A legnagyobb visszatérés 9789634066187 [PDF]

Zitiervorschau

Az eredeti mű címe: David Bolchover The Greatest Comeback The Story of Bela Guttmann Biteback, London, 2017 Fordította: Budai László és Mokány Lajos Copyright © David Bolchover 2017 Hungarian translation © Budai László, Mokány Lajos, 2018 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2018 Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Elektronikus kiadás v.1.0. ISBN ISBN 978-963-406-692-7 Kiadja a Gabo Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Várlaki Tibor

TARTALOM

Előszó ELSŐ FEJEZET

Az első menekülések MÁSODIK FEJEZET

Az ellenszegülés évei HARMADIK FEJEZET

A „Nagy Alma” NEGYEDIK FEJEZET

Az alapok tanulása ÖTÖDIK FEJEZET

Kicselezett halál HATODIK FEJEZET

A túlélő visszatér HETEDIK FEJEZET

Olasz munkák NYOLCADIK FEJEZET

Latin leckék KILENCEDIK FEJEZET

Európa meghódítása TIZEDIK FEJEZET

Címvédés

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Elhalványodás UTÓSZÓ

Megjegyzések Guttmann Béla karrierje Köszönetnyilvánítás Irodalomjegyzék KÉPMELLÉKLET A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS

A szüleim és a nagyszüleim emlékére

Előszó A portugálok híres futballklubja, a Benfica az AC Milannal csapott össze a bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjében, a Práterben, 1990. május 23-án. A mérkőzés előtt a Benfica minden idők legjobb játékosa, Eusébio ellátogatott a bécsi központi temető zsidó parcellájához. Annak az embernek a sírja előtt imádkozott, aki három évtizeddel korábban kihúzta őt a bizonytalanságból, és elindította a sztárok világa felé. A sírkő mellett arra kérte halott mentorát, hogy vegye le híres átkát a csapatról. 1962 májusában Guttmann Béla Benficája 5-3-ra győzött a nagyszerű Real Madrid ellen az amszterdami Olimpiai stadionban, ezzel egymás után a második BEK-serlegét nyerte. Az utolsó két gólt Eusébio, a húszesztendős fenomén szerezte, akit „Fekete Gyémántként” ismertek. A mérkőzés után azonban annak – addig meglévő – esélye, hogy a klub hosszú távon is dominálni tudjon majd Európában, akadályokba ütközött. A vezetőség visszautasította Guttmann folyamatos fizetésemelési követeléseit, arra hivatkozva, hogy a szerződésében nincs semmilyen kikötés erre vonatkozóan. Amint az viharos karrierjében már megszokottá vált, a karizmatikus és innovatív edző dühösen távozott. Utoljára még megüzente, mondják meg a munkaadójának, hogy 100 évig nem fognak európai kupát nyerni. Eusébio fohászának 1990-ben nem lett eredménye. A Milan 1-0-ra legyőzte a Benficát. A Benfica 2016-ig nyolc európai kupadöntőt játszhatott 1962 óta, és minden finálét elveszített. Annak az esélye, hogy egy döntőt se nyerjen, 1:256 volt, vagyis mindössze 0,4 százalék. Csakúgy, mint Guttmann Béla átkának. Erőteljes egyéniségének megjelenése halála után is olyan jelentős volt, mint életében. Ahogy a szurkolók az Estádio da Luz stadionba belépnek a 18-as kapun keresztül, Guttmann szobra köszönti őket. 500 évvel a húsvéti hétvége után, amikor

3000 zsidót öltek meg a városban a portugál inkvizíció kezdetén, egyikőjük ott magasodik. Büszkén megragadja a két európai kupát, amelyekkel kifogott harminckét utódján – ez erős, gúnyos figyelmeztetés a Benficának, hogy mi lehetett volna elérni, ha a makacs és szűklátókörű vezetőség megfelelően értékeli vezetőedzőjét. Nehéz elképzelni, hogy egy modern kori futballklub visszautasítana jogos követelést az edzőjétől, aki két ekkora sikert ért el. De Guttmann és a Benfica is megfizette az árát az edző újításainak, és annak a képességének, hogy bezúzza a hagyományokat, majd átformálja. Amíg most kevesen kérdőjelezik meg, hogy egy edzőnek milyen óriási hatása van egy csapat teljesítményére – a futballban és más sportágakban egyaránt –, addig 1962-ben más volt az uralkodó vélemény. Herbert Chapman hiába vezette a Huddersfield Townt és az Arsenalt sikerekre az 1920–30-as években, a most széles körben elismert edző akkoriban messze volt attól, hogy elfogadják. Guttmann Béla volt az első olyan, nemzetközileg is szupersztárnak számító tréner, aki kihasználta csapata fizikai és taktikai előnyét – még mielőtt José Mourinho vagy Pep Guardiola megszületett volna. – Megelőzte a korát – mondta róla António Simoes, Guttmann egy másik sztárja, akit edzője 17 évesen a világsiker felé irányított. – Mourinho ma ugyanazokat mondja, mint Guttmann 50 évvel ezelőtt. Ezért amikor Guttmann kockáztatott, a Benfica elküldte. Arra kérték, hogy pakoljon össze, az a naiv vélekedés uralkodott ugyanis a klubnál, hogy bőven van még jó edző ott, ahonnan ő jött. * * * Ahhoz, hogy alaposan megismerjünk olyan legendát, mint Guttmann Béla, először arra a helyszínre és időszakra kell koncentrálnunk, ahonnan ez a figyelemre méltó ember származott: Közép- és Kelet-Európa vibráló és kreatív zsidó közösségére, még mielőtt majdnem teljesen megsemmisült. A

futballban – és sok más területen is – a zsidó népesség hatása elképesztően túlnőtt a méretein. Guttmann a XIX. század utolsó évében született Budapesten, Guttmann Ábrahám és Eszter gyermekeként. Első jelentős sikere az MTK-hoz köthető, ahhoz a csapathoz, amelyet zsidó üzletemberek alapítottak, és később elsősorban zsidó játékosokhoz és szurkolókhoz kötődött. Olyan kezdőcsapatban játszott, amelyben hat zsidó szerepelt, és gólt szerzett a magyar válogatottban debütáló mérkőzésén Németország ellen 1921-ben. Minden tökéletesnek tűnt Guttmann számára, de a pályán elért sikereit beárnyékolták a politikai események. A magyar fehérterrorban zsidók ezreit ölték meg, ezért úgy döntött, hogy a teljes mértékben zsidó- és cionista gyökerű Hakoah Wienhez menekül. Ez volt 21 nemzetközi határátkelése közül az első játékos- és edzői karrierjében a futball Bolygó Zsidójának, aki alapító atyja volt a már globalizálttá vált játéknak. A Hakoah-nál ért el játékoskarrierje csúcsára, amikor 1925-ben megnyerték az osztrák bajnokságot, amely az első teljesen professzionális bajnokság volt Európában. Guttmann tapasztalatai, amelyeket a klubnál töltött öt éve alatt szerzett, azonban nem csak a pályán elért sikerekre korlátozódtak. A Hakoah (a héber szó erőt jelent) sokkal több volt, mint egy sikeres csapat: hatásos szimbóluma a zsidó büszkeségnek Bécsben és az egész világban. Az osztrák cionista csoport által alapított klub egyvelege volt a zsidó öntudatosságnak és harcias önbizalomnak, és elutasítása a bátortalan asszimilációnak a nem zsidó társadalmakba. Mindez pedig összhangban volt a zsidó fiatalok nagy csoportjának célkitűzésével, akik a méltóságot keresték az állandó bántalmazás, megfélemlítés és erőszak között. – Akik megszokják, hogy inzultálják őket, elvesztek – mondta Robert Stricker, a Hakoah egyik alapítója. A pályán és pályán kívüli intenzív gyűlölet ellenére a Hakoah állta a versenyt az ellenséges és gyakran fizikailag is megfélemlítő légkörben. Megtestesítve az erős judaizmust (az elnevezés a cionista aktivista Max

Nordautól származik), a játékosok nagy Dávid-csillaggal a mezükön játszottak, ami kollektív ellenszegülés volt a világ időtlen idők óta tartó zsidógyűlöletével szemben. Guttmann és a csapattársai beutazták a világot, élvezték a sikereket a pályán, és a zsidó tömegek imádatát, bárhová is mentek. Lengyelországban azzal provokáltak, hogy legyőzték az ország legjobbjait. Az Egyesült Államokban 250 ezer szurkolót vonzottak a túrájukon a meccseikre 1926-ban, egyik mérkőzésükön olyan nézőrekordot állítottak be, amely aztán 50 évig fennállt. A West Ham United az első angol csapat lett, amelyik hazai pályán kapott ki 5-0-ra, néhány hónappal azután, hogy bejutottak az FA-kupa döntőjébe. Az akkor nagyon erős csapatnak számító Slavia Praha szintén kikapott a Hakoah-tól, több mint egy évtized után szenvedett vereséget hazai pályán. Azonban ezek a dicsőséges évek voltak az utolsók, amikor még tündököltek, a Hakoah szárnyalása azoknak az európai zsidóknak volt az utolsó örömforrásuk, és hamarosan kétharmadukat elpusztították. A Hakoah sportklubjának legalább 37 tagját gyilkolták meg, közülük heten labdarúgók voltak. Guttmann volt az utolsó edző, aki irányíthatta a csapatot, mielőtt a nácik bevonultak Bécsbe. A klubot feloszlatták, az eredményeiket törölték. Guttmann 600 ezer magyar zsidó sorstársát gyilkolták meg, köztük lánytestvérét és idős édesapját is. A pokol mélye egy 54 napos időszak volt 1944 tavaszán, amikor 435 ezer zsidót deportáltak megsemmisítő táborokba, a többségüket Auschwitzba. Több mint nyolcezer embert minden nap. Tizenegy másodpercenként meghalt egy zsidó. A kegyetlen náci gépezet megsemmisített 18 Guttmann Bélát és 19 Gutman Bélát – rajtuk kívül négy Guttman Bélát, tíz Gutman Bellát és három Guttmann Bellát. A legenda szerint a focista Guttmann Béla úgy kerülte el a holokausztot, hogy a független Svájcba menekült. De ahogy sok részlet Guttmann élete kapcsán, az igazság sokkal árnyaltabb, mint azt feltételeznénk.

Tény ugyanis, hogy Guttmann 1944-ben Magyarországon volt, és valahogy túlélte. Hónapokig egy elhanyagolt padláson bujkált Budapest külső kerületében, miközben zsidók ezreit hurcolták el a megsemmisítő táborokba. Aznap este menekült el, amikor egy deportálást terveztek, így elkerülte a majdnem biztos halált, majd egészen elképesztő módon kezdett új életet. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy elhiggyük, a Hakoah merész ellenállása, vagy Guttmann két megmenekülése az üldöztetésétől meghatározó eleme volt későbbi karakterének. Csökönyös, érvekre támaszkodó, nyíltan beszélő, gyanakvó, kóborló, tekintélyromboló, impulzív – Guttmann zsigeri kívülálló volt, aki tudta, hogy sohasem fogadnák el, de nem érdekelte a véleményük, és a maga útját járta. * * * Guttmann Béla élettörténete az emberi diadal a megpróbáltatásokon: a kiemelkedő sportoló példája ösztönző holokauszttúlélők generációjából, akik szabadulni akartak a múlt borzalmaitól, hogy valami nagyszerű személyes sikert érjenek el. Alig másfél évtizeddel a haláltáborok bezárása után, lezárva egy korszakot, amelyben holtan akarták látni őt és sorstársait, Guttmann felemelhette a legrangosabb trófeát ugyanazon a kontinensen. Európa halálos bugyraiból Európa bajnoka – mindössze 16 év alatt. Ez a könyv nemcsak olyan embert mutat be, akinek befolyása a futballvilágban hatással van a jelenre is, hanem egy történet is az egyik legnagyobb túlélőről. Iain Dowie, korábbi brit futballistából lett tudós használta a felpattanás – értsd talpraállás – fogalmát bizonyos sportolókra utalva, akik képesek bármilyen helyzetből felállni, majd tovább dolgoznak a sikerért. Ebben az értelemben ki tudja felvenni a versenyt Guttmann-nal? – Az életben többször voltam lent, mint fent – mondta élete utolsó éveiben. Kijelentés egy olyan embertől, aki kiemelkedő játékos- és edzői pályafutása során 12 bajnoki címet nyert. Mégis igaza volt.

Amellett, hogy a talpraállás emberi története az övé a futball drámájával a háttérben, Guttmann élete szimbolizálja az elképesztően színes, de tragikus zsidó történelmet. Tizennégy különböző országban élt, néhányban megszorításokkal, ami tükrözi a zsidók vándorlásra való hajlamát. Magyarország, Jugoszlávia, Ausztria, Egyesült Államok, Hollandia, Románia, Olaszország, Argentína, Ciprus, Brazília, Portugália, Uruguay, Svájc és Görögország – mindegyik országnak előnye származott Guttmann jelenlétéből. És minden országnak a világon van egy elbűvölő, gyakran fájdalmas zsidó története. Guttmann élettörténete – a halál közeléből tudott megújulni – híven tükrözi a XX. századi zsidóság tapasztalatát is, ami biztosan a legelképesztőbb visszatérése egy nemzetnek a történelemben. A zsidó nép padlón volt 1945-ben. A világ gyűlölete és közömbössége miatt elhagyatottak lettek, hatmillióan meghaltak, közülük több mint egymillió gyermek, akik a jövőjüket jelentették volna. Túlélők tízezrei szenvedtek különböző táborokban, Európában kóboroltak, hogy elveszett szeretteiket keressék, sok esetben azonban még több gyűlölettel és erőszakkal szembesültek a korábbi szomszédaik részéről. Mindössze három évvel később, a majdnem kétezer éves évfordulójukra, 1948-ban megalapították Izraelt, az első zsidó önálló államot. 1961 májusában Guttmann Benficája a Barcelonával játszott Bernben az első európai kupáért. A zsidó állam már sikeresen megvédte magát a háborúban a saját szomszédai ellen. Elfogták Adolf Eichmannt, a holokauszt egyik kitalálóját, és zsidó bíróság elé állították Jeruzsálemben. A zsidó nemzetre, ahogyan Guttmannra is, felfigyelt a világ, most az egyszer a jobb érdekében. Nem várjon az olvasó giccses életrajzot egy impozáns személyiségű edzőről, aki érdekes életet élt, és komoly befolyása volt a modern kori labdarúgásra. Ez olyan történet, amely mindenképpen érdemes elmesélni. Elsősorban a fejezetek elején mutatjuk be Guttmann életének jelképrendszerét

és hátterét egy életrajzi történettel, benne a zsidó történelem vonatkozásaival, amelyben Guttmann elhelyezi magát. Ez a háttér szintén megerősíti Guttmann fenomenális eredményeit, aki a kedvezőtlen körülmények ellenére is győztes lett. És mielőtt a történet elkezdődne, ez a könyv nagy részben Európáról is. Guttmann életét közrefogta Európa ellentmondásos történelme. Az egyik a kegyetlenség és a népirtás, a másik csodálatos városokban töltött nyári esték, amikor a nagyszerű játékosok mindent megtesznek, hogy egy lelkes közönség előtt megnyerjék a futball Szent Grálját, a bajnokcsapatok Európa-kupáját. Abban az időben, amikor minden megújul, és fokozódó izgalom lesz a kontinensen, a zsidó közösség maradéka imádkozik a zsinagógákban, Guttmann élettörténete felteszi a kérdést: a víziók közül melyik fog győzedelmeskedni a mi időnkben?

ELSŐ FEJEZET

Az első menekülések – Itt jönnek a zsidók! – kiáltotta a budapesti bérház házmestere, ahogyan Baumgarten József közeledett. A felbukkanó tömeg űzte az I. világháborús veteránt a harmadik emeleti lakása felé. Miután a lakását zárva találta, gyorsan átfutott a szomszédhoz. A csőcselék így is betörte az ajtót, veréssel fenyegették fiatalabb testvérét, Zsigmondot, és akasztással a nagyanyját. Későbbi nyilatkozatában Baumgarten így emlékezett vissza a történetre, hogy mi következett azon az 1919. augusztusi napon:

– A testvérem a szomszéd lakásba menekült, Rotling Bélához, majd bezárta az ajtót. A tömeg utána futott, egy Putnik János nevű munkás – aki a banda vezetője volt, és aki a legkeményebben ütötte a testvéremet – betörte az ablakot az ajtó fölött. A tömeg bejutott a lakásba, ahol újra elkezdték verni őt. Néhány perccel később hangos zajt hallottam. A testvérem gyakorlatilag holtan feküdt a földszinten (az épület belső udvarán). Nem tudom, hogy ő ugrott le, vagy kidobták az ablakon. Baumgarten Józsefet olyan durván bántalmazták, hogy hat hétig feküdt kórházban. Putnikot letartóztatták, de három nap után elengedték. Ez az epizód pillanatfelvétele a fehérterrornak, amely bántalmazta, verte és ölte a zsidókat Magyarországon 1919 és 1921 között. Közvetlenül a háború utáni években, amelyben körülbelül tízezer magyar zsidó halt meg az osztrák– magyar hadseregben. A fehérterror vadállati reakció volt a magyarországi Tanácsköztársaság rövid, de brutális időszakára, amelyet Kun Béla vezetett 1919. márciustól augusztusig. Már korábban keresték a bűnbakokat, akiket hibáztatni lehetett Magyarország megalázó vereségéért az I. világháborúban, emellett a zsidóknak a gazdasági és kulturális életében látott sikerei is táplálták az antiszemitizmust. A megdöntött kommunista kormány zsidó vezetői (leginkább azok, akik korábban áttértek a keresztény hitre) – beleértve a félig zsidó Kun Bélát – voltak a további katalizátorai, hogy az antiszemita erőszak a véres fehérterror legfontosabb része legyen. Horthy Miklós kormányzó, a „nemzeti hadsereg” ellenforradalmi vezetője, valamint szadista csatlósa, Prónay Pál irányításával a tombolás és a zsidók üldözése kiterjedt az egész országra, a falvaktól a városokig. Marcaliban hat zsidót akasztottak fel 1919 augusztusában; Csurgó közelében, ahol hatvanöt zsidó család harminc férfit vesztett el a háborúban, hét embert gyilkoltak meg szeptemberben; ugyanabban a hónapban megkeresték és megölték az összes zsidót kézigránátokkal és gépfegyverekkel Diszelben; novemberben nyolc

zsidót – két tanárt, két ügyvédet, egy bankárt, egy kereskedőt, egy tanulót és egy nyomdászinast – halálra késeltek Kecskeméten. A gyilkosságok száma pedig nem csökkent, Budapest vált a támadások központjává 1920-ban, miután a nemzeti hadsereg átvette az irányítást a fővárosban. Feltételezések szerint közel 3000 magyar zsidót gyilkoltak meg. Az új kormány jogrendje hasonló mintát követett. 1920-ban a magyar parlament elfogadta a numerus claususnak nevezett első antiszemita törvényt az I. világháború utáni Európában. A törvény kikötötte, hogy az egyetemeknek nem kell új diákokat fogadniuk, ha „nem lojálisak a nemzeti és morális szempontok iránt”, és „a különböző etnikumok, valamint nemzeti csoportok tagjainak létszáma ugyanolyan arányú legyen, mint a különböző etnikumok és nemzeti csoportok aránya a teljes népességen belül.” A törvény egyértelműen a zsidókat célozta, és el is érte a kívánt hatást. A Magyar Tudományos Akadémián jelentősen lecsökkent a zsidók hányada: 1913-ben például még 34 százalék volt, míg 1925-re ez már csak 8 százalék lett. A megfélemlített és megzavarodott zsidó közösség a hagyományos reakcióval válaszolt, bizonyítva a lojalitásukat és hazafiasságukat, racionális érvekkel próbálták meggyőzni az irracionális ellenséget arról, hogy nem kellene utálniuk a zsidókat. Pest izraelita gyülekezete a következő nyilatkozatot adta ki: „A gyülekezet szeretné kifejezni minden egyes kommunista felé, hogy legkevesebb ezer zsidó vallású magyar állampolgár békében és háborúban is hűségesen szolgálta a magyar anyaországot és nemzetet, és a proletárdiktatúra gyászos időszakában túl sokat szenvedett, továbbá a kommunista erkölcs hibás doktrínáitól ugyanolyan messze áll, mint bárki más.”

Huszonöt évvel később a hosszan tartó gyűlölet új megtestesüléseként, az észszerű meggyőzés politikáját elpusztították a gázkamrákban és Auschwitz kemencéiben – köztük sok kiváló támogatójával. Horthyt – aki idős emberként halt meg Portugáliában az 1950-es években – ünnepélyesen újratemették 1993-ban Magyarországon, és hazafiasnak nevezte őt az akkori miniszterelnök. * * * Ha komolyan meg akarjuk érteni Guttmann Bélát{1}, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a földrengésszerű változást a legfogékonyabb életkorában. Az a Budapest, ahol 1899. január 27-én megszületett – ahol szabadon és boldogan élhettek a zsidók – összességében sokkal nyugalmasabb hely volt, mint ahonnan fiatal felnőttként kétszer is elmenekült a fehérterror alatt és azt követően. Közel 170 ezres lélekszámával a zsidók Budapest teljes népességének egynegyedét képviselték. Ami még ennél is fontosabb, hogy ezek a zsidók egy aranykorszakban élvezhették az életet, az állampolgárok többsége elfogadta őket, és szabadon élhettek bármiféle diszkrimináció nélkül. A Budapesten született zsidó történész Raphael Patai így írt erről: „Nem volt olyan időszak hosszú történelmük során, amikor a magyar zsidók jobban otthon érezhették volna magukat hazában magyar keresztény honfitársaikkal, és ahol ennyire részesei lehettek a nemzeti törekvéseknek, mint az I. világháború előtti fél évszázadban.” 1867 decemberében, miután Magyarországnak garantálták a belső függetlenségét az Osztrák–Magyar Monarchián belül, a parlament eltörölte az összes olyan törvényt, amely megtagadta a zsidók polgári és politikai jogait. A városokba való letelepedés jogi akadályainak eltörlése után azonnal

elárasztották Budapestet azok a zsidók, akik főként a közeli településekből érkeztek. Mindössze három évtized alatt a város zsidó népesség létszáma megnégyszereződött. Guttmann születésekor, az összes európai város közül egyedül Varsóban élt több zsidó. A fejlődő közösség a kormány irányításával lelkesen magyarosodott, hogy egységes legyen egy etnikailag különböző nemzet, amelybe akkor sok szlovák, horvát, német és román is tartozott a zsidókon kívül. A nyelv használatának változása kiválóan tükrözik ezt a trendet. A XIX. század közepén a budapesti zsidók legnagyobb része németül beszélt. De a századfordulóra már ez a többség a magyart nevezte meg anyanyelvének. (A budapesti zsidók kétharmada azonban teljesen folyékonyan beszélt mindkét nyelven. Ez tette lehetővé Guttmann-nak – akinél felismerhető volt erős magyar akcentusa –, hogy évekkel később könnyen beilleszkedjen a bécsi életbe.) A zsidók büszkén hangoztatták a magyar nemzet iránti lojalitásukat, és ezt a lépésüket a magyarok is üdvözölték, akik csak arra törekedtek, hogy többségben legyenek a nem magyar kisebbségekkel szemben. Ebben a tekintetben a magyar zsidók helyzete nem sokban különbözött a NyugatEurópában élőktől. Az íratlan társadalmi szerződést a befogadó nemzettel lehetőségnek tekintették: megszabadulhatnak az üldözöttségtől, ha a zsidóságot csak a vallásukban gyakorolják, és eldobják a kapcsolódó nemzeti, kulturális és nyelvi „csomagjukat”. Miután Bázelben, 1897-ben megtartották az első cionista kongresszust, a magyar zsidók vallási vezetői felszólaltak az új nacionalista mozgalmak ellen. Lipschitz Lipót, az Ortodox Közvetítő Iroda elnöke kijelentette, hogy „a cionizmus nézeteiben az ortodox azonos elveket vall a haladó szellemű zsidókkal”. Így folytatta: „Ők is elítélik a hirtelen alakult mozgalmat, amely vétkezik a hazafiasság és a vallás ellen is. A zsidó vallású magyarok itthon akarnak boldogulni, és a leghalványabb szándékuk sincs, hogy zsidó államot alapítsanak Palesztinában.” Ez a hozzáállás feldühítette és csalódottá tette

Herzl Tivadart, a politikai cionizmus alapítóját, aki Budapesten született és nőtt fel, és úgy azonosította Magyarországot, mint „száradt ágat a világ zsidóságának fáján”. A céltudatos zsidók lemásolták a felsőbb osztályokbeli magyarok ruháit és szokásait, és aránytalanul nagy számban kezdtek el az úriemberekhez méltóan párbajozni, ha sértés érte őket. 1881 és 1919 között körülbelül 45 ezer magyar zsidó változtatta meg a nevét kevésbé egyértelműen zsidó névre. Emellett minden évben több százan tértek át a keresztény hitre. A közösség lassan és elégedetten haladt a magyar társadalomba teljes asszimilálódás felé. 1900-ban még minden tizedik zsidó férfi vett feleségül más vallású nőt, ez az arány megháromszorozódott 15 év alatt, amikor a városokba beköltözők szakítottak a sokak által béklyónak tartott hagyományokkal. Bőségesen voltak szakmai, kereskedelmi és művészeti sikerek. A zsidó Budapest kihasználta az újonnan szerzett szabadság összes lehetőségét, és tele volt energiával. A városokban az orvosok és ügyvédek közel 60 százaléka zsidó volt, az újságíróknak a fele, ráadásul a legbefolyásosabb napilapoknál és folyóiratoknál. A zsidó vállalkozók erősítették a város gazdaságát is – a magánvállalkozó üzletemberek kétharmada zsidó volt. Az irodalom, a tudomány és a művészet szintén tele volt zsidókkal, akik kulcsszerepet játszottak a magyar nemzet kulturális „portásaként”. Rövid idő alatt az a Budapest, ahol Guttmann született, zsidó várossá növekedett, amely nem véletlenül kapta a „Judapest” gúnynevet az európai antiszemitáktól. Olyan zsidó város is volt, amely jólétben érezhette magát a magyar társadalomban, távol a kelet-európai pogromoktól, és szerencsére nem voltak tudatában, hogy hamarosan mi történik velük. Ha a XX. század első éveiben a budapesti zsidó lakosságnak – beleértve a Guttmann családot is – elmondta volna valaki, hogy hamarosan milyen sors vár rájuk, teljesen őrültnek nézték volna az illetőt.

Nemsokára azonban megtanulták, hogy bízni a kinti világban nagyon naiv dolog. * * * Guttmann Béla fiatalkorai élete számos ponton tipikusan olyan volt, mint a zsidóságé az akkori Budapesten, azonban mégsem volt teljesen hétköznapi. A szülei, Ábrahám és Eszter (leánykori neve Szabó) részesei voltak a magyar zsidók Budapestre áramlásának a XIX. század végén. Az ország északkeleti részéből, két kis faluból érkeztek (Tiszaújhely és Kisbégány), amelyek ma már Ukrajnához tartoznak. Béla egyik idősebb testvére Tiszaszalkán, egy kis magyar faluban született. Ábrahám és Eszter viszonylag késői betelepülők voltak, hiszen Béla születése után nem sokkal érkeztek Budapestre 1899-ben. Béla gyermekkorának ismert részleteiből feltételezhetjük, hogy neveltetése lényegesen kevésbé volt vallásos, mint a szülei. Ez jellemezte a növekvő magyarosodást és a budapesti zsidók szekularizmusát, összehasonlítva Kelet-Magyarország távoli vidékeivel, ahol sokkal kitartóbban ragaszkodtak a hagyományos zsidó rituálékhoz és a jiddis nyelvhez. A Béla név is tipikusnak számított generációjának zsidó gyermekei között, bár nem volt bibliai héber név. Ugyanez elmondható testvéreinek, az idősebb Szerénnek és Árminnak, valamint a fiatalabb Ernőnek a nevével kapcsolatban is. Guttmann első „idegen érzése”, ami később megerősödött egy keserű tapasztalat miatt, életének első éveihez köthető. Abban az időben Budapestet tíz kerületre osztották, a zsidók a város kis területén, önkéntes gettókban éltek, ahol körülvették őket a barátaik, a családjaik és a közösségi létesítmények. A Guttmann család azonban a munkáskerületben, Kőbányán lakott, ahol mindössze a budapesti zsidók egy százaléka élt. Ez szomszédos volt Erzsébetés Terézvárossal, ahol – ellentétben Kőbányával – több mint 100 ezer zsidó

zsúfolódott össze. A gyerekek zsidóként nőttek fel a nem zsidók között, elkülönülve a többi zsidótól, akik ugyanabban a városban éltek. Ráadásul a család társadalmi helyzete és relatív szegénysége miatt eltért a középosztály életszínvonalától. Amikor Béla megszületett, Ábrahám irodai alkalmazottként dolgozott egy lámpagyárban. Később az élete szokatlan irányba fordult, amikor elindítottak egy tánciskolát feleségével, Eszterrel. Ez a döntés távol állt a kereskedőktől és értelmiségiektől, akik Budapest zsidó életében domináltak. Utolsó éveiben Béla felelevenítette, hogy gyakran járkált „üres zsebbel, éhesen”, és ez a régi emlék segít megmagyarázni, miért harcolt mindig olyan kitartóan a jobb szerződésért és a nagyobb anyagi biztonságért később. * * * Egy zsidó gyermeknek 1899-ben Közép- vagy Kelet-Európában visszatekintve nem voltak a legjobbak az életlehetőségei. De Guttmann sokkal szerencsésebb volt azoknál, akik néhány évvel előtte születtek. A hivatalos hadkötelezettség alsó korhatára 21 év volt az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében az I. világháború alatt, azaz Guttmann túl fiatal volt ahhoz a háborúhoz, amely tönkretette a magyar nemzetet. Az áldozatok száma (akik meghaltak vagy megsebesültek) több mint 350 ezer volt, szinte hihetetlen, hogy ez 93 százaléka volt a teljes hadseregnek. A zsidó Budapest sem volt kivétel a szenvedés alól, 4000 embert gyilkoltak meg. A zsidó közösségen belül kevés család volt, amely sértetlen tudott maradni. Guttmann megszabadult a katonai kötelezettségektől, a tanulmányok nem érdekelték, ezért eredetileg szülei választott karrierjét követte, és 16 esztendős korára táncoktatóvá képezte magát. Ez a képesítése néha kiegészítette szerény futballista jövedelmét. A tánctudása pedig abban segítette, hogy

kiegyensúlyozott és higgadt legyen, ami meghatározta, hogy később elegánsan játszó fedezetté váljon. Guttmann futball iránti vonzódásában nagy szerepet játszott, hogy hol és mikor nőtt fel. A zsidó közösség domináns és befolyásos szerepet játszott a sportban, akárcsak az élet sok más területén. A brit eredetű futball a századfordulótól kezdve elkezdett terjedni egész Európában, és Magyarországon különösen lelkesedtek érte. A jövő néhány nagyszerű magyar klubja, mint az MTK, az Újpest vagy a Ferencváros már a XIX. század végén megalakultak. Jóval korábban, mint ahogy a modern kor sztárklubjai, például a Real Madrid, az Internazionale vagy a Bayern München létrejött volna. A Nemzeti Bajnokságot 1901-ben hozták létre, és azonnal nagyon divatossá vált a fővárosban. A magyar származású John Lukacs történész a következőket írta: 1910-től a futball elég népszerűvé vált ahhoz, hogy híres színészek és színésznők jelenjenek meg a pályákon, és kezdőrúgással ők indítsanak el egy-egy fontos mérkőzést. Van egy fotó Budapest elegáns főpolgármesteréről, Bárczy Istvánról, amint cilinderben és szalonkabátban lelkesen és elégedett mosollyal elrúgja a labdát. Guttmann első klubja a Törekvés volt, egy kisebb csapat Kőbányán, amely sok olyan játékosnak volt a nevelőklubja, akik később híres játékosok lettek, gyakran külföldön. Guttmann 1917-ben, 18 évesen csatlakozott a Törekvéshez, és ugyanabba a keretbe került, mint bátyja, Ármin, aki nemcsak a futballpályán volt társa, de követte a családi hagyományokat, és tánctanárként is dolgozott. Béla értékes harmadik helyhez segítette a csapatot a 12 csapatos bajnokság első osztályában, 1918-ban. 1920 tavaszára pedig a teljesítménye elég meggyőző volt ahhoz, hogy más klubok megfigyelőinek a figyelmét is felkeltse. A Guttmann testvéreknek azonban más terveik voltak. Félretették a

futballt, és 300 kilométert utaztak Újvidékre (mai nevén Novi Sad Szerbiában), hogy tánciskolát nyissanak. Két oka is lehetett a költözésnek, amely teljesen hiányzik Guttmann korábbi életrajzából. Az egyik, hogy a zsidók üldözése Budapesten 1920-ra már teljesen nyilvánvalóvá vált. Bár Újvidék évtizedekig része volt Magyarországnak, az I. világháborút követő egyezmény értelmében Jugoszlávia új köztársaságának része lett, ezzel a fehérterrortól is mentessé tette. Abban az időben még nagyon sok magyarul beszélő élt a városban, ez pedig jelentős piac volt a Guttmann testvérek számára. Úgy kereshettek pénzt, hogy túl sokat kellett volna aggódniuk amiatt, ki megy mögöttük az utcán. Másrészt, a juttatás jelentéktelen volt a futballban. Bár a klubok fizettek valamennyit illegálisan a játékosoknak, a futball amatőr sport volt Európában, amíg Ausztria – ahol később Guttmann is játszott – bevezette az első professzionális bajnokságot 1924-ben. Mindenesetre érdekes kiemelni, hogy Guttmann fiatalon nem érzett elkötelezettséget, hogy futballkarrierje legyen. 1921 elején a Guttmann testvérek úgy döntöttek, hogy visszatérnek Budapestre, ahol az előző évhez képest némiképp alábbhagyott a zsidók gyilkolása és verése, ami sok esetben a főváros kávézóiban és utcáin is megtörtént. Bár a tánciskola jó üzletnek bizonyult, Béla érdeklődését felkeltette a mindig is erős MTK ajánlata, hogy Nyúl Ferenc fedezet helyére leszerződtessék. Utóbbi a Hagibor Clujba igazolt Romániába, amely az Európában újonnan alapított zsidó klubok egyike volt. Guttmann elég jónak találta a lehetőséget, hogy csatlakozzon az előző négy bajnokságot sorozatban megnyert csapathoz. Addigi karrierjéhez képest komoly előrelépés volt ez, és itt tapasztalhatta először a futballsikereket, amelyet aztán több mint 40 évig élvezhetett. De mielőtt a siker valóssá vált volna, az első nagy debütálása a futballban majdnem kudarcba fulladt. Miután a Guttmann testvérek visszatértek Budapestre, kétszer is a labdarúgó-szövetség fegyelmi bizottsága elé hurcolták őket, hogy elmagyarázzák, mivel töltötték az idejüket Újvidéken. Mivel a

futballban tilos volt fizetést kapni, ezért először be kellett bizonyítaniuk, hogy van jövedelmük más forrásból, például a tánciskolájukból. Elismerték, hogy játszottak a helyi csapatban Újvidéken, de meggyőzték a bizottságot arról, hogy csak barátságos mérkőzéseken vettek részt. Budapesten azonban botrány lett abból, amikor néhány játékos Pécsről felismerte Bélát korábbi játékostársaként. Bár Pécs szerb katonai megszállás alatt volt akkor, Magyarország területének része maradt, ezért a Magyar Labdarúgó-szövetség hatásköre alá tartozott. A játékosok azt állították, hogy 1920 szeptemberében – amikor Béla Újvidéken élt – Guttmann játszott a Pécsi MFC-ben egy alacsonyabb osztályú mérkőzésen. Ez a szabályok egyértelmű megszegése volt, ugyanis a játékosok nem futballozhattak egy ország két különböző csapatában ugyanabban a szezonban (Béla akkor már játszott az MTK-ban is). Az MTK-t pontlevonással, míg Guttmannt kétéves eltiltással fenyegették meg, amiért hazudott a fegyelmi bizottságnak. Amikor ezzel szembesítették, Guttmann csak a bizottság jóakaratára hagyatkozhatott. Azt vallotta, hogy egyszerűen „elfelejtett beszámolni” arról az egyetlen mérkőzésről. Ez a volt az első incidense a szövetséggel közel hatvan éven átívelő futballkarrierjében. Ebben az esetben a bizottság toleráns volt, és sem az MTK-t, sem Guttmannt nem büntette meg. * * * Az MTK-t (Magyar Testgyakorlók Köre) 1888-ban alapították. A klub neve ellentmondott a zsidó gyökereknek – az egyesület néhány megmaradt szurkolója mai napig sokat szenvedett a határtalan rasszista erőszaktól –, ami tökéletes példája volt annak, hogy a korszak budapesti zsidó közössége hogyan próbálta bizonygatni magyar identitását.{2} Az MTK kultúrája nagyon távol állt attól az erős zsidó nacionalizmustól, amelyet Guttmann következő

klubja, a Hakoah Wien képviselt. Azokat a zsidó üzletembereket, akik alapították és finanszírozták a klubot, inkább gyakorlatias okok motiválták, és nem az ideológia. Abban az időszakban, amikor az arisztokrata klubok kirekesztették a zsidókat olyan úri sportokból, mint a vívás vagy a lovaglás, az alapítók ennek kontrasztjaként az MTK-t olyan helynek képzelték, ahol „mindenki diszkrimináció nélkül esélyt kap, hogy űzze a legújabb sportágakat a legmagasabb szinten”. De bármilyen képet próbáltak kialakítani, a (nem zsidó) közfelfogás nagyon más volt. A népszerű feltételezés az volt, hogy az a két klub, amely a XX. század első három évtizedében a bajnoki címért versengett egymással a magyar futballban, két eltérő etnikai csoportot képviselt: a németet (Ferencváros) és a zsidót (MTK). Még mindig örökrangadónak nevezik az összes mérkőzést, amelyet a két klub játszik egymással. A Ferencvárost 1899-ben alapították Budapest kilencedik kerületében, ahol a munkásosztály és az alsó középosztály élt, és gyakoriak volt a sváb származásúak. A klubot a helyiek becenevén, Fradiként ismerik, ami a német Franzstadt szóból származik. A klub alapításának idejében egyébként így nevezték a kerületet is hivatalos magyar neve, a Ferencváros helyett. Ahogy a két csapat a pályán küzdött egymással, úgy a pályán kívül is bizonyítani akarták, mennyire magyarok valójában. Az alapítók elhatározták, hogy a csapat színe zöld és fehér lesz – a magyar zászlóban is megtalálható két szín miatt –, ezzel egyértelműen jelezve, hogy a klubjuk hitelesebben nemzeti, mint riválisa, nevében a „magyar” szóval. Ennek a harcnak a részeként, az MTK egy új, 20 ezer főt befogadó stadiont épített 1912-ben Budapest könnyen megközelíthető helyszínén, a Hungária körúton. 14 évvel később – Guttmann távozása után – a klub kihasználva az egybeesést átmenetileg Hungáriára változtatta a nevét. Az MTK legnagyobb erőfeszítései ellenére, az egyik klub magyarosítására tett kísérlete és társadalmi elfogadottsága sokkal sikeresebb lett, mint a másiké. A Ferencvárost gyakran úgy jellemezték, mint egy harcos csapatot,

amely a magyar lelkesedést képviselte, az MTK játékának az intelligencia és az okos futballozás az alapja. Amint azt a magyar szociológus, Hadas Miklós kifejtette: „A század elején a Fradi-szív fogalma és jelentése magában foglalta az érzékeny, jólelkű, könyörületes és lelkes kispolgárt, aki magyarnak érezte magát, ezzel szemben állt a rideg, számító, üzletelő, elidegenedett nagypolgárság MTK-ja, idegen gyökerekkel.” Ez az általánosítás megmaradt, annak ellenére is, hogy mindkét csapat játékosai a munkásosztályból, vagy a alsó és középosztályból érkeztek, valamint a Ferencvárosnak szintén volt több zsidó futballistája. (A század első három évtizedében a Fradi játékosainak körülbelül a negyede zsidó volt, míg az MTK-nál több mint a játékosok fele: ez is fontos mutatója volt a zsidó részvétel és befolyás mértékének a magyar labdarúgásban.) Ahogy az antiszemitizmus egyre erősebb jelenséggé vált – és körülbelül akkor ért a csúcsra, amikor Guttmann az MTK-ba igazolt –, a két csapatot egyre inkább az alattomos zsidók és az őszinte nem zsidók csapatának tartották. * * * Az az MTK-ról alkotott kép, hogy intelligensen futballozó csapat, nem volt alaptalan, de a valóságban ehhez ugyanannyira volt köze a brit befolyásnak, mint a zsidóknak. Az I. világháború előtt a közép-európai futball kezdett saját stílust kialakítani: a rövid passzokra koncentrált a cselek, a fizikai állapot és a hosszú kirúgások helyett, amik az Angliában játszott focira voltak jellemzőek, ahonnan a játék is származott. A közép-európai passzoló stílusra azok a módszerek voltak hatással, amelyeket a skót futballban alkalmaztak, és amelyekről évtizedekig azt gondolták, hogy azzal legyőzhetik az ősi ellenséget, ahogy Angliát nevezték, mert sokkal technikásabb és látványosabb játékfelfogás.

Az MTK rendkívül karizmatikus zsidó elnöke az üzletember Brüll Alfréd volt, aki dicsőséges napjaiban is vezette a klubot egészen 1940-ben történt erőszakos beszüntetéséig, és auschwitzi elhurcolásáig. Brüll szándékosan úgy döntött, hogy importálja ezt a stílust, és kinevezi a passzolós játék néhány brit képviselőjét vezetőedzőnek. Az első ilyen edző a skót John Tait „Jacky” Robertson volt, aki 1911-ben vette át a csapat irányítását. Kétéves munkássága egyértelműen komoly hatással tett a játékra, egy későbbi nekrológban írták, hogy „a sportág vezetői Ausztriában és Magyarországon gyakran mondták, hogy Jacky Robertson volt, aki lefektette ott a kulturált stílusú labdarúgás alapjait”. De legjelentősebb hatással az MTK-ra a lancasteri Jimmy Hogan volt. Hogan – a Burnley és a Bolton Wanderers korábbi csatára – erősen hitt a skót futballiskolában. Közvetlenül az I. világháború előtt az osztrák válogatott edzőjeként dolgozott Hugo Meislvel, egy Bécsben nevelkedett cseh zsidóval közösen, akiről szó lesz még később. A furcsa páros észrevett egy fontos stratégiai előnyt abban a sportban, amely elutasította a túlzott gondolkozást, és nem vette észre ennek lehetséges hatását a taktikában és a szervezettségben. „Hittek abban, hogy a mozgás szükségszerű, mert sok csapat túl mereven, ezért kiszámíthatóan játszik” – írta Jonathan Wilson az Inverting the Pyramid (A felfordított piramis) című könyvében, amely a futballtaktikák történetéről szól. „Mindketten úgy hitték, hogy a labdát kell mozgatni, és inkább a passzok gyors kombinációját preferálták a cselezések helyett”. Az olimpiai dicsőség volt az álmuk Ausztriával, ám ez váratlanul véget ért, amikor kitört a háború. Hogant letartóztatták ellenségként, azonban az MTKnak köszönhetően megmenekült, mert a klub megmozgatta az osztrák diplomáciai kapcsolatait, így 1916-ban őt nevezték ki edzőnek. Mindössze két szezonra maradt, 18 hónappal azelőtt távozott, hogy Guttmann a klubhoz érkezett volna, de Hogannek az MTK-ra, valamint a magyar futball kultúrájára és stílusára gyakorolt hatása így is felbecsülhetetlen volt.

Hogan forradalmár volt, évtizedekkel megelőzte a korát. Budapesten telepedett le, lelkes és tehetséges fiatalokat keresett, akikkel egy könyörtelen és módszeres edzéstervvel megismertette a játékstílusát. Ez a stratégia – amelyet később olyan nagyszerű menedzserek{3} követtek, mint Matt Busby vagy Sir Alex Ferguson a Manchester Unitednál – állandó sikert jelentett egy intézményesített rendszerben, amely kibírta a játékosok eligazolását és kiöregedését is. – Ebben a korban a modern futball bázisát a labdakezelés, az erőnlét és a konstruktív taktika szentháromságára építették – mondta Hogan. Hogan felfogását az is jellemezte, hogy példátlan figyelmet szentelt a játékosok étrendjének, és megszállottan figyelt az aprólékos részletekre – a pálya állapotára vagy a nap állására –, ami bármilyen csekély előnyt jelenthetett a csapatának. Brüll eredeti terve és Hogan víziója szépen megvalósult. Az MTK Hogan irányítása alatt mindkét szezonban megnyerte a bajnokságot, majd miután az edző elment, a csapat még a következő hét idényben is bajnok lett. A zsidók domináltak az MTK csapatában ezekben az aranyévekben. Guttmann mellett olyan játékosok voltak, mint Braun József középpályás, akit Hogan fedezett fel, és aki 27 magyar válogatottságig jutott, mielőtt egy munkatáborban meghalt 1943-ban, negyvenkét éves korában; vagy Feldmann Gyula középhátvéd, aki később néhány nagyobb európai csapat edzője lett, beleértve az MTK-t is; valamint két testvérpár, amelynek mind a négy tagja magyar válogatott volt – Kertész Adolf és Vilmos, valamint Konrád Jenő és Kálmán. A zsidó Sebestyén Béla edzősége alatt – aki évekig játszott az MTK-ban és a magyar válogatottban – Guttmann hozzásegítette a klubot, hogy könnyedén nyerje a bajnokságot az 1920/21-es szezonban. A csapat csak egy vereséget szenvedett, és mindössze kilenc gólt kapott 24 meccsen, emellett pedig 82 gólt szerzett (főként a félelmetes csatárhármasnak, Orth Györgynek, Molnár Györgynek és a nagyszerű góllövő Schlosser Imrének köszönhetően). A

szezonban kétszer is legyőzték a rivális Ferencvárost, Guttmann a hazai pályán elért 3-1-es siker alkalmával 30 ezer lelkes szurkoló előtt játszott. Bár csak egy esztendőt töltött a klubnál, a Hogan által inspirált MTK komoly hatással volt Guttmann későbbi menedzseri felfogására. Évtizedekkel később a Benficánál is mindent elkövetett annak érdekében, hogy felfedezze és fejlessze a fiatal tehetségeket. A hangsúly a rövid passzokon volt, az ügyes labdakezelés pedig alapkövetelménynek számított. – Ha a futball kitalálói azt akarták volna, hogy a játékosok az agyukra koncentráljanak – mondta egyszer Guttmann –, akkor a játékot „headball”-nak (fejlabda) nevezték volna. – Állandóan azt az egy százalékot kereste, amely a meccset az ő javára döntheti el. Hoganhez hasonlóan a szigorú tréningek során ragaszkodott a maximális állóképességhez, sőt, csapatának be kellett tartania egy szigorúan fegyelmezett életstílust is. Nem ő volt az egyedüli, aki az angol elődök ötleteiben hitt. Hogan közvetett vagy közvetlen hatása alatt, a magyar edzők teljes generációja – köztük sok zsidó – alakította később az európai és a világfutballt. Valójában közvetlen kapcsolatot lehet felfedezni Hogan és az MTK játékosok, valamint minden idők legnagyszerűbb csapata, az 1950-es évek magyar válogatottja között, amelyet csak Aranycsapatként ismernek. Az Angliát kétszer is legyőző, és a teljes futballvilágot felkavaró csapat vezetőedzője Sebes Gusztáv volt, aki az 1920-as évek végén az MTK-ban játszott, néhány évvel azután, hogy Hogan és Guttmann elhagyta a klubot. – Azt a futballt játsszuk, amelyet Jimmy Hogan tanított nekünk – mondta egyszer Sebes. – A futballtörténelemben az ő nevét arany betűkkel kell írni. – Sebes másodedzője a szintén zsidó származású Mándi Gyula volt, aki Guttmann-nal együtt játszott az MTK-ban, és aki középpályásként 32 magyar válogatottságig jutott. A régi MTK-játékosok hatása messze a magyar határon túl is érződött. A történelem legnagyszerűbb futballnemzetének tekintett Brazília felvirágzása sokat köszönhet két MTK-s zsidónak: Kürschner Izidor Dorinak és Guttmann

Bélának. Kürschner is játszott az MTK-ban, még mielőtt Hogan megérkezett volna, majd egy évig irányította a csapatot, amikor Hogan 1918-ban visszatért Angliába. Később, amikor a riói Flamengót edzette, közvetlenül a II. világháború kitörése előtt, Kürschner bemutatta az új európai edzésmódszereket és a divatos W-M taktikai formációt egy akkor még naiv futballkultúrának.{4} Guttmann később a 4-2-4-es formációt használta (négy védő, két középpályás és négy támadó, ez a W-M későbbi változata) a São Paulónál az 1950-es évek végén. Jonathan Wilson szerint ennek a rendszernek a kombinációja a direkt, támadó stílussal adta „Pelé, Jairzinho és Garrincha csapatának taktikai alapját”, amely 1958 és 1970 között négyből háromszor megnyerte a világbajnokságot. Könnyen belátható, hogy Guttmann és más MTK-s zsidók – többnyire sokak által mellőzve, lenézve Magyarországon, valamint Európában – miért azonosultak olyan erősen Hogan ötleteivel, és miért voltak olyan lelkes tanítványai. A lancasteri Hogan teljesen kívülálló volt. Egy újító, akinek az ötleteit visszautasították a régi iskola alapítói hazája futballszövetségében, de azért Angliában árulónak tartották, mert sok évet külföldiek edzésére szentelt. Hogan nyílt szembeszegülése az uralkodó hagyományokkal szemben azokat igazolta, akik szerették „kötekedő alakoknak” minősíteni zsidó társaikat, többek között a regényíró Howard Jacobson. Tökéletes párosítás volt: az elemző tanár és a zsidó tanulók egy olyan kultúrából, amely jobban értékelte az éles elmét, mint az értelmetlen testi erőt. Nemcsak a különleges futballtudás, de fontos életbölcsességek is megmaradtak Hogantől az MTK-nál – a folyamatos fejlődés és önfejlesztés értéke, az önteltség veszélye, és a kívülállók kötelessége, hogy a siker érdekében dolgozzanak sokkal keményebben, mint a klub bennfentesei. A maximalista és szorgalmas Hogan egyszer azt mondta: „Az edző, aki nem tanul, ugyanazt a hibát követi el, mint a borász, aki – lenyűgözve a gyümölcsök gyönyörűségétől – hagyja azokat elpusztulni a tőkéken.”

Guttmann későbbi edzői karrierjén átívelő nyughatatlansága részben Hogan megszállott hitéből adódott, ami a folytonos képzésről szólt. Amikor a játékos és edző már nem tud együtt fejlődni – kevés újdonságot lehet tanulni a másiktól –, akkor ideje továbblépni. * * * Guttmann az MTK-nál töltött sikeres szezonjával kiérdemelte az első válogatottságát 1921 júniusában. Ő is gólt szerzett a Németország elleni 3-0-s győzelem alkalmával Budapesten. A korszakhoz illően, a kezdő tizenegyből nyolcan voltak MTK-játékosok, hatan pedig zsidók, köztük a ferencvárosi Blum Zoltán is. Érdekes módon, Guttmann és zsidó társainak beválogatása a fehérterror után hamarosan történt. Ez talán a sport zsidó dominanciájának végrendelete volt, hogy az őket körülvevő erős antiszemitizmus sem állíthatja meg a játékosok behívását a válogatottba. A magyar válogatottnak szüksége volt a zsidó játékosokra. Megmutatta az 1924-es párizsi olimpián elszenvedett megalázó vereség is, hogy a káros előítéletek a futballba is egyértelműen beszivárogtak. De a környezet még elég veszélyes volt Guttmann-nak – és budapesti zsidók ezreinek –, ezért új helyet keresett. Adva volt számukra a kétnyelvűség, valamint az, amit Frank Tibor Kettős kivándorlás című könyvében „a magyar kultúra mély német beágyazottságának” nevez, ami miatt a többség a német nyelvterületet választotta. Berlin – a sok emigráns értelmiségi miatt rivalizált a háború előtti Budapesttel – messze a legnépszerűbb első állomás volt, mielőtt sokan az Egyesült Államokban kerestek menedéket, amikor a helyzet rosszabbodott. A zsidó futballisták számára azonban Bécs sokkal csábítóbb volt. Ez volt az a hely, ahol Meisl és Hogan először próbálták ki elméletüket, és ahol a forradalmi futballtaktika már a beszélgetések központi témája volt a

túlnyomórészt zsidó értelmiségieknél, akik gyakran látogatták a város kávéházait. És ott volt a Hakoah Wien csapata, amely új irányzatot indított el a futball tökéletesítése és az erőteljes zsidó önbizalom kombinációjával. A Hakoah el tudta csábítani az érdeklődő és céltudatos embereket, akik csak most szembesültek a fehérterror horrorjával, amely körülöttük történt. A zsidógyűlölet megfélemlítő hangulata azonban nem az egyedüli oka volt Guttmann távozásának. Herbert Burgess – aki korábban a Manchester Unitedban és a Manchester Cityben is játszott – személyében új edző érkezett az MTK-hoz, Guttmann pedig kikerült a kivételezettek közül. Nyúl Ferenc egy év kolozsvári időszak után visszatért, és kezdte kiszorítani őt a fedezet pozíciójából, így Guttmann csak négy bajnokit játszott az 1921/22-es szezon első hónapjaiban. Furcsának tűnik, hogy egy játékost, aki már bizonyított, és kiváló minősítéseket kapott Bécsből, csak úgy mellőzzék. Nyilvánvalóan érdemes eltöprengeni azon is, hogy egy klub, amely éppen megmenekült a büntetéstől játékosa eltitkolt korábbi szereplése miatt a pécsi MFC-ben, aligha kötelezné el őt a munkaadójához. Ráadásul azon a télen komoly botrány robbant ki az amatőr futballisták illegális fizetése miatt a magyar futballban. Bár Guttmann ebbe nem keveredett bele, néhány MTK-s csapattársát valóban megbüntették. Ahelyett, hogy arra várt volna, hogy egy vizsgálatnál fogást találjanak rajta – mindezt egyre erősödő antiszemita környezetben –, Guttmann egyszerűen összepakolt, és elment. Egy nappal Guttmann Béla 23. születésnapja után, 1922. január 28-án, a Bécsi Magyar Újság – amelyet egyébként emigránsok alapítottak – bejelentette átigazolását a Hakoah csapatába. „Nem is kell különösebben kihangsúlyoznunk, hogy a Hakoah első osztályú játékost kapott Guttmann személyében” – írta a riport. Ez annyit jelentett, hogy az egyik kiemelkedő csapatból egy másikhoz ment, alig 250 kilométerrel távolabb. De ha sokkal nyugodtabb környezetet

várt, akkor nagyot tévedett: a származása miatt ugyanis Guttmann csöbörből vödörbe került.

MÁSODIK FEJEZET

Az ellenszegülés évei Kísérlet az asszimilációra, az identitás felébredése, személyes siker, hamis biztonságérzet, kirekesztés, elfogás, ellenszegülés, gyilkosság. Ezekkel a szavakkal összegezhetjük Fritz Löhner-Beda, a zsidó és cionista sportklub, a Hakoah Wien egyik alapítójának életét. És ezekkel a szavakkal összegezhetjük sok zsidó kortársának és sok más, különböző időszakokban élt zsidó életét is. Bedrich Löwyként született Kelet-Bohémiában (a mai Csehországban) 1883-ban, majd gyerekként családjával Bécsbe költözött, ahol vezetéknevét a kevésbé zsidó hangzású Löhnerre változtatta. A szülei be akartak olvadni a nem zsidó közösségbe, de Löhner-Beda (a Beda később írói álneve volt) kevésbé volt szégyenlős. Még iskolás volt, amikor már szatirikus verseket írt, kigúnyolva a zsidókat, akik az osztrák közösségbe akartak asszimilálódni. Az egyetemen csatlakozott a cionista Kadima tanulóközösséghez (a héber szó jelentése: „előre”). 1909-ben, huszonhat évesen egyesítette futball iránti szeretetét és zsidó identitásának büszkeségét, így létrehozta a Hakoah-t. Löhner-Beda nem olyan volt, aki visszatekintett a zsidó gyengeség és tehetetlenség múltjára. Annyira kiemelkedő volt választott karrierjében, mint amennyire Bécs zsidó közösségében is annak számított.

Eredetileg ügyvéd volt, majd szatírákat és karcolatokat írt újságokba, és az 1920-as évek bécsi kulturális élet egyik legismertebb szövegírójává vált, miután írt és rendezett néhány népszerű operettet is. 300 000 zsidó társához hasonlóan, ő is az osztrák–magyar hadseregben szolgált az I. világháborúban, és egészen a tiszti rangig jutott el. Ezzel a jelentős kulturális és katonai sikereivel Löhner-Bedának kettős élete volt: öntudatos zsidóként élt egyre ellenségesebb társadalomban. 1938-tól az a törékeny egyensúly, amelynek a fenntartásáért számtalan zsidó évekig harcolt, leküzdhetetlen ellentmondássá vált. Majdnem rögtön az Anschluss után (amikor a náci Németország bekebelezte Ausztriát), LöhnerBedát kizárták az osztrák zenei színpadról, sok nem zsidó barátja és kollégája kezdett eltávolodni tőle. Dachauba, majd Buchenwaldba küldték koncentrációs táborokba, ahol három évig mindent megtett azért, hogy kulturális eseményeket szervezzen. Ellenszegülése és csökönyös optimizmusa abban a buchenwaldi versben fogalmazódott meg, amelyet fogolyként költött: „Buchenwald, nem panaszkodunk és jajgatunk, bárhogy is alakul a sorsunk, az életre mindig igent mondunk, és eljön a nap, amikor felszabadulunk.” Löhner-Beda számára az a nap sosem érkezett el. 1942. december 4-én, 59 éves korában nagyon betegen a monowitzi munkatáborba került. Raul Hilber, a holokauszt történetéről szóló Európai zsidók kiirtása című könyvében így foglalta össze a történetét: „Az I. G. Farben vezetőinek csoportja haladt el mellette. Az egyik vezető dr. Löhner-Bedára mutatott, és azt mondta SS-társának: „Ez a zsidó disznó keményebben is dolgozhatna”.{5} Egy másik vezető kijelentette: „Ha nem tudnak dolgozni, pusztuljanak el a gázkamrákban”. Miután a szemle befejeződött, dr. Löhner-Bedát kiemelték a csoportból, és halálra

ütlegelték, majd otthagyták egyik barátja karjában. Így vetett véget az életének az I. G. Farben Auschwitzban. Ez volt az útja ennek a rendkívül kulturált embernek, aki olyan sokat tett azért, hogy a Hakoah Wient világszerte szeressék a zsidók, és utolérte a végzete Lengyelország fagyos pusztaságában, ahol meggyilkolták. Az egyetlen vigaszt az jelenthette, hogy valószínűleg úgy halt meg, hogy nem tudta, mi történt a családjával. Három hónappal korábban, 1942. augusztus 31-én, a feleségét, Helenét, valamint lányait, a 13 éves Liselotte-ot és Evamariát Bécsből Minszkbe deportálták, ahol egy speciálisan átalakított teherautóban kipufogógázzal megölték őket. * * * Guttmann Béla hazája, Magyarország rasszizmusától elmenekülve aláírt a Hakoah Wienhez, 13 évvel a klub alapítása után. Olyan csapathoz ment, amely felszállóágban volt, de még nem ért el a csúcsra. A következő négy és fél évben – amíg 1926-ban el nem hagyta a klubot – nemcsak Guttmann érte el játékoskarrierjének a csúcsát, de a sporttörténelem legkiemelkedőbb zsidó csapatsikere is volt. Muszáj kiemelni, hogy nem egyszerűen egy csapat volt, ahol a játékosok zsidók lehettek, vagy – ami az MTK-nál és más európai kluboknál is jellemző volt a holokausztig – amelynek zsidó követői és vezetői voltak. A csapattal kapcsolatban minden – az eredete, a neve, a felszerelése, az erkölcsisége, a szurkolói – a zsidó nemzeti szellemet sugározta. A zsidó szellemiség benne volt a Hakoah-ban. Löhner társalapítói közül kitűnt Ignaz Hermann Körner, fogász és aktivista, aki az akkori Palesztinába menekült 1938-ban, majd hat évvel később nyomorban halt meg Tel-Avivban. Szintén kiemelkedett Robert Stricker, a bajkeverő szónok, akit a Cionista Zsidó Nemzeti Párt egyetlen

képviselőjeként beválasztottak az osztrák parlamentbe az 1919-es választásokon, és akit 65 évesen meggyilkoltak Auschwitzban. Ezeket az embereket Max Nordau eszméi inspirálták, aki megalapította a Világ Cionista Szervezetét a XIX. század végén a modern politikai cionizmus elismert alapítójával, Herzl Tivadarral együtt. Utóbbi – Guttmannhoz hasonlóan – Budapesten nevelkedett, majd Bécsbe utazott, ahol megírta legnagyobb hatást gyakorló értekezéseit. Nordau olyan zsidó volt, aki – mint generációjában sokan mások – a Dreyfus-ügy következményeként tette magáévá a cionizmus eszméjét. A Dreyfus-ügyben egy fiatal zsidó tisztet tévesen ítélt el a francia bíróság hazaárulás miatt. Az új szemlélet szerint nem volt szándéka a zsidóknak, hogy áldozatkészen keressék a kapcsolatot a nem zsidó rétegekkel bármilyen társadalomban. Ez egy időre megszüntethette az üldöztetést – még az aranykorban –, de nem teljesen. Csak egy zsidó haza, zsidó vezetéssel és irányítással tudta feltartóztatni ezt a folyamatot. Nordau kitalálta az „erős zsidóság” kifejezést, azt javasolva, hogy a zsidóknak fel kellene hagyni a múlt miatti szorongással és önelemzéssel, bátrabbnak, erősebbnek, vidámabbnak, testileg és lelkileg egészségesnek kellene lenniük. Azt írta, hogy „A szűk zsidó utcákon a szegény végtagjaink elfelejtették, hogyan kell élvezettel mozogni, a napfény nélküli házak homályában idegesen pislogunk, az állandó üldöztetések miatt szorongva suttogunk.” A Hakoah alapítóira az is hatott, ami Kisinyovban, az akkori cári Besszarábia, a mostani független Moldova fővárosában történt. A gyilkolások, fosztogatások és nemi erőszakok során negyvenkilenc zsidót öltek meg, ötszázat megsebesítettek, 1300 otthont és üzletet pedig leromboltak. Nem maga a pogrom volt, ami ilyen erőteljessé tette Kisinyov hatását; a zsidók számára már nyomasztóan megszokottá vált számos hasonló történet, amely még több lett a következő években. Erről szól egy különleges héber vers, a Ba’ir Hahariga (Az öldöklés városában), amelyet a cionista Chaim

Bialik írt annak a jelenségnek az elítéléséről, amelyet ő csak zsidó engedelmességnek látott a harsány tömeggel szemben. A vers üzenete visszhangzott egy olyan Európában, amelyben a cionista eszme elkezdte feltüzelni a háztartásokat, a shtetlöket{6} és a városokat, nem beszélve Bécs nagy zsidó központjáról. A Hasmóneusok nem rejtőznek és lapulnak remegő térdekkel – ők a Makkabeusok fiai! Ezért nagyon emelkedett pillanat volt a zsidó történelemben, amikor a Hakoah csapata – a zsidó nemzeti mozgalom kék és fehér színeit viselve, nagy Dávidcsillaggal a mezükön – először bevonult Bécsbe 1909-ben. Ne feledjük, mindezt olyan városba tették, amely akkor dicsérte rosszindulatú, antiszemita polgármesterét, Karl Luegert, aki szabadulni akart „a zsidó rabszolgaság szégyenteljes bilincseitől”, és akire nagy hatással volt egy 21 éves fiatalember, akit Adolf Hitlernek hívtak. Nem tudhatjuk biztosan, hogy ez a zavaros környezet, és a Hakoah erőteljes reakciója hogyan hatott Guttmann fiatalkori éveire. De azt biztosan mondhatjuk, hogy csak látni és hallani nem akaró, kőszívű és lelketlen zsidó maradhatott volna ugyanolyan ember. Ez a rendkívüli időszak valószínűleg komoly hatással volt arra a lázadó, vitatkozó jellemvonásra, amit Guttmann későbbi éveiben gyakran lehetett tapasztalni. * * * A Hakoah Wien sportszervezetként működött, nem csak egy futballcsapat volt. Az úszószakosztálya is nagyon ismert volt, akárcsak a birkózás, amely 127 nemzetközi versenyt nyert 1929 és 1934 között. Mickey Hirschl – egy kóser hentes fia – aranyérmet szerzett nehézsúlyban az 1932-es birkózó

Európa-bajnokságon, és két bronzérmet a Los Angeles-i olimpián ugyanabban az évben. A történelem gondoskodott róla, hogy ez legyen Hirschl utolsó olimpiája. A Hakoah három úszójával együtt – a 15 éves Ruth Langerrel, a 17 éves Judith Deutschcsal és a 18 éves Lucie Goldnerrel – Hirschl visszautasította, hogy csatlakozzon a még független Ausztriát képviselő csapathoz az 1936-os olimpián Berlinben, amelyet később náci olimpiaként emlegettek. Az osztrák olimpiai bizottságnak a tinédzser Deutsch a Hakoah szellemében így írt erről: „Tiltakozom, és zsidóként nem vehetek részt a berlini olimpiai játékokon. A lelkiismeretem nem engedi. Ez kétségtelenül személyes döntés. Tisztában vagyok vele, hogy lemondok a jogomról, hogy osztrák versenyzőként részt vegyek az olimpiai játékokon. Őszintén remélem, hogy megértik a döntésemet, és nem kényszerítenek, hogy megváltoztassam a véleményemet.” Az osztrák sportszövetség két évre minden sporteseményen való részvételtől eltiltotta a fiatal úszót a nácizmussal szembeni, elvi alapokon álló morális kiállása miatt. (Az osztrák hatóságok Deutsch 76 éves koráig vártak, mire „visszavonták” az ítéletet. „Talán túl sokára kérünk bocsánatot, de jobb később, mint soha”, írta az osztrák parlament elnöke 1995-ben.) Voltak más Hakoah-szakosztályok is, mint például a kézilabda, az asztalitenisz vagy a vívás. A klub gondoskodott a fiatal zsidók szórakozásáról is, ezért rendszeresen táncesteket és koncerteket tartottak. De a futball volt az, amely igazán híressé tette a Hakoah-ot, nemcsak Ausztriában, de az egész világon. * * *

A futballcsapat 1909-től 1920-ig az osztrák negyedosztálytól egészen az élvonalig jutott. Az első osztályban az első két szezonban derekasan helyt álltak: 1921-ben negyedikek lettek, 1922-ben pedig – Guttmann első (fél)szezonjában – másodikak. De az 1924/25-ös szezonban – ekkor lett profi az osztrák bajnokság – minden a helyére került. A hazai meccseiken 18 ezer féktelen szurkolójától vezérelve Bécs főleg zsidók által lakott Leopoldstadt kerületében a két csatár, Max Grünwald és Moritz Häusler 8-8 góljával a Hakoah 20 mérkőzésen 10-szer nyert, hatszor döntetlent ért el, és elhódította a bajnoki címet. A bajnokság hihetetlenül drámai végkifejlete izgatott sikolyokat váltott volna ki a modern kommentátorokból, a felvételeket pedig évtizedekig ismételgették volna a sportcsatornák. A Hakoah a szezon vége előtti harmadik meccsén idegenben játszott, a Wiener Sport-Clubnál 1925. június 6-án, szombaton – annak a tudatában, hogy a győzelemmel megszerezhetik a bajnoki címet. A mérkőzés vége felé 2-2 volt az állás, amikor a Hakoah magyar származású kapusa, Fábián Sándor – akit akkor a világ egyik legjobbjának tartottak – eltörte a karját, miután ütközött az ellenfél csatárával. A futball ekkor még néhány évtizedre volt a csere bevezetésétől, ezért Fábián felkötötte a kezét, és helyet cserélt az egyik csapattársával. Hét perccel a sérülés után, és kilenc perccel a mérkőzés vége előtt, a magyar válogatott támadója, Schwarz Ernő Fábián felé lőtte a labdát az ellenfél büntetőterületén belül. Az „egykarú” kapusból lett csatár gyengén a kapu felé lőtt, de a labda megpattant az egyik védőn, és a hálóban kötött ki, ezzel megszerezték a bajnoki címet, ami vad ünneplést és elismerést váltott ki a szurkolókból. Az egyik kommentátor azt állította, hogy a „zsidó méltóság és önbizalom most valóban jó kezekben van; és a görbe lábú, gyáva, hitvány zsidó karikatúrája korszerűtlenné vált”. Guttmann futballkarrierje a Hakoah-nál kezdett igazán felemelkedni. Fő erőssége és biztos pontja volt a bajnokcsapatnak. Játékosi és tárgyalási képességeit ötvözve a klub legjobban fizetett játékosává vált a történelmi

szezonra, míg az egész országban holtversenyben volt a legjobban fizetett labdarúgó. A csapat a 2-3-5-ös formációban játszott, amely a futballvilágban népszerű volt az 1940-es évekig. Ezt a felállást „piramis formáció”-ként is ismerték: két védő, három középpályás és öt támadó. Mint teljes pályafutása során, Guttmann itt is belső középpályást (ezt gyakran centerhalfnak hívták) játszott, akinek kulcsszerepe volt a piramisban meghatározó, kettős funkciójával. A centerhalfnak kellett indítania saját csapata támadásait, de közben meg kellett gátolnia az ellenfél középcsatárának, általában a legjobb játékosának az előretöréseit is. A Hakoah edzője, Arthur Baar később így emlékezett: „Pontos passzokkal indította a támadásokat (gyakran pontosan a lábára kapta a labdát a csatár), de védekezésben is voltak nagyszerű alakításai.” Baar kiemelte Guttmann profi szemléletét és az erőnlétre való odafigyelését, amelyet kétségtelenül az MTK-ban sajátított el. „Játékosként Guttmann Bélának igazán nem volt szüksége edzőre”, írta Baar. „Amikor megérkezett az edzésre, futott néhány kört, majd sprintelt párat, és más feladatokat is elvégzett, hogy javítsa a kondícióját. Nagyszerű edzői tehetsége már akkor felvillant.” Guttmann kicsi, karcsú termete ellenére erőszakos játékos volt, sohasem hátrált meg – mélyen benne volt a Hakoah szemlélete –, amely szintén jellemezte későbbi edzői karrierjét. A Hakoah klub magazinjának egyik cikke 1926 februárjában kihangsúlyozta, hogy „temperamentuma meghatározta a csapat játékát… összeszorított fogakkal küzdött a végsőkig.” Győzni akarása egy alkalommal agresszív dühkitörésbe csapott át. 1925ben viharos mérkőzést játszottak a rivális First Vienna ellen – amely harmadik lett a bajnokságban –, és verekedés alakult ki az ellenfél játékosaival. Guttmann folyamatosan vitatkozott a mérkőzés alatt Leopold Hoffmann-nal, a korszak sztárjátékosával, aki játszott az 1934-es világbajnokságon elődöntőig jutott osztrák válogatottban. A lefújás utáni csetepatéban Guttmann megkereste az ellenfelét, és keményen megütötte. „A Vienna játékosát olyan

erősen arcon ütötték, hogy a szája és az orra is vérzett”, tudósított róla az osztrák lap, a Neue Freie Presse. A rendkívül feszült mérkőzésen a tömeg ellepte a pályát, és Guttmannt jogosan eltiltották néhány mérkőzésre. – Az ellenfelem kritizálta a vallásomat, ezért ütöttem meg – elevenítette fel a történetet higgadtan sok évvel később. A stílusos tökéletességhez küzdőszellem párosult. Ösztönösen érezte a játékot. Az 1922. márciusi, Hertha Wien elleni debütálása után a német nyelvű, cionista Wiener Morgenzeitung lelkesen írt róla. Olyan volt a teljesítménye, amilyet „ritkán látni Bécsben, és a taktikai érettsége és tudatos játéka klasszis centerhalffá teszi”, írta a tudósítás. A későbbi beszámolók folyamatosan írtak majdnem telepatikus képességéről, és arról, milyen eredményesen értik meg egymást Max Grünwalddal. A Hakoah kifinomult játékstílust gyakorolt, hasonlót, mint amilyet Jimmy Hogan évekkel korábban az MTK-nál hatásossá tett. A hasonlóság pedig nem volt véletlen. Hogan a skót Billy Hunter mellett játszott a Bolton Wanderersben 1909 és 1912 között. Nem tudni, hogy ki volt befolyással a másikra, de Hunter biztosan magával hozta az elképzeléseit, hogy kibírja a rövid időszakot 1923 és 1925 között a Hakoah edzőjeként. És az sem kétséges, hogy ez szintén komoly hatással volt Guttmann későbbi edzői felfogására. Arthur Baar mellett Hunter újra alkalmazta a passzolós szemléletet.{7} A Hakoah kivételes helyzetben volt, hogy bemutathatta ezt a stílust. Kevés csapat játszott ugyanis külföldön az 1920-as években, és nem is rendszeresen. A bajnokcsapatok Európa-kupáját (ma már UEFA Bajnokok Ligáját), amely nemzetközi klubmérkőzések sorozata volt, és Guttmann ebben alapozta meg legendás edzői hírnevét – csak 1955-ben vezették be. De mivel a Hakoah nyíltan zsidó kezdeményezés volt – szurkolókkal a világ minden pontján –, a csapat meg tudta mutatni a jellegzetes stílusát a külföldi közönségnek. Amikor a Hakoah Angliában vagy az Egyesült Államokban játszott – két helyszínen a számtalan nemzetközi túrájuk közül –, a szurkolók és a média

csodálták a különleges játékrendszerüket. Miután 1923 szeptemberében a Hakoah 5-0-ra ütötte ki a vendéglátó West Ham Unitedot – néhány hónappal azután, hogy a csapat bejutott az első FA-kupa döntőjébe az újonnan épült Wembley stadionban –, a Daily Mail túlzóan felmagasztalta a csapatot. Az újság így írt róluk: „tudományos futball… nincs főszerepben brutális erő, nem csak rúgnak és rohannak – nincs idejük erre. Ehelyett a játékosaik félelmetesen jól együtt működnek anélkül, hogy a hosszú passzokat erőltetnék. Finoman passzolják a labdát, és jól használják a területet. Képesek irányítani a labdát, hozzájuk képest a West Ham játékosai csak vánszorognak.” George Kay, a West Ham csapatkapitánya, aki a lelátóról nézte a meccset, hasonlóan áradozott róluk. Bement a vendégcsapat öltözőjébe, és a következőket mondta: „Ti vagytok a legjobb csapat, amelyet valaha láttam, és higgyetek nekem, mert több száz mérkőzést láttam.” 1926-ban, a New York Times méltatta a Hakoah „kidolgozott, előre eltervezett passzolási rendszerét”, hiszen „a futball olyan játék, amely egy táncosnő lábmunkáját igényli”. A vendégek játéka a „legmagasabb szintű művészi tökéletesség” volt. Közép-Európában – ahol a futballstílus sokkal hasonlóbb volt – a Hakoah küzdőszelleme volt, ami felkeltette a figyelmet. 1924-ben, a Berlinben és Lipcsében játszott mérkőzések után a müncheni Fußball – korának vezető német sportújságja – azt írta, hogy „a Hakoah megcáfolta a zsidók fizikai alsóbbrendűségéről szóló legendákat.” * * *

A csapatnak szüksége volt erre a harci szellemre, gyakran szó szerint is. A csapat a sikereit ellenséges légkörben érte el Ausztriában. „Nem szeretnek minket, de nem érdekel minket”, énekelték a délkeletlondoni futballcsapat, a Millwall szurkolói válaszul azokra a kritikákra, hogy a drukkereik között vannak huligánok. A felvállaltan zsidó csapat az 1920-as években Bécsben hasonló ellenszenvet keltett volna, ami nem hasonlítható a modern futballszurkoló tapasztalataival és a kényszeredett áldozatkomplexussal. Celtic Glasgow és Glasgow Rangers Skóciában, Boca Juniors és River Plate Argentínában, Fenerbahce és Galatasaray Törökországban. Ezek a feltételezett ellenségek csak megjátsszák a gyűlöletet. A számos Hakoah-szurkoló többségét Közép- és Kelet-Európában hamarosan meggyilkolták. A zsidók elleni fanatikus rasszizmus már egyértelmű volt a Hakoah mérkőzésein, amikor Guttmann a klubnál volt. 1923-ban például a Hakoah társalapítóját, és akkori elnökét, Ignaz Hermann Körnert nem egy szurkoló, hanem az ellenfél, a WAF csapatának (Bécsi Futballklub) egyik játékosa támadta meg. Nem sokkal ezután, az Admira Wien elleni mérkőzésen a tömeg a Hakoahszurkolókat leköpködte és kövekkel dobálta. A játékosok már rendszeresen ki voltak téve inzultusoknak a pályán és azon kívül is. Novemberben a Wiener Morgenzeitung kifakadt az ismételt támadások miatt: „Akik a mindennapi életükben ragaszkodnak az illendőség szabályaihoz, brutális terroristákká válnak a Hakoah mérkőzésein… Ami például az Admira és a Hakoah találkozóján zajlott, az egész egyszerűen hihetetlen. A verbális bántalmazás orgiája volt – beleértve a „zsidó disznó” (Judensau) kifejezés többszöri használatát –, és vad fenyegetés minden irányból. Alig van olyan mérkőzés, amelyen a Hakoah játékosait ne inzultálnák és fenyegetnék a legaljasabb módszerekkel. A saját pályájukon, a Krieaun (amely a Leopoldstadt

része) lovasrendőrökre volt szükség, hogy a pályától távol tartsák a szurkolók hordáját.” Annak érdekében, hogy biztosítsák a játékosok és a szurkolók biztonságát, a Hakoah saját bokszolóit és birkózóit alkalmazta. Arthur Baar edző később büszkén elevenítette fel, hogy „amióta a birkózók nem ismernek kegyelmet, az antiszemita támadók gyakran vérző fejjel mennek haza”. A csapat büszkén ellenszegült az átható zsidógyűlölettel, és kétségtelenül motiválta, hogy nagyszerű győzelmeket arassanak a pályán. A nyilvánosság reakciója a Guttmann-nak a klubnál töltött ideje alatt megrendezett legfontosabb bécsi zsidó eseményre egyértelműen illusztrálta a rossz légkört. A 14. Cionista Világkonferencia nyitóünnepsége – amelyet a Bécsi Koncertházban tartottak 1925 augusztusában, mindössze néhány héttel azután, hogy a Hakoah megnyerte a bajnokságot – erőszakos tiltakozást váltott ki a kormány ellen, mert engedte a cionistáknak a városban a rendezvényt. Az ádáz összecsapásokban sok rendőr, tüntető és ellentüntető sérült meg, ketten meg is haltak. Az ismétlődő bombafenyegetések félbeszakították a konferenciát. Amikor a delegáltak és a cionista vezetők hoteljükből a koncertterem felé tartottak a rendőri kísérettel, folyamatosan gúnyolódták és fenyegették őket. A koncerttermet háromszoros rendőrségi kordonnal kellett körbevenni, amikor a beszédeket tartották. * * * A Hakoah különböző okok miatt szerevezett több nemzetközi túrát. Ezek biztosították a pénzügyi forrásokat, amelyekre nagy szükség volt, hogy biztosítsák a klub sikereit az osztrák bajnokságban élvonalbeli játékosok leigazolásával. A Hakoah meg akarta mutatni a cionizmusba, valamint a zsidó

sportsikerekbe vetett hitét, és erős ellenfelekkel szemben is ki akarta próbálni magát. A világ minden tájáról érkező zsidó támogatás biztosította a nagy nézőszámot, és szívesen látott vendéggé tette a Hakoah-t más kluboknál. A túrák nemcsak a pályán elért győzelmek miatt voltak jelentősek, hanem a zsidó szurkolók jókedve miatt is, akiket felbátorított és felszabadított a klub szembetűnő önbizalma és sikere a nem zsidó ellenfelekkel szemben. A világszerte elért sikerek akkor érték el csúcspontjukat, amikor Guttmann a klubnál volt, és azonnali következménye volt a drámai módon megnyert bajnoki címnek. Arthur Markowitz tapasztalatai – ő később újságíró és író lett DélAfrikában – tipikusak voltak. A zsidó sportról szóló könyv egyik interjújában – amelyet az 1960-as évek elején adtak ki – felelevenítette, hogy tízéves fiatalként hogyan bicikliztek a barátaival ötven kilométert Mitauból (Jelgavából) Rigába az éjszaka közepén, hogy láthassák játszani a Hakoah-t. „Kora hajnalban értünk oda, és órákat álltunk sorba, hogy biztosan be tudjunk jutni. Amikor bejutottunk, lenyűgözött minket a sztárcsapat szinte tökéletes játéka. Fábián a kapuban – őt a spanyolok kiválóságához, Zamorához hasonlították, akit minden idők legnagyszerűbb kapusnak tartottak –, a centerhalf Guttmann, a balszélső Eisenhoffer, a jobbszélső Neufeld és a jobb összekötő Grünwald neve még azok számára is ismerősen csengett, akik addig kevésbé érdeklődtek a sport iránt.”{8} A Hakoah híres győzelme a kétségkívül kifárasztott West Ham ellen az Upton Parkban – ez volt az első alkalom, hogy egy külföldi csapat angol pályán nyerjen – a jobb oldalon játszó Neufeld (Nemes) Sándor mesterhármasának volt köszönhető. Guttmannhoz hasonlóan Neufeld is Budapesten született 1899-ben, majd ő is magyar válogatott lett. Miután a fehérterror elől elmenekült, és a Ferencvárosból a Hakoah-ba igazolt 1919-ben, fellázadt az

akkori szokások ellen, és vezetéknevét Nemesről a sokkal inkább zsidó hangzású Neufeldre változtatta, amely feltehetőleg az eredeti családneve volt. 1924 májusában, Neufeld két góljával a Hakoah 2-1-re legyőzte a cseh Slavia Prahát, amelyet több mint egy évtized után szenvedett vereséget hazai pályán. A következő évben, Bécsben drámai visszavágót játszott a két csapat. A Hakoah – amely három hónappal a bajnoki cím megnyerése után a csúcson volt – talán a klub történetének legemlékezetesebb győzelmét aratta, miután 51-es hátrányból 6-5-re nyert Siefried Wortmann utolsó percben szerzett góljával. A magyar válogatottnál biztosan figyelték Guttmann teljesítményét, hiszen nem sokkal a prágai győzelem után behívták őt a nemzeti csapatba, amely a párizsi olimpiára készült. Mivel a világbajnokságot első alkalommal 1930-ban rendezték meg, ezért akkor az olimpia volt a legrangosabb torna a nemzeti csapatok számára. Talán azok, akik a meghívót küldték Guttmann-nak, nem figyelték elég közelről, hogyan változott a temperamentuma a Hakoah egyedi atmoszférájában. Guttmannt ugyanis feldühítette, hogy a Magyar Labdarúgószövetség nem küldte el a szükséges pénzt, hogy biztosítsák a játékosok megfelelő felkészülését ilyen rangos eseményre. Ő és a csapattársai harmadosztályon utaztak Párizsig, majd a városközpontban zajos, patkányokkal teli hotelben kaptak szállást, ahol nem tudtak pihenni és aludni. Nem szerveztek le edzőpályát sem, így az első edzésüket olyan pályán tartották, ahol át sem lehetett öltözni. Dührohamában Guttmann döglött patkányokat akasztott a futballszövetség vezetőinek ajtajára. A csapat az esélytelennek tartott Egyiptomtól elszenvedett sokkoló, 3-0-s vereséggel esett ki a második fordulóban. A meccs a magyar futball Mohácsa lett. A reakció rendkívül dühös volt, alig leplezve az antiszemitizmust. A későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula azt mondta a Parlamentben, hogy „nemzeti csapatunk tagjai nem képviselték a

magyarokat, a magyar nemzetet és a magyar sportot sem, csak a nemzetközi profizmust.” A 23 fős keretben legalább tizenegy zsidó származású volt. A Ferencváros befolyásos elnöke, Gschwindt Ernő kijelentette, hogy „szükségtelen a külföldön játszó játékosokat beválogatni a magyar csapatba.” Három ilyen játékos volt. A nem zsidó Obitz Gábor és Hirzer Ferenc később visszatért a nemzeti csapatba, de Guttmann-nak nem volt ilyen szerencséje. Válogatott karrierje ezzel véget ért. * * * A szervezetlen olimpiai bukás után Guttmann örült, hogy visszatérhetett természetes közegébe. „Örömmel tettem meg az utat Bécsbe”, emlékezett vissza évekkel később egy interjúban. Nem csak futballista híresség volt, ugyanis nyitott egy tánciskolát a városközpontban, ahol azokat tanította, akik a Hakoah saját tánctársulatában is benne voltak. Közben a Hakoah nemzetközi szinten nyomult előre. Két hónappal az olimpia után varsói túrán vettek részt 1924 júliusában. Tízezer zsidó csak azért ment ki a vasútállomásra, hogy köszöntsék a Hakoah játékosait az érkezéskor. Guttmann társaival tartotta a zsidó nemzeti lobogót, majd együtt meneteltek az állomástól a város főutcáján, ahonnan elhurcolták a zsidókat két évtizeddel később. A szurkolók lelkesedését kiváló teljesítménnyel díjazták. 1-0-ra vezettek Lengyelország legrégebbi, és akkor legnépszerűbb klubja, a Polonia Varsó ellen, és a győzelemtől csak egy vihar fosztotta meg őket, mert a második félidőben félbe kellett szakítani a mérkőzést. A mérkőzés nagy felzúdulást okozott a lengyel sajtóban, amely kifakadt a zsidó jöttmentek ellen, akik megalázták a helyi csapatot és annak hazafias szurkolóit. Az újságok arra ösztönözték a Poloniát, hogy ne vállaljon további mérkőzéseket a Hakoah ellen, a zsidó csapatot pedig „arrogánsnak és tapintatlannak” minősítették, feltehetően a vakmerőségükért, hogy nem

feküdtek le az ellenfélnek. Azt is javasolták a pályák tulajdonosainak, hogy utasítsanak vissza minden, zsidók elleni mérkőzést. A Dwa Grosze kiadvány arról szónokolt, hogy a mérkőzés meggyalázta a lengyel sportot, és nép haragjára figyelmeztetett, ha nem mondják le a következő heti mérkőzését, amelyen Varsó város válogatottja ellen játszanának. A rendőrséget kivezényelték a második találkozóra, hogy megelőzzék az esetleges rendbontásokat – ezzel biztosították a Hakoah számára, hogy meggyőző, 5-0-ás győzelmet arathasson. Az ilyen látványos győzelmek túl sok volt egyeseknek, beleértve Reuven Milejkowskit, egy fiatal zsidót Vilniusból, az akkor Lengyelország által elfoglalt városból, amely ma Litvánia fővárosa. A Zsidó Távirati Iroda tudósított arról, hogy „Milejkowski annyira megzavarodott az új Hakoahmániától, hogy elvesztette az eszét. Különböző futballmozdulatokat utánozva azt ismételgette, hogy a Hakoah-nak muszáj nyernie.”{9} A következő jelentős skalp a Ferencvárosé volt, amelyet 2-1-re vertek idegenben 1924 októberében, a Hakoah bajnoki címmel záruló szezonjának elején. Guttmann nagyon élvezte a győzelmet korábbi szülővárosa riválisa ellen, amelynek elnöke mindössze négy hónappal korábban kérte, hogy távolítsák őt el a magyar válogatottból. A Hakoah mindkét gólját a bal oldalon játszó, magyar Eisenhoffer József szerezte, aki áttért a zsidó vallásra azzal, hogy feleségül vette zsidó menyasszonyát, mielőtt a Hakoah-ba igazolt. A háború alatt Budapesten halt meg 42 évesen, miután megsebesült egy légitámadás során. A Hakoah 1924 és 1925 januárjában is hosszú hajótúrákra indult a britek által ellenőrzött Egyiptomba és Palesztinába, így Kairóban, Alexandriában, Port Saidban, Jeruzsálemben és Tel-Avivban is játszott meccseket. A csapat első megérkezése Tel-Avivba újabb óriási izgalmat eredményezett. „Hatalmas tömeg gyűlt össze reggel 8 órakor a tel-avivi vonatállomáson, hogy a Hakoah játékosait üdvözölje”, tudósított a héber Haaretz újság. A tömegben ott volt Tel-Aviv ünnepelt polgármestere, Meir Dizengoff.

Középfedezetként Guttmann nem volt ideális poszton ahhoz, hogy gólokat szerezzen, de a cionista csapat hazalátogatása nagyon inspirálta. Ritkán lőtt góljai közül kettőt Palesztinában szerzett – egyet az angol katonai válogatott ellen Jeruzsálemben, egyet pedig a Maccabi Tel-Aviv elleni 11-2-es győzelemben. Utóbbi csapat egyébként éppen akkor vált az első zsidó klubbá, amely a helyieket képviselte a brit szervezésű tornákon. Látva szeretett csapatukat játszani a szent városban és Tel-Avivban – a várost ugyanabban az évben alapították, mint a Hakoah-t, ezzel az első héber város lett kétezer év után – mindenképpen büszke pillanat volt LöhnerBedának és a klub társalapítóinak. De – tragikus módon – az európai zsidók jövőjét fájdalmasan előre látták. * * * Az 1926 áprilisában és májusában tartott egyesült államokbeli túra kétélű fegyver volt a Hakoah számára. Ez jelentette a klub nemzetközi hírnevének a csúcsát, de beletaszította azt a hanyatlásba is. Néhány játékos biztosan úgy tekinthetett vissza erre később, mint egy életmentésre. És valóban, a nemzetközi futballmeccsek miatti mozgási szabadság nagyszámú zsidó játékost és edzőt mentett meg a biztos haláltól, amely Európában várt volna rájuk. Amint a Hakoah-játékosok New Yorkba érkeztek, a futballistákat és a vezetőket filmsztárként fogadták, és az amerikai politikusok buzgón próbálták kihasználni a csapat legendáját a növekvő zsidó népesség körében. A zsidó áruházmágnás és filantróp Nathan Straus elintézte Körnernek és a klub két másik vezetőjének, hogy a Fehér Házban találkozzanak Calvin Coolidge elnökkel, aki köszönetet mondott a futball fejlődéséhez történt hozzájárulásukért. New York polgármestere, Jimmy Walker átadta a város kulcsait a csapatnak. Az egyik legnagyobb cionista, Vladimir Jabotinsky – aki akkor éppen előadókörúton vett részt – egy gálavacsorán köszönte meg nekik, hogy újjáélesztették a zsidók fiatalok büszkeségét, és azt kívánta, hogy

„legyen még sok hozzátok hasonló Izraelben”. Összességében majdnem negyedmillióan – főként az újabban Európából érkezett zsidó bevándorlók és gyerekei – voltak jelen a Hakoah tizenegy mérkőzésén. Ebben benne volt az a 46 000 ember, aki bezsúfolódott az Upper Manhattan’s Polo Grounds pályájára, hogy megnézze a „legyőzhetetlen zsidókként” reklámozott csapatot a New York All Star 11 ellen. Ez pedig labdarúgómérkőzéseken 50 éven át nézőrekord volt az Egyesült Államokban. Egészen addig, amíg olyan sztárok nem jelentek meg, mint Pelé – a futball történetének talán legismertebb játékosát a New York Cosmosban akarta látni mindenki játszani. Akkora volt az érdeklődés, hogy láthassák a Hakoah játékát, hogy még a híres bankcsalád leszármazottja, Henri de Rothschild számára sem tudtak jegyet biztosítani, amikor New Yorkba érkezett néhány nappal a mérkőzés előtt. De Straus illendően meghívta őt, hogy megossza vele a páholyát a Polo Groundson. A mérkőzés előtti ceremónián – miközben a zenekar játszotta az Egyesült Államok és Izrael himnuszát –, a két csapat körbesétált a pályán az amerikai, valamint az izraeli zászlóval. Az éneklés és éljenzés közben megálltak Straus páholyánál. A 77 éves pátriárka – aki vagyonának nagy részét zsidó beruházások számára ajánlotta fel Palesztinában, majd annak az izraeli városnak, amelyet Netanyának hívtak – zokogásban tört ki. A mérkőzéseken – amelyeket Chicagóban, Rhode Island Providence városában, Philadelphiában, St. Louisban és New Yorkban játszottak – a Hakoah hétszer nyert és kétszer döntetlent játszott. De kiszabadulva Európa zsidógyűlöletéből, az újonnan alakult amerikai labdarúgó-bajnokság jelentős juttatásaival csábítva, Guttmann és kilenc csapattársa a túra után azonnal elhagyta a Hakoah csapatát, és New York-i klubokba igazolt. A Hakoah – megfosztva tehetségeitől – a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnél (FIFA) tiltakozott. Amikor panaszát elutasították, a Hakoah úgy döntött, nem folytatja tovább a harcot. Ekkor egyébként már tervben volt egy újabb túra a következő évre, amelynek során azon csapatok ellen léptek volna pályára, amelyek elcsábították a legjobb játékosaikat.

Guttmann a New York Giantshez igazolt Grünwalddal – a lenyűgöző középpályás duó másik tagjával –, valamint Häuslerrel, Schwarczcal és Egon Pollakkal együtt. Eisenhoffer, Neufeld, Heinrich Schönfeld, Fischer Lajos és Leo Drucker a Brooklyn Wandererst erősítette. Eisenhoffer kivételével mindegyik disszidens túlélte a háborút. Schwarcz – aki később az amerikai válogatottat is vezette, mielőtt az első Hakoah-játékos lett, akit bekerült a Hírességének Csarnokába – Druckerhez hasonlóan végül New Yorkban telepedett le. Pollak az izraeli válogatott első szövetségi kapitánya lett az ország függetlenné válásakor 1948-ban. Őt egy másik régi Hakoah-játékos, Hess Lajos követte, aki az 1923-as, West Hamet legyőzött csapat góllövője volt.{10} Másoknak nem volt ilyen szerencséjük. A korábbi edző, Arthur Baar – később, miután Palesztinába kellett menekülnie, megírta a klub történetét – 37 korábbi Hakoah-sportoló halálát dokumentálta a holokauszt során, közülük heten labdarúgók voltak. Max Scheuert – aki a West Ham United elleni meccsen a csapatkapitány volt – Franciaországban fogták el a nácik, miközben a semleges Svájc felé menekült. A drancy-i gyűjtőtáborba küldték, Auschwitzba deportálása és későbbi halála előtt. A tíz disszidens távozásával a csapat elvesztette a gerincét, és a Hakoah hanyatlása azonnal megindult. A csapat 1928-ban kiesett az első osztályból. Bár három évvel később feljutott, csak vergődött az élvonal alsó felében 1937-ig, amikor újra kiesett, 22 bajnokin mindössze egyszer tudott nyerni. Ezt a szégyent hamarosan kitiltás követte, majd a nagy zsidó közösségek megsemmisítése, amelynek játékosok és szurkolók is áldozatai lettek. A Hakoah – amely néhány dicsőséges évig fény volt a sűrűsödő sötétségben – nem létezett többé.

HARMADIK FEJEZET

A „Nagy Alma” 1930. december 10-én, a Freeman Street és a Southern Boulevard sarkán, Bronx déli részén nyugtalan tömeg gyűlt össze a Bank of United Statesnél, amely akkor New York egyik legkiemelkedőbb pénzintézetének számított. Miután pletykák keringtek a bank pénzügyi helyzetéről, a rendőröket arra utasították, hogy tartsák vissza a tömeget attól, hogy bemenjen az épületbe. Több ezer betétkönyvvel 2 millió dollárt vettek ki egyetlen nap alatt, így gyorsan megszűnt a bizalom a bankok hitelképességét illetően. Másnap a New York-i Állami Bankfelügyelet bezárta az intézményt, elismerve ezzel Amerika legnagyobb bankjának bukását. A Bank of United States bezárása jelentette a bankrendszer általános csődjének kezdetét, valamint a nagy gazdasági világválságot, és különösen erősen érintette New York zsidó közösségét. A bankban 400 ezer zsidó megtakarítása volt – a városban élő teljes zsidóság ötödének a pénze. Mindössze egy évvel a Wall Street-i tőzsde összeomlása után újabb több ezer zsidó család és üzletember nézett szembe a pénzügyi csőddel. Irvin Howe író később így emlékezett a szívfájdító eseményekre, amelyeknek 10 éves gyerekként volt a szemtanúja: „Hallottuk, hogy a Bank of United States – zsidó kézben lévő – csődbe ment, és hallgattam a lakásunkban, ahogy a nagynéném és a nagymamám jajgat pár száz dollárjuk elvesztése miatt.” Az események pszichológiai hatása még erősebb volt, mint a pénzügyi veszteség. Amióta 1913-ban Joseph Marcus – egykori ruhagyáros és orosz bevándorló – megalapította, a bank a zsidó sikerek szimbólumának tűnt. Ahogy a neve is jelezte, a zsidók akkor már a részei voltak a lehetőségek földjének, távol európai múltjuk gyötrelmeitől.

A bank bukása megrendítette a közösség önbizalmát, és előre jelezte a nyugtalanító repedést az amerikai zsidó optimizmus és haladás idáig töretelen sikertörténetén. Nemcsak a zsidóknak kellett megharcolniuk a nehézségekkel és az összetört álmokkal, a gazdasági káosz erősítette az antiszemitizmust, amelyről sokan úgy érezték, hogy már maguk mögött hagyták. A zsidók szenvedtek a diszkriminációtól a munkaerőpiacon, valamint a kvótarendszer miatt is, amely kizárta őket a legjobb egyetemekről. Az erőteljes zsidóellenes szónoklást – Charles Coughlin atyától az autógyáros Henry Fordig – lelkesen inspirációnak nevezte Adolf Hitler 1931-ben. Ez a gyorsan romló hangulat Európában végül meggyőzte az amerikai zsidókat, hogy mégis jó helyen voltak. „A zsidó jövő Amerikában bizonytalannak, és mégis fenyegetőnek tűnt” – írta Beth S. Wenger a New York-i zsidók és a gazdasági világválság című könyvében, „de a zsidók helyzete Európában határozottan rosszabb volt”. * * * Amikor Guttmann Béla bemutatkozott a New York Giantsben 1926 szeptemberében, kedvezőek voltak a körülmények, saját kilátásai az általános optimizmust tükrözték. 27 éves volt, játékoskarrierje csúcsán, és végül megtalálta a módját, hogy hasznot húzzon a tehetségéből. Önbizalom, intelligencia és közvetlenség miatt a korábbi Hakoah-sztárt sok New York-i kedvelte, övé volt a világ. Meglepetésként érhet sok futballszurkolót, hogy az 1920-as évek New Yorkjában a futball milyen szenvedélyt jelentett. Egy bizonyos kor fölött emlékeznek még az 1970-es évek izgalmas időszakában az olyan világklasszis játékosokra, mint Pelé, Franz Beckenbauer, George Best és Johan Cruyff, akik büszkén léptek az amerikai labdarúgás színpadára. Az európai média gyakran nevezte ezeket az éveket a labdarúgás iránti érdeklődés példátlan felerősödésének az Egyesült Államokban. A világ legnépszerűbb sportja

végre megérkezett a világ leggazdagabb országába! De nem emlékeztek már, hogy mi történt fél évszázaddal korábban – azt az időszakot a korszak történésze, Colin Jose az „amerikai labdarúgás aranyéveinek” nevezte. Az 1921-ben alapított Amerikai Labdarúgó-bajnokság (American Soccer League) volt az első igazán profi bajnokság az Egyesült Államokban. 1924-től a bajnokság létszáma tizenkét csapatra emelkedett. A klubok agresszív toborzást folytattak, főként a skót játékosokat vonzottak a kedvező anyagi feltételek. A skót válogatott Alex McNab a Greenock Mortonban játszott a helyi élvonalban, amikor megkereste a Boston Wonder Workers 1924-ben. „A Greenock Morton mindössze négy fontot ajánlott hetente… Egy napon távirat érkezett a másik féltől. Ez körülbelül 12 fontos heti ajánlatról szólt… Két kézzel kaptam utána. Lefoglaltam a jegyemet… És itt vagyok.” Nathan Agar és Maurice Vandeweghe – a Brooklyn Wanderers és a New York Giants tulajdonosai – úgy magyarázták a Hakoah Wien túráját, mint a sport kereskedelmi lehetőségeinek megerősítését. Emellett úgy tartották, hogy a toborzott Hakoah-játékosok lenyűgöznék a nagy létszámú zsidó szurkolót, akik hősként tekintenek rájuk. Ebben a vonatkozásban nagy volt a piac. Brooklyn 750 ezer zsidónak volt az otthona. Bronxban – a Giants pályája, a New York Metropolitan Oval – pedig 380 ezer zsidó élt. Összesen 1,75 millióan voltak – ennek több mint 90 százaléka a Kelet-Európából érkezett bevándorló, vagy azoknak a gyermekei –, New York zsidó népessége pedig alig fél évszázad alatt hússzorosára nőtt. Emellett eltörpült a világ bármely városa, több mint ötszöröse volt Varsó zsidó népességének, amely a legnagyobb volt Európában. Moritz Hausler szerint – aki újságírói ambíciókat dédelgetett, amikor nem lőtte gólokat a Hakoah-ban – Guttmann volt az első csapattársa, aki előnyt kovácsolt a Hakoah-ból, és jó szerződéseket kötött. Hausler írta a bécsi Die Stunde újságban 1926 júniusában, hogy Guttmant ostromolták a különböző klubok a Hakoah-túra utolsó előtti meccsének bravúros egyéni teljesítménye után, amelyet éppen a New York Giants ellen

mutatott be. Egyik klubot a másik ellen kijátszva letárgyalt magának 500 dollár aláírási pénzt, 350 dolláros havi fizetést, valamint hozzájárulást, hogy futballkötelezettségei mellett második karrierjét is folytathassa tánctanárként, de más üzleti érdekeltségei is lehessenek. Ez a jövedelem nagyon jómódúvá tette, de természetesen még mindig óriási volt a különbség a mostani futballajánlatokhoz képest. Az éves fizetése 4200 dollár volt a Giantsnél, amely körülbelül háromszorosa volt egy magánszektorban dolgozó munkás átlagbérének az akkori Egyesült Államokban, és nagyon versenyképes volt kortársai fizetéséhez képes. Alex McNap évi fizetése, amellyel ő rendkívül elégedett volt, körülbelül 2750 dollár lehetett. Guttmann aláírása után Hausler, Schwarz Ernő, Egon Pollak és Max Grünwald – kétségtelenül attól is befolyásolva, hogy csapattársuk felfedte nekik az ajánlatot – szintén elkötelezték magukat a Giantshez. Guttmann volt az egyetlen, aki önállósította magát anélkül, hogy más jóváhagyására várt volna, kiállt a meggyőződése mellett, hogy meghatározza a szerződése időtartamát, amelyből aztán a társai is profitáltak. Vezetői képessége és független gondolkozása már akkor is nyilvánvaló volt. * * * Agar és Vandeweghe kereskedelmi vállalkozása azonnal pénzt hozott. A csapataik – a Hakoah sztárjaival teletűzdelve – nagy közönséget vonzottak. Néha az érdeklődés miatt nagyobb stadionokba vitték a kupameccseket, illetve azokat a találkozókat, amelyeket külföldi klubok ellen játszottak. Az általános érdeklődés folyamatosan nőtt a labdarúgás iránt, és a külföldi sportág bármiféle lekezelése időpocsékolásnak tűnt. 1927 júniusában, a korábbi Hakoah-játékosok első amerikai szezonjának végén, a New York Times gúnyolódó szerkesztősége új állásfoglalást összegzett: „A futball iránti lelkesedés már nem jellemhiba. A játék „beérkezett”. A jegyeket nyíltan árulják, és a meccseken a szurkolók gyakran a saját neveiket adják meg, ha

kérdezik. A futballmérkőzésen egy ülőhely hamarosan már bizonyos társadalmi rangot is jelent.” A Giantsben keveredtek a kelet-európai zsidók az amerikai és brit játékosokkal. A négy Hakoah-játékos mellett a csapat másik fő erőssége a gólerős amerikai csatár, Davey Brown, a skót balösszekötő Billy Herd és a Liverpool balszélsője, George Moorhouse volt. Utóbbi volt az első angliai születésű játékos, aki részt vett a világbajnokságon, amikor az Egyesült Államok csapatkapitánya volt Olaszországban, 1934-ben. A Giants jól szerepelt az 1926/27-es és a következő szezonban is, amikor tovább erősödtek két újabb Hakoah-igazolással – a már legendás kapussal, Fábián Sándorral, valamint a jobbhátvéd Max Golddal. Molnár György, a magyar zsidó szélső, aki Guttmann-nal együtt játszott az 1921-ben bajnokságot nyert MTK-ban, szintén csatlakozott hozzájuk. De sem a Giants, sem a Brooklyn Wanderers – Eisenhofferrel, Schönfelddel, Druckerrel, Fischerrel és Neufelddel – nem tudott a csúcsra jutni, és mindkét idényben csak a középmezőnyben végeztek az amerikai bajnokságban (ASL). Az Egyesült Államokban ők csak a futball zsoldosai voltak más zsoldosok között, az erős csapatszellem vagy az „együtt a világ ellen” érzése nélkül, ami motiválta a Hakoah Wient, és sok más nagyszerű csapatot az évek folyamán. „A különbség a középszerűség és a nagyszerűség között az az érzés, amit a játékosok egymás iránt éreznek” – mondta egyszer a nagyszerű amerikaifutball-edző, Vince Lombardi. A New York Giants esetében ez az érzés sajnos gyakran az intenzív ellenszenv volt. Az 1920-as években a világa sokkal kevésbé volt globalizált, mint ma, a csapatot pedig a gyűlölködés megosztotta a brit és a zsidó játékosok között, ahogy két nagyon különböző kultúra összecsapott. Két brit játékos egyszer azt is kinyilvánította, hogy nem akarnak Guttmann-nal és Hauslerrel együtt játszani. A Hakoah Wien visszatért az Egyesült Államokba egy második túrára 1927 áprilisában, eltökélve, hogy megismétlik az egy évvel korábbi bevételt.

De ahogy a régi játékosok nehezen találták magukra, hogyan csillogjanak a Hakoah nélkül, a klub is csak korábbi önmagának árnyéka volt a nagyszerű játékosai nélkül. A futball iránti folyamatos érdeklődés ellenére a Hakoah 13 mérkőzését alig feleannyian látták, mint az előző évben. A teljes látogatottságban benne volt az is, amikor 40 ezer ember ment a Polo Groundsba, hogy megnézze a Giants és a Hakoah közötti 2-2-es döntetlent, ahol Guttmann a korábbi csapata ellen játszott. Ezután annyira kevesen mentek el a meccsekre, hogy a túra szervezői megkértek néhány régi Hakoah-játékost, hogy játszanak a korábbi csapatukban. Guttmann legalább négyszer játszott a Hakoah-ban azon a túrán, még Philadelphiába is elutazott velük egy meccsre. Ez sem mentette meg a helyzetet, a túrát 30 ezer dolláros veszteséggel zárták, Ignaz Hermann Körner pedig lemondott a klubelnöki posztról. * * * Az 1928/29-es szezont elkeseredett küzdelem jellemezte az amerikai labdarúgást, és még csírájában elfojtották a sportban lévő lehetőségeket. Guttmann játékoskarrierjét ezek az események közvetlenül egy átmeneti zűrzavarba vitték. A futballháború – ahogyan később hívták – a teljes irányításért zajló harc volt az Amerikai Labdarúgóliga (ASL) és az Egyesült Államok Labdarúgószövetsége (USFA) a sportág igazgatótanácsa között. Az ASL sikerei felbátorították néhány klub tulajdonosát, hogy olyan bajnoki menetrendet érjenek el, amely jobban illeszkedik kereskedelmi céljaikhoz. Az egyik fő felbujtó Charles Stoneham volt, egy kétes alak, aki már okozott zűrt egy másik sportágban a New York Giants baseballcsapatának tulajdonosaként (ennek nem volt kapcsolata Vandeweghe labdarúgócsapatához).

A labdarúgás újonnan felfedezett népszerűsége miatt megvette az Indiana Flooring ASL indulási jogát, megváltoztatta a nevét New York Nationalsre, és leigazolta a Hakoah Wiennél maradt kevés sztár egyikét, Siegfrieg Wortmann csatárt. Az ASL elfogadta Stoneham ötletét, hogy újjáalakítsa a United States Open Cup sorozatát, amellyel kapcsolatban sokan úgy érezték, hogy megzavarja a ligabajnokság menetrendjét, ráadásul kimeríti a pénzügyi forrásokat azzal, hogy kötelezi a profi csapatokat, hogy amatőr ellenfelekkel játszanak nem fizető közönség előtt. Az USFA azonban elutasította azt a kérelmet, hogy a szezon végén játsszák le a tornát, ez pedig ahhoz vezetett, hogy az ASL bejelentette a bojkottot. Három klub – köztük Guttmann csapata, a New York Giants – nem támogatta a liga bojkottját, ezért az ASL megbírságolta és felfüggesztette a klubokat addig, amíg meg nem változtatják döntésüket. Az USFA keményen visszavágott, kiadva egy közleményt, amely így szólt: „Ha az amerikai liga nem törli a New York Giants, a Newark és a Bethlehem felfüggesztését 24 órán belül, drasztikus lépéseket teszünk”. Az ASL semmibe vette az ultimátumot, ezért az USFA jogosan felfüggesztette, így csak jogfosztottan folytathatta működését a három csapat nélkül. 1928 végén az USFA új ligát alakított, amely befogadta a három kilépett csapatot és további jelentkezőket. Az első szezonban a Keleti Ligában volt egy új együttes, amelyben Ausztriából és Magyarországról érkezett zsidók játszottak – a legtöbbjük a Hakoah Wienben szerepelt. A New York Hakoahként ismert csapat néhány hónapra felidézte a szenvedélyt, az összetartást és a korábban elért sikereket, és Guttmann játékoskarrierjének utolsó diadalmenete volt. * * *

A New York Hakoah Maurice Vandeweghe ötlete volt, aki közben a Giants tulajdonosaként is folytatta munkáját, amíg az USFA végül meg nem tiltotta a két csapat közös irányítását. Az Agar és Stoneham, a két rivális tulajdonos iránt érzett haragja miatt – akik később sikertelenül kértek olyan bírói végzést, amely megállíthatta volna játékosaik távozását a szezon közben – Vandeweghe Druckerrel és Eisenhofferrel erősített a Brooklyn Wanderersből, míg Wortmannt a New York Nationalsből szerezte meg. Alexander Neufeld – aki honvágya miatt a Brooklyn Wanderersnél töltött szezon után hazatért a Hakoah Wienbe – ismét visszament New Yorkba. Rudolph Nickolsburger csatár, aki Magyarországról származott, de a Hakoah 1927-es túráján tűnt fel, szintén Európából érkezett, akárcsak a csehszlovák válogatott bal oldali középpályása, Pavel Mahrer. (Mahrer később túlélte a háborút a Theresienstadt koncentrációs táborban. Úgy szerzett élelmet, hogy propagandafilmekben meccseken játszott, ezzel akarták becsapni a világot a zsidók ellen elkövetett rémtetettek eltitkolálásával.) Eközben Guttmann, Schwarcz, Häusler, Grünwald, Fábián és Fischer (aki ekkoriban igazolt Brooklynból a Giantshez) egyszerűen áttették az igazolásukat Vandeweghe egyik csapatából a másikba. Szintén csatlakozott a Giantsből Sternberg László középhátvéd – korábbi Újpest-játékos –, aki zsidóként csapatkapitánya volt az 1934-ben első világbajnokságán pályára lépett magyar válogatottnak. Kiváló csapat alakult, amely iránt hatalmas volt az érdeklődés. Vandeweghe ösztönösen megértette, hogy ők nem egyszerű játékosok voltak a saját közösségeikből, hanem egy zsidó csapat, amelynek héber neve volt, Dávid-csillaggal a mezén, és küzdött a nem zsidó ellenfelek ellen. A New York-i Benjamin Horowitz az 1970-es években így írt a Hakoahról: „Az új csapat követői mindenhol összesereglettek, hogy lássák a hőseiket”, emlékezett vissza. „Nem számított, hogy a Hakoah Bronx egyik végén, vagy Brooklyn egyformán megközelíthetetlen pályáin játszott,

követőik érkeztek a Lower East Side-ról, Harlemből, Brownsville-ből, Williamsburgből, East New Yorkból, Tremontól vagy South Bronxból.” Az 1928/29-es szezon második felében hiába mutatott remek formát a New York Hakoah, a bajnoki címért folyó mérkőzésen legyőzte őket a Bethlehem Steel. A United States Open Cup az ország minden felnőttcsapata számára nyitott volt, és a Hakoah igazán lüktető versenyt futott. Abban az időben a bajnokságot földrajzilag kettéválasztották keleti és nyugati részre, a döntőt pedig a két csoport győztese játszotta. „A zsidó cipőpucolók” – ahogyan akkor a sajtóban hivatkoztak rájuk – legyőzték a Newark Portuguese-t a keleti csoport elődöntőjében, ezzel a regionális döntőt a New York Giants ellen játszották, amelyben négy olyan játékos is volt, aki később bekerült a Hírességek Csarnokába. Ahogyan korábban Brown és Moorhouse esetében, a Giants ezúttal a skót balösszekötővel, Shamus O’Briennel és egy újabb liverpoolival, a jobbhátvéd Teddy Gloverrel erősödött. A mérkőzés nagyon feszült légkörben zajlott – és mint várható volt Guttmannt és néhány másik játékost többször felrúgták a korábbi csapattársak –, nem igazán szerette egymást a két csapat. A meccset egyetlen gól döntötte el, Eisenhoffer utolsó próbálkozása a Hakoah-t juttatta a döntőbe. A döntőt – amelyen a három mérkőzés volt – a New York Hakoah játszotta a nyugati csoport győztesével, a St. Louis Madison Kennellel. Az első találkozó – amelyet St. Louisban rendeztek – szoros csatát hozott, sokáig gól nélküli volt, de a hajrában Eisenhhoffer és Wortmann két gólt lőtt. A New York Hakoah ezért úgy kezdhette meg a második mérkőzést – 1929. április 7-én, vasárnap –, hogy tudták: a győzelem feleslegessé tenné a harmadik összecsapást, és elhódítanák a United States Open Cup trófeáját. A mérkőzést New Yorkban, a queensi Dexter Parkban játszották, ahol általában baseball- vagy amerikaifutball-meccseket játszottak. A stadion zsúfolásig megtelt, de a sorsdöntő mérkőzésre közel sem tudtak annyian bejutni, amennyien szerettek volna.

„A fedett és nyitott lelátó minden helyét elfoglalták” – tudósított a New York Times: „és padokat tettek mindenhová, ahol szabad helyet találtak. Igazán jó helyeket lehetett találni a háztetőkön és a közeli dombon is. Erős volt a rendőri jelenlét, hogy ellenőrzés alatt tartsák a nézőket, akik folyamatosan azzal fenyegetőztek, hogy elözönlik a pályát. A tartalékok is elfoglaltak voltak, hogy „kiegyenesítsék az oldalvonalakat”, ahol ugyanis a szurkolók nem tudtak leülni, ott megengedték nekik, hogy álljanak.” A több mint 21 ezres nézőszám rekord volt az Open Cup-döntők történetében, még több mint 80 évig tartotta magát, amíg a Seattle Sounders hazai pályán meg nem nyerte a kupát 2010-ben. A szenvedélyes szurkolást a csapat könnyű, 3-0-ás győzelemmel díjazta. Guttmannt – akire Horowitz „a csapat páratlan középfedezetként” emlékezett, és aki született vezetői képességével már kiérdemelte a kapitányi karszalagot – megrohamozták a zsidó szurkolók a mérkőzés végén. „A lelkes Hakoahdrukkerek ellepték a Dexter Park pályáját, és a vállukon vitték le a Hakoahjátékosokat” – tudósított a Zsidó Távirati Iroda. „Schwarcz Ernő, Max Grünwald és Moritz Häusler – a mérkőzés gólszerzői –, valamint a csapatkapitány Guttmann Béla voltak a hősök.” Nyolc évvel a magyar, és négy évvel az osztrák bajnoki cím után, a harmadik fontos trófeáját is megnyerte. Közben – amint azt majd látni fogjuk – nemcsak a pályán volt sztár, hanem a dübörgő New York-i húszas években is. Guttmann megrészegült az örömtől, és magasan szárnyalt. De ahogy az viharos élete során többször megtörtént, a dolgok rosszra fordultak alig néhány hónappal később.

* * * A nagy sportedzők gyakran mondják, hogy a legnagyobb kihívás nem a szédítő magaslatok elérése, hanem biztosítani azt, hogy fenntartsák az istenített fiatalok győzeleméhségét, és semmit sem vegyenek természetesnek, miután elérték a kezdeti sikereket. Több mint három évtizeddel később, 1961-ben Guttman Benficája éppen csak megnyerte az első bajnokcsapatok Európa-kupáját, ezért figyelmeztetni akarta a játékosait a megelégedettség veszélyeire. Illusztrálva nekik, hogy mennyire bizonytalan tud lenni az élet, Guttmann saját életének bármelyik részéből választhatott volna, például azt, amikor majdem meggyilkolták 1944ben. De talán érzékelte, hogy a játékosai könnyebben tudnak azonosulni a karrierje csúcsán lévő 30 éves Guttmann-nal, összehívta a csapatot az 1961/62-es szezon előtt, és visszapörgette az időt 1929 őszére. Az Egyesült Államokba megérkezése után nagyon hamar társtulajdonossá vált egy kocsmában, amely egyike volt a több ezer illegálisan működő klubnak New Yorkban az 1920-as évek szesztilalmának időszakában. Ez a befektetése jól érzékelteti Guttmann karakterét. Bár külföldi volt egy idegen földön, elég társaságkedvelő volt ahhoz, hogy kapcsolatokat alakítson ki, amelyek lehetőségeket nyitnak néhány hónappal azután, hogy leszállt a hajóról. Elég vakmerő volt ahhoz, hogy vállalja egy illegális kocsma anyagi kockázatát, és annak a lehetőségét, hogy szembe találhatja magát a hatóságokkal, akiket megbíztak az alkohol fogyasztásának és árusításának korlátozásával. Sokan úgy reagáltak volna a Budapesten és Bécsben korábban tapasztalt ellenségeskedésre, hogy biztonságos életet alakítanak ki maguknak. Guttmann azonban egy másik lehetőséget választott. Azt vallotta: ha az élet úgyis ennyire bizonytalan, miért ne vállaljon kockázatot. Elképzelhető, hogy az Egyesült Államok volt az a hely, ahol az élethosszig tartó szeretete a kártya és a kaszinó iránt kialakult. Az unokaöccse, Imre – aki

Béla fiatalabb testvérének, Ernőnek volt az egyetlen gyermeke – mesélt egy esetet, amely különösen kiváltotta belőle az elgyengülést. „Profi játékosként az 1920-as években jelentős összeget nyert egy Las Vegas-i túra során” – mondta Imre. „Majd az egészet hazaküldte édesapámnak Budapestre.” Ami az illegális kocsmát illeti, a beruházás kezdetben kifizetődött, és dőlt a pénz. Csaknády Jenővel történt beszélgetése során – a magyar edző és író közösen dolgozott az önéletrajzon, amelyet 1964-ben adtak ki – Guttmann elárulta, hogy 55 ezer dollárt tett félre 1929. októberig. Mivel az első futballszerződése csak körülbelül 13 ezer dollár volt adózás előtt, egyértelmű, hogy a kocsmai vállalkozása elképesztően jövedelmező volt. Elmondta a Benfica játékosainak, hogy nem volt szégyenlős, amikor élvezhette a jómódot. „Egyszer valamikor New Yorkban fiatal voltam, elegáns és szellemes – de csak addig, amíg sok pénzem volt” – mondta. „A fénypont a húszas évek vége volt. Az ismerőseim rajongva beszéltek rólam. A középszerű vicceim harsány nevetést váltottak ki. A hölgyek el voltak ragadtatva a sármomtól. A férfiak csodálták a briliáns üzleti húzásaimat. Úgy csodált és kényeztetett mindenki, mint egy filmsztárt.” De aztán jött a Wall Street csődje, és Guttmann összes pénze eltűnt. „Lyukakat szúrtam Abraham Lincoln szemébe az utolsó ötdolláros bankómon” – mondta. „Azt gondoltam, hogy ebből a helyzetből nem lehet kijönni.” Már nem volt többé a város ünnepelt sztárja. Az ismerősei „leplezetlen megvetéssel” köszöntötték, és „legszellemesebb üdvözlete legfeljebb egy könyörületes mosolyt váltott ki a nőkből.” „Azoknak, akik korábban kellemes beszélgetést akartak velem, már nem volt idejük rám”. Olyan volt, mondta magáról, „mint egy kivert kutya barátok nélkül.” Világos volt a Benfica-játékosoknak szóló üzenete. Az élet nagyon gyorsan változhat. Bízz magadban és a csapattársaidban; minden más felszínes és irányíthatatlan. Próbáld meg félretenni az ideiglenes kikapcsolódást és a gyanús alakokat. Folyamatosan dolgozz keményen; a tehetséged csak akkor

hozhatja meg az eredményt és elégedettséget. Guttmann számára a gazdasági válság Amerikában vízválasztó volt. Ha nem következett volna be a tőzsde összeomlása, akkor élhette volna a sikeres New York-i zsidó üzletemberek életét, és korábbi futballkarrierje csak egy lábjegyzet lenne a játék történetében. * * * Guttmann számára a pályán elérhető futballsikerek 1929-től a végéhez közeledtek, ami kegyetlen egybeesés volt a pénzügyi bukásával. Harmincévesen – ha nem is volt teljesen túl a csúcson játékosként –, bizonyára látta a jövőjét. Lett volna még néhány éve volt egy kisebb csapatban, egy élet a múlt dicsőségében egy összeomló ligában, és egy olyan országban, amelyet depresszió sújtott. 1929. október elején, csak három héttel a Wall Street összeomlása előtt, az Amerikai Labdarúgóliga és a Keleti Liga békét kötött. A következő hónapban létrehozták az Atlanti-parti Ligát a kettő egyesüléseként. Nem ez volt az egyetlen egyesülés, ugyanis a klubok elkeseredetten keresték a lehetőséget, hogy életképesek maradjanak a nehéz gazdasági helyzetben. A New York Hakoah egyesült egy másik zsidó csapattal, az akkoriban alakult Brooklyn Hakoah csapatával az ASL-ből, így létrehozva a Hakoah All Starst. Guttmann és az All Stars egyre kevesebb néző előtt játszottak. „A Hakoah-pártolók nagy része gyári munkás volt, ahová a legkorábban és a legkeményebben sújtott le a gazdasági válság” – emlékezett vissza Benjamin Horowitz. „Amikor ezek a proletárok elvesztették a munkájukat, a szurkolók jókora része eltávolodott a sporttól.” A pénzkeresés igazán merész kísérleteként – amely elsősorban Guttmann ötlete volt – a Hakoah All Stars hajóra szállt két hónapos és 15 mérkőzésből álló brazil, argentin és uruguayi túrára 1930 nyarán.

Egyetlen másik amerikai klub sem volt ennyire leleményes. Ennek ellenére, a pénzszerzésre tett kísérlet szinte abszurd módon bukott el. Ha Guttmann már eleve lehangoltnak érezte magát, miután elvesztette az összes pénzét, a túra legfeljebb arra szolgált, hogy még tovább rontsa a hangulatát, megerősítve benne azt az érzést, hogy az élet egy állandó, egyre erősödő harc, és a bizalommal óvatosan kell bánni. Az 1930-as túrát kezdetben csak Brazíliába tervezték. De egy argentin csapat menedzsere a Rio de Janeiróban megrendezett mérkőzés után megkereste Guttmannt, hogy a csapat nem folytatná-e a túráját Argentínába is. Guttmann – aki ekkor már játékostársai fölé helyezve magát „játékos, edző, menedzser és túravezető” volt – folytatta a tárgyalásokat. Guttmann-nak azt mondták, hogy az All-Stars 60 ezres nézőszámra számíthat minden mérkőzésén, ami nem volt túlzott elvárás, hiszen az országban nagyon erős volt a futball népszerűsége. Látva a lehetséget bevételt, nem tartott igényt fix összegre, hanem a hét mérkőzésből álló argentin túra bevételének bruttó 40 százalékában állapodtak meg. Ez biztos „pénzcsinálásnak” és életmentésnek tűnt az All-Stars játékosai számára. Guttmann azonban nem számított rá, hogy az argentin futballszurkolók legnagyobb része bérletes, nekik pedig nem kellett belépőt fizetniük egyetlen találkozón sem. Azzal sem számolt, hogy a világbajnokság pontosan akkor hozta lázba az országot, amikor a Hakoah All-Stars megpróbált támogatást találni. A figyelem érthetően Uruguayra fókuszált a futballban, hiszen ott rendezték meg az első világbajnokságot, ezért elkerülhetetlenül csökkent az érdeklődés a túra mérkőzései iránt. Az All-Stars hét mérkőzéséből hatot akkor játszott, amikor Argentína éppen a világbajnokságon menetelt egészen a döntőig, ahol végül kikapott a házigazdától. Ami a futball szakmai részét illeti, a csapaton már látszott a kor, az összesen lejátszott 15 mérkőzéséből mindössze kettőt nyert meg. De sokkal fontosabb volt, hogy a bevétel alig fedezte a kiadásokat.

Bár Guttmann akkor még nem láthatta előre, de a túra rövid távú fájdalma idővel átalakult hosszú távú nyereséggé számára. Ahogy a sport egyre inkább globálissá vált, az elszánt utazó jó pozícióban volt, hogy előnyt kovácsoljon ebből. A teljes hálózat – azaz a kapcsolatok, amelyeket a túra során kialakított, majd szorgalmasan fenntartott – mindig ott volt támaszként későbbi edzői karrierjéhez. Az All-Stars utolsó meccse gól nélküli döntetlen volt a montevideói Peñarol ellen. Több mint harminc évvel később, 1962-ben, a két, Benficával elért BEK-győzelem után, Guttmann visszatért oda edzőként egy rövid időszakra. Az All-Stars játszott két meccset a São Paulo ellen is – egyet megnyert, egyet elvesztett. 1957-ben Guttmann győzedelmesen tért vissza, hogy első szezonjában bajnokságot nyerjen a csapatnak. Amit könnyekkel vetett, később örömmel aratta. * * * Guttmann szégyenkezve tért vissza az All-Starral New Yorkba 1930 őszén, a bankszámlája pedig teljesen kiürült. Élt a lehetőséggel, és újra aláírt a New York Giantshez – amelyet az amerikai labdarúgóliga káoszában New York Soccer Clubnak neveztek át –, és hosszú karrierje során először és utoljára játszott olyan csapatban, amelynek nem voltak zsidó gyökerei és játékosai. De a liga szétesése folytatódott. Néhány hónapon belül a New York Soccer Club egyesült egy másik klubbal, és Massachusettsbe költözött, elhagyva Guttmannt, aki így újra visszatérhetett régi cimboráihoz a Hakoah AllStarban. A csapat akkor olyan stadionban játszott, amelynek 3000 fő volt a maximális befogadóképessége. Így múlt a bécsi bajnoki dicsőség mindössze öt év alatt – a gazdasági hanyatlásnak és saját sportolói halandóságának lett az áldozata. A fizetés akkoriban már kevés volt. Guttmann – aki később elismerte, hogy a Wall Street csődje előtt a határán volt, hogy feladja a

futballt, és inkább üzleti érdekeltségeire koncentráljon – újra bízott abban, hogy táncleckékből megélhet. Már csak egyszer fordult elő, hogy az All-Stars döntetlent játszott a régi korszakot idéző tömeg előtt. 1931 júniusában az All-Stars a túrázó Celtic Glasgow-t fogadta, amelynek – akárcsak most – akkor is hatalmas vonzereje volt az ír katolikusok között világszerte. Húszezer ember gyűlt össze a Polo Groundson, hogy láthassa a találkozót. A zsidók és az ír katolikusok viszonya azokban az években megromlott New Yorkban, miután mindkét etnikai csoport harcolt az egyre nehezebben elérhető gazdasági lehetőségekért. A mérkőzést ezért egy „gyógyító hatással” hirdették meg, amely erősíti a barátságot az írek és a zsidók között. Jimmy Walker polgármester – megértve a mérkőzés jelentőségét a közösség építésében – mindkét csapatot meghívta a városházára néhány nappal a mérkőzés előtt, hogy bemutassa ugyanezt a vendégszeretetet, amellyel a Hakoah Wien csapatát fogadta néhány évvel korábban. Azonban ha az eltérő etnikai csoportok harmóniája volt a célja a szervezőknek, akkor a játékosok elbuktak. A félidő után Guttmann – felelevenítve bécsi napjainak agresszióját – ütésváltásba keveredett Charlie Napierrel. Mindkettőjüket leküldték a pályáról. Később még mindkét csapatból kiállítottak egy-egy játékost, így a mérkőzést 1-1-es döntetlennel, 99 emberrel zárták a csapatok. Ez volt Guttmann utolsó mérkőzése játékosként Amerikában, a Hakoah All-Stars pedig ugyanazt az utat járta be, mint az amerikai labdarúgás. „Az 1920-as évek végén a kemény mag még több ezer fő volt a Hakoah mérkőzésein – akár a legrosszabb időjárásban is – de amikor néhány száz főre apadt, a legoptimistábbak is belátták, hogy az ideje kilépni” – írta Horowitz. 1932 augusztusától a Hakoah All-Stars feloszlott, és a liga felbomlása is követte nem sokkal később. Guttmann néhány ruhával visszatért Európába, hogy szemtanúként elszenvedje, ahogy a kontinens belesodródik az erőszak példa nélküli tombolásába. Egy zsidó számára a letelepedés Európában

mindössze néhány hónappal Adolf Hitler hatalomra jutása előtt meggondolatlanságnak számított. Guttmann döntése pontosan hat évvel később öngyilkossági kísérlet volt.

NEGYEDIK FEJEZET

Az alapok tanulása Ausztria náci megszállása után, 1938 márciusában szívfájdító beszámolók terjedtek a bécsi zsidók sorsáról. Franklin D. Roosevelt elnök nemzetközi konferenciát hívott össze, hogy megvitassák a zsidók gyorsan romló helyzetét a náci uralom alatt. De a kétségbeesetten menekülő zsidóság – ezt bizonyították a hosszú sorok a konzulátusok előtt – kontrasztban volt a konferenciára való kényelmes készülődéssel, amelyre végül júliusban gyűltek össze a festői szépségű Évianben a Genfi-tó partján. A náci vezetés akkor még nyitott volt az egyszerű deportálás lehetőségére. Volt rá lehetőség, hogy megmentsék a zsidókat. „Csak remélni és elvárni tudom, hogy a másik világ – amely ennyire szimpatizál ezekkel a bűnözőkkel – végre elég bőkezű lesz, hogy a szimpátiáját átváltoztassa gyakorlati segítségre” – jegyezte meg Adolf Hitler. „Mi a magunk részéről készen állunk, hogy a bűnözőket átadjuk ezeknek az országoknak, akár luxushajókon is.” Kiderült, hogy a „másik világ” annyira gyenge és érzéketlen, amennyire a náci világ kegyetlen volt. A 32 ország felszólalója egymás után adott – a nemzetközi sajtó kétszáz képviselője előtt – kínos magyarázatot arra, hogy miért nem tudnak tenni a zsidó szenvedés enyhítéséért. „Mivel nekünk nincsen faji problémáink, nem is vágyunk rá, hogy importáljunk” – mondta az ausztrál képviselő. Írország képviselője azt jegyezte meg, hogy „nem tudna igazi hozzájárulást nyújtani.” A belga

delegált hősiesen kijelentette, hogy országa a „becsületbeli kérdésnek tekintette, hogy ne fogadjon el olyan nemzetközi kötelezettségeket, amelyeknek a következményeit nem tudja felbecsülni.” Argentína is a csak annyit ígért, hogy „együttműködnek a probléma tanulmányozásában és a megoldás keresésében”. Anglia – amely megállapodott az Egyesült Államokkal a konferenciát megelőzően, hogy a bevándorlás Palesztinába (amelyet ellenőrzött) ne emelkedjen – be akarta fogadni a gyerekeket, de nem a szüleikkel, mert attól félt, hogy „a zsidó menekültek hirtelen rohama felébresztené az antiszemita érzéseket.” A közép-amerikai államok közös nyilatkozatot küldtek, megmagyarázva az idegenkedésüket, hogy befogadjanak „kereskedőket és értelmiségieket.” Brazília segítőkészen azt javasolta, hogy minden vízumkérelemhez csatolni kellene egy keresztlevelet. Az Egyesült Államok visszautasította, hogy változtasson fennálló bevándorlási korlátozásán. Svájc közben – „kicsit úgy használva a zsidókat, ahogyan Németország” – elhatározta, hogy „lépéseket tesz, hogy megvédje Svájcot a zsidók áradatától.” Mindkét fél elégedettnek tűnt. A náciknak szabad kezet adtak, hogy úgy bánjanak a zsidókkal, ahogy akarnak. „Láthatjuk, hogy vannak, akik szeretik sajnálni a zsidókat egészen addig, amíg ezt a sajnálatot gonosz izgatásként használják Németország ellen, de egyetlen állam sem készült fel KözépEurópa kulturális megbecstelenítésére azzal, hogy befogadjon néhány ezer zsidót” – érvelt a Danziger Vorposten újság. „Ezért a konferencia arra szolgált, hogy igazolja Németország zsidópolitikáját.” A London Evening Standard szerint minden zsidó jajveszékelés faragatlanság, és dicsérte a konferenciát, amiért nem hódolt be a zsidó lobbinak. „Nagyon sok ember azt érzi, hogy túl sokat hallunk a zsidók bajairól. Túl hangosan kiáltoznak. Túlságosan ragaszkodnak a követelésükhöz, a világ könyörületére számítva. A könyörületet megkapják – és megérdemlik –, de ez gyakran együtt jár a bosszúsággal.”

Golda Meir – aki harminc évvel később Izrael miniszterelnöke lett – Palesztinából érkező zsidó megfigyelőként volt jelen a konferencián. Ezt mondta a sajtónak: „Csak egyetlen dolog van, amit remélem, hogy látok, még mielőtt meghalok, hogy a honfitársaimnak nem lesz többé szükségük az együttérzés kifejezés használatára.” Akiknek volt fekete humoruk, megjegyezték, hogy az Évian konferencia naiv hátralépés volt. * * * Hová fordulhat egy elkeseredett férfi, amikor mindenét elvesztette, és szüksége van az újrakezdésre? Oda, ahol korábban a legjobban érezte magát, ahol a legközelebbi barátai és kapcsolatai vannak, akik tudják őt segíteni, hogy visszakapaszkodjon az életbe. Ezért amikor a dolgok rosszul alakultak New Yorkban, Guttmann visszatért abba a városba, amelyet mindig az otthonának tekintett, Bécsbe. A Hakoah-nál töltött napjaitól kezdve, akkor tért oda vissza, amikor nem tudott máshova menni. Szintén visszatér ide negyven évvel később, amikor edzői karrierje végleg befejeződik. Még annak ellenére is, hogy honfitársai többségét – beleértve közeli barátait és csapattársait – meggyilkolták vagy elüldözték a megszállás időszakában. Az Amerikában töltött hat éve alatt, Ausztria vészesen belecsúszott a diktatúrába és a politikai erőszakba. 1932 májusában, Guttmann visszatérése előtt néhány hónappal, Engelbert Dollfuss és a tekintélyelvű keresztényszocialista párt került hatalomra. Nem sokkal azelőtt a gyűléseket és a tüntetéseket betiltották, a kommunista párt és a náci párt feloszlott, és a cenzúra keményebb lett. 1934 áprilisától a parlament feloszlatta magát. A demokratikus szabadság elnyomásának ellenére – az úgynevezett ausztrofasiszta érában, amely folytatta működését egészen az 1938-as

Anschlussig – ez viszonylag emberséges korszak volt a zsidó közösség számára. Bár a szórványos utcai támadások folytatódtak, Dollfuss elhatározta, hogy megnyugtatja a zsidókat, hogy a náci stílusú antiszemitizmust nem fogják tolerálni a hatóságok. „A zsidók összes félelme belföldön és külföldön egyaránt a náci követelésekre vonatkozott, amelyek már csak elszórtan lehettek, amióta a kormány elhatározta, hogy betartja az azonnali állásfoglalását a nácik irányába” – mondta. Amikor Dollfusst meggyilkolták egy megbukott náci puccs során 1937 júliusában, az utódja, Kurt Schuschnigg folytatta a hivatalos védelem politikáját, bár kevesebb sikerrel, miután a szomszédos Németországból fokozódott a nyomás. Ez volt az a látszólag nyugodt, de vészjósló környezet, amelybe Guttmann visszatért, hogy megpróbálja még egyszer a foglalkozását űzni. Mindenképp lehangoló kezdet volt számára az európai visszatérés után. Eldöntötte, hogy még egy szezont játszik a Hakoah Wienben, amelynek a visszaesése nagyon hirtelen következett be. Alig néhány évvel korábban elhagyta a várost, a világ a lába előtt hevert, és választhatott a versengő klubok közül. Most ismét megjelent korosodó játékosként, könyörögve az anyagilag gyorsan gyengülő korábbi csapatának, hogy újra alkalmazza őt. Visszatérő társaival, Eisenhofferrel és Druckerrel együtt csatlakozott a Hakoah franciaországi túrájához 1932 őszén.{11} De nem tudták visszaidézni a korábbi dicsőséget. Miután derekasan küzdött egy Rapid Wien elleni mérkőzésen az újonnan épült Práter stadionban, Guttmann úgy döntött, hogy ezt egyszerűen nem tudja tovább folytatni. Néhány évtizeddel később Hámori Tibor, magyar újságíróval készített beszélgetés során visszatekintve erre a korszakra, Guttmann szemléletes leírást adott arról, amit minden nagyszerű sportembernek éreznie kell, mikor a szíve még vinné, de a test gyengévé válik:

„Két nagy óra volt a pálya közelében… Tizenöt perc még volt hátra. De mintha egy fárasztó hatású injekciót adtak volna be, a lábam ólommá vált, minden elmosódott előttem, és teljesen magatehetetlennek éreztem magam. És egy hang azt súgta, hogy Béla, ideje, hogy abbahagyd. Szörnyű negyedóra volt. De ezt követően megkönnyebbültem… Félrehívtam a klub vezetőit, és bejelentettem, hogy ez volt az utolsó mérkőzésem. Nem akartak hinni nekem. De nem változtattam meg a döntésemet. A következő nap azt írták az újságok, hogy én voltam a legjobb a pályán, de továbbra is hajthatatlan maradtam. Soha többet nem léptem pályára játékosként. Még öregfiúk mérkőzésen sem.” Lehet, hogy a pályát elhagyta, de nem volt szándékában, hogy cserbenhagyja a játékot. Vonzotta a vezetés – ezt bizonyította a tényleges menedzseri szerepköre a Hakoah All-Stars dél-amerikai túrája alatt –, és szüksége volt állandó jövedelemre, ezért meggyőzte a Hakoah vezetőségét, hogy adják neki első edzői állását 1933 elejétől. A vezetőség nem volt abban a helyzetben, hogy akadékoskodjon annál a klubnál, amelynek veszteséges lett egy külföldi túrája. A korábbi edző, Vinzenz Dittrich ugyanis elment az Olympique Marseille-hez, ahol a Hakoah az előző évben játszott. Eisenhoffer ekkor már ugyanoda tartott, és hamarosan Drucker is követte Dittrichet Dél-Franciaországba. Az új edző lett a klub egyetlen sztárja a dicsőséges korszakból. Játékosként ugyan elismert volt, de Guttmann kedvezőtlen első két szezonja a Hakoah edzőjeként aligha szolgált arra, hogy felhívja a világ figyelmét arra, hogy valahol egy nagyszerű futballmenedzser elkezdett dolgozni. Az első teljes szezonjában visszahozta egy másik cimboráját, Moritz Hauslert, aki ekkorra már visszatért az Egyesült Államokból. A nemzetközi hírnevet szerzett klubból a Hakoah elkeseredett öreg játékosok menedékévé vált. Ráadásul olyan minőségű játékkal, amely jól tükrözte a hanyatlást, mert

a klub éppen megmenekült a kieséstől, mindössze öt bajnoki mérkőzést nyert. Az 1934/35-ös szezon sem volt jobb. A csapat nem tudta növelni pontjainak számát, ezért ismét csak nagy nehezen tudott megmaradni az élvonalban. De a kitartó Guttmann megvetette a lábát Európában a választott pozíciójában, új javítási lehetőségeket keresett. Még a sport is – amely a teljesítményen alapul – a modern korban néhány edzői kinevezés inkább köszönhető a kapcsolatoknak, mint a pályán elért sikereknek. Visszatérve 1935-re – még jóval azelőtt, hogy elfogadták volna az edzők kulcsszerepét a csapat sikereiben, és még messzebb attól, hogy a csapatok eredményei és teljesítményei távoli helyeken is könnyen, alaposan vizsgálhatóvá váltak – a jó kapcsolatok még fontosabbak voltak. És Guttmann, aki könnyen barátkozott és érvényesülni akart, sohasem volt híján a jó kapcsolatoknak. * * * A legjobb kapcsolatok természetesen magas pozíciókban vannak. Amióta Hugo Meisl együtt dolgozott Jimmy Hogannel az osztrák válogatottnál az I. világháborút megelőzően, nagyon befolyásos futballszemélyiséggé vált Bécsben és szerte a világon. Öccse, Willy – korábbi kapus és akkor már ünnepelt sportújságíró Németországban, aki hihetetlen módon elérte ugyanezt a státuszt menekültként Angliában is – később így írta le Meislt: „az osztrák futball Pittje, Disraelije, Bismarckja és Napóleonja együtt.” Volt tehát még egy zsidó, aki alakította a labdarúgás fejlődését, és ő segített Guttmann-nak, hogy elérje az áttörést, amelyre olyan nagy szüksége volt. Hugo Meisl kettős szerepet töltött be: irányította az Osztrák Labdarúgószövetséget és vezette a válogatott csapatot. Igazgatóként és edzőként is imponáló újító volt. Ő hozta létre a professzionális bajnokságot Ausztriában az 1924/25-ös szezonban (amelyet a Hakoah nyert meg), ötletét pedig hamarosan két másik közép-európai ország is átvette, és az európai futball meghatározói lett: Magyarország és Csehszlovákia.

Előre látva a nem csak belföldre korlátozódó futball népszerűségét, Meisl 1927-ben sikeresen lobbizott a Közép-európai Kupa bevezetéséért, amely előfutára volt a bajnokcsapatok Európa-kupájának. A Közép-európai Kupa – Guttmann később itt mutatta meg először edzői képességeit – olyan sorozat volt, amelyet Közép-Európa (Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia) legjobb csapatai számára találtak ki. Meisl a francia Jules Rimet mellett is fáradhatatlanul dolgozott, hogy létrehozzák a világbajnokságot, amelyet először 1930-ban rendeztek meg. Nem az AC Milan nagyszerű edzője, Arrigo Sacchi vagy José Mourinho voltak az első trénerek, akik úgy tűntek ki, hogy elfogadható szinten futballoztak volna. Meisl sohasem játszott csapatban, de hatással volt rá Hogan, és megszállottjává vált a passzolós stílusnak. Ő hozta össze az úgynevezett „Wunderteam”-et, az osztrák válogatottat, amelyet sokan a II. világháború előtti legnagyszerűbb európai csapatnak tartottak. A csapat játékfelfogása a „fergeteg”-ként vált ismertté, amelyben mind a tíz mezőnyjátékos feladatköre rugalmasan felcserélhető volt. Még a modern korban is látjuk Meisl filozófiájának örökségét – az 1970-es évek nagyszerű holland csapatának totális futball rendszerében, vagy a manapság még inkább jellemző, könnyed spanyol tiki-taka, rövid passzos stílusban. A csapatkapitány és góllövő középcsatár Matthias Sindelar – akit a futball Mozartjaként ismertek – játéka miatt Ausztria eredményei az 1930-as évek elején lélegzetelállítóak voltak. Meisl csapata 14 mérkőzésen veretlen maradt, két mérkőzésen 11 gólt szerzett, és egyet sem kapott Németország ellen 1931ben. Magyarországot 8-2-re verték, míg Skóciát – a passzolós játék kitalálóját – is kioktatták az 5-0-ás győzelemmel. Erős favoritjai voltak az 1934-es világbajnokságnak, Ausztria csak a házigazda Olaszországtől kapott ki az elődöntőben, amelyet esőben felázott pályán játszottak, ez pedig gátolta a megszokott passzolós játékot. Guttmannhoz hasonlóan Meisl is több nyelven beszélt, és profi hálózatépítő volt. Futballszenvedélye és újító edzőként elért hírneve sok

hasonló gondolkodású barátot és csodálót hozott számára, köztük Herbert Chapmant, a legendás angol edzőt, és Vittorio Pozzót, az 1934-ben és 1938ban is világbajnokságot nyert olasz válogatott szövetségi kapitányát. Meisl a pártfogásába vette Guttmannt, amikor a Hakoah-ban játszott Bécsben az 1920-as években, és a játékos kétségtelenül hatással is volt rá. A futball nem különbözik bármely más szakmától – a legtöbb embert, aki kiváló a munkájában, kevésbé érdeklik az általános menedzsment vagy stratégia kérdései, ám Guttmann nyilvánvaló futballintelligenciája már akkor szembetűnő volt. A kitűnő edző tudomást szerzett egy edzői állásról a holland Sportclub (SC) Enschede csapatánál (mai nevén Twente), és azonnal Guttmannt ajánlotta a pozícióra. Ilyen ajánlást nem lehetett figyelmen kívül hagyni, így a klub rövid távú szerződést ajánlott Guttmann-nak, hogy megnézzék, mire képes. Ezért Guttmann Béla 1935-ben elhagyta Bécset, és keresztülutazott a náci Németországon Hollandia keleti részébe. Szerencsésen megkímélve magát a megaláztatástól és a meggyilkolástól, mentora, Meisl két évvel később, 55 évesen szívinfarktusban meghalt, mielőtt még a nácik elkaphatták volna. * * * Guttmann nem az egyedüli zsidó volt, aki Hollandiába érkezett az 1930-as években. Körülbelül 35 ezren menekültek oda Németországból és (később) Ausztriából, beleértve a naplót író Anne Frankot és családját. A bevándorlás harminc százalékkal növelte az ország zsidó népességét. A menekültek többsége azonban rosszul döntött, hogy hová menjen. 1945ig az ország 140 ezer zsidó lakosa közül legalább százezren meghaltak. A német nyelvű bevándorlók többsége Amszterdamban telepedett le, Enschedétől 150 kilométerre nyugatra. Néhányan Enschedébe érkeztek a körülbelül 1400 fős közösségbe. A város zsinagógáját 1928-ban építették, és

ma a tragikusan rossz helyválasztás szimbóluma. A háború alatt a zsinagóga az SS helyi alakulatának főhadiszállásául is szolgált, ahol a hívektől való megszabadulás részleteit tervezték. Guttmann 36 évesen életében először volt olyan városban, ahol a zsidók nem tartoztak szervesen a vidéki városképhez. (Újvidéken is jelentős zsidó közösség volt, amikor rövid ideig ott tartózkodott.) Budapest, Bécs és New York után Guttmann vidéki tespedésben találta magát. A városnak határhoz való közelsége és a szomszédaival folytatott kereskedelmi kapcsolatainak köszönhetően, az idegen kultúrába való beilleszkedését legalább az megkönnyítette, hogy a lakosság többsége folyékonyan beszélt németül. A munkát illetően komoly kihívással szembesült. A holland futballt akkor – ahogy most is – három klub uralta. 1928 és 1940 között két bajnoki címet a Feyenoord Rotterdam, PSV Eindhoven, Ajax Amsterdam hármas nyert meg, amelynek olyan mély zsidó gyökerei voltak, hogy az ellenfél szurkolóitól még ma is számítani lehet rá, hogy a „Hamas, Hamas, Joden aan het gas” (Hamász, Hamász, a zsidókat a gázba) rigmust kiabáljanak. A nemzeti bajnokság akkoriban öt regionális ligából állt, mindegyikben tíz csapat volt. A csoportgyőztesek kvalifikálták magát a rájátszásba, ahol a bajnoki címért az öt csapat játszott egymás ellen hazai pályán és idegenben. A bajnoki címet megszerezni ezért komoly feladat volt, főként az SC Enschedének, amely egyedüli sikerét 1936-ban érte el, amely egy ötödik helyet jelentett a keleti régió ligájában, abban a szezonban, mielőtt Guttmann csatlakozott volna a csapathoz. De Guttmann rendkívül magabiztos és kemény tárgyalófél volt. Amint letelepedett, és jó benyomást tett, biztosított magának egy új, hosszabb szerződést, benne egy kikötéssel egy hatalmas bónuszra, arra a valószínűtlen esetre, ha az Enschede megnyerné a bajnokságot. Az első akadályt gyorsan leküzdötte, mert az Enschede 18 mérkőzéséből csak hármat nem nyert meg, ezzel pedig megszerezte a keleti régió bajnoki címét. A csapat így kvalifikálta magát a rájátszásba, ahol a Feyenoord és az Ajax is ellenfele volt.

A klub elnöke később elismerte, hogy a rájátszás során óriási pánikot érzett. Úgy fogadta el ugyanis Guttmann szerződését, hogy nem figyelt a bónuszzáradékra, az elképzelés ugyanis, hogy az Enschede bajnoki címet szerez, csak Guttmann tekintélyes egójának vágyálma volt. De ha a fantázia valósággá válik, a várható bónusz olyan nagy lett volna, hogy tönkretette volna a klubot. Az Enschede majdnem egyidejűleg ment a dicsőségbe és a csődbe. És a klubelnök megköszönhette egy másik zsidó származású szakembernek, Richard Kohnnak, hogy szeretett klubja mégis folytathatta. Őt általában magyar becenevén, Dombiként (kis eminenciás) ismerték, amelyet MTK-játékosként kapott az I. világháború előtt. Korábban osztrák válogatott középpályás volt, később edző lett a Bayern Münchennél 1931-ben. A Bayern ma már hatalmas névnek számít, de a klub sohasem nyert német bajnokságot, mielőtt megérkezett volna ez a bécsi zsidó, akit a szintén zsidó származású klubelnök, Kurt Landauer nevezett ki. Mindössze néhány hónappal Hitler hatalomra jutása előtt a zsidó páros működése bajnoki címet szerzett a mai Németország legnagyobb futballklubjának, beindítva ezzel egy nyerő gépezetet, amely a mai napig jól működik.{12} A következő évben (1933-ban) Kohn átvette a Barcelona irányítását, ezzel az ellenkező utat bejárva, mint a jelenkor nagyszerű edzője, Pep Guardiola. A másik nagy különbség, hogy Guardiolának nem kellett menekülnie rasszista üldöztetés elől. 1936-ban Kohn sorsa összeütközött Guttmannéval. Amikor Guttmann az Enschede edzője lett, Kohn akkor vette át a rivális Feyenoord Rotterdam irányítását. Guttmann csapata megszerezhette volna a bajnoki címet, ha nem lett volna két rájátszás a tapasztaltabb edző csapatával – hazai pályán 3-1-re, idegenben 4-1-re kaptak ki. Az Enschede végül két ponttal a Feyenoord mögött zárt az ötcsapatos rájátszásban. Dombi megleckéztette a jövevényt, és helyi hőssé vált. A Richard Dombistraat utca a Feyenoord De Kuip stadionja közelében található.

* * * Az Enschede formája kimondottan leromlott a következő évre, és feltételezhető, hogy Guttmann összeveszett a munkaadóival. Először is azért kell erre gondolni, mert Guttmann – amint a karrierje során többször – összeveszett a munkaadóival, másodsorban pedig azért, mert visszament Ausztriába, amely feltartóztathatatlanul sodródott a nácizmusba. Olyan hely volt, ahol kevés zsidó – még a Bécset szerető Guttmann sem – akart volna mindenáron élni 1937-ben. Úgy tűnik, hogy ekkor csak egyetlen ajánlatot kapott Guttmann, mégpedig a Hakoah-tól. Miután újra kinevezték edzőnek, az a volt sorsa, hogy ő lehetett az utolsó edző, mielőtt a nácik megszüntették a klubot. A Hakoah – akkor a másodosztályban – ment előre, hogy visszajusson a legjobbak közé, mielőtt a szezonja idő előtt véget ért. A korábbi eredményeiket törölték, a stadionjukat pedig a megszállók lefoglalták. A futballtörténelemben számos feljutás bukott el sérülések és bátortalanság miatt, de kevesen hibáztathatják a bukásukért a náci rohamosztagosokat. Azt feltételezték, hogy Guttmann Bécsben volt az Anschluss idején, 1938. március 12-én, és nyáron ment Magyarországra, hogy átvegye az Újpest irányítását. De az igazság az, hogy ő rádión hallgatta a megszállás rémisztő híreit 7000 kilométerrel távolabb. Kétségtelenül látta a komoly bajokat, ezért beutazási vízumot szerzett az Egyesült Államokba 1938. január 18-án a bécsi amerikai konzulátuson. Franciaország északi részén, Cherbourgban szállt hajóra, és március 2-án érkezett meg New Yorkba, tíz nappal azelőtt, hogy a nácikat nyomasztóan barátságosan fogadták az osztrákok. „Az emberek az antiszemita imádatukban teljesen egyek voltak a Német Birodalomban élő testvéreikkel” – számolt be róla az akkori bécsi lakos, Sigmund Freud.

A vízum, amelyet Guttmann kapott, állandó tartózkodásra jogosította fel, ami rendkívül értékes volt abban az időben, és nagyon nehezen lehetett hozzájutni. Az Egyesült Államok bevándorlási kvótája bonyolult számításokon alapult minden ország esetében, attól függött, hány amerikai állampolgár a származása vezethető vissza az adott országhoz. Ezért csak 869 magyar állampolgárnak engedélyezték az Egyesült Államokba belépést 1938ban. Ezért is volt elég szokatlan, hogy Guttmann visszatért a nácik által elfoglalt Bécsbe 1938. augusztus 6-án. Utolsó tartózkodási helyeként az Egyesült Államokat nevezte meg a határon, és nyolc nappal később Budapestre ment. Kerestem statisztikákat azokról a zsidókról, akik önként mentek az Egyesült Államokból Európába 1938-ban, de nem jártam sikerrel. A bizonyítékok szerint azonban pontosan ez volt, amit Guttmann Béla tenni készült. Tény ugyanis, hogy néhány nappal azután indult útnak Európába, hogy az Évianban tartott konferencia ténylegesen kiszolgáltatta a sorsuknak az európai zsidókat. A kérdés, hogy miért tette? Lehetséges, hogy azzal a szándékkal utazott New Yorkba, hogy visszatér Európába, amint megkapja az állandó tartózkodási státuszt, amelyet aztán használhatott biztosítékként, ha Európában helyzet még rosszabbá válik. Az Egyesült Államok bevándorlási hivatala arról tájékoztatott, hogy Guttmann nem vesztette el szükségszerűen tartózkodási jogát a visszatéréssel: „Az a tény, hogy visszatért, nem eredményezte feltétlenül a tartózkodási státusz elvesztését” – mondták. „A bevándorlási hivatal több mutatót használt annak a meghatározására, hogy valaki elvesztheti-e a tartózkodási engedélyét. Az Egyesült Államokban töltött rövid idő, és a távollét két olyan tényező, amelyet figyelembe vettek. Az állandó törvényes belépés lehetősége akkor szűnik meg, ha a migráns bejelenti, hogy tartósan kíván külföldön maradni.”

Valószínűbb, hogy Guttmann nem tervezett ennyire előre. 1938. januárban – a zsákutcát jelentő Hakoah-nál edzősködve és a veszélyt érezve – csatlakozott több ezer másik zsidóhoz Bécsben, hogy elfogadja az Egyesült Államok fölöttébb csábító ajánlatát. De amikor megérkezett, Guttmann valószínűleg tanácstalan volt. New Yorkban interjút adott a magyar Pesti Naplónak. Elárulta, hogy kísérletet tett egy új, teljesen európai csapat alapítására, hogy induljon a megújult Amerikai Labdarúgóligában, és azzal dicsekedett, hogy volt „üzleti partnere” és „komoly alaptőkéje”. Azt állította, hogy sportpályákat nézegetett, hogy kibéreljen egyet, és listát készített azokról az európai játékosokról, akiket áthívott volna az Egyesült Államokba. De mindez csak üres fecsegés volt. Amikor az interjú ténylegesen megjelent 1938. augusztus 4-én, Guttmann már majdnem visszaért Bécsbe annak tudatában, hogy a terve nem valósulhat meg. A külföldi játékosok számára vízumot szerezni szinte lehetetlen lett volna. A labdarúgást kis létszámú közönség előtt játszották, a játékosok amatőrök vagy félprofik voltak, a jövedelmük nagy része máshonnan származott. És a gazdasági környezet sem kedvezett, hogy összejöjjön a „komoly alaptőke”. Az amerikai gazdaság – az 1930-as évek válságából felépülve – újra zuhanórepülésben volt 1937-ben. A munkanélküliség majdnem elérte a 20 százalékot, és semmi jelét nem mutatta a fejlődésnek, amíg az ország be nem lépett a háborúba 1941 végén. Miután ötletének képtelenségét kezdte felfogni, Guttmann elvesztette a reményt. Ismerte a futballt, és nehéz lett volna elképzelni őt, hogy egy irodában vagy gyárban dolgozik, ám egy alternatív vállalkozás – mint például a tánciskola – szintén esélytelen volt. A kapcsolatain keresztül valószínűleg megtudta az Újpestnél az álláslehetőséget. A klub edzője, Sternberg László – a magyar válogatott korábbi csapatkapitánya, aki Guttmann mellett játszott, amikor a New York

Hakoah megnyerte a United States Open Cupot kilenc évvel korábban – úgy döntött, hogy elhagyja Budapestet, és New Yorkba megy. Saját vízumkérelmét engedélyezték Budapesten 1938. június 2-án, és végül szeptemberben érkezett meg. Vagy akkor ajánlották fel Guttmann-nak Sternberg helyét, amíg az Egyesült Államokban volt, vagy akkor véglegesítették a megállapodást, amikor visszatért Európába augusztusban. Magyarországot abban az időben nem szállták meg a nácik. De Sternberg döntése, hogy elhagyja az Újpestet, és az Egyesült Államokba megy, jól mutatja, mennyire nehéz volt már az élet a magyarországi zsidók számára. Nem ő volt az egyetlen zsidó futballista, aki elhagyta az országot azokban az években. Sas Ferenc – aki abban a magyar válogatottban játszott, amely kikapott az 1938-as világbajnokság döntőjében Franciaországban – egyenesen a torna után emigrált Argentínába.{13} A zsidók helyzete tovább romlott, amióta Guttmann elhagyta szülőföldjét a Hakoah Wienben miatt 16 évvel korábban. Ennek megértéséhez szükség van egy kis történelmi háttérre. Az I. világháború után a győztes hatalmak brutális feltételeket erőszakoltak rá a legyőzött nemzetekre. Az 1920-as trianoni békeszerződés során például Magyarország területének és népességének egyharmadát elvették. A háború előtti királyság nem magyar származású etnikai csoportjai a határokon kívülre szorultak. A legnagyobb megmaradt kisebbség a zsidók lettek, az állandó bűnbakok a nemzet megalázásának időszakában. Horthy Miklós, aki a fehérterrort vezette és Magyarország kormányzója maradt, egyértelműen nem rajongott értük. „Tűrhetetlennek tartottam, hogy Magyarországon az összes gyár, bank, nagyobb vagyon, üzlet, színház, a sajtó, a kereskedelem zsidó kézben legyen, és az országnak a zsidó imázsa legyen külföldön” – írta. 1932-ben Horthy Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnökének. Gömbös antiszemita volt, aki felszólalt a Parlamentben az 1924-es párizsi olimpiai bukás után a „nemzetközi profik” (zsidók) ellen – mint például Guttmann –,

akik bekerültek a magyar válogatottba. Magyarország gazdaságát akarta újraépíteni azzal, hogy gyorsan növekvő kereskedelmi kapcsolatokat alakított ki a náci Németországgal. Amikor Németország területeket szerzett, visszaadott Magyarországnak néhány magyarok lakta területet, amelyet elvettek Trianon után – Szlovákia és Jugoszlávia egyes részeit, valamint Észak-Erdélyt. Ezek a kapcsolatok elkerülhetetlenül veszélyes következményekkel jártak a zsidók számára. 1938 májusában – csak három hónappal Guttmann visszatérése előtt – a magyar parlament elfogadta az első zsidótörvényt. A törvény a zsidó ügyvédek és orvosok 20 százalékos maximális arányát szabta meg (jelentős csökkenést eredményezve ezzel), és hasonló volt a korlátozás az összes üzleti és ipari vállalkozás számára, amely tíz embernél többet alkalmazott. A zsidók élete Magyarországon még nem volt veszélyben, de a légkör már egyértelműen fenyegető volt. Tehát Guttmann ezért hagyta el az Egyesült Államokat, és vállalt munkát Magyarországon, amikor mások – mint például Sternberg és Sas – elmenekültek. Amíg mások a túlélést és a biztonságot mindennél jobban értékelték, Guttmann annyira szerette a futballt, hogy az élet a futball nélkül elképzelhetetlen volt számára, nem törődött a lehetséges következményekkel. Úgy vélem, ez a merev hozzáállás abból következett, hogy rádöbbent a tervezett európai futballcsapatának hiábavalóságán New Yorkban 1938 nyarán. A modern futballkommentátorok szeretik mondani, hogy a rendkívül elkötelezett játékosok „az életüket adják a csapatukért”. Guttmann Béla szó szerint az életét kockáztatta a futball iránt érzett szeretetéért. Az olyan kockáztatók, mint Guttmann, tudják, hogy mindent elveszíthetnek, de nagyot is nyerhetnek. Sternberg csendes és biztonságos életet élt órásként New Yorkban, és a futball nem nagyon foglalkoztatta. Guttmann közben átélt néhány rettenetes tapasztalatot, és majdnem meggyilkolták, és mindezt csak azért vállalta, hogy valamikor szerepelhessen a neve futballkrónikákban.

* * * Újpest akkoriban Budapest külső kerülete volt. A XIX. században Lőwy Izsák gyáros alapította, akitől a zsidó származás miatt megtagadták az engedélyt, hogy cipőgyárat építsen Pesten. Ezért úgy döntött, hogy felépít inkább egy új települést, ahová majd a gyárát teheti. Az Újpest futballcsapatához való szerződés viszont komoly előrelépést jelentett Guttmann számára. A csapat négyszer nyerte meg a magyar bajnokságot az 1930-as években, és a Közép-európai Kupát is megszerezte 1929-ben. A hazai győzelmeket ráadásul olyan országban érte el, amely a világ élvonalában volt. A magyar válogatottat – nagyon közel volt ahhoz, hogy megnyerje a világbajnokságot 1938-ban, csak a döntőben kapott ki Olaszországtól – három klub játékosai alkották: az MTK, a Ferencváros és az Újpest. A nemzeti válogatott és az Újpest góllövő sztárja is Zsengellér Gyula volt. Guttmann irányítása alatt az 1938/39-es szezonban Zsengellér 56 gólt szerzett 26 mérkőzésen, az Újpest első lett a megszokott hármas versenyfutásban, megszerezve első bajnoki címét négy év után. Guttmann kockázatvállaló természete – amit a futballon kívül bizonyított az engedély nélkül működő kocsmával veszélyes visszatérésével Európába – mindig meglátszott a csapaton, amelyet éppen irányított. Amint az összes karizmatikus edzővel történni szokott, a csapata a saját személyiségének kiterjedésévé vált. Ez azt jelentette, hogy Guttmann csapata agresszívan, támadó szellemben játszott, félelem nélkül, ugyanis a támadást tartotta a védekezés legjobb eszközének. „Sohasem törődtem azzal, ha az ellenfél gólt szerzett, mert azt gondoltam, hogy úgyis lőhetünk még egyet” – mondta egyszer. Abban a szezonban az Újpest hozta a formáját, 107 gólt szerzett a bajnokságban, ami több mint négyes átlagot jelentett mérkőzésenként.

Az Újpest így kvalifikálta magát a Meisl által szervezett Közép-európai Kupára. A nácik miatt Németország részének tekintett Ausztria csapatai ezen többé nem indultak. Azonban a résztvevő nemzetek futballerejét nem lehetett alábecsülni. Magyarországról (az 1938-as vb-döntős), Olaszországból (az 1934-es és 1938-as vb-győztes) és Csehszlovákiából (az 1934-es vb-döntős) is két-két csapat indult, Romániából és Jugoszláviából egy-egy. Nem vitás, hogy a Közép-európai Kupa komoly sorozat volt 1939-ben. Az Újpest először az Ambrosiana Interen jutott túl – a nevet ideiglenesen kényszerítette rá az Interre Mussolini fasiszta kormánya, miután rávették a klubot, hogy fuzionáljon egy másik egyesülettel. A Beogradski – a címvédő Slavia Praha szerb legyőzője – volt az elődöntős ellenfél. Az Újpest 4-2-re veszített az első mérkőzésen, Belgrádban, de néhány nappal később Zsengellér mesteri teljesítményt nyújtott Budapesten, öt gólt szerzett a második félidőben a 7-1-es kiütés során, ezzel elérte, hogy az Újpest kétmérkőzéses döntőt játszhasson a helyi rivális Ferencváros ellen. Ahelyett, hogy az első mérkőzésen óvatosan játszott volna idegenben, Guttmann rá jellemző módon azonnal nekiesett az ellenfélnek, és 4-1-es győzelemmel kerekedett felül. Ezzel azonban még nem volt vége. A Ferencváros két első félidei gólt is szerzett a következő heti visszavágón, így összesítésben csak egygólos hátrányban volt. De Guttmann a szünetben tett azért, hogy megnyugtassa a csapatát, az Újpest két gólt szerzett a második félidőben, ezzel megnyerte a kupát. Negyedszázaddal később az önéletrajzában Guttmann büszkén emlékezett vissza a mérkőzést követő ünneplésre. A visszavágót 1939. július 30-án játszották, egy hónappal azelőtt, hogy Európában kitört a háború. A zsidó Guttmann ezért a háború évei alatt őrizhette a legjelentősebb európai trófeát, ami illő elismerés volt azoknak a zsidóknak, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak a játék fejlesztésében. Befolyásuk folytatódott az 1945 utáni években is, de nem sokan maradtak meg a rendkívüli emberek közül.

A Közép-európai Kupa már sohasem lett ugyanaz. Az 1950-es években újraindították, de a nagyszerű bajnokcsapatok Európa-kupája az 1955-ös indításával háttérbe szorult. Vagyis az utolsó időszak, amikor még jelentett valamit, akkor volt, amikor Guttmann nyert a csapatával. Ahhoz, hogy értékelhessük, mi történt Guttmann-nal a következőkben, talán az a legjobb, ha a szavak mögé nézünk: a presztízsmentésre és a tombolásra. Sok évvel később azt állította, hogy a győzelem utáni napon találkozott Achner Lipóttal, a zsidó klubelnökkel és gyárossal. – Kedves Guttmann, amikor hosszú szakállad lesz majd, akkor is az edzőnk lehetsz itt! – mondta Aschner. – Köszönöm, igazgató úr – mondtam –, de van egy kérésem. Isten nagy családdal áldott meg, ezért szeretnék fizetésemelést kérni. – Szó sincs róla – mondta Aschner Lipót… így nem írtam alá a szerződést. 1939. augusztus 1-jén, két nappal a döntő után, a Sporthírlap beszámolt róla, hogy Guttmann elhagyja az Újpestet, hozzátéve, hogy döntését még a finálé előtt hozta meg. Érdekes, hogy a hírt elhallgatták a játékosok elől – akik „tisztelték az edzőt” –, nehogy az hatással legyen a mentális felkészültésre a nagy mérkőzés előtt. A cikk azt is megemlítette, hogy Guttmann „nagyon jövedelmező külföldi ajánlatot” kapott. Nehéz eldönteni, hogy honnan jöhetett a „nagyon jövedelmező ajánlat” 1939 nyarán. Olaszország ugyan népszerű állomása volt a magyar származású edzők számára, de az akkori zsidótörvények végleg elintézték a karrierjüket. A többi főbb futballközpont a kontinentális Európában – Ausztria, Németország és Csehszlovákia – már náci megszállás alatt volt. Az angol klubokat nem érdekelték a külföldi edzők. Lehetséges, hogy volt ajánlata Dél-

Amerikából, de mivel Guttmann nem fogadott el semmilyen hasonló pozíciót, lehetséges, hogy az állítólagos munka valójában nem létezett. Egy olyan tapasztalt ember, mint Guttmann ösztönösen tudta, hogy egy zsidó nem kockáztathat túl sokat a tárgyalások során Magyarország akkori helyzetében. Ennél valószínűbb magyarázat, hogy Aschnert nyomás alá helyezték, hogy elmozdítsa zsidó társát az edzői pozícióból, és valójában nem volt semmiféle pénzügyi tárgyalás. A nyomás azonban még nagyobb lett abban az időszakban. A második zsidótörvényt 1939 májusában fogadták el A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról címen. Ez kirekesztette a zsidókat az állami és hatósági hivatalokból. Emiatt elbocsátották az összes zsidó tanárt a nem zsidó iskolákból. A zsidó tagok számát 6 százalékban korlátozták az ügyvédek, mérnökök, orvosok és újságírók munkahelyein, csakúgy, mint a színházban és a filmeknél. A zsidóknak tiltották, hogy szerkesztők és kiadók vagy színházigazgatók legyenek. Bár a „sportedzői” munkát nem tartalmazta kifejezetten a tiltott foglalkozások hosszú listája, egy zsidó vezető Európa kétségtelenül legjobb csapatánál – amikor rendkívül népszerű időtöltéssé vált a futball – különös szembeszállás lett volna a hatóságokkal. Nehéz lett volna egyértelműbb példáját elképzelni „a zsidók közösségi térfoglalásának”. A Sporthírlap idézett Guttmanntól, amely szerint „szeretne maradni, de külső körülmények arra kényszerítették, hogy külföldön keressen munkát”. Könnyen ki lehet találni, milyen körülmények voltak, és a pénznek nem volt köze hozzá. Öt évvel később, Magyarország náci megszállásának napján, 1944. március 19-én a 72 éves Aschner Lipótot elvonszolták rózsadombi lévő házából, és a mauthauseni koncentrációs táborba vitték. Amint eltávolították a fényűző villából, Adolf Eichmann költözött be. Azokban a szobákban, ahol Aschner pihent a családjával és a barátaival, és ahol talán tájékoztatta Guttmann Bélát a sorsáról, a náci hóhér már elkezdte tervezni a népirtást.

ÖTÖDIK FEJEZET

Kicselezett halál Amikor Guttmann Béla és csapata megnyerte a Közép-európai Kupát 1939 júliusában, az újpesti Megyeri úti stadion tele volt 15 ezer szurkolóval, akik ünnepelték kedvenceiket. 1944. májusban körülbelül ugyanennyi újpesti zsidót zsúfoltak egy gettóba közvetlenül a stadion körül, mindezt egy olyan városrészben, amelyet egy zsidó alapított 100 évvel korábban. A gettóban csak hetven ház volt, mindegyik sárga csillaggal megjelölve. Közvetlenül a háború után egy magyar zsidó szervezet – a Nemzeti Bizottság a Deportáltakért – feljegyezte a magyar holokauszt-túlélők személyes történeteit. Egy újpesti rabbi leírta, mi történt azokban a sorsdöntő hetekben, miután létrehozták a gettót. Kezdetben a zsidóknak annyit engedtek meg, hogy naponta két órára hagyhassák el a sárga csillagos házakat. Június közepén már ez is tilos volt. Két hét múlva, július 2-án a vonatállomásra kellett menetelniük, ahonnan majdnem mindenki utolsó alkalommal hagyta el a szülővárosát. „A lakók gúnyolódása végig követett minket az úton” – emlékezett vissza a rabbi. „Volt velünk két másik rabbi is – jóképű, magas férfiak. Az emberek a legaljasabb szavakat kiabálták nekik. Csak azért nem dobáltak minket kövekkel, mert a csendőrök eltávolították őket. Egyáltalán nem láttunk sajnálkozó arcokat.” Felhajtották őket a vagonokba, és egy deportálási központba mentek Budakalászra, ahol napokig vártak a szabadban a szakadatlanul zuhogó esőben. „A lánytestvérem nyolc hónapos kisbabája is velünk volt, akit nem tudtunk megetetni vagy megmosdatni” – folytatta a rabbi.

„Az éjszakák különösen szörnyűek voltak. Az emberek megőrültek: kiabáltak és sikoltoztak, és nem juthattunk vízhez… Kispestről, Újpestről, Rákospalotáról és Pestszenterzsébetről voltak ott zsidók. Körülbelül 30 ezer ember volt a táborban. Egy csendőr lelőtt valakit előttünk, amiért ellenkezett a kirakodásnál. Akartunk hívni orvost, de a csendőr nem engedte. Mindenki szeme láttára kellett meghalnia. A (magyar) csendőrök folyamatosan bántalmaztak minket; az SS tagjai – akik németek voltak – kegyetlenségeket követtek el. Rengetegen lettek öngyilkosok, megmérgezték magukat a gyógyszereikkel.” Július 6-a és 8-a között a 24 128 zsidó nagy része újpesti volt, akiket arra kényszerítettek, hogy szálljanak fel a nyolc szerelvénybe az utolsó, hosszú, lassú és kibírhatatlanul forró utazásukra, 400 kilométerre észak felé. 80-100 ember zsúfolódott össze mindegyik kocsiban – levegő nélkül, egy vödör vízzel és egy üres vödörrel két és fél napra. Voltak közöttük betegek, haldoklók és már halottak is. „Végül a vonat megállt Auschwitzban” – mondta a rabbi. „Rengeteg embert láttunk csíkos ruhákban és sárga csillaggal megjelölve… Hallottuk, hogy jiddissül beszélnek, ezért megkérdeztem tőlük, hogy kicsodák. Az egyik férfi azt válaszolta, hogy ugyanolyan zsidók, mint én. * * * A Duna két részre osztja Budapestet: Budára és Pestre. A folyó pesti oldalán, nem messze a Parlamenttől, 60 pár fémből öntött cipő látható, amilyeneket az 1940-es években hordtak. Az emlékmű zsidók ezreire emlékezik, akiket a nyilasok lőtték le a folyóparton, amelyet zsidó temetőnek neveztek 1944–45 telén. „Pattogó hangokat hallottam” – írta a zsidó szemtanú, Ozsváth Zsuzsanna: „Arra gondolva, hogy az oroszok megérkeztek, az ablakhoz

lopakodtam. De amit láttam, az rosszabb volt minden eddiginél. Két nyilas{14} állt a rakparton, férfiakat, nőket és gyerekeket lőttek a Dunába – egyiket a másik után, a kabátjaikon a sárga csillaggal. Megnéztem a Dunát. Nem kék színű volt, hanem vörös.” A kivégzés hátborzongató módszerei gyalázatosak voltak. Sok esetben a nyilaskeresztesek összekötötték két vagy három zsidó kezét – felnőttekét vagy gyerekekét. Lelőtték az egyikőjüket, de így mindhárman beleestek a folyóba, majd együtt süllyedtek el. Ha a gyilkosok észrevették, hogy bármely zsidó életben maradt a jeges vízben, akkor célba lőttek rájuk. Budapest zsidó népességének közel a felét – 1944-ben körülbelül 250 ezer embert – gyilkolták meg a holokauszt során. Széles körű volt az európai zsidóság megsemmisítése, de hihetetlen módon a budapesti zsidók közül viszonylag sokan megúszták. Még a Budapest környezetében élő zsidókat is szinte teljesen kiirtották. Azok a budapesti zsidók, akik túlélték, hogy elmondják történetüket (vagy olyanok, mint Guttmann Béla, aki túlélte, de alig mondta el a történetének egy részét) különböző tényezőknek köszönhetik ritka túlélésüket. Először is, Magyarország Németország oldalán harcolt a II. világháborúban, a nácik csak 11 hónappal a végső szovjet győzelem előtt szállták meg az országot. (Ezt nem azt jelenti, hogy a zsidók helyzete kellemes lett volna a háború kezdetétől. 19 ezer zsidót – nagyrészt külföldi állampolgárokat, de rengeteg magyar is volt köztük – deportáltak Ukrajnába 1941-ben, ahol a legtöbbet meggyilkolták. A zsidóellenes törvények – keményen korlátozva a zsidó kereskedelmet és foglalkoztatást – azt eredményezték, hogy körülbelül 220 ezren veszítették el a megélhetésüket. A zsidókat kirekesztették a hadseregből, de sokat kényszerítettek fegyvertelen katonai munkaszolgálatra. 25–40 ezer között volt azoknak a zsidóknak a száma, akik munkaszolgálat alatt haltak

meg a német megszállás előtt, vagy az orosz fronton szovjet fogságban, esetleg a brutális magyar őrök és tisztek durvaságától.) Másodszor: Horthy Miklós – aki még a megszállás után is kormányzó maradt – szüneteltette a haláltáborokba deportálásokat július 6-ától, de már késő volt, hogy megmentsék az újpesti zsidókat. Horthy – attól tartva, hogy a katonai vereség már mindenképpen elkerülhetetlen – tartott a szövetséges megtorlástól és a nemzetközi felháborodástól. A budapesti zsidókat ezért megkímélték a deportálástól. Harmadszor: amikor Horthyt megbuktatta a náci Nyilaskeresztes Párt 1944 októberében, a tömeggyilkolás rendkívül hatékony apparátusa omladozott, miután a háború a vége felé közeledett. Novemberben Heinrich Himmler, az SS vezetője elrendelte a gázkamrák megsemmisítését, hogy megkíséreljék eltüntetni a bizonyítékokat. Ezért a nyilaskeresztesek a háború elején az Einsatzgruppen (SS-halálosztag) által Lengyelországban és Szovjetunióban használt módszereit alkalmazva lelőtték a zsidókat az elgázosítás helyett. A negyedik ilyen tényező, hogy zsidók tízezreinek az életét mentette meg a semleges országok, mint például Svájc és Svédország közbenjárása, kiosztottak oltalmazó igazolványokat, és létrehozták a biztonságos házakat Budapesten. És voltak még olyan hős diplomaták, mint Carl Lutz és Raoul Wallenberg. * * * Ez a háttér – az Újpesten és Budapesten élő zsidók történetével – nélkülözhetetlen, ha meg akarjuk érteni Guttmann Béla túlélésének teljes valószínűtlenségét abban az időben és azokon a helyeken. Tehát pontosan hogyan is élte túl? Az interneten a Guttmann-nal foglalkozó cikkek a háborús éveket mindig elintézik egy-két mondattal. És ami még rosszabb, hogy a leírtak majdnem

mindig hamisak. Néhány példa a sok közül: Pontos részletek sohasem lettek közzétéve. Annyit tudni lehet, valahogy eljutott Svájcba, ahol túlélte a háborút egy internálótáborban. – World Soccer magazine, 2014. június Amíg családtagjai – beleértve a fiútestvérét – eltűntek a koncentrációs táborokban, Guttmann Svájcba menekült, ahol internálótáborban tartották. – CNN.com, 2013. május Feltételezhető, hogy a Hakoah-ban szerzett kapcsolatai segítettek neki Svájcba menekülni, ahol internálták. Biztos, hogy Guttmann itt találkozott a feleségével. – Jonathan Wilson az Inverting the Pyramid című könyvében (2008). Guttmann bátyja egy koncentrációs táborban halt meg a háború alatt, de Guttmannról azt írták, hogy a háború évei alatt egy internálótáborban volt Svájcban. – New York Times, 2013. május. Voltak feltételezések, hogy menedéket talált korábbi Hakoahtársaival Svájcban, de erre nincs bizonyíték. Szintén keveset tudni arról, hogyan és hol ismerkedett meg feleségével, Mariann-nal, de az esküvőjüket 1942-ben tartották. – Hardy Grüne (vagyis R. Keifu) a Die Trainerlegende című könyvben (2001). Biztosan haltak meg családtagjai, de Guttmann mindkét fiútestvére megmenekült. Nem 1942-ben házasodott meg, hanem 1945-ben. Guttmann és a felesége sem volt Svájc közelében. Az igazi történet részletei valójában sokkal különösebbek, mint a feltételezések, és nagyjából így lehet összefoglalni: A nagyszerű futballmenedzser – a háború utáni korszak José Mourinhója – hónapokat töltött bujkálva egy újpesti padláson, miközben az utcákon terelték a gettó házaiba és a vonatokra zsidó társait, akiket aztán a halálba deportáltak.

Miután megmenekült az újpesti deportálástól, hónapokat töltött kényszermunkatáborok embertelen körülményei között Budapesten és Vácon. Mielőtt deportálták volna onnan a náci Németországba és a biztos halálába 1944 telén, valahogy megmenekült egy másik zsidó futballmenedzserrel együtt. Néhány családtagját – beleértve az apját és a lánytestvérét – elgázosították Auschwitzban. Viszonylag kevesen voltak azok a nem zsidó származású emberek, akik kockáztatták az életüket, hogy Európában zsidókat mentsenek a holokauszt alatt. Lutz és Wallenberg két ilyen ember volt. Guttmann azonban egy kevésbé ünnepelt hősnek köszönhette az életét. * * * Ahhoz, hogy kiderítsük, mi történt Guttmann Bélával 1944–45-ben – és valójában a háború korai éveiben, amikor a magyar zsidókat keményen veszélyeztették, bár még döntöttek a teljes kiirtásukról –, nem tudunk beszélni egyetlen utóddal sem, aki ismerhette a történet részleteit. Guttmann-nak nem voltak gyermekei. Ezért két olyan forrásban kell bíznunk, amelyeket Magyarországon publikálták. Az egyik egy interjú, amelyet Guttmann a magyar sportújságíró Hámori Tibornak adott, és 1984-ben (Guttmann halála után három évvel) adták ki „Régi gólok, edzősorsok” címmel. Ebben az interjúban az idős Guttmann beszél hosszan a múltjáról. A másik interjút Moldoványi Pál készítette, és 2015-ben jelent meg.{15} Moldoványi az unokaöccse Guttmann feleségének, Mariann-nak. Guttmann Moldován Mariann-nal – egy Újpesten élő fodrász nem zsidó lányával – az 1938/39-es dicsőséges szezon alatt találkozott. Két lánytestvérével együtt kétségtelenül nagyon közkedvelt volt a férfiak körében, Guttman-nak pedig hasznára vált híres küzdőszelleme.

„A Moldován-lányok nagyon csinosak, feltűnőek és elegánsak voltak, és mindig a legújabb frizurájuk volt” – mondta az unokaöccsük. „Megfordultak a házukban futballisták, színészek, komikusok és egy edző is. Végül Béla volt nyertes, de meg kellett harcolnia Mariannért.” Moldoványi Pál is Grüne véleményét osztotta, miszerint Guttmannék 1942-ben házasodtak össze. Ez elbizonytalanított, mivel úgy tudtam, hogy a zsidók és nem zsidók közötti házasság – és a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok egy zsidó férfi valamint egy nem zsidó nő között (de fordítva már nem) – tiltottak voltak a harmadik zsidótörvény értelmében, amely 1941 augusztusában lépett életbe, és a megszegése esetén ötéves börtönbüntetésre ítélték mindkét felet. Később Guttmann osztrák állampolgársági 1956-os kérelmének kutatásakor fedeztem fel, hogy csak a háború befejezése után, 1945 novemberében házasodtak össze. Bármi volt a családi állapotuk, nem lehetett könnyű megállítani a pletykákat. Az biztosan köztudott volt, hogy Guttmannnak kapcsolata van egy elbűvölő nem zsidó nővel – ami már önmagában illegális volt –, és a féltékeny informátorok a nehéz helyzetét még veszélyesebbé tették, amikor a deportálások megkezdődtek 1944-ben. Nem mintha már nem lettek volna elegen Újpesten, akik boldogan nézték volna a távozását. „Bár Bélának akkoriban nem volt sok pénze, az emberek irigyek voltak rá edzői sikerei miatt, és elkezdték őt zsidózni” – mondta Moldoványi. A háború korai éveiben a körülmények rákényszerítették, hogy ne foglalkozzon a karrierjével. Otthagyva az Újpestet 1939-ben, Guttmann újra szembe kellett néznie az anyagi nehézségekkel. (Néhány életrajzi forrás azt állította, hogy Guttmann edzette a Salgótarjánt, Északkelet-Magyarország másodosztályú csapatát az 1939/40-es szezonban, de ez helytelen. Az edző neve Guttmann Emil volt.) Valamivel később – talán megkönyörülve rajta és bűntudatot érezve távozása körülményei miatt – az Újpest elnökének, Aschner Lipótnak volt az ötlete, hogy segít Guttmann-nak. Ez jellemző volt a jóindulatú Aschnerre, aki megkerülte a zsidó munkavállalók aránya

szabályozását a vállalkozásában, és felvett annyi nem zsidó származásút, amennyi szükséges volt, nem törődve a pénzügyi vonzataival. Bár nem tudott alkalmazni egy zsidót edzői pozícióban, tudta használni Guttmann képességeit és tapasztalatát a háttérben. „Legyél a titkos tanácsadóm” – mondta Aschner. Mivel a magyar bajnokság a megszokott módon folytatódott 1944-ig, így Guttmann utazott az országban, hogy figyelje az Újpest teljesítményét, és tudósítsa Aschnert a hiányosságokról. Így menekült meg Guttmann a szegénységtől. (A Guttmann-nal készített Hámori-interjúban van az egyetlen nyom, hogy ennek a nem hivatalos állásnak a betöltése megkezdődött. „Ő (Aschner) megszerezte Lutz Lajost, hogy legyen az Újpest edzője helyettem. Engem pedig otthagytak munka nélkül. Vagyis… egy nap Aschner megkért, hogy legyek a titkos tanácsadója.” Az tény, hogy Lutz csak 1943-ban lett az Újpest edzője, négy évvel azután, hogy Guttmannt arra kényszerítették, hogy hagyja ott a pozícióját – a klub két edzőt is alkalmazott a két időszak között. Lutz talán azért maradt meg ennyire Guttmann emlékezetében, mert ő volt az edző, amikor Aschner felajánlotta neki a megfigyelői állást. Ha ez a helyzet, akkor nem tudni, hogy Guttmann hogyan tartotta el magát négy éven keresztül. Ki volt rekesztve a futballból, és a zsidók munkavállalásának korlátozása miatt a szegénységet valószínűleg nem úszta meg. Unokaöccse, Imre vallomásából annyit tudhatunk, hogy abban az időszakban sokáig az öccsével, Ernővel és annak feleségével, Margittal élt, míg kapcsolata Mariann-nal folytatódott. (Egyébként Guttmann életének ez az időszaka elég homályos a háború miatt.) Eközben Mariann egyetlen fiútestvére – Moldoványi Pál apja, aki ugyanazt a vezetéknevet viselte – megörökölte a család fodrászüzletét. (Mariann fiútestvérét Moldován Pálként ismerték, míg a fia később vette fel a régi vezetéknevet.)

Két szalont is vezetett Újpesten, egyet a városi színházban, egyet pedig az Árpád út és Virág utca kereszteződésénél. A feleségével és a kétéves lányukkel egy lakásban éltek az utóbbi szalon mellett. A szalon a lakás fölött volt, annak a gettónak a közvetlen közelében, ahová újpesti zsidók ezreit zsúfolták be, és Moldován Pál is rejtegette a későbbi sógorát, Guttmann Bélát.{16} * * * Moldoványi Pál két évvel a háború után született, és beszámolója a szüleivel, valamint rokonaival folytatott későbbi beszélgetésein alapul. Sok családi történet – mindegy, hogy mennyire izgalmas – elkerülhetetlenül veszít a pontosságából, mialatt keresztülmegy a feledékenység, a szelektív memória, a családtagok közötti mindennapos, felületes beszélgetések miatt, valamint a fiatalabb generáció sem érdeklődik komolyabban. Nem meglepő – amint azt abból is láttuk, hogyan becsülte meg Béla és Mariann házasságkötésének az idejét –, hogy Moldoványi beszámolója sem teljesen hiteles. Például nem konkretizálta, hogy Guttmann mikor bujkált. Így csak feltételezhetjük, hogy azokban a hetekben, mielőtt az újpesti zsidókat összeterelték a gettóba 1944 májusában. Guttmann azt mondta Hámorinak, hogy egészen a náci megszállásig dolgozott Aschnernek tanácsadóként. A megszállást is akkor tudta meg, amikor az otthonától távol volt. Március 19-én, vasárnap, amikor a németek benyomultak Magyarországra, az Újpest 2-1-es vereségét nézte Nagyváradon – abban a városban, amely az akkori Magyarország része volt, és amely ma már Romániához tartozik Oradeaként. „Félidőben Kompóti-Kléber Gábor újságíró odajött hozzám, és a fülembe súgta, hogy nagy baj van” – emlékezett vissza Guttmann. „A németek bevonultak Budapestre!” A visszafelé úton az embereket átvizsgálták, de én Pest előtt leszálltam a vonatról.” A megszállás miatt – Budapestre

megérkeztek a német katonák – barátnőjének és családjának jól ismert biztonságát kereste Újpesten. A kiválasztott búvóhely Moldován Pál lakásának a padlása lett. „Jó búvóhely volt” – mondta Moldoványi: „Volt egy létra, amely felvezetett a padlásra, és volt egy kis sarok legvégén, alig lehetett észrevenni. A nácik lusták voltak; nem másztak 40 métert a poros gerendákon a hátsó részig. A apám direkt egy széles fadeszkán ment körbe, így a lábnyomai nem látszódtak. Mindig Béla elé tette a deszkát, így tudott menni, amikor szüksége volt erre.” A hatóságok – amelyeknek a gyanakvását kétségtelenül a helyi pletykák ébresztették fel – keresték néhányszor Guttmannt. „A csendőrök beállítottak Mariannhoz néhány alkalommal” – mondta Moldoványi: „Egyszer a Gestapo lerohanta az apám boltját és lakását is. Az anyám sváb nő volt, nagyon jól beszélt németül, és meggyőzte őket, hogy mi rendes katolikus család vagyunk. Eközben Béla a padláson bujkált. Az anyám nagyon megijedt, és annyira félt, hogy elvitte a kétéves lánytestvéremet, és Nagykovácsiba költözött a szüleihez – ott is maradt a háború végéig.” Moldoványi anyja rendkívül dühös volt, hogy a férje kockáztatja az életét és kislánya biztonságát azzal, hogy Guttmannt bújtatja. De az antifasiszta Moldován Pál elszánt és bátor volt, amikor a halálos veszéllyel kellett szembenéznie. Egyszer valaki feljelentette Moldovánt a hatóságoknál. „Valószínűleg rájöttek, hogy Mariann az apám testvére, és tudták, hogy zsidókat bújtatunk” – magyarázta a fia. „Az apámat elkapták és kihallgatásra vitték, amikor úton volt a boltjába. Először csak kiabáltak neki, és „mocskos zsidóbérencnek”

nevezték, de miután az apám szidni kezdte őket, felkötötték a lábánál fogva, és összeverték.” Guttmann közben nem volt a legmegbízhatóbb és legtürelmesebb menekült. Talán túl sok lett volna elvárni egy sokat utazó és rendkívül sikeres profi sportolótól és edzőtől, hogy hónapokig egyfolytában bezárva maradjon, de Guttmann sűrűn eltávozott. „Gyakran igazán szerencsés volt, hogy nem kapták el” – mondta Moldoványi. „Ráadásul rendkívül nehéz volt visszatartani. Mindig menni akart valahová, és sokszor elszökött otthonról.” Egyszer az egyik szövetséges légitámadás során megállították és kikérdezték az utcán. De a szerencse ismét Guttmann mellé szegődött. „Sétált az utcán sárga csillag nélkül. Az egyik rendőr viszont ismerte a nagymamámat, és kezeskedett, hogy ez egy keresztény család” – mondta Moldoványi. „Az eset után Béla óvatosabbá vált.” * * * Guttmann bujkálását 1944-ben és 1945 elején megszakította egy munkatáborban töltött időszak. De azt is csak megbecsülni lehet, hogy meddig maradt ott. 1944 júniusában – a munkaerőhiány miatt aggódva, mert végre kellett hajtani a háborús feladatokat – a magyar védelmi miniszter, Csatay Lajos minden 18 és 48 év közötti zsidót arra utasított, hogy jelentkezzen munkaszolgálatra. A következő négy hónapban ez a munkaszolgálat elfogadható módja volt a túlélésnek. De a nyilaskeresztesek 1944. október 15-i puccsa után a kormány átadta a németeknek a munkaszolgálatosok többségét. A körülmények gyorsan romlottak. Körülbelül 70 ezer zsidót deportáltak a náci Ausztriába 1944 novemberében és decemberében kényszermeneteléssel és vasúton. Akik túlélték a rendkívüli körülményeket – erődítményeket építettek az osztrák–

magyar határ mellett –, azokat újabb halálos menettel továbbították különböző koncentrációs táborokba 1945 elején, ahol aztán sokan meghaltak. Mikor jelentkezett ebben a négy hónapos időszakban Guttmann munkaszolgálatra? Néhány behívót a deportálás előtt osztottak ki a gettókban. Az emberek a munkaszolgálatot jobb alternatívának látták, és úgysem volt más esélyük. Az újpesti rabbi – akinek a vallomását lehetett olvasni a fejezet elején – felfedte, hogy az újpesti gettóból a férfiak egy részét június elején hívták be munkaszolgálatra, amikor Csatay parancsa hatályba lépett, a gettó felszámolása előtt egy hónappal. Guttmann pedig már a rejtekhelyén volt júniusban, elsősorban azért, hogy elkerülje a gettóba helyezést. Nagyon valószínű, hogy néhány hétig maradt Csatay parancsa után, de aztán úgy döntött, hogy a legbiztonságosabb jelentkezni a munkaszolgálatra. Annak ellenére, hogy július elején szüneteltették a haláltáborokba deportálásokat, pletykák terjedtek el, hogy bármelyik pillanatban újraindíthatják. Horthy az erős német nyomás miatt valóban jóváhagyta a folytatást augusztusban, mielőtt az egyre súlyosabbá váló katonai helyzet lehetővé tette, hogy megszegje az ígéretét. Az sem kizárható, hogy Guttmann legalább addig várt a búvóhelyén, amíg az összes újpesti zsidót nem deportálták július elején. Kockáztassa vakmerő útjait Újpesten, vagy elhagyja a padlást, hogy jelentkezzen munkaszolgálatra, amikor komolyan megbüntethették, mert figyelmen kívül hagyta a korábbi, minden zsidóra vonatkozó parancsot, hogy gettóban kell élnie? Kizárt, hogy bárki is a munkaszolgálatot választotta volna, amikor a nyilaskeresztesek átvették a hatalmat októberben, és elkezdték átadni a zsidókat a németeknek. Így az a legvalószínűbb, hogy Guttmann 1944 júliusa és októbere között érkezett a munkatáborba. Lehet, hogy vonzóbb volt, mint Auschwitz, de ez is brutális lehetett, különösen október után. A holokauszt élményeit taglaló legnyíltabb beszámolójában, az ember, akinek két bajnokcsapatok Európa-kupája-

győzelem fűződik a nevéhez, Hámorinak mondta el, milyen is volt az élete akkor. „Durván parancsoltak nekünk: fel a (sárga csillagos) karszalagot, fogd a lapátot, fogd be! Engem Vácra vittek, onnan Erdőkertesre, aztán a Timót utcába Budapestre. A mai fiatalok nem is tudják, milyen hely volt akkor a Timót utca. A szakaszvezetőnk a francia légióban szolgált: ott tanulta, hogyan kínozza az embereket. Ha jókedve volt, akkor csak kátrányos köveket cipeltetett velünk a bunkeréhez, és közben folyamatosan azt kellett kiabálnunk, hogy „szarok vagyunk, szarok vagyunk”. Válogatott játékos voltam, sikeres edző voltam? Férfi voltam? Kit érdekelt, ezt mind el kellett felejtenem! És még mennyi megaláztatás volt.” * * * 1944 decemberében, amikor már várható volt, hogy vonattal koncentrációs táborokba és a biztos halálba deportálják a csoportját, Guttmann megtervezte a szökését. Egri-Erbstein Ernő volt az egyik cinkosa a menekülésben. Guttmann 1927-ben találkozott Erbsteinnel, amikor utóbbi a Palestine Maccabees csapat tagja volt, amely az Egyesült Államokban túrázott és játszott a New York Giants ellen. Karrierjük hasonlóan folytatódott az edzőség felé, Guttmann ezután figyelemmel kísérte őt az 1930-as években. Erbstein Olaszországba utazott, ahol irányított néhány klubot, többek között a híres Torinót is, mielőtt a Mussolini-kormány antiszemita intézkedése elűzte őt 1939-ben, és visszatért a szülővárosába, Budapestre. Azt nem tudni, hogy Guttmann a háború elején barátkozott-e Erbsteinnel, és együtt jelentkeztek munkaszolgálatra, vagy egyszerűen csak összetalálkoztak. De egy érdekes beszámolóban Guttmann ír arról, hogyan játszottak össze, hogy kiszabadítsák magukat:

„A századunkat vonattal Németországba vitték. De még előtte öten kiugrottunk egy ablakon az első emeletről, és megszöktünk. Napokig tanulmányoztuk a területet, figyelve, hogy az őrök mikor váltják egymást, majd megpuhítottuk a földet, így nem törtük el a bokánkat, aztán… Ki volt az öt ember? A színész Gál Sanyi, akit, amikor megláttam, csodálkoztam, hogy még életben van. Egri Ernő szintén közöttünk volt. De ha agyonvernek, akkor sem emlékszem a másik három ember nevére.” A menekülők külön utakon mentek tovább, amint megszűnt a közvetlen veszély. Guttmann nem tért ki a részletekre, mi történt ezután, csupán annyit mondott: „A lényeg, hogy megmenekültem. Mert voltak kedves emberek, akik kockázatot vállaltak, és bújtattak.” Nyilvánvaló, hogy Guttmann újra felkereste Mariannt, és annak családját. Moldoványi Pál az interjúban nem említette Guttmann munkaszolgálatban töltött időszakát. De leírt egy esetet, amely jól érzékelteti a menekülés következményeit. „Egyik éjszaka az apámat áthívta egy szomszédja a másik háztömbből, akinek még működött a telefonja” – mesélte. „A szomszéd annyit mondott, valaki beszélni akart vele. Béla volt az, aki bajba keveredett. Azt mondta, hogy nem tud azon a helyen maradni, ahol éppen van. Az apám odament hozzá a triciklijén, elbújtatta néhány lepedő alá, majd hazahozta, de honnan, azt nem tudom.” Guttmann-nak bujkálnia kellett, amíg végül az utolsó német katona el nem hagyta Budapestet 1945. február 13-án. Annak ellenére, hogy elkerülhetetlen vereséggel néztek szembe a heves harcok utolsó heteiben, a németek ki akarták irtani a zsidókat. Adolf Eichmann, aki irányította a magyar zsidóság likvidálását – a budapesti zsidó gettó teljes felszámolását tervezte még 1945.

január közepén is. A terv azonban nem valósult meg, miután Raoul Wallenberg azt az üzenetet adta át Budapest német katonai parancsnokának, hogy közvetlenül ő lesz a felelős ezért a bűncselekményért. Decemberben a szovjet csapatok körülvették a fővárost. Borzalmas élelemhiány következett, körülbelül 25 ezer ember halt éhen. Holtesteket halmoztak egymásra a gettó utcáin vagy a zsinagóga udvarán. Akkoriban a nyilaskeresztesek munkatáborba küldték a rettenthetetlen és engedetlen Moldován Pált. „Amikor az apámat kényszermunkára vitték, Mariann nem tudta, mit csináljon Bélával” – mondta a fia. „Végül elbújtatta őt a Tungsram-gyárban egy hétre.” Aztán Guttmann visszajött. A német kivonulást követő hetekben a kegyetlenség és az erőszak folytatódott a szovjet megszállás alatt is. „Az erőszakolási hullám okozta a legnagyobb szenvedést a magyar lakosságnak” – olvasható a svájci nagykövetség jelentésében abból az időből. „A nemi erőszak annyira általánossá vált – a 10 évesektől egészen a 70 évesekig –, hogy sok nő inkább elmenekült Magyarországról. Az elképesztő brutalitás eseményeit regisztrálták. Több nő az öngyilkosságot választotta.” A rablás szintén elterjedt volt. „Az orosz katonai csapatok szabadon fosztogatták az országot” – folytatódott a beszámoló. „Gyakorlatilag minden lakásba bementek, mindent elvettek, amit akartak, főleg ételt, ruhákat, karórákat és értéktárgyakat.” * * * Guttmann Béla valahogy a háború végéig sértetlen maradt, kivéve az emlékek fájó sebeit. Ugyanez nem volt elmondható néhány hozzátartozójáról. A zsidók történelmét kutatók segítségével Magyarországon és a saját adatgyűjtésemmel összeraktam lassan, hogy mi történt velük. Mindezt kiegészítettem a Béla unokaöccsével, Guttmann Imrével történt beszélgetéseimmel, aki a

nyolcvanas éveinek közepén járó nyugdíjas textilkereskedő, és São Paulo közelében él Brazíliában. Béla édesanyja, Eszter elég szerencsés volt ahhoz, hogy megmeneküljön a vérengzéstől, mert 65 évesen halt meg 1941 decemberében cukorbetegség miatti szövődményben. A sírkövét – a Kozma utcai zsidótemetőben Budapesten – 1947-ben állíttatta valószínűleg két fia, Béla és Ernő, akik akkor a városban éltek. Sírkövén ez olvasható: „Anyánk, Guttmann Ábrahámné, 1876–1941. Emlékét őrizve Guttmann Ábrahámnak, Guttmann Szerénnek, Guttmann Ervinnek, akik külföldön haltak meg.” A „külföldön haltak meg” elég végletes eufemizmus. Azt is sugallhatná, hogy Guttmann Béla családja elköltözött külföldre, ahol szeretteik körében, békésen haltak meg. A „külföld” valójában Auschwitz volt, és az a legvalószínűbb, hogy mindannyian gázkamrában haltak meg. Bár Eszter egy budapesti kórházban hunyt el, a halotti bizonyítványa szerint az állandó lakhelye a Debreczeny utca volt, Miskolcon. Mielőtt lett volna fotóm a sírkőről, vagy egyáltalán tudtam volna Béla testvéreinek a nevét, átböngésztem a Yad Vashem holokausztmúzeum áldozatainak adatbázisát Jeruzsálemben, hogy megtaláljam a szüleit. Az egyetlen Guttmann Ábrahám, akit találtam, 1866-ban született, és Miskolcon élt. Bár feljegyeztem meggyilkolt Guttmannt Miskolcról, de nem fordítottam rá nagyobb figyelmet, miután azt feltételeztem, hogy a család a fővárosban élt végig. De aztán Gulyás Zsolt, a magyar Guttmann-rajongó, aki az interjút is készítette Moldoványi Pállal, elküldte Eszter sírjának a fotóját. Guttmann Szerén és Guttmann Ervin – a nevek a síron – szintén rajta voltak a holokauszt Miskolcról és a környező területekről származó áldozatainak 10 831 nevet tartalmazó listáján. Mindezt néhány helyi túlélő készítette a háború után. De kik voltak ők pontosan? Megbíztam Magyarországon az Etz Hachaim nevű céget, hogy derítsenek ki még többet. Részleteket találtak Béla két testvéréről – lánytestvére, Szerén

öt évvel idősebb, fiútestvére, Ervin két évvel fiatalabb volt Bélánál. Szerén összeházasodott Majer Rosenfelddel, egy kereskedővel 1913-ban. Budapest választási jegyzéke szerint ők még együtt éltek Szerén szüleivel 1930-ban. Bármilyen ok miatt is, de úgy tűnik, hogy Szerén, a férje és a szülők együtt költöztek Miskolcra 1941-ben. Talán Majer folytatott üzleti tevékenységet ott, és Szerén idős szülei úgy döntöttek, hogy csatlakoznak a lányukhoz és vejükhöz. Talán mindannyian úgy gondolták, hogy valamennyire biztonságosabb a fővároson kívül. De a Miskolcra költözéssel szinte nullára csökkentették az esélyüket, hogy túléljék a közelgő holokausztot. 1944 márciusában a németek átvették Magyarország irányítását, és a megszokott folyamat következett Miskolcon is. A zsidókat arra kötelezték, hogy viseljék a sárga csillagot, és gettóban különítették el őket, a legtöbbeket egy nagy barakkban helyezték el, amely korábban téglagyárként működött. „A zsúfoltság kibírhatatlan volt” – emlékezett vissza az egyik túlélő, Potok Edith. „Ezen a helyen nem volt biztosítva az alapfokú higiénia, ahogy elég hely sem arra, hogy élhessünk.” Néhány hétig maradtak, mielőtt az Auschwitzba deportálások megkezdődtek. Potok Edith így írta le a körülményeket, amelyeket Guttmann Béla családjának – beleértve 78 éves édesapját, Ábrahámot – el kellett viselniük az úton: „Odavittek a vonatállomásra, majd üvöltözve és ütlegelve a marhavagonokba kényszerítettek minket. Mindegyik vagonban egyetlen ablak volt, azon pedig szögesdrót. A vagon teljesen tele volt emberekkel, semmi hely nem maradt. Mindegyik állomásnál hoztak egy kis tartályt és kevés vizet. A körülmények embertelenek voltak. A vonat napokig haladt, amíg el nem ért egy nagy kaput, amelyre ezt írták: Arbeit Macht Frei (A munka szabaddá tesz). Megérkeztünk Auschwitzba.”

Ábrahámot – ha nem halt meg az út során – érkezésekor elgázosították idős kora miatt. Majerre (56) – aki szintén ott volt a Yad Vashem áldozati adatbázisában – és Szerénre (50) valószínűleg ugyanez a sors várt. Az Etz Hachaimnak nem voltak dokumentumai Guttmann Ervinről, az utolsó névről Eszter sírkövén. És nem volt semmi Guttmann Árminról sem, a fiútestvérről, aki Béla mellett játszott első klubjában, a Törekvésben, és aki Újvidékre menekült vele a fehérterror alatt. Egy magyar kapcsolatom arról tájékoztatott, hogy Ármin Buchenwaldban halt meg 1945. januárban. Ez megegyezett néhány utalással, amelyeket egy fiútestvérről láttam, aki egy koncentrációs táborban halt meg. Egy honlaphoz irányítottak a Guttmann Árminnal kapcsolatban. „Guttmann Ármin – 1893. 10. 27., Budapest – 1945. 01. 03., Buchenwald.” Szerén születési anyakönyvi kivonatának az alaposabb megvizsgálása felfedte, hogy ez az Ármin nem ő lehetett, inkább egyike volt a holokauszt során meggyilkolt több Guttmann Árminnak. Szerén 1984. április 25-én született, mindössze hat hónappal az állítólagos testvére születési dátuma után. Tehát mi történt az igazi Árminnal? És ki volt Ervin? Valaki küldött nekem egy interjút Guttmann Imrével, Béla unokaöccsével, amely egy magyar zsidó közösségi magazinban jelent meg 2014-ben. Ebben az interjúban Imre beszél a Bélával kapcsolatos emlékeiről és a saját háborús tapasztalatairól, de nem részletezi a család sorsát. Lenyomoztam az interjú készítőjét, aki egy budapesti utazásszervező volt, Wallenstein Vágó Róbert, és elkértem tőle Imre telefonszámát. Imre tűnt az egyetlen reményemnek, hogy megismerjem a teljes történetet. Felhívtam a számot Brazíliában, Imre pedig felvette. Bizonytalanul, de érthetően beszélt angolul, és örömmel segített. Az első tízperces beszélgetésünk végére – annak a férfinak az unokaöccsével, akinek az élettörténete valami megszállottság volt a számomra az előző két évben – majdnem elsírtam magam.

Ármin volt a második legidősebb a négy testvér közül, Szerén után született. Imre édesapja Ernő volt, a legfiatalabb testvér. Árminnak egyetlen fia volt, akit Ervinnek hívtak, és aki ugyanabban az évben, 1930-ban született, mint az unokatestvére, Imre. A 14 éves Ervint meggyilkolták Auschwitzban 1944ben, az édesanyjával, a 41 éves Irénnel együtt. Az ő nevét megtaláltam egy másik miskolci listán, amelyet szintén a város túlélői állítottak össze a háború után. A gettóba kényszerítés előtt ő és Ervin együtt éltek Ábrahámmal, Szerénnel és Majerrel a Debreczeny utcában. Később kiderült, hogy Ármin amatőr focista volt a Miskolci Attila FC-ben 1927 és 1932 között, és valószínűleg ott is élt. A lánytestvérének és szüleinek követnie kellett őt. Munkatáborba küldték az Auschwitzba való deportálása előtt, de sikerült túlélnie. A háború után visszatért Miskolcra, újraházasodott egy nem zsidó nővel, és volt egy népszerű tánciskolája ugyanabban a családi házban a Debreczeny utcában. Olyan helyen, amely tele volt tragikus emlékekkel. {17}A helyi zsidó közösségen belüli jól informált ismerős szerint elhallgatta zsidó származását a háború utáni években. Guttmann Ármin Miskolcon halt meg 1975-ben, 30 évvel később, mint korábban hitték, akik híres testvére életéről írtak. (A miskolci zsidó közösség később küldött egy fotót a sírjáról, amely a város zsidótemetőjében van. Ez a felirat olvasható rajta: Guttmann Ármin, tánctanár, 1896–1975, és fia, Guttmann Ervin, 1930– 1944, a fasizmus áldozata.) Ami Imrét illeti, a saját túlélését Bélának és Mariann-nak, valamint Mariann testvérének, Moldován Pálnak köszönheti. „A holokausztot az ő (Moldován) ismeretségének köszönhetően éltük túl” – ismerte el. (Guttmann Béla döntése, hogy közeli kapcsolatba lép egy nem zsidó nővel, megnyitotta a lehetőségeket, amelyek végül az ő és Imre túléléséhez vezettek. Ez nem volt szokatlan történet.) Bélával való kapcsolatáról beszélve, Imre azt mondja: „mi ketten jó barátok lettünk”. Majd így folytatja:

„Én voltam a kedvenc rokona a családunkból, talán mert elfogadtam (a keresztény barátnőjét), és nagyon szerettem őt… Mariann volt, aki bújtatta a nagybátyámat a lakásában (sic), és nekem is adott egy hamis keresztlevelet. 14 évesen Pesten egy pékségben dolgoztam, amely a hadseregnek szállított. Viszonylag biztonságban éreztem magam, amíg a pékséget le nem bombázták. Ezután az utcán éltem és bujkáltam. Amikor az irataimat ellopták, el kellett mennem az anyai nagyszüleimhez, akik a városközpontban laktak egy házban.” Ekkor Imre élete mélypontra került. „A nyilasok mindannyiunkat elvittek onnan a gettóba 1945. január 10-én” – mondta. „Az úton a nagypapámat agyonverték puskatussal. Nekem kellett eltemetnem őt tíz percen belül egy árokban, amelyet kanállal ástam.” Ezt a beszámolót alátámasztja anyai nagyapjának, Hegedűs Mihálynak a halotti bizonyítványa a budapesti levéltárban. Imre szüleit, Ernőt és Margitot „deportálták, de csodálatos módon mindketten visszatértek”. Imre a kommunista hatalomátvétel után, 1948-ban hagyta el Magyarországot, és végül Brazíliában telepedett le 1954-ben. A szülei később csatlakoztak egyetlen gyermekükhöz. Az édesapja, Ernő – Béla öccse – 1970-ben halt meg. De mi lett Guttmann Béla háborús történetének hősével? Moldován Pált megjutalmazták bámulatos bátorságáért, és fodrászüzletét kisajátította a kommunista kormány. 1958-ban családjával Bad Wimpfenbe, Németország déli részére emigrált, és rákban halt meg Heilbronn közelében 1975-ben, 65 éves korában. * * *

Guttmann Béla a háború utáni labdarúgás egyik legnagyszerűbb alakja. De vajon miért titkolta a holokauszt alatti élményeit, és a részletek miért voltak gyakran pontatlanok ezekről az évekről? Megállapítani, hogy nem volt egy svájci internálótáborban, viszonylag egyszerű feladat. Egy e-mail a svájci minisztériumnak, amely a külföldi menekülteket regisztrálta az adott időszakban, felkeltette a gyanúmat. „Sok aktát találtunk Guttmann néven, de Guttmann Bélát nem” – jött a válasz. Végeztem néhány saját kutatást a vonatkozó adatbázisban, és nem volt nyoma egyetlen olyan Guttmann Bélának vagy bármilyen Guttmann-nak, aki hozzávetőlegesen akkor született volna. Talán tévedés lett volna? A svájci hatóságok nem a felületességükről ismertek. Természetesen beszöktethették Svájcba a háború elején a hatóságok tudta nélkül. Biztosan voltak zsidók, akiket így mentettek meg. De amikor kiderült, hogy 1944-ben Magyarországon volt, vagyis ez a feltételezés megdőlt. Kockáztatta volna Guttmann az utat a fasiszta Olaszországon és a náci Ausztrián keresztül vissza egy országba, ahonnan már állítólag megszökött, és amely elfogadta a zsidókat elnyomó törvényeket? Vagyis Guttmann Béla nagy valószínűséggel a háború alatt Magyarországon volt.{18} A 2014-es, Guttmann Imrével készített interjú azt sugallja, hogy nagybátyja, Béla együtt élt vele és szüleivel, Ernővel és Margittal Budapesten, a háború korai szakaszában, valószínűleg az újpesti megfigyelői szerepköre előtti években. „Sok tekintetben más volt, mint a szüleim, akik nem javasolták, hogy velünk éljen együtt, nem házasodott össze, de szerelmes volt egy keresztény nőbe” – mondta. A Guttmann háborús éveire vonatkozó információk az internet korszakának ijesztő oldalát mutatják, és időnként mindannyian öntudatlan áldozataivá válunk. Ha egy valótlanságot állítanak az interneten – amely elég gyakran megesik –, akkor könnyen igazságként fogadjuk el, majd ismételjük is, tovább erősítve a valótlanság hitelességét.

Guttmann már azelőtt meghalt, hogy az internet uralta volna az életünket. Ezért logikus azt feltételezni, hogy a svájci internálótáborról szóló információ tőle ered, vagy ami még valószínűbb, hogy nem cáfolta, amikor mások előálltak ezzel a hamis pletykával. Szóval kérdéses, miért viselkedett így Guttmann, egészen a Hámorival készült interjújáig az 1981-es halála előtti években. 1964-ben kiadta a Die Béla Guttmann Story című könyvet közösen a magyar futballedző és író Csaknády Jenővel. A könyv részben egyes szám első személyben íródott – mintha Guttmann írta volna – és részben harmadik személyben. A holokauszt éveiről szóló rész három mondat volt a 80 ezer szóból álló könyvben. Az elmúlt 15 évben számtalan könyvet írtak a háború sötét éveiről. Ezekben az években Guttmann nem szenvedett többet vagy kevesebbet, mint sok millió európai sorstársa. Nincs leírva a „zsidó” szó az egész könyvben, és csak egyetlen hivatkozás van a Hakoah Wiennél vagy a New York Hakoah-nál töltött időszakra (bár számos „All-Stars” kifejezés szerepel, de a Hakoah nélkül). Amikor Guttmann felesége 2000-ben meghalt, akkor a Béla karrierje során készült fotógyűjteményt megtalálták, és eladták egy árverésen. Bár bekerült néhány fotó az 1964-es kiadványba, a gyűjtemény sok képéből egyet sem használt a Hakoah-ban töltött napjaiból, a Dávid-csillagos mezekről. A könyvet német nyelven írták, alig két évtizeddel azután, hogy egy sötét padláson bujkált, mert ki akarták végezni. Egyértelműen nem akarta szóba hozni – még közvetve sem – ezt az érzékeny témát a leginkább német, osztrák olvasóknak, akik közül sokan talán benne voltak a zsidók elleni atrocitásokban.

A könyv kiadásának évében Guttmann az osztrák válogatott szövetségi kapitánya volt. Később lemondott a pozícióról, a futball vezetésén belül erősödő antiszemitizmus miatt. Aligha volt tehát kedvező a környezet a holokauszt tapasztalásainak elmeséléséhez vagy egy zsidó származás, társadalmi háttér és játékoskarrier megtárgyalásához. Guttmann ezzel ösztönösen tisztában volt. Az ilyen beszélgetések hasonlóan kényelmetlenek lehettek a legtöbb az országban, ahol élt és dolgozott a háború után. Magyarország a németek oldalán volt a háborúban, és a hatóságok fontos szerepet játszottak 600 ezer zsidó meggyilkolásában, gyakran brutálisan végrehajtva a gettóba zárás és deportálás náci irányelveit. A románok nagyobb lelkesedéssel vettek részt a zsidók gyilkolásában, és válogatott módszereket alkalmaztak. Olaszország szintén a németek szövetségese volt, és zsidók ezreit gyilkolták meg. A délamerikai országok – főleg Argentína és Brazília – 9 ezer náci háborús bűnöst fogadtak be a háború után. Habár azt nem lehet mondani, hogy egyetlen túlélő sem beszélt és írt nyíltan a tapasztalatairól a háborút követő közvetlen időszakban, a holokauszt általános megvitatása és kulturális értelmezése az 1970-es évektől kezdődött. Ez nem véletlen. Felnőtt egy új generáció Európában, amelynek nem tapadt vér a kezéhez. A holokauszttörténetek hallgatásakor érzett intenzív szorongás valamelyest enyhült, habár nem múlt el teljesen. Kevesen élvezték annak a beismerését, hogy az apjuk vagy a nagyapjuk gyilkos lehetett, vagy hogy országuk nemrég aktív bűnrészes volt egy népirtásban. Nem csak az érzékenységről volt szó. A háború után uralkodó ideológia gondoskodott róla, hogy a holokauszt nyílt megvitatását elfojtsák. Sok európai nem zsidó – magyarok, akiket megerőszakoltak és kifosztottak a szovjetek – szintén szenvedett. Áldozatként mindenkit egy kalap alá venni segített abban, hogy eltereljék a figyelmet a holokausztban való saját részvételüktől, miközben a kollektív önbecsülést megőrizni szükségszerű volt az újjáépítésnél a háború utáni években.

Ez a történelemszemlélet kiváltképp jelen volt Kelet-Európában. Magyarország és Románia – ahol Guttmann a háborút követő éveket töltötte – egyaránt szovjet csatlósállammá vált. Eltérő nemzeti identitásukat összemosták. A zsidó kultúrát, oktatást és vallást mind elnyomták, és a zsidó vezetőket megtévesztették. Hasonlóan helytelenítették a zsidók beszámolóit a háború éveiről. „A hivatalos irányvonal az volt, hogy Magyarországon a szovjet felszabadítás előtt a fasiszták zaklatták az antifasisztákat” – írta Raphael Patai történész. „A kommunista vezetés elutasította a zsidó szenvedés fogalmát, mivel szerintük a régi rendszerben az egész dolgozó nép szenvedett.” Továbbá elkerülhetetlenül igénybe vett néhány évet, amíg a történészek és a kutatók feltárták és feldolgozták a zsidóüldöztetés mértékét és jellegét. A BBC például minden alkalommal kicenzúrázta a zsidók megemlítését a híres Richard Dimbleby-adásból, amelyet a Bergen-Belsen koncentrációs táborból sugároztak 1945-ben. Dimbleby fia, Jonathan szerint a szervezet attól félt, hogy „ha megemlítenek egy csoportot, másokat viszont nem, akkor az elfogultságnak tűnhet”. A holokauszt kifejezés csak az 1960-as évek közepétől vált gyakorivá, legkorábban az angol nyelvterületen. Guttmann tehát úgy viselkedett, hogy elnyerje mások szimpátiáját. Mindannyian tapasztaltunk rossz időket, szóval tegyük félre a háborút, és beszéljünk inkább a futballról, ezt az elvet követte. A kor európai újságírói elfogadták Guttmann szűkszavúságát, nem nagyon faggatták. Feltűnően közömbösek voltak, és senki sem próbált utánanézni Guttmann háborús éveinek vagy a családja sorsának. A tekintélyes World Soccer magazinban megjelent két hosszabb életrajz közül – mindkettőt a tapasztalt futballújságíró, Eric Batty írta 1961-ben és 1965-ben – egyik sem részletezte a zsidó csapatokban töltött idejét, nem írt a zsidó származásról vagy a zsidóként megélt háborús élményekről.

„A bukaresti Ciokanal (sic) klubnál töltött egy szezontól eltekintve Guttmann Magyarországon maradt (sic) 1938-tól 1949-ig” – írta Batty 1961ben. Mi ez a képtelenség? Magyarországon maradt? Ez a mondat nem egy jelentéktelen mulasztás, hanem nevetséges. Az 1965-ös cikkben Batty Guttmannt „magyar születésű, osztrák honosítottként” jellemzi. Nem látni a zsidó származásra vagy zsidó klubra utalást az egész cikkben. Guttmannt egyszerűen osztráknak nevezni – bármilyen útlevele is volt – még nevetségesebb. Az európai zsidóság kiirtásának kikerülése részben magyarázható azzal, hogy gyakran jobban szeretnek a sportról beszélni, mint valami igazán komoly témáról. Emellett természetesen a kor sok újságírója harcolt a háborúban, veszítette el a barátait és családtagjait, így sokkal jobban hozzáedződtek a szenvedéshez, mint a mostani elkényeztetett generációk nyugaton. De még így is bizarr gondatlanságnak tűnik – finoman fogalmazva – a tapasztalt történetírók részéről, hogy figyelmen kívül hagyják egy középeurópai zsidó történetét, aki két bajnokcsapatok Európa-kupáját nyert egy csapattal, 16 évvel a holokauszt után. Még ha a svájci koholmányban is hittek (és Batty cikkei azt sugallják, hogy a történet nem lépett az angol nyelvű folklórba az 1960-as évek közepéig), Guttmann akkor is menekült a népirtástól, és meggyilkolták a családját. (Úgy tűnik, hogy Guttmann holokausztélményének néhány részlete ismert volt bizonyos zsidó körben, tehát ha Batty és mások tényleg használni akarták volna, akkor felfedezhették volna ezt. A Stars of David [Dávid csillagai] című könyvben – amelyet Arthur Goldman írt, és Dél-Afrikában adták ki 1963-ban – volt egy fejezet Guttmannról. „Európában a holokauszt idején, munkaszolgálatosként kellett dolgoznia, de valahogy megmenekült a rosszabb sorstól” – írta Goldman.) A szorongás, a szégyen, a félelem, hogy valakit antiszemitának címkéznek, mert valakit zsidónak nevezett, vagy a vonakodás, hogy megnevezzék a zsidó

áldozatokat – bármelyik volt ez, a zsidókérdés abban az időben tabu volt az európai újságíróknak. Nem is akartak erre gondolni. A kontinens sem kezdte még feldolgozni a szörnyűséget, ami történt, és a hallgatás nyomasztó volt. Közben az európai zsidó közösségek meginogtak a közeli népirtás sokkjától. Sokan ösztönösen úgy reagáltak a zsidók üldözésének friss emlékére, hogy jelentéktelennek tüntették fel, vagy eltitkolták származásukat (mint Guttmann Ármin), így sokkal valószínűtlenebbé vált, hogy legyenek olyanok, akik hangoztatják a holokauszt alatti élményeiket. „A háború után néhány francia zsidó vonakodott, hogy megjelöljék fiaikat a körülmetéléssel, és az áttérés, valamint névváltoztatás általánossá vált” – írta Paula Hyman The Jews of France (Francia zsidók) című könyvében. „A névváltoztatásoknak – amelyek 1803 és 1957 között előfordultak – elképesztő, 85 százalékos aránya volt 1945 és 1957 között.” Ez aligha volt irracionális paranoia. Az erőszakos zsidógyűlölet rendkívül féktelen volt Kelet-Európában a holokausztot követő években is. Guttmann időnként áldozata volt az antiszemiták rosszindulatú célozgatásainak és előítéletének, különösen karrierje legsikeresebb fejezete után, amikor sokan azt érezték, hogy a zsidó fontosabbnak gondolja magát, mint aki valójában. Úgy tűnik, hogy legalábbis a háborút követő években Európa kettéosztódott – vagy kényelmetlen csend volt a válasz a holokausztra, vagy a zsidókkal szembeni régi rasszizmus, mintha a népirtás meg sem történt volna. Az a különleges zsidó indíttatás, hogy a holokauszt részben a gyűlölet és kirekesztés miatti érthető félelméből következett, valamint a vágyból, hogy beilleszkedjenek. 1952-ben Anne Frank édesapja, Otto írt egy forgatókönyvírónak, hogy figyelmeztesse: a ma már híres napló „nem egy zsidó könyv, szóval ne csináljanak belőle zsidó darabot!” A zsidók és a nem zsidók is nyitottabban beszélhetnek a holokausztról, mint a háborút követő évtizedekben, de az általánosítás végig fennmaradt. A holokausztmúzeumok és -emlékművek még ma is gyakran az intolerancia általános üzenetére fókuszálnak, mintha önmagában az intolerancia – egy

sajnálatos, de gyakori emberi hiba – azzal végződne, hogy gyerekeket gázkamrákba hajtanak. A holokauszt felvet egy még inkább sürgető kérdést, hogy Európa nagy része – a zsidók gyilkolásának és kiirtásának feltűnő ismétlődései sok évszázada után – miért volt hajlandó a modern technológiát alkalmazva megkísérelni a végleges megsemmisítésüket? „Anne Bergen-Belsenben volt – mialatt bujkált Amszterdamban, ahol a naplóját is írta –, hiszen zsidó volt” – írta Walter Reich, az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának korábbi igazgatója. Akik kitaláltak vagy javasoltak különböző holokauszt-emlékprojekteket, tartózkodtak feltenni kérdéseket, mert bizonyára féltek a válaszoktól. Talán a holokauszt-emlékműveket akarták kellemessé tenni a nem zsidók számára. Guttmann esetében a Hakoah-hoz kapcsolódó magabiztos identitást összetörték a keserű tapasztalatok, és a holokauszt elhallgatásának divatja sokkal óvatosabb hozzáállást alakított ki. Guttmann-nál már a háború előtt is volt egy változást a zsidóságához való viszonyulásában. Nyilvánvalóan azon a hajón, amelyen New Yorkba érkezett 1926-ban, ő és csapattársai „fajukat vagy családjukat” (ellentétben állampolgárságukkal) „hébernek” mondták. Visszatérve ugyanabba a városba, ugyanazon a hajón (RMS Berengaria) 12 évvel később, amikor az európai zsidók kétségbeesetten kerestek menedéket – ugyanerre a kérdésre már az volt a válasza, hogy „magyar”. Nem kellene figyelmen kívül hagyni egy sokkal egyszerűbb magyarázatát sem Guttmann némaságának – lehet, hogy egyszerűen csak annyira sokkolták őt az élmények, hogy nem akarta újra felidézni. „Én megértem, hogy Béla nem akart erről az időszakról beszélni” – mondta Moldoványi Pál. „A családját megsemmisítették. Sok olyan zsidót ismerek, akik egyszerűen nem szeretnek beszélni erről.” Amikor megkérdeztem Gunnar Persson, svéd újságírót, aki megírta a Hakoah Wien részletes történetét, hogy azt a figyelemre méltó történetet,

amelyet dokumentált, miért ismerik olyan kevesen, ugyanazt válaszolta: a túlélők sohasem adták tovább a történetet. „Fájdalmas beszélni azokról a dolgokról, amelyeket elvesztettél, amelyektől brutális módon, szó nélkül megfosztottak” – mondta Persson. „Ez lehetett szerelem, munka vagy egy helyszín. Itt minden elment egyszerre.” De az is lehetett a szándék, hogy ne legyenek főszereplők a múlt drámájában, inkább a fényesebb jövőre koncentráljanak, amely talán a legfontosabb tényezője a viszonylagos zsidó némaságnak a háború utáni években. Az elszánt túlélők – amilyen Guttmann is volt, aki még csak 46 éves volt a háború végén – nem akarták, hogy áldozatként írják le őket, vagy megragadjanak a fájdalmas múltban. A gondolatait – amely mindig a következő nagy munka és a következő trófea körül jártak – sikeresen eltérítette a jajveszékelő gyerekekről és kétségbeesett édesanyákról, akik meneteltek a halálba. „A nagybátyám csak a futballért élt” – mondta az unokaöccse, Imre. „Megszállottja volt a játéknak”. Ezt bizonyította, vagy még jobban erősítette az a tény, hogy 1938-ban az életét is kockáztatta a futballért. Az Against All Odds (Hátrányos helyzetben) című könyvében William Helmreich összegyűjtötte a holokauszttúlélők életigenlő történeteit, akik a háború után az Egyesült Államokban rendkívül sikeresek lettek az élet különböző területein. Úgy hitte, hogy ugyanazok a jellemvonások segítették ezeket az embereket a túléléshez – alkalmazkodóképesség, kezdeményezőképesség és kitartás –, amelyek szintén megmagyarázták későbbi sikereiket. Az abszolút véletlen talán ennél is meggyőzőbb magyarázat. Zsidók ezreit, akik birtokukban voltak a Helmreich által megnevezett jellemvonások mindegyikének, szintén meggyilkolták. Az azonban biztosnak mondható, hogy van egy közös válasz a halál ellen: ne félj, vállalj kockázatokat, élj teljes életet, előre nézz, ne hátra. Már láthattuk ezeket a jellemző tulajdonságokat Guttmann-nál a háború előtt, és a holokauszt során szerzett élményei megerősítették ezeket.

Természetesen Guttmann végül visszaemlékezett a munkaszolgálatban szerzett élményekre a Hámorival való beszélgetésében. „Akarod hallani az igazi történetet?” – kérdezte Hámorit az interjú elején. „Rendben, nincs okom rá, hogy ezeket a dolgokat tovább titokban tartsam” – folytatta. De mégsem adott teljesen őszinte beszámolót. A Hámori által jegyzett interjúban Guttmann mellőzte a részleteket a bujkálás időszakáról, vagy arról, hogy mi történt a családjával. Megszégyenülve érezte magát? Úgy gondolta, hogy bujkálni kevésbé férfias, mint egy munkatáborban lenni? Bűnösnek érezte magát, amiért ő bujkált, mialatt sok újpesti zsidót a halálba deportáltak? Túl fájdalmasnak találta az apja, a lánytestvére és a családja meggyilkolását, hogy beszéljen erről? Guttmann azt sem árulta el Hámorinak, hogy miért volt először munkatáborban, és csak homályos célzást tett zsidóságára, amikor azt mondta, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség nem „engedte az én fajtámnak, hogy dolgozzon” a háború elején. Amikor az interjú megjelent – valószínűleg 1980 környékén –, a kommunista rendszer még mindig irányítása alatt tartotta Magyarországot. Az interjú készítője, az állami kiadó, az állami cenzor és Guttmann még mindig annyira figyelmesek voltak, hogy ne részletezzék a zsidó szenvedést. Amit Guttmann elmesélt, nagyon hiányos, de miért döntött úgy, hogy egyáltalán bármit is felfedjen? Életében addig lehettek olyan tényezők, amelyek miatt inkább eltitkolta az igazságot. Viszont amikor az interjú készült, már nyugdíjas volt, nem volt már munkája vagy célja. Szabadon visszatekinthetett a múltba, tudva, hogy ez nem minősül majd időpazarlásnak, amelyek a következő feladat elől veszik el az értékes pillanatokat. Talán azt is érezte, hogy ez az utolsó alkalom, hogy a jövő generációinak legyen valamilyen sejtése arról, mivel kellett megbirkóznia életében. Közben a magyar olvasóközönség sem volt már olyan érzékeny. Eltelt három évtized, és felnőtt egy új generáció. Amikor Guttmann arról beszélt,

hogy milyen brutálisan bántak vele a magyar őrök az egyik munkatáborban, a szavai már a történelmet idézték, és nem panaszkodott. * * * 1945-ben rettenetes megpróbáltatásai ellenére, az ambíció még mindig erős volt benne. Amióta utoljára ült a kispadon – a mámoros Közép-európai Kupagyőzelemnél a Ferencváros ellen 1939-ben –, elveszítette néhány családtagját, barátját és ismerősét. A hírek, hogy mik történtek Miskolcon, valószínűleg a testvérén, Árminon keresztül eljutottak hozzá a háború végén – de az is lehet, hogy már korábban. De a nagy túlélő letörölte a könnyeket, hogy újra átvegye egy futballcsapat irányítását.

HATODIK FEJEZET

A túlélő visszatér 1946. május végén, vagyis több mint egy évvel azután, hogy a náci korszak véget ért, két zsidó besétált az Új Élet lapjának budapesti szerkesztőségébe. Elmesélték azokat a szörnyű eseményeket, amelyeknek szemtanúi voltak kunmadarasi szülőföldjükön. „A deportálásból visszatért zsidókat olyan lakosság fogadta, akiket bosszantott, hogy újra kell látni őket” – tudósítottak. „Nem akarták, hogy visszatérjenek az ingatlanjaikba, amelyeket elvettek a zsidóktól… A pogrom terve egy szakszervezeti gyűlésen született meg.

A protestáns iskola figyelmeztette a szülőket, hogy nem kellene kíséret nélkül az utcára engedniük gyermekeiket. A szervezett mészárlás napján, reggel 8 órakor sok nő gyűlt össze a piacon, és kiabáltak, hogy mikor kezdjék. A tömeg aztán megtámadta a zsidókat, akiket a piacon találtak… berontottak a zsidók házaiba, és véresre verték a nőket, időseket és gyerekeket.” „Megölték Rosingert, a szegény kocsist” – folytatták a szemtanúk. „Megölték Kutit, a házalót, és kifosztották a házát. A harmadik áldozat, Mailander belehalt a sérüléseibe… Polonyi (egy rendőr) azt kérdezte tőlük, mi volt a probléma a zsidókkal. Jött is a válasz valakitől a tömegből: „Semmi. Ők megölik a gyerekeinket.”… A mészárlás alatt a vérengző tömeg kérdéseket tett fel azoknak, akik könyörögtek, hogy kíméljék meg az életüket: „Vissza kellett jönnöd? Miért nem maradtál Németországban?” Két hónappal később, Miskolcon – ahonnan Guttmann Béla családját deportálták két évvel korábban –, egy Jungreisz nevű zsidót feketézéssel vádoltak meg, és meglincselték. Amikor 16 embert letartóztattak, 25 ezren mentek a börtönhöz, ahol fogva tartotta őket, a tömeg pedig halálra vert egy Faragó nevű zsidó rendőrtisztet, miközben felfegyverzett alárendeltjei csak nézték. A több mint 10 ezres, háború előtti miskolci zsidó népességből mindössze 105-en élték túl a holokausztot. A háború utáni évek alatt a zsidó túlélők Közép-Kelet-Európában kikerültek a holokauszt árnyékából, hogy visszatérjenek egy ismerős, megszokott közegbe – kevésbé hatékony erőszakhoz és gyilkoláshoz. Sviniában – a Szlovákia északnyugati részén fekvő faluban – tizenöt zsidót gyilkoltak meg a koncentrációs táborból való visszatérésük után. 1945 szeptemberében, Topolcsány közelében egy zsidó orvost vádoltak meg, hogy

keresztény gyermekeknek méreginjekciót adott, ez másik változata volt a vérvádnak, amely először Angliában bukkant fel nyolc évszázaddal korábban. A tömeg késekkel támadta meg az orvost, az összes zsidó lakást és irodát feldúlták, és a zsidókat vascsövekkel verték. A rendőrség nem lépett közbe, de letartóztatták az elmenekülő zsidókat. A zsidóellenes felkelések folytatódtak, és gyorsan terjedtek. A legrosszabb helyzet Lengyelországban volt, ahol a szervezett mészárlások miatt az 1500-at is meghaladta a zsidó áldozatok száma a háborút követő két évben. A legborzalmasabb vérontás Kielcében volt, Lengyelország déli részén, ahol a háború előtti zsidó közösség száma 24 ezer körül volt, a teljes népesség egyharmada. 1946 júliusában egy keresztény fiú azzal vádolta a zsidókat, hogy pincébe zárták, és azt állította, hogy más fiúk holttesteit is látta. A holokauszt 200 zsidó túlélőjéből legalább 42-t meggyilkoltak, ötvenet pedig megsebesítettek. Néhányat lelőttek, másokat megkéseltek, halálra köveztek vagy agyonvertek. Ilyen körülmények között sok zsidó érthető módon alig várta, hogy búcsút intsen szülőföldjének. Egyszerű következtetésre jutottak – Európa egyenlő a halállal. Tízezrek utasították vissza, hogy visszatérjenek korábbi otthonaikba a holokauszt után, inkább menedéket kerestek elhagyott táborokban. 1946 májusában – még a kielcei mészárlás előtt – az ENSZ felmérést készített a táborokban. „A lengyel és ukrán zsidók nagy része Palesztinába akart menni” – jelentették. Az egyik válaszadó egyszerűen így magyarázta a helyzetet: „Minden rokonomat megölték Auschwitzban. Nem tudok a szüleim gyilkosai között élni.” A holokausztot követő hat évben közel félmillió zsidó hagyta el Európát, hogy új életet kezdjen Izrael államban, amelyet 1948-ban alapítottak, véget vetve a kétezer évig tartó száműzetésnek. A zsidó nemzet számára – ahogy Guttmann Béla számára is – új nap virradt.

* * * Ha Guttmann háború előtti edzői karrierjét a nyughatatlanság jellemezi, akkor még inkább igaz volt arra, ami utána következett egy hosszabb időszakon át. Viszont már aligha tulajdonítható az őt körülvevő állandó felfordulás a nácizmusnak és az európai civilizáció összeomlásának. Vagy legalábbis nem közvetlenül. „Az első szezon alatt az edző csendben lát neki a munkának, a második már bonyolultabb a számára, a harmadik pedig végzetes” – mondta egyszer Guttmann. Az esetében a helyzet sokkal drámaibb volt. Csupán egyszer irányított egy csapatot három szezonon át: a Benficát az 1961/62-es idényben, mielőtt elhagyta a klubot az egymás után kétszer megszerzett BEK-győzelmet követően. 1945 és 1967 között 17-szer váltott csapatot, ráadásul három rövid időszakban irányította a válogatottat is. Ahhoz, hogy nyomon lehessen követni Guttmann váltásait és annak okait, meg kell érteni néhány összefüggést. Vállalva a túlzott leegyszerűsítés kockázatát, a nagy modern kori futballedzők két csoportra oszthatók. Vannak, akik hosszabb időszak alatt építenek fel klubokat, miközben fejlesztik a fiatalokat, beléjük nevelik a bajtársiasság szellemét és a győztes mentalitást, ez pedig olyan sikeres korszakot hoz létre, amely képes állandósulni. Alex Ferguson a Manchester Unitednál egyértelműen ebbe a kategóriába tartozik, ahogy hosszú időn át Arséne Wenger is az Arsenalnál. Ferguson elődje, Matt Busby, valamint a nagyszerű liverpooli duó, Bill Shankly és Bob Paisley szintén jó példák erre a típusra, amely sokkal gyakoribb Angliában, mint Olaszország és Spanyolország klubjaiban. A másik szélsőséget azok a menedzserek jelentik, akik „sokkolnak és ámulatba ejtenek”. Ők hozzák a nagy változásokat egy klubban, átformálják a

csapatot a saját képükre, néha gyors eredményekkel. Maximum két-három szezonig maradnak, mielőtt keresnek egy következő kihívást és jól fizető állást Európában, vagy erős személyiségük miatt zátonyra fut a kapcsolatuk a klubvezetőkkel, sőt a játékosokkal is. A portugál José Mourinho – aki nagy klubokkal nyert trófeákat Angliában, Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában – jelenleg az utóbbi csoport klasszikus példája olyan futballvilágban, amely azonnali sikert követel. De Guttmann Béla volt az, aki először megtestesítette ezt a típust, habár volt három fő különbség közte és Mourinho között. Az első, hogy az ő horizontja – Európán át – elért egészen Dél-Amerikáig. A második, hogy Mourinhótól eltérően – aki a rendkívül fegyelmezett védekezésre építette a csapat játékát – Guttmann a folyamatos támadást erőltette. A harmadik, hogy amíg Mourinho óvatos a tapasztalatlan, fiatal játékosok becserélésével, addig Guttmann-nak nem voltak ilyen fenntartásai. Különböző tényezőknek tulajdoníthatjuk Guttmann forgószélszerű karrierjét: ebben benne volt az edzői stílusa, közrejátszottak az ingatag főnökök, valamint egy mélyen gyökerező személyes és anyagi bizonytalanság. Utóbbit felerősítette az is, hogy addigra már megtapasztalhatta a nyomorgást és a félelmet. Guttmann felfogását olyan erősen jellemezte az aktivitás, hogy nagyon nehezen tudott volna tartósan megmaradni egyetlen klubnál. A munkamánia jeleit tapasztalhatjuk sok mostani edző esetében, ahogy rá is ez volt a jellemző. Bízott az ösztöneiben, elszántan átvette az irányítást, gyökeresen megváltoztatta a taktikát és az edzések rendszerét. Ezt az elszántságot a leghírhedtebben a Benficánál demonstrálta 1959-ben, amikor alaposan feljavítva a keretet, azonnali sikert ért el. Az sem kizárt, hogy az ő korszakában nem volt szüksége annyi időre, mint a kevésbé éles eszű edzőknek. Gyorsan meglépte a szükséges változtatásokat, kupákat nyert, aztán odébb is állt – a munka a részéről ezzel el volt végezve.

„Egy új edző megragadhatja játékosai képzeletét” – mondta Guttmann a World Soccer magazinnak 1961-ben. „Az új edzésmódszerektől, ötletektől egy csapat képes felélénkülni. Ha ez jó képességekkel is párosul, akkor az élre juthat egy klub. A következő szezonra viszont semmi sem lesz már új nekik, és ilyenkor nehéz – gyakran lehetetlen – egy edzőnek fenntartani az addigi lendületet.” A Guttmannt jellemző intenzitás nemcsak lélektanilag volt tarthatatlan a játékosainak – és saját magának is –, hanem fizikailag is. Különösen az Olaszországban töltött időszaka alatt hajlamos volt túledzeni a játékosokat, a kimerülés jelei egyértelműen mutatkoztak. Ez olyan hiba volt, amelyből tanult, és nagyszerű eredményekkel javított ki későbbi karrierje során, de a hasonlóságok ismét felbukkannak az első modern kori utódnál is. „Mourinho kiégeti a játékosait másfél, legfeljebb két év után” – mondta a portugál edzőkollégája, az olasz Fabio Capello. Guttmann felfogásának másik jellemző vonása volt, hogy ragaszkodott a teljes irányításhoz szakmai téren. Úgy hitte, ha mások ragadják magukhoz az irányítást, az visszavonhatatlanul aláássa a tekintélyét a játékosok előtt, és úgy érzik, mintha rá nem is lenne szükség. Egy ilyen elképzelésben pedig nem volt helye a klikkesedésnek sem. „Az edző olyan, mint egy oroszlánszelídítő” – mondta. „Addig tudja irányítani az állatokat, amíg magabiztosságot és vakmerőséget mutat. De amint a félelem első jele megjelenik a tekintetében, elveszett.” Később úgy nyilatkozott, hogy „büszke vagyok, amiért a játékosaim sohasem irányítottak engem.” Diktátornak és antidemokratikusnak tűnhet, de sok nagyszerű edző ugyanerre a filozófiára esküdött. Guttmann Béla lehetett, aki először ilyen érthetően beszélt erről, mások pedig azóta alkalmazzák ezt. „Ha az edzőnek nincs a kezében az irányítás, akkor nem is fog megmaradni” – mondta Alex Ferguson. „El kell érned azt a pozíciót, hogy minden részletre kiterjedő irányításod legyen.”

Ferguson Manchester Unitednál meglévő fennhatóságát erősítették a klubnál elért hosszú távú sikerei. Erősen kézben tartott mindent, hogy a Manchester United sikeres menedzsereként folytathassa. Ha a játékosok ellenszegültek, harcolt, hogy eltüntesse őket, megőrizve pozícióját és dominanciáját. Guttmann viszont sohasem érzett hasonló vonzalmat egyetlen klub iránt sem, amelynél dolgozhatott. Ha a hatalma bárhol meggyengült, csak megvonta a vállát, és keresett másik munkaadót a nagyvilágban. A csökönyössége konfliktusokhoz vezetett a klubvezetőkkel – akik erős egója a sikeres üzleti pályafutásukból származott –, így gyakran kirúgták. „Mindig könnyen megbántottak, és az önfejűségem nem engedte, hogy meghátráljak” – mondta Guttmann a nyugdíjba vonulásakor: „Ha valaki felemelte a hangját, vagy igazságtalan megjegyzést tett, az elég volt számomra, hogy elhagyjam azt a helyet. Ez ma már furcsán hangzik, mintha túlérzékeny lettem volna, és különleges elbánást kellett volna adni nekem, de higgyék el, nem ez volt a helyzet. Enyém volt minden felelősség. Akkor miért kellett volna engednem másoknak, hogy irányítsanak engem?” Guttmann elbűvölő lehetett és barátságos, sok barátot szerzett, kapcsolatokat alakított ki, elsősorban a zsidó származású emberekkel, akik az évek során segítették őt karrierjében. Nem érdekelte viszont, hogy megkedveltesse magát a hatalommal. Ha néhány ember arra született, hogy a belső kör tagja legyen – akik ösztönösen mozognak a politikában és alakítanak ki szövetségeket pusztán azért, hogy megőrizzék társadalmi pozíciójukat –, akkor Guttmann született kívülálló volt. „Mindig volt két terhem, amit cipeltem”, idézte szavait a Libero International nemzetközi futballmagazin cikke, amelyet halála után publikáltak. „Az egyik annak a ténynek köszönhető, hogy mindenhol idegennek számítok, a másik pedig, hogy zsidó vagyok.”

Mivel edzőként több évet szülőföldjén, vagyis Magyarországon tölthetett, az állítása önmagáért beszél, hogy mindenhol idegennek érezte magát. Amikor a pályán elért eredmények romlottak, sohasem jutott számára túl sok baráti jóakarat. Az, hogy nem ragaszkodott igazán egyetlen országhoz sem, valóban komoly tényező volt a karrierjében. Lehet, hogy élvezte nyugdíjaskorát Bécs kávézóházaiban (bár inkább a felesége, Mariann akart ott élni), de biztosan nehéz volt, hogy igazán otthonának érezzen egy olyan országot, ahonnan egyszer már elmenekült, hogy mentse az életét, és rákényszerítették a távozásra egyik munkájából, ugyanezen ok miatt. Egy német nyelvű író, Hardy Grüne jellemezte őt „belső béke nélküli nyughatatlan vándornak, akinek nincs otthona, és csak egyik kihívásból ugrik a másikba”. Egy másik író, W. Ludwig Tegelbeckers hasonló megjegyzést tett rá: „a világ nagy vándora, aki nem kötött kompromisszumot”. Sztálin szovjet rendszere törekedett arra, hogy népszerű ellenségképet alakítson ki a a zsidókról azzal, hogy „gyökértelen világpolgároknak” címkézte őket, nem különösebben burkoltan azt sugallva ezzel, hogy nem hűségesek az anyaországhoz. Guttmann esetében a címke igaznak hangzott. Ő megtestesítette az ősi zsidó spirituális otthontalanságot, folyamatosan költözködve és elhagyva a helyeket, amelyek sem biztonságot, sem érzelmi kötődést nem kínáltak neki. Számára testhezállónak – és elkerülhetetlennek – tűnt, hogy ő legyen a világ legnépszerűbb sportjának első ismert szimbóluma. Guttmann élettapasztalata – azaz a magyar zsidók helyzetének gyors romlása a kamaszkora alatt; menekülés Budapestről 1920-ban és 1922-ben, Bécsből pedig 1938-ban; az ellenséges légkör, amelyet a Hakoah csapatának kellett megtapasztalni; valamint a bujkálás és munkaszolgálat 1944-ben – aligha alakíthat ki benne lojalitást bármely klub vagy ország iránt. A világ ugyanis nem tett neki egyetlen szívességet sem. Csak saját magára számíthatott.

Szenvedélyes függetlensége akkor vált igazán fontossá, amikor a pénzügyeit kellett kezelnie. Szegény volt a gyerekkora alatt, majd minden centjét elvesztette a Wall Street bedőlésénél, szenvedett a kényszerű munkanélküliségtől a háború elején, és átélte Budapest ostromát, amelyben ezrek haltak éhen. A háború után többször is megtapasztalta a kifosztást. Nem meglepő, hogy keményen harcolt, hogy maximalizálja keresetét és biztosítsa jövőjét, mert alkudozásban rettentően erős volt. A modern kori futballmenedzserek esetében ma ezt a filozófiát tekintenék észszerű viselkedésnek. Ki az, aki ne akarna magának jobbat? De Guttmann a futball úttörője volt, házalva edzői tudásával a világban, ami akkor példátlan volt. Akkoriban szokatlan volt az alkudozás, a csapatok hajlamosak is voltak visszautasítani az igényeit, tönkretéve ezzel a jó kapcsolatukat is. A rosszindulatú antiszemita célozgatás a pénzsóvárságára végigkísérte a karrierjén, és olyan vádaskodás volt, ami egyértelműen idegesítette, nem segítve, hogy ragaszkodjon bármilyen helyhez. „A sajtó mindig követelődző, kapzsi edzőnek nevezte” – mondta Guttmann Imre. Egy másik szempont is motiválhatta Guttmannt, hogy állandóan kereste az anyagi előrelépés lehetőségét, ez pedig a kártya és kaszinó iránti vonzalma volt. Az unokaöccse, Guttmann Imre úgy tartotta, hogy a szerencsejáték nemcsak ártalmatlan szórakozás volt számára, hanem önpusztító függőséggé vált, ami valószínűleg tovább erősödött az Egyesült Államokban az 1920-as években. Guttmann szeretett jól élni. Állítólag ragaszkodott hozzá, hogy selyeminget hordjon, amikor a Hakoah Wienben játszott. Későbbi életében a gyors költekezésre való hajlama vélhetően gyerekkorából származott. Mivel nem voltak rokonai, akikre hagyhatta volna vagyonát, ezért nem voltak komoly korlátai, ahogy az sem volt meglepő, hogy a háborús tapasztalatai miatt inkább az „élj a mának” filozófia szerint élt. * * *

Mivel edzői hírneve még mindig elég jó volt, miután Magyarországon megnyerte a Közép-európai Kupát, Guttmann számára nem tartott sokáig, hogy a háborút követően visszakerüljön a kispadra. Visszatérése utáni első meccse 1945. július 7-én volt, véget vetve ezzel egy kényszerű hatéves szünetnek. Új csapata a Vasas volt, amely az Újpesttel szomszédos kerületben volt Budapest északi részén. Nem tartozott bele Magyarország nagy hármasába (MTK, Ferencváros, Újpest), de Guttmann-nak nagy szüksége volt erre a munkára, amikor kevés étel kerülhetett csak az asztalára. A háborút követő években Magyarországon gyakori volt a hiány, az infláció pedig elképesztő mértékű lett 1946-ban. Guttmann a legjobb ajánlatokra folyamatosan készen állva kihasználta, hogy néhány vezető a főváros továbbra is magántulajdonban lévő élelmiszergyárából a klub szurkolója volt. Letárgyalt egy szerződést, amely alapján bérének 50 százalékát készpénzben, a másik felét pedig élelmiszerekben fizették ki. Kapott tojást, krumplit, lisztet és cukrot, vagyis csupa olyasmivel, amiért sok kétségbeesett ember Budapesten odaadta volna legértékesebb vagyontárgyát. Az édességek pedig kapóra jöttek az esküvői ünnepségeken. Miután a zsidók már szabadon házasodhattak nem zsidókkal, Béla és Mariann is összeházasodott 1945 novemberében. A korszak és a külső kényszerítő körülmények miatt viszonylag későn lehettek hivatalosan is házasok. Béla 46, Mariann pedig 33 éves volt, és gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltak Béla 36 évvel későbbi haláláig. Visszatérve a Vasashoz: bizonyítva legendás érzékét a futballban lévő lehetőségek kiaknázásához, elintézte Szilágyi Gyula leigazolását, aki majdnem 300 gólig jutott a klubnál töltött 15 éve alatt. Ez volt Guttmann egyetlen nagyobb eredménye a Vasasnál, ugyanis rá jellemző módon, mindössze nyolc hónap után elviharzott.

A klub két jelentős pártfogója arra kérte, hogy árulja el a csapat taktikáját és felállását a mérkőzések előtt, hogy henceghessenek a barátaiknak a belső információkkal. Amikor ezt visszautasította, a megalázott magas rangú személyek rohantak az újsághoz, azt állítva, hogy a menedzser elhagyta a klubot. Guttmann joggal kötelezte őket arra, hogy fogadják el a lemondását, azzal érvelve, hogy nem tud olyan helyen maradni, ahol ilyen ármánykodások lehetségesek. „Inkább koplalok, mint feladjam az elveimet” – mondta később. Így aztán ő lett a Ciocanul Bukarest edzője 1946 februárjában. Romániában egy évig tartó munkája során vett részt utoljára zsidó csapat irányításában, lezárva ezzel egy számára nagyon fontos küldetést, amely egy negyedszázadig tartott az életében. * * * A Ciocanult a háború előtt Maccabi Bukarestként ismerték, olyan cionista klub volt, mint a Hakoah Bécsben, csak annak kevésbé híres kelet-európai változata. A klubot Dudesti zsidók által lakott kerületében alapították. Bár nem voltak annyira dominánsak, mint Magyarországon és Ausztriában, a zsidó származású futballisták Romániában is a jobbak közé tartoztak. A Maccabi kapusa, Samuel Zauber volt az első zsidó klub válogatottja, miután beválogatták az 1930-as világbajnokságra utazó román keretbe. Annak a román csapatnak egy másik zsidó játékos volt a csapatkapitánya, a csatár Rudolf Wetzer személyében. Ő lehetett az, aki csapatát vezette ezen az óriási eseményen, és ő volt az, akit a háború utáni kommunista rezsim „revizionizmussal és burzsoá ideológiával” vádolt, és ezért Izraelbe emigrált. A Maccabi Bukarestet 1940-ben kitiltották a bajnokságból, a zsidók elleni brutális kétéves hadjárat kezdetén, amelyet Ion Antonescu kormánya, a náci Németország szövetségese irányított. 280 ezer és 380 ezer között volt a zsidók száma, akiket kiirtottak – Besszarábia román területeiről, Bukovinából,

Dorohoiból és a Dnyeszter Menti Köztársaságból (Ukrajna területe román közigazgatás alatt). A Wiesel-bizottság 2004-ben kiadta kutatását a román holokausztról, feltárva a román népnek egy szégyenteljes történetet, amelyet hosszú ideig elhallgattak a kommunisták. A beszámoló a kendőzetlen igazságot mutatja meg, egyszerű és érthető üzenettel: „A bizottság a terület kutatóinak többségével együtt arra a következtetésre jutott, hogy a román hatóságok voltak a holokauszt fő elkövetői, mind a megtervezésben, mint a kivitelezésben.” A híres holokauszttörténész, Raul Hilberg azt írta, hogy „nem volt ország – a németek mellett –, amelyik ilyen arányban benne volt a zsidók likvidálásában”. Az 1941 júniusában, Iasiban történt események jelképezték az egyre komolyabb méreteket öltő barbárságot. Legkevesebb nyolcezer zsidót vertek halálra vagy lőttek le a román rendőrök, katonák és civilek a tömegmészárlás kezdetén. További 4500 zsidót bezsúfoltak két szerelvénybe, amely oda-vissza ment a román településen, a legtöbben pedig éhen vagy szomjan haltak, mielőtt a kínzás végül befejeződött volna. Hans Frank – Lengyelország náci kormányzója – láthatóan nem volt túlságosan lenyűgözve, amikor behatóbban megismerkedett ezekkel a módszerekkel: „Mi sebészeti beavatkozásokat végzünk, nem mészárlást. Látott bárki is valaha ilyet a német városok utcáin?” Összehasonlítva az európai zsidóság nagy részével, a 100 ezer bukaresti zsidó nagyon szerencsésnek tekinthette magát. Antonescu – kétségtelenül ugyanazon okok miatt, mint Magyarországon Horthy – felfüggesztette a deportálásokat, mielőtt azok elérték volna a fővárost. A zsidók ezért itt csak tömeges kisajátításnak és munkahelyi elbocsátásoknak, kényszermunkának és az elszigetelt deportálásoknak voltak kitéve. A főváros szerencsés zsidói csak egy tragédiát szenvedtek el 1941 januárjában. A zsinagógákat és a házakat kifosztották és felgyújtották, nagyon sok nőt megerőszakoltak, a férjeiket elvitték, megkínozták, 125-öt meg is

gyilkoltak. Öt embert – köztük egy ötéves kislányt is – elvittek a kóser vágóhídra, és kampókra akasztották őket élve. Miután meghaltak, a „kóser” feliratot belevésték a testükbe. Amikor a szovjetek átvették a hatalmat a városban 1944-ben, a Maccabi egyesült egy másik klubbal, így létrehozták a rövid életű Ciocanul (jelentése kalapács) Bukarestet. Guttmann időszaka után egy újabb egybeolvadás 1948ban létrehozta a Dinamo Bukarestet, olyan európai klubot zsidó gyökerekkel, amely hosszú ideig uralta a romány futballt. Kaufmann István – a klub elnöke és textilgyáros – magasabb fizetéssel és ingyen szállással csábította el Guttmannt a Ciocanulhoz. Nem csalódott a befektetésében. „Mielőtt Guttmann idejött, a Ciocanul játékosai mindössze annyit tudtak, hogy a labda kerek” – mondta a román sajtónak. „De ez a nagy varázsló Budapestről megtanította őket arra, hogyan kell játszani modern futballt.” Guttmann hatása ezúttal is erőteljes volt, a maradása viszont előre látható módon csak rövid időre szólt. Bár 1946 februárjában érkezett, az első teljes hivatalos szezon a román futballban csak augusztusban kezdődött. A Ciocanul ígéretesen kezdett, és versenyben volt a bajnoki címért, mielőtt Guttmann 1947 elején elment, és visszatért korábbi sikerei helyszínére, Újpestre. Később azt állította, hogy Pestre vágyott, és az kétségtelenül igaz, mert az akkori Magyarországgal összehasonlítva, Bukarest a futball zsákutcája volt. De Guttmann távozásai ritkán voltak békések. A sporttörténész Hardy Grüne úgy vélte, hogy Guttmann kegyvesztett lett a román futball vezetőinél. Az ok nem volt világos, de Grüne azt sejtette, hogy Guttmann nem vett részt a helyi korrupcióban, ami abban az időszakban megszokott volt a romániai ligában. * * * Az Újpest, amelybe Guttmann az 1946/47-es szezon közepén visszatért, éppen szárnyalt. 1947. májusban az Olaszország ellen pályára lépett

válogatottból kilencen voltak Újpest-játékosok: köztük a csapatkapitány, Zsengellér Gyula, aki számtalan gólt lőtt Guttmann időszaka alatt a Középeurópai Kupa megnyerésekor a háború előtt, valamint a másik góllövőt, Szusza Ferencet. Egy olyan képességű edzőnek, mint Guttmann nem volt nehéz a második bajnoki cím megnyerésére vezetnie az ilyen tehetségeket, ráadásul megnyugtató előnnyel. Talán annyira könnyű volt, hogy még abban az évben jutott energiája arra, hogy kiegészítse csekély fizetését, és textilboltot nyitott Budapesten. A győzelmek között azonban Guttmann nem volt elég elfoglalt ahhoz, hogy ne vesszen össze másokkal. Amikor a csapat nagy része a válogatott kötelezettségei miatt elment, lazított az addig megszokott kemény edzésprogramon egy pár napra, és azt mondta az otthon maradt játékosoknak, hogy engedélyezzenek maguknak pihenőt. Egy klubvezető viszont kifogásolta ezt, arra ösztökélve Guttmannt, hogy tartsa a játékosokat formában. „Ha annyira biztos vagy a szakmai képességeidben, mostantól te lehetsz az edző” – csattant fel Guttmann. „Nem akarok a karriered útjába állni.” A kapcsolat megromlott, Guttmann pedig elhagyta a klubot a szezon végén, így újra alig egy évet maradt egy csapatnál. Várt néhány hónapot a következő lehetőségére, és 1948 elején átvette a Kispestet, játékosként és edzőként az ötödik, egyben utolsó budapesti klubját. Kispesten – a csapat az előző szezonban az Újpest mögött második lett – Guttmann két fiatal sztárt irányíthatott, akik készen álltak arra, hogy évekre meghatározzák a magyar futballt. A 22 éves Bozsik József később több mint 100 alkalommal játszott a magyar válogatottban; és Bozsik gyermekkori barátja, a 20 éves csatár, Puskás Ferenc, aki 84 gólt szerzett a válogatottban, és háromszor nyerte el a bajnokcsapatok Európa-kupáját a Real Madriddal. Amikorra elvállalta a Kispest irányítását, Guttmann már ismerte a két sokra hivatott játékost. Újpesti és kispesti időszaka között megkérték, hogy készítse fel a magyar válogatottat legalább egy meccs erejéig Gallowich Tibor

felügyelete mellett, aki megtartotta magának azt a jogkört, hogy a csapatot összeállítsa. Guttmann felkérése óriási fordulat volt ahhoz képest, hogy három évvel korábban a nemzeti hatóságok elfogták és bebörtönözték, majd úgy kellett töltenie a napjait, hogy teljes hangerővel azt kiabálja: „Szarok vagyunk, szarok vagyunk”. Lehet, közben az is megfordult a fejében, hogy a magyar válogatottat akkoriban néhány hét alatt megfosztották egy generációnyi zsidó tehetségtől azzal, hogy Auschwitzba deportálták őket. 1947 októberében – visszatérve Bukarestre és a Balkánra – a Középeurópai Kupában hozzásegítette a csapatot Románia 3-0-ás legyőzéséhez, Puskás két góljával. Valószínű, hogy más mérkőzések előtt is részt vett a válogatott felkészítésében, de mivel nem ő volt a szövetségi kapitány, erre nincs bizonyíték. Az azonban biztos, hogy neki is volt szerepe az alapok lefektetésében a következő edző, Sebes Gusztáv számára, akinek nevéhez kapcsolódik a híres Aranycsapat, amely 31 mérkőzésen át maradt veretlen az 1950-es évek elején. Guttmann úgy vette át a Kispestet, hogy 15 mérkőzés volt hátra az 1947/48-as szezonból. A csapat ezekből csak kettőt vesztett el, és az élmezőnyben zárta a szezont. Bizonyítva képességeit, Puskás Ferenc 28 gólt szerzett abban az időszakban. Alacsony és szokatlanul testes volt élsportolónak, de olyan bal lába volt, amely kiszámíthatatlan cseleivel és erős lövéséseivel elvarázsolta a védelmeket. Emellett páratlan intelligenciával játszott a meccseken. „Mindannyiunk közül ő volt a legjobb” – mondta egyszer válogatottbeli csapattársa, Hidegkuti Nándor. „Hetedik érzéke volt a futballhoz. Ha volt ezer megoldási lehetőség, ő az ezeregyediket választotta.” Puskás állandó szereplője a világ minden idők legnagyszerűbb játékosai 10-es listájának. De Guttmann Béla senki előtt nem feküdt le, bármilyen nagyszerű is lehetett az illető. 1948 novemberében, a következő szezon nyolcadik meccsén, a Győr elleni idegenbeli mérkőzés alatt elszabadult a pokol.

Az előző edző, idősebb Puskás Ferenc elkényeztette fiatal védencét, megengedte, hogy erőteljes személyiségével uralja az öltözői hangulatot. Az új rendszer alatt azonban az edző abszolút hatalmát nem lehetett megkérdőjelezni. „Guttmann nem tolerálta azokat a dolgokat, amelyeket Puskás apja megengedett, és elnézett a fiának” – emlékezett vissza a veterán magyar sportújságíró, Vándor Kálmán. „Guttmann nagyon komoly ember volt, jólelkű és igazi szakember a pályán. A közismert probléma csak az volt, hogy akkoriban a fiatal Puskás irányította a kispesti csapatot.” A kérdéses mérkőzésen Guttmannt felbosszantotta az egyik védőjének, Patyi Mihálynak az agresszív bohóckodása, aki ütötte és rúgta az ellenfeleket a bíró háta mögött. Az edző figyelmeztetéseivel nem törődve Patyi ugyanúgy folytatta tovább. Annak ellenére, hogy akkor még nem volt csere a futballban, az ingerült Guttmann lehívta Patyit a pályáról. Puskásnak azonban más elképzelései voltak. Azt parancsolta a csapattársának, hogy maradjon, és ő engedelmeskedett. Guttmann reakciója azonnali volt. „Felálltam a kispadról, szó nélkül felmentem a lelátóra, és jeleztem a klubvezetőknek, hogy szeretném befejezni tevékenységemet a Kispest edzőjeként” – mondta később. Miután a meccs 4-0-s vereséggel ért véget egy sokkal gyengébb csapattal szemben, Guttmann az öltözőbe ment, hogy bejelentést tegyen: „Mondtam nekik, hogy nem tartozom olyan csapathoz többé, amelynél elvesztettem a tekintélyemet a játékosok előtt! A szavaimat némaság követte. Sajnálták a történteket, és arra kértek, hogy felejtsem el, de ez alkalommal sem tudtam megtagadni önmagamat. Nem is ugyanabban a vonatfülkében utaztam haza a csapattal.” Kettejük későbbi párharca után Guttmann nevethetett 14 évvel később, amikor legyőzte Puskás csapatát Amszterdamban. De visszatérve 1948-ba, a Magyar Edzők Szövetsége egy hónapra eltiltotta Guttmannt – amiért bátran

szembeszállt a magyar futball fiatal kedvencével –, hűtlenségre hivatkozva, hogy hirtelen felmondással cserbenhagyta a klubot. A hűtlenség vádja az időt és a helyszínt tekintve éppen rosszkor jött neki. Az új kommunista rezsim – azt keresve, hogy megakadályozza a vágyakozást az izraeli kivándorlásra –, más zsidókat ugyanezzel a hűtlenséggel vádolt. A következő évben – a háború utáni Kelet-Európa első koncepciós perében – két zsidót, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást arra kényszerítettek, hogy ismerjék be, hogy cionista kémek, majd felakasztották őket.

HETEDIK FEJEZET

Olasz munkák A velencei Szent Márk téren áll két oszlop. Az egyik tetején egy szárnyas oroszlán, a város védőszentjének, Szent Márknak a jelképe. A másik tetején Szent Teodor, az előző védőszent szobra áll. A két oszlop között 1480. július 6án három zsidót karóba húztak, és élve elégettek a tömeg előtt. Azért ítélték el őket, mert meggyilkoltak egy hatéves keresztény kisfiút, és rituálisan kivéreztették. Ezek a vádak ismerősek bárkinek, aki foglalkozott már az európai zsidóság történelmével. Alattomos, összeesküvő zsidók borzalmas gyilkossága, és a tiszta és ártatlan áldozat. A vádak szerint két zsidó elrabolta a koldusfiút a Velencétől északra lévő Treviso piacteréről. Egy kis faluba, Portobuffolébe vitték, ahol – ugyanúgy, mint Trevisóban és az egész Velencei Köztársaságban – kisebb zsidó közösség élt.

Az emberrablók – Mose da Treviso és Giacobbe da Colonia – a feltételezett megbízójukhoz, Servadio da Colonia házához vitték. Giacobbéhez hasonlóan Servadio neve is azt sugallja, hogy a családjaik Kölnből menekültek, ahonnan a zsidókat fél évszázaddal korábban elkergették. Servadio házában a gyereknek megmondták, hogy meggyilkolják más zsidók jelenlétében és aktív részvételével. Azt állították, hogy a holttestet Mose da Treviso házába vitték, ahol elégették egy kemencében. Az ismeretlen fiút halála után azonnal újrakeresztelték Sebastiano Novello néven, a korábbi keresztény szent és mártír tiszteletére. Ezután a feljelentések érkeztek az államügyészhez, leginkább Donatótól – Servadio cselédjétől –, aki szintén zsidó származású volt, csak áttért a keresztény hitre. A legjobb ügyvédek ellenére a három zsidót halálra ítélték Portobuffolé bíróságán, az ítélet egy erőtlen fellebbezés után lett jogerős. A három zsidó később kínzások hatására bevallotta a bűnöket. A kivégzés krónikái arról tudósítottak, hogy a vádlottak közül legalább Servadio imádkozva várta a halált. „A Piazza di San Marcón összegyűltek nézték, ahogy élve elégnek zsidó bűneik miatt, kigúnyolva a keresztség ajánlatát” – jegyezte fel az egyik krónikás. „Összekötözték őket, és fákat halmoztak fel körülöttük” – írta egy másik. „A máglyát meggyújtották, és elégtek a siránkozásaikkal és sikolyaikkal együtt. A legidősebb – aki keményebb volt, mint a társai – zsidó törvény kántálásával buzdította őket.” A halállal szembenézve Servadio rámutatott a besúgó Donatóra zsidó társai között a tömegben. Miután ők is hordták a megkülönböztető sárga kört – az összes velencei zsidót kötelezték arra, hogy varrja fel a ruhájára –, könnyen lehetett azonosítani őket. * * * Miről beszélgetett Guttmann és Egri-Erbstein Ernő a munkatábor barakkjában 1944 őszén? Kimerülve, megalázva a labdarúgás iránti közös szeretetük

mentális és érzelmi menekülést kínált számukra azokban a hónapokban, amikor kemény fizikai megterhelésnek voltak kitéve. Felidézték a jó időszakokat. Erbstein számára ezekben az emlékezésekben benne voltak a háború előtti évek, amikor több csapatot is irányított Olaszországban: Cagliari strandjai, a Nocerát körülvevő hegyek, Bari kikötője, Torino nyüzsgése. Erbsteinnek a visszatérésről kellett álmodoznia, míg Guttmann számára az jelentette a reményt, hogy a jövőben ilyen varázslatos helyeken lesz még alkalma élnie. 1946-ban Erbstein visszatért Olaszországba. Három évvel később Guttmann úgy döntött, hogy követi őt. Mivel Rákosi Mátyás diktatórikus rendszere alatt megerősödött a sztálinizmus Magyarországon, a háborús évek számtalan rossz emléke miatt ki akarta próbálni magát edzőként abban az országban, amely a háború előtti két világbajnokságot megnyerte. Soha többet nem tért vissza Magyarországra. Az Olaszországba költözéssel a két férfi már egy jól bevált sémát követett. Az 1920-as és 1930-as évek alatt az olasz klubok több mint ötven edzőt alkalmaztak Magyarországról, amely Ausztriával együtt a globális futball Szilícium-völgyét képviselte akkoriban, tele újító ötletekkel. Közülük sokan zsidók voltak, például Feldmann Gyula és Weisz Árpád, aki fiatalon együtt játszott Guttmann-nal a Törekvésben, majd mindössze 34 éves edzőként megnyerte az olasz bajnokságot a nagyszerű milánói Internazionáléval 1930-ban. Tizenkét évvel később Weisz feleségét, Elenát, tizenkét éves fiukat, Robertót és nyolcéves lányukat, Clarát elszakították tőle, amikor megérkeztek Auschwitzba, és egyenesen a gázkamrákba küldték őket. 1944-ben – ezzel a borzalmas tudattal – Weiszre is ugyanez a sors várt. Guttmann-nak először minden ügyességét és kapcsolatát be kellett vetnie, hogy útlevelet kapjon, ami nem volt könnyű feladat 1949-ben. A következő évtől a kivándorlás lehetőségét teljesen megszüntették. Az élete nagyon másként alakulhatott volna, ha ösztönösen nem ragadja meg a pillanatot, amikor még mehetett.

Mariann-nal Bécsben maradtak néhány hónapig, hogy közben munkát keressen Olaszországban. De már nagyon más város fogadta őket. Amikor Guttmann elhagyta Bécset, és az Egyesült Államokba ment 1938-ban, a város zsidó lakossága körülbelül 185 ezres volt, a teljes népesség tíz százaléka. Visszatérésekor egy évtizeddel később ez a létszám 9000-re, a népesség 0,6 százalékára csökkent. Végül megérkezett Olaszországba, kezében egy dokumentummal, amely állítólag az AS Roma meghívását tartalmazta, hogy legyen ő a csapat edzője. De az ígéret semmit sem ért. Béla és Mariann minden csomagjukkal együtt Rómában voltak, de nem volt hová menniük. Erbstein jött a segítségére, Guttmann a tehetségét a Padova elnökének ajánlotta fel a Velence melletti városban, ahonnan öt évvel azelőtt a kicsi, de több évszázados zsidó közösség 85 tagját a halálba hurcolták. Guttmann nem volt annyira ismert a futball irányítói körében, mint a barátja. Mivel még nem bizonyított az olasz futballban, de nem akart visszatérni Magyarországra, gyenge tárgyalópozícióban volt a Padova vezetőségével. Mint az Enschedénél a háború előtt, csekély fizetést fogadott el a teljesítménytől függő bónusszal, és újra nekifogott hírneve megalapozásához. Ez a szívesség volt Erbstein végső búcsúja barátjától. Öt évvel a drámai megmenekülése után, Egri-Erbstein Ernő a sors kegyetlenségének áldozata lett. 1949. május 4-én, a Benfica elleni barátságos mérkőzés után Lisszabonból hazafelé tartott a Torino csapatával. A repülőgépük Torino mellett a Superga dombnak csapódott, Erbstein, meg 18 játékos szörnyethalt – köztük sok olasz válogatott – és a klub tizenkét alkalmazottja, valamint újságírók. Erbstein csapata a második olasz bajnoki címét nyerte volna meg az irányítása alatt. * * *

A Padova 1948-ban feljutott a Serie A-ba (az olasz élvonalba), és a következő szezonban a tabella közepén végezve biztosította helyét az első ligában. Guttmann gyorsan célba is vette az edzői pozíciót 1949 nyarán, arra szentelve minden idejét, hogy megtanulja az olasz nyelvet, bevezesse a szigorú edzésmódszerét, átadja taktikai szakértelmét és támadó filozófiáját. Ezek hatásai azonnal jelentkeztek. A szezon harmada után, Giancarlo Vitali és az argentin középpályás, José Curti góljaival a Padova már a második helyen állt. A Romát legyőzték a fővárosban, az Interrel döntetlent játszottak híres stadionjában, a San Siróban, kiütötték a bajnok Torinót hazai pályán, Padovában, és a jelenleg is fennálló legnagyobb arányú győzelmüket érték el a Serie A-ban, amikor a helyi rivális Veneziát 8-0-ra verték idegenben. A bajnokságot vezető Juventus decemberben érkezett Padovába egy nagyon várt összecsapásra. De a vendégek 2-0-s győzelme után a Juventus megnyerte a bajnokságot, míg a Padova visszaesett. Április elejére nyolc egymást követő mérkőzésüket elveszítették. A hónap végén a Juventus elleni második meccsen 4-0-ra kikaptak, ezzel a Padova a 15. helyre került (a 20ból), és ez lett Guttmann utolsó meccse, mielőtt kirúgták volna. A távozása nem csak a megtépázott remények vagy a be nem teljesített korábbi ígéretek eredménye volt. Valami sötétebb magyarázat szintén felbukkant. A rossz sorozat egybeesett a jugoszláv kapus, Zvonko Monsidernek a szezon felénél való csapatba beállításával. Hétszer játszott, és lesújtó teljesítményét erősen kritizálták. A Padova vezetősége azzal vádolta Guttmannt, hogy csak azért vette kölcsön a kapust a Laziótól, mert a szerződés után jutalékot kapott, és felmondták a szerződését, miután állításuk szerint megtörtént a teljes és alapos belső kivizsgálás. Guttmann felháborodott, azt bizonygatva, hogy semmit sem fogadott el Monsider leigazolásáért, közben azt állította, hogy a vezetők csak kifogást kerestek, hogy felvehessék a helyére Pietro Serantonit, a klub alelnökének barátját. Serantoni – az 1938-as vb-győztes olasz válogatott tagja, valóságos

nemzeti hős – egy évvel azelőtt érkezett Padovába, mielőtt Rómából megszégyenülve kellett visszatérnie, hogy régi munkáját visszakérje. Az Olasz Labdarúgó-szövetség felfüggesztette Guttmann edzői engedélyét, amíg le nem folytatta a saját vizsgálatát. Guttmann fellebbezett, miközben sikertelenül beperelte a Padovát a bíróságon rágalmazásért. Nagy ára volt annak, hogy a tárgyalásokon próbálta tisztára mosni a nevét. Mariann depressziós lett, és Bécsbe menekült pihenni, miközben a férjének egyedül kellett kitalálnia, hogyan tudna újra felemelkedni. * * * Guttmann-nak nem kellett aggódnia. A negatív újságcikkel és a felfüggesztése ellenére a Padovánál elért eredményeivel komoly tiszteletet vívott ki magának. A futballszövetség megállapította, hogy folytathatja a munkáját, amíg tart a vizsgálat. Az 1950/51-es szezonra elfogadta az Unione Triestina edzői pozícióját az Olaszország északkeleti részén található Trieszt városában. Triesztről gyakran mondták, hogy különböző kultúrák – latin, szláv, balkáni és germán – keveredése, és mindegyik hatással volt a városra. Viszont ez az általános jellemzés nem tért ki a zsidók és kultúrájuk jelentős hozzájárulására a város kereskedelmi és művészeti életéhez a holokauszt előtti időszakban. Triesztben James Joyce támogatta a zsidó üzletembert és írót, Italo Svevót, aki állítólag Leopold Bloom karakterét inspirálta az Ulyssesben. 1831-ben a zsidó Giuseppe Lazzaro Morpurgo itt alapította a biztosítási társaságát, az Assicurazioni Generalit, amelytől több mint egy évszázaddal később nyolcvanhat zsidó igazgatót és legmagasabb szintű munkavállalót bocsátottak el vagy kényszerítettek felmondásra. És 1943-ban innen küldtek 620 zsidót a La Risiere di San Sabba koncentrációs táborba, hogy meggyilkolják őket. A város kozmopolita jellege elnyerte a futball örökös nomádjának tetszését. A Triestina is ragaszkodott ahhoz, hogy határozottan Guttmann

történetének higgyen a Padova-ügyben, alaptalan rágalmazásnak nevezve azt, és azért is dolgoztak vele, hogy ezzel tisztázzák a nevét. Az új edző viszont kevésbé örült a vezetőség döntésének, hogy az első csapat nagy részét eladták röviddel a szezon kezdete előtt, hogy növeljék a bevételeket. „Ha nem esünk ki ezzel a csapattal, felállítjuk a szobrát a stadion előtt” – ígérte Guttmann-nak a klubelnök. Ez nem sokkal azelőtt volt, hogy a sajtó a „Trieszt csodájáról” beszélt. A szezon második mérkőzésén a Triestina egy óra után 2-0-ra vezetett idegenben a Juventus ellen, mielőtt az ellenfél visszahozta volna döntetlenre a meccset. Ezt a hőstettet két hazai győzelem követte a Torino és a Roma ellen. De mint az előző szezonban a Padovánál, a felemelkedést zuhanás követte. Tízmérkőzéses győzelem nélküli sorozat a szezon második felében a kiesés közelébe juttatta a Trestinát az utolsó mérkőzés előtt, amelyet hazai pályán játszottak a középmezőnyben lévő Novara ellen. A második félidőben szerzett három gól biztosította a szükséges győzelmet, és a stadion visszhangzott a „Viva Guttmann” annak az embernek a tiszteletére, aki a bent tudott tartani egy korábban még semmit sem bizonyító csapatot. Guttmann ismét feljövőben volt, különösen, miután az Olasz Labdarúgószövetség befejezte vizsgálatát, és minden vádpont alól felmentette. Aláírt egy jobb szerződést, és a második szezonjára készült a Triestinánál. Ez azonban nem tartott sokáig a számára – ez is jól jellemezte az olasz futballvilág extrém szeszélyességét. Az 1950 novemberében, a Torinótól elszenvedett 1-0-ás hazai vereség hatására – ami a csapatot az utolsó előtti helyen tartotta – a tömeg hangulata barátságtalanná változott. Öt hónappal a „Viva Guttmann” után már a „Vai Via Guttmann” (Menj innen, Guttmann!) hallatszott a lelátókról. A zsidó elnök, Leo Brunner kínos magyarázattal fogadta Guttmannt, hogy megindokolja, miért kell kirúgnia. „Mind a klub miniszterei vagyunk, de az egyik miniszternek most távoznia kell, hogy megnyugtassuk az embereket. A

különbség az igazgatók és közötted, hogy mi gondoskodunk a pénzről, ezért nekünk maradnunk kell. Te vagy a külügyminiszter, szóval neked kell menned.” „A beígért szobrot ezúttal sem állították fel” – állapította meg az idősödő Guttmann keserű iróniával. „Ez volt a második alkalom, amikor kirúgtak Olaszországban. Felfogtad ezt? Nem kell aggódni, még lesz még kettő.” * * * A Triestinától való sajnálatos távozása után Guttmann újra depressziós lett. Olaszországi kalandjának első két munkája ígéretesen indult, de rosszul végződött. A kimerültség jelei is újra jelentkeztek rajta. Az elmúlt évtized még olyan embert is kiszipolyozhatott, aki az életét rendre veszélyes tempóban élte. Bujkálás, munkatábor, szökés, még több bujkálás, családja meggyilkolása, újjáépíteni egy háborúval megszakított karriert, megbirkózni a klubon belüli konfliktusokkal, alkalmazkodni egy idegen országhoz, a korrupció vádja, kirúgás és még egy kirúgás. És Mariann talán izgalmas és pompás életet remélt, amikor összejött Bélával, ám biztosan nem várt ennyi nyugtalanságot és stresszt, amit mégis meg kellett tapasztalnia. Padovában a fokozódó problémák végül felülkerekedtek rajta, így a távozás mellett döntött. Néhány évvel később őt és a férjét is ugyanaz hajtotta. Guttmann-nak arra volt szüksége, hogy újabb lendületet kapjon valahonnan. Egy friss kezdettől remélte az új impulzusokat. Hugo Meisl és Erbstein Ernő után volt még három olyan közép-európai társa, akik segítő kezet nyújtottak neki: Hirschl Imre, Künsztler József és Czeizler Lajos. Hirschl Imre – akire Guttmann szeretetteljesen „nagy szélhámosként” hivatkozott – volt az, akire a héber chutzpah szót kitalálhatták.{19} Szinte hihetetlen a története.

1900-ban született Apostagon, Budapesttől 70 kilométerre. Általános vélekedés volt, hogy játszott a nagyszerű Ferencvárosban, és tagja volt a DélAmerikába utazó keretnek 1929-ben. De nincs feljegyzés róla játékosként a keretben, sőt arról sem, hogy valaha játszott volna a Ferencvárosban, vagy bármelyik csapatban. Guttmann tanúsította, hogy Hirschl igazából (feltehetően kóser) hentes volt Budapesten. Illetve egy kalandor, aki – a lánya szerint – egyszer katonaként sérült meg a brit hadsereg cionista egységében Palesztinában, az I. világháború idején. Végül megtalálta a módját, hogy DélAmerikába menjen, amikor a Ferencváros ott túrázott. Guttmann-nal São Paulóban találkozott 1930-ban a Hakoah All-Stars látogatása alatt, és meggyőzte őt arról, hogy ő olyan jó masszőr, aki felbecsülhetetlen értékű lenne túrájuk argentin állomásán. Amikor a Hakoah forrásai már kezdtek apadni, így veszélybe került a bére, Hirschl mindenkinek azt mondta Argentínában, hogy valójában ő irányítja a New York-i csapatot, és annyira meggyőző volt, hogy edzői állást kapott az első osztályú Gimnasiánál. Lehet, hogy hazudott annak érdekében, hogy megszerezze magának a pozíciót, de amint a helyére került, bizonyította tehetségét. Amikor a csapattal jól boldogult, felfogadta őt a világfutball egyik leghíresebb klubja, a Buenos Aires-i River Plate. Megkapta az El Mago (Varázsló) becenevet, és a zsidó hentes Magyarországról nemcsak túlélte a holokausztot, de edzőként kétszer megnyerte az argentin bajnokságot is az 1930-as években, majd a háború után ugyanezt megcsinálta Uruguayban a Peñarollal is. Hirschl – aki keresztnevét Eméricóra latinosította – sohasem felejtette el Guttmann szívességét, hogy alkalmazta őt az All-Stars túráján. Néhány hónappal a Triestina elhagyása után, Guttmann táviratot kapott. Hirschl – aki éppen a San Lorenzo edzője volt Buenos Airesben – akkoriban gyengélkedett, és azt akarta, hogy Guttmann vegye át a csapatot. Mire Béla és Mariann a hosszú hajóút végén megérkezett, a San Lorenzo már talált másik edzőt. A kaland azonban mégis megérte nekik. A luxus-

óceánjárón pihenve Guttmann hónapokat töltött azzal, hogy fejlessze magát, megfigyelje a különböző argentin csapatok edzésmódszereit és a helyi futballkultúrát. Sikeresen maga mögött hagyta a stressz, és újra lelkesedni kezdett a futball iránt. Tárgyalt a Boca Juniorsszal, a River Plate helyi riválisával, de a csapat gyengén szerepelt, és anyagiak terén is rosszul állt, így a két fél nem tudta nyélbe ütni az üzletet. Ehelyett, hogy keressen némi pénzt, be kellett érnie a Quilmesnél edzői munkával. A Buenos Aires-i csapat a másodosztályban szerepelt, és egy sörfőzde szponzorálta. Mivel a Quilmesnél a karrierje kevésbé haladt előre, Béla és Mariann úgy döntöttek, hogy feltöltődve visszatérnek Európába. Akkor újabb távirat érkezett, éppen időben. Ezúttal Künsztler Józseftől, a budapesti zsidótól, aki rengeteg sikert ünnepelhetett a görög Panathinaikosz és a ciprusi Apoel edzőjeként – utóbbinál még mindig ő tartja a csapattal legtöbb bajnoki címet szerzett edző rekordját. Künsztler az előző évben lelépett az Apoeltől, és meggyőzte Guttmannt, hogy vegye át a csapatát. Guttmann csak három hónapot maradt Nicosiában az 1953/54-es szezonban, mielőtt megkapta addigi legnagyobb esélyét. Az AC Milan, a „Rossoneri” – az olasz és az európai futball egyik óriása – hívta őt. * * * Az AC Milan közepes formában kezdte az 1953/54-es szezont. A lehangoló, 3-0-s vereség a helyi rivális Inter ellen a közös San Siro stadionban arra késztette őket, hogy keressenek új edzőt, ami megszokott időtöltése volt a klub mindig türelmetlen vezetőségének. Bár Guttmannt ekkorra már kirúgták két olasz csapattól, energiája és futballal kapcsolatos elképzelései továbbra is mély benyomást tettek az ország futballelitjére. A Padovában született Antonio Busini – aki sokszor szerepelt a

város csapatában – ekkor már régóta az AC Milan technikai igazgatója volt. Csodálta Guttmann erőfeszítéseit, amit szülővárosáért tett, és a tapasztalt Czeizler Lajos véleményét kérték ki, hogy ajánlja-e számukra. Czeizler magyar zsidó volt, aki ekkor az olasz válogatott edzőjeként dolgozott.{20} A szezon végén kijuttatta a csapatot a svájci világbajnokságra. Az MTK fiataljainál elindult játékoskarrierje után nagyszerű sikereket ért el edzőként: az IFK Norrköpinggel ötször nyerte meg a svéd bajnokságot, majd több mint negyven év kihagyás után első Serie A-s sikerére vezette az AC Milant 1951-ben. Czeizler egyetértett Guttmann-nal kapcsolatban Businivel, így a klub elszántan akarta megszerezni magának. „Négyszer hívtak két nap alatt, még azt is elmondták, mikor indul a repülőgép Ciprusról Rómába, majd a vonat Milánóba” – emlékezett vissza Guttmann. „Úgy gondoltam, bajban vannak, és iszonyúan szükségük van egy új edzőre. De újra Olaszország? Nem volt elég Padova és Trieszt? Azt gondoltam, Milánóban minden más lesz.” Így 1953 novemberében a kicsit hezitáló, de optimista Guttmann szállt le a vonatról Milánó pályaudvarán, ahonnan 850 zsidót deportáltak auschwitzi halálukba néhány évvel korábban. Nemcsak a legnagyobb munka volt, amelyet valaha elvállalt edzéként, de a legjövedelmezőbb és a legnehezebb is. A média és a nyilvánosság fokozott jelenléte intenzív és néha durva volt. A szurkolók összegyűltek, hogy láthassák a nyilvános edzéseket, leszólították az edzőt és a játékosokat, bárhová is mentek. Amint az ilyen méretű klubnál várható volt, Guttmann bővelkedett a tehetségekben, akikkel dolgozhatott, nem utolsósorban a skandináv triumvirátussal: ott volt a svéd csatár Gunnar Nordahl, aki öt különböző szezonban lett a Serie A gólkirálya, ezzel még mindig rekorder; honfitársa, Nils Liedholm csapatkapitányként vezette a svédeket a hazai, 1958-as világbajnokságon, az elveszített döntőben gólt is szerzett Brazília ellen; valamint a dán válogatott Jørgen Sørensen, szintén híres góllövő.

Guttmann nem vesztegette az idejét, hogy megismertesse és bevezesse az elképzeléseit. Azonnal elvetette a catenaccio védekező taktikai rendszerét, amely akkoriban kezdett elterjedni Olaszországban. „Mivel kiváló játékosaim voltak, kiadtam a parancsomat, hogy támadjanak” – mondta. Hasonló vakmerőséggel kemény munkára ösztökélte őket, napi kétszeri gyakorlással, ami viszont nem javította az öltözői hangulatot. „Az edzés időtartamát és keménységét a sztárok határozták meg… senkinek sem kellett kilépnie a komfortzónájából” – elevenítette fel. A szezon háromnegyedében már Guttmann irányított, a csapat az elismerésre méltó harmadik helyen végzett a bajnok Inter és a Juventus mögött. Volt pár jelentős győzelmük is, például az Inter elleni 2-0-s siker a két csapat második meccsén, 1954 márciusában. Guttmann pedig különösen élvezte a Triestina 6-0-ás kiütését korábbi munkaadója pályáján. A klub elnöke, a nagytőkés kiadó, Andrea Rizzoli új szerződést ajánlott neki, és két jelentős igazolással megerősödve készülhetett a következő szezonra. Érkezett az irányító Juan Alberto Schiaffino – őt gyakran minden idők legnagyobb uruguayi futballistájának tekintettek –, aki a Peñaroltól csatlakozott világrekordot jelentő átigazolási összegért; és szintén komoly összegért szerezték meg a Juventustól az argentin szélsőt, Eduardo Ricagnit. Eközben a fiatal középfedezet Cesare Maldini – az AC Milan és az olasz válogatott nagyszerű játékosának, Paolo Maldininak az édesapja – is csatlakozott a Triestinától. Guttmann saját magát is a lehető legjobban felkészítve elhatározta, hogy abban az évben megszerzi a scudettót, az olasz bajnoki címet. Január elején minden a tervek szerint haladt. A Juventus 4-3-as legyőzésével a Milan első tizenkét mérkőzéséből tízet megnyert, és komoly előnyre tett szert. De a nyughatatlan Guttmann sohasem volt teljesen elégedett. Úgy tartotta, ahhoz, hogy 34 bajnoki forduló után megnyerjék ezt a rendkívül kemény bajnokságot, a játékosoknak és az edzőknek egy hullámhosszon kellett

lenniük. Miután két sztár érkezett egy már elkényeztetett keretbe, Guttmann azt gyanította, hogy nem lesz könnyű rájuk erőltetni az elképzeléseit. Szokásához híven megvárta a megfelelő pillanatot a leszámolásra, hogy megerősítse hatalmát. Az volt a kedvelt stratégiája, hogy az egyik legjobb játékossal küzdjön meg. Ha bizonyítani tudja akaratát egy feltehetően nélkülözhetetlen sztárjátékossal szemben, akkor a gyengébb játékosok is tudni fogják, hogy be kell állni a sorba. Ezúttal Ricagni volt a célpontja. A közép-európai hagyományt kitanulva – amely a taktika értékeiben hitt, nem csak a játékosok képességeire számított – ismételt előadásokat tartott csapatának arról, hogyan akarja játszatni őket. Az ilyen jellegű megközelítés – amely a világ nagy részén ritkaságnak számított – nem feltétlenül érte el a célját. Néhány játékos nyugtalanná vált, mások megsértődtek vagy aggódtak, amiért azt kérték tőlük, hogy másik poszton játsszanak. „Előadásokat tartottam nekik” – mondta Guttmann: Mindent felrajzoltam a táblára, hogy megmutassam, hogyan működik mindez a pályán… Közöltem velük, hogy van egy ötletem, miszerint Sorensennek és Ricagninak helyet kellene cserélnie a mérkőzés alatt. Ricagni felugrott. „Én ezt nem tudom megcsinálni!”, „És miért nem?”, „Mert nem tudom” – mondta tömören. „Rendben, majd meglátjuk” – mondtam. A megbántott edző bement Rizzoli irodájába, és meggyőzte, hogy írjanak egy igazolást, elismerve, hogy Ricagni szabadon leigazolható azért az összegért, amennyit a Milan fizetett érte, hogy biztosítsák a játékos szereplését. Guttmann megmutatta a játékosnak a levelet. „A fiú elfehéredett, mintha az arcát beszórtam volna liszttel” – mondta Guttmann. „Semmi hasonló nem történt vele korábban. Nagy pénzért vették őt. Ő volt a császár.”

Guttmann azt állította, hogy Ricagni meghátrált, és attól kezdve követte az utasításait. De ilyen szembesítő stratégia másik irányba is elsülhet. Amikor a dolgok jól mentek, ő volt a mesteredző. Amikor az eredmények rosszabbak lettek, a játékosok elhárították a felelősséget magukról az állítólag diktatórikus edzőre. Valószínűnek tűnik, hogy ezúttal Guttmann terve nem vált be. Hamarosan megfizette ennek az árát. * * * Egymás után három döntetlen követte a Juventus elleni győzelmet. Miután Schiaffino néhány hétre sérülés miatt kidőlt, jött ennél is rosszabb dolog az edző számára: kikapott a csapat 4-3-ra a Triestinától. Guttmannon látszottak a Milan edzőkre általában jellemező intenzív nyomás jelei, amit egy helyi bárban történt furcsa incidens is jól mutatott február elején. Az olaszokkal csalódást keltő világbajnoki szereplés után Czeizlert elküldték a nemzeti csapattól, és a Sampdoria edzője lett Genovában. A Sampdoria Milan elleni mérkőzése előtt Czeizler Milánóba utazott, és meghívta Guttmannt, hogy a feleségeikkel töltsenek el közösen egy estét. Az éjszakát azonban már nem barátokként fejezték be. A La Stampa lap ezt írta: „Egy milánói bárban a két magyar összeveszett. A párjaik is közbeavatkoztak, és Czeizler felesége megdobta egy üveggel Guttmann párját.” A dulakodásnak és kiabálásnak szemtanúi is voltak. A következő vasárnap nem volt baráti a hangulat a kispadoknál, amikor a két férfi csapata egymás ellen játszott. Az eredmény óriási csapás volt Guttmann számára, aki így személyes megaláztatást is átélt a Czeizlerrel való párharcában. A Sampdoria – amely a tabella alsóbb részén állt – 3-1-es győzelmet aratott. Bár a csapat még mindig az élen volt, a Milan vezetősége pánikba esett. Két nappal később, 1955. február 15-én Rizzoli elnök megkocogtatta

Guttmann vállát. „Nincs miért aggódnod, csak tartsd meg az edzést, és gyere vissza a megbeszélésre este” – mondta neki. A vezetőség öt órán át gondolkodott, és végül hajnali kettőkor hívták be a várakozó Guttmannt. Közölték vele, hogy megszüntették a szerződését. A szóvivő idézte, hogy „Guttmann és a csapat között félreértések vannak, a helyzet hetek óta fennállt, de mostanra elfajult, ez pedig kölcsönös bizalmatlanságot eredményezett”. A La Stampa szerint a vezetők azt is figyelembe vehették, hogy a Padova és a Triestina is a szezon második felében hanyatlott Guttmann alatt. Talán azt is érezték, hogy az edzésmódszerei túl kemények voltak, ez pedig a szezon előrehaladtával leszívta a játékosok energiáját. Guttmann dühös volt, és azt gyanította, hogy az asszisztense, Ettore Puricelli összejátszott Czeizlerrel, hogy megbuktassák. Emlékezetes mondattal köszöntötte az újságírókat, akik összegyűltek a kirúgása hírére: „Sono stato licenziato anche se non sono ne un criminale ne un omosessuale. Addio.” (Kirúgtak, pedig nem vagyok sem bűnöző, sem homoszexuális. Viszlát.”) Attól a naptól kezdve – azt állította – mindig ragaszkodott a szerződésében olyan záradékhoz, amely kikötötte, hogy nem rúghatják ki, ha a csapata vezet a bajnokságban. Talán a játékosok bűnösnek éreztek magukat a távozása miatt, ezért néhány nappal később írtak neki egy levelet, hogy elbúcsúzzanak tőle. A súrlódás ellenére tisztában voltak Guttmann értékeivel, és azzal, hogy mit tett értük. Júniusra a csapat bajnok lett. A Milan pedig a hónap végén elhívta Budapestről a nagyszerű Honvédot – Puskás Ferenccel együtt – egy barátságos mérkőzésre. A magyarok meghívták Guttmannt, hogy menjen el a meccs utáni ünnepélyes bankettre. A Milan játékosai megneszelték a hírt, és egy arany emléktáblát ajándékoztak neki, amelybe ezt gravírozták: „Guttmann Béla, a Milan edzője, Olaszország 1954/55-ös szezonjának bajnoka.”

* * * Guttmann életének következő incidense – akárcsak a holokauszttal kapcsolatos élményei – hiányzik az önéletrajzi forrásokból. Egy szomorú és kellemetlen eset, amely sötét árnyat vet az életére és sok eredményére. Hat héttel a kirúgása után, 1955. április 2-án ebédidőben nagy sebességgel hajtott barátja amerikai autójával Milánó központjában, pedig nem volt jogosítványa. Elvesztette az irányítást az autó felett, és nekiütközött két diáknak, akik a robogóik mellett álltak a járdán a Via Pellizza da Volpedo és a Via Mose Bianchi kereszteződésnél. Az egyikük, a 17 éves Giuliano Brene azonnal meghalt. Barátja, a 18 éves Graziella Brianzoli komoly sérüléseket szenvedett, és a baleset után egy hónapot kellett kórházban töltenie. Az autó tulajdonosa – aki aznap az anyósülésen ült – az a Solti Dezső volt, akinek a neve ismerős lehet azoknak, akik ismerik a háború utáni európai futball történelmét. Róla is lehetne egy külön könyvet írni. Miután az 1940-es évek végén Olaszországba érkezett, színházi impresszárióként kezdett dolgozni. Talán kezdetben Guttmann kapcsolatait is használta, így a futballba is belekerült. Végül nem az edzősködésre vagy a játékosmegfigyelésre specializálódott. Az volt a feladata, hogy megvesztegesse a játékvezetőket. Az 1960–70-es években Solti főszereplője volt a legjelentősebb bundabotránynak, amelyet valaha is lelepleztek a futballtörténelem során. Az Internazionale és a Juventus érdekében pénzekkel vesztegette meg a játékvezetőket, és ajándékokkal halmozta el őket a főbb BEK-mérkőzések előtt. A Sunday Times újságírója, Brian Glanville 1974-es nyomozása végül feltárta bűncselekményeit, beleértve az Inter 1964-es és 1965-ös BEKsikerében a korrupciós szerepét. Ennek következménye pedig a futballtól való határozatlan idejű eltiltása lett. Az újságírók Soltira a korrupciós történetében általában „magyar menekültként” vagy „magyar száműzöttként” hivatkoznak, és a legtöbben

ezzel minősítik a személyiségét. De a felszín alatt figyelemre méltó emberi történetet lehet találni. Solti Steinberger Dezsőként született Balmazújvárosban 1911-ben. Solti zsidóként túlélte Auschwitz poklát. A balmazújvárosi zsidók több száz fős csoportjából – férfiakat, nőket és gyerekeket is beleértve – szinte mindenkit elpusztítottak. Solti nemcsak csaló volt. Egy olyan férfi volt, aki minden valószínűség ellenére megmenekült a haláltól. Sőt egyfajta hős. Az egyik balmazújvárosi túlélőtársa, Schwarcz Sándor idős korában elmesélte, hogyan tolta előre magát, hogy játsszon az egyik auschwitzi futballcsapatban, amikor a nácikat szórakoztatták, akik unták a mindennapi gyilkolást. Schwarcz mindezt azért tette, mert a futballisták több élelmet kaptak, amivel növelték egyébként csekély túlélési esélyeiket. Amikor a futballcsapatba jelentkezett, Schwarcz hamisan azt állította, hogy játszott a Bocskaiban – a (Balmazújvároshoz közeli) debreceni együttesben –, amely az 1930-as évek alatt a magyar első osztályban szerepelt. Pontosan abban a pillanatban Schwarcz a szeme sarkából elkapta Solti – aki a futballcsapat mindenese volt – futó pillantását. Tudta, hogy Soltinak lehettek kapcsolatai a Bocskaihoz, és Schwarcz azonnal attól félt, hogy leleplezik. „Azt gondoltam, hogy végem, és az őrök ott helyben agyonlőnek” – mondta Schwarcz. „Steinberger érdeme, hogy a szeme sem rebbent, pedig pontosan tudta, ki vagyok, és a Bocskai sohasem szerződtetett.” Van egy másik történet is. A Magyar Televíziónak készített dokumentumfilmben, 1990-ben Solti visszaemlékezett, ahogy Josef Mengele – Auschwitz hírhedt orvosa, akit a „halál angyalának” neveztek – személyi asszisztensének választotta őt a nyelvérzéke miatt. Solti a kiváltságos pozícióját arra használta, hogy megmentse egyik unokahúgát, de semmit sem tehetett 49 másik családtagjáért, akiket mind meggyilkoltak. A háború után az amerikai hatóságok kikérdezték Soltit Mengele bűncselekményeinek szemtanújaként.

„Nagyon jól nézett ki” – mondta Solti. „Rendkívül jól ápolt volt – amit abban a szomorú környezetben azonnal kiszúrtam. A haja sűrű és sötét volt. Emlékszem a szeme szokatlanul fénylett. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy tömeggyilkos.” De térjünk vissza 1955-re, amikor félúton voltunk Auschwitz és Solti későbbi korrupciós ügye között. Ismerjük meg előbb a puszta tényeket arról, hogy mi történt a baleset után: a két férfi azonnali ösztöne – élettapasztalatuk volt ebben – a menekülés volt. Otthagyták az autót, és elmenekültek a helyszínről. Letartóztatási parancsot adtak ki mindkettőjük ellen. Soltit egy héttel később tartóztatták le a rendőrök az osztrák Alpokban, körülbelül 300 kilométerre Milánótól, és visszaküldték Olaszországba. Írt egy levelet a főügyésznek, azt állítva, hogy egyedül ő a felelős a balesetért. Guttmannt hivatalosan is felmentették. Azonban néhány szemtanú ellentmondott ennek az állításnak a vizsgálat során, azt bizonygatva, hogy Guttmann ült a kormánynál. Visszatérve Olaszországba – akkor éppen a Vicenza edzőjeként – Guttmannt emberöléssel vádolták meg Soltival együtt 1955 novemberében. Az olasz igazságszolgáltatás ügymenete lassú volt. A történet következő fontos időpontja 1957 márciusában volt, a bírósági tárgyalás első napja. Mivel Guttmann már biztosan Dél-Amerikában lehetett, Solti egyedül ült a vádlottak padján. Érzelmes vallomásában – erről a La Stampa tudósított – „nagy szenzációt keltve visszavonta a beismerő vallomását”. Azt mondta a bíróságon, hogy csak Guttmannt védte, aki – tetteinek következményeitől való félelmében – azzal fenyegetőzött, hogy megöli magát. Guttmann elmondta a barátjának, hogy teljes kártalanítást ad a családoknak, így Solti belement, hogy vállalja a felelősséget. De egyáltalán nem volt köze a balesethez. Ezzel a meglepő eseménnyel a bíróság elnapolta a tárgyalást a „további vizsgálatig”. Ez három évvel azelőtt volt, hogy újratárgyalták az ügyet 1960. március 17-én. Guttmann ekkor már Portugáliában tartózkodott, és Soltit sem lehetett megtalálni. Mindketten „lenyomozhatatlanok” voltak, ami kicsit

meglepő, hiszen Solti ekkor már luxusutazásokat szervezett Milánóban külföldi csapatok számára. A bíróság azonban a távollétükben is meghozta az ítéleteket. Soltit már azzal is vádolták, hogy tudatosan engedte át az autóját egy jogosítvány nélküli személynek, de bizonyíték hiányában minden vádpont alól felmentették. Guttmannt hat hónap börtönbüntetésre ítélték gondatlanságból elkövetett emberölésért és sérülés okozásáért, de a büntetést elengedték azzal a feltétellel, hogy kárpótlásként 4 millió lírát fizet az érintett családoknak.{21} Ahhoz, hogy ilyen enyhén megússza ezt a bűncselekményt, Guttmann nem is választhatott volna jobb partnert a nagy túlélő Soltinál. Joggal feltételezhető, hogy ketten egyformán gondolkoztak, mintha nézőpontjuk a baleset kapcsán ugyanaz lett volna. Ezeknek az embereknek brutálisan meggyilkolták a családját, a népirtás rettenetes jeleneteinek voltak szemtanúi. Céltudatosság és vakmerőség, hogy nem rombolják le az életüket olyan eset miatt, amelyet balesetnek láttak. Csak találgatni lehet, hogy ketten összejátszottak, hogy elkerüljék az igazságszolgáltatást. Kétségtelenül megegyeztek, miután elmenekültek a helyszínről: Solti elismer mindent, Guttmann pedig kifizeti a károkat, valószínűleg fizet Soltinak, aki átgondolta az esélyeit, hogyan manipulálja az olasz igazságszolgáltatást. Elvégre egy olyan embernek, aki túlélte Auschwitzot, emiatt nem nagyon aggódott. De aztán a szemtanúk felborították a terveiket. Helyette újabbra volt szükség. Ezúttal Guttmann külföldre ment, otthagyva Soltit, hogy kiagyalja a történetét Guttmann öngyilkossággal fenyegetőzéséről, és nagylelkű döntéséről, hogy megmentse a barátját. Azt is elképzelhető, hogy megvesztegetések késleltethették a folyamatokat. A végső ítélet a bírók és a vádlottak közötti egyezség eredménye volt. Érdekes, hogy egyikőjük sem törekedett elferdíteni az igazságot. Guttmann, akinek a lelkiismeretét részben megnyugtatta, hogy kártérítést fizetett, a korábbiakhoz hasonlóan szabadon folytathatta a karrierjét. Sőt,

mivel a történetről csak felületesen számoltak be, a hírneve is makulátlan maradt. Ha egy komoly futballedző most okozná valakinek a halálát, annak óriási visszhangja lenne. De nem ez volt a helyzet Olaszországban az 1950-es évek végén. Még a bírósági ítélet hírét is csak a La Stampa 9. oldalára dugták el. Joggal feltételezhető azonban, hogy Giuliano Brene családja és barátai számára Guttmann Béla neve a legszörnyűbb emlékeket idézi fel. * * * Néhány hónappal a baleset után, a semmivel sem gyanúsított Guttmann visszatért, hogy irányítsa a frissen feljutott Vicenzát. A Padova után ez volt a második munkája Velence közelében. Ez volt a negyedik és egyben utolsó munkája a szerencsétlen, szorongástól terhes, mégis felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokat hozó olaszországi kalandozása során. Fiatal és sikerre kiéhezett csapatot vett át, benne a fiatal középpályás Azeglio Vicinivel, aki később hazai pályán irányította az olasz válogatottat az 1990-es világbajnokságon. De az 1955/56-os szezon borzalmasan végződött Guttmann számára. 1955 végére – amikor már a szezon egyharmadát lejátszották – a Vicenza a második helyen állt a későbbi bajnok Fiorentina mögött. Az idegenbeli teljesítményük különösen imponáló volt. Legfőképpen a 31-es győzelem a Sampdoria és a Lazio otthonában, valamint a Milannál elért 0-0-s döntetlen volt figyelemre méltó, túljárva ezzel korábbi asszisztense és Czeizler állítólagos társa, Ettore Puricelli eszén, aki őt váltotta a San Siróban. Az újévben azonban a dolgok ismét elromlottak. Ekkorra már világossá vált, hogy Guttmann intenzív edzésmunkája legalább részben igenis okolható ezért, hiszen a játékosok egyre jobban elfáradtak. Emellett talán Guttmann fejében a saját novemberi bírósági ügye is ott lehetett, elvonva a figyelmét a közelgő problémákról.

Sorozatban négy vereség után – a Milan elleni hazai 3-1-es kudarc zárta le – a csapat 1956 áprilisának elejére visszaesett, hátulról a harmadik volt. A kiesés veszélye határozottan fenyegette a klubot. Guttmann néhány nappal később elhagyta a Vicenzát, de nem világos, hogy ki kezdeményezte. A klub kiadott egy közleményt, miszerint „a szenvedélyes magyar edző kijelentette, hogy pihenésre van szüksége”. Ekkorra valószínűleg már megállapodott Soltival, hogy el kellene hagynia az országot, és máshol munkát találni. Guttmann – aki sohasem beszélt nyilvánosan a balesetről – másként látta, azt állítva, hogy kirúgták, miután ismét tönkrement a kapcsolata a klubvezetéssel. Az utolsó mérkőzésének félidejében az alelnök állítólag bement az öltözőbe, Guttmann pedig azt mondta neki, hogy itt nem kívánatos személy és nem kellene visszajönnie. Guttmann állította, hogy az incidens után rúgták ki. Az biztos, hogy a távozás mindkét fél számára megfelelő volt. A klub frissíthetett, hogy megmentse a szezonját, míg Guttmann el akart tűnni, mielőtt a törvény lesújtott volna rá. Miután 1949-ben végleg elhagyta Magyarországot, 1956-ban utoljára elbúcsúzott Olaszországtól is, ahová sohasem tért vissza edzőként. Ismét új helyek várták a nyugtalan vándort.

NYOLCADIK FEJEZET

Latin leckék Stefan Zweig és Gustav Wagner egyaránt Bécsben született és nőtt fel, életüket féltve mindketten elhagyták Európát, és mindketten öngyilkosságot követtek el

Brazíliában a hatvanas éveikben. És itt a nyilvánvaló hasonlóságok véget is érnek. Zweig 1881-ben született egy gazdag nagyiparos fiaként, és az 1920–30-as években a világ egyik legnépszerűbb irodalmi alakjává vált. Színdarabok, novellák és esszék termékeny írójaként az életrajzai voltak a legismertebbek, amelyekben gyakran három embert csoportosított össze, akikben valami közös vonást fedezett fel. A Drei Meister (Három mester) című könyve témája Honoré de Balzac, Charles Dickens és Fjodor Dosztojevszkij. Zweig szintén közreműködött Richard Strauss 1934-es operájának, a Die schweigsame Frau (A néma nő) szövegkönyvében. De sohasem látta a művet, mert három németországi előadás után a náci rezsim betiltotta Strauss ragaszkodása miatt, hogy zsidó szövegírójának nevét is feltüntessék. Abban az évben elhagyta Bécset, és Angliába, az Egyesült Államokba, majd végül Brazíliába ment, ahová további 17 500 zsidó menekült a bevándorlási szigorú ellenőrzése ellenére. A Die Welt von Gestern (A tegnap világa) című önéletrajzában – amelyet a halála előtti napon adott át a kiadójának – Zweig siratta annak a civilizációnak a pusztulását, amelyet annyira szeretett. Megjegyezte, hogy „zsidók vezették be, segítették elő és alkották meg a kilencven százalékát annak, amit a világ a XIX. században bécsi kultúraként ünnepelt”. Búcsúlevelében azon elmélkedett, hogy „saját nyelvű világom elsüllyedt, elveszett számomra, és szellemi szülőföldem, Európa lerombolta önmagát”. Ezzel fejezte be: „Küldöm üdvözletemet minden barátomnak: Ők még talán élve látják a pirkadatot a hosszú éjszaka után.” Őt és feleségét, Lottét holtan találták kézen fogva 1942. február 22-én, a Rio de Janierón kívüli petrópolisi otthonukban. A Zweig halála utáni hónapban Gustav Wagnert jelölték ki, hogy segítsen a Sobibór haláltábor létrehozásában Lengyelország keleti részén. Az 1911ben született osztrák náci az 1930-as évek végén csatlakozott az SS-hez,

mielőtt munkát talált volna a rendszer eutanáziaprogramjában, megölve szellemi és fizikai fogyatékos embereket. Sobibórban Wagner megtalálta az igazi hivatását. Az 1942 tavaszán kezdődő, 18 hónapos időszakban közel negyedmillió zsidót gázosítottak el a táborban. Az egyik ok, amiért Sobibór nem annyira ismert, mint Auschwitz, hogy mindössze 58 ismert túlélő volt, néhányan közülük csodálatos módon menekültek meg egy 1943. októberi felkelés során. Sobibórban a túlélés valószínűsége körülbelül 0,02 százalék volt. A néhány túlélő sokat mesélt Gustav Wagnerről. „Ő nem lőtt, hanem kínzott” – mondta Thomas Blatt, aki 16 évesen menekült meg Sobibórból. „Használt baltát, lapátot, korbácsot, ahogy a puszta kezét is. Láttam, ahogy felemelt egy lapátot, és egyszerűen kettéhasította egy férfi fejét. Nem volt szüksége semmilyen indokra, hogy ezt tegye. Talán a férfi túl lassan mozgott. És amikor megölte, mosolygott.” „Meg kellett ölnie akár két-három embert is, aki elé került” – mondta Esther Raab, a kilenc női túlélő egyike. „Ment körbe, és kiválasztotta az embereit. Ahogy egy részegnek italra van szüksége, neki vér kellett.” „Helyes férfi volt, magas és szőke – tiszta árja” – emlékezett vissza Moshe Bahir. „A civil életben kétségtelenül jól nevelt férfi volt; Sobibórban azonban egy vadállat… Kiragadná a kisbabákat az anyjuk kezéből, és darabokra szaggatná őket a puszta kezével.” A háború után, félve az igazságszolgáltatástól, megszerezte Alois Hudal püspök, a német papok számára Rómában fenntartott papnevelde náci szimpatizánsának és plébánosának segítségét. Hudal megkönnyítette számára, hogy Szíriába meneküljön, majd onnan Brazíliába 1950-ben. Günther Mendel álnéven Wagner majdnem harminc évet szabadon élhetett a São Paulót körülvevő erdőkben, feleségül véve egy brazil nőt. Egyike volt annak a kilencezer náci háborús bűnösnek, aki menedéket talált Dél-Amerikában a háború után, csatlakozva azokhoz a zsidókhoz, akik éppen előlük menekültek el néhány évvel korábban.

Bár a nácivadász Simon Wiesenthal lenyomozta őt 1978-ban, a brazil hatóságok négy ország kiadatási kérelmét megtagadták. Gustav Wagnernek szabadon hagyták, hogy véget vessen az életének a saját otthonában 1980. október 3-án. * * * Béla és Mariann a vicenzai kirúgás után nem sokkal már úton volt. 1956. május végére állandó bécsi lakosok lettek. A pár újból engedélyezett magának egy pihenőt, és Guttmann a „leggyötrelmesebb és legtartalmatlanabb évekként” emlékezett vissza Olaszországban töltött idejére, amely mégis olyan időszak volt, amely „szükséges az életben, ha több sikert akar elérni”. A sok útelágazás közül újabbhoz érkezett a karrierjében, a tanulás és az új döntések idejéhez. Mielőtt még áttekinthette volna, hogy mi lesz a következő lépése a futballban, meg kell erősítenie a státuszát. Bűnügyi vizsgálat volt ellene Olaszországban, és 1949 óta nem élt Magyarországon. A kiutazási vízumok a kommunista országokból nem hét évre szóltak. A szükséges engedély nélküli külföldön tartózkodással – Guttmann esetében bizonytalan volt az is, egyáltalán milyen állampolgárnak számít – kiadatásra számíthatott volna, és egyetlen olyan állam sem tudta megvédeni, ahol korábban élt. Gyorsan elvetette az ötletet, hogy az állampolgársága megerősítéséért a magyar hatóságokhoz forduljon, és visszatérjen Budapestre. Nemcsak azért döntött így, hogy ne hagyja el a családját, hanem mert a politikai helyzet is zavaros volt. És ahogy 1938 februárjában jó érzékkel elhagyta Bécset egy hónappal az Anschluss előtt, Guttmann ezúttal is előre látta a nem túl boldog véget. Sztálin 1953-as halála felébresztette a reményt a szovjet blokkban a kommunizmus liberális, toleráns formája iránt. Az 1956. júniusi események azonban azt sugallták, hogy ez az optimizmus nem volt megalapozott. A

lengyel kormány brutálisan elfojtotta a poznani munkások sztrájkját, akik jobb élet- és munkakörülményeket követeltek. Több tucat tüntetőt meggyilkoltak. Magyarország sem számíthatott szép jövőre 1956 nyarán. Az elmúlt éveket politikai zűrzavar, hatalmi harc jellemezte a keményvonalasok és reformerek között. A Sztálin halálát követő négy hónapon belül a reformpárti Nagy Imre lett a miniszterelnök, Rákosi Mátyást váltva, aki politikai ellenfelei ezreit végeztette ki és börtönözte be. De amíg Nagy elengedte ezeket a politikai foglyokat, és lazított a média állami irányításán, addig Rákosi a kommunista párt főtitkári pozíciójából támadta az új vezetést. 1955. áprilisban Nagy kegyvesztett lett Moszkvában. A keményvonalasok újra hatalomra kerültek. Nyikita Hruscsov szovjet pártvezető 1956. februári, szenzációt keltő beszéde ellenére – leleplezte Sztálin bűncselekményeit, ami Rákosi pozícióját tarthatatlanná tette – a radikális változás reménye hamarosan ismét meghiúsult. Rákosi utódként ki tudta nevezni keményvonalas társát, Gerő Ernőt.{22} „Megint ugyanaz, megint ugyanaz” – gondolhatta Guttmann Béla, amint bécsi lakásában értesült a helyzetről. 1956. július 20-án, két nappal Gerő kinevezése után benyújtotta osztrák állampolgársági kérelmét. Arra a kérdésre, hogy mi a jelenlegi állampolgársága, a válasza a „hontalan” volt. Amikor a hatóságok kétségbe vonták hontalan státuszát, Guttmann ezt válaszolta: „Mostanáig magyar állampolgár voltam, Magyarországról 1949ben menekültem el. Azt feltételezem, hogy a menekülésem miatt elvesztettem a magyar állampolgárságomat. Hogy hivatalosan megfosztottak-e ettől, nem tudom.” 1956. szeptember 28-án, támogatva az Osztrák Labdarúgó-szövetség ajánlólevelével, hivatalosan is megkapta az osztrák állampolgárságot. Guttmann szokása szerint az események előtt járt. Alig egy hónappal később a kommunista rezsim elleni tüntetések után Nagy újra átvette a miniszterelnöki pozíciót, és kezdte bevezetni a

demokratikus reformokat a magyar forradalomban. Hruscsov elfogadta, hogy kivonja a csapatait Budapestről. De a szabadság elképesztően rövid életű volt. A szovjet rezsim elvesztette magabiztosságát november elején, valószínűleg Nagy kijelentésének köszönhetően, miszerint Magyarország ki akar lépni a Varsói Szerződésből. A szovjet tankok szétzúzták a forradalmat, körülbelül háromezer felkelőt öltek meg a harcokban vagy a kivégzések során, több ezret pedig bebörtönöztek. A 10 milliós népességből több mint 200 ezer magyar (köztük 10 ezer zsidó) menekült át a határon Ausztriába. Amint ezek a kétségbeesett magyarok beözönlöttek a határon, Guttmann Béla már újra úton volt valahová, új útlevelével a zsebében. * * * 1949-ben Sebes Gusztáv – a magyar válogatott csapat szövetségi kapitánya és sportminiszter-helyettes – új ötlettel állt elő. Annak érdekében, hogy összetartást és egységet alakítson ki a válogatotton belül, játékosai legnagyobb részét egy csapatból akarta kiválasztani, amelyben az általa preferált játékstílusban tudtak edzeni. A legjobb magyar csapatok államosítása megadta neki a hatáskört, hogy ezt megtegye. Egy budapesti klubot keresett, amelyet átvehetett. Az MTK-ra – az úgynevezett zsidó klubra – már igényt tartott a gyűlölt titkosrendőrség és annak vezetője, Péter Gábor.{23} Köszönhetően háború előtti nacionalista imázsának, a Ferencvárost alkalmatlannak tartották arra, hogy a klubja legyen azoknak a játékosoknak, akik a kommunista rezsimet képviselik. Sebes a Kispestre telepedett rá, arra a klubra, amelyet Guttmann Béla az előző évben elhagyott, és amelyben együtt játszott a nagyszerű Puskás Ferenc és Bozsik József. Honvéd néven vette át a klubot a Honvédelmi Minisztérium, és már a magyar hadsereget képviselte.

Sebes kényelmesen használhatta a hadsereg besorozását, hogy Puskás és Bozsik mellé fiatalokat szerezzen más klubokból, például a csatár Kocsis Sándort és a balszélső Czibor Zoltánt. A Honvéd hét játékost adott a kezdő tizenegybe, amely 6-3-ra kiütötte Angliát 1953-ban a Wembley-ben, és hatot abba a csapatban, amelynek meg kellett volna nyernie a svájci világbajnokságot 1954-ben, de a döntőben az esélytelenebb NSZK szoros mérkőzésen legyőzte. Néhány évvel később, 1956 októberében a bajnok Honvéd ismét a magyar bajnokság élén volt, amikor a forradalom kitört. A klub engedélyt kért az UEFA-tól – az európai futball adminisztratív testületétől –, hogy az Athletic Bilbao elleni közelgő BEK-mérkőzés pályaválasztói jogát cseréljék Budapestről Spanyolországra, így az optimista tervek szerint a hazai mérkőzést néhány héttel később le tudták volna játszani. A hazai bajnokság szüneteltetése miatt a játékosoknak szükségük volt arra, hogy formában maradjanak a Bilbao elleni mérkőzésre, amelyet november 22én játszottak. A klub hivatalosan is szabad jelzést kapott, hogy barátságos mérkőzéseket játsszon Ausztriában, Németországban és Franciaországban, mielőtt Spanyolországba utazna. Közben kerestek egy megfelelő edzőt, aki felkészíti őket az európai túrára. Ki lett volna jobb, mint az éppen elérhető Guttmann Béla, aki már irányította a klubot, jól ismerte a sztárjátékosait, és aki azóta edzősködött a nívós olasz bajnokságban? A kispesti összezördülésük után Guttmann és Puskás elásta a csatabárdot az AC Milan előző évi bankettjén. A befolyásos csapatkapitány teljesen támogatta Guttmannt ideiglenes edzőként, és a kinevezést meg is erősítették, amint a csapat átlépte az osztrák határt. Puskás később „nagyon tapasztalt és tehetséges” edzőnek minősítette Guttmannt, és felvette vele a kapcsolatot, hogy adjon neki tanácsokat, amikor megkezdte saját edzői karrierjét.

Guttmann a San Mamés stadionban, Bilbaóban foglalta el a Honvédnál edzői pozícióját. Ez volt az első mérkőzése az új nemzetközi kupasorozatban, a BEK-ben, amely az előző szezonban indult. És szintén az első nemzetközi meccse volt a diadalmas Közép-európai Kupa-menetelés, azaz 17 év óta. Ellentétben a Közép-európai Kupával – amelyen csak néhány kiválasztott ország csapata indult –, a BEK-ben a kontinens összes nemzetének bajnokcsapata indulhatott, és a mai napig a legjelentősebb nemzetközi klubsorozatnak számít, de már más néven. A spanyol bajnok 40 ezer szenvedélyes baszk szurkoló előtt 3-2-re nyert, így a párharc kiélezett maradt a visszavágóra. A helyzet még mindig kaotikus volt Magyarországon, ezért a csapat külföldön maradt, hogy fenntartsa formáját a következő mérkőzésre, a szükséges anyagiakat pedig barátságos mérkőzések bevételeiből teremtette elő. A következő barátságos találkozót egy vegyes csapat ellen játszották, amely az Atlético Madrid és a BEK-címvédő Real Madrid játékosaiból állt. Ekkor még Puskás Ferenc és Alfredo Di Stéfano ellenfélként találkoztak, de később csapattársak lettek a Realnál. Izgalmas, 5-5-ös döntetlent játszottak a Santiago Bernabéu stadionban, ahol egyperces néma csenddel emlékeztek a magyar forradalom áldozataira. A túra a Barcelona 4-3-as legyőzésével folytatódott, majd az utazó csapat Olaszországba ment további három mérkőzésre. Az európai média intenzív érdeklődéssel figyelte útjukat, és arról is találgattak, hogy egyáltalán az egész csapat vagy csak egy része tér majd vissza Magyarországra. Megérkezve Milánóba, ahol Guttmannék mérkőzése 2-1-es győzelemmel zárult korábbi munkaadói ellen, az edző próbálta védeni a játékosait az újságíróktól. A La Stampa így tudósított: „Guttmann maga köré gyűjtötte a megjelenteket, és ezt mondta valamennyire érthető olasz tudásával: Az európai túránk alatt könyörtelenül kérdezgetnek minket. Kérem, ne várjanak olyan válaszokat, amely még jobban elmérgesíti a most is nehéz helyzetet.”

Az európai szövetség hivatalosan is áldását adta egy semleges helyszínre, Brüsszelre, ahol a Honvéd játszott a Bilbao ellen december 20-án. A felkészülés aligha sikerült a legjobban, ugyanis a játékosok figyelmét elvonta, hogy aggódtak otthon maradt családjaikért, valamint jövőjüket érintő saját döntések miatt. Östreicher Emil, a klub zsidó származású szakosztályvezetője így írta le azokat a furcsa körülményeket, amely végigkísérték őket ezen hosszú túrán. „A pénzt papírzacskóban cipeltük mindenhová. Fogalmunk sem volt, mi történik Magyarországon, és nem tudtuk, meddig kell folytatnunk ezt az utat.” Östreicher a pénz egy részét arra használta fel, hogy néhány játékos feleségét kicsempéssze Magyarországról.{24} A meghívások továbbra is érkeztek a világ minden pontjáról, mindenki égett a vágytól, hogy játsszon egy mérkőzést a híres magyar játékosok ellen. Az egyik ajánlat Brazíliából érkezett. „Mialatt Belgiumban voltunk, kaptunk egy ajánlatot a Flamengo elnökétől: 10 ezer amerikai dollár a meccsért, plusz repülőjegyek, hogy eljussunk” – emlékezett vissza Östreicher. „Ez nagyszerű lehetőség volt a csapat számára, sokan vágytak arra, hogy Dél-Amerikában játszhassanak, de senki sem volt annyira boldog, mert nem volt engedélyünk a Magyar Labdarúgó-szövetségtől.” Közben a magyar kormány kettős feladatra küldte a kommunista Sebes Gusztávot, aki lojális maradt a szovjet rezsimhez. Az első állomása Zürich volt, ahol elintézte, hogy biztosítékot kapjon a FIFA-tól, hogy a továbbiakban a Honvéd egyetlen túrája sem kaphat hivatalos engedélyt. Ezután Brüsszelbe ment, hogy meggyőzze a csapatot, hogy a Bilbao elleni mérkőzés után térjen haza. Amikor megérkezett, a csapatban konfliktusok voltak, hogy elfogadják-e a brazíliai ajánlatot. „A csapat három részre szakadt” – mondta Tichy Lajos, az együttes fiatal és gólerős csatára. „Az első – Guttmann-nal és Cziborral – nyíltan Östreicherrel volt; a második ellene volt, beleértve magamat, Budai Lászlót és másokat. A harmadik bizonytalakodott. A három csoport folyamatosan vitatkozott arról, hogy mit csináljanak.”

A belga közönség a Heysel stadionban egy hideg és ködös estén tisztában volt vele, hogy ez lehet az utolsó alkalom, amikor ez a nagyszerű csapatot együtt játszik. A mérkőzést megváltoztatta a Honvéd kapusának, Faragó Lajosnak a sérülése rögtön a második félidő elején, 1-1-es állásnál. Mivel cseréket nem lehetett használni, ezért Czibor vállalkozott arra, hogy beáll a kapuba, a csapat pedig tíz emberre fogyatkozott. A Bilbao kihasználta az előnyt, és két gyors gólt szerzett. Bár a Honvéd két szerzett góllal életre kapott, nem tudta kiegyenlíteni az meglévő egygólos hátrányát, így kiharcolni a harmadik mérkőzést. A találkozó 3-3-as döntetlennel ért véget.{25} Puskás csalódottságot érzett. „Ha a mérkőzést Budapesten játsszuk, biztosan megnyertük volna” – mondta. Sebesnek másfajta magyarázata volt a meglepő kiesésre. „Az volt a benyomásom, hogy a játékosok nem akartak igazán nyerni és továbbjutni, mert az a dél-amerikai túra átgondolását jelentette volna” – mondta. „Akkor már tudtam, hogy az Aranycsapat nagyszerű játékosait soha többé nem látom újra egy csapatban.” Igaza volt. De mielőtt azok a játékosok útnak indultak volna, még egy utolsó gyönyörű élményt adtak Brazília futballszurkolóinak. Tichy kivételével az összes sztár visszautasította a magyar kormány kérését, hogy térjenek vissza Budapestre, míg más klasszisjátékosok az MTK-ból csatlakoztak a csapathoz, amely hasonló okok miatt szintén Európában túrázott. Guttmann behívta Szusza Ferencet, az Újpest csatárát, aki 1947-ben játszott az irányítása alatt. Miután a spanyol fővárosban 5-5-ös döntetlent játszottak, Guttmann-nak felajánlották az Atlético Madrid edzői állását. Visszautasította, pedig ez lehetett volna az egyetlen tapasztalata a La Ligában, az európai futball legnagyszerűbb bajnokságában. Mégsem akart lemaradni arról, hogy nagyszerű játékosokkal olyan országba mehessen, ahol rendkívül gyorsan fejlődik a futball, és ontja a tehetségeket. Talán az is a fejében járt, hogy

ebben az igazán felszabadult környezetben úgy találhat magának egy újabb megfelelő kihívást, hogy közben tovább bővítheti edzői tapasztalatait? * * * Guttmann Béla magyar játékosait hatalmas és lelkes tömeg köszöntötte, amikor 1957 januárjának az elején Rio de Janieróba érkeztek „illegális” túrájukra. A brazil közönség túl jól ismerte ezeket a játékosokat. Nemzeti csapatuk 1954-ben 4-2-re kikapott az úgynevezett „berni háborúban”. A világbajnokság negyeddöntőjében Bozsik Józsefet és két brazil játékost is kiállítottak. A harc később az öltözőkben is folytatódott, Sebes arcát négy öltéssel kellett összevarrni, és „brutális, barbár mérkőzésnek” nevezte később a találkozót. A gyűlölet miatt a magyarok azt is megfontolták, hogy talán bölcs döntés lenne lemondani tervezett brazil túrájukat. 1957-re azonban elég idő telt el mindenki számára ahhoz, hogy inkább a látványosságra összpontosítsanak. Óriási tétje volt a mérkőzéseknek, hiszen a csapatok két nagyszerű futballnemzetet képviseltek. Mielőtt a nemzetközi sorozatok elterjedtek volna, az úgynevezett barátságos mérkőzéseket ritkán játszották csak a szórakozás kedvéért, és ez a torna sem volt kivétel. Az első mérkőzésen a Rio Club Flamengo ellen léptek pályára. A találkozót óriási tömeg, több mint 113 ezer ember tekintette meg komoly hőségben a Maracana stadionban, ahol végül a brazilok nyertek 6-4-re. Hihetetlen módon az eredmény a fordítottja volt a következő héten São Paulóban. Ezt három további mérkőzés követte: egy a Maracanában, kettő pedig Caracasban, Venezuelában. Az ötből kétszer a Flamengo, kétszer a Honvéd nyert, egyszer pedig döntetlen lett. Az öt találkozó összesített gólkülönbsége szerint a Flamengo 18, a Honvéd 17 gólt szerzett, utóbbiban Puskás nyolcszor volt eredményes.

A búcsúmérkőzés – amelyet 60 ezer ember előtt játszottak a Maracanában – erőteljesen azt sugallta, hogy a világfutball megváltozott. A Flamengo és a Botafogo játékosainak vegyes csapata 6-2-re ütötte ki a Honvédot, a brazil csapat klassziskülönbséggel volt jobb, főként, hogy ott játszott az 1958-as és 1962-es világbajnok brazil válogatott későbbi sztárja, Garrincha. A játékosok február végén érkeztek vissza Bécsbe. A FIFA – gyalázatos módon – a diktatúra pártját fogta, és Puskást 18 hónapra tiltotta el minden mérkőzéstől. Ő végül a Real Madridba igazolt, míg Kocsis Sándor és Czibor Zoltán a Barcelonában kötött ki. Östreicher Emil a Real technikai igazgatója lett – ez „némi” előrelépés volt az ukrajnai munkaszolgálat után –, és közreműködött Puskás megszerzésében. Miután kétségtelenül mindig ez volt a szándéka, Guttmann Brazíliában maradt, messze az olasz bíróságoktól. Március 1-jén – három nappal azelőtt, hogy Solti egyedül állt Milánóban a vádlottak padjánál, és kitalálta új történetét – Guttmann aláírt edzőként a São Paulóhoz, amelyet legutóbb a Hakoah All-Stars 1930-as túrája során látogatott meg. Annak ellenére, hogy egy szót sem beszélt portugálul, a tehetsége kétségtelenül nagy benyomást tett a klub sportigazgatójára, Manoel Raymundo Paes de Almeidára. Guttmann így a hosszú ideje edzősködő Vicente Feolát váltotta, aki az asszisztense lett. Ez pedig olyan kapcsolattá vált, amely komolyan otthagyta nyomát a futball történetében. * * * „Hosszú karrierem alatt sok országban jártam és dolgoztam” – mondta egyszer Guttmann. „Ha bármi jót láttam a futballban, azonnal elloptam, és megtartottam. Egy idő után koktélt kevertem magamnak az ellopott ínyencségekből.”

Látva az elképesztő sikereket, amelyet három különböző csapattal ért el az öt évben, miután 1957-ben átvette a São Paulo irányítását addig, amíg 1962ben elhagyta a Benficát (két BEK-győzelem és négy bajnoki cím), azt mondhatjuk, hogy az Olaszországban és a Honvédnál szerzett tapasztalatok bővítették nemzetközi futballismereteit, és az edzésmódszerei teljesen beértek. Az antiszemitizmus, majd a holokauszt elvett hat fontos évet a karrierjéből a negyvenes évei alatt, így Guttmann később ért a csúcsára, mint a legtöbb edző, inkább a hatvanas évei elején. Néhány lényeges elem jellemezte a felfogását. Az már világossá vált, hogy semmilyen támadást nem tűr, amely az irányítását vagy a hatalmát érinti, érkezzen az a csapaton belülről vagy a klub vezetőitől. Guttmann edzői tankönyvében egy fejezetet szentelt a nyílt becsületesség elképzelésének, hogy ennek milyen hatása van az edző és a játékos közötti lelki kapcsolatra. Arra törekedett, hogy egyszerű alapelvet tudasson a játékosaival, amely ilyesmi lehetett: „Egy csapat vagyunk, egy oldalon állunk. Mindenkivel, mindig igazságosan fogok bánni. A fegyelmezésben nem kivételezem még a legnagyszerűbb játékosokkal sem. Aki teljes elkötelezettséget mutat, azt használni és támogatni fogom, és jobb játékossá teszem. De ha hátráltat, akkor biztosan meg fogja ismerni a következményeket.” Ebben a tekintetben az érthetőség és a bizalom megalapozott volt. A játékos tudta, hol a helye. Csak keményen kellett dolgoznia, és meggyőződhetett arról, hogy Guttmann az ő oldalán áll, és a játékosokkal együtt megtesz mindent azért, hogy elérjék a közös célokat. „Guttmann a legnagyszerűbb edző, akivel valaha találkoztam” – mondta a Benfica és a portugál válogatott kapusa, Albert da Costa Pereira 1963-ban. „Amellett, hogy át tudta adni a tudását a játékosoknak, a barátjuk is volt egyben. Megértette a problémáikat, és fáradhatatlan közvetítő volt közöttük, valamint a Benfica vezetői között.” Guttmann korai karrierjének két példája illusztrálja, hogyan tette a nyílt korrektség alapelvét mindennapossá. Az Újpestnél a háború előtt büntetési

rendszert dolgozott ki mindenki számára, aki elkésett az edzésről vagy a csapattalálkozóról. „Elmondtam, hogy bárki, aki késik, az befizet egy bizonyos összeget egy dobozba, amit majd együtt költünk el év végén” – mondta. „Én, edzőként a büntetés összegének a dupláját fizetem. De néhányan gúnyosan mosolyogtak, mintha kétségbe vonnák a szavaimat.” Annak érdekében, hogy megerősítse az alapelveit, Guttmann-nak volt egy terve. „Egyik nap fél órával korábban mentem a pályára, és elbújtam a lelátó alatt” – mondta: „Amikor láttam, hogy már tíz perc eltelt a megbeszélt időponthoz képest, előjöttem, és odamentem hozzájuk, mintha csak akkor érkeztem volna. Zsengellér (a sztárjátékos) és a társai ovációval fogadtak engem, azt gondolva, hogy „rajtakaptunk öregember”, és elkezdték rázni a pénzesdobozt az arcom előtt. Én pedig betettem a büntetést. Utána viszont már azon nyöszöröghettek, hogy „ha a főnök szó nélkül fizet, nekünk is így kell tennünk!” Néhány évvel később Kispesten ismét jó érvet hozott fel arra, hogy senki sem úszhatja meg a csapatfegyelem megszegését. Ezúttal a nagyszerű Bozsik József volt az, aki megfizette ennek az árát. „Az edzés elkezdődött, én pedig a játékosok szemébe néztem…” – mondta Guttmann. „Figyeltem az első mozdulatokat, a reflexeket, hogy lássam, észrevehetek-e bármilyen különbséget is a teljesítményükben az előző edzéshez képest. Egyik nap jött Bozsik Cucu az edzésre, a szeme pedig nem tűnt teljesen tisztának. Félrehívtam. „Cucu, valami baj van veled?” „Béla bácsi – mondta –, „tartozom egy vallomással.{26} Tegnap este kicsit kimaradtam…, de esküszöm, többet nem fordul elő!” Kezet fogtunk, azt mondtam neki, hogy öltözzön át, menjen haza és aludjon

egy kicsit. Ezzel „büntettem”. Soha többet nem fordult vele elő hasonló. Nemcsak a pályán, de a magánéletében is példát mutatott.” Ez klasszikus Guttmann volt. Mint előtte Jimmy Hogan, majd utána José Mourinho, mindig azon törte a fejét, hogy kitaláljon valamit, amivel még többet préselhet ki a játékosaiból, vagy kis előnyhöz juttatta a csapatát. Amikor már visszavonult edzőként arról kérdezték, mi a sikere titka, Guttmann egyszerűen válaszolt: „Tudtam kezelni a játékosokat. Úgy érzem, jó pszichológus voltam.” „Szigorú fegyelmező volt” – emlékezett vissza Costa Pereira –, „de erős személyisége és egyértelmű őszintesége miatt mindannyian kérdés nélkül elfogadtuk a szabályait.” „Nagyon gyakorlatias ember volt, biztos a filozófiájában és a mentális felkészítésében” – mondta António Simoes, a legfiatalabb játékos, aki BEK-et nyert, amikor 1962-ben a Benficával győzedelmeskedtek. „Megelőzte a korát. Mourinho ugyanazokat a dolgokat mondja, amiket Guttmann mondott ötven évvel ezelőtt.” És valóban, Guttmann nagy meccsekre való felkészítése magában foglalhatta a játékvezető gondolkodásmódjának befolyásolását, vagy azt, hogy szándékosan magára irányítsa a reflektorfényt, és ezzel levegye a nyomást a játékosokról. A modern kori futballszurkolók azonnal felismerik ezt a Mourinho-féle retorikát. Mourinho Portugáliában nőtt fel, abban az időben, amikor Guttmann történetei ismertek voltak az ország futballközösségében, ezért erős befolyással volt rá nagyszerű elődje. Felépíteni a játékosok önbizalmát Guttmann másik védjegyévé vált. Jóval azelőtt, hogy az elméleti szakemberek kifejtették volna a Pygmalion-hatást – annak a bizonyított elmélete, hogy az emberek a hatalmon lévők elvárásainak megfelelően akarnak viselkedni –, Guttmann ösztönösen a gyakorlatba ültette. A tehetség és a szorgalom kombinációja – ellentétben a népszerű életbölcsességgel – ritkán elegendő ahhoz, hogy egy emberben meglévő teljes képesség a felszínre kerüljön. Különösen a fiatalabbak reagálnak pozitívan

azokra a megerősítésekre, amit egy tanártól vagy főnöktől folyamatosan kaphatnak, akik azt sugallják, mennyire jók is lehetnének. Ebben az értelemben az önbizalom létfontosságú alkotóeleme hozzáadódik ehhez az egyveleghez. Sajnos azonban volt egy ellentmondás az említett felfogás és Guttmann kioktató stílusa között. Mielőtt állandó bátorítása kifejtette volna teljes hatását, ő általában éppen távozott. A kivételt a Benficánál töltött ideje jelentette, amely három teljes szezont felölelt. „Micsoda nagyszerű fejlődése a csapatnak azóta, hogy egy éve a Barcelona ellen megnyerte első BEK-döntőjét” – írta Hans Blickensdörfer német sportújságíró, miután a Benfica megszerezte sorozatban a második BEK-győzelmét is. Guttmann a rendkívüli fejlődést megmagyarázta neki. „Akkoriban (a Barcelona elleni döntőben)… a fiúk még csak kezdtek rájönni, mi van bennük. Három éve azt prédikálom nekik, hogy nem kellene kialakítaniuk semmilyen lelki gátlást egyetlen csapattal szemben sem, és valóban képesek felállni bármilyen kudarcból.” Márpedig a csapat tántoríthatatlan önbizalma – lelkiismeretesen felépítve Guttmann által, amit tovább fokozott inspiráló beszéde a szünetben – kulcsfontosságú volt a varázslatos Real Madrid elleni második döntőben. „173 centiméter vagyok” – mondta António Simoes. „De miután beszélt hozzánk a döntő előtt, 193-nak éreztem magam.” Az emberek kezeléséről alkotott filozófiája az elmével foglalkozott, míg a szokatlanul szigorú edzésterve a testről gondoskodott. A kettő mégis összekapcsolódott. Csak a totális irányítással és a két fél hallgatólagos megállapodásával jöhetett létre az az állapot, hogy a játékosok hajlandóak voltak elfogadni a követelményrendszerét, amely a tökéletes állóképességet és a sportszerű életformát is magába foglalta. „Döntő tényező volt, hogy a játékosok hittek bennem, és erőfeszítéseket tettek, hogy megvalósítsák az elméletemet a magánéletükben is. Nem könnyű formába hozni egy csapatot, de sokkal nehezebb formában tartani” – mondta.

Olaszországban megtanulta, milyen veszélyekkel járhat, ha túledzi a játékosokat. A Padovánál, a Triestinánál és a Vicenzánál csapatai visszaestek a szezon második felére, amelyet a fizikai kimerültség, valamint az eredményezett, hogy Guttmann képtelen volt fenntartani az intenzitás kezdeti szintjét. A Milan vezetői attól féltek, hogy a csapat 1955 eleji botladozása egy hasonló összeomlás előjele, ezért inkább azt választották, hogy nem várják meg, hanem máris menesztik. Guttmann következő években elért sikerei azt mutatják – még amikor megterhelte a Benficát a BEK miatti pluszkövetelésekkel –, hogy később rátalált egy kiegyensúlyozottabb és hatékonyabb módszerre. A Real elleni győzelem – amelyen a gyorsaság, az erő és az agresszió jellemezte a csapat teljesítményét – 1962 májusában jött egy hosszú szezon végén, amikor a Benfica azért is harcolt, hogy megnyerje a hazai kupasorozatot. A fizikai felkészítésre és a fegyelmezett életstílusra fókuszálással – amelyet először Hogan vezetett be –, Guttmann volt az úttörője annak a globális változásnak, amelynek az állóképesség fontosságát érintette, pedig ez csak évtizedekkel később kezdett beszivárogni az angol labdarúgásba. Már 1947-ben, a második újpesti edzősködése alkalmával beszélt a napi két kemény edzés fontosságáról. A következő évben megdorgálta Bozsikot, amiért másnaposságot feltételezett a játékosnál. A Benficánál a játékosok a mérkőzés előtti két-három napon végig együtt maradtak a klub székházában, hogy távol tartsák őket a kísértésektől, míg a helyi szakácsnak konkrét utasítást adtak az étrendre vonatkozóan. „A profi játékosoknak, akiknek 60-70 mérkőzésen kell játszani egy szezonban, az éjszakai élet halálos méreg” – mondta. „Szigorúan irányított életmód nélkül nem lehet fenntartani a jó formát ugyanazon a szinten 9-10 hónapon át.” Simoes visszaemlékezése szerint Guttmann minden nap ismételgette játékosainak az üzenetét a mértéktelen ivásról:

„Ha bementél egy bárba, ez járt a fejedben. Valaki már ment volna, hogy hozzon még egy italt, de a csapattársa máris azt mondta, „Nem emlékszel, mit mondott Guttmann? Meg kellene állnunk egynél.” Megtanította nekünk, hogy a futball nemcsak a kemény futásról szól és arról, hogyan ívelgessük a labdát. Szükség van a fegyelmezettségre. Hetvenkét éves vagyok, és több mint 50 évvel az eset után, még mindig fel tudom idézni, hogy mit mondott. Örökre ott maradt a fejemben.” Simoes azt is elárulta, Guttmann folyamatosan figyelmeztette a csapatot, hogy ki ne merüljenek abban, hogy egész éjszaka szexelnek. „Fare l’amore una volta” – ez volt az olasz mondás, amelyet portugál játékosainak mondott. Csak egyszer szeretkezz. A Milannál – Olaszország egyik legjobb klubjánál – Guttmann úgy gondolta, hogy a játékosai korábban sohasem edzettek keményen. Az olasz évek után megállapította, hogy túlságosan is hajtotta a játékosokat, majd később változtatott a rendszerén, hogy olyan egyensúlyt érjen el, amelyet a profi futballban a mai napig ideális állapotként ismernek. „Kellenek komoly követelések, de ismerni kell a határokat is” – elmélkedett később. „A játékosok izmai olyanok, mint egy táguló gumi. Lehet nyújtani, de egy bizonyos ponton elszakadnak. Szerencsés voltam, hogy csak néhány játékosom sérült le.” Sajátos szemlélete nem keltene feltűnést, ha egy mai edző mondaná. De Guttmann szemléletével szemben ott volt például a Liverpool menedzserének, Bill Shanklynek a filozófiája, amely sokkal pontosabban tükrözte a normát – legalábbis a brit edzők között – egészen mostanáig. Shankly a sérülést az elkötelezettség hiányának látta. Ray Clemence – aki jóval azután volt a Liverpool kapusa, hogy Guttmann edzőként a csúcson lett volna – úgy emlékezett vissza, hogy Shankly egyszerűen nem is beszélt a sérült játékosokkal. „Az volt a filozófiája, ha azt érezteti a sérült játékosokkal, mintha leprások lennének, akkor gyorsabban visszatérnek.”

Össze lehet hasonlítani Guttmann esti italozással kapcsolatos felfogását Brian Clough-éval. „Az 1979-es Southampton elleni Ligakupa döntő előtti éjszaka tökrészegek voltunk” – mondta a Nottingham Forest akkori csatára, Garry Birtles arról a meccsről, amelyet két évvel Guttmann halála előtt játszottak: „Olyan választék volt, hogy bármit ihattunk. Keserű, világos sör, pezsgő. Voltak, akik alig bírtak állni, amikor le kellett volna feküdni. Archie Gemmill aludni akart menni, de Clough nem engedte. A következő nap 1-0 hátrányban voltunk a szünetre, de amint kijózanodtunk, máris rendben voltunk, és 3-2-re nyertünk.” Egyik történet sem azt jelenti, hogy meg kellene kérdőjelezni Shankly vagy Clough menedzseri nagyságát, sokkal inkább arra szolgál, hogy kihangsúlyozzuk Guttmann úttörő mentalitását. Amióta manapság az összes profi edző hangoztatja az állóképesség páratlan fontosságát és a tiszta életmódot, biztosan állíthatjuk, hogy Shankly és Clough elképesztő sikerei a sérüléseket és az italozást érintő sajátos felfogásuk ellenére, és nem annak köszönhetően születtek. Az edzések iránti lelkesedése mellett Guttmann megértette az alapvető fontosságát annak is, hogy meg kell ragadni a nagy pillanatokat. Amikor eleinte azt mondta, hogy „a mérkőzéseket nem szombaton vagy vasárnap nyerik meg, hanem a hétköznapok edzésein”, akkor alábecsülte annak fontosságát, hogy kellően inspirálja a játékosait a döntő pillanatokban is. Kiváló volt a mutatója a döntőkben, valamint a bajnoki címet eldöntő mérkőzéseken. Ha öt perce volt, hogy eljuttassa üzeneteit a játékosainak, pontosan tudta, hogy mit kell mondani, ami egy nagyszerű menedzser igazi jellemvonása. Hiába az edzői szakértelem, ha nem tudja győzelemre vinni a csapatot, amikor igazán számít.

Guttmann jelentős időt és erőfeszítést fektetett a taktikába, mutatva azt az éleslátást, újítást és rugalmasságot, ami gyakori volt a korszak nagyszerű magyar származású edzőinél. „Minden csapatnak szüksége van rá, hogy legyen saját rendszere, amely alkalmazkodik a játékosok képességeihez” – mondta a portugál A Bola újságnak 1962-ben, mielőtt egy rá jellemző csavart adott az elméletének. „Ahogy egy szabó sem készíti el ugyanazt az öltönyt egy púposnak, mint egy átlagos embernek, úgy az edző sem adhatja ugyanazt a rendszert mindegyik csapatnak”. Okosan mozgatta a játékosokat a választott rendszerben, felfedezte az addig ismeretlen erősségeiket. A Benficánál például Domiciano Cavét a balszélső pozíciójából jobboldali középpályásnak tette annak érdekében, hogy António Simoest betehesse a csapatba. Bármilyen felállást választott Guttmann, az eredmény erős tempójú, támadó futball volt. „Mindig támadtam” – mondta. „A 0-0 köztes eredményként volt megfelelő számomra. Sohasem tudtam elfogadni végeredményként.” Guttmann Béla São Paulónál töltött időszaka nagyon tipikus volt: rövid (kevesebb, mint 18 hónap), harcias és tele volt energiával és új ötletekkel. Ezúttal pedig igazán sikeres is lett. Ekkor – az ország hatalmas mérete és a korlátozott légiforgalmi lehetőségek miatt – nem volt országos bajnokság Brazíliában. A São Paulo a regionális Campeonato Paulistában versenyzett a brazil futball többi nagy csapatával, mint például a Corinthiansszal, a Palmeirassal és a Santosszal együtt. Pelé – akit széles körben minden idők egyik legnagyszerűbb futballistájának tekintenek – 1957-ben játszotta első teljes szezonját a Santosban, ami egybeesett Guttmann egyetlen brazil idényével. Annak ellenére, hogy 16 évesen kezdte első szezonját, ő lett a bajnokság gólkirálya, ezt a teljesítményt pedig a következő nyolc szezonban megismételte. A São Paulo többször is megnyerte a Campeonato Paulistát az 1940-es években, de a következő évtizedben a Santos és a Corinthians letaszította a trónról, és csak egyszer győzött 1953-ban. Guttmann 1957 márciusában vette át

az irányítást, és a felkészülés során hosszú időszak állt a rendelkezésére, mielőtt júliusban elkezdődött a bajnoki cím visszaszerzésének feladata. Azt vette észre, hogy a brazil játékosok túl gyakran helyezik előtérbe a tömeg szórakoztatására alkalmas feltűnést keltő mutatványokat a hatékony futball helyett. Mi haszna egy lélegzetelállító labdazsonglőrködésnek vagy ollózásnak, ha nincs belőle gól? Mivel nem beszélt portugálul, ezért a játékosok felé intézett állandó mantrája a „Pá, pá, pá, pum!” volt, ami azt jelentette, hogy csak néhányszor kellene labdába érniük, aztán lőjenek és gólt szerezzenek. A 30 Celsius-fokos hőség ellenére megtartotta a napi két edzést. Arra utasította a játékosait, hogy gyakorolják a lövéseket, megmutatva nekik, hogyan kell megrúgni a labdát pontosan és erősen. Azt kérte, hogy építsenek egy különleges deszkafalat a kapuk elé, felosztva nyolc részre. Folyamatosan azt kérte a játékosaitól, hogy sorban mind a nyolc részt találják el. „Guttmann irányítása alatt a játékosok megtanultak lőni, labdával futni, fejelni és még sok más dolgot, amelyről a futballisták azt gondolták, hogy – mivel brazilok – már születésük pillanatában tudták” – tudósított a Folha de São Paulo újság március végén. Nagyon is elképzelhető, hogy 1957-ben, a São Paulónál a felkészülési időszak edzésmódszere, hogy a brazil tehetséget a pragmatizmussal párosítsa – komoly hatással volt a brazil futball következő időszakára. Sokan állították, hogy Guttmann vezette be a 4-2-4-es taktikai rendszert Braziliában abban a szezonban, és az újítás erősen hozzájárult nemzetközi szinten a több mint egy évtizedes brazil dominanciához. Jonathan Wilson – az Inverting the Pyramid, a futballtaktika történetéről szóló könyvében – is egyetért azzal, hogy Guttmann-nak komoly hatása volt a brazil futballra, de nem azon a módon, ahogy általában mondják. A 4-2-4-es formáció – amely szorosan kapcsolható az 1950-es évek magyar Aranycsapatához, amely kiütötte Angliát a Wembley gyepén – több rugalmasságot biztosított a korábban népszerű W-M rendszerhez képest. Ez

volt az első alakzat, amelyet számokkal írtak le, és az első, amelyben négy védőt jelöltek ki. Ez a formáció ideális volt a Guttmann-csapat számára, hiszen a profi játékosok egyre jobb erőnlétét használta ki. A 4-2-4-es felállás célja az volt, hogy hat emberrel támadj és hat ember védekezzen, mindkét szerepben energikus középpályás teljesítménnyel. Mivel a középpályán kevesebb játékos volt, mint az előző alakzatokban, ezért a védőknek is jól kellett bánniuk a labdával, azzal a magabiztossággal, hogy egy előrefutással vagy egy jó átadással ki tudják hozni a védelemből a labdát. Ezért volt ideális ez a rendszer Brazília tehetséges futballistáinak, és minden tekintetben az lett volna Guttmann számára is még játékosként. Valójában – mondja Wilson – ezt az alakzatot az 1950-es évek elején két másik brazil csapat már elkezdte használni függetlenül a magyar befolyástól. „Guttmann hatásának kevesebb köze volt a rendszerhez, mint inkább a stílushoz” – írta: Geoffrey Green (a The Times szakírója) talán bókolt Angliának, amikor az 1953-as magyar csapatról beszélt, hogy megtalálták a középutat a brit nyílt stílus és az európai kidolgozottság között, de az általános vélemény… gyakran úgy hangzott a Wembley-ben tartott mérkőzésről, hogy Magyarország a védekezésből két vagy három passzal képes volt átváltani támadásba. Ez nem az a 4-2-4 volt, amelyet Guttmann Brazíliába hozott, de ugyanaz volt a célja. Az 1958-as svédországi világbajnokságra Vicente Feola – Guttmann asszisztense a São Paulónál – lett a brazil válogatott szövetségi kapitánya, és bevezette Guttmann taktikai rendszerét, kibővítve az általa kedvelt nyitottsággal és energiával. Orth György – Guttmann közeli barátja az MTKnál töltött időszakból – szemtanúja volt Feola Peruban mondott beszédének a brazilok vb-sikere után. „Ez a győzelem 50 százalékban Guttmanné, mivel az ő rendszerét másoltam le” – mondta állítólag.

A São Paulo 1957-es szezonja szerencsétlenül indult. A bajnokságot két szakaszra osztották. Az első szakaszban mind a húsz csapat kétszer játszott egymással. Az első tíz csapat aztán az úgynevezett kék sorozatba jutott. Az addigi eredményeket törölték, és akkor kezdődött igazán a versenyfutás, mert a bejutott tíz csapat otthon és idegenben is játszott egymással. Az első szakaszban kivívta a továbbjutást a São Paulo, de csak az ötödik helyen, a Corinthians néhány ponttal előtte végzett. A kegyetlen média lehordta az európai edzőt, akinek helyzete túlságosan is emlékeztetett a magyar zsidó, Kürschner Izidor sorsára. Az ő újító és végül nagy hatást kiváltó módszereit a Flamengónál alaposan ledorongolta a brazil média a háború előtt, ezzel későbbi kirúgását eredményezve. Guttmann szokásos kötözködő hangulatában volt. „Valaki azt mondta nekem, hogy az edzők itt fizetnek az újságíróknak, hogy jó tudósításokat írjanak a csapataikról” – mondta. „Egyik nap vacsorára hívtam a legnépszerűbb sportriportereket, kinyitottam egy üveg bort a tiszteletükre, és elmondtam nekik, hogy nem kellene azt várniuk tőlem, hogy fizetni fogok nekik. Jót nevettek rajta, de később megbeszélték ezt, és a legkisebb hibákat is rosszindulatúan tálalták, nem is titkolták, hogy ki akarnak nyírni, egy olyasvalakit akartak a helyemre, akit fosztogathatnak. Legalább 25 sportújság volt a városban, szóval elképzelhető a támadás mértéke, amelyet megtapasztaltam. Mindenki tudta, hogy – finoman szólva – az urak összeesküdtek ellenem.” A szezon második felében a sajtó részéről nem volt túl sok gúnyos megjegyzés. Ellentétben Guttmann olasz csapataival, a São Paulo egyre erősebb lett, pedig 37 bajnoki mérkőzést kellett lejátszani öt hónap alatt. A 36 éves Zizinho szezonvégi leigazolásával – a veterán brazil válogatott játékos még akkor is a legnagyobb futballsztár volt az országban – a csapat

újabb lendületet kapott a bajnoki cím megszerzéséhez. Guttmann azzal bízta meg Zizinhót, hogy sokkal támadóbb legyen a játéka a középpályán, és ez azonnali hatást ért el. A São Paulo Zizinhóval az első négy mérkőzését megnyerte, a csapat 21 gólt szerzett, ebben benne volt Pelé Santosának 6-2-es, idegenbeli kiütése november közepén. „Zizinho mesteri volt” – emlékezett vissza Pelé. „Elképesztően játszott. A passzok, a lövések, a helyezkedése – minden gyönyörű volt.” A döntő mérkőzés a Corinthians ellen volt: a két csapat egyforma pontszámmal állt, egy ponttal a Santos mögött. Egy győzelem eldöntötte volna a bajnoki címet, míg egy döntetlen rájátszást jelentett volna. Ezt a különleges Clássico Majestosót (fenséges rangadó) São Paulo város két csapata között rendezték meg 1957. december 29-én a Pacaembu stadionban, amelyet ezúttal kettéosztottak a két klub között. Szokásához híven Guttmann minden apró előnyt keresett az összecsapás előtt. Attól félve, hogy a Corinthians sok helyi bíró szívéhez közel állt, keményen dolgozott azon, hogy egy riói bírót biztosítson, és két angol partjelzőt Argentínából. Egy feszült és gól nélküli első félidő után a São Paulo 3-1-es győzelemmel szerezte meg a bajnoki címet. A tudósítások szerint az utolsó, mindent eldöntő gól egyértelműen les után született, a támadásról azonban lekésett az angol partjelző, Ronald Lynch. Egy másik gólt Canhoteiro, a gyors és briliánsan cselező balszélső szerezte, akinek bámulatos tehetségét tönkretette az alkoholizmus. Pelé később Canhoteirót és Zizinhót nevezte meg két legnagyobb futballbálványaként. A Corinthians szurkolói dühösen reagáltak a vereségre, petárdákat dobáltak a pályára, a mérkőzés később A tarde das garrafadasként (A palackok délutánja) vált ismertté. Az akaratát végül érvényesítő Guttmann lehordta a médiát. „Nagyon köszönöm a felejthetetlen propagandát, amivel támogatták a munkámat egész éven át. Nézzék a bajnokok ünneplését, és ne kérdezzenek semmit. Ez többet elárul bármiről, mint amit én tudnék mondani.”

Guttmann Imre – aki addigra São Paulóban telepedett le – szintén ott volt a tömegben. A Honvéd-túrán nagybátyja tolmácsaként dolgozott, de most csak egy lelkes szurkoló volt. „Sohasem lesz közelebb csapat a szívemhez, mint az 1957-es bajnok São Paulo. Hogyan is felejthetném el Guttmann Béla kezdő tizenegyét a Corinthians elleni 3-1-es győzelemnél? Poy, De Sordi, Mauro, Sarará, Vítor, Riberto, Maurinho, Amaury, Gino Orlando, Zizinho és Canhoteiro…” De hat hónappal később – néhány héttel Brazília vb-diadala után – Guttmann már úton volt vissza Európába. Nem az eredmények miatt. A csapat csak két mérkőzést játszott az új szezonban: egyszer nyert, egyszer döntetlent játszott. Nem is volt másik munkája, ahová mehetett volna. Guttmann később két oknak tulajdonította távozását. Érezte a média és közötte a feszültséget, emellett a hangulat Mariann kedvét is lerontotta, ő már vissza is tért Európába, hogy összeszedje magát. A São Paulo sportigazgatója, Paes de Almeida sokkal meggyőzőbb magyarázatot adott. Később elmondta az újságíróknak, hogy a klub nem engedhette meg tovább Guttmann dollárban lekötött fizetését, miután a dollár szárnyalt a brazil cruzeiróval szemben. Bármi is volt az ok, a felek úgy váltak el egymástól, hogy az a korábbiakkal szemben elég szokatlan befejezése volt egy Guttmann-korszaknak. „Sajnos nem maradhatok távol a feleségemtől” – mondta közleményében. „Nincs jól, ezért távoznom kell, hogy gondoskodjak arról, akit a legjobban szeretek. Nincs semmilyen sérelem a São Paulóval szemben. Sőt, örökre emlékét viszem magammal a sport legnagyszerűbb klubjának, amellyel valaha is találkoztam.” „Bajnoki címmel távozik rendkívüli edzői teljesítménye végén” – válaszolt a klub. „Külföldi edzőként érkezett a São Paulóba, és a legjobb barátunkként távozik.” Mauro Ramos, a klub középhátvédje – aki később csapatkapitányként vezette győzelemre Brazíliát az 1962-es világbajnokságon – egy ideig folytatta a levelezést Guttmann-nal, az egyiket az o Grande Campeaónak (a nagy bajnoknak) címezte.

1958. július 19-én a világbajnok Feola és Guttmann legtöbb játékosa is feltűnt a Congonhas repülőtéren, hogy kikísérjék. Nem tudták, hogy a São Paulónak 1970-ig kell várnia, hogy újra megnyerje a Campeonato Paulistát, amikor korábbi edzőjük – a legnagyobb magasságokig eljutva – már visszavonult.

KILENCEDIK FEJEZET

Európa meghódítása 1492. július végére – csak négy hónappal azután, hogy a kiutasítási végzést kibocsátották – az utolsó zsidó is elhagyta Spanyolországot, aki megtagadta a keresztény hitre áttérést. A távozók legtöbbje – közel százezren – úgy döntött, hogy a szomszédos Portugáliába megy. Nem sok idő telt el, és megbánták a döntésüket. I. Mánuel portugál király hamarosan elrendelte, hogy az összes zsidót el kell távolítani az országból 1497. novemberig. De elismerve a zsidó közösség gazdasági értékét – elsősorban a kereskedelemben voltak aktívak –, később jobban átgondolta a helyzetet, és úgy döntött, hogy „térítsenek meg” annyit közülük, amennyit csak lehetséges. 1497. március 19-én azt parancsolták a zsidóknak, hogy minden 4 és 14 év közötti gyereket vigyenek Lisszabonba. A legtöbbet elszakították a szüleiktől, akiknek azonnal elmondták, hogy az utódjaikat megkeresztelik, és keresztények nevelik fel őket. Néhány zsidó inkább megölte magát és a gyerekeit, minthogy engedelmeskedjenek a hatóságok kívánságának. Az összes zsinagógát, vallási iskolát és zsidó közösségi épületet elfoglalta az állam. Ugyanazon év októberében közel 20 ezer zsidót, akik visszautasították az áttérést, Lisszabonba csábítottak, hogy a kikötőből szabadon elhajózhatnak egy új élet felé. Ehelyett az Estaus palota udvarába zsúfolták őket, megvonták tőlük az ételt és az italt, és egy közeli templomba vonszolták őket, hogy megkereszteljék. Sokan megadták magukat az áttérítési

hullámnak, mások inkább öngyilkosok lettek, míg voltak, akik máglyahalált haltak konokságuk miatt. Az áttért zsidók – „új keresztények” – közül sokan titokban folytatták a zsidó vallás gyakorlását. A helyi lakosság viszont még mindig megvetéssel tekintett a zsidó kisebbségre. 1506. április 19-én, a népszerű ellenséges érzésből végül barbár mészárlás lett. A São Domingos-templomban – a Rossio tér mellett – valaki azt állította, hogy látta Jézus Krisztus arcát az oltárnál, amivel lángra lobbantott egy vallási buzgalmat. A jelenlévő „új keresztények” egyike elég naiv volt ahhoz, hogy hangot adjon szkepticizmusának az állítólagos csodával kapcsolatban. A nők eszméletlenre verték a férfit, a férfiak pedig széttépték a testét a téren. Felbőszülve az istenkáromlástól, emberek ezrei bolyongtak Lisszabon utcáin zsidókat keresve, hogy meggyilkolják őket. Solomon ibn Verga – egy zsidó, aki megszökött a tömegmészárlás elől és Törökországba menekült – szemtanúként adott beszámolót: „Emberek tömegét láttuk kardokkal felfegyverkezve, három nap alatt háromezer embert mészároltak le vagy megégették őket. Terhes nőket dobtak ki az ablakon, majd lent kardokkal várták, és a magzatot kivágták belőlük.” „Az utcákra vonszolták őket a fiaikkal, a nőkkel és lányaikkal együtt, majd az élő és halott embereket a tűzre dobták könyörtelenül” – erősítette meg a portugál krónikás, Damiao de Góis. „Olyan mértékű volt a kegyetlenség, hogy még a bölcsőkben lévő csecsemőket is kivégezték, a lábuknál fogva darabokra vágták őket, és a falhoz csapták.” * * * A Bécsből induló repülőgép szombat este 8 órakor érkezett meg a lisszaboni Portela repülőtérre. A lépcsőkön lefelé olyan ember lépkedett, aki elvarázsolta a portugál futballt a következő három és fél évben. 1958. november 1-je volt.

Guttmann Béla különösebb tervek nélkül júliusban érkezett vissza Bécsbe, és türelmesen arra várt, hogy érkezzen valami meghívás. Az Osztrák Labdarúgó-szövetség képviselői – akik új szövetségi kapitányt kerestek a legutóbbi, svédországi világbajnokságon nyújtott szerény teljesítmény után – meggyőzték róla, hogy a felkínált feladat annyira jó, mint ő maga. Guttmann később azt állította, hogy a kinevezését halogatták, majd letettek róla a szövetségen belüli „súrlódások” miatt. Ismerve, hogy állítása szerint hat évvel később, az osztrák válogatott szövetségi kapitányaként végzett munkáját aláaknázta a zsidóellenes felfogás, sejthetjük, mik lehettek a súrlódások hátterében. Annak a lehetőségét sem tagadhatjuk, hogy Guttmann fizetési igényét rendkívül magasnak tartották, és annak a lehetőségét sem, hogy mindkét magyarázat valós lehet, és kapcsolódik egymással. Guttmann azt mondta, hogy kluboktól is kapott számos ajánlatot, végül Portugália második legnagyobb városában, az FC Portónál telepedett le – talán az is hatással volt rá, hogy akkoriban sok brazil játékos és edző érkezett szerencsét próbálni a Primeira Divisiaóba. Úgy, hogy már volt egy felületes portugál tudása – a São Paulónál pedig előtte sikereket ért el –, komoly fogásnak tekintették őt olyan klubnál, amely a portugál futball Os Trés Grandese (Nagy Hármas) egyik tagjaként a másik kettő mögé esett vissza. Az előző két szezonban a Porto szoros versenyben elbukta a bajnokságot az ősi rivális Benficával, illetve a Sporting Lisszabonnal szemben. Az edző a szezon kilencedik meccsén csatlakozott, ekkor csapata már hárompontos hátrányban volt az élmezőnytől. Az első mérkőzése az O Clássico volt a bajnokságot vezető Benfica ellen hazai pályán, a találkozó gól nélküli döntetlennel, tehát egyáltalán nem „guttmannos” eredménnyel zárult. A következő meccs után megszólaltak a vészcsengők, mert a Belenenses otthonában, felázott pályán a csapatnak ismét nem sikerült gólt szereznie, és 1-0-ra kikapott. A különbség így már öt pont volt.{27} De ettől kezdve, Guttmann szárnyalt, könyörtelen és ragályos önbizalommal. Nem számított, hogy a rendelkezésre álló játékosok milyen

képességűek. A szakértelme és hatásos volt bármelyik csapatnál a világon. „Mosolyogva sétáltam be az öltözőbe, és láttam, hogy az elnököt sokkoltam ezzel” – emlékezett vissza. „Mitől vagy olyan boldog?” „Nézze” – mondtam neki, „tudom, kit kell kihagynom a csapatból.” A szerencsétlen játékos José Maria Pedroto, portugál válogatott és helyi hős volt. „Természetesen senki sem lelkesedett a lépésemért, de célom volt ezzel” – mondta. Dinamikusabb középpályásokat akart, akik előremennek és gólokat szereznek, ezért a fiatal brazil Luís Robertót szerezte meg, hogy helyettesítse az idősödő Pedrotót. A csatárokat közben extra edzésekkel dolgoztatta meg. És ahogyan a São Paulónál, úgy itt is ismételgette az üzenetét, hogy a mérkőzéseket csakis gólokkal lehet megnyerni, és nem szokatlan technikai bravúrokkal, világosan elmondva nekik, hogy „amíg én itt vagyok, azok a csatárok, akik nem lőnek kapura, nem kerülnek be a csapatba”. Elképesztő, hogy néhány trükk, világos utasítás és menedzseri lelkesedés mire képes. Mintha egy elzárt csapot kinyitottak volna, a Porto támadójátéka úgy kezdett azonnal kezdett eredményeket hozni. A következő két mérkőzésen – az FC Barreirense és az Uniao Torreense ellen – a csapat 12 gólt szerzett, és egyet sem kapott. A teljes portugál csatársor – António Teixeira, Noé, Carlos Duarte és Hernâni – beszállt a góllövésbe, összesen 67 gólt szereztek a 26 mérkőzéses bajnoki szezonban. A Belenensestől elszenvedett vereség – Guttmann második mérkőzésén – az utolsó bukás lett a teljes bajnoki szezon során. A szezon vége felé a Belenenses, a bajnoki cím reális esélyese elleni második mérkőzésen a Porto hengerelt és 7-0-val kiütötte ellenfelét hazai pályán, az Estádio das Antasban. A bajnoki szezon utolsó mérkőzését 1959. március 22-én játszották. A Porto és a Benfica ugyanúgy 39-39 ponttal állt, de Guttmann csapatának néggyel jobb volt a gólkülönbsége. Mindkét mérkőzés ugyanakkor kezdődött.

Papíron a Porto volt az esélyese a bajnoki címnek. Bár az utolsó mérkőzésüket idegenben játszották a már kiesett Uniao Torreense ellen, amelyet a szezon során korábban már kiütöttek egyszer. De néhány perc alatt a bajnoki éllovasok gólkülönbsége kiegyenlítődött. Miközben a Porto csak egy gólt szerzett, addig a Benfica hazai pályán már 6-1-re vezetett a CUF Barriero ellen, Inocencio Calabote játékvezető négy tizenegyessel is segítette a csapatot, ráadásul kiállított három CUF-játékost. „A Benfica mérkőzését igazából egy Innocence (ami angolul ártatlant jelent) nevű bíró fújta” – gúnyolódott később cinikusan Guttmann. Teixeira és Noé két gólja csillapított a Porto idegességén. Calabote azonban nyolc perccel később indította el a Benfica találkozóját, mint azt meghatározták, ráadásul a végén néhány perc hosszabbítást is ítélt. Miután a Porto saját mérkőzése befejeződött Torres Vedrasban – a fővárostól 50 kilométerre északra –, kínzó 12 percet vártak, hogy „Innocence” lefújja a másik összecsapást. A Benfica lőtt még egy gólt, de ez sem volt elég. Guttmann sorozatban második alkalommal nyerte meg a bajnoki címet első szezonjában, ezúttal egygólos különbséggel. Ahogy az előre sejthető volt, rajongtak érte a városban. Elhozta a Portónak a bajnoki címet, amelyet az elmúlt húsz évben csak egyszer nyert meg a klub, ráadásul közben a gyűlölt riválist is sikerült megfricskázni. A két csapat szembekerült egymással a Taca de Portugal, az egyenes kieséses nemzeti kupasorozat döntőjében, júliusban. A találkozót akkor játszották, amikor a bajnokságot már befejezték. A mérkőzés csúnyán végződött, és mindössze egy gól döntött, ezt a Benfica játékosa, Domicano Cavém szerezte 13 másodperccel a kezdés után úgy, hogy a Porto futballistái még labdához sem értek. Nem ismerhetjük a Portóhoz való hűségét azon a mérkőzésen, Guttmannnak azonban ekkor már volt egy titkos megállapodása, hogy a döntő után a Benfica edzője lesz.

Kétségtelenül a Benfica (hivatalos nevén Sport Lisboa e Benfica) volt a nagyobb klub több bajnoki címmel, nagyobb stadionnal és szélesebb szurkolói bázissal. Guttmann azt is elárulta, hogy szezononként 400 ezer escudós fizetést ajánlottak neki, ez pedig majdnem a duplája volt portói keresetének. Természetes dolog, hogy valaki a jobban fizető munkát és a csábítóbb kilátást választja. A futballban ezek a szempontok nem számítanak, csak a hűség. Ki látott már olyat, hogy egy menedzser egyik napról a másikra otthagyja a Manchester Unitedot a Liverpoolért, vagy a Real Madridot a Barcelonáért? Finoman fogalmazva Guttmann nem volt népszerű Portóban. Amikor csapatával, a Benficával a következő években visszatért az Estádio das Antasba, azt csak személyes testőr kíséretében tehette meg. De nem látszott, hogy bármilyen külső körülmény túlságosan zavarta volna. Az ellenséges légkör után, amivel a pályán szembesült, amikor a Hakoah-ban játszott, ez viszonylag szelídnek tűnt a számára. Öt évvel később az önéletrajzában – utalva a Portótól való távozására – megadta a részletes magyarázatot, hogyan látta a szerepét edzőként, és miért nem volt kérdéses, hogy elmenjen máshová. „Nemzetközi szakember vagyok, és nincs elkötelezettség bennem egyetlen klub iránt sem” – mondta: „Korlátozott időre adom el a szakértelmemet egy klubnak. Ha fanatikus kötődésem lenne bármely klubhoz, akkor nem tudnék teljes elkötelezettséggel dolgozni egy másikért… egy igazi szakember nem engedhet meg ilyesmit. Tiszta lelkiismerettel hagytam ott a Portót, mint egy apa, aki meghal, otthagyva a fiát, akivel jól bánt. A bajnoki cím megnyerésével és a BEK-ben való indulással a legjobb helyzetben hagytam ott a játékosaimat.” Nem volt ilyen őszinte közvetlenül a távozása után, ugyanis akkor azt mondta, azért kellett elmennie, mert Mariann nem bírta elviselni a csapadékos időjárást. Azzal, hogy 12 hónapon belül második alkalommal használta

felesége rossz időjárástól való irtózását távozása ürügyeként, azt gyaníthatjuk, hogy ez vált állandó, a nyilvánosságnak szánt nyilatkozatává, miközben az igazi ok a pénz lehetett. Mindenesetre ez a magyarázat még jobban megsértette a Porto hűséges drukkereit. Az a látvány, hogy Guttmann minden elképzelhető trófeát megszerez a Benficával a következő több mint három évben, a Porto szenvedélyesebb szurkolóit a sírba vitte. A Portónál a helyét az az Ettore Puricelli foglalta el, akiről Guttmann úgy hitte, hogy ellopta tőle a Milan bajnoki címét 1955-ben. Guttmann egészséges kárörömmel élvezte, amikor látta, hogy utódja második alkalommal hogyan boldogul: a Portónál kilenc mérkőzéséből hatszor kikapott, beleértve az Inter Bratislavával szembeni BEK-selejtezőt, mielőtt menesztették november elején. Egy ilyen látványos bukás ugyanazokkal a játékosokkal, akik abban az évben megnyerték a bajokságot, csak arra szolgált, hogy – mintegy csodatevőként – még tovább erősítse Guttmann hírnevét. A Portónak újabb 19 évet kellett várnia következő Primeira Divisiaotrófeára. 1978-ban az a José Maria Pedroto volt az edzőjük, akit Guttmann teketóriázás nélkül kidobott az első csapatból. Ilyen az élet egy olyan világban, amely Guttmann számára nagyon is ismerős volt. * * * Visszatérve az 1930-as évek közepére, Guttmann Béla meglepte az SC Enschede elnökét azzal, hogy hatalmas bónuszt kért, amennyiben a csapata megnyeri a nemzeti bajnokságot. Az elnök annyira abszurd ötletként gondolt erre, hogy elfogadta, és nagyon közel járt hozzá, hogy megbánja. 1959-ben Guttmann 200 ezer escudós (ez éves fizetésének a fele volt) bónuszt kért, ha a Benfica megnyeri a bajnokcsapatok Európa-kupáját. Maurício Vieira de Brito elnök – azt látva, hogy a Real Madrid nyerte az első

négy BEK-et, és a Benfica az előző két szezonban még a portugál bajnoki címet sem szerezte meg – egyértelműen azt gondolta, hogy Guttmann kérésére ugyanolyan bátran mondhat igent, mint az Enschedénél. „Legyen 300 ezer, barátom” – toldotta meg az összeget hetykén a válaszában az elnök. Guttmann – aki karrierje csúcsán járt – ilyen könnyelmű lebecsülése drága mulatság volt. Guttmann ezúttal is tiszta fejű és céltudatos volt. „Az első dolgom volt, amikor átvettem a Benfica irányítását, hogy kirúgtam tizenkét játékost, és fokozatosan lecseréltem a stábot” – mondta: „Két dolog miatt is hátrányban voltam – a játékosok miatt, akik nem voltak elég jók, és a klub szabályzata miatt, amely kikötötte, hogy soha nem igazol játékosokat Portugálián vagy annak gyarmatain kívülről.{28} Elkezdtem a legjobb fiatal játékosokat sikeresen áthozni a korosztályos együttesekből a felnőttcsapatba.” Döntése, hogy sok játékost mellőzött a keretből, abból az elképzeléséből fakadt, hogy szeretne az első csapat játékosainak egy csoportjával együtt dolgozni. „Miért lenne szükségünk arra, hogy megtartsunk 35 fizetett profi játékost, amikor én csak 16-18-at használok közülük? – kérdezte. „A túl sok játékos csak extra kiadást okoz a klubnak és elégedetlenséget az öltözőben. Mivel senki sem elégedett, ha nincs benne az első csapatban, ezért az összes tartalék játékos a nyugtalanság potenciális forrása volt.” Az első tehetség, akit felhozott az első csapathoz, Fernando Cruz, 19 éves balhátvéd volt. Szintén leigazolta José Augustót a kiesett Barreirensétől. Guttmann kiaknázta Augusto gyorsaságát azzal, hogy a 22 éves középcsatárt addigi pozíciójából a jobbszélre tette egy olyan posztra, ahol kiemelkedő teljesítményt nyújthatott. Két BEK-sikerrel és egy ragyogó nemzetközi karrierrel a háta mögött Augusto később sokat köszönhetett éles látású edzőjének.

A taktika ugyan aggasztotta, de Guttmann megmutatta, hogy nem kötötte magát egy konkrét rendszerhez, leváltotta a 4-2-4-es formációt – amelyet a csapat az előző szezonokban használt – a sokkal támadóbb W-M-re. „Tudom, hogy a 4-2-4 nem alkalmas számunkra” – mondta. „Én neveltem a brazilokat arra, hogy játsszák ezt a São Paulónál. Az asszisztensem, Vicente Feola alkalmazta a módszereimet a nemzeti csapatnál, és megnyerték a világbajnokságot. De a legnagyobb erősségünk a támadásban van, ezért muszáj olyan rendszert használnunk, amelyben öt csatár van.” Az edzései arra összpontosultak, hogy ezeket a potenciális támadókat a legjobban hasznosítsa, míg a kommunikációban nagyon hatékonyan építette be egyszerű, de lényeges üzeneteit. „Az edzői elvem két egyszerű dolgon alapult: a passzolás és a lövés” – mondta. „Órákat töltöttem azzal, hogy kidolgozzam a labda minél előbbi visszajuttatását – amelyet sokan egy-két passzos játékként vagy kényszerítőzésként ismernek –, ugyanis Brazíliában felfedeztem, hogy ez a legjobb módja bármilyen védelem feltörésének az ellenfél tizenhatosának környékén.” Arra a néhány változtatásra szükség is volt. A Benfica sorra szerezte a győzelmeket, rúgta a gólokat, a bajnokság pedig versenyfutássá vált a Sporting Lisszabonnal. Három fordulóval a bajnokság vége előtt a veretlen Benfica egy ponttal vezetett, amikor a két csapat áprilisban találkozott az Estádio da Luzban (Fény stadionja). A mérkőzés előtt a média az „évszázad összecsapásaként” harangozta be a különleges Derby de Lisboát. Hetvenezer szurkoló a stadionban, és sok tudósítás arról szólt, hogy a szurkolók elaléltak, miközben nézték a Guttmann Béla lüktető, támadó futballját. Az edző megpróbálta a gyors támadásos futballt megtanítani a játékosainak: az volt az elképzelése, hogy mindkét félidő első perceiben megzavarják az ellenfelet kitartó támadásaikkal. Mire a másik csapat felvette a játék ritmusát, már mindig hátrányból kellett felállnia. Ezúttal a Benfica tíz perc alatt kétgólos előnyt szerzett. A második félidő elején Augusto – ezúttal büntetőből – megszerezte második gólját, ezzel már

4-1-re vezettek. Annyira feszült volt a mérkőzés, hogy amikor bement a 11-es, a Benfica korábbi kapusa, Pedro da Conceicao, aki a lelátón nézte a mérkőzést, elájult és meghalt. A bajnoki cím megszerzése így már csak formalitás volt. Véglegesen a következő, Leixoes elleni mérkőzésen biztosították be, ezzel Guttmann háromból három bajnoki aranynál járt utolsó időszakában.{29} Gyorsan szokásává vált a bajnokság cím elnyerése. Az 1959/60-as szezonban Guttmann második alkalommal is edzője lett egy nemzeti csapatnak, ezúttal a portugálnak, José Maria Antunes teljes sáfárkodása alatt. Ahhoz, hogy el lehessen helyezni Guttmann későbbi eredményeit a Benficával, tudni kell, hogy Portugália akkor jelentéktelen futballnemzet volt. Korábban sohasem kvalifikálták magukat a világbajnokságra, így amikor Észak-Írország ellen veszítettek az 1958-as világbajnoki selejtezőben, legfeljebb kis meglepetésnek számított. Guttmann edzette azt a csapatot, amely kiejtette az NDK-t az Európabajnokságon. A következő, Jugoszlávia elleni negyeddöntőre készülve Portugália 70 ezer ember előtt játszott barátságos mérkőzést az NSZK-val Ludwigshafenben, 1960 áprilisában. A 2-1-es vereség után Guttmann dühösen kritizálta a mérkőzés játékvezetőjét a sajtótájékoztatón. A FIFA úgy döntött, hogy ezek a megjegyzések elfogadhatatlanok, és 200 dollárra büntette a Portugál Labdarúgó-szövetséget. A szövetség továbbította a büntetést Guttmann-nak, hogy fizesse ki. Guttmann – néhány héttel a Sporting legyőzése után a csúcson érezte magát – nem volt olyan hangulatban, hogy együttműködjön, főként, hogy önkéntes alapon segítette a nemzeti csapatot. Félreérthetetlenül közölte a szövetséggel, hogy hálátlannak tartja őket, és benyújtotta lemondását. Néhány héttel később Guttmann nélkül a portugál csapat 5-1-re kikapott Belgrádban. A válogatottnál lévő pozíciója csak mellékállás volt Guttmann számára, mert mással volt igazán elfoglalva. 1960 nyarán végig azt tervezgette, hogyan

fog feljutni csúcsra azzal, hogy Lisszabonba hozza a BEK-trófeát. Megteremtette játékosainál a pszichológiai alapokat az előttük álló kihívásra, amely jellemzően a buzdítás és a fenyegetés bizarr kombinációjára épült: „A profi futballban nincs siker áldozat nélkül! Vasfegyelem nélkül egyetlen hadsereg sem fog csatát nyerni, nem beszélve a háborúról. És a bajnokcsapatok Európa-kupája hasonlítható egy háborúhoz. Ha valamelyik játékos nem akarja meghozni a szükséges áldozatot, akkor mehet dolgozni egy szardíniagyárba. Nem szükséges, hogy a labdarúgással keressék meg a kenyerüket… Természetesen, ha jól teljesítenek a futballban, akkor biztosítom őket, hogy sokkal nagyobb kenyérre valót – sőt vajat is – megkeresnek, és inkább itt tegyék, mint egy büdös szardíniagyárban. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, muszáj, hogy mindenben együttműködjenek, különben komoly büntetést kapnak.” * * * Guttmann néhány jó játékost is megörökölt, amikor az előző szezonban átvette az irányítást a brazil Otto Glóriától. Úgy hitte, hogy át kell szervezni őket, kiegészítve egy-két indokolt szerzeménnyel és néhány fiatallal az ifjúsági csapatból. „A csapat kezdett kialakulni, hogy beérjen be, mint az erjedő must” – mondta. José Águas – a csapatkapitány és a támadások szervezője – volt az egyik játékos, akit a Benfica megfigyelői felfedeztek a portugál gyarmatokon. A megfigyelők folyamatos nyomás alatt voltak, hogy tehetségeket találjanak, ellensúlyozva a külföldiek mellőzésére vonatkozó szabályt. 1950-ben még profi vadász volt Angolában, amikor a Benfica megérkezett, hogy bemutató mérkőzést játsszon. Águas soha nem futballozott, de atlétikus képességei miatt behívták a helyi csapatba, amikor néhány angolai lemorzsolódott. Nagy

meglepetésnek számított, hogy a Benfica leigazolta, és elvitte Lisszabonba, ahol majdnem 300 gólt szerzett a későbbiekben. Angolai honfitársa, az apró Joaquim Santana jobbösszekötőként játszott mellette. Guttmann érkezése után teljesen beépült az első csapatba, Santana nagyszerűen vezette a labdát és gyilkos erejű jobb lába volt. A Mozambikból származó Mário Coluna a felállástól függően tudott játszani balösszekötőt vagy középpályást is. Coluna elképesztő munkabírását erejének és ügyességének köszönhette – tökéletes futballista volt. Guttmann csapata megkockáztathatta a szokásos, teljes letámadást, hiszen tudta, hogy félelmetes kapus van mögötte. A szintén Mozambikból érkező Alberto da Costa Pereira tiszteletet parancsoló egyéniség volt, aki magasságával és magabiztosságával uralta a büntetőterületet. Az 1960/61-es szezonra az egyetlen igazolás meglepő, de zseniális húzás volt. Guttmann megszerezte a 27 éves középpályást, Germano de Figueiredót az inkább harcos futballt erőltető Atléticótól, amely egy kisebb lisszaboni klub. A magas, kopaszodó és bajszos Germano határozott védőmunkáját vegyítette azzal a képességével, hogy ravasz passzainak és ügyes cseleinek köszönhetően indítsa a Benfica kontratámadásait. Germano érkezése a befejezést jelentette Arturo Santos számára, aki az elmúlt több mint egy évtizedben közel 300-szor szerepelt a klubban. „Harmincévesen, a csúcson arra kényszerítettek, hogy elhagyjam a klubot” – emlékezett vissza Santos. Az érzelgősség vagy a lojalitás a klub népszerű játékosaival szemben nem szerepelt Guttmann edzői tankönyvének első részében. Amikor több mint fél évszázaddal később arról kérdezték, mit gondol korábbi edzője szobráról az Estádio da Luz előtt, Santos némi szomorúsággal úgy felelt, hogy „nagyszerű ember, aki egyben nagy gazember, miután tönkretette az életem egy részét”. Nem sokkal az új szezon kezdete után Guttmann és csapata Edinburgh-be ment, hogy találkozzon a skót bajnok Heart of Midlothiannal a

bajnokcsapatok Európa-kupájának selejtezőkörében. A Benfica a két mérkőzés után kényelmes győzelemmel jutott tovább, az összes gólt Águas és Augusto szerezte. „Egyértelműen klasszisokkal voltunk rosszabbak a Benficánál mindkét mérkőzésen” – elevenítette fel a veterán Hearts-játékos, Gordon Smith. „Utcahosszal előttünk jártak stílusban, technikában és pontrúgásokban. Legfeljebb reménykedve rohangálhattunk. 2-1-re vertek minket itt, 3-0-ra pedig Lisszabonban, de őszintén szólva sokkal nagyobbnak kellett volna lennie a reális különbségnek.” Az első kör sorsolását egy genfi hotelben tartották. Az elkerülhetetlen pedig megtörtént. A Benficát a magyar bajnok Újpesttel együtt húzták ki a kalapból. * * * A kommunista hatalomátvétel után az MTK-ra igényt tartott az ÁVH, a Kispest irányítását pedig átvette a hadsereg. Az Újpest közben a rendőrség klubjává vált, és Újpesti Dózsára nevezték át. A klub csak akkor nyerte első magyar bajnoki címét azóta, hogy Guttmann faképnél hagyta őket 1947-ben. A BEK selejtezőkörében mindkét mérkőzést megnyerve könnyen intézték el a magasan jegyzett Crvena Zvezdát. De semmi sem készíthette fel őket arra, ami a párharc első mérkőzésén várta a csapatot az Estádio da Luz katlanjában, 1960. november elején. Olyan volt, mintha Guttmann összes sérelmét, amelyet 16 évvel korábban Újpesten kellett elszenvednie, pozitív energiaként adta volna át a játékosainak. Az Újpesti Dózsa mindössze 28 perc után jelentős, ötgólos hátrányban volt – Águas, José Augusto, Coluna és Santana okozták a pusztítást. Ez nem egyszerűen lerohanás volt, hanem mészárlás. „Még a Real Madrid sem élné túl itt” – tudósított izgatottan az UEFA képviselője, Augusti Pujol. Bár a Benfica a második félidőben visszakapcsolt, a 6-2-es végeredmény azt jelentette, hogy a párharc lényegében eldőlt. Guttmann számára azonban

nem volt diadalmas visszatérés Újpestre. Úgy döntöttek, hogy meggondolatlanság lenne Magyarországra utaznia, ugyanis megvolt a kockázata, hogy a kommunista rezsim nem engedi vissza. A mérkőzést így Bécsben hallgatta rádión, és a Benfica a 2-1-es vereség ellenére összesítésben kényelmes győzelemmel biztosította be a továbbjutást. Talán még lényegesebb volt Guttmann BEK-győzelemre törekvésének során az az eredmény, amely egy héttel korábban Spanyolországban született. Több mint 200 ezer szurkoló nézte a két mérkőzést, amelyen a Real Madrid – ez a csapat a torna bevezetése óta az első öt szezonban mindig Európa legjobbja lett – kiesett a nagy rivális Barcelonával szemben. Ezzel eldőlt, hogy abban az évben új nevet gravíroznak majd a trófeára, és még egy évet várni kellett arra, hogy Pujol nagy port kavaró jóslata beigazolódjon. A bajnokságban közben a Las Águias (Sasok) becenevű csapat magasan szárnyalt. A Benfica első 15 mérkőzéséből 14-et megnyert, egyszer pedig döntetlent játszott. Egyedül a Sporting volt a közelében, de az előnyük már behozhatatlannak tűnt, amikor Guttmann csapata 1961 márciusában pályára lépett a dán Aarhus ellen a BEK negyeddöntőjében. Az első mérkőzésen, Lisszabonban szerzett 3-1-es Benfica-győzelem reménnyel töltötte el az Aarhust, hogy megfordítja a párharcot, abban bízva, hogy a portugál és afrikai játékosoknak nem kedve, ha kimerészkednek ÉszakEurópa szokatlan hidegébe. De a dánokat is szétzúzta a féktelen Benfica, amely gyors kontratámadásaival már a félidőben háromgólos előnyhöz jutott. Ha az Újpest elleni meccs visszatérés volt Guttmann emlékeihez, akkor az elődöntő sem volt másmilyen. A Benfica a Rapid Wiennel került össze, azzal a csapattal, amely ellen 1933-ban Guttmann utolsó mérkőzését játszotta játékosként a Práter stadionban. A Rapid az előző szezonban könnyen nyerte az osztrák bajnokságot, amely tele volt az 1920-as évek ismerős csapataival – és a Hakoah látványos hiányával. Az Újpest kiütésének híre miatt aligha hibáztatható a Rapid, hogy védekező taktikával érkezett Lisszabonba az első mérkőzésre. De annak

ellenére, hogy lényegében az összes játékosuk hátul helyezkedett el, a hátsó alakzat összeomlott a támadások erejétől. Egy megszokott erős kezdéssel során Coluna és Águas hozta a korai gólokat. A Rapid feléledt a szünet után, de az erélyes Germano semlegesítette a fő osztrák fenyegetést, amelyet a középcsatár Robert Dienst jelentett. Egy óra után Cavém egy látványos bombájával 3-0 lett az első mérkőzés végeredménye. A Benficának egy bajnoki mérkőzése is volt az elődöntő két találkozója között, amelyet nyolc nap eltéréssel játszott. Érdekes módon a Rapid elleni első mérkőzésen játszók közül nyolc futballistát pihentettek a Porto elleni idegenbeli mérkőzésen. Évtizedekkel azelőtt, hogy a rotáció elfogadott alapelv lett volna a futballban annak érdekében, hogy a játékosokat frissen tartsák, és biztosan elkerüljék őket a sérülések a fontos mérkőzések előtt, Guttmann ezt a koncepciót ültette át a gyakorlatba. Tudta, hogy a Porto elleni meccs után két gyengébb ellenféllel játszanak, és már csak egy pont kell, hogy megszerezzék a bajnoki címet, ezért a „fő a biztonság” elvet alkalmazta. A Benfica 3-2-re kikapott a riválistól, de ez egyszerűen nem számított. A Portoszurkolókat – akik még mindig dühösek voltak Guttmann távozása miatt – megőrjítette, hogy a nagy rivális a gyűlölt edzővel nyilvánvalóan semmibe vette a mérkőzést. A Benfica a kora májusi elődöntő visszavágóján félelmetes hangzavar volt a Práter stadionban, a Rapid-szurkolók hangulatát ugyanis feltüzelte a még mindig optimista helyi média. Úgy hitték, hogy a történelem megismétli önmagát. A Schalke elleni 3-0-s hátrányból feltámadásuk ugyanis, amikor 1941-ben Berlinben 95 ezer szurkoló előtt megnyerték a német bajnokságot, bevésődött a fejekbe. Érthető, hogy az a tény, hogy náci német bajnoki aranyat nyertek a náci Németországban, kevésbé akadályozta a Rapid szurkolóit abban, hogy ne elérzékenyülve emlékezzenek a mérkőzésre. A bajnokcsapatok Európa-kupája azokban az években feltüzelte a kontinens tömeges futballközösségének képzeletét. A mérkőzéseket ugyanis

tömött stadionokban játszották az akkoriban üzembe helyezett világítás mellett, ami egyedi hangulatot teremtett. A Real addig az első öt döntőben Franciaország, Nyugat-Németország és Olaszország bajnokcsapatait győzte le. Most Portugáliának és Ausztriának is volt esélye, ráadásul hiányzott a Real, hogy megakadályozza a trófea megszerzését. A portugál csapatok korábban még az első körből sem jutottak soha tovább, így Lisszabonban nagy izgatottság volt. A kihagyott helyzetek és az elszánt Benfica-védelem tartotta a gól nélküli eredményt, amíg Águas meg nem törte a második félidő közepén. A Rapid azonban három perccel később egyenlített, és a tömeg újra hinni kezdett, miután a Rapid folyamatosan támadott. Két perccel később úgy tűnt, hogy Cruz szabálytalankodott Diensttel szemben a büntetőterületen belül. A tömeg 11-est kiáltott, de ezt nem hallotta meg az angol játékvezető, Reg Leafe. Pokoli volt a hangulat. Cruzt az egyik Rapid-játékos a földre lökte, a dühös tömeg pedig megrohamozta a játékteret. A rendőrségnek az volt a feladata, hogy megvédje Leafe-et és a Benfica-játékosokat, és kimenekítse őket a pályáról. A félbeszakadt meccset jogosan a Benficának ítélték, a csapatnak órákat kellett várnia az öltözőben, amíg el nem csitultak a kedélyek.{30} A Benfica a következő héten a Sporting da Covilha 8-0-s legyőzésével szerezte meg a bajnoki címet az Estádio da Luzban. A csapat 92 gólt szerzett 26 mérkőzésén, ami több mint 3,5-es mérkőzésenkénti átlagot jelentett: lenyűgöző rekord. Águas 27, míg José Augusto 24 gólt lőtt. De képes lehetett Guttmann a végső sikerre, az egész kontinens által figyelt, május 31-én rendezett BEK-döntőben is győzelemre vezetni a csapatát? A berni Wankdorf stadionban a Real Madrid legyőzője, a Barcelona várt rájuk, amely egyértelmű esélyt jelentett arra, hogy Spanyolországban maradjon a trófea. * * *

A Real Madrid legyőzése nem az egyedüli ok volt, amiért a Barcelona volt az esélyes. A csapat félelmetes csatársorral büszkélkedhetett, amelyet Guttmann túlságosan is jó ismert. Ő edzette ugyanis Czibor Zoltánt és Kocsis Sándort a Honvédnál. Egy másik magyar menekülttel, Kubala Lászlóval is összeütközésbe került még az 1940-es évek végén, mielőtt az gólszerző legendává vált volna a Barcelonában. A brazil Evaristo is szerzett néhány gólt a Flamengóban Guttmann Honvédja ellen 1957-ben. És a csatársor utolsó tagja sem volt könnyű ellenfél. Luis Suárez mindössze néhány hónappal korábban kapta meg az év legjobb európai játékosának járó Aranylabdát. A döntő első fél órája a várakozásoknak megfelelően zajlott. Kocsis 20 perc után a kapuba fejelt egy Suárez-beadást. Germano tisztázott a vonalról Czibor kísérlete után, amikor úgy tűnt, hogy a Barcelona eldönti a párharcot. De a Benfica nem adta fel könnyen a meccset. A Barcelona kapusának és csapatkapitányának, Antoni Ramalletsnek két hibája miatt előnyhöz jutottak a portugálok. A kapus a 30. percben meggondolatlanul futott ki a kapujából, hogy elérjen egy beadást Domiciano Cavémtől. Ezt azonban elhibázta, így José Águas az üres kapuba továbbította a labdát. Egy perccel később már a Benfica vezetett. Az egyik barcelonai védő fejese tartott saját kapuja felé. Ramallets lassan reagált, és csak a kapufára tudta tolni a labdát, amely a gólvonalon gurult végig, a svájci bíró pedig úgy ítélte meg, hogy már túl is haladt azon. Mário Coluna a mérkőzés elején eltörte az orrát. A sérülése túlságosan komoly volt, és amikor el akarta fejelni a labdát, elkésett a tizenhatoson kívül, amikor Cavém balról középre adott 10 perccel a szünet után. A labda hátrapattant Colunához, aki a kapu sarkába bombázott kevésbé erősnek tartott jobb lábával, ezzel 3-1 lett. A Barcelona a hátrány ellenére elszántan rohamozott. De az isteni gondviselés Guttmann és csapata oldalán volt. A nagyszerű Kocsis hihetetlen módon egy méterre a gólvonaltól a kapufára fejelt úgy, hogy Costa Pereira

kapus sehol sem volt. Kubala 16-oson kívüli lövése az egyik kapufáról a másikra, majd onnan a kapus kezébe pattant. De aztán a harmadik magyar, Czibor látványos távoli lövéssel csökkentette a hátrányt. Tizenöt perc volt hátra. Még jutott idő arra, hogy Czibor eltalálja a kapufát, mielőtt a bíró a sípjába fújt, hogy véget vessen a találkozónak. Czibornak és Kocsisnak, akik hét évvel korábban, a berni világbajnokság döntőjében, ugyanezen a pályán szenvedtek vereséget az NSZK-tól, most hasonlót kellett megtapasztalnia. Könnyes szemmel hagyták el a pályát. A pályát ellepő Benfica-szurkolók féktelen ünneplése közben a 42 éves klubelnök, Vieira de Brito kisebb szívrohamot kapott. És mire kellett gondolnia a holokauszttúlélő Guttmann Bélának, amint az európai futball frissen koronázott királyaként az égboltra nézett?

TIZEDIK FEJEZET

Címvédés David Ben-Gurion miniszterelnök Izrael függetlenségének napján, 1961. április 21-én a nemzethez intézett beszédében elidőzött Adolf Eichmann bírósági tárgyalásának tanulságain, amely csak néhány nappal azelőtt kezdődött meg Jeruzsálemben: „Először a zsidó történelem során a független zsidó emberek történelmi igazságot tettek. Sok generáció óta mi voltunk, akik szenvedtünk, akiket kínoztak, akiket meggyilkoltak – és akiket elítéltek… Most először azonban Izrael ítéli el a zsidó emberek gyilkosait… És engedjék meg

nekünk, hogy az emlékezetünkben tartsuk, hogy kizárólag Izrael függetlensége tudta megteremteni a körülményeket a történelmi igazságszolgáltatáshoz.” Eichmannt – aki Ricardo Klement álnéven élt – azonosították előző évben, és Argentínában elfogták az izraeli titkosszolgálat ügynökei, majd titokban Izraelbe szállították. A Moszad akciója teljesen eltérő reakciókat váltott ki. Argentína hivatalos panaszt emelt az ENSZ Biztonsági Tanácsánál, azt állítva, hogy Eichmann elrablása „egyetemesen elítélt rendszer tipikus módszereit használta”. Néhány nyugati megnyilvánulás hasonlóan kritikus volt. A Washington Post becsmérelte Izraelt, hogy a „dzsungel törvényét” alkalmazta, míg a New York Times „erkölcstelennek és illegálisnak” minősítette Izrael viselkedését. De az izraeliek részéről a híreket a csodálkozó hitetlenség és a szabadjára engedett öröm vegyes érzése fogadta. Amikor Ben-Gurion előző májusban hivatalosan is bejelentette Eichmann elfogásának a hírét kormányának, Yitzhak Ben-Aharon közlekedésügyi miniszter sokkot kapott. Ben Aharon – aki Yitzhak Nussenbaum néven született a mai Románia területén – kábultan ült, és jiddis nyelven mormolta: „Ve macht man das?” (Hogyan csinálták ezt?) A bírósági tárgyalás négy hónapig tartott, és a tévécsatornák világszerte sugározták. A vád cáfolta Eichmann állításait, amely szerint ő csak egy hivatalnok volt, aki a felülről kapott parancsokat hajtotta végre. Ehelyett azzal érveltek, hogy valójában izzó szenvedély volt benne, hogy zsidókat öljön. Ennek a stratégiának a részeként, a vád ismertette azt az ügyet, amikor Eichmann meggyilkolt egy Salomon nevű zsidó fiút. Őt azzal vádolták, hogy cseresznyét lopott egy budapesti villa gyümölcsöskertjéből, ahol 1944-ben Eichmann lakott – a villa Aschner Lipót, Guttmann Béla főnökének tulajdona volt.

Salomont állítólag a kerti szerszámoskamrába vitték, hogy kihallgassa Eichmann, valamint a tisztiszolgája, Franz Slawik. „Az ajtó bezárult” – mondta a szemtanú, Avraham Gordon, aki együtt dolgozott Salomonnal és néhány másik zsidó fiatallal a villánál: „Ezután borzalmas sikolyokat, verést, ütéseket és sírást hallottam… Ezek a sikolyok 10-15 perc múlva abbamaradtak… Hirtelen csend lett. Aztán nem hallottam kiabálást többé, az ajtó kinyílt, és Eichmann jött ki. Láttam, hogy a ruhája zilált volt, kegyetlen volt az arckifejezése. Foltokat fedeztem fel az ingjén, és arra gondoltam, hogy ezek vérfoltok.” 1962. május 29-én Eichmann levelet írt Izrael elnökének, Yitzhak Ben-Zvinek, hogy fellebbezzen a halálbüntetés ellen, amelyet a bíróság szabott ki rá. Ben-Zvi visszautasította a kegyelmi kérvényt, egy bibliai mondást írva a levélre: „Miként a te kardod asszonyokat tett gyermektelenekké, úgy legyen gyermektelenné minden asszonyok felett a te anyád!” (Ószövetség, Sámuel I. könyve, 15:33) Két nappal később, aki megtervezte Guttmann Béla családjának meggyilkolását, halott volt. * * * Nyerj egy fontos trófeát egyszer, és a pesszimisták a sikert csupán véletlen szerencsének minősítik. Nyerd meg kétszer, és ugyanazok az emberek kénytelenek lesznek beismerni, hogy hibáztak. Az 1961/62-es szezonban Guttmann Béla beírta a nevét a nagy edzők közé. Egy ígéretes találkozó egy borbélynál néhány hónappal az első BEKgyőzelem előtt – egyengette az útját az újabb siker felé. Guttmann összefutott

José Carlos Bauerrel, korábbi brazil válogatott játékossal, aki akkor a Ferroviáriát irányította szülőhazájában elismert szaktekintélyként. „Boldogan köszöntött, és elmondta, hogy egy túrán voltak (Lisszabonban), hamarosan pedig Afrikába mennek” – emlékezett vissza Guttmann: „Azt mondtam neki: „Ha látsz egy tehetséges játékost számomra, aki Portugáliában született, jegyezd meg a nevét.” Egy hónappal a beszélgetés után ismét a borbélynál voltam, és mintha egy viccet mesélnék, Bauer ismét bejött. „Mi a helyzet? Találtál valakit a számomra?” „Láttam egy fekete srácot Mozambikban… Magammal akartam hozni, de húszezer dollárt kértek érte!” – mondta. „Mi a srác neve?” Az arcát szappanozták, amikor kibökte: „Eusébio!” Eusébio da Silva Ferreira a Sporting de Lourenço Marquesben játszott. A Sporting Lisszabon testvérklubjának tekintette névrokonát a mozambiki fővárosban, és a klubnál megvadultak, amikor rájöttek, hogy Guttmann leigazolta ádáz riválisuk számára a legnépszerűbb csatárt. A Sporting egyik igazgatója megjelent Eusébiónál, és 500 ezer escudót ajánlott neki – ez hatalmas összeg volt egy 18 éves számára –, hogy meggondolja magát. „Letette a pénzt az asztalra, és azt mondta, hogy az enyém, ha aláírok a Sportinghoz” – emlékezett vissza Eusébio. „Mondtam neki, hogy ez egy alantas húzás volt, mert nem fogok két szerződést aláírni.” Guttmann ügyesen megelőzte őket, és ehhez nem csak szerencse kellett. A mesteri hálózatépítő évtizedeket töltött kapcsolatok ápolásával, és egyikőjük a jövő sztárjához vezette. Nagyon elszántan tartott ki friss igazolása mellett. Eusébiót 12 napig Lagosban, Algarvében bújtatták, attól tartva, hogy a Sporting újra megpróbál lecsapni rá. „Három testőrt küldtem, hogy ott csoportosuljanak körülötte, és kiadtam nekik a parancsaimat” – mondta Guttmann. „Eusébiót nem

hagyhatják egyedül egyetlen percre sem, és kizárólag a Benfica házában maradhat.” Amikor Eusébio kiment első Benfica-edzésére 1961 elején, Guttmann ott állt az oldalvonalnál, élvezettel nézte Eusébio félelmetes gyorsulását, hatalmas lövését, és az a képességét, ahogy elsuhant az ellenfelei mellett. Képtelen volt türtőztetni magát, végül odafordult asszisztenséhez, Fernando Caiadóhoz, és azt kiabálta: O menino é ouro! (Ez a fiú aranyat ér!). Mivel friss igazolásként nem nevezhette a BEK-mérkőzésre, Eusébio egy helyi barátságos mérkőzésen mesterhármast szerezve debütált egy héttel a berni diadal előtt. Szintén gólt szerzett bajnoki bemutatkozásán néhány héttel később, mielőtt csereként nevezték volna Pelé Santosa ellen egy párizsi nemzetközi tornára 1961 júniusában. A fáradt csapat 4-0 hátrányban volt a félidőben, így Guttmann a kispadra nézett, és új drágakövét hívatta. „Beküldtem, és szerzett három gólt, mindegyiket 20-25 méteres távolságból” – mondta. A következő nap a francia L’Équipe sportújság a következő címmel jelent meg: „Eusébio 3 – Pelé 2”. Guttmann-nak ezzel már útlevele volt a futball halhatatlanságába. * * * Mielőtt a következő bajnokság és BEK-szezon elindult volna, a Benfica a délamerikai bajnok Peñarollal került össze a Világkupában, a sorozatot az előző évben vezették be. Mário Coluna szerezte az egyetlen gólt az első mérkőzésen Lisszabonban, majd a csapat két héttel később hosszú utat tett meg a visszavágóra Montevideóba. A kimerült és nem akklimatizálódó Benficát 5-0-ra ütötték ki. A szabályok szerint azonban az összesített eredmény nem számított, és mindkét csapat két-két pontot kapott győzelméért. A párharcban így döntő ütközet következett, amelyet kissé igazságtalanul az Estadio Centenarióban, Montevideóban rendeztek meg két nappal később.

Guttmann szívességből ment bele, és azonnal behívott két cserét, hogy Lisszabonból repüljenek oda, ahogy lejátszották a tartalékmeccset. Áthozta új igazolását, Eusébiót is, aki nem szerepelt az első két mérkőzésen. Újra megmutatta edzői bátorságát, és azt a meggyőződését, hogy a fiatalság nem akadálya a sikernek, és egy 17 éves balszélsőnek is megadta a bemutatkozás lehetőségét. Guttmann felfedezte a trükkös és apró termetű António Simoest az előző szezonban. „Azt mondta az asszisztensének, Caiadónak, hogy ennek a srácnak a következő szezonban a nagyokkal kell játszania” – idézte fel emlékeit Simoes. „Arra van szüksége, hogy Costa Pereirával, Colunával és Águasszal játsszon, mert itt már nincs mit tanulnia.” Guttmann újabb játékosai drasztikusan javítottak a teljesítményen, annak ellenére is, hogy csak előtte érkeztek egy hosszú utazás után. Eusébio újabb – védjegyének számító – távoli gólt szerzett, de a Benfica így is kikapott 2-1-re, az eredmény pedig még sok évvel később is fájdalmat okozott edzőjének. „Szerintem a bírót lefizették” – dühöngött. „Később a beavatottak elmondták, hogy tényleg ez történt… Le akartam váltani a játékvezetőket a harmadik meccsre, de mindössze annyi történt, hogy a bíró és a partjelző helyet cserélt egymással. Egy büntető miatt veszítettünk.” Hat héttel később – miután a selejtezőkörben erőnyerőként nem kellett játszaniuk – a Benfica indult, hogy megvédje címét a BEK-ben. Guttmann mindössze hat hónappal a kellemetlen, Rapid elleni elődöntő után visszatért Bécsbe, ezúttal az FK Austria ellen játszott a csapata. A városban gyorsan elkapkodták a jegyeket, hogy újabb mérkőzést láthassanak az elbűvölő kupasorozatban. Majdnem 80 ezer ember jelent meg a Práter stadionban, ami a klubmérkőzések tekintetében még mindig rekordot jelent Ausztriában. Bár a stadion tele volt, a hangulat ezúttal kevésbé volt félelmetes. Az FK Austria Wien – amelyet Guttmann több mint egy évtizeddel később rövid ideig irányított – teljesen más benyomást keltett, mint helyi riválisa. „Ha a Rapid a proletár keménységet és a külvárost képviselte, akkor az Austria a

várost, a kávéházakat és a liberális zsidó középosztályt” – foglalta össze Roman Horak szociológus, és ez a háború előtti általánosítás még mindig helytálló volt, eltekintve egy apróságtól.{31} Az első mérkőzés 1-1-el zárult, de Lisszabonban elszálltak az osztrákok győzelmi reményei. Colunát hátrébb vonta, hogy Eusébiót is a csapatba állíthassa, és Guttmann ezzel 5-1-es győzelemre vezette csapatát, az osztrákok pedig összeomlottak. A portugáloknál hagyományosnak számító este 11 órai kezdési idő annyira megzavarta az osztrákokat, hogy azon tűnődve ballagtak le a pályáról, milyen nap is van pontosan. Guttmann az Estádio da Luzt bevehetetlen erőddé alakította, csapatát pedig olyan erővé, amely félelmet keltett szerte Európában. „A Benficának megvan a saját titokzatos védjegye, ami felfoghatatlan mindannyiuk számára” – mondta egyszer Guttmann. Abban a pillanatban ez neki volt köszönhető. * * * A BEK-továbbjutás ellenére a Benfica játéka erősen döcögött a bajnokság elején. A csapat hatból csak egy mérkőzést nyert október közepe és december eleje között, ami gyakorlatilag korán kizárta egy újabb bajnoki cím lehetőségét. A csapat az európai diadal után elvesztette a motivációját, a bajnokságra csak másodlagosnak tekintették, vagy a frissen átalakított együttes szokásos gyerekbetegségeinek jelei voltak. Guttmann azt érezte, hogy semmi sem működött jól a csapatánál. Később azt mondta, hogy erre a megszokott taktikáját alkalmazta, lehordta az egyik sztárjátékost, hogy így erőszakolja ki a csapat fegyelmezettségét. Az egyik mérkőzés után visszatérve az öltözőbe, Guttmann azt látta, hogy csapatkapitány, José Águas különösen levertnek látszik: „Mi a baj?” – kérdeztem tőle. – „Nem válaszolt, de Costa Pereira a fülembe súgta: „Rossz passzt adott, és Eusébio csúnyán kioktatta!”

Eusébio akkor tért vissza a zuhanyozás után, de nem szóltam egy szót sem, nem akartam, hogy a helyzet még rosszabbá váljon. Azonban az első edzésen az összes játékost magam köré gyűjtöttem, és ezt mondtam neki: „Eusébio, te lehetsz a legnagyobb sztár itt, de ha a jövőben nem mutatsz tiszteletet az összes csapattársad iránt, úgy seggbe rúglak, hogy repülsz vissza egyenesen Mozambikba!” Sohasem felejtette el ezt a leckét. Eusébio sérült volt a negyeddöntő első mérkőzésén Nürnbergben, 1962. februárban. Az FC Nürnberg – és nem a Bayern München – volt akkor a bajorok és a német futball legerősebb csapata, rekordnak számító nyolc alkalommal megnyerte a bajnokságot. Németországban egyszerűen csak Der Clubként (A klub) ismerték, csapatkapitányuk és sztárjátékosuk a már veterán 36 éves Max Morlock volt, aki világbajnokságot is nyert, és ő irányította a Nürnberg támadásait. Ha nem lett volna elég ijesztő, hogy a sztárjátékosuk nélkül kell megmérkőzni Németország legjobbjával, akkor erre még rátett egy lapáttal, hogy a pályát hó borította, ilyen körülményeket pedig korábban még nem láttak a portugálok. Guttmann – aki karrierje során sokat játszott ilyen pályán – próbálta bátorítani a csapatát. „A hó csak akkor probléma, ha fél méter magas” – viccelődött.{32} Kísérlete, hogy lelket öntsön a csapatba, nem igazán sikerült. Cavém korai gólja után gyorsan fordított az ellenfél, a Benfica úgy térhetett haza, hogy a 31-es vereséggel komolyan veszélybe került, hogy elnyerjék a trófeát. De ha a játékosok éreztek is bármilyen fenyegetést, akkor furcsán mutatták ki. A második, lisszaboni mérkőzésen a Nürnberget különösen heves támadásokkal lehengerelték. Négy perc alatt kétgólos hátrányban voltak a németek, majd a huszadik percig még egy gólt kaptak, végül 6-0-ra ütötték ki őket – Eusébio és José Augusto kétszer-kétszer volt eredményes. A

Nürnberget földbe döngölték, és a szurkolók megsüketítették. „Ezen a helyen” – mondta Morlock dühösen – „csak vattával a füledben játszhatsz”. * * * Ha az 1961-es döntőbe vezető út viszonylag egyenes volt, ezúttal az akadályok egyre nagyobbakká váltak. A következő ellenfél a Tottenham Hotspur volt, a klub az előző szezonban az első csapat volt a XX. században, amely megnyerte az angol bajnokságot és az FA-kupát is, és a mostani elődöntőbe vezető úton már legyőzte a lengyel Górnik Zabrzét és a csehszlovák Dukla Prágát. A Spurs több klasszisjátékossal is büszkélkedett: a csapatkapitány és veterán északír középpályás Danny Blanchflower, a keményen szerelő és eltökélt skót Dave Mackay, a szintén skót, tehetséges csatár és nagyszerűen passzoló John White, a világ egyik legjobb balszélsője, a walesi Cliff Jones, és elöl az angol középcsatár, Bobby Smith, valamint az akkoriban igazolt fiatal góllövő, Jimmy Greaves, az angol futball későbbi sztárja, aki ebben az elődöntőben debütált az európai kupában. Az észak-londoni csapatnak az a csekély előnye is megvolt, hogy Lisszabonban játszott először, így a saját közönsége előtt szerepelhetett később, és elkerülte az Estádio da Luzra ilyenkor jellemző szenvedélyes légkört, ami a visszavágókon megtörte az FK Austriát és a Nürnberget. Guttmann tudta, hogy neki is a legjobbjat kell a nyújtania ahhoz, hogy ezen az akadályon is átjusson a csapata. Nem okozott csalódást. A két nagyszerű csapat párharcának végeredménye szűkös Benfica-győzelem volt, ez nagyban volt köszönhető a rafinált trükköknek, amelyeket harminc hosszú év alatt gyűjtött össze edzőként. Ellenfele, a viszonylag tapasztalatlan Bill Nicholson vesztett az apró részletekben, ez pedig végzetes volt ennyire kiegyenlített párharcban. Annak ellenére, hogy szemtanúja volt a Nürnberg bukásának, nem sikerült pszichológiailag jól felkészítenie csapatát az elkerülhetetlen,

korai lisszaboni rohamokra. Simoes és José Augusto gólja húsz perc alatt kétgólos előnyhöz juttatta a Benficát, mielőtt a Spurs egyáltalán belelendült volna a játékba. Bár a Spurs uralta a második félidőt, és Smith szerzett is egy gólt, de egy újabb találat a zseniális José Augustótól azt jelentette, hogy a Benfica 3-1-es előnnyel mehetett Londonba a visszavágóra. Ez elegendő előnynek számított, de Guttmann tudta, hogy néhány perc alatt eltűnhet a nagy csatában a telt házas White Hart Lane-en, főként, hogy a hazai szurkolókat felvillanyozta a lehetőség, hogy a csapatuk lehet az első angol a BEK-döntőben. Guttmann minden erejével azon volt, hogy ezt megállítsa. A fő fegyvere a média volt. „Amikor a mérkőzés előtt a sajtótájékoztatóra megyek” – mondta egyszer José Mourinho –, „a játék a fejemben már elkezdődött.” „Egy sajtótájékoztatóról neked kell győztesként kijönnöd” – értett vele egyet Alex Ferguson. A futballelemzők sokszor kimutatták, hogy ezek a megjegyzések az edzők tudatosságának a bizonyítékai, ahogy érzékelik a média üzeneteinek finom befolyását a játékosok lelkiállapotára. Guttmann Béla pontosan ugyanezt csinálta több mint 50 évvel ezelőtt. Az angol sajtó letáborozott a csapata szálláshelyénél, a Park Lane Hotelnél, hogy közvetítsen olyan mérkőzésről, amely nagyobb figyelmet kapott Angliában, mint bármely más válogatott találkozó, a magyar csapat 1953-as szereplése óta. Annak érdekében, hogy feszült játékosai megnyugodjanak, és pihenhessenek, Guttmann magára irányította a figyelmet. Azt a szándékát ismételgette – először néhány hónappal korábban célzott rá –, hogy a szezon végén elhagyja a Benficát. Mint az megszokottá vált, nem volt teljesen őszinte az okokat illetően, ami csak később vált nyilvánvalóvá. Azt állította, hogy olyan messzire vitte a csapatot, amennyire csak tudta, és újabb kihívásokra vágyik. De annak is kereste a lehetőségét, hogy közvetlen módon befolyásolja a játék menetét. Attól tartott, hogy portugál játékosai nincsenek eléggé

hozzászokva a britek fizikai erejéhez, amilyen Mackay és Smith volt. „Azt mondtam az újságíróknak, hogy vérfürdőt várok a mérkőzésen, ők pedig mentek Poulsenhez, a dán bíróhoz, és elmondták neki, hogy Guttmann azt gondolja róla, nem elég erős ahhoz, hogy kézben tartsa a találkozót” – mondta később. „Ez régi trükk volt, de működött. Poulsen ellenőrzés alatt tartotta az említett játékosokat, és több szabadrúgást kaptunk, mint amennyi egyébként jogos lett volna.” Azokban az időkben a csapatok külön jöttek ki a mérkőzés kezdetére. Amíg Guttmann engedte a Spursnek, hogy elsőként jöjjön ki Lisszabonban, ahol óriási hangzavarban várhatták az ellenfelüket, mint a gladiátorok a Colosseumban, addig elrendezte, hogy csapata ne szembesüljön hasonlóval Londonban. „A mérkőzés estéjén aggódtam, hogy a Spurs szurkolói milyen hatással lesznek a játékosaimra” – mondta. „A drukkerek sokkal közelebb voltak az angol pályákhoz, mint a kontinensen. Ezért bezártam az öltöző ajtaját, és csak az utolsó percben engedtem ki a Benficát, a játékvezetővel és a partjelzőkkel együtt. A mérkőzés már elkezdődött, mielőtt a tömeg hatása elért volna hozzájuk.” Amíg a Spurs már az első percekben kétgólos hátrányban volt az Estádio da Luzban, addig a Benfica egy góllal vezetett 15 perc után a White Hart Lane-en, Águas váltott gólra egy Simoestől keresztbe lőtt labdát. Smith kiegyenlítette az állást a félidő előtt, majd Blanchflower értékesített egy büntetőt a második félidő elején. A Spurs összesítésben csak eggyel volt lemaradva, a tömeg pedig megérezte a vérszagot. A Benfica azonban ugyanazt az elszántságot mutatta, ami keresztülvitte őket a nehézségeken Bernben a Barcelonával szemben. Costa Pereira egymás után mutatta be a parádés védéseket, míg Germano ismét szikla volt a védelem közepén, így nagy nehezen bejutottak a döntőbe, hálával tartozva mesterüknek, hamarosan távozó edzőjüknek. * * *

Guttmann a pénz miatt döntött úgy, hogy távozik. A Benficát és a portugál futballt sohasem látott dicsőségbe vezette, ezért úgy hitte, hogy a klubvezetőknek igyekezniük kellett volna, hogy megtartsák őt, nem pedig magyarázkodni a fizetésről és a kisebb költségekről. Hatvanöt százalékos fizetésemelést kért, ha a Benfica másodszor is megnyeri a BEK-et, de csak kitérő választ kapott. Ahogy az idő telt, Guttmannt egy incidens is tovább bosszantotta, amely még a nürnbergi negyeddöntő után történt. Mariann is a csapattal ment Németországba, ami ritkán történt meg. Visszatérve Lisszabonba, néhány nappal a mérkőzés után Guttmann egy számlát kapott a klubtól a hotelszoba költségének feléről. Hasonlóan tekintett erre a viselkedésre, mint a Portugál Labdarúgó-szövetség kérésére, amikor bírsága összegét hajtották be rajta, miközben nem is kapott pénzt a munkájáért. Egyértelmű zsenialitása ellenére a régi beidegződések nem változtak könnyen. A klubvezetés még mindig nem hitt eléggé abban, hogy egy edző mennyire fontos lehet, és fukarságuk ostoba érdektelenségüket mutatta. „Én vagyok a legdrágább edző a világon, de a sikereimet tekintve igazából olcsó vagyok” – mondta Guttmann néhány évvel később. Utólagos bölcsességgel – látva a trófeákból és a jegyeladásokból származó összeget, amelyet a csapat keresett meg – nehéz ezzel vitatkozni. A Benfica vezetősége azonban – egy 1962-es futballszervezet gondolkodásmódjával – valahogy megtalálta a módját, hogy mégis megtegye. Ahogy volt egy olyan indok, amely a távozásra késztette, volt visszatartó erő is. „Nem sokkal a Világkupa döntője után a győztes Peñarol képviselője látogatott meg” – mondta. Egyértelműen csábító ajánlatot hozott Uruguayból. Azzal, hogy makacsul ragaszkodott a saját értékéhez, Guttmann bevezetett egy olyan emelési rendszert az edzői fizetéseknél, amely a mai napig működik. Az ajánlatok ugyan nem jöttek olyan könnyen egy nemzetközi sikeredző számára, mint manapság, az összegek pedig jelentéktelenek voltak

összehasonlítva a mostaniakkal, de tény, hogy Guttmann a Portót elhagyta a Benficáért, miután több pénzt ajánlottak neki, majd a Benficát is a Peñarolért ugyanezen ok miatt. És ellentétben a modern edzőkkel, az összes tárgyalást mind maga szervezte, ügynök közreműködése nélkül. De mielőtt távozott volna Lisszabonból, edzői karrierje legnagyobb kihívásával nézett szembe. A Benfica 1962. május 2-án, az amszterdami Olympic Stadiumban a félelmetes Real Madriddal küzdött a BEK döntőjében. Az volt a tét, hogy a mérkőzésen győztes csapatot dominánsnak tekintsék az európai futballban. A Real Madrid egy év megszakítás után vissza akart térni oda, ahová szerintük tartozott. Az volt a kérdés, hogy az egy év csak átmeneti kisiklás volt, vagy a Benfica letaszítja őket a trónról. Ismét Guttmann csapata volt az esélytelenebb. A Real megnyerte a spanyol bajnokságot, míg ellenfele végül csak harmadik helyet szerzett Portugáliában. A spanyolok legázolták a Standard Liège-t az elődöntőben. Csapatukban pedig még ott volt a korosodó, de továbbra is briliáns duó – Puskás Ferenc és az argentin származású csatár, Alfredo Di Stéfano. Ki ne félt volna ilyen nevektől, és egy olyan csapattól, amely még mindig rekordernek számított a BEK-ben? Újra nyilvánvalóvá vált, hogy Guttmann alapos ismerője az emberi léleknek. Minden, amit a döntő előtt és alatt mondott, azt a cél szolgálta, csapata leküzdje a félelmet, így az egyetlen üzenete az volt: ők a múlt, ti vagytok a jelen, ti fogtok győzni. „Már a Tottenham elleni elődöntő után azonnal azt mondta nekünk, hogy újra mi leszünk a bajnokok” – emlékezett vissza António Simoes. Közvetlenül a kezdés előtt Guttmann leültette a csapatot az öltözőben, és elmondta nekik az élményeit az 1924-es olimpiáról. „Alkalmam nyílt találkozni néhány hírességgel, beleértve a finn csodafutót, Paavo Nurmit” – mondta. „Az 5000 métert akkor elképzelhetetlennek tartott 14:31-es idővel futotta le. Az 1960-as olimpián egy ismeretlen új-zélandi (Murray Halberg) majdnem egy perccel javította ezt a világcsúcsot.” A fő üzenete az volt, hogy a sportban nem áll meg az idő.

A Benficának minden önmagába vetett hitére szüksége volt. Akárcsak az előző évben, most is hamar hátrányba kerültek – mindkét gólt Puskás szerezte. Azonban újra erőre kaptak. Águas egy góllal szépített, miután Eusébio szabadrúgása a kapufát találta el. Ezután Cavém egy távoli lövéssel a felső sarokba bombázott. A frenetikus félidő Puskás végzetes, ballábas lövésével végződött, ezzel visszaállította a Real előnyét. 3-2 volt a félidő, és a nagyszerű magyar játékos már mesterhármasnál járt. Volt mit tenni az öltözőben. Guttmannt talán csapatai támadójátéka miatt ismerték el a legjobban, de a védekezés megszervezésében sem volt éppen ügyetlen. Annak érdekében, hogy kivonja a játékból Puskást, azt mondta a sokoldalú Cavémnek, hogy maradjon Di Stéfano közelében. „Mindig megvolt a szakmai tudása ahhoz, hogyan találja meg a veszélyes embert az ellenfél csapatában, és hogyan semlegesítse” – emlékezett vissza José Augusto. Ezzel a szokatlan taktikával, és a szünet hatékony kihasználásával, felrázta a játékosokat. A mérkőzés előtt azt mondta nekik, hogy nyerni fognak idősebb ellenfeleikkel szemben, ha maximum kétgólos hátrányban lesznek a félidőben. Most – csak egy gól volt a különbség. „Guttmann azt mondta, mi fogunk nyerni, mert erősebbek vagyunk, mint a Real Madrid” – elevenítette fel Augusto. „A legfontosabb a hit volt, és az a meggyőződés, ahogy mondta, és ez a hit átköltözött belénk. Rengeteg erőt adott, ahogy beszélt.” Simoes is alátámasztotta korábbi csapattársa emlékeit: „Igazán volt bennünk hit, hogy meg tudjuk nyerni a mérkőzést. Emlékszem, ahogy Guttmann portugál és olasz keveréknyelven azt mondja nekünk, hogy a Real Madrid fáradt, a Real Madrid öreg, nem tudnak nyerni, a Real Madrid nem tud futni, Di Stéfano halott. Az a pillanat igazán megérintett minket.”

Öt perccel a második félidő megkezdése után már 3-3 volt az állás. Coluna második BEK-döntőjén látványos gólt szerzett a gyengébbik, vagyis a jobb lábával. Attól a pillanattól kezdve pedig Eusébio-show következett, amint a fiatalság diadalmaskodott a korosodó tapasztalat fölött. A saját térfeléről indulva lehagyta a fáradó védőket a Fekete Gyémánt, beszlalomozott a Real tizenhatosán belülre, ahol fellökték. Leo Horn, a zsidó származású játékvezető a tizenegyespontra mutatott, Eusébio pedig higgadtan értékesítette a büntetőt. {33} Öt perccel később pedig teljesen lezárták a mérkőzést. Eusébio megpattant lövése a kapu sarkában kötött ki, ezzel 5-3-ra alakította az állást. A Real Madrid tudta, hogy legyőzték. Végük volt – fáradtak, öregek és halottak voltak. A berni jelenetek megismétlődtek, amint a tömeg a mérkőzés lefújása után ellepte a pályát, képtelenek voltak fékezni az örömüket. Eusébio mezt cserélt Di Stéfanóval, Guttmannt pedig a játékosai vitték le a vállukon a pályáról. A BEK-döntő hagyományosan összehozta a futball fontos szereplőit a látványos eseményre. Azon az éjszakán, a győztesek bankettjén Guttmann megosztotta emlékeit a magyarul beszélő asztaltársasággal. Micsoda elégedettséget érezhetett: a 63 éves, kétszeres BEK-győztes végigbeszélgette az éjszakát kiemelkedő karrierjének barátaival és kollégáival. Puskás mellett ott volt Östreicher Emil, a Honvéd-túra szakosztályvezetője, aki most hasonló szerepkörben dolgozott a Real Madridnál. Mándi Gyula, korábbi csapattársa az MTK-ból és a magyar válogatottból, aki akkor az izraeli válogatott edzője volt, Guttmann korábbi csapattársai közül ő volt a harmadik, aki ezt a pozíciót elvállalta. Czeizler Lajos, a sokat utazó edző, akivel Guttmann látványosan összeveszett egy milánói étteremben, valamint Solti Dezső, Guttmann cinkostársa, az Inter akkori vezetője. Életben maradt zsidók egy csoportja az egyik legnagyszerűbb futballistával.

Néhány vendég a banketten megkörnyékezte Guttmannt, és könyörgött neki, hogy maradjon Lisszabonban. De feldühödve a vezetők elzárkózása és zsugorisága miatt – miközben a világ a lába előtt hevert – nem ment ebbe bele. Egy átokkal búcsúzott.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Elhalványodás Körülbelül ezer zsidót zsúfoltak be egy rendőrkapitányságra Bécs Leopoldstadt kerületében, mindössze néhány perc sétára a Hakoah stadionjától. Ez volt a Kristallnacht (Kristályéjszaka), a szervezett zsidómészárlás, amely végigsöpört a náci Németországon és Ausztrián 1938. november 9–10-én. „A zsidókkal nagyon durván bántak” – tudósított az egyik szemtanú akkoriban: „Arra kényszerítették őket, hogy forogjanak a földön körbe anélkül, hogy a cipőjük hozzáérne a padlóhoz. Egymás után kapták az ütéseket, mivel ezt nem volt könnyű megcsinálni. Aztán szökdelés, felugrás, guggolás – mindig veréssel társítva. Az embereknek le kellett köpniük, pofon kellett vágniuk egymást, és ha nem ütötték meg teljes erővel a társukat, azért szintén verés járt. Másoknak szembe kellett állniuk a fallal, és egy idő után kivégzéssel fenyegették őket – miközben azt hallották: zsidó disznó és áruló.”

Bécsben 93 zsinagógát pusztított el a tűzvész részben vagy teljesen a terror egyetlen éjszakája alatt. Egyedül a Stadttempel maradt sértetlen, amelyet az mentett meg, hogy nem lehetett volna felégetni, hogy ne pusztuljanak azzal együtt a szomszédos épületek is. „Ezt csak teljesen tönkretették és kifosztották” – mesélte egy másik szemtanú: „Sok zsidónak a széttépett Tóra-tekercse a hátára kötve, magukra kellett ölteniük a kitteleket (köntös) és a tálitokat (imasál), amelyeket a templomból loptak el, és Bécs belvárosában végigkergették őket, kezükben a lulávval (pálmaág). Bécs egyes kerületeiben – különösen Leopoldstadtban, a „zsidó kerületben” – az imaeszközöket és imakönyveket nyilvánosan elégették, a középkort idéző látványosságot pedig eksztázisban ünnepelte a tömeg.” Tíz évvel a Kristályéjszaka után, 1948. november 9-én az osztrák kormány tárgyalt egy javaslatról, hogy hozzanak létre alapítványt a visszatérő, elszegényedett zsidók számára. „Nem tudom, miért kellene ebben az időszakban különleges kiváltságokat kapnia egy népnek” – mondta a mezőgazdasági miniszter, Joseph Kraus. „Mások, akik nem mentek el, nem kapnak ilyen támogatást, akkor a zsidóknak miért kellene adni?” „A zsidókat ért igazságtalanságért nem Ausztria felelős” – szólt közbe a kereskedelmi miniszter, Ernst Kolb. „Azt látom, hogy a zsidók növelik a befolyásukat mindenhol, például az orvostudományban és a kereskedelemben, különösen Bécsben” – mondta a belügyminiszter, Oskar Helmer, megfeledkezve arról a tényről, hogy Bécs zsidó népessége 191 ezerrel csökkent a 200 ezres létszámhoz képest. „Egyetlen nemzet sem tud végrehajtani ilyen különleges intézkedést… A nácik tőlünk is mindent elvettek 1945-ben.”

„A kérelmet (hogy létrehozzák a visszatérő menekültek alapítványát) nem hagyta jóvá a Minisztertanács” – foglalta össze Leopold Figl kancellár, akit Ausztria vezetőjének választottak meg az egy évtized utáni első szabad választáson. „A nemzetiszocialistákkal szemben nehéz helyzetet teremtett volna.” * * * Szeretném ugyanazzal a megközelítéssel folytatni a történteket, mint az előző három fejezetben, hogy leírjam a következő szakaszát a legnagyobb visszatérésnek. De a párhuzam a zsidók történetével itt véget ér. Guttmann Béla életének utolsó szakaszát elkeseredettség, megalázó munka, hanyatló képesség, rasszizmus, kapzsiság vádja (ez is rasszizmus), szerencsejátékfüggőség és pénzügyi nehézség jellemezte. 1962-ben Guttmann természetesen a világ tetején érezte magát, de legalábbis Európa tetején biztosan, és megfogadta, hogy folytatja munkáját. Sokkoló hírt kapott januárban, amikor közeli MTK-s barátja, Orth György – akivel fiatalként két évet voltak együtt a csapatnál – a Porto edzőjeként összeesett és szívelégtelenség miatt meghalt. Attól félve, hogy a munkával járó stressz miatt hasonló sors vár rá, Guttmann felkeresett egy ajánlott specialistát, miközben a Benfica Nürnbergben volt, hogy felkészüljön a negyeddöntőre. „Ne adja fel!” – szólt a doktor megfontolt ítélete. „A tétlenség veszélyesebb lenne az ön számára.” Két ajánlat akkor érkezett, amikor elhagyta a Benficát, mindkét csapat neve P-vel kezdődött. Ott volt a Peñarol, a világ legjobb klubcsapata, Uruguay és Dél-Amerika bajnoka, a Világkupa címvédője, amely Guttmannt akarta, hogy segítsen megvédeni mindhárom bajnoki címet. És ott volt a Port Vale, amely csak 12. lett az angol harmadosztályban, és elküldte a képviselőjét, hogy beszéljen Guttmann-nal Amszterdamban a Real Madrid elleni döntő után.

Akkora volt a lokálpatriotizmus az angol futballban, hogy onnan egyetlen ajánlata volt a nagyszerű menedzsernek, aki ráadásul jól beszélt angolul, mivel hat évet töltött az Egyesült Államokban. Nem azért alakult így, mert idegenkedett volna egy komoly angliai munkától. A Spurs elleni elődöntő napján, Londonban azt mondta az Evening Standardnek, hogy „nagy megtiszteltetés lenne abban az országban edzősködni, amely a futballt adta a világnak.” Majdnem újabb három évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Angliában bármelyik első osztályú csapat külföldi edzőt alkalmazzon. Mivel a Peñarol a Benficánál kapott fizetésénél jóval jelentősebb összeget ajánlott, plusz háromszobás lakosztályt az egyik legjobb hotelben, a Stoke-onTrent-i klub nem lehetett túlságosan megdöbbenve, hogy Guttmann egy Montevideóba tartó repülőgépre száll fel egy angliai járat helyett. Annak ellenére, hogy a Benfica veszített a Peñarol ellen az előző évi Világkupa-döntőben, Guttmann egyértelműen hatással volt Uruguay egyik élcsapata vezetőségére, amely éppen egy kiváló edzőre vadászott, miután Roberto Scarone elment, hogy irányítsa a nemzeti csapatot a chilei világbajnokságon. Az elvárások magasak voltak, vagyis Guttmann-nak felül kellett múlnia Hirschl (Emérico) Imre, Budapest kóser hentesének és a „nagy szélhámosnak” a sikereit, aki két bajnoki címre vezette a klubot egy évtizeddel korábban. A kinevezés nyilvánvalóan illett egy olyan emberhez, aki ekkora sikereket aratott az elmúlt években. Az ország, ahová utazott, talán népességét és méretét tekintve kicsi volt, de az első négy világbajnokságból kettőt is megnyert. És a Peñarol természetesen a csúcsra tört. * * * Érkezése után már 1962 júliusában következett Guttmann első nagyobb kihívása. A Peñarolt a másik legnagyobb uruguayi klubbal, a Nacionallal sorsolták össze a Libertadores Kupa – ez a nemzetközi klubsorozat Dél-

Amerikában – elődöntőjében. Hogy még pikánsabb legyen a kétmérkőzéses párharc, a csapatok a helyi dicsőségért is küzdöttek a világ egyik legrégebbi rangadóján. A Nacional 2-1-re nyerte az első mérkőzést, a Peñarol 3-1-re a másodikat. Az Estadio Centenario telt háza előtt lejátszott mindkét mérkőzést elcsúfította a rendkívül szabálytalan játék: öt játékost állítottak ki, ebből hármat a Peñarolból. A harmadik, mindent eldöntő mérkőzés végén még 1-1 volt az eredmény. Mivel a büntetőrúgásokat még nem vezették be, ezért a Peñarol nyert a jobb gólkülönbsége miatt. A brazil Santos volt a következő ellenfél már néhány nap múlva. Ekkor kevesebb, mint három hónap telt el a Benfica amszterdami győzelme után. A fontos döntők gyorsan jöttek Guttmann számára. Nem ment azonban minden jól a Peñarolnál. Ellentétben a São Paulóval, ahol öt évvel korábban volt, itt rendkívül sikeres csapathoz érkezett. Ezúttal külföldről importált szemléletét nem annyira frissnek tekintették, mint inkább feleslegesnek és zavarónak. „Az európai játékosok tipikus, keresztbe lőtt labdáit akarta, de mi védtük a saját tizenhatosunkat és kontratámadásokat vezettünk” – mondta sok évvel később a Peñarol kapusa, Luis Maidana. Guttmann szembekerült a játékosaival abban is, hogy mi legyen az általa máshol sikeresen használt posztcserélgetésekkel. Ennek a módszernek nagyszerű hatása volt a Benficánál második BEK-győztes szezonjában – amikor Domiciano Cavémet és Mário Colunát elmozdította megszokott szerepköréből –, de addigra a csapata azt is elfogadta volna tőle, ha keresztül kell menni egy téglafalon. A Peñarolnál azonban csupán tanácstalan arccal találkozott, és a spanyolul beszélő játékosok szerették volna tudni, hogy vajon helyesen értik-e edzőjük egyedi, portugál-olasz mondatait. Guttmann-nak várnia kellett, hogy legyen lehetősége elmélyíteni ismeretségét a nagyszerű Pelével, aki megsérült az akkori világbajnokságon. A Santos tele volt a brazil keret sztárjaival, amely mindössze hat héttel korábban

sikeresen őrizte meg világbajnoki címét, és amelyben ott volt a csapatkapitány Mauro Ramos, aki lenyűgözte Guttmannt, amikor São Paulóban játszott. A brazilok kiválósága megmutatkozott az első mérkőzésen Montevideóban, ahol 2-1-re nyertek. Guttmann tudta, hogy győzniük kell az Estádio Vila Belmiróban, Santosban – amely az egyik legnagyszerűbb győzelmének helyszíne volt még 1957-ben –, hogy kiharcolja a harmadik találkozót. Megtette ezt, bár a mérkőzés eredménye majdnem mellékes volt. Guttmann látott már néhány durva jelenetet a futballpályákon, például a Hakoah-nál és a Benfica Rapid Wien elleni elődöntőjénél, de ehhez hasonlót még soha. A Peñarol a szünet után néhány perc alatt szerzett két gólt, ezzel 3-2-es előnybe került. Látva, hogy a mérkőzés kicsúszik hőseik kezéből, a Santos drukkerei megvadultak. Egy üveg eltalálta a chilei játékvezetőt, Carlos Roblest, aki eszméletlenül terült el. Néhány perccel később az öltözőben magához tért, és úgy döntött, hogy félbeszakítja a mérkőzést, és azt javasolta, hogy a jelenlegi eredménynek kellene megmaradnia. A Santos vezetői óriási nyomást gyakoroltak a még mindig tántorgó Roblesre, hogy folytassák a mérkőzést. A bíró azt is állította, hogy fegyverrel fenyegették. Nem meglepő módon a találkozót folytatták, de csak ötven perc múlva. A Santos gólt szerzett, ezzel az állás 3-3-ra alakult, ám ekkor a partjelzőt dobták meg újabb üveggel. Amikor Robles lefújta a mérkőzést, a brazil közönség bajnokként köszöntötte csapatát. A Dél-amerikai Labdarúgó-szövetség azonban máshogy gondolta. Elfogadták Robles mérkőzés utáni jegyzőkönyvében írt javaslatát – amelyet feltehetően már chilei házának biztonságában írt –, amely szerint a hivatalos végeredménynek inkább 3-2-es Peñarol-győzelmet kellene tekinteni. Ennek hatására úgy tervezték, hogy a harmadik mérkőzést Buenos Airesben játsszák augusztus közepén, de akadt egy kisebb probléma. A Santos

nem jelent meg, ezzel látszólag a szövetség döntése ellen tiltakozott, de valószínűleg azért döntött így, mert Pelé még mindig nem épült fel teljesen. Néhány szócsata után a mérkőzést végül két héttel az eredetileg tervezett időpont után játszották. A szövetség mindent megtett annak érdekében, hogy megelőzzék az esetleges zűrzavart, például európai bírót hívtak, ami szokatlan volt akkoriban. Ki mást is választhattak volna erre a nehéz feladatra, mint Leo Horn holokauszttúlélőt és a holland ellenállás hősét? A mérkőzés incidens nélkül zajlott le Horn határozott játékvezetése miatt, de Guttmann és a Peñarol szerencsétlenségére Pelé visszatért, és tűrte a fájdalmat. Két gólt is szerzett, ezzel a Santos 3-0-s sikert ért el, Guttmann álmai, hogy ugyanabban az évben megnyeri két kontinens legnagyobb sorozatát, összetörtek. A vég a szokásos módon következett be. Visszatérve Montevideóba egy idegenbeli mérkőzés után, Guttmann ragaszkodott hozzá, hogy játékosai maradjanak együtt, és a következő nap utazzanak városon kívüli edzőtáborozásra, hogy felkészüljenek a következő, Nacional elleni bajnoki mérkőzésre. „Próbáltak meggyőzni róla, hogy ilyenkor az a szokás, hogy hazamennek, és 24 óra egyébként sem számít, de ez nem érdekelt, a saját elméletem szerint dolgoztam, ez pedig az utazás volt” – mondta. Amikor a játékosok szembeszálltak vele, odament az elnökhöz, és a tőle megszokott módon közölte, hogy a játékosok soha nem mondhatnak nemet egy edzőnek. Ha ezt meg merik tenni, akkor az edzőnek el kell köszönnie!” Guttmann beleegyezett, hogy a Nacional elleni mérkőzésre még marad 1962 októberében, ezt a Peñarol meg is nyerte 4-1-re, és lényegében bebiztosította a bajnoki címet. De mivel úgy hitte, hogy aláásták a hatalmát, még azelőtt visszatért Európába, hogy az uruguayi Primera Divísion bajnoki aranyát hozzátehette volna a gyűjteményéhez. * * *

Mivel még sütkérezett dupla BEK-sikerének dicsőségében, Guttmann továbbra sem akarta olcsón adni magát. Jórészt saját erőfeszítéseinek köszönhetően a futballklubok vezetői kezdték felismerni, hogy az edző meghatározó eleme a csapat sikereinek. És még mindig Guttmann volt a futball legünnepeltebb edzője. Dühös volt, hogy nem kapta meg az őt megillető jutalmat, miután elérte a célokat a Benficánál, és elhatározta, hogy kiegyenlíti a számlát, mielőtt az öregkor utoléri. Guttmann mindössze néhány hónapot volt Uruguayban, amikor a Benfica ismét abban reménykedett, hogy visszacsábítja őt, még mielőtt az európai szezon elkezdődne az ősszel. A játékosok és a szurkolók Guttmann távozása miatti dühös reakciója (különösen a Real elleni győzelem fényében) váltotta ki ezt döntést a Benfica vezetőiből. Versenyösztönük szintén nem hagyta annyiban az ügyet. A vezetőség lehet, hogy eredetileg azt feltételezte, hogy Guttmann részéről ez csak szöveg, és amikor eljön a döntési helyzet, akkor nem hagyja el Európa bajnokát. De most ott volt Montevideóban egy csapatnál, amely az előző évben bebizonyította, hogy még náluk is jobb. A Benfica kiválasztottja habozott. „Még mindig láttam a lehetőséget az Eusébio vezette csapatban, de a Peñarolt igazán Dél-Amerika bajnokává akartam tenni” – mondta Guttmann. „Azt mondtam, csak akkor térek vissza Lisszabonba, ha a Peñarol harag nélkül enged kilépni a szerződésemből.” Guttmann azt mondta, hogy a két klub három napig tárgyalt egymással, és végül megegyeztek egy hosszú távú, kamatmentes kölcsönben a Peñarolnak, plusz két barátságos mérkőzés a két klub között, amelynél a bevétel nagyobb része az uruguayi csapatot illeti meg. De a Benfica még visszautasította, hogy megadja Guttmann-nak a Peñaroltól kapott havi fizetését. A klub makacs hozzáállása Guttmann anyagi igényeit illetően csak olaj volt tűzre. „Ki választott volna kevésbé előnyös szerződést, nem igaz?’ – kérdezte később Guttmann.

„A Benfica vezetői sokallták az összeget. Rendben volt számukra az 50 ezer dolláros kölcsön, és lemondtak a barátságos mérkőzésből származó bevételről is, de nem akarták megadni nekem azt, ami járt. Sőt elmentek bepanaszolni egy újsághoz, mert a következő nap azt olvastam, hogy nehéz eset vagyok, aki túlbecsüli a képességeit és bolondok gyülekezetének tekinti a Benficát! A cikk azt írta, hogy Guttmann öt liter vért akar naponta.” Amikor végül a Santos elleni vereség után visszatért Európába, a Peñarol kezdte ismét üldözni. 1963 áprilisában a klub alelnöke elrepült, hogy meglátogassa Guttmannt Rómában, ahol Mariann-nal nyaralt. Beleegyezett, hogy megadja ugyanazt a fizetést, mint az előző évben, ha visszatér Montevideóba, sőt kéthavi előleget is kap, plusz ugyanazt a luxusszállást biztosítják neki. Ugyanaz a pénz, ugyanaz a követelmény. Az Everest of Ecuador első fordulós legyőzése után a Peñarolt kiütötte a Boca Juniors a Libertadores Kupa elődöntőjében, az uruguayi csapat hazai pályán és Buenos Airesben is szoros vereséget szenvedett egy küzdelmes párharcban, amely végül verekedéssé fajult. Guttmann hamarosan végleg elhagyta Montevideót és DélAmerikát is. A Benfica újra keresni kezdte 1963 nyarán. A portugál klub elbukta a lehetőséget, hogy egymás után harmadik alkalommal is megnyerje a BEK-et, a döntőben ugyanis kikapott az AC Milantól a Wembley-ben. „1963-ban is nyertünk volna, ha még mindig Guttmann irányít” – panaszkodott José Augusto több mint fél évszázaddal később. „(Az új edző Fernando) Rierának nem volt meg a tapasztalata.” Ráadásul volt némi morgolódás is a chilei Riera által erőltetett stílus miatt, a Guttmann-korszak ragyogó lendületével összehasonlítva.

De a korábbi edzőnek nem volt szándékában újra visszatérni. Ebben a bosszú is benne volt. Ők hagyták elmenni, most fizessék meg az árát – gondolta. Guttmann jelentősen meg akarta emeltetni korábbi fizetését, 100 százalékos bónuszt kért abban az esetben, ha megnyeri a BEK-et, fizetett nyaralást Ausztriában, ingyen szállást az előkelő negyedben és egy autó használatát sofőrrel. A Benfica vezetősége ismét elutasította a követeléseket. Ráadásul, hogy tovább idegesítsék, a klub Czeizler Lajoshoz fordult – aki már majdnem hetvenéves volt –, aki iránt Guttmann különleges ellenszenvet érzett. A Sporting Lisszabontól is érkezett egy ajánlat. Guttmann azt állította, hogy szíve szerint nem akart a Benfica helyi nagy ellenfeleinél dolgozni, ezért elutasította a felkérést. Pedig nagyon mérges volt, hogy korábbi munkaadói visszautasították, de gyanítható, hogy a Sporting sem tudott megfelelni Guttmann igényeinek. Végül egyezséget kötött egy valószínűtlen partnerrel. Az Osztrák Labdarúgó-szövetség látszólag elsimította a „súrlódásokat”, amelyek megakadályozták az 1958-as kinevezését. Ezért Guttmann Béla 1964 márciusában elvállalta harmadik edzőségét egy nemzeti csapatnál, de először volt övé a teljes felelősség a játékosok beválogatását és a taktikát illetően. Szintén ez volt az első munkája Ausztriában azóta, hogy a Hakoah edzőjeként elmenekült a nácizmus veszélye miatt 1938-ban. * * * Guttmann együtt dolgozott Joschi Walterrel, korábbi játékossal, aki már igazgatóként tevékenykedett, és felelőse volt az osztrák professzionális labdarúgás szerkezetváltásának. Emiatt Guttmann látszólag egyezséget kötött Walterrel kártyázás közben, ami egyre gyakoribb időtöltése volt, mert ebben az időszakban több ideje és pénze is volt, amit elszórhatott. Ausztria nem jutott ki az 1962-es világbajnokságra, és az 1964-es Európabajnokság selejtezőinek már az első körében kiesett. Mielőtt Guttmann átvette

volna az irányítást, a csapat utolsó hat mérkőzéséből ötször vereséget szenvedett. Egy olyan nemzetnek, amelynek a kollektív memóriája Hugo Meisl és a „Wunderteam” napjaira emlékezett, ilyen teljesítmény elfogadhatatlan volt. Ilyen körülmények között Guttmann öt barátságos mérkőzésének mutatója dicséretre méltó volt. Csapata hazai pályán győzött Magyarország és a Szovjetunió ellen – mindkét nemzet az 1964-es Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé került –, és csak egyszer veszített Uruguayjal szemben. A Kurier újság arról áradozott, hogy „az edzői pozíciót Guttmann Béla a diplomaták és tábornok szintjére emeli.” Guttmann kapott egy táviratot Heinrich Drimmeltől, az ország oktatási miniszterétől: „Kérem, maradjon Ausztriában!” Rövid időre úgy tűnt, hogy Guttmann élvezi a munkát, próbálta meggyőzni a játékosait a jellegzetes nézőpontjáról a lövések fontosságát illetően. „Nem folytathatod a cselezést és passzolást ilyen sokszor az ellenfél kapujánál” – ismételgette a játékosainak: „Lőni kell azonnal, lőni, lőni és újra lőni! Ez olyan, mint amikor a feleségeddel vagy a barátnőddel vagy, és csókolgatod, de keveset beszélsz. Neki is gólt kell lőnöd a végén. Az elégedettség csak akkor látszódik majd az arcán.” Csak kis idő kellett ahhoz, hogy a háború utáni Ausztria erős antiszemitizmusa előkerüljön. Guttmann érzékelte ezt a labdarúgó-szövetség, a csapat és a sajtó részéről is. Olvasta és hallotta azokat a megjegyzéseket, miszerint ő csaló, aki „csodarabbiként” (Wunderrabbiner) viselkedik az edzéseken. Waltert szintén kiábrándították azzal, hogy az osztrák futballért tett radikális javaslatai leküzdhetetlen ellenállásba ütköztek a szövetségnél. 1964

októberében, mindössze hét hónapos irányítás után a két menedzser benyújtotta közös lemondását. Guttmann rá nem jellemző módon őszintén beszélt a rasszizmusról a Wiwo (Wiener Wochenblatt) hetilapban: Állítólag bizonyos körök – és különösen egy újság – megpróbálta nyomorulttá tenni a nemzetközileg is híres edző, Guttmann Béla életét, akinek a születési anyakönyvi kivonatában az „izraelita” szó szerepel. Ezt többszöri provokatív vádakkal és kötekedésekkel addig folytatták, amíg Guttmann fogta magát, és elment. Az energikus Guttmann Béla magyar akcentusú német beszédével így fejtegette ezt a Wiwónak adott interjúban: „Tetszenie kellene, ha valaki azt írja és mondja rólam, hogy úgy sétálok az edzéseken, mint egy csodarabbi?” Arra is rámutatott, hogy nem véletlenül használták a „csodarabbi” kifejezést. Az a szándék volt mögötte, hogy úgy mutassák be, mint egy alsóbbrendű fajhoz tartozna. „Nézze” – szokásává vált, hogy minden mondatát ezzel kezdje – „mindig azt hittem, hogy egyáltalán nem számít a sportban, ha valaki katolikus, protestáns vagy zsidó. De most, hogy el kell viselnem ennek az ellentétét, igazán szomorú vagyok.” Bár ezúttal a pillanatnyi felháborodás vezette ahhoz, hogy első és egyetlen alkalommal beszéljen nyíltan az antiszemitizmusról, Guttman ezt korábban nem tette szóvá, pedig lett volna miről beszélnie. Ez a megszólalása azt sugallta, hogy ez volt az első alkalom, amikor a rasszizmus beavatkozott a futballkarrierjébe. Mert nem említette, hogy 1920-ban és 1922-ben is elmenekült Magyarországról, nagyrészt azért, hogy elkerülje a fehérterrort. Nem említette, hogy nemzetközi játékoskarrierje váratlanul megtorpant az alig titkolt antiszemitizmus miatt. Nem említette, hogy rettentő gyalázkodásokat viselt el a Hakoah játékosaként. Nem említette, hogy ő volt az utolsó edzője egy olyan klubnak, amelyet a zsidógyűlölet számolt fel. Nem említette, hogy a

zsidóellenes törvények miatt az Újpest edzőjeként arra kényszerítették, hogy mondjon le a bajnoki cím és a Közép-európai Kupa megnyerése után. Nem említette, hogy zsidósága megakadályozta abban, hogy hivatalosan is dolgozhasson a futballban 1939 és 1945 között, elrabolva tőle azokat az éveket, amelyek edzőként a legjobbak lehettek volna. És ez a hosszú lista sem tartalmazza az összes addigi kigúnyolást, az állandó antiszemita hangokat, amelyekkel kétségtelenül egész karrierje során meg kellett küzdenie. * * * Bár a Benfica Czeizler Lajossal a portugál bajnokságot és a kupát is megnyerte az 1963/64-es szezonban, Guttmann Béla annyira nagyot alkotott előtte, hogy erre az eredményre most bukásként tekintettek, mivel a csapat közben megalázó módon esett ki a BEK első körében, a Borussia Dortmundtól öt gólt kapva. A következő szezon előtt Guttmann már elérhetetlen volt lehetséges jelöltként, hiszen akkoriban vállalta el az osztrák munkát. A Benfica ezért Elek Schwartz, egy román zsidó felé fordult, aki az 1920-as években hazája akkori cionista klubjában, a Kadima Timisoarában kezdte játékoskarrierjét, majd Franciaországba költözött, bujkált a háború alatt, mielőtt hírnévre tett szert Hollandiában szorgalmas munkája révén – ez még jóval azelőtt volt, hogy az ország futballhatalommá vált volna.{34} Miután kilépett osztrák munkájából, Guttmann úgy döntött, hogy az 1964es karácsonyt Lisszabonban tölti. A régi idők emlékére a Hotel Tivoliban szállt meg, amely kedvenc helye volt a városban. Nem volt szégyenlős, hogy elmondja az A Bola sportújságnak, mi járt a fejében. Az interjú nyíltan rámutatott a keserűségre és irigységre, amely felgyülemlett benne, amióta két és fél évvel ezelőtt elhagyta a Benficát. „Amikor megnyertem a bajnoki címet a Benficával, 150 ezer escudót kaptam, de Czeizler 250 ezret kapott, és olyan hotelben szállásolták el, amely

havonta nyolcezerbe került” – mondta. „Miután a Benfica rengeteg pénzt keresett a futballból azzal, amit velem értek el, meg akartam enni, amit főztem. De jöttek mások, és nekik jutott az öröm. Megnyertem a BEK-et olyan játékosokkal, mint Neto, Saraiva, Serra, Artur Santos és Mário Joao. Egyedül Serafim (őt a Portótól igazolták egy évvel Guttmann távozása után) többe került, mint az én összes igazolásom: Eusébio, Torres, Germano, José Augusto. És Serafim alig játszott! És még engem tartottak drága edzőnek!” Hat hónappal később – a klub szurkolóinak hatalmas nyomása alatt – a Benfica vezetősége végre behódolt Guttmann-nak, rábólintott az összes igényére és csillagászati bónuszaira. Schwartz csapata megnyerte a portugál bajnokságot már harmadik évben, de egy góllal elvesztette az 1965-ös BEKdöntőt az Internazionaléval szemben, ezzel megszilárdította azt a képet, hogy egyedül Guttmann-nak volt karizmája és elképzelése, hogy a Benficát dicsőségre vezesse. Ez volt az Inter második megszerzett BEK-trófeája, ezzel lemásolta a Benfica három évvel korábbi teljesítményét. Az edzőjük Helenio Herrera volt, egy argentin, aki addigra Guttmann nyomába lépett, és a legdrágább edző lett az egész világon. A Benfica idősödő megváltója újra Lisszabonba repült – hatalmas és lelkes tömeg fogadta –, és kezdte visszakövetelni a trónját. * * * A korai vereségek – idegenben a Porto ellen, valamint egy letaglózó, 4-2-es hazai vereség a Sporting Lisszabontól – súlyos következményekkel jártak. A Sportingot akkor Otto Glória vezette – akit éppen Guttmann távolított el a Benficától 1959-ben –, ami egyértelmű bizonyítéka volt, hogy a világ haladt

tovább. Az esélytelennek tűnő Levszki Szófia is ijedtséget okozott a csapatnak a BEK első körében. A Bulgáriában elért 2-2-es döntetlent szoros, 3-2-es Benfica-győzelem követte az Estádio da Luzban. A Manchester United és a veterán menedzser, Matt Busby várta őket a negyeddöntőben, aki eltökélt volt, hogy megszerezze a BEK-trófeát, ami nem jött össze 1958-ban a fiatal csapatával, amely meghalt a müncheni repülőgépszerencsétlenségben. De érdemes megemlíteni, hogy tíz évvel fiatalabb volt Guttmann-nál, aki elkeseredetten harcolt azért, hogy visszaidézze a régi szép időket. Amikor Guttmann elhagyta a Benficát 1962 dicsőséges tavaszán, teljes mértékben irányítása alatt tartotta a játékosait. A kezéből ettek, és mindent megtettek, akármit mondott nekik. Azt is tudjuk, hogy ez az edzői hatalom állt Guttmann filozófiájának középpontjában. De amikor visszatért, érzékelte, hogy a játékosok arrogánssá váltak, és nem törekednek a sikerre. Nem is voltak már annyira figyelmesek és tisztelettudók, amikor beszélt, hiszen már három másik edzővel kétszer eljutottak a BEK-döntőbe. „1962-ben négy vagy öt játékosnak volt autója” – mondta António Simoes. „1965-ben, amikor visszajött, azt látta, hogy már mindenkinek van. Emlékszem, ahogy odafordult asszisztenséhez, Caiadóhoz, és azt mondta: A játékosok gazdagok. Ez nem tetszik nekem.” Dühös volt, amiért három utódja nemcsak anyagilag profitált az ő munkájából, de el is kényeztette az „ő játékosait”, otthagyva neki a szemetet, hogy takarítsa el. Azok az ostobák nem tudták, hogy mit tesznek! A játékosok és az edzők együtt tobzódtak a sikerekben, amelyeket ő teremtett. És ő mit kapott? Semmit! Újabb feltűnő hasonlóság José Mourinhóval, aki „különlegesnek” minősítette magát. Guttmann sem vette jónéven, ha a hírnevét megkérdőjelezte a sajtó vagy valamelyik játékos. Bármelyik edző számára öngyilkos lépés lett volna, amit ebben a helyzetben tett: Guttmann minden kritikát a játékosaira hárított, ezzel elindult a lejtőn.

A manchesteri első mérkőzés előtt megosztotta néhány újságíróval azt az aggodalmát, hogy a csapat már túl van a csúcson, és hiányzik a motiváltság. A játékosok tudomást szereztek megjegyzéseiről, és dühösen rendkívüli találkozót hívtak össze az edzőjükkel. Guttmann azzal védekezett, hogy ez csak a lélektani hadviselés része volt, amivel Busbyt akarta félrevezetni, a Unitedot pedig túlságosan is magabiztossá tenni. De amíg ezek a húzásai korábban ravaszul elősegítették a teljes irányítását, vagy javították a játékosai önbizalmát, ezúttal úgy tűnt, hogy a személyes keserűsége torzította edzői értékítéletét. Bill Nicholsont becsaphatta az 1962-es elődöntő előtt a trükkjeivel a White Hart Lane-en, de Busby valószínűleg azt gondolta, hogy kollégája csak rosszabbá tette a saját helyzetét. A Benfica azonban egyenrangú ellenfél maradt egy kiváló teljesítmény után, amelyet a teli és hangos Old Traffordban nyújtott. Eusébio szokásához híven kiemelkedő volt, így Guttmann csapata szoros, 3-2-es vereséggel tért haza, amely már a portugálokat tette favorittá a visszavágóra, hiszen még soha nem kaptak ki BEK-mérkőzésen az Estádio da Luzban. „Egygólos előny talán nem lehet elég a Manchester United számára” – írta Geoffrey Green a The Timesban. „De ezt az estét legalább már nem vehetik el. Erre sokáig emlékezni fognak.” A klubvezetők közben megneszelték a keret elégedetlenségét Guttmann ócsárlása miatt. Az igazgatók talán a zseni megnyilvánulásaként tekintettek az edző sajátos érzelmi kitöréseire, amikor még jól mentek a dolgok néhány évvel korábban. Ekkora azonban a hasonló viselkedést csupán a kétségbeesés és a tanácstalanság bizonyítékaként kezdték értelmezni. Felszólították, hogy hagyja abba a sajtóval kommunikálást, ezzel megalázták őt, és elvették az egyik kedvenc edzői eszközét. „Egész életem során első alkalommal tiltották meg, hogy beszéljek” – mondta felháborodottan, hozzátéve, hogy a szezon végén örökre el akarta hagyni a Benficát. A fénykorában lévő Guttmann akkor kisétált volna az ajtón, attól függetlenül, hogyan állnak a BEK-ben.

De a visszavágó már ott volt előtte, a Benfica pedig a Sporting elé került a portugál bajnokság élén. De a szárnyalásuk gyenge alapokra épült. Guttmann maga is mondta, hogy csak az erőfeszítés pazarlása az, amikor az edző bizonytalan a fejlődésben, a lázadás pedig ott van a levegőben. Így ugyanis nincs remény és közös jövő sem az edző, sem csapata számára. Valakinek végezni kellett Guttmann-nal egyszer és mindenkorra. Ez a valaki George Best volt, aki az európai színpadon először mutatta meg nagyszerűségét. Az Estádio da Luzban játszott visszavágón a 19 éves Best megállíthatatlan volt, már az első 15 percben két gólt szerzett. A Benfica hozzászokott ezekhez a rohamokhoz, csak nem az ellenféltől. „Véget vetettünk az átkozott petárdáiknak” – emlékezett vissza Best egyik könyvében. „Európa mesterei voltak, de megmutattuk nekik, hogyan játsszák a játékot.” A végeredmény megsemmisítő 5-1-es győzelem volt a Unitednak, Guttmann számára megalázó volt, hogy így köszönjön el örökre ettől a nagyszerű sorozattól. Az összeomlás gyorsan bekövetkezett. A Benfica veszített a Vitória de Guimaraes otthonában, és döntetlent játszott a szerény Sporting Bragával, ezzel a bajnoki címet a Sporting szerezte meg. És még több megaláztatás érte Guttmannt. Az edzések vezetését elvették a hatásköréből, és a korosztályos csapat edzőjének, Fernando Cabritának adták. Bizalmas asszisztensét, Fernando Caiadót megkérték, hogy távozzon. Az összeomlott Benfica kiesett a Taça de Portugalból (portugál kupa) is a Braga elleni negyeddöntőben. Guttmann nem tudta magában tartani a dühét. Néhány nappal az utolsó bajnoki mérkőzés után, május elején – mielőtt végleg elhagyta volna Lisszabont – indulatos interjút adott a Diário Popular újságnak. Kirohanást intézett a „menedzsment” ellen, teljes bukásként jellemezve a tevékenységüket, és a „sztárok” ellen, akik közvetlen és káros befolyást gyakoroltak a vezetőség tagjaira. Gastao Silva sportigazgatót „vészjósló alaknak” nevezte. A legrosszabbat pedig a legnagyobb Benfica-hősnek tartogatta. „Eusébiónak egészségtelen az életmódja… a fegyelmezetlensége

miatt elhagyta magát, és a teste szenved. Leállt a gólszerzéssel, nem tud futni, kifullad… Szomorú látni egy nagyszerű futballista karrierjének a végét.” (Guttmann dühe ismét elhomályosította ítélőképességét. Eusébio volt a két hónappal későbbi, 1966-os angliai világbajnokság gólkirálya.) De valószínűleg ő is megbánta, ezt a rendkívül tapintatlan dühkitörést, és még aznap adott másik interjút az A Bolának, cáfolva korábbi szavait. „Tiszteletteljesnek és udvariasnak” nevezte a játékosokat, Eusébiót pedig „tisztaszívű fiúnak”, és cáfolta, hogy a játékosok irányítanák a klubot. A Diário Popular újságíróit ezzel durván megszégyenítette, akik követték őt Dél-Franciaországba, ahol Mariann-nal együtt nyaralt. Sarokba szorítva elismerte, hogy ócsárló szavait pontosan közölték. Amint a Diário Popular közzétette diadalmas megerősítését, egy másik lap, a Mundo Deportivo újra interjút készített vele. „Nem igaz, hogy bármely Benfica-játékost támadott volna” – biztosított mindenkit a lap. „Számos mondatomat kiforgatták az említett cikkben” – védekezett ismét Guttmann. „Nizzában még egyszer elárult egy portugál napilap.” Az egymásnak ellentmondó cikkek nem nyugtatták meg a játékosokat, sokan azok közül, akik korábban istenítették őt, most háborogtak. „Jó edző, aki tisztában van a játékosa egészségtelen életmódjával, de csak akkor említi meg, amikor már távozik?” – kérdezte Eusébio. A Diário Popular egy áskálódó egyénre utalva azt írta, „az edző visszavonta, amit korábban érzett”, a cikket pedig a következő szavakkal zárta: „Guttmann Béla nyugodjék békében!” Guttmann Béla egykori dicsőséges kapcsolata a Benficával ilyen durva módon végződött. „Ez a szem, uram, amelyek régóta nem ismerte a könnyeket, most éjszakákon át sírt” – mondta egy újságírónak. „Ha valaha is volt egy nagy szerelme” – figyelmeztetett egy másikat – „soha nem menjen vissza hozzá.” Ez olyan lecke volt, amelyet keményen megtanult az elmúlt években Kenny Dalglish, José Mourinho és Kevin Keegan is a brit futballban. Az

eleinte diadalmasnak tűnő visszatérések a Liverpoolhoz, a Chelsea-hez és a Newcastle-hoz kivétel nélkül mind hasonló zokogással végződtek. Ahogy eddig is, Guttmann már megint mindenki előtt járt. Mi van az átokkal, amely miatt Guttmann nevét a legtöbben ismerik ma is? Kevés figyelmet szenteltek az állítólagos átoknak a távozása utáni években. Úgy tűnik, hogy az átokra először egyértelműen csak 1988 májusában hivatkoztak a portugál sajtóban (az A Bolában), hét évvel Guttmann halála után, amikor a Benfica tizenegyesekkel veszített a PSV Eindhoven ellen a BEK-döntőben. De miután vereség vereséget követett az európai sorozatban, így a semmibe vett átokból lassan valami megszállottság lett. De mondta valaha is a következő mondatot, vagy valami hasonlót az ő utánozhatatlan megfogalmazásában? „Nos proximos 100 anos, o Benfica nao voltara a ser campeao europeu” (A következő 100 évben a Benfica nem lesz Európa bajnoka). És ha megtette, mikor és kinek mondta? Sajnos a kutatók számára nincs semmilyen írásos bizonyítéka annak, hogy kiejtette volna a száján ezeket a szavakat, amelyekről minden alkalommal, mindenhol elkezdenek beszélni, amint a Benfica európai döntő közelébe kerül. Hasonló tartalmú mondat nyomtatott formában egy olyan megjegyzés, amelyet az 1966. május 4-én megjelent cikkben a Mundo Deportivónak tett, a klub edzőjeként utolsó mérkőzését követően: „Senki sem veszi el tőlem azt a két európai címet, amelyet segítettem megnyerni, senki más nem nyerte meg ezeket, és soha nem is fogja.” Nem meglepő módon – a kiemelkedő eredmények miatt, amelyeket elért – Guttmann legnépszerűbb becenevei a Benficánál misztikus vagy machiavellisztikus jelzők: o feiticeiro (pontszerző), o mago (varázsló), o velha raposa (öreg róka). A Gutmann távozása utáni években kialakult a feltételezés, hogy a korábbi edző természetfölötti módon akar ártani a klubnak. (Nekem valóban az volt a gyanúm, hogy az átok valahogy összefüggésben a démoni zsidó mélyen gyökerező képével.) 1970. december 3-án az A Bolában megjelent interjúban a már visszavonult Guttmannt

megkérdezték, hogy nyerhet-e újabb európai trófeát a Benfica. Így válaszolt: „Van más menedzser Portugáliában – Guttmannon kívül –, aki képes lehet erre?” A cikk folytatódott: „És az öreg varázsló hangos nevetéssel búcsúzott, amit – számunkra úgy tűnt – iróniával töltött meg.” Ángelo Martins – aki védőként játszott Guttmann BEK-győztes csapatában – azt bizonygatta, hogy Guttmann „megjósolta”, hogy a Benfica csak 100 év elteltével nyeri meg ismét a BEKet. Mások csupán pletykának minősítették és elvetették az átok gondolatát, amely csak a Benfica ismételt európai bukásai miatt vált ilyen ismertté. De szerintem 1962 és a halála között valamikor Guttmann Béla eredménytelen évszázadra átkozta a Benficát. Nagy összegben fogadnék, hogy ezt tette. Az igazat megvallva, arra is nagy összegben fogadnék, hogy néhány alkalommal mondott hasonlókat, sőt, ennél sokkal rosszabbakat is. Akkor lennék meglepve, ha „csak” 100 évre korlátozta volna az átkot. * * * A Benficától második távozásakor kellett volna megtennie. Guttmann pontosan tudta – 1933-ban a Práter stadionban –, mikor kell visszavonulnia játékosként. De úgy tűnik, hogy edzőként nem tudott ugyanilyen kíméletlen, de egyben józan lenni önmagával. Helyette tovább sántikált, és elvállalt négy másik, rövid ideig tartó és eredménytelen munkát. Az terjedt el róla, hogy a háborús éveket Svájcban töltötte. Azt most már tudjuk, ez a történet valótlan. Az első alkalom, amikor valóban tartósabban Svájcban élt, 1966 ősze volt, néhány hónappal a Benficától második távozása után, amikor a genfi Servette FC edzőjének nevezték ki. Karrierje legnagyobb részét a világfutball főszereplőivel töltötte. Most azonban egy olyan országban edzősködött, amelyből a mai napig nem került csapat európai kupadöntőbe.

A Servette-et a kupagyőztesek Európa-kupájának (KEK) negyeddöntőjéig vezette, amely a két kevésbé tekintélyes európai kupasorozat egyike volt abban az időben. De 1967 márciusának elején, a Slavia Szófiától Bulgáriában elszenvedett 3-0 vereség végleg lezárta ezt a kalandot, ahogyan az edzői munkáját is. Néhány hónappal később ismét megízlelte a vereség ízét ugyanabban a sorozatban. 1967 szeptemberére Athénban dolgozott a Panathinaikosz edzőjeként. Döntetlent játszottak a Bayern München ellen a KEK első fordulójában, majd a csapatát 5-0-val küldték haza Németországból, ezzel újabb dicsőséges visszatérésének a reményeit zúzták szét. Hamarosan távozott, és a kapzsiság ismerős vádja csengett a fülében. „Lakis Petropoulos volt a másodedzőm” – elevenítette fel. „Ő később a görög válogatott szövetségi kapitánya lett. Miután elmentem, azt mondta a Kuriernek (egy bécsi újságnak), hogy Guttmann-nak nem számított a drachma!” Más ország, ugyanaz a forgatókönyv. Guttmann visszatért Bécsbe, és hat éven át úgy tűnt, hogy be is fejezte. De 1973 márciusában hízelegve rábeszélték, hogy vállalja el az FK Austria Wien technikai igazgatói szerepkörét, és a szezon végéig felügyelte a klubot. A végállomás az a klub volt számára, amelyet nagy keserűséggel hagyott el 1959-ben, rögtön azután, hogy megnyerte a bajnokságot. Talán azt érezve, hogy ellopják az edző legjobb éveit, az FC Porto kinevezte az 1973/74-es szezonra Guttmannt, akinek teljesítménye már csak halvány utánzata volt a korábbinak. Erősen felejthető edzősködése során a Porto csak a negyedik helyen végzett. Guttmann azonban egy jelentős győzelemre vezette a csapatot, amikor 1974. márciusban 2-1-re legyőzték az Eusébiót és António Simoest még mindig szerepeltető Benficát az Estádio das Antasban. A győztes gólt a perui Teófilo Cubillas szerezte, aki később Skóciát is végig rettegésben tartotta az 1978-as, Argentínában rendezett világbajnokságon.

Guttmann utolsó szezonját egy tragikus esemény is beárnyékolta. A Porto 26 éves középpályása, Pavao összeesett a Setúbal elleni hazai mérkőzésen, majd kórházba szállították. A mérkőzés végén a hangosbeszélő bejelentette a szurkolóknak, hogy Pavao születési szívrendellenesség miatt meghalt. „Úgy szerettem őt, mintha a saját fiam lett volna” – mondta Guttmann. „A halála annyira sokkol, hogy hátat fordítok a futballnak.” Éppen ideje volt már. Amikor elhagyta a Portót, 75 éves volt, négy évvel idősebb, mint az agg Alex Ferguson és Bobby Robson, amikor végleg visszavonultak. Abban is különböztek, hogy a brit futball két főszereplőjének viszonylag késői visszavonulásának volt értelme. A Manchester United és a Newcastle United szeretett edzőiként egyszerűen addig folytatták, amíg el nem jött a megfelelő idő a búcsúzásra. Guttmann azonban utolsó éveiben olyan munkákat vállalt, amelynek semmi értelme sem volt. Miért ragaszkodott a futballhoz olyan sokáig, ezzel beszennyezve a gondosan felépített hírnevét? Az első lépés ennek megértéséhez, hogy Guttmann csak akkor kezdett el sok pénzt keresni, amikor 1953-ban elvállalta a Milan felkérését, és addigra már ötvenes évei közepén járt. Azt megelőzően, néhány évvel a holokauszt után nem volt még hírneve. Tíz évvel később a csúcson késztetést érzett, hogy bepótolja az elvesztett időt, míg mások az ő korában már nyugdíjasként éltek visszavonultan. Talán csak nem tudta otthagyni a futball vibrálását, a győzelem izgalmát. Egy végső, dicsőséges pillanatra vágyott. Mariann-nal nem voltak gyermekeik vagy unokáik, akikkel foglalkozhattak volna idős korukban. Az unatkozás ezért feltehetően fontos szerepet játszott elnyúló karrierjében. De szerintem volt másik ok is. * * * 2016 egyik gyönyörű nyári reggelén taxival mentem a Bécs központjában lévő hotelemtől a Zentralfriedhofhoz (központi temető) a külvárosba, amely

nyughelye volt számos kiváló embernek. De nem a többi turistával együtt sétáltam, hogy meglátogassam Beethoven, Brahms vagy Schubert sírját. Azt akartam látni, ahol Bélát és Mariannt temették el. Guttmann Béla sírját a temető zsidó részében találtam meg. A békés környezetben – pontosan azon a helyen, ahol Eusébio imádkozott a Benfica feloldozásáért – néhány pillanatig elmélkedtem azon az életen, amely gondolataim nagy részét lefoglalta. Belém hasított a gondolat, hogy egyetlen közvetlen rokona sem élt, hogy kaddist mondjon érte a temetésén vagy azt követően. Elmondtam a hagyományos zsidó imát – megemlítve a szeretteiket gyászolók időszakát évszázadokon át –, Isten nevét dicsőítve a személyes fájdalomban. Tudtam, hogy hol kell keresni Mariann sírját – az információval a bécsi városi közigazgatás látott el –, ezután fél órát is sétáltam. Egy térkép segítségével végül megtaláltam a helyet, amelyet kerestem – 75A parcella, 3. sor, 29-es szám. Fel-alá jártam, újra és újra ellenőrizve. Megkértem egy kertészt is, hogy ellenőrizze le velem. De nem volt nyoma Guttmann Mariann sírkövének. A temető központi irodájába mentem kérdezősködni, és ellenőrizték a számítógépes rendszerükön. Miután Mariann 2000-ben, 87 évesen – 19 évvel Béla után – meghalt, nem állítottak neki sírkövet, csak egy kis fakeresztet. Néhány év alatt a kereszt elkorhadt, és Guttmann Mariannt jelöletlen sírba temették. A dolgok kezdtek összeállni a fejemben. Amikor meghalt, akárki ürítette ki a lakását, két kartondobozt talált és egy bőröndöt, amely a fontos ereklyék gyűjteményét tartalmazták Béla karrierjéből – fotókat, érmeket, könyveket és emléktárgyakat. Mivel nem voltak családtagok vagy barátok, akik igényt tartottak ezekre, elkerültek a bécsi hatóságokhoz és négy antikváriumba, mielőtt valaki végül felismerte volna a gyűjtemény történelmi értékét. A fontos sportrelikviák árverésvezetője – Kasselben, Németországban – végül egy névtelen vásárlónak adta el ezeket 2001 júniusában.

Ez felkeltette a kíváncsiságomat, és felvettem a kapcsolatot a bécsi hivatallal, amely foglalkozott végrendeletekkel és hagyatékokkal. Az ismételt kérések ellenére az a központi kerület, amely Béla adatait tárolta, visszautasította, hogy a Bélával nem rokoni kapcsolatban álló embernek kiadja a végrendeletét. De szerencsémre a Mariannról (akit minden hivatalos dokumentumán az eredeti, a születési anyakönyvi kivonatán is szereplő Mária néven azonosították) információkkal rendelkező külvárosi kerületi irodának nem voltak ilyen korlátozásai. Amit végül elküldtek nekem, az feltárta, milyen borzalmas anyagi helyzetben volt, amikor meghalt. Addigra elköltözött a Bécs központjában lévő, Bélával közös lakásából egy külvárosi idősek otthonába, Hietzing kerületbe. A bankszámláján mindössze 10 542 schilling volt (ez körülbelül 160 000 forintot ért), ami nem volt elég arra, hogy fedezzen egy temetést (13 485 schilling). Az idősek otthona felé fennálló tartozásai – összesen 341 682 schilling (5 350 000 forint) – mellett eltörpült a vagyona. Bár az államnak ki kellett fizetnie temetési költség különbözetét, nyilvánvalóan nem jutott arra pénz Mariann vagyonából, hogy az fedezze a sírkövet, és senki sem érezte kötelességének, hogy kifizesse. Az unokaöccse, Moldoványi Pál elmondása szerint Mariann 1981-ben, néhány évvel Béla halála után látogatta meg a családját Németországban. Moldoványi nem látta őt többször, bár az édesanyja (Mariann sógornője) tartotta vele a kapcsolatot telefonon. „Csak néhányszor hallottam róla” – emlékezett vissza. „Kikerült a képből.” Valószínűleg magányosan és szegényen halt meg. Hová tűnt a pénz? Vissza kell mennünk Guttmann Imre megjegyzéseihez a nagybátyja, Béla szerencsejáték-sikereihez, amely 1920-ban Las Vegasban történt. „Attól a pillanattól kezdve menthetetlen volt” – mondta Imre. „Bárhová utazott, játszania kellett. Keményen dolgozott, sokat keresett, de legalább a bevételei felét elherdálta.” Imre csak egyszer látta őt játszani,

amikor Portugáliában elkísérte egy kaszinóba nem sokkal az 1962-es BEKdöntő után, és azt bizonygatta, hogy a nagybátyja „milliókat vesztett különböző kaszinókban”. Moldoványi bizonyítéka is alátámasztja, hogy Guttmann játékfüggősége több évtizedre vezethető vissza. „Az apám (Moldován Pál) mesélte nekem, hogy ő és Béla rendszeresen jártak kaszinókba, ahol gyakran kártyáztak és biliárdoztak” – mondta. „Az az igazság, hogy Béla nagy szerencsejátékos volt.” Ha szerencsés a játékfüggő, akkor van egy felesége vagy támogató családja, amely próbál segíteni neki, hogy úrrá legyen ezen az önpusztító szenvedélyen. De úgy tűnik, hogy Mariannra sem számíthatott. „Az apám és Mariann is szeretett játszani” – mondta Moldoványi. „Valahogy ez hozzátartozott a családhoz, olyasvalami volt, amelyen osztoztak. Egyszer, amikor Mariann meglátogatott minket, arról panaszkodott, hogy anyagi nehézségei vannak, mert minden éjszaka 300 márkát veszített bridzsen, és ez kicsit megviselte. Imádta szórni a pénzt.” Bár José Augusto azt mondta, hogy ő és más játékosok is tudták, hogy Guttmann játszik, António Simoes azt állította: ő nem volt tisztában ezzel. Az edzőjük kétségtelenül odafigyelt erre, hiszen az igazság komolyan alááshatta volna állandó figyelmeztetéseit, amelyekkel a játékosok életstílusát illette, így mindent megtett azért, hogy a gyengeségét titokban tartsa. Simoes azonban azt is mondta, hogy „Guttmann felesége szeretett kaszinóba járni”. A Hámori Tiborral készített interjúban Lisszabont dicsőítve Guttmann megjegyezte, hogy „a leggyönyörűbb nyaraló, Estoril szintén közel volt a portugál fővároshoz”, hozzátéve, hogy „gyakran utaztunk oda”. Európa legnagyobb kaszinója ott található, és Simoes is megerősítette, hogy Mariann rendszeres vendége volt. Mariann szintén osztozott Guttmann nagyvilági életmódjában. „A családjáért élt, háziasszony volt, de jól kijött az előkelőségekkel is” – mondta

Augusto. Mivel lépést próbáltak tartani az európai elittel, leapasztották a bankszámlájukat. Béla és Mariann tehát egymást támogatta, hogy elszórják a nehezen megkeresett pénzt, és nem volt semmilyen lelkiismereti problémájuk a gyermekük jövője miatt, ami esetleg visszatarthatta volna őket. „Beszélték, hogy több millió márkát veszítettek el az 1970-es években, amikor a dollár leértékelődött” – emlékezett vissza Moldoványi. Az gyanítható, hogy ez a megjegyzés a függőség tagadása lehetett, míg pénzügyi veszteségeik igazi oka a tükörből nézett rájuk vissza. Valószínű, hogy Béla és Mariann együtt pazarolták el a pénzüket, mielőtt Béla meghalt, Mariann pedig nem később egyedül veszítette el a maradékot. Béla vagyonából végül semmi sem maradt. Ezzel a háttérinformációval könnyebb megérteni, hogy a nagyszerű futballedző, Guttmann Béla miért nem vonult vissza 75 éves koráig, és miért vállalt olyan munkákat, amelyek számára rangon aluliak voltak. * * * Guttmann Béla idős korában minden nap dél körül elhagyta a Bécs óvárosában, a Walfischgassén lévő lakását, és lassan elsétált az öt percre lévő Café Europába vagy a Kärntnerstrasséhez. Csak néhány kilométerre volt a Hakoah évekkel ezelőtti sikereinek helyszínétől, ahol a fiatal zsidó férfiak az összecsapásokból jöttek ki győztesen. Mennyire megváltozott azóta a város! Így írta le, hogyan fogadta a lelkes rajongókat, akik lesték a szavait. „Mi a helyzet Béla bácsi? Mit gondol a meccsről? Nem gondolta meg magát? Örökre befejezte? Miért kellene meggondolnom? Az időm lejárt.” Nincs okunk kételkedni, hogy tisztelet fogadta. Ő még ma is futballtörténelem egyik legnagyobb óriása. A World Soccer 2013-as szavazásán 73 futballszakértőt kértek fel, hogy nevezzék meg minden idők legnagyszerűbb edzőjét. Guttmann a kilencedik helyen végzett. Ez elég jónak számít, de megismerve az életútját, mindent figyelembe véve jobb helyezést

adnék neki. Átnéztem a legjobb nyolc edző élettörténeteit, de egyikőjüket sem üldözték a nácik, nem gyilkolták meg a családjaikat, és nem szöktek meg munkaszolgálatból. Sőt, a legjobb nyolc edző mind Guttmann után jött időben. Ő volt, aki utat mutatott a követőinek. Elmondta, hogy utolsó évei alatt Európában utazgatott (nem gondolhatta bárki is, hogy sokáig egy helyen marad), és különböző emlékeket látott a múltból. „Amikor legutoljára Pestre látogattam, Balogh „Bonzó” István (az Újpest utolsó góljának szerzője az 1939-es Közép-európai Kupában) jött, hogy meglátogasson a Béke Szállóban. Nagyon örültünk, hogy ismét találkozunk. Harminchárom éve nem láttam őt!” Az újságírók és a sportvezetők alkalmanként megkeresték, hogy kikérjék a véleményét a játék fejlődésével kapcsolatban. A BEK történetéről szóló könyvükben, John Motson és John Rowlinson egy Guttmann-beszédről írnak, amelyet a sorozat 25. évfordulóján mondott el egy 1980-as bécsi eseményen. Szavai néhány sivár és védekezésre koncentráló döntőről, amelyeket a Liverpool és a Nottingham Forest nyert meg – csalódottságról árulkodtak: „Engedjék meg, hogy emlékeztessem önöket” – gesztikulált, és a szemét forgatta – „hogy a BEK a nagy csapatokat képviseli. És a nagyszerű játékosokról kellene szólnia.” Szomorú lehetett, amiért úgy látta, hogy szeretett sportága távolodik az izgalmas szórakozás romantikus eszméjétől. De egyébként boldog és elégedett volt az utolsó éveiben? A röviddel halála előtti, Hámorival folytatott beszélgetése alatt egyáltalán nem volt semmilyen célzás a Benficánál töltött második időszakára, ami annak lehet a jele, hogy még mindig keserűség volt a lelkében. Vagy talán csak zavarban volt, és nem akarta emlegetni ezt a szégyenfoltot. Eltűnődött élete komolyabb eseményein a holokauszttól kezdve? A tragikus gondolatok meggátolták őt ebben? Egy ember utolsó éveiben – amikor lelassul az életritmusa olyan energikus, igazi győztesnek, amilyen Guttmann Béla volt – a sötét gondolatok nem olyan könnyen száműzhetőek.

Feltételezhetjük, hogy a rendkívüli harag, amelyet a Benficával szemben érzett, részben a múlt szenvedéseinek és a sok veszteségnek tulajdonítható? Amikor ezeken a kérdéseken gondolkodtam, António Simoes szavai jutottak az eszembe: „Mindig a család fontosságáról beszélt, hogy a család az egyik oszlop az életünkben. Azt mondta, ha jó családod van, akkor már félúton vagy a siker felé.” Eltűnődhetünk azon, milyen képek voltak Guttmann előtt, amikor ezeket a szavakat mondta. Egy ilyen ember, aki mindent elkövetett, hogy beszéljen a fiatal futballistáknak családjaik fontosságáról, valószínűleg állandóan arra a tragédiára gondolt, amely a saját családját érte, bármennyire próbálta ezt titkolni a nyilvánosság előtt. Amint a dicsőséges európai meccsek emlékei elmosódnak, már csak a szomorú elmélkedésre van lehetőség. Szeretném azt is gondolni, hogy gyakran tépelődött szégyenkezve, hogy milyen hatással volt meggondolatlan cselekedete Giuliano Brene családjára, amikor kioltotta a 17 éves fiú életét a milánói utcán 1955-ben. Visszagondolt vajon a helyszínre, a vér és halál szörnyű érzésére, a helyszínre, ahonnan elmenekült, hogy mentse a saját bőrét? Azon is eltöprenghetünk, hogy az izgalom, amelyet szerencsejáték-függőségének kielégítése váltott ki, azt a célt szolgálta esetleg, hogy blokkolja azon események emlékeit, amelyeket az emberek többsége – szerencsére – sohasem tapasztalt meg. Megosztotta legsötétebb gondolatait Mariann-nal, aki több mint négy évtizedig a társa volt? Kapcsolatukat a legborzalmasabb körülmények között erősítették meg, és amivel 1944-ben együtt szembeszálltak, biztosan megszilárdította az elhatározásukat, hogy megbirkózzanak a házasélet jellegzetes viszontagságaival. Mariann gyakori, bécsi látogatásai Béla külföldi karrierje során minden bizonnyal azt sugallja, hogy nem mindig volt ínyére a férje életstílusa. A házastársi hűtlenségre való utalás is felmerült a portugál újságokban, amikor Guttmann végleg elhagyta a Benficát 1966-ban. Az a tény, hogy akkor

volt már néhány ellensége Lisszabonban, némi kétséget kelt a pletykák hitelességét illetően, ennek ellenére figyelmet kell szentelnünk Moldoványi Pál szavaira: „Mariann mindenhová elkísérte Bélát, mindig ott volt mellette. Oda kellett figyelnie rá, hiszen Béla nagyon szerette a nőket. Kiváló táncos volt, és nagy udvarló.” Nem tudni, hogy a gyermektelenség bármikor is szomorúságot okozott volna Mariann-nak vagy Bélának. Azt sem tudhatjuk, hogy csak egyikük vagy mindkettejük döntése volt a házasságuk elején, hogy ne alapítsanak családot, vagy egyszerűen nem lehetett gyermekük. Guttmann-nak a családról vallott nézete – Simoes beszámolójában – az utóbbi magyarázatot teszi meggyőzőbbé. (Önéletrajzi könyvében szintén úgy fogalmazott, hogy szereti és imádja a gyerekeket.) Mariann abban a generációban nem számított fiatalnak (33 évesen), amikor végre lehetősége volt férjhez menni a háború befejezése után. Talán ez csak egy újabb tragédia volt az életükben. Milyen volt Guttmann zsidó hite, a származásához való hozzáállása az utolsó éveiben? Biztos, hogy sohasem érdekelte, hogy zsinagógába járjon. Moldoványi Pál úgy vélte, hogy „a származása, nem pedig a vallása volt fontos számára”. Az látszott a családján, a barátain, a kamaszkorán és a játékoskarrierjén, valamint az üldöztetésen és az előítéleteken, amelyek megkeserítették az életét, hogy zsidó identitása tagadhatatlan ténynek tűnt számára. Talán azt is érdemes megjegyezni, azt választotta, hogy ortodox zsidó temetőben temessék el, pedig pontosan tudta, hogy élete szerelme, akinek családja mindent kockáztatott azért, hogy megmentse őt – nem zsidóként – sohasem nyugodhat mellette. Amikor a szükség úgy hozta – minden korábbi rejtőzködése ellenére –, az idős Guttmann Béla pontosan tudta, kicsoda ő valójában. * * *

Guttmann Béla szívrohamban halt meg 1981. augusztus 27-én, csütörtökön a bécsi Lainz kórházban. 82 éves volt. Két nappal később, amikor Guttmann a halottasházban feküdt, bar micvó ünnepségről távozó zsidókat támadtak meg az Abu Nidal szervezet terroristái a Stadttempelnél, a város egyetlen zsinagógájánál, amely túlélte a Kristályéjszakát. Nathan Friedet és Sarah Kohutot meggyilkolták, tizennyolc embert pedig megsebesítettek. A zsidógyűlölet, amely Guttmann életét is alakította, elkezdett új formát ölteni. Guttmannt a támadás másnapján temették el. A szertartást – amelyen megjelent a Benfica küldöttsége – Eisenberg Akiba rabbi vezette, aki Vácott született és nőtt fel. Eisenberg rabbi a szomszédos településen bujkálva menekült meg a város majdnem teljes zsidóságának megsemmisítésétől. Talán nem is volt tisztában azzal a keserű egybeeséssel, hogy Guttmann Béla is – saját vallomása szerint – némi időt egy váci munkatáborban töltött 1944-ben. Hat hónappal Guttmann temetése után bomba robbant Eisenberg bécsi lakása előtt, amíg ő nyaralt. Guttmann sírkövére héber nevét vésték – Baruch ben (a fia) Moshe Avraham(nak). A zsidó bölcsek szerint a név, amelyet a szülők a gyerekeiknek választanak, kifejezi majd az egyéniségüket, személyiségüket és életútjukat. A baruch – áldott – szó jelentése bizonyára megfelelőnek tűnt Guttmann Béla számára. Legfőképp a túléléssel áldották meg, ellentétben európai zsidó társai többségétől. Vasakarattal volt megáldva, makacs elhatározással, hogy megbirkózik a legszörnyűbb személyes tragédiával. És megáldották egy hihetetlenül ritka, értékes és alábecsült tehetséggel, hogy rábeszélje a fiatalokat, vegyék észre a lehetőségeiket, és váltsák valóra az álmaikat. Guttmann Béla volt az a zsidó, aki meghódította Európát. Nemcsak azért, mert egy addig kis futballnemzet képzetlen csapatát egymás utáni sikerekre vezette Európa legnagyobb presztízsű sorozatában, hanem azért is, mert

szembement azokkal a démonokkal, amelyekkel a zsidókkal szembesültek, amióta megvetették a lábukat ezen a gyakran veszélyes kontinensen. A futball iránti mindent elsöprő szenvedélye vezette őt elképesztő módon, hogy visszatérjen 1938-bam Európába, miközben más zsidók kétségbeesetten próbálták elhagyni a kontinenst. Ráadásul – ugyanilyen hihetetlen módon – nemcsak túlélte ezt, hanem még boldogult is. Guttmann születési dátuma is ott van a sírkövön. 1899. január 26-a, ami egy nappal előbb van, mint a születési anyakönyvi kivonatában szereplő dátum, és több mint egy évvel azelőtt, mint az Estádio da Luznál lévő szoborba vésett születési dátum. Guttmann Bélánál a dolgok sosem voltak teljesen egyértelműek. És az igazság – amennyire ki tudtam bogozni – sokkal figyelemre méltóbb, mint a legenda. Ideje, hogy fejet hajtsunk a nagyszerű ember eredményei előtt, és kezeljük azt megillető tisztelettel.

UTÓSZÓ

Megjegyzések „Igazság szerint, a futball sohasem volt már ugyanolyan (miután Guttmann elhagyta a Benficát 1962-ben)” – írta Jonathan Wilson az Inverting the Pyramid című könyvében: „Guttmann határozta meg a menedzserkultuszt, méghozzá jobban, mint (Herbert) Chapman óta bárki. Aki átvette a helyét, az Helenio Herrera volt (az Inter edzője), akinek a játékról alkotott koncepciója alig lehetett

volna eltérőbb. Túllépett az eggyel több gólt lőni, mint az ellenfél romantikus elképzelésén, ehelyett jött a cinizmus és a catenaccio, valamint a kapjunk eggyel kevesebb gólt elmélete.” Guttmann futballtörténelmi jelentőségét felismerték az olyan neves írók, mint Wilson, és erre utal Guttmann-nak minden idők összes edzője között elért helyezése. 2014-ben a magyar újságírók szavazásán ő lett a legnagyobb magyar származású futballedző – legyőzve az Aranycsapatot irányított Sebes Gusztávot. De a futballszurkolók között – még azok között is, akik érdeklődnek a játék történelme iránt – Guttmann ismertsége finoman fogalmazva is hiányos volt. Egyedül Portugáliában bukkan fel a neve rendszeresen a futballtörténészek körében, vagy az átokkal kapcsolatos cikkekben. Elképzelhető, hogy Guttmann eredetisége ténye nemcsak azt tagadta meg tőle, amit ő a személyét megillető anyagi elégtételnek tekintett, hanem a kiemelkedő nemzetközi örökséget is. Amíg Pelét és Puskást kedvelték és ma is kedvelik, valamint az egész világon ismerik, addig az edzők az ő korában még nem kapták meg ugyanazt a rangot, ami ma megilleti a Mourinhóhoz és Guardiolához hasonló edzőket. A saját felmérésem szerint – amely a magyar futballszurkolókkal és azon magyar kapcsolataimmal történt beszélgetéseken alapult, akik jól ismerték a Guttmann-sztorit – még a szülőhazájában is kevésbé ismert, annak ellenére, hogy ő az egyetlen magyar származású edző, aki felemelhette a BEK-trófeát. Balog Iván szociológus és történész annak a ténynek tulajdonította Guttmann Magyarországon viszonylagos ismeretlenségét, hogy kevés időt töltött az országban. „Guttmann játékosként és edzőként összesen csak hét évet volt aktív a magyar futballban, ráadásul sok idő telt el néhány itteni időszak között” – mondta Balog. „Ez az időszak túl kevésnek tűnik, hogy kultikus figurává váljon a kollektív magyar futballemlékezetben.”

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy Guttmann 1949 elején hagyta el Magyarországot, még a kommunista rendszer előtt. A kommunista országok nagyon sokra tartották sztársportolóik eredményeit, a rendszer képviselőinek tekintették őket. Másfelől a kommunizmus előtti magyar sport történelme és a magyar menekültek sikerei kevesebb vagy semmilyen figyelmet sem kaptak. A magyar kormány komoly propagandát csinált az 1950-es évek Aranycsapatából, amelynek a története ezért mélyen beágyazódott a nemzeti gondolkozásba. Az 1954-es vb-döntőben az NSZK-tól elszenvedett vereség miatt könnyű volt elfeledkezni róla, hogy Magyarország bejutott már egyszer a világbajnokság fináléjába, de még a kommunizmus előtti időszakban, 1938ban. Ehhez hasonlóan, miután Guttmann nyugatra disszidált, hőstettei nem szolgálták a kormány érdekeit. A zsidósága – igaz, ez vitatható – szintén ellene szólhatott. Eléggé „magyar” volt ahhoz, hogy kiérdemelje a nemzeti büszkeséget? A zsidók követelhetnék talán legegyértelműbben maguknak Guttmann dicsőségét, széles körben népszerűsítve az egész világon. Biztosan ő az egyetlen zsidó származású edző, aki megnyerte a BEK-et. És messze a legnépszerűbb zsidó alakja a világ legnépszerűbb sportjának történetében. De különböző okok miatt Guttmann kevéssé ismert a zsidóság körében is, kivéve talán Bécs zsidó közösségét. Szükségtelen is mondani, hogy ennek egyik rettenetes oka a holokauszt, amely majdnem eltörölte az európai zsidóságot, szétszórva néhány túlélőt, lerombolva kollektív emlékezetüket, identitásukat és önbizalmukat. A közép- és kelet-európai zsidóság, amely a régióban maradt – és különösen azonosságot vállalt Guttmann-nal – szintén ki volt téve a kommunista befolyásnak. A világ zsidóságának többsége az Egyesült Államokban vagy Izraelben él. Az amerikai zsidók rendkívül büszkék lehettek az olyan sztársportolók hőstetteire, mint Hank Greenberg baseballjátékos vagy Mark Spitz úszó, de egy európai zsidó labdarúgásban elért eredményeit sohasem jegyezték. Sok

idő telt el azóta, hogy a Hakoah Wien elkápráztatta a New York-i zsidókat. Az újonnan alapított Izrael állam talán túl elfoglalt volt saját nemzeti folklórját és identitását építve, hogy sok figyelmet szenteljen a zsidó diaszpóra eredményeire. Én talán a britekről tudok a legtöbbet, mert mindig lelkes követője voltam a futballnak. Fiatalon nagyon érdeklődtem a zsidó történelem iránt is. De Guttmann Béla történeteiről és a Hakoah Wienről csak a harmincas éveim közepén szereztem tudomást. Az egyik ok – talán az Egyesült Államokkal és Izraellel együtt – az inkább a helyi zsidók hőstetteire fókuszálás. A Londoni Zsidó Múzeum kiállítást rendezett 2013 végén, és azt ígérték, hogy bemutatják „a zsidók és a futball nem ismert történetét”. Minden tiszteletem az olyanoké, mint Mark Lazarus, aki a Queens Park Rangers győztes gólját szerezte az 1967-es Ligakupadöntőben, és David Dein, aki az Arsenal korábbi alelnöke, de úgy gondolom, hogy a teljes történetet továbbra sem mesélték el. Hol volt Guttmann, Braun, Meisl, Kohn, Kürschner, Erbstein, Weisz, Hertzka és Hirschl, hogy csak említsek néhány zsidó származású játékost? Hol volt a Hakoah Wien története, amelynek megítélésem szerint a legromantikusabb, leglebilincselőbb, leghősiesebb és legtragikusabb a története a zsidó gyökerű klubok közül. Értékelem a múzeum szándékát, hogy „függetlenül a társadalmi háttétől vagy hittől mindenkinek meglepetést okozva bemutassa az Angliában lévő zsidók történelmét, identitását és kultúráját.” De a zsidók története elkerülhetetlenül nemzetközi. Leszűkíteni egy országra azt eredményezi, hogy az összkép hiányos lesz. A zsidó történészek futball iránti érdeklődésének hiánya – vagy talán csak a sznobizmus – szintén magyarázat arra, hogy Guttmann nevét miért nem emelik ki annyira. Az Encyclopedia Judaica – egy alapos forrásmunka, amely először az 1970-es évek elején jelent meg (csak egy évtizeddel Guttmann legnagyobb sikerei után) – több mint 25 000 szócikket tartalmaz a zsidó

állampolgárokról és kiemelkedő személyiségekről. Guttmann és a Hakoah futólagos lettek megemlítve a sportról szóló általános cikkben. De rendkívüli módon nem kapott külön figyelmet Béla névrokona, a megbecsült Guttmann Mihály – a magyar területről származó Talmud-tudós – és Robert Guttmann – Prágából származó művész – sem. A figyelmetlenség elkerülhetetlenül torzuláshoz vezet. Egy szatirikus szerkesztőség a londoni Jewish Chronicle-ben (a JC-ben) – amelyet 2016 elején adtak ki – említett egy fiatal, helyi zsidó származású játékost, aki részt vett egy angol krikettcsapat nagy mérkőzése előtti edzésén. „Ritka a JC számára, hogy üdvözölhessen egy zsidó sportolót” – írja a cikk: „Talán itt az idő, hogy felfedjünk néhány korábbi példát. A szabó, aki Pelé nadrágjának a gumiszalagját varrta; a segéd, aki ellenőrizte, hány ütő volt Jack Nicklaus golfzsákjában; az orvos, aki gipszbe tette Lasse Viren karját az operációja után. És természetesen a Bloom (kóser étterem) pincére, aki kiszolgálta Mohammed Alit a Joe Frazier elleni mérkőzés előtt.” Ezzel a könyvvel azt szeretném elérni, hogy segítsen megállítani a mellébeszélést. Aki azt állítja, hogy a holokauszt előtti Európában a zsidók szerepet játszottak a futball fejlődésében, az keveset mond. A közép-európai zsidók alakították ki ugyanis a jelenlegi formáját azzal, hogy új ötleteket és stratégiákat vezettek be a sportágba. Nyugtalan vándorlásuk valószínűleg nagyon felgyorsította a futball globalizációját. Guttmann, a túlélő folytathatta ezt a hagyományt, miközben számos feltörekvő tehetség odaveszett. És csak találgatni lehet, hogyan alakult volna a labdarúgás jövője, ha a holokauszt nem történik meg. Az európai zsidóknak jelenleg nincs sok szerepük a futballban, mert halottak, vagy máshol élnek. Fontos azonban elmondani az igazat azokról, akiknek kioltották az életét. Lehet, hogy nem a futball áll majd a

középpontban, amikor emlékeznek Európa zsidó közösségeire, de a Hakoah népszerűsége egyértelművé teszi, hogy a futball igazi szenvedélye volt sokaknak, akiket meggyilkoltak. „Hatmillió ember tovább él a szívünkben” – mondta Simón Peresz, Izrael akkori elnöke a Yom Hashoah, a holokauszt emléknap 2011-es nyitóünnepségén Izraelben. „Mi vagyunk a szemük, akik emlékeznek. Mi vagyunk a hangjuk, amelyek kiáltanak.” * * * „Az 1990-es években még mindig érkeztek törzsek Kaifengbe (Kínába), amelyek bizonytalanok voltak a zsidó öntudatukat illetően” – írta Bernard Wasserstein a Vanishing Diaspora (Eltűnő diaszpóra) című könyvében, amelyet 1996-ban adtak ki. „Néhányan még azt állítják (amikor zsidó turistákkal találkoznak), hogy emlékeznek, ahogy a nagyszüleik tartózkodtak a sertéshús fogyasztásától, és gyertyát gyújtottak péntek esténként… Európa zsidói most hasonló sorssal néznek szembe. Lassan, de biztosan eltűnnek. Hamarosan semmi sem lesz, hogy megmentsen egy emléket.” Guttmann Béla 1925 januárjában gólt szerzett a Hakoah Wienben a Maccabi Tel-Aviv 11-2-es győzelemben. Amikor azt a mérkőzést játszották, több zsidó élt Bécsben (200 000), mint Palesztinában. Ma több mint hatmillió zsidó él Izraelben, és alig tízezer Bécsben. A Maccabi Tel-Aviv és a Hakoah Wien sorsa jól tükrözi ezt az elképesztően hirtelen bekövetkező demográfiai változást. Előbbi rendszeres résztvevője a Bajnokok Ligájának (korábbi nevén BEK), míg a Hakoah maradt meg az Anschluss után.{35} Guttmann egy vibráló, zsidó Európából származott, amely már nem létezik. 1939-ben 9,5 millió zsidó élt a kontinensen. Most mindössze 1,4 millióan vannak, amely csak 10 százaléka a világ zsidóságának és 0,2 százaléka Európa teljes népességének. (És ebben 300 000-en azok is benne vannak, akik a háború utáni években Észak-Afrikából menekültek

Franciaországba. Ebben az országban él jelenleg a legnagyobb létszámú zsidó népesség Európában. Az elmúlt években francia zsidók ezrei hagyták el az országot Izraelbe távozva, menekülve a növekvő ellenségeskedéstől.) A zsidók nagy számban elmentek, de az antiszemitizmus, amely Guttmann életét megkeserítette, nem tűnt el velük együtt. Az Anti-Defamation League (Rágalmazásellenes Liga) 2014-es globális felmérése azt akarta vizsgálni, hogy milyen az emberek hozzáállása a zsidókhoz. Ezért megkérdezték, hogy egyetértenek-e tizenegy sztereotípiával, mint például „a zsidóknak túl nagy hatalmuk van a nemzetközi pénzügyi piacokon”, „a zsidók túlságosan irányítják a globális eseményeket”, „a zsidók még mindig túl sokat beszélnek arról, hogy mi történt velük a holokauszt során” vagy „a zsidók azt gondolják, ők jobbak, mint mások”. Ha egy válaszadó elég vakmerő, hogy elismerje egy idegennek, hogy a tizenegy állításból hattal vagy többel egyetért, akkor rejtett antiszemitizmusról beszélhetünk. Hét évtizeddel a gázkamrák bezárása után még mindig jelentősek voltak Guttmann különböző lakóhelyein az arányok: 41 százalék Magyarországon, 28 százalék Ausztriában, 21 százalék Portugáliában és 20 százalék Olaszországban. Ebben a felmérésben az Anti-Defamation League arra törekedett, hogy felmérje a hagyományos zsidógyűlölet mértékét, amely a holokauszt hatására társadalmilag kevésbé elfogadható, mint korábban volt, legalábbis átmenetileg. De az ellenséges szándékhoz kellett találni egy visszafogottabb és kényelmesebb megnyilvánulási formát, amely hamarosan ki is alakult annak az országnak a kapcsán, amelyről Fritz Löhner-Beda, a Hakoah társalapítója csak álmodhatott, mielőtt agyonverték Auschwitzban. Ez az az ország, ahol Natan Sharansky, a korábbi szovjet disszidens izraeli politikussá vált, akit előszeretettel neveztek „a világ zsidójának”. A BBC Monitoring Service 2014-es felmérése szerint az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Spanyolországban és Németországban (a négy európai ország szavazott) jelentős többségnek van „inkább negatív” véleménye

Izraelről, és hasonló az aránya azoknak, akik Észak-Koreával és Iránnal szemben éreztek hasonló ellenszenvet. „Az antiszemitizmus az a vírus, amely mutálódva túlél mindent” – írta Jonathan Sacks, az Egyesült Királyság korábbi főrabbija. „A középkorban a zsidókat a vallásuk miatt utálták. A XIX. és a XX. században a származásuk miatt. Ma pedig a nemzetállamuk miatt utálják őket.” Úgy tűnik, ennek nincs vége. De a dolgok – ezt érdemes megjegyezni – ritkán feketék-fehérek. Guttmann története valószínűleg sohasem történt volna meg egy nem zsidó magyar, Moldován Pál hihetetlenül bátorsága nélkül. Ha Guttmann sokkal több elismerést érdemelne, akkor ez erre a magyar hősre még inkább igaz. Ezért is szerettem volna, ha ez a könyv és a történet az ő nevével végződik.

Guttmann Béla karrierje IDŐVONAL ÉS EREDMÉNYEK IDŐVONAL Született: 1899. január 27-én Budapesten Meghalt: 1981. augusztus 27-én Bécsben JÁTÉKOSKÉNT 1917–1920: Törekvés 1921–1922: MTK Budapest

1922–1926: Hakoah Wien 1926–1928: New York Giants 1928–1929: New York Hakoah 1929–1930: Hakoah All-Stars 1930: New York Soccer Club 1931–1932: Hakoah All-Stars 1932–1933: Hakoah Wien EDZŐKÉNT 1933–1935: Hakoah Wien 1935–1937: Enschede 1938–1939: Újpest 1945–1946: Vasas 1946–1947: Ciocanul Bukarest 1947: Újpest 1948: Kispest 1949–1950: Padova 1950–1951: Triestina 1953: Quilmes 1953: Apoel Nicosia 1953–1955: Milan 1955–1956: Vicenza 1956–1957: Honvéd 1957–1958: São Paulo 1958–1959: Porto 1959–1962: Benfica 1962: Peñarol 1963: Peñarol 1964: Osztrák válogatott 1965–1966: Benfica

1966–1967: Servette 1967: Panathinaikos 1973: Austria Wien 1973–1974: Porto

EREDMÉNYEK JÁTÉKOSKÉNT Magyar bajnoki cím: 1920/21 Osztrák bajnoki cím: 1924/25 United States Open Cup: 1929 4-szeres magyar válogatott (Németország ellen 1921 júniusában, és Svájc, Lengyelország, valamint Egyiptom ellen 1924 májusában) EDZŐKÉNT Bajnokcsapatok Európa-kupája: 1960/61, 1961/62 Közép-európai Kupa: 1939 Magyar bajnoki cím: 1938/39, 1946/47 Portugál bajnoki cím: 1958/59, 1959/60, 1960/61 Campeonato Paulista: 1957

Köszönetnyilvánítás Nem tudtam volna megírni ezt a könyvet néhány kivételes ember segítsége nélkül. Lehet, hogy ez közhely, de attól még igaz. Szinte minden fontos

információ forrása olyan nyelveken volt fellelhető, amelyeket nem beszélem. Fordítók tehetséges csapata segített abban, hogy jobban megismerjem Guttmann életét – Deák Hajnalka (Hajni) a magyar, Rimaszombati Andrea a német, Rob Lindsay a portugál, Paola Garbini pedig az olasz nyelvben volt mindenben a segítségemre. Hajni fáradhatatlanul lenyomozta a magyar forrásokat további információkért és fotókért, amelyekről máskülönben nem tudtam volna. A testvére, Németh Harri László (Harri) is csatlakozott Hajnihoz és hozzám, hogy megnézzük Guttmann életének különböző helyszíneit Budapesten. Állni azon a helyen, ahol bujkált 1944-ben vagy Eichmann kertjében… felejthetetlen élmények voltak. Gulyás Zsolt hozzám hasonlóan lelkesedett Guttmannért. A Moldoványi Pállal készített interjúja megoldotta Guttmann holokausztélményeinek rejtélyét. Zsolt ellátott más felbecsülhetetlen értékű információval és néhány fotóval, amelyeket ő készített, vagy amelyek Moldoványi Pálhoz tartoztak. Nagy hálával tartozom Kárpáti Tamásnak, akinek a magyar sportcikkeket és újságokat tartalmazó gyűjteménye a két világháború közötti időszakról lehetővé tette számomra, hogy összerakjam Guttmann játékos korszakát, és feltárjam a korszak más magyar zsidó futballistáinak karrierjét. Guttmann Imre segítsége nélkül – Béla unokaöccse, aki Brazíliában él – sohasem fedeztem volna fel a Guttmann család történetének hiányzó darabjait. Személyesen beszélni Béla legközelebbi élő rokonával nagyon fontos esemény volt számomra. A Steps to the Past Genealogical Research részéről Robert Friedman, valamint a Yad Vashem archívumainak magyar részlegének igazgatója, Frojimovics Kinga néhány nagyon hasznos tanácsot adott arra vonatkozóan, hogyan találhatom meg, mi történt Guttmann családjával. Az Etz Hachaim – egy cég, amely magyar zsidók családkutatására specializálódott – felbecsülhetetlen értékű adatot gyűjtött Guttmann szüleiről és testvéreiről. A Yad Vashem részéről Gavriel Bar Shaked szintén a rendelkezésemre állt. Az Újpesti Helytörténeti Gyűjtemény az 1944-es újpesti

zsidó gettó részletes térképével látott el. A miskolci zsidó közösség Guttmann Ármin sírkövének a fotóját szolgáltatta a számomra, valamint információkat adott a holokauszt utáni életéről. Gunnar Persson megosztotta emlékeit a Hakoah Wienről, felfedett néhány részletet Guttmann-nak a klubnál töltött idejéből, és segített, hogy kiderítsek egy-két rejtélyt Guttmann háború előtti karrierjéről. Laurie Sudwarts volt a fő kapcsolatom Bécsben. Mindent elkövetett, hogy bemutassa a kicsi, de nagyon aktív zsidó közösség néhány vezetőjét. Különös öröm volt számomra, hogy a mostani Hakoah sportklub elnökével, Paul Haberrel is beszélgethettem. George Sternschein felkutatta nekem Guttmann Mariann végrendeletét, majd lefordította a dokumentumot. Lefordította egy 1948-as osztrák kormányülés jegyzőkönyvét. A bécsi városi archívum információkat adott Béláról és Mariannról: az országba be- és kilépésükről, a lakóhelyekről, Béla 1956-os osztrák állampolgársági kérelméről, amely néhány fontos életrajzi adatot is tartalmazott. Az Israelitische Kultusgemeinde Wien (Bécs zsidó közössége) Guttmann 1981-es temetéséről szolgált információkkal. Az Egyesült Államok bevándorlási hivatala elküldte az információkat Guttmann 1938-as vízumkérelméről, amely állandó tartózkodásra szólt az Egyesült Államokban. A Benfica stábja szintén segítőkész volt. Rita Costa, a klub dokumentációs és információs központjából fotókkal látott el, és a csapata kutatási dokumentumot állított össze a Guttmann-átok történetéről. Szintén köszönet jár Ricardo Maiának és Luís Filipének az Estádio da Luzban tanúsított vendégszeretetükért. Csodálatos megtiszteltetés volt, hogy személyesen találkozhattam a korábbi Benfica-játékossal, António Simoesszel. A BEK-győztes csapat másik tagjának, José Augustónak le kellett mondania a megszervezett, lisszaboni találkozásunkat. Később azonban elérhetővé vált egy hosszú

telefonbeszélgetésre Rob Lindsay-jel, aki segített portugál nyelven elkészíteni az interjút. A Guttmann-korszak két nagyszerű legendájának meglátásai aranyat értek számomra. Más futballklubok szintén nagyon készségesek voltak. Marco Amato az AC Milantól, Michael Serra a São Paulótól, Massimo Candotti a Padovától, Mariangela Blouna a Panathinaikosztól adott fotókat és információkat. Szintén köszönöm a következő intézményeknek, hogy engedélyüket adták a fotók használatára: Joseph Yekutieli Maccabi Sportarchívum Ramat Gan, Izrael, Magyar Olimpiai és Sportmúzeum, Bécsi Zsidó Múzeum és az AGON SportsWorld, Németország, amely aukcióra bocsátotta Guttmann gyűjteményét Mariann halála után. Mások is voltak, akik a jó irányba tereltek a kutatásaim során, kapcsolatba hoztak másokkal, vagy saját szakértelmüket kínálták fel. Biztosan lesznek nevek, akiket kihagytam a listáról (ezért elnézést kérek), de szeretném megemlíteni Dominic Bliss, Sisák Gábor, Hadas Miklós, Balog Iván, Szeli Mátyás, Újlaki György, Ráckövesi Péter, Inacio Steinhardt, Colin Jose, Ari Muzicant, Ben Segenreich, Pierre Lopper, Michael Brooks, Michael John, Wallenstein Vágó Róbert, Rui Costa, Deborah Harris, Jo Rosenfelder, Ruth Tarlo, Neil Blair, Frank Praverman és Barry Wilson nevét. Hosszú ideig dolgoztam ezen a könyvön, mielőtt találtam egy készséges kiadót. Nem tudtam abbahagyni a kutatást és az írást. Hogyan fordíthattam volna hátat ennek a rendkívüli történetnek? És kitől tudtam volna jobban megtanulni a leckét a kitartásról, mint magától a mestertől, Guttmann Bélától? Tudtam, hogy végül találok majd hasonló gondolkodású embert, és így is lett. Jeremy Robson – a kiadóm a Bitebacknél – azonnal megértette, mit próbálok megvalósítani ezzel a könyvvel, és az első e-mail után néhány perccel már lelkesen válaszolt. Szintén hálával tartozom Olivia Beattie-nek, Laurie De Deckernek és a Biteback Publishing csapatának a kemény munkájáért és a profizmusért.

Barátaim, Paul Lewis, Jim Poyser, Will Rosen és Robin Shepherd olvasták a könyv vázlatát, és kedves biztatást, valamint hasznos javaslatokat adtak. Guttmann Béla mondta, hogy a család nélkülözhetetlen oszlop az életünkben. Ezzel csak egyet tudok érteni. A feleségem, Janie állandó támogatása óriási erőt adott számomra. A gyermekeink, Yael, Joe és Tali rengeteg boldogságot okoztak. Nagyon szeretem őket. Remélem, egy nap majd elolvassák ezt a könyvet, és megértik, hogy az apjuk miért töltött olyan sok időt azzal, hogy arról „a zsidó futballistáról” írjon. Ahogyan én is megtettem, remélem, ők is tanulnak a történetéből. Soha nem szabad feladni! A telefonbeszélgetéseim a testvéreimmel, Richarddal, Jeremyvel és Alannel minden nap erőt adtak. Ők és a családjaik nagyon sokat jelentenek számomra. Az édesanyám, Eve akkor halt meg, amikor kezdtem dolgozni a könyvön. Bátorított az igyekezetemben, ahogyan mindig is tette. Egyikünk élete sem ugyanolyan már nélküle. Bár az édesapám, Anthony sok évvel ezelőtt meghalt, ő is rettenetesen hiányzik. Imádta volna ezt a történetet. Szeretném megemlíteni édesapám nagyszerű barátját, Aubrey Jaffe-et, aki fiatalkoromban többször elvitt az Old Traffordba. Aubrey és az édesapám képe, amint nevetnek, mindig velem marad. Ezt a könyvet a szüleim, Eve és Anthony Bolchover, és a nagyszüleim, Dinah és Elio Sampson, valamint Rosie és Jonas Bolchover emlékének ajánlom. Valahogy sikerült belém nevelniük a zsidó származásunk iránti lelkesedést és vonzódást. Az összes ajándék közül, amit adtak, ez volt a legnagyszerűbb. Többen azt kérdezték tőlem, hogy élveztem-e ennek a könyvnek az írását. Biztos, hogy rendkívül elkötelezett, szinte megszállott voltam a könyvvel kapcsolatosan. És nagyon szerettem a futballról szóló részeit. De nem élveztem, hogy a hozzám hasonló zsidók meggyilkolásának, kínzásának, bebörtönzésének, kiűzésének és megalázásának történeteit kellett olvasom,

ahogy az enyémhez hasonló zsidó családok borzalmas történeteit sem. Ennek a hosszú utazásnak a végén nagy megkönnyebbülés, hogy leírhatom a következő szavakat. Am yisrael chai. A zsidó nemzet él. David Bolchover London 2016. december

Irodalomjegyzék Péter Apor (2013), The Lost Deportations and the Lost People of Kunmadaras: A Pogrom in Hungary, 1946, in Hungarian Historical Review. Yitzhak Arad (1987), Belzec, Sobibor, Treblinka: The Operation Reinhard Death Camps. Indiana University Press. Arthur Baar (1959), 50 Jahre Hakoah 1909–1959. Tel Aviv. Arthur Baar (1974), Fusballgeschichten – Ernstes und Heiteres: Hakoah Wien. Tel Aviv. Susana Bastos Mateus & Paulo Mendes Pinto (2014), The Massacre of the Jews: Lisbon, April 19. 1506. Aletheia Editores. Eric Batty (1961), The Coach Who Never Stays Put, in World Soccer magazine. Eric Batty (1965), Interview with Bela Guttmann, in World Soccer magazine. Susanne Helene Betz, Monika Loescher and Pia Schoelnberger (ed.) (2009),

Mehr als ein Sportverein: 100 Jahre Hakoah Wien 1909–2009. Studien Verlag. Ervin Birnbaum (2009), Evian: The Most Fateful Conference of All Times in Jewish History in Nativ Journal. Dominic Bliss (2014), Erbstein: The Triumph and Tragedy of Football’s Forgotten Pioneer. Blizzard Books. Béla Bodó (2011), Pal Pronay: Paramilitary Violence and Anti-Semitism in Hungary, 1919–1921, in Russian & East European Studies. William Bowman (2011), Hakoah Vienna and the International Nature of Interwar Austrian Sports. Gettysburg College. Michael Brenner & Gideon Reuveni (ed.) (2006) Emancipation through Muscles: Jews and Sports in Europe. University of Nebraska Press. John Bunzl (1987), Hoppauf Hakoah: Judischer Sport in Osterreich von den Anfangen bis in die Gegenwart. Junius Verlag. Luis Catarino (2012), The Flight of the Eagles, in The Blizzard football magazine. Andy Clark (2012), Great Expectations: The Story of the Hungarian Football Team at the 1912 and 1924 Olympic Games, in the Hungarian Review. Detlev Claussen (2006), Bela Guttmann. Weltgeschichte des Fusballs in einer Person. Berenberg Verlag, Berlin. Conor Cruise O’Brien (1986), The Siege: The Story of Israel and Zionism. Simon & Schuster. Jenő Csaknády (1964), Die Bela Guttmann Story: Hinter den Kulissen des Weltfusballs, Bintz-Dohany. Oswald Dutch (1938), Thus Died Austria, Arnold Books. Encyclopaedia Judaica (1972), Keter Publishing. Franklin Foer (2006), How Football Explains the World. Arrow. Franklin Foer and Marc Tracy (ed.) (2012), Jewish Jocks: An Unorthodox Hall of Fame. Twelve. Norman Fox (2003), Prophet or Traitor? The Jimmy Hogan Story. Parrs

Wood Press. Martin Gilbert (1987), The Holocaust: The Jewish Tragedy. Fontana. Brian Glanville (1991), Champions of Europe: The History, Romance and Intrigue of the European Cup. Guinness Publishing. Arthur Goldman (1963), Stars of David. South African Maccabi Council. Hardy Grune (alias R. Keifu) (2001), Die Trainerlegende. Auf den Spuren Bela Guttmanns. Agon Sportverlag. Miklós Hadas (2000), Football and Social Identity: The Case of Hungary in the Twentieth Century, in the Sports Historian journal. Andrew Handler (1985), From the Ghetto to the Games: Jewish Athletes in Hungary. Eastern European Monographs. William B. Helmreich (1995), Against All Odds: Holocaust Survivors and the Successful Lives They Made in America. Transaction Publishers. Moshe Herczl (1995), Christianity and the Holocaust of Hungarian Jewry. New York University Press. Raul Hilberg (1961), The Destruction of the European Jews. Yale University. Benjamin Horowitz (1976), Hakoah in New York: A New Dimension for American Jewry, in Judaism. Michael John (2006), Bela Guttmann. Ballzauberer und Erfolgstrainer, in Matthias Marschik/Georg Spitaler (ed.), Helden und Idole. Sportstars in Osterreich. Studien Verlag. Colin Jose (2013), The American Soccer League: The Golden Years of American Soccer 1921–1931. Scarecrow Press. Ilse Josepha Lazaroms (2014), Marked by Violence: Hungarian Jewish Histories in the Wake of the White Terror, 1919–1922, in Perspectives on Jewish Culture. Deborah Lipstadt (2011), The Eichmann Trial. Schocken. Roger MacDonald (1968), Britain versus Europe. Pelham Books. David Meek & Tom Tyrrell (2002), Manchester United in Europe. Coronet Books.

Willy Meisl (1956), Soccer Revolution. Sportsmans Book Club. Peter Meyer et al (1953), The Jews in Soviet Satellite States. Syracuse University Press. John Motson & John Rowlinson (1980), European Cup, 1955–80: A History of Europe’s Premier Football Club Competition. Queen Anne Press. Raphael Patai (1988), Apprentice in Budapest: Memories of a World That Is No More. University of Utah Press. Raphael Patai (1995), The Jews of Hungary: History, Culture, Psychology. Wayne State University Press. Gunnar Persson (2004), Stjarnor Pa Flykt: Historien om Hakoah Wien. Norstedts. Vera B. Profit (2014), The Devil Next Door: Toward a Literary and Psychological Definition of Human Evil. Rodopi. Karl Heinz Schwind (1994), Geschichten aus Einem Fusball- Jahrhundert. Ueberreuter. Rory Smith (2016), Mister: The Men Who Gave the World the Game. Simon & Schuster. Ludwig Tegelbeckers (2003), Bela Guttmann. Weltenwanderer ohne Kompromiss, in Dietrich Schulze-Marmeling, Davidstern und Lederball, Verlag Die Werkstatt. Ariel Toaff (2007), Passovers of Blood: The Jews of Europe and Ritual Murders. Lulu.com. Bernard Wasserstein (1996), Vanishing Diaspora: The Jews in Europe since 1945. Penguin Books. Bernard Wasserstein (2012), On The Eve: The Jews of Europe before the Second World War. Profile Books. Beth S. Wenger (1996), New York Jews and the Great Depression: Uncertain Promise. Yale University Press.

Magyar nyelvű irodalomjegyzék Braham, Randolph L.: A népirtás politikája: a holokauszt Magyarországon. Budapest, Park, 2015. Claussen, Detlev: Guttmann Béla: a világfutball edzőlegendája [… a Moldoványi Pál-interjút kész. Gulyás Zsolt] – Budapest: Kanári könyvek, Akadémiai Kiadó, 2015. Dénes Tamás, Sándor Mihály, B. Bába Éva: A magyar labdarúgás története. Pécs, Alexandra, 2016. Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története. Budapest, Magvető, 1991. Frank Tibor: Kettős kivándorlás: Budapest, Berlin, New York, 1919–1945. Budapest, Gondolat, 2015. Frojimovics Kinga: A zsidó Budapest: emlékek, szertartások, történelem. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. Hámori Tibor: Régi gólok, edzősorsok. Budapest, Lapkiadó Vállalat, 1984. Lukacs, John: Budapest, 1900: a város és kultúrája. Budapest, Európa, 2014. Kadlecovits Géza: Zsidósors 1944.Újpest. Budapest, Újpesti Önkormányzat, 2014. Ozsváth Zsuzsanna: …és vér folyt a Dunán… Budapest, Corvina, 2016. Taylor, Rogan: Egy legenda életre kel: Puskás Ferenc életregénye. Fordította és átdolgozta Dénes Tamás és Jamrich Klára. Budapest, Puskás Marketing Tanácsadó Kft., 1998. Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Budapest, Corvina, 2013. Wilson, Jonathan: Futballforradalmak: a foci története és taktikai fejlődése az angliai kezdetektől a 2014-es brazíliai vb-ig. Budapest: Kanári könyvek, Akadémiai Kiadó, 2014.

Online források

www.degob.org – 5000 magyar holokauszt-túlélő, 1945 és 1946 között rögzített tanúvallomása. www.ushmm.org – A holokauszt túlélőinek és áldozatainak emlékére létrehozott adatbázis, Egyesült Államok. www.wienerlibrarycollections.co.uk – Az 1938. évi, novemberi pogromok: Tanúvallomások a Kristályéjszakáról. www.yadvashem.org – A jeruzsálemi Yad Vashem, a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatóságának névadatbázisa. www.yivoencyclopedia.org – A YIVO kelet-európai zsidók történelméről és kultúrájáról szóló enciklopédiája. www.familysearch.org – Családtörténeti adatbázis. www.austriasoccer.at – Osztrák futballstatisztikák. www.foradejogo.net – Portugál futballstatisztikák. www.nela.hu – Magyar futballstatisztikák. www.rsssf.com – A Rec.Sport.Soccer Statistics Foundation (RSSSF) egy nemzetközi szervezet, amelynek célja, hogy a labdarúgás statisztikáit gyűjtse.

KÉPMELLÉKLET

Béla (balra) édesapjával, Ábrahámmal és testvérével, Árminnal, aki a Törekvésben csapattársa is volt. AZ AGON SPORTSWORLD SZÍVESSÉGÉBŐL

Guttmann (kereszttel jelölve a nadrágján) az 1920/21-es szezonban bajnoki címet nyert MTK-ban. AZ AGON SPORTSWORLD SZÍVESSÉGÉBŐL

A Hakoah Wien játékosai készülődnek a mérkőzésre. Guttmann köti a cipőfűzőjét, ő balról a második. A BÉCSI ZSIDÓ MÚZEUM SZÍVESSÉGÉBŐL

A magyar válogatott az 1924-es olimpia előtt. Guttmann az álló sorban hatodik balról. A MAGYAR OLIMPIAI ÉS SPORTMÚZEUM SZÍVESSÉGÉBŐL

A Hakoah Ausztria bajnokaként 1924/25, Guttmann Arthur Baar edző mellett áll, aki fogja a trófeát. A BÉCSI ZSIDÓ MÚZEUM SZÍVESSÉGÉBŐL

Guttmann Béla, a bajnok Hakoah középfedezete. A BÉCSI ZSIDÓ MÚZEUM SZÍVESSÉGÉBŐL

A kedélyes tánctanár. AZ AGON SPORTSWORLD SZÍVESSÉGÉBŐL

A Hakoah túráján győztesen, Antwerpenben 1925-ben. A JOSEPH YEKUTIELI MACCABI SPORTARCHÍVUM SZÍVESSÉGÉBŐL

A Hakoah All-Stars csapatkapitánya Montevideóban, 1930-ban. Guttmann 30 évvel később visszatért, hogy a Peñarol edzője legyen. AZ AGON SPORTSWORLD SZÍVESSÉGÉBŐL

Adolf Eichmann rezidenciája 1944-ben, Budapesten. A ház Aschner Lipóté volt, Guttmann Béla klubjának az elnöke. FOTÓ: NÉMETH HARRI LÁSZLÓ

A hely Újpesten – ma parkoló –, ahol Guttmann Béla bujkált a nácik elől 1944ben. FOTÓ: NÉMETH HARRI LÁSZLÓ

Béla édesanyjának, Eszternek a sírköve Budapesten. A síremléken rajta van még Béla édesapja, lánytestvére és unokaöccse neve is, mindannyiukat Auschwitzban gyilkolták meg 1944-ben. FOTÓ: GULYÁS ZSOLT

Béla fiútestvérének, Árminnak a sírköve Miskolcon, amelyen rajta van Ármin 14 éves fia, Ervin is, akit 1944-ben gyilkoltak meg Auschwitzban. FOTÓ: MISKOLCI ZSIDÓ KÖZÖSSÉG

Moldován Pál, aki megmentette Guttmann Béla életét. MOLDOVÁNYI PÁL SZÍVESSÉGÉBŐL

Guttmann sétál a Szent Márk téren azon a napon, amikor a Padova 8-0-ra veri a Veneziát 1949. november 20-án. A CALCIO PADOVA SZÍVESSÉGÉBŐL

Guttmann ünnepel játékosaival a Padovánál. A DIE BÉLA GUTTMANN STORY CÍMŰ KÖNYVBŐL

Meghitt pillanat Mariann-nal Velencében. A DIE BÉLA GUTTMANN STORY CÍMŰ KÖNYVBŐL

Az AC Milan edzőjeként irányít egy edzést. AZ AC MILAN SZÍVESSÉGÉBŐL

A San Siro kispadján. AZ AC MILAN SZÍVESSÉGÉBŐL

A Honvéd túráján 1956-ban Kocsis Sándorral (középen) és a nagyszerű Puskás Ferenccel együtt. AZ AGON SPORTSWORLD SZÍVESSÉGÉBŐL

Guttmann (balra) Sebes Gusztávval, az Aranycsapat edzőjével. A MAGYAR OLIMPIAI ÉS SPORTMÚZEUM SZÍVESSÉGÉBŐL

Az 1957-es bajnokság győztese, a São Paulo edzőjeként. A SÃO PAULO FC SZÍVESSÉGÉBŐL

Újabb bajnoki cím ünneplése, ezúttal a Porto játékosaival 1959-ben. A DIE BÉLA GUTTMANN STORY CÍMŰ KÖNYVBŐL

Béla és Mariann legszebb időszakukban. MOLDOVÁNYI PÁL SZÍVESSÉGÉBŐL

Mário Colunával, havas pályán készülődve a Benfica 1962-es negyeddöntőjére Nürnbergben. A PA IMAGES SZÍVESSÉGÉBŐL

BEK-

A nagyszerű Eusébióval. „O menino é ouro!” – mondta Guttmann a leigazolására („A fiú aranyat ér!”) AZ AGON SPORTSWORLD SZÍVESSÉGÉBŐL

A diadalmas Benfica, amely két BEK-et nyert Guttmann irányítása alatt. A BENFICA DOKUMENTÁCIÓS ÉS INFORMÁCIÓS KÖZPONTJÁNAK SZÍVESSÉGÉBŐL

Az innovatív edző a Benficát edzi. FOTÓ: ROLAND OLIVEIRA, A BENFICA DOKUMENTÁCIÓS ÉS INFORMÁCIÓS KÖZPONTJÁNAK SZÍVESSÉGÉBŐL

Guttmann Béla – aki túlélte a holokausztot – büszkén tartja két BEK-trófeáját. AZ AGON SPORTSWORLD SZÍVESSÉGÉBŐL

Edzés az osztrák válogatottal 1964-ben. Guttmannt hónapokon belül leváltották, amelyet az antiszemitizmus elviselhetetlen légköre idézett elő. A PA IMAGES SZÍVESSÉGÉBŐL

Túl a csúcson: a korosodó Guttmann a Panathi- naikosz edzőjeként Athénban, 1967-ben. A PANATHINAIKOSZ SZÍVESSÉGÉBŐL

Guttmann Béla sírja Bécsben, ahol Eusébio imádkozott. FOTÓ: A SZERZŐ

A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja

számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS

Sid Lowe Félelem és reszketés a LA Ligában A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. MÁSNAP REGGEL

Élet és halál. S köztük ott a futball. Egyik oldalon egy szülőotthon, a másikon a temető. Közöttük a Camp Nou, Európa legnagyobb stadionja. A Les Corts temetőben hétszintes urnasír falak egész sora látható, melyek úgy festenek, mint valami öltözőszekrények. Az egyik falhoz létrát támasztottak, mely mintha egy könyvtárosra várna, hogy az leszedjen egy kötetet a legfelső polcról. Összesen 23 399 ember nyugszik itt egy 34 417 négyzetméteres területen, köztük a Football Club Barcelona néhány kiemelkedő játékosa: Paulino Alcántara, a klub örökös gólrekordere, aki visszavonulása után orvosként dolgozott a Ramblas közelében lévő barri xino veszélyes környékén; César Rodríguez, aki Alcántara és Messi után a harmadik helyet foglalja el a klub góllövőlistáján; Josep Samitier, a Mágus, a Barcelona – valamint a Real Madrid – egykori játékosa és technikai vezetője, továbbá Javier Urruticoechea, a kapus, akinek védései tizenegy évnyi eredménytelenség után segítették bajnoki címhez Terry Venables csapatát. Ez volt a Barcelona első bajnoki sikere a demokrácia beköszönte óta, melynek hatására a rádió riportere az alábbi híressé vált mondatot zengte az éterbe: „Urruti, szeretlek!” Itt nyugszik Kubala László – akiről azt tartják, őmiatta építették meg a Camp Nout, s akinek duzzadó izomzatú szobra ott áll a stadion bejáratánál –, sírjától a temető kerítése felett látni lehet a stadion északi végét. A közelben nyugszik Julio César Benítez is, aki ételmérgezésben halt meg 1968-ban, mindössze három nappal a Barcelona Real elleni mérkőzése előtt. Most éppen a Barcelona Real elleni mérkőzése utáni reggelen jöttünk ide a temetőbe, negyvennégy évvel később. Minden csendes, és kihalt. Süt a nap. „Tegnap kellett volna kijönnie” – mondja egy itt dolgozó asszony, aki segít végigkalauzolni a látogatókat a sírok labirintusában. Elhaladunk a Kubala család sírja mellett. A temetőben mindenfelé Katalónia piros-sárga, valamint a Barcelona gránátvörös-kék színeit viselő zászlócskák, képek és szalagok tarkállnak. Miért, mi történt tegnap?

„Az, ami minden egyes alkalommal, amikor a Real Madriddal játszik a csapat – felelte a nő a stadion felé biccentve. – Tele volt látogatókkal, akik családtagjaik, barátaik vagy egykori játékosok sírjait keresték fel. Segítséget kértek tőlük, hogy megnyerjük a meccset.”

2. ELŐZŐ ESTE 2012. október 7., vasárnap. A Football Club Barcelona a Real Madridot fogadja a spanyol bajnokság hetedik fordulójában. Ez a sportág, sőt, a sportvilág két legnagyobb riválisának első összecsapása az idényben, melynek jelentősége a pályán kívül, szimbolikus értelemben és persze a pályán is hatalmas. A meccs reggelén a katalán La Vanguardia napilap címoldalán teszi fel a kérdést: „Csak futball?” És tudják a választ is: a Barcelona–Real Madrid sohasem csak a futballról szólt, a legkevésbé napjainkban. A mostani lesz politikai szempontból a legjelentősebb összecsapás mind közül, de különösen igaz ez a Francisco Franco tábornok 1975-ben bekövetkezett halálát követő időszakra. A mérkőzés hátteréül a pénzügyi válság, a Barcelona és Madrid közötti kudarcba fulladt költségvetési tárgyalások, a katalóniai választások kiírása és a függetlenségről való népszavazással kapcsolatos viták szolgáltak. Három héttel korábban, szeptember 11-én, Katalónia „nemzeti” napján, a diadán szinte az egész város leállt – a becslések szerint mintegy másfél millióan vonultak az utcákra. A felvonulók között volt a Barcelona elnöke, Sandro Rosell is. Rosell hangsúlyozta, hogy magánemberként vett részt a rendezvényen, ám a klub hagyományos, mérkőzések előtti élőképe napjainkban a katalán zászlót, a senyerát ábrázolja, ami a megszokottnál komolyabb üzenetet hordoz. Közel 100 000 ember emel a magasba sárga és vörös lapokat, melyek teljes egészében beborítják a stadiont. Egyesek –

köztük a Barcelona korábbi elnöke, Joan Laporta – arra buzdítják a szurkolókat, hogy vigyék magukkal a független Katalónia csillagos zászlaját. A média hetekkel, hónapokkal korábban megkezdte a meccs felvezetését, a szokásos megosztottsággal. A jobboldali La Razón, a spanyol egység nagyhangú védelmezője 27 oldalas politikai eszmefuttatásában azon sopánkodott, mennyire át van politizálva ez a mérkőzés. A szétválást ugyancsak ellenző El Mundo két évezredes titokról lebbentette fel a fátylat bebizonyítván, hogy Jézus Krisztust valójában katalánok gyilkolták meg. A meccs előtt a Barcelona himnusza szólt, a stadion két végében két gigantikus piros-sárga csíkos katalán zászlót bontottak ki, a lelátókon több helyen a függetlenségi lobogók tarkállottak, s egy drapéria is látható volt, melynek angol nyelvű felirata azt hirdette, hogy Katalónia Európa új állama. Ám a katalán nemzeti himnusz, az Els Segadors – mely az 1640-es felkelés emlékét idézi fel, aminek hatására Katalónia IV. Fülöpöt legyőzve francia protektorátus alatt tizenkét évre függetlenné vált – a várakozások ellenére nem csendült fel. És a tiltakozás sem volt olyan egyhangú és heves, ahogyan sokan várták. Mindenki arra a pillanatra vált, amit Toni Strubell próféciának nevezett. Strubell a katalán parlament képviselője, akinek apja – aki a Franco-diktatúra idején Angliában élt száműzetésben – gyakran mondogatta, hogy az lesz a függetlenség első napja, amikor a Camp Nou közönsége fogja követelni azt. A Barcelona szurkolói a Granada elleni bajnokin kezdtek először énekelni, de a mai nap sokkal fontosabb volt: ma a Real Madrid volt az ellenfél. S amikor a stadion órája 17 perc 14 másodpercet jelzett, felcsendült a rigmus: „Függetlenséget! Függetlenséget!” 1714. szeptember 11-én ért véget Barcelona ostroma, melyben V. Fülöp serege bevette a várost. A katalánok rossz oldalra álltak egy örökösödési háborúban, ám a csata azóta a nemzet történetének központi eseményévé vált, a függetlenség elveszítésének napjává. A diada ezt a vereséget „ünnepli” – ez a Barcelonán belül és kívül is sokak számára érthetetlen tény egyfajta

szimbóluma a katalán léleknek –, és erősíti azt a vélekedést, hogy Madrid a katalánok természetes ellensége. V. Fülöp betiltotta a katalán politikai intézményeket és a katalán nyelv iskolai oktatását, s ezzel gyakorlatilag véget vetett a katalán függetlenségi törekvéseknek egészen az 1800-as évek közepén kialakuló kulturális reneszánszig. 1914-ben alakult meg a katalán parlament, a mancomunitat, de Miguel Primo de Rivera tábornok diktatúrája idején betiltották. Primo de Rivera bukása és a második köztársaság – Spanyolország első valódi demokratikus rendszere – idején Katalónia autonóm státuszt kapott, ám a spanyol polgárháború kitörése, majd az azt követő Francodiktatúra szertefoszlatta a térség álmait. Franco halála után Katalónia már széles körű autonómiát élvezhet, de a közvélemény-kutatások szerint a katalánok több, mint 50 százaléka függetlenségpárti. Az ezen a napon a Camp Nouban összegyűltek bizonyosan azok voltak, s szemükben a pályán valódi politikai küzdelem zajlott. Reggel Gerard Piqué, a Barcelona védője arra kényszerült, hogy elhatárolódjon korábbi kijelentésétől, miszerint a Barcelona–Madrid-mérkőzés Katalónia–Spanyolországösszecsapás is egyben. Laportának azonban nem voltak kétségei: „bizonyos szinten ez igaz – jelentette ki. – Ez egy sportrivalizálás politikai felhangokkal. A Madrid mindig is Spanyolországot jelképezte, mi pedig Katalóniát.” De nem a szurkolók skandálása az egyetlen, ami emlékezetes maradt a 2012–13-as idény első clásicójáról. A meccs tökéletes összefoglalója volt annak, miről is szól a Barça–Real: szimbolizmus, identitás, politika, rivalizálás… és a legnagyszerűbb futball a világon. A Katalónia iránti tiszteletadás idővel a Real Madrid és az FC Barcelona iránti lelkesedéssé alakult át. A meccs döntetlennel zárult: mindkét csapat tízszer lőtt kapura, egyszer találta el a kapufát és két gólt lőtt. A lefújást követően a nézők elégedettek voltak. S ami még fontosabb, tudták, hogy ezzel még nincs vége. Az igazi rivalizálások örökké tartanak. Ahogyan az egyik Barcelona-játékos megfogalmazta: „Minden egyes összecsapás az évszázad mérkőzése, még ha nyolc is van belőle egy évben. „Mi itt vagyunk, ők pedig itt” – jelentette ki

José Mourinho, a madridiak edzője a mérkőzés után karját széttárva, két kezét nagyjából azonos magasságban tartva. Nem kis magasság. Katalónia éltetését mindenekelőtt Lionel Messi és Cristiano Ronaldo ünneplése váltotta fel. Először Ronaldo lőtt gólt, utána Messi; majd Messi, és ismét Ronaldo. Ha a Real Madrid–Barcelona földünk legnagyobb sportbéli rivalizálása, akkor annak jelenkori legjobb megtestesítője e két kiváló játékos, akik uralják a pályát és személyiségükkel, játékukkal és stílusukkal meghatározó szerepet töltenek be klubjuknál. Nem lehet említést tenni az egyikükről a másik nélkül. Írjuk csak meg a Twitteren, hogy „Ronaldo mesterhármast lőtt”, s figyeljük a reakciókat. „Szar mesterhármas”, vágja rá egy culé, vagyis Barcelona-drukker; „jobb játékos, mint Messi”, mondja egy madridista. Az ellenfél szurkolói a lehető legjobb módszert találták ki Ronaldo bosszantására: amint meglátják, egyből „Messizni” kezdenek. Messi és Ronaldo jóvoltából hetente dőlnek meg az újabb és újabb rekordok. A meccsen szerzett négy találatuk azt jelentette, hogy 2012-ben ketten együtt pontosan száz gólig jutottak. „Ezek ketten annyira jók, hogy egyszerűen nem volna szabad arról vitázni, ki is a világ legjobb játékosa” – mondta Mourinho. Ronaldo a huszonkettedik percben szerzett gólja azt jelentette, hogy sorozatban immár hatodik clásicóján bizonyult eredményesnek, ami korábban még egyetlen játékosnak sem sikerült. A mindössze huszonöt éves Messi ugyanakkor egy gólra megközelítette a clásicók történetének örökös gólrekorderét, Alfredo di Stéfanót. „Nem evilági” – harsogta címlapján az ország legnépszerűbb napilapja. Három hónappal a clásico után Messi megnyerte az Aranylabdát. Ronaldo lett a második. Ez csak természetes, mondták a Barcelona-drukkerek; botrány, reagáltak rá a madridiak. A zürichi díjátadó ékesen bizonyította e két játékos zsenialitását, s azt, hogy milyen meghatározó szerepet tölt be a Real Madrid és a Barcelona a sportvilágban és a köztudatban. Messi immár sorozatban negyedszer lett első, ami korábban még senkinek sem sikerült. Ronaldo pedig

negyedszer lett második, egy győzelem mellett. Ronaldo első és Messi utolsó győzelme között a Real Madrid és a Barcelona játékosai összesen nyolcszor hódították el az Aranylabdát, a 2012-es FIFPro év csapata választásán pedig 10 madridi és barcelonai labdarúgó került be a legjobb 11-be. Volt benne valami törvényszerű, hogy mindkét klubot öt-öt játékos képviselte, egyenlő eloszlásban. Soha nem volt még két ennyire domináns csapat, pláne nem két rivális. Ezek voltak hát a játékosok és a csapatok, akik mindenki mást elhomályosítanak, s amikor a clásico második félidejében az óra a 17 perc 14 másodperchez érkezett, néhány Barcelona-drukker majdnem megfeledkezett az akkor esedékes „Függetlenséget!” skandálásról; éppen Messi gólját ünnepelték. Összesen 225 clásicót játszottak le eddig, melyből a Real Madrid 90-et, a Barcelona pedig 87-et nyert meg. A számok gyorsan növekednek: a 2012 októberét megelőző kevesebb, mint két évben összesen 13 összecsapásra került sor, az idény végéig pedig még további háromra. A sorozat a madridi Hippodrome-ban kezdődött 1902. május 13-án, mindössze néhány száz méterre délre a mai Santiago Bernabéu Stadiontól. A football akkoriban még távolról sem volt olyan népszerű sportág, mint manapság. A Barcelona egy a Los Deportesben leközölt hatvanhárom szavas hirdetésben verbuválta a játék iránt érdeklődőket a lap szerkesztőségébe. Összesen tizenketten jelentek meg. A Madrid története barátságos mérkőzésekkel kezdődött a Retiro parkban, jó esetben hat-hétfős csapatokkal. „A legtöbb időt ivással és dohányzással töltöttük” – emlékezett vissza egy egykori résztvevő. Voltak, akik erkölcstelennek tartották a sportot, melyet „szégyentelen és minden bizonnyal elmeháborodott ifjak játszanak, akik nem átallnak alsóneműben rohangálni az utcákon”. Az első Madrid–Barcelona-mérkőzést körülbelül kétezer néző előtt játszották, akik a Rastro piac egyik kereskedőjétől bérelt székeken foglaltak

helyet; a 2012 őszén rendezett összecsapást 98 000-en látták a Camp Nouban, az előfizetéses tévéközvetítést pedig további kétmillióan követték figyelemmel Spanyolország-szerte: ez a szám jóval alacsonyabb a legutolsó, 2011. decemberi ingyenes közvetítés tizenkétmilliós nézettségénél. A tévétársaságok a meccs globális nézettségét négyszázmillióra becsülték, s bár ez túlzásnak bizonyult, az bizonyos, hogy több mint harminc országban került képernyőkre. A Deloitte legfrissebb adatai szerint 2012-ben a Real Madrid és a Barcelona immár negyedik éve vezette a legnagyobb árbevételű klubok listáját. Bobby Robson, a Barcelona egykori edzője szerint a clásico a világ legnagyobb mérkőzése, s nehéz lenne vitatni az igazát. A FIFA a Real Madridot választotta a huszadik század legjobb csapatának; a Nemzetközi Labdarúgás-történeti és -statisztikai Szövetség pedig a Barcelonát a huszonegyedik századénak. Bár 2013-ban sorozatban másodszor kényszerültek mindketten már az elődöntőben búcsúzni, 1998 óta csupán két klubnak sikerült három alkalommal megnyernie a Bajnokok Ligáját: a Realnak és a Barcelonának. A Real Madrid minden más klubot megelőzve kilencszer hódította el a BEK/BL-serleget; a Barcelona négyszer, ebből háromszor hét éven belül, s ezen felül több nemzetközi trófeát gyűjtött, mint bármely más csapat. Rajtuk kívül csak egyetlen spanyol klub – az Athletic Club de Bilbao – szerepelt fennállása során végig az első osztályban, s a két óriás összesen 54 bajnoki címet szerzett – harminckettőt a Real és huszonkettőt a Barcelona. A harmadik legeredményesebb az Atlético Madrid kilenc bajnoksággal. S vessünk csak egy pillantást a játékosokra, akik a két klubban megfordultak: Kubala, Di Stéfano, Maradona, Cruyff, Sztoicskov, Czibor, Puskás, Sánchez, Butragueño, Netzer, Schuster, Iniesta, Romário, Ronaldo, Raúl, Guardiola, Laudrup, Luis Suárez, Kopa, Figo, Rivaldo, Zidane, Ronaldinho, Casillas, Xavi, Messi, Cristiano Ronaldo. A FIFA Év játékosa díj tizenhét egymást

követő győztesének mindegyike megfordult pályafutása során a Real Madrid vagy a Barcelona csapatában. Ők a futballvilág két behemótja, melyek neveikben Spanyolország két legnagyobb városát képviselik – két különböző, eltérő identitású, valamint politikai és kulturális hátterű, egymással szinte állandó konfrontációban lévő várost. Barcelona a Földközi-tenger partján fekszik, arccal Franciaország és Olaszország felé, aminek köszönhetően a politikai és egyéb irányzatok itt érték el elsőként Spanyolországot. Madrid Kasztília központi fennsíkján (Meseta) terül el, több, mint hatszáz méterrel a tengerszint felett. A télen nagyon hideg, nyáron forró város egy olyan folyó mentén helyezkedik el, mely nem hajózható. Madridot II. Fülöp tette meg fővárossá pusztán azért, mert Spanyolország közepén található: egy a Puerta del Solnál található tábla jelzi a 0 kilométert, az ország minden útjának elméleti kiindulópontját. A központosítás egy olyan jele ez, melyet a legtöbb madridi észre sem vesz. Spanyolországnak két csapata van. „Mindenki Real Madrid- vagy Barcelona-drukker” – mondta a spanyol szövetségi kapitány, Vicente del Bosque. A Centro de Investigaciones Sociológicas statisztikái szerint a Realnak 13,2 millió szurkolója van, míg a Barcelonának 10,4 millió. Az Opinea 2013. májusi felmérése szerint a megkérdezett meccsre járó szurkolók 28%-a vallotta magát Real-, 26%-a pedig Barcelona-drukkernek. Az országos adatok ennél is magasabbak: a spanyol állampolgárok több, mint 60%-a szurkol a két klub valamelyikének. Ráadásul a spanyol labdarúgás egyik legmeghökkentőbb jelenségeként gyakorlatilag minden egyes szurkoló Almeírától Zaragozáig természeténél fogva drukkol a két nagy valamelyikének, és fontosnak tartja, melyikük nyeri a clásicót. A két nagyról szól minden. „Spanyolország egyik fele a Madridnak, a másik a Barcelonának szurkol, akkor is, ha történetesen Oviedo- vagy Ponferradina-drukker” – állítja Luis Milla, aki hat évet játszott a Barcelonánál és hetet a Realban. Az Opinea azon kérdésére, hogy „Madrid vagy Barcelona?”, a válaszadók mindössze 11%-a felelte azt, hogy „egyik sem”.

A Real és a Barcelona nem pusztán futballklubok, hanem nagy befolyással bíró demokratikus intézmények. Azon mindössze négy spanyol klub közé tartoznak, melyeknek a tagjai a tulajdonosai, s így társadalmi súlyuk hatalmas; ezt gyakran fel is használják a közélet fontos szereplőinek befolyásolására. Négy országos napilap – kettő Madridban és kettő Barcelonában – áll gyakorlatilag a szolgálatukban, s a rájuk nehezedő nyomás éppen olyan brutális tud lenni, mint amennyire megrészegítő az általuk birtokolt hatalom. Radi Antić egyike annak a mindössze két embernek, akik mindkét klubnál dolgoztak edzőként. „A Madrid vagy a Barcelona igazgatói posztja fontosabb bármely ország miniszteri székénél” – állítja. Amikor Ramón Mendoza, a Real egykori elnöke hasonló kijelentést tett, az USA spanyolországi nagykövete levélben tudatta vele, hogy teljes mértékben igazat ad neki. Ramón Calderón 2009 januárjában távozott a Real Madrid igazgatói székéből. „Maradhattam volna – mondja –, de arra ráment volna az életem. Olyan hatalmas volt a nyomás, hogy úgy éreztem, ott fogok szívrohamot kapni az igazgatói páholyban. Ha nem hagyom abba, ott maradok a páholyban.” A Real Madrid és a Barcelona elválaszthatatlan a spanyol társadalomtól és Spanyolország történelmétől. Nem nagyon találni olyan embert Katalóniában, de Spanyolország többi részén sem, aki úgy tartaná, a sportot és a politikát külön kellene választani. Tetszik vagy sem, a sport és a politika keveredik egymással, különösen itt. A szimbolikus jelentések elkerülhetetlenek, aminek következtében nincs még egy politikával annyira átitatott mérkőzés, mint a clásico, még ha ez a politikai befolyás időnként egyoldalú is. Marcos Alonso apja tagja volt az 1950-es években BEK-et nyerő Real Madrid csapatának, és a fia is játszott a klubnál. Gyerekkorában minden idők két legnagyobb Real-játékosával, Alfredo di Stéfanóval és Puskás Ferenccel focizhatott a kertjükben, profiként azonban ő maga a Barcelona labdarúgója lett. „Ez a világ két legnagyobb klubja – mondja Alonso –, a Barcelona társadalmi jelentősége azonban olyan mértékű, ami a Madridnál nem tapasztalható. Barcelonában azt érzed, hogy az emberek teljes mértékben

azonosulnak a klubbal. Óriási hatást gyakorol a katalán társadalomra.” A Real jelentése a madridiak számára ennél egyszerűbb. „A Real Madrid a sikerrel való azonosulást testesíti meg” – mondja Ramón Calderón. Jorge Valdano, a Real egykori játékosa, edzője és igazgatója megfogalmazása szerint a clásico nem más, mint „egy klub és egy több, mint klub” összecsapása. „Minden egyes Real Madrid–Barcelona-mérkőzés a hatalom elleni lázadássá alakul át” – állítja a Barcelona egykori csatára, Hriszto Sztoicskov. Amikor a Barcelona a Madriddal játszik, az sok culé szemében egy nemzet küzdelme az állammal szemben, a szabadságharcosok csatája Franco tábornok fasisztái ellen, a spanyol polgárháború – melynek egyik szimbolikus jelentőségű eseménye volt a Barcelona elnökének meggyilkolása – veszteseinek küzdelme a győztesek ellen. Bobby Robson egyszer így fogalmazta ezt meg: „Katalónia egy nemzet, és a Barcelona a hadserege.” S ezt az üzenetet már a legkisebbeknek is igyekeznek közvetíteni: egy a Barcelona történetét bemutató, s a klubelnök Rosell előszavával ellátott gyerekkönyv nyíltan politikai üzenetet hordoz. Az illusztrációkon fegyveres spanyol gárdisták láthatók, amint bezárják a klub stadionját, jelenetek a polgárháborúból, valamint Franco rendőrei, amint gumibottal a kezükben a Camp Nou gyepére rohannak. A clásico legalapvetőbb kérdésére – nevezetesen, hogy felfogható-e az pusztán sportbeli rivalizálásként, társadalmi vagy politikai felhangok nélkül – Joan Gaspart egyszerű választ ad: „Ez lehetetlen.” A Barcelona korábbi elnöke szerint „a történelmi események hatására többek lettünk, mint puszta futballklub. A Barcelona az ország, a nyelv és a kultúra védelmezője.” Gaspartot Joan Laporta követte az elnöki székben, aki ugyancsak rövid választ ad egy hasonlóan rövid kérdésre: a Barcelona lenne a nem hivatalos katalán nemzeti tizenegy? „Pontosan” – mosolyog. A klub híressé vált jelmondata, a mès que un club (több, mint egy klub) ma már mindenütt megtalálható. „Ez nemcsak egy szlogen, hanem az alapelveink kinyilvánítása” – mondja Laporta. A Barcelona kimondottan többről szól, mint pusztán

futballról, s a barcelonaiak történelemszemlélete szerint a Real Madrid is – a Barcelona szurkolói olyan identitással ruházzák fel riválisaikat, amit a madridiak nagyrészt elutasítanak. És itt érkeztünk el ahhoz a közismert vádhoz, miszerint a Real Madrid Franco csapata. A Barcelona korábbi edzője, Louis van Gaal úgy meséli el a történetet, ahogyan neki is mondták: „A katalánok büszke emberek, akik mindig jobbak akarnak lenni Madridnál. A Franco-diktatúra idején, melynek székhelye Madrid volt, a központi kormányzat mindig a Realnak kedvezett, a BEKgyőzelmeiket is Francónak köszönhették. A katalán társadalom egyik legfontosabb jellemzője az a vágy, hogy igyekezzenek bebizonyítani, Katalónia képes felvenni a versenyt Madriddal.” A fenti állítás a központi mondanivalója minden egyes clásicónak, legalábbis az egyik fél számára. Mára annyira elterjedtté vált ez a nézet, hogy még Alex Ferguson is Franco klubjának nevezte a Real Madridot. „A mès que un club szlogennek kizárólag egy diktatúrában van értelme” – magyarázza Pichi Alonso, a Barcelona egykori játékosa, aki később a katalán „válogatott” kapitánya is lett. – A Barcelona szurkolóira úgy tekintettek, mint akik szemben állnak a rezsimmel.” Amint azt a katalán szociológus, Luis Flaquer megjegyezte, a francoizmust a Real Madridra vetítették ki. „Nem kiabálhattad az utcán, hogy »Franco, te gyilkos«, ezért az emberek a Real Madrid játékosait kezdték gyilkosozni. Ez az egész nem más mint pszichológia.” „Szinte lehetetlen volt legyőzni a Realt, mivel Franco csapata volt” – mondja Salvador Sadurní, aki 1961 és 1976 között játszott a Barcelonában. Az egykori katalán kulturális miniszter, Jordi Vilajoana pedig úgy véli: „A rezsim a sportot használta fel hatalma megerősítésére: ezért nyert a Real.” A klub fennállásának százéves évfordulójára készített felmérés eredménye szerint a Barcelona-drukkerek 85%-a véli úgy, hogy Franco módszeresen háttérbe szorította őket. Sosem mutatkozott ez meg jobban, mint amikor

Alfredo di Stéfano a Barcelona helyett végül a Real Madrid játékosa lett, ami fordulópontot jelentett a játék történetében. Még manapság is, negyven évvel Franco halála után, amikor Katalónia széles körű autonómiát élvez, nagyfokú a bizalmatlanság. Ennek egy része tudatos, másik része tudat alatti, de kétségtelenül mindenütt jelen van. A politikai megosztottság a labdarúgás területén is ellenségeskedést szült, s a gyűlölködés olykor egészen megdöbbentő méreteket öltött. Két politikus, Felipe González és Miquel Roca, akik Franco halálát követően sokat tettek a demokrácia meghonosodásáért, könyvet írtak közösen Katalónia és Spanyolország viszonyáról. A könyv címe egy kérdés – Képesek vagyunk még megérteni egymást? – amire hajlamos lenne az ember kérdéssel válaszolni: képesek voltunk-e erre bármikor is? „Minden ellentét a futballban csúcsosodik ki” – mondja Míchel, aki a Real Madrid saját nevelésű játékosaként több, mint egy évtizedet töltött a klubnál. A mérkőzés egyfajta Spanyolország–Katalónia-összecsapássá alakul át, s minden vele kapcsolatos dolog az alábbi egyszerű ellentétpárrá redukálódik: a Barça a demokrata, a Madrid a fasiszta; a Barça a polgárháború vesztese, a Madrid a polgárháborúban győztes elnyomó; a Barça baloldali, a Madrid jobboldali; a Barça a jó, a Madrid a rossz. Ez legalábbis az elmélet. A valóság persze egészen más, és számtalan kérdést vet fel. Például: mikor alakult ki ez a torz kép a klubokról, s mi az oka, hogy máig fenn maradhatott? Érvényesnek tekinthető-e ez az ellenzéki szerepre alapozott identitás napjainkban is, amikor Katalónia Spanyolország egyik leggazdagabb, legpezsgőbb része Spanyolországnak? Hogy kerülnek a képbe a futballcsapatok? S egyáltalán, kik vagy mik is ezek a klubok? A látszat néha csal. Fontos a szimbolizmus, a narratíva és fontosak a mítoszok, de a két klubbal kapcsolatos népszerű képzettársítások gyakran ellentmondásosak, és tele vannak óriási tévedésekkel. Gondoljunk csak a polgárháború másik elnöki áldozatára, a Barcelona sikereire a rezsim legsötétebb évei alatt, vagy arra a tényre, hogy a Madrid és a Barcelona

legkiemelkedőbb alakja egy argentin, illetve egy holland volt. Nem a Real Madrid, hanem a Barcelona adta a legtöbb játékost a spanyol válogatottba, így például azt a hét labdarúgót is, akik a 2010-es világbajnoki döntőn a kezdő tizenegyben kaptak helyet. De ezen ellentmondások egészen a két klub születéséig visszavezethetők. A katalánok zászlóshajójának számító Barcelonát egy külföldi alapította, aki eredetileg csak látogatóba érkezett a városba, míg a Spanyolország legfontosabb nagykövetének tartott Real Madridot egy testvérpár, akik katalán származásúak voltak. Akár a Barçáról, akár a Realról ejtünk szót, óhatatlanul egymáshoz hasonlítjuk őket: nemcsak az határozza meg őket, hogy mit képviselnek, hanem az is, hogy mit nem. Egy Barcelona-drukker szükségszerűen antimadridista is, és fordítva – még akkor is, ha ezek az identitások, legalábbis részben mítoszokra épültek. Az AS napilap egyik közelmúltban végzett felmérése szerint a madridi szurkolók 97%-a a Barcelonát gyűlöli a leginkább; az egyetlen meglepetést a maradék 3% jelentette, akik nem így éreztek. Létezik egyfajta függőség a két csapat között, amit leginkább a kölcsönös félelem és rettegés jellemez. Amikor 2000-ben Luís Figo Barcelonából a lövészárok túloldalára, Madridba szerződött, nemcsak egy disznófejet hajítottak be a pályára, hanem bicikliláncokat, golflabdákat, üvegpalackokat, mobiltelefonokat, köveket sőt csavarokat is. „Süketek párbeszédévé vált az egész, s mára odáig fajult, hogy már szinte kötelező valami csúnyát mondani az ellenfélről – állítja Valdano. – Mindig fennáll a lehetősége valamilyen erőszakos eseménynek, ami ha nem vigyázunk, könnyen be is következhet. A szikrát egyszer Gaspart szolgáltatja, máskor Figo vagy Mourinho, de a közelükben minden éghető anyag azonnal lángra kap.” A két klub állandó harcot vív az elsőségért, és állandóan hajtja őket a vágy, hogy túlszárnyalják a másikat – és az egész világot. Elég csak megnézni, hogyan is ünnepelték fennállásuk századik évfordulóját: a Barça meglátogatta a pápát, és a klub tagjává választotta; a Real a királyt, az ENSZ-t és a pápát

kereste fel. Már maga a tény, hogy mindezt megtehették, figyelemre méltó. A Barça Brazíliával játszotta ünnepi mérkőzését, a Real Madrid három évvel később a világválogatott ellen. A madridiak azt kérték, hogy aznap sehol máshol ne rendezzenek mérkőzést a világon, hogy minden figyelem a Bernabéura összpontosulhasson. Joan Gaspart, aki két évtizednyi elnökhelyettesi szerep után ekkoriban a Barcelona elnöke volt, színlelt bocsánatkérést fogalmazott meg: „Ó, egek – mondta gúnyosan –, azt hiszem, a San Andreunak meccse lesz.” A San Andreu a katalán területi bajnokság harmadik osztályában szereplő csapat, melynek ugyancsak Gaspart volt az elnöke. Egy 1999-es felmérés eredménye szerint a Barcelona szurkolóinak több mint fele jobban örül a Real vereségének, mint a saját csapata győzelmének. Minden a másikról szól, még ha a másik közvetlenül nem is érintett. 1997-ben a Barcelona a Real Betis legyőzésével hódította el a spanyol kupát (Copa del Rey), és ez a siker nem azért volt különleges, amit elértek, hanem azért, ahol elérték: a Santiago Bernabéu Stadion zsúfolásig megtelt Barcelonadrukkerekkel, akik – miközben a játékosok a tiszteletkörüket futották – lelkesen énekelték, hogy „Madrid porig égett”. Sergi Barjuán, a katalánok saját nevelésű játékosa sugárzott a boldogságtól. „Győzni a Bernabéuban, és látni a rengeteg katalán zászlót mindennél jobb érzés.” „Dupla siker volt ez – emlékszik vissza Gaspart vigyorogva. – És a meccs után olyat tettem, amit egyetlen más stadionban sem tettem volna: elrendeltem, hogy játsszák le a Barcelona himnuszát… … ötször egymás után.” De még történetük legsikeresebb évében, a bajnoki, kupa- és BLgyőzelmet hozó 2009-ben is odaszúrtak egyet a Realnak; Gerard Piqué a madridi sajtó sértett reakcióját kiváltva az „aki nem ugrál, madridista” rigmusra hozta mozgásba a Camp Nou közönségét. A Barcelona győzelmei alkalmával szinte kötelező jelleggel felcsendül a „¡Madrid, cabrón saluda al campeón!” – „Madridi rohadékok, tisztelegjetek a bajnoknak!” A madridiak

váltig állítják, hogy őket a legkisebb mértékben sem érdekli a Barcelona, nem alacsonyodnak le hozzájuk, de ez persze nem igaz. „Állandóan egymással vannak elfoglalva” – mondja Milla. – Nem gond, ha a Madrid csak harmadik a tabellán, amíg a Barcelona a negyedik. Saját kreált történelmeik részben a másikról szólnak, s jól tükrözik a spanyol társadalmat. A Real Madrid stadionjában gyakran felcsendül a Barcelona himnuszának utolsó sora, némileg módosítva: „¡Barça, Barça, mierda!” A mierda szart jelent. A madridi szurkolók hosszú éveken át nevettek a barcelonaiakon, amiért azok állandóan velük voltak elfoglalva. Madriditiszük van, mondták, krónikus üldözési mániájuk, képtelenek a saját életüket élni, állandóan az ellenfelükkel foglalkoznak. José Martínez „Pirri”, aki tizenhat évig játszott a Real Madridban így foglalja össze: „Állandóan azt lesték, mit csinálunk. Mi nem foglalkoztunk velük. Miért tettük volna?” Ez az ő idejében még igaz is lehetett, ma azonban már nem az. Azóta kitört a barcelonitisz. Pichi Alonso abban az időszakban játszott a Barcelonában, amikor állítása szerint a klub teljesen egyértelműen megszállottja volt a Realnak, olyannyira, hogy „megpróbálták utánozni is”. „Mára a szerepek felcserélődtek”, teszi hozzá. A változás alapvető oka a siker – ez teszi a két klub rivalizálását ciklikussá. A klubokkal társított hagyományos jellemvonások megváltozhatnak, még akkor is, ha öröknek tűnnek. Az egymással homlokegyenest ellentétes modellek felcserélődhetnek, míg egyes élményeik közösek lehetnek – így mindkét klub átélt egy emberrablást: Alfredo di Stéfanót Venezuelában rabolták el 1963-ban, Enrique „Quini” Castrót pedig egy furgonba rángatták be 1981-ben. Napjainkban a Barcelona lehet büszke az akadémiájára, de korábban a Real Madrid nyert spanyol kupát, úgy, hogy a döntőben saját utánpótláscsapatát győzhette le, s szerzett röviddel ezután hírnevet saját nevelésű játékosainak köszönhetően. Az 1981-es év hozta továbbá a Real legfájóbb döntőbeli vereségét a BEK-ben; öt évvel később a Barcelonával történt meg ugyanez.

De vannak szemléletbeli, stílusbeli hasonlóságok is a két klub között. Így például mindkettő azonos eszmék mentén alakult meg. „A külső szimbólumaik ugyan eltérők, de legbelül nem tudom, különböznek-e egymástól egyáltalán” – jegyzi meg Míchel. A többi spanyol csapat szurkolói számára alapvetően ugyanolyanok. A felmérések szerint a Real és a Barcelona nemcsak a legnépszerűbb klubok Spanyolországban, hanem a legtöbbek által gyűlöltek is. A meccsre járó szurkolók 51%-a nevezte meg a Madridot a legjobban utált csapatnak, míg a Barcelonát 41%-uk, s mindez leginkább az általuk hirdetett señorio, illetve valor – vagyis az úriemberhez méltó viselkedés, illetve erkölcs – fogalmainak köszönhető. Mindkét klub morális síkon akar a másik fölé nőni, s ez alapvetően elhibázott stratégia. Talán nem véletlen, hogy akik a legtöbbet foglalkoznak a Real señoriójával, illetve annak hiányával, azok zömében Barcelona-szurkolók, a barcelonai valort vagy annak hiányát pedig leginkább a madridiak szeretik felemlegetni. De végső soron a két klub sérelmeinek gyökerei is azonosak. A Barcelona szurkolói örökre emlékezni fognak Emilio Guruceta játékvezetőre, aki minden idők leghíresebb tizenegyesét fújta be ellenük, valamint José María Ortiz de Mendíbilére, aki nyolc percet hosszabbított az 1966-os derbin, így segítve 10-s győzelemhez a Realt, majd meccs után vállat vonva csak annyit mondott, megállt az órája. Mindez nem kerüli el a madridiak figyelmét sem. A 2000-es évek elején egy drapériát függesztettek ki a Bernabéu stadionban azzal az üzenettel, hogy csak a lúzerek és a kislányok panaszkodnak állandóan a bíróra. Most viszont mégis ők állítják, hogy csalnak ellenük, s a madridi média megalkotta a „Villarato” kifejezést, mely azt az elméletet takarja, miszerint a szövetség elnöke, Ángel María Villar utazik rájuk, és hadjáratához a játékvezetőket használja fel. Ha a két klub rivalizálása részben a sikerre való törekvésükkel magyarázható, úgy a sikereik is részben magának a köztük levő versenynek köszönhetők. Bármit is érsz el, én túlszárnyallak. Kettejük kapcsolata szimbiózis: ellenfélként szükségük van egymásra, egymásból élnek, s

igyekeznek felülmúlni a másikat. „Mint a középkori katedrálisok” – mondja Valdano. „Ha a Barcelona nem létezne, ki kellene találnunk” – jegyezte meg egyszer Florentino Pérez, a Real Madrid elnöke. „Azt hiszem, igaza van” – mondta erre Laporta mosolyogva. Ignacio Zoco tizenkét éven át volt a madridiak játékosa és csapatkapitánya: „A Real Madrid nem lenne ilyen nagy csapat, ha nem létezne a Barcelona, s ugyanez igaz fordítva is. A versengés megacélozza az embert” – mondja. Egy meggyengült ellenfél ellen elért siker nem olyan értékes. „A Barcelona nehézségei miatt a párharc vesztett egy kicsit a hevességéből, a varázsából” – nyilatkozta Raúl a katalánok 2002-es válsága idején. „A Real Madrid és a Barcelona olyan, mint egy mérleg két serpenyője” – mondja a katalán középpályás, Xavi Hernández. Nem lehetséges, hogy egyszerre mindkettő felül legyen. Kevesen emlékeznek rá, hogy abban az időszakban, amikor a Real az első öt BEK-győzelmét aratta, a Barcelona kétszer nyert bajnokságot és egyszer kupát, és a hazai mérlege is jobb volt, mint riválisáé. A Madrid sikere azonban a Barça bukását jelentette, s minden hazai csetepaté ellenére az európai kupaszereplés számított és számít a mai napig a döntőnek a két csapat megítélésekor. 2009-ben Florentino Pérez azzal a céllal tért vissza a Real Madrid elnöki székébe, hogy megoldást találjon a klub szervezeti válságára, továbbá választ adjon a Barcelona egyedülálló triplázására, a bajnoki, kupa- és BLgyőzelmére. Az új sportigazgató, Miguel Pardeza hangsúlyozta: „Vissza kell helyezni a Madridot oda, ahová tartozik. El kell távolítanunk a Barcelonát az egyeduralkodó pozíciójából.” Ekkor érkezett a klubhoz majdnem 200 millió euróért Ronaldo, Kaká és Karim Benzema. Volt az igazolásoknak egy híres történelmi előképe: Di Stéfano 1953-as szerződtetését megelőzően a Barcelona egymás után kétszer is bajnok és kupagyőztes lett. Az új játékossal aztán egyértelműen megváltoztak az erőviszonyok. És ugyanez történt Michael Laudrup, majd Luís Figo leigazolásával is. José Mourinho 2010-es érkezése csak még világosabban jelezte a szándékot – a kényszert –, hogy

túlszárnyalják a Barcelonát. Szembeötlő párhuzamot mutat ezzel Helenio Herrera edzői kinevezése a Barcelonánál, 1958-ban. Laporta 2009-ben azt hangoztatta, egyáltalán nem ideges a Madrid költekezései miatt. „Abszolút nyugodt vagyok” – mondta. Amit viszont kifogásolt, az a madridi igazolások „imperialista” és „arrogáns” jellege volt. A katalán sajtó „botrányról”, becstelenségről” és „szégyenről” harsogott, és még a katalán egyház is rosszallását fejezte ki. Hogy van képük a válság kellős közepén ilyen kolosszális összegeket kiadniuk? Mármint nekik, a madridiaknak. Arra kevesen panaszkodtak Katalóniában, amikor 1982-ben a Barcelona akkor rekordösszegnek számító hárommillió fontért leigazolta Diego Maradonát. Vagy kilenc évvel korábban, amikor ők szerződtették a világ első egymillió dolláros játékosát, Johan Cruyffot. Vagy Romário, Ronaldo és Ronaldinho szerződtetésekor. Ezen alkalmakkor az országos – értsd, a „Madrid-párti” – sajtó panaszkodott.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg. {1}

A vezetékneve az eredeti születési kivonaton még Guttman volt, a család később a németesebb dupla n betűt használta. {2}

Az MTK közönsége ma nagyon lecsökkent – átlagosan 1500-an vannak a mérkőzéseken –, de a drukkerek többsége még mindig zsidó. {3}

A könyvben felváltva használom az „edző” és „menedzser” szavakat. Az Egyesült Királyságban általában a „menedzser” elnevezést használják. {4}

A W-M formáció három belső védőt, két fedezetet, két „összekötőt”, két szélsőt és egy középcsatárt jelentett.

{5}

Az I. G. Farben német vegyipari cégcsoport hírhedt volt a holokausztban betöltött szerepe miatt. Együttműködtek a nácikkal, nagy mennyiségben gyártották a Zyklon-B készítményt, amellyel zsidók és más „nem kívánatos” személyek millióit ölték meg. {6}

A shtetl kisváros nagy zsidó közösséggel, amelyből sok létezett Közép- és KeletEurópában a holokauszt előtt. {7}

A Hakoah szabályai szerint a játékosoknak kötelezően zsidóknak kellett lenniük, de az edzők tekintetében nem volt ilyen korlátozás. {8}

A jelgavai zsidókat – körülbelül kétezer embert – 1941 nyarának egyetlen hétvégéje alatt azokba a gödrökbe lőtték bele, amelyeket maguknak kellett kiásniuk. Nem lehetett tudni egyetlen túlélőről sem. {9}

Elképzelhető, hogy Milejkowski neve csak a Hakoah iránti szenvedélye miatt maradt fenn. A Yad Vashem holokausztmúzeum adatbázisa szerint egy bizonyos Reuven Milejkowskit Vilnius tartományból, harmincas éveiben meggyilkoltak feleségével, Chanával és két gyermekével együtt a fehéroroszországi Postavy gettóban 1942-ben. A nácik a zsidó nőket a szüleik, férjeik és gyerekeik előtt erőszakolták meg, mielőtt a gettó lakóit élve elégették volna. Milejkowski az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu korábbi családneve is. {10}

Egyedülálló módon a Guttmann-korszak Hakoah-játékosai közül Hess Lajos volt csak hithű zsidó. Kiválóságát bizonyítja, hogy a Hakoah annak ellenére is megtartotta őt, hogy nem volt hajlandó részt venni a szombati meccseken. Pollakhoz hasonlóan ő is úgy menekült meg a holokauszttól, hogy az 1930-as években Palesztinába emigrált. {11}

Egy Guttmann nevű játékos játszott egy mérkőzést a Metzben a francia első osztályban 1932 őszén. Ez valószínűleg Béla volt – éppen leszállt az Egyesült Államokból érkező hajóról –, de nem tudni biztosan. {12}

Ugyanebben a szezonban (1931/32) egy másik európai óriás, a Real Madrid is első bajnoki címét szerezte. Annak a csapatnak az edzője is egy zsidó, a mindössze 27 éves Hertzka Lipót volt Budapestről. {13}

Sohn Ferencként született, és azért magyarosította a nevét Sasra, hogy növelje az esélyét a válogatottságra.

{14}

A náci Nyilaskeresztes Párt kormányozta Magyarországot 1944. októbertől 1945. márciusig {15}

Az interjú függelék volt a Detlev Claussen által írt Guttmann-életrajz magyar fordításában, a könyv először Németországban 2006-ban jelent meg. Az eredeti könyvben – annak ellenére, hogy hiányzott belőle néhány lényeges és már publikált bizonyíték – Claussen megérzése jobb volt, mint a többieké. Ezt írta: „Guttmann eltűnt az 1939–45-ös években. A mai napig bizonytalan, hol élte túl a II. világháború éveit. Valószínűleg Budapesten bujkált. Feltételezhetően elvette Mariann nevű feleségét 1942-ben, de azt nem tudni, hogy hol.” Guttmann családja kapcsán Claussen egy meg nem nevezett fiútestvérről beszélt, aki „egy német koncentrációs táborban volt 1945-ben”. {16}

Egy kis parkoló található most ott ezen a helyen, szemben egy cukrászdával.

{17}

A Debreczeny utcát átnevezték Régiposta utcára valamikor a háború után.

{18}

Guttmann biztosan fontolgatta, hogy visszatér az Egyesült Államokba a háború kitörése után. Amint az Egyesült Államok bevándorlási hivatalától megtudtam, 1938-as Európába való visszatérése nem feltétlenül érvénytelenítette az állandó tartózkodási vízumát. Több mint 10 ezer zsidó, aki el akarta érni Lisszabon kikötőjét a semleges Portugáliában, valójában áthajózta az Atlanti-óceánt 1942-ig. Csak feltételezhetjük, hogy az utazás veszélye – a háború sújtotta Európán keresztül Portugáliáig –, valamint a kapcsolata Mariann-nal meggyőzte őt, hogy maradjon, és reménykedjen, hogy javul a helyzet Magyarországon. {19}

A chutzpah szót általában vakmerőségnek, szemtelenségnek vagy bátorságnak fordítják. Az író Leo Rosten így definiálta: „egy tulajdonság ereklyeként megőrizve egy férfiban, aki megölte az anyját és az apját, és a bíróság könyörületességét kéri, mivel árva. {20}

Czeizler sohasem játszott zsidó kötődésű csapatban – bár szerepelt az MTK ifjúsági csapatában –, és mivel a háborút a semleges Svédországban töltötte, így nem érintette őt a holokauszt sem. Talán ezek miatt nem találtam közvetlen utalást a zsidóságára. „Kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy Czeizler zsidó volt” – mondta Kárpáti Tamás, a háború előtti magyar futball nagy ismerője.) {21}

Guttmann évente 400 ezer escudót (plusz bónuszok) keresett 1960-ban a Benficánál, ami átszámolva körülbelül 8,7 millió lírának felelt meg. Tehát a büntetés féléves bruttó

jövedelmét jelentette akkoriban. {22}

Rákosihoz hasonlóan – születésekor Rosencrantz volt a vezetékneve – Gerő is magyar kommunista zsidó volt, aki a háború éveit Moszkva biztonságában töltötte. Amikor Rákosi átvette a hatalmat 1949-ben, Gerő volt a jobbkeze. Mindketten megpróbálták elrejteni zsidó származásukat, és a zsidóellenes közhangulatot saját politikai céljaikra használták fel. Bírósági tárgyalásokat kezdeményeztek különböző zsidó csoportok – közösségi vezetők, kommunisták, ortodox zsidók – ellen a cionizmus vádjával. Emellett a városokból az „ellenzék” tagjait – köztük 25 ezer zsidót főleg Budapestről – erőszakkal kitelepítették vidékre 1951–52-ben. Zsidó gyökereinek elutasítása és egyértelmű antiszemitizmusa ellenére, a szovjetek Rákosi zsidó származását fenyegetésnek tekintették a rendszer stabilitására. „Tudjuk, hogy Magyarországon a saját uralkodóik mellett voltak török szultánok, osztrák császárok, tatár kánok és lengyel hercegek” – a jelentések szerint a szovjet titkosrendőrség vezetője, Lavrentyij Berija ezt mondta neki. „De amennyire mi tudjuk, Magyarországnak sohasem volt zsidó királya. Nos, biztos lehet benne, hogy ezt nem fogjuk engedni.” {23}

Péter Gábor – aki Eisenberger Benjámin néven született – vezette az ÁVO-t, majd ÁVH-t, amely számtalan brutalitásért, kínzásért és gyilkosságért volt felelős. Később áldozata lett a rendszer zsidóellenes politikájának. Megvádolták, hogy egy cionista kém, aki állítólag segített zsidóknak Magyarországra szökni, és végül életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték 1954-ben. {24}

Östreicher Győrben született 1914-ben. A holokauszt alatt munkaszolgálatos volt Ukrajnában, de sikerült elmenekülnie. Ezután egy templomban bujkált Budapesten. 1944 elején a nyilasok lecsaptak a templomra, zsidó szökevényeket kerestek. Östreicher kiugrott az ablakon az utcára úgy, hogy csak az alsónadrágja volt rajta. {25}

A jelenlegi idegenbeli gólok szabályát – azaz, hogy egy két mérkőzés után egyenlő állásnál az a csapat jut tovább, amelyik több gólt lőtt idegenben – csak az 1960-as évek közepén vezették be. Ebben az időben, ha összesítésben egyenlő volt az állás, egy harmadik mérkőzés következett, amelyet egy semleges országban játszottak. {26}

Guttmann azzal dicsekedett, hogy „hazatérve Béla bácsinak hívtak, pedig még csak 35 éves voltam, ráadásul a nálam húsz évvel idősebbek is így neveztek” – ez jól jelezte Guttmann karizmatikus vezéregyéniségét.

{27}

Az 1990-es évekig nem vezették be széles körben, hogy egy győzelemért három pont járjon. {28}

A „külföldiek nélküli” szabályt – amely nemcsak a külföldi ellenfelekkel szemben jelentett komoly hátrányt, de a helyi rivális Sportinggal és Portóval szemben is – csak 1979ben törölték el. Az angolai és mozambiki játékosokat portugál állampolgárként kezelték, és játszhattak a portugál válogatottban is. {29}

Nem Guttmann volt az első zsidó származású edző, aki megnyerte a Benficával a portugál bajnokságot. A klub 1936-ban szerezte meg az első portugál bajnoki elsőségét. Az edzőjük egy másik budapesti zsidó, Hertzka Lipót volt, aki 1932-ben a Real Madridot is első bajnoki címére vezette Spanyolországban. Hertzka 1951-ben, 46 évesen halt meg Portugáliában. {30}

A Rapid Wien munkásosztály szurkolói bázisa ismert volt régi antiszemitizmusáról. A látvány, hogy egy köztudottan zsidó edző legyőzi a hőseiket – a trénerre sok idősebb szurkoló emlékezett még a Hakoah napjaiból – sem segített azon, hogy megnyugtassa a kedélyeket. {31}

Az FK Austria Wient Wiener Amateur-SV-ként ismerték, amikor Guttmann a Hakoahban játszott. Volt némi ellenségeskedés a Wiener Amateur/Austria Wien asszimilálódott zsidó szurkolói és cionista riválisai között. {32}

A mérkőzést a Städtisches Stadionban játszották, amely a náci párt számos gyűlésének és a Hitlerjugend sportnapjainak is helyszíne volt. {33}

Horn a holland ellenállás hőse volt a háborúban „Doctor van Dongen” fedőnévvel végrehajtva a vakmerő rajtaütéseket, és segítve zsidók elbújtatását. A háború után sikeres üzletember lett a textiliparban, valamint nemzetközi szintű játékvezető, ő vezette az 1953-as mérkőzést, amikor Magyarország legyőzte Angliát a Wembley-ben. Bátyját, Edgar Hornt meggyilkolták Sobibórban 1943. áprilisban. {34}

A holland zsidó gyökerű futballista, Bennie Muller Schwartz alatt debütált a nemzeti csapatban. Sok évvel később Muller megkérdezte tőle: „Mr. Schwartz, mindig szerettem volna tudni. Maga zsidó?” Schwartz válaszolt neki: „Természetesen az vagyok, Bennie. De annyi őrült ember van, hogy nem szoktam szétkürtölni.” Hasonlóan rövid és látszólag vidám megjegyzéseiből nagyon komoly könyvet lehetne írni.

{35}

2002-ben a bécsi zsidó közösség és a kormány közötti kárpótlási megállapodás részeként kikényszerítették, hogy a Hakoah földjét több mint hatvan évvel később visszaadják az eredeti tulajdonosoknak. 2008-ban nyitották meg az új és korszerű Hakoah sportklubot. Építettek a területen egy zsidó iskolát is. A Hakoah futballcsapata azonban ma sem létezik. A helyi zsidó futballklub a Maccabi Wien.