátotta volna meg magának, ha ártatlanul megöli. Ehelyett berakta őt egy lágertranszportba azzal a hivatalos magyarázattal, hogy fölösleges rá golyót pazarolni, dögöljön bele inkább a munkába. A felettesei még meg is dicsérték érte. De a katona addigra már kitalált egy tervet, és önként jelentkezett őrnek a lágerbe. Az efféléket szívesen felvették, mert azt hitték, újabb szadista, aki jól megmutatja majd a mocskos zsidóknak és a tetves lengyeleknek. Nem tudom, mennyire volt szadista ez a katona. Irmába azonban beleszeretett, és megígérte neki, hogy megmenti, ha hajlandó neki gyerekeket szülni. Azt mondta, jelentkezzen barakkparancsnoknak. Irma így is tett, és a lágerélete viszonylagos nyugalomban telt. Állítólag öt gyereke volt az SS-től, aki valamennyit elküldte „átnevelésre” Németországba, amint elmúltak félévesek. Mindig egy új transzporttal érkezett nőhöz jegyezte be őket, és német apát tüntetett fel. Ez tulajdonképpen igaz is volt. Mindezt persze nem Irma mesélte nekünk, ő nagy ívben kerülte a foglyokat. Még a gumibotjával is csak a barakk falát vagy a priccseket csapkodta. Nem annyira tapintatból, hanem mert félt a betegségektől. Egy idősebb nő mesélte a történetet, akit Irma nagy becsben tartott. Ez az asszony ugyanis bába volt, ami nagyon jól jött a szép blokovának. Ez furcsának tűnhet, hiszen más lágerfoglyok emlékirataiban vagy a velük készült beszélgetésekben talán az hangzott el, hogy az efféle német férfi-zsidó nő kapcsolatok szóba sem jöhettek ott, nem is volt példa ilyesmire. Vagy ha észrevették volna, hogy a nő gyereket vár, SS-től vagy bárki mástól, akkor egyenesen a gázba küldik. Nem mondom, hogy akik ezt állítják, tévednek. Valószínűleg azonban Birkenau egy másik részében vagy más lágerben éltek, ahol feltehetően olyan SS-ek voltak, akik – már elnézést – inkább levágatták volna a szerszámukat, semmint hogy lealacsonyodjanak egy zsidó nőhöz. De voltak olyanok, akiket ez a legkevésbé sem zavart, mert, mondjuk, szerelmesek

lettek. Vagy mert nem fanatikus antiszemiták voltak, csupán katonák, akik úgy érezték, a zsidó nők a hadizsákmány részét képezik. Vagy mert a környezet olyan mértékig nyomasztotta és frusztrálta őket, hogy kellett egy meleg, ölelő kar. És mindegy volt, hogy az esetleg éppen egy zsidó kar. A pucér testén egyiknek sem volt rajta a sárga csillag. Auschwitzban 1943-tól bordély is működött, Himmler parancsára hozták létre. Az ott dolgozók kizárólag a foglyokat voltak hivatottak kiszolgálni – a kápókat, a blokkparancsnokokat, a Sonderkommandót és azokat, akik százhúsz százalék felett teljesítették a normát. A kiszolgálószemélyzetet közvetlenül az érkező transzportokból válogatták, és sokan bizony szívesebben mentek oda, mint a barakkba. Gyakorlati szempontok vezérelték a döntést: a bordélyban saját ágyat kaptak, jobb kosztot, mosakodási lehetőséget és nagyobb esélyt a túlélésre. De nem volt könnyű rászánni magukat, hiszen ezek a nők előző életükben nem prostituáltak voltak, hanem hétköznapi emberek, akiknek másodpercek leforgása alatt kellett dönteniük a gázkamra, a nehéz fizikai munka és a bordély között. Az SS-nek is lett idővel ilyen intézménye. Ebbe főleg nemzsidókat válogattak, köztük lengyel, szlovák meg magyar, valamint a külön kategóriának számító francia, belga és holland nőket. Ezek nagyrészt azok közül a lányok és fiatal nők közül kerültek ki, akik országukban csatlakoztak az ellenállási mozgalomhoz. Az SS-bordély ezért megkapta a „francia” jelzőt. De nem volt könnyű ezeknek a nőknek a helyzete. Jórészt nem önként hozták meg a döntést; sokukat egyáltalán nem kérdezték meg, akit pedig igen, az csak rossz és rosszabb között választhatott. És ha véletlenül előfordult, hogy a „kiválasztott” nem akart együttműködni, azt brutálisan megerőszakolták, majd a többiek szeme láttára felakasztották vagy agyonlőtték, így mindenki jól meggondolta, hogy viselkedik. Az ember ragaszkodik az élethez. Élni akar. Túlélni. Ha tudatosan nem is, a tudatalattija, a létfenntartási ösztöne arra kényszeríti, hogy ezért megtegyen mindent. Akár azt is, hogy kurvának áll. Ami egyebek mellett azért sem volt könnyű, mert az SS-ek olyasmiket is követeltek tőlük, ami egy rendes bordélyban szóba sem jöhetett volna, és a lányok így gyakran olyan sérüléseket szenvedtek, hogy néhány heti „szolgálat” után a gázban végezték. Azokat pedig, akik túlélték, és akikről a háború után kiderült, hol „dolgoztak”, vitte az NKVD Szibériába mint kollaboránsokat. Kollaboránsok?! Ha az NKVD-s urak akár csak sejtették volna, mit kellett azoknak a nőknek kiállni, biztos békén hagyták volna őket. A hivatalos tábori előírások általában egyértelműek voltak. És szigorúak. Nagyrészt be is tartották őket a lágerlakók. De nem mindig, és nem mindenütt egyformán. Vannak olyan hajdani foglyok, akik azt mondanák, hogy ha

valakinél találtak ruhadarabot azon kívül, amit a megérkezésük után vételeztek a hangárban, az legalább húsz korbácsütést és háromnapnyi sötétzárkát jelentett, étlen. Vagy akár golyót is. Aszerint, milyen hangulatban volt épp az Oberscharführer. Mások úgy mesélnék, hogy a pluszruhát csak elvették, kapott a vétkes pár pofont és kész. Szóval állíthatja valaki egy bizonyos dologról, hogy azt nem volt szabad, nem lehetett csinálni, másvalaki pedig, aki két barakkal odébb lakott, mondhatja ugyanarról, hogy nem jelentett problémát. És mindketten igazat mondanak. A láger hatalmas volt, így nem tudtak a felügyelők mindenre egyformán odafigyelni. Ha olyan barakkparancsnoka volt az embernek, aki mások szenvedésében élte ki magát, vagy olyan SS került az útjába, aki rühellte, hogy ilyen helyen kell szolgálnia, és az ebből fakadó dühét átvitte a foglyokra, hiszen azok tehetnek róla, hogy neki itt kell lennie, és tulajdonképpen igaza is volt, hisz kinek építették a lágert, ha nem a birodalom ellenségeinek? – szóval ha ilyenekbe ütközött az ember, akkor engedély nélkül – már elnézést – el se finghatta magát. A lágerterhesség viszont nagyon veszélyes dolog volt. Ha várandós nő érkezett a transzporttal, és látszott már rajta az állapota, Mengele azonnal vitte a saját céljaira. Ha a szelekciónál még el tudta titkolni, de később kiderült, ment a gázba. Volt, aki egészen a szülésig titokban tudta tartani. Hogy a foglyok közül szült valaki, az leginkább úgy derült ki, hogy megtalálták a gyereket. A latrinában. Átharapott, el nem kötött köldökzsinórral. Nem tudatlanságból – szándékosan nem kötötték el. Az elvérzés ebben a pokolban könyörületes halálnak számított. Bébi zsidó volt, úgy hírlett, Pozsonyból. Nem volt csúnya, de volt benne valami, amitől az ember úgy érezte, jobb tőle távol maradni. Nem az a típus volt, akihez a férfiak szívesen odabújnának. Állítólag önként jelentkezett a lágerbordélyba, de nem vették fel. Cserébe viszont csináltak belőle blokovát. A bögrés-kanalas eset óta fokozottan figyelt rám. Amikor sorakozóra siettünk, előszeretettel vágott hátba, rúgott belém vagy lökött meg úgy, hogy elestem. Zählappelnél mindig a közelemben maradt és figyelte, egyenesen állok-e. Egy, két, három órán át. Ha fészkelődtem egy kicsit is vagy próbáltam megmozgatni zsibbadt lábamat, azonnal ütött. A legrosszabbnak azonban, amit a lágerben elkövetett, nem én voltam a közvetlen áldozata. Valamivel több, mint két hete lehettem Birkenauban, amikor megérkezett a következő transzport. Ebből vagy ötven magyar nőt a mi barakkunkba hoztak. Éjszaka. Abba a blokkba, ahol ezerkétszázan voltunk már. Aludtunk, amikor megérkeztek, később mesélték el, hogyan is kezdődött az egész.

– A bloková megparancsolta, hogy feküdjünk le, és maradjunk csendben reggelig. Forgattuk a fejünket abban a sötétben, hogy hova feküdjünk, de nem volt egy talpalatnyi hely sem. Hiszen belépni se tudtunk, mert már az ajtóban is aludtak. Nem mozdultunk, erre ránk förmedt, hogy talán nem hallottuk, mit mondott? Mire valaki vette a bátorságot, és visszaszólt neki, hogy ide nem tudunk belépni se, nincs hely. Erre Bébi nekilendült, félrelökött minket az ajtóból, és szó szerint beugrott a helyiségbe. Rá az alvókra. Szörnyű roppanás hallatszott, ahogy az egyiknek eltört valamelyik csontja. – Majd csinálok én nektek helyet! – üvöltötte, és taposta tovább azzal a nehéz bakancsával az álmukból ébredő nőket, akik hirtelen azt sem tudták, hol vannak. Rettenetes volt. A vaksötétben csak Bébi ordítozását és a megtaposottak sikolyait lehetett hallani. Tiporta a hasukat, a nyakukat, a hátukat, mindent. Olyan volt, mint akinek elment az esze. A padlón fekvők próbáltak kitérni előle, de nem tudtak, mert a lábukon ott feküdt a következő sor. Nem volt hova odébbmenni, elmászni a bakancsa elől. Moccanni se tudtak. – Adok én nektek hentergést, büdös kurvák! Ha azt mondom, helyet csináltok a többieknek, akkor azonnal pattantok! Úgy kiabált, mintha köpte volna a szavakat. Akkorra már mind felébredtünk és próbáltunk gyorsan felállni, hogy elkerüljük a bakancsát. Sötét volt ugyan, és nem láttuk, mit csinál, de a fájdalmas kiáltásokból és a repedő csontok hangjából kitaláltuk. A blokk hátsó felében aludtam, odáig szerencsére nem jutott el. Tízpercnyi őrjöngés után elfáradt, és belökdöste az újonnan érkezetteket az ajtón. – Most mindenki ledöglik, és reggelig egy mukkot se akarok hallani, értve vagyok? Valahogy sikerült összepréselődnünk, és a barakkban pár perccel később már csend honolt, mintha nem is történt volna semmi. A reggel azonban iszonyú volt. Két nő még az éjjel meghalt; az egyiknek a nyakát roncsolta szét, a másiknak a koponyáját. Sok sebesült is volt, és fogalmam sincs, hogy bírták ki reggelig némán törött combcsonttal, nyílt kartöréssel, törött ujjakkal, bakancstól kékre dagadt arccal. Hogy a bloková az SS-ek előtt üvöltözik velünk, azt még meg lehetett érteni. De ez gyilkosság volt, céltalan emberölés, gonoszság, szadizmus, az emberi élet teljes semmibevétele. Bébinek fogalma sem volt róla, hogy ki az, akire ráugrik, akit megsebesít, akit megöl. Az áldozatok vétlenek voltak, nem tettek semmi rosszat. Bébit nem csak az nem érdekelte, megsebesít-e valakit. Hogy megöli-e, az sem számított. Pedig fogoly volt ő is, akárcsak mi. Azt nem vártuk el, hogy kedves, barátságos legyen, hiszen nem ezért választották pont őt a németek, de ilyen messzire nem lett volna szabad elmennie. Nem tartottak pisztolyt a fejéhez,

hogy ezt tegye. És az áldozatai nem vétettek semmiféle szabály ellen – egyszerűen csak nem fért be ötven további ember egy olyan helyiségbe, amiről ő maga is tudta, hogy reménytelenül tele van. És ez a szörnyeteg, miután megölt két nőt és sokakat megsebesített, nyugodtan lefeküdt aludni. Akiknek a szobájához közel jutott hely a barakk padlóján, hallották a horkolását. Bébi számomra rosszabb volt, mint Mengele. – Ki ez a nő tulajdonképpen? – kérdeztem másnap Annát. – Mi az igazi neve? Barbara? Berta? És tudja valaki a vezetéknevét? – Nem. Én nem tudok róla semmit – felelte. – És nem ismerek senkit, aki tudna. Erről biztos gondoskodott – valószínűleg igyekezett megszabadulni mindenkitől, aki a háború után árulója lehetne. Tudja jól ez a disznó, hogy ennek itt egyszer vége lesz, és benyújthatják neki a számlát mindazért, amit művelt. Sokféle sorakozót, appellt éltem meg a lágerben. Volt, hogy reggel négykor, délelőtt tízkor vagy éppen délután háromkor számoltak meg minket. Amikor csak eszükbe jutott. És ameddig csak akarták. Egyszer két napig álltunk az Appellplatzon. Két teljes napig. Míg el nem kapták a szökevény foglyot. Mert akadt, aki rászánta magát a szökésre. Akinek volt még ereje harcolni, aki nem adta meg magát, aki nem csak életben maradni próbált a rendszerben – a legtöbbünk ezt az utat választotta –, az szökéssel próbálkozott. Volt, aki olyan átgondoltan csinálta, mint Vrba és Wetzler, akik először adtak hírt a külvilágnak Auschwitzról (az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv), mások az őrök figyelmetlenségét próbálták kihasználni a táboron kívüli munkák alkalmával. És volt, akinek sikerült. A szökevények zömét azonban elkapták. Igyekeztek élve elfogni őket, hogy a lágerben aztán elrettentő példaként felakaszthassák. Ez szörnyű volt ugyan, de pár percig tartott csak a szenvedés, és a németek egy idő után látták, hogy a megtorlás nincs már az elvárt hatással a többi fogolyra. Egy olyan helyen, ahol lépten-nyomon az ember nyakába liheg a halál, nem igazán hatékony a vele való fenyegetőzés. Új büntetési módot eszeltek hát ki szökés esetére. Már nem lőtték le a szökéssel próbálkozókat menekülés közben, pedig néhányan tulajdonképpen ezért csinálták az egészet. Nem igazán hitték, hogy sikerül. Csak le akarták magukat lövetni. Hogy gyorsan vége legyen az egésznek. Az új rend szerint, ha valakit elkaptak szökés közben, azt visszahozták a táborba, és kikötötték egy oszlophoz. Aztán otthagyták. Pusztítsa el az éhség és a kimerültség. Ez a többi foglyot is megviselte, főleg az áldozat családját és barátait. A kikötöttek nem sokáig bírták némán, a második-harmadik napon már általában könyörögtek, kiabáltak, szólongatták a rokonokat-barátokat, hogy adjanak nekik legalább egy kis vizet. Akkor már az sem érdekelte őket, hogy ha

valaki meghallgatná a rimánkodásukat, az is ugyanerre a sorsra jutna. Mert előfordult, hogy valaki nem bírta tovább, és inni adott a szerencsétlennek. Kikötötték őt is. Neki pedig már senki sem mert segíteni. Rettenetes, fájdalmas, az őrület határát súroló volt az a három-négy nap, amíg az elítéltek bírták. Ismerőseikben eleinte erősen munkált az érzés, hogy segíteniük kell rajtuk. Hogy nem lehetnek ilyen gyávák, nem hagyhatják szenvedni a fivérüket, a barátjukat. Kínlódtak, amiért mégis ezt kell tenniük. És ettől még jobban gyűlölték a nácikat – azért, amit a szökevénnyel tettek, és azért, amit velük tettek. Hogy nem segíthetnek neki, hiába kéri. Hogy végig kell nézniük a szenvedését. És ha netán a fiuk, a testvérük vagy közeli barátjuk volt, akit kikötöztek, akkor néha nem bírták, és inkább felakasztották magukat, mint hogy hallgassák a könyörgését és ne segíthessenek rajta. De a legtöbben csak elmentek mellette, lehajtott fejjel. Az első napon még a nácikat gyűlölték. Hogy hagyhatnak így kínlódni egy emberi lényt? A második-harmadik napon már az elítéltre is haragudtak. Miért szólongatja őket folyton, ha tudja, hogy úgysem segíthetnek? Azt akarja talán, hogy őket is odakössék mellé?! Aztán már csak azért imádkoztak, hogy ne kiabáljon tovább. Hogy ne könyörögjön. Hogy ne nézzen így rájuk. Hogy meghaljon végre. A női táborban ilyen jelenetekkel nem találkoztunk, de tudtunk róla, hogy vannak – elsősorban a láger teljes területén mozgó Sonderkommandótól. Nálunk azt büntették nagyon keményen, aki lopott a konyhán. A konyhai munka ugyan vonzónak tűnhet, mégis a kínok kínját élte át, akit ide osztottak be. Végigdolgozta ott a napot, rendes élelmiszer is került a kezébe, és nem ehetett belőle, hiába volt rettentő éhes. Az nem az övé volt. Az övé a rothadt volt. Akit rajtakaptak, hogy az SS-eknek szánt élelmiszerből eszik, annak többféle büntetést tartogattak. Egyet láttam én is. Odahoztak az appellre egy negyven körüli nőt. Sovány volt, rémült, megviselt. Megevett egy aprócska, nyers krumplit. – Ez a személy itt veszélybe sodort benneteket – kezdte szónoklatát az SSfelügyelőnő. – Annak ellenére, hogy az élelmiszeradagja biztosítva van, elvett olyan ételt, ami nem az övé. És ezzel benneteket veszélyeztetett. Végignézett rajtunk, és a szemünkből kiolvashatta a kérdést: ugyan mivel veszélyeztetett volna minket ez a szerencsétlen? Hiszen még csak nem is a mi ételünkből lopott! Abból a krumpliból mi ugyan egy grammnyit sem láttunk volna. – Ha tolerálnánk, hogy a foglyok lopkodják az élelmiszert, ami nem nekik, hanem az SS-őrségnek van szánva, az katasztrófához vezetne – folytatta a felügyelőnő. – Az őröknek nem lenne mit enniük, benneteket nem lenne kinek

őriznie, és fel kellene számolni a tábort. Ez túlzásnak tűnhet, de valóban ez a helyzet. Így hát nem tolerálhatjuk egyetlen szem krumpli eltulajdonítását sem. Mert mi lenne, ha mindenki elkezdene lopni? Hova jutnánk akkor? Mindezt teljes meggyőződéssel mondta. Ez az SS-nőszemély hitte, hogy a konyhás szörnyű bűnt követett el, olyat, ami kihathat a tábor teljes működésére. Az eszébe sem jutott, hogy azért csinálta, mert éhes. Hiszen megvan a „neki járó fejadagja”. Hogy ez nem olyan táplálék, ami képes életben tartani az embert, nem számított. Két felügyelőnő lefogta a vétkest, a harmadik pedig nekilendült, és ököllel gyomron vágta. A konyhás kétrét görnyedt, de cerberusai felállították, és még erősebben tartották. A szerencsétlen nő a harmadik ökölcsapásnál elhányta magát, az SS-hölgyek pedig kényszerítették, hogy megegye a hányadékot. Hogy milyen abszurd módon tudtak szabálykövetők lenni a németek, a saját bőrömön is megtapasztalhattam. Egyszer nem az elsők, hanem az utolsók között voltam sorakozóra menet. Odaértünk volna mi is időben, de belebotlottunk Bébibe. Szó szerint. Ahogy ugyanis futottunk kifelé a barakkból, kitette elénk a lábát, és ettől hárman is orra buktunk. Rugdosni kezdett, üvöltözött. – Mit henteregtek itt? Disznók! El akartátok szabotálni az appellt, mi? Pechemre pont a közelében estem el. Megmarkolta azt a pár szál hajamat, ami véletlenül hosszabb maradt, és úgy rángatott fel a földről. Azt hittem, leválik a fejbőröm a koponyámról. A másik kezével közben pofozott. – Te még mindig nem tudod, hogy kell viselkedni, mi? Úgy látom, ideje lenne neked is kiszállnod a kéményen! Az ilyenek miatt utálja a zsidókat mindenki, mint te! Megjátszod, hogy milyen kis kedves vagy, közben meg áskálódsz, kavarod folyton a szart! – ordítozta, s közben rángatta a fejemet jobbra-balra. – Jaj, ne, áúúúú, kérem szépen, hagyja abba! – sírtam, könyörögtem. – Kérem szépen, tessék elengedni, lekésem a sorakozót! Sötétzárkát kapok! Kérem szépen, tessék elengedni! – Csukjanak csak be, legalább megdöglesz ott és elrohadsz, nem kell többé néznem azt a mocskos pofádat! – Was ist denn hier los? Mi folyik itt? – szólalt meg egy hang a hátam mögött. Bébi olyan hirtelen engedett el, hogy térdre estem. – A fogoly nem akar appellre menni, Herr Oberscharführer! – Du bist ein Schwein! Te disznó! – háborodott fel az SS. Bébi elégedetten mosolygott, én meg csak vártam, mi lesz most. – Mit vigyorogsz? Rólad beszélek! Hitetlenkedve pillantottam fel. Nem nekem szólt a jelző, hanem Bébinek! A bloková arcáról mintha letörölték volna a mosolyt.

– Láttam, hogy szándékosan elgáncsoltad, aztán megverted. Miközben beszélt, lassan Bébi háta mögé került. A bloková vigyázzba vágta magát, és ijedt arccal várta, mi fog történni. Egy SS az ember háta mögött nem jelent semmi jót. – Azt hiszed, te jobb vagy, mint ez a fogoly? Mocskos munkát végzel, és élvezed a szenvedésüket! Ugyanolyan senki vagy, mint ezek. Sőt még senkibb! Egy német sosem bánna úgy egy másik némettel, ahogy ti bántok a sajátjaitokkal. Aztán csodálkoztok, hogy megvetünk benneteket? Hát ezért vetünk meg! Nekünk akartok ezzel hízelegni? Lehet, hogy van, akinek ez tetszik, talán meg is veregették már érte a válladat – persze gumibottal, hiszen kinek lenne kedve hozzád érni –, de biztos lehetsz benne, hogy se nem tisztelnek, se nem csodálnak a viselkedésedért. Nevetségesnek tartják, amit csinálsz, és még ezeknél a szerencsétleneknél is jobban megvetnek. Eredetileg azért alkalmaztunk zsidó kápókat, mert úgy véltük, mégiscsak közelebb állnak a fajtájukhoz, és így jobban szót értünk a foglyokkal mi is. De a kápók ezt úgy értelmezték, hogy ők többek a társaiknál. Hogy ha kegyetlenek lesznek és kíméletlenek, akkor nem tartoznak majd többé a zsidókhoz. Idióták! És ha azt hiszed, hogy az ilyen viselkedés megvéd téged bármitől is, hát nagyon tévedsz. Lehet, hogy túléled a lágert. De túlélik olyanok is, akik emlékezni fognak rá, mit csináltál. Láttam, hogy Bébit minden szónál egyre jobban elfogja a rettegés. Eddig csak dicsérték őt az SS-ek (a gumibotos vállveregetésre ráhibázott a tiszt – talán látta, amikor az őrök ezt csinálták), amiért olyan gonosz és kegyetlen. És Bébi ettől talán kezdte úgy érezni, hogy titokban elfogadják őt és tetszik nekik, amit csinál. És hogy ettől már nem is annyira zsidó. Mintha minden ordítással, ütéssel és megalázással, amit a sajátjai ellen elkövet, lekopna róla egy kis zsidóság. Közben csak feleslegesen túlteljesített. És ezért még jobban megvetették. Még nálunk is ócskább selejtnek számított a szemükben. Az Oberscharführer odafordult hozzám. – Szaladj az appellre, még eléred. Ezt ugyan nem hittem, de kapkodtam a lábam, ahogy csak bírtam, és gyorsan becsusszantam a helyemre a többiek közé. Senki sem vette észre, hogy késtem. Nem kezdődött még el a létszám-ellenőrzés. Leírhatatlanul megkönnyebbültem, de közben vadul vert a szívem. A barakk felől az Oberscharführer közeledett. Mikor odaért, az őrök vigyázzba vágták magukat, és egy fiatal SS átnyújtotta neki a listát. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem késem le az appellt. Ő tartotta aznap.

Újabb kísérletek. Találkozás Eszterrel Birkenau, 1944 augusztusának eleje

A megalázó pumpás kísérletet még vagy ötször végigcsinálták velem. Nem tudom, hogy a sárga por okozta-e vagy hogy a pumpa feje tele volt baktériummal, de hüvelygyulladást kaptam, az utolsó adag után pedig erős hasmenésem lett. Akiknél ez már az első adag sárga por után jelentkezett, azokat elvitték, és többé nem láttuk őket. Akiket a harmadik adag után kapott el a hasmars, azokat bevitték a kórházba, ahol további vizsgálat céljára lekapargattak egy kis mintát a beleikről és a méhükről. Én kibírtam mind az öt adagot. Az orvos megvizsgált abban a „nőgyógyászati” székben, valamit felírt magának, és mehettem. Egy olyan apróság mentett meg, hogy utolsóként kaptam hasmenést. Mindmáig nem tudom, miféle por volt az. Meg hogy milyen hatást vártak tőle. Gizi szerint meddőséget okozó szer lehetett, mert a nőkön leggyakrabban ilyen kísérleteket végeztek. Hát, nálam nem értek célt. Ezt akkor persze még nem tudtam. A porpumpálás után másféle kísérletekhez osztottak be. Reggel behívtak a kórházba. Egy orvos várt meg egy német nővér, vagyis tulajdonképpen SSfelügyelőnő fehér köpenyben. És Gizi. Az orvos kezében egy kartonlap volt, rajta a nevem. Felírt rá valamit, majd odament a gyógyszerszekrényhez, és egy súlyosnak tűnő üvegtálból fecskendőt meg tűt vett elő. Ráhelyezte a tűt a fecskendőre, és valami opálos fehér folyadékot szívott fel bele egy lombikból. Az injekciót átnyújtotta Gizinek. Gizi odajött hozzám, és vetett rám egy rövid pillantást azzal a szomorú szemével. Próbáltam kiolvasni az arcából, mire számítsak. Hogy ott helyben meghalok-e, vagy majd csak azután, hogy visszamentem a barakkba. Megérthette, mire gondolok, mert alig láthatóan rám mosolygott. Többet nem tudott tenni anélkül, hogy észrevennék. Szóval valószínűleg nem méreg, különben csak nem mosolyogna, gondoltam. Gizi igyekezett kíméletes lenni, még fertőtlenítette is az injekció előtt a szúrás helyét. Beledöfte a tűt a felkaromba, és lenyomta a dugattyút. Mikor a fecskendő

kiürült, odafordult az orvoshoz. Az közelebb lépett, megnézte a karomba fúródó tűt és a fecskendőt, majd bólintott. – Gut. Rendben van – mondta, és én mehettem is. Este átjött hozzám Gizi. – Hogy érzed magad? Nem vagy lázas? – Egyelőre nem. Mi volt abban az injekcióban? – Nem tudom, Ibi, nem láttam a kartont. Remélem, nem tífusz. – Mi? Tífusz!? De hát miért fecskendeznének belém tífuszt? Hiszen továbbterjedhet! Megölnek minden beteget, nehogy járvány törjön ki, engem meg szándékosan megbetegítenek? – Szoktak ilyet csinálni. A fertőzött pácienseken tesztelik aztán a Németországban kifejlesztett oltóanyagokat. – De hát miért nem azokon tesztelik, akik már úgyis betegek? – Azokon is szokták, de náluk nem lehet pontosan tudni, mikor fertőződtek meg és hány nappal azután tört ki a betegség, hogy a bacilusgazdával kontaktálódtak. Azoknál viszont, akiket ők fertőznek meg, mindezt tudják. – És ha tényleg tífusz volt, mikor fogok megbetegedni? Mik a tünetek? – Fejfájás, hasmenés, kimerültség és láz. A mellkason és a hason rózsaszínes foltok jelennek meg, a nyelven pedig V vagy W alakú lepedék. Általában tíz nappal a fertőzés után tör ki a betegség. Aznap éjjel nem bírtam elaludni. A tífusz rettegett betegség volt a lágerben, nagyon sokan belehaltak. Elképzeltem, ahogy a testemben abban a pillanatban tífuszbaktériumok keringenek, sorra támadják meg a szerveimet, én pedig küzdök ellenük. Nagyon el voltam keseredve. Hogyan fecskendezhetnek egészséges emberbe ilyen szörnyű betegséget? Hiszen a táborban két dologra kellett elsősorban vigyázni: hogy ne soványodjunk le túlságosan és hogy ne betegedjünk meg. Az ocsmány moslékot, amit ők kosztnak neveztek, rég megettem már, mert nem volt más választásom. És mindeddig sikerült egészségesnek maradnom. Most meg ezt teszik velem? Hajnal felé mégis elszenderedhettem egy kicsit, mert azt álmodtam, hogy egy orvos injekciót akar döfni belém. Mosolyogva közelít felém, és azt mondja, ne féljek, semmiség az egész. Én hirtelen rávetem magam, kitépem a kezéből a fecskendőt, és a nyakába döföm. Ő felüvölt, és egyszer csak elkezd szétesni az arca, lehullik darabokban, csak a puszta koponyája marad, én meg azt kérdezem tőle: – Miért kiabál? Hiszen semmiség az egész. Két hétig éltem a rettegésben, hogy reggel lázasan vagy hasmarsosan ébredek. Megkértem Annát, hogy nézze meg a nyelvemet, én pedig figyeltem, nem jelennek-e meg a foltok. Egy héttel később újra behívtak. A rendelőben csak a német nővér volt. Amint

beléptem, szó nélkül nekidöntött a falnak, elhúzta a mellemről a ruhát, és belevágott egy injekciót a mellkasom közepébe. Úgy éreztem, felrobban bennem a fájdalom. Valószínűleg a szegycsontot találta el. Próbálta mélyebbre döfni a tűt, de a csont nem engedte. Elöntött a verejték, a szám kiszáradt. A nővér forgatta a fecskendőt mindenfelé, nyomta, erőltette, különböző szögekből próbálkozott. Végül lenyomta a dugattyút két kézzel úgy, hogy a tű eltörött. – Scheisse! – bosszankodott. Elhajította a fecskendőt a tűcsonkkal, sarkon fordult, és tovább már nem érdekeltem. Én pedig visszamentem a barakkba a sebes mellkasomba beletört tűvel. Estére alaposan megduzzadt a szúrás helye, fényes vörösre változott. Eltakartam a ruhámmal. Három nappal később azonban eltakarni sem lehetett már, és látszott rajtam, hogy nem vagyok egészséges. Sápadt voltam, láztól csapzott, a mellkasom jobb oldalát pedig hatalmas, vörös duzzanat csúfította. Ezt már Anna is észrevette, és vitt azonnal Adukához. – Te jó ég, Ibi, hát miért nem szóltál rögtön? – kérdezte a barátnőm elszörnyedve. – Nem akartalak zavarni. – Micsoda tapintat. Inkább szép csendesen meghaltál volna? – mondta szemrehányón. Megnézegette a sebet, nagyon finoman megnyomta az ujjával, de még így is felszisszentem. – Ki kell vennem azt a tűt. Ne félj, pontosan érzem, hol van. Kicsit felvágom itt a bőrt, és egykettőre megvagyunk. Ez a mondat határozottan kevésbé hangzik fájdalmasnak, mint amilyen a valóság volt. Adukának nem volt szikéje, csak egy fél zsilettpengéje. Meglehetősen tompa. A zsilettet megtörölgette egy darab gézzel, amelyen egy rettentő büdös barna folt éktelenkedett. – Jódtinktúra. Más nincs. A németek inkább spiritusszal fertőtlenítik a sebeiket, de azt nem tudok lopni, túl nagy üvegekben tárolják. A jódtinktúrát viszont kis kémcsövekben. Abból néha zsebre tudok tenni egyet-egyet. Aztán vágott. Mivel azonban a penge tompa volt és olyan kicsi, hogy nem tudta rendesen tartani, erősen meg kellett nyomnia. Rettenetesen fájt. Úgy össze kellett szorítanom a fogamat, hogy azt hittem, kitörik mind egy szálig. Kiabálni nem volt szabad, mert azonnal megjelent volna Bébi. Anna erősen tartotta a kezemet a hátam mögött, nehogy ösztönösen ellökjem Adukát. A feszes bőr végül engedett és szó szerint szétfakadt. Az a tengernyi genny meg a bűz, ami kidőlt belőle… Förtelmes volt. De semmiség ahhoz képest, ami következett. A tű nagyon mélyre ágyazódott be, és Adukának azzal a tompa zsilettel kellett

eljutnia egészen odáig. Olyan érzés volt, mintha rostonként tépdesné a húsomat. Végül sikerült benyomnia a pengét a tű alá. Nyomott rajta egyet. A tű megmozdult, de nem jött kijjebb. Ömlött rólam a veríték, reszkettem a fájdalomtól és attól, hogy kiabálással sem enyhíthetek rajta. Megnyomta még egyszer, és a tű kilőtt a sebből, leesett a földre. Ekkorra a végsőkig kimerültem. Aduka elszaladt valahova, és jóddal átitatott gézdarabbal tért vissza. – Csípni fog, de ki kell bírnod. Nagyon nagy a seb, és ha elfertőződik, meghalsz. Ezzel rányomta a gézt a sebre. Igaza volt. Rettentően csípett, de én azt gondoltam, csípjen csak, azzal megöli a nyomorult német bacilusokat, amiket belém nyomtak. Biztattam magamban a jódot, hogy csípj! Csípj! Csípj csak bátran! Anna azt mondta, félelmetesen fújtattam közben, de erre egyáltalán nem emlékeztem. Aduka ezzel a beavatkozással egész biztosan megmentette az életemet. Minden este elmentem hozzá sebtisztításra. Auschwitzban a legkisebb seb, mondjuk, a szűk cipő okozta vízhólyag is halálossá válhatott. A fertőzés mindenütt lesben állt. A levegőben, a barakkokban, a tömegbudin (elnézést, de toalettnek nem nevezhető), a földön. Még a föld is halált hordozott. Mire 1944 nyarán Auschwitzba érkeztünk, több százezer ember megfordult már itt. És azoknak latrinára volt szükségük. Ezek eredetileg máshol álltak, mint a mi tömegvécénk. Amikor ezt a régi latrinát felszámolták, az ürülékkel és húgylével teli gödröt csak beszórták homokkal és kaviccsal. A foglyok zöme tudta, hol van, de tábla nem figyelmeztetett rá. A talajt azon a részen nemcsak a korábbi mocsár áztatta fel, hanem a maradék latrinaproduktum is. Ha valaki véletlenül mégis rátévedt, az első lépésnél még nem tűnt fel semmi. A másodiknál viszont besüppedt egy kicsit a lába. Ilyenkor az illető megfordult, és ment volna vissza, de a bűzlő mocsár nem engedte. Ha nem mozdult, akkor lassan lesüllyedt a mocsokba. Ha pedig próbálta kirángatni beragadt lábát, és áthelyezni testsúlyát a másikra, akkor ugyanez történt, csak gyorsabban. A három hónap alatt, míg ott voltam, két embert láttam belefulladni a pöcegödörbe. Segítségért kiabáltak. Sírtak. Könyörögtek. A férfi kérte az SS-eket, hogy lőjék agyon. A nő azért rimánkodott, hogy dobjanak be neki egy kötelet, ő kikapaszkodik, és vihetik egyenesen a gázba. Már nem a haláltól féltek. Nem azért könyörögtek, hogy életben maradhassanak. Azt kérték csak, hogy ne egy gödörnyi szarban kelljen meghalniuk. Hogy ne kelljen arra a szörnyű és elkerülhetetlen pillanatra gondolniuk, amikor bezárul fölöttük az első pillantásra szilárdnak tűnő felszín, és nekik ki kell nyitni a szájukat. Biztos szorosan zárva tartották a szemüket, a fülüket bedugták az ujjukkal, és az utolsó levegő, amit még a felszínen be tudtak szívni, marta már a tüdejüket. Ajkukat szorosan összezárták, és nem akarták,

nem tudták elfogadni, hogy néhány másodperc múlva arra kényszeríti őket létfenntartási ösztönük, hogy azt az utolsó levegőt kiengedjék, és szippantsanak egy mélyet. A híg fosból és húgyból. És úgy haljanak meg, hogy előbb a szájuk, aztán a tüdejük is megtelik a mocsokkal. Birkenau – és biztos vagyok benne, hogy más koncentrációs táborok is – maga volt a pokol. Nem csupán egy drasztikus tábor szigorú napirenddel és kegyetlen őrökkel. A színtiszta pokol volt, amit emberek teremtettek más emberek számára itt a földön. Az ő számára is. Véletlenül botlottam bele. Rettenetesen szomorú találkozás volt, mégis örülök, hogy sor került rá. A hatodik sor barakkjai mellett bandukoltam épp, amikor megpillantottam. A földön ült. Nem foglalkoztam volna vele különösebben, mert azt, aki úgy ült a földön, hogy felkelthette a kápók vagy az őrök érdeklődését, jobb volt elkerülni. Aki ült, annak nem volt ereje. Akinek nem volt ereje, az beteg volt. És aki beteg volt, azt minél előbb likvidálni kellett. De ahogy elmentem mellette – annyit érzékeltem csupán, hogy egy ősz, görnyedt öregasszony ül ott –, összeakadt a pillantásunk. Tágra nyílt szemmel bámult, aztán felugrott és rám vetette magát. Azt hittem az első pillanatban, hogy egy őrült támadt rám, de az öregasszony egyre a nevemet motyogta. – Ibolyka, Ibolyka, Ibolyka, Ibolyka… Kullancsként kapaszkodott belém. Rettenetesen sovány és gyenge volt, de a kezében annyi erő maradt, hogy szinte fájt, ahogy markolt. – Maga kicsoda? Hahó, hallja, amit mondok? Honnan ismerjük egymást? Lazult egy kicsit a szorítása. – Hát nem ismersz meg, Ibolyka? Én vagyok az, Eszter! Nem Eszter volt. Hanem az, ami a gyönyörű, okos, csupaszív Eszterből maradt. Csont és bőr, a haja ősz kóc, felismerhetetlenné vált, mély árkok szabdalta arcában kihunyt szempár. Két fekete, semmiféle érzelmet nem tükröző gödör. Ha a szem a lélek tükre, akkor Eszter lelke halott volt. Nagy, fekete üresség maradt a helyén. – Eszter, édes istenem, Eszter, tényleg te lennél? Miért ülsz itt így?! Még meglátnak, és összeszed a kocsi. – Tudom. Úton van már a mentő. – Mit beszélsz!? – hőköltem vissza, és gyorsan körülnéztem. A „mentő”, vagyis a likvidálandókat begyűjtő kocsi egyelőre nem volt sehol. – A bloková felírt a listára. Én kértem, tegnap este. Kár, hogy nem előbb találkoztunk – emelte rám a szemét. Szegény, nem iratkozott volna fel önként a halállistára, ha tudja, hogy nem egyedül van a lágerben, gondoltam, de megsejthette, mi jár a fejemben, mert

ingatni kezdte a fejét. – Nem, nem. Félreérted. Ma mindenképpen meg akarok halni, hiába tudom már, hogy itt vagy te is. Végre kiszabadulok innen. Amit mondtam, úgy értettem, hogy ha már tegnap tudtam volna, hogy itt vagy, akkor biztos megkereslek. Annyi mindent kell elmondanom! Valakinek muszáj. Hogy legalább az emléke fennmaradjon a családunknak. – Mi történt veletek? – Ne haragudj, hogy ilyen rettenetes történettel terhellek, de nem tudnék úgy meghalni, hogy nem mondom el senkinek. Hogy nem hagyom rá senkire az én kislányom emlékét. És Eszter elmesélte, mi történt velük Budapesten. – Eleinte minden rendben volt. Dávid egy suszternél kapott munkát, és szerényen, de boldogan éltünk. Aztán jöttek a németek, és gettóba zártak. De még itt is együtt lehettünk, míg egy este el nem vitték az összes fiatal férfit. Ketten maradtunk Juditkával. És három hétre rá kihajtottak minket sok más nővel meg kisgyerekkel együtt a Dunához. Juditkát beledobták. Engem meg kényszerítettek, hogy nézzem, ahogy megfullad a kislányom. Nem segítettem neki! Nem engedték, hogy utána ugorjak. Pedig annyira, de annyira ott akartam lenni vele… Azóta minden éjjel azt álmodom, hogy sikerült. Hogy beugrottam a folyóba, és odaúsztam hozzá. Magamhoz öleltem az én kicsikémet, és aztán ott éltünk együtt a víz alatt, ahol békén hagytak, nem bántottak többé. Minden egyes éjjel ezt álmodom. Csak a kis arca néz ki néha szörnyen, mikor odaúszom hozzá. Össze van harapdálva. De mindig odabújik hozzám. Már ott, a parton meg akartam ölni magam, vagy legalább elérni, hogy a nyilasok megöljenek. De nem tették. Felraktak a vonatra, és elküldtek ide. Juditkám halálsikolyain kívül csak arra tudtam gondolni egész úton, hogy ha kinyitják a vagon ajtaját, leugrom, és elkezdek futni. Hogy agyonlőjenek. Vagy összeverekszem egy SS-szel. Mikor aztán tényleg megállt a vonat és kinyílt az ajtó, egy rabruhás férfi terelt ki minket a vagonból. Földbe gyökerezett a lábam. Az ő hangja volt. Dávid! Összenéztünk, és én arra gondoltam, hogy ez a jel. A mi kicsi angyalkánk elintézte odafenn, hogy apuka és anyuka találkozzanak. Dávid gyorsan odasúgta, hogy mondjam azt, varrónő vagyok. A szelekciót túléltem. Aztán láttam néha a férjemet, amikor a halottakat szedte össze vagy újabb csoportot kísért a rámpáról. Az én drága, jó Dávidom. Másokat is próbált megmenteni. De az egyik SS észrevette. A kerítésnél álltam, láttam mindent. Dávid az újonnan érkezettek között járkált, és mikor elvette tőlük a bőröndjüket, valószínűleg odasúgta nekik, mit mondjanak, hogy életben maradjanak. Ahogy nekem is megsúgta. Az SS odakerült a háta mögé. Dávid nem vette észre. És mikor odahajolt a következőhöz, a német fejbe lőtte. Láttam, ahogy eldől és fekve

marad a földön. Holtan. Az én Dávidom. Az én uram. Most már nem volt senkim. Se Juditka, se Dávid. Mind a kettőt láttam meghalni. Nem kiáltottam fel, és nem vetettem rá magam a villanykerítésre. Csak álltam és néztem, ahogy felemelik és rádobják a kocsira, a többi hulla mellé. A felsorakoztatott emberek reszkettek félelmükben. Az SS tett két lépést, aztán megfordult, és visszament ahhoz az emberhez, akinek Dávid segíteni akart. Agyonlőtte azt is. Mikor a földre zuhant, tizenkét év körüli kislány vetette rá magát a holttestére. Dávid biztos azt akarta mondani az apának, hogy hazudják idősebbnek a gyereket. Hacsak nem választották ki őket valami kísérletre, akkor a tizenhat éven aluliakat általában egyenesen a gázba küldték. A férfit is felhajították a hullaszállító kocsira, és a kislány oda is ment utána, rázta, ölelgette. Az az ember egyáltalán nem illett a többiek közé. A kocsin csontsovány, meztelen holttestek voltak, akik így, egymásra hajigálva nem is ébresztettek már sajnálatot. Túl soványak, túl csúnyák voltak, szinte már nem is emberek. De ez az öltönyös férfi, akinek telt arcából nem álltak ki a csontjai, az igazi halál volt. Fölösleges, iszonyatos halál, amely megsemmisítette azt, ami eddig egy család volt. Együtt jöttek. Nem tudták, mi vár rájuk. Még hitték, még bíztak benne, hogy életben maradnak. És most három helyett egyszeriben ketten vannak csak. A férj, az apa nem tett semmi rosszat. A csíkos ruhás beszélt hozzá! Apuka nem csinált semmi rosszat, miért lőtték le? Az anya elrángatta a kislányt apja holttestétől, és szorosan fogta. A gyerek ölelte az anyja derekát, a fejét a mellébe fúrta. Rázkódott a teste a zokogástól. Még egyszer megnéztem Dávidot, ahogy ott fekszik a kocsin. Sápadt és sovány a csíkos egyenruhájában, a fején véres seb. Békés, nyugodt volt az arca. Nem fájt neki már semmi. Már Juditkával volt. A kerítéstől egyenesen a blokovához mentem. Hogy írjon fel a listára. Azokhoz, akiket ma visznek a gázba. A bloková csak nézett, hogy komolyan gondolom-e. Mondtam neki, hogy meg akarok halni, nincs már miért élnem, de talán akad azon a listán, akinek még van. Cseréltem hát egy nővel, akinek itt van a lágerben a fia is, tizenhat év körüli gyerek. Nem is beteg az asszony, csak pechje volt, hogy felírták a listára a számát. Így meg hátha túlélik mind a ketten. Éppen befejezte, amikor hallottuk, hogy jön az autó.

Kórházbarakk alapja. Ebben a blokkban folytak többek között a sterilizációs kísérletek

– Menj, Ibolyka, nehogy téged is felpakoljanak. Szaladj, és ne felejts el bennünket! Ezzel lefeküdt a földre, eszméletlennek tettette magát. Felgyorsítottam a lépteimet, és átmentem a következő utcába, ahol járt már a „mentő”, és tudtam, hogy nem arra fog visszafelé menni. Nem láttam, ahogy Esztert felrakták, de amikor elment a kocsi, nem feküdt már ott. A szívem szakadt meg érte. Közben pedig csodáltam, hogy volt bátorsága cserélni azzal az asszonnyal. Egy másik anyával. Tudtam azt is, hogy mindazok után, amit tettek vele, a halál az egyetlen megváltás számára. Várta, örült neki. Nem annak, hogy megfullad a gázban, hanem hogy nem hallja majd egyfolytában Juditka kiabálását, és hamarosan magához ölelheti a mennyben. Sosem volt számomra kétséges, hogy ott vannak mind a hárman. Együtt.

Birkenauból Ravensbrückbe 1944 augusztusa

Birkenauban két hónapig maradtam. Napra pontosan: 1944. június 13-án hoztak, és augusztus 13-án elvittek egy transzporttal. Birkenaut elsősorban Annának köszönhetően éltem túl, akitől mindjárt az első napon megkaptam a szükséges útmutatást, és Adukának, aki meggyógyított. De csak Annától sikerült elbúcsúznom. Semmi jele nem volt, hogy aznap történni fog valami. Csak vártam, nem hívnak-e be újra injekcióra vagy más kísérletre. A csontba beletört tű helye begyógyult. Maradt ugyan utána sebhely, és érintésre érzékeny volt az a rész, de nem gennyezett már. Egyszer csak látom, hogy fürge, határozott léptekkel Bébi robog a barakk felé, a kezében valami papír. – Sorakozó! Mindenki! Azonnal! – ordította. Felsorakoztunk, ahogy appellhez szoktunk. – Most felolvassuk azoknak a számát vagy nevét, akiket áttranszportálunk egy másik táborba – mondta az ügyeletes SS-tiszt. – Ezek a foglyok itt maradnak, a többiek visszamennek a barakkba. Bébi kiabálva olvasta a neveket és a számokat. Kettőre emlékszem csak. – …Grün Ruth, Stern Ibolya… Meg kellett kapaszkodnom Annában. – De hát hova visznek, az istenért? – suttogtam, hogy Bébi vagy az SS meg ne hallják. – Nem tudom. De ha túlélted Birkenaut, némi szerencsével más lágert is túlélsz. Megkockáztattam, és rápillantottam. Maga elé nézett, próbálta nem felhívni magára a figyelmet. Anna sokkal következetesebben tartotta be a saját tanácsait, mint én. – Köszönöm, Anna. Látod, a vezetéknevedet nem is tudom – suttogtam tovább.

– Nem baj, Ibi. Ne is foglalkozz vele. Ha nem élem túl, akkor úgyis mindegy, ha pedig igen, soha életemben nem akarok látni senkit, akivel a lágerben találkoztam. Téged sem – mondta kedvesen. – Értem – feleltem, és a kislányaira gondoltam. Nem volt más, aki fontos lett volna számára. Ez a két lény volt az egyetlen, akivel a lágerlakók közül találkozni akart volna még. De már sosem fog. – Imádkozom majd érted. – Ez nagyon kedves tőled, de azért ne emlegess túl gyakran. Az ott fent még esetleg kedvet kap, hogy ő is mihamarabb találkozzon ezzel a különleges nőszeméllyel. A fekete humor és a gyakorlatias hozzáállás nagyon annás volt. Mindvégig hittem, hogy sikerült neki. Hogy hazatért és élte tovább az életét a kislányai emlékére. – Örülök, hogy elmész innen. Neked sikerülni fog! – tudta még odasúgni, és Bébi már hajtotta is őket vissza a barakkba. Amikor a bloková elment mellettem, gyűlölködő pillantást vetett rám. Hiába riasztott az ismeretlenbe vezető út – a gondolat, hogy nem ő lesz a közvetlen felettesem, határozottan jó jelnek tűnt. Egyikünk sem sejtette, hogy nem utoljára látjuk egymást. Most megint a kisebbik csoportban találtam magam, megint abban, amelyik kapott egy új esélyt. Hogy az életre vagy a halálra, akkor még nem tudhattam. Lehet, hogy épp a halálra. De nem Birkenauban.

Ravensbrück 1944 augusztusa

A második transzport is négy napig tartott. 1944. augusztus 13-tól 16-áig. Csak most valamivel kevesebb ember került egy vagonba, és olyan soványak voltunk, hogy kisebb helyet foglaltunk. Megállt a vonat, kinyílt az ajtó. Egy másik lágerbe érkeztünk. Kisebb volt, mint Birkenau, a fabarakkok ablakán a ráma fehérre festve. A nőkön itt is a már jól ismert csíkos ruha volt, nadrág helyett azonban szoknya meg egy sötét színű kötény. És dolgoztak. Kapálták a kertnek azt a részét, ahol az SS-ek számára termett a zöldség. De gyorsan eltereltek minket a közelükből, hiszen Birkenauból jöttünk, betegségek fészkéből, ilyen szempontból a lágerek legrosszabbikából. Három hétig tartottak karanténban. Annyi ideig, hogy kitörhessen rajtunk az esetleg magunkkal hozott fertőző betegség. Hogy hol vagyunk, csak azután tudtuk meg, miután bezártak a fallal elzárt karanténblokkba. Ravensbrück. Női koncentrációs tábor Berlintől kilencven kilométerre. A karantén egészségügyi személyzetét ugyanis foglyok alkották, ők tájékoztattak mindenről. Például a francia, arisztokrata származású Amélie doktornő, aki hazája ellenállási mozgalmának tagjaként került a lágerbe. Megtagadta, hogy részt vegyen a kísérletekben, így a legsúlyosabb eseteket bízták rá. Gondolták, majd elkap ő is valamit és meghal. De a mellé kirendelt lengyel nővérrel együtt állták a sarat. Megvizsgált mindnyájunkat, és akinek láza volt vagy nagyon legyengült, elküldte a „körletbe”, azaz a kórházba. A lengyel nővér nagyon megörült, amikor rájött, hogy tudok szlovákul, mert a határvidékről, Nowy Targ közeléből származott, így gond nélkül értettük egymást. Magdalena elmesélte, hogyan ismerkedett meg a doktornővel. – Auschwitzba deportálták. Odahaza elismert orvos volt, és a tudását a lágerben is ki akarták használni, de ő elutasította, hogy részt vegyen a kísérletekben. Nem lőtték agyon. Elküldték ide. Talán azt gondolták, hogy

megtörik, és megérti, hogy nem kap újabb esélyt. De ő itt sem volt hajlandó közreműködni a kísérleteknél. Az egyik náci orvos, aki igazán tisztességesen viselkedett vele, próbálta elmagyarázni neki, mire szolgálnak ezek, és közben azt mondta: „Tudja, a zsidók mások, mint mi vagyunk.” „Igaza van – felelte a doktornő. – Ebben a táborban sok ember van, aki más, mint én. Például maga.” Így karanténba helyezték. Magda a Ravensbrückben végzett kísérletekről is mesélt. – Próbálják rábeszélni a nőket, hogy jelentkezzenek, és alá is íratják velük, hogy önként vesznek részt az orvosi kísérletekben. Olyan foglyokról van szó, akiket halálra ítéltek, de megígérik nekik, hogy ha hagyják megoperálni a lábukat, megkegyelmeznek nekik. Szinte mindenki aláírja. Ezeknek a nőknek aztán átvágják a lábizmait, kicsit megfűrészelik, majd eltörik a combcsontjukat, a sebbe pedig piszkot, baktériumokat meg üveg- vagy fémszilánkokat szórnak, hogy szimulálják a frontkatonák sebesüléseit. Aztán néhány órán át ellátatlanul hagyják őket, nagyjából annyi ideig, amíg a sebesült katonához is megérkezne a segítség, majd megkezdik a szulfonamidos kezelést. A szulfonamidok afféle pre-antibiotikumok voltak. Antibiotikum a második világháború idején csak az angoloknak, majd később az amerikaiaknak állt rendelkezésére, és nekik is csak korlátozott mértékben. Sir Alexander Fleming ugyan már 1928-ban felfedezte a penicillint, de csak az 1941–42-es év fordulóján sikerült belőle a brit tudósoknak laboratóriumi körülmények között elegendő mennyiséget előállítaniuk. Egyikük Ernst Boris Chain biokémikus volt, egy német zsidó, aki a náci üldöztetés elől menekült Nagy-Britanniába. A penicillin nagybani gyártását katonai felhasználásra csak 1943-ban kezdték el az amerikai és brit gyógyszergyárak, a világ többi részébe, tehát Németországba is csupán 1945 után jutott el. A kísérletekbe sokan belehaltak; különféle fertőzések vagy vérmérgezés okozta a halálukat. Ha túlélték, előfordult, hogy rosszul nőtt össze a csont, és egy életre megnyomorodtak. Ravensbrückben egy másfajta, transzplantációs kísérletsorozatra is specializálódtak: végtagokat „cseréltek” foglyok között, leginkább lábakat, hiszen a robbanások során a katonák gyakran szenvedtek ilyen típusú sebesülést. Kerestek két nőt, akinek azonos volt a vércsoportja, elaltatták őket, majd mindkettejüknek amputálták egy-egy lábát, és rávarrták a másik hiányzó lábának a helyére. A beavatkozást egyikük sem élte túl. A kórházkörlet főépületében, a laboratóriumban több láb is el van téve formaldehidbe. Bevallom, hittem is, nem is, amit Magdalena mondott, de a tábor felszabadítása után a lábakat valóban ott

találták. Ravensbrück kiképzőtáborként is szolgált azon női SS-tagok számára, akik úgy döntöttek, vagy akiket az a megtiszteltetés ért, hogy KZ-felügyelőnek választották őket, így nagyban ment a szadizmus és a fogolykínzás. Hiszen „valamin” csak be kellett tanulniuk… Hermine Braunsteiner volt az egyik ilyen felügyelőnő és egyben az első amerikai állampolgársággal rendelkező náci háborús bűnös, akit kiadott az Egyesült Államok. Gúnyneve a „majdaneki kanca” volt – előszeretettel tiporta ugyanis vasalt bakancsával a női tábor foglyait, és közben nevetett, röhögött, nyihogott, mint egy ló. Erősen emlékeztetett Bébire. A háború után a foglyok kínzásáért és egyéb gonosztetteiért elítélték ugyan három évre, de ebből csak kettőt ült le. Néhány esztendővel később férjhez ment egy amerikaihoz, és kitelepült vele az Egyesült Államokba. Sok év elteltével aztán, a nácivadász Simon Wiesenthaltól kapott információk alapján megtalálta őt egy fiatal riporter. Mikor Hermine ajtót nyitott neki, állítólag azt mondta: „Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap. És most eljött.” A szomszédai kedves, rendes háztartásbelinek ismerték, a férje pedig a per legvégéig állította, hogy Hermine a legjobb ember a világon, a légynek sem tudna ártani. Az amerikaiak azon az alapon, hogy eltitkolta náci múltját, megfosztották amerikai állampolgárságától, és 1973-ban kiadták Nyugat-Németországnak, ahol 1981ben életfogytiglani börtönre ítélték, majd 1996-ban súlyos cukorbetegsége és lábának elvesztése miatt szabadon engedték. Három évvel később meghalt. Én nem emlékszem Herminére, bár biztos találkoztam vele, hiszen akkorra már visszatért Ravensbrückbe előző állomáshelyéről, Majdanekből, ahol a foglyok elleni legdurvább gaztetteit elkövette. A karanténunk 1944. szeptember 6-án ért véget. Kiengedtek a szeparált barakkból, és hozzácsaptak az egyik munkacsoporthoz. Követ szedtünk, kiskocsira raktuk, és elvittük a folyóhoz. Mikor az első adagot kiszórtuk a parton, megkérdeztem a mellettem dolgozó nőt, hogy mire lesz a kő, gátat építenek-e belőle. – Nem. Most szépen felrakjuk újra a kocsira mindet, visszavisszük, ott kiszórjuk, megint felrakjuk, idehozzuk, és így tovább. – De hát ez teljesen értelmetlen munka! – Az. Csak arra szolgál, hogy halálra fárasszanak, tönkretegyenek. A harmadik fordulónál már csuromvíz voltam. Amikor a parton raktuk a köveket, hosszú estélyi ruhám vége mindig beleért a folyóba; a szabása akadályozott a mozgásban, beleakadt a facipőm, ami viszont néha leesett a lábamról, mert kicsi volt, és csak a lábujjaimmal tartottam valahogy magamon. – Halt! Állj! – kiáltotta hirtelen az egyik, közelben ácsorgó SS-tiszt.

Megállt mindenki, vártuk, mi lesz. A rettegett egyenruhás magas férfi rám mutatott. – Komm her! Gyere ide! Déjà vum volt. Mengele is így szólított magához Birkenauban. – Schnell! Mozogj! – kiáltotta. Elengedtem a kezemben tartott követ. Tompán puffant, én pedig lehajtott fejjel elindultam az SS felé. Másfél méternyire tőle megálltam. – Geh! Indulj! – parancsolta, és jobbra mutatott. Indultam. Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem. Nem tettem semmit, amivel magamra haragíthattam volna. Ugyanúgy hordtam a követ, mint a többiek. Néhány lépéssel lemaradva jött mögöttem ő is, de nem mertem hátranézni. Odaértünk egy barakkhoz. – Geh hinein! Befele! – mondta. Megfogtam a kilincset, és próbáltam elképzelni, mi lehet odabent. Zuhany? Börtön? Kivégzőszoba? Gázkamra Ravensbrückben akkor még nem volt, csak negyvenöt januárjának elején építettek, amikor nem bírták már fogadni a női foglyok tömegeit, akiket a Vörös Hadsereg közeledtével a lengyelországi koncentrációs táborokból küldtek ide. Kinyitottam az ajtót, és majdnem elmosolyodtam. Raktár volt. Ruharaktár. Megálltam a folyosón, az SS jött utánam. Becsukta az ajtót, odament az asztalhoz, amelynél két női fogoly állt. – Arbeitskleidung und Schuhe, munkaruhát és cipőt. Az egyik végignézett rajtam, és ment a ruháért, a másik pedig megkérdezte: – Was ist deine Schuhgröße? Hányas a lábad? – Fünf – feleltem, és nem sokkal később már hozta is az egyik a sötét színű egyenruhát, a másik meg a cipőt. Hatost ugyan, de később rájöttem, hogy ez áldás. Belefért ugyanis a kapca, és nem fázott a lábam. – Marsch! Arbeiten! Und besser! Vissza! Dolgozni! De jobban! – adta ki az ukázt az SS. Szigorú volt ugyan és kimért, de nem kellemetlenkedett. Tulajdonképpen segített rajtam. Kiszaladt belőlem egy danke!, nem is értem, miért. Mit a fenét kellene neki megköszönnöm? Ha ők nem lennének, én nem lennék itt, és nem kellett volna a raktárba kísérgetnie. Abban a pillanatban mégis úgy éreztem, hogy meg kell köszönnöm, hiszen ez tényleg nem lett volna a kötelessége. És hogy azért csinálta-e, mert látta, milyen nehezen megy így a munka, vagy másért, nem számított. Megtette. Én pedig megköszöntem. Ez őt is meglephette, mert csak köhintett egyet, és kilépett az udvarra. Átöltöztem, és visszamentem dolgozni. Ebédre nyers marharépát kaptunk.

Marharépát! Rettenetesen megörültem. Végre más rágnivaló, mint a fűrészpor! A répa kemény volt ugyan, mocskos és ízetlen, de úgy örültem neki, mintha csokoládét kaptam volna. Mikor ebéd után elindultunk vissza dolgozni, nők egy csoportja ment el mellettünk. Két lábon járó csontvázak. Beesett arc, parázsló, hatalmas szempár, élesen kiálló arccsont. Szerszámmal megrakott kézikocsit húztak négyen. Bámultuk őket, mintha kísértetet látnánk. A mögöttük masírozó felügyelőnő kezében ostor volt. Lóostor. Este megkérdeztem Magdát, aki átjött a barakkunkba kezelni valakit, hogy kik lehettek azok a nők. – Csehek. Lidicéből. A legnehezebb munkát végeztetik velük, és még kevesebb ennivalót kapnak, mint a többiek. Így hát a távolból láttam őket is. Ezek a szerencsétlenek nem követtek el semmit. A vádról, mely szerint Lidice segítette a helyettes birodalmi protektor, Reinhard Heydrich elleni merénylet elkövetőit, a háború után bebizonyosodott, hogy hamis. De a Gestapo ezt a falut használta fel bűnbaknak, és bűnjelként elrejtett itt egy lőszerrel és pisztolyokkal teli hátizsákot. Felsorakoztattak minden tizenöt évesnél idősebb férfit. Fiúkat, férjeket, fivéreket, apákat, nagyapákat. A falhoz odavonszoltatták velük a matracaikat az ágyukból, amelyben mit sem sejtve aludtak az éjjel, majd tízesével odaállították és lelőtték őket. Százhetvenhárom embert. A nőket és a gyerekeket Kladnóba szállították, a tizenöt évnél fiatalabbakat pedig elvitték valahova. Az újszülötteket is. Átnevelésre elküldtek Németországba tizenhét, „fajilag megfelelő” gyermeket. Nyolcvankettőnek nem voltak elég árja vonásai, ezeket a chelmnói haláltáborban elgázosították. Egy speciális autóban, amelybe csövön keresztül bevezették a kipufogógázt. Száznyolcvannégy lidicei nőt pedig Ravensbrückbe transzportáltak. A lágerben, valamint az azt követő halálmenetben ebből ötvenhárman meghaltak. Ravensbrückben összesen huszonhárom napot töltöttem. Ebből huszonegyet karanténban. A lágerélet második napján mindnyájunkat, akik az auschwitzi transzporttal érkeztünk, az Appellplatzra szólítottak. – Nagy megtiszteltetés ért benneteket – mondta az SS-tiszt, aki mellett ezúttal két civil állt. – A Siemens gyárba mentek dolgozni. A harctereken megrongálódott kábeleket és vezetékeket fogjátok javítani, hozzájárulva ezzel a német csapatok dicsőséges győzelméhez. A harctérre nem mehettek, ez lesz hát a ti harcotok, a Német Birodalomnak nyújtott segítségetek. Ha valaki netán nem értené igazán, hogy mi a feladata, és lassan vagy helytelenül próbálna dolgozni, az elveszíti ezt a lehetőséget, és agyon lesz lőve. Azokkal együtt, akik mellette dolgoztak a gyárban, és nem jelentették, hogy az illető szabotál. Ismerték a dörgést. Ha valaki úgy döntött, hogy nem fog dolgozni, tudta, mi

vár rá. Az oroszok elég gyakran csináltak ilyet – nem voltak hajlandók segíteni a németeknek. Mivel a tiltakozásnak ez a formája egyre nagyobb méreteket öltött, a németeknek lépniük kellett. És feltalálták magukat. Nem akarsz nekünk dolgozni? Rendben, de akkor rajtad kívül agyonlőjük a szomszédodat is, aki pedig szeretné ezt itt túlélni, mert gyerekei vannak. Még élő gyerekei. Meg azt a másikat is, akinek sikeresen megszökött a férje, és ő hiszi, hogy a háború után találkoznak. Vagyis ha az ember megtagadta a munkát vagy szabotált, nemcsak önmagát ítélte halálra, hanem a társait is, akik talán szerették volna, akiknek lett volna okuk túlélni ezt a poklot. Így tulajdonképpen kölcsönösen ellenőrizték egymást a foglyok, nézték, hogy rendesen dolgozik-e a szomszédjuk, nem vádolható-e szabotázzsal. A munkatáborokban éppen ezért szoros barátságok születtek. Igyekezett mindenki barát vagy ismerős mellé kerülni, vagy pedig összebarátkozni azzal, akit beosztottak mellé. Ha az ember ismer valakit, tudja a történetét, már nehezebben áldozza fel, mint egy vadidegent. Azok pedig, akik szabotálni akartak, olyanokat kerestek maguk mellé, akiknek ugyanez volt a céljuk.

Stern Ibolya ravensbrücki nyilvántartási lapja

A hajszálcsíkos fekete öltönyben és sötétszürke kalapban feszítő két elegáns úr a Siemens képviseletében érkezett, hogy átvegyenek minket. Előbb azonban meg kellett mutatnunk nekik a kezünket, szánkat, torkunkat. Beteg darabok nem érdekelték őket, egészséges munkaerőre volt szükségük. Átmentem a mustrán. A három hét alatt begyógyultak a sebek és a hólyagok, amelyeket az auschwitzi fűrészporkenyér okozott. 1944. szeptember 7-én megint egy transzportban ültem. Tudtuk, hogy egy

gyárba megyünk, de fogalmunk sem volt, hogy ez a gyár hol van, mennyi ideig tart oda az út, és megint csak nem vette senki a fáradságot, hogy felvilágosítson. Hiszen a faanyagnak, téglának és a gépeknek sem mondja meg az ember, hova viszi őket. És számukra mi szintén csak a szükséges anyag voltunk. Fogyóanyag.

Buchenwald 1944 szeptembere – 1945 áprilisa

Jedem das Seine. Mindenkinek, ami jár. Suum cuique. Cicero híres mondása. Ez áll a következő láger kapuja fölött, amit túléltem. Buchenwald. A zsidókon kívül a bolsevikok számítottak a németek fő ellenségének. Hacsak nem voltak valamiben kiemelkedően tehetségesek. A kaput ugyanis a tábor egyik bolsevizmussal vádolt politikai foglya, Franz Ehrlich, a neves építész és grafikus tervezte. Hajdani iskoláját a németek már 1933-ban betiltották. A Staatliches Bauhaus eredetileg állami főiskola volt, ahol együtt képezték a művészeket és iparművészeket. Aztán pedig egy olyan kapu vezetett a koncentrációs táborba, amelyet a bolsevista tevékenység gyanújával bezáratott iskola stílusában készített egy olyan ember, aki azt képviselte, amit a nácik gyűlöltek. Új helyünkön megint csak a karanténban kezdtük. A buchenwaldi lágernek mintegy nyolcvannyolc altábora volt, nagyrészt kőfejtők vagy éppen hadi- és építőipari gyáregységek. Buchenwald különlegessége, hogy parancsnokát, Karl-Otto Kochot közvetlenül a parancsnoksága alatt álló táborban végezték ki. A németek. Koch koncentrációstábor-specialista volt. Első lágervezetői tapasztalatait már 1935ben megszerezte a birodalom ellenségei számára alapított berlin-tempelhofi koncentrációs táborban. A tempelhofi repülőtér mentette meg a második világháború után Nyugat-Berlin lakosságát az éhínségtől. Az oroszok ugyanis lezárták az utakat, és nem voltak hajlandók az élelmiszer-utánpótlást szállító amerikaiakat beengedni a városnak a szövetségesek kezén levő részeibe. Az amerikaiak így fentről dobálták le a csomagokat – hárompercenként szálltak fel a gépek a Tempelhofról. Koch ezt követően az esterwegeni KZ-ba került; 1936-ban részt vett

Sachsenhausen, majd egy évvel később Buchenwald megalapításában. Kezdte úgy érezni, hogy bármit megengedhet magának. Hogy KZspecialistaként nagy szüksége van rá a rendszernek, és ehhez képest nem méltányolják kellőképpen. Méltányolta hát saját magát. A foglyok értékeinek egy részét nem listázta, és ezeket nem a tábor, hanem a maga raktárában gyűjtögette. További rossz pontot szerzett, mikor egyszer a felettese, Josias waldeck–pyrmonti koronaherceg, rendőrtábornok és SS-vezér, akinek a felügyelete alá tartozott Buchenwald, megpillantotta a fogolylistán egy ismerőse nevét. Walter Krämer doktorét, aki egyszer meggyógyította. Meg akarta látogatni az orvost, de a feljegyzések szerint Krämert Koch parancsára szökés közben agyonlőtték. Josias azonban kiderítette, hogy ez nem igaz. Krämer nem szökni akart, hanem Kochot kezelte szifilisszel, és a parancsnok félt, hogy az orvos ezt elárulja a hercegnek. Az sem hajtotta a parancsnok malmára a vizet, hogy a felesége a buchenwaldi boszorkánynak vagy buchenwaldi szukának nevezett Ilse Koch volt. Ez a felügyelőnő azzal vált hírhedtté, hogy különös kegyetlenséggel kínozta a rábízottakat. Érdeklődése homlokterében álltak a tetovált foglyok – ezek nem maradhattak életben. A tetovált részt aztán kivágatta és kipreparáltatta. Több szeretője volt, állítólag nemcsak a tábor vezetőségéből, hanem a foglyok között is. Volt, hogy kipreparáltatta az áldozatok belső szerveit is. Kedvence az egyik fogoly profilból kettévágott feje volt. Állítólag azelőtt, hogy kettévágatta, még eltöltött a férfival egy pásztorórát. 1943-ban őt is letartóztatták a férjével együtt, de végül bizonyíték híján szabadon engedték. Karl-Otto Kochot, akiről azt állította, hogy homoszexuális, ezért szorult a feleségeként más férfiakra, néhány nappal a tábor felszabadítása előtt, 1945. április 5-én, Buchenwaldban agyonlőtték az SS meggyalázása miatt. Ilse Kochot az amerikaiak kétszer is perbe fogták, de sosem tudták rábizonyítani, hogy embereket öletett meg azért, hogy a bőrüket preparáltassa. A védelem állítása szerint ezek a foglyok betegségbe vagy a kimerültségbe haltak bele, a tetoválásokat pedig Erich Wagner tábori orvos gyűjtötte megírandó tudományos munkájához. A hajdani foglyok tanúvallomása, mely szerint Ilse emberbőrből készíttetett magának lámpaernyőt, szintén hiábavaló volt. A védelem kijelentette, hogy a lámpaernyő nem ember-, hanem kecskebőrből készült. Volt Ilse Kochban valami bűverő, amivel nagyszerűen tudott élni. Pere idején már negyvenegy éves volt, és nagy manipulátor hírében állt. Meg nagy csábítóéban – állítólag nem sokan tudtak ellenállni neki. Az amerikaiak már 1945. június 30-án letartóztatták, és börtönben tartották egészen 1947-ig, a tárgyalás megkezdéséig. Elkülönítve őrizték, kizárólag az

amerikai nyomozókkal, túlnyomórészt zsidókkal találkozhatott. Ennek ellenére Ilse Koch a dachaui börtönben teherbe esett. Az apa nevét nem volt hajlandó elárulni, és nem is derült ki soha. Fiát, Uwét a börtönben szülte meg. A gyereket elvették tőle, de amikor a fiú tizenkilenc éves korában megtudta, ki az anyja, rendszeresen látogatni kezdte az életfogytiglanra ítélt Ilsét. Az egyik ilyen látogatásakor közölték vele, hogy az anyja előző éjjel öngyilkosságot követett el. Hatvanéves volt. Buchenwaldi tartózkodásom idején ott voltak Kochék is, bár az ő börtönük feltehetően jóval kényelmesebb volta miénknél. Az elkerülhetetlen, háromhetes karantén után újra vonatra tettek. Buchenwaldban csak regisztráltak, és amint lehetett, elküldtek dolgozni. A százharminc kilométernyire fekvő Neustadt bei Coburgba kerültünk. Itt alapította meg ugyanis kábel- és vezetékgyárát 1944 szeptemberében, azaz egy hónappal a megérkezésünk előtt a Siemens cég. Elsősorban magyar és szlovák zsidó nők dolgoztak ott, több mint négyszázan. Az üzem nemcsak gyártással, hanem a fronton megrongálódott kábelek javításával is foglalkozott. Ezek elsősorban rádióállomások és -adók kábelei voltak. Egy hónapja működött még csak a gyár, mire mi október végén megérkeztünk, de már kialakult a munkarend. Tízes csoportokba osztottak bennünket. Közvetlen társaim közül egyiket sem ismertem, a többi négyszáz között viszont akadtak már familiáris arcok, például Amélie, a francia orvosnő és a lengyel Magda nővér. Kicsit csodálkoztam, mert egyikük sem említette, hogy ők is jönnek, de nyomban eszembe jutott, hogy valószínűleg ők maguk sem tudták. Egy SS bevezényelt a szerelőcsarnokba, és ott átadott bennünket a művezetőnek. A mester helyi német volt, akin látszott, hogy az egy hónap alatt nemigen szokta még meg, hogy női foglyoknak parancsoljon. A buzgó, fiatal SS újra átszámolt bennünket, majd vigyázzba vágta magát, és jelentette: – Harminc fő női fogoly előállt! – Köszönöm, látom, majd beosztom őket. – Aztán ügyeljenek rájuk rendesen, és ne hagyja, hogy megtévesszék holmi érzelgős komédiával! Ezek zömmel zsidók, mint tudja, és még azt a kampós orrukat sem szabad nekik elhinni a szemük között. – Persze, persze… A mester számára nyilván kínos volt, ami elhangzott, mert igyekezett kerülni a tekintetünket. A katona kissé elbizonytalanodott a művezető visszafogott reakcióján, így csak szalutált, és elment. – Nem lehet maguknak hinni – szólalt meg új főnökünk, miután a katona elment. Nini, egy újabb fanatikus náci, derék antiszemita, gondoltuk, tart most itt

nekünk egy szép szónoklatot arról, hogy micsoda szigor lesz itt, és ha nem dolgozunk elég szorgalmasan, azt ő azonnal jelenti, és a delikvenst ott helyben, a gyártósoron agyonlövik. – Nem lehet hinni… Azért küldik magukat egy olyan gyárba, ahol kábelt kell javítani, ami ugyanolyan fontos számukra, mint a fegyver, hiszen rádióadók nélkül nem tudnák fogadni a Berlinből érkező parancsokat… Ez nagyon merész beszéd volt. Ha a fiatal SS hallotta volna vagy valamelyikünk jó pontot akar szerezni és feljelenti, komoly gondjai lettek volna belőle. Döbbenten bámultuk, és vártuk, mond-e még valamit. A mester nézegetett minket. Ötven körüli férfi volt, nagy kezű, komoly arcán kerek szemüveg. Kék köpenyt viselt az inge fölött. – Dolgozott már maguk közül valaki gyárban? – kérdezte, és kutatón végighordozta rajtunk a tekintetét. Hallgattunk. – Gondoltam. Akkor most figyeljenek jól. Tíz-tíz ember lesz egy csoportban. Az első csoport kiveszi a ládákból a kábeleket, és kibogozza őket. A második levágja a sérült részeket, a harmadik pedig javítani fog. Először is, mindenki megtanulja az összes munkafolyamatot, hogy tudják egymást helyettesíteni, ha… – itt hirtelen elhallgatott. Nyilván olyasmit akart mondani, hogy ha valakit agyonlőnének vagy visszavinnének a koncentrációs táborba, de végül így fejezte be: – …ha valaki véletlenül megbetegedne. Ez észszerűen hangzott. Ha megbetegszünk, kicserélnek valaki másra. Mint a sérült kábelt. Annyi különbséggel, hogy minket ebben az esetben nem megjavítanak, hanem csak „elvágnak”. A kábelbogozó csoportba kerültem, és örültem neki. Nagyon drukkoltam, hogy ne a reparátorokhoz osszanak be. Úgy éreztem, a vezetékek javítgatása meghaladná a képességeimet. Itt viszont nem volt mit elrontani. Egy nagy asztalnál dolgoztunk, erre szórtuk ki mindig a soron következő dobozból a nagy csomó összegabalyodott, rossz állapotú kábelt. Mikor kibogoztuk, továbbadtuk a következő csoportnak, amelyik aztán szétválogatta, és levágta róluk a sérült részeket. – Hova valósi vagy? Mi a neved? – kérdezte a mellettem álló nő. – Ibolya. Losoncról. – Komolyan?! Én Erzsi vagyok, Ipolyságról. Eljártunk Losoncra a nyári vásárra. Ahogy a vásárt említette, szinte éreztem a perec és a törökméz illatát. Apuka mindig vett nekünk tíz deka törökmézet és egy-egy friss, még meleg perecet;

ropogtak a nagy sókristályok a fogunk alatt. A mogyorós törökméz édes volt és finom, szétolvadt az ember nyelvén, ha sikerült elég aprót harapni belőle. A nagyobb darabok szó szerint összeragasztották a fogunkat. Kiskorunkban mindig teletömtük vele a szánkat, aztán versenyeztünk a bátyáimmal, ki tudja előbb szétnyitni a fogsorát és kié kattan nagyobbat. Elfutotta a könny a szememet. Túl fájdalmas volt az akkor oly természetesnek tűnő, boldog idők emléke. – Ne haragudj, nem akartalak megríkatni. Eszedbe juttattam a vásárral valakiket, akik pár hete még voltak, és most már nincsenek? – kérdezte Erzsike. – Ühüm – bólintottam, és beletöröltem a könnyeimet a zubbonyom ujjába. – Bocsáss meg, kérlek. Nehéz mostanában úgy beszélgetni valakivel, hogy fel ne zaklasd. Főleg egy KZ-ben – mondta szelíden, és aztán már csak járt a keze némán. Egyszer csak felsivított egy sziréna, és mi rémülten néztünk össze. De a mester, aki kicsit odébb állt, nyugodtnak tűnt, így azt gondoltuk, nincs nagyobb baj, pláne, hogy rövid ideig tartott csak az egész. – Ebéd! – kiáltotta a mester. – Tegyenek le mindent, és jöjjenek enni. Az ebédlő a szomszéd teremben volt. Minden újonc kapott saját csajkát és kanalat, a csajkába pedig főtt krumplit káposztával és marharépával. Még meg is sózták egy kicsit! Isteni csemege volt. Nagyon lassan ettem. Alaposan megrágtam minden falatot, és boldog voltam, hogy nincs benne homok, romlott íz és azonosíthatatlan, nyálkás-rothadt darabok. Mintha álmodnék. Öt hónappal azelőtt volt utoljára rendes étel a számban. Ebéd után folytattuk a munkát. A kábelek szörnyű állapotban voltak. Ragacsosak, mocskosak, gyakran teljesen beborította őket a rájuk száradt sár. És nyüzsögtek rajtuk a tetvek. Az első nap végére agyoncsípték a kezemet. A munka végeztével átkísértek a barakkunkba, és itt újabb meglepetés várt. Nem a földön, és nem puszta fapriccsen kellett aludnunk, hanem kaptunk egyegy jutazsákot, amit megtömhettünk szalmával. Itt legalább egy kicsit embernek tekintettek. Azt akarták, hogy bírjunk dolgozni. Tömtem a szalmát. Lassan telt a zsák, mert a szalma önmagában is szúrós, de most a tetvektől agyoncsípett kezemet szúrta, így többet vakaróztam, mint tömtem. – Add, segítek – mondta Erzsike. – Köszönöm. Rettenetesen viszket! Szívesen átengedtem neki ezt a feladatot. Mikor befejezte, hóna alá kapta mindkettőnk szalmazsákját, és elindultunk helyet keresni. Letettük a cókmókunkat, és hívtak is vacsorázni. Kenyeret kaptunk és tejeskávét. Igazi kenyeret. Többnaposat ugyan, kissé szárazat, de a kávéba

mártogatva mennyei manna volt. – Istenem! Olyan régen ettem utoljára kenyeret, hogy már el is felejtettem, milyen az íze! Erzsike rám mosolygott. – Ha vége lesz a háborúnak, sütök én neked jó szagú kenyeret! Ropogós lesz a héja! Szállodában vagyok szakácsnő, és mi készítjük a kenyeret is. Amióta ott dolgozom, döglődik a pék boltja, mert mindenki az enyémet akarja! – mondta büszkén. Fejedelmien bevacsoráztunk, és lefeküdtünk aludni. Kilenckor volt a takarodó, fél ötkor az ébresztő, és öttől este nyolcig, vagyis napi tizenöt órát dolgoztunk a gyárban. Feküdtünk a szalmazsákon, és hallom, hogy Erzsi folyton forgolódik. – Te se bírsz elhelyezkedni? – suttogtam bele a sötétbe. – Túl puha, mi? – Az. Valószínűleg a puszta földön alszom majd életem végéig. Állítólag jó a hátnak, ha keményen alszik az ember. – Anyám is mindig ezt mondta. Most jövök rá, hogy a lágerben igazából csak az egészségünket féltették, azért kellett a földön aludnunk! Ezek szerint valami német bölcsesség lehet, hiszen az anyám is német volt – nevetett Erzsi. – Tényleg? – Igen. Mikor megismerkedett apámmal, aki magyar volt, egyikük sem beszélte a másik nyelvét, de ez valószínűleg nem zavarta őket, mert három hónap után összeházasodtak. Apám mindig azt mondta, hogy jó így, legalább nem veszekednek. Hiszen fogalma sincs, hogy anyám nem szapulja-e épp, mint a bokrot, és anyám sem érti, ha ő morog valamin. De lassacskán azért megtanultak mind a ketten, én meg kiskoromtól beszéltem magyarul és németül is. A szomszédokkal meg az utcabeli gyerekekkel pedig szlovákul. – És miért voltál a lágerben? – kérdeztem. – Ugyanazért, amiért az emberek nagy része. Zsidó vagyok. Mármint az ő törvényeik szerint. – És melyik táborban voltál? – Birkenauban. – Én is. Hallgattunk egy darabig. Aztán Erzsi megszólalt.

A buchenwaldi tábor kapuja

– Mindannyiunkat elvittek: engem, a férjemet, a négyéves kisfiamat, a beteg apósomat. Mire megérkeztünk Auschwitzba, az apósom teljesen összetört, alig állt a lábán. A férjem támogatta. Amikor rászóltak, hogy engedje el és menjen át a másik oldalra, nem volt hajlandó. A gyerek ott kóricált körülöttem, de egyszer csak fogta magát, és odaszaladt hozzájuk. Hagytam, hiszen az apjával meg a nagyapjával volt, úgyis szétválasztották a férfiakat a nőktől. A férjem egyik kezével az apósomat támogatta, a másikkal Henrik kezét fogta. A gyerek integetett nekem. Aztán beállt egy nyitott platós teherautó, és arra felparancsolták őket. Gondoltam is, milyen kedves a németektől, hogy ebben a hatalmasnak tűnő táborban autóval furikázzák a gyerekeket meg az öregeket. Felmásztak a platóra, leültek a szélére, és néztek felém. Mosolyogtak. Az én drágáim. Életem három férfija. Henrik hívott engem is, hogy „Anyu, gyere te is a kocsira!”, és én indultam is feléjük, de egy kápó elállta az utamat, hogy „Itt maradsz! Nem hallottad, hogy külön a férfiak és külön a nők? Majd később találkoztok!”. Úgyhogy ott maradtam, és csak odakiáltottam a gyereknek, hogy „Most nem mehetek, kicsikém, de ne félj, majd megkereslek benneteket!” A férjem még egyszer rám nézett, olyan nagyon szépen, és bólogatott, hogy igen. A kocsi elindult, ők integettek nekem. Mindig ezt látom magam előtt. Csodaszép nyári nap volt, és olyan volt az egész, mintha csak kirándulni mentek volna. Másnap megtudtam a többiektől, hogy mit jelent, ha Birkenauban valakit kocsin visznek. Csak azt remélem, hogy nem tartott sokáig. Az a legfájóbb, hogy Henrik biztos szólongatott engem, mert félt a sötétben… és én nem voltam ott. Tudom, hogy a férjem biztos megpróbálta a puszta öklével szétverni a falakat

meg azt a vastag ajtót, hogy megmentse őket. És mikor rá kellett döbbennie, hogy nem tudja… Gyakran álmodom, hogy ott vagyok velük. Csak mint egy szellem. És amikor már nem kapnak levegőt, amikor fuldokolnak, a karomba veszem őket, altatódalt énekelek nekik, ők pedig mosolyognak rám, lehunyják a szemüket, és az ölelésemben halnak meg. Nem abban a kiabálásban, sírásban, rettegésben. Hanem csak elalszanak a szeretetemben. Ahogy hallgattam őt, vele sírtam. Aztán elmeséltem neki az én történetemet. Ő is velem sírt. Azon az éjszakán olyan barátság született köztünk, amilyen csak azok között szokott, akik át tudják érezni a másik fájdalmát. Mert a saját lelkükön tapasztalták. Nem a bőrükön. Az túl egyszerű lenne. A mesterünket Hansnak hívták. Szerencsénk volt, hogy ő lett a felettesünk. Úgy viselkedett, mint egy hétköznapi főnök. Ha jól dolgoztunk, megdicsért, ha ügyetlenkedtünk, felemelte a hangját. De nem úgy, hogy megalázó legyen. A másik részleg mestere naponta megmotozta a nőket, hogy nem loptak-e véletlenül a kábelből. Azokat választotta motozásra, akiken még volt egy kis hús. Valószínűleg amatőr antropológusként és az eugenika lelkes híveként ítélte őket a mellük formája alapján született tolvajoknak. Vagy csak pucér nőket akart látni, a helyzetet kihasználó, közönséges disznóként. Közeledett a karácsony. A legtöbben odahaza is ünnepeltük mindig, zsidóság ide vagy oda. Három társnőnk – egy svéd és két holland – csomagot kapott a Vöröskereszttől. Néhány ország ugyanis kiharcolta magának a lehetőséget, hogy fogva tartott állampolgárainak élelmiszert, tisztálkodószereket vagy ruhát küldjön. A leggyakrabban olyanokat érintett ez, akiket ellenállói tevékenységük miatt tartottak fogva. A magyar kormány nem küldött semmi ilyesmit, hiszen tulajdonképpen nem is létezett már, a szlovák meg nem is akart. A németek időnként engedélyezték ezeket a csomagokat. A küldemények egy része „elveszett”, de így karácsony előtt azért többekhez is eljutott az ajándék. A pakkok az ünnep előtti héten kezdtek érkezni. Főleg meleg ruha, zokni, sál, sapka volt bennük, meg C-vitamin-tabletta, kétszersült, papírtégelyben darabos gyümölcsíz. Irigyeltük a társnőinket, irigyeltük, hogy gondolt rájuk az országuk, a kormányuk, hogy gondoltak rájuk a honfitársaik, gondoltak arra, hogy ne fázzanak és karácsonykor legalább egy kis lekváros kétszersült jusson nekik. A Vöröskereszt ugyanis részben a kormánytól kapta, részben a civilektől gyűjtötte a csomagokra a pénzt. Akinek nem volt pénze, legalább meleg ruhát vitt a gyűjtőhelyekre. Ez az összetartás komoly erőt adott a megajándékozott foglyoknak. És a biztonságot, hogy van hová visszatérniük. Hogy az országuk várja, nem felejtette el őket, és nem tetszik ennek az országnak, hogy hová

kerültek a polgárai. Mi ennek épp az ellenkezőjét érezhettük. Hogy nem érdeklünk senkit, nem vár senki, nem kellünk senkinek, és a legszívesebben elfelejtenének. Néhány hónappal később ki is derült, hogy ez pontosan így van. Hans látta, mennyire el vagyunk szontyolodva. Próbált vigasztalni, hogy háború van, és vannak országok, ahol nagyobb az ínség, mint másutt, de Erzsi közbeszólt: – Azt mondták a hollandok, hogy náluk akkora a nyomor, hogy az emberek tulipánhagymát esznek. De csomagot azért küldtek nekik.

Stern Ibolya buchenwaldi nyilvántartási lapja

Dolgoztunk karácsony napján is, de csak délig. Nem azért, mert a felügyelők azt akarták, hogy legyen nekünk is karácsonyunk. Hanem hogy nekik legyen.

Tizenegy körül megjelent Hans. A kezében apró, barna csomagocskák, rajtuk vörös kereszt. Abbahagytuk mind a munkát, és vártuk, mi lesz. – Látják, lányok, magukra is gondol valaki – mondta, és szétosztotta az ajándékot. Pici kis bugyrok voltak, elfértek a tenyerünkben, és a vörös keresztet egy nem túl magabiztos, nem túl ügyes kéz rajzolhatta rá. Egy olyan kéz, ami talán túl nagy volt a ceruzához. Hans kiosztotta az ajándékot, és békés karácsonyt kívánt. Magamban köszönetet mondtam neki, amiért még arra is odafigyel, mit kívánjon nekünk. Mert mondhatta volna, hogy boldog vagy kellemes karácsonyt, de hiába nem ismerte a történetünket, megérezte, hogy ez nem lenne helyénvaló. Mint később megtudtuk, azért volt képes ezt megérteni, mert a lelkét hasonló bánat nyomta, mint a miénket. Kibontottam a kenderkóccal átkötözött csomagot. Széthajtogattam a merev, kemény papírt. Egy apró alma volt benne, négy darabka pucolt dió, és hentesbolti zsírpapírba göngyölve még valami. Azt is kibontottam. Három kiskanálnyi lekvár volt benne. Baracklekvár. Édes. Isteni. Sírtunk mind a tízen. Rájöttünk, hogy az ajándék Hans privát Vöröskeresztjétől származik. Mikor a mester látta, mennyire örülünk, és látta, hogy sírunk örömünkben, meghatottságunkban és mélységes szomorúságunkban, elkezdett könnyezni ő is. Hans német volt. De elsősorban ember. – Csak azt akartam mondani, hogy tudom, milyen nehéz lehet maguknak ez az ünnep. És milyen nehéz marad azután is, hogy ennek a ronda háborúnak vége lesz. Számomra már második éve ezek az év leggyötrelmesebb napjai. Negyvenkettőben egy héttel karácsony előtt kaptam meg a levelet, amelyben tudatták, hogy Joachim és Paul, a fiaim, elestek Sztálingrádnál. Egyedül maradtam. A feleségem meghalt, még amikor a fiúk kicsik voltak. Nekem ez a háború nem hozott semmi jót. Maguknak sem. És Németországnak sem. Nem akarom összehasonlítgatni a sorsunkat, mert a maguké sokkal keservesebb, de a fájdalom, a szívünkbe és lelkünkbe telepedett fájdalmunk közös. Szomorú karácsony volt. Az első, amit egyedül kellett töltenem. Akkor is egyedül kellett volna, ha nem egy koncentrációs táborban vagyok. Anyuka, apuka és Sanyi meghalt, ami pedig Gyurit illeti, nem nagyon bíztam benne, hogy újra látjuk egymást. Januárban változni kezdett a helyzet. Lecserélték a felügyelőinket, minden harcképes férfit kivezényeltek a frontra. Az őrzésünkre már csak nőket és hadra nem fogható sebesült vagy idős katonákat hagytak hátra. De azok is másképp viselkedtek már velünk. Mintha egyszeriben felfogták volna, hogy mi is emberek

vagyunk. Hans azonban feltárta előttünk a pálfordulás okát. – Közelednek az oroszok. Auschwitzot meg a közeli lágereket már felszabadították. Nagyon megörültem a hírnek. Hiszen ez azt jelenti, hogy aki ott maradt és megérte ezeket a napokat, megmenekült! És akkor talán majd mi is! Annára gondoltam és Adukára. – Ez azt jelenti, hogy szabadok a foglyok, hazamehetnek? – kérdezte Eva, akinek a férje volt Auschwitzban. Legalábbis augusztusban, amikor elment onnan, még ott volt. – Nem tudom – mondta lassan Hans. – Olyan hír is járja, hogy akik még lábra bírtak állni, azokat magukkal vitték az őrök, és gyalog hajtják őket Németország felé. Dermedten hallgattuk. Gyalog? Ebben a hidegben? Lengyelországból Németországba? Egyre gondolt mindenki – hogy élheti túl ezt a sok nyomorult, csonttá soványodott, halálosan kimerült ember? A Siemens gyárban töltött három hónap alatt egész ügyesen megtanultam kábelt javítani, mert néha valóban előfordult, hogy helyettesíteni kellett valakit a másik két csoportban. Általában azonban „bogozó” voltam, és megvoltak már a magam munkatrükkjei is. A kábelen előbb jó erősen végighúztam egy rongyot, hogy a lehető legtöbb tetűt agyonnyomjam, és csak aztán láttam neki a bogozgatásnak. Aznap reggel lázasan ébredtem. Fájt az egész testem, pedig lefekvéskor nem volt még semmi bajom. És hólyagok jelentek meg rajtam. Eleinte csak elvétve néhány a kezemen, a mellkasomon meg a fejemen, úgyhogy azt hittem, megtámadott néhány agresszívebb tetű, hiszen meg sem lehetett fogni tőlük a kábelt. Amint Hans megpillantott, azonnal rám parancsolt, hogy menjek a kórházba. Erzsike támogatott el odáig, így kísért be a rendelőbe. Az orvos felnézett a papírjaiból, és kiabálni kezdett. – Engedi el azonnal, eszement nőszemély! Hát el akarja kapni a fertőzést? Erzsikére kiabál, jutott el a tudatomig lassan. A barátnőm óvatosan lefejtett magáról. Nem azért, mert megijedt, hanem mert nem akarta, hogy kiabáljon az orvos, aki közben kesztyűt húzott, maszkot kötött az arca elé. – Már csak ez hiányzott! – morogta ingerülten. – Vetkőzzön le! Lehántottam magamról a zubbonyt, és láttam, hogy egy óra alatt igencsak megszaporodtak a hólyagok. – Mi bajom, doktor úr? Milyen betegség ez? – kérdeztem riadtan, ugyanis az orvos olyan ijedtnek és gondterheltnek tűnt, hogy azt képzeltem, egy órán belül

meghalok valami egzotikus nyavalyában. – Himlő. Fekete himlő! És ha maga elkapta, akkor itt két héten belül mozdulni sem lehet majd a himlősöktől. Mondtam én nekik, hogy fertőtleníteni kéne azokat a kábeleket, de persze fütyülnek rá, hogy ilyesmire nincs pénz meg idő! Akkor most itt van, amit akartak! – füstölgött tovább az orvos. – És ez gyógyítható? – kérdeztem félve. – Igen. Általában. Főleg, ha nincs háború, és nem akar mindenki mindenen spórolni – vetette oda. – Mész az elkülönítőbe, aztán meglátjuk, mi lesz. Elsősorban a testednek kell most megküzdenie kórral. Hátranéztem, de Erzsike nem volt már ott. Bezártak egy kis helyiségbe, ahol a szalmazsákon kívül csak egy szúrós, szürke pokróc volt. De legalább meleget adott. Az ennivalót az ajtó előtt hagyták, magamnak kellett volna bevinnem, én azonban olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam felkelni a szalmazsákról. A lázam egyre magasabbra kúszott, rázott a hideg, és szabályosan éreztem, ahogy nyomakodnak kifelé az újabb hólyagok. Nem tudom, mennyi ideje feküdhettem ott, mikor egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett a francia orvosnő a lengyel nővérrel. – Segíteni jöttünk, ne félj. A „ne félj”-t valószínűleg azért tette hozzá, mert az arcukat kendő fedte, kezükön kesztyű volt. Amélie lehúzta rólam a pokrócot, kigombolta a zubbonyomat, és alaposan megnézegetett, majd mondott valamit Magdának, aki lefordította. – Azt mondja a doktornő, hogy nem olyan rossz a helyzet. Fel kell vágnia a hólyagokat, és a nedvüket a nyelvedre fogja kenni. Ez meggyógyít. Alig érzékeltem, mit mond, és nem érdekelt, mit fognak velem csinálni. Abban a pillanatban mindegy volt. Rettentő rosszul éreztem magam, rázott a hideg, és tudtam, hogy a gyár orvosától nem várhatok semmit. Magdalena meggyújtotta a magukkal hozott gyertyát, a doktornő pedig a láng fölé tartotta a kés pengéjét. Az így fertőtlenített bicskával aztán felszúrta azokat a hólyagokat, amelyek már megteltek nedvvel. A harmadik után odatartotta a számhoz a pengét, és Magda mondta, hogy óvatosan nyaljam le. Kinyújtottam a nyelvem. Nem volt íze, és alig egy csepp volt. Ezt még vagy ötször megismételtük. Amélie aztán kiégette a felszúrt hólyagokat. A kést a láng fölé tartotta, majd a sebre szorította. Fájt, de ki lehetett bírni. Aztán felöltöztettek, betakargattak. Magda rám szólt, hogy nyissam ki a számat, és belepottyantott egy savanykás-kesernyés tablettát. – Harapd ketté, és szopogasd. A holland lányok küldik. C-vitamin. Segít a gyógyulásban. Magda és az orvosnő mindennap bejártak hozzám a műszak végeztével, és

ebben senki sem akadályozta őket. Az üzemorvos úgyse jött volna, a többieket meg már nem érdekelte igazán, mi történik. Ha pár hónappal korábban, a gyári munka elején kapom el a himlőt, agyonlőttek volna, hogy ne terjedjen a ragály. Most csak igyekeztek úgy tenni, mintha nem léteznék. Az első hét napon nem lehetett tudni, mi lesz velem. Nemigen emlékszem arra a hétre, de mondták, hogy nagyon magas volt a lázam, félrebeszéltem. A nyolcadik napra azonban jobban lettem. A felszúrt, kiégetett hólyagok gyógyulni kezdtek. A kiégetés azért volt fontos, hogy ne gyulladjon be a helyük, ne fertőződjön el, mert abba belehalhattam volna. A fekete himlő vírusos megbetegedés, nem volt ellene semmi közvetlen orvosság, a páciensek jó része pedig még valami bakteriális eredetű nyavalyát is elkapott hozzá. Ezt én szerencsésen megúsztam. Mikor aznap este bejöttek, ültem a szalmazsákon. – Nahát, te jobban vagy! – kiáltott fel Magda, és majdnem megölelt örömében. Amélie megnézegetett, és elégedetten mosolygott. Megint franciául mondott valamit. – Mit mond? – kérdeztem Magdát. – Hogy Mária Teréziát és Goethét is így gyógyították ki a fekete himlőből. A doktornőhöz fordultam. – Merci, merci nagyon szépen. Az elkülönítőben kellett maradnom, míg be nem gyógyult az utolsó hólyagom is. Mikor lehullott az összes var, következett a kontroll, és csak utána állhattam vissza a munkába. Furcsa, hogy rajtam kívül senki sem betegedett meg a csoportunkból. Az első munkanapomon láttam, hogy Hans óvintézkedéseket vezetett be: a társaim kesztyűben bogozták a kábeleket. Engem áttett oda, ahol a sérült részeket vagdosták ki, mert ott már nem volt annyi tetű. 1945 márciusának elején jártunk, és sokkal kevesebb javítanivaló kábel érkezett, mint azelőtt. Jó, ha feleannyi. Ekkor már mindenütt nyíltan beszéltek arról, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak. Az őrök meg a mesterek könnyen beszéltek, nekik néhány hét ide vagy oda nem sokat számított, de mi tűkön ültünk. Az anyák akár gyalog is nekieredtek volna, hogy megtudják, mi lett a gyermekeikkel, akik életben voltak még, mikor a lágerek valamelyikéből deportálták őket. Feszülten várakoztunk. Hans nagyon szomorúnak tűnt, meg is kérdeztem tőle, mi a baj. – Csak várok. Várok, és sejtem, mi fog következni. Németország romokban hever. Nemcsak a szövetségesek légitámadásai miatt, hanem elsősorban erkölcsileg. Majd persze mindenki azt fogja mondani, hogy ő nem tehetett semmiről, csak parancsot teljesített, vagy élt a csigaházába húzódva, és fogalma

sem volt, mi történik körülötte. Meglátja, úgy tesz majd mindenki, mintha őt nem érintette volna, mintha nem tudott volna semmiről. Ezt ne engedjék meg! – mondta a szemembe nézve. – Maguk, akiknek a legtöbbet ártottak, maguknak kell most felvenni a harcot. Küzdeni azért, hogy ezeket az őrülteket, szadistákat, beteg elméket példásan megbüntessék. Hogy elmenjen az emberek kedve a gyilkolástól, mások megalázásától. Nem szabad most úgy tenniük, mintha csak felejteni és továbblépni kellene! Nemigen értettem akkor, mit akar ezzel Hans. Ugyan ki akarna úgy tenni közülünk, mintha semmi sem történt volna? Mindnyájan elveszítettünk valakit, mindnyájunkat megkínoztak, éheztettek, kísérleteztek rajtunk! Azt hittem, Hans nem tudja, mit beszél. Hát hogyne ragaszkodnék hozzá, hogy megbüntessék a vétkeseket? Nem sejtettem akkor még, milyen bölcs ember a mesterem és milyen pontosan kikövetkeztette, mi lesz a helyzet a háború után. Március utolsó hetében nemigen volt már munkánk. Néhány doboznyi kábel jött ugyan, de nem sok, akadozott a posta is. Nekünk meg az járt a fejünkben, hogy vajon mihez kezdenek majd velünk. A négyszáz női fogolyra nagyjából tíz felügyelő maradt, és ez nem lett volna elég ahhoz, hogy megakadályozzanak minket, ha szökést terveznénk. De a józanabbak azt mondták, hogy ha sikerülne is a szökés, nem szabad elfelejtenünk, hogy Németországban vagyunk. – Szerintetek segítene bárki is? Adna enni meg inni? Azt hiszitek, megmutatják, merre induljunk hazafelé? – érveltek, és mivel igazuk volt, félretettük a szökés gondolatát. Hosszú idő után újra volt vesztenivalónk. Igaz, hogy ez a vesztenivaló édeskevés volt – egy szalmazsák, rendszeres koszt és alapvető higiéniai szükségleteink biztosítása –, mégis sokkal több, mint pár hónappal korábban. Április 6-án reggel azonban mégis elbizonytalanodtunk, hogy nem követtünke el végzetes hibát. Pénteki nap volt. A gyárudvarra két katonai furgon gördült be. A buchenwaldi láger SS-ei ugráltak le róla, néhányat felismertem közülük. Ketten egyenesen Hanshoz mentek. – Heil Hitler! A foglyokért jöttünk. Küldje őket a csarnokba, létszámellenőrzés. – Még nem fejezték be a munkát. Szükségünk van rájuk – próbálta menteni a helyzetet Hans. Az SS kutatón nézett az arcába, aztán még jobban kihúzta magát, és előretolta az állát. Kezét összekulcsolta a háta mögött, és végigsiklatta tekintetét a szinte üres műhelyen. – Kétlem. További kábelszállítmány nem várható. Elszállítjuk a foglyokat egy

bizonyos helyre, ahol majd átveszi őket a Vöröskereszt. – Hova? – kérdezte Hans. – Az nem tartozik magára. Maga csak küldje le őket, a többi a mi dolgunk. – Ezzel sarkon fordult, és átment a csarnokba. A műhely sarkába húzódva vártuk, mi lesz. – Eljöttek magukért – lépett hozzánk Hans. – De nem tudom, hova mennek, nem akarták megmondani. Remélem, nem hazudnak, és valóban olyan helyre, ahol a Vöröskereszt veszi át a csoportot. Ha azonban valami gyanúsat tapasztalnának, mindenképpen próbáljanak megszökni. Napok kérdése, és véget ér a háború. Ha ezt egy erdőben bujkálva kell is kivárniuk, az már túlélhető. Isten velük, vigyázzanak magukra! Odaléptem hozzá, megöleltem. Először mereven állt, aztán elengedte magát. – Köszönjük, Hans, nagyon jó volt hozzánk, hozzám meg különösképpen. Nagyon köszönjük. – Többet kellett volna tennem! Sokkal többet! Bocsássanak meg, hogy nem voltam rá képes. Rázkódott a válla, de könnyek nélkül sírt. – Maga megtett mindent, amit tehetett. Vagyis többet tett, tíz karácsonyi ajándékkal többet. Sosem fogjuk elfelejteni. – A Vöröskereszt volt. Egy kis fiókintézménye – mosolygott rám. – Egy egészen kicsi – mosolyogtam vissza. Indulnunk kellett, ha nem akartuk, hogy az SS-ek kergessenek ki. Még egyszer összeölelkeztünk mindannyian, és elindultunk. A csarnok négy fala mentén fegyveres őrök álltak, szabályos távolságban egymástól. Talán tíz percig tartott, mire az utolsó fogoly is leért, és további fél óra volt, mire összeszámoltak. Négyszáztizenegy fő. Az SS, aki Hansszal is beszélt, felállt egy felfordított kábelesládára, és szónoklatot intézett hozzánk. – A feladatotok ebben a gyáregységben véget ért. Most egy másik helyre kerültök, ahol megfelelőbben tudnak majd gondoskodni rólatok. Gyalog fogtok menni, mert a vasúti közlekedés sok helyen szünetel a légitámadások miatt. Ezzel leugrott a ládáról, és kimasírozott a teremből. Az őrök is elindultak, tereltek a kijárat felé. Elhagytuk a gyárépületet. Aztán a gyárudvart. Végigvonultunk a városon. Egy nagy csapat munkaruhás nő, fegyveres SS-őrök kíséretében. Pozsony két napja felszabadult, de mi még a németek tulajdonát képeztük. Az őrök komoly tempót diktáltak, látszott, hogy nagyon sürgős nekik. Erzsi, Amélie, Magda meg én együtt meneteltünk. Nem beszélgettünk, hiszen volt mit csinálnunk, hogy bírjuk az iramot. Két óra elteltével már nagyon fáradtak voltunk, dőlt rólunk a veríték. A gyárban egész nap talpon voltunk ugyan, de

nem sokat mozogtunk, elszoktunk a járástól, pláne ennyitől. Az idő is nagyon kellemetlen volt, éles szél fújt. – Ha legalább megmondanák, hova visznek – sóhajtotta Erzsike. A doktornő valószínűleg megértette, mert mondott valamit Magdának, az meg fordított: – Amélie azt mondja, délnek tartunk, vagyis biztos nem Buchenwaldba, mert az északra van Neustadtól. Lehet, hogy Dachauba megyünk. És mentünk, nagyon gyorsan. Az SS-ek egyrészt azért hajtottak, hogy minél előbb leadjanak minket a rendeltetési helyünkön, másrészt pedig ők maguk is menekültek. Világos volt, hogy a háborút elvesztették. És hogy most ők lesznek azok, akiknek félniük kell. Ezt igazolta az is, amit magunk körül láttunk. Háromórányi erőltetett menet után egy vasúti átjáróhoz értünk. Hajdani átjáróhoz. Most már csak egy mély kráter volt. A szövetségesek lebombázták, hogy akadályozzák a vasúti közlekedést. Mi is ezért meneteltünk – nem volt már sín, amin a transzportokat szállítani lehetett volna. Elfacsarodott a szívem a gödör láttán. Miért? Miért csak most? Hát nem ment volna ugyanez pár hónappal korábban? Nem kellett volna embert ölni hozzá, elég lett volna a síneket bombázni. És akkor minket nem vittek volna el Auschwitzba. A szanaszét álló, darabokra szakadt sínek láttán eszméltem csak rá, hogy pont ennek a „nüansznak” volt döntő szerepe abban, hogy kényelmesen – mármint az ő szemszögükből – elszállíthattak minket egészen Lengyelországig. Ahol elküldhettek zuhanyozni. És ahol, nyilván csak valami tévedés folytán, nem vizet, hanem gázt kapott az érkezők nagy része. A romos síneknek örülnöm kellett volna – nem lesz több transzport! Mégsem tudtam örülni. Minket még győztek elvinni, amíg ép volt a sín. Erzsike észrevette, hogy valami baj van. – Ne sírj, Ibikém, kérlek, ne sírj, takarékoskodj az erőddel. Nem adhatjuk fel! Eddig túléltünk mindent, most már csak gyalogolni kell. Egyik láb, másik láb, ennyi az egész. Majd utána szomorkodunk meg sírunk, jó? Most le kell győznünk őket. Ezek menekülnek. Csak azt nem értem, minek vacakolnak velünk – ha otthagytak volna a gyárban, sokkal előbbre járnának, hiszen mehetnének kocsin. Alig tette ki a pontot a mondat végére, lövés dörrent. Összerezzentünk, mert közelről érkezett a hang. Körülnéztünk, és láttuk, hogy az egyik SS leereszti a fegyverét. Egy idősebb nő volt az áldozata. – Láttátok? – kérdezte Magda. – Az előbb mentünk el a szerencsétlen mellett, ott ült az út szélén. Biztos nem bírt már menni. Én nem láttam. Úgy belemerültem a saját gondolataimba, hogy nem érzékeltem semmi mást. Erzsi sem.

– A menet elején volt – mesélte Magda. – Láttam, amikor kivált a többiek közül, és odatántorgott az út széléhez. Lerogyott, és aztán csak ült. Biztos meg kellett egy kicsit pihennie, hogy tovább tudjon menni. Mikor odaértünk mellé, láttam, hogy nehezen veszi a levegőt, vörös az arca. Biztos a vérnyomásával volt gond. Csak meg akart pihenni… – nézett értetlenül Magda. Ez a nő volt az első, de korántsem utolsó áldozat. Többen is elkezdtek lemaradozni. Nem győzték az iramot. A menetet két SS zárta, és agyonlőttek mindenkit, aki lemaradt vagy leült az út szélére. Nem hagyták, hogy pihenjenek pár percet, hanem kivégezték őket. – De hát miért? Miért nem hagyják, hogy leüljenek egy kicsit? Hiszen nem bírnak menni! Mitől félnek? Hogy fejbe csapják őket hátulról egy ággal ezek a szerencsétlenek? – kérdeztem felháborodva. A választ Amélie-től kaptuk, Magda közvetítésével. – Nem. Nem a támadástól félnek. Hanem attól, hogy életben maradunk. És ezt nem akarják. Nem a Vöröskereszthez visznek minket, hanem egy olyan helyre, ahol likvidálhatnak. És akinek nincs annyi ereje, hogy odáig elvonszolja magát, azt már útközben elintézik. Tudják, hogy olyan dolgokat műveltek velünk, amit a világ sosem bocsátana meg nekik, ezért el akarnak hallgattatni mindannyiunkat, hogy ne maradjon tanú, hogy csak az ő magyarázatuk maradjon: dolgozni vittek, munkára, de sokan elpusztultak közülünk a háborús körülmények között. Értitek már? Meghalni visznek! Ebben volt ráció. Valóban gyorsabban haladtak volna nélkülünk. És hogy csak azért lassan mennek, hogy minket átadhassanak a Vöröskeresztnek, azt úgysem hittük el nekik. – Meg kell szöknünk! – jelentettem ki határozottan. A többiek rám meredtek. Értetlenül, riadtan. Elutasítón. Nem örültek neki, hogy kimondtam, mert bennük is ugyanez munkált, de annyira féltek a gondolattól, hogy nem engedték a felszínre bukkanni. Nem akartak szökni. Persze szabadok akartak lenni, SS-ek nélkül, de szökni nem akartak. Annyi sikertelen kísérletet láttak már, és tudták, mi történik azokkal, akiket elfognak, hogy már a gondolat is lebénította őket. Mintha az őrök belelátnának a fejükbe, és nyomban agyon is lőnék őket, csak mert ez megfordult benne. Amélie szólalt meg elsőnek. – Elle a raison! – Igaza van! – tolmácsolta automatikusan Magda, és meg is ijedt attól, amit kimondott. – Nem szökhetünk meg. Németországban vagyunk. Elkapnak és megölnek. Nem fog segíteni senki. Nem létezik, hogy sikerülne – hadarta suttogva Magda. A menet egyszer csak megállt. Olyan váratlanul, hogy nekimentem az előttem

haladó nőnek. Egy széles földúton voltunk, két szekér is elfért volna rajta egymás mellett. Kétoldalt néhány bokor, pár csenevész fa. A háború előtt talán őzek és rókák menedéke. Nem értettük, mi történik. A távolból furcsa zúgás hallatszott. Az őrök fel-alá rohangáltak körülöttünk, igyekeztek minket a lehető legszorosabban összeterelni, míg végül egy tömör kört alkottunk. Négyszáz nőből álló kört. Körbeálltak, fegyverük ránk szegezve. A zúgás egyre erősebb lett. Az egyik SS elkiáltotta magát. – Senki se mozduljon! Aki megpróbál elbújni, agyon lesz lőve! Eljöttek titeket megmenteni! Eljöttek, hogy lebombázzanak, élvezzétek hát ki! Ordítania kellett, hogy túlharsogja a zúgást. Honnan jön ez a hang? Ki jön minket lebombázni?! Miről beszél ez az ember? Nem voltam benne biztos, hogy jól értettem, hiszen a bal fülemre nem hallottam. Az őrök elbújtak a bokrok közé. Minket ott hagytak az úton, puskáik csöve továbbra is felénk fordítva. Halálra ítéltek. Ha menekülni próbálunk, ők lőnek le, ha maradunk, akkor a szövetségesek bombáznak szét, valami lövészárokásó alakulatnak gondolva. Fülét-fejét védte mindenki a kezével, nyomakodtunk egymáshoz. A zaj elviselhetetlenné erősödött. Felnéztem az égre. Most már látszottak. Négy repülő. Légitámadás! Ezek támadni jönnek! Ezek tényleg lebombáznak minket! A háború után kiderült, hogy a németek azokon a szakaszokon, ahol erre még lehetőség volt, olyan vonatokra rakták a foglyokat, amelyek – gyakran már nem működő – haditechnikai felszerelést szállítottak. Ez volt a csali. A szövetségesek pedig bekapták, és lebombázták a szerelvényt. A vagonokba zárt foglyokkal együtt. Az SS-ek a lassan döcögő vagy félreállított vonatból időben kimenekültek. Erzsi állt mellettem. Odahajoltam hozzá, és beleüvöltöttem a fülébe: – Van tetoválásod? Úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. – Van vagy nincs, mondd már! – sürgettem. Erzsi bólintott. – Akkor csináld, amit én! Ezzel feltűrtem a ruhám ujját, és az ég felé tartottam a karom. Erzsi követte a példámat. Nekem ugyan nem volt tetoválásom, de gondoltam, ilyen sebességnél úgysem veszik észre a pilóták. Csak jelezni akartam, hogy foglyok vagyunk. Nem tudtam, hogy tudnak-e a tetoválásról, de mivel Auschwitzot az oroszok már három hónapja felszabadították, bíztam benne, hogy igen. Négy repülőgép. Ezüstszínű, vakítón csillogó. Ahogy közeledtek, az egyik ereszkedni kezdett. A nők kiabáltak, sírtak, félelmükben a földre kuporodtak.

Erzsi meg én pedig csak álltunk, jobb karunk kinyújtva, a ballal a tetoválást mutatva. Vagyis hát én a helyét. Néztem, ahogy közeledik felénk a repülő, és úgy éreztem, olyan alacsonyan van már, hogy letépi a kezemet. Persze nem volt, de egy ilyen pillanatban másképp érzékeli a valóságot az ember. Ahhoz viszont elég alacsonyan szállt, hogy lássam a pilótát. Fiatal volt, szinte gyerek még, húsz év körüli. Dülledt szemmel bámult minket. Összeakadt a pillantásunk. Az égnek emelt kezű fogolyé. A bombázási paranccsal érkező pilótáé. Nézett a szemembe, és bólintott. Elrepült mellettünk, aztán emelkedni kezdett. Csatlakozott a másik háromhoz, és elzúgtak. Tizenöt másodperccel később süvítő hangot, majd vagy nyolc robbanást hallottunk. Újabb síneket röpítettek a levegőbe. Miután elült a zaj, előbújtak a bokrok közül az őrök is. Néhányan láthatóan szégyenkeztek, nem néztek a szemünkbe, nem is próbálták megjátszani a világmindenség urait. A menet újra útnak indult. Két nőt kivéve, akik ott maradtak a földön. Nem bírták ki a feszültséget és a félelmet. Az egyik nyilvánvalóan halott volt – üres tekintettel meredt az égre, arcára dermedt az iszony. A másik súlyos sokkot kapott, de élt. Még vagy fél percig. Bumm! Két lépés. Bumm! Az SS előbb a sokkos nőt intézte el. Tarkón lőtte. Nehogy véletlenül magához térítse a másik lövés hangja, és aztán még neki kelljen hajkurásznia. Odalépett a másik halotthoz. A homlokához nyomta a pisztolyt, kissé félrehúzódott, és lőtt. Egyetlen csepp vér sem mutatkozott a lövés után. Csak egy apró, fekete lyuk maradt a homlokán. Majd szép lassan egy sötétvörös tócsa keletkezett a feje alatt. Helga volt. A két fia még a háború elején átszökött a szövetségesekhez. Tudta, hogy eljutottak Angliába és hogy bevették őket repülősnek. Talán nem is a bombázástól rémült halálra, hanem attól, nem a tulajdon fia ül-e az egyik pilótafülkében… Nem valószínű, hogy ott ült. Ezek amerikai repülők voltak. A földút egy kisváros közelében ért véget. Kronach, olvashattuk a nevét a táblán. A városban meghökkentő látvány fogadott. És nem csak minket. Az egyik SS nem is bírta, előkapta a fegyverét, és lövöldözni kezdett az ablakokba. Azokba, amelyekből fehér lepedő lógott. Nem azért, mert a háziasszonyok épp nagymosást csináltak, nem a családi tűzhely, a rendes ház szimbóluma volt. Hanem a kapitulációé. Fehér zászlóként szolgáltak a lepedők. Azt hirdették, hogy Kronach lakói megadják magukat. Hogy már nem akarnak háborút. – Verräter! Verräter! Árulók! – kiáltozta az SS, és lőtte az ablakokat. Miután elfogyott a muníciója, nekidőlt a főtér közepén álló szökőkút peremének. A kút magasba szökő oszlopából, amelynek a tetején valamikor talán Szűz Mária állhatott a kisdeddel, négy vízköpő állt ki. A parancsnok megengedte, hogy igyunk belőle, míg ő rendet csinál a

lövöldöző katonával. Egy lélek sem volt sehol. Úgy tűnt, a kronachiakat nem izgatta fel annyira a lövöldözés, hogy megnézzék, mi történik. Vagy éppen ellenkezőleg, annyira felizgatta, hogy még csendesebben kuporogtak a búvóhelyeiken.

Szökés 1945. április 6.

Kronachot elhagyva egy fákkal viszonylag sűrűn benőtt területen haladtunk vagy két óra hosszat. Lehetett az persze több is; nem volt mihez mérni az időt menetelés közben. Egy biztos, a nap lejjebb szállt az égen. Nem sötétedett még, de az ilyen erdős részeken mintha hirtelen zuhanna le az éjszaka. Köhintettem. Magda és Erzsi kérdőn pillantottak rám. Bólintottam. Fáradtak voltunk ugyan, de a szökéshez még találtunk magunkban erőt. Most már csak nyerhetünk. Ekkorra beértünk az erdőbe. Itt könnyebb lesz elbújni, és a sötétség is minket segít majd. A városban kilógatott fehér lepedők azt mutatták, hogy a német közembernek is elege van már a háborúból. Vesztenivalónk nem volt. Ha maradunk a csoporttal, és nem bírunk tovább menetelni, agyonlőnek. Ha pedig elvonszoljuk magunkat a célig, amelyről nem tudjuk, milyen messze van, ott ölnek meg. A szökés az egyetlen esélyünk. Nem volt ebben különösebb bátorság, nem voltunk hősök. Csak életben akartunk maradni, és józan paraszti ésszel arra jutottunk, hogy erre kizárólag így van esélyünk. Már csak a megfelelő pillanatot kellett kivárni, és ez nem is váratott magára sokáig. A parancsnok megálljt vezényelt. Tíz perc pihenő. Leültünk a fák tövébe. Egy sűrű fenyőt választottunk, amelynek az ágai lecsüngtek a földig. Nem volt a közelünkben őr. – Másszatok át a doktornővel az ágak alatt a másik oldalra – súgtam oda Magdának. – Mi várunk egy kicsit, aztán megyünk utánatok. Siessetek a patakhoz, vágjatok át rajta. Ha nagyon keskeny, akkor gázoljatok benne legalább ötven métert, mielőtt kiléptek a túloldalon. – De miért? – kérdezte Magda. – Hogy a kutyák elveszítsék a szagot, ha ránk uszítanák őket. A menet közepén ugyanis két kutyás őr haladt. – Szerinted ránk uszítják őket? – kérdezte Magda riadtan. – Nem tudom. Ezért kell nagyon gyorsnak lennünk. Induljatok. Ne

nézegessetek hátra, hogy hol vagyunk, ne várjatok ránk, nehogy ezért kapjanak el titeket. Lehet, hogy mi csak kicsit később tudunk menni. Támasztottuk a hátunkkal a fát, és közben óvatosan hátranyúlva megemeltük a lelógó, szúrós ágakat, hogy Magda és Amélie be tudjon bújni alájuk. Ügyesek voltak, nem vette észre senki. Egy darabig még ücsörögtünk, aztán átcsusszantunk mi is. Egy kicsit vártunk, figyeltük, történik-e valami. Egyszer csak leült valaki a helyünkre. Egy fogolytársunk, ismertük is őt. Hátrafordította a fejét, és odasúgta magyarul, hogy sok sikert! Rájöttem, miért csinálta. Ha az SS visszajön és üresen találja a helyünket, miközben körülötte minden foglalt, gyanút fog. Így, hogy legalább egyvalaki ült ott, kevésbé volt feltűnő. A cinkosunk nevét nem is tudom, de ezzel egész biztosan segített rajtunk. Neki valószínűleg nem volt már ereje szökni, vagy nem hitte, hogy sikerülhet, de nekünk meg akarta adni az esélyt. Apróság volt, mégis nagyon fontos gesztus. Lassan, óvatosan kimásztunk a fa túloldalán, majd elindultunk, vigyázva, hogy ne roppanjon a lábunk alatt száraz ág. Magdát és Amélie-t nem láttuk sehol; nyilván tartották magukat az utasításomhoz, hogy ne várjanak ránk. Távolodtunk a csoporttól, az őröktől, a halálmenettől. Most már futva. Négy lágerfogoly szökésben. Vagy negyedórán át rohantunk anélkül, hogy kiabálást, lábdobogást vagy kutyaugatást hallottunk volna. Valószínűleg nem fedezték még fel a szökésünket. Mióta úton voltunk, egyszer sem számoltak meg minket. Biztos azt gondolták, túl rémültek, túl kimerültek vagyunk a szökéshez, és elhisszük a meséjüket, hogy csupán a Vöröskereszthez akarnak minket eljuttatni a területről, ahol harcok várhatók. A háború után megtudtam, hogy a csoportunk a csehországi Domažlicébe, Kronachtól mintegy kétszáz kilométernyire ment. Két napon át meneteltek megállás nélkül. Hogy mi lett volna az eredeti úti cél, nem tudni, mert Domažlicénél megálljt, majd leüljt parancsoltak, aztán egyszerűen otthagyták őket. A Vöröskereszt természetesen nem volt sehol. Az SS-ek pedig sarkon fordultak, és visszamasíroztak Németországba. Mintha elvégezték volna a rájuk bízott feladatot – eljuttatták a foglyokat valahova, most már gondoskodjanak magukról. Mintha testőrök, nem pedig gyilkosok lettek volna. Feltehetően parancsot kaptak közben, hogy forduljanak vissza, így nem maradt idejük az eredeti rendeltetési helyére kísérni a csoportot. A foglyok nagy szerencséjére. Húsz percbe telhetett, míg elértünk a patakhoz. Keskeny volt és sekély, így egy darabon a medrében trappoltunk. Nagyjából ötven méter után vizes lábnyomokat pillantottam meg a parton. Ez csak Magda és Amélie lehetett, gondoltam. Kiléptünk mi is a vízből, futottunk tovább. Egyszer csak mintha reccsent volna

valami. Megálltunk, hallgatóztunk. Csend volt. Aztán megint reccsenés, de ekkor már láttuk, hogy Magdáék szaladnak felénk, akik az imént a dobogásunkat hallva a biztonság kedvéért inkább elbújtak. – Sikerült, sikerült! – örvendeztünk, és ölelgettük egymást. Tovább már együtt mentünk. Az erdőre hamarosan leereszkedett a sötétség. Úgy döntöttünk, ideje megpihenni. Magda és Erzsi ment először aludni, mi Amélie-vel úgysem bírtunk volna. Megbeszéltük, hogy ha nagyon elálmosodnánk, felébresztjük őket, és cserélünk. A kimerültségtől és az idegfeszültségtől azonban hamarabb elaludtunk, mintsem hogy rájöttünk volna, mennyire elfáradtunk. Reggel pihenten ébredtünk, és azonnal útra keltünk. Éhesek, szomjasak voltunk. Utoljára a kronachi kútnál ittunk előző nap, ételt pedig a tegnapelőtti vacsora óta nem láttunk. Összeszedtük a bátorságunkat, és bekopogtunk az első utunkba kerülő házba. Magányos kis tanya volt, gondoltuk, itt talán megszokták az emberek, hogy segítenek a másikon. A németül tökéletesen, akcentus nélkül beszélő Erzsi lett a szószólónk. Megtermett parasztasszony nyitott ajtót, jellegzetes bajor ruhában. – Ja?– méregetett bizalmatlanul. – Jó napot! Ne haragudjon, hogy zavarjuk, de kényszermunkások vagyunk, és a gyárat, ahol dolgoztunk, lebombázták. Mi pedig szeretnénk hazajutni a Protektorátusba – hazudta Erzsi az előre megbeszélt forgatókönyv szerint. Az asszony szúrós szemmel vizslatott. – Und? Na és? – Éhesek, szomjasak vagyunk. Tudna adni egy kis ennivalót meg vizet? Látszott az asszony arcán, hogy a fenébe kíván minket, mégsem csapta be az orrunk előtt az ajtót. Mást talált ki. – Hiába próbálsz itt nekem rendesen németül beszélni, tudom én jól, mifélék vagytok. Ott vannak a kutya táljai. Ne mondhassátok, hogy nem segítettem – öt percre bezárom a kutyát. Öt perc! Aztán ne lássalak itt titeket! – és ezzel csukódott az ajtó. A kutya egyik táljában víz, a másikban az, ami nyilvánvalóan a háziak vacsorájából maradt: gersli, egy darab kenyér, szalonnabőr. Mindez nyakon öntve valami levessel. Lehajoltam a vizestálkáért. Majdnem kicsúszott a kezemből – csupa kutyanyál volt. De a víz jólesett, ittunk belőle mind a négyen. És megettük, ami a másik tálkában volt. Gyorsan. Felfaltuk. Nem tudhattuk, betartja-e az asszony az öt percet. Továbbindultunk. Amélie kiismerte magát az égtájakban, így rá hallgatva délkelet felé tartottunk. Óvatosnak kellett lennünk, bárhol lehettek még a környéken harcok. A háborúnak hivatalosan egy hónap múlva lett csak vége.

Patton seregei is csak két héttel később lépték át a csehszlovák határt. Az amerikaiak most azokon a színtereken harcoltak, amelyeket magunk mögött hagytunk. Buchenwaldot már április 11-én felszabadította az USA, Ravensbrücknek viszont április 30-ig kellett várnia a szovjetekre, pedig nem egész négyszáz kilométerre estek egymástól. Ravensbrück viszont csak kilencven kilométernyire volt Berlintől, amelyre még kemény harc várt. Másnap délután újabb tanyához értünk. Szomjasak voltunk, bekopogtunk hát a szokásos történetünkkel a kényszermunkáról és a gyárról meg a bombáról, ami miatt irataink sincsenek. Egy paraszt nyitott ajtót. – Ne haragudjanak, nem hívom be magukat – mondta –, egy héttel ezelőtt született a fiam, és hát maguknak lehet mindenféle betegségük. De az istállóban ellehetnek, és holnap megpróbálok maguknak papírokat intézni a hazaútra. Iratok nélkül ne menjenek tovább! Adott enni, megmosakodhattunk, kimostuk a ruhánkat. Kint már nem volt túl hideg, és melegített a szalma meg az állatok is, így az alsóneműben feküdtünk le aludni, amit a gazda felesége küldött nekünk. Reggel nem bírtam kinyitni a szemem. És iszonyú büdös volt körülöttem. Odanyúltam az arcomhoz, és majdnem szörnyethaltam ijedtemben. Kérges volt és repedezett, ráadásul az érintést csak az ujjamon éreztem, az arcomon nem. – Segítség, lányok, keljetek fel gyorsan, azt hiszem, megbénult az arcom! Nem látok semmit! – kiabáltam rémülten. Hallottam, ahogy ébredeznek, zizeg a szalma, felállnak. Aztán egy kis csend, amit kisvártatva kiáltás hasít ketté. – Te jó ég! Nem, gondoltam, ez nem lehet igaz! Túléltem a lágereket, sikerült megszöknöm, és most, karnyújtásnyira a szabadságtól terít le valami rettenetes betegség, amibe bele is vakultam?! Ekkor egy olyan hang ütötte meg a fülemet, amit az adott pillanatban a legkevésbé vártam. Nevetés. Lehet, hogy hallucinálok? Vagy tényleg nevetnek?! Nevettek. Mind a hárman. Kirobbantam. – Ti nevettek, miközben én megvakultam és megbénult az arcom?! Inkább segítenétek! – kiabáltam sírós-mérgesen. – Bocsáss meg, Ibikém, ne haragudj! – mondta Erzsi, és megfogta a kezemet. – Ne félj, nincs nagy bajod! – Nincs nagy bajom? Csak annyi, hogy nem látok, rapancos a bőr az arcomon, és ráadásul nem is érzem, de különben semmi nagy bajom, igazad van! – replikáztam felháborodva. – Jaj, nem, dehogy, tényleg semmi bajod! Csak leszartak éjjel a tehenek, és rászáradt az arcodra a lepény. Minket is leszartak, de nem a szemünket.

Erzsi odakormányozott a vályúhoz, és óvatosan, kis darabokban lehántogatta a száraz trágyát az arcomról meg a szememről. Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor az egyik szemem szabaddá vált! Addig ugyanis félig-meddig hittem csak, amit mondott, de fél szemmel már láttam, hogy igaz. Mindannyiunkat megjelöltek a tehenek. Erzsikének az arcán, a nyakán meg a bal vállán volt a pakolás, Amélie-nek kis kalapként ült a fején – hiába, a francia nő akkor is sikkes, ha épp leszarta egy tehén –, Magda pedig tetőtől talpig koszos volt, valószínűleg mocorgott a ganajban az éjjel. Most, hogy tudtam, mi a nagy vidámság oka, csatlakoztam az általános jókedvhez én is. Nagyon hosszú idő után először hallottam a nevetésemet.

A hazatérés Losonc, 1945 májusa

1945 májusának végén értem haza. Egész úton mondogattam magamnak, hogy megyek haza, megyek haza. Mikor azonban megérkeztem a városba, tudtam, hogy nem haza érkeztem. Ez már nem az én otthonom volt. Apáti felől érkeztem, vagyis végig kellett mennem a Nagybég utcán, ahol a régi életünkben laktunk, még mielőtt az egész tragédia elkezdődött volna. Bementem a házba, kicsit körülnézni. A kapu, mint azelőtt is mindig, nyitva állt. Felbaktattam a másodikra. Becsengettem. A szívem hevesen vert. Nem tudtam, mit mondok majd annak, aki ajtót nyit, és fogalmam sem volt, ki fogja kinyitni. Fehér kötényes, kövér nő volt. A profilját láttam először, ahogy kiabál befele a lakásba, hogy „…azt a tepsit békén! A bukta még forró!” – Parancsol? – kérdezte felém fordultában, arcán szívélyes mosollyal. Ami le is hervadt azonnal, amint a szeme és az agya értelmezte a helyzetet. – Te vagy? – kérdezte meglepetten, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, undorral. – Mit keresel itt? És egyszeriben tudtam, mit mondok neki. A hajdani szomszédasszonyunk volt ugyanis, aki azelőtt a szűkös, földszinti házmesterlakásban lakott. Szemmel láthatóan felvitte az isten a dolgát azóta. – Hazajöttem. Ez a mi lakásunk. – Mit nem mondasz?! A lakás azé, aki becsülettel fizeti érte a bért! Ti elmentetek, és vissza se kellett volna jönnötök! – kiabálta. – A tisztességes ember meg féljen, hogy kiteszik az utcára, mi? Hát hányatokat esz még haza a fene?! – kérdezte, de a választ nem várta meg. Nagy dörrenéssel becsapta az ajtót. Én meg csak álltam. Szomorú voltam és rettentően magányos. Annyira, amennyire talán még Birkenauban sem. Mert valamikor ez az „enyém” volt – az én menedékem, az én szobám, az én otthonom. És most már nem az.

Elindultam lefelé a lépcsőn, és közben az motoszkált a fejemben, amit a házmesterné mondott. „Hányatokat esz még haza a fene?” Mire gondolt? A zsidókra általában vagy… Vagy esetleg járt már nála valaki más is? Tudtam, hogy egy óra hosszat is nyomhatnám most a csengőjét, akkor se nyitna ajtót, és ha kinyitná, akkor sem felelne a kérdésemre. De már tudtam, hol kaphatok választ. Hazafelé jövet két dolgot véstem az eszembe – ha meg akarsz valakit találni, menj a postára vagy a helyi Vöröskereszthez. Azoknak ugyanis vannak valamiféle listáik a lágerekről meg a munkaszolgálatosokról. A Vöröskereszt a város túlvégén volt. A posta a sarok mögött. Futásnak eredtem. Útközben ismerős arcok is jöttek szembe. De nem szólított meg senki. És az esetek egy részében nem azért, mert nem szívesen láttak a városban. Hanem mert féltek. Nem tudták, hogyan üdvözöljenek, mit mondjanak. Főleg, hogy látták: egyedül vagyok. A „Hogy van a család?” kérdés azokban a napokban a „nem helyénvaló” kategóriába tartozott. Odaértem a postához. Vagyis ahhoz a helyhez, ahol a postahivatal lenni szokott. De most nem volt. Csak egy csomó törmelék. Közvetlenül azelőtt rombolták le a németek, hogy a szovjetek felszabadították Losoncot 1945. január 14-én. Megkérdeztem, hol működik most a posta; nem is volt messze. A hivatal egyik falát elborították a listák. A másikon plakátok, üzenetek. Ha nem találta meg az ember a rokonát a hivatalos jegyzékben, mint például én, akkor odaállt a másik fal elé, és végigböngészte az üzeneteket. Az persze ábécérend híján némileg bonyolultabb volt, így végigolvastam, hogy „Dr. Oppenheimer keresi a feleségét. Várom a róla szóló híreket a Varga utca 31ben.” Szóval a doktor túlélte a lágert, gondoltam. „Drága gyermekeim, hisszük, hogy életben vagytok. Otthon ne keressetek, elmentünk Fábiánkára a Róza nénihez. Titeket is vár ott egy szoba. Szeretettel édesanya és édesapa, Stein család” „Kurva zsidók, minek jöttetek vissza? Nem volt ott elég kemence? Majd én keresek önkéntesseket mingyár, hogy be legyen fejezve ez a ügy” – írta egy helyi entellektüel. Végül megtaláltam. Rövid volt. Egyértelmű. „A Stern család részére: a Jókai utca 15. alatt vagyok. Gyuri.” Gyuri! A testvérem él! És itt van Losoncon! Pár utcányira! Kiszaladtam a postáról, végignyargaltam a Nagybég utcán, és befordultam a Jókai utcába. Hosszú, szürke ház volt a tizenötös szám. A kaputól jobbra is, balra is három ablak nézett az utcára. A feketére festett, súlyos, felső részén üvegezett kaput fafaragások díszítették. Nem tudtam, ki lakik itt és hogy miért pont ide jött

Gyuri. Lenyomtam a kilincset, de nem engedett. Bekopogtam hát a jobbra eső legelső ablakon. Semmi. Odaléptem a következőhöz. A redőny le volt eresztve. Megkocogtattam azt is. Semmi. Az utolsó ablak ki volt törve, csak belülről vertek rá pár deszkát, így azzal nem is próbálkoztam. Átmentem a bal oldalra. Első ablak. Begörbített mutatóujjammal megkopogtattam az üveget. A függöny mögött mintha mozdult volna valami. Valaki nézett. Egyszer csak félrerántották a függönyt, kicsapódott az ablak, és az a valaki kiugrott az utcára. Olyan lendülettel, hogy majdnem elesett. Elkaptam a billegő alak vállát, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Egymásra néztünk. Annyi gyengédséget, mint abban a szempárban akkor, sosem láttam még. Gyuri. – Hugi! – kiáltotta, magához kapott, szorított, ölelt. – Gyuri… – suttogtam a hajába. Olyan sovány volt, hogy az ingén át is éreztem minden bordáját. Beesett arca egy öregemberé, szürkés bőrét majd kidöfték a csontjai, orra valószínűtlenül hegyes volt. Csak a szeme árulta el, hogy ez a mi Gyurink. A mienk? Most már csak az enyém. – Gyere, menjünk be – húzott maga után. Kiderült, hogy a ház Misié, hajdani osztálytársáé, akivel együtt vészelték át a munkaszolgálatot és az egész szörnyűséget. Misi szülei elpusztultak Auschwitzban, de annyi szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a házukat egy valóban jó barát „igényelte ki”, aki a háború után szó nélkül vissza is adta neki. – Megtaláltad az üzenetet a postán, igaz? – kérdezte Gyuri, vaslogikával. – Igen. – És mivel egyedül jöttél ide, nyilván egyedül vagy – mondta inkább, mint kérdezte. – Anyuka és apuka meghalt. Tavaly júniusban vittek el minket, és őket rögtön beküldték a… Nem bírtam kimondani. Nem tudtam, mennyit tud, és nem lett volna erőm magyarázgatni, miféle gázról van szó, és mi történt ott velük. De Gyuri csak bólintott. Hogy tudta-e, miről van szó, vagy nem számított, hova küldték őket, ha egyszer úgyse jönnek vissza onnan, nem tudom. Nem kérdezősködött. – Elnéztem haza is. A régi lakásba. Már egy hete itt vagyok. De most a Mariska lakik a helyünkön. Bólintottam. Néztem őt egy darabig, majd megkérdeztem: – Elmondod, hogy veled mi történt? – Nemigen van mit elmondani. Sanyitól rögtön az első állomáson elválasztottak. Őt Ukrajnába vitték, engem csak Jolsvára. Lövészárkot ástunk,

építőanyagot trógeroltunk, benzineskannákat töltöttünk. Csináltuk, amit éppen kellett. Aztán Rimaszombatba kerültem, ott a kaszárnyát készítették elő a sereg számára. Enni alig adtak, szabad ég alatt aludtunk. Egy nap aztán jött a vonat, és elvitt Mauthausenbe. Ott láttam először két lábon járó hullákat – halálra éheztetett emberi roncsokat. Mi is nagyon soványak voltunk akkor már, de azokhoz a csontvázakhoz képest volt rajtunk vagy tíz kiló. Hiába fogy el szinte az ember teste, akkor is kapaszkodik az életbe. És hiába szenved nagyon, akkor is bízik benne, hogy életben marad. A kőbányában dolgoztam. Százötven kilométeres sugarú körben minden osztrák út és tér mauthauseni kőből készült. A bécsiek is véres utcakövön járnak. A kőbányából száznyolcvanhat lépcső vezet felfelé. Minden egyes alkalommal megszámoltam, mikor a harmincnegyvenkilós tömbökkel a vállamon fel kellett mennem rajtuk. Hogy tudjam, mennyit kell még kibírnom. És volt, hogy aki felment, túl gyorsan lejutott újra – lelökték az őrök egy sziklafal mellől. Ejtőernyősök fala, így hívták. Vagy lerúgtak fentről egy kőtömböt, és nézték, eltalál-e valakit. Ha nem, akkor addig rugdosták le a továbbiakat, míg sikerrel nem jártak – harmadszorra-negyedszerre mindig agyonsújtott valakit a kő. A legjobban azt szerették, ha úgy találta el a szerencsétlent, hogy csak a koponyáját zúzta péppé, a teste sértetlen maradt. Olyankor nagyokat röhögtek, hogy nézd, kifeküdt napozni ez a naplopó, és még arra is van gondja, hogy a feje árnyékban legyen. De biztos nem volt könnyű neked sem. Ha akarod, majd elmeséled. De nekem most még gyógyulnom kell. A lágerben tífuszt és tüdőgyulladást kaptam. Minket csak május 5-én, az utolsók között szabadítottak fel. A tábori kórházból tizenkét nap után elengedtek ugyan, de csak mert kellett a hely másoknak. Nem vagyok még egészséges. – Ne félj, Gyurikám, az leszel, teszünk róla, te meg én. Rendben lesz minden, veled maradok, segítek. – Komolyan!? – Hát persze! És ezt az ígéretemet nem szegtem meg soha, még akkor sem, amikor egyszer majdnem beleszakadt a szívem. Hosszan, nagyon hosszan beszélgettünk aznap. Elmondtam neki Sanyit meg Esztert, elmondtam, hogyan mentett meg Aduka, meséltem Erzsiről, Magdáról, Amélie-ről és Hansról, meg arról, hogyan szöktünk meg. Elmeséltem, hogy a parasztnál öt napig maradtunk, aztán továbbmentünk Csehország felé. Ott kettéváltunk. A doktornő és Magda úgy döntött, csatlakoznak az amerikaiakhoz, akik biztos hasznát veszik Amélie tudásának. Mi meg Erzsivel elindultunk haza. Gyalog. Vonatra a világ minden kincséért sem szálltunk volna. Ő elment Ipolyságra, én meg hazajöttem Losoncra. Abban maradtunk, hogy ha nem találok itthon senkit, akkor elmegyek hozzá. De én találtam.

– Gyere, elmegyünk a Kohn Félix házába – szólt másnap Gyuri. – Minek? – Gyűjtőhelyet létesítettek benne. Oda hordják az emberek a holmit, ami a zsidóké volt. Lehet, hogy találunk valamit mi is a magunkéból. – Csak nem képzeled, hogy Mariska bármitől is hajlandó lesz megválni? – néztem rá hitetlenkedve. – Nem tudom – vonta meg a vállát –, de ha nem megyünk el oda, akkor nem is tudjuk meg. A Kohn-lakás zsúfolásig megtelt. Emberrel, bútorral, szőnyeggel, edénnyel, étkészlettel, gyertyatartóval, festménnyel, dobozokkal. A szovjetek január 14-én felszabadították a várost, és azóta hordják ide az emberek a hajdani zsidó vagyontárgyakat. Vagyis azt, ami megmaradt belőlük. Voltak ugyanis, akik látták, miféle helyzet várható, és elrejtették nemzsidó barátaiknál vagy üzletfeleiknél vagyonuk egy részét – értékes képeket és szőnyegeket, porcelán étkészletet, ezüst evőeszközt, gyertyatartókat. Vagy éppen családi fényképeket. A bőröndben, amit magukkal vihettek, fontosabb holminak kellett a hely, de ha a lakásukban hagyták volna, az új tulajdonos biztosan kidobja. Az átmeneti gazdák becsületesebbje pedig ezeket is vissza akarta adni, még ha gyakran nem is volt kinek. Létrehozták hát ezt a múzeum jellegű gyűjtőhelyet. Nekünk nemigen volt értéktárgyunk, azokkal nem is foglalkoztunk hát. – Nézzük át a fényképeket – mondta Gyuri. – Fogod bírni? Bólintottam. Nem tudtam ugyan, hogy valóban fogom-e bírni, de gondoltam, hátha van közte a mieinkből is. Fogtunk hát egy-egy nagy dobozt, és nekiláttunk az összevissza bedobált fényképeknek. Volt köztük olyan, amit szemmel láthatóan albumokból szedtek ki, és akadtak gyűrött vagy kettétépett képek is. De megmaradtak. Valaki megmentette őket. Néztem sorban a fotókat. Voltak teljesen idegenek, és voltak, amelyekről hajdani osztálytársak, barátnők, szomszédok köszöntek vissza. Néztem a képeket, és arra gondoltam, hogy talán ez az egyetlen, ami maradt utánuk. A dobozba hajigált fotók. És ha nem jön értük senki, mi lesz velük? Elégetik ezeket is? Mint a rajtuk szereplőket? Én találtam meg. A kezembe vettem, hosszan néztem. A családi fényképünk, 1937 tájáról. Tizenöt éves voltam. Anyuka negyvenhét, apuka negyvenkilenc. Hét év volt hátra az életükből. Sanyi nem volt akkor velünk, így róla nincs is képem. De még mindig látom őt magam előtt. Olyannak, amilyen az állomáson volt, amikor elbúcsúztunk. – De hát ez a festmény az édesanyámé volt. Hozományba kapta – zökkentett

ki a gondolataimból egy halk, sírós hang. – Na de ilyet! Ez a kép a miénk, csak valaki a tudtom nélkül idehozta tőlünk! – De hát M. bácsi, együtt vittük át anyukával magukhoz, és M. néni azt mondta, ő megőrzi, míg anyuka vissza nem jön. Hiszen barátnők voltak! – Na és visszajött? Nem jött vissza! Slussz! A kép a miénk! – De én be tudom bizonyítani, hogy a miénk! Tudom, mi van a vászon hátsó oldalára írva. Ha széttépi azt a barna papírt, van alatta egy titkos ajánlás. Hogy mindig meg lehessen találni a képet – próbálkozott kitartóan a lány. – Te szemtelen kis taknyos! Azt mered állítani, hogy én ezt a képet elloptam?! – magasodott fölé a férfi. – Nem. Csak azt, hogy valószínűleg nagyon szeretné, ha a magáé lehetne. De nagyon kérem, higgye el, hogy számomra sokkal többet jelent. Van itt más holmink is, vigyen abból, csak a képet, csak azt adja vissza, kérem. A férfi elvörösödött, látván, hogy minden szem rászegeződik. – Mit képzelsz magadról?! Azt állítod, hogy én idegen holmit gyűjtögetni jöttem ide? Utoljára mondom, hogy a kép a miénk, és csak tévedésből került ide! – Nem. Nem a maguké – mondta a lány nyugodt hangon. Ilyen békés ellenállásra nem számított M. úr, és kínos volt számára, hogy rajtakapta őt a lány. Ezt is pont most ette ide a fene, gondolhatta. De sarokba szorították. Mindenki tudta, hogy hazudik, és a lánynak van igaza. Egyik kezében a képet tartotta, a másikkal pedig egyszer csak letépte a barna papírt. Azt hittük, a dedikációt akarja megkeresni, elismerni a tévedését, békésen kihátrálni. De ő ökölbe szorította a kezét, és belecsapott a kép közepébe. A vászon széthasadt. – Adok én neked drága képet, nesze! Itt a szaros emléked, még dedikáltam is! – ordította, és hozzávágta a képet a lányhoz. – Engem fog letolvajozni ez a mocskos zsidó csürhe! Az ember segít nekik, tartja a hátát, aztán ez a hála! Mocskos bagázs! – csörtetett ki üvöltözve a lakásból. A lány csak állt, és nézte a képet. Odamentem hozzá. – Sajnálom… Rémes, mit művelt ez a goromba fráter. – Nem számít – felelte. – Neki csak azért kellett, mert pénzt ér, de számomra egészen más értéke van. Még így, szakadtan is. – Értékes kép? – kérdeztem. Bólintott. – Katona Ferdinánd munkája. Mednyánszky-tanítvány volt. Anyuka kapta hozományba, és mindig mondta, hogy ha férjhez megyek, nekem adja. Végigsimított a tátrai bércek között csúfoskodó szakadáson. – Segítsek megkeresni a többi holmitokat? – ajánlkoztam.

Nemet intett. – Amit kerestem, meglett, és nem akarok többet huzakodni senkivel. A „múzeum” még számos csúnya konfliktus forrása volt. Előfordult, hogy valaki leadta a holmit, aztán, mivel senki nem jelentkezett érte, próbálta visszaszerezni. Mint az a bizonyos M. Bár neki esze ágában sem volt visszaadni semmit, a felesége vitte be a rábízott darabokat, titokban. A férfi pedig eldöntötte, hogy legalább a képet visszaveszi, mintegy kárpótlásképpen azért, amiért „olyan sokat kockáztattak értük a háborúban”. Ez az epizód csak rátett egy lapáttal a városban uralkodó hangulatra. Döntöttünk: elmegyünk Losoncról. Nem volt semmi, ami itt tartson minket. A közönyös többség továbbra is közönyös maradt. Vagy csak szégyellték magukat, azért tettek úgy, mintha mi sem történt volna. Azok pedig, akik azelőtt sem szíveltek minket, egyértelműen a tudtunkra adták, hogy jobb lett volna, ha nem jövünk vissza. Hogy ilyesmivel nem számoltak. Nem gondolták, hogy van képünk hozzá. Egyvalaki azért mégis akadt, aki örült a visszatértünknek. Annyira, hogy egész testében remegni kezdett, mikor megpillantott. A Losoncon töltött napok azzal teltek, hogy főztem Gyurira, hadd erősödjön, és gondoskodtam róla mindenféleképpen. És eljártam sétálni. Elnéztem a zsinagógához is, a hajdani iskolámhoz, majd hosszas habozás után útba ejtettem a házat, ahonnan a gettóba vittek. Ott volt. Nem akartam hinni a szememnek. De mikor felugrott rám, a kezemet nyalogatta és nyüszített örömében, már elhittem. – Bundi! Bundikám, drága kiskutyám! Leguggoltam hozzá, ő meg a karjaim közé vetette magát, bújt, nyalogatta legördülő könnyeimet, csóválta a farkát, vinnyogott. Mintha elmesélné, mennyire hiányoztam neki, mennyire várt, és panaszolná, hogy nem talált itthon senkit, mikor elkergettem, és ő újra hazamerészkedett. – Néni, ez a mi kutyánk – szakított ki a nagy örömködésből egy gyerekhang. Felpillantottam. A kislány ötéves lehetett, haja két egérfarkincába fonva, nővérétől örökölt ruháján mocskos kötényke. – Tényleg? – kérdeztem. – Igen. Úgy találtuk, mikor ideköltöztünk. Vagyis ő talált minket. – És hol laktok? A kis kéz annak a lakásnak az irányába mutatott, ahonnan elindultunk a gettóba. – Te ismered a mi kutyusunkat? – kérdezte, és Bundi odaszaladt hozzá, aztán ott sertepertélt a lába körül. A kislány lehajolt, megvakargatta a hátát. A kutya állt mellette, kinyújtott nyelvvel lihegett. Olyan volt, mintha mosolyogna.

– Nekem is volt ilyen kedves kiskutyám, egyszer régen. És a tiéd most eszembe juttatta. Látom, hogy szépen törődsz vele, szeret téged a kutyus. – Igen. És én is szeretem őt. – Az nagyon jó. Megsimogathatom még egyszer? A gyerek komoly arccal bólintott. Odamentem Bundihoz, megvakargattam a füle tövét. – Isten veled, drága kis barátom, nagy örömet szereztél ma nekem. A kutya úgy nézett rám, mintha azt mondaná: túléltük. Mindketten túléltük. Én találtam magamnak jó embereket – most rajtad a sor.

Fogják meg! Gyilkos! Prága, 1945 júniusa

Június elején Gyuri egy újsággal a kezében jött haza a postáról. – Készülj, hugi, megyünk Prágába. Érted? Prágába! – Prágába? De hát minek? – Itt írja az újság – nyomta a kezembe a lapot –, hogy a Károly Egyetem meg a Műszaki Főiskola is új évfolyamokat nyit két hét múlva! És felvesznek mindenkit, akinek van érettségije! Tanulni fogunk, Ibolyka! Ahogy azt apukáék mindig is szerették volna! Így hát elindultunk Prágába. Egy-egy bőrönddel a kezünkben. És beiratkoztunk. Gyuri a műszaki főiskolára, én az orvosira. Kollégiumi szoba azonban nem jutott, réges-rég foglalt volt minden hely. A Letnán találtunk egy kis lakást egy gangos házban. A vécé és a fürdőszoba a folyosón volt, másokkal osztoztunk rajta. De Prágában voltunk, és tanulhattunk. Gyuri azonnal kapott ösztöndíjat is, abból éltünk. Napközben az egyetemen voltunk, este otthon magoltunk. Nagyon élveztük. Ki voltunk éhezve a tudásra, és tisztában voltunk vele, micsoda esélyt kaptunk most. Be akartuk pótolni a sok-sok elvesztett évet. Az iskola gyorsított üzemmódban működött; a háború után alakuló társadalomnak szüksége volt a diplomásokra. Egy hónapnyi előadás-sorozat után jöttek is az első vizsgák. Ezeket mindketten kitűnőre letettük, és eldöntöttük, hogy ezt méltóképpen meg is ünnepeljük egy olcsó étteremben, ahová nagyrészt a szegényebb diákok és munkások jártak. Mi még ezt sem engedhettük meg magunkat. Én főztem kettőnkre, vagy kenyeret ettünk margarinnal és mustárral megkenve, esetleg egy kis porcukorral megszórva. Ez azonban kivételes helyzet volt. Mikor beléptünk a kifőzdébe, egyikünk sem sejtette még, milyen jelentőssé válik majd ez a nap. Gyuri csoporttársainak az asztalához ültünk le. Mi csak egy-egy gulyáslevest kértünk, ahhoz járt fejenként két szelet kenyér ingyen. A forgalmas étteremben

nagy volt a nyüzsgés, jöttek-mentek az emberek folyamatosan. Ennek megfelelően nagy volt a zsivaj is, az embernek majdhogynem kiabálnia kellett, ha a szomszédjához szólt. Kihozták a levest. Forrón gőzölgött. Vettem egy kicsit a kanalamra, fújkáltam. Pillantásom közben az ajtó felé tévedt, amin épp egy öttagú diáktársaság nyomakodott kifelé, szemből pedig egy hajlott hátú nő igyekezett bejutni. Nem szenteltem különösebb figyelmet az életképnek, de valami mégis megállította a tekintetemet. Nem ugrott be rögtön, hogy mi az. Csak néztem, ahogy jön befelé. Egy idegen nő, sose láttam. De mintha unszolt volna egy belső hang, hogy nézd meg! Nézd csak meg jobban! Mindenki ismeri az érzést, amikor ott van a nyelve hegyén egy szó, de nem bírja kimondani. Pontosan így éreztem magam ebben a pillanatban én is. Hogy mi történt aztán, csak Gyuri elbeszéléséből tudom. – Rákvörös lettél, a szemed majd kiugrott a helyéből. Remegni kezdett a kezed, és a kanál nagy csörrenéssel a tányérodba esett. Lassan magad elé nyújtottad a kezedet, előreszegezett mutatóujjal. Aztán egyszer csak felugrottál a székről, és borzasztó hangosan az kiáltottad, hogy „Ő az! Fogják meg! Gyilkos! Kapják el! Kapják el!” A nő döbbenten nézett rád, majd megfordult, és mire valaki észbe kapott volna, már szaladt is a kijárat felé. Te meg utána. Mi meg utánad. Rohant a nő az utcán, te meg a nyomában, és egyfolytában kiabáltad, hogy „Fogják meg! Fogják meg azt a nőt! Gyilkos!” Két nagydarab férfi jött szembe, azok széttárták a karjukat, elállták az útját. A nő próbált szabadulni, de keményen tartották, míg oda nem értek a rendőrök, akiket a te kiabálásod riasztott ki a sarkon túlról. Így kapták el Bébit, egyikét azoknak a Blockältestereknek, akiknek sikerült a káoszban kimenekülniük a halálmenetből. Fogolynak tettette magát, és tulajdonképpen az is volt. Talán sose kapják el, ha akkor nem megyünk el Gyurival megünnepelni a sikeres vizsgát. Gyuri elkísért a rendőrségre, ahol felvették a jegyzőkönyvet arról, hogy ki ez a nő és miket csinált. De hogy valójában ki is ő, nem derült ki. Kérdeztem a rendőröktől, mi a valódi neve, de nem tudták ők sem, Bébi nem volt hajlandó elárulni. És nem is tudtam meg soha. Egy évbe telt, mire sor került a bírósági tárgyalásra. Akkor már az első kislányomat vártam, és a férjemmel úgy döntöttünk, hogy nem fogjuk az egészségét meg az enyémet se veszélyeztetni a bírósági tárgyalás okozta stresszel. Nyilvánosan kellett volna beszélnem olyan dolgokról, amiket még a tulajdon férjemnek sem mondtam el. A koncentrációs táborban tanúsított brutális viselkedéséről megtettem a vallomásomat a rendőrségen, és tudom, hogy sikerült

további tanúkat is találniuk. Nekem az is elégtételt jelentett, hogy láttam menekülni, és láttam, ahogy elkapják. Annak köszönhetően, hogy ráismertem. Én, akit „különleges elbánásra” ítéltek, én, akinek a visszatérése nemkívánatos volt. A legtöbbünknek, akiket az utolsó transzportokkal vittek el, ez a megjegyzés állt ugyanis a neve mellett: visszatérése nemkívánatos. Prágában nem volt könnyű az életünk. Gyuri ösztöndíja nagyon szerény volt – miután kifizettük a lakbért, annyi pénzünk sem maradt, hogy legalább kenyér jusson minden napra. A bátyámat szerencsére gyakran meghívták ebédelni a tanárai, mert szívesen beszélgettek vele szakmai problémákról, és néha nekem is jutott egy tál étel az évfolyamtársnőmnél, akinek az anyja nagyon sajnált minket. Általában egyszerre értünk haza Gyurival. Aznap azonban már egy órája otthon voltam, és a bátyám még sehol. Aggódni kezdtem, merre járhat, nem esett-e baja. Aztán egyszer csak meghallottam a hangját a gangon. Vidáman beszélgetett valakivel. Az én csendes, visszahúzódó testvérem, akit a háború vége óta nem hallottam még senkivel ilyen fesztelenül társalogni. De amint nyílt az ajtó, világossá vált minden. Egy jóbarátja volt vele. Aki tulajdonképpen az én barátom is volt – a Fischer Gyurka. – Micsoda meglepetés! – kiáltottam, és hirtelen nem tudtam, hogy kezet nyújtsak-e neki vagy megöleljem. De megoldotta a problémát helyettem – odalépett hozzám, és megölelt. – Szervusz, virágszál! Jaj, de nagyon örülök neked! Öt éve lehetett, hogy utoljára láttuk egymást. Öt hosszú év, amelynek során többet éltünk meg mindketten, mint azt valaha képzeltük volna, és jóval többet annál, mint amennyit szerettünk volna. Ez a Gyurka, vagyis most már Juraj egészen más volt, mint a losonci jóbarát. Az fiú volt. Ez itt férfi. Ráadásul brit katonai egyenruhában, úgynevezett battle dressben. – Gyere, ülj le, aztán mesélj! Hova is szöktél akkor tulajdonképpen? – kérdezte Gyuri.

Szökevényből harckocsiparancsnok 1939–1945

– Amikor aznap este csengett otthon a telefon, már sejtettem, hogy ez nem jelent semmi jót – fogott bele a történetébe Juraj. – Apám mellett álltam, így hallottam, amint a vonal túlvégén csak annyit mond egy hang: „Hajnalban jönnek a postásért”, és leteszi a telefont. Világos volt, hogy rólam beszél, és hogy a cseh levelekkel függ össze a dolog. Tíz percen belül össze volt csomagolva a holmim egy hátizsákba; a koffer nem lett volna a szökéshez-bujkáláshoz túl praktikus. Apám adott némi pénzt az útra. Felébresztettem az öcsémet és Erna nénit, elbúcsúztam. Gyalog vágtam neki, igyekeztem észrevétlen maradni. Egy füleki ismerősöm fogadott be az éjszaka hátralevő részére, majd másnap átvitt Salgótarjánba, ahol kimentem a pesti vonathoz. Az állomáson cseh szó ütötte meg a fülemet. Egy fiúnak beakadt a hátizsákja a vonatajtó kilincsébe, és kicsit felrepedt. „Do prdele!” A fenébe! Akkor még nem szólítottam meg, mert az állomáson csak úgy hemzsegnek a spiclik. Megvártam, míg felkapaszkodik a vonatra. „Cseh vagy, igaz?” Bizalmatlanul nézett rám. „Ne félj, én is szökésben vagyok” – próbálkoztam tovább, de ő csak hallgatott. „Továbbküldtem a cseh barátaim franciaországi leveleit a Protektorátusba, hogy hírt kapjon róluk a családjuk. Juraj vagyok. Juraj Fischer” – és nyújtottam a kezem. A fiú előbb a kezemre, aztán a szemembe nézett. Még mindig habozott. Én azonban álltam a tekintetét, és a kezemet se vettem el. Talán ez győzte meg. Nyújtotta ő is az övét, és emberesen megszorította a jobbomat. „Honza Hrubý” – árulta el a nevét is.– „Nagyon óvatosnak kell lennünk. Egyszer már megpróbáltam átjutni Franciaországba, de két másik barátommal együtt elkaptak és visszaküldtek.”

„De jó, hogy találkoztunk! Nekem fogalmam sincs, merre induljak.” „Elmegyünk Belgrádba, és az ottani nagykövetségen belépünk a csehszlovák hadseregbe.” Így is lett. Sikerült eljutnunk Belgrádba, és jelentkeztünk a követségen. Onnan azonban hosszú út állt még előttünk, Franciaországba jó nagy kerülővel tudtunk csak eljutni. Görögországon és Törökországon át Libanonba mentünk, majd Bejrútból hajóval Franciaországba. Honza nagyon kedves, nyugis fiú volt, rendkívül ügyes és kitartó. Mindenre elszánt. Nem is lepődtem meg, mikor kiderült, hogy különleges feladatokra választották ki. Elvégzett egy szabotázstanfolyamot, ejtőernyős-kiképzésen vett részt, majd negyvenkettő áprilisában a Bioscop ejtőernyős brigád tagjaként bevetették a Protektorátusban. A Heydrich-merénylet után, amelyet az Anthropoid csoportbeli fiúk hajtottak végre, Honza is ott rejtőzött Jozef Gabčíkkal és Jan Kubišsal a prágai Resslova utcai templomban. Összesen heten voltak, mind ejtőernyősök. Erre a hét emberre a németek egy ejtőernyős bajtársuk, Karel Čurda árulását követően hétszáz katonát küldtek. A fiúk órákon át állták a sarat. Az utolsó golyót megtartották maguknak. Honzát Angliában még az emigráns csehszlovák hadsereg propagandaplakátjára is lefotózták, örök mosolyával. És én mindig így fogok emlékezni rá. – És veled mi lett? – törte meg Gyuri bátortalanul Juraj emlékező csendjét. – Velem? – sóhajtott nagyot a vendégünk. – Az alapkiképzést a 3. csehszlovák gyalogezrednél kaptam, és utána nyomban kiküldtek a frontra lövészként. Végre harcolhattam a fritzek ellen! Sajnos csak rövid ideig. Franciaország 1940. június 22-én kapitulált, és nekünk villámgyorsan el kellett hagynunk az országot. Sikerült feljutnunk a Neuralia fedélzetére. A fedélközben aludtunk, függőágyon, de akadt, aki inkább a padlót választotta, mert hogy a hajó is mozog meg az ágy is, az már sok volt… Engem nem zavart. A délfrancia partokról Gibraltár mellett elhajózva Liverpool felé vitt a Neuralia. Az út majdnem három hétig tartott, és azóta nem nagyon szeretem a nyers hagymát. Ez volt ugyanis a hajón a fő táplálékunk. 1940. július 12-én kötöttünk ki Liverpoolban, majd gyalog mentünk át a városon a vasútállomásra. Az emberek köszöntöttek, integettek, örültek nekünk, örültek, hogy jöttünk, hogy segítjük a harcukat. Az állomáson személyvonatra ültettek, hatunkat egy kupéba, és elvittek a negyven mérföldnyire fekvő Cholmondeley-ba, ahol egy csodaszép kis kastély mellett katonai sátortábor fogadott. Ott aztán felgyorsultak az események: kiképzés, angol nyelvtanfolyam, kiképzés, aztán elölről az egész. Elég jól céloztam, így lövészosztag-parancsnoki

kiképzést is kaptam. Őrvezetői, majd tizedesi rangra emeltek. Egy hónapos kerekesjármű-tanfolyamon is részt vettem az 1. gyalogezrednél. Mindannyian harcolni szerettünk volna már, alig vártuk, hogy bevessenek. Három éve voltunk Angliában, és még mindig nem történt semmi. A pilótáink és az ejtőernyőseink persze részt vettek a harcokban, és igencsak kitüntették magukat, de mi továbbra is várakozásra voltunk ítélve. 1943-ban létrejött Nagy-Britanniában az önálló csehszlovák páncéloshadosztály. Fő ütőerejét a harckocsik képezték. És akkor jöttek azzal, hogy képezzem át magam lövészparancsnokból harckocsitüzérré. Nem tiltakoztam, gondoltam, ha már harc nincs, legalább szerezzek egy új tapasztalatot. Nem sokat vártam az egésztől, de végül igazán sikeresen végeztem el a tanfolyamot. Közvetlenül utána rádióstanfolyamra küldtek, majd beosztottak az 1. páncéloszászlóalj 2. századához. 1944 májusában átvezényeltek Délkelet-Skóciába, Edinburgh közelébe. Itt fejeződött be a kiképzésünk, és itt ért a nagyszerű hír: a szövetségesek partra szálltak Normandiában! Súlyos veszteségek árán ugyan, de a mieinknek, a mi pilótáinknak köszönhetően, akik odafentről fedezték őket, mégis sikerült. És mi mehettünk utánuk! Augusztus végén szálltunk partra Normandiában, Courseulles-ben és Arromanches-ban. Október 5-én új parancsot kaptunk: vonuljuk át a bekerített dunkerque-i kikötőhöz. Három nappal később átvettük az angoloktól és a kanadaiaktól a város ostromát. A németek rögtön másnap támadással próbálkoztak. Minden bizonnyal azt hitték, dísznek vagyunk csak ott, és ha ránk ijesztenek egy kicsit, akkor halálra rémülünk és a nyakunkba szedjük a lábunkat. De nem így történt. Viszonoztuk a tüzet, és nem hátráltunk egy tapodtat sem. Az angoloktól kapott információ szerint a városban tizenkétezer német katona volt, ebből kétezer a Waffen SS kötelékébe tartozott. Mi csak hatezren voltunk. Ágyúk, motorbiciklik, autók álltak a rendelkezésünkre, háromszázhét tank, ezt tudom egész pontosan, és körülbelül kétszázhetven páncélozott harckocsi. De nem akartuk és nem is tudtuk volna a várost a végtelenségig ostromolni. Az első nagy támadást Csehszlovákia megalakulásának évfordulójára, 1944. október 28-ra időzítettük. Ötven ellenséges katonát öltünk meg, és néhány foglyot is ejtettünk. Még ugyanaznap újabb támadást indítottunk, és ezúttal még sikeresebbek voltunk: százötven halott, háromszázötven foglyul ejtett német. Mi a két támadás során összesen háromszáz embert vesztettünk. A sikerhez maga Montgomery tábornagy is gratulált. A következő támadásnál azonban megrekedtek a harckocsijaink egy

aknamezőn. Szörnyű volt. Én voltam az egyik tank, egy amerikai Sherman parancsnoka. Jó kis bestia, csak lassú. De ott és akkor megvédett bennünket, a mi tankunkból nem halt meg senki. Visszafojtott lélegzettel hallgattuk. Kutatva pillantott ránk: – Nem untatlak benneteket? Ha nagyon terjengősen beszélek, állítsatok le, kérlek. Kicsit berozsdásodott a modorom a sok háborús év alatt, és néha hajlamos vagyok belefeledkezni a beszédbe – mosolygott rám bocsánatkérőn. – Ó nem, dehogy! Rendkívül érdekesen mesélsz! És csodálom a bátorságodat. Mindnyájatok bátorságát. – Valóban derekasan harcoltak a fiúk. Az aknamezőn száznyolcvan bajtársunkat veszítettük el. A halál mindenütt jelen volt. Lelőhettek, aknára léphettünk, eltalálhatták a tankunkat. Megszámlálhatatlan módja volt ott a meghalásnak. Az első halottainkat nem ismertem személyesen. Egyiküket felderítő járőrözés közben fejbe lőtte egy mesterlövész. Utána azonban két, közeli barátom nem tért vissza az őrjáratból. Egy S-akna ölte meg őket. Az amerikaiak Pattogó Bettynek becézték. Ez egy német gyalogsági akna – ha ráléptek, felugrott derékmagasságba a levegőbe, és ott robbant úgy, hogy acélgolyókat és -repeszeket szórt szanaszét, minden irányba. Mindenki nagyon félt tőle, főleg a gyalogosok. Leszaggatta az ember végtagjait, a nemi szervét, széttépte a hasfalát. Rettenetes sebesülések voltak, hallottuk, hogy üvöltenek kínjukban a szerencsétlenek. Bettyt kevesen élték túl, és aki mégis, nyomorék maradt. Látszott Jurajon, hogy nehéz az emlékezés. Túl friss volt még az élmény. Túl jól emlékezett még a bajtársai arcára, a hangjukra. Ez még nem az a szakasza volt a visszagondolásnak, amikor az ember csak a szépre és a jóra emlékszik, hanem az, amikor gyászol. Amikor elszomorítja, hogy a bajtársainak nem volt olyan szerencséje, hogy megérjék a győzelem napját. – És te? Te is megsebesültél? – kérdeztem szorongva. Felemelte a fejét, és kissé elmosolyodott. – Á, semmi komoly. Néhány karcolás, apró égési sérülések. Szóra sem érdemes. Csak ez az ujjam lett egy kicsit kacska – mutatta jobb keze mutatóujját. Görbe volt, vékonyabb a többinél, és két, hosszú sebhely húzódott végig rajta. – De ez tényleg semmiség. Csak Šimon Žbirka barátom, nagyon jó ember egyébként, és bátor, kitűnő katona (Miroslav Žbirka szlovák énekes apja, aki a Juraj Fischer parancsnoksága alatt harcoló tank legénységéhez tartozott – a szerző megjegyzése), csapta le a tank fedelét egy kicsit előbb, mint győztem volna minden ujjamat elvenni onnan. De a mi ügyes orvosaink szerencsére vissza tudták varrni, így megmaradt az összes. Szóval ez nem is számít harci sebesülésnek.

– Szörnyűek lehettek azok a csaták – mondtam. – Azok voltak. A nálunk kevésbé elszántak biztosan megfutamodtak volna. Hallottuk, ahogy süvöltenek a golyók, ahogy pattognak le a tank faláról. Szerencsére nem futottunk aknára, ahogy törtünk előre. Egyszer csak hatalmas robbanást hallottunk. Egészen közelről. A sofőrünk felkiáltott: „Eltalálták őket!” Abban a tankban volt Imro Glasel is, jó barátom. Együtt fentük a fogunkat a németekre, tervezgettük, hogy majd jól megkergetjük őket, majd mi megmutatjuk nekik! És elég volt egyetlen nehézlöveg-találat, és Imi számára véget ért a háború. Meg az élete. Aznap, amikor aztán a háború is véget ért, elmentem hozzá, hogy megmondjam neki, vége. Az adinkerke-i temetőbe. Ott pihentek a mieink. Az ostrom hét hónapig tartott. Néha sikerült előrenyomulnunk pár méternyit, máskor meg ők szorítottak vissza. Másnap megint mi következtünk. Kezdett fárasztóvá válni. Azt akartuk, hogy végre megadják magukat. 1945 januárjától ezért mindent megtettünk, hogy eljuttassuk hozzájuk az angoloktól kapott propagandaanyagot, amely hírt adott a lebombázott német városokról, a szövetségesek és a szovjetek sikereiről, Auschwitz felszabadításáról. Vagyis mindenről, ami demoralizálhatja őket, de csak pár száz katona, köztük néhány tiszt adta meg magát. A parancsnokuk azonban, a fanatikus náci Friedrich Frisius altengernagy nem akarta feladni. Április 9-én sikerült áttörniük az állásainkat. Két nap múlva visszaszereztük őket. De sok-sok élet árán. Fölösleges vérontás volt. Megtudtuk, hogy az angolok meg az amerikaiak már a cseh határ közelében járnak. Nagyon szerettünk volna részt venni a hazánk felszabadításában, amint erre előzőleg ígéretet is kaptunk. Sergej Ingr nemzetvédelmi miniszter kérte is az angolokat, hogy engedjék át erre a célra a brigádunkat, de nem teljesítették a kérését. Hosszas unszolás után azonban legalább egy sebtiben összeállított, vegyes osztagot szabaddá tettek a feladatra. Száznegyven katonát válogattak össze erre a célra. A többieknek azt mondták, hogy sokkal nagyobb szükségük van ránk ott, ahol most vagyunk. Bántuk nagyon, hogy így alakult, de katonák voltunk, és a parancs, az parancs. A száznegyven kiválasztott már a felszabadított Prágába érkezett meg május 9-én este. Nekünk pedig ugyanazon a napon végre megadták magukat a németek. Olyan egyszerűnek hangzott minden, ahogy elmesélte. De ma már tudom, hogy a legkevésbé sem volt az. Mindent tudtam Jurajról. Hogy elszántan harcolt, de közben félt. Hogy hitt a győzelemben, de abban néha kevésbé, hogy ő maga életben marad. Évekig tartott persze, mire mindez kiderült, és biztos vagyok

benne, hogy nem is mondott el mindent. Ugyanúgy, ahogy én sem voltam képes mindent elmondani neki. Egy idegennek néha könnyebb ezekről a szörnyűségekről beszélni, mint a szeretteinknek. Mert ők szenvednének tőle. Az idegen csak megdöbben, iszonyodik, néhány napig talán rosszabbul alszik, és gyakrabban ölelgeti a gyermekeit, de számára az egész csak egy történet marad. Tényként raktározódik el, nem érzésként. A szeretteinknek azonban marná a lelkét. És ezt egyikünk sem akarta. Aznap este nagyon örültünk egymásnak, a viszontlátásnak. Késő estig beszélgettünk, nálunk töltötte az éjszakát. Vissza-visszarévedtünk a háború előtti időkbe. Másnap aztán a családjáról is szó esett. Juraj tudta már, hogy egyikük sem maradt életben. Arra kért csak, mondjam el, hogyan viselte a vonatutat Tomi meg az apja és hogy emlékszem-e bármi másra, ami azokban az években történt, amikor ő távol volt. Elmondtam hát neki, hogy az apja nagyon büszke volt rá. – Büszke? – kérdezte meglepetten. – Igen. Amikor eltűntél, átmentem hozzátok megkérdezni, mi történt. És Gyula bácsi elmesélte, hogy összevesztetek a levelek miatt. A vonaton aztán azt mondta: „Jaj, Ibolyka, mit nem adnék én most egy olyan levélért! Ha valaki továbbítana nekem egy nyúlfarknyi üzenetet a Gyurkától! Most tudom csak átérezni, micsoda örömöt szerzett azoknak a szülőknek, micsoda megkönnyebbülés lehetett a számukra – és ehhez kellett az az ismeretlen, akinek volt bátorsága továbbítani nekik a fiuk levelét. És ez az ember az én fiam volt, az én Gyurkám!” Jurajnak könnybe lábadt a szeme. – Sosem gondoltam volna, hogy ezt képes így átérezni. Azt hittem, csak dühös rám, mert fölösleges veszélybe sodrom mindnyájunkat, ahogy ezt gyakran hangsúlyozta. De nagyon örülök neki, hogy végül így látta a dolgot. Gyakran, nagyon gyakran gondoltam rá meg Tomira. A legtöbbet a partraszállás után. Pedig akkor már egyikük sem élt. Milyen furcsa, hogy az élet megy tovább akkor is, ha az embernek nincs kihez hazatérnie, ugye? – nézett rám végtelen fájdalommal. – Borzasztó nehéz. Egyre csak várom, hogy megjelenik az újságban egy hirdetmény, hogy a Vöröskereszt rábukkant egy eddig ismeretlen táborra, ahol elhelyezték mindazokat, akikről úgy tudjuk, a gázban végezték. Mindennap ott munkál bennem az érzés, hogy jön majd egy ilyen hír. Hiszen nem hajthattak csak úgy be a gázba százezreket, sőt milliókat! Másrészt persze tudom, hogy megtehették. Ott voltam. Láttam. Láttam az elégetett testek füstjét. – Csodállak, hogy életben tudtál maradni – mondta Juraj komoly arccal. – Te engem? Én csodállak téged, amiért szembeszálltál velük, harcoltál

ellenük! Én csak mentem mindig szófogadón, ahová küldtek vagy vittek – a gettóba, a marhavagonba, a lágerbe. – Ez nem igaz! Legyőzted őket! Meg akartak ölni, meg akartak semmisíteni, de te túléltél mindent! Nekem volt fegyverem, lőhettem rájuk, de neked nem volt semmid. Neked sokkal erősebbnek kellett lenned, mint nekem. Bámultam rá, és szavainak értelme csak fokozatosan jutott el a tudatomig. Mindeddig áldozatnak láttam magam, és haragudtam magamra, amiért olyan „szófogadó” voltam. De Juraj most megmutatta, hogy lehet ezt más szemszögből is nézni.

Stern Ibolya (Viola Fischerová) pólyás kislányával

– Tényleg így látod? – kérdeztem meglepetten. – Igen. Nagyon erős vagy. Mondhatni, kivételes. De ezt már rég tudom. Meghökkentem. – Mit tudsz régen? Óvatos pillantást vetett rám. Úgy is mondhatnám, hogy szégyenlőset. – Hogy kivételes nő vagy. Vagyis akkor, régen még csak lány. Olyan kis virágszál – mosolygott rám. – Sokat gondoltam rád. Imivel ebben is egyek voltunk: ő is hagyott otthon egy lányt, akire sokat gondolt. Megegyeztünk, hogy ha túléljük a háborút, akkor ezt elmondjuk nekik. És hogy megkérjük, nem venné-e fontolóra, hogy velünk élje le életünk hátralevő részét. Elhallgatott, de még mindig engem nézett. Nyíltan, őszintén. Ahogy az életét is élte. És én abban a szűk kis prágai odúban megértettem, hogy ez az a férfi, akire támaszkodhatom, akivel mindig lesz egymás számára mondanivalónk, és akit tisztelni, becsülni tudok majd. Pontosan úgy, ahogy anyuka mondta.

Váratlan találkozás Prága, 1945

Gyuri nagyon megörült, mikor meghallotta, hogy Juraj megkérte a kezemet és én igent mondtam. Kicsit talán gyors volt az egész, de én úgy éreztem, helyesen cselekszünk. Régóta ismertük egymást, megbíztunk a másikban, összekötött a közös múlt, amelyre együtt emlékezhettünk, és összekötött az, hogy szörnyű körülmények dacára maradtunk életben mindketten. És elsősorban összekötött az, hogy fel akartunk építeni egy új életet. Juraj megint a legmegfelelőbb időben bukkant fel az életemben. A háború végét követő kezdeti lelkesedés, amikor az emberek segítették egymást, közelebb érezték magukhoz a másikat – persze, ha nem zsidó volt –, kezdett lankadni. És egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Gyuri ösztöndíjából ketten nem élünk meg. Egyhavi lakbérrel tartoztunk már, és a háziúr büntetésből kikapcsolta az áramot. – Menj haza Jurajjal, hugi. Nekem holnaptól van helyem a kollégiumban, az egyik csoporttársamnál. Ha pedig majd megkapom a diplomámat és munkába állok, te pedig még mindig szeretnél tanulni, támogatni foglak, ígérem – mondta ünnepélyesen. – Igazad van. Otthagyom az egyetemet, bármennyire is sajnálom. De szavadon foglak majd – ha a kísérletek miatt nem lehet gyerekem, visszamegyek tanulni, hogy mások gyerekeit gyógyíthassam. Gilt? – Gilt, hugi! Bementünk hát Jurajjal a városba, és ott el is búcsúztunk, mert neki a parancsnokságon kellett valamit elintéznie. Abban maradtunk, hogy másnap találkozunk. Én kimentem az állomásra megvenni a vonatjegyünket. Hogy hazautazzunk Losoncra, és próbáljunk új életet építeni abból, ami a régiből még ott maradt. Hihetetlennek tűnt, hogy nemsokára férjes asszony leszek. Juraj Fischer felesége. Ezt aztán nem gondolta volna a háború előtt senki! Rajta kívül. Beléptem a nagyállomás csarnokába. Tele volt emberrel, és mind el akart jutni

valahova. Én láttam meg előbb. Mintha kísértet lenne, egy másik világ kísértete. És még jóképűbbnek tűnt, mint ahogy az emlékeimben élt. Jöttek-mentek az emberek, meglöktek, belém botlottak, aztán néztek felháborodva, hogy miért állok az útjukban, de nem érdekelt. Néztem a múltból elém vetített életemet. Ami az életem lehetett volna. Egyszer csak ő is odapillantott felém. Az arca mintha hirtelen megmerevedett volna. Előredőlt kissé, lépett egyet, aztán még egyet. Én csak álltam mozdulatlanul. Most már sietett. Szaladt. Rohant felém, és még lendületből a karjai közé kapott. – Lilykém, szerelmem, édes, kicsi lányka, hát te élsz?! Te élsz! Itt vagy! Ez fantasztikus, ez nem lehet véletlen! Köszönöm, istenem, köszönöm, hogy meghallgattad a fohászaimat! – hadarta még mindig a karjában tartva. Artúr. Az én Artúrom. Aztán eltartott kicsit magától. Fülig ért a szája. – Lilykém, én olyan boldog vagyok, hogy látlak! Ráadásul Prágában! Ez égi jel! Mindig hittem, hogy mi ketten egyszer még találkozunk! Én viszont alig bírtam elhinni. Mintha visszaforgatták volna az idő kerekét. Újra tizenhat éves voltam, fülig szerelmes Artúrba. Ő pedig belém. Életem szerelme. Azé az életé, amely akkor lett volna az enyém, ha nem jön a háború. És most – és most visszakaphatom! Artúr itt van, itt áll mellettem. – Artúr! Nem hittem volna, hogy valaha még viszontlátlak! – Én hittem. Mindig hittem benne, hogy olyan lesz minden, mint azelőtt. A sok év alatt mindig, de mindig gondoltam rád. – Én is rád! Annyira szerettem volna, hogy visszajöjj és elvigyél a gettóból meg a többi szörnyű helyről! – zokogtam. – Ne sírj, Lilykém, most már jó minden, most már együtt vagyunk! Sikerült! Életben vagyunk, és megtaláltuk egymást. Az utolsó pillanatban, drága szerelmem. – Az utolsó pillanatban? Hogy érted? – néztem rá kérdőn, és az jutott eszembe, hogy talán tud a Jurajnak tett ígéretemről? De le is intettem magam mindjárt, ugyan honnan tudna, hiszen Gyurin kívül nem mondtuk még senkinek. – Csak a poggyászomért jöttem. Holnap indulok Amerikába, új életet kezdeni. Van ott egy nagybátyám, az hívott meg. Apám nem élte túl a háborút, anyám meg a húgához költözött, aki szintén megözvegyült. Szóval elmegy. Artúr elmegy Amerikába. A világ végére. Soha többé nem látjuk egymást. – Vagy úgy. Értem. Hát, jó utat – mondtam, és el akartam húzódni tőle.

De Artúr nem engedett. – Te kis bolond, hát te nem változtál semmit! Az az imádnivaló büszkeséged! Hát így most már hogy mehetnék el? Nélküled egy tapodtad sem! Ez égi jel! Együtt megyünk Amerikába. Együtt kezdünk új életet! – De hát nekem nincs vízumom, nincs repülőjegyem, nincs pénzem. Semmim sincs. – Itt vagyok neked én! Mindent elintézek. De hogy gyorsabban megkapd a vízumot, még itt Prágában össze kell házasodnunk. Most rögtön elmegyünk az anyakönyvi hivatalba, és egybekelünk. Csak úgy ragyogott a szeme a boldogságtól. És komolyan gondolta. Tényleg azonnal el akart venni feleségül és másnap magával akart vinni Amerikába. Ebbe beleszédültem.

Jan (Honza) Hrubý a plakáton

– Várj, én… Ez nekem így nagyon gyors. Nem mehetek csak így el. Itt van a bátyám. – Sanyi itt van? Folytatja az egyetemet? – Nem. Sanyi nem. Gyuri – feleltem szomorúan. Megértette. – Ó, Lilykém, rettenetesen sajnálom… Sanyi kivételes ember volt. Nagyszerű orvos vált volna belőle. – Igen, az biztos. – Ne haragudj, hogy így sürgetlek, de valójában az idő az, ami sürget. Majd elmesélsz mindent, ha szeretnéd, de most a tettek mezejére kell lépnünk. Minden porcikám boldog volt, hogy újra látom. Mintha egy másik világból jött volna. Abból a jobbikból. Amelyikről az imént még azt hittem, hogy nem maradt belőle semmi. Eksztázisban voltam. Nem gondoltam senki másra, csak magamra. – Akkor gyerünk! Menjünk Gyurihoz. El kell tőle búcsúznom. – Ez csak természetes. Induljunk! 47955625

Fischer György (Juraj Fischer) nagy-britanniai katonaképe

Gyuri otthon volt. Én léptem be elsőként az ajtón. – Milyen hamar végeztél – mosolygott rám. Aztán meglátta Artúrt. – Hát ez meg mit keres itt? – Szervusz, Gyuri! Micsoda meglepetés, ugye! – mondta Artúr vidáman. – Véletlenül összefutottunk az állomáson – magyaráztam a helyzetet. Gyuri ellenségesen méregette a vendéget. – És minek hurcoltad ide magaddal? Talán megint bujkálnia kell valahol? Megdermedtem. Nem számítottam ilyen fogadtatásra. Artúr sem. – Úgy tűnik, nem vagyok itt túl szívesen látott vendég. Na mindegy – csak azt akarom mondani, hogy szeretem a húgodat. Sajnálom, hogy ilyen ellenséges vagy velem, de tiszteletben tartom az ehhez való jogodat. Csak azért jöttünk, hogy közöljük, Ibolya holnap elutazik velem Amerikába. – Hogy mi?! Miket beszélsz?! Igaz ez? – fordult felém haragosan. – Megmagyarázom! – Remélem is! Ez csak valami félreértés lehet. A húgom nem megy sehova. Hallod? Csak mi ketten maradtunk, szükségünk van egymásra! Nem mehetsz el! – fordult újra felém. – Viszont te – nézett most Artúrra –, te tűnj el innen, de azonnal! – Na de Gyuri! – próbáltam csitítani. – Apánk már nincs itt, hogy a lelkedre beszéljen, és megakadályozza, hogy hülyeségeket csinálj, így nekem kell rád vigyáznom! Tett két öles lépést az ajtóhoz. Úgy feltépte, hogy megnyekkent a vasalat, és megmarkolta Artúr felöltőjének ujját. – Takarodj! Artúrt hozzám hasonlóan úgy megdöbbentette a bátyám reakciója, hogy nem ellenkezett. Látta, hogy itt minden további vita fölösleges, így csak annyit mondott: – Engedj el, légy oly kedves. Magam is kitalálok. Aztán odafordult hozzám. – Lily, holnap reggel várlak a Vencel-szobornál. Nyolckor. Ha eljössz, lesz még időnk elintézni minden szükségeset. És elment. Gyuri úgy vágta be mögötte az ajtót, hogy az magától kinyílt. Másodszorra már szelídebben próbálkozott. – Megbolondultál? Tegnap megígéred Jurajnak, hogy hozzámész, ma meg megjelensz itt ezzel a gigerlivel, hogy mégis inkább Amerikába? – De én… – Nincs de! Térj észhez! Nem vagy már kisgyerek, sőt süldő lányka sem, nem

ígérgethetsz bele a világba! Nem gondolhatsz egyszeriben mást! Be kell tartanod a szavadat. – Juraj meg fogja érteni – mondtam bizonytalanul. – Juraj talán, bár kötve hiszem. De én, én nem értem meg! Azt ígérted nekem Losoncon, rögtön az első napon, hogy nem hagysz el, hogy gondoskodni fogsz rólam. Én meg rólad. Hát nem érted? Nem engedhetlek el Amerikába! Lehet, hogy sosem látnálak újra. És Jurajjal sem tehetsz ilyet. Ő az, aki illik hozzád. Mellette biztonságban leszel. Ő nem fog magadra hagyni, és nem fog elbújni, ha megint baj lenne, mint ez az anyámasszony katonája. Nem bírtam tovább. – De hát nem vihetett magával, mert… – Mert mi? Mert megtiltotta az anyukája? Az isten szerelmére, huszonhárom éves volt, felnőtt! Magával vihetett volna, és bujkálhattatok volna együtt. De ő nem jött el érted, nem vitt magával, mert az eggyel több ember, és csak a kockázatot növelted volna, hogy lebuknak! Hát nem érted? Ő sosem fogja megérteni, hogy min mentünk keresztül! Sosem fogod tudni neki elmondani, mennyire féltél, hogyan kínoztak, mennyit szenvedtél! Nem tudná megérteni! Juraj viszont igen. Csak álltam sóbálvánnyá válva a konyhában, amely ugyanakkor lakásunk egyetlen szobája is volt. Ebben igaza volt Gyurinak. Artúr az állomásról jövet megkérdezte: – Hol voltál te tulajdonképpen a háború alatt? Valahol itt a közelben? Képzeld, mi egy kettős fal mögött bujkáltunk. Napközben egyáltalán nem mutatkozhattunk, és csak esténként hoztak nekünk ennivalót. Szörnyű volt. Mit felelhettem volna erre, ha neki a duplafal mögötti bujkálás és a csak este kapott étel volt a szörnyű? Így csak annyit feleltem, hogy igen, itt a közelben. Négyszáz kilométer, gondoltam, ha Prágából számoljuk, Auschwitz négyszáz. Ravensbrück hozzávetőleg ugyanannyi, Neustadt bei Coburg pedig harminccal kevesebb. – De én vele akarok menni! Gyuri olyan kedvesen nézett rám, hogy hirtelen elbizonytalanodtam. – Nem, Ibolyka, dehogy akarsz. Az a tizenhét éves kislány, az akarna, de te már nem az a kislány vagy. Tudom, úgy érzed most, hogy ő az egyetlen kapocs ahhoz a világhoz, amikor még mindannyian együtt voltunk. De tévedsz. Azzal, hogy ő nem élte meg ugyanazt, amit mi, mindig emlékeztetni fog arra, hogy ki mindenkit veszítettél el. És hol volt ez az ember, míg te az életedért küzdöttél? Elbújt valahová, mint egy svábbogár! Juraj viszont harcolt! Próbálta legyőzni azokat a bestiákat. Szembeszállt velük, pedig tudta, hogy abba bele lehet halni.

Ez az a férfi, aki megérdemel téged. – De én szeretem Artúrt. – Nem, Ibolyka, nem szereted. Te azt szereted, hogy felidézi benned a régi szép idők emlékét, amiknek annak idején ő is részese volt. De ez már mind a múlté. Sajnálom, hogy ez most fáj neked, és így felzaklattad magad, de elmúlik, hidd el. Nyugodj meg szépen, gondold át a dolgokat, aludj rá egyet. Holnap reggelig van időd. Dacosan felvetettem a fejem. – És honnan tudod, hogy holnap reggel nem osonok ki szép csendesen, és nem megyek el vele? – Nem kell halkan kiosonnod, menj, búcsúzz el tőle nyugodtan. De én tudom, hogy nem mész el vele. – Honnan tudod? Elmosolyodott. – Ha nem így lenne, rohantál volna utána, amikor kidobtam, nem maradtál volna itt, hogy meghallgasd az érveimet. A lelked mélyén tudod, hogy igazam van. Háromnegyed nyolcra értem a Vencel térre. Artúr már ott volt. Kezében egy csokor vörös rózsa, és a nap úgy sütött rá, hogy glóriát vont a feje köré. Elindultam felé. Amint meglátott, boldog mosoly terült az arcára. Elém szaladt. – Jaj, Lilykém, rettenetesen örülök, hogy eljöttél. Meg kell mondanom, hogy azután a kellemetlen fogadtatás után, amiben a bátyád részesített, egyáltalán nem voltam biztos benne. – Szeretlek! – suttogtam. Artúr a karjába kapott. – Én is téged, szerelmem! Így már minden rendben! Összeházasodunk, és férjfeleségként megyünk új életet kezdeni az Újvilágba, ahol senki sem ismer bennünket, és élünk boldogan, míg meg nem halunk! – Én nem mehetek – suttogtam. Talán azért mondtam olyan csendesen, mert azt reméltem, hogy nem hallja meg, hogy megfogja a kezemet, elcibál az anyakönyvvezető elé, és mire felocsúdok, már Markovics Artúrné leszek. Talán meg tudnám magyarázni. Jurajnak. Gyurinak. Önmagamnak. De Artúr meghallotta. Leállított a földre. – Ezt hogy érted? Hiszen idejöttél… Kutatón nézett az arcomba. – Neked van… Értem! Hát hogy lehettem ilyen bolond, hogy azt gondoltam, más nem látta meg benned azt a szépséget, gyengédséget, kedvességet… A kezemre pillantott.

– De úgy látom, gyűrűd nincs. – Tegnapelőtt mondtam igent. – Tegnapelőtt? Akkor nem sokon múlott. Egy napot késtem. – Bocsáss meg, én… Megcsóválta a fejét, és az ujját a számra tette. – Értem, és a legjobbakat kívánom neked. Legyél mindig boldog, Lilykém. Ha a férjed akár csak feleannyira fog szeretni, mint én, akkor csodálatos életed lesz. De számomra mindig az én Lilym maradsz. Hát nem különös? Az ember váratlanul megpillantja élete boldogságát, közvetlenül azelőtt, hogy örökre elhagyja a vén Európát, de tulajdonképpen csak azért pillantja meg, hogy az máris elillanjon, hogy megtudja, sosem lesz az övé. – Nem akarom, hogy elmenj – mondtam. Hosszan nézett rám. – De nekem el kell mennem. Most még inkább el kell mennem, mint eddig kellett. Nem foglak kínozni többé sem téged, sem magamat. Szeretlek, Lilykém, és ezért érvényes, amit akkor írtam neked: „Ha az utad során olyasvalakivel találkoznál, aki nálamnál jobban tud Rád vigyázni, aki meg tud nevettetni, és aki azt tudja Veled éreztetni, hogy Te vagy az egyetlen nő a világon, azt meg fogom érteni.” Elfutotta a könny a szememet, majd egyre gyorsabb egymásutánban gördültek végig az arcomon. – Te még emlékszel erre? – kérdeztem hitetlenkedve. Bólintott. – Minden egyes szavára. Ezzel magához húzott, és csókot lehelt a hajamba. – Isten veled, drága Lilykém! Én örökké a te Artúrod maradok, az óceán túlpartján is. Nagy szerencsém van ezzel az utazással. Nem bírnék itt élni azzal a tudattal, hogy megtaláltalak, de csak azért, hogy újra elveszítselek. Isten veled, drága kislányka! Lehunyt szemmel hallgattam. Vallomása a szívemet marcangolta. De nem tehettem mást. Elengedett, nem éreztem már az érintését. Csak távolodó lépteit hallottam. Hosszú, határozott, gyors lépteket. Elment. Megrémültem, és némán kiabáltam utána, hogy „Ne, Artúr, ne menj, várj! Vigyél magaddal, veled akarok menni, veled akarok lenni, hozzád akarok menni! Ne hagyj el újra! Ha most visszafordulsz és megfogod a kezem, itt hagyok mindent, és megyek veled! Felrúgok, eldobok mindent, búcsúszó nélkül felszállok veled a repülőre. Szeretlek!” Szerencsére nem fordult vissza. Amikor kinyitottam a szemem, nem volt már ott. Csak a rózsák hevertek a földön. Akkor azt hittem, megszakad a szívem.

Ma már nagy-nagy szeretettel, tisztelettel, hálával köszönöm neki.

Befejezés Szerencsém volt a férfiakkal. Mind a kettővel. Az egyik annyira szeretett, hogy el tudott hagyni, hogy ne kelljen egész életemben önmagam előtt szégyenkeznem, a másiktól pedig lovagi védelmet, szeretetet, tiszteletet kaptam. Imádtam a beszélgetéseinket, és hogy nagyokat tudtunk együtt nevetni.

Juraj Fischer (balra) egy barátjával Prágában, 1946-ban

1946. február 26-án lettem Juraj Fischer felesége. Két lányunk született: Helenka és Vierka. Hatvanegy évet éltünk le együtt. Jurko szíve egy igazán szimbolikus napon dobbant utolsót: 2007. május 9-én, a háború végének évfordulóján. Minden fontosabb évfordulón elment Dunkerque-be. – Megyek megnézni a fiúkat, elmondom nekik, mi újság – mondta. – Üdvözlöm Imit! – feleltem erre én. Ilyenkor mindig elmosolyodott. – Átadom. Tetszenél annak a lókötőnek! Mikor utoljára ment Dunkerque-be, 2004-ben, a partraszállás hatvanadik évfordulóján, megkérdeztem tőle: – Még mindig? – Még jobban, mint akkor – felelte. Az évfordulós ünnepségen kapta meg a francia becsületrend lovagja kitüntetést. Nekem viszont egész életemen át a lovagom volt. Néhány évvel azután, hogy drága, imádott férjem meghalt, a dédunokám, aki ismerte ifjúkori szerelmem történetét, megkérdezte, ne próbálja-e megkeresni Artúrt. Próbálja, feleltem, de nem akarok vele kapcsolatba lépni, csak szeretném tudni, él-e és jól megy-e a sora. Számítógép segítségével, amit én már nem fogok megtanulni kezelni, megtalálta Artúr dédunokáját. Amerikában. Az amerikai dédunokának pedig volt egy fényképe a dédnagyapja sírjáról. Néhány évvel azelőtt halt meg. A képen egy kis sírkő, rajta Artúr neve, előtte pedig egy csokor ibolya. A kép alatt pedig egy mondat, amit a dédunokám lefordított nekem: „Vittünk dédnagyapának a kedvenc virágából…”

Becsületrend – az adományozást igazoló okirat

Juraj Fischer a dunkerque-i emlékünnepélyen

Találkoztam én is a háború után azzal a nézettel, hogy amit a koncentrációs táborok hajdani foglyai állítanak az ott történtekről, az nem igaz. Hogy nem lehet igaz. Ugyan hogy lehetne bárki is ilyen kegyetlen? Hogy hogyan, arra nem tudok válaszolni. Csak azt tudom, hogy kegyetlenek voltak. És hogy a perek során azzal védekeztek: ők csak parancsot teljesítettek. Megértem azt is, hogy az emberek nem szeretnek ilyesmit hallani. Azok meg, akik túlélték, gyakran nem

szeretnek róla beszélni. Túl embertelennek, túl fájdalmasnak tartják ahhoz, hogy bárki is megértse. Mert erre nem lehet csak annyit mondani, hogy szörnyű volt. Ez több volt, mint szörnyű. Én is csak most szántam rá magam, hogy elmúltam kilencvenéves. Anna, Karolinka és Kornélia emlékére, Eszter és Juditka emlékére. Nem hiszek abban, hogy a halál után újabb életek következnek, és abban sem, hogy egy más téridőben boldogabban élhettek volna. De abban hiszek, hogy újra találkoztak. Mint ahogy abban is, hogy hamarosan én is találkozom anyukával, apukával, Sanyival, Gyurival és a férjemmel. És ha hármat füttyentek, odaszalad hozzám Bundi. A nyakában kis táblácska lesz, amin ez áll: Drága Lilykémnek, szeretettel.

A Fischer család 1962-ben Helena (1947) és Viera (1951) lányukkal

Table of Contents Bevezetés Az auschwitzi szelekció Olyan szépen éltünk… Az én nagy szerelmem Drága Lilykém! A visszacsatolás Autószerelő, asztalos, varrónő Ki a zsidó?, és a bazsarózsás esernyő A terror első áldozata Fischer Gyurka szökése A munkaszolgálat Cipők a Duna-parton Eichmann, Horthy és a zsidók A három bőrönd A gettó Sanyi halála A gettóból a transzportba Bevagonírozás A mentesség A vonaton A koncentrációs tábor Mengele és a kisfiú A kísérletek Anna Bébi, Irma és az öt SS-gyerek Újabb kísérletek. Találkozás Eszterrel Birkenauból Ravensbrückbe Ravensbrück Buchenwald Szökés A hazatérés Fogják meg! Gyilkos! Szökevényből harckocsiparancsnok Váratlan találkozás Befejezés