121 65 2MB
Hungarian Pages [119] Year 1980
John Chadwick
A lineáris B megfejtése
GONDOLAT – BUDAPEST 1980 A fordítás az alábbi kiadványból készült: THE DECIPHERMENT OF LINEAR B BY JOHN CHADWICK Reader in the Greek Language in the University of Cambridge, and Collins Fellow, Downing College Fellow of the British Academy The Syndics of the Cambridge University Press, 1976. Fordította: ZSOLT ANGÉLA A fordítást az eredetivel egybevetette dr. Simanovszky Zoltánné Meződi Judit A fordítást szakmailag ellenőrizte dr. Tegyey Imre ISBN 963 280 251 9 © Cambridge University Press, 1958. (© Zsolt Angéla, 1980. Hungarian translation
3
ELŐSZÓ A lineáris B megfejtését Michael Ventris tette közzé együtt írt könyvünk, A mykénéi görög nyelv dokumentumai (Documents in Mycenaean Greek, Cambridge University Press, 1956) első két fejezetében. Most a nagyközönség számára kísérlem meg elmondani ezt a történetet, ezért a Dokumentumok sok szakmai részletét elhagyom, bővebben elmagyarázom viszont a megfejtés életszerű mozzanatait, és részletesebben írok a kívülállók előtt ismeretlen háttérről. Szerencsés helyzetben vagyok, mert Mrs. Ventris szívességéből felhasználhattam Ventris leveleit, feljegyzéseit és egyéb hagyatékát. Az 1952-es áttörés utáni korszak történetéhez levelezésünk birtokomban lévő gyűjteménye – olykor heti két, három levelet is váltottunk – volt a fő forrásom, így a beszámoló csupasz tényeit személyes visszaemlékezésekkel és más részletekkel színezhettem, amelyek valószínűleg nemigen kerültek volna nyilvánosságra, ha nem következik be az a tragikus baleset, amely Ventris halálát okozta. Túlzott szerénysége meggátolt volna benne, hogy azzal az elismeréssel írjak róla, amely a magam és valamennyi kollégám érzése szerint megilleti. Másfelől megengedte és bátorított rá, hogy könyvet írjak erről a tárgyról; remélem, hogy művem hozzájárul emlékének méltó megörökítéséhez. Az olvasók, akár járatosak a görög nyelvben, akár nem, kedvet érezhetnek rá, hogy alaposabban elmélyedjenek a tárgyban. Mégsem adtam meg nekik a szokott útmutatást a további olvasáshoz, két okból: először el kell olvasniuk A mykénéi görög nyelv dokumentumait – ahogy már céloztam rá –, amelyben terjedelmes szakirodalom található 1955-ig. Másodszor, lehetetlen olyan cikket kiválasztani az újabb irodalom tömkelegéből, különösen angol nyelven, amely nem a mi könyvünkben olvasható tények rövid összefoglalása, vagy pedig nem szaktanulmány valamilyen apró részletkérdésről. Ma még nem tartunk ott, hogy bármilyen sikerű kísérlet is történt volna összefoglalóbb áttekintésre. Aki meg akar ismerkedni a szakcikkek félelmetes tömegével, tájékoztatást talál a Tanulmányok a mykénéi feliratokról és dialektusról (Studies in Mycenaean Inscriptions and Dialect) című kiadványban, amelyet Ventris indított meg 1955-ben, majd L. R. Palmer és jómagam folytattunk, kiadója a londoni egyetem ókortudományi intézete. Van még egy hasznos bibliográfia, amely a mykénéi világot minden szempontból átfogja: B. Moon műve: Mykénéi kultúra, az 1935 óta megjelent irodalom (Mycenaean Civilization, Publications since 1935, London, 1957, az előbb említett intézet kiadása). Végezetül egy szót a szakemberekhez: ez a könyv nem nekik készült, mégis remélem, hogy élvezettel fogják olvasni. Megpróbáltam a magam szemszögéből röviden összefoglalni a megfejtés történetét, szándékosan elhagyva sok valóban fontos mozzanatot, amely helyet érdemelne a tárgy tudományos feldolgozásában. Remélem, senki nem fog szemrehányást tenni, amiért elmulasztottam megemlíteni X közleményét vagy Y elméletét; egyes részek így is kemény munkát jelentenek majd az olvasóknak, nem akartam tovább nehezíteni a dolgukat. A hetedik fejezet anyagát – bár a Dokumentumok ötödik fejezetén alapul – magam válogattam ki a mykénéi életre vonatkozó számos elméletből, amelyek a legutóbbi években váltak
4
közismertté. Nem kerülhettem ki tehát néhány vitás kérdést; itt kifejtett nézeteimért kizárólag én vagyok a felelős. Sokat merítettem persze mások publikációiból is, szeretném hát megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akiknek munkáját használtam, akár megemlítem a nevüket a továbbiakban, akár nem. Itt fejezem ki hálámat barátaimnak és kollégáimnak, akik tanácsaikkal és bírálatukkal segítettek, elsősorban O. Coxnak, dr. A. P. Treweeknek, T. B. L. Webster professzornak; az University Press szerkesztőségének, valamint időt és fáradságot nem sajnáló munkatársainak. Köszönettel tartozom a Press vezetőségének is, amiért vállalkozott a kiadásra, és engedélyezte a Dokumentumokhoz készített ábrák és táblák felhasználását. Mindenekfölött pedig Mrs. Ventrisnek tartozom hálával, aki nemcsak azt tette lehetővé, hogy felhasználjam férje jegyzeteit, hanem értékes segítséget és bátorítást is nyújtott munkám minden szakaszában. Cambridge, 1957 december J. C.
5
ELSŐ FEJEZET – MICHAEL VENTRIS A titokfejtés vágya mélyen beleivódott az emberi természetbe, még a legkevésbé kíváncsi elmét is megmozgatja az a remény, hogy mások elől elrejtett tudás részese lehet. Vannak szerencsés emberek, akiknek olyan foglalkozás jutott osztályrészül, hogy rejtélyeket oldanak meg, mint a fizikus, aki addig ismeretlen nukleáris részecske után kutat, vagy a rendőr, aki nyakon csípi a bűnözőt. A legtöbben azonban arra kényszerülünk, hogy szórakoztatásunkra kiagyalt mesterséges rejtvények megoldásával vezessük le ezt a vágyunkat. Az emberek többségét kielégítik a bűnügyi történetek és a keresztrejtvények; titkosírások megfejtése csak kevesek kedvtelése lehet. Ez a könyv egy igazi rejtély megfejtéséről szól, amely fél évszázadon át kifogott a szakembereken. 1936-ban egy tizennégy éves fiú iskolai csoportjával megnézte a londoni Burlington House-ban az athéni angol régészeti intézet (British School of Archaeology) fennállásának ötvenedik évfordulójára rendezett kiállítást. Meghallgattak egy előadást, amelyet a görög régészet nagy öregje, Sir Arthur Evans tartott. Evans elmesélte, hogyan fedezett fel egy görög szigeten, Krétán, egy rég elfeledett kultúrát, beszélt a titokzatos írásról, amelyet az őskornak ez a legendás népe használt. Ebben az órában elültettek egy magot, és tizenhat évvel később hirtelen megérett a gyümölcs; ez a fiú ugyanis már ekkor szenvedélyesen érdeklődött a régi írások és nyelvek iránt. Hétéves korában megvett és olvasgatni kezdett egy német könyvet az egyiptomi hieroglifákról. Azon nyomban ünnepélyes fogadalmat tett, hogy megbirkózik a megfejtetlen krétai írással. Könyveket olvasott róla, sőt szakemberekkel is kapcsolatba lépett. És eljött az idő, amikor sikerre vitte azt, amiben a szakemberek kudarcot vallottak. A fiú neve Michael Ventris volt. Minthogy ez a könyv elsősorban Ventris nagyszerű teljesítményének története, helyénvaló, ha rövid életrajzával kezdjük. 1922. július 12-én született egy cambridgeshire-i eredetű jómódú angol családban. Apja katonatiszt volt Indiában, anyja szép, csillogó tehetségű, félig lengyel származású nő, aki a művészet légkörében nevelte fiát, és hozzászoktatta, hogy szünidejét külföldön töltse, a British Museumnak pedig állandó látogatója legyen. A fiú iskoláztatása is szokatlan volt: a svájci Gstaadban tanult, ahol az oktatás francia és német nyelven folyt. Ezzel azonban nem érte be. Hamar elsajátította a helyi svájci német dialektust – ezért a tudásáért később egyszeriben szívükbe zárták azok a svájci tudósok, akikkel találkozott –, sőt hatéves korában egyedül megtanult lengyelül is. Vonzódása a nyelvekhez soha nem múlt el; a háború után néhány hetet Svédországban töltött, ezalatt annyira megtanult svédül, hogy nyelvtudása alapján ideiglenes munkát kapott. Később a svéd tudósokkal anyanyelvükön levelezett. Nemcsak vizuális memóriája volt különleges, hanem – ami ritkán jár vele – hallás után is képes volt nyelvet tanulni. Visszatérve Angliába ösztöndíjat kapott Stowe Schoolba ahol – így említette jellegzetes szerénységével – „egy kicsit görögözött”. Nehéz
6
elképzelni, hogy nem mindennapi érdeklődési köre ne nehezítette volna meg beilleszkedését az iskola taposómalmába, de szemmel láthatóan derűsen alkalmazkodott az ottani szokásokhoz, és senki nem gondolta volna, hogy rögeszméje egykor még híressé teszi. Nem bölcsészetet tanult, hanem úgy döntött, hogy építész lesz, és egyenesen a londoni építészeti főiskolára iratkozott be. A háború megakasztotta tanulmányait, behívták a légierőkhöz, és egy bombázószázadban szolgált mint navigátor, jellemző módon ugyanis ezt a beosztást választotta. „Sokkal érdekesebb, mint a közönséges repülés” – mondogatta, és egy alkalommal halálra rémítette parancsnokát, mert pusztán a maga készítette térképek alapján irányította a repülőgépet. A háború után visszatért építészeti tanulmányaihoz, és 1948-ban kitüntetéses oklevelet szerzett. Akik figyelték munkáját főiskolai hallgató korában, fényes építészi pályát jósoltak neki. Egy ideig az oktatási minisztérium új iskolák tervezésével megbízott munkaközösségében dolgozott. Építész feleségével kedves modern házat terveztek maguknak és két gyermeküknek. 1956-ban elnyerte egy építészeti folyóirat, az Architects’ Journal első kutatói ösztöndíját; dolgozatának címe: „Mit kell tudni az építésznek” (Information for the Architect). Szakmájában is a legelsők közé kerülhetett volna, mégsem ezen az úton jutott el a dicsőséghez. Soha nem vesztette el érdeklődését a minósi írások iránt, és szabad idejének jó részét ritka akaraterővel e bonyolult probléma fáradhatatlan tanulmányozásának szentelte. 1952-ben bejelentette, hogy megtalálta az írás megértésének kulcsát; ez a következő öt évben tökéletesen igazolódott. Több kitüntetést kapott, köztük a brit birodalom érdemrendjét „a mykénéi paleográfia szolgálatában szerzett érdemekért”, a londoni University College tiszteletbeli tudományos munkatársává, az uppsalai egyetem a filozófia tiszteletbeli doktorává választotta. Mindez azonban csak ízelítő volt azokból a megtiszteltetésekből, amelyeket minden bizonnyal megkapott volna. „Akit az istenek szeretnek, fiatalon hal meg” – állítja Menandros görög költő, de azt azért soha nem álmodtuk volna, hogy ez a rendkívüli teljesítményeket elért és még többet ígérő élet éppen a diadal órájában fog megszakadni. 1956. szeptember 6-án Ventris késő éjjel hazafelé tartott kocsijával az autóúton; Hatfield közelében összeütközött egy teherautóval, és a helyszínen meghalt. Kiváltságos helyzetemben – a barátja voltam, és több mint négy évig közvetlenül együtt dolgoztam vele – nehéz szavakat találnom jellemzésére. Tudom, mennyire viszolyogna az áradozó dicsérettől, mégis el kell mondanom, hogy olyan ember volt, akiről csak felsőfokban lehet beszélni. Ragyogó képességeit tanúsítják teljesítményei, személyes varázsát, vidámságát, szerénységét azonban lehetetlen felidézni. Az első pillanattól kezdve illő óvatossággal és fenntartással beszélt felfedezéséről, és ez ígéretes jel volt azok számára, akik annyi magabiztos megfejtőt láttak már. De amikor igazolódott eredménye, amikor agyonhalmozták dicséretekkel, akkor is egyszerű és szerény maradt, mindig kész volt meghallgatni, segíteni, megérteni másokat. Ha azt kutatjuk, melyek azok a különleges képességek, amelyek hozzásegítették ragyogó teljesítményéhez, elsősorban végtelen
7
munkabírásáról, koncentrálóképességéről, aggályos pontosságáról és csodálatos rajzkészségéről kell beszélnünk. Mindez elengedhetetlen volt, benne azonban még sok egyéb is rejtőzött, amit nehéz volna pontosan meghatározni. Agya megdöbbentő gyorsasággal működött, szinte hamarabb végiggondolta egy javaslat jelentőségét, mint ahogy az ember kiejtette a száján. Éles szemmel látta meg egy-egy helyzet valóság-hátterét, a mykénéiek nem fakó absztrakciót jelentettek számára, hanem eleven népet, és megpróbált gondolataikba is beléhatolni. Törekedett rá, hogy vizuálisan is felfogja a problémákat; olyan közeli ismeretségbe került a szövegek képével, hogy hosszú szakaszok egyszerűen látványként vésődtek agyába, jóval azelőtt, hogy a megfejtés jelentést adott nekik. De ehhez a pusztán fényképező emlékezet nem lett volna elég, és itt jött segítségére építészi gyakorlata. Az építész szeme nemcsak homlokzatot lát az épületen, nemcsak díszítő és szerkezeti vonalak kusza egyvelegét, hanem a külszín mögé néz, és felismeri a terv funkcionális részeit, az épület szerkezeti elemeit és vázát, így igazodott el Ventris is a titokzatos jelek, minták, rajzok és szabályszerűségek elképesztő sokaságában, amelyek a mögöttük meghúzódó szerkezetről vallottak neki. Ez a tulajdonság – a látszólagos rendetlenségben meglátni a rendet – jellemezte mindig is a nagy emberek munkáját.
8
MÁSODIK FEJEZET – A MINÓSI ÍRÁSOK I. e. 776-ban rendeztek először olympiai játékokat; erre az ünnepre valamennyi görög összegyűlt az északnyugat-peloponnésosi Olympiába, Zeus szent körzetébe. Hogy csakugyan ez volt az első ilyen alkalom, nem biztos; a későbbi görögök mindenesetre eszerint számoltak, és feljegyzéseik eddig az időpontig nyúltak vissza. Nevezetes dátum ez a görög történelemben, szimbolikusan jelzi azt az időpontot, amikor Görögország átvette a föníciai ábécét, amelyből végső soron valamennyi más ábécé származott. Az i. e. 8. századtól a görög írástudó nép lett, képes rá, hogy feljegyezze saját történelmét. Azt lehet mondani, hogy a szorosabb értelemben vett görög történelem ekkor kezdődött, és minden, ami ez előtt volt, a történelem előtti korba tartozik. Természetesen ez csak annyira kezdete a görög történelemnek, mint 1066 az angolénak. Már jóval korábban is éltek, harcoltak és haltak meg a férfiak és asszonyok Görögország hegyein és szigetein, akik az egyetlen mérvadó forrás, a nyelv tanúsága szerint éppen olyan görögök voltak, mint utódaik. Három úton lehet áthatolni a ködön, amely eltakarja a görögök fejlődésének korai állomásait. Egyik módszer sem kielégítő, egyik sem nyújt ismeretmorzsáknál többet, de óvatos egybevetésük lehetővé tesz néhány általános következtetést. Először is: hajdanvolt emberek és események emléke elevenen élt az írásbeliség korában is. A klasszikus kor görögsége rengeteg történetet őrzött a távoli múltról, egy olyan hőskorról, amelyben az emberek hősi tetteket vittek véghez, az istenek segítőkészen közöttük jártak, sok hérós istenek vagy istennők fia volt. Két fontos eseményt örökítettek meg ezek az elbeszélések: a boiótiai Thébai elleni háborút és a Trója ellen indított vállalkozást. A trójai háború tényei közismertebbek, mivel ezek szolgáltak hátteréül a görög irodalom két iker-mesterművének, az Iliasnak és az Odysseiának. Ezek a hagyományosan Homérosnak tulajdonított művek hosszú epikus költemények, amelyek valószínűleg az i. e. 8. század vége felé nyerték el jelenlegi formájukat – ismét csak abban a jelentős században, amelyben az írásbeliség oly sokat változtatott a görögök életmódján és nem utolsósorban költészetén. Költőknek már Homéros előtt is kellett lenniük, de semmi sem maradt meg műveikből – legalábbis úgy hittük. A modern kutatás azonban rámutatott, hogy Homéros nem volt különösen dús fantáziájú művész, és költeményeit nem pusztán a saját képzeletéből alkotta meg. Egyfelől egy meglévő mondát használt fel, másfelől azonban – mai tudásunk szerint – az utolsó és a legnagyobb volt azoknak az epikus költőknek a hosszú sorában, akik megénekelték Trója históriáját. Megénekelték, nem megírták, mert a komponálás folyamata egészen mást jelent az írást nem ismerő népek közt, mint ma. A bárd – hogy a keltából kölcsönözzünk nevet a görög aoidos „énekes” fordítására – dolga az volt, hogy hősi tettek történetével szórakoztassa hallgatóit, s ő kész nyelvi fordulatok, jól ismert formulák és jelzők felhasználásával adta elő történetét, de az alaptémát mindig újonnan
9
rögtönözve dolgozta fel. Ezért feltételezhetjük, hogy a Homéros által felhasznált mondák – még a teljesen jelentéktelen részletek is – így hagyományozódtak egy korábbi korszakból. Nyilvánvaló, hogy ilyen anyagból lehetetlen a szorosabb értelemben vett történelmet rekonstruálni. Homéros után légiónyi elbeszélést jegyeztek fel, ezek azonban ellentmondóak, és reménytelen kísérlet volna kihámozni belőlük a valóság néhány hiteles magvát. Magában a homérosi elbeszélésben is sok minden tulajdonítható a bárdok fantáziájának. De ezekben legalább biztos utalás van Görögország őskorának egy szakaszára, amikor az ország erős királyságokba szerveződött, középpontjában Mykénével – jóllehet Mykéné a történeti korban már csak kis vidéki városka volt. A homérosi történet e hiteles pontja rávett egy romantikus lelkületű 19. századi német üzletembert, Heinrich Schliemannt, hogy visszavonuljon üzleti vállalkozásaitól, és időt, pénzt nem kímélve kutasson ez elfeledett kor anyagi emlékei után. Így jött létre a görög őstörténész második eszköze, a régészet. A kincsásásból kezdetleges tudomány kezdett már kinőni, amelynek célja nem pusztán eltemetett értékes vagy különleges tárgyak felfedezése volt. Schliemann a műkedvelő hitével és lelkesedésével elhatározta, hogy Homérosszal a kezében napvilágra hozza Trója isten építette falait. Nem kívánom részletesen ismertetni pályafutását, egy pillanatra azonban meg kell állnunk, hogy felidézzük 1876-os nagyjelentőségű ásatását, amelynek során megtalálta a híres mykénéi sírkerületet. Mert az ásók nyomán feltáruló kultúra gazdagsága és művészi színvonala meggyőzte a tudósokat arról, hogy a legendák mélyén lényegében igazság rejlik. Homéros az aranyban gazdag Mykénéről énekelt, és az arany olyan tömegben került elő az aknasírokból, hogy még magát Schliemannt is megdöbbentette. Schliemann utódai sokéves türelmes munkával dolgozták ki a történeti események rendjét, amelyet itt most csak nagy vonásokban vázolhatunk. A prae-hellén régészet, ahogy a legutóbbi évekig nevezték, Görögország bronzkorának három szakaszát különbözteti meg: korai bronzkor, kb. i. e. 2800-1900; középső bronzkor, i. e. 1900-1600; késői bronzkor, i. e. 1600-1100. A kultúra először Krétán virágzott fel, a középső korszakban, és i. e. 1400 körül, a tetőpontján érte a kegyetlen pusztítás. A szárazföldön ez a virágkor később fejlődött ki: a késői bronzkorban kezdődött és a 12. századig tartott, ekkor Görögország valamennyi fontos központját sorra kifosztották, és romba döntötték. Ezt az utolsó korszakot nevezzük elsőnek kiásott lelőhelyéről és legfontosabb központjáról mykénéinek. Az 1890-es években sok tudós fordult meg Athénban a Schliemann kiásta kincsek megtekintésére, köztük egy angol, Arthur Evans. Bámulatba ejtette a mykénéi kultúra magas színvonala, és elgondolkozott rajta: miféle gazdasági szerkezete lehetett annak a királyságnak, amely akkora jólétben élt, hogy ilyen művészetet, ilyen alkotásokat hozott létre. Mykénének nincsenek természeti kincsei, nincs arany- vagy ezüstbányája, sem más kiaknázható nyersanyaga. Készítményeinek megmunkálása mégis nagyfokú specializálódásra utalt, ez viszont olyan gazdasági rendszerre, amely specializált kézműveseknek nyújtott megélhetési lehetőséget. Elképzelhető ez olyan írásrendszer használata nélkül, amellyel legalább a palotaigazgatás
10
számadásai rögzíthetők? Evans ilyen és hasonló okokból arra következtetett, hogy a mykénéieknek ismerniük kellett az írást; sírjaikban és palotáikban azonban nem találtak feliratokat, a görög ábécéről pedig az volt az általánosan elterjedt vélemény, hogy Föníciából vették át két vagy három évszázaddal Mykéné bukása után. Ilyen meggondolások sarkallták Evanst, hogy az őskori írás nyomai után kutasson. Megragadta figyelmét néhány vésett gemma, amelyeket athéni régiségkereskedésekben árultak. Kompozíciójuk stílusa merőben különbözött a közel-keletitől, és néhány darabon olyan esetleges jelkapcsolatokat fedezett fel, amelyek valami írásfélét jelenthettek. Evans Krétáig követte a nyomukat. A szigetet, amely még török uralom alatt és forrongó állapotban volt, Evans keresztül-kasul bejárta egy fiatalember, John Myres kíséretében, aki később vele együtt kapta meg a lovagi rangot. Könnyen meggyőződtek e pecsétlőkövek eredeti rendeltetéséről, mert sok falusi asszony viselte amulettként ezeket a „tejköveket” – ahogy maguk közt nevezték. Tanulmányozásuk alapján Evans először azonosította Görögország legrégibb írását. Itt azonban nem állt meg. Néhány gemmákra vésett írásjel még nem volt elegendő bizonyság egy civilizált ország irányításához szükséges számadásrendszer meglétére. Elhatározta, hogy saját maga végez ásatásokat, és 1900-ban, ahogy Kréta felszabadulása a török uralom alól megnyitotta az utat, ásatni kezdett egy már jól ismert lelőhelyen, Knóssosban, amely fontos klasszikus város, sőt ha hinni lehet Homérosnak, királyi székhely és egy legendás birodalom fővárosa volt. Fő célja, az írott emlékek felfedezése, hamar valóra vált. Az első táblákat március 30-án, egy héttel az ásatás elkezdése után találta meg. De ahogy idényről idényre folytatta a kiásott épületek összefüggésének tisztázását, a táblák felfedezésének izgalmát elfeledtette egy új elmélet, amely lassanként összeállt fáradhatatlan agyában. A krétai kultúra összehasonlíthatatlanul korábbi és még a késői bronzkorban is fejlettebb a görögországinál. Egy mítosz szerint Minós, Kréta királya leigázta Athént: íme, az idegen kultúra, amely uralma alatt tartotta a görögöket. Egy másik mítosz szerint évi adó fejében szüzeket és ifjakat küldtek a labyrinthos szörnyének kielégítésére: az ésszerű magyarázat az volt, hogy a labyrinthos hatalmas és sok részből álló palota, a szörnyeteg pedig Minós, a véres uralkodó, így alakult ki a nem görög krétai kultúra elmélete, amelyet mitikus uralkodójáról Evans minósinak nevezett. Azt a tényt, hogy e kultúra hasonló a görög szárazföld művészetéhez és építészetéhez, egykettőre megmagyarázta az a feltevés, hogy Görögország a minósi kultúra provinciája volt; Mykéné felemelkedését pedig gyarmati lázadásnak lehetett elképzelni, amely az anyaváros lerombolásával és leigázásával végződött. A harmadik út még nehezebben járható, ezért sokan ma is szívesen elkerülik: ez a görög nyelv tanulmányozása. Az i. e. 8. században, amikor a legrégebbi betűírásos feliratok készültek, minden kis városállamnak megvolt a maga nyelvjárása ; mintha minden angol megye önálló nyelven beszélne, sőt írna. De jól-rosszul az összes görög megértette egymást az országban; a helyi nyelvjárások valamennyien egyetlen széttöredezett nyelv darabjai voltak, amelyet a hegyek és a tenger kis területekre szabdalt szét. E nyelvjárásokat mégis be lehet sorolni négy fő osztályba, bár nem földrajzi
11
tagolódásuk szerint: távoli dialektusoknak közös határa volt, hasonló nyelvjárások viszont messzire kerültek egymástól. Ezekből a tényekből két következtetés vonható le: mindezeknek a görög törzseknek az ősei egykor közös nyelvet beszéltek, egységük azonban megbomlott, és a fő csoportok külön fejlődtek. Végül közvetlenül a történeti kor kezdete előtt a csoportokon belül kialakultak az egyes helyi nyelvjárások.
1. Mykénéi lelőhelyek és lineáris B táblákon említett települések Érdemes összevetni ezeket a tényeket a régészet nyújtotta képpel. Régen azt gondolták, hogy a fő nyelvjárási csoportok közül legalább három Görögországon kívül alakult ki, és az egymásra következő bevándorlóhullámok hozták be őket. Ezt az elméletet az újabb kutatás nemrégiben módosította; ma valószínűbbnek látszik, hogy a nyelvjárások szétválása csak az után kezdődött, hogy a görögök megjelentek a Balkán félszigeten. A folyamat valószínűleg azzal a töréssel azonosítható, amely i. e. 1900 körül a korai és a középső bronzkor régészeti kultúrái között kimutatható. E korszakban a legtöbb településhelyen pusztítás nyomai mutathatók ki, és az új kultúra néhány alapvető vonásában különbözik a régitől. A görög törzsek mozgásának utolsó periódusa még pontosabban meghatározható. A mykénéi hatalom fő területeit, a 13-12. század táján lerombolt paloták helyét a történeti időben az egyik legnagyobb nyelvcsoport, a dórok foglalták el. Ennek a csoportnak a dialektusai hatalmas ívet alkotnak Északnyugat-Görögországtól (Épeirostól) a Peloponnésos nyugati partvidékén és Krétán keresztül a Dódekanésos két szigetéig, Rhodosig és Kósig. Az ív belsejében a dórok behatoltak KözépGörögországba, egészen Delphoiig, és elárasztották az egész Peloponnésost, hegyes középső része, Arkadia kivételével, amely megmaradt különálló nyelvszigetnek. Soha nem hatoltak be azonban az Égei-tenger középső
12
szigeteire, sem a szárazföldnek az Isthmostól északra fekvő keleti partjára. Ez a tény, összekapcsolva a dór hódításról szóló elbeszélésekkel, rendkívül valószínűvé teszi, hogy e népmozgás okozta a mykénéi hatalom végső összeomlását; bár meggondolandó az a lehetőség is, hogy az összeomlás oka valamilyen külső erő volt, és a dórok egyszerűen politikai vákuumba hatoltak be.
2. A görög dialektusok i. e. 400 körül Nyelvészeti szempontból tehát alapos okkal lehetett a mykénéieket görögnek tekinteni; így tette Schliemann is. De a szakemberek óvatosabbak voltak, és a mykénéiek eredetéről rengeteg elmélet merült fel. A megfejtés fényében ezek most már tárgytalanok, mégis meg kell említenünk őket, hogy tiszta képünk legyen az 1952-ig elterjedt nézetekről. Ami a dialektusokat illeti, különösen az volt feltűnő, hogy a Peloponnésos közepének elszigetelt nyelvjárása, az arkadiai szoros rokonságban állt a nagyon távol fekvő Cipruséval. A régészeti leletek alapján azonban tudjuk, hogy Ciprust a mykénéiek gyarmatosították az i. e. 14–13. században, így csaknem bizonyos volt, hogy az arkadiai és a ciprusi nyelv egy mykénéi dialektus maradványai, amelyet széltében beszéltek a dórok előtti Peloponnésoson. Ez a következtetés nagyon határozottan korlátok közé terelte azokat a kísérleteket, amelyek a mykénéi írást görög nyelvűként akarták megfejteni. Az olyan megoldás, amely nem számolt komolyan az arkadiaival, nemigen lehetett helyes.
13
3. Tábla hieroglifikus írással Phaistosból Itt a helye, hogy egy kicsit részletesebben ismertessük az Evans által Krétán talált írást és a máshonnan előkerült rokon leleteket. Evans hamar meg tudott különböztetni három szakaszt a minósi írásban – ahogy ő nevezte. A legkorábbi szakaszban, amelyet nagyjából i. e. 2000 és 1650 közé helyezett, az írás általában felismerhető tárgyakat, például kezet, fejet, csillagot, nyilat stb. ábrázoló képszerű jelekből állt. Ez volt a pecsétlőkövek írása, de Evans megtalálta néhány példájukat pecsételésre használt agyagdarabokon és agyagrudakon is. Ezt az írásmódot „hieroglifikusnak” nevezte, minthogy jelei a korai egyiptomi képírás jeleivel azonos típusúak voltak. Nincs azonban egyértelmű bizonyíték rá, hogy ezt az írást csakugyan egyiptomi forrásból vették át. A 3. ábra hieroglifikus táblát ábrázol Phaistosból. A hasonló, lineáris B írású táblákkal való egybevetés alapján valószínű, hogy négyfajta élelmiszert, feltehetőleg bizonyos mennyiségű búzát, olajat, olajbogyót és fügét jegyeztek fel rajta. A pecsétlőkövek írásának megfejtését még csak megkísérelni sem lehet, minthogy túlságosan kevés a rendelkezésünkre álló anyag, de a hasonlóságok nyilvánvalóvá teszik, hogy az írás rendszere szoros kapcsolatban áll a következő szakaszéval, amely feltehetőleg belőle származik. Ez a második szakasz nagyjából i. e. 1750-től 1450-ig tartott, de talán még korábban kezdődött. Minthogy ebben az írásban a képszerű jelek puszta vonalakká egyszerűsödtek, Evans lineáris A-nak nevezte el. Az írás balról jobbra haladt. Kréta egész területén kerültek elő példányai, Krétán kívül azonban egyetlenegy sem, a mélosi és thérai agyagedényeken talált fazekasjegyek kivételével. Gyakoriak a lineáris A feliratok kő- és bronztárgyakon – különös módon lineáris B írást ilyen tárgyakon nem találtak. Dokumentumainak legnagyobb különálló gyűjteménye, egy kb. százötven agyagtáblából álló csoport egy Phaistostól néhány kilométerre fekvő palotából került elő, amelyet, minthogy ókori neve ismeretlen, a közeli Hagia Triada (Szentháromság) kápolnáról neveztek el. Nem kétséges, hogy a táblák főleg mezőgazdasági terményekről készített feljegyzéseket tartalmaznak. Az egyik ilyen tábla a 4. ábrán látható.
14
4. Tábla lineáris A írással Hagia Triódából (114. sz.) Egy ma még közelebbről meg nem határozható időpontban a lineáris A írás helyébe egy módosított formája lépett, amelyet Evans lineáris B-nek nevezett. Nagyon fontos volna ismerni e fordulat időpontját, sajnos azonban lineáris B írást mindeddig csak egyetlen helyen találtak Krétán, és jóllehet a lineáris B írásos feljegyzések biztosan a késő minósi második periódusbeli palota lerombolásának idejére, az i. e. 1400 körüli évekre keltezhetők, nem tudjuk, hogy mikor szűnt meg a lineáris A használata. Van olyan feltevés, amely szerint a lineáris A használata Phaistosban átfedi a lineáris B-ét Knóssosban, a régészet eszközei azonban nem teszik lehetővé a megfelelő pontosságú összehasonlító keltezést. Nem elképzelhetetlen, hogy az átfedés csakugyan megvolt, de ez a hipotézis ma még igazolhatatlan. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok csak annyit engednek kimondanunk, hogy a lineáris A i. e. 1450 körül – vagy talán előbb – tűnhetett el. A két írásrendszer közti kapcsolat zavarba ejtő. Nem pusztán abban áll, hogy a korábbi képszerű jelek egyszerűbb és könnyebben írható formákra redukálódtak, hiszen néhány esetben a lineáris B formák sokkal részletezőbbek, mint lineáris A megfelelőik. Evans arra gondolt, hogy a
15
lineáris B „királyi” írásmód lehetett, amelyet a palota írnokai alakítottak ki, ezért használták kizárólag Knóssosban. Amikor azonban a görög szárazföldön is találtak lineáris B írást, az elmélet megcáfolódott. Ma már tudjuk, hogy a lineáris B úgy jött létre, hogy a minósi írást a görög nyelv lejegyzésére alkalmazták, de ezt felfedezése idején még csak sejteni sem lehetett. Ez a magyarázat azonban még így is csak részleges. Egy új nyelv lejegyzéséhez nem kell megváltoztatni a jelek alakját, bár néhány jel hozzáadására, elhagyására vagy hangértékének megváltoztatására csakugyan szükség lehet. A francia írás lényegében ugyanazt az ábécét használja, mint az angol, vannak benne viszont bizonyos kiegészítő betűk (à, ê stb.), a k-t és a w-t gyakorlatilag mellőzi, néhány betűnek pedig más hangértéke van. A lineáris A és lineáris B írás közti különbségek inkább a görög és római ábécé különbségeire hasonlítanak (pl. A = A, B = B, de Γ = G, Δ = D). Minthogy a lineáris A nincs megfejtve, nem lehet megállapítani, hogy kiterjed-e ez a párhuzam az azonos jelek különböző hangértékű használatára is (pl. a görög X = kh, a római X = x). Valamennyi eddig közzétett megfejtési kísérlet azon alapult, hogy a lineáris A jeleket lineáris B értékekkel helyettesítette, ezért nem is vezethetett sikerre. A különbségek számos azonosítást problematikussá tesznek, és azt a gondolatot keltik, hogy a lineáris B írás eredeti alkalmazása és a fennmaradt legkorábbi szövegek közti időben fejlődésen ment át. Az a tény továbbá, hogy a legrégebbi ismert szövegek Krétáról valók, hamis nyom is lehet. Bár a két írás első pillantásra egyforma, a gyakorlott szem mégis észreveszi eltéréseiket. Az első feltűnő különbség: a vonalazás, amely a lineáris B táblákon elválasztja egymástól a sorokat, általában hiányzik a lineáris A táblákon. A másik különbség a számok jelölésének rendszerében figyelhető meg: általánosságban a két rendszer hasonló, a tört mennyiségeket azonban teljesen eltérően jelölik. A lineáris A-nak megvan a rendszere a tört mennyiségek jelzésére, legfeljebb még nem tárták fel teljesen, a lineáris B-nek azonban nincsenek effajta jelei, hanem a tört mennyiségeket kisebb egységekkel fejezi ki, amilyen pl. a font, shilling és penny, vagy a dollár és cent, vagy a tonna, mázsa, kiló és deka. A mértékrendszer különbségét bámulatos éleselméjűséggel mutatta ki E. L. Bennett professzor 1950-ben. Amikor Bennett felhívta a figyelmet a lineáris A és B e különbségeire, tulajdonképpen támadást indított egy olyan nézet ellen, amelyet Evans fejtett ki, és egy olasz tudós, G. Pugliese Carratelli professzor, a legfontosabb lineáris A szövegek közzétevője (1945) támogatott. E szerint az elmélet szerint a két írásrendszerrel feljegyzett nyelv azonos, az új írás mindössze módosítása az előzőnek, akárcsak a modern latin betűk, amelyekkel a német nyomtatás régebben használt nehézkes gót betűit helyettesítették. A két nyelv azonosságának bizonyítékai mindazonáltal nagyon gyenge lábon álltak. Egyetlen hosszabb szó sem volt azonos a két írásban, bár néhány két vagy három jelből álló szó mindkettőben előfordult, mások pedig hasonló módon kezdődtek és végződtek. A bizonyítékot, amely az azonosság elméletét megdöntötte, végül is az összegező formula felismerése szolgáltatta, amelyről később (71. old.) lesz szó, ez a formula ugyanis a lineáris A-ban és B-ben tökéletesen különböző volt.
16
Csaknem az összes Knóssosban talált tábla lineáris B írású volt. A ma ismert táblák száma – beleértve természetesen sok kis töredéket is – háromés négyezer között van. Valamennyi abból a palotából való, amelyet a régészek által késő minósi II.-nek nevezett periódusban építettek, és amelyet tűz pusztított el az i. e. 15. század vége felé. A minósi építészet rengeteg faanyagot használt fel, még a kőfalakat is a középkori gerendázathoz hasonló szerkezetű fagerenda-rendszerrel rögzítették. A faanyag ilyenfajta használata rugalmassá teszi az épületet és ellenállóvá a földrengésekkel szemben, hátránya viszont, hogy ha lángra lobban, hevesen ég. Az így keletkezett hő azonban arra jó volt, hogy sok agyagtáblát kemény cseréppé égessen ki, és így tartósítsa őket. Kétségtelen ugyanis, hogy – Anatólia vagy a tőle keletebbre fekvő vidékek gyakorlatával ellentétben – az Égei-tenger vidékén ezeket a táblákat sohasem égették ki szándékosan. Az agyagot a kívánt alakra formálták, ráírták a szöveget, kiszárították – nyáron néhány óra alatt raktározásra alkalmassá vált –, és utólag már nem írhattak rá semmit. Ha már nem volt szükség a táblára, „péppé zúzták” úgy, hogy darabokra törve vízbe dobták, és az agyagot újra felhasználták. A táblák nem különösebben tetszetősek. Lapos agyagdarabok, színük általában fakó szürke, bár néhány tábla sok levegőt kapott égés közben, oxidálódott, és kellemes vörös téglaszínű lett. Méretük változó, vannak köztük 2-3 cm-nél alig nagyobb kis pecsétek és címkék, és vannak 10–25 cm nagyságú, lap alakú súlyos táblák. Sokat rossz állapotban találtak meg. Evansnek volt egy szerencsétlen élménye: az egyik frissen kiásott adagot éjszakára a raktárban hagyta, az eső keresztülfolyt a tetőn, és a táblák helyén reggelre csak sár és agyagdarabok maradtak. Reméljük, máskor nem fordult elő ilyesmi, de a táblákat nem könnyű megtalálni a földben, és nem lehetetlen, hogy egyik-másik régi ásató egy-egy táblát értéktelen göröngynek nézett, és kidobott. A Knóssosban talált táblák mennyisége Evansben azt a reményt keltette, hogy meg tudja oldani a rejtélyt. 1901-ben írt első beszámolójában feljegyezte az írás legszembetűnőbb vonásait: A számjegyek gyakori előfordulása azt bizonyítja, hogy a legtöbb táblán a királyi raktárakkal és fegyvertárakkal kapcsolatos elszámolás van feljegyezve. Mi több, a táblára írt szöveget több esetben képszerű figurák beillesztése teszi világossá, így egy táblacsoporton, amely a róla kocsitáblák termének nevezett helyiségből került elő, jellegzetes mykénéi kocsi rajza látható, továbbá lófej és valami mellvérthez hasonló dolog... Ilyen módon ábrázoltak még: emberi alakokat, talán rabszolgákat, házakat vagy csűröket, disznót, búzakalászokat, többféle fát, sáfrányvirágokat, különböző alakú agyagedényeket... Rajtuk kívül más, fém vázák is láthatók voltak, továbbá szerszámok, pl. ásó, egyélű bárdok és sok bizonytalan rendeltetésű tárgy... Az anyag jelenlegi töredékes állapotában nem kívánatos tovább menni bizonyos feltűnő hasonlóságok nagyon általános megállapításánál: a leggyakrabban használt lineáris jelek vagy betűk közül – számuk összesen mintegy hetven – tíz tulajdonképpen azonos a ciprusi szillabárium jeleivel,1 és körülbelül ugyanannyi mutat rokonságot a későbbi görög betűformákkal... A táblákon lévő szavak olykor függőleges vonalakkal vannak elválasztva, és a vonalak közé zárt betűk átlagos
1
Ld. alább a 40–44. old.
17
számából valószínűsíthető, hogy a jeleknek szótagértékük van. Az írás kivétel nélkül balról jobbra halad.2
Úgy látszik azonban, hogy Evansnek sem akkor, sem később nem volt átgondolt terve az írás megfejtésére. Sok esetben megalapozott sejtései összefüggéstelen megfigyelések maradtak, és soha nem dolgozott ki módszeres eljárást. Nagy lelkesedéssel fogott hozzá a feliratok kiadásának előkészítéséhez, és rábeszélte a Clarendon Presst, hogy öntsön speciális „mykénéi” jelkészletet – a „minósi” elnevezést ugyanis csak később kezdték használni. Ezt a jelkészletet ugyan folyamatosan kiegészítették, de soha nem vált teljesen alkalmassá lineáris B szövegek nyomtatására; sok jele egyszerűen egy másik jel alig eltérő változata, márpedig a Krétán kívül felfedezett új szövegek jelentősen növelték az ismert jelek mennyiségét. Az a néhány nyomtatott könyv, amely lineáris B szövegeket közöl, többnyire fényképezéssel reprodukált egységesített, kézírásos átírást használ. A minósi feliratok első kötete Scripta Minoa I címen 1909-ben jelent meg. Tárgya a hieroglifikus írás volt, bár utalt a lineáris írásokra is, amelyeknek Evans a második és harmadik kötetet akarta szentelni. A következő években Evans jórészt elvégezte e kötetek előkészítő munkáit, publikációs szenvedélye azonban szemmel láthatóan lelohadt; közbejött az első világháború, és a tervet, ha nem adta is fel, legalábbis félretette egy sürgetőbb munka miatt: az egymásra következő knóssosi paloták teljes történetét akarta feldolgozni, és ezzel megtenni az első kísérletet a minósi kultúra meghatározására és jellemzésére. Ennek a történetnek csak kis részét alkották az írások, éspedig ki nem elégítő részét, hiszen megfejtésük alig haladt előre. Bármilyen sajnálatos volt is az írások közzétételének ez a halogatása, jelenlegi ismereteink birtokában el kell ismerni, hogy a sikeres megfejtés esélyei elenyészően csekélyek lettek volna, még akkor is, ha a teljes anyag azonnal hozzáférhetővé válik. Annyi azonban biztos, hogy valamelyes előrehaladást el lehetett volna érni, és a gyors publikálás megtakaríthatta volna a következő ötven év sok meddő spekulációját. Evans közölt néhány táblát az első ásatási beszámolókban és más cikkekben. Amikor 1935-ben hatalmas munkájának, a Minós palotájának (Palace of Minos) negyedik kötete megjelent, összesen százhúsz tábla vált hozzáférhetővé. Ez idő tájt egy finn tudósnak, Johannes Sundwall professzornak sikerült Krétán további harmincnyolc táblát lemásolnia. Ezeket a jelentésükre vonatkozó érdekes meggondolások kíséretében közzétette. De kalózvállalkozása Evans szigorú megrovását zúdította a fejére, íratlan törvény a régészek között, hogy az első publikáláshoz a tárgy felfedezőjének van joga. Ez az egyébként méltányos szokás azonnal képtelenséggé válik, ha az ásató nem hajlandó másoknak átengedni a publikálás munkáját, maga viszont vég nélkül halogatja. Az ilyen esetek ritkák, de nem teljesen ismeretlenek, még abban az együttműködésre sokkal készebb nemzetközi szellemben is, amely manapság uralkodik a régészek között. Evans 90 éves korában, 1941-ben halt meg; már nem kellett meghallania Kréta német megszállásának hírét. Knóssosi háza, a Villa Ariadné a sziget német parancsnokságának főhadiszállása lett. A Scripta Minoa II befejezetlenül és rendezetlenül hevert jegyzetei között. Ekkor Sir 2
Annual of British School at Athens, IV, 57-59. old.
18
John Myres, Evans régi barátja és munkatársa, nyugalomba vonult oxfordi katedrájáról, és újra hozzáfogott a publikáláshoz. Myres életének hátralévő részét főként ennek a kevés sikerrel biztató, vesződséges munkának szentelte. A háború utáni nehéz években nem lehetett elvárni a Clarendon Presstől, hogy kedve legyen egy különlegesen nehéz könyv kinyomtatásához olyan írással és olyan nyelven, amelyet senki nem tud elolvasni. A lineáris A feliratok kiadásától elálltak, minthogy addigra már példamutatóan publikálta őket Pugliese Carratelli professzor. A lineáris B táblákat pedig Iraklionban őrizték, és Myres már öreg és gyenge volt hozzá, hogy még egyszer Görögországba menjen. Egyébként is 1950-ig tartott, amíg a viszonyok ott annyira normalizálódtak, hogy újra meg lehetett nyitni a múzeumokat; magában Iraklionban új múzeumot kellett építeni, és a tárgyak közül is több megsérült a háború alatt. Myresnek később sikerült néhány tudóst rávennie, hogy végezzenek számára szövegellenőrzéseket: az amerikai Alice Kober és Emmett L. Bennett önzetlenül rendelkezésére állt. De amikor lehetőség nyílt a rendszeres ellenőrző munkára, már késő volt. Csak röviddel a Scripta Minoa II megjelenése után, 1952-ben lett nyilvánvaló, mennyire fontos ez az ellenőrző munka. Myrest köszönet illeti, amiért a súlyos nehézségek ellenére keresztülvitte a kiadást, nagy kár viszont, hogy Evans átirataira és rajzaira hagyatkozott, amelyek sok esetben pontatlanok voltak. Másfelől Evans sem hibáztatható teljesen: rendkívül nehéz pontosan lemásolni egy ismeretlen írással írt feliratot, azonkívül a munkát szemmel láthatóan rendszerint valamelyik rajzolója végezte el. Ekkorra a probléma az új felfedezések következtében módosult. Erről a következő fejezet fog részletesen beszámolni, előbb azonban be kell fejeznünk a különböző minósi írások ismertetését. A krétai írások egyetlen ismertetése sem lehet teljes a híres phaistosi korong említése nélkül. Ezt olasz ásatók találták meg 1908-ban a dél-krétai Phaistosban, a minósi palotában. A lapos, kiégetett agyagkorong körülbelül 16,5 cm átmérőjű, mindkét oldalát írás borítja, amelynek szövege csigavonalban halad a peremtől közép felé, kitöltve a teljes felületet. Az összesen negyvenötféle jel képszerű, az írás jobbról balra halad. A korong legfeltűnőbb vonása azonban az írás módja. Minden jelet külön nyomtak be a puha agyagba pecsétnyomóval vagy erre a célra készített formával. Nyilvánvaló, hogy nem egyszerre végezték el a teljes műveletet; a pecsétnyomókészlet minden típusából csak egy darabra volt szükség, a szabványos formáknak ez a használata azonban nagyszerű elődje a betűmetszésnek és a nyomtatásnak. Nehezen hihető el, hogy egy negyvenöt pecsétnyomóból álló készletet kizárólag egyetlen korong kedvéért készítettek volna – egy ilyen fontos találmányt bizonyára jobban kihasználtak. Ráadásul az az ügyesség, amellyel a teljes felületet kitöltötték, a mester gyakorlottságáról tanúskodik. A korong azonban a mai napig egyedülálló. Megpróbálták a jeleket a hieroglifikus írás jeleivel azonosítani; néhány esetben a hasonlóság csakugyan kétségtelen, a legtöbben azonban – Evans nyomán – a korongot Anatóliából származó importnak tekintik. De az egész ókori világban sehol sem találtak formában vagy technikában hozzá hasonlót. Megfejtése ezért túllép jelenlegi tudásunk határain, bár ez a tény
19
nem riasztotta el tudósok és műkedvelők hosszú sorát attól, hogy elkészítsék a maguk fordítását; néhány ilyent a következő fejezetben idézni fogunk. A minósi írásnak van még egy oldalhajtása. A két háború között megszaporodott leletekből kitűnt, hogy a bronzkorban Ciprus szigetén a krétaival rokon írást használtak, amelyet ezért ciprusi-minósinak neveztek. A jelenleg ismert legfontosabb bronzkori lelőhely az a nagy és fontos város a sziget keleti partján, amelyet modern nevén Enkominak hívnak. Az ásatások jelenleg (1957) is folynak, és csaknem biztos, hogy a máig talált írásos emlékanyag csak kis töredéke annak, ami még várható. Az előkerült emlékek meglehetősen nagy korszakot ölelnek fel; a legkorábbi táblatöredéket az i. e. 15.-század elejére keltezik. Ha ez a datálás pontos, a ciprusi-minósi írás régebbi, mint a lineáris B. A jelek lényegesen eltérnek a minósi írás formáitól, csak a lineáris A-val mutatnak némi hasonlóságot. A második legkorábbi csoport többnyire rossz állapotban lévő táblákból áll, amelyek nagyjából az i. e. 12. századra keltezhetők. A rajtuk lévő írás egyszerű jelei csaknem azonosak a két krétai írás jeleivel, de valamennyi bonyolultabb jel erősen módosult, a lineáris A és B elegáns egyenesei s görbéi nehézkes rovátkákká és pontokká változtak. Ahhoz, hogy valaki lineáris B írással írjon agyagfelületre, nem kis ügyességre, valamint tűhegyes íróvesszőre van szüksége. Teljesen valószínűtlen, hogy egy nép, amely kizárólag agyagot használt íróanyagként, sokáig megőrzött volna egy ilyen írásformát. Krétán és Görögországban nyilván azért maradt fenn ez a forma, mert valami papírszerű íróanyagot is használtak, amelyre tollal vagy ecsettel írtak. Mivel azonban Cipruson az általános közel-keleti szokás szerint csak agyagra írtak, az írás – ahogy látjuk is – szinte elkerülhetetlenül módosult. Az írnokok szélesebb, tompább íróvesszőt használtak, az írás gyorsabbá vált, a betűk mérete csökkent – ami fontos gazdaságossági szempont olyan súlyos anyagnál, mint az agyag. Pontosan ilyen fejlődés ment végbe a babilóniai ékírás történetében: a legkorábbi írásjelek még piktogrammák, ezek később három ék alakú vonásból álló szkematikus formákká egyszerűsödtek (ld. az 5. ábrát). A megszokott íróanyag megváltozásáról alkotott elképzelésnek megfelel az a tény, hogy Cipruson az agyagtáblákat kiégették, nem pedig a napon szárították, mint Görögországban. A táblák formája is sokkal közelebb áll a keleti típushoz. Nemrégiben az ókori Ugarit városában, a mai Rasz Samrában, Szíria partvidékén felfedeztek egy írást, amely hasonlít a ciprusi-minósihoz, de azért megkülönböztethető tőle. A város a külső országokkal való levelezésben főleg az akkád ékírást használta, és egyedülálló ékírásos „ábécéje” volt a maga sémi nyelvének rögzítésére. Volt azonban itt egy ciprusi település is, amelynek lakói hazájuk írását használták. Hangsúlyoznunk kell, hogy ennek az írásnak legtöbb dokumentumát csak a legutóbbi néhány évben találták meg, ezért nem volt szerepük a lineáris B megfejtésében. E dokumentumok máig is megfejtetlenek, és valószínűleg azok is maradnak, amíg nem kerül elő több szöveg.
20
5. Az ékírás fejlődése Mégsem volt fölösleges ez a kitérés, mert létezik egy másik ciprusi írás, amely nagy szerepet játszott a lineáris B megfejtésében. Ez a klasszikus ciprusi írás, amelyet görög nyelvű szövegek lejegyzésére használtak legalább az i. e. 6. századtól az i. e. 3. vagy a 2. századig. Az 1870-es években fejtették meg egy angol tudós, George Smith úttörő munkája nyomán. A megfejtéshez kétnyelvű feliratok segítettek hozzá, amelyeken ezzel az írással párhuzamosan föníciai, illetve görög betűírást használtak. Elég sok ilyen felirat maradt fenn, amelyek biztosan nem görög, hanem valamely ismeretlen nyelvű szöveget rögzítenek ezzel az írással. A megfejtett írás rendszerét a 6. ábra mutatja be; jelei nem egyetlen betűt, hanem egész szótagot jelölnek: vagy egyedül álló magánhangzót (a, e, i, o, u), vagy mássalhangzó + magánhangzót. A mássalhangzók: j, k, l, m, n, p, r, s, t, w, x és z; ezeknek a mássalhangzóknak és magánhangzóknak azonban nem minden kombinációja fordul elő. Egy ilyen rendszer a legkevésbé sem alkalmas görög nyelvű szöveg leírására. A k, p és t zárhangok mindegyikének írásjele három hang szerepét tölti be, amelyeket a görög ábécében külön betű jelöl: a k áll k, g és kh helyett, p = p, b és ph, t = t, d és th, (Akik egy kicsit tudnak görögül, talán meglepődnek, hogy az ógörögben a ph-t nem f-nek ejtették, hanem úgy, mint a magyar léphet szóban; ezért írták
21
át a rómaiak először p-nek a görög ph-t, később ph-nak, de sohasem f-nek.) Továbbá, ez a szótagírás nem tudta jelölni a mássalhangzó-csoportokat vagy a szóvégi mássalhangzókat. Ilyen esetekben „néma”, vagyis kiejtetlen magánhangzó járult az illető mássalhangzóhoz, ennek minőségét a következő vagy megelőző magánhangzó határozta meg, a szó végén azonban mindig e-t használtak, az n-t egy másik mássalhangzó előtt egyszerűen elhagyták, így hát az anthrópos (ember) görög szót így írták: a-toro-po-se; a hosszú é és ó hangot, amelynek a görög ábécében külön jele van (η, ω), nem különböztették meg.
6. A ciprusi szótagjelek jegyzéke A klasszikus ciprusi rokonsága a lineáris B-vel nyilvánvaló. Hét jelet minden további nélkül azonosítani lehet, további jelek több-kevesebb hasonlóságot mutatnak, de a jelek háromnegyed részének azonosítása merő találgatás lehetett. Ma már tudjuk, hogy ezeknek a találgatásoknak legtöbbje nem volt helytálló. Például Myres táblázatán a Scripta Minoa II-ben a harminckét lineáris B jel közül csak tizenegy helyes vagy megközelítőleg helyes. Mégis szinte mindenki, aki a lineáris B-vel foglalkozott, azzal kezdte, hogy ciprusi hangértékeket tulajdonított a lineáris B jeleknek, jóllehet az írástörténet legelemibb szintű tanulmányozásából is kitűnik, hogy azonos jel még hasonló írásrendszerekben is jelölhet különböző hangokat. A ciprusi írás kulcsként való használata más tekintetben is félrevezető volt. Az a könnyen elfogadott feltételezés, hogy a lineáris B írás olvasási szabályai a ciprusiéhoz hasonlítanak, fontos következtetésekhez vezetett. A görögben a leggyakoribb szóvégi mássalhangzó az s. Ennek megfelelően a ciprusi írásban a szavak nagy százaléka végződik -se-re, ahol az -e néma
22
magánhangzó. A -se viszont – kevesedmagával – az azonnal felismerhető lineáris B jelek közé tartozik (ld. a 7. ábrát). Ez a jel azonban nagyon ritkán áll a szó végén a lineáris B-ben, és nincs egyetlen más jel sem, amelyikre ez a szerep jellemző volna, így adódott az a következtetés, hogy a lineáris B nyelve aligha görög.
7. A lineáris B és a klasszikus ciprusi szótagjelek összehasonlító táblázata Így már bizonyítéka is lett annak a feltételezésnek, amelyet Evans a régészeti dokumentumokból vont le: hogy a minósi Kréta kultúrája gyökeresen különbözött a mykénéi Görögországétól, akár görög volt ez az utóbbi – abban az értelemben, hogy görög nyelvet beszélt –, akár nem. Evansnek és követőinek óriási befolyása volt. Csak nagyon kevés régész merte kétségbe vonni az ortodox tant; a legbátrabb, A. J. B. Wace, aki később a cambridge-i egyetem klasszika-archeológia professzora lett, drágán megfizetett eretnek nézeteiért: hosszú időre kizárták a görögországi ásatásokból. Minden ellenvélemény pusztába kiáltó szó maradt, és bár lassanként elfogadták azt a tényt, hogy a késő minósi Krétát érték szárazföldi hatások, Ventris bejelentése, hogy Knóssos urai görögül beszéltek, villámcsapásként érte a kérdés csaknem valamennyi kutatóját.
23
HARMADIK FEJEZET – REMÉNYEK ÉS KUDARCOK Egy írás megfejtésének sikere azon múlik, van-e és hozzáférhető-e belőle kellő mennyiségű anyag. Hogy ez a mennyiség mekkora, a megoldandó probléma természetétől, az anyag jellegétől stb. függ. Így például egy rövid „bilingvis” felirat, amely ugyanazt a szöveget két nyelven adja meg, úgy használható, akár egy iskolai puska, és útmutatást ad a többi szöveg értelmezéséhez is. Ha azonban, mint a jelen esetben, nem került elő kétnyelvű felirat, sokkal több szövegre van szükség. Az sem mindegy, hogy milyen fajta szöveg áll rendelkezésünkre. Például ezernyi etruszk sírfeliratot ismerünk, de ezek alig gyarapították e nyelvről való tudásunkat, minthogy unos-untalan ugyanazokat a formulákat ismételgetik. A megoldásnak két útja van. Az egyik a módszeres elemzés – erről szól a következő fejezet –, a másik a többé-kevésbé önkényes találgatás. Jól meggondolt találgatásnak természetesen az első esetben is van némi szerepe, mégis egy világ választja el a gondos belső elemzésen alapuló megfejtést attól, amelyhez találgatások és tévelygések vezettek. Még az így nyert eredmény is lehet helytálló, de csak az igazolja, ha kitűnik, hogy addig nem ismert anyagra is alkalmazható, mivel módszerénél fogva önmagát nem igazolhatja. Szükség van józan ítélőképességre is annak eldöntéséhez, hogy egy szöveg mit jelenthet, vagy mit nem jelenthet. Megdöbbentő, hogy ez a képesség mennyire hiányzott azokból, akik kockára tették hírnevüket a találgatásos módszerrel. Evans és legmegfontoltabb követői megfigyelték, hogy néhány nyilvánvaló kivételtől eltekintve valamennyi feljegyzés jegyzék vagy elszámolás. Ennek okairól később lesz szó. Ez a tény azonban nem tartott vissza néhány műkedvelőt attól, hogy a maga egyéni értelmezésével próbálkozzon. Ezek az önjelölt megfejtők általában a feliratok nyelvét próbálták megállapítani. Csaknem valamennyien ugyanazon nyelv különböző írásmódjának tartották a lineáris A-t, a B-t, sőt még a phaistosi korongot is. Néhányuk szerint ez a nyelv görög volt, jóllehet az a görög, amelyet így kaptak, nem állta ki a nyelvészeti vizsgálatot. Mások homályos származású vagy alig ismert nyelvekre szavaztak: legtöbben a baszkot vagy az etruszkot indítványozták. Megint mások külön nyelvet agyaltak ki megoldásul – ennek az eljárásnak megvan az az előnye, hogy megcáfolhatatlan. Az egyik kísérlet szerzője, V. Georgiev bolgár professzor leleményes keveréket készített olyan nyelvi elemekből, amelyek, ha megfelelt céljainak, a görögre emlékeztettek, ha nem, valamely más nyelvre. Szinte valamennyi megfejtő a ciprusi írással való hasonlóságból indult ki. Unalmas és fölösleges volna az 1950-ig közzétett kísérleteket hosszasabban ismertetni, a javasolt fordítások néhány példája eléggé megvilágítja, hogy általában miféle munka folyt ezen a területen. Bedřich Hrozný cseh professzor az első világháború táján megérdemelt hírnevet szerzett magának azzal, hogy bebizonyította; az ékírással írt hettita nyelv valójában indoeurópai eredetű, s így megnyitotta az utat e nyelv tanulmányozásához. Későbbi munkássága, sajnos, egyáltalán nem volt ilyen sikeres, utolsó éveiben pedig támadást indított az összes
24
általa ismert megfejtetlen írás ellen. Az Indus völgyi írást – egy észak-indiai őskori írást – gyorsan megoldotta; aztán a minósihoz fogott, és 1949-ben terjedelmes monográfiával állt elő.3 Az addig publikált valamennyi feliratot összegyűjtötte, köztük néhány pylosit is, és minden módszertani tisztázás nélkül nekilátott az értelmezésüknek. Módszere, amennyire megállapítható, az volt, hogy összehasonlította a minósi írásjeleket más írásokéival – nemcsak a klasszikus ciprusit használta fel, hanem az egyiptomi és hettita hieroglifákat, a protoindet, vagyis az Indus völgyi írást, az ékírást, továbbá a föníciai és más korai betűírásokat. Természetesen bármelyik írásban lehet olyasmit találni, ami távolról valamelyik lineáris B jelre hasonlít – és ezek a hasonlóságok néha csakugyan távoliak voltak. Még egy lényeges feltétel kellett e módszer sikeréhez: hogy a nyelv valamilyen, a hettitával rokon indoeurópai nyelvnek bizonyuljon. Néhány ilyen hipotézis nélkül a fonetikai értékek puszta behelyettesítése értelmetlen munka lett volna. Álljon itt egy pylosi szöveg általa javasolt fordítása (kiadásának francia szövege alapján): H4atahuâ igazgatási körzet: mindent a palota fogyasztott el (?). Sahur(i)ţa igazgatási körzet, földje (?) rossz (?): adóként 22 (?) mérőt (szolgáltat be), 6 T-mérő sáfránymagot (304. old.).
A szöveget mi így fordítjuk: Így [kapnak] földbérletet a papnő, a kulcsárok, a kísérők és Westreus: ennyi búza 21,6 egység.
Hrozný értelmezése oly nyilvánvalóan önkényes, hogy senki nem vette komolyan. A tudomány világában gyakran fordul elő ilyen szomorú történet: egy idős és tisztelettel övezett tudós előrehaladott korában érett éveihez méltatlan művet alkot, barátai és tanítványai azonban nem merik neki megmondani a igazságot. 1931-ben az Oxford University Pressnél megjelent egy kis kötet A baszktól a minósiig (Through Basque to Minoan) címen. Szerzője, F. G. Gordon úgy próbálta olvasni a minósi írást, „hogy baszk értékeket tulajdonított az írásjegyeknek, abban a hitben, hogy a két nyelv közeli rokonságban áll egymással”. Abból a meggondolásból választotta a baszkot, hogy a minósi valószínűleg nem indoeurópai nyelv, és a baszk az egyetlen élő nem indoeurópai nyelv, amely nem a történeti időben került Európába. Eljárása nagyon népszerű a dilettánsok körében. Először minden jelet azonosított valamilyen tárggyal, bármilyen távoli volt is köztük a hasonlóság, majd a feltételezett nyelven nevet adott ennek a tárgynak, és ezzel a jelet megfejtettnek tekintette. Ezen a ponton – tehát: minden jel egy szót jelent – Gordon meg is állt. Mások azáltal, hogy az „akrophonikus” elvet használták, továbbléptek. Eszerint az írásjegy egy szónak csak az első részét vagy az első betűjét jelenti. Gordon ezen az alapon néhány knóssosi leltárt elégikus költeménynek fordított, a jeleket kénye-kedve szerint olvasta balról jobbra vagy jobbról balra, sőt egy táblát fejjel lefelé fordított, így azután egy kocsi Les Inscriptions Crétoises. Essai de déchiffrement (A krétai feliratok. Tanulmány a megfejtésről), Prága, 1949. 4 A H és h karakternek nem találtam megfelelőt. Az eredeti írásképben a két betű alatt ˇ kiegészítő jel található. [Z., a korrektor] 3
25
piktogrammája téves értelmezése szerint „tojás alakú váza lett, amely oldalán fekszik, két láb tartja, és folyadék ömlik ki belőle” 42. old.). De amikor a phaistosi koronggal kezdett foglalkozni, még önmagán is túltett. Álljon itt néhány sor fordításából: ... az úr szárnyasan lépdel a csöndes ösvényen, a csillagkaszaboló, a vizek tajtékos öble, cápakaszaboló az indázó virágon; az úr, a lóbőr(vagy sziklafelület-) kaszaboló, az ösvényen fölkapaszkodó kutya, a kutya, amely lábával kiüríti a vizeskorsókat, fölkapaszkodik a körbefutó ösvényen, kiszárítja a borostömlőt... (5556. old.).
Ugyanebben az évben egy hasonlóan kalandos munka látott napvilágot: F. Melian Stawell könyve, amelyet szerényen A krétai írások kulcsának nevezett (A Clue to the Cretan Scripts, Bell, London, 1931). A föntebb említett akrophonikus elv alapján megvizsgált sok hieroglifikus szöveget, a phaistosi korongot és néhány lineáris A feliratot. A lineáris B táblák értelmezésével, néhány formulát kivéve, alig foglalkozott. Felismerte, hogy ezek leltárakat tartalmaznak, és bölcsen megmaradt azoknál a feliratoknál, amelyeknek jelentése nem volt ilyen nyilvánvaló. Abból a feltevésből indult ki, hogy Evans tévedett, és a minósi nyelv valójában görög. A tárgyakat görögül nevezte meg, felhasználva néhány furcsa, sőt kitalált szót is, és ezeknek a görög szavaknak a rövidítésével adott hangértéket a szótagoknak. A phaistosi korong minden jelcsoportját (amelyek nyilvánvalóan egy-egy szót jelentenek) egy-egy szólásformává húzta szét. Például az an-sa-kŏ-tě-re jelcsoportot a következő, szerinte görög szöveggé nyújtotta meg: Ana, Saó! koó, thea, Ré Kelj fel, Megváltó! Figyelj, Istennő, Rhea! Annyit elismert, hogy ez a görög nem elég archaikus; valójában azonban nem sok fogalma lehetett róla, hogy milyen is volt az archaikus görög nyelv. Valamennyi értelmezése hasonlóan önkényes. A phaistosi koronggal egy görög tudós, K. D. Ktistopulos is kísérletezett. Rögtön őszintén meg kell mondanunk, hogy munkájának egyik része – a lineáris írásjelek gyakoriságának statisztikai feldolgozása – nagyon hasznos volt. A korong szövegét azonban így fordította (sémi nyelvűnek feltételezve): Legfelső – istenség, a hatalmas trónok csillaga, legfelső – a vigasztaló szavak gyengédsége, legfelső – a próféciák adományozója, legfelső – a tojások fehérje...5
Nem is kell meghallgatnunk a szerző mentegetőzését a sémi filológiában való járatlansága miatt, hogy az a gyanúnk támadjon: itt valami baj van. 1930-ban egy svéd régész, Axel Persson professzor tett az első pillantásra ígéretesnek tetsző kísérletet arra, hogy egy minósi szöveget görögnek olvasson. Négy évvel korábban irányításával az északkeletpeloponnésosi Asinéban (Nauplia mellett) feltártak egy késő mykénéi sírt, benne egy agyagkorsóval, amelynek peremén valami feliratféle volt. Persson 5
1948. május 27-én az athéni Akadémia elé terjesztett tanulmány.
26
összehasonlította a felirat jeleit a klasszikus ciprusi szótagírás jeleivel, és ezen az alapon írt át néhány szót. Ezek a szavak – egy kivételével – nemigen látszottak görögnek; a po-se-i-ta-wo-no-se azonban – tekintetbe véve a ciprusi olvasási szabályokat – elképzelhető megfelelője volt a görög Poseidáwónos szónak, a Poseidón istennév genitivusának. A minósi írások szakértői sajnos nem tudták elfogadni Persson magabiztos azonosításait. A korsón látható jelek egyáltalán nem emlékeztetnek sem a lineáris B-re, sem bármely más ismert bronzkori írásra, és jó adag képzelőerőre van szükség, hogy hasonlónak lássuk őket a klasszikus ciprusi szótagírás jegyeihez. Csakugyan, Ventris a tárgy gondos tanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy ezek az ábrák egyáltalán nem írásjelek, hanem valamiféle krikszkrakszok vagy talán egy írástudatlan ember kísérletei, hogy írást próbáljon utánozni. Feltűnő a szabályosságnak és a jelek világos elkülönítésének hiánya, valamint az, hogy az ábra egyik végén görbék sorozatába vékonyodik el, amelyek inkább díszítő mintának tetszenek. Meg kell említeni, hogy a név Persson által olvasott formája mai tudásunk szerint nem illik a mykénéi dialektusba: ott po-se-da-o-no alakban jelenik meg. Egészen más jellegű volt a bolgár V. Georgiev munkája. Közleményeinek sorozatát A minósi nyelv problémái című munkájában foglalta össze, amely Szófiában 1953-ban jelent meg orosz nyelven. Könyvében gúnyolódott ugyan kritikusai fölött, de annyit elismert, hogy elméletének tökéletesítése még hosszú időt igényel, és nem győzhet meg mindenkit egy csapásra. Azt állította, hogy a minósi nyelv egy székében elterjedt és Görögországban a görögök bejövetele előtt beszélt prae-hellén nyelv dialektusa volt, amely feltehetőleg rokonságban állt a hettitával és más régi anatóliai nyelvekkel. Ez az elmélet, amely ilyen vagy olyan formában meglehetősen népszerűvé vált, kétségkívül tartalmazza az igazság néhány elemét, bár ma még nem tudjuk megmondani, hogy mennyit. Egy dolog biztos: a legtöbb görög helynév nem görög elemekből áll. Néhánynak van ugyan görög jelentése, mint Thermopylai „forró kapuk”, de a legtöbbjük, mint Athénai, Mykénai, Korinthos, Zakynthos, Halikarnassos, Lykabéttos, nemcsak hogy értelmetlenek görögül, hanem végződésük alapján néhány típuscsoportba sorolhatók, ahogy az angol helynevek is a -bridge-, -ton-, -ford-szerű végződésekről ismerhetők fel. Minden nyelvben megfigyelhető, hogy bizonyos helynevek egy régebbi nyelv emlékét őrzik: Angliában pl. sok kelta helynév maradt meg, így különböző folyókat hívnak Avonnak (a walesi afon = folyó), jóllehet az illető vidékeken több mint ezer éve nem beszélnek keltául, így hát a helynevek segítségével kísérelték meg Görögország praehellén nyelvének rekonstruálását, amely nyelv létezése kétségtelen, de jellege még erősen vitatott. Georgiev azt hitte, hogy a táblák nyelve főként archaikus görög, de sok prae-hellén elemet is tartalmaz. Ez a feltételezés szabad kezet adott neki arra, hogy tetszése szerint bármely szót görögnek vagy kvázi-görögnek értelmezzen, és kimagyarázza, ha valamelyiknek görögül nem volt értelme. Meg kell mondani, hogy a Georgiev által gyártott görög szavak gyakran gyakorlott filológusok számára is felismerhetetlenek voltak az ő magyarázatai nélkül. Például az egyik knóssosi tábla (Fp7) egy kifejezését így írta át: ϑetáaranà make, és így fordította: „a hatalmas nagyanya-sasnak”, jóllehet a kifejezés alig-alig hasonlít a megfelelő görög szavakhoz.
27
Összehasonlításul álljon itt e kifejezés jelenlegi olvasata és fordítása: ka-ra-eri-jo me-no „Karaerios hónapjában”. Valamennyi jel értéke más, mint Georgievnél. De őszintén hozzá kell tennünk, hogy Georgiev némi habozás után feltétel nélkül elfogadta Ventris elméletét. 1950 táján egy német tudós, Ernst Sittig professzor új módszerrel kísérletezett. A nem görög nyelvű ciprusi feliratokból kimutatást készített az egyes jelek gyakoriságáról; aztán a ciprusi-minósi nyelvrokonságból kiindulva úgy azonosította a lineáris B jeleket, hogy előfordulási statisztikájuk és hasonlóságuk alapján együttesen vetette össze őket a ciprusi szótagjelekkel. Az ötlet jó volt, csak az alapfeltételezés – a két nyelv rokonsága – bizonyult tévesnek. Egyébként is több anyagra lett volna szükség, mint amennyi Sittig rendelkezésére állt, hogy pontos gyakorisági modelleket állapítson meg. Tizennégy jelből, amelyeket e módszerrel biztosan azonosítani vélt, mai tudásunk szerint csak háromnak a megoldása volt helyes. A módszer egyébként megfelelő körülmények között értékes segítséget nyújthat; de csak akkor, ha kétségtelenül megállapíthatók a nyelv azonossága és olvasási szabályai. Van azonban néhány kivételes megfejtési kísérlet, amely nem bizonyult kudarcnak. Elsősorban azoknak a munkájáról van szó, akik olyan megfigyelésekre szorítkoztak, amelyeket az egész probléma megoldása nélkül is meg lehetett tenni. Maga Evans magasra helyezte a mércét. Bár abban a szilárd hitben élt, hogy a minósi nyelv nem görög, és nem is hasonlít egyetlen eddig ismert nyelvhez sem, nem kísértették meg elhamarkodott elméletek. Alaposan ismerte a régi írásokat, úgyhogy nem esett csapdába, habár bizonyos szempontból éppen ez vezette tévútra. Egyes ékírások és egyéb írások feltűnő vonása az úgynevezett determinatívumok használata. Ezek olyan jelek, amelyek nem képviselnek hangot, hanem az a rendeltetésük, hogy meghatározzák a szót, amelyhez járulnak, így pl. minden város neve a VÁROS jelentésű determinatív jellel kezdődik, minden ember neve az EMBER jelével, minden fából készült tárgynak külön jele van stb. Bonyolult írásokban a determinatívum nagyon fontos kulcs a szó jelentésének megértéséhez, mert a besorolás révén szűkíti a lehetséges olvasatok számát, és megkönnyíti a jelek azonosítását. A modern nyelvekben is él a determinatívum egyik nagyon egyszerű formája abban a szokásban, hogy nagybetűvel jelzik a tulajdonneveket. Evans azt hitte, hogy megtalálta a determinatívumok rendszerét a lineáris B-ben. Megfigyelte, hogy sok szó kezdődik a magas hátú székre és kampóra hasonlító jellel, amelyet élénk fantáziával trónnak és jogarnak értelmezett. Még több szó kezdődött jellel, amely nyilvánvalóan a hieroglifikus írás kettős bárd jeléből származó stilizált forma. Ez a jel gyakran fordul elő kultikus jelenetekben, és meghatározott vallási jelentése van. Evans tovább gondolkodva feltételezte, hogy a két jel – fonetikai értékétől függetlenül – a szó elején determinatívumi használatban a „királyi” és „vallási” szavakat fejezi ki: az egyik a palota igazgatásával, a másik a minósiak számára nagy jelentőségű vallási gyakorlattal áll kapcsolatban. Bár az elméletnek kevés híve akadt a szakértők között – Hrozný az egyik –, Evans tekintélye miatt nem vetették el teljesen, holott alapjában félrevezető volt, hiszen puszta feltevésen alapult, és a kérdéses jelek használatának
28
mélyebb elemzése sokkal valószínűbb elméletre vezetett volna. A helyes megoldásról a következő fejezetben lesz szó. Több szerencséje volt Evansnek azzal a kísérletével, hogy a ciprusi írást használta kulcsként. A II. mellékletünkön bemutatott fontos táblán két sorban lófejszerű jelek láthatók, amelyeket számjelek követnek. A bal oldali darabról Evans nem nyilatkozott, ezt én azonosítottam 1955-ben az iraklioni múzeumban, és illesztettem hozzá a másik darabhoz.6 Mindkét sorban található egy-egy fej, amely jóval kisebb a többinél, nincs sörénye, és ugyanabból a két jelből álló szó vezeti be. Ezek a jelek egyszerűek, és könnyen azonosítani lehetett őket a po-lo-nak olvasható, hasonló ciprusi jelekkel. Mármost a „csikó” görög neve pólos (vő. az angol foal szóval, a Grimm törvényeként ismert hangváltozás révén ugyanis bizonyos germán nyelvekben, köztük az angolban is, a görög p- helyett szabályszerűen f-áll): az egybeesés szembeötlő volt, de Evans oly vakon hitte, hogy a lineáris B nem görög, hogy vonakodva bár, de elvetette ezt az értelmezést. Újabban elismeréssel emlegetik ezt az értelmezését; nagy kár, hogy nem ment tovább azon a nyomon, amelyre véletlenül rábukkant. A. E. Cowley is megbízható részleteredményt ért el 1927-ben publikált cikkében. Evans egy sejtése nyomán megvizsgált néhány táblát, amelyen asszonyokról volt szó, ahogy ez a piktogrammából is egyértelműen kitűnik. A NŐK-re vonatkozó tétel után további ábrák következtek, amelyek előtt két szó: és állt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezek „gyerekek”-et, vagyis „fiú”-t és „lány”-t jelentenek, bár ebben az időben még nem lehetett meghatározni, hogy melyik melyik – Evans is, Cowley is tévedett. 1940-ben új név tűnt fel a tárggyal foglalkozó szakirodalomban: az akkor még csak tizennyolc éves Michael Ventrisé. Bevezetés a minósi nyelvbe (Introducing the Minoan Language) című cikkét az American Journal of Archaeologyban publikálta; a kiadóhoz írt levelében gondosan eltitkolta korát. Cikkét később gyerekesnek tartotta, noha megbízható tudományos munka volt. Arra az elképzelésre épült, hogy meg kell találni azt a nyelvet, amely rokonságban állhat a minósival. Ventris az etruszkra gondolt; nem rossz ötlet, mivel az etruszkok egy régi hagyomány szerint az Égei-tenger partjáról települtek át Itáliába. Ventris megpróbálta a lineáris B íráshoz illeszteni az etruszk nyelvet. Az eredmény, ahogy maga is elismerte, negatív volt; de az etruszk ötlet rögeszméjévé vált, és nem is ment ki a fejéből 1952ig, amikor végül győzött a görög megoldás. Nem csoda, hiszen Evans minósi elmélete olyan mély gyökeret vert, hogy ekkoriban a görög szóba se jöhetett. „Az az elmélet, hogy a minósi nyelv esetleg görög – írta Ventris –, természetesen a történeti valószínűség önkényes semmibevevésén alapul.” Evansétől eltérő véleményt szinte senki nem kockáztatott meg ekkoriban.
6
ld. alább a 121–22. old.
29
8. A „Kober-háromság” A legtovább az amerikai Alice E. Kober jutott valamivel később, 1943 és 1950 között. Kober fiatalon, negyvenhárom éves korában meghalt 1950ben, így nem érhette meg és nem lehetett részese a megfejtésnek, amely oly sokat köszönhet az ő előkészítő munkájának. Ő fogott hozzá elsőnek módszeresen, hogy az írás buktatóin át feltárja a nyelv jellegét. Egyszerű kérdéseket tett fel: ragozó nyelvről van-e szó, amely különböző végződéseket használ a nyelvtani alakok kifejezésére? Van-e eszköze a többes szám következetes jelölésére? Megkülönböztet-e nemeket? Csak részmegoldásokhoz jutott el, de eredményei tényleges előrehaladást jelentettek. Kimutatta, és nem egy tábla összeadási műveletén bebizonyította például, hogy az Összegező formulának két alakja van: az egyikkel FÉRFI-t és egy állatfajtát, a másikkal NŐ-t és egy másik állatfajtát, továbbá kardot és más hasonlót is jelölnek. Ez nemcsak a nemek megkülönböztetésének volt világos bizonyítéka, hanem annak a módnak a felismerésére is elvezetett, amellyel az állatok nemét ábrázolták (azaz jeleket adtak hozzá a megfelelő ideogrammákhoz). Még figyelemreméltóbb volt annak a kimutatása, hogy bizonyos szavaknak létezik két (további) alakváltozata, amelyek egy jellel hosszabbak az egyszerű formánál. Ezeket ma már általánosan és tiszteletlenül „Kober-háromságnak” nevezik. Ennek a ténynek, amelyben Kober a ragozás meglétének további bizonyítékát látta, a teljes megfejtésben rendkívül fontos szerep jutott. Alice Kobernek, ha életben marad, kétségtelenül óriási része lett volna a további munkákban, hiszen ő volt az egyetlen a korábbi kutatók közül, aki arra az útra lépett, amelyen Ventris végül is a probléma megoldásához eljutott. Most pedig vissza kell térnünk az ásatások történetéhez. 1939-ig csak egy lelőhelyről, a krétai Knóssosból kerültek elő lineáris B táblák. Kisebb számban azonban a görög szárazföldön is találtak feliratokat, amelyeket égetés előtt agyagvázákra festettek. Ezek, bizonyos eltérések ellenére, fő vonásokban megegyeztek a lineáris B jelekkel. Senki nem lepődött meg rajta, hogy Görögországban is megjelent a krétai írás, hiszen Evansnek a minósi birodalomról alkotott elmélete alapján minden olyan helyen előfordulhattak krétai importtárgyak, amely minósi uralom alatt állt. E települések térképe a 24. oldalon látható (1. ábra). Közvetlenül a második világháború előtt azonban a helyzet hirtelen egy csapásra megváltozott. Schliemannt az vezette Mykénébe, hogy hitt a homérosi történetek igazságában. A klasszikus Görögország eldugott városa, amely i. e. 480-ban nyolcvan embert küldött a perzsák ellen Thermopylaihoz, egykor hatalmas állam fővárosa volt. Talán más homérosi városok helyét is meg lehetne állapítani – gondolta Carl Blegen, a cincinnati egyetem professzora, a Görögország őskorát kutató szakértők egyik legjelesebbje, akinek Trója területén végzett gondos ásatásai joggal váltak híressé. Blegen nekilátott, hogy felkutassa egy másik homérosi uralkodó, a szószátyár öreg harcos, Nestór palotáját, akinek neve összeforrt a hosszú életkorral. Nestór Pylosban uralkodott, de hol lehetett Pylos? Már a klasszikus időkben ez a közmondás járta: „Van egy Pylos Pylos előtt, s azon kívül van még egy.” A nestóri Pylosról folyó vita az alexandriai Homérosmagyarázókkal kezdődött az i. e. 3. században, és némi megszakítással azóta
30
is tart. Hosszan foglalkozott a kérdéssel a földrajztudós Strabón (i. sz. 1. század). Szerinte három jelölt jön számításba: az élisi (az ÉszaknyugatPeloponnésoson), a triphyliai (a nyugati part középső részén) és a messéniai (délnyugaton); Strabón különböző okok alapján a triphyliai mellett döntött. Századunk első éveiben a híres német régész, Dörpfeld megpróbált véget vetni a vitának, amikor egy Kakóvatos nevű helységben azonosított néhány mykénéi sírt. Bár a sírok általában arra utalnak, hogy a közelükben lakott település van, a palotát nem találták meg. Blegen szembehelyezkedett Strabón véleményével, és elhatározta, hogy átkutatja Messénia térségét. A mai Pylos délre fekszik a navarinói öböltől – az 1827-es híres tengeri ütközet színhelyétől, amelyben az angol, francia és orosz erők szétverték a török-egyiptomi flottát, nagy szolgálatot téve ezzel a görög szabadság ügyének. A klasszikus kori antik város az öböl északi csúcsán terült el, azon a helyen, ahol az athéniak híres hadművelete folyt a peloponnésosi háború idején (i. e. 425-ben). Strabón feljegyezte, hogy nem ez volt az eredeti település, hanem lakói az „Aigaleón-hegy tövében” fekvő régebbi városból költöztek át ide. Azt azonban nem tudjuk pontosan, hogy melyik volt ez a hegy, sem azt, hogy milyen közelséget jelent a „tövében”. Blegen az öböl északi partjától mintegy négy mérföldre talált egy számba jöhető települést, a mai Epano Englianos nevű helyen, és Kuruniotis görög tudóssal 1939-ben közös amerikai-görög vállalkozást szervezett feltárására. Egyetlen egyetemi hallgató segítségével kezdte el a próbaásatást, és bámulatos szerencséjükre már az első kutatóárok azon a termen haladt keresztül, amely a palota archívuma volt. Huszonnégy óra alatt megtalálták az első táblákat, és az első évad munkája nem kevesebb mint hatszáz agyagtáblát eredményezett, amelyek a knóssosiakhoz hasonlítottak, és szövegüket is ugyanazzal a lineáris B írással írták. Ismét közbeszólt a háború: az ásatást 1952-ig fel kellett függeszteni, ekkor viszont újabb táblaleletek kerültek elő. A következő évek ásatásai kismértékben még tovább növelték az ismert szövegek számát. A háború megakadályozta az első leletek tanulmányozását és publikálását; a táblákat azonban még lefényképezték, mielőtt elraktározták az Athéni Bank pincéjében, ahol sértetlenül vészelték át a megszállást. A háború után Blegen Emmett L. Bennett professzorra bízta a táblák publikálását, aki akkoriban már világhírű szakértője volt a mykénéi szövegeknek. A fényképekből készült kiadás 1951ben jelent meg; az eredeti szövegek alapján javított és a friss leletekkel bővített új kiadás 1955 végén látott napvilágot. A lelőhelyen egyébként még most is (1957) kerülnek elő újabb táblák. Hogy befejezzük a szövegek felfedezésének történetét, némileg előre kell szaladnunk, és szólnunk kell az első mykénéi táblákról, amelyeket Wace professzor talált meg 1952-ben. Ezekre a táblákra nem a királyi palotában akadtak rá, amelyet Schliemann és Tsuntas ásott ki a múlt század végén, hanem az akropolis, vagyis a királyi vár falain kívül, különálló épületekben és házakban. Egy 1954-es újabb lelettel az e területen kiásott táblák száma ötven fölé emelkedett. Nem tudjuk, hogyan reagált Evans a pylosi táblák hírére. Ekkor már nyolcvannyolc éves volt, és meghalt, mielőtt a kérdés vitája elkezdődött volna. Követői azonban – a különböző nemzetiségű régészek hatalmas többsége – gyorsan készen álltak a magyarázattal. „Zsákmány Krétáról” – javasolták teljes komolysággal, de mi volt a
31
valószínűsége annak, hogy egy kalóz vagy egy katona ormótlan tömbökben törékeny feljegyzéseket cipeljen magával, amelyeket nem is tud elolvasni? Sokkal meggyőzőbben hangzott az az elmélet, hogy a mykénéi támadók elhurcolták Krétáról a minósi palota számadásait vezető írnokokat, és otthoni mesterségük folytatására kényszerítették őket. Ez úgy-ahogy megmagyarázná azt a jelenséget, hogy egy görög király minósiul vezetteti számadásait, mint ahogy egy középkori angol király vezettethette latinul. De nagyon is kétes, hogy készíttet-e valaki számadásokat, amíg nincs rá szüksége; egy írástudatlan közösség nem fog számvevőket importálni, csak ha életének gazdasági körülményei annyira megváltoznak, hogy nem lehet meg feljegyzések nélkül. Felmerült az az ötlet is, hogy a mykénéiek nem is voltak görögök, hanem valami más nyelven beszéltek. Az igazság – hogy a knóssosi táblákat is görögül írták – szinte fel sem merült. Bennett az új anyag feldolgozásában meggondoltan és óvatosan haladt előre. A tárgyból doktori értekezést írt, de nem publikálta. A lineáris A és lineáris B eltérő súly- és mértékrendszeréről írt cikkét föntebb már említettem. Az ő kiemelkedő érdeme a jelkészlet meghatározása: az alakváltozatok megállapítása és az önálló jelek megkülönböztetése. A feladat nehézségét csak azok tudják felmérni, akik próbálkoztak már ilyen munkával. Meglehetősen könnyű a magunk ábécéjében egy betűt felismerni, még ha fél tucat különböző ember írta is őket más-más alakban. De ha az ember nem tudja, hogy az illető írásban milyen jelek fordulhatnak elő, sem a velük rögzített szavak hangzását nem ismeri, nem lehet biztosan eldönteni, hogy a ritkán előforduló jelek közül melyik külön betű és melyik csak változat. A lineáris B-vel kapcsolatban ilyen problémák ma is vannak. A könyv végén található táblázaton a 18-as és 19-es számú jel például csak néhány alkalommal fordul elő. Kérdés, hogy nem csak változatai-e a 17-es számú jelnek? Hogy ma már kevés ilyen problémánk van, Bennett érdeme. Gondos összehasonlítással sikerült olyan variánstáblázatot összeállítania, amelyen – a legritkábbakat kivéve – minden jelről egyértelműen kiderült, hogy melyek a lehetséges változatai. Ezzel ellentétben a Scripta Minoa II egyik gyengesége az, hogy gyakran összetéveszti a különböző jeleket, és ugyanazon jel változatait külön jelként tünteti fel. Ekkoriban Ventris már kapcsolatban állt Bennett-tel, és javaslatai minden bizonnyal hozzájárultak a végső eredményhez. Levelezésükből barátság kerekedett, amely Bennett európai tartózkodása idején elmélyült. A pylosi táblák (The Pylos Tablets) 1951-és publikálásával megnyílt az út a megfejtéshez. A rendszeres elemzés, amelyet Kober és Bennett kezdett el, most kiszoríthatta a spekulációt és találgatást, de nagy szükség volt még világos ítélőképességre a helyes módszer megtalálásához, koncentrációra a fáradságos elemzések erőfeszítéseihez, kitartásra a munka folytatásához a sovány eredmény ellenére és persze a lángész szikrájára a helyes megoldás felismeréséhez, amikor az a jelentés nélküli jelekkel való ernyedetlen foglalkozásból végül előbukkant.
32
NEGYEDIK FEJEZET – EGY ELMÉLET SZÜLETÉSE Mostanáig szándékosan arról beszéltem, milyen zűrzavarosak voltak ismereteink a lineáris B írásról a második világháború végéig. Itt az ideje hát, hogy világosan és részletesen jellemezzem ezt az írást annak a kutatónak a szemszögéből, aki a háború utáni korszakban fogott munkához. Bevezetésül azonban néhány megjegyzést kell tennem a probléma jellegéről és megközelítésének módszereiről. Könnyű belátni, hogy egy olvashatatlan írás és egy titkosírás között sok hasonlóság van, ezért megfejtésükben is rokon módszereket lehet alkalmazni. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni a különbséget sem. A titkosírást szándékosan úgy tervezik, hogy az olvasó értetlenül álljon előtte; az ismeretlen írás csak véletlen folytán rejtély. A titkosírásba áttett szöveg alapjául szolgáló nyelv rendszerint ismert; az ismeretlen írás esetében három lehetőség áll fenn. Lehet, hogy a nyelv teljesen vagy részben ismert, csak az írás ismeretlen, amellyel lerögzítették. Ez történt például az óperzsa feliratokkal, amelyeket Grotefend német tudós fejtett meg 1802-ben; az ékírásos jeleket akkoriban nem ismerték, de a nyelv, ahogy a tulajdonnevek azonosításából kiderült, az avesztai szövegek közvetítésével nagyjából megérthetőnek bizonyult. Másodszor, lehet az írás ismerős és a nyelv ismeretlen. Ez a helyzet az etruszkkal, amelynek leírására a görög ábécé módosított formáját használták, így a hangok megértése csak csekély nehézséget jelent, de még egyetlen nyelvet sem találtak, amely annyira közeli rokonságban állna vele, hogy fényt vetne a szavak jelentésére. Hiába maradt fenn ezernyi felirat, etruszk tudásunk mégis nagyon kezdetleges és bizonytalan. Végül előállhat az a helyzet, amellyel a minósi írások megfejtői találták magukat szemben: ismeretlen nyelv és ismeretlen írás. Az a tény, hogy a nyelv utóbb ismertnek bizonyult, nem lényeges; erre a megfejtés első szakaszaiban nem lehetett építeni. Általános vélemény szerint ilyen esetben a megfejtésnek csak akkor van esélye, ha kétnyelvű szövegből lehet kiindulni. Az egyiptomi hieroglifák csak akkor kezdték feltárni titkukat, amikor a rosette-i kő felfedezése – amelyen az egyiptomi szöveg görög nyelven is olvasható – lehetővé tette a királyi nevek azonosítását a két változatban. A minósi nyelvnek ilyen dokumentuma nem létezik; de nem lett volna érdemes addig várni, amíg esetleg előkerül. A titkosírás-megfejtés módszere új fegyvert adott az ismeretlen írások tanulmányozójának kezébe. Köztudott, hogy elméletileg valamennyi titkosírás megfejthető, ha elegendő mennyiségű kódolt szöveg áll rendelkezésre. Ez ellen az egyetlen biztos védekezés a kódolási rendszer folytonos változtatása vagy olyan bonyolulttá tétele, hogy a megfejtéshez szükséges szövegmennyiség gyakorlatilag megszerezhetetlen legyen. A megfejtés eljárásának részletei itt lényegtelenek, csak az alapművelet a fontos: a kódolt szöveg olyan elemzése és rendszerezése, amelyből a kódolás alapjául szolgáló modell és szabályok kitűnnek. Elegendő számú példa esetén kiderülhet, hogy egy-egy jelcsoportnak speciális szerepe van a kódolt
33
szövegben, például kötőszóként szolgál. Azoknak a körülményeknek az ismerete, amelyek között fogalmazták a közlést, újabb azonosításokhoz vezethet, és ezeknek a finom megfigyeléseknek az alapján tovább lehet haladni egészen addig, amíg a legtöbb kódolt szó jelentése ismertté lesz. Nyilvánvaló, hogy ez a módszer ismeretlen nyelvek megfejtésére is alkalmas, hiszen lehetővé teszi a megfejtő számára jelcsoportok jelentésének meghatározását a jelek hangértékének ismerete nélkül. Még olyan eset is elképzelhető, hogy valaki megért egy ismeretlen nyelven írt szöveget egyetlenegy jel fonetikai értékének megtalálása nélkül. Az első lépés természetesen az írásrendszer típusának meghatározása. Ez a lineáris B esetében nem olyan nehéz, mint ahogy első látásra tetszik. Három fő módja van egy nyelv írásba foglalásának, és az összes ismert írásrendszer e módszerek egyikét vagy ezek valamelyik kombinációját alkalmazza. A legegyszerűbb módszer: egy képet rajzolni egy szó ábrázolására. Ezek a piktogrammák gyakran a felismerhetetlenségig egyszerűsödnek, de az alapelv, hogy egy jel egy szót képvisel, megmarad. Ez az „ideografikusnak” nevezett írás Kínában jutott el a fejlődés legmagasabb fokára, ahol ma is így írnak, bár a kormány mostanában reformokat tervez. Például = „férfi”, = „nő”. Nem képi fogalmakat természetesen indirekt módon kell kifejezni: = „nagy” – a jel egy halász képe, aki elmagyarázza, mekkora volt a hal, amelyet elszalasztott. Vagy a = „szem” jel, erősen módosítva és egy pár lábbal ellátva: = „látni”. Fontos tulajdonsága az ideografikus írásrendszereknek, hogy a legegyszerűbb szókincs rögzítéséhez is igen nagy számú jelre van szükségük. Egy művelt kínainak az íráshoz és olvasáshoz több ezer jelet kell ismernie, és a nagyszótárak ötvenezer jelet is tartalmaznak. Ideogrammákat korlátozott számban még az angolban is használnak; a legszembetűnőbb példa a számjegyek: az 5 nem az „öt” szó jele, hanem az öt fogalmáé. Gyakran látni olyan rövidítéseket is, mint Charing (Charing Cross, cross = kereszt). Az ideogrammák természetesen nem adnak közvetlen útmutatást a szó kiejtéséhez, ezért a különböző kínai dialektusok nagyon különbözően ejtik az egyes jeleket, valahogy úgy, mintha Európában a „kutya” szót mindenki CANIS-nak írná, de így olvasná: cane, chien, perro, dog, Hund, szobaka, skili stb.; éppen úgy, mint ahogy az 5-öt így olvassák: cinque, cinq, cinco,five,fünf, pjaty, pende stb. A másik két írásrendszer olyan elemekből áll, amelyek lényegében a szó egyes hangjait ábrázolják, így a legrövidebb szavak kivételével valamennyihez egy csomó jelre van szükség. A különbség e két írásrendszer között az, hogy a jeleikkel ábrázolt hangegységek vagy egész kiejtett szótagok, vagy egyes hangok (részben nem ejtett absztrakciók). A szótagírás úgy tagolja a szavakat, mint az elemista gyerekek olvasókönyve: az i-ga-zí-ta-ni szó leírása például öt jelet igényelne. A szükséges jelek száma a szótagírásban nyilvánvalóan sokkal kisebb, mint az ideografikus rendszerben; de még mindig elég nagy volna egy olyan nyelvben, mint például az angol, amely sok bonyolult mássalhangzócsoportot használ. A strength szó például szótagolás szempontjából egyetlen egység. Az olyan nyelv viszont, mint a japán, amely csaknem kizárólag „nyílt”, vagyis magánhangzóra végződő szótagokból áll, könnyen leírható a helyi kana szillabáriummal, amely negyvennyolc jelből és két diakritikus jelből áll. így = Hi-ro-si-ma, vagy = Na-ga-sa-ki.
34
A jelenlegi japán helyesírás egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy ebből gondolnánk, mert keverednek benne az ideografikus és a szótagírás elemei. De sokkal közelebbi területen is találunk párhuzamot, a föntebb (41. old.) tárgyalt klasszikus ciprusi írást, amely ötvennégy jelet használ. A betűírást általában sémi találmánynak tartják, bár az egyiptomi írás egyengette az útját, és teljesen csak a görögök fejlesztették ki. Jellegzetes vonása az, hogy kis számú jelet használ. Az angolban például huszonhat betű van (egyik-másikuk, mint néhány szóban a c, k és q ugyanannak a hangnak a jelölésére, fölösleges), de még a bonyolultabb ábécék is ritkán lépik túl a modern orosz nyelv harminckét betűjét. Mindezek tudatában most már nézzük a lineáris B szövegeket. Kis függőleges vonásokkal elválasztott jelcsoportokból állnak, a jelcsoportok hosszúsága kettő és nyolc jel között váltakozik. Rajtuk kívül más, magukban álló jelek is vannak, amelyek mögött számjegy következik; sok közülük felismerhetően piktogrammá. Könnyű belátni, hogy a magukban álló jelek valószínűleg ideogrammák, vagyis egész szót jelentenek; azok viszont, amelyek csoportban fordulnak elő, valószínűleg szótag- vagy betűjelek. Sorra véve őket, kitűnik, hogy mintegy nyolcvankilenc ilyen jel van. Pontos számuk vitatott, mert néhány jel nagyon ritkán fordul elő, és bizonyos formákról még nem világos, hogy külön jelek-e vagy más jelek változatai. A jelek száma azonban döntő tényező: ahhoz ugyanis túlságosan kevés, hogy teljes ideografikus rendszerről legyen szó, ahhoz pedig túlságosan sok, hogy betűírásról. Ezért csak szótagírásra lehet gondolni, mégpedig annak meglehetősen egyszerű formájára, mint a ciprusi vagy a japán, nem pedig olyan bonyolult rendszerre, mint az ékírás. Ezt az elemi következtetést sok önjelölt megfejtő elmulasztotta levonni. Az első lépés a megoldás felé a szám- és mértékrendszer értelmezése volt. A számok nyilvánvalóak voltak, és Evans már korán táblázatba foglalta őket. A tízes számrendszeren alapulnak, de nem ismerik a helyi értéket, nincs jelük a nullára, és a számjegyeket kilencig a jel megfelelő számú ismétlésével fejezik ki, nagyon hasonlóan a római számokhoz. A függőleges vonások az egyeseket jelölik, a vízszintes vonások a tízeseket, a körök a százasokat, a sugaras körök az ezreseket, a sugaras körök középen vízszintes vonással a tízezreseket, így pl. 12.345 a következőképpen van írva: A mértékrendszer alapját Bennett dolgozta ki 1950-ben. Kimutatta, hogy a következő jelek: stb. egy súlyrendszer jelei, más cikkeket viszont a következő jelsor fejez ki: Ahogy Bennett helyesen feltételezte, az első sorozatot száraz anyagok mérésének jelölésére használták, az utóbbit folyékonyakéra. Az, hogy a kisebb törtegységeket mindkét esetben ugyanazokkal a jelekkel fejezték ki, megfelel az angol szóhasználatnak: a pintet és quartot száraz és folyékony anyagokra egyaránt használják, feljebb azonban a sorozat kettéválik (bushel és gallon). Ezek alapján a táblákon látható jeleket két osztályba lehetett sorolni: ideogrammák (ezekhez tartoznak a mérték- és számjelek) és szótagjelek – amint a 9. ábrán világosan látható. Bonyolítja a helyzetet, hogy bizonyos szótagjeleket ideogrammaként is használnak. Sok ideografikus jel viszont csak számjelekkel együtt fordul elő. Ezek tanulmányozása alapján Bennett megalkotta a pylosi szövegek olyan osztályozását, amelyben az azonos
35
tárgyú táblákat együvé csoportosította. Az írás megfejtésének fényében ez a rendszer igen pontosnak bizonyult, a Bennett tervezte betűjelek (Aa, Cn, Sc stb.) ma is általánosan használatosak a szövegek idézésénél.
9. A lineáris B írás elemeit bemutató pylosi tábla (Aa62) Ahogy a 10. ábrából látható, néhány ideografikus jel értelme magától értetődő. Még így is sok stilizált jel maradt azonban, amelyeknek jelentése nem tárult fel, bár most, amikor a szövegösszefüggés alapján már értjük őket, néha eredetüket is látjuk. Az ideogrammák nagyobb részét meg lehetett határozni a már ismert ideografikus jelek segítségével, így a LÓ-val és a DISZNÓ-val rendszeresen együtt található három további ideogramma, amelyekről ezért valószínű volt, hogy ugyanolyan fajtájú lábasjószágot jelölnek. Nem volt könnyű megmondani, hogy melyiket, így hát előfordult néhány érthető tévedés. Azt is megfigyeltük, hogy a lábasjószágideogrammáknak változatai is előfordulnak. A legáltalánosabb változat az volt, hogy a jel függőleges vonala vagy tengelye két rövid keresztvonal hozzáadásával vagy villás elágazással módosult (ld. a 11. ábrát). Evans jól sejtette meg, hogy e módosítások a hím és nőstény állatok megkülönböztetésére szolgálnak, Sundwall azonban megcserélte a nemeket. Végül Kober döntötte el a kérdést, kimutatva, hogy a férfiak és a hím állatok ideogrammájában az „összeg” szónak ugyanaz a formája, a nők és a nőstény állatok esetében viszont más formában jelölik a szót. Az természetesen nyilvánvaló volt, hogy férfiak és nők megkülönböztetéséről van szó.
10. Néhány közérthető ideogramma
36
11. A nemek megkülönböztetése a DISZNÓ ideogrammán Ily módon sok esetben ki lehetett következtetni a táblák szövegének általános tárgyát, mielőtt egyetlen szótagot is elolvastak volna. Kiderült, hogy a szövegek majdnem kivétel nélkül jegyzékek, leltárok vagy felsorolások. Például az a jegyzék, amelyben egyes jelcsoportokat („szavakat”) mindig a FÉRFI ideogramma és az egyes számjegy követ, nyilvánvalóan férfinevek listája, nyilvántartás vagy hasonló. Ha a neveket a NŐ l jel követi, utánuk gyakran néhány gyerek jelzése áll; a gyerek szót Cowley ismerte fel (ld. 55-56. old.). Másfelől, ahol egy szót a FÉRFI jel és egynél nagyobb szám követ, és ez az összeállítás több különböző táblán megismétlődik, a szó valószínűleg csoport meghatározás vagy foglalkozás megjelölés, mint „tehénpásztorok”, „szabók” vagy „phaistosi férfiak”. Hasonló összeállítások nőkkel kapcsolatban is kikövetkeztethetők. Ha egy szó rendszeresen ugyanazzal az ideogrammával együtt jelenik meg, valószínűleg az illető tárgynak a neve, amelyet az ideogramma jelöl; ha azonban több különböző szó jelenik meg ugyanazzal az ideogrammával együtt, ezek a szavak a tárgy különböző típusainak jelzői lehetnek. Másfajta szavakat nem ilyen könnyű azonosítani. De a már eddig is többször említett, „összeg”-et jelentő szavakat nem volt nehéz megfejteni, mert a táblák alján egy-egy számoszlop összegezése áll, így tehát nyilvánvaló, hogy az összesített szám előtti szó összeget jelent. Ezt a következtetési módszert, minthogy főleg ugyanazon szó különböző kombinációkban való előfordulásának tanulmányozásán alapul, gyakran nevezik „kombinatorikusnak”. Kezdetben lehetőségei még jórészt kiaknázatlanok voltak, de már ekkor is értékes következtetésekre vezetett bizonyos szavak közelebbi vagy tágabb jelentésére vonatkozóan. Eredményei később a megfejtés helyességének ellenőrzésére szolgálhatnak, mivel tökéletesen függetlenek a szótagértékektől. Ha egy szó, amelyet ezzel a módszerrel foglalkozásnévnek határoztak meg, fonetikus átírásban „tehénpásztor” jelentésűnek bizonyul, megerősíti az értelmezést. Másfelől azok az értelmezések, amelyek nem egyeznek ezzel az előzetes meghatározással, gyanússá válnak, még akkor is, ha számolunk bizonyos tévedési lehetőségekkel. Ilyen szövegekkel csak akkor lehet sikeresen dolgozni, ha a megfejtő tökéletesen megismeri külső képüket. A jeleket alaposan meg kell tanulnia, hogy semmiképpen ne keverhesse össze őket, és jelcsoportokat, sőt egész szövegrészleteket kell emlékezetben tartania, hogy máshol előforduló hasonló csoportokkal azonosítani tudja őket. Pontos mutatót kell készíteni, hogy kitűnjék az azonos jelcsoportok ismétlődése; a legfontosabb azonban nem a pontos ismétlődések felismerése, hanem az olyan csoportoké, amelyek sokban hasonlítanak egymásra, de egy kicsit mégis különböznek. Ventris erősen hangsúlyozta a jó vizuális emlékezet szükségességét; ez is, mint annyi más, kitűnő képességei közé tartozott.
37
Ventris első lineáris B tanulmányáról a harmadik fejezetben volt szó. A háború után, amikor befejezte építészeti tanulmányait, újult erővel tért vissza a témához. 1950 elején szokatlan lépést tett: körlevélben kérdőívet küldött tizenkét nemzetközi hírű tudósnak, akikről tudta, hogy a minósi írásokkal foglalkoznak. A kérdéseket úgy állította össze, hogy állásfoglalást váltsanak ki a minósi írások mögött rejtőző nyelv vagy nyelvek típusáról, a ragozás bármely lehetőségéről, a lineáris A, B és a ciprusi írás rokonságáról stb. Jellemző nemcsak a nemzetközi együttműködésre, hanem a kérdőív tudományos érdekességére is, hogy tíz tudós küldött választ. Ezeket Ventris, ha kellett, angolra fordította, és a saját költségén elküldte a többieknek elemző megjegyzések és a saját nézetei kíséretében. A hivatalos cím a következő volt: A minósi és mykénéi kultúra nyelvei (The Languages of the Minoan and Mycenaean Civilizations); de mert bevallott célja az volt, hogy áttekintse a helyzetet ötven évvel Evans első táblái után, Beszámoló a század közepéről (Mid-Century Report) címen lett ismert. A válaszadó tíz tudós: Bennett (USA), Bossert és Grumach (Németország), Schachermeyr (Ausztria), Pugliese Carratelli és Peruzzi (Olaszország), Georgiev (Bulgária), Ktistopulos (Görögország), Sundwall (Finnország) és Myres (Nagy-Britannia). Nézeteik szélsőségesen eltérőek voltak. Georgiev és Ktistopulos azt hitte, hogy már eljutott legalább a részleges megfejtéshez. A többiek tartózkodóak voltak, de a véleménycsere tisztább helyzetet teremtett, és annyit legalább megmutatott, hogy milyen kevés egyetértés van az alapkérdésekben. A nem válaszolók egyike az ekkor már idős Hrozný volt Csehszlovákiából, aki egyébként is nem sokkal korábban publikálta megfejtési kísérletét; a másik Kober (USA), akinek előmunkálatai rendkívül hasznosnak bizonyultak. Kober röviden időpocsékolásnak nevezte a kérdőívet, de Ventris a visszautasítás ellenére baráti kapcsolatot teremtett vele. Bizonyos értelemben igaza volt Kobernak: igazolatlan elméletek megvitatása gyakran csak üresjárat, és az abban az időben írott cikkek közül sok csakugyan irreálisnak és szemellenzősnek látszik ma már. Bármilyen elképesztő, senki nem számolt komolyan azzal, hogy a lineáris B nyelve görög lehet. Ventris úgy képzelte, hogy ha éltek is akkoriban görögül beszélő népcsoportok a szárazföldön, az uralkodó nyelv valami más volt. A többség megegyezett benne, hogy ez a nyelv bizonnyal az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik, ugyanúgy, mint a görög, de valószínűleg sokkal közelebbi rokonságban áll a hettitával. A kisebbségi vélemény, amelyhez Ventris is csatlakozott, az „égéi” nyelvek egyikének tartotta; ezeknek típusát kevéssé ismerjük, feltehetőleg az etruszk is közéjük tartozik. A dokumentum legérdekesebb része a Ventris által írt fejezet. Ebben kifejti, hogy az első lépés csakis a váltakozó jelek közti kapcsolatok megállapítása lehet, tekintet nélkül fonetikai értékükre. A kérdés többi szakértői, Kober kivételével, valamennyien a fonetikai értékek meghatározására összpontosították figyelmüket, és a megfejtetlen jelek csoportosításának lehetőségével nem foglalkoztak. A modell megkeresése – ez a titkosírás-megfejtésekből kölcsönzött fontos eljárás – vezetett végül sikerre. Azok a fonetikai értékek, amelyeket ebben az időben akár Ventris, akár a többiek javasoltak, alig voltak egyebek a ciprusi szótagíráson alapuló
38
találgatásnál, és csekély reményt ígértek a továbblépésre. Az az igazság, hogy a rendelkezésre álló kevés anyagból nem lehetett biztos következtetéseket levonni. Ventris úgy tervezte, hogy ezzel az összefoglalásával a maga részéről egyelőre befejezte a munkát. Az Oktatási Minisztérium építészeti osztályán dolgozott, és nem remélte, hogy időt és energiát fordíthat a minósi írásokra. A Beszámolót ezekkel a szavakkal fejezte be: „Remélem, hogy ha sok ember dolgozik ezen a területen, egy idő múlva megtalálják a kielégítő megoldást. Legjobb kívánságaimat küldöm nekik, mert engem más sürgős munkák arra kényszerítenek, hogy ez legyen az utolsó kis hozzájárulásom a probléma megoldásához.” Nem nagyon könnyű azonban eltemetni egy izgató problémát, a legváratlanabb pillanatokban ötlik eszünkbe, és előbb-utóbb visszatérünk hozzá, még sürgősebb feladatok rovására is. A következő két évben Ventris nem hogy abbahagyta volna, hanem saját elgondolása szerint, intenzíven folytatta a Beszámolóban elkezdett munkáját. Jellemző rá, hogy Munkajegyzeteinek húsz folytatásból álló, összesen százhetvenhat gépelt oldal terjedelmű sorozatát, amelyet ebben az időszakban készített, saját költségére sokszorosíttatta, és elküldte néhány tudósnak. E jegyzetek alapján végig nyomon követhetjük a megfejtés történetét és egyes szakaszait. Senki nem vádolhatja Ventrist, hogy utólag módszeres munka eredményének akart volna feltüntetni egy véletlen felfedezést. Valamennyi kiforratlan gondolatát, valamennyi tévedését közszemlére tette. Természetesen nem ismertethetjük részletesen jegyzeteit, csak azt emeljük ki belőle, főleg a későbbi részekből, ami ma érdekesnek és jelentősnek látszik, annak az áttekintésnek a segítségével, amelyet később ő maga írt A mykénéi görög nyelv dokumentumaiban. Közeledünk a döntő ponthoz, elkerülhetetlen hát, hogy közelebbről megvizsgáljuk a problémát. Ventris Munkajegyzeteiben magukat a lineáris B írásjeleket használta, saját kezűleg gyönyörűen megrajzolt szabvány formában – nagyszerűen tudott rajzolni, kézírása pedig olyan szabályos és áttekinthető volt, akár a nyomtatás, de nem hiányoztak belőle az egyéni jegyek sem. Némi habozás után úgy határoztam, hogy én nem követem ezt a gyakorlatot, nemcsak azért, mert nem vagyok olyan jó rajzoló, hanem két további fontos okból sem: az egyik a minósi betűk nyomtatásának nehézsége. Nem készült még hozzájuk megfelelő betűkészlet, ezért minden szóhoz klisét kellett volna készíteni és külön behelyezni a szövegbe. A másik ok az, hogy a legtöbb olvasó nehezen tudja azonosítani egy tökéletesen ismeretlen írás jeleit. Köztudott, hogy egy ismeretlen írásban sok betű tetszik hasonlónak, ki kell hát találni valami módszert, hogy az írás olvasható és nyomtatható legyen. Ezért a jeleket végig azokkal a számokkal helyettesítem, amelyekkel ma egyezményesen jelölik őket. Ez a rendszer azon a Bennett-féle osztályozáson alapul, amely a hasonló rajzolatú jeleket csoportokba foglalta; táblázatuk a könyv végén lévő táblán látható. Ezért a szavakat egymás után következő kétjegyű számok formájában írom, a tízen aluli számok elé 0-t illesztve, hogy valamennyi szám kétjegyű legyen. A számokat kötőjel választja el egymástól, és azt a vonalat, amely az eredetiben a szavak között áll, szóköz érzékelteti. Így a fentebb említett „fiú” és „lány" szó írásmódja: 70-54 és 70-42. Ventris eredetileg betűvel jelölte a
39
jeleket, de ez sok félreértésre vezetett, és végül lemondott róla. Azok számára, akiket érdekelnek az eredeti jelek, néhány fontos szót, amelyeken a „rácsháló” alapul, bemutatunk a 12. ábrán.
12. A rácsháló felépítése Hangsúlyoznunk kell, hogy Ventris egészen 1952 közepéig kitartott a minósi nyelv etruszk rokonságának elmélete mellett. Munkajegyzetei tele vannak etruszk párhuzamokkal, valamint próbálkozásokkal a minósi és etruszk szavak és ragok összevetésére. Ez azonban nem gátolta a módszeres elemzésben és kísérletezésben, hogy pusztán kombinatorikus módszerrel csikarjon ki értelmet a szövegekből. Ebben az időben gyümölcsöző levélváltást folytatott Bennett-tel, aki 1947-ben disszertációt írt a pylosi táblákról, bár ezt a munkát Ventris sohasem látta. Más tudósok is hozzászóltak a vitához, köztük a görög K. D. Ktistopulos. 1951-ig – ekkor jelentette meg Bennett az 1939-ben talált táblák átírását tartalmazó A pylosi táblák (The Pylos Tablets) című kötetét – nemigen történhetett jelentős előrehaladás. Ez volt az első kiadás, amely megbízható
40
jegyzéket közölt a jelekről, addig ugyanis gyakran összetévesztették a hasonló jeleket. Először olyan statisztikai táblázatokat kellett összeállítani, amelyek kimutatják az egyes jelek gyakoriságát általában, valamint szótagcsoportok elején, végén vagy más helyzetekben. Ventrisszel egyidőben hasonló táblázatokat készített Bennett és Ktistopulos is. Ezek önmagukban is lehetővé tettek bizonyos következtetéseket. Három jel fordul elő a leggyakrabban a szavak elején: a 08, Evans „kettős bárd” jele; a 61, Evans „trón és jogar” jele; és a 38. A 61 gyakran áll szavak végén is; a másik kettő leginkább csak szó elején fordul elő, de nyilvánvaló volt, hogy mind a három állhat szó belsejében. Ezzel az az elmélet, hogy e jelek determinatívumok vagy csoportjelzők, amelyeket nem kell kiejteni, ha nem dőlt is meg, valószínűtlenné vált, minthogy azt feltételezte volna, hogy ugyanazt a jelet egy szócsoportban két értelemben használták: determinatívumként a szó elején és szótagértékben más pozíciókban. De a szótagírásra vonatkozó általános meggondolások sokkal egyszerűbb megoldást ajánlottak. Ha a szavakat olyan szótagírással írják, amelynek csak magánhangzóra és mássalhangzó + magánhangzóra vannak jelei, magánhangzó-jelet csak akkor használnak szó közepén, ha közvetlenül egy másik magánhangzót követ; viszont minden magánhangzóval kezdődő szó élén magánhangzó-jelnek kell állnia. Egy angol példát véve: az individual szót szótagírással (pótmagánhangzók beiktatásával) a következőképpen kellene írni: i-n(i)-di-vi-du-a-l(a). Bármilyen nyelvről van szó, ha ilyen módon írják, a jelek használatának elemzése a következő jellemző megoszlási modellt mutatja: önálló magánhangzók ritkán fordulnak elő szó belsejében (mint például az a a magyar fiatal szóban), de gyakran a szó elején, mert minden magánhangzóval kezdődő szó élén magánhangzó-jelnek kell állnia. A szó közepén a legtöbb magánhangzó mássalhangzó után áll, ezért mássalhangzót + magánhangzót jelölő összetett jellel írják. A szótagírással írt ciprusi feliratok átvizsgálásából ez világosan kitűnik: az a és az e előfordulásának aránya pontosan a fentieknek megfelelő benne. A többi magánhangzó nem mutatja ilyen tisztán ezt a jelenséget, mert a görög nyelvben ezek általában diftongusokban fordulnak elő, vagy más magánhangzók után állnak. így lehetségessé vált az a következtetés, hogy a három jel, a 08, 61 és 38, de legalábbis a 08 és a 38 önálló magánhangzók. Egy másik következtetés abból a megfigyelésből adódott, hogy a 78 gyakori szó végi jel. Vegyük pl. valamiféle anyag megmért mennyiségének alábbi tételeit: 36-14-12-41 70-27-04-27 51-80-04-78 11-02-70-27-04-27-78 77-60-40-11 -02-78 61 -39-58-70-78 61-39-77-72-38-75-78 77-70 06-40-36 03-59-36-28-78 38-44-41-78 43-77-31-80 Ezekből és hasonló szövegekből Ventris arra következtetett, hogy a 78 kötőszó, feltehetőleg „és”-t jelent, és annak a szónak a végéhez járult, amelynek összekapcsolására volt szánva (mint a latin -que): . . . A és B és C és D és E és F . . . . . . és X és Y ...
41
Hogy ez nem lényegi része a szónak, hanem leválasztható szuffixum, világosan kiderül az olyan hasonló szavak összehasonlításából, mint 70-2704-27 az első sorban és (11-02-) 70-27-04-27(-78) a másodikban; olyanok ezek, mint az angol adverbiumok, amelyeket egy hozzájuk járuló -ly képző különböztet meg a melléknevektől. Hasonló módon néhány praefixumot is fel lehetett ismerni: 61- (amely alkalmanként 36-tal váltakozik); 61-39-; és egy kivételes esetben a 08-. A megoldás másik útját olyan szavak jelentették, amelyek kétfajta írásmóddal fordultak elő. Néhány esetben nem volt könnyű megállapítani, hogy nem két különböző szóval van-e dolgunk; hosszabb szavakról azonban, amelyek csak egy szótagban tértek el egymástól, joggal feltehettük, hogy közük van egymáshoz, különösen akkor, ha hasonló összefüggésben fordultak elő. Például egy már eleve személynévnek tartott és azonos formulákban előforduló szó egyszer a következő írásmóddal jelenik meg: 38-03-31-06-37, egyszer viszont a kezdő 38-at 28-ra javította az írnok. A táblákon kivakart jelek szerencsére gyakran jól olvashatók a törlés ellenére is; az agyagon akkor is kivehető az eredeti írás, ha más jelet írtak fölé. Ez arra vall, hogy 38 és 28 között kapcsolat van. Hasonlóképpen az, hogy a 0827-03-20-61 szót máshol 08-27-11-20-6l-nek írják, azt mutatja, hogy 03 összefügg 11-gyei, és ezt a kapcsolatot más példák is erősítik. Kevésbé biztos párhuzamok példái: 38 és 46; 44 és 70; 14 és 42, 51; 60 és 76; 44 és 74. A puszta íráshibák persze félrevezetőek lehetnek, de másfelől fontos útmutatást is adhatnak. Aki soha nem tanult gépelni, gyakran üt a kívánt billentyű mellé az írógépen. Ha elég nagy számú példát gyűjtenénk össze, és elemeznénk őket, kiderülne, hogy az e helyett gyakran ütnek w-t vagy r-t, de más betűt csak ritkán, vagyis: a w e r billentyű egymás mellett van. Ezzel a módszerrel végül az egész billentyűzetet rekonstruálni lehetne. A kézírás hibalehetőségei persze sokkal bonyolultabbak, az azonban általános jelenség, hogy egy betű vagy betűcsoport helyébe egy hasonló hangzású betű vagy betűcsoport kerül, így ha óhajtson helyett óhajcson-t írnak, nyilvánvaló, hogy a ts és a cs egyformán hangzik. Szótagírás esetén a kapcsolat vagy a magánhangzóra vagy a mássalhangzóra vonatkozik; a hangpárok olyan kapcsolatban lehetnek, mint do a to-val, vagy mint do a duval. A legtöbb változatot azonban a szóvégződésekben lehetett találni. Kober már néhány példa alapján megsejtette, hogy ezek a végződések ragozásra vallanak, vagyis a szóvég változása grammatikai kapcsolatot jelöl, ahogy például az angol boxes és boxing szó a box tőszó ragozott alakja. Szerencsére a táblákra írt jegyzékek csaknem kizárólag főnevekből állnak, úgyhogy az igeragozás problémái itt nem merülnek fel, és szinte valamennyi ragozásnak értelmezett változat a főnévragozásra vonatkozik. Az új anyag birtokában Ventris messze túljuthatott Kober megfigyelésein, és különböző ragozástípusokat ismert fel. Egyes esetekben a ragozás módja az, hogy a szó végéhez külön jel járul: így 08-39-32-59 egy másik esetét (amelyet feltételesen „genitivusnak” nevezett) -61 hozzáadásával formálták. Más főnevek ugyanezt az esetet -36 hozzáadásával képezik. Van azonban a ragozásnak egy másik típusa is, amelyben az alapeset „nominativus” végződése a szó többi eseteiben más jellé változik: így 11-02-10-04-10 „genitivusa” 11-02-1004-42, egy másik esete pedig, amelyben a szó előtt 03-02 áll, 11-02-10-04-75.
42
Ezeknek az eseteknek feltételes azonosítását Ventris olyan tulajdonnévnek hitt szavak tanulmányozása révén végezte el, amelyeknek formája a táblák egy csoportjának minden sorában változik, bár a sor többi részének formulája ugyanaz marad. Amikor ezek a tulajdonnevek más formulákban jelennek meg, olyan formaváltozatokat mutatnak, amelyekben ragozott alakjukat lehetett fölismerni. A 03-02 szó gyakran fordul elő az ilyen tulajdonnevek előtt, és mindig a név egy bizonyos alakváltozata követi. Ezek a változatok úgy is értelmezhetők, hogy a szóhoz független szuffixumokat illesztettek, mint amilyenek a japán „postpositiók”, amelyek sokban hasonlítanak a szóvégi ragokhoz: „nominativus” hito-ha, „genitivus” hito-no, „accusativus” hito-wo. Ha azonban igazi ragozásról van szó, sokkal valószínűbb, hogy az a latin mintát követi: domin-us, domin-i, domin-o. A japán hito önálló szó, amely magában is állhat; a latinban azonban nincs önálló domin-, hanem valamilyen grammatikai végződéssel kell kiegészíteni. Ha a latin alakokat szótagírással írnánk, a szó vége -nus, -ni, -no értékű volna, vagyis a változó szuffixumok mássalhangzója, minthogy a tő része, változatlan marad. A sok különböző ragozástípus megléte erre a másik lehetőségre mutatott rá; a japánban ezzel szemben minden főnévhez ugyanaz a korlátozott számú végződés járulhat, és a nyelvben nincs igazi ragozás. Ily módon új kapcsolatsorozatot lehetett összeállítani olyan jelekből, amelyek feltehetőleg azonos mássalhangzót, de különböző magánhangzókat tartalmaznak. Az imént idézett deklináció szóvégi jelei – vagyis a 10, amelyet 42 vagy 75 helyettesíthet – ilyen típusú csoportot alkothatnak. Ventris 1951 augusztusában jegyzékbe foglalta a pylosi táblák százötvenkilenc olyan szavát, amelyek feltevése szerint ragozásszerű változatokat mutatnak; majd ennek és knóssosi szavak más jegyzékeinek alapján komoly mennyiségű lehetséges kapcsolatot állított össze azonos mássalhangzója jelekből. Hangsúlyozta, hogy e kapcsolatok nem mind feltétlenül helyesek, de azok, amelyek többször és különböző szavakban fordulnak elő, legalábbis valószínűek. A következő táblázat a Ventris által valószínűnek tartott jelkapcsolatokat tartalmazza; a kettőnél több jelből álló kapcsolatok általában különféle azonosítások kombinációján alapulnak. 02 05 06 10 12 32 36 38 44 53
60 37 30 40 31 78 46 28 70 76
52 42 41
54
75
Néhány esetben úgy látszott, hogy a ragozásbeli eltérés inkább a nem, mint az eset különbségét jelenti; ez látható azokban a helyzetekben, amikor az illető szavakat férfi és nő ideogrammával együtt használják. Ennek alapján Ventris a következő táblázatot állította össze:
43
HÍMNEM 02 12 36 42
NŐNEM 60 31 57 54
A harmadik sort kétesnek tekintette, egyéb okok alapján feltételezte ugyanis, hogy az -57-tel képzett származékok többes számot jelentenek. Ez a nemek szerinti táblázat további kapcsolatsor kidolgozását tette lehetővé, ezt a munkát Ventris 1951 szeptemberében végezte el. Ha valamennyi hímnemű szóból azonos módon képezik a nőnemű alakot, mint például a latinban: HÍMNEM domin-us bon-us serv-us
NŐNEM domin-a bon-a serv-a
akkor valószínű, hogy a fenti két oszlop (02 12 36 42, illetve 60 31 57 54) olyan sorozatot alkot, amelyben a magánhangzó azonos, a mássalhangzó viszont különböző. Ekkor még nehéz volt megítélni, hogy az így talált hangkapcsolatok közül melyek a helyesek, Ventris mégis kidolgozott egy táblázatot, amelyen feltüntette a legvalószínűbb és legjobban igazolható kapcsolatokat. A jeleket a végződés funkciója szerint sorolta különböző oszlopokba. Nemcsak a hímnemnek és a nőnemnek, hanem minden egyes felismerhető esetnek és származékszónak külön oszlopa volt, így lehetőség nyílt rá, hogy az azonos magánhangzót tartalmazó jelek közti kapcsolatok elvét kiterjessze. „Ilyen módon – írta Ventris 1951. szeptember 3-án Munkajegyzetei tizenötödik folytatásában – »rácshálónkat« kétdimenzióssá tehetjük, és ezáltal igazi fonetikai értéktáblázat vázává lesz. Akkor már csak néhány szótag hangértékének azonosítására lesz szükség ahhoz, hogy a többékevésbé teljes mássalhangzó- és magánhangzó-rendszer a helyére kerüljön. Nyilvánvalóan jobb volna várni, amíg a »rácshálót« tovább javíthatjuk a teljes knóssosi anyag alapján, mégis elképzelhető, hogy valamely szerencsés véletlen vagy megsejtés már most is elvezethet a megoldáshoz.” Ventris jól érezte, hogy a megoldás nincs messze, de még ekkor is meg volt győződve róla, hogy az írás nyelve valamely kevéssé ismert prae-görög nyelv lesz, amelyhez az etruszk az egyetlen vezérfonal, de az is meglehetősen bizonytalan. A következő lépésként ebből a táblázatból hozzávetőleges szótagrácshálót készített, felhasználva valamennyi igazolhatónak és érvényesnek látszó egyeztetést, így összegezhette az addig talált hangkapcsolatokat, és a különböző típusú magánhangzó-oszlopok számát ötre, a mássalhangzó-sorokét tizenötre korlátozhatta. A 13. ábrán megadott diagram keltezése: Athén, 1951. szeptember 28. A később megállapított értékekkel való összehasonlításból kitűnik, hogy számos tévedés akadt benne, de a megoldás már kialakulóban volt. A rácshálót alább számjeles formában közöljük; a zárójelben levő jeleket Ventris kétesnek tekintette, és az eredeti táblázatban kisebbnek rajzolta.
44
Magánhangzók... Tiszta magánhangzók? Félhangzók? Mássalhangzók:
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV XV
I 61 – 40 39 – 37 41 30 46 73 – 53 60 28 – 07 67
II – – 10 11 (14) 05 12 52 36 15 70 – 02 – 32 – –
III – – 75 – – – – – – – – (04) 27 – 78 – –
IV – 59 42 – 51 – 55 24 – (72) 44 76 26 38 – – –
V 08 57 54 03 01 66 31 06 – 80 (74) 20 33 77 – – –
Novemberben Ventris tovább javította a táblázatot azoknak a szavaknak a tanulmányozása alapján, amelyek nominativusban -10-re végződnek; megfigyelte, hogy valamennyi azonos deklinációhoz tartozik, amelyben a -10 a „genitivusban” -42-re, a „prepozíciós” esetben (03-02 után) pedig -75-re változik. Ebből a megfigyelésből új elméletet alkotott. Azoknak a jeleknek a száma, amelyek közvetlenül ez előtt a végződés előtt állhatnak, korlátozott. Ezt a legkönnyebben azzal lehetett megmagyarázni, hogy a végződés előtt mindig ugyanaz a magánhangzó áll. Így újabb lehetőség nyílt olyan új jelsorozat megállapítására, amelyben a mássalhangzó különböző, a magánhangzó azonos. Ennek alapján Ventris a III. magánhangzót a következőképpen rekonstruálta: Mássalhangzók:
I V VI VIII IX X
75 55 24 72 44 04
XI XII XIII ? ?
27 38 78 13 09
Megoldása nagyszerű volt; csak egyetlen jel (55) került rossz helyre. Ventris továbbgondolva elméletét elérkezettnek látta az időt, hogy hasonló szuffixumok után kutasson olyan szavakban és tulajdonnevekben, amelyek prae-görög forrásból kerültek a görögbe. Ekkor írta le a következő fontos megjegyzést: „Az utóbbiakkal [a görög formákkal] kapcsolatban érdemes azt a távolabbi lehetőséget is mérlegelni, hogy a knóssosi és a pylosi táblák nyelve valójában görög, bár annak alapján, amit eddig a minósi formákból ismerünk, ez érzésem szerint valószínűtlen.” Nem lehetett összeegyeztetni a göröggel a minósi ragozást annak a feltételezésnek az alapján, hogy a ciprusi írás szabályai a lineáris B-re is érvényesek. Ventris ezért továbbra is etruszk névszó-szuffixumok között kutatott lehetséges megfelelők után, nem sok eredménnyel, egy ponton
45
azonban ezt a megjegyzést tette: „A görög hímnemű -eus végződés funkciója, akár van hozzá, köze, akár nincs, majdnem teljesen azonos azzal, amit én a minósi -10-nél találtam.” Ventris tehát, bár nem vette észre, eljutott az igazsághoz; ekkor azonban még hosszú út állt előtte.
46
13. Ventris rácshálója 1951. szeptember 28-án
47
régebben feltételezték, hogy jelentése „len”, mert néhány táblán homályosan emlékeztetett egy orsóra tekert fonalgombolyagra. Ezt az értelmezést Ventris most nagyon helyesen elvetette, és arra a megállapításra jutott, hogy valami munkadíj kifizetésére alkalmas cikket jelent, tulajdonképpen célzott a „gabona” jelentésre. Ma már biztosan tudjuk, hogy csakugyan ez a jelentése, minden valószínűség szerint „búza”. Februárra, amikorra az összes knóssosi szöveget tartalmazó Scripta Minoa II publikációja várható volt, Ventris elkészült a módosított rácshálóval. A második sort (félhangzók) most egyszerűen az I. mássalhangzónak vette, ennek megfelelően változott meg a többi szám is. A zárójelben levő jelek kétes vagy alternatív meghatározást jelentenek. Rendkívül feltételes formában néhány magán- és mássalhangzó hangértékének meghatározását is megpróbálta, többnyire az általa feltételezett etruszk párhuzamok alapján, kevéssé figyelve a ciprusi szótagírás tanulságaira. Tény, hogy mind a négy magánhangzót helyesen határozta meg; a vízszintes sorok közül a következőknek az értéke volt helyes vagy csaknem helyes: a tiszta magánhangzók, III. = p (nála alternatívaként szerepel) V. és VI. egyaránt = t (valójában: V.= d, VI. = t), VIII. = n, XI. = r vagy l, XII. = l. Egészében azonban a jelek viszonylagos helyzetének megállapítása sokkal jobban sikerült, mint hangértékük meghatározása. Magánhangzók... II = III = -o? -e? Tiszta magánhangzók? 61 – – Mássalhangzók I – – 59 II 40 10 75 III 39 – (39) IV 46 36 (46) V – 14 – VI 37 05 (04) VII 41 12 55 VIII 30 52 24 IX 73 15 (72) X – 70 44, (74) XI 53 – (04) XII 60 02 27 XIII 28 – 38 XIV – – 13 XV – 32 78 Más mássalhangzók (67, 07) – (09, 45) I = -i?
IV
V= -a?
Bizonytalan
–
08
–
– 42 – – – – – – – – – – – – –
57 54 03 (57) 01,51 – 31 06 80 (20) 76 26 (77) – (32)
– – 11 – – 66 – – – (45) (20) 33 – – 58
–
–
–
A tizenkilencedik Munkajegyzet (1952. márc. 20) ma már kiábrándító olvasmány. Ventris figyelemre méltó előrehaladást tett a nyelv ragozási rendszerének rekonstruálásában, ez a közlés ennek a rendszernek egy részletét akarta megvilágítani. Tárgya a -41 szuffixum vizsgálata, amelyről
48
Ventris helyesen állapította meg, hogy olykor a többes szám „függő” esete. (Ma már tudjuk, hogy hangértéke -si, a görög főnevek egy nagy csoportjának plurális dativus ragja, amely mint igevégződés is gyakori, és az írás szabályainak megfelelően más összefüggésekben is előfordul, az így összeállított csoport tehát nem volt homogén.) Sok fáradságot fordított etruszk párhuzamok kimutatására, ami természetesen hiábavaló volt. A huszadik Munkajegyzetet (1952. június 1.) Ventris „szeszélyes elkalandozásnak” nevezte, és a következő címet adta neki: „Görög nyelvűek a knóssosi és pylosi táblák?”. A Scripta Minoa II már megjelent, de senki, még maga Ventris sem dolgozta fel teljesen. Ventris tudatában volt, hogy kihívta maga ellen a tudományos közvélemény haragját, amikor mérlegelni merészelte azt a lehetőséget, hogy az i. e. 15. században görögök éltek Knóssosban. Így hát inkább csak mellékesen vetette oda ezt az elméletet, mert maga is azt várta, hogy rövidesen megcáfolja. De nem a görög hipotézisből indult ki, és nem is kutatta, hogy e hipotézis alkalmazható-e. A fenti cím a mű befejezése után került a munkajegyzet élére, mert szándékosan olyan kiindulási pontot választott, amelyről feltételezte, hogy független a görög nyelvtől: azt a szócsoportot, amelyet Ventris a maga „3. kategóriájának” nevezett és amely magában foglalta az előző fejezetben említett „Kober-háromságot”. Az alapfeltételezésig – hogy ezek a szavak helynevek – Kober nem jutott el. Ventris a következőképpen elemezte ezeket a szavakat: Olyan jelcsoportok ezek, amelyek nem személynevet jelölnek, mégis igen változatos árucikkjegyzékekben fordulnak elő. Ezek az árucikkek gyakran állandó sorrendben szerepelnek... Leggyakoribb tételeik mindkét esetben [ti. Knóssosban és Pylosban] egy körülbelül tizenkettes csoportot alkotnak... és ezek a tételek messze a legnagyobb számban fordulnak elő. Az egykorú Rasz Samra-i (ugariti) számadások analógiája alapján – melyek felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak a megoldáshoz – valószínűnek tartom, hogy a 3. kategória jelcsoportja megfelel az ugariti „városok és testületek” kategóriáinak... A mindkét helyen, Knóssosban és Pylosban egyaránt előforduló szavak feltehetőleg a „testületek” neve, azok a szavak, amelyek csak az egyik helyen fordulnak elő, az illető terület „városai” és települései, a -37/-57-es melléknévi alakok pedig etnikumukat jelölik.
Ez azt jelenti, hogy a hosszabb alakok a város nevéből képzett (hímvagy nőnemű) melléknevek, mint pl. Athén – athéni. A knóssosi neveknél némi remény csillant föl a klasszikus korszakban tovább élő nevekkel való azonosításra. Megállapításához három feltevést tett hozzá a hangérték meghatározásával kapcsolatban: 08 = a, gyakori előfordulása miatt a szavak elején; a VIII. mássalhangzó = n-, minthogy a ciprusi na7 06-tal azonosítható; az I. magánhangzó = -i, mert a ciprusi ti8 csaknem azonos 37-tel, és ez a magánhangzó gyakori 57 előtt (=ja?), de soha nem fordul elő 61 (=i?) előtt. Ez az utóbbi volt az egyetlen tévedés: ugyanis 61 = o. A Knóssosban feltételezhetően előforduló nevek közt elsősorban a Homérosnál említett közeli kikötőváros, Amnisos neve jön számításba. 7 8
Ld. a 43. oldalon a 7. ábrát. Ld. a fentebb említett ábrát.
49
Gondolni kell rá, hogy az -mn- mássalhangzó-csoportot külön magánhangzó beiktatásával írták le, minthogy minden mássalhangzót magánhangzónak kell követnie. Formája ezért nagyjából a-mi-ni-so lehetett, vagy a fenti kulcs használatával 08-..-30-... A táblákon csak egyetlenegy szót találunk, amely ezeket a jeleket tartalmazza, és a következő formákban fordul elő: 08-73-30-12 08-73-30-41-36 08-73-30-41-57
(egyszerű forma)
08-73-30-12-45
(„locativusi” forma)
(melléknévi formák)
A 73 és 30 magánhangzója azonos, ami kitűnik abból, hogy a rácshálóban mindkettő az I. oszlopban szerepel. Ez a tény megerősíti azt a sejtést, hogy be kellett iktatni egy külön magánhangzót, amely a következő, igazi magánhangzóval volt azonos: az írásban a -mni- hangcsoportnak -mi-ni- felel meg. Ez pontosan megegyezik a ciprusi gyakorlattal. Ezért 12 értéke talán so, és minden -12-re végződő név a -sos-ra vagy -ssos-ra végződő gyakori görög típushoz; tartozik, így megerősödik az a feltevés, hogy a II. magánhangzó -o. Egy másik gyakori név 70-52-12, amelyet most már így oldhatunk meg: .ono-so. Nem nehéz kitalálni, hogy az első magánhangzó egy újabb beiktatott magánhangzó, a hozzá tartozó mássalhangzónak pedig k-nak kell lennie; az így adódó ko-no-so a Knóssos szó valószínű írása. A harmadik -12-vel végződő név, 69-53-12 = . .-.i-so, – Ventris feltételes olvasása szerint tu-li-so = Tulissos, Közép-Kréta egy másik fontos városa; de óvatosan megjegyezte, hogy ez bizonytalanabb az előbbieknél. 69 ugyanis viszonylag ritka jel, amely nem szerepelt a rácshálón. Ezután egy olyan árucikk nevét kezdte tanulmányozni, amelyet Knóssosban és Pylosban különböző írásmóddal, de ugyanannak az ideogrammának (fedeles korsó) a kíséretében hasonló összefüggésben találtak: Knóssosban Pylosban
70-53-57-14-52 70-53-25-01-06
A rácshálókból kitűnik, hogy a két forma végződésének magánhangzója azonos: 14 és 52 egyaránt a II. oszlopban áll, 01 és 06 egyaránt az V. oszlopban; a két szó azonossága pedig világos abból a tényből, hogy a mássalhangzók azonosak: 14 és 01 egyaránt az V., 52 és 06 pedig a VIII. sorban van. így a végződést -to-no, -ta-na formában lehet átírni, és az egész szó olvasata: ko-l/ri-ja-to-no (a j értéke az angol y-hoz hasonló félhangzó), ami erősen emlékeztet a görög koriannon vagy koliandron szóra, a „koriander” fűszerre. Ez a szó azonban, bár görögből ismerjük, feltehetőleg eredetileg valamely más nyelvből vett kölcsönszó, így tehát megléte a minósiban nem jelenti szükségképpen azt, hogy a minósi írás nyelve görög. Ventris ezután a helynevek melléknévi formáit kezdte vizsgálni, amelyek most már olyan alakban jelentkeznek, mint például a-mi-ni-si-jo (hímnem), a-mi-ni-si-ja (nőnem). Kitűnő megfigyelése szerint, ha feltesszük, hogy a szóvégi -s, -n, továbbá magánhangzó után az -i jelöletlen marad, ezek az alakok pontosan megfelelnek a görög derivativ formáknak: Amnisios vagy plurális Amnisioi (hímnem), Amnisia vagy plurális Amnisiai (nőnem). A
50
rejtélyes -36-36 genitivusvégződés -jo-jo, amely megfelelhet az archaikus görög -(i)-oio képzésű genitivusoknak. A másik genitivusforma, amelynek végződése -61, nehézséget jelentett, mert a nőnemű ragok -á végű nominativusa és -ás végű genitivusa között az írásban nem kell különbségnek lennie, ha – amint sejtette – a szóvégi -s-t nem jelölik. Ugyanakkor megfigyelte, hogy 28-46-27-57 (-ja végződéssel) genitivusa csakugyan azonos írású a nominativusával. A 70-42 és 70-54 „fiúkat”, illetve „lányokat” jelentő szavak vizsgálatában abból indult ki, hogy mindkettő ko-val kezdődik. A görögben sok szó van a „fiúra”, de csak egy kezdődik ko-val (vagy kho-val, vagy go-val, amelyek a ciprusi analógia alapján szintén lehetséges értelmezései a kojelnek): a klasszikus (attikai) görög koros, amelynek nőnemű alakja koré „lány”. Ezen a ponton nem kerülhetünk meg egy nyelvészeti problémát. Mi klasszikus görög nyelven általában az attikai dialektust, az Athénban beszélt nyelvet értjük, de feliratokból és néhány irodalmi szövegből sok más dialektust is ismerünk, amelyek szintén görögök, de az attikaitól sokban eltérő formájúak. Homéros, aki főleg ión dialektusban ír, a „fiú” jelentésű szót kuros alakban használja; a dór dialektusban ez a szó általában kóros. Az alakváltozatokból kikövetkeztethető az eredeti forma, amelyből e nyelvjárási változatok származnak: korwos. Ezt a következtetést alátámasztja az arkadiai dialektus, amelyben csakugyan fennmaradt a nőnemű korwá alak. Belőle származik az attikai koré, mert az attikaiban nemcsak a w esik ki, hanem az á is é-re változik, így ha a korai görög formát keressük, a két szót korwos, korwá alakban várhatjuk. Ventris jól látta, hogy 70-42 és 70-54, „számolva némi írásbeli rövidítéssel”, pontosan megfelel ko(r)-wo(s), plurálisban ko(r)-wo(i) és ko(r)-wá, plurálisban ko(r)-wa(i) szavaknak. Nem kis merészség kellett ilyenfajta „rövidítés” feltételezéséhez, de érdemes volt megpróbálkozni bebizonyításával. Ebben az esetben a II. mássalhangzónak w-nek kellett volna lennie a rácshálóban, tehát nyilvánvalóan valami nem volt rendben ezzel a sorral, mert így a II. oszlopban 42-nek 10 helyébe kellett volna lépnie. A helyesbítés ma már magától adódik. A kérdéses deklináció III. oszlopbeli (e?) magánhangzót követő -10, -42, -75 végződéseit most a következőképpen olvassuk: -e-.., -e-wo, -e-we. Ez első pillantásra az -eus nominativus végződésű görög deklinációra emlékeztet (ilyenformán 10 = u), -éwos archaikus genitivus-formával. A „prepozíciós” eset nem illik pontosan bele ebbe a képbe, mert -e-wi alakot várnánk; Ventris azonban -éwe locativusra gondolt (ez az eset nem maradt fenn a klasszikus görögben). Az „összeg”-et jelző szó, 05-12, 05-31 most már to-so, to-sa formában írható át, és így értelmezhető: to(s)-so(s) vagy to(s)-so(n) (singularis hím- és semlegesnem) vagy to(s)-so(i) „annyi” (plurális hímnem), illetve to(s)-sá „annyi” (singularis nőnem) vagy to(s)-sa(i), to(s)-sa „annyi” (plurális nő- és semlegesnem). A 45 jelet, amely a „bizonytalan” oszlopban szerepel a rácshálón, most megpróbálta te (vagy the, vagy de) értékkel értelmezni, így az összegező formula hosszabb, 05-12-45 alakjának átírása to(s)-so(n)-de stb. Ha ugyanez a szuffixum helynevekhez járul, például a következő alakokat adja: Amniso(n)-de „Amnisosba”, vagy Amniso-the(n) „Amnisosból”, sőt esetleg Amniso-thi „Amnisosban”. A knóssosi kocsitáblák néhány szava szintén görög megoldást kínált: 08-60-02-15-04-13-06 így írható át: a-l/r.-l/r.-m.-t.-... A szó kezdete emlékeztet
51
a görög (h)armata „kocsik” szóra; és bár Ventris felismerte, hogy -13-06 igei végződés, arra még nem jött rá, hogy a -mena passzív participiumvégződésnek felel meg. De „a görög khiméra – írta Ventris – fenyegetően újra megjelenik” a következő kifejezésben: 08-60-26-57 08-30-57-39 a-ra-ru-ja (h)á-ni-já-phi, amelynek jelentése „gyeplőkkel felszerelt”; az attikai forma araryiai héniais, de Homérosnál gyakori a -phi végződés, és így az alak kifogástalan. Ventris e jegyzetét a következő figyelmeztetéssel fejezte be: „Az a gyanúm, ha tovább is így folytatjuk a megfejtést, munkánk előbb-utóbb zsákutcába jut, vagy képtelenséggé válik.” Felhívta a figyelmet olyan vonásokra, amelyek szerinte összeegyeztethetetlenek a görög megoldással, például a -78 kötőszóra, amelyet nem tudott azonosítani a megfelelő görög te „és” szóval. Ventris itt elmulasztotta számításba venni, hogy a nyelv, amellyel foglalkozott, archaikus. De mialatt ez a jegyzet úton volt a világ tudósaihoz, Ventris tovább követte ezt a nyomot, és megdöbbenésére azt találta, hogy a görög megoldás kikerülhetetlen. Lassú és vesződséges munkával megszólalásra kényszerítette a néma jeleket, és a nyelv, amelyen beszéltek, görög volt – igaz, elferdített és megcsonkított, mindazonáltal felismerhetően görög nyelv.
52
ÖTÖDIK FEJEZET – ELŐREHALADÁS ÉS KIBONTAKOZÁS A titkosírások megfejtésének tudománya dedukción és ellenőrzött kísérleteken alapszik. Feltevéseket fogalmaz, ellenőrzi és gyakran elveti őket. Az a szövegrész, amely kiállta az ellenőrzés próbáját, egyre gyarapszik, míg végül eljön a pillanat, amikor a kísérletező szilárd talajt érez a lába alatt: feltevései összefüggést kapnak, és a jelentéstöredékek értelmessé válnak, megvan a megfejtés kulcsa. Erre a pillanatra talán a leginkább az jellemző, hogy a megoldáshoz vezető nyomok ilyenkor sűrűbben tűnnek fel, mint ahogy követni lehet őket. Olyan ez, akár a láncreakció kezdete az atomfizikában; a kritikus küszöb átlépése után a reakció már önmagát gerjeszti. Csak a legegyszerűbb kísérletek vagy titkosírások esetében sikerül villámgyorsan elérni a teljes megfejtést. Bonyolultabb esetekben utána még sok munkát kell elvégezni, és a megértett kisebb részletek, bár nyilvánvaló bizonyítékai a megtalált megoldásnak, eleinte egymástól elszigetelt területek maradnak, a kép csak fokozatosan válik teljessé. 1952 júniusában Ventris úgy érezte, hogy megfejtette a lineáris B írást. Elismerte, hogy az a néhány szó, amelyet a huszadik Munkajegyzetben próbaképpen görögnek értelmezett, túlságosan kevés, ezért nem meggyőző; kivált, hogy ezek a szavak olvasási szabályok valószínűtlenül hosszú sorát vonták maguk után. De ahogy egyre több szöveget írt át, egyre nagyobb számban merültek fel görög szavak; új jeleket azonosított egy-egy olyan szó felismerése révén, amelyben csak egy jel volt értelmezetlen, ezeknek értékét azután más összefüggésben igazolni lehetett. A feltételezett olvasási szabályok igazolódtak, és a megfejtés egész rendszere világossá vált. Ekkor történt, hogy Ventrist előadásra kérte fel a BBC harmadik műsora a Scripta Minoa II megjelenése alkalmából. Elhatározta, hogy ezt az alkalmat ragadja meg eredménye közlésére. Először rövid történeti áttekintést adott az írásról és felfedezéséről, a továbbiakban pedig körvonalazta módszerét. Végül elhangzott a meglepő kijelentés: Az elmúlt hetekben arra a következtetésre jutottam, hogy a knóssosi és pylosi táblák nyelve feltétlenül görög – nehézkes és archaikus görög, látszik rajta, hogy ötszáz évvel korábbi Homérosnál, sok rövidített formával él –, mindazonáltal görög. Ahogy ehhez a feltevéshez eljutottam, a nyelvnek és olvasásának számos előttem addig rejtélyes sajátossága logikus magyarázatot kapott, és jóllehet sok tábla ugyanolyan érthetetlen maradt, mint azelőtt, nem egynek az értelme hirtelen megvilágosodott.9
Ezután felsorolt négy görög szót, amelyeket – mint mondotta – felismert (poimén „pásztor”, kerameus „fazekas”, khalkeus „bronzműves”, khrysoworgos „aranyműves”), és nyolc szintagmát lefordított. Egy hozzá illően szerény megjegyzéssel fejezte be: „Az az érzésem, hogy ezeknek a legrégibb európai feliratoknak az elolvasására most jobb kilátásaink vannak, mint valaha is, de természetesen sok munka áll még előttünk a probléma olyan megoldásáig, amelyben valamennyien egyetérthetünk.” 9
The Listener, 1952. július 10.
53
Nem mondhatnám, hogy ez a rádiónyilatkozat nagyobb feltűnést keltett volna; én azonban lelkesen hallgattam. Eddig annyi megfejtő jelentkezett már, hogy nemigen bíztam Ventris megfejtési rendszerének akkori formájában, különösen, mert addigra már meglehetősen világos elképzelésem volt róla, milyen lehetett a mykénéi görög nyelv, és nem hittem, hogy erről Ventrisnek is fogalma volna. De a khrysoworgos szó biztató volt; a w a klasszikus görög legtöbb formájában nem létezett ugyan, de biztosan léteznie kellett egy archaikus dialektusban, mert kiesése, mint Homéros is tanúsítja, később következett be. A Ventris által felvázolt alapelvek azonban nagyon is megegyeztek azokkal, amelyeket én alakítottam ki magamnak: pontos követésük helyes eredményre vezethetett. Azonkívül én a régészek többségétől eltérően nem vetettem el eleve a görög megoldást, sőt, hat évvel korábban magam is e feltevés alapján próbáltam megvizsgálni a néhány rendelkezésemre álló pylosi szöveget, de túlságosan kevés anyaggal dolgozhattam. Meg kell vallanom, hogy 1952-ben lehetőségeim rendkívül korlátozottak voltak: röviddel azelőtt neveztek ki egy cambridge-i állásba, és minden szabad időmben előadásaimat írtam a következő októberre. Ventris bejelentése mindazonáltal annyira fontos volt, és olyan közelről érintette kutatásaim fő tárgyát, a görög dialektusokat, hogy nem hagyhattam figyelmen kívül. Első dolgom volt meglátogatni Sir John Myrest, mert tudtam róla, hogy érintkezésben áll Ventrisszel, és megkérdeztem a véleményét. Megszokott székében ült nagy íróasztala előtt, lába pokrócba takarva. Gyenge volt már, alig mozgott, csak intett, hogy foglaljak helyet. „Hm, Ventris – válaszolta kérdésemre –, fiatal építész.” Minthogy Myres akkor nyolcvankettedik évében járt, nem tudtam, hogy a „fiatal” kevesebbet jelent-e hatvannál. „Itt van az anyaga – folytatta. – Nem tudok mit kezdeni vele. Nem vagyok filológus.” Látszott rajta a kételkedés, bár elismerte, hogy szaktudása alapján nem tudja megítélni, hogy a Ventris javasolta görög megoldás jól megalapozott-e. De nála volt Ventris néhány jegyzete, köztük a rácsháló legutóbbi változata, megengedte, hogy ezt lemásoljam, és azt is megígérte, hogy összeismertet Ventrisszel. Hazamentem, és égtem a vágytól, hogy kipróbálhassam az új elméletet. Nagyon óvatosan fogtam munkához, mert bármilyen mély hatást tett is rám a rádióelőadás, az a rossz érzésem volt, hogy amit Ventris görögnek tart, csak véletlen összecsengés görög szavakkal, Georgiev „megfejtéséhez” hasonlóan, és nem felel meg az általam feltételezett dialektusnak. Nekifogtam, hogy átírjam a két szövegcsoport szavait, és néhány nap alatt meggyőződtem róla, hogy az azonosítások lényegében helyesek. Jegyzéket készítettem huszonhárom görögnek értelmezhető szóról, amelyeket a táblákon találtam, és amelyek közül néhányat Ventris még nem vett észre. Július 9-én írtam Myresnak, és közöltem vele következtetésemet, írtam Ventrisnek is, gratuláltam neki a megtalált megoldáshoz, és elé terjesztettem néhány új javaslatot. Válasza (július 13-án) jellegzetesen őszinte és szerény volt. „E pillanatban – írta – inkább erkölcsi támogatásra van szükségem... Tudom, hogy van még egy egész csomó dolog, amit jelenleg nem lehet kielégítően megmagyarázni.” Feltettem azt a puhatolózó kérdést, hogy nem segíthetnék-e neki, mire így válaszolt: „Mindig is jól jött volna egy »igazi
54
filológus« segítsége, hogy a helyes útra tereljen... Rendkívül fontos volna, hogy segítségemre legyen, nemcsak akkor, amikor értelmet akarok kihámozni az anyagból, hanem akkor is, amikor helyes következtetéseket szeretnék levonni arra vonatkozólag, hogy milyen dialektust és a nyelvfejlődés milyen fokát képviselik az egyes nyelvi formációk.” Így alakult ki köztünk az az együttműködés, amely több mint négy évig tartott. Még egy mondatot kell idéznem ebből a levélből, mert először fogalmaz meg egy döntő kérdést. „Örülök, hogy azonos eredményre jutottunk néhány olyan hangértékre vonatkozólag, amelyekre csak Myresnak írt levelem elküldése után jöttem rá, bár azt hiszem, egy törvényszéki tárgyaláson azzal vádolnának: olyan módon készítettem elő az anyagot, hogy a véleményazonosságnak nincs bizonyító értéke.” Hogy egymástól függetlenül találtunk rá ugyanazokra a hangértékekre, ebből csak két következtetés adódhat: vagy az, hogy ezek az értékek helyesek voltak, és a megfejtés igazolódott; vagy az, hogy Ventris szándékosan úgy rejtette el bizonyítékait, hogy mások megtalálják őket. Ha valaki Ventrist személyesen megismerte, az utóbbi alternatívát semmiképpen nem vehette számításba. Az első pillanattól fogva tökéletesen biztosan tudtam, hogy az alapok szilárdak, bármilyen nehézségek maradtak is még; és azóta sem ingatta meg a bizalmamat semmi sem. Ventris ezen a nyáron kétségek közt hányódott; július 28-án például ezt írta: „Minden másnap olyan kétely fog el az egész üggyel kapcsolatban, hogy majdnem azt kívánom: inkább valaki más találta volna ki.” Izgatta néhány eltérés a mykénéi és a klasszikus görög között; néhány ilyen ponton meg tudtam nyugtatni. Például nem volt érdemes fennakadni a határozott névelő hiányán; a filológusok már korábban arra következtettek, hogy ez a nyelv régebbi periódusaiban hiányzott. Együttműködésünk e szakasza nem tartott sokáig, mert Ventris meghökkentően rövid idő alatt maga is mesterévé vált a görög filológia legapróbb részleteinek is. Egyik első javaslatom a nu érték volt az 55-ös jelre. Észrevettem, hogy ezáltal néhány jó szó-megoldás adódott, különösen az Enyalios istennévé Athénéé és Poseidóné mellett. Ventris így válaszolt: „Alapvetően kétlem, hogy istenneveket találhatunk a táblákon... de Athána potnia (A. úrnő) szinte hihetetlenül jó megoldásnak látszik.” Ventris ezután jegyzéket állított össze azokból a szavakból, amelyekhez valószínű görög megfelelőt tudott javasolni. Ez a Kísérleti Szótárnak nevezett összeállítás ötszázötvenhárom tételt tartalmazott (beleértve a tulajdonneveket is). Ma már tudjuk, hogy nagyon kevés köztük a helytelen, valamivel többet módosítani kellett, de a felsorolt görög szavak többsége szilárdan megalapozott volt, és építeni lehetett rájuk. Maradt még néhány ritkább jel, amelynek értékét még nem állapítottuk meg, de összefüggő szöveget keveset értettünk meg teljesen. A következő szöveget azonban már el tudtuk olvasni: PU-RO i-je-re-ja do-e-ra e-ne-ka ku-ru-so-jo i-je-ro-jo ASSZONY 14 Pylosban: a papnő rabszolganői a szent aranyért: 14 asszony.
55
Ez a tábla világosan megmutat két további problémát is. Először nem értettük az e-ne-ka szót, mert bár pontosan megegyezett a klasszikus görög heneka (miatt) szóval, az etimológusok azt feltételezték, hogy ennek korábbi formája henweka volt, amit mykénéi írással e-nu-we-ka alakban kellene írni. De a szó többször előfordul, úgyhogy nem lehet tévedés. Kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy vagy az etimológusok tévedtek, vagy van valami sajátos ok, ami miatt a w kiesett a mykénéi alakból. Másodszor, az a puszta tény, hogy le tudunk fordítani egy táblát, önmagában még nem old meg minden kérdést. Miért voltak ezek az asszonyok a papnő rabszolgái? Miféle papnőé? Mi volt a szent arany? Milyen helyzetet vagy milyen ügyletet akart ez a tábla megörökíteni? Csupa olyan kérdés, amelyre nem tudunk válaszolni; a tábla írója ismerte a körülményeket, és nem számított rá, hogy akad majd tájékozatlan olvasója; mint ahogy gyakran vetünk papírra számunkra világos értelmű feljegyzéseket, amelyek tökéletesen értelmetlenek volnának egy idegennek, aki nem ismeri az írás körülményeit. Ez a probléma most is fennáll, és mindig meg fog maradni; nem ismerhetünk minden tényt és eseményt, amelyeket a táblák csak részlegesen örökítettek meg. Mégis az a dolgunk, hogy a lehető legaprólékosabban megvizsgáljuk a szövegeket, összehasonlítsuk máshonnan származó hasonló dokumentumokkal, és ellenőrizzük őket a régészeti tények fényében. A képzelet segíthet kitölteni a hiányokat – a hetedik fejezetben meg is fogom kísérelni, hogy betekintsek a szövegek mögé, a mykénéi világ életébe –, de nem helyes úgy tennünk, mintha a ténylegesnél többet tudnánk. Ventrisszel sűrűn váltottunk levelet, és cseréltünk véleményt, s bár időnként találkoztunk, hogy megvitassuk problémáinkat és megtervezzük a munkát, a legtöbb feladatot külön-külön oldottuk meg, azután elküldtük egymásnak a megoldást bírálatra. Ezt az eljárást követtük közös publikációinkban is; mindketten felvázoltunk egy-egy fejezetet, amelyet a másik megbírált, és a kifogások alapján gyakran az egészet átírtuk. A módszer nem vált volna be, ha nem lett volna köztünk egyetértés az alapkérdések megítélésében. Sok nézeteltérésünk támadt ugyan, de soha nem komolyak, és a legtöbb megoldódott, mielőtt még bármit is nyomdába adtunk volna. Nagy segítséget jelentett, hogy állandóan ellenőriztük egymást; nem kis mértékben ennek tulajdonítható, hogy meg voltunk győződve közös munkánk eredményességéről. Első közös munkánk egy tudományos cikk volt a megfejtésről. Hízelgett nekem, hogy Ventris közreműködésre kért fel; nem vágytam többre az elismerésből a nekem kijáró kis résznél, de ő ragaszkodott hozzá, hogy az egész publikációt közösen készítsük; ötleteim így külön utalás nélkül kerülhettek a munkába, és ami fontosabb, a közös szerzőség garancia volt rá, hogy legalábbis osztozunk az esetleges tévedésekben. A címet gondosan választottuk meg, hogy elkerüljük a túlzó kijelentéseket: A mykénéi archívumok görög dialektusának bizonyítéka (Evidence for Greek Dialect in the Mycenaean Archives). Nem állítottuk, hogy megfejtettük a lineáris B-t, csak közzétettük az eddig talált bizonyítékokat. „Nyelv” helyett azért használtunk „dialektus”-t, mert hangsúlyozni akartuk, hogy a görög nyelv új dialektusát ismertük fel, és az „archívum” szó használatával arra utaltunk, hogy nincs illúziónk afelől, milyen típusú
56
dokumentumokat kísérelünk meg elolvasni. A legmerészebb választásunk a „mykénéi” szó volt a lineáris B helyett; nyíltan ki akartuk mondani ezt a tényt, amelyet a tárgyról szóló csaknem valamennyi publikáció szerzője megkerült, vagy visszariadt tőle. 1939 óta nem használták a „minósi” megjelölést a lineáris B-re; általában inkább nem vettek róla tudomást, hogy Pylos mykénéi, nem pedig minósi település; vagy pedig valami hibrid névvel álcázták a problémát, mint minósi-mykénéi vagy krétai-mykénéi. Meggyőződésünkből, hogy a lineáris B nyelve görög, kikerülhetetlenül következett, hogy Knóssos a késő minósi II. periódusban a mykénéi világhoz tartozott. Talán ezt az állításunkat emésztették meg legnehezebben a régészek. De jogosan ragaszkodtunk a mykénéi elnevezéshez, amely eredetileg a görög szárazföld késő helladikus kori kultúrájának megnevezése volt, ma pedig általánosan használatos a lineáris B írásra és arra a dialektusra, amelyet rögzít. Amikor 1952-ben lineáris B írású táblák kerültek elő Mykénében, névválasztásunk még jobban igazolódott. A Bizonyíték – ahogy általában emlegették a cikket – írása és újraírása 1952 novemberéig tartott. Örültünk, hogy T. J. Dunbabin szíves közbenjárására elfogadták közlésre a Journal of Hellenic Studies 1953-as számában – örültünk két okból is: ma sem könnyű másfél éven belül megjelentetni egy cikket egy angol ókortudományi folyóiratban, 1952-ben pedig a háború következtében még jobban késtek a publikációk; másfelől egy ilyen jellegű cikket különösen nehéz volt megítélniük a kiadóknak. Ha kiderül, hogy csak az üres elmeszülemények egyike, kár volt húsz oldalnyi drága helyet pocsékolni rá; ha viszont a szerzők tétele igazolódik, a cikk nagy fontosságú lesz, és elismerést jelent a lapnak, amely megjelentette. Szerencsére a kiadók úgy határoztak, hogy közlik munkánkat, amiért nagyon hálásak voltunk, másképpen ugyanis arra kényszerültünk volna, hogy külföldön publikáljuk; Björck professzor már felajánlotta, hogy közli az Eranos című svéd folyóiratban. A cikk első fejezete azt igyekezett bebizonyítani, hogy történeti szempontból ésszerű az a megoldási javaslatunk, hogy a lineáris B írás által rögzített nyelv görög. Majd szigorúan belső bizonyítékon alapuló szövegelemzések következtek, amelyeken egészen röviden bemutattuk a szótagjelek rácshálójának alapelveit. Ezt a részt félreértették és félreértelmezték bírálóink, sőt még híveink is elégtelennek minősítették. De a helyszűke eleve kizárta, hogy közöljük az elemzés egyes lépéseit, amelyek annyi oldalt foglaltak el a munkajegyzetekben. Most, hogy megvolt a megoldás, fontosabbnak látszott használhatóságának teljes bizonyítékát összegyűjteni, mint a hozzá vezető út részleteiről beszélni. Talán tévesen ítéltük meg a helyzetet, de valószínűleg kevésbé lettek volna készségesek a kiadók, ha túl terjengősek vagyunk. Az egyik nehézség, amelybe mindenki belebotlik, aki erről a tárgyról ír, a nyomtatásé. Sok szót és szövegrészt kellett idéznünk lineáris B írással, és ha minden egyes szóhoz külön klisét kellett volna csináltatni, a magas költségek lehetetlenné tették volna a közlést. Ezért a szavakat a saját átírásunkban idéztük, amelyet táblázatba is foglaltunk, ehhez kisegítőül egy másik lapon kétszázhuszonhárom lineáris B írású szót és kifejezést közöltünk, és megszámoztuk őket, hogy a szövegben így hivatkozhassunk
57
rájuk. Ez az eljárás olcsóbb, de némileg zavaró volt, mert előrevetítette eredményeinket. A szótagok rácshálójának ez a kísérleti felvázolása hatvanöt jel hangértékét adta meg, ezek közül hétről jeleztük, hogy bizonytalan. A további munka során a legtöbb kételyt sikerült eloszlatni, egy jel értelmezése azonban tökéletesen rossznak bizonyult (qo2-ről ma már tudjuk, hogy su), és néhány kisebb módosítást is kellett tenni (da2-t ma általában du-nak tekintik, nu2 pedig pontosabban nwa). De a megadott hangértékek túlnyomó többségét csak olyanok vonták kétségbe, akik mindent vagy semmit alapon teljesen elvetették a megfejtést. Ezután előterjesztettük a „mykénéi helyesírás feltételezett szabályait”. Ezek a szabályok abból adódtak, hogy a mykénéi írás szavait görögnek tekintettük. Sok tekintetben váratlanok és zavarba ejtőek voltak, de a cikkünket követő bírálatokra való tekintettel hangsúlyoznom kell, hogy bár tapasztalati alapon határoztuk meg őket, összefüggő rendszert alkotnak. Abból indultunk ki, hogy ez az írás csak nyílt szótagokat használt; ha egy szótag két vagy több mássalhangzóval kezdődik, a magánhangzó megkettőzésével kell leírni; azt a mássalhangzót, amely szótag végén, mássalhangzóval kezdődő szótag előtt áll, az írásban nem jelölik. A szabályokat a következőképpen lehet összefoglalni: 1. Öt magánhangzót (a, e, i, o, u) különböztetnek meg, de hosszúságukat nem jelölik.
2. Az -u-ra végződő diftongusok (au, eu, ou) második elemét jelölik. 3. Az -i-re végződő diftongusok (ai, ei, oi, ui) második elemét általában nem jelölik, kivéve egy másik magánhangzó előtt, amikor j-értékű, továbbá a szókezdő ai jelben. 4. A kötőhangzót, amelyet i és az utána következő magánhangzó között ejtenek, általában j-vel jelölik, ugyanezt u után w-vel. A görög ábécé-írásban ezeket a hangokat rendszerint nem jelölik. 5. Tizenkét mássalhangzó van: j csak a diftongusi i vagy a kötőhangzó jelölésére szolgál; l. föntebb 3. w = a régi görög digammával (Ϝ), kiejtése mint az angol w-é. d, m, n, s értéke ugyanaz, mint a későbbi görögben. k = k, kh, g; p = p, ph, b; t = t, th. r = r és І. z = görög ζ, pontos fonetikai értéke vagy értékei a mykénéi korban még bizonytalanok. q = labio-velárisnak nevezett hangok sorozata (k10, g10, k10), amelyek közül néhány a latinban is megvan (pl. quis, ninguit), de teljesen kiveszett a klasszikus görögből, ahol ezek a hangok pozíciójuk szerint mint k, p vagy t (illetve mint a megfelelő zöngés és aspirált zárhangok) jelennek meg. Meglétüket az őskori görög nyelvben már régen feltételezték. 6. Az aspirációt nem jelölik, és az aspirált mássalhangzókat (th, ph, kh, görög θ, φ, ϰ) nem különböztetik meg az aspirálatlanoktól. 7. Az l, m, n, r, s mássalhangzókat, ha szó végén vagy egy másik mássalhangzó előtt állnak, elhagyják az írásban: például po-me = poimén ,,pásztor”, ka-ko = khalkos „bronz”, pa-te = patér „apa”. Ez a meglepő szabály tudományosabban így fogalmazható meg: a görögben egyedül lehetséges szóvégi mássalhangzókat (n, r, s) nem jelölik, és ezt a gyakorlatot kiterjesztik a szó belsejében (azaz mássalhangzó előtt) álló zárt szótagokra, másrészt az így képzett többi hangra (l, m) is.
58
8. A szókezdő s- mássalhangzó előtt jelöletlen; ebben az időben a szókezdő w-re is kiterjesztettük ezt a szabályt, ez azonban később tévedésnek bizonyult, aminek forrásai nagyrészt a szótárakban talált rossz etimológiák voltak. 9. A mássalhangzóból és w-ből álló csoportokban mindkét mássalhangzót jelölik, a közbeékelődő magánhangzó a következő szótag magánhangzójával azonos vagy u; de a w előtt álló r általában jelöletlen. 10. Ha zárhangok (d, k, p, q, t) mássalhangzó előtt állnak az írásban, a következő (ritkábban megelőző) szótag magánhangzója járul hozzájuk: (pl. ku-ru-so = khrysos); ugyanez a helyzet az mn mássalhangzócsoporttal is (A-mi-ni-so = Amnisos). Külön szabályai vannak a szóvégi mássalhangzó-csoportok jelölésének (pl. wa-na-ka = wanax).
Ismeretes volt már, hogy a szillabárium tartalmaz néhány olyan jelet, amely felcserélhetőnek látszott, ezeket a következőképpen írtuk át: pa2, a2 stb. További munkánk során ezeknek száma megnőtt. Bár ez az átírásmód a gyakorlatban megállta a helyét, ma már sokkal többet tudunk arról, hogy mikor melyiket alkalmazták. Például pa2 eredetileg biztosan qa volt; ra2 értéke általában ria; ra3 = rai stb. Van néhány furcsaság a rendszerben, így pl. az, hogy külön jelet használtak a pte, nwa és az újabban felismert dwo hangcsoportra. Tehát az írás szabályai megegyeznek a ciprusiéival, de a következő különbségek azt mutatják, hogy a két rendszer nem állt teljesen összhangban egymással. A ciprusiban az -i-re végződő diftongusok második összetevőjét rendszeresen jelölik; a labio-veláris mássalhangzók hiányoznak ebből a nyelvjárásból, ezért nincs q; d és t között nem tesznek különbséget; ezzel szemben az l és r hangot megkülönböztetik; vitás, hogy használtak-e z-t, és úgy látszik xe-re külön jel van. A szóvégi mássalhangzókat kiejtetlen e magánhangzó kíséri, és kivétel nélkül minden mássalhangzó-csoportot magánhangzó beiktatásával írnak, az n-t azonban egy másik mássalhangzó előtt elhagyják. Sok szó esett a mykénéi helyesírás fogyatékosságairól a későbbi ciprusival összehasonlítva; de a későbbi ciprusi szövegekben sok javulás van a korábbiakhoz képest, és nem hibáztathatjuk a mykénéieket, ha olyan írást találtak ki, amely „nem olyan volt, amilyent egy UNESCO albizottság javasolt volna”. A Bizonyíték felsorolta az összes olyan szót, amelyeken a rácsháló magánhangzó- és mássalhangzó-azonosításai alapultak, de a rácshálót megfejtetlen állapotában nem közöltük – ami nagy kár volt, mert a rendszer kiépítésének a negyedik fejezetben ábrázolt fokozatossága a meggyőzés fontos eszköze lett volna. Újból a helyszűkére kell hivatkoznom; arról tudomásom szerint soha senki nem panaszkodott, hogy a Bizonyíték anyaga túlságosan bőséges volt. Visszatekintve azonban úgy látom, jobb lett volna, ha „Az átírási kísérlet kiindulási pontjai” című fejezetben megpróbáltunk volna szorosabban a felfedezés rendjében haladni. Nem mutattunk rá elég világosan a krétai helynevek döntő jelentőségére, és nem hangsúlyoztuk, hogy éppen ezeknek az azonosítása tette kikerülhetetlenné a görög megoldást, így az olvasónak az az érzése támadhatott, hogy a hangértékeket eredetileg a göröggel való azonosításból nyertük, és a nevek olvasata ennek igazolásaként jött létre. A cikknek ezt a részét négy megállapítással zártuk; céljuk az volt, hogy lefegyverezzék az olyan kritikusokat, akik a megfejtés hiányosságát
59
kifogásolják: 1. a dialektus ezer évvel régebbi a klasszikus attikainál, ez akkora távolság, mint amely a Beowulf és Shakespeare között van; 2. az archívumok szövegei nem irodalmi művek, hanem szófukar beszámolók; 3. a cikk egy teljesen új téma első három havi munkáiról számolt be; 4. meg se kísérelhettük a teljes anyag tárgyalását; figyelmünket a legjelentősebb táblákra összpontosítottuk. A következő fejezetben a nemek különbözőségéből adódó változatokat tárgyaltuk. A legjobb példa erre az a tábla volt, amelyen a hímnemű do-e-ro (a klasszikus dulos „rabszolga”), a pa-te (patér „apa”), a nőnemű do-e-ra a ma-te (a klasszikus métér „anya”) szóval volt összekapcsolva. A személynevek elemzése megmutatta, hogy a nyelvben különböző deklinációk vannak, amit még inkább megerősített a foglalkozásnevek tanulmányozása; ezek közül mintegy százat soroltunk fel. Igék viszonylag ritkán fordultak elő, de az ekhó (latin „habeo” „bír”) ige négy alakját ki tudtuk mutatni. Néhány további igét is azonosítottunk és tárgyaltunk, elsősorban a jellegzetes görög -me-no (-menos) végű passzív participiumokat. Ezek a fejezetek példákon mutatták be a táblák fő típusait. Az egyik knóssosi kocsitábla szövegét így fordítottuk le: Lovas(kocsik) bíborszínre festve és teljesen befejezett bognármunkával, gyeplőkkel felszerelve. A keresztrúd (?) fügefából van, agancs lószerszámokkal [?] és [nincs?] „sarkantyú” [?].
Másoktól érkező javaslatok segítségével később javítottunk ezen a fordításon; de ma sem teljesen világos az értelme azoknak a szavaknak, amelyeket így fordítottunk: „teljesen befejezett bognármunkával” és „lószerszámokkal”. A „keresztrúd” rossz, feltehetőleg a lovak kantárjának vagy a kötőfékjének valamely részét jelentheti, a „fügefa” pedig inkább „bőr”-t jelent. Ezek a módosítások mutatják, hogy azóta mennyit léptünk előre, egyszersmind azt is, hogy a tábla értelmének lényegét már feltártuk. A legtöbb kifejezés fordítása ma is megállná a próbát, bár tudósok tucatjainak ötévi munkája után ma már gyakran jobban értjük, hogy mi rejtőzik e formulák mögött. A Bizonyíték utolsó rövid fejezete a mykénéi dialektus helyzetével foglalkozott. Felvázoltuk a dialektus fő vonásait, és vizsgáltuk kapcsolatait a klasszikus kor dialektusaival, továbbá más rokon nyelvekkel. A végső következtetést már korábban levontuk, és nem is kellett módosítani rajta; az új dialektus, ahogy már korábban sejtettük, a legközelebbi rokonságban az arkadiaival és a ciprusival ál), de a nyelvjárások közti kapcsolatról akkor általánosan elterjedt nézet hatása alatt az aiollal való rokonságot is hangsúlyoztuk. Az 1952 óta elért fontos új eredmények azonban módosították az általános képet, ennek következtében a hangsúly eltolódott, és el kellett vetni a dialektusunkra javasolt „óacháj” nevet. Néhányan emiatt azt hitték, hogy megváltoztattuk a dialektus helyzetéről alkotott nézetünket; valójában azonban a háttér tolódott el időközben. Cikkünk utolsó szavai arra a lehetőségre utaltak, hogy a tábláknak fontos szerepe lesz Homéros tanulmányozásában – a jóslat gyorsan beteljesedett. A Bizonyíték írása és 1953 őszén történt megjelenése között igyekeztünk minél türelmesebben viselkedni. A kollégákkal folytatott beszélgetések során néhány embert sikerült magunk mellé állítanunk, ennek
60
eredményeképpen mindketten több előadáson ismertethettük a megfejtést Anglia-szerte, tudós és kevésbé tudós társaságokban. Mindez egyengette a talajt a cikk fogadtatásához. Szerencsére hamar sikerült megnyernünk magunknak L. R. Palmert, a klasszikus nyelvek oxfordi tanszékének frissen kinevezett professzorát és két vezető svéd tudóst, A. Furumark és G. Björck uppsalai professzort. Ebben a kritikus szakaszban nyújtott támogatásuk segített legyőzni kollégáink akadékoskodását. Furumark hozta először nyilvánosságra eredményünket, még 1952 novemberében, amikor nyilatkozatot kért tőle a svéd sajtó. Ventris rendszeresen megküldte neki a Munkajegyzeteket, és amikor a Kísérleti Szótár megérkezett hozzá, úgy érezte – írta –, „mintha bombát dobtak volna a levélszekrényébe”. A dicséretek, amelyekkel Ventrist elhalmozta, máshol is felkeltették az újságírók figyelmét; de még nagyon kevesen látták a megfejtést, és a Yale Egyetem professzora, Bennett például, amikor véleményét kérdezték, óvatosan semleges maradt. A Ventrisszel folytatott magánlevelezésében Bennett sokkal nyíltabban mondott véleményt. Július 6-án ezt írta: „Nem tudom, hogy gratuláljak-e, vagy sajnálkozzam az Ön friss megfejtésén, mert istenverte rossz időben jött, amikor épp az adatokat ellenőriztem az indexben... Első ránézésre nemigen örültem annak a könnyedségnek, amellyel az l r m n t q w e r t-t és más értékeket behelyettesítette, van viszont néhány dolog, amit teljesen ésszerűnek látok.” Az év folyamán mindig olyan elfoglalt volt, hogy nem tudott időt szakítani a megfejtés ellenőrzésére, és amikor megkapta a Bizonyíték előzetes tervezetét, októberben ezt írta: „Alighanem most megint kétségek közt fogok hányódni, egyik nap azt gondolom, hogy megtalálták a megoldást, másik nap meg azt, hogy nem.” Ventris előadásáról, amelyet 1953. június 24-én tartott Londonban, beszámolt a The Times; a vezércikk foglalkozott a bejelentéssel és lehetséges következményeivel. Hogy a beszámoló véletlenül a Mount Everest meghódításáról szóló tudósítás mellé került, telitalálat volt. Nemrégiben úgy írtak a megfejtésről, mint a „görög régészet Mount Everestjéről”. De természetesen az egyik eredmény kétségtelen és bizonyítható volt, a másik csak kétkedő feltevés, amely még igazolásra várt, és igaza volt a The Timesnak, amikor ezt a címet adta beszámolójának: „A küszöbön?” Azt vártuk, hogy cikkünk hosszú és elkeseredett vitát fog elindítani, mielőtt végleg elfogadják elméletünket. Tudósok nem nyugszanak bele forradalmi változtatásokba, míg alaposan meg nem győződtek jogosultságukról, sőt még akkor is mindig marad néhány akadékoskodó. De tévedtünk: még mielőtt az elmélet megjelenhetett volna, Blegen professzor döntő bizonyítékot adott a kezünkbe, olyan hatalmas fegyvert, hogy az ellenvélemények kudarca bizonyos volt, mielőtt még elhangzottak volna.
61
HATODIK FEJEZET – A MEGFEJTÉS ÉS BÍRÁLÓI 1953-ban egy májusi délután cambridge-i lakásomon megszólalt a telefon. Michael Ventris hívott Londonból óriási izgalomban – ritkán látszott rajta indulat, most azonban megrendítő pillanatot élt át. Felindultságának oka az a levél volt, amelyet Blegen professzortól, Pylos ásatójától kapott. Tudtuk már, hogy Blegen 1952-ben újabb táblákat talált Pylosban, de eddig még senki nem vizsgálta meg őket alaposan; a tél folyamán megtisztították őket, és csak tavaszra kerültek tanulmányozható állapotba. Blegen levele így hangzott: Görögországba való visszatérésem után sokat dolgoztam a pylosi táblákkal, és most végre fényképezhető állapotban vannak. Mindjárt ki is próbáltam néhányukon az Ön kísérleti szótagtáblázatát. Tájékoztatásul mellékelem a P641 másolatát; minden bizonnyal érdekesnek fogja találni. Nem kétséges, hogy edényekről van rajta szó: némelyikük háromlábú, mások négy- vagy háromfülűek, ismét mások fületlenek. Az első szó az Ön megoldási rendszere alapján így olvasható: tiri-po-de; ugyanez kétszer ti-ri-po (egyes szám?) alakban fordul elő. A négyfülű edényt a qe-to-ro-we szó előzi meg, a háromfülűt a ti-ri-o-we vagy tiri-jo-we, a fületlent az a-no-we. A dolog annyira szép, hogy alig lehet igaz. Nem lehet véletlenről szó? Ennek a ma már híres táblának a szövegét teljes egészében idéznem kell: 1
ti-ri-po-de ai-ke-u ke-re-si-jo we-ke
2
1
ti-ri-po e-me po-de o-wo-we
ti-ri-po ke-re-si-jo we-ke a-pu ke-ka-u-me-no ke-re-a2 [ di-pa me-zo-e qe-to-ro-we 1 di-pa-e me-zo-e ti-ri-o-we-e di-pa me-wi-jo qe-to-ro-we 3
qe-to
3
2 1 1
di-pa me-wi-jo ti-ri-jo-we di-pa me-wi-jo a-no-we
2
1
A tábla egyik-másik kifejezésének értelmezése még vitatott, de Blegennek az ideogrammákból kiinduló tartalomelemzése nyilvánvalóan helyes, és az illető szavak jelentése világos. Ahol háromlábú üstök képét látjuk, ott mellettük a ti-ri-po, görögül tripos „háromlábú” szót találjuk vagy ennek duális alakját (a korai görögben ugyanis a „kettőre” külön ragozási forma van): ti-ri-po-de = tripode, 2 számjellel. A tábla végén felsorolt valamennyi edény neve di-pa (vagy duálisban di-pa-e), amely csak a Homérosnál depas néven említett edénnyel lehet azonos. Itt két nehézség támadt: először, hogy a görög ε helyett i magánhangzó szerepel, de erre más példa is akad, és a jelenség csak bizonyos szavakra korlátozódik. Másodszor:
62
a homérosi szót általában „csészének” fordítjuk, holott bizonyos esetekben nyilvánvalóan nem ivásra szolgáló, hanem sokkal nagyobb edényről van szó – Nestór depasa olyan nehéz volt, hogy ha teletöltötték, egy ember alig tudta felemelni. Könnyen meglehet, hogy mint annyiszor, az edény, amelyet így neveztek, az évszázadok során megváltozott. Az első melléknév, amely meghatározza ezeket az edényeket: me-zo („nagyobb”) vagy me-wi-jo („kisebb”); két olyan szó, amelyeket már régebben ismertünk, mert az „idősebb” és „fiatalabb” gyerekek megkülönböztetésére használták őket. A következő melléknevek a fülek száma szerint változnak. Összetett szavak, második részük mindig -o-we = -ówes (vagy -ues), ami „fül”-et jelent. A görögök rendszerint ezzel a szóval jelölték az edény fogóját: Nestór „csészéjének” négy „füle” volt. Az összetétel első része lehet: tri- („három”, mint a tripos szóban), quetro- („négy”, klasszikus görög tetra-, de vö. latin quattuor) vagy an- (fosztóképző) fületlen edényeknél. Tökéletesen valószínűtlen, hogy ezek a bámulatos egyezések pusztán a véletlen művei volnának, így a megfejtés cáfolhatatlanul bebizonyosodott. Természetesen voltak néhányan, akiket még ez sem győzött meg – ellenvetéseikkel majd a későbbiekben foglalkozunk. De akinek nem voltak előítéletei, most meggyőződhetett róla, hogy a rendszer használható; kétségkívül lehet még tovább finomítani, de alapjában helyes. Ugyanakkor el kellett ismernünk, hogy a táblával elég sok probléma volt. Itt volt például a qe-to nevű szűk nyakú edény, amelynek nincs görög megfelelője, bár Bennett később felvetette, hogy az általunk pithos formában ismert szó korábbi alakja lehet. Továbbá nem alakult ki egyetértés a tripusok leírásának értelmezésében; fölmerült ugyan néhány javaslat, de egyik sem volt kifogástalan, és feltehetőleg meg kell várnunk, amíg több hasonló szöveg kerül elő, hogy a jelentést biztosan meghatározhassuk. Egy helyet különösen szívesen kipécéztek bírálóink: a második sor második tételében a me-zo-e szó fordul elő, ami duális alak – akárcsak a következő sor megfelelő tétele –, előtte és utána viszont egyes számú szó áll, és a tétel számjele 1. A megoldás valójában nagyon egyszerű: az írnok tévedett – nyilván már a következő adat járt a fejében. Elég sok olyan eset van, ahol biztosra vehetjük, hogy az írnok hibázott; ha például egy táblán állandóan ismétlődik egy formula, de egyetlen esetben minden ok nélkül eltérő módon van írva, ezt teljes lelki nyugalommal az írnok hibájának tulajdoníthatjuk. Végül is miközülünk hányan tudnának ezernyi listát hibátlanul lemásolni? Ha pedig egyszer megszáradt az agyag, nem lehetett kitörölni és kijavítani a szót. Persze, ha ezek a tévedések elszigetelt kifejezésekben fordulnak elő, nagyon nehéz felfedezni őket, és ilyenfajta hibák gyakran vezettek félre bennünket. A tripusok szövegével nem az a baj, hogy nem tudjuk lefordítani őket, hanem hogy túlságosan sok lehetséges fordításuk van, és nincs elegendő kritérium, amely alapján kiválaszthatnánk a megfelelőt. Egy kifejezést érdemes megemlíteni, mert elég világos: a harmadik tripus jelzője apykekaumenos skelea „elégetett lábakkal”. Néhányan megakadtak ezen a kifejezésen, mondván, hogy minek vettek volna jegyzékbe egy használhatatlan edényt. Ezt az ellenvetést lehetetlen megítélni, minthogy nem tudjuk pontosan, milyen célra készült a tábla, bár az világos, hogy valami leltárféle lehetett. Akik ismernek ilyen dokumentumokat, tudhatják,
63
hogy nemcsak új tárgyak szerepelnek bennük; van is egy párhuzamos helyünk: az egyik táblán hasznavehetetlen kocsikerekeket vettek jegyzékbe. Ventrisnek és jómagámnak isteni ajándékként jött ez a tábla: nem mintha nekünk magunknak lett volna szükségünk további megerősítésre, hanem mert mindketten tudtuk, hogy ez a bizonyíték bármely pártatlan bírót meggyőzhet. Blegen minden tőle telhetőt megtett, hogy siettesse a tábla publikációját, Ventris pedig 1953 tavaszán meg tudta jelentetni a fordítását az Archaeology című amerikai folyóiratban. De előadásai során már korábban is említette, így az újdonságról széles körben értesültek azok a tudósok, akiknek érdeklődését felkeltette a Bizonyíték. A Hellenic Society külön füzetben kiadta a Bizonyítékot, és több mint ezer példány elkelt belőle, ami soha addig nem fordult elő a társaság történetében. Nemsokára az egész világon recenziók jelentek meg róla tudományos folyóiratokban, és jó néhány cikket írtak róla újságok és ismeretterjesztő folyóiratok is. Nehéz megmondani, mennyire hatott a bírálókra elméletünk új megerősítésének híre; enélkül a fogadtatás talán nem lett volna olyan lelkes. Jellemző a hangulatra M. S. Ruipérez professzor cikke, aki a Zephyrus című spanyol folyóiratban 1954 elején a következőket írta: Bár további finomítások, helyesbítések elképzelhetőek az értelmezésben ... (amely a fiatal építész, Michael Ventris sokévi szívós erőfeszítését koronázza meg) – hadd mondjuk meg rögtön – megvan minden bizonyíték, amit csak kívánni lehet (teljes kifejezések olvasata az ideogrammákból várt értelemnek megfelelően, ismert hely- és személynevek olvasata, tökéletes következetesség a helyesírásban és a grammatikában), következésképp véglegesnek tekinthető.
Ezt a nézetet más tudósok is visszhangozták, de nem teljesen kritikátlanul; sőt a megfejtést az első pillanattól kezdve a leggondosabb vizsgálatnak és ellenőrzésnek vetették alá. Például P. Chantraine párizsi professzor, a görög nyelv egyik legkiválóbb szakértője hiányolta a megfejtés folyamatának részletes leírását. Észrevette a szillabárium egyenetlenségét: hogy van jel egy olyan ritka csoportra, mint pte vagy a szókezdő ai diftongus, más diftongusokra viszont nincs. Az írás hanyagsága is nehézségeket okozott; túlságosan könnyűnek látszott az azonosítás görög szavakkal, ha egyszer az olvasási szabályok oly sok szabadságot engedtek meg. És azután húsz oldalon keresztül sorolta fel a megfejtés bizonytalan pontjait. Mindennek ellenére nem volt kétsége afelől, hogy a megoldás helyes úton jár: A hettita írás megfejtése óta – írta – Michael Ventris tette meg a legfontosabb lépést ezen a kutatási területen... Rendszere nyelvészeti szempontból helytálló, és elkerülhetetlenné teszi, hogy alapjaiban revideáljunk néhány eddig általánosan elfogadott véleményt. Az írás megfejtésének rendkívüli problémái és valódi kétnyelvű szövegek hiánya miatt azonban a táblák olvasásának még sok részletkérdése nehézséget okoz. Az „óacháj” filológiát még ki kell dolgozni. De ez gyorsan fog menni, hála felfedezőjének...
Érkezett egy kritikusabb hangú ismertetés a minósi régészet fellegvárából: a cikket N. Platon, az iraklioni múzeum igazgatója írta; e múzeum őrzi az összes knóssosi kincset. Érthetően bosszantó volt egy
64
görögnek, hogy egy külfölditől kell megtudnia: a tulajdon múzeumában őrzött táblák a tulajdon nyelvén vannak írva. Nem csoda, hogy kétkedve fogadta a megfejtést, és minden lehetséges módon igyekezett hiányt találni a rendszerben. Végső ítéletét röviden így lehetne összefoglalni: „Nincs bebizonyítva.” A következő években azonban lassanként megváltoztatta véleményét. Ebben nekem is volt némi érdemem. 1955 tavaszán egy hetet tölthettem Krétán, és dolgozhattam a knóssosi táblákon. Beszélgetésünk során Platon elmondta, hogy Bennett távozása után talált a múzeum raktárában néhány tálcát tele táblatöredékekkel. Amikor a múzeum megsérült a háborúban, a cserepek a szabad ég alá kerültek, ezért Platon azt gondolta, hogy tönkrementek. Csakugyan rossz állapotba kerültek; néhány közülük porrá morzsolódott, vagy első érintésre szétmállott. De sok darab elég jó állagú volt, ezeket meg tudtam menteni. Időm nem engedte meg, hogy feldolgozhassam őket, a munka befejezése Ventrisre maradt, aki az év második felében érkezett Krétára. De azért volt egy szerencsés fogásom. Találtam egy nagyobbacska darabot, amely egy kétsoros szövegű tábla bal fele volt. A törés mentén világosan ki lehetett venni egy lófejnek – a „ló” ideografikus jelének – a felét. Mármost knóssosi táblákon lovak csak a kocsiállományról szóló feljegyzéseken láthatók (ezeknek a tábláknak a formája azonban merőben különböző), továbbá egyetlen különálló táblán, amelyen lovakat és csikókat ábrázoltak – ez az a híres tábla, amelyen Evans azonosította és elvetette a „csikó” szót. Ennek a táblának a bal fele hiányzott: lehet, hogy megtaláltuk? Lázas sietséggel megtisztítottam, és levittem az üvegtárlóhoz, amelyben a tábla ismert darabja ki volt állítva. Rátettem az üvegre a töredéket, és azonnal láttam: a két darab összeülik. Jött Platon, kinyitotta a tárlót, és a két rész összetartozása bizonyossá vált. Szerencsés felfedezés; ráadásul volt valami ezen a töredéken, ami Platon kételyét is eltörölte; most ugyanis megvolt már mind a két sor kezdőszava: az egyikben i-qo („lovak”), a másikban o-no („szamarak”). Blegen kérdése újra felmerült: nem lehet itt szó véletlen egyezésről? De hát mi a valószínűsége annak, hogy két sor lófej előtt véletlenül éppen olyan szó álljon, amely pontos megfelelője a ló és a szamár görög nevének? Egy ilyen véletlen matematikailag valószínűtlen; csak a józan észhez fordulhatunk. De bírálóink újabb nehézségeket támasztottak: miért nincsenek feltűnőbben megkülönböztetve a rajzokon a szamarak a lovaktól? A felelet talán egyszerűen az, hogy az írnok, aki a megfelelő szót már leírta, fölösleges fáradságnak tartotta volna a megkülönböztetést. Az is valószínű, hogy a „lónak” volt állandó ideografikus jele, de a „szamárnak” nem; semmi sem volt természetesebb, mint rá is ugyanazt az ideogrammát alkalmazni és a megkülönböztetést a fonetikai jelekre bízni. Ekkoriban Ventris sok levelet kapott külföldi szakemberektől, akiket rendszeresen tájékoztatott munkájáról. A levelek nagyon kedvezőek voltak. Sittig professzor például, aki eddig ragaszkodott a saját megfejtéséhez, nagyvonalúan feladta elméletét, és Ventris mellé szegődött. 1953. május 22én ezt írta: „Ismétlem: az Ön megfejtése kriptográfiai szempontból a legérdekesebb, amiről valaha is hallottam, csakugyan káprázatos. Ha igaza van, az utóbbi ötven év archeológiái, etnológiai, történeti és filológiai módszerei képtelenséggé váltak.” Majd egy héttel később: „Rendkívül hálás
65
vagyok Önnek az új feliratok hallatlanul érdekes híréért; ez minden kétséget, eloszlat, és tökéletesen igazolja az Ön feltevését.” A görög és mykénéi vallás svéd szakértője, Martin Nilsson professzor is elragadtatással nyilatkozott. Rámutatott, hogy ha Ventrisnek igaza van, teljesítménye még Champollionét és Rawlinsonét is felülmúlja, mert azoknak rendelkezésükre álltak párhuzamos szövegek vagy legalábbis olyan szavak, amelyekből kiindulhattak. Az elől azonban kitért, hogy határozottan állást foglaljon, mert nem tekintette magát illetékesnek nyelvészeti kérdések megítélésében. Természetesen a régészeknek is szembe kellett nézniük azzal a nehézséggel, hogy a megfejtés megítélése nyelvészeti probléma volt. Azok, akik csak a klasszikus görögöt ismerték, nem tudtak mit kezdeni a szokatlan formákkal, amelyeket a nyelvészek örömmel fogadtak, hiszen néhányat közülük már kikövetkeztettek a klasszikus dialektusok összevetéséből. J. Friedrich berlini professzor, aki nem sokkal azelőtt könyvet írt az ismeretlen nyelvek megfejtéséről, 1954. február 12-én így írt Ventrisnek: „Még nem volt rá időm, hogy alaposan átnézzem megfejtését. De első látásra az az érzésem, hogy nagyon jó és kitűnően átgondolt munka; az egyes érvek olyan jól illenek össze, hogy úgy tetszik, valóban megtalálta a helyes megoldást.” Mégis csak közel két év múlva jelentette ki nyilvánosan is (a Minos című folyóiratban közölt rövid cikkében), hogy elfogadja elméletünket. Ezt a salamancai folyóiratot eddig is a minósi kultúrára vonatkozó kutatások nemzetközi fórumaként tartották számon; ettől fogva a lineáris B-vel foglalkozó szaktanulmányok fő orgánuma lett. 1956 elején Friedrich ezt írta: Tapasztalataim alapján hosszú ideig fenntartással, sőt ellenérzéssel fogadtam a krétai lineáris B írás Ventris-féle szellemes megfejtését. Módszereinek és eredményeinek alapos átvizsgálása után azonban most arra a szilárd meggyőződésre jutottam, hogy a megfejtés lényegében helyes, és biztos alapokon nyugszik, még akkor is, ha – amint a megfejtő maga állítja – még sok tökéletesíteni való van rajta.
Egy amerikai tudóst, I. Gelb professzort először meglepte, aztán ugyancsak hamar meggyőzte a megoldás: „Minden fenntartás nélkül kijelenthetem — írta Ventrisnek 1953 novemberében –, hogy tökéletesen meg vagyok győzve megfejtése helyességéről... Meg kell vallanom, nagyon meglepett, hogy milyen közel áll Homéroshoz az a görög nyelv, amelyet fölfedezett. Ennek ellenére semmi kétségem afelől, hogy igaza van.” A megfejtést követő első tanulmányok főleg a tényeket magyarázták, és a bizonyítékokat mérlegelték. De nemsokára megjelentek olyan közlemények is, amelyek már többet nyújtottak annál, amit mi tudtunk. A tudósok szívesen tekintették munkánkat alapnak, amelyre építeni lehet, és megkezdődött az új javaslatok és helyesbítések sorozata. Furumark komoly előrelépést jelentő hosszú cikkében sorra vette a tábla különböző osztályait, és kimutatta, hogyan lehet valamennyi tételt görögnek értelmezni. Palmer Achájok és indoeurópaiak (Achaeans and Indo-Europeans) című székfoglaló előadása nagy nyelvészeti felkészültséggel előadott, érdekfeszítő és továbbgondolkozásra ösztönző beszámoló volt a megfejtés eredményeiről. Nem állíthatom, hogy felfogásunk minden részletében pontosan azonos (a következő fejezetben részletesen tárgyalom majd elméletét az indoeurópai
66
kultúráról), de itt is megragadom az alkalmat, hogy megemlékezzem róla, mennyit köszönhetnek munkásságának a mykénéi tanulmányok. Természetesen mi sem ültünk tétlenül. Már 1953 decemberében közérthetőbb beszámolót írtunk eredményeinkről és a megfejtés módszereiről az Antiquity című folyóiratba. Ventris előadása 1954 augusztusában a koppenhágai nemzetközi klasszika-filológiai kongresszuson egyértelmű elismerést váltott ki; amikor fölvetítette a megfejtett tripus-tábla diapozitívjét, a hatalmas hallgatóság egyszerre tapsviharban tört ki, mielőtt még egy szót szólt volna. Előadása után sok kiváló kutató nyilvánosan gratulált, és kijelentette, hogy az elhangzottak tökéletesen meggyőzték. Én magam nem voltam jelen, csak másoktól, lassanként értesültem a sikerről. Ventris maga szerényen csak ennyit mondott: „minden rendben ment”. Most az az izgató feladat állt előttünk, hogy elolvassuk az 1952-ben talált pylosi táblák teljes anyagát. A publikációt nem lehetett siettetni, de Blegen szívessége folytán betekinthettünk a szövegekbe. Először Bennett, akit a tripus-tábla végül is meggyőzött, másolt le nekünk néhány új táblát, majd 1954-ben Ventrisnek alkalma nyílt valamennyit átírni és olvasatait megvitatni Bennett-tel Athénban. Wace professzor is előzékenyen megengedte, hogy az 1954-ben Mykénében talált táblákat lemásoljuk. Így abba az előnyös helyzetbe kerültünk, hogy módunk nyílt a táblák teljes feldolgozására. Ventris megint felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt; alig tizenkét hónap alatt elkészíthettünk egy négyszázötven oldalas könyvet. Ez alatt az idő alatt mindketten jártunk Görögországban, és az eredeti táblákon ellenőriztük az olvasatokat, úgyhogy az általunk közölt szövegek nem pontosan azonosak Bennettéivel. A knóssosi szövegekről készült munkánk Bennett közreműködésével önálló kötetben jelent meg, latin betűs átírásban. A mykénéi görög nyelv dokumentumait 1955 nyarán fejeztük be, és a következő év őszén jelent meg, néhány héttel Ventris halála után. A Dokumentumok három részből áll; az elsőben öt bevezető fejezet a megfejtést, az írást, a dialektust, a tulajdonneveket tárgyalja, és összefoglalja ismereteinket a mykénéi kultúráról. A könyv magva háromszáz válogatott tábla mindhárom fő lelőhelyről; a gyűjteménybe igyekeztünk a legérdekesebb és legfontosabb darabokat felvenni. Egyet sem hagytunk ki pusztán azért, mert nehéz volt értelmezni; a közölt táblákon kívül még sok más táblát tárgyaltunk a jegyzetekben és a kommentárban. Kevés kivétellel minden esetben fordítást is adtunk, de illő óvatossággal, és a kétes szavakat kurzív betűkkel írtuk. Ahol a fordítás megoldhatatlannak látszott, a nehézségeket és a lehetőségeket a kommentárban tárgyaltuk meg. A könyv utolsó része egy valamennyi ismert tábla anyagát feldolgozó, hatszázharminc önálló mykénéi szót és javasolt jelentésüket tartalmazó szótár és egy személynév-válogatás, ezt azonban a legérdekesebb esetekre kellett korlátoznunk, minthogy a személynévnek tekinthető szavak száma óriási (több mint ezerkétszáz). Az ismertetések a könyvet általában ugyanolyan kedvezően fogadták, mint a Bizonyítékot. De néhány héttel a Dokumentumok publikálása után sor került az első komoly támadásra. Az amerikai J. Henle már korábban is kritikus hangot ütött meg; szerencsétlenségére ugyanakkor készített el egy statisztikai felmérést a lineáris B-ről, amikor Ventris előállt megfejtésével.
67
Henle eleve kételkedett egy olyan elméletben, amely eltért az övétől, jóllehet ő is abban hitt, hogy a nyelv görög. A Journal of Hellenic Studies, amely három évvel korábban a Bizonyítékot megjelentette, most terjedelmes cikket közölt A. J. Beattie-től, aki a görög nyelv professzora volt az edinburghi egyetemen. Beattie tanárom volt Cambridge-ben, és minthogy a görög dialektusok egyik legkiválóbb szakemberének számított Angliában, Ventrisszel együtt már 1952-ben megmutattuk neki akkor még kísérleti stádiumban lévő munkánkat, abban a reményben, hogy támogatni fog bennünket. De nem fogadta el érvelésünket, és későbbi levelezésünk során sem változtatta meg álláspontját, még az elé tárt új bizonyíték hatására sem. Mikor cikkét írta, még nem látta a Dokumentumokat, és bár az legtöbb kérdésére választ adott, nem tudta meggyőzni őt, úgyhogy meglehetősen ellenséges hangnemben ismertette könyvünket a Cambridge Review-ban. Beattie kiindulásként feltételesen elfogadta hipotézisünket, hogy a lineáris B nyelve görög, és a szillabárium kizárólag nyílt szótagokból (mássalhangzó + magánhangzó) áll. Majd a rácshálóval foglalkozott, de nyilvánvalóan nem értette meg felépítését és használatát, úgyhogy ismertetésének ez a része teljesen elhibázott. Megpróbálta rekonstruálni a megfejtés első lépéseit, ám túlságosan sok hibát követett el; gondolatmenetét végül a következő megjegyzéssel zárta: „Az összehasonlító táblázatot és a rácshálót tehát erős fenntartással kell fogadnom.” Csakugyan hibásak vagyunk, hogy magát a megfejtés folyamatát nem magyaráztuk meg világosabban, mégiscsak furcsa azonban, hogy Beattie, aki annyi más dologról megkérdezett bennünket, sosem vette a fáradságot, hogy tisztázza a felfedezés lépéseit. Elismeri, hogy sok szónak és kifejezésnek elfogadható értelme van, de „természetesen nem tudjuk, vajon Ventris elsősorban (kiemelés tőle) nem arra használta-e ezeket a szavakat, hogy egyik vagy másik jel hangértékét bebizonyítsa”. Ez a kifogás első pillantásra elfogadható. Ha nem vagyunk egészen biztosak benne, hogy a bizonyítékul használt szavak nem ugyanazok, mint amelyeket hangértékük megállapítására idézünk, az egész megfejtés illuzórikus lehet. Egy fiktív példa jól szemlélteti ezt a csapdát. Képzeljük el, hogy meg kell fejtenünk egy angol nyelvű közlést, amelyben nem ismerjük a betűk hangértékét. Hat szóból áll, amelyek helyzetük és jellegük szerint a következőképpen osztályozhatók: Főnév Ige Melléknév
XYZ XY XYYZ
ZYX ZY YZZ
Ha egy főnevet meg tudunk fejteni, a többi magától megoldódik, ha azonban rosszul fejtjük meg, a többi szó értelmetlen lesz. Egyetlen lehetséges megoldás van tehát: X = G, Y = O, Z = D.10 Ezt a módszert a lineáris B-vel is ki lehet próbálni, de egy nyolcvanegynéhány jelből álló szillabárium esetében nyilvánvalóan sokkal nehezebb Ezt az anagrammát L. R. Palmer professzor találta ki, de némileg másképp használta. 10
68
olyan szavakat találni, amelyekben pontosan ugyanazok a szótagok szerepelnek különböző sorrendben. Beattie azonban nem utasíthatja el a tosa pa-ka-na (görögül tossa phasgana „annyi kard”, utána a kard piktogrammájával) értelmezést, mert ha ezeket a szavakat behelyeznénk a rácshálóba, akkor pa-?-to egy krétai város nevének (Phaistos), ka-sa-to tulajdonnévnek (Xanthos), pa-sa pedig pansan-nak (nőnemű accusativus, „minden”) olvasható. Bármilyen szót helyezünk el a rácshálón, értelmes jelentésre kizárólag akkor jutunk, ha a hangértékeket helyesen határoztuk meg. Próbáljuk ki ezt nagyobb anyagon: a következő táblázaton minden érték legalább kétszer fordul elő, és minden szó jelentése valószínűnek tekinthető a maga összefüggésében: a-ni-ja-pi a-pi-qo-ro
plurális instrumentális plurális nominativus
a-ra-ru-ja a-to-po-qo a-to-ro-qo ka-ko ka-ru-ke ke-ra-ja-pi ko-ru-to po-ni-ke-qe qe-to-ro-popi
nőnemű plurális participium plurális nominativus singularis dativus singularis nominativus singularis dativus plurális instrumentalis singularis genitivus singularis dativus plurális instrumentális
héniai amphipolo s araryiai artokopos anthrópos khalkos kéryx keraos korys phoinix te tetrapus
„gyeplők” „szolgálónők” „illesztett” „pékek” „ember” „bronz” „hírnök” „agancsból való” „sisak” „és főnix” „négylábú”
(A görög szavakat klasszikus formájukban adtuk meg, így közvetlenül nem hasonlíthatók össze mykénéi írásmódjukkal.) Minden azonosított szó olyan szótagokból áll, amelyek más szavakban is előfordulnak, és a Dokumentumok szótára bőséges anyagot nyújt ellenőrzésükre (a legritkább jelek kivételével). Most már nincs jelentősége, hogyan jutottunk ezekhez a hangértékekhez; a belőlük adódó szavak önmaguk bizonyítékai. Ha számításba vesszük azoknak a hangértékeknek az azonosítását, amelyeknek alapján még a megfejtés előtt megszerkeszthettük a rácshálót, kétszeres ellenőrzésre van módunk, mert a rácshálóból már tudjuk, hogy például a sa, pa, ka és na magánhangzója azonos. Erre persze Beattie azt válaszolhatná: nem minden szónak van értelme, ka-na-to-po és ka-na-po-to például akkor is értelmezhetetlen, ha a hangértékek helyesek. Ez baljóslatú figyelmeztetés volna, ha egy ismert nyelven fogalmazott közlést fejtenénk meg. Ha mondjuk a fenti angol titkosírás az YXY = OGO szót is tartalmazná, zavarba esnénk, hacsak rá nem jönnénk, hogy a közlés Brit Szomáliára vonatkozik, és hogy Ogo egy terület neve Berberától délre. A lineáris B-ben három ismeretlenünk van: a táblák tárgya (az ideogrammákból kikövetkeztethető jelentés kivételével), a tulajdonnevek (néhány helynév kivételével) és a használt görög dialektus. Nagyjából olyan a helyzetünk, mintha nem modern angol nyelven, hanem Chaucer nyelvén és helyesírásával írt közléseket kellene megfejtenünk, amelyekhez hasonlót addig még sohasem láttunk. Ha még hozzátesszük ehhez az
69
írás tökéletlenségét, nyilvánvaló, hogy miért nem tudunk minden egyes szót értelmezni. Ka-na-to-po női név; valószínűleg ka-na-po-to is tulajdonnév, de csak egy töredéken fordul elő, ami nagyon kevés segítséget ad megfejtéséhez. Ha kedvünk van a szótárban keresgélni, megkockáztathatjuk az utóbbira a gnamptos „meghajlított” azonosítást, de az ilyenfajta hazárdjáték meglehetősen idegen tőlünk. Általában addig nem azonosítunk egy szót, amíg a szövegösszefüggésből nem tudjuk némi valószínűséggel megállapítani, hogy miféle szó lehet. De ismétlem: a mykénéi görög nyelvnek nincs szótára, és nincs jegyzékünk a mykénéi tulajdonnevekről sem. Minden feltételezésünket több száz évvel későbbi bizonyítékra kell alapoznunk. Palmer is előállt egy hasonlóan nyomatékos, bár önmagában nem döntő érvvel. A fejezet elején idézett tripus-tábla tanúsága szerint a qe-to-roelem kapcsolatban van a „négy”-es számmal. A negyedik fejezetben pedig kimutattuk, hogy a -qe jelet, amely hozzá tapad annak a szónak a végéhez, amelyet a következővel összeköt, az „és” szóval lehet azonosítani. Melyek azok a nyelvek, amelyekben az „és” szó hozzávetőleg azonos hangzású a „négy”-es szám elejével? Az egyik jelölt nyilvánvalóan a görög (klasszikus te, tessares); de más indoeurópai nyelvek is számításba jönnek, például a szanszkrit (ca, catur). Ezzel a kérdéssel Beattie már nem foglalkozott, de annál komolyabban egy másik kritikusunk, E. Grumach berlini professzor, az Orientalistische Literaturzeitungban 1957 júliusában közölt cikkében. Görög-e a lineáris B? Az írásszabályok nem pusztán kényelmes eszközök-e, amelyeknek segítségével idegen szavakat görögökkel azonosíthatunk? Sokféleképpen lehet erre a kérdésre válaszolni, talán a legegyszerűbb, ha összeállítjuk néhány olyan szó jegyzékét, amelyek előtt egyértelmű jelentésű ideogramma áll: ti-ri-po- (de) di-pa pi-a2-ra, pi-je-ra3 a-pi-po-re-we, a-po-re-we
„háromlábú üst” „edényfajta” „tál”
pa-ka-na
tripus (tripode) depas phialé, phielai amphiphoreus, amphoreus (az eredeti duális -réwe) phasgana
to-ra-ke
thórákes
„mellvértek”
ko-ru pa-we-a, pa-we-a2
korys pharea (eredetileg *pharwea) hippos onos pólos thrénys, thrényes
„sisak”
i-qo o-no po-ro ta-ra-nu, we
ta-ra-nu-
„amphora” „kardok”
„kelmék” „ló” „szamár „csikó” „lábzsámoly”
Föl lehetne sorolni még néhány kevésbé biztos egyeztetést, de a görög szavakkal való szoros kapcsolat így is első pillantásra látható, sőt ha a
70
klasszikus alakokat a rekonstruált korábbi formákkal helyettesítjük, kitűnik, hogy a kapcsolat még szorosabb. Arra kell tehát következtetnünk, hogy a lineáris B vagy görög, vagy annyira hasonlít a göröghöz, hogy nem lehet megkülönböztetni tőle. Beattie és Grumach úgy próbálták meg jegyzékünk értékét kétségbe vonni, hogy gúnyolódtak az ideogrammák azonosításain. El kell ismerni, hogy a sisak jele valami mást is kifejezhet, a mellvért ábrázolása pedig nem egészen világos. Az edények azonban kivétel nélkül jól felismerhető edények, a lovak, szamarak és csikók pedig lófajta állatok, és senki nem tagadhatja, hogy a tripusnak csakugyan három lába van. Ugyancsak itt kell megemlítenem egy gyakran elhangzott ellenvetést: eszerint nem valószínű, hogy bárki is kétszer írná le ugyanazt a szót, egyszer szótagírással, egyszer ideogrammával. Ez a megjegyzés a valóban ideografikus írásokra érvényes, bár a japán újságolvasók tudják, hogy a ritka ideogrammákkal írt szavakat rendszerint szótagírásos változatuk követi. Ha azonban az ideogramma inkább az illető tárgy rajza, mint egy szó konvencionális jele, elkerülhetetlen, hogy pontosabb meghatározás járuljon hozzá. Egy kép pontosan ábrázolhat egy edényt anélkül, hogy jelezné, két méter vagy húsz centiméter magas-e. A tárgy megnevezése azonban elejét veszi minden félreértésnek, és a mykénéi írásban nemcsak ez történik meg rendszeresen, hanem az is előfordul, hogy az elnevezés egyetlen jellé rövidített formáját belerajzolják a képbe; például egy knóssosi edény piktogrammájába, amely nagyjából a pylosi di-pa piktogrammájára emlékeztet, a di jel van beleírva. A kép egyszersmind a név helyes olvasatát is biztosítja. Az ilyenfajta megerősítés gyakori a mai számlákon is, példa erre az az angol szokás, hogy az utalványokon az összeg így szerepel: két font, £2. Van a mykénéi ideogrammáknak egy másik vonása, amely végképp megcáfolja ezt az ellenvetést: sohasem használják őket mondatban, önálló szintaktikai egységként, csak számokkal együtt fordulnak elő, így: „X és Y, FÉRFI 2”, „lábzsámoly, figurális elefántcsont berakással... LÁBZSÁMOLY 1”. A számoláshoz szükség van valami egységre, mint a gyereknek, aki nem tud 2-t összeadni 3-mal, csak 2 narancsot 3 naranccsal. Ez a kényszer olyan erős volt, hogy ha nem létezett megfelelő ideogramma (vagy megrajzolása túlságosan nehéz lett volna), az írnok úgy érezte, szerkesztenie kell egy alkalmi ideogrammát azoknak a szótagjeleknek a ligatúrájából, amelyeket épp az imént a szó leírására használt; ezért „tíz sajt” írása: tu-ro2 TU+RO2 10. Ilyen esetekben az írnok olvasni nyilván nem olvasta kétszer a turoi „sajtok” szót. Az állítólagos nehézség tehát egyszerűen nem létezik. Aligha szükséges további érvekkel bizonyítani, hogy a lineáris B nyelve görög. A lineáris B ragozás tanulmányozása szintén perdöntő, elég néhány szembetűnő vonását említeni. Az -os végű főnevek régi, homérosi genitivusa: -oio; ennek felel meg a mykénéi do-e-ro („rabszolga”) genitivusa: do-e-ro-jo. Homérosnál van egy -phi végződés az instrumentális vagy locativus eset jelölésére; ennek felel meg a mykénéi a-ni-ja-pi „gyeplőkkel”, po-ni-ki-pi „főnixekkel”, pa-ki-ja-pi „Pakianesban” (helynév). Mindkét példa azt mutatja, hogy a mykénéi nyelv megerősíti a nyelvészek feltevését. A participium perfectum activit az eredeti -wos- szuffixummal képezték, amely más nyelvekben is ismert; de a görögben a singularis nominativuson kívül
71
minden egyéb esetben az újonnan kialakult -wot- váltotta fel, amely a görögön kívül sehol nem található meg. A mykénéi a nyelvnek azt a stádiumát mutatja, amely korábbi ennél az újításnál. Az a-ra-ru-wo-a plurális neutruma az „illesztett” jelentésű participiumnak, klasszikus megfelelője ararota; a mykénéi megőrizte az eredeti -wos-a szuffixumot, amelyből szabályszerűen -woa lett. Ugyanez a helyzet a „nagyobb” jelentésű melléknévvel: az attikai görögben a hímnemű plurális nominativus: meizus, amelyet az -oes (a korábbi -os-es-ből) összevonásaként magyaráztak; a mykénéiben megvan a hiányzó láncszem: me-zo-e. Tovább lehetne szaporítani a példákat; de unalmas olvasmány volna azoknak, akik nem ismerik a görög nyelvtörténetet. Elhangzott olyan ellenvetés is megfejtésünkkel szemben, hogy az írás kétértelműségei lehetetlenné teszik a szövegek elolvasását. Hogy számunkra valóban fáradságossá teszik, azt senki nem tagadja. De az már nem áll, hogy egy művelt mykénéinek is hasonló nehézségei lettek volna. Kifogásolták, hogy megfejtésünk szerint az egyik jel hetven szótagot jelenthet: ka lehet kă, ká, gă, gá, khă, khá, kai, kal, kar, kas, kam, kan stb. Ez igaz, de nem ez a helyzet minden jellel: pl. a mi vagy az u jelentése sokkal korlátozottabb. Az a feltevés azonban, hogy egy három jelből álló szó esetében a lehetőségek száma 703, téves, mert az egyik jel bizonyos olvasatai eleve kiküszöbölnek más olvasatokat a következőre. Például a szókezdő s- mássalhangzó előtt jelöletlen (így ke-re-a2 = skelea); de ez csak a szó első jelével kapcsolatban növeli a számításba jövő lehetőségeket, minthogy a szó belsejében jelöletlen s már nem tekinthető egy jel lehetséges kezdőhangjának és a megelőző jel lehetséges záróhangjának; pa-ka-na = phas-ga-na, ilyenformán ha pa hangértéke phas, a következő ka olvasata nem lehet sga. Mindenesetre még a szókezdő s sem marad jelöletlen, ha a szó élén mykénéi írás szerint j-, w-, r-, s-, z-, n- áll (és valószínűleg akkor sem, ha d-). A valóságban a kam-kan alternatíva is illuzórikus; ejtése minden esetben a következő jeltől függ, a szó végén pedig csak kan lehetséges, minthogy egyetlen görög szó sem végződik -m-re. Ilyen módon jelentősen csökkenthetjük az elméletileg csakugyan lehetséges olvasatok százait vagy ezreit. De van egy fontosabb meggondolás is. Az olvasatból olyan szónak kell adódnia, amely beleillik a mykénéi szókészletbe. Mi természetesen nem ismerjük a lehetőségek teljes körét, de a mykénéi olvasónak nem jelentett volna nehézséget az összes olyan olvasat kiküszöbölése, amely nem adott értelmes mykénéi szót. Néha még így is két vagy több szó között választhatott volna, és a szövegösszefüggés alapján kellett volna döntenie, mint nekünk, ha olyan írott alakokkal találkozunk, mint az angol row vagy tear szavak, amelyeknek értelmüktől függően kétféle kiejtése lehet. Bizonyára nem volt könnyű választani a különböző ragok között; de sohasem szabad elfelejtenünk: semmi nem bizonyítja, hogy a mykénéi írnokok valaha is megpróbáltak volna hosszú vagy bonyolult mondatokat leírni. Rendszerint ragaszkodtak a rövid formulákhoz, amelyeket biztosan olyan jól ismertek, hogy nem téveszthettek el. A mykénéi írásbeliség problémájáról a következő fejezetben lesz szó részletesen, de már most fel kell hívni rá a figyelmet, milyen gyenge lábon állnak azok az érvek, amelyek egy maihoz hasonló írásbeliség feltevésén alapulnak.
72
Írástudó emberek egyszerre ismerik fel a szavak teljes képét; az olvasó, amikor a di-pa szóhoz ért, nem gondolta végig a két jel valamennyi lehetséges olvasatát, ahogy az angolok sem gondolják végig a betűcsoportok összes lehetséges kiejtését a thorough szóban. Aligha volt szükség a melléírt piktogrammára ahhoz, hogy a mykénéiek rájöjjenek a helyes olvasatra. Egy szó hangjait minden írásrendszer csak megközelítőleg rögzíti le. Beattie néhány érve már csak ezért is gyenge lábon áll. „A pylosiak – írta – aligha tudták, mit kezdjenek a pu-ro szóval.” Körülbelül annyi valószínűsége van, hogy a szót egy pylosi rosszul olvasta, mint hogy egy skót rosszul olvassa az E’boro (Edinburgh) szót. Átírási rendszerünk is okozott némi bonyodalmat. Mert igaz ugyan, hogy a ka alakban átírt jel jelentése ga vagy kha is lehet, de a mykénéi olvasó számára egyik sem volt, hanem egyszerűen veláris zárhangot jelölt, amelynek pontos minőségét helyzete határozta meg. Ezért értelmetlen arról beszélni, hogy egy mykénéi tudott-e különbséget tenni l és r között. Nekünk választanunk kellett a két hang között az átírás kedvéért (valóban, önkényesen az r-t választottuk), a mykénéieknél azonban pusztán arról volt szó, hogy mind a két hangra ugyanazt a jelet használták. Az angolul beszélőknek ezen nincs okuk megütközni, hiszen a th-val például két különböző hangot jelölnek, a gh-val pedig egy egész csomót. A modern nyelvekben azonban általában az ellenkező nehézség a gyakori: ugyanazt a hangot többféleképpen írják. Még egy utolsó megjegyzés. Ha a mykénéi jelcsoportok jegyzékére pillantunk, sok olyan szót találunk, amelyek vagy nem teljesek, vagy szövegösszefüggés nélküli kis töredékekben fordulnak elő. Nincs sok remény rá, hogy ezekre a töredékekre valaha is meggyőző értelmezést találunk. A fennmaradó jelcsoportok többsége kimutathatólag tulajdonnév: biztosan 65%, de talán inkább 75%. Ennek világos bizonyítéka, hogy sok tábla magukban álló jelcsoportok listáját tartalmazza, amelyeket a FÉRFI (vagy NŐ) ideogrammája és az 1 számjel követ. E jelcsoportok nyilvánvalóan személynevek, mert ha foglalkozásmegjelölések volnának, gyakrabban ismétlődnének. Némelyiküket a táblák egy jellegzetes csoportjában állandó formulákkal együtt találjuk meg, ezért valamennyi egyéb jelcsoport, amely helyükbe léphet, szintén személynév. Ilyen módon összeállíthatunk egy személynévjegyzéket, amely tökéletesen független az írás megfejtésétől. A nevek azonosítása azonban kockázatos vállalkozás. Az írnok ismerte azokat az embereket, akikről szó volt; ránk viszont nem maradt semmiféle olyan hivatalos dokumentum, amelyben a személynév pontos megadásának jelentősége lett volna. Az írnok jól tudta, hogy e-ko-to Hektórt jelent, mert csak egyetlen ember volt a kérdéses csoportban, akinek nevére illett ez a jelcsoport. Ha két embernek a neve nem volt teljesen azonos, de ugyanúgy írták, megkülönböztetésül mellé írhatta a foglalkozását vagy valamely más jellegzetességét. Az ellenőrzésre sajnos nincs eszközünk; ha egyszer az összefüggésekből megállapítottuk, hogy egy szó tulajdonnév, a továbbiakban csak találgathatunk, így nem csoda, hogy a megfejtésnek ez a legkevésbé teljes és biztos része. Joggal hihetjük, hogy a nevek jó része nem görög típusú, így nincs semmi alapunk az azonosításukra. Persze gyakran kitalálhatunk nem is egy megoldást, amelyek közül aztán nem tudunk
73
választani. De amikor Beattie azt bizonygatja, hogy a qe-ra-di-ri-jo „semmiképpen nem forgatható ki úgy, hogy görög legyen”, csak azt válaszolhatjuk: nem próbálta eleget. A név a klasszikus Télandrios megfelelője lehet, amely fennmaradt szövegekben nem fordul ugyan elő, de három világosan felismerhető görög elemből áll: téle „messzi”, andr „férfi” és az -ios szuffixum, mint az angolban Farmanson. Ennek a névnek más rekonstrukciói is lehetségesek, de egy példa is elég az ilyenfajta vádak visszautasítására. Nem sokkal Beattie cikkének megjelenése után a Sunday Times vitát próbált nyitni a kérdésről. A közölt hozzászólásokból kitetszett, hogy Beattie-t senki nem támogatja, Ventris elmélete mellett viszont sok különböző érv hangzott el. A vita közvéleménykutatásnak is jó volt. Külföldön Beattie cikkét megütközés és gúny fogadta. Ha neki és Grumachnak igaza van, ez azt jelentette volna, hogy a görög nyelv legkiválóbb szakemberei világszerte tévedés áldozatai lettek. Bár ilyesmiben nem lehet szavazással dönteni, nem könnyű semmibe venni a különböző országok vezető tudósainak véleményét. A mykénéi szövegproblémák kutatásának jelenlegi helyzetét a legjobban néhány számadat világítja meg azoknak a bibliográfiáknak az alapján, amelyeket a londoni egyetem ókortudományi intézete adott ki. Az eddigi négy füzet a Bizonyíték megjelenésétől 1958 végéig közölt cikkeket és könyveket sorolja föl. Ebben a rövid időszakban huszonhárom ország százötvenkét szerzőjének négyszázharminckét cikke, tanulmánya vagy könyve jelent meg, és a munka azóta talán még fokozottabb ütemben folytatódik. Nehéz volna bármelyik szerzőt személy szerint kiemelni, de néhány megjegyzés azért nem fölösleges. A fenti adatok közt nem szerepelnek a szövegkiadások, ezeknek nagy része Bennett érdeme. Két hasznos glosszárium jelent meg átírásban: az egyik szerzője Meriggi, a másiké Georgiev. A londoni egyetem ókortudományi intézete nemcsak lineáris B-szemináriumok sorozatát szervezte meg, amelyek az angol tudósok vitafórumai lettek, hanem szövegek és bibliográfiák kiadását is vállalta. Az ókortudomány eme új ágának tekintélye abból a tényből is kitűnik, hogy elfogadták tudományos fokozat megszerzésére alkalmas témának, és újabban felvették az oxfordi és cambridge-i egyetem vizsgaanyagába. Természetesen alsóbb fokú egyetemi oktatás anyaga még nem lehet, de fontosságát felismerték, és a szakembereknek egyre tágabb teret nyújt a kutatásra. 1956 áprilisában a francia Centre National de la Recherche Scientifique Chantraine és Lejeune professzor vezetésével megszervezte a mykénéi szövegek első nemzetközi kollokviumát. Kilenc francia tudós és hét ország tizenegy külföldi tudósa találkozott egy hétre Gifben, Párizs mellett, hogy megvitassák az eddig elvégzett munkát és a jövő terveit. Közleményeiket kötetben adták ki, amelynek Études Mycéniennes a címe; a találkozás legörvendetesebb eredménye azonban az a baráti szellem volt, amelyben nézeteltéréseinket megoldottuk. Azóta ha ellenséges hang hallatszik, elég az „esprit de Gif”-re hivatkoznunk. Remélem, hogy ezt a kezdeményezést mindazok követik majd, akik csak most fognak belépni a Mykéné-kutatók körébe. A találkozás főszereplője természetesen Ventris
74
volt; folyékony franciasága nagy hatást tett mindenkire, de otthonosan csevegett a svájciakkal schwyzerdeutsch, a görög küldöttel pedig újgörög nyelven. Öt hónappal később halott volt; műve azonban él, és neve mindaddig fennmarad, amíg az antik görög nyelvet és kultúrát tanulmányozni fogják.
75
HETEDIK FEJEZET – A MYKÉNÉI GÖRÖGORSZÁG ÉLETE Az a röpke pillantás, amelyet egy rég elfeledett nép számadáskönyveire vetettünk, arra is reményt ad, hogy általa megismerkedhetünk a mykénéi kor életével. Éppúgy, ahogy az Utolsó ítélet Könyve (Domesday Book) a 11. századi angol társadalom életének eleven dokumentuma, a táblák is vetnek egy-egy fénysugarat az őskori Görögország belső intézményeire. A két forrás között természetesen óriási különbség van. Az Utolsó ítélet Könyve nem elszigetelt dokumentum, hanem kiegészíthető és magyarázható a korabeli történelmi feljegyzésekkel. Görögországban sűrű függöny választja el a töredékes táblákat a történeti korszak teljesebb feljegyzéseitől; abban a sötét korszakban, amely a mykénéi kultúra kihunyását követte, a korábbi életmódra való emlékezés részben elhomályosult, részben fennmaradt ugyan, de a népemlékezetben átalakult és összezavarodott. Így hát nem kell mentegetőznöm, hogy az a kép, amelyet megkísérlek felvázolni a mykénéi életről, hézagos, torz és sok tekintetben hipotetikus. A további kutatások és felfedezések remélhetőleg sok részletet tisztáznak majd, de annyi biztos, hogy a körvonalak már most is nagyjából láthatók. El akarom továbbá határolni magam a felelőtlen találgatásoktól, amelyek feltevések légvárait építik gyenge bizonyítékokra; inkább próbára teszem olvasóim figyelmét, és alkalmanként megmutatom, milyen veszélyes elrugaszkodni a puszta tényéktől. Kezdjük mindjárt azzal a nagyjelentőségű ténnyel, hogy a mykénéiek görögök voltak. Amikor Schliemann kiásta az első sírkerületet Mykénében, nem kételkedett benne, hogy egy görög dinasztia sírját találta meg, és a görög királyhoz intézett híres táviratában azt közölte, hogy a király egyik ősének szemébe nézett. De a konzervatívabb szakemberek nemigen hittek a dologban, és egy időben az idegen uralom elméletéhez fordultak, hogy megmagyarázzák a mykénéiek korai ragyogását annyi idővel a történelmi görögök előtt. Hiába bizonyosodott be, hogy a mykénéi számadások nyelve görög, a vita nem ült el, és a vitatkozók leleményesen próbálkoztak, hogy kikerüljék a bizonyíték következményeit. Az írnokok – érveltek – nem feltétlenül írják a számadásokat anyanyelvükön: vannak olyan indiai vállalatok, amelyek merő kényelmességből angolul vezetik könyvelésüket, a középkori angol királyok kancelláriája pedig a latin nyelvet használta. De tudomásom szerint az összes ilyen esetben valamely fejlettebb nyelv lépett egy korlátozott használatú helyi nyelv helyébe, amelyet nem tudtak megfelelőképpen leírni. Amikor a görög nyelvet idegenek kezdték használni írásbeliségük nyelveként – mint a hellenisztikus Egyiptomban –, akkor a görög már fejlett, nagy irodalommal rendelkező nyelv volt: ez a következtetés azonban a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján képtelenség. Volt még két további elmélet: az egyik szerint a fennmaradt táblákat görög írnokok írták görög nyelven idegen uralkodók parancsára, a másik szerint idegen írnokok írták őket görögül görög uralkodók számára.
76
Mindkettőt könnyű megcáfolni: a táblákon nagy számban szerepelnek félreérthetetlenül görög személynevek, és ezek viselői nem egyetlen rétegből kerültek ki, hanem a társadalom valamennyi osztályából. Például egy pylosi magas rangú személyt így hívnak: E-ke-ra2-wo, ami egy jól ismert görög névnek (Ekhelawon) felel meg. Egy kovács, a társadalmi ranglétra alsó fokán, a gyönyörű Mnasiwergos „A munkájára figyelő” nevet viseli, egy kecskepásztor pedig a közönséges Philaios nevet. Természetesen nem minden névről bizonyítható be, hogy görög, néhányról pedig az mutatható ki, hogy idegen. Egy idegen eredetű, ha nem is idegen nyelvű népelem jelenléte azonban nem mond ellent annak a kétségtelen ténynek, hogy a görögök a társadalom minden rétegében képviseltették magukat, és nem cáfolja azt a feltevést, hogy a mykénéiek legalábbis többségükben görögök voltak. Az alatt a körülbelül hétszáz év alatt, amely a görögök bejövetele és a pylosi táblák megírása között telt el, ez a prae-hellén lakosság lassanként felszívódott. Máig is rejtély azonban, hogy hogyan kerültek Knóssosba. Wace professzor és néhány más régész kimutatta, hogy Knóssos és a szárazföld szoros kapcsolatban állt egymással a palota lerombolását megelőző korszakban, sőt olyanok is voltak, akik a kapcsolatokat a szárazföld Krétára gyakorolt hatásával magyarázták, nem pedig a fordítottjával. A régészet eszközei azonban korlátozottak, és nem alkalmasak a kutatott nép nyelvének megállapítására. A csontmaradványok segítségével legfeljebb az antropológiai osztályozás végezhető el, de az azonos antropológiai típusú emberek nem beszéltek valamennyien ugyanazon a nyelven. A régészek fő fegyvere a régészeti kultúrák, vagyis hasonló típusú tárgyakat használó embercsoportok tanulmányozása. Általa például be lehet bizonyítani, hogy i. e. 1900 körül egy népcsoport benyomult és letelepedett Görögországban. Az a következtetés azonban, hogy ezek a bevándorlók a görögök ősei voltak, csak annak a ténynek az alapján vonható le, hogy a területen később görögül beszéltek, vagyis igénybe kell venni hozzá nem régészeti feltevéseket. Így aztán hiába várjuk a régészektől, hogy pontosan megállapítsák, mikor kezdődött a görög szárazföldi hatás Knóssosban. Ha egy félig civilizált nép meghódít egy magánál fejlettebbet, igyekszik átvenni a magasabb kultúrát, ezért – különösen, ha a hódítás nem jár nagy rombolással – az esemény könnyen kikerülheti a régészek ásóját. Van azonban egy tény – nem szigorúan régészeti –, amely azt bizonyítja, hogy a görög uralom Krétán viszonylag új keletű volt: a lineáris A írásnak a 15. sz. elejéig kimutatható használata. E tény azt bizonyítja, hogy a görög nyelv akkor még nem váltotta fel a minósit a számadás-szövegekben, hacsak a lineáris A-t nem tekintjük görögnek, ezt a lehetőséget azonban a legfanatikusabbakon kívül senki sem fogadja el. Nemcsak azt tudjuk, hogy a mykénéiek görögök voltak, hanem azt is, hogy milyen görög nyelven beszéltek. Nem voltak dórok, és kétségtelenül aiolok sem; még a legegyszerűbb volna a széltében elterjedt szokás szerint achájoknak nevezni őket, azon a néven, amelyen Homéros a leggyakrabban emlegeti a görögöket. A hellénes név Homéros után jelent meg, a görög elnevezés pedig, mint ez köztudott, Görögország lakóinak római nevéből származik. Hogy a mykénéiek hogyan nevezték magukat – ha egyáltalán nevezték valahogy –, még titok. Annyit azonban kimondhatunk, hogy
77
legközelebbi nyelvrokonaik a klasszikus korban az arkadiaiak és ciprusiak, utánuk pedig az iónok. A mykénéi kultúra összeomlásának kérdése háromnegyed évszázada okoz fejtörést a szakembereknek. Az írás megfejtése nem visz közelebb a megoldáshoz. Joggal hihetjük, hogy az összeomlás utolsó eseménye dór törzsek beáramlása volt az északnyugati vad vidékről; de arra még mindig nincs bizonyítékunk, hogy ez lett volna a változás fő oka. Ha feltesszük, hogy Pylos várta azt a támadást, amely a táblák megírása után hamarosan bekövetkezett, kiolvashatunk néhány célzást a küszöbön álló eseményre; van például néhány, csapatmozdulatokkal foglalkozó tábla, amelyeket ezen az alapon úgy értelmezhetünk, hogy a fenyegető támadás elleni készülődésre utalnak. Én magam hajlok erre az értelmezésre, de minthogy nem áll rendelkezésünkre olyan párhuzamos dokumentum, amelyből kiderülne a hadsereg normális, békebeli szerepe, nem tudhatjuk, hogy nem egyszerű rutinrendelkezésekről van-e szó. Mindazonáltal ha elfogadjuk ezt a feltevést, a belőle kialakuló kép több részlete meggyőző. Több pylosi tábla katonai és tengerészeti tartalmú. Az egyik kis táblán az olvasható, hogy egy harminc evezősből álló egységet, amelyet a parti falvakból toboroztak, Pleuronba irányítottak. Ebben az időben nemigen tehettek különbséget kereskedelmi és hadihajók között, hiszen a tengeri hadviselés egy későbbi kor találmánya volt. Így nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy az egység békés utazásra készülődött, de az alighanem már fenyegető veszély inkább azt sejteti, hogy nem kereskedelmi vállalkozásról volt szó. Miért mentek Pleuronba? Ha Pleuron az a város, amelyet Homéros említ, ez Aitóliában, a korinthosi öböltől északra feküdt, és kétséget kizáróan mykénéi település volt; úgy erezhetnénk tehát, hogy sikerült azonosítanunk egy földrajzi nevet. Sajnos azonban Görögországban, mint másutt is, ismétlődnek a helynevek; ki tudja, hány várost hívnak Newportnak vagy Miltonnak? Ha egy Ko-ri-to nevű helységről olvasunk, biztosak lehetünk benne, hogy Korinthosnak kell kiejtenünk, de annak alapján, amit a pylosi királyságról tudunk, abban is biztosak lehetünk, hogy ez nem az Isthmoson fekvő híres város, hanem egy azonos nevű kis falu. Ugyanez lehet a helyzet Pleuronnal is; bár annak sem mond ellene semmi, hogy Pylos hajót küldött Aitóliába, ha abból az irányból jött a támadás. Hiába minden leleményesség, ma még lehetetlen pontosan meghatározni a Pylos uralma alatt álló királyság földrajzi határait. Két másik tábla evezősöket sorol fel, az egyik több mint négyszázat (itt hiányzik néhány szám), a másik pedig „távol lévő evezősöket” említ. Megint fölmerül a kérdés: szolgálati ügyben voltak távol vagy engedély nélkül? Előfordult-e szökés a tengerészetnél a fenyegető veszély küszöbén? Amíg nem tudunk kevésbé regényes magyarázatot adni, jobb nem építenünk ezekre a félig megértett kifejezésekre. Fontosabb tanulságokkal szolgál az a táblasorozat, amely az o-ka jelcsoporttal foglalkozik. Elmélyült tanulmányok után sem tudjuk még meggyőzően értelmezni az o-ka jelentését: valószínűleg katonai egység, talán kommandó, bár egyesek a „kereskedőhajó” jelentésű szóval hozták kapcsolatba; abban azonban mindenki egyetért, hogy a szöveg katonai tárgyú. A bevezető szavak így olvashatók: „így vigyáznak az őrök a parti területekre.” Úgy látszik, hogy az elrendelt hadművelet célja parti
78
megfigyelő osztag létrehozása volt, amiből arra következtethetünk, hogy tenger felől partra szálló ellenségtől tartottak. A szöveg tíz „kommandó”-ról beszél, megnevezi mindegyiknek a vezetőjét, és egyik-másiknak az állomáshelyét is megadja. Ezután más nevek felsorolása következik, feltehetőleg alacsonyabb rangú tiszteké; majd a hozzájuk beosztott erőké, akik gyakran egészen kevesen vannak, de soha nem többen száztíz főnél. A különítmények létszáma mindig a tíz többszöröse, ebből az adatból következtethetünk a hadsereg szervezetére. Minden „kommandó” felsorolása így végződik: „és velük (van) XY, a kísérő”. A „kísérők” (e-qe-ta – hequetai) fontos emberek, feltehetőleg a király kísérői, talán udvartartásának tagjai, mint a germán feudális királyok grófjai, „count”-jai (latin „comites” kísérők). Miért kellett minden egységnél egy királyi tisztnek szolgálnia, láthatóan nem parancsnoki, hanem alárendelt beosztásban? Feltevésem szerint a „kísérő” volt az összekötő tiszt. Hogyan kerültek volna nélküle a hosszú partvonalon szétszórt őregységek gyorsan kapcsolatba a főhadiszállással? Tűzjelzésekkel lehetett ugyan riadóztatni, de lovashírnökre attól még szükség volt, a „kísérők” pedig, ahogy más táblákról tudjuk, kocsin száguldottak – az akkori idők leggyorsabb közlekedési eszközén. Ezért véleményem szerint a „kísérők” feladata az volt, hogy az egység és a főhadiszállás között kocsin hozzák-vigyék a hírt. Ha a feltevés helytálló, szinte magunk előtt látjuk, hogy miként szervezte meg a pylosi király védrendszerét. Olyan hosszú partvonalat kellett megvédenie, hogy nem lett volna képes egyszerre minden ponton megakadályozni a partraszállást. De ha gyorsan hírt kapott a támadásról, egykettőre összevonhatta hadseregét a megtámadott helyen. A harcot itt kellett felvennie, mert a palotának, ellentétben a mykénéivel, nem voltak erős védőfalai. Az előkészületek azonban hiábavalónak bizonyultak; a palotán kívül talált nyílhegyek és emberi csontok azt mutatják, hogy az épületet megpróbálták ugyan védeni, az ellenség mégis földig rombolta, és soha nem épült újjá. Bár a palotát kegyetlenül elpusztították, ennek a tűznek köszönhetjük az agyagtáblák fennmaradását, mert aligha lehet véletlen, hogy mindhárom lelőhelyet, amelyen eddig táblákat találtak, heves tűzvész perzselte fel. A támadás körülményeiről és a lakosok sorsáról semmit nem tudunk. A knóssosi palota lerombolását a régészek mintegy kétszáz évvel korábbra keltezik, de a két helyről származó emlékek annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy sokan felvetették: valóban megvolt-e ez az időkülönbség. A régészek főleg közvetett módszerekkel datálnak. A gondos ásatás az egymás után következő korszakok anyagát egymás fölötti rétegekben tárja föl, mint egy óriási torta metszetét. Minél közelebb van egy réteg a torta tetejéhez, annál későbbi. A megmaradt tárgyak, különösen az agyagedények vizsgálata alapján a szakember meg tudja különböztetni az egyes rétegekre vagy korszakokra jellemző stílusokat, és e rétegek vastagsága nagyjából időtartamukat is jelzi. Valamennyi így nyert dátum viszonylagos, abszolút kronológiát csak úgy kaphatunk, ha sikerül egyes rétegeket ismert történeti eseményekhez kötnünk. Az újabban elterjedt technika, a carbon-14-gyel való datálás sem ad olyan pontos dátumokat, amelyeket itt használhatnánk. Az őskorra vonatkozólag csak az írott történelemmel rendelkező kultúrák párhuzamai használhatók; az őskori Görögország esetében ez főleg Egyiptomot jelenti. Knóssosban találtak datálható egyiptomi tárgyakat, és
79
ezeknek, valamint más hasonló leleteknek alapján tették a palota elpusztításának idejét az i. e. 1400 körüli évekre. Mindazonáltal a pontos dátum távolról sem biztos, nyilván szükség lesz még helyesbítésre; de a kétszáz év szakadékát lehetetlennek látszik áthidalni. A megfejtésben oly fontos szerepet játszó krétai helynevek közül vagy egy tucat azonosítható ismert klasszikus helyekkel. A többit nem sikerült meghatározni, alighanem mert hiányosak ismereteink a sziget ókori földrajzáról. Homéros még a sziget kilencven vagy száz városáról beszél, de a klasszikus korból ismert városok száma sokkal kisebb. Azok a helyek viszont, amelyeket biztosan azonosíthatunk a táblákon talált nevekkel, szanaszét vannak szórva szinte egész Kréta területén. Ez arra vall, hogy Knóssos az egész szigetet uralma alatt tartotta. Másfelől viszont egyetlen Krétán kívüli helynév sem fordul elő a táblákon, ami nem igazolja Thukydidés állítását, hogy Knóssos tengeri birodalom középpontja volt; ez a legenda, ha igaz, egy másik korra vonatkozik. Knóssosban nem találjuk nyomát katonai vagy tengerészeti szervezetnek, több értesülésünk van viszont fegyverekről, így némi képet alkothatunk a krétai hadseregről. A korszak jellemző fegyvere a kétszemélyes könnyű lovaskocsi volt; ilyen járműveket békés és hadicélra egyaránt használtak, ha hihetünk a képzőművészeti ábrázolásoknak.
14. Az egyik knóssosi tábla (Sc230) A híres tirynsi freskó két kocsihajtó asszonyt ábrázol, amint nyilván vadászni indulnak. Nem szabad tehát arra gondolnunk, hogy a táblákon szereplő valamennyi kocsit hadicélokra használták. Azok az elefántcsont berakása és szépen kidolgozott felszerelésű kocsivázak például, amelyekről a knóssosi táblák feljegyzései szólnak, valószínűleg polgári vagy szertartási célokat szolgáltak, bár ilyen kocsikat a királyi család a csatatéren is használhatott. A kerekeket külön-külön vették leltárba, mert nyilván leszedték őket, amikor a jármű éppen nem volt használatban. Bármilyen meglepőnek látszik is, Homéros tudta, hogy ha valaki kivitte kocsiját a színből, először a kerekeket kellett rá felszerelnie. S Hébé illesztett hajlott kereket szekeréhez, vastengelyhez a rézkereket, két nyolcküllőset. (Ilias 5, 722-723. sor, Devecseri Gábor ford.) A leírás több részlete eltér a mykénéi leletektől, bár igaz, hogy Homéros egy isten kocsijáról beszél. A mykénéi kerekeknek például mindig négy küllője volt, és jóllehet egy knóssosi felirat szerint két kerék „rézből”
80
volt, kételkednünk kell benne, hogy az egész kereket rézből csinálták. A táblák tanúsága szerint a leggyakoribb kerékanyag fűzfa vagy szilfa; három ciprusfából készült példányt is említenek. Gyakran szereltek abroncsot a kerekekre, némelyiket bronz-, két darabot ezüstpánt szegélyezett. Egy knóssosi táblán négyszázhatvankét pár kerékről esik szó. Több knóssosi tábláról kétséget kizáróan bebizonyítható, hogy „páncélos egységek” nyilvántartási jegyzéke: mindegyik táblán szerepel egy férfinév, egy kocsi kerékkel, egy mellvért és két ló (14. ábra). Néhány táblán csak egy lovat említenek, ami azt jelenti, hogy a kocsit nem hadműveletre használták. Az egységek számát nem könnyű meghatározni, minthogy sok tábla töredékes; számításaim szerint nyolcvankét kocsi-ideogramma szerepel ezeken a táblákon, de ez a minimális szám. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha úgy számolunk, hogy jóval több mint száz ilyen egység volt. A kocsit a hajtó irányította (az egyik knóssosi táblán külön fel van tüntetve a kocsihajtó, de a nyilvántartási jegyzéken minden kocsihoz csak egy név tartozik, feltehetőleg a harcosé); az utasnak így csak az volt a dolga, hogy harcoljon. A homérosi harckocsik ezzel szemben szinte csak bérkocsik voltak, amelyek a harcosokat a csatába szállították és vissza; a különbség oka, legalábbis részben, az a körülmény, hogy Homéros olyan korban írt, amikor a kocsi már jó ideje elavult, ezért nem ismerte valódi rendeltetését. Egy száz harci kocsiból álló, egy tömegben rohamozó alakzat félelmetes látvány lehetett. Többen megfigyelték, hogy Homéros egy helyen mintha visszaemlékezne erre a régi harcmodorra: Nestór parancsolja ilyen alakzatba katonáit, de megjegyzi, hogy ez a taktika már jó ideje kiment a divatból. Harcikocsikat tömegesen csak nyílt terepen lehetett bevetni, Görögország sok vidékén viszont nemigen adódott lehetőség erre a taktikára, ezért a kocsialakulatok inkább valamiféle motorizált gyalogság, semmint tankok szerepét töltötték be. Pylosban egyelőre sajnos nem találtak kocsileltárakat. Lehetséges, hogy akárcsak Knóssosban, külön hivatalban tartották őket, nem a fő archívumban, de bizonyosan léteztek, mert kerekekről több feljegyzésünk is van. A pylosi írnokok feljegyzései szokás szerint itt is pontosabbak, mint a knóssosiaké; a kerekek közt gondosan megkülönböztetik a használhatókat és használhatatlanokat, néhány keréknek pedig az állapotát is megjelölik, például: „régi”. Eléggé meglepő, hogy a „kísérők” kerekeiről külön esik szó. Ez arra utal, hogy valójában a „kísérők” – vagy legalábbis főként ők – harcoltak a kocsikon. Csakugyan, nevük (e-qe-ta) hasonlósága a ló szóval (vő. latin equus) néhány tudóst arra indított, hogy a szót a „lovag” jelentésű homérosi szóval (hippota) azonosítsák. Bármennyire csábító is ez a feltevés, mykénéi grammatika-tudásunk alapján el kell vetnünk. A „ló” neve mindig i-qo, nem pedig e-qo, és összes származékában megőrzi az i-t, mint például a klasszikus görög hippos. A kocsi belőle származtatott neve: i-qi-ja = hiqquia „lovas (jármű)”. A használható kerekek száma körülbelül nyolcvannégy pár, de hogy kocsinként hány pótkerékre volt szükség, nem tudjuk. Ha a Pylos környéki utak csak valamennyire is hasonlítottak a maiakhoz, a kerekek nem tarthattak sokáig. A homérosi hősök testét védő fegyverekről vég nélküli viták folytak. Többen megpróbálták a homérosi leírásokat összhangba hozni a régészeti leletekkel – nem mindig sikerrel –, de anakronizmusokkal itt is számolnunk
81
kell éppen úgy, mint az eposzok más részeiben. A táblák tanulmányozása világosabbá teszi a képet, szerencsénkre ugyanis Knóssosból és Pylosból is kerültek elő nagyjából azonos fegyverleltárak. A sisak egyszerű kúp alakú; anyagát nem jegyezték fel, de valószínűleg bőr, mert négy „lemez” vagy „sziromlevél” volt ráerősítve. Az így fordított két szó nem azonosítható határozottan valamely görög szóval, de tágabb jelentésük világosnak látszik használatukból. A lemezek alkalmazási módja és mérete nincs feltüntetve, de nem közömbös, hogy számuk mindkét helyen általában azonos, bár egy knóssosi tábla csak kettőt említ. A sisakhoz illesztették az állvédő-párt. A testet páncél vagy mellvért védte; ennek anyaga sincs feltüntetve, de egy tábla alapján vászonra gondolhatunk. Erre harminc vagy még több „lemezt” (megint ugyanaz a szó) erősítettek, húsz nagyot és tíz kicsit, olykor huszonkét nagyot és tizenkét kicsit. Ezek a számok Pylosból valók, a knóssosi táblák megfelelő részei hiányoznak. Itt kell megemlítenem egy nehézséget. A mellvérteket Pylosban szokásos görög nevükön thórákesnek nevezik, ez a szó azonban nem fordul elő Knóssosban; helyettük egy qe-ro2 nevű tárgy szerepel. Eleinte azt hittük, hogy ez is „vért”-et jelent, de egy publikálatlan tábla alapján, amely 1956 végén került elő, megváltozott a véleményem. A tábla tizenhat ilyen tárgyat sorol fel néhány edénnyel együtt, és nemcsak azt mondja meg, hogy bronzból készültek, hanem az egyikről még rajzot is közöl. A rajz szabálytalan négyszög fölül ívelt vonallal, és kis jóakarattal vértfélének nézhető. De az új táblából az is kitűnt, hogy egy fegyverzethez mindig két qe-ro2 tartozott; más szóval párosan viselték. Tömör fémből készített kétrészes vért éppen elképzelhető, Homéros azonban nem említ ilyet, valószínű tehát, hogy ez a knóssosi tárgy nem azonos a Pylosból ismert harminc vagy még több lemezzel kirakott thóráxszal. A tábla a továbbiakban „vállrészeket”, majd újabb „lemez”-eket említ, amelyek csak a vérthez tartozhattak. Rájöttem, hogy nem közömbös a felsorolás sorrendje, és ha a qe-ro2-t a sisak és tartozékai, valamint a vállrészek közt említik, csak karvédő lehet – ez meg is magyarázza, miért használták párosan. Csak ekkor jutott eszembe a megfelelő görög pselion „karvédő” spelion változata, amely tökéletesen összeegyeztethető a mykénéi alakkal.
15. Knóssosi kardtábla (Ra1540) A kocsihajtók kézifegyvere lándzsa volt, fanyéllel és bronzheggyel ([e]-ke-a ka-ka-re-a = enkhea khalkárea). Pylosban bronzot szereztek be „lándzsa- és nyílhegyek” készítésére. Knóssosi táblákon láthatók homérosi nevükön phasganának nevezett kardok, amelyeknek széles, kétélű fajtája jól ismert a régészeti leletekből. Az okoz nehézséget, hogy a táblákon ábrázolt típus egyébként csak valamivel későbbi korszakban fordul elő. Pylosban a
82
„kard”-ra a klasszikus xiphos szót használták, de ez a rajzból ítélve inkább vékony vívótőrnek látszik. Nyilat többször is említenek, és Knóssosban találtak egy címkével ellátott dobozt, tele nyílhegyekkel. Egy táblán két összegezés van: 6010 és 2630 nyílhegy. Két feltűnő ponton hézagos a mykénéi fegyverzetről alkotott képünk. Az első, hogy nem esik szó lábvértekről, holott a „jó lábvértű” (egyszer „bronz lábvértű”) Homérosnál kedvelt jelzője az achájoknak, és a régészek találtak is lábvérteket, legalábbis Ciprus egykorú anyagában. A második – ami még sokkal meglepőbb –, hogy még csak említés sem esik pajzsokról. A hiány érthetetlen, de remélhetjük, hogy előbb-utóbb találunk valami ide vonatkozó kifejezést, mert pajzsot biztosan használtak; a korai mykénéi idők 8-as alakú pajzsa a művészetben később is kedvelt díszítőmotívum maradt. Ezeken a tényeken kívül semmit sem tudunk a katonai szervezetről. De ha a politikai és társadalmi viszonyokat vizsgáljuk, néhány részlet előtűnik a homályos háttérből. Knóssos és Pylos monarchia volt, mert mindkét helyen külön jelző nélkül említik a „király” szót (wanax), ami egyértelműen arra utal, hogy csak egy király volt; bár bonyodalmat jelent, hogy láthatólag ezzel a címmel illették az isteneket is. A következtetés – hogy a királyságok jól szervezett hivatalnoki kar által irányított monarchiák voltak – a feltárt palotaegyüttesek tanulmányozásából is egyszerűen levonható. Ez a tény feljogosít rá, hogy a knóssosi és pylosi táblák tanulságait Mykénére is kiterjesszük, ahol a néhány megtalált tábla nem nyújt közvetlen ismereteket a társadalmi szerkezetről. Ismerünk egy másik fontos méltóságot is: ez a Lawagetas, „a hadsereg vezére”, aki, úgy látszik, rangban a király után következett. Először a trónörökösnek hittem, de Palmer a szó etimológiája alapján arra gondolt, hogy inkább „vezérkari főnök” – ezt a nézetet szélesebb körben fogadták el, noha nem mond feltétlenül ellent a másiknak. Annyi világos, hogy csak neki és a királynak volt olyan udvartartása, amelyhez valamilyen mesterséget folytató emberek is tartoztak: egy táblán találkozunk „a király kallósa” kifejezéssel, máshol pedig „a Lawagetas pásztorá”-val. Csak kettőjüknek járt ki a temenos megtiszteltetése is – a szó Homérosnál a királyi birtok neve, a későbbi görögben pedig vallási jelentése lett. Ugyanez a tábla a földbirtokosok két másik osztályát is megemlíti. Itt egy sokat vitatott kérdéshez érkeztünk. Az egyik osztály neve te-re-ta, valószínűleg a klasszikus görög telestai. Minden jel arra vall, hogy ezek, legalábbis néhány helyen, nagy tekintélyű földbirtokosok voltak. Palmer feudális monarchiaként ábrázolta a mykénéi társadalmat, amelyben a telestai a „bárók” szerepét töltik be. Az általa idézett germán párhuzamok első pillantásra meggyőzőek és útbaigazítóak. De amikor olyan feudális rendszert képzel el, amelyet a görögök indoeurópai őseiktől örököltek, és ezért az ugyanolyan, mint a germán és ind kultúrában, már nehezebb követni. Ez az elmélet azt jelentené, hogy a görögök ötszáz évi görögországi tartózkodás és más kultúrákkal – különösen a minósival – való kapcsolat után lényegében változatlanul megőrizték ősi társadalmi intézményeiket. Könnyebben hinnénk Palmernak, ha a rangjelölések között minden esetben nyelvészeti kapcsolat volna, de a nevek között valójában nagy különbség van. Még a „király” indoeurópai szava is csak a latinban (rex), keltában (olyan gall személynevekben, mint Dumno-rix) és indoirániban (mint a
83
szanszkritban a raja, innen a rádzsa szó) van meg; az összes többi nyelvben más tőből származik. Az alacsonyabb rangok elnevezését pedig Palmer kénytelen a hasonló jelentés alapján összehasonlítani. Például a telestas szerinte „a teher embere”, mint ahogy a germán baron szót a „to bear” (hord, visel) igével lehet kapcsolatba hozni. Az én véleményem szerint a rendelkezésünkre álló bizonyítékok azt is lehetővé teszik, hogy a telestast vallási címként értelmezzük – ennek legalább megvan az az előnye, hogy megegyezik a klasszikus görög szóhasználattal. A vallási és világi címek szétválasztása azonban félrevezető lehet, gondoljunk csak Tibetre, ahol legalábbis a legutóbbi időkig alig beszélhetünk az egyházi és a világi hatalom szétválasztásáról. A kísérők (hequetai) helyzetét az imént tárgyaltuk. A homérosi királyoknak is voltak kísérőik, de őket más néven (hetairoi) nevezték; továbbá a germán királyokat is „count”-ok vették körül. A kísérők egyenruhát viseltek, bizonyos anyagokat ugyanis félretettek számukra, különleges kocsikerekeik voltak, és talán közös rabszolgáik is. A földbirtoklás egész kérdése máig erősen vitatott. Bármilyen gazdagok is a pylosi dokumentumok, az állandóan ismétlődő formulák pontos jelentése még mindig homályos; ráadásul a tárggyal foglalkozó csaknem valamennyi pylosi tábla egyetlen falura vonatkozik, amely nem feltétlenül tipikus. Mivel itt a földbirtokosok többsége vallási címet is viselt, aligha lehetett szokásos településfajta. A földbirtoklás rendszerének vázlata ugyan kidolgozható, de ami a puszta tények mögött van, egyelőre csak feltevés. Kétfajta földtulajdont ismertek: az egyik a ke-ke-me-na, amely a közösség (démos) birtokában volt, ezért a szó megközelítő jelentése: „közös”; a másik a ki-ti-me-na = ktimená, amelyet egyének (nyilván a telestai) birtokoltak; a szó etimológiája is erre utal: „a pusztaságtól elhódított”, „megművelt” és ebből talán „magán”. A nagy földbirtokosok ktimenájuk egy részét „bérlők”-nek adták ki; de nem szabad azt feltételeznünk, hogy a szó valóban haszonbérletre és bérlet fizetésére utal. A mykénéi kultúrában még megközelítően sem ismerjük azt a jelenséget, amelyet a közgazdászok forgalomnak neveznek. Egy pylosi táblasorozaton egy másik faluról van szó, ahol évi adót szednek Poseidónnak és más titokzatos lényeknek. A többi dokumentumhoz hasonlóan itt is zavart okoz, hogy a földterület nagyságát vetőmagban fejezik ki (feltehetőleg az illető terület bevetésére megállapított vetőmagmennyiséggel); ezzel a számításmóddal Babilóniában is találkozunk. Bár a földterület és vetőmagmennyiség kétségtelenül azonos jelentésű, úgy tűnik, hogy legalábbis néhány dokumentumban inkább tényleges vetőmagról, mint földterületről van szó. Rengeteg kisebb méltóságnév szerepel a táblákon, amelyeket nehéz meghatározni, de közös sajátosságuk, hogy magában a fővárosban nem fordulnak elő; valamiféle vidéki tisztségeket jelölhetnek. Minden pylosi faluban van egy ko-re-te nevű helyi tisztviselő, talán „polgármester”-féle, és helyetteséről is tudunk. A legérdekesebb cím a basileusé, amely a későbbi görögben a „király” neve lett; olykor a homérosi szövegekben is sokkal alacsonyabb rangot jelöl, de a mykénéi korban biztosan csak helyi cím volt, és viselője mélyen alatta állt a központi uralkodónak, a wanaxnak. A szavak értéke – ahogy mondani szokták – nem mindig száll alá, néha emelkedik a
84
társadalmi ranglistán, mint esetünkben is, talán mert a mykénéi kultúra bukása utáni korban a nagy monarchiák eltűntek, és csak jelentéktelen törzsfők uralkodtak. Érdekes, hogy egyes helyi uralkodók mellett megjelenik az „öregek tanácsa”, mintha az egyeduralmat már ekkor korlátozták volna oligarchikus intézmények; de semmi többet nem tudunk, és a szó puszta létezéséből nem lehet biztos következtetést levonni. A társadalmi ranglétra alsó fokán a rabszolgák álltak. Nem tudjuk, hogy milyen szerepe volt a társadalomban a rabszolgamunkának, sem azt, hogy a rabszolgák milyen jogi helyzetben voltak. Egy gondosan összeállított pylosi jegyzék több mint hatszáz nőt sorol fel, csaknem ugyanannyi gyerekkel. Sok jel vall arra, hogy rabszolgákról van szó: egyeseket kifejezetten „fogoly”-nak neveznek, sokat pedig cselédmunkára (gabonaőrlés, vízhordás, fonás stb.) jelöltek ki. Nem mind tartoztak a palotához, hanem máshová is ki voltak helyezve, nyilván a királyi család vidéki udvarházaiba, minthogy élelmiszer-fejadagjukat a palotától kapták. De foglalkozásuknál is érdekesebbek azok a megjelölések, amelyek származásukat árulják el. Három jelző az Égei-tenger keleti felén fekvő helyekre, Lémnosra, Knidosra és Milétosra utal. Az utóbbi kapcsolatba hozható a hettita feljegyzésekkel, mert tudjuk, hogy Ahhijawa királya, aki minden bizonnyal görög volt, uralma alatt tartott egy Milétoséhoz hasonló nevű helyet a kisázsiai parton. E helyek a mykénéiek gyarmatai vagy kihelyezett telepei lehettek, amelyek rabszolgával kereskedtek. Egy másik lehetséges feltevés szerint az asszonyokat az ellenséges parton végrehajtott kalózportyázás során szerezték, és a pylosi hajók messzire elkalandoztak az Égei-tengeren. Sok tábla foglalkozás szerint jelöli meg a férfiakat és nőket, és ez némi képet ad a városi élet bonyolultságáról és a munkamegosztásról. A fonás és ruhaszövés asszonyi foglalkozás: a kártolókat, fonókat, szövőket külön említik, csakúgy, mint a len- és gyapjúszövőket. A varrást egyformán tekintik férfi- és női foglalkozásnak: szabókról is szó esik, varrónőkről is. A ruhák tisztítása a kallós feladata; a királynak saját kallósa volt. Iparágak egész sorát lehet kikövetkeztetni ezekből a foglalkozásnevekből: az építőmunkások között – mint várható – ácsokat és kőműveseket találunk, a hajók építésére specializált hajóácsokat; valószínűleg a hajótatarozás is külön mesterség volt. A fegyvereket és a többi fémtárgyat bronzművesek készítették; fém gyanánt elsősorban még mindig bronzot használtak, a vastárgyak nagyon ritkák, és a táblákon soha nem fordulnak elő. Ólmot egyetlen knóssosi tábla említ. A nemesfém az arany, amelyet az aranyművesek munkálnak meg, és edényeket, valamint bútorberakásokat készítenek belőle. Az előkerült leletek tanúsága szerint ékszereket is készítettek; a fennmaradt mykénéi aranytárgyak mesterségbeli és művészi kivitele magas színvonalú. Az ezüst, bár a leletek között gyakori, táblán csak egyszer fordul elő, ezért felmerült a gyanú, hogy néha más néven beszélnek róla. Az íjkészítők említése tipikus példája a specializálódás magas fokának, a kenőcsfőzők – vagy ahogy most neveznénk őket, illatszerkészítők – pedig ugyancsak a luxusipar meglétét bizonyítják. Néhány tábla szövege alapján valamennyire betekinthetünk munkájukba: olívaolajat használtak alapanyagként, ezt összefőzték aromás anyagokkal, így készítették a szagos olajat és kenőcsöt. Háromfajta illatszerről tudunk: rózsáról, cédrusolajról és
85
zsályáról; elég meglepő célra használták őket; szentélyekbe küldték vallásos áldozatokhoz. A táblák nem árulják el, hogy a mykénéi nők használtak-e illatszert, annál többet mond a számos illatszeres edényke, amelyet női sírokban találtak. Egy említésből kiderül, hogy orvos is volt Pylosban; módszereiről vagy társadalmi helyzetéről, sajnos, semmit nem tudunk azon kívül, hogy földadományt kapott.
16. Mykénéi edények és edénynevek Fazekasok létezésére a jól ismert edényekből lehet következtetni; érdekes, hogy egyikük a királyi udvartartás alkalmazásában állt, és jókora darab földje volt. A táblákon felsorolt edények azonban valószínűleg nem agyagból készültek, mert agyagedényeket olyan nagy mennyiségben állítottak elő, hogy nem lett volna érdemes külön leltárba venni őket; néhány esetben az anyagukat is megjelölik: bronz vagy arany. A Pylosban feljegyzett három fürdőkád feltehetőleg agyagból készült; egy beépített fürdőkádat, amelyen még a szivacsnak is megvolt a helye, 1955-ben tárt fel Blegen a palotában. Szerencsére ismerünk egy pylosi táblasorozatot, amely ékesszóló bizonyítéka a műbútorasztalosok ügyességének. A dokumentumok pontos célja vitatott, de a tételek értelmezése nem okoz sok nehézséget: 3 kancsó 6 háromlábú üst 3 borosedény (,) 6 di-pa edény 3 főzőedény 1 merítőkanál (?)
1 kefe 2 csípővas 1 piszkavas 11 asztal 5 szék 15 lábzsámoly
86
6 kalapács (?) A szövegből kiderül, hogy ezeket a tárgyakat valamilyen alkalomból ellenőrizték. Palmer professzor feltevése szerint ez az alkalom egy királyi temetés volt, és a jegyzék a sír berendezését tartalmazza. De minek kellett volna ennyi asztal és szék erre a célra ? A vitatott szavak egy egyszerűbb fordítása alapján az alkalom tehát inkább egy tisztviselő beiktatása lehetett. Ha ez a tisztviselő csakugyan felelős volt az értéktárgyakat tartalmazó raktárakért, nyilván pontos leltárt kellett készítenie, így már érthető az a megjegyzés, hogy az egyik tripus sérült. Ebbe a sorozatba tartozik a hatodik fejezetben tárgyalt híres „tripustábla” is. De a leltár legérdekesebb tétele a bútorok felsorolása. Valamennyi asztalnak és széknek külön megjelölése van, ily módon könnyen lehetett őket azonosítani. Semmi kétség, hogy ezek a bútordarabok a mykénéi kézművesség mesterművei lehettek. Az asztalok márványból készültek, hegyi kristályból, kyanosból, aranyból és elefántcsontból faragott berakott díszekkel. Hogy mi a kyanos, nem tudjuk pontosan, talán egy kék üvegpaszta. A berakások motívumai közt van sisak, tollminta, tengeri kagyló és spirális. A székek sem készültek kisebb műgonddal; álljon itt az egyik leírása: Egy ébenfa szék faragott elefántcsont háttámlával, két nyúlvánnyal (?), egy emberalakkal és üszőkkel.
Madarakat és oroszlánokat szintén említenek a díszítőmotívumok között. Néhány lábzsámoly állja a versenyt a karosszékekkel is, de a többiek sem kevésbé díszesek. Például egy tétel: Egy lábzsámoly berakott elefántcsont ember- és lóalakkal, polippal és griffel (vagy pálmafával).
Finoman faragott elefántcsont táblácskákat jó ideje ismerünk mykénéi leletekből – szép gyűjteményüket tárta fel magában Mykénében Wace professzor 1952-54-ben. Feltételezték, hogy ezek fabútorok berakásai voltak, maguk a bútorok persze megsemmisültek a görög éghajlat alatt. Néhány elefántcsontról, amelynek rendeltetését régebben nem értették, az a vélemény alakult ki, hogy az említett típusú lábzsámolyokat díszítették. Természetesen akad még egy csomó megoldatlan probléma egy ilyen szakszerű katalógusnál; de nem kétséges, hogy szerepel benne néhány olyan motívum egykorú neve, amelyekről régóta tudjuk, hogy a mykénéi művészek kedvelt elemei voltak. A mezőgazdaság szervezete egyszerűbb: a juhász, kecskepásztor és gulyás elnevezés mutatja, hogy melyek a legfontosabb háziállatok. A krétai feljegyzések a juhtenyésztés nagy méreteiről tanúskodnak, a szigeten még ma is ez a legfőbb megélhetési forrás. Ökör sokkal kevesebb lehetett, és főleg igavonó állatnak használhatták; néha „munkás”-nak nevezik. Érdekes, hogy a táblák néhány igásökörnek a nevét is fenntartották, ilyesféléket: Tarka, Fekete, Keselábú, Borszínű, Fakó és Bőgő – a színmegjelölések közismerten pontatlanok az ókori nyelvekben. Az ,,igás”-nak nevezett emberek ökörhajcsárok lehettek, akik egy pár ökröt gondoztak.
87
Természetesen disznót is tartottak. Van egy jegyzékünk, amely szerint huszonötöt hizlaltak a pylosi királyság különböző falvaiban. Szarvast is említ egy-két tábla, feltehetőleg elejtett vadakat. A kutyákat vadászatra használták, ha hihetünk a „vadászok” (kynagetai) szónak, amely etimológiailag „kutyavezető”-t jelent. Lovakról ritkán esik szó, legfeljebb kocsikkal kapcsolatban; szamarak egyszer szerepelnek a jegyzéken. Favágókat említenek, és azok, akiket „tűzégetők”-nek neveznek, talán nem egyszerűen fűtők, hanem szénégetők. Görögországnak a mykénéi időkben bizonyára sokkal nagyobb faállománya volt, mint manapság; az erdőket a klasszikus korszakban pusztították ki. Eléggé meglepő, hogy – bár van utalás „szántóföld”-re – a földművelés körében egyetlen foglalkozásnevet sem lehetett azonosítani. Azt hihetnők, hogy talán minden ház körül volt egy darab saját vagy bérelt föld, és ezért az egyszerű mezőgazdasági munka nem számított külön foglalkozásnak; de óvatosnak kell lennünk az ilyen negatívumokból levont következtetésekkel, mert még egész sor kifejezést nem sikerült megfelelően értelmeznünk. Legfontosabb élelmiszerük kétségtelenül a gabona, amelynek két fajtáját (valószínűleg a búzát és árpát) ideogrammákkal is megkülönböztették. Asszonyok mérték ki, és őrölték meg, a pékek azonban férfiak voltak. A kenyeret és kását fűszerekkel ízesítették; a koriander a legelterjedtebb fűszer, de egy mykénéi jegyzékben szerepel zeller, kömény, ciprusgyökér, édes kömény, menta, csombor, sáfrány (a virágja és a magja) és szezám is. A sajt az isteneknek nyújtott áldozatok és az emberi táplálékok között is szerepel. A másik fő ételük a füge; a pylosi rabszolganők fejadagjában meglepő módon ugyanannyi füge szerepel, mint amennyi gabona. Fogyasztottak olívaolajat és olajbogyót; és egy különálló ideogramma valószínűleg bort jelent – hogy a bort ismerték, az előbb idézett egyik ökörnévből következtethető ki. Evans és társai szerint a minósiak sörivók voltak, de ezt a feltevést az cáfolja, hogy hiányoznak a jellegzetes sörszűrő edények, amilyeneket például a filiszteusok használtak. A méz egyik fő édesítőszerük, gyakran jelenik meg az isteneknek nyújtott áldozatok között. Itt adódik egy természetes kérdés, amelyre azonban nincs természetes magyarázat: honnan eredt ezeknek a királyságoknak a gazdagsága? Az elefántcsontot és a köményt Keletről kellett importálniuk; a bronz alkotóelemeit, a vörösrezet és ónt sem bányászták Görögországban. Exportálásra alkalmasnak látszó áruk kizárólag a mezőgazdasági termékek és esetleg a kézművescikkek, például az agyagedények voltak, és jelentős lehetett a kézművesmunka exportja is cserében a nyersanyagokért. A gazdasági szerkezet rekonstruálása bonyolult feladat, amelyben túlságosan sok az ismeretlen tényező, ezért legfeljebb feltételezésekig lehet eljutni. Alighanem számításba kell vennünk a gazdagság rejtett forrásait is: a rablást és a rabszolgaszerzést. Valamit azonban tudunk e királyságok belső gazdasági életéről. Nemcsak pénzverés nem volt – az érmepénz az i. e. 7. század találmánya –, hanem láthatóan nem létezett semmi olyan árucikk, amelyben az értékeket ki lehetett volna fejezni. A Közel-Kelet más ókori kultúrái a javak értékét aranyban és ezüstben adták meg: a mykénéi táblákon eddig semmi effélének nincs nyoma, pedig számos kísérlet történt, hogy ilyen jelentést olvassanak
88
bele bizonyos szövegekbe. Ezért az áruforgalomban jobb híján fajtánként szabták meg az egyes cikkek mennyiségét; amikor a falvakra adót vetettek ki – ahogy ma mondanánk –, elrendelték, hogy egyes javakból ennyit meg ennyit szolgáltassanak be. Másfelől központi elosztással biztosították a falvak, munkáscsoportok vagy egyének megélhetését. Hogy hogyan rendezték az egyenletet – ha élhetek ezzel a metaforával –, nem tudjuk; de annyi biztos, hogy kétoldali kötelezettségek voltak. A fő nehézség számunkra, hogy semmi olyanról nem tudunk, amit szorosabban véve fizetésnek lehet nevezni. Két dokumentumcsoportot is ismerünk, amely jellemző ezekre a műveletekre. Először néhány knóssosi táblát, amelyek juhokról szólnak. Egyes vidékekről több ezer juhot jegyeztek föl, sőt egy táblán tizenkilencezer szerepel. A tételekben – valamennyi külön táblára van írva – az adatok sorrendje azonos: a tábla egy férfinek, nyilván a nyáj tulajdonosának vagy őrének nevével kezdődik, azután a vidék megjelölése következik, majd egy másik férfinév, ez nyilván a palota felelős hivatalnoka vagy adótisztviselő lehetett, és végül a juhok száma. Olykor csak egyetlen tétel olvasható: ,,100 kos”, de gyakrabban rovatokat láthatunk: „28 kos, 22 anyajuh; a hiány 50 kos”. Ez azt jelenti, hogy a kivetett adó száz állat volt; az első két szám a beszolgáltatott mennyiséget jelenti, az utóbbi az egyenleget. Feltűnő, hogy a teljes mennyiség, ha összeg volta nincs is jelezve, csaknem mindig kerek szám, a leggyakrabban száz, de lehet ötven, százötven, kétszáz és háromszáz is. Sundwall, aki először figyelt fel erre a vonásra, azt gondolta, hogy az állatok ökrök, nem pedig juhok, és a tételek áldozati állatok hekatombái (százai). A táblákon azonban oly nagy számok szerepelnek, hogy ekkora vallásosságot nem tehetünk fel a krétaiakról; meg kell hát elégednünk egy kevésbé színes magyarázattal: adóba fizetendő juhokról van szó, a kerek számok és a hiány feltüntetése ugyanis kizárja, hogy a juhállomány tényleges létszáma szerepel a feljegyzéseken. Egy másik furcsa dolog is szemünkbe ötlik ezeken a táblákon: a kosok száma mindig meghaladja az anyajuhokét, nemcsak a hiánytételekben, amelyek rendszerint kosban vannak megadva, hanem az átvett juhok mennyiségében is. Ez nyilván azt jelenti, hogy az állattartók a tenyésztésre kevésbé alkalmas állatokat adták be. Így juthatunk arra a következtetésre, hogy ezek a nagy számok a teljes mennyiségnek csak töredékét jelentik, és feltehetjük, hogy a juhlétszám Krétán több százezerre rúgott, ami egyáltalán nem valószínűtlen. Legfeljebb azon gondolkodhatunk el, hogy mi történt az adóba beszolgáltatott juhokkal; az oltárnak és a konyhának aligha lehetett szüksége valamennyiükre, hacsak nem ettek sokkal több húst, mint a klasszikus Görögországban. Néhány feljegyzésben nemcsak juh, hanem gyapjú is szerepel; az általunk gyapjúnak értelmezett ideogramma jelentését sikertelenül kísérelték meg kétségbe vonni. Ez új oldalról világítja meg a mykénéi írnokok matematikai képességét, mert a gyapjúegységek összege vagy egynegyede, vagy egytizede a juhokénak, bár a beszolgáltatott és hátralékos mennyiség a kettőnél nem egyezik meg. így például: JUH 100 50
GYAPJÚ 7+18 = 25 6 + 6 1/3 = 12 1/3
89
vagy JUH 40 + 20 + 60 = 120 90 + 90 = 180 80 + 10 + 70 = 160
GYAPJÚ 3 + 9 = 12 11 + 7 = 18 11 + 5 = 16
A megközelítő 12 1/3 a pontos 12 1/2 helyett annak tulajdonítható, hogy a gyapjúegység csak harmadrészekre osztható (ezek a nagyjából egy kilónak megfelelő súly jelével vannak kifejezve). A másik példa Pylosból való. Itt találtak egy tizennyolc táblából álló sorozatot. A táblák a legfontosabb falvak adókivetési jegyzékét tartalmazzák, hatféle cikkből. Sajnos, ezeket a javakat rövidítve és ideogrammákkal jelölik, amelyeknek értelmét csak találgathatjuk; az egyik valószínűleg állatbőr. E javak mennyisége a 7 : 7 : 2 : 3 :11/2 : 150 állandó arányban van megadva. A tört mennyiségeket azonban nem számolják, és más kerekítéseknek is van nyoma. Egy jellemző példa: Me-ta-pu
28
28
8
12
6
600
Továbbiak, zárójelben a pontos arány: Ri-jo A-ke-re-wa E-sa-re-wija Pe-to-no
17 (171/2) 23 (231/3 42
17 (171/2) 23 (231/3 42
5 7 (6 /3) 12
7 (71/2 10 18
4 (33/4 5 8 (9)
362 (375) 500 900
63
63
17 (18)
27
? (131/2
1350
2
Az adóösszeg mellett megadják a beszolgáltatott mennyiség és az engedmények részleteit, így: Za-ma-e-wi-ja
(beszolgáltatandó) beszolgáltatva elengedve A Ma-ra-ne-ni-jo számára következő a mentesítés
28 20 1
28 21 –
8 5 –
12 8 –
5 6 –
600 450 –
7
7
2
3
2
150
A negyedik oszlopban l veszteség nincs jelezve, és az sincs kimutatva, jóváírták-e valamilyen módon a 3 túlfizetést az ötödik oszlopban. A fizetés alól mentesített csoportok – nem tudjuk, kik voltak a Ma-ra-ne-ni-jo – a leggyakrabban bronzművesek, és adókedvezményüket esetleg annak köszönhetik, hogy mesterségük a háborúkban létfontosságú fegyverkészítés volt. A dokumentumok egy másik sorozata ugyanis részletes pontossággal megadja a bronzműveseknek különböző helyeken kiutalt bronz mennyiségét, és van utalás lándzsa- és nyílhegyek készítésére is. Hogy mekkora szerepet játszott a vallás a mindennapi életben, arra a szentélyek ásatása során előkerült fogadalmi tárgyak mennyiségéből és a rengeteg fogadalmi felajánlást tartalmazó táblából következtethetünk. Azok, akik korábban kísérleteztek a megfejtéssel, a táblák nagy részét vallásos tárgyúnak hitték, mi azonban eleinte gyanakvással fogadtuk az ilyen
90
értelmezéseket. De attól a naptól fogva, hogy három olymposi isten nevét megtaláltam egy knóssosi táblán, nem tudtunk a felfedezés hatása alól szabadulni, és azóta már a legtöbb klasszikus kori isten és istennő nevét sikerült azonosítanunk a táblákon. Nem egyszerű dolog azonban egy istennév azonosítása, csak akkor lehetünk biztosak benne, ha a név azonos az isten klasszikus nevével. A valóságban azonban különös nevek tömege szokott együtt szerepelni, amelyek éppúgy lehetnek istennevek, mint nem, ráadásul ezeken a jegyzékeken az istenség emberi képviselőinek – például a szelek knóssosi papnőjének – szánt áldozatokról is szó esik, ami arra figyelmeztet, hogy ne ugorjunk fejest elhamarkodott következtetésekbe. Az azonosított istenneveket jól ismerjük a klasszikus Görögországból: Zeus és Héra (már párként), Poseidón, Hermés, Athéné, Artemis. A Paiawon a Paian korai formája, később Apollónnal azonosították, az Enyalios pedig később Arés mellékneve lett. Azt azonban képtelenség megmondani, hogy ezek csakugyan önálló istenek-e – ahogy többen gondolták –, akik csak később olvadtak bele egy nagyobb isten alakjába. Az Arés név nem mutatható ki ilyen egyértelműen. Aphrodité neve egyelőre hiányzik a szövegekből, de ez csak véletlen lehet, ha az istennő alakja csakugyan ciprusi eredetű; valószínűleg a mykénéi időkben vették át, amikor Ciprus még nem szakadt el a görög világ többi részétől. Előkerült egy különös pylosi töredék, amely valósággal elképesztette a tudósokat: a Dionysos név szerepelt rajta genitivusban – és semmi egyéb. Elképzelhető persze, hogy ez nem az isten neve, de az egybeesés mindenesetre feltűnő. Homéros elmondja, hogy Odysseus elment Amnisosba, nehéz kikötőbe, hol Eileithyia szép barlangja van. (Odysseia, 19, 188-189. sor, Devecseri Gábor ford.) A régészek a homérosi hely alapján kutatni kezdtek, és találtak egy barlangot a krétai tengerparton, nem messze Knóssostól, amelyet a minósi kortól kezdve szentélynek használtak. Ezek után már nem is meglepő, hogy Knóssosban egy táblát találtak, amelyen azt jegyezték fel, hogy valaki egy bődön mézet küldött Eleuthiának Amnisosba. Eleuthia a gyerekszülés istennője, Eileithyia nevének ismert formája. Itt lépünk át az ismertből az ismeretlenbe: „az összes istennek” szóló knóssosi ajánlások valójában érthetetlenek, mert egy ilyen panteisztikus vallásosság ismeretlen volt a hellenisztikus kor előtt. Hasonlóképpen szokatlan kultusz a szelek tisztelete, bár nem áll példa nélkül. De a legfurcsább istenmegjelölés a görögből jól ismert név: Potnia, az Úrnő, vagy ahogy mi mondanánk: Miasszonyunk. A szó egyszer Athéné nevéhez járul olyanképpen, ahogy Homéros használja bármelyik istennő neve mellett; rendszerint azonban egyedül fordul elő vagy pedig egy helynévvel összekapcsolva: „a Labyrinthos Úrnője” bizonnyal a legfeltűnőbb ajánlás a Knóssosból előkerültek közül. A ma általánosan elfogadott felfogás szerint a klasszikus görög vallás két különböző körből olvadt össze: az olymposi vagy égi istenek csoportjából (a fogalom közös más indoeurópai népekkel); és
91
khthonikus vagy földi istenek csoportjából (ezek az alvilágban élnek, és a klasszikus kori görögök körében Démétérként ismert termékenységistennő uralkodik fölöttük). Tudjuk a minósi és mykénéi emlékekből, hogy vallásukban kiemelkedő szerepet játszott egy női istenség, ezért úgy gondoltam, vele lehet azonosítani Potniát. Az ilyesfajta azonosítás persze sohasem biztos, óvakodnunk kell tehát attól, hogy Potniát a klasszikus Démétér egyszerű megfelelőjének tekintsük. Néhányan ugyan arra hivatkoztak, hogy a Démétér név megtalálható egy pylosi szövegben, a szövegösszefüggésből azonban nyilvánvaló, hogy nem magáról az istennőről van szó, hanem a név a búzamező metaforája; de más értelmezések is lehetségesek. Mindazonáltal komoly érv az anyaistennő létezése mellett egy Pylosban 1955-ben talált tábla, amely olajáldozatról számol be az „Isteni Anyának” – a megjelölés feltűnően emlékeztet a későbbi „Istenek Anyja” kifejezésre. Aligha tagadhatnánk most már, hogy valami ilyenfajta kultusz létezett a mykénéi Pylosban. A táblákon kisebb istenségek egész sora ismerhető fel nagy valószínűséggel. Zeusnak és Poseidónnak egyaránt megvan a nőnemű párja: Diwia és Posidaiia. Iphimedeiát – Homérosnál titokzatos félisten-figura – szintén istenként tisztelik. Van egy talányos alak, akinek a neve „háromszoros hérós”-t látszik jelenteni. Knóssosban Erynis – egy Furia – nevét említhetjük még. Ezeken túl azonban már a feltételezések birodalmába lépünk, ahol nem kapunk útbaigazítást. Az isteneket csak egy minőségükben említik a táblák: mint az áldozatok elfogadóit. Az áldozati ajándékok gyakran állatok; az áldozat bemutatásának feltehetőleg előírt szertartása volt. Egy tábla szerint Poseidónnak a következőket ajánlották fel: l bikát, 4 kost, nagy mennyiségű gabonát, bort és mézet, 20 sajtot, némi kenőcsöt és 2 juhbőrt. A felsorolás úgy hangzik, mintha rituális lakoma előkészületeiről volna szó; egy ilyen szertartás érdekes ábrázolása maradt fenn az egyik krétai lelőhelyről, Hagia Triadából származó festett szarkofágon. De a leggyakoribb áldozat az olívaolaj. Egy knóssosi táblacsoporton olyan olívaolaj-tételek vannak felsorolva, amelyeket a különböző istenségeknek küldtek. Pylosban nem találtak ilyen táblákat egészen 1955-ig, amikor Blegen a palota végében rábukkant az olajraktárakra. Ezekben nagy tárolóedények álltak, mellettük táblák, amelyeken a nagyjából a már leírt módon illatosított olaj elosztását jegyezték fel: a legtöbbet Potniának, Poseidónnak és a királynak szánták, ez utóbbi névvel alighanem egy istent illettek, talán Poseidón másik nevéről van szó. Két táblán azt írják, hogy az olajat „a fekhelyek megvetéséhez” használták: a kifejezés az istenszobroknak nyújtott lakomára vonatkozik, amelyet jól ismerünk a későbbi görög és római szertartásból; latin neve, a lectisternium feltűnően emlékeztet a mykénéi lekhestrótérion kifejezésre. Egy másik esetben a feljegyzés szerint az illatszert „ruhák megkenésére” használták. A mykénéi foglalkozásnevek jegyzékének egyik legfurcsább vonása, hogy hiányzik belőle az írnok; a hiány oka csaknem bizonyosan az, hogy nem ismerjük a megfelelő szót, és a megjelölés a sok értelmezetten foglalkozásnév között lappanghat. Azt várnánk, hogy a klasszikus görög grapheus szót használták, mert a graphó „írni” eredeti jelentése „karcolni”, ami alkalmas megjelölése volna az agyagra írásnak. De a klasszikus kori
92
Cipruson ehelyett egy másik szót használtak: az eredetileg „festeni” jelentésű alinó igét; és ha – mint oly gyakran – a konzervatív ciprusiak ezt a régi szót őrizték meg az „írni” igére, a mykénéi görögben is ugyanezt a szótövet várhatjuk. Egyszer elő is fordulnak aloiphoi néven említett emberek, ezek azonban inkább festők vagy éppen kenőcskészítők, nem pedig írnokok. Akkád ékírásos táblákon gyakran szerepel az illető tábla írnokának neve; de egyetlen mykénéi táblán sincs effajta szignatúra. Úgy tetszik, a táblaírás nem jelentett dicsőséget az írnokoknak; nem találjuk párját annak az ugariti írnoknak, aki „mesterírnok”-ként szignált. Láthatóan nem volt szükség az írnok nevének feltüntetésére abból a célból sem, hogy a hibásan feljegyzett tételekért felelősségre vonhassák. De a modern leleményesség bizonyos mértékig helyrehozta a régieknek ezt az idegesítő mulasztását. Bennett alaposan tanulmányozta a mykénéi kézírást, és bár összes eredményét még nem publikálta, most már világos, hogy minden lelőhelyen számos írókéz különíthető el. Minden írnoknak vannak jellemző tulajdonságai; a gyakorlott szemnek a lineáris B írás éppolyan sok különbséget mutat, mint a modern kézírás. Csak nagyon kevés tábla kalligrafikus írású, a legtöbb szöveget gondatlanul karcolták be, és rengeteg variációs lehetőség van, ha az írnokok ennyi jelet használtak. Egy mykénéi épületben talált táblákon hat kéz különböztethető meg; a pylosi és a knóssosi táblák teljes ismert anyagának feljegyzésére mindkét helyen harminc-negyven írnokra volt szükség. Ezek a számok érdektelenek volnának, ha nem volna biztos, hogy az egy lelőhelyről származó valamennyi tábla legalábbis nagyjából egykorú. De hát honnan lehet megállapítani, hogy nem sorakoztak ötvenéves táblák is az archívumban, amikor leégett? A felelet, mint annyiszor, közvetett. Ha több éven át vezetünk számadást, keltezést kell használni, hogy fel lehessen ismerni, melyik feljegyzés tartozik a folyó évhez és melyik az előzőkhöz. De a mykénéi táblákon – ismét eltérően az akkád szövegektől – soha nincs évszám. A legtöbbön egyáltalán semmilyen keltezés nincs; amelyiken mégis van (ezek általában vallásos szövegek), azon is csak a hónap neve szerepel. Hat hónapnevet ismerünk Knóssosból, kettőt Pylosból; az eddig előkerült táblákon nem fordul elő átfedés; az egyik knóssosi hónapnév viszont előfordul a klasszikus kori Árkádiában. Ezzel szemben említenek a táblák ilyen kifejezéseket: „ez az év” (tóto wetos), „jövő év” (hateron wetos), „tavalyi” (perysinwos). Ezek a kifejezések értelmetlenek volnának, ha a táblák feljegyzései nem egyetlen évben készültek volna. Ebből viszont az következik, hogy minden év elején eldobták a táblákat, és új sorozatot kezdtek. Felvethetné valaki, hogy dátumok nem magukon a dokumentumokon voltak, hanem a tárolódobozokon. Erre a megjegyzésre sem nehéz válaszolni. Az ásatási jegyzőkönyvek alapján elég sokat tudunk a táblák tárolási módjáról. Néhány táblát fa- vagy gipszdobozban tartottak, legtöbbjüket azonban valószínűleg fonott kosarakba halmozták, és amikor megtelt a „doboz”, agyagcímkével jelölték meg. Sok ilyen címkénk van, méghozzá jól felismerhetők, mert a hátukon nyomot hagyott a fonadék mintája, ahogy a puha agyagot hozzányomták. Általában meglehetősen rossz állapotban maradtak fenn, és csak újabban gondoltam rá, hogy megpróbálom osztályozni őket az általuk jelölt táblák tartalma szerint.
93
Néhány közülük egyértelmű volt; mások jelentését a rokon táblákkal való összehasonlítás alapján lehetett kikövetkeztetni; de egyetlen esetben sem derült ki, hogy a címkén több van a doboz tartalmát jelző néhány szónál. Például a mellvért-táblákat tartalmazó kosár címkéjén csak ennyi volt: „mellvértek”; egy kerekekkel foglalkozó táblákat tartalmazó kosár címkéje már részletesebb: „használható kerekek a kísérők számára”. Világos tehát, hogy ezek a címkék nem tartalmazták a hiányzó dátumokat. Egy másik érv is szól amellett, hogy régebbi feljegyzések nem maradtak fönn: hiányoznak az ismétlődő sorozatok. A szövegek bizonyos sorozatainak minden évben hasonlónak kellett lennie; két lehetséges kivételtől eltekintve azonban soha nem találtak egyetlen ismétlődő sorozatot sem. De még ez a két kivétel sem egyszerű ismétlés; az egyik néhány részlettel kiegészíti a szöveget, a másik, úgy tetszik, egy táblasorozat anyagának táblázatba foglalása, kisebb változtatásokkal. Így tehát kétségtelen, hogy a leletekből hiányoznak az előző évekre vonatkozó feljegyzések, ami csak azt jelentheti, hogy valamennyi táblát tizenkét hónapon vagy nem sokkal hosszabb időn belül írták. Ilyen kerülő úton jutunk el ahhoz a következtetéshez, hogy az írás semmiképpen nem volt ritka teljesítmény a királyi palotában. De vajon hányan tudtak a palotán kívül írni-olvasni? Először is nem tartható fenn az a feltevés, amely egykor értékes útmutatást ígért: hogy a Mykénéből származó táblák magánházakból kerültek elő. Sajnos, nem érthetek egyet Wace professzorral, aki kiásta ezeket az épületeket, mert bár kétségtelen, hogy a fellegvár falain kívül álltak, semmi okunk feltételezni, hogy nem a palotához tartoztak. Wace a kereskedők házainak nevezte őket; de nagyon is kérdéses, hogy ebben az időben nem a palota hivatalnokainak kezében volt-e az egész kereskedelem; a táblák szövegeiből kiolvasható néhány érv mindenesetre erre utal. Akkor pedig nehezen lehet az egy házban talált hatféle kézírással amellett érvelni, hogy magánházakban is tudtak írni-olvasni. Van egy negatív bizonyítékunk is, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni csak azért, mert eddig még kevés lelőhelyet ástak ki: nem ismerünk egyetlen kőbe vésett lineáris B feliratot sem; egyetlen sírkövön sem olvasható a halott neve, egyetlen középületen sem az építőé. Azt kell tehát gondolnunk, hogy a tábláktól és feliratos edényektől eltekintve a mykénéi Görögország írástudatlan volt. Ez annál feltűnőbb, minthogy lineáris A írással írt feliratokat találtak kő- és fémtárgyakon Kréta szigetén. Nyilvánvaló, hogy az írás nem terjedt el általánosan; de mielőtt levonnánk azt a következtetést, hogy az írnokok szűk körének privilégiuma volt, meg kell vizsgálnunk a bizonyítékok egy másik csoportját is: a feliratos edényekét. Ilyen edényeket négy olyan lelőhelyen is találtak, ahonnan táblák nem kerültek elő, és az egyik helyen, Thébaiban csaknem bizonyosan helyben készültek az edények, és nem importálták őket. Így hát az írás nem korlátozódott arra a három városra, amelyben archívumot találtak. Azonkívül nem sok értelme volna, hogy egy edényre égetés előtt feliratokat fessenek, ha nem az a céljuk, hogy valaki el is olvassa őket. Sokkal könnyebb volna megítélni e feliratok célját, ha biztosabban tudnánk őket értelmezni. Amennyire jelenleg látjuk, csaknem mindegyik felirat személynév, valószínűleg a készítőé, talán a tulajdonosé. Semmiképpen nem fogadalmi
94
feliratok – semmi jel nem mutat rá, hogy a mykénéiek írástudónak képzelték el isteneiket –, és úgy látszik, hogy az edény tartalmára sem vonatkoznak. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az írást meglehetősen széles körben használták az adminisztráció eszközéül, de a hivatali körön kívül nemigen terjedt el, a társadalom legmagasabb rétegei éppúgy írástudatlanok lehettek, mint a legalacsonyabbak. Az a tény, hogy az írás a palotaigazgatáshoz kapcsolódott, könnyen megmagyarázza, hogy miért nem élte túl a felfordulást, amely romba döntötte az erős központi hatalmat. Az írás jellege, finom vonalai és gyöngéd görbületei – feltűnő ellentétben a korabeli ciprusi-minósi írással – szintén annak a jele, hogy nem az agyag volt az írás egyetlen anyaga; a jelek sokkal alkalmasabbak a tollal és tintával való írásra. Azt sem szabad elfelejteni, hogy papiruszt már használtak Egyiptomban, és a nádnak Nílus-vízzel összedolgozott rostjaiból írásra alkalmas papírfélét készítettek. Bizonyos bőrfajtákat is preparálhattak erre a célra; Hérodotos csakugyan beszél róla, hogy „az iónok” egykor bőrt használtak íróanyag gyanánt. Az agyagot így nyilván másodosztályú anyagnak tekintették, amelyet csak gyors, alkalmi feljegyzésekre használtak, s eleve is arra szánták, hogy kidobják, ha a feljegyzéseket állandó tartós anyagra vitték át. A mai ember számára ez elég természetesnek látszik, hiszen mi nem tudunk elképzelni egy hivatalt, amelyik képtelen visszakeresni az előző évek feljegyzéseit. De kétszer is meg kell gondolni: feltehetjük-e, hogy egy mykénéi tisztviselőben vagy hivatalnokban hasonló érdeklődés élt az előző év eseményei iránt. Bizonyára értelmetlennek találták megőrizni az előző év elszámolásait, ha egyszer már lezárultak. Az is furcsának látszhat, hogy egy olyan hasznos találmányt, amilyen az írás, hogyan korlátozhattak ilyen sivár célokra. Miért ne írtak volna leveleket, történeteket vagy éppen költeményeket? Az írás nehézkessége mindenesetre korlátot jelent. Kérdés, hogy mennyire értett meg egy lineáris B írású dokumentumot egy olyan ember, aki nem ismerte a megírás körülményeit. A lineáris B inkább valami gyorsírásféle; annak, aki írta, nem jelentett nehézséget a visszaolvasása. De egy kívülállót alaposan zavarba hozhatott, hacsak nem tudta az illető, hogy nagyjából mi lehet a szövegekben. Így már eleve kizárhatjuk, hogy léteztek volna könyvek és olvasóközönség. Nemigen bízhatunk benne, hogy a régészek ásója egyszer napvilágra hozzon egy mykénéi könyvtárat. De mi a helyzet a levelekkel? Némileg más, mert ha ítélhetünk a más nyelveken írt egykorú levelekből, ekkoriban egy levél, ha ténylegesen nem is, formája szerint utasítás volt a hírvivőnek. Ugaritban például ilyenfajta szabványformulával kezdték a leveleket: „Mondd meg a királynak, uramnak ...” vagy „így Bîrûtu országának királya üzenem Ugarit helytartójának, fiamnak...” Ezt az emlékeztető szerepet a lineáris B is be tudta volna tölteni. Talán nem érdektelen, hogy Ventris és én nem egy levelet váltottunk, amelyet lineáris B írással, mykénéi dialektusban írtunk. Egyik levelemben a Dokumentumok kéziratának befejezését jeleztem. Olvasata, fordításban: „John üdvözli Michaelt. Ma nyomdába küldtem a kéziratot. Sok szerencsét! Cambridge, június 7.” Ventris megjegyezte, hogy levelemet könnyebben el tudta olvasni, mint a táblákat. Végül röviden foglalkoznunk kell egy bonyolult kérdéssel: mit mondanak a táblák a homérosi költeményekről? A kérdés nehéz, mert
95
megválaszolása sok olyan tényezőtől függ, amelyek kívül esnek e könyv tárgykörén; ezek alapos tárgyalásához foglalkozni kellene a Homéros ábrázolta világgal, át kellene tekinteni az i. e. 15. és 7. század közti görög életre vonatkozó régészeti forrásokat, továbbá meg kellene vitatni, hogy miként jöttek létre a költemények, és miként hagyományozódtak napjainkig. Jelenleg két iskola létezik: az egyik azt vallja, hogy Homérosban sok a mykénéi elem, a másik, hogy kevés. A legjobb megoldás alighanem a kompromisszum. Nem tagadhatjuk, hogy a homérosi világ sok eleme mykénéi eredetű. Hogy egy híres példát vegyünk, Homéros leír egy különös, nemezből készült sisakot, amely vaddisznóagyarból faragott lemezsorokkal van kivarrva. A tárgy mindaddig megmagyarázhatatlan furcsaság maradt, amíg fel nem tártak egy sírt, benne vaddisznóagyardarabokkal, és Wace be nem bizonyította, hogy pontosan a Homéros leírta sisakot lehet készíteni belőlük. De ilyen típusú sisakot aligha ismerhettek az i. e. 8. században; a homérosi leírásnak évszázadokkal korábbi időkből kellett hagyományozódnia – és nyilván több ilyen eset is előfordulhatott. Vagy nézzük a furcsa archaikus homérosi nyelvet, amely úgy hangozhatott a klasszikus kori athéniak fülében, mint Spenser Tündérkirálynője a mienkben. Nyilvánvaló, hogy tele van mykénéi forrásból származó elemekkel; ilyen például a -phi esetvégződés, amely nem ismert egyetlen későbbi dialektusban sem, de gyakori a mykénéiben. Mindez együttvéve nyomatékosan bizonyítja, hogy az eposzokban bőven őrződtek meg mykénéi elemek. Ennek az elméletnek hívei a trójai háborút történeti eseménynek tekintik, Homérost pedig útikönyvnek a mykénéi Görögországhoz. Másfelől ahol össze tudjuk hasonlítani a táblák anyagát Homérosszal, azonnal szembetűnnek az eltérések. A király helyzete ugyanaz Homérosnál és a táblák világában, de mi történt az utána következő második emberrel, a Lawagetasszal? Nemcsak neve ismeretlen az eposzokban (nem fért a metrumba), de más megjelölés sincs helyette. És ez a helyzet számos más vonással is: Homérost joggal nem érdekelték a földbirtoklás részletei, de az már furcsa, hogy még a telek közönséges mykénéi neve sem fordul elő egyszer sem a költeményekben. Számos pylosi táblán szerepel állandó sorrendben egy kilenc fontos faluból álló csoport; azt az egyezést, hogy Homéros a hajókatalógusban ugyancsak kilenc várost tulajdonít a pylosi királyságnak, hamar észrevették a kutatók. De a két felsorolás nem egyezik; a Homéroséban benne van Pylos, a táblákéban nincs; a többi nyolc névből pedig csak egy azonos a két felsorolásban. Igaz, a nyelv tartalmaz mykénéi elemeket, de nemegyszer jóval későbbieket is; régi és új annyira összekeveredett benne, hogy a tudósok hiába igyekeznek kétségbeesetten szétválasztani őket, így az egyetértés vagy a megoldás még várat magára. A leghelyesebbnek az látszik, ha nem becsüljük túl sokra, de kevésre sem a Homérosban található mykénéi emlékeket. Bárhogyan foglal is valaki állást ebben a vitában, el kell ismernie, hogy a megfejtés tökéletesen új lehetőségeket tárt fel a homérosi kérdés megoldására. Az őskori Görögország néma emlékeit nyelvi magyarázatokkal látta el, tökéletlenekkel és homályosakkal ugyan, de az biztos, hogy írói görögök voltak. Mintegy hét évszázaddal korábbra vitte vissza az első ismert görög feliratok dátumát, és így meghosszabbította
96
számunkra a görög nyelv életét; folyamatosan feljegyzett története ma már összesen harminchárom évszázadot ölel fel – ezzel a rekorddal csak a kínai nyelv versenyezhet.
97
NYOLCADIK FEJEZET – KITEKINTÉS A lineáris B írás megfejtve, mi van még hátra? Milyen feladatot hagyott Michael Ventris ránk, barátaira és kollégáira? Rengeteg még a tennivaló, és annak a módszernek a birtokában, amelyre ő tanított bennünket, reménykedhetünk az eljövendő – talán kevésbé látványos – sikerekben. A megfejtés már eddig is arra ösztönözte a kutatókat, hogy új rohamra induljanak az égéi világ másik két ismeretlen írása: a krétai lineáris A és a bronzkori Cipruson használt ciprusi-minósi ellen. Nem vitás, hogy a lineáris A közeli rokonságban áll a lineáris B-vel, talán éppen közvetlen előde, így ésszerű munkahipotézis az a feltevés, hogy a két rendszer hasonló jeleinek hangértéke nagyjából megegyezik. Ez a feltevés kiindulópontul szolgálhat; a fonetikai értékek behelyettesítése azonban nem teremt rögtön értelmes szavakat. Óriási szerencse lenne, ha kiderülne, hogy a lineáris A rokonságban áll egy már ismert nyelvvel, enélkül azonban lépésről lépésre kell előrehaladnunk a Kober által megalapozott és Ventris által folytatott módszerrel: szövegeket kell elemezni, szavak vagy formulák jelentését kikövetkeztetni, a nyelv szerkezetét kidolgozni, végül esetleg rácshálót szerkeszteni, amellyel ellenőrizni lehet a lineáris B-ből átvett hangértékeket. Az első lépéseket megtettük, és sok ország tudósai áldozzák idejüket ennek a problémának, de kénytelenek vagyunk elismerni, hogy akadályozza a továbbhaladást a rendelkezésünkre álló anyag elégtelensége. Előkerült néhány publikálatlan lineáris A tábla, reméljük, hogy ezek és újabb leletek addig szaporítják a feliratanyagot, amíg lehetővé válik a meggyőző megfejtés. Persze addig is újra meg újra akadnak olyanok, akik megpróbálkoznak a rövidebb úttal: egy ismert nyelvvel való azonosság vagy rokonság feltevésével, azon a módon, hogy a fonetikai értékek adaptálásával próbálnak értelmes szöveget nyerni. Elhamarkodottnak tetszik C. Gordonnak, a sémi nyelvek amerikai szakértőjének bejelentése, hogy a lineáris A kifejezéseket a babilóniai akkádban használt szavakkal azonosította. Meg kell mondanom, hogy másoknak is megfordult már a fejében a sémi rokonság, és nem lehetetlen, hogy valahol errefelé kell keresni a megoldást. Többen hajlanak azonban arra az elképzelésre, hogy a lineáris A írás nyelve indoeurópai, valószínűleg a hettitával és a többi régi anatóliai nyelvekkel rokon. A második fejezetben röviden ismertetett ciprusi-minósi táblákból még mindig nagyon kevés került elő, ezért gyors előrehaladásra nemigen lehet számítani. Itt még az a nehézség is fennáll, hogy a jelkészletet nem ismerjük teljes egészében, így nem lehet biztosan azonosítani a különböző írásos emlékekben használt jeleket. A helyzet nagyjából olyan, mintha több különböző kézírást kellene elolvasnunk. Az ábécé és a nyelv ismeretében még idegen írásokat is gyerekjáték elolvasni, de itt, ahol sem az írást, sem a nyelvet nem ismerjük, bizonytalanságban botorkálunk. Sokkal több munkára és sokkal több szövegre lesz szükség, hogy meg tudjuk oldani ezt a fontos problémát. Továbbmenve, a lineáris B és a ciprusi-minósi közti
98
hasonlóság sokkal kevésbé feltűnő, mint a lineáris B és lineáris A közti, így sokkal nehezebb kitalálni a fonetikai értékeket. Van viszont egy másik segédeszközünk: a klasszikus ciprusi szótagírás; bár a hasonlóságokat itt is nehéz megállapítani, és csalókának bizonyulhatnak. De komoly reményünk van rá, hogy nagy mennyiségű anyag kerül elő, mert minden jel arra vall, hogy Cipruson főleg agyagra írtak, és a fő archívumok még felfedezésre várnak. Remélnünk kell, hogy politikai zavargások nem fogják akadályozni az ásatások folytatását sem ezen a szigeten, sem a szíriai partvidéken, ahonnan olyan sokat várunk. Maga a lineáris B is még sok részletében homályos. Van jó néhány jel, amelyek azonosítása nem biztos; további munka segíthet tisztázásukban, addig azonban nemigen tudunk előbbre lépni, amíg nem találunk több példát e ritka jelekre. Egy ragyogó új részletfelfedezés illusztrálhatja, hogy milyenfajta felismerésekre számíthatunk még. Megfigyelték, hogy a wo-wo formában átírt szó jelentése bizonyos összefüggésekben „kettő”, jóllehet ez nem áll kapcsolatban a megfelelő görög szóval. Ismerünk továbbá egy esetet, amikor a wi-du-wo-i-jo nevet nyilvánvalóan elírták wi-wo-wo-i-jo formában. E. Risch zürichi professzor azután észrevette, hogy a wo-wo értékben használt jelcsoport írása mindkét esetben szabálytalan: a második tag fordított, mintha tükörképe volna az elsőnek, amelyet szabályos formában jegyeztek le. Ezért azt a következtetést vonta le, hogy ezt a csoportot összetett jelként kell olvasni, du-wo (vagy inkább dwo) hangértékkel, amely megfelel a görög „kettő” (duó) szónak, és egyszersmind magyarázatot ad a név kiejtésére. Nagyjából hasonló a helyzet az ideogrammákkal is: értünk el bizonyos eredményeket, például amikor egy ideogrammát OLAJ-nak olvastunk, majd előkerült egy új szöveg, amelyben az „olaj” görög szava ezzel az ideogrammával együtt fordult elő. A különlegesebb ideogrammák közül még sok megfejtetlen vagy nagyon kétséges. A súlyok és mértékek különböző jeleinek relatív értékét már elég jól kidolgoztuk, de még mindig nyitva áll abszolút értékük kérdése. Ventris végzett néhány összehasonlítást és számítást, amellyel nagyjából meghatározta őket, de munkájának igazolása és finomítása még hátravan. Ennek egyik lehetséges módja a következő: a régészek rengeteg folyadéktároló edényt találtak; űrtartalmuk valószínűleg kapcsolatban áll a folyadék mérésére használt szabványegységekkel – mint ahogy a mai tejesüvegek is negyed-, fél- vagy egyliteresek. Kézzel előállított edényektől persze nem szabad ilyen következetességet várnunk, de ha elég darabot tudunk megmérni, megközelítő átlagot kaphatunk. Az előrehaladás fő útja kétségtelenül azoknak a szövegeknek értelmezése, amelyeket már le tudunk fordítani. A megfejtés kezdetén felvillanyozott bennünket, ha sikerült olyan szót találni, amelynek fordítása értelmesnek tűnt; most azonban már a feljegyzések keletkezésének körülményei érdekelnek elsősorban. Nem egyes táblák, hanem teljes sorozatok gondos tanulmányozása révén lassanként kirajzolódik előttünk a mykénéi gazdaság általános képe olyanformán, ahogy az előző fejezetben megpróbáltam összefoglalni. Az a feladat is előttünk áll, hogy összehasonlítsuk az eredményeket a Közel-Kelet lelőhelyein talált hasonló dokumentumok tanulságaival, hiszen egyetlen kultúra sem él teljes
99
elszigeteltségben, hanem hatással vannak rá más olyan népek hagyományai és szokásai, amelyekkel kapcsolatba kerül. Nem kétséges, hogy jelenlegi elképzeléseink közül nem egy bizonytalan; de minden okunk megvan a reményre, hogy a tudósok folyamatos munkája nyomán többet fogunk tudni arról a teljes világról, amelynek a táblák csupán egyfajta termékei. De fölösleges úgy tennünk, mintha a birtokunkban lévő anyag állandó újravizsgálásával és újraértékelésével korlátlan eredményeket nyerhetnénk. Bizonyos előrehaladásra még számíthatunk, ha alaposan megvizsgáljuk a számos knóssosi táblatöredéket abból a szempontból, hogy nem illeszthetjük-e őket más ismert, hiányos táblákhoz. Fő reménységünk azonban az, hogy új szövegek kerülnek majd elő. Hogy ez nem hiú remény, kitűnik a legutóbbi néhány év történetéből. Egészen biztos, hogy még ma is találhatunk új táblákat. Azok a mykénéi épületek, amelyekben Wace 1952-ben és 1954-ben a táblákat találta, még nincsenek teljesen feltárva, és ugyanebben a térségben most további lelőhelyeken kutatnak a régészek. A legfrissebb hír nyolcvan újabb pylosi tábla felfedezéséről azt mutatja, hogy Pylosban is érdemes még keresnünk. Ez a forrás azonban lassan kimerülőben van. Az athéni angol régészeti intézet a knóssosi palota külső épületei után kutat abban a reményben, hogy többek közt újabb táblákat is találnak. Több mykénéi lelőhelyen volna még érdemes ásatni. Nemrégiben egy fontos palotát tártak fel a thessaliai Iólkosban. Csábító gondolat volna azonosítani Akhilleus atyjának, Péleusnak palotájával. Nem lehetetlen, hogy itt is használtak agyagtáblákat, bár ez a hely a mykénéi kultúra fő területén kívül fekszik. Sajnos, a lelőhely fölé település épült, így teljes kiásása aligha lehetséges. Ugyanez a körülmény akadályozza a munkát a legígéretesebb ismert lelőhelyen, Thébaiban, ahol rövid leletmentő ásatások során feliratos edényeket találtak. Thébai volt Görögország egyik legfontosabb városa a korai mykénéi korszakban, de i. e. 1300 körül lehanyatlott, ez érdekes módon egybevág az argosi Adrastos seregétől elszenvedett vereségről szóló mondával. Más települések feltárása még előttünk áll. Spártában például, egy mykénéi kori királyság székhelyén, Menelaos, Helené férje uralkodott, de palotáját még nem találták meg. Pleuron emlegetése a pylosi táblákon azt sejteti, hogy érdemes volna felkutatni, mert a helyét már ismerjük. Nem szabad azonban megfeledkeznünk róla, hogy egy mykénéi lelőhely feltárása még nem biztosíték rá, hogy táblákat is találunk; olyan híres helyeken például, mint a mykénéi és a tirynsi palota, egy sem került elő. Csak ott remélhetjük komolyan új darabok felfedezését, ahol a palotát elpusztító tűz kiégette az agyagtáblákat. Az ilyen feladatok nem könnyűek. Kevés a szakember, aki ilyen ásatást képes vezetni, és idejüket sok egyéb feladat is igénybe veszi. Mindenekfölött azonban az ilyenfajta munka költséges, és ez a költség nem térül meg közvetlenül. Egy bölcs határozat folytán minden régészeti lelet a görög állam tulajdona, és a görög múzeumok lenyűgöző gyűjteményeit gazdagítja. Ez így helyes, mert sokkal megnyugtatóbb, ha egy kultúra teljes anyaga egy helyen van összegyűjtve, mint ha az egész világon szétszóródik. Szerencsére a Görögországban működő külföldi régészeti intézetek, valamint a görög régészeti felügyelőség tudatában van annak, hogy
100
gyarapítanunk kell ismereteinket a mykénéi korszakról. Reméljük, a kutatásokhoz elég nagyvonalú támogatást fognak kapni. Azokkal szemben, akik ezt bizonytalan mellékútnak tartják az emberi tudás gyarapítására, nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy az európai kultúra három nagy hagyományon alapul: a zsidón, a görögön és a rómain. Közülük a görög hagyomány az, amelyben a szó legtágabb értelmében vett európai művészetek gyökereznek, és mindazt, amit európai művészek, írók és gondolkodók teremtettek, alapvetően meghatározták e kis ókori nép rendkívüli teljesítményei. Amit a görögöktől kaptunk, eléggé megokolja, hogy még többet kívánjunk tudni kultúrájuknak a történeti kort jóval megelőző kezdeteiről. Anglia nagy hírű filológusainak sorába most egy új nagy név került: Michael Ventrisé. Büszkék vagyunk rá, hogy folytathatjuk munkáját; egyszerűsége, ragyogása, szerénysége és szelleme erre ösztönöz bennünket. Halála után sok szépet mondtak róla, de a legegyszerűbben és legszívbemarkolóbban Dumézil professzor beszélt: „Devant les siècles son oeuvre est faite” (Elvégezte művét, amelyre századok fognak visszanézni).
101
UTÓSZÓ 1967 január Amióta 1957 decemberében lezártam könyvem első kiadásának kéziratát, rengeteg új eredmény született. Egyikük sem tette vitássá a megfejtést és a belőle levont következtetéseket, mégis röviden szólnom kell róluk. Ezért vállalkoztam rá, hogy átírjam 1959 júliusában készült utószavamat, amely a korábbi kiadásokban szerepelt. Könyvem első kiadása idején már több támadás jelent meg a megfejtés ellen, és a támadások később sem szűntek meg. A kritikákra gyorsan válaszoltak a megfejtés hívei, és a vita szerencsésen tisztázta a megfejtés történetének néhány homályos pontját. Például elhangzott az a gyanúsítás, hogy Ventris nem pusztán a fentebb leírt módon szerzett tudomást a „tripus-tábláról”, hanem megfejtését már a benne előforduló szavakra építette. Ezt a rágalmat Blegen professzor azonnal visszautasította, hiszen a töredékek, amelyekből a táblát összerakta, éppen azokban a hetekben kerültek elő a földből, amikor Ventris a huszadik Munkajegyzeten dolgozott. Amíg nem vették kezelésbe és nem tisztították meg őket, olvashatatlanok voltak, úgyhogy Ventris még akkor sem tudta volna hasznosítani a szöveget, ha jelen van az ásatáson. Erre egyesek azzal a meghökkentő ötlettel álltak elő, hogy Ventris valahogy megszerzett egy hasonló tartalmú táblát, majd felhasználta és megsemmisítette. Az ilyenfajta spekulációk azonban csak arra jók, hogy szerzőjük hitelét rontsák. Természetesen azok a tudósok, akik előzőleg elkötelezték magukat a mellett a nézet mellett, hogy a lineáris B nyelve nem lehet görög, vonakodtak beismerni tévedésüket. Más kritikusok az írás jellegéről alkotott előítéletekből indultak ki. „Hogy az akkori görögben – írta egyikük 11 – gyorsírásszerűen elhagyták a végződéseket, és szinte csak a szótöveket írták le, az összes lehetőség közül a legkevésbé felfogható.” Modern betűírásunk szemszögéből nézve csakugyan furcsának tetszhet, hogy a mykénéi kor görögjei beérték egy ilyen tökéletlen rendszerrel. De nem szabad elfelejtenünk – és a bizonyítékok egyre inkább ezt támasztják alá –, hogy a mykénéiek soha nem használták másra a lineáris B-t, csak számadások, leltárak és egyéb ilyen rövid feljegyzések leírására; nincs példa folyamatos prózára, amelyhez szükség lett volna a ragozási elemeket pontosan feltüntető írásrendszerre. A mykénéi írás arra volt alkalmas, amire használták: segített néhány adatot emlékezetben tartani, így hát nem érdemes bántanunk a mykénéieket, amiért nem sikerült olyan tökéletes írásrendszert kialakítaniuk, mint keleti szomszédaiknak. Hasonló feltevéseken alapult S. Levin professzor könyve.12 Az elképzelhető legszigorúbb vizsgálati módszert dolgozta ki a jelek azonosításának ellenőrzésére; és bármennyire meglepő, a jeleknek a fele még ezt a pedáns vizsgálatot is kiállja; a többi csak azért nem, mert olyan bizonyítékok, amilyeneket Levin kívánt, nem léteznek, így hát elfogadja, W. Eilers, Forschungen und Fortschritte, 31, 1957, 326-332. old. The Linear B decipherment controversy re-examined (A lineáris B megfejtése körüli vita áttekintése), Yellow Springs, Ohio 1964. 11 12
102
hogy a lineáris B nagyjából görög, de megkockáztatja azt a feltevést, hogy amikor az általunk megállapított hangértékek nem adnak ismert szót, egy másik nyelv jelenlétével kell számolnunk. Nem áll egyedül ezzel az elképzeléssel, hiszen mi magunk is foglalkoztunk vele. De ahogy föntebb (a hatodik fejezetben) részletesen kifejtettem, sok oka lehet annak, hogy nem tudunk minden szót értelmezni: a szöveg hiányossága, a görög nyelv alakjaiban és szókincsében végbement változások a mykénéi és a klasszikus kor között, az a lehetőség, hogy a szó tulajdonnév stb. Elméletének alátámasztására Levin olyan szavakra hívja fel a figyelmet, ahol a párhuzamos szövegekkel való összehasonlítás egyértelműen elírásra mutat. Aki régi írásokkal foglalkozik, számolnia kell az íráshibákkal. Levin azonban nem hajlandó rá; éppen ezért figyelemreméltó, hogy még ő is sok mindent hajlandó elfogadni megfejtésünkből. Az igazság az, hogy a megfejtésnek kevés ellenfele maradt, és a mykénéi görög kutatását a tudományos világban elismerték a klasszikafilológia fontos ágának. Idézik és tárgyalják a görög nyelv és a régészet kézikönyveinek legújabb kiadásaiban. Sok országban egyetemi kollégiumok és vizsgák anyaga, és a kiemelkedő klasszika-filológusok – még azok is, akik nem ismerik első kézből a szövegeket – tudomásul vették a megfejtést azáltal, hogy használják eredményeit. Érdekesebb az az új anyag, amely az elmúlt kilenc évben került napvilágra, hiszen a megfejtésnek az az egyik legbiztosabb próbája, hogy képesek vagyunk megérteni új szövegeket. 1957-58 telén a hatóságok útszélesítést határoztak el Mykénében, hogy a helyet elözönlő autóbuszok minél kényelmesebben közlekedhessenek. Közvetlenül azok mellett az épületek mellett, amelyeket Wace professzor ásott ki 1952-54-ben, a bulldózer ókori építmények alapjait hozta felszínre. A görög régészeti felügyelőség N. Verdelis vezetése alatt azon nyomban mentőásatásba kezdett, és néhány új táblatöredéket talált a Wace kiásta épületekkel szomszédos házban. Szerencsére Sp. Marinatos professzor, a régészeti felügyelőség akkori igazgatója rá tudta venni az útépítő mérnököket, hogy kikerüljék ezt a területet, így a modern út alatt fekvő részt ki lehetett ásni. Újabb házra bukkantak, és kiderült, hogy ezen a helyen hatalmas épületegyüttes van a föld alatt. Wace kitartott mellette, hogy a kereskedők házait találta meg, de mivel lineáris B írású táblák kerültek elő belőlük, amelyek mindenhol másutt a palotaigazgatás dokumentumai, sokkal valószínűbb, hogy ezek az épületek a különböző gazdasági ágakkal foglalkozó palotatisztviselők lakóhelyéül és irodájául szolgáltak, és hogy a gazdasági élet ellenőrzése túlnyomórészt a király kezében összpontosult, és az ő hasznát szolgálta. Az ekkor kiásott leletek között van egy csaknem teljes, nagy tábla, rajta olyan személynevekkel, amelyek közül néhány előfordult már mykénéi feljegyzéseken. A szöveg huszonnégy asszony névsora, a legtöbb név párosával szerepel. Két esetben a tétel második felében a másik személynév helyén az „és lánya” szavak állnak. Az új nevek közül kettő nemcsak jól ismert görög név, hanem különböző formákban mind a mai napig tovább él Európában: A-re-ka-sa-da-ra vagy Alexandra és Te-o-do-ra vagy Theodora. Újból felmerül Blegen kérdése: nem lehet szó itt véletlenről? Mi a
103
valószínűsége, hogy hat jel vaktában összeállított kombinációja éppen egy közismert görög nevet ad ki? Amikor Bennett publikálta az 1955-ben talált pylosi táblákat, újabb bizonyítékot szolgáltatott a megfejtés helyességéhez. Minthogy ezekhez a szövegekhez Blegen és Bennett professzor szívességéből már 1956-ban hozzájutottam, fő jellegzetességeikről már megemlékeztem könyvemben. A táblák témája illatosított olaj szétosztása különböző személyeknek, akiknek többsége alighanem isten és istennő, habár nehéz megmondani, hogy „a király” Pylos földi királyát jelenti-e, vagy pedig egy isten megtisztelő megszólítása. Számos alkalommal előfordul a táblákon a wa-na-so-i szó, amely feltűnően hasonlít „a két királynőnek” (vagy „a két királynőnek a”) jelentésű görög szókapcsolatra. Erre alapozta Palmer professzor szellemes elméletét, amely szerint a mykénéiek mezopotámiai vagy anatóliai vallásos eszmékből és gyakorlatból vették vagy alakították át vallásukat. Mindez egyelőre nagyrészt tisztázatlan és homályos, és nem kis nehézségekkel jár, hogy a wa-na-so-i szót az áldozatot elfogadó istenségek címének értelmezzük. Ha tovább dolgozunk a problémán, kialakulhat valami elfogadható megoldás, de bizonyosságot csak akkor remélhetünk, ha még több tábla kerül elő. Blegen professzor, kisebb ütemben bár, de egészen 1964-ig folytatta a pylosi ásatásokat. Minthogy a teljes palotaépület napvilágra került, innen aligha remélhetünk újabb táblákat. Az ásatás során azonban találtak néhány táblát, ezeket Mabel Lang professzor publikálta az American Journal of Archaeologyban. Néhányukról szerencsére kiderült, hogy fontos táblák hiányzó darabjai. Az egyik a bútorsorozat egy táblatöredékének segítségével a tételek jegyzékét két hordozható tűzhellyel vagy tűzserpenyővel egészíthettük ki. Jelenlegi tudásunkra azonban az jellemző, hogy minden megértett új adalékra jut egy problematikus: az előbb említett töredéken három új szó olvasható, amelyet eddig nem sikerült megfejtenünk. De nem kell örökre lemondanunk megoldásukról, hiszen napról napra alaposabban megismerjük a dialektust és a kor anyagi kultúráját. Sok új tábla a palota mögött és mellett húzódó lakónegyed körzetéből került elő, amelyet feltehetőleg a királyi műhelyek foglaltak el. Ahogy Knóssosban, bizonyára itt is sok mesterember folytatta mesterségét a király vagy tisztviselői szolgálatában. Néhány érdekes szöveg a környező városokban folytatott munkaerő-toborzásokról számol be; a fennmaradt táblák összesen száztizennyolc embert neveznek meg, de mindegyik táblán hiányzókról is szó van. Egy másik csoportról kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy egy szíjgyártó-műhely feljegyzéseit tartalmazza. Ma már az a véleményem, hogy a szó szerint „varróemberek”-nek nevezett férfiak voltaképpen nem „szabók”, hanem inkább „bőrmunkások”, „szíjgyártók”. Ismerünk egy részletes jegyzéket különböző típusú lószerszámokról és egyéb lófelszerelésekről, többek között kötőfékről és homlokszíjról. Ebben a szövegben találtunk rá a dwo jel értelmezésének egy szép bizonyítékára: a duo „kettő” számra használják, mögötte a 2 számjel áll az olvasat igazolásául. Egy másik táblán szarvasbőrökről olvashatunk, ez újabb adalékokat szolgáltat a szarvasokról szóló említett töredékes feljegyzésekhez. Végül egy majdnem teljesen ép, nagy tábla ökör-, juh-,
104
kecske-, disznó- és szarvasbőröket sorol fel, továbbá belőlük készített tárgyakat: szíjat, sarut, sarukötőt. Az új szövegek alapján néhány esetben korrigálni lehetett korábbi véleményünket. Például annak igazolására, hogy görögök is voltak az uralkodó osztály soraiban, az E-ke-ra2-wo névre hivatkoztam, amelyet egyértelműen görögnek tartottam. Egy új táblán előforduló írásváltozatot, továbbá a ra2 jel helyesbített hangértékét (rya) figyelembe véve be kellett látnom, hogy az értelmezés téves volt. Továbbra sem lehetetlen, hogy görög név, de semmiképpen sem tartozik a neveknek abba a kategóriájába, amelyeknek egyértelmű görög jelentése van. Helyette viszont megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltat az A-pi-me-de név, amely a görög Amphimédés megfelelője; viselője jelentős személyiség lehetett Pylosban. A név Knóssosban is előfordul. Hasonlóképpen fontos bizonyíték a Lawagetasnak, az ország második emberének, „a hadsereg vezérének” tisztán görög címe. Jelentősen gyarapodott tudásunk a kocsi mykénéi nevét illetően: Knóssosban a név egyszerűen hiqquia „lovas(kocsi)”; Pylosban még nem találtak kocsitáblákat, de egy újonnan előkerült kerékleltár wo-ka szaváról kiderült, hogy valószínűleg wokha „jármű”; sőt ugyanaz a gyöke, mint az angol „vehicle” szónak. Korábban, bár ezt a lehetőséget is megemlítettük, egy másik értelmezés mellett törtünk lándzsát, amiért Palmer szigorúan megbírált bennünket. Örülök, hogy elismerhetem: neki volt igaza. Tévedésünk oka jellemző: a wokha szót a korai görög szókincsben nem ismerték, Homéros csak a vele rokon többes számú formát használta: (w)okhea. Ez az eset ismét azt bizonyítja, hogy könnyű volna elolvasni a táblákat, ha ismernénk a kor nyelvét; így azonban ki kellett következtetnünk bizonyos nyelvi formákat, és biztos értelmezésre csak akkor jutottunk, ha ismertük e formák egy-egy változatát. Knóssosban az athéni angol régészeti intézet Sinclair Hood vezetésével, kisebb ütemben bár, de tovább folytatta az ásatásokat, az előkerült kis táblatöredékek azonban nem sokkal gyarapították ismereteinket. Ehelyett rendkívül nagy tapasztalatra tettünk szert, hogy hogyan lehet az iraklioni múzeumban – más helyekről nem is beszélve – újabb töredékeket találni. Kiderült, hogy Evans nem kezelte leleteit olyan megbízhatóan és gondosan, ahogy egy modern ásatótól elvárnánk; persze nehéz dolga is volt, hiszen sok munkással, de csak egyetlen szakértő asszisztenssel dolgozott. Ő maga jegyezte föl, hogy egy Aristeidés nevű munkása (a név az ókorban a becsületesség fogalma volt) ellopott sok táblát, és eladta őket Athénban; az embert Evans naplója alapján elítélték, de néhány tábla soha többé nem került elő, ami pedig meglett, hatvan évig Athénban lappangott, és csak akkor került vissza Krétára. Az is kitűnt, hogy Evans még csak meg sem kísérelte az összes töredék regisztrálását. Talán az asszíriai ásatók példáját követte, akik csak a nagy és jó állapotban lévő táblákkal törődtek, mindenesetre hagyta, hogy a kicsi vagy sérült darabok ezrével elkallódjanak. Néhány ilyet Bennett talált meg az iraklioni múzeumban 1950-ben, másokat pedig én kerítettem elő 1955-ben. Azóta rátaláltak néhány kisebb, de nem kevésbé jelentős töredékre ugyanebben a múzeumban, a Villa Ariadnéban, a knóssosi Stratigráfiai
105
Múzeumban és az athéni angol intézetben. Azt is felfedeztük, hogy az oxfordi Ashmolean Museum és a londoni British Museum néhány kis darabja és pecsétlőköve még publikálatlan. Majd tudomást szereztünk két töredékről, amelyek nem az ismert gyűjteményekbe tartoznak: az egyiket, amely most a londoni University College régészeti osztályán van, Evans ajándékozta 1911-ben egy régész látogatójának, a másikat egy régiségkereskedőtől vásárolták meg Athénban, és évekig hevert egy angol magángyűjteményben. Aligha kerülhető el az a következtetés, hogy nyilván még további darabok is szétszóródtak legálisan vagy illegálisan, és valahol elfekszenek. Felhívást tettem közzé ilyen új darabokért, de alig van rá reményünk, hogy sok kerül elő, jóllehet egyetlenegy kis darab is döntő fontosságú hiányzó láncszem lehet, amelynek segítségével összeilleszthetünk két nagyobb darabot, és teljessé tehetünk egy szöveget. Itt kell megemlékeznem egy új munkatársunkról, a ragyogó tehetségű fiatal belga tudósról, Jean-Pierre Olivier-ről, akinek számos töredékes szöveget sikerült összeillesztenie. Lemásolt néhány száz korábban olvashatatlannak tartott és figyelembe nem vett darabot is, és bebizonyította jelentőségüket más szövegek kiegészítésében. Egyik legérdekesebb eredménye az a-sa-mi-to szó felfedezése; a szóval egy hosszú, négyszögletes tárgyat jelöltek, amelyről kiderült, hogy a homérosi asaminlhos „fürdőkád” megfelelője. Másik asszisztensem, John T. Killen a cambridge-i Churchill Collegeből, szintén sikeresen vett részt ebben a munkában, kiemelkedő teljesítményéről azonban alább fogok beszámolni. Nagy szerencsémre sikerült e két okos és lelkes fiatalember érdeklődését felkeltenem e munka iránt; Killennel 1964-ben jelentettük meg a knóssosi táblák átírásának harmadik kiadását; és hárman együtt dolgozunk a knóssosi táblák teljes tudományos kiadásán. Itt szeretnék köszönetet mondani a lisszaboni Calouste Gulbenkian-alapítvány gondnokságának, hogy néhány évre lehetővé tette számomra egy részidős asszisztens alkalmazását, aki sokat segít az időt rabló munkában. Thébairól úgy emlékeztem meg mint „a legígéretesebb ismert lelőhely”-ről, ahonnan újabb táblákat remélhetünk. Állításomat a korábbi itteni ásatásokon feltárt lineáris B feliratos edényekre alapoztam; bár azt a feltevésemet, hogy „csaknem bizonyosan helyben készültek”, módosítanom kell egy bámulatos új technikai eljárás tanulságai alapján, amelyet H. W. Catling és A. Millett próbált ki ezeken az edényeken az oxfordi Ashmolean Museumban.13 Az agyag összetételének elemzésével kimutatták, hogy néhány edényt valószínűleg Kréta keleti partján készítettek, így tehát helytelenül gondoltuk, hogy a feliratokat Thébaiban írták, hiszen az edények thébai használói esetleg nem is tudták elolvasni a feliratokat. De kételyeinket végképp eloszlatta az a mintegy húsz táblából és töredékből álló csoport, amelyet 1964-ben találtak egy mykénéi kori épületben, nem messze a thébai palota központi részétől. A lelet a véletlen műve volt: a területen új építkezésbe fogtak, és az alapok ásása közben sírokra találtak: a régészeti felügyelőség további kutatásai feltártak valami raktárfélének látszó épületet, ennek egyik termében hevertek a táblák. A thébai táblák önmagukban nem jelentősek; egyetlen árucikkről szólnak, de 13
Archaeometry, 8, 1965, 3-85. old.
106
csak egy rövidítést használnak, amelyet így nem tudunk azonosítani. Formájukban, írásmódjukban, nyelvükben azonban jóformán megkülönböztethetetlenek a Pylosban talált tábláktól, ami újabb bizonyítéka a mykénéi világ egységének. Valószínűnek tetszik, hogy ezek a görög szárazföld legrégibb ismert táblái, talán i. e. 1320 körüliek: ennek a ténynek fontos szerep jutott a knóssosi táblák keltezésének vitájában. A vasárnapi lapok cikkei, valamint a BBC-ben rendezett viták után valószínűleg sokan felfigyeltek Palmer professzor új elméletére a knóssosi táblák keltezéséről. Evans, amikor hozzáfogott a knóssosi ásatásokhoz, természetesen azt hitte, hogy Knóssos Schliemann Mykénéjével egykorú „mykénéi” lelőhely, és kronológiai vázlatát csak sok évi kutatás után dolgozta ki tehetséges asszisztense, Mackenzie segítségével. Végül azonban jól meggondolt vázlatot csinált, amelyet a későbbi felfedezések a legtöbb ponton igazoltak, nem pedig cáfoltak. A legnagyobb hiba az volt, hogy Evans nem olyan időpontra helyezte Kréta görög elfoglalását, amikor létrejöhettek a lineáris B táblák. A megoldásra két lehetőség kínálkozott: vagy az i. e. 15. században zajlott le a görög invázió, ennek azonban nem maradt régészeti nyoma, vagy 1400 körül rombolták le a palotát a görög támadók, és a görög nyelven írt tábláknak ezért egy későbbi korba kell tartozniuk. Evans ,,beszivárgók”-ként jellemezte a palota 1400 utáni elfoglalóit: a civilizáció alacsony fokán élő embereknek, akik a megmaradt termekből csak néhányat takarítottak ki és hoztak rendbe, hogy beköltözzenek. Ezt az elképzelést nyilvánvalóan nem lehetett összeegyeztetni a kormányzás egész Krétára kiterjedő adminisztratív szervezetével, amelyről a táblák tanúskodnak. De igaza volt egyáltalán Evansnek? Nem lehet, hogy az új élet a palotában sokkal fényesebb korszakot jelentett, amelytől finom kerámiáját például csak Evans tagadta meg azzal, hogy rossz periódusra keltezte? Egy másik érv is a táblák későbbi keltezése mellett szólt. A knóssosi táblák nyelve és írásmódja rendkívül hasonlít az i. e. 1200 körüli pylosi táblákéhoz. Elképzelhető, hogy a nyelv semmit nem változott volna két évszázadon át? Palmer még azt is kijelentette: Knóssosban bizonyos nyelvi formák későbbiek, mint pylosi megfelelőik. Sajnos, a példák nemegyszer eltérően értelmezhetők. Az az általános alapelv, hogy egy nyelv különböző területekről származó emlékei között soha nem lehet összehasonlító keltezést végezni, mert az egyik dialektus gyakran évszázadokig megőriz olyan vonásokat, amelyek egy másikból kivesztek. Például a gotten alak elavult Angliában, de Amerikában gyakran használják got helyett; így az a szöveg, amelyben got szerepel, nem szükségképpen későbbi annál, amelyikben a gotten fordul elő. A döntő érveket tehát a régészeti anyagtól kellett várni, főleg pedig Evansnek és Mackenzie-nek az ásatások alatt vezetett naplójegyzeteitől. Nem itt a helye, és hivatottnak sem érzem magam rá, hogy a kérdésben állást foglaljak, de egyre inkább kitűnt, hogy a tárgy szakemberei nem osztják Palmer véleményét, aki szerint a knóssosi táblák nem korábbiak az i. e. 12. századnál. Hogy Evans követett el tévedéseket ásatási
107
megfigyeléseiben csakúgy, mint az eredmények értelmezésében, már régóta köztudott; nemegyszer Evans tulajdon ásatási naplóját nyomtatott beszámolójával állíthatjuk szembe. Ezek a tévedések azonban nem olyan jelentősek, hogy kérdésessé tegyék egész kronológiáját; a késői keltezésnél sokkal kevesebb nehézséget jelent, ha elfogadjuk a knóssosi táblák Evansféle 1400 körüli datálását, kivált most, hogy az 1320 körüli thébai táblák áthidalják a szakadékot Knóssos és más szárazföldi lelőhelyek között. Itt kell visszatérnünk a már jelzett kérdéshez: mikor érkeztek a görögök Krétára, és hogyan vették birtokukba virágzó kultúráját? Egy új eredmény meglepő módon igazolta Marinatosnak, az athéni egyetem professzorának korábbi feltevését. Ismert tény, hogy a 15. század folyamán a minósi Kréta exportja lehanyatlott, és szerepét a szárazföldön készült mykénéi áruk vették át. Marinatos ennek a hanyatlásnak okát abban a szeizmikus katasztrófában látta, amelyet egy égei-tengeri vulkán kitörése okozott, és amelynek nyomait ma is őrzi a klasszikus korban Thérának, ma Santorinnek nevezett kis sziget. A Kikládok e szigete fekszik legközelebb Krétához, mintegy száz kilométerre északra Irakliontól. Időnként bizonyára előfordultak földrengések a knóssosi palota történetében, de – egy régebbi vélemény szerint – nem voltak olyan pusztító erejűek, hogy az egész sziget teljes kultúráját egyszerre megsemmisítették volna. Néhány amerikai geológus14 azonban kutatásokat végzett a thérai vulkánkitöréssel kapcsolatban, és figyelemre méltó eredményekre jutott. Megállapították, hogy a kitörés az 1883-as krakatauinál (Kelet-India) is sokkal erőteljesebb lehetett. Körülbelül harmincméteres szökőárt okozhatott, amely végigsöpört Kréta egész északi partján, elárasztva és romba döntve az összes parti települést. Valószínűleg hatalmas mennyiségű vulkáni hamu is hullott, és a szél óriási területen széthordta a forró hamut és a mérgező füstfelhőket. A Théra körüli tengerfenéken végzett vizsgálatok kimutatták, hogy délkeleten vastagabb a hamuréteg, vagyis a szél északnyugati irányból fújt. Következésképpen a legtöbb hamu Kréta középső és keleti részét és a közeli szigeteket borította el, kiirtotta a teljes növényzetet, és lehetetlenné tette az életet azok számára, akik túlélték a füstfelhőt és a forró hamuesőt. Ennek a hatalmas katasztrófának a következtében a minósi Kréta valamennyi nagyobb központja elnéptelenedhetett, úgyhogy amikor évekkel később az eső és a szél elhordta a hamut, és újból termővé vált a föld, a szárazföldi görögök könnyűszerrel betelepülhettek, és megalapíthatták királyságukat, amelyet a helyreállított knóssosi palotából kormányoztak. Néhány korábbi település bizonyára fennmaradt nyugaton, de Kréta hatalma nyilván annyira megrendült, hogy nem lehetett nehéz görög uralom alatt egyesíteni a szigetet. Az elmélet azonban arra nem ad magyarázatot, hogy mi volt az oka a görögök elfoglalta főváros pusztulásának i. e. 1400 körül. Fölmerült egy olyan elképzelés, hogy a bennszülött minósiak fellázadtak elnyomóik ellen; de ha a görög hódításról fentebb adott leírás helyes, aligha élte túl annyi minósi a katasztrófát, hogy ilyen akcióra képesek lettek volna. Egyébként is minden arra vall, hogy Kréta továbbra is a mykénéi görögök uralma alatt maradt, bár Knóssos központi ereje megtört; a sziget kis államocskákra D. Ninkovich és B. C. Heezen a Submarine Geology (Tenger alatti geológia), (Colston Papers, 1965) c. kötetben, 413-452. old. 14
108
oszlott, ahogy valószínűleg már a minósi uralom alatt is. Az a tény, hogy a 14. században kelet-krétai városok görög feliratos edényeket exportáltak, jól mutatja, hogy a görög uralom nem szűnt meg. A legjelentősebb mértékben a táblák értelmezésében léptünk előre. Ehhez a munkához a világ minden táján dolgozó tudósok hozzájárultak. Még a távoli Brazília és Japán klasszika-filológusai is tanulmányozták a szövegeket, és tettek javaslatokat, megjegyzéseket. Kisebb eredmények születtek a szótagjelek azonosításában. Kiderült, hogy a könyv végén lévő kihajtható tábla 16-os számú jele inkább qa, mint pa2, de ennek a változásnak nincs túlságosan nagy jelentősége, minthogy a klasszikus görögben mindkét értéknek azonos forma felel meg, ezért ez az adat több felvilágosítást nyújt a görög etimológiáról, mint a mykénéi szavakról. 71-et a dwe hangértékkel azonosították; 85 értéke valószínűleg au. A 90 = dwo azonosításról lásd föntebb; egy új jel, a 91 valószínűleg two. Sokkal jelentősebb eredmény az, hogy ma a táblákat már nem mint elszigetelt nyelvi példákat vizsgálják, hanem mint nagyobb sorozatok részeit, amelyek az egész ország gazdaságára vonatkozó feljegyzéseket tartalmaznak. Az értelmezés munkáját itt a fennmaradt archívumok hiányossága akadályozza; de sok tábla, amely önmagában homályos értelmű és érdektelen, érdekes felvilágosítást nyújt, ha a megfelelő összefüggésben vizsgáljuk. Megkíséreltük a lehetőség szerint rekonstruálni azoknak a tárolóknak – kosaraknak vagy dobozoknak – teljes tartalmát, amelyekben a táblákat eredetileg tartották. A teljes táblasorozatok összevetése értékes felvilágosítást nyújt arról, hogy milyen tényekről készítettek pontos feljegyzéseket a mykénéi hivatalnokok. Kiderült, hogy egy-egy tábla legfontosabb tételei a számok, a többi szöveg éppen csak jelzi, hogy mire vonatkoznak a számok. Ezen a kutatási területen ragyogó munkát végzett a cambridge-i J. T. Killen. Gondosan tanulmányozta az összes olyan knóssosi táblát – több mint nyolcszázat –, amelyek juhval és gyapjúval foglalkoznak. Korábban úgy gondoltuk, hogy ezeken a táblákon a számok a palotának fizetett adó mennyiségére vonatkoznak, most azonban kitűnt, hogy a nagy gyapjúhozamú, jórészt ürükből álló nyáj létszámát jelentik. Más nyájakat főleg tenyésztés céljából tartottak. Párhuzamos jelenségek után kutatva kiderült, hogy a középkori Angliában vezetett juhszámadások feltűnő hasonlóságot mutatnak a mykénéi táblákkal, így bátran lehetett arra következtetni, hogy a nyáj tartás és -hasznosítás alapelvei egyformák voltak. Mert világos, hogy a gyapjúból textilt szőttek, és főleg ennek exportja biztosította azt a gazdagságot, amelyet a palota fényűzése bizonyít, mint ahogy a középkori Anglia is a gyapjú és a gyapjúáruk kereskedelméből prosperált. Olyan új történeti tény ez, amelyet pusztán régészeti módszerekkel nem lehetett volna felismerni. A pylosi táblák hasonló elemzése arra az eredményre vezetett, hogy Pylosban a gyapjú, bármennyire fontos volt is, nem alapvető gazdasági tényező. A len és vászon, amelyet Knóssosban alig említenek, itt nyilvánvalóan sokkal fontosabb szerepet játszott. A bronzművesek nagy száma pedig – mintegy négyszázat említenek a feljegyzések – arra vall, hogy
109
a pylosi gazdaság legjellemzőbb vonása a fémáru exportja lehetett. A mykénéi luxuscikkipar megléte mellett tanúskodik az a szövegsorozat, amelyen kyanos-megmunkálókról van szó; ők készítették a Mykénében berakásos díszítésre oly szívesen használt kék üvegpasztát. Az általam javasolt módszert a mykénéi mértékegységek abszolút értékének meghatározására Mabel Lang professzor15 alkalmazta mindazokra a pylosi edényekre, melyek eléggé épek vagy helyreállíthatók voltak. Úgy látszik, hogy a kisebb edények nem oszthatók űrtartalmuk szerint jelentősebb csoportokra, de nagyobb edények esetében a grafikon vonala 2,4 és 3,2 liternél kiugrik. Nem könnyű rájönni, hogy ezek a számok milyen mykénéi egységeket képviselhetnek. Ha egy 0,8 literes egységet feltételezünk, ezt többféleképpen értelmezhetjük. Ventris és jómagam a Dokumentumokban a következő megközelítő megfeleléseket javasoltuk (az új átírási módszer szerint a jeleket nagybetűvel jelöljük): = 0,5 l
=Z =V
(= Z 4)
=2l
=T
(= V 6)
= 12 L
Értelmezésünket vagy úgy lehet összhangba hozni Lang eredményeivel, hogy Z-t erőteljesen redukáljuk, 0,2 literre, amint ő is javasolta, úgyhogy a 2,4 és 3,2 liternek V 3, illetve V 4 felel meg, vagy úgy, hogy Z-t kisebb mértékben korrigáljuk, 0,4 literre, ebben az esetben a 2,4 és 3,2 liternek V l Z 2 (= V l1/2), illetve V 2 felel meg. A választás ezek között az alternatívák között nem egyszerű, a döntő kérdés a férfi-, nő- és gyerekcsoportoknak kiosztott fejadag mennyisége; és egyelőre az alapszámok közül csak néhánynak van általánosan elfogadott meghatározása, így például tudjuk, hogy a fizikai munkát végző nők havi fejadagja T 2 búza (4,8 vagy 9,6 liter). Palmer professzor a Langéhoz közel álló számot fogadott el, nekem azonban a napi 0,16 liter búza túl kevésnek látszik, és különböző okokból úgy gondolom, hogy a magasabb szám a valószínűbb alternatíva. Ebben az esetben a Függelékben és könyvünkben másutt literben megadott számok 20%-kal redukálandók. A lineáris B sikeres megfejtése, mint várható volt, újra felkeltette az érdeklődést a lineáris A és a különös phaistosi korong iránt. Mindkét írásnak rengeteg megfejtése jutott el hozzám nyomtatásban is, kéziratban is. Minthogy szinte valamennyi egymástól teljesen eltérő eredményre jut, nagy többségük nyilvánvalóan helytelen, és néhány olyan szembetűnően alaptalan, hogy szerzőjén kívül senki nem veheti komolyan. De készült egykét komolyabb tudományos munka is, ezért helyénvaló összefoglalni a kutatás jelenlegi állását. A lineáris A-val foglalkozó valamennyi munka azon a feltevésen alapul, hogy ahol egy lineáris B jelet azonosítani lehet lineáris A megfelelőjével, ott a hangérték is azonos. Sok lineáris A jel csakugyan megbízhatóan azonosítható ezen az alapon, bár néhányuk meghatározása – még csak nem is a legritkábbaké – egyelőre nem biztos. Kitűnt, hogy az 15
American Journal of Archaeology, 68, 1964, 99-105. old.
110
anyag fogyatékossága miatt nem sok eredményt ígér, ha a hasonló hangértékek feltevését a Ventris használta rácshálómódszerrel próbáljuk igazolni. A publikált lineáris A szövegek körülbelül a huszonötödét teszik ki a lineáris B szövegeknek, de a Kato Zakróban előkerült új leletek segítségével közelebb jutunk ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű anyagunk legyen. A feltételezett hangértékek bizonyos igazolása adódhat azonban abból a tényből, hogy knóssosi lineáris B táblákról ismert neveket A táblákon is találtak, gyakran kis változtatással végződésükben. Ezért úgy tűnik, hogy a legtöbb lineáris A szöveget teljes biztonsággal áttehetjük latin betűs írásba; bár nem tudjuk megmondani, hogy a lineáris B olvasási szabályait a lineáris A-ból vette-e át, vagy pedig úgy alakultak-e ki, hogy az írásrendszert a görög nyelvre alkalmazták. Csábító a feltevés, hogy a lineáris A nyelve, amelyet minósinak nevezhetünk, főleg nyílt szótagokat használt, és lényegében nem tett különbséget zöngés és zöngétlen (k/g, p/b stb.) mássalhangzó között. De ez nem elég ahhoz, hogy rokonsági kapcsolatait meghatározhassuk. Egyetlen lineáris A szó jelentése biztos: a ku-ro szóé, amely összegek előtt áll, és jelentése nagyjából: „összeg” vagy „annyi mint”. Ha találhatnánk egy ismert nyelvben valami ilyen szót, a lineáris A problémáját megoldhatnánk; de sajnos eddig egyetlen megfejtés sem vezetett ezen a ponton meggyőző eredményre. Néhány szó jelentését gyanítani lehet, és nagy erőfeszítések történtek, hogy ezeket összekapcsolják ismert nyelvek hasonló jelentésű szavaival. A dolog természetéből következően csak két nyelvcsalád jöhet számításba. Az egyik a hatalmas és kiterjedt indoeurópai nyelvcsalád, amelynek i. e. 2000-ben számos oldalága élt Kisázsiában, legismertebb közülük a hettita, de van egy kevésbé ismert nyelve is, a délnyugaton beszélt luvi. Palmer professzor, aki szünet nélkül dolgozott a lineáris B alaposabb megismeréséért, megkísérelt kapcsolatot kimutatni a luvi és a lineáris A között.16 Fogadalmi ajándékok lineáris A írású feliratain többször szerepel az a-sa-sa-ra szó, amelyet egy istennő nevének értelmeztek; Palmer szellemesen „az Úrnő” jelentésű és így pontosan a lineáris B írásban szereplő görög Potniának megfelelő luvi szóval magyarázta. Értelmezése legfeljebb irányjelző lehet, bár így is értékes, de az előrelépés nem könnyű luvitudásunk fogyatékossága miatt. Csakhogy Maurice Pope, a Cape Town-i egyetem professzora nagyon komoly ellenvetést tett. Mulatságos című cikkében: „A minósi Asasara istennő – nekrológ”17 kimutatta, hogy semmi okunk az a-sa-sa-ra- alakot teljes szónak tekinteni, mert vagy szóköz előtt fordul elő, vagy különböző szuffixumokkal együtt. Bár egy szuffixum vizsgálata mutat némi eredményt, mostanáig kevés előrehaladás történt. Simon Davis, a Witwatersrand egyetem professzora rengeteg időt áldozott rá, hogy a lineáris A-t közvetlen kapcsolatba hozza a hettitával. Sajnos, nagyrészt visszaélt a szótagírásnak azzal a tulajdonságával, hogy bizonyos hangok jelölését elhanyagolja, és így azok a hettita szavak, amelyeket beleolvasott a lineáris A szövegekbe, sokszor csak a legtávolabbról emlékeztettek az írott formára. Az ókori Közel-Kelet másik nagy nyelvcsaládja a sémi. A sémi nyelvek jól ismert szakembere, Cyrus Gordon, a massachusettsi Brandeis 16 17
Ld. Mycenaeans and Minoans (Mykénéiek és minósiak), London 2. kiad., 1965. Bulletin of the Institute of Classical Studies, London, 8, 1961, 29-31. old.
111
Egyetem professzora a lineáris A-t séminek fejtette meg. Ő is ért el néhány elfogadható eredményt, de a sémi szavakkal való hasonlóság gyakran nem túl meggyőző, mert a sémi nyelvekben csak a mássalhangzók állandóak, ezért Gordon gyakran figyelmen kívül hagyta a magánhangzókat. Minthogy a lineáris A-nak a lineáris B alapján rekonstruált mássalhangzó-rendszere nem felel meg pontosan a séminek, ezzel egy másik bizonytalansági tényező is felmerült, amely lehetetlenné teszi a szigorú ellenőrzést. Gordon kísérlete, hogy nyelvészeti érveit a minósiak és a filiszteusok közti feltételezett kapcsolatokkal támassza alá, helyes régészeti premisszákból indult ki, mégis olykor képtelen következtetésekhez vezetett. Én nem köteleztem el magam egyik elmélet mellett sem, és úgy érzem, ha valamelyik megfejtő ráakadt is a helyes nyomra, jelenleg lehetetlen megállapítani, hogy egyáltalán valamelyiküknek is igaza van-e. Szerintem legalábbis ugyanannyira valószínű, hogy a minósiak nyelve nyom nélkül kihalt, és nincs egyetlen ismert rokona sem. Ha csakugyan így áll a helyzet, akkor sikerül majd elolvasnunk a szövegeket, ha elég anyag áll rendelkezésünkre, és lesznek olyan világos szerkezetű szövegek is, amelyekben a szövegösszefüggésből következtethetünk az egyes szavak jelentésére. A phaistosi korong változatlanul vonzza a lelkes amatőröket, de még mindig bizonytalan, vajon a krétai hieroglifikus írás formalizált változata-e, vagy idegenből került a szigetre. Azt az állítást, hogy az írás jobbról balra tart, gyakran támadták, de kétségtelen, hogy a jeleket ilyen irányban haladva nyomták a korongra, és bizonyítani azoknak kell, akik azt állítják, hogy az írnok a végén kezdte a feliratot és visszafelé haladva dolgozott. Azt is kimutatták, hogy az írás jeleinek teljes száma több a negyvenöt ténylegesen használt jelnél. Statisztikai módszerrel végzett számítások szerint a teljes jelkészlet mintegy ötvenöt jelből állhatott, de magasabb szám sincs kizárva. Ez megerősíti azt a következtetést, hogy itt is szabályos szótagírással van dolgunk. Végezetül kedves kötelességem, hogy megemlékezzem arról a nemzetközi együttműködésről, amelyet francia kollégáink kezdeményeztek 1956-ban, és amely az utóbbi hat évben óriási méreteket öltött. A korlátozott számú résztvevővel rendezett kollokviumnak nevezett találkozók sorozata Paviában (Olaszország, 1958), Wisconsinben (USA, 1961), Cambridge-ben (Anglia, 1965) folytatódott, és az ötödiket most készítik elő. Létrehozták a mykénéi stúdiumok állandó nemzetközi bizottságát, amely az UNESCO megfelelő szervének védnöksége alá került, és amely kutatási bázisokként nemzeti bizottságokat és társaságokat szervezett. C. Gallavotti professzor kezdeményezésére a római egyetemen megalakították a mykénéi és égeianatóliai tanulmányok központját, amelynek támogatásával fontos könyvsorozat jelenik meg, és amely 1961-re szervezi az első nemzetközi mykénéi kongresszust. A kelet-európai országok sem maradtak el a mykénéi stúdiumok fejlesztésében. 1966-ban abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy részt vehettem a csehszlovákiai Brnóban tartott klasszika-filológiai kongresszus mykénéi szekciójának munkájában, így a tudományág, amelynek megteremtéséért Michael Ventris oly sokat tett, az együttműködés
112
és a kölcsönös megértés szellemében fejlődik. Bizonyos, hogy ennek mindenkinél jobban örülne.
113
FÜGGELÉK Mykénéi táblaszövegek átírásban E könyvben több tábla szövegét idéztük vagy fordítottuk le. Alább még néhány példa következik. A szövegeket a lineáris B latin betűs átírásában közöljük; az ideogrammáknak nagybetűs magyar szavak felelnek meg, például: FÉRFI. Az értelmezés részletei A mykénéi görög nyelv dokumentumaiban találhatók meg; a tábla száma után zárójelben erre a könyvre hivatkozunk; PY = Pylos, KN = Knóssos. A szöveget a kiejtés feltételezett rekonstrukciója követi, ahogy egy mykénéi írnok olvashatta a szavakat. Itt természetesen sok minden bizonytalan; az átírások célja inkább az, hogy a némi görög tudással rendelkezőknek megmutassák, hogyan lehet kihámozni a szöveg értelmét. A görög átírást is latin betűkkel közöljük, mert bizonyos hangoknak görög ábécével való leírása nehézséget okoz. Egy mykénéi szöveget nem lehet megfelelően átírni klasszikus görögre, ezért az itt megadott görög szöveg nem fordítás, a benne szereplő szavak egynémelyikének eltérő a jelentése vagy a formája. Az alábbi fordítás némileg különbözik a Dokumentumokban megjelent szövegtől, főleg a kérdőjeleket hagytuk el. Hangsúlyoznom kell, hogy sok esetben lehetséges alternatív fordítás. 1. PY Ael34 (II b melléklet; Dokumentumok, 31. sz.) ke-ro-wo po-me a-si-ja-ti-ja o-pi ta-ra-ma-(ta)-o qe-to-ro-po-pi o-ro-me-no FÉRFI l Kerowos (?) poimén Asiatiái opi Thalamátáo quetropopphi oromenos ANER 1 Kerowos, a pásztor Asiatiában Thalamatas nyájának őre. 2. PY Ad676 (Dokumentumok, 10. sz.) pu-ro re-wo-to-ro-ko-wo ko-wo FÉRFIAK 22 ko-wo 11 Pyloi: lewotrokhowón korwoi ANDRES 22 korwoi 11 Pylosban: a fürdőszolgák huszonkét fia, tizenegy fiú 3. PY Eb297 (Dokumentumok, 140. sz.) i-je-re-ja e-ke-qe e-u-ke-to-qe e-to-ni-jo e-ke-e te-o ko-to-no-o-ko-de ko-to-na-o ke-ke-me-na-o o-na-ta e-ke-e BÚZA 3 9 3 hiereia ekhei que eukhetoi que etónion ekheen theon ktoinookhoi de ktoináón kekeimenáón onáta ekheen PYROS 3 9 3 A papnő birtokolja ezt és azt állítja, hogy az istenség tulajdona (?), de a föld tulajdonosai (azt állítják), hogy a papnő (csak) bérli a közösségi földből: 474 liter búza. 4. PY Er312 (Dokumentumok, 152. sz.) wa-na-ka-te-ro te-me-no to-so-jo pe-ma BÚZA 30 ra-wa-ke-si-jo te-me-no BÚZA 10
114
te-re-ta-o to-so pe-ma BÚZA 30 to-so-de te-re-ta FÉRFIAK 3 wo-ro-ki-jo-ne-jo e-re-mo to-so-jo pe-ma BÚZA 6 Wanakteron temenos tossoio sperma PYROS 30 Láwágesion temenos PYROS 10 telestáón tosson sperma PYROS 30 tossoide telestai ANDRES 3 Worgióneios erémos tossoio sperma PYROS 6 A király birtoka, ennyi vetőmag: 3600 liter búza. A Lawagetas birtoka: 1200 liter búza. A telestasoké, ennyi vetőmag: 3600 liter búza; ennyien vannak a telestasok: 3 férfi. A kultuszközösség lakatlan (?) (földje): ennyi vetőmag: 720 liter búza. 5. KN Gg702 (Dokumentumok, 205. sz.) pa-si-te-o-i me-ri AMPHORA 1 da-pu2-ri-to-jo po-ti-ni-ja me-ri AMPHORA 1 pansi theoi’i meli AMPHIPHOREUS 1 Dabyrinthoio Potniái meli AMPHIPHOREUS 1 Valamennyi istennek, egy amphora méz. A Labyrinthos (?) Úrnőjének, egy amphora méz. 6. PY Fr1184 (Dokumentumok, 217. old.) ko-ka-ro a-pe-do-ke e-ra3-wo to-so e-u-me-de-i OLAJ 18 pa-ro i-pe-se-wa ka-ra-re-we 38 Kókalos apedóke elaiwon tosson Eumédeï ELAIWON 18 paro Ipsewái kláréwes 38 Kókalos a következő mennyiségű olívaolajat Eumédésnek: 648 liter olajat. Ipsewastól, harmincnyolc álkiöntős edény (?).
fizette
vissza
7. PY Ta722 (Dokumentumok, 246. sz.) ta-ra-nu a-ja-me-no e-re-pa-te-jo a-to-ro-qo i-qo-qe po-ru-po-de-qe po-ni-ke-qe LÁBZSÁMOLY 1 ta-ra-nu a-ja-me-no e-re-pa-te-jo ka-ra-a-pi re-wo-te-jo so-we-no-qe LÁBZSÁMOLY 1 ta-ra-nu a-ja-me-no e-re-pa-te-ja-pi ka-ru-pi LÁBZSÁMOLY 1 (kétszer) thránys aiaimenos elephanteiói anthróquói hiqquói que polypodei que phoinikei u q e THRANYS 1 thránys aiaimenos elephanteiois karaáphi lewonteiois s---nois que THRANYS 1 thránys aiaimenos elephanteiáphi karuphi THRANYS 1 Egy lábzsámoly férfi, ló, polip és griff (vagy pálmafa) elefántcsontból berakott (alakjával). Egy lábzsámoly berakott elefántcsont oroszlánfejekkel és barázdákkal (?).
115
Egy lábzsámoly, berakott elefántcsont diókkal (?). 8. KN Sd0401 (Dokumentumok, 266. sz.) i-qi-jo a-ja-me-no e-re-pa-te-jo a-ra-ro-mo-te-me-no po-ni-[ki-jo] a-ra-ru-ja a-ni-ja-pi wi-ri-ni-jo o-po-qo ke-ra-ja-pi o-pi-i-ja-pi KOCSIK KERÉK NÉLKÜL 2 hiqquió aiaimenó elephantei ararmotmenó phoinikió araryiai hániáphi wriniói opóquói keraiáphi opiiáphi HIQQUIO 2 Két kocsi elefántcsont berakással, összeszerelve, bíborvörös festéssel, gyeplőkkel felszerelve, bőr szemellenzőkkel (?), agancszablákkal (?). 9. PY Sa794 (Dokumentumok, 291. sz.) ka-ko de-de-me-no no-pe-re-e KERÉK ZE 1 khalkói dedemenó nóphelee HARMOTE ze(ugos) 1 Egy pár kerék, bronzpánttal, használhatatlan.
116
17. A lineáris B írás nyolcvanhét szótagjele fonetikai értékkel és számátírással
117
A borító- és a kötésterv Somlai Vilma munkája A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója 80/267. Franklin Nyomda Budapest, 1980 Felelős vezető: Vágó Sándorné igazgató Felelős szerkesztő: Kulcsár Zsuzsanna Műszaki vezető: Gonda Pál Műszaki szerkesztő: ifj. Vaisz György Megjelent 10.000 példányban 11,4 (A/5) ív terjedelemben A könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint készült
118
Ábrajegyzék 1. Mykénéi lelőhelyek és lineáris B táblákon említett települések.................................11 2. A görög dialektusok i. e. 400 körül................................................................................12 3. Tábla hieroglifikus írással Phaistosból..........................................................................13 4. Tábla lineáris A írással Hagia Triódából (114. sz.).......................................................14 5. Az ékírás fejlődése...........................................................................................................20 6. A ciprusi szótagjelek jegyzéke.......................................................................................21 7. A lineáris B és a klasszikus ciprusi szótagjelek összehasonlító táblázata.................22 8. A „Kober-háromság”.......................................................................................................29 9. A lineáris B írás elemeit bemutató pylosi tábla (Aa62)................................................35 10. Néhány közérthető ideogramma.................................................................................35 11. A nemek megkülönböztetése a DISZNÓ ideogrammán...........................................36 12. A rácsháló felépítése......................................................................................................39 13. Ventris rácshálója 1951. szeptember 28-án.................................................................46 14. Az egyik knóssosi tábla (Sc230)....................................................................................79 15. Knóssosi kardtábla (Ra1540).........................................................................................81 16. Mykénéi edények és edénynevek................................................................................85 17. A lineáris B írás nyolcvanhét szótagjele fonetikai értékkel és szám-átírással.......116
119
ELŐSZÓ..................................................................................................................................3 ELSŐ FEJEZET – MICHAEL VENTRIS.............................................................................................................5 MÁSODIK FEJEZET – A MINÓSI ÍRÁSOK...............................................................................................................8 HARMADIK FEJEZET – REMÉNYEK ÉS KUDARCOK............................................................................................23 NEGYEDIK FEJEZET – EGY ELMÉLET SZÜLETÉSE..............................................................................................32 ÖTÖDIK FEJEZET – ELŐREHALADÁS ÉS KIBONTAKOZÁS........................................................................52 HATODIK FEJEZET – A MEGFEJTÉS ÉS BÍRÁLÓI...............................................................................................61 HETEDIK FEJEZET – A MYKÉNÉI GÖRÖGORSZÁG ÉLETE............................................................................75 NYOLCADIK FEJEZET – KITEKINTÉS........................................................................................................................97 UTÓSZÓ.............................................................................................................................101 FÜGGELÉK........................................................................................................................113 Ábrajegyzék........................................................................................................................118