1453 9789633552117 [PDF]

Zitiervorschau

ROGER CROWLEY

1453 Konstantinápoly utolsó nagy ostroma

PARK KÖNYVKIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Roger Crowley: Constantinople. The Last Great Siege, 1453 Faber and Faber, London, 2005

Fordította Tábori Zoltán A fordítást szakmai szempontból ellenőrizte B. Szabó János Az utószót írta Pálosfalvi Tamás Copyright © Roger Crowley, 2005 All rights reserved. Hungarian translation © 2016 Tábori Zoltán Magyar kiadás © 2016 Park Könyvkiadó, Budapest Borítóterv © Váradi Zsolt A borítón szereplő képek: XI. Konstantin császár portréja © K. Angelov / BlessedMart (www.blessedmart.com); II. Mehmed szultán portréja (Gentile Bellini, 1480) © Topkapi Palace Museum, Istanbul, Giraudon, www.bridgeman.co.uk/AKGIMAGES / Cultiris; Konstantinápoly térképe (Cristoforo Buondelmonti, 1422) © Bibliothèque nationale de France Térképek © John Flower ISBN 978-963-355-350-3 Felelős szerkesztő Tönkő Vera Szerkesztette Őri Péter A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér és Lovass Ildikó Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

Jannek szeretettel, aki az ostromkutatás közben sérült meg a tengeri falnál

„Konstantinápoly nagyobb város annál, mint amekkorának a híre tartja. Allah kegyelméből és jóindulatából még leend belőle az iszlám fővárosa.”{1} HASSZÁN ALI AL-HARAVI, 12. századi arab író

„Elmondom Konstantinápoly roppant veszedelmének történetét… melyet közvetlen közelről, a saját szememmel láttam.”{2} HÍOSZI LEONARDO

Delfines jelvény Konstantinápolyból

Prológus: az országalma „Mennél pirosabb az alma, annál keményebb a magja.” Török közmondás

Kora tavasz van. Fekete kánya himbálózik az isztambuli szélben. Lustán köröz a Szulejmán-mecset körül, mintha ki lenne kötve a minaretekhez. Jó rálátása van a tizenötmilliós nagyvárosra, közönyös szemmel figyelheti a napok és évszázadok múlását. Amikor ennek a madárnak egyik őse rótta köreit Konstantinápoly fölött 1453 egy hideg márciusi napján, a város ugyanezt a megszokott, legföljebb nem ennyire zsúfolt elrendezését mutathatta. A jellegzetes alaprajz elnagyolt háromszöget formáz, keleti csúcsa kissé

fölhajlik, akár egy nyughatatlan rinocérosz szarva, és két oldalát tenger védi. Északon az Aranyszarv-öböl mély tölcsértorkolata határolja, délen a Márvány-tenger, amely a Dardanellák tengerszorosán ömlik nyugat felé a Földközi-tengerbe. A levegőből könnyen kivehető az erődítmények masszív, töretlen vonala, amely a háromszög két, tenger felőli oldalát őrzi, és megfigyelhető, ahogy a tengeráram hétcsomós sebességgel sodródik el a rinocéroszszarv mellett. A természet és az ember egyaránt gondoskodott a város védelméről.

A város madártávlati képe a 15. században. Galata a jobb szélen látható

A legelképesztőbb azonban a háromszög alapja. Az Aranyszarv-öböltől a Márvány-tengerig bástyákkal sűrűn megtűzdelt, félelmetes árokkal övezett, bonyolult hármas falvonulat húzódik, és zárja el a várost a támadások elől. Ez Theodosziosz császár ezeréves fala, a középkori világ legfélelmetesebb védműve. A 14. és 15. századi oszmán törökök „Allah torkán megakadt szálkát” láttak benne, lélektani gátat, amely csúfot űzött hódító törekvéseikből és nagyhatalmi álmaikból. A nyugati kereszténység szemében ez a város volt a védőpajzs az iszlám ellen. Távol tartotta tőlük a mohamedán világot, és elbizakodottá tette őket.

1453 tavaszán madártávlatból jól kivehető volt emellett a genovaiak erődített városa, Galata, az itáliai alapítású, kis városállam az Aranyszarv-öböl túlpartján, szembeszökően ott, ahol Európa véget ér. A Boszporusz két földrész határfolyójaként vág át az alacsony, erdős hegyeken a Fekete-tenger felől. A másik oldalon fekszik Kis-Ázsia, Anatólia – maga a görög szó is azt jelenti: ’kelet’. Alig száz kilométerre a müsziai Olümposz hófödte ormai derengenek a gyenge fényben. A másik irányban, Európa felé a terep lankásabban hullámzik a kétszáz kilométerre nyugatra fekvő oszmán székváros, Drinápoly felé. Ezen a tájon üti meg a mindenlátó szemet valami rendkívüli. A két nagyvárost összekötő hevenyészett útvonalon hatalmas menetoszlopok vonulnak. Fehér süvegek és piros turbánok haladnak nyüzsgő sokaságban, íjakon, dárdákon, kanócos puskákon és pajzsokon akadnak meg a ferde napsugarak. Előzésben lévő lovascsapatok patkói verik fel a sarat elhaladtukban, sodronyingek lobognak és csörögnek. Hátul jön az öszvérek, lovak és tevék végeláthatatlan poggyászkaravánja az összes hadi málhával és kiszolgálóikkal: árkászokkal, szakácsokkal, fegyvermesterekkel, ácsokkal, mollákkal és

martalócokkal. És a távolban még valami: óriási ökörfogatok és emberek százai vonszolnak ágyúkat nagy üggyel-bajjal a süppedős talajon. Az egész oszmán hadsereg mozgásban van. A távlatot tovább emelve a hadműveletnek újabb részletei bontakoznak ki. Akár egy középkori festmény hátterében, evezős hajók flottája látható, ahogy kínkeservesen vergődnek a széllel szemben a Dardanellák irányából. A Fekete-tenger felől magas építésű szállítóhajók dagasztják vitorláikat, gyomrukban fával, gabonával és ágyúgolyóval. Anatóliából pásztorok, dervisek, markotányosok, csavargók özönlenek csapatostul a fennsíkról a Boszporuszhoz, engedelmeskedve a fegyverbe szólító oszmán parancsnak. Az emberek és felszerelések e kusza rajzolata egy olyan hadsereg összehangolt mozgását adja ki, amelyet egyetlen cél vezérel: Konstantinápoly, fővárosa annak, ami a régi Bizánci Birodalomból megmaradt. Az erre a háborúra készülő középkori emberek mérhetetlenül babonásak voltak. Hittek a jóslatokban, és figyelték az előjeleket. Konstantinápolyban az ősi

műemlékeknek és szobroknak varázserőt tulajdonítottak. Azt tartották, hogy a világ jövője van megírva azokon a római oszlopokon, amelyeken a szöveg eredeti értelme már feledésbe merült. Olvastak az időjárásból, és 1453 tavaszát aggasztónak találták. Szokatlanul esős és hideg volt. Márciusban vastag ködpárnák ültek a Boszporusz fölött. Olykor megremegett a föld, és az évszakot meghazudtolón havazott. A sejtelmektől feszült városban ez rossz ómen volt; meglehet, a világvége baljós előjele. A közeledő oszmánokat is ugyanúgy áthatották a babonák. Az egyszerűen „piros vagy aranyalmaként” ismert célért indultak harcba, amely a világuralmat jelképezte számukra. Megszerzése azt a buzgó iszlám vágyat tükrözte, amely nyolcszáz évre nyúlt vissza, csaknem egyenesen a Prófétáig, s legendák, jövendölések és koholt mondások rakódtak rá. Az előrenyomuló hadsereg képzeletében az almának pontos helye is volt a városon belül. A Szent Bölcsesség temploma, a Hagia Szophia mellett 30 méter magas oszlopon állt Justinianus császár óriási bronz lovas szobra, a korai Bizánci Birodalom hatalmának emlékműve, és jelképe annak a küldetésnek, amelyet a kereszténység védőbástyájaként betöltött a Kelettel szemben. A 6. századi történetíró,

Prokopiosz szerint lélegzetelállító látványt nyújtott: A ló Kelet felé fordul, és fenséges látványt nyújt. Ezen a lovon ül az Akhilleusznak öltözött császár hatalmas szobra… Mellvértje a hőskor stílusát idézi, fején a sisak mintha fel-le mozogna, és szemkápráztatón ragyog. A felkelő nap felé néz, nekem úgy tetszik, mintha a perzsák felé lovagolna. Bal kezében országalmát tart, mellyel a szobrász azt fejezi ki, hogy minden föld és tenger őneki hódol, holott nincs sem kardja, sem lándzsája, sem más fegyvere, és csakis ezen az országalmán álló kereszt által nyerte el királyságát és hadi győzelmeit.{3}

A törökök kimondottan Justinianus kereszttel ékesített országalmájában látták az „aranyalmát”, és a benne megtestesülő mesés ősi keresztény birodalomért, valamint a világuralom lehetőségéért jöttek.

Justinianus szobra

Az ostromtól való félelem mélyen beleivódott a bizánciak emlékezetébe. Ennek réme kísértett könyvtáraikban, márványtermeikben és mozaikdíszes templomaikban, de túl jól ismerték ahhoz, hogy meglepődjenek. Az 1453 tavaszát megelőző 1123 évben huszonháromszor vették ostrom alá a várost. Csak egyszer foglalták el, és nem az arabok vagy a bolgárok, hanem a negyedik keresztes hadjárat lovagjai a keresztény történelem egyik legfurcsább epizódjában. A szárazföldi falakat sohasem törték át, bár az 5. században

egy földrengéstől leomlottak. Máskülönben szilárdan kitartottak, úgyhogy amikor II. Mehmed szultán 1453. április 6-án megállt a város alatt, a védők okkal reménykedhettek, hogy ezt a támadást is túlélik. Ez a könyv arról szól, hogy mi vezetett idáig, és mi történt ezután. A történetet átszövi emberi bátorság, kegyetlenség, mérnöki leleményesség, szerencse, gyávaság, előítélet és titok. Emellett érinti egy változásban lévő világ számtalan más vetületét: a lőfegyverek fejlődését, az ostromtudományt, a tengeri hadviselést, a középkori ember vallásos hiedelmeit, mítoszait és képzeteit. Ám mindenekelőtt egy földrajzi helyről szól – tengeráramokról, dombokról, félszigetekről és változó időről –, ahol a szárazföld kezdődik és végződik; ahol a szoros két földrészt választ el épp csak annyira, hogy „szinte ölelkeznek”; ahol a várost erős, sziklás partok védik, és sajátos földtani jellegzetességek teszik sebezhetővé. Az ebben a helyszínben rejlő lehetőségek – mindaz, amit kínált kereskedelem, védelem és élelmezés tekintetében – ítélték Konstantinápolyt birodalmi sorsra, és vonzottak oly sok sereget kapuihoz. „A Római Birodalom székhelye Konstantinápoly – írta Trapezunti György –, és aki vagyon és leend a rómaiak

császára, egyszersmind az egész világ császára is.”{4} A mai nacionalista felfogás Konstantinápoly ostromát a görög és a török nép egymás elleni küzdelmének tekinti, de az ilyen leegyszerűsítés félrevezető. Egyik oldal sem fogadta volna el szívesen vagy akár értelmezte volna ezeket a címkéket, bár mindegyik használta a másikét. A törökök oszmánnak nevezték magukat, vagy egyszerűen muszlimnak. A javarészt becsmérlő „török” kifejezést a nyugati nemzetállamok aggatták rájuk, számukra ismeretlen fogalom volt egészen 1923-ig, amikor is Európából kölcsönözték új köztársaságuk elnevezéséhez. Az Oszmán Birodalom 1453-ban már sokkultúrájú volt, magába szívta a meghódított népeket, és nemigen törődött etnikai hovatartozásukkal. Elit katonái szlávok voltak, fővezére görög, flottaparancsnoka bolgár, szultánja valószínűleg félig szerb vagy macedón. Ráadásul a középkori hűbériség bonyolult szabályrendszerének köszönhetően keresztény katonák ezrei tartottak vele Drinápolyból. Azért jöttek, hogy legyőzzék Konstantinápoly görögül beszélő lakosságát, akiket mi most „bizánciaknak” hívunk. A szó először 1853-ban jelent meg az angol nyelvben, pontosan 400

évvel a nagy ostrom után. Az ottaniak a Római Birodalom örököseinek és ennek megfelelően rómaiaknak vallották magukat. Viszont egy olyan császár parancsolt nekik, aki félig szerb és negyedrészt talján volt, és a védelem oroszlánrészét Nyugat-Európából származó emberek vállalták magukra, akiket a bizánciak „frankoknak” hívtak: velenceiek, genovaiak és katalánok, kiegészítve néhány török meg krétai nemzetiségűvel, sőt még egy skóttal is. Ha nehéz is egyértelműen besorolni az ostrom résztvevőit azonosságtudat vagy hűség tekintetében, ebben a háborúban volt egy nézőpont, amelyről egyetlen kortárs történetíró sem feledkezett meg, és ez a hit kérdése. A muszlimok „gaz hitetleneknek”, „átkozott hitnélkülieknek”, „a hit ellenségeinek” mondták ellenfeleiket; őket válaszul „pogányoknak”, „barbár hitetleneknek”, „istentelen törököknek” nevezték. Konstantinápoly az iszlám és a kereszténység között az igaz hitért zajló évszázados küzdelem arcvonalában feküdt. Olyan hely volt, ahol az igazság különböző változatai 800 éve álltak szemben egymással háborúban és békében, és 1453 tavaszán, a történelem egy felfokozott pillanatában itt szilárdultak meg új és tartós viszonyok a két nagy egyistenhit között.

Császár a Hippodromban

1 • Az égő tenger 629–717 „Ó, Krisztus, világ ura és parancsolója, kezedbe ajánlom e hódolatteljes várost, e jogarokat és Róma hatalmát.”{5} Felirat Nagy Konstantin oszlopán Konstantinápolyban

Az iszlám e város utáni vágyakozása csaknem egyidős az iszlámmal. A Konstantinápolyért vívott szent háború eredete magával a Prófétával kezdődik egy olyan történetben, amelynek betű szerinti hitelessége ugyanolyan kétséges, mint sok másik a város múltjában. 629-ben Hérakleiosz, „a rómaiak teljhatalmú

uralkodója” és Bizánc huszonnyolcadik császára gyalogos zarándoklatot tett Jeruzsálembe. Ez volt élete betetéző pillanata. Egy sor jelentős győzelemmel szétzúzta a perzsákat, és visszaragadta a kereszténység legszentebb ereklyéjét, az igazi keresztfát, amelyet diadalmenetben vitetett a helyére a Szent Sír-templomba. Az iszlám hagyomány szerint a városba érve levelet kapott. Mindössze ennyi állt benne: „A legkegyesebb és legkönyörületesebb Allah nevében! Levél Mohamedtől, Allah szolgájától és prófétájától Hérakleiosznak, a bizánciak urának. Béke legyen az útmutatás követőinek! Felhívlak, hogy hódolj meg Allahnak. Térj át az iszlám hitre, és Allah gazdagon megjutalmaz. Ám ha elutasítod ezt az ajánlatot, rossz irányba vezeted népedet.”{6} Hérakleiosznak fogalma sem volt, ki lehet a levél írója, de állítólag tudakozódott, és bizonyos fokú tisztelettel viszonyult a tartalmához. Perzsiában a „királyok királya” a hozzá küldött hasonló levelet összetépte. Mohamed erre a hírre nyersen reagált: „Mondjátok meg neki, hogy vallásom és hatalmam olyan messzire fog nyúlni, ahová Khoszroész királysága sohasem ért.”{7} Khoszroész esetében a bizonytalan hitelességű levél elkésett – a perzsa királyt halálra nyilazták az előző évben –, de a

keresztény Bizáncra és fővárosára, Konstantinápolyra olyan példátlan csapást harangozott be, amely majd érvénytelenít mindent, amit a császár valaha elért.

Hérakleiosz diadalmenetet tart az igazi keresztfával

Az előző tíz évben Mohamednek sikerült egyesítenie az Arab-félsziget viszálykodó törzseit az iszlám egyszerű üzenetével. Az Allah nevével feltüzelt és a közös imádkozással fegyelemre szoktatott nomád rablóbandák szervezett haderővé álltak össze, és ennek zsákmányszomja most a sivatagon túlra irányult, ahol a hit két élesen szétváló övezetre osztotta a világot. Az egyik oldalon terült el a dár al-iszlam, az iszlám háza, a másikon a még megtérítendő területek, a dár al-harb, a háború háza. A 630-as évekre, mint szellemek a homokviharból, muszlim hadak kezdtek felbukkanni a bizánci határszakaszon, ahol a lakott vidék átadta helyét a sivatagnak. Az arabok fürgék, találékonyak és

vakmerők voltak. Alaposan meglepték a nehézkes zsoldoshadseregeket Szíriában. Lecsaptak, majd visszahúzódtak a sivatagba, kicsalogatták ellenfeleiket az erődítményekből a kopár pusztaságba, aztán bekerítették és lemészárolták őket. Átkeltek a zord, kietlen térségeken, útközben leölték tevéiket, kiitták a vizet a bendőjükből, és váratlanul újra megjelentek az ellenségeik mögött. Városokat zártak ostromgyűrűbe, és megtanulták, hogyan vegyék be őket. Damaszkusz elesett, később maga Jeruzsálem is. Egyiptom 641-ben adta meg magát, Örményország 653-ban. A Perzsa Birodalom húsz éven belül összeomlott, és áttért az iszlámra. A hódítás döbbenetes gyorsasággal zajlott, az alkalmazkodási képesség minden képzeletet felülmúlt. Az Allah nevével és mennyei győzelemmel buzdított sivatagi nép flottákat épített Egyiptom és Palesztina hajógyártó műhelyeiben helyi keresztények segítségével, hogy „a szent háborút tengeren vívják”,{8} majd elfoglalta Ciprust 648-ban, aztán legyőzte a bizánci hajóhadat az „árbocok csatájában” 655-ben. Még negyven év sem telt el Mohamed halála óta, amikor 669-ben Muávija kalifa hatalmas haderőt küldött szárazon és vízen, hogy döntő csapást mérjen magára Konstantinápolyra. A győzelemsorozat szelével a háta

mögött minden reménye megvolt a sikerre. Muávija ezzel a lépéssel nagyratörő és hosszú távú vállalkozásnak ért a célegyenesébe, amelyet rendkívül körültekintőn és gondosan terveztek meg és hajtottak végre. 669-ben arab seregek foglalták el az ázsiai partot a várossal szemben. A következő évben egy 400 hajóból álló flotta jelent meg a Dardanellákban, és támaszpontot létesített a küzikoszi félsziget tövében, a Márvány-tenger déli partján. Készleteket halmoztak fel, szárazdokkokat és javítótelepeket építettek egy olyan hadjárat számára, amely bármeddig elhúzódhatott. A várostól nyugatra a szoroson áthajózó muszlimok először léptek európai földre. Itt kikötőt foglaltak, hogy onnan indítsanak ostromot és vezessenek nagy erejű betöréseket a város hátországába. Magában Konstantinápolyban a védők behúzódtak a vastag falak mögé, az Aranyszarv-öbölben állomásozó flottájuk pedig felkészült rá, hogy ellentámadásokat intézzen. 674 és 678 között öt egymást követő évben az arabok menetrendszerű állhatatossággal folytatták hadjáratukat. Tavasztól őszig minden évben megostromolták a falakat, és tengeri hadmozdulatokat hajtottak végre a szorosban, gyakran összecsapva a bizánci flottával. Mindkét fél

ugyanolyan típusú evezős gályákkal harcolt, még a legénységük sem sokban különbözött egymástól, mert a muszlimoknak rendelkezésükre állt a keresztények tengerészeti szaktudása a meghódított Levantéból. Telente az arabok rendezték soraikat küzikoszi támaszpontjukon, kijavították hajóikat, és felkészültek rá, hogy a következő évben még szorosabbra húzzák a prést. Fáradságos ostromba vágtak bele abban a hiszemben, hogy semmi sem állhat biztos győzelmük útjába. Aztán 678-ban a bizánci flotta döntő húzásra szánta el magát. Gyors dromonokkal, azaz könnyű, két evezősoros gályákkal az élen megtámadták a muszlim flottát, valószínűleg küzikoszi támaszpontjukon, a háborús idény végén – részletek nem ismeretesek, esetleg tudatosan tartották homályban. Arról, hogy mi történt ezután, nem maradt fenn kortárs beszámoló, a későbbi leírásokból azonban kikövetkeztethető. Miközben a támadó hajók közeledtek az ellenséghez, a szokásos sűrű lövedékzápor mellett egy sohasem tapasztalt folyékony tűzáradatot is kilövelltek a magasan az orrukon elhelyezett vetőcsövekből. A közeledő gályák között tűzsugarak lángoltak a tenger felszínén, majd belekaptak

az ellenséges hajókba, és úgy zuhogtak, „mintha villámok fénye tükröződne az arcokon”.{9} A lángcsóvákhoz mennydörgésszerű robaj társult, füst takarta el az eget, míg az arab hajók megrémült tengerészei gázoktól és gőzöktől fuldokoltak. A tűzvihar szemlátomást semmibe vette a fizika törvényeit: a kezelő tetszése szerint irányítani lehetett jobbra-balra, föl-le, és ahol a tengert érte, ott meggyulladt a víz. Emellett ragacsosnak is bizonyult, megtapadt a fa hajótesten és árbocokon, eloltani sem lehetett, úgyhogy a hajókat és legénységeiket pillanatokon belül megállíthatatlan tűzáradat borította el, mint valami dühös isten lehelete. Ebben a példátlan pokolban „az arabok hajói és hajósai elevenen elégtek”. {10} A flotta elpusztult, és a demoralizált túlélők, „sok harcosukat elveszítvén és súlyos sérüléseket szenvedvén”,{11} feladták az ostromot, majd hazaindultak. A megmaradt hajók nagy része egy téli viharban elsüllyedt, az arab hadsereget pedig tőrbe csalták, és megsemmisítették az ázsiai parton. A csalódott Muávija 679-ben belement egy kedvezőtlen feltételeket előíró harmincéves békébe, és megtört emberként halt meg a következő évben. A muszlimok ügye először szenvedett el jelentős kudarcot.

A krónikások az eseményben ékes bizonyítékát látták annak, hogy „a Római Birodalmat Isten vigyázza”,{12} de a város valójában egy új találmánynak, az úgynevezett görögtűznek köszönhette a megmenekülését. Ezzel a rendkívüli fegyverrel kapcsolatban még ma is találgatásokra kényszerülünk, ugyanis a technológiát a bizánciak államtitokként kezelték. Úgy sejlik, hogy az ostrom idején egy Kallinikosz nevű görög menekült hozta el Konstantinápolyba a szifoncsövön kilőhető cseppfolyós tűz módszerét Szíriából. Ez esetben valószínűleg a KözelKeleten közismert gyújtóeszközös hadviselés eljárásaiból merített. A keverék fő összetevője szinte bizonyosan a Fekete-tenger felszíni forrásaiból származó kőolaj volt, amelybe őrölt gyantát kevertek a tapadóképesség elősegítésére. Valószínűleg ennek az anyagnak a kilövési módszerét dolgozták ki az ostrom alatt a város titkos katonai létesítményeiben. A bizánciak, akik a Római Birodalom mérnöki gyakorlatiasságának örökösei voltak, szemlátomást kifejlesztettek egy eljárást arra, hogy a zárt bronztartályokban hevített keveréket kézi szivattyúval egy fúvókán keresztül a szabadba juttassák, és ott lángra lobbantsák. A gyúlékony anyag fából készült hajókon való kezelése, nyomás alatt tartása és begyújtása precíz

használati utasítást és jól képzett személyzetet követelt: ebben rejlett a görögtűz igazi titka, amely 678-ban aláásta az arab harci szellemet. A konstantinápolyi kudarc negyven éven át mardosta az Omajjád kalifák lelkét Damaszkuszban. Az iszlám hívők számára továbbra is elképzelhetetlen volt, hogy az egész emberiség idővel ne térjen át a mohamedán vallásra vagy ne kerüljön muszlim uralom alá. 717-ben egy második és még elszántabb kísérletet tettek annak az akadálynak a leküzdésére, amely útját állta az igaz hit Európában való elterjesztésének. Az arab támadás éppen egy bizonytalan politikai időszakban érte Bizáncot. 717. március 25-én új császárt koronáztak, III. Leónt, aki öt hónappal később arra ébredt, hogy egy 80 ezer fős hadsereg várakozik a szárazföldi fal teljes hosszában és egy 1800 egységből álló flotta cirkál a szorosban. Az arabok továbbfejlesztették az előző ostromból megmaradt haditerveiket. A muszlim tábornok, Maszlama gyorsan felismerte, hogy ezekkel a városfalakkal az ostromgépek nem bírnak, s ezúttal teljes zárlatot kell létesíteniük. Szándékai komolyságát mi sem mutatja jobban, mint hogy hadserege vetőbúzát vitt magával. 717 őszén felszántották a falak melletti földeket,

és elültették a jövő tavasszal learatandó élelemkészletüket. Aztán elhelyezkedtek, és vártak. A görögtüzes hajók rajtaütése némi sikerrel járt, de nem tudta feltörni a fojtogató ostromzárat. A támadók mindent gondosan elterveztek a hitetlenek megtörésére. Az arabokra a valóságban egy könyörtelenül kibontakozó, hihetetlen katasztrófa várt. Az ő krónikásaik elmondása szerint Leónnak sikerült egy még bizánci léptékben is lenyűgöző diplomáciai fondorlattal átvernie az ellenségeit. Meggyőzte Maszlamát, hogy a város kész megadni magát, ha az arabok megsemmisítik saját élelemtartalékaikat, és átadnak a védőknek valamennyi gabonát. Amikor ez megtörtént, León behúzódott a falak mögé, és elzárkózott minden további egyezkedéstől. A pórul járt muszlim hadseregnek ezután egy olyan fagyos telet kellett átvészelnie, amilyenre nem készült fel. Száz napig állt a hó a földeken; a tevék és a lovak egymás után vesztek oda a hidegben. Az egyre elkeseredettebb katonák kénytelen-kelletlen ezeken az elhullott állatokon éltek. A nem éppen elfogulatlanságukról ismert görög krónikások ennél is sötétebb borzalmakra célozgattak. „Azt beszélik – írta Hitvalló Theophanész száz évvel később –, hogy

kemencében megsütötték és megették a halottakat, sőt még az ürüléküket is, miután megkelesztették.”{13} Az éhség nyomában betegség ütötte fel a fejét, s ezrek haltak meg a hidegtől. Az arabokat meglepte a kemény boszporuszi tél; annyira átfagyott a föld, hogy eltemetni sem lehetett a holtakat, így azután hullák százait kellett bedobni a tengerbe. A következő tavasszal nagy arab flotta érkezett élelemmel és felszereléssel a bajba jutott hadsereg felmentésére, de már ez sem segített hanyatló szerencsecsillagukon. Miután kirakodtak, a görögtűztől való félelmükben elrejtették hajóikat az ázsiai parton. Szerencsétlenségükre a legénységből néhány egyiptomi keresztény átszökött a császárhoz, és elárulták a flotta búvóhelyét. A gyújtógályákból álló császári haderő rátört a gyanútlan arab hajókra, és elpusztította őket. Az ezzel egy időben Szíriából odarendelt felmentő sereget a bizánci gyalogság tőrbe csalta és felkoncolta. Eközben León, akinek eltökéltsége és ravaszsága kimeríthetetlennek tűnt, tárgyalásokba kezdett a pogány bolgárokkal. Rávette őket, hogy támadjanak a falaik előtt táborozó hitetlenekre. A bekövetkező csatában 22 ezer arab esett el. 718. augusztus 15-én, csaknem napra

pontosan egy évvel az érkezésük után a kalifa hadai feladták az ostromot, s hazatértek szárazon és vízen. Miközben a visszavonuló katonákat az anatóliai fennsíkon érték egyre-másra zavaró támadások, a jövő újabb sorscsapást tartogatott a muszlimoknak. Néhány hajót viharok pusztítottak el a Márvány-tengeren, a többivel pedig az Égei-tengeren egy víz alatti vulkánkitörés végzett: „Felforrt a tengervíz, és amikor a palánkjaik közül a szurok kifolyt, a hajóik legénységestülmindenestül a mélybe süllyedtek.”{14} A hatalmas flottából, amely vitorlát bontott, csak öt hajó jutott vissza Szíriába, „az isteni csodatétel hírmondójául”.{15} Bizánc málladozott, de nem rogyott össze az iszlám roham alatt. Konstantinápoly életben maradt a műszaki újítómunka, az ügyes diplomácia, az egyéni találékonyság, a masszív erődfalak és a vakszerencse folytán, olyan tényezőknek köszönhetően, amelyek vég nélkül ismétlődnek majd a következő évszázadokban. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a bizánciaknak megvolt a maguk magyarázata: „Isten és az Istenszülő Szűz Mária védelmezi a várost és a keresztény birodalmat, és […] akik igazán fohászkodnak Istenhez, teljesen soha nem utasíttatnak el, még ha időről időre meg kell

szenvednünk bűneinkért.”{16} Messzemenő következményekkel járt, hogy az iszlám 717-ben nem tudta bevenni a várost. Konstantinápoly összeomlása megnyitotta volna az utat a muszlim terjeszkedés előtt Európában, ami átírhatta volna a Nyugat egész jövőjét. Ez a világtörténelem egyik híres be nem következett eseménye maradt. Lefékeződött az első erőteljes rohama annak az iszlám dzsihádnak, amely majd tizenöt év múlva éri el csúcspontját a mediterráneum túlfelén, amikor is 737-ben Poitiers-nél, a Loire közelében mértek vereséget egy muszlim haderőre, Párizstól mindössze 240 kilométerre délnyugatra. Az iszlám számára a konstantinápolyi vereség inkább vallási jelentőséggel bírt, mintsem katonaival. Fennállásának első száz évében nem sok minden adott okot a kételkedésre a hit végső diadalában. A dzsihád eszméje feltétlen győzelmet írt elő. Az iszlámot azonban a saját hitének tükörképe verte vissza a város falai alatt. A kereszténység vetélytárs egyistenhit volt hasonló küldetéstudattal és térítési szándékkal. Konstantinápoly egy olyan hosszú lefolyású küzdelem frontvonalát szabta meg az igazságeszme két szoros rokonságban álló változata között, amelyet majd évszázadokon át vívnak.

Időközben a muszlim gondolkodók kénytelenek voltak elismerni, hogy gyakorlati változás állt be az iszlám házának és a háború házának viszonyában, és a nem muszlim világ végső leigázását el kellett halasztani, talán a világ végéig. Egyes jogtudósok a végső győzelem elnapolásának magyarázatára kitaláltak egy harmadik állapotot, a béke házát. Úgy nézett ki, a dzsihád korszaka véget ért. Az ellenségek közül Bizánc bizonyult a legmakacsabbnak, és maga Konstantinápoly egyszerre maradt meg fájó sebnek és távoli vágyálomnak a muszlimok számára. Sok mártír vesztette életét a falainál, köztük a Próféta zászlótartója, Ajjúb 669-ben. Haláluk az iszlám szent helyévé avatta a várost, és messianisztikus jelentőséggel ruházta fel elfoglalása tervét. Az ostromok mondák és néphagyományok gazdag örökségét hagyták hátra, melyek évszázadokon át terjedtek szájról szájra. Ebbe a sorba tartozott a Hadísz, a Mohamednek tulajdonított bölcseletek, jövendölések gyűjteményes tára, amelyek vereség, halál és végső győzelem körforgását jósolták az igaz hit harcosainak: „A Konstantinápoly elleni dzsihádban a muszlimok egyharmada hagyja, hogy legyőzzék, amit Allah sohasem

bocsát meg; egyharmada elesik a csatában, és csodált mártírrá válik; és egyharmada győzelmet arat.”{17} Addig azonban még igen hosszú küzdelem ígérkezett. Olyan hatalmas volt a háborús aréna az iszlám és Bizánc között, hogy 650 évig nem bontanak ki újra muszlim zászlót a városfal előtt – az időtáv nagyobb, mint ami 1453-tól elválaszt bennünket –, de a jóslat kimondta, hogy még visszatérnek. Bizánc a mondabeli görög Büzasz által ezer éve alapított település helyén épült, és már 400 éve keresztény város volt, amikor Maszlama vert seregei hazatértek. Nagy Konstantin császár félelmetes természeti előnyökkel megáldott helyet választott ki 324-ben új keresztény fővárosa számára. Amint megépültek a szárazföldi falak az 5. században, a város gyakorlatilag mindaddig bevehetetlennek számított, amíg az ostromgépek a katapultok erejére szorítkoztak. A húsz kilométer hosszú városfallal szegélyezett, több meredek dombon álló Konstantinápolyból jó rálátás nyílt a környező tengerre, miközben a görbe agancs alakú Aranyszarv-öböl keleti oldala biztonságos, mély vizű kikötőt kínált. Az egyetlen hátrányt a szirtfok kopársága jelentette; ezt a gondot a

római vízmérnökök vízvezetékek és ciszternák bonyolult rendszerével igyekeztek megoldani. Egyedülálló helyzetet biztosított, hogy a kereskedelmi útvonalak és katonai átjárók metszéspontjában feküdt. A korábbi települések történelme menetelő katonák lépteitől és evezők csobogásától volt hangos. Iászón és az argonauták erre hajóztak el gyapjút szerezni a Dnyepertorkolat aranymosóitól; Dareiosz perzsa király itt vert hajóhidat a szkíták ellen háborúba induló 700 ezer katonájának; Ovidius római költő méltán nézte sóvárogva e tájat, „az ikertenger tág kapualját”,{18} útban száműzetése helyszínére, a Fekete-tenger mellékére. A keresztény város óriási hátország gazdagsága fölött gyakorolhatott ellenőrzési jogot ebben az útkereszteződésben. Kelet felől Közép-Ázsia kincsei özönlöttek át a Boszporuszon a birodalmi főváros raktáraiba: barbárok aranya, szőrmék és rabszolgák orosz földről, kaviár a Fekete-tengerről, viasz, só, fűszer, elefántcsont, borostyán és gyöngy a Távol-Keletről. Déli irányban a szárazföldi utak a Közel-Kelet városaiba vezettek: Damaszkuszba, Aleppóba, Bagdadba. A Boszporuszon nyugat felé hajózók előtt pedig megnyílt az egész Földközi-tenger: utak Egyiptomba és a Nílus-

deltába, az olyan gazdag szigetekre, mint Szicília és Kréta, az itáliai félszigetre és bárhová, túl Gibraltár kapuin. Karnyújtásnyira volt az épületfa, a mészkő és a márvány egy hatalmas város megépítéséhez és az összes erőforrás fenntartásához. A Boszporusz rejtélyes áramlatai gazdag szezonális halzsákmánnyal kecsegtettek, miközben Európában a trák mezők és Anatóliában a termékeny fennsíkok kifogyhatatlan bőségben szolgáltak olívaolajjal, gabonával és borral. Az itt emelkedő virágzó város egy római császár uralta és görög nyelvű nép lakta birodalom pompáját testesítette meg. Konstantin oszlopsoros utcák hálózatát jelölte ki, azt oszlopcsarnokos középületek, tágas terek, kertek, oszlopok és diadalívek kísérték, pogány és keresztény építmények egyaránt. Akadtak itt a klasszikus világból idehurcolt szobrok és emlékművek (köztük a mesés bronzlovak, amelyeket talán Nagy Sándornak készített a görög szobrász, Lüszipposz, és most Velence jelképei), Rómáéval vetekedő kocsiversenypálya, császári paloták és templomok, „számosabbak, mint ahány nap van a kalendáriumban”.{19} Konstantinápoly a márvány és a porfír, a vert arany és a káprázatos mozaikok városa lett; virágkorában a lakosság száma meghaladta a

félmilliót. Lenyűgözte az idelátogatókat, akik kereskedni jöttek, vagy leróni tiszteletüket a Keletrómai Birodalom császárai előtt. Az Európa sötét vidékeiről származó barbárok tátott szájjal bámulták „a világ álomvárosát”.{20} A 11. században idelátogató Chartres-i Fulcher elragadtatottsága számtalan máséra jellemző az évszázadok során: „Ó, mily ragyogó város, minő fenséges, minő tetszetős, hány rendház áll benne, hány palotát emeltek a dolgos kezek útjain és utcáin, hány műalkotás gyönyörködteti a szemet: fárasztó lenne felsorolni az összes javak sokaságát, az aranyat és ezüstöt, az ezerféle öltözéket és az oly szent ereklyéket. Hajók futnak be egyvégtében a kikötőbe, úgyhogy nincs olyan, amire az ember vágyik, és még ne hozták volna be.”{21} Bizánc nemcsak a Római Birodalom utolsó örököse volt, hanem az első keresztény állam is. Alapításától kezdve a fővárost a mennyország másának képzelték el, a krisztusi diadal megnyilatkozásának, és császárát Isten földi helytartójának tekintették. Mindenütt megnyilvánultak a keresztény hitélet jelei: a magas kupolájú templomokban, a harangok és fagongok zúgásában, a kolostorokban, a rengeteg szerzetesben és apácában, a szentképek végtelen áradatában az utcák

mentén és a falakon, a szakadatlan imádkozásokban és a keresztény szertartásokban, amelyek közepette a jámbor polgárok és császáruk élt. Böjtök, ünnepnapok és egész éjjeli virrasztások jelentették a naptárt, az órát, és adtak keretet a mindennapi életnek. A nyugati keresztények irigységére a város lett a Szentföldről összegyűjtött keresztény ereklyék tárháza. Itt őrizték Keresztelő Szent János koponyáját, a töviskoronát, a szögeket a keresztről és a követ a sírboltból, az apostolok relikviáit és ezernyi más csodatevő tárgyat arany ereklyetartóban, drágakövekkel kirakottan. A görögkeleti vallás nagyban hatott az emberi érzelmekre mozaikjai és szentképei élénk színeivel, liturgiájának titokzatos szépségével, ahogy fölerősödik és elhalkul a mécsesekkel megvilágított templom homályában. A tömjén és a bonyolult szertartásrend egyaránt bevont templomot és császárt egy lenyűgöző rituálé útvesztőjébe, melyet arra terveztek, hogy elragadják az érzékeket a mennyei szférára tett utalásokkal. Egy orosz látogató tanúja volt egy császári koronázásnak 1391-ben, és ámulatba esett az esemény lassított mozdulatsort idéző pompáján: ekkor a kántorok előénekeltek egy igen szép és csodálatos éneket, melyet emberi ész fel sem foghat. A császári kíséret

olyan lassan vonult, hogy három órába telt az út a nagy kaputól a trónszéket tartó dobogóig. Tizenkét fegyveres vette körül a császárt, tetőtől talpig páncélban. Előtte haladt két fekete hajú zászlóvivő, zászlóik rúdja, öltözékük és fejdíszük vörösben pompázott. E zászlóvivők előtt hírnökök lépdeltek, pálcáik ezüsttel bevonva… A dobogóra fellépő uralkodó magára öltötte a császári bíbort, a császári fejéket és a pártás koronát… Majd elkezdődött a szent liturgia. Ki tudná leírni annak minden gyönyörűségét?{22}

A város közepén állt a Hagia Szophia-székesegyház, akár egy lehorgonyzott hatalmas hajó. Justinianus császár mindössze hat év alatt építtette meg, és 537-ben szentelte fel. Ez volt a késő ókor legkiemelkedőbb épülete, amelynek roppant méretével csak a káprázatossága szállhatott versenybe. A szemtanúk felfoghatatlan csodaként bámulták a hatalmas függőkupolát. „Úgy tetszik – írta Prokopiosz –, mintha nem is tömör falazatra támaszkodna, hanem a mennyből lógatnák alá, befedni az alatta lévő teret.”{23} Olyan óriási templombelsőt foglalt magába, hogy aki először látta, annak szó szerint elállt a lélegzete. A másfél hektárnyi aranymozaikkal díszített boltozat oly fényesen ragyogott, hogy Paulosz Szilentiariosz szerint „a leömlő arany sugárnyalábok úgy megütik az emberek szemét, hogy nézni is alig bírják”, a

színes márványok tobzódása pedig költői révületre ragadtatta a bizánci epigrammistát. Úgy néztek ki, „mintha „csillagokkal volnának telehintve… mint szétfröccsent tej a fényes fekete felületen… vagy mint a tenger vagy a smaragdkő, vagy amott mint kék búzavirágok a fűben, itt-ott hófúvással”.{24} A Hagia Szophia-i liturgia szépsége térítette görögkeleti vallásra az oroszokat, miután egy kijevi tényfeltáró küldöttség a 10. században ellátogatott egy szertartásra, és így jelentett: „Nem tudtuk, hogy a mennyben vagyunk-e vagy a földön. Mert a földön nincs ilyen pompa és szépség, és nem találunk szavakat, hogyan írjuk le. Csak annyit tudunk, hogy ott Isten lakozik az emberek között.”{25} A görögkeleti vallás minden részletében ragyogott, az iszlám takarékos keresetlenségének fonákjaként. Az egyik a sivatagi látóhatár elvont egyszerűségét kínálta, hordozható vallást, amelyet bárhol gyakorolni lehetett, amíg látszott a nap, s közvetlen kapcsolatot jelentett istennel, a másik képeket, színeket és zenét, elragadó hasonlatokat az isteni misztériumról, amely arra hivatott, hogy elvezesse a lelket a mennybe. Mindkettő ugyanolyan elszántan akarta a saját istenképére formálni a világot.

A Hagia Szophia keresztmetszete

A bizánciak olyan intenzív lelki életet éltek, amelynek aligha volt párja a kereszténység történetében. A birodalom stabilitását időnként veszélyeztették a kolostorokba visszavonuló kiszolgált katonatisztek, és a hitviták olyan hévvel folytak az utcákon, hogy az forrongásokhoz vezetett. „A város tele van napszámosokkal és rabszolgákkal, akik egytől egyig teológusok – háborgott egy ingerült látogató. – Ha pénzváltásra kérsz valakit, ő el fogja mondani neked, hogy a Fiú mennyiben különbözik az Atyától. Ha a cipó áráról kérdezel, ő erősködni fog, hogy a Fiú kevesebb, mint az Atya. Ha azt tudakolod, készen van-e a fürdőd, azt fogják mondani, hogy a Fiú a semmiből

teremtetett.”{26} Egy Krisztus volt vagy több? A Szentlélek csak az Atyától származik, vagy az Atyától és a Fiútól? A képek bálványok vagy szent tárgyak? Ezek nem meddő kérdések voltak – üdvözülés vagy elkárhozás múlt a válaszon. Az igazhitűség és az eretnekség kérdései ugyanolyan veszélyesek voltak a birodalom életében, mint a polgárháborúk, és éppoly hatékonyan ásták alá az egységet. A bizánci kereszténység világa szerfelett fatalista is volt. Isten rendelt el mindent, és egyéni vagy kollektív bűn következményének tartottak bármilyen mértékű balszerencsét, legyen az egy erszény elvesztése vagy egy súlyos ostrom. A császár Isten jóvoltából került trónra, de ha palotaforradalommal megdöntötték – összeesküvők verték agyon, megkéselték a fürdőjében, megfojtották vagy ló farkához kötözve halálra vonszolták, vagy csak megvakították és száműzték (a császári sors kiszámíthatatlanságáról közmondások születtek) –, az is Isten akarata volt, és valami rejtett bűnre utalt. És mert a sors előre meg volt írva, a bizánciak babonásan megszállottjai voltak a jóslatoknak. A bizonytalan császároknak szokásává vált találomra felütni a Bibliát, hogy megleljék benne sorsuk kulcsát. Az emberek

állandóan a jövőt fürkészték, és bár ez ellen gyakran kikelt a papság, túlságosan mélyen beleivódott a görög lélekbe, semhogy kiűzhessék onnan. Mindez olykor bizarr formákban mutatkozott meg. Egy 9. századi arab utazó tanúja volt, ahogy különös módon lovak közbeiktatásával igyekeztek értesülést szerezni arról, hogyan halad egy távoli hadjárat: „Beviszik őket a templomba, ahol kantárok függnek. Ha a ló a szájába veszi a kantárt, az emberek azt mondják: Győzelmet arattunk iszlám földön. Máskor a ló odamegy, megszagolja a kantárt, majd visszakocog, és nem jön többet a közelébe.”{27} Ez utóbbi esetben az emberek feltehetően a vereség sötét előérzetével távoztak.

A magas méltóság veszélyei: Romanosz Argürosz császárt megfojtják a fürdőjében, 1034

Bizánc és fővárosának képzete a naphoz mérhető ragyogásával gravitációs vonzást gyakorolt a határain túli világra. A gazdagság és az örökkévalóság káprázatos képét sugározta. A császárai arcmását viselő aranypénze, a solidus volt a Közel-Kelet aranyvalutája. A Római Birodalom tekintélye fűződött a nevéhez; a muzulmán világban egyszerűen csak „Rumnak”, Rómának hívták. Ahogy Róma, úgy Bizánc is felkeltette a kapuin kívüli nomád, félbarbár népek vágyát és irigységét. A Balkánról és a magyar Alföldről, az orosz erdőkből és az ázsiai sztyeppékről kalandozó törzsek szilaj hullámai

megdöngették védműveit: a hunok és a gótok, a szlávok és a gepidák, az avarok, a bolgárok és a vad besenyők mind átsöpörtek a bizánci világon. Virágkorában a birodalom felölelte a mediterráneumot Itáliától Tuniszig, de szomszédai nyomása alatt örökké hol kinyúlt, hol összezsugorodott, akár egy gigászi térkép, amelynek feltekeredik a széle. A bizánci hadak és flották évről évre zászlódíszben és trombitaszóra maguk mögött hagyták a nagy kikötőket a Márvány-tenger partján, hogy visszaszerezzenek egy-egy tartományt vagy megerősítsék valamelyik határszakaszt. Bizánc egy szakadatlanul háborúzó birodalom volt, és a hadi utak kereszteződésében fekvő Konstantinápoly rendszeres nyomás alá került Európa és Ázsia felől egyaránt. Az arabok csupán a legelszántabbak voltak a szárazföldi fal mentén letáborozó hadseregek hosszú sorában a város fennállásának első 500 éve alatt. A perzsák és az avarok 626-ban jöttek, a bolgárok a 8., 9. és 10. században, az orosz Igor herceg 941-ben. Az ostrom meghatározta a görögök lelkiállapotát és legősibb mondáját: a Biblia után Homérosz Trója-eposza következett ismertség terén. Ez egyformán tette gyakorlatiassá és babonássá a népet. A városfalak

karbantartása polgári közfeladat volt, a magtárakat megrakva és a ciszternákat színültig tele tartották, ám az ortodox hívőknek legalább ennyire fontos volt megőrizniük a lélekben való készültséget is. A Szűzanya volt a város védőszentje. Válság idején az ő szentképei díszítették a falakat, és ezeknek tulajdonították, hogy a város megmenekült a 717-es ostromból. Ugyanakkora magabiztosságot kölcsönöztek, mint a Korán. A szárazföldi fal mellett letáborozó ostromseregek közül egyik sem tudta lerombolni ezeket az anyagi és lelki védműveket. Egyetlen leendő hódítónak sem volt megfelelő módszere az erődbástyák megrohamozására, eszköze tengeri zárlat felállítására és türelme a védők kiéheztetésére. Bár a birodalom nemegyszer a bukás szélére jutott, figyelemre méltó szívósságról tett tanúbizonyságot. A város finomszerkezete, az intézmények ereje és a kiváló vezérek szerencsés helyzetbe hozása a válság pillanatában mind azt sugallta polgárainak és ellenségeinek egyaránt, hogy a Keletrómai Birodalom fennmarad, amíg világ a világ. Az arab ostromok tapasztalata azonban mély nyomot hagyott a városon. Az iszlámban felismerték az elfojthatatlan ellenerőt, amely minőségileg teljesen

különbözött a többi ellenségtől. A szaracénokkal – a keresztény világban így nevezték az arabokat – kapcsolatos próféciáik a világ jövőjével kapcsolatos balsejtelmeiket jelenítették meg. Egy író őket nevezte az apokalipszis negyedik lovasának, amely „a negyedik földi királyság lészen, az összes királyság közül a legszörnyűbb, amely az egész földet sivataggá változtatja”.{28} És a 11. század vége felé egy második csapás sújtotta Bizáncot az iszlám részéről. Olyan hirtelen történt, hogy abban az időben igazából senki nem fogta fel a jelentőségét.

Az iszlám és a kereszténység összecsapása: muszlimok és keresztesek

2 • Álom Isztambulról 1071–1422 „Láttam, ahogy Allah a birodalom napsugarával beragyogtatta a türkök házát, megforgatta a mennyei szférákat uradalmuk fölött, és elnevezte türköknek őket, és felségjogot adott nekik, megtette őket a kor királyainak, és a kezükbe helyezte az akkori idők népének gyeplőjét.”{29} Al-Kasgari

A türkök megjelenése ébresztette fel újra a dzsihád szunnyadó szellemét. Először a 6. században bukkantak

fel a bizánci láthatáron, amikor követeket küldtek Konstantinápolyba, szövetségest keresve a Perzsa Birodalom ellen. A bizánciak számára a türk csak egy volt a népek sorában, amelyek egymás sarkát taposva igyekeztek a nagyvárosba. Az ő hazájuk a Feketetengeren túl terült el, és egészen Kínáig nyúlt. KözépÁzsia lankás pusztáit lakták, azt az epicentrumot, ahonnan szabályos időközönként nomád portyázók lökéshullámai indultak ki feldúlni a megtelepedett népek otthonait. E folyamat emlékéül hagyták ránk ordu (horda) szavukat – amely eredetileg palotát, vezéri szállást jelentett –, akár egy halvány patanyomot a homokban. Eme nomádok ismétlődő fosztogatásait Bizánc jóval azelőtt megszenvedte, hogy megismerte volna a nevüket. A letelepedett görög ajkúakra rontó legkorábbi nomádok valószínűleg a hunok voltak, akik a 4. században lerohanták a keresztény világot, majd utánuk a bolgárok jöttek a sorban. Minden egymást követő hullámuk ugyanolyan felfoghatatlan volt, mint a földeket pusztító sáskavész. A bizánciak ezeket a látogatásokat úgy könyvelték el, mint Isten büntetését a keresztények bűneiért. Mongol rokonaikhoz hasonlóan a türk népek

nyeregben éltek a végtelen föld és a még végtelenebb ég között, és hódoltak mindkettőnek sámánjaik közvetítésével. Ezek a nyughatatlan, mozgékony és törzsekbe szervezett emberek pásztorkodásból és a szomszédok kifosztásából tartották fenn magukat. A zsákmányolás létérdeknek minősült, a városok ellenségnek. Összetett íjaik és gyors helyváltoztatásra képes lovassági harcászatuk katonai fölényhez juttatta őket a letelepedett népekkel szemben, és ebben az arab történész, Ibn Khaldún a történelem kulcsmozzanatát látta: „A városi népesség a nyugalmas és kényelmes életnek adták át magukat. Nyugodtan alszanak a falak mögött, amelyek körülveszik őket és a biztos erődítmények mögött, amelyek védik őket. […] A steppelakók… messze elkerülik a falakat és kapukat… Mindig magukkal hordják fegyvereiket, az utakat minden irányban szemmel tartják. Csupán akkor szunyókálnak, ha [egymás] társaságában vannak vagy nyeregben ülnek. A gyengén hallatszó kutyaugatásra vagy hangokra is felneszeznek. […] A merészség természetükké s a bátorság természetes hajlamukká vált.”{30} Ez olyan téma volt, amely hamarosan visszhangra lel mind a keresztény, mind az iszlám világban.

Az Ázsia szívében sorozatosan zajló társadalmi rengések továbbra is nyugat felé tolták a türk törzseket. A 9. századra kapcsolatba kerültek Irán és Irak muszlim lakosságával. A bagdadi kalifa felismerte harcértéküket, és mint katonarabszolgákat, hadrendbe állította őket seregeiben. A 10. század végére az iszlám nagymértékben meghonosodott a türkök körében a határterületen, mindazonáltal megőrizték törzsi azonosságukat és nyelvüket, s nemsokára elbitorolták a hatalmat uraiktól. A 11. század közepétől egy török dinasztia, a Szeldzsukok adták a bagdadi szultánokat, és az évszázad végére Közép-Ázsiától Egyiptomig javarészt törökök uralták az iszlám világot. Gyors felemelkedésüket az iszlám világban nemhogy bosszúság övezte volna, inkább széles körben olyan égi csodaként üdvözölték, amelyet Allah cselekedett, hogy „felélessze az iszlám haldokló leheletét és helyreállítsa a muzulmánok egységét”.{31} Ez egybeesett egy unortodox síita dinasztia uralmával Egyiptomban, így a szeldzsuk törökök a maguk ortodox szunnita hagyománytiszteletükkel jogot formálhattak arra, hogy ők az igazi gázik, az igaz hit harcosai, akik dzsihádot viselnek a hitehagyott és unortodox iszlám ellen. A

militáns iszlám szellemisége tökéletesen illett a törökök harci beállítottságához: Allah istenfélő szolgálata törvényerőre emelte a rablásvágyat. A török befolyás hatására az iszlám újralobbantotta a korai arab hódítások tüzét, és jelentős erőkkel megújult szent háborút indított a keresztény ellenséggel szemben. Bár maga Szaladin kurd volt, ő és utódai olyan hadseregeket vezettek, amelyek török szellemiséget vallottak. „Allahnak hála, az iszlám támogatottsága erős – írta alRavandi a 13. században. – Az arabok, a perzsák, a rómaiak és az oroszok földjén a kard a törökök kezében van, és a kardjuktól való félelem gyökeret vert az emberek szívében.”{32} Nem sok időbe telt, hogy az új hajtóerőtől ismét fellángoljon a keresztények és muszlimok közötti háború, amely évszázadokon át lappangva parázslott Anatólia déli határain. A szeldzsukokat Bagdadban aggasztották a féktelen törzsi nomádok, a törökök, akiknek zsákmányolását nem nézték jó szemmel az iszlám hátországban. Ezért arra biztatták ezeket a törzsi harcosokat, hogy nyilaikat fordítsák nyugati irányba, a „Rumi Királyság”, Bizánc felé. A 11. század közepére a martalóc gázi harcosok olyan sűrűn fosztogatták a

keresztény Anatóliát a szent háború jegyében, hogy Konstantinápolyban a császár döntő lépésre szánta el magát. 1071 márciusában IV. Romanosz Diogenész császár személyesen indult el keletre, hogy rendezze a helyzetet. Augusztusban azonban a kelet-anatóliai Manzikertnél nem a törökökkel találkozott össze, hanem egy szeldzsuk hadsereggel, amelyet a zseniális hadvezér, Alp Arszlán szultán vezetett. Érdekes helyzet volt, a szultán ugyanis nem akart harcolni. Nem azért indult hadba, hogy a keresztényekkel háborúzzon, hanem hogy elpusztítsa a gyűlölt síita rendszert Egyiptomban. Békeszerződést ajánlott, amelyet Romanosz elutasított. A bekövetkező csatában a muszlimok elsöprő győzelmet arattak, amelyben döntő szerepet játszott a klasszikus nomád lesvetési taktika és a bizánci zsoldosok dezertálása. Romanosz életben maradásának az volt az ára, hogy meg kellett csókolnia a földet a diadalmas szultán előtt, aki a legyőzetés és meghódoltatás jelképes aktusaként a lábát a nyakára tette. Ez fordulópontnak bizonyult a világtörténelemben – és végzetesnek Konstantinápoly számára. A bizánciaknak a manzikerti csata volt a „rettenetes

nap”, a földindulásszerű vereség, amely kísértett a későbbiekben. Katasztrofális hatással járt, bár magában Konstantinápolyban ezt nem fogták fel azonnal. A törökök feltartóztathatatlanul áradtak Anatóliába. Ahol korábban rajtaütöttek és visszahúzódtak, most ott maradtak, és egyre nyugatabbra nyomultak az oroszlánfejet formázó félszigeten. Irán és Irak forró sivatagjai után a dimbes-dombos fennsík látványa kedvükre volt ezeknek a nomádoknak, akik KözépÁzsiából jöttek a jurtáikkal és kétpúpú tevéikkel. Velük együtt megérkezett egyrészt az ortodox szunnita vallás, másrészt a szélsőséges mohamedán járulékok: szufik, dervisek, kóbor szentéletűek, akik egyszerre buzdítottak dzsihádra és a keresztény népek szívének oly kedves szentek misztikus tiszteletére. Manzikert után húsz év sem telt el, és a törökök kiértek a földközi-tengeri partokra. A kevert keresztény lakosság nem tanúsított különösebb ellenállást, egyesek áttértek az iszlámra, mások kimondottan örültek, hogy megszabadultak az adóztatástól és a konstantinápolyi nyűgöktől. Az iszlám „bibliás népnek” tartotta a keresztényeket, s mint ilyenek, törvényi védelmet élveztek, és szabadon gyakorolhatták vallásukat. A szakadár keresztény

szekták még örvendetes fejleménynek is tartották a török uralmat: „Igazságossága és jó kormányzása okán inkább élnek az ő fennhatósága alatt – írta Szíriai Mihály, majd hozzátette: – A törököknek elképzelésük sincs a szent misztériumokról… korántsem vették szokásba hitvallások faggatását vagy emiatt bárki üldözését, szemben a bűnös és eretnek görögökkel.”{33} A bizánci állam belpolitikai viszályai kapóra jöttek a törököknek, és hamarosan őket hívták segítségül a Bizáncot szétforgácsoló polgárháborúkban. Kis-Ázsia meghódítása olyan könnyűszerrel és csekély ellenállással történt, hogy mire egy másik bizánci hadsereg is vereséget szenvedett 1176-ban, a behatolók visszaszorításának lehetősége örökre elveszett. Manzikert visszafordíthatatlan volt. Az 1220-as évekre a nyugati írók Anatóliát már „Turkiának” emlegették. Bizánc örökre elveszítette éléskamráját és emberi erőforrásait. És szinte ugyanabban a pillanatban egy ezzel azonos súlyú katasztrófa sújtotta Konstantinápolyt a legváratlanabb irányból – a keresztény Nyugatról. A keresztes hadjáratokat az a gondolat szülte, hogy gátat vessenek a török iszlám harcias előrenyomulásának. Az

ellenség a szeldzsukok voltak, „eme gyalázatos faj, Istentől teljesen elrugaszkodott faj”, mint II. Orbán pápa hirdette végzetes szentbeszédében 1095-ben Clermontban, elindítva 350 év keresztes háborúit, „kiirtandó e bűnös fajt földjeinkről”.{34} Jóllehet nyugaton élő keresztény testvéreik pénzelték, ezek a vállalkozások csak örökös gyötrelmet jelentettek a bizánciaknak. 1096tól kezdődően rablólovagok egymást követő hullámai tették tiszteletüket náluk, akik támogatást, élelmezést és köszönetet vártak el ortodox felebarátaiktól, miközben útban délnek, Jeruzsálem felé átvergődtek a birodalmon. A találkozás kölcsönös értetlenséget és bizalmatlanságot szült. Mindkét oldalnak lehetősége nyílt rá, hogy közelről megfigyelje az istentiszteleti szokásokban és külsőségekben megnyilvánuló különbségeket. A görögök nemigen nézték többre faragatlan barbár kalandoroknál nehéz páncélba öltözött nyugati hittestvéreiket, küldetésükben pedig a szentségesnek álcázott birodalmi hódítás szemforgató ájtatosságát látták: „büszkeségük határtalan, velejéig kegyetlenek… és a Birodalom iránti engesztelhetetlen gyűlölet hajtja őket”,{35} panaszkodott a krónikás Nikétasz Khoniatész. Igazság szerint a bizánciak sok esetben előnyben részesítették letelepedett muszlim

szomszédaikat, akik közelsége bizonyos fokú bizalmas viszonyt és kölcsönös tiszteletet teremtett a szent háború kezdeti kitörését követő évszázadokban: „bár szokásaink, szemléletünk és vallásunk különbözik, testvérként kell együtt élnünk”,{36} írta egy ízben a konstantinápolyi pátriárka a bagdadi kalifának. A keresztesek a maguk részéről a bizánciakban elfajzott eretnekeket láttak, akiknek veszedelmesen keleties a felfogásuk. Szeldzsuk és török katonák rendszeresen harcoltak bizánci érdekekért, és a keresztesek azon is megbotránkoztak, hogy a Szűzanyának szentelt városban mecset áll. „Konstantinápoly dölyfös a gazdagságában, álnok a mesterkedéseiben és romlott a hitében”,{37} jelentette ki Odo de Deuil keresztes lovag. Még inkább rosszat sejtetett, hogy a kereszteseknek tátva maradt a szájuk Konstantinápoly gazdagsága, a drágakővel kirakott ereklyék mesés kincsei láttán. A normandiai és Rajna menti kisvárosokba küldött beszámolókból kicsendült a sanda irigység: „Mióta a világ világ, egyetlen városban sem tettek még szert ekkora zsákmányra” – írta Champagne marsallja.{38} Nagy volt a kísértés. Régóta nőtt a nyugati irányból a Bizánci Birodalomra nehezedő katonai, politikai és gazdasági nyomás, de a 12.

század végére Konstantinápolyban már szembeötlő alakot öltött. Nagy itáliai kereskedőközösség jött létre a városban – a velenceiek és a genovaiak különleges előjogokat kaptak, és ennek megfelelő nyereséget húztak. Az üzérkedő, haszonleső itáliaiak nem számítottak népszerűnek. A genovaiaknak saját gyarmatvárosuk volt az Aranyszarv-öböl túloldalán, a fallal körülvett Galatában, a velencei kolóniáról pedig azt tartották, hogy „olyan arcátlan gazdagságban és jómódban élnek, hogy már a császári hatalmat is semmibe veszik”.{39} Az etnikai gyűlölet hullámokban söpört végig a lakosságon, majd 1171-ben a görögök megtámadták és elpusztították Galatát. 1183-ban a bizánci hadvezér, „Rettenetes” Andronikosz felügyelete alatt az egész itáliai közösséget lemészárolták. 1204-ben a kölcsönös gyanakvás és erőszak e történelmi öröksége olyan sorscsapással tért vissza kísérteni Konstantinápolyt, amelyet a görögök teljesen sohasem bocsátottak meg a katolikus Nyugatnak. A kereszténység történetének egyik legbizarrabb epizódjában a velencei hajókra szállt és elvileg Egyiptomba indult negyedik keresztes hadjárat irányt váltott, és megtámadta a várost. Ezt a hadműveletet az

állítások szerint a vak, nyolcvanéves velencei dózse, a végtelenül ravasz Enrico Dandolo tervelte ki és vezette személyesen. Kerítettek egy megfelelő császári trónkövetelőt, és a hatalmas flotta 1203 júniusában felhajózott a Márvány-tengeren. Meglehet, maguk a keresztes lovagok is meglepődve látták, hogy Egyiptom partjai helyett Konstantinápoly, ez a keresztények számára kulcsfontosságú nagyváros jelenik meg a hajók orrától balra. Miután átszakították az Aranyszarv-öböl záróláncát, a velencei hajók kifutottak a parti sávra, és megkísérelték áttörni a tengeri falat. Amikor a támadás lendülete megingott, az aggastyán dózse partra szállt, és kezében Szent Márk zászlajával arra biztatta a velenceieket, hogy mutassák meg vitézségüket. A falakat megrohamozták, majd a trónkövetelőt, Alexioszt annak rendje és módja szerint császárrá koronázták. A következő áprilisban, miután a tél sötét belviszályokkal telt, és a keresztesek egyre türelmetlenebbek lettek, Konstantinápolyt módszeresen feldúlták. Rettenetes mészárlás következett, és tűzvész pusztított el hatalmas városrészeket: „több ház égett le, mint amennyi a francia királyság három legnagyobb városában együttvéve található”,{40} tudósított Geoffroy

de Villehardouin francia lovag. A város nagyszerű művészeti öröksége vandál kezekre jutott, a Hagia Szophiát meggyalázták és kifosztották. „Lovakat és öszvéreket vittek a Templomba, hogy könnyebben elszállíthassák a szent edényeket, az ezüst- és aranyvereteket, melyeket leszaggattak a trónusról és a szószékről, az ajtókról és a bútorokról, ahol csak találtak, és ha ezen málhásállatok valamelyike megcsúszván elbukott, kardjukkal általdöfték, bemocskolva vérükkel és ürülékükkel a Templomot”,{41} jegyezte fel Nikétasz Khoniatész. A velenceiek szobrokból, ereklyékből és értéktárgyakból álló páratlan kincsleletet hurcoltak el saját Szent Márk-székesegyházuk díszítésére, köztük a négy bronzlovat, amely a kocsiversenypályán, a Hippodromban állt Nagy Konstantin kora óta. Konstantinápolyból füstölgő romhalmaz maradt. „Ó, város, város, valamennyi város éke – panaszkodott a krónikás Nikétasz –, fenékig ürítetted Isten haragjának serlegét!”{42} Ez jellegzetes bizánci reagálás volt. Ám akár emberi, akár isteni mozgatórugója volt ennek a csapásnak, a következmény ugyanaz maradt: Konstantinápoly csupán árnyéka lett korábbi nagyságának. Csaknem hatvan évig Latin Császárságnak

nevezték, és Flandria grófja és utódai uralkodtak fölötte. A Bizánci Birodalom szórvány frank államalakulatokra és itáliai gyarmatokra esett szét, miközben a lakosság nagy része görög földre menekült. A bizánciak Nikaia székhellyel emigráns császárságot hoztak létre Anatóliában, és viszonylag sikeresen állták útját a további török behatolásoknak. Amikor 1261-ben visszafoglalták Konstantinápolyt, a város közhálózatát csaknem romokban találták, külbirtokai maroknyi szétszórt töredékre zsugorodtak. Miközben a bizánciak megpróbálták újra jóra fordítani sorsukat, és szembenézni a nyugatról jövő új veszedelmekkel, megint hátat fordítottak a mohamedán Anatóliának, és ennek meg is fizették az egyre súlyosabb árát. Anatólia tovább rázkódott a keletebbről jövő népmozgások szeizmikus lökéseitől. Két évvel Konstantinápoly kirablása után egy Temüdzsin nevű törzsi vezérnek sikerült szervezett hadseregbe egyesítenie Belső-Mongólia nomádjait, és megkapta a Dzsingisz kán, az „egyetemes vezér” címet. A hosszú hajú, sámánista mongolok rettenetes vadsággal törtek rá az iszlám világra. Ahogy a zűrzavar elnyelte Perzsiát, a

hontalanná lettek újabb hulláma áradt nyugatra, Anatóliába. A félsziget sorsüldözött népcsoportok, görögök, törökök, irániak, örmények, afgánok, grúzok olvasztótégelyévé vált. Amikor a mongolok 1243-ban legyőzték a legegységesebb államalakulatot, a Szeldzsuk Szultánságot, Anatólia kis emírségekre esett szét. A vándorló török törzseknek nem volt hová továbbmenniük nyugat felé; nem maradtak hitetlen szomszédok, amelyek törvényesítették volna az iszlám hódítást. Amikor kiértek a tengerre, egyesek hajóhadat szereztek, és Bizánc partvidéki területeit fosztogatták, mások egymás között harcoltak. Anatólia káoszba süllyedt, darabokra hullott és veszedelmet sugárzott. Portyázók, fosztogatók vadnyugata lett, istenfélő látnokoké, akiket a misztikus szufizmus és az ortodox szunnizmus gyúlékony keveréke hajtott. A törökök még belovagolták a széles láthatárt hímzett takarós nyergeikbe süppedve, prédát fürkészve és folyamatos mozgásban, gázi hagyományaiknak megfelelően, de most csak egyetlen jelentéktelen törzsi állam, az Oszmáné volt határos Bizánc hitetlen birodalmával ÉszaknyugatAnatóliában. Senki sem tudja a valódi eredetét ennek a népnek,

amelyet most oszmánoknak hívunk. A vándorló türkök névtelen tömegéből emelkedtek ki 1280 táján: sátrazó, tábortűzfüstös, írástudatlan harcosok csoportja, akik nyeregből uralkodtak, és pecsétjük a hüvelykujjuk volt, s akiknek a történelmét utóbb birodalmi mítoszgyártók rekonstruálták. A legenda szerint Oszmán eleve nagy dolgokra született. Egy éjjel elaludván azt álmodta, hogy látja Konstantinápolyt „két tenger és két földrész kereszteződésében; úgy nézett ki, mint két zafír és két smaragd közé foglalt gyémánt, és olybá tűnt, mintha ékkövek gyűrűjéből formálódna egy roppant uradalom, amely felöleli az egész világot”.{43} Oszmán magára öltötte a gázik köpenyét, és ezt a törzse igyekezett is kihasználni. A szerencse és a fürge észjárás egyforma mértékben jutott szerephez abban, hogy Oszmán birodalma az apró emírségtől eljutott a világuralmi álmokig. Oszmán emirátusa Északnyugat-Anatóliában közvetlenül érintkezett Bizánc Konstantinápolyt őrző védelmi peremsávjával. A nem igazhívők meghódítatlan földje mágnesként vonzotta a gázikat, kalandorokat és földéhes menekülteket, akik próbára kívánták tenni a szerencséjüket Oszmán vezetése alatt. A törzsi vezér Oszmán a népével napi kapcsolatot tartva uralkodott.

Ugyanakkor az oszmánoknak egyedülálló lehetőségük nyílt arra, hogy tanulmányozzák a szomszédos Bizáncot, és lemásolják államszervezetét. A törzs szó szerint „váltott lovakkal” tanult, példátlan gyorsasággal sajátított el módszereket, eljárásokat és taktikákat. 1302-ben Oszmán megszerezte első győzelmét a bizánciak felett, és ez meghozta neki a tekintélyt és az újabb követőket. Továbbnyomulva az omladozó birodalmi védelemmel szemben, sikerült elszigetelnie Prusza (a mai Bursza) városát. Ostromtechnika híján hétévi türelemjáték kellett ahhoz, hogy fia, Orhán 1326-ban elfoglalja a várost, és megtegye kis emírsége székhelyének. 1329-ben Orhán megverte III. Andronikosz császárt Pelekanosznál, véget vetve minden bizánci kísérletnek, hogy megtartsák maradék anatóliai városaikat. Gyors egymásutánban bukott el Nikaia (1331-ben), Nikomédeia (1337-ben) és Szkutari (1338-ban). A muszlim harcosok most már a saját földjükön vágtathattak oda lovaikon a tengerparthoz, és nézhettek át a Boszporuszon Európába. A túloldalon kivehették Konstantinápolyt, a tengeri bástyák sorfalát, a Hagia Szophia óriási kupoláját, a tornyokon és palotákon lengő császári lobogókat. A hódítók terjeszkedés közben a török fülnek

kedvesebben hangzókra változtatták az elfoglalt települések görög nevét. Szmirnából Izmir lett, Nikaiából – a nikaiai hitvallás szülővárosából – Iznik, Pruszából Bursza. Jóllehet az oszmánok hivatalosan továbbra is az arab nevén („Kosztantinijje”) utaltak rá, Konstantinápoly máig tisztázatlan módon Isztambulra változott a török köznyelvben. Ez talán egyszerű nyelvromlás következménye, vagy valami teljesen más szóból származik. A görög ajkúak Konstantinápolyról rendszerint úgy beszéltek, mint polisz, „a város”. Egy oda igyekvő ember úgy fejezte ki magát, hogy megy „eisz tin polin” – a városba –, ami a törökök számára esetleg „isztambulnak” hangozhatott.

Oszmán és Orhán sírboltja Burszában

Az oszmán előretörés gyorsasága ugyanolyan gondviselésszerűnek tűnt, mint az araboké hét évszázaddal korábban. Amikor a nagy arab utazó, Ibn Battúta 1331-ben látogatást tett Orhán emírségében, mély benyomást tett rá az ottani nyughatatlan tettvágy: „Azt mondják, egyetlen városban sem tartózkodik tovább egy hónapnál. Egyfolytában harcol a hitetlenekkel, és ostrom alatt tartja őket.”{44} Az első oszmánok gáziknak nevezték magukat; úgy vonták maguk köré az igaz hit harcosainak titulusát, mint az iszlám zöld zászlaját. Hamarosan szultánok is lettek. 1337-ben Orhán feliratot emeltetett Burszában, amelyen így szólította magát: „Szultán, a gázik Szultánjának fia, Gázi, a Gázi fia, minden

szemhatár helytartója, a világ hőse.”{45} Ez valóban a muszlim hódítás új hőskora volt, és hevesebb lett tőle a harcos iszlám. „A Gázi Allah kardja – írta a krónikás Ahmeti 1400 körül –, ő a hívők védelmezője és menedéke. Ha Allah útjai folytán mártírrá válik, ne higgyétek, hogy meghalt: üdvösségben él Allahhal, örök élete van.”{46} A hódítás vad reményeket ébresztett a nomád portyázókban és a rongyos köpenyű, misztikus tanokat hirdető dervisekben, akik velük tartottak Anatólia poros útjain. Jövendölésektől és hősi énekektől volt terhes a levegő. Felidézték a Konstantinápoly meghódításáról szóló Hadíszt és az „aranyalma” legendáját. Amikor az 1350-es években VI. Kantakuzénosz János császár segítségül hívta Orhán hadseregét a Dardanellák túloldalára, hogy segítségére legyen a bizánci állam vég nélküli polgárháborúiban, muszlimok először tették be a lábukat Európába 718 óta. Amikor egy földrengés romba döntötte Gallipoli falait 1354-ben, az oszmánok azonnal kijelentették, hogy ez égi jel a muszlimok számára, és elfoglalták a várost. Harcosok és szerzetesek folyamatos áradata követte őket Európába. 1359-ben iszlám hadsereg jelent meg a városfalaknál, 650 év után először. Az ezeréves prófécia hangjai fölerősödtek. „Miért a gázik

jelentek meg utoljára? – kérdezte Ahmeti. – Mert minden jó, ha a vége jó. Pontosan úgy, ahogy a végső próféta, Mohamed is a többiek után jött, pontosan úgy, ahogy a Korán is a Tóra, a zsoltárok és az evangéliumok után érkezett meg a mennyből, a gázik is utoljára jelentek meg a világban.”{47} Konstantinápoly elfoglalása egyértelműen olyan álomnak tűnt, amely a megvalósulás küszöbén állt. Az oszmánok olyan villámsebesen nyomultak előre, hogy az már csodaszámba ment – mintha Allah akaratából történt volna. Földrajz, beidegződés és szerencse tekintetében az oszmánok voltak a legjobb helyzetben, hogy hasznot húzzanak a bizánci állam széteséséből. Az első szultánok még a katonáik és a természet közelségében éltek, s ügyeltek a politikai környezet változásának jeleire és lehetőségeire. Miközben a bizánciakat maradivá tették ezer év szertartásai és hagyományai, az oszmánok fürge észjárásúak, rugalmasak és nyitottak voltak. Az iszlám törvényei könyörületet írtak elő a legyőzött népekkel szemben, és az oszmánok annyira kesztyűs kézzel bántak alattvalóikkal, hogy az gyakran kívánatosabbnak tetszett Európa feudalizmusához képest. Nem törekedtek rá, hogy iszlám hitre térítsék a keresztényeket, akik a

népesség zömét alkották – sőt ezt többé-kevésbé nemkívánatosnak tartotta a birodalmi terveket dédelgető uralkodóház. A saría törvénye értelmében a muszlimokat tilos volt ugyanolyan mértékben megadóztatni, mint a hitetleneket, bár a terhek egyik esetben sem voltak súlyosak. A balkáni parasztok örömmel üdvözölték a szabadulást a szolgaság nehezebb járma alól. Ugyanakkor az oszmánok rendszerbe állítottak bizonyos dinasztikus előnyöket önmaguk számára. Más török fejedelemségekkel ellentétben az első szultánok nem határoztak meg trónöröklési rendet, sőt még csak utódot sem jelöltek meg. Minden fiút uralkodónak neveltek, de csak egy kerülhetett a trónra. Ez a kegyetlennek látszó rendszer szolgálta a legrátermettebb fennmaradását. És ami a legmeglepőbb volt a nyugatiak szemében: nem foglalkoztak a házasságon keresztüli trónutódlással. Miközben a bizánci császárok, ahogy más uralkodóházak Európában, minden követ megmozgattak, hogy dinasztikus házasságokat hozzanak tető alá, és elfogadott vérvonallal biztosítsák a törvényes trónöröklést, az oszmánok nemigen törődtek ezzel. A szultán apja természetszerűleg az előző szultán volt, de az anyja lehetett akár ágyas vagy rabszolga, nem is feltétlenül

született muszlim, és akármelyik alárendelttől származhatott. Ez a genetikai befogadóképesség rendkívüli lehetőségeket kínált az oszmánok számára. Talán a reguláris hadsereg megteremtése bizonyult a legjelentősebbnek az összes oszmán újítás közül. A gázi harcosok lelkes seregei túl fegyelmezetlenek voltak az oszmán szultánok mostanra megnövekedett becsvágyaihoz, mivel a jól védett városok ostroma türelmet, módszerességet és pontos mesterségbeli tudást igényelt. A 14. század vége felé I. Murád szultán új haderőt állított fel a balkáni államokban zsákmányolt rabszolgákból. Rendszeres időközönként keresztény ifjakat szedtek adóba, iszlám hitre nevelték és török nyelvre tanították őket. Ezek a családjuktól elszakított újoncok csakis a szultánnak tartoztak hűséggel. Az ő magánhadserege voltak, „a Porta rabszolgái”. Gyalogoscsapatokba szervezték őket, és ezek a „jeni cserik”, azaz janicsárok a lovassággal együtt az első hivatásos, fizetett hadseregnek számítottak Európában a római idők óta. Döntő szerep várt rájuk az oszmán állam fejlődésében. A módszert az oszmánok egyenesen a saját történelmükből merítették: az iszlám világ határvidékein magukat a türköket is besorozták katonarabszolgának.

Ez volt a haladásuk záloga. Ám a folyamatot messziről figyelő keresztények mindezt merő borzalomként élték meg, nekik ugyanis a rabszolgaságról egészen más fogalmaik voltak, és a foglyul ejtett keresztény gyermekek keresztények ellen fordításában ördögi és embertelen cselekedetet láttak. Ez nagyban hozzájárult a „bestiális törökök” mítoszának kialakulásához.

A Palailogosz-ház kétfejű sasos címere

A „törökkel” kapcsolatos rögeszme korán elhatalmasodott a Nyugaton. Maga a szó nagyrészt európai alkotás volt, olyan fogalom, amely illett a nyugati azonosságtudathoz, jóllehet az oszmánok alig használták. Becsmérlőnek tartották. Helyette olyan megnevezéseket választottak, amelyek nem utaltak sem népcsoportra, sem földrajzi térségre, hanem egyformán tükrözték nomád, lakhelyhez nem kötődő múltjukat és soknemzetiségüket. Elsősorban vallási azonosságtudatra törekedtek. Az oszmán szultánok egyre fellengzősebben fogalmazták meg magukat: az „Iszlám Urai” voltak, birodalmuk a „Hit Menedéke” vagy „Védett Földek”, népük pedig muszlimok vagy oszmánok. Az oszmán egység különböző tényezőket és népelemeket elegyített

egyedülálló módon: türk törzsiséget, szunnita iszlámot, perzsa joggyakorlatot, bizánci közigazgatást, adóztatást és szertartásrendet, valamint dagályos udvari nyelvezetet, amely arab és perzsa szókészlettel toldotta meg a török mondatszerkezetet. Az ő identitásukban egyszerre tükröződött valamennyi. Az oszmánok felívelő szerencsecsillagával szemben Bizáncé folyamatos hanyatlásban volt. Azok a tényezők, amelyek Európa-szerte „gyászos évszázaddá” avatták az 1300 utáni éveket, kihatottak a keleti birodalomra is. Pártoskodás, polgárháború, népességfogyás és elszegényedés ülte meg Konstantinápolyt. Akadtak vészjósló, jelképes mozzanatok. 1284-ben II. Andronikosz császár végzetes döntést hozott: felszámolta a császári hajóhadat. A munka nélkül maradt hajósok átszöktek az oszmánokhoz, és segítettek nekik flottát építeni. Valamikor 1325 táján a Palailogosz-uralkodóház a kétfejű sast választotta címerállatának. Ez a feltételezések ellenére nem egy hatalmas birodalmat jelképezett, amely egyszerre nézett keletre és nyugatra, hanem valójában az ugyanabból a családból származó két civódó császár hatalommegosztását. A sas jövőbe látónak bizonyult. Az

1341 és 1371 közötti éveket vészterhes sorozatban sújtották polgárháborúk, oszmán és szerb területgyarapítások, vallási viszályok és pestis. Az európai városok közül Konstantinápoly elsőként tapasztalta meg a fekete halált: a Kaffa fekete-tengeri kikötőjében pallóhidakon felsurranó patkányok itt szöktek ki a szárazföldre 1347-ben. A lakosság száma alig százezerre esett vissza. A városban egymást követő földrengések pusztítottak – a Hagia Szophia kupolája 1346-ban beomlott –, és „a színarany városa” egyre nyomorúságosabb és szánalmasabb színt öltött, míg lakói fogékonnyá váltak a vallási pesszimizmusra. A városba utazóknak szemet szúrt az általános melankólia. Ibn Battúta nem egy nagyvárost látott, hanem mezőkkel övezett tizenhárom falut. Amikor a spanyol Pero Tafur tett látogatást, úgy találta, hogy „még a császári palota is olyan állapotban van, hogy a várossal egyetemben ékesen mutatják a romlást, amelyet az emberek elszenvedtek és továbbra is viselnek… a város gyéren lakott… lakói rosszul öltözöttek, szomorúak és szegények, lerí róluk nehéz sorsuk”, majd igazi keresztény jóindulattal hozzáfűzte: „ami azonban még mindig jobb, mint amit érdemelnek, mert romlott, bűnbe süllyedt nép

ez”.{48} A város a falain belül úgy összezsugorodott, akár egy fiatalkori ruháiba öltözött öregember, és császárai koldusok voltak a saját palotájukban. VI. Kantakuzénosz János császárrá koronázásakor a jelenlévők megfigyelték, hogy a koronaékkövek üvegből készültek, a díszlakoma étkészlete pedig cserépből és ónból. Az aranyedényeket pénzzé tették a polgárháború költségeire, míg a velenceieknél zálogba adott drágakövek a Szent Márk kincseskamrájában kötöttek ki.

Orhán tugrája, azaz kézjegye. Ő volt az első szultán, aki ostrommal vett be várost

Ebben a zűrzavarban az oszmán benyomulás Európába akadálytalanul folytatódott. 1362-ben gyakorlatilag hátulról bekerítették Konstantinápolyt, amikor bevették a 220 kilométerre nyugatra lévő Hadrianopoliszt (Drinápolyt, török nevén Edirnét), és fővárosukat Európába költöztették. Miután a szerbeket 1371-ben csatában szétzúzták, János császár elszigetelődött a keresztény világtól, és nemigen volt más választása, mint hűbéresküt tenni a szultánoknak, katonákat küldeni, ha kértek, és jóváhagyni a birodalmi rendeleteket. Az oszmán előrenyomulás megállíthatatlannak látszott: a 14. század végére birodalmuk a Dunától az Eufráteszig nyúlt. „A pogány török terjeszkedése olyan, mint a tenger: sohasem nyugszik meg, egyfolytában sodródik – írta a szerb Janicsár Mihajlo. – Amíg szét nem loccsantod a kígyó

fejét, mindig egyre rosszabb.”{49} A pápa törökök elleni keresztes hadjáratot hirdető bullát bocsátott ki 1366-ban, és hasztalan fenyegette kiközösítéssel Itália és az Adria kereskedőállamait, ha fegyvert szállítanak nekik. Az elkövetkező ötven év alatt három keresztes hadjárat indult a hitetlenek ellen, valamennyit a magyarok vezették, akiknek királysága a legfenyegetettebb állam volt Közép-Európában. Ezek az egyesült kereszténység hattyúdalának bizonyultak, és mindegyik súlyos vereséggel végződött, melynek okait nem nehéz kitalálni. Európa megosztott volt, nyomorba dőlt, tönkretették saját belső villongásai, s legyengítette a fekete halál. Hadseregeik nehézkesek, perlekedők, fegyelmezetlenek és taktikailag éretlenek voltak a mozgékony és jól szervezett oszmánokhoz képest, akiket összekovácsolt a közös ügy. Az a néhány európai, aki közelről látta őket, kénytelen-kelletlen csodálatának adott hangot az „oszmán rendet” illetően. Bertrandon de la Brocquière francia utazó az 1430-as években így fogalmazott: Szorgalmasak, nem esik nehezükre a korai kelés, és kevéssel is beérik… nem érdekli őket, hol alszanak, és általában a földre heverednek… a lovaik kiválóak, igénytelenek, jól és hosszan vágtáznak… maradéktalanul engedelmesek feletteseiknek…

amikor jelet kapnak, a vezetők csendben elindulnak, nyomukban a többiek, ugyanolyan nesztelenül… Ilyen alkalmakkor tízezer török kevesebb zajt csap, mint a keresztény seregekben száz katona… Számtalan tapasztalat birtokában el kell ismernem, hogy mindig a törököket találtam a legőszintébbnek és a legmegbízhatóbbnak, és sohasem mulasztották el megmutatni a bátorságukat, ha a szükség úgy hozta.{50}

Ilyen háttérrel a 15. század kezdete nem sok jóval biztatott Konstantinápolyban. Az oszmán ostrom az élet visszatérő eseményévé vált. Amikor II. Manuél császár 1394-ben megszegte hűbéresküjét, Bajazid szultán egyik rohamot a másik után indíttatta a város ellen, és csak akkor hagyta abba, amikor 1402-ben csatában alulmaradt Marlowe színművének nagy Tamerlánjával, a türk-mongol Timurral szemben. Ezután a császárok egyre elkeseredettebben igyekeztek segítséget kicsikarni a Nyugatból – Manuél még Angliába is elzarándokolt 1400-ban –, miközben nem mondtak le a diplomáciai cselszövés politikájáról és az oszmán trónkövetelők támogatásáról sem. II. Murád szultán 1422-ben azért ostromolta meg Konstantinápolyt, hogy trónviszályt szítson, de a város még kitartott. Az oszmánoknak nem volt sem flottájuk a város blokád alá vételéhez, sem

ostrommódszerük a robusztus szárazföldi fal gyors áttörésére. Manuélnek, aki mostanra jócskán benne járt a korban, de még mindig az egyik legravaszabb diplomatának számított, sikerült elővarázsolnia egy újabb jelentkezőt az oszmán trónra, és ezzel polgárháborús fenyegetést idézett elő. Az ostromot feloldották, Konstantinápoly sorsa azonban hajszálon függött. Úgy tetszett, csak idő kérdése, hogy az oszmánok újra nagy erőkkel a város ellen vonuljanak. Egyedül az összehangolt európai keresztes hadjárattól való félelem tartotta vissza őket.

Mehmed tugrája, azaz kézjegye

3 • A szultán és a császár 1432–1451 „Mehmed Cselebi, Allah pányvázza hatalma hámját az örökkévalóság karóihoz, és erősítse meg uralma támaszát a néki szabott napig!”{51} Felirat II. Mehmed anyja sírboltján „Konstantin Palailogosz, a rómaiak Krisztushoz hű császára és egyeduralkodója” XI. Konstantin, a nyolcvannyolcadik bizánci császár ünnepélyes megnevezése

Tíz évvel Murád ostroma után született meg az az ember, akit a sors arra rendelt, hogy meghúzza a Konstantinápoly köré font muszlim hurkot. A törökök legendáriumában 1432 a csodák éve volt. Lovak ellettek

nagy számban ikercsikókat, a fák meghajoltak a gyümölcsök súlya alatt, és hosszú csóvájú üstökös jelent meg az égen Konstantinápoly felett délidőben. Március 29-én éjjel II. Murád a drinápolyi szultáni palotában gyermeke születésének hírét várta. Minthogy nem tudott aludni, olvasni kezdte a Koránt. Éppen a győzelmi szúrához, a hitetlenek fölötti diadalt ígérő fejezethez ért, amikor hírnök hozott jelentést egy kisfiúról. Murád atyjáról Mehmednek nevezték el, ami a Mohamed törökös alakja. Mint számos prófécián, ezen is erősen érződik az utólagosság. Mehmed Murád harmadszülött fia volt. Mindkét féltestvére lényegesen idősebb volt nála, és a fiú sohasem számított apja kedvencének. Életben maradási és szultánná válási esélyei elhanyagolhatónak látszottak. Talán nem jelentéktelen Mehmed világrajövetelével kapcsolatban az a nagyfokú bizonytalanság, ami az anyja kilétét övezte. Bár egyes török történészek mindent megtettek az asszony török származása és muszlim vallása igazolására, valószínű, hogy nyugati rabszolga volt, határ menti betöréssel vagy tengeri kalóztámadással ejtették fogságba, szerb vagy macedón lehetett, és minden bizonnyal kereszténynek született. Ez az eredet

különös fényt vet Mehmed személyiségének ellentmondásaira. Bármilyen genetikai elegyet rejtett is a származása, Mehmed egészen másféle jellemnek mutatkozott apjához, Murádhoz képest. A 15. század közepére az oszmán szultánok már nem műveletlen törzsi vezérek voltak, akik a nyeregből ki sem szállva irányították csapataikat. A dzsihád és a hadizsákmány mámorító elegye utat nyitott valami megfontoltabbnak. A szultán továbbra is hatalmas tekintélyt merített abból, hogy ő a szent háború legfőbb vezetője iszlám földön, de ez egyre inkább a dinasztikus politika eszközévé vált. Az oszmán uralkodók immár elnevezték magukat „rumi szultánnak” (ezzel a címmel jelezve igényüket a régi keresztény birodalom örökségére) vagy „padisahnak” (a fellengzős perzsa titulussal élve). A bizánciak nyomán kedvet kaptak a koronás fők szertartásos intézményrendszeréhez. Hercegeik szabályos oktatásban részesültek magas hivatalok betöltéséhez, palotáikat magas fallal övezték, míg a szultánhoz való bejárást gondosan szabályozták. A félelem a mérgezéstől, a cselszövéstől és az orgyilkosságtól egyre inkább eltávolította az uralkodót az alattvalóitól – ez a folyamat azután indult el, hogy egy

szerb követ megölte I. Murád szultánt az első rigómezei csata után 1389-ben. II. Murád uralkodása fordulópontot jelentett ebben. Ő még a török nemesség ősi megszólításával „bégnek” nevezte magát az emelkedettebb „szultán” helyett, és népszerű volt alattvalói körében. A magyar szerzetest, György barátot meglepte, hogy mennyire mellőzi a szertartásosságot maga körül: „A szultán sem a ruháján, sem a lován nem visel semmiféle megkülönböztető jelet. Láttam őt az anyja temetésén, és ha nem mutatták volna meg nekem, nem ismertem volna fel.”{52} Ugyanakkor kezdett távolság ékelődni a szultán és a környező világ közé. „Sohasem vesz magához semmit nyilvánosan, és nagyon kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy látták beszélni, vagy akár enni vagy inni” – jegyezte meg Bertrandon de la Brocquière.{53} Ez a folyamat vezeti el végül az egymást váltó szultánokat a Topkapi-palota titokzatos világába, az egyhangú külső falak és a bonyolult érintkezési szabályok közé. Az oszmán udvar fagyos légköre határozta meg Mehmed korai éveit. A trónöröklés kérdése sötét árnyékot vetett a fiúgyermekek növekedésére. A birodalom fennmaradásában döntő jelentősége volt az

apáról fiúra való egyenes ági utódlásnak – ennek védelmére a hárem intézménye hathatósan biztosította a kellő számú fiúgyermeket –, de magában hordozta az elv nagyfokú sebezhetőségét is. A trón küzdelmet jelentett a fiúörökösök között. Nem létezett törvény a legidősebb elsődlegességére, az életben lévő hercegek egyszerűen megharcoltak a szultán halálakor. A végkimenetelt Allah akaratának tekintették. „Ha Ő úgy dönt, hogy te kapd az országot utánam – írta egy későbbi szultán a fiának –, akkor azt senki emberfia nem tudja megakadályozni.”{54} A gyakorlatban a trónutódlás nemegyszer a centrumért való küzdelem volt: a nyertes az a trónörökös, aki megszerzi a fővárost, a kincstárt és a hadsereg támogatását. Ez a módszer egyaránt vezethetett a legrátermettebb fennmaradásához és polgárháborúhoz. A 15. század első éveiben az oszmán állam csaknem összeomlott a testvérgyilkos hatalmi harcok következtében, melyekben a bizánciak keze jócskán benne volt. Konstantinápolyban szinte az állami politika szintjére emelkedett az Oszmán-uralkodóház gyenge pillanatainak kihasználása a rivális trónigénylők támogatásával. Egyrészt hogy megvédjék a megelőző csapásoktól,

másrészt hogy kitanítsák őket az uralkodás mesterségére, a szultánok már egészen kicsi korukban elküldték fiú utódjaikat, hogy tartományokat kormányozzanak gondosan kiválasztott oktatók vigyázó szeme előtt. Mehmed kisdedéveit a drinápolyi palota háremében töltötte, de kétéves korában Anatólia székvárosába, Amasyába küldték, hogy korán felkészítsék a palléroztatására. Féltestvér bátyja, a tizenkét éves Ahmed ugyanekkor lett a város kormányzója. A következő évtizedben rossz idők jártak a trónörökösökre. 1437-ben Ahmed váratlanul meghalt Amasyában. Hat évvel később, amikor Mehmed másik féltestvére, Ali volt a kormányzó, ismeretlen személyek egy magas rangú nemest, Kara Hizir pasát küldték Amasyába. Sikerült éjszaka belopakodnia a palotába, és megfojtania Alit az ágyában, valamint mindkét csecsemő fiát. Egy egész családi ágat számoltak föl egyetlen éjjel, így Mehmed maradt az egyetlen trónörökös. E gyászos események mögött fekete árnyként húzódott az oszmán uralkodó osztály hosszú távú hatalmi harca azért, hogy ki viselje lelkén az állam üdvét. Uralkodása alatt Murád megerősítette a rabszolgákból toborzott janicsárhadtestét, és nem egy keresztény megtértet emelt

vezíri rangra annak kísérleteként, hogy ellensúlyt képezzen a hagyományos török nemesség és hadsereg hatalmával szemben. Ez a küzdelem csak kilenc év múlva, Konstantinápoly falai előtt jut el a végkifejletig. Ali volt Murád kedvenc fia, így halála mélyen lesújtotta a szultánt, ugyanakkor nem lehetetlen, hogy maga Murád rendelte el a kivégzéseket, miután tudomást szerzett a herceg cselszövő terveiről. Mindenesetre megértette, hogy nincs más választása, mint visszahívni a fiatal Mehmedet Drinápolyba, és saját kezébe venni az oktatását. Abban a pillanatban a tizenegy éves fiú jelentette az Oszmán-uralkodóház egyedüli jövőjét. Murád elborzadt, amikor viszontlátta a fiát. Máris önfejű, akaratos és szinte nevelhetetlen volt. Mehmed nyíltan szembeszegült korábbi tanáraival, dacosan elutasította a fenyítést ugyanúgy, mint a Korán megtanulását. Murád a híres mollát, Ahmed Guranit bízta meg azzal, hogy nevelje engedelmességre az ifjú herceget. A molla nádpálcával a kezében jelent meg. „Apád azért küldött, hogy tanítsalak, meg hogy verjelek is, hogyha nem engedelmeskedsz” – mondta.{55} Mehmed harsányan nevetett a fenyegetésen, mire a molla úgy ellátta a baját, hogy egyből hozzákezdett a tanulásnak. E félelmetes

tanár felügyelete alatt Mehmed nekikezdett elsajátítani a Koránt, azután a tudás egyre szélesedő tárházát. A fiú kivételes értelmi képességeket csillogtatott, és ehhez csillapíthatatlan sikerszomj járult. Folyékonyan beszélt nyelveket – a források egybehangzón állítják, hogy tudott törökül, perzsául és arabul, valamint kiismerte magát a görögben, egy bizonyos szláv tájnyelvben és valamelyest a latinban. Rajongott a történelemért, a földrajzért, a természettudományért, a műszaki ismeretekért és az irodalomért. Rendkívüli egyéniség kezdett kiforrni a molla keze alatt. Az 1440-es évekkel új válságidőszak vette kezdetét az Oszmán Birodalomban. Anatóliában az egyik türkmén vazallus, Karaman bég felkelése sodorta vészhelyzetbe a birodalmat, miközben egy új, magyarok vezette keresztes hadjárat készülődött Nyugaton. Murád egy tízéves békével hatástalanítani látszott a keresztény fenyegetést, majd elindult Anatóliába, hogy leszámoljon a bajkeverő béggel. Elindulása előtt meglepő döntést hozott: lemondott a trónról. Tartott a polgárháború kitörésétől, és még a halála előtt meg akarta erősíteni Mehmedet a hatalomban. Elképzelhető, hogy az életuntság is közrejátszott a lépésben. Az uralkodói hivatal súlyos

terheket rótt az oszmán szultánokra, és Murád kedveszegett lehetett kedvenc fia, Ali halála óta. Mehmed tizenkét éves korában szultáni méltóságra tett szert Drinápolyban, a megbízható Halil nagyvezír gondnoksága alatt. Nevét érmékre verték és heti imákba foglalták a felségjog rendelkezései szerint. A kísérlet kudarcot vallott. Egy éretlen ifjú szultán olyan lehetőséggel kecsegtetett, amelynek a pápa nem tudott ellenállni, és azonnal feloldozta a magyar Ulászló királyt békeesküje alól, a keresztes hadsereg pedig nekilódult. Szeptemberben átkeltek a Dunán, míg Murád visszatérésének megakadályozására velencei flottát küldtek a Dardanellákba. Drinápolyban zavaros légkör uralkodott el. 1444-ben az eretnek síiták egy lánglelkű vallási fanatikusa bukkant fel a városban. Tömegek tódultak a perzsa hittérítőhöz, aki megbékélést ígért az iszlám és a kereszténység között, és tanításai megérintették magát Mehmedet is, aki vendégül látta a palotában. A vallási vezetők döbbenten álltak, és maga Halil is megriadt az eretnek iránti össznépi lelkesedés láttán. Kísérletet tettek az elfogására. Amikor az eretnek hittérítő a palotában keresett menedéket, Mehmedet győzködni kellett, hogy adja ki. Végül elhurcolták a közös

imahelyre, és elevenen megégették, a követőit pedig kardélre hányták. A bizánciak is úgy döntöttek, hogy hasznot húznak a zűrzavarból. Elengedték a városukban tartott oszmán trónkövetelőt, Orhán herceget, hogy forradalmat szítson. Oszmánellenes zendülések törtek ki az európai tartományokban. Drinápolyban eluralkodott a pánik; a város nagy része porig égett, és a muzulmán törökök elkezdtek visszamenekülni Anatóliába. Úgy tűnt, Mehmed uralkodása káoszba fullad. Murád ezalatt békét kötött Karaman béggel, majd visszasietett, hogy szembeszálljon a fenyegetéssel. Miután a Dardanellákat velencei hajók blokádja alatt találta, magát és hadseregét azok riválisaival, a genovaiakkal szállíttatta át a Boszporuszon, gavalléros, fejenként egydukátos áron. Előrenyomulva, a feketetengeri Várnánál találkozott össze a keresztes hadsereggel 1444. november 10-én. Az oszmánok fényes győzelmet arattak. Ulászló fejét lándzsára tűzve, diadaljelként vitték a régi oszmán székvárosba, Burszába. Ez jelentős mozzanat volt a keresztények és az iszlám közötti szent háborúban. A várnai vereség 350 év után elvette a Nyugat kedvét a keresztes hadjáratoktól. A kereszténység soha többé nem fogott össze, hogy

megpróbálja kiűzni a muszlimokat Európából. Az oszmán jelenlét megerősödött a Balkánon, és Konstantinápoly végképp magára maradt enklávéként az iszlám világban. Egy esetleges oszmán támadás esetén a nyugati segítségnyújtás valószínűsége elenyésző volt. Mindennek tetejében Murád a bizánciakat tartotta a legfőbb felelősnek 1444 zűrzavaráért, és a nézet hamarosan alakot öltött az oszmán haditervekben. Mehmed uralkodásának korai kudarca ellenére Murád nyomban Várna után visszatért Anatóliába. Halil pasa maradt a nagyvezír, de Mehmedre nagyobb befolyást gyakorolt az a két ember, akik a helytartóiként tevékenykedtek: a kasztrált Sehabeddin ruméliai beglerbég, az európai tartományok kormányzója, valamint a nagy hatalmú keresztény renegát, Zaganosz pasa. Mindketten támogatták Konstantinápoly bevételének tervét annak tudatában, hogy a trónkövetelő Orhán még a városban van. Úgy vélték, Konstantinápoly elfoglalása stabilizálná Mehmed uralmát, és hatalmas dicsőséget hozna az ifjú szultánnak. Az is nyilvánvaló, hogy Mehmed már fiatalon vonzódott a gondolathoz, hogy a keresztény város bevételével a Római Birodalom örökösének kiáltsa ki magát. Egy versében úgy

fogalmazott: „leghőbb vágyam a hitetlenek eltiprása”,{56} ám Konstantinápoly utáni vágyakozásának sokkal inkább birodalmi, semmint vallási oka volt, és részben olyan forrásból eredt, amelynek furcsa módon nem volt köze az iszlámhoz. Mehmed komoly érdeklődést mutatott Nagy Sándor és Julius Caesar tettei iránt. A középkori perzsa és török elbeszélő költészet iszlám hőssé avatta Nagy Sándort. Mehmednek kiskorától fogva ismernie kellett a világhódítót; a római kori író, Arriánosz Nagy Sándorról írt, görög nyelvű történeti munkájából naponta felolvastatott magának a palotában. Ezekből a hatásokból kettős identitást alakított ki magának: egyrészt ő volt a muszlim Nagy Sándor, akinek hódításai körbeértek a világon, másrészt ő volt a gázi harcos, aki dzsihádot vezet a hitetlenek ellen. Meg akarta fordítani a világtörténelem folyását: Nagy Sándor lerohanta a Keletet, ő viszont Keletnek és az iszlámnak akart dicsőséget szerezni azzal, hogy meghódítja a Nyugatot. A részegítő látomást személyes tanácsadói is tüzelték, merthogy saját előmenetelük megvalósulását látták a hódítás sodorvizében. A koravén Mehmed a tanítómesterek támogatásával egy Konstantinápoly elleni új támadás terveibe kezdett

bele már 1445-ben. Tizenhárom éves volt ekkor. Halil pasa halálra rémült. Ellenezte az ifjú szultán terveit; az 1444-es forrongás óta félt, hogy egy ilyen lépés további katasztrófához vezetne. Félelmetes erőforrásai ellenére az Oszmán Birodalom csaknem összeomlott az emlékezetben még elevenen élő polgárháború idején, és Halil sokakkal osztozott azon a mélységes félelmen, hogy egy Konstantinápoly elleni összehangolt támadás súlyos katonai megtorlást váltana ki a Nyugatból. Személyes mozgatórugók is hajtották: aggódott, nehogy a saját vagy a hagyományosan muszlim-török nemesség befolyásának csökkenése a háborúpárti keresztény megtértek malmára hajtsa a vizet. Kifundálta, hogy úgy ejti szerét Mehmed elmozdításának, hogy felkelésre biztatja a janicsárokat, és felhívást intéz Murádhoz, hogy jöjjön vissza Drinápolyba, s vegye át újra a hatalmat. Murád visszatértét kitörő lelkesedés fogadta. A dölyfös, távolságtartó ifjú szultán nem örvendett népszerűségnek sem a nép, sem a janicsárok körében. Mehmed Manisszába vonult vissza tanácsadóival. A megalázó bukást soha nem fogja sem elfelejteni, sem megbocsátani, és egy nap ez még Halil életébe kerül. Murád hátralevő életében Mehmed a háttérben

maradt, bár továbbra is szultánnak tartotta magát. 1448ban elkísérte apját a második rigómezei csatába, ahol a magyarok egy utolsó kísérletet tettek az oszmán hatalom megtörésére. Ez volt Mehmed tűzkeresztsége. A hatalmas oszmán veszteségek ellenére a végeredmény ugyanolyan döntő volt, mint Várnánál, és hozzájárult az oszmán legyőzhetetlenségről szóló mítoszok megszilárdulásához. A komor borúlátás egyre inkább áthatotta a Nyugatot. „A törökök ezzel a szervezettséggel messze előtted járnak – írta Janicsár Mihajlo. – Ha üldözöd őket, elillannak, de ha ők üldöznek téged, nem menekülsz meg… a tatárok sokszor legyőzték a törököket, de a keresztények soha, és különösen nem nyílt ütközetben, legfőképp azért, mert hagyják, hogy a törökök bekerítsék és oldalba támadják őket.”{57} Murád az utolsó éveit Drinápolyban töltötte. A szultán szemlátomást elvesztette érdeklődését a további hadműveletek iránt, és többre becsülte a tartós békét a háború bizonytalanságánál. Amíg élt, a kelletlen fegyvernyugvásban Konstantinápoly levegőhöz juthatott, amikor pedig 1451 februárjában meghalt, barát és ellenség egyaránt megsiratta. „A békekötéseket, melyekre szent esküvést tett a keresztényekkel, mindig megtartotta

– állapította meg a görög krónikás, Dukasz. – Haragja nem volt hosszú életű. Idegenkedett a háborúskodástól, és szomjazta a békét, ezért a Béke fejedelme békés halállal jutalmazta a kard általi vég helyett.”{58} A görög elbeszélő valószínűleg nem lett volna ennyire nagylelkű, ha tudja, milyen tanácsot hagyott Murád az utódjára. A bizánciak mozgolódásai az 1440-es években arról győzték meg, hogy az oszmán állam mindaddig nem lehet biztonságban, amíg Konstantinápoly megmarad keresztény enklávénak. „Örökül meghagyta hírneves utódjának, hogy emelje magasba a dzsihád zászlaját ama város elfoglalása végett, amellett… hogy megvédi az iszlám népének jólétét, és megroppantja a nyomorult hitetlenek gerincét” – tudósított az oszmán történetíró, Szaaduddin.{59} A szultán halála mindig veszedelmes pillanatot jelentett az Oszmán Birodalom életében. A hírt titokban tartották, egyrészt mert így diktálta a hagyomány, másrészt hogy elejét vegyék bármiféle fegyveres zavargásnak. Murádnak volt egy másik fia, egy Kis Ahmed nevű csecsemő, aki nem jelentett azonnali fenyegetést Mehmed trónra lépésére, a trónkövetelő Orhán azonban Konstantinápolyban maradt, míg

Mehmed aligha volt népszerű. Apja halálhírét kengyelfutár hozta pecsétes levélben. A levélben Halil pasa arra intette, hogy ne habozzon, mihamarabb induljon Drinápolyba, mivel a legkisebb késedelem is felkeléshez vezethet. A legenda szerint Mehmed azonnal parancsot adott, hogy nyergeljék fel a lovát, majd így szólt csatlósaihoz: „Utánam, aki szeret engem!” Testőrcsapata kíséretében két nap múlva átkelt Gallipolinál. Miközben keresztüllovagolt a síkságon Drinápoly felé, tisztviselők, vezírek, mollák, hivatalos közegek és egyszerű emberek csődülete fogadta olyan szertartással, melynek eredete az ázsiai sztyeppék törzsi múltjába nyúlt vissza. Amikor úgy másfél kilométerre jártak, a fogadóbizottság leszállt a lóról, és halotti csendben gyalog az új uralkodó felé indult. Aztán közel egy kilométeres távolságban megálltak, és vad jajveszékelésben törtek ki a szultán halála miatt. Mehmed és kísérete hasonlóképp leszállt a nyeregből, és csatlakozott a közös siratáshoz. A téli táj visszhangzott a gyászkiáltásoktól. A vezető tisztségviselők fejet hajtottak az új szultán előtt, majd az egész gyülekezet lóra ült, és a palotába ügetett. Másnap került sor a miniszterek hivatalos

bemutatására. Ez kényes esemény volt, az a pillanat, amikor a régi szultán vezírei tudomást szereztek sorsukról. Mehmed a trónon ült, oldalán saját bizalmas tanácsadóival. Halil pasa hátramaradt; várta, hogy mit akar Mehmed. Az ifjú szultán így szólt: „Atyám vezírei miért húzódnak hátra? Hívjátok előre őket, és szóljatok Halilnak, hogy foglalja el megszokott helyét!”{60} Halil visszakerült a nagyvezíri tisztségbe. Ez jellegzetes húzás volt Mehmed részéről: őrizte a status quót, mialatt vérmesebb terveit megtartotta magának, és csak az alkalmas pillanatra várt. Az új szultán mindössze tizenhét éves volt, magabiztosság és tétovázás, becsvágy és visszafogottság keveredett benne. Korai évei nyilvánvalóan mély nyomokat hagytak rajta. Valószínűleg egészen kicsi korában elválasztották az anyjától, és nagyrészt a puszta szerencsének köszönhette, hogy életben maradt az oszmán udvar árnyakkal teli világában. Fiatalon kialakult mélységesen titkolózó és gyanakvó természete, sokrétű, csak magában bízó, fennhéjázó, rideg és végtelenül nagyravágyó személyisége. Az az ember, akit a reneszánsz később kegyetlen és elvetemült szörnyetegnek állított be, ellentmondások tárháza volt.

Okosnak, bátornak, igazi ösztönembernek ismerték, akitől nagyfokú kétszínűség és zsarnoki könyörtelenség éppúgy kitelt, mint a váratlan szívélyesség megnyilatkozása. Mogorva és kiszámíthatatlan volt, biszexuálisként kerülte a szoros kapcsolatokat, sértést sohasem bocsátott meg, később mégis megszerették a kegyes alapítványokért. Jellemének kulcsvonásai már kiforrtak: a majdani zsarnok, aki egyszersmind tudós; a megszállott katonai stratéga, aki kedveli a perzsa költészetet és a kertészkedést; a hadellátási és hadszervezési szakértő, aki annyira babonás, hogy udvari csillagászt tart a katonai döntések megerősítéséhez; az iszlám harcos, aki nagylelkű tud lenni nem muszlim alattvalóihoz, és élvezi az idegenek és a vallásreformerek társaságát. Az élete során készült néhány portré valószínűleg az első hiteles ábrázolása egy oszmán szultánnak. Meglehetősen következetes arc tűnik elő: a horgas profil karvalyorra úgy nyúlik az érzéki ajak fölé, mint „cseresznyéken nyugvó papagájcsőr”,{61} egy oszmán költő emlékezetes kifejezésével, és ehhez vöröses szakáll járul a kiugró állon. Egy művészi miniatúrán kinyílt rózsát tart könnyed mozdulattal az orrához ékköves ujjai

között. Ez a hagyományos ábrázolás kifinomult ízlésű szultánt mutat, a kertek szerelmesét és perzsa négysorosok szerzőjét, ám a képet áthatja a merev tekintet, mintha a pillantását egy olyan távoli pontra szegezné, ahol a világ elenyészik. Más, érett portrékon bikanyakú és testes, míg a Bellini festette híres késői arcképén, amely ma a londoni Nemzeti Galériában látható, komornak és betegnek tűnik. Ezek a képek mind szilárd tekintélyt sugároznak, „Allah földi árnyékának” magától értetődő hatalmát, melyből következően olyan természetességgel tartja kezében a világot, hogy még csak gőgösnek sem mondható, ám fagyos mélabú is ül rajta, ami a hideg és veszélyekkel teli gyermekéveket idézi. A portrékkal egybevág az olasz Giacomo de Languschi színes leírása az ifjú Mehmed bonyolult személyiségéről: Az uralkodó, a törökök szultánja, Mehmed bég fiatal… jó felépítésű, inkább megtermett, mint közepes testalkatú, fegyverrel ügyesen bánik, látványra inkább ijesztő, mint tiszteletet keltő, ritkán nevet, roppant elővigyázatos, nagy jószívűséggel megáldott, makacs a tervei megvalósításában, merész minden vállalkozásában, és úgy szomjúhozza a világhírt, mint Nagy Sándor. Három nyelven beszél, törökül, görögül és szlávul. Erősen törekszik Itália földrajzának

elsajátítására… hogy hol székel a pápa és hol a császár, és hogy hány királyság van Európában. Semmit sem tanulmányoz akkora érdeklődéssel és lelkesedéssel, mint a világ földrajzát és a katonai ügyeket; ég az uralmi vágytól; a körülmények agyafúrt fürkészője. Ilyen emberrel van dolgunk nekünk, keresztényeknek… Ma már más idők járnak, hangoztatja, és kijelenti, hogy ugyanúgy fog benyomulni keletről nyugatra, ahogy a régi időkben a nyugatiak nyomultak be keletre. Azt állítja, hogy csak egy birodalom, egy hit és egy uralkodó létezhet a világban.{62}

Éles pillanatfelvétel volt ez az iszlám zászlaját Európában kitűző, a történelem kerekét új irányba forgatni szándékozó Mehmedről, de trónra lépésekor ez a megszállottság és értelem nagyrészt rejtve maradt a Nyugat elől. Csak egy tapasztalatlan ifjút láttak benne, akinek megszégyenülést hozott, amikor először belekóstolt a hatalomba. Két évvel Mehmed trónra jutása előtt Konstantinápoly is új császárt köszöntött, bár egészen más körülmények között. Aki a sors akaratából szembeszállt Mehmeddel a majdani küzdelemben, ugyanazt a nevet viselte, mint a városalapító – és az egybeesést rövidesen felemlegetik a babonás bizánciak. XI. Konstantin az 1261 óta uralkodó

Palailogosz-dinasztia nyolcadik tagjaként ült a trónra. A hatalombitorló család uralkodása egybeesett a birodalom fejetlenséghez és viszálykodáshoz vezető folyamatos hanyatlásával. Konstantin jellegzetesen vegyes származású volt. Görögül beszélt, görögnek viszont aligha számított: az anyja szerb volt, tőle vette fel a Dragaszesz nevet, az apja pedig félig olasz. Mint minden bizánci, önmagát ő is rómainak határozta meg, és nevét elődei büszke és ősi titulusával írta le: „Konstantin Palailogosz, a rómaiak Krisztushoz hű császára és egyeduralkodója”.

Konstantin keletrómai császár aláírása

Ez üres formaság volt, de jellemző azokra az ünnepélyes külsőségekre és szertartásosságra, amelyekhez a bizánciak ragaszkodtak szűnni nem akaró hanyatlásukban is. A birodalomnak volt nagyadmirálisa, de hajóhada nem, volt fővezére, de katonája alig. Az udvar jelentéktelen világában a nemesség olyan nevetségesen hangzatos címekért perlekedett és tusakodott, mint a „belső nagytanácsos”, a „főtitoknok” vagy a „császári ruhatárőr”. Konstantin gyakorlatilag hatalom nélküli császár volt. Fennhatósága Konstantinápolyra és külvárosaira szűkült, továbbá néhány szigetre és csatolt részekre a Peloponnészoszon, melyet a görögök kissé költőien Moreának, „eperfalevélnek” neveztek. A félsziget híres volt a selyemgyártásról, és alakja a selyemhernyók e táplálékára emlékeztetett. Nemigen lehetett irigyelni Konstantint a koronájáért. Csődöt, polgárháborúra hajlamos családot, vallási indulatoktól megosztott várost, valamint egy

elszegényedett és ingatag bérmunkástömeget örökölt. A birodalom a testvérviszály kígyóvermévé vált: 1442-ben a császár fivére, Demeter vonult a város ellen oszmán csapatokkal. Csak tengődés volt az élet az oszmán uralkodó vazallusaként, aki bármikor ostrom alá vehette a várost. Konstantin személyes tekintélye sem nyugodott különösebben biztos alapokon, miután a jogosulatlanság fuvallata lengte körül 1449-es trónra lépését. A Peloponnészoszon, Misztrában iktatták be, ami több mint szokatlan eljárás volt egy császár esetében, és később sem koronázták meg a Hagia Szophiában. A bizánciaknak Murád jóváhagyását kellett kérniük új császárukhoz, de még ahhoz is szegények voltak, hogy hazautaztassák. Megalázó módon úgy kellett felkönyörögnie magát egy katalán hajóra, hogy visszajusson a birodalmába. Nem maradt fenn korabeli ábrázolása annak a városnak, ahová visszatért 1449 márciusában. Egy korábbi itáliai térkép üres térségekben bővelkedő helynek mutatja Konstantinápolyt, miközben az Aranyszarv-öböl túloldalán a genovaiak Galatának (Perának) nevezett kereskedelmi telepét a leírások forgalmasnak és virágzónak találták: „nagy város, lakói

görögök, zsidók és genovaiak”, tudósított Bertrandon de la Brocquière, aki kijelentette, hogy ez a legtakarosabb kikötő, amelyet valaha látott. A francia lovag magát Konstantinápolyt elbűvölőnek, ám szegényesnek érezte. A templomok lenyűgözték, különösen a Hagia Szophia, ahol látta „a nagy rostélyt, amelyen Szent Lőrincet megsütötték, és egy óriási, mosdókagyló alakú követ, amelyen az elmondások szerint Ábrahám az angyaloknak osztott étket, midőn Szodoma és Gomora elpusztítására készülődtek”. Még a helyén állt Justinianus nagy lovas szobra, amelyet Brocquière tévesen Nagy Konstantinénak gondolt: „Bal kezében jogart tart, míg jobbját kinyújtja az ázsiai törökök és a Jeruzsálembe vezető út felé, mintha azt jelezné, hogy az a föld teljes egészében az ő fennhatósága alatt áll.” Az igazságot azonban le sem lehetett tagadni: a császár alig volt úr a saját házában. Minden nemzetből vannak kereskedők ebben a városban, de egyikük sem olyan befolyásos, mint a velenceiek, akiknek bailójuk{63} van arra, hogy a császártól és minisztereitől függetlenül döntsön minden ügyükben. A törököknek is van vámtisztjük a kereskedelmük felügyeletére, aki a velencei bailóhoz hasonlóan független a császártól. Még az az előjoguk is megvan, hogy ha az egyik rabszolgájuk elszökne és elrejtőzne a

városon belül, kérésükre a császár köteles előadni. Ez az uralkodó erősen alárendeltje kell hogy legyen a töröknek, mert úgy hallottam, tízezer dukát hűbért fizet neki évente.

Brocquière-nek mindenütt szemet szúrtak a letűnt nagyság síremlékei, de egyik sem volt beszédesebb az (állítólag) három üres márványtalapzatnál a Hippodromban: „itt állt egykoron három aranyozott ló, melyek most Velencében vannak”.{64} Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy az oszmánok megint a városért induljanak, a nép pedig egyszerűen kaput nyit nekik. A másik eshetőséget illetően szörnyű figyelmeztetést kaptak 1430ban, amikor Thesszaloniké nem volt hajlandó meghódolni Murádnak. Az oszmánoknak mindössze három órára volt szükségük a falak megrohamozására. Három nap erőszak és fosztogatás következett, melynek során hétezer nőt és gyermeket hurcoltak rabszolgaságba.

Konstantinápoly olasz térképe a 15. század elejéről. Terjedelmes várárkot ábrázol baloldalt, a szárazföldi fal mellett. Galata felül látható

Keveset tudunk arról, hogyan nézhetett ki Konstantin. Valószínűleg apja, II. Manuél határozott, szabályos vonásait és tartását örökölte, de a birodalom túlságosan zaklatott időket élt ahhoz, hogy portrékat festessen az új császárról, és a keskeny, sólyomszerű arcot mutató állami aranypecsét annál jóval vázlatosabb, mint hogy komolyabb jelentőséget tulajdonítsunk neki. A személyiségét illetően azonban teljes az egyetértés. Manuél összes fia közül Konstantin volt a legtehetségesebb és a legmegbízhatóbb, „emberbarát és híján minden rosszindulatnak”,{65} akit eltökéltség, bátorság és mély hazafiság itatott át. Kötekedő és becstelen testvéreitől eltérően Konstantin egyenes jellem volt, és szemlátomást őszinte odaadást tudott ébreszteni a körülötte lévőkben. Mindenki inkább a tettek emberének írta le, mint ügyes szervezőnek vagy nagy tudású gondolkodónak; olyannak, aki jártas a lovaglásban és hadi mesterségben, merész és kezdeményező. És mindenekfelett állhatatos a bajban. Ízig-vérig áthatotta a bizánci örökség iránt érzett mély felelősségtudat, és egész életét azzal töltötte, hogy birodalma támasza legyen. Konstantin huszonhét évvel volt idősebb Mehmednél.

1405-ben született Konstantinápolyban, és fiatalkorától kezdve nem sok illúziója lehetett a város helyzetét illetően. Tizenhét évesen megtapasztalta Murád 1422-es ostromát, majd a következő évben kinevezték régensnek, mialatt testvére, VIII. János a keresztény országokban tett hiábavaló körutazáson próbált támogatást szerezni a bizánci ügynek. Amikor 1449-ben, negyvennégy évesen trónra került, húszévnyi hadakozás állt mögötte. Ennek az időszaknak a legnagyobb része azzal telt, hogy váltakozó sikerrel megkísérelte visszaállítani a bizánci fennhatóságot az egész Peloponnészosz fölött. 1430-ra elűzte a kisebb idegen hercegségeket a félszigetről, majd az 1440-es években Morea helytartójaként feltolta a határokat Észak-Görögországba. Murádnak mindig is szálka volt a szemében Konstantin, a lázadó vazallus, akit vissza kellett parancsolni a sorba. A példás büntetés 1446-ban jött, a kudarcba fulladt várnai keresztes hadjárat után. Oszmán hadsereg zúdult be Moreába, végigdúlta a vidéket, és rabságba ejtett hatvanezer görögöt. Konstantin megalázó békekötésre kényszerült, hűbéresküt kellett tennie a szultánnak és súlyos sarcot fizetnie. Meghiúsult a terv, hogy Bizánc újra megkapaszkodjon görög földön, de Konstantin

lelkesedésével, katonai tudásával és egyenes jellemével éles ellentétben állt három fivére, Demeter, Tamás és Teodor magatartása, akik hol haszonlesők, hol álnokok, hol perlekedők, hol pedig határozatlanok voltak, és azon mesterkedtek, miként gátolják a birodalom maradékának megerősítésére tett kísérletét. Anyjuknak, Helenának kellett a sarkára állnia Konstantin trónigénye érdekében: egyedül őrá, Konstantinra lehetett bízni az örökséget.

Konstantin érméje

A későbbi bizánci legendáriumban a balszerencse átokként tapadt Konstantinra – jó szándékú birodalmi vállalkozása Moreában bátor cselekedet volt, mégis balul ütött ki. Egyedül is tovább harcolt a várnai katasztrófa után, amikor a velencei flotta hazahajózott, és a genovaiak nem küldték a megígért segítséget, de állhatatosságát csak a görög nép sínylette meg. Magánélete hasonlóan szerencsétlenül alakult. Első felesége gyermektelenül halt meg 1429-ben; a második 1442-ben. Az 1440-es évek végén többször is kísérletet tett olyan dinasztikus házasság tető alá hozására, amely megerősítené koronáját, és lehetőséget teremtene egy egyenes ági trónörökléshez. Valamennyi kudarcba fulladt az egyre vészterhesebb politikai légkörben, Mehmed trónra lépésének előestéjén.

1451 februárjában Mehmed beköltözött a drinápolyi szultáni palotába. Riasztó és határozott tettre szánta rá magát elsőként. Murád a halálakor hátrahagyott egy másik feleségétől származó fiúcsecsemőt, Kis Ahmedet. Néhány nap múlva, amíg az anya hivatalos látogatást tett a trónteremben, hogy kifejezze részvétét a szultánnak az apja halála miatt, Mehmed utasítására egy kegyenc, Ali bég belopózott a nők lakrészébe, és megfojtotta Kis Ahmedet a fürdőben. Másnap Mehmed kivégeztette Ali béget a gyilkosságért, majd a vigasztalan anyát hozzáadta az egyik nemeséhez. Ezzel a könyörtelenül logikus tettel pont került az oszmán udvarban folyó hatalmi harc végére: csak egy uralkodhatott, és elkerülendő a polgárháború emésztő lehetőségét, csak egy maradhatott életben. Az oszmánok számára ez kívánatosabb megoldás volt a vég nélküli küzdelmekhez képest, amelyek elsorvasztották Bizáncot. Mehmed azonnal tisztázta az oszmán trónutódlás kérdését, amelyben utóbb törvényerőre emelte a testvérgyilkosságot: „Bármelyik fiam örökli is a szultáni trónust, a világrend biztosítása érdekében reá hárul testvére megölése. Eme eljárás élvezi a jogtudósok zömének jóváhagyását.

Cselekedjünk hát e szerint.”{66} Ettől kezdve a kivégzés hátborzongató bizonyossággal járt együtt a trónörökléssel. Csúcspontjára III. Mehmed szultánságával ért 1595-ben, amikor tizenkilenc koporsót szállítottak el a palotából a fivérei holttestével. Ennek ellenére a testvérgyilkosság szentesítése nem vette elejét a polgárháborúknak: magával hozta az aggódó fiúk megelőző zendüléseit, és ez a következmény Mehmedet is kísérteni fogja. Kis Ahmed halálának körülményei kulcsot kellett volna hogy adjanak Mehmed jellemének megértéséhez, ám úgy tűnt, Konstantinápolyban ezt nem ismerték fel.

A Rumeli Hiszár

4 • A Torokvágó 1451. február – 1452. november „A Boszporusz két világot és két tengert nyit és zár egyetlen kulccsal.”{67} Pierre Gilles, 16. századi francia természettudós

Nyugat-szerte megkönnyebbüléssel fogadták Murád halálhírét. Velencében, Rómában, Genovában és Párizsban mindenki hitelt adott annak a véleménynek, amit az olasz Francesco Filelfo egy hónap múltán levélben megfogalmazott a francia királynak, VII. Károlynak, hogy az ifjú Mehmed fiatal, tapasztalatlan és

naiv. Végkövetkeztetését valószínűleg már kevésbé tették a magukévá, vagyis hogy az idő megérett a döntő hadműveletre, amely egyszer s mindenkorra kiűzi Európából az oszmánokat, ezt a „baksisleső nyomorult népséget”.{68} Az 1444-ben elszenvedett véres várnai kudarc teljesen kizárt bármiféle hirtelen kedvet, hogy keresztes hadjáratot indítsanak, és Európa hatalmasságait boldoggá tette a kilátás, hogy a zöldfülű és sokkal kevésbé veszedelmes Mehmed ül a trónra. A török szultánt közelebbről ismerőknek ennél több eszük volt. Phrantzes (Sphrantzes) György, Konstantin legbizalmasabb követe Murád halála idején éppen a Fekete-tengeren hajózott, útban a grúz királytól a trapezunti császárhoz. Végeláthatatlan diplomáciai látogatásokat tett, megfelelő párt keresve a megözvegyült Konstantinnak, hogy a császár megerősödhessen szorongatott helyzetében, trónörökös születésében reménykedhessen, és megtöltse a kincstárát hozománnyal. Trapezuntban Komnénosz János császár derűsen fogadta Mehmed trónra lépésének hírével: „Jöjj, követ úr, jó híreim vannak számodra, ezt meg kell ünnepelned velem!” Phrantzes döbbenten reagált: „Olyan lesújtottan álltam, mintha a nekem

legkedvesebbek haláláról értesültem volna, a torkomon akadt a szó. Végül, teljesen kedveszegetten, azt mondtam: »Jó uram, ez nem örömhír, ellenkezőleg, ok a szomorúságra.«” Phrantzes ezután elmagyarázta, hogy ő ismeri Mehmedet, aki „a keresztények ellensége gyermekkora óta”,{69} és alig várja, hogy Konstantinápoly ellen vonulhasson. Ráadásul Konstantin nem állt jól anyagilag, szüksége volt a béke és biztonság időszakára, hogy rendezhesse a város pénzügyeit. Odaát Konstantinápolyban sietve követeket küldtek Drinápolyba, hogy tiszteletüket tegyék az ifjú szultánnál és biztosítékot kapjanak. A fogadtatás kellemes meglepetést okozott. Mehmed maga volt a megtestesült nyájasság. Állítólag megesküdött a Prófétára, a Koránra, „az angyalokra és arkangyalokra, hogy eltökélte magát az élethossziglan tartó békére a Várossal és Konstantin császárral”.{70} Még át is utalt a bizánciaknak egy teljes évi összeget abból az adóból, amelyet a Sztruma alsó folyásának völgyében álló görög városoktól szedett, vagyis jog szerint Orhán herceg, az oszmán trónkövetelő területéről. A pénzt egészen addig kívánta folyósítani, amíg Orhánt a városban tartották. Az ezután útnak indult követek hasonló

megnyugvással távoztak. Szeptemberben újrakötötték békéjüket Mehmeddel a velenceiek, akik kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak Drinápollyal. A szerb despotát, Brankovics Györgyöt azzal kötelezték le, hogy hazatérhetett lánya, Mara, akit Muráddal házasítottak ki, valamint visszaszolgáltattak néhány várost. Mehmed a maga részéről György közvetítését kérte egy, a magyarokkal való megállapodáshoz, akiknek zseniális hadvezére, Hunyadi János kormányzó jelentette a legkézzelfoghatóbb fenyegetést a keresztény Európa felől. Minthogy Hunyadinak éppen saját királysága belviszályaival gyűlt meg a baja, hajlott egy hároméves békére. A galatabeli genovaiaktól, Híosz, Leszbosz és Ródosz uraitól, valamint Trapezuntból, a Havasalföldről és Raguzából jött küldöttek hasonlóképp biztos lábakon álló békét tudtak kötni méltányos feltételekkel. 1451 őszére Nyugaton általánosan elterjedt a felfogás, hogy Mehmedet a békeszerető nagyvezír, Halil pasa tartja szorosan a markában, és senki számára nem jelent fenyegetést. Úgy tűnt, még Konstantinápolyban is sokan leltek hasonló megnyugvásra a Phrantzesnél kevésbé óvatosabbak vagy tapasztaltabbak. A keresztény világ koronás főinek és hatalmasságainak kedvükre volt a

gondolat, hogy minden a legjobb úton halad. Mehmed óvakodott kijátszani a kártyáit. Nem csak a keresztények értelmezték félre Mehmed személyiségét. 1451 őszén a nyughatatlan Karaman bég ismét azzal próbálkozott, hogy visszaszerez oszmán fennhatóság alatt lévő nyugat-anatóliai területeket. Várakat foglalt el, visszahelyezett korábbi törzsfőket, és oszmán földre támadt. Mehmed elküldte hadvezéreit, hogy leverjék a felkelést, majd miután tető alá hozta a békeszerződéseket Drinápolyban, maga is megjelent a színen. A hatás nem maradt el. A lázadást elfojtották, és Mehmed hazaindult. Burszában újabb erőpróba várt rá – ezúttal a saját janicsárhadtestétől. „Fegyveresen álltak kettős sorban az út mindkét oldalán, és azt kiabálták: »Ez volt szultánunk első hadjárata, jár nekünk tőle a szokásos jutalom!«”{71} Ott helyben kénytelen volt engedni. Tíz zsák pénzt osztottak szét a zendülők közt, de Mehmed számára ez az akarat erőpróbája volt, amelyet mindenáron meg akart nyerni. Néhány nap múlva maga elé szólította a janicsárok parancsnokát, megfenyítette és elmozdította beosztásából, míg a tisztikarból többeket hasonlóan megbüntetett. Ez volt uralkodásának második forrongása, és Mehmed felismerte, hogy a

janicsárhadtest maradéktalan hűsége létfontosságú Konstantinápoly sikeres bevételéhez. Ennek érdekében újraszervezte a sereget: 7000 fővel megtoldotta a saját testőrcsapataiból, és új parancsnokot állított az élére. Ez volt az a pillanat, amikor Konstantin és tanácsadói magukhoz ragadták a kezdeményezést, ami jól mutatja, milyen kevéssé ismerték ki Mehmedet. Orhán herceget, az egyetlen megmaradt oszmán trónigénylőt Konstantinápolyban szállásolták el, s fenntartását abból az adóbevételből fedezték, amelyben a nyáron megállapodtak a szultánnal. A bizánciak követeket menesztettek Halilhoz Burszába határozott követeléssel: …a Rómaiak Császára nem fogadhatja el a 300 ezer ezüst évi járadékot. Orhán, aki oszmán származás tekintetében egyenlő a ti vezéretekkel, most lett nagykorúvá. Mindennap tömegével tódulnak hozzá. Uruknak és vezérüknek nevezik. Neki viszont nincsenek meg az anyagi eszközei, hogy nagylelkű legyen a híveivel, így a Császártól kér, aki azonban, pénzszűkében lévén, nem tudja teljesíteni ezeket a kéréseket. Ezért vagy a járadék megkétszerezését kérjük, vagy kénytelenek leszünk elbocsátani Orhánt.{72}

Világosabb nem is nagyon lehetett volna a célzás a sorok között: ha az ifjú szultán nem fizet, a trónkövetelő

szabadlábra kerül, hogy polgárháborút szítson az Oszmán Birodalomban. Ez régi trükk volt. A bizánci diplomácia a történelme során mindvégig a szomszédos államok dinasztikus vetélkedését tette meg sarokkövének. Ez gyakran ellensúlyozta a katonai gyengeség időszakait, ugyanakkor Konstantinápoly kivívta magának vele a páratlan ravaszság nem éppen hízelgő hírnevét. Az oszmánok korábban már ízelítőt kaptak ebből a harcmodorból Konstantin apja, II. Manuél alatt, amikor az uralkodóház csaknem összedőlt egy olyan polgárháborúban, amelyet a császár bujtogatott cselesen, és ezzel az esettel Mehmed tökéletesen tisztában volt. Konstantin nyilvánvalóan adut látott Orhánban, talán az egyetlen maradék ütőkártyáját, és úgy döntött, hogy kijátssza. Az adott körülmények között ez súlyos baklövés volt, és szinte felfoghatatlan, tekintettel az olyan tapasztalt diplomaták ismereteire oszmán udvari kérdésekben, mint Phrantzes. Talán egyszerűen a birodalmi pénzügyek állása diktálta, mintsem lázadás szításának bármiféle észszerű reménye, mindenesetre az oszmán udvarban a háborúpárti kört erősítette meg érveiben, hogy miért elengedhetetlen Konstantinápoly

bevétele. Az ultimátum mintha csak arra lett volna kitalálva, hogy tönkretegye Halil békefenntartásra tett kísérleteit és aláássa a pozícióját. Az öreg nagyvezír majdnem felrobbant dühében: Ostoba görögök, elegem van a csavaros észjárásotokból. A néhai szultán elnéző és gondos barátotok volt. A mostani szultánt nem ilyen fából faragták. Ha Konstantint egyelőre elkerüli fenséges vasökle, az csak azért van, mert Allah folyton szemet huny körmönfont és gyalázatos mesterkedéseitek felett. Bolondok vagytok, ha azt hiszitek, hogy megijeszthettek bennünket agyszüleményeitekkel, ráadásul akkor, amikor a tinta még alig száradt meg jelenlegi békeszerződésünkön. Mi nem kisdedek vagyunk, akiknek nincs sem eszük, sem erejük. Ha azt hiszitek, kezdhettek valamit, ám tegyétek. Ha ki akarjátok nevezni Orhánt szultánnak Trákiában, csak rajta. Ha át akarjátok hozni a magyarokat a Dunán, hadd jöjjenek. Ha vissza akarjátok szerezni azokat a területeket, amelyeket rég elvesztettetek, próbáljátok meg. De jól jegyezzétek meg: egyik dologban sem fogtok előrejutni. Mindössze annyit fogtok elérni, hogy elveszítitek azt a keveset, amitek még van.{73}

Maga Mehmed látszólag közönyösen fogadta a hírt. „Nyájas gondolatokkal” elbocsátotta a követeket, és megígérte, hogy amint visszatér Drinápolyba, foglalkozik a dologgal. Konstantin felbecsülhetetlenül értékes

ürügyet adott a kezébe, hogy megszeghesse a szavát, amikor eljön annak az ideje. A visszaúton Drinápolyba Mehmed fölismerte, hogy lehetetlen átkelni Gallipolinál, ahol szándékában állt, a Dardanellákat ugyanis itáliai hajók zárták el. Ezért továbbhaladt felfelé a Boszporusz-szorosban az Anadolu Hiszár („Anatóliai vár”) nevű oszmán erődig, amelyet még a dédapja, Bajazid építtetett 1395-ben, amikor megostromolta a várost. Ezen a ponton az Ázsiát Európától elválasztó távolság mindössze 600 méterre zsugorodik, és a legjobb átkelőhelyet kínálja a gyors folyású és veszedelmes vizeken. Ez a perzsa király, Dareiosz előtt sem volt titok, aki egy 700 ezer fős hadsereget vonultatott át hajóhídon, útban egy kétezer évvel korábbi csatába. Miközben Mehmed kis hajóhada ide-oda ingázott, és vitte a katonákat Európába, a szultán termékeny gondolatai a Boszporusz körül csapongtak, és szemlátomást egy sor következtetésre jutott. A szoros az oszmánok sebezhető pontjának számított, márpedig lehetetlen volt biztonságosan uralkodni két földrészen, ha a kettő közötti átkelés nincs garantálva. Ha viszont módot találna a Boszporusz uralására, akkor a várost meg lehetne fosztani a gabona-utánpótlástól és a fekete-

tengeri görög gyarmatok támogatásától, sőt még a hajóforgalomból származó vámbevételektől is. Mehmednek az az ötlete támadt, hogy épít egy második erődöt az európai oldalon, a bizánciak földjén, amellyel ellenőrzés alatt tarthatja a szorost, és „elzárulhat a hitetlenek hajóinak sodorvize”.{74} Valószínűleg ekkor jött rá arra is, hogy égető szükség van egy nagyobb hajóhadra a keresztény tengeri fölény ellensúlyozására. Miután Mehmed visszatért Drinápolyba, rögtön lépéseket tett a bizánci követelés dolgában: zárolta az Orhán ellátására szánt adóbevételeket, amelyeket a Sztruma menti városoktól szedtek, és kiűzte onnan a görög lakosokat. Meglehet, Konstantin már érzékelt valamit a városra nehezedő nyomásból, mert 1451 nyarán követet küldött Itáliába, aki elsőként Velencébe ment engedélyt kérni íjászok toborzására a krétai felségterületükön, onnan pedig Rómába, üzenettel a pápához. Konstantin minden valószínűség szerint még reménykedett benne, hogy sikerülhet támadólag fellépni az új szultán ellen, az itáliai államoknak küldött üzeneteiből ugyanis nem érződik ki, hogy kényszerhelyzetben volna. Ahogy közeledett 1451 tele, Mehmed behúzódott

Drinápolyba, és lázasan kovácsolta a terveket. Egész csapat nyugatival vette körül magát, elsősorban itáliaiakkal, akikkel a legendás ókori hősöket tárgyalta ki, Nagy Sándort és Julius Caesart, megcélzott jövője példaképeit. Nem felejtette el a janicsárok őszi forrongását Burszában, és további reformokat vezetett be a hadseregben és a közigazgatásban. Új kormányzókat küldött ki számos tartományba, megemelte a testőrcsapatok illetményét, továbbá fegyverek és készletek felhalmozásába kezdett. Valószínűleg belevágott egy hajóépítési programba is. Ugyanakkor a vár gondolata egyre inkább alakot öltött a fejében. Kőművesek, építőmunkások és mészégetők ezreinek szolgálati kötelezettségét rendelte el a birodalom összes tartományában jövő tavaszra. Intézkedett, hogy gyűjtsenek össze építőanyagot, „követ, fát, vasat s minden egyebet, ami szükséges”,{75} és szállítsák el „egy épülő várhoz a Szent Torkolatnál a város fölött”,{76} a romos Szent Mihály-templom dombja közelében. A rendelet híre gyorsan eljutott Konstantinápolyba, a görög településekre a Fekete-tenger partvidékén és az égei-tengeri szigetekre. Gyászos hangulat lett úrrá az embereken, s feltámadtak a világ végéről szóló régi

jóslatok: „Immár láthatjátok népünk küszöbönálló pusztulásának szörnyű jeleit. Az Antikrisztus napjai jőnek. Mi lesz velünk? Mitévők legyünk?”{77} A város templomaiban engesztelő imákat tartottak a megmenekülésért. 1451 végén Konstantin újabb küldöttet menesztett Velencébe sürgetőbb hírekkel: a szultán roppant készülődésben van a város ellen, amely biztosan elesik, ha nem sietnek a segítségére. A velencei szenátus a saját ritmusában tanácskozott, és 1452. február 14-én megküldték válaszukat. Jellegzetesen óvatoskodó hangot ütöttek meg, s nem állt szándékukban veszélyeztetni az Oszmán Birodalmon belüli kereskedelmi előnyeiket. Azt javasolták, hogy a bizánciak más államokkal is törekedjenek az együttműködésre, ne kizárólag a velenceiekre támaszkodjanak, mégis jóváhagyták a Konstantin kérésében szereplő lőpor és mellvértek leszállítását. A császárnak ezalatt nem volt más választása, mint hogy egyenesen Mehmedhez forduljon. A követei Trákia hegyein keresztül visszazötykölődtek egy újabb kihallgatásért. Nyomatékossá tették, hogy Mehmed békét szeg, amikor ennek az új várnak a felépítését helyezi kilátásba mindenféle tárgyalás nélkül, és hogy a dédapja kérelmet

intézett a bizánciak császárához, mint „fiú az atyjához”, {78} amikor megépítette Anadolu Hiszár erődjét. Mehmed lényegre törőn válaszolt: „Ami a városon belül van, az a városé; a sáncokon kívül nincs uradalma, nincs semmije. Nem tilthatja meg, ha erődöt akarok építeni a Szent Torkolatnál.”{79} Emlékeztette a görögöket, hogy hányszor igyekeztek megakadályozni az oszmánok átkelését a szoroson, és jellegzetes szókimondással fejezte be: „Eredjetek, és mondjátok meg császárotoknak, hogy most másfajta szultán uralkodik, mint az elődei. Amit ők nem tudtak elérni, azt ő könnyűszerrel és azonnal eléri; amiket ők nem kívántak megcselekedni, azokat ő bizonnyal megcselekszi. És ha még egyszer valaki ilyen üzenettel jő, elevenen meg fogják nyúzni.”{80} Ennél érthetőbb nem is lehetett volna. Március közepén az oszmánok elindultak Drinápolyból, hogy megkezdjék az előmunkálatokat. Először Gallipoliba mentek; onnan Mehmed felküldött hat gályát néhány kisebb hadihajóval, „tengeri harcra jól fölfegyverkezvén, mintha szüksége volna erre”,{81} továbbá tizenhat uszályt a felszerelés elszállítására. Ezután a szárazföldön vonult a hadsereggel a kiszemelt helyre. Az egész művelet a szultán stílusjegyeit viselte

magán. Mehmed hadellátás-szervezői lángelméje szavatolta, hogy anyag és munkáskéz a megfelelő pillanatban és nagy mennyiségben rendelkezésre álljon ahhoz, hogy a cél a lehető leggyorsabban teljesüljön. A tartományi kormányzók Európában és Ázsiában egybegyűjtötték a munkaszolgálatra besorozottakat, és útnak indították őket a helyszínre. Hatalmas munkáshad érkezett, hogy nekiveselkedjen a feladatnak: „… kőművesek, ácsok, kovácsok, mészégetők és más szükséges munkásemberek, annak rendje és módja szerint szekercével, lapáttal, kapával, csákánnyal és más vasszerszámokkal.”{82} Megrakott szállítóuszályok hordták át a szoroson az építőanyagot: égetett és oltott meszet és követ Anatóliából, épületfát a fekete-tengeri erdőkből és Izmitből, miközben a hadigályák a tengerszoros külső szakaszain járőröztek. Mehmed személyesen vette szemügyre az építési helyszínt lóhátról, és az elrendezés részleteit közösen tervezte meg az építészeivel, akik mindketten hitehagyott keresztények voltak: „A bástyák és bástyaközök alapjait és távolságait… az előbástyákat, a mellvédeket, a kapukat és minden egyebet is, amint a tervében vala, szépen és részletesen lerajzolá.”{83} A vár vázlatos terveit

valószínűleg a tél folyamán gondolta ki Drinápolyban. Felügyelte az alaprajz kikarózását és lefektette az alapkövet. Szerencsét hozónak kosokat öltek le, és vérüket belekeverték az első téglasor meszes habarcsába. Mehmed mélységesen babonás volt, és erősen hitt az asztrológiában. Akadtak, akik azt állították, hogy a vár különös alakja titokzatos jelentést hordoz, hogy a Próféta és maga Mehmed egybefonódó arab monogramját jeleníti meg. Valószínűbb, hogy az alaprajzot a Boszporusz-part meredek és nehéz terepviszonyai diktálták, „a tekervényes kanyarulatok és a sűrűn kiálló s mélyen benyomuló hegyfokok és öblök”,{84} amelyek a parttól a szirttetőig terjedő 60 méteres szintkülönbséget tagolták. Az április 15-én kezdődött munkálatokhoz körültekintő teljesítménynormás rendszert alakítottak ki, amely Mehmedre jellemzőn ötvözte a fenyegetést és a jutalmazást, és kiterjedt a teljes munkaerőre a legegyszerűbb malterhordótól a nagyvezírig. A négyoldalú építmény masszív falai három nagy bástyához csatlakoztak a sarokpontokon, valamint egy kisebb közbeiktatott negyedikhez a délnyugati sarkon. Mehmed a sarokbástyák gyakorlati – és anyagi –

kivitelezésének felelősségét négy vezírére, Halilra, Zaganoszra, Sehabeddinre és Szarudzsára ruházta. Arra ösztönözte őket, hogy vetélkedjenek, ki végez gyorsabban a maga részével, amiben erőteljes hajtóerőnek bizonyultak az udvarban folyó feszült belhatalmi harcok és ellentmondást nem tűrő szultánjuk, aki „pihenésre nem is gondolva” felügyelte a munkájukat.{85} Mehmed magára vállalta a közbülső falak és a kisebb tornyok építési munkálatait. Katonás alapossággal osztották be a több mint 6000 fős munkaerőt, amely 2000 kőművesből és 4000 kőművessegédből állt a kiegészítő munkakörökbe tartozók mellett. Minden kőműves két segítőt kapott, hogy balról és jobbról dolgozzanak a keze alá, és köteles volt felhúzni naponta egy meghatározott falmennyiséget. A fegyelmet egy csapat kádi (bíró) vigyázta, akiket a birodalom minden szegletéből hozattak, és jogukban állt akár fejvesztés kiszabása is. A kényszerintézkedést és a katonai védelmet ütőképes hadsereg-különítmény biztosította. Ugyanakkor Mehmed „igen szép jutalmakat tűze ki azok számára, akik legjobban és leggyorsabban végzendik a munkát”.{86} Dukasz szerint a verseny és a félelem e túlfűtött légkörében olykor még a nemesek is célravezetőnek találták azzal bátorítani munkásaikat,

hogy saját kezűleg hordták a követ és a meszet az izzadó kőműveseknek. A látvány egy semmiből támadt kisváros és egy építési nagyberuházás keresztezésére emlékeztetett. Sátrak ezrei nőttek ki a földből a közeli görög falu, Aszomaton romjai között; hajók bukdácsoltak át a szoros kavargó áramlatain a túlpartra és vissza; füst bodorodott a parázsló mészboksák fölött; kalapácsok csengését vitte a meleg szél; kiáltások hallatszottak. A munka éjjel-nappal folyt, fáklyák égtek éjhosszan. A faállványzat erdejéből előbúvó fal bámulatos gyorsasággal nőtt. A Boszporusz mentén elnyúló építési terület környéke tavaszba borult: a sűrűn benőtt lejtőkön akácok és júdásfák bontogatták szirmaikat; a gesztenyefürtök fehér csillagokként virágoztak; a békés éjben, amikor holdfény fodrozódott a csillogó tengerszoroson, fülemülék daloltak a fenyőkön. Ezalatt a városban növekvő aggodalommal figyelték a készülődést. A görögöket megdöbbentette az eddig ismeretlen oszmán flotta váratlan megjelenése a szorosban. A Hagia Szophia tetőzetéről és a Hippodrom déli végében még épen maradt Szphendone csúcsáról láthatták a hangyabolyszerű nyüzsgést a parton tíz

kilométerrel följebb. Konstantin és miniszterei tanácstalanok voltak, hogy mitévők legyenek, miközben Mehmed azon igyekezett, hogy kikényszerítse a válaszlépést. Az oszmán munkások már az elején nekiálltak építőanyagot zsákmányolni egyes közeli romos kolostorokból és templomokból, pedig a város lakói és a közeli falvakban élő görögök továbbra is szent helyeknek tartották ezeket. Ugyanakkor az oszmán katonák és építők a földeket is elkezdték fosztogatni. A nyár előrehaladtával és az aratás közeledtével a helyzet egyre jobban elmérgesedett. Amikor néhány városlakó megpróbálta megakadályozni, hogy az építők oszlopokat vigyenek el Mihály arkangyal romos templomából, az oszmánok elfogták és kivégezték őket. Mehmednek azonban csalódnia kellett, ha abban reménykedett, hogy ki tudja csalogatni a harcmezőre Konstantint. A császár talán kísértést érzett rá, hogy kirontson a városból, de lebeszélték róla. Ehelyett úgy akarta elfojtani a robbanásveszélyt, hogy felajánlotta az építőmunkások élelmezését, elkerülendő a görög termés fosztogatását. Mehmed válaszul arra biztatta katonáit, hogy hajtsák ki állataikat a földekre legelni, egyúttal felszólította a görög parasztokat, hogy ne merjenek akadékoskodni. A

pusztuló termésük láttán végsőkig felzaklatott földművesek végül elzavarták az állatokat, és az így bekövetkezett összecsapásban emberek haltak meg mindkét oldalon. Mehmed utasította hadvezérét, Kara béget, hogy büntesse meg a vétkes falut. Másnap lovas különítmény lepte meg a földeken arató parasztokat, és mind egy szálig kardélre hányta őket. Amikor Konstantin tudomást szerzett a mészárlásról, bezáratta a városkapukat, és őrizetbe vette az összes oszmán alattvalót, köztük Mehmed néhány fiatal eunuchját, akik éppen látogatást tettek a városban. Fogságuk harmadik napján kérvényt intéztek Konstantinhoz a szabadon bocsátásuk érdekében, arra hivatkozva, hogy uruk haragudni fog rájuk, ha nem térnek vissza. Azt kérték, hogy vagy azonnal bocsássa szabadon, vagy végezze ki őket, mert ha tovább halogatja az elengedésüket, akkor úgyis halál vár rájuk a szultán keze által. Konstantin megenyhült, és szabadon engedte őket. Ezután újabb követet küldött a szultánhoz elszánt és kihívó üzenettel: Merthogy inkább hajlasz a háborúra, mintsem a békére, és én nem tudlak békére téríteni sem ígérettel, sem kéréssel, ám legyen meg az akaratod. Istenben keresek menedéket. Ha Isten

úgy dönt és úgy rendeli, hogy ez a város a kezedre jusson, ki mondhat vagy tehet ellene? Ha a béke gondolatát ülteti el szívedben, úgy azt örömmel fogadom. Miután megszegted békeszerződésünket, e pillanatban tekintsük semmisnek, amire esküm kötelez. Ettől fogva zárva tartom a város kapuit. Lakosaiért minden erőmmel harcolni fogok. Hatalmadban áll a folytatás mindaddig, amíg az Igaz Bíró ki nem mondja ítéletét mindkettőnkre.{87}

Konstantin eltökéltségéhez kétség nem férhetett. Mehmed egyszerűen kivégeztette a követeket, és kurta választ küldött: „Vagy megadod a várost, vagy állj készen az ütközetre!” Útnak indított egy oszmán különítményt a városfalakon túli térség feldúlására, valamint a nyájak és foglyok elhurcolására, de Konstantin már javarészt beköltöztette a környező falvak lakosságát a városba, a learatott terméssel együtt. Az oszmán krónikások azt írják, hogy a császár még kenőpénzt is küldött Halilnak a béke útjának egyengetésére, de ezt minden valószínűség szerint csak a nagyvezír ellenségei találták ki a lejáratására. Nyár derekától a városkapuk zárva maradtak, és a két fél gyakorlatilag háborúban állt egymással.

A Rumeli Hiszár, a „Torokvágó” rekonstrukciója

1452. augusztus 31-re, csütörtökre elkészült Mehmed új vára, mindössze négy és fél hónappal azután, hogy letették az első követ. Hatalmas volt, Kritobulosz szavaival „kiterjedése nem várhoz, hanem egy kis városhoz illő vala”,{88} és uralta a tengert. Az oszmánok „Boghaz-keszennek” nevezték, ami egyaránt jelent Szoros-zárót és Torokvágót, ám idővel európai várként, „Rumeli Hiszárként” vonult be a köztudatba. A háromszögletű erődítmény a négy nagy és tizenhárom kisebb tornyával, hét méter vastag és tizenöt méter magas falaival, ólommal borított toronysisakjaival a kor

meghökkentő építészeti csúcsteljesítményét tükrözte. Az elkövetkező hónapokban Mehmed folyamatosan zavarba ejti majd ellenfeleit azzal, milyen hajmeresztő gyorsasággal képes megszervezni és kivitelezni rendhagyó terveket. Augusztus 28-án Mehmed a hadseregével megkerülte az Aranyszarv magaslatát, és letáborozott a városfalak alatt, melyeket most gondosan bezártak előtte. Három napig gondosan vizsgálta a védműveket és a terepet, jegyzeteket és vázlatokat készített, illetve elemezte az erődítmény lehetséges gyengeségeit. Szeptember 1-jén, az ősz közeledtével Drinápolyba távozott a jól végzett nyári munka elégedettségével, a flotta pedig visszahajózott gallipoli támaszpontjára. A Torokvágóban 400 fős helyőrséget hagyott Firuz bég irányításával, aki parancsot kapott, hogy a szoroson áthaladó minden hajót megállítson és megvámoltasson. A fenyegetés nyomatékosítására ágyúkat készítettek és vontattak a helyszínre. A kisebbeket a bástyákon helyezték el, míg a nagyobbakból, amelyek „olyanok voltak, mint a tűzokádó sárkányok”,{89} egy üteget a várfal alatt, a tengerparton állítottak fel. Ezek különböző irányokba néztek, hogy minél nagyobb felületet pásztázhassanak, és csaknem

hárommázsás óriás kőgolyókat tudtak átlőni a vízen, az arra elhaladó hajók derekával egy szintben, ahogy kavicsot szokás kacsáztatni egy tavon. Ezekhez járultak további ágyúk a szemben lévő várban, úgyhogy „még egy madár sem repülhetett át a Földközi-tengerről a Feketetengerre”.{90} Ettől fogva hajó nem juthatott el átvizsgálás nélkül a Fekete-tengerre, sem nappal, sem éjjel. „Ily módon a padisah, a világ menedéke blokád alá vette a szorost, elzárta az ellenség hajóinak útját, és megfakasztotta a szívében vak császár epéjét” – állapította meg az oszmán történetíró, Szaaduddin.{91} A városban Konstantin felkészült az immár elkerülhetetlennek látszó háborúra. Küldöncöket menesztett nyugatra egyre nyomatékosabb felhívásokkal, és üzent testvéreinek, Tamásnak és Demeternek Moreába, hogy jöjjenek azonnal. Területeket ajánlott fel mértéktelenül bárkinek segítség fejében: a fekete-tengeri Szelimbriát vagy Meszémbriát Hunyadinak, Lemnosz szigetét aragóniai-nápolyi Alfonznak. Felhívással fordult Híoszon a genovaiakhoz, Raguzához, Velencéhez és újfent a pápához. Gyakorlati segítség nemigen közelgett, de a keresztény Európa koronás főiben lassan tudatosult a Konstantinápolyra

vetülő baljós árnyék. Felgyorsultak a diplomáciai jegyzékváltások. V. Miklós pápa márciusban rávette a német-római császárt, III. Frigyest, hogy küldjön szigorú, mégis üres ultimátumot a szultánnak. Alfonz tíz egységből álló hajórajt vezényelt Nápolyból az Égeitengerre, majd rögtön vissza is rendelte. A genovaiakat aggasztotta a galatai és fekete-tengeri kolóniáikat fenyegető veszély, mégsem tudtak kézzelfogható segítséget nyújtani. Ehelyett elrendelték, hogy a galatai podeszta a lehető legkedvezőbb megállapodásra jusson Mehmeddel, ha a város elesne. A velencei szenátus hasonló utasításokat adott hadvezetőinek a Földközitenger keleti medencéjében: védjék meg a keresztényeket, ugyanakkor ne vonják magukra a törökök haragját. Szinte még be sem fejeződött a Torokvágó építése, már tudták, hogy Mehmed az ő fekete-tengeri kereskedelmüket veszélyezteti; kémeik hamarosan részletes térképvázlatokat juttatnak el a vészjósló erődről és ágyúiról. A farkas már a kertek alatt járt: augusztusban a szenátus könnyűszerrel lesöpörte az asztalról a javaslatot, hogy hagyják sorsára Konstantinápolyt, de nem szánták el magukat semmiféle határozottabb ellenlépésre.

Drinápolyban Mehmed megsejtette vagy hírét vette, hogy Konstantin a fivéreihez fordul Moreában, és gyorsan tett róla, hogy akadályokat gördítsen az útjukba. 1452. október 1-jén parancsot adott öreg hadvezérének, Turahan bégnek, hogy nyomuljon be a Peloponnészoszra, és támadja meg Demetert és Tamást. Turahan feldúlta a vidéket, behatolt messze délre, és lehetetlenné tette haderők Konstantinápolyba küldését. Időközben a Fekete-tengerről érkező gabonaszállítmányok kezdtek megcsappanni. Ősszel új bizánci követ indult Velencébe. A szenátus november 16-i válasza ugyanolyan ködös volt, mint az addigiak, de a velenceiek rövidesen kénytelenek voltak jobban odafigyelni a Keleten zajló eseményekre. Novemberre a Fekete- és a Földközi-tenger között ingázó itáliai hajók kapitányai azzal szembesültek, hogy vagy alávetik magukat Mehmed vámszedésének a Torokvágónál, vagy figyelmen kívül hagyják, és vállalják a következményeket. A tengeráramlat olyan erős volt, hogy a lefelé tartó hajók jó eséllyel átjuthattak az ellenőrző ponton, mielőtt a víz fenekére küldték volna az ágyúk. November 26-án egy velencei kapitány, Antonio Rizzo hajózott át a Boszporuszon a Fekete-tenger felől, a

városnak szánt élelemmel a raktérben. A várhoz közeledve Rizzo úgy döntött, hogy kockáztat. Semmibe vette a parti őrség figyelmeztető kiáltásait, hogy engedje le a vitorlákat, és haladt tovább. Sortűz zúdult keresztül a vízen, és egy hatalmas kőgolyó oldalba találta és összezúzta a könnyű gályát. A kapitánynak és harminc túlélőnek egy kis csónakban sikerült partra vergődnie, ahol haladéktalanul elfogták őket, és láncra verve a szultán haragvó színe elé vitték a Drinápoly közelében fekvő Didimotkonba. Mialatt a tömlöcben sínylődtek, a velencei követ lélekszakadva sietett a birodalmi tanácshoz, hogy a hajósok életéért könyörögjön. Későn érkezett; Mehmed elszánta magát, hogy példát statuál a velenceiekkel. A hajósok legtöbbjét lefejeztette, míg Rizzót magát karóba húzták „a végbelén keresztül”. Valamennyi holttestet ott hagyták oszladozni a városfalak előtt, figyelmeztetésül, hogy mi vár az engedetlenekre. „Láttam őket néhány nappal később, amikor arra jártam” – idézte fel a görög krónikás, Dukasz.{92} Egy maroknyi hajóst továbbengedtek Konstantinápolyba, hogy vigyék el a hírt a városnak. Volt még egy túlélő: Mehmed szemet vetett Rizzo írnokának a fiára, és betette a háremébe.

A barbár cselekedet megtette a kívánt hatást. Konstantinápoly lakossága azonnal pánikba esett. Ugyanakkor semmi jele nem mutatkozott a Nyugat összehangolt segítségének, Konstantin követeinek minden igyekezete ellenére. Csak a pápa tehette túl magát az Európát megosztó kereskedelmi érdekeken, trónöröklési viszályokon és háborúkon, és szólíthatott fel segítségnyújtásra a kereszténység nevében, ám a pápa maga is belebonyolódott egy parttalan és régóta folyó vitába az ortodox egyházzal, ami árnyékot vetett minden ilyen kezdeményezésre. Ez később súlyosan visszaveti Konstantin lehetőségeit a hatékony védelem megszervezésében.

A Hagia Szophia-székesegyház

5 • A sötét templom 1452. november – 1453. február „Akkor inkább az iszlám uraljon egy országot, mint olyan keresztények, akik nem hajlandók elismerni a katolikus egyház jogait.”{93} VII. Gergely pápa, 1073 „Mint a kígyótól és a tűztől, úgy óvakodj a pápistáktól!”{94} Eugenikosz Márk, 15. századi ortodox görög teológus

Egy csaknem négyszáz évvel korábbi nyári nap drámai eseményei mutatnak rá, hogy Konstantinnak miért

okozott akkora gondot segítséget toboroznia a Nyugattól és hatékonyan megszerveznie városa védelmét, bár az okok még annál is jóval régebben gyökereznek. 1054. július 16-án, délután három óra tájban, miközben a délutáni liturgiára készülődtek a Hagia Szophiában, három főpap lépett be a templom egyik nagy nyugati kapuján papi díszöltözetben, és indult eltökélten az oltár felé a gyülekező hívők tekintetétől kísérve. Mindhárman a katolikus egyház bíborosai voltak, és a pápa küldte őket Rómából azzal, hogy rendezzék a Keleten élő testvéreikkel folytatott vitát. Egy ideje már a városban tartózkodtak, de a hosszas és kínos tárgyalások után ezen a délutánon elvesztették türelmüket, és döntő cselekvésre szánták el magukat. Vezetőjük, Humberto da Silva Candida okiratot vitt a kezében, melynek tartalma bombaként hat majd a keresztény egységre. A szentélybe lépve Humberto kiközösítő bullát helyezett a főoltárra, azzal sarkon fordult, és távozott. Amikor a konok bíboros visszatért a verőfénybe, lerázta lábáról a port, és fennhangon így szólt: „Isten lássa, és ítélje!”{95} A templom egyik diakónusa kiszaladt utána az utcára a bullát lobogtatva, és könyörögve kérte, hogy vegye vissza. Humberto hajthatatlan maradt, és elment, az irat

pedig ott hevert a porban. Két nap múlva a bíborosok visszahajóztak Rómába. Konstantinápoly utcáin heves vallási zavargások dúltak, amelyeknek csak a pápai küldöttség kiátkozása vetett véget; a botrányos iratot nyilvánosan elégették. Ezzel az eseménnyel vette kezdetét a történelemben csak nagy szkizmaként emlegetett egyházszakadás, amely mély sebeket ejtett a kereszténységen: a kiátkozásokat 1965-ig fel sem oldották, s a hegek máig megmaradtak. Eközben 1452 telén Konstantinnak megoldhatatlan problémát jelentettek. Valójában az aznap történtek csak egy hosszú folyamatot tetőztek be a kétfajta, évszázadok óta erősödő vallásgyakorlat között. A szétválás mindenekelőtt kulturális, politikai és gazdasági különbségeken alapult. Keleten görögül imádkoztak, Nyugaton latinul; más volt az istentisztelet rendje, más az egyházszervezet felépítése, és másként vélekedtek a pápa szerepéről. Általában véve a bizánciak faragatlan barbároknak tartották nyugati szomszédjaikat, és valószínűleg több közös volt bennük a határaikon táborozó muszlimokkal, mint a frankokkal. Nézeteltéréseik mélyén azonban két kulcskérdés rejlett. Az ortodoxok hajlottak elfogadni azt,

hogy a pápának kitüntetett helye van a pátriárkák között, viszont berzenkedtek attól a gondolattól, aminek I. Miklós pápa adott hangot 865-ben, miszerint a pápai hivatal egyeduralomra jogosít fel „az egész földkerekség fölött, beleértve az összes egyházat”.{96} Ezt hatalmi gőgnek tartották. A másik kérdés a hitelmélet világába tartozott. A kiközösítő bulla azzal vádolta a keleti egyházat, hogy kihagyott egy szót a hitvallásból, márpedig a hitvallás a vallásos bizánci polgárok számára kiemelkedő fontosságúnak számított. Egy látszólag ártatlan szó, a latin filioque („és a Fiútól”) óriási jelentőséget kapott. Miközben az eredeti nikaiai hitvallás így szólt: „Hiszek… a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút”, a nyugati egyház betoldotta a pótlólagos filioque szót, hogy a szöveg így hangozzon: „aki az Atyától és a Fiútól származik”. Idővel a feltörekvő római egyház még azzal is megvádolta az ortodoxokat, hogy kihagyták a szót. Az ortodoxok azzal vágtak vissza, hogy a betoldás hittani valótlanság, mert a Szentlélek csakis az Atyától származik, és a Fiú nevének közbevetése eretnekség. Ilyen kérdések adtak tápot a konstantinápolyi

forrongásoknak. A betemetési kísérletek ellenére idővel tovább mélyült a szakadék. Bélyegezhette maga III. Ince pápa „az elvetemültség példájának és a sötétség művének”,{97} amikor 1204-ben a „keresztény” keresztes lovagok feldúlták Konstantinápolyt, tettük csak még felfokozottabb kulturális gyűlöletet szított minden iránt, ami a Nyugattal volt kapcsolatos. Ebbe az irányba hatott az itáliai városállamok kereskedelmi hatalma is, amely Bizánc kárára nőtt a fosztogatás egyenes következményeként. 1340-ben Kalábriai Barlaám megmondta XII. Benedek pápának, hogy nem is annyira a „hittételi különbségek fordították Őszentsége ellen a görögök szívét, mint inkább a latinok lelkét átjáró gyűlölet a sok és nagy gonoszságok következtében, melyeket a görögök szenvedtek el a latinoktól különböző időkben, és még szenvednek el ma is nap mint nap”.{98} Ez találó meglátás volt. A hittétel azonban mindig központi szerepet játszott abban, ahogyan az egyszerű emberek a városban a hitüket megélték. Az ehhez való ragaszkodásuk makacs és állandó darab maradt a bizánci történelem mozaikjában, dacolva még saját császáraik kísérleteivel is, hogy az évszázadok során

rájuk erőltessenek bármit, amit e tanokkal ellentétesnek gondoltak. A 15. századra az oszmán állam könyörtelen nyomása arra kényszerítette az egymást követő császárokat, hogy segítségkérés céljából fárasztó körutakat tegyenek Nyugatra. Amikor VIII. János császár az 1420-as években bejárta Itáliát és Magyarországot, a katolikus magyar uralkodó fölvetette, hogy a segítség akadálytalanabbul érkezne, ha az ortodox egyház egyesülne a rómaival, valamint hűségesküt és hitet tenne a pápa mellett. Az uralkodócsaládok számára az egyesülés legalább annyira számított alkalmas politikai eszköznek, mint amennyire a hit kérdésének: az a fenyegetés, amelyet a keresztények egyesült keresztes hadjárata jelentett, többször is meggondolásra késztette a város ellen vonuló oszmánokat. (János apja, Manuél jellegzetes bizánci tanácsot adott gyermekeinek a halálos ágyán: „Valahányszor a törökök kezdenek aggasztóvá válni, azonnal küldjetek követeket Nyugatra, hogy belementek az egyesülésbe, majd húzzátok el a tárgyalásokat. A törökök annyira félnek egy ilyen egyesüléstől, hogy észhez térnek, és még az egyesülés sem valósul meg a latin országok gyűlölködése okán!”){99} A tanács

hasznosnak bizonyult a múltban, de amikor az oszmánok megerősödtek, hajlamosak lettek éppen az ellenkezőjét cselekedni: az egyesülés felé tett lépések egyre inkább fegyveres beavatkozásra késztették őket. VIII. János számára azonban az oszmán nemtetszéstől való félelmet és népének gyanakvását felülírta az a gyakoriság, amellyel az ellenség a város kapuin bezörgetett, és amikor IV. Jenő pápa tanácskozást javasolt Itáliában az egyházegyesülés tető alá hozására, 1437 novemberében újra hajóra szállt, és testvérét, Konstantint nevezte ki régensnek a város irányítására. Az így összeült firenzei zsinat hosszas, keserves alkudozásokkal telt, és 1439 júniusáig le sem zárult. Amikor végül bejelentették a két egyház újraegyesülését, templomi harangok kongtak Európa-szerte egészen Angliáig. Az ortodox küldöttek közül csak egy nem volt hajlandó aláírni az okmányt, amelyet úgy fogalmaztak meg, hogy megkerüljön néhány kulcskérdést: belefoglalták a pápai fennhatóságot, valamint a filioque fogalmát is, jóllehet az ortodoxokat ténylegesen nem kötelezték ennek beemelésére a hitvallásukba. Csakhogy a tinta még szinte meg sem száradt, amikor halványodni kezdett a görög aláírás. A hithű ortodoxok ellenségesen

fogadták a városba visszatérő küldöttséget, mire sok aláíró azonnal visszavonta a kézjegyét. A keleti pátriárkák nem nyugodtak bele küldötteik döntésébe. A következő konstantinápolyi pátriárka, az újraegyesülést támogató Mammasz Gergely általános népszerűtlenségnek örvendett, és az egyesülést meg sem lehetett ünnepelni a Hagia Szophiában. A kérdés megosztotta a várost: Konstantin és nemesekből, tisztekből, hivatalnokokból álló közvetlen köre zömmel támogatta az egyesülést, miközben a papságnak és a népnek csak töredéke. Utóbbiak úgy vélték, hogy az újraegyesülést az álnok frankok erőltették rájuk, és hogy halhatatlan lelkük veszélyben forog alantas és anyagi indokok miatt. A nép mélységesen pápaellenes volt: hozzászoktak, hogy a pápa egyenlő az Antikrisztussal, „az ordassal, a tönkretevővel”,{100} a város kutyáinak előszeretettel adták a „Rumi pápa” nevet. A városlakók ingatag proletariátust alkottak, a nyomorgó, babonás tömegek könnyen hajlottak a forrongásra és a zavargásra. A tengernyi vallási gond, amit Konstantin megörökölt a császári címmel, korántsem volt szokatlan Bizánc hosszúra nyúlt történelmében – hasonló hitviták

terhelték Nagy Konstantin uralmát ezeregyszáz évvel korábban. XI. Konstantin inkább katona volt, mint hittudós, és az újraegyesülést szigorúan gyakorlati szempontból nézte. Egyedül az érdekelte megszállottan, hogy megmentse a nagy múltú várost, amelyet a gondjaira bíztak. Ha ehhez nem vezetett más út, mint az egyesülés, akkor legyen úgy, gondolta, de ezzel nem lopta be magát polgárai szívébe. Helyzete alkotmányosság tekintetében is aggályos volt: hivatalosan nem koronázták meg Misztrában. Az ünnepséget a Hagia Szophiában tartották volna, de kifejezetten féltek tőle, hogy ha egyesüléspárti pátriárka koronáz egyesüléspárti császárt, az súlyos utcai zavargásokhoz vezethet. Így azután csendben elnapolták az eseményt. A városban sokan makacsul kifelejtették új császárukat az imádságaikból, és Scholarios György, aki a zsinaton a kételyeiknek leginkább hangot adók közé tartozott, Gennadiosz szerzetesi néven bevette magát egy kolostorba, s az egyesülést ellenző papok szinódusának összehívásával ellenállást kezdett szítani. 1451-ben Mammasz Gergely pátriárka belefáradt a szakadatlan viszálykodásba, és Rómába távozott, ahol részletesen beszámolt V. Miklós pápának az egyesülésellenesek

tevékenységéről. Mivel képtelenségnek bizonyult alkalmas jelöltet találni a helyére, Konstantinápolynak ettől kezdve szigorúan a törvény betűje szerint nem volt sem császára, sem pátriárkája. Ahogy a Mehmeddel való háború fenyegetése nőtt, Konstantin egyre elkeseredettebb kérésekkel ostromolta a pápát. Alkalmasint oktalan módon közéjük iktatott egy nyilatkozatot, amellyel az új zsinatot tervező egyesülésellenesek álltak elő. Mammasz Gergely helyzetjelentései az egyesülés konstantinápolyi állapotáról megkeményítették Miklós szívét, és nem voltak kedvére a visszakozó görögök taktikázásai. Fagyos választ adott: „Ha te a nemeseiddel és Konstantinápoly népével elfogadod az egyesítést, meglátod, hogy mi és tiszteletre méltó testvéreink, a szent római egyház bíborosai, még buzgóbb támaszai leszünk becsületednek és birodalmadnak. Ha azonban te és a néped megtagadja a határozat elfogadását, arra kényszerítesz bennünket, hogy megtegyük a szükséges lépéseket a ti üdvösségetekért és a mi becsületünk megőrzésére.”{101} A fenyegetés csak fokozta az egyesülésellenesek eltökéltségét, akik folytatták az aknamunkát Konstantin városbeli helyzetének megrendítésére. 1452

szeptemberében az egyikük így írt: „Konstantin Palailogosz… koronázatlan marad, mert az egyháznak nincs vezetője, mi több, szétesett annak a zűrzavarnak és felfordulásnak a következtében, melyet a téves elnevezésű egyesülés hozott rá… Ez az egyesülés bűnös és Istennek nem tetsző volt, és inkább szétszakította az egyházat, szétszórta gyermekeit, és teljesen tönkretett bennünket. Az igazat megvallva ez minden más bajunk forrása is.”{102} Ezalatt Rómában Miklós pápa lépésekre szánta el magát, hogy érvényt szerezzen a Firenzében hozott döntéseknek. Úgy határozott, pápai legátust küld Konstantinápolyba annak biztosítására, hogy megünnepeljék az újraegyesülést a Hagia Szophiában. Választása a korábbi kijevi püspökre, Izidor bíborosra esett. Bizánci lévén Izidor tisztában volt a helyzet kényességével. Firenzében az egyesülés elfogadói közé tartozott. Amikor visszatért Kijevbe, ortodox gyülekezete elutasította, és börtönbe vetette. 1542 májusában indult el Konstantinápolyba 200, pápai zsoldban álló íjásszal, ami a katonai támogatás jelzésére szolgált az amúgy vallási küldetésben. Útközben csatlakozott hozzá Híoszi Leonardo, Leszbosz genovai érseke, aki elkötelezett és

pártos magyarázatot fűz majd minden elkövetkező eseményhez. Jövetelük híre elérte az egyesüléselleneseket, és még mélyebb nyugtalanságba taszította a várost. Gennadiosz déltől estig tartó köztéri szónoklatban ostorozta az egyesülést. Arra szólította fel hallgatóságát, hogy inkább ragaszkodjanak a hitükhöz, mint hogy anyagi segítségbe vessék reményeiket, melynek értéke úgyis csekély lesz. De amikor Izidor bíboros 1452. október 26-án partra lépett Konstantinápolyban, íjászcsapatának látványa kedvező hatást gyakorolt a lakosságra. A kisebb katonasereg csakis valami jelentős haderő előőrse lehetett; érezhető eltolódás állt be az egyesülés javára. Az ingatag városban a közhangulat egy darabig ide-oda billegett. Az egyesüléselleneseket hazafiatlannak kiáltották ki, ám amikor több hajó nem érkezett, az emberek újra Gennadioszhoz csapódtak, és egyesülésellenes lázongások robbantak ki. Leonardo éles hangon követelte, hogy Konstantin vesse tömlöcbe a hangadókat. Keserűen panaszolta, hogy „eltekintve egy bizonyos maroknyi szerzetestől és laikustól, csaknem az összes görögöt olyannyira megszállta a felfuvalkodottság, hogy nincs senki, aki az igaz hit vagy saját üdvössége iránti

buzgalomból indítva elsőként vetné el megátalkodott nézeteit”.{103} Konstantin nem hallgatott a tanácsára, mivel félt, hogy a város káoszba süllyed. Helyette a palotájába hívta az egyesülésellenes szinódust, hogy tárják fel kifogásaikat. Tíz nappal később ágyúlövések hangját lehetett hallani a városban a Torokvágó felől. Amikor Rizzo és legénysége sorsa kitudódott, megújult görcsös félelem kerítette hatalmába a lakosságot. Megint az egyesüléspártiaknak állt a zászló. Gennadiosz újabb dörgedelmeket szórt az ingadozókra, miszerint a Nyugat segítsége csak a hitük elvesztéséhez vezet, értéke kétes, nem is érdemes foglalkozni vele. Gennadioszt mélyebb aggodalmak nyomasztották, mint a város elvesztése: őszintén hitte, hogy közel a világ vége. A fejébe vette, hogy az ortodoxoknak makulátlan lélekkel kell fogadniuk az apokalipszist. Kiújultak az utcai zavargások. Szerzetesek, apácák és laikusok vonultak, azt kiabálva: „Nem akarunk sem latin segítséget, sem latin egyesülést; szabaduljunk meg a kovásztalan vallásgyakorlattól!”{104} Vonakodva ugyan, de a megrémült lakosság szemlátomást arra a döntésre jutott, hogy Gennadiosz dacára elfogadják a firenzei zsinat határozatát,

legalábbis egyelőre. (A hamisítatlan szofizmus jele, hogy a bizánciaknak volt egy hagyományos megengedő cikkelyük az ilyen lépésre, az úgynevezett gazdasági elv, amely szemet hunyt a nem ortodox hitálláspontra helyezkedés felett, ha a túlélés úgy kívánta. A lelki kérdések ilyen irányú megközelítése folyamatosan felbőszítette a katolikus egyházat.) Izidor bíboros a maga részéről úgy ítélte meg, hogy eljött a pillanat az egyesülés művének beteljesítésére és a görögök veszélyben forgó lelkének megmentésére. Ebben a félelemmel és vallási hisztériával túltelített légkörben mutattak be ünnepi misét az újraegyesülés tiszteletére 1452. december 12-én, a téli tétlenség napjaiban. A Hagia Szophiában tartották „a legnagyobb ünnepélyességgel a papság részéről, jelen volt Oroszország főtisztelendő bíborosa is, akit a pápa küldött, valamint őfelsége, a császár az összes főurával és Konstantinápoly egész népe”.{105} Felolvasták az újraegyesülés rendeleteit, és az imákban megemlékeztek a pápáról a távol lévő Mammasz Gergely pátriárka mellett, de a szertartás részletei idegenül hatottak sok jelen lévő görögre: a nyelvezet és a rituálé inkább volt katolikus, mint ortodox, a szent ostya kovásztalan

kenyérből készült, ami az ortodoxok szemében eretnekségnek számított, és a serlegbe hideg vizet öntöttek, azt elegyítve a borral. Izidor a pápának írt jelentésében küldetése sikeréről számolt be: Konstantinápoly egész városa egyesült a katolikus egyházzal; megemlékeztek Őszentségéről a liturgiában és Mammasz Gergely főtisztelendő pátriárkáról, akiről konstantinápolyi tartózkodása alatt nem emlékeztek meg semmilyen templomban, még a saját kolostorában sem, miközben az egyesülésről megemlékeztek egész városszerte. Istennek hála, a legalacsonyabb sorból valótól a legmagasabbig, a császárig bezárólag mindenki egységes és katolikus.{106}

Csak Gennadiosz és nyolc másik szerzetes utasította el a részvételt, állította Izidor. Ez valószínűleg vágyálom volt. Egy itáliai szemtanú feljegyezte, hogy aznap siralom völgye volt a város. A szertartás alatt nyilván nem folytak tüntetések. Valószínűbb, hogy az ortodoxok összeszorított fogakkal végigülték, aztán elvonultak a Pantokrátor-kolostorba, hogy beszéljenek Gennadiosszal, aki de facto az ortodox hit szellemi atyja és a pátriárkai rang várományosa volt. Ő azonban csendben visszavonult a zárkájába, és nem jött elő. Ettől kezdve az ortodoxok kerülték a Hagia Szophiát,

azzal a felkiáltással, hogy „semmivel sem különb egy zsidó zsinagógánál vagy egy pogány templomnál”,{107} és csak a maradéktalanul ortodox templomokat látogatták a városban. Pátriárka és gyülekezet híján a nagy templom elsötétedett és elnémult. A szakadatlan imák moraja elenyészett, és sercegve kialudtak az olajmécsesek ezrei, amelyek úgy világították be a kupolát, „mintha maga a mennybolt volna, sziporkázó csillagokkal telehintve”.{108} A gyéren látogatott szertartások egyesüléspárti hívői a szentély előtt gyűltek össze. Madarak repkedtek gyászterhesen a főhajóban. Az ortodoxok úgy érezték, hogy Gennadiosz dörgedelmei beigazolódtak: semmiféle erős flotta nem hajózott fel a Márvány-tengeren a kereszténység védelmére.{109} Mostantól az egyesüléspártiak és az ortodoxok, a görögök és a latinok közötti szakadék mélyebb lett, mint valaha, és ez tükröződött az ostromról szóló valamennyi keresztény beszámolóban. Az egyházszakadás sötét árnyékot vetett Konstantin városvédő erőfeszítéseire. 1452. november 1-jén, röviddel azelőtt, hogy önkéntes remeteségbe vonult, Gennadiosz kiáltványt függesztett ki a Pantokrátor-kolostor kapujára. A prófétai szöveg apokaliptikus jövőt és önigazolást tükrözött:

Nyomorult rómaiak, mennyire az orrotoknál fogva vezettek benneteket! Lemondtatok az Istenben lakozó reményről azzal, hogy megbíztatok a frankok hatalmában. Ahogy maga a Város, amely hamarosan porrá lesz, ti is elveszítettétek az igaz vallást. Uram, irgalmazz! Tanúbizonyságot adtam színed előtt, hogy a felelősség ítélőszéke előtt tisztán és ártatlanul állok. Boldogtalan polgárok, gondoljátok meg ma, mire vetemedtek! A rabszolgasággal, amit a fejetekre vontok, megtagadjátok az igazi hitet, amelyet ősapáitok adtak a kezetekbe. Istentelenség szárad a lelketeken. Jaj nektek, amikor megmérettek!{110}

Kétszáz kilométerrel arrébb, Drinápolyban Mehmed korántsem múló érdeklődéssel követte ezeket a fejleményeket. A keresztény egységtől való félelem az oszmán külpolitikában mindig is vezérelvnek számított, míg Halil pasa számára igazolást jelentett a békepolitika folyamatosságára: a város bevételére tett bármiféle kísérlet végleg egyesítheti a keresztényeket, és Konstantinápoly ok lehet egy újabb keresztes hadjáratra. Csakhogy Mehmed számára a városból jövő hírek ígéreteseknek hangoztak. Arra bátorították, hogy merész legyen. A szultán a téli rövid napokon és hosszú éjszakákon hódító álmain merengett. Eltökélt volt, ugyanakkor

bizonytalan. Új drinápolyi palotájában felpróbálta uralkodói hatalmának díszes kellékeit, folytatta testőrcsapatainak megújítását, és csökkentette a mindezekért fizetendő pénz ezüsttartalmát. Mehmed itáliai tanácsadókat gyűjtött maga köré, akiktől értesüléseket szerzett a Nyugaton zajló eseményekről és a katonai eszköztárról. Napjait várakkal és ostromművészettel foglalkozó képes értekezések böngészésével töltötte. Nyugtalan, izgatott és ingadozó volt. Asztrológusokkal tanácskozott, és figyelmét arra összpontosította, hogy milyen módon törhetők fel a város védművei, miközben küzdött a bölcs óvatosságot mutató öreg nagyvezírrel, aki kijelentette, hogy azok nem feltörhetők. Ugyanakkor tanulmányozta az oszmán történelmet és a város korábbi ostromáról szóló beszámolókat, górcső alá téve kudarcuk okait. Képtelen volt aludni; éjjelente azokat az erődítményeket rajzolgatta, amelyeket alaposan szemügyre vett a nyáron, és haditerveket dolgozott ki a megrohamozásukra. A krónikás Dukasz érzékletes beszámolót hagyott hátra ezekről a sötét, lidércnyomásos napokról. A mérhetetlen becsvágytól fűtött, zárkózott, bizalmatlan szultánról festett kép valósághűnek tetszik, bár a szerző

alighanem élénkített rajta keresztény olvasótábora kedvéért. Dukasz szerint Mehmed rászokott, hogy szürkületkor egyszerű katonának öltözve az utcákat rója, és a róla szóló pletykákat hallgatta a piacokon és a karavánszerájokban. Ha valaki volt annyira balga, hogy felismerje, és a szokásos üdvrivalgással köszöntse, Mehmed helyben agyonszúrta. A megszámlálhatatlan változatban előadott történet tökéletesen megfelelt a vérszomjas zsarnokról alkotott nyugati képnek. Egy éjjel, az éjfél utáni órákban Mehmed a palotaőrséget küldte Halilért, akiben talán tervei fő kerékkötőjét látta. Az öreg nagyvezírt megrémítette a beidézés; nem sok jót ígért, ha valakit az éjszaka kellős közepén „Allah földi árnyéka” elé rendeltek. Megölelte feleségét és gyermekeit, mintha utoljára tenné, és követte a katonákat, kezében egy pénzzel megrakott aranytállal. Dukasz azt sejteti, hogy a nagyvezírnek minden oka megvolt a félelemre, mert sokszor megvesztegették a görögök, hogy beszélje le Mehmedet a háborúról, bár hogy ebből mennyi az igazság, az örökre homályban marad. Halil magától is elég gazdag volt ahhoz, hogy pénzt kölcsönözzön az öreg szultánnak, Mehmed apjának. Amikor megérkezett a szultáni hálószobába, Mehmed fenn volt, le sem

vetkőzött tegnap óta. Az öregember hasra vetette magát, és a tálat kínálta. „Mi ez?” – kérdezte Mehmed. „Nagyuram – felelte Halil –, az a szokás, hogy amikor egy nemesembert az ura elé szólítanak a nap szokatlan órájában, nem jelenhet meg üres kézzel.” „Nincs szükségem ajándékokra – közölte Mehmed –, egyedül a Várost kérem tőled.” A szokatlan beidézéssel tudatosan megrémített Halil a szultán izgatott viselkedése láttán maradéktalan jóváhagyását adta a tervre. Mehmed kijelentette: „Bizalmunkat Allah áldásába és a Próféta imájába helyezve bevesszük a várost!” – azzal elbocsátotta az éjszakába a megzabolázott nagyvezírt. Nem tudni, mi igaz ebből a történetből, mindenesetre valamikor 1453 januárja táján Mehmed összehívta a minisztereit, és a háború mellett érvelt. Beszédét, amely Konstantinápoly kérdését az oszmán felemelkedés összefüggéseibe ágyazta, megörökítette Kritobulosz görög krónikás. A szultán világosan látta, hogy a város micsoda károkat okozott az újdonsült nagyhatalomnak az ötven évvel ezelőtti pusztító polgárháború során, merthogy „mind mostanáig föl nem hagyott azzal, hogy egymás ellen uszítsa és felfegyverezze nemzetünket, lázítsa, háborgassa s rontsa birodalmunkat”.{111} Tartott

attól a lehetőségtől, hogy a város a keresztény hatalmakkal szembeni vég nélküli háborúskodásra ad okot a jövőben. Ha elfoglalják, a birodalom ékköve lesz, „anélkül pedig, vagy ha úgy marad, amint van, a magunkéból sem biztos, s másból sem remélhető semmi”. {112} A miniszterek fejében biztosan ott járt Konstantin Orhánt kihasználó legutóbbi húzása. A szultán ugyanakkor arra is kísérletet tett, hogy megdöntse azt a még az arab ostromok idejéből való, mélyen gyökerező iszlám meggyőződést, hogy a város egyszerűen legyőzhetetlen. Pontos értesülései voltak a városban zajló legfrissebb fejleményekről; tudott arról, amit úgy fogalmazott meg, hogy lakosai „ellenségei egymásnak, miután a vallás dolgában elkeseredett harcot folytatnak. S éppen ez okon bent is lázongással és zűrzavarral fordult föl a város”,{113} és a korábbiakkal ellentétben a keresztények már nem uralják a tengeri útvonalakat. Mehmed hivatkozott a gázi hagyományra is: őseik nyomdokába lépve a muszlimoknak kötelességük szent háborút folytatni. Nyomatékosította, hogy gyors cselekvésre van szükség, és minden, rendelkezésre álló forrást egy megsemmisítő csapás szolgálatába kell állítani: „nem kímélve semmit, ami a háborúra kell, sem

embert, sem pénzt, sem fegyvert, sem semmi effélét, és semmit a világon elébb való dolognak nem kell tartanunk, míg csak ezt a várost bármi módon bevéve a föld színéről el nem töröljük vagy meg nem hódoltatjuk”. {114} A beszéd minden erőt mozgósító támadásra szólított fel, és szemlátomást hatott. A háborús előkészületek megkezdődtek. A Boszporuszon meglepően zord arcát tudja mutatni a tél, ahogy az arabok is tapasztalták a 717-es ostrom alatt. Fekvése folytán a város belenyúlt a szorosba, ahol ki volt téve az északi széllel a Fekete-tenger felől süvítő heves légmozgásoknak. A különösen nyirkos, fagypont alatti hideg csontvelőig hatolt, a heteken át tartó vigasztalan eső sártengerré változtatta az utakat, és áradásokat zúdított le a meredek lejtőkön. Váratlanul hóviharok kerekedtek szinte a semmiből, és tüntették el az egy kilométerre sem fekvő ázsiai partokat, majd ugyanolyan gyorsan eltűntek, ahogyan jöttek. Sűrű köd vette be magát a hosszú, csendes napokon, és úgy tűnt, hátborzongató némaság tartja vasmarkában a várost, becsirizelve a templomi harangok nyelvét, elfojtva a patkócsattogást a köztereken, mintha a lovak patájára

filcpapucsot húztak volna. Az 1452–53-as tél fölöttébb barátságtalan és változékony idővel sújtott le a polgárokra. „Szokatlan és rendkívüli földindulások és földrengések, az égből alászakadó villámlások, dörgések és irtóztató mennykőhullások, az éjszaki fény föltűnése, az erős zivatarok, a zuhogó záporesők és fellegszakadások”{115} okoztak nyugtalanságot. Mindez cseppet sem javított az általános hangulaton. Egyetlen keresztény hajóhad sem bukkant fel, hogy beteljesítse az egyházegyesítés ígéretét. A város kapui zárva maradtak, és a Fekete-tengerről jövő élelemszállítmányok elapadtak a szultán reteszén. Az átlagemberek az ortodox papok szentbeszédeit hallgatva pergették napjaikat, vegyítetlen bort ittak a kocsmákban, és fohászkodtak a Szűzanyaikonhoz, hogy mentse meg a várost, ahogy megoltalmazta az arab ostromok alatt. Hisztérikus aggódás fogta el őket lelkük tisztaságáért, minden bizonnyal Gennadiosz dörgedelmei hatására. Bűnnek számított, ha részt vettek egy egyesüléspárti által vezetett szertartáson, még ha csak tétlen szemlélői voltak is annak. Konstantint kifütyülték, amikor kilovagolt az utcára.

Pecsét az oltalmazó Szűzanya ábrázolásával

A nem sokat ígérő légkör ellenére a császár tervbe vett minden tőle telhetőt a város védelmére. Megbízottakat küldött, hogy vásároljanak élelmet az Égei-szigeteken és azokon is túl: „búzát, bort, olívaolajat, aszalt fügét, árpát, csicseriborsót és más hüvelyeseket”.{116} Javítási munkálatok kezdődtek a védelem elhanyagolt szakaszain, a szárazföldi és a tengeri falnál egyaránt. Hiány mutatkozott jó minőségű kőből, és nem volt rá mód, hogy a városon kívüli kőfejtőkből hozzanak, így aztán romos épületekből és elhagyott templomokból vájták ki az építőanyagot, még a sírköveket is szolgálatba állították. Kitisztították a szárazföldi fal előtti árkot, és úgy tűnt, Konstantinnak sikerült meggyőznie a lakosságot, hogy fenntartásaik ellenére vegyenek részt a munkálatokban. Élelemés fegyvervásárlásra

pénzadományokat gyűjtöttek magánszemélyektől, templomoktól és kolostoroktól. A városban föllelhető összes – elenyészően kevés – fegyvert bekérették, és elosztották. Fegyveres helyőrséget küldtek ki néhány erődbe, amelyet még Bizánc tartott kézben a falain túl: Szelimbriába és Epibatoszba a Márvány-tenger északi partján, Therapiába a Boszporuszon, a Torokvágón túl, illetve a Herceg-szigetekből a legnagyobbra. Gyér védelme utolsó gesztusaként Konstantin gályákat indított a Márvány-tenger oszmán partvidékén fekvő falvak ellen. Foglyokat ejtettek, és eladták őket rabszolgának a városban. „És erre a törökökben nagy indulat támadt a görögök felé, és megesküdtek, hogy nagy vészt hoznak reájuk.”{117}

Velencei nagy tehergálya, a Földközi-tenger áruszállítója

Ez alatt az időszak alatt csupán egyetlen másik esemény adott okot a császárnak derűre: befutott a kikötőbe egy hátramaradt itáliai hajóraj, amelyet Konstantin rábeszélt – vagy csak visszatartott –, hogy vegyen részt a város védelmében. December 2-án a fekete-tengeri Kaffából egy nagy velencei szállítógályának Giacomo Coco parancsnoksága alatt sikerült átjutnia a Torokvágó ágyúin, azt színlelve, hogy az esedékes vámot ők már megfizették feljebb a szoroson. A várhoz közeledve a hajó legénysége az

oszmán tüzéreket üdvlövéssel köszöntötte, „barátként üdvözölték őket, trombitát fújtak és vidám éljenzésbe fogtak. És a harmadik üdvlövésre, melyet a mieink leadtak, már túl is jutottak a váron, és vitte őket a víz tovább Konstantinápoly felé.”{118} Ezzel egy időben a városi képviselőkön keresztül eljutott a hír a velenceiekhez és a genovaiakhoz a dolgok valós állásáról, és a köztársaságok lassan cselekvésre szánták el magukat. Rizzo hajójának elsüllyesztése után a velencei szenátus Konstantinápolyba rendelte az Aranyszarv-öböl vicekapitányát, Gabriel Trevisanót, hogy kísérje vissza a kereskedelmi konvojokat a Fekete-tengerről. Az ekkor érkező velenceiek között volt egy hajóorvos, bizonyos Nicolò Barbaro, aki majd megírja az elkövetkező hónapok leghiggadtabb krónikáját. Az aggodalom nőttön-nőtt Konstantinápoly velencei közösségében. Minotto, a bátor és elszánt bailo mindenáron vissza akart tartani három nagy tehergályát és Trevisano két könnyűgályáját a város védelmére. A császárral, Trevisanóval és más kapitányokkal december 14-én tartott megbeszélésen maradásra kérte őket, „mindenekelőtt az Isten szerelmére, aztán a kereszténység javára és a mi velencei Signoriánk javára”.

Hosszas alkudozások után a hajók kapitányai szavukat adták a maradásra, bár komoly viták folytak arról, hogy mit tarthatnak szállítmányukból a fedélzeten, és mit kell a városban tárolniuk ígéretük biztosítékaként. Konstantin gyanakodott, hogy amint az árut a hajókon tudják, a kapitányok fölkerekednek, ezért csak azután rakodhatták be selyem-, réz-, viasz- és más árubáláikat, hogy személyesen fölesküdtek a császárra. Konstantin félelmei nem voltak alaptalanok: február 26-án éjjel az egyik velencei hajó és hat a krétai Kandia városából felvonta horgonyát, és az erős északkeleti széllel támogatva elszökött. „Ezekkel a hajókkal sok jómódú személy elmenekült, összesen mintegy hétszáz, és ezek a hajók szerencsésen eljutottak Tenedoszba anélkül, hogy a török hajóhad elfogta volna őket.”{120} Az elszomorító esetet ellensúlyozta egy másik, pozitív fejlemény. Galata genovai podesztájának felhívásai kézzelfogható eredménnyel jártak. Január 26-a körül két nagy gálya érkezett megrakva „sok kitűnő hadi gépezettel és eszközzel, valamint kiváló katonákkal, akik egyszerre voltak bátrak és magabiztosak”.{121} A lakosságot és a császárt azonnal lenyűgözte a látvány, ahogy ezek a hajók befutottak a birodalmi kikötőbe, {119}

fedélzetükön „négyszáz vértes emberrel”.{122} Hivatásos katona vezette őket, a Genovai Köztársaság egyik nagy családjának sarja, Giovanni Giustiniani Longo, a sokat tapasztalt parancsnok, aki a saját kezdeményezésére és költségén szervezte meg a hadműveletet. Összesen hétszáz felfegyverzett katonát hozott: négyszázat Genovában toborzott, további háromszázat Ródoszról és a genovai szigetről, Híoszról, a Giustiniani család hatalmának alappilléréről. Konstantin hamar felismerte, hogy mekkora hasznára lehet ez az ember, és fölajánlotta neki Lemnosz szigetét, amint az oszmán vészt elhárítják. Giustiniani az elkövetkező hetekben döntő szerepet játszik majd a város védelmében. Szállingózni kezdtek más katonák is. Három genovai fivér, Antonio, Paolo és Troilo Bocchiardo egy kisebb osztagot hozott. A katalánok katonai kontingenst küldtek, és válaszolt a felhívásra egy kasztíliai nemes, a toledói Don Francisco is. Máskülönben a kereszténységre hivatkozás nem szült összhangot, és a városlakók úgy érezték, hogy elárulták őket. „Éppannyi segítséget kaptunk Rómától, mint a kairói szultántól”,{123} idézte fel Phrantzes György keserűen.

Felirat a falon: „A Szent Miklós-torony az alapjaitól felújíttatott Romanosz, a Krisztusban hívő uralkodó alatt”

6 • A fal és az ágyú 1453. január–február „Bizonyos égő keverékek lángolásából és gyúlásából és a zajuk keltette ijedelemből olyan csodálatos következmények leendenek, amelyeket senki sem védhet ki vagy viselhet el… midőn eme porból egy emberi ujjnál nem nagyobb mennyiség kis darab pergamenbe csomagolva és meggyújtva vakító lánggal és dermesztő hanggal kilövell. Ha nagyobb mennyiséget vesznek, vagy a tartó valamely szilárdabb anyagból készül, a kilövellés jóval hevesebb lesz, és a villanás és a zaj teljességgel elviselhetetlen.”{124} Roger Bacon 13. századi angol szerzetes a lőpor hatásáról

A genovai különítmény érkeztével az ostromra való felkészülés újabb lendületet vett. Giustiniani, aki „különösen a várvédelmi harcokban eléggé gyakorlott

férfiú vala”,{125} hideg fejjel felmérte a város védműveit, és megtette a megfelelő intézkedéseket. Irányítása alatt februárban és márciusban „a falak romladozásait javíták, a bástyák és tornyok mellvédeit fegyveresekkel megrakák, s az egész falat mind a száraz, mint a víz felől fölszerelék”.{126} A városnak még pusztuló állapotukban is félelmetes erődítései voltak. Bizánc hosszú fennállásának számos magyarázata közül döntő tényező marad áthatolhatatlan védelmi rendszere. Nincs még egy nagyváros a világon, amely annyit köszönhetett a fekvésének, mint Konstantinápoly. Húsz kilométeres kerületének kétharmadát tenger övezte. A déli oldalon a Márványtenger szegélyezte, amelynek sebes áramlatai és váratlan viharai kockázatos vállalkozássá tettek minden tenger felőli partraszállást. Ezer év alatt egyetlen támadó sem kísérelt meg itt komolyabb rohamot. A tengerpartot egyetlen összefüggő fal védte, amely legalább tizenöt méterrel nyúlt a partvonal fölé, és 188 torony, valamint egy sor kis védett kikötő láncolata tagolta. Erre a falra nem hajók jelentették a fenyegetést, hanem az alapjait kikezdő szakadatlan hullámverés. A természet olykor egyre könyörtelenebbnek mutatkozott: 764 metsző telén

jégtáblák döngették a tengeri falat, s magasra csapva átzúdultak a mellvédeken. A márvány-tengeri falon széltében-hosszában márványtáblák emlékeztek meg az egymást követő császárok javító munkálatairól. A tenger egészen az Akropolisz-fokig ostromolta ezt a partszegélyt, mielőtt északi irányba, az Aranyszarv-öböl nyugodtabb vizei felé kanyarodott volna. Maga az Aranyszarv remek védett horgonyzóhelyet nyújtott a birodalmi flotta számára; ezen a szakaszon 110 torony őrizte az egyetlen falat számos vízi kapuval és két fontos kikötővel, de az itteni védelmet mindig is sebezhetőnek tartották. A velenceiek itt futtatták partra hajóikat a negyedik keresztes hadjáratban, ledöntve a védműveket és megrohamozva a várost. A 717-es arab ostrom óta háború idején a védők „rekesztéket” húztak keresztül az öböl bejáratán az Aranyszarv-torkolat lezárására. Ez egy 700 méter hosszú láncban öltött alakot, amely szívós, egyenként fél méter hosszú kovácsoltvas szemekből állt, és vaskos fa úszótalpak támasztották alá. A záróláncot a genovaiak jóvoltából a galatai tengeri fal egyik tornyához lehetett erősíteni a túloldalon. A téli hónapok alatt mind a láncot, mind pedig az úszótalpakat előkészítették egy lehetséges hajótámadás esetére.

A várost kirajzoló háromszög alapját, a nyugati oldalt a hat kilométer hosszú szárazföldi fal védte, Theodosziosz fala, amely a Márvány-tengertől az Aranyszarv-öbölig vágott át a földnyúlványon, és lezárta Konstantinápolyt minden hagyományos szárazföldi támadás elől. A város történetének sok jelentős eseménye e rendkívüli építmény mentén játszódott le. Csaknem olyan matuzsálemi kort ért meg, mint maga a város, és a maradandóság legendás érzését keltette a földközitengeri világban. Aki a trák alföldeken át kereskedőként vagy zarándokként, valamely balkáni udvar követeként vagy hódító szándékú rablóhad martalócaként közeledett Konstantinápoly felé, az elé az aranykorát élő városból elsőként a szárazföldi falak vészjósló látványa tárult, ahogy a bástyák és tornyok szakadatlan sorfala kiemelkedett a szelíden hullámzó tájból. Napsütésben a mészkőfal vakító fehér homlokzat képét mutatja rubinvörös római téglák vízszintesen futó sávjaival és hasonlóan bélelt lőrésekkel; a négyzetes, hatszögű, nyolcszögű és esetenként kör alakú tornyok olyan közel helyezkednek el egymáshoz, hogy „egy hétéves fiú áthajíthat egy almát az egyik toronyból a másikba”,{127} ahogy egy keresztes vitéz fogalmazott. A belső falból

orgonasípokként kinyúló tornyokon sasos császári lobogók lengtek büszkén a szélben. A szem időnként megakad egy-egy erősen védett bejárat sötétjén, amelyen át emberek és állatok juthatnak be a városba béke idején, míg a déli végén, közel a Márvány-tengerhez, sima aranylemezekkel borított és márványszobrokkal díszített kapu csillog a verőfényben. Ez az Aranykapu, a két hatalmas, csiszolt márványtoronnyal szegélyezett diadalív, amelyen át Bizánc fénykorában császárok tértek haza győzelmük látható jeleivel a nyomukban: legyőzött és láncra vert uralkodókkal, visszaszerzett szent ereklyékkel, elefántokkal, egzotikus ruházatú barbár rabszolgákkal, zsákmánnyal megrakott szekerekkel és a császári hadsereg roppant erejével. 1453-ra az aranyból és a díszekből soknak nyoma veszett, de az építmény még mindig a római dicsőség lenyűgöző emlékművének számított.

II. Theodosziosz falából az Aranykapu és a II. katonai kapu közötti rekonstruált szakasz keresztmetszetben mutatja a hármas védősávot: a várárkot, a külső falat és a belső falat

Nem a névadó gyermekcsászár, Theodosziosz volt az, akinek köszönhetően ez a szárazföldi fal felépült, hogy meghúzza a város megállapodott határait, hanem egy vezető államférfi az 5. század elején, Anthemiosz, „kora egyik legbölcsebb embere”.{128} Az ő körültekintéséért a város nem lehetett eléggé hálás. A fal 413-ban épült első vonala elriasztotta a hun Attilát, „Isten ostorát”{129} attól, hogy 447-ben a városra támadjon. Amikor egy súlyos földrengés még ugyanabban az évben összedöntötte, miközben Attila a közeli Trákiát dúlta föl, a válság

mozgósította a teljes lakosságot. Tizenhatezer polgár elképesztően rövid idő, két hónap alatt teljesen újjáépítette a falat. Nemcsak helyreállították Anthemiosz eredeti építményét, hanem megtoldották egy mellvéddel ellátott külső fallal is, amelyen újabb tornyok sorakoztak, és eléje téglával bélelt vizesárkot húztak – egyedülállóan összetett félelmetes akadályt képezve. A várost most ezen az oldalon 192 torony láncolata vigyázta egy olyan védelmi rendszerben, amely öt különálló zónából tevődött össze 60 méter szélességben és a vizesárok aljától a torony tetejéig 30 méter magasságban. A teljesítményt jogosan büszke felirat örökítette meg: „Kevesebb mint két hónap alatt Konstantinápoly sikeresen megépítette ezeket az erős falakat. Maga Pallasz sem emelhetett volna ily gyorsan ily erős fellegvárat.”{130} Végső alakjában Theodosziosz fala megtestesítette mindazt a tudást, amit a görög-római hadmérnökök felhalmoztak a városvédelem terén a puskapor korszaka előtt. A rendszer lelkének megmaradt az Anthemiosz emelte fal: kavicsbeton mag, mindkét oldalán mészkőtömbökkel burkolva, melyeket a közelben bányásztak, és az építménynek közbeiktatott téglarétegek

adtak még szilárdabb kötést. A harcállásokat csipkés oromzat védte, a feljutást lépcsősor biztosította. A római gyakorlatnak megfelelően a tornyokat nem építették egybe a falakkal, miáltal mindkét szerkezet a maga tempójában süllyedhetett anélkül, hogy megrepedt volna. Maguk a tornyok tizennyolc méter magasságba emelkedtek, és két termet foglaltak magukba, a tetejük pedig lapos volt, ahová kőhajító gépeket és görögtüzet vető szerkezeteket lehetett elhelyezni. Az őrszemek innen fürkészték szüntelen a láthatárt, éjjelente egymás szólongatásával tartották magukat ébren a védvonalon. A belső fal tizenkét méter magas volt, a külső alacsonyabb, nyolcméteres, és az ennek megfelelően kisebb tornyaikat úgy helyezték el, hogy a belső fal tornyai közé essenek. A két fal között tizennyolc méter széles terasz húzódott, ahol a külső falat védő katonák gyülekeztek, készen arra, hogy a betörő ellenséggel közelharcot vívjanak. A külső fal alatt egy újabb tizennyolc méter széles teraszon várta a biztos halál valamennyi támadót, aki átjutott a várárkon. Maga a téglával bélelt várárok megint csak tizennyolc méter széles akadályt alkotott, és a belső szélén fal szegélyezte; máig nem egyértelmű, hogy 1453ban részben el volt-e árasztva, vagy egyszerűen csak

száraz árokként szolgált. A rendszer mélysége és összetettsége, a falak szívóssága és magassága, ahonnan pásztázó kilövést folytathattak, gyakorlatilag áthatolhatatlanná tették Theodosziosz falát a középkor hagyományos ostromeszközeivel. A szárazföldi falat teljes hosszában kapuk tagolták. Némelyikből híd vezetett át a várárkon a környező vidékre, melyeket aztán az ostrom közeledtével leromboltak. Mások, az úgynevezett katonai kapuk a különböző falszakaszok közötti átjárást tették lehetővé, és a katonák átcsoportosítására használták a rendszeren belül. Emellett a falban helyet kapott még egy sor rohamkapu – árokfolyosóból nyíló ajtó –, de a bizánciak mindig tisztában voltak vele, hogy ezek micsoda veszélyt jelentettek városuk biztonságára, ezért szigorúan vigyázták őket. Általában két kapusor váltakozott a fal hosszában: a katonai kapukat római számmal jelölték, a közkapukat névvel. Volt Forráskapu, amelyet egy városon kívüli szent forrásról neveztek el, aztán Cirkuszkapu (Kerkoporta-kapu), Katonai csizmadiák kapuja, Ezüsttó kapu. Némelyikre nevek sokasága ragadt, ahogy eredetük feledésbe merült, és újak keletkeztek. A III. katonai kaput Vörösök kapujaként is emlegették a

hajdani kocsiversenyes pártról, míg a kék párt vezetőjéről elnevezett Kharisziai kaput Temetőkapunak is hívták. Az Aranyszarv-öböl felé a Blakhernai császári palota bújt meg a fal mögött, melyről egykor úgy áradoztak, hogy szépségének leírására a messzi földről idelátogatók nem találnak szavakat. Mellette húzódott meg Anemasz nyirkos és sötét börtöntornya, a gyászos hírű tömlöc, a bizánci történelem egynémely hátborzongató pillanatának helyszíne. Itt vakíttatta meg V. János a saját fiát és hároméves unokáját, és innen vitték ki Bizánc egyik leghírhedtebb császárát, „Rettenetes” Andronikoszt már iszonyúan megcsonkítva, rühes teve hátán a gúnyolódó tömegen keresztül a Hippodromhoz, ahol fejjel lefelé kikötözték két oszlop közé, és csúfosan felkoncolták. A fal olyan hosszú ideje állt, hogy történelem, legenda és félig elfeledett képzettársítás sűrű rétegekben rakódott különböző szakaszaira. Szinte nem volt olyan része, amely ne élte volna meg a város történetének valamely drámai mozzanatát: álnok árulást, csodálatos megmenekülést és halált. Az Aranykapun át hozta be Hérakleiosz az igazi keresztfát 628-ban; a Forráskapunál kövezte meg 967-ben a feldühödött tömeg a népszerűtlen

II. Niképhorosz Phókasz császárt; és ezt a kaput tárták ki a hívek, amikor az ortodox császárok visszakerültek a latin uralom helyébe. A haldokló II. Theodosziosz császárt az V. katonai kapun keresztül vitték be 450-ben, miután leesett lováról odakint a völgyben, a Cirkuszkaput pedig a 12. században befalazták egy jóslat miatt, miszerint I. Frigyes császár (más nevén: Barbarossa, vagyis Rőtszakállú Frigyes) azon át fogja bevenni a várost. A Hagia Szophián kívül egyetlen más építmény sem fejezte ki annyira a városlakók lelki életét, mint maguk a várfalak. Ha a templom jelentette a mennyországról alkotott képüket, a várfalak a pajzsot az idegen haderők betöréseivel szemben, maga a Szűzanya személyes oltalma alatt. Az ostromok idején a hívők rendszerint többre tartották a szakadatlan imádkozást és a szent ereklyék körmenetét a falormokon, mint a puszta katonai előkészületeket. Erős szellemi erőtér övezte ezeket a tevékenységeket. A Blakhernai negyedben lévő templomában őrizték a Szűzanya köntösét, amelyről azt tartották, hogy több köze volt az avarok 626-os és az oroszok 860-as elűzéséhez, mint a hadmérnöki tudásnak. Az emberek őrangyalokat láttak megjelenni a bástyákon,

míg a császárok márványkereszteket és imafeliratokat helyeztek el a kifelé néző falfelületeken. A fal középpontja közelében rövid fohászt véstek be talizmánnak, amely kifejezte Konstantinápoly mélységes félelmét. Így szól: „Ó, Krisztus Urunk, őrizd meg városod nyugalmát, és mentsd meg a háborútól! Győzd le az ellenség haragját!” Ugyanakkor a falak karbantartása a legalapvetőbb közmunkák közé tartozott, és ebből a város minden polgárának kivétel nélkül ki kellett vennie a részét. Bármilyen szinten állt is a bizánci gazdaság, mindig találtak forrást a fal tatarozására. Ennek a feladatnak akkora fontosságot tulajdonítottak, hogy a „falak őrgrófja” hangzatos címmel külön hivatalnok foglalkozott vele mindenre kiterjedő hatáskörrel. A rendre elvégzett helyreállítási munkák számtalan, kőfalba épített emléktáblája tanúsítja, hogy az idő és a földrengések néha ledöntötték a tornyokat és beomlasztották a falazatot. Ezek a feliratok évszázadokat ölelnek át a 447-es első újjáépítéstől a külső falon végzett 1433-as teljes felújításig. Az ostrom előtti utolsó keltezett kőművesmunkák egyike azt tanúsítja, hogy isteni és emberi hatóerők együttesen működtek közre a város

védőpajzsának karbantartásában: „Az életet adó forrás eme isteni védelem alatt álló kapuja Manuél Brüenniosz Leontarisz közreműködésével és költségén állíttatott helyre Palailogosz János és Mária legkegyesebb uralkodók császársága alatt 1438 május havában.”{131} Talán nincs még egy védmű, amely oly érthetően összegezné az ostromháború törvényeit az ókori és középkori világban, mint Konstantinápoly falai. A város szinte egész fennállása során ostrom alatt volt, védrendszerei tükrözték a hely mélyen gyökerező jellegét és történelmét, magabiztosság és fatalizmus, isteni sugallat és gyakorlati tudás, hosszú élettartam és maradiság keverékét. Ahogy maga a város, a falak is mindig ott álltak, és a Földközi-tenger keleti medencéjében mindenki meg volt győződve róla, hogy ez örökké így lesz. A védművek szerkezete az 5. században érlelődött ki, és utána keveset változott; az építési módszereket a hagyománytisztelet jellemezte, a görög és római gyakorlathoz nyúltak vissza. Nem is volt különösebb ok a fejlődésre, mert maga az ostromharc változatlan maradt. Az alapvető módszerek és felszerelések – bekerítés, aknaásás és falmászás, faltörő kosok, katapultok, ostromtornyok, alagutak és létrák

alkalmazása – emberemlékezet óta javarészt ugyanazok voltak. A védők mindig előnyt élveztek, és Konstantinápoly esetében a tengerparti fekvés még inkább a javukra billentette a mérleget. A szárazföldi falak előtt tábort vert egyetlen ellenségnek sem sikerült rést ütnie a többszörös védelmi zónákon, miközben a város mindig gondoskodott róla, hogy a ciszternák és a magtárak színültig legyenek. Az avarok kőhajító gépek ámulatba ejtő sokaságával érkeztek, de a szerkezetek fölívelő lövedékröppályája túlságosan erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy áttörjék a falakat. Az arabok halálra fagytak a hidegben. A bolgár Krum kán varázslással próbálkozott: emberáldozatot végzett, és meghintette katonáit tengervízzel. Konstantinápolyról végül az ellenség is elhitte, hogy isteni oltalom alatt áll. Csak maguknak a bizánciaknak sikerült bevenniük városukat a szárazföld felől, és mindig árulással: a polgárháború zavaros végső századai szolgáltattak néhány példát arra, hogy kapuk tárultak ki éjjel, rendszerint belső segítséggel. Mindössze két hely volt, ahol a szárazföldi fal esetleg gyengének látszhatott. A középső szakaszon a talaj hosszan lejtett a Lükusz folyó völgyébe, majd újra fel a

túlparton. Miközben a fal követte a lejtőt, tornyai már nem uralták a terepet, és gyakorlatilag a túloldali dombot elfoglaló ostromsereg szemmagassága alá kerültek. Ráadásul maga a folyó, amelyet boltozott átereszen keresztül a városba vezettek, lehetetlenné tette, hogy ezen a helyen mély vizesárkot ássanak. Csaknem valamennyi ostromló hadsereg felismerte ennek a térségnek a sebezhetőségét, és bár egyikük sem járt sikerrel, némi reményt csepegtetett a támadókba. A másik gyengeség a védőfal északi végében mutatkozott. A hármas fal megszokott menete hirtelen megszakadt, ahogy közeledett az Aranyszarv-öbölhöz. A falsík váratlanul derékszögben kifelé fordult, hogy magába zárjon egy kidomborodó területet. Amíg a fal a vízhez nem ért, 400 méteren át különböző méretű bástyák és mezők szedett-vedett építményévé vált, amely hiába épült sziklakibúvásra, mélységben jobbára csak egyetlen vonalat alkotott, és hossza nagy részén át nem kísérte árok. Ez az utólagos betoldás arra szolgált, hogy befogadja a Szűzanya-szentélyt a Blakhernai negyedben, a templom ugyanis eredetileg a falakon kívül állt. Jellegzetes bizánci észjárással kezdetben úgy tartották, hogy a Szűzanya védőszárnya elég a templom

megóvására. Miután az avarok csaknem felégették 626ban – a szentélyt maga a Szűzanya mentette meg –, a falsíkot kitolták, hogy a templom belülre kerülhessen, és a Blakhernai-palota is erre a kis földszegletre épült. Ezt a két feltételezett gyenge pontot Mehmed alaposan felmérte 1452 nyarán végzett felderítésekor. Különösen nagy figyelmet szentelt annak a derékszögnek, ahol a két fal csatlakozott. Meg lehetett bocsátani a város népének, hogy folyamatosan kifejezték az égi hatalmakba vetett bizalmukat, miközben a falakat foltozgatták Giustiniani irányítása alatt, és a szentképekkel vonultak fel-alá a falakon. Állhatatosságukkal, dacosságukkal és törhetetlenségükkel időről időre bizonyították, hogy kis haderő is sakkban tud tartani egy roppant hadsereget, míg végül annak akaratereje össze nem omlik az ostrom ellátási nehézségei, a vérhas vagy a katonák elkedvetlenedése miatt. Ha a falak helyenként düledeztek is, lényegében még mindig épen álltak. Brocquière úgy találta, hogy a sebezhető derékszöget is „jó és magas fal” védi,{132} amikor az 1430-as években a városba látogatott. A védők azonban nem tudták, hogy a készülődő háború olyan műszaki forradalmat lovagol meg, amely

alapjaiban szabályait.

változtatja

meg

az

ostromhadviselés

Pontosan senki sem tudja, hogy az oszmánok mikor jutottak ágyúhoz. Lőport használó fegyverek valószínűleg a Balkánon keresztül érkeztek a birodalomba valamikor 1400 körül. Középkori léptékkel ez villámsebességgel terjedő találmánynak számított – az ágyú első írásos említésére egészen 1313-ig kellett várni, az első képi megjelenítése 1326-ból való –, mindenesetre a 14. század végére már Európa-szerte gyártottak ágyúkat. Gomba módra szaporodtak francia, német és olasz földön a vas- és bronzágyúkat előállító kisipari műhelyek, és kialakultak körülöttük a melléküzemágak. „Salétromgyárak” jöttek létre, kereskedők hoztak be rezet és ónt, zsoldoslelkű mesteremberek adták el fémöntési szaktudásukat a legtöbbet kínálónak. Az első lőporos fegyverek haszna gyakorlati mércével kétségesnek volt mondható: az agincourt-i csatában az íjászok mellett felvonuló tábori tüzérség nem sok vizet zavart. Maguk a fegyverek ormótlanok voltak, terhes előkészületet igényeltek, bármiféle célzási pontosság szóba sem jöhetett, és ugyanolyan veszélyesek voltak a

működtetőkre, mint az ellenségre. Az ágyútűz azonban vitathatatlan lélektani hatást gyakorolt. III. Edward király Crécynél „öt-hat löveggel félelmet oltott a francia hadseregbe, lévén hogy először találkoztak ilyen mennydörgő szerkezetekkel”,{133} míg Philip van Artevelde óriás flamand ágyúja 1382-ben „akkora zajt csapott elsütésekor, mintha a pokol összes ördöge kerekedett volna fel”.{134} Ezek a korai beszámolók bővelkedtek az alvilági hasonlatokban. Volt valami pokoli a „sátáni hadi eszköz”{135} mennydörgésszerű robajában: felborította a dolgok természetes rendjét, és száműzte a lovagiasságot a harcmezőről. Az egyház már 1137-ben tilalmasnak nyilvánította a tüzes elegyek katonai célokra való alkalmazását, ahogy egyházi átokkal sújtotta a számszeríj használatát is, de mindez nem sokat számított. A szellem kiszabadult a palackból. Az ostromok kivételével a tüzérség részvétele a hadműveletekben még minimálisra szorítkozott 1420 körül, abban az időszakban, amikor az oszmánok kezdtek komoly érdeklődést mutatni. A Balkánra benyomulva a kezükre jutottak azok a források, amelyekkel nekiállhattak saját ágyúkat gyártani: öntödék és hozzáértő öntödei munkások, rézbányák,

kőgolyófaragók, salétrom- és puskapormalmok. Az oszmánok gyorsan tanultak. Bámulatosan fogékonyak voltak az új eljárásokra, ügyesen olvasztották be a szakképzett keresztényeket a hadseregeikbe, miközben kiképezték saját katonáikat is. Murád, Mehmed apja megteremtette a tüzérségi fegyvernem intézményét, tüzérhadtestet és fogathajtó alakulatot állított fel a testőrgárdájában. Ezzel egy időben, jóllehet pápai rendelet tiltotta meg a hitetlenek felé irányuló fegyverkereskedelmet, velencei és genovai kereskedők vitték a fegyvert a Földközi-tenger keleti felébe, és mérnök zsoldosok igyekeztek az oszmán udvarba, hogy az erősödő szultánságban kamatoztassák tudásukat. Konstantinápoly 1422 nyarán kapott ízelítőt ebből az új fegyverzetből, amikor Murád ostrom alá vette a várost. A görögök feljegyzik, hogy a szultán hatalmas „bombardákat” vontatott a falakhoz német mesterek irányítása alatt, ám ezek nagyrészt hatástalanoknak bizonyultak: hetven ágyúgolyó csapódott egy toronyba anélkül, hogy jelentősebb kárt okozott volna. Amikor Murád huszonnégy év elteltével ágyúkat hozott egy másik falhoz, a történet egészen másképp alakult. Az 1440-es években Konstantin megkísérelte megvédeni az

oszmán betörésektől egyik, még megmaradt tartományát, a Peloponnészoszt, és újraépített egy tíz kilométeres falat, a Hexamiliont, hogy tengertől tengerig lezárja a Korinthoszi-szorost. Erről a jelentős hadmérnöki teljesítményről úgy gondolták, hogy képes lesz ellenállni a folyamatos támadásoknak. 1446. december elején Murád hosszú csövű ágyúkkal ostromolta meg a falat, és öt nap alatt áttörte. Konstantin éppen hogy megúszta élve. A két esemény között az oszmánok elmélyítették tüzérségi ismereteiket, ami az ágyúgyártás és a robbanószerek fejlődésének döntő pillanatában történt. Valamikor az 1420-as években a lőporkészítés Európaszerte új fejezetéhez érkezett, s ez jelentősen növelte a hatékonyságot és a kiszámíthatóságot. Addig az volt a szokás, hogy az alapanyagokat – a ként, a salétromot, a faszént – külön hordókban szállították a helyszínre, és ott elegyítették. Az így készült puskapor lassan égett, könnyen nedvesedett, és hajlamosságot mutatott az anyagkiválásra. A 15. század elején kísérletek bizonyították, hogy kielégítőbb eredménnyel jár, ha a hozzávalókból masszát kevernek, és az abból formált pogácsákat kiszáradás után kellően szemcsésre őrlik. A

„szemcsés” lőpor gyorsabban égett, harminc százalékkal nagyobb erőt fejtett ki, és jobban ellenállt a légnedvességnek. Most már tekintélyes lendülettel lehetett nekirepíteni egy súlyos lövedéket a várfalnak. Ebben az időben kezdtek megjelenni az óriási, akár öt méter hosszúságú ostromágyúk, amelyek három és fél mázsás kőgolyók kilövésére voltak alkalmasak. A „nagy genti bombarda”, a Dulle Griet olyan hanggal bömbölt, „mintha a Pokol fúriái harsognának”, és 1412-ben ledöntötte Bourges falait. Ugyanakkor az új lőpor fokozottabb veszélyt jelentett a tüzérekre, valamint hatással volt az ágyúöntésre: a lövegcsöveket erősebbre és hosszabbra építették, és egyre inkább egy darabban készültek, bronzból öntve, hatalmas árkülönbözettel. A bronzágyú háromszor annyiba került, mint a vasból kovácsolt, de a vele járó busás hozadék egyértelműen megérte a befektetést. Az előny először került vissza a megerősített várat ostromlókhoz azóta, hogy kürtök tették földdel egyenlővé Jerikó falait. A 15. századi Európa nagy ostromágyúk robajától zengett, kőgolyók csapódtak kőfalakhoz, és addig kikezdhetetlen bástyák omlottak össze egyik pillanatról a másikra.

Lőpor döngölése ágyúcsőbe

Az oszmánok kivételes helyzetüknél fogva hasznot húzhattak ezekből a fejleményekből. A terjeszkedő birodalom önellátó volt rézből és a természetben előforduló salétromból, a szakértelmet vagy hódítással, vagy vásárlással szerezték meg, majd intézményrendszert állítottak fel, hogy elterjesszék a saját hadseregeikben. Gyorsan beletanultak a tüzérségi lövegek gyártásába, mozgatásába és használatába – a lőporra épülő hadviselés kiterjedt ellátóhálózatot követelt meg, és ebben az oszmánok párjukat ritkították. A középkori hadiszállítás számára rendkívüli kihívást jelentett, hogy hatékony ágyúüteget telepítsenek egy

adott pillanatban a harctérre, ehhez ugyanis elegendő mennyiségű és megfelelő méretű kőgolyónak kellett találkoznia a használható lőporral és az araszolva mozgó ágyúkkal. Az oszmánok a birodalom minden szegletéből gyűjtötték az embert és az alapanyagot – ágyúgolyót a Fekete-tengerről, salétromot Nándorfehérvárról, ként a Van-tóról, rezet Kastamonuból, ónt a külkereskedelemből, tört bronzot a balkáni templomharangokból –, és példátlan hatékonysággal terítették szét szekeres és tevés földi szállítóhálózatukkal. A mélyreható tervezés az oszmán hadigépezet védjegyének számított, és ennek köszönhetően az adottságok természetes módon idomultak a lőporkorszak különleges követelményeihez. Az oszmánoknak hamar a vérükké vált az ágyúkészítés gyakorlata. Szemtanúk beszámolói szerint az 1440-es évekre nyilvánvalóan elsajátították azt az egyedülálló képességet, hogy rögtönzött öntödékben a csatatéren készítsenek középméretű ágyúcsöveket. Murád ágyúbronzot szállíttatott a Hexamilionhoz, és helyben öntette ki hosszú csövű ágyúi nagy részét. Ez rendkívüli rugalmasságot biztosított ostromháború esetén, mivel a kész löveg odahordása helyett

darabokban gyorsabban a helyszínre lehetett szállítani, és azután, ha a szükség úgy hozta, megint darabokra lehetett törni. A használatban gyakran megrepedő ágyúkat ki lehetett javítani, és újra szolgálatba lehetett állítani. Egy olyan korban, amikor semmi sem szavatolta, hogy az ágyú űrmérete megfelel a rendelkezésre álló golyók átmérőjének, a csöveket még mindig át lehetett szabni a meglévő munícióhoz. (Ez a készség a 17. században, a velenceiek krétai városa, Kandia elleni nevezetes ostromban hozta meg végső gyümölcsét. Huszonegy évi harc után az oszmánok 30 ezer velencei, a saját ágyúik számára használhatatlan ágyúgolyót gyűjtöttek össze. Öntöttek három új csövet az ellenséges űrméretnek megfelelően, és visszalőtték őket.) Az ostromágyú szemlátomást különösen mélyen rejlő húrt pendített meg az oszmán törzsi lélekben: a védett településekkel szembeni ősi ellenérzésük fejeződött ki benne. A sztyeppei nomádok leszármazottai folyamatosan bizonyították fölényüket a nyílt csatában; a katonai kérdések csak akkor váltak kezelhetetlenné, amikor a megtelepedett emberek városfalaival kerültek szembe. A tüzérség a gyors megoldás lehetőségét kínálta a hosszúra nyúló ostromok veszélyeire. Azonnal

felkeltette Mehmed műszaki érdeklődését, amikor a város bevehetetlen falain töprengett. Már uralkodása kezdetén megpróbálkozott nagy ágyúk öntésével. A bizánciak is tisztában voltak a puskapor kínálta lehetőségekkel. A városban akadt néhány közepes méretű ágyú és kézi lőfegyver, az ezekhez szükséges anyagok felhalmozására pedig Konstantin szenvedélyes erőfeszítéseket tett. Sikerült lőporkészleteket beszereznie a velenceiektől, de a birodalom túlságosan szegény volt ahhoz, hogy jelentősen beruházzon drága új fegyverekbe. Valamikor, valószínűleg még 1452 előtt, a városba érkezett egy Orbán nevű magyar ágyúöntő, aki a birodalmi udvarnál igyekezett szerencsét próbálni. Azok közé a növekvő számú műszaki zsoldosok közé tartozott, akik Balkán-szerte gyakorolták mesterségüket. Felkínálta a bizánciaknak, hogy nagy, egybeöntött bronzágyúkat készít nekik. A pénztelen császárt érdekelte az ajánlat, ám szűkös forrás állt rendelkezésre, hogy hasznosítsa Orbán szaktudását. Jóváhagyott egy kis összegű járadékot, csak hogy a városban tartsa Orbánt, de még ennek a kifizetése is akadozott. A szerencsétlen ágyúöntőmester egyre nagyobb ínségre jutott, végül valamikor 1452 folyamán elhagyta a várost, és

Drinápolyba ment, hogy kihallgatást kérjen Mehmedtől. A szultán örömmel fogadta a magyar mestert, élelemmel és ruhával látta el, és részletesen kikérdezte. A görög krónikás, Dukasz érzékletesen adta vissza a beszélgetést. Mehmed megkérdezte, tudna-e olyan ágyút önteni, amely képes elég nagy követ kilőni, hogy a város falai ledőljenek, közben megmutatta, mekkora kőre gondolt. Orbán határozottan válaszolt: „Ha óhajtja, öntök bronzból ágyút akkora kőhöz, amekkorát csak akar. Tüzetesen megvizsgáltam a város falait. Porrá tudom zúzni nemcsak ezeket a falakat az ágyúmból kilőtt kövekkel, de akár magának Babilonnak a falait is. Az ágyú elkészítéséhez szükséges munkát teljes egészében el tudom végezni, de – tette hozzá, korlátozni igyekezve ígéretét – nem tudom, hogyan lehet majd tüzelni vele, és nem tudom szavatolni, hogy sikerülni fog.”{136} Mehmed megparancsolta, hogy öntse ki az ágyút, és kijelentette, csak bízza rá, hogyan tüzeljenek majd vele. Bármi hangzott is el a tényleges beszélgetésben, úgy tűnik, valamikor a Torokvágó építése idején, 1452 nyarán állt neki Orbán, hogy elkészítse az első nagy ágyúját. Mehmed bizonyára ekkortájt kezdett felhalmozni jelentős mennyiségű anyagot, ami ágyúhoz és lőporhoz

kellett: rezet és ónt, salétromot, ként és faszenet. Az is kiviláglik, hogy elrendelte a kőfaragóknak, gyártsanak gránitgolyókat a fekete-tengeri kőfejtőkben. Orbán három hónap alatt kiöntötte első nagy ágyúját, amelyet elvontattak a Torokvágóhoz a Boszporusz őrzésére. Ez volt az a fegyver, amely szétzúzta Rizzo gályáját 1452 novemberében, és ekkor gyűrűztek végig az első hírek Konstantinápolyon az oszmán tüzérség erejéről. Az eredményekkel elégedett Mehmed arra utasította Orbánt, hogy most egy kétszer akkora ágyút építsen, igazi monstrumot, a messzehordó óriáságyúk ősét. Az oszmánok ekkor már valószínűleg öntöttek ágyúkat Drinápolyban. Orbán hozadéka egyrészt az öntőformák készítésében való jártassága volt, másrészt a kritikus változók féken tartása a jóval nagyobb méretek esetében. 1452 telén nekilátott a feladatnak, a valaha volt alighanem legnagyobb ágyú megépítésének. A görög krónikás, Kritobulosz részletesen leírta az aprólékos és rendhagyó műveletet. Először egy negyven arasz hosszú, henger alakú formát készítettek apróra vagdalt lennel és kenderrel összekevert agyagból. Ennek a formának kétféle vastagsága volt: az elülső, a kőgolyó befogadására szolgáló része tizenkét arasz kerületű volt, míg a hátulsó,

kisebbik fele képezte a lőporkamrát. Ástak egy hatalmas öntőgödröt, és szájával lefelé belehelyezték a kiégetett agyagmagot. Készítettek egy ennek „mintegy borítékául szolgáló”{137} külső formát is, amelyet úgy alakítottak ki és illesztettek rá, hogy a két agyagforma között maradjon hely az olvadt fémnek. Ezt az egészet szorosan a gödörbe döngölték „vassal, fával, földdel s kővel, melyekkel kívül körülépítették”,{138} hogy megtartsa a bronz roppant súlyát. Utolsó mozzanatként nedves homokkal hintették meg a formát, és az egészet befedték, csak egyetlen lyukat hagyva, amelyen át a megolvadt fémet be lehetett önteni. Eközben Orbán épített két kohót, amelyeket téglával bélelt, kívül-belül égetett agyaggal burkolt és nagy kövekkel megerősített, hogy képesek legyenek ellenállni az 1000 Celsius-fokos hőmérsékletnek, majd kívülről egész hegynyi faszenet halmoztak rájuk „vastagon beborítva, kivéve azonban a kemencék szájait”.{139} A középkori öntőműhely veszélyes üzem volt. A későbbi oszmán utazó, Evlija Cselebi ellátogatott egy ágyúkészítő műhelybe, és beszámolóján átüt a folyamattal járó kockázat és félelem: Az ágyúöntés napján a mesterek, az előmunkások és az öntők,

valamint a főtűzmester, a tüzérség főszemlélője, az imám, a müezzin és a naptárnok mind összegyűlnek, és „Allah! Allah!” kiáltás kíséretében hullani kezdenek a fahasábok a kemencékbe. Miután e kemencék hevülnek huszonnégy órán át, az öntők és a fűtők pőrére vetkeznek, nincs rajtuk semmi, csak a papucsuk, valami cifra sipka, amiből csak a szemük világít ki, és vastag nemezujj a karjukat védendő; mert miután a tűz huszonnégy órája ég a kemencékben, egy ember sem mehet a közelbe a hő miatt, hacsak nincs a fenti módon öltözve. Ha valaki jó képet szeretne alkotni a Pokol tüzeiről, ne hagyja ki ezt a látványt.{140}

Amikor úgy ítélték meg, hogy a kemence elérte a megfelelő hőfokot, az öntőmunkások elkezdték szórni a rezet az olvasztómedencébe, a bronzhulladékkal vegyesen, melyet alkalmasint templomi harangokból nyertek, mintha csak a keresztényeket gúnyolnák vele. A munka nemcsak nehéz, de hihetetlenül veszélyes is volt: a fémdarabokat egyenként kellett a fortyogó katlanba dobni, és hosszú fémkanalakkal lehúzkodni az olvadékfelszínről a salakot, miközben az ónötvözetek ártalmas gőzöket eregettek. Ha a fémhulladék nedves volt, a víz elgőzölgött, szétrepesztette a kemencét, és maga körül mindent megsemmisített – e veszélyek okán a műveletet babonás félelem övezte. Evlija így tudósított

arról, amikor az ónt az olvasztómedencébe szórták: …hívják a vezíreket, a muftit és a sejkeket; mindent összevetve, az öntöde személyzete mellett csak negyven ember kap bebocsátást. A többi jelenlévőt kizárják, mert az olvadó fém nem szenvedheti el gonosz szem látását. Az öntőmesterek ezután felszólítják a vezíreket és sejkeket, akik kereveteken ülnek nagy távolságban, hogy hajtogassák szüntelenül a következőt: „Nincs hatalom és erő Allahén kívül!” Mire föl az előmunkások falapátokkal több mázsa ónt hánynak az olvadt sárgaréz tengerébe, és a főolvasztár azt mondja a nagyvezírnek, a vezíreknek és a sejkeknek: „Vessenek adományul arany- és ezüstpénzeket a bronznak tengerébe az igaz hit nevében!” Az arany és ezüst fémbe vegyítésére oly hosszú rudakat használnak, mint a hajó vitorlafái, és sűrűn cserélik őket, ahogy felemésztődnek.{141}

15. századi öntött ágyú

Három nap és három éjjel az öntőmunkások csapatai egymást váltva hajtották a fújtatókat, hevítették szakadatlanul a meggyújtott faszenet, mígnem az öntőmester éles szeme úgy ítélte meg, hogy a fémolvadék az izzóvörös megfelelő árnyalatát ölti. Ez újabb döntő pillanat volt, a pontos megítélés sokhetes munkát tetőzött be: „Mikoron a határidő letelt… az otromba nemezviseletüket magukra öltő főolvasztár és előmunkások »Allah! Allah!«-ot kiáltva vaskampókkal megnyitják a kemence száját. Ahogy az érc folyni kezd, fényességet vet a százlépésnyire lévők arcára.”{142} Az olvadt fém vörösen izzó, lassú lávafolyama cserépcsövön át az ágyúforma szájába ömlött. Izzadó olvasztárok

roppant hosszú farudakkal bökdösték a sűrű masszát, hogy kihajtsák belőle a légbuborékokat, amelyek máskülönben megrepeszthetnék a bronzcsövet tüzelés közben. „A réz a cserépcsöveken a formákba ömlék, míg az egész üreg tökéletesen megtelt, s a belső formát tetőtől talpig beborította, sőt még ezenfölül is hatol egy singgel, s így osztán már meg vala alakulva az ágyú.”{143} A forma köré döngölt nedves homoktól azt remélték, hogy lassítja a hűlést, és megakadályozza, hogy a folyamat során a bronz megrepedjen. Miután az öntvény kihűlt, a csövet fáradságos munkával kiásták a földből, akár egy óriási bábot az agyaggubójával, és ökrös fogatokkal kihúzták. Alkímia volt mesterfokon. Miután a formákat leverték és a bronzot megreszelték, megcsiszolták, Orbán öntödéjéből kikerült a végeredmény, „egy rettentő és egyedülálló monstrum”. {144} A dísztelen cső tompán fénylett a téli napsütésben. Nyolc és fél méter hosszú volt. Húszcentis tömör bronz csőfal állt ellen a robbanás erejének, maga a cső átmérője pedig 80 centiméter volt, elég nagy ahhoz, hogy egy ember négykézláb belemászhasson. Úgy tervezték meg, hogy egy két és fél méter kerületű, több mint féltonnás

kőlövedéket befogadjon. 1453 januárjában Mehmed parancsot adott a próbalövés elvégzésére új drinápolyi szultáni palotája mellett. A hatalmas bombardát a kapu közelében lévő lőhelyére vontatták, és figyelmeztették a lakosságot, hogy másnap „olyan dörrenés és robajlás leend, mintha az ég zengene, nehogy bárkinek szava fogyjon a váratlan döbbenettől vagy állapotos asszonyok elvetéljenek”.{145} Reggel az ágyút megtöltötték puskaporral. Munkások csapata óriási kőgolyót vonszolt az ágyúcső szájába és gördített hátra, hogy szorosan ráüljön a lőporkamrára. Égő kanócot illesztettek a gyújtólyukba. Fülsiketítő robajjal és akkora füstfelhővel, amely eltakarta az eget, a hatalmas kőgolyó kirepült a nyílt mezőre, majd közel két kilométer távolban, két méter mélyen belecsapódott a puha talajba. A dörrenést tizenöt kilométerről is hallani lehetett, „akkora ereje van ennek a lőpornak”,{146} jegyezte fel Dukasz, aki valószínűleg szemtanúja volt a próbalövésnek. Mehmed gondoskodott róla, hogy a baljós hírek az ágyúról eljussanak Konstantinápolyba, mivel a gyakorlati mellett lélektani fegyvernek is szánta. Ezalatt Drinápolyban Orbán öntödéje folyamatosan termelte a különböző méretű ágyúkat; egyik sem volt akkora, mint az első

óriáslöveg, de több is meghaladta a négy méter hosszúságot. Február elején a figyelem arra a gyakorlati kérdésre terelődött, hogy Orbán ágyúját hogyan szállítsák el a Drinápolytól kétszáz kilométerre fekvő Konstantinápolyhoz. Nagy csapat embert és állatot jelöltek ki a feladatra. A roppant csövet nagy nehezen felrakták egy sor összeláncolt szekérre, és hatvan ökröt fogtak elébe igavonónak. Kétszáz embert osztottak be a cső megtámogatására, miközben a vontatmány keresztüldöcögött a lankás trák tájon. Egy ácsokból és építőmunkásokból verbuvált másik csapat járt előttük, egyengette az utat, és vert hidakat a folyók és vízmosások fölé. A nagy ágyú napi négy kilométeres sebességgel dübörgött a városfalak felé.

Oszmán sátrak és ágyúk

7 • Mint égen a csillag 1453. március–április „Amikor vonultak, az ég erdőnek látszott a lándzsáiktól, és amikor megálltak, a föld nem látszott a sátraiktól.”{147} Turszun bég, Mehmed krónikása az oszmán hadseregről

Mehmednek tervei megvalósulásához tüzérségi és létszámbeli fölényre volt szüksége. Váratlan és elsöprő erők bevetésével megsemmisítő csapást kívánt mérni Konstantinápolyra, még mielőtt a kereszténység föleszmél. Az oszmánok mindig is tudták, hogy a gyorsaság kulcsfontosságú az erődök megrohanásában.

Ezt az alapvetést tisztán látták a külföldi megfigyelők is, mint a hadifogoly Janicsár Mihajlo, aki ezúttal az oszmánok oldalán harcolt: „A török császár nem sajnálja a pénzt, hogy megrohamozzon és elfoglaljon városokat és erődöket is, hogy ne kelljen sokáig ott maradni a hadsereggel.”{148} A siker azon múlt, hogy képesek voltake gyorsan és nagyszabású keretekben katonát és felszerelést mozgósítani. Mehmed tehát az év kezdetén kihirdette a hagyományos fegyverbe szólítást. A szultán az ősi törzsi szertartásnak megfelelően kitűzte lófarkas zászlójelvényét a palota udvarára a hadjárat bejelentéseként. Ezt követően „hírnökök indultak az összes tartományba a paranccsal, hogy jöjjön mindenki a hadjáratba a Város ellen”.{149} A két oszmán hadsereg – az európai és az anatóliai – vezetési rendszere biztosította a gyors reagálást. Szerződéses kötelezettségek és toborzások bonyolult rendszerével vonultatták be birodalomszerte a férfiakat. A tartományi lovasságot, a katonák zömét jelentő szpáhikat a szultántól kapott földbérletük kötelezte a megjelenésre saját sisakjukkal, páncélingükkel, lóvértjükkel, valamint a birtok méretének megfelelő számú csatlóssal egyetemben.

Mellettük idényjellegű muzulmán gyalogsági haderőt toboroztak „a kézművesek és parasztok soraiból”,{150} az aszabokat, akiket a polgárság fizetett vagyoni besorolásuk arányában. Ezek a katonák voltak a hadjárat ágyútöltelékei: „Amikor összecsapásra kerül sor – állapította meg egy cinikus olasz –, őket hajtják előre könyörtelenül, akár a disznókat, és tömegével hullának.”{151} Mehmed emellett keresztény segédcsapatokat is igénybe vett a Balkánról, főleg szlávokat és vlachokat, akiket a hűbéresküjük kötelezett, valamint felkészítette elit hivatásos gárdacsapatait: a lovasokat, a kiegészítő alakulatokat, a tüzéreket, a fegyvermestereket, a testőröket és a katonai rendőröket, továbbá a gyalogságot, a híres janicsárokat. Ezek a háromhavi rendszerességgel fizetett és a szultán pénzén fölszerelt válogatott katonák mind olyan keresztények voltak, javarészt a Balkánról, akiket gyermekként fogtak el és térítettek az iszlám hitre. Hűséggel csakis a szultánnak tartoztak. Bár számuk csekély volt – valószínűleg nem haladta meg az 5000 gyalogost –, ők alkották az oszmán hadsereg állandó magját.

Lófarkas zászlójelvény, azaz tug: az oszmán hatalom jelképe

Az esedékes hadjáratra való mozgósítás páratlan gördülékenységgel folyt. Muszlim földön nem kellett erőszakosan toborozni az újoncokat. Az emberek készséggel jöttek a fegyverbe szólításra, amin nem győztek álmélkodni az olyan európai szemtanúk, mint egy György nevű magyar, aki szintén a birodalom foglya volt ebben az időben: Amikor megkezdődik a verbuválás, olyan hajlandósággal és sietséggel gyülekeznek, hogy az ember azt hinné, lakodalomba hívják őket, nem pedig háborúba. Egy hónapon belül meggyülekeznek, abban a rendben, ahogy szólították őket, a gyalogosok külön a lovasoktól, valamennyien a kijelölt vezéreikkel, ugyanabban a rendben, mint amit használnak táborozáskor és amikor csatára készülődnek… mégoly

lelkesedéssel tolakodnak előre a szomszédjuk helyére, és akiket otthon hagytak, azok úgy érzik, méltánytalanság történt velük. Azt állítják, hogy boldogabban halnak meg a csatatéren az ellenség lándzsái és nyilai közt, mint otthon… Azokat, akik ily módon halnak meg a háborúban, nem gyászolják, hanem szentként és győztesként tisztelik, példának állítják, és nagy tiszteletben részesítik.{152}

„Aki csak hallotta, hogy háború indul a Város ellen, jött lélekszakadva: menetelést még nem bíró fiúk és görbe hátú aggastyánok” – tette hozzá Dukasz.{153} Tüzelte őket a hadizsákmány, a személyes előmenetel és a szent háború lehetősége, témák, amelyek egybeszövődtek a Koránban. Az iszlám szent törvénye értelmében a katonai erővel bevett városban három napon át szabad volt a rablás. A lelkesedést még jobban feltüzelte a közismert cél, hogy a konstantinápolyi „aranyalmához” a mesés arany- és drágakőkincsek népszerű, ám talán téves képzete társult. Sokan jöttek hívatlanul: önkéntesek és szabad zsoldosok, léhűtők, dervisek és a régi jóslatoktól hajtott szent emberek, akik a próféta szavaival és a vértanúság üdvösségével megmozgatták a népet. Anatólia az izgalom lángjában égett, és emlékezett „az ígéretre, amit a próféta előre megmondott, hogy az a hatalmas város… leend a lakhelye az igaz hit népének”.

Emberek sereglettek Anatólia négy sarkából – „Tokatból, Sivasból, Kemacsból, Erzurumból, Gangából, Bayburtból és Trabzonból”{155} – a Bursza melletti gyűjtőpontokra, míg Európában Drinápolyba. Roppant haderőt vontak össze, „gyalog és lovas hadtesteket… a nehézgyalogokat, az íjászokat, a parittyásokat és láncsásokat”.{156} Ezzel egy időben az oszmán ellátógépezet is mozgásba lendült, páncélt, ostromfelszerelést, ágyút, sátrat, hajót, szerszámot, fegyvert és élelmet szerzett be, javított és gyártott. Tevekaravánok baktattak keresztül a tágas fennsíkon; hajókat tataroztak Gallipoliban; csapatokat szállítottak át a Boszporuszon a Torokvágónál; híreket gyűjtöttek a velencei kémektől. Nem volt a világon olyan hadsereg, amelyik fölvehette volna a versenyt az oszmánokkal a hadjáratszervezés terén. Februárban az európai haderők csapatai Karadzsa pasa vezérletével megkezdték a város mögöttes területeinek megtisztítását. Konstantinápolynak még volt néhány erődített külbirtoka a Fekete-tengeren, a Márvány-tenger északi partján és a Boszporuszon. A környező vidékekről a görögök behúzódtak az erődítményekbe. Mindegyiket módszeresen bekerítették. {154}

Akik megadták magukat, bántódás nélkül távozhattak, mások ellenálltak, mint a márvány-tengeri Epibatosz közelében egy őrtoronyban. A tornyot megrohamozták, és a helyőrséget kardélre hányták. Párat nem tudtak gyorsan bevenni; ezeket őrizet alatt hagyva kikerülték. Az események híre eljutott Konstantinápolyba, és fokozta az éppen vallási torzsalkodásba merült lakosság keserveit. Magát a várost már három anatóliai alakulat tartotta gondos megfigyelés alatt, nehogy Konstantin kitörjön, és megzavarja az előkészületeket. Eközben az utászalakulatok a hidak megerősítésén és az utak egyengetésén dolgoztak, hogy átmehessenek az ágyúkkal és nehézfelszereléssel megrakott szekérkaravánok, amelyek februárban kezdtek áthaladni a trák vidékeken. Márciusban egy flotta Gallipoliból felhajózva elhaladt a város mellett, és nekiállt átszállítani az anatóliai haderők zömét Európába. A nagy hadsereg kezdett összeállni. Végül március 25-én Mehmed nagy pompával elindult Drinápolyból, „lovag és gyalog hadaival a belföldön vonul vala át, mindent fölforgatva és összezavarva, félelmet, szorongást és iszonyú rémületet terjesztve mindenütt, ahová érkezett”.{157} Péntek volt; a muszlim hét legáldottabb napját szándékosan választották ki a

hadjárat szent jellegének hangsúlyozására. A szultánt jelentős vallási vezetőség kísérte: „az uléma, a sejkek és a próféta leszármazottai… imákat hajtogatva… törnek előre a hadsereggel, és lovagolnak a szultán gyeplője mellett”.{158} A felvonulásban valószínűleg ott volt egy Turszun bég nevű hivatalnok, aki majd ritkaságszámba menő, első kézből származó oszmán beszámolót ír az ostromról. Április 1-jén az ortodox katolikusok húsvétvasárnapját ünnepelték, kalendáriumuk legszentebb napját, és a szertartások városszerte balsejtelemmel vegyes áhítattal folytak. Éjfélkor gyertyafény és tömjénfüst hirdette a feltámadt Krisztus misztériumát a város templomaiban. A húsvéti litánia fülbemászó és egyszerű verssora morajlott keresztül a sötét városon rejtélyes, hol emelkedő, hol ereszkedő negyedhangokon, s harangok zúgtak. Csak az ortodox lakosság által mellőzött Hagia Szophia maradt csendes. Az előző hetekben az emberek „kérték Istent, ne hagyja, hogy a várost a szent hét alatt támadás érje”,{159} és igyekeztek lelkierőt meríteni ikonjaikból. Ezek közül a legnagyobb tiszteletnek örvendőt, a Hodégétriát, az Istenszülő Szűz Mária csodatevő képét a húsvéti hétre elvitték a Blakhernai-palotába, a szokásoknak és a

hagyománynak megfelelően. Másnap oszmán előőrsöket pillantottak meg a falakon túl. Konstantin kirohanást indított ellenük, és a bekövetkező összecsapásban jó néhány portyázót megöltek. A nap előrehaladtával azonban egyre nagyobb számban jelentek meg oszmán csapatok a láthatáron, és Konstantin úgy döntött, hogy visszavonja katonáit. A várárok hídjait módszeresen elpusztították, a kapukat bezárták. A város begubózva várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A szultán hadserege elkezdett fölfejlődni jól begyakorolt hadmozdulatok sorozatával, amelyek az óvatosságot elegyítették az alapos tervezéssel. Április 2án a fő haderő nyolc kilométer távolságban megállt. Részegységekbe szerveződött, és minden alakulat elfoglalta a kijelölt helyét. Az elkövetkező néhány napban ütemezett előrenyomulások sorával haladt tovább, ami „hatalmas tengerré dagadó folyóra”{160} emlékeztette a szemlélőket. A krónikások később gyakran nyúltak ehhez a képhez a hadsereg hihetetlen erejéről és szakadatlan mozgásáról szóló beszámolóikban.

Janicsár

Gőzerővel folytak az előkészületek. Az utászok kivágták a falakon kívül eső gyümölcsösöket és szőlőskerteket, hogy az ágyúk tűzkörletének semmi se álljon az útjába. A szárazföldi faltól kétszáz méterre és annak teljes hosszában árkot ástak, elé pedig földsáncot hánytak az ágyúk védelmére. További oltalomként befedték fa álcaráccsal. E védvonal mögött, a faltól négyszáz méterre Mehmed végső állásába sorakoztatta

fel a fősereget: „A szokásnak megfelelően azon a napon, amikor tábort készültek verni Isztambul közelében, a hadsereg parancsot kapott a csapatokba rendeződésre. A hadsereg közepére, személye köré felállította a fehér sapkás íjászjanicsárokat, a török és az európai nyílpuskásokat, a puskásokat és az ágyúkezelőket. A piros sapkás aszabokat a jobbján helyezte el, és a balján hátulról csatlakozott a lovasság. Ilyesforma kötelékbe rendeződve vonult a hadsereg Isztambul alá.”{161} Minden alakulatnak megszabták, hová álljon fel: az anatóliai csapatok török parancsnokuk, Iszhák pasa és segédparancsnokuk, egy másik keresztény renegát, Mahmúd pasa vezényletével a kitüntetett oldalra, jobbra; a balkáni keresztény csapatok Karadzsa pasa vezérlete alatt balra. Egy további nagy különítmény a mohamedán hitre tért görög Zaganosz pasával azt a feladatot kapta, hogy építsen utat az Aranyszarv-öböl felső végén húzódó mocsaras terepen, fedezze a Boszporuszhoz lefutó dombokat, egyúttal tartsa szemmel a mozgást a genovaiak településén, Galatán. Április 6-án este, megint csak pénteken Mehmed megérkezett, hogy alakulatai közepén elfoglalja gondosan kiválasztott harcálláspontját egy kisebb dombon, Maltepén, szemben azzal a

falszakasszal, amelyet a legsebezhetőbbnek gondolt. Innen vezette apja, Murád az 1422-es ostromot. A falakon a védők elborzadva nézték, ahogy sátorváros nőtt ki a síkságon. Egy író megfogalmazása szerint „a szultán megszámlálhatatlan serege, mint homokban a szemek, nyújtózkodott el a földön az egyik tengerparttól a másikig”.{162} Az oszmán hadjáratban mindent a rendezettség és a céltudatosság érzése járt át, ami csak még fenyegetőbbnek hatott a némaságával. „Nincs fejedelem, ki hadseregeit és táborait jobb rendben tartaná, és mind táplálékban bővelkedve, mind szépséges rendben használná bármily fejetlenség vagy megszorultság nélkül” – állapította meg Khalkokondülasz bizánci történetíró.{163} A csúcsos sátrakat szabályos alakzatokba rendezték, mindegyik egység tiszti sátra középen állt, és megkülönböztető zászló lobogott a központi tartórúdján. A tábor szívében illő szertartással állították fel Mehmed gazdagon hímzett vörös és aranyszínű díszsátrát. A szultán díszsátra méltóságának jelképe volt – hatalmi szimbólum és a szultánok nomád kánsági eredetének tükröződése. Minden szultán a trónra lépésekor készíttetett egy ilyen díszsátrat; ebben fejeződött ki az ő személyes uralkodása. Mehmedét a

számszeríjak hatótávolán kívül állították fel, és szokás szerint cölöpfal, árok és pajzsok védték, és „ahogy a fényudvar öleli környül a Holdat”,{164} úgy vették körül gondosan kialakított koncentrikus körökben a leghűségesebb katonáiból álló védelmi alakulatok: „a testőrgyalogok, az íjászok és paizsosok, és az őt környező egész dandár, ami a tábor legszíne vala”.{165} Parancsot kaptak, melyen a birodalom biztonsága múlt, hogy úgy vigyázzanak a szultánra, akár a szemük világára. Gondosan megszervezték a táborhelyet. Zászlók és jelvények emelkedtek ki a sátrak tengeréből – az ak sancak, a szultán legfőbb, fehér és arany zászlaja, testőrlovasságának vörös lobogója, a janicsárgyalogság zöld-piros, piros-arany zászlói –, az erő és a rend szervezeti jelképei a középkori hadseregben. A falakról nézelődők másutt kivehették a vezírek és a vezető parancsnokok élénk színű sátrait és a különböző hadtestekre utaló fejfedőket és öltözékeket: a bektasi dervisrendhez tartozó janicsárok megkülönböztető fehér fejdíszeit, az aszabok vörös turbánjait, a lovasok csúcsos sisakturbánjait és sodronyingeit, a szlávok balkáni viseleteit. A kíváncsi európaiak nem hagyták megjegyzés nélkül a katonák és felszerelések bemutatóját.

„Egynegyedük – állapította meg Jacobo Tetaldi firenzei kereskedő – páncélinget vagy bőrzubbonyt viselt, a többiek közül sokan francia módon voltak felfegyverkezve, mások magyar módra, és megint mások még vassisakkal, török íjjal és nyílpuskával rendelkeztek. A többi katona felszerelés nélkül mutatkozott, leszámítva a pajzsukat és a kilidzsüket, ezt a török kardot.”{166} Ami még inkább elképesztette a nézőket a falakon, az a nagyszámú állat volt. „Midőn belátható, hogy ezek a katonáknál nagyobb sokaságban lelhetők fel a hadi táborokban a terhek és élés hordására – jegyezte meg Khalkokondülasz –, ezek az emberek… nemcsak azért visznek magukkal elégséges tevét és öszvért, hogy elvégezzék számukra, ami szükséges, hanem a maguk gyönyörködtetésére is használják őket, merthogy mindenik a legremekebb öszvérrel, lóval vagy tevével kíván pompázni.” A védők csak reszketve tudták szemlélni ennek az átgondolt munkálkodásnak a sokaságát. Napnyugta közeledtével a müezzinek imára szólították a katonákat, hangjuk tucatnyi pontról emelkedett a sátrak fölé a magasba. Tábortüzek gyúltak a nap egyetlen étkezéséhez – az oszmán seregek hadjáratai a takarékosság jegyében

folytak –, és füstöt sodort a szél. A védők fülét megütötték a fellegváruktól alig 250 méterre zajló tábori élet beszédes neszei: emberi hangok halk moraja, fakalapácsok koppanása, kardköszörülés, lovak, öszvérek és tevék horkantása és bőgése. És ami sokkal rosszabb, valószínűleg ki tudták venni a keresztény imák halkabb hangját a hadsereg európai szárnya felől. Jóllehet a birodalom szent háborúra szánta rá magát, az oszmánok figyelemre méltó türelemmel viseltettek hűbéreseik iránt: „bár az alattvalói voltak, a szultán nem kényszerítette őket keresztény hitük feladására, és úgy ájtatoskodhattak és imádkozhattak, ahogy akartak” – tudósított Tetaldi.{167} Az európai történetíróknak folyamatos kesergésre adott okot, hogy keresztény alattvalók, zsoldosok, áttértek és mesteremberek segítették az oszmánokat. „Tanúsíthatom – mennydörgött Leonardo érsek –, hogy görögök, latinok, németek, magyarok, csehek és mindenféle keresztény országból valók álltak a törökök oldalán… Ó, jaj, ily gonoszan megtagadni Krisztust!”{168} A szidalom nem volt teljesen jogos; a keresztény katonák közül sokan a szultán hűbéreseként kényszer alatt cselekedtek. „Sztambulba kellett lovagolnunk, és a törököt segítenünk”,{169}

emlékezett vissza Janicsár Mihajlo, leszögezve, hogy aki nem így tett, az az életével játszott. Egy fiatal ortodox orosz, Nesztor-Iszkander is azok közé tartozott, akik nem önszántukból kerültek az ostromlók soraiba. Őt egy oszmán különítmény rabolta el Moldávia közelében, a délorosz határszakaszon, és körülmetélték az iszlám hitre térítés keretében. Amikor alakulata megérkezett az ostromhoz, hihetőleg beszökött a városba, és színes beszámolót írt a bekövetkező eseményekről. Senki sem tudja pontosan, Mehmed hány embert hozott az ostromba. A hivatásos csapatok és önkéntesek mozgósításában megmutatkozó oszmán zsenialitás újra meg újra a legvadabb becslésekre sarkallta az ellenoldalt. A dicshimnuszokat zengő oszmán krónikások számára a sereg egyszerűen „vasfolyam” volt, „oly számosak, mint égen a csillag”.{170} Az európai szemtanúk inkább a számszerűsítésre hajlottak, de nagyon nagy kerek számokat hoztak ki eredményként. Adataik a 160 ezer katonától a 400 ezerig terjedtek. Janicsár Mihajlóhoz kell fordulnunk, aki közelről látta az oszmán hadsereget, hogy valamelyest a valóság talaján kezeljük az ilyen „tényszámokat”: „Tudd tehát, hogy a török császár nem képes összetrombitálni akkora hadsereget az ádáz

harcra, amit mondanak az ő nagy erejéről. Mert egyesek azt beszélik, hogy ők megszámlálhatatlanok, de az lehetetlen, hogy egy hadsereg számlálatlan legyen, hiszen minden uralkodó tudni akarja, hányadán áll a hadserege, hogy az összeszervezést elvégezze.”{171} A legvalószínűsíthetőbb létszámbecslés Tetaldié, aki higgadtan úgy számolt, hogy „az ostromban összesen 200 ezer ember vett részt, akikből talán 60 ezer volt a katona, közülük pedig 30-40 ezer a lovas”.{172} A 15. században, amikor a franciák és az angolok együttesen 35 ezren vívták meg az agincourt-i csatát, ez óriási haderőnek számított. Ha Tetaldi becslése úgy-ahogy közel járt a valósághoz, pusztán az ostromba vitt lovak száma lenyűgöző kellett hogy legyen. Az oszmán sereg maradékát a segédcsapatok vagy a lézengők alkották: szekeresek, ácsok, ágyúöntők, patkolókovácsok, hadtáposok, valamint „szabók, cukrászok, kézművesek, markotányosok meg mindenféle népség, amely a hadsereg nyomában jár a haszon vagy a zsákmány reményében”.{173} Konstantinnak nem volt ennyire nehéz felmérnie a hadseregét, ő egyszerűen megszámolta. Március végén elrendelte a népszámlálást a városnegyedekben, hogy

jegyzékbe vegyék, „hány fegyverbíró férfi leend, beleértve a szerzeteseket, és van-e bármilyen fegyvere a védelemhez”.{174} A begyűjtött adatok összegzését hűséges kancellárjára és életre szóló barátjára, Phrantzes Györgyre bízta. Ő így emlékezett vissza: „A császár maga elé szólított, és azt mondta: »Ez a munka a te asztalodra tartozik, senki máséra, mert neked áll képességedben elvégezni a szükséges számításokat, és gondoskodni róla, hogy a megfelelő lépések megtétessenek a védelem érdekében, és ezt a teljes titoktartás övezze. Fogd ezeket a listákat, és tanulmányozd át odahaza. Csinálj pontos számvetést, hogy mennyi kézifegyverünk, pajzsunk, íjunk és ágyúnk van.«” Phrantzes illendően elvégezte az összeadást. „Végrehajtottam a császár parancsát, és nagy szomorúsággal átadtam neki erőtartalékaink részletes kimutatását.”{175} Gyászos hangulatának egyértelmű oka volt: „Városunk nagy kiterjedése ellenére véderőnk 4773 görögre, valamint mindössze 200 külföldire szorítkozott.”{176} Mellettük ott voltak még az igazság szerinti kívülállók, a „genovaiak, a velenceiek és mindazok, akik titokban jöttek át Galatából a védelem megsegítésére”, összesen „kevés híján háromezren”,{177} vagyis a 20 kilométer kerületű fal védelmére 8 ezer

ember sem jutott. Közülük is „a görögök nagyobbik része nem volt jártas a hadi tudásban, és inkább ösztönösen, mint hozzáértéssel forgatta a pajzsot, kardot, lándzsát és íjat”.{178} Kétségbeejtő hiány mutatkozott a „nyíllal és számszeríjjal bánni tudókban”.{179} Abban sem lehettek biztosak, hogy miféle segítség várható az elhidegült ortodox lakosságtól. Konstantint megdöbbentették a közhangulatról terjengő ilyesfajta hírek, és az elharapózásuknak elszántan elejét akarta venni. „A valós szám titokban maradt, arról csak a császár és jómagam tudott”,{180} emlékezett vissza Phrantzes. Egyértelmű volt, hogy az ostrom korántsem kiegyenlített erők harca lesz. Konstantin ezt a tudást megtartotta magának, és nekilátott a végső előkészületeknek. Április 2-án, azon a napon, amikor a kapuk végleg bezárultak, elrendelte, hogy hajóval vigyék át a záróláncot az Akropolisz-fok közelében álló Eugenius-kaputól a galatai tengeri fal egyik bástyájához, keresztül az Aranyszarvon. A munkát egy genovai mérnök, Bartolamio Soligo irányította, akit valószínűleg azért szemeltek ki a feladatra, mert meg tudta győzni a honfitársait Galatában, hogy engedjék a falaikhoz rögzíteni a láncot. Ez kényes ügy volt: amennyiben beleegyeznek, elmondhatják róluk, hogy

engednek a szigorú semlegességükből, és ezzel bizonyosan kihívják maguk ellen Mehmed haragját, ha az ostrom rosszul alakul. Mégis belementek. Konstantin számára ez azt jelentette, hogy az Aranyszarv menti hat kilométeres partszakaszt gyakorlatilag őrizetlenül lehetett hagyni, már ameddig kellő haditengerészeti erőt be tudott vetni a zárólánc megvédésére. Miközben Mehmed szétszórta a hadseregét a város körül, Konstantin haditanácsba hívta Giustinianit és a többi parancsnokot, hogy döntsenek a csekély haderő elosztásáról a húsz kilométeres arcvonalon. Tudta, hogy amíg a zárólánc kitart, az Aranyszarv-öböl biztonságban van; a többi tengeri fal sem adott okot komolyabb aggodalomra. A Boszporusz túlságosan sebesen áramlott ahhoz, hogy támadó hajók egykönnyen partra fussanak a város szirtfoka körül, és a márvány-tengeri fal sem ígért semmi jót az onnan támadóknak az áramlások és a part menti zátonyok miatt. Látszólagos erejük ellenére a szárazföldi falakra kellett a leggondosabb figyelmet szentelni. Mindkét oldal tökéletesen tisztában volt a két gyenge ponttal. Az első a fal középső szakasza volt, amelyet a görögök Mezoteikhionnak, „középfalnak” hívtak, és két

hadászati fontosságú kapu, a Szent Romanosz és a Kharisziai között állt, mindkét szélén magaslaton. A kapuk között a talaj körülbelül harminc métert lejtett a Lükusz-völgybe, ahol a folyó egy fal alatti átereszen keresztül jutott be a városba. Az 1422-es oszmán ostrom erre a szakaszra összpontosított, és Mehmed szándéka világos jeleként a szemben emelkedő Maltepe-halmon állította fel a főhadiszállását. A második sebezhető sáv a várárok nélküli rövid, egysoros falrész volt az Aranyszarv közelében, különösen azon a ponton, ahol a két fal derékszögben találkozott. Március végén Konstantin rábírta a velencei gályák legénységeit, hogy sebtiben ássanak árkot e falrész mentén, de a szakasz ettől még okot adott a fejfájásra. Konstantin ennek megfelelően állt neki megszervezni a haderőit. A város tizennégy negyedét tizenkét katonai körzetre osztotta fel, és gondoskodott az ellátásukról. Úgy döntött, hogy a Lükusz-völgybe helyezi a főhadiszállását, így a császár és a szultán szinte pontosan szembekerült egymással a fal két oldalán. Konstantin itt állomásozott legkiválóbb katonái zömével, összesen körülbelül kétezer emberrel. Giustiniani eredetileg a Kharisziai kapunál vett fel harcállást a magaslaton, ám ezt követően átköltöztette

genovai katonáit a középső szakaszra a császárhoz, hogy ebben a kritikus szektorban átvegye a hatékony napi irányítást. A szárazföldi fal szakaszait ezután felosztották a védők között, akik „Konstantinápoly jeles személyiségei” vezénylete alá kerültek.{181} A császár jobbján a Kharisziai kaput valószínűleg Karüsztoszi Theodor felügyelte, „egy öreg, mégis keménykötésű görög, igen hozzáértő íjász”.{182} Onnan észak felé a következő falszakaszt egészen a derékszögű falfordulóig a genovai Bocchiardo fivérekre bízták, akik „a saját költségükön érkezvén, maguk hozák hadi fölszerelésüket”,{183} amibe puskák és erős, kerettel merevített nyílpuskák is tartoztak. A Blakhernai-palotát övező egysoros fal sebezhető szakaszát úgyszintén javarészt olaszok kapták. A velencei bailo, Minotto egyenesen a palotában ütötte fel szállását, így Szent Márk zászlaja a palota tornyán lobogott a császáré mellett. Egyik kapujához, a Kaligariaihoz hivatásos katonát, a német Johannes Grantot állították parancsnoknak, aki „tehetséges hadmérnök” volt, és valójában skót.{184} Ő rendelkezett a város görögtűzkészlete fölött is. Igazi soknemzetiségű haderő volt Konstantiné, de a

vallási, nemzeti és kereskedelmi versengés törésvonalai mentén hasonlóképpen megosztott is. A császár minél kevesebb lehetőséget akart adni a súrlódásra genovaiak és velenceiek, ortodoxok és katolikusok, görögök és olaszok között, és úgy tűnt, tudatosan keverte a haderőket abban a reményben, hogy ezáltal jobban egymásra szorulnak. A közvetlen balján lévő falszakaszon rokona, „a görög Theophilosz, Palailogoszházból való főnemes, magasan képzett görög irodalmár és kiváló mértantudós”{185} parancsnokolt – olyan ember, aki valószínűleg többet tudott az Iliászról, mint Trója falainak tényleges védelméről. Az Aranykapu felé eső falat egymást követően görög, velencei és genovai katonák vigyázták a Kantakuzénoszok híres bizánci családjából származó nemes úrral, Demeterrel a sarokponton, ahol a szárazföldi fal találkozott a Márvány-tenger partján húzódó tengeri fallal. A márvány-tengeri védelem még vegyesebb volt. Egy másik velencei, Jacopo Contarini állomásozott Studionban, miközben ortodox szerzetesek őrizték a szomszédos falszakaszt, ahol támadás kevéssé volt várható. Konstantin ezután osztotta be Eleutheriosz kikötőjéhez a hitehagyott törökök különítményét a

trónkövetelő Orhán herceg alatt – jócskán távol a szárazföldi falaktól, holott hűségüket aligha lehetett kétségbe vonni, tekintettel a rájuk váró biztos sorsra a város eleste esetén. Konstantinápoly szirtcsúcsa felé a tengerpartot egy katalán kontingens szállta meg, és magát az Akropolisz-fokot Izidor bíborosra bízták kétszáz fős haderővel. Az ezekre a szakaszokra beosztott katonák harci képességeiről sokat elárul, hogy a tenger kínálta természetes védelem ellenére Konstantin úgy döntött, mindegyik toronyba még két gyakorlott céllövészt küld: egy íjászt és egy nyílpuskást vagy puskást. Magát az Aranyszarv-öblöt genovai és velencei hajósok őrizték a velencei tengerészkapitány, Trevisano parancsnoksága alatt, a kikötőben lévő két krétai hajó legénysége kezelte a zárólánc közelében lévő kaput, a Horaiát. Magának a záróláncnak és a kikötőben lévő hajóknak a védelme Alvise Diedo dolga lett. Konstantin úgy döntött, megtart tartaléknak egy gyors reagálású haderőt, hogy további támogatást biztosítson túlterhelt „hadseregének”. Két csapat állt készenlétben távol a falaktól. Az egyik a Petra negyedben várakozott száz lóval és néhány mozgékony ágyúval Lukasz Notarasz megadux vezetésével, aki hozzáértő katona

volt, és „a legfontosabb személyiség Konstantinápolyban, leszámítva a császárt”.{186} A másik Nikeforosz Palailogosz parancsnokkal a központi magaslaton táborozott, a romos Szent Apostolok temploma közelében. Ezek a tartalékok mintegy ezer embert számláltak. Konstantin egy egész élet hadviselési és csapatmozgatási tapasztalatát sűrítette ezekbe az intézkedésekbe, de valószínűleg nem sok elképzelése lehetett arról, hogy a vetélkedő különítményeknek ez az egyenrangúsága miként fog működni az elkövetkező napokban. A létfontosságú posztok közül sokat idegeneknek adott, mert bizonytalan volt a saját helyzetét illetően, amibe az egyházegyesülés hozta a város hithű ortodoxaival való viszonyában. A nagy városkapukból négynek a kulcsait vezető velenceiekre bízta, és ügyelt rá, hogy a falak görög parancsnokai vallási beállítottság dolgában egyesüléspártiak legyenek. Lukasz Notaraszt, aki valószínűleg ellenezte az egyesülést, jól érzékelhetően távol tartotta attól, hogy katolikusokkal működjön együtt a falak védelmében. Miközben Konstantin azon igyekezett, hogy a rendelkezésére álló gyér véderejét megfeleltesse a

szárazföldi fal hat kilométeres hosszával, egy további fontos döntést is meg kellett hoznia. A háromsoros védelmi rendszert jóval nagyobb haderőre tervezték, amely mélységben tudott katonákat kiállítani rá – a magasabb belső falakra és az alacsonyabb külsőkre egyaránt. A császár híján volt a megfelelő számú katonának, hogy védje mindkét sávot, ezért választásra kényszerült, hol vegyen fel hadállást. A falat az 1422-es ostromban megtámadták, és miközben a külsőt lényegében kijavították, a belsőt nem. A védők az előző ostromban ugyanezzel a dilemmával szembesültek, és a külső fal védelme mellett döntöttek – mint kiderült, helyesen. Konstantin és ostromszakértője, Giustiniani ugyanezt a stratégiát választotta, és ez sokak szemében vitatott döntésnek számított. „Ez mindig is a tanácsom ellen volt – írta a kákán is csomót kereső Leonardo érsek. – Én arra buzdítottam, hogy ne hanyagoljuk el a magasabb belső falaink védelmét.”{187} Ez azonban valószínűleg légvárépítés volt. A császár minden tőle telhetőt megtett, hogy növelje katonái harci szellemét. Mivel tudta, hogy Mehmed attól tart, a katolikusok az ortodox város segítségére sietnek, úgy döntött, hogy egy kis erődemonstrációt tart. Kérésére

április 6-án a velencei gályák legénysége partra szállt, és díszmenetben végigvonult a szárazföldi fal teljes hosszában, jól felismerhető európai fegyverzetükben, „zászlóikkal az élen… hogy nagy megnyugvást adjanak a város népének”,{188} annak jól látható tanúbizonyságaként, hogy frankok is vannak a védőseregben. Ugyanazon a napon magukat a gályákat harckészültségbe helyezték. Mehmed a maga részéről kis lovaskülönítményt küldött a városkapukhoz, kopjáikon szalagok lobogtak a szélben annak jeleként, hogy tárgyalni jöttek. A hagyományos felszólítást hozták, amit a koráni törvények írnak elő a megadásra. „És nem büntettünk soha úgy – szól a Korán –, hogy előtte ne küldtünk volna egy küldöttet. Amikor el akarunk pusztítani egy várost, parancsot adunk a gazdagoknak, és gaztetteket követnek el ott. Ekképpen igazolódik az [ellenük kimondott] szó, és romba döntjük azt mindenestül.”{189} E passzus alapján a keresztény védők áttérhetnek az iszlámra, megadják magukat, és fizetik a fejadót, vagy kitartanak, és három nap szabad rablásnak néznek elébe, amint a városukat megrohamozzák. A bizánciak ezt a passzust nagyon régen, 674-ben hallották először, és azóta többször. A

válasz mindig ugyanaz volt: „Nem fogadjuk el sem az adót, sem az iszlámot, sem a városunk megadását.”{190} Ezzel az elutasítással az oszmánok úgy érezhették, hogy a szent törvény felhatalmazza őket az ostromra, és hírnökök járták körbe a tábort az ostrom kezdetének hivatalos bejelentésével. Mehmed folytatta az ágyúk lőállásba helyezését. Konstantin a „minél inkább szem előtt lenni” elve mellett döntött. Főhadiszállása egy nagy sátor volt a Szent Romanosz-kapu mögött, ahonnan naponta kilovagolt kis arabs kancáján Phrantzes György és a toledói spanyol Don Francisco társaságában, „bátorítani a katonákat, felügyelni az őröket és megkeresni a helyükről hiányzókat”.{191} Misét hallgatott az adott időben legközelebb eső templomban, és gondoskodott róla, hogy mindegyik katonacsapat mellett legyen egyegy csoport szerzetes vagy pap, ha gyóntatni kellett vagy az utolsó kenetet feladni a csatában. Továbbá elrendelték, hogy a szertartások éjjel-nappal tartsanak a város megmeneküléséért, míg a reggeli liturgiák végeztével körmenet indult végig az utcákon és a falak mellett, hogy lelket öntsenek a katonákba. A figyelő muszlimok kivehették a hosszú szakállú keresztényeket,

és a tavaszi szélben megüthette fülüket a zsoltárok hangja. Az időjárás nem javította a védők harci szellemét. Sorozatban jöttek a kisebb földrengések és felhőszakadások. A felfokozott légkörben baljós előjeleket láttak, és régi jövendöléseket idéztek fel. „A képek, az oszlopok és a szentek szobrai megingának – emlékezett a történetíró Kritobulosz. – S férfiak és asszonyok semmi jót nem jelentő rendkívüli izgatottságba és elragadtatásba esének, s a jósok sok szerencsétlenséget jövendölének.”{192} Magát Konstantint valószínűleg jobban nyugtalanította az ágyúk érkezése. Tudnia kellett, mire számítson, hiszen korábban megtapasztalta az oszmán ágyúk tüzét a Hexamilionnál 1446-ban, amikor gondosan felépített fala öt nap alatt összeomlott, és elkezdődött az öldöklés. A felszerelés, a hadianyag és a seregnyi ember összehangolásában nagy hozzáértést tanúsító Mehmed cselekvésre készen állt. Ágyúgolyó- és salétromkészletek, aknászfelszerelések, ostromgépek és élelemellátmányok begyűjtve, számba véve és elrendezve; fegyverek megtisztítva, ágyúk a helyükre húzva; katonák – lovasok

és gyalogosok, íjászok és lándzsások, puskások, tüzérek, portyázók és aknászok – felsorakoztatva és harci kedvre hangolva. Az oszmán szultánok még nem szakadtak el annyira a közös törzsi múlttól, hogy értsék az emberek mozgatórugóit, és tudják, hogyan állítsák a közös cél szolgálatába a lelkesedésüket. Mehmed értett hozzá, hogyan korbácsolja fel a fanatizmust a szent háborúra. Az uléma („hittudós”) az alakulatokat járta, s régi jövendöléseket idézett a Hadíszból a város elestéről és az iszlám világban betöltendő szerepéről. Mehmed naponta nyilvánosan imádkozott a vörös-arany sátor előtti imaszőnyegen Mekka – és egyúttal a Hagia Szophia – felé fordulva. Ez mindenkit a szabad rablás lehetőségére emlékeztetett, ha katonai erővel veszik be a várost. Az „aranyalma” csábítása ott lebegett az igazhitűek sóvár szeme előtt. Mehmed egy törzsi vezérnek oly kedves kettős ígérettel készült a döntő csapásra: zsákmányt szereznek, egyúttal beteljesítik Allah akaratát. Tudta, amit öreg vezíre, Halil pasa még nála is jobban, hogy a gyorsaság most elengedhetetlen. Egy város bevétele emberi áldozattal járt. A támadásra felkorbácsolt lelkesedésnek és várakozásnak – meg a hajlandóságnak, hogy az árkokat összetiport hullákkal

töltsék fel – korlátozott időkerete van. A váratlan kudarcoktól gyorsan elillanhatott a harci kedv; ahol a katonák ennyire össze voltak zárva, ott szóbeszéd, különvélemény és elégedetlenség úgy fodrozódhatott sátorról sátorra, mint szél a pusztában, és még az oszmánok jól szervezett táboraiban is felüthette fejét a tífusz, ha az ostrom túlságosan áthúzódott volna a nyárra. A vállalkozás nem volt veszélytelen Mehmed számára. Velencei kémhálózatától tudta, hogy Nyugatról a segítség előbb-utóbb jönni fog szárazföldön vagy tengeren, bármennyire békebontók és megosztottak legyenek is a keresztény hatalmak. Ahogy Maltepe halmáról fölemelte tekintetét az emelkedő-süllyedő szárazföldi falra, a sűrűn rakott tornyokra és a háromsoros védelmi rendszerre, melyekben a makacs ellenállás múltja testesült meg, Mehmed a nyilvánosság előtt hitet tehetett ugyan katonái bátorsága mellett, de abszolút bizalmát valószínűleg az ágyúk erejébe vetette. Konstantinnak is az idő volt az első számú tényező. A számolgatás elkeserítően egyszerű volt a védők számára. Arra nem nyílt mód, hogy ellentámadással oldják fel az ostromot. Egyedül abban reménykedhettek, hogy ha elég sokáig kitartanak, valamiféle felmentő nyugati sereg

feltöri majd az ostromgyűrűt. Ellenálltak az araboknak 678-ban, és most is ki kellett tartaniuk. Ha Konstantinnak létezett egyáltalán ütőkártyája, akkor az Giovanni Giustiniani volt. A genovait még azelőtt megelőzte „háborúban tapasztalt férfiúi” híre,{193} mielőtt a városba érkezett. Értett hozzá, hogyan mérje fel és orvosolja az erődítmények nyilvánvaló gyengeségeit, miként használja ki legjobban az olyan védelmi fegyvereket, mint a katapultok és a puskák, és hogyan vesse be a korlátozott számú katonát a legelőnyösebben. Kiképezte a védőket az ostromharc fogásaira, és fontolóra vette a lehetőséget, hogy ellentámadást indítson a kitörési kapukon keresztül. Az itáliai városállamok közötti gyilkos háborúk tehetséges szakemberek, zsoldos hadmérnökök nemzedékeit nevelték ki, akik a városvédelmet egyszerre tanulták tudományként és mesterségként. Giustiniani azonban még sohasem találkozott súlyos tüzérségi támadással. A kibontakozó események a végsőkig próbára teszik majd szaktudását.

Ágyú elsütése

8 • A feltámadás szörnyű fuvallata 1453. április 6–19. „Mely nyelv mondhatja el vagy vallhatja meg e sorscsapásokat és félelmeket?”{194} Nesztor-Iszkander

Sokáig tartott, mire a nagy ágyúk megérkeztek Drinápolyból, rugózatlan szekérkerekeken döcögve a tavaszi esőktől sáros utakon. Már messziről hallani lehetett őket. Az ökörfogatok tántorogtak és bőgtek, az

emberek kiabáltak, a nyikorgó tengelyek folyamatos, monoton zenét bocsátottak ki, mintha valami kísérteties adás szólt volna a csillagokból. Amikor elérték a harcvonalat, örökkévalóságnak tűnt, mire minden ágyút leemeltek, telepítettek és becéloztak. Április 6-ra valószínűleg csak néhány könnyű ágyú állt a helyén. Úgy tűnt, a falakra leadott első lövések nem hagytak maradandó nyomokat. Röviddel az ostrom kezdete után a szabadcsapatok lelkes, mégis összehangolatlan támadást intéztek a gyenge falszakasz ellen a Lükusz-völgyben. Giustiniani katonái kirontottak a védművekből, és megfutamították a behatolókat, „megölének közülük néhányat, némelyeket pedig megsebesítenek”.{195} Csak egy erélyes ellentámadás állította helyre a rendet az oszmán táborban, és kényszerítette vissza a védőket a falak mögé. A kezdeti kudarc valószínűleg meggyőzte a szultánt, hogy inkább várja be a tüzérség teljes felállását, semmint megkockáztassa a harci kedv körüli további károkat. Mehmed addig is az oszmán ostrom egy másik műveletsorát erőltette. Földsáncok mögötti rejtett bunkerekben az árkászok óvatos aknaásásba fogtak a középső szakasznál. Tervük az volt, hogy alagúttal jutnak

el a 250 méterre lévő falakig, melyeket aztán alulról omlasztanak le. Parancsot kaptak arra is, hogy alkalmas pontokon kezdjék feltölteni a nagy várárkot, „köveket hordatván s fát, földet és tömérdek egyet-mást halmozván össze”{196} arra a napra, amelyen összehangolt támadás indul a falak ellen. Ez kockázatos, sőt életveszélyes munkát jelentett a katonáknak. A várárok mindössze harmincöt-negyven méterre húzódott a védett falaktól, és egy olyan kiszolgáltatott sávot kínált, amelyet, hacsak nem gátolják meg erős ellentűzzel, pásztázni lehetett a védművekről. Heves harc volt várható minden egyes műveleti területen, ahol a támadók a lábukat megvethették vagy az arcvonalat előbbre vihették. Giustiniani a terep tanulmányozása után nekiállt a török erőfeszítések szétzilálásának. A sötétben kitörések és kelepceállítások folytak, amikor a védők „kirohantak a városkapukon, hogy megtámadják a falakon túl tartózkodókat. Ahogy a várárokból kiugráltak, időnként visszaverték őket, máskor török foglyokkal tértek vissza”,{197} akikből aztán kínzással értesüléseket csikarhattak ki. Ezek a várárokért vívott csatározások hatásosak voltak, de a védők előtt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a veszteségben mért ár

elfogadhatatlan. Minden egyes harcedzett kardforgató elvesztése nagy súllyal esett a latba, függetlenül attól, hogy azalatt hány török halt meg, ezért hamar meghozták a döntést, hogy legfőképp a védőpárkányok mögül harcolnak, „egyesek számszeríjjal, mások egyszerű nyíllal”.{198} A várárokért vívott harc az ostrom egyik keserű belső küzdelmét hozza majd. Az április 7-ét követő napokban, mialatt a nehézágyúk megérkezésére várt, a türelmetlen szultán más tennivalók felé fordította figyelmét. Miközben az oszmán sereg végigsöpört Trákián, sorra foglalta el az útjába eső görög falvakat, de néhány elszigetelt erősség még kitartott. Mehmed ezeket kikerülte, s különítményt hagyott hátra a felügyeletükre. Valószínűleg április 8-án jelentősebb haderővel és több ágyúval nekiindult, hogy eltörölje a föld színéről a Boszporuszra néző Therapia várát, amely egy hegycsúcson magasodott, túl a Torokvágón. Az erődítmény két napig ellenállt, amíg az ágyúk le nem rombolták védműveit, és meg nem ölték a védők zömét. A többiek, „nem bírván tovább ellenállni, megadák magokat kegyelemre, hogy tegyen velök a császár, amit neki tetszik. S mind a negyvent karóba húzatá.”{199} Egy hasonló várat a márvány-tengeri

Studionnál gyorsan ledöntött ágyútűzzel. Ezúttal harminchat szerencsétlen túlélőt húzatott karóba a város falai előtt. Néhány nappal később Baltoglu, Mehmed tengernagya a flotta egy részével kihajózott a Márvány-tengerre, hogy elfoglalja a Herceg-szigeteket, a császári család hagyományos menedékét a zavaros időkben. A legnagyobb szigeten, Prinkipón álló erődített vár védőserege, a „lakosokon kívül harminc vértes gyalog”, {200} nem volt hajlandó megadni magát. Amikor az ágyútűznek sem sikerült jobb belátásra téríteni őket, Baltoglu emberei nagy mennyiségű rőzsét halmoztak a falak alá, és meggyújtották. Szurok, kénkő és az erős szél segítségével a lángok annyira körbenyaldosták a bástyákat, hogy hamarosan maga a vár is kigyulladt. Azok, akik nem sültek meg elevenen, feltétel nélkül megadták magukat. A katonákat helyben felkoncolták, a lakosokat pedig eladták rabszolgának. Április 11-re Mehmed újból elfoglalta helyét vörös és aranyszínű sátrában, és a teljes ágyúpark összeállt. A szultán tizennégy-tizenöt ütegbe csoportosította őket a falak mentén, a sebezhetőnek tartott pontoknál. Orbán egyik nagy ágyúját, „egy rettenetes álgyút”{201} az

Aranyszarv-öböl közelébe, az egysoros Blakhernai-fal elé telepítette, „amelyet nem védett sem árok, sem külső fal”. {202} Egy másikat a két fal derékszögben találkozó sarkához helyezett, egy harmadikat pedig a Forráskapuhoz, lejjebb délen. Másokat a sebezhető Lükusz-völgy kritikus pontjaira szegezett. Orbán óriáságyúját, amelyet a görögök Baszileusznak, „császárágyúnak” neveztek el, a szultán sátra és bíráló tekintete elé vontattak, hogy a Szent Romanosz-kaput fenyegessék vele, „a város összes kapuja közül a leggyengébbet”.{203} Mindegyik nagy ágyút egy csapat kisebb támogatott az ütegben, amelyet az oszmán tüzérek kedveskedve csak úgy becéztek: „medve a bocsokkal”. A kilőtt kőgolyók mérete az egymázsástól a kolosszális hétmázsásig terjedt (Orbán ágyúmonstruma esetében). Egy jelenlévő úgy becsülte, hogy a két legnagyobb ágyú egyenként kilőtt „egy lövedéket, mely térdig ért, és egy lövedéket, mely övzsinórig”.{204} Egy másik úgy nyilatkozott, hogy a legnagyobb lövedéken „a tenyerem tizenegyszer körbeért”.{205} Bár a szemtanúk „megszámlálhatatlanul sok hadigépről” beszéltek, Mehmednek valószínűleg mintegy 69 ágyúja volt összesen, ami a kor mércéjével hatalmas tüzérségi

erőnek számított, és ezt egészítették ki különböző pontokon olyan további, divatjamúlt kőhajító szerkezetek, mint a visszahúzott ellensúlyos katapult. Ez az ostromgép komoly szerepet töltött be háromszáz évvel korábban, a keresztes lovagok várainak bevételekor, most viszont csak egy másik korszakból való eszköznek látszott. Az ágyúk telepítése és tüzelésre felkészítése vesződséges munka volt. A csövek szabadon álltak, nem tartozott hozzájuk ágyútalp. Szállításkor hevederekkel felfogatták őket nagy teherbírású szekerekre. Megérkezéskor erős csigasort kellett szerkeszteni, hogy leeresszék őket a helyükre, egy lejtős fapadozatra, amelyet az oszmán arcvonal belső oldalán építettek fel, és palánkfal védte az ellenséges tűztől, meg egy csapóajtó, amelyet a lövés pillanatában nyitni lehetett. Kiterjedt ellátórendszer húzódott meg az ágyúütegek működtetése mögött. Nagy mennyiségben bányásztak és faragtak fekete kőgolyókat a Fekete-tenger északi partján, melyeket kereskedelmi hajókkal szállítottak el. Április 12-én egy ilyen rakomány érkezett a Kettős Oszlop-kikötőbe „ágyúba való kőgolyóval, rőzsesövénynyel, szálfával és más, táborukban szükséges

anyagokkal”.{206} Nagy mennyiségű salétromot is be kellett szerezni arra az esetre, ha az ágyúkkal huzamosabb ideig kellene tüzelni. Az út, amelyet Mehmed a tábornokával, Zaganosz pasával építtetett az Aranyszarv-öböl sarka körül a kikötőig, feltehetően az ilyen utánpótlás mozgatásának elősegítésére szolgált. Maguknak az ágyúknak a szállítása nagy társzekereket és népes csapat ökröt és embert igényelt. Az öntők, akik Orbánnal dolgoztak Drinápolyban, szintén az ágyúk legénységéhez tartoztak. Ők mozgatták, helyezték el, töltötték meg és sütötték el a saját kezükkel gyártott eszközöket – és javították is őket a helyszínen. Jóllehet Orbán óriáságyúit kétszáz kilométerrel odébb gyártották, az oszmánok mindent hoztak az ostromba, ami kellett ahhoz, hogy felújítsanak ágyúkat a táborban, sőt akár kovácsoljanak vagy öntsenek újakat, egy egész másodlagos tevékenységi kört teremtve ezzel. Nagy mennyiségben kellett hozatni vasat, rezet és ónt az ostromgyűrűbe, gödröket kellett ásni, hogy faszénégető boksákat és téglával bélelt öntőkemencéket építhessenek. A katonai tábor egy leválasztott szakaszából rögtönzött ipari műhelyt kellett csinálni, ahonnan füst gomolygott, és kovácskalapácsok hangja csengett a tavaszi levegőben.

A nagy ágyú előkészítése időt igényelt és odafigyelést a részletekre. A lőport az ágyúcsőbe töltötték, majd vasrudakkal szorosan beleverték a fából vagy pergamenből készült fojtást, azzal a céllal, hogy „bármi történt volna is, semmi más módon nem lehetett volna ezt a dugót onnan kivettetni, hanemha a föllobbant lőpor erejével”.{207} A kőgolyót ezután odagörgették az ágyú torkához, és beleengedték a csőbe. Elvileg pontosan megfelelt az űrméretnek, de gyakran nem illeszkedett tökéletesen. A célzás művelete „bizonyos mértékkel műértőleg a cél felé irányozván” történt – ez a gyakorlatban a „próba szerencse” módszert jelentette –, és az ágyúcső emelkedési szögén úgy igazítottak, hogy faékekkel döntötték meg a padozatát. Az ágyúkat ezután még nagy fagerendákkal is kiékelték és kövekkel lenyomták, melyek lökésgátlóként szolgáltak, „nehogy a lövés ereje és roppant sebessége által tulajdon fektéből félrefordulva, valahová a céltól távol találjon”.{208} Lőport öntöttek a gyújtólyukba, és ezzel készen állt minden. Április 12-én égő kanócot dugtak a szultán ágyúin a gyújtólyukakba egy hat kilométeres körzet mentén, és éktelen bömböléssel megszületett a világ első tüzérségi össztüze.

Ha a hadtörténelem egy olyan mozzanatát akarjuk megragadni, amelyen jól érződik a lőpor hatványozott ereje fölötti őszinte félelemmel vegyes ámulat, akkor a nagy ágyúk 1453. tavaszi bemutatkozásáról szóló beszámolókba kell beleolvasnunk. A kanóc meggyújtotta a puskaport: S amint az a gondolatnál sebesebben kilobbant, először irtóztató bömbölés, a földnek közel és távolabb megrendülése és semmihez sem fogható dördülés lőn; s azután a száraz és forró gőz által kifelé taszított dugó rendkívüli dörgéssel, irtóztató morajjal és körös-körül mindent összeégető és befeketítő lánggal kirohanva, erőszakosan kilódítá a követ, mely a legroppantabb erővel és rohammal csapódék a falhoz, és azt azonnal lerombolá és ledönté, s darabokra tördelve szerteszét repíté, halált szórva azokra, kik közel találtak állani.{209}

Ha egy óriási kőgolyó a megfelelő helyen csapódott a falba, az eredmény nem maradt el: „olykor egy darab falat egészen, olykor félig, olykor egy-egy bástyából, bástyaközből vagy mellvédből többet vagy kevesebbet dönte le. És nem vala oly erős vagy szilárd vagy tömérdek vastag kőfal, hogy ellenállhatott vagy teljességgel dacolhatott volna a kő ily nagy erejével és sebességével.”{210} A védőknek először úgy tűnt, hogy az

ostromháborúk egész története lepereg a szemük előtt. Theodosziosz szárazföldi fala, kétezer év védelmi fejlesztéseinek eredménye, a mérnöki csoda, amelyet emberi találékonyság szült és isteni áldás védett, hirtelen omlani kezdett, ahol csak a jól célzott kőgolyók sortüze eltalálta. Leonardo érsek a palota melletti egysoros falon figyelte a hatást: „Megtöreték vele a falat, és bár a fal rendkívül vastag és erős volt, összeomlott e rémisztő szerkezet bombái alatt.”{211} Az óriáságyúk falat elkerülő lövedékei egy kilométerre is berepülhettek Konstantinápoly szívébe, pusztító erővel csapódtak házakba vagy templomokba, elpusztítva városlakókat, vagy nagyobb eséllyel csak belefúródtak az összezsugorodott város gyümölcsöseibe és mezőibe. Egy szemtanú döbbenten nézte, ahogy egy kőgolyó eltalált egy templomfalat, és az úgy szétmállott, mintha porból lett volna. Mások arról számoltak be, hogy a talaj három kilométeres körzetben rengett, és még az Aranyszarvöbölben gondosan kipányvázott gályákon is érezni lehetett a robusztus fatestek által közvetített lökéshullámokat. Az ágyútűz hangját hallották Ázsiában, tíz kilométerrel arrébb, a Boszporusz túloldalán. Ezzel egy időben a katapultok az íveltebb röppályájukkal

sziklákat hajítottak a falak mögötti háztetőkre és a császári palotára. A tüzérségi támadás eleinte nemegyszer az anyagi következményeknél is súlyosabb lélektani hatást gyakorolt a védőkre. Az összevont ágyúk zaja és rengése, a füstfelhők, a kőhöz csapódó kő repeszhatása a legharcedzettebb katonát is megrémítette. A polgári lakosságban azt az érzést keltette, mintha az apokalipszis és a végítélet közeledne. Egy oszmán krónikás szerint olyan volt, „mint a feltámadás szörnyű fuvallata”.{212} Az emberek a mellüket verve és keresztet hányva rohantak ki a házaikból, és azt kiabálták: „Kyrie eleison!”{213} Mi lesz velünk?” A nők elájultak az utcán. A templomok zsúfolásig megteltek, mindenki „fohászokat és imákat rebegett, jajveszékelt és kiabált: »Uram! Uram! Elhagytunk téged! Méltó és igazságos ítéleted foganatosul mindabban, amit mi és szent városod bűneinkért elszenvedünk!«” A legszentebb ikonokról visszatükröződő reszketeg fényben ajkuk egyvégtében ugyanazt az imát rebegte: „»Ne adj ki minket végül elleneidnek; ne pusztítsd el derék néped; ne tagadd meg tőlünk szerető jóságodat; és ne gyengíts meg minket ebben a nehéz órában!«”{214}

Konstantin fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy gyakorlati és vallási téren egyaránt fenntartsa a közhangulatot a városban. Óránként látogatást tett a falakon, tüzelte a harci szellemet a parancsnokokban és katonáikban. A templomi harangok szakadatlan kongása közben „arra buzdított minden embert, hogy ne veszítse el a reményt, és ne lankadjon helytállása az ellenséggel szemben, hanem helyezze bizalmát a mindenható Istenbe”.{215} A védők különböző módokon igyekeztek csillapítani a kőgolyók becsapódását. Tartós bevonatként mészből és téglaporból kevert habarcsot öntöttek a külső falfelületre; más helyeken gyapjúbálákat erősítettek fagerendákra, bőrtakarókat és értékes faliszőnyegeket függesztettek ki, hogy fékezzék a lövedékeket. Ezek a próbálkozások nem sokra mentek a lőporlöket rendkívüli erejével szemben. A védők minden tőlük telhetőt megtettek, hogy gyér számú saját ágyúikkal kilőjék az ostromágyúkat, de nem volt elegendő salétromuk, és az oszmán lövegeket cölöpfal takarta. Mindennek a tetejébe kiderült, hogy a falak és a tornyok vészesen alkalmatlanok ágyúállásnak. Nem voltak sem elég tágasak, hogy helyet adjanak a nagy robbanótöltet

visszarúgásának, sem elég erősek a rezgések elviselésére, melyek „megrázták a falakat, és több kárt tettek bennük, mint az ellenség”.{216} Legnagyobb ágyújuk hamar felrobbant, és ezen a gondterhelt védők annyira feldühödtek, hogy ki akarták végezni az ágyúmestert, merthogy a szultán zsoldjában áll, „de mivel nem bizonyosodott be napnál világosabban, hogy megérdemelné ezt a sorsot, szabadon bocsáták”.{217} Az egészből annyi bizonyosodott be, hogy a hadviselés új korszakában Theodosziosz fala építészetileg nem felelt meg a célnak. A görög történetíróknak fel volt adva a lecke, hogyan írják le a látottakat, illetve milyen szavakkal illessék magát az ágyút: „De még régi neve sem található ezen gépnek – szögezte le a klasszikus műveltségű Kritobulosz –, hacsak városvívónak vagy pattantyúnak nem nevezné az ember. Közönséges néven most az egész világ szerszámnak hívja.”{218} Burjánzott még megannyi elnevezés: faltörő kos, pattantyú, bombarda. A pillanat kényszere alatt egy szörnyű új valóság, a tüzérségi ostrom pokoli tapasztalata nyomta rá a bélyegét a nyelvre.

Mehmed a felőrlés stratégiáját választotta, miközben égett a türelmetlenségtől. Úgy döntött, hogy éjt nappallá téve ágyúzza a falakat, kiszámíthatatlan csatározásokat kezdeményez a védők kifárasztására, és üt egy nagy rést a végső rohamhoz. „A támadás éjjel-nappal folytatódott, nem volt nyugovás a csatározásoktól és robbanásoktól, kövek és ágyúgolyók falakra zuhogásától – tudósított Makariosz Melisszenosz –, mert a szultán ettől az úttól, a halálig és kimerültségig tartó lövetéstől remélte könnyűszerrel bevenni a várost, mivel oly kevesek voltunk oly sokak ellen, úgyhogy nem hagyott nekünk szünetet a rohamozásban.”{219} Április 12-től 18-ig szakadatlanul folyt az ágyúzás és a harc a várárok birtoklásáért. Bármekkora volt is kezdeti lélektani hatásuk, a nagy ágyúk üzemben tartása nehézségekbe ütközött. A töltés és célzás olyan terhes művelet volt, hogy a Baszileuszt naponta csak hétszer lehetett elsütni, beleértve az aznapi tüzelés kezdetét jelző próbalövést. Az ágyúk kiszámíthatatlanok, alattomosak és életveszélyesek tudtak lenni a kezelők számára. A tavaszi esőzésben nehéz volt megtartani őket a lőállásban, egy rohamozó orrszarvú erejével rúgtak vissza, úgyhogy gyakran

kicsúsztak ágyazatukból a sárba. A porrá törés lehetőségét csak a cafatokra szakadás kockázata múlta felül a szétrobbanó ágyúcső repeszei jóvoltából. A Baszileusz hamarosan okot adott az aggodalomra Orbánnak: a robbanások rendkívüli hevétől hajszálrepedések jelentek meg a szennyezett fémben. Az ilyen léptékben történő öntés nyilván rendkívüli kívánalmakat hagyott maga után. Dukasz görög krónikás, aki műszaki érdeklődést mutatott a kérdés iránt, feljegyezte, hogy a probléma kezelésére a golyó kilövése után azonnal meleg olajba merítették a csövet, így próbálták megakadályozni, hogy a hideg levegő behatoljon, és kitágítsa a repedéseket. Az a lehetőség azonban továbbra is aggasztotta Orbánt, hogy a cső üvegként darabokra törik, és a legenda szerint a végzet hamarosan utolérte a keresztény zsoldost. Közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy a repedések tényleg súlyosak. Orbán szerette volna visszavonni és újraönteni az ágyút. A mindig jelen lévő Mehmed árgus szemekkel figyelte nagy ágyúi teljesítményét, és olyan türelmetlenül szomjazta a sikert, hogy a tüzelés folytatására adott parancsot. Orbán mérlegelte a kockázatot a hibás ágyú és a szultán haragja

között, majd újratöltött, és megkérte Mehmedet, hogy húzódjon hátrébb. A lőportöltetet meggyújtva a Baszileusz „lövés közben megrepedt, és apró darabokra szakadt, megölve és megsebesítve sok közelben állót” – köztük Orbánt.{220} Csakhogy komoly bizonyíték támasztja alá, hogy az ágyúmesternek a keresztény krónikások által hőn áhított halála nem így következett be, bár az biztosnak látszik, hogy a löveg még az ostrom elején megrepedt. Sietve megerősítették vasabroncsokkal, és újra szolgálatba állították, de hamarosan megint széthasadt – kivíva ezzel Mehmed éktelen haragját. Az ágyú nyilvánvalóan meghaladta a korabeli fémkohászat tűréshatárait. Legfőbb hatása lélektani volt; a valamivel kisebb ágyúkból álló, de még mindig félelmetes bombardaparkra maradt a rombolás elvégzése. Mehmed kényszeresen vágyott a város mielőbbi bevételére, amit csak fokozott, hogy küldöttség érkezett Hunyadi Jánostól. A szultán politikájához hozzátartozott az ellenség megosztása; e célból hároméves békeszerződést írt alá a magyar kormányzóval annak elkerülésére, nehogy nyugatról szárazföldi támadás érje, amíg Konstantinápoly elfoglalásával bajlódik. Hunyadi

követei most azzal a bejelentéssel érkeztek az oszmán udvarba, hogy mivel uruk lemondott a kormányzóságról, és átadta a hatalmat gyámolítottjának, az ifjú V. László királynak, a szerződés érvényét vesztette. Ezért hát vissza kívánja adni a békeokmányt, és kéri az övét. A minden hájjal megkent magyar főúr ezt fenyegetésnek szánta, és valószínűleg a Vatikán ügynökei bujtották fel, hogy nyomást gyakoroljon az oszmánokra. Kísértett is a rémkép, hogy magyar hadsereg kel át a Dunán feloldani az ostromzárat, és a bizonytalanság érzése hullámzott végig a támadókon, míg a hírek ezzel arányban öntöttek lelket a védőkbe. Sajnos a látogatás nyomán olyan alaptalan szóbeszédek is szárnyra kaptak, hogy a magyar küldöttség jelentős segítséget nyújtott az oszmánoknak. A táborban az egyik követ érdeklődéssel figyelte a nagy ágyúk tüzelését. Amikor azt látta, hogy egy lövés eltalálja a falat egy bizonyos ponton, majd a tüzérek egy második lövéshez készülődnek ugyanarra a pontra, erőt vett rajta a szakmai tudás, és nyíltan kinevette tapasztalatlanságukat. Azt tanácsolta nekik, hogy a második lövésükkel „ugyanabba a magasságba, de úgy öt-hat öllel odébb célozzanak”, a harmadikkal pedig a

kettő közé „úgy, hogy a találatok háromszöget alkossanak. Akkor majd meglátjátok, hogy az a falrész leomlik.”{221} Ez a lövetési módszer azonnali hatásként felgyorsította a tempót, amivel a falszakaszokat le lehetett dönteni. A „medve és a bocsok” hamar összehangolt csapatként dolgoztak. A kisebb ágyúké volt a két szélső találat, aztán Orbán valamelyik nagyobb ágyúja kiegészítette a háromszöget a mostanra meggyengült középső szakaszon: „a lövedék olyan pokoli erővel és olyan fékezhetetlen lendülettel repült, hogy helyrehozhatatlan romlást okozott”.{222} A történetírók még egy furcsa magyarázatot is társítottak ehhez a segítőkész tanácshoz: egy szerb látnok megjósolta, hogy a keresztények balsorsa addig nem ér véget, amíg Konstantinápoly el nem esik a törökök kezétől. A magyarok látogatása ismétlődő keresztény rögeszméket sűrített egyetlen történetbe: a meggyőződést, hogy az oszmánok csak az európaiak felsőbbrendű műszaki tudásával juthattak előre; hogy a kereszténység hanyatlása felelős a bukásért; és hogy a vallási próféciákkal szemben nincs mit tenni. A célzási nehézségek és az elégtelen tűzgyorsaság ellenére változatlan erővel folyt a tüzérségi ostrom

április 12-től hat napon át. A legsúlyosabb ágyútűz most a Lükusz-völgyre és a Szent Romanosz-kapura összpontosult. Körülbelül 120 lövést tudtak leadni naponta a városra. A fal könyörtelenül omladozni kezdett. A hét során egy szakaszon ledőlt a külső fal, valamint mögötte két torony és egy fiatorony a belső falon. Csakhogy az ágyúzástól való kezdeti rettegésük után a védők nem veszítették el a fejüket: „naponta megtapasztalván a szultán hadi gépeinek az erejét, katonáink hozzájuk szoktak, és nem mutattak sem félelmet, sem gyávaságot”.{223} Giustiniani szakadatlanul a károk javításán dolgozott, és sebtében kitalált egy hatékony ideiglenes megoldást a ledőlt külső falra. Cölöpökből tákoltak helyére pótlást, és erre az alapozásra rádobtak mindenféle anyagot, ami a kezük ügyébe került. Követ, fát, rőzsét, bokrot és rengeteg földet halmoztak bele a résbe. Ponyvákat és bőröket feszítettek a cölöpgát külső felületére a gyújtónyilak ellen, és amikor az új védősánc kellő magasságúra nőtt, afféle csipkézett párkányzatnak földdel töltött hordókat állítottak a tetejére szabályos távolságra, oltalmul a nyilak és golyók ellen, amelyekkel az oszmánok igyekeztek lesöpörni a védőket a falról. Temérdek közmunka támogatta az

erőfeszítést; sötétedés után férfiak és nők jöttek a városból, hogy egész éjjel dolgozzanak, hordják a fát, követ és földet a nappal lerombolt védművek újraépítéséhez. A szakadatlan éjszakai fáradozás megcsapolta az egyre kimerültebb lakosság erejét, de az így felhúzott sáncok meglepően hatékony válasznak bizonyultak a kőgolyók pusztító ütéseire. Mint amikor köveket dobálnak a sárba, az ágyúgolyók „a puha és könnyen engedő földhöz csapódva, s nem ellentartó és kemény tárgyhoz ütődve”,{224} elfulladva és hatástalanodva fúródtak a sáncba. Ezzel egy időben folytatódott az elkeseredett harc a várárok birtoklásáért. Nappal az oszmán csapatok megpróbálták feltölteni a kézre eső legkülönbözőbb anyagokkal: fedező sortüzek védelme mellett földet, fát, törmeléket, sőt – egyes beszámolók szerint – a saját sátraikat is a senki földjére hordták, és az árokba borították. Éjjel a védők ellentámadásokat indítottak a kitörési kapukból, hogy újra megtisztítsák a várárkot, és helyreállítsák annak eredeti mélységét. Elkeseredett közelharcok folytak a falak előtt. Olykor a támadók hálókkal igyekeztek kihalászni a várárokból az oda begurult értékes ágyúgolyókat, máskor a katonák

előrenyomultak, hogy próbára tegyék a meggyengített falszakaszokat, gondoskodva arról, hogy a túlterhelt védőknek ne legyen egy pillanatnyi nyugtuk se. A sáncfalak tetejéről kampós rudakkal igyekeztek lerángatni a földeshordókat. A közelharccal járó összecsapások a több páncélt viselő védőknek kedveztek, de még a görög és itáliai szemtanúkat is lenyűgözte az ellenség pergőtűzben mutatott bátorsága. „A törökök vitézül verekedtek a gyalogharcban – idézte fel Leonardo –, és így tettek az utolsó emberig.”{225} Az íjak, számszeríjak és szakállas puskák falakról indított lövedékzápora szörnyű vérfürdőt rendezett. Miután a védők rájöttek, hogy ágyúik alkalmatlanok nehéz golyók kilövésére, kitalálták, hogy hatalmas sörétes puskának használják őket. Egy ágyúba öt-tíz dióméretű ólomgolyót töltöttek, és ezeknek a lövedékeknek közvetlen közelről kilőve iszonyatos hatásuk volt: „Oly roppant átütő és behatoló erővel bírtak, hogy ha egy eltalált egy nehézfegyverzetű katonát, könnyedén áthatolt a pajzsán és a testén, aztán a csatasorban mögötte állón, aztán még egyen, mígnem a lőpor ereje elenyészett. Egy lövéssel egyszerre két-három embert lehetett leteríteni.”{226}

Ebben a megsemmisítő tűzben az oszmánok rettenetes veszteségeket szenvedtek, és csak újabb céllövészetre adtak lehetőséget azzal az eltökéltségükkel, amivel igyekeztek összeszedni a halottaikat. A velencei seborvost, Nicolò Barbarót megdöbbentette a látvány: És midőn egy vagy kettő elesett közülük, rögtön más törökök jöttek, és elvitték a halottakat, a vállukra emelték őket, ahogy a disznót szokás, nem törődve azzal, mennyire vannak közel a városfalakhoz. A mieink azonban, akik a párkányokon voltak, és puskával meg számszeríjjal lőtték őket, megcélozták a halott bajtársát vivő törököt, és mindkettő holtan esett a földre, és akkor más törökök jöttek, és elvitték őket, nem félve a haláltól egy cseppet sem, hanem inkább tíz is megölette magát, mint hogy elszenvedje azt a szégyent, hogy egyetlen török holttestet is a városfalak alatt hagyjanak.{227}

A védők minden erőfeszítése ellenére a könyörtelen tüzérségi ostrom elegendő fedezetet adott, hogy az oszmánok feltöltsék a várárok egy szakaszát a Lükuszvölgyben. Április 18-án Mehmed úgy ítélte, a falak rombolásával és a felőrlő csatározásokkal eljutottak odáig, hogy összehangolt támadást indíthassanak. Szép tavaszi nap volt; ahogy leszállt az est, az imára hívó kiáltások békés bizonyossággal szálltak fel az oszmán

táborból a magasba, míg a falakon belül az ortodoxok visszavonultak a templomaikba virrasztani, gyertyát gyújtani és imádkozni a Szűzanyához. Két órával napnyugta után, a bársonyos tavaszi holdfényben Mehmed előreparancsolta elit katonáinak egy jelentősebb különítményét. Tevebőr dobok ütemes pufogására, dudák harsogására és cintányérok csattogására, azaz az oszmán katonazenekar teljes lélektani fegyvertárára, amit csak fokoztak a röppentyűk süvítései, a vezényszavak és a csatakiáltások, Mehmed rohamra indította „a nehézgyalogokat, íjászokat, láncsásokat és az egész körötte lévő testőr gyalogdandárt”.{228} A Lükusz-völgy egy sebezhető pontját célozta meg velük, ahol a fal egy szakasza leomlott. A városlakók pánikba estek, először hallották az oszmán támadás fülsiketítő, hajmeresztő zenebonáját. „Nem tudom leírni azt a kiáltozást, amivel nekitódultak a falaknak” – idézte fel utóbb borzongással Barbaro.{229} Konstantin mélységesen megrémült. Félt egy általános támadástól a teljes arcvonalon, és tudta, hogy a katonái felkészületlenek. Elrendelte, hogy verjék félre a harangokat, mire ijedt emberek szaladtak ki az utcára és katonák siettek vissza hadállásaikba. Ágyúk, puskák és

nyilak erős tűzfüggönyének takarásában az oszmánok átkeltek az árkon. A megsemmisítő sortüzekben nem lehetett megállni a kezdetleges földsáncokon, úgyhogy a janicsárok eljuthattak a falakhoz a létráikkal és faltörő kosaikkal. Azon igyekeztek, hogy megfosszák a mellvédeket a pártáktól, és még inkább kitegyék a védőket a fedező fegyverek tüzének. Eközben többször is megkísérelték felégetni a cölöpgátat, de nem jártak sikerrel, míg a szűk rés a falban és az emelkedő terep akadályozta a támadók rohamát. A sötétben eluralkodó zűrzavarról és tébolyult zajról így ír Nesztor-Iszkander: Az ágyúk és szakállas puskák csattogásától, a harangok zúgásától, a lőfegyverek ropogásától – mintha villámokat hányna mindkét fajta fegyver –, a városi nép, az asszonyok és gyerekek kiáltozása és zokogása közepette az ember azt hiszi, hogy az ég csapott össze a földdel, és mindkettő beleremegett; senki nem hallhatta a másik szavát. Jajveszékelés és sikoltozás, az emberek kiáltozása és zokogása, az ágyúk dörgése és a harangok kongása egyetlen zajba olvadt össze, ami nagy mennydörgésre hasonlított. A számtalan tűzből és az ágyúk és szakállas puskákból kilövellő füst belepte mindkét felet, és betakarta a várost. A seregek nem látták egymást, és nem tudták, ki ellen harcolnak.{230}

Ahogy a holdsütötte szűk térben vagdalkoztak és

kaszaboltak, a mérleg a védők javára billent, akik talpig páncélban voltak, és a szívós Giustiniani irányította őket. A támadók lendülete lassan kifulladt: „miszlikbe aprítva megfogyatkoztak a falakon”. Négy óra elteltével hirtelen csend ereszkedett a sáncokra, amit csak az árokban haldoklók nyögése tört meg. Az oszmánok visszahúzódtak a táborukba „anélkül, hogy a halottaikra gondjuk lett volna”, és a védők hatnapi folyamatos védekezés után „az elcsigázottságtól úgy összecsuklottak, mintha meg lennének halva”. A hűvös pirkadatban Konstantin és kísérete a csata utáni kép megszemlélésére indult. Az árok és a partoldal tele volt „teljesen széttaposott holttestekkel”.{231} Faltörő kosok hevertek elhagyottan a falak alatt, tüzek parázslottak a reggeli szürkületben. A császár nem tudta annyira felrázni sem a hadsereget, sem a polgárságot, hogy eltemessék a keresztény halottakat; ezt a munkát a szerzetesekre kellett bíznia. Mint mindig, a veszteségadatok most is változatosságot mutattak: Nesztor-Iszkander az oszmán halottak számát 18 ezerre tette, a realistább Barbaro kétszázra. Konstantin meghagyta, hogy tilos az ellenséget megzavarni a halottaik összegyűjtésében, de a faltörő kosokat

elégettette. Aztán a Hagia Szophiába ment hálát adni „a mindenható Istennek és a szeplőtlen Szűzanyának, reménykedve, hogy az istentelenek elvonulnak, most, hogy az övéikből annyian elestenek”.{232} Kegyelmi pillanat volt ez a város számára. Mehmed válaszul fokozta az ágyúzást.

Vitorlás hajó a tengeri fal előtt

9 • Isten szele 1453. április 1–20. „A tengeri csaták veszedelmesebbek és vadabbak, mint a szárazföldi csaták, mert a tengeren nincs hová hátrálni és nincs hová menekülni, nincs mód a bajt orvosolni, csak harcolni és bízni a szerencsében, és meglátszik, kibe mennyi bátorság szorult.”{233} Jean Froissart, 14. századi francia krónikás

Április elején, amíg a nagy ágyúk kitartóan lőtték a szárazföldi falakat, Mehmed elkezdte bevetni másik új

fegyverét, a flottát. Hamar felismerte azt, ami az arab időktől kezdve nyilvánvaló volt minden lehetséges ostromló számára, nevezetesen hogy kudarcra van ítélve valamennyi próbálkozás a város ellen, ha a tenger nincs szilárdan ellenőrzés alatt. Apja, Murád úgy indított ostromot 1422-ben, hogy nem állt módjában elzárni a bizánci tengeri útvonalakat, a velenceiek ugyanis hat évvel korábban rajtaütöttek Gallipolin, és elpusztították az oszmán flottát. Ha nincs lezárva a Boszporusz és a Dardanellák, akkor a fekete-tengeri görög városok és a Földközi-tenger medencéjében élő keresztény pártolók minden nehézség nélkül elláthatták utánpótlással a várost. Ez járt Mehmed fejében, amikor 1452 nyarán megépítette és nehézlövegekkel felszerelte a Torokvágót. Attól kezdve egyetlen hajó sem haladhatott át a Boszporuszon a Fekete-tenger felé átvizsgálás nélkül. Ezzel egy időben belekezdett a hadiflotta felújításába és kibővítésébe. 1452 telén nagyratörő hajóépítési tervbe fogtak az oszmán tengerészeti támaszponton, Gallipoliban és valószínűleg a fekete-tengeri Szinopban és más hajóműhelyekben az égei-tengeri partokon. Kritobulosz szerint Mehmed „úgy vélekedik vala, hogy az ostromban és a háborúban többre fog menni a

hajóhaddal, mint a szárazi hadsereggel”,{234} és erre a munkára kiemelt figyelmet fordított. A Fekete- és a Földközi-tenger partvidékének meghódítása közben a birodalom tapasztalt görög és itáliai hajóácsokra, tengerészekre és kormányosokra tett szert, és ezt a szakképzett munkaerőt hasznosítani lehetett a flottafejlesztés során. A szultán továbbá hozzáférhetett a tengeri vállalkozásokhoz szükséges természeti erőforrásokhoz: fűrészáruhoz és kenderkóchoz, vitorlának való vászonhoz, vashoz horgonynak és szegnek, szurokhoz és faggyúhoz a hajótestek tömítéséhez és zsírozásához. Ezeket az alapanyagokat beszerezhették a birodalom minden szegletéből és a határon túlról. Mehmed hadellátási szakértelmének köszönhetően összegyűlt minden szükséges forrás. Ahogy az ágyúk esetében, az oszmánok gyorsak voltak keresztény ellenségeik hajóinak átvételében. A középkorban a Földközi-tenger vezető hadihajójának az evezős gálya számított, az ókori görög és római gályák természetes utódja. A hajótípus fokozatos módosulásokkal a bronzkor kezdetétől a 17. századig uralta a Földközi-tengert, és jellegzetes alakja visszaköszön a minószi pecsétekről, az egyiptomi

papiruszokról és a klasszikus görög kerámiákról. Ugyanolyan meghatározó szerepet töltött be a mediterráneumban, mint a bor és az olajfa. A késő középkorra a hadigálya mintapéldánya hosszú, gyors és egészen keskeny volt, jellemzően harminc méter hosszúságú, a szélessége pedig nem érte el a négy métert. Elöl döfőorral vagy magasított emelvénnyel látták el, mely harci bástyaként vagy csapóhídként szolgált az ellenséges hajókhoz. A tengeri hadviselés taktikája alig különbözött a szárazfölditől. A gályákat telezsúfolták egy csapat katonával, akik a kezdeti lövésváltás után gyilkos kézitusában megkísérelték megrohamozni az ellenfél hajóját. Maguk a gályák ijesztően alacsonyan úsztak a vízen. Az evezők adta technikai előny legjobb kihasználása érdekében a megrakott hadigálya úgynevezett szabadoldala – a legnagyobb merülés síkja és a fedélzet felső élének legalacsonyabb pontja közötti távolság – nagyjából fél méterre nyúlhatott ki a vízből. Vitorlával is meghajtható volt, de csatában az evezők biztosítottak a gályának ütőerőt és mozgékonyságot. Az evezősöket egyetlen szinten, a fedélzet felett helyezték el – ami szörnyen kiszolgáltatottá tette őket harc közben –, és

rendszerint ketten-hárman ültek egy-egy oldalpadon. Mindegyiknek saját evezője volt, amelynek hosszát az illető padon elfoglalt helye határozta meg. A viszonyok nem is lehettek volna zsúfoltabbak: gályán evezni olyasmit jelentett, mint evezőt húzni egy modern utasszállító repülőgép üléséből, vagyis a szűkös oldalirányú mozgástér azzal járt, hogy az evezős leszorított könyökkel egyenesen előretolta az evezőt, közben felemelkedett az üléséből, majd visszahanyatlott. Nem csoda, hogy a gályák gyakorlott legénységet követeltek meg, amely tökéletes összhangban evezett – és bírta izomerővel az akár tíz méter hosszú, közel ötvenkilós evezőlapátok húzását. A hadigályát a harci gyorsaság és fordulékonyság igénye érlelte ki; egy jól zsírozott palánkú gálya hét és fél csomós csúcssebességet tudott elérni húsz percen át emberi erővel. Ha egy óránál tovább kellett egyhuzamban evezni, az hamar kifárasztotta a legénységet. Bármekkora sebességgel siklott is a nyugodt tengeren, a gályát különös hátrányok terhelték. Az alacsony szabadoldal miatt meghökkentő mértékben nem volt viharálló, még a Földközi-tenger csekély hullámverése mellett sem, ezért a hajózási idény rendszerint a nyári

hónapokra szorítkozott, és a hosszabb utakon a nyílt vízivel szemben a part menti hajózásra késztetett. A gályaflottákat nemegyszer színültig elárasztották a nem várt viharok. A vitorláknak csak teljes hátszélben lehetett hasznukat venni, míg az evezők nem értek semmit kicsit is erősebb ellenszélben. A gyorsaságra való törekvés nemcsak törékeny és mélyen a vízben ülő hajótesthez vezetett, hanem súlyos hátrányt is okozott a magas szabadoldalú hajókkal, például a kereskedelmi vitorlásokkal vagy egy-egy magasabb velencei galeasszal vívott harcban. A gálya előnyeit és hátrányait a város körüli küzdelemben tették komolyan próbára. Mehmed jelentős flottát gyűjtött össze. Kijavíttatott és újrahézagoltatott öregebb hajókat, és megépíttetett egy sor új három evezősorost – olyan gályákat, amelyekben az evezők hármasával vannak csoportosítva –, valamint kisméretű portyázó gályákat, „részint vértezett, részint gyors, harminc- és ötvenevezős hosszú hadihajókat”,{235} amelyeket az európaiak fustának hívtak. Úgy tűnik, ebből a munkából a szultán sokat személyesen felügyelt, „ezekhez legénységet is szede birodalma ázsiai és európai egész tengermellékéről, megválogatva az evezőket… kormányosokat, evezővezénylőket, gálya- és

hajókapitányokat, hajóhadvezéreket”.{236} Ennek a flottának néhány egysége márciusban már a Boszporuszban volt, csapatokat szállított át a szoroson, de a főerőket csak április kezdetére lehetett összegyűjteni Gallipolinál Mehmed újonnan kinevezett tengernagya, Baltoglu tengernagy, „egy nemes s a tengerészetben tapasztalt, harcias szellemű férfiú” vezényletével.{237} A hét ostrom során először fordult elő, hogy az oszmánok flottát hoztak a városhoz. Ez döntő fejlemény volt. Kedvezőbb előjelű indulási pontot keresve sem találhattak volna Gallipolinál, „a hit védelmezőinek hazájánál”,{238} amely az oszmánok bűvös városának számított. 1354-ben itt vetették meg a lábukat először Európában egy váratlan földrengés után. A szent háború és a hódítás lázában égő flotta útnak indult a Dardanellákból, és elkezdett felfelé haladni a Márványtengeren. A legénységek állítólag „nagy sebesen, nagy kiabálással, zajjal, ujjongással és örömriadással nyomulának elő, egymást buzdítva, lelkesítve s egymással vetekedve”.{239} A gyakorlatban a lelkesedés visszafogottabb lehetett: az evezősök jelentős része minden valószínűség szerint keresztény volt, és nem önszántából evezett. Egy későbbi történetíró szerint

„isten szele segítette előrejutásukat”,{240} de a valóságban másként kellett hogy legyen. Ekkor már az uralkodó északi szél fújt, úgyhogy felfelé a Márvány-tengeren azzal és az áramlatokkal szemben kellett haladniuk. A gályáknak kemény munka volt a kétszáz kilométeres út Konstantinápolyig. Felkerekedésük híre megelőzte őket a vízi úton, és meglepetéssel vegyes riadalmat keltett. Csakúgy, mint a hadserege esetében, Mehmed tisztában volt a nagy számok lélektani erejével. A part menti görög falvakban döbbenten figyelőknek az a benyomásuk támadt, hogy a tengert evezők és árbocok takarták el. Az oszmán hadiflottát a „szárazföldi patkányoknál” sokkal megbízhatóbban mérték fel az olyan tapasztalt keresztény tengerjárók, mint Jacobo Tetaldi és Nicolò Barbaro. Ők ketten egymás között úgy becsülték, hogy a flotta körülbelül tizenkét és tizennyolc közti számban vonultatott fel teljes értékű hadigályákat, három evezősorosokat és két evezősorosokat vegyesen, valamint hetven-nyolcvan kisebb fustát, nagyjából huszonöt parandariát (nehéz szállítóhajót) és egy sor könnyű dereglyét meg más kis futárhajót, összesen körülbelül 140 egységből álló hajóhadat. Félelmetes látványt nyújtott a nyugati láthatár ívén.

Mehmed nagyszabású haditengerészeti előkészületeinek a híre jóval a gályákat megelőzően elérte a várost, ezért a védőknek volt idejük megtervezni a hajózással kapcsolatos óvintézkedéseket. Április 2-án lezárták az Aranyszarv-öblöt a nagy lánccal, hogy biztos horgonyzóhelyet teremtsenek a hajóiknak, és hogy mentesítsék a gyenge tengeri falat a támadástól. Ez a gyakorlat mélyen gyökeredzett a város történelmében. Már 717-ben láncot húztak keresztül a szoroson, hogy útjukat állják az ostromló muszlim hajóhadaknak. Barbaro elbeszélése szerint április 6-án „felkészítettük a harcra a Tanából való három gályát és a két keskeny gályát”,{241} és ezt követően a legénységük felvonult a szárazföldi fal teljes hosszában, hogy katonai erejét fitogtassa. Három nappal később, 9-én a kikötőben a védelem minden rendelkezésre álló egységét mozgósították és készenlétbe helyezték. Igencsak vegyes flotta volt, amelyet változatos indítékok hoztak össze. Voltak ott gályák az itáliai városállamokból és kolóniáikból, Velencéből, Genovából, Anconából és Krétáról, továbbá egy katalán és egy provence-i, valamint tíz bizánci hajó. Ezek különböző méretű gályák voltak, köztük három „nagy gálya”, az itáliai tengeri

kereskedelem teherszállítói, a szokványos hadigályáknál lassabbak, de felépítésük erősebb, oldalfaluk magasabb, továbbá két karcsú, alacsony törzsű „keskeny gálya”. Az Aranyszarv-öbölben 1453. április elején horgonyzó hajók többsége kereskedelmi volt, magas oldalfalú, vitorlával meghajtott „kerek hajó”, magasított elő- és tatfedélzetű, erős palánkozatú és árbocozatú karakk. Elvileg egyikük sem volt hadihajó, de a Földközi-tenger veszedelmes, kalózok járta vizein nem lehetett mereven különbséget tenni. Magasságuk, fedélzeteik jó kilátást nyújtó pontjai és árbockosaraik természetes előnyt jelentettek az alacsony fekvésű gályákkal szemben, ha ágyúkkal és harcedzett katonákkal látták el őket. A tengerészeti hadviselés történetének ebben a röpke pillanatában a vitorlás hajók gyakran tartani tudták magukat a legelszántabb támadásokkal szemben is. A gályákon elhelyezett hajóágyúk kezdetlegesnek számítottak: túlságosan kicsik voltak, és túlságosan alacsonyról lőttek, hogy veszélyeztethessenek egy karakkot. Újabb ötven évnek kellett eltelnie, hogy a velenceiek kitaláljanak egy hatékony hajótörő ágyút, amelyet gályára lehetett szerelni. Emellett főleg a velencei és a genovai hajósok, akiknek teljes mértékben a tengeri vitézségüktől függött

megmaradásuk és jólétük, nagyfokú magabiztossággal álltak minden hajózási kérdéshez, és ennek megfelelően készítették el terveiket. Április 9-én tehát tíz legnagyobb teherhajójukat a zárólánc elé állították, „szoros elrendezésben és orral előre”.{242} Barbaro sorra lejegyezte, hogy ki a kapitányuk és mekkora a hajó befogadóképessége, kezdve a genovai Zorzi Doria „2500 hordós”-ával egy „600 hordós”-ig. Hármat meg is nevezett: a kandiai Filomatit és Gurót, valamint a genovai Gataloxát. Ezek mellett kaptak helyet a legerősebb gályák. Ezek a „jól felfegyverzett és kitűnő rendben tartott hajók, akárha csatára készültek volna, és egytől egyig derekasak”,{243} végignyúltak a lánc teljes hosszában a várostól a túlparti Galatáig. A belső kikötőben további tizenhét keresztvitorlázatú hajó horgonyzott tartalékban újabb gályákkal, köztük öt császárival, amelyeket valószínűleg lefegyvereztek, hogy a záróláncnál összpontosítsák a felszerelést. Néhány felesleges hajót elsüllyesztettek, ezzel is csökkentve annak kockázatát, hogy ágyútalálat érje őket és tűzvész törjön ki, ami minden tengerész rémálma egy összetömörült flottában. A kapitányok hátradőlve, védelmük és tengerészeti ismereteik, valamint a parti

ütegek oltalmának biztos tudatában várták az oszmán hajóhadat. Összesen talán 37 hajójuk volt egy 140 egységet számláló armada ellen, ami papíron hatalmas különbség, de az itáliai tengerészek értették a tengeri hadviselés minden csínját-bínját. Hajóval bánni nagy szakmai tudást igényelt, és sok múlt a gyakorlott legénységen, ezért a tengeri összecsapások kimenetele kevésbé függött a számarányoktól, és sokkal inkább a tapasztalattól, az eltökéltségtől, illetve a szelek és áramlatok vakszerencséjétől. „Elnézve a mutatós flottánkat, biztonságérzéssel töltekeztünk el a hitetlenek flottájával szemben”{244} – jegyezte fel Barbaro önelégülten, ami a velenceieknek azon hajlamáról árulkodott, hogy következetesen alábecsülték az oszmán tengerészeti szaktudást. Az oszmán flottát végül április 12-én, délután egy óra tájban pillantották meg, ahogy küszködve nyomult előre, szemben az északi széllel. A tengeri fal kétségtelenül megtelt kíváncsi városlakókkal, miközben a láthatárt lassan árbocok lepték el. A flotta „eltökélten” evezve közeledett,{245} de meglátva a záróláncnál csatavonalban sorakozó keresztény hajókat, áthúzódott a szoros túlsó felére, és elrendeződött a szemközti oldalon. Mély

benyomást tettek a nézelődőkre, és fokozta a városban a csüggedést, hallva „a buzgó kiáltásokat, a kasztanyetták és tamburinok hangját, melyek félelemmel töltötték el flottánkat és a városban lakozókat”.{246} A délután folyamán az egész hajóhad három kilométerrel feljebb költözött a Boszporuszon egy kis horgonyzóhelyre az európai oldalon, amelyet a görögök Kettős Oszlopkikötőnek neveztek; ma ezen a helyen áll a Dolmabahcsepalota. Az ellenséges flotta mérete és ereje kétségtelenül kikezdte még az itáliaiak magabiztosságát is. A záróláncnál a hajók éjszakába nyúlón álltak harckészültségben, „óráról órára várva azon okból, ha jönnek megtámadni flottánkat”,{247} de nem történt semmi. Kezdetét vette a kifárasztás macska-egér játéka. A semleges Galata városfalain két ember őrködött folyamatosan, hogy minél kisebb legyen annak a kockázata, hogy meglepik őket. A magaslatról jól szemmel lehetett tartani a flottát feljebb a Boszporuszon, a Kettős Oszlop-kikötőben. Ha bármi jele mutatkozott, hogy akárcsak egyetlen hajó is mozog a szorosban, egy ember végigszaladt Galata utcáin az Aranyszarv-öbölbe, hogy riadóztassa Alvise Diedót, a kikötőparancsnokot. Megfújták a csatakürtöt, és a gályákon lévők rögtön

fegyvert ragadtak. Pattanásig feszülten, balsejtelemmel telve várakoztak éjt nappallá téve, miközben a hajók szelíden ringatóztak horgonyukon az Aranyszarv-öböl nyugodt vizén. Mehmednek három világos szándéka volt az új flottával: blokád alatt tartani a várost, megkísérelni a behatolást az Aranyszarv-öbölbe, továbbá szembeszállni bármiféle felmentő hajóhaddal, amely megjelenhet a Márvány-tengeren. Kezdetben Baltoglu semmi egyebet nem csinált, mint hogy elrendelte a járőrözést a város körüli vizeken, kimondottan azzal a céllal, hogy megakadályozza hajók be- és kifutását a város márványtengeri oldalán lévő két kis kikötőnél. Körülbelül ugyanebben az időben egy további hajókülönítmény jött a Fekete-tengerről ágyúgolyóval és egyéb lőszerekkel megrakva a hadsereg számára. Ennek a szállítmánynak az érkezése láthatólag a hadműveletek egy új fázisát mozdította elő az oszmán táborban. Mehmed égett a türelmetlenségtől, hogy még jobban satuba szoríthassa a várost, és parancsot adott Baltoglunak, hogy indítson támadást a zárólánc ellen. Úgy gondolkodott, ha be tudnak törni az Aranyszarvöbölbe, Konstantin kénytelen lesz létfontosságú védőket

elvonni a szárazföldi faltól, hogy a partvonalat biztosítsa. Mindkét fél gondos előkészületeket tett erre az eshetőségre. Az oszmánok kis ágyúkat helyeztek gályáikra, nyilván a szultán kezdeményezésére, akinek a tüzérségi újítások iránti éhsége nem ismert határokat. A döfőorrt megrakta nehézgyalogsággal, míg a hajótestet fegyverek tömkelegével: kő ágyúgolyókkal, nyilakkal, gerelyekkel és gyúlékony anyagokkal. Galata falain az őrök alaposan szemmel tartották ezeket az előkészületeket, úgyhogy Lukasz Notarasznak, a bizánci hajók parancsnokának bőven volt ideje emberrel és hadianyaggal ellátni a nagy kereskedelmi karakkokat és gályákat. Valószínűleg április 18-án, ugyanakkor, amikor az első nagy rohamot intézték a szárazföldi fal ellen a Szent Romanosz-kapunál, Baltoglu elindította az új flotta első támadását. A hajóhad nagy erőkkel kifutott a Kettős Oszlopból, és gyorsan közeledett a zárólánchoz. Keményen eveztek a lánc előtt horgonyzó magas hajók rendezett sorfala felé, és csatakiáltásokkal biztatták egymást. Nyíllövésnyi távolságba érve lassítottak, majd íjjal és ágyúval sortüzet nyitottak: kőgolyók, vashegyű nyílvesszők és gyújtónyilak fütyültek keresztül a víz

felett, és söpörték végig az ellenséges fedélzeteket. A bevezető sortüzek után ismét megindultak a lehorgonyzott hajók felé. Amikor összecsaptak, az oszmánok a fedélzet megrohanásának szokásos közelharcával kísérleteztek. Horgok és hágcsók lendültek a magasba, és a támadók elkezdtek felkúszni a magas hajóoldalakra; mások a teherhajók horgonykötelét igyekeztek elvágni. Gerely-, lándzsa- és dárdazápor zuhogott a védőkre. A roham vadságához kétség nem férhetett, de a karakkok csataelőnyt élveztek magasabb és zömökebb felépítésüknek köszönhetően. Az oszmán gályák ágyúiból kilőtt kőgolyók túlságosan kicsik voltak ahhoz, hogy kárt okozzanak a robusztus fa hajótestekben, ráadásul a tengerészkatonák alulról támadtak, mint amikor az ostromlók a várárok aljáról próbálják bevenni a szárazföldi falakat. A keresztény hajókon a matrózok és a tengerészkatonák harceszközöket hajítottak le az elő- és tatbástyákról, sőt még magasabbról, az árbockosarakból. Vasröppettyűk, azaz tollas végű fém hajítódárdák, nyilak és kövek zúdultak a hajók oldalán kúszó-mászó, védtelen támadókra, „sokat megsebesítenek és nem keveset megölének közölök”.{248} A szállítóhajók tengerészeit

kiképezték és felszerelték a tengeri közelharcra. Mindig kéznél voltak vizesvödrök, hogy eloltsák a gyújtószerkezeteket, míg az árbocokról lelógó egyszerű felvonókötelekkel súlyos köveket tudtak kilendíteni a hajókból, rá a körülöttük hemzsegő hosszú dereglyék törékeny palánkozatára, „igen nagy kárt tőnek bennök”. {249} Heves küzdelem folyt a zárólánc elfoglalásáért és megvédéséért, de végül a keresztények kezdtek felülkerekedni. Sikerül elbánniuk a gályaflottával. Baltoglu, félve a megaláztatástól, hátravonta hajóhadát, és visszatért a Kettős Oszlop-kikötőbe. A tengeri háború első menetét a védők nyerték. Jól ismerték a hajóikat, no meg a tengeri hadviselésnek azt az alaptörvényét, hogy egy kellően felkészített tehervitorlás, ha a legénysége fegyelmezett és jól felszerelt, állni tudja a sarat az alacsony felépítésű gályákkal szemben. Mehmednek a tüzérség erejébe vetett reményei a tengeren nem teljesültek. Túlságosan kicsik voltak azok az ágyúk, amelyeket a könnyű szerkezetű gályákon el lehetett helyezni, és a hadműveleti körülmények – egyrészt nehéz volt megakadályozni, hogy a lőpor ne szívja fel a légköri nedvességet a tengeren, másrészt gondot jelentett a célzás a

hánykolódó fedélzeten – tovább csökkentették az esélyt a sikerre. Április 19-én reggelre Mehmed hadait szárazföldön és tengeren egyaránt visszaverték, miközben a védők harci szelleme töretlen maradt. Az ostrom elnyúlása minden eltelt nappal növelte Mehmed türelmetlenségét – és a Nyugatról jövő segítség lehetőségét. Konstantin szemében a város sikeres megvédése a keresztény Európa segítségnyújtásán múlt. Az ostromot megelőzően diplomáciai küldöttségek végtelen sorát menesztette külhonba, hogy katonákat és anyagi forrásokat könyörögjön ki vagy kérjen kölcsön a keresztény ügy érdekében. A lakosság minden áldott nap azt leste, nem bukkan-e fel egy másik flotta a lenyugvó nap irányából – velencei vagy genovai hadigályák raja, csúcsos orrukkal a Márvány-tengert szelve harci dobszóra és trombitaharsogásra, Szent Márk oroszlános vagy a genovaiak rojtos, sós szélben repkedő zászlaja alatt. De a tenger baljósan csendes maradt. A gyakorlatban a város sorsa az itáliai városállamok bonyolult politikai játszmáitól függött. Konstantin már 1451 végén követeket küldött Velencébe azzal az

üzenettel, hogy a város elesik, ha nem kap segítséget. A kérdést hosszasan megvitatta a velencei szenátus, Genovában köntörfalazással fogadták, míg Rómában a pápa aggódott, de bizonyítékot várt az egyházegyesülés maradéktalan végrehajtásáról. Ami a pápát illette, a velenceiek nélkül híján volt kézzelfogható eszközöknek. A két kereskedelmi vetélytárs, Genova és Velence hidegen méregette egymást, és nem tett semmit. Konstantin segítségkérése a Nyugattól vallási és középkori eszméken nyugodott, de olyan államokra irányult, amelyeket gazdasági – és meglepően modern – érdekek mozgattak. A velenceieknek nagyjából mindegy volt, hogy a bizánciak egyesüléspártiak-e vagy sem, és nemigen fűlött a foguk a hitvédelmezői szerephez. Kőszívű kalmárok voltak, akiket kizárólag a kereskedelmi egyezmények, a tengeri útvonalak biztonsága és a haszonkalkulációk foglalkoztattak. A teológiánál jobban aggasztották őket a kalózok, és inkább az áruval foglalkoztak, mint a hittel. Kereskedőiket az érdekelte, hogy mit mennyiért lehet venni és eladni – gabonát, prémet, rabszolgát, bort és aranyat –, honnan szerezzék be flottáikhoz az emberi hajtóerőt, és milyenek a Földközi-tenger különböző pontjain a szélviszonyok. Az

áruforgalom és a tenger éltette őket, a leszámítolás, a határhaszon és a készpénz. A dózse kitűnő kapcsolatokat ápolt a szultánnal, és megérte kereskedni Drinápollyal. Ráadásul az utóbbi húsz évben Konstantin jókora károkat okozott a velencei érdekeknek a Peloponnészoszon. Ebben a szellemben egy szenátori kisebbség 1452 augusztusában gyakorlatilag megszavazta, hogy hagyják sorsára Konstantinápolyt. A nemtörődömség a rá következő tavasszal módosult, amikor kezdtek befutni a jelentések a Fekete-tenger felé tartó kereskedelmi útvonalak szűküléséről és a velencei hajók elsüllyesztéséről. Február 19-én a szenátus úgy döntött, hogy flottát készít elő két fölfegyverzett szállítóhajóból és tizenöt gályából április 8-i kifutásra. A vállalkozás megszervezését Alviso Longóra bízták óvatos utasítások kíséretében, köztük olyan különösen hasznossal, hogy óvakodjon az oszmánokkal való összetűzéstől a szorosban. Végül a hajóhad április 19-én indult el, egy nappal a falak elleni első nagy támadás után. Mások hasonló összehangolatlan kísérleteket tettek. Április 13án a Genovai Köztársaság felhívta polgárait, kereskedőit és tisztviselőit „Keleten, a Fekete-tengeren és Szíriában”,

hogy minden eszközzel segítsék a konstantinápolyi császárt és Demetert, a moreai despotát. Öt nappal korábban még kölcsönöket hagytak jóvá hajók felfegyverzésére a velenceiek ellen. Nagyjából ugyanebben az időben a pápa levélben tájékoztatta a velencei szenátust, hogy öt, tőlük kölcsönvett gályát kíván felszerelni és a város megsegítésére küldeni. A hitelügyekben mindig szőrszálhasogató velenceiek elvben elfogadták a megbízást, de válaszlevelükben emlékeztették a pápai államot, hogy a kudarcot vallott 1444-es várnai keresztes hadjárat gályaköltsége még mindig rendezetlen. Miklós pápa azonban már haladéktalan lépéseket tett a saját költségén. Konstantinápoly bukásától félve márciusban bérelt három genovai kereskedelmi hajót, megrakta őket élelemmel, katonával és fegyverrel, és elindította a városba. Április elején elérték a genovaiak szigetét, Híoszt az anatóliai partoknál, de tovább nem jutottak. Az északi szél, amely hátráltatta az oszmán flottát, két hétre Híoszban marasztalta a genovaiakat. Április 15-én a szél délire fordult, és a hajók vitorlát bontottak, majd 19-én elérték a Dardanellákat, ahol összetalálkoztak egy bizánci szolgálatban álló nagy {250}

teherhajóval, amely az olasz Francesco Lecanella kapitánysága alatt Szicíliában vásárolt gabonát szállított a császárnak. Bevitorláztak a Dardanellákba, és ellenállás nélkül haladtak el a gallipoli oszmán haditengerészeti támaszpont mellett – az egész flotta a Kettős Oszlopban táborozott. A hajók minden valószínűség szerint hasonlítottak azokra, amelyek pár nappal korábban elűzték az oszmánokat a záróláncnál: feltehetőleg magas szabadoldalú, vitorlával meghajtott karakkok voltak, amelyeket az oszmán krónikás, Turszun bég „koggéknak” írt le. A kedvező déli szélben hamar átszelték a Márvány-tengert, és április 20-ának reggelén a hajókról már kivehető volt a Hagia Szophia hatalmas kupolája a keleti láthatáron. A városban megszállottan azt kémlelték, érkezik-e a felmentő flotta. A hajókat délelőtt tíz körül pillantották meg, és rögtön azonosították genovai – fehér alapon piros kereszt – zászlajukról. A hír futótűzként terjedt. A hajókat szinte ugyanabban a pillanatban látták meg az oszmán tengeri járőrök is, és üzenetet küldtek Mehmed maltepei táborába. A szultán elvágtatott a Kettős Oszlop-kikötőbe, hogy egyértelmű és határozott parancsot adjon Baltoglunak. Nyilván a záróláncnál és a szárazföldi falnál

elszenvedett kudarctól sarkallva, kertelés nélkül arra utasította a parancsnokot és flottáját, hogy „a hajókat vagy elfogják s hozzák elébe, vagy élve szeme elébe ne kerüljenek”.{251} A gályákat sietve teljes evezőslétszámra töltötték fel, és telezsúfolták elit katonákkal: nehézgyalogsággal, íjászokkal és janicsárokkal a szultán testőrségéből. Megint könnyűágyúkat raktak a fedélzetekre, valamint gyúanyagokat és „sok egyéb fegyvert… könnyű és nehéz paizsokat, sisakokat, vérteket s ezenfölül kelevészeket, kopjákat, hosszú dárdákat és tőröket, amit csak tengeri ütközetben használni lehet”. {252} A flotta kifutott a Boszporuszra, hogy szembeszálljon a behatolókkal. A siker kötelező volt a közhangulat érdekében, de ezt a második tengeri csatát kijjebb kellett megvívni a szorosban, ahol a szélsőséges szeleket és helyi áramlatokat nehezen lehetett megjósolni, és a hajók nagy megterheléseknek voltak kitéve. A genovai teherhajók a széllel a hátukban nyomultak felfelé a szorosban. Az oszmán flotta az ellenszélben nem használhatta a vitorlákat, ezért leeresztve őket, folyásirányban evezett lefelé a hánykolódó tengeren. Kora délutánra a négy hajó a várostól délkeletre járt, és egyenesen a Demetriosz-torony, a város

Akropoliszának a tengerpartról jól kivehető építménye felé tartott, készen arra, hogy beforduljon az Aranyszarvöböl bejáratába. A roppant számbeli különbség Baltoglu embereit eltöltötte „nagy becsvággyal és azzal a reménnyel, hogy a dolgot jól végzendi”.{253} Állhatatosan jöttek „kasztanyetták és rivalgások nagy lármájára a négy hajó felé, sebesen evezve, diadalittas katonák módján”.{254} A víz vitte a dobok és töröksípok hangját, miközben egyre közeledett a gályaflotta. A végkifejlet elkerülhetetlennek látszott, ahogy száz hajó árbocai és evezői szegeződtek a négy szállítóhajóra. A város lakossága a várfalakra csődült, a háztetőkre vagy a kocsiversenypálya Szphendonéjára, mindenhová, ahonnan csak széltében rá lehetett látni a Márványtengerre és a Boszporusz bejáratára. Az Aranyszarv-öböl túloldalán, Galata falai mögött Mehmed és kísérete egy szemközti dombról figyelt. Mindkét fél reménnyel és aggodalommal vegyesen nézte, ahogy Baltoglu három evezősorosa megközelíti a vezérhajót. A parancsnok a tatról ellentmondást nem tűrőn a vitorlák leengedésére szólított fel. A genovaiak tartották az irányt, mire Baltoglu parancsot adott, hogy a flotta fejlődjön fel, és nyisson tüzet a karakkokra. Kőlövedékek süvítettek át a

levegőn, nyílvesszők, gerelyek és gyújtónyilak záporoztak a teherhajókra minden irányból, de a genovaiak nem inogtak meg. Megint csak a magasabb hajók élvezték az előnyt, „akik magosból folytaták a csatát, különösen az árbocokról és fabástyákról, nyilakkal, dárdákkal és kövekkel erősen lövöldözének”.{255} A tenger háborgása megnehezítette a gályáknak a célzást, valamint hogy gondosan körülvegyék a karakkokat, amelyek a vitorláikat dagasztó déli szélben folyamatosan haladtak előre. A harc elhúzódó viaskodássá vált: az oszmán katonák megpróbáltak elég közel kerülni a hullámzó tengeren, hogy a fedélzetre kapaszkodhassanak vagy felgyújthassák a vitorlákat, a genovaiak pedig lövedékek garmadáját zúdították rájuk a pártázott hajóbástyákról. A magas hajókból álló kis karaván sértetlenül elérte az Akropolisz-fokot, és már éppen készült befordulni az Aranyszarv-öböl biztonságos vizeire, amikor lesújtott a balszerencse. A szél hirtelen elállt, a vitorlák ernyedten lógtak az árbocokon, és a városfalaktól szinte karnyújtásnyira lévő hajók elvesztették minden lendületüket. Egy megátalkodott ellenáramlás hátán tehetetlenül sodródni kezdtek, keresztül az Aranyszarvöböl nyitott bejáratán, a galatai parton figyelő Mehmed

és serege felé. Az előny rögtön átkerült a vitorlás hajóktól az evezős gályákhoz. Baltoglu a nagyobb gályákat egészen kis távolságra a teherhajók köré gyűjtötte, és ismét elárasztotta őket lövedékekkel, de nem jutott többre velük, mint korábban. Az ágyúk túl kicsik és túl alacsonyan voltak ahhoz, hogy kárt tegyenek a hajótestekben vagy az árbocokban. A keresztény hajók legénysége vizeshordók segítségével minden tüzet el tudott oltani. A pásztázó lövedékek kudarcát látva a tengernagy „nagyot riadván megparancsolta”,{256} hogy a flotta támadjon a hajókra, és rohanja le őket.

Oszmán gályák keresztény vitorlás hajókat támadnak

Gályák és dereglyék sokasága vette körül az ormótlan és mozgásképtelen karakkokat. A tenger egymásba gabalyodó árbocok és hajótörzsek vonagló rakásába olvadt össze a történetíró Dukasz szerint, „mintha szárazföld volna”.{257} Baltoglu a három evezősorosát orral nekiütköztette a bizánci teherhajó tatjának, amely a legnagyobb és a legkevésbé felfegyverzett volt a keresztény hajók közül. Oszmán gyalogság zúdult fel a hajóhidakon, kampókkal és hágcsókkal igyekezett feljutni a fedélzetekre, fejszével bezúzni a palánkokat, égő fáklyákkal felgyújtani őket. Sokan horgonyláncon és köteleken próbáltak felkúszni, mások lándzsákat és dárdákat hajítottak a fa mellvédekre. A közelharc gyilkos kézitusák sorozatába csapott át. Fentről a jó páncélt viselő védők buzogányokkal loccsantották szét a támadók koponyáját, amint felbukkantak a hajók mellvédje fölött, tengerészkardokkal metszették le a kapaszkodó kezeket, és lándzsákat, gerelyeket, dárdákat, köveket dobáltak az odalent kavargó tömegbe. Még feljebbről, a vitorlarudakról és az árbockosarakból „lövedékeket hajigáltak rettenetes katapultjaikból, és kőeső zuhogott az összezsúfolódott török flottára”.{258} Számszeríjászok vadászták le válogatott célpontjaikat jól irányzott

nyílvesszőkkel, míg a legénység daruval emelt fel és hajított le súlyos köveket és vizeshordókat a dereglyék könnyű palánkozatára, sokat megrongálva és elsüllyesztve közülük. Hangok zűrzavara úszott a levegőben: üvöltések és sikolyok, ágyúk robaja, páncélos katonák csobbanása, ahogy háttal belezuhantak a vízbe, evezők csattanása, kő fához, vas vashoz csapódása, nyilak fütyülése, amelyek olyan sűrűn hulltak, hogy „az evezőket nem lehetett belenyomni a vízbe”,{259} a húst szabdaló acél, a ropogó tűz és az emberi fájdalom hangjai. „És roppant vala az ordítás és a zaj – tudósított Kritobulosz –, melyet mindnyájan támasztának, amint egymást lőtték, egymást öldökölték, egymást taszigálták, káromkodtak, szitkozódtak, fenyegetőztek, jajgattak és minden szörnyűségeket míveltek.”{260} Az oszmán flotta két órán át tusakodott konok ellenfelével a csata hevében. Katonái és tengerészei bátran és rendkívüli szenvedéllyel harcoltak, „mint a démonok”,{261} jegyezte fel Leonardo érsek morózusan. Fokozatosan és a nagy veszteségek ellenére a túlerő kezdett érvényesülni. Egy hajót öt három evezősoros vett körül, egy másikat harminc dereglye, egy harmadikat negyven, katonákkal teli bárka, mintha hangyák áradata

próbálna legyűrni egy nagy bogarat. Amikor egy dereglye kimerülten lemaradt vagy elsüllyedt, páncélos katonái pedig uszadékfába kapaszkodtak vagy elragadta őket az ár, új hajók eveztek előre, hogy prédájukra akaszkodjanak. Baltoglu három evezősorosa makacsul kapaszkodott a robusztusabb, ám gyengébben felfegyverzett bizánci szállítóhajóhoz, amely „mesterien védekezett, ahogy kapitánya, Francesco Lecanella rohanvást jött segíteni”.{262} Idővel azonban nyilvánvalóvá vált a genovai kapitányoknak, hogy gyors közbeavatkozás nélkül a szállítmányuk odavész. Begyakorolt művelettel sikerült valahogy egymás mellé hozni a hajókat, és összepányvázták a négy, lassan mozgó karakkot, miáltal egy szemtanú szerint úgy néztek ki, mint négy torony. A csáklyázni igyekvő oszmán flotta fortyogó zűrzavara közepette kiemelkedtek a fával sűrűn ellepett felszínből, hogy „a vizet alig lehetett látni”.{263} A városfalakon és a zárólánc mögötti hajókon tolongók tehetetlenül figyelték, ahogy a hajók kusza rakása lassan elsodródik az Akropolisz-fok alatt, egyenesen a galatai partok felé. A csata közeledtével Mehmed levágtatott a tengerhez, izgatott hangon kiabált utasításokat, fenyegetéseket és biztatásokat bátran küzdő katonáinak,

még a sekély vízbe is beösztökélte a lovát, annyira vágyott parancsnokolni az összecsapásban. Baltoglu elég közel volt ahhoz, hogy hallja és figyelmen kívül hagyja a szultán harsány utasításait. Bealkonyodott; a csata három órája folyt. Az oszmánok győzelme biztosnak látszott, „minthogy sokan lévén, egymást felváltva küzdöttek, és a sebesültek és elestek helyét mindjárt mások foglalták el”.{264} Előbb-utóbb elkerülhetetlenné vált, hogy a keresztények muníciója kifogyjon, erejük pedig kimerüljön. És akkor történt valami, ami a mérleg karját oly sebesen újra a másik irányba lendítette, hogy abban a figyelő keresztények csakis Isten kezét láthatták: feltámadt a déli szél. A négy tornyosuló karakk nagy, négyszögletes vitorlái megmoccantak, kidagadtak, és a hajók a szél ellenállhatatlan nyomása alatt egyetlen tömbben előrelódultak. Felgyorsulva átszakították a törékeny gályák gyűrűjét, és az Aranyszarv-öböl bejárata felé indultak. Mehmed átkokat szórt tengernagyára, a hajóira, „és dühében megszaggatá ruháját”,{265} de addigra beesteledett, és későre járt ahhoz, hogy tovább üldözzék a hajókat. A szultán magánkívül volt a megaláztatása fölötti dühtől, és visszaparancsolta a flottát a Kettős Oszlop-kikötőbe.

A holdtalan sötétségben két velencei gályát rendeltek ki a zárólánc mögül, mindkettőn két-három trombitát is megfújtak, és a tengerészek hangosan kiáltoztak, arról igyekezve meggyőzni az ellenséget, „legalább húsz gálya” fut ki a tengerre, hogy elvegye a kedvet minden további üldözéstől.{266} A templomi harangok zúgása és a polgárok éljenzése közepette a gályák bevontatták a vitorlás hajókat a kikötőbe. Mehmed „rendkívül elkedvetlenedék, és megcsapkodván lovát hallgatva távozék”.{267}

Középkori katapult

10 • A vérontás grádicsai 1453. április 20–28. „A hadviselés színlelés.”{268} A prófétának tulajdonított mondás

A Boszporuszon zajlott tengeri csata azonnali és mélyreható következményekkel járt. Néhány röpke óra alatt az ostrom lélektani ingája hirtelen és határozottan átbillent a védők javára. A tavaszi tenger roppant küzdőteret nyújtott az oszmán flotta nyilvános

megaláztatásához, amit egyaránt végignézett a falakon tolongó görög lakosság és a hadsereg jobbszárnya Mehmeddel a szemközti parton. Mindkét oldal számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem versenyezhet a nyugati tengerésztapasztalattal az a hatalmas új flotta, amely annyira elképesztette a keresztényeket, amikor először jelent meg a szorosban. Kudarcot vallott a nagyobb szakmai tudással és fölszereltséggel szemben, nem tudott túllépni a hadigálya természetes korlátain – ráadásul a szerencse is elpártolt tőle. Márpedig a tenger biztos uralma nélkül nehéz volt térdre kényszeríteni a várost, bármit érjenek is el a szultán ágyúi a szárazföldi falaknál. A városfalakon belül egyszeriben újra szárnyalt a közhangulat: „A szultán tervei dugába dőltek, és híres hatalma csorbát szenvedett, mert oly sok három evezősorosa sem tudta szerét ejteni akár csak egyetlen hajó elfogásának.”{269} A hajók nemcsak várva várt gabonát, fegyvert és katonát hoztak a védőknek, hanem értékes reményt is. Bizakodtak, hátha ez a kis flotta talán csak egy nagyobb felmentő hajóhad előfutára. És ha négy hajó dacolni tudott az oszmán hadiflottával, az itáliai köztársaságok tucatnyi jól felfegyverzett gályája miért ne

tudná eldönteni a végkimenetelt? „S ez a reményleni sem mert jó szerencse némi lelkesedést és nem csekély fölbátorodást önte a rómaiakba, s jobb reményekkel tölté el őket, nemcsak azért, ami megtörtént, hanem a kapott jó hírekért is…”{270} A háború lázasan vallásos légkörében az ilyen eseményekben sohasem csak katonák és fegyverek puszta összecsapását vagy a szelek játékát látták, hanem egyértelműen Isten kezét. „Hiába imádkoztak az ő Mohamed prófétájukhoz – írta a seborvos Nicolò Barbaro –, ellenben a mi Örökkévaló Istenünk meghallotta a keresztény fohászainkat, ezért győzedelmeskedtünk a csatában.”{271} Valamikor ekkortájt az ezen a győzelmen vagy a korábbi oszmán szárazföldi támadás kudarcán felbuzdult Konstantin úgy érezte, itt a kellő pillanat, hogy békeajánlatot tegyen. Valószínűleg egy olyan tekintélymentő fizetségre tett javaslatot, talán Halil pasán keresztül, amely lehetővé tette volna Mehmednek, hogy emelt fővel elvonuljon. Az ostromháború bonyolult szimbiózist teremtett ostromló és ostromlott között, és Konstantin tisztában volt vele, hogy a falakon túl az oszmán táborban kellő mérvű válsághangulat uralkodott. Az ostrom kezdete óta először kaptak hangot komoly

kételyek. Konstantinápoly rendíthetetlen maradt – „Allah torkán megakadt szálka” –, akár a keresztes várak. A város legalább annyira jelentett lelki, mint katonai problémát a hit harcosainak. A hitetlenek legyőzéséhez és a történelem mélyen rögzült rendjének széttöréséhez műszaki és kulturális magabiztosság kellett, és ez hirtelen újra repedezni kezdett. Minden bizonnyal Ajjúbnak, a próféta zászlóvivőjének nyolc évszázada a falaknál elszenvedett halála járt a fejekben. „Ez az eset csüggedést és zűrzavart okozott a muszlimok soraiban – írta az oszmán krónikás, Turszun bég. – A hadsereg darabjaira hullt.”{272} Ez a hatalmi magabiztosság meghatározó pillanata volt. Április 20-án este gyakorlatilag kézzelfogható közelségbe került a hosszan elnyúló ostrom lehetősége annak minden ellátási és közhangulati nehézségével, a járványveszéllyel mint a középkori ostromhadseregek átkával, valamint annak eshetőségével, hogy a katonák elszöknek. Ez egyértelmű veszélyt jelentett Mehmed tekintélyére nézve. A janicsárok nyílt zendülése korántsem számított lehetetlennek. A szultán sohasem örvendett akkora tiszteletnek reguláris hadserege körében, mint apja, Murád. A zsémbes fiatal szultán ellen

korábban kétszer is fellázadtak, és ezt sokan nem felejtették el, különösen nem Halil pasa, a nagyvezír. Ezek az érzések kerültek éles megvilágításba aznap este, amikor Mehmed levelet kapott Ak Szamszaddín sejktől, lelki tanácsadójától és az oszmán tábor vezető vallási alakjától. A sejk beszámolt a hadseregben uralkodó hangulatról, egyben figyelmeztetett: Ez az eset… nagy kínt és kedveszegettséget okozott nekünk. A lehetőség meg nem ragadása azzal járt, hogy bizonyos kedvezőtlen fejlemények mentek végbe: az első,… hogy a hitetlenek lelkendeztek és örömünnepet ültek; a második annak bebizonyosodása, hogy Őfelséged csekély jó megítélést és parancsai foganatosítására való képességet mutatott… súlyos büntetésekre lesz szükség,… ha ez a büntetés nem kerül végrehajtásra most,… a katonák nem fogják szívüket-lelküket kitenni, amikor az árkokat kell betemetni, és kiadatik a parancs a végső rohamra.{273}

A sejk arra is rámutatott, hogy a kudarc a katonák vallási hitének aláásásával fenyegetett. „Engem az a vád ért, hogy szégyent vallottam imáimmal – folytatta –, és jóslataim alaptalanoknak bizonyultak… gondot kell fordítanod erre, nehogy végül szégyenteljesen és csalódottan kelljen visszavonulnunk.”{274}

A levéltől sarkallva másnap, április 21-én kora reggel Mehmed felkerekedett „körülbelül tízezer lóval”,{275} és maltepei táborából a Kettős Oszlophoz lovagolt, ahol a flotta horgonyzott. Baltoglut a partra rendelték, hogy feleljen a tengeri kudarcért. A szerencsétlen tengernagy fél szemén súlyosan megsebesült egy kőtől, amelyet az egyik saját embere hajított el a csata hevében; kísérteties látványt nyújthatott, amikor hasra vágta magát a szultán előtt. Egy keresztény krónikás cikornyás szavaival Mehmed „jajongott szíve vermében, és a szája füstöt fújt a haragtól”.{276} Dühödten azt tudakolta a tengernagytól, miért ügyetlenkedte el a hajók elfogását, amikor a tenger tükörsima volt: „Ha azokat nem tudtad elintézni, hogyan reméled elintézni azt a hajóhadat, amelyik Konstantinápoly kikötőjében horgonyoz?” Baltoglu azzal védekezett, hogy minden erejéből telhetőt megtett a keresztény hajók elfoglalására: „Mindenki láthatta, hogy gályám döfősarkantyújával egy pillanatra sem eresztettem el a császári hajó tatját, egész idő alatt keményen harcoltam, a történtek mindenki szeme láttára zajlottak, ahogy az embereim elestek, és sokan elestek a többi gályákon is.”{277} A szultán annyira feldúlt és bosszús volt, hogy elrendelte admirálisa karóba

húzását. A megrettent kíséret és udvaroncok Mehmed előtt hason csúszva könyörögtek Baltoglu életéért, bizonygatva, hogy bátran küzdött mindvégig, és hogy a szeme világának elvesztése látható bizonyítéka igyekezetének. A szultán megenyhült, és változott a büntetés. Flottája és a lovasság nézőkaréja előtt száz korbácsütést mértek Baltoglura. Megfosztották rangjától, és a vagyonát szétosztották a janicsárok között. Mehmed tisztában volt az ilyen eljárások negatív és pozitív propagandaértékével. Baltoglu eltűnt a történelem süllyesztőjében, és a flottaparancsnokság méregkelyhe visszakerült Hamza béghez, aki még Mehmed apja alatt volt tengernagy. Ennek az epizódnak a tanulságai nem mentek veszendőbe sem a figyelő katonák és a hajósok, sem a vezírek és a legbensőbb tanácsadók körében. Első kézből ismerhették meg a szultán neheztelésének veszélyeit. Ennek az epizódnak egy másik változatát adta elő Dukasz görög történetíró, aki színes, ám gyakran valószínűtlen történeteket gyűjtött csokorba az ostromról. Az ő leírásában Mehmed a földre hasaltatta Baltoglut, és saját kezűleg mért rá száz ütést „egy öt font súlyú aranybottal, amelyet a zsarnok arra csináltatott,

hogy embereket csépelhessen vele”.{278} Aztán az egyik janicsár, aki alig várta, hogy újabb érdemeket szerezhessen a szultán előtt, kővel bezúzta a tengernagy koponyáját és kivájta a szemét. A történet színes és szinte biztosan valótlan, de azt a Nyugaton népszerű felfogást tükrözte, hogy Mehmed keleti zsarnok, aki barbár fényűzésben él, szadizmusban leli örömét, és rabszolgahadsereg szolgálja vakon. Miután példát statuált a tengernagyon, Mehmed összehívta a titkos tanácsot, hogy megvitassák Konstantin előző napi békeajánlatát. Az események sodrában a kezdeményezések immár nem egymást követték, hanem összetorlódtak. Szembesülve a súlyos kudarccal és az elpártolás első jeleivel, a kérdés egyszerűen az volt, folytassák-e az ostromot, vagy törekedjenek kedvező egyezségre. Az oszmán vezérkar két pártra szakadt, miközben a szultán rapszodikus uralma alatt szakadatlan küzdelmet folytatott az életben maradásért és a hatalomért. Az egyik oldalon állt a török nemzetiségű fővezír, Halil pasa, az ősi oszmán uralkodó osztály sarja, aki vezír volt Mehmed apja, Murád alatt, és aki az ifjú szultánt nevelte féktelen korai éveiben. Tanúja volt az 1440-es válságos

évtizednek, a janicsárok Mehmed elleni lázadásának Drinápolyban, és kételkedett Mehmed túlélési esélyeiben, ha megalázó vereséget szenved a görög falaknál. Halil hadvezetése az ostrom egész ideje alatt ki volt téve az ellenfelek támadásának, akik „a hitetlenek barátjának”, a görög arany hódolójának gúnyolták. Vele szemben álltak az oszmán hatalom új emberei, nagyratörő katonai vezetők csoportja, akik javarészt kívülről érkeztek, és áttért hitehagyottak voltak a szultán egyre gyarapodó birodalmából. Ők mindig elutasítottak mindenféle békepolitikát, és bátorították Mehmed világhódító álmait. Boldogulásuk útját a város elfoglalásában látták. Kiemelkedett közülük a másodvezír, a görög renegát Zaganosz pasa, vezető katonai parancsnok, „akitől legjobban féltek, és akinek a legnagyobb szava és tekintélye volt”.{279} Ez a párt jelentős támogatást kapott a vallási vezetőktől, a szent háború olyan szószólóitól, mint a művelt iszlámtudós, Ahmed Gurani, Mehmed félelmetes tanítója, illetve Ak Szamszaddín sejk, aki a keresztény város bevételének régóta táplált iszlám eszméjét képviselte. Halil kifejtette, hogy üstökön kell ragadni a lehetőséget, és emelt fővel, kedvező feltételekkel

visszavonulni az ostromból. A kudarcba fúlt tengeri összecsapás megmutatta a város elfoglalásának nehézségeit, és a hadjárat elhúzódása növeli az esélyét egy felmentő magyar sereg vagy itáliai flotta felbukkanásának. Hangot adott azon meggyőződésének, hogy az „alma” egy nap úgyis a szultán ölébe pottyan, „ahogy az érett gyümölcs lehull a fáról”,{280} ám ez az „aranygyümölcs” még nem érett meg. Egy megtorló békemegállapodással siettetni lehet ezt a napot. Azt javasolta, követeljenek tetemes éves sarcot, 70 ezer dukátot a császártól az ostrom feloldása fejében. A háborúpártiak szenvedélyesen ellenezték ezt a megközelítést. Zaganosz azt felelte, hogy az ostromot fokozott eréllyel folytatni kell, és hogy a genovai hajók érkezése csak azt húzta alá, hogy elengedhetetlen a döntő csapás. Ez kulcsfontosságú pillanat volt. Az oszmán vezérkar felismerte, hogy sorsa fordulóponthoz ért, de a vita hevessége azt is tükrözte, hogy a hangadó vezírek egyrészt tudatosan a szultánt kívánták befolyásolni érveikkel, másrészt a saját megmaradásukért érveltek. Mehmed díszemelvényén ülve elnökölt a vita fölött, miközben a vetélytársak pozícióharcot folytattak, de a szultánt vérmérséklete és beállítottsága mindig is a

háborúpártiak felé húzta. A tanács végül nagy többséggel a hadműveletek folytatása mellett döntött. Konstantinnak azt a választ küldték, hogy béke csakis a város azonnali megadásából születhet. A szultán átengedte volna a császárnak a Peloponnészoszt, a félsziget fölött jelenleg uralkodó testvéreinek pedig kárpótlást fizetett volna. Ez olyan ajánlat volt, amelyet eleve úgy szövegeztek meg, hogy ne fogadják el, és így is történt. Konstantin tisztában volt saját történelmi kötelezettségével, és apja nyomdokaiban járt. Amikor az oszmánok 1397-ben a kapuknál sorakoztak, II. Manuél hallgatott a háta mögött összesúgókra: „Urunk Jézus Krisztus, ne hagyd megtörténni, hogy a keresztény embermillióknak azt a beszédet kelljen hallaniuk, hogy Manuél császár idején esett meg az, amikor a Várost a Hit összes szent és megbecsült emlékművével a hitetlenek kezére adták!”{281} A császár ebben a szellemben akart a végsőkig harcolni. Az ostrom folytatódott, a háborúpártiak pedig az események egyre súlyosabb szorítóprése alatt eltökélték magukat a harc fokozására. Öt kilométerrel arrébb a város elleni támadás kímélet nélkül folyt tovább egy összehangolt terv alapján, amely

titokban maradt mindenki előtt, kivéve Mehmedet és tábornokait. Előző nap megkezdték a szárazföldi falak erős lövetését, ami éjszaka sem szünetelt, és belenyúlt a haditanács napjába. Az oszmán ágyútűz a Lükuszvölgyben a Szent Romanosz-kapu melletti falra összpontosult, a védelemnek arra a szakaszára, amelyről mindkét fél tudta, hogy a legsebezhetőbb. A szakadatlan ágyúzásban egy nagyobb torony, a Baktatiánus összeomlott, és vele dőlt több méter hosszan a külső fal is. Jókora rés keletkezett, és a védők hirtelen kiszolgáltatottak lettek. „Ez volt a félelem kezdete a városban és a hajóhadban lévőknek – írta Nicolò Barbaro. – Nem voltak kétségeink, hogy rögvest általános támadást akarnak indítani; mindenkinek az járt a fejében, hogy hamarosan török turbánokat fog látni a városon belül.”{282} A védőket megint csak demoralizálta az a gyorsaság, amellyel az oszmán ágyúk le tudtak dönteni látszólag rendíthetetlen erődítményeket, amikor kellő össztűz zúdult egyetlen célpontra. „Mert oly nagy szakaszt rombolt le a bombardírozás a falból, hogy mindenki azt hitte, minden elveszett, tekintettel arra, hogy pár nap alatt ily sok falat elpusztítottak.”{283} A tátongó résből kikémlelő védőknek egyértelműnek

látszott, hogy egy erre a pontra irányított általános támadás „mindössze tízezer emberrel” bizonyosan a város elvesztéséhez vezet.{284} Várták az elkerülhetetlen rohamot, de Mehmed és az egész vezérkar a Kettős Oszlopban tartózkodott, a folytatásról tanácskozott, és nem volt, aki parancsot adjon. Miközben az önkéntesekből töredékesen felálló keresztény védelem erősen támaszkodott az egyéni kezdeményezésre, az oszmán csapatok szemlátomást csak központi utasításra cselekedtek. Semmi sem történt az ágyúk szerezte előny kihasználására, és a védőknek maradt idejük az átcsoportosításra. A sötétség leple alatt Giustiniani és emberei belekezdtek a megrongálódott fal javításába. „Ezeket a reparálásokat kővel és földdel teli hordókkal művelték, és mögéjük igen széles árkot ástak, földtöltéssel a végében, ezt pedig vízbe áztatott szőlővenyigéből és más ágakból húzott réteggel szilárdítottak meg, úgyhogy olyan erős lett, mintha fal volna.”{285} Ez a fából, földből és kőből emelt sánc megint csak hatékonynak bizonyult, és tompította az óriási kőgolyók ütését. Ezeket az ideiglenes javításokat úgy végezték, hogy közben folyamatosan lőtték őket „az óriás ágyúikból meg a többi

ágyúikból meg az ágyúik sokaságából, számtalan íjukból és rengeteg kanócos puskájukból”.{286} Barbaro aznapi beszámolója egy utolsó, lidércnyomásos képpel zárult. Idegen alakok, az ellenség hemzsegett a hajóorvos elborzadt lelki szemei előtt: a fal tövében a földet „nem lehetett látni, mert törökökkel volt tele, főleg janicsárokkal, akik a Szultán legbátrabb katonái, és az ő számtalan rabszolgájával; őket a fehér fejfedőikről lehetett felismerni, mert a közönséges törökök vörös föveget viseltek”.{287} A támadás mégsem érkezett. Láthatólag a jó szerencse – és „a mi könyörületes Úr Jézus Krisztusunk, ki tele irgalommal”{288} – aznap megkímélte a várost. Az április 21-i események hirtelen felgyorsulni és feltorlódni látszottak, mintha mindkét oldal felismerte volna a pillanat elsöprő jelentőségét. A védők számára ez folyamatos reagálást jelentett; minthogy erőforrásaikból nem telt kirohanásokra, csak figyelhettek az ókori falak háromszögéből, bízhattak erődítéseik szilárdságában, várhattak, loholva egyik válsággóctól a másikig, réseket tömködve – és civakodhattak. A támadó és felmentő hadseregek híreitől hol a remény, hol a kétségbeesés közt

hányódva szakadatlanul dolgoztak, hogy tartsák a védvonalat, és közben nyugat felé tekingettek, közelgő vitorlák foltjait lesve. Ezeknek a napoknak az eseményei láthatóan lázas tevékenységre serkentették Mehmedet. Hajóhadának kudarca, a felmentő seregtől való félelem és katonái lehangoltsága voltak a fő gondok, amelyek foglalkoztatták 21-én. Izgatottan járta be a város határát a vörös és arany sátortól a Kettős Oszlopon át a Galata fölött állomásozó csapatokig, három dimenzióban elemezte a problémát, különböző szögekből méregette az „aranygyömölcsöt”, s gondolatban górcső alá vette. Konstantinápoly utáni sóvárgása a gyermekkoráig nyúlt vissza. Attól kezdve, hogy kisfiúként először pillantotta meg a távolból, a város megszállottan foglalkoztatta, egészen a drinápolyi utcákon 1452 telén tett esti kóborlásokig: ez mutatkozott meg heves érdeklődésében az ostromháborúkról szóló nyugati szakirodalom iránt, az előzetes tereptanulmányokban, a falakról készített gondos vázlatrajzokban. Ezt a célt űzte szakadatlan, közben kérdezősködött, forrásokat és műszaki tudást halmozott fel, kémeket hallgatott ki, információkat tárolt. Ennek a megszállottságnak volt az édestestvére a

titkolózás, amely még fiatalon vált a vérévé az oszmán udvar veszedelmes világában, ahol megtanulta, hogy terveit tartsa magában mindaddig, amíg meg nem értek. Amikor egy jövőbeli hadjáratról kérdezték, Mehmed állítólag megtagadta az egyenes választ, és így felelt: „Mérget vehetsz rá, hogy ha tudnám, hogy szakállamból valamely szál tudomással bír a titkaimról, kitépném, és tűzbe hajítanám.”{289} A következő húzását hasonlóképpen véka alá rejtette. Úgy okoskodott, hogy az Aranyszarv-öböl bejáratát őrző lánc jelenti a gondot. Ez zárta el a hadiflottáját attól, hogy több oldalról nyomást gyakorolhasson a városra, és ez tette lehetővé a védőknek, hogy szűkös haderőiket a szárazföldi fal védelmére összpontosítsák, apasztva az ő hatalmas számbeli fölényét. Bár az oszmán ágyúk egy hét alatt lerombolták Konstantin védőfalát a Korinthosziszorosban, itt az óriáságyú hiába ütött lyukakat Theodosziosz ókori építményébe, a dolog lassabban halad a reméltnél. Kívülről nézve a védelmi rendszer túl összetett és sokrétű volt, az árok pedig túl mély ahhoz, hogy gyors eredményt érjenek el. Ráadásul Giustiniani zseniális hadvezérnek bizonyult. Nagy hatékonysággal igazgatta a rendelkezésére álló korlátozott élő erőt és

alapanyagot: a föld sikert aratott, ahol a kő kudarcot vallott, és a védvonal kitartott – legalábbis egyelőre. A lezárt Aranyszarv-öböl biztonságos horgonyzóhelyet kínált bármely felmentő hajóhadnak, valamint támaszpontot tengeri ellentámadáshoz. Továbbá elnyújtotta az utánpótlási vonalakat Mehmed hadseregének és hajóhadának különböző részei között, merthogy a szárazföldi fal és a Kettős Oszlop-kikötő között ingázó csapatok hosszú kitérőre kényszerültek az Aranyszarv-öböl felső csücskének megkerülésével. A zárólánc problémáját meg kellett oldani. Senki sem tudja biztosan, Mehmed honnan vette az ötletet vagy hogy mennyi ideig dolgozott rajta, mindenesetre április 21-én rendkívüli megoldással rukkolt elő a záróláncot illetően. Ha nem lehet áttörni, morfondírozott, akkor meg kell kerülni. Ezt csakis úgy tehette meg, hogy teljes hajóhadát átszállítja a szárazföldön, és vízre bocsátja az Aranyszarvban, a védvonal mögött. A kortárs keresztény történetíróknak megvolt a saját elképzelésük ennek a hadműveletnek az eredetéről. Leonardo érsek kijelentette, hogy ez újfent az áruló európaiak tudásának és tanácsának volt köszönhető. Úgy vélte, Mehmednek ihletet adott „egy

hitszegő keresztény visszaemlékezése. Azt hiszem, ez az ember, aki kiokosította ezzel a hadicsellel a törököket, a velenceiek Garda-tavi stratégiájából merített.”{290} A velenceiek kétségtelenül átszállítottak gályákat az Adige folyóról a Garda-tóba nem is túl régen, 1439-ben, de a középkori hadjáratok bővelkednek más példákban, és a szultán lelkesen tanulmányozta a hadtörténelmet. Szaladin a 12. században gályákat vitetett át a Nílusról a Vörös-tengerre, míg 1424-ben a mamelukok Kairóból hoztak gályákat Szuezbe. Bármi volt is az eredete, annyi bizonyos, hogy már jóval 21-e előtt a terv megvalósításán dolgoztak. Az események csak nyomatékosították, hogy igyekezzenek vele. Mehmednek volt egy további oka is, hogy megkísérelje ezt a hadmozdulatot. Fontosnak érezte, hogy nyomást gyakoroljon az Aranyszarv túloldalán élő genovai kolóniára, amelynek állítólagos semlegességét mindkét hadviselő fél kétségbe vonta. Galata egyaránt hasznot húzott a várossal és az ostromlókkal való kereskedésből. A gyakorlatban membránként működött, amelyen át anyagok és hírek cseréltek gazdát. Az a szóbeszéd járta, hogy a galatai polgárok nyíltan jártak-keltek az oszmán táborban nappal, olajat szállítottak a nagy ágyúk

hűtéséhez, és minden mást is, aminek keletje volt, aztán éjszaka átsettenkedtek az Aranyszarvon, hogy elfoglalják a helyüket a falakon. A záróláncot Galata falain belül erősítették fel, és nem lehetett egyenesen nekimenni, mert Mehmed gondosan kerülte a közvetlen kenyértörést a genovaiakkal. Tisztában volt vele, hogy a nyílt ellenségeskedéssel azt kockáztatná, hogy az anyaváros kiküld egy erős hadiflottát. Ugyanakkor azt is tudta, hogy Galata polgárai természetesen keresztény testvéreikkel éreznek együtt; Giustiniani maga is genovai volt. A felmentő genovai hajók megérkezése valószínűleg az egyik irányba billentette a rokonszenv mérlegét, ahogy Híoszi Leonardo felismerte: „Galata népe nagyon óvatosan járt el,… most azonban égtek a vágytól, hogy fegyvert és katonát biztosítsanak, de csak titokban, nehogy rájöjjön az ellenség, aki csak színlelte a békét irányukban.”{291} A genovai közösség kettős élete azonban azt jelentette, hogy az információ mindkét irányban haladhatott, és ez hamarosan tragikus következményekkel járt. A Galata mögötti földterület, amelyet eredetileg szőlő és bozót borított, a Zaganosz pasa vezette oszmán seregek kezén volt. Valószínűleg még az ostrom elején

döntés született arról, hogy a Boszporusztól, a Kettős Oszlop közeléből indulva építsenek hadi utat, amely felkapaszkodik a Galata mögötti meredek dombra, majd annak lejtőjén leereszkedik az Aranyszarv-öbölhöz a Források völgye nevű helynél, ahol a genovaiak temetője húzódott a település falain kívül. Mehmed elhatározta, hogy ez lesz a hadmozdulat útvonala. A hadi út a legmagasabb pontján körülbelül hatvan méterre emelkedett a tengerszint fölé, és jókora kihívást jelentett annak, aki hajókat próbált keresztülvontatni a szárazföldön. Azonban volt valami, amiből Mehmed sohasem szenvedett hiányt, nevezetesen az élő erőből. A tőle megszokott titoktartással és előrelátással gyűjtötte össze az alapanyagokat a művelethez: faanyagot a kezdetleges pályához, görgőt és sólyát a hajók mozgatásához, állati zsírt hordószámra, ökörfogatokat és hajcsárokat. A bozótot kiirtották, és a terepet a lehetőség szerint elegyengették. Április 21-én felgyorsultak a terv előmunkálatai. Utászcsapatok lefektették a fapályát a Boszporusztól nyíló völgyben, előkészítették és bezsírozták a görgőket, valamint sólyákat építettek a hajók vízből kiemelésére. A szultán közben felvitetett egy ágyúüteget a Galatától közvetlen északra emelkedő

dombra, és parancsot adott Zaganosz pasának az Aranyszarvat védő hajók lövetésére, hogy elvonja a figyelmet ezekről az előkészületekről. Máig megfejthetetlen, hogy a keresztények miért nem szereztek tudomást a galatai hírforrásukon vagy az oszmán táborban lévő keresztény katonákon keresztül egy ilyen hatalmas utásztevékenységről. A kezdeti napokban a genovaiak valószínűleg egyszerű útépítést láttak az előkészítő földmunkákban. Később vagy elijesztette őket a hátuk mögött zajló tüzérségi ostrom, hogy jobban odafigyeljenek, vagy lepaktáltak az oszmánokkal, ahogy a velenceiek gondolták. Az is lehetséges, hogy Mehmed gondoskodott róla, hogy egyetlen keresztény katona se vegyen részt a vállalkozásban. Bármi legyen is az igazság, a városnak sejtelme sem volt arról, hogy mi készül. Április 22-én, vasárnap kora reggel, miközben az ágyútűz folytatódott, és a keresztények közül aki csak tehette, elment a templomba, beleengedték az első sólyakocsit a Boszporusz vizébe. Egy kis fustát úsztattak bele, majd csigasorral a pályán fekvő, bezsírozott fagörgőkre emelték. A mindent szemmel tartó szultán ezúttal is jelen volt, hogy figyelje és bátorítsa a kísérletet:

„és kötelekkel jól keresztülkötöztetvén, hosszú alattságokat köttet a hajók kidomborodó pontjaira, és odaadja a seregnek, hogy húzzák részint kezökkel, részint némi gépekkel és hengerekkel”.{292} A hajót ökrös fogatokkal vontatták fel a lejtőn, kétoldalt pedig további munkásbrigádok és katonák támogatták. Ahogy haladt felfelé a pályán, újabb görgőket helyeztek az útjába; a próbálkozáshoz összeterelt hatalmas állati és emberi munkaerő segítségével a hajó egyre feljebb araszolt a meredek lejtőn a hatvan méter magas dombtető felé. Kedvező reggeli szél fújt a tenger felől, és ebben az ihletett pillanatban Mehmed parancsot adott egy csökkentett létszámú legénységnek, hogy üljön az evezőkhöz. „Némelyek közülök nagy riadással kifeszíték a vitorlákat, mintha bizony hajóztak volna, s a vitorlák szelet fogva földuzzadának, mások az evezőpadokra ülve kezeikbe tarták a lapátokat és forgaták, mintha eveztek volna; az evezővezénylők pedig ide s tova futkosva az árboctartó talapzaton füttyel, kiabálással és pálcaveréssel parancsolák az evezőlegényeknek, hogy evezzenek.”{293} A hajókat színes árbocszalagokkal díszítették, dobok peregtek, és az orron kisebb katonazenekarok fújták trombitáikat. Rögtönzött

karnevál szürreális látványa volt ez: zászlók lobogtak, zenészek harsogtak, evezők csapkodtak, vitorlák dagadoztak a kora reggeli szélben, ökrök erőlködtek és bőgtek. Ez a háború közepén zajló bámulatos lélektani mozzanat fontos részévé vált annak a mítosznak, amely a Hódító Szultán köré fonódott a török nép szívében. „Különös s annak, aki nem látta, hallani is hihetetlen látvány vala – írta Kritobulosz –, látni a hajókat a szárazon haladva, mintha a tengeren eveztek volna, egész legénységökkel, vitorláikkal és minden készületeikkel.”{294} A közeli magaslatról Zaganosz pasa egyfolytában lövette a kikötőt odalent, míg három kilométerrel arrébb a nagy ágyúk a szárazföldi falakat törték a Szent Romanosz-kapunál. A dombtetőről a hajó megkezdte fáradságos ereszkedését a Források völgyébe. A részletekre aprólékosan ügyelő Mehmed levitetett egy második ágyúüteget a partra, hogy megakadályozzon bármiféle meglepetésszerű támadást a vízre bocsátott gályák ellen. Jóval dél előtt a hajó a teljes harckészültségben álló legénységével belecsobbant az Aranyszarv-öböl csendes vizébe, majd gyors egymásutánban követték a többiek. A nap folyamán körülbelül hetven gályát eresztettek a

vízbe a Források völgyénél. Ezek mind fusták voltak, kisméretű, gyors három evezősorosok vagy két evezősorosak, „tizenöt-húsz evezőspaddal vagy akár huszonkettővel”,{295} és a hosszúságuk valószínűleg húsz méterig terjedt. A nagyobb oszmán gályák a Kettős Oszlopnál maradtak, a külső kikötőben.

Galata (Pera) és az Aranyszarv-öböl. A Kettős Oszlop a jobb felső sarokban van, a Források völgye pedig balra, a szélmalom alatt

Ennek a műveletnek valamennyi finom részletét – az időzítést, az útvonalat, az alkalmazott műszaki megoldásokat – mindmáig sűrű homály fedi. Fölöttébb valószínűtlen, hogy a gyakorlatban mindezt le lehetett bonyolítani huszonnégy óra alatt. Ergonómiai szempontból jóval időigényesebb munkát sejtet felvonszolni hetven hajót egy legalább két kilométer hosszú, nyolcfokos emelkedőn, és aztán kivitelezni szabályos lecsúsztatásukat, még nagyszámú ember és állat segítségével és csörlők használatával is. Lehetséges,

hogy a nagyobb hajókat jóval április 22-e előtt szétszerelték, majd újraépítették az Aranyszarv-öböl közelében, és a többi átszállítása is jó ideje folyt. Mehmed titkolózására és alapos tervezésére jellemző, hogy az igazságra sohasem fog fény derülni, de a történetírók egyöntetűen állítják, hogy április 22-én reggel a hajók egymás után tűntek fel a galatai mederben. Az egész hadművelet stratégiai és pszichológiai mestermű volt, ragyogó elképzelés és kivitelezés. Még a későbbi görög történetírók is kelletlen dicséretükkel adóztak. „Csodálatos teljesítmény és kimagasló hadicsel volt a tengeri hadviselésben” – írta Melisszenosz.{296} Csakhogy rettenetes következményekkel járt a védőkre nézve. Egyrészt a zárólánc adta biztonság, másrészt a szárazföldi falra nehezedő nyomás miatt az Aranyszarv felőli várfalat alig őrizték. Csak néhány katona lézenghetett ott, amikor az első hajó felbukkant a szemközti dombgerincen, és megkezdte ereszkedését a vízbe. Ennek láttán azonnal kitört a pánik. Az emberek a lejtős utcákra szaladtak, és a védőpárkányok mögül elborzadva nézték, ahogy az oszmán flotta besiklik az Aranyszarv-öbölbe. Mehmed szultán csattanós stratégiai

és pszichológiai választ adott a Boszporuszon elszenvedett vereségre. Konstantin azonnal felismerte, hogy ez milyen következményekkel jár szorongatott helyzetben lévő katonáira: „Most pedig, miután ez a fal is ki volt téve a támadásnak, s ezt is őrizniök kellett, kénytelenek valának más mellvédeket hagyni pusztán, s az embereket ide szállítani át. Ami világos veszedelem vala, amennyiben a többi falakon a védők megritkultak, s az ott maradtak, kevesen lévén, nem lettek elegendők azok védelmére.”{297} Ugyancsak főtt a fejük a tengeri hadműveletek irányítóinak, a velenceieknek is. Az oszmán flotta alig egy kilométerre gyülekezett, egy mindössze néhány száz méter széles, zárt szorosban. Az Aranyszarv-öböl, amely eddig menedéket nyújtott támadás ellen, most nyomasztóan szűk hadszíntérré vált, ahol szinte levegőt sem lehetett venni. Amikor a hajókon a mieink meglátták a fustákat, kétségkívül nagyon megrémültek, mivel biztosra vették, hogy egy este majd a hajóhadunkra támadnak, összefogva az ő hajóhadukkal, amely a Kettős Oszlopban várakozott. A mi hajóhadunk a láncon belül volt, a töröké a láncon belül is és kívül is, és ebből a környülállásból felfogható, mily nagy volt a veszedelem. És a tűz miatt is nagyon aggódtunk, hogy odajöhetnek fölégetni a

láncnál lévő hajóinkat, és arra kényszerültünk, hogy a töröktől való nagy félelmünkben éjjel-nappal fegyverben álljunk a tengeren.{298}

A védők számára magától értetődött, hogy sürgősen és okvetlenül kísérletet kell tenni a belső flotta megsemmisítésére. Másnap a velenceiek bailója és a császár haditanácsot hívott össze a velenceiek Szűz Mária-templomában azzal a kifejezett céllal, hogy „fölégessék az ellenséges flottát”.{299} Mindössze tizenketten voltak jelen, és titokban üléseztek. Konstantint leszámítva a legtöbbjük velencei hadparancsnok és hajóskapitány volt. Csak egy számított kívülállónak azon a téren, amit a velenceiek a sajátjukénak tartottak: a genovai Giovanni Giustiniani, a „minden ügyekben megbízható férfiú”, akinek a véleménye köztiszteletben állt. A hosszú és heves vita során szenvedélyes kortesbeszédekkel vezették fel a különböző elképzeléseket. Egyesek általános támadást akartak fényes nappal az egész flottával, beleértve a genovai hajókat. Ezt azzal vetették el, hogy a Galatával való alkudozás sokáig eltartana, márpedig a sietség létfontosságú volt. Mások szárazföldi erőket szándékoztak bevetni az ellenséges flottát védő ágyúk

elpusztítására és a hajók azt követő felgyújtására. Ezt túl kockázatosnak ítélték a rendelkezésre álló katonák csekély létszámára tekintettel. Végül Giacomo Coco, egy Trapezuntból jött gálya kapitánya, „a tettek és nem a szavak embere”{300} erélyesen érvelt egy harmadik lehetőség mellett: indítsanak kisebb tengeri támadást éjszaka, és kíséreljék meg meglepetésszerű rajtaütéssel felégetni a török flottát. Erre szigorú titoktartás mellett, a genovaiak kihagyásával készüljenek fel – hangsúlyozta –, és hajtsák végre késedelem nélkül, mivel az idő a legfontosabb tényező. Felajánlotta, hogy ő maga vezeti a hadműveletet. Ezt a tervet szavazásra bocsátották, és el is fogadták. Április 24-én Coco nekilátott terve kivitelezésének. Kiválasztott két magas építésű, robusztus kereskedelmi hajót, és az oldalukat kipárnázta gyapjúval és pamuttal megtömött zsákokkal, védelmül az oszmán ágyúk kőgolyói ellen. Kíséretül két nagy gályát rendelt a teherhajókhoz, hogy elhárítsanak minden ellentámadást, a tényleges rombolást pedig két könnyű és gyors fustára bízta, mindegyikben hetvenkét evezőssel. Görögtűzzel és egyéb gyúlékony anyaggal töltötték meg őket, hogy ezekkel lobbantsák lángra az ellenséges flottát.

Mindegyik hajót egy kisebb kísért további anyagokkal. A terv egyszerű volt: miközben közelednek az ellenséghez, a „páncélozott” vitorlások megvédik a gyorsabbakat az ágyútűztől, majd a gyújtóhajók előbukkannak a fedezékből, és megpróbálják felgyújtani a szorosan egymás mellett álló oszmán gályákat. A hajóknak napnyugta után egy órával kellett gyülekezniük és éjfélkor indulniuk támadásra. Mindent előkészítettek; a parancsnokok a révkapitány, Alvise Diedo gályáján gyülekeztek a végső eligazításra, amikor a terv váratlanul megrekedt. A genovaiak valahogy megneszelték a dolgot, és mindenáron ki akarták venni a részüket a támadásból. Halasztást követeltek, hogy felkészíthessék a hajóikat. A velenceiek vonakodva beleegyeztek, és a támadást elnapolták. Négy nap telt el, mire a genovaiak elrendezték hajóikat. A szárazföldi fal lövetése változatlanul folyt, a velenceiek tűkön ültek. „E hónap huszonnegyedik napjától a huszonnyolcadikig várakoztunk – jegyezte fel Barbaro. – Április huszonnyolcadikán az Úr Jézus Krisztus nevében eldöntöttük, hogy megkíséreljük felégetni a hitszegő törökök flottáját.”{301} A támadó hajóhad némileg módosult, hogy alkalmazkodjon a

genovaiak kényes érzékenységéhez: a velenceiek és a genovaiak egy-egy kipárnázott kereskedelmi hajót biztosítottak. Volt még két velencei gálya Gabriel Trevisano és Zacaria Grioni irányítása alatt, három gyors fusta a gyúanyaggal Coco vezetésével, és több kis bárka további szurok-, rőzse- és lőporkészlettel. Április 29-én, két órával pirkadat előtt a támadó erők az Aranyszarv északkeleti oldalán csendben kisiklottak a galatai tengeri falak szélárnyékából, és a sötét partvonal íve mentén a másfél kilométerre eső Források völgye felé igyekeztek. A kereskedelmi hajók haladtak az élen, a genovaiakén Giustinianival. A támadó hajók a takarásukban követték őket. Semmi nem moccant a nyugodt vízen. Az élet egyetlen jele a rövid időre fellobbanó fény volt a genovaiak Galata-tornyán. Egyetlen nesz sem hallatszott, miközben az oszmán flotta felé közeledtek. A nagy vitorlás hajók nehezen mozogtak lapátolással a gyors, sokevezős fustákhoz képest, amelyeket védelmezniük kellett, és vagy a lassú előrehaladás csendje és feszültsége okozta, a felgyülemlett csalódottság a többnapos késlekedés miatt, vagy a vágy „kivívni a világ tiszteletét”,{302} nem tudni, mindenesetre

Giacomo Coco hirtelen sutba dobta a gondosan kidolgozott haditervet. Saját kezdeményezésére a konvoj élére állt a hajójával, és teljes lendülettel evezni kezdtek, hogy megtámadják a lehorgonyzott flottát. Egy pillanatig csend volt, aztán a sötétből ágyúk nyitottak sortüzet a védtelen hajóra. Az első össztűz éppen csak elhibázta. A második derékba kapta a fustát, és könnyedén átszakította. „És ez a fusta még addig sem maradt a felszínen, amíg az ember elmond tíz miatyánkot” – írta Barbaro.{303} A páncéloskatonák és az evezősök a vízbe estek, és szempillantás alatt elnyelte őket az éji tenger. A mögöttük érkező hajók a sötétben nem láthatták, mi történt, és kitartóan nyomultak előre. Újabb ágyúk kezdtek tüzelni egészen közelről. „Akkora füstöt csináltak az ágyúk és a puskák, hogy semmit nem lehetett látni, és dühös ordítások hangzottak hol erről, hol arról az oldalról.”{304} Ahogy a hajók haladtak tovább, Trevisano nagy gályája is a tűzvonalba került, és rögtön el is találta két ágyúgolyó, amelyek átszakították a törzset. Áradni kezdett befelé a víz, de a fedélzet alatt fekvő két sebesült hihetetlen lélekjelenlétet tanúsítva megakadályozta a hajó elsüllyedését. Tartalék köpenyekkel eltömték a lyukakat, így sikerült elállítaniuk a vízbetörést. A vízzel

félig megtelt gálya valahogy a felszínen maradt, és nagy nehezen visszaevezett a biztonságos vizekre. A többi hajó megpróbálta végrehajtani a támadást, ám a kövek, ágyúgolyók és más lövedékek heves zápora, illetve a sérült gálya látványa visszavonulásra késztette őket. Lassan hajnalodott, de a zűrzavarban a két nagy kereskedelmi hajó ott maradt lehorgonyozva, védekező állásban, ahogy a terv szólt, mit sem sejtve a maradék haderő meghátrálásáról. Ezeket a váratlanul magukra maradt hajókat látva az oszmán flotta kifutott horgonyzóhelyéről, hogy körbevegye és megrohamozza őket. „Szörnyűséges és kegyetlen csata vette kezdetét… valóban olybá tűnt, mint maga a pokol; se szeri, se száma nem volt a golyóknak és a nyilaknak, és sűrűn dörrentek az ágyúlövések és a puskatűz.”{305} Az Allah nevét kiáltozó muzulmán tengerészek hetven kisebb hajóval előrenyomultak, hogy megcsáklyázzák az ellenséget, de a két kipárnázott gálya a magas oldalfalával és gyakorlott legénységével ellen tudott állni nekik. A közelharc vadul folyt másfél órán át anélkül, hogy bármelyik oldal előnybe került volna, míg végül szétváltak, és visszatértek horgonyzóhelyükre. Az oszmánok elveszítettek egy fustát, de ahhoz kétség nem férhetett,

hogy kié a végső győzelem. „A törökök táborszerte diadalünnepet tartottak, merthogy a tenger fenekére küldték Giacomo Coco hajóskapitány fustáját – idézte fel Barbaro –, mi pedig rettegve könnyeztünk, nehogy a törökök megkaparintsák a győzelmet ellenünkben a hajóhadukkal.”{306} Az olaszok sorra vették a veszteségeiket: egy fusta elsüllyedt a legénységgel és további katonákkal – mintegy kilencven gyakorlott tengerész és katona veszett oda összesen –, egy gálya súlyosan megrongálódott, és az olasz tengeri fölény hitele megrendült. Az elesettek névsora hosszú volt, és a bajtársak számára csupa jól csengő nevet tartalmazott: „Giacomo Coco kapitány, Antonio de Corfu hajósgazda, Andrea Steco másodkapitány, Zuan Marangon számszeríjász, Troilo de Grezi számszeríjász…” és így tovább. „Mindezek elsüllyedtek a fustával, és valamennyien megfulladtak, Isten legyen irgalmas hozzájuk.”{307} Ahogy azonban lepergett április 29-ének délelőttje, a veszteségek még kísértetiesebb képet öltöttek. Kiderült, hogy nem az összes eltűnt fulladt vízbe. Vagy negyvenen kiúsztak süllyedő hajójukból, és a sötétben meg a csata zűrzavarában az ellenségnél értek partot, ahol elfogták

őket. Mehmed most parancsot adott, hogy büntetésül és figyelmeztetésül mindet húzzák karóba a város szeme láttára. A túlélők elborzadva figyelték az előkészületeket a falakról. A látottakról érzékletesen számolt be Jacopo de Campi genovai kalmár, aki huszonöt éven át kereskedett az Oszmán Birodalomban: Akit a török szultán meg akar büntetni, azt lefektetik a földre; éles, hosszú nyársat helyeznek a végbelébe; a hóhér nagy fakalapácsot ragad két kézzel, és teljes erejéből ütni kezdi a nyársat, miáltal az behatol az emberi testbe, és annak haladvása szerint a szerencsétlen vagy tovább él, vagy azonnal meghal; minekutána a hóhér felemeli a nyársat, és belehelyezi a földbe; a szerencsétlent így hagyják kiszenvedni; s nem él soká. {308}

Úgyhogy „a karókat a földbe helyezték, és ott hagyták rajtuk meghalni őket a falak őrzői szeme láttára”.{309} A korabeli európai krónikások felháborodtak e kivégzési mód barbárságán, és úgy állították be, mintha ez török sajátosság lett volna. A karóba húzást széles körben alkalmazták, különösen az ostromlott városok elrettentésére, és az oszmánok a balkáni keresztényektől tanulták el. Ők maguk később a történelem egyik leghírhedtebb rémtettét szenvedték el ezen a módon:

1461-ben a leírások szerint 25 ezren vesztették életüket III. Vlad karóin a Duna síkjain. Még Mehmedet is elborzasztották és kísértették azok a beszámolók, amelyeket szemtanúk jelentettek „a számtalan földbe szúrt karóról, melyekről nem gyümölcsök csüngtek, hanem tetemek”. Ennek az elrendezésnek a közepén, méltósága jeléül magasabb karón, ott csüngött a szultán egykori tengernagya, Hamza bég teteme, rajta még a rangját jelző piros és bíbor köntössel.{310} A falak előtt karóba húzott itáliai hajósok holttestének látványa április 29-én délutánra megtette a kívánt hatást: „mérhetetlen vala a jajveszékelés a városban ezekért a fiatal emberekért”,{311} tudósított Melisszenosz, de a gyász gyorsan dühbe fordult. Abbéli igyekezetükben, hogy csillapítsák a veszteség miatti fájdalmukat és a támadás kudarca fölötti csalódottságukat, a rémtettre maguk is rémtettel válaszoltak. Az ostrom kezdete óta a város körülbelül 260 oszmán foglyot őrzött. Másnap, feltehetően Konstantin utasítására, a védők a szemet szemért elvén álltak bosszút. „A mieink felbőszültek, és a fogságban tartott törököket kegyetlenül lemészárolták a falakon, bajtársaik szeme láttára.”{312} Egymás után felhozták őket az erőd-falakra, és „körbe-körbe”

kiakasztották őket a figyelő oszmán hadsereg elé. „Ezen a módon – panaszkodott Leonardo érsek –, az istentelenség és a kegyetlenség összefogásával a háború csak még brutálisabbá vált.”{313} A himbálózó foglyok és a karóba húzott hajósok egymásból űztek gúnyt a frontvonal két oldalán, de az erőszak feljebb srófolásának nyomában világossá vált, hogy a kezdeményezés visszakerült az ostromló erőkhöz. A belső oszmán flotta továbbra is a helyén ringatózott, és a védők tisztában voltak vele, hogy elveszett az Aranyszarv döntő fontosságú felügyelete. Az elhibázott éjszakai támadás a város kárára billentette a mérleget. Ahogy ezen tépelődtek, és keresték a kudarc okait, találtak is felelőst, elsősorban az olaszok között. Az tisztán látszott, hogy a késedelem Coco támadásában végzetesnek bizonyult. Az ellenség valahogy tudomást szerzett a terveikről, és lesben állt: Mehmed további ágyúkat vitetett a belső kikötőbe a rajtaütők fogadására, míg a Galata-toronyban gyúlt fény jeladás volt valakitől a genovai kolóniából. Az itáliai csoportok közti vádaskodás kezdett öntörvényűvé válni.

Ostromtoronnyal várat támadnak

11 • Rettenetes gépezetek 1453. április 28. – május 25. „Szükségeltetnek ostromviselő gépezetek: különböző típusú és alakú ostrompajzsok… hordozható fatornyok… különböző alakú létrák… különböző eszközök a különböző falfajták bedöntésére… gépezetek a falak létrák nélküli megmászására.”{314} 10. századi kézikönyv az ostromeszközökről

„Ó, borzalom, teremtő Atya, minő rettenetes tragédia, hogy Neptunus dühe fojtotta vízbe őket egy

csapásra!”{315}

Az

éjszakai

támadás

kudarca

miatt

azonnal elkezdődtek az elkeseredett vádaskodások. A velenceiek elvesztették nyolcvan-kilencven hű bajtársukat a szerencsétlenségben, és ők tudták is, kit terhel ezért a felelősség: „Ezt az árulást a Perába [Galatába] való átkozott genovaiak követték el, a keresztény hit elleni lázadók – jelentette ki Nicolò Barbaro –, hogy kedvező színben mutatkozzanak meg a török szultánnak.”{316} A velenceiek váltig állították, hogy valaki Galatából elment a szultán táborába a támadás hírével. Neveket is mondtak: maga a podeszta küldött embereket a szultánhoz, vagy hogy egy Faiuzo nevű férfi volt az. A genovaiak azt felelték, hogy a balsikerről egyedül a velenceiek tehettek. Coco „annyira áhítozott a hírnévre és a dicsőségre”,{317} hogy semmibe vette az utasításokat, és bajt hozott az egész hadműveletre. Továbbá azzal is vádolták a velencei hajósokat, hogy titokban már berakodtak a hajókba, és a város elhagyására készülnek. Dühös veszekedés tört ki, „mindenik oldal a másikat vádolta a menekülési szándékkal”.{318} Felszínre bukott az olaszok közötti lappangó gyűlölködés. A velenceiek kijelentették, hogy ők már újra kiürítették hajóikat a

császár parancsára, és felszólították a genovaiakat, hogy járjanak el hasonlóképpen: „vigyétek az evezőket és vitorlákat a hajóitokról egy biztonságos helyre Konstantinápolyban”. A genovaiak azzal vágtak vissza, hogy nekik nem áll szándékukban elhagyni a várost, nem úgy, mint a velenceieknek, mert nekik feleségük, családjuk és vagyonuk van Galatában, „amit az utolsó csepp vérünkig készek vagyunk megvédeni”, és nem hajlandók „nemes városunkat, Genova ékességét a kezetekre adni”.{319} A genovaiak szerfölött átláthatatlan helyzetet élveztek Galatában, amivel minden irányból a hamisság és az árulás vádját vonták magukra. Kereskedtek mindkét féllel, de természetes rokonszenvük a keresztény testvérekhez húzta őket, és kinyilvánított semlegességüket veszélyeztetve megengedték, hogy a záróláncot a falaikon belül rögzítsék. Valószínűleg személyesen Konstantinnak kellett beavatkoznia a gyanakvó olaszok közötti vitába, de maga az Aranyszarv-öböl a feloldhatatlan feszültség térsége maradt. A keresztény hajóhadnak nem volt nyugalma: kísértette az éjszakai támadások réme, illetve a félelem, hogy az oszmán flotta két szárnya, az öblön belül a

Források völgyénél horgonyzó és a kinti, a Kettős Oszlopnál lévő átkaroló hadműveletbe kezd. Éjjel-nappal fegyverben álltak, a fülüket hegyezve igyekeztek kiszűrni a közeledő gyújtóhajók neszét. A Források völgyében az oszmán ágyúk a helyükön maradtak, készen egy második támadásra, ám a hajók nem mozdultak. A velenceiek Coco elvesztése után újraszervezték soraikat. Gályájára új parancsnokot neveztek ki, Dolfin Dolfint, és fontolóra vettek más haditerveket az Aranyszarv-öbölben horgonyzó oszmán hajók megsemmisítésére. Az április 29-i fiaskó után nyilvánvalóan túl kockázatosnak ítéltek egy hajókkal intézett újabb támadást, mert úgy döntöttek, hogy messzehordó fegyverekkel fogják ostromolni az ellenséget. Május 3-án két, viszonylag nagy ágyút telepítettek az egyik öbölre nyíló vízi kapuhoz, szemben a túlpartnál, körülbelül hétszáz méterre horgonyzó oszmán flottával, és nekiálltak lőni a gályákat. A kezdeti eredmények ígéretesek voltak. A fustákból néhány elsüllyedt, és „sok emberük odaveszett a bombardírozásunkban”, állítja Barbaro, de az oszmánok gyors megoldást találtak ennek a fenyegetésnek az ellensúlyozására. Hajóikat lőtávon kívülre vonták, és három nagy ágyújukkal válaszoltak,

„jelentős károkat okozva”. A két ágyúüteg tíz napon keresztül tüzelt egymásra a szűk öböl két oldaláról, de egyik sem tudta kilőni a másikat, „merthogy a mi ágyúink a falak mögött voltak, míg az övéiket jó földsánc védte, és a bombardírozás fél mérföld távolságból zajlott”.{320} Ilyesformán a küzdelem holtpontra jutott, de az Aranyszarvon a nyomás nem enyhült, és május 5-én Mehmed saját tüzérségi újítással jelentkezett. Nyugtalan elméje nyilván már jó ideje azon járt, hogyan támadhatná a záróláncnál horgonyzó hajókat, azt beleszámítva, hogy Galata falai a lővonalba esnek. A megoldás egy olyan ágyú volt, melynek kőgolyója görbe röppályát írt le, és így a genovaiak városa mögül tüzelhetett. Ennek megfelelően a szultán meghagyta ágyúöntőinek, hogy készítsenek egyszerű mozsarat, „mely a követ magosra bírja lőni, úgyhogy az, amint leesik, a hajók közepére essék, és azokat elsüllyessze”.{321} Az új ágyút annak rendje és módja szerint megépítették, és most felkészítették. Egy Galata mögötti dombról nyitottak vele tüzet a záróláncnál álló hajókra. A röppályát bonyolította, hogy a városfalak lővonalba estek, de ez valószínűleg külön hasznot jelentett Mehmednek, ugyanis lélektani nyomást gyakorolhatott a

gyanús genovaiakra. Ahogy a mozsár első lövései elsüvítettek a háztetők felett, a városlakók kénytelenkelletlen úgy érezték, hogy szorul az oszmán hurok a településükön. Az aznapi harmadik lövés „zuhanvást jött a dombtetőről”,{322} de nem ellenséges gályát talált, hanem egy semleges genovai kereskedelmi hajót, „háromszáz hordós űrméretűt, mely meg volt rakva selyemmel, viasszal és más portékával tizenkétezer dukát értékben, és egyenest úgy a tenger fenekére süllyedt, hogy még az árbocfő vagy a hajótest sem látszott, és sok hajósnép megfulladott rajta”.{323} A láncot őrző hajók azonnal behúzódtak a galatai városfal takarásába. Az ágyúzás folytatódott, majd miután az oszmánok kicsit visszavettek a lőtávból, az ágyúgolyók kezdtek becsapódni magába a városfalba és a házakba. A kőgolyók ezután is szedtek áldozatokat a gályákon és a vitorlásokon, „némely találat négy embert is megölt”,{324} de a falak elegendő védelmet nyújtottak az ellen, hogy újabb hajók süllyedjenek el. A genovaiak először éltek át közvetlen tüzérségi támadást. Az oszmánok kinyilvánított szándékához kétség nem férhetett, bár csak egyetlen polgári személy halt meg, „egy kiváló hírnévnek örvendő asszony, ki egy harmincfős csoport

közepében állott”.{325} Küldöttség indult a városból a szultán táborába, hogy panaszt tegyen a támadásról. A vezír faarccal hangoztatta, hogy ők azt hitték, a hajó az ellenségé, és nyájasan biztosította őket, hogy „bármi adósságuk keletkezne, ki lesz egyenlítve”,{326} amint beveszik a várost. „Ezzel a támadó cselekedettel hálálták meg a törökök azt a szívességet, amit Galata népe mutatott irányukban”{327} – állapította meg Dukasz gúnyosan, arra az árulásra utalva, amely meghiúsította Coco támadását. Mindeközben a kőgolyók folyamatosan hullottak ívelt röppályájukon az Aranyszarv-öbölre. Barbaro szerint május 14-ig az oszmánok kilőttek „kétszáztizenkét kőgolyóbist, és egyenként legalább kétszáz fontot nyomott mindenik”.{328} A keresztény flotta hasznavehetetlenül mozdulatlan maradt. Már jóval e dátum előtt világossá vált, hogy a keresztények lemondtak az Aranyszarv hatékony ellenőrzéséről, és a tengerészek közötti megosztottságot tovább mélyítette a kényszerhelyzet, hogy a szárazföldi falra még több ember és hadianyag kellett. A nyomás csökkenésével Mehmed elrendelte, hogy építsenek pontonhidat az Aranyszarvon keresztül, rögtön a városfalak mögött,

hogy ezáltal lerövidítsék az utánpótlásvonalakat, és tetszés szerint mozgathassák a katonákat és az ágyúkat. Mehmed a szárazföldi falnál is szorított a présen. A felőrlési taktika mellett egyre inkább folyamodott a lélektanihoz is. Most, hogy a védőket még gyérebben kellett elosztani, úgy döntött, hogy folyamatos ágyútűzzel töri meg őket. Április végén a nagy ostromágyúk közül többet a fal középső szakaszához hozatott, a Szent Romanosz-kapu közelébe, „mert azon a helyen a fal alacsonyabb és gyengébb vala”,{329} de nem hagyta figyelmen kívül az egysoros falat sem a palotatérségben. Az oszmán ágyúk éjjel-nappal tüzeltek. Az ostromlók kiszámíthatatlan időközönként csatározásokba kezdtek, hogy próbára tegyék a védők elszántságát, aztán napokra leálltak, hogy hamis biztonságérzetbe ringassák a védelmet. Április vége felé az alapos ágyúzás ledöntött körülbelül tíz métert a fal tetejéből. Sötétedés után Giustiniani emberei megint nekiláttak földsánccal betömni a rést, de másnap reggel az ágyúk újult erővel lőttek tovább. Azonban déltájban az egyik nagy ostromlöveg lőporkamrája megrepedt, valószínűleg a cső anyaghibája

folytán, bár az orosz Nesztor-Iszkander azt állítja, hogy a védők egyik ágyújától kapott találatot. A veszteségen feldühödve Mehmed azonnali támadást rendelt el. A fal megrohamozása váratlanul érte a védőket. Hatalmas tűzharc kezdődött; a városban megkongatták a harangokat, és az emberek a párkányokra rohantak. „A fegyverek dörgésétől és villámlásától mintha az egész város kifordult volna alapjaiból.”{330} A rohamozó oszmán katonákat leterítették és letaposták a mögöttük jövők őrült igyekezetükben, hogy a falakhoz érjenek. Hátborzongató látvány tárult Nesztor-Iszkander szeme elé: „Akárha a sztyeppén, a törökök a széttaposott emberi tetemeken járnak, mert a halottaik olybá leendenek, mint híd vagy lépcső, mely a városba vezet.” Végül a védők nagy nehezen visszaverték a támadást, bár ez eltartott alkonyatig. Holttestek hevertek halomban az árkokban, „a réstől a völgyig vérrel teltek meg”.{331} A kimerült katonák és a városbeliek nyugovóra tértek, odakint hagyták a jajgató sebesülteket a falakon túl. Másnap a szerzetesek ismét hozzáfogtak gyászos munkájukhoz: eltemették a keresztény halottakat, és számba vették az elesett ellenséget. Konstantint mostanra megviselte az idegőrlő háború, és láthatóan felkavarták a veszteségek.

A fáradtság, az éhezés és a kétségbeesés kezdte felemészteni a védőket. Május elejére az élelmiszerkészletek vészesen megfogyatkoztak, és immár bajosabb volt üzletelni Galatában a genovaiakkal, és veszélyes kievezni az Aranyszarv-öbölre halászni. A csendesebb időszakokban a falakat őrző katonák elhagyták őrhelyüket, hogy ennivalót szerezzenek a családjuknak. Amikor az oszmánok rájöttek erre, rajtaütéseket indítottak, hogy kampós póznákkal lerángassák a mellvédekről a földdel teli hordókat. Még a falak tövébe is odamerészkedtek, hogy ágyúgolyókat szedjenek össze hálóval. Megsokasodtak a vádaskodások. A genovai érsek, Leonardo gyávának nevezte a görögöket, akik elhagyták védállásukat. Ők azzal feleltek: „Mit számít nekem az őrhely, ha a családom szükséget szenved?”{332} Mások, vélte az érsek, „telve voltak gyűlölettel a latinok iránt”.{333} Panaszok érkeztek árufelhalmozásra, gyávaságra, üzérkedésre és gáncsoskodásra. Szakadékok nyíltak a nemzeti, nyelvi és vallási hovatartozás törésvonalain. Giustiniani és Notarasz a katonai erőforrásokért versengett, míg Leonardo kikelt az ellen, „amit egyes embervért szipolyozók műveltek, akik élést halmoztak fel vagy

felemelték az árát”.{334} Az ostrom súlya alatt a törékeny keresztény szövetség széthullóban volt. Leonardo azzal vádolta Konstantint, hogy képtelen úrrá lenni a helyzeten: „A császárból hiányzott a szigor, és azokat, akik nem engedelmeskedtek, nem büntette meg sem szó, sem kard.”{335} Ezeknek a széthúzásoknak a híre valószínűleg eljutott a falakon túlra, Mehmed fülébe. „A várost védő erőkön elhatalmasodott a viszály” – tudósított az oszmán történetíró, Turszun bég ezekről a napokról.{336} Annak érdekében, hogy a falak ne maradjanak őrizetlenül az élelem utáni keresésben, Konstantin elrendelte, hogy az élelmiszer-tartalékokat egyenlően osszák szét a katonák hozzátartozói között. A helyzet annyira súlyossá vált, hogy a miniszterek tanácsára a császár nekiállt lefoglalni és beolvasztani a templomi tálakat, hogy a belőlük vert pénzből kifizesse a katonákat, és azok annyi ennivalót vehessenek, amennyi csak hozzáférhető. Ez feltehetően vitatott lépés volt, és valószínűleg nem nyerte el az istenfélő ortodoxok tetszését, akik úgy látták, hogy a császár bűneinek és tévedéseinek következményeit szenvedi meg a város.

A parancsnokok egyre sűrűbben tanácskoztak. Az ellenséges flotta jelenléte az Aranyszarv-öbölben nagy zavart idézett elő a védelemben, így kénytelenek voltak ennek megfelelően újraszervezni csapataikat és hadállásaikat. Napi huszonnégy órában figyelték a falakról a tengert, de semmi nem mozdult a nyugati láthatáron. Valószínűleg május 3-án nagytanácsot hívtak össze a helyzet megvitatására a hadvezérekkel, polgári méltóságokkal és vallási vezetőkkel. Az ágyúk még mindig törték a falakat, a közhangulat romlott, és általános volt az érzés, hogy küszöbönáll a nagy roham. A balsejtelmektől terhes légkörben kísérletet tettek Konstantin meggyőzésére, hogy távozzon a városból a Peloponnészoszra, ahol átrendezheti a sorokat, új haderőt gyűjthet, és visszavághat. Giustiniani felajánlotta a gályáit a császár meneküléséhez. A történetírók érzelgősen számolnak be Konstantin válaszáról. „Sokáig hallgatott, és könnyeket ontott. Aztán így beszélt hozzájuk: »Méltányolom és megköszönöm a tanácsotokat, és azt is mindannyiótoknak, hogy az én érdekemet tekintitek, és más nincs is a szemetek előtt. De hogyan cselekedhetném ezt, hogyan hagyhatnám el a klérust, Isten templomait, a birodalmat és az egész

népet? Mondjátok meg nékem, esedezem, mit fog a világ gondolni rólam? Nem, jó urak, nem: itt fogok meghalni veletek.« Leborult elébük fejet hajtva, és sírt bánatában. A pátriárka és az összes jelenlévő csendes zokogásban tört ki.”{337} Miután Konstantin összeszedte magát, azt a célszerű javaslatot tette, hogy a velenceiek máris küldjenek ki egy hajót, és az vizsgálja át az Égei-tenger keleti felét, nincs-e nyoma felmentő hajóhadnak. Tizenkét ember önként vállalkozott a veszélyes feladatra, hogy áthatol az oszmán blokádon, és egy brigantint ennek megfelelően fel is készítettek. Május 3-án éjfél körül a török módra öltözött legénység a fedélzetre szállt, és a kis hajót a zárólánchoz vontatták. Oszmán zászlót húztak fel, majd kibontották a vitorlákat, és észrevétlenül átsiklottak az ellenséges járőrök között, aztán a sötétség leple alatt nyugatnak indultak, lefelé a Márvány-tengeren. Mehmed a nagy ágyúk körüli műszaki gondok ellenére folytatta a falak lövetését. Május 6-án úgy döntött, hogy az idő megérett egy megsemmisítő csapásra: „parancsot adott, hogy az egész hadserege újra megrohanja a várost, és hadakozzék egész álló nap”.{338} A városból kiszivárgó

hírek valószínűleg meggyőzték, hogy a közhangulat mélyponton van; más jelentések talán arra figyelmeztették, hogy lassan összeáll egy itáliai felmentő sereg. Úgy érezte, hogy a központi falszakasz mostanra döntőn meggyengült, ezért egy újabb nagy támadás indítását rendelte el. A nagy ostromágyúk május 6-án kezdtek el lőni, és a kisebb ágyúk támogatásával beállt az immár megszokott tüzelési rend, amely „a város lakóit rémisztendő kiáltozásokkal és kasztanyetták csattogásával” párosult. {339} Hamarosan újabb falszakasz omlott le. A védők megvárták a szürkületet a javítások megkezdésével, de ezúttal az ágyúk nem álltak le a sötétben, úgyhogy lehetetlenné vált a rés befoltozása. Másnap reggel az ágyúk megint a fal tövét vették makacsul célba, és újabb nagyobb darabot döntöttek le. Az oszmánok egész nap folytatták a tüzelést. Este hét óra körül átfogó támadás indult a résre, a szokásos zenebonával kísérve. Odaát a kikötőben a keresztény hajósok hallották a bőszült üvöltéseket, és fegyverben álltak, tartva attól, hogy az oszmán flotta is besegít a támadásba. Emberek ezrei keltek át az árkon és rohamozták meg a rést, de létszámfölényük a szűk helyen nem érvényesült, és

egymást taposták le, miközben igyekeztek bejutni. Giustiniani rohant a behatolók fogadására, és elkeseredett kézitusa kezdődött a résben. Az első hullámban egy Murád nevű janicsár vezette a rohamot, kardjával vadul Giustinianira támadt, aki csak úgy menekült meg a haláltól, hogy az egyik görög leugrott a falról, és bárddal lecsapta a támadó mindkét lábát. A második hullámot Omár bég, az európai hadsereg zászlótartója vezette, és egy jelentősebb görög alakulat szállt szembe velük hadnagyukkal, Rhangabéval az élen. A vagdalkozás zűrzavarában a két vezér egymás felé tört, és párharcba kezdett a katonák előtt. Omár „kivonta kardját, nekitámadt, és vad dühvel összecsaptak. Rhangabe egy sziklára föllépve két kézzel megragadta a kardját, és a török vállára sújtva kettébe szelte, merthogy nagy erő lakozott a karjában.”{340} A parancsnokuk halálán felbőszült oszmán katonák körbevették Rhangabét, és lekaszabolták. Az Iliászba való jelenetben mindkét oldal előrerontott, hogy megragadja a holttestet. A görögök mindenáron el akarták hozni hadnagyukat, és kiözönlöttek a kapukon, „de nem jártak sikerrel, és sok embert veszítettek”.{341} Az oszmánok a megcsonkított holttestet feldarabolták, majd a görög

katonákat visszaszorították a városba. A csata három órán át dühöngött, de a védők kitartottak. Amint a harc elcsitult, az ágyúk újra tüzelni kezdtek, hogy megakadályozzák a rés betömését. Az oszmánok indítottak egy második, elterelő hadműveletet, amellyel megpróbálták felgyújtani a kaput a palota közelében. Ez megint csak meghiúsult. Giustiniani és a kimerült védők a sötétben azon dolgoztak, hogy újjáépítsék a rögtönzött védművet. A falnál folytatódó ágyútűz miatt arra kényszerültek, hogy a föld és fa védősáncot az eredeti vonalnál némileg beljebb emeljék. A fal kitartott – de éppen csak. Közben odabent a városban „nagy gyász és félelem lett úrrá a görögökön Rhangabe miatt, merthogy ő nagy és bátor vitéz volt, és szívelte a császár”.{342} A védők előtt kezdett összefolyni az ágyúzás, a roham és a faljavítás szakadatlan körforgása. Mint a lövészárokháborúk naplói, a krónikások beszámolói egyhangúvá váltak, megszaporodtak bennük az önismétlések. „Május tizenegyedik napján – jegyzi fel Barbaro – semmi nem történt sem a szárazföldön, sem a tengeren, kivéve a falak nagymérvű bombardírozását a szárazföldi oldal felől, és semmi más említésre méltó nem történt… Május

tizenharmadik napján eljött néhány török a falakhoz csatározni, de semmi jelentős nem történt egész nap és éjszaka, kivéve a szerencsétlen falak folyamatos bombardírozását.”{343} Nesztor-Iszkander kezdi elveszíteni az időérzékét; események keverednek, folynak össze és ismétlődnek. A katonák és a polgárok egyre inkább belefáradtak a harcba, a javításba, a halottak eltemetésébe és az ellenség hulláinak számolásába. Az oszmánok, akik mindig is nagy gondot fordítottak a táborukban uralkodó egészségügyi állapotokra, elszállították ugyan a sebesülteket, és naponta elégették a holttesteket, de az árkok továbbra is tele voltak oszló tetemekkel. A mészárlás a vízkészletek megfertőzésével fenyegetett: „a vér a folyókba vegyült, és megrothadt a sodrásban, pokoli bűzt árasztva”.{344} A városban az emberek egyre inkább a templomok és csodatevő ikonjaik felé fordultak, a bűn és az események teológiai magyarázata foglalkoztatta őket. „Imigyen városszerte mindenütt férfiakat és nőket lehetett látni, akik szépséges körmenetekben járultak Isten templomaiba könnyekkel a szemükben, magasztalva és hálálva az Urat és a szeplőtlen Szűzanyát.”{345} Az oszmán táborban imára hívó szó számlálta a nappali órákat,

miközben dervisek jártak a katonák között, és emlékeztették az igazhitűeket, hogy tartsanak ki, és gondoljanak a Hadísz jóslatára: „A Konstantinápoly elleni dzsihádban a muszlimok egyharmada hagyja, hogy legyőzzék, amit Allah sohasem bocsát meg; egyharmada elesik a csatában, és csodált mártírrá válik; és egyharmada győzelmet arat.”{346} Ahogy folyamatosan nőttek a veszteségek, Konstantin és vezérei buzgón fürkészték, miként tudnák feltölteni a készleteket, de még a legnemesebb erőfeszítéseket is aláásta, hogy bajosan lehetett együttműködésre bírni az összes védőt. Lukasz Notarasz megadux összeveszett Giustinianival, a velenceiek pedig nagyrészt független haderőként vitézkedtek. Érintetlen élő erő és hadianyag egyedül a gályákon volt, ezért kérelmet intéztek a velenceiek közösségéhez. Május 8-án összeült a velencei Tizenkettek Tanácsa, és megszavazta, hogy a három velencei nagy gályán tárolt fegyvereket rakodják ki, az embereket vezényeljék a falakra, majd a gályákat süllyesszék el a hajójavítónál. Ez a kétségbeesett intézkedés azt a célt szolgálta, hogy a hajósok teljes szívvel azonosuljanak a város sorsával, de ez megint csak fordítva sült el. Amikor kezdődött volna a kirakodás, a

legénység kivont karddal elállta a hajóhidakat, azt kiáltva: „Majd meglátjuk, ki viszi el a szállítmányt ezekről a gályákról! …tudjuk, hogy amint kirakodtuk ezeket a gályákat, és elsüllyesztjük őket a hajójavítónál, a görögök azonnal erőnek erejével itt tartanak bennünket a városukban, miként holmi rabszolgákat, míg most szabadon dönthetünk, hogy megyünk vagy maradunk!”{347} A kapitányok és a hajóslegények attól való félelmükben, hogy elpusztítják biztonságuk egyedüli zálogát, lezárták a gályákat, és tapodtat sem mozdultak. A szárazföldi fal ágyúzása egész nap tomboló hevességgel folytatódott. A sürgető helyzetben a tanács arra kényszerült, hogy másnap újra összeüljön, és módosítson a tervein. Ezúttal a két hosszú gálya kapitánya, Gabriel Trevisano beleegyezett, hogy hajóit lefegyverzi, és négyszáz emberével csatlakozik a Szent Romanosz-kapu védőihez. Négy napba telt, mire rá tudta beszélni az embereit, hogy működjenek együtt, és költöztessék át a hadfelszerelést. Mire május 13-án megérkeztek, csaknem késő volt. Bár Mehmed a Szent Romanosz-kapu körzetére összpontosította a tüzérségi ostromot, néhány ágyú

továbbra is azt a palota közelében lévő helyet lőtte, ahol Theodosziosz fala szerencsétlen szögben találkozott az egysoros fallal. Május 12-re az ágyúk ledöntötték a külső fal egy szakaszát, és a szultán úgy határozott, hogy koncentrált éjszakai támadást indít ezen a ponton. Éjféltájban hatalmas tömeg rohamozta meg a rést. Az anatóliai hadsereg zászlóvivője, Musztafa vezette haderő hátraszorította a meglepett védőket. Az erősítés futva érkezett más falszakaszokról, de az oszmánok folyamatosan visszanyomták őket, és nekiálltak ostromlétrákat dönteni a falnak. A palotát környező szűk utcákon rémület lett úrrá. A városlakók elmenekültek a falakról, és sokan „aznap éjjel úgy hitték, hogy a város elesett”.{348} Nesztor-Iszkander szerint még aznap komor haditanácsot tartottak öt kilométerrel arrébb, a Hagia Szophia oszlopcsarnokában. A résztvevők elkerülhetetlenül szembesültek a helyzet súlyosságával. A védők kímélet nélkül fogyatkoztak minden áldott nap: „Ha ez így folytatódik, valamennyien elpusztulunk, és beveszik a várost.”{349} Ezt szem előtt tartva Konstantin kertelés nélkül tárta vezérei elé a választási lehetőségeket: vagy kitörnek a városból éjjel, és

meglepetésszerű támadásban megpróbálják legyőzni az oszmánokat, vagy maradnak, és várják az elkerülhetetlent, reménykedve a magyar vagy az olasz felmentő seregben. Lukasz Notarasz azt javasolta, hogy tartsanak ki, mások viszont megint kérlelni kezdték Konstantint, hogy hagyja el a várost, amikor jött a hír, hogy „a törökök már másszák a falakat, és leküzdik a városbelieket”.{350} Konstantin a palotához vágtatott. A sötétben a rés felől menekülő polgárokkal és katonákkal találkozott. Hiába próbálta visszafordítani őket, a helyzet percről percre romlott. Az oszmán lovasság megkezdte behatolását a városba, és a harc már a falakon belül folyt. Konstantinnak és testőrségének a megjelenése azonban fölrázta a görög katonákat: „A császár megérkezett, rákiáltott az embereire, és erőt öntött beléjük.”{351} Giustiniani segítségével visszaszorították a behatolókat, a szűk utcák labirintusában csapdába ejtették és lekaszabolták haderőiket. A sarokba szorított oszmánok vad ellentámadást indítottak, s megpróbálták elfogni a császárt. Konstantinon egy karcolás sem esett, és az üldözés izgalmában az ellenséget egészen a résig kergette – sőt még utánuk is vágtatott volna, „ám a kíséretében

lévő nemesek és német testőrök megállították, és rábírták, hogy forduljon vissza”.{352} Akik az oszmán katonák közül nem tudtak elmenekülni, azokat lemészárolták a sötét sikátorokban. Másnap reggel a városlakók felvonszolták a tetemeket a falakra, és lehajították az árokba, hogy összeszedhessék őket a bajtársaik. A város ezen a napon is túljutott, de minden egyes roham csökkentette a túlélés esélyét. Ez volt Mehmed utolsó nagy támadása a fal palotaszakasza ellen. A kudarc ellenére nyilván úgy érezte, hogy a győzelem már csak karnyújtásnyira van. Úgy tűnt, eldöntötte, hogy teljes tűzerejét a leggyengébb szakaszra összpontosítja: a Szent Romanosz-kapura. Május 14-én, amikor a tudomására jutott, hogy a keresztények lefegyvereztek párat a gályáikból, és flottájuk nagyobbik részét visszavonták a zárólánctól egy kis kikötőbe, arra a következtetésre jutott, hogy az Aranyszarvban horgonyzó hajói viszonylagos biztonságban voltak. Ekkor átvitette az ágyúkat a galatai dombról a szárazföldi falhoz. Először úgy sorakoztatta fel őket, hogy a palota közelében lévő falat támadják; amikor ez hatástalannak bizonyult, a Szent Romanosz elé

állíttatta fel ezeket is. A szétszóródás helyett az ágyúk egyre inkább egyetlen pontra szegeződtek. A tüzérségi ostrom még dühödtebb lett: „Ezek az ágyúk sem nappal, sem éjjel nem hagyták abba szegény falaink lövetését, nagy szakaszokat a földre döntöttek, és mi a városban éjjel-nappal dolgoztunk, hogy ahol a falak leomlottak, derekas javítómunkát végezzünk hordóval, rőzsével, földdel és minden egyébbel, ami szükséges ehhez.”{353} Treviso parancsnoksága alatt itt állomásoztak a hosszú gályákról jött kipihent emberek „jó ágyúkkal, jó puskákkal és rengeteg számszeríjjal és más felszereléssel”.{354} Ugyanakkor Mehmednek gondja volt rá, hogy a záróláncot védő hajók folyamatos nyomás alatt legyenek. Május 16-án a huszonkettedik órában néhány brigantin elvált a szorosban hajózó fő oszmán flottától, és teljes sebességgel a zárólánc felé közeledett. Az őrködő hajósok azt gondolták, keresztény besorozottak, akik szöknek a flottától, „és mi, keresztények, akik ott valánk a láncnál, nagy örömmel vártuk őket”.{355} Amint azonban ezek a hajók közelebb értek, lövéseket eresztettek meg a védőkre. Az olaszok azonnal megindították a saját brigantinjaikat, hogy elűzzék őket, erre a támadók

megfordultak. A keresztény hajók csaknem utolérték őket, mielőtt „sietős evezésbe kezdtek, és visszamenekültek a flottájukhoz”.{356} Másnap az oszmánok megint a záróláncot ostromolták öt gyors fustával, de „több mint hetven lövés” záporával elkergették őket.{357} A harmadik és egyben utolsó támadást május 21-én, pirkadat előtt intézték a zárólánc ellen, ezúttal a teljes hajóhaddal. Keményen evezve közeledtek a lánc felé, „tamburinjaik és kasztanyettáik nagy hangoskodásával, azon törekedve, hogy megrémisszenek bennünket”,{358} majd lassítottak, és az ellenfél erejét méregették. A záróláncnál a hajók teljes fegyverzetben és készenlétben várakoztak, és úgy tűnt, nagy tengeri csata készül kibontakozni, amikor a városban hirtelen felharsant az általános támadást jelző riadóhang. Erre az Aranyszarvban lévő össze hajó csatasorba állt, és az oszmán flotta láthatólag meggondolta magát. Megfordult, és visszahajózott a Kettős Oszlopba, úgyhogy „két órával napkelte után teljes nyugalom honolt mindkét oldalon, mintha az égvilágon semmiféle tengeri támadás nem történt volna”.{359} Ez volt az utolsó próbálkozás a zárólánc ellen. Minden valószínűség szerint a jobbára

keresztény evezősökkel feltöltött oszmán flotta harci kedve túlságosan megcsappant ahhoz, hogy komoly kihívást jelentsen a keresztény hajóknak, de ezek a hadmozdulatok arra mindenképpen jók voltak, hogy a védőknek sohase legyen nyugalmuk. Másutt a muzulmánok vészjóslóan aktívak voltak. Május 19-én az oszmán utászok befejezték a pontonhíd építését, és készen álltak arra, hogy az Aranyszarvon átvontassák közvetlenül a városfalak mögé. Ez újabb bámulatos rögtönzés volt. Ezer nagyméretű hordó szolgáltatta a pontonokat, amelyeket kétségtelenül Galatából szereztek be a keresztény borivóktól, hosszában párosával összekötözték őket, majd a tetejükre pallókból utat fektettek, amely olyan széles és erős volt, hogy a katonák ötös sorban vonulhattak át rajta, és a társzekeret is elbírta. Mehmed azt szándékozott elérni vele, hogy a hadserege két szárnya között rövidebb legyen az Aranyszarv csücskét megkerülő hadi út. Barbaro azt sejteti, a szultán a pontonhidat az általános támadásra építtette, hogy gyorsan bevethesse katonáit, de csak az ostrom végén került az Aranyszarvon átívelő végső helyére, mert „ha a híd végignyúlt volna az Aranyszarvon az átfogó támadás

előtt, egyetlen ágyúgolyó kettészakította volna”.{360} Mindezek a készülődések tisztán látszottak a városfalak magasából. Azzal a rossz érzéssel töltötték el a védőket, hogy Mehmed határtalan élő erővel és hadianyaggal rendelkezik az ostromhoz, ám hamarosan az a hadmérnöki munka fogja még mélyebb rémületbe taszítani a keresztényeket, amelyet egyelőre nem láthattak. Május derekára Mehmed a végsőkig feszítette a város védelmét, de az még mindig nem tört meg. Hadserege és hajóhada erőforrásait a szultán maximálisan kihasználta támadásra, lövetésre és blokádra, a középkori ostromháborúk három kulcselemére. Egy klasszikus módszer viszont eddig jórészt kipróbálatlan maradt: az aknaásás. A szerbiai oszmán csatlós államban feküdt az ezüstbányái gazdagságáról Európa-szerte híres Novo Brodo, a legfontosabb település a Balkán mélyén. A hadjáratra szlávokat is besoroztak katonának, köztük egy csapat szakképzett vájárt a bányavárosból, valószínűleg szász bevándorlókat, akik „mesterin ástak és vájtak szét hegyeket, kiknek szerszámai alatt a márvány viasz, a

fekete hegyek pedig porhalmok vala”.{361} Korábban megkíséreltek alagutat ásni a középső falszakasz alá, de feladták, mert a talajt alkalmatlannak találták. Május közepén, amikor a többi módszer kudarcot vallott, és az ostrom a második hónapjába lépett, újra próbálkoztak, ezúttal az egysoros palotafal közelében. Bár munkaigényes volt, az aknaásás az egyik leghatékonyabb eljárásnak számított a falak lerombolására, és a muszlim seregek több száz éve sikeresen alkalmazták. A 12. század végére Szaladin utódjai rutinszerűen foglaltak el nagy keresztes várakat hat hét alatt a lövetés és az aknaásás társításával. Valamikor május közepén a szász ezüstbányászok cölöpfalak és földfedezékek takarásában ásni kezdtek az oszmán árkoktól a falig terjedő 250 méteren. Nagy hozzáértést kívánó, lidércesen bonyolult és kimerítő munka volt. Füstölgő fáklyák fénye mellett a bányászok szűk föld alatti alagutakat vájtak, és ezeket előrehaladás közben faácsolattal dúcolták alá. A Konstantinápoly elleni korábbi oszmán ostromokban a falak aláaknázására tett kísérletek nem jártak sikerrel, és a városban az az öröklött bölcsesség járta, hogy az aknaásás eleve kudarcra van ítélve, mert a falak

többnyire kemény sziklára épültek. Május 16-án az éjszaka közepén a védők döbbenten fedezték fel, hogy ez a nézet hamis. A párkányokon őrködő katonák véletlenül meghallották a csákányok csengését és a fojtott hangokat a falakon belüli földszakasz alól. Az alagút nyilvánvalóan elhaladt a védművek alatt, és arra készült, hogy rejtett bejáratot biztosítson a városba. Sietve értesítették Notaraszt és Konstantint. Pánikszerűen tanácskozást hívtak össze, és tűvé tették a várost bányászati ismeretekkel bíró emberek után, hogy szembeszállhassanak az új fenyegetéssel. Egy igazi csodabogarat választottak a föld alatti támadás kivédésének megszervezésére: „a német Johannes Grantot, hozzáértő katonát, hadi dolgokban különösen jártasat”,{362} aki Giustiniani társaságában érkezett az ostromlott várba. Valójában skót volt, aki a jelek szerint német földön dolgozott. Elképzelni sem lehet, miféle események láncolata hozhatta őt Konstantinápolyba. Nyilvánvalóan magasan képzett hivatásos katona volt, ostromszakértő és hadmérnök. Rövid időre központi szerephez jutott a háború történetének egyik legkülönösebb közjátékában. Grant láthatóan tudta a dolgát. A földmunka hangjai

segítségével meghatározták az ellenséges alagút helyét, és gyorsan, lopva ellenaknát ástak. A meglepetés előnye a védőknek kedvezett. A sötétben betörtek az ellenséges alagútba, felgyújtották a támfákat, majd az aknászokra omlasztották az alagutat, és hagyták őket megfulladni a sötétben. Az aknaásás veszélye eloszlatott minden még meglévő magabiztosságot a városban. Ettől kezdve széles körű óvintézkedéseket tettek az aknaásások észlelésére. Grant bizonyosan a korabeli gyakorlathoz folyamodott. Vízzel teli tálakat vagy vödröket helyeztek el szabályos térközönként a fal mellett a földön, és figyelték az árulkodó fodrozódást a felületen, ami föld alatti rezgésekre utalt. Ahhoz már több szakértelem kellett, hogy megállapítsák az alagút irányát, és hogy gyorsan, észrevétlenül ellenaknát ássanak. Az ezután következő napokban olyan kíméletlen föld alatti harc bontakozott ki a saját szabályaival, amely felért a napvilágnál a falakért és a záróláncért vívott háborúval. Május 16-a után néhány napig a keresztény árkászok nem észleltek mozgást, de 21-én újabb alagutat fedeztek fel. Ez is áthaladt a fal alapozása alatt azzal a céllal, hogy csapatokat juttasson a városba. Grant emberei ellenaknát ástak, de nem sikerült meglepniük az oszmánokat, akik

visszavonultak, fölégetve maguk mögött a támfákat, így az alagút beomlott. A sötétben, borzalmas körülmények között tovább folyt a macska-egér játék. Másnap, „a kompletórium órájában”{363} a védők felfedeztek egy befelé tartó alagutat a Kaligariai kapu közelében, és szemből ellenaknát ástak. Az árkászokat görögtűzzel elevenen elégették. Néhány órával később az árulkodó rezgések újabb alagutat jeleztek a közelben, de ezt nehezebb volt kivédeni. A támfák azonban maguktól összeroskadtak, és az összes bent lévő aknász odaveszett. A szász bányászok fáradhatatlanok voltak. Egy nap sem telt el föld alatti hadakozás nélkül. Mindannyiszor, emlékezett vissza Jacobo Tetaldi, „a keresztények ellenaknákat ástak, hallgatóztak, és betájolták őket… Füsttel vagy olykor ártalmas és bűzös léggel megfojtották a törököket az alagútjaikban. Egyes helyeken vízáradattal fullasztották meg őket, és gyakran kényszerültek kézitusára.”{364} Miközben folytatódott az alagútásás, Mehmed hadmérnökei egy újabb bámulatos és teljesen váratlan húzással álltak elő a fönti világban. Május 19-én virradatkor a figyelők a Kharisziai kapu közelében új

napra ocsúdva kinéztek az ellenség sátrainak távoli tengere felé – és mellbe vágta őket a látvány. Tízlépésnyire tőlük, az árok széléig húzva, óriási torony állt, „a pártázott védőfalak fölé magasodva”,{365} mintha a semmiből került volna oda egyetlen éjszaka alatt. A védők nem győztek csodálkozni és értetlenkedni, hogy az oszmánok hogyan tudták ilyen szélsebesen felállítani ezt az építményt, amelyet az ellenséges vonalaktól toltak előre a sötétben, és most a mellvédek fölé nyúlt. Vaskos gerendaszerkezetre épült, két réteg gyékényfonat és tevebőrök borították, hogy megvédjék a bennlévőket. Az alsó felét telehordták földdel, és kívülről földtöltéssel támasztották meg, „hogy ágyú- vagy puskalövés ne tehessen kárt benne”.{366} A belsejében minden emeletet létrák kötöttek össze, melyeket a torony és a fal közötti űr áthidalására is lehetett használni. Az éjszaka folyamán seregnyi ember egy fedett átjárót is épített a toronytól vissza az oszmán vonalakig „fél mérföld hosszan,… rajta két réteg gyékénnyel és azokon tevebőrökkel, miáltal fedél alatt tudtak a toronyból a táborba menni oly módon, hogy ne ártsanak nekik a lövedékek, számszeríjvesszők vagy kövek a kisebb ágyúkból”.{367} Fegyveresek siettek a falakra, hogy megnézzék a

hihetetlen látványt. Az ostromtorony már-már visszalépés volt az ókori hadviselés korszakába, bár Leonardo érsek szerint olyan szerkezetnek tűnt, „amit a rómaiak aligha építhettek volna”.{368} Kimondottan arra tervezték, hogy feltöltsék a fal előtti várárkot, amely annyi gondot okozott. A toronyban munkásbrigádok ásták és hányták ki a földet a védőfal elülső kis nyílásain át az árokba. Ezt csinálták egész álló nap, miközben a magasabb emeletekről íjászok zúdítottak fedező nyílzáport a városra, „úgy tetszett, színtiszta mulatságból”.{369} A terv magán hordozta Mehmed védjegyét – titokban és nagyratörőn kitalált, villámgyorsan megvalósított művelet, akárcsak a hajók átszállítása –, és nyomasztó lélektani hatást gyakorolt. Az ostromló sereg találékonysága és eszközbősége minden bizonnyal visszatérő rémálomként hatott a védőkre. Konstantin és vezérei a mellvédekhez igyekeztek, hogy szembesüljenek az újabb vészhelyzettel, „és amikor meglátták, mindannyian halálra váltak a rémülettől, és egyfolytában aggódtak, hogy ez a torony okozhatja a város vesztét, mert fölé magasodik a védőfalaknak”.{370} Kitapintható volt a toronytól való félelem. A szemük láttára töltötte fel

az árkot, és íjászainak zárótüze megnehezített minden válaszlépést. Éjfélre az oszmánok nagyot haladtak a munkálatokkal. Feltöltötték az árkot farönkkel, száraz gallyal és földdel. Belülről mozgatva előrébb tolták az ostromtornyot, közelebb a falhoz. A rémült védők úgy döntöttek, valamit sürgősen tenni kell: még egy nap a felmagasodó torony árnyékában végzetesnek bizonyulhat. Sötétedés után lőporral döngölt hordókat vittek a falakra, és sistergő kanóccal legurították a mellvédekről a torony felé. Hatalmas robbanások következtek be sorozatban: „hirtelen a föld nagy, égzengésszerű robajjal felmorajlott, és a felhőkbe emelte az ostromtornyokat és a katonákat, akár egy roppant szélvihar”. A torony széthasadt és felrobbant, „emberek és gerendák hulltak a magasból”.{371} A védők égő szurkoshordókat dobáltak az odalent nyögő sebesültekre. Aztán kimerészkedtek a falak mögül, lemészároltak minden túlélőt, és elégették a holttesteket az odahordott többi ostromfelszereléssel együtt: „hosszú faltörő kosokat és kerekes lajtorjákat és pőrekocsikat a rájuk szerelt védőtornyokkal”.{372} Mehmed a távolból nézte végig kudarcát, majd dühödten visszavonulót fúvatott. A többi hasonló tornyot, amelyekkel a fal más pontjait

közelítették meg, szintén visszavonták vagy a védők fölégették. Az ostromtornyok nyilvánvalóan túlságosan tűzveszélyesek voltak, és az oszmánok többé nem próbálkoztak velük. Eközben a föld alatt kiéleződött az alagútháború. Május 23-án a védők felfedeztek egy újabb alagutat, és behatoltak. Ahogy a fáklyák reszkető fényében haladtak lefelé a szűk aknában, hirtelen szemközt találták magukat az ellenséggel. Görögtüzet vetettek és beomlasztották a mennyezetet, betemetve az aknászokat, de két tisztjüket sikerült elfogniuk, és élve a felszínre hozniuk. Addig kínozták őket, míg el nem árulták az összes többi munkálat helyét, „és miután vallottak, a fejüket levágták, míg a testüket levetették a városfalakról azon az oldalon, ahol a török tábor vala; és a törökök, meglátván a falakról levetett embereiket, felbőszültek, és nagy neheztelés támadt bennük a görögök és a mieink, olaszok iránt”.{373} Másnap az ezüstbányászok taktikát váltottak. Eddig egyenes vonalban elhaladtak a fal alatt, hogy bejáratot teremtsenek a városba; most a falat elérve elfordultak, és az alatt ástak tovább tíz lépés hosszan. Az alagutat támfákkal kidúcolták, és felkészültek a felgyújtására,

hogy így omlasszák be az adott falszakaszt. A munkát csak az utolsó pillanatban fedezték fel: a behatolókat elűzték, a falat téglával alulról újraalapozták. A fejlemény nagy nyugtalanságot keltett a városban. Május 25-én egy utolsó kísérlet történt ennek a műveletnek a megismétlésére. Az aknászoknak megint sikerült egy hosszú falszakaszt alátámasztani a felgyújtáshoz, mielőtt tetten érték és visszaverték őket. A védők szemében ez volt a legveszélyesebb az eddig talált összes alagút közül, és a fölfedezése az alagútháború végét jelezte. A szász bányászok szakadatlanul dolgoztak tíz napon át; tizennégy alagutat építettek, de Grant valamennyit elpusztította. Mehmed belátta tornyai és aknái kudarcát – és tovább ágyúztatott. Konstantinápolytól messze nyugatra, távol az ágyúzás és az éjszakai rohamok zajától, egy másik kicsi, de jelentőségteljes dráma volt kibontakozóban. Az Égeitenger egyik keleti szigetének kikötőjében vitorlás hajó ringott horgonyán: a velencei brigantin, amelyik titokban kijutott a városból. Május közepén átkutatta a szigetvilágot, felmentő hajóhad nyomát kereste. A legénység semmit nem talált. Nem akadt egyetlen

elhaladó hajó sem, amelyiktől igenlő választ kaptak volna. Most már tudták, hogy nincsenek felmentő hajók. A velencei flotta valójában a görög partok mentén hajózott, óvatosan gyűjtötte a híreket az oszmán tengeri mozgásokról, miközben még építés alatt álltak azok a gályák, amelyeket a pápa rendelt meg a velenceiektől. A legénység tökéletesen tisztában volt helyzetük súlyosságával. A fedélzeten heves vita folyt arról, mitévők legyenek. Egy hajós szenvedélyesen amellett érvelt, hogy hagyják sorsára a várost, és hajózzanak „keresztény földre, mert én biztosra veszem, hogy addigra beveszik Konstantinápolyt”. Társai odafordultak hozzá, és azt felelték, hogy a császár megbízta őket ezzel a feladattal, és nekik szent kötelességük végrehajtani: „úgyhogy mi vissza akarunk térni Konstantinápolyba, akár a törökök, akár a keresztények kezén van, akár a halál, akár az élet vár ránk, mi csak menjünk a magunk útján”.{374} Meghozták a mindenkire érvényes döntést a visszatérés mellett, bármi legyen is a következménye. A brigantin a déli széllel visszavitorlázott a Dardanellákba, újra felöltötte a török álcát, és május 23án, röviddel hajnal előtt megközelítette a várost. Az oszmán flottát ezúttal nem tévesztette meg. A törökök

gondosan járőröztek, félve a velencei gályák érkezésétől, és a kis vitorlás hajót az ő előőrsüknek nézték. Feléje eveztek, hogy feltartóztassák, de a brigantin gyorsabb volt náluk, és a zárólánc megnyílt előtte, hogy beszökhessen. A legénység aznap megtette jelentését a császárnak, hogy nem bukkantak felmentő hajóhadra. Konstantin megköszönte nekik, hogy visszajöttek a városba, és „keservesen sírni kezdett a szomorúságtól”. A végső felismerés, hogy a kereszténység nem küld hajókat, kioltott minden reményt a megmenekülésre. „És látva ezt, a császár úgy döntött, hogy a mi könyörületes Úr Jézus Krisztusunknak és Szentséges Szűz Mária Miasszonyunknak és városa védőszentjének, Szent Konstantinnak a kezébe ajánlja magát, hogy ők legyenek Bizánc oltalmára”.{375} Ez volt az ostrom negyvennyolcadik napja.

Falakba faragott monogramok

12 • Jelek és jelenségek 1453. május 24–26. „Előjeleket látunk az emberek feleleteiben és köszöntéseiben. Figyeljük a házi szárnyasok rikoltását, a varjak reptét, és jóslatokat olvasunk ki belőlük. Feljegyezzük az álmokat, és hiszünk benne, hogy megmondják a jövendőt… e bűnökkel és más hozzájuk hasonlókkal érdemeljük ki a büntetéseket, melyeket Isten ró ránk.”{376} Brüenniosz József, 15. századi bizánci író

Jóslatok, apokalipszis, bűn: ahogy az ostrom május utolsó heteibe lépett, egyre erősödő vallási félelem lett úrrá a város lakóin. Az előjelekbe vetett hit mindig is jellemezte Bizánc életét. Magát Konstantinápolyt is misztikus jeladás következtében alapították – ez volt a fénykereszt látomása, amely megjelent Nagy Konstantinnak a Milvius

hídnál lezajlott döntő csata előtt, 1140 évvel korábban –, és buzgón keresték és magyarázták az előjeleket. A birodalom feltartóztathatatlan hanyatlásával ezekhez egyre inkább mély pesszimizmus társult. Széles körben tartotta magát a hit, hogy Bizánc lesz az utolsó birodalom a földön, amelynek utolsó évszázada 1394 körül kezdődött. Az emberek emlékeztek a korábbi arab ostromok idejéből való ősi jóskönyvekre, és életbölcseleti, kétértelmű verseiket gyakran idézték: „balsorsotok jő, hét domb városa, amikor a tizenkettedik betű megjelenik erődfalaitokon. Akkor már közeleg a bukás s uralkodásotok pusztulása.”{377} Márpedig a törökökben az apokalipszis alakjait látták, az utolsó ítélet előfutárait, a csapást, amelyet Isten küldött büntetésül a keresztények bűneire. Ebben a légkörben az emberek szakadatlanul fürkészték a jeleket, amelyek megjósolhatták a birodalom végét vagy magáét a világét – járványokat, természeti jelenségeket, csodálatos látomásokat. Maga a város felfoghatatlanul öreg volt a lakói számára, és legendák, ősi jóslatok és természetfölötti értelmek ködébe burkolózott. Az eredeti rendeltetésüket vesztett ezeréves műemlékekről azt beszélték, hogy mágikus rejtjelek

hordozói, kiolvasható belőlük a jövő. Úgy tartották, hogy a Forum Bovis, vagyis az Ökör tér szobrának talapzatán a faragott fríz például a város végének próféciáját tartalmazza titkosírással, míg Justinianus császár kelet felé mutató nagy lovas szobra már nem a perzsák feletti magabiztos uralmat fejezte ki: azt az irányt jósolta meg, ahonnan majd a várost végleg elpusztítók jönnek. Az ostrom elhúzódásával ez a háttér fölerősítette az utolsó ítélettel kapcsolatos előérzeteket. A kizökkent időjárás és a szakadatlan tüzérségi ostrom borzalma arról győzte meg az ortodox hívőket, hogy a robbanásokban és a fekete füstben a vég közeleg. Maga az Antikrisztus állt a kapuknál Mehmed alakjában. Jóslatszerű álmok és baljós előjelek terjengtek közszájon: egy gyerek azt látta, hogy a város falait vigyázó angyal elhagyta őrhelyét; a kihalászott osztrigákból vér csöpögött; egy hatalmas, az országot romba döntő kígyó közeledett; a várost sújtó földlökésekből és jégverésekből kiviláglott, „hogy egyetemes végromlás közeleg”.{378} Minden arra a hiedelemre mutatott, hogy az idő már csaknem lejárt. A Szent György-rend monostorában őriztek egy csalhatatlan iratot, amely négyzetekre volt osztva, és az egymást követő császárokat ábrázolta:

„idővel az összes négyzet betelik, és azt mondják, már csak az utolsó négyzet üres”{379} – az, amelyik XI. Konstantinra vár. Az a bizánci gondolat, hogy az idő körbejár és ismétlődik, további igazolást nyert egy másik császári jövendölésben, miszerint a várost mind alapítani, mind elveszíteni egy Konstantin császár fogja, akinek az anyját Helenának hívják. Ez volt a neve Nagy Konstantin és XI. Konstantin anyjának egyaránt. Ebben a hagymázos légkörben a polgári lakosság lelkiereje megtörni látszott. Folyamatosan könyörgő szertartásokat mutattak be városszerte. Egyik ima a másikat érte a templomokban, a Hagia Szophia kivételével, amely továbbra is üresen kongott. NesztorIszkander a saját szemével látta, hogy „az összes ember Isten megszentelt templomaiba gyűlt; sírtak, zokogtak, az ég felé hadonásztak, és isteni kegyelemért esedeztek”.{380} Az ortodoxoknak az ima ugyanolyan munka volt, mint a kövek és a rőzsenyalábok hordása a cölöpgát javításához, s létfontosságú a város fennmaradásához. Táplálta az isteni oltalom erőterét, amely a várost övezte. A reménykedőbbek emlékeztek egy sor ellenpróféciára: hogy Istenszülő Szűz Mária személyesen óvja a várost, amelyet sohasem fognak bevenni, mert itt őrzik az igazi

keresztfa ereklyéjét, és még ha az ellenségnek sikerül is behatolnia a városba, nem juthatnának el Nagy Konstantin oszlopáig sem, mert egy angyal száll le a mennyekből pallossal, és megfutamítja őket. Mindazonáltal a lehangoló hír, melyet a velencei brigantin hozott május 23-án, annak az apokaliptikus szorongásnak adott tápot, amely egy teliholdas éjszakán érte el tetőpontját. Ez valószínűleg másnap, május 24-én történt, bár az időpont bizonytalan. A hold babonás helyet foglalt el a város lelkében. Ősidők óta Bizánc szimbólumának számított, ahogy a Hagia Szophia rézkupolája fölé emelkedett, és csillogott az Aranyszarvöböl nyugodt vizén és a Boszporusz fölött. Akár egy aranypénz, amelyet az ázsiai hegyekből ástak elő estéről estére, apadása és dagadása kifejezte Konstantinápoly ódonságát és az idő vég nélkül ismétlődő körforgását, amelyben a város létezett – maga volt a változékonyság, az időtlenség és a baljósság. Úgy tartották, a hold uralja a föld utolsó évezredét, amikor „az élet rövid lesz, a szerencse pedig forgandó”.{381} Május végén különösen nagy félelem tapadt egy bizonyos hiedelemhez, amely kimondta, hogy a várost lehetetlen bevenni növekvő holdkor. Úgy volt, hogy 24-e után a hold ismét fogyni

kezd, és a jövő bizonytalan lesz. Ennek a dátumnak a kilátásai rettegéssel töltötték el a lakosságot. Mintha a város jóslatainak egész tárháza egyetlen pontra szűkült volna. Nyomott hangulatban várták az emberek május 24-én az alkonyatot. A heves ágyúzással telt újabb nap után az este váratlan csendet hozott. Az összes beszámoló szerint szép tavaszi este volt, olyan időszak, amikor Konstantinápoly a legvarázslatosabb arcát mutatta. Nyugaton még pislákoltak az utolsó fények, a távolban a tengeri falat nyaldosó víz neszezett. „Felhőtlen idő volt, az égbolt tiszta, mint a kristály” – emlékezett vissza Barbaro.{382} De amikor a hold felemelkedett a napnyugta utáni első órában, a nézőket rendkívüli látvány fogadta. Ahol teljes aranykörnek kellett volna lennie, a holdból „csak háromnapos karéj látszott, az is kevéssé”.{383} Négy órán át sápadt és sovány maradt, aztán kínlódva, „fokról fokra telivé kerekedett, és az éjszaka hatodik órájában adta ki a teljes kört”.{384} A részleges fogyatkozás a jóslat erejével hatott a védőkre. Tán nem a félhold az oszmánok jelképe, nem az látható a Mehmed tábora fölött lobogó zászlókon? – kérdezgették. Barbaro szerint „a császár nagyon megrémült ettől a jeltől, és valamennyi

főura is… ám a jel láttán a törökök nagy ünnepséget csaptak a táborukban, mert most úgy tetszett, a győzelem az övék”.{385} A lakosság közhangulatát fenntartani igyekvő Konstantinnak ez súlyos csapás volt.

Pecsét a Hodégétria ábrázolásával

Másnap az a döntés született, talán Konstantin ösztönzésére, hogy újabb közvetlen felhívást intéznek a Szűzanyához, és ezzel próbálják javítani a közhangulatot. A bizánciak mélységesen hittek Istenszülő Szűz Mária természetfeletti hatalmában. Legszentebb ikonjuk, a Hodégétria, „aki mutatja az utat”, olyan ereklye volt, amelynek csodatévő erőt tulajdonítottak. A hiedelem szerint Lukács evangélista festette, és régóta megbecsült szerepet töltött be a város sikeres megvédésében. A 626os avar ostrom idején körbevitték a falormokon. 718-ban megint csak a Hodégétriának tulajdonították Konstantinápoly megmenekülését az araboktól. Következésképp hatalmas tömeg gyülekezett május 25-én reggel az ikon kegyhelyénél, a khorai Szent Megváltótemplomban, a városfal közelében, hogy a Szűzanyában

keressen oltalmat. A Hodégétriát fa hordszékre helyezték, a szentkép testvérközösségéből válogatott férfiak a vállukra emelték, és a bűnbánó körmenet a hagyományos rendben elindult a meredek, szűk utcákon: elöl a keresztvivő, mögötte feketébe öltözött papok lengették füstölőiket, utánuk jöttek, valószínűleg mezítlábasan, a világiak, férfiak, nők, gyerekek. Kántorok vezették a tömeget templomi énekekkel. Zsoltárok fülbemászó hangjai, emberek jajveszékelése, tömjénfelhők és az oltalmazó Szűzanyához szóló ősi imák töltötték meg a reggeli levegőt. A résztvevők kántálva ismételték a lelki védelemért folyamodásukat: „Mentsd meg városodat, amennyire csak tudásodban és akaratodban áll! Lépj elénk, légy karunk, bástyánk, pajzsunk, tábornokunk: harcolj a népedért!”{386} A körmenet pontos útvonalát az elmondások szerint magából a szentképből sugárzó erő diktálta, a varázsvessző rángásaihoz hasonlóan. A félelemnek és az áhítatnak ebben a túlfűtött légkörében mélységesen kétségbeejtő volt az, ami ezután történt. A szentkép váratlanul és megmagyarázhatatlanul kicsúszott a hordozók kezéből, és „hirtelen anélkül, hogy csak érintette volna is valaki, arccal a földre zuhana”.{387}

A megrémült emberek vadul kiáltozva odasiettek, hogy visszaemeljék a Szűzanyát a tartójára, de az ikon úgy odatapadt a földhöz, mintha ólomból lett volna. Nem lehetett felemelni. A papok és a hordozók kiáltások és fohászkodások kíséretében sokáig küzdöttek, mire kiragadták a csodatévő képet a sárból. Végül visszahelyezték, de a baljós esettől mindenkit átjárt a félelem. Hamarosan még rosszabb következett. A remegve újra összeállt körmenet nem jutott messzire, amikor heves vihar csapott le rá. Pontosan délben megdörrent az ég, villámok sisteregtek, majd felhőszakadás és jégeső verte az ellankadt menetet oly hévvel, hogy az emberek „sem ellenállni, sem továbbhaladni nem bírtak”.{388} A szentkép elakadt. A szűk utcán vészjósló erővel száguldott a vízáradat, és azzal fenyegetett, hogy áldozatokat szed: „az utánok menő kisgyermekek közül sokan a víz ereje és sebes folyása által elragadtatva elmerültek és a vízbe fulladtak volna, ha az emberek hirtelen megkapva nagy bajjal ki nem ragadták volna őket a víz sodrából”.{389} A körmenetet be kellett fejezni. A tömeg szétoszlott, siralmas helyzetük egyértelmű súllyal nehezedett a vállukra. A Szűzanya elutasította imáikat; a vihar

„világosan jelenté mindnyájok minél hamarább bekövetkezendő vesztét, hogy árvíz és iszonyú zápor módjára omlik majd rájok, és meríti el őket a csapások özöne”.{390} Másnap reggel arra ébredtek, hogy a város vastag ködtakaróba burkolózott. Szemlátomást szélcsend volt, a levegő meg sem moccant, s a köd egész nap megülte a várost. Fojtott, néma, láthatatlan volt minden. A kísérteties légkör fokozta a hisztérikus hangulatot. Úgy tűnt, mintha maga az időjárás ásná alá a védők elszántságát. Csak egyetlen lehetséges magyarázat létezett erre az évszakhoz képest szokatlan ködre: „Ez bizonyosan azt jelentette, hogy az Isten a városból eltávozott és elköltözött, azt tökéletesen odahagyta és elfordult tőle. Mert az Isten ködbe burkolva jelenik is meg, távozik is el viszont.”{391} Estére a köd csak még sűrűbbnek látszott, és „nagy sötétség kezdett gyűlni a város fölé”.{392} Hamarosan még furcsább jelenségnek lehettek tanúi az ott lakók. Az őrök először a falakon figyelték meg, hogy Konstantinápolyt fények világítják meg, mintha az ellenség épp felgyújtaná a várost. Az emberek riadtan szaladtak, hogy mi történt, és felkiáltottak, amikor a Hagia Szophia kupolájára néztek.

Különös fény villódzott a tetőn. A könnyen felbuzduló Nesztor-Iszkander így írta le a látottakat: „Az ablak felső végéből nagy tűznyelv csapott ki; hosszú ideig teljesen körülvette a templom attikáját. A tűz egybegyűlt; a lángja váltakozott, és a fényesség leírhatatlan volt. Egy pillanat alatt fölcsapott az égbe. Akik látták, a szavuk is elállt; aztán sírni és jajveszékelni kezdtek görögül: »Isten, irgalmazz!« A láng maga felszállt a mennybe.”{393} A hívők számára egyértelműnek látszott, hogy Isten eltávozott Konstantinápolyból. Az oszmán táborban a szokatlanul fojtó levegő és a földöntúli fény hasonló hatást gyakorolt a katonákra. Bizonytalanság és pánik övezte ezeket a jelenségeket. Mehmed a sátrában nem bírt aludni. Amikor meglátta az izzást a város fölött, kezdetben aggódott, és a mollákért küldött, hogy értelmezzék a jeleket. Megérkeztek, és sorra kijelentették, hogy az előjelek a muszlimok ügyének kedveznek: „Ez nagy jel. A város pusztulásra ítéltetett.”{394}

Az Isten oltalmában álló város

Papok és rendfőnökök küldöttsége járult másnap Konstantin elé, hogy hangot adjanak balsejtelmeiknek. Híven beszámoltak a rejtélyes fényről, és próbálták meggyőzni a császárt, hogy keressen biztonságosabb helyet, ahonnan hatékonyan ellenállhat Mehmednek: „Császár! Tedd mérlegre mindazt, ami elhangzott erről a

városról! Isten adta a fényt Justinianus császár idejében a nagy anyaszentegyház és e város megőrzésére. De tegnap éjjel eltávozott a mennyekbe. Ez azt jelenti, hogy az isteni kegyelem és bőség elhagyott bennünket: Isten azt akarja, hogy adassék át városunk az ellenségnek… Könyörögve kérünk: hagyd el a várost, hogy ne vesszünk oda mindannyian!”{395} Az érzelmek és a puszta kimerültség hatása alatt a császár ájultan a földre roskadt, és sokáig eszméletlen volt. Amikor magához tért, válasza nem változott: távozásával örökös gúnyt hozna nevére. Közölte, hogy itt marad, és ha kell, az alattvalóival együtt hal meg. Továbbá megparancsolta nekik, hogy ne terjesszenek riasztó híreket a nép körében: „ne engedjétek, hogy erőt vegyen rajtuk a kétségbeesés, és karjukat meggyengítse a csatában”.{396} Mások nem így cselekedtek. Május 26-án éjjel egy velencei tengerészkapitány, név szerint Nicholas Giustiniani, aki csak névrokona volt Giovanni Giustinianinak, az ostrom hősének, átjutott a láncon, és elhajózott az éjszaka leple alatt. Néhány kisebb hajó kifutott a márvány-tengeri fal menti kikötőkből, kicselezte a tengeri blokádot, és irányt vett az Égei-tenger görög ajkú kikötővárosai felé. A gazdagabb polgárok

közül többen az Aranyszarvban horgonyzó itáliai hajókon kerestek menedéket, miután úgy ítélték, hogy azok kínálják a legnagyobb esélyt a menekülésre a végső bukás esetén. Mások a városban kezdtek el rejtekhely után nézni. Nem sok embernek voltak illúziói arról, hogy mit hozhat a vereség. A középkori világ misztikus felfogásában egyértelműen Isten akaratát testesítették meg azok a csillagászati jelenségek és az évszaktól eltérő időjárás, amelyek megrendítették a város kedélyállapotát. Ezeknek az ijesztő tüneményeknek a legvalószínűbb magyarázata valójában messze a Csendes-óceánon rejlett, és vetekedett az apokalipszis legrémségesebb látomásaival. Valamikor 1453 elején az Ausztráliától kétezer kilométerre keletre fekvő vulkanikus sziget, Kuwae szó szerint felrobbant. Harminchárom köbkilométernyi olvadt kőzet repült fel a sztratoszférába a hirosimai atombombánál kétmilliószor nagyobb erővel. Ez volt a középkor Krakatau-kitörése, olyan eseménye, amely rányomta bélyegét a világ időjárására. A vulkáni port földgolyószerte szétszórták a szélrendszerek, a hőmérséklet visszaesett, és a termés Kínától Svédországig

elsorvadt. A Jangce folyótól délre, olyan térségben, ahol az éghajlat ugyanolyan enyhe, mint Floridában, negyven napig egyfolytában havazott. Az angliai évgyűrűvizsgálatok ebben az időszakban csökevényes növekedést mutatnak. A nagy kéntartalmú kuwaei törmelék valószínűleg felelős lehetett a szokatlan hidegért és a változékony vegyes csapadékért, a várost tavasszal sújtó esőért, jégért, ködért és hóért. A légkörben lebegő por színpompás napnyugtákat és furcsa optikai jelenségeket is előidézhetett. Ezek a vulkanikus részecskék önmagukban vagy párosulva a Szent Elmo tüzével – a légköri elektromosság kisüléséből létrejött izzással – öltöztethették baljós lángfátylakba a székesegyház rézkupoláját május 26-án, és varázsolták a védők szeme elé a pusztulás látomásait. (A Krakatau 1883-as kitörése utáni színpompás fényhatások hasonlóan megriasztották az embereket New Yorkban, de minthogy ők tudományosabb korban éltek, inkább hajlottak arra a feltételezésre, hogy nagy tüzek tombolnak, és kihívták a tűzoltókat.) A balsejtelmek lázas légköre nem korlátozódott a városra. Május utolsó hetére az oszmán tábort is elérte a

harci kedv súlyosbodó válsága. Az iszlám lobogók alatt a fojtott elégedetlenség parazsa izzott. Az arab holdév ötödik hónapja volt; hét héten át támadták a várost szárazon és vízen. Cudar tavaszi időt álltak ki, és rettenetes veszteségeket szenvedtek el a falaknál. Számolatlanul hordták ki az agyontaposott holtakat a színültig teli árkokból, és minden egyes nap halotti máglyák füstje lengte be a fennsíkot. Mégis, valahányszor felnéztek a katonás rendben sorakozó sátrak tengeréből, a falak még álltak; és ahol ledőltek a nagy ágyúk kőgolyóitól, hordókkal pártázott hosszú földsáncok nőttek a helyükön, mintha a konok ellenség csúfolódott volna velük. A bizánci császár kétfejű sasa továbbra is ott lobogott a bástyákon, és Szent Márk oroszlánja a császári palota fölött a nyugati segítség jelenlétére emlékeztetett, arra intve, hogy az erősítés akár már úton lehet. Egyetlen fegyveres sereg sem tudott annyira hathatósan fenntartani egy ostromot, mint az oszmánok. Bármelyik nyugati hadseregnél jobban elsajátították a tábori élet alapszabályait – az oszmán hadviselés elsődleges követelményei közé tartozott a holttestek gyors elégetése, az ivóvíz tisztaságának védelme és az ürülék higiénikus eltüntetése –, de az ostrom számtana lassan fölébük

tornyosult. Becslések szerint a középkorban egy 25 ezer fős ostromseregnek – ami egyharmada a Konstantinápolynál felsorakozottnak – 40 ezer liter vízre és 30 tonna takarmányra volt szüksége a napi ellátáshoz. Egy 60 napos ostrom során egy ilyen hadseregnek 4,5 millió liter emberi és állati vizeletet és 4000 tonna szilárd biológiai hulladékot kellett eltávolítania. Idővel a nyári hőség is hozzájárult a muzulmánok testi gondjaihoz és a járványveszélyhez. Az idő az oszmán elszántság ellen dolgozott. Igazság szerint mindkét oldalon végtelen fáradtság lett úrrá a hétheti háborúzás után. Eljött a felismerés, hogy a végkimenetelt már nem lehet sokáig húzni. Az idegek pattanásig feszültek. Ebben a légkörben a küzdelem Konstantinápolyért egy katonák lelkierejéért vívott, Mehmed és Konstantin közötti személyes párviadallá alakult. Miközben a császár azt látta, hogy a magabiztosság elvész a városban, rejtélyes módon ugyanilyen hangulat szállta meg az oszmán hadsereg közvitézeit. Az események pontos sorrendje és ideje homályban marad. Azt a velencei brigantint, amely május 23-án érkezett a hírrel, hogy nyoma sincs felmentő hajórajnak, az oszmánok alkalmasint éppen egy ilyen

had előfutárának képzelték. Másnap hamar elterjedt a szóbeszéd a sátrak közt, hogy erős flotta közeleg a Dardanellákban, ugyanakkor a Hunyadi János, „a rettenthetetlen fehér lovag” vezette magyar keresztes hadsereg már átkelt a Dunán, és Drinápoly felé menetelt. A legvalószínűbb magyarázat, hogy ezt az álhírt maga Konstantin szivárogtatta ki az oszmán harci kedv aláásására tett utolsó kísérletként. Gyors sikert aratott vele. Bizonytalanság és félelem hullámzott végig a fennsíkon. A katonák nem felejtették el, hogy – a krónikás szavaival – „sok király és szultán törekedett… és gyűjtött és fegyverzett fel nagy hadakat, de egy sem jutott el a vár lábáig. Meggyötörten, megsebezve és megcsalatkozva vonultak vissza.”{397} Csüggedt hangulat kerítette hatalmába a tábort, és ha hinni lehet Híoszi Leonardónak, „a törökök viszálykodni kezdtek a szultánjukkal”.{398} A kétely és a veszélyérzet másodszor fogta el az oszmán vezérkart, és az ostrom vezetésével kapcsolatos régi megosztottság kezdett újra a felszínre bukni. Mehmed számára ez válságos pillanat volt. Tudta, ha nem sikerül bevennie a várost, az végzetesnek bizonyulhat a tekintélyére nézve, de fogytán volt az idő

és a hadserege türelme. Muszáj volt visszaszereznie a katonái bizalmát, és valami döntőt lépnie. A holdfogyatkozás éjszakája szerencsés pillanattal szolgált a lanyhuló harci kedv felszítására. A hadsereghez csapódott mollák és dervisek vallási buzgósága gondoskodott róla, hogy a holdfogyatkozás kedvező értelmezése terjedjen el táborszerte, de az ostrom folytatásáról szóló döntés függőben maradt. A furfang és a számítás jellegzetes vegyítésével Mehmed úgy döntött, tesz még egy kísérletet Konstantin meggyőzésére, hogy adja meg magát békével. Valószínűleg május 25-e táján megbízottat küldött a városba, egy renegát görög nemest, Iszmáilt, hogy szembesítse a bizánciakat a rájuk váró sorssal. Helyzetük reménytelenségére hivatkozott: „Görög férfiak, sorsotok kétségkívül borotvaélen táncol. Akkor hát miért nem küldötök követet a szultánhoz békéről beszélni? Ha rám bízzátok a dolgot, elintézem nála, hogy békefeltételeket kínáljon. Máskülönben városotok rabszolgaságra jut, feleségeitek és gyermekeitek rabszolgák lesznek, ti magatok pedig végképp elpusztultok.”{399} A bizánciak elővigyázatosan úgy döntöttek, hogy fontolóra veszik az ajánlatot, de mert semmiképpen sem akartak nyílt

lapokkal játszani, inkább egy „nem magas rangú” embert küldtek,{400} mintsem hogy kockára tegyék a város egyik vezetőjének az életét. Ezt a boldogtalant bevezették a vörös és aranyszínű sátorba, hogy vesse hasra magát a szultán előtt. Mehmed tömören két választási lehetőséget kínált: a város vagy hatalmas éves sarcot, 100 ezer solidust fizet, vagy az egész lakosság elhagyja a várost, „magukkal vihetik ingóságaikat, és ki-ki mehet, amerre kíván”.{401} A követ továbbította az ajánlatot a császárnak és udvarának. A sarcfizetés nyilvánvalóan meghaladta a szűkölködő város lehetőségeit, és a gondolat, hogy Konstantinápolyt magára hagyva elhajózzanak, szóba sem jöhetett Konstantinnál. Olyan értelmű választ adott, hogy kész feladni bármit, amije van, kivéve a várost. Mehmed viszontválaszában kijelentette, akkor csak a város kapitulációja marad, a kard általi halál vagy az áttérés az iszlámra. Talán ebből kiindulva a városban úgy érezték, hogy a szultán ajánlata nem volt őszinte, hogy Iszmáilt „annak eszközéül küldte, hogy kipuhatolja a görögök lelki állapotát… hogy kiderítse, mit gondolnak a görögök a helyzetükről, és hogy mennyire biztos az álláspontjuk”.{402} Mehmednek azonban még mindig az önkéntes megadás volt a legkívánatosabb megoldás. Ez

megőrizte volna az állagát annak a városnak, amelyet székhelyévé kívánt tenni, márpedig az iszlám törvényei szerint három nap szabad rablást köteles engedni a csapatainak, ha Konstantinápolyt katonai erővel kell bevenni. Nem tudni, mennyire állt közel a város az önkéntes megadáshoz. Fölmerült, hogy a genovaiak, akiknek a kolóniája Galatában közvetetten szintén fenyegetve volt, nyomást gyakorolt a császárra, hogy utasítsa el a megadási ajánlatot, de nem valószínű, hogy Konstantin, akinek a hozzáállása meglepően következetes maradt, valaha is komolyan fontolóra vette volna Konstantinápoly átadását. Feltehetően már mindkét oldalnak késő volt megadásról tárgyalni. Túlságosan sok sérelem gyülemlett fel. Ötven napon át gúnyolták és mészárolták egymást a falaknál és foglyokat végeztek ki bajtársaik szeme láttára. Itt csak két eset volt lehetséges: az elvonulás vagy a város elfoglalása. Dukasz valószínűleg eltalálta az igazi hangütést Konstantin válaszában: „Rój ki akkora éves sarcot, amekkorát csak tudsz, aztán fogadd el a békeegyezményt és vonulj el, mert nem tudod, hogy a győzelem a tiéd lesz-e, vagy csalatkozol. Sem nekem, sem bármelyik polgárnak nem

áll hatalmában a kezedbe adni a várost. Egytől egyig eltökéltek vagyunk, hogy inkább meghalunk, mint hogy könyörületet várjunk.”{403} Ha Konstantin szabadította rá az oszmán táborra az álhírt a közeledő nyugati seregekről, az kétélű fegyver volt. Bár a falakon túl bizonytalanság honolt, hogy mi a teendő, a felmentő hadak veszélye felgyorsította a döntési folyamatot. Konstantin határozott válasza újraélezte a vitát az oszmán táborban. Valószínűleg másnap, május 26-án Mehmed haditanácsot hívott össze, hogy döntsenek végre: vagy adják fel az ostromot, vagy induljanak végső rohamra. A bekövetkező vita az április 21-i tengeri vereség utáni válságértekezletet élesztette újra. Ismét az öreg török vezír, Halil pasa emelkedett szólásra. Óvatos volt, tartott a fiatal szultán forrófejűségének következményeitől és annak kockázatától, hogy egységes fellépésre sarkallják a kereszténységet. Mehmed apja alatt megtapasztalta a szerencse forgandóságát, és tisztában volt a nyugtalan hadsereg veszélyeivel. Szenvedélyesen érvelt a béke mellett: „Hatalmadat, amely máris jelentős, jobban növelheted békével, mint háborúval. Mert a háború kimenetele bizonytalan; gyakrabban éled meg, hogy

nyomor kíséri, mint jómód.”{404} Felidézte a közeledő magyar sereg és az itáliai flotta rémképét, és arra biztatta Mehmedet, hogy követeljen súlyos jóvátételt a görögöktől és oldja fel az ostromot. A háború mellett megint csak Zaganosz pasa, a görög renegát tört lándzsát, és rámutatott a haderők közötti roppant egyenlőtlenségre, a védők napról napra morzsolódó erejére és végletes kimerültségére. Kigúnyolta azt a félelmet, hogy a Nyugat Bizánc segítségére sietne, és nagy jártasságot mutatott az itáliai politikai realitások tekintetében: „A genovaiakat pártoskodás osztja meg, a velenceieket a milánói herceg szorongatja – egyikük sem fog fikarcnyi segítséget sem nyújtani.”{405} Mehmed dicsőségszomjára hatott, és lehetőséget kért „egy gyors és kemény átfogó támadásra, és ha kudarcot vallunk, utána azt tesszük, amit a legjobbnak gondolsz”.{406} Zaganoszt ismét támogatták más tábornokok, például Turahan bég, az európai hadsereg parancsnoka, valamint olyan befolyásos vallási vezetők, mint Ak Szamszaddín sejk és Gurani molla. A vita indulatos volt. Az oszmán udvar két csoportja között tíz éve zajló hatalmi harc a döntő pillanatához érkezett. Mindkét oldal tudta, hogy a kimenetele komoly befolyással lesz az oszmán állam jövőjére nézve, de

tisztában volt azzal is, hogy az életükért vitáznak – a kudarcot vallott politika könyörtelenül meghozza a hóhérkötelet vagy a selyemzsinórt. Végső soron Mehmedet a katonai dicsőség fölemlegetése vette rá, hogy kizárja a kudarc vagy a zendülés lehetőségét. Meglehet, mielőtt végleg döntött, utasította Zaganoszt, hogy járja körül a tábort, és tegyen jelentést a hadsereg hangulatáról. Ha így történt, a válaszhoz természetesen kétség nem férhetett: Zaganosz kötelességtudón „kiderítette”, hogy a hadseregben buzog a lelkesedés a végső támadásra. Mehmed úgy döntött, hogy a habozás ideje lejárt: „Határozd meg a csata napját, Zaganosz! Készítsd fel a hadsereget, kerítsd be Galatát, hogy ne segíthesse az ellenséget, és szaporán tedd meg az összes előkészületet!”{407} Az egész táborban híre ment, hogy napokon belül támadás készül. Mehmed tudta, hogy meg kell ragadni a pillanatot, hogy feltüzelje a katonák hanyatló harci szellemét az utolsó támadáshoz – és meglepje az ellenséget. Amint május 26-án leszállt az est, hírnökök járták be a sátrakat, hogy kihirdessék a szultán parancsát. Minden sátor előtt fáklyákat és tüzeket kellett gyújtani. „És az összes sátor a táborban két tüzet gyújtott,

és a tüzek akkorák voltak, hogy nagy fényüktől mintha nappal lett volna.”{408} A védők álmélkodva és zavarodottan bámultak az oromzatok mögül, miközben a tűzgyűrű fokozatosan, egyre szélesebb körben terjedt, végül átfogta az egész horizontot – az előttük elnyúló tábortól a Galata körüli dombokig és túl a vízen az ázsiai partokig. Olyan ragyogás keletkezett, hogy egyenként meg lehetett számolni a sátrakat. „Ez a különös látvány valóban hihetetlen volt. A tenger felszíne úgy ragyogott, mintha villámlana” – jegyezte fel Dukasz.{409} „Olyannak tűnt, mintha a tenger és a föld lángokban állana” – idézte fel Tetaldi.{410} Az éjszakai égbolt ragyogó megvilágításához dobok és cintányérok egyre fokozódó crescendója társult, és az igazhitűek élénkülve ismétlődő „Lá iláha ill Alláh, Muhammad raszúl Alláh”{411} („Egy az Isten, és Mohamed az ő prófétája”) kiáltása úgy harsogott, „mintha maga az ég hasadna szét”.{412} A végső támadás feletti határtalan lelkesedés és öröm páratlan jelenetei zajlottak az oszmán táborban. Kezdetben néhányan a falakon derűlátó módon azt hitték a fényekről, hogy tűzvész tombol az ellenség sátrai között. Tolakodtak, hogy megnézzék a látványt – aztán felfogták a tündöklő látóhatár és a vad kiabálás igazi jelentését. A

tűzgyűrű elérte a kívánt hatást a városban: oly mértékben elvette a védők bátorságát, hogy „félholtnak látszottak, levegőt sem bírtak nyelni”.{413} Az ámulat e vallási buzgóság láttán átváltott páni félelemre. Lázas könyörgéseket intéztek a Szűzanyához, és egyfolytában imádkoztak a szabadulásért: „Ments meg minket, ó, Urunk!”{414} Ha kézzelfogható megerősítést vártak a kiabálásokkal és a lángokkal kapcsolatban, az nem sokat váratott magára. A sötétség leple alatt a szultán hadaiba besorozott keresztények titokban nyílvesszőket lőttek át a mellvédek fölött, rajtuk levelekkel, amelyek a küszöbönálló támadásról adtak hírt. A tüzek fényénél baljós előkészületek folytak. A környéken alakok nyüzsögtek, rőzsét és más anyagokat hordtak előre az árkok betömésére. Az ágyúk egész nap gyilkos tűzcsapást mértek Giustiniani Lükusz-völgyi cölöpgátja ellen. Ez valószínűleg a nagy köd napja volt, amikor a védők idegeit már elnyűtték a szörnyű előjelek. Megállás nélkül zuhogtak a kövek, és tátongó lyukak kezdtek megjelenni a védműveken. „Leírhatatlan mindaz, amit az ágyúk műveltek a fallal aznap – jelentette Barbaro. – Nagy szenvedést és félelmet éltünk át.”{415} Éjjel lett, és a kimerült védők Giustiniani

irányítása alatt megint a rések betömésére készültek, de a lángok ragyogó fénye tisztán megvilágította a falakat, és az ágyúzás hosszan az éjszakába nyúlt. Aztán éjfél körül meglepő hirtelenséggel a tüzeket eloltották, a lelkes kiáltozás váratlanul megszűnt, az ágyúzás leállt, és idegtépő csend ülte meg a májusi éjszakát, ami ugyanúgy megrémítette az oromzatokon figyelőket, mint a vad ünneplés. Giustiniani és a városlakók kihasználták azt, ami a sötétség rövid időszakából maradt, hogy helyrehozzák a védműveket. Körülbelül ez idő tájt a fal fokozatos pusztulása arra kényszerítette a védőket, hogy némileg változtassanak a védelmi módszereken. Korábban meglepetésszerű kitörésekre vállalkoztak a külső erődfal kapuin keresztül, hogy megzavarják az ellenséget. A fal omlása és cölöpgátra cserélése következtében nehezebb lett feltűnés nélkül kimerészkedni a védvonalak mögül. Néhány idős ember tudott arról a befalazott kitörési kapuról, amely a császári palota alatt húzódott, azon a ponton, ahol Theodosziosz fala éles szögben csatlakozott Komnénosz szabálytalanabb falához. Ezt az ókori kijáratot hol Cirkuszkapunak, hol csak Fakapunak hívták, és az elnevezését onnan nyerte, hogy egykor ez vezetett a

városfalakon kívül épült fa kocsiversenypályához. A kis átjárót tömör falak rejtették, ugyanakkor megengedték, hogy a katonák kirontsanak innen, és a kinti földteraszon megzavarják az ellenséget. Konstantin elrendelte az átjáró kibontását, hogy a zavaró támadások folytatódhassanak. Úgy tűnt, senki sem emlékezett egy másik régi jóslatra. Az első arab ostrom idején, 669-ben egy különös jóskönyv jelent meg, Pszeudo-Methodiosz Kinyilatkoztatása. Számos jövendölése közül az egyik így hangzott: „Balsorsod jövel, Bizánc, mert Iszmáil [Arábia] elfoglal. És Iszmáil mindegyik lova átkel, és az első közülük előtted üti fel sátrát, Bizánc, és csatába kezd, és betöri a FaCirkuszkapuját, és beront egészen az Ökörig.”{416}

A szárazföldi falon található felirat a győzedelmes Konstantin császárt dicsőíti

13 • „Jegyezzétek meg a napot” 1453. május 27–28. „E megpróbáltatások Allahtól valók. Az iszlám kardja a mi kezünkben van. Ha ódzkodunk elviselni e megpróbáltatásokat, nem érdemeljük meg a gázi nevet. Megszégyenülten fogunk állni Allah színe előtt az ítéletnapon.”{417} II. Mehmed

Ismeretes egy történet Mehmed hódító észjárásáról, amelyet a szerb krónikás, Janicsár Mihajlo jegyzett fel. E szerint a szultán magához hívatta a főurakat, majd parancsot adott, hogy „hozzanak be egy nagy szőnyeget, és terítsék elébük, és a közepére egy almát helyezett, és a

következő fejtörőt adta fel nekik: »Melyikőtök tudja elvenni az almát anélkül, hogy rálépne a szőnyegre?« És ők meghányták-vetették maguk között a dolgot, tanakodtak, hogyan lehetne, és egyikük sem tudta a nyitját, mígnem maga a szultán a szőnyeghez lépett, két kezébe fogta, és tekerte maga előtt, ő meg ment mögötte; és így elérte az almát, és visszatette a szőnyeget oda, ahol volt.”{418} Mehmed most elérkezettnek látta a pillanatot az alma elvételére. Mindkét oldal számára nyilvánvaló volt, hogy a küzdelem a végső felvonásához ért. A szultán remélte, hogy akár egy imbolygó falszakasz az ágyútűz súlya alatt, az összes ellenállás egy csapásra összeomlik az utolsó elsöprő támadástól. Konstantin megtudta a kémeitől, és talán magától Haliltól, hogy ha túlélik ezt a rohamot, az ostromnak vége, és a templomokban megkondulhat az öröm harangszava. Mindkét főparancsnok az utolsó erőfeszítésre készült. A szultán lázas tevékenységbe hajszolta magát. Ezekben a végnapokban mintha folyamatos mozgásban lett volna: lóháton tűnt fel a katonák között, kihallgatásokat tartott a vörös és aranyszínű sátorban, fokozta a harci szellemet, parancsokat osztogatott,

jutalmakat ígért, büntetésekkel fenyegetőzött, személyesen felügyelte a végső előkészületeket – és legfőképp mutatta magát. A padisah jelenlétét nélkülözhetetlen lelkesítő erőnek tekintették az élethalálharcra készülődő katonák hangulatának szinten tartásában. Mehmed tudta, hogy ez az ő sorsfordító pillanata. A dicsőségről szőtt álmai karnyújtásnyira voltak; a másik út az elképzelhetetlen kudarchoz vezetett. Eltökélte magát, hogy személyesen veszi a kezébe a dolgokat, és semmit nem bíz a véletlenre. Vasárnap reggel, május 27-én parancsot adott, hogy az ágyúk újra nyissanak tüzet. Ez volt valószínűleg az egész ostrom legsúlyosabb tüzérségi támadása. A nagy ágyúk egész nap törték a fal középső szakaszát, azzal a kifejezett céllal, hogy széles réseket nyissanak egy átfogó rohamhoz, és megakadályozzák a hatékony helyreállítást. A tömör gránitgolyók háromszor találhatták el a falat, mielőtt leomlasztottak egy nagyobb szakaszt. Nappal, a megsemmisítő zárótűzben lehetetlen volt elvégezni a sürgős javításokat, de támadási kísérlet nem történt. Barbaro szerint egész nap „nem tettek semmi egyebet a szegény falak bombardírozásánál, és rengeteget földre döntöttek belőlük, és a felét súlyosan

megrongálták”.{419} A rések egyre tágultak, és Mehmed gondoskodott róla, hogy mind nehezebb legyen befoltozni őket. Biztosítani akarta, hogy a védőknek egy perc nyugtuk se legyen a végső roham előtti napokban. A nap folyamán Mehmed tanácskozást tartott a tisztikarnak a sátra mellett. Összehívta a teljes parancsnoki állományt, „a helytartókat és hadvezéreket, a hadtestek, dandárok és csapatok parancsnokait, s még a századosokat és ötvenedeseket, az egész testőrséget és a körötte lévő dandárt is, s ezeken kívül a hajók és gályák parancsnokait és az egész hajóhad vezérét”.{420} A hallgatóság elé tárta annak a mesés gazdagságnak a képét, amely az övék lehetett: a paloták és házak aranykincsei, a templomok fogadalmi adományai és ereklyéi, dúskálva „arany- és ezüstajándékokban, készletekben, drágakövekben és nagy értékű gyöngyökben”,{421} váltságdíjra beváltható előkelők, feleségnek és szolgálónak való szép nők és gyermekek, valamint gyönyörű épületek és kertek, ahol majd lakhatnak és pihenhetnek. A folytatásban nemcsak a halhatatlan dicsőséget hangsúlyozta, amely a földkerekség leghíresebb városának elfoglalásával együtt járt, hanem annak elkerülhetetlenségét is.

Konstantinápoly mindaddig nyilvánvaló fenyegetést jelentett az Oszmán Birodalom biztonságára, amíg keresztény kézben volt. Amint elfoglalták, kapu lesz a további hódításokhoz. Az előttük álló feladatot könnyűnek állította be: a szárazföldi falak romokban, az árok feltöltve, a maroknyi védő kedveszegett. Arra különös hangsúlyt fektetett, hogy lebecsülje az olaszok elszántságát, akiknek részvétele az ostromban nyilvánvalóan valamiféle lélektani terhet jelentett a hallgatóságnak. Bár a görög Kritobulosz nem említi, szinte biztos, hogy Mehmed nyomatékosan hivatkozott a szent háborúra, a Konstantinápoly iránti ősrégi iszlám vágyakozásra, a próféta szavaira és a mártíromság üdvös voltára. Azután előterjesztette a haditervet. Úgy vélte – teljesen jogosan –, hogy a védőket kimerítette a folyamatos ágyúzás és csatározás. Eljött az ideje, hogy maximálisan érvényesítsék létszámfölényüket. A terv az volt, hogy a csapatok váltásban támadnak. Amikor az egyik hadtest kimerül, másik lép a helyébe. Egyszerűen addig hajtják a falnak a kipihent csapatok egyik hullámát a másik után, amíg a megfáradt védelem össze nem roppan. Tart, ameddig tart, és nem lesz megállás: „Ha egyszer a harcot

megkezdtük, a harc folytonos és szakadatlan lesz éjjelnappal, minden nyugvás vagy fegyverszünet nélkül, míg csak végképpen el nem dől dolgunk.”{422} Összehangolt támadással minden állásból egyidejűleg rohamozzák meg a várost, úgyhogy a védőknek nem lesz módjuk csapatokat küldeni a leginkább szorongatott pontok felmentésére. A fellengzősség ellenére a korlátlan támadás lehetetlennek számított: egy átfogó roham kivitelezhetőségének időkerete véges, mindössze néhány órába sűrűsödik. A szívós ellenállás rettenetes mészárlást végez a rohamozó katonák soraiban, és ha nem sikerül gyorsan legyőzni a védőket, a visszavonulás elkerülhetetlen. Minden parancsnok pontos utasításokat kapott. A Kettős Oszlopnál horgonyzó flottának be kellett kerítenie a várost, és le kellett kötnie a védőket a tengeri falnál. Az Aranyszarvon belüli hajóknak a pontonhíd öbölre tételénél kellett segédkezniük. Zaganosz pasának ezután át kellett vonultatnia a csapatait a Források völgyéből, és megtámadnia a szárazföldi falat. Karadzsa pasa katonáinak a császári palota melletti fallal kellett farkasszemet néznie, középen pedig maga Mehmed foglalt helyet Halillal és a janicsárokkal a hadműveletek

sokak által döntőnek tartott térségénél, a lerombolt falnál és a cölöpgátnál a Lükusz-völgyben. A szultán jobbján Iszhák pasának és Mahmúd pasának kellett megrohamoznia a Márvány-tengerig húzódó falakat. Mehmed mindvégig nyomatékosította a katonás fegyelem fontosságát. A parancsoknak gondolkodás nélkül kellett engedelmeskedni: „Mikor hallgatva kell előnyomulni, ki-ki hallgasson, mikor pedig riadni és ujjongani illik, azt a legirtóztatóbb lármával cselekedje.”{423} Újra és újra kitért rá, hogy a támadás sikerén milyen nagy mértékben múlik az oszmán nép jövője, és azt ígérte, személyesen fogja felügyelni a rohamot. Ezekkel a szavakkal visszabocsátotta tisztjeit a csapataikhoz. Később a jellegzetes fehér fejdíszes janicsár testőrök kíséretében végiglovagolt a táboron, nyomában hírnökökkel, akik hivatalosan bejelentették a közelgő támadást. A sátortengerben szétkiáltott üzenet a katonák lelkesedésének feltüzelésére szolgált. A városok megrohamozásáért hagyományos jutalom járt: „Jól tudjátok, hány tartomány várja parancsaimat Ázsiában és Európában. Közülük a legpompásabbat adom az elsőnek, aki átjut a védősáncon. És megadom neki azt a

tisztességet, amit kiérdemelt, és gazdaggá teszem, és nemzedékünk legboldogabb férfiai közé emelem.”{424} Minden nagy oszmán csata előtt elhangzott a meghatározott tisztségek egész sorának ígérete a katonák ösztönzésére. A büntetések felsorolása sem maradt el: „De ha meglátok bárkit a sátrak közt lapulni és nem a falaknál harcolni, nem fogja elkerülni a lassú kínhalált.”{425} Az oszmán hódítás egyik lélektani trükkjének számított, hogy bevonta az embereket egy hatékony jutalmazási rendszerbe, amely ranggal és haszonnal ismerte el a kivételes teljesítményt. Ennek foganatosítására egy egész testület volt jelen a csatatéren, a szultán futárai, a csauszok, akik közvetlenül az uralkodónak jelentettek. Egyetlen beszámoló valamely vitézi tettről azonnali előléptetéshez vezethetett. A katonák tudták, hogy a nagy bátorság elnyeri méltó jutalmát. Mehmed ennél is tovább ment. Az iszlám törvényeivel egybecsengve kimondatott, hogy mivel a város nem adta meg magát, a katonáknak három nap szabad rablás adandó. Megesküdött Allahra, „a négyezer prófétára, Mohamedre, atyja lelkére, gyermekeire és a kardra, amelyet felcsatolt, hogy zsákmányul ad nekik mindent,

az összes embert, férfiakat és nőket, és mindent a városban, kincset és ingóságot egyaránt, és nem szegi meg ígéretét”.{426} A megannyi zsákmány és csoda igézetét hordozó „aranyalma” képe ellenállhatatlan vonzást gyakorolt a nomád portyázó lelkére, a lovasember ősi vágyódása fejeződött ki benne a városok gazdagsága után. Valószínűleg elemi erővel hatott a katonákra a tavaszi esőzésekben eltöltött hétheti kínlódás után. Az általuk elképzelt város jobbára nem létezett. Azt a Konstantinápolyt, amelyet Mehmed a lelki szemeik elé varázsolt, a keresztény keresztes lovagok már két és fél évszázaddal korábban kifosztották. Mesés kincsei, aranydíszei, drágakövekkel kirakott ereklyéi nagyrészt eltűntek az 1204-es katasztrófában – vagy a normann lovagok olvasztották be, vagy Velencébe szállították a bronzlovakkal. 1453 májusára a régi fénynek csak elszegényedett, összezsugorodott árnyéka maradt, legfőbb gazdagságát a lakosai jelentették. „Egykor a tudás városa volt, most a romoké” – állapította meg Gennadiosz a pusztuló Konstantinápolyról.{427} Néhány gazdag ember talán aranykincseket rejtegetett a házában, és a templomokban még akadtak értékes tárgyak, de a város

már nem volt Aladdin kincsestára, ahogyan az oszmán katonák sóváran elképzelték, amikor a falakat bámulták.

A romok városa: az omladozó Hippodrom és üresen hagyott telkek

Ettől függetlenül a bejelentés lázas izgalomba hozta az éber hadsereget. Harsogó kiáltásaik eljutottak a falakon őrködő kimerült védőkig. „Ó, ha hallottátok volna az égnek emelt hangjaikat, bizony kővé dermedtetek volna!” – jegyezte fel Leonardo.{428} A város kifosztása valószínűleg olyan ígéret volt, amelyet Mehmed eredetileg nem akart megtenni, de szükséges eszközzé vált, hogy a morgolódó katonákat végleg megnyerje. A tárgyalással elért fegyverletétel megakadályozta volna azt a nagyfokú pusztítást, amit szeretett volna elkerülni.

Konstantinápoly „aranyalmája” Mehmednek nemcsak egy hadizsákmánnyal teli bőségszaru volt, amit ki lehetett fosztani, hanem birodalma leendő központja, és törekedett rá, hogy épségben megőrizze. Ezt észben tartva szigorú kitételt csatolt ígéretéhez: a város épülete és falai megmaradnak a szultán kizárólagos birtokában; azokat semmilyen körülmények között nem szabad megrongálni vagy elpusztítani, miután a városba behatoltak. Isztambul elfoglalásából nem lehet második Bagdad, nem ismétlődhet meg a középkor legmesésebb városának kifosztása, amit a mongolok tűzcsóvák kíséretében végeztek 1258-ban. A támadás időpontját május 29-re, keddre tűzték ki. Továbbá kihirdették, hogy másnap, 28-án, hétfőn vezeklést tartanak, hogy a katonák vallásos buzgalmát a tetőpontra szítsák, és elnyomjanak minden negatív gondolatot. Böjtölniük kellett a nappali órákban, elvégezniük szertartásos mosdásukat, ötször elmondaniuk imáikat, és Allah segítségét kérniük a város elfoglalásához. Az elkövetkező két éjjel folytatódnia kellett a szokásos gyertyaégetésnek. Az imával és zenével párosuló, misztikus és áhítatos fényesség erős lélektani eszközként hatott a katonákra és az ellenségre is, és ezt a

legteljesebb mértékben kihasználták Konstantinápoly falai alatt. Közben a munka újult erővel folytatódott az oszmán táborban. Nagy mennyiségben hordtak össze földet és rőzsét az árok feltöltésére, ostromlétrákat ácsoltak, nyílvesszőkötegeket halmoztak fel, kerekes védpajzsokat húztak előre. Ahogy az éj leszállt, a várost megint ragyogó tűzkör övezte, a táborból Allah nevének ritmikus kántálása szállt fel a magasba a dobok állhatatos pergése, cintányérok csörömpölése és töröksípok visítása közepette. Barbaro szerint a kiabálást hallani lehetett a Boszporusz túloldalán is, az anatóliai partokon, „és mi, keresztények valamennyien a legnagyobb félelemben voltunk”.{429} A városban erre a napra esett mindenszentek ünnepe, de nem volt megnyugvás a templomokban, csak bűnbánat és könyörgő imák végtelen sora. A nap végén Giustiniani és emberei megint nekiálltak kijavítani a külső falban keletkezett károkat, de az élesen megvilágított éjszakában lankadatlanul folytatódott az ágyútűz. A védők feltűnőbbek nem is lehettek volna, és Nesztor-Iszkander szerint ekkor kezdett elpártolni Giustinianitól a szerencse. A művelet irányítása közben

egy kőgolyó valószínűleg gellert kapott szilánkja eltalálta a genovai parancsnokot, átszakította acélvértjét, és a mellébe fúródott. A férfi összeesett, és hazavitték lefektetni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni Giustiniani jelentőségét a bizánciak térfelén. Attól a pillanattól fogva, hogy 1453 januárjában hétszáz gyakorlott fegyverforgató élén csillogó páncélban, drámai hatást keltve kilépett a bizánci mólóra, jelképes alakja lett a város védelmének. Önként és a saját költségén jött, „a keresztény hit előmozdításáért és a világ becsületéért”.{430} Technikai tudása, személyes bátorsága és a szárazföldi falak védelmében tanúsított fáradhatatlansága egyedül őt tette alkalmassá arra, hogy lojalitást követeljen mind a görögöktől, mind a velenceiektől – olyannyira, hogy még a genovaiak iránti egyetemes gyűlöletüket is kénytelenek voltak félretenni. A cölöpgátépítés mesteri rögtönzés volt, amelynek hatékonysága demoralizálta az oszmán csapatokat. Honfitársának, Híoszi Leonardónak megbízhatatlan tanúsága szerint Mehmedből olyan bosszús csodálatot váltott ki legfőbb ellensége, hogy megpróbálta rengeteg pénzzel megvesztegetni. Giustinianit azonban nem lehetett megvásárolni. A

védőkön kétségbeesés lett úrrá annak láttán, hogy lelkesítő parancsnokuk kiesett a csatasorból. A védművek javítása káoszba fúlt. Amikor Konstantinnal közölték a hírt, „eltökéltsége azonnal elszállt, és tépelődésbe merült”.{431} Éjfélkor a kiáltozás egyszer csak újra elült, a tüzek kialudtak. Csend és sötétség hullt a sátrakra és lobogókra, az ágyúkra, lovakra és hajókra, az Aranyszarv tükörsima vizére és a megtépázott falakra. A sebesült Giustinianit ápoló orvosok „egész éjjel kezelték és az életben tartásán munkálkodtak”.{432} A város népe élvezte a kis nyugalmat. Mehmed május 28-án, hétfőn megtette a végső előkészületeket a támadásra. Már hajnalban fent volt, utasítást adott a tüzéreknek az ágyúk előkészítésére és a fal romos részeinek megcélzására, hogy ha később a nap folyamán megkapják a tűzparancsot, golyózáport zúdíthassanak a kiszolgáltatott védőkre. Testőr lovasságának és gyalogságának parancsnokait magához hívatta, közölte velük az utasításait, és hadtestekbe szervezte őket. Táborszerte érvényben volt a parancs, hogy trombitajelre a teljes tisztikarnak a helyén kell állnia halálbüntetés terhe mellett, készen a holnapi

támadásra. Amikor az ágyúk tüzelni kezdtek, „az földöntúli jelenség volt, és ezt azért csinálták, mert ez volt a bombardírozás befejezésének napja” – tudósított Barbaro.{433} A heves ágyútűz ellenére nem indult támadás. A készülődést ezen kívül csak a hosszú létrák ezrei jelezték, amelyeket folyamatosan hordtak a falakhoz közel, valamint a rengeteg fafedezék, amelyek majd védelmet nyújtanak az előrenyomuló katonák számára a cölöpgát megmászása közben. A lovasság hátasait behozták a legelőkről. Késő tavaszi idő volt, a nap zavartalanul sütött. Az oszmán táborban a katonák tették a dolgukat: böjtöltek, imádkoztak, fegyverpengét éleztek, kapcsokat igazítottak a pajzsokon és páncélokon, pihentek. A végső támadáshoz készülődve csendesen magukba fordultak. A hadsereg ájtatos némasága és fegyelme ijesztőleg hatott a falakon lévő figyelőkre. Néhányan abban reménykedtek, hogy ez a tétlenség a visszavonulást készíti elő, mások realistábbak voltak. Mehmed elszántan fokozta emberei harci kedvét, lelki rezdüléseiket a lelkesedés és az elmélkedés ciklusaihoz igazította azzal a szándékkal, hogy erősítse a közhangulatot és elfojtsa a belső kételyt. A mollák és a

dervisek kulcsszerepet játszottak a helyes mentalitás megteremtésében. Vándor szent emberek ezrei érkeztek az anatóliai fennsík városaiból és falvaiból, izzó vallási hevületet hozva magukkal. Poros köntösben járták a tábort, a szemük izgalomtól csillogott. Találó passzusokat idéztek a Koránból és a Hadíszból, történeteket meséltek mártíromságról és próféciákról. Emlékeztették a katonákat, hogy a próféta fegyvertársainak nyomdokán haladnak, akik Konstantinápoly első arab ostromában estek el. A nevek szájról szájra jártak: Hazret Hafiz, Ebu Seybet ul-Ensari, Hamd ul-Ensari és mindenekfelett Ajjúb, akit a törökök Eyüpnek hívtak. A szent emberek fojtott hangon figyelmeztették hallgatóságukat, hogy nagy kitüntetésben lesz részük, mert ők teljesítik be a próféta szavait: A próféta így szólt tanítványaihoz: „Hallottatok-e arról a városról, amelyet szárazföld határol egyik oldalon, és tenger két másikon?” Ők azt felelték: „Igen, ó, Allah hírnöke.” A próféta így folytatta: „Az utolsó ítélet napja mindaddig nem virrad fel, amíg azt be nem veszi Izsák hetvenezer fia. Amikor elérkeznek oda, nem fegyverekkel és katapultokkal fognak harcolni, hanem e szavakkal: »Nincs más isten, csak Allah, és Allah hatalmas!« Akkor ledől az első tengeri fal, és másodszorra a második tengeri fal, és harmadszorra ledől a szárazföldi oldal fala, és ők

örvendezve bemennek.”{434}

Meglehet, hamisan tulajdonították e szavakat a prófétának, de a belőlük sugárzó érzelem valós volt. A hadseregnek jutott a lehetőség, hogy bevégezze a történelem messianisztikus ciklusát, az iszlám népek örökös, maga az iszlám születésével egyidős vágyát, és el nem múló dicsőséget érdemeljen ki. És azokra, akik elesnek a csatában, az áldott mártíromság és a paradicsom távlata várt: „kertjeik lesznek, amelyek alatt patakok folynak s örökké ott fognak időzni; tisztává tett feleségekre és Allah tetszésére lelnek ott”.{435} Ez mámorító csábítás volt, de akadtak olyanok a táborban, köztük maga Ak Szamszaddín sejk, akik szerfölött reálisan gondolkoztak a katonák jó részének valódi mozgatórugóiról. „Jól tudod – írta a sejk Mehmednek korábban az ostrom során –, hogy a katonák többségét mindenkor erőszakkal térítették meg. Rendkívül kevesen vannak, akik készek az életüket áldozni pusztán Allah iránti szeretetből. Viszont ha felcsillan előttük a hadizsákmány lehetősége, rohanni fognak a biztos halálba.”{436} Az ő számukra is tartogatott bátorítást a Korán: „Allah megígérte néktek, hogy sok zsákmányra tesztek szert. És ezt sietve adta néktek és

távol tartotta tőletek az emberek kezét – hogy jel legyen a hívőknek, és hogy az egyenes úton vezessen benneteket.”{437} Mehmed nekivágott utolsó, nyugtalan szemléjének. Egy nagy lovascsapattal a Kettős Oszlophoz lovagolt, hogy utasításokkal lássa el Hamzát a tengeri támadáshoz. A flottának körbe kellett hajóznia a várost, és lőtávolon belül kellett kerülnie, hogy folyamatos csatára bírja a védőket. Néhány hajónak partra kellett futnia, ha ez lehetséges volt, és a katonáknak kísérletet kellett tenniük a tengeri fal megmászására, bár a sikerhez nem túl sok reményt fűztek a Márvány-tenger sebes áramlatai miatt. Az Aranyszarv-öbölben lévő flotta hasonló parancsokat kapott. Visszaúton a szultán megállt Galata főkapujánál is, és maga elé hívatta a kereskedőváros elöljáróit. Szigorúan figyelmeztette őket, hogy gondjuk legyen rá, másnap semmiféle segítséget ne nyújtsanak a városnak. Délután újra lóra ült, és az egész hadsereg fölött szemlét tartott. Hat kilométert lovagolt tengertől tengerig, bátorította a katonákat, nevükön szólította a tiszteket, feltüzelte őket a csatára. Ismét a dicséret és fenyítés módszeréhez folyamodott: csak karnyújtásnyira volt a nagy jutalom a bátraknak és a szörnyű büntetés a

gyáváknak. Fejvesztés terhe mellett meghagyta, hogy mindenki vakon teljesítse a tisztek parancsait. Legszigorúbb szavait valószínűleg a Zaganosz pasa által kényszertoborzott és vonakodó keresztény csapatoknak tartogatta. Ezekkel az előkészületekkel megelégedve visszatért megpihenni a sátrába. A városban ugyanúgy folytak az előkészületek. Bár Konstantin és az orvosok a legrosszabbtól tartottak, Giustiniani túlélte az éjszakát. Annyira aggasztotta és megszállottan foglalkoztatta a külső fal állapota, hogy követelte, vigyék ki a bástyákra, hogy megint felügyelhesse a munkálatokat. A védők újra nekiláttak a rések betömésének, és jól haladtak, amíg az oszmán tüzérek észre nem vették őket. Azonnal pergőtűz kényszerítette őket a munka feladására. Úgy tűnik, később Giustiniani felépült annyira, hogy ismét ténylegesen irányíthassa a sorsdöntő középső falszakasz védelmét. Másutt az utolsó védelmi előkészületeket a különböző népek és vallási tömörülések közötti súrlódások gátolták. Az ostrom ötvenhárom napja alatt a mélyen gyökerező ellentétek és a különböző érdekcsoportok egymással

ütköző szempontjai, az elegendő élelemhez jutás nehézségei, a véget nem érő munka elcsigázottsága és az ágyúzás sokkja pattanásig feszítették az idegeket, és az ellentétek nyílt összetűzésekbe torkolltak. Miközben a közelgő támadásra készülődtek, Giustiniani és Lukasz Notarasz csaknem ölre ment a kisszámú értékes ágyú elhelyezését illetően. A genovai parancsnok követelte, hogy a megadux adja át az ő fennhatósága alatt álló ágyúkat a szárazföldi falak védelmére. Notarasz ezt elutasította, mert úgy vélte, szüksége lehet rájuk a tengeri falaknál. Dühös veszekedés kezdődött, majd Giustiniani megfenyegette Notaraszt, hogy belemártja a kardját. Egy másik összetűzés is kirobbant a szárazföldi fal biztosítását illetően. A ledőlt párkányzatot hatékony védművel kellett pótolni, ami megóvta volna az ellenséges lövedékektől. A velenceiek nekiálltak hordozható fafedezékeket gyártani az ő városnegyedükben, a Plateában lévő ácsműhelyekben, odaát az Aranyszarvnál. Hétszekérnyi fedezék gyűlt össze a téren. A velencei bailo utasította a görögöket, hogy szállítsák el az onnan három kilométerre húzódó falakhoz. A görögök közölték, hogy csak akkor hajlandók rá, ha fizetnek érte. A velenceiek kapzsisággal vádolták

meg őket, a görögöknek viszont egyrészt gondolniuk kellett éhező családjukra, és időre vagy pénzre volt szükségük, hogy ennivalót szerezzenek nekik a nap végéig, másrészt nehezteltek az olaszokra a dölyfösségük miatt. A vita annyira elhúzódott, hogy a fedezékeket szürkületig le sem szállították, de akkor már túl késő volt, hogy használják őket. A fellángoló ellenségeskedésnek hosszú története volt. Egyházszakadás, Konstantinápoly feldúlása a negyedik keresztes hadjáratban, a genovaiak és a velenceiek közötti kereskedelmi vetélkedés mind hozzájárultak a kapzsisággal, árulással, tétlenkedéssel és dölyffel való vádaskodásokhoz, amelyeket a feszült végnapokban egymás fejéhez vágtak. A széthúzás és kétségbeesés felszíne alatt azonban nyilvánvalóan az összes csoport megtett mindent a közös városvédelemért május 28-án. Konstantin a maga részéről szervezéssel töltötte a napot, könyörgött és a lelkére beszélt a polgároknak és a vegyes nemzetiségű védőknek – görögöknek, velenceieknek, genovaiaknak, törököknek és spanyoloknak –, hogy fogjanak össze a közös ügy érdekében. Asszonyok és gyermekek dolgozták végig a napot, hordtak fel köveket a falakra, hogy le lehessen dobni az ellenségre. A velencei

bailo szívhez szóló felhívást intézett, „hogy mindenki, aki velenceinek nevezi magát, menjen a szárazföldi falakhoz, elsőként is Isten iránti szeretetből, aztán a város javáért és az egész kereszténység becsületéért, és tartsanak ki mindannyian az őrhelyükön, és ne habozzanak az életüket adni jó szívvel”. A kikötőben átvizsgálták a záróláncot, és az összes hajó csatarendbe állt. A víz túloldalán Galata népe növekvő aggodalommal figyelte a végső küzdelem előkészületeit. Valószínű, hogy a podeszta is tett egy utolsó, titkos felhívást a város férfiainak, miszerint lopva keljenek át az Aranyszarvon, és csatlakozzanak a védőkhöz. Felismerte, hogy a genovai enklávé sorsa Konstantinápoly megmaradásától függ. Az oszmán tábor csendjével szemben Konstantinápolyban hangzavar uralkodott. Az összes templomi harang zúgott, dobok és fagongok vertek riadót, hogy mindenki tegye meg az utolsó előkészületeket. Az előző napok szörnyű előjelei után fölerősödtek az imádságok, misék és könyörgések. Május 28-án reggel mindez roppant crescendóban egyesült. A városon belüli vallási buzgalom felért a falakon túlival. Kora reggel papok, férfiak, nők és gyermekek nagy

körmenete sorakozott fel a Hagia Szophia előtt. A város összes legszentebb ikonját előhozták a templomokból és kápolnákból. A Hodégétria mellett, amelynek előző körmenete annyira balul ütött ki, elővették a szentek csontjait, az arannyal és drágakővel kirakott, magának az igazi keresztfának a szilánkjait tartalmazó kereszteket és számos további ikont. A püspökök és a papok brokátruhában vezették a menetet. A laikusok mögöttük haladtak, bűnbánón és mezítláb, sírtak és a mellüket verték, feloldozást kértek bűneikért, és bekapcsolódtak a zsoltáréneklésbe. A körmenet végigvonult a városon és a szárazföldi fal teljes hosszában. Minden fontos helyen a papok felolvasták az ősi imákat, hogy Isten védelmezze meg a falakat, és adjon győzelmet az ő híveinek. A püspökök felemelték pásztorbotjukat, és megáldották a védőket, meghintve őket szentelt vízbe mártott szárított bazsalikomcsomóval. Aznap sokan tartottak böjtöt, ami csak napnyugtakor ért véget. Ezeknél hathatósabb módszer nem létezett a védők lelkierejének megszilárdítására. Valószínűleg maga a császár is részt vett a körmenetben, és amikor befejeződött, összehívta a főnemeseket és a parancsnokokat a város összes

közösségéből, hogy utoljára egységre és bátorságra szólítson fel. Beszéde tükörképe volt Mehmedének. Leonardo érsek jelen volt, és a maga módján le is jegyezte a császár szavait. Konstantin egymás után megszólította mindegyik csoportot, hivatkozott az érdekeikre és hitbeli meggyőződésükre. Dicsérte őket otthonuk rendíthetetlen védelméért az eltelt ötvenhárom napban, és kérte őket, ne riassza meg őket a „gonosz törökök” képzetlen csőcselékének vad kiáltozása, mivel a védők ereje „Isten oltalmában”, valamint különb páncélzatukban volt. Emlékeztette őket, hogy Mehmed szerződésszegéssel kezdett háborúba, „békét színlelve” erődöt építtetett a Boszporuszon. Otthonukra, hitükre és a görögség jövőjére hivatkozva emlékeztette őket, hogy Mehmed el akarja foglalni „Nagy Konstantin városát, hazátokat, a keresztény menekültek gyámolítóját és az összes görögök védelmezőjét, és meg akarja gyalázni Isten szent templomait azzal, hogy istállót csinál belőlük a lovainak”.{438} Először a genovaiakhoz, majd a velenceiekhez fordult, dicsérve őket bátorságukért és a város iránti elkötelezettségükért: „Felékesítettétek ezt a várost nagy és nemes férfiakkal, mintha a sajátotok volna. Most

emeljétek fel roppant lelketeket erre a küzdelemre.” Végül testületileg beszélt az összes harcoshoz, kérte őket, hogy híven engedelmeskedjenek a parancsoknak, és beszédét szinte ugyanazzal a földi vagy mennyei dicsőségre való hivatkozással zárta, mint Mehmed: „Tudva tudjátok, hogy ez a nap a ti dicsőségetek napja, amelyen ha csak egyetlen csepp véretek hullik is, azzal megszerzitek magatoknak a mártírok koszorúját és az örökkévaló dicsőséget.”{439} Ezek a gondolatok megtették a kívánt hatást a hallgatóságra. Konstantin szavai bátorságot öntöttek az összes jelenlévőbe, akik megesküdtek, hogy keményen helyt állnak a közelgő támadással szemben, és „Isten segedelmével talán a győzelem megszerzésében is reménykedhetünk”.{440} Szemlátomást valamennyien eltökélték magukat, hogy félreteszik személyes sérelmeiket és bajaikat, és összefognak a közös ügy érdekében. Ezután eltávoztak hadállásaikba. A valóságban Konstantin és Giustiniani jól tudták, mennyire megfogyatkoztak haderőik. A teljes 20 kilométeres védvonalat őrző eredetileg 8000 katona valószínűleg mintegy 4000-re csökkent a hétheti felőrlő harc után. Mehmednek alighanem igaza volt, amikor azt

mondta katonáinak, hogy egyes helyeken „alig van… kéthárom emberök egy-egy bástya s ugyanannyi egy-egy bástyaköz védelmére”.{441} Az Aranyszarv-partot, úgy öt kilométer hosszan, amely ki volt téve a Források völgyében állomásozó oszmán hajók és a pontonhídon előrenyomuló csapatok támadásának, 500 jól képzett íjász és számszeríjász védte. A láncon túl, körbe a tengeri falnál, úgy újabb öt kilométer hosszan, egy-egy toronyba csak egyetlen hozzáértő íjász, számszeríjász vagy puskás jutott, aki mellé képzetlen polgárokat és szerzeteseket osztottak be. A tengeri fal bizonyos szakaszaira különböző népcsoportokat rendeltek – néhány tornyot krétai hajósok védtek, egy másikat kis csapat katalán. Az oszmán trónkövetelő, a szultán nagybátyja, Orhán egy Márvány-tengerre néző falszakaszt őrzött. Az ő alakulatáról biztosan lehetett tudni, hogy az utolsó csepp véréig harcol, ha a végküzdelemre kerül a sor. Esetükben nem jöhetett szóba a megadás. Általában úgy számoltak, hogy a tengeri falnak megfelelő védelmet biztosítanak a Márvány-tenger áramlatai, és akit csak lehet, a szárazföldi fal középső szakaszára kell küldeni. Az mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a legkoncentráltabb támadás a Lükusz völgyében fog

indulni, a Szent Romanosz- és a Kharisziai kapu között, ahol az ágyúk szakaszokat döntöttek le a külső falból. Az utolsó napot annak szentelték, hogy minden lehetséges javítást elvégezzenek a cölöpgáton, és hogy csapatokat osszanak be a védelmére. A középső szakaszt Giustiniani tartotta kézben 400 olasszal és a bizánci katonák zömével, összesen vagy 2000 emberrel. Konstantin is ezen a szakaszon állította fel főhadiszállását, hogy teljes támogatást adhasson. Délután közepén a védők azt láthatták, hogy csapatok gyülekeznek a falakon túl. Szép délután volt, a nap már hanyatlott nyugaton. Odakinn a síkon az oszmán hadsereg kezdett alakzatokba rendeződni, sürögtekforogtak, csatasorba álltak, egyik parttól a másikig megtöltötték a látóhatárt. Az előtérben tovább zajlott az árkok feltöltése, az ágyúk a lehető legközelebb húzódtak, és a falmászó eszközök kérlelhetetlen halmozása is rendületlenül folytatódott. Az Aranyszarvban az oszmán flotta szárazon áthozott hetven hajója arra készült, hogy közel a szárazföldi falakhoz beúsztassa a pontonhidat. A láncon túl a nagy flotta Hamza bég alatt félkörbe vette a várost: elhajózott az Akropolisz-fok mellett, és

megközelítette a márvány-tengeri partot. Mindegyik hajó meg volt rakva katonával, kőhajító géppel és olyan hosszú létrával, mint amilyen magasak maguk a falak voltak. A bástyákon figyelő katonák letelepedtek, és vártak, mert még bőven volt idő. Késő délután a város népe jámbor vigasztalást keresve öt hónap után elzarándokolt a Hagia Szophiaszékesegyházba. A sötét templom, amelyet addig feltűnően kerültek a hithű ortodoxok, most megtelt nyugtalan, bűnbánó és buzgó emberekkel, és 1064 nyara óta először, a szükség végső pillanatában, úgy tűnik, katolikusok és ortodoxok együtt imádkoztak a városban, s egy végső könyörgő ima kedvéért félretették a 400 éves egyházszakadást meg a keresztes hadjáratok fölötti haragot. Justinianus ezeréves templomának hatalmas tere gyertyák sejtelmes fényétől ragyogott, s a liturgia emelkedő és eső hangjaitól visszhangzott. Konstantin is részt vett a szertartáson. A császári trónust foglalta el az oltár jobb oldalán, nagy odaadással osztozott a szentségen, és „a földre borulva Isten szerető jóságáért és vétkeik megbocsátásáért könyörgött”. Aztán elbúcsúzott a papoktól és a néptől, fejet hajtott minden irányban, és távozott a templomból. A lelkes Nesztor-Iszkander

szerint „abban a pillanatban az összes jelen lévő pap és hívő felkiáltott; az asszonyok és gyermekek jajveszékeltek és nyögtek; a hangjuk a mennyekig hatolt, úgy hiszem”.{442} Valamennyi parancsnok visszatért a hadállásához. A polgári lakosságból többen a templomban maradtak, hogy részt vegyenek az egész éjjel tartó virrasztáson. Mások siettek, hogy elrejtőzzenek. Emberek ereszkedtek le a nagy föld alatti ciszternák kongó sötétjébe, hogy kis csónakokon lebegjenek az oszlopok között. A föld felett Justinianus még a bronzlova hátán lovagolt, s kihívón mutatott keletre. Amikor leszállt az este, az oszmánok közös vacsorával befejezték a böjtöt, és készülődtek az éjszakára. A csata előtti étkezés újabb lehetőséget kínált a csapatszellem építésére, és érezhető volt, ahogy a katonák között elmélyült az áldozatkészség a hadikondérok körül. Tüzeket és gyertyákat gyújtottak; ha lehetséges volt, még nagyobbakat, mint az előző két éjjel. Megint csak kikiáltók járták végig a tábort, tilinkók és tülkök kíséretében erősítették meg a gazdag élet és az örömteli halál kettős ígéretét: „Mohamed gyermekei, örvendezzen

szívetek, mert holnap annyi keresztény kerül a kezünkbe, hogy nem győzzük majd eladni őket; egy dukát jár két rabszolgáért, és olyan gazdagságra teszünk szert, hogy a zsebünket lehúzza az arany, és a görögök szakállából pórázt csinálunk a kutyáinknak, és a családjaik bennünket fognak szolgálni. Úgyhogy ne csüggedjetek, és álljatok készen vidáman meghalni a mi Mohamedünk szeretetéért.”{443} Lelkes örömhangulat szállta meg a tábort, miközben a katonák izgatott imái lassan harsogássá fokozódtak, akár egy hatalmas hullám, amely megtörik. A fényektől és a ritmikus kiáltásoktól a vér is megfagyott a várakozó keresztényekben. Éktelen ágyúzás kezdődött a sötétben, olyan erős, hogy „nekünk olybá tűnt, mint maga a pokol”.{444} Aztán éjfélkor csend és sötétség hullt az oszmán táborra. A katonák rendezetten az álláshelyükre mentek „az összes fegyvereikhez és a hegyekben álló nyilaikhoz”.{445} A közelgő csata izgalmától ajzottan, mártíromságról és az aranyról álmodva, néma csöndben várták a jeladást a végső támadásra. Semmi tennivaló nem maradt. Mindkét oldal tisztában volt a másnap jelentőségével, és megtette a lelki előkészületeket. Barbaro, aki a végkimenetelben

természetesen a keresztény istennek tulajdonította a döntő szót, így fogalmazott: „…és amikor mindkét tábor imádkozott a győzelemért az istenéhez, ők az övékhez, mi a miénkhez, a Mi Atyánk a mennyekben eldöntötte az Istenanyával, kié legyen a siker ebben a heves csatában, amelynek holnap dűlőre kell jutnia.”{446} Szaaduddin szerint az oszmán csapatok „csata utáni vágyakozásukban… eggyé váltak a legdicséretesebb foglalatosságban… imádságokkal töltötték az éjszakát”. {447}

Van egy utószó ehhez a naphoz. Phrantzes György egyik krónikája leírta, ahogy Konstantin végiglovagolt a város sötét utcáin arabs kancáján, majd késő éjjel visszatért a Blakhernai-palotába. Magához szólította szolgálóit és udvartartását, megbocsátást kért, és feloldoztatván Phrantzes szerint, „a császár lóra ült, és eltávoztunk a palotából, és körjáratba kezdtünk a falakon, hogy serkentsük az őröket, éberen őrködjenek és álomba ne dőljenek”.{448} Miután meggyőződtek róla, hogy minden rendben, és hogy a kapuk gondosan zárva vannak, első kakasszóra felkapaszkodtak a Kaligariai kapu tornyába, ahonnan tágas rálátás nyílt a fennsíkra és az Aranyszarvra, és tanúi lehettek az ellenség sötétben folyó

előkészületeinek. Hallották a kerekes ostromtornyok nyikorgását, ahogy láthatatlanul közeledtek a falak felé, a ledöngölt földön húzott hosszú létrák zaját, és ahogy katonák sokasága tölti meg az árkokat a rommá lőtt falak alatt. Déli irányban, a holdfényes Boszporuszon és Márvány-tengeren nagy gályák körvonalait lehetett kivenni, amint távoli, kísérteties alakokként úsztak a helyükre a Hagia Szophia kidomborodó kupolája mögött, miközben az Aranyszarvban a kisebb fusták azon igyekeztek, hogy vízre tegyék a pontonhidat a szorosban, és a fal közelébe húzzák. Visszatérő, befelé forduló pillanat volt, benne a béketűrő Konstantin maradandó képével – a nemes császár és hűséges barátja a kiugró tornyon állva hallgatja a végső támadás baljós előkészületeit, miközben a világ sötét és nyugodt a vihar előtti csendben. Ötvenhárom napon át csekély haderejük dacolt az oszmán seregek áradatával; szembeszegültek a középkor legsúlyosabb ágyúzásával, benne a valaha épült legnagyobb ágyúval, valamint a becslések szerint 5000 lövéssel és az azt kiröpítő 25 ezer kilogramm puskaporral; ellenálltak három átfogó rohamnak és több tucat csatározásnak; megöltek sok ezer oszmán katonát; elpusztítottak föld alatti alagutakat és ostromtornyokat;

megvívtak tengeri csatákat; kitöréseket indítottak és béketárgyalásokat folytattak; szakadatlanul dolgoztak az ellenség demoralizálásán – és közelebb jártak a sikerhez, mint azt valószínűleg sejtették. Ez a jelenet pontosan adja vissza a földrajzi és ténybeli részleteket. Az őrök a város legmagasabb mellvédjein hallhatták, ahogy oszmán katonák mozognak a sötétben a falak alatt, míg a szárazföld és a tenger teljes panorámája tárult elébük, de fogalmunk sincs, hogy Konstantin és Phrantzes valóban ott járt-e. A leírás valószínűleg koholmány, egy hamisítási hajlamáról nevezetes pap találta ki száz évvel később. Annyit tudunk, hogy valamikor május 28-án Konstantin és miniszterei elbúcsúztak egymástól, és hogy Phrantzesnek rossz előérzetei voltak ezzel a nappal és a jelentőségével kapcsolatban. A két férfi életre szóló barátságot kötött. Phrantzes azzal a hűséggel szolgálta urát, ami feltűnően hiányzott azokból, akik körülvették a császárt a Bizánci Birodalom viharos utolsó éveiben. Huszonhárom évvel korábban ő mentette meg Konstantin életét Patrasz ostrománál. Ő maga sebesülten fogságba esett, és egy hónapig bilincsben lábadozott egy férgektől nyüzsgő vártömlöcben, mielőtt kiszabadult. Több mint harminc

éven át véget nem érő diplomáciai küldetéseket vállalt ura szolgálatában, köztük egy meddő körutazást a Fekete-tengeren, feleséget keresve a császárnak. Miután visszatért, Konstantin megtette Patrasz kormányzójának, násznagya volt az esküvőjén és keresztapja a gyermekeinek. Phrantzes sokakhoz mérten nagyobb kockázatot vállalt az ostrom során, ugyanis a családja vele maradt a városban. Akármikor váltak is el egymástól május 28-án, Phrantzes részéről rossz előérzettel kellett hogy történjen. Két évvel korábban ezen a napon balsejtelem fogta el, miközben távol járt Konstantinápolytól: „Ugyanazon a május 28-i éjszakán [1451-ben] álmot láttam: úgy tetszett, újra a városban vagyok; miközben hajoltam, hogy leboruljak, és megcsókoljam a császár lábát, ő megállított, felemelt, és szemen csókolt. Akkor felébredtem, és azt mondtam a mellettem alvóknak: »Az imént álmot láttam. Jegyezzétek meg a napot.«”{449}

Oszmán katonazenész: a rémisztés és a lelkesítés volt a feladata

14 • A bezárt kapuk 1453. május 29., hajnali fél kettő „A háborúban nem lehet bizonyosra venni a győzelmet akkor sem, ha minden eszköz, így a felszerelés és a megfelelő számú katona rendelkezésre áll. A győzelem és a felülkerekedés a szerencsétől és az alkalomtól függ.”{450} Ibn Khaldún, 14. századi arab történész

Május 28-án, hétfőn éjfélkor a nagy ágyúk már negyvenhét napja lőtték a szárazföldi falakat. Ez idő alatt

Mehmed három helyre összpontosította az ütegeket: északon a Blakhernai-palota és a Kharisziai kapu közötti szakaszra, középen a Lükusz-völgy térségére és délen a Márvány-tenger felé, a III. katonai kapura. Ezek mindegyike súlyosan megrongálódott, úgyhogy amikor a csata előtt Mehmed beszédet intézett a parancsnokaihoz, kellő túlzással állíthatta, hogy „a sánc egészen be van töltve s a kőfal a száraz felől három helyen annyira le van rombolva, hogy nemcsak nehézés könnyűgyalogság, mint ti, hanem még jól felfegyverzett lovasság is könnyen átmehet rajta”.{451} Igazság szerint már jó ideje nyilvánvaló volt mindkét oldal számára, hogy összehangolt támadás csak egyetlen pontra irányulhat, a középső szakaszra, a Mezoteikhionba ékelődő alacsony völgyre a Szent Romanosz- és a Kharisziai kapu között. Ez volt a védelmi rendszer Achilles-sarka, és a szultán ide telepítette a legnagyobb tűzerőt. Az átfogó támadás előestéjére kilenc nagyobb rés keletkezett a külső falban, főleg a völgyben, úgy huszonöt-harminc méter szélesek, amelyeket fokozatosan pótoltak ki Giustiniani cölöpgátjaival. Ezekkel a kezdetleges építményekkel javították meg a

védműveket, valahányszor egy falszakasz ledőlt. Alapszerkezetüket egymáshoz kötözött támfák adták, ehhez járultak a ledőlt fal maradványai más, kéznél lévő anyagokkal kiegészítve: rőzse, gallyak, nádkötegek, ilyenolyan kövek, majd erre az egészre töltötték a földet. Ennek az volt az előnye, hogy hatásosabban nyelte el az ágyúgolyók ütését bármilyen kőépítménynél. Olykor csaknem olyan magas volt, mint az eredeti fal, és elég széles ahhoz, hogy lövegtalapzatot lehessen kialakítani rajta. Mellvédként szolgáló földdel teli hordók és vesszőkosarak nyújtottak oltalmat az ellenség lövedékei elől a védőknek, és az oszmán támadások mindig ezeket igyekeztek elsőként megsemmisíteni. Április 21-e óta a cölöpgát karbantartását tartották a legfontosabb teendőnek a városban. A katonák és a polgárok egyaránt szakadatlanul dolgoztak a javításán és bővítésén. Férfiak, nők és gyermekek, szerzetesek és apácák ugyanúgy részt vettek a munkában, köveket, karókat hordtak, földet, gallyat és szőlővenyigét toltak szekéren a védvonalakhoz a pusztítás és a javítás kimerítő és látszólag végtelen körforgásában. Dolgoztak ágyútűzben és támadások közepette, nappal és éjjel, esőben és tűző napon, hogy betömjék a réseket, ahol csak megjelentek. A cölöpgát

jelképezte a lakosság együttes erejét, és Giustiniani irányítása alatt meghálálta az erőfeszítéseket: visszavert minden város elleni támadási kísérletet, és kedvét szegte az ellenségnek. A cölöpgát mögött vett fel harcállást a bevethető csapatok színe-java május 28-a napos délutánján. Dukasz szerint itt gyűlt össze „háromezer latin és római”,{452} a Giustinianival érkezett 700 olasz elit katona maradéka, aztán hajósok a genovai gályákról, valamint a bizánci csapatok zöme. A szám valószínűleg közelebb járt a 2000hez. Kiváló páncélzattal, sisakkal, sodronyinggel, acélvérttel és széles fegyverválasztékkal rendelkeztek, számszeríjjal, kanócos puskával, kisebb ágyúval, íjjal, karddal és buzogánnyal – mindenféle felszereléssel, ami arra szolgált, hogy távolról letarolja a támadókat, illetve hogy kézitusában legyűrje őket a torlaszokon. A város polgárai emellett nagy számban hordtak a frontvonalba köveket, továbbá gyújtóanyagokat: görögtüzes hordókat és szurkoskorsókat. A katonák a belső fal kapuin léptek be a falközbe és oszlottak szét a cölöpgát hosszában, úgy egy kilométer hosszan, ellepve a Mezoteikhiont. A falköz alig húsz méter széles volt, mögötte a magasabb belső fallal és az annak tövében futó árokkal, ahonnan a földet

vájták ki a cölöpgát megerősítéséhez. Itt éppen csak annyi hely volt, hogy a lovasok végigvágtathassanak a védvonalon a cölöpgáthoz lapuló emberek mögött. Az egész szakaszon mindössze négy helyen volt bejárat ide a belső falon: egy-egy ajtó a Szent Romanosz- és a Kharisziai kapu mellett balra és jobbra a két völgytetőn, maga a félelmetes V. katonai kapu, amely csak a falközbe vezetett félúton az északi lejtőn, valamint egy másik ajtó egy ismeretlen ponton, amelyet Giustiniani vágatott, hogy megkönnyítse a városba jutást. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a csata a cölöpgátnál dől el – abból a hadállásból nem volt hová visszavonulni. Ezért az a döntés született, hogy amint a védők bevonultak a falközbe, a városba vezető ajtókat be kell zárni, és a kulcsot a parancsnokokra kell bízni. Tudták, hogy vagy életben maradnak, vagy meghalnak vezéreikkel együtt, hátukat a belső falnak vetve. Amikor leszállt az este, letelepedtek és vártak. Kiadós zápor kezdődött a sötétben, de a falakon túl az oszmán katonák folytatták az ostromfelszerelés előrehordását. Később Giustiniani jelent meg a falközben, majd Konstantin és szűkebb uralkodói kísérete: unokatestvére, Theophilosz Palailogosz, a toledói spanyol Don Francisco és hűséges

katonatársa, Dalmata János. A cölöpgáton és a falon állva várták a támadás első jeleit. Bár talán kevesen osztoztak a galatai podeszta derűlátásában, aki „biztos győzelemről” beszélt,{453} nem lehettek híján az önbizalomnak, hogy képesek kiállni egy végső rohamot. Az oszmán csapatok a csatára készülődtek a hajnal előtti órákban. Sátra sötétjében Mehmed a rituális tisztálkodást és imádkozást végezte, és a város elestét kérte Allahtól. Minden valószínűség szerint az ő személyes előkészületeibe beletartozott egy bűverejű ing felöltése, amelyet gazdagon hímeztek a Korán verseivel és Allah nevével mágikus védelemként balszerencse ellen. Aztán turbánt és kaftánt vett, derekára kardot csatolt, és főbb parancsnokai kíséretében lóháton elindult, hogy vezesse a támadást. Az egyidejű szárazföldi és vízi támadás előkészületeit gondosan megtervezték és kivitelezték. A hajók az Aranyszarv-öbölben és a Márvány-tengeren a helyükön horgonyoztak; a katonák a szárazföldi falak mentén felsorakoztak a kulcspontok megtámadására, a fő csapásirányt a Lükusz-völgy jelentette. Mehmed úgy döntött, hogy nagy számban küld csapatokat a cölöpgát

ellen, és alakulatait a hasznosság és a képzettség növekvő sorrendjében veti be. Parancsot adott, hogy az első támadást a szabadcsapatok, az aszabok és a külföldi segéderők hajtsák végre: képzetlen katonák, akik a zsákmányért szegődtek el a hadjárathoz vagy a hűbéri törvények kötelezték rá őket. Látszólag sokan voltak közülük „keresztények, akiket erővel tartott a táborában”{454} – jegyezte fel Barbaro, „görögök, latinok, németek, magyarok, mindenféle népek az összes keresztény birodalomból”{455} – sorolta Leonardo. Össze nem illő nációk és hitvallások elegye a legkülönbözőbb fegyverekkel fölszerelkezve: némelyek nyíllal, parittyával vagy puskával, de a többség egyszerűen szablyával és pajzzsal. Semmiképpen sem lehetett fegyelmezett harcoló alakulatoknak nevezni őket, de Mehmed célja az volt, hogy a hitetlen ágyútöltelékekkel fárassza ki az ellenséget, mire beküldené az értékesebb csapatokat a küzdőtérre. Ezeket az embereket a fal északi végéből vezényelték oda, ostromlétrát adtak a kezükbe, és készenlétbe állították őket a teljes Mezoteikhionfrontvonal mentén, különös tekintettel a cölöpgátakra. Ezrével várták a sötétben a támadási parancsot. Éjjel fél kettőkor kürtök, dobok és cintányérok adtak

jelet a támadásra. Az ágyúk rázendítettek, és az oszmán haderők minden irányból, a szárazföld és a tenger felől előrelendültek. Az irreguláris alakulatok szigorú parancsot kaptak, hogy egyenletes tempóban és csendben nyomuljanak előre. Amikor kellő közelségbe értek, teljes erőből lőni kezdtek, „az íjászok nyilakkal, a parittyások kövekkel, a pattantyúsok és puskások vas- és óngolyókkal”. A második parancsszóra keresztülvágtak a feltöltött várárkon, és üvöltve rontottak neki a falaknak „kelevészekkel, kopjákkal és dárdákkal”. A védők jól felkészültek. Amikor a szabadcsapatok megpróbálták megmászni a falakat, a keresztények ellökték a létráikat, majd tüzet és forró olajat zúdítottak a cölöpgát tövében feltorlódott ellenségre. A sötétséget és a zűrzavart csak a kézben tartott fáklyák halvány fénye járta át, és „iszonyú vala a zaj, a káromlás és szitok”.{456} Giustiniani vezette az embereit, és a császár jelenléte bátorítólag hatott a védelemre. Az előny a védőknél volt, akik „nagy köveket hajigáltak le az oromzatokról”, s nyílvesszőket és golyókat lőttek a sűrű sorokba, „úgyhogy kevés menekült meg élve”. A hátulról jövők kezdtek meginogni és meghátrálni. Mehmed azonban elszánta magát, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az irreguláris csapatokból.

Ennek úgy szerzett érvényt, hogy hátulra sorfalat állított csauszaiból – katonai rendészként is szolgáló futáraiból –, hogy furkósbottal és korbáccsal fordítsák vissza a megfutamodókat, mögöttük pedig janicsárok sorakoztak kivont szablyával, hogy mindenkit levágjanak, aki áttörne ezen a kordonon. Rettenetes kiáltozásba törtek ki azok a szerencsétlenek, akik beszorultak az elölről érkező lövedékzápor és a tömeg hátulról jövő nyomása közé, „úgyhogy választhattak, hogy emitt vagy amott halnak meg”.{457} Visszafordultak, hogy újra megrohamozzák a cölöpgátat, és bőszült elkeseredéssel tolták felfelé a létrákat a felülről jövő szüntelen lövésekkel szemben – és közben halomra haltak. A súlyos veszteségek ellenére ezek a könnyen leírható emberek megtették a dolgukat. Két órán át nyűtték az ellenség erejét a cölöpgáton, mígnem Mehmed megengedte a maradéknak, hogy visszavonuljon a mészárlásból, és hátravánszorogjon a vonalak mögé. Rövid szünet következett. Hajnali fél négy volt, még sötétség honolt, a fennsíkot fáklyák fénye világította be. A cölöpgáton harcoló katonák levegőhöz jutottak; ideje volt átszervezni a sorokat és elvégezni a javításokat. Máshol a védvonalon a szabadcsapatok támadása kevésbé hevesen

zajlott, mivel az érintetlen falak ereje megnehezítette az előrenyomulást. Ez inkább elterelő hadművelet volt annak biztosítására, hogy a fal teljes hosszában lekössék a katonákat, ne vezényelhessék át őket a Mezoteikhionnál nyomás alatt állók felmentésére. A véderők olyan gyéren oszlottak el, hogy a város közepén, a faltól másfél-két kilométerre húzódó magaslaton, a Szent Apostolok temploma közelében várakozó tartalék 300 főre apadt. Ahogy a falakon álló katonák kinéztek a fennsíkra, titokban abban reménykedtek, hogy az ellenség visszavonul éjszakára, de nem így történt. Eljött a pillanat, hogy az oszmánok fokozzák a nyomást. Mehmed odalovagolt a jobbszárnyon, a Szent Romanosz-kapu közelében állomásozó anatóliai csapatokhoz. Ezek a páncélinges, tapasztalt, fegyelmezett katonák adták a nehézgyalogságot, és a muszlim ügy iránti lelkesedés hajtotta őket. Mehmed olyan közvetlen, atyai hangon szólította meg őket, amilyet egy huszonegy éves szultán joggal üthetett meg a törzsével: „Előre, barátim s fiaim! Itt az idő megmutatnotok, hogy derék emberek vagytok.”{458} Azzal levonultak a völgylejtőn, szembefordultak a cölöpgáttal, és zárt sorokban előrenyomultak, Allah nevét szólongatva „borzasztó

ordítással és ujjongással”.{459} Aztán nekirontottak, Nicolò Barbaro szavaival, „mint szabadjára eresztett oroszlánok a falnak”.{460} A céltudatos előrenyomulás megrémítette a védőket. Városszerte félreverték a harangokat, minden katonát visszahívtak az őrhelyére. Sok polgár is futva jött a falakhoz, hogy segítsen. Mások újult erővel álltak neki az imádkozásnak a templomokban. Öt kilométerrel arrébb, a Hagia Szophiánál a papok is megtették a tőlük telhetőt: „Amikor meghallották a harangokat, fogták felséges ikonjaikat, kimentek a templom elé, ott álltak, imádkoztak, és keresztekkel áldották meg az egész várost. Könnyek közt szavalták: »Hozd el nékünk újra az életet, Úristenünk, és segíts meg minket, ne jussunk végpusztulásra!«”{461} Az anatóliaiak futva keltek át az árkon, vitte őket a lendület, mint valamiféle edzett acélból préselt tömeget. A rájuk zúduló számszeríjvesszők és ágyúgolyók „törökök hihetetlen sokaságát ölték meg”.{462} De rohamoztak tovább, pajzsaikkal védték magukat a kövek és lövedékek záporától, próbálták felküzdeni magukat a cölöpgátra. „Gyilkos hajítófegyvereket szórtunk rájuk – idézte fel Leonardo –, és számszeríjjal lőttük tömött soraikat.”{463} Pusztán a sokaság ereje folytán az

anatóliaiaknak sikerült létrákat támasztani a cölöpgátnak. Ezeket a védők megint csak visszalökték, és a támadókat kövekkel zúzták és forró szurokkal égették. Az oszmánok rövid időre visszahúzódtak, majd gyorsan újra előrenyomultak. A cölöpgát mögött a védők csodálkoztak és elborzadtak ellenségük harci szelleme láttán; mintha emberfeletti erő hajtotta volna őket. Nyilvánvalóan nem kellett nekik külön hajtóerő; ez a csapat „csupa bátor emberből” állt{464} – jegyezte fel Barbaro. „Mind egyre harsogtak egetverő kiáltásaikkal, és csak még lelkesebben bontották ki zászlaikat. Ó, hogy ámuldoztatok volna ezeken a fenevadakon! Hadseregük megsemmisülőben, de ők határtalan vitézséggel igyekeztek eljutni az árokig.”{465} Az anatóliaiakat saját létszámuk és halottaik akadályozták, ahogy egyik támadó hullám a másik után lódult előre. Katonák tapostak és bukdácsoltak egymás hegyén-hátán egyetlen nagy emberhalomban, miközben próbálták elérni a cölöpgát tetejét. Néhánynak sikerült feljutnia, és vadul vagdalkozott ellenfeleivel. Kézitusa bontakozott ki a földtalapzaton, katona kelt birokra katonával. A szűk helyen, ahol mozdulni alig lehetett, legalább annyira a testi erő, mint a fegyveres harc döntötte el, hogy az

anatóliaiak tolták hátra az ellenfeleiket, vagy őket vetették le a halottak és haldoklók vergődő, üvöltöző, átkozódó rakásába, az elszórt fegyverek, sisakok, turbánok és pajzsok közé. A helyzet pillanatról pillanatra változott. „És olykorolykor föl is hágának a kőfalra és a cölöpgátra a nehézgyalogok, kik vakmerően és semmivel sem gondolva törtek elő, olykor pedig erősen vissza lőnek nyomva és elkergetve.”{466} Maga Mehmed előrevágtatott, kiáltozással biztatta őket, néha katonák újabb hullámait vezényelte be a keskeny résbe, amikor az elöl harcolók meginogtak és odavesztek. Parancsot adott, hogy a nagy ágyúk is kapcsolódjanak be a küzdelembe. Kőgolyók sortüze verte a falakat, repkedő szilánkokkal árasztva el a védőket és letaglózva hátulról az anatóliaiakat. Homály és zűrzavar uralkodott a nyárelői hajnal sötétjében, és a példátlan csatazaj olyan fülsiketítő volt, „mintha maga a lég repedne ketté” az üstdobok zsigeri döngésétől,{467} a sípok visításától, a cintányérok csattogásától, a templomharangok kongásától, az éji eget hasító nyílvesszők suhogásától, az oszmán ágyúk földrengető, akárha föld mélyéből jövő robajától, a puskák tompa dörrenéseitől. Kardok csapódtak pajzsoknak éles hangon,

és lágyabban, amikor a penge légcsövet metszett. Nyílhegyek döfődtek mellkasokba, ólomgolyók törtek bordákat, kövek zúztak be koponyákat. E neszeket gyakran elnyomta az emberi hangok még rettenetesebb zaja: imádkozások és harci üvöltések, bátorító kiáltások, szitkozódások, sikolyok, zokogások és a halálukhoz közeledők halkabb nyögései. Füst és por sodródott keresztül a frontvonalon. A sötétben iszlám zászlókat tartottak a magasba bizakodón. Szakállas arcokat, sisakokat és páncélokat világítottak meg a füstölgő fáklyák; pár pillanatra a tüzérosztagok dermedt csoportképbe merevedtek ágyújuk éles villanására; a puskák kis lángnyelvei szikrát hánytak; görögtüzes vödrök húztak lefelé tartó ívet a falakról, mint megannyi aranyszínű zuhatag. Egy órával pirkadat előtt az egyik ostromágyú telibe talált egy cölöpgátat, és lyukat ütött rajta. A frontvonal por- és lőporfüstfelhőbe burkolózott, de a mindig elsőként cselekvő anatóliaiak rohantak előre, hogy benyomuljanak a résbe. Mielőtt a védelem bármit tehetett volna, háromszázan már odabent voltak. Az oszmánok először hatoltak be a falközbe. Odabent tombolt a zűrzavar. A védők kétségbeesetten rendezték

soraikat, és szembeszálltak az anatóliaiakkal a két fal közötti szűk térben. A rés nyilvánvalóan nem volt elég széles ahhoz, hogy nagyobb emberáradat nyomulhasson be rajta, s a támadókat hamarosan bekerítették és sarokba szorították. A görögök és az olaszok módszeresen aprították őket, egy sem maradt életben. A védők a helyi győzelemtől megittasodva elkergették az anatóliaiakat a cölöpgátról. Az elcsüggedt oszmán katonák először inogtak meg és vonultak vissza. Fél hat volt. A védők négy órája harcoltak pihenés nélkül. Ekkortájt az oszmán csapatok máshol némi haladást könyvelhettek el. Az Aranyszarv-öbölben Zaganosz pasának az éjszaka folyamán sikerült a helyére úsztatni a pontonhidat és jó sok katonát átvezényelni a szárazföldi falvég közelébe. Ezzel egy időben a könnyű gályákat olyan közel úsztatta, hogy az íjászok és a puskások nyílés golyózáport zúdíthattak a falakra. Létrákat és ostromtornyokat vitetett ezekhez a falakhoz, és megpróbálta rohammal elfoglalni a mellvédeket. A kísérlet kudarcot vallott. Halil támadását a Márványtenger felől szintén nem koronázta siker. Az áramlatok megnehezítették a hajók helyben tartását, és a tájat uraló

tengeri falak egyenesen a víz fölé magasodtak, parti sáv híján pedig nem volt min hídfőt létesíteni. Bár a mellvédeket nagyon gyéren vigyázták, és egy részen kizárólag szerzetesek látták el a feladatot, a betolakodókat könnyűszerrel visszaverték, vagy elfogták és lefejezték. A Mezoteikhiontól délre Iszhák pasa bizonyos fokig nyomás alatt tartotta a védőket, de legharcedzettebb anatóliai csapatait elvezényelték a cölöpgát bevételére. Karadzsa pasa katonái erőteljesebb támadást intéztek a Blakhernai-palota térségében, amely egyike volt azoknak a helyeknek, ahol Mehmed könnyű bejutást várt a városba. Itt a fal állapota miatt „a város védelme rogyadozott”,{468} de a védekezésről a három genovai Bocchiardo fivér gondoskodott, akik képzett hivatásos katonák voltak. Leonardo érsek szerint „nem féltek semmitől, sem attól, amit az ágyúk ontanak, sem attól, hogy az ágyúzás alatt a fal rájok szakad… éjjelnappal mindennél nagyobb éberséget mutattak számszeríjaikkal és szörnyű ágyúikkal”.{469} Időnként ki is törtek a Cirkuszkapun az ellenség hadműveleteinek megzavarására. Karadzsa emberei nem értek el haladást. Szent Márk oroszlánja még ott lobogott a sötét palota fölött.

A szabadcsapatok és az anatóliai hadtestek négyórás heves küzdelem utáni kudarca szemlátomást felbőszítette Mehmedet. Nemcsak felbőszült, hanem aggódott is. Csupán egy kipihent hadteste maradt, amit be tudott vetni: saját testőrgárdáját, 5000 jól kiképzett elit katonát, „a legjobban fegyverzett, legvakmerőbb, legmegbízhatóbb, a többieknél tapasztalásra és erőre nézve sokkal derekabb embereket; nehézgyalogokat, íjászokat, láncsásokat és a más csapatokból s az úgynevezett jenicsárokból alkotott testőrcsapatot, kik a tábor színét képezték”.{470} Úgy döntött, hogy rögvest harcba küldi őket, mielőtt a védőknek idejük volna átcsoportosítani. Minden ezen a hadmozdulaton múlt; ha nem sikerül áttörniük a frontot újabb néhány óra alatt, akkor a lendület elvész, a kimerült csapatokat vissza kell vonni, és az ostromnak gyakorlatilag vége. A falközben nem volt pihenés. A második támadási hullámban súlyosbodtak a veszteségek, és az emberek hasonló ütemben fáradtak. Az ellenállás szelleme azonban szilárd maradt; Kritobulosz szerint semmi nem tántorította el őket: „sem a szorongató éhség, sem az álmatlanság, sem a szüntelen és szakadatlan harc, sem a

sebek, sem a rokonaiknak szemök előtt történő öldöklése és halála, sem semmi más iszonyúság nem bírhatá rá őket, hogy engedjenek és tágítsanak előbbi buzgóságuk és elhatározottságuk mellől”.{471} Valójában nem volt más választásuk, mint kitartani és harcolni. Őket nem lehetett leváltani – nem voltak egyéb alakulatok –, viszont az olaszok Giustiniani vezetése alatt harcoltak, a görögök pedig a császáruk jelenlétében, akik ugyanolyan lelkesítő személyiségek voltak, mint a szultán az oszmán seregnek. Mehmed tudta, hogy csapást kell mérnie, mielőtt a támadás elhal. Fizetett katonáinak legalább most meg kellett hálálniuk az eltartásukat. Előrelovagolt, és fennhangon buzdította őket, hogy hősként viselkedjenek. Parancsszavak repkedtek, és a szultán személyesen vezette katonáit nyugodt léptekkel az árok széléig. Még egy óra volt napfelkeltéig, de a csillagok már fakultak, és „az éj sötétje hajnal felé járt”.{472} Megálltak az ároknál. Mehmed „az íjászokat, a parittyásokat s a puskásokat távolabb állítva parancsolja, hogy a cölöpgáton és a kőfal résén állókra lövöldözzenek keresztül-kasul”.{473} A falakat pergőtűz alá vették: „oly sok csatakígyó és nyíl szorgoskodott, hogy nem lehetett látni az eget”.{474} A

védők ki sem dughatták a fejüket a cölöpgát mögül „a tömérdek repülő nyíl és a hózivatar gyanánt omló egyéb lövőszerek miatt”. Egy újabb jelre a gyalogság „irtóztató ujjongás közt” előretört,{475} „nem törökök, hanem oroszlánok módjára”.{476} Az oszmán haderők legjobb lélektani fegyverét, egy hatalmas hanghullámot meglovagolva nyomultak a cölöpgát felé. A hang olyan erejű volt, hogy az ázsiai parton is hallani lehetett, nyolc kilométerre a tábortól. A dobok és sípok, a tisztek kiáltozása és buzdítása, az ágyúk mennydörgő robaja és a katonák átható rivalgása – egyrészt felszabadítandó saját adrenalinjukat, másrészt felőrlendő az ellenség idegeit – mind megtették a kívánt hatást. „Nagy lármázásukkal elvették bátorságunkat, és félelmet keltettek szerte a városban” – jegyezte fel Barbaro.{477} A támadás egyidejűleg zajlott a teljes hat kilométeres szárazföldi fal mentén, akár egy megtörő hullám zuhogása. A templomharangokat újra félreverték, és a harctól távol maradók szaporábban mormolták imáikat. A nehézgyalogság és a janicsárok „kipihentek és viadalt szomjazók” voltak.{478} A szultán jelenlétében egyszerre küzdöttek a dicsőségért és a díjért, amely a falak ormára elsőként feljutónak járt. Megingás és

habozás nélkül rohamozták meg a cölöpgátat, mint „a városba mindenáron betörni vágyó férfiak”,{479} akik értik a dolgukat. Kampós rudakkal lerángatták a hordókat és a fatornyokat, föltépték a cölöpgát tartószerkezetét, létrákat támasztottak a védművekhez, és pajzsukat a fejük fölé emelve igyekeztek kierőszakolni a feljutást a kő és a hajítóeszközök megsemmisítő áradatában. A tisztek hátrébb állva utasításokat harsogtak, míg a szultán a lovával ide-oda forgolódva kiabált és bátorított. Az ellenoldalon a fáradt görögök és olaszok felvették a harcot. Giustiniani és katonái, valamint Konstantin „az összes nemesei, főlovagjai és legvitézebb emberei”{480} kíséretében előresietett a torlaszokra „kelevészekkel, kopjákkal, hosszú dárdákkal és efféle közel harcra való fegyverekkel”.{481} A testőrcsapatok első hulláma „elakadt, kövektől találva sokan odavesztek”,{482} de a helyükre újabbak léptek. Nem volt megállás. Hamarosan kézitusa alakult ki az oromzat birtoklásáért, amelybe mindkét oldal teljes hitével vetette bele magát: a dicsőségért, Allahért és a nagy jutalomért az egyik oldalon, Istenért és az életben maradásért a másikon. Üvöltések rettenetes kakofóniája vette körül az

összepréselődve közelharcot vívókat: „káromkodtak, szitkozódtak, fenyegetőztek, egymást taszították, egymást lövöldözték, egymást öldökölték és minden iszonyúságot elkövettek dühökben és bosszújokban”.{483} Mögöttük ágyúk okádták roppant kőgolyóikat, és füst sodródott keresztül a csatatéren, hol elrejtve, hol megmutatva egymásnak a harcoló feleket. „Mintha egy más világból tűnnének fel” – fogalmazott Barbaro.{484} Egy órán át folyt a harc, és ennek során a testőrök nemigen jutottak előre. A védők egy pillanatra sem hátráltak. „Erélyesen visszavertük őket, de mostanra sok emberünk megsebesült és kiesett a harcból – tudósított Leonardo. – Ám vezérünk, Giustiniani még keményen tartotta magát, és a többi kapitány is megmaradt eredeti állomásán.”{485} Bár eleinte fel sem fogták, eljött a pillanat, amikor a cölöpgáton lévők megérezték, hogy az oszmán nyomás leheletnyit csökken. Ez döntő mozzanat volt, az a pillanat, amikor egy csata megfordul. Konstantin érzékelte ezt, és folytatásra buzdította a védőket. Leonardo szerint így kiáltott az embereinek: „Bátor katonák, az ellen hada gyengül, a győzelem koszorúja a miénk! Isten velünk van; harcoljatok tovább!”{486} Az oszmánok meginogtak, és a fáradt védők

újult erőre kaptak. Ám akkor a hadiszerencse két különös szeszélye elragadta tőlük a győzelmet. Egy kilométerrel odébb, a Blakhernai-palota felé a Bocchiardo fivérek sikeresen verték vissza Karadzsa pasa csapatait, időnként még ki is támadtak a Cirkuszkapun, a falfordulóban elrejtett szűk várfolyosón. Ez a kapu most beváltotta az ősi jóslatot. Egy rajtaütésről visszatérve az egyik olasz katona elmulasztotta betenni maga mögött az ajtót. A növekvő világosságban Karadzsa emberei észrevették a nyitott bejáratot, és berontottak. Ötvennek sikerült feljutnia a lépcsősoron a falra, és meglepnie a védőket odafent. Néhányat lekaszaboltak közülük, a többiek inkább a halálba ugrottak. Nem világos, hogy pontosan mi történt. Úgy tűnik, a behatolókat sikerült elszigetelni és bekeríteni, mielőtt túl sok kárt tehettek volna, de annyit elértek, hogy néhány toronyról letépték Szent Márk lobogóját és a császár zászlaját, és az oszmánt tűzték ki a helyükbe. Lejjebb a védvonalon, a cölöpgátnál Konstantin és Giustiniani nem tudott ezekről a fejleményekről. Szilárdan tartották magukat, amikor a balszerencse másodszor is lesújtott: Giustiniani megsebesült. Egyesek

szerint ezt a pillanatot a keresztények istene vagy a muszlimoké idézte elő, az előbbi becsukta a fülét, az utóbbi hallgatott az imákra. Az eposzokon felnőtt görögöknek ez egyenesen homéroszi pillanat volt: hirtelen fordulat állt be a csatában, amikor, Kritobulosz szavaival, „a váratlan balszerencse elárulta őket”,{487} merthogy a csatát olimposzi közönnyel figyelő szenvtelen és könyörtelen istennő úgy dönt, felborítja a végkifejletet, a hőst a porba dönti, és a szívéből reszkető kocsonyát csinál. Nincs összhang abban, hogy mi történt, de a jelentőségét mindenki felfogta: Giustiniani genovai katonáin azonnal ólmos döbbenet lett úrrá. Az ezután következő események fényében a beszámolók töredékesek és ellenmondásosak: az „achillesi páncélba öltözött” Giustiniani tucatnyi okból zuhant a földre. Nyílvessző találta el a jobb lábán; számszeríjjal mellkason lőtték; alulról hasba döfték, amikor a falakon küzdött; ólomgolyó ment át a karján és fúrta keresztül a mellvértjét; csatakígyó roncsolta szét a vállát; saját embere találta el hátulról véletlenül – vagy szándékosan. A legvalószínűbb változat úgy tartja, hogy ólomgolyó ütötte át a felsőtestén a páncélt, és súlyos belső sérülést

okozott. Giustiniani az ostrom kezdete óta harcolt, és kétségkívül nagyon elfáradt. Előző nap megsebesült, és úgy tűnik, ez a második sérülés megtörte a lelkierejét. Nem bírt felállni, és a körébe gyűlők nem láthatták, mennyire súlyos sebet kapott. Ráparancsolt a katonáira, hogy vigyék vissza a hajójára, ahol orvos veheti gondjaiba. Elmentek a császárhoz, hogy elkérjék valamelyik kapu kulcsát. Konstantin megijedt, hogy veszélyt hozhat rájuk a főparancsnok távozása, és könyörgött Giustinianinak és a tisztjeinek, hogy maradjanak, amíg elmúlik a vész, de nem akartak. Giustiniani két tisztre bízta csapatai irányítását, és megígérte, hogy miután ellátták a sebesülését, visszatér. Konstantin vonakodva átadta a kulcsot. A kaput kinyitották, és testőrsége elvitte a főparancsnokot az Aranyszarv-öbölben horgonyzó gályájához. Ez végzetes döntés volt. A nyitott kapu csábítása túlságosan ellenállhatatlannak bizonyult a többi genovainak, és látva parancsnokuk távozását, utánaözönlöttek a kapun át. Konstantin és kísérete kétségbeesetten igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Megtiltották a görögöknek, hogy az

olaszokat követve elhagyják a falközt, és megparancsolták, hogy zárjanak össze, és foglalják el az üres helyeket a védvonalban. Mehmed szemlátomást észrevette, hogy a védelem meggyengül, és újabb rohamra hajszolta katonáit. „Miénk, barátim, a város! – kiáltotta. – Még csak egy kis fáradság, és a város be van véve!”{488} Egy csapat janicsár Mehmed egyik kedvenc tisztje, Dzsáfer bég parancsnoksága alatt „Allah akbar!” („Allah a legnagyobb!”) üvöltéssel támadásba lendült. A fülükben ott csengett a szultán kiáltása – „Gyerünk, sólymaim, rajta, oroszlánjaim!” –, és nem feledkeztek meg a falakra kitűzött zászlóért ígért jutalomról sem, miközben megrohamozták a cölöpgátat. Oszmán lobogóval a kezében egy óriási termetű katona, Ulubati Haszan haladt az élen vagy harminc társa kíséretében. Pajzsával a fejét védve sikerült felkapaszkodnia az oromra, hátranyomta az ingadozó védelmet, és megvetette lábát a falormon. Pár pillanatra tartani tudta a helyét, zászlóját markolva lelkesítette rohamra a janicsárhadtesteket. Ez az oszmán bátorság meghatározó és megindító képe volt, amely később utat talált a nemzetteremtő mitológiába: a janicsár óriás, aki végül kitűzi az iszlám zászlaját a

keresztény város falaira. De a védők hamarosan rendezték soraikat, és kövek, nyilak meg lándzsák záporával vágtak vissza. A harmincból párat visszanyomtak, aztán sarokba szorították Haszant, térdre rogyasztották és lekaszabolták – csakhogy mindenütt egyre több és több janicsár tudott megkapaszkodni az oromzaton és bejutni a cölöpsánc résein. Akár egy árvíz, amely átszakítja a gátakat, emberek ezrei kezdtek betódulni a falközbe, könyörtelenül tolva vissza a védőket a sokaság erejével. Rövid időn belül nekiszorították őket a belső falnak, amelynek tövében ott húzódott az árok, ahonnan kiásták a cölöpsánchoz használt földet. A támadók hulláma néhány védőt beletaszított, akik nem tudtak kikecmeregni ebből a kelepcéből, és lemészárolták őket. Egyre szélesedő arcvonalon özönlöttek be oszmán katonák a falközbe. Sokan elestek közülük a falakon álló védők kereszttüzében, de az áradat immár megállíthatatlan volt. Barbaro szerint tizenöt percen belül 30 ezren tódultak be, „olyan üvöltéseket hallatva, hogy az olybá volt, mint maga a pokol”.{489} Ezzel egy időben a keresztények megpillantották a zászlókat, amelyeket a bejutott kisszámú ellenség tűzött ki a

Cirkuszkapu melletti tornyokra, és kiáltozás kezdődött: „Elfoglalták a várost!” Vakrémület lett úrrá a védőkön. Megfordultak, és futásnak eredtek, próbáltak kimenekülni a zárt falközből, vissza a városba. Mehmed katonái kezdték megmászni a belső falat is, és felülről lőttek rájuk. Csak egyetlen lehetséges kijárat volt: az a kiskapu, amelyen át Giustinianit kivitték. Az összes többi kapu zárva volt. Kavargó embertömeg tódult az átjáróhoz, egymást taposták igyekezetükben, hogy kijussanak, „úgyhogy nagy halom teremtődött élő emberből a kapunál, amely mindenkit megakadályozott abban, hogy átjusson”.{490} Néhányan elestek, és halálra tiporták őket, másokkal az oszmán gyalogság végzett, amely ekkorra rendezett alakzatokban kelt át a cölöpgáton. A holttestek halma egyre nőtt, és elzárta a menekülés minden további esélyét. A sáncokon az összes, még életben maradt védő elpusztult az öldöklésben. A többi átjárónál, a Kharisziainál és az V. katonai kapunál hasonló gúla nőtt tetemekből, és azok sem tudtak kijutni a falközből, akik arrafelé menekültek. Valahol ebben a megrekedt, rémült, kavargó zűrzavarban látták utoljára Konstantint, körülötte leghűségesebb kísérőivel, Theophilosz

Palailogosszal, Dalmata Jánossal és toledói Don Franciscóval. A császár utolsó pillanatairól megbízhatatlan szemtanúk tudósítanak, akik szinte biztosan nem voltak ott, ahol küzdött, hősiesen ellenállt, elesett, letaposták, végül elillant a történelemből, át a legenda utóéletébe. Egy janicsárcsapat keresztülbukdácsolt a hullákon, és felfeszítette az V. katonai kaput. Miközben rajzottak felfelé a városfalak belső oldalán, néhányan balra fordultak, a Kharisziai kapu irányába, és belülről kinyitották; mások jobb kéz felől a Szent Romanosz-kaput tárták ki. Egyik tornyon a másik után oszmán zászlót lengetett a szél. „A többi egész tábor pedig nagy erővel és tolongással tódul vala be utánok… a császár a nagy kőfal előtt megállva, ahol a nagy lobogó és harci jel ki vala tűzve, onnan nézé, ami történik.”{491} Ezalatt felkelt a nap. Oszmán katonák járkáltak az elesettek között, lefejezték a halottakat és a haldoklókat. Nagy ragadozó madarak köröztek a magasban. A védelem kevesebb mint öt óra alatt összeomlott.

„Bizony mondom, meg fogják hódítani Konstantinápolyt. Bizony mondom, kiváló parancsnokuk lesz. Az a hadsereg lesz ám csak az igazi!” A prófétának tulajdonított mondás

15 • Maréknyi por 1453. május 29., reggel 6 óra „Felelj nékem, kérlek: hogyan és mikor lesz vége ennek a világnak? És hogyan jut az emberek tudomására, hogy közel a vég, itt van a küszöbön? Miféle jelek mutatják a véget? És hová fog tűnni ez a város, az Új Jeruzsálem? Mi fog történni az itt álló szent templomokkal, a csodás ikonokkal, a szentek ereklyéivel és a könyvekkel? Kérlek, tudasd velem!”{492} Epiphaniosz, 10. századi ortodox szerzetes levele Együgyű Szent Andráshoz

Amikor az oszmán csapatok beözönlöttek a városba, és a tornyokon az ő zászlaik lobogtak, páni félelem kerítette

hatalmába

a

lakosságot.

„A

város

elveszett!”

–

visszhangozták az utcák. Az emberek szaladni kezdtek. A Cirkuszkapu közeli falakon szolgáló Bocchiardo fivérek azt látták, hogy katonák menekülnek el mellettük. Lóra ültek, és szembeszálltak az ellenséggel, időlegesen visszaszorítva őket. De ők is hamar felismerték a helyzet reménytelenségét. Oszmán katonák támadtak rájuk hajítófegyverekkel a falormokról, és Paolo megsebesült a fején. Rájöttek, hogy bármelyik pillanatban bekeríthetik őket. Paolót elfogták és megölték, de a testvérei átverekedték magukat, és lejutottak az Aranyszarvöbölhöz a katonáikkal. A kikötőben a sebesült Giustiniani megtudta, hogy a védelem felmorzsolódott, és „megparancsolta a trombitásainak, hogy fújjanak az embereinek visszavonulót”.{493} A többieknek már késő volt. A Blakhernai-palotánál bekerítették és elfogták a velenceiek bailóját, Minottót és sok vezető velenceit és tengerészt, akik eljöttek a gályákról, hogy csatlakozzanak a harchoz, míg a Márvány-tenger felé, a szárazföldi falakon, ahol a védelem szilárd maradt, a katonák azon kapták magukat, hogy hátba támadják őket. Sokan meghaltak, mások megadták magukat és fogságba estek, köztük a vezérek, Filippo Contarini és Kantakuzénosz

Demeter. A városon példátlan gyorsasággal lett úrrá a zűrzavar. A védvonal annyira drámaian és hirtelen omlott össze, hogy ez sokakat váratlanul ért. A szárazföldi fal felől menekülők közül egyesek az Aranyszarv-öblöt vették célba annak reményében, hogy feljuthatnak a hajók fedélzetére, mások a védvonal felé igyekeztek. A csatazajra felriadva polgárok indultak a falakhoz, hogy segítsenek a katonáknak, amikor szembetalálkoztak a városba benyomuló oszmán katonák első fosztogató bandáival, akik „iszonyú dühvel és bosszúval rohantak rájok”,{494} és lekaszabolták őket. A félelem és a gyűlölet elegye indította el a kezdeti öldöklést a városban. Ahogy hirtelen a szűk sikátorok útvesztőjében találták magukat, az oszmán katonák megzavarodtak és rosszat sejtettek. Azt várták, hogy egy nagy és elszánt hadsereggel találják szembe magukat. Nem akarták elhinni, hogy a cölöpgátnál legyőzött kétezer jelentette a város teljes katonai erejét. Ugyanakkor a többheti szenvedés és a görögök mellvédek mögüli gúnyolódása annyira keservessé tette a küzdelmet, hogy vadembereket csinált belőlük. A város megfizetett azért, mert nem volt hajlandó belemenni a tárgyalásos megadásba. Eleinte

azért öltek, hogy „az egészet megrettentsék”,{495} rövid ideig „mindenkit, akit csak találtak, kardélre hánytak, nőket és férfiakat, öregeket és fiatalokat, állapotukra tekintet nélkül”.{496} Ezt a könyörtelenséget valószínűleg fölerősítették azok a bátor ellenállási gócok, ahol a lakosság „téglával és utcakővel dobálta meg fentről őket… és tüzet vetett rájuk”.{497} Az utcák síkosak lettek a vértől. A szárazföldi fal magas tornyain lobogó oszmán zászlók gyorsan vitték a hírt az ostromvonalon. Az Aranyszarv mentén az oszmán flotta fölerősítette támadásait, és amikor a védők elmenekültek, a hajósok egymás után nyitották ki a vízi kapukat. Hamarosan a velencei negyed közelében lévő Platea-kapu is megnyílt, és katonai alakulatok kezdtek behatolni a város szívébe. Körben a part mentén a hír elérte Hamza béget és a márvány-tengeri flottát. A tengerészek sietve partra futtatták a hajókat, és hágcsókat vetettek a falnak, hogy egy percet se veszítsenek a szabad rablás lehetőségéből. Rövid ideig tovább folytatódott a gátlástalan öldöklés. Khalkokondülasz szerint „az egész város megtelt gyilkolókkal és áldozatokkal, menekülőkkel és üldözőkkel”.{498} A kitört pánikban mindenki a maga

érdekét nézte. Amíg az olaszok az Aranyszarv és hajóik biztonsága felé futottak, a görögök az otthonuk felé igyekeztek, hogy megvédjék feleségüket és gyermekeiket. Néhányat elfogtak útközben, mások arra értek haza, hogy „feleségüket és gyermekeiket meggyalázták, ingóságaikat kifosztották”. Megint mások hazaérve „maguk is megkötöztettek és bilincsbe verettek legjobb barátaikkal és feleségeikkel”.{499} Azok közül, akik megelőzték a behatolókat, sokan rájöttek, mi a legvalószínűbb következménye annak, ha megadják magukat, és úgy döntöttek, inkább a családjukat védve halnak meg. Emberek rejtőztek el pincékben és ciszternákban, vagy kóboroltak kába zavarodottságban arra várva, hogy elfogják vagy megöljék őket. Megrendítő jelenet zajlott le a Szent Teodózia-templomnál, nem messze az Aranyszarv-öböltől. A szent ünnepnapja volt, amit imádattal és buzgalommal tartottak meg évszázadok óta a gondosan megőrzött szertartásrend szerint. A homlokzatot kora nyári rózsákkal díszítették fel. Odabent a szokásos virrasztás folyt a szent sírkápolnájában, égő gyertyák pislákoltak a rövid nyári éjszakában. Kora reggel férfiak és nők körmenete indult útnak a templom felé, vakon bízva az ima csodatévő

erejében. A megszokott ajándékokat vitték, „gyönyörűen díszített és ékesített gyertyákat és tömjént”,{500} amikor katonák vették körbe és hurcolták el őket. Az egész gyülekezet fogságba esett, a hívők adományaival zsúfolt templomot pedig kifosztották. Szent Teodózia csontjait odadobták a kutyáknak. Máshol az asszonyok arra ébredtek ágyukban, hogy oszmánok törik rájuk az ajtót. Ahogy telt-múlt az idő, és az oszmánok rájöttek, hogy nincs semmiféle szervezett ellenállás, az öldöklés kezdett tervszerűbbé válni. Szaaduddin szerint az oszmán katonák az „öld az öregjét, vidd a fiatalját” elvét követték. {501} Előtérbe került az élő foglyok ejtése hadizsákmány céljából. Vadászat kezdődött az értékes rabszolgákra – fiatal nőkre, szép gyermekekre –, és ebben élenjártak a „soknációjú, -kultúrájú és -nyelvű”{502} szabadcsapatok, beleszámítva a keresztényeket is, „szerteszéjjel rabolva, zsákmányolva, fosztogatva, öldökölve, erőszakot téve s rabokká hurcolva férfiakat, nőket, gyermekeket, öregeket, ifjakat, papokat, szerzeteseket, mindenféle korúakat és rangúakat”.{503} A kegyetlenkedésekről szóló beszámolókat javarészt keresztények írták, az oszmán krónikások szűkszavúak voltak, de nem lehet kétség afelől, hogy a reggel borzalmas jelenetekkel telt. Egy sor

éles közelkép fennmaradt, „iszonyú s bármely szomorújátéknál siralmasabb látvány” – fogalmazott Kritobulosz, az általánosságban oszmánbarát görög író. Nőket „húztak és vonszoltak ki erőszakosan hálótermeikből”.{504} Gyermekeket ragadtak el szüleiktől; „könyörtelenül lemészároltak” otthonukból elmenekülni nem tudó, agg férfiakat és nőket „a gyengeelméjűekkel, az öregekkel, a leprásokkal és a betegeskedőkkel együtt”. {505} „Az újszülött csecsemőket kihajították a terekre.”{506} Nőket és fiúkat erőszakoltak meg, majd a válogatás nélkül összeterelt foglyokat összekötözve „húzták, vonták, marcangolták, az utcákra vonszolták, megbecstelenítették őket és minden gonoszságot elkövettek rajtok”.{507} Életre szóló trauma érte a túlélőket, különösen „a fiatal, jámbor, nemes és jó családbeli nőket, kik csaknem mindig szobáikban ültek”. {508} Nem egy lány és férjezett asszony inkább kútba ugrott, mint hogy erre a sorsra jusson. A fosztogatók olykor halállal végződő harcot vívtak egymással a legszebb lányokért. Különösen keresettek voltak a templomok és a kolostorok. A szárazföldi fal közelében lévőket azonnal kifosztották: a Szent György katonai templomot a

Kharisziai kapunál, a petrai Keresztelő Szent Jánostemplomot és a khorai Szent Megváltó-monostort. A katonák a csodatévő Hodégétria-ikont négy darabra vágták, és szétosztották egymás között az értékes keretéért. A kereszteket leverték a templomok tetejéről; a szentek sírjait felfeszítették, és átkutatták értékek után, a tartalmukat szétszaggatták és kihajították az utcára. A templomi kincseket, serlegeket, kelyheket, kegytárgyakat, az „arannyal gazdagon hímzett, ragyogó kövekkel és gyöngyökkel borított gyönyörű drága szent öltönyöket és palástokat” elszállították,{509} a nemesfémet beolvasztották. Az oltárokat ledöntötték, és a „tilalmas és érinthetetlen szent helyek falait fölkutatták… hogy bennök aranyat keressenek”.{510} „Isten szentjeinek felszentelt képei” erőszakos cselekedetek tanúi voltak{511} – jelentette Leonardo. A zárdába behatolók az apácákat „a flottához hurcolták, és meggyalázták”{512}; a szerzeteseket megölték a zárkákban, vagy „hurcolják ki az egyházakból, melyekbe menekültek, s csúfosan és becstelenül hajtják”. A császári kriptákat vasrudakkal törték fel, elrejtett aranyakat kutatva. Ezeket és „ezer meg ezer efféle iszonyú tetteket” követtek el{513} – jegyezte fel komoran Kritobulosz. A keresztény

Konstantinápoly ezer éve néhány óra alatt nagyrészt elenyészett. Ez elől az erőszakhullám elől, már ha tudott, pánikban futott mindenki, amerre látott. Sokan ösztönösen vagy babonából a Hagia Szophia felé menekültek. Emlékeztek a régi jóslatra, hogy az ellenség behatol a városba, egészen Nagy Konstantin székesegyház közelében álló oszlopáig, amikor egy bosszúálló angyal karddal a kezében leereszkedik, lelket önt a védőkbe, akik kiűzik az ellenséget a városból „és a Nyugatról és Anatóliából magából egészen Perzsia határáig, egy Piros Almafának nevezett helyig”.{514} A székesegyházban papok és laikusok, férfiak, nők és gyermekek gyülekeztek a reggeli imához, és hogy Istenbe helyezzék hitüket. A hatalmas bronz kapuszárnyakat becsukták és elreteszelték. Reggel nyolc óra volt.

A Hagia Szophia kapuja

Máshol, a város távol eső területei közül néhány feltételekkel meg tudta adni magát. A 15. század közepére Konstantinápoly népessége a városfalakon belül annyira összezsugorodott, hogy az egyes negyedek különálló falvak voltak, amelyeket saját falak és palánkok védtek. Néhány közülük – Studion a Márványtengernél és Petrion halászfalu az Aranyszarv mellett – önként megnyitotta kapuit, azzal a feltétellel, hogy házaikat megkímélik az általános fosztogatástól. Az elöljárót minden esetben a szultán elé kísérték, hogy hivatalosan átadja a települést, és Mehmed valószínűleg katonai rendőri különítményt vezényelt a házak védelmére. Az ilyen megadások mentesítést adhattak az

iszlám haditörvények alól, és ennek eredményeképpen sok templom és kolostor sértetlenül megmaradt. Másutt gócokban továbbra is folytatódott a hősies vagy elkeseredett ellenállás. Az Aranyszarvnál egy csapat krétai hajós elbarikádozta magát három toronyban, és nem volt hajlandó megadni magát. Egész délelőtt ellenálltak az oszmán kimozdítási kísérleteknek. A szárazföldi faltól legtávolabb eső falszakaszok közül számoson harcoltak továbbra is, gyakran nem is tudva a valós helyzetről, amíg egyszer csak ott nem találták az ellenséget a hátukban. Néhányan levetették magukat a falakról, mások feltétel nélkül megadták magukat. Orhán hercegnek, az oszmán trónkövetelőnek és maroknyi török csapatának ez a lehetőség szóba sem jöhetett. Tovább csatáztak, ahogy a katalánok is odébb a tengeri falon, a Bukoleon-palota közelében. A kibontakozó pusztítás közepette az oszmán hajósok sorsdöntő elhatározásra szánták rá magukat. Amikor látták, hogy a hadsereg a falakon belül van, félve, hogy elszalasztják a zsákmányszerzés lehetőségét, hajóikat a partra futtatták, és ott hagyták, hogy „arany, drágakő és más javak után kutassanak”.{515} Az Aranyszarv-öbölben a hajósok annyira igyekeztek kijutni a partra, hogy nem

is foglalkoztak a falakon át az ellenkező irányba menekülő olaszokkal. Ez ritka szerencse volt a szerencsétlenségben. A zsákmány utáni hajsza megszállottan folytatódott. Az Aranyszarv közelében lévő zsidónegyed a drágakőkereskedelem jól ismert központjaként a fosztogatás korai célpontjává vált, és hasonlóan keresettek voltak az itáliai kalmárok is. A nap előrehaladtával a zsákmányszerzés szervezettebbé vált. A házba belépő első csapat zászlót tűzött ki odakinn annak jeléül, hogy azt már kifosztották; a többi alakulat ösztönösen odébbállt, hogy máshol kutakodjon: „és így zászlók kerültek fel mindenhová, még a monostorokra és templomokra is”.{516} A katonák csapatokban munkálkodtak, a foglyokat és a prédát a táborba vagy a hajókra szállították, majd visszatértek újabbakért. Minden zugot felforgattak, „az egyházakat, a kápolnákat, a régi ereklyetartókat és sírokat föltördelve, s a föld alatti folyosókat, a süllyesztő rejtekeket, a búvóhelyeket, a földbe ásott vermeket és minden más rejtekeket fölkutatva, s ha valahol valami vagy valaki el volt rejtve, napvilágra hozva”.{517} Egyesek másodlagos jelleggel végezték e tevékenységet, és a táborban őrizetlenül

hagyott hadizsákmányt dézsmálták. Eközben folytatódott a küzdelem a túlélésért. A délelőtt során egyéni sorsok százai múltak a puszta szerencsén. Izidor bíboros, Kijev érseke a szolgái segítségével sikeresen cserélte el díszes püspöki ruháját egy utcán heverő halott katonáéval. Az oszmánok hamarosan rátaláltak a püspök ruhájába öltöztetett holttestre, levágták a fejét, és diadalmenetben vitték körbe az utcákon. Magát az idős Izidort hamar elfogták, de nem ismerték fel, és szemlátomást túl nyomorult volt ahhoz, hogy érdemes legyen bajlódni a rabszolgasorba hurcolásával. Kisebb pénzösszegért azonnal megvásárolta szabadságát fogvatartóitól, és feljutott az egyik itáliai hajóra a kikötőben. Orhán herceg nem volt ilyen szerencsés. Katonaruhájának és folyékony görögtudásának kihasználásával igyekezett elmenekülni, amikor a tengeri falnál felismerték és üldözőbe vették. Látva, hogy helyzete reménytelen, átvetette magát a mellvéden. Levágott fejét elvitték Mehmednek, aki alig várta, hogy halljon a trónkövetelő sorsa felől. Más fontos előkelőségeket élve fogtak el: Lukasz Notaraszt a családjával együtt, valószínűleg a palotájukban, Phrantzes Györgyöt és családját hasonlóképpen.

Gennadiosz szerzetest, aki az egyesülésellenes mozgalmat vezette, a tömlöcében ejtették foglyul. A katalánok addig harcoltak, amíg mind egy szálig meghaltak vagy fogságba estek, de a krétaiakat nem lehetett kiűzni az Aranyszarv melletti tornyokból. Végül valaki jelentést tett az ellenállásukról Mehmednek. Ő a rá jellemző szeszélyes jóindulattal békejobbot kínált nekik, és azt a lehetőséget, hogy hajóikkal távozhatnak. A krétaiak némi habozás után elfogadták az ajánlatot, és szabadon elhajóztak. Sokan úgy érezték, hogy az Aranyszarv kínálja a legjobb lehetőséget a menekülésre. Kora reggel katonák és polgárok százai zúdultak le a keskeny utcákon annak reményében, hogy felkapaszkodnak az olasz hajókra a kikötőben. A vízi kapuknál zűrzavaros és rémületes jelenetek zajlottak. A fejvesztett menekülésben sokan belevetették magukat a zsúfolt evezős csónakokba, amelyek felborultak és elsüllyedtek, a mélybe rántva a bennük ülőket. A tragikus fejleményeket tovább gyarapította az a döntés, amelyre néhány kapuőr jutott. Amikor látták, hogy görög honfitársaik a partra menekülnek, eszükbe jutott a jóslat, miszerint az ellenséget Konstantin szobránál vissza lehet fordítani, és

azt találták ki, hogy úgy tudják leginkább rávenni a védőket a visszafordulásra és az ellenség kiűzésére, ha lezárják a kijáratot. Úgyhogy a fal tetejéről elhajították a kulcsokat, és megakadályozták a további menekülést. Amikor kiderült, hogy az utolsó lehetőség is elveszett, hogy elérjék a közeli olasz gályákat, egyre siralmasabb jelenetek zajlottak karnyújtásnyira a parttól – „férfiak, nők, szerzetesek és apácák sírtak szánalmasan, a mellüket verték, és könyörögtek a hajóknak, hogy jöjjenek, és mentsék meg őket”{518} –, de a gályák fedélzetén is páni rémület uralkodott, és a kapitányok azon tépelődtek, mitévők legyenek. Mire a firenzei kereskedő, Jacobo Tetaldi két órával a védvonal összeomlása után a partra ért, már csak két választása maradt: vagy úszik, vagy bevárja „a törökök dühét”. Minthogy kívánatosabbnak tartotta a vízbe fulladás kockázatát, megszabadult ruháitól, és tempózni kezdett a hajók felé, ahol aztán felhúzták a fedélzetre. Éppen időben; visszapillantva úgy negyven másik katonát látott, akiket az oszmánok abban a pillanatban fogtak körbe, amikor a páncéljaikat vetették le magukról, hogy a példáját kövessék. „Isten legyen irgalmas hozzájuk!” – írta.{519} A parton csoportosuló tébolyult emberek közül

néhányat a galatai podeszta mentett ki az öböl túloldaláról, meggyőzve őket, hogy válasszák a genovai kolónia viszonylagos biztonságát: „nem kis veszélyt vállalva behoztam a városba azokat ott a palánknál; ember nem látott még ilyen szörnyűséget”.{520} Az olasz hajók fedélzetén bénító határozatlanság uralkodott. A tengerészek hallották, ahogy a templomi harangok dacos zúgása kora reggel elhal, és megütötték a fülüket a vízen átsodródó sikoltások hangjai, miközben az oszmán hajósok partra futtatták hajóikat, és megrohamozták az Aranyszarv-öböl menti falakat. A velenceiek annak a szívszorító látványnak is a tanúi voltak, ahogy a lakosság könyörög a kapitányoknak, hogy vigyék közel a parthoz a hajókat, meg ahogy fuldokolnak, miközben próbálnak eljutni hozzájuk. Csakhogy kockázatos lett volna megközelíteni a partot: leszámítva azt a nyilvánvaló veszélyt, hogy elfogja őket az ellenség, a kétségbeesett emberek hirtelen odatódulása könnyen veszélybe sodorhatta volna a hajókat. Ráadásul az olasz gályák legénységének nagy részét elküldték a falak védelmére, és vészesen kevesen voltak ahhoz, hogy kifussanak a tengerre. De a jó szerencse egészen elképesztő módon rájuk mosolygott, és a menekülés

röpke lehetőségét kínálta azzal, hogy az oszmánok elhagyták hajóikat, és belefeledkeztek a fosztogatásba. A gályahadnak ezt a pillanatot muszáj volt határozottan megragadnia, mielőtt helyreáll az oszmán tengerészeti fegyelem. A bizonytalanság átragadt Galatára is. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a várost bevették, az emberek pánikba estek. „Mindig tudtam, ha Konstantinápoly odavész, ez a város is odalesz” – írta utóbb Angelo Lomellino, a podeszta.{521} A kérdés az volt, mitévők legyenek. Nem lehetett tudni, milyen hozzáállást tanúsít majd Mehmed, a genovaiakról ugyanis azt tartotta, hogy egy követ fújnak a város védőivel. Az egészséges férfiak többsége valóban az öböl túlfelén harcolt, köztük a podeszta saját unokaöccse. Mindössze hatszáz férfi maradt a kereskedővárosban. Sokan kísértést éreztek, hogy rögtön elmenjenek Galatából. Rengetegen szálltak fel egy genovai gályára, hogy hátrahagyják otthonukat és vagyonukat, és elmeneküljenek; egy másik, zömmel nőkkel teli kisebb hajó is útnak indult, amelyet az oszmánok elfogtak, Lomellino mégis úgy döntött, hogy példát mutat, és tapodtat sem mozdul. Úgy gondolkodott, hogy ha ő maga is távozik, a város kifosztása

elkerülhetetlen lesz. Ilyen latolgatások közepette a velencei flotta kapitánya, Alvise Diedo az ágyúmestere és a felcsere, Nicolò Barbaro kíséretében partra szállt, hogy megtárgyalja a podesztával, mitévők legyenek: a genovai és velencei hajók közösen szembeszálljanak-e az oszmánokkal, jelentsenek-e be nyíltan hadiállapotot az itáliai köztársaságok és a szultán között, vagy jobb lesz, ha távoznak. Lomellino kérlelte őket, hogy várjanak, amíg követet küld Mehmedhez, de a velencei kapitányokat sürgette az idő. A lehető legtovább vártak, hogy felszedjék mindazokat a túlélőket, akik ki tudtak úszni a legyőzött városból, és nem mertek tovább késlekedni, tekintettel a tengeri úttal járó előkészületek nehézségeire. A Galatában időző Diedo és társai meglátták, hogy a gályák indulásra készülődnek odalent az öbölben, és a hajóikhoz siettek vissza az utcákon, amikor nagy rémületükre kiderült, hogy Lomellino a tömeges menekülés megakadályozására bezáratta a kapukat. „Szörnyű helyzetbe kerültünk – emlékezett vissza Barbaro. – Be voltunk zárva a városukba, és a gályák egyszer csak elkezdték felhúzni és kibontani a vitorlákat, beszedni az evezőket, készülődve a távozásra

a kapitányuk nélkül.”{522} Látták, hogy a gályák készülnek a kihajózásra, és ahhoz kétség nem férhetett, hogy Mehmed nem fog kesztyűs kézzel bánni az ellenséges flotta kapitányával. Kétségbeesetten könyörögtek a podesztának, hogy engedje el őket. Lomellino végül belement, hogy kinyissák a kaput. Diedo és társai még időben lejutottak a partra, és visszaszálltak a fedélzetre. A gályák lassan előrevontatták magukat a láncig, amely még elzárta az öböl bejáratát. Két ember ugrott a vízbe, és fejszével addig ütötték az egyik fa úszótalpat, amíg az megadta magát. A hajók egymás után kijutottak a Boszporuszra, miközben a parton az oszmán parancsnokok tehetetlen dühvel nézték a szökést. A kis hajóhad megkerülte a Galata-fokot, és alakzatba rendeződött a mostanra kiürült oszmán kikötőben a Kettős Oszlopnál. Ott várakoztak abban a reményben, hogy fedélzetükre vehetik hajóstársaikat és más túlélőket, de délre nyilvánvalóvá vált, hogy mindannyian vagy meghaltak, vagy fogságba estek, ők pedig nem várhattak tovább. A szerencse másodszor is rámosolygott a keresztényekre. A szél, amely április végén segítőkészen felfelé hajtotta a genovai hajókat a szorosban, most erőteljes tizenkét csomóval fújt északról.

Ha nem így hozza a szerencse, ismerte el Barbaro, „valamennyiünket elfogták volna”.{523} Így aztán „délben az Úristen segedelmével Alvise Diedo mester, a tanai flotta kapitánya elvitorlázott gályáján”,{524} és vele a kis velencei és krétai hajóhad. Az egyik nagy trapezunti gályának, amely 164 főt vesztett a legénységéből, igencsak meggyűlt a baja a vitorlák felvonásával, de senki nem próbálta feltartóztatni őket, és miközben nekivágtak a Márvány-tengernek, keresztény és muszlim hullák úsztak el mellettük, „mint dinnyék egy csatorna szegélyvizén”.{525} Vegyes érzésekkel haladtak a Dardanellák felé, a jó szerencséjük miatti örvendezéssel és az elvesztett hajóstársak emléke feletti szánakozással, „kik közül némelyek vízbe fúltak, némelyek meghaltak a bombardírozásban, vagy más módon estek el a csatában”, köztük maga Trevisano kapitány.{526} Velük volt 400 túlélő, akiket a végső zűrzavar óráiban mentettek meg, valamint meglepően nagy számú bizánci nemes, akik már azelőtt beszálltak, hogy a város elesett. Hét genovai hajó is megmenekült, köztük az a gálya, amely a sebesült Giustinianit vitte. Ezalatt Hamza bégnek sikerült átcsoportosítania az oszmán flottát, amely bekanyarodott az Aranyszarv-öböl

torkolatába, és elfogott tizenöt hajót, amelyek a császár, Ancona és Genova tulajdonában álltak, de még ott vesztegeltek. Némelyiken annyi menekült zsúfolódott össze, hogy képtelen volt vitorlát bontani. Más szerencsétlenek a parton csoportosultak, jajveszékeltek és rimánkodtak a távozó gályáknak. Az oszmán tengerészek egyszerűen körbevették és felterelték őket a saját hajóikra. A városközpont öt kilométerre volt a szárazföldi faltól. Virradatkor már elszánt janicsárcsapatok nyomultak végig a Szent Romanosz-kaputól vezető főúton, s lelki szemeik előtt a Hagia Szophia lebegett. Az „aranyalma” legendája mellett az a hiedelem is széles körben tartotta magát az oszmán táborban, hogy a székesegyházban, amely a távoli láthatárból annyira kitűnt a meddő ostrom hetei alatt, rengeteg arany-, ezüst- és drágakőkincs rejlik a kriptákban. A janicsárok zajosan keresztülvágtak az elhagyott tereken és az üres utakon, maguk mögött hagyták az Ökör teret és Theodosziosz fórumát, és a Meszén haladtak tovább, a város szívébe vezető Középső úton. Mások az északabbra eső Kharisziai kapun át jöttek, és elhaladtak a Szent Apostolok

temploma mellett, amely érintetlen maradt; Mehmed valószínűleg őrséget állíttatott, hogy megakadályozza a város műemlékeinek nagybani pusztulását. Nem sok ellenállásba ütköztek. Amikor megérkeztek Konstantin fórumára, ahol a városalapító szobra nézett le rájuk fenséges oszlopáról, semmiféle angyal nem állta útjukat lángpallossal. Ezzel egy időben az aranyszarv-öbölbeli és a márvány-tengeri hajóhadak tengerészei keresztülviharzottak a félsziget csücskének bazársorain és templomain. Reggel hétre mindkét csoport a városközpontba érkezett, és elözönlötte az Augusteumot. Itt álltak a Bizánc birodalmi pompájából még megmaradt legnagyobb diadalemlékek: a még a felkelő nap felé lovagló Justinianus, a Milion mérföldkő, ahonnan a birodalom összes úttávolságát mérték, mögötte az egyik oldalon a hippodrom és Nagy Konstantin néhány hadizsákmánya. Akadtak díszek, amelyek egy még ősibb múlthoz fűzték a várost: a különös, háromfejű bronz kígyóoszlop a delphoi Apollón-templomból, a Kr. e. 479es plateai csatában a perzsák fölött aratott görög győzelem emlékműve és egy még régebbi, III. Thotmesz egyiptomi fáraó oszlopa. A csiszolt gránitfelületen tökéletes állapotban megmaradt hieroglifák háromezer

évesek voltak, amikor az oszmán csapatok először bámultak fel rájuk. A másik oldalon maga a Hagia Szophia emelkedett, az „egészen az egekig” nyúló nagy székesegyház.{527} Odabent már megkezdődött a reggeli mise, és a kereszt jelével védett kilenc hatalmas kapu bronzborítású faszárnyait behúzták és elreteszelték. A nagyszámú gyülekezet csodáért imádkozott, hogy megmeneküljenek a várost ostromló ellenségtől. A nők a szokásos helyüket foglalták el a karzaton, a férfiak a földszinten. A papok az oltárnál a szertartást végezték. Néhányan elbújtak az épület legeldugottabb sarkaiba, felmásztak a szerelőjáratokba és a tetőre. Amikor a janicsárok beözönlöttek az udvarra, és a kapukat zárva találták, nekiálltak szétverni a főbejáratot, a császári kaput, amely az uralkodónak és kíséretének volt fenntartva. Az ismétlődő fejszecsapások alatt a tíz centiméter vastag ajtószárny megremegett, majd beszakadt, és az oszmán katonák beáradtak az épületbe. Felettük Krisztus kék és aranyszínű mozaikalakja szenvtelenül nézett, a jobbját áldásra emelte, a baljában könyvet tartott, rajta a felirattal: „Béke legyen veletek, én vagyok a világ világossága.”

Ha létezik pillanat, amelyről elmondható, hogy Bizánc megszűnt, akkor ez a mostani végső fejszecsapásé. A Hagia Szophia a birodalmi főváros számtalan nagy drámáját megélte. Ezen a helyen 1100 éve folyamatosan templom állt; Justinianus nagy székesegyháza 900 éve. A hatalmas épület tükrözte és átélte a főváros nyugtalan vallási és világi életét. Itt koronázták meg az összes császárt, az utolsó, baljós kivételével, a birodalom sok meghatározó eseménye játszódott le „a mennyből aranyláncon lelógatott” nagy kupola alatt.{528} Márványpadlójára ömlött már vér korábban; lázadások helyszíne volt; pátriárkák és császárok kerestek itt menedéket a csőcselék és a cselszövők elől, vagy innen vonszolták el őket erőnek erejével. A kupola háromszor omlott le földrengéstől. A lenyűgöző kapuk tanúi voltak a pápai legátusok bevonulásának, kezükben a kiközösítő bullával. Vikingek véstek rajzokat a falaira; barbár frank keresztesek dúlták fel könyörtelenül. Itt történt, hogy Oroszország egész népe áttért a keresztény hitre az ortodox liturgia földöntúli szépségének hatására, itt játszódtak le a nagy hitviták, és az egyszerű emberek lépteitől és imáitól simára kopott a padlózat. A Szent Bölcsesség templomának története Bizánc

visszatükröződése volt, egyszerre szent és világias, misztikus és érzéki, szép és kegyetlen, irracionális, isteni és emberi – s 1123 év és 27 nap után a végét járta. A félelem jajkiáltása tört fel a hétrét görnyedt sokaságból. Istenhez imádkoztak, de nem használt; ott voltak „mintegy hálóba kerítve”.{529} Nem sok vér folyt. Leölték azt a keveset, aki ellenállt, és talán néhány öreget és gyengét, de a többség „birka módjára” megadta magát. {530} Az oszmán katonák zsákmányért és nyereségért jöttek. Nem foglalkoztak a férfiak, nők és gyermekek sikoltozásával; mindegyik katona azon volt, hogy megszerezze a maga prédáját. A fiatal nőket szinte széttépték a versengésben, hogy ki teszi rá a kezét a legértékesebb rabszolgákra. Apácákat és nemesasszonyokat, fiatalokat és öregeket, urakat és szolgálókat kötöztek egymáshoz és rángattak ki a templomból. A nőket a saját fátylaikkal fűzték rabszíjra, a férfiakat kötéllel. A csapatokba szerveződő katonák külön-külön elvezették foglyukat „egy bizonyos helyre, ahol biztonságba helyezték, majd visszatértek egy másodikért és akár egy harmadikért is”. Egy órán belül az egész gyülekezetet összekötözték. „Foglyok végtelen sorát terelték ki a templomból, mint valami

marhacsordát vagy birkanyájat, és a templom szentélye elképzelhetetlen látványt nyújtott!” – jegyezte fel Dukasz. {531} Jajveszékelés rettenetes lármáját visszhangozták a reggeli utcák. A katonák ezután magára a templomra irányították figyelmüket. Az ikonokat feldarabolták, az értékes fémkereteket letépték, és magukhoz ragadták „egy pillanat alatt a drága és szent kegytárgyakat, amelyeket a szentélyben őriztek, az aranyból, ezüstből és más értékes fémekből készült edényeket”.{532} Rögtön ezután következett az összes egyéb berendezési tárgy és felszerelés, azok, amelyeket a muszlimok Allahnak nem tetsző bálványtárgyaknak, ugyanakkor jogos hadizsákmánynak tartottak: láncok, gyertyatartók és olajlámpák, az ikonosztáz, az oltár és a terítők, a templomi bútorzat, a császári trón. Rövid idő alatt mindent vagy felmarkoltak és elvittek, vagy helyben elpusztítottak, és a nagy templomot otthagyták „kifosztottan és siváran” – Dukasz leírásában.{533} A hatalmas székesegyházból csupasz váz maradt. A végleg elvesztés pillanatában a görögök egy olyan legendával lettek gazdagabbak, amely jellemző a csodák erejébe vetett állhatatos hitükre és a szent város utáni

vágyakozásukra. Abban a pillanatban, hogy a katonák elindultak az oltárhoz, a papok fogták a szent edényeket, és a szentélyhez lépve – szól a történet – a fal megnyílt előttük, befogadta őket, és újra bezárult mögöttük; és ott maradnak biztonságban, amíg egy ortodox császár vissza nem állítja templomának a Hagia Szophiát. Ez a történet talán azon alapul, hogy néhány pap el tudott menekülni egy régi átjárón keresztül, amely a pátriárka rezidenciájával kötötte össze a templomot. És volt még egy másik kisebb, komor vigasz. Az oszmánok feltörték a gyűlölt velencei dózse, Enrico Dandolo sírboltját, aki hasonló pusztítást hozott a városra kétszázötven évvel korábban. Kincseket nem találtak, de a csontokat kihajították az utcára a kóbor ebek martalékának. Mehmed egész délelőtt a falakon kívül, a táborban maradt, a jelentéseket várta a város megadásáról és kifosztásáról. Folyamatosan fogadta a híreket és a rémült polgárok küldöttségeit. Követek jöttek Galata podesztájától ajándékokkal, annak megerősítését kérve, hogy a semlegességi egyezmény érvényben maradjon, de a szultán nem adott határozott választ. Katonák hozták Orhán fejét, Mehmed viszont leginkább Konstantinnak

szeretett volna az arcába nézni. A császár sorsáról zavaros értesülések terjengtek, halálhíre kétes maradt. Sokáig nem volt kézzelfogható jelentés arról, hogy mi történt vele, és a szultán valószínűleg elrendelte a csatatér átkutatását a holtteste után. Később, a nap folyamán néhány janicsár – talán szerbek – hozott egy fejet a szultánhoz; Dukasz szerint a jelen lévő Lukasz Notarasz megadux azonosította az uralkodójával. A fejet – vagy „egy” fejet – ezután felhelyezték Justinianus oszlopára, szemben a Hagia Szophiával, bizonyítékul a görögöknek, hogy a császáruk meghalt. Később lenyúzták róla a bőrt, kitömték szalmával, majd a hatalom és a hódítás jelképeként, fényes külsőségek közepette elvitték a muszlim világ legfőbb székvárosaiba. Bizonytalanságban maradt Konstantin halálának mikéntje – sőt egyesek szemében maga a halál ténye is. Szavahihető szemtanú nem volt jelen, az igazság pedig részrehajló és hamis leírások darabjaira esik szét. Az oszmán krónikások egységesen egy becsmérlő, de részletekbe menő beszámolóval rukkoltak elő, melynek több változatát jóval az események után írták, és szemlátomást egymásból merítettek: „a szívében vak császár” megpróbált elmenekülni,{534} miután

nyilvánvalóvá vált, hogy a csata elveszett. A lejtős utcákon az Aranyszarv-öbölhöz vagy a Márványtengerhez igyekezett a kíséretével, hogy hajót kerítsenek, amikor belefutottak egy aszabokból és janicsárokból álló portyázó csapatba. „Elkeseredett csata kezdődött. A császár lova megcsúszott, miközben egy sebesült aszabot támadott, mire föl az aszab összeszedte minden erejét, és levágta a császár fejét. Ezt látva a többi ellenséges katona elcsüggedt, és az aszaboknak sikerült megölni vagy elfogni a legtöbbjüket. A császár kíséretének birtokában lévő temérdek pénzt és drágakövet is elragadták.”{535} A görög leírások általában úgy ábrázolják a császárt, ahogy hű nemesei csapatával beront a falnál a forgatagba, amikor a védvonal összeomlik. Khalkokondülasz változatában „a császár odafordult Kantakuzénoszhoz és azokhoz a kevesekhez, akik velük voltak, és így szólt: »Rajta hát, emberek, rontsunk ezekre a barbárokra!« A bátor Kantakuzénosz elesett, magát Konstantin császárt visszaszorították, könyörtelenül hajszolták, a vállára ütést kapott, és aztán megölték.”{536} Sok változata létezik ennek a történetnek, amely egy hullarakásban végződik a Szent Romanosz-kapunál vagy az egyik lezárt várfolyosó közelében; valamennyi

maradandó legendát hagyott a görög népre a császárról. „Konstantinápoly császára elesett – jegyezte fel Jacobo Tetaldi keresetlen egyszerűséggel. – Egyesek azt mondják, hogy levágták a fejét, mások szerint a kapunak nekiszorult tömegben halt meg. Mindkét történet könnyen igaz lehet.”{537} „Megölték, és a fejét lándzsán vitték a törökök uralkodójának” – írta Benvenuto, Ancona helyi konzulja. Az, hogy a holttestet egyértelműen nem azonosították, arra utal, hogy az utolsó támadáskor Konstantin talán levetette uralkodói jelvényeit, és közönséges katonaként halt meg. Sok holttestnek a fejét vették, és ez a későbbiekben megnehezítette az elesettek azonosítását. Hiteltelen történetekből nincs hiány, némelyek szerint hajóval elmenekült, de ezeket talán figyelmen kívül hagyhatjuk, mások szerint Mehmed átadta a holttestet a görögöknek, hogy temessék el ezen vagy azon a helyen, de a pontos helyszín nem azonosítható. Az élete végét övező bizonytalanság később egy gyarapodó görög legendakör központi elemévé vált, amelyből áradt az elveszett dicsőség utáni vágyakozás, és dalokban és siratóénekekben köszönt vissza: Sírjatok, Kelet és Nyugat keresztényei, sírjatok és zokogjatok e

nagy pusztulás fölött. 1453. május havának 29., keddi napján Hágár fiai bevették Konstantinápoly városát… És amikor Konstantin Dragaszesz… meghallotta a hírt,… felragadta lándzsáját, oldalára csatolta kardját, kancájára ült, fehér lábú kancájára, és lecsapott a törökökre, a hitetlen kutyákra. Megölt tíz pasát és hatvan janicsárt, de a kardja eltörött, és a lándzsája eltörött, és egyedül maradt magában, minden segítség nélkül,… és egy török fejbe sújtotta, és szegény Konstantin lezuhant a kancájáról; és elterülve hevert a földön a porban és a vérben. Fejét levágták és lándzsahegyre tűzték, és a testét eltemették egy babérfa alatt.{538}

A „szerencsétlen császár” negyvenkilenc éves volt, amikor meghalt. Bármilyen körülmények között lelte is halálát, az tisztán látszik, hogy az utolsó pillanatig megpróbálta magasra tartani Bizánc szellemét. „Isztambul uralkodója bátor volt, és nem kért kegyelmet” – állapította meg a krónikás Oruch a vonakodó oszmán tisztelet ritka hangvételével.{539} Konstantin rettenthetetlen ellenfél volt. Később, a nap folyamán, amikor a zűrzavar elült, és a rendnek valamiféle látszata helyreállt, Mehmed diadalmasan bevonult Konstantinápolyba. A Kharisziai kapun lovagolt be – amely a török uralom alatt Edirnei

kapura változik – gyalogszerrel vele tartó vezírei, beglerbégjei, az uléma és parancsnokai, valamint elit csapatai, testőrsége és gyalogsága kíséretében, olyan hivalkodó pompával, amelyet a legenda még inkább felnagyított. Az iszlám zöld lobogóját és a szultán vörös zászlaját kibontva masírozott át a kapualjon a diadalmenet. Kemal Atatürk portréi után valószínűleg ez a leghíresebb ábrázolás a török történelemben, versek és képek végtelen sora örökítette meg. A 19. századi olajnyomatokon a szakállas Mehmed délcegen ül büszkén lépdelő lován, és arcát profilba fordítja. Kétoldalt hetyke bajuszos, puskás, lándzsás és csatabárdos janicsárok kísérik, mellettük imámok, akiknek fehér szakálla az iszlám bölcsességét jelképezi, mögöttük a sűrű lándzsaerdő és a lobogó zászlók messze a láthatárba nyúlnak. Balra fekete harcos áll, izomzata egy testépítőével vetekszik, büszkén kihúzza magát az összes többi nemzet képviseletében, melyek gázi harcosainak az iszlám hit bebocsáttatást ígért a prófétai örökségbe. Szablyája a szultán lábánál halomban heverő keresztényekre mutat, akiknek pajzsain a kereszt a keresztes hadjáratokra és az iszlám kereszténység felett aratott diadalára emlékeztet. A legenda szerint Mehmed

megállt, és hálát adott Allahnak. Aztán megfordult, hogy üdvözölje „hangos kiáltással hetven-nyolcvanezer muszlim hősét: »Ne álljatok meg, hódítók! Allah legyen áldott! Ti vagytok Konstantinápoly meghódítói!«”{540} Ez az a jelképes mozzanat, amikor felveszi azt a nevet, amellyel törökül mindig is nevezik – Fatih, a Hódító –, és ez az a pillanat, amikor az Oszmán Birodalom a maga teljességében megszületik. A szultán huszonegy éves volt. Mehmed ezután elindult a város szívébe, hogy megszemlélje az épületeket, amelyeket a távolból már oly tisztán maga elé képzelt. Elhaladt a Szent Apostolok temploma és Valens hatalmas boltíves vízvezetéke mellett a Hagia Szophia felé. Valószínűleg inkább kijózanította, mintsem lenyűgözte az, ami a szeme elé tárult. A látvány inkább hasonlított egy ember okozta Pompejire, mint az Arany városára. A zabolátlan hadsereg elfeledkezett a rendeletről, hogy magukat az épületeket békén kell hagyni. Némi kritobuloszi túlzással „égő tűz vagy orkán módjára” estek neki a városnak, „úgy kiürítette, kipusztította, tűz gyanánt úgy megemésztette és semmivé tette… csak a puszta házak maradtak meg, melyeknek csak látása is a nagy pusztaság miatt félelmet gerjesztett az emberben”.{541}

Bár Mehmed három nap szabad rablást ígért a hadseregének, gyakorlatilag egy nap alatt végeztek vele. Azzal a céllal, hogy megakadályozza a még nagyobb pusztítást, megszegte ígéretét, és elrendelte, hogy a fosztogatást az első nap alkonyatra be kell fejezni – és sokat elárul a hadseregében uralkodó fegyelemről, hogy a csauszok ki tudták kényszeríteni az engedelmességet. Mehmed továbblovagolt, és útközben néha megállt, hogy szemügyre vegyen egy-egy nevezetességet. A legenda szerint amikor a delphoi kígyóoszlophoz ért, a buzogányával odavágott, és letörte az egyik kígyófej alsó állkapcsát. Elhaladt Justinianus szobra mellett, majd felléptetett a Hagia Szophia kapujához, és leszállt a nyeregből. A földre görnyedve egy marék port öntött a turbánjára Allah iránti alázata jeléül. Aztán belépett a tönkretett székesegyházba. Úgy tűnt, a látvány egyszerre megigézte és elborzasztotta. Miközben bejárta a nagy teret, és felbámult a kupolára, megpillantott egy katonát, aki a márványpadlózatot törte-zúzta. Kérdőre vonta, hogy miért pusztítja el a padlót. A katona azt felelte, hogy a hit nevében. Mehmed annyira feldühödött az épületek megkímélésére adott parancs eme arcátlan megszegésén, hogy kardot rántva lesújtott a katonára. A szultán kísérői

félholtan ráncigálták el a férfit. Az a néhány görög, aki még az épület távoli zugaiban rejtőzött, előjött, és a szultán lába elé vetette magát. Előbukkant néhány pap is – alkalmasint azok, akiket csodálatos módon „elnyeltek” a falak. A rá jellemző szeszélyes jóindulat újabb megnyilvánulásaként Mehmed elrendelte, hogy ezeket az embereket védelem alatt haza kell engedni. Utána imámot kéretett, hogy lépjen fel a szószékre, és mondja el az imára hívó szózatot, ő maga pedig felment az oltárhoz, meghajolt, és a győzedelmes Allahhoz imádkozott. A későbbiekben Mehmed – az oszmán történész, Turszun bég szerint „mint [Jézus] Isten lelke, amely a mennyország negyedik szférájába emelkedik” – a templom karzatain át felkapaszkodott a kupolába. Odafentről ráláthatott a székesegyházra és a keresztény óváros szívére. A hajdani büszke birodalom romlása szembetűnő volt. A templomot övező épületek közül sok összeomlott, köztük a hippodrom magasított nézőterének nagy része és a császári palota. Ez az épület, mely hajdan a császári hatalom központja volt, régóta romokban állt: 1204-ben földig rombolták a keresztesek. Miközben Mehmed a sivár panorámát nézte, „elmerengett e világ mulandóságán és ingatagságán és annak végső

pusztulásán”, eszébe jutott az a kétsoros, amely az arabok által a 7. században elpusztított Perzsa Birodalmat idézte fel: Hoszroesz palotájában a pók fátyolt sző, Afraszijab várában bagoly huhog vigasztalón.{542} Szádi, 13. századi perzsa költő

Fölöttébb mélabús kép. Mehmed mindent elért, amiről álmodott, mégis egy olyan monumentális nap végén, amikor a kor nagyhatalmává emelte az Oszmán Birodalmat, a saját hanyatlásának szakadékába nézett. A romba dőlt városon keresztül visszalovagolt a táborba. Foglyok hosszú sorait terelték rögtönzött sátrakba az árkon túl. Szinte a teljes 50 ezer fős lakosságot elhurcolták a hajókhoz és a táborba; talán négyezren haltak meg az aznapi harcokban. Családjuktól elszakított gyermekeket lehetett hallani, ahogy az anyjukért kiáltoznak, a férfiak a feleségükért, valamennyien „dermedten az ily nagy szerencsétlenségtől”. Az oszmán táborban örömtüzek gyúltak, sípok és dobok hangjára táncoltak és énekeltek. Lovakat öltöztettek papi ruhákba, és feszületet vittek végig gúnyos körmenetben az oszmán táboron, a csúcsára török fejfedőt biggyesztve.

Hadizsákmányt csereberéltek, drágaköveket adtakvettek. Azt beszélték, hogy emberek gazdagodtak meg egyetlen éjszaka alatt, amikor „ékköveket vásároltak néhány garasért”,{543} „aranyat és ezüstöt kótyavetyéltek ón áráért”.{544} Ha a nap nyomorúságos jeleneteket és az öldöklés iszonyatos epizódjait tartogatta is, ebben a viselkedésben nem volt semmi iszlámra jellemző kizárólagosság. Bármelyik középkori hadseregtől ez volt várható, amely rohammal vett be egy várost. A bizánci történelem bővelkedik hasonló esetekben, amelyek csak mellékesen folytak vallási alapokon. Nem volt elítélendőbb, mint a krétai szaracén település, Kandia kifosztása 961-ben, amikor Nikeforosz Fokasz – becenevén „a szaracénok fehér veszedelme” – elvesztette a hadserege fölötti uralmat a döbbenetes vérfürdő három napja alatt. Nem volt szörnyűbb, mint amikor maguk a keresztesek fosztották ki Konstantinápolyt 1204-ben, sem megtorlóbb, mint azt megelőzően, 1183-ban az idegengyűlölet értelmetlen kirobbanása, amikor a bizánciak lemészároltak szinte minden latint a városban, „nőket és gyermekeket, öregeket és gyengéket, még az ispotályos betegeket is”.{545} Ám amikor 1453. május 29-én

leszállt az este a Boszporuszra és a városra, és beereszkedett a Hagia Szophia kupolájának ablakain, és végigömlött a császárok és angyalok mozaikportréin, a porfiroszlopokon, az ónix- és márványpadlón, az összetört bútorokon és a felszáradt vértócsákon, magába nyelte Bizáncot is, egyszer s mindenkorra.

A Hormiszdasz-palota romjai a Márvány-tenger partján

Az idős Mehmedet ábrázoló érem 1481-ből, halála évéből

16 • A világ mostani rémsége 1453–1683 „„Bármerre nézek, csak a bajt látom.”{546} Angelo Lomellino, Galata podesztája a fivéréhez, 1453. június 23.

A bukás nyomában rögvest jött a számvetés. Másnap megtörtént a zsákmány szétosztása: a szokásnak megfelelően Mehmed mint főparancsnok minden hadiszerzemény egyötödére volt jogosult. A rabul ejtett görögök rá eső részét az Aranyszarv-öböl melletti Phanar városrészbe telepítette, amely egészen a modern időkig

megmaradt hagyományos görög negyednek. Az egyszerű polgárok nagy többségét – körülbelül 30 ezret – elhajtották a drinápolyi, burszai és ankarai rabszolgapiacra. Néhány elhurcoltnak ismerjük a sorsát, mert fontos emberek voltak, akiket később váltságdíj ellenében szabadon bocsátottak. Közéjük tartozott Kamariotesz Máté, akinek az apját és bátyját megölték, a családja szétszóródott. Lelkiismeretesen elkezdte felkutatni őket. „Kiváltottam a nővéremet az egyik helyről, anyámat egy másikról, aztán a bátyám fiát – Istennek tetszőn elértem szabadulásukat.” De összességében keserű dolgok jutottak tudomására. Szerettei halála és eltűnése mellett Kamarioteszt leginkább az a felfedezés sújtotta le, hogy „bátyám négy fiából a sorscsapásban hárman – ó, jaj! – ifjonti gyengeségükben megtagadták keresztény hitüket… talán ez nem történt volna meg, ha atyám és bátyám életben marad… így hát kín és gyász közepette élek, már ha életnek lehet nevezni ezt.”{547} Nemritkán áttérés lett a vége annak a traumának, hogy az imák és az ereklyék nem használtak, az Isten oltalmazta város az iszlám kezére jutott. Sok más fogoly egyszerűen beleveszett az Oszmán Birodalom olvasztótégelyébe. „Szétszóródtak az

egész világban, mint a por” – panaszolta az örmény költő, Ankarai Ábrahám.{548} Az életben maradt városi előkelőségeknek hamarabb beteljesedett a sorsa. Mehmed magánál tartotta az összes jelentős személyiséget, akiket csak megtalált, köztük Lukasz Notarasz megaduxot és családját. Különösen kemény kézzel bánt a velenceiekkel, akiket a legfőbb ellenségének tartott a Földközi-tenger medencéjében. Kolóniájuk bailóját, aki szívvel-lélekkel részt vett a város védelmében, Minottót kivégeztette a fiával és más velencei méltóságokkal együtt; további huszonkilenc váltságdíj fejében visszatérhetett Itáliába. A katalán konzult és több vezető emberét szintén megölette, ám hiába kerestette mindenütt az egyesüléspárti főpapokat, Híoszi Leonardót és a kijevi Izidort, mindkettőnek sikerült észrevétlenül megszöknie. Úgyszintén hiába tették tűvé Galatát a két túlélő Bocchiardo fivér után, akik elrejtőztek és életben maradtak. A galatai podeszta, Angelo Lomellino azonnal megpróbálta megmenteni a genovai kolóniát. Konstantinápoly védelmében vállalt cinkosságuk gyors megtorlást helyezett kilátásba. Lomellino azt írta fivérének, hogy a szultán „kijelentette, mi minden tőlünk

telhetőt megtettünk Konstantinápoly biztonságáért… és kétségtelenül igazat szólt. A legnagyobb veszélyben forogtunk, azt kellett tennünk, amit kívánt, hogy elkerüljük haragját.”{549} Mehmed a tengeri fal kivételével elrendelte a városfalak azonnali lerombolását és az árok betöltését, a védőbástyák ledöntését, valamint az ágyúk és minden más fegyver átadását. A podeszta unokaöccsét a palotába vitték szolgálatra túszként a bizánci nemesség sok fiával együtt – ez az eljárás egyrészt szavatolta a hozzátartozók megfontoltságát, másrészt művelt ifjú tisztviselőket adott a birodalmi közigazgatásnak. Ezzel összefüggésben dőlt el Lukasz Notarasz megadux sorsa. A legmagasabb rangú bizánci főnemes, Notarasz ellentmondásos alakként jelent meg az ostrom alatt, lévén folyamatosan rossz hírét költötték az olaszok. Jól láthatóan ellenezte az egyházegyesülést; az olasz történetírók az ortodox görögök nyakasságának bizonyítékaként mutattak rá arra a gyakran ismételt megjegyzésére, hogy „inkább a szultán turbánja, mint a bíboros kalapja”. Úgy tűnt, Mehmed kezdetben hajlott rá, hogy Notaraszt tegye meg a város elöljárójának – ami utalt a szultán Konstantinápollyal kapcsolatos burkoltabb irányú terveire –, de valószínűleg vezírei

rábírták döntése megváltoztatására. A szemléletes leírásokban sohasem szűkölködő Dukasz szerint Mehmed „borral eltelve és részeg bódulatában” azt követelte, hogy Notarasz adja át a fiát a szultán kéjvágya kielégítésére. Amikor ezt Notarasz elutasította, a szultán elküldte a hóhért a családhoz. Miután megölte az összes férfit, „a hóhér összeszedte a fejeket, majd visszatért a lakomára, és bemutatta őket a vérszomjas fenevadnak”. {550} Valószínűbb, hogy Notarasz nem volt hajlandó túszul adni gyermekeit, és Mehmed úgy döntött, hogy túl kockázatos életben hagyni a bizánci főnemeseket. A Hagia Szophia mecsetté átalakítása csaknem azonnal megkezdődött. Sietve minaretet ácsoltak fából, hogy legyen honnan imára hívni, és az alakos mozaikokat fehérre meszelték – a kupola alatti négy őrangyal kivételével, melyeket Mehmed a hely szellemére tekintettel megtartott. (Az ókori város más bűverejű „pogány” ereklyéi is jó ideig épségben megmaradtak: Justinianus lovas szobra, a delphoi kígyóoszlop és az egyiptomi obeliszk. Mehmed igencsak babonás lehetett.) Június 2-án, pénteken először hangzottak fel imák az immár Aja Szofia-mecsetnek nevezett épületben, „és az iszlám fohász Mehmed hán gázi szultán nevében

hangzott föl”.{551} Az oszmán krónikaírók szerint „a muszlim hit ötször elismételt édes éneke hallatszott a városban”,{552} és kegyes pillanatában Mehmed új nevet talált ki a városnak: Iszlambol – török szójáték, azt jelenti: ’iszlámmal teli’ –, aminek nem sikerült belopnia magát a török fülekbe. Csodálatos módon Ak Szamszaddín sejk is hamar „rátalált” a próféta zászlóvivője, Ajjúb sírjára, aki 669-ben, az első arab ostromkor vesztette életét, és akinek halála komoly mozgósító erővel bírt a városért indított szent háborúban. A muszlim kegyesség e példái ellenére a város újjáépítése később erősen ellentmondásos viszonyban állt a hagyományos iszlámmal. Mehmedet mélységesen megrázta Konstantinápoly lerombolása. „Milyen várost vetettünk oda rablásnak és pusztításnak!”{553} – mondta a hírek szerint, midőn először járta be a várost, és amikor június 21-én visszalovagolt Drinápolyba, kétségtelenül gyászos, néptelen romokat hagyott maga mögött. Uralkodásának jó részét a birodalmi főváros újjáépítése kötötte le – de ebben nem iszlám modellhez nyúlt. Azok a keresztény gályák, amelyek május 29-én reggel

elmenekültek, elvitték Nyugatra a város elestének hírét. Június elején három hajó érkezett Krétára azokkal a tengerészekkel, akiknek a tornyaik védelmében tanúsított hősiessége arra késztette Mehmedet, hogy elengedje őket. A hírek megdöbbentették a szigetlakókat. „Ennél rosszabb nem is történhetett volna, és ezután sem fog” – írta egy szerzetes.{554} Eközben a velencei gályák elérték a görög partoknál fekvő Negroponte szigetét, és rettegésbe taszították a lakosságot – az ottani elöljárónak csak nagy nehézségek árán sikerült megakadályoznia a sziget nagyszabású kiürítését. Sebbel-lobbal levelet írt a velencei szenátusnak. Miközben a hajók keresztül-kasul bejárták az Égei-tengert, és kicserélték a híreket, a nagy újság egyre gyorsabban terjedt szigetről szigetre és kikötőről kikötőre, Ciprusra, Ródoszra, Korfura, Híoszra, Monemvasziára, Modonra és Lepantóba. Mintha egy hatalmas sziklatömböt dobtak volna a Földközi-tenger keleti medencéjébe, a rémület hullámverése egészen a Gibraltár kapujáig gyűrűzött – és azon is túl. Az európai szárazföldet 1453. június 29-én érte el Velencében. A szenátus éppen ülésezett. Amikor egy Lepantóból jött gyorsjárású kutter kikötött a Bacino famólójánál, az emberek családi vagy kereskedői érdeklődéstől hajtva

kihajoltak az ablakokból és erkélyekből a városból érkező hírekre éhesen. Amikor megtudták, hogy Konstantinápoly elesett, „nagy és féktelen zokogás tört ki, sírtak-ríttak… mindenki a mellét verte az öklével, összekarmolta a fejét és arcát egy-egy apa, fiú vagy testvér miatt, vagy a vagyona elvesztése okán”.{555} A szenátus döbbent csendben hallgatta a híreket, és a szavazást felfüggesztették. Kengyelfutók vitték szét levelek garmadáját Itália-szerte, tudatva „Konstantinápoly és Pera [Galata] városok rettenetes és gyászos elestének hírét”.{556} Az üzenet július 4-én érkezett Bolognába, július 6-án Genovába, július 8-án Rómába és nem sokkal ezután Nápolyba. Először sokan nem hitték el, hogy a legyőzhetetlen város elesett; amikor belenyugodtak, össznépi siratás kezdődött az utcákon. A legvadabb rémhírek csak fokozták a pánikot. Azt beszélték, hogy a törökök a hat év fölötti teljes népességet kardélre hányták, 40 ezer embert vakítottak meg, az összes templomot porig rombolták, és a szultán most nagy hadsereget gyűjt Itália azonnali lerohanására. A szájról szájra terjedő szóbeszéd kidomborította a törökök vadállatiasságát, keresztényellenességük iszonyatosságát – ezek az elemek évszázadokon át zajosan visszacsengtek

az európai köztudatban. Ha létezik pillanat, amikor egy középkori eseményen tetten érhető a modern fogékonyság, akkor az a Konstantinápoly bukásáról szóló hírekre való reagálás. Mint a Kennedy-gyilkosság vagy az Egyesült Államok elleni, 2001. szeptember 11-i terrortámadás esetében, az emberek jól láthatóan Európa-szerte pontosan emlékeztek, hogy hol voltak, amikor először meghallották a hírt. „Azon a napon, amikor a törökök bevették Konstantinápolyt, a nap elsötétedett” – közölte egy grúz krónikás.{557} „Mi ez a förtelmes újság, amivel elibénk állnak Konstantinápolyról? – írta Eneo Silvio Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) V. Miklós pápának. – A kezem még most is reszket, amidőn írok; a lelkem borzong.”{558} III. Frigyes sírva fakadt, amikor az üzenet elérkezett hozzá a Német-római Birodalomba. A hír olyan gyorsan terjedt szét Európában, ahogyan egy hajó vitorlázhat, ló ügethet, dal járhat szájról szájra. Itáliából szétgyűrűzött francia, spanyol, portugál, flamand, szerb, magyar és lengyel földre és rajtuk is túl. Londonban egy krónikás feljegyezte, hogy „ezen esztendőben vala, hogy Konstantin nemes városát a keresztény emberek elveszítették, és elnyerte a törökök fejedelme, Mohamed”.

I. Keresztély, Dánia és Norvégia királya Mehmedről úgy fogalmazott, hogy ő az apokalipszis tengerből kiemelkedő fenevada. Az európai királyi udvarok közötti diplomáciai csatornák hírektől, figyelmeztetésektől és keresztes hadjáratokra tett javaslatoktól zsongtak. A keresztény világot elárasztották a levelek, krónikák, történetírások, jövendölések, balladák, sirámok és szentbeszédek a hit minden nyelvére lefordítva a szerbtől a franciáig, az örménytől az angolig. Konstantinápoly történetéről nemcsak a palotákban és várakban lehetett hallani, hanem az útelágazásoknál, a vásártereken és a fogadókban is. Elért Európa legtávolibb sarkaiba és a legegyszerűbb emberekhez; idővel még az izlandi evangélikus imakönyv is azzal fohászkodott, hogy Isten óvjon „a pápa ravaszságától és a törökök rémségétől”.{560} Ez csupán a kezdete volt az iszlámellenesség nagymérvű kiújulásának. {559}

Az iszlám világban az istenfélő muszlimok lelkesen üdvözölték a hírt. Október 27-én követ érkezett Mehmedtől Kairóba, üzenetet hozott a város elfoglalásáról és kézzelfogható bizonyítékként két előkelő származású görög foglyot. A muszlim krónikás szerint „a

[helyi] szultán és valamennyi embere örvendezett ezen a nagy győzelmen; a jó hírt minden reggel zenekarok kürtölték szét, és Kairó két napig fel volt díszítve… az emberek úgy ünnepeltek, hogy szerfelett kicsinosították a boltokat és a házakat… Allahnak legyen hála és elismerés ezért a hatalmas diadalért.”{561} Ez mérhetetlenül nagy győzelem volt a muszlimoknak. Beteljesítette a Mohamednek tulajdonított régi álpróféciákat, és újra felcsillantotta a reményt a hit egész világon való elterjesztésére. Óriási tekintélyt szerzett a török szultánnak. Mehmed emellett elküldte a muszlim világ vezető hatalmasságainak a szokásos győzelmi levelet, amelyben bejelentette igényét a szent háború igazi vezetőjének szerepére, fölvéve „a Győzelem Atyja” megszólítást, amely „a kalifátus szelének lehelete által” közvetlen kapcsolatot jelentett az iszlám korai, dicsőséges napjaival. Dukasz szerint Konstantin „szalmával kitömött” fejét is körútra küldték „a perzsák, arabok és más törökök vezetőihez”,{562} míg Mehmed egyenként 400 görög gyermeket küldött Egyiptom, Tunisz és Granada uralkodóinak. Ezek nem pusztán ajándékok voltak; Mehmed kívánta betölteni a hit védelmezője szerepét, és igényt tartott annak legfőbb hozamára, az

olyan szent helyek védnökségére, mint Mekka, Medina és Jeruzsálem. „A te felelősséged, hogy nyitva tartsd a zarándokútvonalakat a muszlimoknak; a mi dolgunk, hogy gázikat adjunk a világnak” – rótta meg ellentmondást nem tűrőn a kairói mameluk szultánt.{563} Ugyanakkor magát „két tenger és két föld urának” nevezte, a császárok birodalma örökösének, és olyan világuralmi terveket dédelgetett, amelyek egyaránt voltak világiak és vallásiak: „Nem lehet több… csak egyetlen birodalom, egyetlen hit és egyetlen uralkodó a világban.”{564} Nyugaton Konstantinápoly bevétele semmin nem változtatott, és mégis mindenen. Az események közelében lévőknek nyilvánvaló volt, hogy a város nem védhető. Elszigetelt, beékelt állapotában az eleste végső soron nem lehetett kérdéses. Ha Konstantinnak sikerült volna elhárítania az oszmán ostromot, akkor is csak idő kérdése lett volna, hogy egy újabb támadás sikerrel végződjön. Akik hajlandók voltak odafigyelni, azoknak Konstantinápoly eleste vagy Isztambul elfoglalása – vallási szemszögtől függően – nagyjából annak az eldöntött ténynek a jelképes elismerése volt, hogy az

oszmán hatalom világhatalom, és szilárdan megvetette a lábát Európában. Kevesen voltak ennyire az események közelében. A Mehmed rendelkezésére álló katonai képességekről még a velenceiek sem nagyon tudtak, kémhálózatuk és a szenátushoz befolyó diplomáciai információáradat dacára. „Szenátoraink nem akarták elhinni, hogy a törökök hajóhadat tudnak kiállítani Konstantinápoly ellen” – jegyezte meg Marco Barbaro a velencei felmentő hadművelet vontatottságával kapcsolatban.{565} Nem voltak tisztában az ágyúk erejével, ahogy maga Mehmed elszántságával és találékonyságával sem. A város elfoglalása csak azt domborította ki, hogy milyen nagy mértékben eltolódott az erőegyensúly a Földközi-tengeren – és világossá tette azt a fenyegetést seregnyi keresztény érdekre és országra, amit maguknak köszönhettek Konstantinápoly ütközőzóna szerepének bátorításával. A következmények vallási, katonai, gazdasági és lélektani téren jelentkeztek szerte a keresztény világban. Mehmednek és törekvéseinek rémképe azonnal éles megvilágításba került a görögök, a velenceiek, a genovaiak, a római pápa, a magyarok, a vlachok és az összes balkáni nép számára. Az európai képzelet vásznán

élesen kirajzolódott a török szultán könyörtelen alakja és csillapíthatatlan vágya, hogy kora Nagy Sándora legyen. Egy forrás e szavakat adta a városba belépő Hódító szájába: „Köszönetet mondok Mohamednek, aki megadta nekünk ezt a ragyogó győzelmet; mindazonáltal azért imádkozom, hogy engedjen addig élnem, amíg elfoglalom és leigázom a régi Rómát ugyanúgy, ahogy az új Rómát most.”{566} Ez a gondolat nem volt alaptalan. Mehmed képzeletében az „aranyalma” székhelye ezennel nyugatabbra került – Konstantinápolyból Rómába. Jóval azelőtt, hogy az oszmán seregek Itáliát ostromolták volna, „Róma! Róma!” kiáltással vetették magukat a csatába. Fokról fokra úgy tűnt, maga a megtestesült Antikrisztus vonul kérlelhetetlenül a keresztény világ ellen. Az 1453-at követő években a szultán egymás után hódította meg a genovaiak és a görögök fekete-tengeri gyarmatait: Szinop, Trapezunt és Kaffa egyaránt elesett. 1462-ben lerohanta Havasalföldet, a következő évben pedig Boszniát. A Peloponnészosz 1464-ben került oszmán uralom alá. 1474-ben Mehmed megvetette a lábát Albániában, 1476-ban Moldáviában – az oszmán előrenyomulás hömpölygő áradata visszafordíthatatlannak tűnt. Csapatainak nem sikerült

bevenniük Ródoszt a híres 1480-as ostromban, de ez csak átmeneti kudarcnak számított. A legtöbb félnivalójuk a velenceieknek volt: a Mehmeddel vívott háborújuk 1463ban kezdődött, és tizenöt éven át folyt – csupán előjátékaként egy gigászi küzdelemnek. Ez idő alatt elveszítették nagyra tartott kereskedelmi kikötőjüket Negropontéban, sőt 1477-ben az oszmán portyázók már a város környékén fosztogattak. Olyan közel jártak, hogy a tábortüzek füstjét látni lehetett a Szent Márkszékesegyház harangtornyából. Velence a tarkóján érezhette az iszlám perzselő leheletét. „Az ellenség itt áll a kapuinknál! – írta Celso Maffei a dózsénak. – Írmagvunk sem marad. Hacsak nem jő isteni segítség, a keresztény név sorsa megpecsételődött.”{567} 1481 júliusában az oszmánok hadsereget tettek partra az olasz csizma sarkában, hogy Róma ellen vonuljanak. Amikor bevették Otrantót, az érseket a katedrálisa oltárán terítették le, és 12 ezer polgár lelte halálát. Rómában a pápa a menekülést fontolgatta, és az emberek pánikba estek, de ez volt az a pillanat, amikor Mehmed halálhíre elérte a hadsereget, és az itáliai hadjárat megbukott. Konstantinápoly elestétől indíttatva pápák és bíborosok próbáltak új életet lehelni a vallási keresztes

háború tervébe, és ez jócskán belenyúlt a 16. századba. II. Pius pápa úgy vélte, az egész keresztény kultúra forog veszélyben, és meg is adta az alaphangot, amikor 1459ben nagygyűlést hívott össze Mantovában a pártoskodó keresztény országok egyesítésére. Kétórás zengzetes beszédben körvonalazta a sötét helyzetet: Mi magunk hagytuk, hogy Konstantinápolyt, a Kelet fővárosát meghódítsák a törökök. És amíg odahaza ülünk kényelemben és tétlenségben, e barbárok hadai a Dunához és a Szávához közelednek. A Kelet fővárosában kardélre hányták Konstantin utódját a népével együtt, megszentségtelenítették az Úr templomait, beszennyezték Justinianus csodálatos építményét Mohamed förtelmes kultuszával, tönkretették a Szűzanya és más szentek képeit, ledöntötték az oltárokat, disznók elé vetették a mártírok ereklyéit, megölték a papokat, megbecstelenítettek asszonyokat és hajadonokat, még az Úrnak felszentelt szüzeket is, lemészárolták a város nemeseit a szultán lakomáján, „Íme a keresztények istene!” kiáltozások közepette gúnnyal és megvetéssel hordozták körül a táborukban a mi keresztre feszített Megváltónk képmását, leköpték és sárral mocskolták. Mindez közvetlen a szemünk előtt történt, de mi mély álomba süppedünk… Mehmed sohasem fogja letenni a fegyvert, amíg nem teljes a győzelem vagy a vereség. Számára minden győzelem lépcsőfok lesz a következőhöz mindaddig, amíg a Nyugat összes fejedelmének leigázása után el nem pusztítja Krisztus evangéliumát, és rá nem kényszeríti hamis

prófétájának törvényét az egész világra.{568}

Az effajta szenvedélyes szavak a számos kísérlet ellenére éppúgy nem tudtak tényleges cselekvésre sarkallni, ahogy kudarcot vallott magának Konstantinápolynak a megmentési terve is. Az európai hatalmak túl féltékenyek, túl széthúzók és néhány esetben túl világiak voltak ahhoz, hogy újra összefogjanak a kereszténység nevében – még az a hír is járta, hogy a velenceiek részt vállaltak az otrantói partraszállásban. Viszont újraélesztették az iszlámmal kapcsolatos, mélyen gyökerező európai félelmeket. További kétszáz év telt el, mire 1683-ban, Bécs falainál végleg megállították az Európába való oszmán benyomulást. Ez idő alatt a kereszténység és az iszlám egy hosszan elhúzódó háborút vívott, hol fegyvereset, hol hideget, ami sokáig megőrződött az emlékezetben, és a két vallás között egyetlen hosszú szemet alkotott az események láncolatában. Konstantinápoly eleste a keresztes hadjáratok emlékeit ébresztette fel az iszlámban és Európában. Az oszmán veszélyben azt látták, hogy folytatódik az iszlám keresztény világra való képzelt rárontása. A „szaracén” szó helyébe a „török” lépett a muszlimok általánosításaként, és ehhez társult a

kegyetlen és engesztelhetetlen ellenfélre vonatkozó összes mellékjelentés. Saját meglátása szerint mindkét oldal az életben maradásáért küzdött egy olyan ellenséggel, amely a világ elpusztítására tört. Ez a globális ideológiai harc prototípusa volt. Az oszmánok életben tartották a dzsihád szellemét, és most összekapcsolták a birodalmi küldetéstudat érzésével. Az iszlám felsőbbrendűségbe vetett hit újult erőre kapott a muszlim anyaországban. Magasan állt az „aranyalma” legendájának árfolyama; Rómát követően egymás után kötötték Budához, majd Bécshez. E konkrét célok mellett az iszlám végső győzelmébe vetett messianisztikus hitet is jelképezte. Európában a török mint metafora egyenértékű lett mindennel, ami álnok és kegyetlen. 1536-ra a szó az angol nyelvben magára öltötte – az oxfordi értelmező szótár szerint – a „barbár vagy kulturálatlan módon viselkedő személy” jelentést. Ezeknek a meggyőződéseknek külön erőt adott az a találmány, amely megtestesítette a reneszánsz felvilágosodás szellemét: nevezetesen a nyomtatás. Konstantinápoly bukása egy forradalom csúcspontján következett be; olyan pillanatban, amikor Nyugaton a tudományos felfedezés elszabadult fogata kezdett

lendületbe jönni a vallás rovására. Ennek elemei közül néhány szerepet játszott magában az ostromban is: a lőpor ereje, a vitorlás hajók fölénye, a középkori ostromháborúk vége. Az elkövetkező hetven év meghozza Európának többek között az arannyal való fogtömést, a zsebórát és a Jákob-pálcát, a navigációs kézikönyvet, a szifiliszt, az Újtestamentum fordításait, Kopernikuszt és Leonardo da Vincit, Kolumbuszt és Luthert – és a betűszedést.

A látható ellenség: 16. századi német nyomat oszmán lovasokról

Gutenberg találmánya forradalmasította a tömegtájékoztatást, és új eszméket terjesztett az iszlámmal vívott szent háborúról. Az ezután következő 150 évben hatalmas mennyiségben ontották a nyomdagépek a keresztes háborús és iszlámellenes irodalmat. A modern nyomtatás egyik legkorábbról fennmaradt példányai azok az 1451-ben, V. Miklós által kibocsátott búcsúcédulák, amelyekkel pénzadományokat gyűjtöttek a Ciprusi Királyság megsegítésére a törökökkel szemben. Ilyen nyomtatványok ezrével tűntek fel Európa-szerte a keresztes hadjáratra irányuló felszólításokkal és az újkori újság előfutárának tekinthető hírmondókkal együtt, amelyek „a hitetlenek szultánjának kárhozatos veszedelméről”, azaz a török elleni háborúról tudósítottak. Robbanásszerűen sokasodtak a könyvek – csak Franciaországban nyolcvan mű jelent meg az oszmánokról 1480 és 1609 között, miközben Amerikáról mindössze negyven. Amikor Richard Knolles 1603-ban megírta A törökök egyetemes története című sikerkönyvét, már jelentős angol nyelvű irodalom foglalkozott azzal a néppel, amelyet a szerző „a világ mostani rémségének” nevezett. Ezek a művek sokatmondó címeket viseltek: A török háborúk; A

szaracénok nevezetes története; Értekezés a Szelim szultán vereségével végződött véres és kegyetlen csatáról; Igaz tudósítás egy török ellen aratott nevezetes győzelemről; A kereszténység állapota a török hódoltságban. Az információáradatnak nem volt se vége, se hossza. Othellót arra fogadták fel, hogy kora világháborújában harcoljon – „közös ellenségünk, a török”,{569} az „ádáz turbános török”{570} ellen –, és távol a muszlim világtól a keresztények először láthattak képeket az ellenségről az olyan nagy hatású, gazdagon illusztrált könyvekben, mint Gyurgyevics (Georgievics) Bertalan munkája, a Kis könyvecske a török rabok és a török uralma alatt élő adófizető keresztények gyötrelmeiről. Ezekben fametszetek ábrázoltak vad csatákat páncélos lovagok és turbános muszlimok között, valamint a hitetlenek összes embertelenségét: törökök fejeznek le rabokat, foglyul ejtett asszonyokat és gyermekeket vezetnek el hosszú sorokban, lándzsákra tűzött csecsemőkkel lovagolnak. A törökökkel vívott háborút széles körben úgy állították be, mint az iszlámmal ősidők óta zajló küzdelem folytatását – egy ezeréves háborút az igazságért. Jellemzőit és okait kimerítően tanulmányozták Nyugaton. Thomas Brightman 1644-ben azt írta, hogy a szaracénok voltak

„az első sáskacsapatok… a 630-as esztendő körül”, utánuk jöttek „a viperafajzat törökök, rosszabbak, mint őseik, a szülőanyjukat kiirtó szaracénok”.{571} Az iszlámmal vívott háború valahogy mindig más volt: mélyebb, fenyegetőbb, lidércnyomásosabb. Kétségtelen, hogy Európának sok félnivalója volt a Konstantinápoly utáni kétszáz évben a nála gazdagabb, erősebb és szervezettebb Oszmán Birodalomtól, mégis erősen elfogult volt az a kép, amelyet az ellenfeléről alkotott jobbára vallási síkon egy olyan időszakban, amikor válságba került az egyetemes kereszténység eszméje. Az oszmán világ kifelé és befelé két különböző arcát mutatta, és ez sehol nem volt annyira feltűnő, mint Konstantinápolyban. Szaaduddin talán még állíthatta Isztambul elfoglalása után, hogy „a városbeli templomok megszabadíttattak undorító faragott képeiktől és szennyes, bálványimádó tisztátalanságaiktól”,{572} de a valóság némileg másképp festett. A város, amelyet Mehmed az eleste után újjáépített, aligha állt összhangban az iszlám rettegett képével, amit a kereszténység ráaggatott. A szultán nemcsak muszlim uralkodónak tartotta magát, hanem a

Római Birodalom örökösének is, és hozzáfogott egy olyan sokkultúrájú város megteremtéséhez, amelyben minden polgárnak vannak bizonyos jogai. Kényszerrel ugyanúgy visszatelepített a városba görög keresztényeket és török muszlimokat, szavatolta a genovai enklávé biztonságát Galatában, és megtiltotta, hogy törökök lakjanak ott. Gennadiosz szerzetest, aki hevesen tiltakozott az egyházegyesülés ellen, kiemelték a drinápolyi rabszolgaságból, és a fővárosban megtették az ortodox közösség pátriárkájának az alábbi beiktató formulával: „Légy pátriárka, járj szerencsével, és biztosítunk barátságunk felől. Tartsd meg mindazokat a kiváltságokat, amelyeket előtted élveztek a többi pátriárkák.”{573} A keresztények saját negyedeikben élhettek, és megtarthattak néhányat a templomaikból, bár bizonyos korlátozásokkal: megkülönböztető ruhában kellett járniuk, és tiltották tőlük a fegyverviselést – a korabeli viszonyokhoz mérten ez figyelemre méltó türelmi elvnek számított. A Földközi-tenger túlsó szélén, amikor a Katolikus Királyok 1492-ben végleg visszahódították Spanyolországot, az összes muszlimot és zsidót erőszakkal megtérítették vagy elűzték. A spanyol zsidókat egyenesen arra biztatták, hogy vándoroljanak ki

az Oszmán Birodalomba – „a világ menedékébe” –, ahol a számkivetett zsidók általános tapasztalata rendszerint pozitív volt a fogadtatásukról. „Itt a törökök földjén panaszra semmi okunk – írta egy rabbi a hittestvérének Európába. – Nagy vagyonunk van, sok arany és ezüst gyűlik a kezünkben. Nem sanyargatnak súlyos adókkal, és kereskedelmünk szabad és akadálytalan.”{574} Az ilyen politikáért Mehmednek súlyos iszlám kritikákat kellett elviselnie. Fia, az ájtatosabb II. Bajazid kijelentette, hogy atyja „bajkeverőkre és álszentekre hallgatva megszegte a próféta törvényét”.{575} Bár Konstantinápoly iszlámabb várossá vált az évszázadok során, Mehmed meghökkentően sokkultúrájú jelleget adott neki, megalkotva a levantei nagyváros modelljét. Rengeteg meglepetés várt az olyan nyugatiakra, akik bepillanthattak a durva általánosítások mögé. Amikor a német Arnold von Harff 1499-ben megérkezett, ámulva fedezett fel két ferences rendi monostort Galatában, ahol még katolikus misét tartottak. Akik közelről ismerték a hitetleneket, azoknak ez nyilvánvaló volt. „A törökök nem kényszerítenek senkit a vallásuk feladására, nem akarnak megtéríteni senkit mindenáron, és nincsenek jó véleménnyel a

renegátokról” – írta a magyar György barát a 15. században.{576} Ez éles ellentétben állt a vallásháborúkkal, amelyek szétzilálták Európát a reformáció idején. A menekültáradat a bukás után nagyrészt egyirányú volt: a száműzöttek a keresztény országokból vándoroltak az Oszmán Birodalomba. Mehmedet inkább egy világbirodalom építése foglalkoztatta, mintsem az, hogy megtérítse a világot az iszlámra. A Nyugat számára sorscsapás volt Konstantinápoly eleste. Nemcsak kikezdte a kereszténységbe vetett bizalmat, de úgy is tekintették, mint a klasszikus világ tragikus lezárása, „Homérosz és Platón második halála”. {577} Ám ez a bukás egyszersmind megszabadította a várost az elszegényedéstől, az elszigeteltségtől és az elromosodástól. A „tenger koszorúzta város”, ahogy Prokopiosz dicsőítette a 6. században,{578} visszanyerte régi lendületét és erejét, gazdag és kultúrákat vegyítő város lett, két világ és tucatnyi kereskedelmi útvonal összekötő pontja. Azok az emberek, akikről a Nyugat úgy hitte, hogy az apokalipszis hozta ördögfattyak – „félig ló, félig ember”{579} –, egy csodákkal és szépségekkel teli várost teremtettek, mást, mint a keresztények

Aranyvárosát, de ugyanolyan színpompásat.

Oszmán kalligráfia

Konstantinápoly ismét a világ árucikkeivel üzletelt fedett piacsorainak és keleti bazárjának kacskaringós útvesztőiben, a tevekaravánok és hajók megint bekapcsolták a Földközi-tenger keleti partvidékének kereskedelmi véráramába, de a Márvány-tenger felől közeledő hajósoknak új körvonallal rajzolódott ki a láthatáron. Az Aja Szofia mellett a város dombjain egymás után jelentek meg a mecsetek szürke ólomlemez kupolái. Fehér minaretek tűzdelték a városképet, tűvékonyak és ceruzavastagok, barázdáltak és rovátkoltak, finoman csipkézett erkélyeik mint megannyi gallérok. Nagyszerű mecsetépítészek sora elvont és időtlen tereket teremtett a görbe kupolák alatt: lágy fényű belsőket, csempéiken bonyolult geometrikus mintázattal, kalligráfiával és stilizált virágokkal, melyeknek érzéki színeiben – friss paradicsom, türkiz,

mázzöld és a tengermély legtisztább kékje – „visszatükröződött a gyönyörök végtelen kertje”, melyet a Korán ígért.{580} Az oszmán Isztambul olyan város lett, ahol az élet mind a szemnek, mind a fülnek harsány volt: faházak és ciprusfák, utcai kutak és kertek, kecses sírboltok és pincebazárok, zaj, nyüzsgés és ipar; ahol minden foglalkozásnak és népcsoportnak saját lakónegyede volt, és a Földközi-tenger keleti partvidékének összes népe a maga jellegzetes öltözékében és fejfedőjében dolgozott és kereskedett; ahol az ember szeme előtt egyszer csak felbukkant a tenger, ott vibrált egy utcakanyarban vagy látható volt egy mecset erkélyéről, és az imára hívó szó, ahogy a magasba szállt tucatnyi minaretről, ugyanolyan meghitten behatárolta a várost egyik végétől a másikig, pirkadattól szürkületig, mint a helyi kereskedők utcai zsivaja. A Topkapi-palota félelmes falai mögött az oszmán szultánok megteremtették a maguk Alhambráját és Iszfahánját egy sor törékeny, csempével borított pavilonnal, amelyek nem is annyira épületek voltak, mint inkább szilárd falú sátrak, gondozott kertekben elhelyezve, ahonnan ráláthattak a Boszporuszra és az ázsiai hegyekre. Az oszmán művészet, építészet és

ünnepélyesség gazdag látványvilágot teremtett, amely ugyanannyi ámulnivalót tartogatott a Nyugatról odalátogatónak, mint a keresztény Konstantinápoly korábban. „Tanúja valék ama kis világ, Konstantinápoly nagy városa látványának – írta Edward Lithgow 1640ben –, amely valóban oly tobzódó pompát nyújt az ámuló szemnek… minekáltal a világ most annyira nagyra tartja számon, hogy az egész földkerekségen nincsen párja.”{581}

Az új láthatár: az iszlám nagyváros a tenger felől

Az oszmán Isztambul érzékeny szövete sehol nincs olyan élénken megörökítve, mint a miniatúrák végtelen sorában, amelyekkel a szultánok ünnepelték diadalaikat. Ez az alapszínek vidám világa, síkban és perspektíva nélkül mintázva, akár a díszítőelemek a csempéken és szőnyegeken. Vannak itt udvari előadások és díszebédek, csaták és ostromok, lefejezések, körmenetek és ünnepségek, sátrak és zászlók, szökőkutak és paloták, cifrán kimunkált kaftánok, vértek és szépséges lovak. Ez egy szertartásokat, zajt és fényt szerető világ. Kosviadalok jelennek meg, zsonglőrök, kebabsütők,

tűzijátékok; zárt alakzatban janicsárzenekarok, amelyek dobogva, harsogva és csörömpölve törnek utat maguknak a miniatúrán harsány pirosban; kötéltáncosok sétálnak az Aranyszarv fölött hajók árbocaira kifeszített kötélen; fehér turbános lovascsapatok lovagolnak el választékosan díszített sátrak előtt. A város ékkövek élénkségével fénylő térképein felvonul a teljes festékpaletta: lángvörös, narancs, királykék, orgonalila, citromsárga, gesztenyebarna, szürke, rózsaszín, smaragdzöld és arany. A miniatúrák világa kifejezni látszik az oszmán teljesítmény feletti örömöt és büszkeséget, a lélegzetelállító fölemelkedést a törzsi világból a birodalomba kétszáz év alatt. Azok a szavak visszhangoznak bennük, amelyeket egykor a szeldzsuk törökök írtak a kapuboltozat fölé Kónja szent városában: „Amit alkottam, semmi nem múlja felül a világon.”{582} 1599-ben I. Erzsébet angol királynő orgonát küldött III. Mehmed szultánnak barátsága jeléül. A hangszert elkísérte építője, Thomas Dallam, hogy játsszon rajta az oszmán uralkodónak. Amikor a zenemestert végigvezették a palota udvarsorán, és elérkezett a szultán színe elé, a pompa annyira elkápráztatta, hogy „a látvány már-már arra a gondolatra sarkalt, hogy egy másik

világban valék”.{583} A látogatók ugyanolyan tátott szájjal bámultak azóta, hogy a 4. században Nagy Konstantin megalapította a második Rómát és a második Jeruzsálemet. „Nekem úgy tetszik – írta a francia Pierre Gilles a 16. században –, hogy amíg más városok halandók, ez fennmarad mindaddig, amíg ember él a földön.”{584}

Az oszmán főváros látképe

Epilógus: nyughelyek „A kereszténység és Itália szerencséjére a halál megállította a vad és engesztelhetetlen barbárt.”{585} Giovanni Sagredo, 17. századi velencei nemes

1481 tavaszán a szultán lófarkas lobogóit kitűzték az anatóliai parton, szemben a várossal a víz túloldalán, annak jeléül, hogy abban az évben a hadjárat Ázsiában lesz. Mehmed titkolózására jellemző, hogy még legfőbb miniszterei sem tudták a pontos célt. Minden

valószínűség szerint a vetélytárs muszlim uralkodóház, az egyiptomi mamelukok ellen indult volna háború. A szultán harminc éven át a világbirodalom kiépítésén dolgozott, személyesen intézte az államügyeket: kinevezett és kivégeztetett minisztereket, hódoló adókat fogadott el, újjáépíttette Isztambult, kényszerrel betelepített lakosságot, átszervezte a gazdaságot, szerződéseket kötött, végignézte az ellenszegülők kínhalálát, vallásszabadságot biztosított, hadseregeket küldött vagy vezetett évről évre keletre és nyugatra. Negyvenkilenc éves volt, és az egészsége megromlott. Az idő és az élvhajhászat nem múlt el nyomtalanul. Egy hízelgéssel nem vádolható korabeli beszámoló szerint kövér és hájas volt, „a nyaka kurta és vastag, az arcbőre fakó, fejét a válla közé húzza, a beszéde harsány”.{586} Mehmed, aki katonai érdemrendekként gyűjtötte a titulusokat – „A Háború Villámcsapása”, „Az Erő és Győzelem Ura Földön és Vízen”, „A Rómaiak és a Földkerekség Császára”, „A Világhódító” –, időnként járni is alig bírt. Köszvény kínozta, teste eltorzult a beteges elhízástól, és a kíváncsi tekintetek elől elbújt a Topkapipalotába. Az az ember, akit a Nyugat „Vérivónak” és „Második Nérónak” nevezett, visszataszító megjelenést

öltött. Philippe de Commynes francia diplomata azt írta, hogy „akik látták, arról számoltak be, hogy óriási duzzanat nőtt a lábán; nyár közeledtével ez akkora lett, mint egy ember dereka, és nem lehetett felnyitni; és aztán lelohadt”.{587} A palota falai mögött Mehmed zsarnoktól szokatlan foglalatosságokba vetette bele magát: kertészkedett, barkácsolt, és obszcén freskókat rendelt Gentile Bellinitől, a festőtől, akit nem sokkal azelőtt hozatott Velencéből. Bellini arany diadalívvel keretezett, császári koronákkal ékesített híres utolsó portréja a szultánról alapvető kielégítetlenséget sejtet: a Világhódító a végsőkig megmaradt szeszélyesnek, babonásnak és nyughatatlannak. Mehmed április 25-én kelt át a szoroson Ázsiába az esedékes hadjáratra, de szinte azonnal heves gyomorfájdalmak döntötték le a lábáról. Néhány napos pokoli kínlódás után 1481. május 3-án elhunyt Gebze közelében, ahol egy másik világhódító-jelölt, Hannibál követett el méreggel öngyilkosságot. Halálát rejtély övezi. Az a legvalószínűbb, hogy Mehmedet is megmérgezték, mégpedig perzsa orvosa. A velenceieknek az évek során tett számos merényletkísérlete ellenére a gyanú árnyéka legerősebben Mehmed fiára, Bajazidra vetült. A

testvérgyilkosság törvényerőre emelése talán arra csábította a herceget, hogy tegyen egy megelőző – és sikeres – csapást a trónért. Apa és fiú nem volt jóban egymással: az ájtatos Bajazid irtózott apja szokatlan vallási nézeteitől. Egy olasz udvari szóbeszéd szerint Bajazid kijelentette, hogy az apja „zsarnokoskodik, és nem hisz Mohamed prófétában”.{588} Harminc évvel később aztán Bajazidot mérgezi meg a fia, „Vad” Szelim. „Fejedelmek közt nem járja rokonság”{589} – tartja az arab mondás. Itáliában kitörő örömmel fogadták Mehmed halálhírét. Elsütötték az ágyúkat és megkongatták a harangokat; Rómában tűzijátékot rendeztek és hálaadó miséket tartottak. A hírt Velencébe vivő futár kijelentette: „A vén sas kimúlt.”{590} Még a mameluk szultán is megkönnyebbülten sóhajtott fel Kairóban. A Fatih, a Hódító ma Isztambul róla elnevezett városrészében, a szintén róla elnevezett mecsetegyüttes mauzóleumában nyugszik. A helyre nem véletlenül esett a választás. A síremlék az egyik leghíresebb és legnagyobb múltú bizánci templom, a Szent Apostolok temploma helyén áll, ahol a városalapítót, Nagy Konstantint temették el fényes külsőségek közepette 337ben. Halálában, ahogy életében, Mehmed igényt tartott a

császári örökségre. Az eredeti mauzóleumot földrengés pusztította el, és teljesen újjáépült, úgyhogy a belső most olyan aranyozott, mint egy 19. századi francia szalon. Nem hiányzik a nagy állóóra sem, és a barokkosan díszített mennyezetről kristálycsillár lóg alá, mintha egy muszlim Napóleon nyugodna itt. A zöld kelmével fedett, a felső végén stilizált turbános, gazdagon díszített sírkő olyan hosszú, mint egy kisebbfajta ágyú. Az emberek imádkozni, Koránt olvasni és fényképezni járnak ide. Az idő múlásával Fatih szentté vált – a hithű muszlimok szemében magára öltötte a szent ember megannyi jellemzőjét –, miáltal kettős identitásra tett szert, szentre és világira. Churchillhez hasonlóan Mehmed egyszerre nemzeti védjegy – teherautó-márka, híd a Boszporuszon, vágtató hősalak messziről felismerhető képe emlékbélyegen vagy iskolaépületen – és vallási szimbólum. A Fatih negyed a hagyományos és az újonnan magabiztos muszlim Isztambul szíve. Békés hely: ima után a mecsetudvarban fejkendős nők gyűlnek össze beszélgetni a platánfák alatt; kíséretükben lévő gyermekek szaladgálnak körbe-körbe; vándor árusok kínálnak szezámmagos zsemlét, játék autót és állatalakos héliumos léggömböt. Mehmed sírboltjának bejáratánál

kő ágyúgolyó pihen, akár egy fogadalmi ajándék. Az ostrom többi oszmán főszereplőjének sorsa azt tükrözi, milyen kiszámíthatatlan volt a szultánt szolgálni. Halil pasa számára, aki következetesen ellenezte a háborús politikát, a vég hamar eljött. 1453 augusztusában vagy októberében felakasztották Drinápolyban, és a helyére Zaganosz pasa, a görög renegát került, aki oly tevőlegesen támogatta a háborút. Az öreg vezír sorsa döntő változást jelzett az államvezetésben: szinte az összes, ezután színre lépő vezír jellemzően áttért rabszolgasarj volt, nem pedig a régi arisztokrácia képviselője. Az ágyúöntő és a győzelmet nagyban elősegítő Orbán esetében közvetett bizonyíték mutat arra, hogy túlélte az ostromot, és megkapta jutalmát a szultántól: Isztambul elfoglalása után egy városrészt Ágyús Verban negyednek neveztek, és ez arra utal, hogy a magyar zsoldos abban a városban telepedett le, amelynek falai lerombolásáért oly sokat tett. Ajjúb, a próféta bajtársa, akinek az első arab ostromban elszenvedett halála annyira ösztönzőleg hatott a gázikra, most saját mecsetegyüttesben nyugszik platánfák között az Aranyszarv felső végében, az Eyüp kellemes holtágánál, amely évszázadokon át a szultánok

koronázási mecsetjéül szolgált, és ma is áhítatos zarándoklatok célpontja. Az elmenekült védők sorsa szerteágazón és változatosan alakult. A görög emigránsok többnyire megtapasztalták a jellegzetes menekültsorsot: a hányattatást az idegen országban és a vágyakozást az elveszett város után. Sokan tengődtek Itáliában – 1478-ra csak Velencében 4000 görög élt – vagy Krétán, amely az ortodox egyház bástyájának számított, de szétszóródtak az egész világban, egészen Londonig. A Palailogoszcsalád leszármazottai fokozatosan belevesztek a csökkenő jelentőségű európai arisztokrácia nagy gyűjtőmedencéjébe. Egypáran a honvágytól vagy a szegénységtől indíttatva visszatértek Konstantinápolyba, és rábízták magukat a szultán nagylelkűségére. Legalább egyikük, egy András nevezetű, áttért az iszlámra, és udvari tisztviselő lett Mehmed pasa néven. Alkalmasint a bukás szomorú görög valósága sűrűsödik össze mindabban, amit Phrantzes György és felesége átélt. Végnapjaik korfui kolostorokban teltek, ahol Phrantzes megírta élete eseményeinek rövid, fájdalmas krónikáját. Így kezdődik: „Phrantzes György vagyok, szánalmas Első Császári Ruhatárőr, jelenleg György testvér szerzetesi

néven ismeretes. Az elkövetkezőkben beszámolót írok a boldogtalan életem során történt eseményekről. Jobb lett volna nékem, ha meg sem születek, vagy gyermekéveimben elpusztulok. Mivel ez nem történt meg, azzal kell kezdenem, hogy 1401. augusztus 30-án, keddi napon világra jöttem.”{591} Phrantzes szűkszavúan, elfojtott hangvétellel számol be az oszmán előrenyomulás két tragédiájáról: a személyesről és a nemzetiről. Mindkét gyermekét a szerájba hurcolták; a fiát ott végezték ki 1453-ban. 1455 szeptemberéről így írt: „Szépséges lányom, Thámár ragályos betegségben elhunyt a szultán szerájában. Jaj nekem, nyomorult apának! Tizennégy évet és öt hónapot élt.”{592} Phrantzes 1477-ben halt meg, és elég sokáig élt ahhoz, hogy lássa a görög szabadság szinte teljes elmúlását a török megszállás alatt. Tanúságtételét azzal fejezte be, hogy állást foglalt az ortodox nézet mellett a filioque kérdésében – abban a kérdésben, amely annyi bajt okozott az ostrom alatt: „Bizton vallom, hogy a Szentlélek nem az Atyától és a Fiútól való, ahogy az olaszok állítják, hanem egyenesen az Atya megnyilvánulása tőle elválaszthatatlanul.”{593} Az olasz túlélők sorsa hasonlóan sokféle irányt vett. A

sebesült Giustiniani visszajutott Híoszra, ahol – genovai földije, Leonardo érsek szerint – nem sokkal később elhalálozott „vagy a sebétől, vagy a becsületén esett szégyentől”,{594} mert szinte egyetemlegesen őt hibáztatták a végső vereségért. Ezzel a mára elveszett sírfelirattal temették el: „Itt nyugszik Giovanni Giustiniani, a neves férfiú, Genova és Híosz nemesura, aki 1453. augusztus 8-án hunyt el halálos sebétől, melyet Konstantinápolynak ostromakor és a legkegyesebb Konstantinnak, a görögkeleti keresztények utolsó császárának és bátor vezérének elestekor kapott a török uralkodó, Mehmed kezétől.”{595} Maga Leonardo Genovában halt meg 1459-ben. A kijevi bíborost, Izidort, aki azért jött, hogy elvégezze a görögökkel való egyesülés munkáját, a pápa in absentia kinevezte Konstantinápoly pátriárkájának törvényes felhatalmazás nélkül. Rómában hunyt el 1463-ban, időskori elbutulásban. Ami magát Konstantint illeti, nincs sem bizonyosság, sem temetkezési hely. A császár halála beharangozta a bizánci világ rohamos hanyatlását és a „turkokráciát”, Görögország török megszállását, amely túlélte Lord Byront. Konstantin ismeretlen sorsa mély vágyakozást ültetett a görög lelkekbe Bizánc elveszett dicsfényei után,

és idővel a jövendölések gazdag tárháza kapcsolódott a császár nevéhez. Konstantin a görög népi kultúrában Artúr királyhoz hasonló alakká vált; ő lett az egykori és jövendőbeli uralkodó, aki az Aranykapu melletti sírjában alszik, de egy nap bejő a kapun, és elűzi a törököket keletre, egészen a Piros Alma Fájáig, és visszaveszi a várost. Az oszmánok féltek a császár mágikus alakjától. Mehmed gondosan szemmel tartotta Konstantin testvéreit, és a biztonság kedvéért befalaztatta az Aranykaput. Ezek a legendák tragikus utóélettel ruházták fel szerencsétlen Konstantint. A 19. század vége felé öröksége összefonódott a görög nemzeti látomással, a „nagy eszmével” – az álommal, hogy Bizánc görög lakosságát újraegyesítsék a görög államban. Ez végzetes beavatkozáshoz vezetett Anatóliában, amelyet Kemal Atatürk vert szét 1922-ben, és Szmirna görög lakosságának lemészárlását és az ezt követő kitelepítéseket hozta magával. Bizánc újrateremtésének reménye ekkor hunyt ki teljesen. Ha Konstantin szelleme lakozik valahol, akkor nem Isztambulban, hanem 700 kilométerrel arrébb, a Peloponnészoszon. Egy ideig itt uralkodott despotaként Morea felett a kis középkori székvárosban, Misztrában,

amely kétszáz éven át a bizánci hagyomány meglepő másodvirágzását élte meg. Misztra máig a bizánci lélek szentélye: a fellegvár alatti új városrészben minden lámpaoszlop a kétfejű sas jelvényét viseli, míg a Palaiologou téren áll kivont karddal a hitvédő Konstantin szobra – egy olyan emberé, akiről arcmás nem maradt fenn. Márványpárkány húzódik mögötte, amelyen egy Dukasz-idézet olvasható; feje fölött, szemben a kék görög éggel, a bizánci zászló lóg élettelenül, rajta fekete sasok élénksárga alapon. Hátul a középkori Misztra magasodik: zsúfolt zöld domboldal, ciprusokkal közbeékelt, málladozó lakóházak, templomok és csarnokok. Szívbe markoló hely. Itt egy törékeny pillanatra, afféle görög Firenzeként, kicsiben újraépült Konstantinápoly. Az evangéliumok ragyogó humanista változatát festették meg vakító freskókban, újra felfedezték Arisztotelész és Platón tanításait, és aranyszínű jövőről álmodtak, amíg az oszmánok el nem jöttek kioltani. Valószínűleg itt, Szent Demetriosz kicsi katedrálisában koronázták meg Konstantint, míg feleségét, Theodórát a Szent Szophia templomban helyezték örök nyugalomra. A dombtetőn áll a Despoták palotája, a háttérben a kopár Taigetoszheggyel, odalent a spártai fennsík lankái nyújtóznak a

messzeségbe. Az épület hasonló stílusú, mint a konstantinápolyi fal császári palotája, és nem nehéz magunk elé képzelni, ahogy a császár kinéz tágas nagyterme tok nélküli ablakán át a zöld síkra, ahol egykor spártai nehézfegyverzetű katonák gyakorlatoztak a Thermopülai-szorosba induláshoz, és a bizánciak olajbogyót, gabonát, mézet és selymet termesztettek. Minden év május 29-én, miközben a törökök Isztambul bevételének újrajátszásával ünnepelnek az Edirnei kapunál, Kréta dongaboltozatos falusi templomaiban és a görög nagyvárosok hatalmas katedrálisaiban Konstantinról emlékeznek meg, aki eretnekségben halt meg, mert pártolta az egyházegyesülést. Magában Isztambulban nem sok maradt meg a keresztény városból, bár az ember még ma is besétálhat a Hagia Szophia nagy bronzkapuján, amelyet 1453. május 29-én törtek be utoljára, elhaladhat Krisztus áldásra emelt kezű mozaikalakja alatt, és megérkezhet egy olyan térbe, amely most is ugyanolyan elképesztő, mint a 6. században. A város jól láthatóan tartja azt a jellegzetes háromszög alakot, amelyből egy-egy oldalt az Aranyszarv-öböl és a Márvány-tenger ad ki, és amely oly

sok kulcsfontosságú eseményt meghatározott. Átkelőhajók pöfögnek be a Boszporusz torkolatába nyugat felől, a négy keresztény hajó hajdan volt nyomdokvizén, elhaladnak az Akropolisz-fok mellett, ahol a tengeri csata zajlott, mielőtt a széllel szemben megtennék ugyanazt a fordulót be az Aranyszarv bejáratába, amelyet most másfajta „rekeszték” fog át: a híd a Galatára. Az Aranyszarv-öbölbe érve a következő megálló a Kasimpasa negyed – a Források völgye –, ahol Mehmed hajói csobbantak bele egymás után a csendes vízbe, miközben a Boszporusz-parton a Rumeli Hiszár, a Torokvágó még őrzi szokatlanul lejtős várhelyét, és piros török zászló lobog vidáman a víz szélén álló nagy tornyon, amely Halil javaslatára került a tervbe. A város tengeri falaiból mára sok csak töredékeiben létezik, különösen az Aranyszarv mentiek, de Theodosziosz nagy szárazföldi fala, a háromszög harmadik oldala, amely fogadja napjaink repülőtérről érkező látogatóját, szemlátomást ugyanolyan magabiztosan uralja a tájat, mint hajdanán. Közelről nézve nem múlt el nyomtalanul fölötte a tizenöt évszázad: egyes szakaszok düledeznek és málladoznak, néhány helyen teljesen lepusztultak, vagy épp

ellenkezőleg, helyre vannak állítva; tornyok dőlnek meg különös szögben, megrepesztette őket földrengés, ágyúgolyó vagy az idő; az oszmán csapatoknak oly sok gondot okozó árokban növényzet burjánzik békésen; a védvonalat helyenként főútvonalak törik át, és egy új metróhálózat ássa alá hatékonyabban, mint a szerb aknászok bármikor; de a modern világ nyomása ellenére Theodosziosz fala szinte teljes hosszában fennmaradt. Az ember bejárhatja tengertől tengerig, követheti a terep lejtését a Lükusz-völgyi középső szakaszon, ahol a falakat lerombolta a középkori ágyútűz, vagy megállhat a mellvédnél, és elképzelheti a lenti síkon az oszmán sátrakat és a csapkodó lobogókat, „akár egy tulipánágyás”,{596} és a nesztelenül sikló gályákat a csillogó Márvány-tengeren vagy az Aranyszarv-öbölben. Az ostrom szinte összes kapuja megmaradt, a súlyos boltívek baljós árnyéka ugyanúgy tekintélyt parancsol, bár magát az Aranykaput, ahová Orbán óriáságyúiból való kőgolyók sétánya vezet, Mehmed régen befalaztatta Konstantin profetikus visszatérése ellen. A törökök számára a legjelentősebb az Edirnei kapu, a bizánciak Kharisziai kapuja, ahol tábla jelzi Mehmed hivatalos bevonulását Isztambulba, ám az ostrom történetében

szerepet játszó összes átjáró közül a legmegrendítőbb elfeledetten áll, kicsivel odébb az Aranyszarv felé. Itt a fal hirtelen befordul derékszögben, és a közelben, egy kopár térség mögött megbújva, Konstantin palotájának torzójával határosan, van egy jellegtelen, befalazott boltív, az évszázadokon át folyó toldozgatások és javítgatások jellegzetes összevisszaságával. Egyesek szerint ez a jóslatbeli Cirkuszkapu, a végső támadásban nyitva hagyott kis oldalajtó, amelyen keresztül először jutottak át oszmán katonák a falakon. Vagy az talán valahol máshol lehetett. A nagy ostrom történései könnyen beleolvadnak a mondavilágba.

A Cirkuszkapu befalazott boltíve

1453 tavaszának még más nagy hatású főszereplői is felfedezhetők a modern nagyvárosban: maguk az ágyúk. Isztambul-szerte megtalálhatók, ott szenderegnek a városfalak mellett és a múzeumok udvarán. Az abroncsokkal átfogott kezdetleges csövek ötszáz év óta úgy-ahogy bírják a harcot az elemekkel, helyenként tartozékaik kíséretében, a belőlük egykor kilőtt, tökéletes gömb alakú gránit- vagy márványgolyókkal. Orbán ostromágyújának ma már nyoma sincs – valószínűleg

beolvasztották a tophanei oszmán ágyúöntő műhelyben, megelőzve Justinianus hatalmas lovas szobrát. Mehmed az asztrológusai tanácsára lebontatta az emlékművet, de úgy tűnik, sokáig ott hevert a téren, mielőtt végleg elhordták az olvasztóba. A francia humanista, Pierre Gilles még látta darabjait a 16. században. „A töredékek között ott volt Justinianus lába, melynek hossza meghaladta a magasságomat, és ott volt az orra is, az meg kilenc hüvelyknél is hosszabbnak bizonyult. Nem mertem mindenki szeme láttára lemérni a ló lábait, ahogy ott hevertek a földön, de titokban lemértem az egyik patkót, és kilenc hüvelyk magasnak találtam.”{597} Utolsó kép ez a nagy császárról és Bizánc roppant pompájáról, mielőtt a kohó elemésztette mindkettőt.

Utószó: 1453–1456 Egy örök téma

Konstantinápoly 1453-as ostroma azon, „sorsdöntőnek” nevezett történelmi események közé tartozik, amelyek minden nemzedékben kitermelik a maguk tudományos vagy kevésbé tudományos, népszerűsítő feldolgozásait. Az ostromról szóló források elegendően nagyszámúak és informatívak ahhoz, hogy újraolvasásuk új meglátásokat, új értelmezéseket eredményezzen, és elegendően izgalmasak ahhoz, hogy egy tehetséges elbeszélő tollán megelevenedjék egy letűnt világ a maga hőseivel és antihőseivel. Crowley könyve, mint maga is elismeri, mára igen hosszúra nyúló sorozathoz illeszkedik – legyen itt elegendő a nagy angol történész, Steven Runciman klasszikusára utalni, amely ugyancsak megjelent magyarul, és máig a téma mértékadó feldolgozásának számít. Az ostrom elengedhetetlen fejezete a „nagy csaták” típusú könyveknek, amint a tüzérség fejlődésével foglalkozó munkáknak is, és kiemelt helyet foglal el,

természetszerűen, az 1453-ban egymásnak feszülő birodalmak, Bizánc és az oszmán állam történetének feldolgozásaiban. Amíg az oszmán állam estében a birodalom kifejezés nem szorul indoklásra, Bizánc neve mellett, a 15. század közepéről szólva, már idézőjelbe kívánkozna. Használata mégsem teljesen indokolatlan, hiszen az ostrom idejére egyszerű városállammá zsugorodott néhai impérium olyan, évszázadok alatt felgyülemlett spirituális energiákat fókuszált, amelyek jelentőségét messze túlemelték puszta területi nagyságán vagy inkább kicsinységén. Konstantin császár városa, a keleti kereszténység központja uralkodói pompa és kifinomult államszervezet, a műveltség és tudás irigyelt forrása egy olyan időszakban, amikor a Nyugat éppen csak elkezdett kilábalni a barbárság zűrzavarából – olyan hívószavak voltak ezek, amelyek akkor is hatottak, amikor Bizánc már csak halvány visszfénye volt korábbi önmagának. Ráadásul Konstantinápoly falain ott harcoltak az ortodox görögök mellett azon katolikus európai hatalmak katonái is, amelyek részben éppen a Bizánci Birodalom romjain építették fel saját tengeri impériumaikat, mint Genova és főként Velence, amely tíz évvel Konstantinápoly eleste

után immár Bizánc örököseként vívott háborút az Oszmán Birodalommal a mediterráneum keleti medencéjének uralmáért – szövetségben Hunyadi Mátyás magyar királlyal. Ha az itáliai városköztársaságokat a kibontakozó európai expanzió képviselőinek tekintjük, nem teljesen indokolatlan 1453 kapcsán sem birodalmak összecsapásáról beszélni. Míg ebből a szemszögből az ostromra irányuló szakadatlan történészi figyelem érthető, egy másik szempontból nem teljesen az. Konstantinápoly elfoglalását ugyanis – és ezt Runciman Crowley-nál egyértelműbben érzékeltette – nehéz volna bármilyen szempontból sorsdöntőnek nevezni. Calais sikeres ostroma 1347-ben kétszáz évre megnyitotta Franciaországot az angol seregek előtt, Orléans sikertelen ostroma 1428-ban viszont a francia monarchia katonai feltámadásának kezdetét jelezte. Nándorfehérvár sikertelen ostroma 1456-ban jelentős mértékben lelassította és más utakra kényszerítette az oszmán terjeszkedést, 1521-es elfoglalása pedig megnyitotta az utat Buda elfoglalása és Magyarország három részre szakítása előtt. A következmények egyértelműek és hosszú távúak voltak, már a kortársak számára is. 1453-

ban ugyanakkor csak az történt, amire régóta számítani lehetett. Bizánc jó ideje olyan volt, mint a trónjáról letaszított oroszlánkirály, aki már nem tud beleszólni a falka fölötti uralomba, de egyelőre az új falkavezér békén hagyja távoli szikláján. 1453-ban jött el az idő, amikor ezt a sziklát is át kellett adnia utódjának, és egyedül abban a kérdésben dönthetett, hogy szégyenszemre harc nélkül elkullog, vagy egy utolsó, hősies küzdelemben tűnik le a történelem színpadáról. Konstantin császár az utóbbit választotta, de bukása csak az elmúlt ezer esztendő fényében volt tragikus. Megdöbbenést, de még inkább megrendülést azért keltett, mert a falka legidősebb, sokáig legtekintélyesebb oroszlánja adta át végleg a helyét egy – szó szerint – ifjú titánnak, aki számottevően erősebb volt valamennyi lehetséges vetélytársánál, és az addigi játékszabályokat sem tekintette magára nézve kötelezőnek. Korlátlan uralomra tört, senkit nem tűrve meg maga mellett, és ehhez, úgy tűnt, meg is voltak a megfelelő eszközei. Konstantinápoly bevételének szimbolikus jelentősége mérhetetlenül meghaladta katonai jelentőségét: azok számára is világosan jelezte az új hódító impérium fölemelkedését, akik addig csak kósza hírekből, utazók elbeszéléseiből értesültek a Kis-

Ázsiában és a Balkánon végbement sorsdöntő változásokról. Crowley könyvének célja bevallottan nem több, mint ennek a szimbolikus jelentőségű, a kortársak és az utókor fantáziáját egyaránt izgató ostromnak a megelevenítése. Nem szem elől tévesztvén a küzdelem vallási, ideológiai és politikai tétjét, alapvetően a főszereplőket kívánja közel hozni olvasóihoz, a kortárs forrásokból vett idézetekkel szemléltetve mindama problémákat, vágyakat és szenvedéseket, sikereket és kudarcokat, reményt és csüggedést, amelyekkel egy ilyen hatalmas vállalkozás során ostromlók és ostromlottak időről időre, változó felállásban szembesültek. Crowley az angolszász népszerűsítő történetírás kiemelkedő képviselője, „céhen kívüli” történész, akit éppen ezért nem kötnek a „szigorú tudomány” szabályai, és így szabadon hódolhat az elbeszélés örömének, a maga és – remélhetőleg – olvasója megelégedésére. A műfaj sikere nyilván annak jele, hogy a közönség is vágyik a nagy történelmi események effajta kalandfilm jellegű, plasztikus átélésére történelmi struktúrák és szükségszerűségek némiképp unalmas és fárasztó mantrázása helyett. A kétfajta megközelítés persze nem zárja ki egymást, hiszen Crowley és a hozzá

hasonló szerzők munkája is elképzelhetetlen a „céhes” történészek százainak gondos és alapos munkája nélkül, akik a tudományos történetírás kialakulása óta a forrásokat felkutatták, értelmezték, és sok esetben fordítások révén a nem szakmabeliek számára is elérhetővé tették.

Egyik ostromtól a másikig Magyarország azon országok közé tartozott, amelyek csaknem kezdettől fogva „testközelből” figyelték az Oszmán Birodalom felemelkedését. Alig három évtizeddel azután, hogy az oszmánok megvetették lábukat a szorosok európai oldalán, török rablócsapatok dúlták az ország déli megyéit, és ettől kezdve az oszmán fenyegetés évszázadokig a legfontosabb probléma maradt, amelynek megoldásával az ország politikai vezetői egyre kilátástalanabbul próbáltak megbirkózni. Konstantinápoly elestét megelőzően három ízben álltak szemben magyar seregek – változó összetételű nemzetközi koalíciók tagjaként (1396, 1444) vagy egyedül (1448) – a szultán főerőivel, és az összecsapások kivétel nélkül oszmán győzelemmel értek véget. Nikápolynál a

francia-burgundi lovagok elbizakodottsága, Várnánál az ifjú Ulászló elhamarkodott rohama és halála döntő módon befolyásolta az események végkimenetelét, a második rigómezei csatában (1448) azonban világosan kiderült, hogy a Magyar Királyság nem elég erős ahhoz, hogy egyedül vegye fel a küzdelmet az oszmánokkal. A hadvezér, aki Várnánál és Rigómezőn is a magyar sereg fővezére volt, az 1453-as ostrom kapcsán is feltűnik mint lehetséges szövetséges a bizánciak szemszögéből és potenciális fenyegetés az oszmánokra nézve. Hunyadi János, merthogy róla van szó, kétségkívül a legtöbbet tette annak érdekében, hogy az oszmán terjeszkedést még idejében fel lehessen tartóztatni a Balkánon. Világosan fölismerve, hogy a folyamatos védekezés szükségszerűen vereséghez vezet, saját területén akarta legyőzni a szultánt, nemzetközi segítséggel, ha lehet, de úgy tűnik, akár ennek hiányában is képesnek tartotta magát döntő győzelem kivívására. Ezt „a hadjáratot”, írta 1448 őszén V. Miklós pápának, akkor fogja befejezni, „ha a megvert ellenség sarkában maradunk, s ha mindaddig nem tágítunk, amíg az ellenségnek Európából való kiűzése valóra nem váltja reményeinket”. Balszerencsés módon, néhány héttel az idézett sorok papírra vetése

után a vesztes csatából megmenekült Hunyadi a szerb despota fogságában várta sorsa jobbra fordulását, és bár kiszabadulását követően haladéktalanul újabb hadjárat szervezésébe kezdett, a hatalmas veszteségektől elborzadt magyar politikai közvélemény nyomására kénytelen volt átmenetileg feladni nagyratörő terveit. Hunyadi 1451 novemberében hároméves fegyverszünetet kötött az új szultánnal, II. Mehmeddel, amely tulajdonképpen mindkét fél érdekeinek megfelelt. A Konstantinápoly ostromára készülő Mehmed mindenképpen békét akart a birodalom északi határai mentén, Hunyadinak pedig föl kellett készülnie arra az új helyzetre, amely az ifjú V. László országaiban megindult politikai mozgalmak nyomán volt születőben. A rendek előbb Csehországban, majd Ausztriában is követelni kezdték, hogy Frigyes római király adja ki őrizetéből gyámfiát. Frigyes vonakodott, és inkább magával vitte Lászlót a római császárkoronázásra. Visszatérése után azonban, miután az osztrák, magyar és katolikus cseh rendek szövetségre léptek egymással, kénytelen volt engedni, és 1452 szeptemberében átadta V. Lászlót nagybátyjának, Cillei Ulrik grófnak. Az esztendő végén Hunyadi János is megjelent Bécsben, és letette

kormányzói hivatalát, amelyet 1446 júniusa óta gyakorolt a gyermekkirály nevében. Kárpótlásul a király besztercei gróffá nevezte ki, és megtette a királyi jövedelmek kezelőjévé, valamint magyarországi főkapitányává – ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy Hunyadi hatalma változatlan maradt. Miközben Mehmed megtette az előkészületeket Konstantinápoly ostromára, Hunyadi a pozsonyi országgyűlésen időzött, ahol V. László is megjelent. Innen március végén, nyilván összefüggésben az oszmán hadi készülődés híreivel, Budán keresztül Temesvárra, majd onnan Karánsebesre ment, és ott tartózkodott azon a napon is, amikor Konstantinápoly ötvennapi, hősies ellenállás után elesett. Még jóval az ostrom vége előtt történt volna azon eset, amelyről Crowley is beszámol. Hunyadi állítólag követet menesztett Mehmed ostromtáborába, és azzal az indoklással, hogy a kormányzóságról való lemondásával érvényét vesztette az 1451-ben kötött fegyverszünet, kérte a fegyverszüneti okmányok kicserélését. Az epizódot kizárólag a megbízhatatlanságáról híres bizánci történetíró, Dukász Mihály elbeszéléséből ismerjük, és az a híradása, hogy a magyar követ egyenesen segített az oszmán tüzéreknek

az ágyúzás pontosabbá tételében, csak növeli az információ hitelességével kapcsolatos kételyeket. Hitelt adhatunk viszont a krónikások azon állításának, hogy az oszmán táborban tartottak Hunyadi esetleges beavatkozásától – függetlenül attól, hogy ennek hírét, mint Crowley véli, valóban Konstantin császár terjesztette el vagy sem. Azzal pontosan tisztában lehettek, hogy a magyar kormányzó nem tud akkora sereget kiállítani, különösen nem egy ilyen korai időpontban, amelynek esélye lenne felmenteni Konstantinápolyt, de akár egy kisebb bulgáriai betörés is azzal fenyegetett, hogy az ostromhoz nélkülözhetetlen csapatokat kell átirányítani egy másik hadszíntérre, növelve ezzel az ostromlottak elszántságát, valamint az oszmán seregbe besorozott keresztény katonák dezertálásának esélyét. Ilyesmire tudomásunk szerint nem került sor, az epizód mégis jól mutatja, hogy érdemleges katonai akcióra, amely veszélyeztetné az ostrom sikerét, egyedül Magyarország felől tartottak, dacára a keresztény seregekre korábban mért súlyos vereségeknek. Bár Crowley könyvében nem esik róla szó, érdemes röviden ismertetni Konstantinápoly elestének

következményeit magyar szemszögből. A sikeres ostrom legfontosabb következménye, az előbb elmondottak fényében aligha meglepően, Hunyadi tekintélyének ismételt megerősödése lett. Bár V. László és tanácsa, benne Hunyadi egykori barátjával, Vitéz János váradi püspökkel, nem tett le arról, hogy a főkapitányt a királyi jövedelmek átadására kényszerítse, az új szultán agresszivitása és a bizánci főváros elfoglalása által keltett rémület nem kedvezett a terveiknek. Hunyadi ismét az európai kereszténység legfőbb védelmezőjeként léphetett fel, és a korábbiakhoz hasonló hadjárat szervezésébe kezdett. 1454 januárjában a Prágában tartózkodó király nevében tartott országgyűlést Budán, ahol, hivatkozással Konstantinápoly elfoglalására, hatalmas hadsereg felállítását határozták el arra az esetre, ha Mehmed folytatná előrenyomulását a Balkánon. Terveit segítette, hogy az év tavaszán Regensburgban tartott birodalmi gyűlés hasonlóan nagyszabású, ámbár teljesen irreális elképzelésekkel állt elő a törökellenes háborút illetően – nem utolsósorban Hunyadi azon fenyegetéseinek hatására, hogy nemzetközi segítség híján Magyarország átengedi területén az oszmánokat nyugat felé. 1454-ben az önbizalmában megerősödött Mehmed

Szerbiára tört, de a januári országgyűlésen elhatározott hatalmas magyar sereg felállításából végül nem lett semmi. 1454 őszén Hunyadi kisebb erőkkel hajtott végre egy szerbiai hadjáratot, miután a szultáni főerők kivonultak az országból. A következő évben ismét Szerbia ellen indult oszmán offenzíva, amely a híres „ezüstváros”, Novo Brdo elfoglalásával végződött. A hír Győrben érte Hunyadit, ahol éppen az ország leendő kormányzatáról tanácskoztak V. László és patrónusa, Cillei Ulrik gróf megbízottaival. A gyűlésen részt vett Brankovics György szerb despota is, és a hír hatására Hunyadi újabb grandiózus tervvel állt elő. Ő maga részben a saját, részben a király nevében harmincezer katonát ajánlott, Brankovics tízezret, és a sereg a pápa, az aragón király és a burgund herceg hozzájárulásával elérte volna a százezer főt. Egy ekkora sereggel Hunyadi képesnek érezte volna magát nemcsak arra, hogy csatában legyőzze a szultánt, hanem arra is, hogy három hónap leforgása alatt kiűzze az oszmánokat Európából – közben, természetszerűen, visszafoglalva Konstantinápolyt. Sajnos a terv amilyen ambiciózus, olyan irreális volt, és amikor 1456 tavaszán II. Mehmed, mint utóbb kiderült, Nándorfehérvár ostromára indult,

csupán a Hunyadi által a királyi jövedelmekből fegyverben tartott mintegy tízezer fős sereg állt készen a vár megvédésére. Három esztendővel és egy hónappal azután, hogy a szultán bevonult Konstantinápolyba, csapatai hozzáláttak a Magyar Királyság kulcsa, Nándorfehérvár ostromához. Utóbbi csaknem olyan jelentős epizódja az európai oszmán hódítás történetének, mint Konstantinápoly elfoglalása, dacára annak, hogy mind a fennmaradt források, mind az ostrommal foglalkozó tudományos feldolgozások száma jelentősen kisebb – legalábbis a magyar nyelvterületen kívül. Amiért érdemes e helyütt röviden kitérni rá, az a két ostrom közötti hasonlóságok és különbségek vizsgálatának tanulságos volta. Igen valószínű ugyanis, hogy Mehmedet éppen a bizánci főváros sikeres ostroma, új típusú tüzérségének pusztító hatékonysága győzte meg arról, hogy érdemes kísérletet tennie a Magyarországot védő legfontosabb végvár elfoglalására. Utóbbi sikertelen ostroma pedig minden bizonnyal nem kevésbé döntő szerepet játszott abban, hogy az ifjú szultán megváltoztatta hódítási stratégiáját, és a nagy várostromok helyett a balkáni államok szisztematikus

hódoltatását tűzte ki elsődleges célként. Nándorfehérvár fekvése hasonló volt Konstantinápolyéhoz: míg utóbbit két oldalról tenger határolta, Nándorfehérvár esetében ezt a szerepet két nagy folyó, a Duna és a Száva töltötte be. Nándorfehérvár falai nem voltak ezerévesek, és maga a vár is csupán alig harminc esztendeje tartozott Magyarországhoz az ostrom idején. Stratégiai jelentőségét világosan felismerve előbb a szerb despoták, majd Luxemburgi Zsigmond király is jelentős összegeket fordított a vár megerősítésére, amely így az 1430-as évek végére Délkelet-Európa egyik legjobban kiépített erődítményévé vált. A burgundi utazó és kém, Bertrandon de la Brocquière leírásából tudjuk, hogy a szárazföldi oldalon, akárcsak Konstantinápolyt, kettős fal és vizesárok védelmezte, és a dunai kikötőt, mint az Aranyszarv-öblöt, vaslánc tartotta elzárva. Nem hiányzott a védelem nemzetközi jellegének párhuzama sem: míg Konstantinápolyt a „görög” császár oldalán genovaiak, katalánok és velenceiek védték, Nándorfehérvár őrségében a magyarok mellett lengyeleket és németeket találunk, a keresztesek élén pedig egy másik olasz, a ferences prédikátor Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) állt. Aligha kétséges,

hogy Mehmedre a két város, Konstantinápoly és Nándorfehérvár fekvésének és stratégiai jelentőségének hasonlósága mély benyomást gyakorolt. Mindeme hasonlóságok dacára a két város ostroma eltérő eredménnyel végződött. Tekintve hogy mind az ostromlók, mind az ostromlottak létszáma nagyjából ugyanakkora volt, mint három évvel korábban, jogosan merül fel a miért kérdése. Az okok közül első helyen mindenképpen a védekező fél helyzetében megnyilvánuló különbséget kell említeni: míg Konstantinápoly 1453-ban már csupán szigetet képezett az oszmán tengerben, Nándorfehérvárnak 1456-ban egy jól szervezett, erős Magyar Királyság képezte a hátországát. Ennek ellenére nem lett volna lehetetlen a vár teljes körülzárása, amire Mehmed legalább részben kísérletet is tett. A Nándorfehérvár fölött a Dunán kialakított folyami hajólánc megakadályozta a vár ellátását, de a folyó partjainak őrizetlenül hagyása lehetővé tette Hunyadi számára, hogy szabadon szervezhesse a hajózár áttörését, és így a vár felmentését. Attól a pillanattól ugyanis, hogy 1456. július 14-én a magyar folyami flottilla áttörte az oszmán blokádot, az ostrom kilátástalanná vált, és ezzel a jelek szerint maga

Mehmed is tisztában volt. A kérdésre, hogy Mehmed, aki 1453-ban semmilyen költségtől és áldozattól nem rettent vissza annak érdekében, hogy Konstantinápolyt minden irányból elszigetelje, miért nem cselekedett hasonlóan három évvel később, már a kortársak is keresték a választ. Az oszmán történetírók szerint a ruméliai oszmán erők parancsnoka javasolta a szultánnak a vár teljes körülzárását, de a portyázásból élő határbégek, nem lévén érdekeltek a vár elfoglalásában, lebeszélték erről. Egy másik kortárs forrás, a szemtanú Konstantin Mihajlovics szerint maga a szultán javasolta a körülzárást, de tervétől környezetének nyomására elállt. Bármi legyen is a magyarázat, a döntés súlyos következményekkel járt. Hasonlóan vitatott probléma az is, miért döntött általános roham mellett a szultán alig több mint két héttel azután, hogy megkezdődött a vár lövetése. Crowley elbeszéléséből világosan kitűnik, milyen nehézséget okozott a korabeli ostromtüzérségnek, még az oszmán monstrumágyúknak is, elegendő kárt tenni a falakban ahhoz, hogy a rohamozó katonáknak esélyük legyen betörni a réseken. Konstantinápoly esetében erre csaknem két hónapot szánt a szultán, és

tekintettel arra, hogy a falak hossza nem aránylott egyenesen a tüzérségi előkészítés időtartamához, hiszen minden esetben csak kisebb falszakaszok lerontásáról lehetett szó, nem világos, Nándorfehérvár esetében miért elégedett meg Mehmed sokkal rövidebb ágyúzással. Nos, válaszért érdemes megint csak a legjobban értesült Konstantin Mihajlovicshoz fordulnunk, aki szerint Mehmed még legalább két hétig akarta volna folytatni a falak rombolását, de a janicsár aga, bízván gyalogságának erejében, rábeszélte a korai rohamra. A folyami blokád sikeres áttörése után azonban, amelynek nyomán mind erősítés, mind élelem akadály nélkül jutott az ostromlott várba, a roham kudarcra volt ítélve. A helyzetet maga Mehmed is így látta, mert a támadás összeomlása után nem vezényelt újabb rohamot, hanem inkább megváltoztatta tervét. Megpróbálta kicsalogatni ellenfelét a várból, hogy szabályos csatában mérkőzzék meg vele, amelynek során – az ostrommal ellentétben – érvényesülhetett volna az oszmánok nyomasztó számbeli fölénye. Ezért elrendelte lovasságának színlelt visszavonulását, csaléteknek üres sátrakat hagyva hátra a táborban. Úgy tűnik azonban, hogy Mehmed súlyosan

alábecsülte a Száva másik oldalán táborozó keresztesek elszántságát és Hunyadi tapasztalatát. A magyar fővezér ugyan megtiltotta, hogy bárki is elhagyja a várat, a keresztesek, látszólag belesétálván a szultán állította csapdába, tömegesen keltek át a folyón az oszmán oldalra. Mehmed a rendelkezésére álló csapatokat haladéktalanul ellenük küldte, és minden bizonnyal egy szálig levágják őket, ha Hunyadi, bámulatos helyzetfelismeréssel és lélekjelenléttel, ráadásul valószínűleg jobb meggyőződése ellenére, nem indít támadást a várból. Hunyadi beavatkozása megfordította a csata menetét, mert mire az anatóliai lovasság egy része visszaért a csatatérre, a keresztények visszavonultak a várba, és használhatatlanná tették az oszmán tüzérséget: a nagyobb ágyúkat beszögelték, a kisebbeket bevontatták Nándorfehérvárra. Ebben segítette őket egy általában nem sok figyelemre méltatott esemény, amelyet ugyancsak a szemtanú Konstantin Mihajlovicstól tudunk. Az oszmánok az ágyúk szállítására szolgáló kocsikat, állványokat és köteleket egy nagy tető alatt összezsúfolva tárolták, amely egy éjszaka kigyulladt, és az egész felszerelés megsemmisült. Ezért tudták Hunyadi katonái részben elfoglalni, részben

harcképtelenné tenni az oszmán tüzérséget. Tüzérség híján Mehmed, aki maga is megsebesült a csatában, elrendelte a visszavonulást – alig két és fél héttel azután, hogy megkezdte a vár ostromát. „Soha a törököket így meg nem verték, és a végromláshoz soha közelebb nem voltak, mint ezen ütközet után” – volt az általános vélekedés Nándorfehérvár sikertelen ostroma, az „utolsó utáni utolsó nagy ostrom” után. Nándorfehérvár megvédése visszaadta a hitet a keresztény fegyverek győzelmében, még úgy is, hogy a csata két hőse, Hunyadi és Kapisztrán hamarosan távozott az élők sorából. Nem lebecsülve a védők elszántságát és teljesítményét, világos, hogy amiként Konstantinápoly elfoglalása a legjobb fényben mutatta az oszmán hadsereget és a fiatal szultánt, a Nándorfehérvár alatti kudarc komoly sebezhetőségükre világított rá. Konstantinápoly elfoglalása egy új fővárossal gazdagította az Oszmán Birodalmat, Nándorfehérvár sikertelen ostroma pedig számos tapasztalattal, amelyekből az elkövetkező időkben kétségtelenül tanultak is vezetői. Nándorfehérvár megvédéséről, sajnos, aligha lehet olyan hosszú könyvet írni, mint Konstantinápoly ostromáról – legfeljebb

regényes formában. Számunkra, itt a Kárpátmedencében, mégis ez marad a „nagy ostrom”, a középkori Magyar Királyság legnagyobb sikere az oszmán hódítókkal szemben. Amiért, legalábbis a köztudatban, a harang szól minden délben. PÁLOSFALVI TAMÁS

A forrásokról „Oly sok esemény volt ebben a háborúban, hogy toll le nem írhatja mind, száj el nem mondhatja mind.”{598} Neszri, 15. századi oszmán krónikás

Konstantinápoly eleste – avagy Isztambul elfoglalása – a középkor meghatározó mozzanata volt. A hír meglepő gyorsasággal terjedt szét a muszlim és a keresztény világban, és a történet iránti lázas érdeklődés elősegítette beszámolók sokaságának fennmaradását, így az eseményeket egyedülálló tudósításcsokor örökítette meg. Közelebbről megvizsgálva azonban a részek összege kevesebbet ad ki az egésznél. A szemtanúk társasága valójában csekély, és túlnyomórészt keresztényekből áll, sokuk neve ismerősen cseng e könyv olvasóinak: Híoszi Leonardo érsek, az indulatos katolikus pap; Nicolò Barbaro, a hajóorvos, aki a legmegbízhatóbb naplót vezette naprakészen; Jacobo Tetaldi firenzei kereskedő; az orosz ortodox Nesztor-Iszkander; az oszmán állami hivatalnok Turszun bég, és még egy-két olyan másik, mint Phrantzes György, akiknek a krónikái nem kis

fejtörést okoztak a modern történészeknek. E résztvevők mögött jön a közvetlen utódok szűk csoportja, akik az események közelében éltek, és valószínűleg röviddel utána, másodkézből írták meg a történetet: Dukasz, a színesen, megbízhatatlanul és terjengősen alkotó görög krónikás, akiből csak úgy ömlenek a hiteltelen történetek, miközben nagy megjelenítő erővel mondja el az eseményeket, valamint egy másik görög, Kritobulosz, az Imbrosz szigeti arkhón, aki annyiban egyedülálló, hogy keresztény változatot írt oszmánbarát felhanggal. (Művébe sok más indíttatás mellett azért fogott, hogy olvassák „minden nyugoti nemzetnél”, sőt „a Herkules oszlopain túl s a britanniai szigeteken”.{599}) Az ezután következő évszázadokban mindkét oldalon elszaporodnak a további változatok; néhány közülük újramondja a történetet, mások hozzátesznek szóbeszédeket, elveszett szájhagyományokat, mondákat és keresztény vagy oszmán birodalmi propagandát, hogy igazolhatatlan értesülésekkel színesítsék művüket. Az elbeszélések ilyen hozományából született ez a könyv. A forráskezelésből fakadó nehézségek többsége nyilván a történelem velejárója, különösen a tudományos kor előtti történelemé. Az ostrom szemtanúi

hírhedten hajlamosak nagy kerek számokat megadni, amikor a hadseregek méretét és a veszteségeket becsülik meg, bizonytalanok a dátumokat és az időpontokat illetően, előszeretettel használnak bosszantó helyi súlyés hosszmértékeket, és szenvedélyesen túloznak az arra fogékony olvasóközönség kedvéért. Az események időrendiségét jó szokás szerint úgy kell kitalálni, és elenyésző a tények, mesék és mítoszok közti különbség. A vallási babonák olyan mélyen az eseményekbe ivódnak, hogy a város elestének elbeszélése ugyanúgy szól arról, amit az emberek hittek, mint arról, ami a valóságban történt. És természetesen a tárgyilagos beszámoló ismeretlen fogalom. Minden írónak megvan a maga nézőpontja és mozgatórugója a saját változatához, és muszáj gondosan górcső alá venni az összes állítást és sajátos érdeket. A megítélések rendszerint vallási, nemzeti és világnézeti alapon történnek. A velenceiek önkéntelenül fel fogják nagyítani saját hajósaik vitézségét és ócsárolni fogják az áruló genovaiakat – és fordítva. Az olaszok gyávasággal, restséggel és ostobasággal fogják vádolni a görögöket. A katolikusok és az ortodoxok sértéseket fognak egymáshoz vágni az egyházszakadás apropóján. A

keresztény táboron belül a legfőbb hajtóerőt az adja, hogy vagy teológiai, vagy emberi magyarázatot igyekeznek találni a város elvesztésére, és bűnbakkeresésben nincs hiány. Persze az összes keresztény író rutinosan gyalázza a vérivó Mehmedet – Kritobulosz kivételével, aki a kezét-lábát töri, hogy elnyerje a szultán bizalmát. Az oszmánok természetesen a szemet szemért elven viszonozzák ezeket a sértéseket. Ezek a szemtanúk mindig élénk történetet adtak elő – tisztában voltak vele, hogy rendkívüli eseményt éltek át és túl –, de a változatok tele vannak furcsa hallgatásokkal. Ha tekintetbe vesszük, hogy 1453 óriási jelentőségű a török nép történetében, meglepő, hogy ilyen kevés kortárs oszmán tudósítás létezik a város elfoglalásáról. Nincsenek szemtanúk beszámolói, szinte egyetlen személyes megnyilatkozás sem a muszlim katonák érzéseiről és indíttatásairól, leszámítva Ak Szamszaddín sejk Mehmedhez intézett levelét. A társadalomból döntő módon hiányzott az írásbeliség; az események átadása szájról szájra történt, nem volt hagyománya az egyéni történetek megörökítésének. Ami pedig létezik, az a tömör krónikák foglalata, amit később átdolgoztak egy oszmán uralkodói legenda megteremtése

szolgálatában, úgyhogy az oszmán nézőpontot gyakran a keresztény beszámolók sorok közötti olvasatából kell kinyerni. 1453 történelmében az a szokatlan, hogy nagyrészt a vesztesek írták. Csaknem ugyanilyen meglepő, hogy az ortodox görögök tanúvallomásai is hiányoznak. Talán mert sok bizánci elöljáró halt meg a város kifosztásakor, vagy esetleg, mint Phrantzes György, túl nagy megrázkódtatáson mentek keresztül ahhoz, hogy belemerüljenek a részletekbe, mindenesetre a keresztény történetet jobbára az olaszok vagy az egyesüléspárti görögök közvetítették, akik Konstantin kivételével szerfölött rossz hírét keltették a város ortodox védőinek. Mindezek következtében a történet bővelkedik olyan rejtélyekben, amelyek valószínűleg sohasem oldódnak meg. Török történészi körökben élénk vitatéma marad, hogy az oszmánok miként szállították át hajóikat, miközben Konstantin halála dühítően megfoghatatlan – a különböző változatok pártállás szerint megoszlanak. Mi több, maga Konstantin homályos alak marad Mehmed nyugtalan, fékezhetetlen személyisége mellett, aki mintha egyidejűleg ott lett volna mindenütt az ostromban.

Konstantinápoly történetének újbóli felidézésében az a cél vezérelt, hogy ezekből az ellentmondásokból és nehézségekből az események egy erőteljes központi változatát építsem fel – olyan közel a bizonyossághoz, amennyire csak lehet. Igyekeztem jól megválogatni a forrásokat, bár néha esetlenül haladtam előre az úton, próbálva megfeleltetni egymással a beszámolókat és keresve a legvalószínűbb magyarázatokat. A dátumok közismerten bizonytalanok, annak ellenére, hogy Barbaro naplója napról napra meséli el az ostromot. Mindegyik beszámoló más sorrendet választ a részleteket illetően és az események dátumozásában, és a témában jártasak közül sokan vitatkozni fognak velem kisebb kérdésekben. A könyvet nagyítóval végigolvasva több apró rejtély fog előbukkanni az események időzítésében. Ezeket meghagytam, hogy arra emlékeztessenek, vannak nem tudható és össze nem illő dolgok. Úgy döntöttem, hogy megválasztom a nekem legvalószínűbbnek tetsző általános időrendet, és amennyire csak lehetséges, korlátozom a rettegett „talán”, „esetleg”, „lehetséges” szavakat. A másik lehetőség belezavarta volna az átlagolvasót a különböző forrásváltozatokba, amelyek nem sokat tettek volna hozzá a cselekmény általános

dinamikájához, a történet éles és színpompás körvonalaihoz. Ugyanakkor zöld utat adtam azoknak a következtetéseknek, amelyeket jogosnak éreztem a terep, a táj, az időjárás és az évszak konkrét fizikai körülményeiből következően. A második célom ezzel a könyvvel az volt, hogy megragadjam az emberi hangokat – vagyis első kézből adjam vissza a főszereplők szavait, előítéleteit, reményeit és félelmeit –, és hogy közvetítsek valamit „a történet történetéről”, azokról a változatokról, amelyeket igaznak hittek, és ne csak az igazolható tényekkel foglalkozzam. A források gyakran a saját jogukon személyiségek, csaknem olyan különlegesek és titokzatosak, mint maga a történet, amelyet elmesélnek. Némelyik, például Barbaro, csak mint történetíró létezik, azután elnyeli őt a csend. Mások, például Híoszi Leonardo és a kijevi Izidor, mélyebb beágyazottságú alakok a korszak egyháztörténetében. A beszámolók közül a legizgalmasabb és legvitathatóbb az ortodox orosz Nesztor-Iszkanderé, aki láthatólag az oszmán hadsereg besorozottjaként érkezett Konstantinápoly alá. Arra lehet következtetni, hogy az ostrom elején beszökött a városba, tanúja és résztvevője volt az eseményeknek – különösen

eleven leírással szolgál az ágyúzásról és a falaknál zajló eseményekről –, majd túlélte a későbbi oszmán megtorlást, valószínűleg egy kolostor szerzetesének álcázva magát. A legendák, hallomások és első kézből származó megfigyelések tőle származó rejtélyes és gyakran fantasztikus elegye annyira zavaros az időpontokat és időrendeket illetően, hogy sok író hajlik rá, hogy teljesen elutasítsa, ugyanakkor egy sereg meggyőző részletet tartalmaz: egyedülállóan tényszerű a fal körül folyó küzdelem és a holttestek eltávolításának leírásában, mely feladatból valószínűleg kivette a részét. A források közül szinte kizárólag Nesztor-Iszkander számol be ténylegesen harcoló görögökről, például a Rhangabe halálához vezető esetről. A velenceiek és a genovaiak elhitetnék velünk, hogy ez szinte teljes egészében olasz ügy volt, amelyben a görög népesség a legjobb esetben csak tétlenkedett, és a legrosszabban, a vallásbeli különbségek okán, kerékkötőnek, nyerészkedőnek és gyávának mutatkozott. Két másik krónikának, Phrantzes Györgyének és Dukaszénak, kalandos utóélet jutott. Phrantzes arról híres, hogy két változatban írta meg a történetet; ezek Kisebb, illetve Nagyobb krónikaként ismeretesek. Sokáig

azt feltételezték, hogy a Nagyobb egy későbbi kibővítése a Kisebbnek, amely szinte semmit nem árul el az ostromról – Phrantzes hosszú életének megrázó, mégis legjelentősebb eseményéről. A Nagyobb krónikát, amely eleven, részletes és roppant meggyőző, sokáig széles körben használták fő forrásként 1453-mal kapcsolatban. Azonban bebizonyosodott róla, hogy ügyes irodalmi utánzat: több mint száz évvel később írta Makariosz Melisszenosz, aki Phrantzes alakjába bújt egyes szám első személyben. A vele kapcsolatos tudnivalók nem túl bizalomébresztők: a pap Melisszenosz arról nevezetes, hogy császári rendeletet hamisított annak érdekében, hogy megnyerjen egy hitvitát. Ennek következtében a Nagyobb krónika teljes tartalma megkérdőjeleződött. Manapság a történészek, ki-ki a maga módján, csínján bánnak a művel; aki az ostromról akar írni, annak el kell döntenie, hogy mit kezdjen vele. Szigorú szövegelemzés alapján az a tétel is megfogalmazódott, hogy ez igenis egy hosszabb, mostanra elveszett Phrantzes-változatra épül, és tartalmának némely sajátossága nagyon magas fokú történelmi regényíróra vallana, ha teljesen légből kapott volna. Melisszenosz a felelős azért a jelenetért, amikor Phrantzes a csata előtt a tornyon áll Konstantinnal a

sötétben. Tőle ered a török történelem jelképes pillanata is: Ulubati Haszan, az óriás termetű janicsár története, aki elsőként tűzte ki az oszmán zászlót a falra. Ez az utóbbi legalábbis túl részletesnek tűnik ahhoz, hogy kitalált legyen. Ugyanilyen rendkívüli Dukasz krónikája, Bizánc bukásának nagyobb lélegzetű története. A görög krónikás tanúja volt az ostrom körüli számos eseménynek, habár magának az ostromnak nem. Valószínűleg látta Orbán óriáságyújának próbalövését Drinápolyban, és azoknak a tengerészeknek a rothadó tetemét, akiket Mehmed karóba húzatott, miután a hajójuk elsüllyedt a Torokvágónál. Eleven, rendíthetetlen beszámolója különös véget ér: hirtelen, mondat közepén, Leszbosz 1462-es oszmán ostromának leírása közben fejeződik be. A szerző sorsa függőben marad, mint megannyi minden a történetben. A Leszboszon történtek életszerű leírása azt az erős benyomást kelti, hogy a szerző ott volt, és arra a feltételezésre sarkall, hogy a görög védelem végső összeomlása ragadta ki a tollat a kezéből. Vajon osztozotte a védők szörnyű sorsában – kettéfűrészelték őket, megtartandó azt az ígéretet, hogy a fejüket nem veszik –, vagy eladták rabszolgának? A mondat közepén, csapot-

papot otthagyva távozik. A konstantinápolyi történet elbeszélésének is megvan a maga végtelenül gazdag történelme. Ez a könyv angol nyelvű változatok hosszú hagyományára épült; a sorhoz felzárkózik a 18. században Edward Gibbon, majd később két angol lovag, Sir Edwin Pears 1903-ban és a nagy Bizánc-történész, Sir Steven Runciman 1965-ben, és seregével akadnak munkák más nyelveken. Ami a helyes hangütés eltalálását illeti, az imbroszi Kritobulosz, akinek jó irányérzéke volt a történelmi rálátást illetően, már ötszáz éve felismerte a gondot, és Mehmednek szóló ajánlásában nem is emeli magát piedesztálra – bölcs óvintézkedés, ha az ember olyasmit ad elő a Világhódítónak, amin ő maga nem is volt jelen. Bármelyik későbbi változat írója megszívlelheti szavait: „Azért is, ó legnagyobb császár, miután már sokat fáradoztam, minthogy magam nem forgottam a dolgokban, hogy mindent pontosan tudhatnék, hanem beszélgettem s tudakozódtam azoktól, akik tudták, s miután amennyire lehetett, a dolgoknak lelkiismeretesen végökre jártam… Ha pedig előadásunk tetteidnél sokkal hiányosabbnak és azok nagyságával nem mérkőzőnek mutatkoznék… akkor magam… másoknak fogom

átengedni a történetírást, kik az effélére nálam sokkal derekabbak.”{600}

Bibliográfia

Akbar, M. J.: The Shade of Swords: Jihad and the Conflict between Islam and Christianity. London, 2002. Ak, Mahmut–Başar, Fahameddin: Günlüğü. Isztambul, 2003.

Istanbul’un

Fetih

Ancient emnities await the pilgrim Pope. www.telegraph.co.uk/news /worldnews/europe/greece/1329153/Ancient-emnitiesawait-thepilgrim-Pope.html, 2001. Armstrong, Karen: Holy War: The Crusades and Their Impact on Today’s World. London, 1992. Atıl, Esin: Levni and the Surname: The Story of an Eighteenth-century Ottoman Festival. Isztambul, 1999. Ayalon, David: Gunpowder and Firearms in the Mamluk Kingdom. London, 1956. Aydın, Erdoğan: Fatih ve Fetih: Mitler ve Gerçekler. Isztambul, 2001.

Babinger, Franz: Mehmet the Conqueror and His Time. Princeton, 1978. Barbaro, Nicolo`: Giornale dell’ Assedio di Constantinopoli 1453. Szerk.: E. Cornet. Bécs, 1856. Angolul: Diary of the Siege of Constantinople 1453. Ford.: J. R. Melville Jones. New York, 1969. Bartusis, Mark C.: The Late Byzantine Army: Arms and Society, 1204–1453. Philadelphia, 1992. Baynes, Norman H.: Byzantine Studies and Other Essays. London, 1955. Brocquière, Bertrandon de la: Early Travels in Palestine. Szerk.: T. Wright. London, 1848. Bury, J. B.: A History of the Later Roman Empire from Arcadius to Irene, 395–800. London, 1889. Cahen, Claude: Pre-Ottoman Turkey. Ford.: J. JonesWilliams. London, 1968. Camariotes, Matthew: De Constantinopoli Capta Narratio Lamentabilis in: Patrologiae Cursus Completus, Series Graeco-Latina, vol. 160. Szerk.: J. P. Migne. Párizs, 1866. Carroll, Margaret: Notes on the authorship of the Siege Section of the Chronicon Maius in: Byzantion 41, 1971.

Chatzidakis, Manolis: Mystras: The Medieval City and the Castle. Athén, 2001. Chelebi, Evliya: In the Days of the Janissaries. Szerk.: Alexander Pallis. London, 1951. Chelebi, Evliya: Le Siège de Constantinople d’apres le Seyahatname d’Evliya Chelebi (ford.: H. Turkova) in: Byzantinoslavica, vol. 14, 1953. Cipolla, Carlo M.: European Culture and Overseas Expansion. London, 1970. Clark, Victoria: Why Angles Fall: A Journey through Orthodox Europe from Byzantium to Kosovo. London, 2000. Comnena, Anna: The Alexiad of Anna Comnena. Ford.: E. R. A. Sewter. London, 1969. Corfis, Ivy A.–Wolfe, Michael (eds.): The Medieval City under Siege. Woodbridge, 1995. DeVries, Kelly: Guns and Men in Medieval Europe, 1200– 1500. Aldershot, 2002. Dirimtekin, Feridun: Istanbul’un Fethi. Isztambul, 2003. Doukas: Decline and Fall of Byzantinum to the Ottoman

Turks. Ford.: Harry J. Magoulias. Detroit, 1975. Doukas: Fragmenta Historicorum Graecorum, vol. 5. Párizs, 1870. Emecen, Feridun M.: Istanbul’un Fethi Olayi ve Meseleleri. Isztambul, 2003. Encyclopaedia of Islam. Leiden, 1960. Esin, Emel: Ottoman Empire in Miniatures. Isztambul, 1988. Freely, John: The Companion Woodbridge, 2000.

Guide

to

Istanbul.

Gilles, Pierre: The Antiquities of Constantinople. London, 1729. Gill, Joseph: The Council of Florence. Cambridge, 1959. Goffman, Daniel: The Ottoman Empire and Early Modern Europe. Cambridge, 2002. Goodwin, Godfrey: The Janissaries. London, 1994. Goodwin, Jason: Lords of the Horizons: A History of the Ottoman Empire. London, 1999. Granville Browne, E. (ed.): A History of Ottoman Poetry. London, 1904.

Guilmartin, John F.: Galleons and Galleys. London, 2002. Gunther of Pairis: The Capture of Constantinople: The Hystoria Constantinopolitana of Gunther of Pairis. Ford. és szerk.: Alfred J. Andrea. Philadelphia, 1997. Haldon, J.–Byrne, M.: A Possible Solution to the Problem of Greek Fire in: Byzantinische Zeitschrift 70, 91–99. Hall, Bert S.: Weapons and Warfare in Renaissance Europe: Gunpowder, Technology and Tactics. Baltimore, 1997. Hattendorf, John B.–Unger, Richard W.: War at Sea in the Middle Ages and the Renaissance. Woodbridge, 2003. Heywood, Colin: Writing Ottoman History: Documents and Interpretations. Aldershot, 2002. Hogg, Ian V.: A History of Artillery. London, 1974. Howard, Michael: War in European History. Oxford, 1976. Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe. Ford.: Simon Róbert. Osiris, Budapest, 1995. Ibn Taghribirdi–Abu al-Mahasin Yusuf: History of Egypt, Part 6, 1382–1469. Ford.: W. Popper. Berkeley, 1960. Imber, Colin: The Legend of Osman Gazi in: The Ottoman

Emirate 1300–1389. Rethymnon, 1993. Imber, Colin: The Basingstoke, 2002.

Ottoman

Empire:

1300–1650.

Imber, Colin: What Does Ghazi Actually Mean in: The Balance of Truth: Essays in Honour of Professor Geoffrey Lewis. Isztambul, 2000. Inalcik, Halil: Fatih Devri üzerinde Tetkikler ve Vesikalar I. Ankara, 1987. Inalcik, Halil: Mehmet the Conqueror and His Time in: Speculum 35, 408–27. Inalcik, Halil: The Ottoman Empire: Organization and Economy. London, 1978.

Conquest,

Inalcik, Halil: The Ottoman Empire: The Classical Age 1300–1600. London, 1973. Istanbul: Everyman Guides. London, 1993. Jorga, N.: Notes et extraits pour servir à l’Histoire des Croisades au XVe siècle. Párizs–Bukarest, 1899–1916. Kaegi, Walter Emil: Byzantium and the Early Islamic Conquests. Cambridge, 1992. Kazankaya, Hasan: Fatih Sultan Mehmed’in Istanbul’un

Fethi ve Fethin Karanlik Noktalari. Isztambul, 1995. Keegan, John: A History of Warfare. London, 1994. Keen, Maurice (ed.): Medieval Warfare: A History. Oxford, 1999. Kelly, Laurence: Istanbul: A Traveller’s Companion. London, 1987. Khadduri, Majid: War and Peace in the Law of Islam. Baltimore, 1955. Kinross, Lord: The Ottoman Centuries. London, 1977. Korán. Ford.: Simon Róbert. Helikon, Budapest, 1987. Kritobulosz: II. Mehemet élete. Ford.: Szabó Károly. MTA, Budapest, 1875. Legrand, Emile: Recueil de Chansons Populaires Grecques. Párizs, 1874. Leonard of Chios: De Capta Constantinopoli. Párizs, 1823.

a

Mehemethe

II

Levey, Michael: The World of Ottoman Art. London, 1971. Lewis, Bernard: Islam from the Prophet Muhammad to the Capture of Constantinople. New York, 1974.

Lewis, Bernard: Islam from the Prophet Muhammad to the Capture of Constantinople. Oxford, 1987. Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció. Ford.: Dobrás Zsófia. Gondolat, Budapest, 1981. Lewis, Bernard: Politics and War in: J. Schacht–C. E. Bosworth (eds.): The Legacy of Islam. Oxford, 1979. Lewis, Bernard: The Muslim Discovery of Europe. London, 1982. Mackintosh-Smith, London, 2001.

Tim:

Travels

with

a

Tangerine.

Mango, Cyril (ed.): The Oxford History of Byzantium. Oxford, 2002. Mango, Cyril: Studies on Constantinople. Aldershot, 1993. Mansel, Philip: Constantinople: City of the World’s Desire, 1453–1924. London, 1995. Massignon, Louis: Textes Prémonitoires et commantaires mystiques raletifs à la prise de Constantinople par le Turcs en 1453 in: Oriens 6, 10–17. Matar, Nabil: Islam in Britain 1558–1685. Cambridge, 1998.

Mathews, Thomas F.: The Art of Byzantium: Between Antiquity and the Renaissance. London, 1998. McCarthy, Justin: The Ottoman Turks: an Introductory History to 1923. Harlow, 1997. McNeill, William H.: The Rise of the West: A History of the Human Community. Chicago, 1990. Melville Jones, J. R.: The Siege of Constantinople 1453: Seven Contemporary Accounts. Amszterdam, 1972. Mihailovich, Konstantin: Memoirs of a Janissary. Ford.: Benjamin Stolz. Ann Arbor, 1975. Mijatovich, Chedomil: Constantine Palaiologos: the Last Emperor of the Greeks, 1448–1453. London, 1892. Morris, Jan: The Venetian Empire: A Sea Voyage. London, 1980. Murphey, Rhoads: Ottoman Warfare 1500–1700. London, 1999. Nestor-Iskander: The Tale of Constantinople. Ford. és szerk.: Walter K. Hanak–Marios Philippides. 1998. Nicol, Donald M.: Byzantium and Venice. Cambridge, 1988.

Nicol, Donald M.: The Immortal Emperor: The Life and Legend of Constantine Palaiologos, Last Emperor of the Romans. Cambridge, 1969. Nicol, Donald M.: The Last Centuries of Byzantium, 1261– 1453. London, 1972. Nicolle, David: Armies of the Ottoman Turks 1300–1774. London, 1983. Nicolle, David: Constantinople 1453. Oxford, 2000. Nicolle, David: The Janissaries. London, 1995. Norwich, John J.: A History of Byzantium. London, 1995. Ostrogorsky, George: History of Byzantine State. Ford.: Joan Hussey. Oxford, 1980. Ovidius: Keservek. Ford.: Csehy Könyvklub, Budapest, 2002.

Zoltán.

Magyar

Parry, V. J.: Richard Knolles’ „History of the Turks”. Szerk.: Salih Özbaran. Isztambul, 2003. Parry, V. J.–Yapp, M. E. (eds.): War, Technology and Society in the Middle East. London, 1975. Partington, J. R.: A History of the Greek Fire and Gunpowder. Cambridge, 1960.

Pears, Edwin: The Destruction of the Greek Empire and the Story of the Capture of Constantinople by the Turks. London, 1903. Pertusi, Agostino: La Caduta di Constantinopoli. Milánó, 1976. Procopius: Buildings. London, 1971. Pusculus, Ulbertino: Constantinopoleos Libri IV in: Ellissen: Analekten der Mittel- und Neugriechischen Literatur III, 1857. Rose, Susan: Medieval London, 2002.

Naval

Warfare,

1000–1500.

Runciman, Stephen: The Eastern Schism: A Study of the Papacy and Eastern Churches during the 11th and 12th Centuries. Oxford, 1955. Runciman, Steven: Konstantinápoly eleste 1453. Ford.: Bánki Vera. Osiris, Budapest, 2000. Sa’d-ud-din, Khoja: The Capture of Constantinople from the Taj-ut-Tevarikh. Ford.: E. J. W. Gibb. Glasgow, 1879. Schwoebel, Robert: The Shadow of the Crescent: The Renaissance Image of the Turk, 1453–1517. Nieuwkoop, 1967.

Setton, Kenneth M.: The Papacy and the Levant (1204– 1571), vol. II: The Fifteenth Century. Philadelphia, 1978. Shaw, Stanford: History of the Ottoman Empire and Modern Turkey, vol. I: Empire of the Gazis. Cambridge, 1976. Sherrard, Philip: Constantinople: The Iconography of a Sacred City. London, 1965. Simarski, Lynn Teo: Constantinople’s Volcanic Twilight in: Saudi Aramco World, 1996. november–december. Spandounes, Theodore: On the Origin of the Ottoman Emperors. Ford. és szerk.: Donald M. Nicol. Cambridge, 1997. Sphrantzes, George: A Contemporary Greek Source for the Siege of Constantinople 1453: The Sphrantzes Chronicle. Ford.: Margaret Carroll. Amszterdam, 1985. Sphrantzes, George: The Fall of the Byzantine Empire: A Chronicle by George Sphrantzes 1401–1477. Ford.: Marios Philippides. Amherst, 1980. Stacton, D.: The World on the Last Day. London, 1965. Sullivan, D. F. (ed.): Siegecraft: Two Tenth-century Instructional Manuals by Heron of Byzantium.

Washington, 2000. Tafur, Pero: Travels and Adventures, 1435–1439. Ford.: Malcolm Letts. London, 1926. Theophanes Confessor: The Chronicle of Theophanes Confessor. Ford.: Cyril Mango–Roger Scott. Oxford, 1997. Tsangadas, B. C. P.: The Fortification and Defence of Constantinople. New York, 1980. Tursun Beg: The History of Mehmed the Conqueror. Ford.: Halil Inalcik–Rhoads Murphey. Minneapolis–Chicago, 1978. Vakalopoulos, Apostolos E.: The Origins of the Greek Nation: The Byzantine Period, 1204–1461. New Brunswick, 1970. Van Millingen, Alexander: Byzantine Constantinople. London, 1912.

Churches

in

Van Millingen, Alexander: Byzantine Constantinople. London, 1899. Vassiliki, Maria (ed.): Mother of God: Representation of the Virgin in Byzantine Art. Torino, 2000.

Villehardouin, Geoffroy de: Bizánc megvétele. Ford.: Szabics Imre. Európa, Budapest, 1985. Ware, Timothy: The Orthodox Church. London, 1993. Wheatcroft, Andrew: Infidels: The Conflict between Christendom and Islam 638–2002. London, 2003. Wheatcroft, Andrew: The Ottomans: Dissolving Images. London, 1995. Wintle, Justin: The Rough Guide History of Islam. London, 1995. Wittek, Paul: The Rise of the Ottoman Empire. London, 1963. Yerasimos, Stephane: La Fondation de Constantinople et de Sainte-Sophie dans les Traditions Turques. Párizs, 1990. Yerasimos, Stephane: Les Traditions Apocalyptiques au tournant de la Chute de Constantinople. Párizs, 1999.

Köszönetnyilvánítás

Ennek a könyvnek a gondolata már olyan régóta érlelődött, hogy a megvalósulásáért sokaknak tartozom hálával. Az, hogy egyáltalán létrejött, köszönhető mindenekelőtt Andrew Lownie-nak, az ügynökömnek, Julian Loose-nak a Fabernél és Bill Strachannek a Hyperionnál, amiért hittek a történetemben, továbbá köszönhető a szakértő és lelkes gárdának mindkét kiadónál, amiért tető alá hozták. A könyv régmúltba vesző eredete kapcsán mindig hálás maradok Christopher Trillónak, Isztambul bajnokának, amiért rávett, hogy utazzam oda 1973-ban, és kis csapat régi barátomnak, akik folyamatosan elláttak tanácsokkal: Andrew Taylornak, Elizabeth Mannersnek és Stephen Scoffhamnek a javaslatokért és a kézirat elolvasásáért, John Dysonnak a könyvek beszerzésében nyújtott mérhetetlen segítségéért és a vendégszeretetéért Isztambulban, Rita és Ron Mortonnak az ugyanolyan szíveslátásért Görögországban, Ron Mortonnak és David

Gordon-Macleodnak, amiért elvittek az Athosz-hegyre, hogy bepillanthassak az élő bizánci hagyományba, Annamaria Ferrónak és Andy Kirbynek a fordításokért, Oliver Poole-nak a fényképekért, Athena AdamsFlorounak a képek szkenneléséért, Dennis Naishnek az ágyúöntéssel kapcsolatos magyarázatokért, Martin Downak az arabbal kapcsolatos kérdésekben adott tanácsokért. Mindannyiuknak nagyon köszönöm. Végül örök és mélységes hálám Jannek, nemcsak az ajánlatért és a kézirat elolvasásáért, hanem azért is, mert a török kutyaharapásokon túl is kitartott mellettem évről évre, szerelemmel. Köszönettel tartozom a következő kiadóknak is, hogy engedélyezték hosszú idézetek megjelentetését ebben a könyvben. Az egyik: Konstantinápoly története NesztorIszkander előadásában, fordította és jegyzetekkel ellátta Walter K. Hanak és Marios Philippides, szíves kiadója Aristide D. Caratzas a Melissa International Ltd. részéről. A másik: Franz Babinger: Hódító Mehmed és kora, gondozta a Princeton University Press, megjelent 1978ban.

Az illusztrációk jegyzéke

1. Késő 15. századi térkép a háromszög alaprajzú városról. Christoforo Boundelmonti: Liber insularium Archipelagi, 1480 k. © British Library, London / Cultiris 2. Az esztéta és tudós Mehmed. II. Mehmed szultán Siblizade Ahmetnek tulajdonított portréja, 1480 k. © Topkapi Palace Museum, Istanbul, Giraudon, www.bridgeman.co.uk / AKG-IMAGES / Cultiris 3. „Nem tudtuk, hogy a mennyben vagyunk-e vagy a földön” © Bridgeman Art Library /Cultiris 4. 19. századi fényképfelvétel a Blakhernai császári palotáról. © Cultiris 5. A háromsoros védművek egyik szakasza: hátul a belső tornyok vonala, előttük az ágyútűz által lerombolt alacsonyabb külső tornyoké. © Bridgeman Art Library / Cultiris

6. Gentile Bellini korabeli, késő 15. századi rajza. © British Museum, Department of Prints and Drawings, No Pp, 1–19 7.

Lenyűgöző festmény az ostromról európai nézőpontból. Bertrandon de la Brocquière: Le Voyage d’Outremer, 1455 k. © Bibliothèque Nationale, Párizs/AKG-IMAGES/Cultiris

8. A török történelem nagy eseményének francia feldolgozása. Benjamin Constant: II. Mehmed bevonulása Konstantinápolyba, 1876 © Musée des Augustins, Toulouse, Bridgeman Art Library/Cultiris 9. Az Aja Szofia-mecsetté átalakított Hagia Szophia 16. századi képe. Német iskola, 16. sz., magángyűjtemény © Archives Charmet, Bridgeman Art Library/Cultiris 10. Mehmed Bellini híres késői portréján. Gentile Bellini: II. Mehmed szultán, 1480 k. © National Gallery, London, www.bridgeman.co.uk /AKG-IMAGES / Cultiris 11. Konstantin palotája a Peloponnészoszon, Misztrában. © Cultiris

Képmelléklet

Késő 15. századi térkép a háromszög alaprajzú városról. A Hagia Szophia és a romos Hippodrom jobbra látható, a szárazföldi faltól induló főutak balra. A császári palota a háromszög bal felső sarkában áll. Az Aranyszarv-öböl fölött a genovaiak városa,

Galata (Pera) húzódik. A Turquiaként feltüntetett Anatólia a szoroson túl, a kép jobb szélén fekszik

„Nem tudtuk, hogy a mennyben vagyunk-e vagy a földön.” A Hagia Szophia főhajója, a késő ókor legcsodálatosabb épülete

Az esztéta és tudós Mehmed: részben stilizált oszmán miniatúra a korosodó szultánról

Gentile Bellini korabeli, késő 15. századi rajza egy jellegzetes fehér föveget, puzdrát, íjat és szablyát viselő janicsárról. Mehmedet állítólag elbűvölte, ugyanakkor babonás rémülettel is eltöltötte az olasz mester tehetsége, amivel szinte élő, háromdimenziós alakokat tudott varázsolni a sík papíron az iszlám tiltás dacára

19. századi fényképfelvétel a Blakhernai császári palotáról, amely beleépült az egysoros falba az Aranyszarv közelében, és az ostrom alatt Konstantin főhadiszállásául szolgált

A háromsoros védművek egyik szakasza: hátul a belső tornyok vonala, előttük az ágyútűz által lerombolt alacsonyabb külső tornyoké. A várárok mostanra nagyrészt betemetődött, de egykor három méter mély volt, téglával bélelték, és sok gondot okozott az oszmánoknak az ostrom alatt. Miután átkeltek rajta, a támadóknak végig kellett rohanniuk egy nyitott teraszon a rájuk zúduló lövések közepette, mielőtt megbirkózhattak volna a külső fallal

Lenyűgöző festmény az ostromról európai nézőpontból. A kép számos kulcsfontosságú eseményt sűrít egybe. Konstantinápoly lovagkori színtérré alakult át, de olyasvalaki festette, aki tisztában volt a történet sok részletével

A török történelem nagy eseményének francia feldolgozása: Fatih, a Hódító bevonul a városba az Edirnei kapun az iszlám harcosok kíséretében. Az előtérben halott keresztények hevernek

Az Aja Szofia-mecsetté átalakított Hagia Szophia 16. századi képe a híres oszmán építész, Szinán által hozzáépített minaretekkel

Mehmed Bellini híres késői portréján. A keretet adó császári diadalíven a „Világhódító” felirat olvasható, de a szultán meglehetősen soványnak és betegnek látszik

Konstantin palotája a Peloponnészoszon, Misztrában. A spártai síkság fölé magasodó „kis Konstantinápoly” a bizánci szellem megrendítő emlékműve

Jegyzetek

Az idézett forrásmunkák teljes könyvészeti leírása a Bibliográfiában található. {1} Idézi Stacton (1965): i. m., 153. {2} Melville Jones (1972): i. m., 12. {3} Procopius (1971): i. m., 35. {4} Mansel (1995): i. m., 1. {5} Idézi Sherrard (1965): i. m., 11. {6} Idézi Akbar (2002): i. m., 45. {7} Uo., 44. {8} Ibn Khaldún (1995): i. m., 283. Simon Róbert fordítása. {9} Comnena (1969): i. m., 402. {10} Idézi Tsangadas (1980): i. m., 112. {11} Uo., 112. {12} Theophanes (1997): i. m., 676. {13} Uo., 546. {14} Uo., 550. {15} Uo. {16} Uo., 546. {17} Idézi Wintle (1995): i. m., 245.

{18} Ovidius: Keservek: 1. 10. Csehy Zoltán fordítása. {19} Idézi Sherrard (1965): i. m., 12. {20} Idézi Mansel (1995): i. m., 3. {21} Idézi Sherrard (1965): i. m., 12. {22} Uo., 51. {23} Uo., 27. {24} Idézi Norwich 1. köt. (1995): i. m., 202. {25} Idézi Clark (2000): i. m., 17. {26} Uo., 14. {27} Idézi Sherrard (1965): i. m., 74. {28} Idézi Wheatcroft (2003): i. m., 54. {29} Idézi Lewis 2. köt. (1974): i. m., 207–208. {30} Ibn Khaldún (1995): i. m., 129–30. Simon Róbert fordítása. {31} Ibn Khaldúnt idézi Lewis (1979): i. m., 197. {32} Idézi Lewis 2. köt. (1974): i. m., 208. {33} Idézi Cahen (1968): i. m., 213. {34} Idézi Armstrong (1992): i. m., 2. {35} Idézi Norwich 3. köt. (1995): i. m., 102. {36} Idézi Mango (2002): i. m., 128. {37} Idézi Kelly (1987): i. m., 35. {38} Villehardouin (1985): i. m., 91. Szabics Imre fordítása, idézi Morris (1980): i. m., 39. {39} Idézi Norwich 3. köt. (1995): i. m., 130. {40} Villehardouin (1985): i. m., 90. Szabics Imre fordítása, idézi Morris (1980): i. m., 41.

{41} Idézi Norwich 3. köt. (1995): i. m., 130. {42} Idézi Morris (1980): i. m., 41. {43} Idézi Kinross (1977): i. m., 24. {44} Idézi Mackintosh-Smith (2001): i. m., 290. {45} Idézi Wittek (1963): i. m., 15. {46} Uo., 14. {47} Uo. {48} Tafur (1926): i. m., 146. {49} Mihailovich (1975): i. m., 191–92. {50} Brocquière (1848): i. m., 362–65. {51} Idézi Babinger (1978): i. m., 59. {52} Uo., 418. {53} Brocquière (1848): i. m., 351. {54} Idézi Inalcik (1978): i. m., 59. {55} Idézi Babinger (1978): i. m., 24. {56} Granville Browne (1904): i. m., 2. köt. {57} Mihailovich (1975): i. m., 171. {58} Doukas (1870): i. m., 228. {59} Sa’d-ud-din (1879): i. m., 41. {60} Doukas (1870): i. m., 227. {61} Idézi Babinger (1978): i. m., 424. {62} Uo., 112. {63} A bailo egy személyben volt kereskedelmi konzul, a helyi velencei közösség vezetője és a bizánci császárhoz rendelt követ. {64} Brocquière (1848): i. m., 335–41.

{65} Nestor-Iskander (1998): i. m., 67. {66} Idézi Babinger (1978): i. m., 47. {67} Idézi Freely (2000): i. m., 269. {68} Idézi Babinger (1978): i. m., 68. {69}Sphrantzes (1980): i. m., 59. {70} Doukas (1870): i. m., 228. {71} Tursun (1978): i. m., 33. {72} Doukas (1870): i. m., 234–35. {73} Nicol (1969): i. m., 52. {74} Sa’d-ud-din (1879): i. m., 11. {75} Kritobulosz (1875): i. m., 20. Szabó Károly fordítása. {76} Doukas (1870): i. m., 237–38. {77} Uo., 238. {78} Uo., 239. {79} Uo. {80} Uo., 245. {81} Kritobulosz (1875): i. m., 22. Szabó Károly fordítása. {82} Mihailovich (1975): i. m., 89. {83} Kritobulosz (1875): i. m., 24. Szabó Károly fordítása. {84} Uo., 23. {85} Tursun (1978): i. m., 34. {86} Kritobulosz (1875): i. m., 24. Szabó Károly fordítása. {87} Doukas (1870): i. m., 245. {88} Kritobulosz (1875): i. m., 25. Szabó Károly fordítása. {89} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 311.

{90} Uo. {91} Sa’d-ud-din (1879): i. m., 12. {92} Doukas (1870): i. m., 248. {93} Idézi Mijatovich (1892): i. m., 17. {94} Idézi: www.telegraph.co.uk, 2001. május 4. {95} Idézi Ware (1993): i. m., 43. {96} Uo., 53. {97} Idézi Clark (2000): i. m., 27. {98} Idézi Norwich 3. köt. (1995): i. m., 184. {99} Idézi Mijatovich (1892): i. m., 24–25. {100} Idézi Gill (1959): i. m., 381. {101} Idézi Runciman (2000): i. m., 72. Bánki Vera fordítása. {102} Idézi Nicol (1969): i. m., 58. {103} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 125. {104} Idézi Gill (1959): i. m., 384. {105} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 11. {106} Uo., 92. {107} Idézi Stacton (1965): i. m., 165. {108} Idézi Sherrard (1965): i. m., 34. {109} A mediterráneumban novembertől március elejéig hajózási szünet volt a viharos időjárás és a háborgó tenger miatt. {110} Doukas (1870): i. m., 254. {111} Kritobulosz (1875): i. m., 34. Szabó Károly fordítása. {112} Uo., 36. {113} Uo., 38–39.

{114} Uo., 36–37. {115} Uo., 43. {116} Doukas (1870): i. m., 257. {117} Barbaro (1969): i. m., 3. {118} Uo., 4. {119} Uo., 5. {120} Uo., 13. {121} Doukas (1870): i. m., 265. {122} Kritobulosz (1875): i. m., 48. Szabó Károly fordítása. {123} Sphrantzes (1980): i. m., 72. {124} Idézi Hogg (1974): i. m., 16. {125} Kritobulosz (1875): i. m., 49. Szabó Károly fordítása. {126} Uo., 44. {127} Gunther (1994): i. m., 99. {128} Idézi Tsangadas (1980): i. m., 9. {129} Idézi Van Millingen (1899): i. m., 49. {130} Uo., 47. {131} Uo., 107. {132} Idézi Mijatovich (1892): i. m., 50. {133} Idézi Hogg (1974): i. m., 16. {134} Idézi Cipolla (1970): i. m., 36. {135} Idézi DeVries (2002): i. m., 125. {136} Doukas (1870): i. m., 247–248. {137} Kritobulosz (1875): i. m., 53. Szabó Károly fordítása. {138} Uo., 54.

{139} Uo. {140} Chelebi (1951): i. m., 90. {141} Uo. {142} Uo., 91. {143} Kritobulosz (1875): i. m., 54. Szabó Károly fordítása. {144} Doukas (1870): i. m., 248. {145} Uo., 249. {146} Uo. {147} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 315. {148} Mihailovich (1975): i. m., 177. {149} Doukas (1870): i. m., 262. {150} Idézi Imber (2002): i. m., 257. {151} Uo., 277. {152} Idézi Goodwin (1999): i. m., 66. {153} Doukas (1870): i. m., 262. {154} Sa’d-ud-din (1879): i. m., 16. {155} Chelebi (1953): i. m., 2. {156} Kritobulosz (1875): i. m., 45. Szabó Károly fordítása. {157} Uo., 47. {158} Sa’d-ud-din (1879): i. m., 17. {159} Doukas (1870): i. m., 262. {160} Idézi Pertusi 1. köt. (1976): i. m., xx. {161} Tursun (1978): i. m., 34. {162} Sphrantzes (1985): i. m., 47. {163} Idézi Goodwin (1999): i. m., 70.

{164} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 316. {165} Kritobulosz (1875): i. m., 52. Szabó Károly fordítása. {166} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 176. {167} Uo., 5. {168} Uo., 130. {169} Mihailovich (1975): i. m., 91. {170} Idézi Pertusi 1. köt. (1976): i. m., xx. {171} Mihailovich (1975): i. m., 175. {172} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 175–76. {173} Idézi Mijatovich (1892): i. m., 137. {174} Sphrantzes (1985): i. m., 49. {175} Uo., 49–50. {176} Sphrantzes (1980): i. m., 69. {177} Leonard (1823): i. m., 38. {178} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 146. {179} Leonard (1823): i. m., 38. {180} Sphrantzes (1980): i. m., 70. {181} Barbaro (1969): i. m., 19. {182} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 148. {183} Uo., 27. {184} Sphrantzes (1980): i. m., 110. {185} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 148. {186} Barbaro (1969): i. m., 19. {187} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 152–54. {188} Barbaro (1969): i. m., 19–20.

{189} Korán: i. m., 17:15–16. Simon Róbert fordítása. {190} Chelebi (1953): i. m., 3. {191} Doukas (1975): i. m., 217. {192} Kritobulosz (1875): i. m., 44. Szabó Károly fordítása. {193} Uo., 48. {194} Nestor-Iskander (1998): i. m., 45. {195} Kritobulosz (1875): i. m., 50. Szabó Károly fordítása. {196} Uo., 57. {197} Doukas (1870): i. m., 266. {198} Uo. {199} Kritobulosz (1875): i. m., 58. Szabó Károly fordítása. {200} Uo., 59. {201} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 130. {202} Leonard (1823): i. m., 18. {203} Barbaro (1969): i. m., 30. {204} Nestor-Iskander (1998): i. m., 43. {205} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 130. {206} Uo., 15. {207} Kritobulosz (1875): i. m., 55. Szabó Károly fordítása. {208} Uo. {209} Uo., 55–56. {210} Uo., 56. {211} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 130. {212} Sa’d-ud-din (1879): i. m., 21. {213} Uram, irgalmazz! (görög)

{214} Nestor-Iskander (1998): i. m., 33–35. {215} Uo., 35. {216} Melville Jones (1972): i. m., 46. {217} Uo., 47. {218} Kritobulosz (1875): i. m., 57. Szabó Károly fordítása. {219} Sphrantzes (1985): i. m., 48. {220} Uo., 48–49. {221} Doukas (1870): i. m., 273–74. {222} Melville Jones (1972): i. m., 45. {223} Sphrantzes (1980): i. m., 103. {224} Kritobulosz (1875): i. m., 60. Szabó Károly fordítása. {225} Leonard (1823): i. m., 38. {226} Doukas (1870): i. m., 266. {227} Barbaro (1969): i. m., 22. {228} Kritobulosz (1875): i. m., 60. Szabó Károly fordítása. {229} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 15–16. {230} Nestor-Iskander (1998): i. m., 37. {231} Uo., 39. {232} Uo. {233} Idézi Guilmartin (2002): i. m., 22. {234} Kritobulosz (1875): i. m., 46. Szabó Károly fordítása. {235} Uo., 45–46. {236} Uo., 46. {237} Uo., 52. {238} Pertusi 2. köt. (1976): i. m., 256.

{239} Kritobulosz (1875): i. m., 47. Szabó Károly fordítása. {240} Pertusi 2. köt. (1976): i. m., 256. {241} Barbaro (1969): i. m., 19. {242} Uo., 29. {243} Uo., 20. {244} Uo. {245} Uo., 21. {246} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 15. {247} Barbaro (1969): i. m., 22. {248} Kritobulosz (1875): i. m., 63. Szabó Károly fordítása. {249} Uo. {250} Pertusi 2. köt. (1976): i. m., lxxvi. {251} Kritobulosz (1875): i. m., 65. Szabó Károly fordítása. {252} Uo. {253} Uo., 66. {254} Barbaro (1969): i. m., 23. {255} Kritobulosz (1875): i. m., 66. Szabó Károly fordítása. {256} Uo. {257} Doukas (1870): i. m., 269. {258} Leonard (1823): i. m., 30. {259} Doukas (1870): i. m., 269. {260} Kritobulosz (1875): i. m., 67. Szabó Károly fordítása. {261} Melville Jones (1972): i. m., 21. {262} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 140. {263} Barbaro (1969): i. m., 33.

{264} Kritobulosz (1875): i. m., 67. Szabó Károly fordítása. {265} Melville Jones (1972): i. m., 22. {266} Barbaro (1969): i. m., 24. {267} Kritobulosz (1875): i. m., 68. Szabó Károly fordítása. {268} Lewis 1. köt. (1974): i. m., 212. {269} Leonard (1823): i. m., 18. {270} Kritobulosz (1875): i. m., 69. Szabó Károly fordítása. {271} Barbaro (1969): i. m., 23–24. {272} Tursun bég, idézi Inalcik in Speculum 35: i. m., 411. {273} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 301. {274} Uo., 301–302. {275} Barbaro (1969): i. m., 34. {276} Sphrantzes (1985): i. m., 56. {277} Barbaro (1969): i. m., 25. {278} Doukas (1870): i. m., 214. {279} Melville Jones (1972): i. m., 4. {280} Idézi Mijatovich (1892): i. m., 161. {281} Idézi Nicol (1969): i. m., 127–28. {282} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 16. {283} Uo. {284} Barbaro (1969): i. m., 36. {285} Uo. {286} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 17. {287} Uo.

{288} Uo., 16. {289} Doukas (1975): i. m., 258. {290} Leonard (1823): i. m., 28. {291} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 134–36. {292} Kritobulosz (1875): i. m., 70. Szabó Károly fordítása. {293} Uo. {294} Uo. {295} Barbaro (1969): i. m., 28. {296} Sphrantzes (1985): i. m., 56. {297} Kritobulosz (1875): i. m., 71. Szabó Károly fordítása. {298} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 19. {299} Barbaro (1969): i. m., 29. {300} Sphrantzes (1980): i. m., 111. {301} Barbaro (1969): i. m., 30. {302} Uo., 31. {303} Uo. {304} Uo., 32. {305} Uo., 33. {306} Uo. {307} Barbaro (1969): i. m., 31–32. {308} Idézi Babinger (1978): i. m., 429. {309} Melville Jones (1972): i. m., 5. {310} Doukas (1975): i. m., 260. {311} Sphrantzes (1985): i. m., 31. {312} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 144.

{313} Uo. {314} Sullivan (2000): i. m., 29. {315} Leonard (1823): i. m., 36. {316} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 20. {317} Uo., 142. {318} Uo. {319} Uo., 23. {320} Barbaro (1969): i. m., 34. {321} Kritobulosz (1875): i. m., 64. Szabó Károly fordítása. {322} Leonard (1823): i. m., 32. {323} Barbaro (1969): i. m., 35–36. {324} Uo., 36. {325} Leonard (1823): i. m., 32. {326} Doukas (1870): i. m., 279. {327} Uo., 278. {328} Barbaro (1969): i. m., 39. {329} Nestor-Iskander (1998): i. m., 43. {330} Uo.45. {331} Uo. {332} Leonard (1823): i. m., 44. {333} Uo., 46. {334} Uo., 44. {335} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 152. {336} Tursun (1978): i. m., 36. {337} Nestor-Iskander (1998): i. m., 49.

{338} Uo., 53. {339} Barbaro (1969): i. m., 36. {340} Nestor-Iskander (1998): i. m., 55. {341} Uo., 57. {342} Uo. {343} Barbaro (1969): i. m., 39. {344} Nestor-Iskander (1998): i. m., 47. {345} Uo. {346} Idézi Wintle (1995): i. m., 245. {347} Barbaro (1969): i. m., 37. {348} Uo., 39. {349} Nestor-Iskander (1998): i. m., 57. {350} Uo., 59. {351} Uo., 61. {352} Idézi Mijatovich (1892): i. m., 181. {353} Barbaro (1969): i. m., 40. {354} Uo. {355} Uo. {356} Uo., 41. {357} Uo. {358} Uo., 44. {359} Uo., 55. {360} Uo., 43. {361} Pertusi 2. köt. (1976): i. m., 262. {362} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 134.

{363} Barbaro (1969): i. m., 55. {364} Melville Jones (1972): i. m., 5. {365} Barbaro (1969): i. m., 42. {366} Uo., 43. {367} Uo. {368} Leonard (1823): i. m., 22. {369} Barbaro (1969): i. m., 53. {370} Uo., 42. {371} Nestor-Iskander (1998): i. m., 51. {372} Leonard (1823): i. m., 22. {373} Barbaro (1969): i. m., 46–47. {374} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 26–27. {375} Barbaro (1969): i. m., 35. {376} Idézi Sherrard (1965): i. m., 167. {377} Yerasimos (1999): i. m., 59. {378} Melville Jones (1972): i. m., 129. {379} Leonard (1823): i. m., 14. {380} Nestor-Iskander (1998): i. m., 69. {381} Idézi Yerasimos (1999): i. m., 70. {382} Barbaro (1969): i. m., 56. {383} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 26. {384} Uo. {385} Uo., 26–27. {386} Idézi Tsangadas (1980): i. m., 304. {387} Kritobulosz (1875): i. m., 73. Szabó Károly fordítása.

{388} Uo., 73–74. {389} Uo., 74. {390} Uo. {391} Uo. {392} Nestor-Iskander (1998): i. m., 81. {393} Uo., 63. {394} Uo., 81. {395} Uo., 63. {396} Uo., 65. {397} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 309–10. {398} Leonard (1823): i. m., 50. {399} Melville Jones (1972): i. m., 47–48. {400} Uo., 48. {401} Uo. {402} Uo. {403} Doukas (1870): i. m., 286. {404} Leonard (1823): i. m., 50. {405} Uo. {406} Melville Jones (1972): i. m., 6. {407} Leonard (1823): i. m., 50. {408} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 27. {409} Doukas (1870): i. m., 281. {410} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 181. {411} Leonard (1823): i. m., 54. {412} Barbaro (1969): i. m., 48.

{413} Doukas (1975): i. m., 221. {414} Doukas (1870): i. m., 281. {415} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 27. {416} Idézi Yerasimos (1999): i. m., 157. {417} Idézi Inalcik (1973): i. m., 56. {418} Mihailovich (1975): i. m., 145. {419} Barbaro (1969): i. m., 49. {420} Kritobulosz (1875): i. m., 75. Szabó Károly fordítása. {421} Uo., 76. {422} Uo., 78. {423} Uo., 80. {424} Melville Jones (1972): i. m., 48–49. {425} Uo., 49. {426} Leonard (1823): i. m., 54. {427} Idézi Babinger (1978): i. m., 355. {428} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 156–58. {429} Barbaro (1969): i. m., 49. {430} Uo., 21. {431} Nestor-Iskander (1998): i. m., 75. {432} Uo., 77. {433} Barbaro (1969): i. m., 60. {434} Idézi Babinger (1978): i. m., 85. {435} Korán: i. m., 3:15. Simon Róbert fordítása. {436} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 302. {437} Korán: i. m., 48:20. Simon Róbert fordítása.

{438} Leonard (1823): i. m., 56. {439} Uo., 58. {440} Melville Jones (1972): i. m., 35. {441} Kritobulosz (1875): i. m., 78. Szabó Károly fordítása. {442} Nestor-Iskander (1998): i. m., 87. {443} Barbaro (1969): i. m., 49. {444} Uo., 56. {445} Uo., 49. {446} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 29. {447} Sa’d-ud-din (1879): i. m., 27. {448} Sphrantzes (1985): i. m., 74. {449} Sphrantzes (1980): i. m., 61. {450} Ibn Khaldún (1995): i. m., 297. Simon Róbert fordítása. {451} Kritobulosz (1875): i. m., 78. Szabó Károly fordítása. {452} Doukas (1870): i. m., 283. {453} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 42. {454} Uo., 30. {455} Leonard (1823): i. m., 16. {456} Kritobulosz (1875): i. m., 84. Szabó Károly fordítása. {457} Barbaro (1969): i. m., 62. {458} Kritobulosz (1875): i. m., 84. Szabó Károly fordítása. {459} Uo. {460} Barbaro (1969): i. m., 52. {461} Nestor-Iskander (1998): i. m., 71. {462} Barbaro (1969): i. m., 52.

{463} Leonard (1823): i. m., 60. {464} Barbaro (1969): i. m., 52. {465} Leonard (1823): i. m., 60. {466} Kritobulosz (1875): i. m., 85. Szabó Károly fordítása. {467} Barbaro (1969): i. m., 53. {468} Leonard (1823): i. m., 40. {469} Uo. {470} Kritobulosz (1875): i. m., 86. Szabó Károly fordítása. {471} Uo. {472} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 158. {473} Kritobulosz (1875): i. m., 87. Szabó Károly fordítása. {474} Melville Jones (1972): i. m., 7. {475} Kritobulosz (1875): i. m., 87. Szabó Károly fordítása. {476} Barbaro (1969): i. m., 53. {477} Uo. {478} Uo. {479} Uo. {480} Uo. {481} Kritobulosz (1875): i. m., 87. Szabó Károly fordítása. {482} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 160. {483} Kritobulosz (1875): i. m., 87. Szabó Károly fordítása. {484} Barbaro (1969): i. m., 53. {485} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 161. {486} Leonard (1823): i. m., 44. {487} Kritobulosz (1875): i. m., 86. Szabó Károly fordítása.

{488} Uo., 89. {489} Barbaro (1969): i. m., 54. {490} Melville Jones (1972): i. m., 50. {491} Kritobulosz (1875): i. m., 90. Szabó Károly fordítása. {492} Sherrard (1965): i. m., 102. {493} Doukas (1870): i. m., 296. {494} Kritobulosz (1875): i. m., 90. Szabó Károly fordítása. {495} Uo., 91. {496} Barbaro (1969): i. m., 55. {497} Nestor-Iskander (1998): i. m., 89. {498} Melville Jones (1972): i. m., 51. {499} Doukas (1870): i. m., 295. {500} Doukas (1975): i. m., 228. {501} Sa’d-ud-din (1879): i. m., 29. {502} Melville Jones (1972): i. m., 123. {503} Kritobulosz (1875): i. m., 91. Szabó Károly fordítása. {504} Uo., 91–92. {505} Leonard (1823): i. m., 66. {506} Doukas (1870): i. m., 295. {507} Kritobulosz (1875): i. m., 92. Szabó Károly fordítása. {508} Uo., 91. {509} Uo., 93. {510} Uo. {511} Melville Jones (1972): i. m., 38. {512} Barbaro (1969): i. m., 67.

{513} Kritobulosz (1875): i. m., 92. Szabó Károly fordítása. {514} Doukas (1870): i. m., 292. {515} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 34. {516} Barbaro (1969): i. m., 67. {517} Kritobulosz (1875): i. m., 95. Szabó Károly fordítása. {518} Doukas (1870): i. m., 296. {519} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 185–86. {520} Uo., 44. {521} Uo. {522} Uo., 36. {523} Uo., 37. {524} Barbaro (1969): i. m., 58. {525} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 36. {526} Uo. {527} Prokopioszt idézi Freely (2000): i. m., 28. {528} Idézi Norwich 1. köt. (1980): i. m., 203. {529} Kritobulosz (1875): i. m., 95. Szabó Károly fordítása. {530} Doukas (1975): i. m., 225. {531} Uo., 227. {532} Doukas (1870): i. m., 292. {533} Doukas (1975): i. m., 227. {534} Sa’d-ud-din (1879): i. m., 30. {535} Tursun (1978): i. m., 37. {536} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 214. {537} Uo., 184–85.

{538} Legrand (1874): i. m., 74. {539} Idézi Lewis (1982): i. m., 30. {540} Idézi Freely (2000): i. m., 211–12. {541} Kritobulosz (1875): i. m., 95–96. Szabó Károly fordítása. {542} Idézi Lewis (1981): i. m., 8. Dobrás Zsófia fordítása. {543} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 219–21. {544} Uo., 327. {545} Idézi Norwich 3. köt. (1980): i. m., 143. {546} Melville Jones (1972): i. m., 135. {547} Camariotes (1866): i. m., 1070. {548} Pertusi 2. köt. (1976): i. m., 416. {549} Uo., 44–46. {550} Doukas (1975): i. m., 234–235. {551} Idézi Lewis (1981): i. m., 9. Dobrás Zsófia fordítása. {552} Sa’d-ud-din (1879): i. m., 33. {553} Kritobulosz (1875): i. m., 97. Szabó Károly fordítása. {554} Idézi Wheatcroft (1995): i. m., 23. {555} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., xxxviii. {556} Idézi Schwoebel (1967): i. m., 8. {557} Uo., 4. {558} Uo., 9. {559} Uo., 4. {560} Lewis (1982): i. m., 32. {561} Ibn Taghribirdi (1960): i. m., 38–39. {562} Doukas (1870): i. m., 300.

{563} Inalcik (1978): i. m., 56. {564} Idézi Schwoebel (1967): i. m., 43. {565} Barbaro (1969): i. m., 66. {566} Idézi Schwoebel (1967): i. m., 11. {567} Idézi Babinger (1978): i. m., 358. {568} Uo., 170–171. {569} Shakespeare: Othello, I. felvonás, 3. jelenet. Eörsi István fordítása. {570} Uo., V. felvonás, 2. jelenet. Kardos László fordítása. {571} Idézi Matar (1998): i. m., 158. {572} Sa’d-ud-din (1879): i. m., 33. {573} Idézi Runciman (2000): i. m., 156. Bánki Vera fordítása. {574} Idézi Mansel (1995): i. m., 15. {575} Uo., 32. {576} Uo., 47. {577} Idézi Schwoebel (1967): i. m., 9. {578} Idézi Freely (2000): i. m., 3. {579} Idézi Matar (1998): i. m., 159. {580} Idézi Levey (1971): i. m., 15. {581} Idézi Inalcik (1993): i. m., 82. {582} Idézi Levey (1971): i. m., 18. {583} Idézi Mansel (1995): i. m., 57. {584} Idézi Freely (2000): i. m., 14. {585} 1Idézi Babinger (1978): i. m., 408. {586} Uo., 424.

{587} Uo. {588} Uo., 411. {589} Uo., 405. {590} Idézi Babinger (1978): i. m., 408. {591} Sphrantzes (1980): i. m., 21. {592} Uo., 75. {593} Uo., 91. {594} Pertusi 1. köt. (1976): i. m., 162. {595} Idézi Setton (1978): i. m., 429. {596} Chelebi (1953): i. m., 2. {597} Gilles (1729): i. m., 130. {598} Pertusi 2. köt. (1976): i. m., 261. {599} Kritobulosz (1875): i. m., 4–5. Szabó Károly fordítása. {600} Uo., 5., 7.