A beteg bolygó 9789634930617 [PDF]

Zitiervorschau

A beteg bolygó Horváth Balázs Typotex (2019) Címke: ökológia, Társadalomtudomány, Tudománytörténet ökológiattt Társadalomtudományttt Tudománytörténetttt

Pszichológia, Pszichológiattt

JOBBAN ÉLÜNK, MINT 12 000 ÉVVEL EZELŐTT? Egy háromkötetes mű első részét tartja a kezében az olvasó. Az enciklopédikus munka globális látlelete szívderítőnek cseppet sem mondható képet tár elénk korunk környezeti, energetikai és demográfiai problémáinak bemutatásával. A mezőgazdálkodásra való áttérés, valamint a tudományos és technikai forradalom váratlan következményekkel szembesítette az emberiséget: a napjaink korszelleméből fakadó, mindnyájunk által evidensnek gondolt vélekedéssel szemben az egyéni életminőség valójában nem javult, hanem romlott. Horváth Balázs 2007 óta a győri Széchenyi István Egyetem Környezetmérnöki Tanszékének oktatója. Kutatásai során a figyelme egyre inkább a globális kérdések felé fordult, és humánökológiai problémákkal kezdett foglalkozni. Jared Diamondhoz hasonló közérthetőséggel és alapossággal elemzi civilizációnk állapotát.

HORVÁTH BALÁZS A BETEG BOLYGÓ A FENNTARTHATATLANSÁG ÉS A BETEGSÉG KULTÚRTÖRTÉNETE

Előszó „A probléma igazi természetének megragadása az első lépés a megoldás felé.” (Dieter Helm: The Carbon Crunch)

Néhány évvel ezelőtt, a Magyar Fenntarthatósági Csúcson egy hölgy a közönség soraiból azt a kérdést intézte a jelen lévő szakértőkhöz, hogy körülbelül hány embert lenne képes fenntarthatóan eltartani a Föld. Hosszú ideig egyikük sem válaszolt. Végül a résztvevők egyike azzal ütötte el a dolgot, hogy a kérdés nem is jó, mert téves irányba fordítaná érdeklődésünket. Másik élményem egy rádióműsorhoz kapcsolódik, amelyben két szakértő beszélgetett a fenntarthatóságról. Egyikük megjegyezte: talán igaz, hogy fenntarthatatlanok vagyunk, de csak azért, mert még sosem éltünk ilyen jól, mint most. Lehet, hogy az őskorban tiszta volt a levegő és a víz, de rengetegen éhen haltak, megfagytak stb. Ma pedig olyan kevesen éheznek, hogy az fajunk történetében példátlan. A környezeti problémák eredete az, hogy a fejlődésnek ára van, és mi egyszerűen ilyen messzire jutottunk az ember életminőségének javításában. Az évek során kénytelen voltam felismerni, hogy az első beszélgetésben megfogalmazott kérdéssel igenis érdemes foglalkozni, mi több, van rá tudományos válasz. És kevés fontosabb dolog van, mint a válasz mögött húzódó tényeket megismerni. A második beszélgetésben elhangzott megjegyzésről pedig úgy gondolom, hogy egyszerűen téves. Még ennél is nagyobb probléma azonban, hogy a tévedés számos további tévedésnek is az alapjául szolgál. Meglátásom szerint a politika, de még a környezetvédelem és a fenntarthatóság ügyei is azért mennek rossz irányba, mert a véleményformáló szakemberek számos olyan dologgal nincsenek tisztában, amelyekről már középiskolás korukban is tanulhattak volna. (Rögtön hozzáteszem: nem a tanárok és nem is a saját hibájukból nem tették.) E könyv megírásának gondolata körülbelül tíz évvel ezelőttre nyúlik vissza. Akkoriban fejeztem be a doktori munkámat, és végre lett időm olyan könyvekre, amelyeket már régóta szerettem volna elolvasni. Jó pár, a tudomány élvonalába tartozó – de egészen különböző területeken tevékenykedő – szerző művének elolvasása után aztán kisebb meglepetéssel tapasztaltam, hogy némelyik területen még annál is tájékozatlanabb vagyok, mint addig gondoltam. A tudomány már rég nem

ott tart, ahol a mi középiskolai vagy egyetemi oktatásunk befejeződött (és többnyire befejeződik ma is). Az évek során sok művelt emberrel, köztük környezetvédelmi szakemberekkel volt alkalmam beszélgetni ezekről a számomra meglepetést okozó eredményekről, és azt tapasztaltam, hogy tudatlanságommal nem vagyok egyedül. A múlt század közepe óta a természettudomány különféle ágai olyan új eredményeket produkáltak, amelyek jó részéről – bár az adott területen dolgozó kutatók számára sokszorosan igazolt evidenciának számít – az értelmiség túlnyomó része vagy egyáltalán nem hallott, vagy csak tévinformációkkal rendelkezik. Sőt, sokszor rendíthetetlenül hisz épp az ellenkezőjében annak, ami tudományos tény. Hosszú évek beszélgetései és tapasztalata nyomán lassan meggyőződésemmé vált, hogy az emberiség azért hoz sorozatosan rossz döntéseket bármilyen környezetvédelmi jelentőséggel bíró kérdésben, mert a politikai vezetők és tanácsadóik tudományos világképe egyaránt elavult (nem is beszélve azokról az emberekről, akik őket megválasztják). A természettudomány és a technika több évszázados történetének tanulsága az, hogy a globális civilizáció problémái – paradox módon – nem azáltal oldhatók meg, hogy az egyes tudományos részterületek specialistái tudásukat tovább mélyítik. Ez is fontos, de a megoldások megtalálását a megfelelő mélység hiányánál ma sokkal inkább hátráltatja az, hogy az egymástól távol eső tudományterületeknek már meglévő vívmányai (mémjei) nem találkoznak ugyanazokban az elmékben, és nem tudják kifejteni egymásra hatásukat. A szükséges mémek találkozása sajnos nemcsak az átlagemberek vagy a politikusok, hanem a szakemberek agyában is elmarad, holott egymásra találásuk a környezetvédelemben új utakat nyithatna meg. Ez a könyv, valamint a vele együtt megjelenő „ikertestvérei” – Erkölcs és civilizáció és A fenntarthatóság pszichológiája – nem más, mint kísérlet egy olyan, környezetvédelmi szempontból releváns mémkészlet összeállítására, amely szemléletformáló hatással bír, és amely a globális problémákat új megvilágításba helyezheti. Meggyőződésem, hogy az a szemlélet, amellyel ma az iskolát elhagyjuk, és amelyben szinte minden, magát józannak tartó művelt ember hisz, számos ponton téves. Ez a mindannyiunkban jelen levő tévedéskészlet rengeteg probléma forrása, mégis olyan mélyen gyökerezik, hogy nyilvánosan nem lehet megkérdőjelezni, hacsak nem öntelten mosolygó arcokat kíván látni maga körül az ember. Könnyen be lehetne bizonyítani, hogy nincs igazuk, de a köznapi életben nincs

lehetőség egy több száz oldalas tényhalmazt a mosolygók elé tárni, és nem is lenne sok értelme egyben rájuk zúdítani. Ezért írtam ezt a könyvet (és a másik kettőt, amelyekre a szövegben többször is fogok hivatkozni). Bízom benne, hogy eljut azokhoz, akiknek készült, és azt a hatást váltja ki, amiért eredetileg nekifogtam. Egy szerző számára mindig nagy megtiszteltetés, ha a könyvesboltba betérő olvasó a több ezer kötet közül az övét választja. Hiszen a szűkre szabott időbe ma már csak a legfontosabb művek férhetnek bele. Őszintén remélem, hogy a könyv elolvasása még azokban sem hagy majd negatív érzelmeket, akik addigi világnézetükben sértve érzik magukat, s akiknek ezért csalódást okoz. Célom semmiképpen nem ez, hanem az, hogy a tágabb kitekintésre vágyó olvasónak ne kelljen a szabadidejét és a vagyonát olyan ismeretek megszerzésére fordítania, amivel igazság szerint már a középiskolában találkoznia kellett volna. Talán a tanítványaim közül is beleolvas néhány, ami számomra külön öröm lenne. Sőt, szeretném, ha előadásaim egyik segédtankönyve lehetne. Harmadrészt, bevallom, önző célok is vezéreltek: az elmúlt években minden szabadidőmben csak olvastam, és magam is szerettem volna még egyszer átgondolni az egészet – és mi lehetne erre a célra jobb, mint egy könyv megírása?

Bevezetés „A problémákat nem új információk segítségével oldjuk meg, hanem azáltal, hogy rendszerbe foglaljuk azt, amit már régóta tudunk.” (Ludwig Wittgenstein)

Sok mondanivalóm van, és ennek megfelelően e könyv is heterogén. A világegyetem, majd az ember létrejöttével kezdődik, foglalkozik a mezőgazdálkodás és az első civilizációk kialakulásával, majd annak magyarázatában mélyed el, hogyan és miért romlott meg az ember testi és lelki egészsége. Közben számos meglepő ténnyel lesz alkalmunk megismerkedni, amelyek a tudomány különféle területeiről származnak. Ezekben a tényekben semmi különös nincs, és egyedül azért lesznek sokaknak meglepőek, mert fiatalon nem találkoztunk velük az iskolában. Esetleg még akkor sem, amikor a megfelelőnek tűnő szakot elvégeztük az egyetemen! Hadd nyugtassak meg előre mindenkit: ebben a könyvben nem lesz semmi bonyolult. Nehogy valaki megijedjen olyan fura hangzású szavak emlegetésétől, mint pl. az antropológia vagy az evolúció. Ha ön járt középiskolába, vagy legalábbis értően tud olvasni (és ha idáig eljutott, akkor ezt feltételezem), akkor ön is meg fog tudni birkózni mindazzal, amivel én. Még egy lényeges dologra kell felhívnom a figyelmet. A könyvben nagyrészt nem a saját kutatásaim eredményeit mondom el, de mindenhol idézem azt a forrást, ahonnét merítettem. Ahol lehetett, igyekeztem az adott terület legtekintélyesebb művelőinek munkáit felhasználni. A könyvben szereplő legtöbb megállapítás ezért nem az én véleményem, sokszor még csak nem is azé, akit idéztem, hanem sokszorosan igazolt, szilárd, a tudományos közvélemény által elfogadott elmélet.1 (Ha valaki egy ilyennel nem ért egyet, akkor a kifogásai részletes indoklását tartalmazó értekezését a Nature című lap szerkesztőségébe kérem eljuttatni.) A fejezetek másik része, ahol az addig sorra vett tudományos eredményeket a saját logikámnak megfelelően csoportosítom és kommentálom, már a személyes látásmódomat tükrözi. Ha valaki ezekkel nem ért egyet, akkor a kritika címzettje valóban én vagyok. Minden értelmes, jó szándékú és kulturált stílusban előadott bírálatot, hozzászólást szívesen fogadok.

Mindenhol világos különbséget teszek aközött, ami tapasztalati tény, ami tudományosan elfogadott elmélet, ami egyes nagy tekintélyű tudósok álláspontja,és ami pusztán az én következtetésem. Vitatkozni csak az utóbbi hárommal lehet. A széles körben elfogadott elméletekkel úgy, hogy tudományos vizsgálatokat végzünk, és a meglevőnél jobb elméletet dolgozunk ki, a nagy tudósok meglátásaival és az én véleményemmel pedig úgy, hogy ha valaki józan érvekkel bizonyítja,a gondolatmenetünkbe hiba csúszott. Amivel nem lehet vitatkozni, azok a kísérleti tények és a megfigyelt valóság. Kérem, hogy ezt tartsák tiszteletben. A könyvben többször is hangsúlyozni fogom: az általam levont következtetést bírálhatják, de amire alapoztam, az kísérleti tény vagy sokszorosan igazolt elmélet, esetleg egy jelentős tudós mérvadó álláspontja. Tessék nyugodtan az enyémtől különböző következtetéseket levonni, de ne tessék figyelmen kívül hagyni azokat a tényeket és a tényekre alapozott elméleteket, amelyekre a következtetéseimet alapoztam. Sokszor tapasztaltam, hogy a látásmódom nem azért különbözik másokétól, mert ők másképp következtetnek, hanem azért, mert ők jó pár tudományos tényről nem tudnak, amelyekkel nekem egy-egy könyvben szerencsém volt találkozni. Sajnos azt is sokszor tapasztaltam, hogy ha e tényekre valaki felhívja a figyelmüket, elutasítják azokat annak ellenére, hogy erre érvanyaguk nincs. És a legszomorúbb, hogy a legtöbben utólag sem próbálnak meg utánanézni, igazuk van-e, inkább tovább őrzik ignoráns világképüket. Épp azért került a könyv végére részletes irodalomjegyzék, hogy mindenki különösebb fáradság nélkül megtalálhassa azt a forrást, amelynek a valódiságában kételkedik.

A könyv felépítése „A tudományban nem az új tények megismerése az igazán fontos, hanem az, hogy új módon gondolkozzunk a régiekről.” (William Bragg Nobel-díjas fizikus, kémikus, matematikus)

Vannak, akik a teremtés koronájának tartják az emberi fajt, és azt hiszik, minden miértünk van. Én úgy gondolom, hogy – talán megbocsát a kedves olvasó, ha Jared Diamond, Richard Dawkins és Szent-Györgyi Albert nyomán én is így nevezem magunkat – közönséges majmok vagyunk, akik tévedésben vannak saját szerepüket és fontosságukat illetően, ráadásul még az egészségük is megromlott – nem kis részben épp azért, mert tévedésben vannak. Remélem, elég bizonyítékot tudok majd felvonultatni ahhoz, hogy a könyv végére legmegrögzöttebb olvasóm is egyetértsen velem (ha eddig másként gondolkodott volna). E cél elérése érdekében a könyvben található információk több logikai csoportot képviselnek. Egy részük a múlttal, másik részük a jelennel, harmadik részük a jövővel foglalkozik. A múlttal foglalkozó rész csillagászati, evolúciós vagy antropológiai szempontokat követ, és fő célja, hogy megalapozza a későbbi fejezeteket. A jelennel foglalkozó részekben azt fogjuk vizsgálni, hogy pontosan mi is az, ami létrejött. Legfőképpen, hogy milyen a bioszféra jelenlegi helyzete, és benne az emberé. A világ sok táján persze sokféleképpen élnek ma is emberek, alapvetően mégis csak kétfajta életmód létezik (bár az egyik épp eltűnőben van): a vadászó-gyűjtögető és a mezőgazdálkodó. Meg kell vizsgálnunk mind a kettőt, lehetőleg minél kevesebb elfogultsággal, hogy jól értékelhessük a helyzetünket. Ebben tudományos vizsgálatok és hivatalos statisztikák számadatai lesznek a segítségünkre. Végül a könyv a jövőnkre vonatkozóan is tesz óvatos kijelentéseket. Miután áttekintettünk néhány alapvető tudnivalót, végre feltehetünk olyan kérdéseket – és erre több fejezetben is sor kerül –, amiket addig nem lett volna értelme. A könyvet a következtetéseimmel akartam kezdeni, de tökéletesen tisztában voltam vele, hogy azok kellő alátámasztás híján kevesek egyetértésével találkoznának. Az első mondatok után elvetnék mint holmi kitalációt. Így viszont, hogy a szükséges ismereteket előtte logikus sorrendben tárgyaljuk, a következtetések levonásának nincs akadálya. Ráadásul bármikor módom van az alapozó ismeretekre hivatkozni, és nem kell a szöveget minduntalan védekező

közbeszúrásokkal megszakítanom. Hiszen önnek és nekem most már ugyanaz a tudás van a birtokunkban. A fejezetek egy része tehát a megelőző részek információi alapján tett következtetéseimet tartalmazza, az egyetleneket, amelyekre meglátásom szerint logikusan gondolkozva juthatunk. Ön gondolkozhat másképp; ebben az esetben azonban arra kérem, hogy eltérő véleményét hasonló alapossággal indokolja meg, legalább önmagának. Egyetemi hallgatóimtól is azt kérem, hogy legyenek kritikusak, vitatkozzanak velem, és ha tévednék, bizonyítsák be. Mivel A beteg bolygó humánökológia-könyv, amely a természet és az ember viszonyát vizsgálja a természet-és a társadalomtudományok eszközeivel,1 elsőként célszerű az általunk okozott környezeti problémák felé fordítanunk a figyelmünket. Kevés dolog mond többet az embernek a természettel kialakított viszonyáról, mint azok a károk, amelyeket benne okoztunk. Lássuk hát először ezeket!

1. RÉSZ VILÁGLÉPTÉKŰ PROBLÉMÁK „Úgy vélhetnők, bármely bolond képes bölcsen választani a jólét és a pusztulás két lehetősége közül; ebben az esetben tulajdonképpen a kellemes és a fájdalmas között kell dönteni. Úgy látszik, mintha az ember az utóbbit választotta volna, és a svábbogarak birodalmát kívánná megteremteni.” (Szent-Györgyi Albert: Az őrült majom)

1. fejezet Az éghajlatváltozás, és ami mögötte van

Éghajlati problémák 2013 januárja Európa és Amerika számára is sokáig emlékezetes marad. Miközben nálunk abszolút melegrekordok dőltek meg (pl. Kaposváron január 5-én 16,3 fokot mértek, 2 és fél fokkal magasabbat az országban ezen a napon valaha mértnél2), az Egyesült Államokban kiterjedt területeken dermesztő fagy köszöntött be, több mint négyezer repülőjáratot töröltek, és rendkívüli vészhelyzetet kellett kihirdetni.3 Texas és Oklahoma egyes területein napi hidegrekordok dőltek meg, a chicagói állatkertben pedig a jegesmedvéket és a pingvineket nem merték kiengedni a levegőre a gondozóik.4 Ugyanezekben a napokban DélAmerikában soha nem látott nyári hőség uralkodott. A fosszilis energiahordozók néhol lehűlést, néhol felmelegedést okozó hatása meglepő lehet, de még ennél váratlanabb összefüggések is lehetségesek. A tény például, hogy Izland, Hawai, Indonézia, Ecuador, Mexikó, a Fülöp-szigetek és Pápua Új-Guinea vulkánjai napjainkban feltűnően aktívak, arra indított egyes kutatókat, hogy összefüggést tételezzenek fel a klímaváltozás és a vulkáni aktivitás között. Elméletük szerint felmelegedések alkalmával, amikor a szárazföldek jégtakaróikból gyors ütemben veszítenek (az Antarktisz például évente 40 milliárd tonnányit), a mélyben a nyomásviszonyok oly módon változnak meg, hogy a magma felszínre törésének esélye megnövekszik. Vannak arra utaló jelek, hogy ez a múltban is így volt a jégkorszakok befejeződésekor.5 A 12 ezer évvel ezelőttől 7 ezer évvel ezelőttig terjedő ötezer év során ugyanis a vulkáni aktivitás a korábbi globális szint 2-6-szorosára növekedett (Huybers–Langmuir 2009). Kilátásainkat nem javítja, hogy a kibocsátott CO₂ legalább harmada mintegy (50-)100 évig (MacKay 2009), negyede pedig talán további 10

000 évig a légkörben marad (Gore 2013). A légkörből kitisztuló hányad sorsa sem feltétlenül megnyugtató, hiszen a vizekben való oldódása miatt az óceánok vize savasodik. Az ipari forradalom előtti időkhöz (pH=8,2) képest a világtengerek kémhatása 0,1-del savanyúbb lett, és ma pH=8,1 értékkel jellemezhető. Nem tűnik nagy változásnak, pedig a logaritmikus skála miatt ez 30%-kal több hidrogéniont jelent. Előrejelzések szerint a század végére további 0,3-0,4-es pH-csökkenés várható, ami az elmúlt 20 millió évben példa nélküli (Abbasi–Abbasi 2010). Természetesen a CO₂-on kívül más üvegházgázok is léteznek, amelyek mennyiségét az ember megnövelte. Az összes üvegházhatás 66-85%-át a vízgőz okozza, a szén-dioxid ehhez csak 9-26%-ot, a metán 4-9%-ot tesz hozzá (Vida 2012). E gázok közül a metán a legrövidebb tartózkodási idejű (10 év), a dinitrogén-oxid viszont 100-200 évig is az atmoszférában marad. Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, a CH₄, a N₂O, a freonok és a troposzferikus ózon a CO₂-dal együtt már 2030-ra olyan hővisszatartó hatást fog kifejteni, mintha az ipari forradalom előtti időkhöz képest megdupláztuk volna a CO₂ koncentrációját (Goudie 2013). Minden erőnket latba kellene vetnünk, hogy visszafogjuk a széndioxid-kibocsátást, de ebben eddig, enyhén szólva, nem voltunk túl sikeresek. Az 1997-ben megszületett és 2005-ben érvénybe lépett Kiotói Egyezmény óta (2012-ig) a CO₂-emisszó csaknem 50%-kal növekedett (Vida 2012). Miért is csökkenne, ha a világ szénfogyasztása 2000 és 2010 között több mint 70%-kal nőtt, és jelen pillanatban is meredeken növekszik? Még Európa is, amely végtelenül büszke szén-dioxidkibocsátása utóbbi években tapasztalható csökkenésére, ha beszámítaná a Kínában számára gyártott és a kontinensre importált áruk szénlábnyomát, szén-dioxid-kibocsátása növekedését lenne kénytelen megállapítani. Nagy-Britannia energiafejlesztése például 1990 és 2005 között a szénről a gáz felé tolódott (amely kWh-nként feleannyi CO₂kibocsátással jár), az acélt és a különféle vegyszereket azonban, amelyeket korábban maga állított elő, most egyre inkább Kínából hozza be. Az, hogy ezeket ott ma is a szén energiájára alapozva gyártják, a szennyezés szempontjából nem túl kedvező körülmény. Az importra való átállás tehát csak a brit miniszterelnök asztalán fekvő környezetvédelmi jelentéseken mutat jól, globális szempontból a levegőszennyezés növekedésével egyenértékű (Helm 2012).

Szintén látványos volt az USA szén-dioxid-kibocsátásának csökkenése a 2014-et megelőző nyolc évben, amit az ország akkori elnöke nem is habozott a világ elé tárni. A probléma itt az, hogy a szénről a gázra való, egyre növekvő mértékű átállást a palagáz fokozódó kinyerésével valósították meg. A palagáz kitermelése pedig együtt járt a metán egy részének légkörbe szökésével, ami legalább olyan mértékben növelte az üvegházhatást, mintha ugyanazt az energiát szénerőművekben fejlesztették volna (Vida 2017). Egy újabb példa arra, hogyan válhat egy előnyösnek gondolt intézkedés hátrányossá, miközben papíron továbbra is minden rendben marad. Kína évtizedünkben két nagy fosszilis (többnyire szén)erőművet helyez üzembe hetente, ami azt jelenti, hogy az évente hozzáadott teljesítmény körülbelül megegyezik Nagy-Britannia teljes elektromos kapacitásával. De mivel a távol-keleti ország villamosenergia-fejlesztése 80%-ban szénre alapozott (míg a szigetországé csak 30%-ban), Kína levegőszennyezésének az éves növekménye is kétszer annyi, mint a teljes brit szennyezés. India, ahol a lakosság egynegyede elektromosság nélkül él, várhatóan hetente egy nagy fosszilis erőművet fog építeni. Ahhoz, hogy csak India és Kína erőműveinek növekedő szén-dioxidkibocsátását itt, Európában ellensúlyozni tudjuk, hetente 1000 db 2 MWos szélerőművet kellene üzembe helyeznünk. És mivel egy tanulmány szerint az autók száma 2005 és 2050 között 2,3 milliárddal növekedni fog a világon (számuk 2010-ben 1 milliárd volt,6 és a növekményből 1,9 milliárd várhatóan a fejlődő országokban talál majd gazdára), a kőolajfogyasztás további emelkedése is valószínű. A földinél a klímára 24-szer károsabb légi közlekedés intenzitása úgyszintén növekszik, évente 4-6%-kal, és ez az ágazat továbbra is fosszilis energián fog alapulni (Helm 2012).

1. ábra. A CO₂-koncentráció ppm (milliomodrész) egységben a Mauna Loa hegyen (Hawaiiszigetek) (Forrás: www.esrl.noaa.gov)

A folyamatnak nem látszik a vége. 2010-ben az emberiség 6%-kal több CO₂-ot juttatott a légkörbe, mint a megelőző évben. Ismét kiderült, hogy a valóság még az IPCC 2007. évi jelentésében „legrosszabb”-ként szerepeltetett forgatókönyvnél is tud rosszabbat produkálni. Pedig e forgatókönyv teljesülése esetén is már 4 fokos melegedéssel

számolhattunk volna a század végére (Vida 2012). Az 1. ábrához hasonló grafikonokra pillantva úgy tűnik, mintha a görbe meredeksége egyre nagyobb lenne. Valóban, ha az egyes évtizedekre átlagolt CO₂kibocsátásokat vizsgáljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy a gáz légköri koncentrációja az elmúlt fél évszázadban tényleg gyorsulva növekedett. A 2000–2009. évek átlagos éves növekménye (1,62 + 1,58 + 2,53 + 2,29 + 1,56 + 2,52 + 1,76 + 2,22 + 1,60 + 1,89)/10 = 1,957 ppm volt, míg 2010– 2014-ben az öt évre számított átlag elérte a (2,43 + 1,84 + 2,66 + 2,05 + 2,32)/5 = 2,26 ppm-et. A 2017 júliusa (403,89 ppm) és 2018 júliusa (406,39 ppm) közötti növekedés 2,5 ppm. Az emelkedés gyorsulása egyértelmű. Egy internetes oldal (www.esrl.noaa.gov) videója pár percbe sűrítve mutatja be, hogyan változott az elmúlt 800 000 évben a légköri CO₂koncentráció. A gáz koncentrációja mindvégig a 170–300 ppm tartományban mozgott (jégkorszakok idején ezen belül az alacsonyabb, két jégkorszak között a magasabb értékek voltak jellemzők), amiből csak 1900 táján lépett ki, ma pedig már jóval 400 ppm felett vagyunk (2018. szeptember: 405,51 ppm). Ilyen magas értékekre nem volt példa az elmúlt 2 millió, de talán 30 millió7 évben sem, növekedésének tempója pedig tízszeresen meghaladja az 56 millió évvel ezelőtti éghajlatváltozásban tapasztalt mértéket (Vida 2012). Sőt, ha a szén-dioxid mellett a metánt és egyéb gázokat is figyelembe vesszük, akkor légkörünk üvegházgázkoncentrációja – szén-dioxid-egyenértékben – meghaladja a 480 ppm-et, amely már bőven túl van az IPCC által a biztonságos felső határának tekintett 450 ppm-en is (Vida 2017). Az éghajlatváltozásra az üvegházgázokon túl más magyarázat nem nagyon van. A Nap sugárzásintenzitása ugyan – tizenegypár éves ciklusokban – változik, de az elmúlt évtizedekben semmiféle növekedés nem történt, amit a megfigyelt melegedésért felelőssé tehetnénk.8 A melegedés tempója évtizedünkben hihetetlenül gyors. 2011-ben még „csak” 0,8 °C-kal jártunk az 1880–1899. évek átlagos szintje felett, de mivel a rákövetkező öt év mindegyike melegebb volt az előzőnél, ennyi idő elég volt a hőmérséklet újabb fél foknyi emelkedéséhez. Az eddigi legmagasabb globális felszíni hőmérsékletet, amely egyébként az előbb említett viszonyítási szintet 1,2-1,3 °C-kal haladta meg, 2016-ban mérték. A 2016-os csúcs után 2017 a második, 2018 a negyedik legmelegebb évnek bizonyult 1850 óta, mióta rendszeres felszíni hőmérsékletmérések

folynak. Az, hogy az utóbbi négy év egyben a négy legmagasabb hőmérsékletű év is, és 2019 az előrejelzések szerint csatlakozik hozzájuk ötödiknek (2. ábra), önmagában is több mint elgondolkodtató. Annak a többlethőnek a 93%-a, amit az üvegházhatású gázokban nekünk köszönhetően feldúsult légkör csapdába ejt, nem a szárazföldek, hanem az óceánok melegedésére fordítódik. Akkora hőről van szó, ami másodpercenként öt Hirosimára ledobott atombomba energiájával egyenértékű. Az óceánok vizének hőtartalma a szárazföldekénél jóval egyenletesebben növekszik (3. ábra). Itt sokkal kisebb mértékben tapasztalhatók azok az időnkénti visszaesések,9 amelyek a szárazföldi hőmérsékletek esetében gyakran előfordulnak (például 2010 vagy 2016 után).

2. ábra. A globális szárazföldi átlaghőmérséklet 1980 és 2020 között. A hullámzó görbe kirajzolt pontjai tényleges értékek (1980–2017), a különálló három pont előrejelzés (2018– 2020). Az utóbbiakon áthaladó függőleges szakaszok a becslések bizonytalansági

tartományát jelölik. Az egyenletesen emelkedő vonal a hullámzó görbe „kisimításának” eredménye. A vízszintes szaggatott vonalat, azaz a XIX. század véginél egy fokkal magasabb globális hőmérsékletet először 2015-ben léptük át, azóta minden év ennél melegebb volt.

A hőmérsékletek változását szemléltető görbék rapszodikus lefutása inkább a méréseink hiányosságát jellemzi, mint a valóságot. Az a 2016-os év például, amely a szárazföldeken a legmelegebb volt, az óceánok hőtartalmában enyhe visszaesést hozott. Ha a kettőből közös adatsort szerkesztenénk, az óceánok eleve egyenletesebb melegedése még egyenletesebb képet mutatna. Ha pedig a tengerszinttől fölfelé és lefelé is több kilométer távolságig minden egyes köbméternyi anyag hőmérsékletét és fajhőjét pontosan ismernénk, és figyelembe vennénk a víz halmazállapot-változásait, valamint a kémiai energiává alakuló fényhányadot is, akkor a globális görbék látványos visszaesései teljesen eltűnnének. A Föld hőtartalma ugyanis egyenletesen növekszik, de folyton változó térbeli eloszlásban, amit a bolygó felszínének több ezer pontján, de esetleg nem a melegedés aktuális helyén elhelyezett hőmérőink nem feltétlenül adnak vissza.

3. ábra. A világóceán két rétegének hőtöbblete zettajoule-ban az 1955-ös szinthez képest (1 ZJ = 10²¹ J)

Vannak olyan kételkedők, úgynevezett klímaszkeptikusok (pl. Behringer 2007), akik a melegedésről hallván még örülnek is. Örömüket arra alapozzák, hogy a történelmi adatok szerint a múltban kifejezetten „beváltak” a meleg periódusok. Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadokra – érvel a történész Behringer –,az emberek sorsa mindig akkor ment jól, amikor a klíma kellemesen meleg volt. Amikor pedig hűvös idők jártak, azt a termés is megsínylette, aminek rendszerint éhínség volt

a következménye. Miért félnénk akkor most egy melegedéstől? Gondolatmenetükben a hiba ott van, hogy a mostani melegedést a régi korokéival egy szintre teszik. Holott már rég kint vagyunk a CO₂koncentrációnak és a globális hőmérsékletnek abból a tartományából, amelyen belül a történelmi időkben melegedésről vagy lehűlésről beszélhettünk: a globális hőmérséklet az elmúlt 120 000 évben mindig alacsonyabb volt a mainál10 (Vida 2012). Egyáltalán nincs semmi történelmi tapasztalatunk arról, hogy milyen sors vár az emberre a mai üvegházgáz-koncentrációk és a hozzájuk tartozó globális hőmérsékletek mellett, mert hasonló értékekre fajunk történetében egyszerűen még nem volt példa. A klímaszkeptikusok másik, egyre növekvő csoportja a probléma mellett egyszerűen elsiklik. A Center for Climate and Energy Solutions amerikai szervezet felmérése szerint 2006 és 2009 között azoknak az amerikaiaknak a száma, akik a globális éghajlatváltozást bizonyítottnak látják, csökkent (Helm 2012). Paradox módon tehát az éghajlati problémák súlyosbodása nem növelte, hanem csökkentette a klímáért aggódók számát. Mire számíthatunk, ha a jövőben is marad ez a tendencia? Az elmúlt száz évben már több mint 1 fokkal emelkedett Földünk felszínének átlaghőmérséklete,11 és a modellek a század végére a legjobb esetben 2, a legrosszabb esetben 5 fok globális hőmérsékletemelkedést jósolnak.12 Már a 2 fokos melegedés is a 10 millió évvel ezelőtti hőmérsékletek tartományába vetne bennünket, amikor az egész északi félteke jégmentes volt. A 4 fokos felmelegedés pedig a 40 millió évvel ezelőtti helyzetnek felelne meg, a déli félgömbön is jégmentes bolygóval. Ez a jelenleginél 70 méterrel magasabb tengerszint kialakulását hozná magával. A folyamatot csak akkor fordíthatnánk vissza a veszélyes felmelegedés elérése előtt, ha mostantól évente 6%-kal csökkentenénk (nem pedig ennyivel növelnénk, ahogy minden két évben történik) a szén-dioxid-kibocsátást, és ezenfelül 2035 és 2080 között a Föld faállományához százmilliárd tonnát tennénk hozzá. Ezt a stratégiát követve századunk végére 350 ppm-re csökkenne a szén-dioxidkoncentráció (Vida 2012). Napjainkban ennek épp az ellenkezője történik, a CO₂-emisszió minden korábbit meghaladó növelésével és látványos erdőirtással (és az éghajlatváltozás tényét elfogadók számának csökkenésével).

Sajnos semmi garancia nincs arra, hogy a századunk végére bekövetkező hőmérséklet-emelkedés benne marad az előre jelzett 2–5 fokos intervallumban. A melegedés ugyanis pozitív visszacsatolások sorát indíthatja el, és ezek beindulásának küszöbét és hatásuk erősségét nem látjuk előre. Bizonyos modellek például azt jósolják, hogy a melegedés az Amazonas-medence szárazodásához vezet, ami rövid idő alatt az esőerdő szavannába alakulását eredményezi. Ehhez már az is elég, ha az esőerdőre jellemző 4 hónapos szárazabb időszak 1 vagy 2 hónappal megnyúlik (miközben az éves csapadékmennyiség változatlan marad). Már 2 fok melegedés is az esőerdő 20-40%-ának pusztulásával jár, és mivel a szavanna az esőerdőnél 5-10-szer kevesebb biomasszát tartalmaz, a folyamat óriási mennyiségű CO₂ légkörbe kerülését jelenti.13 Ma az esőerdő felveszi és elraktározza annak a CO₂-mennyiségnek a negyedét, amelyet az ember évente a légkörbe juttat14 (másik negyedrészét az óceánok nyelik el). Az általunk tapasztalt melegedés tehát csak azért ilyen mérsékelt, mert a szén-dioxidunk felét az erdők és a tengerek jótékonyan megkötik. Ha viszont a hőmérséklet túllép egy billenőpontot, akkor az esőerdők nemcsak leállnak, hanem azt is visszajuttatják a levegőbe, amit eddig nagy szerencsénkre kivontak onnan és magukban tartottak. Hasonló eset bekövetkezett már Földünk történetében 55 millió évvel ezelőtt, és tömeges fajkihalás lett a következménye15 („The Day the Oceans Boiled”). A brazil esőerdő 20%-át már kivágták, másik 20%-a pedig degradált16 (ami a műholdfelvételeken sokszor nem látszik). Az esőerdőt tápláló csapadék 50%-a,17 de talán 80%-a is magának az erdőnek a párolgásából származik, ezért az erdő pusztulása annak előrehaladtával egyre gyorsuló ütemben fog végbemenni (Somogyi 2003). A global dimming (globális elsötétülés) jelenségét is csak mintegy tíz éve ismerjük. A nyolcvanas években figyeltek fel arra, hogy a melegedési trend ellenére a vízfelszínek lassabban párolognak, mint néhány évtizeddel korábban. Mivel a szélsebességben nem történt azóta változás, és a Nap működése sem veszített intenzitásából, a kutatóknak egyetlen lehetőségként a légkör megnövekedett árnyékoló hatását kellett feltételezniük. A felelőst hamarosan meg is találták a fosszilis tüzelőanyagok elégetésekor nagy mennyiségben a légkörbe kerülő szilárd részecskék, szulfát aeroszolok személyében. Az apró részecskék a felhők kialakulásakor kondenzációs magként szolgálnak, így ha sok van belőlük

a levegőben, a szokásosnál több, de kisebb vízcseppecskéből álló felhők jönnek létre. Ezek a felhők jobb tükörként viselkedve a napfény nagyobb hányadát verik vissza az űrbe, ezért a földfelszínt kevesebb fény éri el. Ennek a következménye, hogy 1960 és 1990 között a felszínt elérő fényintenzitás hozzávetőlegesen 10%-kal (egyes helyeken 30%-kal) csökkent, amit csak azért nem vettünk észre, mert nagyon lassan történt. Ha ez így van, akkor az elmúlt évtizedekben is sokkal erősebb felmelegedést tapasztaltunk volna, ha kéményeinkkel a szén-dioxid mellett nem juttattunk volna szilárd részecskéket is a légkörbe. 1991 óta a légkör aeroszol-szennyezettségében fokozatos csökkenés figyelhető meg, ami egyrészt örvendetes, más szempontból ugyanakkor aggasztó is. A global dimming által eddig tompított globális felmelegedés ugyanis így hamarosan teljes valójában megmutatkozhat. Egyes becslések szerint a század végére előre jelzett 5-6 fokos felmelegedés helyett akár ennek a duplája is bekövetkezhet.18 Az érdeklődők az Universum-sorozat egyik részéből részletesen tájékozódhatnak a jelenségről (Schatten über der Erde: vimeo.com). A CO₂-nyelő esőerdő pusztulása vagy a global dimming gyengülése egyaránt elvezethet a fagyott tundratalajokban és a 300 méternél mélyebben levő tengeri üledékekben raktározott metán-hidrát bomlásához. A Föld metán-hidrát-készletei (CH₄·5,75 H₂O) olyan hatalmasak (a földgáz mennyiségét sokszorosan meghaladják19), hogy ha metántartalmuk jelentős mennyiségben a légkörbe kerülne, katasztrofális mértékű melegedéssel kellene számolnunk. Szibéria egyes helyein már most a metán százszoros koncentrációját mutatták ki a levegőben a háttérértékhez képest.20 A szibériai Jamal-félszigeten 2014 nyarán 30 méter átmérőjű és 70 méter mély krátert fedeztek fel, amelynek a környezetében szokatlanul nagy metánkoncentráció volt mérhető – bizonyos helyeken 9,6%, a normális 0,000179% helyett. Később két másikat is találtak a környéken 15, illetve 4 méter átmérővel.21 A permafrost hőmérséklete 20 méteres mélységben 2 fokkal emelkedett az utóbbi két évtizedben, és ez elég lehet ahhoz, hogy a folyamatosan fejlődő és lassan felgyülemlő metán egy idő után utat törjön magának a felszínre.22 Az eddig ismeretlen23 geológiai képződmények felbukkanása ezért nem jó hír a Föld éghajlata miatt aggódóknak.

A globális felmelegedésnek az 1940-es évektől az 1970-es évekig tartó lassulását egyébként – amely a klímaszkeptikusok egy harmadik fajtájának vesszőparipája – kiválóan magyarázza a fosszilis energiahordozók égetésével a légkörbe juttatott SO₂, illetve szulfát aeroszol, amely a felhők fényvisszaverő képességének növelésével csökkentette az alsó légkörbe belépő napfény intenzitását (Goudie 2013). A globális felmelegedés tempójában az évezred első másfél évtizedében tapasztalt lassulás magyarázatára többféle elmélettel is előálltak a kutatók (ez szintén a szkeptikusok kedvelt témája volt, amíg a globális hőmérséklet hirtelen fel nem ugrott ismét). Legutóbb Kevin Kowtan és Robert Way új eljárást dolgozott ki a kevés mérési ponttal reprezentált területek (Afrika és a pólusok) adatainak figyelembevételére, ami az eddigi trendek újrarajzolását tette szükségessé. Eredményeik szerint a felmelegedés üteme két és félszerese annak, amit korábbi algoritmusok alkalmazásával feltételeztek. Az eddigi, sokkal megnyugtatóbb tendenciák tehát adathiány következményei voltak.24 Olvasóm bizonyára hallott a 2015 decemberében megkötött Párizsi Egyezményről, amelyben csaknem kétszáz ország tett vállalást az üvegházgázok kibocsátásának mérsékléséről. Sokan forradalmi megállapodásról beszélnek. Egy október elsejei állapotot tükröző Naturetanulmány szerint azonban, ha mind a 146 ország – akkor még ennyien voltak az egyezményt aláíró államok – betartja szavát, és a vállaltaknak megfelelően csökkenti kibocsátását, századunk végére akkor is a globális hőmérséklet 2,7 °C-os emelkedésére kell számítanunk.25 Ez pedig jóval több, mint az a 2 °C, amit eredetileg kitűztünk magunk elé.

Energiagondok Mint említettük, Kína és India üvegházgáz-kibocsátása jelentős részben arra vezethető vissza, hogy különféle termékeket gyártanak a fejlett országok számára (MacKay 2009). Ezek előállításának ökológiai lábnyoma a szokásos megközelítés szerint a gyártó fejlődő országokat terheli, nem a gazdag országokat, amelyek kedvező áron megvásárolják tőlük azokat. Így például a brit energiafogyasztás kb. fele India és Kína lábnyomát gyarapítja, javítva a britek „zöld” statisztikáit, s rontva amazokét. Ha az importált áruk gyártásának energiaigényét és szén-

dioxid-kibocsátását is figyelembe vennénk, a brit szénlábnyoma csaknem kétszeresére nőne (MacKay 2009).

átlagember

A világ energiaigénye gyorsabb tempóban nő (2,5%/év), mint a népessége (1,7%/év). Bolygónk energiaszükséglete tehát nemcsak a népességnövekedés, hanem az egy főre jutó energiaigény emelkedése miatt is nő. A világnépesség jelenlegi növekedési tempójában 58 évente megkétszereződik, az energiaigénynek ugyanehhez elég lesz a 2008 és 2024 közötti 16 esztendő is (Pimentel–Pimentel 2008a). Egy másik forrás26 szerint 1990 és 2008 között 39%-kal nőtt a világ energiafogyasztása, dupla ennyi idő alatt (36 év) pedig nyilván 1,39 × 1,39 = 1,93, azaz majdnem kétszeres lesz a növekedés. Egy harmadik forrás azt állítja, hogy 1973 és 2008 között, azaz 35 év alatt kétszereződött meg az emberiség energiafogyasztása (Vida 2012). Egy negyedik pedig az emberiség teljes elsődleges energiafogyasztásának éves növekedését a 2–4%-os tartományba teszi (Homer-Dixon 1999). 4%-os növekedés 17 évenkénti (1,04¹⁷≈2), 2%-os növekedés 35 évenkénti (1,02³⁵≈2) kétszereződést jelent. A Föld energiaigényének kétszereződési ideje mindezek alapján tehát valahol 16 év és 36 év között van. Akárhogy is, az energiaigény exponenciálisan növekszik, és úgy néz ki, megállítására minimális esélyünk sincs. Az eddigi kutatások szerint a világ energiafelhasználása a sokféle vizsgált változó közül egyedül a világnépesség lélekszámával korrelál. Az egy főre jutó átlagos fogyasztás kb. 70 GJ/év, és az elmúlt három évtizedben – e forrás szerint – alig növekedett. Mivel a globális népesség növekedését még jó ideig nem tudjuk megállítani, az összes energiaigény növekedésében bizonyosak lehetünk (Szabó 2012). Sokan a megújuló energiaforrások elterjedésében bíznak, azonban csak kevesek tudják, hogy ezeknek is megvannak a hátulütői. Kétséges például, hogy a bioüzemanyagok előállítása energetikailag megtérül-e. Sok adat arra utal, hogy a bioetanol-előállítás energetikailag veszteséges (Pimentel 2003 in Khan–Hanjra 2009, Gyulai 2007). A cukornádból való előállítás valamivel kedvezőbb, mintha kukoricából gyártanánk, de még ez is messzemenően gazdaságtalan, hiszen 1 liter bioetanol előállítása 8700 kcal energiát igényel, míg 1 liter bioetanol elégetésekor csak 5100 kcal energia szabadul fel. A bioetanol-előállítás ráadásul nemcsak veszteséges, hanem felelőtlenségre is vall, hiszen a kultúrák értékes

termőterületet foglalnak el, növényvédő szerekkel és műtrágyákkal szennyezik a környezetet, óriási mennyiségű vizet fogyasztanak, és emberi munkaerőt kötnek le (Pimentel et al. 2008a). A biodízel-előállítás valamivel kedvezőbb, de jelentős energiaforrásként így sem jöhet szóba. Még ha sikerülne is 58 GJ/ha/év hozamot elérnünk, ami hazánkban nehezen elképzelhető, az ország teljes területén akkor is csak 539,5 GJ/év energia előállítását vehetnénk célba. Ezzel szemben 2005-ben a magyar energiafogyasztás 1153,2 PJ volt (Gyulai 2007). A biodízel-termelés ráadásul, ha minden bevitt energiát tekintetbe veszünk, az etanolhoz hasonlóan veszteséges is. Körülbelül 24%-kal képvisel kevesebb energiát a biodízel literje annál az energiánál, amit előállításához befektettünk (Pimentel–Patzek 2008). Az, hogy az életciklus-analízis eredményéül pozitív vagy negatív mérleget kapunk-e (nem titok, hogy nem csak negatívak léteznek), alapvetően az alkalmazott módszertantól függ (Abbasi–Abbasi 2010). Szerencsére a biomassza energetikai hasznosítása nem csak bioüzemanyagok formájában lehetséges. Az energiaültetvények (pl. energiafű, faültetvény) fenntartása például energetikailag nyereséges, bár nem annyira, mint gondolnánk: 1 J befektetett energia után – a hőerőmű 33%-os hatásfokát is figyelembe véve – 7 J-t kapunk vissza. Azonban ha Magyarország összes szántóföldjén ilyen energiaültetvényt létesítenénk, az sem fedezné országunk energiafogyasztását – ráadásul nem maradna hely, ahol saját tápláléknövényeinket megtermelhetnénk. A tőlünk nyugatabbra fekvő, nagyobb fogyasztású és nagyobb népsűrűségű országokban az arány természetesen még rosszabb (MacKay 2009, Gyulai 2007). És még ha rendelkeznénk is a szükséges területtel, a biomassza-égetéssel másfél-kétszáz egyéb vegyület mellett 14 karcinogént és 4 kokarcinogént is nagy mennyiségben a levegőbe juttatnánk. (A kokarcinogének olyan vegyületek, amelyek önmagukban nem okoznak rákot, de fokozzák más rákkeltő anyagok hatását.27) Az Egyesült Államokban már ma is a levegőszennyezés 15%-a köthető a fa égetéséhez, pedig a fa az ország energiafejlesztésében csak 2%-ban vesz részt (Pimentel et al. 2008b), és évente 30 ezren halnak meg a fával táplált tüzek füstje miatt (Pimentel et al. 2008a). A biomassza-égetés égéstermékei között több CO, SO₂, NOx, szerves toxin és szilárd részecske van, mint a fosszilis energiahordozók égéstermékeiben

(Abbasi–Abbasi 2010). Az ország nagy részének energiaültetvénnyé alakítása ráadásul óriási csapást mérne a biodiverzitásra is (Gyulai 2007). Még a szárazföldi energiaültetvényeknél is rosszabbak a szennyvíztavakon épülő vízi energiafarmok, pl. amelyekben vízijácintot (Eichhornia crassipes), a rucaöröm-rokon Salvinia molestát vagy az apró békalencsét (Lemna minor) termesztik. Való igaz, hogy a gyors növekedésű növények 1 kg-nyi száraz tömegéből 300 liter biogáz nyerhető, de egy 5 milliós nagyváros 260 km² felületű szennyvíztavát tökéletesen vízzáró, a talajvíz szennyeződését kizáró kivitelben megépíteni korunk technológiai szintjén sem kis kihívás. További probléma, hogy az ilyen nagyságrendű nagyvárosokra a legkevésbé jellemző, hogy lenne a közelükben egy ekkora méretű szabad és olcsó terület. De még ennél is nehezebben tudnánk a tó anoxikus zónájában nagy mennyiségben keletkező metán és dinitrogén-oxid légkörbe jutását megakadályozni (Abbasi–Abbasi 2010). Pedig a biomassza energetikai hasznosításának legfőbb célja épp az ilyen üvegházgázok keletkezésének visszafogása volna. Ennek ellenére jelentős projektek futnak a világban ezzel a céllal. Csakhogy Brazíliában, Délkelet-Ázsiában és az Egyesült Államokban az esőerdők, szavannák, füves puszták „bioüzemanyag-termelő” ültetvényekké alakítása 17-420-szor annyi CO₂ légkörbe kerülését eredményezi, mint amennyi üvegházhatású gáznak a légkörbe jutását ezekkel az ültetvényekkel évente meg tudjuk spórolni (Abbasi–Abbasi 2010). Az erdők kivágását követően az azokban raktározott szén ugyanis – hosszabb vagy rövidebb idő alatt – szén-dioxid formájában a légkörbe kerül, még akkor is, ha a fákat nem égetik el, hanem bútorokat készítenek belőlük. (Hiszen idővel a bútorok is elöregszenek vagy kimennek a divatból, és osztoznak a tűzifa sorsában.) Az erdők talajában körülbelül ugyanannyi (a tajgaerdők esetében ötször annyi) szén van, mint magukban a fákban, s mivel az erdőtalaj a kivágás után gyors eróziónak esik áldozatul, annak széntartalma is oxidálódik, és szén-dioxid formájában a légkörbe kerül. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a bioüzemanyagok iránti kereslet növekedése vagy azok előállításának támogatása (erdők kivágásával) a globális felmelegedést nem lassítja, hanem még gyorsítja is. Szintén komoly gondot jelent az erodálódó talajok termőképességének megtartása. A bioüzemanyag-előállítás céljából

termesztett kukorica betakarításakor (7840 kg/ha termés esetén) évente 224 kg N-t, 37 kg P-t, 140 kg K-ot és 6 kg Ca-ot viszünk le szemtermés és kóró formájában a termőföld egy hektárjáról. Ha csak ezt a tápanyagmennyiséget műtrágyákkal pótolni akarjuk, hektáronként 460 liter olajnak megfelelő energiát kell befektetnünk (Abbasi–Abbasi 2010). Ez egy újabb tényező, amely az üvegházhatás növelésének irányába hat. További probléma, hogy egy fatüzelésű hőerőmű 3–7-szer annyi karbantartó munkást és működtető személyzetet igényel, mint egy azonos teljesítményű széntüzelésű hőerőmű. A bioetanol-gyártásnak pedig, ha a kukoricatermesztés munkaerőigényét is beleszámítjuk, 18-szor akkora humán munkaerőre van szüksége, mintha ugyanazt az energiamennyiséget benzinben akarnánk előállítani. Foglalkoztatottsági szempontból erre tekinthetünk akár előnyként is, ugyanakkor hátrányként vehetjük figyelembe, hogy a mezőgazdaság és az erdészet a legveszélyesebb munkahelyek közé tartozik. A mezőgazdasági dolgozók 25%-kal több balesetet szenvednek, mint akik a felszín alatti szénbányákban vagy más fosszilis energiahordozók kinyerésén dolgoznak. Az egységnyi energiatartalomra jutó erdészeti foglalkozási balesetek száma is többszöröse a kőszén-vagy kőolajbányászaténak (Abbasi–Abbasi 2010). Ma, amikor a krónikusan éhezők száma minden egyes percben több ezerrel nő, azt is nehéz megérteni, miért akarunk újabb területeket elvonni az élelmiszer-termeléstől és bioüzemanyag-előállítás céljára átállítani. Nyilván abban a hamis hitben tesszük ezt, hogy ezzel a globális éghajlatváltozás lassításának ügyét szolgáljuk, pedig valószínűleg sem annak nem használunk, sem az éhezőknek (Abbasi–Abbasi 2010). Talán akkor a szélerőművek jelenthetnének megoldást energiagondjainkra? Szélerőművekkel a 6 m/s átlagos szélsebességgel jellemezhető Nagy-Britanniában – ideális telepítési sűrűség esetén – négyzetméterenként 2 W teljesítményt lehet elérni. Az ország teljes területére vetítve ez tekintélyes teljesítményt jelent, de mivel – egy, a témában jártas szerző becslése szerint – legfeljebb csak 10%-ot tudnánk szélerőművekkel befedni, a britek ebből a forrásból nem számíthatnának 20 kWh/nap/fő teljesítménynél többre. Ez az átlagos szigetországbeli polgár 195 kWh/nap/fő-s fogyasztásának csak töredéke, de még ez is kétszer akkora szélerőmű-teljesítményt jelent, mint amennyivel a világ országai 2009-ben összesen rendelkeztek (MacKay 2009). Vajon

mekkora az esély ekkora erőművi kapacitás rövid időn belüli üzembe állítására egyetlen országban? A brit tengeri szél, amelynek sebessége a szárazföldiét meghaladja, 3 W/m² területegységenkénti teljesítménnyel kecsegtet. Ha az ország sekély (max. 25–30 m-es mélységű) felségvizeinek egyharmadát szélerőművekkel telepítjük be (a többit a hajózás számára kell fenntartanunk), akkor 16 kWh/nap/fő teljesítményt célozhatunk meg. Ehhez Nagy-Britannia teljes 3000 km-es tengerpartja mentén 4 km-es szélességben kell mintegy 44 000 szélturbinát elhelyeznünk, összesen 13 000 km² területen. Ha az ezen kívüli mélytengerek (25–50 m-es vízmélység) 9 km széles sávját is szélerőművesítjük, akkor további 32 kWh/nap/fő teljesítményt adhatunk hozzá az eddigiekhez, amivel együtt még mindig messze vagyunk a 195 kWh/nap/fős célértéktől. S a szélerőművek környezeti hatásait még nem említettük. Az energiafogyasztása 9%-át szélenergiából fedező Dániában a turbinák lapátjai évente 30 000 madarat ölnek meg. Első pillanatra szellemesnek tűnik ezzel a számmal a macskák által ugyanott elkapott évi 55 millió madarat szembeállítani, elbagatellizálandó a szélerőművek természetkárosítását (MacKay 2009). Azonban érdemes emlékezetünkbe idéznünk, hogy a házimacskák az országban természetesen is előforduló vadmacskák teljes jogú helyettesítői, akiknek a madárpopuláció „karbantartásában” fontos ökológiai szerepük van. A vadászok alapállása téves, amikor a vadmacskát – a rókával, a nyesttel és a borzzal együtt – dúvadnak tekintik (Reichholf 1990). Ezek a ragadozók a népesség eltartóképesség alatt tartásával, a fajon belüli versengés csökkentésével és a beteg, legyengült egyedek szelektálásával a populációnak még hasznot is hajtanak (Reichholf 1988). Meg kellene értenünk végre, hogy a ragadozók nem a zsákmányfajok ellenségei, sőt előbbiek eltűnése gyakran katasztrofális következményekkel jár az utóbbiakra (Standovár– Primack 2001, Lorenz 1973). Ellentétben a vadászokkal, akik a legmutatósabb trófeákra hajtanak, és a beteg, gyenge példányokat, amelyek az emberi szem elől elrejtőznek, rendszerint észre sem veszik (Reichholf 1990). Az az elképzelés, hogy a ritka fajokat természetes ellenségeik üldözésével próbáljuk megmenteni, nagyfokú ökológiai tájékozatlanságra utal (Reichholf 1988). A vadmacskák sosem jelentettek veszélyt az apróvadakra (Reichholf 1990), és ugyanez igaz a házimacskákra is, amelyeknek szintén fontos ökológiai szerepük van a

településeken és azok környékén. Szinte kizárólag egerek és pockok után vadásznak, énekesmadarak, fácánok, fiókák és nyulak csak igen ritkán szerepelnek az étlapjukon (Reichholf 1989a, 1989b). Ha a városokban részt is vesznek pl. a feketerigó állománysűrűségének szabályozásában, azt csak igen kivételes esetben csökkentik. És még ez sem okozna gondot, hiszen az énekesmadarak városi egyedsűrűsége egyébként is 20–25-szöröse az erdőben szokásos értéknek. A házimacskák ráadásul azóta velünk vannak a településeken, mióta kertek egyáltalán léteznek, s ha az énekesmadarakra veszélyt jelentenének, azok később nem vándoroltak volna be, hogy velük ezen az élőhelyen osztozzanak. Megállapították, hogy a városi parkok legtöbbjének madárközössége a macskákkal együtt is sokkal fajgazdagabb, mint az országos átlag (Reichholf 1989b). Másrészt a macskák rendszerint egyáltalán nem fenyegetik a sólyomalkatú és egyéb madárritkaságok létét (amelyek pont azért ritkák, mert nagy testűek, így rájuk a macska nem jelent veszélyt). Más a helyzet a szélerőművekkel, amelyek nem válogatnak nagy és kis testű, egészséges és beteg, gyakori és ritka madár között, és jelenlétük a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető a madárpopulációk szempontjából előnyösnek. Nem tartom elegáns dolognak, ha a szélerőművek madárpusztító munkáját a macskák – erősnek sem nevezhető – állományszabályozó működésével próbálják párhuzamba állítani. Elvégre a ragadozóknak minden életközösségben a ragadozás a feladatuk, és ha az évente és területegységenként elejtett zsákmányállatok számát tekintenénk mérvadónak, akkor legelőször a legfajgazdagabb trópusi esőerdőket kellene megszüntetnünk – azon az alapon, hogy ott megengedhetetlenül sok állat esik áldozatul. Ez nyilvánvalóan nonszensz. Evezzünk békésebb(nek látszó) vizekre! A fotovoltaikus napelemek Nagy-Britannia éghajlati viszonyai mellett átlagosan 22 W/m² teljesítményt nyújtanak. Ha az ország minden lakója napelemekkel fedné be délre néző tetőfelületének teljes területét (amelynek egy főre eső átlagértéke 10 négyzetméter), és az ország területének 5%-án még napelemparkokat is létesítenének, akkor összesen 55 kWh/nap/fő lenne előállítható. Ennek megvalósítása százszor akkora napelemfelület létrehozását feltételezi, mint amekkorával a világ jelenleg bír. Az átlagosan 0,5 W/m² teljesítménysűrűségű energiaültetvények és a hulladékégetés ehhez csak további 24 kWh/nap/főt tud hozzátenni (MacKay 2009). Ehhez az összesen mintegy 80 kWh/nap/fő teljesítményhez 12 241 km²-t, azaz

három magyar megyényi területet kellene napelemtáblákkal lefedni, vagyis nagyrészt a bioszférától „elvenni”. Esetleg a vízerőművek? A vízenergiából remélhető teljesítmény az Egyesült Királyságban az eddig sorra vett megújuló energiaforrásoknál is sokkal szerényebb. Az egységnyi területre jutó teljesítmény az alföldeken 0,02 W/m², a felföldeken 0,24 W/m², és az ebből elméletileg elérhető mintegy 7 kWh/nap/fő-ből reálisan legfeljebb 1,5 kWh/nap/fő kiaknázásában bízhatunk. Ez is hétszer akkora érték, mint amennyit az ország vízenergiából jelenleg felhasznál (MacKay 2009), de szóra sem érdemes az elérendő teljesítményhez (195 kWh/nap/fő) képest. Mint szigetországnak a hullámenergia megcsapolására is megvan a lehetősége. Az Atlanti-óceán menti part minden méterére 40 kW hullámteljesítmény esik, de a hatalmas népesség miatt egy főre ebből csak 16 kWh/nap (vagyis egy 17 mm-es partszakasz) jut. Ha sikerül 50%os hatásfokú hullámhasznosító szerkezeteket konstruálnunk, és a part felét betelepítjük velük, akkor az elvileg elérhető 16 kWh/nap/fő is mintegy 4 kWh/nap/főre olvad (MacKay 2009). Még nem említettük az árapály-energiát, amely a Föld és a Hold egymás körüli keringésének veszteségéből eredő megújuló energia (ami évszázadonként 2,3 ezredmásodperccel lassítja a Föld forgását), és amiben Nagy-Britanniának szintén van szerencséje bőségesen részesülni. Ha MacKay becslése helytálló, a szigetország ezek felhasználásával további 11 kWh/nap/fő-vel javíthatja energiamérlegét. Már csak egy megújuló energiaforrás maradt, amiben a britek még reménykedhetnek, és ez a geotermikus energia. A Föld magjának maradványmelegéből és a földkéreg hasadásos folyamataiból származik, és szinte kimeríthetetlen – de mivel a kőzetek hővezető képessége erősen korlátozott (és azt fenntartható kitermelés esetén nem léphetjük túl), nem számíthatunk belőle 17 mW/m²-nél többre. Nagy-Britannia számára így elvileg 2 kWh/nap/fő teljesítményt ígér a geotermikus energia kiaknázása, amiből a gyakorlatban talán 1,1 kWh/nap/fő kinyerését tarthatjuk reálisnak (MacKay 2009). A megújuló energiaforrásokról a fentiekben elmondottak a brit helyzetet tükrözik, de tanulságai fő vonalaiban az egész civilizációnkra érvényesek. MacKay számításainak végkövetkeztetése pedig az, hogy az összes megújuló energiaforrás maximális kihasználásával Nagy-Britannia

180 kWh/nap/fő folyamatos teljesítményt érhet el, ami csak megközelíti az ország lakói által jelenleg elfogyasztott 195 kWh/nap/fő értéket. Az ország ezzel szemben ma csak összesen mintegy 4%-ban támaszkodik atom-és megújuló energiaforrásokra. Ha ezt számottevő mértékben növelni kívánjuk, a megújuló energiaforrásokat hasznosító létesítményeknek országnyi méretűeknek kell lenniük, hiszen a megújuló energiák – épp ez az egyik fő hátrányuk – kis energiasűrűségűek, diffúzak. Ezért ha jelenlegi energiafogyasztásunkat megújuló energiákból akarjuk fedezni, ahhoz „környezetünk olyan mértékű iparosítására van szükség, amit még elképzelni is nehéz” – fogalmaz a fizikus. Más a helyzet a fosszilis és az atomenergiával, amelyek energiasűrűsége több nagyságrenddel nagyobb. Az atomerőművek egységnyi területén például 1000 W/m² teljesítmény állítható elő (MacKay 2009), ami ötvenszerese a megújulók között csúcstartónak számító napelemekkel elérhető értéknek. Energetikai szempontból a világ sajnos még Nagy-Britanniánál is rosszabb helyzetben van, mert a szükséges energiának (80 kWh/nap/fő, ennyit fogyaszt ma egy átlagos földlakó) alig a felét (36 kWh/nap/fő) remélhetjük (napenergiát közvetlenül nem használó) megújuló energiából előállítani. Ezért ha a Föld energiaellátását teljes egészében alternatív energiaforrásokkal kívánjuk megoldani, akkor csakis a közvetlen napenergia és az atomenergia alkalmazásának soha nem látott kiszélesítése jöhet szóba. Ha sikerülne a világtengerekben oldott 4,5 milliárd tonna uránból évente 280 ezer tonnát gazdaságosan kinyernünk, s azt gyors szaporítóreaktorokban elhasítanunk, akkor világviszonylatban 420 kWh/nap/fő teljesítmény ütné a markunkat. Megjegyzendő, hogy ekkora mennyiség tengerből való kivonásához évente 85 billió köbméter tengervizet kellene megmozgatnunk, ami valószínűleg ma még ismeretlen környezeti (főként ökológiai) problémák felvetődését eredményezné. Összehasonlításképpen: a Duna vízhozama Budapestnél csak 72 milliárd m³/év, azaz a fenti értéknek ezredrésze sincs. Huszonnégy Amazonas szállítana az óceánba ennyi vizet évente.28 A másik megoldás a koncentrált napenergia alkalmazása a Föld napsütéses, sivatagos országaiban (15 W/m²), ahonnan a villamos energiát nagyfeszültségű egyenáramú (HVDC) távvezetékeken juttatnánk el a világ más tájaira. Egy 1000 × 1000 km²-es naperőmű a Szaharában MacKay (2009) szerint a Föld teljes mai energiafogyasztását fedezhetné.1

Az emberiség energiagondjainak elemzésekor mindig szóba kerül az évtizedek óta emlegetett fúziós energia is. Egy nemrég felröppent hír szerint nemsokára valóban rendelkezésünkre fognak állni a megfelelő termonukleáris erőművek.29 Kérdés – és erről egyelőre nem szól a fáma –, hogy a cég milyen energiahordozókat kíván fúziós reakcióba vinni. Ha deutériumot és tríciumot alakítanának héliummá a D + T = He + n + energia (17,6 MeV) egyenlet szerint, akkor a tríciumot lítiumból kell atomreaktorban előállítani neutronbesugárzással. Ha az ehhez szükséges lítiumból évente százezer tonnát sikerülne kivonni a tengervízből, akkor ez 100 kWh/nap/fő teljesítményt jelentene – ha nem is örök időkre, de egymillió éven át. Ha ellenben deutériumfúzióban gondolkodnak (amihez nem kell sem trícium, sem lítium, hanem a vízben 33 g/tonna, ill. 0,15 cm³/l mennyiségben rendelkezésre álló deutérium önmagában elég), akkor 30 000 kWh/nap/fő lenne az elérhető teljesítmény. Ezzel a teljes mai világnépesség energiában dőzsölhetne tízmillió éven át (MacKay 2009, Makra 1986). Legyünk optimisták, de működő és energetikailag megtérülő erőmű hiányában arra egyelőre nem számíthatunk, hogy majd ez oldja meg az emberiség energiagondjait. De hogyan néz ki majd az a világ, amelynek energiaellátása alapvetően megújuló forrásokra és atomenergiára épül? Az atomenergia kockázatait Csernobil és Fukusima óta mindnyájan ismerjük. A csernobili baleset bizonyítható áldozatainak száma kb. 4000 fő, de szakértők figyelmeztetnek, hogy a kínai szénbányákban évente ennél többen halnak meg (Rakonczai 2008). Miért az atomenergiát nevezzük mégis kockázatosnak? Ha az atomenergiával előállított 1 GWév energiára jutó halálesetek számát összehasonlítjuk más energiaforrások azonos mutatóival,akkor a kőolaj toronymagasan vezet (4,1 haláleset/GWév), az atomenergia pedig messze a legbiztonságosabbnak bizonyul (0,1 haláleset/GWév), még a második helyezett szélenergiát (0,16 haláleset/GWév) is megelőzve (MacKay 2009). A közvéleményt azonban mindez nem nyugtatja meg, ezért a század végéig hátralevő időben a nukleáris erőművek elszaporodása helyett inkább azok jelentős visszaszorulása várható (Heinberg–Fridley 2016). Az atomhulladék tárolása szintén óriási probléma. Egy átlagos reaktort évente 27-30 tonna nagy aktivitású hulladék (és 200-350 m³ közepes és kis aktivitású hulladék) hagyja el. A kiégett fűtőelemek azért radioaktívak, mert a mai reaktorok csak az urán kb. 1%-át használják el.

Igaz, hogy az atomhulladéknak csak 3%-a nagy aktivitású, de ennek össztömege a működő kb. 400 erőműblokkot és az első atommáglya beindítása óta eltelt időt figyelembe véve mára 270 000 tonna fölé nőtt. Az erősen sugárzó hulladék sorsa a kimustrálása után néhány évig általában az, hogy vízzel telt medencékben hűtik, majd további 50 évig a föld színén, léghűtés mellett pihentetik, míg sugárzása az ezredrészére nem csökken. Utána további 1000 évre kell úgy elhelyezni, hogy semmilyen módon ne juthasson ki a környezetbe. Ezen idő alatt sugárzása a természetes uránérc szintjére mérséklődik. A probléma az, hol találunk olyan geológiai réteget, általában kősó-vagy agyagtömböt (MacKay 2009, Marx 1996), amely ilyen hosszú időn át garantáltan nem lesz kitéve tektonikai mozgásnak, kellően tömör, ezért szivárgó vizek nem érhetik, és a lakott településektől megnyugtatóan távol van. Az Amerikai Egyesült Államokban, amely a Föld harmadik legnagyobb területű országa (Magyarországnál 103,5-szer nagyobb), egyetlen ilyen helyet találtak (Rakonczai 2008).

Megújuló energiaforrások: a megoldás? A megújuló energiaforrásokra ma mint tiszta, környezetbarát alternatívákra gondolunk, de vajon az ezeket megcsapoló létesítmények valóban megérdemlik ezt a kitüntető jelzőt? Alkalmazásuk néhány konkrét környezeti problémáját már említettük, de egy indiai akadémikus szerint általában véve sem jobb a helyzet. Amíg csak egy kis szélturbinát helyezünk el itt-ott, vagy csak a háztetőinket fedjük be napelemekkel, addig nincs probléma. De ha megújulókkal akarjuk ugyanazt az energiát előállítani, amit jelenleg a fosszilis energiahordozókkal, akkor ezek – állítja Abbasi egyetemi tankönyve és az abban hivatkozott szerzők – legalább ugyanolyan környezetkárosítók lesznek, mint amit ki akarunk velük váltani (Abbasi–Abbasi 1999, 2010). Kis léptékben a fa-vagy széntüzeléssel sem lenne (és nem is volt) semmi baj, nagy léptékben viszont a megújuló energiaforrások kiaknázása is hasonlóan ártalmas lesz a környezetre. A nagy vízi erőművekről már régóta (az 1950-es években épült első képviselőikkel szerzett tapasztalatok óta) tudjuk, hogy megvalósításuk és üzemeltetésük nagy környezeti károkkal jár (élőhelyvesztés a szárazföldi élőlényeknek, vándorlási akadály a vízieknek, a víz dinamikájának megváltozása stb.: Abbasi–Abbasi 2010). Az 1960-as években épített

hatalmas Asszuáni-gát nemcsak kevesebb energiát termel a tervezettnél, de fel is fogja a Nílus által szállított hordalékot, így a folyó alsóbb szakaszai melletti földek nem kapják meg a korábban évente érkező talajés tápanyag-utánpótlást. Egy több évezredes mezőgazdaság vált ezzel működésképtelenné. A hordaléklerakódás miatt a Colorado folyón épült Hoover-Gát harminc év alatt elvesztette víztároló kapacitásának egyhatodát (Ramage 2012). A minierőművek azonban még ma is a lakosság és a politikusok szinte egyhangú támogatását élvezik. Pedig egy ideje tudni lehet, hogy sok kis vízi erőmű ugyanolyan ártalmas, mint kevés nagy. Nem az egyes erőművek mérete a lényeges, hanem az összesített teljesítményük: az adatok elemzéséből kiderül, hogy az 1 GW teljesítményre jutó káros környezeti hatása semmivel sem kisebb a mini vízi erőműnek, mint a nagynak. Vannak adataink arra, hogy a vízerőművek hozzájárulása a globális éghajlatváltozáshoz elérheti a 4%ot (Abbasi–Abbasi 2010), miközben részesedésük a világ primerenergiaellátásában csak kb. 2% (Tóth–Bulla 1999). Ez azt jelenti, hogy teljesítményegységre jutó kibocsátásuk kétszer akkora, mint egy átlagos erőműé. 2003-ban a világ energiatermelésének 81%-át az olaj-, a szén-és a gázerőművek adták (Tóth 2012), tehát átlagos erőmű alatt jórészt a fosszilis erőműveket érthetjük. Két brazil vízi erőmű esetében úgy találták, hogy víztározóik mikroorganizmus-közössége több üvegházhatású gázt bocsát a légkörbe, mintha ugyanazt a teljesítményt széntüzelésű erőművel produkálták volna, és egyre nő azoknak a publikációknak a száma, amelyek szerint a jelenség minden vízi erőműre általánosan érvényes, létesítési helytől és mérettől függetlenül. Eltérően a fosszilis erőművektől, a vízi erőművek fő üvegházgázai nem a CO₂, hanem az annál 25-ször erősebb üvegházhatású CH₄, és a metánnál is 12-szer erősebb üvegházhatású N₂O. A kizárólag a szén-dioxidra koncentráló elemzések tehát félrevezetők. A víztározók, amelyek – különösen a minierőműveknél – egészen sekélyek is lehetnek, hasonlóan működnek a rizsföldekhez, amelyek köztudomásúlag tekintélyes mennyiségű metánt termelnek (Abbasi–Abbasi 2010). A kibocsátás jórészt annak tulajdonítható, hogy az elárasztáskor víz alá került növényi anyagok először CO₂-ot bocsátanak ki, később pedig rothadásukkal metánt termelnek.30 A metántermelés azonban később is folytatódik a folyó által folyamatosan odaszállított – és anaerob bomlás áldozatául eső – szerves anyagok miatt. A svájci Aare folyón létesített vízi erőmű tározótavában is feltűnő buborékfejlődést figyeltek meg, amelyről egy részletes kutatás

kiderítette, hogy 0,15 g/m²/nap metántermelődés okozza. A vizsgálat azzal a megnyugtatónak szánt megállapítással zárult, hogy még ez is csak 1/40 annyi üvegházgázt jelent, mintha ugyanazt az energiát széntüzelésű erőműben állítanák elő (Ramage 2012). Mivel a gázerőművek üvegházgáz-kibocsátása is csak 4/9-e a szénerőművekének, és kontinensünk energiafejlesztése inkább gázon alapul, a vízi erőműveket is ehhez érdemes viszonyítani. Így azt mondhatjuk, hogy a svájci vízi erőmű 1/18 annyi üvegházgázt bocsát ki kilowattóránként, mint egy gázerőmű. Hogy miért nagy probléma még ez is, arra rátérünk kicsit később. A geotermikus energia kiaknázása nem kevésbé aggályos. A felhozott mélységi forró víz gyakran tartalmaz hidrogén-szulfidot, széndioxidot, ammóniát, bórsavat, de nyomokban még higany és arzén is előfordulhat benne. Azonban ennél is sokkal nyugtalanítóbb, hogy a geotermikus erőművek – legalábbis az Egyesült Államokban – minden megtermelt kWh energia után átlagosan 750 g metánt is kibocsátanak. Mivel a CH₄ nemcsak 25-ször erősebb üvegházhatású gáz a CO₂-nál, de 2,75-szor kisebb sűrűségű is (44/16 = 2,75), így globális melegedést okozó hatása tekintetében 1 g metán csaknem 70 g (2,75 × 25 = 68,75) szén-dioxidnak felel meg. Való igaz, hogy a geotermikus energiatermelés 1 kWh-ra jutó szén-dioxid-emissziója mindössze 91 g, szemben a szénalapú energiatermelés 955 g-jával, de ha a metánkibocsátást is figyelembe vesszük, akkor a geotermikus erőművek minden fosszilis társukat sokszorosan felülmúlják negatív értelemben. Az amerikai geotermikus erőművek emellett átlagosan 599 g/kWh ammóniát és 85 g/kWh hidrogén-szulfidot is a légkörbe juttatnak. Mindkettő mérgező gáz, és utóbbi még savas esőket is okoz. Mindent összevetve nem valószínű, hogy a geotermikus energia nagy léptékű hasznosítása – ha erre egyáltalán lehetőség lenne – kevesebb környezeti ártalommal járna, mint amit fosszilis energiára épült civilizációnkban jelenleg tapasztalunk (Abbasi–Abbasi 2010). Valójában a geotermikus erőművek szén-dioxidemissziója is 4 g és 740 g között van kWh-nként,122 g/kWh súlyozott átlagértékkel. A legkorszerűbb gázerőművekre jellemző 400 g/kWh kibocsátásnak (Garnish–Brown 2012) ez csak alig harmada, de semmiképpen sem elhanyagolható. Mielőtt az üvegházgáz-kibocsátás fonalán továbbmennénk, feltétlenül említést érdemel, hogy az EGS geotermikus rendszerek (Garnish–Brown

2012) és a nagy vízi erőművek tározói (utóbbiak a tárolt víz hatalmas súlyánál fogva) egyaránt növelik a földrengések valószínűségét. Legalább hat olyan esetet ismerünk, amelyben 5-ösnél nagyobb erejű földrengés pattant ki valamely tározótó miatt. Ma még vitatott, hogy a kínai Wenchuan 7,9-es földrengése, amely 2008-ban 80 000 embert ölt meg, visszavezethető-e a közelben épült 156 méter magas gátra. De ugyanilyen földrengésveszélyes lehet a CCS-technológia alkalmazása is, amelynek során CO₂-ot sajtolnak a mélybe (Goudie 2013). A rendelkezésre álló adatok összesítése után azt mondhatjuk, az üvegházgáz-kibocsátás az energiafejlesztés összes módjára univerzálisan jellemző, csupán annak mértékében van különbség (lásd később). Igaz ez még azokra a legújabb fejlesztésű fosszilis erőművekre is, amelyek a Carbon Capture and Storage (CCS) technológiát alkalmazva az égés során keletkező szén-dioxid 90%-át mélységi vizekbe préselik. A CO₂ 10%-a ugyanis ekkor is a légkörbe kerül (Everett–Boyle 2012). Ráadásul, mivel a CCS-erőművek hatásfoka csak kétharmada a CO₂-ot korlátozás nélkül a légkörbe eresztő társaikénak (MacKay 2009), ugyanannyi energia előállításához másfélszer annyi fosszilis energiahordozót kell elégetniük, ami másfélszer több CO₂ képződését is jelenti. A CCS-erőművek tehát valójában nem 10, hanem 15 százaléknyi (azaz hetedannyi) CO₂-ot bocsátanak ki a hagyományos erőművekhez képest. Ha pedig 3 × 16 = 48 év alatt megnyolcszorozódik az emberiség energiafogyasztása, és addigra lecseréljük az összes fosszilis erőművünket CCS-rendszerűre, akkor 48 év múlva ugyanannyi CO₂-ot fogunk a légkörbe bocsátani, mint jelenleg. S a kibocsátás feltehetően onnantól is exponenciálisan folytatódik majd. A civilizációk fejlődésével foglalkozó fizikusok nem is jövendölnek mást, mint hogy fajunk energiaéhségét először az összes bolygónkra sugárzó energia, majd Naprendszerünk összes energiája, egy harmadik lépésben pedig a Tejútrendszer összes energiája lesz csak képes csillapítani. Ezek szerintük a civilizációk fejlődésének logikus és szükségszerű lépései (amelyek a földi esetében előreláthatólag 12002500 évenként következnek majd egymás után) (Kaku 2011). Ha ez a forgatókönyv tényleg helytálló, akkor aligha reménykedhetünk abban, hogy az emberiség energiaigényének növekedése egyszer majd megáll, és a megújuló energiaforrásoktól sem várhatjuk az energiafejlesztéseredetű környezeti problémáink megoldódását.

A hulladékok – kétségkívül nagy energianyereséggel kecsegtető – elégetésének szintén megvannak a maga hátulütői. Az elégetett szilárd kommunális hulladék minden tonnájából 15-40 kg veszélyes hulladék keletkezik, amely további kezelést igényel. Közülük különösen veszélyesek a dioxinok és a furánok, az elektronikus hulladékok elégetéséből visszamaradt hamu pedig számos mérgező nehézfémet tartalmaz. A szakértők között egyetértés kezd kialakulni abban, hogy a hulladékégetés energetikailag nem mindig nyereséges, azonban mindig jelentős környezeti teher. De még ha fel is hagynánk a hulladékégetéssel, a hulladéktermeléssel a közeljövőben aligha fogunk leállni. A hulladéklerakó helyek anaerob körülményei közt fejlődő biogázáról (általában 55% metán és 45% szén-dioxid) pedig 2002-ben kiderült, hogy az Európai Unió üvegházgáz-kibocsátásának 2,4%-áért felelős. Jelenleg az amerikai lerakók biogázának 20%-át fogják fel és használják energianyerésre, és Európában a helyzet még jobb. Azonban még ideális körülmények között sem tudunk a fejlődő gáz 90%-ánál többet befogni, és valószínű,hogy a gyakorlatban az arány inkább a 60%-hoz van közel. Ezért még az e tekintetben élenjáró Németország hulladéklerakóiból is évente 10 millió tonna metán szökik meg. Azt is figyelembe kell venni, hogy a biogáz felfogásával járó gazdasági teher a lerakás utáni első 7-10 évben vállalhatatlanná válik, s azt követően azt akkor is abbahagyják, ha a biogáz utána még évtizedekig lassú tempóban tovább fejlődik. A hulladékból történő energianyerés nagyszerűsége valószínűleg tehát megáll abban, hogy egy alapvetően rossz és kártékony gyakorlatot némileg elviselhetőbbé tesz (Abbasi–Abbasi 2010). A szélerőművek nagy előnye, hogy hűtővizet nem igényelnek. Azonban a szélerősség csökkenésének, amit nagy tömegben kiváltanak, lehetnek kellemetlen következményei: a szélerőműtelep alatt elhelyezkedő tavak vize melegebbé válhat, mert párolgásuk csökken, a talajnedvesség pedig megnövekedhet. A rotoroktól főként a ragadozó madarak populációi vannak veszélyben, egyrészt kis egyedsűrűségük, másrészt vadásztechnikájuk miatt. A denevérek veszélyeztetettsége hasonló mértékű (a denevéreknek hazánkban egyébként valamennyi faja védett, 100 000 Ft eszmei értékkel). A nagy szélerőműfarmok egyes erőművei között kiépített utak és távvezetékek pedig még nagyobb fenyegetést jelentenek az állatvilágra, mint maguk a rotorok. A turbinák zaja, amit a közelben esetleg található völgyek felerősíthetnek, és amelynek egy jelentős komponense a lakóházak rezgését előidézni képes

infrahang, valamint a televíziós adás vételének zavarása „csak” a lakosság számára lehet kellemetlen. A változó szélerősség miatt a szélerőművek teljesítménye nagyon ingadozó, ezért a szélerőműlétesítéssel párhuzamosan vagy hasonló teljesítményű gázerőműveket is kell létesíteni, vagy valamiképpen gondoskodni kell a szeles időben termelt energia tárolásáról a szélcsendes időszakokra. Ezek a tároló létesítmények (pl. a szivattyús-tározós rendszerek) környezetvédelmi szempontból sajnos gyakran még problematikusabbak, mint maguk a szélerőművek. Mindezekkel együtt az Abbasi szerzőpáros a kis helyi szélerőműveket tartja a környezetvédelmi szempontból legkevésbé ártalmasnak a megújuló energiaforrások közül (Abbasi–Abbasi 2010). A napenergia közvetlen hasznosítása (fotovoltaikus cellákkal vagy napkéményekkel) a megújulók közül több szempontból is a legelőnyösebb, bár egységnyi teljesítményre vonatkoztatva mind a területigénye, mint a felépítéséhez szükséges anyagok előállításának energiaigénye meghaladja a fosszilis erőművekét. Ráadásul utóbbiak között számos erősen mérgező vegyület is van (pl. foszfin, diborán, CdTe, hidrogén-szelenid). A napelemek vagy tükrök közelében vegyszeres gyomirtásra is szükség lehet, ami újabb jelentős terhet ró a környezetre. A napkéményekben elérhető fényintenzitás meghibásodás esetén az ott dolgozó munkások látására komoly veszélyt jelenthet, a közelben élő madárpopulációkra pedig üzemszerű működés esetén is. A közvetlen napenergiából történő termális energiafejlesztés mindezeken túl még sokkal több hűtővizet is igényel, mint a fosszilis erőművek. Ez azért nagy probléma, mert az ilyen létesítmények elhelyezésére legalkalmasabb területek, a sivatagok a legkevésbé vannak bővében a szükséges hűtővíznek (Abbasi–Abbasi 2010). A sivatag a Magyar értelmező kéziszótár szerint sivár pusztaságot is jelent, pedig tény, hogy a sivatagokban a növények és állatok szinte minden rendszertani csoportja jelen van, fajdiverzitásban pedig felveszik a versenyt a csapadékosabb élőhelyekkel. Úgy tartják, hogy Észak-Amerika sivatagjai fajokban ugyanolyan gazdagok, mint a füves puszták vagy a mérsékelt övi lomberdők. Különösen változatos a sivatagok rágcsáló-, hüllő-és ízeltlábú-faunája. A sivatagok nettó primer produktivitása vitathatatlanul alacsony, de a primer produktivitás egységnyi tömegű élő növényi biomasszára vonatkoztatott értéke a legmagasabbak közé tartozik a biomok között (Holzapfel 2008). Ezeket az ökológiailag értékes

területeket kívánnák sokan naperőművekkel befedni (MacKay 2009), gondolván, akkor legalább látnánk valami hasznukat ezeknek a „sivár pusztaságoknak”. Pedig ha évi 14,5 millió hektár erdő pusztulásának hallatán elszörnyülködünk, miért kellene örömmámorban úsznunk, amikor 1 millió négyzetkilométernyi (= 100 millió hektár), hasonló változatosságú élőhely naperőművekkel való elfoglalásáról szólnak a tervek? Sajnos nem is csak a sivatagok részesülnek a modern ember ilyesfajta megvetésében. Nemrég olvastam egy napilapban egy magyar faluról, amely büszke új fotovoltaikus erőművére – amelyet a település melletti lápon létesítettek „ez másra úgysem alkalmas” alapon. Az, hogy az egyébként igen fontos vizes élőhelyek az egész világon veszélyeztetettek (Primack 2014), és a legtöbb láp és mocsárrét hazánkban is rég kiszáradt és megsemmisült (Korda 2012), semmiféle szerepet nem játszott a döntésben. A NASA CALIPSO műholdja 2007 és 2013 között folyamatosan mérte a légmozgások által a Szaharából az Amazonas-medencébe (!) szállított por mennyiségét, amelyet évi 27,7 millió tonnában állapított meg (további 43 millió tonna szaharai por a Karib-tenger térségére hull). Az esőerdőre hulló nagy mennyiségű csapadék kimossa a talaj foszfortartalmának egy részét, amit épp ez az afrikai por – amely szerencsés módon gazdag a kimosott elemekben – pótol. Ha ez az interkontinentális anyagáramlás leállna, a brazil esőerdő talaja tápelemekben elszegényedne.31 Vajon nem épp ez fog történni, ha a Szahara területének egy részét napelemekkel fedjük le? Az Amazonasmedence erdőállományának már most is hiányzik a 20%-a, s lehet, hogy ezzel billenőpontra jutott el: elég egy kevés további károsítás, és az ökoszisztéma összeomlik, mert nem tudja fenntartani a saját fennmaradásához szükséges csapadékmennyiséget.32 Nem lehet, hogy épp a Szahara naperő-művesítése adja meg neki a kegyelemdöfést? Ha így történik, az esőerdő pusztulása nyomán levegőbe kerülő szén-dioxid mennyisége valószínűleg sokkal nagyobb lesz, mint amennyit az azt kiváltó naperőművekkel megtakarítani remélhetünk. A naperőművek helyfoglalásának ökológiai következményeit mérsékelné, ha azokat minden esetben bezárt gyárak, korábbi külszíni fejtések területein létesítenék. (De csak mérsékelné, hiszen ezek a területek rekultiváció után értékes élőhelyekké válhatnak – kivéve, ha erőművet vagy más ipari létesítményt telepítenek a helyükre.) A gyakorlat

azonban nem mindig ez. Az Egyesült Államoknak például épp a délnyugati vidékét szemelték ki egy nagyszabású naperőmű-építés számára, ahol sivatagokon és félsivatagokon kívül erdőket és prériket is találunk, gazdag kétéltű-, hüllő-, madár-, kisemlős-és nagyemlősfaunával. A fejlesztés vízigényes naperőműtípusok esetében a felszíni vizek jelentős eltérítésével is jár, ami pedig a vízi fajok életlehetőségeit veszélyezteti (Spellman 2015). A SunShot fedőnevű terv 2030-ra 370 000-1 100 000 ha, 2050-re 860 000-2 500 000 ha lefedésével számol (SunShot Vision Study: Solar Power Environmental Impacts and Siting Challenges 2012). A fotovoltaikus napelemek előnyeit sem szabad elhallgatnunk. Környezetre gyakorolt hatásukat az összes megújuló energiaforrás közül a legkisebbnek tartják, míg a területegységenként velük előállítható energiát a legnagyobbnak. Szerencsére ma már az sem igaz rájuk, hogy gyártásuk ugyanannyi energiát igényelne, mint amennyit teljes élettartamuk során megtermelnek. A mai modern technológiákkal gyártott típusok 0,8-1,8 év alatt visszaadják azt az energiát, amibe előállításuk került (Boyle 2012, MacKay 2009). A naperőművek területigénye 3,5–16,5 acre/MW33 (Spellman 2015), vagyis 1,42–6,68 ha/MW (1 acre = 4046,78 m² ≈ 0,405 ha). A fotovoltaikus napelemek működése nem igényel vizet, de a napkéményeknek 600-650 gallon vízre is szükségük van MWh-nként. Léteznek ugyan víztakarékos technológiák, de ezek drágábbak és a hatásfokuk alacsonyabb.31 A naperőművek működése nem jár üvegházgáz-kibocsátással, de az előállításuk, telepítésük, karbantartásuk, élettartamuk végén leszerelésük és további kezelésük igen. A legtöbb becslés 0,07-0,2 font CO₂-ekvivalens/kWh-ban határozza meg a kibocsátásukat, ami jóval alatta marad a földgáz- (0,6-2 font CO₂e/kWh) vagy széntüzelésű (1,4-3,6 font CO₂e/kWh) erőművek emissziójának31 (1 font = 0,4536 kg) (Spellman 2015). Ha a földgázerőműre 1,3 font CO₂ e/kWh-t, a naperőműre 0,135 font CO₂e/kWh-t fogadunk el átlagértékként, akkor ez épp tízszeres különbség. Az eredményt más források is megerősítik.34 Kiderült azonban, hogy a kínai technológiával gyártott napelemek szénlábnyoma kétszerese az Európában gyártottaknak, ami azért aggasztó, mert alacsonyabb áruk miatt várhatóan ezek fognak elterjedni; Kína már ma is a piac több mint 60%-át birtokolja.35 A számítást életciklus-analízissel végezték,36 vagyis a kétszeres

szénlábnyom kétszeres üvegházgáz-kibocsátást is jelent 1 kWh megtermelt energiára. A (kínai) napelem és a földgáztüzelésű erőmű közötti különbség tehát csak ötszörös. Egy modern egyetemi tankönyv DECC-től (Department of Energy and Climate Change, UK) idézett adatai szerint az európai naperőművek átlagos üvegházgáz-kibocsátása 85-90 g CO₂e/kWh, szemben a gázerőművek 398 g, az olajtüzelésű erőművek 653 és a széntüzelésűek 909 CO₂e/kWh értékével. Európai viszonylatban a megújulókat az utóbbiak közül a gázerőművekkel érdemes összehasonlítani, mert kontinensünk energiafejlesztése alapvetően a földgázra épül (Everett–Boyle 2012). Ha ezeket az adatokat fogadjuk el, akkor a napenergia és a gázenergia kiaknázásának üvegházgázlábnyoma között kb. ötszörös a különbség, amit a napelemek Kínából való beszerzése 2,5-szeresre mérsékel. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy ha ujjcsettintésnyi idő alatt 100%-ban sikerülne áttérnünk gázenergiáról kínai napelemekre, 20 év múlva – az energiaigény növekedése miatt – már ugyanannyi üvegházgázt bocsátanánk a légkörbe évente, mint jelenleg. A nagy területeket elfoglaló naperőművek esetében a felület fényvisszaverésében előállt változást is figyelembe kell venni. Az a tapasztalat, hogy a fotovoltaikus elemek fényvisszaverése általában kisebb, mint azé a felületé, ahol elhelyezik őket. Így a naperőművek létesítése egyrészt csökkenti a felmelegedést (hiszen kiváltja a fosszilis erőműveket, és kevesebb üvegházgázt juttat a légkörbe), másrészt növeli a felület hőelnyelését, amivel viszont a melegedés irányába hat. Vajon mi a két hatás eredője? Megéri egyáltalán naperőműveket telepíteni? Egy tanulmány megvizsgálta a kérdést, és arra jutott, hogy az albedócsökkentő hatást messzemenően ellensúlyozza a CO₂-kiváltó hatás, így nagyon is megéri. A felszín sötétebbé válásának csak kb. 1/30akkora a melegítő hatása, mint ha ugyanazt az energiát fosszilis energiahordozókból állítanánk elő.37 Ezen a ponton azonban a régi problémába botlunk: talán ez az 1/30 most elhanyagolható, de mi lesz 80 év múlva, amikorra a világ energiafogyasztása megharmincszorozódik (5 × 16 = 80, és 2⁵ = 32)? Tapodtat sem mozdulunk előre a fenntartható energiatermelés felé! Sőt, e körülmény arra világít rá, hogy ha a jövőben sikerülne is megvalósítanunk a naperőművek létrehozásának és működtetésének tökéletes szén-dioxid-semlegességét, a velük elfoglalt felület sötétedése miatt a globális felmelegedés leállítása akkor is vágyálom maradna csupán.

Mi történik, ha ezt az új tényezőt eddigi számításainkba belekalkuláljuk? Ha feltételezzük, hogy a naperőmű tizedannyi üvegházgáz légkörbe kerülését okozza, mint egy átlagos fosszilis erőmű, akkor a felület sötétedése 90/30 = 3%-nyi üvegházgáz melegítő hatásával egyenértékű. Ez a naperőmű effektív kibocsátását 10-ről 13%-ra növeli, ami a fosszilisok kibocsátásának már nem az egytizede, hanem szinte csak az 1/8-a. Ennek megfelelően a naperőművi termelésre való teljes átállás után már nem 3,32 darab kétszereződést (23,32 = 10), azaz 3,32 × 16 = 53 évet kell várni az eredeti kibocsátás helyreállásáig, hanem 3 darab kétszereződés (2³ = 8), 48 év is elég lesz ugyanehhez (3 × 16 = 48). Ha célunk a fenntartható energiatermelés megvalósítása, akkor ezen az úton ez egy újabb lépés hátrafelé. Ami az emberiség hosszú távú energiaellátásában szintén ígéretes nukleáris energiát illeti, az urán tengervízből való kivonásának technológiái még annyira kísérleti fázisban vannak, hogy üvegházgázlábnyomaikról egyelőre nincsenek adatok. Azonban nem lennék meglepve, ha az atomenergia teljes életciklusának üvegházgázkibocsátását a duplájára vagy még annál is nagyobb mértékben megnövelné. Az Egyesült Királyság UK Committee on Climate Change szervezete az ország 2030-ban tervezett energiaellátására négy forgatókönyvet dolgozott ki. A legborúlátóbb szerint energiafogyasztásuk 28%-át, a legoptimistább szerint 46%-át fogják megújuló energiaforrásokból fedezni2 (Boyle et al. 2012). Tegyük fel, hogy a felét. Addig azonban van 16 év, ami alatt energiaigényük várhatóan épp megkétszereződik. Fogyasztásuknak az a fele, amelyet fosszilis energiahordozókból fedeznek, akkora lesz, mint ma az egész, és ugyanannyi szén-dioxidot is juttat a légkörbe. A másik fele, amit megújulókból állítanak elő, ötödannyi (kínai napelemekkel 2,5-nyi) üvegházgáz levegőbe kerülésével jár. Még ha némileg túl is teljesítik legderűlátóbb elképzeléseiket, a szigetország üvegházgázkibocsátása 2030-ban akkor sem lesz alacsonyabb a mainál, és ebben nincs benne a Távol-Keletről származó ipari termékek üvegházgázlábnyoma. És nem az egész világra alkottunk előrejelzést (amely lakóinak négyötöde fejlődő országban él), hanem az egyik legfejlettebb és leggazdagabb országra. Ha 16 év alatt megkétszereződik, 32 év alatt megnégyszereződik az emberiség energiaigénye, és azt napenergiával akarjuk majd kielégíteni,

akkor 32 év múlva (részben kínai) naperőművekkel ugyanannyi üvegházgázt fogunk kibocsátani, mint most fosszilis erőművekkel. Ha az energiaigény duplázódásához 36 év kell, akkor 72 év múlva lesz ugyanez a helyzet. A lényeg mindegyik esetben ugyanaz: az emberiség, ha át is áll megújuló energiaforrásokra, nem szabadul meg az egyre fokozódó üvegházgáz-kibocsátás rémétől, és ennek következményétől, a globális éghajlatváltozástól. Csupán annyit érhet el, hogy bioszféra-átalakítását egy újabb szintre emeli (amivel valószínűleg még instabilabbá teszi a klímát: Vida 2012). A megújulókra való átállást azonban – sajnos vagy szerencsére – aligha nevezhetjük zökkenőmentesnek. Hiszen amíg 1973ban részesedésük a világ energiatermeléséből 12,4%-ot tett ki, 2008-ra ezt az értéket csak 12,9%-ig sikerült feltornászni (Vida 2012). Nem túl nagy eredmény három és fél évtized alatt! Ha azonban az egységnyi teljesítményű erőmű területigényét is figyelembe vesszük, akkor is kb. tízszeres különbséget találunk, csak ezúttal épp a fosszilis erőmű javára. A Mojave-sivatag 2100 GWh/év teljesítményű naperőműve 7000 acre területet foglal el, míg egy ugyanilyen teljesítményű széntüzelésű erőműnek elég 640 acre is.38 Igaz, ha a szénbányászat területfoglalását is figyelembe vesszük, akkor a szénből történő energiatermelés helyigénye megközelíti a naperőműét,39 vagy esetleg túl is haladja azt.40 Az Entergy netről letölthető összesítése szerint egy 1800 MW-os atomerőműnek 1100 acre, egy ugyanekkora teljesítményű naperőműnek vagy szélerőműnek viszont 13 320 acre, illetve 108 000 acre területre van szüksége. A fosszilis energiahordozók másik vitathatatlan előnye, hogy bányászatuk, szállításuk és használható formába hozásuk (pl. olajfinomítás, brikettgyártás) viszonylag kis energiabefektetést igényel, amihez képest az előállított termék energiatartalma óriási. A kőolajkitermelés kezdetén például 1 egységnyi energia befektetésével 100 egységnyi kőolajat lehetett felszínre hozni. Ezt az arányt az adott energiahordozó kinyerhetőségével, azaz EROEI-értékével (Energy Return On Energy Invested) adjuk meg, amely a kőolajra a kőolajkorszak elején tehát 100:1 volt. Az EROEI magas értéke az energiát olcsóvá, a társadalmat pedig energiafalóvá tette. Idővel egész civilizációnk arra rendezkedett be, hogy az energia ezután is mindig könnyen elérhető és olcsó lesz. Azonban a fosszilis energiahordozók felszínhez közeli, könnyen kitermelhető készletei lassan kimerültek, és EROEI-jük ebből

következően csökkenni kezdett. Az olaj kinyerhetősége már századunk első évtizedében 8:1-re mérséklődött. Mivel a megújuló energiaforrások EROEI-je jellemzően mindig is sokkal alacsonyabb volt a nem megújulókénál, kiaknázásuk sosem volt annyira kedvező, mint a fosszilis energiahordozóknak. A 2010 előtt felszerelt napelemek EROEI-je például 1:1-nél is kisebb volt, ami azt jelenti, hogy gyártásuk és elhelyezésük energetikailag sosem fog megtérülni. Különösen igaz lehet ez a Kínában gyártott és Európában felszerelt napelemes rendszerek nagy részére (Heinberg–Fridley 2016, Vida 2017, Végh et al. 2008). A gyakorlatban az energiahordozók energiasűrűségének is nagy jelentősége van. A kőszén 35 MJ/kg-os, a földgáz 55 MJ/kg-os, az olaj 42 MJ/kg-os, de akár az emberi táplálék 10 MJ/kg-os (szárazanyagra vonatkoztatva) energiasűrűsége mellett is eltörpül az akkumulátoraink 0,1–0,5 MJ/kg-os értéke. Ez a hatalmas különség a magyarázata a villanyautók még most is viszonylag szerény – de a legtöbb úti célunk eléréséhez már most is tökéletesen megfelelő – hatótávolságának (Heinberg–Fridley 2016). Takács-Sánta (2008) az ember bioszféra-átalakító hatása növekedésében hat nagy ugrást különböztet meg. Nem lehetetlen, hogy a tűzhasználat, a nyelv,a mezőgazdaság, a civilizálódás, a többi kontinens európai meghódítása és az ipari forradalom után (utóbbi egy részlépéseként) a megújuló energiaforrásokra való áttérésre is úgy fogunk tekinteni utólag, mint bioszféra-átalakításunk egyik újabb ugrására. Az áttérést Wright (2005) nyomán akár fejlődési csapdának is nevezhetjük. A rendelkezésre álló adatok alapján úgy gondolom, hogy az emberiség üvegházgáz-kibocsátásának növekedését ezek sem tudják megállítani, viszont elterjedésük idővel környezetünk olyan mértékű iparosításához vezet (szél-és egyéb erőművek, energiatározók minden talpalatnyi helyen), ami talán még a mai vezető technokratákat is meglepné. A sivatagok naperőművekkel való lefedése pedig az iskolapéldája lehetne az élőhelypusztításnak, ami Standovár és Primack (2001) szerint a biodiverzitást leginkább veszélyeztető jelensége korunknak (további veszélyeztető tényezők az élőhely-fragmentáció, az élőhelyleromlás, a fajok túlhasznosítása, az idegenhonos fajok betelepítése, valamint a fertőző betegségek terjedése). Aggasztó belegondolni, hogy a megújuló energiaforrások valószínűleg csak a „termelj többet, fogyassz többet” elv továbbvitelére

szolgálnak. Még ha 100%-ban át is állunk rájuk, a már ma is túlfeszített földi rendszer további degradációja elkerülhetetlen. S ha az energia könnyebben elérhetővé válik, ami mindig az energiafogyasztás növekedését vonja maga után, a környezeti ártalmak és a hulladékprobléma további növekedése borítékolható (Abbasi–Abbasi 2010). Helyesebb lenne inkább messzemenően alkalmazkodnunk a ránk váró új helyzethez. Fejenként kevesebb energiát kellene használnunk és sokkal hatékonyabban. Akkor kellene használnunk, amikor rendelkezésre áll, s nem amikor kedvünk tartja. Kevesebb árucikket kellene vásárolnunk, és azokat úgy kellene gyártanunk, hogy a végtelenségig lehessen őket javítani. Valószínű, hogy a jövő energiagondjain csak jelenlegi gondolkodásmódunk átalakításával, igényszintünk lejjebb adásával tudunk majd úrrá lenni.41 Ez sem lesz kis feladat. Ahogy a fosszilis energiák bősége forradalmi változásokat hozott mind a gazdaságban, mind a társadalomban, mind az emberek életében, a megújulókra való kényszerű átállás – az energia korlátozottságának és időszakos elérhetőségének elfogadása – ugyanilyen horderejű változások elindítója lesz az előttünk álló évtizedekben. Meg kell majd barátkoznunk a mobilitás csökkenésével, a kevesebb ruhával és iparcikkel, és sokféle munkát, amit ma gépek végeznek (például a mezőgazdaságban), emberi erővel kell majd elvégeznünk (Heinberg–Fridley 2016). Meg kellene végre vizsgálni – javasolja az e fejezetben sokat idézett Abbasi szerzőpáros –, hogy a fogyasztás jelenlegi szintje, amely egyre nagyobb energiaigényt támaszt és egyre több hulladék termelésére sarkall, valóban hozzájárul-e az élet végső céljához: a boldogsághoz. Nem lehetne-e inkább egy másfajta létmódot találni, amely legalább ugyanilyen életminőséget nyújtana az embereknek, de sokkal kisebb energiafogyasztás mellett?

Talajok és mezőgazdaság 1950 és 1990 között a világon 580 millió hektárnyi terület vált az erózió martalékává. Ez nagyobb, mint egész Nyugat-Európa (Somogyi 2003), és évente 145 000 km² (Magyarország területe csak 93 030 km²) pusztulását jelenti. Még ha a termőképességet műtrágyázással ideig-óráig fenn is tartjuk, a talaj szervesanyag-és mikroelem-tartalmát, a

talajélőlényeket, a talaj víztartó képességét ily módon nem lehet helyreállítani (Abbasi–Abbasi 2010). A talajpusztulás átlagos sebessége Magyarországon 40 t/ha/év (Moser–Pálmai 1992). Hihetetlen nagyságrendnek tűnik. Csakugyan lehetséges volna, hogy minden egyes hektárról minden évben 40 tonna talaj pusztul le? A kérdés megválaszolásához elég csak abba belegondolnunk, hogy ha egy kocka alakú, vízzel töltött, 1 köbméteres tartály csapját kinyitjuk, és tartalmát 1 ha (=10 000 m²) területű medencébe engedjük, akkor a benne levő 1 tonna víz egyenletesen szétterülve 0,1 mm vastagságban fogja a medence alját borítani. 40 tonna víz beleengedése már 4 mm vízmélységet eredményezne. De mivel a „föld” sűrűsége a vízénél nagyobb (nedvességtartalomtól függően 11001800 kg/m³ a négyjegyű függvénytáblázatok 2004 szerint), 40 tonna talaj eróziója csak évi 2-3 mm-es magasságcsökkenésben mutatkozik meg. (A szakirodalmi adat szerint 1 mm talajréteg tömege 1 hektár területen 15 tonna: Pimentel et al. 1993.) Nincs gazda, aki ezt egy durva göröngyökkel fedett szántóföldön észrevenné, még akkor sem, ha tudatosan törekedne erre. A szintcsökkenés megmérését pedig végképp kivitelezhetetlenné teszi, hogy a szomszéd földek és a földutak magassága is hasonló tempóban csökken. Az erózió hatása hosszabb idő alatt is csak ott szembetűnő, ahol a termőföld szántástól megmenekült területtel (pl. temetővel) határos: itt a szintkülönbség 150 év alatt akár 3 méteresre is nőhet (Diamond 2005). Trópusi és mérsékelt övi viszonyok között termőföldeken 2,5 cm (340 tonna) talaj képződéséhez 200-1000 évre van szükség, ami 0,3-2 t/ha/év talajképződési sebességnek felel meg. Az Egyesült Államokban az erózió sebességére még elfogadhatónak tartott 11 t/ha/év ezt sokszorosan meghaladja, és nyilván nem tekinthető fenntarthatónak. A tényleges amerikai talajpusztulási sebesség az 1990-es években 18 t/ha/év volt, jóval felette még az „elfogadható” szintnek is. Az európai termőföldeket sújtó erózió sebessége hasonlóan a 10-20 t/ha/év tartományban mozgott akkor (Pimentel 1993). Az amerikai erózió sebessége az elmúlt két évtizedben ugyan valamelyest csökkent (kb. 10 t/ha/évre), de például Kínában jelenleg is eléri a 40 t/ha/évet, Afrika-szerte pedig harminc év alatt a korábbi érték hússzorosára növekedett (Pimentel–Pimentel 2008a). A világon évente az erózió és egyéb okok miatt elveszített talajmennyiség óriási: 6 millió hektár. Valójában az évente tarra vágott

11,6 millió hektárnyi erdő több mint felét, talán 80%-át a termelésből kiesett földek pótlására fogják be (Pimentel 1993). Aligha nevezhető fenntarthatónak ez a gyakorlat! Pedig az 1993-ban megállapított érték alatta van a mainak. Jelenleg évente 10 millió hektár termőföldet veszítünk el erózió és további 10 millió hektárt másodlagos szikesedés következtében (Pimentel–Pimentel 2008a). Ez összesen több mint két magyarországnyi terület. E veszteség, valamint a népességnövekedés következménye, hogy az egy főre eső termőterület 1994 és 2004 között 20%-kal csökkent (Wright 2005). A talajképződés sebessége mezőgazdasági viszonyok között nagyon lassú: 500 (Pimentel–Pimentel 2008a) – 1000 év42 szükséges hektáronként 2,5 cm (azaz 600 t) talaj képződéséhez. Vagyis 500 vagy talán 1000 év is kell ahhoz, hogy annyi talaj képződjön, mint amennyit 60 (USA) illetve 15 (Kína) év alatt az erózió lepusztít. A talajvesztés tempója tehát 8,3–66,6-szer nagyobb, mint a talaj képződéséé. Nem csoda, hogy a XX. század második felében (1954–1994) az összes szántóföldek 30%a terméketlenné vált, és nagy részükön abbahagyták a gazdálkodást. A történelmi időkben a mezőgazdaság ennél jóval lassúbb ütemben tette tönkre a talajokat, az utóbbi tízezer évben mégis mintegy 2 milliárd hektárnyi termőföldterületen hagytak fel a termeléssel, ami nagyobb terület, mint amekkorát jelenleg ugyanerre a célra használunk (1,5 milliárd ha) (Pimentel et al. 2008c). Másképpen úgy is mondhatjuk, hogy 10 ezer esztendő alatt több mint felét tönkretettük annak, ami mezőgazdasági termelés céljára alkalmas volt. Más szerzők úgy becsülik, „csak” 4,3 millió km² területet veszítettünk el, ami valamivel több mint harmada a használat alatt álló szántóföldterületünknek (Myers 1988 in Goudie 2013). Magyarországon az erózió átlagos sebessége egy korábbi adat szerint 40 t/ha évente. Az 1950 és 1990 közötti negyven évben a magyar termőföldterület ennek megfelelően 8,6 millió hektárról 8,2 millió hektárra csökkent (Moser–Pálmai 1992). Ha ezt a talajpusztulási sebességet a jövőben is fenntartjuk, 800 év alatt valamennyi termőföldünket elveszítjük. Ha a honfoglaló magyarok is így bántak volna a földjeikkel, már rég nem lennének talajaink! A Föld mezőgazdasági területei összesen 4973,4 millió hektárt tesznek ki, amelynek 0,309%-a szántóföld (Lyuri 2009), vagyis 1536,8 millió ha szántóterülettel rendelkezünk. Ha évente ebből 20 millió hektár esik ki (Pimentel–Pimentel 2008a, Myers 1988 in Goudie 2013), akkor

nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy évente a művelésre alkalmas terület 1,3%-át elveszítjük. Ez azt jelenti, hogy ha nem találunk ellenszert a jelenségre (valamint a szikesedésre és más talajproblémákra is), és nem alkalmazzuk azokat kiterjedten, akkor 2090-re (vagyis 2014-hez képest 77 évvel később: 1536,8/20 = 77) nem maradnak termőtalajaink. S közben, ahogy az éhezésről szóló fejezetben látni fogjuk, a még megmaradó talajok és a rajtuk termesztett növények ásványianyag-tartalma is folyamatosan csökken. Nyilvánvaló, hogy amíg szántóföldekről termények formájában elszállított elemek nem a földekre vissza, hanem a tisztított szennyvízzel a folyókba s onnan a tengerekbe kerülnek (ahol többek között részt vesznek a korallzátonyok élővilágának pusztításában), a szennyvíziszap hulladéktárolókban végzi (ahol belőle üvegházhatású metán szabadul föl), halottjainkat pedig temetőkben földeljük el, anyagkörforgásról és fenntartható mezőgazdálkodásról szó sem lehet (Martenson 2011). A különféle talajmegőrző módszerek kombinálásával – amelyek legfontosabbika a szántás elhagyása – az erózió sebessége állítólag akár ezredrészére is csökkenthető (Pimentel et al. 1993). Azonban mivel legfőbb tápláléknövényeink olyan egyéves növények, amelyeket évente újra kell ültetni, és helyüket szántani muszáj (uo.), kérdés, létezhet-e fenntartható mezőgazdaság egyáltalán. David R. Montgomery számításai nagyságrendileg hasonló eredményre vezettek. Az általa kiindulópontul használt becslés szerint a Földön a talajerózió sebessége évente 23 milliárd tonnával haladja meg a talajképződés sebességét, azaz minden esztendőben összes talajkincsünk 1 százalékát veszítjük el. Ebben az ütemben száz év alatt az utolsó lapátnyi földünk is elfogy, állítja (Montgomery 2012). Mindkét gondolatmenet egybevág az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezete jelentésével, mely szerint már csak szűk 60 esztendeig számíthatunk arra, hogy a földjeink teremnek.43 Az utolsó aratás időpontja tehát a 2070-es évekre esik, de ez természetesen a legkevésbé sem jelenti azt, hogy a problémák akkor kezdődnek. A szilárd burkolattal lefedés, a városodás is jelentős forrása a termőföldveszteségnek. 1945 és 1975 között egy Nebraska nagyságú termőterületet, vagyis több mint 200 000 km²-t betonoztak le a világon (Pimentel et al. 1993). Nem túl bölcs lépés ez az emberiségtől, amely táplálékának 97%-át a szárazföldekről szerzi be, és csak a maradék 3% származik a tengerekből és az édesvizekből (Pimentel 1993).

Az elmúlt négy évtizedben a világ élelmiszer-termelése kétszeresére növekedett, annak ellenére, hogy a termőföldterület ugyanezen idő alatt csak 12%-kal nőtt. A modern mezőgazdaság nagy teljesítményét a nagy termésátlagú gabonafajtáknak, az óriási mennyiségű nitrogén-és foszforműtrágyának (amelyekből 7-szer, ill. 3,5-szer annyit használunk, mint korábban), a hasonló mértékben megnövelt mennyiségben kiszórt növényvédő szereknek és az öntözés elterjedésének köszönheti (Khan– Hanjra 2009). Azonban ezen intézkedések mindegyike, így például maga az öntözés is problematikus. A felszín alatti vízkészletek pótlódása általában a 0,1–0,3%/év tartományban van, miközben sok helyen ennél jóval gyorsabb ütemben folyik kitermelésük. Jól ismert példa az indiai Tamil Nudué, ahol a talajvízszint 25-30 métert esett az 1970-es években. Peking ennél is rosszabb helyzetben van (1 méter süllyedés évente), de Tianjin még a fővárost is megelőzi 4,4 m/év értékével (Pimentel–Pimentel 2008a). Az öntözés energiaigénye sem lebecsülendő: 1 hektár öntözése évente 150 kg szén-dioxid levegőbe kerülése árán valósítható meg. Hogy ez mennyire jelentős lehet, arra India a legjobb példa, ahol az összes energiafelhasználás harmadáért az öntözés a felelős. A műtrágyák közül a nitrogéntartalmúak előállítása a leginkább energiaigényes. Ahhoz, hogy a talajt 1 kg-nyi nitrogénnel dúsítsuk, 0,86 kg szénnek kell a légkörbe kerülnie; 1 kg foszfor (P₂O₅) talajba juttatása 0,17 kg szén, 1 kg kálium (K₂O) 0,12 kg szén levegőbe kerülésével jár. A növényvédő szerek előállításához is sok (fosszilis) energiára van szükség. A gyomirtó szerek gyártása 4,7 kg C/kg, a gombairtóké 5,2 kg C/kg, a rovarirtóké 4,9 kg C/kg „áron” valósítható meg (Khan–Hanjra 2009). Miközben évről évre két magyarországnyi terület esik ki a termelésből, a világnépesség töretlenül növekszik. Az eredmény már most is megfigyelhető. Az 1960-as években Afrikában egy főre 0,5 ha művelhető terület jutott, 2001-ben viszont már csak 0,32 ha (Harsch 2004 in Khan–Hanjra 2009). A Földön 1960 és 2008 között az egy főre jutó termőterület 0,5-ről 0,23 hektárra esett vissza (Pimentel–Pimentel 2008a). Nem épp szerencsés fejlemény, hiszen a 2007-et követő három és fél évtizedben az élelmiszerigény 70-90%-os növekedését jelzik előre (de Fraiture et al. 2007 in Khan–Hanjra 2009). Még ha a feladat megoldható is lenne, az a meglévő területek még intenzívebb használatát követelné. Ez pedig tovább növelné mind a termesztés víz-és energiaigényét, mind a környezeti problémákat, s az eredmény az egy főre jutó terület még gyorsabb csökkenésében nyilvánulna meg (ami ráadásul a maradék még

intenzívebb használatát tenné szükségessé). Persze van hová csökkenni, Kínában már most is jó, ha 0,08 ha művelhető terület jut egy főre, ami már csak túlnyomórészt vegetáriánus étrendet tesz lehetővé (Pimentel– Pimentel 2008a). A mezőgazdaság jelentős üvegházgáz-termelő is, a holland kibocsátás 7,5%-áért felel (Netherland’s Environmental Assessment Agency 2009 in Bos et al. 2014). Érdekes, hogy az arányon az egyéb szempontokból kívánatos biogazdálkodás elterjedése még rontana is, hiszen ott a gyomirtás herbicidekkel nem, csak mechanikai módszerekkel vagy perzseléssel megengedett, a gyommentesítés energiaigénye ezért nagyobb. A különbség a vizsgált szántóföldi kultúrákban átlagosan 1540%, azaz ennyivel teljesít a biogazdálkodás ebből a szempontból rosszabbul. A biogazdálkodás területegységre jutó energiaigénye – a kisebb vegyszer-és műtrágyaigény miatt – összességében kisebb, mint a hagyományos gazdálkodásé, ugyanakkor a területegységre jutó terménymennyiség is alacsonyabb. Ugyanis a hagyományos farmok nitrogén-utánpótlásuk felét műtrágya formájában kapják, amivel a biofarmok nem tudnak versenyezni (Tudge 2002). Így ha az üvegházgázkibocsátást az egységnyi tömegű termésre vonatkoztatjuk, a biogazdálkodás előnye eltűnik, sőt mind az üvegházgáz-kibocsátása, mind az energiaigénye 30-50%-kal magasabbnak bizonyul a hagyományosnál. Tejtermelésben viszont a biogazdálkodás a környezetkímélőbb, mind az üvegházgáz-kibocsátást, mind az energiaigényt tekintve. Úgy tűnik, a biogazdálkodás önmagában nem, csak a vegetáriánus táplálkozás elterjesztésével és a helyi gazdák termékeinek előnyben részesítésével karöltve képes megoldani az emberiség élelmiszer-ellátási gondjait (Bos et al. 2014). A vegetáriánus táplálkozás térnyerése környezeti szempontból (is) fontos lenne. Az Egyesült Államok 300 millió lakója 8 millió lábasjószágot tart húsigénye fedezése céljából, amelyek jóval kisebb számuk ellenére összesen 7-szer annyi gabonát fogyasztanak el, mint az emberek. Egy jószág tehát átlagosan 300-szor annyi gabonát fogyaszt, mint egy ember (Pimentel–Pimentel 2008b). Emellett 1 kg hús előállítása 2-15-ször annyi vizet (4000-15 000 l/kg) igényel, mint 1 kg gabonáé (1000-2000 l/kg), pedig az ugyancsak vízigényes. Az állati fehérje előállításának energiaigénye is 2,5-10-szeresen haladja meg a növényi fehérje energiaigényét. Az, hogy gabonatermésünk egyharmadát állatokkal

etetjük meg, nagymértékben csökkenti az energiahatékonyságunkat, és növeli az ökológiai lábnyomunkat (Khan–Hanjra 2009). Mi jelenthetne megoldást a talajés táplálékproblémára? A biotermesztésről azt mondják, akár 75%-kal is képes csökkenteni az eróziós talajveszteséget.44 Ha a 10 t/ha/év ütemű amerikai eróziót csakugyan mérsékelné 2,5 t/ha/év-re, akkor 500-1000 év alatt 1 hektárról 1250-2500 tonna talaj eltűnésével kellene számolnunk. Ha ezt összevetjük az 500-1000 év alatt képződő talajmennyiséggel (600 t), akkor egyértelműen megállapíthatjuk, hogy még így is bőven veszteségesek lennénk. Még inkább nyilvánvaló ez, ha a magyar vagy a kínai eróziós rátára gondolunk (40 t/ha/év). Igaz, ha az egész Földön késlekedés nélkül áttérnénk a biotermesztésre, akkor összes talajtakarónkat nem hetvenhét, hanem háromszáz év alatt veszítenénk el. A biotermesztés jó ötlet, amit már rég bevett gyakorlattá kellett volna tennünk, ám hosszú távon sajnos ez sem megoldás. Vannak szántás nélküli („no-till”) termesztési módszerek és egyéb eróziócsökkentő eljárások, amelyek kombinálásával a talajvesztés tempója a tized- (Scherr–Sthapit 2009), de akár az ezredrészére is csökkenthető (Pimentel et al. 1993). Utóbbi már tökéletesen elég lenne ahhoz, hogy mezőgazdaságunk fenntarthatóvá váljon. Azonban a szántás nemcsak eróziónövelő tényező, hanem a gyomok elleni védekezés igen hatásos módja is. Ha elhagyjuk, több gyomirtó szerre lesz szükség,45 ami nehezen összeegyeztethető a vegyszerek mellőzésére irányuló törekvéseinkkel. A no-till technikák megjelenése és elterjedése óta a kijuttatott herbicidek mennyisége valóban a sokszorosára növekedett.46 Hagyjuk ki a termesztésből a talajt? Már erre is vannak bejáratott technológiáink. De amellett, hogy a vízkultúrában előállított termények sokszor teljesen íztelenek, előállításuk tömegegységre számolva tízszeres energiabefektetést igényel a talajon termesztéshez képest (Pimentel–Pimentel 2008a). Egy olyan világban, ahol úgyis energiaszűkében vagyunk, és ahol a mezőgazdaság már most is energiafaló ágazat, a hidropónia aligha választási lehetőség.

2. fejezet Hanyatló sokféleség „A farmokon és városokon kívüli természet világa nem díszes háttér, hanem a Föld kémiájának és éghajlatának szabályozását végzi (…)” (James Lovelock: Gaia halványuló arca) „A természettől való általános, egyre fokozódó elidegenedés nagymértékben okolható a civilizált emberiség esztétikai és etikai eldurvulásáért.” (Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne) „Ma a legtöbb civilizált ember városlakó, vagy legalábbis városban végzi a munkáját. Mindennapi életükben szinte csak élettelen, főképpen ember alkotta dolgokkal találkoznak. Elfelejtették azonban, hogyan bánjanak mindazzal, ami él; ahol csak érintkezésbe kerülnek ilyenekkel, hihetetlenül rövidlátó módon kezelik, és megsemmisítenek mindent, amiből életünk táplálkozik. Mivel mindaz, amivel nap mint nap bánnak és amit fontosnak tartanak, emberi alkotás, mindent elkészíthetőnek tartanak.” (Konrad Lorenz: Ember voltunk hanyatlása) „Az evolúciónak körülbelül 10 millió évre volt szüksége ahhoz, hogy a változatosságot a katasztrófát megelőző szintre hozza. A hosszú várakozási idő s annak tudatában, hogy mekkora nagy kárt okoztunk egyetlen emberöltő alatt, leszármazottaink – finoman kifejezve – sértődöttek lesznek.” (E. O. Wilson: Minden egybecseng)

A biodiverzitás A tudósok által eddig leírt fajok száma 1,5-1,8 millió közötti. Ennél pontosabb adatot nem tudunk, mert sok esetben egy fajt egymástól függetlenül többször is leírnak, ugyanakkor gyakran kiderül, hogy egy fajnév számos testvérfaj gyűjtőneve. Egyes madárfajok, amelyek anatómiailag gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek, élőhelyválasztásban és nászénekben sokszor annyira különböznek, hogy egyáltalán nem szaporodnak egymással, így külön fajnak kell őket tekinteni (Wilson 2002). Nemrég hasonlót tapasztaltak több delfinfajnál is, de itt a nászének helyett genetikai vizsgálatok szolgáltatták az árulkodó jelet (Würsig 2001). Az utóbbi évtizedekben átlagosan kb. 15 000 új fajt írnak le évente (04 Biodiversity, internetről letölthető47). Ezek csak a leírt fajok, de hány faj él a Földön összesen? A kutatók becslései e tekintetben rendkívül széles tartományt fognak át, egyesek

szerint 3,6 millió, számos vizsgálat azonban 100 millió fölé teszi a végleges fajszámot (Wilson 2002). Standovár és Primack (2001) forrásai szerint a legszerényebb becslések is 5 millió körül mozognak, de a merészebbek 150 millióig mennek el (és tudományosan ezek is legalább annyira megalapozottak). Ám még a harmincmillió feletti becslésekben sincs benne a valódi és ősbaktériumok hatalmas fajszáma (Tudge 2005), amely egyes vélemények szerint akár a 400 milliót is elérheti önmagában (Tudge 2002). A becslések bizonytalansága tehát több nagyságrendnyi: még azt sem tudjuk, hogy 5, 50 vagy 500 millió egyéb fajjal osztjuk meg életterünket a Földön! E. O. Wilson joggal nevezi Földünket „alig-alig ismert” bolygónak (Mihók et al. 2007). Ez azonban cseppet sem tart vissza bennünket a fajok gátlástalan megtizedelésétől. Ha összes számukat 10 milliónak tételezzük fel, akkor Wilson szerint óránként 3 faj kihalásával számolhatunk (Myers–Simon 1994). A kihalások sebessége természetesen ennél jóval nagyobb, ha bolygónkat nem 10, hanem 100 millió faj népesíti be. Könnyen lehet, hogy még Diamond (1992) 17 faj/órás becslése is túl alacsony. Hogy e számokat megfelelően értékelni tudjuk, érdemes emlékezetünkbe idézni Colin Tudge (1995) sorait. Az ikertornyok lerombolása évfordulóján a gyászolók hagyományosan felolvassák az odaveszett csaknem háromezer áldozat nevét. A teljes felolvasás körülbelül három órán át tart.48 Ha ugyanezt megtennénk a kipusztult fajokkal (ha ugyan tudnánk mindegyikük nevét!), az emlékezés nem kevés ideig tartana. A neves tudományos szakíró számításai szerint, ha minden létező faj nevét egy másodperc alatt ejtenénk ki (amelyek fele vagy háromnegyede századunkban feltehetően csakugyan ki fog pusztulni, lásd később), megszakítás nélkül egy évig tartana, mire 30 millió faj neve elhangzana. Pedig ez talán csak a töredéke a kipusztulásra ítéltetett fajoknak. De ha csak egyetlen év során kipusztult fajok neveire szorítkoznánk, Diamond 17 faj per órás becslését alapul véve akkor is csaknem 150 000 névnek kellene elhangoznia, ami 150 órát, azaz jó 6 napot venne igénybe. Ráadásul a következő év végén már 12 napig, a rá következő végén 18 napig, és minden újabb év elteltével újabb hat nappal hosszabb ideig tartana a szomorú megemlékezés. Hatvan év múlva már az egész év sem lenne elég a nevek felolvasásához. A ma (még) élő fajok száma tehát elképzelhetetlenül nagy, de ha az elmúlt földtörténeti korok már kihalt fajait is tekintetbe vesszük, akkor még

ennél is jóval nagyobb számokkal kell megbarátkoznunk. A ma élő fajok ugyanis – egy általánosan elfogadott becslés szerint – alig 1%-át teszik ki a Földön valaha élt fajok számának (Purves–Orians–Heller 1995). (Más becslések szerint a Földünkön élt fajok 95%-a halt ki máig: Somogyi 2003). Könnyen elképzelhető tehát, hogy 50 milliárd faj van, amelynek bolygónk valaha otthona volt. Eredendő tudatlanságunkat leghívebben az a Prochlorococcus nevű baktérium testesíti meg, amelyet 1988-ban fedeztek fel. A további kutatások hamarosan kiderítették, hogy a tengervíz minden köbcentimétere 70-200 ezret tartalmaz belőle, így vitán felül ez a Föld leggyakoribb élőlénye! S kis mérete miatt mégis csak nemrég vált ismertté. De a nagyobb testméretek birodalmában is akadnak meglepetések, még a magasabb taxonok tekintetében is. 30 év alatt két új állattörzset is felfedeztek a mélytengerekben, 1983-ban a Loriciferákat, 1996-ban a Cycliophorákat (Wilson 2002). Senki sem tudja, hány faj őrzi még ott inkognitóját. A munkát nem kis mértékben hátráltatja, hogy az egész világon csak néhány olyan speciális tengeralattjáró van szolgálatban, amely le tud merülni a tengerek átlagos mélységéig (azaz 3790 m-ig49), s ezek közül kettő amerikai filmrendezők magántulajdona. A hangsúly a speciális szón van, mert még a legmasszívabb katonai atomtengeralattjárók sem merülhetnek 500 méternél mélyebbre, 700-800 m alatt pedig összeroppannak.50 Új fajok felfedezéséhez azonban nem kell okvetlenül batiszkáf. Még az oly jól ismert virágos növények csoportja is rendszeresen szolgál meglepetésekkel az őket vizsgáló biológusoknak. A botanikailag alaposan feltárt Észak-Amerikában évente 60 új fajt írnak le. Némelyik olyan frekventált helyekről kerül elő, mint például a Calochortus tiburonensis, amelyet San Francisco belvárosától 15 km-re találtak meg 1973-ban, vagy a Clematis morefieldii, amely az alabamai Hunstville külvárosában rejtőzködött 1982-es felfedezéséig. Még a nagy termetű emlősök közül is időről időre kerülnek elő új fajok. Az 1990-es évek közepén az Annamitahegységben (Vietnam és Laosz területén) négy ilyen emlősfajt fedeztek fel, amelyek közül az egyik (egy szarvasfaj) tömege a 35 kg-ot is eléri. A Vu Kvang marha – amit a helyiek szaolának neveznek – is az utóbbi 50 évben vált a nyugati világ számára ismertté, pedig 100 kg-os tömegével nem számít éppen kis testűnek. Még legközelebbi rokonaink, a főemlősök sem kivételek, amelyek közül Russel Mittermeier a ’90-es években kilenc

új fajt írt le, de véleménye szerint még további legalább száz vár felfedezésre (Wilson 2002). A taxonómusok előtt tornyosuló nehézségeket jól illusztrálja a mindössze negyven négyzetmérföldes védett brazil erdőrészlet, a Reserva Florestal Adolfo Ducke esete is. A területről 1965-ig valamivel több mint 1000 növényfajt írtak le, amelyek kb. 60%-a volt fásszárú. A Kew-i (Egyesült Királyság) Royal Botanic Gardens kutatóinak 1993-ra, tehát csaknem három évtizedes munkával 1200-ra sikerült növelniök a területről ismert fajok számát. Újabb ötévnyi összehangolt erőfeszítést igényelt egy speciális határozókönyv megalkotása, ami szerencsés módon együtt járt az ismert fajszám csaknem megduplázódásával: 2005ben már mintegy 2200 növényfajt tartottak nyilván a kis erdőrészletből (közülük 1300 volt fa). Figyelemre méltó, hogy már az 1965-ös fajlista elkészítése is több évtizedes munka eredménye volt, pedig csak a bizonyítottan ott élő fajok felét tartalmazta. További évtizedekre volt szükség a fajok másik felének megtalálásához, és ki tudja, mennyi idő kell még a teljes botanikai feltárás elvégzéséhez (Tudge 2005). S ezek csak a legfeltűnőbb, virágos növényfajok. A rovarok, atkák, fonálférgek, gombák és egyéb, kevéssé ismert taxonok leírt fajainak száma évente 1-2%-kal növekszik. A Dumoga-Bone Nemzeti Park esőerdejében (Indonézia) 1985-ben gyűjtött mintegy 1 millió bogár taxonómiai feldolgozása máig nem fejeződött be, és a következő néhány évtizedben az anyag a tudományra új fajok ezreinek leírásával kecsegtet (Standovár–Primack 2001). A leírt fajok száma a hasonló kutatómunkáknak köszönhetően átlagosan naponta 300-zal gyarapszik (Somogyi 2003). Az ízeltlábúak és a prokarióták felderítése ma még egynéhány tucat hektáros, védett trópusi esőerdőben is megoldhatatlannak tűnik, hát még Földünk egészén. Gondoljunk csak bele, hogy ha csak 100 millió megismerésre váró faj van, és évente átlagosan 20 ezer új fajjal gyarapodik a leírtak száma (Mihók et al. 2007), akkor 5000 év múlva kerül fel az utolsó név a listára. Vessük ezt össze a korunk legnagyobb tudósai között számon tartott Edward O. Wilson (2002) becslésével, aki szerint 2100-ig a bioszféra növény-és állatfajainak fele ki fog pusztulni. „Ha tényleg ilyen sok van, még akkor is marad bőven” – gondolhatja a laikus. Ám a megfigyelések azt bizonyítják, hogy egyetlen faj eltűnése is járhat globális következményekkel (ahogy mértéktelen elszaporodása is, mint

azt az Azolla példáján látni fogjuk). A tengeri algák által termelt dimetilszulfid például az egész bolygón meghatározó befolyással bír a felhőképződésre (Wilson 2002), s ezen keresztül az éghajlatra is. Több milliónyi faj eltűnésének következményei pedig egyszerűen beláthatatlanok. A fajok kipusztulásának üteme mégis egyre gyorsul, jelenleg legalább 10%-uk veszélyeztetett. 1996 és 2000 között 169-ről 180-ra nőtt a kritikusan veszélyeztetett emlősök, 168-ról 182-re a kritikusan veszélyeztetett madárfajok száma (Somogyi 2003). Sajnos még ma sem tudjuk pontosan, hogy miért van szükség ekkora diverzitásra a Földön, de a biológusok többségi véleménye szerint a megfelelő fokú változatosság az élő rendszerek hosszú távú működésének alapfeltétele. Az ember természet feletti győzelme mindig csak időleges, akár a kórokozó–orvostudomány, akár a kártevő– mezőgazdaság háborút is vesszük alapul (Somogyi 2003). Hosszú távon e harcoknak csak vesztesei lehetünk – nagy kár, hogy ez nem gátol meg bennünket abban, hogy új frontokat nyissunk. Wilson (2002) azt is megjegyzi, hogy „a már ismert fajoknak csupán 1%-át tanulmányoztuk kicsit nagyobb részletességgel, mint az elkülönítésükhöz szükséges vázlatos anatómiai leírás”. Magyarországon 4000 alga-, 2000-2500 nagygomba-, 800 zuzmó-, 600 moha-és 2200 őshonos edényes növényfajt írtak le eddig, ami együttesen nagyjából 10 ezer fajt jelent. Az állatfajok száma ennél jóval nagyobb: 560 gerinces, 3000 nem ízeltlábú és 40 000 ízeltlábú gerinctelen, azaz összesen 43-44 ezer magyar állatfajról van tudomásunk (Korsós és Mészáros 1998-ban megjelent összefoglalóját idézi Standovár–Primack 2001). Utóbbiak közül 10 000 bogár, 10 000 hártyásszárnyú, 9500 pedig kétszárnyú rovar. (Óriási szám, pedig meg sem közelíti a trópusi esőerdő gazdagságát, amelyből egyetlen hektárnyi akár 300 fafajnak és több mint 40 ezer rovarfajnak is otthont adhat: Tudge 2009.) Az agronómushallgatók tankönyve (Jenser–Mészáros–Sáringer 1998) 400 állatfaj életmódját mutatja be meglehetős részletességgel a szamóca-fonálféregtől az őzig, ami a hazánkból leírt 43 ezer fajnak majdnem pontosan az 1%-a. Ez nem jelenti azt, hogy a magyar mezőgazdászok ne ismernék ennél jóval több kártevő életmódját (aki erről meg akar győződni, lapozzon bele a Növényvédelmi állattan kézikönyve című hatkötetes munkába), de azt se felejtsük el, hogy számos fajról az ilyen összefoglalók sem tudnak túl

sokat, pedig Magyarország még a világ faunisztikailag jól feltárt részei közé tartozik (Standovár–Primack 2001). Képzeljünk el egy 10 000 különböző alkatrészből álló repülőgépet, amelyek közül mindössze 100-at ismerünk, azokat is épp csak olyan mértékben, hogy képesek vagyunk megkülönböztetni őket egymástól. E 100 közül azonban csak egyetlenegynek a működéséről van némi elképzelésünk, a többi 99-ről fogalmunk sincs, mi lehet a feladata. Nyilván még ennél is kevésbé lehetünk tisztában annak a 9900 alkatrésznek a működésével, amelyek létezését csak sejtjük. De még a 99 néven nevezhető alkatrész egymással való kapcsolata is szinte teljes rejtély számunkra. Nos, e repülőgépen utazva mégis az a fő elfoglaltságunk, hogy hajigáljuk kifelé az alkatrészeket, egyiket a másik után. Amíg csak a ruhafogast vagy a koktélospoharat dobjuk ki, nincs nagy vész. De mi lesz, ha a botkormány vagy a függőleges vezérsík is sorra kerül? Wilson szerint a század végére már a fele alkatrész hiányozni fog. Mennyi az esélyünk, hogy semmi létfontosságú nem lesz közöttük? És vajon meddig fogunk még repülni? Valaminek egészen biztosan történnie kell, mert a környezetkárosítás még egy évszázadon keresztül ebben az ütemben nem folytatódhat – állítja Diamond (1992). A fejlettnek nevezett társadalmak látszólag töretlen és soha véget nem érő jólétben élnek, de az emberi létszám egyre nő, a termékeny talaj egyre kevesebb, az éhezés egyre nagyobb, a tengerek halkészlete kimerült, és egyre fokozódik a környezetrombolás. Sok faj feliratkozott az élőhalottak listájára: ezeknek még vannak élő egyedei, de oly kevesen, hogy megöregedésükkel és elpusztulásukkal maga a faj is odavész hamarosan (uo.). „A bioszféra napról napra, óráról órára újjáteremti ezt a világot, és tartja bámulatosan instabil egyensúlyban” – hangzik E. O. Wilson (2002) figyelmeztetése, amelyet még mindig csak kevesek értenek. Ha más fajokat kipusztítunk, saját magunkat hozzuk lehetetlen helyzetbe. A sok millió faj léte nem felesleges luxus, amelyről, ha kedvünk úgy tartja, lemondhatunk, hanem ezek létünk nélkülözhetetlen kellékei. Az állatok ugyanis közösségeket alkotnak, amelyek minden tagjának léte feltételezi az összes többi jelenlétét. Ha bármelyiküket eltávolítjuk a közösségből,a hiányához az összes többinek alkalmazkodnia kell, ellenkező esetben elkerülhetetlenül kipusztul. Ugyanez történik akkor is,

ha kívülről beviszünk egy idegen fajt. Ezért rendkívül veszélyes bármely idegenhonos faj szándékolt vagy véletlen elterjesztése (Tudge 2009). Az ember léte is ugyanúgy függ a többi fajétól, mint bármelyik másiké, hiszen mi is egy táplálékhálózat részei vagyunk. Sőt, rengeteg más igényünk is van a táplálkozáson kívül, aminek kielégítését szintén más fajoktól várjuk. A belélegzett oxigént, az épületekbe beépített fát, a termékeny talajt a többi faj állítja elő nekünk, nekik köszönhetjük a szennyvizünk megtisztítását és a szerves hulladékaink lebontását, de ők gondoskodnak arról is, hogy a levegő továbbra is a számunkra kedvező összetételű maradjon. Rövid számolás után a valóságtól legelrugaszkodottabb közgazdász is rájönne, hogy nem élhetünk a többi faj szolgáltatásai nélkül. De akkor miért nem tartjuk meg csak a számunkra fontos fajokat? – kérdezheti a megrögzött szkeptikus. Mert az ő létük is számos további faj lététől függ. És jelenleg még igen messze vagyunk attól, hogy akár csak megbecsülhessük, mely fajokat kell meghagynunk ahhoz, hogy a számunkra nélkülözhetetlenek is mind megmaradjanak (Diamond 1992). Sok olyan faj van, amiket nemrég nemcsak hogy nem ismertünk, hanem el sem tudtuk képzelni, hogy esetleg létezhetnek. A baktériumok vagy ősbaktériumok (amelyek egyáltalán nem közeli rokonai egymásnak) között ma már olyan fajokat is ismerünk, amelyek 120 °C-on is életképesek (hipertermofilek), -20 °C-on sem áll le a növekedésük (pszichrofilek), nagyon savas vagy nagyon lúgos közegben sem pusztulnak el, vagy, mint a Deinococcus radiodurans, az atomhulladéklerakókban is vígan folytatják életüket (Davies 2010a). Utóbbiak olyan sugárdózist is gond nélkül elviselnek, amelynek az ezredrésze is két hét alatt megölne egy embert. E kivételes képességüknek azonban gyakori természetes előfordulási helyeiken, az antarktiszi kőzetekben, a foltos tőkehalban és a lámaürülékben ritkán veszik hasznát. Mindenesetre a legalkalmasabb jelölteknek tűnnek a bolygóközi utazások viszontagságainak túlélésére (Wilson 2002). Más fajaik ennél is egzotikusabb helyeket választottak maguknak élettérül. Az 1980-as években nagy meglepetést keltett, amikor mélyfúrások során több kilométeres mélységekben mikrobákat találtak. Mélytengeri fúrások során még az elérhető legnagyobb mélységben is,1 km-en, mikrobák millióira bukkantak a kőzetek minden egyes köbcentiméterében (Davies 2010a), de vannak adataink 3-4 km-es mélységekben tenyésző társaikról is. E

különleges élőlényközösségeket SLIME (Subsurface Lithoautotrophic Microbial Ecosystem: felszín alatti litoautotróf mikrobiális ökoszisztéma) néven tartják számon a kutatók. E. O. Wilson feltételezése szerint egy minden felszíni életet elpusztító kataklizma után ezek a lények idővel felfedeznék maguknak a felszínt, és az ottani életterekhez alkalmazkodva lassan betöltenék az üressé vált ökológiai fülkéket (Wilson 2002). Jelenleg még elképzelésünk sincs arról, milyen mélységig nyúlhat le és horizontálisan meddig terjedhet ez a sűrűn lakott régió, mindenesetre Thomas Gold osztrák származású csillagász (a doktorátust sosem szerzett tudós,51 aki mégis a brit királyi természettudományi társaságnak és az amerikai tudományos akadémiának is tagja) úgy véli, hogy legalább akkora biomassza létezik a felszín alatt, mint fölötte (Davies 2010a). Az ősbaktériumokkal kapcsolatban egy másik szerzőpáros (DeLong és Pace, 2001) is felveti azt a gondolatot, hogy esetleg ők alkothatják a földi biomassza 20%-át (Vida 2012). Ha „Tommy” Gold sejtése bebizonyosodna, alaposan meg kellene változtatnunk a világképünket. De már maga a felvetés is elárulja, mennyire nem ismerjük még bolygónk élővilágát, és mennyire nem zárható ki, hogy valamikor – talán épp e mélységi mikrobák között, amelyek valószínűleg régóta a felszíni élettől és a Nap energiájától függetlenül fejlődtek – az ún. árnyékbioszféra tagjaira lelhetünk (lásd később; Davies 2010). Még ha Goldnak igaza is van, akkor is azt mondhatjuk, hogy a bioszféra hártyavékony rétegben öleli körül a Földet (Wilson 2002), amely ennek megfelelően rendkívül sérülékeny. Ezen a bioszférahártyán belül azonban szinte nincs olyan hely, ahol az élet a lábát meg ne vetette volna. Még az antarktiszi McMurdo szárazvölgy rendkívül hideg és száraz klímája sem akadályozza meg, hogy a Föld tápanyagban legszegényebb talaján vagy húsz fotoszintetizáló baktériumfaj, egysejtű algák, gombák és a velük táplálkozó fonál-és kerekesférgek, atkák, ugróvillások és más apró gerinctelenek meg ne telepedjenek. Az antarktiszi tengerjég is csak felületes ránézésre élettelen, a rövid nyár alatt moszatok, evezőlábú rákok és krillek otthonává válik. Az extrém nyomásokat tűrő szervezeteket nemcsak a mélyfúrásokkal elért kőzetekben, hanem a Challengermélység (Mariana-árok,11 034 m) iszapjából is kimutatták: a mintákban százszámra nyüzsögtek a valódi és ősbaktériumok, és a gombák képviselői közül is előkerült jó pár. Az óriási nyomás és a hideg kombinációja az antarktiszi Vosztok-tó. 3-4 km vastag jég zárja el a külvilágtól, ezért azt gondolnánk, vizében bármiféle élőlény előfordulása

kizárt. A vizet 300 m-re megközelítő fúrások mégis baktériumokat és gombákat hoztak a felszínre. A vízbe szándékosan nem hatoltak be, nehogy a fúrófejtől idegenhonos fajokkal fertőződjön meg (uo.). A kutatók azonban csak 2012-ig tudtak ellenállni a csábításnak, így a talán 15-25 millió évig izoláltan fejlődő, egyedülálló ökoszisztéma elkülönültsége mára megszűnt. Szerencsére csak egy kis időre, mert a furatba hatoló víz azonnal megfagyott, jól záró dugót hozva létre. A viták még folynak, hogy a vízben talált élőlények nem a fúrófejjel jutottak-e be.52 1500 óta 322 szárazföldi gerinces faj pusztult ki, és a megmaradt fajok populációi is átlagosan 25%-os egyedszámcsökkenést szenvedtek el. A gerinctelenek még rosszabb helyzetben vannak, a vizsgált populációk 67%-ában átlagosan 45%-os gyakoriságcsökkenést tapasztaltak (Dirzo et al. 2014, absztrakt53). Jelenleg a gerinces fajok 1633%-át fenyegeti a kipusztulás veszélye. A nagy termetű fajok eltűnése a ragadozók eltűnésével jár, ez pedig a rágcsálók egyedsűrűségének megkétszereződését vonja maga után. A több rágcsáló pedig a paraziták számának növekedését okozza, ami a betegségek gyorsabb terjedését is jelenti. Elgondolkodtató, hogy miközben az elmúlt 35 évben az emberiség lélekszáma megduplázódott,a gerinctelenek száma majdnem ugyanilyen arányban (45%-kal) csökkent. A fajok számának csökkenése pedig nemcsak pótolhatatlan veszteséget jelent, hanem az ökológiai rendszer funkcióképességének csökkenését is.54 Újabb kutatások eredményei arra mutatnak, hogy a kipusztulások üteme már a gerinctelenek esetében is drámaian felgyorsult. A németországi Észak-Rajna–Vesztfália 88 pontján 1989 óta állítanak fel rovarcsapdákat abból a célból, hogy felmérjék az ottani rovarnépességet. Riasztó eredményeikről nemrég számoltak be a német parlamentben. Kiderült, hogy a csapdánként fogott átlagos rovartömeg 1989 és 2014 között 1,6 kilogrammról 300 grammra zuhant. A csökkenés nemcsak néhány fajra vonatkozik, hanem minden rendszertani kategóriát egyformán érint a lepkéktől a vadméheken át a zengőlegyekig. Egy másik vizsgálat, amelyet egy Regensburg melletti természetvédelmi területen végeztek, megállapította, hogy a lepkefajok száma az utóbbi szűk két évszázadban (1840–2013) 117-ről 71-re esett. Fontos körülmény, hogy a 39 százalékos csökkenésre olyan élőhelyen került sor, amely természetvédelmi oltalom alatt állt.

Mi történhetett akkor azokon a helyeken, amiket nem védtek? – teszik fel a kérdést egy későbbi kutatás szerzői, akik 2017-ben megállapították, hogy Németország nemzeti parkjaiból az 1989 óta eltelt 27 évben eltűnt a repülő rovarok 76%-a.55 Negyedénél is kevesebb rovar mellett milyen jövőt jósolhatunk a velük táplálkozó kétéltűeknek, hüllőknek és denevéreknek? Magyarországon mindhárom előbbi csoportnak az összes faja védett, de vajon mennyire hatásos a védelmük, ha nem jutnak táplálékhoz? Mi lesz a madarakkal, amikor a madárfajok 60%-a rovarokkal táplálkozik? Mi lesz a vad növényfajokkal, amelyek 80%-a nem porzódik be, és nem hoz termést rovarok nélkül? Mi lesz az egész élővilággal, ha a minden táplálékhálózat alapját alkotó növények és a rovarok eltűnnek? Vagy ha pénzben gondolkozunk: az Egyesült Államokban a vad rovarok évente 57 milliárd dollár hasznot hajtanak.56 Mi mennyit veszíthettünk már eddig is a pusztulásukkal? „Irtjuk a rovarokat, mintha nem lenne holnap” – így hangzik egy méhpusztulásról szóló írás57 egyik alcíme. Kevesen értik, hogy miért fontos a megporzásban a többi rovarfaj, ha a házi méhek ezt úgyis elvégzik. Egyrészt azért, mert 1950 és 2007 között az amerikai házi méhek állománya több mint 50%-kal, az európaiaké 1985 óta 25%-kal csökkent. (A mérgező vegyszerek mellett ennek oka lehet sok minden, a klímaváltozástól az élősködő atkákon, betegségokozó vírusokon át a fajokban elszegényedett táplálkozóhelyekig.) Másrészt a házi méhek egyes termesztett növények virágait nem is tudják megporozni, trópusi vidékeken pedig általában nem is tartják őket, így ott szóba sem jönnek. De még a mérsékelt égövön is sokszor a vadméhek, lepkék, zengőlegyek viszik a prímet, és a házi méhek jelentősége csak másodlagos (Martin– Sauerborn 2013). Amikor az Egyesült Államok méhcsaládjainak még „csak” 5%-át pusztította ki – és további 15%-át hátrányosan érintette – a mezőgazdasági vegyszerhasználat, a megporzás elmaradásából eredő terméskiesés már akkor is évi 334 millió és 4 milliárd dollár között volt (Pimentel–Pimentel 2008a). Most az európai méhpopuláció csökkenésének mértéke 25%-os,a német rovarpopulációé 76%-os. Mekkora lehet a dollárban kifejezhető kár? Ráadásul a probléma nem korlátozódik Németországra, és súlyosságban is fokozódik. Egy friss tanulmány (Sánchez-Bayo– Wyckhuys 2019) szerint a rovarok biomasszája az elmúlt 33 évben 82%kal lett kisebb, ami évente 82/33≈2,48%-os csökkenésnek felel meg.

Mivel itt éves csökkenés alatt nem a mindenkori érték 2,48%-át, hanem az eredeti vizsgálat kezdő évében tapasztalt biomassza 2,48%-át értik a szerzők (ami tehát egy állandó érték), a változás lineáris, és az azt szemléltető görbe egy egyenes. Így ha az elmúlt három évtizedben tapasztalt tendencia még néhány évig marad (és mi másra számíthatnánk), akkor a maradék 16%-nyi rovarbiomassza eltűnése akár már 16/2,48≈6,5 év múlva bekövetkezhet. Lehet, hogy 2025-ben már egy gyakorlatilag rovarmentes bioszférától várjuk, hogy eltartson bennünket? A vad növények 80%-a nélkül, amelyek léte a beporzó rovaroktól függ? Úgy, hogy a világon előállítható termények mennyisége is – a beporzók hiánya következtében – 35%-kal csökken?58 A tanulmány szerzői szerint a fő bűnös az élőhelyeket megszüntető, vegyszereket és műtrágyákat használó intenzív mezőgazdaság. Javaslatuk szerint a növénytermesztés kevésbé intenzív módjaira kellene áttérni (kevesebb vegyszer, lehetőleg biotermesztés, meghagyott élőhelysávok a termőföldek között stb.). Mások ugyanakkor rámutatnak, hogy a gazdálkodás kevésbé produktív módjai új földek feltörését tennék szükségessé, ami a jelenleginél is nagyobb mértékben csökkentené a biodiverzitást.59 Mi akkor a megoldás? A példátlan elszegényedésben nem is „csak” a rovarvilág érintett. Egy 2014-ben megjelent Science-tanulmány azt állapította meg, hogy a gerinctelenek egyedsűrűségében az utóbbi négy évtizedben világszerte 45 százalékos hanyatlás következett be.60 Ennek – és az ember egyéb tevékenységeinek – a hatása már a táplálékhálózat felsőbb láncszemeiben is megmutatkozik. A 27 600 szárazföldi gerinces állatfaj egyedszáma és elterjedése 1900 és 2015 között 32%-kal csökkent, miközben az ember és háziállatai teszik ki a szárazföldi gerincesek biomasszájának több mint 97%-át. A huszonhétezret is meghaladó vad állatfaj a maradék 2-3 százalékon osztozik – amíg azt is el nem vesszük tőlük (Vida 2018). Remélem, mindenki számára világos, hogy az egyedés fajszámok drámai megfogyatkozásáért a vegyszeres mezőgazdaság, a légi és földi szúnyogirtás, a környezetszennyezés, a klímaváltozás és az egyéb emberi tevékenységek a felelősek. Közéjük tartozik a közlekedés is. J. Gepp osztrák zoológus 14 billiárdra becsüli az Ausztria útjain évente elpusztult rovarok számát. Egy-egy autó szélvédőjén és hűtőjén kilométerenként átlagosan 3000 rovar lapul szét. Az elütött őzek, mezei nyulak, házimacskák és sünök száma több tíz-vagy százezer évenként

(az egyes fajoké külön-külön) (Reichholf 1989b). Ezek az adatok már csak annál fogva is lesújtóak, mert a gerinctelenek a táplálékhálózat alapját jelentik. Ha már ők is eltűnőben vannak, az minden más faj számára is rossz hír.61 És ha már a védett területeken is ez történik, mitől várjuk, hogy a biodiverzitás csökkenésének megállítását célzó nemzetközi törekvések majd sikerre vezetnek? Egy másik fajpusztulást előidéző tényező a klímaváltozás. Ez a fajok populációit vándorlásra ösztönzi, ami többnyire már csak azért is kudarcra van ítélve, mert útjukat nemcsak tengerek, folyók, sivatagok és hegyláncok, hanem autópályák, szántóföldek és városok is keresztezik. És az elvileg megfelelő éghajlatot biztosító szélességi körön már egyáltalán nem biztos, hogy létezik még az az élőhely, ahová igyekeznek. Az első dokumentált emlőskipusztulásról, amely az éghajlatváltozásra visszavezethető, nemrég érkezett hír,62 és aligha kétséges, hogy továbbiak fogják követni. A krokodilok e tekintetben különösen veszélyeztetettek. Mindenki tudja, hogy a férfiak Y-kromoszómáját a nőkben X-kromoszóma helyettesíti, de nem minden állatfajban van ez így. A krokodilok és aligátorok esetében nem lehet genetikai vizsgálattal megmondani, hímről vagy nőstényről van-e szó, mert a két nem genetikailag egyforma. Az állat ivarát ugyanis nem a gének, hanem az embrionális fejlődés középső harmadában uralkodó külső hőmérséklet dönti el. Ha ez alacsony (28-31 fok) vagy magas (34-35 fok), akkor nőstények, ha a kettő közötti, akkor hímek kelnek ki a tojásokból. Akár 0,5-1,0 fok különbség is markáns eltolódást eredményezhet az ivararányban, amit a csapadékos, hűvös (sok nőstény) és a forró, aszályos évek között már sokszor megfigyeltek. A krokodilok élőhelyén általában az előbbi a gyakoribb, de a nemek egyensúlyát az időnként bekövetkező aszályos évek helyrebillentik. Egy fészken belül is gyakran előfordul, hogy a felső, nagyobb melegnek kitett tojásokból hímek, az alsókból nőstények fejlődnek. A hőmérséklet valószínűleg epigenetikai módosulások útján határozza meg a nemet. Némely kutatók ezért megkongatták a vészharangot, hogy e hüllők populációiban az egyik vagy a másik nem túlsúlyba kerülhet a klímaváltozás hatására, ez pedig akár a fajok kipusztulását is eredményezheti. Egy elképzelés szerint hasonló okból vesztek ki annak idején a dinoszauruszok is (Carey 2011, Mattison 2008).

A problémahálózat tehát szinte átláthatatlan. Mit tehetünk mégis egy ilyen helyzetben? Próbálkozások, szerencsére, vannak. Az Európa Tanács határozatban vállalta, hogy az Unió területén 2020-ig megállítja a biodiverzitás-csökkenést, amely jelenleg minden negyedik fajt kipusztulással fenyeget. Sajnos az új projekthez nem ad túl sok bizalmat, hogy a 2001-ben 2010-es határidővel hozott ugyanilyen célú határozata kudarccal végződött. Sőt, egy 1992-ben útnak indított hasonló törekvés (Convention on Biological Diversity, Rio de Janeiro) eredeti jelszavai az évek alatt lassan fenntartható fejlődéssé, majd fenntartható növekedéssé módosultak. Nehezen fogadjuk el a tényt, hogy a biodiverzitás-vesztés az emberi népesség és igényei növekedésének elkerülhetetlen velejárója. Bármennyire is szeretnénk, állatkertekkel, arborétumokkal vagy védett területekkel a fajok hosszú távú megőrzése nem lehetséges. Sharman szerint a környezet állapotának legjobb indikátora a biodiverzitás, és sajnos egyetlen példát sem ismerünk arra, hogy ennek csökkenését egy fejlett ország valaha is meg tudta volna állítani (Vida 2012, 2018). Jogosan aggódunk azon, hogy mezőgazdasági (sőt erdőgazdasági) monokultúráink, amelyek összesítve is csak pár tucat fajt képviselnek, képesek lesznek-e ugyanazokat az „ökoszisztéma-szolgáltatásokat” nyújtani, mint a helyüket hajdan elfoglaló fajgazdag társulások (Vida 1996). A diverzitás csökkenése kétségkívül az emberi egészséget fenyegető legnagyobb veszély (Westra 2000). Ha egy űrből érkező pártatlan lény megvizsgálná az utóbbi tízezer évben véghezvitt tetteinket (óriási energiaráfordítással környezetszennyezést folytatunk, miközben a nagy diverzitású vegetációt gyér, instabil és bioszféraszinten valószínűleg működésképtelen monokultúrákká változtatjuk), fajunknak valószínűleg nem a sapiens nevet adná. Sokkal inkább illenek ránk a „fejlődés alacsony szintjén álló”, a „primitív” és a „csekély intelligenciájú” jelzők (Vida 1996). A fajok kihalásának üteme 1999-ben a természetes érték 1000szeresét közelítette – vagyis 1000 kipusztult fajból 1 faj természetes okokból, 999 emberi beavatkozás miatt tűnik el1 –, de századunkban könnyen elérheti annak 10 000-szeresét is63 (Standovár–Primack 2001). Az UNDP (2007) szerint ez már meg is történt.64 Daniel Simberloff, a University of Tennessee egyik ökológusa azt állítja, hogy a fajkipusztulás mai sebessége minden korábbit felülmúl, még a 65 millió évvel ezelőttit

is.65 Álláspontjával nincs egyedül, az American Museum of Natural History 1998-ban készített felmérése szerint a biológusok 70%-a pontosan ugyanígy vélekedik.66 A már mostanáig nagy csapásokat elszenvedett földi biodiverzitás ráadásul gyorsuló ütemben csökken,67 és a kihalással veszélyeztetett fajok száma is növekszik.68 Az utóbbi 400 évben az emlősök és a madarak kihalásának sebessége is egyre nő. 1600 és 1700 között évtizedenként, 1750 és 1850 között évenként halt ki egy-egy emlős-és madárfaj, így azt mondhatjuk, a fajok jelentős része az utolsó 150 évben tűnt el bioszféránkból. A két taxon fajainak kihalási sebességét bemutató görbén csak az utóbbi néhány évtizedben látszik némi lassulás. Ez azonban minden bizonnyal inkább annak tudható be, hogy nemzetközileg egy fajt általában akkor fogadnak el kihaltnak, ha már legalább 50 éve nem találta senki. Azok a fajok is még hivatalosan létezőnek számítanak, amelyeknek összesen csak néhány példánya él állatkertekben (Standovár–Primack 2001), így felszaporításukra és belőlük életképes populáció létrehozására gyakorlatilag akkor sem lenne már esély, ha volna számukra háborítatlan élőhely. A görbe mindenkori utolsó 50 éve tehát valójában nem hordoz értékelhető információt a fajkihalások üteméről. Természetesen a Föld számára még nincs veszve minden. A bioszféra képes a kihalt fajok pótlására, de ehhez legalább 5-10 millió év szükséges (Myers–Simon 1994, Somogyi 2003). Vagyis mai tetteink legalább a következő 200 000 generáció életére hatással vannak. Még ha feltételezzük is, hogy a Föld hosszú távon csak 2,5 milliárd embert fog eltartani, 25 éves generációváltással számolva ez 500 milliárd embert jelent. Van-e jogunk ennyi ember életét ilyen mértékben elszegényíteni, megfosztani őket olyan fajok millióitól, amelyekkel mi még együtt élhettünk? Vannak persze szkeptikusok jó páran, akik nem aggódnak. Egyes közgazdászok olyan kijelentésekbe kapaszkodnak bele, melyek szerint például a kihalt fajok száma ismeretlen (Myers–Simon 1994). Ez természetesen igaz, mint ahogy az is, hogy a holokausztban meghaltak számát sem tudjuk pontosan. De helyes ebből olyan következtetést levonni, hogy akkor nem is kellett volna abbahagyni?

Az erdők sorsa

Nemcsak a fajok, hanem az erdeink is fogynak, a FAO szerint évente 14,5 millió hektárral van belőlük kevesebb.69 Ez már csak azért is aggasztó, mert a szárazföldi fajok 50-90%-a erdőben él (Somogyi 2003). A jelenség nem új keletű, Közép-és Nyugat-Európa nagy erdőirtása az 1050-et követő 200 esztendőben ment végbe, azóta erdőkkel alig rendelkezünk. Sajátjaikkal az amerikaiak sem voltak kíméletesebbek, ők 200 év alatt több erdőtől szabadították meg országukat, mint az európaiak 2000 év alatt. Az eredetileg 170 millió hektáros erdőtakarójuk mára 10 millió hektárosra apadt (Goudie 2013). Szintén a FAO állapította meg, hogy 1990-ben – a trópusi esőerdők 78%-át birtokló – 62 ország erdőterülete összesen 16,8 millió hektárral csökkent, jóval többel, mint az 1976 és 1980 közötti időszakban (9,2 millió ha/év) (uo.). Brazil tudósok szerint csak 2003-ban 24 000 km² amazóniai esőerdő veszett el, jelentős részben azért, hogy kielégíthessék az európai igényeket GM-mentes szarvasmarhahúsra és szójára (Wright 2005). Később az erdőirtások üteme mintha mérséklődött volna. A FAO 2005-ben70 és 2010-ben71 készült jelentései legalábbis arról számoltak be, hogy a kilencvenes években produkált évi 16 millió hektáros erdőveszteség az új évezredre évi 13 millió hektárra csökkent. A szervezet 2011-ben közzétett felmérése szerint azonban – amely a természetes erdősödést és az „erdőtelepítést” is figyelembe veszi – a nettó veszteség az 1990 és 2000 közötti 4,1 millió ha/évről a 2000 és 2005 közötti időszakban 6,4 millió ha/évre növekedett.71 Ráadásul az erdőfogyás sebességének korábban kimutatott csökkenése is háromnegyed részben annak tulajdonítható, hogy Kína 2000 és 2005 között 4 millió hektár „erdőt” telepített, azonban ezt a tempót aligha tudja a jövőben is fenntartani (Rakonczai 2008). Ami a brazil trópusi esőerdőket illeti, 2014 második félévében fogyásuk üteme a megelőző évinek 1,364,67-szeresére nőtt. Pedig a műholdas mérések csak a 250 000 négyzetméteresnél nagyobb irtásokat veszik figyelembe, miközben sok mezőgazdasági terület ennél kisebb. Az erdőirtás sebessége már 2012ről 2013-ra is növekedett, akkor 29%-kal. A jelenség a világ más tájain is megfigyelhető, egy globális trend része, amely ráadásul nem is új keletű: az 1990-es évek és 2010 között 62%-kal gyorsult a Föld esőerdeinek fogyása (nem pedig 25%-kal lassult, ahogy korábban állították). Ha a trend nem változik, 30-40 év múlva az Amazonas-medence erdő nélkül marad.72 A legfrissebb adatok arról árulkodnak, hogy bolygónk fás

vegetáció általi borítottsága – amibe nemcsak az erdőket, hanem a faültetvényeket is beleértjük – 2016-ban 29,7 millió hektárral, három magyarországnyi területtel csökkent. Másfélszer annyival, mint a megelőző évben.73 Az adatok helyes értékeléséhez jó, ha ismerjük a FAO-nak 2000-ben az erdőre alkotott új definícióját.2 Ennek értelmében erdőnek tekintendő minden olyan terület, amelynek kiterjedése legalább 0,5 hektár, ha belőle a fák koronája legalább 10%-ot beborít. Az International Geosphere Biosphere Programme (IGBP) erdődefiníciója ennél jóval nagyobb, 60%os borítottságot követel meg (Goudie 2013). Ha tehát egy természetes erdőt kivágunk, fölszántunk és díszfákkal ritkásan beültetve parkká alakítunk, a FAO szerint nem történik érdemi változás. Ez a definíció a korábbi számításokhoz képest önmagában 20%-kal „megnövelte” a Föld erdeinek területét (Rakonczai 2003, 2008), és persze nem tesz különbséget a faültetvények, illetve az ökológiai értelemben sértetlen erdők (más néven természetes, ős-vagy vadonerdők) között. Előbbiekben a sorba ültetett fák mind azonos korúak (sokszor genetikailag is azonos klónok), melyeket 10-80 éves korukban kivágnak, még mielőtt több száz vagy ezer éves maximális élettartamukat megközelítenék. Az erdőművelést – amit helyesen faültetvény-gazdálkodásnak kellene neveznünk – a mezőgazdálkodástól csak annyi választja el, hogy növényei fásszárúak, és betakarításukra fél év helyett csak egy-két évtized elmúltával kerül sor. Aljnövényzetük is szegényes, gyakran néhány cserje-és gyomfajra korlátozódik. Teljesen más egy igazi erdő, amelyben 100-200 növényfajt és kb. 1000 állatfajt is találni, és ki tudja, hányféle mikrobát (Vida 1996, Simon 2003a). Óriási a különbség az erdő és a faültetvény között, és jó lenne ezt a nyelvben is megkülönböztetni. Csak fákat lehet ültetni, erdőt (vagy más természetes társulást) nem. Ilyen magasan szervezet rendszereket létrehozni lehetetlen úgy, hogy a frissen szántott földbe elvetjük az oda illő vad növények magvait, majd megvárjuk, amíg felnőnek. Az eredmény gyomvegetáció lesz, amit csak sok szukcessziós lépés és hosszú idő után vált fel az ottani viszonyoknak megfelelő természetes társulás. Az ehhez szükséges idő láprétek esetében is legalább 35 év, de minél szárazabb az élőhely, annál hosszabb. Mérsékelt övi lomberdőknél évszázadokban, trópusi esőerdőknél évezredekben kell gondolkozni (Simon 2003b). Az Amazonas menti esőerdők biomasszája, ha kivágjuk őket, 175 év alatt is

csak kb. 75%-ban áll helyre (Goudie 2013). Amikor tehát „erdőtelepítés” történik, mi csak fát ültetünk, a többit a természet óriási regenerációs képessége végzi el (Somogyi 2003). Nyolc-tízezer évvel ezelőtt Földünkön 62,2 millió km²-t borítottak (ős)erdők (a szárazulatok 42%-át), ami 2000-re 40 millió km² alá csökkent (Rakonczai 2008). A Világ Erőforrás Intézet (World Resources Institute) elemzése szerint a Föld eredeti erdőtakarójának csaknem fele már eltűnt, és a veszteség túlnyomó része az utóbbi három évtized eredménye. A megmaradt erdőknek is csak a 40%-a őserdő (Somogyi 2003). Az őserdők „átalakulása” (értsd: kivágása és faültetvényekké alakítása) ráadásul nem csak a mérsékelt övi lomberdőkben folyik. A sokak által érintetlennek hitt trópusi erdők 40%-a már másodlagos erdő, mely a közelmúltban már átélt egy letermelést (Goudie 2013). Közép-és Nyugat-Európában a legnagyobb erdőpusztítás – amit akkoriban a termővé tétel heroikus korszakaként aposztrofáltak – az i. sz. 1050-et követő 200 esztendőben történt. Angliában a XVII. században gyakorlatilag már nem volt erdő, épp ezért vált először ott szükségessé a kőszén kitermelése. Észak-Amerika erdei az európai felfedezést követő 200 évben szenvedték el a legnagyobb pusztítást, nagyrészt ekkor csökkent a 170 millió hektár a mai 10 millióra (Goudie 2013, Vida 2012). A természetes erdők fogyása a többi kontinensen még nagyobb mértékű volt: a világ 80 országából gyakorlatilag eltűntek, és Európa területének is már csak 0,3%-át borítják (Rakonczai 2008, Somogyi 2003). Kiterjedésük (Intact Forest Landscapes) 2000-ben 12,8 millió km² volt (a földfelszín 9,7%-a), ami 2013-ra 8,1%-kal – 11,8 millió km²-re – csökkent.74 Földünk természetes erdőtakarójának öthatodát tehát már kiirtottuk, és a megmaradt egyhatodot fogyasztjuk tovább, kb. 0,7% per év (8%/12 év) sebességgel. Ha a pusztítás jelenlegi ütemében folyik tovább, egyes számítások szerint 100 év alatt a bolygó összes erdője elfogyhat.75 Sajnos a természetközelinek nevezett erdők sem egyebek korcsoportstruktúra nélküli (egykorú fákból álló) ültetvényeknél, csak éppen idősebbek, közelebb vannak a „vágásérettséghez” (Simon 2003a). Természetközelinek tekintett erdők Magyarország területének 7,5%-át fedik, vagyis összes „erdőnk” kb. egyharmada ilyen. Az emberi használat alól véglegesen kivont erdőterületek nagysága hazánkban 3200 ha (ez az erdőrezervátumok magterülete), ami hazánk területének kb. 0,03%-a. Ez a szám nem azt tükrözi, mintha megmaradt erdeinkre itthon olyan nagyon

vigyáznánk. Az európai erdőhelyzetre is jellemző, hogy Franciaország legféltettebb védett erdei azok a mesterségesen létrehozott tölgyesek, amelyeket kétszáz éve a célból ültettek, hogy a faanyaguk felhasználásával majd hajóhadat építenek, amellyel meghódíthatják Angliát. Kontinensünkön a még létező fás vegetáció egészségi állapota is egyre rosszabb. 1988 és 1997 között a 25%-nál nagyobb lombveszteséget elszenvedett fák aránya 13,2%-ról 23,1%-ra nőtt (Somogyi 2003). Az, hogy így bánunk ezekkel az értékes életközösségekkel, ostobaságunk egyik bizonyítéka. Hiszen az erdők létezésünk feltételei, nélkülük valószínűleg extrém időjárással, a katasztrófák számának növekedésével, a tiszta víz fogyásával, járványok, háborúk kitörésével, összességében az emberiség létszámának drasztikus csökkenésével kell számolnunk. Az erdők sok növényfaj otthonai is, amelyeknek csak kb. 1%-át vizsgálták meg eddig gyógyszerészeti szempontból. Talán az erdőirtásokkal évente több olyan növényfajt is kipusztítunk, amely valamely szörnyű betegség hatásos ellenszere lehetne. De maga az erdő is hasznos az egészségre. A tüdőbaj magyarországi járványait például az alföldi „erdőtelepítésekkel” (faültetésekkel) sikerült visszaszorítani, ugyanis az erdők nemcsak gátolják a kórokozók terjedését, hanem levegőjük gazdag antibiotikus hatású anyagokban is (Somogyi 2003). A mai Magyarország területének valamikor 85,5%-át borította erdő (Bartha–Oroszi 2003a, Somogyi 2003), ami a honfoglalás idejére 37,2%ra, 1800-ra 29,7%-ra, 1925-re 11,8%-ra csökkent (Bartha–Oroszi 2003b). Az, hogy mai erdősültségünk (amit helyesebben inkább „fásultságnak” kellene nevezni) 20,8%-os,77 egyértelműen a faültetvények térnyerésének köszönhető. Eljutottunk oda, hogy „ma már egyetlen erdőfoltja sincs Magyarországnak, ahol ne járt volna a fűrész, ahol legalább egyszer ne termelték volna le az ott lévő állományt”. Valamikor 85,5 százalékot kitevő őserdeinkből hírmondó sem maradt (Bartha–Oroszi 2003c), és „hazánknak egyetlen holdnyi olyan területe sincs, amelynek még eredeti növénytakarója lenne. Már az érintetlen véderdők és a védett területek is másodlagosak.” (Balogh János akadémikus a vele készült beszélgetésben egy szakközleményből idéz: Hollós 2013). Még a társulásokat leíró botanikai dolgozatok is átalakított erdők tanulmányozása alapján készültek, mert tudósaink a Kárpát-medencében már nem találnak őserdőt, amit kutathatnának. A mai botanikusok ezért

hajdani utazók, erdészek 100-150 éves leírásai és fekete-fehér fotográfiái alapján próbálnak meg képet alkotni arról, milyenek is lehettek az igazi erdők, amelyek utolsó foltjait a XIX. század végén ők még láthatták (Standovár in Bartha–Oroszi 2004). Ráadásul nem csak az összterület csökkent, hiszen 105 erdőtársulásunk közül 5 már teljesen eltűnt, további 22 pedig a megsemmisülés közvetlen közelében van (Somogyi 2003). Valamikor a magyarországi őserdőkben nem voltak ritkák az ezeréves tölgyfák és az 50 méter magas bükkök, és tele voltak természetesen elhalt fákkal (amelyek maguk is gazdag életközösségnek adtak otthont). 800-1000 évig is eltartott, míg a keményfák teljesen elkorhadtak. Az újulat is jórészt a kidőlt fák mohatakarójában indult csírázásnak. Az egy-egy erdőtársulásban élő fafajok száma az 5-15-öt is elérte, szemben a maiakban szokásos 1-2 fajjal (Somogyi 2003). Ma mindennek már nyoma sincs.

Népességnövekedés „Az emberiséget fenyegető veszélyek között egy sincs, amely végső soron ne a túlnépesedés következménye lenne.” „Ha nem sikerül legyőzni a túlnépesedést és a belőle származó veszélyeket, újra csak azt mondhatom: Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek…” „Ha úrrá akarunk lenni a világot fenyegető veszélyeken – amelyek közül a túlnépesedés az egyik legnagyobb –, akkor először gondolkodásunkat kell gyökeresen megváltoztatnunk.” (Konrad Lorenz: „Mentsétek meg a reményt!”) „De még közepes jövedelmi szinten is – ami például Jordániára vagy Thaiföldre jellemző – kevesebb embert tud eltartani a Föld, mint amennyi ma él. (…) Még olyan jövedelmi szinten is, amit a legtöbb elemző létminimumnak talál – évi 5-6000 dollár egy főre jutó vásárlóerő –, már fenntarthatatlan mértékben fogyasztanak az emberek. Ma pedig a világ népességének több mint egyharmada e küszöb felett él.” (Erik Assadourian, 2010: A fogyasztói kultúra tündöklése és bukása)

A világnépességi adatok több mint elgondolkodtatóak. Az i. sz. II. századi Róma fénykorában 200 millió lakossal büszkélkedhetett. A 15. században, Amerika felfedezésekor összesen 400 millióan voltunk. 1825ben, a szénkorszak kezdetekor 1 milliárd lakost számlált a Föld. 1925ben, az olajkorszak kezdetekor 2 milliárdnak volt szüksége az új energiaforrásra. 2000-ben 6 milliárd ember lakta a bolygót. Természetesen nem a számok, hanem a népességnövekedés tempója az igazán izgalmas: a második 200 millió emberhez Róma után 1300 év

kellett. A világnépesség ugyanilyen növekedéséhez napjainkban nem kell három év (Wright 2005), ami évi kb. 1%-os növekedésnek felel meg. Szomorú, hiszen környezeti problémáink első számú oka, hogy az emberek és haszonállataik (és gépeik) száma túl nagyra emelkedett. Annyira, hogy bolygónk „betegségét” akár poliantroponémiának is nevezhetnénk (Lovelock 2009). Nem, az emberiséget nem az önzés sodorja veszélybe, ahogy azt vallásos oldalról szokták mondani (pl. Tomka 2013), hanem a berögzült nézeteink megváltoztatására való képtelenség. Még ma is sokan azt állják, hogy a népességnövekedéssel semmi probléma, a gondot kizárólag egy szűk réteg fényűző életmódja okozza. Pedig ha a fejlett világot alkotó jó egymilliárd ember teljesen eltűnne Földünk felszínéről, a maradék hatmilliárd akkor lenne nagyjából fenntartható. (A dolog nyitja tehát nem a fényűzésben van, hacsak a puszta létezést is nem tekintjük annak.) Legalábbis az ökológiai lábnyomadatok tanúsága szerint. Csakhogy az ökolábnyom-számítás számos dolgot – pl. a szén-dioxidon kívüli egyéb üvegházgázokat, a le nem bomló hulladékokat, a többi faj területigényét, a fajkipusztulásokat, a talajeróziót stb. – bevallottan nem veszi tekintetbe. Ha ezek figyelembevételéhez mégis ragaszkodnánk, kiderülne, fenntarthatóságról modern életmódunk mellett szó sincs, még jóval alacsonyabb lábnyom esetén sem. A szegény fejlődő világ önmagában sem lenne fenntartható. Valójában az egy főre eső lábnyom 1960 óta alig nőtt, így fenntarthatatlanságunk növekedése 93%-ban a népességnövekedésre vezethető vissza (Horváth 2016a). A hazai keresztények mégis büszkén állítják, hogy a mélyen hívő családokban 3,5 az átlagos gyereklétszám, szemben az 1,2-es országos átlaggal. Az az ideális – állítják –, ha a szülők „(legalább) három gyermeket vállalnak” (kiemelés az eredeti szövegben). Az ilyen „szép, sokgyermekes családokban” jók a kiegyensúlyozottsági és boldogságmutatók (Tomka 2013). A keresztény erkölcstan előszeretettel idézi a népi mondást is, mely szerint „egy rendes fiatal pár legalább négy gyermeket vállal: egyet az Édesapáért, egyet az Édesanyáért, egyet a Hazáért, egyet az Egyházért” (Osztie 2002). Kirill ortodox pátriárka 2015ben azzal fordult az orosz nemzethez, hogy ha az az abortuszok számát a felére csökkentené (amit önmagában magam is pozitív fejleménynek

tartanék), akkor csökkenés helyett végre erőteljes növekedésnek indulhatna az ország népessége.78 VI. Pál 1967-ben körlevelében nyilvánvalóvá tette, hogy a házaspárok szabadságát a gyerekek világrahozatalában a legkisebb mértékben sem szabad csorbítani, hiszen az ő dolguk, hogy „helyzetüket minden szempontból áttekintve” döntsenek gyermekeik számáról (Denzinger–Hünermann 1991, 4455 pont, röviden: DH 4455). Akkor miért adunk mégis a gyerekszám növelésére buzdító egyházi ajánlásokat? És miből gondoljuk, hogy a környezeti problémák iránt esetleg nem fogékony, temérdek más teendőikkel viszont alaposan elfoglalt családapák és anyák képesek „helyzetüket minden szempontból áttekintve” dönteni? A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai nyilvánvalóan nem alaposan tekintették át a helyzetet, hiszen a teremtett világ védelméről szóló körlevelükben (Felelősségünk a teremtett világért, 2008) nem is szerepel a „népességnövekedés” szó. A „népesség” szó is csak két helyen fordul elő a 110 oldalas dokumentumban, Az erőforrásválság pont alatt, amely összesen tizenegy sort tesz ki. Itt a körlevél elismeri, hogy a Föld népessége növekszik, és a korlátlan gazdasági növekedés paradigmájával együtt ez megnehezíti az emberek energiával és élelemmel való ellátását.79 De arra nem tér ki, hogy ez kulcsprobléma lenne, és az olvasónak a kis terjedelemből adódóan nincs is oka erre gyanakodni. Paul és Anne Ehrlich már 1981-ben felszólított a népességnövekedés megállítására, amikor bolygónknak még csak 4,5 milliárd lakója volt: „Ha az egyéb szervezetek számára lehetőséget akarunk adni az életben maradásra, akkor az emberi népesség növekedését nyilvánvalóan olyan gyorsan meg kell állítani, ahogy az csak humánus módon lehetséges, és meg kell indítani a fokozatos csökkenést a tartósan fenntartható szint felé.” Majd hozzátették, hogy „egyre többen értik meg, hogy az emberi népesség állandó növekedése az egyéb fajok életben maradásával teljes mértékben összeegyeztethetetlen” (Ehrlich–Ehrlich 1981). A jelenlegi pápa – aki 2015-ben kiadott körlevele szerint a népességnövekedést teljes mértékben összeegyeztethetőnek tartja a fejlődéssel – nem tartozik közéjük, és a dokumentumokból úgy tűnik, hogy az egyház vezetői közül eddig egyik sem tartozott (Horváth 2016a). Még nagyon messze vagyunk annak fel-és elismerésétől, hogy emberből is lehet túl sok, és hogy semmi baj nincs azzal, ha egy ország

népessége – természetes demográfiai változásoknak, a helyes tájékoztatásnak és a fogamzásgátlásnak köszönhetően – egyenletesen lassú tempóban csökkenve közelíti a fenntartható szintet. A (mechanikus) fogamzásgátlás nem ütközik a jó erkölcsbe, az viszont, ha a népességnövekedés visszafogása helyett az általa okozott környezeti és egyéb problémákat csőstül az eljövendő nemzedékek nyakába zúdítjuk, annál inkább. Az sem szerencsés, ha az egyedülállókról – akik egyébként általában nem maguk választják életformájukat – elítélő képet festünk, miközben a sokgyerekeseket piedesztálra emeljük. Már csak azért sem, mert egy híres kutatás arra a megállapításra jutott, hogy ha valaki közösségnek tett szolgálatait csökkenteni akarjuk, ennek egyik legbiztosabb módja, ha az illetőt megnősítjük vagy férjhez adjuk. Amíg valaki pelenkát cserél vagy legóval játszik, biztosan nem fogja feltalálni az Alzheimer-kór ellenszerét (Harris 2010), és a tapasztalat azt mutatja, a nagycsaládosok többnyire el vannak foglalva saját gyermekeik problémáinak megoldásával, és kevéssé törődnek az emberiség hosszú távú gondjaival. Óriási szükség van a nagy térbeli és időbeli léptékben gondolkodni tudó emberekre, akik között feltűnően sok szinglit találni, és erről el szoktak feledkezni az őket ostorozó egyházi hangok. A népességnövekedés kérdése kapcsán gyakran felmerül Magyarország speciális demográfiai helyzete. Legtöbb honfitársunk azt még el tudná fogadni valahogy (hacsak nem vallásos), hogy a világnépesség további növekedése fenntarthatósági szempontból nemkívánatos, de hogy hazánk minden eszközzel elérni próbált népességnövekedésével ugyanez lenne a helyzet, már sokkal kevésbé. Mélyen sejtjeinkbe ivódott a tudat, hogy kis nép vagyunk, s megmaradásunk alapja a számbeli növekedés. De vajon nem érdemelné meg ugyanezt a „biztonságot” a Földön élő többi nép is? A világon hathétezer élő nyelv létezik, és a szakértők között általános az egyetértés, hogy 50-90%-uk a századunk végére kihal. A még létező nyelvek többségét ugyanis tízezernél is kevesebben beszélik.80 Nem kellene értük is legalább annyira aggódnunk, mint a másfél ezerszer ennyi lelket számláló magyarságért? Ha népnek az azonos nyelvet beszélő, azonos kultúrával rendelkező emberek csoportját tekintjük,81 akkor népből is ugyanannyi van, mint nyelvből. Ha pedig egy nép kihalásán már akkor elkezdünk aggódni, amikor népessége tízmillió alá esik (nem számítva most a határon kívül élő magyarokat), és ezt a létszámot minden egyes népnél el akarnánk érni, akkor Földünk népességét legalább 60-70

milliárdra kellene növelnünk. Ez nyilvánvalóan lehetetlen. Ráadásul még akkor is folyamatosan aggódhatnánk a népek kihalásán – de akkor már jogosan!

Létezésünk ára Egy környezetmérnök-hallgatónk, Régner Dzsenifer szakdolgozatában kiszámította, hogy saját napi energiaigénye – amiben a táplálékon kívül a víz-, gáz-és villanyáram-fogyasztás, a közlekedés, a szennyvíztisztítás energiaigénye stb. is benne van – 45,69 kWh. Ekkora napi energiaigényt egy kb. 1,047 (magyar) hektáros energiaültetvény tud tartamosan előállítani. Ha ehhez hozzáadjuk a Dzsenifer családjában egy főre eső telekhányadot, 1,06 hektárt kapunk eredményül. Ez még jobban felette van az egy főre eső értéknek, noha biztató, hogy Dzsenifer kiváló ötletekkel állt elő a lábnyom biokapacitás alá csökkentésére (Régner 2016). Egy másik hallgatónk, Gerber Szandra egy magyar és egy hasonló lélekszámú svájci falu lakóinak lábnyomát hasonlította össze szakdolgozatában úgy, hogy az előbbi szempontokon kívül a nyaralás során felhasznált energiamennyiséget is számításba vette. Kiderült, hogy a magyar falu lakói 2,26, a svájci falu lakói 3,22 hektáros ökológiai lábnyommal „dicsekedhetnek”. Az idézőjel azért jogos, mert a magyar falu 14,5%-kal, a svájci falu 3,5-szeresen (!) lépi túl a rendelkezésére álló (kül)területet. Szandra közvélemény-kutatást is végzett a településeken. Többek között azt is megtudakolta, hogy a válaszadók szerint vajon elég lenne-e a Föld 7,2 milliárd embernek (bolygónk akkori lakosságszáma), ha mindenki más is a megkérdezetthez hasonló anyagi színvonalon élne. A kérdésre a válaszadók 17, illetve 5%-a válaszolt határozott igennel, 3–3 százaléka ikszelte be a „nem érdekel” rubrikát, és 44, illetve 26 százaléka válaszolt „nem tudom”-mal. (További 19, illetve 42% adott nemleges választ, a maradék 17, illetve 24%-hoz pedig a „lehet” válasz állt a legközelebb.) Magyarországon tehát az emberek 81%-a nincs tisztában saját életmódja fenntarthatatlanságával, és ugyanez mondható el a svájciak 58%-áról is (Gerber 2016). Azonban még ezek az értékek is alacsonynak számítanak, ha összehasonlítjuk egy kifejezetten környezetkímélőnek tartott, hagyományos életmóddal. Tételezzük fel, hogy valaki hajlandó visszatérni egy több száz évvel ezelőtti életszínvonalra: táplálékát műtrágyák nélkül

termeli meg, háza egyetlen helyiségének egyetlen kályháját fával fűti, és lóval szánt. Észak-Amerikában ma is élnek így emberek: az amishok. Egy korábbi dolgozatomban (Horváth 2010) kiszámítottam, hogy a magyar átlagember által évente elfogyasztott 70,4 kg hús, 144,2 kg tej (ill. tejtermék) és 95,4 kg liszt (ill. rizs) körülbelül mekkora területen termeszthető meg (a szintén az évi fogyasztásunkhoz tartozó 211,6 kg zöldséget és gyümölcsöt nagyvonalúan kihagytam a számításból), mekkora földet igényel a tűzifa, és mekkorát a ló üzemanyagát adó zab fenntartható előállítása. Íme, a végeredmény: a liszt, a (marha)hús, a tej, a fa és a lovat ellátó zab területigénye összesen 1,5 hektár. Talán nem tűnik túl soknak, de például Győr-Moson-Sopron megye egy lakosára mindössze 0,91 hektár jut. Azonban ha a védettség alatt álló területeket és az utakat levonjuk belőle, ez is 0,84 hektárra csökken. A mezőgazdasági területként besorolt 278 141 hektárt, valamint az „erdőként” nyilvántartott 73 456 hektárt figyelembe véve egy megyelakó még ennél is kisebb földterülettel, 0,78 hektárral gazdálkodhat. Tehát ha meg is elégednénk a két-háromszáz évvel ezelőtti életszínvonallal, akkor is a fenntarthatónál kétszer nagyobb lenne a lábnyomunk. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ma már az amishok is használnak műtrágyát és gyomirtókat, ha kevesebbet is a többi gazdánál, mert azért inkább állati trágyákra támaszkodnak. Egy farmer átlagosan 85 acre területet és 8 lovat birtokol (Hostetler 1993). Könyvében MacKay (2009) hasonló következtetésre jut: 1600-ban a naponta 4 kg fát elégető és összesen 20 kWh/nap energiát felhasználó átlag európainak 52 000 m² terület állt a rendelkezésére (amiből 10 000 m² a tűzifát is biztosító erdő volt). A mai népsűrűség mellett a britek viszont már csak összesen 4000 m² területtel rendelkeznek fejenként, és ha vissza is vennék energiaigényüket a tizedére, akkor sem tudnának fenntartható módon élni. Még sokáig sorolhatnánk a további kutatások eredményeit, de a fő tanulság úgyis mindig ugyanaz: nem vagyunk fenntarthatók. A magyar falvakban élők sem azok, és a tizennyolcadik századi szinten élő amishok sem. Még a kevés húst fogyasztó, biciklivel és tömegközlekedéssel utazó, önálló otthonnal nem rendelkező és kifejezetten környezettudatos egyetemisták lábnyoma is nagyobb, mint amekkora terület egy fő számára rendelkezésre áll. (Pedig a környezetmérnök-hallgatókkal e tekintetben kevesen versenyezhetnek.)

Másfelől kiderült, hogy a GDP és az ökológiai lábnyom között annyira erős korreláció van, hogy a két indikátor tulajdonképpen ugyanazt mutatja, csak más mértékegységben (Szigeti 2016). Ha az egyiket ismerjük, nem nagyon érdemes kiszámítani a másikat, mert jó pontossággal meg tudjuk becsülni az értékét. Más szóval, amelyik országnak nagy a GDP-je, annak a lábnyoma is nagy, amelyiknek kicsi, annak a lábnyoma is kicsi. Ha a fejlődő országoknak sikerülne hirtelen a kétszeresére emelni a jövedelmüket, akkor több energiát fogyasztanának, több húst ennének, több iparcikket vásárolnának, és végső soron az ökológiai lábnyomuk a kétszeresére nőne. Hiába szeretnénk, hogy a Földünket benépesítő 7,7 milliárd ember nyugati életszínvonalon éljen, mert ennyit bolygónk egyszerűen nem bír hosszú távon eltartani. Ahogy említettem, ennyi ember még a fejlődő országokra jellemző igényekkel sem maradhat fenn tartósan az öt kontinensen. Lehet, hogy ez nem elégíti ki mindenki vágyait vagy vallását, de ez a valóság, és a kettő közötti összeférhetetlenség esetén inkább az előbbieken kellene megpróbálnunk változtatni. Azért remélem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az éghajlatváltozásban, az energiaigény növekedésében, a talajpusztulásban, az erdőirtásban, a fajok kipusztulásában, a népességnövekedésben és a többi környezeti problémában komoly nehézségeket lát. El sem tudom képzelni, hogy az emberiség hogyan fog ezeken úrrá lenni. (Ha ugyan úrrá lesz, de fogadjuk el egyelőre a magukat optimistáknak nevezők álláspontját.) Fajunk bolygónkra gyakorolt hatása napjainkra olyan erőteljes lett, hogy egyes kutatók szerint új geológiai korba léptünk, amelyet – az ’ember’ jelentésű görög szóból képezve – antropocénnek neveztek el. A korszakváltás hivatalossá tételét az indokolja, hogy a földi rendszerre gyakorolt hatásunk egy ideje már összemérhető a geológiai erők hatásával (Steffen et al. 2018). Épp ez az aránytalan beavatkozásunk okozza a környezeti problémák előbbiekben áttekintett sokaságát. Bár hivatalosan még mindig a tizenkétezer éve kezdődött holocénben vagyunk, egyre nő az egyetértés egy új korszak felállításának szükségességéről. Azzal kapcsolatban azonban még nem alakult ki konszenzus, hogy az antropocén kezdőpontját a mezőgazdálkodás megindulásának idejére tegyük-e (aminek azért nem lenne sok értelme, mert akkor megegyezne a holocénnel), vagy az ipari forradalomra, esetleg az első atomrobbantás napjától (1945. július 16.) lenne érdemes számítanunk.

Ami azt illeti, új földtani korszakunk környezeti problémái a békének sem épp biztosítékai. A világnak azok a helyei, ahol a környezeti problémák különösen súlyosak, politikailag is a leginstabilabbak – és ha valaki a kettő között ok-okozati összefüggést lát, valószínűleg igaza van. A környezeti gondok hamarosan szociális gondokká válnak, az emberek szembefordulnak vezetőikkel, és felüti fejét az agresszió. Ennek egyik „megoldása” a fegyveres konfliktus, a másik az elvándorlás (Diamond 2005, Wilson 1998). Az Európát jelenleg sújtó migrációs válság gyökere sem más, mint a klímaváltozás, a természet forrásaival való rablógazdálkodás és a túlnépesedés (Horváth 2016a). Mégis vannak, akiket ilyesféle dolgokkal nem lehet meghatni, mert a legsúlyosabb környezeti problémák hallatán is csak vállat vonnak. Ugyan kit érdekel az ilyesmi, amikor egymás után húzzák fel a bevásárlóközpontokat, a polcokon egyre nagyobb az árubőség, és egyre többet tud az okostelefon?

Minden jó irányba halad! (Vagy mégsem?) „Ha ötvenmillió ember beszél butaságot, az attól még butaság.” (Anatole France, idézi Kida 2006)

Talán soha nem volt ennyire megosztott az emberiség a tekintetben, milyen irányba halad a világ. A népesség egyik része a bőségszaru kinyílásának csalhatatlan jeleit véli felfedezni korunkban. Az egy főre eső GDP, a világ dollárban kifejezett termelése exponenciálisan nő, a születéskor várható élettartam emelkedik, a világ tonnában mért gabonatermelése úgyszintén, a nemzetközi turizmus, a motoros járművek és a telefonok száma soha nem látott növekedésben van. Ugyanakkor a vízzel kapcsolatos betegségek okozta halálozások száma, a légszennyező anyagok kibocsátása az USA-ban és a fémek ára az amerikai fizetésekhez képest csökken. Ha mindezeket a tendenciákat a jövőbe vetítjük, egyfajta új aranykor eljöttét vizionálhatjuk. Miért ne lennénk optimisták? El fog jönni az idő, és nem is olyan sokára, amikor hiperszonikus járműveken utazunk, mindennapi életünket intelligens robotok teszik kényelmesebbé, az átlagos élettartam pedig eléri az ezer esztendőt (Ridley 2011, Diamandis–Kotler 2012, Kaku 2011).

A gondolkodók másik része problémák sorát látja a jelenben, és nehezen elkerülhető veszedelmeket a jövőben. Ezekből láttunk egy ízelítőt az előbbiekben. Az üvegházgázok mennyisége a légkörben szaporodik, az óceánok savasodnak,a fajok pusztulása őrült sebességre kapcsolt, a tengeri halászterületek kimerültek, a talajok elképesztő tempóban pusztulnak, miközben az éghajlat változása feltartóztathatatlanul halad előre. Ki ne lenne ezek hallatán pesszimista? Íme, ezek és még néhány további szempont mindkét látásmód favorizálói részére: Az „optimisták” szempontjai A fény ára csökken Az élettartam nő

A „pesszimisták” szempontjai Az óceánok melegedése fokozódik Az óceánok savasodása folytatódik

GDP/fő nő

A légkör CO₂-tartalma nő A gyilkosságok gyakorisága csökken A légkör metántartalma nő A világ gabonatermelése nő A légkör nitrogén-oxidtartalma nő A vízzel terjedő betegségek okozta halálozások gyakorisága csökken A globális hőmérséklet (USA) nő Fémek ára az amerikai fizetéshez képest csökken A tengerszintek emelkednek A világ termelése (dollárban) nő A tengerparti vizek nitrogénterhelése nő Több légszennyező anyag kibocsátása az USA-ban csökken A trópusi esőerdők fogyatkoznak A közlekedési eszközök gyorsasága, az elérhető GiB, W, cal, km, A biodiverzitás csökken oltás, tépőzár, cipő, énekes, tévésorozat stb. mennyisége nő A népvándorlás és a terrorizmus erősödik A szuperbaktériumok elterjedtsége nő Az emberek közötti egyenlőtlenség fokozódik

Mindkét listát tetszés szerinti számú tétellel tovább bővíthetnénk. De marad a kérdés: kinek van igaza?

Ez a könyv, valamint az Erkölcs és civilizáció és A fenntarthatóság pszichológiája erre a kérdésre kísérel meg egyértelmű választ adni. De többnyire nem a fenti szempontok alapján. Ki tudná megmondani, hogy ha ennyi és ennyi dollárral nő az egy főre jutó GDP, és a nikkel ára ennyit és ennyit esik, de közben valamennyi faj kipusztul, és valahány centimétert emelkedik a világtengerek szintje, hogyan változik az ember átlagos életminősége? Úgy vélem, ennek kiókumlálására halvány esély sincsen, ezért egy másik összehasonlítási szempontrendszert javaslok. Íme: Az általam ajánlott összehasonlítási szempontok Munkaidő Alvás Erőszak Élettartam Alultápláltság Egészség Egyenlőtlenség Szabadság Munkanélküliség Erkölcsös viselkedés Közösségi élet, játék, szex Homoszexualitás Depresszió Boldogság

Hogy miért pont ezeket, annak magyarázata egyszerű és véleményem szerint kézenfekvő. Ezek olyan tényezők, amelyek közvetlen befolyással vannak az ember, minden ember életminőségére. A nikkel világpiaci ára és az óceánok vizének pH-értéke is kétségkívül hatással van, de csak kevesekre közvetlenül. Azt viszont mindenki rögtön észreveszi az életminőségén, ha éjjel kevesebbet alszik, ha javul az egészsége, ha elbocsátják az állásából, vagy ha depresszió kínozza. Legyünk most egy kicsit önzők! Ne érdekeljen bennünket a világ gabonatermelése, és – nagyon nehezen mondom ki, és akkor is csak ideiglenes jelleggel – ne érdekeljen az esőerdők fogyatkozása sem. Foglalkozzunk kizárólag azzal, ami közvetlenül érint bennünket! Így remélhetőleg olyan választ találunk majd a „jobban élünk-e, mint 10 000 évvel ezelőtt?” kérdésre, amelyet mindenki elfogad. Ha a közvetetten ható tényezők alakulását elemeznénk, ahogy az szokásos, akkor idáig aligha

jutnánk el. Egyeseket a tengerparti vizek növekvő nitrogénterhelése teljesen lázba hoz, másokat viszont tökéletesen hidegen hagy, miközben a kétnapi munkával megvásárolható gigabájtok mennyiségére talán épp ellentétesen reagál ugyanaz a két ember. Ne foglalkozzunk ezért ezekkel! Csak olyan tényezőket vegyünk most számba, amelyek mindenkit egyformán kell hogy érdekeljenek, és meggyőződésem szerint az általam javasolt szempontok épp ilyenek. De még mielőtt belevágnánk, egy történelmi utazásra hívom az olvasót. Ez okvetlenül szükséges, ha bármit is meg akarunk érteni jelenlegi helyzetünkből. Tartsanak velem!

2. RÉSZ A VILÁG ÉS AZ EMBER TÖRTÉNETE „A probléma abban áll, hogy a politikai vezetők egész egyszerűen nem biológiai terminusokban gondolkoznak.” (Aldous Huxley: Előadások az emberről) „A gazdasági-műszaki programokról rövidlátó és felelőtlen emberek döntenek, akik nemcsak ökológiailag tökéletesen tudatlanok, hanem az élő természet értékeivel szemben is vakok.” (Konrad Lorenz: Ember voltunk hanyatlása) „Nincs bizonyítva, hogy a bizonyos kérdések megoldására alkalmas tulajdonságok ugyanazok, mint amelyek a politikai karrier sikeréhez szükségesek.” (Szent-Györgyi Albert: A béke élet-és erkölcstana) „Az a történelem, melyet az iskolában tanítanak, csaknem az ellenkezője a valóságos történelemnek. A háború és hősei dicsőítésével a történelemtanítás leggyakrabban csak háborús propaganda, sokszor még ennél is több.” (Szent-Györgyi Albert: A béke élet-és erkölcstana)

Történelem – ahogy az iskolában nem tanultuk Az ezredfordulón a gimnáziumoknak mind a négy évfolyama tanult fizikát. A modern fizika azonban csak közvetlenül érettségi előtt került sorra, amikorra a diákoknak már az az érdeklődése is rég elpárolgott, ami addig megvolt. A biológiában az evolúció témakörének volt ugyanez a szokásos sorsa. Azóta egy s más változott, de a helyzet nem sokkal lett jobb azáltal, hogy a természettudományos órák számát csökkentettük. Mindenesetre a helyzet régen is, ma is ugyanaz: fiataljaink anélkül kerülnek ki a közoktatásból, hogy ismernék annak a világnak a történelmét, amelyben élnek. Ilyen című tantárgyuk persze van, és oktatását nagyon is komolyan veszik. Mire véget ér a magas óraszámú kurzus, a diák elvileg több ezer évszám tudója, a mögöttük levő részletekkel együtt. Csakhogy az évszámok közül a legrégebbi is csak ókori, a tárgyalt események pedig szinte kivétel nélkül a politika tárgyköréből valók. Melyik uralkodó hogyan szedte rá trónját veszélyeztető riválisait? Melyik szomszédos területre vetett szemet, hány fős sereget vonultatott fel, és ki győzött a csatában? Hogyan módosultak ennek eredményeképpen az országhatárok? Arról, hogy hogyan éltek akkoriban az emberek, hogyan gondolkoztak, és mit tudtak, csak érintőlegesen esik szó. Az pedig egyáltalán nem kerül terítékre, hogyan jutott el a világegyetem és a Föld addig, hogy egy emlősfaj saját történelmet írhasson. Én úgy gondolom, hogy civilizációnk jelenlegi helyzetében fontosabb is van annál, mint év-hónap-nap pontossággal ismerni egy majomfaj populációinak múltbeli hatalmi viszonyait, még ha ez a majomfaj történetesen mi vagyunk. Segíthet eligazodni a mostani közéletben, és lehet vele sikeresen szerepelni a műveltségi vetélkedőkön, de arra nem alkalmas, hogy a civilizációnk sorsát érintő kérdésekben ennek alapján hozzunk felelős döntéseket. Egyetértek Szent-Györgyi Alberttel, aki szerint jövőnket nem építhetjük másra, csak a múltra, s ezért a legfontosabb iskolai tantárgynak a történelemnek kellene lennie. És azzal is, hogy hozzáteszi: igazi történelemnek, amely nem a hadvezéreknek állít emléket, és nem a csaták évszámainak listájából áll. Az így tanított történelem nemcsak véres, hanem téves is, hiszen a történelem nagy forgatókönyvét nem politikusok és tábornokok írták, hanem az evolúció és

az ökológia törvényszerűségei. Ahogy a világ mai képét sem uralkodók rajzolták meg, hanem patkányok, tetvek és az általuk terjesztett betegségek – fogalmaz a Nobel-díjas tudós. Természettudományos történelmet kellene tanítani. Szimpatikusnak találom, hogy leszögezi, számára a Galileik, Darwinok, Lao-cék és Buddhák az emberiség hősei, és sajnálkozik azon, hogy őket legfeljebb futólag említik a tankönyvek. Azok inkább elvesznek a csaták leírásában. Nemzeti hőseink emlékműveinek talapzata pedig többnyire arányos azon emberek számával, akiket életükben megöltek – idézi Bertrand Russelt a tudós (Szent-Györgyi 1971). Nézzük csak, az imént felismert elv – a természettudományos történelem fontossága – mennyire jutott érvényre a pár évvel ezelőtti világpolitikában! A nemrég visszavonult amerikai elnök, Barack Obama politikatudományt, nemzetközi kapcsolatokat és jogot tanult az egyetemen. Vlagyimir Putyin jogász. David Cameron filozófiából, politikatudományból és közgazdaságtanból szerzett diplomát. Stephen Harper kanadai miniszterelnök közgazdász, a japán Shinzō Abe politikatudományt végzett, az olasz Matteo Renzi jogot, François Hollande82 politikatudományt és közgazdaságot. Nemrég tehát még azt kellett megállapítanunk, hogy a G8-nak mindössze egy természettudományos végzettségű miniszterelnöke van, a fizikus Angela Merkel. Ugyanebben az időben a V4 miniszterelnökei közül háromnak (Robert Fico, Bohuslav Sobotka, Orbán Viktor) jogászi, a lengyel Donald Tusknak történészi végzettsége volt.83 Helyes volna, hogy azok a politikai vezetők, akik világunk jövőjéért túlnyomórészt felelősek – jogász, közgazdász vagy politológus végzettségük révén – csak az ember által kitalált rendszerek működését látják át, és nem sokat tudnak az azokat befoglaló természeti rendszerről? A magam részéről erősen kétlem. Újabban azonban mintha más szelek kezdenének fújni. Bár a fenti politikusok közül még sokan hivatalban vannak, a leköszöntek utódai közül pedig sokan a „hagyományos” miniszterelnöki végzettségekkel bírnak (Donald Trump közgazdász, Jean-Claude Juncker jogász, Paolo Gentiloni politológus), a földrajzos Theresa May, a filozófus – és közigazgatást is végzett – Emmanuel Macron,a néprajzos Beata Szydło és a szinte polihisztor Justin Trudeau talán már egy másként gondolkodó politikusgeneráció első tagjai lehetnek. Trudeau, aki irodalmat,

pedagógiát, mérnöki tudományokat és egy ideig még környezetvédelmi földrajzot is tanult, egészen kivételes. Egyébként nem akarom a végzettség szerepét túlértékelni, hiszen számtalan példáját ismerjük annak, hogy még aktív környezettudósok is alapvetően tájékozatlanok a környezeti problémák terén, és sok laikus náluk jobban látja a lényeget. A tanulmányok csak kiindulópontot adhatnak – de nem mindegy, hogy milyet.1 Ha meg akarunk érteni a világból bármit, először is tudnunk kell, hogyan jött létre. Könyvünk következő része ezért annak történetét beszéli el, amit magunk körül látunk (ezzel foglalkozott a környezeti problémákat taglaló fejezet is, de nem a kialakulásra, inkább a jelenre koncentrálva). Ahogy haladunk a jelen pillanat felé, a segítségül hívott tudomány neve változik: más diszciplína foglalkozik az ősrobbanást követő percekkel, más a bioszféra evolúciójával és más a társadalmak kialakulásával. De ez nem szegheti kedvünket, a lényeg a történeten van, és hogy megértsük, mi miért történt. Ez kulcsfontosságú, ha a ma problémáival akarunk foglalkozni. Közben időnként kihasználom a kínálkozó alkalmat, hogy összefoglaljam a természet-és társadalomtudományok néhány olyan eredményét, amelyek éppenséggel nem mondhatók újnak, mégsem sikerült eddig beverekedniük magukat a polgártársak tudatába. De hiába is próbálnánk kikerülni a tanulást: addig úgysem tudunk érdemleges megfontolásokat tenni a jelenünkkel és a jövőnkkel kapcsolatosan, amíg be nem szerzünk néhány széles körű elfogadottságot élvező, de csak kevesek által birtokolt ismeretet. Ezt a jövő politikusainak is üzenem!

1. fejezet A világegyetem története

Világképek és módszerek fejlődése Semmiképpen nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a világ megértésének szándéka Galilei koráig fel sem merült. Anaximandrosz, Thalész, Püthagorasz, Hiketász és Ekphantosz, Arisztotelész, Ktészibiosz, Avicenna és Leonardo da Vinci csak néhány nagy név a megelőző időkből. (A nyilvánvalóan nagyszámú gyűjtögető-vadászó név pedig egyáltalán nem maradt fenn.) Közülük állítólag Thalész (i. e. 624– 546) volt az első, aki feltételezte, hogy minden egyszerű alapelvekre vezethető vissza, s ezek megismerésével a világ megérthető (Hawking 2010). A görög Eratoszthenész már i. e. 220-ban végzett meridiánmérést, és a Föld kerületét 5000 sztadionnak (44 250 méternek) találta (Paturi et al. 1988). A technika története című monumentális mű első 100 oldala az ókor és a középkor találmányait és felfedezéseit dolgozza fel. A fizika kultúrtörténetében pedig Galilei csak a kétszázadik oldalon kerül elő. Azonban mai természettudományos tudásunk túlnyomó része már az újkorból származik, és az is tény, hogy a világegyetem szerkezetének és történetének megértésében is 1600 után tettük az első komolyabb lépéseket. Ma már minden iskolás gyerek tudja, hogy a Nap csak egyike annak a kb. kétezer csillagnak, ami Földünkről szabad szemmel is látható, s ha távcsővel vizsgáljuk az éjszakai égboltot, még ennél is sokkal többet figyelhetünk meg. Ez azonban nem volt mindig ennyire egyértelmű. Az ókorban az éjjeli égboltot átlátszatlan borítónak tekintették, amelyen parányi lyukakon árad be a fény, ezek voltak a csillagok. Az első embert, aki jó négyszáz esztendővel ezelőtt távcsövét a Tejút fehér sávjára irányította, mélységesen megdöbbentette a feltáruló csillagok minden elképzelést felülmúló száma (Gribbin 1999, 2000). Galileo Galilei 1609 júliusában hallott először a távcső létezéséről, s megfigyeléseiről a rá

következő évben – az akkori tudományos művektől szokatlan módon olaszul – megjelent Csillaghírnök című könyvében számolt be. A megfigyelő, kísérletező természettudomány ötezer éves írásos történelmünk utolsó négy-ötszáz évének vívmánya csupán. Arisztotelész (i. e. 384–322), a zseniális görög filozófus még nem érezte szükségét annak, hogy kísérletekkel bármit is ellenőrizzen, a gondolati úton történő ismeretszerzést elégségesnek tartotta. Arisztotelész, majd Klaudiosz Ptolemaiosz (i. sz. kb. 85–165) még szintén gondolati (tehát nem megfigyelési vagy kísérletes) alapon jutott arra, hogy a világegyetem középpontja a Föld, s minden más égitest, beleértve a Napot is, körülötte tökéletes körpályán kering. Ehhez képest a lengyel kanonok, Mikołaj Kopernik (latinosan Nikolausz Kopernikusz, aki egyébként a teológia mellett jogot és orvostudományt is tanult) elmélete valóban forradalmi volt. Kopernikusz úgy vélte, hogy a Nap van a középpontban, s a Föld és a többi bolygó körülötte kering (Hawking 1996, Gribbin 2003). Igaz, hogy Arisztarkhosz már az i. e. III. században hasonló heliocentrikus rendszert fejlesztett ki (Hawking–Mlodinow 2010, Simonyi 2011), de mind az ő, mind Kopernikusz kétezer évvel későbbi tanai visszhang nélkül maradtak, és csak nagyon lassan és fokozatosan következett be az, amit ma kopernikuszi fordulatnak nevezünk. A nagy lengyel 1543-ban kiadott tudományos könyvét (De revolutionibus orbium coelestium: Az égi pályák forgásairól) olyan érdektelenség fogadta, hogy még a katolikus egyház is csak háromnegyed évszázaddal később látta szükségesnek felvenni azt a tiltott művek jegyzékébe. De ez talán nem is meglepő annak ismeretében, hogy a könyv mindössze 1000 példányban jelent meg, ráadásul egy Andreas Osiander nevű hitszónok előszavával, amely szerint „ezek a hipotézisek […] nem tekintendők igaznak; még csak valószínűnek sem” (Hawking–Mlodinow 2010, Mészáros 2011). Ez a fordulat marketingfogásnak még tizenhatodik századi szinten sem lehetett túl erős! Mindebben a tudományos gondolkodás szempontjából lényeges körülmény az, hogy Kopernikusz még nem vonultatott fel bizonyítékokat elmélete igazolására,s ez így volt az őt megelőző tudósok jóformán mindegyikénél. Ma pedig épp ezt az igényt tekintjük a természettudományos módszer fő ismérvének – ezzel azonban egészen a megfigyelő, kísérletező Galilei fellépéséig várni kellett.

A nagyságrendek meghatározása Arisztarkhosz (i. e. 310–230) nevéhez nemcsak a napközéppontú világkép fűződik, hanem a Föld és a Hold viszonylagos méretének meghatározása is. Holdfogyatkozások alkalmával megfigyelte, hogy a Hold a Föld árnyékába nagyjából háromszor fér bele, ebből következően az átmérője is harmada kell hogy legyen bolygónkénak. A szintén görög Eratoszthenész (i. e. 276–196) egyébként pont a kör alakú árnyékból gondolta, hogy a Föld gömb alakú, és ugyanő a kerületét is – helyesen – 40 ezer kilométernek becsülte (Mészáros 2011). A csillagok távolságára vonatkozó első komolyabb becslések a XVII. században láttak napvilágot. Christiaan Huygens holland fizikus (1629– 1695) akkor már tudta, hogy a fényforrások fénye a távolság négyzetével egyenes arányban csökken, vagyis ugyanaz a fényforrás kétszer akkora távolságból négyszer, háromszor akkorából kilencszer, ezerszer akkorából milliószor halványabbnak látszik. Így, ha feltételezzük, hogy a csillagok hasonlóak a Naphoz, csak éppen távol vannak, és összehasonlítjuk a Földről látszó fényerősségüket a Napéval, kiszámíthatjuk a távolságukat. A módszer legnagyobb nehézsége, hogy a csillagokat és a Napot sosem látjuk egyszerre, így a kiválasztott csillag fényét emlékezetből kell a Napéhoz mérni. A kísérlet során Huygens egy kicsiny lyukon engedte be a Nap sugarait a lefüggönyözött szobába, s a lyukat addig szűkítette, amíg annak fényessége a vizsgált csillagéra nem emlékeztette. A Szíriusz távolságára ezzel a módszerrel 27 664 csillagászati egységet kapott (1 csillagászati egység cse kb. 150 millió km, lásd később). 1668-ban James Gregory skót matematikus az eljárást úgy fejlesztette tovább, hogy a csillag fényét egy – a Földről szintén csillagszerűnek látszó – bolygóéval hasonlította össze. Ehhez ki kellett számítani, hogy a bolygó pillanatnyi tartózkodási helyéről milyen fényesnek látszana a Nap, és megbecsülni, hogy a bolygó a fény hányadrészét veri vissza, viszont a bolygó és a vizsgált csillag fényességét egy időben vethette össze. Így a Szíriusz távolságát 83 190 cse-re korrigálta. Még később maga Newton vette kezébe az ügyet, és a Naprendszer akkor már pontosabban ismert távolságaival megismételte a mérést. Egymillió csillagászati egységet kapott, de ez az eredmény csak egy, a halála után, 1728-ban kiadott könyvében jelent meg (Gribbin 1999). Az égitestek távolságának pontosabb megmérésére a földmérés céljaira kifejlesztett háromszögelés módszerét alkalmazták. Az eljárás

azon alapul, hogy ha egy ismert hosszúságú bázisvonal mindkét végpontjából megmérjük, hogy egy távoli tárgy milyen szög alatt látszik, akkor ebből papíron háromszöget szerkeszthetünk. Ha ismerjük a háromszög egyik oldalának hosszát (a bázisvonalat) és a rajta levő két szöget, a háromszög magassága (a harmadik csúcs helyzete, azaz a távoli égitest és a bázisvonal távolsága) egyszerű számítással meghatározható. Így állapították meg a tőlünk 384 400 km-re keringő Hold távolságát, később pedig a Föld–Mars-távolságot is. Ez utóbbihoz 1671ben egy akkora bázisvonalat választottak, amelynek egyik vége a Francia Guyanán volt (itt mért a francia Jean Richer), a másik vége pedig Párizsban, ahol ugyanabban az időpontban az olasz Giovanni Cassini végzett méréseket. Meglehetősen pontos eredményt kaptak (amit radarokkal végzett mérésekkel azóta túlszárnyaltak); ennek felhasználásával a Nap–Föld-távolságra is sikeresen következtettek, és a mai mérésektől (149,6 millió km, amit ma egyébként ± 2 km-es pontossággal ismerünk) mindössze 7%-ban eltérő értéket hoztak nyilvánosságra (Gribbin 1999, 2003). De a 140 millió km-es távolság is alaposan meglephette az akkori csillagászokat. Furcsán hangzik, de hétköznapi életünkben tudatalattink naponta számtalanszor végez háromszögelést. Amíg egy tárgy hat méternél távolabb van, szemeink egymással párhuzamosan előre néznek. Ha viszont a tárgy hat méternél közelebb kerül, mindkét szem kismértékben befelé, a tárgy felé fordul, és tengelyeik a tárgy távolságában metszik egymást. Ilyenkor a két szemünk távolságából mint bázisvonalból, valamint a szemek tengelyeinek az előre iránnyal bezárt szögéből az agy önműködően kiszámítja a tárgy távolságát. Ez térlátásunk alapja. Ha egyik szemünket eltakarjuk, kénytelenek vagyunk a fejünket ingatva háromszögelni, hogy háromdimenziós látásunk helyreálljon. Akiknek távol ülő szemeik vannak – mint Ned Landnek a Nemo kapitányban –, remek térlátással rendelkeznek, ami vadászó vagy ágról ágra lendülő őseink korában komoly előnyt jelentett volna számukra. Háromszögeléssel pontos eredményt akkor kapunk, ha a bázisvonal a tárgy meghatározni kívánt távolságához képest nem túl kicsi, legalábbis nem elenyésző. Szerencsénkre a Föld, miközben a Naptól 150 millió kmes távolságban kering, félévente átkerül annak túlsó oldalára, ezért az így adódó 300 millió km-es távolságot (a közelítőleg kör alakú pálya átmérőjét) is felhasználhatjuk bázisvonalnak. Ha megmérjük egy égitest

irányát, majd fél év elteltével megmérjük még egyszer, már ismerjük is a háromszög bázisvonalra eső két szögét. Azonban a legközelebbi csillagok távolsága is oly hatalmas, hogy még ennek az irdatlan bázisvonalnak a két végpontjából is alig változik a látszólagos helyzetük. És épp látszólagos mozdulatlanságuk volt az egyik fő érv a heliocentrikus világképet ellenzők kezében – a XVI. századi Tycho Brahe számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy a csillagok olyan elképesztő távolságban legyenek, ahonnan parallaxisuk az év során nem figyelhető meg. De a technika fejlődésének köszönhetően lassan ezt a pontosságot is elérték. Az első sikeres mérést a skót Thomas Henderson végezte 1832-ben, aki az Alfa Centauri távolságára nagyon helyesen 4,3 fényév távolságot állapított meg. Ez egyébként a hozzánk legközelebbi csillag (pontosabban csillagok, mert valójában három csillag kering egymás körül). Ezzel a módszerrel 1840-től kezdődően évente egy csillag távolságát tudták meghatározni. A nehézséget az az előbbiekben már említett tény jelentette, hogy az év során a csillagok látszólagos szögelmozdulása (parallaxisa) a még sokkal távolabbi, hátteret jelentő csillagokhoz képest rendkívül parányi. A szögmérés egységeit az idő mintájára találták ki: minden fok 60 ívpercre osztható, és minden ívperc 60 ívmásodpercből áll. A Hold a Földről nagyjából 30 ívperc (azaz fél fok) alatt látszik, a legnagyobb mértékben (látszólag) elmozduló csillagok parallaxisa pedig kb. 1 ívmásodpercnyi. A Hold látszó átmérőjének 1/30-a 1 ívperc, s még ennek az 1/60 részéről, vagyis a holdátmérő 1/1800 részéről van tehát szó. Ekkora szögelmozdulás észlelése annyira nehéz, hogy 1878-ig mindössze tizenhét, 1908-ig mintegy száz csillag parallaxisát sikerült a csillagászoknak meghatározniuk. A XIX. század végétől, amikor a fényképezés sokkal egyszerűbbé tette az eljárást, meggyorsult a csillagtávolságok gyűjtésének folyamata. 1950-ben már mintegy 10 ezer csillag távolságát ismerték, újabb 50 évvel később pedig már műholdakra bízták a feladatot: a Hipparchos műhold 29 cm-es távcsövével közel 120 ezer csillagról szolgáltatott 0,002 ívmásodperc pontosságú adatokat. Ezzel nem kevesebb mint 220 cefeida (a változócsillagok egyik típusa) pontos távolsága vált ismertté, szemben a csak közvetett módszerrel bemért addigi tizennyolccal. Kiderült, hogy egyes régtől vizsgált cefeidák mintegy 10%-kal távolabb vannak az addig elfogadottnál, míg mások 5%kal közelebbinek bizonyultak. A csillagászati távolságokról és a parallaxisszögek kicsinységéről egyébként könnyebben fogalmat alkothatunk, ha elképzeljük, hogy a Nap–Föld-távolság 150 millió

kilométere (1 cse) 3,2616 fényév távolságból látszana 1 ívmásodperc szög alatt. Ezt a 3,2616 fényév távolságot a csillagászatban a parallaxis és a szekundum szavakból képezve parszek névvel illetik (Gribbin 1999, 2003). Vajon elégedettek lehettek az 1900-as évek asztronómusai? Nem egészen. A sziporkázó égitestek túlnyomó része olyan messzeségben van (még a viszonylag közelinek mondhatók is), amely mellett a földpálya 300 millió km-es bázistávolsága is eltörpül, így a csillagászok még a legpontosabb szögméréseikkel sem jutottak használható eredményre.

A világegyetem mérete Természetesen nemcsak a két szemünk által látott képek különbözősége, hanem a tárgyak látszólagos mérete alapján is következtethetünk azok távolságára. Sajnos a csillagok esetében ez a módszer a háromszögelésnél is kevésbé használható, hiszen bármely csillag bármely távcsővel nézve tökéletesen pontszerű, és ez alól az egyetlen kivétel a Nap. Egy pontszerű és még mérhető mozgást sem végző fényforrással kapcsolatban így már csak egy dolog marad, ami a távolságával összefüggésbe hozható: a Földről tapasztalt fényessége. Ugyanis ezekben az óriási léptékekben is igaz marad, hogy a fényforrások fényének látszólagos intenzitása a növekvő távolsággal csökken (méghozzá a matematika nyelvén kifejezhetően, képlettel leírható módon), a látszólagos fényintenzitás pedig megfelelő műszerrel könnyen és pontosan megmérhető. Van azonban egy bökkenő: semmi nem garantálja, hogy a csillagok abszolút (tényleges) fényereje, amelynek gyengüléséből távolságukra következtethetnénk, mindig pontosan egyforma. Sőt, a csillagászok régtől fogva ennek ellenkezőjéről voltak meggyőződve: úgy gondolták, hogy vannak eleve erősen világító, és vannak eleve halovány csillagok. Mi pedig nem tudjuk eldönteni, hogy egy csillag azért látszik innen olyan halványnak, mert messze van, vagy azért, mert már eredetileg is gyenge a fénye. Szerencsére vannak az égbolton olyan, a színük alapján azonosítható csillagok, amelyek valódi fényessége szinte tökéletesen egyforma. Ezeket sztenderd gyertyáknak nevezik, és távolságindikátornak használják: ha valahol felfedeznek egy ilyet, akkor annak és a neki otthont adó galaxisnak a távolsága a mért fényintenzitásból egyszerűen meghatározható (Gribbin 2000).

A probléma másik megoldását a Nagy és a Kis Magellán-felhő tanulmányozása hozta meg. A két égi objektumban egy fiatal csillagásznő, Henrietta Swan Leavitt több száz olyan változócsillagot talált, amelyekhez hasonlókat a Cepheus csillagképben korábban élt angol kollégája, John Goodricke már az 1780-as években megfigyelt. E cefeidák arról voltak nevezetesek, hogy fényességük szabályos ingadozást mutat. Némelyiknél a kifényesedésekből és elhalványodásokból álló ciklusok néhány óráig tartanak, másoknál akár száz napig is, de az időtartam egy-egy csillagnál mindig változatlan. Leavitt nagy felfedezése 1908-ban az volt, hogy a fényesség és a periódusidő között egyértelmű kapcsolat van, 1912-ben pedig a kettő közötti egzakt matematikai összefüggést is megállapította. A kapcsolatot azért ismerhette fel, mert az általa vizsgált Kis Magellán-felhő olyan messze van, hogy összes csillaga tőlünk nagyjából ugyanolyan távolságúnak vehető, ezért az egyes cefeidái fényességkülönbségét nem írhatta azok eltérő távolságának számlájára. Ha tehát ebben a felhőben a Földről egy cefeida fényesebbnek látszik, mint egy másik, akkor az csak azért lehet, mert tényleg erősebben világít. Az azonos távolság miatt így feltűnhetett Leavittnek, hogy az eltérő fényességű cefeidáknak a periódusideje különböző, ráadásul a kettő közötti kapcsolatot sikerült matematikai formába is öntenie. A közeli cefeidák és egyéb csillagok távolságát – hagyományos háromszögeléssel – akkor már régóta meg tudták mérni a csillagászok, de a közepesen távoliakét már nem. Ezzel azonban elhárult az akadály e cefeidák távolságának megmérése elől is. Tegyük fel, hogy ismerünk egy cefeidát a szomszédból, tudjuk a periódusidejét, a látszólagos fényességét, és a földpálya átmérőjét bázisvonalként használva megmértük a távolságát is. És van egy másik, jóval messzibb cefeidánk, amelynek a távolságát nem tudjuk ugyan, de megmértük a periódusidejét és a látszólagos fényességét. Leavitt összefüggésének felhasználásával ekkor kiszámíthatjuk, hogy ha ez is az elsővel azonos közelségben lenne, akkor az adott periódusidővel milyen fényesnek kellene látszódnia a Földről. De mivel ennél nyilvánvalóan jóval halványabban pislákol, a két látszólagos fényesség arányából kiszámíthatjuk a tényleges távolságot. Igazán elegáns módszer! Szerencsére a cefeida jellegű változócsillagok a közeli – de háromszögeléssel már nem mérhető – galaxisokban eléggé elterjedtek

(Gribbin–Gribbin 1998). Ha egy ismeretlen távolságú galaxisban az előbb ismertetett módon meghatározzuk akár egyetlen cefeida távolságát, ez egyben megadja a galaxis összes többi csillagának a távolságát is, hiszen azok egymástól mért távolsága a hozzánk mérhetőhöz képest elhanyagolható (Gribbin 1999). Ezzel a módszerrel számos galaxis távolságát sikerült meghatározni a Tejútrendszerünk szomszédságában. A még távolabbi csillagok távolságának megmérésére is vannak eljárások, és mind nagyjából ugyanazokat az eredményeket adja (Gribbin–Gribbin 1998), így szinte biztosak lehetünk a belátható világegyetem méreteiről kialakított képünk helyességében. Az egyik elterjedt módszer a Doppler-effektust alkalmazza (Gribbin 1999), a másik pedig a Hertzsprung–Russell-diagram (4. ábra) használatán alapszik. A mi szempontunkból talán ez utóbbi az érdekesebb. Mivel az 1970-es évek végére már az összes csillag távolságát ismerték, melyek a Nap 22 parszekes körzetében voltak, lehetőség nyílt arra, hogy a majd ötszáz csillag abszolút fényességét (amely a látszó fényességből és a távolságból számítható) a színük függvényében ábrázolják. A kapott Hertzsprung–Russell-diagramon a csillagokat jelentő pontok eloszlása nem egyenletes, hanem a pontok java egy átló mentén tömörül. Ezeket fősorozati csillagoknak nevezzük, és jellemzőjük a hidrogén égetése héliummá. A csillagok 90%-a fősorozatbeli csillag. A távolságbecslés innen nagyon egyszerű: ha feltételezzük, hogy egy csillag a fősorozathoz tartozik, és megmérjük a színét, leolvasható a csillag luminozitása (abszolút fényessége), ebből és a szintén könnyen mérhető látszólagos fényességből pedig kiszámítható a körülbelüli távolsága (Gribbin 1999, 2000).

4. ábra. Hertzsprung–Russell-diagram.84 Az x tengely a csillagok színindexét, az y tengely pedig az abszolút fényességét ábrázolja.

A rendelkezésre álló távolságmérési módszerek közül a szupernóvák fényességén alapulót érdemes még megemlíteni. Létezik a szupernóváknak egy olyan, I.a jelzésű típusa, melyekre szigorúan azonos valódi fényesség jellemző. Ha sikerül egy felrobbanó csillagról egyértelműen megállapítanunk, hogy a szupernóváknak ebbe az osztályába tartozik, akkor a látszó fényessége alapján pontosan meg tudjuk mondani, milyen messze történt a robbanás. Ehhez persze először meg kell mérnünk egy ilyen szupernóvának mind a távolságát (egy másik módszerrel),mind a látszó fényességét, hogy e két adatból a valódi fényességet ki tudjuk számítani. Másik távolságmérési módszerül kiválóan megfelel a cefeidákon alapuló, ha a szupernóva egy közeli galaxisban robbant fel. E kalibráció után már nem okozhat gondot, hogy cefeidák helyett a sokkal jobban látszó szupernóva-robbanásokat használjuk tovább távolságmérési segédeszközként. Az eljárás igen nagy előnye, hogy egymilliárd parszek távolságban levő csillagokra is alkalmazható (Gribbin 1999). Mindezen távolságmérési módszerek kidolgozása az utolsó néhány generáció ideje alatt történt: egy évszázaddal ezelőtt még megközelítően sem tudtuk, mekkora (és milyen öreg) a világegyetem. Igaz, Immanuel Kant – Thomas Wright brit csillagászra hivatkozva – már 1755-ben felvetette (Gribbin 1999), hogy az éjszakai égbolt ködfoltjai is a miénkhez hasonló csillagrendszerek lehetnek, a tudományos közösség mégis egészen az első világháború végéig úgy vélte, hogy azok is a mi galaxisunk, a Tejútrendszer részei (a galaxis görög szó, tejutat jelent). A „Tejútrendszerünk egyenlő a világegyetemmel, és a mi Napunk van a középpontjában” modell egyeduralmának egy kaliforniai csillagász, Harlow Shapley 1918–1919-ben megjelentetett közleményei vetettek véget. Shapley 1,5 m-es tükrös távcsövével kimutatta, hogy a Naprendszer a Tejútrendszer középpontjától távol helyezkedik el, így abban semmiféle kitüntetett helyet nem foglal el (Gribbin–Gribbin 1998), átmérője pedig 100 000 parszek. (A modern mérések szerint csak 28 000, a vastagsága pedig mindössze néhány száz parszek.) Azóta már azt is tudjuk, hogy Földünk környezete semmilyen más szempontból sem különleges, amit Alex Vilenkin orosz kozmológus a „földi középszerűség” fogalmával érzékeltetett (Gribbin 2009). Igaz, hogy másfelől Shapley tényleges méretet meghaladó becslése a Tejútrendszert valóságos óriásnak tüntette fel, ami miatt könnyebb volt azt a világegyetemmel azonosítani (Gribbin 1999). Néhány évvel később, 1923-ban azonban

Edwin Hubble több távoli köd változócsillagainak távolságát is megmérte, és kiderült, hogy ezek jóval távolibbak, mint a Tejútrendszer bármely csillaga. Becslése szerint például az Androméda-köd cefeida változócsillagai egymillió fényévnyire vannak tőlünk. (Mai tudásunk szerint több mint kétszer ennyire: közeli galaxisszomszédunk távolsága 2,5 millió fényév: Davies 2007), ezért nem lehetnek a mi ennél sokkal kisebb galaxisunk alkotói (Gribbin–Gribbin 1998, Gribbin 1999.) Ezzel világossá vált, hogy a csillagászati fényképezés hőskorában miért nem fedeztek fel egyetlen csillagot sem a távoli ködökben, és hitték azokat galaxisok helyett tényleg csak ködöknek. Az akkori fényképezőlemezeken csak az egymástól legalább fél ívmásodpercnyire levő pontokat tudták megkülönböztetni; ha tőlünk a köd egymillió fényév távolságban volt, akkor ez a két, már külön pontokként megmutatkozó égitest között két és fél fényév távolságot jelent. Ha a csillagok egy ködben ennél sűrűbben helyezkedtek el, akkor a régi fényképezőlemezeken tényleg csak egy fénylő felhőnek látszott a csillagegyüttes (Gribbin 1999). Mint láttuk, saját Tejútrendszerünk méreteit illetően azonban még a XX. sz. első évtizedeiben is tévedésben éltünk. Jacobus Kapteyn holland csillagász ekkor azt még 10 kiloparszek átmérőjűnek és 2 kiloparszek vastagságúnak határozta meg, ami jócskán különbözött Shapley méréseitől (Gribbin 1999). Egy modern publikáció szerint a Tejútrendszerünkhöz hasonló alakú galaxisok átlagátmérője 28,3 kpc (illetve 33,6 kpc, ha csak a leghasonlóbb tizenkét csillagrendszert vesszük alapul), míg a sajátunké 26,8 kpc (ez elég jól egyezik az előző bekezdésben említett 28 kpc-es értékkel). Eszerint a Tejútrendszer tökéletesen beleillik az átlagos spirálgalaxisok sorába (uo.). Mivel Hubble adatai kezdetben alábecsültek voltak, a kutatók az 1950-es évekig úgy hitték, hogy a többi galaxis viszonylag közel van, és mivel ennek ellenére elég kicsinek látszanak, a mi Tejútrendszerünkhöz képest nem lehetnek túl nagyok. A későbbi, már fejlettebb technika birtokában végzett mérések azonban egyértelművé tették, hogy az addig feltételezettnél nagyobb távolságban helyezkednek el, és Tejútrendszerünk a többi galaxishoz képest nemcsak hogy nem óriás, hanem inkább a kisebbek közé sorolandó. A Tejútrendszer – mint átlagos galaxis – hozzávetőlegesen százmilliárd (újabb adatok szerint kétszázmilliárd: Gribbin 2000) csillagot tartalmaz, és a galaxisok összes száma is körülbelül ennyi. A belátható világegyetem tehát

hozzávetőlegesen százmilliárdszor százmilliárd (1011 × 1011 = 1022) csillag otthona. Az igazán nagy csillagrendszerek a Tejútrendszertől eltérően nem rendelkeznek spirálkarokkal, hanem elliptikus alakúak, és akár több billió (több ezer milliárd) csillagot is tömöríthetnek (Gribbin– Gribbin 1998). Mai tudásunk szerint ezek spirálgalaxisok összeolvadása révén jönnek létre (Gribbin 1999). A galaxisok 60%-a elliptikus (ha nem is ilyen nagy), 30%-a a miénkhez hasonlóan lapos, spirálkaros, 10%-uk pedig szabálytalan alakú (Gribbin–Gribbin 1998). A spirálgalaxisok közül a nagyobbak – hiszen vannak köztük a Tejútrendszernél négyszerte nagyobbak is (Gribbin 1999) – általában gyorsabban forognak a tengelyük körül, mint a kisebbek, ami összefüggésben lehet azzal, hogy nagyobb tömegük gyorsabb forgást tesz lehetővé anélkül, hogy a szétszakadás veszélye fenyegetné őket. A forgás szögsebességét könnyű meghatározni a Doppler-effektus alapján azoknál a galaxisoknál, amelyek élről látszanak: a galaxis közeledő feléről érkező fény kék-, a távolodó feléről érkező vöröseltolódást szenved, s ezek mértékéből számítható ki a sebesség (uo.).

A világegyetem kora Minthogy a világ korára vonatkozóan évezredekig semmi támpont nem állt az emberiség rendelkezésére, az idők során a legkülönbözőbb elképzelések láttak napvilágot. A hindu vallások egyik fő ágának követői, a visnuiták szerint például a jelenlegi világkorszak 3 893 114 évvel ezelőtt kezdődött (a 2012. évhez képest). E szerint az elképzelés szerint még 426 886 év van hátra a világkorszakból. Indiában az istenek is halandók, Indra hetvenegy világciklust átívelő élete például 306 720 000 évig tart. Ez ugyanakkor csak 48 percnek felel meg Brahma életében. Brahma egy napjának leteltekor összeomlik a világ, majd másnap újjáalakul. Mire Brahma élete 120 évesen véget ér, 795 billió év telik el (ez a világ általunk becsült korának kb. az 58 000-szerese). És ez Visnu életében megint csak egyetlen nap, amelynek elteltével Brahma is újjászületik (Küng in Horváth – Pestiné Rácz 2012). A mi kontinensünkön ennél mindig is sokkal szűkmarkúbban mérték az időt. Az európaiaknak persze annyival könnyebb dolguk volt, hogy rendelkezésükre állt egy megkérdőjelezhetetlen tekintélyű és tévedhetetlen dokumentum: a Biblia – és annyival nehezebb, hogy e

dokumentum bizony alaposan félrevezette őket. A becsléseknek ugyan itt is se szeri, se száma, de a forrása mindnek ugyanaz, így említésre méltó különbség alig van közöttük. Az egyik számítás II. Hillél zsidó rabbi nevéhez fűződik, aki az i. sz. IV. században a Biblia szereplőinek életidejéből visszaszámolva i. e. 3761. október 7-ét kiáltotta ki a teremtés napjául. Iulius Sextus Africanus két-háromszáz évvel korábban az i. e. 5502. évben határozta meg a világ kezdetének dátumát, míg az i. sz. 412ben meghalt Panodórosz szerint az Úr Ádámot i. e. 5493. augusztus 29én teremtette. Luther Márton 1540-ben úgy hitte, hogy az i. e. 3960-ban teremtett világ 6000 éves fennállásából akkorra már 5500 év letelt. Sőt, azt gyanította, hogy a végítélet ennél is közelebb van, mert az Isten a még hátralevő időt az emberek bűnös volta miatt meg fogja rövidíteni (Glasenapp 1972). A későbbi számításokhoz már a tudomány új eredményeit is igyekeztek felhasználni. Mikor Johannes Kepler német csillagász hangot adott ama véleményének, hogy Jézus megkeresztelkedésekor az égbolt elsötétülését egy napfogyatkozás okozhatta, James Ussher, az írországi Armagh érseke, aki 1625 és 1656 között egész Írország prímása volt (Hawking–Mlodinow 2010), Annales Veteris et Novi Testamenti c. munkájában (Johnson 1979) a világ teremtését az addigi becslésekhez képest jó néhány évvel korábbra, i. e. 4004-re tolta, hozzáigazítva így Luther eredményeit a csillagászok számításaihoz. 34 évvel később, 1654ben aztán John Lightfoot, a Cambridge Egyetem alkancellárja még ennél is pontosabban határozta meg a világ kezdetének időpontját. Gondos számításai szerint Ádám teremtésére i. e. 4004. október 26-án (Wright 2005 október 23-áról tud), mezopotámiai helyi idő szerint délelőtt 9 órakor került sor. Ezt a pontosságot azóta sem sikerült senkinek túlszárnyalni. Ha az óra-perc nem is, de az i. e. 4004-es dátum olyan mélyen gyökeret vert a közgondolkodásban, hogy a XIX. századig benne maradt a Biblia ún. hiteles fordításában (Gribbin 1999). Azon különösebben nem csodálkozunk, hogy Shakespeare a XVI. században Ahogy tetszik című vígjátékának 4. felvonása 1. színében e szavakat adja Rosalind szájába: „a szegény világ csaknem hatezer éves”. Az sem meglepő, hogy az orosz birodalom csak 1699-ben, Nagy Péter cár parancsára tért át a Julianusnaptárra. Saját időszámításuk szerint akkor éppen 7207 volt (Kerényi 2010). Azon viszont már jogosan ütközhetnek meg egyesek, hogy egy hat év alatt huszonegy kiadást megért német katekizmusnak (Deharbe 1847)

az 1876-ban New Yorkban, fordításban megjelent ötödik kiadása büszkén utal az emberiség hatezer éves történelmére, felhíva a figyelmet arra, hogy ennek fő alakjait Ádámtól Krisztusig meg is tudjuk nevezni. A jezsuita szerző szerint azok, akik a Biblia adataiban nem hisznek, ezen az alapon „bármely más történelmi igazságot is megkérdőjelezhetnének”. Arról, hogy ezt egyes tudósok mégis megtették, már i. sz. 1000 körülről vannak feljegyzéseink. Abu Ali al-Hasszán ibn al-Haytham arab tudós, akit Európában inkább csak Alhazanként emlegetnek, már ebben az időben felfigyelt a nagy magasságokban is előforduló halkövületekre, amelyeknek elképzelése szerint a tengerfenék magasba nyomulásával kellett oda kerülniök. Ehhez pedig, vélte Alhazan helyesen, rengeteg időre lehetett szükség. A keresztény világban a hasonló anomáliák magyarázatára mindig az özönvizet vették elő, amely bárhová elszállíthatott bármit, így a halakat is, melyek a víz visszavonulásával a hegy tetején szárazon rekedve ott pusztultak el. Csakhogy a hegytetőkön, több száz kilométerre a mostani partoktól halak mellett kagylókat is találtak, amelyek a 40 nap eső és a 150 nap vízzel borítottság ideje alatt aligha tehették meg ezt a távolságot (Gribbin 1999). Az első tudományos – ha nem is mindjárt helyes eredményt adó – elképzeléssel Isaac Newton állt elő, aki szerint egy Föld méretű vasgolyó 50 000 év alatt hűlne ki bolygónk mai hőmérsékletére (Gribbin 1999). Ez a megjegyzés a nagy tudósnak abban az 1687-ben kiadott, nagy, háromkötetes művében (A természetfilozófia matematikai alapelvei, Philosophiae Naturalis Principia Mathematica) volt elbújtatva, amelyben az egész akkori fizika alapelveit lefektette, így visszhang nélkül maradt (Gribbin 2003). Majd száz évvel később követte őt George-Louis Leclerc, aki akkor már kora egyik legjelentősebb természettudósának számított, és a kitüntető Buffon grófja címet is kiérdemelte XV. Lajostól. 1778-ban kiadott Les Epoques de la Nature (A természet korszakai) című könyvében különböző méretű izzó vasgolyókkal végzett kísérletekre és becslésekre alapozva arra a következtetésre jutott, hogy egy Föld méretű, vörösen izzó vasgolyó kb. 75 000 év alatt hűlne le bolygónk mai hőmérsékletére. Ez a teológusok 6000 évéhez képest óriási előrelépés volt, amit mégis ők tudtak a legkevésbé értékelni: Buffon grófjának számításaiban csak a teológia felségterületére való illetéktelen behatolást láttak (Gribbin 1999).

Tovább közeledett a valós értékhez az 1768 és 1830 között élt Jean Fourier a hőáramlás törvényszerűségeinek pontos matematikai leírásával és azzal, hogy figyelembe vette a hűlő anyaggömb felületén keletkező szilárd kéreg hőszigetelő hatását is. Ezzel azonban 1820-ban olyan elképesztően hosszú időtartamot kapott, amit maga sem hitt el, és ezért nem is publikált: 100 millió évet! De a XIX. sz. elején újabb és újabb eredmények jelentek meg, amelyek szintén az ókor óta tanított hatezer év revíziójáért kiáltottak (Gribbin 1999). A skót James Hutton 1795-ben kiadott kétkötetes művében geológiai alapon érvelt amellett, hogy a kőzetek megfigyelhető átalakulásaihoz és eróziójához isteni beavatkozás helyett a ma is lejátszódó folyamatok szintén elegendőek lehettek, de ehhez az elfogadott hatezer évnél jóval több időre volt szükség. Hutton elgondolásait először barátja, John Playfair matematikaprofesszor foglalta össze mesterien megírt könyvében 1802-ben, amely Gribbin (2003) szerint meg kellett hogy győzzön mindenkit, „akinek csak esze volt”, hogy a huttoni elképzelésnek van létjogosultsága. Az 1830-as évek elején aztán – elsősorban szicíliai terepmunkáira alapozva – a kor vezető geológusa, Charles Lyell is előrukkolt egy nagyszerű háromkötetes művel, amely a művelt nagyközönség számára még befogadhatóbbá tette a gondolatot (Gribbin 1999, 2003). A Principles of Geology szerint a Föld felszínét olyan erők formálták, amelyek ma is működésben vannak, és amelyeknek több tucatszor annyi időre volt szükségük a jelenlegi állapot létrehozásához, mint amit a Biblia megenged (Wright 2005). A történelem időskálájának átszerkesztését követelők táborához végül 1859-ben Charles Darwin csatlakozott A fajok eredete című korszakalkotó munkájával, amelyben kifejtette a fajok természetes kiválasztódásának elméletét, és síkra szállt a mai élővilág kialakulásához szükséges hosszú idő szükségessége mellett. 1863-ban Lyellnek egy második kötete is megjelent Az ember ősiségének geológiai bizonyítékai (Geological Evidences of the Antiquity of Man) címmel, majd 1871-ben ismét Darwin következett Az ember származásával (The Descent of Man) (Wright 2005). Érdekes, hogy a geológusok és az evolucionisták igényeinek megfelelő időskála teljes körű elfogadásának egy időre a fizikusok váltak a legfőbb kerékkötőivé. Az egyébként ragyogó tudós, William Thomson (akit Lord Kelvin néven ismer a világ) 1887-ben kiszámította, hogy ha a Nap teljes egészében kőolajból állna, akkor is csak 30 000 évig lenne képes a ma megfigyelhető sugárzási teljesítményének fenntartására. Ez

súlyos probléma volt abban a korban, amikor a kőolajat gondolták a legnagyobb energiasűrűségű energiahordozónak. Alternatív megoldással egy német orvos, Julius von Mayer és egy skót építőmérnök, John Waterston állt elő egymástól függetlenül. Mindketten úgy vélték, hogy a Nap fűtését kémiai energiaforrás helyett a gravitáció magyarázhatja (Gribbin 2000). Az elmélet részleteit – már csak azért is, mivel a két „szakmán kívüli” eredményeit a tudomány figyelmen kívül hagyta – Lord Kelvin dolgozta ki. Mayerhez és Waterstonhoz hasonlóan először ő is úgy gondolta, hogy a Napba rendszeresen belehulló apróbb égitestek, meteorok mozgási energiája alakul át hővé, és biztosítja a csillag magas hőmérsékletét. (Ehhez elég lenne, ha a Föld tömegének mindössze egy százalékát kitevő anyagmennyiség hullana bele évente.) Ugyanakkor ebből az következne, hogy a Nap tömegének lassan nőnie kellene, így egyre erősebb lenne a gravitációs vonzása, amit a bolygók gyorsabb keringéssel tudnának csak ellensúlyozni. Mivel azonban az évek rövidülését nem figyelték meg, Kelvinnek más megoldást kellett keresnie (uo.), amely 1887-ig váratott magára. Ha folyamatosan belehulló anyag helyett azt feltételezzük, hogy maga a Nap húzódik lassan össze, s termel hőt (hasonlóan ahhoz, ahogy a biciklipumpában is felmelegszik az összenyomott levegő), akkor központi csillagunk akár 24 millió éven át is folyamatosan világíthat. Mai fényintenzitásához bőven elég lenne, ha évszázadonként mindössze 50 m-rel „menne össze” (Gribbin 1999, 2000). Hamarosan azonban nyilvánvaló vált, hogy geológiai és evolúciós szempontból ez az idő is túl rövid (Gribbin 2000). 1903-ban a csillagászok felvetették, hogy esetleg az újonnan felfedezett radioaktivitás lehet a Nap rejtélyes energiatermelésének az alapja: az angol William Wilson számításai szerint ehhez elegendő lenne, ha a Nap anyagának minden köbmétere 3,6 g rádiumot tartalmazna. Csakhogy mivel a rádium felezési ideje 1602 esztendő, ennyi idő elteltével az általa leadott energia megfeleződne, újabb 1602 év elteltével negyedelődne és így tovább (uo.). Ha a Nap működésének megértésében a radioaktivitás nem is vitte előre a kutatókat, a Föld korára egészen újszerű becsléseket eredményezett. Az első Ernest Rutherford és Bertram Boldwood nevéhez fűződik, akik a XX. század első évtizedében egyes uránvegyületeket tartalmazó kőzetekben meghatározták a bennük fellelhető hélium mennyiségét, amely az urán bomlásával keletkezik. Ennek alapján a kőzetek korát 500 millió év körülire tették. A Föld keletkezésének lehetséges időpontját még

jobban kitolták Arthur Holmes mérései, aki egy kőzet korára 1,64 milliárd évet határozott meg (Gribbin 1999). A tudományos világ végül a Brit Tudományfejlesztési Egyesület 1921ben tartott közgyűlésén jutott közös nevezőre a Föld korát illetően, amelyet akkor már mindannyian néhány milliárd év körülire tettek. Mikor később ugyanazt a radioaktív módszert alkalmazva egyes meteoritok korát 4,5 milliárd évesnek találták, úgy gondolták, hogy a Naprendszer és így a Nap sem lehet ennél fiatalabb (Gribbin 1999). A Nap energiatermelésére újabb magyarázatot keresve 1919-ben a csillagászok érdeklődése a magfúzió felé fordult. Einsteinnek köszönhetően akkor már tudták, hogy a tömeg az E=mc² összefüggésnek megfelelően energiává alakulhat, amit Francis Astonnak a hidrogén– hélium átalakulás példáján sikerült mérésekkel is igazolnia. Kiderült, hogy a héliumatommag tömege tényleg 0,8%-kal kisebb, mint azé a négy hidrogénmagé, amelyből fúzióval keletkezhet. Felismerve ennek jelentőségét, Eddington 1920-ban egy előadáson bejelentette, hogy „nem szükséges tehát tovább keresnünk a csillagok energiaforrását”. Ugyanis mikor a négy darab 1,008 relatív tömegű hidrogénmagból 4 relatív tömegű héliummag lesz, egy parányi tömeg energiává alakul át, ami bőven elegendő ahhoz, hogy a Nap működését évmilliárdokig biztosítsa (Gribbin 2000). Amint arra Gamow rámutatott, a Nap térfogategységre eső teljesítménye kisebb, mint egy kávéfőzőé, de mivel térfogata óriási, az időegységenként kisugárzott energia összértéke minden képzeletet felülmúl. A Nap belsejében másodpercenként ötmillió tonna tömeg alakul át tiszta energiává! Így volt ez élete eddigi 4,5 milliárd évének minden másodpercében, de hatalmas tömegéhez arányítva az E=mc² összefüggés szerint elveszített anyag az eredeti össztömegnek máig mindössze a 4%-át éri csak el (Gribbin 1999)! Két fontos részlet azonban még mindig homályban maradt. Az egyik, hogy elektromos taszítása ellenére miként képes két vagy több proton olyan közel kerülni egymáshoz, hogy együtt maradva héliummagot alkossanak. Erre a már kibontakozóban levő kvantummechanika adta meg a választ. Az orosz származású George Gamow 1928-ban felismerte ugyanis, hogy az elemi részecskék nem pontszerűek, hanem térben kiterjedt hullámcsomagokként képzelendők el, amelyek szélei akkor is

kölcsönhatásba léphetnek egymással, ha töltést hordozó középső részeik nem érnek össze. A másik részlet tisztázását egy tehetséges doktorandusz hölgynek, Cecilia Payne-nek köszönhetjük. 1925-ben készült PhD-dolgozatában spektroszkópiai bizonyítékokra hivatkozva ő jelentette ki elsőként, hogy a Nap anyaga szinte teljes egészében hidrogén, nem pedig csak 5%-ban, ahogy addig feltételezték. Elég üzemanyagot tartalmaz tehát ahhoz, hogy milliárd éveken át világítson. Ezzel a fizika végre megadhatta a geológusoknak és az evolucionistáknak azt az időtávlatot, amire azok már több mint száz éve vártak (Gribbin 2000). Azt a csillagászok már régebben is megfigyelték, hogy a csillagok színképe a Földön magas hőmérsékletre hevített anyagok színképével megegyezik, ahogy azt is, hogy a színképben található vonalakból egyértelműen következtetni lehet a fényt kibocsátó anyag elemi összetételére. És mivel a csillagok és a földi anyagok színképében ugyanazokat a vonalakat találták, ebből arra következtettek, hogy a csillagok is pontosan ugyanazokból az elemekből épülnek fel, mint saját bolygónk (Dawkins 2011). Egy különbséget találtak csak: bár a csillagok színképében egyértelműen azonosítani lehetett a különböző elemeket azok ujjlenyomatszerű színképvonalai alapján, ezek a vonalak kissé a hosszabb hullámhosszak felé, a vörös irányába voltak eltolódva, mégpedig annál jobban, minél távolibb volt a csillag. A fizikusok az osztrák Christian Doppler óta pontosan ismerték azt a jelenséget, amely felelős lehet a frekvenciaeltolódásért (ahogy mindannyian, akik megfigyeltük már a mellettünk elhúzó autó hangjának mélyülését). A Doppler-jelenség abban mutatkozik meg, hogy a távolodó hullámforrások frekvenciája a kisebb frekvenciák (hangok esetén a mély hangok, látható fények esetén a vörös) irányába, a közeledő hullámforrások frekvenciája pedig a nagyobb frekvenciák (hangok esetén a magas hangok, látható fények esetén a kék) irányába tolódik el. A frekvenciaváltozás mértéke mindkét esetben a távolodás vagy közeledés sebességétől függ, és a kettő közötti összefüggés matematikai formában is kifejezhető (Flórik 1986). Mi következik ebből? A csillagászok gyorsan rájöttek. John és Mary Gribbin (1998) a tudomány egyik legnagyobb fegyvertényének tartja Milton Humason ama felfedezését, mely szerint a galaxisok túlnyomó többsége tőlünk távolodik, és távolodási sebességük arányos a

távolságukkal (ezt az összefüggést azóta Hubble-törvényként tartjuk számon: Hawking 2001). A galaxisok vöröseltolódása az 1920-as végén vonult be a tudományos köztudatba. Maga Hubble azt várta, hogy a csillagrendszerek fele közeledni fog, másik fele távolodni, s alaposan meglepődött azon, hogy majdnem mind távolodik (Hawking–Mlodinow 2010). Nem szabad persze azt sem elfelejtenünk, hogy Napunk az egész Naprendszerrel együtt mintegy 250 km/s sebességgel kering a Tejútrendszer középpontja körül, s ha ez a keringő mozgás pont egy másik galaxistól ellenkező irányba visz bennünket, akkor az akkor is vöröseltolódást fog mutatni, ha a Tejútrendszerhez képest történetesen áll. Az Androméda-köd színképe például olyan mértékű kékeltolódást szenved, mintha 300 km/s sebességgel közeledne felénk, holott ebből csak 50 km/s-nyi az ő saját sebessége, 250 km/s a Naprendszerünk előbb említett keringő mozgásából adódik. De a lényegen ez sem változtat: 1917-ben már 23 vöröseltolódású galaxist találtak, s velük szemben csak kettő mutatott kékeltolódást. 1925-ben pedig már 39:2 arányban vezettek az előbbiek. A színképeltolódásokból következő nagy sebességek még valószínűtlenebbé tették, hogy e ködök a Tejútrendszer erős gravitációs vonzáskörzetéhez tartoznak, s nem különálló galaxisok (Gribbin 1999). A jelenség egy fontos kérdést vet fel. Hogy lehet, hogy szinte akármelyik galaxist vizsgáljuk, mindegyik távolodik tőlünk? Nem jelenti ez azt, hogy mégiscsak egy kitüntetett helyen, a világegyetem középpontjában vagyunk? A csillagászok válasza erre nemleges. Minden galaxis távolodik az összes többitől, így bármelyikben laknánk, ugyanezt a jelenséget tapasztalnánk. Úgy kell elképzelni – írja a szerző házaspár (Gribbin–Gribbin, 1998) –, mintha a galaxisok egy léggömb felületére lennének festve. Miközben nagyobbra fújjuk, a ráfestett galaxisok mindegyike távolodik mindegyiktől, éspedig annál gyorsabban, minél nagyobb a távolságuk. Hiszen ha két szomszédos galaxisrajz egységnyi idő alatt például két centiméterrel kerül távolabbra, akkor egyik a második szomszédjától ugyanennyi idő alatt már négy centimétert távolodik, harmadik szomszédjától hat centimétert és így tovább. Bár ilyenkor az egészet síkban vizsgáljuk, természetesen három dimenzióban is ugyanezek az összefüggések érvényesek. Az igazsághoz tartozik, hogy az ismertetett jelenség nem igazi Doppler-effektus, ugyanis a vöröseltolódás valójában nem azért jön létre,

mert a galaxisok mozognak a térben (Gribbin–Gribbin 1998). A fizikusok inkább úgy fogalmaznak, hogy maga a tér nyúlik meg, s ragadja magával a galaxisokat. Vele együtt pedig a benne utazó elektromágneses hullámok hullámhegyei is széthúzódnak, amit mi hullámhossz-növekedésnek, vagy ami ugyanaz, frekvenciacsökkenésnek (vöröseltolódásnak) érzékelünk. Einstein relativitáselméletének alapja, hogy a tér képes megnyúlni és meggörbülni. Így valójában nem a galaxisok mozognak a térben, hanem a megnyúló tér viszi magával a benne álló galaxisokat (Davies 2007, Gribbin 1995). Edvin Hubble már a múlt század harmincas éveiben sem a galaxisok térbeli mozgásáról beszélt, hanem nagyon helyesen csak a „látszó sebességükről” (Gribbin 1999). És hogy akkor egy falusi utcában a házsor épületei miért nem távolodnak egymástól? Egyrészt azért, mert túl közeliek ahhoz, hogy közöttük a tér megnyúlása észrevehető legyen, másrészt mert az egymáshoz közeli dolgok erős gravitációs vonzása ellenáll a megnyúlásnak, és együtt tartja nemcsak az utca házait, hanem a naprendszerek égitestjeit, de még a galaxisok csillagait is (Dawkins 2011). A hétköznapi tárgyak, égitestek és galaxisok mérete tehát nem nő a világegyetem általános tágulásának következtében (Hawking–Mlodinow 2010). Az eredmény több mint meglepő, és még inkább az volt felfedezése idején. Mikor Einstein 1917-ben a világegyetem matematikai leírására tett kísérletet, azért vezetett be egy kozmológiai állandónak is nevezett lambda-tényezőt az egyenletébe, mert különben elmélete szerint a világegyetemnek vagy tágulnia, vagy zsugorodnia kellett volna. Ezt azonban az akkori megfigyelések – eltekintve Vesto Slipher Einstein által nem ismert cikkétől, amelyben a csillagász beszámolt a színképek eltolódásáról – nem támasztották alá (Gribbin 1999). Einstein később elismerte tévedését: a világegyetem valóban tágul, ezért az egyenlet kozmetikázása szükségtelen (Gribbin–Gribbin 1998). Ma már egyébként azt is tudjuk, hogy a tágulás üteme gyorsul (Gribbin 2009, Davies 2007), és minden adatunk azt a nézetet támasztja alá, hogy ez örökké így fog folytatódni (Gribbin 2009). Jelenleg úgy gondoljuk, hogy a világegyetem az ősrobbanás után rövid ideig igen gyors ütemben felfúvódott, később tágulása lelassult, mostanában azonban megint gyorsulóban van (Davies 2007). És ha ez így megy tovább, akkor 150 milliárd éven belül a most megfigyelhető galaxisok 99,99999%-a kívül kerül a Tejútrendszerünkből belátható világegyetem határain. Zsebuniverzumunk végső sorsa tehát a Nagy Fagy, ami a nagymértékű felhígulásban, a csillagok kihűlésében, az

abszolút nulla fok megközelítésében, a molekulák mozdulatlanná dermedésében és minden élő halálában ölt testet. A lehetőségre már Darwin is felhívta a figyelmet. Az ember és lénytársainak egyetlen reménye a más, fiatalabb univerzumokba való átjutás (talán féreglyukakon keresztül), ám ennek elvi lehetségességéről a XIX. században még mit sem tudtak (Kaku 2005). Még mielőtt elegendő adat állt volna rendelkezésre, néhány csillagász már arányosságot vélt felfedezni a vöröseltolódás mértéke és az adott galaxis távolsága között. Ludvig Silberstein 1924-ben kijelentette, hogy ilyen összefüggés létezik, míg mások, pl. a svéd Knut Lundmark visszafogottabban nyilatkoztak (Gribbin 1999). A szkeptikusok bosszúságára nemsokára az első számszerű eredmények is megjelentek. 1927-ben a belga pap, Georges Lemaître az arányossági tényezőre 625 km/s/megaparszek értéket hozott nyilvánosságra, ami azt jelenti, hogy az 1 Mpc távolságban levő galaxis 625 km/s sebességgel távolodik tőlünk, a 2 Mpc távolságban levő kétszer ennyivel és így tovább (Gribbin 1999). Később Milton Humason és Edvin Hubble újabb galaxisok távolságát és vöröseltolódását határozta meg, és mikor eredményeiket koordinátarendszerben ábrázolták, még határozottabban kirajzolódott az összefüggés. Az arányossági tényezőt ők 1929-ben 525 km/s/Mpc-nek találták. E tényezőt ma Hubble-állandónak nevezzük, és H-val jelöljük (Gribbin 1999), a Hubble-törvényként ismert összefüggést pedig a következő alakban szokták felírni: V = H × R, ahol V a távolodás sebessége,R pedig a Földtől mért távolság (Hawking 2001). A csillagászok természetesen továbbgondolták a kapott eredményeket,és hamar rájöttek, hogy a galaxisok távolodásából a világegyetem véges kora is következik. Ha mindig is távolodtak, akkor régen nyilván közelebb voltak egymáshoz, és ha elég messzire visszamegyünk a múltba, elérkezünk ahhoz az időponthoz, amikor a világegyetem teljes anyagmennyisége egy pontba (vagy egy atommag méretű kicsinyke térrészbe) volt összezsúfolva (Gribbin 1999, 2009). Georges Lemaître volt az első, aki egy kezdeti, igen sűrű állapotot tételezett fel, de ő még csak az atommagéval megegyező sűrűségre gondolt, amely körülmények között a világegyetem anyagát egy akkora gömbbe lehetne belezsúfolni, amelynek átmérője a Nap-átmérő harmincszorosának felel meg. Ez volt az ún. ősatom-hipotézis (Gribbin 1999). A belga tudós 1924-ben vetette papírra először az ősrobbanással

kapcsolatos hipotézisét, amelyet azonban csak három évvel később publikált egy kevéssé ismert louvaini (Belgium) folyóiratban. Az elképzelést világszerte ismertté egy 1931-es Nature-cikk tette (Bührke 2002). Ilyen körülmények között fizikai egyenleteink érvényüket vesztik, mert a (majdnem) végtelenül sűrű állapotnak a leírására – amit egyébként szingularitásnak neveznek – már nem alkalmasak (Gribbin 1995, 2000). Ezért erről az időpontról nem is tudhatunk túl sokat. Elkeseredésre azonban nincs ok: az egyenletek az atommag sűrűségéig kitűnően működnek, s ezt a sűrűséget a kezdetben pontszerű anyaghalmaz körülbelül a szétdobódás megindulását követő egy tízezred (Gribbin– Gribbin 1998) vagy egy százezred (Gribbin 2000) másodperc elteltével érte el. (Magát a szétdobódást – Fred Hoyle brit kozmológus csipkelődő kifejezésével – Big Bangnek, ősrobbanásnak nevezzük: Gribbin 2009.) Eddig az időpontig tehát biztonsággal visszalátunk, és gyakorlatilag mindent értünk, a tudományos viták tárgyát kizárólag az ezt megelőző időszak képezi (Gribbin 2000, 2009). Paul Davies (2007) azonban figyelmeztet, hogy az ősrobbanást ne egy parányi méretű, de óriási tömegű pont hatalmas robbanásának képzeljük el a térben. A Big Bang sokkal inkább volt magának a térnek a robbanásszerű tágulása. A fizikusok egyébként úgy vélik, hogy valódi szingularitás sem az ősrobbanáskor, sem a fekete lyukakban nincs, hanem csak egy olyan állapot valósul meg, amely közel van hozzá (Gribbin 2009). A fizikusok elképzelése szerint a világegyetemünkben ma tetten érhető négy alapvető kölcsönhatás (az elektromágneses, a gyenge, az erős és a gravitációs) között a szingularitás felé közeledve eltűnik a különbség, így a kezdetek kezdetén csak egyetlen szuperkölcsönhatás létezett. Ebből először a gravitációs erő vált ki, majd az erős, végül a két maradék erő is elkülönült, s e folyamat együtt járt az exponenciális tempójú tágulással. A világegyetem mérete – protonnagyságból kiindulva – 10⁻³⁷ másodpercenként (Davies 2007 szerint 10⁻³⁴ másodpercenként) a kétszeresére növekedett, és 60 duplázódás után körülbelül 10²⁵-szeres lett (uo.), azaz ökölnyi méretet ért el. A kis méret csalóka: utánaszámolva kiderül, hogy valójában a fénysebességnél gyorsabb felfúvódásról van szó. Talán jobban szemlélteti az arányokat Hawking és Mlodinow (2010) példája, melyben egy pénzérme nagyságú tárgy a Tejútrendszer átmérőjének tízmilliószorosára növekszik, ráadásul talán 10⁻³⁵ s alatt. A

fénysebesség határsebesség mivoltát ez nem sérti, mert az csak a térben mozgó dolgokra vonatkozik, itt viszont magának a térnek a tágulásáról van szó (Gribbin 2009). Az első milliszekundumok tágulása tehát billiószor billiószor gyorsabb volt, mint napjainkban, s a sebesség gyors mérséklődése – hiszen az egész felfúvódás csak 10⁻³² másodpercig tartott (Davies 2007), utána már szerényebb sebességgel folyt tovább – a gyengülő antigravitációnak, valamint az első másodperc végén már erőteljesen fellépő gravitációnak köszönhető (ami a hihetetlen anyagsűrűség miatt ugyancsak jelentős volt). A 2001-ben felbocsátott WMAP műhold adatainak kiértékelése óta nincsenek kétségeink afelől, hogy a hirtelen tágulás (infláció) valóban része volt világegyetemünk kezdeti történetének (Hawking–Mlodinow 2010). Miként a bioszféra történetében is látni fogjuk, a világegyetem korai fejlődésében is megfigyelhető az a sajátság, hogy visszafelé haladva az időben, vagyis az ősrobbanás pillanata felé közeledve az időegységre jutó események száma rohamosan növekszik (Davies 2007). A gyors felfúvódás energiája annak befejeződésével hőenergiává alakult, az pedig az E=mc² összefüggésnek megfelelően protonok vagy más részecskék keletkezésére fordítódott. Azonban még az első másodperc végén is elegendő hőenergia állt rendelkezésre ahhoz, hogy elektronok jöjjenek létre. Világegyetemünk 1050 tonnányi anyaga ily módon keletkezett, hiszen a felfúvódó szakasz végén a tér még gyakorlatilag üres volt. Ez az anyagmennyiség körülbelül 1080 darab atomot és 1090 db fotont és neutrínót jelent (Davies 2007). Hogy mindez mikor történt, arra vonatkozóan a mai legpontosabb mérések 13,7 milliárd évet adnak meg (Gribbin 2009). A Hubble által 1929-ben megállapított H = 525 km/s/Mpc értékkel számolva a világegyetem korára mindössze kétmilliárd évet kaptak a tudósok, ahonnan nagyon hosszú út vezetett a ma elfogadott érték lefektetéséig (Gribbin 1999). A Hubble-állandóból a világegyetem korának kiszámítása egyébként roppant egyszerű. Ha 1 parszek 3,2616 fényév, akkor 1 Mpc ennek milliószorosa; a fényév pedig az a távolság, amit a durván 300 000 km/s sebességű fény 1 év alatt, azaz 365 × 24 × 3600 = 31 536 000 másodperc alatt megtesz. Egy év alatt a fény 31 536 000 s × 300 000 km/s = 9 460 800 000 000 km-t halad előre, 3,2616 × 106 év alatt pedig arányosan többet, így 1 megaparszek 3,2616 × 106 × 9 460 800 000 000 = 30 857 345 280 000 000 000 km-nek felel meg. Ezt a távolságot az a

galaxis, amely ma 525 km/s sebességgel távolodik, 30 857 345 28 × 10¹⁰ km 525 kms ≈ 5,88 × 10¹⁶ s, azaz körülbelül 1 863 771 428 ≈ 1,8 milliárd év alatt futja be. Mindazok a galaxisok, amelyek tőlünk számítva 1 Mpc sugarú gömbhéjon helyezkednek el, 1,8 milliárd éve indultak volna innen, ha mindvégig állandó sebességgel utaznak. Amelyek 2 Mpc sugarú gömbhéjon találhatók, kétszer ekkora sebességükkel szintén ráértek 1,8 milliárd éve indulni, a 4 Mpc távolságban levők négyszerte ekkora sebességükkel szintén elérhették ennyi idő alatt jelenlegi helyzetüket és így tovább. A Hubble-állandó 1929. évi értékével számolva azt kapjuk, hogy egy 1,8 milliárd évvel ezelőtti időpillanatban az egész világegyetem egy pontba volt összesűrűsödve. Ez az eredmény azért hozta egy kicsit kínos helyzetbe a csillagászokat, mert a radioaktív izotópok felezési ideje alapján számolt kőzetkorok alapján a Föld korát ennél akkor már többnek gondolták. Ugyanilyen kellemetlen meglepetés lehetett a német Walter Baadének, hogy az Androméda-ködben egyetlen RR Lyrae típusú változócsillagot sem volt képes felfedezni, holott ez egy 5 méteres tükrös távcsővel nem szabadna, hogy gondot okozzon. Ennek általa feltételezett okát 1952-ben egy római konferencián jelentette be, nevezetesen, hogy az Andromédaköd szerinte kétszer olyan távolságban van, mint azt Hubble és mindenki más addig gondolta, ennek megfelelően a Hubble-állandó értéke is csak fele lehet az eredetileg megállapítottnak (kb. 250 km/s). Baade felfedezése a világegyetem korát is egy csapásra megkétszerezte 3,6 milliárd évre. Később Allan Sandage rávilágított, hogy egyes, a távolságmeghatározás szempontjából kulcsfontosságú csillagok nem is csillagok, hanem csillagegyüttesek, amelyek abszolút fényessége emiatt sokkal nagyobb, és amelyeknek ezért jóval távolabbnak kell lenniük az addig vélelmezettnél ahhoz, hogy mégis ilyen halványnak látsszanak. Arra is rámutatott, hogy a világűrben levő por fényelnyelő hatását is jobban figyelembe kellene venni. Ez újabb súlyos érv volt amellett, hogy a kozmikus távolságok még mindig jelentősen alábecsültek, ami viszont a Hubble-állandó további csökkentésének szükségességét vonta maga után. Az elfogadott korrigált érték a 75 lett. A H állandó értéke az idők során tovább változott, ma az 51 km/s/Mpc-et tartják a valóságot legjobban megközelítő értéknek (Gribbin 1999). Az érdekesség kedvéért számítsuk ki, hogy egymástól pl. 10 m távolságban levő tárgyak elvileg mekkora sebességgel távolodnak

egymástól! Ha

akkor 10 m esetén a sebesség 10 × 51000 (3,0857 × 10²²) ms ≈ 1,65278 × 10⁻¹⁷ m/s. Másodpercenként tehát ennyivel távolodik két, egymástól 10 m-re álló ház, és ehhez jó, ha tudjuk, hogy 10⁻¹⁷ m egy átlagos atom átmérőjének a tízmilliomodrésze, egy atommag átmérőjének (10⁻¹⁵ m) pedig a századrésze. Ilyen tempó esetén 1 perc alatt elvileg kb. egy atommagnyival mozdulna el egymástól a két ház, és csaknem kétmillió év (1 902 587 év) alatt nőne a távolságuk 1 mm-rel. Ezt a legfigyelmesebb lakók sem vennék észre, már csak azért sem, mert a mérőszalag a tér tágulása miatt ugyanilyen tempóban nyúlik. Ám az egésznek úgyis csak elvi jelentősége van, hiszen említettük már, hogy az egyes égitesteket a gravitáció összetartja, s az ilyen esetekre a Hubble-állandó nem érvényes. A Hubble-állandó 51 km/s/Mpc-s értékével számolva a világegyetem kora kb. 18 milliárd évnek adódik, amit ma túl soknak tartunk. Hol a hiba? A kozmológusok szerint a gravitáció lassan csökkenti a tágulás ütemét, azaz a H a múltban nagyobb volt, mint ma. Ennek megfelelően a galaxisok a múltban gyorsabban elérhették a ma megfigyelt helyzetüket, mint az a H mai értékéből következne,s ezért a világegyetem a számítottnál fiatalabb. Az Einstein–de Sitter-modell szerint a számított értéket 30%-kal kell csökkenteni, így a világegyetem életkorára jó 13 milliárd évet kapunk (Gribbin 1999). Némi bizonytalanság persze még van, de az, hogy a világegyetem kora 13,6 és 13,8 milliárd év közötti,

mára a kozmológia megkérdőjelezhetetlennek tartott tételei közé lépett elő (Gribbin 2009). Amit jelenleg biztosan tudunk, az az, hogy 13,7 milliárd éve bekövetkezett egy robbanás, azt azonban nem tudjuk, hogy pontosan mi robbant fel és miért. 2018 és 2020 közöttre tervezik annak az űreszköznek a felbocsátását, amely a problémát megoldhatja. A LISA (Laser Interferometer Space Antenna) három, egymástól 5 millió km-re elhelyezkedő egységből áll, amelyek lézerrel tartják egymással a kapcsolatot. A fizikusok azt várják, hogy a LISA képes lesz az ősrobbanás gravitációshullám-visszhangját érzékelni, így nemcsak hogy egy billiomod másodpercnyire az ősrobbanás közelébe juthatunk, de talán az azt megelőző korba is sikerülhet valamelyest betekintést nyernünk (Kaku 2011). A gravitációs hullámok Einstein relativitáselméletéből következnek, de sokáig csak közvetetten tudták bizonyítani létezésüket (Kaku 2005). Amikor az ikercsillag-rendszerekben két csillag kering egymás körül, energiájuk egy részét fénysebességgel haladó gravitációs hullámok formájában sugározzák ki. Magukat a hullámokat nem, de a kettőscsillagrendszerek energiaveszteségét sikerült már korábban is egyértelműen kimutatni, hiszen ez a csillagpár tagjainak lassú közeledésében és a keringési idő fokozatos csökkenésében is megnyilvánul. Ez utóbbi atomórákkal jól mérhető, és egy konkrét esetben valóban ki is mutattak évi 75 milliomod másodperces keringésiidő-csökkenést, ami éves szinten 3,5 m-es közeledésnek felel meg (Bührke 2002). 2015-ben és az azt követő években aztán megtört a jég, és egyértelmű bizonyítékát találták a gravitációs hullámok létezésének. Az észlelésükben közreműködő három tudós 2017-ben megosztott fizikai Nobel-díjat kapott.85 Figyelemre méltó, hogy a legöregebb csillagok korát és a világegyetem korát két teljesen különböző elven mérték meg, és mindkettő majdnem pontosan ugyanazt az eredményt adta. (A Hipparchos műhold pontos távolságmérései lehetővé tették a legöregebb csillagok korának még pontosabb megbecslését, ami 11-13 milliárd évnek adódott: Gribbin 1999). Ebből jó okkal vonhatjuk le a következtetést, hogy a méréseink jók, és a kapott értékek tényleg a világegyetem valós korát tükrözik (uo.). Mivel a fény az ősrobbanás óta eltelt 13,7 milliárd év alatt ugyanennyi fény-évet tett meg, világegyetemünk belátható része egy ennek megfelelő nagyságú tartomány. Ami ennél messzebb van, ha van ilyen, az

számunkra nem látható, mert fényének még nem volt ideje hozzánk eljutni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a legtávolabbi ismert objektumok 13,7 milliárd fényévnyire vannak, hiszen a világegyetem közben annyit tágult, hogy ez a távolság mostanra kb. 40 milliárd fényévnyire növekedett. Ezt a térrészt – amelynek átmérője tehát kb. 80 milliárd fényév – Hubble-térfogatnak nevezzük (Gribbin 2009). A Hubbleűrtávcsővel megfigyelt legtávolabbi galaxis jelenlegi távolsága 28 milliárd fényév. A kezdeti tágulás elképesztő üteme a magyarázata annak, hogy noha az egész világegyetem egy apró pontból vette kezdetét, egyes mai objektumainak fénye még mindig nem ért el hozzánk. A tér tágulása ugyanis gyorsabb volt, mint ahogy a fény haladt. Ugyanerre vezethető vissza az a tény, hogy egyes galaxisok a fényét meghaladó sebességgel távolodnak tőlünk (Davies 2007). A fénysebességet meghaladó ütemű tágulás ad magyarázatot Olbers régi paradoxonjára is. Wilhelm Heinrich Olbers 1923-ban azt a kérdést vetette fel, hogy vajon miért van sötét éjjel? Ha a világegyetem végtelen lenne, akkor az éjjeli égbolt minden egyes pontján – tőlünk valamilyen távolságra – kellene lennie egy csillagnak. És mivel a csillagok felületi fényessége a Napéhoz hasonló, az egész égboltnak úgy kellene sugároznia, mintha mindenütt Nap lenne. (Ha Napunk kétszer messzebb lenne, korongjának egységnyi felülete akkor is ugyanolyan fényes lenne, mint most, csak a korongja lenne kisebb. A növekvő távolsággal halványodnak ugyan a csillagok, de csak azért, mert látszólagos felületük csökken, és Olbers itt egy matematikai, végtelen kis pontra gondolt.) Olbers a rejtélyt azzal magyarázta, hogy fényelnyelő csillagközi porfelhőket tételezett fel. Csakhogy a sok elnyelt fény hatására végtelenül hosszú idő alatt azok is a csillagok hőmérsékletére forrósodnának fel, így végső soron maguk is fényforrásokká válnának. A rejtély megoldása az, hogy a távoli csillagok fénye még nem juthatott el hozzánk (vagy a fénysebességnél gyorsabban táguló tér miatt nem is fog). A távoli objektumokból érkező fény időigényére utal az a 2004-ben közölt fotó is, amely fiatal galaxisok csoportját mutatja az ősrobbanás utáni első félmilliárd évből (Kaku 2005).

Az idő kezdete

Egyes fizikusok, köztük a már többször említett Georges Lemaître szerint (Gribbin 1999) az idő – a térrel, anyaggal és energiával együtt – az ősrobbanással együtt jött létre, míg mások azt tartják, hogy azt megelőzően is létezett. (Paul Davies 2007 szerint az ősrobbanás „előtt” nemcsak hogy üres volt a tér, hanem még tér sem volt, csak a tökéletes semmi.) Még ha utóbbiaknak igazuk is lenne, a ma uralkodó vélemény szerint az ősrobbanás szingularitása eltörölne minden hatást, amely az „azt megelőző időkből” származik, így az új világegyetem mindenképpen úgy indulna, mintha nem lett volna előtte semmi. Ezért nyugodtan tekinthetjük az ősrobbanást világegyetemünk kezdetének (állítja Stephen Hawking és Mlodinow 2010, noha más fizikusok reményei ezen túlmutatnak, lásd az említett LISA-t). Hawkingnak egyébként a matematikában régtől fogva ismert képzetes számok felhasználásával sikerült eltüntetnie a szingularitás oly zavaró problémáját. A világegyetem Hawking-modellje szerint időben (gondolatban) visszafelé haladni az ősrobbanás pillanatáig olyan, mint amikor a Föld északi pólusához ér az utazó: ahogy az addig észak felé igyekvő kutyaszán a pólust elhagyva hirtelen dél felé tartóvá válik, az idő múltba vezető iránya is ugyanolyan észrevétlenül vált át jövőbe vezetőre. Az északi pólusban állva bármerre nézünk, minden út dél felé visz; a szingularitásban tartózkodva pedig minden irány a jövőbe vezet (Gribbin 1995). Hawking és Mlodinow (2010) amellett érvel, hogy a mai három térbeli és egy időbeli dimenzió az ősrobbanás pillanata felé haladva egymásba fonódott, az idődimenzió egyre inkább térdimenzió jelleget nyert, míg végül négy térdimenzió maradt. Így az elmélet az öröktől fogva létezés és egy értelmes Teremtő közbeavatkozása mellett egy alternatív elképzelést testesít meg. E kép szerint az univerzum spontán módon jelent meg, s az egyik térdimenzió hamarosan időként kezdett viselkedni. Kvantumfluktuációval rengeteg miniuniverzum létrejöhet(ett), de közülük csak kevesen érték el azt a kritikus méretet, ami felfúvódásba váltott át, a többiek egyszerűen összeomlottak és eltűntek. Hawking és Mlodinow (2010) úgy érvel, hogy ha a Ki teremtette meg a világot? kérdésre „Isten”-nel válaszolunk, a Ki teremtette meg istent? kérdésre pedig „Nem tudom”-mal, akkor csak eggyel több kérdésre tudtunk felelni, mint ha mindjárt az elsőre tanácstalanul széttárnánk a karjainkat. Eggyel odébb tolni a kérdést nem megoldás, de ez ma már nem is szükséges, mert a természettudomány keretein belül van értelmes válasz – így Hawking.

Az atommag sűrűségű állapotban az univerzum (a szó eredeti jelentése: „minden, ami ott van”) hőmérséklete ezermilliárd fok lehetett, sűrűsége pedig százezer milliárdszorosa a vízének. A fény részecskéi, a fotonok akkora energiával bírtak, hogy folyamatosan részecske– antirészecske párok keletkeztek belőlük, amelyek egymással találkozva rögtön szét is sugárzódtak és fotonná alakultak. Amikor a tágulás kezdetét vette, az anyag hűlni kezdett, a fotonok energiája csökkent,és a párkeltő folyamatok lelassultak. Szimmetriahibák miatt azonban a részecskék száma kb. egymilliomod ezrelékkel nagyobb értéken stabilizálódott, mint antipárjaiké, s amikor a párok tagjai találkoztak, fotonokká alakultak. A nukleonos anyag túlnyomó része így már a kezdet kezdetén szétsugárzódott, ezért ma is azt tapasztaljuk, hogy egy nukleonra (protonra vagy neutronra) kb. egymilliárd foton jut (Gribbin– Gribbin 1998). A rengeteg foton ekkor még mindig elég nagy energiával rendelkezett ahhoz, hogy a neutronok protonokká, elektronokká és antineutrínókká bomlását előidézzék. Ennek következtében a két nukleon aránya is megváltozott. Egy másodperccel a robbanás kezdetét követően az univerzum hőmérséklete tízmilliárd fokra esett vissza, sűrűsége már csak 380 ezerszerese volt a vízének, és 76 protonra már csak 24 neutron jutott. Ez az arány újabb 13 másodperccel később 83:17-re csökkent. A robbanás harmadik percében már csak egymilliárd fok lehetett, és már a nukleonok 86%-a volt proton. Ezen az alacsony hőmérsékleten a protonok és neutronok héliumatommagokká kezdtek egyesülni, ami megakadályozta, hogy a neutronok szabad állapotban maradva teljes egészében protonokká alakuljanak. A negyedik perc végére az összes rendelkezésre álló neutron – protonokkal együtt – héliumatommagokba tömörült, a maradék protonok pedig önálló hidrogénatommagok maradtak. A tudomány nagy diadala, hogy a két legkönnyebb elemnek a kozmológiai modellek alapján kapott aránya (74% hidrogén és 26% hélium) kitűnő egyezést mutat a kezdeti anyagból összeállt, legöregebb csillagok színképelemzéssel megállapított összetételével (Gribbin–Gribbin 1998). A héliummagok felépülése az ősrobbanást követő mintegy 100. másodpercben vette kezdetét, és mivel a negyedik perc elteltével a hőmérséklet százmillió fok alá csökkent,a magfúzió folyamata addigra le is zárult. A világegyetem tömegének jó részét adó hélium tehát az első percek emlékét őrzi (Davies 2007). Ebben a kezdeti elegyben kevés – de a modellek alapján pontosan kiszámítható mennyiségű – nehezebb elem

is jelen volt, elsősorban deutérium (a hidrogén egy neutront is tartalmazó izotópja) és lítium (a hármas rendszámú elem), de semmi, ami ezeknél nagyobb rendszámú lenne (Gribbin 2000). Ezek kialakulása kizárólag a csillagokban megy végbe, amelyek ezekben a kezdeti időkben még nem léteztek. Ezt követően az univerzum hosszú évezredekig plazmaállapotban volt, hasonlóan a mai csillagok anyagához. Alig félmillió évvel (pontosabban 380 000 évvel: Kaku 2005) a robbanás kezdete utánra azonban kb. 3000 fokra (uo.) hűlt, így az atommagok végre elektronokat foghattak be, és elektromosan semleges atomokat képezhettek. Körülbelül ilyen állapot uralkodik ma a Nap felszínén. A világegyetem ekkor átlátszóvá vált, mert a részecskék már nem állták útját a fotonoknak. Az atomok egymással kapcsolódva anyagfelhőket hoztak létre, amelyek legtöbbje nagy tömegük gravitációs vonzásánál fogva önmagába roskadt és csillagokká vált, kialakítva ezzel az első galaxisokat (Gribbin–Gribbin 1998). A hőmérséklet 1 milliárd évvel az ősrobbanás után, az első csillagok létrejöttekor 18 kelvin körüli volt (Kaku 2005). Ha a világegyetem továbbra is az elképzelt módon tágult, a modellek szerint hőmérsékletének mostanra kb. 2,7 kelvinre (-270,3 °C-ra) kellett csökkennie. Hoyle és kollégája számításai szerint a tűzgömb energiája olyan óriási lehetett, hogy minden nukleonra egymilliárd foton jutott, ez pedig az a sugárzás, amit ma háttérsugárzásként észlelünk (Gribbin 2000), csak éppen a tágulás miatt e hősugárzás is vöröseltolódást szenvedett (Gribbin 1999). Minden hőmérsékletnek megfelel egy bizonyos frekvenciájú sugárzás, a 2,7 K-hez például olyan kis rezgésszám tartozik, amelyet már a mikrohullámok közé sorolunk. Ha az események tényleg a vázolt módon történtek, akkor ezt a mikrohullámú sugárzást a világűrben minden irányból azonos erősséggel kellene tudnunk fogni (Gribbin– Gribbin 1998). S pontosan ezt is tapasztaljuk! A keresett sugárzást az 1960-as évek elején két rádiócsillagász, Arno Penzias és Robert Wilson csípte el, történetesen teljesen véletlenül, s mint vételt zavaró sugárzást azonosította. E zavaró sugárzás mibenlétét a háttérsugárzást akkor már nagy erőkkel kereső Jim Peebles ismerte fel a Princeton Egyetemen, s az ősrobbanás elmélete valójában csak az ő 1965-ben publikált közleményével nyert polgárjogot. A felfedezésért Wilson és Penzias 1978ban megosztva Nobel-díjat kapott (Gribbin 2003). Akkoriban ez nagy szenzáció volt, ma már sokkal kevésbé: még az adásmentes időben

bekapcsolt tévékészülékeink is fogják a háttérsugárzást, ami kis részben hozzájárul a képernyő „havazásához” (Hawking–Mlodinow 2010). A kozmikus háttérsugárzás legpontosabb feltérképezése a már említett Wilkinson Mikrohullámú Anizotrópiát Kutató Műholdnak (Wilkinson Microwave Anisotropy Probe, betűszóval WMAP) köszönhető, melynek forradalmi eredményeit 2003 februárjában tette közzé a világsajtó. Az egész égboltot kitöltő maradványsugárzás hőmérséklete 2,725 K, és hullámhosszeloszlása tökéletesen egyezik a fekete testekre jellemző spektruméval. Ezt tekintjük az egyik perdöntő bizonyítéknak arra, hogy világegyetemünk valóban egy roppant forró és sűrű állapotból vette kezdetét. Maga a háttérsugárzás azokból a – mintegy 380 000 évvel az ősrobbanás utáni – időkből származik, amikor a világegyetem hőmérséklete 3000 K körüli volt, és ennek megfelelően ibolyántúli (UV) fényben tündökölt. Csakhogy az azóta bekövetkezett jelentős mértékű tágulás a háttérsugárzás hullámait is széthúzta, ezért mérünk most ultraibolya helyett mikrohullámokat (Davies 2007). Az ősrobbanás utáni percek eseményeinek részletes taglalását talán a kozmológusok túlzott önbizalmának tulajdoníthatja a témával először találkozó olvasóm. Bizonyára ugyanígy éreztek 1967-ben a Londoni Egyetemen tartott konferencia résztvevői is, akik, miután az előadó ebbéli elgondolásait felvázolta, harsány nevetésben törtek ki. Ezzel szemben ma a korai világegyetem történetének kutatása PhD-dolgozatok és egyetemi kurzusok megszokott témája (Davies 2007). Maga az ősrobbanás pedig nem pusztán egy spekulatív elképzelés, hanem egymástól független mérési adatok százaira alapozott és azokat összefüggéseikben megmagyarázó elmélet (Kaku 2005). Ne tegyük tehát egy szintre a teknősbéka hátán nyugvó földgolyó elképzelésével!

2. fejezet A csillagoktól a földi életig

A csillagok élete Arthur Eddington nem csak a kontrakciós hipotézis elvetésével biztosított magának előkelő helyet a tudomány nagy alakjainak panteonjában. Számára az is hamar világossá vált, hogy a csillagok számos tulajdonsága könnyen leírható, ha feltételezzük, hogy a közönséges gáztörvényeknek engedelmeskednek. Ez azért lehetséges, mert bár a sűrűségük (pl. a Nap belsejében) az óloméval vetekszik, részecskéik elektronhéj nélküli csupasz atommagok, amelyek mérete az atomokéhoz úgy viszonylik, mint homokszemé a hangversenyteremhez. Így a magas hőmérsékletű, de sűrű plazmában – a plazmaállapot jellemzője az elektronjaikat vesztett atomok jelenléte – a piciny atommagok a nagy sűrűség ellenére is szabadon száguldozhatnak, akár az általunk beszívott levegő sokkal nagyobb molekulái (Gribbin 1999). Eddington arra is rájött, hogy a nagy gázgömbök sorsa nem lehet túl sokféle. Ha tömegük egy határ alatt marad, összehúzódva nem nagyon melegednek fel,és olyan bolygókká lesznek, mint a Jupiter. Még a nála hetvenszer „nehezebb” (de a Napnál tizenötször könnyebb) gázgömbök gravitációs energiája sem elegendő a magfúzió begyújtásához, ezért belőlük is csak ún. barna törpék lesznek (Gribbin 2000). Ha viszont tömegük túllép egy bizonyos értéket, összehúzódva annyira felforrósodnak, hogy egy hatalmas robbanással anyaguk nagy részét szétszórják az űrbe. És végül, ha tömegük a két szélsőség között foglal helyet, akkor összehúzódásukkal felforrósodnak ugyan, de csak annyira, hogy belsejükben magfúziós folyamatok induljanak be. Az ezenközben keletkező, kifelé haladó fotonok sugárnyomása pedig ellene tart az összehúzódásnak mindaddig, amíg a csillag energiaforrása ki nem merül. A gáztörvények alkalmazása tehát arra a következtetésre vezet, hogy a stabil csillagok tömege nem lehet kisebb a Nap tömegének tizedénél, de nagyobb sem lehet a százszorosánál. Hőmérsékletük sem annyira

változatos, mint gondolnánk, hanem egységesen 15-20 millió fok közötti. Ha ennél forróbbá válik, kitágul, ami csökkenti a belsejére ható nyomást és a magreakciók sebességét, és ez lehűléshez, végső soron összehúzódáshoz vezet. Ha lehűl, akkor viszont összehúzódik, ez pedig felmelegíti. A csillagok tehát önszabályozó rendszerek (Gribbin 1999). Ha az alkotó atommagok számarányát tekintjük, Napunk 90,8%-a hidrogén, 9,1%-a hélium, 0,1%-a pedig ezeknél nagyobb rendszámú atommag. (Utóbbiak, láttuk, nagyon ritkák, és az első generációs csillagokban egyáltalán nem fordulnak elő.) A Nap energiatermelésének lényege a proton-proton (p-p) lánc, amelynek során két proton ütközik és deutérium atomaggá (kettes tömegszámú hidrogénatommag, ²H) egyesül az alagúthatásnak köszönhetően. (A 15 millió fokos hőmérséklet és az alagúthatás ellenére az átalakulás csak akkor történik meg, ha a két részecske közül minimum az egyik legalább az átlagsebesség ötszázszorosával száguld, és az ütközés frontális. A sebességkritériumnak a protonoknak mindössze százmilliomod része tesz eleget, így egy proton átlagosan 14 milliárd évig vár egy hatékony ütközésre – és erre csak a csillag magjában van esélye –, és 1022 ütközés közül 1 vezet eredményre: Gribbin 1999). A Nap belsejében másodpercenként 616 millió tonna hidrogén alakul át, miközben 611 millió tonna hélium jön létre, 5 millió tonna anyag pedig sugárzó energiává alakul át (Gribbin 1999, 2000 alapján). A 20 millió fokos belső hőmérsékletű csillagokban egy másik folyamat a fő energiatermelő (kisebb sebességgel az ennél hidegebb Napban is végbemegy, de ott a hőtermelésnek csak néhány százalékáért felelős). A szénciklus vagy más néven CNO-ciklus első lépésében a szén-12 atommagja alagúteffektussal egy protont fog be és így nitrogén-13-má alakul. A szénciklust folytató nagy tömegű és forró csillagok a szenet és az oxigént nitrogénné alakítják, amivel el nem évülő érdemeket szereznek az élet egyik fő anyagának előállításában. Hátborzongató belegondolni, hogy testünk összes nitrogénatomja és a földi légkör nitrogénje is ilyen szénciklust folytató csillagok belsejében jött létre, s azok vörös óriás korában dobódott ki az űrbe. Az így keletkezett ún. planetáris ködök a csillagokból kiszóródott és más csillagok keletkezésekor felhasználódó anyagnak mintegy 15%-át adják (Gribbin 2000).

A Napban, mint láttuk, elsősorban a hidrogén héliummá való alakulása folyik, s amellett a szénciklus némi szenet, oxigént és nitrogént is gyárt. Azonban semmilyen ennél nehezebb elem nem jön benne létre (uo.). Ahogy megállapítottuk korábban, az ősrobbanás eredményeképpen létrejövő anyag 75% hidrogént és 25% héliumot tartalmazott. Spektroszkópiai mérések arról tanúskodnak, hogy ma is ez a gázarány figyelhető meg a legöregebb csillagok légkörében. Napunk nem tartozik ezek közé, amit a meteoritok radioaktív módszerrel meghatározott korán túl onnan is tudunk, hogy anyaga a két legkönnyebb atomon kívül számos nagyobb rendszámú atomot is tartalmaz. A csillagok élettartama tömegüktől függ, és érdekes módon a nagyobb tömegűek rövidebb ideig élnek. Például a Nap élettartama kb. 10 milliárd év, viszont a három naptömegű csillagok csak félmilliárd évig, míg a fél naptömegűek 100 milliárd évig is élhetnek (Gribbin 2000). (Ez utóbbiak életüket héliumgömbként fejezik be, mert összehúzódásuk nem tud újabb magreakciókat beindítani.) Ennek az az oka, hogy ezek gravitációs összehúzódását csak nagyobb sugárnyomás tudja megakadályozni, ami időegységenként nagyobb energiát igényel. Ez abban is megmutatkozik, hogy a nagyobb tömegű csillagok fényesebbek és kékesebb színűek (Gribbin 1999). A 0,3-7-szeres naptömegű, Napunkhoz hasonló csillagok esetében az abszolút fényesség a tömeg negyedik hatványával arányos, vagyis egy kétszer nagyobb tömegű csillag 16-szor fényesebben világít. Az ennél nagyobb tömegek esetén a fényesség a tömeg harmadik hatványával mutat egyenes arányosságot (Gribbin 2000). Előbb-utóbb azonban a Napunkhoz hasonlóan takarékos csillagok is elfogyasztják hidrogénkészletüket. Ekkor a sugárnyomás csökkenése miatt a csillag összehúzódik, minek következtében belseje felhevül. A hőmérséklet egészen addig növekszik, amíg új magreakció nem indul be, mégpedig a héliummagok egyesülése szénné (ezt előbb szénciklusnak neveztük). Az így létrejövő hőenergia hatalmasra fújja a csillag külső rétegeit, a csillag úgynevezett vörös óriássá válik. Ez az állapot a Naphoz hasonló csillagok esetében mintegy 250 millió évig tart, majd a szénciklus üzemanyagának fogyásával ismét megindul az összehúzódás. A mag hőmérséklete ekkor elérheti a 100 millió fokot, ami egy szempillantás alatt újabb reakciót indít be, a hármas alfa-folyamatot (Gribbin 2000).

A sorozatos alfa-reakcióval kettesével növekszik a keletkező atommagok rendszáma. A közbenső atommagok úgy jönnek létre, hogy alfa-részecske helyett neutront fognak be, amely a magba olvadás után protonná, elektronná és neutrínóvá bomlik, eggyel növelve ezáltal a befogadó atommag rendszámát. Minél nagyobb azonban a befogó atommag rendszáma, annál magasabb hőmérsékletre van szükség a folyamat végbemeneteléhez. Ez érthető is, ha arra gondolunk, hogy a nagyobb rendszámú atommagok nagyobb töltéssel rendelkeznek, így jobban taszítják a szintén pozitív töltésű alfa-részecskét, a nagyobb taszítást pedig csak a magasabb hőmérséklettel járó nagyobb ütközési sebesség győzheti le. A lényeg, hogy az alfa-folyamat és a neutronbefogás kombinációjával bármely nagyobb rendszámú atommag létrejöhet. A neutronbefogásos folyamatot egyébként sebességéről sfolyamatnak (s: slow, lassú) nevezték el (Gribbin 2000). A fenti folyamatok azonban csak a vas-56 magig működnek. Eddig a pontig a magok felépülése energiafelszabadulással járó folyamat, a vasnál nehezebb magok létrejötte viszont már energiabefektetést igényel. Az ehhez szükséges óriási energia és neutronáram csak a szupernóvarobbanások során áll rendelkezésre (uo.). A villanásszerű héliumégés néhány percig tart csupán. A fejlődő hő hatására a mag újra kitágul, és a csillag külső rétegei, ami az össztömeg körülbelül 25-30%-át jelenti, kidobódnak a világűrbe. A csillag színe ekkor azért vörös, mert az egységnyi felületét elhagyó sugárzás energiája viszonylag kicsi, a felpuffadt csillag összfelülete ugyanakkor olyan hatalmas, hogy a másodpercenként kisugárzott összenergia eléri a korábbi érték százszorosát. A héliumégés nemcsak szén keletkezésével jár, hanem a szén és az alfa-részecskék további reakciójának köszönhetően oxigént is termel. Amikor majd a Nap vörös óriássá válik, külső felszíne a Merkúr pályájáig is elér majd. A vörös óriás állapot ezzel együtt a csillag élettartamának csak 5-10%-áig áll fenn, mintegy 150 millió év után a hélium is elfogy, s a csillag újra összeroskad. Ezúttal azonban nem melegszik fel eléggé ahhoz, hogy még újabb fúziós reakciók indulhassanak be, hanem az eredeti tömeg felét hordozó ún. fehér törpévé válik és fokozatosan kihűl. Kihűlésének sebessége pontosan úgy határozható meg, ahogy Buffon grófja a vasgolyókét becsülte. A Nap ebben az állapotában nagyjából akkora lesz, mint a Föld, de szénből és

oxigénből (Gribbin 2000) áll majd, tömege pedig nem lesz sokkal kisebb annál, mint amekkora most. A Napnál kicsivel nagyobb tömegű csillagok esetében azonban az összehúzódás elég hőt termel ahhoz, hogy újabb magreakciók szénből és héliumból oxigént és neont állítsanak elő, és ezzel újabb időre biztosítsák a hőtermelést és a kollapszusnak ellentartó sugárnyomást. A Nap tömegének legalább 1,2-szeresével bíró fehér törpék sorsa még egy fordulatot tartogat: neutroncsillagokká válnak. Ezek olyan, kizárólag neutronokból álló égitestek, amelyek átmérője csupán tíz (Gribbin 2000) vagy húsz kilométer, sűrűségük pedig százmilliárd kg/cm³. Elsőként Lev Davidovich Landau orosz fizikus jósolta meg létezésüket, de megfigyelésükre még sokáig nem került sor (Hawking 1996). Ha a csillag tömege még valamivel nagyobb, összeomlását semmi sem állíthatja meg, és fekete lyukká alakul. A fekete lyukak létezésének lehetőségét először a brit amatőr csillagász és polihisztor, John Michell vetette fel 1783-ban (Gribbin 2000, Kaku 2005). (Nevüket John Wheelertől kapták egy 1967ben rendezett New York-i konferencián: Kaku 2005, Simonyi 2011.) Jóval később az amerikai Robert Oppenheimer számításokkal jutott arra a következtetésre, hogy egy bizonyos tömeghatár fölött a neutroncsillagok összeomlanak. Mivel Lev Landau már korábban megállapította, hogy a neutroncsillag az anyag „legstabilabb konfigurációja”, ez az összeomlás a végtelenségig tart, és fekete lyuk képződéséhez vezet. A neutroncsillag akkor jut erre a sorsra, ha tömege eléri a Nap tömegének kb. háromszorosát, az ún. Oppenheimer–Volkoff-határt. A fekete lyukban tehát végtelenül nagy sűrűséggel, szingularitással találkozunk (Gribbin 2000). Belsejükből – az ún. eseményhorizonton belülről – semmi, még a fény sem szökhet ki, ezért kapták különös nevüket. Érdekes körülmény, hogy világegyetemünk legintenzívebb sugárforrásai mégis épp a fekete lyukak közvetlen környezete. A kvazárok Naprendszerünknél kisebb méretük ellenére ezerszer annyi energiát bocsátanak ki, mint galaxisunk összes csillaga együttvéve. Közepükben egy fekete lyuk foglal helyet, amely gázt vonz magához. A gázfelhő a súrlódás következtében rettenetesen felforrósodik,és a fekete lyuk körül keringésbe kezd. Az eseményhorizonthoz spirális pályán közeledő plazma belehullása előtt már több millió fokos, és sebessége eléri a fénysebesség harmadát, milliárd fényévekről is jól látható fényforrássá válva. A fekete lyukak nemcsak gázokat, hanem százmillió naptömegű

csillagokat is elnyelhetnek komplett bolygórendszereikkel együtt (Bührke 2002). 1973-ban Jakov Zeldovics és Alekszander Sztarobinszkij arra a következtetésre jutott, hogy a forgó fekete lyuknak részecskéket kell kibocsátania még akkor is, ha nem veszi körül gáz, amit maga felé vonzhatna. Ez kissé furcsán hangzik annak ismeretében, hogy az eseményhorizonton belülről még a fény kijutása sem lehetséges, csakhogy itt nem a fekete lyukon belülről származó részecskesugárzásról van szó. Az eseményhorizonton kívüli üres térben a határozatlansági elvből következően virtuális részecskepárok jönnek létre, amelyek egyik tagja pozitív, másik tagja negatív energiával rendelkezik. Az előbbi gyakran a fekete lyukba zuhan, csökkentve annak energiáját, ill. tömegét, utóbbi viszont elhagyhatja a fekete lyuk környezetét, miután energiát vett fel a lyuk gravitációs mezejéből, és virtuálisból valós részecskévé vált (Bührke 2002). Ezt a sugárzást úgy érzékeljük, mintha a lyuk bocsátotta volna ki, annak belsejéből származna. Minél kisebb lesz a fekete lyuk tömege, annál jobban felgyorsul ez a folyamat, ez pedig még tovább növeli a tömegvesztés ütemét. A fekete lyukak ily módon egyszer csak „elpárolognak”, és néhány millió hidrogénbomba felrobbanásával egyenértékű „pukkanás” kíséretében eltűnnek. Ez azonban csak a kisebbfajta lyukak sorsa volt, legalábbis eddig – a nagyobbak tömege a kevesebb kibocsátott részecske és a több elnyelt mikrohullámú háttérsugárzás miatt inkább növekedőben van (Hawking 1996). Herman Weyl matematikailag arra a következtetésre jutott, hogy a fekete lyuk belsejében tartózkodó megfigyelő számára a külső világ egy másik univerzumnak tűnne. A fekete lyukak úgynevezett féreglyukakkal állhatnak kapcsolatban, amelyek átjárót képeznek az univerzum távoli pontjai, vagy talán két univerzum között. A fekete lyukba pottyanó utazó hirtelen egy másik világegyetembe kerülhet át, ahová egy ún. fehér lyukon kilépve jut ki. Hogy egy ilyen utazás az ember számára mennyire lenne biztonságos, abban még nincs egyetértés. Az is felvetődött, hogy a féreglyukon való áthaladás egyben időutazást is jelent. A fekete lyukak létezésében nemcsak Einstein kételkedett, hanem az 1990-es évek elejéig a legtöbb fizikus szkeptikus volt az ügyben. Azóta azonban több százra növekedett a világűrben azonosított fekete lyukak száma, és a csillagászok többsége szerint általában a galaxisok középpontjában is ül egy-egy, akár milliárd naptömegnyi. A mi Tejútrendszerünk közepében

található fekete lyuk tömege a Napénak 2,5 milliószorosa. Amikor majd milliárd évek múlva összeütközünk az Androméda-köddel, galaxisunk valószínűleg egy óriás fekete lyuk gyomrában végzi majd az Androméda centrumában (Kaku 2005). Ezek az óriás fekete lyukak valószínűleg a frissen kialakuló galaxisok közepében található hatalmas gázfelhők összetömörödéséből keletkeznek (Bührke 2002). A Napnál nyolcszor nagyobb tömegű vagy annál is hatalmasabb csillagok sorsa talán még drámaibban, vagy legalábbis látványosabban alakul. Esetükben a vörös óriás állapot végén bekövetkező összehúzódás olyan óriási mennyiségű hőt termel, hogy olyan reakciók is beindulnak, amelyek a legnagyobb rendszámú elemek (ólom, arany, urán stb.) keletkezéséhez vezetnek, másrészt a fejlődő hő szétdobja a csillagot, és anyagának jelentős része szétszóródik a világűrben. Ekkor a csillag rövid időre túlragyoghat egy egész, százmilliárd csillagból álló galaxist. A radioaktív izotópok, köztük azok az elemek, amelyek Földünk magjában radioaktív bomlásukkal hőt termelnek, és ezzel lehetővé teszik a kontinensek vándorlását, a vulkánosságot, és geotermikus energiával látnak el bennünket, mind ilyen szupernóva-robbanásokban jöttek létre (Gribbin 1999). A szupernóva-robbanás után a csillag maradványa ugyanúgy neutroncsillaggá alakul, mint a nagy tömegű fehér törpék esetében. Azt is mondhatjuk, hogy a szupernóva-robbanás egy mód arra, hogy a csillag a neutroncsillaggá válását akadályozó túlsúlyától megszabaduljon (Gribbin 1999). A neutroncsillagok jellemzően 30 km átmérőjűek, tengelyük körül rendkívül gyorsan forognak, és a világítótornyok vagy a mentők, rendőrautók villogó lámpái módjára csak egy irányba bocsátanak ki sugárzást, ezért pulzároknak is nevezik őket (Kaku 2005). Korábban már említettünk kettőscsillag-rendszereket, de nem tértünk ki arra a tényre, hogy a csillagok többsége korántsem magányos, hanem ilyen kettős vagy többes rendszerek tagja (Gribbin 2000). Amikor a születő csillagok nyersanyagául szolgáló óriási hidrogénfelhőt a gravitáció összetömöríti, a protocsillag egyre sűrűbbé és melegebbé váló anyaga egyre gyorsuló forgásba kezd, ami gyakran két csillaggá szakadással végződik (Kaku 2005). Ha a párok tagjai nem egy tempóban öregednek, hanem egyikük fehér törpe már akkor, amikor a másik még vörös óriás, kettejük között anyagvándorlás következhet be. A fehér törpe ilyenkor anyagot szív el társától, aminek következtében tömege folyamatosan nő.

Amikor elér egy kritikus ponthoz – az asztrofizikusok ezt Chandrasekhartömegnek nevezik, ami 1,4 naptömegnek felel meg –, beindul a szénatommagok egyesülése, ami a felszabaduló hő miatt egyéb magok fúzióját is kiváltja (Gribbin 2000), így végül szupernóva-robbanás következik be. Vegyük észre, hogy a fehér törpe kezdeti tömegének nincs jelentősége, ebben a robbanásban mindig ugyanakkora energia szabadul fel, és a kialakuló fényességmaximum is pontosan ugyanakkora. Az ilyen (I. a) típusú szupernóvák ezért kiváló alanyai a csillagászati távolságméréseknek (Gribbin 1999), velük találkoztunk korábban. A szupernóvák viszont (az I. és a II. típusúak egyaránt) rendkívül ritkák. A Tejútrendszerben 1572-ben látott egyet Tycho Brahe, 1604-ben látott egyet Kepler, de az utóbbi négyszáz évben senki nem volt tanúja ilyen eseménynek. Szerencsére a galaxisok száma olyan óriási, hogy nem kell sokáig várni, hogy valamelyikben felrobbanjon egy. 1987-ben például a Nagy Magellán-felhőben tanulmányozhatták a csillagászok a ritka jelenséget, az 1980-as évek elejére pedig már szupernóvarobbanások százait fényképezték le. A nóva egyébként latinul újat jelent, és régtől fogva olyan csillagokat jelölnek vele, amelyek fényességüket rövid időre olyan mértékben megnövelik, hogy látszólag új csillagként tűnnek fel az égen (de ma már tudjuk, hogy előtte is ott voltak, csak sokkal halványabban). A szupernóva olyan csillag, amely néhány nap alatt nem százezerszeresére növeli fényét, mint a nóva, hogy aztán pár hónap alatt visszahalványodjon, hanem százmilliárdszorosára. Az Orion csillagkép szabad szemmel is átható vörös óriása, a Betelgeuse szupernóva robbanását minden pillanatban várják a csillagászok. Ha ez megtörténik, a Holdnál is fényesebben fog majd világítani. 430 fényéves távolsága miatt számunkra semmi veszélyt nem jelent, de egy 10 fényévnyire levő társának robbanása minden földi életet kipusztíthatna. Valószínű, hogy bioszféránk történetében előfordultak már hasonló okból fajkihalások, talán még tömeges kihalások is (Kaku 2005). Nemcsak a testünket felépítő nehezebb elemek keletkeztek szupernóva-robbanások során, hanem maga a Föld is ilyen – néhány milliárd évvel ezelőtti – kataklizmikus események hulladékából jött létre. Ebben az értelemben az akkor felrobbant szupernóvák tekinthetők igazi anyánknak (Kaku 2005), mai Napunk inkább csak nevelőanyánk.

A Naprendszer kialakulása A Naprendszer tömegének 99,86%-át a középpontjában elhelyezkedő Nap alkotja, a maradék kétharmadát egymagában a Jupiter, egyharmadát a Nap körül keringő többi bolygó. Ennek a 0,05%-nak a része Földünk is. A Naprendszer belső pályáin keringő négy bolygó (Merkúr, Vénusz, Föld, Mars) kis méretű és nagyobbrészt kőzetekből áll, a távolabb keringő Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz javarészt gázokat tartalmazó óriásbolygók, a Mars és a Jupiter között pedig egy törmelékeket, aszteroidákat tömörítő kisbolygóöv helyezkedik el. A Plútót ma a törpebolygó közé soroljuk, átmérője a Holdénak egyharmada, és ugyanúgy sok jeget tartalmaz, mint a még nála is kijjebb keringő üstökösök. A nagyságrendekről némi fogalmat alkothatunk abból, hogy az átlagos Nap–Föld távolságnak (150 millió kilométer, azaz 1 csillagászati egység, cse) a Nap–Neptunusz távolság a harmincszorosa (30 cse), így a Naprendszer átmérője mintegy 60 cse, maga a Nap pedig a Földnél százszor nagyobb átmérőjű és egymilliószor nagyobb térfogatú (Gribbin 2000). Fontos körülmény, hogy az összes bolygó keringési síkja gyakorlatilag egybeesik, ahogy a holdak többsége is ebben a síkban kering, és a legtöbb bolygó forgási iránya is ugyanaz. Ezt nyomós érvnek tekintik amellett, hogy a Naprendszer összes égitestje ugyanabból az ősi por-és gázfelhőből keletkezett (amely pedig csillagok korábbi generációjának szétrobbanásából jött létre, erre utal az, hogy hidrogén és hélium mellett számos nehezebb elemet is tartalmaz). Ahogy a kozmikus felhő saját súlyánál fogva egyre összébb húzódott, forgása felgyorsult, és középső részéből a Nap, a periférián maradt, kevés anyagot tartalmazó porkorongból a bolygók álltak össze. A felhő tömege körülbelül egymilliónyi Nap tömegének felelt meg, átmérője több száz fényév lehetett, összeomlása pedig nagyjából 5 milliárd éve kezdődött meg. Az egész folyamat a Tejútrendszer egyik spirálkarjának szélén játszódott le, ahol a legnagyobb az anyag sűrűsége, és amely éppen ezért a csillagok szülőhelye volt. James Jeans brit csillagásznak az 1920-as években végzett kutatásai alapján úgy gondoljuk, hogy a csillagközi felhők összeomlásához egy kritikus tömeg szükséges, amelynek megléte esetén az összeomlás egyre növekvő sebességgel megy végbe, és ami végül a felhő részekre szakadásához vezet. A felhődarabok ezután önállóan folytatják az összehúzódást, és amikor sűrűségük elér egy határt,

mindegyik újra több darabra esik szét. A sorozatos fragmentálódás addig folytatódik, amíg egy-egy darab tömege a csillagok szokásos tömegével nem lesz egyenlő. Ekkor a felhőfragmentumok legsűrűbb részein, ahol az összehúzódás következtében felszabaduló hő már nem tud mind a világűrbe sugárzódni, egy-egy csillag gyúl fel (Gribbin 2000). Az összehúzódó kisebb-nagyobb fragmentumok hűtésében a bennük levő anyagok közül néhánynak kulcsfontosságú szerepe van (ez fontos, a fragmentáció ugyanis csak akkor folytatódhat, ha a felhő nem melegszik túl). A folyamat elején a szén-monoxid és a vízgőz sugározza ki a fölös energiát infravörös sugárzás formájában. Ez a sugárzás könnyen áthatol a porrétegen, így megakadályozza, hogy a felhődarab – szétdarabolódását befejezve – idő előtt csillag születésének színtere legyen. Később a szénszemcsék töltenek be hasonló szerepet. A fiatal, csupán hidrogént és héliumot tartalmazó világegyetemben azonban mindezek az anyagok még nem voltak jelen, így megfelelő hűtés hiányában a csillagok kialakulása korán beindult, még mielőtt újabb fragmentációra kerülhetett volna sor. Az így keletkező szupercsillagok hatalmas tömegük folytán fiatalon befejezték életüket, és teleszórták a csillagközi teret szénnel, oxigénnel és egyéb olyan elemekkel, amelyek később – hatékony hűtőhatásuknál fogva – kisebb és hosszabb életű csillagok keletkezését tették lehetővé (Gribbin 2000). Az az óriás, egymillió naptömegű csillagközi felhő, amelyből a Naprendszer létrejött, 70% hidrogént, 27% héliumot, 1% oxigént, 0,3% szenet, 0,1% nitrogént és nyomokban egyéb elemeket tartalmazott. Jelen volt benne jelentős mennyiségű vízgőz, szén-monoxid és 1-2%-nyi szilárd szemcse is, amelynek anyaga szén, sokgyűrűs szénhidrogének, vas, vasés magnézium-szilikátok voltak. A szemcséket szerves anyagokkal szennyezett jég vonta be, és össztömegük elérte a Nap mai tömegének tízezerszeresét. Ez szolgáltatta a nyersanyagot a bolygók keletkezéséhez,miután a sűrűsödő csillagközi felhő – számtalan szétdarabolódást megélve – csillagok születésének adott helyet. Az elsők közülük már néhány százezer évvel az összeomlás kezdete után létrejöhettek, tömegük tíz-tíz Napéval ért fel, és II. típusú szupernóvaként fejezték be rövid, néhány millió éves életüket. Ahol az egyes szupernóvarobbanásokban kilökődött anyagfelhők táguló gömbhéjai összeértek, újabb sűrűsödési hullámokat indítottak el, ami újabb, de már több

nehezebb elemet tartalmazó csillagok kialakulásához vezetett (Gribbin 2000). Az a felhőfragmentum, amelyből Naprendszerünk létrejött, kezdetben körülbelül két naptömegnyi lehetett, és mint minden kozmikus felhő – a véletlennek köszönhetően – csekély sebességgel forgott. Mikor az összehúzódás következtében sűrűsége százezerszeresére nőtt, az impulzusmegmaradás törvénye miatt forgási sebessége is ugyanennyiszeresére növekedett. Még a középpontban levő anyaggóc felgyulladásának idején is további por-és gázanyag áramlott a születő csillagba. Tőle 1 cse távolságban, ahol ma a Föld található, a hőmérséklet az 1000 kelvint is elérte. Ilyen viszonyok között nemcsak a porrészecskéket borító jégréteg illan el, hanem a szerves molekulák is elbomlanak. 2,5-5 cse távolságban azonban a szerves molekulák már nem szenvedtek sérülést, csak a jég párolgott el, míg 5 cse-en túl a jég is megmaradt bevonatként a szemcsék felületén. A Naptól különböző távolságokban ezért eltérő összetételű bolygók alakultak ki (Gribbin 2000). A Nap körül azonos irányban keringő porrészecskék egymáshoz tapadtak, míg végül olyan méretű anyagcsomók jöttek létre, amelyeknek már a tömegvonzása is elősegítette az újabb porszemcsék csatlakozását. Százezer év kellett ahhoz, hogy ily módon nagyjából egy kilométer átmérőjű ún. planetezimálok jöjjenek létre. Ezek egymással egyesülve fokozatosan egyre nagyobb, kb. Hold méretű égitesteket hoztak létre, amelyekből egymillió évvel később a mai Mars pályáján belül 20-30 is keringhetett számtalan planetezimál társaságában. A Naptól 5 cse távolságban is ugyanez a folyamat ment végbe, csak a nyersanyagok között a szemcséket bevonó jég is szerepelt, ráadásul a napszéltől hajtva itt gyűlt össze az a jégmennyiség is, amely a közelebbi pályákon keringő szemcsék felületéről elpárolgott (John Gribbin a jelenséget találóan „bolygóközi hóesésnek” nevezi). A Naptól 5-30 csillagászati egység távolságban keringő óriásbolygóink (Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz) ma is nagyrészt e jégbevonatok anyagából, metánból és ammóniából állnak. A Mars és a Jupiter pályája közötti 1,5-5,2 cse tartományban, ahol a jég nem, de a szerves anyagok megmaradhattak, egy kisbolygóöv jött létre. Az itteni anyag bolygókká alakulását a Jupiter gravitációs hatása hiúsította meg (sőt a Neptunusz pályáján túl keringő üstökösök billiói is neki köszönhetik odakerülésüket).

A kisbolygóövből származó és a Földet elért meteoritok anyagát a kutatók már tüzetesen tanulmányozták (Gribbin 2000). A bolygókezdemények összeállása, sűrűsödése kezdetben hőmérséklet-növekedés nélkül ment végbe. Amikor azonban gravitációs vonzásuk erőssé vált, a hozzájuk csatlakozó újabb anyagdarabok nagy sebességgel való becsapódása elég hőt fejlesztett ahhoz, hogy felszínük megolvadjon. A Föld néhány tízmillió év alatt hízott jelenlegi méretére, s közben a sorozatos becsapódások egészen a magig megolvasztották (Gribbin 2000). A legjobb adataink szerint mindez kb. 4,56 milliárd évvel ezelőtt történt (Davies 2007). Az anyagát alkotó vegyületek sűrűségüknek megfelelően rétegződtek, a nehéz vas a mélybe süllyedt, a szilikátok pedig a felszínen maradtak. Ez utóbbi az intenzív meteorzápor időszakának elmúltával hőszigetelő kéreggé szilárdult a folyékony mag körül, amely urántartalmának radioaktív bomlásánál fogva azóta is elég hőt termel ahhoz, hogy olvadt állapotban maradjon. A megújuló energiaforrásként számon tartott geotermikus energia tehát egyáltalán nem megújuló, hanem a mag folyamatosan fogyó uránkészletéből táplálkozik, amelyre bolygónk egy (de inkább több) szupernóva pusztulása árán tett szert (Gribbin 2000). A Föld ebben az időben még égi kísérő nélkül járta Nap körüli útját. A felszín megszilárdulása után mintegy tízmillió évvel azonban érintő irányban belezuhant egy másik, nálánál tízszerte kisebb égitest. Az általa szállított vas bolygónk magjának részévé vált, kettejük szilikátanyagának tekintélyes része viszont kidobódott az űrbe. A szilikáttörmelék kisebb része Föld körüli pályára állva a Szaturnuszéhoz hasonló gyűrűt hozott létre, nagyobb része azonban szétszóródott az űrben. A gyűrű anyaga aztán a bolygók keletkezéséhez nagyon hasonló módon létrehozta a Holdat. A két égitest az ütközés emlékét még ma is hordozza: a Föld az érintő irányú becsapódásnak köszönheti bolygótestvéreiéhez képest szokatlanul gyors forgását és vékony szilikátkérgét, a Hold pedig vasmagja hiányát. 4,5 milliárd évvel ezelőtt a Hold már a vörösen izzó, de lassan hűlő Föld körül keringett. Az óceáni (5-7 km) és a kontinentális (570 km) kőzetlemezek egyaránt csekélynek számító vastagsága lehetővé teszi azok megrepedését, darabokra töredezését, vándorlását, egyszóval a lemeztektonikát. Az egész földi élővilág másként fejlődött volna, ha ez nem így lenne. A Vénusz felszínén például az űrszondák nem találták lemeztektonika nyomát, ami az egyik elképzelés szerint a szilárd kéreg

50-100 km-es vastagságával magyarázható. Ez abroncs módjára fogja körül az olvadt magot, s megakadályozza a belül működő atomreaktor hőjének eltávozását akár hővezetés, akár vulkánosság útján. A termelt energia így lassan felgyülemlik, és szabályos időközönként hirtelen felszabadulva széttöri és megolvasztja a kérget, teljesen átformálva a bolygó felszínét. Egy ilyen felszíni újjáalakulásra találtak bizonyítékokat a kutatók, s talán valóban a szokatlanul vastag kéreg áll a jelenség hátterében. Mindenesetre ha egy bolygó felszíne hatszázmillió évenként olvadt állapotba kerül, az nem sok esélyt ad az esetlegesen kialakuló élővilág hosszabb távú fennmaradására. A földi élet annak köszönheti eltérő sorsát, hogy a Hold képződésekor nagy mennyiségű szilikát használódott fel. A legidősebb holdkőzetek valóban valamivel fiatalabbak is korban csúcstartó földi társaiknál. Hasonló becsapódások más bolygók történetében is szerepelnek; a Merkúrról például úgy tartják a kutatók, hogy magja egy másik égitesttel való frontális ütközés következtében összeolvadt annak magjával, közben felizzott kérge pedig túl messzire repült az űrbe ahhoz, hogy a bolygó körül gyűrűt vagy holdat formálhasson (Gribbin 2000). A kozmikus porkorong legkönnyebb anyagait, a hidrogént és a héliumot a fiatal Nap sugárnyomása valószínűleg kifújta a csillagközi térbe, ezért tartalmaznak belőlük a bolygók viszonylag keveset. Hidrogén azért maradt mégis számottevő mennyiségben a Földön, mert szívesen alkot vegyületeket (pl. vizet), ellentétben a héliummal, amelyet reakcióképtelensége miatt nem volt, ami visszatartson. A szupernóvák, ill. a vörös óriások által kidobott anyagban nagy mennyiségben előfordul a szén, valamint a szilícium-, alumínium-és egyéb oxidok. A szilícium-oxid más oxidokkal szilikátokat alkothat, azt a vegyületcsoportot, amelynek tagjai Földünk kérgét is 90%-ban alkotják. Az elméletet az is alátámasztja,hogy a csillagászok már legalább négy csillag körül találtak olyan porkorongot, amelyből elképzelésünk szerint a bolygók születnek, és mindegyikük rendkívül fiatal (10, 35, 100, illetve 350 millió évesek). Ez jó összhangban van a Nap, valamint a földi és a holdkőzetek radioaktív módszerrel megállapított korával, amiből az derül ki, hogy a bolygók nagyjából 100 millió évvel a Nap begyulladását követően alakultak ki. További kedvező körülmény, hogy a négy fiatal csillag közül kettő esetében a porkorong középső, 60-70 cse átmérőjű régiója tiszta, ami arra utal, hogy itt a por már bolygókká alakulhatott. A külső por pedig kisebb részben üstökösök anyagává válhat, nagyobb részét azonban a

csillag fénynyomása kifújja a csillagközi térbe. Ráadásul minden eddig felfedezett bolygóra igaz, hogy ami körül kering, Napunkhoz hasonlóan második (vagy harmadik: Ricard–Trinh 2001) generációs csillag, tehát egy korábbi csillag pusztulása után visszamaradt anyagból keletkezett (Gribbin 2000). Bizonyára feltűnt az előző mondatokban a feltételes mód. A Naprendszeren kívüli exobolygók felfedezése csak rendkívül fejlett észlelési technika birtokában vált lehetségessé az 1990-es években. Az első bizonyítékok az évtized végéről származnak, de 2002-ben már 100 (Kaku 2005), 2010-ben pedig már mintegy 400 exobolygót ismertünk (Davies 2010a). Minden két hétben egy újat találnak (Kaku 2005). Mindannyian a Tejútrendszerben, a hozzánk legközelebbi csillagok körül keringenek (Davies 2010a), és közöttük a Földünkhöz rendkívül hasonlók is akadnak, méghozzá meglepően közel. E sorok írásának idején (2015. január) már több mint 1800 exobolygót tartanak nyilván. Egy átlagos csillag körül legalább egy bolygóval számolhatunk, és a Naphoz hasonló csillagok ötödénél egy Földhöz hasonló méretű bolygó éppen a csillagtól olyan távolságra kering, hogy rajta élet kialakulhasson. A Tejútrendszer 200 milliárd csillaga körül tehát legalább 11 milliárd olyan van, amely képes lehet a miénkhez hasonló életnek otthont nyújtani.86 A fentiek ismeretében egyre elfogadhatóbbnak tűnik a feltételezés, hogy a világegyetemben billiószámra léteznek a Földhöz hasonló bolygók, és az is felettébb valószínű, hogy sokukon az élet is kifejlődött. A Nobeldíjas biológus, Christian de Duve ezt szinte szükségszerűnek tartja, és „kozmikus parancsnak” nevezi (Davies 2010a). Elterjedtebb elnevezése biológiai determinizmus. Paul Davies (2010b) úgy véli, hogy ha sikerülne bizonyítani a Földön az árnyékbioszféra létét, vagyis hogy egymástól függetlenül többször is végbement az élet kialakulása, akkor az bizonyíték lenne a biológiai determinizmus mellett. Így levonhatnánk a következtetést, hogy az élet a világegyetem alapvető sajátsága, és mindenütt elterjedt, ahol kialakulására a feltételek adottak voltak. George Whitesides harvardi vegyészprofesszor szerint azonban jelenleg csak annyit tudhatunk teljes bizonyossággal, hogy az élet kialakulása a folyékony vizet tartalmazó bolygókon valahol a „hihetetlenül valószínűtlen” és az „abszolút elkerülhetetlen” között van. A tudósok ma mindazonáltal széles körben hisznek a Földön kívüli élet létezésében (Davies 2010a).

Ha az élőlényeket felépítő molekulák közül jó pár könnyen létrejön akár csillagközi porfelhőkben is, az még nem jelenti azt, hogy belőlük az első élőlények létrejötte is olyan egyszerű. Ha viszont ez a lépés megtörtént, a darwini szelekció már segít kiválogatni a legjobban alkalmazkodott és önmagát leghatékonyabban elterjeszteni képes formákat. Az építőkövek keletkezésével tehát nincsen gond, ahogy az evolúcióval sem, pusztán a kettőt összekötő lépés kritikus: az első élőlények kialakulása. Nem kell azonban okvetlenül bonyolult sejtes szervezetekre gondolnunk, hiszen a darwini mechanizmus már egyszerű, önmagukat másolni képes molekulák esetében is működőképes lehet. Még olyan elképzelés is van, mely szerint ezek az első önreprodukáló egységek nem is szerves molekulák, hanem szennyezett agyagkristályok lehettek (Davies 2010a). Különböző makromolekulák híg oldatának összekeverésével már régóta tudunk olyan cseppecskéket létrehozni, amelyeket egy szovjet biokémikus, Alexandr I. Oparin nyomán koacervátumoknak nevezünk. Ezek a membránszerű rétegekkel körülhatárolt aggregátumok képesek környezetükből egyéb anyagok mellett fehérjéket felvenni és azokat belsejükben koncentrálni; anyagcsere-jellegű folyamatokat mutatnak, például glüköz-1-foszfátból keményítőt tudnak felépíteni, s azt le is tudják bontani; és alkalmanként az eredeti koacervátumhoz hasonló tulajdonságokat mutató részekre esnek szét. Egy másik kutató, Sidney W. Fox Oparinéhoz hasonló kísérleteiben ún. mikrogömböket állított elő, amelyek még mozgásra, növekedésre és bimbózással való szaporodásra is képesek voltak, és megdöbbentő hasonlóságot mutattak a hárommilliárd éves mikrofosszíliákkal. Mind a koacervátumok, mind a mikrogömbök a valódi élőlényeknek olyan sok tulajdonságával rendelkeznek, hogy a korábban használatos élőlény-definícióink alapján élőlényeknek neveztük volna őket (Storch–Welsch 1989, Vida 1981). A hiányzó láncszemet talán annak a tudomásulvétele szolgáltathatná, hogy az élő és az élettelen közötti határ feltehetőleg nem olyan éles, mint azt a legtöbbünk gondolná. Mindezen eredmények valószínűvé teszik, hogy az élet kialakulása milliárd évekkel ezelőtt Földünkön is az Oparin és Fox által felfedezett lépéseken keresztül ment végbe.

Az élet eredete

Emlékszünk rá, hogy a múlt század elején egyes adatok még a Föld viszonylag fiatal korát látszottak alátámasztani. Az élet kialakulásához túl rövid idő problémáját 1907-ben Svante Arrhenius svéd vegyész úgy igyekezett megoldani, hogy feltételezte, az valahonnan egy másik égitestről érkezhetett. A mikroorganizmusokat a légmozgások a Föld légkörének felső rétegeibe emelhetik, ahonnan azok a Nap sugárnyomása hatására a világűrbe kerülhetnek és akár más naprendszerekbe is eljuthatnak – így Arrhenius. Ám ha ez a folyamat alkalmas a Földről más bolygókra életet transzportálni, akkor fordítva ugyanez miért ne működhetne? Az elképzelés pánspermia-hipotézis („élet mindenütt”) néven vonult be az élet eredetét kutatók szótárába. Igazából azonban nem Arrhenius, hanem Lord Kelvin volt az első, aki a gondolatot felvetette. A nagy fizikus már egy 1871-ben tartott előadásában hangot adott ama elképzelésének, hogy az űrben száguldó meteorok talán az élet csíráit hordozzák magukban, majd egy megfelelő bolygóra zuhanva komplex élővilág kialakulását eredményezhetik. A folyamat egészen hasonló ahhoz, ahogy a szél által repített termésekkel egy-egy tengeri sziget növényekkel népesedik be, amelyek ott a helyi körülményekhez idomulva idővel akár új fajokká is válhatnak. Ha a csillagközi porfelhőkben végbemenő szervesanyag-keletkezést is tekintetbe vesszük, akkor az élet keletkezéséhez 10 milliárd év állt rendelkezésre, amit minden mérce szerint elégségesnek gondolunk. Egyes kutatók odáig mennek, hogy szerintük az első élőlények is ezekben a porfelhőkben jöhettek létre (Gribbin 2000). Az 1960-as években ballonos vizsgálatoknak köszönhetően arra is fény derült, hogy a légkör felső rétegeiben valóban lebegnek mikrobák, és Carl Sagan azt is kiszámította, hogy ez a mérettartomány pont alkalmas arra, hogy a Nap gyenge sugárnyomása segítségével, a Föld gravitációs vonzását legyőzve, a bolygóközi térbe jusson. E mikroorganizmusok aztán űrhajókat megszégyenítő sebességgel haladva hetek alatt elérnének a Marshoz, hónapok alatt a Jupiterhez, évek alatt elhagynák a Naprendszert, és egymillió év elegendő lehetne arra is, hogy egy csillagközi gázfelhőbe megérkezzenek (amely pont akkora porszemcséket tartalmaz, mint az így közéjük keveredő mikroorganizmusok). A gázfelhőből formálódó bolygók ennélfogva az élet csíráit már eleve tartalmazhatják, de az is lehet, hogy felszínükre – kihűlésük után – a hasonlóan keletkező üstökösök szállítják őket (Gribbin 2000). Az elképzelés realitását mutatja a tudósok egyre élénkebb érdeklődése olyan

nanoűrhajók építése iránt, amelyek lepkénél, gombostűfejnél vagy akár porszemnél is kisebbek, mikrochipet tartalmaznak, és pár csepp üzemanyaggal vagy lézerekkel óriási sebességekre gyorsítva nagy tömegben távoli égitestek tanulmányozására küldhetők (Kaku 2011). A némelyek által pártolt hipotézis az 1970-es években azért veszített mégis sokat a vonzerejéből, mert Sagan megállapította, hogy a világűrben uralkodó viszonyok, elsősorban az ultraibolya sugárzás és a Napból eredő részecskesugárzás (a napszél) a legellenállóbb mikrobákat is rövid úton elpusztítaná. Ugyanebben az időben azonban Jeff Secker, Paul Wesson és James Lepock kibúvót is talált a problémára. Feltételezték, hogy a mikrobák porszem belsejébe ágyazódva esetleg átvészelhetik a kedvezőtlen körülményeket, vagy ha nem, DNS-töredékeket és egyéb makromolekulákat tartalmazó maradványaik is elegendők lehetnek egy új bolygón az élet kialakulásának meggyorsítására. A mikrobatöltetű porszemek utaztatását pedig – túl nagy méretük ellenére – a központi csillag vörös óriássá fejlődése és hatalmas fénynyomása segítheti elő. Mint láttuk, a Napunkhoz hasonló tömegű csillagok életük vége felé vörös óriásokká válnak, ez pedig a hipotézis szempontjából szerencsés módon egyrészt azt jelenti, hogy a csillaghoz tartozó bolygókon volt elég idő az élet kialakulására, másrészt azt, hogy kevésbé kell számolni az erős UVsugárzással (Gribbin 2000). A fenti forgatókönyvön felül az is elképzelhető, hogy az élet a Marson alakult ki, majd onnan jutott a Földre. A Marsba és a Földbe (ahogy a Naprendszer többi bolygójába is) az idők során üstökösök és kisbolygók hada csapódott be, aminek eredményeképpen mindkét bolygó felszínéből nagy mennyiségű kőzet jutott ki a világűrbe. (A becsapódások intenzitásáról és számáról fogalmat alkothatunk, ha megnézzük a Hold sebhelyes felszínét.) A kidobott anyagdarabok nagyobbik része Nap körüli pályára állt, majd – akár egymillió évvel később – becsapódott valamelyik bolygó felszínébe. A tudósok azt feltételezik, hogy a földtörténeti múltban sok billió tonna marsi anyag landolt a Föld felszínén, talán primitív marsi élőlényekkel együtt. A hipotézis egyik fő vonzereje abban rejlik, hogy a kőzetdarabok belsejében a megfelelően ellenálló mikrobák, főleg nyugalmi állapotban, könnyen kibírhatták mind a bolygóközi utazás, mind a kilökődés és becsapódás viszontagságait, amit újabban kísérletekkel is sikerült igazolni. A földi élet marsi eredete mellett szól a Mars kis tömege, ami a bolygó gyors lehűlését eredményezte, korán alkalmassá téve ezzel

az élet megjelenésére. Bizony, volt olyan időszak a múltban, amikor a Mars barátságosabb körülményeket biztosított az élet számára, mint a Föld (Davies 2010a). A fentiekben vázolt elképzelést azért nevezzük hipotézisnek, mert ugyan minden szempontból lehetségesnek gondoljuk, de egyelőre nem tudjuk bizonyítékokkal alátámasztani. És ha a világegyetemben esetleg sok helyen működik is, attól még nem biztos, hogy a földi élet eredetét is ez a mechanizmus magyarázza. A néhai Carl Sagan, valamint John Gribbin és mások azt valószínűsítik, hogy a Naprendszer nyersanyagául szolgáló csillagközi gázfelhőben magában is létrejöhettek bonyolult szerves molekulák, így azok már akkor készen álltak, amikor belőlük a bolygók még ki sem alakultak. Az 1990-es évek végén laboratóriumban is sikerült többek között aminosavakat is előállítani akképpen, hogy ultraibolya fénnyel világítottak meg olyan molekulákat, amelyeknek csillagközi felhőkben való előfordulásáról tudomásunk van (Gribbin 2000). Bizonyítékaink vannak arra is, hogy ez természetes módon is megtörténik, hiszen aminosavakat találtak már meteoritokban és csillagközi porfelhőkben is (Davies 2010a), 1969-ben pedig formaldehidet fedeztek fel a csillagközi térben. Később sokgyűrűs aromás szénhidrogének (PAH), etil-alkohol, hangyasav, etil-cianid, metil-formiát és hidrogén-cianid jelenlétére is fény derült, s a csillagközi térben kimutatott szerves vegyületek listája évről évre bővül. Meteoritokban aminosavakon kívül pirimidin-és purinvázas vegyületeket is találtak, ez utóbbiak a nukleinsavak fontos alkotórészei. Meglepő felfedezések ezek arról a helyről, amely ritkább bármely laboratóriumi vákuumnál, hiszen egy köbcentiméterére átlagosan mindössze egy hidrogénatom esik. E molekulák valószínűleg a szupernóva-robbanásokban kiszóródott anyagfelhőkben jöhettek létre úgy, hogy a grafit-vagy szilikátszemcséket borító, vízből, ammóniából, szén-monoxidból vagy metánból álló jégréteget a csillagok ibolyántúli sugárzása világította meg. Az elmélet létjogosultságát az 1980-as években laboratóriumi kísérletekkel igazolták. Ráadásul e felhők hőmérséklete rendkívül tág határok között változhat, a néhány kelvintől a több tízezer fokig, mennyisége pedig – legalábbis Tejútrendszerünkben – a csillagok tömegének 10%-át is eléri, ami a Nap tömegének tízmilliárdszorosa. Ez az anyag lassan csillagokká és egyéb égitestekké alakul, majd egy része a vörös óriásoknak és szupernóváknak köszönhetően visszajut ugyanide, nehezebb elemekben dúsítva fel a csillagközi felhőket. (Maga a Nap is olyan anyagból lett 4,5 milliárd évvel

ezelőtt, amely már többször megjárta más csillagok belsejét.) Másik része pedig neutroncsillagok, fehér törpék és fekete lyukak formájában kikerül a körforgásból. A Tejútrendszerben évente 10-20 új csillag jön létre (Gribbin 2000). A földi élet létrehozásához szükséges molekulák egy része tehát a csillagok kialakulásának természetes mellékterméke (uo.), így létük magyarázatához semmilyen különleges elméletre nincs szükség.

Élet a Földön A Föld történetének első 500-600 millió éve az üstökösök gyakori becsapódásainak kora volt. Bolygónk pályája körül való feltűnésük oka az óriásbolygók gravitációs lendítő hatása, melynek következtében a Naprendszer külső térrészeiből belülre hajítódtak. A Nap felé közeledve az üstökösök jéganyaga párologni kezd, ezért húznak hosszú csóvát maguk után. A csóva tehát tulajdonképpen hideg gázból és porból áll, és nem a közegellenállás, hanem a Nap sugárnyomása miatt veszi fel elnyújtott alakját. Az üstökösök végül a sok Nap körüli keringés során teljesen széjjelszakadhatnak, anyaguk lassan szétszóródik, melynek homokszem méretű kis darabjai a Föld légkörébe lépve hullócsillaggá válva felizzanak. Az ennél is finomabb porszemcsék (a szétszakadt üstökösökből, amelyek maguk végső soron a csillagközi porból származnak) izzás nélkül, lágyan hullanak alá. Ez a bolygóközi por ma is évente mintegy 300 tonna szerves anyagot hoz magával a Földre, s ülepszik le a felszínen. A Föld fiatal korában évente tízezer tonna szerves anyag hullhatott alá mannaként, s mivel oxidáló légkör akkor még nem volt, és élőlények sem, amelyek az érkezett anyagot elfogyaszthatták volna, nem bomlott el azonnal. Néhány százmillió év alatt az ideérkező szerves anyag összes mennyisége akkora lehetett, mint a ma Földünkön élő összes élőlény tömegének az ezerszerese. A Tejútrendszer tele volt és van zsúfolva az élet nyersanyagaival (Gribbin 2000), amelyekből a bolygókra is bőven jutott. A Hold felszínén ma is jól látható a becsapódások nyoma. Földünkön sokkal kevésbé, mert a lemeztektonika időről időre megújítja a felszínt. Annak ellenére, hogy 4 milliárd éve vége szakadt az intenzív üstököszápornak, jelentős becsapódások azóta is előfordulnak – a legutóbbi ilyen esemény valószínűleg felelőssé tehető a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtti kipusztulásáért. Ha egy 10 km átmérőjű égitest 50

km/s-os sebességgel éri el a felszínt, akkora energia szabadul fel, mint egy százmillió megatonnás hidrogénbomba felrobbanásakor. Ennek pusztító ereje elképzelhetetlen (Gribbin 2000). Az üstökösök becsapódásakor természetesen jégbevonatuk is rögtön elpárolgott, és ha a bolygó gravitációs mezeje elég nagy volt – a Hold esetében nem, de a Földnél ez volt a helyzet –, a bevonatok anyaga legalább részben a bolygó körül maradt, és gyarapította annak légkörét. A becsapódásokkal ideérkező illékony anyagok mennyisége feltehetően 1-3 nagyságrenddel nagyobb, mint amennyit ma a légkörben és az óceánokban találunk – a többi a felszínt alkotó kőzetek részévé vált (gondoljunk csak a karbonátos vagy a kristályvíztartalmú kőzetekre) (Gribbin 2000). A szakemberek között nagyfokú egyetértés van abban, hogy a nyugat-ausztráliai Pilbara-dombok kőzetei az élet 3,5 milliárd éves nyomait hordozzák. Grönlandon ennél még régebbi, 3,85 milliárd éves kőzetek is felkeltették a kutatók gyanúját, de ezek értékelésében még vannak viták. Annyit tudhatunk csak biztosan, hogy az élet bolygónkon valamikor 3,5-4 milliárd éve jelent meg (Davies 2010a).

Árnyékbioszféra Általában egyértelműnek vesszük, hogy az élet egy alkalommal fejlődött ki a Földön, s minden mai élőlény ennek az első élőnek a leszármazottja. Az összes eddigi vizsgálat ezt látszik megerősíteni. Azonban az is elképzelhető, hogy az élet több földrajzi helyen is kialakult egymástól függetlenül, és ezek a centrumok akár évmilliókig is izoláltan fejlődtek. Ezen élőlények közösségére, ha ugyan vannak ilyenek, Carol Cleland és Shelley Copley 2005-ös cikke nyomán az árnyékbioszféra kifejezést használjuk (Davies 2010a). De miért venné ennek lehetőségét komolyan bárki, ha az árnyékbioszférának még sosem találták meg egyetlen tagját sem? Egyáltalán, hogyan képzeljük el ezeket az élőlényeket? Természetesen egysejtűként (ami az izgalomba jött olvasó lelkesedését talán lehűtheti). Noha szeretjük magunkat a legfontosabbnak gondolni, Stephen Jay Gould szerint „minden lehetséges, észszerű és igazságos kritérium szerint ma is a baktériumok képviselik az uralkodó életformát a Földön –

mint ahogy ez mindig is volt” (Davies 2010a). Akár a fajszámot vagy az egyedszámot tekintjük mérvadónak, akár a meghódított életterek vagy a végbevitt biokémiai folyamatok sokszínűségét, vitathatatlan, hogy ma is a baktériumok korában vagyunk. Egyedsűrűségük akkora, hogy „egy gyűszűnyi földben tízmilliárd baktérium nyüzsög”. Mindezek annyi fajhoz tartoznak, amit pillanatnyilag még megbecsülni sem tudunk – például ÚjZéland mérsékelt övi erdeinek talajából egy gramm baktériumfajok ezreit tartalmazza (Wilson 2002). Döntő többségüket még csak nem is vizsgálták, így nem kizárt, hogy vannak közöttük egy „másik teremtésből” származók. Eddig mindenesetre alig volt esélyünk, hogy találkozzunk velük, és felismerjük őket (Davies 2010a). Az új fajokat kereső mikrobiológusok kutatási módszerei a már ismert életformák biokémiai jellemzőihez vannak kitalálva, így nem csoda, ha az ettől elütőket nem találják (Davies 2010b).

Az élet elterjedése a világegyetemben Jelen pillanatban nincs tudomásunk Földön kívüli élet létezéséről, ezért egyesek úgy vélik, hogy bolygónknak egy egészen kivételes helynek kell lennie. Ha összehasonlítjuk a szomszédos bolygókon uralkodó körülményekkel, akkor valóban szembeszökő a különbség. A Földhöz hasonló méretű Vénusz légköre 96%-ban szén-dioxidból áll, amely a bolygó félszínére kilencven atmoszféra nyomást gyakorol. Ez a földi óceánok 900 méteres mélységeinek irdatlan nyomását idézi,ami a Naphoz való közelség és az erős üvegházhatás miatt 455-475 °C-os hőmérséklettel párosul. A hőség, érdekes módon, éjjel sem enyhül. Bár a szoláris állandó nagyjából duplája a földinek, a nagy fényvisszaverés és a sűrű légkör miatt a beeső fénynek mindössze 1-2%-a jut le a felszínre, így a fényviszonyok borús földi késő őszhöz hasonlatosak. Ha még azt is hozzátesszük, hogy az eget kénsavcseppekből álló felhők borítják, akkor mindez nem hangzik túl biztatóan. De nem jobb a helyzet a másik szomszéd esetében sem. A Mars átmérője a Földének csak harmada, ritka légköre (a légnyomás a földinek csak kb. 1/200-ad része) szintén 95%-ban szén-dioxidot tartalmaz, felszíne pedig vörös sivatagra emlékeztet. A CO₂ egy része szénsavhó formájában a felszínt borítja (Gribbin 2000, Marik 1998). A ritka és oxigént nem tartalmazó légkör miatt a bolygó felszínét pusztító UV-sugárzás világítja meg (Davies 2010a).

A Vénusz és a Mars tehát az élet keresése szempontjából nem túl jó választás, az pedig nyilvánvaló, hogy a Naphoz még közelebbi Merkur még forróbb, a Marstól távolabbi bolygók pedig jóval hidegebbek. Akkor hát egyedül vagyunk!? A Naprendszer élettel szembeni barátságtalanságáról festett kép azonban némileg csalóka. A Galileo űrszonda 1990-es években végzett vizsgálatai alapján tudjuk, hogy a Jupiter Európa nevű holdja úszó jégtáblákkal vagy jégréteggel fedett, amely folyékony vizet takar. Ez akár élet otthona is lehet, amit a jövőben odaküldendő szondákkal kell tisztáznunk. A víz teljes megfagyásától nem kell tartani,mert a Jupiter árapályerői fejlesztenek annyi hőt, amennyi folyamatos folyékony állapotban tartásához kell, a jégréteg pedig gondoskodik a hőszigetelésről. A csillagászok ezenfelül a Szaturnusz Titán holdját is az élet potenciális színhelyeként tartják számon, bár itt annak kifejlődéséhez jelentős melegedésre lenne szükség. Viszonyai ugyanis a –180 °C-os hőmérsékletet leszámítva nagymértékben emlékeztetnek a korai Földön uralkodó állapotokra (Gribbin 2000). A Huygens űrszonda 2005-ben történt sikeres leszállását követően azonban már tudjuk, hogy a felszínén metánból és etánból álló folyók és tavak találhatók vízjég sziklákkal. Ennek ellenére némely kutatók megfelelő élőlények létezését ilyen viszonyok között is elképzelhetőnek tartják (Davies 2010a). Még elgondolkodtatóbb lehet, ha a Vénusz–Föld–Mars hármast vesszük jobban szemügyre. A Mars éghajlata bár elég zord, és 0 °C feletti hőmérsékletek ritkán fordulnak elő, a szondák már +13, sőt +24 °C-ot is mértek. Újabb pozitívum, hogy a légkör CO₂-on kívül annyi vízgőzt is tartalmaz, amellyel négyszer meg lehetne tölteni a Balatont. Ez a vízgőztartalom abszolút értékben nagyon kicsi, de a marsi légkör viszonyai közt (alacsony hőmérséklet, kis sűrűség) közel telített relatív páratartalmat és valószínűleg gyakori esőket jelent. A felszíni víz túlnyomó többségét a nyáron is megmaradó sarki jégsapkák tartalmazzák, amelyek megolvadása esetén a víz 10 (Marik 1998), újabb keletű becslések szerint 500 méteres magasságban borítaná be a felszínt. Sőt, a fizikusok úgy vélik, hogy a bolygó gravitációs vagy radioaktív hője a 29 km-nél nagyobb mélységekben ma is folyékony vizet tart fenn (Wilson 2002). Ilyet azonban eddig nem figyeltünk meg, sőt az űrszondák kisebb mennyiségű folyékony vizet sem találtak (Marik 1998). A múltban azonban előfordulhattak melegebb periódusok jelentős

folyékony vízkészlettel. Erre utalnak a földi folyóvölgyekre és kanyonokra emlékeztető felszíni képződmények. A kutatók azt feltételezik, hogy a Mars régebben sűrű légkörrel bírt, ami a bolygó kis tömege miatt lassan a világűrbe szökött. A sűrű légkör és a vele járó erős üvegházhatás mellett folyékony víz volt jelen, ami az élet kialakulását és fennmaradását is biztosíthatta (Gribbin 2000). Erre utalnak azok a vizsgálatok is, amelyekben a marsi talajban CO₂ fejlődését tapasztalták, noha nem bizonyított, hogy a jelenség valóban mikrobák számlájára volt írható. 1996-ban egy Antarktiszon talált négymilliárd éves meteoritban primitív élő szervezetek nyomait is kimutatták (Marik 1998). Magas szén-dioxid-tartalmával a Mars és a Vénusz légköre egyaránt a fiatal Föld légkörére emlékeztet. A CO₂-ot eredetileg a vulkánosság juttatja a légkörbe, ez bármely bolygó kialakulása után így történik. A kutatók úgy becsülik, hogy az idők során annyi CO₂ került a földi légkörbe, ami a jelenlegi összes légköri gáz mennyiségének mintegy 60-70szerese. Ha ez a CO₂ most is jelen lenne, akkor a tengerszinten mérhető légnyomás (és a hőmérséklet) megközelítené a Vénuszét. Eltűnése azzal magyarázható, hogy bolygónkon mindig jelen volt a folyékony víz, amely a szén-dioxid túlnyomó részét oldotta, később kémiai folyamatok révén karbonátos kőzetekké (mészkővé) alakította, melyek a tengerfenékre süllyedtek, majd hegységekké torlódtak fel (Gribbin 2000). Mi következik mindebből? Ha a Mars akkora lenne, mint a Föld, akkor légkörének nagy része nem szökött volna meg, üvegházhatása erősebb lenne, vize folyékony állapotban volna, így végső soron hasonló fejlődésen mehetett volna keresztül, mint a Föld. Ha a Vénusz egy kicsit távolabb lenne a Naptól, vagy a Nap lenne egy kicsit hidegebb, akkor vize ugyanúgy feloldhatta volna a CO₂-t, ahogy a Földön történt, üvegházhatása gyengülhetett volna, és felszínén a miénkhez hasonló hőmérsékletek alakulhattak volna ki. John Gribbin (2000) szerint ezért nem azon kell csodálkozni, hogy a Föld a Naptól pont szerencsés távolságban volt az élet kialakulásához, hanem kicsit sajnálhatjuk, hogy két bolygószomszédunkon szerencsétlen módon nem alakult ki az élet. Akár kicsit melegebb, akár kicsit hidegebb lett volna a Nap, a három bolygó közül legalább egy mindenképpen alkalmas lett volna az életnek otthont adni. A Mars egyértelműen továbbra is a Naprendszerben életet kereső kutatók első számú célpontja. A kérdés még koránt sincs eldöntve, ugyanis az egyetlen űrszonda eredményei, amely a felszínén – a

Curiosity marsjáró laboratóriumig – életet keresett (Viking, 1975), meglehetősen ellentmondásosak. Szerves anyagot a talajban nem találtak, de a talajhoz adott tápoldat nagy sebességgel szén-dioxiddá alakult, ami a kibocsátási kísérletnek nevezett vizsgálat tervezője szerint mikroorganizmusok jelenlétére utal. A NASA hivatalos véleménye ezt nem erősíti meg, ők az UV hatására reakcióképessé vált élettelen talajt teszik felelőssé a jelenségért. Szomorúan kell hozzátennünk, hogy a kísérlet eredetileg alkalmas lett volna a kérdés eldöntésére,ha a berendezés az egyik talajmintához a polarizált fényt balra forgató aminosavakat és jobbra forgató cukrokat tett volna tápoldat gyanánt (túlnyomórészt ilyenek fordulnak elő a földi élőlényekben), a másikhoz pedig ellenkező kiralitásúakat (amelyeket a földi élőlényekből alig ismerünk). Ha a talaj a kettő közül az egyiket jobban átalakította volna, mint a másikat, az az élet közreműködésére utalt volna. Azonban takarékossági szempontoknál fogva az egyszerűbb vizsgálatnál maradtak egyféle tápoldattal (Davies 2010a). A marsi életre a 2014 januárja óta eltelt csaknem három évben – azóta kutatják a NASA marsjárói ezzel a céllal a bolygót – sem sikerült egyértelmű bizonyítékot találni.87 Vannak, akik nem akarnak várni az űrszondákra: az élet mesterséges előállításán, élőlények szervetlen vegyületekből való laboratóriumi felépítésén is dolgoznak kutatók. Bár a nagy bejelentésre még jócskán várni kell, a szintetikus biológia rohamléptekkel fejlődik (Davies 2010a). Ki tudja, melyik megközelítést koronázza előbb siker?

Értelmes élet? A földön kívüli értelmes életet kereső csillagászok szerint egyáltalán nem meglepő, hogy a kutatások (Search for Extraterrestrial Intelligence, SETI) mindeddig nem vezettek eredményre. Frank Drake volt az első, aki rádiótávcsövével 1960-ban idegen értelmet keresve böngészte az eget. Igaz, hogy azóta csaknem hatvan év eltelt, de ha figyelembe vesszük, hogy a Tejútrendszerben talán 400 milliárd csillag foglal helyet, és hozzá hasonló galaxis legalább 100 milliárd van még az ismert világegyetemben, ez az idő egyáltalán nem tűnik soknak. Eddig csupán néhány ezer csillagot vizsgáltak meg tüzetesebben a SETI-kutatók. A vizsgálódás sebessége azonban a jövőben ugrásszerűen növekedni fog,

ugyanis mind a műszerek hatékonysága, mind az adatfeldolgozás sebessége egy-két évente megduplázódik. Kezdetben azért is lassan haladtak a kutatások, mert nehezen tudták eldönteni, melyik frekvencián figyeljék a jeleket. Ma azonban már birtokunkban van az a technika, amellyel több milliárd frekvenciasávot figyelhetünk egyszerre. Az idegen civilizációtól származónak vélt jeleket számítógép választja külön a többitől, majd riadót fúj az ügyeletes csillagásznak, aki rövid időn belül a Föld más pontjain dolgozó kollégákat is értesíti az eseményről. Miután több távcsövet is a jelek forrására tapasztva hasztalan igyekeznek kizárni egyéb magyarázatokat, a dolog akkor kezd tényleg komollyá válni. A vizsgálódásnak ebbe a fázisába azonban eddig csak egy-két jel jutott el (Davies 2010a). A gyors technikai fejlődés alapján a tudósok mégis arra számítanak, hogy 2100-ig megtörténik az első kapcsolatfelvétel egy fejlett földön kívüli civilizációval. Seth Shostak, a SETI-intézet egyik igazgatója szerint ez már 20 éven belül várható, mások szerint később, de még mindenképpen a század vége előtt (Kaku 2011).

3. fejezet A bioszféra története az ember előtt

Az őslégkör kialakulásától az első élőlényekig Bolygónk őslégköre (ún. gőzatmoszférája) tehát a kőzetek felületén kötött gázok kiszabadulásából és a jégmeteoritok elpárolgásából keletkezett, és vízgőz, szén-dioxid és nitrogén mellett szén-monoxidot is tartalmazott. 4 milliárd évvel ezelőtt aztán Földünk annyira lehűlt, hogy a gőzatmoszférából kicsapódhatott a víz (Vida 2001). Korábban erre nem volt lehetőség, mert bolygónk anyagát az állandó becsapódások olvadt állapotban tartották. Az olvadt anyag komponensei sűrűségük szerint rétegződtek, elkülönült a mag és a köpeny. Ahogy Naprendszerünk Nap körül keringő anyaga nagyrészt bolygókká állt össze, a becsapódások idővel ritkábbá váltak, így sor kerülhetett egy túlnyomórészt vízből, CO₂ból, CO-ból és N₂-ből álló gőzatmoszféra kialakulására. A szintén az összetevők közé tartozó H₂ nagy részét alacsony molekulatömege miatt a Föld gravitációs ereje nem tudta megtartani, így az az űrbe távozott. A fokozatos lehűlés nyomán a vízgőz cseppfolyósodott, és kialakultak az óceánok (Vida et al. 2005). A bolygó további hűlését – sőt jéggé fagyását – a különleges összetételű légkör üvegházhatása akadályozta meg. Akkoriban a légkör CO₂-koncentrációja a mainak ezer-vagy tízezerszerese volt (kb. 10 atmoszféra nyomás mellett), ami a Naphoz hasonló csillagok termonukleáris reakciójának lassú beindulása és az akkori Nap ebből következő 25-30%-kal kisebb teljesítménye miatt nem okozott túlmelegedést: négymilliárd éve bolygónk felszíni hőmérséklete csak mintegy 85 °C lehetett. A Nap fokozatos felfűtődése és a légkör széndioxid-tartalmának fokozatos csökkenése párhuzamosan ment végbe, így nem került sor végletes hőmérséklet-változásokra. Ha a légkör CO₂szintje mindvégig a maihoz hasonló lett volna, Földünk csak mintegy 2

milliárd évvel ezelőtt szabadult volna meg jégpáncélborításától (Vida et al. 2005, Vida 2001, 2012). A körülmények kellemesebbé válásához a légkör szén-dioxidtartalmának csökkennie kellett. Eleinte ez szervetlen kémiai folyamatoknak volt köszönhető. A levegő szén-dioxidja és a víz szénsavvá egyesült, CO₂ + H₂O = H₂CO₃ , majd a szénsav és a szilikátos kőzetek egymással reakcióba lépve pl. kalcium-karbonátot és kovasavat hoztak létre, H₂CO₃ + CaSiO₃ = CaCO₃ + H₂SiO₃, esetleg olivinnel (magnézium-szilikáttal) az alábbi reakcióba léptek (Vida 2012): 4 H₂CO₃ + Mg₂SiO₄ = Mg₂(HCO₃)₄ + H₄SiO₄ A fiatal földkéregben rendelkezésre álló szilikátok és a velük lezajlódott sokféle reakció közül a fenti két példát csak ízelítőnek szántuk. A folyamatok valószínű léptékéről sokat sejtet az a tény, hogy bolygónk felszíni kőzeteinek túlnyomó részét ma is szilikátos ásványok teszik ki. Mindkét fenti folyamat lényege a mi szempontunkból az, hogy a légkör CO₂-ja pl. mészkővé (CaCO₃) vagy magnézium-hidrogén-karbonáttá (Mg₂(HCO₃)₄) alakulva kikerült a légkörből. Legalábbis addig, amíg a lemeztektonikai mozgások alábukásra nem kényszerítik, és a kőzetek CO₂-tartalma újra a légkörbe nem kerül. Később az élővilág a vázolt mállási folyamatok sebességét megnövelte azzal, hogy a talajban sokszorosára emelte a szén-dioxid-koncentrációt (Vida et al. 2005). Mindeme folyamatoknak köszönhetően az üvegházhatás gyengébb lett, a Föld hőmérséklete pedig alacsonyabb. A 2,4 milliárd évvel ezelőtti CO₂-szintet már „csak” a mai 100-szorosára teszik a tudósok. A bolygót a jéggé fagyástól az mentette meg, hogy a szilikát-szénsav reakció a csökkenő hőmérsékleten egyre lassabban ment végbe, a szén-dioxid fogyása ezért lassult, amit egy bizonyos hőmérsékletet elérve a vulkánok már könnyűszerrel ellensúlyozni tudtak. Ez a negatív visszacsatolás biztosított közel állandó szén-dioxid-szintet és hőmérsékletet a fejlődő bioszférának (Vida 2001, 2012, Vida et al. 2005).

Az élet a cseppfolyós víz 4 milliárd évvel ezelőtti megjelenése és a 3,3-3,5 milliárd éves első (kövületek által bizonyított) életnyomok közötti időben jelent meg Földünkön. A feltételezések szerint mintegy 3,5-3,8 milliárd éve jöhettek létre az első baktériumszerű élőlények. Ezek létrejöttét az abiotikus kémiai folyamatok által létrehozott bonyolult szerves vegyületek megjelenése és fokozatos feldúsulása tette lehetővé a vizekben. Az első élő sejtek valószínűleg ugyanazokkal a szerves vegyületekkel táplálkoztak, mint amelyekből létrejöttek, tehát heterotróf életmódúak voltak. (Az anaerob körülmények miatt a szerves vegyületek lebontásához természetesen nem használhattak fel oxigént, ezért kénytelenek voltak viszonylag szerény felszabaduló energiamennyiséggel beérni.) Az is lehet azonban, hogy kemoautotróf (kemoszintetizáló) életmódot folytattak, azaz egyes,a környezetükben megtalálható szervetlen vegyületeket vittek hőtermelő reakcióba, majd a folyamat során felszabaduló energiát használták fel anyagcsere-folyamataik energiaigényének fedezésére. Idővel – talán a vizekben oldott szerves anyagok fogytával – megjelentek olyan élőlények, amelyek a napfény energiájával széndioxidból és vízből szénhidrátot és oxigént tudtak előállítani. Az első oxigéntermelő fotoszintetizálók megjelenésére már legalább 2,5 milliárd éve sor kerülhetett (Vida et al. 2005). A folyamatban keletkező szénhidrát a sejt számára hasznos anyag volt, hiszen annak továbbalakításával állította elő azokat a vegyületeket, amelyekből sejtje felépült. A szintén a termékek között szereplő oxigén azonban csak melléktermék, amely nemcsak felesleges, hanem az őt előállító sejtre még mérgező is lehetett. Ez évszázmilliókig nem okozott különösebb gondot, mert a felszabaduló oxigén a nagy mennyiségben jelen levő szerves anyagok eloxidálására fordítódott. Később azonban elkezdett felgyülemleni, ami valószínűleg az oxigénmentes őslégkörhöz alkalmazkodott élőlények tömeges pusztulását váltotta ki (Vida 2012). Azonban idővel kifejlődtek olyan fajok is, amelyek az új elemet nemcsak elviselték, hanem felhasználták arra, hogy a környezetből felvett vagy saját szerves anyagaikat annak felhasználásával bontsák le. E folyamat lényege, hogy szerves anyagokból és oxigénből víz és szén-dioxid jön létre. Ennek az anyagcserének az előnye a már korábban megjelent anaerob anyagcserével szemben az, hogy folyamata során ugyanannyi

szerves anyagból tízszer annyi energia is felszabadítható. Az aerob sejtek hatásfoka tehát egy nagyságrenddel nagyobb, mint az anaeroboké. A földi légkör lassú módosulása nemcsak az élőlények oxigénérzékenységét sértette, hanem egyéb hatásai is voltak. A korábban jelentős mennyiségű légköri metán azon szerves vegyületek egyike volt, amelyek a fotoszintézisben termelődő oxigénnel reakcióba léptek. A fotoszintetizálók ezzel lassan megfosztották a légkört egy, a széndioxidnál sokkal hatékonyabb üvegházgáztól. Az eredmény drámai volt: az üvegházhatás csökkenése miatt 2,3 milliárd évvel ezelőtt a bolygó összes szabad víztartalma jéggé fagyott, első ízben kialakítva ezzel az ún. Hógolyó Föld állapotot (huroni eljegesedés, Vida 2012).

A fotoszintézis éghajlat-alakító tényezővé válik A felszínt elérő erős ultraibolya sugárzás miatt az első élőlények nemcsak a szárazföldön nem élhettek, hanem még 8-10 méternél sekélyebb vízmélységben sem maradhattak fenn. Ekkor ugyanis nem volt még annyi oxigén a légkörben, hogy ózonná (O₃) továbbalakulva és ózonpajzsot alkotva hatékony védelmet nyújthasson a Napnak az élőlények örökítőanyagára rendkívül káros UV-B sugárzása ellen. Tízméteres vízréteg azonban a napsugárzás fotoszintetikusan aktív komponensét is eléggé elnyeli, így a fotoszintézis sebessége és vele a légkör oxigéntartalmának növekedése kezdetben meglehetősen lassú volt. Ha fokozatosan is, a légkör CO₂-tartalma csökkenni, O₂-tartalma pedig növekedni kezdett, a szén-dioxid-molekulák szénatomjai pedig az élőlények szerves anyagaiba záródtak be. Az óceánok tíz méter körüli vékony vízrétegében (ennél kisebb mélységben túl erős volt az UV-B, alatta viszont túl gyenge a napfény) azonban nem jöhetett létre akkora élőlénytömeg, aminek ellenértékeként a légkör oxigénnel töltődhetett volna fel. A légkörben idővel mégis felszaporodott az oxigéngáz. Ezt az tette lehetővé, hogy a fotoszintetizáló élőlények jelentős része, miután elpusztult, a mélybe süllyedt, ott pedig nem bontódott le, hanem hosszú időre kikerült a körforgásból. Így az az oxigénmennyiség, amely a lesüllyedt élőlények élete során, testük fotoszintézissel való felépülésekor a levegőbe került, nem használódott fel lebontásukra, hanem a légkörben

maradt. Így az elpusztult fotoszintetizálók folyamatos lesüllyedésével az oxigén felszaporodhatott a légkörben. A bolygónkon erre a sorra jutott, karbonátok, szerves vegyületek, fosszilis széntelepek formájában megtalálható szén összes mennyisége óriási – ha CO₂-ként hirtelen a légkörbe kerülne, a légnyomás a jelenlegi nyolcvanszorosára ugrana (Vida 2001)! Már csak ezért sem lenne bölcs dolog az összes szén elégetésére törekednünk. Persze, mielőtt a légnyomás elviselhetetlen értékeket érne el, kiderülne, hogy nincs elegendő oxigén e bravúr végrehajtásához. Körülbelül ahhoz lenne elég a 21% légköri oxigén, hogy fosszilis szén-, tőzeg-és kőolajkészleteinket (és az összes jelenleg élő élőlényt) az utolsó cseppig elégessük, s a végén egyszerre fogyna el a szén és az égetésére használt oxigén, a légkör pedig megtelne szén-dioxiddal. Két folyamatot is láttunk az előbbiekben, amely a légköri CO₂ mennyiségét hatékonyan csökkenteni volt képes: a szilikátos kőzetek mállását és az elpusztult fotoszintetikus szervezetek mélybe süllyedését. Szerencsére mindkét folyamat lelassult, mielőtt a szén-dioxid koncentrációja túl alacsony értékekre csökkent volna. A CO₂ fogyása miatt ugyanis gyengült az üvegházhatás, aminek eredményeképpen lehűlt a Föld, a kisebb hőmérséklet pedig visszafogta a két CO₂-elvonó folyamat sebességét. A sebességek ugyan nem csökkentek egészen zérusra, de relatív fölénybe kerülhettek olyan folyamatok (vulkánosság), amelyek viszont CO₂-ot juttattak a légkörbe. Így egy negatív visszacsatolásos folyamat bontakozott ki, amely a Föld hőmérsékletét egy többé-kevésbé állandó szinten tartotta, hasonló módon, mint a modern hűtőszekrények vagy gázkazánok termosztátjai. A vázolt negatív visszacsatolásnak az élet fennmaradásában nagy jelentősége volt. A bioszféra már az élet korai szakaszában komoly éghajlat-befolyásoló tényezővé nőtte ki magát. A nagy földi termosztát által kedvezményezett hőmérséklet az akkori bioszféra élőlényeinek többsége számára éppen megfelelő volt. A fotoszintézis drámai mértékben megváltoztatta mind a víz-, mind a lég-,mind a kőzetburok viszonyait. A fotoszintetizáló élőlények elterjedésével a kezdetben oxigént szinte egyáltalán nem tartalmazó légkör – és a vizek egyre mélyebb rétegei is – jelentős oxigéntartalomra tett szert. Az akkori élőlények számára ez

gondot okozott, hiszen oxigénmentes körülményekhez alkalmazkodott, szigorúan anaerob szervezetek voltak. A fotoszintézisük melléktermékeként keletkező elemi oxigén az ő szempontjukból ugyanolyan szennyező anyag volt, mint számunkra az autók kipufogógázai. A két helyzet között azonban van egy igen jelentős különbség: míg az autók kipufogógázainak koncentrációja mindössze 100 év alatt érte el mai egészségkárosító szintjét, az oxidáló bioszféra kialakulása több százmillió évet vett igénybe (és tart ma is). Az oxigén felszaporodása tehát milliószor lassabban történt, mint a mai szennyező anyagoké, olyan időskálán, amelyen az élőlényeknek bőven volt lehetőségük az alkalmazkodásra. Nekünk annál kevésbé: egy tanulmány számításai szerint hazánkban évente 15 865 ember hal meg csak a levegőben szálló ultrafinom por miatt, amelyért nagy részben a közlekedés okolható (a témát lásd e helyütt később, valamint az Erkölcs és civilizáció című társkötetben). De térjünk vissza a légkör korai változásaihoz. Az oxidáló atmoszférában az élet felgyorsult. Az ózonréteg vastagodása miatt vékonyabb vízréteg is elegendő lett az ultraibolya sugarak kiszűrésére, ezért az élet közelebb költözhetett a víz felszínéhez, ahol az erősebb napsugárzás intenzívebb fotoszintézist tett lehetővé. Az intenzívebb fotoszintézis az ózonréteg további megerősödését vonta maga után, ami a felszínhez még közelebbi vízrétegek meghódítását is lehetővé tette. A folyamat tipikus példája a pozitív visszacsatolásnak. Az oxigént felhasználó lebontással (légzéssel) felszabaduló nagy energia a heterotrófok sikerességét is jelentősen megnövelte, és az ózonrétegnek köszönhetően az ő életterük megnőtt. E folyamatok eredményeképpen az 1,6 milliárd évvel ezelőttről származó kövületek tanúsága szerint az algák – pontosabban főként az akkor domináló cianobaktériumok, amelyeket régebben kékalgák néven ismertünk – mennyisége jelentősen megnövekedett. A biológiailag hatékony ózonpajzs kialakulására mai tudásunk szerint 1,2-1,6 milliárd évvel ezelőtt kerülhetett sor (ami valószínűleg egybeesett az eukarióta szervezetek elterjedésének időpontjával is). Az ózonpajzs a mai oxigénszint 10%-ának elérésekor – mintegy 500 millió évvel ezelőtt – már a szárazföld meghódítására is lehetőséget biztosított (Vida et al. 2005). Az élő biomassza tömege és az élőlények tengerek mélyére süllyedt maradványai nagymértékben felszaporodtak, ami a légkör CO₂-

tartalmának jelentős csökkenéséhez vezetett. Ez pedig az üvegházhatás gyengülését, végső soron a globális hőmérséklet csökkenését vonta maga után. A fentiekben bemutattunk egy egyszerű negatív visszacsatolásos modellt, amely a Föld hőmérsékletének élőlények számára kedvező intervallumban tartásáról gondoskodott. Ez a gondoskodás azonban nem volt tökéletes, előfordultak olyan esetek, amikor a hőmérséklet kiszaladt abból a tartományból, aminek kezelésére a rendszer méretezve volt. Legalább két ilyen túllengéses eset játszódott le bolygónkon az elmúlt 900 millió évben. Az egyik alkalommal a CO₂ fogyása és az üvegházhatás gyengülése miatt a bolygó annyira lehűlt, hogy a sarkok környékén jégtakaró jelent meg. A hó és jég nagy területeken visszaverte a Nap fényének jelentős részét a világűrbe, amivel tovább csökkentette a felszín felmelegedését, és ezzel az üvegházhatást. Ennek hatására további lehűlés következett be, ami újabb területek eljegesedését vonta maga után. A pozitív visszacsatolásos folyamat az egész Föld megfagyásához vezetett több száz méter vízmélységig. (Ehhez járult még kezdetben az is, hogy a hideg tengervíz több CO₂-ot tudott elnyelni, mint a meleg, ami szintén nagy adag üvegházhatású gáztól szabadította meg a légkört.) A „Hógolyó Föld” korszak felfedezése az ezredforduló tudományos szenzációja volt. A kutatók valóban azt találták, hogy még az Egyenlítő környékén is hatalmas gleccserek működtek ebben az időszakban, amelyek hordaléka az óceánokban vastag réteget hagyott hátra. E mostoha korszak után meglepő módon a –50 °C-os globális hőmérséklet viszonylag hirtelen +50 °C-os hőségbe váltott át. (A lehűlést okozó folyamatot a vulkáni tevékenység CO₂-ja és a növekvő hőmérséklettel egyre gyorsabban szublimáló vagy párolgó, szintén üvegházhatású vízgőz fordíthatta ellentettjére.) Hasonló váltás bolygónk története során legalább még egyszer megtörtént a százmillió éves kritikus időszak alatt. Az élővilág mindkét végpontban szinte teljesen kipusztult a Földről. A nagy hideg nemcsak a biokémiai folyamatok lassításával hatott gátlóan az életre, hanem a vastag jégpáncél a vízi szervezetek fotoszintézisét és a heterotrófok légzését is lehetetlenné tette, mivel elzárta az oxigént tartalmazó légkörtől a vizet. Ilyen körülmények között zömmel csak a kemoautotróf élőlények, a hőforrások életközössége és a felszínközeli jégben élő kékbaktériumok maradhattak fenn. Innen indult bolygónk élővilága újra robbanásszerű fejlődésnek mintegy 600 millió évvel ezelőtt.

Az élet kibontakozása és a tömeges kihalások A XX. század második felében talált, a Hógolyó Föld kora előttről származó kövületek alapján úgy gondoljuk, hogy soksejtű élőlények már 1,5 milliárd éve is létezhettek, de szilárd vázuk hiánya miatt nem nagyon fosszilizálódtak. Ha ugyanis a 600-900 millió évvel ezelőtti események élőlénypróbáló körülményei minden soksejtű forma elpusztulását okozták volna, a megmaradt egysejtűekből nem alakulhatott volna ki hirtelen az a csodálatosan sokszínű élet, amelynek maradványaival az 570 millió éves kőzetekben találkozunk. A hógolyó állapotú Föld refúgiumaiban (barátságosabb mikroklímájú menedékhelyein) tehát soksejtű szervezeteknek is át kellett vészelniük a kivételesen zord, százmillió éves időszakot. Az élővilág robbanásszerű kibontakozását legfőképpen a pozitív visszacsatolással erősödő fotoszintézis tette lehetővé, melynek eredményeként a légköri O₂-koncentráció hamarosan elérte a Pasteurszintet (a mai koncentráció 1%-át). E szint felett már lehetséges volt az oxigénes légzés. A földi élet történetének igen érdekes vonása, hogy az élet a kialakulása után 2-3 milliárd évig csupán a tengerben élő, mikroszkopikus lények formájában létezett, és az élővilág mai változatossága pusztán az utolsó hatszáz millió (legfeljebb 1,5 milliárd) éves fejlődés eredménye. Ennek alapját azonban az egysejtű fotoszintetizálók kétmilliárd éves tevékenysége teremtette meg azzal, hogy egy, a későbbi életformák számára kedvező összetételű légkört hozott létre. Az élet szárazföldre lépéséhez egy hatékony ózonpajzs kellett, amely csak úgy jöhetett létre, hogy a légköri oxigénszint elérte a mai egytizedét. A szárazföldet meghódító fotoszintetizáló élőlényeknek több új kihívással is szembe kellett nézniük. Először is védekezniük kellett a kiszáradással szemben. És hogy ne csak a felületeket egyetlen rétegben borító szerves bevonat alakjában létezhessenek, a felszín fölé emelkedő szervek tartását lehetővé tevő szilárdító szerkezeteket is ki kellett alakítaniuk, továbbá meg kellett oldaniuk ezek víz-és ásványianyagutánpótlását is szállítószövetekkel. E kihívásoknak a hajtásos növények feleltek meg a legjobban. A szilárdító szövetek képzése sok energiát igényel, ezért a növényevő állatok a fotoszintézissel előállított szerves vegyületeknek

csak egy kisebb részét fogyaszthatták el, mint ami a vízi táplálékhálózatokra jellemző. A szárazföldi életközösségek tömegének ezért kisebb hányadát képezi az állatok biomasszája, mint a tengeri életközösségekben, ahol a gyorsan szaporodó algák bruttó produkciójának csak egy minimális töredékét adja a légzésre „elpazarolt” szerves anyag, nagyobbik része a gyors szaporodásra – és a fogyasztók táplálására – fordítódik. A szárazföldek benépesítése 400-500 millió évvel ezelőtt zajlott le, 300 millió évvel ezelőtt pedig már hatalmas erdőségek léteztek. A szilur és a devon 440-350 millió évvel ezelőtti időszakaiban ezek ősharasztokból álltak. A karbonkori erdők őspáfrány-, őskorpafű-, őszsurló-és ősnyitvatermő fáiból keletkezett kőszén ma is az egyik legfőbb energiaforrásunk. Az élet súlypontja lassan a tengerekből a szárazföldekre helyeződött át: ma itt él a fajok többsége, és a szárazföldeknek a területegységre eső nettó elsődleges produkciója (NPP) is magasabb. A fajszám növekedéséhez hozzájárult, hogy a szárazföldek élőhelyei sokkal változatosabbak, mint a víziek, ahol a víz hőkiegyenlítő szerepe jobban érvényesül. A 300 millió évvel ezelőtti erdők növényvilága még szinte ugyanolyan mindenütt, ám százmillió évvel később jelentős fajösszetételbeli különbség figyelhető meg az északi és a déli félgömb flórájában. Az erdők léte a talaj meglétét is feltételezte, egyszersmind elő is segítette annak létrejöttét és fejlődését. A talajok anyaga folyamatosan keletkezett, ugyanakkor mosódott is ki a folyókba, onnan pedig a tengerekbe, így a szárazföldi élővilág a vízi flóra számára jelentős tápanyag-utánpótlást biztosított. Mindezek eredményeképpen az elemek biogeokémiai ciklusai élénkebbekké és változatosabbakká váltak. Az élőlénytársulások regionálisan jellemző együttesei, a biomok gazdagabbak lettek, és egyre jobban elkülönültek egymástól. A perm időszak 285-230 millió évvel ezelőtt az éghajlat szárazabbá válását hozta, amihez a bioszféra az ezt jobban elviselő nyitva-és zárvatermők, illetve a hüllők, madarak, emlősök létrejöttével is alkalmazkodott. A virágos növényeket a virágporszem, illetve az embriózsák védelmében fejlődő ivaros nemzedékük tette szárazságtűrővé, a hüllők pedig pikkelyes bőrüknek, zárt tojásuknak és csaknem szilárd vizeletüknek köszönhették ugyanezt (Benton 1993, Vida et al. 2005). A vázolt folyamatok eredményeképpen a fajok száma nagymértékben megnőtt. Időszakunk azonban ismét nem volt mentes olyan folyamatoktól,

amelyek időnként a diverzitás csökkenésével jártak. Az utóbbi 500 millió évből mintegy öt nagy kihalási hullámról tudunk, amelyek közül a 250 millió évvel ezelőtti volt a legnagyobb. Ekkor még a tengeri fajoknak is kiveszett a 95%-a. A legnevezetesebb tömegkihalás pedig 65 millió évvel ezelőtt ment vége Földünkön, amelynek okozója egy 10 km átmérőjű aszteroida lehetett, amely 5 km/s-os (= 18 000 km/h), de legalább 10 000 km/h-s (Tudge 2009) sebességgel csapódott be a mexikói Yucatánfélsziget peremébe. A felszabaduló hatalmas energia porral és hamuval borította be az összes szárazföldet, óriási erdőtüzek keletkeztek mindenütt, 150 méteres szökőár söpört végig a tengereken (a 2011. március 11-i japán cunami hullámai „mindössze” 7-10 méteresek voltak), és a napot eltakaró füst és por miatt két évre „nukleáris” tél köszöntött be. Az élőlényeknek az a kisebbsége is, amelyik ezt az irdatlan pusztítást túlélte, feltehetően megsüketült a robbanás zajától (Dawkins 2004). A légkört megtöltő szennyeződések okozta globális sötétségben hónapokra fagypont alá süllyedt a szárazföldek hőmérséklete, a fotoszintézis pedig gyakorlatilag leállt, elvágva a fogyasztói szintek tápanyag-utánpótlását is. A hideg azonban idővel felmelegedésbe fordult, mert a becsapódáskor a helyi mészkőréteg (CaCO₃) égetett mésszé (CaO) és szén-dioxiddá bomlott a magas hőmérséklet miatt, másrészt az elégett nagy mennyiségű biomassza is növelte a légkör CO₂-tartalmát (Vida 2001). Hasonló becsapódások rendszeres időközökben érik a Földet. Raup és Sepkoski szerint (Tudge 1995) a 26 millió évenként tapasztalt kisebb kihalások azzal állnak összefüggésben, hogy ennyi időközönként a Föld egy aszteroidaövön halad keresztül, amelynek tagjai egyébként szintén a Nap körül keringenek. Következő találkozásunk velük 13 millió év múlva várható. A légkörbe dobott nagy mennyiségű por éghajlat-változtató hatását 1783 óta „testközelből” is ismerjük, amikor egy izlandi vulkán kitörése Európától Észak-Amerikáig rendkívül hideg telet eredményezett. A porral együtt kijutott SO₂ a légkör víztartalmában oldódott, és mintegy 100 millió tonna savas csapadék lehullásával járt. Hasonló nagyságrendű volt Santorini, majd 1883-ban az indonéziai Krakatau vulkánjának kitörése is, amelynek éghajlatra tett hatását már tudósok is tanulmányozták. Mindhárom esemény eltörpül azonban a Tambora 1815-ös kitörése mellett a Sumbawa-szigeten, Jávától keletre. Ennek hatásai már nemcsak az egyik féltekén éreztették hatásukat, hanem az egész bolygóra

kiterjedtek, valószínűleg még a waterlooi csata legendásan zord időjárásához is hozzájárulva. A következmények azonban ennél sokkal tovább vezetnek: a rá következő évben gyakorlatilag „elmaradt a nyár”, Percy Bysshe Shelley felesége, Mary pedig a hideg eső kopogását hallgatva a Frankenstein megírására kapott ihletet… A termés mindenütt csapnivaló volt, a mogorva időjárás hozzájárult a tetvek elszaporodásához, és ezzel az 1816–19-es nagy tífuszjárvány kialakulásához is (Tudge 1995). Ha egy vulkánkitörés ilyen következményekkel járt, nem csodálkozhatunk, ha 65 millió évvel korábban egy sokszorosan nagyobb energiájú becsapódás egész rendszertani csoportok kipusztulását okozta. A dinoszauruszok eltűnése és az emlősök előtérbe kerülése mindenesetre nem az utóbbiak nagyobb életrevalóságának köszönhető – és mivel mi őnekik vagyunk elbizakodott leszármazottai, fontos, hogy ezt világosan lássuk. A dinoszauruszok valószínűleg 220 millió évvel ezelőtt jelentek meg, alig valamivel korábban, mint az első emlősök, akik 200 millió éve szereplői a bioszférának. Sok száz vagy ezer fajuk kiválóan alkalmazkodott az akkori élőhelyekhez, és 130 millió évig a szárazföldek uralkodó csoportját alkották. Sok biológus fogalmaz úgy, hogy a dinoszauruszok minden idők legsikeresebb szárazföldi állatai voltak, a nagy termetűek között bizonyosan. Fajai között számos olyat találunk, amelyek bonyolult szociális életet éltek, őrizték vagy táplálták utódaikat (Tudge 2009). Vannak arra utaló jelek, hogy egyes fajaik hordában élhettek, amelyekben az idősebbek talán védelmezőn fogták közre a fiatalokat (Gould 1980). David Norman (2005) és Stephen Jay Gould (1980) szerint a dinoszauruszok oly sokszor becsmérelt agytérfogata sem hagyott kívánnivalót maga után, legalábbis akkori mérce szerint semmiképpen, de messzemenően megfelelt a mai hüllők átlagának is. Sőt, a Troodon-fajok enkefalizációs hányadosa hatszorosan felülmúlta a többi dinoszauruszét,88 amivel bekerültek a ma élő madarakra jellemző tartományba.89 (A madarak meglepő intelligenciájáról az Erkölcs és civilizáció című társkötetben ejtünk szót.) Ráadásul bonyolítja az agytérfogat megbecslését, hogy a hüllők agya nem tölti ki teljesen a rendelkezésére álló teret a koponyaüregben (Gould 1980). A valaha élt szárazföldi állatvilág e legsikeresebb nagy termetű tagjai mellett az emlősöknek esélyük sem volt arra, hogy labdába rúgjanak, és ha a 65 millió évvel ezelőtti aszteroida elvéti a célt, ma sem lenne másképp (Tudge 2009). A mai oroszlánok, ha akkor léteztek volna, bizonyára

megbecsülést vívtak volna ki maguknak a dinoszauruszok világában is, de mivel minden ökológiai fülkét a dinoszauruszok birtokoltak, nem lett volna lehetőségük a kifejlődésre. Az emlősök több mint százmillió éven át csak a másodhegedűs szerepét játszhatták (Tudge 1995). Minden közvetlen vetélkedés a dinoszauruszok győzelmével végződött, emlős őseinknek az említett „Földön kívüli segítségre” volt szükségük a kibontakozáshoz. Még a cetek szárazföldi ősei is csak a vizekben korábban uralkodó Ichtyosaurusok és Plesiosaurusok eltűntével „gondolhattak” arra, hogy meghódítsák a tengert (Tudge 2009).

Az éghajlatváltozásokkal sújtott bioszféra Eddig jobbára csak „hirtelen” lehűlésekről beszéltünk, pedig Földünknek hosszú története alatt globális melegedésekben is volt része. Az egyik ilyen esemény a sekély tengerek aljzatában és fagyott talajú vidékeken nagy mennyiségben előforduló metán-hidrát elbomlásához köthető (Vida 2012). A metán-hidrát egy magasabb hőmérsékleten instabil vegyület, amely hideg vidékeken az elpusztult és tengerfenékre süllyedt kovamoszatok és egyéb hasonló élőlények testéből képződik. Ha a hőmérséklet alacsony, és kellően mozdulatlan és oxigénszegény a víz, hatalmas mennyiségekben halmozódhat fel. A metán-hidrát bármeddig a jég fogságában maradhat, de a klíma melegedésekor – legyen ennek bármi az oka – elbomolhat, a felszabaduló metán pedig a légkörbe kerülve további erős felmelegedést válthat ki. Feltehetően ez történt 56 millió évvel ezelőtt is, amikor mindössze húszezer év alatt 6-8 Celsiusfokkal nőtt a tengerek hőmérséklete. Reakcióképessége miatt a metán hosszú ideig nem maradt benn a légkörben, de a 120-200 ezer évig tartó forróság így is sok faj kipusztulását okozta. Geológiai skálán mérve a meleg időszak pillanatszerű volt, a grafikonokon az egész csak egy tüskének látszik (Vida 2012, Tudge 2009). Azonban a harmadidőszak további szakasza (pontosabban első fele, az eocén optimum) is szokatlanul meleg maradt, valószínűleg az intenzív tektonikai tevékenység miatt levegőbe került szén-dioxid miatt. Az ekkor 1000 ppm koncentrációt is elérő szén-dioxid (a 2012-es érték 391 ppm, e sorok írásakor pedig – 2013 decembere – átlagértéke 398,78 ppm90) olyan üvegházhatást vont maga után, ami felolvasztotta a sarki jeget, és a

Föld túlnyomó részén trópusi klíma kialakulását eredményezte (Vida 2012). A Charles Lyell által 1833-ban eocénnak keresztelt időszak kiterjedt trópusi esőerdeiről és a sarkkörökig nyúló szubtrópusi területeiről nevezetes. Maga a szó a görög eos-ból (hajnal) származik, utalva a dinoszauruszok pusztulását követő, kövületekben siralmasan szegény kor utáni újjáéledésre. Ekkor az egész Föld meglepően egyenletesen meleg volt, ami persze fokozott párolgást és ezért sok csapadékot is jelentett, kedvezve az erdők és a bennük élő fajközösségek elterjedésének (Tudge 2009). Az eocén kori forróságnak végül egy kicsiny növény elszaporodása vetett véget. Az Azolla nevű haraszt utódai ma is velünk élnek mint a rizsföldek szívesen látott vendégei. Nem véletlenül, hiszen a velük szimbiózisban élő kékbaktériumok (az Azolla esetében az Anabaenáról van szó) képesek megkötni a levegő nitrogénjét, ami a haraszt pusztulása után elkerülhetetlenül a vízi ökoszisztéma anyagkészletét gazdagítja. Számunkra azonban nem trágyázó szerepe miatt érdekes, hanem azért, mert fotoszintézisével szén-dioxidot vont ki a légkörből. A többi növény is ezt teszi, de a tárgyalt időszakban e faj az északi-sarki tengerben annyira elszaporodott, hogy éghajlat-meghatározó tényezővé vált. A kontinensek akkor történetesen úgy rendeződtek el, hogy teljesen körbezárták az északi-sarki tengert, amelynek felső vízrétege a belétorkolló folyók vize hatására így lassan kiédesedhetett, óriási életteret kínálva az Azollának. A kicsiny páfrány pedig elpusztulása után a fenékre süllyedt, ahol oxigén hiányában nem bomlott le. Ezért szerves anyagai megőrződtek, és a szén-dioxid sem került vissza a légkörbe, ahonnan a növény életében felvette. A CO₂-koncentráció az üvegházhatás csökkenését, az pedig a Föld hűlését eredményezte. Még egy oka lehetett az eocén kori hőség megszűnésének. 40 millió évvel ezelőtt India akkor még különálló kőzetlemeze beleütközött az ázsiai kontinentális kőzetlemezbe. Az ütközés eredményeképpen gyűrődött fel a Himalája és jött létre a Tibeti-fennsík, amelynek területe az összes szárazföld 5%-ánál is kisebb, mégis itt ered nyolc a világ leghatalmasabb folyói közül, amelyek az óceánokba kerülő oldott anyagok 25%-ának odaszállítását végzik. A felgyűrődő magashegyek miatt felemelkedő óceáni légáramlatok lehűltek (ahogy teszik ma is), óriási csapadékmennyiséget zúdítva a területre. A csapadék szénsavtartalma és a szilikátos ásványok már ismert reakciója a Himalája meredek déli

lejtőin rendkívül hatékonyan vonta ki a szén-dioxidot a légkörből, lehűtve az egész Földet (Tudge 1995, 2009).

5. ábra. Jégfuratokból származó adatok

Az 5. ábrára91 tekintve feltűnik, hogy Földünk globális hőmérséklete az utóbbi félmillió évben az addigiaktól eltérő, szabályos váltakozást mutatott, amelyre ráadásul jellemző a CO₂ és a hőmérséklet közötti igen szoros korreláció. (A korabeli légkör összetételéről a sarki jégfuratok légbuborékjainak elemzése adott felvilágosítást a kutatóknak, a hőmérsékletet pedig a kétféle oxigénizotóp aránya segített megállapítani a mintákban.) A kiterjedt sarki jégsapkák megjelenése együtt járt az alacsony légköri szén-dioxid-koncentrációkkal, ugyanakkor minél magasabbra emelkedett az egyik, annál jobban nőtt a másik értéke is. A megoldás az eddig tárgyaltak ismeretében kézenfekvő: a szén-dioxid valamilyen okból történő felszaporodása erősítette az üvegházhatást, ami magasabb globális átlaghőmérséklet kialakulását okozta. Az elmélet kritikusai azonban közelebbről is szemügyre vették az együtt futó

görbéket, és megállapították, hogy a melegedés pár száz évvel megelőzte a szén-dioxid mennyiségének megnövekedését, így a kettő között az okokozati összefüggés pont a feltételezett fordítottja. Ehhez jönnek még azoknak a kétkedőknek a kifogásai, akik szerint a szén-dioxid már csak azért sem játszhat fontos szerepet az éghajlat kialakításában, mert egyes korszakokban a gáz kisebb koncentrációihoz magasabb hőmérsékletek tartoztak, mint máskor. Úgy tűnik – állítják –, hogy a napjaink fő bűnösének kikiáltott gáz egyáltalán nem is játszik olyan fontos szerepet bolygónk klímájának alakításában. Az elhangzott kifogásokat mindig érdemes komolyan venni. De vajon ebben a kérdésben kinek van igaza? Tény, hogy a Föld éghajlatát nem pusztán egyik vagy másik légköri gáz koncentrációja dönti el, bolygónk működése ennél jóval bonyolultabb. Ahogy láttuk, az éghajlat kialakításában részt vesz ezenkívül a kontinensek elhelyezkedése, a gázok és ásványok kémiai reakciója, a Nap sugárzási intenzitásának alakulása, de még egyes fajok elszaporodása vagy eltűnése is. S ahogy Milankovich, a kiváló horvát mérnök-matematikus megállapította, a Föld pályájának és forgásának kismértékű módosulásai is a módosító tényezők közé tartoznak, nem is beszélve a pozitív és negatív visszacsatolások még mindig csak kevéssé ismert hálózatáról. A rendszer egésze rendkívül bonyolult, amit a mai nagy teljesítményű számítógépekkel is csak úgy-ahogy tudunk modellezni. Amit azonban az elmúlt néhány százezer év grafikonja egyértelműen mutat, az az, hogy egy bizonyos egyensúlyközeli állapotban elég egy tényező kismértékű változása ahhoz, hogy a másik is megváltozzék (Vida 2012). A kiváltó tényező lehet a hőmérséklet kicsiny változása, amit a bolygó forgástengelyének ingása okoz (ez történt a múltban), de ugyanúgy lehet a szén-dioxid is, amely viszont a hőmérséklet módosulását eredményezi (ezt tapasztaljuk most). Egy egyensúlyközeli rendszer bármely elemének megváltoztatása maga után vonja az összes többi megváltozását is, s a zavarás abbamaradásával a rendszer vagy az eredeti állapotába tér vissza, vagy egy másikba. (Hogy melyikbe, az a bolygónak mindegy, de a lakóinak nem!) Az utóbbi 1,5-2 millió év (Vida 2012) jégkorszakait nem úgy kell elképzelni, mint szokatlanul hideg teleknek rövid és hűvös nyarakkal megszakított sorozatát. Az Antarktisz, Észak-Amerika és Eurázsia jégtakarói gyakran hegymagasságban (3-4 km) borították a kontinenseket, és olyan sok vizet kivontak a körforgásból (18 000 éve

mintegy 5,5%-ot, szemben a mai 1,7%-kal), hogy a világtengerek szintje 150 méterrel alacsonyabb volt. A szárazföldek területe emiatt 40%-kal megnőtt, az Egyesült Államok keleti partja például 70-150 km-rel messzebbre nyúlt az Atlanti-óceánba (Tudge 1995), Szibériát és Alaszkát a Lengyelország méretű Beringia kötötte össze, Indonézia egybefüggött Ázsiával, Új-Guinea Ausztráliával, a Brit-szigetek vagy épp Borneó a szomszédos kontinenssel, a Földközi-tenger és a Viktória-tó pedig kiszáradtak. Észak-és Dél-Amerika is ekkor vált először egységes földrésszé (kb. 3 millió éve), igaz, ebben a lemeztektonikának is része volt (Tudge 1995, Tattersall 2012). Történt ez annak ellenére, hogy a szárazföldi jégréteg hatalmas súlya mélyebbre nyomta a kontinensek kőzetlemezeit az alattuk levő köpenybe, ami természetesen máshol a szilárd kéreg (és vele a tengerek) feljebb emelkedését vonta maga után. A jégkorszak feltűnő jellegzetessége még a szárazság, ami az alacsony hőmérsékletnek és a tengerek kis felszínének tudható be. A szél által felkapott por sok helyen vastag rétegeket hozott létre, amit ma például löszként ismerünk. A trópusi esőerdők a szárazság miatt onnan is visszahúzódtak, ahol a hőmérséklet megfelelő lett volna számukra, és helyettük szavannák jöttek létre. A paleontológusok úgy tartják, hogy a jégkorszakok szárazsága biológiai szempontból még nagyobb jelentőségű volt, mint maga a jég (Tudge 1995). A szárazföldek jégborítása is külön életet élt. A több kilométeres vastagság alul olyan nyomást hozott létre, amely a jég olvadáspontját –2 – –4 °C-ra csökkentette (Zseni 2009). Ez a hőmérséklet pedig a vastag jégszigetelés által visszatartott radioaktív hő felhalmozódásával könnyedén létrejöhetett. Az óriási jéghegyek egyszer csak folyékony vízréteg tetején találták magukat, és ha szabad út adódott a legközelebbi tenger felé (akár a kontinens közepéből kiindulva is), belecsúsztak abba. A folyamat során lassan eljégtelenedő kontinens elvesztette szigetelését, felszíne újra lehűlt, így újra megindulhatott a jég felhalmozódása. A ciklus teljes időtartama jégfelhalmozódástól jégfelhalmozódásig hozzávetőlegesen mintegy 7000 évet vett igénybe a számítógépes modellek szerint (Tudge 1995). Jégkorszakban az utóbbi egymillió évben legalább tíz alkalommal volt része a földi élővilágnak (Tudge 1995), és az azt megelőző egymillió évben is legalább tízszer került sor hasonlóan zord időszakra (Tudge 2009). Az eljegesedések nagyjából 100 ezer évenként következtek be, a

legutolsó mintegy 70 ezer éve kezdődött, 18 ezer évvel ezelőtt volt a tetőpontján, és 8000 éve ért véget (Tudge 1995). Mások az utolsó jégkorszak végét 13 000 évvel ezelőttre teszik (Diamond 1997). A földtörténeti múlttal foglalkozó kutatók mégis gyakran élnek olyan fordulatokkal, mint „jelenleg egy jégkorszakban élünk” (Behringer 2007), vagy éppen „kb. 10 000 évvel ezelőtt csodálatos esemény történt, amelynek hatására megindult a civilizáció fejlődése: véget ért a jégkorszak” (Kaku 2011). Akkor most véget ért vagy sem? E kérdés megválaszolásához tudnunk kell, hogy bolygónk története legnagyobb részében jégmentes volt még a pólusok környezetében is. Jégkorszaknak tágabb értelemben az olyan időszakokat nevezzük, amelyek során kiterjedt jégsapkák találhatók a nagy északi és déli szélességeken.92 E definíció szerint tehát ma is jégkorszakban élünk. Ha nagyobb léptéket vizsgálunk, a múltban legalább 5 nagy jégkorszak (glaciális) képe rajzolódik ki, amelyek közül némelyikkel már találkoztunk: 2,4–2,1 milliárd éve (huroni eljegesedés, Hógolyó Föld), 850–630 millió éve (szintén „hógolyó” Föld, valószínűleg legalább két alkalommal), 460–420 millió éve, 360–260 millió éve, 2,58 millió éve kezdődött az utolsó, amely máig tart. A fenti glaciálisok közötti meleg időszakok az interglaciálisok. A glaciálisok viszonylag rövid ideig tartottak az interglaciálisokhoz képest. Az utolsó jégkorszakon belül 40 000–100 000 éves ciklusokban a sarki jég váltakozva előrenyomult az Egyenlítő felé, illetve visszahúzódott (de nem tűnt el teljesen, ezért jégkorszak az egész 2,58 millió év). A legutóbbi ilyen ciklusnak 18-20 ezer évvel ezelőtt volt a mélypontja (ekkor volt a leghidegebb). Az azt követő 10 000 év alatt annyit melegedett, hogy azt mondhatjuk, most (tízezer év óta) a jégkorszakon belül egy meleg időszakban vagyunk. Erre is használják az interglaciális szót. Tehát most az utolsó nagy glaciálison belül egy kis interglaciálisban élünk. Az éghajlatváltozások és a kőzetlemezek mozgásai azért nagyon fontosak, mert ezek a fajok változásának legfontosabb mozgatórugói.

Állandó viszonyok között a földi rendszer, melynek az élőlények is elemei, idővel kvázi egyensúlyra jut, amely inkább a fajok állandóságára, mint változására van ösztönző hatással. Az erőviszonyok átrendeződését és az új fajok kialakulását mindig a változásoknak köszönhetjük, amelyekben Földünk hosszú története során igencsak bővelkedett. Saját genusunk, a Homo kialakulása is egy ilyen lehűléssel – és a vele összefüggő szárazodással – van kapcsolatban (Tudge 1995), amint azt később látni fogjuk. A jégkorszakok és interglaciálisok váltakozása a Föld növényföldrajzi képét is időről időre átrajzolta. Ki gondolná például, hogy Szibéria vagy Kanada hatalmas tajgaerdei csak 10 000 év óta vannak jelenlegi helyükön (Tudge 2009)? Az előbbiekben bemutatott földtörténeti események korunkra nézve is tanulsággal szolgálnak. Az egyik ilyen tanulság, hogy a sokelemű, rendkívül bonyolult rendszerek (és a bioszféránál bonyolultabbat ebben a mérettartományban nem ismerünk) viselkedése megjósolhatatlan. Negatív és pozitív visszacsatolásos folyamatok működnek egyszerre és egymással összefonódva, és nem tudhatjuk, mikor melyik válik közülük dominánssá. A Föld történetében jó pár példa van arra, hogy valamilyen hatás túlsúlyba kerülése miatt egy öngerjesztő (pozitív visszacsatolásos) folyamat szélsőséges irányba vitte el a bolygó éghajlatát, ami végül az élővilág szinte teljes kipusztulásához vezetett. A másik tanulság, hogy Földünk légkörét és éghajlatát a múltban nem pusztán szervetlen fizikai és kémiai folyamatok alakították, hanem abban a bioszféra is meghatározó szerepet játszott. Sőt, nagyon fontos megértenünk, hogy a földi bioszféra az éghajlatot nemcsak kialakította valamikor a múltban, hanem szerteágazó működéseivel aktívan fenntartja – ma is. A számtalan, természetben előforduló, sokszor jelentéktelennek tekintett faj létezése nem értelmetlen luxus. Nélkülük nem lenne részünk sem tiszta levegőben, sem tiszta vízben, sem egyéb ökoszisztémaszolgáltatásokban, amelyeket oly magától értetődőnek tekintünk (Diamond 2005). Ilyen mozgalmas földtörténeti előzmények után – és persze hosszas evolúciós fejlődés eredményeképpen, amelynek részleteit itt nem tárgyaljuk – végül a sok-sok élőlénycsoport között megjelent az állatoknak az a csoportja, amely látszólag jelentéktelen társaságnak indult, ma mégis egy olyan fajt tudhat a leszármazottai között, amely megjelenése után

hamarosan az egész bioszférát fenekestül felforgatta. A következőkben erre a fajra, az emberre irányítjuk a figyelmünket.

4. fejezet Az ember megjelenése a bioszférában1

Ilyenek vagyunk: a főemlősök jellemzői és eredete Karl Linné 1758-ban megjelent művében a Primates csoportot helyezte a törzsfa csúcsára, ennek neve latinul annyit tesz: elsők, elsődlegesek. Ebben foglaltak helyet az emberszabású és egyéb majmok, és természetesen az ember, jelezve, hogy magasabb rendűek vagyunk a többi lénynél. Más emlősök és a madarak a Másodikak (Secundates) csoportjába kerültek, az összes többi állatfajnak pedig a Harmadikak (Tertiates) legkevésbé sem megtisztelő címével kellett beérnie. A három név közül a rendszertanban már csak az elsőt használjuk: a Primates ma is a Főemlősök rendjének tudományos elnevezése, azé a rendé, amelybe mi is tartozunk (Tudge 1995, Kuhn 1988). Érdekes, hogy rendszere megalkotása idején Linné az embert annyira különbözőnek látta a többi állattól, hogy megkülönböztető jegyeinek felsorolásával nem is bajlódott (Tattersall 2012). Hogy a Primates rend többi tagjához nemcsak anatómiailag vagyunk hasonlók, hanem hozzájuk rokonság is fűz, Linné után még sokáig nem nyert polgárjogot az európai gondolkodásban. Charles Darwin volt az első, aki 1871-ben kiadott munkájában (The Descent of Man and Selection in Relaton to Sex) amellett hozott fel érveket, hogy az ember régen élt emberszabású majmok utóda, s legközelebbi élő rokonai az afrikai csimpánzok és gorillák (Tudge 1995). Darwin felvetése súlyos csapás volt a viktoriánus felsőbbrendűségre, hiszen korábban a majmokat inkább az ember paródiáinak tekintették, mint rokonainak (Wright 2005). A főemlősöket többek között csontos üregben helyet foglaló, előretekintő és színlátó (Tudge 2009) szemek, fejlett nagyagy, a többi ujjal szembefordítható hüvelykujj, egy pár emlő, kulcscsont és körmök jellemzik (Kuhn 1988, Cowlishaw–Clutton-Brock 2001). Ezek közül egyik vagy másik előfordul más rendek tagjainál is, de együttes meglétük csak a

főemlősökre jellemző (Tudge 2009). Legszembetűnőbb anatómiai sajátságunk viszont kétségtelenül az, hogy „figyelemre méltóan specializálatlanok” vagyunk (Cowlishaw–Clutton-Brock 2001, Tudge 1995). Az ősi négylábú, ötujjú, gőteszerű testformát (ilyenek voltak az első, szárazföldi élethez alkalmazkodott kétéltűek) a gerincesek többsége az idők során jelentősen továbbfejlesztette: a kenguru ugrólábai, a madár szárnyai, a vakond,a ló, a rozmár végtagjai mind egy bizonyos életmódhoz alkalmazkodás szélsőséges példái. A főemlősök ezzel szemben nagyrészt megtartották az ősi testfelépítést, gondot okozva Linnének és az őt követő anatómusoknak, hogyan is határolják körül a rendet. A főemlősök alig rendelkeznek olyan jellemzőkkel, amelyeket más emlősöknél ne találnánk meg, inkább a többi emlőscsoport speciális bélyegeinek hiánya különbözteti meg őket. Mi ahelyett, hogy valamiben tökélyre fejlődtünk volna, generalisták maradtunk; se futásban, se súlyemelésben, se úszásban nem mi vagyunk a legjobbak – de mindenben jók vagyunk egy kicsit. A specializáció hiánya szerencsére nemcsak egy bizonyos életmódra való kisebb alkalmasságot jelent, hanem sokoldalúságot is, ami egyedülállóan sikeressé tette csoportunkat (és benne főként az embert). A paleoantropológusok egy-egy faj további evolúciója szempontjából gyakran kiemelik a túlzott specializáció hátrányait (pl. Tudge 2009). Anatómiai jellegzetességeink közül további karrierünk szempontjából valószínűleg vállízületeink mozgékonysága bírt a legnagyobb jelentőséggel. Még a hajlékonyságukról híres macskafélék sem lennének képesek utánunk csinálni egy egyszerű karkörzést, egyedül az elefántok ormánya, a futómadarak nyaka és a fejlábúak karjai bírnak az emberi karéhoz fogható mozgásterjedelemmel. A fák akrobatái, a mókusok egész kézfejük helyett csak karmaikkal kapaszkodnak a kéregbe, a súlyuk ellenére a fákon szintén jól elboldoguló medvefélék pedig egész karjukat igénybe veszik a mászáshoz. A főemlősök az egyetlenek, amelyek kéz-és lábfejeikkel kapaszkodnak (Tudge 1995, 2009). Az ilyen kezek pedig más feladatokra is felettébb alkalmasak, amint azt fajunk története is alátámasztja. Vállunkat, könyökünket és csuklónkat fán élő őseinktől örököltük, akik ágról ágra lendülve (brachiálva) mozogtak a lombok között, hasonlóan a mai orangutánokhoz (van Schaik–MacKinnon 2001). Az evolúció tehát a szárazföld meghódításakor a talajon való haladáshoz, majd főemlős

korunkban az ágakon való függeszkedéshez idomította végtagjainkat. A fán lakó életmódhoz hatékonyan fogó kezekre, jó érzékszervekre, térlátó szemekre, jó egyensúlyérzékre és fejlett agyra is szükségünk volt, amit millió évek evolúciójának köszönhetünk. Később elhagytuk a biztonságot adó erdőket, azonban kiderült, hogy ott szerzett anatómiai jellegzetességeink – mintegy evolúciós melléktermékként – egyúttal kövek, lándzsák dobására és szerszámok készítésére is kiválóan alkalmassá tettek bennünket. A szavannára költözéskor hirtelen feleslegessé vált képességeinket ezután egy másik kontextusban aknáztuk ki, még az addigiaknál is nagyobb sikerrel. Kiderült, hogy szerszámhasználó életmódra – további módosulásokkal – legalább olyan alkalmasak vagyunk, mint a lombok közöttire (Tudge 1995). (Az ezzel kapcsolatos kétségekről később, valamint a társkötetekben.) Rendünk első képviselői 80-90 millió éve jelentek meg, akkor, amikor a szárazföld urai még a dinoszauruszok voltak. Kinézetükben valószínűleg hasonlítottak a mai mókuscickányokra, olyannyira, hogy utóbbiakat egy darabig egy rendbe is sorolták a főemlősökkel (Tudge 2009). A két csoport fejlődése mintegy 70 millió éve vált el egymástól (Dawkins 2004), tehát ekkor éltek a főemlősök (köztük az ember) és a mókuscickányok utolsó közös ősei. Találtak is olyan maradványokat, amelyek akár e közös ősökéi is lehettek: a Plesiadapiformes-kövületekről van szó, akiket egyaránt nevezhetünk „elő”-főemlősöknek vagy ősi főemlősöknek is. Nevezetes képviselőjük a Purgatorius nem, amelynek valaha élt egér méretű tagjait rovarevőknek gondolják a paleontológusok, vagy a névadó Plesiadapisok, amelyek kövületei Coloradóból és Franciaországból is előkerültek. Az „elő”-főemlősök talán a két kontinens valamelyikén alakultak ki, de az is lehet, hogy Afrikában, ahol alig őrződtek meg harmadidőszaki kövületek (ezért az ősi főemlősök ottani jelenlétére nem is találtak még bizonyítékot). Erre utal az, hogy ma is itt élnek fajai a legnagyobb számban és alakbeli változatosságban (Tudge 2009). Az első főemlősök megjelenése és elterjedése egybeesett a zárvatermőkével, amelyek gyümölcseit feltehetően szívesen fogyasztották is (Tudge 1995). Jelenleg 256-260 (Cowlishaw–Clutton-Brock 2001) élő fajukat tartjuk nyilván, de valószínű, hogy tényleges számuk közel van a 300-hoz (Tudge 2009). Épp e sorok írása előtt két héttel tudósított arról egy napilap, hogy tudósok új főemlősfajt fedeztek fel Borneón, amely a

lajhármakik (Nycticebus sp.) közé sorolható, éjjeli életmódú és mérgező a harapása (Kisalföld, 2012. december 17.). Simon Bearderről és hallgatóiról pedig az a hír járja, hogy minden egyes alkalommal, amikor Nyugat-Afrika erdőségeibe utaznak kutatóútra, egy újabb fülesmakifajt találnak (uo.). A jelenleg élőkön túl további mintegy 250 főemlősfaj kövületei ismertek. Feltételezzük azonban, hogy még ez is csak alig 4%-a azon főemlősfajoknak, amelyek valaha léteztek Földünkön (Tudge 1995). Alapvetően trópusi csoport a főemlősöké, de néhány majomfaj és egyetlen emberszabású genus (Homo) a mérsékelt övbe is behatolt (Tudge 2009). A legrégibb ismert főemlőskövület 65 millió évvel ezelőttről származik (Tudge 1995). Egy másik, 47 millió éves és szenzációsan jó állapotban megőrződött társa mindössze néhány évvel ezelőtt jutott a tudósok birtokába, annak köszönhetően, hogy Jørn Hurum, az Oslói Egyetem Természettudományi Múzeumának paleontológusa 2006-ban ellátogatott az évente megrendezett hamburgi kövületvásárra. Először csak fényképeken pillanthatta meg, de rögtön tudta, hogy rendkívüli tudományos jelentőségű lelettel van dolga. Idát – saját kislányáról ezt a nevet adta neki a kutató – dr. Hurum munkahelye megbízásából végül egymillió dollárért vásárolta meg. A különleges maradványt jó 25 évvel korábban, 1982-ben találta egy német gyűjtő Messel falu közelében, Frankfurttól 35 km-re délkeletre, egy felhagyott olajpalabánya 45 méter mélyen elhelyezkedő rétegében. Az illető inkognitóban kívánt maradni – elkerülendő a kérdőre vonást, miért halogatta ilyen sokáig a közkinccsé tételt –, de akárki is volt, a kövület kiemelése és rögzítése mindenképpen szakértő kezekre vall. Köszönhetően ennek és a különleges körülményeknek, amelyek 47 millió éve a lelőhelyen uralkodtak, a kövület szokatlanul gazdag információforrás az értő tudósok számára. Nemcsak a legkisebb csontok, hanem még az utoljára fogyasztott táplálék lenyomata, a fülkagylók és a test körvonala is megőrződtek, egészen a szőrszálak csúcsáig (Tudge 2009). (A messeli kövületek mikroszkopikus részletgazdagságáról fogalmat alkothatunk annak alapján, hogy sok esetben még a megkövült rovarok interferenciaszínei is megmaradtak.) A kutatók a vizsgálatokhoz speciális röntgenkészülékeket is bevetettek. Ezekkel még 10-20-szoros nagyításban is tudtak rendkívül részletgazdag felvételeket készíteni, sőt e fejlett eljárásokat CT-technikával is

kombinálták. Ida végül Darwin tiszteletére a Darwinius masillae tudományos nevet kapta.93 Ida 58 cm-es hosszúságából 24 cm jutott a testre, a többit a méretes farok tette ki. Fán lakó életmódot folytatott, amiben hosszú ujjai és opponálható hüvelykujja segítette, és éjjel volt aktív. Gyomrának megkövült tartalma alapján a kutatók azt állapították meg, hogy étrendje nagyrészt levekből állt, de gyümölcsöket, sőt magvakat is fogyasztott. A nagy testméretű állatfajok sokszor beérik alacsony kalóriatartalmú levelekkel, de a kisebbek – nagyobb fajlagos hőveszteségük miatt – magas energiaértékű táplálékra vannak rászorulva, amilyenek például a rovarok vagy a gyümölcsök (Tudge 2009). Ilyen volt Ida is. Talán némi magyarázatot igényel, hogyan kerül egy melegkedvelő „elő”-főemlős a hideg Németországba. A válasz az, hogy 47 millió évvel ezelőtt az a krátertó, amelybe Ida a vízfelszín közelében felhalmozódott szén-dioxidtól elkábulva beleesett és meghalt, nagyjából a mai Földközitengernek megfelelő szélességi körön helyezkedett el, a mai Szicília táján, és a mostaninál jóval erősebb üvegházhatás miatt majdnem trópusi – az évszakok megléte és a nappalok változó hossza miatt inkább paratropikusnak nevezett – éghajlatnak örvendett. Teste a fenékre süllyedt, ahol az oxigénhiányos körülmények miatt – amelyek a kőolaj kialakulásának is kedveztek – nem indult bomlásnak. Testtartása a vízbe fúltak jellegzetes pozíciójában rögzült. A hasonló sorsa jutott állatok tetemei százezer vagy talán egymillió esztendő alatt egymás fölé rétegződve összesajtolódtak, és végül lassan kőolajjá alakultak. A korszak körülményei természetesen Ida tetemén is nyomot hagytak: maradványai igen jó minőségben, de söralátét vékonyságúvá préselődve őrződtek meg (Tudge 2009).

Terjedelmes rokonság A késő-kréta és a paleocén idején Észak-Amerika összefüggött Izlanddal, Grönlanddal és Európával, ahol az ősi főemlősök fejlődési vonala 60 millió évvel ezelőttre legalább négy családra vált szét. Sokuk még mindig egér méretű volt, de egyesek elérték a macska nagyságát is, és utóbbiak a rovarevésről egyre inkább a gyümölcstáplálékra kezdtek áttérni. Ebben hasonlítottak a legtöbb mai főemlősre, ellenben agyuk még

mindig kicsiny volt, hüvelykujjuk pedig nem opponálható. Idejük nagy részét valószínűleg a földön töltötték. A leletanyag alapján úgy tűnik, az „elő”-főemlősök csoportja 50 millió éve leszálló ágba került: ökológiai helyét átadta egy sokkal sikeresebb társaságnak, a rágcsálóknak, egyik csoportja pedig a félmajmok (Prosimia), az első igazi főemlősök irányába fejlődött tovább. Ennek a kornak a tanúja az előbb említett Ida is, aki pontosan olyan, mint amilyennek az „elő”-főemlősök és a félmajmok közötti átmenetet elképzeltük, és pontosan akkor élt, amikor ennek az átmeneti fajnak élnie kellett. Az ő idejében az egész Földön trópusi vagy paratropikus éghajlat uralkodott, kedvező feltételeket teremtve a főemlősök számára. Elterjedésüket az is elősegítette, hogy Eurázsia ekkor lépett érintkezésbe mind Észak-Amerikával, mind Afrikával, amelyek mindegyikén hasonlóan kellemes éghajlat várta a világot felfedezni vágyó főemlősöket. A kedvező viszonyoknak az éghajlat hidegebbre fordulásával szakadt vége 34 millió évvel ezelőtt, ekkor a trópusi esőerdők az Egyenlítő mentére húzódtak vissza. Ekkor alakultak ki a Föld első nagy kiterjedésű füves élőhelyei is. A főemlősök többsége az erdők szűkülő életteréhez ragaszkodott, csak néhány faj merészkedett az újonnan létrejött fűtengerekre. A mi elődeink is köztük voltak, s valószínűleg épp ennek a globális éghajlatváltozásnak köszönhetjük mai létünket (Tudge 2009). A jurában megjelent virágos növények csak a kréta időszakban kezdtek elemükbe jönni. A füvek első képviselőit a paleocénből ismerjük, de valószínű, hogy már a krétában létrejöttek. A fák által kedvelt meleg és csapadékos viszonyok között a füveknek nem volt esélyük nagy területeket elfoglalni, de az eocén végi éghajlatváltozással az erdők visszahúzódtak, és új élettér nyílt meg a számukra. Elterjedésük az oligocénben kezdődött, a miocénben további területeket hódítottak meg, és ma a szárazföldek 20%-át – szavannák vagy füves puszták formájában – ők borítják. Az új típusú élőhelyben a többi emlősrend képviselői is felismerték a lehetőséget. A füvek sejtfala ugyan fogkoptató szilíciumot tartalmaz, de kifejlődtek olyan állatok, amelyek nagy fogaikkal az új táplálékforrást ennek ellenére hasznosítani tudták. Energiatartalma is meglehetősen csekély, de a relatíve kevés hőt vesztő nagy testű állatok ezzel a problémával is meg tudtak birkózni. A növényevők összehangolt támadására a füvek osztódó szövetük talajszinthez közeli elhelyezésével

válaszoltak, ami kiesett a legelésző állatok harapásainak magasságtartományából. A legelésálló anatómián túl a magvak emésztés elleni védelméről is gondoskodtak, ami elősegítette a füvek további terjedését. Így alakultak ki az utóbbi 40 millió évben a füvek, és így evolválódtak velük együtt az őket fogyasztó patás növényevők. Köztük a ló (Tudge 2009), amely később, az európai mezőgazdaság és hódítások során olyan nagy jelentőségűnek bizonyult. Fűfélék nélkül maga a mezőgazdálkodás is nehezen indulhatott volna meg, hiszen oly fontos gabonaféléink szintén e család képviselői. Az ebből a korból ismert mintegy negyven főemlősgenus két családba, az Omomyidae és az Adapidae valamelyikébe tartozik. Mindegyikre jellemző azonban, hogy az ősi főemlősökkel ellentétben a fákon való élethez adaptálódtak, amit lábaik opponálható hüvelykujjai is jeleznek. Agyuk valamivel nagyobb volt, mint a korabeli emlős átlag, szemeik előretekintők és sok esetben nagyok, ami éjjeli életmódra utal, és emlékeztet a mai fülesmakikra. Főként gyümölcsökkel és levelekkel táplálkozhattak. Nem tudjuk, hogy valóban őseik voltak-e a mai félmajmoknak és a mai emberszabásúaknak, amint azt a paleontológusok gyanítják, vagy utódok nélkül haltak ki, de a mai főemlősök annak idején élt elődeinek nagyon hasonlónak kellett lenniük hozzájuk (Tudge 2009). Úgy gondoljuk, hogy a 40 millió évvel ezelőtti Afrikában a mai emberhez vezető vonal kettévált, és egyfelől az óvilági, másfelől az újvilági majmok rokonságának kialakulásához vezetett. A gibbonok és az emberszabásúak elkülönülése a mai rendszertanban is óvilági majmoknak nevezett társaságtól mintegy 25 millió éve következett be (Tudge 2009, Dawkins 2004). Az egyik nevezetes lelet az Aegyptopithecus, amelynek talán leszármazottja volt a még izgalmasabb és 20 millió éve Afrikában élt Proconsul. Utóbbi azért különösen érdekes, mert a majmokkal és az emberszabásúakkal is mutat hasonlóságot, és elképzelhető, hogy személyében mind az afrikai csimpánzok, gorillák és az ember, mind az ázsiai orangutánok közös felmenőjét tisztelhetjük. Mindenesetre kövületei a miocén kori Afrikából származnak 27-17 millió évvel ezelőttről, abból az időből, amikor az emberszabásúak fejlődése elvált az óvilági majmokétól (Tudge 2009). A Proconsul nem volt magányos faj: a miocén az emberszabású-elődök paradicsoma volt, több mint 20 különböző nemüket írták le a 18 millió év hosszú korszakból, a legkorábbiakat proconsuloidokként tartva számon (Tattersall 2012). Ezek

az ősi emberszabásúak, hasonlóan a maiakhoz – kiváló állapotban fennmaradt fogaik felületének elektronmikroszkópos vizsgálata szerint – gyümölcsökön éltek, némelyikük azonban előnyben részesítette a leveleket (Stringer–Andrews 2005). Természetesen itt sem tudhatjuk, hogy az az egyed, amely számunkra szerencsés módon olyan helyen és időben talált elpusztulni, ahol és amikor fosszilizálódásra alkalmasak voltak a körülmények, és kövülete nemcsak a mai napig megmaradt, hanem még meg is találtuk, ténylegesen egy olyan fajnak a tagja-e, amelynek vére a mi ereinkben is csörgedez, vagy csak egy hasonló fajé, amely hasonló időben élt, de utódok nélkül pusztult ki. A Proconsul név egyébként Consul előttit jelent, utalva egy 1903-ban Párizsban tartott, hasonló nevű csimpánzra, és egy másikra az 1930-as évekből, amelyet a londoni állatkertben ugyanígy kereszteltek el (Tudge 2009). A főemlősökhöz hasonlóan az emberszabásúakat is afrikai ősökre vezetik vissza. Már Darwin is így vélekedett azon az alapon, hogy két legközelebbi rokonunk, a csimpánz és a gorilla is e kontinens szülötte, és feltételezhető, hogy mindhármunk közös őse is e helyütt élt (Tudge 2009). Mindazonáltal az ázsiai eredetnek is vannak szószólói. Mianmar területéről előkerültek olyan gibbon méretű lények leletei (Amphipithecus, ill. Pondaungia), amelyek, ha valóban igazi majomnak (és nem félmajomnak) bizonyulnak, akkor Afrikából származásunk elmélete veszélybe kerül (uo.). A Proconsul utáni időszak jellemző kövületeit a Sivapithecus, a Ramapithecus és a Kenyapithecus nevekre keresztelték el az antropológusok, de nincs kizárva, hogy a három név ugyanazt a fajt takarja. Ebben az esetben mindhármukat a Sivapithecus név illeti meg, mert a nómenklatúra szabályai szerint az elsőként adott névnek van elsőbbsége. Annyi bizonyos, hogy mindhármuk mérettartománya a csimpánzé és az orangutáné között van, és 12-17 millió évvel ezelőtt éltek. Csimpánzszerű testükkel bizonyára képesek voltak fára mászni, de sok időt töltöttek a földön is. Vastag zománcréteggel bíró őrlőfogaik arra utalnak, hogy a szavannán magokat és füveket fogyaszthattak. Úgy tűnik, hogy a nagymérvű ivari dimorfizmus téveszthette meg a kutatókat, ezért illették külön névvel az Ázsiában talált hím (Sivapithecus) és nőstény (Ramapithecus) egyedeket, ugyanazon faj afrikai leleteit pedig egységesen Kenyapithecusnak keresztelték. A ma leginkább elfogadott vélemény szerint a Sivapithecus (nevezzük akkor így) az emberétől kb. 18

millió éve elvált orangután felé vezető út egy állomását képviseli (Tudge 2009). A szuperorangutánnak is aposztrofált Gigantopithecus a ma élő emberszabásúnál ötszörte nagyobb volt, de még a gorilla tömegét is háromszorosan meghaladta. Három ismert faja 1 milliótól 300 ezer évvel ezelőttig élt, hímjei 3 métert is elérő magasságukkal és féltonnás tömegükkel tiszteletet parancsoló látványt nyújthattak. Étrendje valószínűleg növényi és nehezen rágható lehetett, talán a mai pandákhoz hasonlóan bambuszra specializálódott, amit gyümölcsökkel egészített ki. A nőstények kisebb mérete arra enged következtetni, hogy a mai gorillához hasonlóan poligám családi életet élt. Többen úgy vélik, hogy a jeti legendájának tulajdonképpen a Gigantopithecus emlékét megőrző népi emlékezet a forrása, és egyesek felvetették, hogy a faj talán még most is él (Tudge 2009).

A közös ős keresése Az 1960-as években úgy gondolták a paleoantropológusok (paleoantropológia = ősembertan), hogy az ember és a csimpánz közös őse valamikor 16-30 millió évvel ezelőtt élhetett, talán még az oligocénben (vagyis a 33,9 millió éve kezdődött és 23 millió éve befejeződött földtörténeti korban94). Ezért igazi meglepetéssel szolgáltak az első biokémiai vizsgálatok eredményei. Az 1960-as évek végén a biokémikus Allan Wilson és az antropológus Vincent Sarich nagyszabású vizsgálatokba kezdett, melyekben különböző állatfajok vérfehérjéit (albuminjait) hasonlították össze. Az ember és a csimpánz albuminjai olyan mértékben hasonlónak bizonyultak, hogy a kutatók a két faj elválásának dátumát 4-6 (de legfeljebb 8) millió évvel ezelőttre voltak kénytelenek módosítani. Eredményeiket a tudósok eleinte kétkedéssel fogadták, de a bizonyítékok egyre növekvő súlya végül meggyőzte őket (Tudge 2009, 1995, Diamond 1992). A 12-17 millió éves, korábban ígéretesnek látszó Ramapithecus ezzel elveszítette esélyét a csimpánz és az ember közös ősének szerepére, hiszen ahhoz túl korán élt (Tudge 1995). Önérzetünk szempontjából súlyosabb következménye volt a felfedezésnek, hogy töredékére csökkent az a távolság, amely az embert a „majmoktól” elválasztja. Még ki sem hevertük, hogy rokonságban állunk

velük, most még az is kiderült, hogy sokkal közelebbről, mint korábban hittük. Csapás csapás után az emberi önhittségre… Észszerű feltételezni, hogy a mai emberszabású majmok és az ember utolsó közös őse inkább az előbbiekre hasonlított, de azt még ma sem tudjuk, hogy melyik leletben kellene őt tisztelnünk. Ahogy azt sem, hogy megtaláltuk-e már, vagy meg fogjuk-e valamikor egyáltalán. Tudge 1995-ben kiadott könyve megírásának idején az ember-csimpánz közös ősre a 4,4 millió éves Australopithecus (ma: Ardipithecus) ramidust látta a legesélyesebb jelöltnek. Ma már hozzátehetjük, hogy e faj akkor még nem ismert őse, az Ardipithecus kadabba egyben az Australopithecus anamensis, ennélfogva a többi Australopithecus, a Paranthropusok és az ember őse is, azonban a ma élő emberszabásúakkal való kapcsolatáról nem tudunk (Stringer–Andrews 2005). Mindenesetre az öreglyuk (a gerincvelő kilépési helye a koponyából) elhelyezkedéséből nyilvánvalónak látszik, hogy már az Ardipithecus ramidus is felegyenesedve járt (Tudge 1995). Azóta kiderült, hogy az Ardipithecus ramidus (1994 és 2009, Etiópia) valójában 5,8 millió, az Ardipithecus kadabba (2001, Etiópia) pedig 5,2-5,8 millió éves. Közel ugyanabból az időből került elő a 6 millió éves Orrorin tugenensis (2000, Kenya) is (Tudge 2009). A zárójelben feltüntetett évszámok arról tanúskodnak, hogy az ennyire régi leletek felfedezése már szinte kivétel nélkül a harmadik évezredre datálódik. Egyébként is a sors iróniája, hogy elődeink kövületei nagyjából fordított sorrendben kerültek elő, mint ahogy éltek, ami tudományos értékelésük mikéntjére is kétségkívül befolyással volt. Az Ardipithecus kadabba ujjperceinek ízesülési módja szintén a két lábon járás mellett tanúskodik, és felső szemfogai nem fenődnek úgy az alsó kisőrlőkhöz, mint a mai emberszabású majmoknál. Kézujjperceinek felépítése is azt teszi valószínűvé, hogy járáskor nem támaszkodott azokra, ahogy a mai csimpánzok és gorillák teszik. Arca azonban még mindig meglehetősen előrenyúló, és agykoponyájának űrtartalma is a csimpánzok 300-350 cm³es tartományában mozog (Tattersall 2012) Nem túl nagy eséllyel, de – legalábbis a Gigantopithecusnál inkább – pályázhat az emberős címre a Nakalipithecus nakayamai, amelyre 2005ben egy japán kutató talált rá a kenyai Nakaliban. 8 millió éves korával meglehetősen közel élt a gorilla és az ember vonalának elválási idejéhez (Tudge 2009), ami 7 millió évvel ezelőttre tehető (Dawkins 2004). Erős

fogazata a Gigantopithecuséhoz hasonló, és durva, növényi táplálékra enged következtetni. A Dryopithecus Kelet-Afrikában, Európában (köztük Magyarországon) és Ázsiában is megtalált leletei a majmok és az emberszerűek jellemző bélyegeinek egyedülálló keverékét hordozzák. Tenyerein járt, akár a majmok, de széles és lapos mellkasa alapvetően emberszerűvé tette, ahogy ágyéki csigolyáinak merevsége alapján is az utóbbiakra emlékeztet. Ráadásul karjainak anatómiája arra vall, hogy orangután módjára képes volt ágról ágra lendülve mozogni. A Dryopithecus az első, amelyről ezt feltételezzük. A mai orangutánok és az ember utolsó közös ősei 14 millió évvel ezelőtt éltek (Dawkins 2004), és a Dryopithecus-leletek 12-9 millió éves kora elég közeli ahhoz, hogy bennük az orangután őseit (vagy annak közeli rokonait) feltételezzük (Tudge 2009). A magyar Északi-középhegységben is élt Dryopithecus (vagy azzal rokon csoport), legalábbis a Rudabányán talált Rudapithecus hungaricust egy darabig e genus tagjaként tartották számon. Mára azonban – a D. brancoi helyett – a tudományos világban újra polgárjogot nyert az eredeti név (Kordos 2015). A trópusi vagy szubtrópusi erdők még négy lábon közlekedő lakójáról akár az is elképzelhető, hogy a csimpánz, a gorilla és az ember közös őse volt (Kordos 2010). Nevezetes faj még a 6-7 millió évvel ezelőtt élt Sahelanthropus tchadensis (2002, Csád) – egy újabb azok közül, amelyek lélegzetelállítóan közel vannak a csimpánzok és az ember elválásának 56 millió évvel ezelőtti dátumához (Tudge 2009). A Sahelanthropusról úgy tartják, hogy legalább ideje egy részében már két lábon járt, élőhelye vízben gazdag volt, és gyümölcsök, magvak, diófélék, gyökerek fogyasztásával tartotta fenn magát, a valószínűleg szintén felegyenesedve közlekedő Orrorin tugenensis pedig szárazodó örökzöld erdők lakója volt, ami összhangban van az emberré válást a füves térségek előretörésével magyarázó elmélet jóslataival (Tattersall 2012).

A déli majom 1924-ben Dél-Afrikában találták meg annak a nemnek az első kövületdarabkáját, amelyet Raymond Dart Australopithecusnak, magyarul „déli majom”-nak nevezett el (Dart ausztrál születésű volt). Az akkor

meglelt faj az Australopithecus africanus fiatal egyede volt, amelynek agytérfogata még nem érte el a fajára jellemző 485 millilitert. Azt azonban meg lehetett állapítani az öreglyuk helyzete alapján, hogy már két lábon járó teremtmény volt. A kutatók lelkesedése azonban visszafogott maradt, ugyanis az A. africanus személyében nem várakozásaik majomtestű, de emberagyú lényét találták meg, hanem inkább annak embertestű, majomagyú antitézisét. Az 1950-es évekig tartott, mire csalódásukat feldolgozva a „déli majmot” elfogadták lehetséges emberősnek (Tudge 2009). Erre a kitüntető címre azonban valószínűleg nem szolgált rá. Az A. africanus 2-3 millió évvel ezelőtt élt, abban az időben, amikor már Homofajok is léteztek. Az 1974-ben, szintén Afrikából (Etiópia) leírt Australopithecus afarensis (Lucy) sokkal esélyesebb jelölt arra, hogy ősünkként tekintsünk rá (annak ellenére, hogy összességében az africanusnál kevésbé emberszerű: Tudge 1995). A faj 3-3,9 millió éve élt, és magasabb volt az A. africanusnál, bár hasonló agytérfogatú fejét így is csak 1-1,5 m-es magasságban hordta. A 70-es évek végén még 3,6 millió éves lábnyomokat is sikerült találni, amelyeket e fajnak tulajdonítanak – ezek pedig már egyértelműen arra utalnak, hogy hozzánk hasonlóan járt (Tudge 2009, 1995). Ma már e két fajjal együtt legalább fél tucat különböző – tágabb értelemben vett – Australopithecus-fajról tudunk. Közülük a robusztusabbaknak saját genusnevet adtak, ezek Paranthropus néven vonultak be a paleoantropológusok szótárába (Tudge 2009). A korai Australopithecus-fajok véznábbak, gracilisebbek voltak, amelyek fejlődése a mai elgondolás szerint két (vagy több) ágra vált szét: egyik águk egyre zömökebbé, robusztusabbá válva a Paranthropusok felé vette az irányt, másik águk viszont megmaradt a vékony testalkatnál, ugyanakkor agymérete gyors növelésébe kezdett (Tudge 1995). A gracilisek elsősorban gyümölcskedvelők lehettek, de valószínűleg nem vetettek meg semmit, amivel elbírtak. A robusztusak erős fogai alapján pedig a nyílt füves térségekre jellemző durva növényi táplálék, gyökerek és gumók fogyasztására lehetett következtetni. A fogfelszínek kopási nyomainak mikroszkópos vizsgálata azonban azt állapította meg, hogy a különböző hominidák az év nagy részében ugyanazon az eledelen éltek,és csak az ínséges időkben fanyalodtak olyan táplálékforrásokra, amelyek fogyasztására anatómiai sajátságaik predesztinálták őket. Alapvetően

tehát generalisták voltak, a legkevésbé sem válogatós lények. Valószínűleg a gracilis és a robusztus fajok is használtak és készítettek már szerszámokat 2 millió évvel ezelőtt. Felvetődött a lehetőség, hogy a kettő ugyanabba a fajba tartozik, és a gracilisnak talált leletek talán a robusztusak nőstényei. Ezt a lehetőséget azonban kizárták, amikor robusztus ausztralopithecináknak hím és nőstény kövületei is előkerültek,és végre nyilvánvalóvá vált, hogy a robusztus nőstények mások, mint a gracilisok (Tattersall 2012). A Paranthropusoknak legalább három faját ismerjük, mindhárom a korai Homo-fajokkal (H. habilis, H. ergaster, H. rudolfensis) egy időben élt, s 1-1,5 millió évvel ezelőtt mindhárom kihalt (Stringer–Andrews 2005). Az utolsóként maradt Australopithecus-faj az A. boisei 1,4 millió évvel ezelőttről (Tattersall 2012). Az agynövelő ág sorsa (eddig, talán) szerencsésebbnek bizonyult, bennük saját nemünk, a Homo genus felmenőit tisztelhetjük. (Valószínűleg egy külön, harmadik ágat képvisel az A. africanus: uo.) Az mindenesetre nem kétséges, hogy a Homo nem elődeit az ausztralopithecinák között kell keresnünk (Tattersall 2012). A korai ausztralopithecinák (név szerint az A. anamensis, majd a valószínűleg belőle létrejövő A. afarensis: uo.) utódfajai tehát, a Paranthropusok, a Homo-csoport és a leszármazott Australopithecus(ok) sokáig egymás mellett léteztek az 1-3 millió évvel ezelőtti Afrikában (Tudge 2009, 1995). Az A. anamensis eddig megtalált kövületei 3,9-4,2 millió évesek, ők az első hominidák, amelyek két lábon járó mivoltára a kétség árnyéka sem vetődhet. A függőleges lábszárcsontok sokkal hatékonyabban hordozzák a test súlyát, mint pl. egy gorilla szögben álló sípcsontja, és dülöngélés nélküli járást tesznek lehetővé. Az anamensis erdős-bokros helyeken, víz közelében élt, az afarensis pedig valószínűleg már éles kődarabok segítségével képes volt állati tetemek feldolgozására. A 2,5 millió éves technikákkal gyártott kőeszközökkel pedig, mint azt vállalkozó kedvű archeológusok bebizonyították, elefántok szétdarabolása is minden további nélkül lehetséges. Nem véletlen, hogy az eszközök jóformán nem is változtak millió éven át, pedig közben hominidafajok váltották egymást (Tattersall 2012).

Új lehetőség a szavannákon

Miért alakultak ki egyáltalán az ausztralopithecinák? Ahogy már utaltunk rá, a Himalája felemelkedése és a szén-dioxid légkörből való kimosódása miatt az éghajlat hűvösebbé és szárazabbá vált, ami a (mindig vízigényes) erdők visszahúzódását vonta maga után. Az összeütközés ugyan 40 millió éve történt, de a korábban uralkodó éghajlat már nem tért vissza, és a viszonylagos csapadékbőség és szárazság időszakai utána többször is váltották egymást. Az egyik ilyen szárazabbá válás alkalmával (Wells 2002) a csimpánzok továbbra is az erdőkben kerestek menedéket, míg az ausztralopithecinák közül egyesek (A. afarensis) a terjeszkedő füves szavannákhoz igyekeztek alkalmazkodni. Ebben végül ezek utódjai, a hominidák bizonyultak a legsikeresebbeknek. Az átállás nem volt teljesen veszélytelen, már ha csak azokra az élőlényekre gondolunk, amelyekkel új élőhelyüket megosztották. Több elefántfaj, a hatalmas növényevő, a Deinotherium, a puma méretű kardfogú macskaféle, a Megantereon és egy Agriotherium nembe tartozó medvefaj szokatlan kihívást jelenthettek a nyílt pusztával ismerkedő őseinknek. De ha egy kis szikrája is volt bennük a természetbúvár mentalitásának – véli a biológus Tudge (1995) – a páratlanul gazdag állatvilág láttán a paradicsomban érezhették magukat. A füves síkságok kialakulása valószínűleg kulcsfontosságú lépés volt az ember evolúciójában. Ha nem történik éghajlatváltozás, és megmaradhatunk eredeti erdei élőhelyünknél, a szelekció továbbra is a csimpánzszerű testfelépítést favorizálta volna (Tudge 1995). Az ausztralopithecinák a mászásban megszerzett jártasságnak azonban még sokáig hasznát vették, feltehetően nem is maradhattak volna életben, ha az oroszlánok és a hiénák elől nem kereshetnek menedéket az elszórtan álló fákon. Valószínűleg az éjjelt is a lombok között töltötték. Táplálkozásukban mindenevők lehettek, ami egy generalista főemlőstől egyáltalán nem meglepő (uo.). Wells (2002) ennek szükségességét azzal támasztja alá, hogy szerinte egy ekkora tömegű növényevő főemlőst a szavanna egyszerűen nem tud eltartani, így az emlőshús fogyasztása megkerülhetetlenné vált. A húsevés persze eleinte kevéssel járult hozzá kalóriaszükségletükhöz, feltehetően nem többel 10%-nál (és még a Homo habilisnál és H. erectusnál is csak 20%-os részesedést valószínűsít Rob Foley in Tudge 1995). Azonban még ez a 10% is járhatott jelentős következményekkel. Először is, komolyan hozzájárult őseink cink-és B₁₂-vitamin-

szükségletének kielégítéséhez, amit kizárólag növényi táplálékkal nehéz megvalósítani. Másodszor, bár a csapadékos évszak buja növényzete bőséges táplálékkal látta el az ausztralopithecinákat, száraz évszak idején, amikor fogyasztható növényeknek igencsak híján voltak, a kis mennyiségű hús is bizonyára nélkülözhetetlen kalóriakiegészítést jelentett. Márpedig tudjuk, hogy az ínséges időszakokat átvészelés képessége a fajok fennmaradásának egyik záloga. Harmadszor, az elejtett vagy más módon megszerzett nagyobb vadat – hűtőszekrény hiányában – célszerű volt a csoport többi tagjával megosztani, amit természetesen ők is ugyanúgy megtettek, amikor nekik kedvezett a szerencse. Így mindenkinek szinte mindig kerülhetett némi hús az „asztalára”. És ami még ennél is fontosabb, a táplálékmegosztás jelentősen erősíthette a csoport tagjainak szociális kötelékeit, aminek összehangolt fellépéseik alkalmával valószínűleg jó hasznát vették (uo.). Szociális kapcsolataik fenntartására a mai emberszabásúakhoz hasonlóan több tucat különböző hangjelet használhattak. Agyuk nem sokkal volt nagyobb, mint a csimpánzoké, mégis képesek voltak készen talált kőeszközök használatára, majd később tökéletesítésére is. A manuális ügyesség fejlődése és a kognitív agyi funkciók magasabb szintekre emelkedése valószínűleg párhuzamosan zajlott, ugyanakkor egy-egy viselkedésbeli újdonság megjelenése nem járt feltétlenül együtt egy-egy új hominidafaj megjelenésével. Régóta meglevő fajok kezdtek új viselkedésformákat, és emelkedtek új kognitív szintre anélkül, hogy faji határaikat átlépték volna (Tattersall 2012). A nagyobb testű állatok hatékony vadászatához azonban jó dobókészségre volt szükség, amit mi mindannyian természetes adottságnak tekintünk, azonban a többi főemlős körében ez egyáltalán nem általános. Tulajdonképpen a ma élő fajok közül mi vagyunk az egyetlen jól képzett hajítóművészek. Egy teve valószínűtlenül távolról is képes az embert szembe köpni, de ezzel a tudásával aligha riasztana el mindenre elszánt ragadozókat. Az állatkerti csimpánzok bámulatos célzóképessége is csak az ürülékdobásban nyilvánul meg, amivel ugyan kétes népszerűségre tehetnek szert a látogatók körében, de a sokkal hasznosabb kőhajításban állítólag kevésbé jeleskednek (Tattersall 2012). Desmond Morris (1994) szerint a vadonban is előfordul, hogy ellenségeiket találomra eldobott kövek és botok záporával futamítják meg, de a látogatók által eskü alatt tanúsított ballisztikai jártasságukra – állítólag – csak az állatkertek közegében tesznek szert. Pedig őseinknek

épp erre volt szükségük, ha nagyragadozókat frissen elejtett zsákmányaiktól kívántak elriasztani, ahogy a paleoantropológusok szerint talán tették („power scavenging”, azaz dögevés erő alkalmazásával). Két karcolás közül megállapítható, melyikük volt ott előbb, és úgy tűnik, a csontokon talált, ragadozók fogaitól származó karcolások néha megelőzik a kőszerszámoktól eredőket. Mindenesetre úgy gondoljuk, fejlett kézszem koordinációjukat, ami a szerszámkészítéshez amúgy is nélkülözhetetlen, a dögök konfiskálásában is kamatoztathatták. Ez pedig azt jelenti, a táplálkozásukat így változatosabbá tevő őseink már a kezdetektől fogva nagy csapatokban kellett hogy éljenek. Mert amikor apró termetű majmok kis létszámú csoportja kavicsokat hajigál a megszolgált vacsorájához letelepedő, evéshez készülő nagyragadozóra, az inkább nevezhető előételül felajánlkozásnak, mint power scavengingnek – véli jogosan Tattersall (2012).

A vadászó emberfélék Donna Hart és Bob Sussman elmélete szerint (idézi Tattersall 2012) jobban tesszük, ha megszabadulunk a „korai ősünk mint nagy vadász” öntelt víziójától, és helyette a ma hasonló környezetben élő, hasonló testméretű makákók és babuinok felé irányítjuk a figyelmünket. Mint az erdőhatárok ragadozóktól fenyegetett főemlősei, nagy és hangos csoportokat alkotnak, amelyekben a nőstények a fiatalokkal együtt a kör közepén tartózkodnak, míg a fiatal, könnyebben „feláldozható” hímek a széleken látják el az őrszem szerepét. A korai hominidák csontjain talált ragadozófognyomok mellett minden más jel is arra mutat, hogy a táplálékhálózatokban távoli őseink inkább játszották a zsákmány, mint a vadász szerepét. A fenti meggondolások alapján jogos a feltételezés, hogy a korai hominidák: nagy, 25-75 fős csoportokban éltek, amelyek számukra kellő biztonságot nyújtottak, sokoldalúak voltak: egyszerre voltak két lábon járók és ügyes fára mászók, nagy csoportjaik időnként kisebbekre bomlottak, hogy az elszórtan előforduló táplálékforrásra könnyebben ráleljenek,

ugyanakkor veszély esetén gond nélkül újra egyesülhettek, még a kis csoportjaikban is több hím tartózkodott, akik nagyobb termetük és agresszívebb fellépésük révén (a hatást felegyenesedéssel még tovább fokozhatták) az érdeklődő ragadozókat könnyebben bírták jobb belátásra, jelentős intelligenciájuk komoly előnyt jelenthetett egy ilyen életmód sikeres folytatásában. Az első ausztralopithecinák őrlőfogai még a mai csimpánzokénál is erősebbek, és arról tanúskodnak, hogy gazdáik durva növényi anyag fogyasztására is képesek voltak, és valószínűleg ezzel fedezték táplálékigényük javát. A későbbi fajok fogzománca még tovább vastagodott, jelezve, hogy táplálkozásukban egyre fontosabb szerep jutott a kemény növényi anyagoknak (Stringer–Andrews 2005). Ugyanakkor tudjuk – folytatja Tudge (1995) –, hogy a mai csimpánzok időnként félelmetes vadászok, és furcsa lenne, ha egy hozzájuk hasonló ősből származó faj az erdős szavannára érve hirtelen felhagyott volna ezzel a szokásával. Megjegyezzük, hogy a csimpánzok vadászó magatartásáról elsőként beszámoló Jane Goodall azt is megállapította, hogy táplálékuk energiatartalmában a hús csak mintegy 2%-ban részesedik, ami viszont megkérdőjelezi a nagy vadászhipotézist. A csimpánzok összehangolt és túlnyomórészt sikeres támadása mindenesetre elég hatékonynak tűnik, ha az oroszlánok (1 zsákmányra 3 sikertelen kísérlet jut) vagy a tigrisek (1:9) vadászatának sikerességével vetjük össze (uo.). További kérdőjel, hogy a szavannát élőhelyükül választó hominidák, amelyek tápcsatornája túlnyomórészt növényi anyag feldolgozására volt berendezkedve, hogyan alkalmazkodott a nagyobb mennyiségű állati eledelhez. Hiszen még a mai ember emésztőrendszere is jobban hasonlít vegetáriánus őseinkéhez, mint a ragadozókéhoz – ahogy fogaink is inkább alkalmasak őrlésre, mint hússzaggatásra. A probléma egyik megoldása az lehet, hogy köveket klopfolónak használva először összezúzták az izomrostokat, hogy emészthetőbbé tegyék azokat. (A ragadozóknak a tarajos zápfogai és a tömény sósavat tartalmazó gyomruk látja el ugyanezt a feladatot.) Egy másik elképzelés szerint izmokat nem, csak belsőségeket fogyasztottak. Hogy legalábbis történt ilyen, onnan tudjuk, hogy egyes 1,7 millió éves csontmaradványokon A-vitamin-túladagolásra utaló torzulásokat találtak, amit talán ragadozók májának gyakori fogyasztása okozhatott.2 Ugyanakkor zsákmányállatok csontjain felfedezett vágásnyomok arra

utalnak, hogy a hominidák vázizmok lefejtésével is próbálkoztak, nem elégedtek meg a hasüreg felnyitásával és a belső szervek kiemelésével. Egy harmadik lehetőség a hús emészthetőbbé tételére a tűz igénybevétele. Ez a verzió azért talál viszonylag kevés támogatóra, mert 800 000 évvel ezelőttig nem rendelkezünk bizonyítékkal a tűzhasználatra, és a sütés nyilván csak jóval ezután válhatott volna rendszeressé. Egyes szaktekintélyek ugyanakkor arra mutatnak rá, hogy az agy 2 millió évvel ezelőtt felgyorsult növekedése kizárólag nagy tápértékű, nagy zsír-és fehérjetartalmú állati táplálék fogyasztása mellett valósulhatott meg. A húsevés egyik nem kívánt következménye volt, hogy az oroszlánok, kutyák vagy hiénák elől elcsent tetemek fogyasztásával gyakran a ragadozók nyálával terjedő bélférgekre is szert tettünk. Újabb molekuláris vizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy az eddigi vélekedéssel ellentétben nem a növényevők háziasítását követően, hanem már jóval korábban kapcsolatba kerültünk e parazitákkal (Tattersall 2012). Az ausztralopithecinák esetében további bizonyítékunk is van a húsevésre. A fák és a legtöbb növény C₃-típusú fotoszintetizáló, ami azzal a következménnyel jár, hogy testükben alacsony a szén-13 izotóp koncentrációja. A szavannák füvei ugyanakkor C₄-es növények, ami az őket fogyasztók szöveteiben a szén-13 izotóp feldúsulását eredményezi. A füvek, az azokat legelő növényevő, az azokat vadászó ragadozó, egyszóval az egész, füvekből kiinduló táplálékhálózat minden tagjának testében megnő a szén-13 mennyisége. A mai csimpánzok, mivel fán termő gyümölcsökön és leveleken élnek, szén-13-ban szegények. (Ezen nem változtat ritka vadászó viselkedésük sem, hiszen gyümölcsevő zsákmányaik maguk is szerény forrásai a szén-13-nak.) Az ausztralopithecinák fogaiban viszont szokatlanul nagy mennyiségét mutatták ki e nehéz szénizotópnak. Mivel valószínűtlen, hogy ennyi füvet ettek volna (bár feltehetően ettek, főleg a föld alatti rizómáikat), a C-13gazdagság inkább arra utal, hogy a füveket legelő állatokból fogyasztottak rendszeresen. Ez persze nem jelenti azt, hogy táplálékuk oroszlánrészét hús tette volna ki, de jel arra, hogy erdőlakó elődeik étrendjét megváltoztatták, és vagy vadászattal, de inkább dögevéssel állati fehérjéhez és zsírhoz jutottak. Mindez természetesen újabb problémákat vet fel, hiszen a forró trópusokon a tetemek baktériumnépessége hamar az egekbe szökik, ami a húst a „felkészületlen” (azaz nem dögevő specialista) főemlős számára nemcsak élvezhetetlenné, hanem könnyen halálosan mérgezővé teheti. Ez magyarázhatja azt az ugandai

megfigyelést, mely szerint a csimpánzok tíz esetből átlagban egyszer kóstolják meg állatok friss tetemeit, ha véletlenül rálelnek. Amennyiben az ausztralopithecinák is így tettek, és szemet vetettek például egy leopárd magára hagyott zsákmányára, bizonyára hasznát vették vágóeszközeiknek, amelyekkel egy-egy darabot gyorsan lekanyaríthattak, valamint famászó tudományuknak is, melynek köszönhetően a ragadozó visszatérését még idejében észlelhették (Tattersall 2012). A nyers hús az arra nem specializált táplálkozású állatok számára messzemenően emészthetetlen. A csimpánzok hosszasan majszolják elejtett zsákmányuk húsát, amely nagy gyomrukon és méretes vékonybelükön végighaladva mégis gyakran emésztetlen darabok formájában jelenik meg ürülékükben. Hiába,a főemlős-tápcsatorna nem nyers hús feldolgozására van tervezve. A főzés ezért, akármikor is kezdték el alkalmazni, minden bizonnyal forradalmasította őseink táplálkozását: megfelelő hőkezeléssel az étkek könnyebben rághatóak és emészthetőek lettek, növelte azok eltarthatóságát, és hatástalanított egyes toxinokat is (Tattersall 2012). Ami a csimpánzokat illeti, ők néha egyedül is vadásznak, de elterjedtebb náluk a csoportos zsákmányszerzés. S ezek nem is olyan kivételes alkalmak, mint eddig gondoltuk. Havonta 4-10 alkalommal is felvonulnak a vöröskolobuszok ellen, és próbálkozásaiknak több mint 50%-a eredményes. A támadást gyakran véletlen találkozás váltja ki a későbbi áldozattal, máskor úgy tűnik, hogy a hímek csapatai zsákmányszerzés reményében állnak össze, s fésülik át kolobuszok után kutatva az erdőt. Ha sikerül elfogniuk egyet, izgatottan darabokra tépik, amelyekből minden résztvevő megkapja a részét (Tattersall 2012). Egyes csimpánzközösségek éves húsfogyasztása a száz kilogrammot is meghaladhatja. Ugyanakkor azt is megállapították, hogy ha a csimpánzoknak felkínálják a választás lehetőségét, akkor a friss majomhús helyett sokkal inkább egy érett gyümölcsöktől roskadozó ág mellett teszik le a voksukat. Valószínűnek látszik, hogy a hús csak a táplálékkiegészítő szerepét játssza, a vadászó hímek számára ennél jelentősebb lehet az a funkciója, hogy a zsákmány szétosztásával a szaporodásban előnyre tesznek szert. Az adatok egyelőre még ellentmondásosak, de nő azon csimpánzkutatók száma, akik a vadászat szociális szerepét húzzák alá. Egy nyugat-afrikai tanulmány már beszámolt arról, hogy a hímeket hosszú távon több szexben részesítik

azok a nőstények, akiknek előzőleg húst adományoztak. A hímeknek juttatott porciókkal pedig hűséges szövetségeseket szerezhetnek maguknak, akiknek támogatásával megerősíthetik pozíciójukat a szigorú hierarchiára épülő csimpánzközösségben. A rangban való megmaradásban, pláne előrejutásban ugyanis legalább akkora jelentősége van náluk a szövetségesek lojalitásának, mint a temperamentumnak és a fizikai erőnek (Tattersall 2012). Nem nehéz elképzelni, hogy ugyanezek a szempontok az ember evolúciója során is fontosak lehettek. Kőeszközök készítésére alkalmas kövek nem mindenütt teremnek, így ha a zsákmány feldarabolásához szükség volt rájuk, akkor magukkal kellett vinniük azokat. Az állandó cipekedés viszont csak akkor lehetett kifizetődő, ha elég gyakran vették hasznát a köveknek, különben felesleges terhet jelentettek volna csupán. Ha a megfelelő kőfajták lelőhelyétől több mérföldre mégis használatuk jeleire bukkanunk, az arra utal, hogy a húsevés nem lehetett ritka esemény a tetemet feldarabolók számára. Másrészt jóval előrelátóbbnak kellett lenniük a mai csimpánzoknál, akiknek jártukban-keltükben meg sem fordul a fejükben felszedni az útjukba kerülő ígéretes darabokat „talán majd még jó lesz valamire” alapon, hanem sikeres vadászat esetén mindig a közelben éppen fellelhető nyersanyagokat veszik igénybe (Tattersall 2012). Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a rettenthetetlen és hatékony vadász képét a mai természeti népek egyik-másikának életét testközelből ismerő Jared Diamond még a Homo sapiens esetében is erősen megkérdőjelezi. A vadászszerencse még azok mellé a mai új-guineaiak mellé is csak ritkán szegődik, akik a 100 000 évvel ezelőtt élt embernél sokkalta tökéletesebben kidolgozott kőeszközöket használnak. Legtöbbjük csak egy-két kengurut ejtett el egész életében, és a hétköznapokban jó esetben is be kell érniük egy-két békával vagy madárfiókával. A gyűjtögető-vadászó csoport napi betevőjét – a fagyos észak népeit leszámítva, ahol a vadászat létkérdés – gyakorlatilag a növényeket gyűjtögető asszonyok teremtik elő, amibe csak színt visz néha a férfiak vadászata (Diamond 1992). E könyvben ezért szerepel általában ebben a sorrendben a két szó: gyűjtögető-vadászó, s nem fordítva.

Két lábon hűvösebb és kényelmesebb A ma élő állatfajok közül egyedül az ember képes teljes biztonsággal és meggyőző eleganciával két lábon járni. (A madarak is, de ők előrenyúló fejükkel és hátraálló farkukkal is egyensúlyozhatnak, ezért a velük való összehasonlítás állítólag nem sportszerű.) Kiváló mozgáskoordinációnknak és feltétlen reflexeinknek köszönhetjük büszke testtartásunkat (Tudge 2009). A két lábra emelkedés egyik szerencsés következménye volt, hogy a merőlegesen felülről tűző nap az ausztralopithecináknak kisebb testfelületét érte, mint a négylábú állatoknak, ráadásul az 1-2 méteres magasságban már nagyobb sebességgel fúvó szél jobban is hűthette őket (Tudge 1995, Tattersall 2012). Agyunk – amely összes szerveink közül a túlhevülésre a legérzékenyebb – hő elleni védelmét tovább fokozta a fejbőrt borító szőrzet megmaradása. A hajnak Desmond Morris (2004a) szerint ugyan nem ez (hanem a többi emberfajtól való könnyű megkülönböztethetőség) a legfontosabb funkciója, de kétségkívül van termoregulációs szerepe is. Akárhogy is, őseink kedvező hőháztartása a (még mindig) forró éghajlatú nyílt szavannákon olyan előnyt jelentett, amivel kevés más állat dicsekedhetett (Tudge 1995). A keskeny csípőjű és hosszú lábú H. ergaster még az ugyancsak életrevaló antilopokkal is felvehette a versenyt, legalábbis ami a futás tartósságát illeti, és akár addig űzhette, amíg az a túlhevüléstől és a kimerültségtől össze nem rogyott. A módszert ma is alkalmazzák az afrikai természeti népek, bár Tattersall (2012) szerint ők a vadakat inkább gyalogolva vagy trappolva, mint futva űzik, mert tisztában vannak a túl laza vagy túl kemény talajon folytatott futás veszélyével. A tűző napon is lehetséges zsákmányszerzés azt is lehetővé tette, hogy elkerüljék az oroszlánokkal és hiénákkal való direkt rivalizálást (Tudge 1995). Az izzadás azonban nemcsak a termoregulációnak páratlanul hatékony módja, hanem a vízkészletek elherdálásának is. A fajunkra jellemző bőséges verejtékezést őseink csak úgy tudhatták előnyükre fordítani, ha a vízhez folyamatos hozzáférésük volt, különben rövid úton kiszáradtak. A nairokotomei fiú (Homo ergaster) lelőhelyének környékén voltak annak idején szabad vízfelületek, de az is lehetséges, hogy e faj akkorra már felfedezte a víz tárolásának módját. Ennek egyetlen elképzelhető módja a nagyobb termetű állatok gyomrának vagy húgyhólyagjának felhasználása lehetett (Tatersall 2012).

Máig nem tudjuk, hogy mikor veszítettük el bundánkat. (Néhol szőrzetet írok, de legyünk tisztában vele, hogy evolúciónk során a szőrszálak száma alig, inkább csak a hosszuk és a vastagságuk csökkent.) Viszont a kérdés megválaszolásához nemrégiben váratlan segítséget kaptunk – a tetvektől. Az emberi test két tetűfajjal büszkélkedhet, az egyik a hajban él, és fajunkra jellemző (nevezhetjük akár „saját tetvünknek” is), a másik lakhelye a szeméremszőrzet, és közeli rokonságban áll a gorillatetűvel. (Valószínűleg onnan is kaptuk annak idején.) A fejtetűnek valamikor sokkal jobb dolga volt, hiszen szőrös őseink egész testét bebarangolhatta anélkül, hogy csupasz felület állta volna az útját. A fanszőrzetben élő fajra viszont csak a testszerte viselt szőrzetünk elvesztése után tettünk szert. Molekulárisóra-módszerrel meghatározták a két tetűfaj elválásának időpontját, ami 3-4 millió évvel ezelőttinek bizonyult. Ez az időpont a korai ausztralopithecinák korára esik, még jóval a H. habilis megjelenése előtt (Tattersall 2012, StringerAndrews 2005). Abban pedig eddig is erős volt a konszenzus, hogy a szavannai életmód felvételével és az arra alkalmas testfelépítés kialakulásával az egész testet borító szőrzet is eltűnt, hiszen a tűző napon jelentős hátrányt jelentett volna. Előnytelen lehetett viszont a vándorlásnál (pl. a lassú egyedfejlődésű H. ergaster számára),hogy a kicsinyek nem kapaszkodhattak anyjuk sűrű testszőrzetébe. Abban is biztosak a kutatók, hogy az első csupasz majom bőre sötét színű volt (Tattersall 2012). A rám és valószínűleg olvasómra is jellemző világos bőr csak azután alakult ki, hogy őseink a messzi észak felé vették az irányt, és szervezetüknek minden alkalmat ki kellett használnia a D-vitamin-termelő napfény begyűjtésére (Morris 1994). A helyváltoztatás feladata alól mentesült mellső lábak számos olyan funkciót tölthettek be, amelyek szintén újdonságnak számítottak. A szerszámkészítést, az agy növekedésének elősegítését és a hajításra való képességet már említettük. Ugyanilyen lényeges lehetett az utódok kézben való cipelésének lehetősége is, ami a családok vándorlását nagymértékben megkönnyítette. A kicsik kevésbé jelentettek akadályt a csoport életében, így lehetővé vált a tanulás szempontjából oly fontos gyermekkor meghosszabbodása. Mindezeknek köszönhető, hogy mi lettünk a trópusok első nappali, távolból ölni képes ragadozója (Tudge 1995).

A két lábon közlekedés az előnyök mellett nyilvánvaló hátrányokkal is járt, gondoljunk csak a futási sebesség csökkenésére. Kétségtelen, hogy a mai ember jobb gyaloglásban, mint futásban, és energetikai vizsgálatok is bizonyítják, hogy a futó ember pazarlóbban bánik a kalóriákkal, mint az átlagos négylábú állat. Ha viszont járásról van szó, akkor mi vagyunk az energetikailag hatékonyabbak. A viszonylag lassú, de jó hatásfokkal végzett haladás képessége növelte a táplálékkeresés közben bejárható terület nagyságát, és párját ritkítóan jó távgyaloglóvá tette őseinket (Tattersall 2012). E képességünket ma is bőven kamatoztatják a természeti népek (Burch–Forman 1990, Attenborough 2002). A magas nézőpontból a potenciális ellenségeket is könnyebb lehetett észrevenni, bár ennek gyakorlati értékét a magas fű és az akkori félig fás vegetáció miatt újabban megkérdőjelezik. Úgy tűnik, az erdők elhagyását megelőzte a felegyenesedés, és ennek fő előnye inkább a fák alsó ágain lógó gyümölcsök könnyebb elérésében állhatott. A függeszkedés képessége is segíthetett a fán tartózkodónak, hogy a gyenge széli ágak gyümölcseit megszerezze. S ahogy az eközben felvett testtartás egyre természetesebbé vált, a földön négy lábon járás mindinkább szokatlanná. Madagaszkár főemlősei, a szintén fán lakó szifakák is kevés időt töltenek a talajon, de azt két lábon járva teszik (Tattersall 2012).

A vízben még hűvösebb és kényelmesebb? (Egy alternatív elmélet) Az előbbiekben vázolt elképzelés a mai napig az uralkodó elmélet. Ahogy láttuk, a két lábra állást a gyümölcsök könnyebb megszerzésének és annak tulajdonítja, hogy őseink – talán 6 millió éve – az erdőből a szavannára költöztek. Azzal érvel, hogy a két lábra emelkedő egyedek a magas fűben korábban észrevehették a ragadozókat, testüket kevesebb napfény érte, és ezért kedvezőbben alakult a hőháztartásuk stb. Így előnyt élveztek és elterjedtek azok a génváltozatok, amelyek a felegyenesedést lehetővé tették. A szavannaelméletnek azonban több kritikus pontja is van, bár mindegyikre sikerült elfogadható magyarázatot találni. Ennek ellenére újabban egyre többször szóba kerül egy másik teória, amely az 1960-as évekből származik. Tudjuk ugyanis, hogy mintegy hétmillió évvel ezelőttől négymillió évvel ezelőttig Kelet-Afrika

jelentős részét szabad vízfelület, szigetek, lagúnák foglalták el. A változást a Nagy-hasadékvölgy 12 millió évvel ezelőtti kialakulása indította el, és talán nem véletlen, hogy ez a vidék számos nagy jelentőségű emberőskövülettel büszkélkedhet (Morris 1994, Szendi 2009a). Az elmélet szerint az élelmes főemlősök kihasználták a vízi környezet nyújtotta lehetőségeket, és több fajuk, köztük ősünk is egy-két, esetleg hárommillió évre élőhelyéül választotta – még mielőtt szavannai vadászokká váltunk volna. A vízben élő kagylók és halak bőséges fehérjeforrást jelentettek, és kiszáradástól sem kellett tartaniuk. Az egykori vízi életmódra szervezetünk számos vonása utal: a hátrafelé álló és lesimuló, gyér testszőrzet, a hajlékony gerinc, a vastag, bőr alatti zsírréteg – a többi emberszabású kb. 6%-os testzsírtartalmával szemben a kifejezetten vékony gyűjtögető-vadászó felnőttek szervezete is 10 (férfiak), illetve 20 (nők) százaléknyi zsírt tartalmaz (Lieberman 2013) –, a fejlett könnymirigy, a híg vizelet,a nedves széklet, a vörösvérsejtek nagy köbmilliméterenkénti száma, nagy mérete és nagy hemoglobintartalma, a sok faggyúmirigy (Morris 2002), a sok verejtékmirigy és az ezzel összefüggő izzadékonyság. A víz alá merülés a mi szívverésünk gyakoriságát kb. a felére csökkenti (búvárreflex), ellenben a gorilláknál heves és szapora szívdobogást hoz létre, ami a vízbe esett állat gyors fulladásához vezet. A víz légjáratokba kerülését hatékonyan akadályozza meg lefelé álló orrnyílásunk, ami szintén egyedülálló rokonaink között. Emlős- (és madár)viszonylatban az is szokatlan, hogy szájon át levegőt tudunk venni egyáltalán. Erre rajtunk kívül még a vízi emlősök képesek (Szendi 2009a), a kutya és a macska, de pl. a ló nem. Testünk legfeljebb tízszázalékos vízveszteséget visel el, míg a kutyák, macskafélék vagy hiénák szervezete a húszszázalékost is kibírja. Érzékenyek vagyunk a túlhevülésre is, egy olyan veszélyforrásra, ami a vízi emlősöket egyáltalán nem fenyegeti, és amit a szavannai emlősök nagyon jól bírnak: náluk az 5-6 °C-os testhőmérséklet-változás teljesen normális, míg a miénknek 1 °C-on belül kell maradnia. Jód hiányában idegrendszerünk fejlődése elakad, és értelmi fogyatékosság lép fel. A vízimajmot azonban ez a veszély aligha fenyegette, hiszen a vízi élőlények a jód gazdag forrásai – ellentétben 1,6 milliárd embertársunkkal, akik napjainkban jódhiányban szenvednek (uo.). A mai ember ujjai között kis bőrlebeny található (főleg a mutató-és hüvelykujj között), amely a mai populáció 7%-ának lábujjai közt kifejezett úszóhártyává nő, és amely a szavannán nyilvánvalóan hasznavehetetlen.

És az is érdekes, hogy az ember, ellentétben a többi főemlőssel, vonzódik a vízhez, és abban mosakodik ahelyett, hogy nyalogatással tartaná tisztán bundáját. Nagyszerűen érezzük magunkat a vízben, fajunk egyes rekorderei 470 km-t is leúsznak egyfolytában, vagy 100 m-re is lemerülnek oxigénpalack nélkül. A lélegzetvisszatartás világcsúcsa 22 perc (és még Patrick Duffy is kibírta vagy 3 percig az Ember az Atlantiszról sorozat forgatásain95). A lélegzés akaratlagos befolyásolásának képessége is a vízi emlősök jellemzője, a többi emberszabású képtelen rá. Köztudomású az is, hogy a csecsemő, ha alkalma van rá, jóval előbb megtanul úszni, mint járni (Morris 1994). Bár az elméletnek számos támogatója van, még nem vonult be a tankönyvekbe, mert – mint Thomas Kuhn nyomán Csányi Vilmos (2003) fogalmaz – „a tudósok nagyon konzervatív természetű népek”, és egy új szemléletmód csak akkor győzhet, ha a régi paradigma nagy tekintélyű képviselői már kihaltak (Szendi 2009a). Számos kutató ezért ma sem kedveli a vízimajom-elméletet. Colin Tudge (1995) tartózkodását azzal magyarázza, hogy az eddig talált kövületek lelőhelyei túl messze vannak bármiféle tengerparttól, és kialakulásunk magyarázatához amúgy is szükségtelennek tartja a vízhez kötődő periódus feltételezését. Érvei nem túl hosszú listáját azzal egészíti ki, hogy a kövületek határozottan szavannához alkalmazkodott lényekről tanúskodnak. Mi viszont az előbbiekben elég sok olyan vonását említettük az emberi testnek, mely határozottan nem szavannai állatra vall (és ezek közül az izzadékonyság kétélű mivoltát még Tudge is elismeri). Csányi Vilmos (2003) a tudósok idegenkedését azzal magyarázza, hogy az elméletet Elaine Morgan újságíró hölgy tárta a nyilvánosság elé 1982-ben, az ismeretterjesztő irodalomig leereszkedni nem hajlandó tudományos világ pedig azóta sem tudta ezt megbocsátani az elméletnek. A helyzet súlyosságán még az sem enyhít sokat, hogy az alapötlet Sir Alister Hardy zoológusprofesszoré, a Royal Society megbecsült tagjáé volt, aki vízi múltunkat alátámasztó érveit később a New Scientistben közzétette (Szendi 2009a). A tudós egyébként azért nem foglalkozott behatóbban az ember vízi múltjával, mert akkoriban idejét a telepátia és a misztikus tapasztalatok kutatása kötötte le, ám csak 88 éves korában ismerte el, hogy maga is részese volt misztikus élményeknek. (Érdekes, hogy tanítványai közül Richard Dawkins később épp ateizmusánál – vagy az általa használt kifejezéssel: non-teizmusánál – fogva lett közismert.96) Az ausztralopithecinák testfelépítésén nem találtak a vízimajom-elméletet

alátámasztó jeleket, ez is egy – bár nem túl nyomós – ok, amiért az elmélet sohasem jelenhetett meg lektorált szakfolyóiratokban. És az sem vált előnyére az elméletnek, hogy Elaine Morgan nő létére elegánsabb és egyszerűbb elmélettel állt elő, mint a tudós férfiak.97

Az első emberek Egy sor, már kihalt faj élt a múltban, amelyekkel sokkal közelebbi rokonságban álltunk, mint a mai emberszabásúakkal, s e rokonok annál jobban különböznek tőlünk, minél távolabbra megyünk vissza az időben. Nincs hivatalosan vagy akár csak általánosan elfogadott meghatározása az embernek, valószínűleg mégsem követünk el nagy hibát, ha saját nemünk (Homo) legkorábbi tagjait tekintjük az elsőknek. Jelenlegi legjobb tudásunk szerint a Homo genus nagyjából 2 (vagy 2,5: Tudge 1995) millió éve fejlődött ki valamelyik gracilis Australopithecus-fajból, talán az A. afarensisből (Tudge 2009). Az átalakulást egy hasonló szárazodási hullám válthatta ki, mint ami korábban az ausztralopithecinák kialakulását is katalizálta. A füves vegetáció lehetőségeinek kihasználásában a fás szavannához már alkalmazkodott, két lábon ügyesen járó „déli majmok” lehettek a legrátermettebbek. Az ő utódfajuk volt a nemünk legidősebb, de széles körben elismert tagjaként számon tartott Homo habilis, vagyis az „ügyes ember”. A fajt Louis Leakey és munkatársai írták le 1964-ben. Nem különbözött túl sokban a gracilis ausztralopithecináktól, de valamivel nagyobb (600-700 cm³) agykoponyája, határozottan két lábon járásra termett lábfeje és a közelben talált kőeszközök a „szerszámkészítő ember” (Man the Toolmaker) régóta keresett mozaikdarabkáinak tűntek. A lelet ilyetén értékelését akkor sokan megkérdőjelezték, de egy 1972-ben Kenyában talált, 1,9 millió éves fosszília 750 cm³-es agykoponyájával – ez már jelentősen felette van annak, amit egy Australopithecustól megszoktunk – a legtöbb kétkedőt meggyőzte. Ügyesnek bizonyára ügyes volt a maradványai közelében talált kőeszközök alapján, de 1 méter körüli testmagasságával délceg termetűnek nem volt mondható, legalábbis mai mércével. Agytérfogata viszont messze meghaladta a ma élő emberszabású majomrokonainkra jellemző értéket, és az ausztralopithecinákat is jócskán túlszárnyalta (Tudge 1995, 2009, Tattersall 2012). Átlaguk 650 cm³ volt (McKie 2000), de egyes egyedei már elérték az álomhatárnak számító 750 cm³-t, amit Sir Arthur Keith

cerebrális Rubiconként aposztrofált: ami ezen túl van, az már megérdemli a Homo nevet, ami nem, az nem (Tattersall 2012). Nem mintha a nevek odaítélésében bármikor is egyetértés lett volna. A Homo habilist az 1980-as években egy orosz paleoantropológus – kölcsönvéve a Debois által korábban az erectusra kitalált genusnevet (lásd később) – Pithecanthropus rudolfensisre keresztelte át. A többség ma ehelyett a Homo rudolfensist használja, és a H. habilis fiatal leleteit jelöli vele (Tattersall 2012). Mások a régebbieket, amelyek meglehetősen emlékeztetnek az ausztralopithecinákra, gyakran A. habilis névvel illetik, az emberszerű fiatalabbakat pedig Homo rudolfensisnek (Tudge 2009), megint mások azt állják, hogy a H. habilis minden egyedét az Australopithecus nembe kellene átsorolni (McKie 2000). A legtöbben abban ma már egyetértenek, hogy az „ügyes ember” jellemző kövületei rászolgálnak a Homo névre (Tudge 1995). Az ausztralopithecinák is bizonyára használtak eszközöket, és készítettek is (a mai csimpánzokhoz hasonlóan), de talán csak fából, nem pedig időtálló kőből. A korai Homo-csoport tagjai elődeikhez képest a kőmegmunkálás mesterei voltak. Személyükben a kézügyesség és a fejlett agy szerencsés találkozása pozitív visszacsatolás útján mindkettő további tökéletesedését segítette elő. A sokoldalúan felhasználható kezek az őket irányító agyat további növekedésre „ösztönözték”, a potens agy megtervezte mozgások kivitelezéséhez pedig még finomabb kezekre volt szükség. E szervek mindegyike (a kéz és az agy) olyan körülményeket teremtett tehát, melyek között a természetes szelekció a másik továbbfejlődésének irányába hatott. Ketten együtt pedig képesek voltak annyi előnnyel szolgálni tulajdonosuknak, ami az energiaigényes agy kalóriával való ellátását – és az eközben adódó többletkockázat vállalását – megtérülő befektetéssé tudta tenni (uo.). A H. habilisek fogai az ausztralopithecinákéihoz hasonlóak voltak, de kopottságuk kisebb mértékéből jobb minőségű táplálékra következtethetünk, ami feltehetően gyümölcs és hús volt (Stringer–Andrews 2005). A pozitív visszacsatolás miatt meggyorsult szelekció az agy térfogatát szokatlan iramban növelte. A csimpánzra jellemző méretből a habilis 600750 cm³-ének eléréséhez csupán néhány százezer év kellett, ahonnan mai agytérfogatunk kialakulásához már csak újabb 2 millió év elteltére volt szükség. Ehhez nyilván hozzájárult a fátlan terep fokozott veszélyessége is, ami még harmonikusabb együttműködést, még ügyesebb két lábon

járást és még használhatóbb szerszámok készítését tette szükségessé (Tudge 1995). A Homo habilis eddig talált kövületeinek kora 1,5-2,4 millió év. 1,9 millió évvel ezelőtt jelentek meg a jellemzően 900, de később 1100 cm³-t is elérő agykoponyájú – és még a H. habilisnél is kisebb fogakkal rendelkező (Stringer–Andrews 2005) – Homo erectusok. Ők már megtanultak bánni a tűzzel, és a korai emberek (Homo) közül elsőként hagyták el szülőkontinensüket, Afrikát (kialakulásuk után megdöbbentően rövid idővel, 1,8 millió évvel ezelőtt). Maradványaikat megtalálták mind Európában, mind Ázsiában (az egyik ilyet az 1920-as években Pekingi Embernek nevezték el). Az erectus név valószínűleg több faj gyűjtőneve (Tudge 1995). Agytérfogata is változatos, a grúziai Dmanyisziban talált koponyák például 600-775 cm³-es térfogattal bírnak, ráadásul legtöbbjük az alsó értékhez közelít, ami hasonlóan szerény testmérettel is párosul. A környezetükben talált kőeszközök szintén vajmi kevéssé különböznek a H. ergasteréitől, vagy éppen azoktól, amelyeket elsőként készített el hominida kéz. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az új afrikai Homo-faj nem kivételes értelmességének vagy kőeszközeinek, hanem valószínűleg újszerű testfelépítésének köszönhetően vethette meg lábát Eurázsiában (Tattersall 2012). Korábban azt feltételezték, hogy Afrika elhagyására csak nagy intelligencia és fejlett technológia birtokában kerülhetett sor (Stringer–Andrews 2005). A H. erectus alkalmazkodóképessége lehetővé tette, hogy az eredeti afrikai élőhelyétől merőben különböző mediterrán erdőségekben is megtalálja életfeltételeit. Egy Dmanyisziban talált koponya valamikori tulajdonosa egy kivételével összes fogát elvesztette még élete virágjában, mégis csak idősebb korában halt meg, ami a csoporttagok intenzív támogatására és társadalmuk komplexitására utal. Fogatlan egyed túlélése a csimpánzok körében is előfordul, ugyanakkor az ő táplálékuk lényegesen lágyabb, mint amit a grúz erectusokról feltételeznek (Tattersall 2012). (Ami a nevek körüli zűrzavart illeti: az erectusok Afrikában maradt fajtársait gyakran Homo ergasterként tartják nyilván.) A faj 300 000 évvel ezelőttig része volt a főemlősfaunának, ami azt jelenti, hogy egy darabig kortársa volt a korai Homo sapiensnek is. Ahogy az ausztralopithecinák idején, ekkor is több emberős élt egyidejűleg (Tudge 1995, 2009).

Némely kutató kisebb lelkesedéssel fogalmaz közvetlen elődünk szellemi képességeivel kapcsolatban. Alan Walker szerint a H. erectusból az emberi tudat szikrája is hiányzott: együgyű fajankó volt, akinek a szemében „kútmély üresség” tükröződött (idézi McKie 2000). Azzal érvel, hogy 880 cm³-es agytérfogata az egyéves gyermekével ért csak fel. Leslie Aiello viszont inkább onnan közelíti meg a kérdést, hogy ez a térfogat kétszerese a csimpánzokénak, és azok is egy hozzánk nagymértékben hasonló, értelmes lény benyomását keltik. Ha a szintaxis kialakulása nem is történt meg még akkor, de bizonyára fejlett kommunikációt folytatott társaival (idézi McKie 2000). A vita tovább folytatódik. Ahogy a H. habilis példáján láttuk, az ember korábbi őseinek nevezéktana még vitatott, az azonban bizonyos, hogy az 1,9 millió évvel ezelőtt megjelent Homo erectus már mindenképpen kiérdemli a Homo genusnevet (azaz mindenképpen „ember” volt)3 (Takács-Sánta 2008). 170-180 cm-es testmagasságával és 70 kg körüli súlyával kimagaslott a korábbi fajok közül, és azt mondhatjuk, nyaktól lefelé meglehetősen hasonlított ránk. Az ausztralopithecinákénál keskenyebb csípő és hosszabb láb jellemezték. Elkötelezett két lábon járó volt, és kétségkívül az akkorra már nagy területű afrikai füves szavannák lakója (Tattersall 2012). Bár Afrikában alakult ki – ottani populációit, főleg angol nyelvterületen, gyakran Homo ergasterként („dolgozó ember”: Stringer– Andrews 2005) tartják nyilván –, 1,7 millió évvel ezelőtt már a mai Grúzia területén is élt, 1,1 millió éve pedig Kelet-Ázsiában szintén megjelent. Ne gondoljuk ezt valamiféle kivételes fegyverténynek: más állatfajok ugyanúgy gyakran pár száz év alatt jutottak egy kontinens egyik végétől a másikig, hiszen ehhez elég, ha évente néhány kilométert tesznek meg (Tudge 1995). Még arra sem volt szükség, hogy folyamatos füves síkság húzódjon a földrész nyugati sarkától a keletiig. A H. erectus valószínűleg nem hatolt át az útját álló sűrű erdőségeken, de mivel az erdők és sztyeppék mozaikja folyton változott, időnként megnyílt előttük az út: egyegy helyen az erdő lassan sztyeppé válva szabad átvonulást engedett nekik a következő erdőakadályig (uo.). A faj egészen 40 000 évvel ezelőttig fennmaradt Kelet-Ázsiában. Ma már széles körű az egyetértés abban, hogy az Afrikában talált fosszíliák egyike sem tartozik az – ergasternél sokkal robusztusabb – H. erectus fajba, az afrikaiakat pedig helyesebb H. ergasternek nevezni (Tattersall 2012, Diamond 1997, Stringer–Andrews 2005). E könyvben– csatlakozva a kutatók egy

részéhez – a két fajt együtt tárgyaljuk, és közöttük nem teszünk különbséget. A mai esőerdőben élő természeti népek olyan felmenők leszármazottai, akik visszatértek oda. Hiszen láttuk, az emberi faj kialakulása pont azáltal indult meg, hogy elhagyta eredeti erdei élőhelyét. A janomami indiánoknak és a többi hasonló népnek tehát újra alkalmazkodnia kellett az erdőhöz. Az újra alkalmazkodás soha nem könnyű, amit az ausztrál bennszülöttek esete is megerősít. Ők 40 000 éven át, mialatt a földrész lakói voltak, mindig elkerülték a sűrű esőerdőket, és inkább a nyílt térségek lakói maradtak. Pedig még mozdulniuk sem kellett volna, hiszen a ma Queensland vidékére korlátozódó dzsungel folyton vándorolt, és negyvenezer év alatt gyakorlatilag bejárta az egész kontinenst. Ám az erdőbe vonulásra kényszerítő erő nélkül nem vállalkozik az ember, és még kevésbé vállalkozott a sapiensnél kevésbé rugalmas erectus (Tudge 1995). Ilyen kényszerítő erő pedig nem nagyon volt addig, amíg a népesség növekedése lassan azzá nem vált. A Homo erectus terjedését – a más állatokban is sokszor tetten érhető – kalandvágy, valamint az a képesség segíthette, hogy agyában környezete hatalmas térségeiről tudott mentális térképet tárolni, s azon saját helyzetét GPS módjára követni. Erre a szülőkontinens túlnépesedése is ösztönözhette. Talán fel sem kellene tennünk a kérdést, miért hagyta el Afrikát, mert inkább az lett volna a furcsa, ha nem teszi. A fajok végtére is terjednek, elég, ha csak a növényevőket kontinensről kontinensre üldöző oroszlánok példájára gondolunk, amelyek eközben bejárták a világot. Hogy most épp Afrikában vannak, az részben véletlen, részben az ember területfoglalásának következménye (Tudge 1995). A szintén nagy vándorutakra vállalkozó H. erectus végül – folyamatos átalakulás eredményeképpen – H. sapiensszé vált. A két faj közötti határt 600 000 évvel ezelőttre teszi a kutatók többsége (Takács-Sánta 2008). A H. erectus egyes populációi azonban ezt követően még sokáig fennmaradtak, Délkelet-Ázsiában egészen 100 000 (Tudge 1995), sőt 40 000 évvel ezelőttig. A Homo-fajok kutatása évezredünk első éveiben meglepő fordulatot vett. 2003-ban az indonéziai Flores-szigeten egy félig megkövesedett és csaknem teljes csontvázat találtak, amelynek korát 18 000 évben határozták meg. Az emberalkatú lény magassága éltében 1 m volt, kora

halála idején 30 év körül lehetett, neme pedig nő. Agytérfogata még testméretéhez képest is elég szerénynek mondható. A kutatók Homo floresiensisnek keresztelték el. A fajnak később újabb leleteit is megtalálták, némelyik 13 000 évvel ezelőttről származik, vagyis meglepően fiatal (Tudge 2009). Az eddigi legjobban megőrződött példány 380 cm³-es agytérfogatával még a legkisebb agyú ausztralopithecinát sem éri utol (Tattersall 2012), inkább a mai csimpánzok tartományában mozog (Stringer–Andrews 2005). Több szaktekintély is felvetette, hogy esetleg valamilyen betegségben szenvedő Homo sapiensek csontvázairól lehet szó, de az elváltozás létrehozására egyik ismert betegség sem tűnik alkalmas jelöltnek. Mások a szigeteken gyakran fellépő természetes törpeséggel magyarázzák a faj apró termetét. Egyéb fajokból ennek számos esetét ismerjük, így például a Szibéria partjainál fekvő Wrangelszigeten 4000 évvel ezelőtt még törpemamutok éltek (Tudge 2009), a floresi ember lelőhelyéről pedig egyúttal törpeelefántok (Stegodon sp.) csontjai is előkerültek 12 000 évvel ezelőttről98 (Tattersall 2012, Stringer– Andrews 2005). Még nem zárták ki a lehetőséget, hogy a csontok közelében fellelt szerszámok esetleg a H. sapiens művei, de ha nem, akkor át kell gondolnunk a fejlett szerszámkészítés és az ahhoz szükséges agyméret összefüggését. A faj sorsa is még kérdéses. Talán eltűnt egy helyi vulkán 12 000 évvel ezelőtti kitörésekor, de az sem kizárt, hogy a helyi legendáknak igazuk van, és az erdők mélyén valahol a mai napig fennmaradt (Stringer–Andrews 2005). Alig fosszilizálódott csontjaiból megpróbálkoztak DNS kivonásával is, de egyelőre sikertelenül.99

5. fejezet Nagy aggyal, de magányosan

Új keletű magányosság Az egymás társaságát elviselni kénytelen rokon emberfajok száma még a vázoltnál is nagyobb lehetett, hiszen a valaha élt főemlősfajoknak csak átlagosan kb. 3,5%-át ismerjük. Komplett földtörténeti korok és hatalmas földrajzi területek sokszor egyetlen kövületet sem mutatnak fel, pedig nyilvánvalóan élniük kellett akkor és ott hominidáknak (Tudge 1995). A „több faj egy helyen” elve egyébként az ausztralopithecinák letűntével is még sokáig érvényesült, hiszen 100 ezer évvel ezelőtt a Homo neanderthalensis, a H. erectus, a H. floresiensis és a H. sapiens is egyszerre volt jelen (általában nem ugyanazon élőhelyen, de a részleges térbeli elkülönülés az ausztralopithecinákra is igaz) (Stringer–Andrews 2005). Szibériából 2008-ban valószínűsíthetően egy további Homo-faj lelete került elő,100 amit egy darabig X-womannek, később gyenyiszovai embernek neveztek a kutatók. A maradványokról megállapították, hogy 41 000 évesek, és mind a H. sapienstől, mind a neandervölgyi embertől különböző fajhoz tartoznak.101 Ezzel legalább ötre emelkedett azon emberfajok száma, amelyek a közelmúltig Földünket lakták. Alighanem hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy rokonságunk – a macskafélékhez, lovakhoz, elefántokhoz és más állatokhoz hasonlóan – a múltban sokkal több taggal rendelkezett a mainál (Tudge 1995). 40-45 ezer éve a saját fajunk mellett élt még a neandervölgyi, a gyenyiszovai és a floresi ember is – majd az emberfajok száma meglepő hirtelenséggel egyre csökkent. Talán még ez a rövid összefoglaló is visszaadott valamit a miocén kori emberszabású fauna gazdagságából. Legalább hét genus élt ekkor, amelyek közül számosat több faj is képviselt. A mai felhozatal ehhez képest siralmasan szegényes. Mindössze négy nemzetség érte meg a jelenkort, a Pan (csimpánz), a Gorilla (gorilla) és a Pongo (orangután) két-

két fajjal – amelyek mindegyike igen hasonló párjához –, és saját genusunk, a Homo egyetlen fajjal. Rajtunk kívül az összes a trópusi esőerdők lakója, és kihalással veszélyeztetett. A megritkulás egyáltalán nem törvényszerű, hiszen például a nem emberszabású majmok még fajgazdagabbak is lettek a miocén óta. Érdekes, hogy az emberszabásúakat általában felsőbbrendűnek tartjuk a többi majomnál, pedig máig fennmaradt fajaik jelenlegi helyzete ezt nem nagyon tükrözi (Tudge 2009). (Az emberé sem, melynek veszélyeztetettségét már elemeztük a környezeti problémákról szóló részben.) Ma csak három élő elefántfajt ismerünk, de az elmúlt 50 millió évben legalább 150 fajuk létezett a paleontológusok szerint. Hasonlóan drámai elszegényedésen ment át az orrszarvúk rokonsága: 200 körüli fajukból mára csak 5 maradt. A vastagbőrűekről e bejelentéseket hallva rendszerint senki nem ütközik meg. Saját fajunkat azonban annyira kivételesnek hisszük, hogy azt gondoljuk, a múltban is minden mástól alapvetően különbözőnek kellett lennie. A kövületek vizsgálata mégis arra a megállapításra vezetett, hogy fajunk sem volt mindig annyira egyedül, mint manapság. A XX. század közepén nagy meglepetést váltott ki a felfedezés, hogy az ember törzsfája ugyanolyan sűrű elágazású, mint bármelyik másik fajé, és a nem olyan régi múltban legalább fél tucat (mások szerint akár húsz) közeli rokon faj színesítette a kontinensek, elsősorban Afrika élővilágát (Tudge 2009). El kell fogadnunk a tényt, hogy egy valaha gazdag rokonsági kör kevés megmaradt faja közé tartozunk.

Evolúció hiányzó láncszemekkel Némi magyarázatot igényel, miért ilyen nehéz fajunk származásának felderítése, és hogyan alakulhatott ki ennyi emberféle faj egyáltalán. Mint köztudomású, Charles Darwin volt az első, aki 1859-ben meggyőző elmélettel állt elő a fajok mai sokféleségének magyarázatára. Szerinte a fajok változása nem ugrásszerű, hanem folyamatos, és olyan lassú, hogy a változás egyik nemzedékről a másikra észrevehetetlen. A jellegek természetes fluktuációja sokkal erősebb annál, hogy az árnyalatnyi különbségeket észrevegyük. (A gyerekek jelentősen különböznek a szüleiktől, de nem azért, mert új mutációkat hordoznak, hanem mert a szülői gének bennük újrakombinálódtak, s ennek hatása elfedi az esetleges, jóval szerényebb evolúciós változásokat.) De a Föld története

során rendelkezésre álló sok millió év elegendő volt ahhoz, hogy e változások felhalmozódása a fajok más fajokká alakulását eredményezze. Így válhattak például medveszerű ősök cetekké – vélte Darwin. Bár a mai molekuláris bizonyítékok amellett szólnak, hogy a cetek őseit a párosujjú patások, azon belül is a vízilovak rokonsági körében kell keresnünk, ez nem von le elmélete nagyszerűségéből. Sőt, Theodosius Dobzhansky ukrán-amerikai biológus szavait idézve azt mondhatjuk: „A biológiában mindennek csak az evolúció fényében van értelme” (Tudge 2009). Meglepő (vagy talán nem is annyira?), hogy Darwin legvehemensebb ellenzői nem egyházi berkekből kerültek ki, hanem a tudóstársadalom tagjai közül. Egyik közülük az a Richard Owen volt, aki zseniális anatómusként méltán vívott ki magának elismerést nemcsak Angliaszerte, hanem az egész világon (neki köszönhetjük például a dinoszaurusz kifejezést is). Mint sok korabeli tudós, érvelését ő is a Bibliára alapozta, de azt – Darwin számára bizonyára nagyon kellemetlen módon – az akkoriban rendelkezésre álló és általa kiválóan ismert leletanyaggal alá is tudta támasztani. A kövületek arra utalnak, állította Owen, hogy az egyes korokban élt fajok hirtelen adták át a helyüket más fajoknak, mintha valami katasztrófa söpörte volna el őket. Nyoma sincsen a Darwin által propagált fokozatos változásnak. Ha a fajok fokozatosan alakultak más fajokká, miért látunk mégis állandóságot, majd éles váltásokat a rétegek között? És miért nem találunk két faj közti átmenetet képviselő kövületeket? Hol vannak a hiányzó láncszemek? A kérdés az elkötelezetten Darwin-párti Thomas Henry Huxley-t komolyan aggasztotta akkoriban, és az ausztralopithecinák és a Homo habilis, illetve utóbbi és a H. ergaster közötti átmeneti alakok hiánya ma is problémát jelent a teljes fejlődési sorozatot feltárni kívánó paleoantropológusoknak (Tattersall 2012). Az oweni kérdésre a válasz sokaknak ma sem egyértelmű, és másfél száz évvel ezelőtt még kevésbé volt az. A múltban élt fajok közötti fejlődési fokozatok hiánya persze ma is zavaró, pedig mára számos olyan köztes alak kövülete előkerült, amit a viktoriánus kor tudósai még nem ismerhettek. Az egyik épp a hüllő–madár átmenetet kiválóan demonstráló Archaeopteryx, amelyre alig két évvel Darwin fő művének megjelenését követően találtak rá a németországi Solnhofenben. Owen először azzal próbálta kisebbíteni a lelet jelentőségét, hogy közönséges madárról van szó, de a tüzetesebb vizsgálatok ezt a lehetőséget kizárták. Az

Archaeopteryx kétségkívül félig hüllő, félig madár, amit hamarosan minden szakértőnek el kellett ismernie (Tudge 2009), szerencséjére az evolúcióelméletnek. Ha nem a többszöri teremtéssel, akkor mivel magyarázható az a nyilvánvaló tény, hogy az egyes korokból származó földtani rétegek kövületanyaga teljesen eltérő flóráról és faunáról tanúskodik? A mai paleontológusok a bioszférát időről időre megrázó katasztrófák létét sohasem tagadták, de azon a véleményen vannak, hogy még a legsúlyosabbak után is a legtöbb rendszertani csoportból maradtak túlélők. Ezek, miután a versenytársaik által addig betöltött ökológiai fülkék szabaddá váltak, elfoglalták azokat, miközben fejlődési vonaluk adaptív szétterjedéssel új fajok ágaira vált szét. Ez Darwin elméletének tehát egy olyan vonása, amelyben tényleg némi kiegészítésre szorult. A fajok változása egyáltalán nem mindig lassú és fokozatos, mint ő gondolta, hanem gyakran előfordulnak gyors változások is. Erre általában olyankor kerül sor, amikor egy faj egy ritkán lakott élőhelyre vetődik, és utódai elismerésre méltó sebességgel fajok sokaságává válnak szét (Tudge 2009). Erre kitűnő példával szolgálnak a Galápagos-szigetek épp Darwinról elnevezett pintyfajai, vagy a hominidák számos fajának kialakulása a fás szavannák meghódításakor (Tattersall 2012). De egészen hirtelen fajkialakulások is történhetnek, például amikor egy haraszt ploiditásfoka változik meg (vagyis örökítőanyaga megtöbbszöröződik). Ilyenkor az utódok a szó szoros értelmében más fajt képviselnek, mint a szülők. Egymással szaporodni sem lennének képesek, pedig csak egyetlen generáció választja el őket (Vida 2010). A hiányzó láncszemek problémája az előbbiek fényében már egyáltalán nem tűnik olyan megoldhatatlannak. A kövületképződés rendkívül ritka esemény, és akkor is felettébb szerencsésnek kellene éreznünk magunkat, ha csak egyet birtokolhatnánk közülük. Ehelyett kifogástalan minőségben fennmaradt fosszíliák sorát tanulmányozhatták már eddig is a kutatók, és a jövőben újabb szenzációs leletek felbukkanását remélhetjük. Ha így gondolkodunk, helyzetünk kifejezetten irigylésre méltó. És ezek után a hiányzó láncszemeken sem kell már csodálkoznunk. Ha az új fajok tömegkihalások utáni kialakulása tényleg olyan gyorsan megy végbe, ahogy az újabb kutatások fényében gondoljuk, akkor az átmeneti formák csak nagyon rövid ideig és kis egyedszámban léteznek, mielőtt továbbfejlődnének valami mássá. Az

első madarakból, az első főemlősökből, az első emberekből – és minden elsőből – szükségszerűen csak kevés példány volt. Hiszen egy előnyös mutáció nem egy nagy populáció minden újonnan született egyedében, egyszerre jött létre mintegy varázsütésre, hanem egyetlen egyedben jelent meg, amelynek az utódai azt örökölték. Mire viszont ők annyira elterjedtek és felszaporodtak, hogy fosszilizációjuknak némi esélye lett, addigra az új élőhely (vagy új életmód) gyors alkalmazkodást kívánó szokatlan körülményei egyéb mutációk rögzülését is elősegíthették. Így tehát mire az első egyedek feltűnnek a leletanyagban, azok már nem az átmeneti forma, hanem az újonnan meghódított niche-hez már jól alkalmazkodott, új faj képviselői. Ezért az átmeneti láncszemek fosszilizációjának még a szokásosnál is sokkal ritkábbnak kell lennie, épp ezért nem találkoznak ásatag egyedeikkel a paleontológusok (Tudge 2009). Ami azt illeti, Afrika hatalmas területei még ma is fehér foltok a paleoantropológusok számára (Tattersall 2012), pedig leleteink legtöbbjét ott találtuk. A láncszemek hiányának még egy oka is lehet. A csimpánz és az ember közötti nagyfokú genetikai egyezés, amely már ránézésre is szembeötlő különbségekkel párosul, sokakat indított arra, hogy a genetikai hasonlóság mértékéből levont bármilyen következtetés jogosságát megkérdőjelezzék. Hogy lehetséges, hogy 1%-nyi eltérés ekkora fenotípusbeli változást okozzon? Richard Goldschmidtet kis híján keresztre feszítették, amikor az 1940-es években felvetette annak lehetőségét, hogy kis genetikai módosulások esetleg nagy fenotípusbeli változásokat okozhatnak (Tattersall 2012). A problémára a megoldást az epigenetika hozta. Az ember kb. 23 000 fehérjekódoló génnel rendelkezik – nem többel, mint egy 1000 sejtből álló fonálféreg –, és e gének mindössze 2%-át teszik ki a genomunknak. A legújabb vizsgálatok eredményei afelé mutatnak, hogy a maradék 98%-nak a proteinkódoló gének be-és kikapcsolásában van szerepe, és ez utóbbiak hatása nagymértékben függ attól, hogy az egyedfejlődés során mikor és meddig vannak bekapcsolt állapotban. A génexpresszió mértékétől függően ugyanazon gén gyökeresen különböző hatással bírhat az élőlény megfigyelhető tulajdonságaira (fenotípusára). Nemrég az is kiderült, hogy a csimpánz-és az emberi agy fejlődését irányító gének sokkal inkább különböznek egymástól expressziójuk mértékében, mint bázissorrendjükben. Az

emberi genomban mintegy 200 olyan agyfejlődést befolyásoló gént találtak, amelyek sokkal aktívabbak, mint csimpánz megfelelőik. Valószínűleg ez a magyarázat arra a kérdésre, hogyan lehet a proteinkódoló gének száma ennyire alacsony, és az összes élőlény genomja ilyen döbbenetesen hasonló (Tattersall 2012). A kutatók még arra is találtak példát, hogy szembeszökő fenotipikus különbségük dacára két egyed fehérjekódoló DNS-szakaszai között semmiféle különbség nincs. A tüskés pikó (Gasterosteus) nevű halfaj aljzat közelében élő egyedeinek háti tüskéi például pusztán azért nem fejlődnek ki, mert az azok felépülését kódoló struktúrgének átíródását irányító rövidke regulációs génszakasz kitörlődött. Minden szükséges adat megvan a hal sejtjeiben a tüskék kifejlesztéséhez, csak a kapcsoló hiányzik, ami kifejezésre juttatná azokat. Valóban igaz tehát, hogy egy minimális genetikai változás igen jelentős morfológiai változásért is felelős lehet (Tattersall 2012). Miért ne következhettek volna be hasonlóan lényeges testfelépítésbeli módosulások hasonlóan apró DNS-beli változások hatására az ember evolúciójában is? Talán néha tényleg az történt, hogy egy-egy kis mutáció is elég volt morfológiánk jelentős megváltozásához, és a kettő közötti átmeneti formát azért keressük hiába, mert soha nem is létezett. A mutációt az egyed vagy hordozta, vagy nem, átmenet pedig nem volt (Tattersall 2012).

Primitív főemlősök és felsőbbrendű szamarak Főemlősök, Primates, szerszámhasználat, nagyméretű agy. Mielőtt még túlzottan elhatalmasodna rajtunk a felsőbbrendűség érzése (amit már eddig is igyekeztem csökkenteni), meg kell említenünk, hogy a modern biológia egyetlen csoportot vagy fajt sem emel rangban a többi fölé (Tudge 1995). Minden ma élő faj, amelyet ismerünk, ugyanannak a négymilliárd évvel ezelőtt élt első élőlénynek az utóda. Ennélfogva minden ma élő fajnak ugyanannyi ideje volt a környezetéhez alkalmazkodni, és e lehetőséggel mindegyik ugyanolyan mértékben élt is. Akárhová nézünk, a környezetével és a többi fajjal összhangban élő fajokat találunk, pont olyan testfelépítéssel, fiziológiával és idegrendszeri képességekkel, amelyek erre őket a legalkalmasabbá teszik. Bármelyik fajt cserélnénk ki bármelyik másikkal,a számára idegen közegben

kevésbé életképesnek bizonyulna. Még a behurcolt fajok is, amelyek új helyükön őshonosakat tudnak kiszorítani, csak egy szempontból életrevalóbbak; ugyanakkor elszaporodásukkal egy egyensúly felborulását okozzák, veszélyeztetve a korábban uralkodó nagy biodiverzitást. A kerti csiga és a kétpettyes katicabogár pontosan ugyanolyan magasrendű és fejlett lények, mint a zebra vagy épp az ember. Ha valaki arra gondol, hogy az emlősök osztálya azért mégiscsak fiatalabb csoport, mint mondjuk a hüllőké, ennélfogva az ember is modernebb (és fejlettebb) például a vízisiklónál, nos, annak sincs teljesen igaza. Az emlősök több mint 200 millió éve jelentek meg a Földön, őket követte a madarak megjelenése 140 millió évvel ezelőtt. A gyíkok viszont már 250 millió éve, az első dinoszauruszok előtt is itt voltak, megelőzve a krokodilokat, amelyek „legöregebbje” 230 millió éves, és a kígyókat, amelyek csak 65 millió év óta tagjai a bioszférának. A kígyók csoportja tehát sokkal modernebb, mint az emlősöké. (De még ha idősebb is lenne, akkor sem mondhatnánk fejletlenebbnek.) Csak érdekességképpen teszem hozzá, hogy a Messelben talált krokodilok között szárazföldiek is voltak, szemben a teljesen vagy félig vízi mai fajokkal. A történelem első krokodiljai ráadásul két lábon jártak (Tudge 2009), amit – szintén kétlábúak lévén – hajlamosak vagyunk a felsőbbrendűség jeleként értelmezni. Pedig nincs ilyesmiről szó, csak a környezetükhöz kiválóan alkalmazkodott fajok vannak, amelyek a környezettől függőn más és más formát ölthetnek. Mindezek ellenére néha a biológusok is használják még a felsőbb-és alsóbbrendű kifejezéseket, nem is beszélve a laikusokról (és kettejük között jobbára csak annyi a különbség, hogy előbbiek néha bűntudatot éreznek emiatt). Kedves emlőstársaim, biológiaórán bizonyára önök is a felsőbbrendűek elégedettségével vették tudomásul, hogy négyüregű szívvel rendelkeznek, amely két elkülönült vérkört tart fenn, ellentétben a kétéltűek szívével, amely osztatlan kamrájával és egyéb kezdetleges megoldásaival ehhez képest elnagyolt fércmunkának tűnik. (Nem is beszélve kis felületű tüdejükről és kiszáradásra hajlamos bőrükről. Hogy lehet így élni?) Mégis, akinek kedves az élete, ne próbálja meg utánozni a tavaszi éjszakát hideg vízbe merülve töltő békát, mert gyors leckét kap egyenrangúságból. A békatest, legyenek egyes részei bármily tökéletlennek tűnők, egészében kiválóan megfelel arra az ökológiai

szerepre, amelynek a betöltésére kifejlődött. Különben nem maradt volna fenn. Nem arról van tehát szó, hogy ne lehetne egy állatfaj egy bizonyos téren jobb képességű egy másiknál (például a gyűrűs fóka nyilván jobban úszik a leopárdnál), de egy másik képesség terén könnyen lehet, hogy pont fordított a helyzet (például fára mászásban). És ami fő, mindketten kiválóan megélnek saját elterjedési területükön, s enyhén szólva gondban lennének, ha a másikkal élőhelyet és ökológiai fülkét kellene cserélniük. Az emlősök osztályánál, amelyet gyakran az evolúció csúcsának tekintünk, a sivatagok sovány élőhelyein a hüllők határozottan sikeresebbek, fajszámban a madarak kétszeresen (Tudge 1995), a halak ötszörösen túltesznek rajtuk, az ízeltlábúaknak a faj-és egyedszáma is összehasonlíthatatlanul magasabb, a baktériumok pedig olyan élőhelyeket is meghódítottak, amilyenekről emlősök még csak nem is álmodhatnak. Mitől lennének akkor annyira fejlettek? Azt persze senki nem vitatja, hogy az egy rokonsági körbe tartozó élőlények közül egyesek egyes tulajdonságok tekintetében jobban hasonlítanak mindannyiuk közös ősére, mint mások. Ezen vonásokat primitív vonásoknak nevezzük, ahogy az azokat felmutató fajokat is, legalábbis e vonások tekintetében. Hiszen más jellemzőikben lehetnek nagyon is modernek. Egy-egy faj tehát primitív és modern is lehet egyszerre. Mi, emberek agytérfogatunk tekintetében nagyon is modernek vagyunk, mert ennek mai szintre növekedése az evolúciós változások átlagos üteméhez mérten bámulatos sebességgel ment végbe az elmúlt hárommillió évben (Dawkins 1991). Kezeink alkotása azonban meglehetősen primitív, hiszen az első szárazföldre merészkedett kétéltűek ötujjú lábának alapfelépítését tükrözi. Hasonlóan öt ujjban végződő végtagok mozgatták a földtörténeti középkor kréta időszakában (247−235 millió éve) élt kétéltű, a Mastodonsaurus krokodil méretű testét is,102 miközben varjú nagyságú (75 cm fesztávolságú és fél kilós103) szitakötőkre vadászott (Mattison 2008). (Újabb adatok szerint az egészen korai kétéltűek közül a Tulerpeton ujjainak száma 6, az Ichthyostegáé 7, az Acanthostegáé 8 volt, és az 5-ös szám csak később vált általánossá: Dawkins 2004.) Ellentétben a cetekkel, amelyek ősei 30 millió éve még közönséges négylábú szárazföldi állatok voltak (Evans 2001a), vagy a lovakkal, amelyek egy ujjra redukálódott, patát viselő lábaikat csak az elmúlt 5 millió év során fejlesztették ki (Rubinstein 2001). Akárhogy tiltakozunk, a bálnák és a lovak e tekintetben határozottan modernebbek nálunk, vagy ami ugyanaz: mi vagyunk primitívebbek. Szerencsére e

kifejezések nem tükröznek semmiféle értékítéletet. A primitív nem alsóbbrendű vagy alkalmatlanabb. Ellenkezőleg: egy jelleg pontosan azért maradhatott fenn oly hosszú időn át változatlanul, mert kifejezetten jó volt, alkalmas és sikeres, és nem volt olyan új evolúciós megoldás, amely túltett volna rajta (Tudge 2009). Nincs olyan élőlény, amely ne alkalmazkodott volna megfelelően az ökológiai niche-éhez, mert ez rögtön a faj kihalásához vezetett volna (Mojetta 2004). John Gribbin odáig megy, hogy igazán életrevaló fajoknak azokat tartja, amelyek nem fejlődtek tovább, hanem megmaradtak „eredeti” formájukban. A mai béka olyan kétéltű ősök leszármazottja, amelyek tényleg alkalmasak voltak kétéltűnek, ezért azok is maradtak. A mai gyík viszont olyan kétéltű ősök utódja, amelyek a kétéltű életre kevésbé bizonyultak alkalmasaknak, ezért tovább kellett fejlődniük hüllővé. Ugyanez a gondolatmenet alkalmazható az összes többi esetre is, ami azt jelenti, hogy az ember – mivel egy viszonylag újonnan megjelent faj – az összes főemlősök legalkalmatlanabbika. Hiszen amelyik egyedek annak idején a fán lakó életmódra igazán alkalmasak voltak, azok ott is maradtak (mint pl. a csimpánz), és a versenyben alulmaradtak próbálkoztak meg – jobb híján – a kínálkozó új életterek meghódításával. Colin Tudge (2009) ugyanakkor nem tagadja, hogy az évszázmilliók fajkeletkezései során valamiféle fejlődés érhető tetten. Kétségtelennek tartja, hogy a később megjelent élőlények (állatok) rendszerint bonyolultabbak, mint a korábbiak, több ökológiai fülkét töltenek be, komplexebb közösségeket alkotnak, és viselkedésük is változatosabb. Egyes fejlődési vonalakon ugyan egyszerűsödést figyelhetünk meg (például a parazita életmódra áttért férgeken vagy rákokon, vagy a fűfélék virágán), de a taxonok többségére a fokozódó komplexitás jellemző. Ám a nagyobb bonyolultság megint csak nem jelent magasabbrendűséget. „A gyakran hangoztatott kijelentés, hogy az emberszabású majmok az állatvilág különösen magas vagy talán legmagasabb fejlődési fokán állnak, tulajdonképpen csak azt fejezi ki, hogy a mindenkori szerző világszemléletében az ember milyen mértékben tölt be központi szerepet. Hiszen számos más állat is igen magas evolúciós fokon áll – csak éppen más irányban fejlődött.” – írja Preuschoft (1988) az emberszabású majmokról írt bevezetőjében, és gondolataival a magam részéről hajlamos vagyok egyetérteni.

A tűzhasználat és a nyelv Az ember elterjedése és egyedszámának növekedése eleinte lassan ment, és ez a bioszféra működésében sokáig nem okozott különösebb zavart. Hiszen minden faj átalakítja kisebb-nagyobb mértékben azt az élőhelyet, amelyet lakik. Azokat a fajokat, amelyek ezt különösen nagymértékben teszik, ökoszisztéma-mérnököknek nevezzük, amilyen pl. a hód is (Standovár–Primack 2001). Az ember talán megjelenése óta ilyen ökoszisztéma-mérnök, ahogy a kortárs gyűjtögető-vadászó népek is azok. A feketelábú (Blackfoot) indiánok például onnan kapták a nevüket, hogy időnként felgyújtották a prérit, és az elszenesedett növényi maradványok között járva mokaszinjuk talpa megfeketedett. Ezzel friss hajtásokat biztosítottak a legelő vadaknak, és a nedvesebb éghajlatokon megakadályozták a beerdősülést (Kehoe 2008). A civilizált ember viszont minden ismert fajon és a természeti népeken is messze túltesz ebben a tekintetben – olyannyira, hogy egy ideje már saját fennmaradását is veszélyezteti. Érdekes módon fajunk bioszféra-átalakító tevékenysége nem egyenletesen nőtt az időben, hanem időről időre „ugrásokat” tett, hogy aztán átalakító tevékenységét egy magasabb szinten folytassa. Ezeket az ugrásokat nagyrészt Takács-Sánta (2008) és Diamond (1992, 1997) műveire támaszkodva ismertetjük. Az első ugrás a tűzhasználathoz kötődik. Ideje kérdéses: a Homo sapiens 250 ezer évvel ezelőtt már biztosan használt tüzet, de mivel már 500 ezer éve is előfordult a rendkívül hideg sarkkörön túli területeken, valószínűsíthető, hogy tűzzel való ismeretségünk negyedmillió évnél jóval korábbi időpontra tekint vissza. A tűzhasználat elsajátítása lehetővé tette a növényzet felégetését (pl. a nagy testű zsákmányállatok egy helyre terelése vagy a ragadozók távol tartása céljából), a hideg éghajlatú területeken való elterjedést, valamint a nyersen mérgező táplálékok elfogyasztását (főzés). Mindezek az ember további terjedését és a népesség növekedését vonták maguk után. Egyes, meg nem erősített adatok szerint már a Homo erectus is használhatott tüzet, akár már 1,8 millió évvel ezelőtt is (Takács-Sánta 2008). Ha gyújtani nem is tudott, Tudge (1995) szerint mindenesetre használta. Sorsunk alakulása szempontjából ennek jelentőségét aligha tudjuk túlbecsülni. A bokros vegetáció felégetésével újabb füves területeket hozhatott létre, megnövelve saját életlehetőségeit (uo.), ahogy az ausztrál aboriginek is

tették. Az égő növényzetből kimenekült vadak könnyű prédát jelentettek számukra, az eredményként létrejövő nyílt puszta friss füvén elszaporodhattak a kenguruk, a növekedésnek indult páfránytövek pedig az embernek jelentettek táplálékot (Diamond 1997). Számos más állatfaj tesz hasonlóképpen (bár akaratán kívül), gondoljunk csak a fásszárúak terjedését legelésükkel megakadályozó, ám a fűféléket ürülékükkel trágyázó juhokra, vagy a tápláléknövényeik magjait széthordó madarakra. A környezetét jelentősen átalakító ökoszisztéma-mérnök fajok legtipikusabbja azonban a már említett hód, amely gátjai megépítésével hatalmas területek vízháztartását – és ezáltal fajösszetételét − változtatja meg. Az elárasztásból legtöbb hasznot húzó faj természetesen maga a hód. A tűzzel bánni tanuló ember ugyanúgy növelte meg a számára élőhelynek alkalmas terület nagyságát, ami még több embert eredményezett, akik így még több cserjést perzseltek fel és így tovább. Az ilyen pozitív visszacsatolás mindig hatékony módja a népességnövelésnek, nem is beszélve arról, hogy a mezőgazdaság kezdeményének tekinthető (Tudge 1995). A második ugrást a nyelv kialakulása tette lehetővé. Nem tudjuk, hogy ez mikor történt, és az is lehet, hogy nem hirtelen esemény volt, hanem évszázezrek alatt zajló folyamat. A nyelv kialakulásának első elfogadott bizonyítékai 40 ezer évvel ezelőttre nyúlnak vissza, és egybeesnek az első művészi alkotások – ékszerek, barlangrajzok (melyek közül a legidősebbek 32-35 ezer évesek: Wells 2002), valamint agyagedények – korával, egyszersmind ezek képezik a nyelv bizonyítékait is. A művészet ugyanis feltételezi a populáció minden tagja által ismert egyezményes jelképek ismeretét. A nyelv sokkal korábbi kialakulása sem kizárt, hiszen a Homo sapiens sapiens alfaj legkorábbi, mintegy 130 ezer éves maradványai is arról tanúskodnak, hogy ezek a korai egyedek is rendelkeztek már a beszédhez szükséges száj-és gégeberendezéssel, valamint agymérettel (Takács-Sánta 2008). Egy 60 000 éves, kiválóan megőrződött neandervölgyi lelet fejlett nyelvcsontja pedig arra utal, hogy a beszélt nyelv már a testvérfajunktól való elválásunk idején, 500 000 évvel ezelőtt is létezhetett (Wells 2010, Kordos 2010). A részletekben természetesen nincs egyetértés, egyes kutatók a Nagy Kiugrás idejére (lásd később) teszik a nyelv, mások a feltételes mód kialakulását. Talán ekkor fogalmazódott meg először „mi lenne, ha” típusú

gondolat az emberi agyakban – veti fel Dawkins (2004). Nem tanulság nélkül való ehhez hozzátenni, hogy a héberből – és nyolcvan-kilencven más nyelvből – a jövő idő hiányzik, állítólag ennek köszönhető, hogy Isten örökké való jelenlétének érzése hatja át mind az Új-, mind az Ószövetséget (Main 1981). Körülbelül ugyanennyi nyelv a múlt időt nem ismeri (Szendi 2014). A különféle igeidők létezése tehát nem általános a különféle nyelvekben, és nem kell csodálkoznunk azon, ha a nyelv kialakulása idején a feltételes mód sem volt az. A többi faj tagjai az általuk használt jeleket általában nem rendezik összetett sorrendbe, és csak a közlés idején történtek kommunikálására alkalmazzák azokat. Az emberszabású majmok emberi beszédre tanítására tett korai kísérletek sorra kudarcba fulladtak a majmoknak erre a feladatra nem alkalmas hangképző apparátusa miatt. Később a süketnémák jelbeszédére próbálták őket megtanítani, meglehetős sikerrel. A legjobb tanítványok néhány év alatt 200 körüli jelet sajátítottak el, amelyekkel – azokat kevés elemből álló sorozatokba rendezve – képesek voltak tárgyakat leírni vagy táplálékot kérni. Egyikük sem használt azonban elvont fogalmakat, mondandójuk nem terjedt ki a múltra vagy a távoli jövőre, és gazdagabb szókincs elsajátítása sem sikerült (Stringer–Andrews 2005). Legalábbis ma ezt állítja a tudósok befolyásosabbik része. (Az állati kommunikáció vitás témakörének tárgyalását lásd az Erkölcs és civilizáció című kötetben.) A nyelvnek köszönhetően az emberek közötti információcsere hatékonyabbá vált, komplexebb együttműködést és hosszabb távú tervezést téve lehetővé. A nyelv kialakulása a gondolkodás további fejlődésére is pozitívan hatott vissza. Új típusú vagy új anyagokból (pl. csontból) készült szerszámok jelentek meg, amelyekkel – a hatékony kommunikációt használva – őseink a nagy testű állatok vadászatában is komoly sikereket érhettek el. Mindezek következménye volt a bioszféraátalakításban ekkor tapasztalható ugrás.

Miért van ekkora agyunk? A legeslegnagyobb agya az ámbráscetnek van (8 kg), de még a ló is lényegesen nagyobb aggyal büszkélkedhet, mint az ember. Azonban sokak szerint nem az abszolút méret számít, hanem a test tömegéhez

viszonyított agytömeg, és legfőképpen a neocortex vastagsága. Egy majom agya hozzávetőlegesen 30-szor akkora, mint egy hasonló súlyú hüllőé, és 3-szor akkora, mint egy hasonló súlyú kutyáé. A mai ember agya pedig háromszorosan múlja felül egy vele összevethető méretű emberszabású majomét (Tudge 2009). Az emlősök agya – legyen szó emberfélékről, rágcsálókról, disznókról vagy bármilyen más emlősrend képviselőiről – az elmúlt néhány tízmillió év során nőtt, és vele valószínűleg az illető csoport intelligenciája is. A nagy agyméretet ezek szerint általában támogatja az evolúció, ha ennyi csoportnál egymástól függetlenül annak növekedése következett be. Az, hogy mégsem alakultak ki mindegyiküknél emberi szellemi kvalitások, azzal magyarázható, hogy nem volt mindegyiknek szüksége rá. Képzeljünk el egy einsteini aggyal büszkélkedő harcsát – veti fel Colin Tudge (2009) –, vajon mihez kezdene a folyóban kivételes intellektuális képességeivel? Előnyös lenne-e számára, ha végső kérdésekkel vívódó tudata folyton meg-megállásra késztetné egy nagyobb ragadozó közelében, vagy csak egyszerűen megakadályozná, hogy idejét táplálékszerzésre fordítsa? A szelekció nyilvánvalóan gyorsan kiválogatná mint alkalmatlant, előnyt adva a kisebb agyú, a célnak jobban megfelelő géneket hordozók egyedeknek. Akkor vajon mivel magyarázható, hogy a mi őseink nem jutottak a harcsa sorsára? Mi a különleges a főemlősökben? A válasz, legalábbis részben, a táplálkozásunkban keresendő. A legtöbb főemlős nagy energiatartalmú gyümölcsökkel táplálkozik (számos kivétel is van, mint pl. a fűféléket legelő hegyi pávián: Smuts 2001), és általában nem vetik meg a húst sem, ha sikerül hozzájutniuk, ami további energia-és esszenciáliszsírsav-utánpótlást jelent (Tudge 2009). A mai emberszabású majmok jellemzően vegetáriánusok (van Schaik–MacKinnon 2001), de azért nem kizárólagosan. A csimpánz étrendjét Goodall és szerzőtársai (2005) szerint mintegy 2%-ban, Morris (2009) szerint 3-4%-ban egészíti ki állati eredetű táplálékkal, elsősorban termeszek, vörös kolobuszok, folyamidisznók húsa formájában (van Schaik–MacKinnon 2001). A maradék 96-98%-ot gyümölcsök, levelek, virágok, hajtások, rügyek, dióés mogyorófélék teszik ki (Goodall 2005). A bonobók még náluk is elkötelezettebb növényevők, de kis antilopokat néha ők is elejtenek. A gibbonok kifejezetten gyümölcsfogyasztók, jóllehet zsenge leveleket és kevés gerinctelen állatot is esznek. Az orangutánok táplálékának 60%-át

több száz növényfaj gyümölcse adja, amely diétát levelekkel, friss hajtásokkal, gerinctelenekkel, madártojásokkal teszik teljessé, ásványianyag-igényüket pedig talajok fogyasztásával elégítik ki. Ritkán kisebb majmokat is elejtenek, fakérget esznek vagy mézet koboznak el fullánktalan méhektől. A gorillák gyümölcsök helyett inkább a levelek fogyasztásának specialistái, és egyes források szerint kifejezetten vegetáriánusok (van Schaik–MacKinnon 2001, Preuschoft 1988). Schaller (1988) ürülékkupacok ezreit vizsgálta át csontok, szőrök, kitines szárnyfedők után kutatva, s egyet sem talált. Tapasztalatai szerint a gorillák még frissen megölt állatok holtteste mellett elhaladva sem mutatják érdeklődésnek semmi jelét. Újabb kutatások azonban az ő esetükben is arról számolnak be, hogy a felvett kalória 0,1-2%-a termeszekből, hangyákból és egyéb gerinctelenekből, még ritkábban tojások, gyíkok és egerek fogyasztásából származik (Morris 2009). A gorilla kivételével, amelynek tápláléka ritkán tartalmaz 20%-nál több gyümölcsöt (Morris 2009), sőt a hegyi gorilláé szinte kizárólag levelekből áll (Stringer–Andrews 2005), emberszabású rokonainkról elmondható, hogy étrendjük nagyjából 60%-át gyümölcsök teszik ki (Morris 2009). Táplálkozásuk változatosságára jellemző, hogy megfigyelések szerint a hegyi keleti gorillák 50-féle, a csimpánzok mintegy 300-féle növényt fogyasztanak, és még egy ugyanazon napon belül is hozzájutnak ezek közül akár 20-féléhez is (Attenborough 2002). Szintén általános érvényű (amint azt az orangutánoknál már említettük), hogy földet is rendszeresen esznek, sőt még saját vagy más fajba tartozó állatok ürülékének fogyasztását is gyakran megfigyelték (Morris 2009). A legtöbb szerző kiemeli, hogy az agyszövet felépítése – és nem utolsósorban fenntartása − rendkívül energiaigényes. Miközben testünk tömegének csak kb. 2%-át teszi ki, a táplálékkal felvett energia 18-25%-át agyunk használja fel (Attenborough 2002, McKie 2000, Tattersall 2012). Az emberi testfelépítés egyik fő megkülönböztető jegye a túlfejlett agy, de majdnem ugyanolyan figyelemre méltó jellemzőnk az is, hogy emésztőszerveink szokatlanul kisméretűek. A belső szervek energetikailag az agyhoz hasonlóan luxuscikknek számítanak, és úgy tűnik, az agyméret növekedése szükségszerűen együtt kellett járjon az emésztőszervek kisebbedésével. Ez elődeink számára fokozottan fontossá tette, hogy a legtáplálóbb, legjobb minőségű élelmet kutassák fel, ami csak élőhelyükön elérhető volt. Ez pedig – a szavannán élő Homo

ergaster számára legalábbis – a hús volt. Szóba jöhetett még a halfogás is, ami ráadásul az agy egyik fontos építőkövének, az esszenciális omega-3 zsírsavaknak az utánpótlását is segítette. E zsírsavakat szervezetünk elő tudja állítani olyan mennyiségben, ami egy csimpánzagy fenntartásához elég, de az ember számára szükséges többletet már a táplálékunknak kell biztosítania. A makákókról tudjuk, hogy néha vízi gerincteleneket zsákmányolnak, és még orangutánokat is megfigyeltek, amint csupasz kézzel halfogással próbálkoznak. Nem nehéz elképzelni, hogy valaha őseink is ezt tették (Tattersall 2012, McKie 2000). Az is könnyen lehet azonban, hogy akkoriban legjelentősebb állatifehérjeforrásaink a kagylók voltak (Attenborough 2002). Richard Wrangham a Harvard Egyetemről (idézi McKie 2000) egy másik elmélettel rukkolt elő. Szerinte az emberi agyat nem a hús, hanem a szintén nagy energiatartalmú gumók fogyasztása állította gyorsan növekvő pályára. A Homo ergaster idején Afrikában meglehetős szárazság uralkodott, ami nemcsak a gyümölcsök, hanem a vadászható állatok számának sem kedvezett. Nem így a gumóknak, amelyek bőséges mennyiségben lapultak a föld alatt, amit földikutyák és disznófélék e korból nagy számban előkerült csontjai is bizonyítanak. A gumók akkor kerülhettek feljebb ősünk kulináris kívánságlistáján, amikor először találkozott szavannatűz által megperzselt példányaikkal. Az ember gyomrának és bélcsatornájának együttes nagysága szinte csak feleakkora, mint a csimpánzoké. A különbséget a testfelépítés is tükrözi: a mai emberszabásúak és az ausztralopithecinák mellkasa lefelé tágul, és egy széles hasi tájékban folytatódik. Az embernél a két testtáj aránya épp fordított. A mellkas szélesedése és a has kisebbedése elsőként a H. erectus esetében figyelhető meg, ami, mint láttuk, az agy növekedésével is együtt járt (uo.). Leslie Aiello úgy fogalmaz (idézi McKie 2000), hogy ha egy főemlős egyidejűleg nagy aggyal és nagy emésztőrendszerrel is rendelkezne, kettejük energiával való ellátása minden idejét igénybe venné, így aligha volna életképes. A hústól és gumóktól való függés miatt a gyerekek csak akkor érhették meg a felnőttkort, ha anyjuk megosztotta velük e nehezen megszerezhető táplálékokat. A táplálkozásban bekövetkező fordulat tehát szükségszerűen maga után vonta a szociális kapcsolatok gazdagodását is. A bőségesebb és egészségesebb étkezés – véli ismét Aiello (McKie 2000) – az élettartamot is megnövelte, aminek köszönhetően nőtt a sokat

tapasztalt idősek száma. A nők is jóval túlélték menopauzájuk beköszöntét, így megjelent a „nagymamaság intézménye”. Úgy tűnik, hogy az idős nők így hatékonyabban segíthették a fiatalok felnövekedését, mint ha maguk is újabb gyerekeket szültek volna. A nagy energiatartalmú táplálék tehát lehetővé tette az agy megnövekedését, de mi volt az a szelekciós előny, ami miatt ez meg is történt? Erre vonatkozóan többféle elmélet is létezik, és az igazság valószínűleg ezek kombinációja (Tudge 2009). A nagy agy az ügyes kezekkel együttműködve jelentős előnyhöz juttathatta tulajdonosát, amikor nehezen elérhető gyümölcsök vagy járatokban élő rovarok megszerzésével próbálkozott, nem is beszélve a szerszámhasználatról. Az intelligensebb egyed sokoldalúbban tudta használni kezeit, és a populációnak javára vált, ha azok idővel még ügyesebbekké váltak. Az ügyesebb kezek pedig hatékonyabban tudták táplálni az energiaigényes agyat, lehetővé téve, hogy a nagyobb agyat kódoló mutációk hordozói tényleg sikeresebbek is legyenek. Az agy és a kéz tehát pozitív visszacsatolásban, együtt vált egyre ügyesebbé. Az amúgy is értelmes disznó is bizonyára még sikeresebb lehetne nagyobb aggyal, de mivel patás lábaival nem tudná azt kellően kihasználni, fenntartása nem térülne meg energetikailag (uo.). Az agy növekedéséhez hozzájáruló másik tényező valószínűleg a majmok szociális életmódja lehetett. Az egyedek együttélésének vannak hátrányai (különben nem lennének magányosan élő fajok), ugyanakkor számos előnye is. Gondoljunk csak arra, hogy több egyed nagyobb valószínűséggel talál rá egy gazdag táplálékforrásra, könnyebben észreveszi a lopakodó ragadozót, hatékonyabban nyújthat támaszt a beteg csoporttagnak. Minél nagyobb azonban a csoport létszáma, annál többeket kell személyesen ismernie az állatnak, számon tartani a vele való interakcióit, a fajtársak rangját a csoporton belül stb. Olyan szociális állatok esetében, mint az oroszlán, a farkas vagy a csimpánz, a nem megfelelő viselkedés egy-egy csoporttaggal könnyen az illető egyed életébe kerülhet. Ilyen bonyolult szociális hálózatok fenntartását csak a nagy aggyal rendelkező és intelligens állatok engedhetik meg maguknak (Tudge 2009). Nem lehet, hogy hibát követünk el, amikor az agytérfogatnak ekkora jelentőséget tulajdonítunk? Biztos, hogy az agyméret ilyen mértékben korrelál az értelmi képességekkel? Nem feltétlenül, mindenesetre az

Erkölcs és civilizáció című könyvben találkozni fogunk egy afrikai szürkepapagájjal, aki parányi agyával bonyolultabb műveleteket végez, mint az emberszabású majmok. A mai ember agytérfogata is rendkívül változékony, 1000 és 2000 cm³ között bármilyen értéket felvehet − Gould (1980) 900–2500 cm³-ben határozza meg agyméretünk lehetséges határait −, és nincs jele annak, hogy nagyobb agyú embertársaink okosabbak is lennének. Semmi okunk feltételezni, hogy a Nobel-díjas Anatole France 1000 cm³-es agytérfogata szerény értelmi képességekkel párosult volna (Dawkins 1991). Még akkor sem, ha a költészethez állítólag nem feltétlenül van szükség magas intelligenciára (Czeizel). A cerebrális Rubicon merev alkalmazása már csak azért is problematikus, mert a szülők és gyermekeik agymérete között sokkal nagyobb eltérések vannak mindkét irányban, mint amennyivel egy generáció alatt átlagosan nagyobb lett őseink agya. Így agyméretünk meglódulásának kezdetén könnyen előfordulhatott volna, hogy valakit embernek kellene neveznünk, míg szüleit majmoknak. Vagy épp fordítva (Tattersall 2012). Richard Dawkins (1991) szerint, ha az ausztralopithecinákra jellemző 500 cm³-es térfogatról hárommillió év alatt jutottunk el a mai embert jellemző 1400 cm³-ig, és évszázadonként négy nemzedékkel számolunk, akkor egy generációra 0,01 cm³ növekmény jut. Ez jóval meghaladja az édestestvérek között szokásos változatosságot, és így lehetett ez akkor is, amikor az emberiség átlaga épp a 750 cm³-es határon táncolt. Az agykoponya űrtartalma a Homo habilis-től kezdve természetesen ugyanilyen mértékben változékony volt (Stringer–Andrews 2005). És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az ember átlagos agymérete 15 000 év óta csökkenőben van, ami talán azzal van összefüggésben, hogy akkoriban hagytunk fel a mezőgazdálkodásnál nagyobb szellemi kihívást jelentő gyűjtögető-vadászó életmóddal (Fernández-Armesto 2004).

Közvetlen elődeink A korábbiakban láttuk, hogy a csimpánzősöktől való szétválásunkat valószínűleg az éghajlat hidegebbé és szárazabbá válása indította el, amelynek köszönhetően nyílt füves térségek jöttek létre. (Figyelmen kívül hagyva most a vízimajom-stádium lehetőségét.) A neandervölgyi emberek kialakulását egy ehhez hasonló éghajlatváltozás előzte meg, amelynek elsődleges oka Észak-és Dél-Amerika találkozása volt valamikor 3 millió

évvel ezelőtt. A két kontinens között létrejövő földhíd megakadályozta, hogy a Csendes-óceán meleg vize az Atlanti-óceánba ömöljön, ez pedig nemcsak Afrika további hűlését és szárazodását segítette elő, hanem az arktikus jégsapka kialakulását is. A 2,6 millió évvel ezelőtti afrikai leletanyagban is tükröződik a lombevő fajok visszaszorulása a füvet legelők javára. Ekkortájt indult meg a jégkorszakok és jégmentes időszakok máig tartó váltakozása a sarkokon. Egymillió évvel ezelőtt, amikor Afrikában már a mai Serengetire emlékeztető hatalmas szavannák léteztek, a glaciálisok periódusideje 100 000 év körül stabilizálódott. A szabályosan ismétlődő jégkorszakok idején Eurázsiát a 40 fokos szélességig jég borította. (Ez a szélességi kör Spanyolország közepén, Szardínián, Olaszország déli részén, Görögországon húzódik keresztül, így hazánk is még bőven a jéggel borított övbe tartozott.) A jég százezer évenként bekövetkező visszahúzódásakor a növényzeti övek lassan visszatolódtak észak felé (magukkal víve faunájukat is), és elfoglalták eredeti helyeiket. A jégkorszakok „divatba jöttének” 2,6 millió évvel ezelőtti időpontjától a jég 12 ezer évvel ezelőtti visszavonulásáig tartó földtörténeti időszakot pleisztocénnek keresztelték el a geológusok, azóta pedig a holocén korszakban élünk. A Homo genus tehát a fokozódó éghajlati nyugtalanságáról híres pleisztocén gyermeke. Az éghajlat kedvezőtlenebbé válása a már korábban is szétszórtan élő népesség további szétszéledéséhez, fragmentálódásához, kis populációk kialakulásához vezetett, ami – ha az egyedeknek nem is, de – a fajkeletkezésnek mindenképpen kedvező. Ennek az eredménye az, hogy ma jobban különbözünk a pleisztocén elején élt őseinktől, mint szinte bármely más faj a saját elődeitől. A populációk közötti elszigeteltség azonban sohasem volt teljes: a legújabb vizsgálatok megerősítik azt az elképzelést, hogy a nemrég elvált és még csak tökéletlenül differenciálódott hominidafajok között alkalmanként hibridizációra került sor (Tattersall 2012). Az elmúlt korok éghajlatát a grönlandi vagy antarktiszi jégrétegek furatmintáinak – vagy az adott korban élt mikrobák tengeri üledékké rétegződött mészhéjának – izotópos elemzéséből elég jól ismerjük. A régvolt időkben uralkodó hőmérsékletek megbecslésének elméleti alapja az a tény, hogy az oxigén két izotópja közül a kisebb tömegűt (¹⁶O) tartalmazó vízmolekulák könnyebben elpárolognak, mint amelyekben a nehezebbik izotópot (¹⁸O) találjuk. A vízgőzben,a felhőkben és a csapadékban az ¹⁶O részaránya ezért mindig valamivel nagyobb, mint

abban a víztömegben, amelyből elpárolgott. Interglaciálisok idején ennek semmi jelentősége, hiszen a csapadék hamarosan – közvetlenül, vagy ha szárazföldre esett, akkor a folyók közvetítésével − visszahull az óceánba, és elkeveredik újra. Jégkorszakok alkalmával viszont a Föld nagy kiterjedésű területein hó és jég formájában, amely a nyári évszakban sem olvad el, és csak lassan szublimál, hatalmas mennyiségekben halmozódik fel a csapadék, jelentős ¹⁶O-készleteket vonva el a világóceánból. Az ilyen időszakokban élt élőlények belső vagy külső mészváza elszegényedik ¹⁶O-ban, az egymás fölé hulló hórétegek pedig egyre több és több ¹⁸O-at tartalmaznak. A két izotóp arányából ezért meglehetős pontossággal lehet következtetni az adott kor átlaghőmérsékletére és szárazföldi jégborítására. Ilyen vizsgálatok eredményeiből tudjuk, hogy a 125 ezer évvel ezelőtti időszak szokatlanul meleg volt és csapadékos – és jégmentes, aminek köszönhetően a tengerek szintje több méterrel magasabb volt a mainál. A hirtelen meginduló lehűlés annak 20 ezer évvel ezelőtt bekövetkező mélypontjáig 4-4,5 fokkal csökkentette a globális hőmérsékletet, majd az éghajlat újra melegebbre fordult. A 120 ezer évvel ezelőtti csapadékmaximum idején pedig az Afrikát két részre osztó Szahara gyakorlatilag nem létezett, rajta keresztül akár kereskedelmi útvonalak is működhettek (Tattersall 2012). A nagy afrikai sivatag i. e. 9000 és 4000 között is jóval nedvesebb és vadban gazdagabb volt a mainál, területét számos tó tette ökológiailag változatossá. Talán itt indult meg az afrikai élelmiszer-termelés is (Diamond 1997). Hominidák Nyugat-Európában az Ibériai-félszigeten (Atapuerca, Észak-Spanyolország) már 1,2 millió évvel ezelőtt megtelepedtek. Egy szintén innen, de 780 ezer évvel ezelőttről előkerült fajt Homo antecessor néven írtak le az ősemberkutatók (Tattersall 2012), ami tulajdonképpen az Európába betelepülő kései H. erectusok megjelölése (McKie 2000). Elképzelésük szerint e faj a H. heidelbergensis (így a H. sapiens) és a H. neanderthalensis közös őse (Tattersall 2012). (Mások a H. heidelbergensisben látják a H. neanderthalensis és a H. sapiens felé vezető utak elágazási pontját: McKie 2000.) Körülbelül ugyanabban az időben, mikor Európában megjelent a neandervölgyi ember, Afrikában a H. sapiens volt kialakulóban. A helyszínen talált csontok többsége csúnya töréseket és kőszerszámoktól eredő karcolásokat hordoz, amiből a kutatók kannibalizmusra gyanakodnak. Az áldozatok zsenge kora és a valószínűsíthetően élelemben gazdag környezet arra enged

következtetni, hogy a környékbeli népek fiataljainak elejtése a vadászok fennmaradási stratégiájának szerves részét képezte akkoriban. Ebben nem maga a kannibalizmus a meglepő, hiszen a jelenséget egyes kortárs népek etnográfiájából is jól ismerjük. Sokkal inkább a lelőhelyen dolgozó kutatók állítása, mely szerint semmiféle rituális tevékenységre utaló jelet nem találtak, ad okot sokak megrökönyödésére. Ez ugyanis azt jelentené (jelenti), hogy a fejvadászok hozzáállása mindenféle részvétet nélkülözött áldozataik irányába, ami számunkra teljesen idegen fajtája az emberember kapcsolatoknak (Tattersall 2012, Wright 2005). Az első emberek, akik hozzánk már annyira hasonlóak voltak, hogy divatosan felöltözve az utcán nem váltanának ki különösebb feltűnést, 500-600 ezer éve jelentek meg. A régebbieket archaikus Homo sapiensként szokták emlegetni, egyeseket újabban H. heidelbergensis néven külön fajba sorolnak (Tudge 2009, 1995, Tattersall 2012, McKie 2000). Utóbbi fajba tartozik a Vértesszőlősnél megtalált és Sámuel névre keresztelt csontlelet is (Kordos 2010). Meglehetősen változatos csoport ez, de nem annyira, hogy alkalom esetén ne tudtak volna egymással szaporodni – márpedig általában a termékeny utódok létrehozásának képességét tekintjük az egy fajba sorolhatóság ismérvének (Tudge 2009). A hozzánk egészen hasonló, 120 000 éves vagy annál fiatalabb kövületeket már nem nevezzük archaikusnak, ezek velünk anatómiailag teljesen megegyeznek (Tudge 1995). Fajunk tehát, amennyiben azt szűken értelmezzük, 160-200 ezer évvel ezelőtt jött létre. Amennyiben nem, és – Tattersall (2012) szavaival élve – minden nagy méretű, nem neandervölgyi agykoponyát archaikus H. sapiensnek titulálunk, akkor jóval régebbi leleteket is fajunkba sorolhatunk. Ebben a könyvben mindazonáltal a H. sapiens szűkebb értelmezését követjük. Az archaikus H. sapiens vagy H. heidelbergensis mindenesetre a mai embernél sokkal masszívabb felépítésű, kora hozzávetőlegesen 200-600 ezer év közötti, agytérfogata 1166-1325 cm³, kicsivel a mai átlag alatti. Agykoponyájának belső felületén a Broca-mező lenyomata minden esetben felismerhető. Az elődeiét valamivel meghaladó agyméret e faj esetében sem nyilvánult meg új technológiák megjelenésében, viszont az ő keze munkájának tulajdonítják azt a 400 000 éves falándzsát, amelynek ilyen régi korból való előkerülése valóságos szenzáció volt (Tattersall 2012). A botokat lassú növésű, kemény és ellenálló fafajok ágaiból

készítették, végüket pedig szakszerűen kettéhasították, hogy beleilleszthessék a lándzsahegyet (McKie 2000). (Fa ásóbotokat valószínűleg már az ausztralopithecinák is használtak, de erre bizonyíték nem maradt fenn.) A németországi Schöningen ugyanebből a korból még egy meglepetéssel szolgált a kutatóknak, itt bukkantak rá a több darabból álló eszközök legrégibb darabjaira. Ha hozzászámítjuk mindezekhez azt a 350 ezer éves, faágakból készített hajlékot is, amely szintén a legrégebbi a maga nemében, és szintén e fajnak tulajdonítják, akkor a H. heidelbergensis életét kétségkívül komplexebbnek kell elképzelnünk, mint bármely korábbi hominidáét. Ezzel együtt is Tattersall (2012) azok véleményét osztja, akik szerint a heidelbergi ember – akkoriban egyedülállóan fejlettnek számító – gondolkodása tisztán ösztönös volt, szimbolikus tartalom nélkül, és nyelvet sem használt. Mark Roberts ugyanakkor az egyik boxgrove-i (Anglia) lelőhelyen talált állati csontok elemzése alapján úgy véli, hogy 6-7 mázsás orrszarvúak elejtése és tetemeik szakszerű feldolgozása kivitelezhetetlen lett volna beszéd nélkül (idézi McKie 2000). A faj egyébként a kontinentális Európán és Anglián kívül Afrikából is előkerült. Roberts megalapozottnak látja a feltételezést, hogy a heidelbergi emberek rendszeresen használták a tüzet, Clive Gamble szerint pedig a szakócakészítés első számú mesterei voltak. Testfelépítésük a leletek hiányosságai folytán még kevéssé ismert, de a rendelkezésre álló maradványok egy 1,8 m körüli magasságú, rendkívül erős csontozatú és felettébb izmos emberféle alakját rajzolják ki. Nyelvük, ha volt, számos előnye mellett a hazugság feltalálását is jelentette, amelynek tetten érése a még fejlettebb intellektuális képességek kialakulása felé terelhette az evolúció menetét (pozitív visszacsatolás: Aiellót idézi McKie 2000).

6. fejezet Győzzön a jobb?

A lenézett unokatestvér Kövületeiből legrégebb óta ismert emberrokonunk, a Homo neanderthalensis 250 000 éve tűnt fel az emberszerű főemlősök akkor még elég népes táborában (Tudge 2009). Ezek a korai példányok még nem viselik a faj összes elkülönítő jegyét, de a 170 000 évvel ezelőttiek már tipikus neandervölgyieknek mondhatók. Az első endemikus hominidája Európának, amelyet déli határaitól (Gibraltár, Izrael) Finnországig, Oroszország területén közel a sarkkörig, illetve a Britszigetektől (Észak-Wales) Üzbegisztánig lakott. Északi elterjedése természetesen a jégkorszakok és jégmentes időszakok váltakozásának is függvénye volt, de a korábbi vélekedésekkel ellentétben nem különösebben vonzódott a hideg éghajlathoz. Közeli rokonaink közül a legjobban ismert, nem utolsósorban az egyedülállóan gazdag és teljes tárgyi leletanyagnak köszönhetően, amelyet maga után hagyott. Ez nagyrészt azzal magyarázható, hogy kontinensünk mészkőben gazdag felszíne számos barlangot kínált hajlékul, ezek pedig ideális helyei voltak a tárgyak megmaradásának. Természetesen a crô-magnoni és a neandervölgyi ember sok egyéb helyen is felütötte tanyáját, de a barlangok körülményei közt maradt fenn utánuk a legtöbb nyom, s ezért – tévesen – gyakran kizárólagos barlanglakókként élnek a képzeletünkben (Tattersall 2012). A faj a közelmúltig fennmaradt, 28 ezer évvel ezelőtt még élt Gibraltárnál (Tudge 2009). Az első leletet 1829-ben találták meg Belgiumban, de nevét arról a Düsseldorf melletti völgyről kapta, ahol 1856-ban újabb megkövült csontok kerültek elő. („Neander” görögül új embert jelent.) Ő a tipikus „ősember”, aki legalább annyira elhanyagolt és ápolatlan kinézetű, mint amennyire ostoba és félelmetes (Wright 2005, Tudge 2009). „Egész lénye brutális erőt és könyörtelenséget sugárzott. Félelmetes teremtmény

lehetett szőrös testével, előreugró szemöldökével, homlok nélküli, széles, maszkszerű arcával.” – Ilyennek festi le a fajt H. G. Wells 1921-ben megjelent The Grisly Folk című novellájában (idézi McKie 2000). Tény, hogy koponyája a jóval korábbi emberősök bélyegeit hordozza, szemöldökeresze például feltűnően erős. Csontvázának többi része is számos ősi jelleget mutat, csontjai a miénknél sokkal vastagabbak, ízületei nagyobbak, csípője szélesebb, és az inak tapadási helyei hatalmas izomzatról tanúskodnak (Tudge 1995, Tattersall 2012). Olyannyira, hogy a kőfejtő egyik munkása, aki 1856-ban a Düsseldorf melletti Neander-völgyben az első csontokat megtalálta, medvétől származónak hitte. A leletet megvizsgáló első tudósok se jutottak sokkal közelebb a helyes megoldáshoz. Schaafhauson anatómiaprofesszor római időkben élt észak-európai barbárok földi maradványait látta benne, Mayer szerint „Napóleont üldöző kozák katona” lehetett, akinek a sok lovaglásban elgörbültek a csontjai, míg Virchow az angolkórt tételezte fel a vélt deformitások okául. E véleményeket először Thomas Huxley kérdőjelezte meg, végül az ír William King – ősünknek tekintvén – Homo neanderthalensisnek nevezte el. (Akkoriban Thalnak írták a Tal – völgy – szót a németek.) Jól érzékeltetik a viktoriánus kor és az azt követő évtized tanácstalanságát Marcelin Boule szavai, aki a francia területen meglelt újabb maradványokat 1911-ben részletes monográfiájában ekképpen mutatta be: „Az esztétikumnak és az erkölcsnek valószínűleg még a szikrája sem pislákolt benne, ami összhangban áll az erős, tagbaszakadt test brutalitásával.” A tudósok szemlélete csak az 1960-as években változott meg (McKie 2000). A. J. E. Cave szerint egy divatosan öltözött neandervölgyi, miután fodrász, borbély és stylist is jóváhagyta megjelenését, nem keltene nagyobb feltűnést a londoni metrón, mint némely utas. Carleton Cool antropológus 1939-ben el is készítette egy jól fésült, öltönyös-nyakkendős neandervölgyi rajzát (Wright 2005). Alighanem ha felbukkanna, a H. erectus-szal is hasonló lenne a helyzet. De a tudósok véleménye ebben is különbözik, egyesek kötik az ebet a karóhoz, hogy egy vagonban senki sem maradna velük, és jó, ha nem várnák meg inkább a következő szerelvény indulását (idézi McKie 2000). Velük ért egyet Diamond (1992) is, aki szerint bármelyik képviselőjük – különösen váll-és nyakizmok dolgában – kenterbe verné a legfanatikusabb mai testépítőket. Wright (2005) látszólagos archaikusságukat a hideg éghajlathoz való alkalmazkodásra vezeti vissza. A crô-magnoni emberrel szembeni vereségüket pedig annak tulajdonítja,

hogy az óceáni áramlások hirtelen megfordulásai az éghajlat szélsőséges változékonyságát okozták, ami tápláléknövényeik és -állataik (rodeósokra jellemző mintázatú csonttöréseikből ítélve sikeres nagyvadvadászok lehettek) megfogyatkozásához vezettek. Így a változásokat szintén megsínylő, de kevésbé specializált és gyorsabb mozgású crô-magnoniak javára billent a mérleg. Kettejük tízezer éves küzdelme csak néhány mérföld területnyerést jelenthetett a crô-magnoniak minden generációja számára, és a résztvevőknek nyilván alig tűnt fel, hogy valami történik. Azonban mint később az ókori görög (Paturi et al. 1988) és minden háború általában, ez is találmányok születésére ösztönzött: új eszközök, fegyverek és ruhák jelentek meg, s e korból származnak az első barlangrajzok is. Az utolsó időkben a neandervölgyiek a spanyol és jugoszláv hegyekbe szorultak vissza, egyre zordabb körülmények közé. Az ebből a korból származó leletek a neandervölgyiek kultúrájának soha nem látott fejlődéséről tanúskodnak. Donald Henry és szerzőtársainak az American Anthropologist 2004. márciusi számában megjelent tanulmánya amellett száll síkra, hogy a neandervölgyi és a crô-magnoni csoportok kognitív képességei között semmi okunk különbséget feltételezni (Wright 2005). Ha ez igaz, és a neandervölgyiek eltűnésében a mi kezünk is benne van, akkor nehezen megemészthető következtetésekre kényszerülünk. Ez volt a Homo sapiens első genocídiuma – legalábbis azok közül, amelyekről tárgyi bizonyítékokkal rendelkezünk. Milford Wolpoff antropológus szerint: „Egyik emberi populáció a másikat nem válthatja fel másképp, csak erőszak alkalmazásával.” Így igencsak valószínű, hogy régmúlt korok könyörtelen népirtóinak leszármazottai vagyunk (Wright 2005). A neandervölgyiek csontjaik felszíne és falának vastagsága igen nagy testi erőről tanúskodik: „fizikai adottságaikat még a legkiválóbb olimpiai bajnok atléták is megirigyelnék” – fogalmaz John Shea, a Harvard Egyetem antropológusa (McKie 2000). Termetük a mai emberét is elérhette (Tattersall 2012), de 165 cm-es átlagos magasságuk alatta maradt a crô-magnoniakénak, akik között nem volt ritka a 180 cm-es példány (Wells 2002). A neandervölgyi nők terhessége minimum egy teljes évig tartott, így fejlettebb gyerekeket szültek (Diamond 1992). A férfiak és nők közötti magasságbeli eltérés is hasonló volt ahhoz, amit a mai embernél tapasztalunk. A spanyolországi Sima de los Huesos

(„Csontok Barlangja”) lelőhelyen talált több tucat – nem neandervölgyi, de elő-neandervölgyi, kb. 600 ezer éves – lelet fogzománcvizsgálata kimutatta, hogy alultápláltsággal ritkábban kellett szembenézniük, mint ami a mai társadalmakban megszokott. Állkapocsízületeik gyakori artritiszes tünetei és igénybe vett fogaik egyaránt arra utalnak, hogy élelmük nagy részét durva növényi táplálék képezte (Tattersall 2012). Hatalmas orruk, egy elmélet szerint, a beszívott hideg levegő felmelegítését szolgálta,bár a szkeptikusok figyelmeztetése szerint még jócskán az északra vonulás előtt, kellemes éghajlaton alakult ki. Homlokereszük teljesen más struktúrájú, mint az erectusoké: légüreget tartalmaz, míg amazoké tömör csont. Tudge azt gyanítja, talán a dísz szerepét tölthette be. Másodlagos nemi jellegként célja a másik nem figyelmének felkeltése lehetett, hasonlóan a mai europid férfiak arcszőrzetéhez. Előállítása mindkettőnek energiaigényes, és haszna egyiknek sincs ezen kívül,de a párosodás elősegítése pont elég ahhoz, hogy elterjedjen a populációban. Sőt, a szemöldökeresz, a bajusz, a szarvasagancs, a pávafarok és a hasonló képletek növesztése mögött pont az az üzenet a lényeg, hogy „drágán jutottam hozzá, de én olyan egészséges vagyok, hogy még ezt is megengedhettem magamnak! Remek génjeim vannak, válasszatok engem!” E gondolatmenet mintájára a crô-magnoniak üzenete pedig talán ez lehetett: „Nem vagyok túl erős, de az én génjeimmel még így is gyerekjáték a túlélés! Én vagyok a nyerő választás!” (Diamond 1992, Tudge 1995). A neandervölgyi embernek nemcsak az izomereje volt tekintélyes, nem kellett szégyenkeznie agyméretben sem. Koponyaűr-térfogata még a mai emberét is meghaladó (Tudge 1995), 1200 és 1750 cm³ közötti volt, amit egyes kutatók a nagyobb test mozgásirányításának nagyobb agykapacitás-igényével magyaráznak (McKie 2000). Terjedelmes koponyája lapos és hátrafelé nyúló, oldalra is kiterjedő volt (Tattersall 2012). És minél többet megtudunk róla, életmódja annál érdekesebbnek, ő maga pedig annál kifinomultabbnak tűnik. Bizonyítékaink vannak például arra, hogy halottaikat eltemették (amit egyébként a mai természeti népek sem mindig tesznek meg, lásd az Erkölcs és civilizáció című könyvben) és ismerték a testfestést (Diamond 1992, 1997, Tudge 2009, McKie 2000). Valószínűleg maradványaik szokatlanul nagy száma és igen jó állapota is azzal magyarázható, hogy temetkeztek (McKie 2000). Hajuk pedig, mint sok északon élő nép fiainak ma is, valószínűleg szőke vagy vörös lehetett (Tudge 2009). DNS-vizsgálatok megerősítették, hogy a bőr-

és hajpigmentációt meghatározó génjük inaktív volt, így nemcsak hajuk, hanem bőrük is világos lehetett (Tattersall 2012). (Ne lepődjünk meg ilyesféle kutatásokon, hiszen DNS-t már 50 ezer éves csontokból is sikerült izolálni, ellentétben a sokkal kevésbé stabil, egyszálú RNS-sel, amely ennyi idő alatt mindig lebomlik.) Élettartamuk nem volt kiugróan alacsony, átlagosan 30 éves korukban érte őket a halál, de némelyek megérték az 50 évet is. (Azt valószínűsítik, a crô-magnoni ember életkilátásai ennél sokkal jobbak lehettek.) Mi okozta végül az eltűnésüket? Nem tudjuk, de az unokákra vigyázó crô-magnoni nagyszülők talán önmagukban elegek lehettek fajunk győzedelmeskedéséhez (Wells 2002). És bár a neandervölgyiek ügyes szerszámkészítők voltak, kevesebb fajtával is beérték, mint az ugyanabban az időben élt crô-magnoniak (Tudge 1995). 50 ezer évvel ezelőttig viszont a két faj szerszámai annyira hasonlóak voltak, hogy az antropológusok nem is tudják őket egyikhez vagy másikhoz rendelni, hacsak nincsenek a készítők csontjai is a közelben. Ezt Wright (2005) annak bizonyítékaként értelmezi, hogy a két Homo-faj ugyanazokkal a beszéd-és mentális képességekkel rendelkezett. Tény azonban, hogy félelmetes vadászoknak kellett lenniük, amit eszközeiken kívül az is bizonyít, hogy meghódították a ma eszkimók által lakotthoz hasonló területeket. Ott pedig vegetáriánus gyűjtögetéssel nem sokra mentek volna (Tudge 1995). A vadászat és húsevés elméletét újabban izotópos vizsgálatokkal is alátámasztották. A neandervölgyicsontokban a ¹⁵N/¹⁴N arány – amely a tapasztalat szerint egyre növekszik, ahogy feljebb lépünk a táplálékhálózatban – olyan magas, mint a farkasok, oroszlánok vagy hiénák esetében. Egy francia kutatócsoport 2005-ben publikált tanulmánya arra a következtetésre jut, hogy a St.Césare-nál talált csontmaradványok valamikori tulajdonosai testük kivételesen magas izotóparányát csak az eleve sok ¹⁵N-öt tartalmazó mamutok és orrszarvúak húsának rendszeres fogyasztásával tarthatták fenn. A mért értékek eléréséhez szerintük még a dögevés sem lett volna elég, hanem aktív vadászat kellett. Az eredmények napvilágra kerülése óta egyre erősödik a konszenzus a tekintetben, hogy a neandervölgyi ember korának egyik csúcsragadozója volt. Ez természetesen nem tételez fel kizárólagos húsevést, újabban rendszeres és jelentős növényfogyasztásukra is találtak bizonyítékokat keményítő mikrofosszíliák képében abban a lepedékben, ami a fogaikon máig megmaradt. Meleg

ruhát is bizonyosan készítettek maguknak, egy számítás szerint annak hiányában egy 80 kg-os neandervölgyinek 50 kg hájra lett volna szüksége a zord éghajlathoz való alkalmazkodáshoz, ami nyilvánvalóan nehezen összeegyeztethető a fürge vadász követelményével. Sokkal valószínűbb, hogy testalkatukban a mai eszkimókhoz voltak hasonlatosak, és a hideg ellen kulturális alkalmazkodással (ruha, tűz stb.) vették fel a harcot (Tattersall 2012). A neandervölgyi ember tűzhasználatára a településeiken rendszeresen előforduló tűzrakó helyekből is következtetünk (Diamond 1992, Tattersall 2012). A faj nem specializálódott egyik növényfaj fogyasztására sem, és úgy tűnik, a nagy keményítőtartalmúak emészthetőségét főzéssel növelte meg. A fogaikon talált keményítő mikrofosszíliák – amelyeket egyébként az észak-iraki Shanidarban megtalált maradványokon azonosítottak – datolya, árpa és hüvelyesek fogyasztásáról tanúskodnak, vagyis azt ették, ami az adott évszakban elérhető volt. A mai vadászó-gyűjtögetőkhöz hasonlóan opportunista mindenevők lehettek, a jelek szerint 8-10 fős közösségekben éltek, és táplálékszegény időkben a populáció egy része néha kannibalizmussal tartotta fenn magát. Genetikai vizsgálatok arra mutatnak, hogy a férfiak nagykorúságuk elérése után is ugyanabban a csoportban maradtak, de másik csoportból hoztak maguknak asszonyt. Két gyerekcsontváz életkorának és testvéri rokonsági fokának megállapítása révén még arra is fény derült, hogy nőknél a szülési időköz, megint csak hasonlóan a mai természeti népekhez, három év körüli lehetett (Tattersall 2012). Szellemi képességeiket egyéb vonatkozásokban még homály övezi. Vajon mire tehette őket képessé a miénknél 10%-kal (Diamond 1992) nagyobb és némileg eltérő alakú agy? Egy újabb, fosszilis Homo-fogakat górcső alá vevő vizsgálat és egy másik genetikai tanulmány szerint a neandervölgyiek átmenetet képeztek a gyorsan nagykorúvá váló (korán bölcsességfogat nevelő, korai ivarérettséget elérő,fő tanulási periódusát korán lezáró) erectusok és a lassan fejlődő mai ember között. Ugyanakkor egy 46 ezer éves H. neanderthalensis lelet arra nyújt bizonyítékot, hogy béna kezű emberek annak idején – és olyan zord körülmények között – is megérhettek tisztes kort, ha közösségük tagjai hathatósan támogatták (Tattersall 2012, McKie 2000). Egyébként, mint láttuk, a neandervölgyiek általában véve is eléltek 30-40 éves korukig, de a 45-öt már ritkán haladták túl. Kereskedelmet nem folytattak távolabb élő közösségekkel, eszközeik nem mutattak változatosságot az egyes földrajzi régiók között, és időben sem vehető észre rajtuk fejlődés. Nem voltak a ránk olyannyira

jellemző újítóképesség birtokában – következtet Diamond (1992). Viszont legalább időnként eltemették halottaikat, noha arról még nincsenek bizonyítékaink, hogy ezt rituális szertartás keretében tették volna. Tattersall (2012) eleve valószínűtlennek tart részükről bármi olyan tevékenységet, amely a túlvilági életben való hitüket vagy bármiféle szimbolikus gondolkodásmódot feltételezne. (McKie 2000 ezzel szemben átfúrt medálokról és egyéb egyszerű ékszerekről tesz említést, ami az előbbi nézet helytállóságát megkérdőjelezi.) Akármelyiküknek is van igaza (jómagam Tattersall ítéletét elhamarkodottnak érzem), eszközeik mindenképpen ügyes kezekről és fejlett intelligenciáról tanúskodnak. A rajtuk talált gyantanyomok arra engednek következtetni, hogy szakócáikat – bőrszíjak vagy inak segítségével – gyakran nyélbe tették vagy lándzsa végére erősítették. A kövek és a fa kivételével más szilárd anyagot viszont ritkán vettek igénybe, csontokból, agancsokból nem készítettek eszközöket, vagy ha mégis, akkor az anyag eltérő sajátságait nem kihasználva, kő módjára munkálták meg azokat. Tattersall (2012) elemzése végén így összegez: ha ügyességben és komplexitásban kicsivel felül is múlták elődeiket, nem hoztak létre alapvetően újat, nem sajátították el a ránk oly jellemző szimbolikus (azaz jelképes: Stringer–Andrews 2005) gondolkodást, inkább csak sztereotípiákat követtek. (Szimbolikus gondolkodásmódot igényelnek a nyelv mellett a művészetek is, és mindkettő nagy jelentőségű a társadalmi kohézióban, a kapcsolatok fenntartásában: McKie 2000.) Okosak voltak, ez kétségtelen, de okosságuk nem hasonlított a miénkhez (Tattersall 2012), és kereskedelmi kapcsolataik sem voltak olyan kiterjedtek, mint a crô-magnoni emberéi (McKie 2000, Diamond 1992). A jelek szerint tehát az információk feldolgozásának szimbolikus módja fajunk egyedi vonása – állapítja meg végül az antropológus Tattersall (2012). Kollégája, Fred Smith ennél árnyaltabban fogalmaz: szerinte a neandervölgyiek ugyanolyan leleményesek és intelligensek voltak, mint mi, csak éppen másképp (idézi McKie 2000). Egy portugál régész pedig, Joao Zilhao egyenesen abszurdnak tartja azt az elterjedt elképzelést, mely szerint az okos crô-magnoniak felsőbb „rendeltetésüknek megfelelően” átvették az „alantas” neandervölgyiek helyét. Úgy véli, hogy a barlangrajzok és egyéb műremekek a neandervölgyiek keze alól kerültek ki, akiknél elődeink csak egy szempontból voltak jobbak:

gyorsabban szaporodtak (McKie 2000). Juan Luis Arsuaga, a Sima de los Huesos lelőhelyet feltáró paleontológus már az elő-neandervölgyiekről is azt feltételezi, hogy tisztában voltak a halál fogalmával. „A spirituális élet akkor vette kezdetét, amikor elődeink ráébredtek, hogy egyszer mindenki meghal. (…) Ezt a szörnyű árat kellett fizetni a megnövekedett agykapacitásért. Meggyőződésem, hogy Atapuerca egykori lakói már eljutottak idáig, és a tetemek ezért kerültek a csontok barlangjába.” (idézi McKie 2000). De olyan elképzelés is van, amely ennél is tovább megy. William Golding Az örökösök (The Inheritors) című regényében egy finom, naiv népet mutat be, akik nem fogyasztanak húst, kivéve a ragadozók maradékát, kevés beszédűek, helyette telepátiával érintkeznek, és tüzet igen, fegyvereket alig használnak (Wright 2005). Ha jellemzése megfelel a valóságnak, igencsak sajnálhatjuk, hogy sejtjeink nem hordoznak több neandervölgyi gént! A két faj viselkedése mindenképpen más volt. A többségi vélemény szerint a neandervölgyiek intuitív gondolkodásmódja éles ellentétben állt a crô-magnoni ember szimbolikus információfeldolgozásával, noha a mi agyunk mélyén is ott van még az intuitív rész. Ugyanakkor arra is vannak adatok, hogy a neandervölgyi ember, ha magasabban elhelyezkedő gégefőjük miatt hangképzésük korlátozott volt is (McKie 2000), beszédre lehetett képes. Génjeik között ugyanis ott találjuk azt a FOX2 változatot, amely embernél a normális beszédképesség feltétele: hiányában egyébként értelmes emberek nem tudják gondolataikat megfelelően szavakba önteni, és Broca-mezőjük is csökkent aktivitást mutat. A H. neanderthalensis-genom a FOX2 gén normál változatát tartalmazta, ami sokak képzeletét felvillanyozta. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal – figyelmeztet Tattersall (2012) –, hogy a beszédhez nem egy, hanem sok gén harmonikus összjátékára van szükség. A FOX2 ezek közül csak egy, és talán szükséges, de nem elégséges feltétele a beszéd kialakulásának. A vitát azonban a beszéd javára látszik eldönteni a neandervölgyiek korábban már említett nyelvcsontja. Az utóbbi – a neandervölgyieket pozitív színben feltüntető – vélemények persze csak az elmúlt évszázadokból örökölt és még le nem vetkezett rasszista szemléletünknek okoznak meglepetést. Ugyan hogyan maradhatott volna fenn egy faj, amely slampos és a kosztól összeragadt testszőrzetet visel? A hosszú női haj és a férfi bajusz és szakáll legfőbb feladata a másik nem vonzódásának felkeltése, amelyek funkciójukat

aligha láthatták volna el ápolatlan mivoltukban. A vadak bundája is mindig ápolt, kivéve betegség esetén, vagy ha előzőleg épp egy fajtársával vagy egy ragadozóval küzdött az állat. Az ápolt megjelenésre az egymást rendszeresen tisztogató főemlősök pedig különösen sokat adnak. Miért gondoljuk mégis, hogy pár tízezer évvel ezelőtt élt emberek csapzottak és igénytelen megjelenésűek voltak? (Tudge 2009). És miért látjuk az alacsonyabbrendűség bizonyítékát egy 200-300 ezer évig létezett, általunk a megsemmisülésbe segített faj kipusztulásában, miközben saját fajunk a jelek szerint ennél rövidebb fennállás után, önerejéből jut el ugyanide? – teszi fel a kellemetlen, de jogos kérdést Fernández-Armesto (2004).

Riválisok együttélése A mai emberrel már teljesen megegyező crô-magnoni emberek – így hívják az Európába elsőként bevándorolt Homo sapienseket – 40 000 évvel ezelőttől lakói kontinensünknek (Tudge 2009). A leletek tanúsága szerint 60 000 évvel ezelőtti behatolási kísérletük kontinensünkre – részben az éghajlat szárazra fordulása miatt – kudarcba fulladt, talán azért is, mert akkor még nem tettek szert a fajunknak később emblematikus tulajdonságává vált szimbolikus gondolkodásra. Az utánuk maradt leletanyag, a magukkal hozott felső-paleolit tárgyi kultúra is határozottan arra vall, hogy ők már ugyanúgy érzékelték a világot, mint mi (Tattersall 2012). John Berger művészettörténész szerint a Chauvet barlang 31-33 ezer éves falfestményei a kifinomultságnak ugyanazon a fokán állnak, mint bármelyik későbbi műalkotás (idézi McKie 2000). A legrégebbi, anatómiailag modern H. sapienseket Afrikában találták, és a ma élő emberek genetikai vizsgálata is arra mutat, hogy eredetünk minden kétséget kizáróan afrikai. Méghozzá valószínűleg kelet-, esetleg délnyugat-afrikai. Az afrikai eredetet nagy vonalakban a nyelvészek kutatási eredményei is alátámasztják (Tattersall 2012, McKie 2000), már csak annyiban is, hogy a nyelvek egynegyede afrikai. Ráadásul az emberiség hat fő embertípusa (feketék, fehérek, pigmeusok, koiszanok, ázsiaiak, ausztrálok) közül öt (az előző felsorolásból az ausztrálok a kivétel) őshonosként megtalálható a forró kontinensen, három (feketék, pigmeusok, koiszanok) pedig csak ott (Diamond 1997). Genetikai bizonyítékok amellett szólnak továbbá, hogy fajunk alapító populációja

igen kicsi volt: még a nyugat-afrikai csimpánzok egyetlen populációja is nagyobb változatosságot mutat fel mitokondriális DNS-ében, mint az egész mai emberi faj. Ebben a kezdeti populáció kis egyedszámán túl fajunk fiatal volta is szerepet játszhat, ami miatt még nem volt ideje divergálódni. A DNS-változatok mai elterjedése arra is rávilágít, hogy az ősi emberi populáció egy vagy több ún. palacknyakon is keresztülment a késő pleisztocénben (Tattersall 2012, McKie 2000). Ekkor az emberi népesség olyan kis létszámúra csökkent, amit az állandóan változatosságot termelő mutáció azóta sem tudott ellensúlyozni. Ez a létszám hozzávetőlegesen mintegy tízezer egyed lehetett, ami valóban szokatlanul alacsony az evolúciónk túlnyomó részére jellemzőnek tartott százezres népességhez képest (Stringer–Andrews 2005). Az egyik palacknyaknak 60-75 ezer évvel ezelőtt kellett lennie, kiváltó oka pedig talán az indonéziai Toba hegy vulkánjának 73,5 ezer évvel ezelőtti kitörése és az általa előidézett „vulkáni tél” lehetett. Az eredmény: szétszórtan élő, apró populációk, romló éghajlati körülmények – pont a megfelelő feltételek ahhoz, hogy egy faj világhódító útra induljon (Tattersall 2012, McKie 2000). A neandervölgyi ember kb. 100 000 éve már találkozott a crômagnonival, először valószínűleg a Közel-Keleten. Hosszú ideig mindketten ugyanazokat a kőeszközöket használták, majdnem ugyanazt az ökológiai fülkét foglalták el, és életmódjuk is hasonló volt. 40 ezer évvel ezelőtt aztán a crô-magnoniak megváltoztak, amit utólag kulturális forradalomnak vagy „intellektuális tombolásnak” is nevezhetünk: finoman megmunkált szerszámok, műalkotások, ékszerek tömegével jelentek meg hirtelen a leletanyagban (McKie 2000), amelyek ezenfelül az anyagok sokoldalúbb használatáról és a táplálékforrások hatékonyabb kiaknázásáról tanúskodnak (Wells 2002). A korszakot, amelynek kezdetét Diamond 50 000 évvel ezelőttben állapítja meg, az amerikai akadémikus találó kifejezésével Nagy Ugrásnak vagy Nagy Kiugrásnak nevezzük. A kezdet időpontja mindig bizonytalan, a legtöbben 40 ezer (Dawkins 2004), 50 ezer (Diamond 1997) vagy 50-70 ezer évvel ezelőttre teszik (Wells 2002). Sőt, úgy tűnik, hogy a folyamat a valóságban jóval fokozatosabb lehetett, mint amit az „ugrás” szó sejtet,és a viselkedésbeli változások inkább csak ösztönző erőre vártak a külvilágból (Wells 2010). Diamond véleménye szerint a crô-magnoniak Nagy Kiugrását a nyelv mai szintre fejlődése indította meg, és ők tettek szert elsőként arra a két vonásunkra, ami fennmaradásunkat ma a leginkább veszélyezteti: a

környezetpusztításra és a népirtásra való hajlamunkra. Utóbbinak hamarosan félreérthetetlen tanújelét adták, amikor leszámoltak a vetélytárs neandervölgyiekkel (Diamond 1992), és a környezetet nagymértékben átalakító mezőgazdaság kezdeményei is ekkortájt jelentek meg (Tudge 1998). Lehetséges volna, hogy e két vonásunk szükségszerű velejárója a többek által olyannyira ünnepelt szimbolikus gondolkodásnak? 40 ezer éve még a neandervölgyiek is itt éltek, és maradtak is legalább tízezer éven át (Wells 2002), talán egészen 27 ezer évvel ezelőttig. A két faj legalább ötezer, de talán tízezernél is több éven át élt egymás mellett (Tudge 1998). Hogy milyen viszonyban voltak egymással, régóta izgatja a tudósokat, és nagyrészt még ma is rejtély. Az egyik hipotézis szerint az okosabb crô-magnoniak hatékonyabbak voltak a vadászatban és a gyűjtögetésben, és a versengésben a neandervölgyiek egyszerűen alulmaradtak. Ezra Zubrow számításai szerint (idézi Wells 2002) a születésszám 1%-os csökkenése vagy a halálozás ugyanilyen mértékű emelkedése már elég lehetett ahhoz, hogy a faj ezer év alatt kipusztuljon. Mások szerint kapcsolatuk nemcsak közvetett volt, hanem elődeink egyenesen vadásztak a neandervölgyiekre; megint mások barátságosabb viszonyt képzelnek el, amelybe még a két faj közötti házasodás is belefér (Tudge 2009). Tattersall (2012) szerint a crômagnoni ember valószínűleg nagyobb mértékben volt képes kiaknázni az élőhelye nyújtotta forrásokat, és talán csak megadta a kegyelemdöfést a már úgyis visszahúzódóban levő fajnak. Erre utal az, hogy az Ibériaifélsziget déli csücskét a neandervölgyi már azelőtt elhagyta, mielőtt a crômagnoni ember ott megjelent volna (uo.). Utóbbiak közül egyesek a hatvanéves kort is megérték, és hosszú életük során gyűjtött tapasztalataik ínség idején csoportjuknak nagy segítségére lehettek. Akár az életben maradásuk is múlhatott azon, vannak-e öregjeik, akik emlékeznek a legutolsóként kiszáradó tavak helyére, vagy hogy mit lehet enni a legnagyobb aszályban (Diamond 1992). A legvalószínűbb az – véli Diamond (1992) –, hogy a jobb fegyvereket és technológiákat használó, számbeli fölényben is levő crômagnoniak, akiknek talán a neandervölgyiekre veszélyes fertőző betegségeik is lehettek, egyszerűen beköltöztek azok földjeire, és aki ellenállt, megölték, asszonyaikat pedig esetleg megtartották.

Amennyiben viszont személyes találkozásra került a sor, feltehetően idegen lényként tekintettek egymásra, és kapcsolatuk minden illemtankönyvekből ismert fordulatot nélkülözött. Annál is inkább, mert míg a crô-magnoniak már nyelvvel rendelkeztek, a neandervölgyiek – Tattersall (2012) szerint legalábbis – nem. Így az is felvetődött, hogy a crô-magnoni nők talán azért nem választottak neandervölgyi férjet maguknak, mert azok nem beszélgettek velük (Diamond 1992). Valamiért mégis nagy hatással lehettek eleinkre. Lehetséges például, hogy az észak-európai népek vörös hajú pogány istenei, Thor és Wotan talán nem is teljesen a fantázia szülöttei, hanem a harmincezer évvel ezelőtt élt neandervölgyiek mítoszokban megőrződött emlékezete? Tudge (2009) szerint erre a kérdésre a válasz nagyon is lehet igenlő. Clive Gamble (idézi Tudge 1995, 1998) szerint a neandervölgyiek opportunista vadászok voltak, szemben az állatok vonulását és viselkedését kifigyelő és ezen információk birtokában zsákmányszerzésüket megtervező crô-magnoniakkal, akik mindezeken felül egymással élénk, talán az egész kontinenst behálózó kereskedelmet is folytattak. A pszichológus Stan Gooch gyakorlatiasabbnak és két lábbal a földön állóknak képzeli el a crô-magnoniakat Guardians of the Ancient Wisdom című könyvében. Tudge (1998) mindezt azzal toldja meg, hogy szerinte a crô-magnoni ember kezdetleges mezőgazdasággal is növelhette túlélési esélyét: nemcsak kiszámította a vadászni kívánt állatok felbukkanásának valószínű helyét és idejét, hanem a vadászat céljainak megfelelően befolyásolta is azt. Ezenfelül tápláléknövényei fejlődési feltételeit is javította valamelyest gondoskodásával. Elég, ha mindezt csak kezdetleges szinten űzte, a neandervölgyivel szembeni esélyeit már ez is nagymértékben növelhette. A biológus nézete szerint a két faj harcát nem annyira a vadásztechnikák hatékonyságának állítólagos különbsége döntötte el, sokkal inkább az, hogy a crô-magnoni ember olyan új útra tért rá, amire a neandervölgyi nem: a kezdetleges mezőgazdaságra. Kettejük között a fő különbség az volt, hogy míg a neandervölgyi azt vette el, amit a természet készen adott, saját ősünk környezete manipulálásával maga szerezte meg azt (uo.). Lehet, hogy a népirtás, a környezetpusztítás és a környezetmanipulálás génjeinkben kódolt hajlamunk?

Egy faj vagy két faj?

A neandervölgyi emberről régóta nyilvánvalónak tűnik, hogy nem a mai ember őse, hanem egy külön ágat képvisel (Tattersall 2012). Tudge (1995) úgy véli, hogy az archaikus H. sapiens leszármazottja lehet, és talán elég közeli rokonunk ahhoz, hogy alfajként (H. sapiens neanderthalensis) tartsuk nyilván. Mások a külön fajba sorolás (H. neanderthalensis) mellett kardoskodtak, és véleményüket az újabb genetikai vizsgálatok eredményei is alátámasztani látszanak. Svante Pääbo – a Svéd Királyi Akadémia későbbi tagja – és Matthias Krings doktorandusz a több tízezer éves neandervölgyi-csontokból nyert mitokondriális DNS-töredékek elemzése alapján megállapította, hogy azok egy, a miénktől különböző faj DNS-töredékei. Hasonlítanak ugyan, de mások, mint bármely ma élő emberé. A különbség mértéke arra enged következtetni, hogy utolsó közös ősünk 500 000 éve élt, s azóta jelentős génkeveredés nem ment végbe a két párhuzamos ág között. A majd kétszáz éves kérdés tehát – ezt állítják egyes kutatók – eldőlt: megtámadhatatlan genetikai bizonyítékaink vannak arra, hogy a neandervölgyi ember külön fajt képvisel (és így a H. neanderthalensis megjelölés a helyes) (Wells 2002,Tattersall 2012). Stringer és Andrews (2005) ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a ma élő főemlősfajokon belül is előfordulnak akkora különbségek, mint amekkorát az előbb idézett vizsgálatban az ember és a neandervölgyi mtDNS-e között találtak, ezért ez önmagában még nem bizonyíték a külön fajba tartozásra. A neandervölgyi ember faji státusában kétkedők egyik képviselője Jerry A. Coyne is, a Chicagói Egyetem Ökológia és Evolúció Tanszékének professzora. Szerinte a kromoszómáinkban levő neandervölgyi-gének nyilvánvalóvá teszik a „két faj” közti keveredést, de hogy ez több volt-e alkalmankénti hibridizációnál, egyelőre nem tudjuk. Felvetése szerint érdemes lenne más, szintén 500 000 éve elvált főemlősfajokat is megvizsgálni, hogy ezek elszigetelődtek-e azóta egymástól reproduktív értelemben. Csak találgat, de mivel az ember generációs ideje hosszabb más főemlősökénél, inkább a neandervölgyi Homo sapiens mivoltára szavaz.104 A szkeptikusok egyik érve, hogy a mitokondriális DNS-ben megállapított különbség még nem zárja ki, hogy a két faj termékeny utódok létrehozására volt képes egymással. Márpedig ha netalán képes volt, akkor egy fajba kell őket sorolnunk. Csakugyan, legalábbis ha a faj

szokásos definícióját vesszük alapul (olyan egyedek összessége, amelyek külsőleg és belsőleg hasonlók egymáshoz, és teljes értékű, egészséges, termékeny utódok létrehozására képesek egymással). Csakhogy a faj szokásos definíciója a gyakorlatban nem mindig működik. A ló és a szamár gyakran emlegetett példája esetében még igen, tudniillik közös utódjuk, az öszvér terméketlen. („Rendes” fajoktól persze már azt is zokon szoktuk venni, ha bármilyen utódot létre tudnak hozni egymással.) De csak általában, ugyanis tudunk olyan kivételes (nőstény) öszvérekről, amelyek termékenynek bizonyultak.105 Számos más fajról is ismeretes, hogy lehetnek termékeny hibridjei, így például a két külön fajnak elfogadott borneói és szumátrai orangután állatkertekben létrehozott közös utódai ráadásul még sikeresen tovább is szaporodnak (Morris 2009). A négy nagymacskafaj (oroszlán, tigris, leopárd, jaguár) széltébenhosszában keveredik egymással, néha még a természetben is.106 A tigris és az oroszlán némely állatkertben látható hibridjei közül a hímek nem, de a nőneműek termékenyek.107 Pedig a két faj még csak nem is olyan közeli rokon, származási vonalaik elválása 4 millió (Diamond 1992), más forrás szerint 2,7-3,7 millió évvel ezelőttre tehető.108 A tigris a hópárduccal, az oroszlán a jaguárral közelebbi rokonságot ápol, mint a kettő egymással. A nőstény ligerek (magyarul oroszlisek) termékenysége és kitűnő általános kondíciója ellenére mégsem hozakodik elő senki olyan javaslattal, hogy az oroszlánt és a tigrist tekintsük ezentúl egy fajnak (Tattersall 2012). Szintén fertilisek lehetnek a kis kardszárnyú delfin és a palackorrú delfin,109 a grizzly-és jegesmedve,110 vagy a háziasított szarvasmarha és az amerikai bölény közös utódai.111 Brendon Kelly sarkkutató 2010-ben a Nature hasábjain arra hívja fel a figyelmet, hogy a klímaváltozás hatására eltűnő jég megszünteti a fajok közti természetes akadályokat, és 22 faj 34 különféle hibridet hozhat létre, egyelőre nem ismert 112 következményekkel. A Természetbúvár nemrég számolt be arról (Bata et al. 2013), hogy Európa legveszélyeztetettebb ragadozója, a vadmacska fokozottan védett státuszt kapott, és genetikai tisztaságának megőrzése – házi macskával való keveredésének megakadályozása – fontos természetvédelmi feladat. Két észak-amerikai poszátafaj, az aranyszárnyú hernyófaló és a kékszárnyú hernyófaló között hasonló kereszteződést figyeltek meg, és esetükben a hibridek mind egymással, mind a szülőfajokkal sikeresen tovább szaporodnak.113 Etiópiában két

közeli rokon – de egymástól teljesen elütő kinézetű és más genusba is sorolt – majomfaj, a barna vagy hegyi páviánok (vagy dzseládák: Theropithecus gelada) és a galléros páviánok (Papio hamadryas) között élőhelyük egy bizonyos részén rendszeres a hibridizáció, de semmi jele annak, hogy a két faj önálló létezésének feladására készülne (Tattersall 2012). Ugyanakkor jó ideje tudjuk, hogy a hazánkban is gyakori kecskebéka (Rana esculenta) maga is két másik – és szintén országunkban is otthonos – faj, a tavi béka (R. ridibunda) és a kis tavibéka (R. lessonae) kereszteződésének eredménye, amely visszakereszteződhet a két szülőfaj bármelyikével. Így a tavi béka és a kis tavibéka között folyamatos az átmenet (Diesener–Reichholf–Diesener 1997), külön faji rangjukat mégis máig megtartották. Még különböző genusokba tartozó fajok is képezhetnek egymással hibrideket, amire az előbb említett páviánfajokon kívül példa a jeges-és barnamedve esete (bár őket újabban épp ezért egy nembe sorolják). Egy másik példa Motty, az ázsiai anyától és afrikai apától született elefánt. A két faj kromoszómaszámában megegyezik, így elvileg nincs akadálya a hibridképzésnek. Motty bizonyos bélyegeiben anyjára, másokban apjára hasonlított, és köldökzsinór-fertőzésben tizenkét napos korában elpusztult.114 A hibridek vagy a visszakereszteződéssel létrejött egyedek a szülőfajoknál – megtartott termékenységük ellenére – gyakran kevésbé életrevalóak, a grizzly–jegesmedve keverék például állítólag kevésbé jó úszó, mint tisztán jeges felmenője.115 De korántsem mindig ez a helyzet, az amerikai vörös kacsa (ruddy duck) és a spanyol fehérfejű kacsa (whiteheaded duck) nászának gyümölcsei példának okáért annyira sikeresek, hogy Spanyolországban teljes kipusztulással fenyegetik az ott honos fehérfejűeket. A klasszikus fajdefiníció alapján a kettőt egy fajba kellene összevonni, de mivel külsőleg annyira nyilvánvalóan különbözők, viselkedésükben is némileg eltérnek, és eredetileg két különböző kontinensen van az élőhelyük, az ornitológusoknak eszük ágában sincs ezt megtenni (Tudge 1995). A grizzly és a jegesmedve fejlődési vonala a mitokondriumok örökítőanyagának vizsgálata alapján 150 000 éve ágazott ketté,116 egy sejtmag-DNS-vizsgálat ugyanakkor ennél korábbi, 338 000-934 000 évvel ezelőtti elválást valószínűsít.117 A két elefántfaj fejlődése kb. 6 millió éve

vált el egymástól.118 Ha ilyen rég elvált fajok között keveredés lehetséges, akkor nem zárható ki, hogy ugyanez alkalmanként a H. sapiens és a H. neanderthalensis között is végbemehetett anélkül, hogy őket egy fajnak kényszerülnénk tekinteni. Amíg ugyanis két faj közötti keveredés ritka, és mindkettő génállománya nagyjából elkülönült marad, addig a legtöbb biológus nem habozik külön faji státusukat megtartani.119 Az természetesen elképzelhető, hogy egy neandervölgyi anya ritkábban adott életet termékeny gyermeknek, ha férje sapiens volt, mint ha egy neandervölgyivel élt volna tradicionális házasságban. De ez csak valószínűségek kérdése. Egy orvos genetikus szerint két mai magyar ember házassága is csak az esetek 84%-ában eredményez utódot, 16%ban a pár meddő (akik arányát az orvostudománynak mára sikerült 6%-ra csökkentenie) (Czeizel 2008). Interspecifikus szaporodáskor a meddő párok aránya sokszor nagyobb, mint amikor mindkét szülő ugyanazon faj tagja. Valószínűleg általában annál nagyobb, minél jobban különbözik a két faj, vagyis minél korábban elvált a leszármazási vonaluk. Arra is van néhány megerősítésre váró adatunk, hogy még a különböző rasszok közötti házasság sem feltétlenül előnyös a termékenység és az utódok szempontjából.120 Pedig a mai rasszok közötti különbségek csak nemrégiben jöttek létre, valamikor az utolsó 50 000 év során (Stringer– Andrews 2005). Valószínű, hogy a szülők közötti genetikai távolság növekedésével a termékenység csökken, a faji határokat elérve (ha ugyan definiálhatók ilyenek) már egészen kicsi, de ott sem feltétlenül nulla. Ugyanazon faj tagjainak házassága sem kecsegtet tehát 100%-os gyermekáldással, és közelrokon fajok párosodása sem marad mindig eredménytelen. A fajok között nincsenek éles határok! Egyes fajok genetikai változatossága gyakran olyan óriási, a fajok közötti különbség pedig olyan kicsi, hogy egy egyed genetikailag jobban különbözhet egy fajtársától, mint egy rokon faj egy egyedétől. Sok barnamedve-populáció például genetikailag közelebbi rokona a jegesmedvéknek, mint egymásnak.121 Tanulságként alighanem megállapíthatjuk: ha fenn akarjuk tartani a fogalmat, és akarunk egyáltalán fajokról beszélni, valószínűleg nem érdemes a hibridképzés tilalmát annyira szigorúan vennünk. Mindazonáltal a Homo neanderthalensis és a H. sapiens koponyájának anatómiája között sokkal nagyobb az eltérés, mint amekkorát a hegyi és a galléros pávián között tapasztalunk, sőt a tigris és az oroszlán koponyájának különbségét is meghaladja. És úgy tűnik, a két

faj kulturális szempontból sem nagyon keveredett. Legalábbis Tattersall (2012) így tartja, és hozzáteszi, hogy a neandervölgyi-koponyára jellemző konty (torus occipitalis) és az azt határoló bemélyedés (suprainiac depression) a miénktől teljesen különböző faj sajátos megkülönböztető jegyei. (Elméletének szépséghibája, hogy ugyanezekkel néhány mai embertársunk is rendelkezik.) A korai genetikai vizsgálatok közül egyik sem talált arra utaló jelet, hogy génjeinknek akár csak kis részét is a neandervölgyi embertől kölcsönöztük volna. Az a német kutatócsoport azonban, amelyik 2010ben 40 000 éves csontok felhasználásával a teljes neandervölgyi nukleáris genomot szekvenálta, azok valamivel közelebbi rokonságát mutatta ki az eurázsiai, mint a szubszaharai emberekével. Eredményeik szerint ha sok nem is, de 1-4%-os génáramlás azért megvalósult a H. neanderthalensis és kontinensünk H. sapiens populációi között, méghozzá érdekes módon csak a H. sapiens irányába (Tattersall 2012). Egy portugáliai lelőhelyen talált 24 ezer éves gyermekcsontváz és horvátországi leletek is erősen arra utalnak, hogy volt kereszteződés a két faj között (Wright 2005). Újabb vizsgálatok pedig megállapították, hogy a mai európaiak génkészletének 1,2%-a, az ázsiaiakénak 1,4%-a neandervölgyi felmenőktől származik, míg az afrikaiak szinte egyáltalán nem hordoznak neandervölgyi-géneket. Így azt mondhatjuk, hogy a neandervölgyi ember ki sem halt egészen, hanem bennünk él tovább (Dawkins 2016). Két mai ember genetikai anyagának különbsége átlagosan 0,1%, ami azt jelenti, hogy 99,9%-ban azonosak vagyunk. Ezzel szemben a neandervölgyi emberhez képest 0,3 (0,1−0,5) százalékos genetikai különbségünkről számolnak be a kutatások.122 Ha a ma élő 7,7 milliárd ember összes genetikai anyaga az a kör, amit emberinek nevezünk (és a katolikus egyház egyértelműen minket tekint a teremtés céljának), akkor a Homo neanderthalensis kétségkívül kívül van ezen a körön. Ha így gondolkozunk, a neandervölgyit külön fajként kell kezelnünk, függetlenül attól, hogy közöttünk egy esetleges hibridizációs kísérlet milyen eredménnyel zárulna. Ugyanakkor érdemes elgondolkodni azon, mi történne, ha valamilyen oknál fogva Afrika, Ázsia, Ausztrália és Amerika egész (őshonos) lakossága kipusztulna, és véletlenül csak Európa fehér népei maradnának. (Remélem, ez a forgatókönyv sohasem következik be!)

Richard Lewontin 1972-es tanulmányából (idézi Wells 2002) tudjuk, hogy még ekkor is megmaradna a mai emberiségre jellemző genetikai változatosság 92%-a, a többi rasszal mindössze 8% tűnne el. (Egyébként teljesen hasonló eredményre vezetne, ha az európai helyett bármelyik másik földrész maradna meg. De remélem, ez sem történik meg!) Most tegyük fel, hogy ez a nagy tömegpusztulás 30 000 évvel ezelőtt történik, és egy mai kutató megtalálja egy akkori fekete afrikai maradványait, s csontjai DNS-ének elemzésével megállapítja, hogy az illető kívül esik a mai emberiségre jellemző genetikai változatosság tartományán. Levonhatnánk ebből azt a következtetést, hogy akkor az a néger nem volt ember? Nyilvánvalóan nem, és ugyanilyen dilemma előtt állunk a neandervölgyi DNS-ének vizsgálati eredményei kapcsán is. Amikor tehát a H. neanderthalensis kihalt, az emberiség genetikai változatossága – és értsük most ez alatt a neandervölgyiek és a sapiensek együttes genetikai változatosságát – 1/3-ára csökkent. Ez az esemény tehát diverzitás tekintetében jóval nagyobb veszteség volt, mint az előbb felvázolt, és remélhetőleg soha be nem következő kataklizmák bármelyike.

A növekvő agy Modern orvosi felügyelet – és ha szükséges, beavatkozás – hiányában a szülések során ijesztően nagy számban halnak meg az újszülöttek, aminek egyik oka a nagy születési fejkörfogat (Tattersall 2012). A mai emberszabásúak felnőttkori agytérfogatuk 40%-ával születnek, és egyéves korukra annak 80%-át érik el. Az ember 25%-kal születik, és annak ellenére, hogy agynövekedése − az emlősök között példa nélkül álló módon − még a születés után is változatlan sebességgel folyik tovább, egyévesen is még csak 50%-ával rendelkeznek a felnőttre jellemző agyméretnek (amit hétévesen érnek el). Egy friss tanulmány szerint egy Jáván talált, 1,8 millió éves H. erectus-agykoponya, amelynek tulajdonosa egyévesen halt meg, a felnőtt egyedekre jellemző térfogat 7284%-ával bírt. Ez arra utal, hogy a faj agyának növekedési mintázata még a mai emberszabásúakéhoz állt közelebb. Ezért Tattersall amellett foglal állást, hogy a H. erectus kognitív képességei a csimpánzénál kétszer nagyobb agya ellenére nem közelítették meg a mai emberét. Nagyon is valószínű, hogy a H. erectusok koruk legértelmesebb emlősei voltak, de

majdnem bizonyos, hogy másképp fogták fel a világot, és agyuk másképp dolgozta fel az információkat, mint a miénk – állítja a kutató (uo.). Főként, ha tekintetbe vesszük, hogy egy nagyobb testmérethez – hasonló szellemi képességeket feltételezve is – az összetettebbé váló mozgási és érzékelési funkciók miatt eleve nagyobb agynak kell tartoznia. Ugyanakkor Gould (1980) nyomán azt is leszögezhetjük, hogy kétszer nagyobb testhez nem kell kétszer nagyobb agy: egy rendszertani csoporton belül a nagy testű állatok hasonló értelmi képességeiket viszonylag kisebb aggyal érik el, mint apróbb termetű rokonaik. És az is nyilvánvaló – folytatja a gondolatot most már Tattersall (2012) –, hogy egy fajon belül jelentős differenciák adódhatnak agyméretben anélkül, hogy ez a kognitív képességekben megmutatkozna (a mai ember példáján ezt korábban említettük). Egy 1,6 millió éves H. ergaster-agykoponya (Turkana Boy, nairokotomei fiú) belső felületén mindazonáltal megtalálták annak a Broca-kéregnek a lenyomatát, amelyet az embernél a beszéddel hoznak összefüggésbe. A bal félteke homloklebenyének jól körülhatárolható részéről van szó, amelynek sérülése, amint azt a XIX. századi francia orvos, Paul Broca megfigyelte páciensein, a beszéd nehézségét okozza. Igaz, azóta azt is megállapították, hogy a terület egyéb funkciókkal is bír, másrészt beszéd közben rajta kívül számos más agyterület is aktívvá válik, így korántsem egyedül felelős e kizárólagosnak tartott képességünkért (Tattersall 2012). Idegrendszerünknek egy másik vonása is kapcsolatba hozható beszédképességünkkel, mégpedig a gerincvelő mellkasi szakaszának a többi szakaszához viszonyított vastagsága. Esetünkben ez a rész (többek között) azért vastagszik meg, mert innen erednek a mellkas és a hasfal légzőizmait ellátó idegek, amelyek a beszédhez szükséges finom légzőmozgások kivitelezésében működnek közre. Nélkülük, így az elmélet, aligha lehetséges tagolt beszéd. A leletek gerinccsatornájának tanulmányozása arra a megállapításra vezetett, hogy a H. sapiens és a H. neanderthalensis esetében a vastagodás megfigyelhető, a H. ergaster esetében azonban nem. Ráadásul a nairokotomei fiú kőszerszámai sem árulkodnak különösebb technológiai fejlődésről az egymillió évvel korábban élt H. habilishoz képest. Nem nagyon találunk tehát olyan viselkedés-vagy életmódbeli újdonságot, amit a H. ergaster kétségtelenül újszerű anatómiája magával hozott volna. A paleoantropológusok ma úgy

vélik, hogy az első kőszerszámok készítői nem a Homo genus tagjai voltak, hanem két lábon járó majmok. (Szűkebb értelemben véve, mert hiszen alapjában véve mi is azok vagyunk.) Ebből az az – első hallásra talán meglepő – általános tanulság is megkockáztatható, hogy az új technológiák nem feltétlenül egy-egy új faj kialakulásával jelentek meg. Az új technológiai fogásokat mindig egy már meglevő faj egyedei találták fel, amit egy következő faj átvehetett tőlük és továbbfejleszthetett. A két fejlődési fokozat – amit ma két különböző fajnak tekintünk – közötti átmenet pedig vagy nem is létezett, vagy csak rövid ideig és kevés egyeddel képviselve, így elég kicsi az esélye, hogy azok bármit is feltaláltak volna. Márpedig a találmányokat mindig egyedek találják fel. Így már nem is annyira meglepő, hogy a H. ergaster is ugyanazokat a kőeszközöket készítette, mint elődfajai sok százezer évvel korábban (Tattersall 2012). További érv a H. ergaster magasrendű szellemi képességei ellenében, hogy a nairokotomei fiú felkar-és combcsontjai szokatlanul vastag falúak, legalábbis a mai ember viszonylatában. A mi csontjaink is megerősödhetnek, ha sokat használjuk őket, így például a vívók és teniszezők jobb (vagy ha balkezesek, akkor bal) karjának csöves csontjai kimutathatóan vastagabb falúakká válnak, az űrállomáson hosszan tartózkodó asztronautákéi pedig mérhetően leépülnek. Azonban még a fizikailag igen aktív mai vadászó-gyűjtögetők csontjai sem közelítik meg azt a vastagságot, ami a H. ergasterre és a még nála is régebbi fajokra jellemző. Ez arra utal, hogy a nairokotomei fiú rendkívül masszív csontjain lenyűgöző teljesítőképességű izmok tapadtak, és életvitelében a fizikai erő igen nagy szerepet játszott. Ez a szellemi képességek kisebb szerepét húzza alá. Eleink szerszámkészítési technológiája hosszú változatlanság után az 1,5-2 millió évvel ezelőtti Afrikában indult fejlődésnek. Egy- (vagy talán két)millió évig a szerszámkészítés egyetlen célja egy vágásra jól használható, éles szélű szilánk lehasítása volt, az új szemlélet azonban a lehasított és a maradék kődarab alakjának is jelentőséget tulajdonított. Az így készült, határozott formával rendelkező szakócák legkorábbi darabját Kenyában lelték meg, kora 1,78 millió év. Jól elhelyezett ütések sorozatával készültek, megjelenésükben lapos cseppformára emlékeztetnek. Jellemző hosszuk 20 cm körüli, a korábbi kőszilánkokhoz képest valóságos óriások. A szakóca megint csak annyira bevált, hogy újabb egymillió évig senki nem látta szükségét, hogy változtasson rajta. A mai kutatók elkészítették saját darabjaikat, és kipróbálták azokat

különböző célokra, hogy lássák, melyik milyen módon koptatja őket. A tesztek eredményeit az ősi szakócák kopásmintáival összehasonlítva arra következtettek, hogy őskori felhasználóik faágak levágására, hússzelésre és az állati bőrök belső felületéhez tapadó zsírréteg lekaparására egyaránt igénybe vették e sokoldalú eszközt (Tattersall 2012). Az újszerű technológia kivitelezéséhez újszerű kognitív képességekre volt szükség. A H. ergasternek (vagy erectusnak) hibátlan, repedésektől mentes, homogén nyersanyagot kellett választania, és még mielőtt nekilátott volna a munkának, képzeletében látnia kellett az elkészíteni vágyott formát. Ez jóval több, mint amit a megelőző egymillió év szerszámkészítőinek tevékenysége megkívánt, nevezhetjük akár kognitív ugrásnak is. Egy további jelentős különbséget szintén meg kell említenünk, már ami a készítés körülményeit illeti. A korábbi kőszerszámok mindig a tetemek feldarabolási helyén készültek a hominidák által magukkal vitt kődarabokból. Az új típusú eszközök elkészítésére ezzel szemben egy külön helyen, sokszor a megfelelő nyersanyag-lelőhelyek közelében került sor. Olyan hatalmas mennyiségben állították elő őket, hogy a kenyai Olorgesailie térségében szakócák ezreire bukkantak a régészek. Ebben az akkori hominidák eltérő élethez való hozzáállása is tükröződik, és nem merész a következtetés, hogy talán a csoporton belüli specializálódásra utal. A szakócák legvalószínűbb készítőjének töredékes csontmaradványai ugyancsak előkerültek, agyának térfogata 800 cm³ körüli lehetett (Tattersall 2012). A hominidák agytérfogata az utóbbi kétmillió évben látványos növekedésen ment keresztül. Az ausztralopithecinák korában az agyak mérete szinte stagnált,a későbbi egyedek koponyája alig valamivel nagyobb űrtartalmú, mint a legkorábbiaké. A jellemző tartomány meglehetősen szűk, 400-550 cm³ közötti. 2 millió évvel ezelőtt tehát még gyakorlatilag az emberszabásúak tartományában jártunk, aztán egymillió évvel ezelőttre megkétszereződött, azóta pedig még egyszer megkétszereződött a jellemző agytérfogat. A Homo genuson belül legalább három, egymástól független fejlődési vonalon is megfigyelhető ez a tendencia. A legkorábbi, 1-1,5 millió éves jávai H. erectus-leletek koponyái 800-1000 cm³-es űrtartalomról tanúskodnak, egy nagyjából 250 000 éves populáció már a 917-1035 cm³-es,egy másik, talán 40 000 éves csoport koponyái pedig a 1013-1251 cm³-es tartományban mozogtak. Saját fajunk a H. neanderthalensisszel közös ősön osztozott jó félmillió

éve, s ezután mindkét vonal egymástól függetlenül növelte agyméretét. A 600 000 éves neandervölgyi-koponyák űrtartalma 1125 cm³-től 1390 cm³ig terjedt, de a faj kései egyedei az 1487 cm³-es átlagot is elérték. Mivel a H. erectus a trópusi Kelet-Ázsiában élt, a neandervölgyi a fagyos északon, saját fajunk pedig sokáig Afrikában, nehezen tudunk elképzelni olyan éghajlati tényezőt, amely a mindhárom csoportban bekövetkező térfogat-növekedésért felelős lehetne (Tattersall 2012). Ami a kőeszközkészítést illeti, egyáltalán nem olyan magától értetődő képessége ez az emberféléknek, mint gondolnánk. Még Kanzival, a rendkívül értelmes bonobóval sem sikerült elsajátíttatni a kőeszközök pattintásának módját. A kudarcban annak is szerepe lehet, hogy az emberszabásúak hajlítóizmai rövidebbek a feszítőknél, ezért számukra a kézfej és az ujjak egyidejű kinyújtása lehetetlen. Ez megnehezíti az eszközkészítést, ahol a kövek kívánatos pozícióban tartása és a megfelelő irányból ütés kulcsfontosságú. Viszont Kanzi gyorsan megtanulta, hogyan lehet egy madzagot éles kővel átvágni, hogy hozzájusson az élelemhez, s végül arra is rájött, hogy egy sziklát a földhöz vágva széttörheti azt, és a darabok között kedvére válogathat az élesebbnél élesebb szilánkok között (Tattersall 2012). Ugyanakkor napjaink gyűjtögető-vadászó népei között is vannak olyanok, akik soha nem készítettek kőből szerszámokat. Ilyen a thaiföldi mlabri nép, amely minden eszközét fából vagy bambuszból állította elő. Ma viszont már ők is javarészt fémtárgyakat használnak (Trier 2008). A kőeszközkészítés tehát nem egyenlő az eszközkészítéssel, és ha az előbbiben nem is, utóbbiban egyes nem emberi fajok ugyanúgy jeleskednek. Szinte nem múlik el hónap anélkül, hogy az emberszabásúak viselkedésében fel ne fedeznének valamit, amit addig a Homo sapiens megkülönböztető jegyének, kizárólagos faji jellemzőnknek tartottunk. A közelmúlt egyik ilyen felfedezése a szenegáli Fongoliban, hogy csimpánzok hegyes botokat lándzsaként használva alvó fülesmakikat (kis termetű, éjszakai életmódú főemlősöket, amelyek a nappalt gyakran faodvakban alva töltik) zsákmányolnak. Nemcsak hímek, hanem nőstények és a fiatalok is előszeretettel fegyverkeznek fel lándzsával, és döfködik azt odvakba abban a reményben, hogy megsebzik a bent tartózkodót. Az egyetlen eddig megfigyelt – a vadász szempontjából – sikeres esetben a magatehetetlen állatot kézzel húzta ki a nőstény csimpánz, és félrevonulva, egyedül fogyasztotta el. Azonban a

kutatók szerint 22 próbálkozásból csak 1 végződik ilyen eredménnyel. Fontos körülmény, hogy a vadászathoz használt lándzsákat maguk készítik el letört ágakból úgy, hogy lehántják róluk a kérget, és a végüket fogaikkal faragják hegyesre (Tattersall 2012). Szintén új megfigyelés, hogy csimpánzok keményebb héjú diók feltöréséhez egy nagyobb kődarabot használnak üllőként, s ez a módszerük archeológiai bizonyítékok szerint legalább 4300 éves múltra tekint vissza (uo.).

Ádám és Éva A hagyományos anatómiai vizsgálatok és az izotópos elemzések után az elmúlt évtizedekben a genetikai vizsgálatok is bekerültek a paleoantropológia fegyvertárába. Az egyik elterjedt módszer az ásatásokon előkerült csontok mitokondriális DNS-ének (mtDNS) kivonásán és bázissorrendjének meghatározásán alapszik, amelyet mai emberpopulációkban talált megfelelőivel hasonlítanak össze. (Erre láttunk példát a neandervölgyiek kapcsán.) Minél nagyobb különbséget találni mtDNS-szakaszaik nem kódoló szakaszai között – és ilyen alkotja a kb. 16 000 bázispárból álló, gyűrű alakú nukleinsav-molekula túlnyomó részét –, annál régebben válhatott el a két csoport fejlődése. Mivel a zigóta mtDNS-tartalma szinte kizárólag a petesejtből származik (a hímivarsejt kevés mitokondriuma is jórészt kívül reked a megtermékenyülő petesejten), ezzel a módszerrel a női egyedek leszármazási vonalát lehet nyomon követni. 1987-ben ezzel az eljárással sikerült kideríteni, hogy a ma a Földön élő összes ember utolsó közös női őse, ha úgy tetszik, ősanyja (a szakirodalomban a „Mitokondriális Éva” kifejezés terjedt el) nagy valószínűséggel 200 000 éve élt Afrikában. Később az időpontot 150 ezer (Stringer–Andrews 2005), majd 140 ezer évre (Dawkins 2004) módosították. Becslések szerint kb. a tízezredik ükanyánk lehetett, de talán még annyi sem (a Newsweek 1988. január 11-i számát idézi McKie 2000), így mindnyájan közeli rokonainkat tisztelhetjük – egymásban. Egyúttal arra is fény derült, hogy a mai humán népesség mtDNS-e meglepően hasonló (Stringer–Andrews 2005), genetikai értelemben szinte klónok vagyunk (McKie 2000). A legváltozatosabb mtDNS-sel az afrikai népek rendelkeznek, ami egyértelműen afrikai eredetünk mellett szól: az ő mtDNS-üknek volt a legtöbb ideje arra, hogy mutációkat halmozzon fel magában. Későbbi kutatások azt is kiderítették, hogy az afrikai populációk

béta-globulin- és CD4-génjeikben, valamint a 21. kromoszóma egy szakaszán is több változatosságot hordoznak, mint a más kontinensekről származók. A közös ősanya feltételezése nem jelenti egyúttal annak feltételezését is, hogy akkoriban Éva (és esetleg Ádám) volt(ak) az egyetlen ember(ek). Számos más ember is létezett, csak éppen Éváén kívül egyikük származási vonala sem maradt fenn máig (Wells 2002). Volt sok más nő, legtöbben nyilván többszörös anyák, sokaknak unokáik, dédunokáik is születtek, de származási vonalaik egyszer csak utód nélkül értek véget, legalábbis ami a mitokondriális DNS-üket illeti.1 Talán még a történelem előtti időkben, de az is lehet, hogy utolsó ivadékaik a thermopülai csatában lelték halálukat i. e. 480-ban. Ellentétben Éva asszony mitokondriális leszármazási vonalával, akinek utódai, ön és én, ma is létezünk. 2000-ben végül Éva párja, Ádám is „megszületett”: a Nature Genetics c. tudományos folyóirat húsz szerzője – köztük Wells – az Y-kromoszóma polimorfizmusa alapján megállapította, hogy minden ma élő ember legutóbbi közös ősapjának valahol Afrikában kellett élnie kb. 59 000 évvel ezelőtt. Mitokondriális Éva és Y-kromoszómás Ádám valós személyek voltak, de a kettejüket elválasztó mintegy 80 ezer év lehetetlenné tette, hogy találkozzanak egymással. Wells szerint a dátumokból adódik a következtetés, hogy az ember nem hagyta el Afrikát 60 ezer évnél korábban (Wells 2002). A genetikusok korán felfigyeltek arra az érdekes körülményre, hogy az egyes populációk között az Y-kromoszóma nagyobb változatosságot mutat, mint a mitokondriális DNS. A jelenségnek, mint kiderült, semmi köze az ember biológiájához, teljes egészében kulturális sajátságunknak köszönhető. Az ok neve patrilokalitás, ami annyit tesz, hogy házasság esetén a nő elhagyja saját családját, s a férfiéhoz költözik. A családalapítás e módja nem kizárólagos, de a társadalmak 70%-ában így történik, s nemzedékeken keresztül folytatva a hagyományt a génjeinken is rajta hagyja a nyomát (Wells 2002).

Éntudat Az emberszabásúaknak önmaguk tükörben való megpillantására adott reakcióit elsőként valószínűleg Charles Darwin vizsgálta a londoni

állatkert orangutánjain. Száz évvel később a pszichológus Gordon Gallup végzett hasonló kísérleteket, és megállapította, hogy a legtöbb állat idegen fajtársát véli felismerni saját tükörképében. Velük ellentétben a csimpánzok – a többnapos megfigyelés során – egyre több önmagukra irányuló mozdulatot tettek, míg a tükörkép kiváltotta szociális reakcióik száma csökkent. Amikor altatásban arcukra piros foltot festettek, majd felébredésük után a tükör elé engedték őket, akkor a magukra – különösen a piros foltra – irányuló viselkedésformáik intenzitása megnövekedett. (Ritkán teszik hozzá a kísérletről szóló beszámolók, hogy a tükörrel való előzetes ismerkedés nélkül a csimpánzok nem mennek át a teszten.) Az embergyerekek általában 18-20 hónapos koruk utánra lesznek képesek felismerni tükörképüket, a csimpánzoknál pedig szinte a felnőttkor eléréséhez kötött a siker. Az újabb kísérletekben más emlősökkel is megismételték a tükörkép-felismerési (mirror selfrecognition, MSR) tesztet, és a bonobók, orangutánok, gorillák egyedeinek legtöbbje sikeresen vette az akadályt (noha nem mindegyik). A nem emberszabásúak közül eddig egyedül az elefántok, a delfinek és egyes madarak bizonyultak képesnek arra, hogy tükörképükben önmagukat felismerjék. Hogy pontosan mit is állapítunk meg vele, abban még vita van, de talán kifejezhetjük úgy, hogy a teszten átment állatok képesek önmagukat figyelmük tárgyává tenni. Érdekes azonban, hogy az MSR-teszt végeredménye – hogy rendelkezik-e egy faj éntudattal vagy sem – nem feltétlenül von maga után gyökeresen eltérő viselkedést (Tattersall 2012). Tágabb értelemben minden élőlénynek van valamiféle éntudata, hiszen minden egyed életben maradásának feltétele, hogy érzékelje és nyomon kövesse a testén kívüli eseményeket. Ugyanakkor jelen tudásunk szerint az is igaz, hogy az emberi faj egyedei olyan módon vannak tudatában saját létezésüknek és a rajtuk kívüli világtól való különbözőségüknek, ami egyedülálló az állatvilágban. Ezt a fajta tudást az emberi elme szimbolikus működési módja teszi lehetővé, amellyel a minket körülvevő – és a bennünk levő – világot gondolatban részekre bontjuk, és e részekhez hangsorokat rendelünk. E hangsorokat aztán – a csoport tagjai által ismert szabályok alapján – közlendőnknek megfelelő sorrendbe rendezzük, amivel a valóság visszaadására vagy alternatív valóságok megalkotására (és továbbadására) válunk képessé. Ez a minőségileg új képesség egyszeri esemény során jött létre (Tattersall 2012). Ugyanakkor Diamond (1992) emlékeztet arra, hogy a jelbeszéddel

vagy billentyűk lenyomásával gondolataik kifejezésére megtanított emberszabású majmok kétségtelenül a szimbolikus kommunikáció egy formáját alkalmazzák. A csimpánzok kognitív funkcióinak kimagasló kutatója, Daniel Povinelli néhány éve mégis abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy a csimpánzok nem képesek társaiknak gondolatokat és érzéseket tulajdonítani (idézi Tattersall 2012). E néhány állásfoglalásból is kitűnik, bizonyos kérdésekben mekkora különbség lehet az egyes kutatók nézete között. E véleménykülönbségek hátterében valószínűleg az áll, hogy mi, emberek nem vagyunk képesek elképzelni semmiféle,a miénktől különböző tudatot. Fogalmunk sincs, hogy milyen egy másik élőlénynek lenni (Tattersall 2012), és ezért inkább hajlunk arra, hogy kétségbe vonjuk más fajok (magas szintű) tudatosságát, mint hogy elismerjük a saját megismerőképességünk korlátait.

Szociális képességek, részvét a csoporttagok iránt Az állati empátia kérdése külön is szóba kerül az Erkölcs és civilizáció című könyvemben, de e helyütt is fontos megismernünk egy főáramú antropológus véleményét a dologról. Abban nincs vita, hogy az ember minden társadalomban mutat legalább némi érdeklődést társai jóléte iránt, viszont ez a csimpánzokról – Tattersall szerint – nem mondható el. (Az előbb említettük, mennyire szelektív lehet a kutatók látásmódja is olykor, íme, egy újabb példa.) Ugyanakkor ő is elismeri, hogy a csoporttagok agressziójának áldozatul esetteket néha vigasztalni próbálják, ami − empátiára utal. Ennek fokát több olyan kísérletben is vizsgálták, amelyben a kísérleti csimpánz kétféle jutalmazás közül választhatott: vagy csak ő kapott ajándék eledelt, vagy egy társa is. Az általa kapott jutalom mennyiségében és minőségében nem volt különbség a két eset között, tehát ha a másik csimpánznak is kedvező lehetőséget választotta, az számára sem előnnyel, sem hátránnyal nem járt. A kísérleti alanyok ennek ellenére jórészt véletlenszerűen választottak a két lehetőség között. Tattersall úgy gondolja, hogy a H. ergaster már e tekintetben (is) felette állhatott a csimpánzoknak. Meglátása szerint a vadonban megsebesült mai csimpánzok nem számíthatnak arra, amiben annak a dmaniszi fogatlan erectusnak része volt, aki csak a fajtársak hathatós közreműködésével élhette túl fogai korai elvesztését. Mai

emberszabású rokonaink nem rendelkeznek megfelelő technológiával ahhoz, hogy hasonló helyzetbe került társaikon segítsenek,a valamikori grúz erectus-populáció tagjai viszont úgy is ki tudták fejezni részvétüket, hogy megfelelően előkészített táplálékkal látták el a szerencsétlenül jártat (Tattersall 2012). Legközelebbi rokonainkkal egyéb szempontból is érdemes összehasonlítást tennünk. A mai emberszabású majmok, bár hozzánk hasonlóan rendelkeznek orsóneuronokkal (spindle neurons), ezek száma bennük jóval kevesebb. (Az orsóneuronok a bizalom, az együttérzés, a bűntudat és más komplex érzelmek kialakulásáért felelős agyterületek ritkán – szinte csak az emberfélékben – megtalálható sejttípusai. Újabban azonban fogascetekben és elefántokban is felfedezték, s kiderült, előbbiekben számuk háromszorosa az emberének.) E neuronok jelentőségén a tudósok még vitatkoznak, egy lehetséges funkciójuk, hogy nagy sebességű kapcsolatot létesítenek előfordulási területeik és az agy előzetes tervezéssel foglalkozó részei között. Ki tudja, talán e neuronok nagy száma teszi lehetővé a váratlan szociális helyzetekhez való gyors alkalmazkodásunkat. Kutatók azt is feltételezik, hogy az orsóneuronok a nagy agymérethez való alkalmazkodás jelei, és konvergens evolúció során alakultak ki.123 Mindenesetre azt már biztosan tudjuk, hogy az ember nagyobb viselkedési repertoárja nem pusztán a nagyobb agytömeg folyománya, és nem is köthető egyetlen agyterülethez. Ennek ellenére a legtöbb agykutató egyetért abban, hogy a prefrontalis kéreg különösen fontos szerepet játszik az agy egyéb területeiről befutó információk integrálásában,és a filogenetikailag ősibb területek működésének koordinálását végezve valószínűleg a legfelsőbb irányító feladatát tölti be. Norman Geschwind neuroanatómus még az 1960-as években vetette fel, hogy a tárgyak megnevezésében kulcsfontosságú agyterület talán a fali lebeny gyrus angularisa lehet, amely a nyakszirti és a halántéklebenyek határán elhelyezkedve az e területek közötti kapcsolattartáshoz előnyös pozícióban helyezkedik el. Agyi képalkotó eljárásokkal újabban kimutatták, hogy metaforák értelmének felfogásakor aktivitása növekszik, márpedig ez a fajta tevékenység minden nyelvi képesség alapja. Érdekes körülmény, hogy a gyrus angularis az emberen kívül az összes többi főemlősben csökevényes vagy teljesen hiányzik. Ami viszont sajnálatos, az az, hogy a fosszilis koponyák belső felületén szinte lehetetlen benyomatának azonosítása, így nem tudjuk, hogy őseink közül melyik milyen fejlettségű gyrus angularisszal rendelkezett (Tattersall 2012).

A szimbolikus gondolkodásmód és a nyelv A nyelv és feltétele, a szimbolikus gondolkodásmód már többször szóba került. Ennek kialakulása kétségkívül minőségi ugrást jelentett, ami nem a H. sapiens anatómiai faji megkülönböztető jegyeinek megjelenése idejére, hanem jóval későbbre tehető. Ennek egyik első jele – Tattersall (2012) szerint – az a 100 ezer éves izraeli ékszer (hogy tényleg az-e, még vitatott), amely megfestett, átlyukasztott és valószínűleg gyöngyök módjára felfűzött tengeri csigaházakból állott valamikor. A későbbi leletek egyre meggyőzőbbek, és ma úgy gondoljuk, hogy az új gondolkodásmód térhódítása 75 ezer (Stringer–Andrews 2005), legkésőbb 50-60 ezer éve következett be (Tattersall 2012), míg jellemző anatómiai jegyeink ennél legalább százezer évvel idősebbek. A régről ismert barlangfestmények ugyanakkor meglepően fiatalok, a legidősebbek kora Nyugat-Európában mintegy 30 ezer év (Stringer–Andrews 2005), ezek tehát korántsem az első megjelenési formái az új gondolkodásmódnak. A legtöbb főemlősfaj – az emberi szemnek legalábbis – pusztán szőrzete színében, fülkagylója méretében vagy hangadásában különbözik közeli rokonaitól, csontvázaik eltérése minimális. Nem így az ember, amelynek csontjai jelentős morfológiai változásokon estek át fajunk rövid története során. Semmi nem támasztja alá azt a vélekedést, hogy fokozatosan, hosszú idő alatt váltunk azzá, akik vagyunk. Jelentős módosulások történtek rövid idő alatt, bár ezek kis genetikai változásoknak köszönhetően következtek be – vélekedik Tattersall (2012). Sok kutató van azon a véleményen − és ez némely eddigi megállapításunknak ellentmond −, hogy agytérfogatunk növekedési üteme nem volt egyenletes, hanem történetünk mérföldkőnek számító fegyvertényeit – az első eszköz elkészítését, a húsevés rendszeressé válását, a társas kapcsolatok bonyolultabbá válását – az agyméret hirtelen megnövekedése előzte meg (McKie 2000). A szimbolikus információfeldolgozás megjelenése ugyanakkor nem szükségszerű következménye a fejlődésnek, ami egy bizonyos agytérfogat felett automatikusan bekövetkezik, hiszen a neandervölgyi ember miénknél is méretesebb agyával nem hagyott maga után erre utaló jeleket. Ráadásul a crô-magnoni idők óta a H. sapiens agya is mintegy 10%-os zsugorodáson ment keresztül, és még mindig bőven a szimbolikus tartományban vagyunk. Valószínűleg a válasz inkább az agy belső huzalozásában keresendő, aminek megváltozását a paleoneurológusok

eddig nem voltak képesek kimutatni. Igazából még abban sem sikerült egyetértésre jutniuk, hogy az agykoponya belső felületén hagyott lenyomatok apró különbségei tükröznek-e funkcionális eltéréseket (Tattersall 2012). A háziasítással egyébként más állatfajokban is együtt járt az agyméret csökkenése, a lónál például 16, a disznónál 34, a kutyánál 10 százalékos zsugorodást állapítottak meg. A kutya és az ember agyának egyébként más-más területei fejlődtek vissza, ami a két faj kodependens fejlődésére, specializációjára utal (Grandin–Johnson 2005). Lehetséges lenne, hogy százezer év alatt nem jelenik meg a beszéd, holott annak anatómiai feltételei – és tételezzük fel, hogy neurális feltételei is – már régóta rendelkezésre álltak? Elképzelhető, hogy egy ilyen hasznos képesség százezer éven át parlagon heverjen, és csak utána fedezze fel a birtokosa, hogy mire lehet használni? Tattersall szerint ezekre a zavarba ejtő kérdésekre „igen” a válasz. A mutációk ugyanis sosem egy bizonyos helyzethez való alkalmazkodás végett jönnek létre, hanem csak később derül ki, hasznosak voltak-e vagy sem. A madarak őseinek tollai például már sok millió évvel azelőtt kialakultak, hogy tulajdonosaik először „gondoltak” volna arra, hogy repülést kíséreljenek meg segítségükkel. A szárazföldi állatok futásra később oly alkalmasnak bizonyuló végtagjaik csökevényeire már akkor szert tettek, amikor még javában a vizek lakói voltak, és fejükben még nem fordult meg komolyan annak tartós elhagyása. Az egyszer kialakult sajátságok néha sokáig várnak, mire igazi hasznosítási területüket megtalálják, és ez valószínűleg így volt az ember szimbolikus képességeivel is – állítja Tattersall (2012). Gondolatait a magam részéről annyival kiegészíteném, hogy a madarak tollai és a többi anatómiai jelleg azért nyilván nem egyszerre, teljes mai valójában jelent meg, hanem fokozatos tökéletesedés és a szelekció folyamatos megerősítése kellett kifejlődésükhöz. A madártollról már jóval azelőtt kiderült, hogy (sikló)repülésre és hőszigetelésre alkalmas, mint hogy mai megjelenését elnyerte volna. Az artikulált beszédhez egyéb anatómiai jellegzetességek is szükségesek lehettek, így például a sokak által kulcsfontosságúnak tartott, mélyen elhelyezkedő gége (larynx), amely fölött így a garat (pharynx) hosszú légoszlopa alakulhatott ki, lehetőséget adva frekvenciatartományok széles skálájának megszólaltatására. Ezeknek az anatómiai újításoknak azonban hátrányaik is lehettek, amelyek

kialakulásuk idején – ha igaz Tattersall elképzelése a felhasználási módok kései megtalálásáról – nem kerültek előtérbe. A hátrányok közül említést érdemel a fogak összezsúfolódása, amit rövid, lapos arcunknak köszönhetünk, és a félrenyelés fokozott veszélye, ami pedig annak elkerülhetetlen velejárója, hogy a levegő és a táplálék útja hosszú szakaszon keresztezi egymást. (A kis falatjairól híres Japánban évente négyezren halnak fulladásos halált emiatt.) De talán mégsem voltak olyan súlyosak ezek a hátrányok, vagy az új testforma egyéb tulajdonságaiból következő, velük egyszerre megjelenő előnyök (pl. az energetikailag hatékony két lábon járás) háttérbe szoríthatták őket (Tattersall 2012). Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a szimbolikus gondolkodásmód nem jelent meg azonnal, modern anatómiai jegyeinkkel együtt (erről tanúskodik fajunk sikertelen korai áttelepülési kísérlete is Európába). Talán egymástól függetlenül több populáció is elkezdett szimbolikusan gondolkodni, de az is lehet, hogy csak egy, ahonnan aztán mindenfelé elterjedt (Tattersall 2012). Amikor őseink megkezdték a körülöttük levő tárgyak és jelenségek elnevezését, és a rájuk kitalált hangsorok szabályok mentén történő sorba rendezését, akkor nemcsak annak leírására váltak képessé, hogy milyennek érzékelik a világot, hanem arra is, hogy még milyen is lehetne. Ma mindnyájunk tudata így működik, és el sem tudjuk képzelni a nyelv nélküli állapotot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nyelvnélküliség feltétlenül egyszerű tudati működést jelentene. Hiszen a Homo genus történetének legnagyszerűbb újításai közül számos ilyen üzemmódban született, gondoljunk csak a tűz megszelídítésére, a több darabból álló eszközök vagy a legelső kunyhók feltalálására. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a szimbolikus gondolkodásmód megjelenésével látásmódunk új dimenziót nyert, és a szavak manipulálásának képessége „kiterjesztette és felszabadította az elménket”. Az ember mentális működése ma is egyfajta kötéltánc a szimbolikus és az intuitív között. Szimbolikus képességünk értelmünk forrása, míg az intuitív a racionális és az emocionális különös ötvözete, kreativitásunk kútfeje. A kettő páratlan kombinációja tett bennünket a természet megállíthatatlan, de tökéletlen erejévé – fogalmaz Tattersall (2012). (E kétségkívül nagy horderejű változás egy más eredménnyel záruló megközelítésére a könyv további részeiben teszünk kísérletet.)

Említettük, hogy a genetikusok mellett a nyelvészek is megpróbálkoztak a népek terjedésének rekonstruálásával. Először a szavak alakulásának nyomon követését tűzték ki célul, de a kutatások során kiderült, hogy azok ehhez túl gyorsan változnak: öt, legfeljebb tízezer év, és a szavakra már rá sem lehet ismerni. Vannak ugyan olyan szavak, amelyek a legtöbb nyelvben univerzálisan előfordulnak, mint például a mama, papa. Ezek valóban lehettek a tízezer évvel ezelőtt beszélt ősnyelv szókészletének részei, valószínűleg azért, mert genetikailag-anatómiailag ezek kiejtése esik a legkevésbé nehezünkre (Wells 2002). Atkinson 2011-ben végül új eljárással rukkolt elő a Science hasábjain (idézi Tattersall 2012). Szavak helyett az azokat felépítő fonémák számát vizsgálta, és érdekes összefüggésre lett figyelmes: minél messzebb él egy nép Afrikától, nyelvének szavai annál kevesebb fonémából épülnek fel. A legősibb afrikai nyelvek beszélői akár 100-nál is több fonémát használnak (a szan !xu nyelv például 141-et: Wells 2002), az angolok 45-öt (Diamond 1997 szerint 40-et, Wells 2002 szerint 31-et), míg a hawaiiak, az utolsóként benépesített szigetek egyikének lakói csak 13-at. Az új elmélet szerint akár a génváltozatok, a fonémák is a sorozatos alapító hatásnak estek áldozatul. Az új élőhelyeket mindig egy kis különítmény hódítja meg, akik sem szülőpopulációjuk összes genetikai változatosságát nem birtokolják, sem nyelvük teljes gazdagságát nem viszik át új hazájukba. Atkinson tanulmányában kb. 500 nyelvet vizsgált meg, és úgy tűnik, a fonémák és a gének terjedése ugyanazt az elvet követi. A nyelvek terjedésének közös kiindulási pontjául Délnyugat-Afrikát jelölte meg, ami egybevág a modern genetikai vizsgálatok egyikének következtetéseivel. Valószínűleg tehát nemcsak az emberi faj, hanem az összes ma élő nyelv is egy közös ősre vezethető vissza, amelyek hazája egyaránt Afrika (Tattersall 2012), ezen belül is Dél-Afrika. Az mtDNS, illetve az Y-kromoszóma genetikai kutatása és a nyelvészet eredményei tehát egyaránt arra mutatnak, hogy az ott élő szanok őseink legközelebbi fennmaradt rokonai (legalábbis valószínűleg a legkisebb mértékben megváltozottak). Mai elterjedési területük ugyan a kontinens déli részén fekvő Kalahári sivatagra korlátozódik, de a mezőgazdaság előtti időkből származó csontvázaik Etiópiából és Szudánból is előkerültek. Ez arra utal, hogy a csettintő nyelvet beszélő szanok lakhelye valamikor Namíbiától a Nagy-hasadékvölgyig húzódhatott, és valószínűleg csak a közép-afrikai bantuk szorították őket mai otthonukba.

A szanok egyébként meglepő módon nem tipikusan afrikai megjelenésűek, bőrük viszonylag világos, szemükön mongolredő húzódik. Utóbbi alapján egyes antropológusok arra következtetnek, hogy a keleti népeknél is megfigyelhető mongolredő ősi sajátság lehet, amely az europid és a bantu népekből másodlagosan veszett ki. Ha az elmélet igaz, akkor Évát és talán Ádámot is színes bőrűnek és „ferde szeműnek” kell elképzelnünk. Ádám a mai holland férfiak 1,83, a japánok 1,7 és a pigmeusok 1,5 m-es átlagmagasságából nem lógna ki, valószínűleg inkább a nagy termetű kategóriába tartozna. Kb. 60 000 éve élt, azaz 24 éves generációs időt feltételezve kb. 2500 nemzedékkel ezelőtt (Wells 2002, Stringer–Andrews 2005). Ön és én tehát legalább 2500-adik fokú unokatestvérek vagyunk, de honfitársak lévén rokonságunk valószínűleg ennél is jóval közelebbi: genetikai bizonyítékok szerint Nyugat-Európa férfijainak utolsó közös ősapja úgy 30 000 évvel ezelőtt élhetett (Wells 2002). Ha a nyelv megszületésének módját és körülményeit pontosan nem is ismerjük, elképzelésében segítségünkre lehet két jól dokumentált eset. Az egyik főszereplői süketnek született nicaraguai gyerekek, akiket az 1970-es években a számukra létesített iskolákba gyűjtöttek össze. Mihelyt felismerték, hogy végre megértő sorstársakra leltek, közös, csak általuk értett jelnyelvet fejlesztettek ki, amely semmiféle rokonságot nem mutatott a környezetükben beszélt spanyollal. A másik, még megindítóbb eset egy süket fiú, Ildefonso története, aki csak 27 évesen, hozzáértő szakember kezei közé kerülvén ismerte fel, hogy a tárgyaknak neveik lehetnek. Susan Schaller jelnyelvszakértő róla írott könyvében (Man Without Words, Szavak nélküli ember) érzékletesen írja le mind saját megdöbbenését, mind a fiatalember traumatikus érzéseit, amikor hirtelen felfogta a nyelv mibenlétét. Schaller szerint egyes embertársaink teljesen épelméjű, intelligens, de nyelvet nélkülöző állapota gyakoribb lehet, mint eddig gondoltuk, látszólagos ritkaságát inkább a felismerés hiányának köszönheti (mindkettőt idézi Tattersall 2012). A könyv főhőse hasonló sorsú siketek kis közösségéből került Schallerhez, akikkel korábban utánzásos kommunikációt folytatott. Ahelyett, hogy szavakat mondatokká fűztek volna, eljátszották azt a cselekvéssort, amit el akartak mesélni egymásnak. Ez a kommunikációs forma annyira nehézkes volt, hogy miután megismerkedett a jelnyelvvel, többé nem volt hajlandó alkalmazni, és még addigi barátaival is nagyrészt megszakította a kapcsolatot. Sőt, még attól is vonakodott, hogy a kutatóknak a nyelvnélküliség állapotáról

meséljen. (Egyes feltételezések szerint a delfinek kommunikációja ugyanazon az elven alapszik, mint e nyelvnélküli fiataloké.) Mindezekkel együtt is az Tattersall álláspontja, hogy a százezer évvel ezelőtti Homo sapiens és a H. neanderthalensis tökéletesen jól elboldogultak nyelv nélkül, és korántsem éltek nyomasztó kognitív sötétségben. Életük komplexitása akkoriban bármely más élőlényét meghaladta, és mint fajok kifejezetten sikeresek voltak. Teljesen világos, hogy intuitív megismerés, mentális tisztaság és komplex életforma lehetséges az általunk használt nyelv hiányában is. Amelyet egyébként – veti fel az antropológus – talán a régmúltban is az újra mindig oly fogékony gyerekek találtak ki. Ők ma is rendelkeznek még az összes fonéma kiejtésének képességével, ami azért fontos, mert minden nyelv eltérő hangkészlettel rendelkezik (Diamond 1997). A nyelvhasználatnak persze hátrányai is lehetnek – mind közül talán az a legnagyobb, ha a másik a miénket nem ismeri –, mégis valószínű, hogy előnyei kompenzálták ezeket, és ismerete gyorsan végigszaladt a birtoklására anatómiailag alkalmas populációkon (Tattersall 2012). Lehetetlen ennek kapcsán nem megemlíteni Jill Bolte Taylor neuroanatómus esetét, aki 37 évesen egy sztrók miatt elvesztette beszédképességét, s vele együtt összes emlékeit is. Meglepetten vette tudomásul, hogy csak a jelen létezik számára, de e veszteségeket érdekes módon a béke és az őt körülvevő világgal való egység intenzív érzése kísérte. Úgy tűnik, hogy a nyelv nemcsak lehetővé tette számára a világtól való eltávolodást, önmaga objektiválását és a többi létezőtől való elhatárolódását, hanem egyenesen kényszerítette erre; és épp ez emberi mivoltunk lényege – értékel Tattersall. (Dr. Taylor esetével A fenntarthatóság pszichológiája, a többi állatfajtól való különbözőségünkkel vagy inkább hasonlóságunkkal, „emberi mivoltunk lényegével” pedig az Erkölcs és civilizáció című könyvemben részletesebben is foglalkozom.)

Szimbolikus gondolkodásmóddal a jövőbe? Munkamemóriájuk nagysága tekintetében őseink messze elmaradtak tőlünk, de legyen a különbség bármennyire nagy, akkor is csak fokozatbeli. S ugyanezt gondolja ma már sok antropológus is az ember és a csimpánz szerszámhasználatának viszonylatában (Stringer–Andrews

2005). Tattersall (2012) az ember származásáról írt könyvének befejező mondatában arra mutat rá, hogy a szimbolikus gondolkodásmódot valószínűleg egy már előzőleg is túlfejlett agy áramköreinek véletlen módosulása hozta létre, amely a gyerekek kreativitásával ötvöződve a nyelv feltalálásához, majd ezzel együtt a világ megváltoztatásához vezetett. Művének utószavában pedig megfogalmazza a szándékolatlan következmények törvényét, amely szerint bár agyunk valóban képessé tett minket bámulatos dolgok elérésére, jövőbe látás tekintetében továbbra sem képes többre, mint tetteink legközvetlenebb következményeinek előrejelzésére. A veszélyek, különösen a hosszú távú kockázatok becslésében rendkívül rosszak vagyunk, ugyanakkor szívesen hiszünk olyan őrült dolgokban, mint az istenek kiengesztelésének szükségessége, az emberrabló földönkívüliek létezése, a véges világ végtelen gazdasági növekedésének lehetősége, vagy az, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk a klímaváltozást, nem kell majd szembenéznünk a következményeivel. Egyikünk sem hisz a társadalmainkban terjedő összes tévképzetben, de legtöbbünk legalább néhánynak áldozatul esik közülük. Ez – érvel Tattersall – tökéletes összhangban áll azzal, hogy agyunk nem teremtés eredményeként, hanem evolúció során jött létre,s mélyebb rétegeiben megtaláljuk a cickány-, a hüllő-, sőt a halagyat is. Szimbolikus gondolkodásunk csak egy igen rövid, szinte szempillantásnyi múltra tekint vissza; nem hab a tortán, hanem csak apró gyöngyszem a hab tetején. Képességeink nem a mai vagy valamely jövőbeni feladat megoldására jöttek létre, hanem pusztán azért, mert valamelyik ősünk egyik vagy másik képességre véletlenül szert téve valamivel nagyobb eséllyel szállt harcba a túlélésért, mint a többiek. S ez így ment generációk hosszú során át. Egyik elterjedt őrültségünk, hogy emberi mivoltunk megragadható azon pszichológiai és viselkedéstani vonásaink összességével, amelyek csak fajunkra jellemzőek. Tüzetesebb vizsgálat során azonban mindig kiderül, hogy e vonások vagy más fajoknak is sajátjai, vagy ha nem, akkor embertársaink mindegyikére sem illenek (Tattersall 2012). A természet pusztító erői eddig évmilliónként átlagosan néhány tucat méterrel csiszolták laposabbra a szárazföldek felszínét. Az emberi tevékenység ezzel szemben – pedig e szempontból még csak kétezer évesnek vehető – az erózió sebességét tízszeresére fokozta. Szó szerint átformáljuk a környezetünket, s eközben azok a viselkedésformák,

amelyeket a reziliens környezet egykor minden további nélkül elviselt, a több mint hétmilliárd ember lakta bolygón komoly veszélyek forrásaivá válnak. A környezetnek ugyanazok a válaszai sokkal súlyosabb következményekkel járnak a sérülékeny civilizáció, mint a valamikor a természeti népek számára. Az az árvíz, amelyet a vadászó-gyűjtögető közösségek talán csak kellemetlenségként éltek meg, Banglades vagy a Mississippi-völgy lakói számára tragédia formáját ölti. Az ember mai populációi túl nagyok ahhoz, hogy bennük egy esetleges előnyös mutáció fixálódhasson, így gondolkodásunk genetikai feljavulásában is aligha reménykedhetünk.2 Ha nem történik drámai népességcsökkenés – és ebben nyilván egyikünk sem reménykedik –, meg kell barátkozunk meglévő adottságainkkal. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy képességeinket még távolról sem merítettük ki, sőt kiaknázásuk épp hogy csak elkezdődött – osztja meg olvasóival legmesszebb vezető gondolatait Ian Tattersall (2012). Az antropológus eszmefuttatása számunkra is jó kiindulópontul szolgál. Vajon hová vezet, ha képességeinket még jobban kiaknázzuk? Mennyire érdemes büszkének lennünk különleges képességeinkre, ha ezek megjelenése fundamentális adottságok elcsökevényesedését – például a többi létezővel való egységünk érzetének elvesztését – vonja maga után? Csak egy apró hiányosság-e a távoli következmények felmérésére való képtelenségünk, vagy épp ez az, ami a szó fennkölt értelmében is emberré tehetne bennünket? Ezekre a kérdésekre keressük a választ könyvünk további fejezeteiben.

7. fejezet A világhódító letelepszik

A vándorló ember és hódításainak áldozatai A tűz, a nyelv, a fejlett gondolkodás, az új eszközök és az új vadászati módszerek birtokában a Homo sapiens sapiens egyes populációi 100 ezer évvel ezelőtt elhagyták Afrikát, és fajunk csakhamar megvetette a lábát a Föld szárazulatainak legnagyobb részén. KeletÁzsiában már 67 ezer éves leleteit is találták a modern embernek. Ausztráliát és Új-Guineát (amelyek akkoriban egybefüggő szárazföldet alkottak) fajunk 50-60 ezer éve érte el több mint 100 km-es hajóút után, míg Észak-Amerikába – a Bering-szoroson keresztül – 13-15 ezer évvel ezelőtt jutott el, és viszonylag rövid idő, talán ezer év alatt benépesítette az egész kontinenst (Takács-Sánta 2008). Amerika benépesülése utolsóként történt meg a földrészek közül, de számos sziget még sokáig lakatlan maradt. A polinéziai és mikronéziai szigetvilág i. e. 1200 és i. sz. 1000 között, Madagaszkár i. sz. 300 és 800 között, Izland a IX. században tett szert humán lakosságra (Diamond 1997). A Beringszoroson való átkelést és a sarkkörön túlra terjeszkedést a csontból készült tűk, valamint a velük varrt ruhák és sátrak tették lehetővé, melyek legkorábbi leletei Európából kerültek elő 40 ezer évvel ezelőttről. A sarkkör átlépésének első bizonyítékai 36 ezer évesek (Takács-Sánta 2008). Ausztráliában legkésőbb 50 000 évvel ezelőtt voltak már emberek, ehhez útjuk során legalább 80-100 km-es óceáni átkeléseket is le kellett bonyolítaniuk (Wells 2002, Diamond 1997), ami nemcsak hajók vagy masszív tutajok megépítésének képességét, hanem elsőrendű navigációs készségeket is feltételez. Közben a vándorlók egy része Kína és Mongólia területét is meghódította, s a jégkorszak 20 ezer évvel ezelőtti tombolása ellenére Szibériában az Északi-sarkkörig is eljutott, több száz kilométerrel északabbra a hideghez jól alkalmazkodott neandervölgyiek legészakibb

támaszpontjánál. Az előretörés elsősorban a folyamatos népességnövekedés eredménye és megoldási módja lehetett, és ha generációnként csak néhány kilométer vándorlást tételezünk fel, akkor is meglepően gyorsnak tűnik. Ehhez szükség volt a faj kivételesen hatékony forráskiaknázó képességeire – s ez egyúttal a többi emberféle sorsát is megpecsételte. Fajunk nem szűzföldeket hódított meg, hanem olyanokat, ahol különféle hominidák már régóta éltek. Ám akárhová tettük be a lábunkat, az érkezésünk után bekövetkező események mindig ugyanazt a forgatókönyvet követték. A Homo sapiens sapiens nagyobbrészt elpusztította a már ott élő emberpopulációkat (pl. a Homo erectust), kisebbrészt pedig keveredett velük (pl. a Homo neanderthalensisszel). Amint a H. sapiens kitűzte a zászlót Európában, a neandervölgyi ember hamarosan eltűnt. Ahogy elérkeztünk Dél-Ázsiába, ahol a H. erectusok akkor még nagy számban éltek (Jáva szigetén egészen 50 000 évvel ezelőttig fennmaradt a faj: Stringer–Andrews 2005), vagy Flores szigetére, ahol a H. floresiensisek tanyáztak, mindenhol rövidesen egyedül találtuk magunkat. Ez azért újdonság, mert Afrika a kezdetektől fogva egyidejűleg számos hominidafajnak adott otthont, sokszor egy időben és egy helyen megosztva egymás között a forrásokat. Mihelyt azonban a viselkedésében modern H. sapiens megjelent, nagyot fordult a kocka, és a világ pillanatok alatt „humán monokultúrává” vált. Korai történetünk sokat elárul fajunk versenytársakhoz való viszonyáról és problémamegoldási stratégiáiról – írja Tattersall (2012) –,amit jó, ha szemünk előtt tartunk, miközben környezetünk totális energetikai kizsákmányolásán dolgozunk. A rokon emberfajok és a nagy testű ragadozók kipusztításának valószínűleg ugyanaz lehetett a célja: a riválisoktól való megszabadulás (Juhász-Nagy–Zsolnai 1992). Az emberszabásúak egyébként manapság is a legveszélyeztetettebb fajok közé számítanak (Somogyi 2003). Némely kutató arra esküszik, hogy Ausztráliában 75 ezer éves sziklarajzok is vannak, sőt 116-176 ezer éves bizonyítékai is fellehetők az emberi jelenlétnek. A rajzok korát gyakran nehéz pontosan megbecsülni, de ötven-hatvanezer éves példányait a mértéktartóbb tanulmányok is elismerik (McKie 2000). Mungóban olyan tárgyi leletek kerültek elő, amelyek kora 60 000 év, és amelyek miatt e lelőhely jó eséllyel pályázik az Afrikán kívüli legrégebbi emberi lakhely címére (Wells 2002). Az időpont azért zavarba ejtő, mert a sziklafestés virágkora Európában 15-17 ezer éve volt (Wright 2005), de az anatómiailag modern emberre utaló

legidősebb ázsiai (új-guineai) vagy európai (Wells 2002) maradványok is csupán 40 000 évesek, márpedig a feltételezés szerint az első ausztráloknak onnan kellett érkezniük (uo.). A rejtély megfejtésében segítségünkre van a paleoantropológusok leletekkel alátámasztott feltételezése, mely szerint 125 ezer évvel ezelőtt Afrikában már több ezer kilométeres kereskedelmi útvonalak működtek. És ha ez lehetséges volt, miért ne tehettek volna meg hasonló távolságokat a dél-ázsiai tengerparton haladva (azért itt, mert a tengerparton sokkal egyszerűbb, mint a kontinens belsejében), és miért ne fejelhették volna meg az egészet egy néhány száz kilométeres tutajozással a nyílt tengeren? Az Ykromoszómák és az mtDNS-ek összehasonlításával nyert adatok a tengerparti vándorlás elméletét megerősíteni látszanak. Úgy tűnik, hogy az Afrikából Ausztráliába jutás viszontagságos feladatát elismerésre méltó sebességgel oldották meg őseink. A 40 000 évesnél idősebb leletek ázsiai hiányára pedig az lehet a magyarázat, hogy 50 000 éve a tengerek szintje 100 méterrel alacsonyabb volt a mainál, így a vándorok olyan útvonalon meneteltek, mely ma akár 200 km-re a parttól, mélyen a tenger alatt helyezkedik el. A leleteket tehát víz alatti ásatásokat folytatva, a korallszirtek alatt kellene keresnünk. De miért indultak el az aboriginók ősei a messzi ismeretlenbe? 70 000 éve a jégkorszak gyorsan hűlő szakaszába lépett, ami az afrikai esőerdőket tovább zsugorította, a szavannákat pedig szárazabbá tette. Az afrikai népek sikeresen alkalmazkodtak a változó körülményekhez, voltak, akik kiváló nyomolvasókká válva a hatalmas antilopcsordák nyomába szegődtek. A fennmaradás ennek ellenére nem lehetett egyszerű, ami egyes populációkat arra ösztönözhetett, hogy a kontinenst elhagyva felfedezőútra induljanak (Wells 2002). A kiáramlás több hullámban valósult meg, és mechanizmusa feltételezhetően a következő volt: egy nedvesebb időszak alkalmával a Szahara egy része lakhatóvá vált, így a közelében élő népek egy része oda tette át székhelyét. A soron következő száraz időszak azonban ismét a sivatag terjeszkedésének kedvezett, s kiűzte a „felelőtlenül” betelepülteket. A terjeszkedés-visszazsugorodás ciklusa az éghajlatváltozásoktól hajtva több alkalommal is lejátszódott. Amikor csapadékos volt az éghajlat,a Szahara pumpa módjára szívta magába az embereket, akiket az aszályos időszak az üres vagy ritkán lakott Európa felé nyomott tovább – hangzik William Calvin elmélete. Az első kivándorlási hullám Ausztrália felé vette az irányt, a második pedig a Közel-Kelet irányába (uo.).

Az amerikai kontinenst viszonylag rövid ideje lakja ember. Őslakosait, az indiánokat a westernfilmek nyomán szabadon vándorló vadásznépekként képzeljük el. Az USA mai területén valaha élt indián népek legtöbbje azonban falvakban lakott, és földművelésből élt már akkor is, amikor Kolumbusz kikötött a Bahama-csoporthoz tartozó Watling-szigeten (Diamond 1992). A mérsékelt övi területeket délnyugattól délkeletig, északon pedig a Missouriig, Ohióig és a Nagy-Tavakig földművelő indiánok sűrűn elhelyezkedő falvai foglalták el. A maja dzsungelek és Észak-Amerika vad erdőségei nem voltak többek az indiánok felhagyott kukoricaföldjeinek és elnéptelenedett városainak helyén nőtt másodlagos erdőknél (Wright 2005). Vagyis az amerikai őslakók már a kontinens „felfedezését” megelőzően is elöl jártak környezetük átalakításában, és ráléptek az élelmiszer-termelés útjára. Ez tette lehetővé, hogy az európai hódítók XV. századi megjelenésekor az indiánok népessége 10 és 20 millió közötti lélekszámot érhetett el Északés Dél-Amerikában együttvéve (Diamond 1992, 1997). Ha viszont a két kontinens összesen mintegy 40 millió km²-én négyzetkilométerenként 1 főt tételezünk fel, körülbelül 40 millió vadászó-gyűjtögetőt tarthatunk reálisnak (uo.). Azonban ha a clovisi időkben jéggel borított területek kiterjedését levonjuk, csak 26 millió négyzetkilométer marad (uo.). Mindenesetre valószínű, hogy a prekolumbiánus Amerika népessége a 10-26 milliós tartományban volt. Amerika benépesítésére csak jóval Ausztrália után került sor, utolsóként a földrészek közül, a Bering-szorosnak 25 ezer évvel ezelőttől 10 ezer évvel ezelőttig Amerikát Ázsiával összekötő földhídján keresztül. Az új-mexikói Clovis város közelében talált emberi csontok kora az 1950es években végzett izotópos vizsgálatok szerint 11 000 év volt, amit hosszú ideig fajunk legrégibb amerikai maradványainak tartottak. A több száz hasonló korúnak datált – Diamond szerint kb. i. e. 11 000-ből származó – többi lelőhelyet clovisi lelőhelyeknek nevezik. A dél-chilei Monte Verde lelőhelynek azonban sikerült ezt a rekordot túlszárnyalnia az ott talált emberi maradványokra megállapított 13 000 (Wells 2002,Diamond 1992, 1997), illetve 14 500 évével. A kutatók így a bevándorlás időpontjára 18-20 ezer vagy 30 ezer évvel ezelőtti időpontot tartanak valószínűnek (Stringer–Andrews 2005). (A clovisiak előtti őslakók létét Diamond 1992 nem fogadja el.) A genetikai vizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy az amerikai őslakosok ősei Szibériából származnak. Bevándorlásukkal egy időben egyébként a grizzly is követte őket új

hazájukba, amelynek szintén Szibéria volt az őshazája. A mai bennszülött amerikaiak Y-kromoszómáin és mtDNS-ein tapasztalható változatosság erősen megsínylette, hogy az egész kontinens őslakosságát legfeljebb néhány száz, de talán csak néhány tucat vadász alapította. Genetikai és nyelvészeti adatok afelé mutatnak, hogy az Ázsiából való betelepülés legalább két hullámban történt (Wells 2002). Ugyanúgy, ahogy az eurázsiaiak genetikai diverzitása csak töredéke az afrikainak, az amerikai is messze elmarad az eurázsiaitól. A végtelen préri rendkívül gazdag állatvilága láttán a sok viszontagságon átesett vándorok nem tanúsítottak visszafogottságot, hanem gyors szaporodásba kezdtek, és kb. ezer év alatt benépesítették a kontinenst egészen Dél-Amerika legdélibb csücskéig. Első pillantásra teljesíthetetlen vállalkozásnak tűnik ezer év alatt átszelni 15 000 kilométert, de ehhez évente csak 15 km-t, naponta 41 métert kellett megtenni. Mindenki ismeri a Bountyn történt zendülés történetét feldolgozó remek filmet, amelynek végén a fellázadt legénység a Pitcairnszigeten telepszik meg. Ebből és más hasonló esetekből tudjuk, hogy a lakatlan területek újdonsült népessége akár évi 3,4%-os népességnövekedést is produkálhat, ami családonként 4 (!) életben maradó gyereknek felel meg.1 Ilyen tempóban szaporodva egy mindössze százfős induló népesség 340 év alatt 10 milliósra dagad. Ha az első telepesek lélekszáma tényleg csak 100 fő volt, 2%-os népességnövekedési rátával számolva már 600-700 év is bőven elegendő lehetett egy néhány tízmilliós népesség létrehozásához. Így i. e. 10 000ben már elérhettek Dél-Amerika legdélibb pontjáig (Diamond 1992, 1997). Útközben pedig kiirtották a földrész nagy termetű emlősfajainak 75%-át, köztük a mamutot és a lovat is – utóbbiakat később a spanyol harcosok közlekedési eszközeiként láthatták csak újra. Az, hogy a szemben álló felek közül csupán a hódítók rendelkeztek lóval, több más tényezővel együtt az ő malmukra hajtotta a vizet (Wells 2002). A Kolumbusz utáni egy-két évszázad így elég volt a több tízmilliós indián népesség 95%ának kipusztulásához (Diamond 1997), annak ellenére, hogy a kontinensen a fehérek lélekszáma hasonló nagyságrendet – 18 milliót – csak 1840-ben ért el (Diamond 1992). Az új területek humán benépesítése az állatok részéről hatalmas áldozatot követelt. Kipusztult az Ausztráliában és Amerikában élő nagy testű gerincesek többsége, amelyek nem véletlenül akkor haltak ki,

amikor őseink ott megjelentek. Az időbeli egybeesésen túl az ember szerepét húzza alá az is, hogy a rágcsálók és cickányok nem szenvedtek kárt, pedig a kis termetű fajok az éghajlati változásokat a nagyobbaknál jobban megsínylik (Tudge 1998). A hódításban az embernek nagy segítségére lehettek az olyan fejlett fegyverek, mint a felső paleolitikumban feltalált lándzsavető, valamint a talán húszezer éves íj és nyíl (Wright 2005). Úgy gondoljuk, hogy a növényevők a vadászat miatt pusztultak ki, szintén nagy termetű ragadozóik pedig azért, mert zsákmányfajaik eltűntek (Tudge 1998). Amerikából a mai afrikainál lényegesen nagyobb termetű – talán 500 kg-ot is elérő – amerikai oroszlánt, valamint a szintén e kontinenst (is) benépesítő amerikai mamutot, masztodont, gepárdot, a háromtonnás földi lajhárt, az óriás, tatuszerű Glyptodont (Diamond 1992), a medve nagyságú hódot, a kardfogú macskát, tevét, lovat és egyéb impozáns fajokat ma már csak kövületekből ismerhetjük (Diamond 1997). A mai amerikai bölény is csak egy ekkor kipusztult, óriásbölényfaj túlélő kistestvére (Wright 2005). Ugyanígy jártak Ausztráliában a 200 kg-os óriáskenguruk, az erszényes oroszlánok (vagy leopárdok), a bivaly termetű növényevő,a Zygomaturus (Wells 2002), a tehén nagyságú, erszényes Diprotodontok, egy egytonnás gyík, egy óriáskígyó, különféle szárazföldi krokodilok, egy Volkswagen bogárhátú méretű teknős (Wright 2005) és egy 200 kg-os futómadár (Diamond 1992, 1997). Európában hasonló sors jutott osztályrészül a gyapjas orrszarvúnak és az óriásszarvasnak, Krétán és Cipruson a törpeelefántnak és a törpevízilónak, Dél-Afrikában az óriásbivalynak és óriás fokföldi lónak, Madagaszkáron a 3 méter magas elefántmadárnak, Új-Zélandon pedig az óriás moának és a Föld legnagyobb sasfajának. A felsorolást sokáig lehetne folytatni, az előbbi csak figyelemfelkeltő válogatás az ember kezétől kipusztult fajok leglátványosabbjainak listájáról. A Hawaiin 2000 évvel ezelőtt megtelepedett polinéziaiak például legalább 39 endemikus szárazföldi madárfaj eltűnésében játszottak főszerepet (Purves–Orians–Heller 1995), az új-zélandi maorik pedig – az általuk behurcolt patkányokkal karöltve – 1000 év alatt felére csökkentették a minikontinens fajainak számát (uo.). A nagyemlős genusoknak Észak-Amerikában 73%-a, DélAmerikában 80%-a, Ausztráliában 86%-a halt ki közvetlenül az ember betelepülése után (Diamond 1992). Bár éghajlatváltozások is közrejátszhattak, mégis erős a gyanú, hogy a megafauna kipusztulási hullámának és az ember megjelenésének időpontja nem véletlenül esik

egybe. Teljesen ugyan nem zárhatjuk ki az éghajlati tényezők szerepét, de az embert terhelő bizonyítékok súlya tagadhatatlan (uo.). Egyes lelőhelyeken 1000 feldolgozott mamut, máshol 100 000 ló csontjait találták meg. A vadászok sokszor egész csordákat hajszoltak bele a szakadékokba, ahol a halmokban fekvő tetemek nagy részét hagyták elbomlani. Ezt a gyakorlatot még a történelmi időkben is folytatták Alberta állam egyes helyein (Wright 2005), így nem nehéz elképzelni az efféle vadászat múltbéli nagyságrendjét. Hasonló sors várt a szigetek még védtelenebb megafaunájára is, ahol a kihalások fő oka kétségtelenül az ember.2 Ennek néhány példáját már említettük,de az újabb korokból számos jól dokumentált esetét is ismerjük, például a Mauritius-szigetről, amelynek 1507-es felfedezését gyorsan követte a szárazföldi (köztük a dodo) és édesvízi madárfajok felének gyors kipusztulása. Hasonló módon ért véget a hawaii lúd és az új-zélandi moa létezése is (Diamond 1992, 1997). Egy másik példa Madagaszkár, amelyet az Indriidae család tagjai – ahova a lemurok is tartoznak – 40 millió éven át a magukénak tudhattak. A zavartalan körülmények között némely fajuk – a Megaladapis genus tucatnyi faja (uo.) – a mai gorillák méretét is túlszárnyalta. Élőhelyüket olyan különleges lényekkel osztották meg, mint a féltonnás súlyt is elérő és bármely dinoszaurusznál nagyobb tojásokat tojó elefántmadár (Tudge 1998), valamint a nevének megfelelő méretű óriásteknős. A madagaszkári idillnek az ember 1500-2000 évvel ezelőtti megérkezése vetett véget,124 aki rövid úton kipusztította mindhármójukat. Ezt nemcsak óriás testméretük és az ebből adódó alacsony egyedsűrűségük könnyítette meg, hanem az is, hogy a szigeten nem tudtak hova menekülni. Pusztulásuknak egyszerűen az volt a magyarázata, hogy ezeket az állatokat túl könnyű volt vadászni, élőhelyük pedig túl kicsi volt ahhoz, hogy valami embertől nem háborgatott helyen meghúzzák magukat. S egyébként talán nem is akarták volna: a Homo sapienst még nem látott vadállatok ma is gyakran indokolatlanul bizalmasak az emberrel (Tudge 2009, Diamond 1992, 1997). A tömegpusztítás ennél is magasabb fokára csak a lőfegyverekkel ellátott fehér ember jutott el a XIX. században. Az amerikaiak az 1870-es évtizedben több mint egymillió bölénnyel végeztek, a teljes általuk elpusztított létszámot 30-60 millióra becsülik. A XIX. század végére így már csak néhány száz egyed maradt (Wright 2005). A modern ember

hasonló pusztításait (vándorgalambok, prémes állatok, bálnák stb.) Clive Ponting (2007) hosszan, részletesen és érzékletesen elemzi, ami minden civilizált fiatal számára kötelező olvasmány kellene hogy legyen. Nekünk most ennyi is elég, hogy levonjuk azt a következtetést, amire Alfred Crosby jutott Ökológiai imperializmus című művében: „Az ember, még ha csupán fáklyával és kődarabokkal van is felfegyverkezve, a legveszélyesebb és legkönyörtelenebb ragadozók egyike.” (idézi Wright 2005). A neandervölgyi emberek, bár bizonyára ügyes és derék vadászok voltak, nem hagytak hátra ekkora csonttemetőket – állapítja meg az antropológus William Howells (Wright 2005). A modern ember új élőhelyeken való feltűnése azonban mindig kihalási hullámban végződött. Az ennyire hatékony és gyors fajpusztítás a Homo sapiens egyik meghatározó és csak rá jellemző vonása. Alighanem kénytelenek vagyunk elfogadni a tényt, hogy fajunk hódításai során olyan mértékben csökkentette a biodiverzitást, amire a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtti kihalása óta nem volt példa. Normál körülmények között ugyanis a fajok keletkezési sebessége kicsivel meghaladja a fajkipusztulás sebességét (Purves–Orians–Heller 1995), bár mindkét folyamat rendkívül lassú (Diamond 1992). Mára viszont az ember kb. 1000-szeresére növelte az utóbbit, miközben az előbbit csökkentette. Ha a Földünkön létező fajok jelenlegi száma 30 millió, és valóra válik Wilson már említett aggodalma, mely szerint 50%-uk a század végéig eltűnik, akkor addig évente 150 000, óránként 17 faj végleges kipusztulásával számolhatunk (uo.). Döbbenetes tempóban veszítjük el a bioszféra létünket megalapozó változatosságát. Az élőhelye élővilágát és a saját létszámát egyaránt egyensúlyban tartó természeti ember képe tehát, amit az indián könyvekből és a kortárs antropológusok leírásaiból egyaránt ismerünk, valószínűleg nem volt igaz a történelem előtti vadászó-gyűjtögető társadalmakra (Wright 2005). A népességnövekedéssel és a biodiverzitás megőrzésével már jóval a mezőgazdálkodás előtti időkben is voltak problémáink. Az évezredek alatt aztán a természeti népek végre megtanulták, hogy önmérsékletet gyakoroljanak a vadászatban, de ez az akkora kipusztult fajokon már nem segített. S hogy miért tértünk rá már ezekben a korai időkben a fenntarthatatlanság útjára? A kontinensek meghódítására és általában a nagy népességvándorlásokra az embert valószínűleg a szükség vitte. Tökéletesedő vadásztechnikáival sok élelmet szerzett és több gyereket

nevelt fel, viszont annyira megtizedelte a nagy testű állatok populációit, hogy a felduzzadt népességnek muszáj volt új vadászterületek után néznie (uo.). Feltételezhetően így kötöttünk ki az Afrikán kívüli kontinenseken. De akkor Afrikában hogy maradhatott fenn az elefánt, az oroszlán, az orrszarvú és a víziló? Erre Diamond válasza az, hogy e fajok az emberi fajjal együtt evolválódtak, így volt idejük genetikusan alkalmazkodni fajunk lassan bővülő vadásztechnikai repertoárjához. (Kisebb mértékben ugyanez igaz az eurázsiai élővilágra is.) Afrikában kétmillió, Eurázsiában félmillió évig élt az ember, mire rászánta magát, hogy más földrészeket is felkeressen (Tudge 1998), és ez elég hosszú idő volt a hozzánk való alkalmazkodáshoz. A többi kontinens állatvilága viszont már egy olyan vadásszal találkozott, akinek tudása az afrikai szavannákon évmilliókig csiszolódott, és akivel felvenni a harcot alig volt esélye. Földünk azon vidékein, ahol fajunkat a legutóbbi időkig nem ismerték, ma sem jut eszükbe a nagy testű állatoknak, hogy egy kicsiny emberszabásútól félniük kellene3 (Diamond 1992, 1997). Tudge (1995) szerint azonban nemcsak mi voltunk hatással a ragadozókra azzal, hogy a versenytársaikká váltunk (és számos esetben kipusztítottuk őket), hanem azok is befolyással voltak ránk. Valószínűleg „jótékony” szelekciós nyomást gyakoroltak az emberre, amikor nagyobb eséllyel ölték meg a kevésbé intelligenseket, és befolyással lehettek terjedésünk irányára és sebességére is. A H. ergasterről Tattersall (2012) által festett kép szerint még ez a mai mércével mérve igen nagy erejű faj is messzemenően védtelen volt azokkal a nagymacskákkal szemben, amelyek Afrika akkori szavannáin a mainál sokkal nagyobb faj-és egyedszámban ólálkodtak, és habozás nélkül zsákmányul ejtették az óvatlan főemlősöket. Még védtelenebb lehetett a nála is gyengébb Homo sapiens. Ebben az értelemben – amennyiben az intelligenciát értéknek tekintjük – valószínűleg tényleg sokat köszönhetünk a macskaféléknek.

Az első élelmiszer-termelők – és az utolsó vadászó-gyűjtögetők A mezőgazdaság feltalálására legalább öt különböző helyen került sor egymástól függetlenül: A termékeny félholdon (Elő-Ázsia vagy Közel-

Kelet), Kínában, Mezoamerikában (amely Közép-Amerikán kívül Mexikó déli részeit is magában foglalja), az Andokban és az Egyesült Államokban (Diamond 1997). Közülük a legrégebbi élelmiszer-termelői múltra a termékeny félhold tekinthet vissza, ahol a növénytermesztés i. e. 8500, az állattenyésztés i. e. 8000 körül indult. Megjegyezzük, hogy Ronald Wright szerint Diamond (1997) ezen adatai tévesek, és Kína, Mezoamerika és az Andok is csaknem a termékeny félholddal megegyező időben tért át a mezőgazdálkodásra. Annak, hogy Új-Guinea, Délkelet-Ázsia vagy az Amazonas-medence mezőgazdasági forradalmát annyira késeinek tartjuk, valószínűleg az az oka, hogy a dzsungelek nedves éghajlatán a magvak sokkal rosszabbul őrződnek meg, mint száraz körülmények között, ezért esetleges korai mezőgazdaságuk bizonyítékai az idők során megsemmisültek. Az egyes helyeken termesztésbe vont növények elsősorban a következők voltak (Wright 2005): Kína: rizs és köles Mezoamerika: kukorica, bab, tök, amaránt, paradicsom Andok: burgonya, tök, gyapot, földimogyoró, quinoa (egy libatopféle, melynek nagy fehérjetartalmú magját fogyasztják) Az említett öt elsődleges centrumon kívül számos más helyen is háziasítottak új növény-vagy állatfajokat, de csak miután már egy ideje máshonnan átvett fajokra alapozott mezőgazdálkodást folytattak. A mezőgazdaság kevés helyen indult meg egymástól függetlenül, és többnyire nagyon különböző időpontokban. Voltak olyan helyek is, ahol a vadászó-gyűjtögetők soha nem tették meg az élelmiszer-termelésre átállás messze vezető lépését: sem a mediterrán éghajlatú Kaliforniában, sem Délnyugat-Ausztráliában, sem a Fokföldön nem került erre sor. Az ausztrál őslakók vonakodását könnyebb megértenie annak, aki már járt földjükön, mely összehasonlíthatatlanul szárazabb, kietlenebb és barátságtalanabb, mint amit a többi földrész sivatagjai elmondhatnak magukról. Mezőgazdasággal való próbálkozásaikat már önmagában meghiúsíthatta a rendkívül terméketlen talaj és a kiszámíthatatlan időjárás (ENSO). Következésképpen a déli kontinens vadászó-gyűjtögető népessége soha nem is haladta meg a 300 000-es lélekszámot, ami messze alatta marad a Kolumbusz előtti Amerika indián lakosságának. Egy francia felfedező így írta le a kontinens bennszülötteit: „A világ legnyomorultabb népe, és a vadállatokhoz legközelebb álló emberi

lények.” Az aboriginókban a XIX–XX. századforduló egyes szerzői a majom és az ember közti láncszem képviselőit vélték felfedezni. Mindez annak ellenére történt így, hogy a legrégibb csiszolt élű kőszerszámok, a legrégibb nyeles szerszámok és a legrégibb sziklafestmények egy része ausztrálok keze alól került ki (Diamond 1997). A fentiekben vázolt folyamat jelentősége óriási: a tűz és a nyelv után bioszféra-átalakításunk harmadik nagy ugrását a mezőgazdaság feltalálása és elterjedése okozta. Az ember létezése túlnyomó részében vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott. Ha a Homo-fajok több mint kétmillió éves történetét gondolatban 24 órába sűrítjük, azt mondhatjuk, hogy az első 23 óra 54 percben vadászó-gyűjtögető életet éltünk, és csak 6 perccel éjfél előtt tértünk át a mezőgazdaságra. Az életmódváltás időpontja nemcsak ismereteink hiányossága miatt többé-kevésbé bizonytalan, hanem azért is, mert az átállás nem egyik napról a másikra történt, hanem fokozatos volt (Wright 2005). Egy eredetileg teljesen vadászatból és gyűjtögetésből élő nép megpróbálkozott egy növényfaj termesztésével, majd ha az bevált, egy másikkal is, később talán egy harmadikkal. Így táplálékának egyre nagyobb része származott a mezőgazdaságból, miközben a vadászat és a gyűjtögetés szerepe csökkent. Több ezer évet vett igénybe, mire egy-egy kontinens népei az összes termeszthető növény-és tenyészthető állatfaj háziasítását megoldották. A háziasítás során a vad fajokat az emberi célokra fokozatosan alkalmasabbá tették azzal, hogy a kívánatosabbnak gondolt tulajdonságokkal (pl. nagyobb mag, zsírosabb hús, édesebb gyümölcs) rendelkező egyedeket szaporították tovább. A mezőgazdálkodásra később áttérő népek átállása általában gyorsabb volt, hiszen a módszert és a termeszthető-tenyészthető fajokat készen kapták a már régebb óta azokból élő népektől. Így az élelmiszer-termelés egyre nagyobb területeken terjedt el, és egyre inkább háttérbe szorította a vadászatot és a gyűjtögetést. Az új élelemforrások után néző ember sok mindent kipróbált, s ezek közül a vadon növő fűfélék magjainak begyűjtése bizonyult a legnagyobb jelentőségűnek. E fűfélék néhol olyan bőséges termést adtak, hogy még a mezőgazdaság megjelenése előtt (!) letelepedett közösségek fennmaradását is lehetővé tette (Wright 2005). Ez a gondolat a mai kutatóknak is szokatlan volt egészen addig, amíg a Közel-Kelet vad fűféléivel kísérletezésbe nem kezdtek. A vállalkozó kedvű tudósoknak egy

hektárról 4500 kg szemtermést sikerült begyűjteniük, a betakarítás sem igényelt nagy fizikai megerőltetést. Más kutatók Mexikóban a kukorica vad rokonával (teozinte) dolgozva fél napos munkával jutottak olyan mennyiségű terméshez, ami egy embernek 10 napon át biztosít elegendő táplálékot (uo). Lehet, hogy az első mezőgazdálkodók sorsa nem is volt olyan nyomorúságos, mint azt ma szeretnénk hinni? Valóban nem, ezért nagyon valószínű, hogy a natufiak helyében annak idején bármelyikünk a mezőgazdasági forradalom mellett döntött volna (Lieberman 2013). Nem tudjuk biztosan, hogy a teozinte őse-e a mai kukoricának, vagy csak egy vadon élő rokona. Egyes kutatók azt feltételezik, hogy a nemes, önállóan szaporodni nem képes kukorica saját ősével visszakereszteződött, és a hibrid az őst fokozatosan kiszorította, majd teljesen kipusztította. Wright szerint a jövőben a többi haszonnövényünkkel is megtörténhet ugyanez, különösen, ha a génmódosítás fegyverét is bevetjük (Wright 2005). Sok tudós szerint őseink már sok évezreddel a neolit forradalom előtt sem csak vadásztak és gyűjtögettek, hanem aktívan megváltoztatták a környezetüket. Bármennyire is drámainak tűnik visszatekintve a tízezer évvel ezelőtti időszak, csak a korábbi trendek megszilárdulása történt. Ráadásul a mezőgazdaság feltalálása egyáltalán nem volt örömünnep az ember számára. Sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy fokozatosan belekényszerült abba. Tudge (1998) rövid könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a mezőgazdálkodás kezdetei legalább 40 000 évvel ezelőttre nyúlnak vissza. Az akkori ember már olyan mértékben kontrollálta környezetét, hogy nyugodtan nevezhetjük őket „protofarmereknek”. E hipotézis megmagyarázza azt is, miért bizonyulnak ettől az időtől kezdve őseink különösen sikeresnek, miért ekkor hódították meg Ausztráliát, és valamivel később Amerikát is. Fényt derít továbbá a rejtélyre, miért pusztult ki az ember terjedése során annyi nagy testű állatfaj, és miért maradt alul a megrögzötten vadászó-gyűjtögető életmódnál maradó neandervölgyi ember. S az is érthetővé válik, hogyan mehetett végbe a mezőgazdasági forradalom sok helyen ugyanabban az időben. (A részletes magyarázatokat lásd később.) Azért, mert valójában nem volt semmiféle forradalom – a módszereket az emberek már mindenütt ismerték hosszú idővel korábban is, csak fokozatosan egyre gyakrabban alkalmazták.

Az ember életmódja tekintetében persze kétségkívül gyökeres (jóllehet fokozatos) fordulatról beszélhetünk, ám a mezőgazdálkodás a gyakorlatban mégsem vált soha kizárólagossá. Még a mai fejlett világ is részben vadon élő fajokból oldja meg élelmezését, gondoljunk csak a tengeri és édesvízi halászatra, a sportvadászatra,a horgászatra vagy a gombagyűjtésre. Magyarország egyes tájairól a túlnyomórészt gyűjtögetővadászó (illetve halászó) életmód csak néhány emberöltővel ezelőtt veszett ki végleg. A legnagyobb magyar sziget, a Szigetköz lakói például már régóta mezőgazdálkodtak, amikor földművelés még mindig csak a legmagasabban fekvő területeiken folyt, mert a rendszeres elöntés a gabonának nem kedvezett volna. Lakóházaikat ugyanitt építették fel, hogy védjék őket az árvíztől. A vízjárta területeken pedig továbbra is halászattal és gyűjtögetéssel foglalkoztak. Ha úgy látták, hogy egy-egy sziget elég magassá vált a víz építő munkájának köszönhetően, akkor azokat is bevonták a gazdálkodásba. A magasra került erdők fáit először kivágták, az utánuk maradt törmelékfát, gallyakat, gyökereket elégették, a hamut beszántották. A rétek feltörésével könnyebb dolguk volt, de négy-hat ökör ereje kellett, hogy az eke keresztülvágja magát az összefonódott gyökerek hálózatán – a vetésbe még így is sok évig „visszajártak” a réti növények (Timaffy 1980). E helyzetben csak a Duna 1886 és 1896 között megvalósított szabályozása hozott fordulatot, amikor a hajfonatszerű ágrendszerben valamelyik ágat főágnak választották, és medrét kő párhuzamművekkel védték meg (Alexay 1982) a hajózhatóság biztosítása és minél nagyobb területek árvízmentesítése céljából (Alexay 2011). A beavatkozás megnövelte a lakó-és mezőgazdasági területek nagyságát, ugyanakkor töredékére szorította vissza a vad élőlények életterét, s ezzel a vadászat és gyűjtögetés lehetőségét is. Gyűjtögetésből élők egy darabig még utána is akadtak a mezőgazdálkodó szigetközi falvakban: mezzei embereknek hívták őket. Életüket jobban ismerni tanulságos lenne, valószínűleg sokat megtudhatnánk belőle a korábban vidékünkön élt „igazi” vadászógyűjtögetők életmódjáról. A lápokban csíkot fogtak, amit még a XIX. sz. végén is árultak a piacokon, mert káposztával megfőzve kedvelt eledel volt. A zsákmányolt rákot, teknőst inkább az urak vásárolták. A vízimadarak kosárszám gyűjtött tojásait a mezzei emberek jobbára maguk fogyasztották el, ahogy a papsajtot, szedret, galagonyát, csipkebogyót, diót, mogyorót, gyékénygumót is. A gombák és a méz egy részét viszont pénzzé tették vagy elcserélték. Nem vetették meg a vadakat sem, a

nyulat és a felrepülő fácánt nagy ügyességgel találták el a baltájukkal vagy egy hajítófával. Kisebb-nagyobb vadakra és vízimadarakra még a mai orvvadászok kedvelt (és kegyetlen) módszerét, a hurkot is használták. Az elszántabbak a víz alatt, nádszálon lélegezve közelítették meg a vadkacsákat, majd a víz alá húzták őket, vagy horoggal fogták meg, mint a halat. A fürjeket kén-dioxiddal „kábították” el úgy, hogy a fa alatt rakott tűzbe egy darab ként dobtak. A kisebb madarakat szó szerint lépre csalták, ami fagyöngyből vagy mocsártölgyből főzött ragasztó volt (Timaffy 1980). (Remélem, elég volt ennyi, hogy olvasóm maradék nosztalgiáját is szertefoszlassam a vadászat ártatlan tisztasága iránt!) Természetesen ezek a módszerek ma már nem engedélyezettek hazánkban, és akkor sem lett volna szabad használni őket, amikor azok voltak.

A fokozatos áttérés forgatókönyve A vadászó-gyűjtögető mindent készen vesz el a környezetéből, míg a mezőgazdálkodó manipulálja azt, hogy növelje a számára fogyasztásra alkalmas élőlények mennyiségét (Tudge 1998). A két megközelítés között azonban, mint láttuk, az átmenet folyamatos. Mezőgazdaság alatt legalább három különböző tevékenységet értünk. Az első a kertészet, amely igen munkaigényes, és nélkülözi a szántást. A második a tulajdonképpeni földművelés, amelyet a kertészettől a szántás művelete különböztet meg. Csak az igavonó állatok háziasítása után terjedhetett el, bár az indiánok már Kolumbusz előtt is dolgoztak kézi ásóbotokkal. A harmadik pedig a pásztorkodás, amely hagyományosan szántás nélkül, csupán a meglevő növényzet legeltetésével történik (Tudge 1998). Az 1970-es évek poszthippi korszakában, Harold McGee nagy hatású könyve (On Food and Cooking) megjelenése idején a vegetáriánusok közül sokan a véreskezű Káin tettét – hogy megölte a szelíd, földművelő Ábelt – húsevő mivoltával magyarázták. Senki nem vette kézbe a Bibliát, amelyből rögtön kiderült volna, hogy Káin volt a földműves, és Ábel tartott juhokat. Korábban pedig, amikor a testvérek áldozatot ajánlottak fel az Istennek munkájuk gyümölcséből, Ábelét az Úr elfogadta, Káinét visszautasította. Tudge (1998) a történetben annak

kifejeződését látja, hogy a bibliai időkben a pásztorok nagyobb megbecsülésnek örvendtek a földműveseknél, és az ő tevékenységüket – hiszen nem járt a föld feltörésével – az emberek kevésbé tartották agresszívnak. Ítéletükben van némi igazság: a pásztorkodás, ha nem legeltetik túl a területet, fenntarthatóan akármeddig folytatható, míg a szántás szinte elkerülhetetlenül a talaj gyors degradálódásával jár. A mezőgazdálkodás legkorábbi megjelenési formáiban sok közös fedezhető fel egyes állatok viselkedésével. A hangyák elzavarnak más rovarokat kedvenc akáciafájuk környékéről, ahogy a halak is igyekeznek a különösen jó helyektől a vetélytárs algaevőket távol tartani. A territoriális magatartás része ez, és nem követünk el nagy hibát annak feltételezésével, hogy vadászó-gyűjtögető őseink is mindent elkövettek, hogy preferált növénylelőhelyeiket a többi fajjal szemben maguknak tarthassák fenn. A közelben növő, nem fogyasztható növények kigyomlálása egy újabb kis lépés lehetett a kertészet kialakulása felé, hiszen ez sem más, mint a rivális fajok visszaszorítása. A száraz ágak fákról való letördelését pedig egyes pókmajomfajok (woolly monkeys, Atelidae) körében is megfigyelték (Tudge 1998). Ezek az apró beavatkozások hosszú távon hatással lehettek a megvédett növények vagy állatok genetikájára is. Azok a növények, amelyektől egy bizonyos kártevőt távol tartottak, megengedhették maguknak, hogy csökkentsék méreganyag-termelésüket, vagy lemondjanak a lombfogyasztókat távol tartó tövisek, tüskék fejlesztéséről. Mivel ezzel energiát spóroltak meg, azt növekedésükre fordíthatták, és előnybe kerülhettek az ember védelmében nem részesülő vetélytárs fajokkal szemben. És a két faj között idővel más kapcsolat is kialakulhatott. Borneón és Szumátrán sok fafaj azért került végveszélybe, mert a gyümölcseiket előszeretettel fogyasztó orangután (vagy a gyümölcsevő denevérek) fokozatos eltűnésével magjaik terjesztése is megoldatlan maradt. Feltételezhetjük, hogy e fajokhoz hasonlóan az ember is akaratlanul közreműködött kedvenc növényfajai elterjesztésében. Ez akár aktívan is történhetett, hiszen már a fűzfa dugványozással való szaporítása is végtelenül egyszerű, és még inkább az a trópusi fáké a meleg és csapadékos éghajlaton (Tudge 1998). A környezet tudatos átalakítása tehát korántsem a mezőgazdaság feltalálásával kezdődött. Új-Guineában vannak olyan természeti népek, akik ugyan nem ültetnek növényeket, de a vadon nőtt szágópálmát és

hegyi pandanust a körülöttük élő növények megritkításával, az öreg egyedek kivágásával és a csatornák tisztán tartásával gondozzák. Az ausztrál őslakók a vad jamszgyökereknek csak egy részét vágják le, hogy a többi visszahelyezve újra kihajthasson. Ezek már jelentős lépések a kertészet kialakulása felé (Wright 2005). Ráadásul ásóbotjaik a föld fellazításával némileg hasonló szolgálatot tettek a talajnak, mint az azt „evolúciós kötelességüknél” fogva túró vakondok és földigiliszták. A földművelés tehát korántsem egy hirtelen kipattanó ötlet nyomán indult meg, sokkal inkább egy több évezreden átívelő folyamatnak kell elképzelnünk, melynek egyik végpontján a környezetét alig megváltoztató vadászó-gyűjtögető, a másikon egy vadon termő élelmet már alig fogyasztó mezőgazda áll (Diamond 1997). A vadászott állatok mozgásának befolyásolása is régi kezdetekre tekint vissza. A bölények szakadékba hajtását nem sok választja el a bekerítéstől, és az ausztrál őslakók is több tízezer év óta élnek a füves területek felperzselésével. A tűz eltávolítja a száraz felső réteget, ezzel elősegítve az őslakók számára hasznos növények, friss új levelek kihajtását. Az így előálló nagy zöld területek természetesen vonzzák a növényevőket, és növelik azok biomasszáját. Mivel az ember már félmillió év óta használja a tüzet, ez a módszer valószínűleg a legősibbek közé tartozhat (Tudge 1998). De már az ilyen kezdetleges módszereknek is lehettek nemkívánatos következményei. Madagaszkár első humán lakói, a malgasok az erdők felégetésével jutottak legelőterületekhez, és tűzzel segítették elő az új fű növekedését is. Ezzel azonban az állatok élőhelyét oly mértékben tönkretették, hogy emiatt valószínűleg több fajuk pusztult ki, mint a tényleges vadászat miatt (Diamond 1992). Számos, korábban vadnak és ősinek feltételezett tájról – így például az amerikai prérikről és egyes ausztrál területekről is – kiderült, hogy az ember szándékos tűzgyújtásainak eredményeképpen alakult ki (Wright 2005). Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a kezdetleges mezőgazdaság legegyszerűbb módszereinek alkalmazása is jelentősen növelhette a korai hominidák életben maradási esélyét (Tudge 1998). Ha így gondolkodunk, akkor azt mondhatjuk, hogy az ember (Homo) kétmillió évvel ezelőtti megjelenése óta mindig is mezőgazdálkodott, vagyis igyekezett úgy befolyásolni az általa fogyasztott növények és állatok életét, hogy vadászó-gyűjtögetőként minél hatékonyabban hozzájusson azokhoz. A 40 000 éve élt emberek innovativitása már

elegendő lehetett ahhoz, hogy az első tudatos protofarmereket körükben kereshessük (Tudge 1998). Délnyugat-Afrika hottentottáiról régóta ismert, hogy időnként néhány évig kecskéket tartanak, majd visszatérnek a vadászathoz, hogy aztán ismét kecsketenyésztésre adják a fejüket. A több tízezer évvel ezelőtt élt emberek talán szintén időszakos pásztorkodók voltak, ezzel egészítve ki vadászó-gyűjtögető életmódjukat. Az állattartás lehetősége nagymértékben javíthatta életminőségüket vagy fennmaradási kilátásaikat, amikor a vadászat valamilyen ok miatt nem volt elég jövedelmező. Ahogy a többféle táplálékot fogyasztani képes mindenevők előnnyel bírnak az egy zsákmányfajra specializált ragadozókkal szemben, az alkalmanként pásztorkodó ember is nagyobb önbizalommal tekinthetett a jövőbe, mint vadászatra és gyűjtögetésre szorítkozó társai (Tudge 1998). Az emberek és egyéb állatfajok nem csak a húsukért ejtik el a vadat, annak presztízsnövelő szerepe is van. Sokszor ez még hangsúlyosabb is, mint a puszta táplálékszerzés, és minél veszélyesebb és nehezebben megszerezhető a vad, annál inkább ez a helyzet. A biztos táplálékbázisként szolgáló háziállatokra támaszkodás lehetővé tette, hogy rátermettségüket a vadászok a legritkább – és ezért legkeresettebb – nagyvadak elejtésével bizonyítsák anélkül, hogy megélhetésük e fajok megritkulása miatt veszélybe került volna. Egy specialista ragadozó soha nem engedhetné meg magának, hogy zsákmányállatait a kipusztulásig vadássza, hiszen akkor kihalna maga is. Egy több zsákmányfajra támaszkodó ragadozó vagy egy vadászattal és gyűjtögetéssel is foglalkozó nép esélye erre valamivel nagyobb, de a megélhetését állattartással is kiegészítő emberről képzelhető el a legkönnyebben. A megafauna korábban tárgyalt kipusztulása (pleistocene overkill) egy újabb valószínűsítő tényező arra – véli Tudge (1998) –, hogy a kontinensek meghódítása idején élt ember számára már nem volt ismeretlen az állattartás. Tudge elmélete arra a rejtélyre is megoldással szolgál, hogy a mezőgazdaság hogyan indulhatott meg a Föld több pontján is körülbelül egyszerre. Az alapvető módszereket az ember akkor már évtízezrek óta jól ismerte, csak éppen nem állt érdekében, hogy azokat nagyobb léptékben alkalmazza. A 10 000 évvel ezelőtti neolit forradalom idejéből származó leletanyagban tűnnek fel a vad fajokénál nagyobb, már emberi

szelekcióra utaló gabonaszemek, valamint a vad rokonokénál kisebb emlőscsontok. Mivel a fosszilizáció nagyon ritka esemény, a paleontológusok arra következtetnek, hogy a mezőgazdaság sokkal korábban megindulhatott annál, mint amilyen régiek a mezőgazdaság – általunk szerencsésen megtalált – első jelei. Feltehetően már a paleolit korban élt ember is olyan mértékben „gazdálkodott” környezete élőlényeivel, hogy azzal saját túlélési esélyeit jelentősen megnövelte. A nagyléptékű mezőgazdaság azonban, amely egyes növény-és állatfajok fizikai megváltozásával járt együtt, csak a neolit forradalommal vette kezdetét. A mezőgazdaság tehát nem a mezőgazdasági forradalom szülötte, a forradalom szóval csak a módszer alkalmazásának lényegesen gyakoribbá válására utalunk. A hobbi-mezőgazdálkodás átadta helyét a nagyléptékű, kényszerből végzett mezőgazdálkodásnak (Tudge 1998). Vajon miért látták indokoltnak őseink a nagyléptékű mezőgazdaságra való áttérést? A válaszhoz világosan kell látnunk a természeti életmód korlátait. Ha egy vadászó-gyűjtögető a környezetét a fenntarthatónál jobban igénybe veszi, zsákmányállata vagy -növénye megritkul, esetleg ki is pusztul. Ezért a vadászó-gyűjtögetők népességét zsákmányaik populációinak regenerálódóképessége alapvetően meghatározza. Nem így a mezőgazdálkodók esetében: a mezőgazdaság lényege éppen az, hogy az ember a környezetét úgy módosítja, hogy több táplálékot adjon, mint egyébként tenné, amivel nagyobb emberi népesség eltartása válik lehetővé (Tudge 1998). Csakhogy az első farmerek ezzel egy ördögi kört indítottak el. Minél intenzívebben mezőgazdálkodtak, annál több lett a táplálék, és annál nagyobb a népesség. Viszont minél nagyobb lett a népesség, annál intenzívebben kellett tovább dolgozniuk, hogy a létrejövő még nagyobb szaporulatot is élelmezhessék. A természethez fűződő viszonyuk ezzel alapjaiban megváltozott. Egy olyan ragadozónak, mint az oroszlán, esze ágában sincs egyre több időt vadászattal tölteni, hiszen ezzel csak a növényevők sűrűségét csökkentené, és végső soron saját sorsát pecsételné meg. (Az oroszlánok ezért inkább naphosszat henyélnek, és csak a napi húszórás alvás és kétórás mosakodás után, a maradék két órában néznek betevő után.) A természeti népek időbeosztása erősen emlékeztet a nagyragadozókéra. Ha megdupláznák erőfeszítéseiket, talán egy darabig többet ehetnének, de aláásnák saját jövőjüket. A mezőgazdálkodással azonban megváltoztak a játékszabályok: ettől fogva

a nagyobb energiabefektetés hosszabb távon is több táplálékkal kecsegtetett. Minél többet dolgoztak, annál több táplálékra tehettek szert, anélkül hogy a „zsákmányolt” fajok (vagyis tenyésztett állataik) megritkultak volna. Sőt, a munka hatására számuk nőtt, és minél több munkát fektettek be, annál inkább. Innentől a lustaság nem volt kifizetődő, sőt előnybe kerültek azok, akik keményen dolgozva többet akartak kicsikarni a természettől (Tudge 1998). A mezőgazdálkodók településeik körül annyira megváltoztatják a terület ökológiáját (bokrokat irtanak, füvet égetnek fel, háziállataik lelegelik a fiatal növényeket, így fák és bokrok helyett gyomok nőnek), hogy a visszatérés a gyűjtögető-vadászó életmódba csak kivételesen fordulhat elő, mint pl. az új-zélandi maorik esetében (Lieberman 2013). A mezőgazdaság kedvezőtlen hatásai először abban mutatkoztak meg, hogy a területek elfoglalása és a vadászat miatt – amely ekkor már nem volt létkérdés, ezért a vadászott fajok kipusztulásáig folytatódhatott – a vadak megfogyatkoztak, így a régi életmódra való visszatérésre már nem maradt lehetőség. Ez a mezőgazdaság csapdája. A farmertársadalom nem azért dolgozik egyre többet, mert azt egyszerűbbnek gondolja a vadászatnál, hanem ezért, mert nincs más választása. A mezőgazdálkodók saját korábbi sikerük áldozatai – állítja Tudge (1998). És persze a többi népek is, akik maguktól talán soha nem fanyalodtak volna rá a mezőgazdálkodásra. De miért éppen tíz-tizenötezer évvel ezelőtt került sor minderre? Erre a kérdésre a klimatológusoktól kapjuk meg a választ, akik szerint ekkortájt ért véget a jégkorszak, és a több kilométer vastag szárazföldi jégburok olvadni kezdett. A benne tárolt víz a tengerekbe folyt, amelyek szintje máig 200 méterrel növekedett. A tengerszint változásának pedig óriási hatása volt a Föld térképére. A szárazföldek területe globálisan jelentősen csökkent, Szibéria és Alaszka közül eltűnt a hatalmas Beringia, SzaúdArábia és Irán közé pedig betört a Perzsa-öböl vize. Ez utóbbi, látszólag jelentéktelen eseményben látja Tudge (1998) a nagyléptékű eurázsiai mezőgazdaság megindulásának fő kiváltó okát. Korábban itt folyt össze a Tigris és az Eufrátesz, az éghajlat kellemes volt, a fák gyümölcsöktől roskadoztak, a vizek halakban, rákokban és puhatestűekben bővelkedtek, felszínükön pedig vízimadarak serege tanyázott. Hasonlóan gazdag élőhelyet jelenthetett az ausztrál őslakóknak Cape York vidéke. Olyan paradicsomi körülményeket képzeljünk el, ahol még a magunkfajta

megrögzött városlakó is könnyedén életben maradna, ha egy ejtőernyővel épp ott dobták volna ki. Az édeni bőségnek akkor szakadt vége, amikor a megolvadt víz feltöltötte a tengereket, és a Perzsa-öböl elfoglalta a területet a magasabban fekvő, kisebb és terméketlenebb felföldekre űzve az ott lakókat. Az addig kiegészítésképpen gyakorolt mezőgazdaság ekkortól létszükségletté vált, hiszen a jócskán felduzzadt népesség nem tudta volna magát másképp fenntartani. A vadfűfélék szemtermése elég nagy volt ahhoz, hogy érdemes legyen a termesztésükkel kísérletezni, és a vadállatok között is akadt háziasítható. A búza és az árpa ma is a szántóföldek fő fajai közé tartozik, és vetésük nem egyenként, hanem a megszántott talajra tömegével szórva történik, így valószínű, hogy a szűkebb értelemben vett (szántásos) mezőgazdálkodás itt alakulhatott ki (Tudge 1998). Juris Zarins és az elméletet messzemenően támogató Colin Tudge (1998) szerint az említett terület, ahol ma a Perzsa-öböl vize hullámzik, 8000 évvel ezelőtt a bibliai édenkert helye volt. De lehetséges volna, hogy az i. e. 1500-ból származó Teremtés könyve egy még nála is 4500 évvel korábbi világ történéseit dolgozza fel? Noha óriási idő, de van rá példa, hogy a szájhagyomány megőrzi egy ilyen régi esemény emlékét. Az ausztrál őslakókról tudjuk, hogy részletesen leírtak olyan helyeket, amelyeket 8000 éve tenger borít. Amikor a mai búvárok feltárták a tenger alatti területet, mindent pontosan olyannak találtak, amilyennek az őslakók elbeszélték. Egy nép emlékezete igenis átfoghat akár tízezer éves időtartamot is, és könnyen lehet, hogy az Ószövetség kezdő fejezete valós eseményeket dolgoz fel. A natufi kultúra a gyűjtögető-vadászó életmód aranykora volt, amit jogosan nevezhetünk akár édenkertnek is. A natufiak a mai természeti népekhez képest bámulatos bőségben éltek, gabonaféléket arattak, amelyek vadon nőttek, mégis állandó, 100-150 fős falvakban, kőalapú házakban laktak. Már 23 000 évvel ezelőttről vannak bizonyítékaink szemtermések gyűjtögetéséről és lisztté őrléséről. A paradicsomi állapotnak 12 800 évvel ezelőtt lett vége, amikor egy amerikai gleccsertó tartalma – talán egy meteor becsapódása miatt125 – hirtelen az Atlantióceánba ürült, és időlegesen megállította a Golf-áramlatot – hangzik egy másik lehetséges forgatókönyv (a Perzsa-öböl benyomulása mellett). A fiatal driásznak nevezett sorsfordító esemény évszázadokra a

jégkorszakba vetette vissza a Föld éghajlatát. A letelepedett, nagy falvakban élő natufiak környezete néhány év vagy egy évtized leforgása alatt jelentősen hidegebb és szárazabb lett, ami komoly választás elé állította őket. Egyes natufiak nomád életmódra tértek vissza, de mások megvetették a sarkukat, és elindították a mezőgazdálkodás forradalmát. Valószínű egyébként, hogy női agyban fogant meg először a magok elvetésének gondolata, hiszen eredetileg is ők voltak azok, akik a gyűjtögetéssel foglalkoztak. És mennyivel egyszerűbb és kevésbé fáradságos a növényi táplálékot közvetlenül a tábor mellett előállítani, mint messziről hazacipelni (Lieberman 2013, Wells 2010)! Ha így volt, ez egy újabb hasonlóság a bibliai történettel, ahol Éva kulcsszerepet játszott a gyümölcs leszakításában. Mindkettő a mai napig alapvetően meghatározza sorsunkat, és nem épp pozitívan! Az első nagy méretekben gazdálkodó népek tehát nem azért váltottak erre az életmódra, mert az könnyebb volt, mint a vadászat és a gyűjtögetés. Ellenkezőleg, azért álltak át, mert az áradó víz 8000 évvel ezelőtt elfoglalta paradicsominak is nevezhető élőhelyüket, és nem volt más mód az életben maradásra. És minél több idő telt el, annál kisebb lett az esélye, hogy a régi és sokkal kellemesebb életmódjukra valahogy visszatérjenek. Az Ószövetség jól érzékelteti az édenkertből való kiűzetés utáni világ problémáinak nagyságrendjét: éhínségek, rabszolgaság és szüntelen gürcölés. A görög mitológiában pedig Pandóra, az istenek által megformált első nő szelencéjéből zúdult betegségek sora, fáradtság, öregség, bánat, szegénység és ármány az addig minden gond nélkül élő emberiségre: „Azóta kell az embereknek fáradságos munkával megkeresniök a mindennapi kenyeret, és azóta töri meg tagjaikat a betegség és az öregség.”126 (Wells 2010, Trencsényi-Waldapfel 1976). Éva és Pandóra története, valamint a valószínű múltbéli események között nem nehéz párhuzamokat felfedezni.127 Nem kétséges, hogy az emberiség számára igazi átok volt az édenkertből való kiűzetés, illetve a szelence kinyitása, mai szóval: a mezőgazdaságra való áttérés (Tudge 1998, Lieberman 2013). Felvetődik a kérdés, hogyan tovább, meddig viselhetjük még el ezt az átkot. Legkorábbi vadász őseink lusták voltak, ahogy az oroszlán és a többi nagyragadozó ma is az. Nem lehet, hogy tanulnunk kellene tőlük? – fejezi be gondolatmenetét Tudge (1998).

Az élelmiszer-termelési centrumok és a háziasítás A természeti ember is nyilván válogatott a vad növények között, és gyűjtőútjai során előnyben részesítette azokat, amelyek a legnagyobb, legjobb ízű ehető részeket kínálták. És ha ezzel ezek szaporodását is elősegítette (pl. a magok akaratlan elterjesztésével), akkor már rá is lépett a nemesítés ösvényére. Valójában más állatok is ezt teszik. Azért ízletesek a gyümölcsök, mert az állatok ezeket fogyasztották nagyobb előszeretettel, a savanyúakat vagy keserűeket meghagyták. Az édesek viszont nagy valószínűséggel az állatok gyomrában végezték, s a magvak édes ízt kódoló génjei az ürülékkel távoli helyekre eljutva nagyszerű lehetőséget kaptak az elterjedésre. Némelyik növény annyira komolyan vette az állatokkal való együttműködést, hogy magja nem is csírázik ki, ha előzőleg nem megy át egy gyümölcsevő állat bélcsatornáján. Az édes gyümölcs tehát a növény önkéntes adománya, fizetség a magjai elterjesztéséért. A magok ugyanakkor sokszor keserűek, hiszen azt alapvetően nem fogyasztásra (legalábbis nem szétrágásra) szánja a növény (Diamond 1997). Az emberi gyűjtögetés a méretet és ízt érintő tulajdonságokon kívül számos másnak a megváltozásához is hozzájárult. Vannak növények, amelyek termései notóriusan emberbosszantó vonásokkal bírnak: éréskor kiperegnek a magjai, így nehezen begyűjthetők (mint pl. a vadborsó), halálos méreganyagot tartalmaznak (ilyenek a vadmandula magjai), vagy emberi fogyasztásra túl kicsik (mint pl. az 1-1,5 cm-es csővel rendelkező őskukorica). Ritkán azonban bekövetkeznek olyan mutációk, amelyek ezeket kismértékben vagy akár egy csapásra megváltoztatják, és ha ezeket egy ember észreveszi, és a mutáns növényre gondot visel (mint az új-guineaiak a szágópálmára), vagy magvait legalább véletlenül szétszórja, azzal elősegíti az új gén elterjedését. Így jöttek létre évezredek alatt a ma termesztett növények, az ehető magvú mandula, a zárt hüvelyben maradó borsó, a betakarításra alkalmas, egyben maradó kalászú gabonafélék, valamint az i. sz. 1500-ban már 15 cm-es, ma akár 45 cm-es csövű kukorica (Diamond 1997). Milyen fajok közül választhattak azok a vadászó-gyűjtögetők, akik a háziasításon törték a fejüket? Az ember 10 000 évvel ezelőtt először a legkedvezőbb tulajdonságú, már vadon is fogyasztható növényeket háziasította (pl. búza, árpa, borsó), majd i. e. 4000 körül figyelme a csak több év alatt termőre forduló, de magról, dugványról könnyen szaporítható

gyümölcsfák felé fordult (pl. olajfa, datolya, füge, gránátalma). Harmadik lépésben az alma, körte, szilva és cseresznye következett, amelyek hatékony termesztése feltételezi az oltás – Kínában kifejlesztett – módszerének ismeretét. Végül azok a növények kerültek sorra, amelyekkel eleinte mint gyomnövényekkel találkozott a már mezőgazdálkodó ember (pl. a zab, rozs, répa). A legtöbb önálló háziasítási centrumban a megélhetést egy nagy szénhidráttartalmú és hektáronként akár 8-10 mázsát is termő, de fehérjében szegény gabonafélére (pl. búza: 8-14%) és az akár 25% fehérjét is tartalmazó hüvelyesek valamelyikére alapozták. Dél-Amerikában a gabonaféléket olyan gumók helyettesítették, mint a manióka (kasszava), az édesburgonya vagy a burgonya, míg Afrikában a jamszgyökér vált kedvelt szénhidrátforrássá. Eurázsiában a szántást állati erővel végezték, ami kedvezett a nagy monokultúrák kialakulásának; Amerikában igavonó állat híján megmaradtak a mozaikosabb kerteknél. A római korra már szinte az összes mai termesztett növényt ismerték. Amit nem termesztettek akkor, azok közül a legtöbb ma is kifog a növénynemesítők kitartó próbálkozásain. (Ilyen például a tölgy, amelynek termése a keserű csersavat tartalmazó és attól csak vizes kilúgozással mentesíthető makk.) (Diamond 1997) A fokozatos háziasítással jutottunk oda, hogy „állat-és növényparkunk” szegényessé, táplálkozásunk kifejezetten egyoldalúvá vált. Ausztrália 23 millió lakosa például 101 millió birkát tart128 (Diamond 1997), és a világon megtermelt növényi termények energiatartalmának 80%-át az alábbi 12 faj adja (Diamond 1997, Wells 2010): gabonafélék: búza, kukorica, rizs, árpa, cirok (ez önmagában 50%) hüvelyesek: szója gumók: burgonya, manióka, édesburgonya cukorforrások: cukornád, cukorrépa gyümölcsök: banán (utóbbiak összesen 30%) Azonban számos olyan tája van a világnak, ahol e növények közül egyik sem volt őshonos. Ezeken a vidékeken az őslakóknak esélyük sem volt, hogy földműveléssel tartsák el magukat, legfeljebb étrendjüket egészíthették ki néhány ínyencséggel. Sokszor azonban még ezt sem

tették, mert egy kiegészítő élelem kedvéért nem érdemes (és nem is lehetséges) letelepedett életmódra térni, hiszen azzal sokkal fontosabb vad növényektől és állatoktól estek volna el. A termékeny félhold vad gabonaféléi viszont nemesítés nélkül is bőven teremnek, amint azt botanikusok egy kísérletben bizonyították. Kora-neolit korihoz hasonló eszközeikkel 1 t/ha-os évi termést sikerült elérniük, miközben a befektetett energia 50-szeresen megtérült. Magjuk is igen nagy: a Föld 56 legnagyobb tömegű szemtermésével bíró vad fűfaj közül 32 Elő-Ázsia területén fordul elő. Az itt élő növényfajok nagy része ráadásul önbeporzó, ami lehetővé tette, hogy a kiválasztott mutáns növényegyedek kedvező tulajdonságai ne tűnjenek el továbbszaporításkor (Diamond 1997). A háziállatoknak való fajok száma sem kimeríthetetlen. A háziasítható nagy testű emlősfajok száma a világon pontosan 148, és ezek túlnyomó hányada eurázsiai. A mai emberiség hússal való ellátásában legfontosabb öt emlősfaj közül négy szintén a termékeny félhold területéről származik: a kecske, a juh, a disznó és a szarvasmarha. A XX. századig háziasított nagy termetű (45 kg-ot meghaladó) emlősfajok elit társasága mindössze 14 fajt számlál (zárójelben a háziasítás időpontjával): juh, kecske és disznó (i. e. 8000), szarvasmarha (i. e. 6000), ló (i. e. 4000), egy-és kétpúpú teve (i. e. 2500), láma és alpaka (kettejük közös őse a guanaco; i. e. 6000 vagy 3500), szamár, rénszarvas és bivaly (i. e. 4000), jak, bali marha, mithan. A 14 közül egy dél-amerikai (guanaco) és egy észak-afrikai (szamár), de a többi mind eurázsiai. Ami szintén figyelemre méltó és az európai gyarmatosítás sikere szempontjából meghatározó: nincs egy sem a „Szahara alatti” Afrikából,4 sem Észak-Amerikából, sem Ausztráliából. Ráadásul a 14 között is legjelentősebb (listánkon az első) öt szintén eurázsiai. Ezek még napjainkban is tartják első helyezésüket, amikor bármely háziállatfaj szabadon exportálható bárhová. A termékeny félhold kivételes adottságait jól tükrözi az a tény, hogy területén a 14 közül hét őshonos volt. Ez önmagában is elegendő magyarázat arra, hogy az Újkorban a földrészek közül miért épp a miénk tett szert vezető szerepre (Diamond 1997). A szállításra, közlekedésre vagy mezőgazdasági munkavégzésre potenciálisan alkalmas vad emlősfajok száma szintén nem olyan nagy, mint gondolnánk. Az biztos, hogy ha az emberét meghaladó erőt várunk el tőle, akkor nagy termetűnek kell lennie, és ha táplálnunk is nekünk kell,

akkor nem lehet ragadozó (amely felnevelése kb. tízszer annyi földterületet igényel, mint egy növényevő5). A tízezer évvel ezelőtti ember rendelkezésére álló választék így meglehetősen szegényes volt. A 45 kgos testtömeget meghaladó, növény-vagy mindenevő potenciális jelöltek száma Ausztráliában 1 (vörös óriáskenguru), Amerikában 24, Afrikában (a Szaharától délre) 51, Eurázsiában pedig 72. Amelyek ezek közül ténylegesen háziasíthatónak is bizonyultak: Ausztráliában 0, a szubszaharai Afrikában 0, Amerikában 1, Eurázsiában 13 (Diamond 1997). Földrészünk fölénye e téren is kétségbevonhatatlan. Mi volt a baj a többi fajjal, hogyan állhattak ellen a háziasítók kitartó igyekezetének? Némelyik 15 év alatt cseperedett felnőtté, ami egy állattartónak vállalhatatlanul hosszú idő (pl. elefánt, gorilla). Más fajok nem szaporodtak fogságban (pl. gepárd, vikunya), vagy mivel nem falkában élő állatok, nem fogadták el az ember dominanciáját (pl. északamerikai vastagszarvú juh), vagy vadak és veszélyesek maradtak (pl. grizzly, víziló, tehénantilop, zebra) (Diamond 1992, 1997). A medvék esetében ehhez még hozzájárult az is, hogy hatalmas erejük és karmaik segítségével szinte bárhonnét kiszabadultak, ha megunták az ottlétet. Ugyanaz tehát a helyzet, mint a növények esetében. Az ember 4500 évvel ezelőttre háziasította mindazon fajokat, melyeket egyáltalán lehetett, ennél sokkal többre a mai kor tudományos módszereket követő nemesítői sem nagyon jutottak. Amelyiket nem lehetett, azt ma sem tudják, amelyiket viszont igen, azt már annak idején is háziasították, néha két különböző helyen is. Utóbbira példa az európai szarvasmarha és az indiai púpos tulok, amelyek őse egyaránt az Indiától Elő-Ázsián át ÉszakAfrikáig elterjedt vadtulok, és amelyet talán mindhárom helyen egymástól függetlenül háziasítottak. Ugyanígy járt a farkas (ezt Amerikában, Kínában és Elő-Ázsiában is kutyává nemesítették) és a disznó is (amelynek háziasítása Kínában, illetve Nyugat-Eurázsiában történt). A kutya háziasítása talán még a paleolitikumra tekint vissza, a hidegebb éghajlatú területeken ágymelegítőnek, Koreában és Mexikóban a húsukért is tartották őket. A vadkutya vagy dingó i. e. 1500 táján kenukon érte el az ausztrál kontinenst, ahol a hideg éjszakákon („ötkutyás éjszaka”) élő takaróként jó szolgálatot tett az őslakóknak (Diamond 1997, Wright 2005). A kutya ráadásul megeszi az emberi ürüléket, így a korai társadalmakban ő volt a higiénia biztosítéka is (Tudge 1998).

A háziasítható fajokban tapasztalható óriási különbség oka, hogy Eurázsia messze a legnagyobb az összes földrész közül, ráadásul éghajlati-ökológiai szempontból is a legváltozatosabb. Bármely szempontrendszernek megfelelő fajokat keresünk, nagy a valószínűsége, hogy a legtöbbet itt találjuk. Ausztrália sosem tartozott a nagy termetű emlősökben gazdag tájai közé a világnak, Amerika ugyan igen, de azokat az első emberek mind kipusztították, így Eurázsia komoly vetélytárs nélkül áll a rangsor élén. Elő-Ázsia lakóinak rendelkezésére állt a különféle célokra hasznosítható kecske, juh, disznó és szarvasmarha, a sok szénhidrátot adó gabonafélék közül három (alakor, tönkölybúza, árpa), a sok fehérjét biztosító hüvelyesek közül négy (lencse, borsó, csicseriborsó, szegesborsó), valamint a rostnövények közül a len (amelynek magja ráadásul 40% olajat is tartalmaz). A mezőgazdálkodás pozícióját erősítette továbbá, hogy vadászatra és gyűjtögetésre ez a táj sosem volt különösebben alkalmas. Így történhetett, hogy míg i. e. 9000-ben még egyetlen mezőgazdálkodó nép sem létezett, i. e. 6000-re néhány nép esetében már gyakorlatilag teljessé vált az átállás (Diamond 1997). Sokkal nehezebb körülményekkel kellett megbirkózniuk Mezoamerika (vagyis Mexikó és Közép-Amerika) újításokra fogékony lakóinak. Földünk e szeglete csak a nehezen nemesíthető kukoricát, az állatok közül pedig a pulykát és a kutyát kínálta háziasításra (Peruban talán a tyúkot is), amelyek jelentőségükben nem mérhetők a termékeny félhold előbbiekben számba vett fajaihoz. A kutya ráadásul ragadozó is, ami tartását gazdaságtalanná teszi. Így a mezőgazdálkodás itt annak ellenére sem indulhatott meg i. e. 3500-nál korábban, hogy az Újvilágban több termesztésre érdemes növényfaj is számításba jöhetett (ezek száma egyedül Peruban eléri a negyvenet), és mind a kukorica, mind a burgonya termésátlaga kétszeresen felülmúlja a búzáét (Diamond 1997, Wright 2005). Még kevésbé voltak jó helyzetben Új-Guinea egyes népei, amelynek hegyvidékein egyszerűen nincs annyi ehető faj, hogy bármely vadászógyűjtögető csoport életben maradhasson. Ma a hegyvidékeket kizárólag földművelők lakják, akik azonban háziasítható fűféle, háziasítható nagy testű emlős és elfogadható fehérjetartalmú gumó híján (a tárógyökér csak 1% fehérjét tartalmaz) mezőgazdálkodás terén sem vihették túl sokra. Gyermekeik fehérjehiányos táplálkozását jelző pókhasuk, és talán a

régebben gyakori kannibalizmus is erre vezethető vissza. Az új-guineaiak népsűrűsége évezredeken keresztül igen alacsony volt (még a mezőgazdálkodóké is), míg évszázadokkal ezelőtt szert nem tettek a DélAmerikából érkezett édesburgonyára, ami nagymértékben megnövelte a hektáronkénti lakosságszámot. Esetük jól mutatja, hogy az egyes vidékek népei bizony azzal voltak kénytelenek gazdálkodni, amijük volt, és ez gyakran nem tette lehetővé nagy népességű, bonyolult szervezettségű társadalmak kialakulását (Diamond 1997). Egyúttal érthetővé teszi, hogy számos területen, amelyek kellemes éghajlatán és kiváló talajain ma – máshonnan behozott, máshol háziasított fajokkal – virágzik a növénytermesztés, miért nem alakult ki annak idején önálló mezőgazdaság. (Ilyen pl. az USA keleti partvidéke is.) Az ok a háziasításra alkalmas helyi fajok alacsony száma. Ezeken a területeken általában még a vadászó-gyűjtögető életmód is nehézségekbe ütközött (uo.). Az elmondottakból nem következik, hogy pl. az ausztrál őslakók soha nem jutottak volna el önállóan a mezőgazdaságig, ha a fejlett világ még néhány évezredig nem fedezi fel a nagy déli földrészt. DélkeletAusztráliában az őslakók már Cook kapitány idején letelepedett csoportokban éltek, és halcsapdákkal, hálókkal tekintélyes mennyiségű halhoz jutottak. Az elmúlt 5000 évben táplálékuk megszerzésére egyre többféle és körmönfontabb módszereket vetettek be, egyes helyeken kőházakat is emeltek, máshol a vadköles betakarítására kőkéseket használtak. Idővel étrendjüket talán fűfélék magjaival és jamszgyökérrel is kiegészítik – véli Diamond (1997) –, és lassan feliratkoztak volna a világ jelentős élelmiszer-termelőinek listájára. De erre az európai hódítás miatt nem került sor. Eurázsia nagy méretein (nagy terület → sok faj) és az emberrel való korai találkozásán kívül (aminek köszönhetően lakói nem tudtak korán kiirtani minden nagyvadat) még egy szempontból is kiváltságosnak számít a kontinensek között. Területe kelet–nyugati irányban húzódik, ellentétben Amerikával és Afrikával, amelyek inkább észak–déli irányban elnyújtottak. Ez az első pillantásra csekély különbség messzire vezető következményekkel járt a háziasított fajok terjedését illetően. Ha Eurázsiában egyszer valahol háziasítottak valamit, akkor az a kontinens széltében-hosszában elterjedhetett anélkül, hogy közben jelentősen különböző éghajlatú tájakat kellett volna kereszteznie, vagy olyan

szélességi köröket, ahol más a nappalok hossza. A búza például ugyanúgy megterem Franciaországban, mint Japánban, ezért elég volt egyszer háziasítani, és a két ország közötti út sem vezet át a termesztésére alkalmatlan (pl. trópusi) területeken. A fentieket genetikai vizsgálatokkal is alátámasztották, és az eredmények szerint Elő-Ázsia terményeinek túlnyomó része egyszeri háziasítás eredménye, ami jórészt igaz a többi eurázsiai fajtára is (Diamond 1997). Az észak–déli tengelyű Újvilágban más volt a helyzet. Amikor ÉszakAmerika mérsékelt övi vidékén valahol háziasítottak egy növényt, az ottani parasztok közül senki nem gondolta, hogy növényüket a déli félteke ugyanazon szélességi körén is termeszteni lehetne. Az új terményeket általában a szomszédos népek vették át, azoktól pedig az ő szomszédaik, és így tovább. A két mérsékelt övet összekötő szomszédok láncolata azonban az Egyenlítőn vezetett keresztül, amely felé közeledve egyre kevesebb értelme volt megpróbálkozni egy mérsékelt övi faj termesztésével. Így aztán a lánc egyszer csak megszakadt. Valószínűleg az eurázsiai termények sem hátizsákban jutottak több ezer kilométerre, hanem közben számtalanszor elvetették őket, learatták a termésüket, és azt vitték egy kicsivel odébb. Erre azonban éghajlati övek keresztezésekor nincs lehetőség (Diamond 1997). Az Andokban háziasított burgonya ezért nem is jutott el Észak-Amerikába, és ÉszakAmerika napraforgója sem az Andokba (Diamond 1992). Genetikai vizsgálatok szerint Amerika lakói gyakran többször (több különböző helyen) is háziasították ugyanazt a fajt, feltehetően azért, mert a termények terjedése lassabb volt, mint amennyi időt nemesítésük igényelt. Az is előfordult, hogy a nagy elterjedési területű közelrokon fajok közül az egyik nép az egyiket háziasította, míg a másik a másikkal próbálkozott meg, szintén sikerrel. A gyapot, a chili, a tök, a libatop mind olyan növények, amelyeket Mezoamerikában és Dél-Amerikában egymástól függetlenül, különböző fajokból kiindulva háziasítottak (Diamond 1997), és hasonlóan járt a gyapot és a földimogyoró is az Új-, illetve az Óvilágban (Wright 2005). A háziasított állatok terjedése útjába is hasonló nehézségeket gördített az éghajlati övek különbözősége, a szarvasmarha, a kecske és a juh például csak 8000 év alatt tudta leküzdeni az Elő-Ázsiát és Dél-Afrikát elválasztó mintegy 7000 km-es távolságot. (A fiaskóban jelentős része volt minden állattenyésztő rémének, az afrikai cecelegyek által terjesztett

álomkór ostorosnak is.) A termékeny félhold növényeinek egészen az első európai telepesek 1652-es partraszállásáig kellett várniuk, holott a szintén mediterrán Dél-Afrika korábban is alkalmas lett volna termesztésükre. Természetesen gyakran az éghajlati akadályok nem a szélességi körökkel voltak összefüggésben, a mai USA délkeleti és délnyugati területei között például a közbeékelődő száraz vidékek állták útját a termények terjedésének (Diamond 1997). A háziasított fajok cseréje elősegítette a találmányok továbbadását is, így az i. e. 3400-4000 körül a termékeny félholdon vagy a Fekete-tenger közelében feltalált kerék a terményekkel és jószágokkal együtt Eurázsia távoli vidékeire is viszonylag gyorsan eljutott, igaz, Egyiptomban további kétezer évig nem használták. A letelepült életmód pedig egyben az anyagi kultúra fejlődése felé tett fontos lépés is volt, mert lehetővé tette a nem hordozható javak felhalmozását. A fazekasság és a szövés egészen addig nem indulhatott jelentős fejlődésnek, amíg a gyártóeszközöket és az elkészített tárgyakat rendszeresen egyik helyről a másikra kellett cipelni (Diamond 1997, Wright 2005).

8. fejezet A feltartóztathatatlan életmód

Miért kezdtünk el mezőgazdálkodni? Okok, negatív következmények és erőszakos terjedés Amikor a vadászó-gyűjtögető életmód jellemzésére kerül sor, sokaknak még ma is Thomas Hobbes sorai jutnak eszébe: „utálatos, brutális és rövid” (idézi Diamond 1997). Magától értetődőnek gondoljuk, hogy ezeknek az embereknek keményen meg kellett dolgozniuk mindennapi betevőjükért, mégis az éhínség határán tengették nyomorult életüket, ami – talán szerencséjükre – rövid volt. Számunkra, akik az anyatejjel szívtuk magunkba Hobbes szavait, egyértelmű, hogy a mezőgazdaság feltalálása után a vadászó-gyűjtögetők egymással versengve kapkodták el az elsőként háziasított növények magvait. Végül is mit akarhattak volna jobban, mint kívánatos, kellemes és hosszú életet, és annak mi más lehetett volna a biztosítéka, mint az évenkénti szántás és vetés? Diamond (1992, 1997) könyveiben mindezt ékesen cáfolja. Állítása szerint ma is csak a jómódú országok lakosainak van részük kevesebb fizikai munkában, több táplálékban és nagyobb kényelemben, mint a valamikori természeti népeknek. A régészeti leletek határozottan arra utalnak, hogy az első mezőgazdálkodók élete cudarabb volt, mint azoké a vadászó-gyűjtögetőké, akiket felváltottak. Ők maguk is tudták ezt, például Északkelet-Ausztrália vagy Kalifornia őslakóinak eszük ágában sem volt régi életmódjukat az újra cserélni, pedig folyamatos kereskedelmi kapcsolatban álltak olyan népekkel, akik ezt előttük már megtették. A vadászó-gyűjtögetők életmódjuk feladására annál könnyebben szánták el magukat, minél versenyképesebbnek találták adott élőhelyükön a mezőgazdálkodást. A délkelet-és közép-európai természeti népek nem dúskáltak vadon termő élelemben, ezért ők viszonylag könnyen beadták a

derekukat. Olaszország, Spanyolország, Dél-Franciaország vagy Japán termékenyebb vidékeinek vadászó-gyűjtögetői viszont sokáig kérették magukat, mire kis lépésekben hajlandók voltak átvenni a mezőgazdálkodás elemeit. Hogy a földművelő-pásztorkodó életmód felsőbbrendűsége mennyire nem egyértelmű, mutatja Svédország valamikori lakóinak esete, akik i. e. 2700-ban, háromszáz év földművelés után újabb négyszáz évre „visszasüllyedtek” a vadászat és a gyűjtögetés „sötétségébe”. A kétféle életmódra mint alternatív életben maradási stratégiákra érdemes tekintenünk, amelyek között minden nép a számára legkellemesebb egyensúlyt igyekezett megtalálni. Az élelmiszer-termelés a legtöbb esetben egyébként sem tudatos választás eredménye volt, hanem „véletlenszerű döntések és azok következményeinek mellékterméke” (Diamond 1997, Wright 2005). A két stratégia közötti versengésből tízezer évvel ezelőtt Földünk több területén egyre inkább a mezőgazdálkodás került ki győztesen. Emögött a kutatók többrétű okokat sejtenek. Az egyik a nagy termetű vadállatok megfogyatkozása lehetett, talán épp a fokozott vadászat következtében. (Feltételezések szerint a termékeny félhold területén pl. a gazellapopuláció csökkenése lehetett a közvetlen ok.) Egy másik tényező azoknak a vad növényeknek az elterjedése, amelyek a jégkorszak végén beköszöntő melegebb időszak miatt nagyobb termésátlaggal kecsegtettek (Diamond 1997). A jégfuratok levegőbuborékjainak analízise arra a felismerésre vezetett, hogy Földünk éghajlata az elmúlt 10 000 évben szokatlanul stabil volt, és úgy tűnik, hogy korábban akkor sem tudtunk volna mezőgazdaságot folytatni, ha nagyon akartunk volna (Wright 2005). Erre az időpontra a termés betakarításához, tárolásához és feldolgozásához nélkülözhetetlen technológiák (sarlók, mozsarak stb.) is kiforrtak már, így ezek is nagyban hozzájárulhattak ahhoz, hogy a földművelésbe befektetett munka megtérüljön. Negyedik tényezőként az emberi populációk létszámának és népsűrűségének fokozatos növekedését kell számításba vennünk, amit eszközeik és módszereik szakadatlan fejlődése váltott ki (élelemtermelés nélkül is). A 10 000 évvel ezelőtti időszak tehát azért lehetett vízválasztó a mezőgazdálkodás szempontjából, mert ekkorra a vadászó-gyűjtögető életmód a kritikusra nőtt népesség és az elszegényedett fauna következtében perspektívát veszített, míg a földművelés a vad növények életlehetőségeinek javulása és a technológiák fejlődése miatt egyre rentábilisabbá vált (Diamond

1997,Takács-Sánta 2008), az éghajlat meleggé és kiszámíthatóvá válása pedig lehetőséget teremtett az életmódváltásra (Wright 2005). A vadászó-gyűjtögetőből a mezőgazdálkodó életformába való átmenet Wells (2002) szerint példátlan hirtelenséggel történt, és érdekes, hogy a Föld több pontján is nagyjából egyszerre, egymástól függetlenül került rá sor. A Közel-Keleten az ok elég világos. A jégkorszak befejeződésével a mediterráneum keleti felén az addigi kontinentális éghajlat átadta a helyét a mai mediterránnak, ami a fűfélék elterjedését okozta. A bőven termő füvek egész évben bőséges táplálékforrást jelentettek az azokat betakarítani és tárolni képes közösségeknek. A térségben a 9000 évvel ezelőttől egyre gyakoribbá váló csapadékhiány aztán válaszút elé állíthatta a társadalmakat: vagy nedvesebb éghajlat alá költöznek, vagy megpróbálkoznak a földek öntözésével. Az utóbbi megoldást választók – ha valóban így történt – indíthatták el a mezőgazdaság térhódítását, és a vele összefüggő változásokat, az ún. neolit forradalmat. Döntésük, hogy sorsukat a kezükbe veszik, és környezetüket igényeiknek megfelelően alakítják át, messzemenő következményekkel járt. Népsűrűségük olyan területeken is magas értéket ért el, ahol gyűjtögetéssel vagy vadászattal nem sokra mentek volna. A világnépesség a földművelés kialakulását megelőző mintegy 10 millió főről tízezer esztendő alatt – az ipari forradalom (1750) idejére – 500 millió főre növekedett. A gyorsan változó mai világban ez nem tűnik szédületes sebességnek, de a paleolitikum idején ugyanilyen arányú növekedéshez 50 000 év is kellett (Wells 2002, Diamond 1992). Nyugodtan mondhatjuk, hogy forradalmi változások indultak el akkoriban. A mezőgazdasági forradalom elindítója tehát végső soron a népesség lassú, de folyamatos növekedése volt, amelynek élelemmel való ellátását valamiképpen meg kellett oldani. Az akkori emberek több csoportja abban látta a probléma megoldását, hogy átállnak a mezőgazdaságra. Ugyan ma már egyre világosabb számunkra, hogy ez nem volt túl jó döntés – hogy miért, arról később még bőven lesz szó –,de hogy mi lapul Pandóra szelencéjében, annak idején még korántsem volt ennyire nyilvánvaló (és sokaknak ma sem az). Wright (2005) a fentebb említett négy ok közül az elsőt tartja kulcsfontosságú tényezőnek, Wells (2002) a másodikat. De akármelyik tényező is volt a domináns, az őskőkorszak utolsó évezredének leletanyaga a crô-magnoniak addigi életmódjának válságáról tanúskodik.

A kőpengék egyre kisebbek lettek, a szobrok és a faragványok ritkultak, a sziklafestés abbamaradt, a vadászok pedig az egyre kisebb testű állatok zsákmányolására tértek át. Ennek Wright szerint is a túlvadászat volt az oka, amivel az emberek „megszegték minden parazita alaptörvényét: ne pusztítsd el gazdaállatodat”. A vadak fogyásával a nők gyűjtögetése egyre nagyobb hányadát biztosította a közösség megélhetésének, de végül már ez sem volt képes ellensúlyozni a megafauna tömegpusztulásának következményeit. Az embernek valami más megoldásra volt szüksége, s ezt akkor több társadalom is a mezőgazdálkodásban vélte megtalálni. Az átállás nem ment egyik napról a másikra, innen visszanézve mégis olyan hirtelennek és mindent áthatónak tűnik, hogy neolit forradalomnak nevezték el. A túlnépesedés természetesen nem emberi találmány, más állatfajoknál is előfordul. Nem kevés példát ismerünk arra, hogy egy-egy faj – fő ragadozóinak vagy élősködőinek valamilyen okból bekövetkezett eltűnése után – populációméretét a környezet eltartóképessége fölé emeli. Ezek az esetek azonban ritkán járnak pozitív befejezéssel – úgy is mondhatnánk, hogy ilyenkor a populáció gyakorlatilag „halálra szaporodja” magát. Ez történt abban a jól ismert esetben is, amikor 1944ben 29 szarvast a Matthew-szigetre telepítettek. A nagyragadozómentes,s ezért látszólag szarvasbarát élőhelyen létszámuk 19 év alatt 6000-ig növekedett, ami aztán egyetlen zord tél alatt hirtelen 42-re esett vissza. A tömeges pusztulást az váltotta ki, hogy a ragadozó hiányában „elszabadult” populáció túllépte a terület eltartóképességét. Ez eleinte nem sok problémát okozott, de amikor az állatok az utolsó zuzmótelepet is lelegelték, bekövetkezett a gyilkos éhínség. A gyorsan megtizedelődő populáció sorsát végül az a szerencsétlen körülmény pecsételte meg, hogy a tél 42 túlélője között csak egyetlen bika akadt, ráadásul az is ivaréretlen (Diamond 1992). Fajunk jelenlegi helyzete ijesztő párhuzamot mutat a Matthew-szigeti szarvasokéval. A dolgok mai állása szerint a természetes népességszabályozóitól régóta megszabadult ember sorsa is hasonló végkifejlet felé halad, és nem megnyugtató tudatában lenni, hogy kisebb emberi társadalmak számtalan esetben eljutottak már idáig (Diamond 1992). Számos faj rendelkezik olyan élettani, etológiai vagy más mechanizmussal, ami túlszaporodását megakadályozza. A nőstény kisragadozóknak pl. csökken a peteérésük, kevesebbet párosodnak, nem

fogannak, nő a spontán vetéléseik száma, felszívódnak a mégis kialakult embriók, vagy ha egyedsűrűségük elér egy kritikus értéket, nem nevelik fel a kicsinyeiket (Morris 1990, Lorenz 1988). Az ember esetében ilyen célt szolgáló élettani mechanizmus nem fejlődött ki, vagy ha régebben rendelkezett is ilyennel, azt az utóbbi százezer évben, a Föld meghódítása idején – mint hosszú ideig szükségtelent – elvesztette (Diamond 1992, Csányi in Révai 2008). Egyedül az eszkimókról tudjuk, hogy bár szívesen vállaltak volna többet is, mindössze csupán két vagy három gyermeknek adtak életet. Ennek oka a gyerekek 5-6-éves koráig vagy még annál is tovább kihúzódó szoptatás, az egyes szezonokban jellemző nagy soványság és a spontán vetélések viszonylag magas száma (Burch–Forman 1990). Számos népességszabályozó mechanizmus az utóbbi időben erkölcsi szempontból vált kegyvesztetté, ilyen az újszülöttgyilkosság, a háborúskodás vagy a népirtás (Diamond 1992). A fogamzásgátlás pedig – kivéve a naptármódszert – vallási, bioetikai vagy egészségvédelmi megfontolásokból esik kifogás alá. Éppen napjainkra maradtunk népességszabályozó mechanizmus nélkül, egy 7,7 milliárdos és évente nyolcvanmillióval növekvő népességű Földön, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá. A mezőgazdaság feltalálására tehát a növekvő népesség élelemmel való ellátásának kényszere miatt volt szükség. Azonban ezzel a gond korántsem oldódott meg. Sőt, paradox módon az élelmiszer-termelés a bevezetését követő évezredekben tovább súlyosbította azt a problémát, amelynek a leküzdésére feltalálták: tovább növelte a népességet, méghozzá sokkal nagyobb sebességgel, mint ahogy korábban lehetséges volt. Az egyre több éhes szájat pedig az egyre több termelésbe vont föld sem tudta élelemmel ellátni. A mezőgazdaságnak ez a népességnövelő hatása több tényezővel is magyarázható: 1. A természetes életközösségekben a biomassza túlnyomó része az ember számára nem ehető, a mezőgazdasági területeken viszont szinte csak a mi táplálásunkra alkalmas fajok élnek. Így egy négyzetkilométernyi mezőgazdasági terület 10-szer vagy akár 100-szor annyi embert is el tud tartani, mint egy négyzetkilométernyi vadon. 2. A vadászó-gyűjtögető társadalmakban a nők fő tevékenysége általában a gyűjtögetés, a férfiaké pedig a vadászat. A legtöbb népnél a

gyűjtögetésből származik az elfogyasztott élelem nagyobbik része (a Kalahári sivatagi busmanoknál és a kelet-afrikai hadzánál akár 85%, szemben a vadászat fedezte 15%-kal), ráadásul ez a vadászatnál jóval biztosabb módja is a táplálék megszerzésének. A nők társadalmi megbecsültsége ennek megfelelően a férfiakéval megegyező. A mezőgazdaság elterjedésével a nők társadalmi helyzete sokat romlott, és a női népesség a világ nagy részén ma is többé vagy kevésbé alávetett helyzetben van. A csökkenő társadalmi rang egyszersmind azt is jelentette, hogy több gyereket kellett szülniök, mint amennyit maguktól vállaltak volna. A területegységre jutó emberi táplálékmennyiség és az időegység alatt születő gyerekek száma egyaránt a népességnövekedés irányába hatott. A szokásos 40-50%-os gyermekhalandóság mellett a gyűjtögetővadászók átlagos növekedési üteme (0,015%/év) a népesség 5000 évenkénti megkettőződését tette csak lehetővé. A korai mezőgazdálkodók népességnövekedése viszont kétszer ilyen gyors is lehetett, akár 2000évenkénti duplázódást is megengedve (Lieberman 2013). A természeti népek 40-50%-os gyermekhalandósági rátája első hallásra talán hihetetlen, pedig még alacsonynak is számít a XVII. század eleji Angliáéhoz képest, ahol a gyerekek kétharmada négyéves kora előtt meghalt (Diamandis–Kotler 2012). Szükségesnek tartom újra hangsúlyozni, hogy a mezőgazdaság megjelenése, szemben az egész civilizált világban tanított tétellel, nem szüntette meg az éhezést, nem növelte az általános jólétet, és nem adott hosszú életet, biztonságot vagy több szabadidőt. Mindezeknek az ellenkezője történt. A busmanokra és általában a természeti népekre jellemző heti 12-19 (napi 2-3) órás „munka” (Vida 2001) helyett a mezőgazdálkodók idejük sokkal nagyobb részét voltak kénytelenek a puszta fenntartásukra fordítani. A természeti népeknek korántsem vette igénybe minden erejüket a létfenntartás, bőven találtak időt a sziklafestésre, ékszerek készítésére vagy zenélésre (Wright 2005). A táplálkozásuk is gazdagabb volt. A busmanok naponta 2140 kcal energiát visznek be szervezetükbe a táplálékkal, amely szénhidrátok és zsírok mellett 93 gramm fehérjét is tartalmaz. Ez jóval fölötte van egy amerikai számára javasolt adagnak. Ráadásul mivel a busman ételek 85-féle növény felhasználásával készülnek, amelyek közül néhány mindig rendelkezésre áll, aligha fordulhat elő, hogy valaki korgó gyomorral térjen

nyugovóra. Az éhhalál a Kalaháriban ismeretlen, de annál gyakoribb a mezőgazdálkodó társadalmakban. Mindezeken felül a civilizációk kialakulásával a társadalmi egyenlőtlenség és a háborúskodás miatt is növekedett az emberi szenvedés mennyisége (Diamond 1992). És hogy a mezőgazdálkodás említett problémái mennyire érvényesek napjaink fejlett társadalmaira is – nos, erről szól e könyv hátralevő része, valamint az Erkölcs és civilizáció című társkötet. De térjünk vissza az eredeti témánkhoz. A mezőgazdálkodók és a vadászó-gyűjtögetők tápláléka minőségében alapvetően különbözik. Előbbiek kalóriáik nagy részét magas szénhidráttartalmú táplálék, gabona, burgonya, valamint nagy zsírtartalmú, kis telítetlenzsírsav-tartalmú hús és tej formájában veszik magukhoz, míg utóbbiak táplálkozásukat jórészt nyers gyümölcsökre, zöldségekre, dió-és mogyorófélékre, tojásra, mézre, valamint kis zsírtartalmú, de nagy telítetlenzsírsav-tartalmú vad-vagy halhúsra alapozzák. A természeti népek táplálkozása ezért sokkal egészségesebb, ami abból is kitűnik, hogy fogaik még idősebb korban sem esnek áldozatul szuvasodásnak. Az elmúlt évtizedekben a XX. századot megért természeti népek körében széles körű antropológiai kutatásokat végeztek, amelyek megerősítették, hogy nagyon jó egészségi állapotban élnek meg viszonylag hosszú életet, a vérnyomás korral való növekedése nem figyelhető meg, és körükben egyéb keringési betegségek és a rák is rendkívül ritkán fordul elő (miközben a civilizált világban a népesség 2/3a, Magyarországon 3/4-e ilyen betegségekben hal meg). A vadászó-gyűjtögetők rendkívül sokféle tápláléknövényt és -állatot ismertek, ezért igen kicsi volt a valószínűsége, hogy egy bizonyos időszakban ezek mindegyike valamilyen oknál fogva elérhetetlenné váljon. Emiatt a természeti népek körében nagyon ritka volt – és ahol még léteznek, ott ma is az – az éhezés, de még az alultápláltság is. Az első mezőgazdálkodók viszont minden bizodalmukat egy-két termesztett növénybe helyezték, és ha ezek az időjárás szeszélye vagy egy kártevő támadása folytán csődöt mondtak, éhínség következett be (Wells 2002). Ez történt az 1840-es évek Írországában, amikor egy burgonyavészjárvány miatt közel 1 millió ember halt éhen (Diamond 1992). Általánosságban is kijelenthető, hogy a nagy éhezések valójában akkor jelentek meg az emberiség történetében, amikor az ember

fennmaradását egy vagy néhány termesztett tápláléknövényre alapozta (Diamond 1992). Hogy ismét a Szigetközt vegyük például, itt a XX. század előtt nem termesztettek sokféle növényt, búza mellett inkább csak rozsot (Timaffy 1980), ami könnyen veszélybe sodorhatta a belőlük élő parasztokat. Hasonló krízisek a mezőgazdaság feltalálása előtt szinte ismeretlenek voltak (Horváth 2012). A mezőgazdaságra való áttérés tehát nem megszüntette vagy mérsékelte az éhínséget, mint azt a középiskolások történelemből tanulják (pl. Száray 1996, 2006), hanem ellenkezőleg, okozója volt annak. És nem csak a kis magyar tájakon: az időszakos éhínségeket még az olyan hatalmas birodalmak sem kerülhették el, mint Kína, amely kétezer éves történelmének csaknem minden évében küzdött éhínséggel tartományai valamelyikében (Wright 2005). Ez volt az ára a kicsattanó egészségnek, amiben a jobb tápláléknak köszönhetően részük volt, vélhetnénk. De az első földművelők a betegségek terén sem álltak jobban vadászó-gyűjtögető eleiknél. Ha kevesebb balesetet szenvedtek is el,a járványok alaposan megtizedelték közösségeiket. Élettartamuk így alatta maradt a természeti népekének (Wells 2002), ahogy átlagos testméretük sem érte el azokét (Diamond 1992). Érdekes annak magyarázata, hogy miért a földművelőket sújtotta nagyobb mértékben a fertőző betegségek problémája. A járványok megfékezését az orvostudomány legnagyobb vívmányai között tartják számon. Az igazság azonban az, hogy a tüdővész, a lepra és a kolera csak az alultáplált tömegeknek otthont adó, zsúfolt, saját szennyvizükkel fertőződő mezőgazdálkodó települések elterjedésével kaphatott lábra, a himlő, a bubópestis és a kanyaró pedig a még ennél is sűrűbben lakott városok megjelenéséhez kötődik. A vízibivalytól származó lepra, amit sokan ősi betegségnek tartanak, szintén csak a mezőgazdasággal terjedt el. A kis népsűrűségű, rendszeresen vándorló, erős immunrendszerrel rendelkező vadászó-gyűjtögetők között ilyen betegségek ritkán bukkantak fel, és kis létszámuk miatt akkor sem dúlhattak sokáig (Diamond 1992, Lieberman 2013). A mezőgazdálkodó társadalmakba bejutott kórokozó viszont egyik embert a másik után döntötte le a lábáról, és mire végigért a több százezres népességen (Wells 2002), már felnőtt egy védettséggel nem rendelkező korosztály, vagy meggyengült az emberek jó részének immunitása. Így a járvány tombolása újra kezdődhetett, pontosabban folytatódhatott. Ez a

magyarázata annak, hogy a kanyaró félmilliósnál kisebb populációkból hamarosan kipusztul, de ennél nagyobbakban akármeddig fennmaradhat. S nem csak a kanyaró, a többi akut fertőző betegségeink is ilyen ún. tömegbetegségek (Diamond 1997). A kanyaróhoz hasonlóan – ami a marhavész közeli rokona (Wells 2002) – a szamárköhögés, a tuberkulózis, a himlő, az influenza, a tüdőbaj, a malária, a pestis és a kolera is eredetileg mind háziállataink kórokozója volt, és csak a tömeges állattartás elterjedése miatt váltak képessé az ember megfertőzésére – és ezért hiányoztak a népes amerikai városokból Kolumbusz előtt (Diamond 1997, Lieberman 2013). A fertőző betegségek emberre átterjedéséhez ugyanis hosszan tartó és közeli testi kontaktus szükséges (Wells 2002), amiben a háziasított állataikat naphosszat gondozó, csutakoló, fejő stb. állattartóknak ugyancsak részük volt. A természeti népek ilyen mértékű és tartamú érintkezésnek nem voltak kitéve,és mivel kis csoportokban éltek, körükben e kórokozók nem is maradhattak volna fenn. Így az őslakosság nem viszonozhatta az újkori hódítók betegségeit, leszámítva a maláriát és sárgalázat, amelyek némiképp gátolták a trópusi országok gyarmatosítását (Diamond 1997). A háziállatok – ellentétben pl. az emberszabású majmokkal – azért hordozták eleve a tömegbetegségek kórokozóit, mert többnyire már vadon is hatalmas csordákban éltek, olyan közösségekben tehát, amelyek e mikrobák fennmaradására alkalmasak. Amikor tenyészteni kezdtük őket, az állatok magukkal hozták kórokozóikat, akik a mezőgazdálkodó ember még népesebb populációiban csakhamar felismerték „életük nagy lehetőségét”. A marhavész számára az ember egyszerűen egy üres ökológiai niche volt, amit annak vírusa – mutálódva és kanyaróvírussá alakulva – sikeresen betöltött. A marhavész csak marháról marhára, a kanyaró csak emberről emberre terjed, de az egyes fertőző betegségek az emberre való átállásnak nagyon különböző fokozatain tartanak. A tularémiát például a vadászok néha elkapják a vadnyulaktól, de elsősorban még a nyulakat betegíti meg, és emberről emberre nem is terjed. Más kórokozók azonban már igen, noha még mindig eredeti gazdáikat részesítik előnyben (pl. az O’nyong-nyong-betegség). A skála leginkább emberre specializált végén a kanyaró helyezkedik el a többi hírhedt tömegbetegségünkkel együtt (Diamond 1997).

A háziállatainktól kapott szörnyű betegségeink száma meghaladja az ötvenet, és ha mindent összesítünk, száztagúnál is nagyobbra nő azoknak a kórokozóknak a társasága, amelyek a mezőgazdálkodással jelentek meg vagy terjedtek el (Lieberman 2013). A kórokozók neolit kori sikeréhez hozzájárult az is, hogy a mezőgazdálkodók letelepedett életmódot éltek, ám nem rendelkeztek az ürülék higiénikus gyűjtésére és elszállítására alkalmas infrastruktúrával. Így a kórokozó számára a következő áldozat úgyszólván „kéznél volt”. Terjedésükhöz felhasználhatták az új életmód másik haszonélvezőit, a magtárakat megdézsmáló rágcsálókat is, míg az afrikai földművesek erdőirtásaikkal és a földek öntözésével teremtettek kitűnő élőhelyet a maláriaszúnyogoknak (uo.). A malária ugyan nagyon ősi betegség, de a mezőgazdálkodás által létrehozott kellemes élettér és az árnyas házakban rendelkezésre álló nagy mennyiségű vérforrás kitűnő lehetőséget teremtett a terjedésére – együtt olyan más, szintén szúnyog terjesztette betegségekkel, mint a sárgaláz, a dengue, a filariázis és enkefalitisz. A mozdulatlan állóvizek pedig a schistosomiasis (bilharziózis) féregparazitáinak jelentettek kedvező életfeltételeket (uo.). A kórokozók napja azonban akkor virradt fel igazán, amikor az emberek a még népesebb városokba tömörültek, amelyeket kereskedelmi útvonalak kötöttek össze távoli vidékek hasonlóan népes városaival. A gyarmatosítás korának elkövetkeztével pedig gyakorlatilag a földgolyó összes nációja egy globális „mikrobaparadicsomot” alkotva egyesült egymással (Diamond 1997). Végül a mezőgazdálkodók járványos betegségeit tovább gyarapította a házi egér, a patkány, a veréb, a galamb és más hasonló fajok, amelyek az ember által teremtett környezetben remekül feltalálták magukat. Sőt, némelyikük a gazdag táplálékforrást kínáló új élettérben tovább folytatta evolúcióját, így például a házi egeret – ezúttal akaratunk ellenére – mi hoztuk létre, őséből tulajdonképpen ugyanúgy háziasítottuk, mint a szarvasmarhát vagy a kecskét (Lieberman 2013). Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a természeti népeknek semmiféle fertőző betegség felbukkanásával nem kellett számolniuk. Léteznek olyan kórokozók, amelyek a talajban vagy a majmokban képesek fennmaradni, és időről időre megfertőzik a humán népességet is. Ilyen például az afrikai sárgaláz, amely a gyarmatosítással az Újvilág trópusi vidékein is megvetette a lábát. Lassan öl a frambőzia kórokozója

is, így kis népességekben is marad elég ideje, hogy rátaláljon védettséggel nem rendelkező következő áldozatára. (De még e baktérium is a mezőgazdasággal szaporodott el, és lépett elő a népesség felének jellemző betegségévé a vérbaj mellett egy indián populációban: Diamond 1992.) A féregélősködők ellen pedig nem is alakul ki védettség. Ilyenek lehettek a legrégebbi fertőző betegségeink is, amelyeken általában emberszabású rokonaink is osztoznak velünk (Diamond 1997). A történelemből ismert nagy járványok viszont új keletű szerzeményeink a mezőgazdaság kialakulása utáni időkből. A tömegragályok ősiségének szószólói gyakran hivatkoznak arra, hogy például a himlő jeleit már egy i. e. 1600-ból származó múmián is megtalálták − csakhogy e múmiák életükben egy nagy népességű mezőgazdálkodó nép királyai voltak, és nem sok közük volt a vadászó-gyűjtögetőkhöz. A mumpsz első felbukkanására i. e. 400-ból, a leprára i. e. 200-ból, a fertőző gyermekbénulásra 1840-ből, az AIDS-re pedig 1959-ből származnak az első adataink, mindegyik meglehetősen friss tehát (uo). A különféle kórokozók a civilizált emberi populációkban széles körben elterjedtek, és idővel a városok növekedésének komoly akadályaivá váltak. A középkori városokban a szappan az extravagáns gazdagok kiváltsága volt, kevesen fürödtek, és a ruhákat, ágyneműket ritkán mosták. Annak ellenére, hogy a rossz higiéniai viszonyok a nagy népsűrűséggel kombinálva a korai elhalálozás egyik legjobb receptjét adják, az emberek folyamatosan áramlottak a városokba, pótolva az ott járványokban elhullottakat (máskülönben a városok lassan elnéptelenedtek volna). Vonzerejüket a városok nagyobb gazdagságuknak és a több munkalehetőségnek köszönhették. Pedig a betelepülők nagy kockázatot vállaltak, hiszen 1900-ig a Londonhoz hasonló angol nagyvárosok halálozási rátája rosszabb volt, mint a vidéknek (Lieberman 2013). A helyzet olyan súlyos volt, hogy az európai városok népesség tekintetében csak a XX. század elejére váltak önfenntartóvá, addig ugyanis a falvakból a városokba költöző parasztok beáramlása ellensúlyozta a városi lakosság tömegbetegségek okozta állandó fogyását (Diamond 1997). Az ókori Róma polgárainak várható élettartama csak 19-20 év lehetett, de még ez is túlszárnyalta a Dickens által oly érzékletesen megfestett XIX. század közepi brit valóságot (Britain’s Black Country), ahol ez az érték nem emelkedett 17-18 év fölé (Wright 2005). A XIX–XX.

század orvostudománya tehát tulajdonképpen azt a problémát oldotta meg (azt is csak részlegesen), amit az agrártudomány évezredekkel korábban előidézett (Horváth 2012). A tömegbetegségek kórokozóival való több ezer éves kapcsolatunk mind a kórokozót, mind az embert átalakította. Sok fajuk az emberi népességben eleinte 95-99%-os pusztítást végzett, ám az életben maradtak valamilyen fokú védettségét utódaik örökölték, így a következő nemzedék halálozási rátája már kisebb mértékű volt. (Az immunis egyedek felszaporodásának folyamatát a kutatóknak alkalmuk volt nyomon követni, amikor a korábban Ausztráliába betelepített vadnyulak kipusztítását egy myxovírus utántelepítésével kívánták megoldani, mellesleg sikertelenül.) A gyors elhalálozás természetesen a kórokozónak sem érdeke, hiszen neki minél hosszabb ideig gazdára van szüksége. A halálos betegségeket okozó mikrobák ezt idővel valóban „felismerik”, ennek köszönhető például, hogy a myxovírus és a szifiliszbaktérium okozta betegség ma sokkal enyhébb és lassúbb lefolyású, mint első járványaik kitörése idején volt (Diamond 1997). Mindezek ismeretében már nem meglepő a mezőgazdálkodó népek alacsonyabb termete. Újabb kutatások szerint a neolitikum első néhány ezer évében az átlagos testmagasság néhány cm-rel ugyan növekedett, de kb. 7500 évvel ezelőtt újra csökkenésnek indult. Az akkori leletek a betegségek és éhínségek megszaporodásának jeleit is őrzik, és ez igaz nemcsak a Közel-Keleten, hanem például Amerikában is. Minél hosszabb ideje és minél intenzívebben mezőgazdálkodtak, annál alacsonyabb lett az emberek termete. A kezdeti kicsiny előny tehát néhány ezer év alatt semmivé vált, majd ellentettjébe fordult (Lieberman 2013). Catal Hüyük mezőgazdálkodó férfijainak átlagos várható élettartama például 34 év, az asszonyoké 29 év volt, ami alatta marad a vadászó-gyűjtögetőkének (Scarre adatait idézi Wright 2005). De a mezőgazdálkodók általános egészségi állapota sem adott dicsekvésre okot. Közép-Amerikában i. sz. 1000 körül kezdtek a kukorica termesztésébe, ami az addig irigylésre méltóan egészséges csontvázakon számos betegségre utaló nyomot hagyott. Gyakorivá vált a tüdővész, a frambőzia, a vérbaj, a csont-és ízületi gyulladások, a vérszegénység, a lyukas fogak száma pedig a koponyánkénti alig 1-ről majdnem 7-re szökött. Ennek oka a túl sok szénhidrát, az időnként lesújtó éhínségek, valamint a járványok előretörése volt. Ennek kapcsán elgondolkodtató, hogy az emberiség által

elfogyasztott táplálék energiatartalmának 50%-át ma is nagy szénhidráttartalmú termények (búza, kukorica, rizs) teszik ki (Diamond 1992). Az első élelmiszer-termelő társadalmak az osztálytagozódás miatt hamar viszonylag jó egészségnek örvendő főemberekre és betegségek által sújtott közemberekre váltak szét, és az utóbbiak voltak jóval többen. Napjaink jóléti társadalmaiban az efféle elkülönülés kevésbé jellemző, de ezeknek az államoknak a jóléte a kevésbé szerencsés országokból behozott energiahordozókon és egyéb nyersanyagokon (pl. fán) alapul, s utóbbiak polgárai korántsem élnek jó egészségben. Diamond meglátása szerint az amerikai középosztály ma egészségesebb a busmanoknál, de a harmadik világ polgárai e tekintetben még mindig elmaradnak a természeti népek mögött (Diamond 1992). Úgy tűnik tehát, hogy az egészségi állapot szerinti rétegek ma nem annyira egy társadalmon belül, hanem inkább azok között léteznek tovább. Végkövetkeztetésként megállapíthatjuk, hogy a mezőgazdasággal legfeljebb az elit vált egészségesebbé, azonban a nagy többség rovására, akiknek egészsége az átállást alaposan megsínylette (uo.). És mivel a fejlődő országok a világ népességének 80%-át adják, alighanem azt is kijelenthetjük, hogy az átlagos világpolgár egészségi szintje ma is a természeti népeké alatt van. A mezőgazdálkodás tehát a minőséget feláldozta a mennyiségért: több embert tudott táplálni, de csak ritkán jobb egészségben vagy nagyobb jólétben, mint a gyűjtögetés és a vadászat (Wright 2005). Ennyi negatívum ismeretében felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi értelme volt a mezőgazdaság feltalálásának, és miért vált mára mégis csaknem kizárólagossá az egész Földön. A növénytermesztés és az állattenyésztés nem egy csapásra terjedt el és lett domináns létfenntartási stratégiává, hanem olyan apró lépésekben, amelyek az akkor élő egyéneknek talán fel sem tűntek. Az újabb és újabb növények fokozatos termesztésbe vonása logikus válasz lehetett a lassú népességnövekedésre,és arra a tényre, hogy az ember akkorra már az egész bolygót benépesítette. Mivel nem volt hová tovább terjeszkedni, a növekvő népesség problémájára – a számbeli növekedés megfékezésén kívül, amit civilizációnk ma is vonakodik megtenni – a környezet eltartóképességének a növelése volt az egyetlen megoldás. Másfelől a mezőgazdálkodó életmód egészségrontó hatása nem érintette egyformán a korai civilizációk minden tagját, és akik a döntéseket

hozták, a társadalom kedvezményezettjei közül kerültek ki. Az emberi maradványok tanulmányozásából az derült ki, hogy a civilizáció hanyatlásával a szegények és az előkelők egészségi állapota közötti különbség egyre nőtt, de az összeomlás közeledtével a társadalom minden osztályában megfigyelhető volt az egészségbeli romlás és az élettartam csökkenése (Wright 2005). Harmadrészt pedig abból, hogy a mezőgazdálkodás elterjedt, egyáltalán nem következik az, hogy az embereknek ez az életmód jó. Nagyon is lehet valami a populáció számára előnyös úgy, hogy az egyedek számára több szenvedéssel jár, és minden amellett szól, hogy így volt és van ez az élelmiszer-termeléssel is (Harari 2012). A mezőgazdaság kialakulási központjai körül élő többi – a vadászógyűjtögető életmódnál megmaradt – népnek már ennyi választása sem maradt. A mezőgazdaságra átállt népek növekedése még gyorsabbá vált, mint amilyen azelőtt volt, így a helyhiány tovább fokozódott. A környező vadászó-gyűjtögetők vagy átvették a jónak egyáltalán nem nevezhető életmódot, vagy harcba szálltak a folyton terjeszkedő és előbb-utóbb az ő földjükre is szemet vető mezőgazdákkal. Az élelmiszer-termelők egészség és erőnlét dolgában nem vehették fel a versenyt a vadászógyűjtögetőkkel, de többen voltak, tökéletesebb fegyverekkel és páncéllal voltak ellátva, veszélyesebb kórokozókat terjesztettek, és olyan hivatásos politikusok irányítása alatt álltak, akik saját lehetőségeiket és az ellenség gyengéit írásos feljegyzésekből pontosan ismerték (Diamond 1997). Csoda lett volna,ha a történelem nem a mezőgazdaság egyértelmű győzelmét hozza. Idővel a természeti népeknek két lehetőségük maradt: a terjeszkedő mezőgazdálkodók elől vagy olyan területekre vonultak vissza, ahol azok háziállatai és növényei nem éltek meg, ezért a szemükben értéktelennek számítottak, vagy maguk is elkezdték az élelmiszer-termelést (és így egy szervezett társadalom és hivatásos katonaság birtokában már volt némi esélyük megvédeni területüket). A földművelő-állattenyésző életmód így terjedt el az egész Földön. Az új életmódnak tehát sok hátránya, és csupán egy előnye volt (az is csak a szomszéd társadalmakkal szemben nevezhető annak, mert abszolút értelemben hátrány): a számbeli fölény. Kb. 50 kis népen kívül, akik a XX. századot vadászó-gyűjtögetőkként érték meg, minden nép előbb-utóbb megadta magát a „haladás

hullámának”. A kevés fennmaradt természeti nép közé tartoznak a kaliforniai őslakók, akiknek hatalmas sivatagok védő ölelésében sikerült megőrizniük ősi életmódjukat; a fokföldi koik, akiket területük mediterrán éghajlata mentett meg a bantuk trópusi viszonyokat igénylő terményeitől; valamint az ausztrál őslakók, akik tengerek határolta földjük elszigeteltségének köszönhették szerencséjüket. A XX. században persze semmi akadálya nem volt már annak, hogy a Földközi-tenger termesztett növényei utat találjanak a koik földjére, vagy hogy a mezőgazdálkodni vágyók átszeljék a legnagyobb sivatagokat vagy tengereket. Nem is túl jók a természeti népek kilátásai. Akik megmaradtak, sivatagokban, jégmezőkön vagy sűrű dzsungelekben élnek, de valószínűleg hamarosan ők is engednek a civilizáció csábításának (vagy erejének), ha már eddig meg nem tették. Sok nem kell hozzá, hiszen ők már rég olyan helyekre szorultak vissza, ahol csak tengődni tudnak (Diamond 1997). A mezőgazdálkodás két ágát képviselő földművelők és pásztorok között a legtöbb helyen nagy volt az ellenségeskedés. Míg a pásztorok a rendelkezésre álló vegetációval táplálták állataikat, a földművesek azt rögtön kiszántották, és mást vetettek helyette. Ráadásul mivel nekik a legjobb földekre volt szükségük, hogy haszonnövényeik megfelelően teremjenek, a pásztorokat a kevésbé termékeny talajokra szorították vissza. És a végsőkig ragaszkodtak egyszer megszerzett földjeikhez, ellentétben a pásztorokkal, akiknek egy terület lelegeltetése után mindenképpen tovább kellett állniuk. Mivel pedig nem maradtak sokáig egy helyen, nem engedhették meg maguknak, hogy túl sok munkát fektessenek egy-egy területbe (Tudge 1998). A XIX. századi Egyesült Államokban a tehenészek, földművesek és birkapásztorok kölcsönösen megvetették a másikat, pedig már mindnyájan a mezőgazdálkodók „elit” társaságába tartoztak. Még kevésbé lehetett felhőtlen előbbiek és a gyűjtögető-vadászók viszonya, akik azóta nem szívelték egymást, mióta az élelmiszer-termelő életmód kialakult (Diamond 1997). Az ellenségesség okaiba avat be a következő fejezet.

A terjedő mezőgazdaság

A vadászó-gyűjtögetők lélekszáma csak akkor emelkedett, amikor új területeket népesítettek be. A mezőgazdálkodók viszont úgy is képesek voltak növekedést produkálni (sőt nem voltak képesek nem produkálni), hogy nem hagyták el lakóhelyüket. Persze csak addig, amíg számuk egy bizonyos szint fölé nem nőtt, mert akkor a „felesleg” kénytelen volt szedni a sátorfáját, hogy új otthon után nézzen. Az első mezőgazdálkodó társadalom kialakulása után így lassan Európa egészén „agrárhangulat” lett úrrá. Először a hozzájuk közeli, majd a tőlük távolabbi régiók is sorra feladták addigi gyűjtögető-vadászó életmódjukat, és a kontinensen néhány ezer év alatt végigvonult a neolit forradalom mindent átformáló szele. Az elmúlt évtizedek kutatásai arra a kérdésre is választ adtak, hogy vajon csak a módszerek elterjedéséről volt-e szó, vagy a termesztett növények szaporítóanyagainak exportjáról is, esetleg mindezek együtt jártak-e maguknak a mezőgazdálkodó népeknek a migrációjával. Az első kérdésre egyértelmű a válasz, hiszen minden új helyen, ahol földművelésre tértek át, ugyanazokat a növényeket kezdték el termeszteni. A második megválaszolásában a genetika tudománya sietett segítségünkre; bár Európában az adatok némileg ellentmondásosak, minden bizonnyal sor került valamilyen mértékű génkiáramlásra a KözelKelet területéről (Wells 2002). Egyiptom ugyanakkor azon helyek közé tartozott, ahol – más népek beáramlása nélkül − a helyi természeti népek vették át fokozatosan a Közel-Keleten háziasított fajokat, ráálltak a termesztésükre, és lassan felhagytak addigi életmódjukkal. Kalifornia, Argentína, Ausztrália és Szibéria pedig azokra a területekre példa, ahol a bennszülött vadászó-gyűjtögetőket a mezőgazdálkodó népek megölték, kiszorították vagy járványaikkal akaratlanul megfertőzték. Hasonló módon történt a kínai kultúra terjeszkedése is, amit Diamond a találó „kínai gőzhenger” elnevezéssel illet. Még a mai új-guineaiak egy része sem a miniföldrész eredeti őslakója, hanem a kínaiak pár ezer éve odanyomult leszármazottja (Diamond 1997). Az első földművelők tehát nem mindig gavallér módjára, önzetlenül adták tudásukat (és magvaikat) a szomszéd népeknek, hogy ők is csinálják meg a szerencséjüket, és éljenek jól. Néha maguk mentek oda, és nem feltétlenül békés szándékkal. Valószínűleg sokszor egyszerűen elfoglalták a vadászó-gyűjtögetők területeit, amit jelentős számbeli fölényüknél fogva könnyedén megtehettek.

A földművelés terjedésének egyik tanulságos módja valósult meg Délkelet-Ázsiában. A Kínából importált haszonnövények, a köles és a rizs nem vált be az Egyenlítő-közeli éghajlaton, ezért új termesztenivalók vagy új módszerek után kellett nézniük. A mezőgazdaságnak nevezett találmányukra nyilván büszke kínaiak ide érve csalódottan vehették tudomásul, hogy nagyra becsült rizsük a trópusok állandó nappalai mellett alig hoz termést. Az új eljárások és fajták kikísérletezése természetesen hosszabb időt vett igénybe, s a „haladási hullám” innen fáziskéséssel mehetett tovább trópusi hódító útjára. A késlekedés olyan jelentős volt, hogy azt a genetikai mintázatok is megőrizték számunkra (Wells 2002). Az ázsiai mezőgazdaság indulása időben nem sokkal maradt el a közel-keleti mögött: Észak-Kínában a kölestermesztés 9000 éves múltjára vannak bizonyítékaink, de a faj háziasítására nyilván még ennél is korábban, valószínűleg a Sárga-folyó mentén került sor. A közép-kínai Jangce a rizstermesztésnek volt a legkorábbi fellegvára (uo.). 9500 évvel ezelőttről származó kínai leletek a mezőgazdaság még korábbi megjelenését valószínűsítik, és még az sem lehetetlen, hogy a terület a termékeny félholdat is megelőzte (Diamond 1997). Az első növények termesztésbe vonását a mezőgazdaság gyors terjedése követte Kínában, amivel itt – ellentétben a gyenge európai génáramlással – együtt járt az emberi genetikai markerek masszív inváziója is. Az ázsiaiak nem bízták a véletlenre: növényeik szaporítóanyagai mellé nemcsak a használati utasítást mellékelték, hanem saját magukat is. A régészeti leletekből pontosan ismerjük, hol és mikor tértek át az új életmódra. Európában a mezőgazdaság rendkívül lassan, évi mindössze 1000 m-es sebességgel terjedt a termékeny félholdról Nyugat-Európa felé, ami csak úgy magyarázható, hogy a kontinens lakói tökéletesen tisztában voltak annak hátulütőivel, és eszük ágában sem volt áttérni, hacsak nem kényszer hatására (Diamond 1992). A mai természeti népek – bár rájuk is egyre erőteljesebben hat a civilizáció – kizárólag a legmostohább, mezőgazdaságra nem vagy alig alkalmas helyeken (sivatagokban, trópusi esőerdőkben, fagyos területeken) maradhattak fenn. Minden talpalatnyi földet, ahol a körülmények kedvezőbbek voltak, mezőgazdálkodó népek szereztek meg maguknak. Ez történt Ausztráliában is, ahol az őslakosok számára is legmegfelelőbb – és ezért a legsűrűbben lakott – délkeleti partvidéket elfoglalták az európaiak, s e lépésüknek köszönhetően az aboriginek hirtelen „sivatagi népekké” váltak

(Diamond 1997). Nemcsak a történelem meghamisítása, hanem egyben a saját felelősségünk elfelejtésére tett kísérlet is, hogy manapság már szinte csak így ismerjük őket. A két életmód alapvető különbségét jól illusztrálja két közelrokon nép, a maori és a moriori története. A két nép nevének hasonlatossága nem véletlen: elválásuk i. sz. 1000 körül történt. A moriorik otthonában, a kicsiny Chatham-szigeteken a hideg éghajlat és a vékony termőtalaj nem tette lehetővé a trópusokon háziasított növényeik termesztését, ezért vadászó-gyűjtögetők maradtak (vagy arra álltak vissza). Terményfelesleget nem termelhettek, így specialista kézműveseket, hadsereget stb. sem tudtak eltartani, de életmódjukból következően erre nem is volt szükségük. A túlnépesedés megelőzésére a fiúgyerekek egy részét kasztrálták. Az új-zélandi maorik ugyanakkor mezőgazdálkodni kezdtek: felesleget halmoztak fel, létszámuk nőttön nőtt, és egymással véres háborúkat folytattak. Ekkor került a két nép újra kapcsolatba egymással. Az események a történelemben már számtalanszor megvalósult forgatókönyvet követték. A gyűjtögető-vadászó – és történetesen túlerőben levő – moriorik békés népként viselkedtek, akik tudatosan barátságuk és javaik felajánlása mellett döntöttek ahelyett, hogy harcba szálltak volna. A több mint gáláns gesztus azonban a legkevésbé sem késztette mértéktartásra a hódítókat. A mezőgazdálkodó maorik semmi kivetnivalót nem láttak abban, hogy 1835-ben egy különítményük moriori férfiakat, nőket és gyerekeket válogatás nélkül mészároljon le, hiszen, mint egyikük később fogalmazott: „Hát aztán? Szokásaik szerint cselekedtünk” (Diamond 1997). Hogy mi a szomorú történet tanulsága? Az, hogy bár mindkét nép ugyanazoktól az ősöktől származott, és sejtjeikben ugyanazokat a géneket hordozták,a környezetük alapvetően különbözővé formálta őket. Ekkora hatása lehet az eltérő környezetnek a kultúrára és az emberek gondolkodásmódjára. És sajnos azt is megállapíthatjuk, hogy utóbbit a mezőgazdaság nem a jó irányba változtatta meg…

9. fejezet Váratlan következmények

Népsűrűség, haszonállatok, népességnövekedés Ami a tradicionális mezőgazdálkodók termésátlagait illeti, a polinéz szigetek közül Hawaii tartja a rekordot 11 tonna tárógyökér hektáronkénti értékkel. Népsűrűsége ennek megfelelően elérte a 116 fő/km²-t. Ám még ez is messze volt Anuta, a 40 hektáros polinéz sziget 425 fő/km²-es értékétől, amit e tekintetben talán csúcstartónak tekinthetünk. A természeti nép lakta Chatham-szigetek jellemző népsűrűsége ugyanakkor nem haladta meg a 2 fő/km²-t (Diamond 1997), ami vadászó-gyűjtögető kategóriában egyáltalán nem számít alacsonynak. A vadászó-gyűjtögetők egyedsűrűsége ugyanis a legtermékenyebb területeken sem lépte túl a négyzetkilométerenkénti 2,6 főt (Diamond 1992), s ez még magas értéknek számít, hiszen egyes eszkimó társadalmakban – amelyek általában összesen 450 főt számláltak – 400 négyzetkilométerre csak egyetlen ember jutott (Burch–Forman 1990). 1 km²-es terület tart el egy afrikai elefántot is (Diamond 1992), pedig az jóval nagyobb tömegű 2-3 embernél. Miért van ekkora különbség a mezőgazdálkodók és a vadászó-gyűjtögetők (illetve az elefántok) népsűrűsége között? A válasz kézenfekvő. A vadászó-gyűjtögetők nem vagy csak kismértékben alakítják át környezetüket, és beérik azokkal a növényekkel-állatokkal, amiket élőhelyük kínál. Azonban mivel az élőlények túlnyomó része az ember számára gyakorlatilag nem fogyasztható – pl. mert emészthetetlenek, mint a fa, mérgezők, mint a légyölő galóca, ritkák, mint a szarvasgomba vagy veszélyesek, mint a cápa –, a biomasszának végeredményben csak kis része használható fel emberi táplálékként (Diamond 1997). Az elefánt e tekintetben jobban áll, ő az élőhelyén növő fák tömegének nagy részét el tudja fogyasztani.1 Márpedig a nagy területen szétszórt kevés élelem alacsony népsűrűséget von maga után. Teljesen más helyzetben vannak a mezőgazdálkodók,

akik – tetemes munka befektetésével – környezetük általuk nem hasznosítható lényeit megölik vagy elűzik, majd számukra hasznosakkal helyettesítik. A nemkívánatosak távol tartása ekével, kapával, puskával, kerítéssel, az 1950-es évek óta pedig egyre inkább vegyszerekkel történik. A hasznos lények nagy egyedsűrűségét pedig talajlazítással, ültetéssel, öntözéssel, trágyázással, állatok esetében fogságban tartással és etetéssel érik el. A mezőgazdaságra való átállással így a fogyasztható élőlények tömegaránya (a biomassza teljes tömegéhez viszonyítva) 0,1%ról 90%-ra, a terület eltartóképessége 10-100-szorosára nőtt (uo.). A kis területen sok élelem előállításának képessége az ember népsűrűségét meglepő gyorsasággal a vadászó-gyűjtögetőkre jellemző 0,38 fő/km²-es értékről a bekezdés elején említett több száz fő/km²-es magasságba emelte (Diamond 1992). A háziállatok nemcsak hússal, tejjel, irhával és trágyával, hanem az emberét messze meghaladó erejükkel is szolgálták a tartásukkal vesződőket. Az első földművelők csak olyan földek megművelésére vállalkozhattak, amelyeken kézi ásóbotjaikkal is boldogultak. Az állati igavonók hadrendbe állításával azonban megnyílt a lehetőség a sűrű gyeppel benőtt talajok feltörésére is. Az amerikai őslakók – arra alkalmas állat híján – soha nem jutottak el erre a szintre, nekik kézi ásóbotokkal kellett beérniük. Ennek lett a következménye a hódító európaiakkal szembenéző indiánok kis népsűrűsége, ami részben a vesztüket is okozta. Csak mikor a fehérek hódításával lovak és ökrök érkeztek, kezdődhetett el „végre” a nagy kiterjedésű prérik művelésbe vonása (Diamond 1997) – de akkor már nem az őslakók javára (amennyiben ez a szó a mezőgazdasággal kapcsolatban alkalmazható egyáltalán). A nagy termetű háziállatok közül egyesek közlekedési eszközként és teherhordóként is segítették gazdáik életét. A ló, a szamár, a jak, a rénszarvas vagy az egy-és kétpúpú tevék hátán ülve összezsugorodtak a távolságok, ezeket az állatokat csak a vasút XIX. századi megjelenése szorította háttérbe (Diamond 1997). A mezőgazdálkodással járó letelepedés a társadalmak életét más szempontból is átalakította. A természeti népek életmódjához hozzátartozik a rendszeres vándorlás, hónapok vagy még hosszabb idő elteltével telepednek le csak újra. Erre a vadászó-és gyűjtögetőhelyek kimerülése vagy az évszakok váltakozása miatt van szükség. Egyes népek egy téli és egy nyári lakhelyet váltogatnak, de ennél általában jóval

gyakrabban kerül sor költözésre. Mivel a gyerekeik nagyjából négyéves korban váltak alkalmassá nagy távolságok gyalogos megtételére, a nőknek a következő szüléssel éveket kellett várniuk. Hiszen egy lassan járó négyévessel és egy karonülővel még elboldogultak, ha vándorútra került a sor, de egyszerre két gyereket már nem tudtak kézben cipelni. Emiatt a szülések közötti idő nem lehetett négy évnél rövidebb. Ezzel szemben a földjeik mellett tartósan letelepedő közösségeknek az volt az érdekük, hogy birtokukat állandóan szemmel tartsák. A mezőgazdálkodás a termékenységi korlátot is megszüntette, így az új életmódra áttért nők akár kétévente is újabb gyermeknek adhattak életet (Diamond 1997). A letelepedés ezért a népesség felgyorsult növekedését vonta maga után. A gyerekek szállításába a háziállatok is besegítettek, így a rövidebb születések közötti időtartamhoz még letelepedniük sem okvetlenül kellett (Takács-Sánta 2008). Az újfajta gyermeknevelést az is segítette, hogy a tenyésztett állatok tejének felhasználásával egy anya egyszerre akár több kisgyereket is táplálhatott.129 A mezőgazdálkodó nők zsírtartalékai – bőséges időszakokban vagy legalább az év egy részében – megnövekedtek, növelve termékenységüket, és a kicsiket is korábban elválaszthatták, mert az anyatej pótlására rendelkezésre állt a háziállatok teje. Mindezen változások eredménye lett a gyors népességnövekedés, amiből még több gyerek, majd még gyorsabb népességnövekedés következett. A gyerekeknek pedig mindig örültek, mert a munkájuk jól jött a háztartásban és a földeken (Wright 2005). Az élelemtermelés tehát nemcsak az eltartható népsűrűséget növelte meg, hanem a népesség további növekedésének is utat nyitott (Diamond 1997), pozitív visszacsatolást indítva be ezzel. A népességrobbanással azonban a jól termő földek is csak egy darabig tudtak lépést tartani, egy bizonyos lakosságszám felett új területek feltörése vagy más módon való megszerzése vált szükségessé. A feltörés általában a vadászógyűjtögetők területének kisajátítását jelentette, a „más mód” pedig a velük vagy más mezőgazdálkodó népekkel vívott háború volt. A népességgyarapodásnak kedvező feltételek eredménye fokozatosan mutatkozott meg. A késő paleolitikum kezdetén, amikor alfajunk megjelent, talán egyharmad milliónyian lehettünk. 10 000 évvel ezelőtt, az összes lakható kontinens meghódítása után, de még épp a mezőgazdasági forradalom indulása előtt számunk valószínűleg elérte a hárommilliót. 5000 évvel ezelőttre pedig, amikor a mezőgazdálkodás már

a legtöbb központban megindult, és a sumer, valamint az egyiptomi birodalmak is kialakultak, a globális népesség kb. 15-20 milliósra duzzadhatott fel. Ekkor bolygónk lakosságának nagyobbik része már élelmiszer-termelő volt (Wright 2005). A mezőgazdálkodás során előállított nagy mennyiségű és jól tárolható táplálék lehetővé – és néhányak számára kívánatossá – tette, hogy a közösség egy része ne közvetlenül az élelemtermeléssel foglalkozzon, hanem más feladatoknak szentelje idejét. A termelés alól felszabaduló munkaerő egyik része a többiek irányításában találta meg élete hivatását. A nagy közösségekben szükség is volt ellenőrzést gyakorolni a tárolt élelem megfelelő elosztása felett, és míg a többiek a földeken görnyedtek, a vezetők a soron következő földszerzések mikéntjét is megtárgyalhatták. E feladatokat az uralkodó és hivatalnokai látták el. Közben, ahogy a lélekszám növekedett, a társadalom szerveződése is egyre komplexebb formát öltött. A mezőgazdálkodó társadalmak először fejedelemségeket alakítottak ki, amelyeket a népsűrűség és a lélekszám növekedésével felváltottak a királyságok. A természeti népek kis egalitárius közösségei így lassan átadták helyüket az egyre bonyolultabb politikai szervezettséggel bíró társadalmaknak (Diamond 1997). Bár ritkaságszámba megy, a természeti népek között is találunk letelepedett életmódúakat. Ilyenek léteztek például Észak-Amerika északnyugati partvidékén, Ecuador partjainál vagy Ausztráliában. Ezek politikai szervezettsége azonban soha nem lépett túl az öröklődő főnökség szintjén. Állandó lakhely kialakítására egyébként csak a különösen termékeny területek adtak lehetőséget, ahol az ember számára hasznos biológiai produkció szokatlanul nagy volt. A mai természeti népek élőhelyei nem ilyenek, de a múltban, amikor a legproduktívabb területeket is ők foglalták el, nagy számban lehettek közöttük letelepedett csoportok. Ugyanakkor a mezőgazdálkodást is lehetett nomádként űzni, ahogy azt az új-guineai Lakes Plains vándornépei teszik: őserdei irtásokon banán-és papajaültetvényeket hoznak létre, majd a gyomlálás és termésbetakarítás időszakait nomád vadászatokkal váltogatják. Az USA délnyugati részén élő apacsok nyáron földművesek, télen vadászó-gyűjtögetők módjára élnek. A földműveléssel nem, csak pásztorkodással foglalkozóknál ráadásul általános a vándorlás is (Diamond 1997).

A többség által megtermelt nagy mennyiségű élelmiszerből a királyon, hivatalnokokon és írnokokon kívül jutott a hivatásos katonáknak is, akik a folytonos növekedésre berendezkedett társadalom fennmaradását biztosították. Ők voltak azok, akik újabb földeket szereztek, amikor a társadalom kinőtte a meglevőket – s ez rendszeres időközönként előfordult. Természetesen ők voltak felelősek azért is, hogy a szomszédos társadalmaknak, akik szintén növekedtek, elvegyék a kedvét az ő földjeik megszerzésétől (Diamond 1997). Az ekék, fegyverek és egyéb kulcsfontosságú eszközök előállítása túl nagy szakértelmet és túl sok munkát igényelt ahhoz, hogy egy földművelő a földről hazatérve maga lásson neki. Ezt a mezőgazdálkodó népek újabb szakemberei végezték, a kézművesek. A nagy és sűrűn lakott szigeteknek e feladatra specializált kézművesei változatos hatalmi jelvényeket alkottak főnökeiknek, míg a kis szigetek vadászó-gyűjtögetői beérték egyszerű és egyénileg készített eszközökkel. Pizarro társai feljegyezték, hogy Atahualpa inka császár érkezését kétezer indián előzte meg, akik söpörték előtte az utat. Maga a császár az elképzelhető legnagyobb pompában, arany és ezüst ékszerekkel megrakva, nyolcvan magas rangú indián vállán hordott gyaloghintóban érkezett (Diamond 1997). De a világ legjobb mesteremberei sem tudtak olyan fegyvereket gyártani, amelyek a harcba indult katonák visszatérését garantálták volna. Mindig sok volt a halott, és a mindennapi élet sem volt könnyű. Az új életmód ezért olyan szakembereket is kitermelt – a papokat –, akiknek feladata a hadjáratok szükségességének megindoklása, alátámasztó ideológiák gyártása és a vigasztalás volt (Diamond 1997). Velük egy időre teljessé vált a mezőgazdálkodó társadalmak munkamegosztása. A mezőgazdálkodáshoz, következményeinek nagyságrendjét tekintve, semmilyen találmány nem mérhető. Ezért mondhatjuk, hogy valójában csupán két korszak létezik: a mezőgazdaságot megelőző és az azt követő kor. A fémkohászat feltalálása és az ipari forradalom csak újabb változatok ugyanerre a témára (Wright 2005). De vajon mit hoz a jövő, folytatódik-e a maorik és moriorik, Káinok és Ábelek küzdelme (és utóbbiak pusztulása)? A következő száz év a természeti népek számára nem tűnik sokkal rózsásabbnak, mint amilyen az utóbbi ötszáz év volt. Ma önálló vadászó-gyűjtögető népek már csak Amazónia és Új-Guinea legeldugottabb szegleteiben léteznek. Diamond (1997) szerint nem

számíthatunk másra, mint hogy az évmilliókon át folytatott és egészen 11 000 évvel ezelőttig kizárólagos életmód utolsó bástyái is néhány évtizeden belül megadják magukat. Az utolsó természeti népekkel való kapcsolatfelvétellel pedig megszűnik (vagy már meg is szűnt) az utolsó önálló kísérlet is arra, hogy a Földön való létezés leggyümölcsözőbb módját megtaláljuk (Diamond 1992). Ez már csak azért is szomorú, mert a létezésnek az a formája, amely napjainkra gyakorlatilag meghódította az egész bolygót, a legkevésbé sem mondható gyümölcsözőnek. Erre utal könyvünk címe is. Hogy a jövő mit tartogat a globalizálódó emberiség számára, senki sem tudja. De Richard B. Lee és Irven DeVore (1968) szavai elgondolkodásra késztetnek: „A vadászó életmód az ember legsikeresebb és legtovább fennmaradt alkalmazkodási módja. (…) Mindmáig nyitott kérdés, hogy képesek leszünk-e fennmaradni azok között az egyre bonyolultabb és labilisabb ökológiai viszonyok között, amelyeket magunknak teremtettünk. Amennyiben kudarcot vallunk, a jövő interplanetáris régészei bolygónkat azon égitestek közé fogják sorolni, ahol a kisléptékű vadászatnak és gyűjtögetésnek nagyon hosszú és stabil időszakát a technológia és a társadalom egy szinte átmenet nélküli, gyors felvirágzása követte, ami hamarosan kipusztuláshoz vezetett.”

Az első civilizációk; az írás és a fémek feltalálása A természeti népek a rendszeres vándorlás miatt nem halmozhattak fel javakat nagy tömegben, élelmet pedig nem is volt szükséges hosszabb időre tartalékolniuk, hiszen azt bármikor megtalálták lakóhelyük környékén. (Ha nem ez volt a helyzet, akkor rögtön továbbálltak.) A busmanok összes magántulajdona elfért egy hátizsákban, és mindössze tízegynéhány kilót nyomott. Ha esetleg valamiért minden darabját újra kellett készíteni, az sem vett igénybe többet egy-két heti munkánál (Horváth 2012). Lopások, rablások nem fordultak elő – mi értelme lenne jogot formálni mások tulajdontárgyaira, ha azokat magunk is bármikor elkészíthetjük? Egyébként is, mit érnénk egy helyett kettő vagy tizenöt íjjal? Ráadásul a túl sok tulajdon a gyaloglásnál csak terhet jelentett volna. A természeti népek társadalma így teljesen más elvek mentén működött, mint a későbbi mezőgazdálkodóké.

A vadászó-gyűjtögető társadalmakban senkinek sem volt több tulajdona másoknál, tagjaik egyenrangúak, társadalmaik egalitáriusok voltak. A letelepedéssel azonban lehetővé – és egyben szükségessé – vált a nagy élelmiszerkészletek, anyagi javak felhalmozása, ami csakhamar társadalmi rétegződéshez, vagyoni, státuszbeli és hatalombeli különbségek kialakulásához vezetett. A társadalmi különbségek megjelenése, majd növekedése pedig szinte törvényszerűen maga után vonta (Wells 2002) egyes személyeknek vagy csoportoknak a még nagyobb vagyon vagy hatalom elnyeréséért folytatott, gyakran fegyveres konfliktusait. A többi közösséggel vívott háborúk egy idő múltán elkerülhetetlenné váltak, hiszen a sok táplálék népességrobbanást idézett elő, amit csak mások földjeinek erőszakos megszerzésével lehetett orvosolni (egy ideig). Az első falvak és városok még a természeti népek szabad és oldott életvitelét folytatták, az utánuk maradt leletanyagban kizárólag termelőeszközök, edények és a hétköznapi élet egyéb kellékei maradtak fenn. Parasztok kis közösségei voltak ezek, ahol mindenkinek ugyanakkora vagyona volt, és ugyanazt a munkát végezte. A földek vagy közös tulajdonban voltak, vagy az isteneket tekintették tulajdonosnak. Idővel azonban vagyonbeli és státuszbeli különbségek alakultak ki a lakosok között, a birtokba vehető szabad földek pedig elfogytak, amit az akkori települések megerősített épületei és az egyre nagyobb számban előkerülő fegyverek jeleznek (Wright 2005). A társadalmak fokozatos átformálódása végül a civilizációk kialakulásához vezetett. A bioszféra átalakításának negyedik nagy ugrását épp ez tette lehetővé. Az első városok Mezopotámia déli részén, a Sumer Birodalomban alakultak ki 5500 évvel ezelőtt (a mai Dél-Irak), s körülbelül erre az időre tehető az egyiptomi birodalmak létrejötte is. Jerikóban találták meg a legelső mezőgazdálkodó város maradványait, amelynek korát 10 500 évben határozták meg. Nem kell egy metropoliszra gondolni: a világ első városának területe i. e. 8000-ben nem érte el a 2 hektárt, és csak további másfél ezer év alatt nőtt 4 hektárra. Catal Hüyük, amely a termékeny félhold legnagyobb települése volt i. e. 7000 és i. e. 5500 között – és amelynek lakói fehérjeszükségletük oroszlánrészét még vadállatok húsával fedezték –, mindössze 13 hektáron terült el (Wright 2005). Hogy tudjuk mihez hasonlítani: egy mai

2000 lakosú magyar falu belterülete hozzávetőlegesen 200 ha (Gerber 2017). I. e. 1000-re már szerte a világon civilizációk ütötték fel a fejüket, Indiában, Kínában, Mexikóban és Peruban is (Wright 2005). A városok kialakulása nem csak a népsűrűség további növekedését, a betegségek elterjedését és az emberi tevékenység környezeti hatásainak még távolabbra kerülését jelentette. Mivel a városokban nem folyik élelemtermelés, lakóikat kívülről odaszállított élelmiszerekkel kell táplálni. A városokba élelmiszerek formájában óriási mennyiségű szerves és ásványi anyag áramlott be a környező földekről, amelyek aztán ahelyett, hogy idővel ugyanoda visszakerültek volna, a szennyvízzel a folyókba, onnan pedig a tengerekbe távoztak. A termőföldek így fokozatosan kimerültek (Takács-Sánta 2008). E régmúlt eseményekről olvasván hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy hasonló problémák korunkban már legfeljebb csak a történelemkönyvek lapjain bukkanhatnak fel. A valóság azonban az, hogy a termőföldek tápanyagban való elszegényedése (és eróziója) napjainkra olyan méreteket öltött, amire korábban még nem volt példa, legkevésbé a történelmi ókorban. A civilizációk kialakulásával a társadalom tovább rétegződött, megjelentek a főállású (élelmet nem termelő) kézművesek, katonák, királyok, írnokok és egyéb specialisták, újabb lökést adva az eszközök és a technológiák fejlődésének. 5000 évvel ezelőtt aztán megjelent az írás is, amely az információ hosszú távú megőrzését tette lehetővé, elősegítve a társadalom további központosodását. Nyilvántartási célokra már évezredeken át használtak ékírásos jeleket, és az írás eleinte maga is kizárólag ezt a célt szolgálta. Az új módszert nem aknázták ki sem gondolataik lejegyzésére, sem irodalmi célzattal az akkori emberek (Diamond 1997), később a Sumer Birodalom, Egyiptom, Kína és Mezoamerika írnokai viszont már szent szövegek lejegyzésével is foglalatoskodtak (Wright 2005). Az írás kétségtelenül a kultúrtörténet legfontosabb találmányai közé tartozik. Legalább három helyen megjelent egymástól függetlenül: Mezopotámiában és Egyiptomban (i. e. 3000 körül), Közép-Amerikában (i. e. 600) és Kínában (i. e. 1300) (Eriksen 2002). A többi írás ezek átvételével és továbbfejlesztésével alakult ki (Diamond 1997, Man 2000).

Írás csak olyan társadalmakban jött létre, amelyek hasznát látták annak, és akik az írástudó szakembereket el tudták tartani. A legrégibb szövegek, amelyek valamely germán nyelven (ideértve az angolt is) íródtak, az i. sz. IV. századból származnak, és a Wulfila püspök által a mai Bulgária területén feltalált gót betűkből állnak össze. Az oroszok betűi még fiatalabbak, feltalálásuk Szt. Cirill nevéhez fűződik az i. sz. IX. századból. Olyan írásrendszer azonban, amely minden hanghoz (fonémához) egy-egy írott jelet rendel hozzá, egy ízben jött létre történelmünk során: sémi nyelveket beszélők találták fel i. e. 1700 táján a Földközi-tenger keleti partvidékén. Ebben segítségükre volt az általuk akkor már ismert egyiptomi írás, mely az ábécés írásmódot ötvözi a képírással (uo.). Az írás azzal növelte az őket ismerő társadalmak hatalmát, hogy olyan információk nagy mennyiségben és nagy pontossággal való összegyűjtését tette számukra lehetővé, amelyek akár messze földről vagy időből is származhattak. Hogy mire volt ez jó? Az életmód további elterjesztésére. Szomorú tény, hogy az írás szerepe kezdetben nem volt más, mint „elősegíteni a többi emberi lény leigázását” (Lévi-Strauss antropológust idézi Diamond 1997). Említettük korábban, hogy a természeti népek és a mezőgazdálkodók viszonya mindig is feszült volt, a magukat civilizáltaknak nevező népek számára az őket és a „vadakat” elválasztó határvonalat pedig ősidőktől fogva az írás jelentette. Egyetlen vadászó-gyűjtögető nép sem dicsekedhet ugyanis írásrendszerrel, és nem is vett át ilyet másoktól. Még az Iliász és az Odüsszeia is írástudatlan dalnokok költeménye, amit analfabéták hallgattak, és csak évszázadokkal később vetették a két művet papírra (uo.). Az írás ennek az „áldatlan állapotnak” segített véget vetni azzal, hogy meggyorsította a mezőgazdálkodó népek térhódítását. Az információ megőrzésében és továbbadásában újabb fokozatot jelentett a nyomtatás feltalálása. Noha ennek kezdetei egészen az i. e. 1700 táján készített phaisztoszi agyagkorongig nyúlnak vissza, a papírra nyomtatás Kínában i. sz. 600-800 körül, Európában az i. sz. XV. századtól indult meg (Gutenberg 1455-ben nyomtatta ki a Bibliát), és tette az írott szöveget tömegek számára elérhetővé (Diamond 1997, Man 2000). A tömeg már ekkor is valóban sokakat jelentett, i. sz. 1500-ban egyedül Kínában 800 000 könyvet adtak ki évente, miközben a világ többi részén 200 000-et, s ez az összesen egymillió kötet összesen 500 tonna papírra

készült. Idővel aztán a folyamat hihetetlen mértékben felgyorsult. Az elmúlt 500 évben bolygónk népessége a 13-szorosára, írni-olvasni tudó embertársaink száma az 1000-szeresére, a nyomtatáshoz évente felhasznált papír tömege a 250 000-szeresére nőtt. A nemrég magunk mögött hagyott ezredfordulón már 50 millió tonna papírt használtunk fel könyvekre egyetlen év alatt, és további 80 millió tonnát újságokra és magazinokra. Így fejenként húszezerszer annyi nyomtatott anyag kerül a kezünkbe ma, mint az újkor hajnalán élt elődeinknek (Man 2000). Ha az írás segítséget nyújt a bioszféra átalakításában, és mi erre törekszünk, akkor még soha nem voltunk olyan kedvező helyzetben, mint épp manapság. Ám e nagyságrendekből sejthető, hogy az írás megjelenésének voltak hátrányai is. A vallási dogmák kialakulása például csak az írás megjelenését követően vált egyáltalán lehetségessé. És azzal, hogy az írásalapú társadalomban több lett az ismeret, az emberek emlékezőképessége is rosszabbá vált. A könyvnyomtatás feltalálása előtt sehol nem terjedt el az írás és az olvasás, mert egy kézzel írott könyv ára egy kisebb tanyáét is megközelíthette. Gutenberg után azonban nagymértékben felgyorsult a tudomány fejlődése, egész országok nyelve sztenderdizálódott, és nagy lökést kapott a nacionalizmus. Hiszen a könyvnyomtatás találmánya tette lehetővé, hogy egy néphez tartozónak érezhessék magukat olyan emberek, akik személyesen sohasem találkoztak (Eriksen 2002). A mezőgazdasági forradalom egyéb területeken is változásokat indukált. Közvetetten ennek a folyománya volt a fémek nagy mennyiségben való gyártása is, amely 5500 éve kezdődött az olvasztás és az öntés feltalálásának köszönhetően. Ezeken túlmenően új mechanikai eszközök (emelő, ferde sík, csiga, s ezek változatai, az ék, a csavar és a fogaskerék) és új mezőgazdasági technológiák (öntözés, ekehasználat) is hozzájárultak a további bioszféra-átalakításhoz és népességnövekedéshez. Az öntözést először Egyiptomban, az ekét először Mezopotámiában alkalmazták, mindkettőt kb. 5000 évvel ezelőtt (és hosszabb távon mindkettő a talajok termékenységének csökkenéséhez vezetett). A civilizációk környezetátalakító tevékenységét új energiaforrások is segítették. 5000-6000 évvel ezelőttől az állati izomerő (főleg a ló és a szarvasmarhafélék) jutott szerephez, ami a mezőgazdaság intenzívebbé tételét és a termények városokba szállítását

könnyítette meg. Az i. e. I. századtól aztán a víz, az i. sz. X. századtól a szél erejét is igénybe vették, bár ezek jelentősége az állati erőét sosem érte el.

A társadalom átalakulása A természeti népek társadalmainak legalapvetőbb egységei a csoportok, amelyek néhány tucatnyi, egymással többé-kevésbé rokonságban álló felnőtt és gyerek alkotta közösségek. A törzsek már nagyobb és bonyolultabb társadalomszerveződési formát képviseltek, amelyek megléte nem volt jellemző a gyűjtögető-vadászó népekre. Ezek a néhány száz főt számláló, letelepedett, és a csoporttal ellentétben több rokonságot is tömörítő törzsek elsőként a termékeny félholdon jöttek létre kb. 13 000 évvel ezelőtt. Az alkotó klánok egymás között nőket is cseréltek, így a szaporodást törzsön belül meg tudták oldani. A letelepedésükhöz, végső soron a létrejöttükhöz vagy egy különlegesen termékeny környezet, vagy az élelmiszer-termelés beindítása volt szükséges. Az egyes klánok külön földterülettel rendelkeztek. Bár a lélekszámuk már elég nagy volt, a törzseknek még minden tagja személyesen ismerte az összes többit. A köztük levő rokoni szálak miatt törvényhozó és bűnüldöző hatóságokra nem volt szükség, hiszen a konfliktuskezelés és nyomásgyakorlás feladatát ellátta a két fél népes rokonsága. A törzsi társadalmakban nem volt specializálódás, ennek következtében nem voltak rabszolgák sem, akik ezt vagy azt a speciális feladatot fogságban éhbérért végezték volna. Nem voltak adók, amelyek újrafelosztásából gazdaságukat finanszírozták volna (helyette a családok közti árucsere volt a meghatározó), és középületeket sem emeltek (Diamond 1997). A termékeny félholdon i. e. 5500 körül, Mezoamerikában és az Andokban pedig kb. i. e. 1000-ben egy új társadalomszerveződési forma jelent meg: a fejedelemség. Népességük ezres vagy több tízezres nagyságrendű volt, tagjaik legtöbbjét nem kötötték egymáshoz rokoni kötelékek, és már nem is ismerték egymást. Erőszak alkalmazására egyedül a fejedelem volt jogosult, és e társadalmakban épp ez volt az erőszak megelőzésének fő eszköze. A fejedelem állandó központi hatalmat gyakorolt, minden fontos döntés meghozatalának jogát ő birtokolta, és tisztségének betöltése örökletesen történt. Viselete és

ékszerei valóban „fejedelmiek” voltak, és üdvözletként földre borulás illette meg. Uralkodását hivatalnokok segítették, de ezek feladatköre még általános volt, nem csak egy-egy részterületre kiterjedő. A fejedelemségek létrejöttének a nagy népsűrűség, annak pedig általában a mezőgazdaság volt a feltétele, de a kwakiutloknak, a nootkáknak, a tingliteknek és néhány egyéb indián népnek sikerült élelmiszer-termelés nélkül is megvalósítania. Erre a Csendes-óceán északnyugati partjának gazdag halfaunája adott lehetőséget (Diamond 1997, Wright 2005). A fejedelemségek szolgálói és kézművesei gyakran a háborúk során szerzett rabszolgák közül kerültek ki. Gazdaságuk alapja a termelők által beszolgáltatott élelem újrafelosztása volt, amit természetesen a fejedelem végzett. Gyakran az újrafelosztást hűbérrendszer váltotta fel, amelyben a beszolgáltatott javak nagyobbik részét azok előállítói helyett az előkelőségek kapták meg. Az alattvalók terményeik beszolgáltatásán felül munkaerejükkel is tartoztak uruknak, aki azt közérdekű építkezéseken vagy saját fényűzése növelésére vehetett igénybe (uo.). A társadalmak alapvető típusai, a csoportok, törzsek, fejedelemségek és államok között átmeneti formák sora létezik. A lényeg azonban a fejlődés irányának szem előtt tartása, amihez a típusok ismerete segítséget nyújt. De mit is értünk fejlődés alatt? A magasabbrendű, a jobb felé való haladás egyik jele az erőszakos halállal haltak számának csökkenése lehetne. Vajon tapasztalunk ilyet, amikor a csoportoktól a törzsek, illetve a fejedelemségek irányába haladunk? Diamond úgy tudja – ezt az állítását részben megcáfolom az Erkölcs és civilizáció című könyvemben –, hogy a csoportok és törzsek tagjai körében az egyik fő halálok a gyilkosság, és a csoportokat korábban eszményítő antropológusok csak azért nem voltak sosem tanúi végzetes erőszaknak, mert kevés időt töltöttek a terepen való tanulmányozásukkal (Diamond 1997). Szerinte a XX. század ipari társadalmaiban sokkal kevesebb ember vált erőszak áldozatává, mint a kőkorszaki törzsi társadalmakban, még ha a világháborúkat beleszámítjuk is. Az átlagéletkor is jóval magasabb, mint bármikor a múltban, gyógyítható a fenilketonuria, a fiatalkori cukorbetegség és néhány más genetikai fogyatékosság, és a környezetvédők ma már nem mindig vallanak kudarcot a technokratákkal vívott küzdelemben (Diamond 1992). Úgy tűnik tehát, hogy a fejlődésnek több téren is tapasztalhatjuk a jeleit – megfelelően felületes megközelítésben mindenképpen. (Azonban itt egy

ennél mélyebb megközelítést alkalmazunk, ezért végkövetkeztetésünk is más lesz.) De nézzük meg először is, minek a következménye ez az állítólagos béke. A központosított társadalmak vezetői azáltal tartották fenn pozíciójukat, hogy a köznépnek nem adtak fegyverbirtoklási jogot, a közrendet karhatalmi erők bevetésével fenntartották, a beszolgáltatott javak egy részét közérzetjavító intézkedésekre fordították, saját létjogosultságukat pedig vallási tanításokkal támasztották alá. A csoportok és törzsek szintjén is meglevő természetfeletti hiedelmek így egy további funkciót nyertek: a központi hatalom, az isteni eredetű uralkodó legitimitásának igazolása is feladatukká vált, és deklarálta a javak átadásának jogosságát. A természetfeletti hiedelmek ezáltal az intézményes vallások rangjára emelkedtek. A fejedelem vagy egy személyben a főpap szerepét is betöltötte, vagy külön papi réteget tartott fenn hatalma igazolására. A vallásnak ezenfelül abban is kulcsszerepe volt, hogy lehetővé tegye a rokoni kapcsolatokkal már nem rendelkező embertömegek együttélését (Diamond 1997), akik megfelelő ideológia nélkül valószínűleg nehezen viselték volna egymást. Ugyanakkor az is tény, hogy a népirtások egyik gyakori oka mindig is a kiirtandó nép eltérő vallása volt. A vallás tehát kétélű jelenség: valóban elősegíti az együttélést a hasonló hitűekkel, de gyakran szolgáltat ürügyet a másban hívők lemészárlására (Diamond 1992). A fejedelemségek „továbbfejlesztései”, az első államok az i. e. 3700 Mezopotámiájában jöttek létre, majd 3400 évvel később Mezoamerikában. Az államokat a fejedelemségekét meghaladó lélekszám (általában legalább 50 000), a népes városok kialakulása, a még nagyobb hatalomkoncentráció (pl. az atomháborúról, amely megindítása esetén a bolygó minden lakosát érintette volna, 1963-ban az amerikai elnök és három embere hozott döntést), a még teljesebb szakosodás,a még több rabszolga, a bonyolultabb és hierarchikus bürokrácia, a képzettségük alapján kiválasztott hivatalnokok, az általában írott törvények megléte, valamint az etnikai és nyelvi összetettség jellemezte (és részben jellemzi ma is) (Diamond 1997). Az erőszak alkalmazásának monopóliumával az állam vezetője, a király rendelkezik, egyedül neki van joga embereket megkorbácsoltatni, kivégeztetni vagy fiatal férfiakat a harctérre küldeni. És ha isteni mivoltát meghazudtoló módon egyszer meghal, neki van csak joga alkalmazottait, ágyasait és sírépítő munkásait magával vinni a

túlvilágra. Ur királya például 75 szolgájával osztotta meg nyughelyét, akik feltehetően nem önként követték a halálba parancsolójukat pont akkor, amikor az méltóztatott itt hagyni őket. Egyiptomtól Görögországon át Kínáig és Mexikóig mindenütt arról a korabeli meggyőződésről tanúskodnak a temetkezési helyek, hogy az uralkodó személye összehasonlíthatatlanul többet ért a közemberek vagy szolgák sokaságánál, amit alkalmanként azok tömeges kivégzésével is kifejezésre juttattak. Nem kellett azonban a király haláláig várni, hiszen az emberáldozatok sok államban folyamatosan napirenden voltak, és az emberek alávetettségének egyik biztosítékául szolgáltak (Wright 2005). Ilyen képet öltött a béke a korai államokban! Az elmúlt tízezer év történetére visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a társadalmak lélekszámának növekedésével a csoportokat először a törzsek, majd a fejedelemségek, végül az államok váltották fel. Ma már gyakorlatilag mindannyian valamelyik állam polgárai vagyunk. Az elmúlt 13 000 év társadalmainak története tehát sok-sok visszalépéssel, de összességében az egyre nagyobb, bonyolultabb, centralizáltabb társadalmi alakulatok felé haladt. Az államok és az értük elszenvedett halált piedesztálra emelő vallások kialakulásával pedig megjelent a korábban ismeretlen, de ma már általános hazafias érzés, a harcban elpusztulás dicső és kívánatos minősége. Míg a vadászó-gyűjtögetők csoportjaiban vagy az új-guineai törzsekben senki nem kívánt harcokban meghalni (Diamond 1997), ma gyakran hallunk öngyilkos merényletekről. És ha a világnak ezen a felén golyózáporban meghalni már nem is akarunk, a háborús hősök vagy a vértanú szentek tisztelete – aminek nyoma sem volt a gyűjtögető-vadászó társadalmakban – ma is általános. A világ minden népének megvannak a maga hősei és mártírjai, akikre az év egy napján a minden városban fellelhető emlékhelyeken az egész nemzet egyszerre emlékezik. Nem is gondolunk rá, hogy mennyire modern jelenség ez az ember történelmében. Pedig az államok létrejöttének végtelenül prózai okai voltak. Nem a csoporttudat magasrendűsége, nem is az öntözőrendszerek kiépítése és fenntartásuk összetett feladata hívta őket életre, hanem az, hogy a népesség nagysága túllépett egy küszöbértéket. Nem véletlen, hogy a gyűjtögető-vadászó társadalmak legfeljebb a fejedelemségek szintjére juthattak el, a valaha létrejött államok viszont mindig élelmiszertermelésre épültek (Diamond 1997).

Arisztotelész úgy tartotta, hogy az emberi társadalom természetes állapota az állam, és a legtöbben ma is alig tudjuk elképzelni, hogy tartalmas emberi élet más keretek között is lehetséges. Pedig, bár Eurázsiában és Afrikában a társadalmak fejlődése egymástól függetlenül eljutott a fejlődésnek erre a szintjére, Észak-Amerikában és Ausztráliában nem alakultak ki államok, csak később, az interkontinentális hódítások után (Diamond 1997). Az állam – minden retorika ellenére – egyáltalán nem univerzális szükségszerűség. Az élelmiszer-termelés egyik jellemző sajátossága (a gyűjtögetővadászó életmóddal szemben), hogy a fennmaradáshoz befektetendő munka intenzitása évszakról évszakra jelentősen változik. A termés learatása igényli a legtöbb verítéket és a leghosszabb munkanapokat, de ha megvan, a felszabaduló munkáskezek végre sok egyéb feladatra is igénybe vehetők. Az uralkodó ezért ekkorra időzítette a nagy középítkezéseket, a csatornafenntartási munkálatokat, valamint a hódító hadjáratokat. Az állandó lakóhely, ami az intenzív élelmiszer-termelés elmaradhatatlan következménye volt, lehetővé tette az élelmiszer-felesleg elraktározását és a termelőmunkában közvetlenül részt nem vevők (király, hivatalnokok, írnokok, kézművesek) eltartását (Diamond 1997). Minden feltétel adott volt tehát ahhoz, hogy az élelmiszer-termelés komplex társadalmat tartson el. Ez azonban nemcsak lehetőség volt, amit a társadalom tagjai vagy megragadnak, vagy nem, hanem elkerülhetetlen szükségszerűség is. Ennek okai többrétűek. 1. A néhány száz fősnél népesebb társadalmakban az emberek többsége nem ismerte egymást, ezért konfliktus esetén a felek rokonsága már nem tudott összefogni, hogy együttes erővel békés irányba tereljék a nézeteltérést. A nagy lélekszámú társadalmak ezért nem hagyhatják az egyénekre és rokonaikra a konfliktusok megoldását, hanem intézményeket kell e célra fenntartaniuk. Rendőrség vagy csendőrség csak komplex társadalmakban létezhet (Diamond 1997). 2. Nagyobb társadalmakban a közös ügyek eldöntése is áthidalhatatlan nehézségekbe ütközik. Munkahelyén bizonyára ön is tapasztalta már, hogy két-három ember még tud úgy beszélgetést folytatni egymással, hogy mindegyikük szabadon elmondja a véleményét. Ha öt vagy hat ember jön össze, akkor az idő java részében már csak néhány domináns egyén hangját hallani, a többiek alig jutnak szóhoz. (Ha kedves

olvasóm a dominánsak között van, akkor ez a probléma valószínűleg még nem tűnt fel.) Tíz embernél már kötött értekezletet kell tartani, ahol egy elnök vezeti a vitát, és eldönti, kinek mikor ad szót. Száz főnél már az is probléma, hogy a résztvevők jól hallják a felszólalókat, és ne egymást kérdezgessék, mit mondott. Néhány ezer főnél, ami a kisebb fejedelemségek lélekszáma, a közös döntéshozatal pedig egyszerűen megoldhatatlan (Diamond 1997). Tegyük fel például, hogy mindenki csak egy percet kap; azonban 24 óra alatt még így is csak 1440 ember szólalhat fel. Ha minden magyar állampolgár egy percig beszélhetne egy nagy nemzeti értekezleten, akkor az 19 évig tartana megszakítás nélkül, és persze a végére nem döntenénk el semmit. Népes társadalmakban ezért a fontosabb döntéseket mindig egy ember vagy egy szűk kör hozza, a diktatúrák és a demokráciák között csak abban van különbség, hogy ez a pár ember hogyan tesz szert a posztjára. Demokráciákban közvetlenül is megkérdeznek bennünket egy-egy kérdésben időnként, de a véleménynyilvánításnak ezzel a módjával szemben több súlyos aggály is felmerülhet. Először is, az ilyen népszavazások csillagászati összegekbe kerülnek. Másodszor, a nagy társadalmak működésének elképesztő bonyolultsága miatt a kérdések többségét meg sem értenénk, ezért felesleges is őket az utca emberének feltenni. Harmadrészt pedig van akkora összeg, amelynek a tájékoztatásra fordítása esetén úgyis azt válaszoljuk, amit a hatalmat gyakorlók hallani szeretnének. 3. Kis társadalmakban az árucsere személyek vagy családok között valósul meg, ám egy bizonyos lélekszám felett a javak beszolgáltatása és azok újrafelosztása ennél hatékonyabb elosztást tesz lehetővé. 4. A nagy népsűrűség miatt kis területen is sokan élnek, mégis csak a források kis részéhez van hozzáférésük. Egy népes és nagy területen elnyúló társadalom akkor tudja élőhelye adottságait a legjobban kihasználni, ha a javak a teljes területről egy központi raktárba áramlanak, ahonnét azokat a mindenünnen begyűjtött információk alapján a szükségleteknek megfelelően szétosztják. Így fához juthat a hegyekből az is, aki az alföldön él, és például búzával viszonozza (Diamond 1997). Azok a társadalmak, amelyek nagy lélekszámuk és a központosítás fenti előnyei ellenére a komplexebbé válás megtagadása mellett döntöttek – amennyiben képesek voltak e tárgyban döntést hozni egyáltalán –,

valószínűleg a csoportszelekció áldozataivá válva elvéreztek, amikor uralkodó által hatékonyan vezetett társadalmakkal kellett megütközniük. Végső soron a kis társadalmak vagy egymással egyesültek, hogy védekezzenek a külső fenyegetéssel szemben, vagy a nagyobbak meghódították őket, s azok részeivé váltak. Mindkét út összetett társadalmak kialakulásához vezetett. Ily módon a komplex társadalmak ugyanazon mechanizmus útján győzedelmeskedtek az egyszerűbbek felett, mint a mezőgazdálkodók a gyűjtögető-vadászók felett. Érdemes végül a háborúk kimenetelét is egy rövid vizsgálat tárgyává tenni az egyes társadalmakban. A háború a mezőgazdálkodással kialakult nagy népsűrűségek mellett mindig vagy a legyőzöttek rabszolgasorba döntésével, vagy – jobb esetben – adófizetésre kötelezésével végződött. A vadászó-gyűjtögetők háborúi után viszont a legyőzött félnek egyszerűen távolabb kellett költöznie, mert a győztesek egyéb hasznát nem vehették. Közepes népsűrűség esetén pedig, ha odébb költözés a szomszédos népek miatt nem volt lehetséges, a háború a vesztes férfiak és gyerekek leölésével, valamint asszonyaik és területük megszerzésével zárult le (Diamond 1997). Churchill valószínűleg tévedett, amikor azt állította, hogy „a demokrácia nem elég hatékony, de eddig jobbat még nem találtak ki” (idézi Czeizel 2004). A gyűjtögető-vadászó csoportok döntéshozatali rendszere – amelyben nincs közvetett demokrácia – igenis jobb ennél (jóllehet csak szerény méretekben működik), és akinek egy-egy döntés nincs az ínyére, bármikor átállhat egy másik csoporthoz. Civilizált állam polgáraiként a külföldre költözést mi csak körülményesen tudjuk megtenni, és közvetlen demokrácia helyett is nagyrészt be kell érnünk a négyévenkénti szavazással. Itt választási lehetőségünk mindössze néhány pártra van korlátozva, amelyek túlnyomó többsége már első látásra alkalmatlan, és valószínűleg tüzetesebb vizsgálat után sem találunk köztük olyat, amellyel minden lényeges kérdésben egyetértünk. Népszavazásokon egyébként is csak olyan ügyben nyilváníthatunk véleményt, amelyről megkérdeznek, másrészt szavazatunk ugyanannyit ér, mint a funkcionális analfabétáké. Ha egy-egy választott vezető nagyon nem tartja be a kampányígéretét, marad a magunkban bosszankodás, vagy ha az illető nyilvános beszédet tart, a kifütyülés, tojásdobálás. A vérmesebb választók esetleg demonstrációt tarthatnak az utcán, aminek gyakran csak akkor van foganatja, ha a dolog – az ügyben ártatlanok

tulajdonának megrongálásával, gyújtogatással, erőszakkal társulva – széles nyilvánosságot, nemzetközi figyelmet kap. Ez lenne az a demokrácia, amit – jobb híján, ezt a legtöbben elismerik – olyan nagy értéknek tartunk. Állami keretek között tényleg nem nagyon van értelmes alternatívája, azt azonban nem állíthatjuk, hogy ne lett volna már ennél jobb. Az irokéz gyakorlat felsőbbrendűsége (akik egyébként már földművelők voltak) annak a Lewis Henry Morgan akadémikusnak is feltűnt, akinek a kutatásai alapján Karl Marx leírta egy kapitalista demokráciánál működőképesebbnek vélt, osztály és magántulajdon nélküli társadalom lehetőségét. Marxot azelőtt zseniális filozófusnak, manapság inkább ördögnek tartják, pedig az alapötlete – ti. hogy a (szinte) magántulajdon és rétegződés nélküli társadalom fajunk igényeinek megfelelőbb lehet, mint a kapitalista vetélkedés – minden bizonnyal igaz. Csak éppen megvalósítása az államiság viszonyai között nem volt, és valószínűleg nem is lehet sikeres. Gyűjtögető-vadászó társadalmakban azonban kiválóan működött tízezer éveken át.

Európai hódítások az újkor küszöbén: fegyverek, puskapor és kórokozók A bioszféra-átalakítás ötödik nagy ugrása során az európaiak meghódították a többi földrészt (elsősorban Amerikát és Ausztráliát), és leigázták azok őslakosságát. Amerika esetében ennek feltételét Kolumbusz Karib-szigetekre érkezése teremtette meg 1492-ben. Az utána következő hódításnak talán legtragikusabb momentuma Atahualpa inka császár és Francisco Pizarro spanyol konkvisztádor találkozása volt a perui fennsíkon 1532. november 16-án. Mindkét fél számára meglepetést okozhatott, hogy a nyolcvanezres inka sereg felett győzedelmeskedett a hatvankét lovasból és százhat gyalogosból álló spanyol csapat. Igaz, ezt a császár váratlan foglyul ejtése előzte meg – az európaiak épp ellenkezőképpen cselekedtek, mint előzőleg ígérték –, de Diamond (1997) szerint a felkészült ellenséggel szembeni harc is ugyanerre az eredményre vezetett volna. A teljes fegyverzetben lesben álló, lovaikon várakozó spanyolok egész álló nap mészárolták a fegyvertelen indiánokat, és csak az éj leszállta akadályozta meg, hogy

mind a nyolcvanezret a túlvilágra küldjék. Atahualpát utolsó leheletükig védték a gyaloghintóját vivő főnökök. „Hiába öltük meg a hintót tartó indiánokat, helyükbe azonnal újak léptek, és a magasban tartották, így hosszú ideig tartott, míg felülkerekedtünk rajtuk, és lemészároltuk őket” – emlékezik büszkén egy spanyol katona. A halálra rémült indiánok közül egyik sem emelt kezet a támadókra, és egyik sem hagyta magára Atahualpát. Mind ott pusztultak el körülötte. Egy nap alatt 7000 inkát koncoltak fel, mások szörnyű sérülésekkel élték túl a vérengzést. Végül a császárt is elfogták. A spanyolok közül a mészárlásban senki sem sérült meg. A Pizarro társai által V. Károly német-római császárnak (és I. Károly néven spanyol királynak) írott jelentés valószínűleg hűen tükrözi a kor hódítóinak gondolatvilágát: „Az a bölcsesség, állhatatosság, katonai fegyelem és erőfeszítés, amelyet a spanyolok – természetes királyunk és urunk, a Római Katolikus Birodalom legyőzhetetlen császárának alattvalói – tanúsítottak, és azok a veszélyekkel teli hajóutak és csaták, melyekben részük volt, örömmel fogja eltölteni az igazakat, és rettegéssel a hitetleneket. Ennek okán, valamint a mi Urunk dicsőségére és az ő császári fensége szolgálatára úgy találom helyesnek, hogy megírjam ezt a beszámolót, és elküldjem felségednek, hogy mindenki tudomást szerezhessen arról, ami benne áll. Dicsőség ez Istennek, mert az Ő szent segítségével igen nagyszámú pogány győzetett le, és téríttetett a mi szent katolikus hitünkre. Büszkeség a mi császárunknak, mert nagy hatalma és jó szerencséje révén mindez az ő idejében történhetett. Öröm lesz az igazaknak, hogy ilyen csatákat nyerhettek, ilyen tartományokat fedezhettek fel és hódíthattak meg, és ilyen kincseket hozhattak haza királyuknak és maguknak; és hogy a pogányok között ily nagy rettegés támad, és az emberiségben ekkora csodálat.” (idézi Diamond 1997) Ma már szörnyülködve olvassuk a fenti beszámolót. Persze kétségbevonhatatlan, hogy tettükhöz óriási bátorságra, fegyelemre és kitartásra volt szükség; további soraik (lásd Diamond 1997) kendőzetlenül feltárják attól való félelmüket, hogy gyengeségük elárulása esetén az indiánok rögtön meglincselték volna őket. „Sokan közülünk bevizeltek a félelemtől, anélkül hogy észrevették volna” – emlékszik vissza egyikük arra a pillanatra, amikor az inka császár teljes pompában megérkezett az elfogására készülő spanyolok közé. De nem visszakoztak. Ehelyett Vicente de Valverde atya, Pizarro képviselője „Isten és Spanyolország

királya nevében” felszólította Atahualpát, hogy álljon a király szolgálatába, és fogadja el Krisztus tanítását, melyet ő tolmácsol majd neki. Mikor azonban átnyújtották neki a Bibliát, Atahualpa messzire hajította azt. Ez nem annyira meglepő, hiszen nemcsak a betűt nem ismerte – ebben nem különbözött Pizarrótól, aki maga is analfabéta volt –, hanem azt sem tudta, hogyan kell kinyitni egy könyvet, és mi az egyáltalán. Erre az atya mérgében felkiáltott: „Gyertek elő, keresztények! Gyertek ezek ellen a kutyák ellen, akik visszautasítják Isten igéjét! (…) Mire jó az udvariasság és az alázat egy ilyen felfuvalkodott kutyával szemben, mikor a síkság tele van indiánokkal? Induljatok ellene, én feloldozlak benneteket!” Ekkor a lesben álló spanyolok „Santiago!” csatakiáltással belevetették magukat a küzdelembe. A spanyolok jól érezték, hogy győzelmük nem csupán saját hősiességük következménye, de azt fegyvereik és lovaik helyett másnak tulajdonították: „Az igazság az, hogy ez nem a mi erőinknek volt köszönhető, mert oly kevesen voltunk. A hatalmas Isten kegyelméből történt.” Pizarro a csata után különös módját választotta az érthető módon feldúlt inka császár vigasztalásának. Közölte vele, hogy királyuk parancsára jött meghódítani e földet, „hogy mindenki megismerje Istent és az Ő szent katolikus hitét; és nemes küldetésünk okán Isten, aki a mennyek és a föld, és minden dolgok teremtője, ezt azért engedte, hogy megismerhesd Őt, és magad mögött hagyhasd vadállatias, ördögi életedet. Ez az oka annak, hogy mi, kevesek legyőzhettük a hatalmas sereget. Ha már felismerted a hibákat az életben, akkor fogod majd megérteni, hogy a javadra válik, hogy őfelsége Spanyolország királya parancsára földedre léptünk. A mi Urunk megengedte, hogy büszkeséged letöressen, és hogy indián kereszténynek ne árthasson.” (idézi Diamond 1997). Pizarro katonái saját nagyszerűségüktől eltelve nem sokat gondolkoztak azon, hogy az inka császárt saját testükkel védelmező indiánok viselkedése – ha a spanyolok voltak a hősiesek – vajon milyen jelzőt érdemelne. Olyan fejezete ez történelmünknek (az egyik a sok közül), amelyre aligha lehetünk büszkék. Annyira nem, hogy legszívesebben kitörölnénk – és ezért a győztesek oktatása tesz is egyet s mást. Az amerikai iskolások, mint arról Diamond (1997) gyermekkori tapasztalata alapján beszámol, „a nyugat hősies meghódítása” címszó alatt tanulták – természetesen a véres részletek elhallgatásával – népük

történelmének korai eseményeit. És ha hihetünk a Huffington Post egyik egyetemi oktató szerzőjének, a helyzet napjainkig sem sokat változott.298 A mai amerikai egyetemisták ugyanúgy nem tudják, hogyan tűntek el őseik földjéről az indiánok, ahogy két generációval ezelőtt sem tudták. Lehet, hogy van némi igazság a szállóigévé vált mondásban: a történelmet mindig a győztesek írják? Természetesen a konkvisztádorok tévedtek. Nem a véletlen vagy az európaiak rátermettsége volt az oka, hogy Atahualpa és Pizarro összecsapása a spanyolok javára dőlt el. Hasonlóan végződő harcok hasonlóan aránytalan számú résztvevőkkel számtalanszor történtek az Újvilág meghódítása során, aminek egyszerű magyarázata van. Pizarro különítményének tagjai acélkardokkal és szakállas puskákkal, acélpáncéllal voltak felszerelkezve, és olyan állatok hátán ültek, amiket az inkák akkor láttak először. A lovak rémisztő látványa és a puskadörgés önmagában is a lelki hadviselés hatékony eszközei lehettek. A lehengerlő erejű lovasság ellen azonban az indiánok, ha lett is volna idejük kő-, bronz-és fabunkóik, parittyáik megragadására, és felölthették volna bélelt harci öltözékeiket, akkor sem mentek volna sokra. Az acélkarddal szemben e vékony páncélzatok mit sem értek, az indián fegyverek viszont ritkán okoztak halálos sérülést a páncélos európaiaknak. Ha egyáltalán sikerült a lónak nevezett, gyorsan mozgó harci emelvényen küzdő katonákra sújtaniuk. A filmekből általunk is ismert észak-amerikai sziú indiánok 1876-os Little Big Horn-i győzelmüket – amely az amerikai őslakosság utolsó győzelme volt a telepesek felett – nagyrészt annak köszönhették, hogy felszámolásuk évszázadai alatt egyes csoportjaik szert tettek néhány olyan dologra (lőfegyverekre, lovakra), amelyek kizárólagos birtoklása korábban mindig a fehérek javára döntötte el az ütközeteket. De a győzelem így is csak ideiglenes volt: az őslakosok ellenállását az 1870–80-as évek összehangolt támadásai hamarosan végleg felőrölték (Diamond 1997). Azt gondolhatnánk, hogy a fejezetünk elején leírt rémtettek csak néhány aljas, primitív vadnyugati kalandor bűnlajstromát tetézik, mert az óvilági művelt réteg annak idején is elítélte az ilyesmit. A Pizarro szörnyűségeiről szóló beszámoló azonban semmiféle megütközést nem váltott ki az európai udvarokban. Épp az ellenkezője történt. A kilenc hónappal Atahualpa kivégzése után,2 1534 áprilisában Sevillában nyomtatásban kiadott írás – amelyből fentebb idéztünk – akkora tetszést

aratott, hogy más nyelvekre is le kellett fordítani, és a mindenütt nyomában járó lelkesedés világszerte a gyarmatosítás újabb hullámait indította el (Diamond 1997). A dolgok megítélése utána még évszázadokig vajmi keveset változott. George Gilmer, Georgia állam kormányzója az 1830-as években például így nyilatkozott: „Az egyezmények olyan eszközök, amelyek segítségével (…) a vadembereket rávesszük mindama értékeik átadására, amelyeket a civilizált embereknek van joguk birtokolni” (idézi Wright 2005). Hogy véleményével ő sem volt egyedül, azt többek között a George Washingtontól, Thomas Jeffersontól, Andrew Jacksontól és Theodore Roosevelttől fennmaradt szövegek bizonyítják. A biológus Jared Diamond több mint fél tucat amerikai elnöktől (és további fél tucat vezető beosztású tisztségviselőtől, tábornoktól) vett döbbenetes idézettel támasztja alá a megtámadhatatlan következtetést: az indián genocídiumot a kor legnagyobb történelmi alakjai nemcsak elfogadták, hanem örömmel üdvözölték, sőt támogatását szent kötelességüknek tartották. Az első évszázadban a népirtást az amerikai kormány még azzal is segítette, hogy válogatás nélkül bárkinek pénzt fizetett a megölt indiánok skalpjáért. Az elterjedt módszer szerint az indián táborokat orvul támadták meg, és se nőt, se gyereket nem hagytak életben (Diamond 1992). Az élve elfogott cseroki indiánokat erőltetett menetben hajtották a számukra létesített táborok felé, ahol – és útközben is – ezrek lelték halálukat (Wright 2005). Ezek voltak a történelem első koncentrációs táborai.3 Érdemes még néhány mondat erejéig elidőzni az előző évszázadokban általános, de számunkra már szerencsére idegen szemléletnél. Darwinnak a Beagle-lel tett híres útja táján törölték el NagyBritanniában a rabszolgaságot. Darwin, bár a tűzföldi bennszülöttekről nem a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott (nyomorúságos vadembereknek nevezte a jaganokat, akik jobban különböznek a civilizált európaitól, mint a vadállatok a háziállatoktól130), azért őket is saját fajába tartozónak tekintette, és helyeselte hazája döntését. Azonban a rabszolgák felszabadításának ügye a világ más országaiban még egy darabig élénk vita tárgyát képezte. Egy évszázaddal korábban pedig Linné a természeti népek számára még külön alfajt alkotott, a H. sapiens monstrosus, azaz „torzszülött ember” kategóriáját (Wells 2002). Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy a természeti emberek fajunk leghitványabb példányai, akiknek eltűnése kívánatos volna.

Ha a múlt legnagyobb tudósait ez a szemlélet jellemezte, egyáltalán nem meglepő az a reakció, amit a Kolumbusz utáni kor politikusaitól tapasztalunk! Visszatérve a hódítókhoz, győzelmeiket a páncélon és a lovon túl egy új találmány is segítette: a lőpor. Bár robbanó vegyszerkeverékkel töltött bombát a kínaiak már 1232-ben is használtak, a lőpor Nyugatra csak később, arab közvetítéssel jutott el. Európában az első puskát 1313-ban sütötték el egy német szerzetes felfedezésének köszönhetően. A nehézkesen használható kanócos puskát aztán 1517ben tökéletesítették, a fegyverek gyújtószerkezete innentől fogva nedves időben is működőképes maradt (Paturi et al. 1988). A puskapor jelentőségét kevés esemény demonstrálja jobban, mint egy Charlie Savage nevű brit tengerész partraszállása a Fidzsi-szigeteken 1808-ban. A tengerparti településtől lőtávolon belülre evező Savage egymaga annyi bennszülöttet lőtt le, hogy a falu lakói társaik tetemeiből építettek barikádot, s a közelben folyó patak vizét vörösre festette a vér (Diamond 1997). Amikor lőfegyver csak az egyik oldalon van – és épp ez volt a helyzet Amerika leigázása idején –, a küzdelem rendkívül egyenlőtlen. Ahogy azonban az 1970-es években Alfred Crosby és William McNeill kimutatták (Wright 2005), az európaiak fölényének talán még a fegyvereiknél is fontosabb tényezőjét az akaratlanul magukkal hurcolt betegségek jelentették. A himlő, kanyaró, influenza, tífusz, bubópestis, torokgyík, mumpsz, szamárköhögés és tüdővész kontinensünkön már régóta elterjedt betegségek voltak, amelyekre a népesség egy része az évszázadok alatt több-kevesebb immunitást szerzett. Nem így az indiánok, akik az európai felfedezőkkel való érintkezés során gyorsan megfertőződtek a kórokozókkal, s nem túlzás azt állítani, hogy halomra haltak. Az európai betegségek repertoárját mindezek mellett néhány trópusi betegség (malária, sárgaláz) is kiegészítette. Több szerző ennek alapján valószínűnek tartja, hogy az amerikai őslakosok 95%-ával nem az acél, hanem a behurcolt betegségek végeztek (Diamond 1997). Az európaiak háziállataiktól kölcsönzött kórokozói így olyasformán működtek, mint egy biológiai fegyver, amely az ellenséget megöli, de tulajdonaikat érintetlenül hagyja – vagy mint a neutronbomba, amelynek Szovjetunió elleni bevetését Jimmy Carter idején komolyan fontolóra is vette a Pentagon (Wright 2005). Cortés csak azért tűzhette ki viszonylag könnyen a spanyol zászlót, mert a himlő előzőleg az aztékok majdnem felét megölte (Diamond 1997).

A himlőfertőzésre ugyanis jellemző, hogy rendszerint csak a 25-50%-a éli túl azoknak,akik a járvánnyal korábban még nem találkoztak (Wright 2005). A paraguayi acséknak majdnem a harmada halt meg légzőszervi betegségekben a Nyugattal való első békés kontakt után (Hill–Hurtado 2011). Más amerikai populációk még ennél is rosszabbul jártak, sok helyütt a halálozási arány a 99%-ot is elérte (Diamond 1997). (Aminek a fehérek néha azzal mentek elébe, hogy az indiánoknak himlőben meghaltak takaróit küldték el ajándékba.) Így azok a harcosok, akikkel a gyarmatosítók technológiai fölényükben megütköztek, legtöbbször már amúgy is csak törzsük életben maradt hírmondói lehettek. Hernando de Soto konkvisztádornak 1540-ben már annyi dolga sem volt, hogy a járványt átvészelt pár embert legyőzze: az USA délkeleti részén kihalt indián városok fogadták. Ez sem volt unikális amerikai jelenség, hasonló pusztító járványoknak esett áldozatul a dél-afrikai szanok, az ausztrál aboriginók, a Fidzsi-és más szigetek lakosságának nagy része is. A malária és a sárgaláz néha a hódítók dolgát is alaposan megnehezítette, de ezek az esetek szórványosabbak voltak – jóllehet Új-Guinea a maláriának és más trópusi betegségeinek köszönheti, hogy földjét a mai napig európaiak helyett jórészt saját őslakói lakják (Diamond 1997). A különbség oka, mint már tudjuk, a kontinensek kultúráinak eltérő múltjában keresendő. Az Újvilág mezőgazdasága az óviláginál sokkal inkább a növénytermesztésre korlátozódott, és azon kevés állat közül, amelyeket itt mégis háziasítottak, valószínűleg egyik sem hordozott az emberre is átragadó kórokozót (Wright 2005). A hódító európaiaknak így általában nem kellett tartaniuk az újonnan felfedezett kontinensek lakóinak „biológiai fegyvereitől”. Az idegen kórokozók jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. A spaniárdok egyetlen komoly katonai győzelmet sem arattak mindaddig, amíg a meghódítani kívánt területeken előtte végig nem söpört egy himlőjárvány. Ha egészséges maják, aztékok, inkák vagy floridai indiánok csapataival találták szemben magukat, az őslakosok mindig sikerrel hárították a hódítók támadásait. A Mexikó bevételéért indított háború például két éven át folyt, amelyben egyre inkább a védők kerültek fölénybe, míg a himlőjárvány kitörése hirtelen meg nem fordította a küzdelem állását (Wright 2005). De mégis, hogyan kerülhetett át egy állati kórokozó az emberre? Ehhez nem kellett más, csak egy megfelelő mutáció, ami nagy állat-és

embertömeg és gyakori testi érintkezés mellett idővel elkerülhetetlenül bekövetkezik. Időből pedig több ezer év állt rendelkezésre. Hogy könnyebben elképzelhessük a korai viszonyokat, elég felidéznünk Jézus történetét, aki már újszülött korában az istálló állatainak vendégszeretetét „élvezte”. De természetesen más módok is lehetségesek. Egy alkalommal például egy beteg bevallotta orvosának, hogy egy farmon többször is „szerelmeskedett” egy birkával (Diamond 1997). A fejüket most (jogosan) csóváló hölgyeknek hadd vágjak vissza azzal, hogy a fiatal nők lovaglás iránti lelkesedése – ha a dolog nem is jut el addig, mint az előző esetben – a szélesre terpesztett lábakra és a fenekük alatt ütemesen ringó állat szexuális töltetű mozgásaira vezethető vissza (Morris 1967). A lényeg, hogy nem volt mindig akkora izoláció az ember és a többi állatfaj között, mint ma, és ez nagyban megkönnyítette az új gazdára vágyó kórokozók helyzetét – és alaposan megnehezítette az őslakókét. Bár a „piszkos munka” oroszlánrészét kétségkívül a betegségek végezték el,a gyarmatosítók akkor sem jöttek zavarba, ha alkalmanként saját kezükbe kellett venniük a kezdeményezést. Tasmania európaiak által lakott részén például 1828-ban olyan törvény lépett életbe, amely engedélyezte a bennszülöttek kérdés nélküli lelövését. Az élve elfogást pedig pénzjutalom kitűzésével ösztönözték, amin jó páran meg is gazdagodtak. 1830-ban egy jó nevű misszionárius, George Augustus Robinson kapta a feladatot, hogy ezer font fizetség fejében szállítsa át az életben maradt 200 őslakót a Flinders-szigetre. Börtönnek is beillő új otthonukban a bennszülöttek bibliaolvasással és egyházi énekekkel tették „változatossá” napjaikat, és talán nem meglepő, hogy 1869-re ez a kétszázas népesség is három főre apadt. Tasmania eredetileg 5000 lelkes lakossága így redukálódott először 200, majd 3 főre. A három megmaradt hírmondó halálára sem kellett azonban sokáig várni. Utolsó éveiket a tudósok hirtelen feltámadt érdeklődése is megnehezítette, akik az embert a majommal összekötő láncszemet látták bennük. „Átadni őket fölös szenvedés nélkül az enyészetnek: ez legyen az üggyel foglalkozók fő célja” – tanácsolta Anthony Trollope angol regényíró (Diamond 1992), amit a kor döntéshozói és az átlagemberek egyaránt örömmel fogadtak meg. Volt még néhány már említett tényező, ami a hódító európaiak malmára hajtotta a vizet. Az egyik államaik szervezettsége, amely meghaladta a többi földrész uralkodóiét. Ez biztosította számukra a

lehetőséget, hogy nagyszabású tengeren túli vállalkozásokba fogjanak. Segítségükre volt az írás is, amely értékes információkkal látta el őket. Atahualpának ezzel szemben elfogatása idején még arról sem volt tudomása, hogy a spanyolok akkorra már rég leigázták a legnagyobb közép-amerikai indián népeket. Ha erről idejekorán értesül, és nyomtatásban olvassa Cortés korábbi rémtetteit, eszébe sem jutott volna belesétálni Pizarro hasonló csapdájába (Diamond 1997). Végül pedig – legalábbis a későbbiekben – a hódítók nagy hasznára volt az is, hogy biológiai fegyverük hatásfoka nem érte el a 100%-ot. Szerencséjükre épp elég indián élte túl a vérzivatart ahhoz, hogy a frissen tulajdonukba került nemesfémbányáik ne maradjanak munkások nélkül. Cajamarca, Cusco és Montezuma aranya összesen mintegy 11 tonnát tett ki, ami az akkori Európában sokkal többet ért, mint a mai kitermelési adatok ismeretében gondolnánk. Karl Marx az elsők között ismerte fel, hogy az európai ipari forradalmat gazdaságilag az Amerikából beáramló értékes fémek tették lehetővé. A gazdagság egy részéből pedig háborúkat finanszíroztak, amelyek mindig is ösztönzőleg hatottak az új találmányok megszületésére (Wright 2005). Mindezek a tényezők oda vezettek, hogy 1600-ra Peru és Mexikó eredeti őslakosságának (ami 20 milliós lehetett mindkét esetben) 95%-a tűnt el. A megmaradt egy-egy millió indián számára a bányákban való munka lehetősége sem jelentette azonban a békés munkásélet lehetőségét. Úgy becsülik, hogy a bolíviai Potosí bányáiban három évszázad alatt egymilliónál több andoki indián lelte halálát a megerőltető és egészségtelen munkában. Hosszú távon a föld mélyén rejtőző nemesfémeknél és az azt olcsón kitermelő indián munkaerőnél is többet ért azonban az a nemesítői munka, amit az amerikai őslakosok a korábbi évezredekben végeztek. Mikor a mai amerikaiak hálaadás napján a vadonban való sikeres túlélésükre emlékeznek, és kukoricából, babból, tökből, burgonyából és pulykából készült fejedelmi étkeket költenek el, eszükbe sem jut, hogy a leigázott őslakosok több száz generációja munkájának gyümölcsét élvezik. Milyenek lennének – kérdezi Wright (2005) – az olasz ételek paradicsom nélkül, a svájci és belga édességek kakaó nélkül, és mihez kezdenének a hawaiiak ananász, az afrikaiak manióka (kasszava) vagy a britek krumpli hiányában? Nemcsak arról van szó, hogy az egyes nemzetek tradicionális konyhája nagymértékben függ az Újvilágban háziasított terményektől, hanem arról is, hogy a kukorica és a burgonya kétszer akkora termést ad ugyanakkora területen és

ugyanakkora munkabefektetéssel, mint például a búza vagy az árpa. Sőt, a burgonya Észak-Európában négyszer annyi kalóriát nyújtott területegységenként, mint a rizs. A gumós növény még azzal az előnnyel is bír, hogy jól fejlődik hideg éghajlaton, és háborúk alkalmával nem lehet olyan egyszerűen megsemmisíteni, mint a könnyen felgyújtható gabonaföldeket. Az új termények meghonosítása a földek trágyázására nagy sikerrel használt inka guanóval karöltve gyors népességnövekedést idézett elő az Óvilágban, aminek következtében emberek tömegei hagyták el a földeket, és költöztek a városokba. A beáramló munkaerő malmokban és gyárakban talált állást, és különösen Németországban és Oroszországban jelentősen hozzájárult az iparosodáshoz. Az Afrikában szintén növekedésnek indult fekete népesség pedig Amerikában talált foglalkoztatókra – rabszolgaként. Az ő munkájuk eredményeképpen kerülhetett Európába a nagy mennyiségű gyapot, cukor és kávé. A spanyol és brit gyarmatosítás korai éveiben indiánok Európába való „exportálásával” is próbálkoztak, de nagy halandóságuk miatt a kísérletet hamarosan leállították (Wright 2005). Az ausztrál őslakók sem jártak jobban, mint az indiánok. Számuk 60 000-re csökkenése részben a himlő, influenza, kanyaró, tífusz, bárányhimlő, szamárköhögés, tüdőgyulladás, szifilisz és más betegségek terjedésének következménye volt, részben pedig az ellenük folytatott irtó hadjáraté. Ennek utolsó felvonása 1928-ban volt Alice Springsben, amikor 31 bennszülöttet gyilkoltak le (Diamond 1997). A hódítók elleni védekezés itt annyiban még nehezebb is volt, hogy a más földrészek leigázásában akkorra nagy tapasztalatokkal bíró britek már meg sem próbáltak szerződést kötni az őslakókkal (hogy aztán később elmulasszák betartani azokat) (Fernández-Armesto 2004). Így a népesség 300 ezerről 60 ezerre olvadása lett az 1688-as felfedezés és az 1921-es népszámlálás között eltelt 233 év szomorú mérlege (Diamond 1992). Sosem tudjuk meg, hogyan alakult volna az öreg kontinens története, ha a XV. században nem fedezik fel Amerikát, majd később Ausztráliát. Wright (2005) úgy véli, hogy az ipari forradalomra később került volna sor, lassabban bontakozott volna ki, és talán nem is Európa, hanem Kína lett volna az úttörő. Mindenesetre leszögezhetjük, hogy a világ, amilyennek ma ismerjük, az Újvilág felfedezésének köszönheti létét.

Miért épp Európa? Okok és következmények Azt már értjük, hogy a hódítók csapatai miért győzedelmeskedtek az Újvilágban. De miért ők rendelkeztek jobb fegyverekkel, miért őnekik voltak lovaik és biológiai fegyvereik, s egyáltalán, miért ők látogattak el más földrészekre ahelyett, hogy azok lakói látogatták volna meg őket? A sokrétű kérdésre a válasz is összetett, és nem árt, ha az eddig megtárgyaltakat röviden összefoglaljuk. Ami Amerikát illeti, az indiánok ősei pár évszázad alatt belakták az egész kontinenst, és bár útjuk közben számos éghajlati és növényzeti övet kereszteztek, mindenhol újra és újra ki kellett dolgozniuk a fennmaradás mikéntjét, megismerni az ehető és mérgező növényeket és így tovább. Ez jelentősen lassíthatta fejlődésüket Eurázsiáéhoz képest, ahol ez idő tájt már szinte a mezőgazdaság megindítására „készültek”. Az indiánoknak viszont háziasítható emlősök híján még akkor is vadászniuk kellett, amikor már belefogtak a növénytermesztésbe. Nem vált előnyükre a kukoricának az eurázsiai gabonákhoz viszonyított kis fehérjetartalma sem. De mindez csak a hátrányok kisebbik része. Minél részletesebben tárjuk fel a történelmi sikerességünk mögött húzódó okokat, annál világosabbá válik a népek sorsának „földrajzi determinizmusa” (Diamond 1997). Eurázsia óriási előnye, hogy a legnagyobb területű kontinens, ezért a legtöbb potenciálisan háziasítható növény-és állatfajjal ez rendelkezett. A világon ma is elterjedt haszonnövények és -állatok őseinek túlnyomó többsége valóban Eurázsia lakója volt eredetileg, és csak elenyésző kisebbségük származik más földrészekről. Afrika vagy Amerika legtöbb nagy testű állatfaját például máig sem sikerült háziasítani, és a mai gabonaféléink őseihez hasonló fajok sem nagyon voltak másutt. A megafaunának azokat a tagjait pedig, amelyek esetleg háziasíthatók lettek volna, mindjárt érkezésekor kipusztította a kontinenseket meghódító ember. A mai Ausztrália legnagyobb testű állatai a 45 kg-os – és ugrálva haladó – kenguruk, amelyekkel bajos lenne szántani vagy hátukon csatába indulni. Annál inkább a lóval, melyet i. e. 4000 körül, a Feketetengertől északra fekvő sztyeppéken háziasítottak (Diamond 1997), és amely az európaiak harci fölényét egészen a XX. század elejéig biztosította. Az első világháborúban,131 de még a másodikban is előfordult (Diamond 1992), hogy egy lovascsapat tankok és géppuskák ellen vonult fel, ekkor a huszárok hasonló helyzetbe kerültek, mint amilyenben az amerikai indiánoknak az utóbbi ötszáz évben oly sokszor részük volt.

Másrészt az Eurázsiában egyszer sikeresen háziasított fajok könnyedén elterjedhettek a földrész fő tengelyét adó kelet–nyugati irányban, mert akármilyen messzire jutottak a szélességi kör mentén, nagyjából ugyanolyan éghajlati körülmények között találták magukat. Az Újvilág észak–déli irányban elnyújtott kontinensén ugyanakkor nehéz lett volna egy északon háziasított fajt úgy átvinni a megfelelő déli szélességekre, hogy túlélje az Egyenlítő-vidék számára idegen körülményeit. A világtörténelem alakulása és a Földön jelenleg uralkodó hatalmi viszonyok tehát az egyes kontinensek flórájában és faunájában, végső soron a földrészek méretében és tengelyében már akkor kódolva voltak, amikor az ember még meg sem jelent. Diamond szerint „a játékosok között nem volt különbség, csak éppen a pálya lejtett” (idézi McKie 2000). A nagy földrajzi felfedezéseket lehetővé tevő közvetlen ok pedig valószínűleg az iránytű elterjedése volt – azé a műszeré, amit a kínaiak találtak fel a Csou-dinasztia idején (i. e. 1160 körül), és fsze-nannak, dél felé mutatónak neveztek el (Gombrich 1998). Mindezen folyamatok alapvető befolyással voltak a történelem menetére. Az Európán kívüli világ meghódítása nyomán az áruk földrészek közötti cseréje is megindult, és olyan vívmányok jutottak el a távoli kontinensekre, valamint azokról Európába, amelyek a bioszféraátalakítás jelentős növekedéséhez vezettek (eke, csak itt vagy ott ismert haszonnövények és -állatok stb.). Így terjedt el szerte a világban az eurázsiai sertés, juh, kecske, szarvasmarha, búza és árpa, így jutott a legnagyobb termésátlagokat nyújtó burgonya és kukorica Amerikából Európába, és így került a dél-amerikai manióka és batáta Afrika és Ázsia nagyrészt terméketlen vidékeire, és vált ott később nagy emberi népesség eltartójává. Az árucikkek előállítási és felhasználási helye közötti távolság immár interkontinentális méreteket öltött, ami a nagyobb energiaigényen túl azzal is járt, hogy az emberek egyre kevésbé voltak képesek érzékelni életmódjuknak az egyre hosszabb szállítási út miatt (is) egyre jelentősebb környezeti hatásait. A XVII. századtól kialakuló világgazdaság legfőbb haszonélvezője Európa volt, hiszen a tengerentúlon megtermelt javak túlnyomó része (főképp az arany) ide áramlott, gazdaggá téve a kor fő gyarmatosítóit, az indiánokat leigázó spanyolokat és az Indiát uralmuk alá hajtó portugálokat. Így az európai polgárok egyre gazdagabbak, a földbirtokosok és a lovagok egyre szegényebbek lettek, megteremtve az alapját a későbbi társadalmi változásoknak.

A rendszeres kereskedelem nemkívánatos fajok behurcolását is elkerülhetetlenül maga után vonta. Nemcsak arról van szó, hogy a mezőgazdasági kultúrákban kárt okozó fajok „követték” gazdanövényeiket azok új elterjedési területeire, hanem arról is, hogy egyéb idegenhonos élőlények egy-egy új élőhelyre kerülve gyakran hatalmas területeket foglaltak el, ahol ráadásul még tömegessé is váltak (invazív fajok). Az idegenhonos fajok behurcolása a fajok tömeges kihalásának ma is az egyik legfőbb oka. A fajkicserélődés nagyságrendjét jól mutatja az a tény, hogy mára az Egyesült Államokban több mint 70 halfaj, 80 puhatestűfaj, 2000 növényfaj és 2000 rovarfaj idegenhonos. Minden bizonnyal igaza van Eltonnak, aki szerint a nagy földrajzi felfedezések és a nyomukban megtörtént tudatos és véletlen betelepítések „a Föld flórájának és faunájának egyik nagy történelmi megrázkódtatását” váltották ki (idézi Standovár–Primack 2001). A haszonélőlények cseréje minden kontinensen hozzájárult a népesség gyorsuló növekedéséhez, ami a bioszféra számára önmagában is egy „történelmi megrázkódtatás”, és ami a XVII. század közepétől vált igazán rohamossá. A folyamat a kétszereződéshez szükséges idők csökkenésén is lemérhető. I. e. 10 000-ben még csak körülbelül 5 millió ember élt Földünkön. A népesség megkétszereződéséhez 3000 évnek kellett eltelnie, i. e. 7000-ben értük el a 10 milliós lélekszámot. I. e. 400ban 150 milliós népesség lakta a bolygót, ami időszámításunk kezdetére 250-300 millióra növekedett. Ez a népesség a XVII. századra duplázódott meg ismét. A következő megkettőződéshez viszont már csak 150 évre volt szükség, így Földünknek 1850-ben már kb. 1,2 milliárd embert kellett eltartania (Sárfalvi 1992, Hablicsek–Illés 2005, Vida 2012). A sikeres európai gyarmatosítás valószínűleg a kontinens erős politikai szabdaltságán is múlott (a XIV. században körülbelül ezer, egymástól független állam létezett: Stark 2005), szemben az egységes kínai állammal. Ha a kínai uralkodó a hajóflotta felszámolásáról döntött, nem volt hová fellebbezni, s a kínai gyarmatosítás ezzel már indulása előtt megbukott. Kolumbusz azonban ötletével egyik európai uralkodótól kilincselhetett a másikig, s csak idő kérdése volt, hogy támogatóra találjon. (Történetesen ötödik próbálkozása járt sikerrel.) Hasonló babérokra törő kínai kollégájának viszont csak egyetlen dobása volt; ha a császár nemet mondott, számára nem volt második lehetőség. És így volt ez minden mással is. Kína XV. század eleji hajóflottája például több száz,

néha a 130 méteres hosszt is elérő hajóból és 28 000 fős legénységből állt. I. sz. 1433 után azonban olyan politikai vezető került hatalomra, aki betiltotta a hajózást, és leromboltatta a hajógyárakat. (A mai korszellemet jellemző módon sokan ostobaságnak nevezik a döntést, még Jared Diamond is.) Tette ezt annak ellenére, hogy Cseng-Ho admirális 1405 és 1433 között már eljutott Indonéziába, Srí Lankára, Indiába, a Vöröstengerre és Kelet-Afrikába is, a világ felfedezésében messze megelőzve az európaiakat. Ázsia technológiai fejlettsége akkor megfelelt Európáénak. Az egyetlen „hiba”, amit elkövettek, az volt, hogy a felfedezett új földeket – nem lévén hódító kapitalisták – eszük ágában sem volt gyarmatosítani. Így aztán menthetetlenül lemaradtak földrészünk mögött a világ leigázásában. Pedig ha hozzánk hasonlóan gondolkodtak volna, Európának aligha lett volna esélye Amerika megszerzésére – ért egyet több szerző is (Diamond 1997, Harari 2012). De miért gondoljuk, hogy más népek leigázása az emberiség fejlődése irányába vivő egyetlen út, amit értelmes nép nem hagyhat ki? Az új gondolatokat az európai uralkodók többsége ugyan elvetette, de az ötlet megvalósulása szempontjából bőven elég volt, ha csak egyikük is támogatta. Ha pedig valahol megvalósították, akkor már a többi tartomány is – jogosan félve a lemaradástól – idővel átvette, és az új találmány, gondolkodásmód vagy meggazdagodási divathullám lassan az egész kontinensen elterjedt. Európa így – politikai sokszínűségénél fogva – a különféle találmányok és „a haladás lángoszlopává” vált. (A magam részéről hasonló összefüggésekben erősen ellenzem a „haladás” vagy a „fejlődés” szavak használatát, de egyelőre maradhatunk a szokásos retorikánál.) Földrészünk ma is messze van az egységtől, bár az európai államoknak a XIV. században még ezerre rúgó száma az újkor küszöbére megfeleződött, ma 51 független európai államot tartanak nyilván.132 Nyelveinek száma eléri a 45-öt, szemben a nyelvében is többé-kevésbé egységes kínai nemzettel. – Európa és Kína politikai sokszínűségének (ill. egyöntetűségének) eltérő foka is földrajzilag determinált. A Brit-szigetek két nagy szigete (Ír-sziget és Nagy-Britannia) és hatalmas félszigeteink (Ibériai-, Appennini-, Balkán-, Skandináv-, Kola-és Jylland-félsziget), szinte arra predesztinálják kontinensünket, hogy számos izolált nemzet otthona legyen, míg Kína egyenes vonalú partvidékéből jobbára csak a Koreai-félsziget emelkedik ki (az Indokínai-félsziget már nem hozzá

tartozik), és hegyei is jobban átjárhatók. Európa ilyetén földrajzi adottságainak köszönhető, hogy már korán független államok tömkelegére szakadt, és történelme során senkinek sem sikerült hosszú időre egyesítenie (Diamond 1997).

10. fejezet Kiűzetés és forradalom

Nyelvek és gének A világnépesség őrült növekedése nem jelenti a kulturális változatosság növekedését is. Épp ellenkezőleg: a nyelvi sokszínűség a mezőgazdálkodás kezdete óta vészes ütemben csökken. Ráadásul a még megmaradt nyelvekre sem mondhatjuk, hogy mind függetlenek lennének egymástól. A latin, francia, spanyol és görög nyelvek hasonlóságára már sok évszázada felfigyeltek a művelt európaiak, de a dolog magyarázatára az első hipotézist csak 1786-ban állította fel Sir William Jones. A tudós a szanszkrit és a latin hasonlóságát oly szembeszökőnek találta, hogy arra szerinte csak a közös eredet szolgálhat magyarázatul. Jones külön érdeme,hogy a nyelvek egymásba alakulásának elméletével akkor állt elő, amikor az élőlények evolúciójának felfedezője, Darwin még meg sem született. Elmélete rövidesen követőkre talált, és a nyelvészek ma mindkét nyelvet (ti. a latint és a szanszkritot) további 142 nyelvvel együtt (Diamond 1997) az indoeurópai nyelvcsaládba sorolják, amely nevének megfelelően indiai és európai nyelveket tömörít. Az indoeurópai nyelvek három lépésben tettek szert mai „közkedveltségükre”: Először az ősi indoeurópait beszélők beáramlottak Európába és Nyugat-Ázsiába, és kiszorították onnan az ősibb nyelvek sokaságát. Majd Róma latinul beszélő lakói leigázták a környező területeket, és létrehozták a Római Birodalmat. Végül az újlatin nyelvet beszélők 1492-től kezdődően gyarmatosították a többi kontinenst. Ennek eredménye, hogy a gyarmatosítás kora óta a világ népességének kb. fele indoeurópai nyelvet beszél (Diamond 1992). Többször is ugyanaz játszódott le tehát: egyetlen nyelv elfoglal egy hatalmas területet, amelynek egymástól távol eső népességei később a nyelvi fejlődés önálló útjaira lépve lassan új nyelveket hoznak létre. Ezen utódnyelvek egyike (vagy több is) aztán újabb hódításba kezd, de új területe megint csak túl

nagynak bizonyul ahhoz, hogy nyelvi egyöntetűségét hosszabb távon is megőrizze. Ezért a távoli területeken újradifferenciálódás következik be, s a keletkező utódnyelvek közül az egyik ismét új területet keres magának. A folyamat jelen pillanatban is tovább halad, most a germán nyelvek egyike, az angol tör mindent elsöprő uralomra, lassan háttérbe szorítva a többi világhódító nyelvet. Bár Jones feltevését nem fogadta mindenki kitörő lelkesedéssel, a modern nyelvtudománynak ma már nem sok kétsége van afelől, hogy az indoeurópai nyelvek mindegyike egy közös ősnyelvre vezethető vissza (Wells 2002), amely valamikor egy kisebb nép anyanyelve volt. E nyelvet proto-indoeurópainak (PIE) nevezik, és Colin Renfrew elképzelése szerint valamikor 9000 évvel ezelőtt a közel-keleti Anatóliában beszélték (Wells 2002). Más források a 6000 éves korról szóló becsléseket vélik hitelesnek (Diamond 1997), vagy azt valószínűsítik, hogy helyi nyelvekre differenciálódása 7000 évvel ezelőtt indult meg.133 Az ősnyelv eredeti szókincsének egy részét jól ismerjük. A testvér, szem, kecske, ló, kerék szavak bámulatosan hasonlók szinte az összes európai nyelvben, mert ezek a fogalmak már hat-, hét-, sőt kilencezer évvel ezelőtt is léteztek, és mindegyik utódnyelv a régi indoeurópaiak által alkotott szót örökölte meg és fejlesztette tovább. A hatezer évesnél fiatalabb technikai vívmányok azonban már az európai szétrajzás után érték el az utódnépeket, így a kontinens minden szegletében egymástól függetlenül kellett rájuk szót alkotni (uo.). Amikor a mezőgazdasági forradalom fellángolt, és a „haladás hullámai” szétáradtak az egész kontinensen, a PIE a földrész minden zugába beférkőzött, és az evolúcióból ismert adaptív radiációval fokozatosan helyi nyelvek sorára vált szét. Ehhez a mezőgazdaságon kívül a fémkohászat is nagyban hozzájárult, ami technológiai forradalmat indított el i. e. 5000 és i. e. 3000 között (Diamond 1992) (A mai nyugateurópai nyelvek közül a baszk az egyetlen, amely ezt az „indoeurópai gőzhengert” túlélve máig megmaradt: uo.) A folyamat egyes helyeken embertömegek áramlásával is együtt járt (amit ma a genetikai markerek elterjedése jelez a genetikusoknak), más esetekben viszont csak a kultúra és a nyelv átvételére került sor (Wells 2002). Előbbi esetben a hódításban kulcsszerepe lehetett a szőrén megült lónak, amellyel a mai Ukrajna felől terjeszkedők i. e. 4000 körül már rendelkeztek (Diamond 1997). Vannak arra utaló jelek is, hogy az első földművelők nyelve nem a PIE volt,

hanem mediterrán vagy más pre-indoeurópai nyelvek, amelyeket később a PIE kiszorított (Wells 2002). Az egész folyamat és a végeredmény is kísértetiesen emlékeztet Észak-Amerika középső fertályának európai gyarmatosítására. Ha nem lennének írásos feljegyzéseink az elmúlt ötszáz év történelméről, nyelvészeink képességeit bizonyára nem tenné nagyon próbára a brit és az amerikai angol hasonlóságának kimutatása, amire genetikusaink pillanatok alatt magyarázattal is szolgálnának. Semmi kétség: az angolok személyesen keltek át az óceánon, hogy elfoglalják az amerikai indiánok földjét, aki pedig utóbbiak közül ezt túlélte, az megtanulta a nyelvüket, és beilleszkedett a társadalmukba. Úgy tűnik, fajunk modern kori történelme jóformán másból sem áll, mint az iméntihez hasonló hódításokból. Általános szabály, hogy egy nagyobb terület nyelvi egyöntetűsége mindig a közelmúltban történt tömeges bevándorlás holtbiztos jele. Magyar nyelvünk ugyan nem tartozik az indoeurópai nyelvek sorába, de az uráli alapnyelv is rokonságban állt a PIE-val (Diamond 1992). Utazzunk vissza egy kis időre a közelmúltba! A latin i. e. 500-ban még csak egy kis nyelv volt Rómában és környékén, amely hamarosan a birodalom uralkodó nyelvévé nőtte ki magát (Diamond 1992). A mai francia, olasz, spanyol, portugál és egyéb újlatin nyelvek a Római Birodalom területén az i. e. III. és i. sz. IV. sz. között uralkodóvá vált vulgáris latin helyi változatainak továbbfejlődésével keletkeztek134 (Wells 2002) i. sz. 500-tól kezdődően (Diamond 1992), a VI–IX. században.135 Rokonságuk annyira új keletű, hogy például a francia és a spanyol csak alig több mint ezer esztendővel ezelőtt vált szét egymástól (Diamond 1992). A germán nyelvek közös őse a protogermán volt i. e. 1000 tájékán. A germán nyelvek nyugati ágába tartozó német és angol rokonsága ennél közelebbi, elválásuk az időszámításunk kezdete körüli időkre tehető,136 ennek ellenére még az 1000-1300 évvel ezelőtt beszélt óangol is idegen nyelvként hat a mai britek fülének (Diamond 1992). Egyes nyelvészek szerint 20 000, mások szerint már 6000 év elteltével is akkorává nő a különbség két nyelv között, hogy közös eredetük feltárása szinte lehetetlenné válik (Wells 2002). Az angol – az óangolhoz képest – itt még nem tart, hiszen Európa északnyugati partvidékén keletkezett, és csak az i. sz. V–VI. században beözönlő angolszászokkal jutott el Angliába (Diamond 1997).

A fentiekből is kitűnik, hogy a lingvisztika óriási segítségére van a múltban történt vándorlások feltérképezésében érdekelt tudósoknak. Egy nyelvnek ugyanis nem kell 500 év ahhoz, hogy olyan nyelvjárásokra váljon szét, amelyek beszélői egymást kölcsönösen nem értik (ez megtörtént például az angollal), 500-1000 esztendő leforgása alatt pedig már teljesen új nyelvvé válik (Wells 2002). A nyelvfejlődés illusztrálásához elég fellapoznunk az 1522-ből származó Keszthelyi Kódexet, amelynek egyik mondatát így írták át mai nyomtatott formába a nyelvészek (Molnár– Simon 1980): „Ez zegeen kayaltha, ees wr meg halgata wteth, ees mynden haborwfagybool meg zabadeytha wteth.” Ez mai magyarul annyit tesz, hogy: „Ez szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt.” Nem állítom, hogy egy szavára sem lehet ráismerni, de ha nekem kellett volna mai nyelvünkbe átültetnem, nem kicsit tett volna próbára a feladat. Az akkori kiejtésben meghallgatva pedig alighanem mindnyájan komolyan zavarba jönnénk. Pedig még ötszáz év sem telt el azóta, hogy papírra vetették! Akinek még ezek után is van kellő önbizalma, megtekintheti a következő mondatot az 1190-es évek elejéről (legrégebbi magyar nyelvű szövegemlékünkről,a Halotti beszéd és könyörgésről van szó): „Eſ oz gimilſnek vvl keſeruv uola vize. hug turchucat mige zocoztia vola. Num heon muga nec. ge mend w foianec halalut evec.” A vize és a vola szavakon kívül én nem sok egyezést találok a saját szókincsemmel, és ha nem tudtam volna, még a nyelvet sem biztos, hogy eltalálom. E gondolatot egyébként kevésbé régiesen így mondanánk: „És az[on] gyümölcsnek oly keserű vala vize, hogy torkát megszakasztja vala. Nem csupán magának,de mind[en] ő fajának halált evék.”137 De ha már az érthetetlen nyelveknél tartunk… Tudták, hogy 1836-ig a latin volt Magyarország hivatalos nyelve, s csak ekkor váltotta fel a magyar?138 Egy-egy nyelv eluralkodását jól példázza Franciaország esete, ahol 150 évvel ezelőtt csak a lakosok fele beszélte a franciát, a többiek több tucat más nyelv valamelyikét sajátították el gyerekkorukban. Ugyanezen kor Olaszországában még mostohábban festett az „irodalmi” olasz nyelv helyzete, hiszen a lakosságnak mindössze 10%-a ismerte azt (Wells 2002). Kijózanító belegondolni, hogy amit elfogódottan nemzettudatnak nevezünk, sokszor olyasvalamire vonatkozik, ami csupán néhány emberöltőnyi múltra tekint vissza (és egyébként sem más, mint a gyűjtögető-vadászó csoportközösség pótléka).

Visszatérve a gőzhengerre: nyomai a forró kontinensen is látszanak, de itt nem fehérek, nem is ázsiaiak, hanem feketék működtették. A szubszaharai Afrika fekete népessége ugyanis régóta mezőgazdálkodó volt – sőt i. e. 500 óta vaskohászattal is foglalkozott (Wright 2005) –, míg a pigmeusok és koiszanok megmaradtak a vadászat és gyűjtögetés mellett (Diamond 1997). Utóbbiak, a koiok és szanok bőre sárgás árnyalatú, hajuk göndör, asszonyaik pedig szteatopígiás zsírtartalékokat viselnek a fenekükön. A pigmeusok 200 000-es populációjával együtt őket a bantu feketék 200 milliós mezőgazdálkodó társadalmai i. e. 3000-től kezdődően, Nyugat-Afrikából kiindulva szorították vissza mai területeikre. A kiszorításban valószínűleg segítségükre lehetett a malária is, amellyel szemben a bantuk már meglehetősen védettek voltak, míg a koiszanok nem. A mezőgazdálkodók dominanciája annyira teljessé vált, hogy a mai pigmeusoknak már nincs is saját nyelvük, hanem minden populációjuk a körülöttük élő feketék nyelvét vette át. A 200 milliónyi fekete lakosság ugyanakkor kb. 500-féle bantu nyelvvel dicsekedhet, amelyek annyira hasonlítanak egymásra, mintha ugyanazon nyelv dialektusai lennének csupán (Diamond 1997). A nyelvi gőzhenger tipikus esete! Tanulságképpen megállapíthatjuk, hogy végső soron a mezőgazdaság felelős azért, hogy a világ napjainkig fennmaradt 6000 nyelve fokozatosan eltűnik (Diamond 1997), míg néhány nyelv egyre elterjedtebbé válik. Ma a tizenöt legnagyobb nyelvet a világ lakosságának fele használja, a másik fele a többi hatezren osztozik (Wells 2002). Az egyenlőtlenség kisebb léptékben is megvan, az Új-Guineában honos ezer nyelv majdnem felét például mindössze pár százan beszélik (Diamond 1997). A minikontinens nyelvi gazdagságának magyarázata az eddigiek ismeretében kézenfekvő. Mivel majdnem az Egyenlítő magasságában fekszik, bolygónk legcsapadékosabb részei közé tartozik (Ausztráliával ellentétben, amely viszont az egyik legszárazabb és legterméketlenebb), sűrű esőerdők borítják, és a vulkanizmusnak köszönhetően termékeny talajjal rendelkezik. Dzsungelei oly sűrűk, hogy szinte járhatatlanok, lakói a régi időkben szülőtelepülésüktől 15-16 km-nél messzebb nem is jutottak el egész életükben (uo.). Olyannyira, hogy 1938-ban történt amerikai felfedezésükig sejtelmük sem volt, hogy rajtuk kívül élnek még emberek a világon. Itt mindig is 15-30 km-enként követték egymást a nyelvi határok (Diamond 1992). A növénytermesztés kezdete óta azonban, amely a hegyvidékeken 6000 éve önállóan indult meg (Diamond 1997), a nyelvi gazdagság zuhanórepülésbe kezdett.

A világ sok más nyelve is a mezőgazdaság terjedésének vagy a gyarmatosításnak esett áldozatul. Az indián nyelvek száma eredetileg 600-1200 közötti lehetett, amelyekből ma már csak 187 él, de ezek közül is 149-et csak az öregek beszélnek (Diamond 1997). Közülük az egyik a jagan (yaghan) nyelv, amelynek utolsó élő beszélője az 1928-ban született Cristina Calderón.139 Ezen kívül is számos nyelv néz közeli kihalás elé. 1500-ban még vagy 15 000 nyelv létezett a Földön, napjainkban már csak 6000, de a nyelvészek attól tartanak, hogy századunk végére a maradék fele is végleg eltűnik majd. Lingvisztikai diverzitásunk őrült tempóban csökken: kéthetente kihal egy nyelv (Wells 2002). Pusztulásuk egyúttal gondolkodásmódok pusztulását is jelenti, hiszen fiatal korban minden nyelv másképp formálja az agyat (Diamond 1992). Óriási veszteség, hiszen soha nem volt ekkora szükségünk a megszokottól eltérő, friss gondolkodásmódokra, mint éppen ma. Az emberiség nemcsak nyelvileg homogenizálódik, hanem genetikailag is. A jégkorszak alatti fokozódó eljegesedés Ibériába, DélOlaszországba és a Balkánra szorította vissza az európai természeti népeket, így lélekszámuk 16 ezer évvel ezelőttre alaposan megcsappant. Ezzel genetikailag is szokatlanul egyöntetűvé váltunk. A jégkorszak befejeződésével aztán délről északra újra benépesült a kontinens, de a palacknyakhatásról genetikai markereink a mai napig árulkodnak (Wells 2002). Maradék genetikai változatosságunk eloszlása is érdekes. Az emberiség genetikai variációinak 85%-át még egy-egy kicsiny populáció is tartalmazza, további 7%-ot találunk a rasszon belül, és 8%-ot a többi rasszban (Lewontin 1972-ben publikált eredményeiből idéz Wells 2002). A változatosság e különös eloszlásának egyik oka az, hogy fajunk nem olyan sok idővel ezelőttig kizárólag Afrikában élt, s mai genetikai diverzitásunk túlnyomó része még abból a korból származik. Az azóta eltelt néhány tízezer év – vagy néhány ezer generáció – nem volt elegendő ahhoz, hogy a szétvándorolt és a Föld különböző helyein letelepedett populációkban számottevő mennyiségben újabb mutációk jöjjenek létre és rögzüljenek. Hiszen a mutációk ritkák. Bár minden ember átlagosan 30 új mutációt hordoz genomjában, ahhoz tetemes idő kell, hogy ezek közül valamelyik – mégpedig egy olyan, amelyik homozigóta formában sem káros, de inkább hasznos – a közösségben univerzálisan elterjedtté váljon. A rasszok kialakulása is csak mintegy 30 000 évre tekint vissza, az ennél korábbról származó csontok nem nagyon mutatják a mai embertípusok jegyeit (uo.). Ugyanakkor egyes paleoantropológusok több

százezer éves koponyákon a lelőhelyeiken ma elterjedt rasszok jegyeit vélik felfedezni, figyelmeztet az óvatosságra Diamond (1997). Genetikai egyöntetűségünk másik oka a fajunkra mindig is jellemző mobilitás, ami folyamatosan elősegítette az esetleges új mutációk szétterjedését és elkeveredését. E folyamat példátlan felgyorsulását éljük meg napjainkban, s ennek egyik következménye a nagy nyelvek térhódítása és a kis nyelvek eltűnése is. Wells a modern kor egyik figyelemre méltó jelenségének tartja a Tiger Woodshoz hasonló emberek megjelenését, akik például Amerikában kapcsolatba került afrikai, európai és távol-keleti ősök gyermekei, és akikhez hasonló keverékeknek rövid idővel ezelőttig nem volt esélyük megszületni. Úgy tűnik, hogy a rasszokra különülés csak egy átmeneti korszaka volt fajunknak, s ma épp egy végső genetikai összeolvadás kapujában állunk, amit Wells (2002) szerint semmilyen terrorista akció nem tud már megállítani. Ellenkező esetben, vagyis ha fajunk nagymérvű mobilitása nem vetett volna véget a reproduktív izolációnak, a rasszok közötti biológiai különbségek növekedése az ember több biológiai fajra válásához vezethetett volna (aminek természetesen semmi köze nem lett volna a rasszizmushoz). Az emberi rasszok kialakulása egyébként – hogy egy rövid kitérő erejéig ismét a genetikai evolúció vizeire evezzünk – sokkal kevésbé a természetes, mint a szexuális szelekcióval magyarázható, s ezt már így vélte Darwin is. Ahogy a hosszúfarkú paradicsomvida nőstényei a hosszabb – vagy mesterségesen meghosszabbított – farkú hímekkel párzanak szívesebben, az ember esetében a nők mellének alakja és egyéb testrészeinek formája van hasonló hatással a férfiakra. És a kisminkelt, szép ruhákba öltöztetett nők minket is jobban vonzanak, még akkor is, ha formás idomaikat szilikonnak köszönhetik – pedig a kezelés génjeiket változatlanul hagyta (természetükön pedig valószínűleg rontott). Noha ezeknek a külső tulajdonságoknak épp olyan kevés köze van bármilyen értelmes szemponthoz, mint a ragasztószalaggal megtoldott farkú madarak tollruhájának, mégsem hagyják egyikünket sem hidegen. Semmi sem írja elő, hogy a férfiaknak kell szőrdíszeket viselniük – veti fel Diamond. Lehetnének a nők szakállasak, ami arcuk helyett a mellükről csüngene le csomókban, csupasz fejük vörösen izzana, mint az uakari hímeké, és mi mégis megőrülnénk értük, mert a génjeink erre indítanának bennünket. A szépség mibenléte fajonként és kultúránként rendkívül változó. Diamond foré törzsbeli férfijai – minő véletlen – a foré

asszonyokért rajongtak, akiknek kicsi a szemük és széles az orruk, fekete bőrük pedig jellegzetes illatú. Más-más testszaguk van a fehéreknek és más az ázsiaiaknak, és kölcsönösen taszítónak találják egymásét. (Határozottan így nyilatkoztak az új-guineai hegylakók és az őket „felfedező” amerikaiak is az 1930-as években.) A szépség és a jó illat ismérvei nincsenek kőbe vésve, nem vezethetők le etikai alapelvekből, és nincs senki, aki abszolút ízléssel felfegyverkezve mások választásáról ítéletet mondhatna. A szocializáció során – a gének által megengedett keretek között – alakul ki, hogy felnőttként kinek ki és mi fog tetszeni. Természetesen egyikünk sem tudja, hogy egyéni keresőképünk milyen okoknál fogva nyerte el jellegzetességeit. Valószínűleg eszünkbe sem jut, hogy talán azért választunk újra és újra hosszú, göndör és vörös hajút, mert gyerekkorunkban a szomszéd kislány ilyen volt,s alakja mélyen belénk vésődött. Annak pedig végkép nincs a tudatában egyikünk sem, hogy leendő párunk középső ujjának hossza mennyire fontos a számunkra: a kutatások szerint ugyanis ez jobban befolyásolja választásunkat, mint a hajszíne vagy az intelligenciája. Amikor pedig ehetetlen és minden más szempontból is haszontalan aranygyűrűt ajándékozunk kedvesünknek, tájékoztatva őt érte és a közös utódokért bármikor latba vethető forrásaink nagyságrendjéről, a lugasépítő madárhoz cselekszünk hasonlóan (Diamond 1992). Mindezek végiggondolása felsőbrendűségünk szempontjából akár kijózanító is lehetne, de fajunk a jelek szerint épp erre vágyik a legkevésbé.

Találmányok A mezőgazdálkodás a gőzhengerek beindításán és a nyelvek megtizedelésén túl egyéb, sokkal szimpatikusabbnak hangzó változások előidézésében is szerepet játszott. Sokszorosára növelte például a találmányok számát. Erre lehetőséget teremtett az, hogy egy kis réteg felszabadult az élelmiszer-termelői munka alól, az pedig hajtóerőként szolgált, hogy azok a népek, amelyek a hegemóniájukat elősegítő találmányokat alkalmazásba vették, evolúciós előnyt élveztek. Így aztán a mezőgazdaság megtermékenyítőleg hatott a technológiai fejlődésre. Az elterjedt hiedelemmel ellentétben azonban a találmányok általában nem a szükség hívó szavára jelennek meg, nem egy fennálló igény betöltése céljából születnek, hanem feltalálóik kíváncsisága vagy

barkácsszenvedélye által hajtva. És bizonyára így volt ez már régen is. Születésük folyamatos, de csak töredékük jut el a megvalósításig, nagy többségük az irattárakban marad, és sosem szerzünk róluk tudomást. Nemegyszer előfordul, hogy egy találmánynak sokáig keresik az alkalmazási területét, mire végre találnak valamit. És csak mikor már sokan és régóta használják, kezdik el nélkülözhetetlennek gondolni, pedig feltalálásáig mindenki nagyon jól megvolt nélküle. Bármilyen furcsa, így kezdte pályafutását a korunkat fémjelző legtöbb vívmány: a benzin, a robbanómotor, az autó, a repülőgép, a villanykörte, a fonográf és a tranzisztor mind-mind felhasználási területét kereső találmány volt valamikor. 1877-ben, a fonográf megalkotásakor maga Edison is úgy hitte, hogy találmányának nincs különösebb üzleti értéke. Az első autók pedig 1896-tól az I. világháborúig, azaz 18 éven át a garázsban álltak, míg egyszer csak a teherszállító eszközt kereső hadsereg szemet nem vetett rájuk. Noha az autógyárak mindent megtettek, hogy portékáik minél többek tetszését elnyerjék, még így is évtizedekre volt szüksége a több ezer év óta bevált lovas kocsik kiszorításához (Diamond 1997). A feltalálókat a hasznosítási módok megtalálása sokszor nagyobb feladat elé állította, mint a találmányuk megalkotása. És amikor végre rátaláltak a megoldásra, következett a legnehezebb: a társadalmat meggyőzni ugyanerről. Azok a találmányok, amelyek nem kecsegtettek gazdasági előnnyel,1 vagy ez nem volt már az első pillanatra nyilvánvaló, vagy felhasználóiknak legalább presztízsnyereséget nem jelentettek (ahogy a divatos ruhák, mobiltelefonok ma jelentenek), azok a társadalom részéről nem számíthattak lelkes fogadtatásra. Ha mindezeken felül még sokak érdeksérelmével is járt bevezetésük, akkor végképp semmi esélyük nem volt elterjedni. Az az új billentyűzet például, amely az 1876-ban piacra dobott első írógépek betűsorrendjének átvariálásával az elérhető gépelési sebességet kétszeresére növelte, épp ennélfogva esett ki a rostán.2 Használata vitathatatlanul gyorsabb és könnyebb volt – csakhogy akik már tudtak a régivel írni, azok nehezen tudtak volna az újra átállni. Akik pedig még nem tudtak gépírni, azok olyanoktól tanultak meg, akik igen, és mivel azok a régit tanították, nekik sem lett szükségük rá. Így aztán az új (amennyiben egy 1932-ben született alkotást nevezhetünk így) billentyűelrendezés azóta sem vonult be a hétköznapokba, ráadásul a múlt terhes örökségét az írógépekről azóta sikeresen átvittük a számítógépekre is (Diamond 1997). Ennyit az életünket könnyebbé tevő találmányok lelkes fogadtatásáról.

Mint Diamond (1997) sokat idézett könyvében rámutat, a találmányok soha nem légüres térből pattannak elő, hanem általában hasonlóan zseniális feltalálók kezdetlegesebb találmányaira épülnek. És akkor lesznek sikeresek, ha a társadalom széles körben alkalmazni tudja azokat. Az idők során számtalan felfedezés ment feledésbe csak azért, mert az adott kor körülményei között nem hozott, nem is hozhatott hasznot. Erre a sorsra jutott a nyomtatás technikája a phaisztoszi korong idején (mert papír helyett csak nedves agyagra nyomtathattak), vagy a mezopotámiaiak kőolaj-előállítási technológiája (amellyel aszfalttartalmú sziklák hevítésével tonnás tételekben állították elő az autók üzemanyagát már i. e. 2000-ben – csak éppen nem voltak motorok, amit hajtsanak vele). A történelem menetét még az sem különösebben befolyásolta volna, ha egy híres feltaláló, akinek a nevét ma mindannyian ismerjük, meg sem születik. Kicsivel később ugyanazt feltalálták volna mások, vagy talán fel is találták, csak valamiért az ő nevük nem maradt fenn (Diamond 1997). Az egyes tudósok szerepe ugyanilyen alárendelt – még Newton gyermekkori halála is legfeljebb csak néhány évtizeddel foghatta volna vissza a tudomány fejlődését (Gribbin 2003). Egy találmány megszületésének és elterjedésének valójában mindössze annyi feltétele van, hogy a társadalom hasznosnak találja és befogadja azt, illetve hogy rendelkezésre álljon az a műszaki háttér, amely a megvalósítását és egyáltalán a kérdésfelvetést lehetővé teszi. Ezért volt az emberi leleményességnél sokkal fontosabb a mikroszkóp és a távcső feltalálása négy évszázaddal ezelőtt, ami megnyitotta az utat egy sor további felfedezés és találmány előtt. Ezek ugyanis újabb találmányok megszületését tették lehetővé, azok megint újabbakét és így tovább. A találmányok száma ezért szinte hatványozott növekedésre képes az időben, és a műszaki fejlődés mindig maga után vonja a természettudományok fejlődését is. A természettudományok a kellő ismeretek biztosításával megadják az alapot a technológiai fejlődéshez, a technológia eszközökkel és műszerekkel látja el a tudósokat, és a két folyamat pozitív visszacsatolásban gerjeszti egymást (Gribbin 2003). A folyamat hasonlóan öngerjesztő volt már a korábbi évezredekben is, hiszen pl. a vas előállítása és megmunkálása is csak a cserépkészítésben használt tűzhelyek hosszú fejlődésének egy szintjén indulhatott meg (Diamond 1997).

A történelemben ráadásul számos esetben előfordult, hogy egy társadalom egyszer csak felhagyott egy olyan technológia alkalmazásával, amelyet korábban jól ismert és kiterjedten használt. Japán például, amely a szakállas puskákkal i. sz. 1543-ban ismerkedett meg, és nem sokkal később a lőfegyverkészítés fellegvárává vált, néhány évtizeddel később teljesen leállította puskaiparát. Kína egy időben a tengerjáró hajók, a vízzel hajtott szövőgépek és a mechanikus órák gyártásában tett szert hasonló tekintélyre, ám később elfordult e találmányoktól. Már épp egy ipari forradalom küszöbén jártak, amikor a császár megálljt parancsolt az akkoriban világelső kínai technológia fejlődésének, és több száz évre középkori szinten konzerválta a társadalmat (Diamond 1997). A tasmán őslakók hasonlóképp tettek a csontszerszámokkal és a halászattal (és valósították meg így a Föld legprimitívebb anyagi kultúráját3), a polinézek és melanézek legtöbbje – és valószínűleg az ausztrál aboriginek – az íjjal és nyíllal, a Torresszigetek őslakói a kenuval, a sarkvidéki eszkimók pedig az íjjal, a nyíllal és a kajakkal. Megtehették – elemzi helyzetüket Diamond –, hiszen elszigetelt népekként maguk dönthettek anyagi kultúrájuk összetettségéről. A sűrűn és sokféle nép által lakott Európában azonban az egyes társadalmaknak a közöttük kialakult versenyhelyzetre is tekintettel kellett meghozniuk hasonló döntéseiket. Ha lemondtak egy új, hatékonyabb fegyverről, szomszédaik menten lerohanták őket (kezükben az új fegyverrel). Ha egy termelőeszköztől vagy más technikai vívmánytól fordultak el, s ez népességük csökkenésével vagy stagnálásával járt, akkor idővel számszerű hátrányba kerültek, aminek ugyanaz lett a vége (uo.). Hogyan is tehette volna meg bárki, hogy ellenálljon a technológiai fejlődés csapdájának? A nagy területű, termékeny tájak, ahol népes társadalmak jöhetnek létre sok feltalálóval, és ahol egymással versengő népek élnek közeli szomszédságban,a technológia fejlődésének legígéretesebb színterei. Eurázsia pedig ebben a tekintetben messze megelőzte Amerikát, Afrikát és Ausztráliát. A kontinensek közötti kezdeti különbségek aztán az idő előrehaladtával egyre nagyobbak lettek, mert „a technológia katalizálta önmagát”, és pozitív visszacsatolások indultak be. Mára oda jutottunk, hogy a modern világot egyértelműen azoknak a társadalmaknak az utódai uralják, amelyek megfeleltek a bekezdés elején említett követelményeknek – vagyis az európaiak.

A tudományos-technikai-energetikai forradalom Az emberiség hatodik, máig is tartó ugrásának a tudományostechnikai-energetikai forradalmat tarthatjuk (Takács-Sántha 2008). A forradalom kezdetben abban nyilvánult meg, hogy a XVIII. század második felében a kőszén vált az új gépek fő üzemanyagává, és a XIX. század közepére tömegesen kezdték el használni a tudományos alapkutatások eredményeit. Ekkortól nemcsak a természeti erőforrások felhasználása fokozódott, hanem a szennyezések is egyre komolyabb problémává váltak, s ezzel az ember bioszféra-átalakító tevékenysége új szintre lépett. A tudományos-technikai-energetikai (röviden: ipari) forradalom fő kiváltó okaként a mezőgazdaság teljesítőképességének XVIII. századi megnövekedését tekintik, amely olcsóbbá tette az élelmet, és anyagi forrásokat szabadított fel az egyéb áruk megvásárlására. A mezőgazdaság munkaigénye csökkent, a tétlenségre kárhoztatott parasztok a városokba költöztek, ahol munkaerőt biztosítottak az induló iparágaknak. Bármilyen furcsa, a forradalom kiváltó okai közé tartozhatott az órához igazított munkavégzés is, ami a XIII–XIV. századtól köszönhetően részben a fegyelmezett monostori munkavégzésnek és az első mechanikus óráknak, már eléggé elterjedt volt.140 Az ember első kémiai energiaforrása a fa volt. A kőszén, noha Kínában már 2000 évvel ezelőtt, Európában pedig a XII. századtól használták, meghatározó energiaforrássá csak a XVII. század Angliájában vált. A kőszén az emberiség addigi legkoncentráltabb energiaforrása lett, és új hajtóerőt jelentett a megnövekedett energiaigényű gazdaság számára. Ahogy a kézműipari manufaktúrát felváltotta a gépi munkán alapuló tömegtermelés, a gépeket pedig víz vagy szél helyett a kőszén energiája működtette, az ipar egyre nagyobb súlyt szerzett a gazdaságon belül, maga mögé utasítva az addig legfontosabb mezőgazdaságot. A XIX. század közepétől a kőszén vezető helyét az energetikában a kőolaj vette át, amelynek kJ/kg-ban kifejezett energiasűrűsége még elődjéét is felülmúlja. A gőzgépeket felváltották a jobb hatásfokú és nagyobb teljesítménysűrűségű belső égésű motorok. A XX. század második felében pedig ismét új energiaforrás jelentkezett, az addig figyelmen kívül hagyott földgáz.

Az elektromosság Michael Faraday munkásságától kezdődően (az elektromágneses indukció felfedezése, 1831) kezdhette meg felfelé ívelő pályáját. Ugyan nem elsődleges energiaforrás, hanem valamilyen más energiából kell előállítani, széles körű felhasználási területe miatt jelentősége mégis óriási. A XIX. század végétől a transzformátorok és az elektromos motorok feltalálása ösztönzőleg hatott az energiafelhasználás meredek emelkedésére. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a világ energiafelhasználása az 1800 és 2000 között eltelt kétszáz év alatt a 40szeresére nőtt. Ma a világ elsődleges energiatermelése 4/5-részben a kőszénen, kőolajon és földgázon alapszik. Az általuk hajtott gépek és a működésük közben keletkező égéstermékek pedig minden eddiginél nagyobb mértékben alakítják át a bioszférát. Mindezeknek a változásoknak a piacgazdaság kialakulása is az egyik hajtómotorja volt. A drága gépekkel való termelés ugyanis csak akkor lehet kifizetődő, ha nagy mennyiségű árucikket gyártanak velük, és azt sikeresen el is adják. Ezzel együtt a gazdaság és a társadalom viszonya megfordult: a társadalom lett a gazdaság alárendeltje. A piaci társadalmak lakói számára ma az anyagi javak birtoklása számít a legfontosabb értéknek, ezért az ilyen társadalmak megkérdőjelezhetetlen célja a folytonos gazdasági növekedés. A gazdaság növekedésével együtt járt a vegyipar robbanásszerű fejlődése is. A napjainkig előállított 150 000-féle szintetikus vegyület közül számos okozott vagy okoz környezeti problémát, amelyek közül a DDT és az ózonréteg-vékonyító halogénezett szénhidrogének esete csak két klasszikus példa. (A környezetbe kerülő vegyületeknek az élőlényekre gyakorolt közvetlen vagy közvetett hatásait az ökotoxikológia interdiszciplináris tudománya vizsgálja.) A vegyipar mérgező vegyszerei – melyeket eufemisztikusan műtrágyáknak, illetve növényvédő szereknek nevezünk –, valamint a belső égésű motorok a mezőgazdaság intenzívvé válásához, „iparosításához” vezettek, rengeteg környezeti kárt okozva. A nitrogénműtrágyák mesterséges előállítása az ammóniaszintézis 1913-as feltalálása óta (Haber–Bosch-szintézis) lehetséges nagyipari méretekben. A rendkívül energiaigényes folyamathoz a földgáz energiáját veszik igénybe. A nitrogénműtrágyák és a növényvédő szerek együttes alkalmazása az 1950-es évektől a termésátlagok megtöbbszöröződését hozta magával, ami a világnépesség növekedési ütemének megugrásához vezetett. A XX. század végén a világ népessége 30-40

évenként kétszereződött meg. Jelenleg az átlagember által a táplálékkal elfogyasztott fehérjék nitrogénatomjai közül minden harmadikat – vagy talán öt közül kettőt – a földgáz energiájával vegyipari üzemekben kötik meg a levegőből a Haber–Bosch-szintézis során. A hét és fél milliárdosnál nagyobb világnépesség ekkora hányada tehát egyértelműen a fosszilis energiaforrásoknak köszönheti létét. Az iparosítást a halászat sem kerülhette el. A napjainkban évente kifogott halak mennyisége eléri, sőt meghaladja azt a mennyiséget, ami még fenntartható lehet. A tengerek eltartóképességének túllépése a globálisan kifogott mennyiség csökkenésében, a gazdaságilag fontos fajok megritkulásában és az egyedek átlagos méretének csökkenésében ölt testet. A fosszilis tüzelőanyagok munkába fogásával elhárult az utolsó akadály a városok méretének növelése elől. (Korábban a környék kis energiasűrűségű biomasszájának kellett élelemmel és tüzelőanyaggal eltartania a várost, amit a szállítás nehézkessége is korlátozott.) Az ó-és középkori városok hatalmasak voltak, de méretükben nem érték el a maiakat: a milliós lélekszámú települések megjelenése modern fejlemény, amit a szállítás fejlődése tett lehetővé. VIII. Henrik idejében a világ legnagyobb nyugat-európai városai, Párizs, London vagy Sevilla mind megálltak 50 000 lakosnál, akár annak idején Uruk. Még Viktória királynő halálakor is csak 16 város dicsekedhetett 1 milliós vagy a fölötti népességgel. A városok lélekszámának növekedését a napi ellátmány beszállításának és a termelt hulladék eltávolításának nehézségei korlátozták, ami csak a gépi erő megjelenésével vált elég hatékonnyá ahhoz, hogy nagyobb méreteket is elérhessenek (Wright 2005). A XIX. század elején a világ népességének 2,5%-a élt városokban, a XX. század elején 10%-a, ma pedig – újabb száz év elteltével – már a népesség több mint 50%-a városlakó. Ma, amikor a szállítás korlátai már nem nagyon léteznek,kb. 500 város van, amelynek népessége eléri az egymillió főt. Ez a tömeges urbanizáció újabb, és már nehezen felülmúlható lépés az ember természeti környezettől való teljes eltávolodása irányába. A csíraelmélet felállítása (Pasteur és Koch, 1860–1870-es évek) és az ebből következő felfedezések, a fertőtlenítőszerek, az antibiotikumok (Fleming, 1929), kisebb részben a védőoltások elterjedése, a városi köztisztaság és a személyi higiénia fejlődése hatalmas lökést adott a népesség további növekedésének. Innentől már nemcsak a városok

fizikai mérete, hanem lakosságuk lélekszáma szempontjából is eltűntek az akadályok. A tudományos-technikai-energetikai forradalom annyiban hasonlított az őt tízezer évvel megelőző mezőgazdasági forradalomhoz, hogy a népesség túlnyomó része számára nem életszínvonalbeli növekedést, hanem több vonatkozásban is csökkenést hozott. Javulás a tömegek életminőségében – így tartja a hivatalos álláspont – csak a XIX. század végén indult meg.141 Hogy miért nem ez mégsem a helyzet, annak okaiba avatnak be könyvünk későbbi fejezetei.

A civilizációk sorsa Az eddigiekben nyomon követtük, hogyan jöttek létre az első mezőgazdálkodó társadalmak, hátulütői ellenére miért terjedt tovább az újfajta életmód, és hogyan alakultak ki az első civilizációk. De mi történik ezután? Ha egyszer létrejöttek,a civilizációk örökké élnek? Természetesen nem. A civilizációk élettartama ugyanúgy korlátozott, ahogy az egyedeké vagy a fajoké. Idővel eddig mindegyik civilizáció összeomlott, s a legtöbbről már azt is tudjuk, miért. Még ha külső ellenség támadta is meg őket, vereségük többnyire előzetes legyengülésüknek volt betudható, az pedig általában környezetük fokozatos leromlása miatt következett be. A jelenség egyik iskolapéldája a Húsvét-sziget története. A sziget érdekfeszítő történetét már annyian megírták, hogy csak utalok a magyar nyelven is elérhető kiváló művekre (McDaniel–Gowdy 1994, Diamond 2005). A történet lényege, hogy a 166 km²-es kis sziget lakói isteneik dicsőségére egyre több és nagyobb kőszobrot faragtak, amelyek rönkökön való elszállításához és felállításához több fát vágtak ki, mint amennyi ugyanannyi idő alatt felnövekedett. Így elkerülhetetlenné vált, hogy a favágók egyszer el ne jussanak az utolsó szál fáig. El is jutottak, de nem gondolkoztak el azon, hogy miből fognak majd csónakokat építeni, ha delfinre akarnak vadászni, milyen lesz majd árnyék nélkül élni, vagy hogyan állnak odébb, ha lakóhelyükön valami miatt szűkösre fordulnak a körülmények. (Ez amúgy sem lett volna könnyű, mert jó kétezer kilométeres körzetben nincs lakható szárazföld.) Inkább nekigyürkőztek, és kivágták. Végül a sziget teljesen fák és bokrok nélkül maradt, mind a 31 madárfaja kipusztult (emlősök i. e. 400-ban sem voltak,

amikor az első szigetlakók ideérkeztek), s az ember utáni legnagyobb szigetlakókká a rovarok léptek elő. A népesség a csúcskorszakra jellemző 6-10 ezer fő egyharmadára vagy egyötödére esett vissza. A fa olyan érték lett, hogy háborúk törtek ki egy-egy partra vetődött, ócska deszkáért, és gyakori lett a kannibalizmus. (A magukkal hozott kutyákat már korábban elfogyasztották.) De a szoborfaragással még ekkor sem hagytak fel. Sőt, mivel már nem kellett őket a kőbányából elszállítani (fa híján ezt meg sem próbálhatták), még nagyobbakat kezdtek el gyártani. Pedig az addigiak sem voltak épp kicsik – a legméretesebb 82 tonnás volt –, de a bányában maradtak legnagyobbja a 200 tonnát és a 20 méteres magasságot is elérte. Elterjedt ugyanis a reménykeltő gondolat, hogy ha eljön az idő, azok majd maguktól fognak a helyükre elmenni, s akkor aztán beköszönt a bőség. Sokáig vártak így hiába. A XVIII. század első felében azután, úgy látszik, a szigetlakók rájöttek valamire, mert attól kezdve az őseik által nagy nehezen felállított szobrokat elkezdték ledönteni talapzataikról. Minden hajó, amely arra járt, kevesebb álló szoborról számolt be, mint a korábbiak. Ez még fáradságosabb munka lehetett, mint a felállításuk, hiszen ekkor már sokkal kevesebben voltak, szerszámokkal is alig rendelkeztek, és nyomorúságos körülmények között éltek egy kopár kőhalmon. Elkeseredésük és őseik iránt érzett dühük azonban még a nehézségeiket is túlhaladhatta, és erejük megfeszítésével, 70 év alatt végül az utolsó még álló szobrot is ledöntötték. A ma megtekinthető álló szobrokat csak utólag állították helyre (Wright 2005). Nem kell valami nagy ostobaságra gondolni, ami korunk modernségétől már fényévnyi távolságban áll. A változások fokozatosak voltak. Az erdők területe a szigeten például i. sz. 800 körül kezdett csökkenni, de olyan lassú ütemben, hogy egy emberöltő alatt lehetetlen volt észrevenni. Az utolsó fa kivágása i. sz. 1400-ra tehető, de még további 200 évig növekedett a népesség, mielőtt gyors fogyásba kezdett volna. És mindehhez még piacgazdaságra, államiságra (uo.) és modern technológiára sem volt szükségük a húsvét-szigetieknek – figyelmeztet McDaniel és Gowdy. Nekünk ezek is vannak, és a változások szédületesen gyorsak, még egy emberéleten belül is. Elég, ha a rovarvilág háromnegyedének eltűnésére, az óránként másfél tucatnyi faj kipusztulására vagy a döbbenetes mértékű erózióra, erdőirtásra gondolunk. Mégsem sikerül kialakítanunk olyan gazdasági rendszert,

amely ne ebbe az irányba lökne tovább bennünket, pedig megtehetnénk, hiszen a mostanit is mi találtuk ki. Miért várunk akkor nagyobb belátást a kőkorszakban élt népektől? A Húsvét-sziget régészek által megfejtett története egy olyan kísérlet részleteit tárja elénk, amelyben a társadalom megengedte a korlátlan szaporodást,a források mértéktelen kiaknázását és a környezetpusztítást, mert vakon bízott a boldog jövőt ígérő vallás erejében. „Az eredmény ökológiai katasztrófa volt, ami a populáció összeomlásához vezetett… Muszáj megismételnünk ugyanezt a kísérletet nagyban is?” – kérdezi Paul Bahn és John Flenley Easter Island, Earth Island (Húsvét-sziget, Földsziget) című könyvében (idézi Wright 2005).

Az édenkerttől a Római Birodalomig „Ember nem kötelezte, kapák s eke föl se sebezte, és mégis megadott a mező mindent maga önként” (Ovidius: Szerelmek)

A Húsvét-sziget nem csupán egy egzotikus hely, amelynek története minden környezetvédelem kurzuson előkerül. Hasonló esetek számtalanszor lejátszódtak a múltban, némelyikről még tanultunk is – csak éppen arról esik ritkán említés, hogy a társadalmak pusztulásának többnyire környezeti okai voltak. A Földközi-tenger medencéje és a KözelKelet jó pár ilyen társadalmat látott, és saját kultúránk is ilyen társadalmak maradványaiból nőtte ki magát. Ha az édenkertnek konkrét földrajzi területet lehet megfeleltetni, akkor annak minden bizonnyal a Holt-tenger melletti Jerikó és az anatóliai Catal Hüyük táján kellett lennie valahol. A terület lakói korán áttértek a mezőgazdálkodásra, ami gyorsan meg is mutatkozott a környezet állapotán: az erdők i. e. 6000 körül erősen fogyatkozni kezdtek, és az erózió is intenzívvé vált. Valószínűleg a felégetés és a kecskékkel való túllegeltetés voltak a fő bűnösök, de a mészégetés is jelentős szerepet játszhatott abban, hogy a táj azzá a félsivatagos tüskés bozóttá vált, amilyennek ma ismerjük. (A kecskék ugyanis, mivel szinte bárhol megélnek, gyakran olyan környezetet teremtenek, ahol rajtuk kívül már szinte semmilyen állat nem tud fennmaradni.) I. e. 5500-ra a helyzet olyan súlyossá vált, hogy ezeket az első neolit településeket lakóik végül

elhagyni kényszerültek. Ők legalább megtehették – a Húsvét-sziget lakói nem. (Mi, a globális civilizáció lakói ebben sajnos az utóbbiakhoz hasonlítunk!) Miután az első mezőgazdálkodók a Paradicsomból kiűzték magukat – fogalmaz Wright –, délre vándoroltak, ahol a Tigris és az Eufrátesz közötti ártéren új Édenre leltek. Ez volt Mezopotámia, a mai Dél-Irak. Halakban bővelkedő mocsárvilágával, háznál magasabb nádasaival, homokzátonyokon növő datolyapálmáival akkoriban valóban kiérdemelhette ezt a nevet. Termékeny talaja, ha megszántották és bevetették, százszoros termést adott. Ez azonban nem egyszerűen a terület természetes adottsága volt, hanem részben annak a következménye, hogy a korábbi földjeik és lecsupaszított dombjaik erodált talaja itt, a folyók alsóbb folyásán halmozódott fel. Valójában az történt, hogy az emberek követték korábbi „földjeiket”, s ahol azokat megtalálták, újra letelepedtek. Az erdőtlen dombok keményre száradt talajáról azonban a csapadék úgy szaladt le, mintha háztetőre esne, és a szállított hordaléktól gyakran olyan jelleget öltött, mint a folyékony beton. A hirtelen áradások pedig óriási károkat okoztak. A Sumer Birodalom első feljegyzéseitől számított 5000 esztendő alatt a két folyó így töltötte fel mintegy 130 km hosszan a Perzsa-öbölt. Eredményképpen olyan városok kerültek a szárazföld belsejébe, amelyek korábban a tengerparton feküdtek. Nemcsak hogy nem az Isten űzte el tehát az első emberpárt a Paradicsomból, és nem ő bocsátott utódaikra özönvizet, hanem az ember tette magával mindkettőt (Wright 2005). A Gilgames-eposzban találjuk a héber Biblia édenkertjének és özönvizének korábbi leírását. A műnek ezenkívül az is elvitathatatlan érdeme, hogy rendkívül életszerű. Történetének számos eleme pedig valóban rendkívüli hasonlóságot mutat az ószövetségivel. Így például Ea, a bölcsesség istene Utnapistimet álmában figyelmezteti a közelgő áradásra, és felszólítja, hogy építsen hajót, és vegye fel bele minden élőlény magját. Hat nap hánykolódás után Utnapistim madarakat küld, hogy keressenek szárazföldet. Ugyanezek az elemek az Ószövetségben is mind benne vannak. Az esemény nem véletlenül ilyen emlékezetes, az özönvíz volt ugyanis az egyik első az ember által okozott nagy környezeti katasztrófák sorában (Wright 2005). A gazdálkodás mindezek után csak kemény munka árán és nagy összefogással volt lehetséges: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg

vissza nem térsz a földbe, amiből lettél” – írja a Teremtés könyvének harmadik fejezete. A mocsarakat lecsapolták, az árvizeket megfékezték, az életadó vizet csatornákon a csapadékszegény sivatagba vezették. Úgy gondolják a régészek, hogy a sumer népesség négyötöde városokban lakott, és létszámuk elérte a félmilliót. Noha Egyiptom ugyanebben az időszakban háromszor ekkora lélekszámmal dicsekedhetett, kevésbé volt urbanizált. A legnagyobb sumer településeik méretére jellemző, hogy Uruk városa 450 hektáros területével és 50 000 fős lakosságával messze megelőzte Ur (60 ha, 10-20 ezres lakosság) és a többi sumer város méreteit, de nem érte el a negyedmilliós Tenochtitlant (Mexikóváros) vagy a félmilliós Rómát (Wright 2005). Az első időkben a sumer földek közös tulajdonban voltak, és bő termést adtak, a terület azonban az élethez szükséges minden egyéb dolognak híján volt. Így például az építkezéshez szükséges fát és követ, az érceket, az obszidiánt és kovakövet mind kereskedelem útján, gabonáért és ruháért cserébe kellett beszerezni. Ahol a kőszerszámkészítésre kiválóan alkalmas kova és obszidián nagy mennyiségben elérhető volt, a bronzeszközök – elkészítésük fáradságos és költséges volta miatt – gyakran nem tudtak versenyezni velük. De akik valamelyik nyersanyaghoz távolról jutottak hozzá, azok a könnyen és sokszor javítható bronzot határozottan előnyben részesítették a kővel szemben, hiszen az utóbbiból készült eszközöket meghibásodásuk után jobbára csak kidobni lehetett (Wright 2005). A birodalmat az erózión kívül az öntözés következtében a talajban felhalmozódott só is sújtotta. A folyóvíz ugyanis ásványi anyagokat old ki a kőzetekből, és ha száraz éghajlatú területre vezetik, onnan elpárologva sótartalmát – a tenger helyett – a szántóföldön hagyja. Ez történt Mezopotámiában is. A talajromlás először abban mutatkozott meg, hogy i. e. 2100-ra Ur lakói teljesen felhagytak a búzatermesztéssel, helyette a sótűrőbb árpára álltak át. Amíg a népesség kicsi volt, az átállással, hosszabb ugaroltatással és új földek feltörésével megoldhatták a problémát, de a harmadik évezred közepére már nem volt hová menni, és addigra a népesség is jócskán felduzzadt. Ur városa, miután a földek fehérré váltak a sótól, és a termésátlagok kétharmadával csökkentek (még az árpáé is!), i. e. 2000-ben elesett. A politikai hatalom az északra fekvő Babilonba és Asszíriába tolódott át. Irak termőföldjeinek 50-80%-a ma is valamilyen mértékben sós (ebben vezető a világon, csak a másik

két folyóvölgyi civilizáció, Egyiptom és Pakisztán közelíti meg), és évente 1%-uk válik emiatt teljesen használhatatlanná (Wright 2005). Az édenkert birodalmaihoz hasonló sorsra jutott az ókori Athén is. A mediterrán medence hegyeit valamikor sűrű erdők borították, amelyekből mára gyakorlatilag hírmondó sem maradt. A fák kivágását hatékonyan egészítette ki a túlzott legeltetés: a magoncokat elpusztították a legelő állatok, így újulat nem tudott felnőni, a felnőtt fák pedig idővel kiöregedtek és elpusztultak. A legeltetést gyakran a domboldalak felszántása követte, ami megadta a kegyelemdöfést a még megmaradt talajrétegnek. Athénban az i. e. VI. században figyeltek fel komolyan az erdőirtás súlyosságára. Szolón, majd egy generációval később Peiszisztratosz intézkedéseket kezdeményeztek az erdők és a talaj védelmére – kevés sikerrel. A történet elszomorító aktualitása, hogy a fejlődő országokban – több ezer éves késéssel – ma ugyanez történik (Wright 2005), pedig már régóta tudjuk, hogy az erdő visszatelepedéséhez néha 800 év is kevés (Diamond 1992). Az ókor nagyhatalma, Róma története főbb vonásaiban ugyanez. Legnagyobb népessége 400 000 és 1 millió közötti lehetett, amit a város feltehetően az időszámításunk szerinti IV. században ért el. A kor legnagyobb városa volt, megelőzve a kínai és mexikói metropoliszokat, amelyek néhány százezresnél nem voltak népesebbek. Miközben Róma és más városok növekedtek, az i. e. 300-ig erdőkkel borított Szicília és Dél-Itália fái lassan hajókká, épületekké és faszénné alakultak, helyüket pedig a hústermelő állatok legelői foglalták el. Egyes dombokon az erózió annyira felgyorsult, hogy a csapadék által lehordott talaj a folyók torkolatában felgyűlve mocsarakat hozott létre, és feltöltött olyan kikötőket, mint Ostia és Paestum. A problémát Róma azzal oldotta meg, hogy gabonatermesztésének súlypontját Észak-Afrikába és a KözelKeletre helyezte át. Ám ez sem maradt következmények nélkül. Antióchia városának maradványai ma kilenc méter mélyen fekszenek a dombokról lehordott talajréteg alatt, Leptis Magna romjai pedig sivatagban állnak Líbiában. A birodalom összeomlását követően – hiszen ez ilyen környezetpusztítás után elkerülhetetlen volt – Róma városa fosztogatóknak esett áldozatul, és félig elhagyatottá vált. Félmilliós népességét csak a XX. században sikerült ismét visszanyernie. Pedig a Római Birodalom fénykorában a világ népességének egynegyedét tömörítette (Wright 2005).

Ilyen előzmények után a tőlünk délre fekvő táj jelenlegi állapota már kevésbé tűnik rejtélyesnek. Hiszen ma a mediterrán éghajlatról az ókori műemlékek,a kopár sziklák és a sivatag jutnak az eszünkbe, és nehezen értjük, miért sorolják a szubtrópusi éghajlatú vidékeket a legfajgazdagabb tájak közé. A Földközi-tenger medencéjének képét azonban, mielőtt még a táj a „nyugati civilizáció bölcsőjévé” vált volna, erdővel borított hegyek és termékeny völgyek tették változatossá, és csak az erdőirtó és mezőgazdálkodó ember évezredes tevékenysége következtében nyerte el mai kopár megjelenését (Diamond 1992). Az események sora az amerikai civilizációk esetében is a fentiekhez hasonló forgatókönyvet követett. A Maja Birodalom piramisainak csúcsai ma sűrű esőerdő közepéből nyúlnak ki. Ezerkétszáz évvel ezelőtt azonban, amikor még nagy népesség élt itt, a hatalmas építmények tetejéről dzsungelnek nyomát sem lehetett látni. Csak egy zsúfolt városközpontra nyílt kilátás, 60 méter magas templomokkal, palotákkal, amit külvárosok és szántóföldek vettek körül. Ezek egészen a látóhatárig húzódtak, ahol már a szomszédos városok tornyai emelkedtek (Wright 2005). A maja táj átalakulása pollenanalízissel jól nyomon követhető. Ahogy a városok növekedtek, az esőerdő helyét kukoricaföldek foglalták el, a talajt pedig lassan elvitte az erózió. Az esőerdők talaja rendkívül sérülékeny, a modern erdőirtók földjei így gyakran csak pár évig termőképesek. A maják csatornáikkal és az azokban tenyésztett halakkal (a viktoriánus britek öntrágyázóknak hívták ezeket a földeket), valamint a komposztos és szennyvizes talajjavítással mesterien kezelték földjeiket, hosszú távon azonban nem lehettek sikeresek. Acélfejszék helyett kőbaltákkal, eke helyett kapával, de végül ugyanazt érték el, mint a rómaiak: birodalmuk összeomlott. Ha csak egy kicsivel is, de többet használunk fel, mint amennyi ugyanannyi idő alatt megtermelődik, mindig ez történik – emlékeztet az életben maradás törvényére Wright. A mai Honduras területén fekvő Copan városa valaha völgyben épült, amelyet meredek domboldalak vettek körül. Eredetileg kis falu volt egy folyó mellett, amelynek lakói többé-kevésbé fenntartható gazdálkodást folytattak a bőven termő talajon. De ahogy népessége nőtt, és várossá nőtte ki magát, egyre nagyobb területet foglalt el a termőföldektől, így a parasztok kénytelenek voltak a domboldalakat is művelés alá vonni. A történet folytatását már kitalálhatjuk: az erózió annyi talajt mosott le a

meredek felszínekről, hogy a város virágzásának gyorsan vége szakadt, és végül egész utcák kerültek föld alá (Wright 2005). Copan épületmaradványai arra engednek következtetni, hogy a város népessége 5000-ről másfél évszázad alatt, i. sz. 800-ra növekedett mintegy 28 000re. Ezt kb. egy évszázadig tudta tartani, majd újabb ötven év alatt a felére, i. sz. 1200-ra pedig gyakorlatilag nullára esett vissza. A túlnőtt népesség a társadalmat sérülékennyé tette, aminek például egy aszály is, amelyhez hasonlót korábban már sokat átvészelt, könnyűszerrel megadhatta a kegyelemdöfést. A válság előszelét érezve a vezetők még megpróbálhattak volna kevesebbet költeni fegyverekre, fényűzésre, a megspórolt összeget pedig a teraszos földművelés fejlesztésére és születésszabályozásra fordíthatták volna. Nem tették. Helyette mindent ugyanúgy folytattak, ahogy korábban, csak még nagyobb intenzitással. Még magasabb piramisok, még nagyobb hatalmú vezetők, még több háború, az alsóbb osztályoknak pedig még több munka (uo.). Ismerős intézkedések? Hogy a maják esetében hová vezettek, már tudjuk.

Civilizációk leszálló ágban Ami tehát saját múltunkat illeti, az i. e. IV. évezredben a termékeny félholdon kialakultak az első államok, majd a nagyhatalmak ettől egyre nyugatabbra és nyugatabbra jöttek létre. A valaha valóban termékeny, sőt erdős félhold ma sivatagok, félsivatagok, erodált vagy elszikesedett földek otthona. A táj átalakítása a fák kivágásával és a terület felszántásával kezdődött, amit az erózió és az öntözés miatt bekövetkező másodlagos szikesedés fejezett be. Az utolsó erdő a vasútépítésnek esett áldozatul az I. világháború előtt. Diamond a folyamatot ökológiai öngyilkosságnak nevezi. A mai Nyugat-Európa szerencséje, hogy ökológiailag kevésbé sérülékeny, így talaja még 7000 év földművelés után is alkalmas mezőgazdálkodásra (Diamond 1997). Egyelőre. Athén és Róma romjai tehát nem tiszteletre méltó birodalmaknak dicső emlékei, hanem ökológiai öngyilkosságot elkövetett társadalmak figyelmeztetései a mának. Mai civilizációnk nem más, mint még radikálisabb reinkarnációja ugyanennek a szemléletnek, és talán ugyanennek a sorsnak is. Amikor az ember új élőhelyeket hódít meg, új technológiákat vet be, vagy a természettől elidegenedett vezetőket választ, nagyobb a szomorú végkifejlet esélye. Ma mindhárom tényező

fennáll, még inkább, mint a múltban bármikor. A globális civilizáció fennmaradási esélyei egyre csökkennek, s ezt sokan látják is. Azonban elképzelhető, hogy amikor mindenki számára nyilvánvalóvá válik a gyakorlat fenntarthatatlansága, akkor már késő lesz azon változtatni (Diamond 1992). Jó lenne ezért minél előbb észbe kapni és cselekedni. Wright (2005) eltűnődik, hogy ha a civilizációk oly gyakran és oly gyorsan (kb. 1000 év alatt) tönkretették magukat, miért növekedett mégis a civilizált emberek száma. A válasz egyik része az, hogy az ókori civilizációk lokálisak voltak,és helyzetük rosszabbodásával népességük elvándorolhatott, hogy odébb egy másikat alapítson. Ha akkoriban műholdfelvételeket készítettek volna, ma a képeket gyors egymásutánban megnézve végigkövethetnénk, ahogy az egyes civilizációk virágok módjára kitárják szirmaikat, majd eltűnnek, miközben mellettük friss bimbók nyiladoznak. Ha egy helyen nagy virág jelent meg, elszívta a forrásokat a környezetéből, és megakadályozta, hogy tisztes távolságon belül vetélytársa akadjon. A válasz másik része, hogy egyes, különlegesen kedvező helyzetben levő civilizációk, pl. Kína vagy Egyiptom igenis képesek voltak 2000-3000 évig is fennmaradni. A „Nílus ajándékának” ez azért sikerülhetett, mert talaját minden évben termékeny réteggel fedte be a rendszeresen megáradó folyó. Az árterület a deltával együtt mintegy 39 000 km²-en biztosította a tartós földművelés feltételeit, ami kb. a mai Hollandia területének felel meg. A közelben nem voltak meredek domboldalak, amelyek fák kivágására csábíthattak volna, így az egyiptomiak az erózió büntetésétől nagyrészt megmenekültek. Három évezred alatt, Kleopátra idejére a népesség 2-ről 6 millióra növekedett, amit nem is lépett túl – de újabb kétezer éven át megőrzött – egészen a XIX. századig. Ekkor a népsűrűsége elérte a 150 fő/km²-t. A zsúfoltság hatása azonban nemcsak az alsóbb osztályok alultápláltságában, de a fáraók gyenge egészségi állapotában is megmutatkozott, amit nagyrészt a szennyezett ivóvízzel terjedő parazitáknak köszönhettek. 1882 és 1964 között az ország népessége mégis 6,7 millióról 28,9 millióra szökkent, majd napjainkig még egyszer megduplázódott (valamivel 80 millió fölé). Ami az 1964 előtti növekedést illeti, valószínűleg nagyrészt a kukoricatermesztésre való átállásnak köszönhető. Ma viszont a lakosság már inkább import búzán él, és csak az állatait eteti a saját termesztésű kukoricával. Az ország élelmezésügyi stabilitásának az 1950-es években megépített Asszuáni-

gát sem tett jót, amely miatt az árvízi iszap már nem éri el a földeket, a műtrágyák és a rossz vízgazdálkodás pedig fokozódó problémákat (pl. sófelhalmozódás) okoz (Wright 2005). Kína is kivételesen jó talajadottságokkal rendelkezik, de ezt nem éves részletekben, hanem egyszeri alkalommal kapta meg, még jóval a mezőgazdálkodás megjelenése előtt. Eurázsia nagy területeiről a visszahúzódó gleccserek alól szabaddá vált talaj felső rétegei szelek szárnyán érkeztek Kína területére, ahol lösz formájában vastag (50-100 m) rétegben rakódtak le. Ennek tudható be, hogy a kínai parasztok egyszerűen nem tudtak olyan intenzív eróziót előidézni, ami ezt a kitűnő talajt túlságosan elvékonyíthatta volna. Pedig az 50 milliós Han Birodalom lakossága nagyjából megegyezett a Római Birodalom népességével, amellyel a selyemkereskedelem révén állt kapcsolatban. (A két birodalom alig tudott valamit egymásról, inkább csak sejtelmük volt a másik létezéséről.) A jó talajok és a látszólagos stabilitás ellenére Kína i. e. 108tól i. sz. 1910-ig terjedő történelme során évente fordult elő éhínség legalább egy tartományában (Wright 2005). Ennyire volt képes a mezőgazdaság a világ legrégebbi és egyik legfejlettebb civilizációjában. Egyiptom és Kína mellett az inkák birodalma is azon kevés ősi társadalom közé tartozik, amely hosszú fennállásáról híres. Annak köszönhette másfél ezer éves fennmaradását, hogy kőteraszos művelést folytatott, és nagy guanókészletekkel rendelkezett. Ez akár végtelen hosszú ideig is lehetővé tette volna a fennmaradást, ha nem termelik ki nagyobb sebességgel, mint ahogy a tengeri madarak, pelikánok létrehozzák (Wright 2005). De az ember itt sem maradt a természet szabta korlátokon belül. Az ókori civilizációk túlnyomó része ökológiai öngyilkosságnak esett áldozatul, csak kis hányaduk volt képes több ezer évig fennmaradni, és azok is csak kivételesen kedvező természeti adottságaiknak köszönhetően. A többiek néhány száz év után összeomlottak. Egy civilizáció összeomlása azonban nem jelent feltétlenül teljes és végérvényes pusztulást. Igaz például, hogy a Római és a Maja Birodalom egyaránt összeomlott, de külső területeik, ahol az erőforrások kizsarolásának mértéke kisebb volt, később új utódállamoknak adtak életet. Ha ezer éven át alacsony népességszámmal is, de azért eljutottak a mai korig, amihez a közben lehulló vulkáni hamu (amely növelte a talajok termékenységét) és a középkor nagy európai járványai (amelyek

hozzájárultak a népesség alacsony szinten tartásához, valamint a munkaerőhiány révén az innovációkhoz is) nagyban hozzásegítettek (Wright 2005). Európa egy másik szempontból is „szerencsés” volt. Kontinensünk ugyanis a világtörténelem legnagyobb anyagi támogatásában részesült, amikor a bolygó védtelenebb fele összes javaival együtt gyakorlatilag az ölébe hullott. Mégpedig nem a maga természetes mivoltában, erdőkkel fedetten, hanem az őslakosság által teljes mértékben feltárva. Ennek köszönhetően a gyarmatosítóknak már nem kellett erdőket irtaniuk, hogy termőföldeket nyerjenek, hiszen ezt az indiánok már megtették helyettük. Nem kellett az ottani növény-és állatfajok háziasításával küszködniük, mert azok már tenyésztésre alkalmasak voltak. És nem kellett minden bányát maguknak felfedezniük és minden utat maguknak megépíteniük, mert mindent készen kaptak az őslakóktól. (Pontosabban fogalmazva: készen elvettek.) Csak a kb. húszmilliós inka birodalomtól 22 500 km burkolt úthálózatot, teraszos kialakítású földek és öntözőcsatornák sokaságát örökölték, nem is beszélve a szintén kb. húszmilliós azték Mexikóról, amely az akkori világ öt-hat legnagyobb városa közé tartozott (Wright 2005). Elég jó kiindulási alap ahhoz, hogy egy kontinens, amellyel eleve bőkezűen bánt a sors, világuralmát tartósan megőrizze! A múlt temérdek szépreményű civilizációja követte el ugyanazokat a hibákat, és fejezte be magasra ívelő pályafutását ugyanúgy. Csak néhány társadalom kerülte el az ökológiai öngyilkosságot, azok is jórészt kivételes adottságaiknak köszönhették szerencséjüket. De vajon hogy áll modern civilizációnk ebben a tekintetben? Vajon a mi történetünknek más lesz a vége, mint a Húsvét-szigeté, Athéné, Rómáé vagy a Maja Birodalomé? Bár a végszót még nem mondták ki, környezetünk jelenlegi állapota és a változások iránya, illetve sebessége alapján elég nagy biztonsággal megrajzolhatjuk egy valószínű jövő képét. Épp erre vállalkozom ebben a könyvben. (A gondolatmenetet majd az Erkölcs és civilizáció, valamint A fenntarthatóság pszichológiája című könyvekben folytatom.) Annyit az elmondottak alapján máris nagy bizonyossággal állíthatunk, hogy bolygónk meglehetősen rossz bőrben van – ha ember vagy állat lenne, azt mondanánk, beteg –, és állapotáért egyes-egyedül egy faj, történetesen egy majomfaj: az ember a felelős. Eddig a világ és az ember története. Remélem, sikerült érzékeltetnem a sok ponton fennálló bizonytalanságot, a versengő elméletek sokaságát,

amelyek közös múltunk egy-egy vitatott eseményét igyekeznek magyarázni. De ezeknél fontosabbak a független kísérleti vagy számítási módszerekkel kapott eredmények bámulatos egybeesései, amelyek bizalommal tölthetnek el bennünket, hogy megközelítési módjaink alapvetően jók. Persze rengeteg olyan részlet fog még kiderülni az elmúlt 13,7 milliárd év történetéből, amit ma még egyikünk sem sejt, és bizonyára fény derül majd egy-két tévedésre is. De világegyetemünk kora és fejlődésének fontosabb fázisai igen nagy valószínűséggel helyesek, ahogy a földi élővilág és az ember kialakulásának történetében sem várhatók mindent felforgató változások. Akkorák semmiképpen, hogy a világ korául tízezer évnél kevesebb időt feltételezzünk, ahogy azt még ma is sokan szeretnék. Most már sok mindent tudunk a világ és az ember múltjáról. De mi a helyzet a jelennel? Azt gondoljuk, hogy ismerjük, hiszen benne élünk. Vagy mégsem? Ha a Föld beteg is, és betegségéhez az évezredeken át tartó emberi tevékenység vezetett, attól maga az ember még lehet kirobbanóan jó formában. Vagy esetleg tévednénk? Lehetséges lenne, hogy a mezőgazdálkodással óhatatlanul együtt járó problémákon máig nem sikerült úrrá lennünk? Itt az ideje, hogy ezeket a kulcsfontosságú kérdéseket közelebbről is megvizsgáljuk!

3. RÉSZ ÉLETTARTAM A TÖRTÉNELEM ELŐTTI IDŐKBEN ÉS MA „…viselkedésük inkább állatra vall még, sötét szemük nyugtalan és félénk, akárcsak az ijedős, szüntelenül résen álló vadé. Ezek még nem szabad emberek, nem urai a földnek, hanem üldözöttek, akikre minden bozótban új veszély leselkedik.” (Konrad Lorenz: Ember és kutya) Kőkorszaki ember: „Milyen jó nekünk, ha az utódainkra gondolunk. Kristálytiszta forrásvizet iszunk; táplálékunkban nincs fungicid, herbicid és peszticid, a levegőben, amit belélegzünk, nincs szén-monoxid és kén-dioxid.” Másik kőkorszaki ember: „Jó, de akkor miért élünk csak 35 évig?” (Maklári: Klímahisztéria)

1. fejezet A fogamzáskor várható élettartam

Meddig élünk? A születéskor várható élettartam és egyéb mutatók Egyszer Prágában, egy tudományos konferencián beszélgetésbe elegyedtem egy fiatal berlini biológussal. Megkérdezte tőlem, mit gondolok, miért jönnek elő olyan későn az ember bölcsességfogai. Persze nem tudtam. Ő igen. Válasza szerint azért, mert a történelem előtti időkben a fogak tizennyolc éves korra már mind kilyukadtak és kihullottak, és ha akkorra nem nőtt volna legalább néhány bölcsességfog, az emberek rövid úton éhen haltak volna. Akkor már olvastam egyet s mást a vadászó-gyűjtögetőkről, és tudtam, hogy nincs igaza. De azóta is gyakran figyelem, hogy ha egy társaságban a természeti népek kerülnek szóba, valaki mindig tudni véli, hogy maximum 30 évig éltek, és 25 évesen már aggastyánok voltak. S nemcsak a laikusok. Csíkszentmihályitól (1991) Simonig (Myers–Simon 1994), Kurzweiltől (2006) Pinkerig (2011) és Golemanig (1995) mindenki evidenciaként kezeli a feltételezést, hogy a mai ember hosszabb kort ér meg és jobb egészségben él, mint elődei bármikor. Mindenki, aki valaha megszólalt élettartamügyben, azt állítja, hogy toronymagasan nyerünk a gyűjtögető-vadászókkal való minden összehasonlítást. Mint minden tévedésnek – hamarosan kiderül, hogy erről van szó –, ennek is valós alapja van. Tény, hogy a közelmúltig létezett természeti népek születéskor várható élettartama nem túl magas. A !kungoké (busmanoké) például 36,a hadzáké 32,5–34, a San Ildefonso-félszigeten élő agtáké 24,3 év, de a többi vadászó-gyűjtögető nép értékei is a 21–37 éves tartományban mozognak (Howell 1976, Early–Headland 1998, Gurven–Kaplan 2007, Marlowe 2010). Ha összevetjük ezeket a mai civilizált országok értékeivel, nem lehet okunk panaszra – a természeti népeknek annál inkább (6. ábra). 2008-ban Magyarországon a

születéskor várható átlagos élettartam férfiaknál 69,79 év, nőknél 77,76 év volt (Ádány 2012), 2012-ben pedig a két nem átlagában – a CIA listája szerint142 – 74,79. Ugyanezen a listán az USA neve mellett 78,37, az Európai Unióé mellett 78,82 év szerepel,míg a világátlagra 66,57 évet adnak meg.1 A legalacsonyabb érték Szváziföldé (31,88) és Angoláé (38,2), míg a legmagasabbal Monaco (89,73), Makaó (84,41),a nagyobb országok közül pedig Japán (82,25) dicsekedhet. Még a sereghajtó Sierra Leone polgárai is 46,5 évre számíthatnak születésükkor,143 Afganisztánra pedig 2007-ben 42 év volt a jellemző (Erber 2010).

6. ábra. Civilizált államok és gyűjtögető-vadászó népek születéskor várható élettartamai (Horváth 2016b)

Természetesen a civilizált országok sem álltak mindig ilyen jól. A középkorban két újszülöttből az egyik még első életévében meghalt, így

nem csoda, hogy az asszonyonkénti mintegy 20 gyerekből csak 1-2 érte meg a házasuló kort (Vogt-Lüerssen 2006). A XIV–XV. században az európai nők születéskor várható élettartama ebből adódóan mindössze 29,8 év, a férfiaké 28,4 év volt. De az újkorban sem volt ez másként: a legnagyobb magyar költők egészségét elemző Czeizel (2001) megállapítja, hogy a vizsgált 21 költőgéniusz összesen 72 testvére közül csak 40 (55,6%) érte meg a felnőttkor 20 évnek tekintett küszöbét. A születéskor várható élettartam a világban az utóbbi háromnégyszáz évben emelkedő tendenciát mutat (Canudas-Romo s. a., Vaupel–Kistowski 2005),de az emelkedés egyáltalán nem mondható gyorsnak. Az ókori Rómában és Görögországban például a férfiak születéskor várható élettartama 28 év volt, míg a XX. sz. eleji Európában 45 év (Szondy 2012), és ez kb. kétezer év eredménye. Czeizel Endre (2000, 2006) viszont a nagy géniuszok várható élettartamának számításakor – a Galton-módszert követve – generációnként legalább 3 év élettartam-növekedéssel számol. Ebből és más adatokból úgy tűnik, hogy a fejlődés nem állt meg, és a listavezető országok újszülöttjei ma is évente negyedévvel hosszabb életre számíthatnak (Ridley 2011). Igaz tehát két dolog is, amiben minden laikus egyetért: a természeti népek születéskor várható élettartama a miénkhez képest meglepően alacsony, de a miénk is csak az utóbbi száz évben lett ilyen magas. Ez (látszólag) nem kis eredmény. Eduardo Punset (2005) szerint az emberi evolúció legfőbb és messze legjelentősebb vívmánya az volt, hogy a várható élettartamot – legalább a fejlett országokban – sikerült a korábbi kétháromszorosára növelnünk, és megállapításában első közelítésben sok az igazság. Az adatok helyes értékeléséhez azonban először is tudnunk kell, mit jelent a fogalom. A születéskor várható átlagos élettartam (e₀) azon évek átlagos számát adja meg, amelyet az adott évben élve megszületettek megélhetnének akkor, ha a halálozási mutatók éltük során nem változnának (V. Hajdú–Ádány 2012a). Másképpen úgy is fogalmazhatunk, hogy az emberek fele a születéskor várható élettartamnál fiatalabban, másik fele idősebben hal meg (Stuart-Hamilton 2006). Átlagértékről van szó tehát: a születéskor várható átlagos élettartam úgy is lehet 45 év, ha mindenki nagyjából 45 évesen hal meg, de úgy is, hogy az emberek fele 90 évig él, a másik fele viszont már újszülöttként elpusztul. Ebből az is következik, hogy egy 30 éves hadza egyáltalán nem aggastyán, hiába 34

év népének születéskor várható élettartama. Igaz, hogy újszülött és gyerekkorban aránytalanul sokan meghalnak közülük (az újszülött és gyerekkori halandóság a természeti népeknél 30-100-szor akkora, mint a mai Egyesült Államokban: Gurven–Kaplan 2007), de akik megérik a felnőttkort, azok körükben is elég hosszú életre számíthatnak. Ami a 34 évet illeti, 1751-ben még pontosan ekkora volt a svédek születéskor várható élettartama is (uo.), az amerikaiaké pedig csak 1870-ben érte el a 40 évet.144 A következő három évtized a fejlett világban lassú javulást hozott, de az iparosodott társadalmak lakosai még 1900-ban is átlagosan 47–55 évig éltek (Stuart-Hamilton 2006), az Egyesült Államok polgárai pedig még ennek a tartománynak is az alján helyezkedtek el 47,3 évvel (Erber 2010). Annak ellenére azonban, hogy például Angliában 1750 és 1800 között 35 év volt a születéskor várható élettartam, a XVIII. század végén sem mindenki a harmincas éveiben halt meg. Sőt, az volt a jellemző, hogy a népesség egyik fele még gyermekkorban, a másik fele viszont 50-80 évesen hunyt el (Lynn 1996), s ebből adódott az alacsony átlagos érték. Hiszen még az 1870-es évek Chicagójában is ötéves kora előtt halt meg a gyerekek fele (Layard 2005). Mindenesetre tény, hogy ha tudnánk növelni az akár a fiatalon, akár az idősen elhalálozók élettartamát, akkor az átlag felfelé mozdulna el. A kettő közül civilizációnk eddig csak az előbbiben ért el jelentős sikereket, az utóbbi – vagyis a végső élettartam kitolása – még várat magára. Az előbb említett Svédország születéskor várható élettartamának látványos növekedése is épp azért következett be, mert a 15 évesnél fiatalabb gyermekek halandósága az 1750-ben számított 43%-ról száz év alatt 34%-ra, újabb száz év alatt (tehát 1950-re) pedig 5%-ra mérséklődött. Összehasonlításképpen: Magyarországon a gyermekkori halandóság 1931-ben még 15% felett, 2000-ben már csak 0,9% volt (Czeizel 2008). A kedvező változást a különböző fertőző betegségek visszaszorítása tette lehetővé, hiszen korábban ezek okozták a legtöbb halálozást a fiatalok körében (Lynn 1996). A születéskor várható élettartam a fejlődő országokban 1950-ben 40 év volt, ami 1990-re 63 évre nőtt (Husain 2002), miközben a fejlett országokra ugyanebben az időben már 74 év volt a jellemző. A fejlődő országokban az elmúlt évtizedekben tapasztalt élettartam-növekedést az éhezés és a fertőző betegségek visszaszorítása eredményeként könyvelik

el. A gyermekhalandóság 1990 és 2010 között a felére csökkent, bár 2007-ben még mindig 200 000 ember halt meg a világon évente kanyaróban, és gyermekek esetében még mindig ez a vezető halálok (Chabris–Simons 2010). Ezzel párhuzamosan azonban a rák, a cukor-és más krónikus betegségek térnyerése is megfigyelhető: míg 1990-ben az elhalálozások alig több mint fele következett be ezek miatt, 2010-ben már a kétharmada. Azt mondják, hogy ez tulajdonképpen jó hír, hiszen azt jelenti, az emberek elég hosszú ideig élnek ahhoz, hogy a korán jelentkező fertőző betegségek helyett a kései életkorokra jellemző „jóléti” betegségeknek essenek áldozatul.145 Az adatokat nézve azonban az is feltűnik, hogy a fejlett országok születéskor várható élettartamában az utóbbi időkben korántsem következett be ilyen mérvű növekedés. A fejlődő országok születéskor várható élettartama 41,7-ről (1950–1955) 67,7-re (2005–2010), vagyis 55 év alatt 26 évvel nőtt, míg a fejlett országoké 66-ról 77,1-re változott ugyanennyi idő alatt. Ez a jóval szerényebb, 11,1 évnyi emelkedés jól mutatja, mennyire nehéz további eredményeket elérni a világ fejlett részében. Fontos hozzátenni, hogy az imént említett adatok a „legszegényebb országok” értékeit, amelyeknek átlagos születéskor várható élettartama ma is csupán 55,9 év, nem tartalmazzák. Sőt, Afrika Szaharától délre eső részén ezek az értékek még csökkentek is, Botswanában, Lesothóban, Szváziföldön, Zimbabwében húsz évvel. Hasonlóan csökkenés történt Kelet-Európa és a volt Szovjetunió több országában.146 Így állhat elő az az érdekes helyzet, hogy a világátlag nem a fejlett és a fejlődő országok értéke között foglal helyett, hanem értéke utóbbinál még egy kicsivel alacsonyabb is (lásd az 1. táblázatot). 1. táblázat. A fejlődő és a fejlett országok születéskor várható élettartama (World Mortality Report 2007 és internetes forrás alapján) Fejlődő országok Fejlett Legkevésbé fejlett Egyéb fejlődő (az előző két Világ országok országok országok oszlop átlaga) Születéskor 75,6 52,7 66,6 64,1 várható élet66,0 tartam (év; 2000–2005) Születéskor 77,1 55,9 – 67,7 várható élet67,6

tartam (év; 2005–2010)

Az adott korban várható élettartamot szerencsére gyakran külön is megadják, így például az e₄₅-öt, ami azt a halálozási életkort jelenti, amire az emberek 45 évesen számíthatnak (2. táblázat). Ha megvizsgáljuk ezeket az értékeket is,a kép teljesen átalakul. A természeti népek 45 évet megért fiai, pl. egy hadza ugyan nem nagyon bízhat abban, hogy 76,8 éves korában hal majd meg, mint a magyarok, de 70 évben jogosan reménykedhet. A globális átlagról nincs tudomásom, de minden bizonnyal a születéskor várható élettartamra megadott 66,57 év és a magyar 76,8 év között lehet, nem olyan túl messze a hadza értéktől. 2. táblázat. A születéskor, illetve a 45 éves korban várható élettartam147 (Section B: Life Expectancy and Vital Statistics: Health Statistics; Gurven–Kaplan 2007 alapján) e₀ e₄₅ Ország/nép EU27 (2006) Magyarország Üzbegisztán Sierra Leone Hadza

78,82 75,1 68,3 46,5 34

35,4 31,8 28,9 20,4 24,2

A tanulság az, hogy az e₄₅ ugyanúgy jellemzi egy népesség élettartamát, mint az e₀, és mégsem mindegy, hogy melyiket használjuk az összehasonlításban. Ha az e₀-t, akkor a mai államok és a természeti népek között óriási szakadékot látunk tátongani; ha az e₄₅-öt, akkor az utóbbiak oszlopai különösebb feltűnés nélkül vegyülnek el az államok oszloprengetegében. Egy internetes oldal297 négy olyan államot is feltüntet, amelynek 45 éves korban várható élettartama nem haladja meg a hadzákét, és alighanem több ország férfijai is örülnének a hadza e₄₅nek (az üzbég férfiaké például 24,12 év, és a magyar férfiaké is csak 27,35 év volt 2008-ban: V. Hajdú–Ádány 2012a). Az e₄₅ globális mediánja – egyfajta statisztikai középértéke – 76,4 év (a lista közepén szereplő Azerbajdzsán és Egyiptom értéke egyaránt ennyi2), csupán 7,2 évvel a hadzáké felett. Emlékezzünk, hogy a születéskor várható élettartam globális mediánja 72,5 év, míg globális átlaga csak 66,57, és a kettő között nyilván azért van ilyen nagy különbség, mert az alacsony

élettartammal jellemezhető szegény országok sokkal népesebbek a hosszú ideig élő gazdagoknál. Ez a különbség a személyenkénti átlagban megmutatkozik, de az államok értékeiből számított mediánban nem, és minden valószínűség szerint ugyanez a helyzet a 45 éves korban várható élettartammal. Ez azt jelenti, hogy ha a globális medián 76,4 év, akkor a kis e₄₅-tel bíró fejlődő országok nagy népességei miatt a globális átlag ennél csak alacsonyabb lehet, és ez még tovább csökkenti a természeti népek és a mai államok közötti különbséget. Továbbra sem vállalkozom arra, hogy az e₄₅ globális átlagát megbecsüljem, de kevés kétségem van afelől, hogy valamivel 76,4 alatt van, és nem szárnyalja túl a hadza értéket öt-hat évnél többel. Egy népességen belül a halálozási életkorokból szoktak ún. modális életkort is számítani, amely a felnőttkorban leggyakoribb halálozási életkort adja meg. Ennek értéke a vadászó-gyűjtögető népeknél 68–76, az Egyesült Államokban 2002-ben 85 év. Gurven és Kaplan (2007) szerint ez az az életkor, amelynek elérésekor az erőnlét általában hanyatlani kezd. Canudas-Romo (s. a.) Dánia példáján grafikonsorozaton mutatja be, hogy 1900 és 2000 között a modális életkor hogyan tolódott a magasabb életkorok felé (7. ábra). Miközben a dánok születéskor várható élettartama 51,95 évről 76,9 évre emelkedett (csaknem 25 évnyi emelkedés!), a halálozás modális életkora 76,13 évről csak 87,19 évre módosult. Ez utóbbi is örömteli növekedés, de meg sem közelíti az e₀-ban megfigyelt ugrás mértékét. Be kell látnunk, hogy a higiéniai viszonyok fejlődése és az orvostudomány eredményei sokkal hatékonyabbak a gyermekkori halálozás megelőzésében, mint a felnőttek halálozási életkorának kitolásában.

Idősek a népességben Ha arra vagyunk kíváncsiak, mennyire „könnyű” megérni az öregkort egy-egy társadalomban, jó szolgálatot tehet a 60 éven felüliek arányának ismerete is. Ha ez nagy, akkor nyilván jó esélye van valakinek, hogy egyszer ő is közéjük tartozzon. Ha kicsi, azaz a korfa felfelé erősen szűkül, akkor nagy valószínűséggel meghal az ember, mielőtt megöregedne. Mi a helyzet ebből a szempontból a civilizált országokban?

7. ábra. A halálozás valószínűsége az élettartam függvényében (Dánia, 1900 és 2000) LE: születéskor várható élettartam, M: modális életkor

Az időskorúak száma hazánkban növekvő tendenciát mutat, a legalább 60 évesek aránya 1930-ban 9,8%, 1960-ban 13,8%, 1990-ben 19% volt (Lele Nikolett gyűjtése148). Bővebb tájékozódásra alkalmas a 3. táblázat.149 3. táblázat. Az időskorúak aránya a magyar népességben Év 1900 1910 1920 1930 1941 1949 60 éven felüliek 7,5 8 9 9,8 10,7 11,7 aránya (%) 1960 1970 1980 1990 1996 13,8 17 17,1 18,9 19,4

1930-ban az Egyesült Államokban a népesség 5,4%-a volt 60 éven felüli.150 Japánban arányuk 27% körüli, és 2050-re várhatóan eléri a 44%ot, másik 70 ország pedig vagy Japán mostani szintjére (27%) fejlődik fel addigra, vagy túl is haladja azt.151 A 60 éven felüliek a világ népességéből jelenleg 11%-ot képviselnek, de az előrejelzések szerint 2050-re már 22%, azaz kb. 2 milliárd ember lesz e korcsoport tagja.152 Távol álljon tőlem, hogy az időskor értékét csak egy kicsit is kétségbe vonjam (akik jól ismernek, ilyesmit biztosan nem feltételeznek rólam), de szem előtt kell tartanunk, hogy a civilizált öregedés nem jelent egyet az

egészség holtig tartó megőrzésével. A 65 évesnél idősebb amerikai férfiak életük utolsó 15 évéből átlagosan 6-ot, a nők az utolsó 19-ből 8-at már rokkantként2 élnek meg.153 Mit jelent ez? A Magyarországra 2010-re megadott korfa alapján megállapítható, hogy a 60-on felüliek aránya 22,6%, és ebben a 65–69 éves korosztály kb. 530 ezer, a 70–74 éves korosztály kb. 408 ezer fővel képviselteti magát (V. Hajdú–Ádány 2012b). A 65–69 évesek közül tehát mintegy 122 ezren nem kerültek át a következő korcsoportba. Ha a magyar idősek az amerikai társaikhoz hasonló egészségi állapotban vannak, akkor számukra valószínűleg a 65től 69 éves korig terjedő időszak volt az az öt (valójában ennél is több, 68) év, amit rokkantságban töltöttek. Hasonló gondolatmenetet követhetünk az öt évvel idősebbek esetében. Mivel a 75–79 évesek száma csak 347 ezer, a 70–74 éves korosztály 408 ezer tagja között is volt 408 – 347 = 61 ezer fő, aki élete utolsó 5 évét töltötte akkor – szintén rokkantságban. Így mondhatjuk, hogy a magyar 60 éven felüliek 2 millió 286 ezres társaságából legalább 122 + 61 = 183 ezren nincsenek túl jó egészségi állapotban. A többi hatvanon felüli korcsoporttal hasonlóan eljárva arra jutunk, hogy sorsukban további 179 ezer fő osztozik, vagyis a 60-on felüli magyar népesség jó fizikai állapotban levő hányada a jobban hangzó 22,6% helyett megáll 19,0%-nál. Szerencsére mindnyájunk rendelkezésére áll a KSH által 2003-ra közölt halandósági tábla (az internetről letölthető), így pontosabb számítást is végezhetünk. A tábla 100 000 fiú és 100 000 lány újszülöttből indul ki, és 100 éven keresztül nyomon követi a sorsukat. A fiúkból egy évvel később már csak 99 204 marad, vagyis a százezer közül 796 már az első évében meghal. A második évet még kevesebb éri meg, a harmadikat még kevesebb, míg százévesek már csak 7-en lehetnek közülük. A lányoknál valamivel kisebb a halandóság, de alapjában véve hasonló a helyzet. Tételezzük fel, hogy a népesség demográfiájára már hosszú ideje változatlanul érvényes ez a halandósági tábla, így minden egyes időpillanatban együtt létezik 100 000 újszülött fiú, 100 000 újszülött lány, 99 204 egyéves fiúgyerek,99 344 egyéves kislány stb., és a legöregebbeket 7 százéves férfi és 39 százéves nő képviseli. Egy ilyen populáció nagyságát úgy kapjuk meg, ha a halandósági tábla összes értékét összeadjuk: az eredmény 6 879 224 férfi + 7 702 741 nő = 14 581 965 fő lesz. Az is kiszámítható, hogy a népesség 20,79%-a 60 éven felüli.

A százezer fiúból 51 730 fújhatja el a gyertyákat a 70. születésnapján, a 71.-en pedig már csak 49 139, vagyis 2591-gyel kevesebb. Ez a 2591 férfi, aki a 70. életévében hal meg, az amerikai statisztika szerint már 6 éve rokkantságban élt. Ennek megfelelően kell lennie további 2591 férfinek, aki 70 éves, 5 éve rokkant, és a következő évben hal majd meg; 2591 férfinek, aki 69 éves, 4 éve rokkant, és két év múlva hal meg; 2591 férfinek, aki 68 éves, 3 éve rokkant, és három év múlva hal meg, és így tovább. A teljes 6 879 224 fős férfipopulációban tehát 6 × 2591 = 15 546 férfi van, aki a rokkantak közé tartozik. Ugyanezt végigvezetve az összes többi korcsoporttal, majd a nőkkel is, azt az eredményt kapjuk, hogy a népesség 14,68%-át alkotják azok a 60 éven felüliek, akik nem rokkantak. (Ők teszik ki az összes 60 éven felüli kétharmadát.) Ha feltételezzük, hogy az Amerikában 65 év felett igaznak talált összefüggés Magyarországon már a 60. életévtől igaz (ami könnyen elképzelhető), akkor további 1 százalékkal csökken a nem rokkant idősek aránya. Ha a magyar idősek harmada rokkant, és a világnépesség túlnyomó hányadát alkotó fejlődő országokban köztudomásúlag még ennél is rosszabb a helyzet,154 akkor nem túlzás a globális népesség 11%-át kitevő időskorúakról azt feltételezni, hogy nekik is legalább harmaduk él hasonló állapotban. Ennek alapján valószínűnek tartom, hogy Földünk nem rokkant 60 éven felüli lakóinak aránya nem nagyobb 6-7%-nál. Nem vettük eddig figyelembe, hogy a 60 évnél fiatalabb korosztályok tagjai is viselhetik a rokkantság terhét, hiszen „az utolsó 6-8 esztendő” problémája nyilván nem a semmiből jelenik meg 65 éves korban. Egy 2004-es amerikai népszámlálás szerint az Egyesült Államokban 5 millió fiatalkorú és 32 millió 18 éven felüli rokkant ember él, akik – a hispán és az afroamerikai után – tulajdonképpen az ország harmadik legnagyobb kisebbségét alkotják.10 Arányuk a 300 milliós amerikai népességben 12,3%, vagyis 12 333 / 100 000. Vajon hol állnak ebben a tekintetben a természeti népek? A busmanokról Richard Lee-nek köszönhetően rendelkezünk adatokkal. A Dobe-körzet populációjában 1964-ben 10, 1968-ban 9, 1973-ban 11 százalékot képviselt a 60 éven felüli korosztály, és a három év átlaga 10% (Lee 1979). Ez nagyon közel van a Föld mai népességének 11%-os átlagértékéhez. Vegyük azonban azt is figyelembe, hogy míg a 60 éven felüli busmanoknak valószínűleg szinte mindegyike épkézláb, és

kifejezetten jó erőnlétnek örvend, addig a civilizált időskorúak legalább harmada rokkantságban tengeti napjait. A 75 éves vagy annál idősebb holland nőknek például több mint harmada használ járókeretet vagy más hasonló eszközt közlekedése megkönnyítésére,155 amihez hasonló a sokat vándorló busmanok között aligha fordulhat elő. Sajnos nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy vajon hány öreg busman minősülne rokkantnak a szerint a mérce szerint, amelyet 2004ben az amerikai népszámlálók alkalmaztak. Valószínűleg legfeljebb mutatóban találnának nehezen mozgó gyereket vagy nagyothalló időset. (Később látni fogjuk, hogy a természeti népek látása és hallása idős korban is igen éles.) Annyi azonban bizonyos,hogy a 60 éven felüliek aránya majdnem ugyanannyi a busmanok társadalmában, mint a Föld teljes népességében. E tekintetben tehát, be kell vallanunk, nem sokat haladtunk előre. Ha pedig a jó egészségnek örvendő 60-on felülieket mérnénk össze, akkor szinte biztos, hogy az összehasonlításból a természeti népek kerülnének ki győztesen.

A fogamzáskor várható élettartam (FVÉ) A rendelkezésre álló számos mutató közül eddig négyet említettem: a születéskor és a negyvenöt éves korban várható átlagos élettartamot, a modális életkort, valamint a hatvan éven felüliek arányát. Mindegyik alkalmas az élettartam jellemzésére, a két középsővel szemben mégis fel szokott merülni az aggály, hogy figyelmen kívül hagyják a legfiatalabb korosztályok halandóságát. A 60 éven felüliek arányával pedig az a probléma, hogy nem ismerjük annak jövőbeli – és várhatóan jóval magasabb – értékét. Ezeket a kifogásokat én is jogosnak érzem. Egyáltalán nem mindegy, hogy a gyerekek közül mennyien halnak meg, és egy társadalom demográfiai viszonyait tényleg nem lehet ennek ismerete nélkül értékelni. Ezért ezennel indítványozom, hogy a születéskor várható élettartam (SZVÉ, angolul Life Expectancy at Birth, LEB) helyett tegyünk kísérletet a fogamzáskor várható élettartamok (FVÉ, angolul Life Expectancy at Conception, LEC) kiszámítására (Horváth 2016b). Tegyünk az újszülöttek, sőt a pici embriók sorsa miatt aggódók kedvére! Úgy tűnik, ebben az orvostudomány támogatását is élvezhetjük, hiszen az ő álláspontjuk egységesen az, hogy az emberi élet a

fogamzással veszi kezdetét.156 Ugyanezt a véleményt képviseli a nemrég elhunyt neves orvos genetikus, Czeizel Endre is.157 A magyar büntetőjog szerint pedig „Az emberi életet az ivarsejtek találkozásától kezdve védeni kell, tekintet nélkül arra, hogy a jogrendszer az embriót jogilag »személynek«, jogalanynak nyilvánítja-e. A genetikai örökséget ui. a jognak védenie kell.” (Büntető törvénykönyv, 173/A. paragrafus) (Kis– Hollán 2008). Bár a méhen belüli stádiumok értékét az egyes szakmák képviselői másképp értékelik, nyugodtan kiindulhatunk egy mindenki által elfogadott biológiai tényből. A Biológiai lexikon (Akadémiai, 1975) az egyedfejlődés szóra ugyanis a következő meghatározást adja: „az egy-és többsejtű növények és állatok alaki, működésbeli fejlődése a megtermékenyítéstől az ivarérésig, ill. halálukig”. Az egyedfejlődés tehát a megtermékenyítéssel kezdődik, amiből következik, hogy már a zigóta fejlődése is az egyed fejlődése, vagyis a zigóta: emberi egyed. Ha pedig az ember (ami alatt a Magyar értelmező kéziszótár szerint az emberi faj egyedeinek összességét értjük) átlagos élettartamát kívánjuk kiszámítani, akkor abba kénytelenek vagyunk a méhen belüli fejlődés élettartamát is belekalkulálni. Enélkül hamis eredményre jutunk. Márpedig ha így van, akkor mi sem kézenfekvőbb, mint megállapítani a fogamzáskor várható élettartamokat az egyes társadalmakban, és azokat összehasonlítani. Ezek is csak számok lesznek, de legalább senkit nem érhet a vád, hogy a kelleténél kevesebb figyelmet szentel a legfiatalabb és legvédtelenebb korcsoportoknak. Mivel a születéskor várható élettartamot e₀-val jelöltük, a fogamzás pedig annál háromnegyed évvel korábban történik, fogadjuk el erre az e-¾ jelölést. De honnan tudhatnánk meg, hogy a megtermékenyült petesejteknek mekkora hányada ágyazódik be, és születik meg végül? Sajnos nincs olyan képalkotó készülékünk, amellyel a petefészket elhagyó petesejt útja nyomon követhető lenne, még kevésbé vagyunk képesek megmondani, hogy lefelé haladása során megtermékenyült-e. Az egyetlen megoldás, ha – hormonális stimulálás után – a hüvelyen (Rebar 2003) vagy altatásban, a hasfalon keresztül (Czeizel 2008) érett petesejteket szívunk le a petefészekből, Petri-csészében összehozzuk őket hímivarsejtekkel, majd megtermékenyülésük után az egészségeseket – pontosabban a belőlük pár nap után létrejövő csírákat – visszaültetjük a méhbe. Ha ezt száz nővel elvégezzük, akkor a kilenc hónappal később megszületett gyerekek

számából kiszámítható, hogy a zigóták hány százaléka ágyazódott be, és fejlődött megszületni képes magzattá. Ijesztően hangzik, ugye? Meglehetősen, ennek ellenére rengeteg kísérleti jelentkező van, és még fizetni is hajlandók érte azzal a feltétellel, ha az újszülöttet a végén – hazavihetik. Az eljárást mesterséges megtermékenyítésnek hívják, és ma már széltében-hosszában alkalmazzák. Innen tudjuk, hogy az ideális időpontban végzett kezelés, a gyógyszeres támogatás és az egy alkalommal beültetett 2-3 hólyagcsíra ellenére a próbálkozásoknak csak 20–25 (Czeizel 2008), más forrás szerint a 18-25% (Rebar 2003) végződik sikerrel. Hogy egy-egy nőtől hány petesejtet szívnak le, közülük megtermékenyítésük után hányat juttatnak vissza a méhbe, s közülük hányból lesz újszülött, azt a magyar Kaáli-intézetek és külföldi rokonintézeteik hétpecsétes titokként kezelik. Eredményeik egy részét azonban szerencsére publikálták, s ezekből sok mindent megtudtunk az – akár a természetes, akár a mesterséges megtermékenyítést követő – beágyazódás valószínűségét befolyásoló tényezőkről. A szakértők megegyeznek abban, hogy a megtermékenyült petesejtek tekintélyes része sosem jut el a megszületésig, de még a beágyazódásig sem. Czeizel (2008) professzor Hertig és munkatársainak 1950-es években végzett kutatásait idézve azt állítja, hogy a megfogant petesejtek (ill. a belőlük keletkező csírák) 30%-a anélkül hagyja el a szervezetet, hogy arról a nő egyáltalán tudomást szerezne. Más források szerint 40-65%,158 70%159 vagy 30-60%160 a korai időszakban spontán távozó csírák aránya. John Opitz szülész genetikus odáig megy, hogy 6080%-ot tart valószínűnek, amin felül szerinte további 60% abortál az első hét napot követően.161 Ez 84-92%-os veszteséget jelent, vagyis ha ez igaz, akkor a megtermékenyült petesejteknek átlagban csak a 8-16%-a fog megszületni. Javaslom, hogy a fenti szakértői becslések 30%-tól 92%-ig terjedő skáláján fogadjuk el a középső értéket. Pillanatnyilag reálisnak tűnik a feltételezés, hogy a zigóták 2/3-a spontán abortusznak esik áldozatul, és csak ⅓-uk jut el a megszületésig. Ha valakit ez a pazarlás meglepne, gondoljon arra, hogy egészséges férfiak ondójában a hímivarsejteknek csak 70%-a mozog jól egyáltalán, 30%-uk kóros (Czeizel 2008), és utóbbiak egy esetleges megtermékenyítésnél nyilván nem jönnek szóba. A természet így válogatja ki az életképeseket.

Számoljuk ki először a globális átlagot. Induljunk ki három megtermékenyített petesejtből, amelyek közül kettő pár naposan elpusztul (az ő élettartamuk 0-nak vehető), a harmadik pedig megszületik, és mint átlagos megszületett világpolgár megéri a 66,57 éves kort. A fogamzáskor várható élettartam hármójuk halálozáskori életkorának átlagértéke, vagyis (0 + 0 + 66,57) / 3 = 22,19. A globális átlag tehát e-¾ = 22,19 év. Az EU27 e-¾-értéke 78,82 / 3 = 26,27, Magyarországé 75,1/3 = 25,03 év.

2. fejezet Élettartam-csökkentő tényezők

A táplálkozás, a káros szenvedélyek és az FVÉ A természeti népek hasonló értékének kiszámításához meg kell ismerkednünk néhány újabb kutatási eredménnyel a mesterséges megtermékenyítések területéről. Ferlitsch és munkatársai (2004) megállapították, hogy a nagyobb testtömegindexű nőknek csökkent esélyük van a teherbe esésre, mégpedig minél elhízottabbak, annál nagyobb mértékben. A testtömegindex és a teherbe esés valószínűsége között fordított lineáris összefüggést fedeztek fel. Az általuk készített táblázatból kiderül, hogy ha minden más körülmény azonos, a 18 kg/m² testtömegindexű nők 86,9%-os,, a 24-es indexű nők viszont már csak 70,2%-os, teherbe esési eséllyel számolhatnak az eljárás során. Az utóbbi érték számunkra azért érdekes, mert a „globális átlagnő” testtömegindexe 2008-ban 24,1 volt, tehát majdnem pontosan ugyanennyi (Finucane et al. 2011). A testtömegindex és a termékenység közötti összefüggést három évvel később egy újabb vizsgálat is megerősítette.162 Finuncane számai azt jelentik, hogy egy mai civilizált nő 100 próbálkozásból csak 70,2-szer lesz várandós, míg egy 18-as indexű 86,9szer. Vagyis egy karcsú nő 86,9 terhessége közül nála csak 70,2 valósul meg, ami karcsú társa terhességeinek 80,78%-a. A beágyazódás teljesen egészséges nőkben is kicsiny valószínűsége tehát a túlsúly miatt ennyivel még tovább csökken. Azonban az elhízottság nem az egyetlen modern probléma, ami a csírák sorsára hatással van. 2005-ben Földünk akkori hat és fél milliárd lakójára fejenként 6,1 liter tiszta alkoholnak megfelelő italfogyasztás jutott,163 ami nem is számít soknak az európai uniós 15 éven felüliek 10,2 literes164 vagy az Egyesült Királyság polgárainak 15,5 literes165 teljesítményéhez képest. (Igaz, a 10,2 literes átlaggal ellentétben a 6,1 literben még az újszülöttek is benne vannak.) Egy másik forrás166 pedig

30 ország átlagára évi 9,6 literes fejenkénti fogyasztást állapít meg. Érjük be mi most mégis a meglehetősen szerény 6,1 literes átlaggal, és számoljunk ezzel tovább. Ha 10 ml tiszta szesz 1 egységnek felel meg,167 akkor az évi 6,1 literből egy hétre jutó 117,30 milliliter 11,73 egységnek – ennyi alkoholt fogyaszt bolygónkon egy átlagember, az újszülötteket is beleértve. Hogy miként kapcsolódik mindez a szaporodás sikeréhez, arra Brook és munkatársainak 2011-ben publikált cikke világít rá.168 A szerzők 2545 pár mesterséges megtermékenyítésének adatait elemezve arra a következtetésre jutottak, hogy a legalább napi négy italt fogyasztó nők 16%-kal kisebb eséllyel estek teherbe, és adtak élő újszülöttnek életet, mint azok a társaik, akik napi négynél kevesebbel is beérték. Amelyik párnak pedig mindkét tagja ragaszkodott a legalább napi négy italhoz, azok esélye 21%-kal csökkent azon párokéhoz képest, akik mindketten megálltak négynél kevesebbnél. Négy ital 50 gramm alkoholnak (a cikk szerzői szerint), másképpen 6,33 egységnek felel meg.23 Egy másik forrás169 a Harvard Medical School tanulmányára hivatkozva arról számol be, hogy a pár mindkét tagjának heti 6 egységnyi alkoholfogyasztása a sikeres fogantatás valószínűségét 26%-kal csökkenti. Jelen pillanatban kevés kutatás áll rendelkezésre, és azok eredményeit is nehéz összehasonlítani. Az első napi 6 egység fogyasztását hozza összefüggésbe az esély 21%-os csökkenésével, míg a második heti 6 egységről feltételez 26%-os mérséklő hatást. Ugyanakkor azt is vegyük észre, hogy az első esetben nem az egyáltalán nem ivókhoz viszonyítottak, hanem olyanokhoz, akiknek egy része maga is alaposan a pohár fenekére néz, csak éppen nem lépi túl a napi 6 poharas határt. Ezért célszerűbb a harvardi kutatócsoport eredményét kiindulási alapnak tekintenünk. Ha igazuk van, és heti 6 adag csakugyan 26%-kal veti vissza a beágyazódni kívánó csíra esélyeit, akkor a Föld egy átlagos lakójának heti 11,73 egységnyi italadagja nyilván legalább ugyanennyivel csökkenti. Egy gyermekvállalást tervező átlagos házaspár kilátásai tehát maximum a 74%-át érik el egy olyan házaspárénak, akik egyáltalán nem isznak. A dohányzás az egészségre kifejtett káros hatásai tekintetében még az alkoholfogyasztáson is túltesz. Az amerikai gyerekek 25-30%-a szenved az anya füstjétől, és további 25%-a az apáétól (Martin– Dombrowski 2008). A WHO „globális dohányjárványról” készített jelentésének (2011) összefoglalója szerint a dohányzás a legnagyobb

számban szedi áldozatait azon tényezők közül, amelyek megelőzhetők lennének, hiszen nem kevesebb mint évi 6 millió halálozás írható a számlájára. A WHO világszerte 1,22 milliárd dohányost tart nyilván,170 akik naponta átlagban 15 szálat szívnak el.171 Kopp Mária 2001-es WHOforrásra hivatkozva azt állítja, hazánkban minden harmadik felnőtt dohányzik (Kopp 2009). Az 1990-es években a magyar férfiak 44, a nők 27%-a, összességében a felnőttek 35%-a cigarettázott (Czeizel 2004). Az amerikai 12 év felettiek 29%-a is rendszeres dohányos, és az országban évente 410 000 ember lesz e szenvedély áldozata (Comer 1998). Vajon van-e hatása mindennek a beágyazódási valószínűségre? A kutatások szerint nagyon is. Egy holland vizsgálat kimutatta,172 hogy mesterséges megtermékenyítéskor már napi két (a nő által) elszívott cigaretta is 28%-kal csökkenti a gyermekáldás esélyét. Egy másik vizsgálat azt találta,173 hogy a beágyazódás valószínűsége a nem dohányzókhoz képest szűk felére csökken mind az aktív, mind a passzív dohányosoknál. Czeizel (2008) pedig úgy tudja, hogy cigarettázó nőknél a spontán vetélés csaknem kétszer gyakrabban következik be, mint nem dohányzó társaiknál. Hogy megalapozott következtetést vonhassunk le, fogadjuk el itt is annak a kutatócsoportnak az eredményét, akik a szerényebb hatásról számoltak be. (Annak ellenére, hogy az általuk megállapított 28%-os érték napi két szálra vonatkozik, miközben az átlagos dohányosok ennek hétszeresénél is többet, 15 szálat szívnak.) A világ 1,22 milliárd dohányosának egyötöde nő, négyötöde férfi174 (és kicsi a jelentősége annak, hogy a hölgy maga dohányzik-e vagy csak a férje, akinek ő passzívan osztozik a szenvedélyében, esetleg mindketten aktívan füstölnek). A bolygónkon élő 3,5 milliárd nő közül 0,244 milliárd (= 1,22 × 1/5) dohányzik, 3,256 milliárd nem. A 3,5 Mrd férfi közül 0,976 Mrd (1,22 × 4/5) hódol a szenvedélynek, 2,524 Mrd pedig nem. Annak a valószínűsége, hogy egy bizonyos nő dohányos, 0,244/3,5 = 0,0697 (6,97%), annak pedig, hogy egy bizonyos férfi, 0,976/3,5 = 0,2789 (27,89%). Véletlenszerű párválasztás esetén annak az esélye, hogy a házaspár mindkét tagja dohányos legyen, 0,0697 × 0,2789 = 0,0194 (1,94%). Az elméletileg lehetséges 3,5 milliárd házaspár között tehát

1.

0,0680 milliárd (= 3,5 × 0,0194) olyan van, amelynek mindkét tagja dohányos, 2. 0,1759 milliárd [= 3,5 × 0,0697 × (1 – 0,2789)] olyan, amelyikben csak a nő, és 3. 0,9081 milliárd [= 3,5 × 0,2789 × (1 – 0,0697)] olyan, amelyikben csak a férfi dohányzik. A három szám összege 1,152 milliárd, ami a 3,5 milliárd házasság vagy élettársi kapcsolat 32,91%-a. Vagyis a házasságok harmadában a zigóták vagy csírák 28%-kal kisebb eséllyel fejlődnek újszülötté. Tételezzük fel, hogy egy teljesen nem dohányzó társadalomban bizonyos idő alatt 100 gyerek születik. Egy másikban, ahol 100 családból 67,09 teljesen nem dohányzó, 32,91 pedig félig vagy egészen dohányzó, ugyanennyi idő alatt a 100 elvileg lehetséges gyerek közül csak 67,09 + 23,70 [= 32,91 × (1–0,28)] születik meg, azaz 90,79 gyerek. Ez majdnem 10 százalékkal kevesebb, mint ha senki sem dohányozna. Természetesen nem akarom az összes létező környezeti ártalmat végigvenni, ami a kis embriók beágyazódására negatív hatással van. De ha csak ezt a három tényezőt vesszük figyelembe, nevezetesen

a túlsúlyt, amely a születésig fejlődés esélyét 80,78%-ra csökkenti, az alkoholfogyasztást, amely ugyanazt 74%-ra, és a dohányzást, amely 90,79%-ra csökkenti, az összesített hatás akkor is tetemes. A három tényező együttes valószínűségcsökkentő hatását ugyanis a három valószínűség szorzata adja (0,8078 × 0,74 × 0,9079 = 0,5427), ami 54%. Mivel azonban több ponton is az alacsonyabb értékkel számoltunk, és nem vettük figyelembe a negatív hatások egymást gyakran erősítő hajlamát (szinergizmus), ezért nagy biztonsággal kijelenthetjük: globális társadalmunkban az összes megfogant petesejtnek legalább a fele azért nem születik meg, mert a szülők dohányoznak, isznak vagy túlsúlyosak.

A légszennyezés tényező

mint

élettartam-csökkentő

Hogy még ez is milyen durva alábecslés, arra intő példával szolgál a nitrogén-dioxid esete. Ez a mérgező gáz jelentős mennyiségben keletkezik a járművek motorjaiban, ezért főleg a városok levegőjében gyakran ér el magas koncentrációkat. Már régóta sokféle egészségkárosító hatását ismerjük, de a kutatások újabban azt is kimutatták,175 hogy a NO₂-koncentráció 1 ppb-vel (milliárdodrésszel, azaz a térfogatszázaléknál tízmilliószor kisebb egységgel) való növekedése a mesterséges megtermékenyítés sikerét 24%-kal csökkenti. Újabb 1 ppbvel növekedés újabb 24%-os csökkenést von maga után és így tovább. Mivel minden egyes ppb-nyi NO₂-nak megvan ez a hatása, hatásuk összeszorzódik. Az Egyesült Államok levegőjének átlagos töménysége 1997-ben 20 ppb volt (Frampton 2000), 2006-ban 16 ppb, Kanadában pedig 2010-ben 10,8 ppb-t176 mértek. Ezek csak átlagértékek, a városok levegője – ahol ma már a világnépesség több mint fele él – ennél sokkal szennyezettebb: Kalifornia államban például 1991-ben 8,9 millió ember élt olyan megyékben, amelyek levegője az 53 ppb határértéket is túllépte (Frampton 2000). Ez egy biztonsági határ, de lakossági figyelmeztetést csak 600, majd egy komolyabbat 1200 ppb-nél adnak ki, vészhelyzetnek pedig az 1600 ppb minősül.177 Városokban szerte a világon a nitrogéndioxid-koncentráció legtöbbször a 10–45 ppb értéktartományban van.178 De mi az a háttér-koncentráció, ami még természetesnek vehető, és amihez az 1 ppb-vel emelkedést viszonyítani célszerű? 0,2–5 ppb,179 középértékként pedig elfogadhatjuk az 1 ppb-t.180 Ennél a 2006-os amerikai érték (16 ppb) pontosan 15 ppb-vel nagyobb, és ha minden egyes ppb 24% csökkenést (= 0,76-szorosára változást) hoz a zigóta végigfejlődési esélyében, akkor ez azt jelenti, hogy egy USA-polgár 0,76¹⁵ = 0,0163-szeres (1,63%) eséllyel indul a gyermekvállalásért azokhoz képest, akik tiszta levegőjű helyen élnek. Vagyis zigótáik 98,37%-a a szennyezett levegő miatt pusztul el. Térjünk vissza az elhízás, a cigaretta és az alkohol kombinált hatásához. Azt állapítottuk meg, hogy ezek együttesen az átlagos nőben kb. 50%-kal csökkentik a zigóták újszülötté fejlődésének esélyét. Azt is tudjuk, hogy 3 zigótából általában csak 1 jut el odáig, hogy megszülessen. Mivel ezt a megállapítást a kutatók mai átlagembereken tették –

olyanokon, akiken érvényesül a három negatív tényező 50%-os csökkentő hatása –, feltételezhetjük, hogy ha ez nem így lenne, akkor 3 zigótájuk közül nem 1, hanem 2 is eljutna a megszületésig. (A harmadik, különféle rendellenességei miatt, valószínűleg mindenképpen elpusztul.) Léteznek olyan társadalmak, amelynek tagjai nem isznak, nem dohányoznak, nem elhízottak és nem szennyezett levegőt lélegeznek be? Igen, őket hívjuk természeti (gyűjtögető-vadászó) népeknek. Jóllehet senki nem végzett rajtuk ilyen vizsgálatot (és eltűnésük után már nem is fog), de az elmondottak alapján jogosan feltételezzük, hogy 3 zigótájukból 2 megszületik, és ők ketten megérik a népükre jellemző születéskor várható élettartamot. A hadzák három megtermékenyített petesejtjéből tehát az egyik pár napos korában elpusztul (az ő megért életkora 0), kettő pedig 34 évesen hal meg (a valóságban az egyik valószínűleg gyerekkorában, a másik 70 évesen, de a kettő átlaga 34). Hármuk halálozáskori átlagéletkora (0 + 34 + 34)/3 = 22,67 év. A hadzák fogamzáskor várható élettartama tehát e-¾ = 22,67 év, a !kungoké (0 + 36 + 36)/3 = 24 év, az acséké (0 + 37 + 37)/3 = 24,67 év. De mit kezdjünk a nitrogén-dioxid minden elképzelésen túlmenő beágyazódásgátló hatásával? Ma még nem tudjuk, hogy az „1 ppb emelkedés – 24% csökkenés” szabály minden koncentrációtartományra egyformán érvényes-e, és ahogy az előzőekben láttuk, egyelőre a zigóták túlélési valószínűségével sem vagyunk tisztában. (Ha tényleg érvényes, akkor egy átlag amerikai házaspár zigótájának 0,76²⁰ = 0,004: azaz 99,6%-kal kisebb az esélye a beágyazódásra, mint ha szennyezetlen levegőjű vidéken élnének!) Talán ez utóbbiban épp azért akkora a bizonytalanság, mert az eredmény nagymértékben függ a leendő anya környezetében ható szennyező ágensektől. Az utóbbi években számos vegyületről kiderült már, hogy eddig ismert egészségkárosító hatásaik listája még a termékenységre gyakorolt negatív befolyással is kiegészül. Egy 500 páron végzett vizsgálatban181 nemrég azt állapították meg, hogy a vérükben nyomon követett 63 szerves szennyező anyag közül 12 jelenlétének van ilyen következménye. A kutatók arra is fényt derítettek, hogy hatásuk töménységfüggő, és koncentrációjuk egységnyi növekedése 17-29%-kal csökkenti a nők teherbe esésének valószínűségét. A nőkben egy festékkomponens és három PCB-vegyület (poliklórozott bifenil), a férfiakban egy növényvédőszer és hét PCBvegyület viselkedett így. Pedig ez valószínűleg csak a jéghegy csúcsa. Az ipar által 1950 óta gyártott mesterséges vegyületek száma mintegy 75

000, és nagy többségüket bevezetésüket megelőzően biztonsági teszteknek nem vetették alá (Ponting 2007). Ha 63 anyag közül 12 bizonyult termékenységcsökkentő hatásúnak, mennyi lehet a maradék 75 000 vegyület között, ami hasonló hatással bír? És hogy még egy élvezeti cikkre is felhívjam a figyelmet: egy dán kutatócsoport munkája nyomán kiderült, hogy a remélt gyermekáldás szempontjából napi 5 kávé ugyanolyan káros, mint a dohányzás.182 A végtelenségig lehetne sorolni azokat a hatásokat, amelyeknek modern társadalmainkban ki vagyunk téve, és a termékenységet hátrányosan befolyásolhatják. Ha hihetünk az eddigi vizsgálatoknak, és a zigóták túlélési esélye valóban 70% és 8% között van, akkor észszerű a feltételezés, hogy előbbi az egészséges életmódot folytató és tiszta környezetben élő vadászó-gyűjtögetőké, utóbbi pedig a civilizált népek értéke. Ismétlem, jelen pillanatban nem tudhatjuk biztosan. De ha így van – és minden rendelkezésre álló adatunk legalább ekkora különbségre vall –, akkor ma a Földön azok, akik átlagban 66,57 évig élnek, csak a jéghegy csúcsát jelentik. Ők a szerencsések, akik a zigóták környezeti ártalmakat sikeresen átvészelt 8%-ából lettek. A maradék 92% még megszületése előtt elpusztult, többségük észrevétlenül. Ha 100 zigótából 8 elél 66,57 éves koráig, de a többi 92 meghal 0 évesen, akkor a fogamzáskor várható átlagos élettartam (8 × 66,57 + 92 × 0)/100 = 5,33 év. Ugyanez az Európai Unióban 8 × 78,82/100 = 6,30 év, Magyarországon 6,01. A vadászó-gyűjtögetők értékei változatlanok, hiszen korábban is zigótáik körülbelül 70%-os túlélési esélyével számoltunk.

Abortuszok és fogamzásgátlók A képet tovább árnyalja, ha a művi abortuszok embrió áldozatait is figyelembe vesszük. Az abortuszban elpusztulók abban a 8%-ban vannak benne, akik addig szerencsések voltak, mert kiállták a környezetszennyező hatások próbáját, és akikről ezért feltételeztük, hogy megszületnek. Ha a születések éves száma a Földön 1940/100 000,183 és a népesség 7 milliárd, akkor évente 135 800 000 újszülött látja meg a napvilágot – 44 millió pedig nem, mert előtte abortusznak esik áldozatul. A kettő összege, vagyis 179 800 000 felel meg a 8%-nak, így az ebből

ténylegesen megszületett 135 millió csak 6%-ot képvisel. Tehát ha az abortuszt is tekintetbe vesszük, akkor 100 zigóta közül modern világunkban nem 8 születik meg – és él átlagosan 66,57 éves koráig –, hanem csak 6. Számolásunk ezzel úgy módosul, hogy a fogamzáskor várható átlagos élettartam (6 × 66,57 + 94 × 0)/100 = 4 évre csökken. Egyszerűbben úgy is gondolkodhatunk, hogy a fogamzáskor várható élettartam a születéskor várható élettartam 6%-a, ami így 4 évnek adódik. Az Európai Unió 27 országában 2008-ban 1 207 646 volt az abortuszok és 5 384 190 a születések száma (Institute for Family Policies 2010). E két szám együtt (6 591 836) 8%-ot jelent, így a megszületettek 6,53%-ot tesznek ki. A fogamzáskor várható átlagos élettartam az Európai Unióban ennek megfelelően (6,53 × 78,82 + 93,47 × 0)/100 = 5,15 évnek adódik. Magyarországon a nyers születési ráta (crude birth rate) 2012-ben 9,84/1000 volt.184 Ha 1000 fős népességben 9,84 gyerek született egy év alatt, akkor a teljes népességet jelentő 9 941 000 fő összesen 9,84 × 9 941 = 97 819,44 újszülöttnek örülhetett. Ebben nincs benne az a 36 175, akik élete csak az abortuszig tartott, ámde a környezet egyéb káros hatásait túlélő 8%-ba ezek is beletartoznak. Ha 97 819,44 + 36 175 = 133 994,44 újszülött jelenti a 8%-ot, akkor a ténylegesen megszületett 97 819 csak 5,84%. Így Magyarországon a fogamzáskor várható átlagos élettartam (5,84 × 75,1 + 94,16 × 0)/100 = 4,39 év. Üzbegisztánban 2010-ben az ismert terhességek 5,8%-ának abortusz vetett véget.185 Azoknak tehát, akiket az előbbiekben „szerencsés 8 százalékként” aposztrofáltunk, csak a 94,2%-a születik meg végül, vagyis 8 × 0,942 = 7,536%. A fogamzáskor várható átlagos élettartamot ez a tény (7,536 × 68,3 + 92,464 × 0)/100 = 5,15 évre csökkenti Üzbegisztánban. Viszonylag kis abortuszrátája az országot felemelte az Európai Unió magasságába, dacára jóval alacsonyabb születéskor várható élettartamának. Az Egyesült Államokban 2008-ban az ismert terhességek 22,2%-a,⁴ 2011-ben 21%-a186 végződött abortusszal. 8% helyett tehát csak 8 × 0,79 = 6,32% született meg. Az amerikai születéskor várható élettartam 2011ben 78,7 év volt,187 így az ismert módon számolva arra jutunk, hogy a fogamzáskor várható élettartam az országban 78,7 × 0,0632 = 4,97384 év.

Még meglepőbb eredményre vezet, ha az esemény utáni tabletták hatására is keresünk adatokat. Ezek a sürgősségi fogamzásgátlóknak (Emergency Contraceptive Pills, ECP) is nevezett szerek vagy a fogamzást előzik meg a hímivarsejtek és a petesejt egymástól távol tartásával (az ovuláció késleltetésével188), vagy a már kész csíra beágyazódását teszik lehetetlenné. Ezért elég őket az esemény után bevenni – és ez az oka annak, hogy nem mindig fogamzásgátlóként, hanem az esetek nagy részében beágyazódásgátlóként működnek. Az abortálószer elnevezés nem lenne egészen helyes, mert többnyire nem a beágyazódott, hanem a beágyazódásra váró embrióval végeznek.1 A sürgősségi fogamzásgátlóknak többféle típusuk van, amelyek közül az esemény utáni tabletta csak az egyik, ráadásul a széles körben elterjedt hormonális fogamzásgátlók hatása is valamekkora részben a létrejött csíra beágyazódásának gátlásán alapul. Bogomir Kuhar gyógyszerész-szakértő 1993-ban publikált becslése szerint – amelyet szerzője konzervatívnak nevez –, az Egyesült Államokban évente 9,6-13,4 millió emberi embrió pusztul el a különféle fogamzásgátló tabletták (amelyek tehát az esetek egy részében szintén beágyazódásgátlóként működnek) és az egyéb, abortusszal járó beavatkozások miatt189 (Roberge 1995). Kuhar (2009) újabb kalkulációja már „csak” 7,9-13 millióig jut el, de a nagyságrend így is ugyanaz (4. táblázat). A 13,0/1000 születési rátájú190 és 2011-ben 311,8 milliós népességű191 Egyesült Államokban 311 800 × 13 = 4 053 400 gyerek születik évente. Ha az előbb idézett becslés megfelel a valóságnak, ugyanezen időtartam alatt további kb. 10,45 millió (a 7,9 és a 13 millió átlagának megfelelő) csíra pusztul el, mert nem tud beágyazódni, vagy mert megszakítjuk a terhességet. Ez az összesen 4,0534 + 10,45 = 14,5034 millió jelenti a 8%-ot, így a belőle megszületett 4,0534 millió csak kb. 2,2%-ot képvisel. Ezt úgy kell értelmeznünk, hogy a fogamzáskor várható élettartam csak 2,2%-a a születéskor várható 78,7 évnek, azaz 1,75 év! 4. táblázat. Az Egyesült Államokban évente elpusztult humán embriók száma és pusztulásuk okai (Kuhar 2009) Évente elpusztult embriók száma Használók száma

Módszer Alsó értékhatár Felső értékhatár

10 000 000

Hormonális fogamzásgátlók (OC)

600 000

3 000 000

1 500 000

IUD

3 825 000

3 825 000

1 500 000

Depo-Provera

1 800 000

2 700 000

1 000 000

Norplant

330 000

2 100 000

1 300 000

Művi abortusz

1 300 000

1 300 000

50 000

Prostaglandin és Saline

50 000

50 000

15 350 000

Összesen

7 905 000

12 975 000

Érdemes egy példán nyomon követni a szerző gondolatmenetét (Kuhar 2009). A szájon át szedhető hormonális fogamzásgátlók (Oral Contraceptives, OC) szakirodalmi adatok szerint az esetek 90-98 százalékában akadályozzák meg az ovulációt vagy a spermiumok és a petesejt találkozását, 2-10%-ban viszont úgy hatnak, hogy a méhnyálkahártyát az esetleges csíra fogadására alkalmatlanná teszik. A 10 000 000 amerikai nő közül, aki OC-t szed, havonta tehát legalább 200 000 (2%), legfeljebb 1 000 000 (10%) esetben ez utóbbi történik. Nem mindig van azonban jelen zigóta; Kuhar úgy számol, hogy átlagos nemi életet élő, fogamzásgátlást nem alkalmazó párokban is csak a ciklusok 25%-ában következik be megtermékenyítés (ill. végül terhesség). A havi 200 000-1 000 000 esetnek ezért csak a negyedrészében (50 000-250 000) történik az meg, hogy csíra jön létre, amely a méhnyálkahártya biokémiai viszonyai megváltozása miatt nem tud abba beágyazódni. Az így elpusztuló csírák száma évente nyilván tizenkétszer ennyi, azaz 600 000 és 3 000 000 közötti. Ezt a két adatot találjuk a táblázatban. A számolás a többi fogamzásgátló szer esetén is hasonlóan történik, és mindenhol megbízható szakirodalmi adatokra épít. Egyedül a terhesség bekövetkeztének 25%-os valószínűsége lehet túlzó, ami inkább csak fiatal és szenvedélyes párokra igaz, és a fogamzásgátlót szedőknek nyilván nem mindegyike ilyen. Induljunk ki ezért inkább abból, hogy fogamzásgátlás nélkül egy év alatt általában 80%-ban (Mikecz 2009), havonta 80/12 = 6,66%-ban következik be terhesség (5. táblázat). Ez a Kuhar által feltételezett valószínűségnek a 3,75-ad része, így az

elpusztuló embriók száma is ebben az arányban csökken, évi 160 000800 000-re. Az OC-k után következő három fogamzásgátló esetén is hasonló mértékű redukció szükséges, a művi abortuszok száma 2012-re 1,05 millióra csökkent az országban,192 a Prostaglandin és a Saline által megölt embriók száma pedig kész szakirodalmi adat, így ez változtatást nem igényel. (Az amerikai művi abortuszok 89%-a egyébként az első 12 hétben,193 4,8%-a a 16. és a 32. hét között történik.) 5. táblázat. Az Egyesült Államokban évente elpusztult humán embriók száma és pusztulásuk okai (Kuhar 2009 alapján, módosított értékek) (Horváth 2016b) Évente elpusztult embriók száma Használók száma

Módszer Alsó értékhatár Felső értékhatár

10 000 000

Hormonális fogamzásgátlók (OC)

160 000

800 000

1 500 000

IUD

1 020 000

1 020 000

1 500 000

Depo-Provera

480 000

720 000

1 000 000

Norplant

88 000

560 000

1 300 000

Művi abortusz

1 050 000

1 050 000

50 000

Prostaglandin és Saline

50 000

50 000

15 350 000

Összesen

2 848 000

4 200 000

Így azt kapjuk, hogy évente 3-4 millió amerikai embrió vagy művi abortusz miatt hal meg, vagy már be sem ágyazódik. Ha ezt mellétesszük a 4 millió megszületett gyereknek, az derül ki, hogy a környezetszennyezést és egyéb ártalmakat túlélt embrióknak (8%) is csak kb. a fele születik meg (4%). Ez az USA-ban a fogamzáskor várható élettartamot kb. 3 évre csökkenti. Hihetetlennek tűnik a nagyságrend? A brit nagyközönség orvosi tanácsadását szolgáló netdoctor honlap szerint az Egyesült Királyságban 3,5 millióan szednek fogamzásgátló tablettát, ami gyakorlatilag a fogamzóképes korú nők egyharmadát jelenti.194 Közülük egy év leforgása

alatt 85% esne teherbe,195 tehát a kémiai fogamzásgátlás évente 3,5 × 0,85 = 2,975 millió gyerek születését előzi meg.2 A Pápai Életvédő Akadémia megbízásából (Új Ember, 2014. február 23.) a Jérôme Lejeune Alapítvány által készített bioetikai útmutató (2014) szerint az esetek 10%ában a fogamzásgátló tabletták abortálnak. Évente emiatt az országban 297 500 embrió beágyazódása marad el, miközben 813 200 gyerek sikeresen megszületik.196 A sikertelenekhez számíthatjuk azt a 189 100 embriót is, aki 2009-ben művi abortusznak esett áldozatul.197 A fogamzóképes korú (15-44 éves) nők száma az Egyesült Királyságban 12,5 millió volt 2008-ban (Office for National Statistics, 2011), és 2010-ben a 18–35 éves nők 20%-a használt sürgősségi fogamzásgátlót.198 Ez hozzávetőlegesen 12,5 × 0,20 = 2,5 millió sürgősségi fogamzásgátlást jelent évente. Esemény után alkalmazva – az USA-ban elterjedt szerek közül – mind a Paragard T 380, mind az Ella márkanéven forgalomba hozott készítmény abortálószerként működik. A szintén közkedvelt Plan B az esetek kis részében a fogamzásgátló szerepét tölti be, de valójában csak akkor, amikor a megtermékenyítés esélye csekély, ezért nem is nagyon lenne szükség rá. Az esetek 80-92%ában (átlag: 86%) viszont nem az ovuláció késleltetése, hanem abortálás történik.199 Ha csak minden 50. eredményez terhességet, akkor 2,5 × 0,86 × 1/50 = 43 000, ha minden 6., akkor 2,5 × 0,86 × 1/6 = 358 333 abortált embrióról beszélhetünk egy év leforgása alatt. Az igazság a kettő között lehet (átlag: 200 666), hiszen egy bevételre valószínűleg több szeretkezés is esett, és az ilyen szereket használó nők negyede (8% közül 2%) három vagy annál több tablettát is bevesz évente. A fogamzásgátlók, a sürgősségi fogamzásgátlók és a művi abortuszok következtében évente elpusztult embriók számát (297 500 + 189 100 + 200 666 = 687 266) a megszületettekével (813 200) összehasonlítva kiderül, hogy a két érték között nincs nagyságrendbeli eltérés. Majdnem minden megszületett brit gyermekre jut egy szándékosan – vagy legalábbis beleegyezésünkkel – abortált embrió, s ha ezt figyelembe vesszük, az országban elfogadott élettartam fele tűnik reálisnak. Hasonló eredményre jutottunk tehát, mint Kuhar gondolatmenetének és adatainak felhasználásával, de most azoktól függetlenül és egy másik fejlett országban.

Nem olyan régen a megfogant embriók 30%-ának abortálásához egyébként még fogamzásgátlók sem kellettek, hiszen az 1980-as években kb. 3,6 millió megszületett amerikai gyerekre több mint 1,5 millió művi abortusz jutott. S hozzátehetjük azt is, hogy a hivatalosan közzétett statisztikák adatai – az orvos által végzett, de be nem jelentett magzatelhajtások miatt – feltehetően legalább 6%-kal alacsonyabbak a tényleges értékeknél. Csak a művi abortuszokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy 1970 és 1992 között 29,8 millióval (1973 és 2011 között csaknem 53 millióval) kevesebb gyermek látta meg a napvilágot az amerikai országban, mint egyébként történt volna.

3. fejezet Az élettartam jövője

Az FVÉ és a jövő Vajon mit hoz a zigótáknak a jövő? A világon az elmúlt negyven évben a dohányzás okozta halálozás közel négyszeresére ugrott (Simon 2012a), míg a globális népesség ugyanennyi idő alatt kevesebb mint kétszeresére nőtt (4 milliárd volt 1974-ben, 7 milliárd 2012-ben); a százezer főre eső dohány okozta halálozás tehát legalább dupla akkora ma, mint négy évtizede. A WHO előrejelzése szerint a dohányosok száma 2025-re 1,5-1,9 milliárdra növekszik,200 a – NO₂-dal is szennyezett – városi levegőn élők aránya a mai kb. 50%-ról (Ponting 2007) 2050-re 80%-ig nő,201 és ahogy a fejlődő világ egyre inkább magáévá teszi a nyugati normákat, feltételezhetően a naponta ötnél több kávét lehajtók száma is felfelé ível majd. Műholdas vizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy a nitrogén-dioxid-koncentráció Európa és az USA légterében csökken, viszont például Kína ipari régióiban, ahol a népesség sokkal gyorsabban nő, meredeken emelkedik (Martin–Dombrowski 2008). Ha pedig a városlakók aránya növekvőben van, a legtöbb város levegője romló tendenciát mutat,202 a dohányzók aránya a világon növekszik, az elhízás egyre komolyabb probléma, az emberek egyre több kávét fogyasztanak, és a nem ionizáló sugárzások pedig egyre inkább elözönlik életterünket (lásd a könyv végén), akkor mi másra számíthatnánk, mint a fogamzáskor várható élettartam további csökkenésére? Közben az ipar 2000 új vegyület gyártásába kezd évente, amelyek túlnyomó többségének egészségre gyakorolt hatásáról nem rendelkezünk adatokkal. Az előállított mennyiség is változik: 1930 és 2000 között a világ szervesvegyület-gyártása évi egymillió tonnáról évi egymilliárd tonnára nőtt. Közülük 300-ról tudjuk, hogy legalább nyomnyi mennyiségben megtalálhatók a nyugati világon élők szervezetében (Ponting 2007), és ha 63 közül 12 a termékenységre károsnak bizonyult,

akkor a többi 240 közül vajon hányról lehetne még kimutatni ugyanezt? Ádám (2012) 130 000 olyan vegyi anyagot említ, amely jelenleg kereskedelmi forgalomban van, és információi szerint csak 2-3%-ukról rendelkezünk részletes humán toxikológiai adatokkal. De még ha többről rendelkeznénk is, arról akkor sem lenne szinte semmi ismeretünk, hogy együttes előfordulásuk az emberi szervezetre milyen hatást gyakorol. Amiben csaknem biztosak lehetünk, az az, hogy ha van hatásuk, akkor az negatív. Nem csak a kutatói kapacitás kicsi. A háztartásokban használt szereket a hatóságok általában nem is vizsgálják, mert „túl kis mennyiségben” kerülnek piacra. Így azok fejlődő magzatra gyakorolt hatásai is homályban maradnak. Az Egyesült Államokban legelterjedtebb 3000 kémiai vegyület 78%-ának neurotoxikus hatásait sem tanulmányozták. Pedig a modern ember ideje 90%-át zárt térben tölti, és nem mindegy, hogy az ott vele kapcsolatba kerülő vegyületek milyen hatással vannak rá (Martin–Dombrowski 2008). Ha szem előtt tartjuk, hogy az emberi agy átlagosan 86 milliárd neuronja (Czeizel 2004 kétszáz milliárdot említ) a terhesség 280 napja alatt jön létre (ugyanis már az újszülöttnek is ugyanannyi idegsejtje van, mint a felnőttnek203), akkor napi 307 millió idegsejt létrejöttével számolhatunk. Azonban van a méhen belüli fejlődésnek egy olyan szakasza (a 3–6. hét), amikor percenként 250 000 sejt alakul ki (Czeizel 2004), vagyis négypercenként egymillió. Könnyen elképzelhető, ebben az őrületes sebességgel kibomló rendszerben mekkora zavart okozhat egyegy oda nem illő vegyi anyag. Mindezt figyelembe véve azt kell mondanunk: kicsi az esélye annak, hogy a fogamzáskor várható élettartam az előttünk álló évtizedekben növekedjék a Földön. Még ha igaza is van Matt Ridley-nek (2011), és a legjobb mutatókkal rendelkező országok születéskor várható élettartama a továbbiakban is évi negyedévvel növekedni fog, a szennyezők ennél jóval átütőbb hatása miatt a fogamzáskor várható élettartamban akkor is további csökkenés valószínű. Lehet, hogy ha mostani tempójában az e₀ még 40 évig tovább nő, akkor Japánban vagy Svédországban a születéskor várható élettartam a 90-95 évet is eléri. Ez a 40 év alatt 10 éves (kb. 12,5%-os) növekedést jelent az élettartamban. De ha az elhízottak száma is, amely az 1980-as évek óta megduplázódott (Morava–Bárdos 2012), a jelenlegi ütemben emelkedik tovább, akkor ez

már önmagában elég lehet ahhoz, hogy a fogamzáskor várható élettartam ne növekedjen. És erre elég nagy az esély. Az Egyesült Államokban 1980 és 1999 között a túlsúlyosak (BMI=25,0–29,9: Morava–Bárdos 2012) aránya 47%-ról 61%-ra, az elhízottaké (BMI=30 vagy a felett) 15%-ról 26%-ra nőtt (Stunkard 2003). A nem várandós 18–49 éves nők 22%-a túlsúlyos, további 22%-a elhízott, és mindkét csoportba tartozók aránya emelkedik az országban. A világ 300 millió elhízott emberéből 105 millió a fejlődő országok lakója, ahol a probléma még csak most válik igazán komollyá (Martin–Dombrowski 2008). A WHO szerint az elhízottak aránya a 2004-et megelőző 20 évben legalább a háromszorosára nőtt a világon, és a fejlődő országokban valószínűleg még ennél is kedvezőtlenebb a tendencia (Williams 2004). Pedig az elhízás már ma is a betegség és halálozás második legfőbb oka a dohányzás után, és az előrejelzések szerint 2020-ra átveheti az első helyet (Wells 2010). Ha a világnépesség egyenletesen hízik, és az átlagos testtömegindex (BMI) a következő 20 évben is kb. 5 egységnyit nő, akkor a zigóták beágyazódási esélyei is kb. 30%-kal romlanak (Ferlitsch et al. 2004 alapján). Így a túlélő embriók aránya 8%-ról kb. 5,5%-ra süllyed, ami a fogamzáskor várható élettartamnak is egyharmaddal való csökkenését vetíti előre. Ez a 30%-os csökkenés viszont nem 40 év alatt következik be, mint az e₀ 12,5%-os növekedése, hanem röpke 20 év alatt, és a fogamzáskor várható élettartamra gyakorolt hatása is összehasonlíthatatlanul erősebb. Számításaink tehát arra utalnak, hogy amikor az emberi halálozás időpontjának az elmúlt évezredek alatt végbement kitolódásáról beszélünk, félreértjük a helyzetet. A születéskor várható átlagos élettartam megnövekedése nem azáltal következett be, hogy orvostudományunknak köszönhetően ma már fel tudjuk nevelni – és a békés öregkorig el tudjuk juttatni – azokat a gyerekeket, akik a vadászógyűjtögetők idején még kétévesen meghaltak. Hanem azáltal, hogy akik akkor kétévesen meghaltak, azok ma már meg sem születnek. Elhalálozásuk időpontja tehát nem felfelé, hanem lefelé tolódott, végül átesett a születés által kijelölt küszöbön, amivel ezek az emberi egyedek statisztikáink számára láthatatlanokká váltak. A születéskor várható élettartamból természetesen nem derül ki, hogy miről van szó, ezért a jelenséget eddig a számunkra legkedvezőbb módon értelmezhettük. Ennek köszönhető, hogy statisztikáink olyan hízelgő képet festenek az ember helyzetéről civilizált társadalmainkban.

E nézettel természetesen nem mindenki ért egyet. Egy nyelvész (Maklári 2008), miközben alaposan megfeddi a hozzám hasonlóan „múltba révedő” „ökoromantikusokat és szivárványszopogatókat”, példaként hozza fel Schubertet, akit 31 évesen vitt el a tífusz, valamint Schumannt, aki 46 évesen halt meg szifiliszben (bár utóbbi korántsem biztos204). Mint arra korábban kitértünk, a gyűjtögető-vadászó időkben ezen betegségek közül valószínűleg egyik sem létezett, így a két zeneszerző nem az akkori orvostudomány alacsony, hanem az agrártudomány magas fejlettségi szintjének (vagyis a mezőgazdálkodásnak, amelynek hátulütőit részletesen ismertettük az előző fejezetekben) köszönhette korai halálát. Maklári egy fogtályogba belehalt egyiptomi múmiával folytatja érvelését, majd Heinrich Heine következik, aki az akkori edények és csővezetékek ólomtartalmától mérgeződött meg, így ólommérgezésbe halt bele 59 évesen. Nem szükséges mondani, hogy a mezőgazdasági forradalom előtt nem volt ólommáz és vízvezeték, ezért ólommérgezéstől nem kellett tartani, és bár tályog lehetett, az ókori (már javában mezőgazdálkodó!) egyiptomiak halálokai akkor sem sok információt nyújtanak a gyűjtögető-vadászók egészségi állapotáról. A könyvben szintén felbukkan a foghúzásért könyörgő bennszülött és az Indiában tomboló pestis képe, amelyek szintén ijesztők, de egyáltalán nem a természeti népek helyzetét tükrözik. A rendelkezésre álló adatok alapján kénytelenek vagyunk arra következtetni, hogy fajunk egy átlagos egyedének élettartama – amit nem a születéskor, hanem a fogamzáskor várható élettartam tükröz – az elmúlt 10 000 évben nem magasabb lett, hanem alacsonyabb, és ez a csökkenő tendencia minden valószínűség szerint az előttünk álló évtizedekben is folytatódni fog. Érveinket megpróbálhatja valaki romba dönteni azzal, hogy egyáltalán nem lenne muszáj inni, cigarettázni és elhízni, és ha majd egyszer belátjuk ezt, és végre egészségesebben élünk, akkor a fogamzáskor várható élettartamunk is túlszárnyalhatja a természeti népekét. A felvetés kézenfekvő és jogos. Azonban az acsé indiánok (mezőgazdálkodó dél-amerikai nép) védelmében is felhozhatná bárki, hogy ha majd belátják, és felhagynak a bunkósbotküzdelmekkel, akkor az ő e-3/4-jük is növekedni fog. Valóban. Mindkettő megtörténhet, de ezek egyelőre csak elvi lehetőségek, és e könyvben minket kizárólag a tényleges helyzet érdekel. A gyűjtögető-vadászók élettartamát hasonlítjuk

össze a mai államokéval, miközben mindkét társadalomtípust olyannak fogadjuk el, amilyenek valójában, és nem olyannak, amilyenek esetleg lehetnek majd valamikor. Ebben a könyvben elsősorban nem olyan kérdésekre keressük a választ, hogy vajon érdemes lenne-e az egyik életmódnak átvennie a másik életmódnak ezt vagy azt az elemét, miközben minden más eleme változatlan marad. Ehelyett inkább arra törekszünk, hogy a két életmódot egészében hasonlítsuk össze, úgy, ahogy vannak.

A gyűjtögető-vadászók élettartama Az előzőekben kiderült, hogy a gyűjtögető-vadászó népek egyedeinek átlagos élettartama minden rendelkezésünkre álló információ szerint magasabb, mint a mai civilizált világé. A hadzák a maguk 34 éves születéskor várható élettartamával még csak nem is csúcstartók közöttük, fogamzáskor várható élettartamban mégis megelőznek bennünket. De hogy ezeket az adatokat megfelelően értékelhessük, érdemes a hadza mintát közelebbről is szemügyre vennünk. A Marlowe (2010) könyvében a hadzákról közölt túlélési görbe – ill. a görbe első részének két egyenessel való közelítése – alapján megállapítható (8. ábra), hogy az emberek 36%-a 0 és 5 éves kora között, azaz átlagosan 2,5 éves korában, további 14%-a pedig 5 és 22 éves kora között, azaz átlagosan 13,5 éves korában hal meg. Ha Marlowe adatai megfelelnek a valóságnak, akkor a hadza népesség kevésbé szerencsés 50%-a átlagosan (36 × 2,5 + 14 × 13,5)/50 = 5,58 éves korában hagyja itt a földi világot. Ha a hadzák születéskor várható élettartamának 34 évet fogadunk el (ami a gyűjtögető-vadászók között nem is a legmagasabb), akkor ebből nem következik más, mint hogy a szerencsésebb 50% átlagban 62,42 évet él (hiszen 5,58 és 62,42 számtani átlaga 34) (9. ábra). Nem tudom, hogy a !kungok túlélési görbéje mennyire hasonló a hadzákéhoz, de ha azonos lenne azzal (ami természetesen egyáltalán nem biztos), akkor az ő 36 éves születéskor várható élettartamukból a „szerencsés” 50%-ra 66,42 év átlagos élettartam adódna: (5,58 + 66,42)/2 = 36. Ez a mai világnépesség 66,0 éves születéskor várható élettartamával gyakorlatilag megegyező, a fejlődő országok 64,1 évét pedig még meg is haladja. De maradjunk csak

a hadzák 62,42 événél, hiszen ez is csak 3-4 évvel marad le a világnépességre megállapított 66,0 esztendőtől.1.

8. ábra. A csimpánzok, a hadzák és a civilizált amerikaiak (USA) túlélési görbéje (Marlow 2010 alapján)

9. ábra. A csírák sorsa a hadza társadalomban és a civilizált világban (túlsúly + alkoholfogyasztás + dohányzás) (Horváth 2016b). Az első elpusztul és a harmadik körülbelül ugyanolyan magas életkort ér meg mindkét esetben. A különbség a másodikban van, ami a hadza életmód felé billenti a mérleget.

Christopher Ryan és Cacilda Jethá könyvükben utalnak egy beszélgetésre, amely egy antropológus, egy régész és a világ egyik vezető tudományos szaklapjának szerkesztője között hangzott el. A három tudós egy 45 000 évvel ezelőtt élt, kitalált, tipikusnak gondolt személy életútját vázolta fel, mely azzal végződik, hogy az illető „halálra érett korban, 37 évesen” távozott az élők sorából (Ryan–Jethá 2010). Az ilyen vélekedésnek nem sok valóságalapja van. Láttuk, hogy a gyűjtögetővadászók halálozási valószínűségét bemutató görbe két csúccsal jellemezhető (Gurven–Kaplan 2007), hasonlóan az 1840-ben felmért dán populáció idején uralkodó helyzethez (Canudas-Romo s. a.): az egyik csúcsot közvetlenül a születés után, a másikat 68–76 éves korban találjuk. A kettő között, pár éves kortól 40–50 éves korig a görbének mély hullámvölgye van. Tény, hogy bármely társadalom bármelyik tagja

meghalhat bármikor, de a gyűjtögető-vadászó népeknek erre épp ebben az életkorban a legkisebb az esélyük. Az idézett beszélgetés résztvevői egy olyan életkorra tették a halál tipikusnak gondolt időpontját, amely a bemutatni kívánt életmódra a legkevésbé jellemző! Ami a természeti népeket illeti, önmagában is érdekes, hogy közülük az acsék viszik el a pálmát 37 évvel – azok az indiánok, akiknél az elhalálozások 55%-a gyilkosság vagy háború miatt következik be.2 Minden egyes gyilkosság csökkenti az átlagos élettartamot, de mivel az acsék zömében fiatalokat ölnek, rájuk ez különösen igaz. A gyerekek többsége, a felnőttek kevesebb mint a fele, az öregek harmada esik erőszaknak áldozatul. Pedig ha mindenki természetes halállal halhatna meg, az átlagos élettartam nyilván jóval magasabb lehetne. Vajon mekkorára emelkedne az átlagos élettartamuk, ha leszoknának az ölésről? A 0–3 éves gyerekek több mint fele erőszakos halált hal; ha az átlagos élettartam mégis 37 év, akkor a maradéknak átlagosan (!) kétszer ennyi ideig kell élnie (vagy a 37 éves élettartamba a megölt kisgyerekeket bele sem kalkulálták, amire szintén jó esély van). A 74 év még a hazánkra jellemző 75,1 évvel összehasonlítva sem kevés, pedig a többi korcsoport erőszak miatt bekövetkezett halálozását számításba sem vettük. Gyakran szoktam hangoztatni, hogy egy életformát egységében kell tekinteni, és az acsé társadalom csak az erőszakos halálesetek nagy arányával együtt értelmezhető. Mégis arra kérem önöket, hogy ne vegyék rossz néven a fenti spekulációt! Hiszen a mezőgazdálkodók zaklatásai előtt talán az acsék sem viseltek háborút (vagy sokkal kevesebbet), és a gyilkosság sem a természeti életmód szükségszerű velejárója.3 Nagyon is létezhettek olyan népek a múltban, amelyek ugyanott és ugyanolyan módon éltek, csak éppen alig emeltek egymásra kezet. A 37 év nem az emberi test válasza az acsék élőhelyére és életmódjára, hanem nagyrészt kulturálisan meghatározott érték. Márpedig azt a kérdést is jogos feltenni, hogy az ember, ha nem öli meg senki, átlagosan meddig élhet civilizáció és mezőgazdaság nélkül. Tízezer évvel ezelőtt 15 000 nyelv létezett bolygónkon, és ezek mindegyikét gyűjtögető-vadászó nép beszélte. Csányi Vilmos ennél is többre, 40 000-re teszi a 20-30 ezer éve élt kultúrák számát (Révai 2008, Csányi 2010). Michael Gurven és Hillard Kaplan (2007) élettartammal foglalkozó cikkében – amit gyűjtögető-vadászó témában a legalaposabbnak tartanak – mindössze 5 természeti nép születéskor

várható élettartama szerepel. Robert L. Kelly (2007) a természeti életmód sokszínűségével foglalkozó könyvében egyetlen ilyen adatot sem közöl, feltehetően azért, mert nem állnak rendelkezésre. Távolról sem tudunk tehát mindent a modern kort megért természeti népekről, a múltban éltekről pedig még szórványosabbak az ismereteink. Mekkora az esélye annak, hogy a 15 000 vagy 40 000 nép közül éppen a legmagasabb élettartammal jellemezhető természeti népek „várták meg” a XX. században őket vizsgálni kívánó antropológusokat? Vagy annak, hogy ezeknek a kivételes kultúráknak épp a sivatagok, jégmezők – vagy az ember eltartására épp ennyire kevéssé alkalmas esőerdők – adtak otthont? Miből gondoljuk, hogy a kellemesebb körülmények között élők népek fiai (akiket mára mind kipusztítottunk) hasonló születéskor várható élettartammal voltak jellemezhetők, mint akiket mostoha viszonyok közé száműztünk? Elenyésző a valószínűsége, hogy a 100 legmagasabb élettartamú közül akár csak egy is bekerülhetett a ma számszerűleg ismert 5 közé. Joggal feltételezhetjük, hogy léteztek a múltban a 37 évet meghaladó, talán jelentősen meghaladó élettartamú gyűjtögető-vadászó népek. Talán az acsék ősei is ilyenek lehettek. Talán nem is volt ez olyan ritka addig, amíg a gyűjtögető-vadászó lét nem jelentett egyet az ember számára alig alkalmas élőhelyeken való léttel. 0-értéke (37 + 36 + 34 + 27 + 24,3 + 21)/6 = 29,88, a szórás pedig 6,6844. Ha a gyűjtögető-vadászó népek születéskor várható élettartama normális eloszlást követ (első közelítésben ebből kiindulhatunk), akkor a közelmúltig feltételezetten létezett népek 0,15%-ának élettartama a μ+3σ = 29,88333 + 3 × 6,6844 = 49,9365 évet is meghaladta. A 15 000 népből (15 000 × 0,0015 =) 22,5, 40 000 népből (40 000 × 0,0015 =) 60 lehetett ilyen. Még olyan nép is létezhetett egy-kettő, amelyet 57 évnél (μ+4σ) magasabb születéskor várható élettartam jellemzett.205 Valószínűleg csak azért nem ismertünk ilyeneket, mert évezredekkel korábban kihaltak, mint hogy az antropológiai kutatások megkezdődtek volna. Az is felmerült, hogy a paleolit korból származó emberi csontok korát tévesen állapították meg. A kormeghatározás ugyanis azon alapul, hogy az ismeretlen csontokat összevetik ismert életkorban meghalt emberek csontjaival, és annak a korát fogadják el, amelyikhez állapota a legjobban hasonlít. Az eljárás természetesen azt feltételezi, hogy az ismeretlen és az ismert korú csontok valaha élt tulajdonosai hasonlóan táplálkoztak, ugyanannyi napfény érte őket, fizikailag egyformán voltak aktívak és így

tovább. Mivel ez a mai és a paleolit kori emberekről a legkevésbé sem mondható el, valóban nem vehetjük biztosra, hogy az összehasonlítással nyert életkorok megfelelnek a valóságnak. Elképzelhető, hogy az a kopottság vagy csontsűrűségbeli csökkenés, amit ma egy bizonyos életkor sajátosságának tartunk, egy egészségesebb életvitel esetén jóval később következik be. A mezőgazdasági forradalom előtti csontleletek kora, így az akkori ember születéskor várható élettartama is ezért akár durván alábecsült lehet.206 Az archeológusok a csontleletek vizsgálatával egyébként is gyakran túl alacsony halálozási időpontokat állapítanak meg. Egy kaliforniai temető feltárásakor végzett tudományos kutatómunka azzal zárult, hogy a szakértői becslések az elhunytak 5%-áról feltételeztek legalább 45 éves kort. Aztán váratlanul előkerültek az írásos dokumentumok – és kiderült, hogy 37%-uk érte meg a negyvenöt évet. Ez hétszeres tévedés. Ha néhány száz éves csontok életkorát ekkora bizonytalansággal becsüljük, vajon mekkora a tévedés lehetősége több tízezer éves csontoknál (Ryan– Jethá 2010)?

Gyakori ellenérvek Gyakran felvetik, hogy talán a természeti népek is végeztek magzatelhajtást, talán jóval gyakrabban is, mint mi. Ez azonban valószínűleg nem így van. A !kungok saját bevallásuk szerint nem rendelkeznek hatékony magzatelhajtó módszerrel – igaz, az újszülötteket alkalmanként elpusztítják, ha szükségesnek ítélik. Erre általában születési rendellenességek esetén kerül sor, és néha akkor is, ha a szülés túl korán követi az előzőt (és két szopós gyereknek nem jutna elég tej). Az ikerpárok egyik tagja is rendszerint erre a sorsra jut, és időnként az anya érzi magát túl öregnek a szoptatáshoz. Howell (1976) felmérése szerint 500 szülésből 6 eset végződött így. Ezt mi kegyetlennek érezzük, de a gyűjtögető anyának valószínűleg bizonyos esetekben nincsen más választása (például az anyatej helyett póttápszer nem áll rendelkezésre), a genetikai betegségek kiszűrésének pedig a populáció egészsége és mobilitása szempontjából lehet nagy jelentősége. A progresszivista szerzők többnyire megegyeznek abban, hogy egy társadalom egészségi állapotát leghívebben az átlagos élettartam tükrözi

(Diamandis–Kotler 2012, Maklári 2008). Mint fentebb kifejtettem, amennyiben egy populáció egyedeinek élettartamát és egészségi állapotát egyetlen adattal kívánjuk jellemezni,a legjobb választás a fogamzáskor várható élettartam. Ez az adat ugyanis magában foglalja a legfiatalabb stádiumok túlélési esélyeit, miközben sokat elárul az általános egészségi állapotról. A születéskor várható élettartam minderre nem alkalmas. Jóllehet napjainkban folyamatosan emelkedik, ezzel elfedi azt a negatív változást, ami ezzel párhuzamosan az egészségi állapotunkban végbemegy. A fogamzáskor várható élettartam viszont erről is nyújt információt azáltal, hogy értéke az ember legsérülékenyebb fejlődési fokozatainak mortalitását is magában foglalja. Egy emberi szervezetet meg tudunk menteni a haláltól, ha baktériumok támadták meg, vagy ha egyik-másik szerve felmondta a szolgálatot. A sérüléseket fertőtlenítés után be tudjuk kötözni. Egy csírával vagy egy egysejtű zigótával, főképp, ha nem is tudunk a létezésükről, hasonlót nem tudunk megtenni. A társadalmunk hölgytagjaiban tartózkodó zigótapopuláció egészségi állapotát ezért a legjobban a zigóták, illetve a belőlük fejlődő stádiumok által megért életkor tükrözi. Ha a zigóták és csírák rosszabb egészségben vannak, akkor nagyobb hányaduk pusztul el, ez pedig csökkenti a fogamzáskor várható élettartamunkat. A születéskor várható élettartam azért nem informatív, mert rengeteg eszközzel rendelkezünk a már megszületettek életének megmentésére, miközben egészségükön sokkal kevésbé vagyunk képesek javítani. Akár évekig is megtarthatunk olyan embereket, akik gyűjtögető-vadászó körülmények között halottnak vagy haldoklónak számítottak volna. Megrázó történet Edwarda O’Bara esete, aki 1953-ban született, és 2012-ben halt meg Miami Gardens-i otthonában. 1970-ben, még tinédzserként lett rosszul a cukorbetegsége miatt, majd elvesztette öntudatát, amit soha nem nyert vissza. Ötvenkilenc életévéből negyvenkettőt töltött kómában. Családja végig odaadóan ápolta. Csövön keresztül táplálták, adagolták az inzulint, kétóránként forgatták az ágyban, hogy megelőzzék a felfekvést, felolvastak, néha zenét játszottak neki.207 Így telt el negyvenkét hosszú év. Ami a gyűjtögető-vadászó embert illeti, számára három különösen veszélyes időszak volt: a megtermékenyítést követő pár nap, a megszületést követő pár év, és a hetvenedik év utáni életkor, amikorra többé-kevésbé elhasználódott a test (10. ábra). Ezek úgy jelennek meg a

mortalitási görbéjén, mint három csúcs. A XX. század nagy egészségügyi fegyverténye, hogy a középsőt nagymértékben lenyomta, így ma már alig hal meg fiatal gyerek. Ennek azonban az lett az ára, hogy a görbe másik két púpja még magasabbra emelkedett. A magasabb életkorokban jelentkező halandósági maximum megemelkedésén nem rökönyödhetünk meg, hiszen az élet végén ránk leselkedő halált nem kerülhetjük el, és ha ez a 70., sőt a 80. életév körül következik be (pár éves kor helyett), annak csak örülni lehet. Kevésbé örvendetes viszont a fogantatás utáni napok fokozott halandósága. Ezzel kapcsolatban három körülményt kell figyelembe vennünk.

10. ábra. A három halandósági maximum alakulása az elmúlt évezredek során (Horváth 2016b)

Civilizációnkban a méhen belül több embrió pusztul el, mint amennyi megszületett kisgyereket fejlett orvostudományunkkal megmentünk. (Ez következik a fogamzáskor várható élettartam alacsony értékéből.) Minden egyes torokgyíkból meggyógyított kisgyerekre jut kettő, három vagy több olyan embrió, akiknek még a megszületés privilégiuma sem adatik meg. Ez több szempontból sem jó üzlet. Természetesen mindenkit zavar, ha ötéves gyerekek halnak meg, de miért megoldás erre a problémára az, ha

ugyanezekkel a gyerekekkel már a méhen belül, csíra korukban „végzünk”? (A szó használata azért jogos, mert társadalmunk teremtette meg azokat a környezeti körülményeket, amelyek a csírák pusztulásához vezetnek, és ezeket aktívan fenntartja. Ugyanakkor idézőjelben van, mert egy-egy ember személyes felelőssége ebben minimális. Az alábbiakban ilyen összefüggésben használt szavak jelentése is így értendő.) Antonio Gramsci filozófiaprofesszor gyermekkorában olyan beteges volt, hogy anyja minden este a legszebb ruhájába öltöztetve koporsóba fektette le, mert úgy gondolta, hogy reggelre úgyis meghal (Csíkszentmihályi 1991). A tévében ma is gyakran látunk kopasz, beesett arcú kisgyerekeket, akik megfelelő gyógykezelése érdekében gyűjtést indítanak. Ha az 5 éves korukban meghalt gyűjtögető-vadászó gyerekeket is így képzeljük, akkor nagyot tévedünk! Ők valószínűleg haláluk napjáig (szinte) ugyanolyan élénkek és egészségesek voltak, mint a többiek, csak éppen fiatalon megsebesítette őket egy tüske, elkapta őket egy párduc vagy meghűltek a hideg esőben. Ez természetesen feldolgozhatatlan tragédia nekik és a családjuknak is. De ötévesen meghalni valószínűleg nem rosszabb, mint hetvenévesen, és az első öt év valószínűleg még boldogabb is, mint a középső vagy az utolsó öt. Miért fosztanánk meg akkor valakit az első öt évtől – csak azért, mert nem lehet az övé a többi hatvanöt? Az, hogy valaki úgyis csak ötéves koráig él (tételezzük fel, hogy ezt előre tudjuk róla), nem lehet ok arra, hogy már csíra korában elpusztítsuk. Vár rá némi szenvedés, de a hetven évig élőkre még több. Szophoklész szavait idézhetjük az Oidipusz Kolónoszban című drámából: „Nem születni a legnagyobb boldogság, de a második Megszületve hamar megint visszasüllyedni, ahonnan jöttünk” (lásd Tatarkiewicz 1976). Nem tudom, mennyi igaza van a volt thébai királynak, de olyan társadalmat létrehozni, amelyben beépítetten a csírák tömegpusztulása történik, biztosan nem helyes. Talán valaki erre azzal válaszol, hogy e pár napos csírák még nem éreznek semmit – ezért feltétlenül megéri kettőt vagy hármat ezek közül elveszíteni egy ötéves gyerekért, aki viszont nagyon is érez, mint az édesanyja is. Magam is hajlanék erre a nézetre, mégsem vívta ki a tetszésemet a halandósági görbe e szemléletnek megfelelő, „civilizált” lefutása. Először is, egyáltalán nem biztos, hogy a méhben azok a csírák pusztulnak el, akik megszületésük esetén is csak öt évet élnének meg. Az erős, edzett és intelligens amerikai indiánok halomra haltak olyan

kórokozóktól, amelyek a valószínűleg minden egyéb tekintetben gyengébb európai hódítókat nem tudták megbetegíteni. Az eszkimók és csendes-óceáni szigetlakók, akik a XX. században hagytak fel ősi életmódjukkal, sokkal fogékonyabbak az elhízásra, cukorbetegségre és egyéb civilizációs betegségekre, mint az elpuhult fehér amerikaiak. Ha gyűjtögető-vadászó életmódjukat folytathatnák, egészségesebbek lennének bármelyikünknél, egyedül a keményítőt, a cukrot és a mozgáshiányt bírják még nálunk is rosszabbul. A méhben pedig az anyai elhízásra, dohányzásra, alkoholfogyasztásra stb. lehetnek különösen érzékenyek, valószínűleg jobban, mint az európai anyák embriói, akik már régebb óta ki vannak téve ezeknek a hatásoknak. A civilizált kontraszelekció előnyben részesíti a lassú reflexű, látáshibás, csökkent intelligenciájú embriók megszületését, amennyiben azok képesek az iszákos, elhízott anyában is megmaradni, miközben az egyébként erős, egészséges, de a modern környezeti ártalmakra érzékeny embriók halomra pusztulnak. Másodszor, miközben egy, a környezeti ártalmakon kívül minden mással szemben ellenálló embrió elpusztul, számos hasonlóan „minőségi” társa is megbetegszik, és betegen is születik meg. Akármilyen ártalomról is legyen szó, az egészségükben kárt szenvedettek száma mindig legalább egy nagyságrenddel nagyobb, mint a meghaltaké. (Erre a szabályszerűségre a közlekedési baleseteknél is látunk majd példát.) A végső mérleg tehát valószínűleg a következő: Minden, az orvostudomány által megmentett gyerekre jut 2-3 embrió, akiktől a civilizáció másik keze elveszi a megszületés esélyét is, valamint 20-30 olyan, akik megszületnek ugyan, de rosszabb egészségi kilátásokkal vágnak neki az életnek. Csakugyan megéri? De még ha nem is lennének ilyen áldozatok. Még ha csupán az ötéves halálozási időpont embriókorra való előrehozásáról lenne is szó (hangoztatva, hogy az embrió legalább nem szenved halálakor, ellentétben az ötéves gyerekkel), akkor sem értenék egyet a jelenlegi gyakorlattal. Nem vagyok biztos ugyanis abban, hogy ha valaki már ötévesen meghal, akkor nem is volt érdemes megszületnie. Ha öt évig jól élt – márpedig a gyűjtögető-vadászó társadalmak gyerekkorban meghalt tagjai korai halálukig nagy valószínűséggel így éltek –, akkor meggyőződésem, hogy helyes volt őket megszületni hagyni.

De mintha társadalmunk is hasonlóképpen gondolkozna, amikor elítéli és megbünteti az eutanáziában segédkezőket (Bitó 2005). Pedig ők szenvedő (öreg)embereket segítenek a túlvilágba, azok határozott beleegyezésével, sőt: kérésére. Ha nem tartunk helyesnek valaki életéből elvenni egy-két szenvedéssel teli évet úgy, hogy az illető beleegyezik, akkor miért tartunk helyesnek egy másik ember életéből elvenni 5,5 egészségben töltött évet úgy, hogy az illető nem egyezik bele?

Mi a helyes kérdés? A csupán két oszlopból álló diagramok összehasonlítása megtévesztő eredményhez vezet. Ugyanis nem azt a kérdést kell feltenni, hogy jó-e, ha az emberek fele 5,5 éves korában meghal, vagy jobb, ha mindenki megéri a 65 évet. Hanem két olyan diagramot kell összehasonlítani, amelyekben legalább 6–6 oszlop van (11. ábra). A gyűjtögető-vadászók hat zigótája közül kettő pár napos korában elpusztul, kettő 5,5, kettő 64 éves koráig él. A hat civilizált zigóta közül ötnek pár naposan ér véget az élete, és csak egy születik meg, az viszont a 66 éves kort is megéri. Azok a gyűjtögető-vadászó zigóták tehát, akik életét olyan szánalmasan rövidnek (5,5 év) tartjuk, a civilizált világban meg sem születnek, vagy többnyire néhány napos korban elpusztulnak. A helyes kérdés tehát nem az, hogy egy humánus társadalomban nem kellene-e az 5,5 évesen elhalálozók élettartamát 60 fölé vinni (erre nyilván igennel válaszolnánk), hanem az, hogy egy humánus társadalomban van-e értéke az olyan életnek, amely csak 5,5 éves korig tart. Vagy jobb, ha ezek inkább meg sem születnek? Ha valamelyik gyűjtögető-vadászó társadalomnál sikerülne elérnünk, hogy a népességüknek a felnőttkor előtt elhalálozó fele már csíra korában elpusztuljon, azt sikerként könyvelnénk el? Azt hiszem, erre a kérdésre minden jó érzésű, érett gondolkodású ember úgy felelne, hogy a gyermekéletnek értéke van akkor is, ha esetleg sohasem folytatódik felnőttkorban. Vagy ha az élet első öt-tíz évét egészségben, szabadságban, boldogságban nem érdemes leélni, akkor hatvan-nyolcvan évet – átlagosan rosszabb egészségben és valószínűleg kisebb boldogságban – miért érdemes?

11. ábra. A csírák sorsa a hadza társadalomban és a civilizált világban (túlsúly + alkoholfogyasztás + dohányzás + fogamzásgátlás + művi abortusz) (Horváth 2016b)

Ezen a ponton gyakori kifogás, hogy azokban a társadalmakban talán valóban megérhették a gyerekkort olyan egyedek is, akik ma embrió korban meghalnak, de mi még így is sokkal többen élünk a Földön, mint azelőtt a természeti népek. Ha az emberi élet érték, akkor mi sokkal többet birtokolunk ebből az értékből. Tehát a mi társadalmunk a jobb! Nem olyan túl nehéz rájönni, hogy hol a hiba az így érvelők gondolatmenetében. Az előbb megállapítottuk, hogy nem helyes, hanem rossz az életképes csírák felét elpusztítani már a méhben csak azért, mert a felnőttkor elérése előtt úgyis elhaláloznának. Az is nyilvánvaló, hogy ha

évente ugyanannyi csírát hoznánk létre, mint a gyűjtögető-vadászó társadalmak, és azoknak is elpusztítanánk az egyharmadát (míg a gyűjtögető-vadászók ennek az egyharmadnak is megengedik, hogy legalább a gyerekkort megérhessék4), akkor a civilizált társadalmak népessége még a természeti népekénél is alacsonyabb lenne. De nem ez a helyzet. A civilizált társadalmakban azért lehetünk ilyen sokan, mert sokkal több zigótát hozunk létre, mint a gyűjtögető-vadászó társadalmak (például azért, mert civilizált nőink kalóriadúsabban táplálkoznak és nem szoptatnak, így a természetes fogamzásgátlás nem működik). Ennek a soknak az egyharmada is sokkal több, mint a gyűjtögető-vadászók kevés zigótájának a kétharmada. Más szavakkal azért van ilyen nagy népességünk, mert azt, amit az előbb „rossz dolognak” neveztünk, mi óriási méretekben visszük végbe. Ha pedig már az is egyértelműen rossz lenne, ha a gyűjtögető-vadászók kevés csírájának az egyharmadát elpusztítanánk, akkor ennél sokkal több csíra ugyanilyen hányadának az elpusztítása nyilvánvalóan még rosszabb. Ezek után furcsa lenne, ha a civilizált társadalmakat, amelyek nagyobb méretekben teszik a helytelent, mégis jobbnak neveznénk. Amikor az egyes társadalmak erőszakosságának szintjét hasonlítják össze, sosem az erőszakban meghaltak abszolút számát veszik alapul (hiszen akkor mai civilizációnk minden korábbi társadalmon túltenne), hanem a gyilkosságban egy év alatt meghaltak teljes népességhez viszonyított arányát. Steven Pinker (2011) azzal magyarázza ezt a gyakorlatot, hogy a minden társadalomban előforduló gyilkosságokat árnak kell tekintenünk, amit meg kell fizetnünk azért, hogy ezen a Földön élhessünk. Olyan társadalom nincs, amelyben sosem ölnek meg senkit, az viszont fontos, hogy ez az ár – a meggyilkoltak aránya a népességben – a lehető legalacsonyabb legyen. Ennélfogva az elpusztult csírákat is árnak kell felfognunk, amit azért fizetünk, hogy más csírák kifejlődhessenek és megszülethessenek. A gyűjtögető-vadászók egyetlen (életképtelen) csíra haláláért egy gyerekéletet és egy időskorig tartó életet kapnak. Mi, civilizáltak két csíra haláláért csak egy időskorig tartó életet kapunk. Ez nem túl jó üzlet, ha belegondolunk, hogy a gyűjtögetővadászók ugyanezzel a két csírahalállal két időskorig tartó életet és két gyerekkorig tartó életet váltanak meg. Nem tudok vitatkozni azokkal, akik szemében a csírák semmiféle értéket nem képviselnek. De velük kevesen értenek egyet. A

keresztények biztosan nem, mert ők lélekkel rendelkező emberi lényeknek tekintik már a zigótákat is. És a magyar jog sem, különben nem jelentené ki a 2012 januárjától hatályos Alaptörvény II. cikke, hogy „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” Amit védelem illet meg, annak értéke van, és ebből az értékből nekünk ugyanannyi emberéletért többet kell kifizetnünk, mint a természeti népeknek. Tekinthetjük például egy fémpénz kiadásának egy embrió pusztulását, és mondhatjuk, hogy mi két fémpénzen vásárolunk meg egy hatvanegynéhány évig tartó életet. A gyűjtögető-vadászók ugyanezért csak egy fémpénzt fizettek, és ajándékba még egy öt és fél évig tartó életet is kaptak. Nem nehéz belátni, hogy ők csináltak jobb vásárt. Egy újabb kifogás lehet annak hangoztatása, hogy a kis zigóták és csírák azért nem számítanak, mert úgysem éreznek semmit. A 24 hétnél fiatalabb embriókra ez talán igaz, bár kétlem, hogy akár egy egysejtű papucsállatka ne érezne semmit. A tudat mibenléte jelenleg a tudomány egyik legnagyobb rejtélye. Elképzelni sem tudjuk, még elviekben sem, hogy egy idegsejttömeg ingerületi mintázata hogyan vezethet a tudatosság megjelenéséhez5 (Harris 2014), így a fiatal embriók érzéseiről korai lenne még nyilatkozni. Az „úgysem éreznek semmit” kijelentésnek azonban nem csak az igazságtartalma bizonytalan, nagyobb baj, hogy az élettartamról eltereli a figyelmet az életminőség felé. Márpedig ez két különböző értékelési szempont, és egymástól elválasztva érdemes őket vizsgálni. Nem tekinthetjük semmisnek emberi egyedek élettartamát arra hivatkozva, hogy nem megfelelő az életminőségük. Különben kihagyhatnánk a statisztikából a kómában fekvőket, a depressziósokat, az idősotthonok elmagányosodott lakóit, a fogorvosnál vagy kórházakban töltött időt, az iskolás évek feleléssel és izgulással töltött idejét. Nem tudom, hogyan változtatná ez meg az élettartamunkat, de nem is vagyok hajlandó megpróbálkozni a kiszámításával. Ha egy emberi egyed él, akkor bele kell számítani a fajunk élettartamába, függetlenül attól, mit érez, illetve érez-e valamit egyáltalán. Az életminőségről pedig, ami persze legalább ennyire fontos szempont, majd külön nyilatkozunk. Mások épp azt hozzák fel a gyűjtögető-vadászó életmóddal szemben, hogy mi is lenne velünk, ha még az az ártalmak miatt elpusztuló egyharmad is megszületne!? Nem vagyunk már így is épp elég sokan? A túlnépesedés komoly probléma, de még ha ezek a zigóták meg is

születnének, a környezeti problémák nem súlyosbodnának annyival, mint gondolnánk. A gyerekek ugyanis nem vásárolnak autót és nem vezetnek külön háztartást, és ha öt-hat évesen meghalnak (mint a gyűjtögetővadászó társadalmakban), később sem fognak. De a mellettük szóló legfőbb érvem mégis az, hogy ők a természeti népeknél úgy születhettek meg, hogy nem okoztak túlnépesedést. Nálunk túlnépesedés van úgy is, hogy nem születnek meg. Az is igaz, hogy a csírák elpusztításával párhuzamosan életmentés is folyik, hiszen az orvostudomány rengeteg életet hosszabbít meg nap mint nap. Csakhogy a két hatás eredője negatívra jön ki, különben a fogamzáskor várható élettartamban nem előznének meg minket a gyűjtögető-vadászók. A másik probléma ezzel az, hogy akiket a civilizált orvostudomány megment, azok nagy része meg sem betegedett volna, ha nem lenne civilizáció. (Ismerjük a mondást: a házasság hatékony szerződés két ember között olyan problémák megoldására, amelyek házasság nélkül fel sem merülnének.) Igaz, hogy születéskor várható élettartamunk jelenleg elég magas, de később majd látni fogjuk, hogy ez valószínűleg már nem sokáig lesz így. És ha a civilizáció összeomlik, akkor nagyon, nagyon sokáig leszünk kénytelenek egy minden szempontból elszegényedett világban élni. Ez valószínűleg alacsony népességet is jelent majd, talán alacsonyabbat a tízezer évvel ezelőttinél, a mostaninál jóval rövidebb élettartamot és rosszabb egészséget. Ha majd az elmúlt száz év büszkeségre okot adó e₀-értékeit átlagoljuk azokkal az alacsony értékekkel, amelyek az összeomlást követő évszázadokban, évezredekben talán várnak ránk, akkor kiderülhet, hogy a mezőgazdálkodás fedőnevű globális kísérleten összességében nem nyertünk, hanem veszítettünk. Lelki szemeim előtt látom azokat, akik még mindig azzal tromfolnak, hogy a pár napos csírák még nem éreznek semmit, és azok az anyák sem, akik – mit sem sejtve – elveszítik őket. Így pusztulásuk sem maguknak, sem hozzátartozóiknak nem okoz szenvedést. Ennélfogva nincs semmi gond azzal, hogy csírák és fiatal embriók halnak meg, és igenis jó üzlet, ha ezzel ötéves gyerekek halálát váltjuk ki. Bár a jelenlegi gyakorlat talán tényleg alacsonyabb fogamzáskor várható élettartammal jár, a megszületetteknek viszont szenvedést spórol meg, és egyedül az emberek által átélt szenvedések összege számít. Nos, akik így

gondolkodnak, azoknak készültek a következő fejezetek. Lássuk, csakugyan egészségesebbek vagyunk-e, mint a természeti népek!

4. RÉSZ EGÉSZSÉG A TÖRTÉNELEM ELŐTTI IDŐKBEN ÉS MA

A természeti népek egészségi állapotának tárgyalását kezdjük talán azzal, hogy van-e mit enniük. Ha nincs, akkor aligha beszélhetünk kicsattanó egészségről. Biztosan mindenki ismer olyan beszámolókat a múlt század eleji időkből, amelyek az akkori falusi szegénységről szólnak. Én történetesen azt hallottam, hogy amikor reggel a felnőttek kimentek a földekre, a gyerekeket élelem és felügyelet nélkül hagyták otthon, és ha nincs az udvarban véletlenül egy szilvafa, talán meg sem maradnak. Azt is mesélik, hogy húsleves csak vasárnap volt, szalonna pedig a városi családokban is alig került az asztalra (amiből a szolgáló nem fogyaszthatott). Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen lehetett így élni. Ha ötven vagy száz évre visszatekintve ilyen sanyarú körülményeket találunk, vajon milyen lehetett még korábban? A legtöbben meg vannak győződve arról, hogy a korábbi korok még rosszabbak voltak. És ha nem megyünk vissza túl messzire, igazuk is van.

1. fejezet Az alultápláltság kora

Az elmúlt tízezer év Dickson Moundsnál, az Illinois-völgyben 800 csontvázat találtak a mezőgazdaságra való áttérést megelőző, s az az utáni időkből, i. sz. 1200 tájáról. A farmerek csontmaradványai a krónikus alultápláltság 50 százalékos növekedéséről, a fertőző betegségek megháromszorozódásáról, a gyermekhalandóság emelkedéséről, a felnőttek lassúbb csontnövekedéséről és a vashiány megnégyszereződéséről árulkodnak (Ryan–Jethá 2010). Ebből és más vizsgálatokból úgy tűnik, hogy a mezőgazdaság nemcsak nem oldotta meg a „mindenkinek adjunk elég ennivalót” problémáját, hanem inkább előidézte azt – az okok jó részét már láttuk korábban. Számtalan forrás támasztja alá az ijesztő tényt, hogy az írott történelem során, leszámítva az utóbbi kétszáz esztendőt, gyakorlatilag a teljes világnépesség az éhezés küszöbén tengődött. A népesség 95%-a ezekben az időkben élelemtermeléssel foglalkozó paraszt volt, akiknek magas gyerekkori halandóság, alacsony várható élettartam, permanens alultápláltság és az éhínségek, járványok állandó fenyegetése jutott osztályrészül. Élelmük csaknem teljes egészében növényi eredetű volt, amelynek oroszlánrészét Ázsiában a rizs, Amerikában a kukorica, Európában a búza tette ki, az utóbbi földrészen zabbal, rozzsal és némi hússal kiegészítve (Ponting 2007). A helyzetet csak súlyosbította a világi és az egyházi elit, amely kisajátította a termény egy részét, és a vidéken időnként átvonuló hadseregek, amelyek szintén erővel szerezték meg mindazt, amire szükségük volt. Az állandó élelemszűke és az azt enyhíteni kívánó intézkedések (gyermekgyilkosság, késői házasodás) visszafogta a népesség növekedését, amelynek üteme háromszáz évvel ezelőttig sohasem haladta meg az évi 0,1%-ot. (A mai ennek több mint tízszerese.) I. sz.

1200 és 1300 között ilyen tempóban is 350 millióról 400 millióra nőtt bolygónk népessége – majd 1400-ra újra a kétszáz évvel korábbi szintre esett vissza, mert közben az éhínségek és a járványok 50 millió életet követeltek. A Föld népessége azonban az időnkénti megtorpanások ellenére is mindvégig növekedett, amihez a termesztéstechnológiai fejlesztések teremtették meg az alapot. A rizst például évezredekig ugyanúgy szárazon termesztették, mint a többi gabonafélét, míg i. e. 500 körül fel nem fedezték az elárasztásos termesztés azóta is alkalmazott módszerét. A sekély víz a nitrogénkötő kékbaktériumoknak is kedvező életteret biztosított, amelyek a víz trágyázásával hálálták meg a gondoskodást. A rizstermesztés rengeteg munkát igényelt, a vele foglalkozókat azonban nagy termésátlaggal jutalmazta meg. Ennek is köszönhető, hogy i. sz. 1200-ra Kína a világ legnagyobb és legfejlettebb területévé vált, a kínai pedig a legműveltebb néppé. – Jóllehet a mezőgazdaság módszereinek fejlődése több éhes száj táplálását tette lehetővé, a technológiai fejlődés a népességnövekedés sebességével nem tudott lépést tartani. A termésátlagokat már nem lehetett tovább növelni a modern műtrágyák nélkül, ezért az éhínséget csak a 35 millió kínai halálát követelő mongol invázió és a népesség ötödét kiirtó 1586–89-es és 1639–44-es nagy járványok tudták mérsékelni. Kína, amely egy időben a világ legfejlettebb társadalmának számított, hosszú történelmét egészen a közelmúltig az éhínség állandó fenyegetésében élte meg. Annyira, hogy az i. e. 108 és i. sz. 1910 közötti kétezer évben 1828 olyan esztendőt találni, amikor az ország legalább egy tartományában éhínség dúlt. Majdnem minden évre jutott egy! Miközben a kínai mezőgazdaság egy nagy méretű populációt folyamatosan az éhhalál küszöbén tartott, Európa mezőgazdasága egy kis méretű népességgel tette ugyanezt – a népesség ugyanis itt is gyorsabban nőtt, mint a hektáronként betakarított termés. Pedig utóbbit sok találmány segítette. A termésátlagok növelése irányába tett lépésként tartják számon a háromnyomásos gazdálkodás elterjedését, amely a kétnyomásost i. sz. 800 körül váltotta fel. Szintén jelentős újítás volt a nehézeke, amely valószínűleg az i. sz. VI. század találmánya, és amely a rá következő négyszáz évben hódította meg Európát. Az első könnyű ekék tulajdonképpen csak túlméretezett, állati erővel vontatott ásóbotok voltak, amelyek nem forgatták meg a talajt, és a kontinens nehéz

talajainak művelésére nem voltak igazán alkalmasak. További jelentős fejlemény volt a pillangósok vetése, ami a talajok nitrogéntartalmának növelését is lehetővé tette. Erre azonban csak 1300 körül került sor, és akkor is csak egy viszonylag kis területen (Flandriában). Mindezen újításokkal együtt Európa népességének túlnyomó része mindvégig az éhezés szélén élt – pedig kontinensünk a többi földrésznél valamivel jobban vizsgázott olyan népességvisszafogó intézkedésekből, mint amilyen a kései házasságkötés. Az, hogy Európa népessége az i. sz. 1000 körüli 40 millióról háromszáz év alatt ennek kétszeresére duzzadt, inkább a művelésbe vont földek területének növelésével, mint a termesztés hatékonyságának javulásával magyarázható. A XIII. század végére azonban a feltörhető területek gyakorlatilag elfogytak. A problémát a legelők felszántásával próbálták orvosolni, ám ezzel csökkent a földekre kihordható trágya mennyisége. A növekvő élelemhiányt tovább fokozta a nemesség és az egyház, amelyek igényt tartottak a parasztok termésének kb. 3 tizedére, és a paraszti munkaidő egy részét is az úri birtokok művelésére sajátították ki. Mindezek eredménye az lett, hogy a kontinens népessége – az éhezés és az alultápláltság miatt – a XIV. sz. elején csökkenésbe fordult. Az 1316–17-es nagy éhínséget a fekete halál 1346-os kitörése követte, amelyek együtt hatékonyan közreműködtek az eltartóképességnek megfelelő népsűrűség helyreállításában. A lakosságszám kétszáz éven át tartó mélyrepülése után azonban 1600ban ismét egy indokolatlanul magas, 100 millió körüli népességet találunk Európában. A relatív túlnépesedés nem maradt azonban büntetlenül: ennek következménye volt,hogy a XVII–XVIII. század fordulóját Franciaországban az éhínségek sorozata fémjelezte (Ponting 2007). Az évezredek alatt bekövetkezett éghajlatváltozások sem könnyítették meg az éhezés elől menekülő európaiak sorsát. A melegedések egy darabig nyilván kedvezőek voltak, de amikor a népesség a több táplálékon felszaporodott, a következő hideg periódus még nagyobb éhínséget váltott ki. Márpedig hideg és meleg periódusok többször is váltották egymást kontinensünkön. Az i. e. 5000-et követő kétezer esztendő egy hosszú meleg időszakot jelentett, ekkor terjedt el mindenütt a mezőgazdaság. I. e. 900 és 300 között egy hideg és csapadékos időszak következett, majd i. e. 100-ra ismét kellemesebbre fordult az éghajlat. I. sz. 400-tól, illetve 1450-től azonban egy-egy hideg

periódus köszöntött be, amelyek mindkét alkalommal 400 esztendeig tartottak. A kettő között, kb. 800-tól 1200-ig egy melegcsúcs is éreztette hatását. Az 1450 és 1850 közötti ún. kis jégkorszakban viszont az európai átlaghőmérséklet 1 vagy 2 fokkal alatta volt a mainak, amit különösen a szokatlanul hideg teleken vehettek észre az akkor élők. Az 1200-ig tartó meleg időszakban a hegyek hóhatára 150 méterrel feljebb tolódott a mainál. Amikor viszont hideg klíma uralkodott, a gabonák termesztésére alkalmas területek határa 180 méterrel alacsonyabbra húzódott – épp akkor, amikor Európa úgyis ellátási gondokkal küszködött (Ponting 2007). Az időszakunkban élő emberek túlnyomó része számára az élelem növényi élelmet jelentett. Minden rendelkezésre álló földet meg kellett szántani, hogy a nagy népességet el tudják tartani, és ez nagymértékben korlátozta a tartható haszonállatok számát. Ezekre sem szabad azonban úgy gondolnunk, mint mai megfelelőikre: egy középkori marha csak hatodannyi tejet adott, és levágásakor csak negyedannyi húsra számíthattak. Az európai ember ezért gabonakásákon, kenyéren és zöldségeken élt, hús és hal csak az előkelők asztalára került. Kínában sem éltek nagyobb lábon, az ő élelmüknek mintegy 98%-át tették ki növényi eredetű táplálékok. 1900 Franciaországában is csak az elfogyasztott kalóriák ötöde származott állati forrásból. A földrész lakói átlagosan kb. a mai India szintjén jutottak kalóriához, de mivel az átlagban a felsőbb osztályok tagjai is benne vannak, a legtöbbeknek ennél is jóval kevesebbel kellett beérniük. A XIX. század elején Norvégia, Franciaország és a német államok lakói még kevesebb kalórián éltek, mint a mai latin-amerikaiak vagy észak-afrikaiak. A XIV. századi járványok után azonban vagy száz esztendeig jobban éltek az emberek, mert az elhaltak részét is ők fogyaszthatták el. 1500 és 1800 között azonban ismét beköszöntött a táplálékszűke, és például a német területek húsfogyasztása csak a XIX. század közepe tájára érte el ismét a középkori szintet. Az év leginkább várt időszaka érthető módon az aratás volt, ilyenkor ünnepeket tartottak, és többet ettek a szokásosnál. Az első termények beérése előtti időszak, a tél és a kora tavasz viszont keserves volt. Ha betegség tizedelte az állatokat, ami a rosszul tartott állományokban könnyen előfordult, különösen nehéz idők következtek. Ez történt az 1709–1714-es marhavész idején, amikor mintegy másfél millió marha pusztult el. A folyamatos alultápláltság és a rossz egészségi állapot természetesen az emberi halandóságot is magas szinten tartotta:

Franciaországban a XVII. század végén a népesség ötöde-negyede még első születésnapja előtt meghalt, fele húszéves kora előtt, és csak tízből egy érte meg a hatvanat (Ponting 2007). Nem csoda, hiszen i. sz. 970 és 1100 között, miközben folyamatosan nőtt a mezőgazdaság teljesítőképessége, 60 éhínséget hozó év volt. Toszkánában 1351 és 1767 között 111 évben volt éhínség, és csak 16-ban (4%) arattak jó termést. A mai Finnország területe 1696–97-ben népességének harmadát-negyedét veszítette el éhínség miatt. Azonban a legsúlyosabb éhezést Európa 1315–17-ben élte át. Ekkor a terményárak az addigi 3-8szorosára szöktek, és az emberek ugyanúgy éhen haltak, mint az uralkodók állatai (az uralkodók megmaradtak). A nincstelenek egy része a közvetlen éhenhalás helyett a rablást választotta, és akiknek volt mit enniük, azoknak is csak galamb-és sertésürülékkel dúsított kenyér jutott. Végső kétségbeesésükben az elhullott állatokat is elfogyasztották, ami járványokhoz vezetett, és Európa-szerte kannibalizmusról szóltak a híradások. Írországban 1318-ban friss holttesteket ástak fel a temetőből, hogy legyen mit enni, Sziléziában pedig a kivégzett gyilkosokra várt hasonló sors. Az 1594–1597-es éhínség az egész kontinensre kiterjedt, és szintén a kutyák-macskák elfogyasztásával, valamint emberevéssel járt. Még 1693–94-ben is éhen halt Észak-Franciaország népességének tíz, Auvergne népességének húsz százaléka, az áldozatok száma összesen mintegy kétmillióra rúgott. Az 1709–1710-es élelemhiány Poroszországban is éreztette hatását, és hasonló következményekkel járt. Európa csak nagyon fokozatosan tudott kiemelkedni a sorozatos éhínségek szorításából. Az utolsó nagy, egész Európára kiterjedő éhínség 1816–17-ben rázta meg a kontinenst, ami részben az indonéziai Tamboro vulkán 1815-ben történt kitörése (aminek a leghidegebb júliust és a szokásosnál 50%-kal több csapadékot köszönhették), részben a napóleoni háborúk számlájára volt írható. Az eredmény: 1816-ban éhséglázadások Angliában, Franciaországban és Belgiumban. Az utolsó nagy éhínség, amely csak kontinensünk egy részén éreztette hatását, az írországi volt (Ukrajna példáját lásd később.) 1500 és 1846 között az ország népessége 800 000-ről 8,5 millióra nőtt, amit minimumszinten is csak úgy tudtak eltartani, hogy a szántóföldek 40%-át burgonyatermesztésre állították át. (A burgonyát nagy termésátlaga miatt szerte Európában a szegények eledelének tekintették.) Csakhogy a burgonya nem kedvelte Írország csapadékos klímáját, és egy különösen

kedvezőtlen időjárású évben egy betegség olyan mértékben elpusztította a termést, hogy 1739–41-ben félmillió ember éhen halt. Az 1830-as évekre a rossz termés lett a norma, ami azt jelentette, hogy a még viszonylag jónak számító években is folyamatos volt az éhezés. A sorozatos éhínségre végül a burgonyavész nevű gombabetegség 1845ben történt megérkezése tette fel a koronát. Miután végigsöpört Európán, két évre a krumpli gyakorlatilag hiánycikké vált. 1846-ban Írország burgonyatermése teljesen megsemmisült, és mivel az angol kormány az országban termett gabonát – fegyveres őrizet mellett – külföldre exportálta, még a korábbinál is nagyobb éhínség következett be. Egymillió ember halt éhen vagy pusztult el a járványokban, újabb egymillió még az éhínség alatt elhagyta az országot, és további hárommillió emigrált a XIX. század végéig. Fél évszázad alatt Írország népességét 8,5 millióról 4,5 millióra apasztotta az élelemtermelés csődje (Ponting 2007). Az 1200 és 1800 közötti 600 esztendőben lassú fejlődés ment végbe az európai mezőgazdaságban, ami lehetővé tette a termelékenység két és félszeresre növelését. Ez több újítás bevezetésének volt köszönhető: terjedt a pillangósvirágúak vetése, visszaszorult a háziállatok beltenyésztése, megszokottá vált az állati ürülékkel trágyázás, és növekedett a termesztett vagy tenyésztett fajok száma. Utóbbira példa a nyúl betelepítése Britanniába vagy a tyúkoké a mediterráneumból Északnyugat-Európába, de az új fajok többsége két nagy hullám valamelyikében érte el az öreg kontinenst: az iszlám világból az i. sz. VII– X. században és az Újvilágból 1492 után. A kettő közül az utóbbi jelentősége volt nagyobb. Ahogy a hódítók magukkal vitték Európa főbb terményeit, az Amerikában honosakat hazahozták. Többük annyira sikeresnek bizonyult Európa viszonyai között is, hogy rövidesen teljesen átformálták földrészünk mezőgazdálkodását. Közéjük tartozott a kukorica és a burgonya. A melegigényes kukorica elterjedését eleinte akadályozta a kis jégkorszak hideg lehelete, de a Földközi-tenger vidékén és Egyiptomban rögtön a legkedveltebb gabonafélék közé emelkedett. Kína akkortájt ismerkedett meg vele, amikor a rizs termésátlagainak fokozásában épp elérte természetes lehetőségei határait. Az új fűféle oly kedvelt lett, hogy kétszáz év alatt csaknem felére csökkentette az élelemtermelésben a rizs részesedését. Sikerét egyértelműen annak köszönheti ma is, hogy az egy hektárról betakarítható termésmennyiség dupla akkora, mint a búza esetében.

A burgonya óvilági útja kicsit kalandosabb volt. Spanyolországot 1570-re érte el, Angliát és a német országokat a XVI. sz. végén, míg Skandináviába csak egy újabb évszázaddal később jutott el. ÉszakAmerikába Európából telepítették be 1718-ban. Új elterjedési területein – Írországot és a Balkánt kivéve, ahol a XIX. századra már elfogadták – a nép sokáig csak állati takarmánynak termesztette, és fogyasztására csak akkor volt hajlandó, amikor a többi terménnyel kudarcot vallott. Amerika trópusi növényei közül Afrikában a manióka lett hasonlóan népszerű. A növényt Brazíliából a XVII. sz. elején telepítették be a fekete kontinensre, ahol nagy termésátlaga, szárazságtűrése és kevés kártevője hamarosan közkedveltté tette. Az Amerikából meghonosított termények jelentősége kettős. Egyrészt növelték a rendelkezésre álló választékot a termesztésben, ezért csökkent a teljes terméskimaradás és az éhínség veszélye. Másrészt változatosabbá tették a tömegek táplálkozását, így elterjedésüknek köszönhetően kevesebben szenvedtek különböző hiánybetegségekben. Az Amerikán kívüli világ legfőbb és legrégibb problémáját, az éhínséget azonban hosszú távon ezek sem szüntették meg. Hiába nőtt kétszeresére a hektáronként előállított kalóriamennyiség, a társadalmak a tartós jólét megalapozása helyett fokozott népességnövekedéssel reagáltak, így nem telt el sok idő, és az alultápláltságnak ugyanarra a fokára jutottak, ahol korábban voltak. Az első európai állam, amely az éhínség szorításából kiszabadult, a XVI–XVII. századi Hollandia volt. Noha 1500 és 1650 között a hollandok populációja is egyről kétmillióra nőtt, az új területek feltörése és a mezőgazdasági módszerek intenzívebbé válása ezzel többé-kevésbé lépést tudott tartani. Időszakunkban a holland mezőgazdaság volt Európa legfejlettebbje kétharmaddal nagyobb termésátlagokkal, mint Angliában. Az ország sikere azonban nemcsak ennek volt köszönhető, hanem a Baltikum félgyarmati sorban gabonát termesztő országainak, akiknek Hollandia a kereskedelmét ellenőrizte. A növekvő népesség eltartását tehát ebben az esetben is az országba kívülről beáramló termények tették lehetővé! A XVIII. század közepére Anglia is átvette a legújabb mezőgazdasági fejlesztéseket, így a termésátlagok növekedése egy darabig felülkerekedett a népesség növekedésén. A siker azonban csak időleges volt: Anglia és Wales lakossága 1780 és 1831 között 7,5-ről 14 millióra

ugrott, 1901-ben pedig elérte a 32,5 milliót. A kihívásra a britek ugyanúgy válaszoltak, ahogy a világ országai mindenütt: a művelt területek mennyiségét 1700 és 1850 között 50%-kal növelték, a parlagon hagyott földek csökkentésével további 40%-os növekedést értek el, és gyengébb minőségű, de nagyobb hozamú terményekre tértek át (a burgonya vetésterülete például három és félszeresére nőtt a XIX. század első felében). Mindezen intézkedések ellenére Anglia növekvő XIX. századi népességének táplálását csak az ír import növelésével sikerült megoldani. A vidék összeomlása mégis csak azzal vált elkerülhetővé, hogy munka reményében sokan a növekvő iparvárosokba költöztek. Ezzel együtt is az 1840-es évek életszínvonala alig valamivel volt magasabb a korábbinál. Az éhezés kérdését az iparosodás végül azáltal oldotta meg, hogy az ipari termékek eladásából nyert összegeket táplálék importálására fordították. Míg az 1840-es években Anglia a lakossága által elfogyasztott élelmiszereknek csak 5%-át hozta be külföldről (ebben nincs benne az ír import), a század végére a gabonának 80, a tejtermékeknek 70, a húsnak 40%-a már külföldről származott. Kontinensünk addig állandó élelmiszer-problémája végül csak 1850 után kezdett megoldódni. Akkor, amikor már tömegek hagyták el, és vándoroltak át Észak-és Latin-Amerikába, amikor Dél-Amerikából óriási mennyiségben hoztak be guanót (és más gyarmatokról egyéb trágyának valókat), és a világ más részeiből óriási mennyiségben érkeztek kész termények. Az európai siker főképpen annak tudható be, hogy földrészünk országainak befolyása erősebbé vált a világban, így a Föld forrásainak aránytalanul nagy hányadát használhatták fel lakosságaik jólétben tartására. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az éhínségek ideje egyszer s mindenkorra lejárt. Az az Ukrajna, amely elég mezőgazdasági terményt tudott szállítani a szovjet népesség negyedének ellátására, 1921–22-ben és 1932–33-ban több mint 8 millió fiát vesztette el éhínségben (Kovács–Szigeti 2007). A háború végén, 1944–45-ben pedig 22 000 ember halt éhen Hollandiában.

Gyűjtögető-vadászók: éhezés vagy jóltápláltság? A fejlett világ Nyugaton sokáig azt hitte, hogy a mezőgazdaság áldásait nem ismerő gyűjtögető-vadászók élete egyet jelent a folyamatos éhezéssel. Amikor 1966 áprilisában Chicagóban megrendezték az első

konferenciát a vadászó-gyűjtögető életmódról, az ott elhangzottak sokaknak szolgálhattak meglepetéssel. (Az előadások írásos változata ma is kapható Man the Hunter címen.) Az egyik résztvevő, Frederick L. Dunn előadásában kifejtette, hogy a természeti népek körében a rosszul tápláltság ritka, és éhezés ritkán fordul elő. Hasonló eredményre jutott egy későbbi kutatócsoport is. A. Stewart Truswell és John D. L. Hansen 1967– 68–69-ben háromszor tíz napot töltött a Kalahári !kungjai között, és alapos orvosi vizsgálatnak vetett alá 45 felnőttet és 30 gyermeket. A harmadik alkalommal egy kardiológus, B. M. Kennely is csatlakozott az orvoscsoporthoz. A vizsgálatok egy speciális eszközökkel felszerelt orvosi sátorban történtek, mindhárom alkalommal ugyanazokon a személyeken (Truswell–Hansen 1976). A vizsgálatsorozat végső konklúziója az volt, hogy egyes busmanokon ugyan megfigyelhetők az enyhe fokú alultápláltság jelei, de rosszul tápláltnak egyikük sem nevezhető. A 6. táblázatban a !kungok (Truswell–Hansen 1976) és a szintén gyűjtögetővadászó agták (Early–Headland 1998) átlagos testméretei szerepelnek. 6. táblázat. A !kungok és az agták testméretei Paraméterek !Kung férfiak !Kung nők Agta férfiak Agta nők Testmagasság (cm) 162,75 150,93 154,4 143,8 Testtömeg (kg) 47,91 40,08 46,2 39,3

A táblázat a gyűjtögető-vadászó népek közül szerencsétlen módon épp két olyat mutat be, akik kifejezetten alacsony termetűek. Azonban a testtömeg/testmagasság arány tanulságai általános érvényűek, ezért mindenképpen érdemes szemügyre venni az adatokat. Például a 40–49 éves !kung férfiaknál a testtömeg (kg) × 100/testmagasság (cm) hányados értéke 31,1, ami azt jelenti, hogy egy 177 cm magas férfi szokásos tömege 55 kg. Ezzel szemben egy magyar internetes oldal208 a 175–180 cm-es testmagasságú 40 évesek számára a 73,5 kg-ot tartaná ideálisnak. Vagyis az „ideális” civilizált a gyűjtögető-vadászók között súlyosan elhízottnak számítana! A különbség hátterében – azon túl, hogy civilizációnkban valószínűleg téves mércével mérünk – a gyűjtögetővadászók meglepően alacsony testzsírszázaléka lehet, ami férfiaknál 515%, nőknél 20-25%. A testzsírtartalom ráadásul az ő esetükben az életkorral sem változik (Eaton–Eaton 2008). Lee (1979) szintén úgy találta, hogy a testsúly nem növekszik a korosodó !kungokban, ami szembeszökő különbség a civilizált emberhez képest, akinek súlya 55-65

éves koráig nő. A különbség fő oka nyilván az eltérő táplálkozás és mozgásintenzitás. De hátrányként kell-e ezt értékelnünk a részükről, vagy esetleg lehet valami funkciója a soványságuknak? A vélemények megint csak megoszlanak. Howell (2010) szerint igenis lehet egyidejűleg nagyon soványnak és jól tápláltnak lenni, és a !kungok épp az ilyen „pozitív értelemben gyengén táplált” emberek képviselői. Ám hozzáteszi, hogy a !kungoknál számos halálesethez, amit fertőző betegségek számlájára írunk, hozzájárul az éhség is (idézi Kelly 2007). Early és Headland (1998) ugyanerre jutott az agták tanulmányozásával. Azonban elismerik, hogy az agták megfelelő mennyiségű táplálékot fogyasztanak, és csak a tájfunok hoznak időnként szűkösebb időszakokat. Tobias (1964, idézi Lee, 1979) a !kungok kis testméretét a meleg éghajlattal hozza összefüggésbe, ahol a relatíve nagy testfelszín a hatékonyabb hőleadás miatt még előnyt is jelenthet. Kelly (2007) ezzel szemben azon a véleményen van, hogy a gyűjtögető-vadászók krónikusan alultápláltak, gyakran éhségről panaszkodnak, és időszakos éhínségeknek vannak kitéve. Early és Headland (1998) három halálesetet is említ, amely az agták hiányos táplálkozására vezethető vissza. Ezek közül kettő már a paraszti életformára áttérés után történt, és a termesztett rizs hántolása miatt bekövetkező B-vitamin-hiány okozta, egyet pedig az, hogy egy alkoholtól lerészegedett férfi a tűző napon fekve maradt egész nap, és mikor megtalálták, már nem lehetett megmenteni. E halálesetekkel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a mezőgazdálkodókkal való első kapcsolat előtt a gyűjtögető-vadászó társadalmak egyike sem fogyasztott hántolt rizst, és nem ismerték az alkoholos italokat sem (Eaton et al. 1988) (vagy legalábbis biztos, hogy nem voltak elterjedve: Eaton–Eaton 2008). Az említett három halálesetnek tehát nem sok köze van a gyűjtögető-vadászó táplálkozáshoz. Lee (1979) saját megfigyelései szerint a malária és a fertőző légúti betegségek az évnek épp az esős időszakában a leggyakoribbak, amikor a legnagyobb táplálékbőség jellemző. Ő is elismeri, hogy a busmanok a nyugati jóltápláltsági küszöb alatt helyezkednek el, de mivel táplálkozásuk kellően gazdag és változatos, inkább a nyugati normák helyességét kérdőjelezi meg. Valószínűnek tartja, hogy a kis testméretű emberek a Kalahári sivatag körülményei között jobban hasznosítják a táplálékforrásokat, és nagyobb eséllyel érik meg a felnőttkort. Hipotézisét

Frisancho (1972, 1973) megfigyeléseivel támasztja alá, melyek szerint a perui Andokban a magas anyák gyermekeinek nagyobb a halandósága, mint az alacsonyabbaknak. Egy, az amerikai hadsereg megrendelésére készült tanulmány arra a megállapításra jutott, hogy egy bizonyos életkor után az alacsonyabb férfiak jobban bírják a fáradtságot, és egységnyi munkavégzést kisebb energiafelhasználás árán képesek teljesíteni (Damon et al. 1966, idézi Lee 1979). Lee saját vizsgálatai arra is fényt derítettek, hogy a fiatal !kung férfiak közül a magas termetűek sikeresebb vadászok az alacsonyabbaknál, de 35 év felett az alacsonyak tesznek szert előnyre, amit 55–64 éves korukig még tovább növelnek. Összesítésben a csoport egy alacsony tagja teljes élete során kb. 35%kal több zsákmányt visz haza, mint magasabb növésű társai. Úgy tűnik tehát, hogy ha a !kungok kis testmagasságát hiányosságként vagy a „genetikai potenciál” be nem teljesítéseként értékeljük, akkor messze járunk az igazságtól. Truswell, aki korábban maga is hasonlóképpen vélekedett, később így foglalta össze gondolatait: „Nincs bizonyíték arra, hogy a busmanok egészségét táplálkozásuk visszavetné. Mit több, úgy találtuk, hogy számos tekintetben egészségesebbek, mint a nyugati országok polgárai” (Truswell 1977, idézi Lee 1979). Egyéb eredmények alapján is megkérdőjelezhető a természeti népek túlzott alultápláltságába vetett hit. Egy vizsgálatsorozatban megállapítást nyert, hogy Észak-Ghána farmereinek testsúlya – a többi hagyományosan mezőgazdálkodó népekéhez hasonlóan – rendszeres éves ingadozást mutat: a termésnövekedés és -érés idején jelentős csökkenést szenvednek el, de az elvesztett kilókat a betakarítás után gyorsan visszanyerik. Az éves minimum és maximum között a férfiaknál átlagosan 6,2, a nőknél 6,5% a különbség (Lee 1979). Vajon mi a helyzet e tekintetben a gyűjtögető-vadászókkal? Lee 1968-ban 201 busman testtömegének gondos megmérésével azt állapította meg, hogy júliusban (tél közepén), amikor a legnagyobb a bőség, mert zöldellnek a növények, sok a gyümölcs, és a vadak nemrég világra jött kicsinyei könnyű prédát jelentenek a vadászoknak, a !kungok átlagosan 96 grammal (0,3%-kal) nehezebbek, mint októberben, a tavaszi szárazság idején, amikor a legkevesebb a táplálék. A súlyváltozás az egyes korcsoportokban nagymértékben eltérő volt, a 60–85 évesek és a 39 évnél fiatalabbak tömege még nőtt is, de ezt ellensúlyozta a 40–59 éves felnőttek 1,1%-os csökkenése. Vagyis úgy tűnik, hogy a csoportra nehezedő terhet a legaktívabb korúak vállalták magukra a fiatalok és az öregek helyett is.

Egy későbbi vizsgálatban azt is sikerült tisztázni, hogy az éves testtömegminimum a várakozással ellentétben nem októberben, hanem januárban van. Az év első felében a férfiak tömege csökken, a nőké növekszik; júliustól októberig a nőké csökken, és a férfiaké növekszik; októbertől januárig pedig mindkét nem képviselői fogynak. Az összesített mérleg a következő: a felnőtt férfiak testtömege 1,25%-kal, a nőké 1,49%kal csökken július és január között, ami a két nem átlagában 1,36%-os csökkenést jelent. Ez egy 40 kg-os !kungnál jó fél kg-nak felel meg, egy 80 kg-os civilizált férfinál 1 kg-nak. Valóban olyan sok ez? Véleményem szerint nem, azonban az bizonyos, hogy meg sem közelíti a mezőgazdálkodóknál megszokott 4-6,5%-ot. Lee eredményeit később kétségbe vonták olyan kutatók (pl. Wilmsen), akik a testzsírtartalom éves ingadozását 6%-ban állapították meg. De kiderült, az általuk tanulmányozott busman populáció tagjai évente sok száz vagy több ezer órát töltöttek azzal, hogy késeket, íjakat, nyilakat és tegezeket gyártanak egy kereskedő cég számára fejenként évi 2300 dollár értékben. Egy 10 dollárért eladott lándzsa vagy kés előállítása kb. 10 órai munkájába kerül egy embernek. Ez az idő a vadászat és gyűjtögetés idejéből veszik el, ugyanakkor a fizetségként kapott összeg nem fedezi a megélhetés költségeit. A nagy évi ingadozás tehát nem a gyűjtögető-vadászó életmód kudarca, hanem a piacgazdaságé – állítja Lee (1979). Ez a súlyveszteség sem számít okvetlenül veszteségnek azonban, ha az egészség van vizsgálódásunk középpontjában. A kismértékű szezonális ingadozást, mivel evolúciós időskálán alkalmazkodtunk hozzá, Eaton és szerzőtársai (1988) még egészségesnek – és a civilizált ember részéről követendőnek – is tartják. Ajánlásuk az, hogy ha egy-két kilót felszedtünk, térjünk át minimális zsírtartalmú táplálékra, csökkentsük az egy étkezésre jutó kalóriamennyiséget, és néha egyes étkezéseket hagyjunk ki teljesen. A zsírmegvonás egyes paleolit táplálkozási iskolák számára eretnekségnek tűnhet, de Eatonék szerint e diéta jól szimulálja a természeti népek szűkös időszakaiban uralkodó helyzetet. Érdekes, hogy más gondolati iskolák is eljutottak hasonló következtetésekre. Weninger Antal a böjtölés egészségre gyakorolt hasznáról szólván kiemeli, hogy a hosszabb böjtök kezdetben lehangoltsággal járnak, de ez néhány nap után kifejezett jókedvbe megy át, amely élesebb meglátásokkal és tisztább ítélőképességgel párosul. A

mérsékelt böjt ezen túlmenően igen sokat tesz a szervezet harmonikus működéséért, Pauchet sebészprofesszor a leghatásosabb gyógyító módszerek egyikének, Riedlin kés nélküli műtétnek nevezi. Mohamed, Jézus, Mózes, Buddha egyaránt böjtöltek – emlékeztet a 92 évesen meghalt orvos és jógatudós –, majd a Koránból idéz: „A gyomor a betegségek fő fészke. Nem maradhatunk egészségesek, ha megtöltjük gyomrunkat. Ne használódjunk el evésben-ivásban. A túl sok evés minden bajok atyja, de a mértékletesség az összes gyógymódok anyja.” Jézus és Mózes állítólag 40 napos böjtöt tartott, amiről 1880-ban dr. Tanner orvostársai ellenőrzése mellett végzett önkísérlete bizonyította be, hogy valóban lehetséges. Tanner viszonylag jó hangulatban fejezte be böjtjét, és bár 16 kilót fogyott, azt 8 nap alatt visszanyerte. A böjt következtében semmiféle egészségkárosodást nem szenvedett. A száz éven felüli életkor aszkétáknál, remetéknél igen gyakori volt, a hosszú életű emberek mind mértékletesek és böjtölők voltak – érvel tovább Weninger (2001). És nem kell okvetlenül teljes ételmegvonásban gondolkodni: Bircher-Benner (2010) szerint a gyümölcsböjtnapok teljes mértékben helyettesítik a teljes böjtnapokat, és híján vannak azok árnyoldalainak. Dan Buettner Földünk feltűnően sok száz éven felülit felvonultató Kék Zónáinak tanulságait elemezve a fizikai aktivitás után a második helyre sorolja a hara hacsi bu elvét, amely szerint csak 80%-ig ajánlatos megtölteni gyomrunkat. Az okinavai öregek abbahagyták az evést, mihelyt úgy érezték, már nem éhesek. A legtöbb civilizált ember viszont csak akkor hagyja abba, amikor már jól teletömte magát. A kettő között talán csak 20%-nyi a különbség, de ennek a jelentősége igen nagy a tartós egészségmegőrzés szempontjából. Az okinavaiak napi kalóriabevitele ma is mindössze 1900, a szardíniaiaké 2000 kilokalória körül van (Buettner 2008). Ha valaki egész nap ágyban feküdne, 1640 (férfiak), illetve 1430 (nők) kilokalóriát kellene felvennie naponta (Diamond 1992). Ennél a Kék Zónák lakóinak energiafelvétele nem sokkal több. Ha a csökkent táplálkozás életmeghosszabbító hatású, a böjtölés egészséges, és a természeti népek mindig is így éltek, mi a baj tulajdonképpen a kevés táplálékkal? Az elmondottak alapján még az is megkockáztatható, hogy a jóga vagy a vallások böjti előírásai és a Kék Zónák öregjeinek életreceptje nem más, mint a gyűjtögető-vadászó életmód egy fontos alkotóelemének újrafeltalálása.

A soványság egyébként a nem humán állatvilágban is eléggé általános, s nem kell mögötte okvetlenül rossz életkörülményeket feltételeznünk. Koroknay István 1980-ban megjelent nagyszerű könyvében (Mi és az állatok) a farkast „nagyobb termetű, hosszú lábú, sovány” kutyához hasonlítja. Valószínűleg ez számos vadfajra igaz, azokra is, amelyeket őseink vadászták. A természeti népek valószínűleg épp a zsír ritkasága miatt részesítik annyira előnyben a némi zsírtartalékkal mégis rendelkező példányokat, és minden bizonnyal ez az oka a mi zsír iránti olthatatlan lelkesedésünknek is. Természetesen éhínségre azért a mezőgazdaság előtti időkben is akadt példa. Dokumentált eseteket azonban csak az arktikus és szubarktikus vidékeken élő népek esetében ismerünk, és nem kizárt, hogy ezeket is a prémes vadak fehérek általi túlvadászata okozta. A trópusi és mérsékelt övi gyűjtögető-vadászóknál, akik az emberi evolúció bölcsőiben élnek, nem sok adat utal éhínségek előfordulására. Történelem előtt élt elődeiknél pedig, akik még a gazdagabb élőhelyeket birtokolhatták, még ritkább vendég lehetett az éhínség (Lee 1979). Ma már általánosan elfogadott, hogy a gyűjtögető-vadászó életmód „azon életmódok közül, amit az ember valaha is követett, kétségtelenül a legsikeresebb és legrugalmasabb volt, és a legkisebb károsodást okozta a természetes ökoszisztémákban”. Erre utal az is, hogy nemcsak a táplálékban bővelkedő és kellemes éghajlatú területeket hódította meg, hanem a hideg sarkkör, a barátságtalan tundra, valamint a forró és száraz sivatagok vidékét is (Ponting 2007). Stott, Birdsell és mások szerint a gyűjtögető-vadászók ráadásul módot találtak arra, hogy népességüket egyensúlyban és jóval alacsonyabb szinten tartsák, mint amit a környezet eltartóképessége megenged. Ennek az infanticid (gyermek-, csecsemőgyilkosság) csak az egyik lehetséges eszköze volt, hiszen a szülések között eltelt 4-5 esztendő önmagában is elegendő e cél elérésére (Lee 1979). A természeti népek nem éltek az éhezés állandó fenyegetettségében. Épp ellenkezőleg, táplálékuk, amelyet a rendelkezésre álló források széles választékából szereztek be, megfelelő energiatartalmú volt, sőt ki sem használták azokat teljesen (Ponting 2007). Az elképzelhető legegyszerűbb eszközökkel is képesek voltak megélhetésüket biztosítani. Éhínségtől azért sem kellett tartaniuk, mert az egyes tápláléknövények az egyes környezeti elemekre nem egyformán reagálnak. Aszályos években

ugyan számos tápláléknövény nem gyűjthető, de vannak más fajok, amelyeknek épp az ilyen időjárás kedvez. Ugyanez érvényes a sok csapadékra,a nagy melegre stb. is. Így gyakorlatilag sosem fordult elő, hogy ne lett volna elegendő táplálékuk, és sosem kényszerültek éhezni (Lee 1979). De honnan tudjuk olyan biztosan, hogy a történelem előtti természeti népek életében is csak ritkán fordult elő hosszan tartó éhínség? A merésznek tűnő megállapításhoz az emberi szervezet egyik jellegzetessége siet a segítségünkre. Ha gyerekek vagy serdülők egy hétig nem kapnak elég táplálékot, a karjaikban és lábaikban levő hosszú csontok növekedése lelassul. Amikor pedig újra elegendő táplálékhoz jutnak, újra beindul. Az újrainduláskor képződő csontszövetek sűrűsége azonban más, mint a többié, amit röntgenfelvételen vonalakként (Harrisvonalak) lehet azonosítani. Így a régészek által talált csontok röntgenfelvételeiből ma is egyszerűen meg tudjuk mondani, hogy valamikori tulajdonosának volt-e része életében 1 hétnél hosszabb ideig tartó éhezésben. Az eddig készített felvételek tanúsága szerint legtöbbjüknek nem volt (Ryan–Jethá 2010).

Éhezés „korszerűen” Azt már tudjuk, hogy a mezőgazdaság elterjedésével az éhezők száma nem csökkent, hanem nőtt (Diamond 1992), és azt is, hogy nagyjából kétszáz évvel ezelőttig a Föld szinte teljes népessége az éhínség szélén tengődött (Ponting 2007). Azt pedig az imént láttuk be, hogy a természeti népeknek mindig megvolt a betevő falatjuk. De mi a helyzet ma? A civilizált világ azóta bizonyára úrrá lett egy ilyen alapvető problémán, hiszen táplálék – egyelőre még – van, csak a helyes elosztását kell valahogy megoldani. Ez pedig egy posztmodern civilizáció számára nem lehet túl nagy probléma. Vagy mégis? A világban a helyzet a mai napig felemás. 300 millió ember az elhízással küzd, számuk húsz év alatt a háromszorosára nőtt, és nem csak a nyugati világban, harmaduk fejlődő országokban él (Williams 2004). Az Egyesült Államokban az ülő foglalkozásúak háromszor annyi kalóriát fogyasztanak el naponta (kb. 8000 kcal), mint amennyire szükségük lenne (Csíkszentmihályi 1997). A helyzet annyira súlyos, hogy

– Jean Mayer szerint – a Homo sapienst át kellene nevezni Homo sedentarius obesusnak (Eaton et al. 1988). Mindeközben évente 18 millióan halnak meg éhezéssel összefüggő betegségekben, és 2 milliárd szenved mikroelemhiányban (Williams 2004); 3,7 milliárd krónikusan alultáplált (a WHO 2004-es adatát idézi Pimentel et al. 2008c), és közülük 800-925 millió209 (Williams 2004), vagy talán több is, mint 1 milliárd,210 éhezik. Valami nagyon nem működik tehát az elosztással. Az éhezők számára megadott ennyire „alacsony”, 800 millió körüli érték csak a proteinéhezést veszi figyelembe (Khan–Hanjra 2009). Az alultápláltság az éhezésnél jóval tágabb kategória (minden éhező alultáplált, de nem minden alultáplált éhező), és ennek megfelelően számuk az éhezőkénél mindig jóval magasabb. 1950-ben az alultápláltak száma még csak 500 millió volt, ami az akkori világnépesség 20%-át jelentette.211 1996-ban, szintén a WHO becslése szerint, már 3 milliárd embertársunk számított alultápláltnak (idézi Miller–Rees 2000),az akkori 5,8 milliárdos212 globális népesség 51%-a. 2004-ben pedig, ahogy említettük, számuk tovább emelkedett 3,7 milliárdra (a Föld akkori lakosságának 57%-a). Nehéz mindebből másra következtetni, mint hogy civilizációnk egyre inkább alulmarad az alultápláltság ellen vívott harcban. Más adatok is a probléma nagyságát jelzik. 2014 elején 36 millió ember éhhalálát jósolták előre arra az évre, miközben az egész évben összesen 56 millió halálesetre lehetett számítani.213 Legalább minden második elhalálozást éhínség okozott tehát. Az éhezők száma 2007-ben 75, 2008-ban 40 millióval nőtt214 (Sol 90 Publishing 2009), vagyis az évi népességnövekmény (ami kb. 78215 – 80 millió fő216) fele vagy csaknem egésze az éhezők táborát gyarapította. Ezen talán nem is kell meglepődnünk egy olyan világban, ahol a fejlett országok népessége 2015 és 2050 között gyakorlatilag változatlanul 1,3 milliárd fő lesz, miközben a fejlődő világ népessége 2050-re várhatóan 7,88 milliárdra emelkedik.217 Ez azt jelenti, hogy Földünkön az éhezők aránya növekszik. Nemcsak nagyobb az arányuk, mint bármikor korábban, hanem még tovább nő. Ha igazak ezek az adatok, akkor a 2004-es WHO-értékelés óta, amikor az emberiség több mint felét alultápláltnak mondták ki, a helyzet tovább romlott. Még soha nem volt az alultápláltaknak sem az abszolút száma, sem az aránya ekkora, és a vázolt adatok szerint mindkettő

folyamatosan nő. Minden évben kb. 6 millió öt év alatti gyerek hal meg a világon alultápláltságban, még a gazdagnak számító USA-ban is a háztartások 11%-ának élelmezése bizonytalan, és ezen otthonok 3,5%ában legalább egy családtag éhen marad (Pimentel et al. 2007). Vannak olyan források, amelyek szerint az éhezők száma évente „csak” 10 millióval nő,218 arányuk pedig csökken – de csak akkor, ha a 2010. év kedvező adatába (925 millió) három kritikus területet, Haitit, Pakisztánt és a Száhel-övezetet nem számítjuk bele.219 A megfelelő táplálék mellett az egészséges ivóvízhez való hozzáférés is probléma, 1998-ban 450 millió városlakó nem rendelkezett vele (Miller–Ress 2000). Biztonságos ivóvíz a Föld népességének 40%-a számára nem elérhető (Westra 2000). Megint csak olyan dologról van szó, amely megléte a gyűjtögető-vadászó népek számára természetes volt. Hogyan lehetséges, hogy ilyen sokan alultápláltak a világon? Ha éhezésnek a napi 1800 kilokalóriánál kisebb energiabevitelt és a fehérjehiányt tekintjük, akkor a FAO szerint 800 millió (Khan–Hanjra 2009), az UNWFP 2001-es becslése szerint 830 millió az éhezők száma. Ebből 200 millió az öt éven aluli gyermek, akik közül évente 12 millió éhen hal (Giddens 2006). Más források 2014–2015-ben „csak” évi 10 millió halálos áldozatról tudtak, a felnőtteket is beleértve.220 Ez 137–194/100 000-es rátát jelent (2001-re 6,2 Mrd fős, 2015 elejére 7,3 Mrd fős világnépességgel számolva). Egy Wolfgang Nentwig professzor által „reálisnak” nevezett becslés szerint az éhezés világszerte 36 millió áldozatot szed évente (Nentwig 2005), amiből 552,6/100 000 per éves ráta adódik (2005-ben a világnépesség kb. 6,5 milliárd volt221). Hogy ezt az értéket mivel érdemes összehasonlítani, arra a dolog erkölcsi oldaláról szóló fejezetben visszatérünk. Annyit azonban máris leszögezhetünk, hogy az éhezés a XXI. század legjelentősebb egészségügyi problémája.222

Civilizált alultápláltság „Meg vagyok győződve, hogy ha testünket visszahelyeznénk abba a környezetbe, amely számára ez a test kialakult, éppen olyan tökéletesen működnék, mint a többi élőlény teste. A betegség a szervezetünk és a környezetünk közötti diszharmónia kifejeződése.”

(Szent-Györgyi Albert)

Ha egészen komolyan vennénk az alultápláltság definícióját, akkor az abban szenvedők száma még 3,7 milliárdnál is jóval nagyobb lenne. A WHO 2004-ben ugyan ennyire taksálta a számukat (Pimentel–Pimentel 2008a), de mivel az alultápláltság (malnutrition) tápanyag-vagy energiahiányt jelent (Morava–Bárdos 2012), és előbbi az esszenciális tápanyagok hiányában is testet ölthet, bármely vitamin és ásványi anyag hiányát alultápláltságnak kell tekintenünk (Thomas 2003, Lee 2003). E tekintetben pedig jelentős lemaradásunk van a gyűjtögető-vadászó táplálkozáshoz képest. Néhány esszenciális elemnek és vegyületnek a táplálékunk 1000 kilokalóriájára eső mennyiségeiről tájékoztat a 7. táblázat223 (Eaton et al. 1999). 7. táblázat. Egyes vitaminoknak és ásványi anyagoknak a táplálék 1000 kcal-jára eső mennyisége (mg) Paleolit kor Jelenlegi civilizált kor Arány (paleolit/civilizált) 1,3 0,51 2,55 B₁-vitamin (tiamin) B₂-vitamin (riboflavin)

2,16

0,6

3,6

M-vitamin (folsav) C-vitamin (aszkorbinsav) E-vitamin Vas Cink Magnézium

0,119 201 10,9 28,5 14,5 233,3

0,08 24 3,5 4,9 5,3 ~113,6

1,49 8,38 3,11 5,82 2,74 2,05

Az adatokból az derül ki, hogy a paleolit kor átlagos vadásza vagy gyűjtögetője a kiválasztott vitaminokból és ásványi anyagokból körülbelül 1,5-8,5-szer annyihoz jutott hozzá, mint a mai átlagember. Ebből ugyan nem tudunk az adott tápanyag hiányában szenvedők arányára következtetni, de valószínűleg nem hibázunk nagyot, ha a mai népesség túlnyomó részéről ezt feltételezzük. Mivel a gyűjtögető-vadászók táplálékkal naponta elfogyasztott energiamennyisége (3000 kcal: Eaton et al. 1988) – nagyobb fizikai aktivitásuk miatt – felette volt a ma emberének (2200 kcal), az általuk ténylegesen felvett vitaminok és ásványi anyagok mennyisége még nagyobb mértékben meghaladta a miénket annál, mint amit a fenti táblázat adatai tükröznek. Hogy megkapjuk a naponta felvett

tápanyagmennyiségeket, az abban megadott értékeket a gyűjtögetővadászók esetében 3-mal, a civilizáltak esetében 2,2-del kell megszoroznunk. Így a fentebb megállapított arányok is majdnem másfélszeresükre módosulnak. A 8. táblázat e számolás eredményeit tartalmazza az Egyesült Államokban, az Európai Unióban és a Magyarországon javasolt napi mennyiségekkel (Recommended Daily Allowance, RDA) együtt.224 8. táblázat. Vitaminok és ásványi anyagok naponta ténylegesen bevitt, illetve ajánlott napi mennyiségei (mg/nap). (Zárójelben Eaton et al. 1999 alapján az A-vitaminnal és tartományokkal kiegészítve) Paleolit Arány Ajánlott napi mennyiség Civilizált kor kor (paleolit/civilizált) (USA/EU/magyar) A-vitamin 17,2 7,02–8,48 4,80–6,00 3,91 1,122 (1,08– 3,48 1,5/1,4/1,35 B₁-vitamin (tiamin) 1,75) 6,49 1,32 (1,34– 4,91 1,7/1,6/1,65 B₂-vitamin 2,08) (riboflavin) M-vitamin (folsav, B₉-vitamin)

0,357

0,176 (0,149– 0,205)

2,03

0,4/0,2/0,2

604

52,8 (77–109)

11,42

60/60/60

7,7 (7–10) 10,78 (10–11)

4,25 7,93

10/10/12 18/14/13,5

Cink

32,8 85,5 (87,4) 43,5

11,66 (10–15)

3,73

15/15/12,5

Magnézium

700

~250

2,8

400/300/325

C-vitamin (aszkorbinsav) E-vitamin Vas

Mit mondhatunk mindezek alapján? Mi, civilizált emberek átlagban 311-szer kevesebb vitaminhoz és ásványi anyaghoz jutunk hozzá a táplálékunkkal, mint gyűjtögető-vadászó őseink, legalábbis ami a táblázatunkban feltüntetett mikrotápanyagokat illeti. A hivatalosan ajánlott napi dózisok is (majdnem mindig) magasabbak, mint a ténylegesen elfogyasztott mennyiség – az egészségügyi szervek jól látják, hogy hipovitaminózisban és ásványianyag-hiányban szenvedünk, de annak mértékét valószínűleg többszörösen alábecsülik. Ha a Homo létezésének kilencvenkilenc százalékát kitevő időben gyűjtögető-vadászók voltunk, és végig annyi mikrotápanyagot vettünk magunkhoz, mint amennyi a táblázatban szerepel, akkor roppant valószínűtlen, hogy ne ez lenne számunkra az egészséges mennyiség. Szent-Györgyi Albert (2014) könyvében ugyanerre a következtetésre jut.

Hogy a mai népesség mekkora aránya éri el egyik vagy másik tápanyag esetében a paleolit kori szintet, azt ebből még mindig nem tudjuk megállapítani. De gondoljuk csak meg: ha a tényleges mennyiségek alatta vannak az ajánlottaknak, és az ajánlottak is alatta vannak – sokszor többszörösen – a paleolit korinak, akkor mennyi a valószínűsége, hogy valaki mégis paleolit kori dózisban fogyaszt? Ha ritkán elő is fordul ilyen, az vagy a kivételesen tudatos fogyasztók közül kerül ki, vagy munkahelyi expozíció, ipari szennyezés következménye. A civilizált emberek túlnyomó többsége szinte egészen bizonyosan komoly mikrotápanyag-hiányban szenved. Valószínűleg mindnyájan alultápláltak vagyunk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden természeti nép minden tápanyag tekintetében jól táplált; a vilcabambák például túl kevés kalciumot fogyasztanak (Eaton et al. 1988), a hadza gyerekek szemén pedig A-vitamin-hiányra utaló Bitot-féle foltokat figyeltek meg, aminek a zöld levelekben és karotint tartalmazó gyümölcsökben szegény táplálék lehet az oka. Mindenesetre farkasvakságnak semmi jele, a hadzák sokkal jobban láttak a sötétben, mint saját bevallása szerint az őket tanulmányozó antropológus. A vizsgált hadza gyerekek közül ráadásul egyiknek a súlya sem maradt alatta a korától elvárhatónak. Bár a hadzák gyakorta éhesek, soha nem éheznek, és nem tudunk olyan hadzáról, aki valaha is éhen halt volna (Marlowe 2010).

A probléma valószínű nagyságrendje Mint említettem, az éhezők számára megadott 800-900 milliós FAOadat csak a fehérjeéhezést veszi figyelembe (Castillo 2007 in Khan– Hanjra 2009). A WHO viszont az energián kívül a fehérje, a vas, a jód és az A-, B-, C-, D-vitaminok hiányát is szem előtt tartja, így jutott el a 3,7 milliárdos értékig (Pimentel–Pimentel 2008a). Ez egyáltalán nem tűnik túl magas értéknek ahhoz képest, hogy bolygónk népességének legalább kétharmada, de talán négyötöde is vashiányban szenved (90%-uk a fejlődő országokban), amint azt a WHO 2003-ban megállapította (idézi Greene 2009). Pedig ez csak egy a biogén elemek közül – és még nem említettük a vitaminokat. Az USA fehér bőrű lakosságának 70%-a, latin származású lakosságának 90%-a, fekete bőrű lakosságának 97%-a vérében túl alacsony a D-vitamin szintje, vagyis az ország háromnegyede

D-vitamin-hiányban szenved (Holick 2010). Vajon mekkorára emelkedne a világ alultápláltjainak száma, ha vizsgálódásunkat a WHO által tekintetbe vett mikrotápanyagokon felül esetleg az omega-3 zsírsavak hiányára is kiterjesztenénk? Vagy ha igaznak bizonyulna Holick (2010) sejtése, aki szerint napozáskor – a D-vitamin mellett – öt-tíz olyan vegyület is termelődik a bőrben, melyekhez étrendi forrásokból vagy táplálékkiegészítőkkel nem juthatunk hozzá? Ha – mint Holick gyanítja – ezek a vegyületek biológiai funkcióval rendelkeznek, lehetséges, hogy bizonyos egészségügyi problémáink pont ezen vegyületek hiányára vezethetők vissza? Egyelőre ezekre a kérdésekre nincs válasz. Az viszont egyre valószínűbbnek látszik, hogy az alacsony D-vitaminszint egy sor betegségre, köztük asztmára, cukorbetegségre és rákra hajlamosít,225 az időskori demencia és az Alzheimer-kór valószínűségét pedig a kétszeresére emeli.226 Szintén nem elhanyagolható körülmény, hogy a 3,7 milliárdról szóló WHO-becslés természetesen a 2004-ben érvényes hivatalos ajánlásokat alapul véve született. Mégis a világnépesség több mint fele bizonyult alultápláltnak. Vajon meddig nőne az alultápláltak aránya, ha azt a napi mikrotápanyag-bevitelt tekintenénk mérvadónak, amelyhez gyűjtögetővadászó őseink tízezer éveken át alkalmazkodtak, és amely a hivatalos értékeket 3-11-szeresen meghaladja? Felvetődhet a kérdés, hogy miért állunk mikrotápanyagok dolgában ilyen rosszul. Az ásványi anyagokhoz való hozzájutásunkat alaposan megnehezíti, hogy a számunkra elérhető tápláléknövények köre is változott az utóbbi tízezer évben, és nem egyértelműen az előnyére. A vad zöldségek, gyümölcsök és gyökerek tápanyagtartalma ti. némely komponens tekintetében magasabb, mint a háziasított megfelelőiknek: kalciumból például kb. 50%-kal többet tartalmaznak, mint a ma üzleteinkben kapható fajták (Eaton et al. 1988). A U.S. Department of Agriculture adatai szerint a brokkoli átlagos kalciumtartalma 1 gramm szárazanyagban 1950-ben még 12,9 mg, 2003-ban már csak 4,4 mg volt (Martenson 2011). Részben erre vezethető vissza, hogy a mai ember naponta csak 862 (= 392 × 2,2, lásd Eaton et al. 1999) mg kalciumot vesz fel a táplálékával, míg a természeti népek napi dózisa az 1960 mg-ot is elérte (uo.). A kétszeres különbséget a fajták megváltozásán kívül a talajok kimerülése (és tápanyagainak kevés komponensű műtrágyákkal való pótlása) is magyarázza – ami nyilván számos egyéb ásványi anyagot

is érint. Márai Géza vizsgálatai szerint (idézte Hetesi Zsolt a Széchenyi István Egyetemen tartott előadásában 2011. V. 3-án) a búza tipikus tömegegységenkénti vastartalma az 1942-ben mért 110 mg-ról 1965-re 42 mg-ra, 1990-re 6 mg-ra esett vissza, és azóta a 4–5 mg-os tartományban mozog. Öt-hat másik ásványi anyag koncentrációja 22– 39%-kal csökkent tizennégy gyakran vetett búzafajtában az elmúlt 100 évben. De hasonló sorsra jutottak a szerves anyagok is: a búza és az árpa fehérjetartalma 1938 és 1990 között 30-50%-kal esett vissza, az újabb kukoricafajták pedig szegényebbek a régieknél fehérje, olaj és három aminosav tekintetében (Martenson 2011).

Erkölcsi megfontolások Modern életmódunk erkölcsiségének kritikája az Erkölcs és civilizáció című könyvemben kapott helyet, de úgy érzem, e helyütt sem szólhatok úgy az éhezésről, hogy ne érinteném röviden a dolog etikai oldalát. Az ember végül is nem saját elhatározásából éhezik (leszámítva a fogyókúrázókat), és ha éhínség a gyűjtögető-vadászó múltban gyakorlatilag nem fordult elő, akkor a mezőgazdálkodás erőszakos terjesztőit e szempontból is valamilyen fokú felelősség terheli. A XIX. századi nagy írországi éhínség egyik tanulsága, hogy egy országban úgy is éhen halhat egymillió ember, hogy a kormány közben folytatja az exportot, és nagy mennyiségű terményt értékesít külföldre. Ugyanez történt Oroszországban 1911–12-ben, húsz évvel később a Szovjetunióban (kisajátítások), valamint Etiópiában és a Száhelövezetben is a XX. század végén. Mindegyik alkalommal rengeteg élelem volt az országban, csak a népesség nagy része nem fért hozzá, mert saját termésük elpusztult, másét pedig nem tudták megvásárolni. 1943ban a brit uralom alatt álló Bengáliában úgy haltak éhen emberek, hogy a fegyveres rendőrök és katonák által őrzött üzletek polcai ennivalótól roskadoztak (Ponting 2007). Az efféle éhínségek megjelenése végső soron arra vezethető vissza, hogy a mezőgazdálkodók más szemmel néztek a táplálékra, mint a gyűjtögető-vadászó népek. Utóbbiak számára a táplálék és az azt megtermő terület olyasvalami volt, amihez a csoport bármely tagja bármikor hozzáférhetett. Senki nem gyakorolt felette tulajdonjogot. A

letelepedéssel ez úgy változott meg, hogy a mezőgazdálkodók egy-egy földterület kizárólagos birtokosainak tekintették magukat, amit az azt szintén igénybe venni kívánóktól akár fegyverrel is megvédtek. Azokban az években azonban, amikor kevés termesztett fajaik némelyike vagy mindegyike csődöt mondott, a társadalom szegényebbjei gyakran élelem nélkül találták magukat még akkor is, ha a gazdagabbak esetleg még dőzsöltek. Sokszor, mint a középkori Európában is, abszolút élelemhiány állt be, és az éhínség mindenkit komolyan érintett. Ehhez időnként a kereskedők is hozzájárultak, akik szívesen vitték olyan helyre a terményeket, ahol azokat még magasabb áron adhatták el (Ponting 2007), figyelmen kívül hagyva, hogy mások emiatt esetleg éhen halnak. Nyilvánvaló, hogy az ember nem éhezteti önként halálra magát, főleg nem tömegesen. Az a kb. 36 millió, aki évente a világban éhen hal, olyan emberek leszármazottja, akik annak idején más népek nyomására kezdtek mezőgazdálkodásba. Amikor később a gyarmatosítók jöttek, akkor sem kérte ki senki a véleményüket, milyen életmódot követve szeretnék folytatni az életüket. A mai éhínség e felelőtlen – többnyire európai – intézkedések kései következménye. Bíróság elé állítható felelősöket természetesen nem tudunk megnevezni, és nem is lenne értelme. De ebből elhamarkodottság volna arra következtetni, hogy az éhezéstől ma elpusztulók halála ne lenne erőszakos halál. A WHO szerint227 ugyanis erőszaknak minősül minden olyan cselekmény, amikor valaki fizikai erejét vagy hatalmát szándékosan saját maga, egy másik ember vagy egy csoport ellen úgy használja, hogy az azok sérülését, halálát, pszichológiai károsodását, rendellenes fejlődését vagy nélkülözését váltja ki, vagy nagy a valószínűsége, hogy ezt fogja kiváltani. A nélkülözés legkézenfekvőbb módja természetesen az éhezés, és gyakran ez a kollektív erőszak egyik következménye (WHO 2002). A definíció nem köti ki, hogy az erőszaktevőnek szándékában kell állnia a másik károsodásának vagy nélkülözésének a kiváltása, vagy hogy tisztában kell lennie az általa okozott károsodások teljes spektrumával. Elképzelhető, hogy a szándékosság csak arra terjed ki, hogy a hatalmával visszaélve önmagának megszerezzen valamit, de nem az a cél, hogy másokat szenvedésnek tegyen ki (jóllehet ez is egyenes következménye tettének). Tipikus példája ennek a nemi erőszak (rape), amely kétségtelenül beletartozik az erőszakos cselekmények kategóriájába.228 A szomszédos természeti népeket leigázó – és életmódjukat ily módon

terjesztő – korai mezőgazdálkodók jól tudták, hogy tettükkel másoknak kárt okoznak, de nem ez volt a cél, arról pedig fogalmuk sem lehetett, hogy ezzel hozzájárulnak sok-sok millió ember későbbi éhhalálához. A definíció arra vonatkozóan sem tartalmaz kikötést, hogy mennyi időnek kell eltelnie a cselekmény és a haláleset között ahhoz, hogy erőszakról lehessen beszélni. Fegyveres gyilkosság esetén a tettet általában azonnal követi az erőszak címzettjének halála, mérgezés esetén talán pár óra múlva, elfogás és éhen-szomjan tartás esetén néhány nap is eltelhet. Amikor a Szovjetunió és Kína olcsó energiahordozóikkal és műtrágyáikkal megnövelték Észak-Korea eltartóképességét, majd a Szovjetunió széthullásával mindketten abbahagyták a rezsim támogatását, az országban 1991 és 2000 között négymillió ember halt éhen.229 Ebben az esetben az erőszak (egy hosszú távra megígért forrás hirtelen megvonása) tíz év alatt fejtette ki a hatását, s kulminált négymillió halálesetben. Ha egy népet megkérdezése nélkül magunkkal viszünk a mezőgazdálkodó életmódba, ami a társadalmukban később politikai instabilitást, polgárháborút és korrupciót, természeti környezetükben eróziót és aszályokat okoz,230 akkor az erőszak és az éhezéses halálesetek bekövetkezése között évszázadok, akár -ezredek is eltelhetnek. De ettől ez még, ha komolyan vesszük a WHO-definíciót, erőszak. Az éhezők hiába gyalogolnának el a legközelebbi városba, senki nem adna nekik enni, az országhatárt pedig nem is léphetik át. (Ahol megkísérlik, szögesdróttal állják útjukat, amin ha mégis átjutnak, bíróság elé kerülnek, s végül vagy börtön, vagy kitoloncolás vár rájuk. A fejlett világ így védekezik, s ez részükről érthető is.1) Nem azért nem esznek, mert éhségsztrájkot folytatnak. Azért nem esznek, mert régen erősebb mezőgazdálkodó népek felkeresték őket, átvetették velük (fenntarthatatlan) életmódjukat, növekedési pályára állították népességüket, kihasználták, majd magukra hagyták őket. Helyzetük csak léptékében különbözik attól az emberétől, aki be van zárva egy ablaktalan épületbe, amelyben a hűtőszekrény tartalmát lakat őrzi. Ilyen körülmények között meghalni hagyni valakit kimeríti az erőszak fogalmát; az 552/100 000 haláleset kétségkívül erőszak eredménye, olyan erőszakos halálozási ráta, amelyet kevés természeti nép lépett túl.

2. fejezet Az egészség diadalútja? – A táplálkozás A jó életminőség egyik fontos forrása a jó egészség. A jó egészség önmagában nem tesz boldoggá, de megalapozza az élettel való elégedettséget (Pikó 2005). Ezért az élettartam mellett az egészségi állapotot is vizsgálnunk kell, ha két életmódot életminőség tekintetében össze akarunk vetni. Annyit már megállapítottunk, hogy a természeti népek élettartama nem rövidebb, mint a miénk, nem éheznek, és nem is alultápláltak (ellentétben civilizációnk tagjaival). Furcsa lenne, ha ezek után az derülne ki, hogy mégis az ő egészségi állapotuk a sokkal rosszabb, de amíg meg nem vizsgáljuk, nem jelenthetjük ki bizonyossággal az ellenkezőjét sem. A gyűjtögető-vadászók egészségéről az európai felfedezők sokszor elismerően nyilatkoztak. Cabeza de Vaca a floridai indiánokat nagyszerű felépítésű, nagyon erős és nagyon gyors emberekként jellemezte 1527ben. George Catlin az 1830-as években a varjú indiánokat magas termetű, jóvágású, jó alakú és elegáns viselkedésű embereknek írta le. Cook kapitány 1772-ben az új-zélandi maorikról nyilatkozott hasonló elragadtatással, kiemelve tökéletes és folyamatos egészségüket és az idősek nagy számát (Szendi 2009b). Robert Burke ír rendőr és William Wills angol csillagász életét pedig, akik jól felmálházott tevékkel indultak útnak az ausztrál sivatagban, három ízben mentették meg a kiváló egészségnek örvendő őslakók (Diamond 1997). Az általános nyugati megítélés azonban ennél sokkal lehangolóbbnak látja a természeti népek egészségét, főleg, ha a sajátunkkal hasonlítja össze. Még Szent-Györgyi Albert (2014) is egyértelmű tényként kezeli, hogy manapság az ember „történelme során először képes valóban élvezni az életet, először nem kell rettegnie a hidegtől, éhségtől és betegségektől. Most először tudja kielégíteni összes alapvető igényét”. Szerinte korábban „homályban, félelemben, szennyben, férgektől ellepve éltek az emberek”. Nyilvánvalóan voltak ilyen idők is, de valóban ez jellemző a történelem előtti ember életminőségére és egészségére?

A természeti népek egészségi állapota Ha a kérdésre választ akarunk kapni, szerencsére nem kell találgatásokba bocsátkoznunk, mert számos antropológiai kutatás áll rendelkezésünkre (pl. Eaton–Eaton 2008, Eaton et al. 1988, Marlowe 2010, Truswell–Hansen 1976). Gondos mérésekből tudjuk például, hogy a gyűjtögető-vadászók vérnyomásának átlagos értéke 105/65 Hgmm, és ami még fontosabb, a korral nem nő. Truswell és Hansen egyetlen magas vérnyomásban szenvedő !kungot sem talált, és azóta tudjuk, hogy a betegség más természeti népeknél sem fordul elő. Úgyszintén nincs jele a koszorúér-betegségnek. Ecuador waorani indiánjai között végzett orvosi vizsgálatok nem találták bizonyítékát a magas vérnyomáson kívül a szívbetegségnek, ráknak, belső parazitáknak vagy járványos fertőző betegségeknek, de még a közönséges megfázásnak sem (Ryan–Jethá 2010). Gyakran jelentős koleszterinfelvételük ellenére vérük koleszterinszintje átlagosan 3,2 mmol/l (= 125 mg/dl), jóval alacsonyabb a civilizált emberénél (pl. a svédek esetében értéke 5,7 mmol/l, azaz 220 mg/dl.) A gyűjtögető-vadászók benne vannak a nem ember főemlősökre jellemző 90–135 mg/dl-es tartományban, ellentétben az USA-ajánlással, amely egészen 200 mg/dl-ig elfogadhatónak vél minden koncentrációt. Sőt, még a kevés koszorúér-megbetegedésükről híres japánokra is 170 mg/dl jellemző. A természeti népek körében gyakorlatilag ismeretlen a túlsúlyosság, és rákbetegség is alig fordul elő. A normális testsúly megmenti őket számos olyan betegségtől, amely minket, civilizáltakat nem kímél. Akinek testsúlya ugyanis az ajánlott értéket 50%-kal meghaladja, kétszeres mortalitással számolhat; a túlsúly 2,5-szeresére növeli a súlyos érelmeszesedés valószínűségét is, és minden 10%-nyi súlynövekedés a szisztolés vérnyomás 6,5 Hgmm-rel való növekedését vonja maga után. Mindezek tükrében elég nagy baj, hogy a civilizált világ rosszul áll karcsúság dolgában. A természeti népeknek általában az érzékszerveikkel sincs probléma. A hadzáknak például a látása és a hallása is rendkívül éles, a !kungokon még öreg korukban sem mutatható ki halláscsökkenés. Az utóbbiakat vizsgáló kutatócsoport úgy találta, hogy korábbi középfülgyulladások jelei igen ritkák, sőt fogaikon fogszuvasodás sem fordul elő, ahogy a hadzák

fogai is kiváló állapotban vannak. A thaiföldi gyűjtögető-vadászó nép, a mlabri szintén nem ismeri a fogszuvasodást. Jasper Trier 1982-ben színes fényképet készített egy 45 éves férfi hibátlan fogsoráról, amit könyvében be is mutat (Trier 2008).

A gyűjtögető-vadászók táplálkozása A természeti népek alacsony vérnyomásának és koleszterinszintjének, valamint jó fogainak egyik legfőbb oka a miénktől gyökeresen eltérő étrend. Erről az utóbbi időben magyarul is számos remek könyv jelent meg, ezért most csak pontokba foglalva vázolom táplálkozásuk fontosabb jellegzetességeit elsősorban Eaton et al. (1988, 1999) és Marlowe (2010) alapján. A gyűjtögető-vadászók feleannyi zsírt fogyasztanak, mint mi. Ennyire egészségtudatosak lennének? Korántsem. Zsákmányállataik húsa csak egyhatod-vagy egyhetedannyi zsírt tartalmaz, mint egy átlagos háziállaté. A vadállatok húsának 100 grammjában ugyanis átlagosan 4,3 g zsír van, míg egy átlagos háziállat húsának 100 g-os adagja 29,0 g-ot tartalmaz. Ha mi megeszünk egy hússzeletet, akkor hétszer annyi zsírt viszünk be a szervezetünkbe, mint a gyűjtögető-vadászó egy azonos súlyú húsdarab elfogyasztásakor. A magasabb zsírtartalom természetesen csaknem háromszoros energiatartalmával is együtt jár. A vadhúsok 4,3 g/100 g-os zsírtartalma egyébként annyira általános, hogy még a rovarok húsára is jellemző. Egyedül a háziállatok kivételek. Ennyire pechesek vagyunk, hogy pont a legegészségtelenebb húsú fajokat domesztikáltuk? Természetesen ezek ősei is ugyanolyan alacsony zsírtartalmúak voltak, a zsírszázalék megtöbbszöröződésére csak a háziasítás következtében került sor. Az ember mindig a legfinomabb húsú egyedeket tenyésztette tovább, és mivel imádjuk a zsírt, ezek egyszersmind a legzsírosabb húsúak is voltak. Zsírrajongók azért vagyunk, mert a vadállatok húsa zsírszegény, és szervezetünknek szüksége van belőle kellő mennyiségre. Így azok az őseink lettek sikeresebbek, és hagytak maguk után több utódot, akik szerették a minél zsírosabb falatokat, és mindent megtettek azok megszerzéséért. A zsírimádat a mezőgazdaság elterjedéséig evolúciónknak nagyon hasznos vívmánya volt. Rajongásunk a zsírok után néhány elképesztő állattenyésztési módszer kidolgozásához is motivációt szolgáltatott. A borjakat például 13-15 hétig olyan szűk helyen tartják,

hogy meg se tudjanak fordulni, elősegítve, hogy a mozgáshiány miatt húsuk minél jobban elzsírosodjon. Hogy a tápláló folyékony takarmánnyal mindennap degeszre tömjék magukat, úgy érik el, hogy vizet nem kapnak, így szomjuk oltására egyetlen lehetőségük az evés. Ezt megfelelő fűtéssel is elősegítik, ami egyrészt szomjnövelő, másrészt csökkenti a hőtermelésre „elpocsékolt” zsír mennyiségét. Így készül a nagyon porhanyós – és nagyon egészségtelen – borjúhús. Arról már nem is beszélve, hogy az egész eljárás mennyire kegyetlen és természetellenes! A gyűjtögető-vadászók háromszor annyi fehérjét fogyasztanak, mint mi. Naponta felvett energiájuknak mintegy 30-60%-át ebből a tápanyagcsoportból nyerték, ami szöges ellentétben áll a mai hivatalos ajánlásokban szereplő 12%-kal. Igaz, a túl sok fehérje vesekárosodást okozhat, de az is tény, hogy az eszkimók fehérjefelvétele is 25–35%, és náluk nem találták a betegség felszaporodásának jelét. A mai nyugati ember számára 20% biztonsággal ajánlható. Érdekes, hogy az ember számára hivatalosan kívánatosnak tartott értéket még az állatkertekben tartott emberszabásúakra kiadott állatorvosi ajánlások is túlszárnyalják, pedig rokonaink közül mi vagyunk azok, akik az utóbbi néhány millió év során táplálékunkat nagy fehérjetartalmú vadhúsokkal is kiegészítettük. Az elfogyasztott fehérjék az emésztés során aminosav alkotórészeikre bomlanak le, s azok szívódnak fel (kivételt képeznek a csecsemők, akik bizonyos fehérjéket egészben is felvehetnek az anyatejből). A fehérjéket felépítő 22-féle aminosav közül szervezetünk 9-et nem tud előállítani a többiből, ezért azokat a táplálékkal mindenképpen fel kell vennünk. E kilenc ún. esszenciális aminosav megtalálható az összes húsfélében és az egyéb állati eredetű táplálékokban (tej, tojás), de a növények közül csak a szója tartalmazza mindahányat. A vegetáriánus táplálkozás sem okoz azonban feltétlenül hiánybetegséget, ugyanis az egyes növényfajokból más-más aminosavak hiányoznak, így megfelelő kombinálásukkal teljes értékű keverék nyerhető: a kukorica vagy búza babbal, a rizs borsóval, a bab tökkel mind olyan párosítás, amely az összes esszenciális aminosavat megfelelő mennyiségben tartalmazza. A szigorú vegetarianizmus Eaton és szerzőtársai szerint bár nem egyeztethető össze evolúciós múltunkkal, de lehet egészséges, noha az így táplálkozó gyerekekben kimutatták a növekedés némi lassulását. Az állati fehérjék kerülése esetén mindenesetre egyharmadával több protein felvétele ajánlott (Purves et al. 1995).

Mivel átlagban kalóriáik egyharmadát vadhús tette ki, koleszterinfelvételük (480 mg/nap) vagy megegyezett a miénkkel, vagy túl is haladta azt. Azonban az általuk fogyasztott zsír nagyobbik része többszörösen telítetlen volt, nem pedig telített, mint háziállataink zsírja. Energiafelvételüknek így csak mintegy 6%-át nyerték telített zsírsavakból. A többszörösen telítetlen és a telített zsírsavak aránya táplálékukban 1,4, míg a mai amerikaiakéban csak 0,4. A vadhúsok egységnyi tömege hetedannyi zsírt és tizedannyi telített zsírsavat tartalmazott, mint a háziállatok húsa. A telített zsírsavak közül a sztearinsav kivételesen hasznos, mert csökkenti a vér koleszterinszintjét, eltérően a palmitinsavtól, mely növeli. A szarvasmarha zsírja palmitinsavban gazdag, sztearinsavban szegény, épp ellenkezőleg, mint a vadállatoké (Cordain 2011). Érdekes módon a vér magas koleszterinszintjét alapvetően nem a táplálék magas koleszterintartalma, hanem a táplálék magas zsírtartalma idézi elő, és benne a telített zsírsavak nagy mennyisége a többszörösen telítetlenek rovására (Lieberman 2013), valamint a „rossz” telített zsírsavak (pl. palmitinsav, laurinsav, mirisztinsav) előtérbe kerülése a „jó” telített zsírsavakkal (sztearinsav) szemben (Cordain 2011). Az olajok telítetlen zsírsavainak telítettekké hidrogénezésével előállított margarinok fogyasztása már csak ezért sem egészséges. Másrészt pedig azért, mert a hidrogénezés során a kettős kötést transzhelyzetben tartalmazó (Szendi 2009b) telítetlen zsírsavak is létrejönnek, amelyek aláássák a máj működését, csökkentik a sejtek inzulinérzékenységét (Wolf 2010), növelik az LDL, csökkentik a HDL szintjét, megzavarják a szervezet omega-3anyagcseréjét (Lieberman 2013), fokozzák a gyulladásokat, mindezeken keresztül pedig növelik az érelmeszesedés és a szívbetegségek veszélyét (Szendi 2009b). Vannak esszenciális zsírsavak is, amelyeket szervezetünk nem képes előállítani, ilyenek a linolsav és a linolénsav származékai, amelyek nemcsak a sejtmembránok fontos alkotórészei, hanem belőlük keletkeznek a prosztaglandincsoportba tartozó hormonok is. A gyűjtögetővadászók táplálékában a többszörösen telítetlen – és esszenciális – zsírsavak közül az omega-6 és az omega-3 aránya nagyjából megegyező volt, az egyes népeknél 4:1-től 1:1-ig terjedt. Sőt, a grönlandi eszkimók tápláléka a kettőt 1:40 arányban tartalmazta. A mai jóléti társadalmak eledelében az omega-6/omega-3 arány átlagosan 11:1. A jelenlegi kutatások alapján úgy tűnik, hogy egészségünk szempontjából valóban a

kettő aránya, nem pedig az omega-3 abszolút mennyisége a döntő, és kívánatos lenne az 1:1 felé elmozdulnunk. Alig fogyasztottak finomított vagy eleve gyorsan felszívódó szénhidrátot: mézen kívül más nagy cukortartalmú táplálékuk nem volt, lisztet nem őröltek,a burgonyát és a kukoricát nem ismerték (hiszen csak a kis gumójú, ill. apró torzsájú őseik léteztek akkor). A kenyér is csak az i. e. V. évezredben jelent meg (d’Estaing 1986). Táplálékuk energiatartalmának átlagosan 33%-át a fehérjék,46%-át a szénhidrátok és 21%-át a zsírok hordozták, szemben a mai ember táplálékában a három szerves tápanyag 12/46/42 százalékos arányával. Az elfogyasztott szénhidrátok mennyiségében tehát nincs különbség, csakhogy a mi szénhidrátjaink (egyszerű cukrok vagy keményítő) gyors megemésztődés után villámgyorsan szívódnak fel. (A gyűjtögető-vadászók szénhidrátjai gyakorlatilag teljes egészében gyümölcsökből és zöldségekből származtak, amelyekből kb. háromszor annyit fogyasztottak, mint a mai átlagos nyugati. Ezért étkezéseink után hirtelen megemelkedik a vércukorszintünk. Hogy milyen mértékben, az az elfogyasztott táplálék glikémiás indexétől (GI) függ: minél magasabb a GI, annál nagyobb a vércukorszint-emelkedés. A vér megemelkedett glükózszintje pedig annál hosszabb ideig marad fenn, minél nagyobb a táplálék glikémiás telítettsége (GL). A magas vércukorszintet természetesen a hasnyálmirigy érzékeli, és válaszképpen fokozott mennyiségben választ el és juttat a vérbe inzulinhormont. (A túl sok vércukor a szövetekre toxikus hatású: Lieberman 2013.) Az inzulin arra utasítja a test sejtjeit, hogy vegyenek fel cukrot a vérből. Ez a sejteknek is jó, mert fontos energiaforráshoz jutnak hozzá, és a vércukorszintünk is csökkenhet. Az elválasztott inzulin mennyisége annál nagyobb, minél nagyobb a GI és a GL. E két indexen kívül még két tényező befolyásolja a szervezet inzulinválaszát: az egyik a táplálék mennyisége, a másik pedig az, hogy tartalmaz-e a vércukorszintet specifikusan növelő faktort (a tej például tartalmaz) (Szendi 2009b). A modern – vagyis nagy glikémiás indexű és telítettségű, gyakran tejet is tartalmazó – ételek elfogyasztása után vércukorszintünk sokkal magasabbra szökik, mint a gyűjtögető-vadászóknak bármikor, amit hasnyálmirigyünk csak sokkal több inzulin termelésével tud alacsonyabb értékre visszaállítani. Az ilyenkor vérbe pumpált inzulin mennyisége gyakran még túl sok is, ami a vércukorszint magasra szökése után annak

esését okozza, ezt pedig mi kínzó éhségként érzékeljük. Ez a sokszor megismétlődő folyamat természetesen egyenes út az elhízáshoz (Lieberman 2013). Másfelől a sok inzulin arra kényszeríti testünk sejtjeit, hogy szükségletükön felül vegyenek fel cukrot – amit ők csak úgy tudnak valamelyest megakadályozni, hogy csökkentik felületükön az inzulinfelismerő receptorok számát. Ha a sejt ledobja inzulinreceptorai felét, akkor a normálisnál kétszer nagyobb inzulinkoncentráció esetén épp a megfelelő mennyiségű glükózt fogja a vérből felvenni. Sok könnyen felszívódó szénhidrátot tartalmazó és ezért nagy inzulinválaszt kiváltó táplálékaink hatására tehát sejtjeink többé-kevésbé érzéketlenné válnak az inzulinra – ez az inzulinrezisztencia. Mivel az inzulinrezisztenssé vált sejtek nem vesznek fel elég glükózt a vérből, a vércukorszint nem csökken eléggé, s ezt a hasnyálmirigy még több inzulin elválasztásával igyekszik ellensúlyozni. Mivel így mégiscsak rákényszeríti a sejteket, hogy akaratuk ellenére sok cukrot vegyenek fel, azok ellenintézkedésként még több inzulinreceptoruktól szabadulnak meg. Erre a hasnyálmirigy még az előzőnél is több inzulin vérbe juttatásával válaszol, mire a sejtek még rezisztensebbé válnak, és így tovább. Szervezetünk rendkívül ellenálló, de évtizedek keményítő-és cukordús táplálkozása egyszer csak felemészti erejét. A túlságosan igénybe vett hasnyálmirigy kiég, és kialakul a II. típusú cukorbetegség (Szendi 2009b). A testi sejtek által kényszerűen felvett rengeteg cukor, mivel felhasználni nem tudják, végső soron zsír formájában raktározódik, és elhízáshoz vezet. Az elhízás pedig gyakran együtt jár a magas vérzsírszinttel, a HDL és LDL kedvezőtlen arányával és az erek elmeszesedésével. Az elmeszesedett, beszűkült szívkoszorúerek könnyen eltömődhetnek, és bekövetkezik a szívinfarktus. A könnyen felszívódó szénhidrátok fogyasztásának e sokféle következményét metabolikus szindrómának nevezzük, és egymagában magyarázhatja a napjainkban tapasztalható betegségek járványszerű terjedését (Szendi 2009b). A magas vércukor-és inzulinszint, valamint a tejben megtalálható inzulinszerű növekedési faktor (IGF) serkentő hatással van a sejtek osztódására és növekedésére is, ami elősegíti a rákos elfajulást. Nátriumfelvételük kb. negyede, káliumfelvételük kb. négyszerese, kalciumfelvételük kb. duplája volt a miénknek. Az elfogyasztott só legnagyobb része is a húsból származott (Lieberman 2013).

Táplálékuk bőségben tartalmazott kis mennyiségben szükséges mikrotápanyagokat: ásványi anyagokat, vitaminokat, esszenciális zsírsavakat, fitokemikáliákat (utóbbiak a rákos elfajulást gátló hatásukkal szereztek maguknak hírnevet). Ez részben annak volt köszönhető, hogy az egy-egy természeti nép által táplálkozásra felhasznált növényfajok száma gyakran a 100-at is meghaladta. Táplálékuk rostokban rendkívül gazdag volt, elfogyasztott napi mennyisége a 100 g-ot is elérte. Rostok alatt főképpen nem emészthető poliszacharidokat értünk, mint a cellulóz, a pektin vagy a lignin. A többi rosttal együtt szinte kizárólag növényi sejtfalakban fordulnak elő, és nem tekinthetők esszenciálisnak, hiszen a szopós gyerekek egyáltalán nem jutnak hozzá, az eszkimók pedig alig. Ennek ellenére az ember táplálékának alapvető részei. Az oldhatatlan rostok közé tartozik többek között a gyümölcsök héjában és a teljes kiőrlésű búzában vagy más gabonafélékben előforduló cellulóz és lignin; a pektin, a hemicellulóz és a pentózpolimerek pedig az oldható rostok táborának tagjai, és például a gyümölcsök húsában vagy a zabkorpában találhatók meg. A normális emésztéshez mindkettőre szükség van: az oldhatatlan rostok növelik a bennék térfogatát, felhígítják a tartalmát, csökkentik a benntartózkodási időt, ezzel megelőzik az irritábilis vastagbél-szindrómát, a divertikulózist és a divertikulitiszt. Az oldható rostok pedig elősegítik a normál bélflóra és a megfelelő koleszterinszint létrejöttét. A mai átlagos amerikai 20 grammnál kevesebb rostot vesz magához naponta, és a hivatalosan ajánlott mennyiség is csak a 20–30 g/nap tartományban van. Mivel a természeti népek rostadagjukat gabonafélék helyett jórészt gyümölcsökből fedezték, táplálékukban az oldható rostok aránya nagyobb volt (a nem oldhatók rovására), mint a mai emberében. A nagyon magas rosttartalommal szemben a dietetikusok azért táplálnak ellenérzéseket, mert azok magukhoz kötve a béltartalomban oldott mikroelemeket csökkenthetik azok felszívódását. Pedig ez sokszor hasznos is lehet. A gyűjtögető-vadászók tápláléka a sok emészthetetlen rost miatt kis energiasűrűségű volt, amelyből ezért nagy térfogatot kellett elfogyasztaniuk, hogy tartalmazza a szükséges energiamennyiséget. Ezért kis kalóriamennyiség is nagy telítőhatással bírt, és hatékonyan csökkentette az éhségérzetet. A hadzák például olyan sok emészthetetlen rostot fogyasztanak, hogy gyerekeik a naponta bekebelezett nagy térfogatú tápláléktól pókhasat növesztenek. Ez azonban felnőttkorra

eltűnik, vagy legalábbis a test többi része felzárkózik mellé méretben. A busmanok gyerekei között is gyakori a pókhasúság, náluk még a felnőtteknél is, ami gyakran lumbális lordózissal, nőknél néha enyhe vagy közepes steatopygiával is kiegészül. Vadon élő emberszabású rokonaink egyébként szintén nagy térfogatú táplálékon élnek. Még a nálunk lényegesen kisebb testtömegű csimpánz is legalább 4-5-ször akkora térfogatú táplálékot kebelez be naponta, mint a civilizált ember (Morris 2009). Nem ittak alkoholt, szemben például az amerikai átlagfelnőttel, akinek energiafelvételét 7-10%-ban az etil-alkohol fedezi. Az Egyesült Államokban a felnőtt lakosság 8%-ának volt már olyan problémája, ami az alkoholfogyasztással függött össze. A szeszes italokat fogyasztók 10%-a válik alkoholistává, akiknek regisztrált száma Magyarországon 2002-ben 34 300 volt (Galanter 2003). Hazánk felnőtt lakosságának csak 10-15%-a nem fogyaszt egyáltalán alkoholt (absztinens), 60-70%-a szociális ivó, 1518%-a erősen alkoholizál és 8-9%-a alkoholista (Simon 2012b). Egy toxikológus szerint Magyarországon 800 000 alkoholista és másfél millió nagyivó van, ami hasonló összesítéshez vezet. (A kettő közötti különbség az, hogy utóbbinál még nem jelentkeznek elvonási tünetek, és vannak időszakai, amikor nem iszik.231) Vagyis a magyar felnőttek egynegyede (23-27%, az utóbbi két kategória százalékértékei összeadva) vagy komolyan iszik, vagy alkoholbeteg. Ennek meg is van az eredménye, hiszen hazánkban évente 30 000 haláleset hozható összefüggésbe az alkoholfogyasztással.232 Európában pedig minden évben 23 millió személy (a férfiak 5%-a és a nők 1%-a) válik alkoholfüggővé.233 A természeti népek nem dohányoztak, hiszen a Nicotiana genus dohányfajainak egyike sem őshonos Afrikában, Ázsiában vagy Európában (és ahol igen, pl. Ausztráliában, ott az őslakók nem füstölték, hanem rágták) (Eaton–Eaton 2008). Az amerikai dohányt a bolíviai vagy perui indiánok ősei nemesítették ki – ami valószínűleg azt jelenti, hogy ők már mezőgazdálkodók voltak. A dakoták úgy tartják, hogy a dohány az indiánok bosszúja az akaratgyenge európaiakon, akik azt a szent szertartásoktól elszakítva, élvezkedés céljából használják (Veér–Erőss 2000). Az Egyesült Államokban évente 100 000 ember betegszik meg vagy szenved el sérülést alkohol-vagy drogfogyasztás miatt, és 440 000 ember hal meg a dohányzás következtében (Boleyn-Fitzgerald 2010). Magyarországon évente 35 ezer ember hal meg a dohányzás miatt, és az

összhalálozáson belül százalékos arányuk még nőtt is, az ezredforduló óta 1,5 százalékponttal. A dohányzó férfiak száma csökkenőben van, de a nőké emelkedik, ami életük férfiasabbá, stresszesebbé válásával hozható összefüggésbe.234 A dohány toxinjai gyulladásba hozzák az artériákat, és mivel a máj működését is rontják, növelik az LDL-szintet és serkentik a plakk-képződést (Lieberman 2013). A gyüjtögető-vadászók nem fogyasztottak lektineket tartalmazó babot, egyéb hüvelyeseket (Szendi 2009b) és gabonaféléket. A lektinek a vékonybél falának áteresztőképességét annyira megnövelik, hogy rajta keresztül nagyobb molekulák, fehérjék is – aminosavakká emésztődés nélkül – felszívódhatnak, köztük maga a lektin is (Wolf 2010). A vérbe került fehérjék megzavarják az immunrendszert, autoimmunbetegségek kialakulását segítik elő (Szendi 2009b), sőt különféle allergiák is felléphetnek (Wolf 2010). A szarvasmarhák szemestakarmánnyal etetése miatt újabban a tej is jelentős lektinforrássá lép elő (Szendi 2009b). Őseink nem fogyasztottak gliadint és glutenint. A kukoricán, rizsen és zabon kívül mindegyik gabonafélénk tartalmazza ezeket a fehérjéket, amelyekre természetesen nem mindenki egyformán érzékeny, de egy becslés szerint a népességnek több mint a fele az. A gliadin, a glutenin és a belőlük keletkező glutén a legérzékenyebbekben a bélbolyhok sorvadását okozza, másokban pedig – a lektinhez hasonlóan – megnöveli a vékonybél áteresztőképességét, és nagy valószínűséggel autoimmun betegségeket indukál. Ugyanis ha az átjutott idegen fehérje hasonlít a szervezet valamely saját fehérjéjére, immunrendszerünk az idegennel együtt a saját ellen is harcot kezd. Így a szervezet gyakorlatilag önmaga ellen fordul (Szendi 2009b). A glutént újabban az epilepsziával, a szorongással és a depresszióval is kapcsolatba hozzák. A gabonafélék olyan vegyületeket is tartalmaznak, amelyek kapcsolódnak agyunk opiátreceptoraihoz, és kellemes érzést, végső soron függést okoznak. A tésztákról, kenyerekről ezért nem könnyű leszokni (Wolf 2010). Az előbb a kivételek közé soroltam a zabot és a kukoricát. Ha glutént nem is, de prolinban gazdag fehérjéket, ún. prolaminokat a zab és a kukorica is tartalmaz, ezek pedig nehéz emészthetőségükről ismertek. A prolin csak egy aminosav a huszonkettő közül, önmagában nem veszélyes, de prolamin formájában a gluténhez hasonló hatású, és gyulladásokat, bélirritációt és autoimmun betegségeket kelthet.

Mindenesetre azért kevésbé károsak, mint a búza, a rozs, az árpa vagy a köles (Wolf 2010).

A !kungok táplálkozása Ezek a paleolit táplálkozás fundamentumai. A probléma az, hogy több paleolit iskola van már, amelyek bár hasonló alapelveket követnek, de gyakran teljesen máshová helyezik a hangsúlyokat. Közöttük elméleti alapon nehéz igazságot tenni. Nem is beszélve egyéb ígéretes táplálkozási irányzatokról, mint amilyen például a nyersételdiéta, amelyek tovább bonyolítják a képet. Ideje ezért egy konkrét példán is megnéznünk, hogyan táplálkoznak a természeti népek. A helyes táplálkozás Szent Grálját a következő néhány oldalon sem ígérem az olvasónak, de azt igen, hogy egy kicsit közelebb kerülhet a természeti népek étkezési szokásaihoz, jobban megismerheti mindennapjaikat, s azon keresztül az egészséges diétát is. A paleolit táplálkozás ma már komoly orvosi kutatási terület, de fennáll a veszélye, hogy elveszünk a különféle élettani magyarázatok tömkelegében, és szem elől tévesztjük a lényeget. A paleolit ajánlások bonyolult elméleti magyarázatai és a szép kiállítású receptgyűjtemények művészi ételcsodái mögött ugyanis a gyűjtögetővadászók végtelenül egyszerű életvitelét találjuk. Pillantsunk bele egy ténylegesen létező gyűjtögető-vadászó nép táplálkozási szokásaiba elsősorban Lee (1979) segítségével! Az egyik legjobban ismert gyűjtögető-vadászó nép a !kung (busman), akiknek a táplálkozását is részletesen ismerjük. Lakóhelyük, a Kalahári sivatag 250 mm csapadékot kap évente, ami jóval több, mint pl. a Namibsivatag évi 25 mm-e. (Felszíni vizekben viszont igazi sivataghoz méltóan szegényes.) E nagyobb csapadékmennyiségnek is köszönhető, hogy Lee kutatócsoportja 220 növényfajt tudott azonosítani a Kalahári egy részén, a Dobe-körzetben. A változatos flóra gazdag állatvilágot tart el: 58 emlős(köztük 11 patás), 90 madár-, 25 kétéltű-és hüllő-, valamint 85-90 gerinctelen fajt tartanak számon itt a !kungok. Az összesen 220 növényés 260 állatfajnak otthont adó élőhelyet azonban olyan ragadozókkal kell megosztaniuk, mint az oroszlán, a leopárd, a gepárd, az afrikai vadkutya (hiénakutya) vagy a hiéna.

A !kungok a vadhúst nagy becsben tartják, de táplálékuk nagyobb része növényi eredetű, akárcsak a többi trópusi vagy szubtrópusi természeti népnek. A !kungok elsőrangú botanikusok és természetbúvárok, több mint 200 növényfajt ismernek és neveztek el, és ezek meglepően nagy hányadát veszik igénybe táplálkozás céljára: 105115 fajt találtak fogyasztásra alkalmasnak, az összes növényfaj felét. Ezek között 29 gyümölcs-vagy dióféle, 41-nek a gyökere vagy a hagymája ehető, 18 pedig mézgát választ el. Emellett vannak még bab-és dinnyefélék, és néhány fajnak a zöld levelét fogyasztják. A táplálkozásra igénybe vehető 110 növényfaj viszont nem örvend egyforma népszerűségnek, mindössze 14 adja az elfogyasztott növényi kalóriák háromnegyedét. Közülük is a leginkább kedvelt a mongongódió, amely egymaga annyi energiával látja el a !kungokat, mint az összes többi növényfaj együttvéve. Joggal gondolnánk, hogy ez nagymértékben csökkenti a változatosságot, pedig a civilizált ember táplálkozását e tekintetben így is messze felülmúlja. Miközben csak az Egyesült Államokban mintegy 750 000 állat-, növény-és mikrobafaj él, az egész világon mindössze 15 növényfajt termesztenek, és 8 állatfajt tenyésztenek jelentős mennyiségben (Pimentel–Pimentel 2008c). Ezekből áll a táplálékunk. A puliszka, a gammancs, a fonyott barhesz, a cicvara, a hebedunda, a dödölle,a csiripiszli és a többi ízes népi név könnyen elterelheti a figyelmünket arról a tényről, hogy minden ételünk, még a hagyományosak is, túlnyomórészt ebből a két tucat fajból készülnek. Ez alól még néprajzi receptkincsünk legrégibb darabjai is ritkán kivételek (Szigeti 2001). Ismerkedjünk csoportjaival!

most

meg

a

busman

tápláléknövények

főbb

Gyümölcsés diótermő tápláléknövények A baobab (Adansonia digitata) 25 méteres magasságával a Kalahári legnagyobb élőlénye, gyümölcse májustól októberig gyűjthető. A !hani (Hyphaene benguellensis) (12. ábra) júniustól októberig, a !gi (Ochna pulchra) november közepétől december közepéig gyarapítja a választékot. A baobab, a mongongó (Ricinodendron rautanenii) és a marula (Sclerocarya caffra) nemcsak szénhidrátokban, vitaminokban és

ásványi anyagokban gazdag gyümölccsel látja el a gyűjtögetőket, hanem fehérjékben és kalóriákban bővelkedő ehető magot is tartalmaz.

12. ábra. !Hani (Hyphaene benguellensis) (a kép forrása235)

Bogyók A Grewia genusba tartozó bokrok egyes helyeken nagy bozótosokat alkotnak, bogyójuk húsa rostos és kellemesen édes ízű. Magjuk, hasonlóan a többi bogyóként kategorizált fajéval, nem ehető (13. ábra). A !goroshe (Salacia luebbertii) kemény magját nagyon finom, narancssárga mangószerű gyümölcshús veszi körül. A Grewia-fajok ágait gyakran felhasználják ásóbotok és tűzgyújtó szerkezetek készítésére.

13. ábra. Grewia occidentalis (a kép forrása236)

Mézga A legfeltűnőbb és leggyakoribb fafajok (Acacia-, Combretum- és Terminalia-fajok) egy része áttetsző gyantát (mézgát) termel, amelyet a !kungok a fák törzséről összegyűjtenek. A naponta elfogyasztott mennyiség ritkán tesz ki többet pár grammnál, tápértéke és összetétele nem ismert.

Gyökerek, gumók és szarvasgombák Az ehető növények és gombák legnagyobb csoportját alkotja az a 41 faj, amelyeknek a föld alatti részei fogyaszthatók. A gyökereket a legnehezebb megtalálni, mert a száraz évszakban a föld fölött csak néhány vékony szálacska jelzi a jelenlétüket. Néha fél méternél mélyebben helyezkednek el, ezért kiásásuk a kemény talajból fél órát is igénybe vehet. A munka azonban nem hiábavaló, mert nyersen vagy főzve több fajuk is ízletes csemege. A kedveltségi listát a kalahári szarvasgomba vezeti (Terfezia sp.), amely ízletességben francia rokonával vetekszik. A legtöbb növényfaj gyökere rostos és íztelen, ám értékes szénhidrátforrás. Gyökereket és gumókat egész éven át fogyasztanak a !kungok, de fő gyűjtési idejük a tél és a tavasz, amikor egyéb élelemforrásoknak szűkében vannak. A sokféle növényi és állati táplálék közül a !kungok csak a bogyókat és a mézgát fogyasztják úgy, ahogy találták, a többi mind valamilyen előkészítést igényel. A feltörés, mozsárban aprítás és a főzés a három legfontosabb technika, de a különféle nyersanyagok keverésével is gyakran élnek. A hőkezelendő táplálékot sütik vagy főzik. Az első esetben a gyökeret vagy húst gondosan forró homok és parázsdarabok keveréke közé temetik a tábortűz szélén. A felszálló gőz jelzi a folyamat előrehaladtát, majd a mérettől függően 5-30 perc elteltével kiássák, egy fadarabhoz ütögetve lerázzák róla a homokot, és eltávolítják a megszenesedett részeket. Valamennyi homok és hamu óhatatlanul rajta marad, aminek bizonyára pozitív és negatív következményei is vannak. A !kungok fogainak rágófelülete mindenesetre idősebb korukra simára kopik a homoktól. A főzés csak a bantu kerámiaedények megjelenésével, a XIX. század közepén vonult be a !kungok életébe, így modern fejleménynek tekinthető. A kerámiaedényeket azóta felváltották a háromlábú európai vaslábasok. A !kungok az 1-4 literes változatokat kedvelik a legjobban, és mióta elérhetők, a húst sokkal szívesebben főzik, mint sütik. A mongongó gyümölcsét szintén főzik, de a gyökerek esetében továbbra is a sütést részesítik előnyben. A vas főzőedények olyannyira a !kungok mindennapjainak részévé váltak, hogy már maguk sem tudják nélküle elképzelni az életet.

Evőeszközöket és tányérokat a !kungok nem használnak. A tűz körül ülő emberek egy tálat adnak körbe, amelyből a kezükkel falatoznak. Tálként hagyományosan egy nagy leopárdteknős színes páncélja szolgál, 1 liter körüli űrtartalommal, a szervírozás eszköze pedig gyakran egy szépen faragott fakanál. Egyes !kung háztartások egy kunyhójuk melletti fa elágazásánál szemmagasságban tárolóhelyet létesítenek úgy, hogy az ágak közötti réseket fűvel kibélelik. Itt helyezik el a férfiak fegyvereit, a nyílméregként szolgáló bogárbábokat, néha kiszárított bőröket, húsdarabokat, esetleg pár kilogramm mongongódiót is. Itt nem kerülnek a gyerekek keze ügyébe, és a kutyák sem férhetnek hozzá. A ruhadarabokat, takarókat, gyöngyöket inkább a kunyhóban tartják. Ha különösen nagy zsákmányt sikerült ejteni, a hús egy részét vékony és akár 2 m hosszú darabokra hasítják, és fából készített egyszerű szárítóalkalmatosságra rakva kiszárítják. Néhány óra intenzív napsütés elég, hogy a hús felületén a legyek számára áthatolhatatlan réteg képződjön, 1-3 nap alatt pedig egész tömegében teljesen megszárad. Ilyen állapotban hónapokig eltartható, ennek ellenére néhány napon belül elosztogatják a rokonoknak és a szomszédoknak. Ez nemcsak az összetartást erősíti, de csökkenti a veszélyét is annak, hogy egy nagy eső tönkretegye a készletet. Az Asclepiadaceae családba tartozó Fockea- és Raphionacme-fajok gyökerei (14. ábra) sok vizet tárolnak, ami a !kungok túlélését lehetővé tevő legfontosabb táplálékforrások közé emeli őket. Nekik köszönhetik, hogy napokat, sőt heteket is képesek teljesen vízmentes vidékeken tölteni. Ebből a szempontból többek között a Fockea monroi bír nagy jelentőséggel.

14. ábra. Raphionacme burkeri (A kép forrása237)

A föld alatti növényi részek mérete nagymértékben változó, némelyikük olykor a 16,8 kilogrammot is eléri, és 60 cm mélyre kell ásni érte (Coccinia sessilifolia), míg mások csak 4 grammosak, és sűrű csoportokban nőnek a felszín alatt 0,5 centiméterrel (Cyperus rotundus).

Mindezek fontos mérlegelési szempontok, amikor a gyűjtögető arról dönt, nekiálljon-e az ásásnak, vagy inkább haladjon tovább. Egyéb ehető növények és gombák A fentieken kívül még zöld levelek (6 faj), töktermések (2 faj), hüvelyesek (2 faj), uborkafélék (2 faj), füvek szemtermései és gombák is növelik a busman táplálkozás változatosságát. Némelyikük igen fontos, ilyen pl. a tsin-bab (Bauhinia esculenta), a tsama dinnye (Citrulus lanatus), és novembertől márciusig a különféle zöld levelek. Az egyéb ehető növények csoportjába sorolt fajok közül öt a talajfelszín felett és az alatt is nevel emberi fogyasztásra alkalmas részt. A Dobe-körzetben előforduló tucatnyi fűfaj közül csak kettő magját tartják fogyaszthatónak, de szinte soha nem élnek velük, még nagy szárazságok idején sem, amikor a szomszédos bantu mezőgazdálkodók nagy mennyiségben gyűjtik őket. Szintén alárendelt szerepet játszanak a felszín felett termőtestet fejlesztő gombák, amelyek közül csak egy faj kerül időnként az összegyűjtögetett anyagba.

Válogatás az ehető növények között Az ehető fajok közül, mint láttuk, a busmanoknál sem mindegyik örvend egyforma népszerűségnek. Egyeseket minden nap és örömmel fogyasztanak, másokat szintén naponta, de nem szívesen, megint mások igen közkedveltek, de csak ritkán fellelhetők, és vannak, amelyeket nem is szeretnek, és nem is fogyasztanak gyakran. Hogy egy növényi táplálékot a fentiek közül melyik csoportba sorolnak, abban szerepet játszik az adott faj gyakorisága, ízletessége, tápértéke, a gyűjtés munkaigénye, a fellelhetőség időtartamának hossza, valamint a fogyasztásuk esetleges mellékhatásai. E szempontok alapján a !kungok számon tartanak „erős” és „gyenge” táplálékokat, és még ezeken belül is további fokozatok különböztethetők meg. Az összes között egyértelműen a mongongódió a legfontosabb („elsődleges” táplálék). Rendkívül gyakori, minden víznyerő hely mellett egész évben fellelhető, egyszerűen gyűjthető, ízletes és nagyon tápláló. Mindezen tulajdonságai miatt csak a hús veszi fel vele a versenyt. Ugyanolyan fontos a !kungok

számára, mint a mezőgazdálkodóknak a búza vagy a rizs. 13 további faj számít „erősnek”, ezek az év egyes időszakaiban fontosságban még a mongongót is felülmúlják (pl. baobab, marula). 19 faj alkotja a „gyenge” táplálékok csoportját, ilyenek egyes gyökerek és gumók. Ezek nem mindig elérhetők, de ha igen, akkor hetente többször is „asztalra” kerülnek. 30 további faj csak „kiegészítő” táplálékforrást jelent (többféle gyümölcs, bogyó, mézga, gyökér, gumó stb.). 19 fajt még ezeknél is ritkábban gyűjtenek, évente csak néhány alkalommal. Az egyik közülük finom gyümölcs, de fogyasztása kisebb mennyiségben is hányást és hallucinációkat okoz. 23 további fajt a „problematikus” táplálékok kategóriájába sorolhatunk. Ezek között egészen finomak is akadnak, viszont olyan ritkák, hogy évekig nem kerül sor fogyasztásukra. Arra is van példa, hogy egy növényfaj egy víznyerő hely környékén elsődleges tápláléknak minősül, míg egy másik víznyerő helynél csak másodlagos jelentőségű. Az elsődleges fajok száma mindegyik víznyerő hely esetében egyformán kb. 9-10, de e kategória az egyes helyeken nem pontosan ugyanazokat a fajokat öleli fel. Érdekes, hogy a Dobétól 500 km-re keletre fekvő Gwembe-körzet tongái 131 tápláléknövényt tartanak számon, míg a helyi busmanok csak 105-öt. A húsos zöld leveleket fejlesztő fajok közül a tongák például 50-et tartanak ehetőnek, miközben a !kungok mindössze 6 faj levelét fogyasztják. A különbség egyik oka valószínűleg az, hogy a Gwembe jobb vízellátottságú terület. A másik ok a két nép életmódjának különbözősége alapján érthető meg. A tongák mezőgazdálkodók, akik terméskiesés esetén a környék vad növényeire fanyalodnak, hogy ne haljanak éhen. Ők 21 olyan fajt is az ehetők közé számítanak, amelyek a Dobe-körzetben szintén élnek, és a !kungok által is jól ismertek, de azok mégsem tartják őket tápláléknövényeknek. A mezőgazdálkodó tongák a !kungokét százszorosan meghaladó népsűrűségükkel nyilvánvalóan nem engedhetik meg maguknak, hogy ne fogyasszanak el mindent, ami az emberi szervezet számára némi kalóriát adhat, és nem különösebben mérgező. Példa erre az Acacia albida magja, melyet évente tonnaszám gyűjthetnének a !kungok is, de nem teszik, mert mindig rendelkezésre állnak sokkal jobb táplálékforrások. Az akáciamagokat a lábasjószág gond nélkül elfogyasztja, de az ember számára toxikus. Méreganyagaitól a tongák az áztatás és főzés többszöri ismétlésével szabadulnak meg, miközben a vizet háromszor is cserélik. A 24 órás eljárás nem annyira bonyolult, hogy természeti népek ne alkalmazhatnák, de ők egyszerűen

nem kerülnek olyan helyzetbe, hogy erre szükségük lenne. Ez egyrészt rávilágít arra, hogy a !kungok számos tartalékkal rendelkeznek, amit ugyan nem használnak fel, de potenciálisan növeli életmódjuk biztonságát. Másrészt magyarázatot ad arra a meglepő tényre, hogy a mezőgazdálkodó népek alkalmasint jobban igénybe vehetik élőhelyük vad növény-és állatvilágát,mint a létüket kizárólag erre alapozó gyűjtögetővadászók. S egy újabb érv arra, hogy a busmanok kis termete és soványsága nem krónikus éhezés eredménye!

A legfontosabb busman csemege: a mongongó A mongongó közepesen magas (8-12 m), 1 méter átmérőt is elérő törzsű, széles koronájú, nagy árnyékot adó fa, amelynek elterjedése DélAfrika egy viszonylag keskeny szubtrópusi övére korlátozódik. Leggyakrabban 1000-1500 méteres tengerszint feletti magasságokban, a homokdűnék tetején találhatók meg, pár száz méter széles és több kilométer hosszú sávokban. Ágai a talajhoz közel hajlanak, de megmászni is könnyű, és kedvelt játszóhelyei a gyerekeknek. Fája nagyon könnyű, szerszámok vagy épületek készítésére alkalmatlan. A kétlaki fák fele termő (ezek női ivarú virágokat fejlesztenek), a másik fele steril (ezek a porzós fák). Előbbiek alatt mindig vannak 1-2 méteres magoncok, amelyek a !kungok állítása szerint 25 éves korukban fordulnak termőre. A termésfal öt rétege közül kettő ehető. A legkülső réteg halványzöld, amely lehullás után hónapok alatt vörösre változik, ezt lehámozzák és eldobják. A második réteg zöld vagy vörös színű, száraz, szivacsos szerkezetű, ízében a datolyára emlékeztet, de kevésbé édes. Lehullás után 6-8 hónapig fogyasztható. A harmadik réteg egy rendkívül vastag és nehezen feltörhető csonthéj (ami megmentette a fajt attól, hogy iparilag hasznosítsák). E maghéj teszi ki a termés tömegének nagyjából felét. A negyedik réteg egy vékony héj, ami a legbelső állományt képező magról csak nehezen lefejthető, ezért sokan a kettőt együtt fogyasztják. Maga a mag méretében és alakjában a mogyorómagot idézi, íze pedig a kesudiót vagy a mandulát juttathatja eszünkbe. Hosszabb pörkölés hatására megbarnul, és némi sajtízre tesz szert. A termés tömegének 26,7%-át a gyümölcshús (második réteg), 9,0%-át a mag alkotja, így az egészből nagyjából egyharmad rész ehető. Később, amikor a gyümölcshús hónapok alatt elenyészik, a maghoz még mindig hozzá lehet jutni, de

akkor az ehető rész aránya már csak 15%. A gyümölcshús energiatartalma 312 cal/100 g, a magé 640–655 cal/100 g, ezért minden kilogramm egész termés 1400 kilokalória energiát hordoz. Egy-egy gyűjtőútról az asszonyok átlagosan 12 kg rakománnyal térnek vissza, ami 11–17 ezer kilokalóriát jelent a családnak. A belső mag zsírtartalma 58,5%, amit 28,3% fehérje egészít ki. Napi 200 dió elfogyasztása 2500 kilokalóriával és 77 gramm fehérjével látja el a szervezetet, ami a világon ismert legtáplálóbb élelmiszerek közé emeli. Ám a !kungoknak még legalább három olyan faj termése áll rendelkezésre, ami hasonlóan tápláló: a tsin-bab, a maruladió és a baobabdió. A mongongódiók ősszel (áprilisban) kezdenek a talajra hullani. Ekkor húsuk még zöld, amelynek íze különösen frissítő. A hús elfogyasztása után a két külső rétegétől megfosztott terméseket félreteszik, hogy később megpörköljék és feltörjék őket. Tavasszal, szeptember-októberben a fák, amelyek ősszel lehullatták leveleiket, újra hajtani kezdenek. Ekkorra a fa alatt fekvő gyümölcsök kb. felét már megették a rovarok. Az ilyenkor gyűjtött diókat a táborban két kupacba válogatják. Az egyikbe olyanokat gyűjtenek, amelyek húsa főzés után még fogyasztható, a másikba olyanokat, amelyek már csak pörkölésre és a mag kinyerésére alkalmasak. A nyári hónapokban (november–március) már csak a hús nélküli termések elérhetők, de még ezek gyűjtése is bőven kifizetődő. Amikor megérik és hullani kezd az új termés, a !kungok ügyet sem vetnek az előző évről még ott maradt maradékra, pedig kb. harmadrészük még ekkor is fogyasztható lenne. A mongongófák gyümölcse csapadékos években gyorsabban érik, de úgy tűnik, az időjárás a termés nagyságára nincs jelentős hatással, azt még a nagy aszályok sem veszélyeztetik. Túl sok és erős csapadék és az elefántok látogatása ugyanakkor kedvezőtlen hatással lehet az évi termésre. Egyes víznyerő helyek mongongóligeteinek termését minden évben teljesen begyűjtik a !kungok, másokét csak részben, és vannak olyanok is, amelyeket egyáltalán nem aknáznak ki. A mongongógyűjtés jelentős elfoglaltság mind a nők, mind a férfiak számára. Egy új ligetbe megérkezéskor a társaság minden tagja kiválaszt magának egy fát, amelynek földre hajló ágairól vagy a talajra hullt terméseiből válogat. Ha a diók sűrűn borítják a talajt, a földre ülnek vagy térdelnek, ha nem, egyik lábukkal előre lépve és térdben kissé behajlítva derékból hajolnak lefelé. Az ásóbot ekkor a test megtámasztására szolgál.

A nők közül egyesek a lábujjaikkal fogják meg és szedik fel a diókat, hogy a hajlongást megspórolják. Az asszonyok percenként 20-30 diót gyűjtenek, összesen 10-15 kilogrammot. Ha rakományukkal elkészültek, összegyűlnek, és lazítással, cigarettázással töltik el az időt (természetesen csak azóta, hogy dohányt kaptak az őket tanulmányozó antropológusoktól), miközben strucctojás kulacsaikból vizet kortyolnak. Ha idejük engedi, tüzet raknak, és pörkölés után a diók egy részét elfogyasztják, ha sietnek, pörkölés nélkül látnak neki a feltörés nehezebb feladatának. Ha az egész délután a rendelkezésükre áll, a terméseknek akár felét is feltörik, egy részét elfogyasztják, a szebbeket viszont csak a csonthéjtól szabadítják meg. A még rajtuk maradó vékony héj így is megvédi őket a hazaszállítás közben adódó sérülésektől, a feltörés akár 75 százalékkal csökkentheti a málha súlyát. Két állatfaj is van, amelyik mongongót fogyaszt, tevékenységével mégis nagy szívességet tesz a !kungoknak. Az elefánt egészben nyeli le a diókat, leemészti róla a húst, majd a maradékot kiüríti (15. ábra). A nagy kudu módszere még kedvezőbb, ő a diók egy részét kérődzése során visszaöklendezi. A kuduk 50-60-as, az elefántok 20-30-as csoportokban hagyják maguk után a felhasználni nem tudott terméseket, bennük az értékes magokkal, amiket a !kungok összegyűjtenek, megpörkölnek és megesznek.

15. ábra. Elefánt emésztőrendszerén áthaladt mongongódiók (a kép forrása238)

A fák alatt összegyűjtött mongongódiókat a nők egy leleményes szállítóeszköz, a karossz (kaross, chi !kan) segítségével viszik haza. Ez egy nőstény kudu, gnú vagy más nagy termetű növényevő (nyársas antilop, jávorantilop) egészben lenyúzott és kikészített bőre. A férfiak az elejtett állat bőrét még frissen lefejtik,a napon kifeszítve megszárítják, a felesleges szövetrétegeket gondosan lekaparják, az Elephantorrhiza elephantina növény levében áztatva cserzik és puhítják, majd kézzel erőteljesen dörgölik, hogy lágyságát és hajlékonyságát tartósan megőrizze. Utána következik a női munkafázis, amelyben a bőrt a

Pterocarpus angolensis fafaj elporított vörösbarnára színezik, akár a szarvasbőr.

kérgének

oldatával

olyan

A karossz a nők legfontosabb szállítóeszköze, amely egyaránt alkalmas zöldségek, víztartályok, tűzifa és gyerekek hordozására. Alsó részét egy bőröv segítségével erősítik a derékhoz, felső részét pedig megkötik úgy, hogy bal sarka a bal váll felett, jobb sarka a jobb kar alatt legyen átvetve. A rakomány a karossz és a test között helyezkedik el, közel a test tömegközéppontjához, így viselése egyszerűségét meghazudtolóan kényelmes. A diók szállításakor a karosszt először a földre terítik, és kupacban ráhelyezik a diókat. A busman nő ekkor a karossz alsó részére ül, övével magára szíjazza azt, majd felállva a felső sarkait is magára köti. A málha tetejére kerülhet a gyerek. Az eszköz egyetlen hátránya, hogy nem zár tökéletesen, és a táborhely felé tartó asszonyok útját gyakran tízméterenként elpottyantott mongongódiók jelzik. A karossz éjszakánként takaróként is szolgál. A karossz a !kungoknál ugyanannyira női ruhadarab, mint nálunk a falusi asszonyok fejkendője. Helyette a férfiak hálót használnak, amelyet indulás előtt hosszú szálú fűvel bélelnek ki, hogy a kis méretű diókat is megtartsa. A háló a nyársas antilop vagy a kudu inaiból sodrással készül, mérete 100 cm × 40 cm, alakja a függőágyéra emlékeztet. Telerakva leginkább egy nagyon kövér szivarra hasonlít. Megpakolása körülményesebb, hordozása (a bőrbe vágó kötelek miatt) kényelmetlenebb, mint a karosszé, és kapacitásában is alatta marad annak. Azonban üresen igen kis helyen elfér, és ha váratlanul vad tűnik fel, egy mozdulattal a földre dobható. Az említetteken kívül mindkét nem egyéb hordozóeszközöket is használ, de a női karossz és a férfi háló a legjelentősebbek. Az emberek és a mongongódiók találkozásának a legenergiatakarékosabb módja kétségtelenül az, ha a tábort a mongongóligetekben vagy azok közvetlen szomszédságában verik fel. Ezt teszik a !kungok, ha a mongongóforrások 2-3 km-es körzetben már kimerültek. A ligetek a táplálékon kívül árnyékot és hűvös, vörösesfehéres homokot is biztosítanak, és néha még a fák mélyedéseiben összegyűlt vízzel is szolgálnak. Mivel az elmúlt idők során a diók feltörésére kövek százait hozták ide (ilyenek nem találhatók a környéken), a szükséges munkaeszközök is bőségben rendelkezésre állnak.

A mongongóligetek több mérföld hosszan elnyúlhatnak, ezért könnyen előfordulhat, egy ugyanazt a ligetet két különböző csoport tagjai is látogatják éppen. Ezen a ritkán lakott vidéken az ilyen váratlan találkozás általában nagy öröm a !kungok számára. Miközben a magokat feltörik és meghámozzák, gyakran más növényekkel elegyítve teszik mozsárba. A magok hússal, pirított gyökerekkel vagy zöldekkel való összekeverése azért is szükséges, mert önállóan fogyasztva komoly székrekedést okoznak. Keverve viszont egészen érdekes ízkombinációk is előállíthatók, az egyik növényfaj gyökerével porítva például az érett túró ízére emlékeztető eledel nyerhető. A mozsarak működése a busman táborhelyek jellegzetes hangja, amely megfelelő széljárás esetén akár nyolc kilométerre is elhallatszik. Az egyes csoportok gyakran ennek alapján találnak egymásra, és ha közel táboroznak, a mozsarak elhallgatásából lehet tudni, hogy a szomszédok nyugovóra tértek. A csoport mindegyik háztartása két-három napra való mongongókészletet halmoz fel a hajléka mellett, amelynek mennyiségét folyamatosan fenntartja. A táborba megérkező asszony, miután rakományától megszabadult, a gyümölcshússal rendelkező és a már csak magot tartalmazó terméseket két külön halomba válogatja. Hajdanán a gyümölcshúst egészben és nyersen fogyasztották, de már Lee 1960-as és ’70-es évekbeli látogatása idején is inkább megfőzték acéledényben. A hőkezelés megpuhítja a bőrt, és könnyebben lehúzhatóvá teszi. Hámozás után egy másik vízben 10 percig folyamatosan és nagy lángon főzik. Ha ezzel is végeztek, kisebb lángon folytatják tovább, miközben egy bottal erőteljesen keverik. Ez eltávolítja a csonthéjakról a gyümölcshúst, és gesztenyebarna péppé alakítja. A !kungok ezt az energiában és ásványi anyagban gazdag pépet fogyasztják, vagy zománcozott poharakat belemerítve, vagy a főzőedényt körbeadva. A szintén megfőtt, de egészben megmaradt gyümölcsöket a megkínáltak nem hagyják az edényben, hanem róluk a húst gondosan leszopogatva visszaadják a vendéglátónak, aki későbbi pörkölés céljára félreteszi azokat. A mongongó-gyümölcshúst ritkán keverik más étkekkel, általában önállóan, mint édességet fogyasztják. A !kungoknak, akik a finomított cukrot nem ismerik, a méz után ez a legédesebb eledelük. A már gyümölcshús nélküli mongongódiók pörkölését néhány faág parázsig égetése előzi meg. A parázsdarabokat a szakács egy spatulával száraz homokkal keveri össze, halmot formáz belőle, majd körülbelül száz

diót rak a halom tövébe. A diókat homokkal fedi be, és erre húzza át a parázshalmot, ügyelve arra, hogy egy dió se érintkezzen izzó széndarabbal. A diók 2-3 percig pörkölődnek a forró homokban a parázs alatt. Utána a diókat igyekeznek megfordítani, majd újabb 2-3 perces pörkölés következik. Az eljárás eltávolítja a csonthéj víztartalmának egy részét, így könnyebben feltörhetővé válik. A diótörés szokásos sebessége a Lee által megfigyelt esetekben 3,6–6 dió volt percenként, ami 200–300 per órának felel meg. Ez azt jelenti, hogy egy 10-15 kilogrammos „karosszrakomány” feldolgozása 6-15 óra otthoni időt vesz igénybe. Ebben a magok egy részének elfogyasztása is benne van, ugyanis a felbontáskor több darabra törő magokat nem teszik félre, hanem rögtön bekapják. A naponta elfogyasztott táplálék mennyiségét azért is nehéz meghatározni, mert egy részét munka közben veszik magukhoz. A mongongómagokat a borító héjjal együtt vagy azt eltávolítva, egészben vagy mozsárban összetörve, önállóan vagy más növényi vagy állati eredetű táplálékkal összekeverve fogyasztják. Gyakran a mozsárban hússal is elegyítik és összedolgozzák. A maghéj eltávolítása csak néhány másodpercet vesz igénybe, de tökéletesen nem lehetséges, ezért az ételben valamennyi elkerülhetetlenül benne marad. Eltávolítás híján (az éhes !kungok sosem vesződnek ezzel) szétrágható, de emészthetetlen, így a széklettel együtt távozik a testből. A magokat a mozsárban néha olajos péppé zúzzák, amelyet téli időszakban a test bedörzsölésére vesznek igénybe. Ilyenkor ugyanis a vízzel mosdás könnyen a bőr kirepedezésével járhat, az olaj viszont tisztítja, és csillogó aranybarnává és rugalmassá teszi a bőrt. Az egyes mongongóligeteket azokkal a családokkal hozzák kapcsolatba, akik a közelükben hosszú ideig éltek, de európai értelemben vett tulajdonjogról nem beszélhetünk. Ha valaki egy ligetet táplálkozás céljából igénybe kíván venni, többektől is kérhet engedélyt, amit csak ritkán tagadnak meg. Közeli rokonok gyakran megkérik egymást, hogy a ligetek valamelyikében járva számukra is hozzanak egy kisebb adagot, töltsenek meg egy kisebb táskát. Ehhez saját készítésű szatyrot is adnak, amelynek űrtartalma a karosszénál jóval kisebb, kb. 5 kg befogadására alkalmas. Általában szülők kérik meg gyerekeiket, vagy testvérek egymást, de néha mások is előterjesztenek ilyen kérést nem rokon csoporttagok felé. Az egyes hajlékok bejáratánál felhalmozott egy vagy két dióhalom az illető család tulajdona, amelynek bármelyik tagja bármikor

nekifoghat az elfogyasztásának. Ezenfelül a házaspár szülei, testvérei, unokaöccsei és -húgai is bírnak ezzel a joggal. A gyerekek gyakran kiszolgálják magukat, és önállóan megpirítják és megeszik a diók egy részét. A felnőttek engedély nélkül általában nem nyúlnak egy másik háztartás dióihoz. Ám ha valaki épp a pörköléssel van elfoglalva, és valaki a csoportból odatelepszik mellé beszélgetni (és a legtöbbször ez történik), akkor a diók elkészültével a gazda a vendég elé is odarak egy pár törőkövet, hogy részesüljön az étekből. A vendég pedig elfogadja ezt anélkül, hogy a beszélgetés egy pillanatra is a diókra vagy a kínálás tényére terelődne. Ez mindig annak a tüzénél történik, aki a diókat gyűjtötte és a hajlékánál felhalmozta. Egy-egy meghámozott, egész diókat tartalmazó edényt gyakran elküldenek a szomszédos tüzek mellett ülőknek egy gyerekkel, de ha már egyéb élelmiszerekkel keverték, akkor általában a készítők tüze körül marad. A dió megosztásának elmaradása konfliktusra utal, és ha ez tartósan fennmarad, az a csoport szakadását vetíti előre. A mongongóligetek hossza 3,2 és 12,8 km közötti, átlagosan 7,7 km. Mivel egy fa évente átlagban 950 ehető gyümölcsöt terem (12 046 cal = 2600 kJ), és a ligetek egy kilométerére 100 fa esik, a ligetek 1 kilométere hozzávetőlegesen 95 000 gyümölcsöt, illetve 1 204 600 cal = 260 000 kJ energiát szolgáltat. Összesen 35 ligettel és 7,7 km átlagos hosszal számolva a mongongófák évi 25,6 millió gyümölccsel és 325 millió kalóriával látják el a !kungokat. Hány embert tudnak tehát eltartani e fák? A busmanok 35 liget közül 17-nek gyakorlatilag teljes egészében betakarítják a termését, 8-nak csak mintegy 50%-ban, míg 10 liget gyümölcseinek csak 10%-a nyer humán felhasználást. Ha mindegyik liget termését azonosnak feltételezzük, ez összesen 201,45 millió kalóriányi kiaknázott energiamennyiséget jelent. Ha ezt elosztjuk a Dobe-körzet állandó lakosainak számával (550) és az év napjainak számával (365), 1003,5 kcal/nap/fő energiamennyiséget kapunk. Mivel korábbi becslések szerint a !kungok napi kalóriaigénye mintegy 2000 kcal, ezért azt mondhatjuk, a mongongódió napi energiaigényüknek még úgy is kb. 50%át fedezi, hogy a ligetek termésének kihasználtsága mintegy 62%-os. Igaz, ha a novembertől márciusig tartó esős időszak beköszönte utáni – gyümölcshúsban esett – rovarkárt is beleszámítjuk, a valós érték közelebb lehet a 800 cal/nap/fő értékhez, és valószínűleg csak a napi energiaigény 40%-át biztosítja. Az egyes csoportok

mongongófogyasztása egyébként helytől és évszaktól függően igen széles határok között változik (5-90%), de sosem csökken nullára. A mongongófák elterjesztésében az elefántok mellett a !kungok is részt vesznek, és ennek ők is tudatában vannak. Elhagyott táborokban gyakran látni magoncokat, messze a legközelebbi ligetektől, és a kettőt összekötő útvonalakon is fel-feltűnnek fiatal példányok. A !kungok azonban azt állítják, hogy a mongongó sohasem fejlődik termésérésig máshol, csak a már meglevő ligetekben vagy azok közvetlen környékén. Megfigyelésüket az antropológusi tapasztalat is igazolni látszik. Lee-nek arra a kérdésére, hogy miért nem ültetnek fákat a víznyerő helyek mellé, letelepedettebb életmódhoz segítve így magukat, a !kungok érdekes választ adnak. Egyrészt rég halottak lennénk már, mire a fák termőre fordulnának – mondják –,másrészt mi a csodának ültetnénk mongongót, ha úgyis olyan sok van belőle a világban?

A hadzák táplálkozása Az ember számára legegészségesebb táplálkozás megtalálása szempontjából a !kung mellett a hadza modellnek is igen nagy jelentősége lehet. Ők még ma is gyűjtögető-vadászó táplálkozást folytatnak Afrikának azon a vidékén, ahol az elmúlt 6-7 millió évben mindig élt emberős. A hadzák által ma fogyasztott növények többsége minden bizonnyal itt volt már akkor is, amikor őseink hasonló életmódot élve táplálék után kutattak. Sokat megtudhatunk ezért saját magunkról is, ha a hadza táplálkozást Marlowe (2010) segítségével megismerjük. A hadza étrend több mint 880 különböző fajt ölel fel. Ezek túlnyomó többsége emlős (56 faj) vagy madár (741 faj), de a bogyók (26 faj), egyéb gyümölcsök (8 faj), gumók (18 faj) és mézféleségek (7 fajé) száma is lenyűgöző. A zöld növényi részeket csak 1, az egyéb zöldségeket 2, a dióféléket 3, a tojásokat, rovarokat és más gerincteleneket 1–1 faj képviseli a táplálékban. A bogyóérés időszakában a gyümölcsök teszik ki a hadza táplálék oroszlánrészét. Egy hadza csoport januári vizsgálata (ekkor érik az undushipi nevű bogyó) azt derítette ki, hogy a táborba szállított élelem tömegének 10%-a baobab, 67%-a bogyó, vagyis összesen 77%-a gyümölcs. További 8%-ot képviseltek a gumók, 1%-ot a méz, a hús mindössze 14%-ot. A bogyók mintegy 50%-át táboron kívül,

közvetlenül a bokrokról fogyasztják, így a menüben a gyümölcsök részaránya még 77%-nál is jóval nagyobb lehet. tehát a növényi eredetű táplálékok aránya meghaladja a 86%-ot (akár a 90%-ot is elérve). A táborhelyen elköltött eledelek összetétele nagy nemi különbségeket mutat, míg a férfiaké 54%-ban húsból áll, a nőkében ez csak 7%-ot ér el. A hadzák a baobabot a táboron kívül nyersen fogyasztják, de otthon kővel lisztté őrlik, kis vizet adnak hozzá, és máris kész a gyerekeknek elválasztásukkor adott fő táplálék. Ha méz vagy bizonyos bogyós gyümölcsök is rendelkezésre állnak, a fanyar baobabpéphez adva ízletes édesség nyerhető. A húst mindig sütve vagy főzve fogyasztják, de a csontvelőt nyersen. Néha a vadász zsákmánya egy részét megsüti és megeszi, mielőtt hazaindulna vele. A bogyókat rendszerint nyersen fogyasztják, de az érésük időszakának vége felé szárítanak is belőle. A gumókat általában öt percig sütik, de a hadzák hajlamosak őket nyersen elkölteni. A sütésnek valószínűleg az a jelentősége, hogy megkönnyíti a gumó héjának lehámozását. A hadzák tápláléka igen sok rostot tartalmaz. A gumók rosttartalma olyan magas, hogy nem is hasonlítanak semmihez, amit mi fogyasztunk. Táplálékukkal több rosthoz jutnak, mint a csimpánzok. A hadzák nagyon kevés olyan növényfajt ismernek, amely A-vitamint komoly mennyiségben tartalmaz, és azokat is csak ritkán gyűjtik. Ennek ellenére nem nagyon mutatják a vitaminhiány jeleit, valószínűleg, mert a hússal pótolják. Imádják a zsírt, mert csak sovány húsokat fogyasztanak, de azt sem mindennap. Röviden megismerkedtünk a !kung és a hadza táplálkozással, és mindkettő a sajátunknál jóval változatosabbnak bizonyult. A változatos táplálkozás azonban nemcsak az afrikai természeti népekre vonatkozik, hanem általánosabban elterjedt. A dél-amerikai (már nagy részben mezőgazdálkodó) acsék például 78 emlősfajt, 21 hüllőt és kétéltűt, több mint 150 madárfajt, 14 halfajt és sokféle növényt fogyasztanak (Ryan– Jethá 2010). Nem csoda, hogy éhínséggel ritkán kell szembenézniük!

Vadászat, gyűjtögetés és vándorlás A !kungok energiafelvételük nagyobbik részét növényi eredetű táplálékokból nyerik, mert a gyűjtögetés a vadászatnál biztosabb és

energiahatékonyabb módja a táplálékszerzésnek. A vadászat és az állati eredetű termékek azonban így is központi helyet foglalnak el a csoportok életében. A hús részesedése a táplálékban ritkán esik 20% alá, és a különösen szerencsés csúcsidőszakokban a 90%-ot is elérheti. Ilyenkor egy fő akár két kilogramm húst is elfogyaszthat naponta. A vadászat azonban összességében csak mintegy 40%-át biztosítja a !kungok energiaigényének. Más forrás ugyanerre ennél is kevesebbet, 20%-ot ad meg, amiből a növények 80%-os aránya következik a táplálékban (Kelly 2007). A !kungok mintegy 262 állatfajt ismernek, amelyek közül 80 számít zsákmányfajnak. Vannak fajok, amelyekre a feladat nehézsége miatt nem vadásznak (pl. elefánt), mások kicsinységük miatt esnek ki a rostán (egerek, cickányok, gyíkok), megint másokat tabu véd (majmok, hiénák). Így is összesen 34 fajt vadásznak rendszeresen, 25 továbbit alkalmanként, és 19 olyan faj is van, amit csak egyesek fogyasztanak. A !kungok azonban olyan sok húshoz jutnak a nagyobb vadak elejtésével is, hogy nincsenek rászorulva a rágcsálók, gyíkok, kígyók vagy tabuállatok zsákmányolására. A Dobe-körzetben élő nyolc nagy patás legkisebbike a varacskos disznó. Ez a leggyakrabban elejtett vad, havonta három kerül belőle terítékre, de ez csak 39 kg húst jelent alkalmanként. A patások holtan mért súlyának ugyanis mintegy 50%-a ehető. A nyolc patás közül a zsiráf a legnagyobb, amelynek felhasználható hústömege az 500 kg-ot is meghaladhatja. Azonban olyan ritka, hogy évek telnek el az elejtése nélkül. A varacskos disznó és a zsiráf közötti mérettartományt képviselő hat másik patás tömege 159 és 272 kg közé esik, és havonta egyet ölnek meg közülük egy-egy csoport vadászai. Állatonként ez 79-136, átlagosan 100 kg húst jelent. A patásokat mindig a klasszikus módon, íjjal és mérgezett nyíllal vadásszák. A két tucat tyúktojással egyenértékű strucctojás is értékes fehérjeforrás a !kungok számára. A madár 8-15 darabot rak belőlük a fészekbe, ami csak egy álcázatlan mélyedés a talajban. Férfiak és nők is könnyűszerrel hozzájutnak, és miután tartalmát kirázták és elfogyasztották, a tojáshéjat víztartó kulacsként használják. Hogy miért nem vadásznak a 90-100 kilós felnőtt madarakra, a !kungok válasza kettős. Egyrészt futásának gyorsasága nehezíti meg az elejtését, és való igaz, hogy a terepjáró előtt menekülve 8 km-t is megtesznek 50 km/h

sebességgel. A másik ok, hogy húsa a busmanok közül csak keveseknek ízlik. Ez azonban minden bizonnyal csak utólagos magyarázat, a valódi ok az lehet, hogy a tojások sokoldalú felhasználási lehetősége miatt igyekeznek a futómadár-populáció nagyságát megőrizni. Legalább ennyire talányos a zebra esete. Ezt a !kungok szinte teljesen figyelmen kívül hagyják, miközben a hadzák legkedveltebb nagyvadja. Az ok feltehetően az állat ritka mivolta. A kafferbivaly viszont gyakori vendég a Dobe-körzetben, és a vadászatától való tartózkodás az állat harcias természetére vezethető vissza. E bivalyfaj ugyanis azon kevés fajok egyike, amely menekülés helyett inkább támadásba lendül, és a sebesülés csak fokozza az indulatát. Ezért a busman férfiak közül kevesebben öltek kafferbivalyt, mint oroszlánt vagy leopárdot. Az elefántok vadászatának kerülése első pillanatra nem szorul különösebb magyarázatra. Ritkán, de előfordul, hogy a mongongóligetben éjszakázó csoportot néhány tucat méternyire is megközelít egy-egy elefántcsapat, ami éber készenléti állapotban tartja az embereket egészen hajnalig. A vadászsikereikre büszke !kung férfiak beismerik, hogy soha egyetlen elefántot sem ejtettek el életükben, és nem is tudnak senkiről, aki a vadászatukkal megpróbálkozott volna. Ennek magyarázata ugyancsak érdekes. A !kungok szerint az elefánt egy személy, amely intelligens, akár az ember. Ennek ellenére a régmúltban az elefánt sem élvezett kivételezett bánásmódot, és Lee készített interjút olyan busmannal, aki ugyan sosem evett elefánthúst, de az apja igen. A vadászok az állat egyik oldalán száraz füvekből tüzet gyújtottak, kutyákkal elterelték a figyelmét, majd amikor felemelte a füleit, az emberek egymás után elhajították mérgezett lándzsáikat. Az északi !kungok Lee egy meg nem erősített információja szerint még a hatvanas-hetvenes években is sikeresen vadásztak elefántra úgy, hogy a mérgezett nyílvesszőt a talpába lőtték. Állítólag ez az egyetlen hely, ahol a könnyű nyílvessző át tud hatolni az állat vastag bőrén. Hogy így volt-e, nem tudni. A vándorpatkányok fogai mindenesetre képesek ugyanerre anélkül, hogy az elefánt – alvó vagy akár éber állapotban – észrevenné. A talp bőre alatt gazdagon erezett talppárna helyezkedik el, amelynek sérülése még az apró sebeken keresztül is komoly vérveszteséggel járhat. Számos állatkerti és cirkuszi elefánt vérzett el már észrevétlen patkányrágás következtében (Petzsch 1992). Ennek alapján valószínű, hogy a Lee által lejegyzett vadászati módszer is működhetett, hiszen a jó vérellátású

szövet (a méreg elszállítására) és az azt borító sérülékeny bőr megvolt hozzá. A Kalaháriban az elefántnál nem sok veszélyesebb állat van, de a !kungok velük ritkán húznak ujjat. A nagyragadozókat nem tekintik zsákmánynak, de időnként előfordul, hogy meg kell védeniük magukat egyikkel-másikkal szemben. Néha ez nem sikerül: 1000 halálesetből átlagosan 5 ilyen okból következik be. Mindazonáltal a nagymacskák nyugodtan alhatnak a busmanoktól, és a busmanok is a macskáktól. Ahogy a vadászatnak, a gyűjtögetésnek is megvan a maga ritmusa. A !kungok rendszerint néhány hétig tartózkodnak egy helyen, s ez idő alatt a táborhelytől fokozatosan kifelé haladva gyűjtik össze a tápláléknak alkalmas növényi részeket. Egy mongongófás helyen való letelepedés első hetében a táborhelyet körülvevő 1,5 km sugarú kör diókészletét merítik ki, a második héten 3 km-ig nyomulnak előre, a harmadik hét végére pedig már 4,5 km-es az a kör, ahonnan minden emberi fogyasztásra alkalmas növényt összegyűjtöttek. Minél hosszabb ideig tartózkodnak egy helyen, annál messzebbre vezetnek a napi gyűjtőutak. 1964 júniusában például 9-14 km-es gyaloglást igényelt a mongongóligetek meglátogatása, de a napi körutak hossza augusztusra már 19 km-re nőtt. Ezért szükséges bizonyos idő elteltével az új táborhelyre költözés. A !kungok sosem gyűjtenek össze minden útjukba kerülő élelmet. Egy új helyen letelepedéskor először mindig a legkedveltebb eledelekre összpontosítanak,de ahogy ezek egy bizonyos távolságig elfogynak, két lehetőség közül választhatnak: vagy továbbra is ragaszkodnak az elsőrangú növények fogyasztásához,és inkább növelik napi beszerzőútjaik hosszát, vagy beérik a kevésbé népszerűekkel, és ezeket keresve újra átfésülik a már bejárt közeli területeket. Valójában azonban mindkét alternatívát választják egyszerre. A fiatalabbak szívesen vállalják a hosszabb és fáradságosabb gyaloglást az ínyencfalatokért, amit a csoport idősebbjei a táborhelyhez közeli területekről harmad-negyedrendű táplálékokkal egészítenek ki. Mivel a családtagok mindig megosztják egymással zsákmányaikat, a nap végén mindenki a tápláléknövények széles spektrumához jut hozzá. A táplálékmegosztás szokása a csoport többi családjaira is kiterjed (akik a táborhely szomszédos tábortüzei körül ülnek), ezért a csoporttagok rendelkezésére álló választék még ennél is nagyobb. Egy terület összes fogyasztható növényi táplálékának

kimerítésére sosem kerül sor, mert a csoport még jóval azelőtt felszedi a sátorfáját, hogy a negyedrangú (az előbbiekben „kiegészítőnek” nevezett) táplálékok elfogynának. A !kungok és a hadzák táplálkozásának rövid áttekintése több tanulsággal is szolgálhat. Az egyik az állati eredetű ételek alacsonya aránya, amely a hadzáknál 10%, a nőknél 5% körüli (amennyiben beleszámítjuk a táborhelyen kívül fogyasztott bogyós gyümölcsöket is). A növények 90-95%-os súlyaránya már nagyon közelít a vegetáriánus táplálkozáshoz, amitől a busmanok 85%-os aránya sincs nagyon messze. A másik az elkészítés egyszerűsége. A modern recepteskönyvek néha egészen körmönfont technikákat közölnek, miközben azoknak a népeknek a konyhaművészete, amelyeket állítólag utánozni igyekeznek, minden bonyolultságot nélkülöz. Sok mindent nyersen esznek (a hadzák még a csontvelőt is), ha sütnek, a gumóknak elég öt perc, a mongongót legfeljebb pirítják (vagy újabban főzik). A legösszetettebb fogás, amit a hadzák évezredek alatt kitaláltak, mindössze háromkomponensű (baobab, víz, méz), és az elkészítéséhez két őrlőkő kell csupán. A busmanok a mongongót gyakran hússal, pirított gyökerekkel vagy zöld levelekkel keverve aprítják meg a mozsárban. Ennél bonyolultabb receptjük nincs. Feltörés, megpucolás, mozsárban aprítás, sütés, szárítás, illetve az európaiakkal való találkozás óta a főzés – körülbelül ennyiből áll a két afrikai nép konyhatechnikai repertoárja. Még fűszernövények használata sem jön szóba. Harmadik tanulságként a busmanok nagy biztonsági tartalékaira érdemes emlékeznünk. Huszonegy ehető növény található az élőhelyükön, amelyhez sosem nyúlnak, és a rendelkezésre álló mongongónak is csak a felét gyűjtik be (nem is beszélve a korábbi évről ott maradt diókkal, amelyekkel szintén nem foglalkoznak). Ráadásul mielőtt minden ehető növény elfogyna a táborhely közeléből, továbbállnak. Ami a vadászatot illeti, nem zsákmányolnak apró rágcsálókat, rovarevőket, gyíkokat, kígyókat, majmokat, hiénákat, zebrát, struccot és elefántot. Ezek legtöbbjének vadászata ellen csak annyi szól, hogy nincs rá szükségük, mert más fajokkal könnyebben boldogulnak. Mindezeket figyelembe véve arra az álláspontra helyezkedhetünk, hogy a !kungok a Kalaháriban – és ez feltehetően sok más természeti népre is igaz volt – olyan népességet tartanak fenn, amelynek a megélhetése bőségesen biztosított, és nagyon valószínűtlen, hogy bármikor a jövőben

komoly éhínséggel kelljen szembenézniük. Annak alapján, hogy számos ehető növényre nem tápláléknövényként tekintenek, valószínűsíthető, hogy ilyen megpróbáltatással a közepesen távoli múltban sem volt dolguk.

3. fejezet Edzettségben verhetetlen

Fizikai erő és állóképesség A !kungok és a hadzák táplálkozása, ahogy a fenti összefoglalóból megállapítottuk, a legszigorúbb paleolit elveknek is megfelel, de a paleolit szakácskönyvek fogásainál jóval szerényebb és egyszerűbb (és valószínűleg egészségesebb is). Kézenfekvő a feltételezés, hogy a helyes táplálkozással fenntartott kitűnő egészség és a vadászattal vagy gyűjtögetéssel együtt járó sok testmozgás a természeti népek átlagon felüli fizikai teljesítőképességében is testet ölt. De vajon tényleg így van, vagy csak a mi sztereotip gondolkodásunk lát egyértelmű kapcsolatot a kettő között? Az alábbi néhány bekezdésben ennek járunk utána. Amikor először olvastam a busmanok egyik ősi vadászati módszeréről, nem hittem el. Csak David Attenborough (2002), Richard Lee (1979) és Elizabeth Marshall Thomas (Thomas 2006) hasonló beszámolói győztek meg, hogy e vadászmódszer valóban létezik, és van – vagy volt – ember, aki sikeresen alkalmazta. A módszerben az a különleges, hogy nem igényel fegyvert, csak gyors lábakat és elképesztő kitartást. A vadász kiválaszt egy tehénantilopot, zsiráfot vagy más megfelelő prédát, és megindul feléje. Az állat erre természetesen úgy reagál, hogy az ellenkező irányba futásnak ered. A vadász utánairamodik, de mivel a négylábú gyorsabb, hamar lehagyja támadóját. Egy kis idő múlva úgy érzi, a veszély elmúlt, ezért megáll, hogy megpihenjen. Akkorra azonban a folyamatosan futó busman is odaér – erre az állat megriad, és újból menekülésre fogja. Az egész menekülés-megállás-megriasztás ciklus újra és újra lejátszódik, olyan sokszor, hogy a vadászat hosszú órákon vagy napokon át folytatódik. A vadász a legnagyobb nappali hőségben sem áll meg pihenni, s végül kettejük közül a végkimerülésbe hajszolt antilop adja fel. A földön elterült állattal már csak végeznie kell a szintén ereje végén járó vadásznak (amihez persze már kell fegyver).

Mondanom sem kell, hogy egy futásra termett antilopot saját számában legyőzni csak hihetetlen állóképesség és kiváló egészség birtokában lehet, amihez hasonlóval civilizációkban legfeljebb az Iron Man-versenyek indulói rendelkeznek. De vajon mennyire különleges ez a gyűjtögető-vadászó társadalmakban? A kalahári busmanok specialitásáról van csak szó, vagy más népek is tanúbizonyságot tesznek hasonló fizikai képességekről? Az antropológusok kutatásai arra derítettek fényt, hogy az efféle vadászmódszerekhez szükséges edzettség nemcsak a busmanok sajátja, hanem a legutóbbi időkig különböző emberi társadalmakban egészen általános volt. A kertészkedéssel is foglalkozó irokézek futói például általában négy nap alatt tettek meg 240 mérföldet (386 kilométert). A táv teljesítéséhez néha három napnál kevesebb idő is elég volt, amelyek között volt olyan nap, hogy 90 mérföldet (145 km) is haladtak előre (Eaton et al. 1988). A Kolumbusz előtti Amerika indián birodalmai gyakran olyan hírtovábbító rendszert tartottak fenn, amelynek futárai váltókban futottak le döbbenetes távolságokat. Ennek köszönhető, hogy Montezuma 24 órán belül pontos információkat kapott Cortés hajóiról, lovairól és fegyvereiről, pedig a spanyol hódító 260 mérföldre (418 km) az azték uralkodó székhelyétől szállt partra. Ugyanezek a futárok békeidőben a Mexikói-öbölből származó friss hallal látták el a királyi konyhát. Az inkák saját rendszerüket odáig tökéletesítették, hogy kétmérföldenként őrhelyeket állítottak fel, amelyek futói csúcssebességgel tették meg az utat a következő őrhelyig. A fontos üzenet így néha 150 mérföldre (241 km) is eljutott egyetlen nap leforgása alatt, az Andok hegyeinek nehéz terepviszonyai közepette. Az azték futárrendszer 2500 km hosszan húzódott (uo.). A hagyományos társadalmak legünnepeltebb futói alighanem az észak-mexikói hegyvidéken élő tarahumara indiánok (akik már nem természeti népek, mert kukoricatermesztéssel és kecskepásztorkodással tartják fenn magukat). Futballhoz hasonló labdajátékukat hegyekenvölgyeken, szirteken, vízfolyásokon, néha kétszáz mérföldön és napokon át játsszák, éjjelente fáklyákkal a kezükben. Hétköznapokon 40-60 fontnyi (18-27 kg-os) teherrel tesznek meg akár 50 mérföldet is, miközben tisztes tempót tartanak. Fiatal férfiakkal állítólag előfordul, hogy 50 kg-mal a hátukon menetelnek 70 órát, hogy eljussanak 177 kilométernyire levő úti céljukba. Családok gyakran 250 km-re levő rokonaikhoz tesznek gyalogszerrel látogatást, vagy keresnek fel távoli ünnepségeket. Mindennapos, hogy javakorabéli felnőttek 10-13 km/órás sebességet

tartva teljesítenek 60-70 km-es hegyi távokat (Bircher 1995, Csíkszentmihályi 1991). Kiváló kondíciójukat idős korukra is megőrzik, ötvenévesek gyakran futásban megvernek tizenéveseket, és nyolcvanévesek maratoni távokat teljesítenek a hegyvidéki viszonyok között (Pryce 2012). És, akárcsak a busmanok, szarvasokat gyakran úgy ejtenek el, hogy napokon át futólépésben követve a végkimerülésbe hajtják őket (Eaton et al. 1988, Bircher 1995). Az egyik szerző szavai szerint „a tarahumara indiánok a föld legegészségesebb és fizikailag legnagyobb munkaképességű emberei közé tartoznak”, pedig húst rendkívül ritkán, tejterméket pedig egyáltalán nem fogyasztanak (idézi Bircher 1995). Az amerikai indiánokat évtizedeken át kutató antropológus, Kim Hill egy ízben versenyre hívta acsé barátait, hogy tesztelje fizikai teljesítőképességüket. Hillt, aki egyetemista korában 10,2 másodperc alatt futotta az 50 yardot, komoly meglepetés érte, amikor az indián férfiak és fiúk felétől vereséget szenvedett. Egy ugyanannyi főből álló civilizált csoportban nagyon valószínűtlen, hogy akár egyetlen 10,2 másodperces sprinter is akadt volna (Eaton et al. 1988). A tanzániai hadza férfiak átlagosan 51 kg-os testtömegükkel naponta 15 km-t gyalogolnak, cipekednek, fára másznak, gumókat és gyökereket ásnak ki stb., így napi energiafogyasztásuk eléri a 2600 kilokalóriát. Mivel ebből 1100 kilokalória az alapanyagcsere fenntartásához kell, a maradék 1500 kilokalóriából minden egyes testsúlykilogrammjukra 30 kcal/nap jut. Ezzel szemben egy tipikus amerikai vagy európai férfi testtömege 50%kal magasabb, miközben 75%-kal kevesebb fizikai munkát végez, ezért testsúlykilogrammra jutó munkavégzése csak a 17 kcal/napot éri el. Ez kb. feleakkora munkaintenzitást jelent, mint ami a természeti népekre jellemző (Lieberman 2013). Utóbbiak és a hagyományos társadalmak hatalmas aerob munkavégző képességének egyébként az az élettani alapja, hogy maximális oxigénfelvételük (VO₂ max.) – amit az aerob fitnesz legjobb mércéjének tartanak – átlagosan közel 50%-kal magasabb, mint a civilizált amerikaiak értéke (Eaton et al. 1988). A természeti népek fiainak testi ereje – tehát a nyers izomerő – is minden mérce szerint elismerésre méltó. Az alaszkai eszkimók combfeszítő izmai például 50%-kal erősebbek, mint egy hasonló korú és testtömegű amerikai polgáré (Eaton et al. 1988), és a jelentősen nagyobb izomerő egészen elképesztő tettekre teszi őket képessé. 1805-ben a

Lewis és Clark-expedíció szemtanúja volt, amint öt indián férfi egy vízmosásos szakadékba hajtott egy kisebb bölénycsordát. A szerencsétlen állatok sérülten egymás hegyén-hátán feküdtek a 3,6 méter széles mélyedésben. A felül elhelyezkedőket, amikor azok még kábultak voltak, lándzsával ledöfték, az alulra szorultak pedig a felsők súlya alatt roppantak össze vagy fulladtak meg. A zsákmány tehát megvolt – de hogy szedik ki őket a kb. 2,4 méter mély árokból? Az indiánok nem jöttek zavarba. Bár a bikák többsége 1 tonna feletti volt, nagy részüket az öt férfi egészben kiemelte a szakadékból, majd a sima terepen már könnyedén feldarabolták őket (uo.). Talán nem túlzás kijelenteni, hogy öt civilizált férfi ugyanerre aligha lett volna képes. Más természeti népek viszont igen. Az ausztrál őslakók hasonló erőnlétről tettek tanúbizonyságot, amikor 4,6 méteres lándzsáikat 76 méteres távolságba hajították. Gyakran eltaláltak velük olyan céltáblákat, amelyeket 55 méterre állítottak fel, és amelyek mérete megfelelt egy átlagos zsákmányállaténak (uo.). Egészségi állapotunk megítélésénél – ha valaki a sajátját még ezután is a természeti népekénél jobbnak gondolná – segítségünkre lehet a jagan (Yaghan, Yamana) életmód néhány vonásának megismerése is (Vidal 2008). A dél-amerikai Isla Grande de Tierra del Fuegótól délre fekvő szigeteken élő vadászó-gyűjtögetők (esetükben jogos a két szó sorrendje) „a legdélibb szélességi körön élő természeti népként” szereztek maguknak hírnevet. Lakóhelyük évi átlaghőmérséklete 5 °C körüli (Magyarországé 11 °C), éghajlata a tundrára jellemző. A telek hosszúak,a nyarak hűvösek és rövidek, a szél metsző, és a hőmérséklet egyes helyeken nyáron sem emelkedik 9 °C fölé. Hó és fagy bármelyik évszakban megjelenhet. Nem túl barátságos vidék egy afrikai majomfaj számára! Az európaiakkal való találkozás előtt a jaganok mégis úgy éltek itt, hogy csak minimális vagy épp semennyi ruhát nem viseltek. Testüket a hideg ellen állati zsírral kenték be, és előszeretettel raktak tüzeket, amit gyakran még kenuikban is magukkal vittek (Tierra del Fuego = a tüzek földje). Bár voltak egyszerű hajlékaik, rutinszerűen aludtak a szabadban minden ruha nélkül, miközben az európaiak házaik védelmében, takaróik alatt vacogtak. Sőt, a nők a tengerben még búvárkodtak is puhatestűek, rákok és tüskésbőrűek után kutatva.239 Igaz, hogy már legalább 6500, de talán 10 000 éve itt élnek, így volt valamennyi idejük a mostoha klímához élettanilag alkalmazkodni.240 Ha ezeket a körülményeket kibírták, immunrendszerük minden bizonnyal nagyszerűen működött, ami a jó egészség egyik ismérve.

Az ember kiváló egészségi állapota tízezer évvel ezelőtt kezdett hanyatlani. Eaton és szerzőtársai (1988) szerint a mezőgazdálkodással vette kezdetét az emberi izomerő csökkenése. Noha a korai mezőgazdálkodók naponta több órán át dolgoztak, de „csúcsteljesítményük” – a legenergiaigényesebb helyzetek alkalmával egységnyi idő alatt végzett munka – nem érte el a gyűjtögető-vadászókét. És mivel már nem volt rá szükség, az erre való képesség sem maradt meg. A mezőgazdasági forradalommal az ember izomereje elkezdett leépülni, igaz, az aerob fittség egészen a közelmúltig megmaradt (Eaton et al. 1988). Érdekes, hogy Daniel Lieberman (2013) épp ellenkező következtetésre jutva azt valószínűsíti, hogy a farmereknek több izomerőre és kevesebb kitartásra van szükségük, mint a természeti népeknek. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy az ember fizikai teljesítőképességét a mezőgazdasági forradalom alapvetően negatívan érintette. A mai sportszakértők szerint a mozgás jótékony hatása akkor a legnagyobb, ha hetente 3-4 alkalommal edzünk, ennél több ugyanis már árthat a vázizmoknak. Edzés után izmainknak mintegy 48 órára van szükségük a regenerálódáshoz, ami után újabb edzés következhet. Az ilyen módon tagolt mozgás határozottan egészséges, de egészségvédő hatása csak addig áll fenn, amíg az aktivitás és a pihenés ciklusai követik egymást. A sport abbahagyása után ugyanis semmiféle tartós jótékony hatás nem marad meg (Jonas 2003). Nehezen követhetőnek hangzik? Számunkra talán igen, de a gyűjtögető-vadászók eleve olyan életmódot éltek, hogy „edzéstervük” tökéletesen megfelelt a fenti tudományos elveknek.

Az edzettség mai értelme Jó, jó, a természeti népek edzettek és erősek voltak, de manapság mire lenne jó mindez? Ha nekünk a mai világban nincs már szükségünk hasonló fizikumra, akkor miért vállalnánk az eléréséhez szükséges hatalmas terhelést? Azért, mert a fitnesznek – amelynek három komponense az aerob állóképesség, az izomerő és a hajlékonyság (Eaton et al. 1988) – a vele járó remek közérzeten kívül számtalan pozitív hatása van az egészségre. Íme, néhány példa. A fitnesz elérésére szolgáló gyakorlatok

csökkentik a testzsírszázalékot, a vérnyomást és a percenkénti pulzusszámot, a vércukor-, a vérzsír-és inzulinszintet csökkentik a „rossz” koleszterin (LDL) mennyiségét (azt a molekulát, amely a koleszterint és triglicerideket a májtól a többi szerv felé szállítja) és növelik a „jó” koleszterinét (HDL, amely a koleszterint a májba viszi vissza) (Eaton et al. 1988, Lieberman 2013), így az érelmeszesedés ellen hatnak csökkentik az infarktus valószínűségét és meghosszabbítják az életet: minden egyes aktív testmozgással töltött óra 1-3 órával növeli a várható élettartamot (Eaton et al. 1988, Stuart-Hamilton 2006). Egy kikötői munkásokon végzett vizsgálat szerint a nehéz fizikai munkát végzők mortalitása alacsonyabb, mint kevésbé megerőltető munkát végző társaiké, és már heti 15 mérföld rendszeres legyaloglása észrevehetően növeli a HDL és csökkenti a trigliceridek koncentrációját a vérben, akár felére csökkentve az infarktus és a stroke kockázatát; inkább a testgyakorlat időtartamának, mint intenzitásának van jelentősége (Lieberman 2013) növelik a csontsűrűséget (az úszáson kívül az összes testmozgás), erősítik a szalagokat és inakat mérséklik az artritis és az ágyéki gerincproblémák kialakulásának valószínűségét növelik a mitokondriumok számát, méretét és aktivitását az izomsejtekben, amelyek ezért kisebb intenzitással dolgozó szív mellett, kevesebb átáramló vérből tudnak ugyanannyi oxigént felvenni növelik a test sejtjeinek inzulinérzékenységét, ezért az edzett szervezet ugyanannyi és ugyanolyan szénhidrát elfogyasztására kevesebb inzulint termel a rendszeres mérsékelt testmozgás a várakozással ellentétben nem növeli, hanem csökkenti az étvágyat azonkívül, hogy segítenek megelőzni a csontritkulást (amelyet évente 1,2 millió csonttörésért tesznek felelőssé az Egyesült Államokban), növeli az izomtónust és erősíti a szalagokat is. Ennek köszönhetően a spontán csonttörés és a gerincferdülés még az ecuadori vilcabamba nők körében is gyakorlatilag ismeretlen – annak ellenére, hogy alacsony kalciumbevitelük miatt időskori csontveszteségük még nyugati kortársaikét is meghaladja. Kutatók szerint a csonttörések gyakorisága a letelepedett életmóddal és a

mezőgazdálkodás átvételével általában csökken, de az ausztráliai Dickson Moundsnál ennek épp ellenkezőjére derült fény; mindenesetre tény, hogy a modern ipari társadalmakban kétszer gyakoribbak a törések, mint az ősibb kultúrákban (Webb 2009) csökkentik a hátfájást, valamint az izom-és csontsérülések valószínűségét A fizikai aktivitás kognitív funkciókra gyakorolt pozitív hatását több vizsgálatban is kimutatták (Stuart-Hamilton 2006). A közhiedelemmel ellentétben az elektronikus játékok és a keresztrejtvény nem lassítja az időskorúak mentális hanyatlását, a heti három alkalommal végzett háromnegyed órás séta viszont annál inkább hozzájárul a szürkeállomány megőrzéséhez (Chabris–Simons 2010, Boleyn-Fitzgerald 2010). Az enyhe testmozgás valószínűleg részben a vércukorszint csökkentésén keresztül hat, és aggasztó a gondolat, hogy az egyre több fiatal cukorbeteg vajon mennyire lesz képes megőrizni idős korára szellemi frissességét (Boleyn-Fitzgerald 2010). A szellemi képességek megőrzését a mozgáson kívül a dohányzás mellőzése és a szociális kapcsolatok ápolása is nagymértékben elősegíti (uo.) – és mindhárom inkább a gyűjtögető-vadászó életmód kelléke, mint a modern civilizációé.

A civilizált edzetlenség A fentiek ismeretében nehéz lenne vitatni, hogy a fizikai edzettség magas szintje napjainkban is felettébb kívánatos lenne. Lássuk hát, hogyan szerepelünk mi ebben a tekintetben. A kétféle társadalom fizikaimunka-terhelését legegyszerűbben a fizikai aktivitás szintjének (Physical Activity Level, PAL) kiszámításával tudjuk összehasonlítani. A PAL a naponta elfogyasztott összes energia és az alapanyagcsere (Basic Metabolic Rate, BMR) hányadosával egyenlő. Minél több energiát használunk fel ahhoz képest, amennyi az életben maradáshoz okvetlenül szükséges, PAL-értékünk annál magasabb: az élsportolóké a 2,5-et is elérheti, az irodai dolgozóké 1,6 körüli, a betegen ágyban fekvőké esetleg csak 1,2. A különböző kontinenseken élő tradicionális mezőgazdálkodók PAL-értéke az 1,6–2,4 tartományban mozog, és a férfiakra átlagosan 2,1, a nőkre 1,9 arány jellemző. A gyűjtögető-vadászók energiafelhasználása állítólag valamivel

alacsonyabb (1,6–2,2 közötti), az átlagos férfi PAL-értéke 1,9, az átlagos nőé 1,8 (Lieberman 2013). Mindenesetre a hadza férfiak esetében a naponta elfogyasztott 2600 kilokalóriát 1100 kcal/nap alapanyagcserével kell osztani, így a PAL-ra 2,36 adódik – ez jóval az előbb megállapított tartomány fölötti érték. Saját civilizált energiafogyasztásunk ennél jóval szerényebb. 2000-ben az amerikai férfiak a táplálékkal naponta átlagosan 2618 kilokalóriát vettek fel,241 miközben egy átlagos férfi alapanyagcseréjét 1728 kilokalória fedezi (Bell et al. 1965). Ez a PAL-ra 2618/1728 = 1,52-ot ad ki, ami még az irodai dolgozók tartományának is az alja. A gyűjtögető-vadászó nők naponta átlagosan 9, a férfiak 15 kilométert gyalogolnak (emberszabású rokonaink csak napi 3 km-t teljesítenek), míg egy mai amerikai naponta 0,5 kilométert tesz meg gyalog, miközben autójával otthona és munkahelye között ingázik (az autó közben átlagosan 51 km-t fut). Ha a háztartási gépekkel megspórolt mozgást is számításba vesszük, azt kell megállapítanunk, hogy az ipari forradalom drámai mértékben csökkentette fizikai aktivitásunkat. De legalább ugyanilyen drasztikus változást okozott a táplálkozásunkban is. Hogy csak két példát említsünk: az átlag amerikai több mint 45 kilogramm cukrot és 150 liter üdítőitalt fogyaszt évente. Az emésztés folyamata (lebontás enzimekkel, felszívás, szállítás) egyébként maga is energiaigényes, amit a testhőmérséklet étkezés után jól mérhető emelkedése is jelez. A civilizált világban elterjedt apró szemcséjű feldolgozott ételek azonban az emésztés energiaigényét is több mint 10 százalékkal csökkentik (Lieberman 2013). Fizikai aktivitásunk tehát evolúciós mélyponton van. De mi a helyzet a teljesítőképességgel? Nem lehet, hogy a fizikai teljesítőképességünk azért megvan, csak éppen ritkán használjuk ki? A felmérések szerint nem ez a helyzet. Egy kutatócsoport (Mikkola et al. 2012) nemrég megvizsgálta, hogy a kötelező katonai szolgálatra besorozott fiatal finn férfiak fizikai edzettsége milyen viszonyban van (esetleges) túlsúlyosságuk fokával. Az aerob fizikai edzettséget a Cooper-teszteredmény, a túlsúlyosságot a testtömegindex értékével fejezték ki. (A testtömegindex, BMI növekvő értéke növekvő túlsúlyosságot jelez, a Cooper-teszt-eredmény pedig a 12 perc alatt maximális erőbevetéssel lefutott távolság méterben.) Ahogy az várható volt, a nagyobb testtömegindex rosszabb fizikai teljesítőképességgel párosult. A

normálisnál kisebb (2592 m), illetve a normális testsúlyúak (2509 m) teljesítménye a Cooper-táblázat szerint242 az „átlagos” kategóriába esett; a túlsúlyosak 2272 méteres eredménye – egy kategóriát átugorva – már a „nagyon rossz” tartományban landolt. Az elhízottak még náluk is 300 méterrel kevesebbet futottak 12 perc alatt. A besorozottak átlagos Cooper-értéke egyébként 2410 méter volt, ami a táblázatkészítők szerint a „rossz” minősítést érdemli ki (egy másik Cooper-táblázatban243 az „átlagon aluli” megnevezést találták rá megfelelőnek). Nem tudni, hogy Kim Hill fiatal korában hogyan szerepelt a Cooperteszteken, de ha iskolai futóbajnok volt, akkor mindenképpen 3000 méter felett kellett teljesítenie. (Tapasztalt atlétákra más táblázat érvényes, amelyben a 3000 méter még „rossznak” számít.244) Ha viszont a bennszülöttek fele Hill előtt, fele Hill mögött végzett a rögtönzött futóversenyen, akkor Hill teljesítménye bennszülött viszonylatban legfeljebb átlagosnak vehető. (Eltekintünk most attól a nem mellékes körülménytől, hogy Hill rövidtávú futóversenyt rendezett, amin nem feltétlenül a jobb aerob teljesítőképességűek győzedelmeskednek. Azonban az eddig elmondottak értelmében jó okunk van feltételezni, hogy Hill gyűjtögető-vadászóinak az állóképességi teszteken sem kellett volna szégyenkezniük.) Minél többet tud valaki lefutni 12 perc alatt, testének 1 kilogrammja annál több milliliternyi oxigént képes felhasználni időegységenként. A finn besorozottak 2410 m-es teljesítménye egy kalkulátor szerint megfeleltethető a 42,59 ml/kg/min VO₂ max. értéknek,245 ami épp csak érdemes a „fair” („még elmegy”) minősítésre. Ha a gyűjtögető-vadászók e tekintetben átlagosan 50%-kal jobban teljesítenek a nyugati embereknél (mint láttuk, Eaton és szerzőtársai ezt állítják), akkor VO₂ max. értékük 60 ml/kg/min feletti, s ezzel az „excellent” minősítést is túlhaladva a táblázat „superior” osztályában végeznek.246 Ha azt feltételezzük, hogy a természeti népek VO₂ max. értéke az átlagos észak-amerikaiénál csak egyharmadával magasabb (Eaton–Eaton 2008), szöveteik oxigénégető képessége (42,59 × 1,33333 = 56,79) akkor is „superior” (vagyis 55 feletti). És ha a maratoni futók VO₂ max. értéke 45%-kal haladja meg az edzetlen emberekét (Guyton–Hall 2006), akkor azt mondhatjuk, hogy a gyűjtögető-vadászók e tekintetben a mi maratoni futóink szintjén vannak. Akármiből indulunk is ki, arra jutunk, hogy a természeti népek edzettségben toronymagasan felettünk végeznek.

Mennyire nehéz ezt az edzettségi szintet elérni? Egy vizsgálatsorozatban 7–13 hétig tartó edzéskúrának vetettek alá embereket, amelyben egyeseknek heti 2, másoknak heti 5 alkalommal kellett elvégezniük az előírt tréningprogramot. A kísérlet azzal a meglepő eredménnyel zárult, hogy a rendszeres testmozgás átlagosan csak 10%kal tudta növelni a VO₂ max. értékét, és nem volt különbség a heti 2 vagy a heti 5 alkalommal tornázók között. A kutatók azt valószínűsítik, hogy a maximális oxigénfelvevő képesség csak hosszú évek edzésmunkája árán növelhető meg, és hogy a maratoni futók magas VO₂ max. értéke nagyrészt genetikailag meghatározott, azaz már a sportolás elkezdése előtt is átlagon felüli lehetett (Guyton–Hall 2006). Ugyanez minden bizonnyal a természeti népekre is igaz, akiknek azért van olyan nagy oxigénfelvevő képességük, mert szükségük van rá. Valószínű, hogy mi, akiknek aerob teljesítőképessége több fokozattal szerényebb, gyűjtögetővadászó életmódra ugyanolyan alkalmatlanok lennénk, mint maratoni futónak. A 10 000 éve véget ért paleolit kortól csak 600 nemzedék választ el bennünket, az emberek többségének ősei pedig még ennél is jóval később, talán csak 300 nemzedékkel ezelőtt kezdtek el mezőgazdálkodni (Lieberman 2013). Ennyi idő nem volt elég jelentős genetikai változások létrehozásához, de ahhoz igen, hogy fizikai kondíciónkban megváltozzunk. A fejlett országok mai lakossága fizikailag edzetlen és erőtlen, mert a fejlődés lehetővé tette számunkra, hogy erőfeszítés nélkül hozzájussunk bármihez. Puha és kényelmes ágyban ébredünk, pár gombnyomással készítjük a reggelit, autóban utazunk munkahelyünkre, lift visz fel emeleti irodánkba, ahol görgős forgószékben töltjük a következő nyolc órát anélkül, hogy izommunkára kényszerülnénk, izzadnunk, fáznunk vagy éheznünk kellene. Gyakran már az olyan kis megerőltetést jelentő feladatokat is gépek végzik el helyettünk, mint a fogmosás vagy a csatornaváltás a televízión. Környezetünk kifejezetten „obsogén”, azaz túlsúlyosságra indító (uo.). Ahogy láttuk, az sem lenne elég, ha életében mindenki egyszer elhatározná, fitté edzi magát. Az edzettség nem olyan dolog, amit egyszer elérünk, s aztán ülhetünk a babérjainkon. A testedzés jótékony hatásai hónapokon belül elenyésznek, ha felhagyunk vele. A veterán élsportolók fizikai teljesítőképessége gyorsan az átlagember szintjére esik vissza, és a szívroham kialakulásának a valószínűsége is ugyanakkora lesz, mintha

soha nem sportoltak volna (Jonas 2003). Modern civilizációnkban képesek vagyunk olyan életet teremteni magunknak, ahol a testmozgás szinte minden kényszerétől mentesek lehetünk, de ez sem a testünknek, sem a lelkünknek nem szolgál az épülésére.

A civilizált tisztaság „A kellemetlenségtől való félelmünknek ez a foka, és azok a módszerek, amelyekkel el szeretnénk kerülni őket, a bűnnel határosak. (…) Goethe egyik maximája szerint a kellemetlenségek túlérzékeny kerülése elérhetetlenné teszi az örömöt is.” (Konrad Lorenz: Ember voltunk hanyatlása)

Érdekes módon, ahogy egyre kevesebb fizikai munkát végzünk és egyre több időt töltünk a takarítószerekkel kifogástalan állapotban tartott négy fal között, egyre többet tisztálkodunk – pedig egyre kisebb szükségünk van rá. És a túlzott higiénia sem marad egészségügyi következmények nélkül. Tisztálkodási őrületünk hosszú evolúciós múltunkhoz képest csak szempillantásnyi időre tekint vissza. A XIII. században a tisztálkodás még az előkelőek körében is csak kéz-és arcmosásból állt. Ruhával fedett testtájakat véletlenül sem ért víz, ezeket csak a XVIII. századtól kezdték mosni. XVIII. Lajosnak már fürdőszobája volt, de a kevésbé jómódúak még akkoriban is beérték annyival, hogy évente néhányszor lefürödtek a Szajna vizében. Csak a XIX. század közepén, amikor már ismerték a baktériumok jelentőségét a betegségek kialakulásában, kezdett el terjedni „a tisztaság fél egészség” jelmondata. Azonban a férfiakat még az 1960as években kiadott illemtankönyvek is eltanácsolták bármiféle illatszer használatától (Köves 1995). Ma az illatszerboltok polcai férfiaknak kigondolt kölniktől, tusfürdőktől és kozmetikumoktól is roskadoznak, a nők részére gyártott változatok száma pedig áttekinthetetlen. Hova jutottunk néhány évtized alatt!? Fontos kérdés, hogy mi a baj azzal, ha egy majomfaj sokat ad a testi higiéniájára. A válasz sokrétű. Egy becslés szerint tízszer annyi baktériumsejt „lakik” bennünk és rajtunk, mint amennyi saját sejtünk van, és össztömegük az egy-két kilogrammot is eléri. Ezeknek a többsége egyáltalán nem káros, sőt segítenek bőrünk tisztán tartásában. Velük evolválódtunk, ezért nekünk ugyanolyan szükségünk van rájuk, mint nekik

ránk. Bizonyos mikrobák és férgek immunrendszerünk tréningezésében is nélkülözhetetlenek. Feltehetően részben az ő hiányuknak (és a szoptatás hiányának) tudható be, hogy az asztma előfordulása az 1960-as évek óta