Domján Edit 963330671X [PDF]

Zitiervorschau

Domján Edit Kárpáti György Zeneműkiadó (aug 1987) Címke: Életrajz, Színész Életrajzttt Színészttt 1972. december 25-én egy színésznő önkezével vetett véget életének. Negyvenéves volt - pályafutása csúcsán állt. Olyan sikerek voltak mögötte, mint az ötszáznál többször eljátszott A bolond lány, Az üvegcipő, A Hermelin, A Candida, a Liliom Julikája, a Koldusopera Pollyja. A színésznőt Domján Editnek hívták. Varázslatos hangja, gyöngyöző kacagása, a lényéből áradó báj mindenkit meghódított, aki látta, hallotta. Egy ország ismerte, szerette őt, színésztársai is rajongtak érte, de azon a karácsony estén mégis egyedül volt. S úgy döntött: nem folytatja tovább. Ez a kötet megpróbál választ keresni arra a kérdésre, miért tette. Eközben végigkíséri életét, ,pályafutását, szerepalakulásait. Megelevenednek a főiskolai évek, pályakezdése a Szegedi Nemzeti Színházban, sikeres fővárosi bemutatkozása, a Petőfi, a Nemzeti és a Madách Színházban eltöltött esztendők. Beszélnek Domján Editről főiskolai évfolyamtársai: Avar István, Szabó Gyula, Gelley Kornél; felelevenítik emlékét színészkollégái: Kállai Ferenc, Mensáros László, Almási Éva, Csala Zsuzsa és mások ; emlékeznek rá rendezők, írók: Müller Péter, Szakonyi Károly, Gyurkovics Tibor és Hegedűs Géza. Éppen 15 esztendeje hunyt el…

KÁRPÁTI GYÖRGY DOMJÁN EDIT

Tartalom

I. IPHIGENEIA II. KÉT EMELET BOLDOGSÁG III. MÉLYVÍZ IV. A BOLOND LÁNY V. ESTÉRE MEGHALSZ VI. EMLÉKSOROK – SZEREPEMLÉKEK

Feleségemnek és Gál Andrásnak, főszerkesztőjének, az ötletadónak ajánlom, nélkül nem születhetett volna meg ez a könyv

az Ország-Világ akiknek segítsége

A KÖNYVBEN MEGSZÓLALNAK Ádám Ottó a Madách Színház igazgatója Agárdi Gábor színművész Almási Éva színművésznő Aradszky László táncdalénekes Avar István színművész dr. Balázs Boglárka fül-orr-gégeszakorvos, korábban táncdalénekes Bánki László a Magyar Televízió Zenei és Kulturális Főosztályának helyettes vezetője Czapkó Endre a Nemzeti Színház művészeti főtitkára Csala Zsuzsa színművésznő Csató Mária divatbemutató rendező Domján Elekné az édesanya Fehér Klára író Gáti József színművész Gelley Kornél színművész Horkics Erzsébet a Szegedi Nemzeti Színház ny. művészeti titkára Kállai Ferenc színművész Kaló Flórián színművész Kerényi Imre rendező Kovács Iby színművésznő Kovács János színművész Lehoczky Zsuzsa színművésznő Lorán Lenke színművésznő Löffler István a Madách Kamara Színház művészeti titkára Lőte Attila színművész Mensáros László színművész Meruk Vilmos a Nemzeti Színház volt igazgatója Miklósy György színművész Nagy Anna színművésznő Pásztor Erzsi színművésznő Ruttkai Ottó színművész

Simon Erika a Malév dolgozója Simon Zsuzsa színművésznő Szabó Gyula színművész Szakály Márta színművésznő Szécsi Katalin Szécsi Pál nővére Szinetár Miklós rendező Sztankay István színművész Traub Pál a Madách Színház művészeti titkára A KÖNYVHÖZ KÉSZÜLT ÍRÁSAIKKAL SZEREPELNEK Gyurkovics Tibor író Hegedűs Géza író Müller Péter író Szakonyi Károly író

Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló […] Okuljatok mindannyian e példán Ilyen az ember. Egyedüli példány. (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd) „Az emberiség legendákból él. Domján Edit is egy legenda. Vannak igaztalan, mértéktelen, manipulált legendák – és vannak szépek, igazak. Domján Edit az utóbbiak közé tartozik. A hangja, a kacagása, a szépsége, a tehetsége igaz volt – és ezért lett a legendája is igaz…” (Gyurkovics Tibor)

I. IPHIGENEIA „Fiúk és lányok! Itt a Színművészeti Főiskola beszél. Várlak benneteket, tehetséges munkás- és parasztfiatalok, bármerre is legyetek az ország legtávolabbi zugában. A demokrácia főiskolai rangra emelt, tehát a szakmai tudáson kívül tudást, műveltséget juttatok mindenkinek, aki falaim közé kerül. Azok számára, akik erre rászorulnak, ingyen lakást, ellátást nyújt a Horváth Árpád Kollégium, s ingyen tanulási lehetőséget és ösztöndíjat a jó tanulóknak. Minden tehetséges munkás- és parasztfiatal jelentkezhet a Színház- és Filmművészeti Főiskolán színészi, rendező- és filmrendezői tanszékre. Jelentkezni lehet iskolai végzettségre való tekintet nélkül az előkészítő évfolyam februári felvételi vizsgáira a Horváth Árpád Kollégiumba (XIV. Vorosilov út 61.). Rajta munkás- és parasztfiatalok, aki színész akar lenni, azt szívesen várja a Horváth Árpád Kollégium és a Színművészeti Főiskola!” (Felhívás a Színház és Mozi 1949. január 29-i számában) ÖNÉLETRAJZ „1932. XII. 25-én születtem Budapesten. Édesapám gyári munkás, édesanyám egyszerű vidéki család gyermeke. Szűkös anyagi helyzetük miatt meglehetősen szerény körülmények között éltünk, s talán ennek tulajdonítható az, hogy amikor hét-nyolc évvel ezelőtt tanáraim és ismerőseim jósolgatták, hogy valószínű a film- vagy a színipályára fogok kerülni, szüleim – sajnos – csak keserűen mosolyogtak rajta. Nekem sem jutott eszembe ilyesféle gondolat, mert szüleimtől tudtam, hogy abban az időben nem voltak olyan lehetőségek, hogy egy szerény körülmények között élő valaki ilyen fényes, úgynevezett kiváltságos pályára lépjen. A felszabadulás után azonban tapasztalni kezdtem, hogy megváltozik a helyzet. Egyre gyakrabban szerepeltettek engem is, először csak iskolai és úttörő-, később már pártünnepélyeken is. Itt is tehetségesnek találtak. Sikeres szerepléseim következtében azután az idők folyamán határozottan megerősödött bennem először a vágy, majd a tudat: színésznő leszek. Éreztem már azt is, hogy ez a pálya nekem nem a ragyogás, a csillogás, a fény elérését jelenti: lelki szükségnek érzem, melyen keresztül a munka, embertársaim gyönyörködtetése a cél.

Lassan már csak ennek a vágynak, ennek a reménynek éltem, ezért tanultam. Szüleim már kiskorom óta hozzászoktattak a komoly és pontos munkához. Az iskolában feladataimat lelkiismeretesen végeztem és már az első elemitől kezdve színjeles bizonyítványt kaptam. Amikor pedig megszületett bennem ez a vágy, még fokozottabb figyelmességgel hajtottam végre kötelességeimet. Munkámnak van is eredménye, iskolám tanítói kara, hogy minél többet tanulhassak, állandóan különböző versenyekre küldött, ahol sikeresen szerepeltem. A gyömrői járás iskolái között folytatott irodalmi és szavalóversenyen pedig 3000 diák legjobbjai elől nyertem el az első díjat, azonkívül mint 200 százalékos tanuló megkaptam a „Jótanulási érdemrendet” és tanulmányi segélyben részesültem. Szorgalmam nem hagy el, az általános iskola elvégzése után szeretném becsülettel megállni a helyem felsőbb iskolai tanulmányaim folyamán is, hogy szüleimnek örömet szerezzek és elérhessem életem legfőbb vágyát, hogy mint művész híven szolgálhassam demokratikus hazámat, a dolgozó népet, melyből kikerültem. Maglód, 1949. Domján Edit” DOMJÁN ELEKNÉ – 1946-ban költöztünk Maglódra, a kislányom itt végezte el az általános iskolát, tiszta kitűnővel. Az úttörőcsapat művelődési felelőseként sokat szerepelt iskolai ünnepségeken, szavalóversenyeken. Emlékszem, az utolsó évet végezte az általánosban, amikor egy ünnepségen elmondta Vörösmarty Mihály költeményét, a Petikét. Nem sokkal azután, hogy hazaérkezett, jött az iskola portása, mondván, az igazgató hívatja. Kicsit megijedtünk, vajon mi történhetett. Amikor visszament, ketten várták az igazgatói irodában, megdicsérték, milyen szépen mondta el a Vörösmarty-verset, és megkérdezték, mi a célja az iskola elvégzése után. Biztatták, hogy jelentkezzen a Színművészeti Főiskolára, s mi ezt a férjemmel nem elleneztük. Örültünk, hogy mások is tehetségesnek tartják. Írt is egy felvételi kérelmet és egy önéletrajzot, s azután megérkezett az értesítés, jelentkezzék meghallgatásra. Hát valahogy így kezdődött…

AVAR ISTVÁN – Apám, nagyapám és minden felmenő rokonom bányász volt, én is a bányába kerültem tizennégy éves koromban. Farakodó pályamunkásként kezdtem s eszem ágában sem volt, hogy színész legyek. Igaz, tagja voltam a helyi színjátszó csoportnak, mindent játszottunk, rövid jelenetektől kezdve háromfelvonásos színművekig. Társaim biztattak, jelentkezzem a színművészetire. Egyszer aztán, inkább tréfaképpen, postára adtam a felvételi kérelmemet. El is feledkeztem a dologról, mert nagy élmény várt rám: fiatal munkásként elküldtek a budapesti VIT-re, 1949 nyarán. Amikor hazamentem Egercsehibe, már ott volt a „behívóm”. Miskolcra kellett utaznom felvételire, mert akkoriban a vidéki jelentkezőknek nem kellett Budapestre menni, úgynevezett „repülő bizottságok” felvételiztettek a legnagyobb vidéki városokban, Szegeden, Debrecenben, Pécsett, Győrött és Miskolcon. A bizottság elnöke – ha jól emlékszem – Nagy Adorján volt, tagjai: Gellért Endre és Katona Ferenc. Verset kértek tőlem, de mondtam, azt nem tudok, nem is jutott időm a felkészülésre, tegnap értesültem csak a vizsgáról. – Hát mit tudok? – kérdezték. – A Gonosz Pista monológját, mert éppen A falu rosszát játsszuk a színjátszó csoportban. – Így aztán ebből a népszínműből mondtam el ezt a részletet. Száz jelentkezőből tizenkettő ment át a vizsgán, köztük én is.

Édesanyjával és édesapjával gyermekkorában A Domján család

Ezután – most már Pesten – még két vizsga várt rám. Az elsőn nem izgultam, fel se fogtam tulajdonképpen, milyen nagy a tét. A másodiknál a „zabszem próba” biztosan pozitív lett volna, reszketett a gyomrom, a térdem. S amikor ezt a két akadályt is sikerrel vettem, akkor azokkal együtt, akik nem rendelkeztek érettségivel, engem is elküldtek egyéves szakérettségi tanfolyamra. A szakérettségizők között volt Domján Edit is…

SIMON ZSUZSA – 1948-ban lettem a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, majd 1951-től 1956-ig a főigazgatója. Én is ott ültem a zsűriben, amikor Domján Edit felvételizett. Ha jól emlékszemjelen volt még Gellért Endre, Apáthi Imre, Olty Magda és Ladányi Ferenc is, most csak az ő nevük jut az eszembe. A felvételi vizsga nem jelent nehézséget, fejtörést a zsűrinek, ha a jelölt nagyon tehetséges vagy feltűnően tehetségtelen. Főként a közepes adottságú fiatalok esetében vitázunk, de ilyenkor vérre menően, körömszakadtáig. Domján Edit azonnal felhívta magára a figyelmet. A hangja, mozgása, a nevetése, a szeme csillogása. Egyszer Karinthy Frigyes azt mondta nekem: milyen érdekes dolog, hogy az embereknek sokkal jobban áll a szomorúság, a sírás, mint a nevetés. Ha valaki elkeseredett, bánata van és sír, akkor a szeme nagyobb lesz, csillogni kezd a könnyektől, és valami szép, részvétet keltő kifejezés ül az arcára. Ellenben ha nevet, eltorzulnak a vonásai, a szemét összehunyorítja és vicsorog. Mint oly sok mindenben, ebben is igaza van Karinthy Frigyesnek. Ám Domján Edit kivétel volt. Ha rágondolok – és ez gyakran megtörténik –, mindig a nevetése cseng a fülemben. Talán ő volt az egyetlen ember, akinek jobban állt a nevetés, mint a szomorúság. Megszépült, ha nevetett. KOVÁCS IBY – 1949-ben több mint háromezer fiatal jelentkezett a Színművészeti Főiskolára. (Ma négyszázan sem.) Az Uránia mozi épületében mint a hangyák nyüzsögtek a folyosón a lányok és fiúk, szegény Setét bácsi, a portás, nehezen tudott rendet tartani. Egyenként behívtak bennünket. Aki nagyon tehetségtelennek bizonyult, hamar kijött, de aki hosszabb ideig tartózkodott bent, annál már sejteni lehetett, hogy látnak benne fantáziát. Amikor rám került a sor, a zsűri verset kért tőlem. Mondtam, én nem tudok szavalni, sosem próbáltam. Jó, akkor énekeljen valamit, egy hölgy majd kísér zongorán. Köszönöm, engem nem kell kísérni, válaszoltam büszkén, évekig tanultam zongorázni és énekelni. Nem volt nagy lámpalázam, azt hiszem, valójában fel sem fogtam a vizsga jelentőségét. Tizenöt éves voltam, gyereklány. A

felvételim sikerült, s engem is egyéves szakérettségire küldtek. Nem bántam, mert úgy éreztem, hogy enélkül úgysem tudnék helytállni a főiskolán. AVAR ISTVÁN – Úgy emlékszem, a szakérettségin az első órákat a fiúk és a lányok még együtt hallgatták, majd fájó szívvel kellett tudomásul vennünk, hogy távol kerülünk egymástól. Ők a Váci utca 47-be, a Bagi Ilona szakérettségis kollégiumba költöztek, mi, fiúk pedig a Május 1. útra, ahol ma a Teleki Blanka Gimnázium található. Az épület ablakai a Városligetre, a Közlekedési Múzeumra nyílnak. A hálószobákban legalább tízen aludtunk. Több főiskoláról érkeztek ide diákok, így a színművészetin kívül a zeneművészeti, a képzőművészeti főiskoláról is. Itt tanult, itt lakott Szabó Gyula, aki ma a Thália Színház, Varga Gyula, aki a Miskolci Nemzeti Színház tagja. Évfolyamtársunk volt Vas Gábor (ma a Zeneműkiadó Vállalat szerkesztője), a képzőművészek közül Simon István és Szurcsik János nevére emlékszem. Gyorsított menetben szereztük meg a szakérettségit, egy év alatt négy esztendőre való anyagot vertek a fejünkbe, s 1950 szeptemberében, a sikeres vizsgát követően a Színművészeti Főiskola hallgatói lettünk. SZAKÁLY MÁRTA – A nyolcadik általános elvégzése után jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. Éppen betöltöttem a tizenötödik évemet, de tizenkettőnél többnek nem látszottam: későn érő, esetlen, nyurga bakfis voltam akkoriban. Rátkai Márton, aki a zsűriben ült, rám nézett és csodálkozva kérdezte: Hát ez a vakarcs meg mit keres itt?! Majakovszkijt szavaltam, felvettek, ami nem volt lebecsülendő dolog, hiszen mintegy háromezer felvételizőből mindössze félszáz fiatal jutott be a főiskolára. Én is a Bagi Ilona szakérettségis kollégiumba kerültem, oda, ahol ma a Vámos Ilona Egészségügyi Szakközépiskola található, a Váci utcában. Ez a 18. században épült ház valamikor az angolkisasszonyok zárdája volt, s mi is majdnem úgy éltünk, akár a

zárdanövendékek. Csak megszabott napokon mehettünk ki a városba, időben kellett visszatérni, erre nagyon szigorúan felügyeltek. Igaz, nem is értünk volna rá, hogy sétálgassunk, szórakozzunk, egy év alatt hatalmas mennyiségű anyagot kellett elsajátítani. Hajnalban keltünk, hogy felkészülhessünk a Szabad Nép félórákra, aztán kezdődtek a tanórák, délután magoltunk, házi feladatot készítettünk, este úgy estünk be az ágyba, mint egy zsák. Tizenkétágyas szobákban laktunk, én ugyanabba a szobába kerültem, mint Doniján Edit. Úgy emlékszem, elég zárkózott lány volt, úgy igazán egyikünkkel sem kötött barátságot. Jól tanult, szépen, precízen fogalmazott. Általában törökülésben telepedett fel az ágyára, mindig melegítőt viselt és bújta a tankönyveket. Szorgalmas, tanulni vágyó volt. Van egy emlékem ebből az időszakból. Vasárnap lehetett, s mivel a szüleim vidéken laktak, a vasárnapokat is bent töltöttem a kollégiumban. Éppen olvasgattam, amikor Edit valóságos Tarzanüvöltéssel rontott be a szobába, végigtrappolt az összes ágyon, bukfenceket vetett. Kérdeztem, mi baja. Azt mondta, semmi, csak most Puckot játszik, aki – szerinte – így robban be a Szentivánéji álomban a színre. – Egyszer talán eljátszhatom –, tette hozzá elmélázva. (Eljátszotta. Szegeden, hajói tudom, 1958-ban.) KOVÁCS IBY – Egyik délután elmentünk Edittel a Puskin moziba, ahol a Hamlet című filmet vetítették. A főszerepet Laurence Olivier játszotta, csodálatosan. Lenyűgözve bámultuk, de belül egyre nagyobb nyugtalanságot éreztünk, mert a film hosszabb volt, mint amennyi kimenőt kaptunk. Tudtuk, hogy elkésünk, hogy jön az önkritika és a kritika, mégis végignéztük a vetítést. Valóban, a kaput már zárva találtuk, dörömböltünk, engedjenek be, s nem tudom, kettőnk közül melyikünk félt jobban. Főleg az egyik lánytól tartottunk, rendkívül kemény, balos kékharisnya volt, ő szervezte ezeket az önkritikai összejöveteleket, nyilvános önmarcangolásokat. Jó néhányunk életét megkeserítette, főként azokét, akik értelmiségi családból származtak. Ezeket nem tekintette teljes értékű embereknek, csak a munkás- és parasztfiatalokat.

A sok tanulás, a túlkapások ellenére szép időszak volt ez számomra. Fiatal voltam, előttem a színipálya, s boldogan gyalogoltam később hóban, fagyban, esőben, a főiskolától a Vorosilov (ma: Népstadion) úti kollégiumig, mozgalmi dalokat énekelve. AVAR ISTVÁN – 1950 szeptemberében a hatvan színinövendéket három osztályba osztották szét. Aztán minden évben egyre fogytunk, végül egy osztály maradt a harmadik évfolyamban. 1954-ben tizenketten kaptunk diplomát, a többiek kihulltak a rettegett rostavizsgákon. Az első évben Domján Edit is csaknem búcsút mondott a főiskolának. KALÓ FLÓRIÁN – Az első évben, a mesterség megalapozásánál nagyon fontosak az úgynevezett színpadi helyzetgyakorlatok. Nem rajongott mindenki ezekért, előfordult, hogy egyikünk-másikunk kudarcot vallott a színpadon. Edittel is ilyesmi történt. A vizsgajátékot én találtam ki neki. Ez a következő volt: feljön az óvóhelyről és holtan találja az édesanyját. A látványt, az érzelmeit, a reagálását szavak nélkül kellett eljátszania. Nagyon rosszul ment neki a feladat, görcsös volt és mesterkélt. Ha a szótöbbség dönt, búcsúzhatott volna a főiskolától, de Olty Magda, az osztályfőnökünk szava döntött, maradhatott. Olty bízott Editben, szerette. Akárcsak Gellért Endre, Hegedűs Géza vagy Lehotay Árpád. SIMON ZSUZSA – Lehotay Árpád nemcsak nagyszerű színész – eszményi Lucifer, Faust volt, hanem kiváló pedagógus is. Már 1935 óta tanított, akkor még a Színészegyesület Iskolájában, majd 1939-től a Színművészeti Akadémián, s pedagógiai munkáját folytatta a felszabadulás után is. 1950-ben súlyos betegség hatalmasodott el rajta, megoperálták, átvágták a hangszálait, soha többé nem léphetett színpadra, nem játszhatott filmen. De szembeszállt a sorssal, betegséggel, és sípoló gégével, „hangtalan hangon” oktatta tovább a fiatal színésznemzedéket. Aztán, amikor már erre sem volt képes, megpróbáltam segíteni rajta valahogy, mert tudtam, éreztem, csak a munka hosszabbíthatja meg az életét. Megkérdeztem tőle, vállalná-e, hogy

minden nap bemenjen a színésztanszak valamelyik osztályába, és utána leírná az észrevételeit, egy-két sorban jellemezné a növendékek munkáját, teljesítményét. Ez addig soha nem volt szokás a főiskolán, de mindenki megértette, mit jelent mindez Lehotaynak. És ő, még ilyen betegen is, nagy-nagy lelkiismeretességgel végezte munkáját, jegyezte fel észrevételeit. Domján Editről például ezt írta 1952. július 14-én: „Domján Edit igen ötletesen, őszinte átéléssel és színesen formálja meg Rosalinda figuráját. Érzései, indulatai elhihetőek, van fantáziája. Jól érzi a jelenet fordulópontjait, és közvetlen, szoros kapcsolatban van partnerével. Biztatóan fejlődik.” Ezeket a feljegyzéseket összegyűjtöttem, Lehotay Árpád halála után beköttettem és a főiskola könyvtárának ajándékoztam. Ha akarja, kikölcsönözheti, elolvashatja, nagyon érdekes, tanulságos dokumentum. (Szívesen elolvastam volna. De a könyv már nincs meg. Csupán egy karton tanúskodik róla, hogy létezett. Eltűnt, akárcsak az úgynevezett Domján-dosszié, amelyet valamelyik nyáron a főiskolától kölcsönkért egy újságíró – így mondják –, s csak egy olvashatatlan aláírás jelzi, hogy valaha megvolt.) GÁTI JÓZSEF – 1950-ben lettem a főiskolán tanár, ma is tanítom színpadi beszédre a növendékeket. 36 évvel ezelőtt mindhárom színészosztályt oktattam, igaz, csak egy esztendeig, s növendékeim közé tartozott Domján Edit is. Feltűnően fogékony, intelligens és igyekvő fiatal lány volt. Nagyszerű színpad érzékét már akkor is észrevettem, amikor az első év végén Heltai Jenő darabjának, A néma leventének egyik jelenetében vizsgáztattam. Ő volt Zília, én „vállaltam” Agárdi Péter szerepét. Alig kellett instrukciót adnom, „érezte” a színpadot, a szituációt. Tizenkét évvel később találkoztunk újra. A Katona József Színházban be kellett ugranom a megbetegedett Kemény László szerepébe a Colombe című Anouilh vígjátékban. A címszerepet Edit játszotta, akivel egy gyors próbán találkoztam.

– Na, Edit – mondtam –, most is megölelem, mint régen, amikor Agárdi Péter voltam, és maga Zília. – Megöleltem, ő pedig nevetve súgta a fülembe: – Tanár úr, ha elárulja valakinek, milyen régen tanított engem a főiskolán, megölöm. Amikor ezt mondta, alig múlt harmincesztendős. De már „öregnek” érezte magát… AVAR ISTVÁN – Mi akkoriban egy kicsit a „kísérleti nyúl” szerepét töltöttük be a főiskolán. Bennünk keresték a kor szellemének megfelelő „új típusú” színészt. Újabb és újabb pedagógiai elveket próbáltak ki rajtunk, sokféle igénynek kellett megfelelnünk. Azt hiszem, még a tanáraink sem voltak teljesen tisztában vele, melyek ezek a forradalmian új elvek. Talán ez volt az egyik oka az állandó fluktuációnak. Volt, aki csak egy évig állt a katedrán, akadt olyan is, aki 2-3 hónap után mondott búcsút. Nekem például a négy esztendő alatt rengeteg tanárom volt – s micsoda nevek! –, akikből egy nagyszerű színházi társulatot lehetett volna kiállítani! A teljesség igénye nélkül: tanított Gellért Endre, Pártos Géza, Ladányi Ferenc, Dajka Margit, Bessenyei Ferenc, Sulyok Mária, Olty Magda, Balázs Samu, Básti Lajos, Bánki Zsuzsa. Tanársegédek voltak Gosztonyi János, Horkai János, más név hirtelen nem jut eszembe. Úgy emlékszem, Editet majdnem minden tanár kedvelte. Rejtőzött valami a lényében, ami mindenkit levett a lábáról, férfit és nőt egyaránt. Azt hiszem, sokan szívesen udvaroltak volna neki, de Kaló Flórián – az osztály esze –, és ő hamar egymásra találtak, s mi tiszteletben tartottuk ezt a szerelmet. Becsültük benne azt is, hogy nem volt stréber (a tanárok kedvencei többnyire azok), részt vállalt a csínyekben is. Egy példa. Volt egy orosz tanárnőnk, végtelenül kedves teremtés, aki akkor még nem tudott magyarul. Közeledett november hetedike, s előtte való nap dolgozatot szándékozott íratni velünk. Ennek nem nagyon örültünk, főleg azok – én is közéjük tartoztam –, akik nem voltak erősek oroszból. Ezért kitaláltuk, hogy dolgozat helyett jó lenne kis ünnepséget rendezni az osztályban.

Mivel Edit és Simon Erika – aki ma a Malévnál dolgozik – jól tudtak oroszul, ők kezdték az ünnepséget, és ékes orosz nyelven elszavalták A viharmadár dala című Gorkij-költeményt. A tanárnőnek nagyon tetszett, élvezettel hallgatta Editéket. Utánuk mi jöttünk, ki Petőfit, ki Arany-verset mondott – persze magyarul –, a lényeg az, hogy a dolgozatírás elmaradt. Sőt, a tanárnő – elismerése jeléül – meghívta az egész osztályt, ahogy ő mondta, egy „kávé feketére”. A feketébe titokban egy kis rum is került, mert ez volt a rumos időszak nálunk. Ami nem azt jelenti, hogy iszákosak lettünk volna, már csak azért sem, mert rettenetesen csórók voltunk. Ha összejött egy kis pénz, mondjuk statisztálásból, a közeli Bástya étteremben koccintottunk, mindenkinek jutott egy-két korty, vagy cigarettát vettünk és „körbeszívtunk” egy-egy staubot, mint indiánok a békepipát… SIMON ERIKA

Domján Edit és Simon Erika – A Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban érettségiztem, s osztálytársaimmal, Paizs Zsuzsával, aki ma a János Kórház főorvosa, és Nagy Judittal, aki korai haláláig a Film Színház Muzsika munkatársa volt, sokat szerepeltünk az iskolában. Mind a hárman színészek akartunk lenni. Emlékszem, írtunk közösen egy darabot, és

mi játszottuk – természetesen szakállasan – Kossuth, Táncsics és Petőfi szerepét. A főiskolai felvételim után „bizalmi” feladatot kaptam a zsűri egyik tagjától, Básti Lajostól: nekem kellett nyitogatni az ajtót és egyenként bebocsátani a jelentkezőket. Munkámért jutalmul tanúja lehettem néhány emlékezetes produkciónak. Az egyik fiú például Petőfi Falu végén kurta kocsma című versét adta elő oly szemléletesen, hogy amikor a második sorhoz ért, miszerint „oda rúg ki a Szamosra” -akkorát rúgott, hogy majdnem feldöntötte a tanári asztalt. CSALA ZSUZSA – Azt hiszem, én vagyok a kivétel, mely a szabályt erősíti: ugyanis sosem akartam színipályára menni. Mindig az olvasmányaim határozták meg a vágyaimat: ha mondjuk Gárdonyi csodaszép regényébe, az Isten rabjaiba merültem, akkor apáca, ha May Károly Winnetou-ját kaptam kölcsön, akkor indián akartam lenni, ha pedig Verne Nemo kapitánya került a kezembe, szinte láttam magamat egy óceánjáró parancsnoki hídján. Hogy mégis színész lettem, annak hosszú története van. Az 50-es évek nemcsak az országépítés, hanem a különböző kulturális vetélkedők időszaka is volt. A járvány a mi lánygimnáziumunkat sem kerülte el, egy szovjet egyfelvonásossal indultunk a kulturális seregszemlén. A darabban én egy főmérnököt alakítottam, akit az imperialisták eltesznek láb alól. Mindenki otthonról hozta a jelmezét, de nekem két nővérem volt, egyik sem rendelkezett férfi ruhákkal, apám pedig különváltan élt tőlünk. Már-már dugába dőlt a színipályám, ám a szomszédunk megszánt, s kölcsönadta az öltönyét, amelynek egyetlen szépséghibája volt: legalább háromszor belefértem. (Ami ma talán meglepően hangzik, de 16 éves koromban még nem volt rajtam ennyi súlyfelesleg, mint most.) Amikor a gimnáziumban előadtuk a darabot, a jelmezem frenetikus sikert aratott, s iskolatársaim hasukat fogták a nevetéstől. Miképpen történt, nem tudom, de eljutottunk a budapesti döntőbe, mely a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon volt. Engem annak rendje s módja szerint eltettek láb alól az imperialista ügynökök, s ezzel a

magam részéről befejezettnek tekintettem a színjátszást. De a sors másként határozott. Odajött hozzám egy alacsony úr – aki, mint kiderült, a bíráló bizottság egyik tagjaként élvezte az előadást – és könnyeit törölgetve azt kérdezte tőlem, nem érzek-e hajlandóságot a színészet iránt. (Talán mondanom sem kell, nem drámainak szánt alakításom csalta a könnyeit a szemébe, inkább a jövendő komikát sejtette meg bő zakóm alatt.) Ennek az úrnak nagyon jó szeme volt, értett a színházhoz, elég, ha csupán a nevét mondom: Pártos Gézának hívták. Az első felvételi vizsgáról már lekéstem, de a másodikon – 1950 júliusában – felvételt nyertem a Színművészeti Főiskolára. Nagyon jó társaságba kerültem: Szabó Gyula, Kaló Flórián, Avar István, Domján Edit voltak többek között az osztálytársaim. Van egy kedves sztorim Edittel kapcsolatban. Az ötvenes években szokás volt békekölcsönt jegyeztetni, s bennünket, főiskolásokat is megbíztak e nem túl hálás feladattal. Én Domján Editet kaptam páromul, s azt a környéket, ahol Edit a szüleivel lakott, a Makarenko utcát kellett végigjárnunk. Edit rendkívül szégyellt bekopogtatni az ismerősökhöz, szomszédokhoz. Életem legnagyobb sztorija az volt, amikor egy öreg néni jött ki a csengetésünkre. – Mit akartok, kislányok? – kérdezte némiképpen gyanakvóan, miközben résnyire nyitotta csak az ajtót. – Hát beszélgetni szeretnénk – válaszoltuk zavartan. – Akkor beszélgessetek -mondta, s azzal becsukta előttünk az ajtót. GELLEY KORNÉL – Én a színipálya miatt kitagadott fiú lettem, kései sorstársa Petőfinek és Szigligetinek. Apám – a Nemzeti Bank egyik főtisztviselője – engem is bankhivatalnoknak szánt, s amikor tudomására jutott, hogy a komédiás pályát választottam, megszakította velem a kapcsolatot, öt éven át egy szóra sem méltatott s beszüntetett minden anyagi támogatást. Ez utóbbi nagyon érzékenyen érintett, mert havi 145 forint ösztöndíjból kellett megélnem, s ebből 120-at elvitt a menza. (Nagyanyám segített hébehóba, nyaranként pedig Avar István hívott meg szűkebb pátriájába, Egercsehibe, ahol boldog szünidei heteket töltöttem.)

Egyébként az évfolyamtársaim sem dúskáltak anyagiakban, csak a harmadik évben kezdtünk valamivel jobban állni, amikor már statisztálhattunk. (Például a nemzeti színházi Bánk bán előadásban és azokban az emlékezetes Hamlet produkciókban, amelyekben hol Major, hol Básti, hol meg Ungvári László alakította a dán királyfit.) A szöveg nélküli statisztálásért 27 forint ütötte a markunkat, az egy-két szavas szerepért már negyven forintot kaptunk, aminek azonnal a fenekére vertünk a színházhoz közeli Sörszanatóriumban (a mai Lucullusban), ahol egy komplett húsétel egy korsó sörrel körülbelül 18-20 forintba került. SIMON ERIKA – Domján Edittel a Vorosilov úti kollégiumban kötöttem közelebbi barátságot. Egy szobában laktunk. Én később kerültem a kollégiumba, mert a szüleimmel együtt laktam Pesten, de apám – furcsa módon – gyermekbetegséget, rubeolát kapott, emiatt kellett elköltöznöm otthonról. Milyen volt Edit akkoriban? Szélsőséges. Egyszer kitárulkozó, máskor meg tartózkodó, elutasító. Együtt tanultunk, sétáltunk, együtt jártunk moziba, statisztálni. Ez utóbbit nagyon élveztük, főleg a Katona József színházbeli Volponét, amelyben Básti Lajos Leone kapitányt, Major Tamás – csodálatos maszkban – az uzsorás Corbacciót játszotta. Mindig kitaláltak valamit egymás megnevettetésére, s mi, Edittel pukkadozva figyeltük ezeket a játékokat. Büntetést persze egyikük sem kapott, aminek egyik oka az lehetett, hogy Major Tamás volt a színház igazgatója… CSALA ZSUZSA – A főiskolán elhalmoztak jobbnál jobb szerepekkel: a kötelező anyagokkal. Eljátszhattam Miller Lujzát az Ármány és szerelemben, Júliát, a Bánk bán Gertrudisát. De ezek olyan feladatok voltak a számomra, mintha Kabos Lacival mindenáron Rómeót vagy Othellót akarták volna játszatni. Senki sem vette észre a komikai vénámat, mindenki drámai színésznőt akart faragni belőlem. Még Bánki Zsuzsa – egyik legkedvesebb tanárnőm – is azzal biztatott, hogy elvisz majd Pommersheim professzorhoz. – Ő biztosan lefogyaszt téged -mondta –, és akkor jó drámai színésznő leszel. – Ez nekem nagyon jólesett, de az már kevésbé, hogy bár minden

rostavizsgán átmentem, a harmadik évben – amikor már nem szoktak útilaput kötni senki talpára – engem és még két társamat, ha jól emlékszem Faragó Verát és Szakály Mártát kitettek a főiskoláról. GELLEY KORNÉL – Úgy tudtuk, hogy a második év végén túljutottunk az utolsó rostavizsgán is, tehát szabaddá vált az út a diplomáig. Ez többnyire így történt, ám a harmadik év befejezésekor kitették három vagy négy lánytársunkat. Kitört a pánik. Negyedóra sem telt el a döntés bejelentése után, s már ott állt a mentőautó a főiskola épülete előtt, mert egyikük idegrohamot, a másik sírógörcsöt kapott, a harmadik pedig felrohant a tetőre, hogy leugrik bánatában. CSALA ZSUZSA – Ma már nem emlékszem pontosan, hogy le akartam-e vetni magam a tetőről, vagy mérget akartam inni kétségbeesésemben, annyi azonban bizonyos, hogy úgy éreztem, vége a világnak. Kész. Nincs tovább. Mert aki egyszer belekóstol a színházi világba, annak azon kívül más nem létezhet. Márpedig akkoriban kiadtak egy rendeletet: akit kitesznek a főiskoláról, az nem szerződhet sehová. Az utcára kerültem, fél évig kóvályogtam állás és bármiféle elképzelés nélkül. Anyám és két nővérem tartott el, s én talán valami csodára vártam. Az egyik délelőtt a Rákóczi úton összetalálkoztam Kazimir Károllyal, aki azt ajánlotta, menjek el az Állami Faluszínházhoz, éppen meghallgatás van. – Both Béla lett az új főrendező, színészeket keres – mondta. Nem túl nagy ambícióval indultam útnak, mert éppen Both Béla volt fél évvel ezelőtt az osztályfőnököm, amikor kitettek a főiskoláról. De mivel sok választási lehetőséggel nem rendelkeztem, elmentem a Faluszínházba. Egy jelenettel vizsgáztam Osztrovszkij Jövedelmező állásából. Olyan sikerrel, hogy az igazgató – az azóta fiatalon elhunyt Mátray József – azonnal felvett. Nemcsak felvett, de főszerepet bízott rám az általa rendezett Csizmarek vígjátékban, a Bújócskában. A nagy elégtételt azonban egy kis szerep jelentette számomra. Egy végzős főiskolás a Hamilton család című darabot választotta vizsgarendezésének, s abban egy szobalány hálás, de kis szerepét bízta rám. A nézőtéren ott ült az „istenek tanácsa”, sokan azok közül,

akik kirúgtak a főiskoláról. S amikor később összeültek, hogy megtárgyalják a végzős főiskolás vizsgamunkáját, állítólag több szó esett rólam, mint a diplomamunkáról. Valószínűleg e vita – s némi lelkifurdalás – eredményeként kaptam egy ajánlott levelet a főiskolától, benne a végbizonyítványommal. A postással ráírattam a borítékra, hogy címzett ismeretlen, és visszaküldtem a feladónak. SZAKÁLY MÁRTA – Nekem minden rostavizsgám jól sikerült, s ezért úgy ért, mint derült égből a villámcsapás, amikor a harmadik év végén kitettek a főiskoláról. Állítólag Olty Magda döntött így a sorsom felől, mert túl magasnak tartott, Csala Zsuzsát pedig „teltkarcsúsága” miatt nem engedték tovább. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sokan próbáltak segíteni nekem, többek közt Básti Lajos, aki be akart juttatni a győri színházhoz. Mivel nem volt diplomám, csak végbizonyítványt kaptam, így segédszínésznek, magyarul statisztának vettek volna fel. A főiskola később próbált segíteni rajtam, 1953 szeptemberében kaptam egy értesítést, hogy az Állami Bábszínház színésznőket keres felvételre, menjek el jelentkezni. Csala Zsuzsával együtt elindultunk, de ő a kapuban meggondolta magát. Én bementem, és 33 éve ez a színház az otthonom… KOVÁCS JÁNOS – 1945 májusában kerültem Budapestre kazánfűtőnek. Imádtam a mozit, a színházat, s amikor 1947-ben elolvastam a főiskola toborzó felhívását: „Munkás- és parasztfiatalok jelentkezzetek”, én is szerencsét próbáltam. A Horváth Árpád színészkollégium lakója lettem, amely akkoriban a Gorkij fasorban volt. Azt hiszem, kevesen tudják, hogy mi, Horváth Teri, Soós Imre, Berek Kati s a többiek voltunk a honfoglalói a Vorosilov úti kollégiumnak. Ez úgy történt, hogy dr. Kerékgyártó Elemér, az igazgatónk meglátott egy szép, de üres épületet a Vorosilov úton, ahol ma a Filmtudományi Intézet működik. Engedélyt kért a beköltözésre, amikor elutasították, mi felraktunk teherautókra minden holmit, és annak rendje-módja szerint elfoglaltuk az épületet. Ezt nem vették jó néven tőlünk, de Münnich Ferenc elintézte, hogy ottmaradhassunk.

KALÓ FLÓRIÁN – A fiúk a földszinten laktak a kollégiumban, én Avar Istvánnal, Varga Gyulával és Szabó Gyulával költöztem egy szobába. A második emelet a lányoké volt, az alagsorban kapott helyet a „dühöngő”, mi legalábbis így neveztük azt a helyiséget, ahol a mesterséget gyakoroltuk. Ott kiáltottuk világgá Othello dühét, Rómeó fájdalmát, hogy ne zavarjuk a többieket, s ez volt a búvóhelye a szerelmespároknak is. Ide nem illett kopogtatás nélkül benyitni… Én négy évig laktam a kollégiumban, Edit csak egy vagy két esztendeig, mert az édesapja kapott a vállalatától, a Pálma – ma Taurus – gumigyártól egy társbérleti lakást a Makarenko utcában, s hazaköltözött. GELLEY KORNÉL Úgy emlékszem, Domján Editnek a színészmesterségből – az első évet kivéve – mindig jelese volt. A tanárok is felfigyeltek a tehetségére, egyik kedvence lett Gellért Endrének, szeretettel és gonddal figyelte első lépéseit Básti Lajos, Ladányi Ferenc, Olty Magda. Másodév vége felé az Ármány és szerelem volt a vizsgaanyagunk, ő Lujzát játszotta. Láttam akkoriban a nemzeti színházbeli csodálatos előadást Bajorral, Somlayval, Bástival, Gózon Gyulával, Ferrari Violettával, s nyugodtan mondhatom, Domján Edit alakítása megállta volna a helyét abban az előadásban is. HEGEDŰS GÉZA Negyvenegy éve, 1945 októbere óta tanítok a Színművészeti Főiskolán. Domján Editre nagyon jól emlékszem, már az első napokban feltűnt értelmes kérdéseivel, szabatos fogalmazásával, szép hangjával. Jól skandált, érezte a versek zeneiségét, gyorsan felismerte a különböző korok jellegzetes drámai versformáit: a blank jambust Shakespeare-nél, Schillernél és a párrímes alexandrinusokat a francia költőknél. Az első félévben mindig azt a feladatot adom a hallgatóimnak, hogy ki-ki kedve szerint válasszon egy-egy tragikus szerepet a görög drámairodalomból. A fiúk általában Aiszkhülosztól választanak, a lányok legszívesebben Antigoné vagy Élektra mellett döntenek,

vagy ha nagyon „hisztisek” akarnak lenni, Euripidész Medeiáját adják elő.

Vizsgaelőadások: Amerika hangja – Kaló Flórián, Domján Edit és Lombi Jenő Domján Edit Euripidész művét, az Iphigeneia Auliszbant választotta. Megkérdeztem tőle, miért döntött e szelíd és önfeláldozó kislány mellett. Azt mondta, őt az ragadta meg a drámában, hogy Iphigeneia fél ugyan a haláltól, de látja, hogy mégis azt kell választania, s nem tétovázik, maga siet elé… SZABÓ GYULA – Kunszentmártonban születtem, kilencedik gyerekként, s mint a legkisebb, kiváltságos helyet töltöttem be, mindenki engem dédelgetett. Bátyámnak a színház volt a mindene, ő vitt el az iparkörbe, ahol rendezett, s én gyerekszerepeket játszottam. 1945-ben kerültem Pestre, Csonka János gépgyárába, ott inaskodtam négy évig, a gyár internátusában laktam. Ma is szeretettel gondolok vissza inastársaimra, az idősebb szakikra, a gyár mérnökeire, akik tanítottak bennünket, az önképzőkörre, ahol

esténként zenélni tanultunk, színházlátogatásokra, amelyek egy csodás világot nyitottak meg számomra. S ebbe a világba jutottam el én is, amikor 1949-ben jelentkeztem a főiskolára. Nem is mertem hinni abban, hogy felvesznek, így hát lámpalázat sem éreztem a felvételin. Ady Endre versét, a Zsóka búcsúzóját mondtam, s egyszer csak azt észleltem, hogy nagynagy csend támadt a teremben. Talán ebben a percben éreztem meg, hogy van valami keresnivalóm a főiskolán. Azok lettek a tanáraim, akiknek a képét megcsodáltam a színházi újságokban kisgyerekként. Rajongva szerettem Hegedűs Gézát, aki személyes varázsával, előadásaival nemcsak engem bűvölt el, hanem szinte valamennyien rohantunk a könyvtárba és kapkodtuk ki azokat a könyveket, drámákat, amelyekről beszélt. A harmadik év után véget értek a statisztálások, készültünk a vizsgaelőadásokra. Ezekre nem árusítottak jegyeket, a szülők, rokonok, ismerősök töltötték meg a nézőteret. Elsőként Sándor Kálmán A harag napja című drámáját adtuk elő a Néphadsereg Színházban - Várkonyi Zoltán rendezésében. Ezt követte a Katona József színházbeli vizsgánk, az Amerika hangja, Lavrenyov műve, Both Béla rendezésében, majd Shakespeare Vízkeresztje, amelyet Olty Magda állított színre, de sok hasznos instrukcióval segített Gellért Endre is. Edit a Vízkeresztben Violát játszotta átütő sikerrel…

II. KÉT EMELET BOLDOGSÁG KALÓ FLÓRIÁN – Ádám Ottó, aki 1954-ben a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője volt, a Vízkereszt-vizsgánk idején megkeresett bennünket, és szerződést ajánlott. Elmondta, hogy kitűnő gárda dolgozik a Tisza-parti város színházában: Barsi Béla, Lontay Margit, Inke László, Miklósy György és mások, de szükség van fiatal, pályakezdő színészekre is. Az ötvenes évek elején a végzősöknek vidékre kellett szerződni. A mi évfolyamunkból csak Szabó Gyula és Kovács Iby maradt a fővárosban. Az előbbit Apáthi Imre az Ifjúsági Színházhoz vitte, az utóbbit Gáspár Margit „szemelte ki” magának még a rostavizsgák idején, és a diploma megszerzése után a Fővárosi Operett Színházba szerződtette. Mi úgy döntöttünk Edittel, hogy Szegedre megyünk, de előtte még gyorsan összeházasodunk. Nem volt nagy cécó, az egyik nap felkerekedtünk, a VIII. kerületi Tanácsnál, a folyosón megszólítottunk két embert, s kértük, legyenek a tanúink, mert szeretnénk megházasodni. Az anyakönyvvezető összeadott bennünket, a tanúknak megköszöntük a közreműködésüket. Esküvői dáridó persze nem volt, a menzára mentünk, jött a szokásos rántott leves, tonhal. Aztán összecsomagoltunk, átvettük a diplománkat, és irány Szeged. *** „Akkor még a szegedi színház színészbejárójánál két pad állt, két kedves, árnyas fa alatt. Mi ott üldögéltünk néhányan az évadnyitó társulati ülés előtt. Ő a Hungária felől fordult be a sarkon. Drapp vászonkosztüm volt rajta, rémesen nézett ki benne. Karikás Sanyi vette észre elsőnek. – No, itt jön az új kis tagunk! Valamilyen Edit. Nem emlékszem a vezetéknevére. A titkárságon mutatták be. Olyan félénk kis bogárnak látszik. Pont ezt a semmilyenkét kellett ideszerződtetni? – Ezen mindenki nevetett. Ahogy mind odanéztünk, elbizonytalanodtak a léptei, megállt, aztán elindult mosolyogva, de úgy, mintha azonnal vissza szeretne fordulni…” (Kaló Flórián: Egyedül – monodráma) KALÓ FLÓRIÁN

– Hát nem éppen így zajlott le a megérkezés, bár annyi valóságalapja van a darabrészletnek, hogy az egyik rendezőasszisztens felkiáltott: – Miért szerződtették ide éppen ezt a kis fekete bogarat?! – Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy később, amikor már jobban megismerte Editet, nagyon megszerette. KOVÁCS JÁNOS – Kaló Flórián már a társulati ülés előtt járt Szegeden, albérletet keresni. A színháztól kapott címeket, így jutott el a József Attila sugárút, a mai Komócsin Zoltán út 2-4-be. A főbérlő, Vilma néni, mutatott neki egy éppen megüresedett, utcára nyíló kis szobát, ami Flóriánnak azonnal megtetszett, s úgy döntött, itt kezdik majd el szegedi életüket. KALÓ FLÓRIÁN – Egy négyszobás lakás legkisebb helyiségét vettük bérbe: először havi háromszáz, később négyszáz forintot fizettünk érte Vilma néninek. Volt benne egy szekrény, két szék, egy asztal, két heverő és egy kályha. Hét évig ez jelentette számunkra az otthont. Jól éreztük itt magunkat. Fiatalok voltunk, tele tettvággyal, ambícióval, reményekkel. *** Domján Edit szavai az Ablak című, 1972-ben sugárzott rádióműsorból: – Amikor elvégeztem a főiskolát, Szegedre kerültem színésznőnek. Mi nem voltunk olyan okosak, mint ezek a mostani főiskolások. Sokkal gyámoltalanabbul álltunk a világban… Én soha életemben nem laktam, nem jártam vidéken, kicsit elveszettnek éreztem magam. És akkor a legnagyobb örömöm az lett, hogy volt ott egy operatársulat, s a zenekari árokból figyelhettem, ahogy a zenészek muzsikálnak, a karmester vezényel. Az első darab, ami akkor ment – gondolom ez szeptemberben lehetett – a János vitéz volt. Én egymás után tizenhétszer néztem meg, úgyhogy a színházban már egészen bolondnak kezdtek tartani. És aztán később jöttek a jobbnál jobb operák, amiket én addig nem nagyon ismertem. Az operaénekesek valahogy hálásak voltak, hogy ennyire szeretem a zenét, s például, amikor a Don Juanra készültek, Horváth József nevű

kollégám- ő énekelte Don Juant – azt mondta, ha alkalmam van, a rendelkezőpróbáktól kezdve nézzem végig az operát, mert ilyen csodálatosat még nem láttam. Nagyon sok operát végigültem, és ennek köszönhetem, hogy rengeteget tudok szinte taktusról taktusra kívülről… Talán a zene szeretete a legnagyobb öröm, amit Szegednek köszönhetek. Ha Pesten kezdem el a pályámat, akkor ez a bensőséges kapcsolat, amit ott a zenével kötöttem, soha nem alakul ki… KOVÁCS JÁNOS – Beaumarchais A sevillai borbély című vígjátékában kapta első szegedi szerepét: ő Rosinát játszotta, én Almaviva grófot. Ezt a darabot még az előző szezon végén mutattuk be. Akkor egy másik színésznő alakította Rosinát, de elszerződött tőlünk, ezért Edit kapta meg a szerepét. S a kettőnk jeleneteiben valahogy minden megváltozott, színt kapott, életet. Szárnyalóbbak lettek a párbeszédek, pedig ugyanazokat a szavakat, mondatokat mondta, de nem ugyanúgy. Sütött belőle a tehetség. Sok darabban játszottunk együtt: a Kispolgárokban, az Egy pohár vízben, a Fiúk, lányok, kutyákban, az Érdekházasságban, a Nem vagyunk angyalokban. Utóbbit tájelőadáson is előadtuk, emlékszem, alig ültek a kultúrház nézőterén. Kemény tél volt, ráadásul nem fűtötték a helyiséget, alig vártuk, hogy vége legyen az előadásnak és megússzuk tüdőgyulladás nélkül. Rettenetesen sok szövegünk volt a darabban, ezért merész ötletem támadt. Anélkül, hogy partnernőmet figyelmeztettem volna, kihagytam az egyik jelenetben legalább másfél oldalt. Edit azonnal kapcsolt, láttam, hogy alig tudja visszafojtani a nevetését, de pontosan ott folytatta a párbeszédet, ahol kellett. Aztán ő rövidítette a szövegét, és én is zavartalanul kapcsolódtam hozzá. A közönség nem vett észre semmit, ha pedig rájött a turpisságra – mivel mindenki didergett –, talán még hálát is érzett. Én legalábbis az előadás végén felhangzó vastapsból erre következtettem. HORKICS ERZSÉBET

– Edit nem volt túlságosan barátkozó természetű, bár mindenkivel nagyon kedvesen, udvariasan viselkedett. Azt hiszem, a vidéki élettel nem tudott gyorsan megbarátkozni, és még inkább elveszettnek érezte magát, amikor röviddel Szegedre érkezésük után férjét, Kaló Flóriánt behívták három hónapra katonának. Engem kért, próbáljam elintézni valahogy, ha csak egy-két napra, de engedjék haza Flórit. Sajnáltam őt, és olyan leveleket írtam a parancsnokságnak, hogy Kaló Flóriánra pótolhatatlan szükség van a próbákon, előadásokon. Ha jól emlékszem, sikerült elérni, hogy Kaló „bajtársat” egyszer-kétszer hazaengedjék. LEHOCZKY ZSUZSA – Lehotay Árpád, édesapám fivére 1945-től 1947-ig vezette a Szegedi Nemzeti Színház prózai társulatát. Hatéves koromban figyelt fel rá, hogy ügyesen mozgok, s győzte meg anyámat, érdemes engem táncolni taníttatni. Később ő vitt be a színház tánckarába: tulajdonképpen az iskolapadból kerültem a „világot jelentő deszkákra”. 1954 egyik késő nyári délelőttjén megláttam egy hozzám hasonló, filigrán alakot leszaladni a színház lépcsőjén. Piros szoknyát és fehér selyemblúzt viselt. Léptei könnyűek voltak, szép a mozgása, gondoltam, ő is táncosnő lehet, na, megjött a konkurrencia. Aztán kiderült, hogy tévedtem. Színházunk új tagja prózai színésznő, néhány hete kapott diplomát, a neve Domján Edit. Azt hiszem, elég gyorsan barátságot kötöttünk. MIKLÓSY GYÖRGY – Én már ötödik éve dolgoztam Szegeden, amikor a DomjánKaló házaspárt bemutatták az évadnyitó társulati ülésen. A színházunkat ebben az időszakban előkelő helyen jegyezték, kitűnő együttes gyűlt össze Szegeden. Rangot jelentett, ha ez a társulat befogadott, elismert valakit. Editéket szeretettel fogadtuk, s nem is csalódtunk bennük, úgy érzem, gyorsan megtalálták a helyüket. Szép évek voltak ezek, baráti hangulatban dolgoztunk, odafigyeltünk egymás munkájára, akkor is bent ültünk a próbákon, amikor nem volt semmi feladatunk. Mindez ritka jelenség egy olyan nagy színház esetében, ahol opera-, operett- és prózai társulat működik.

1954 októberében mutattuk be Gorkij drámáját, a Kispolgárokat. Az előadást Ádám Ottó rendezte. Ebben játszottam először együtt Domján Edittel. Én voltam Percsihin, a madarász, ő Polja, a lányom. S bár a színházi hetilap kritikusa csak megemlítette a nevét, úgy éreztem, nagy tehetség rejtőzik benne. Igaz, már máskor is előfordult, hogy jónak láttam a partneremet, de ezt nem mindig igazolta vissza a közönség. Ám az Editből áradó vonzerő, tálentum eljutott a nézőtér leghátsó soráig. LEHOCZKY ZSUZSA – Az első prózai szerepet 1955-ben, még aktív táncosnő koromban kaptam. Ádám Ottó bízta rám A Dél keresztje című darabban. Egy szobalányt játszottam, akinek az első felvonás végén van egy mondata, s ezután megy le a függöny. A próbákon, a főpróbán semmi baj nem történt, ám amikor a premieren el kellett mondanom a szövegemet, hogy: „A főorvos úr megérkezett a leletekkel”, egyetlen szó sem jutott az eszembe. A súgó már ordított, a főszereplő Miklós Klára a nézőknek hátat fordítva próbált segíteni, már-már botrány történt, amikor a súgónő megmentette a helyzetet. Félig kibújva rejtekhelyéről, az én hangomat utánozva mondta el helyettem a szöveget.

1957 szeptemberében mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház a Fiúk, lányok, kutyák című vígjátékot. Domján Edit partnere Tordy Géza (Hernádi O.) Ezután nem csodálkoztam volna, ha többé nem kapok prózai feladatokat, de szerencsére másként történt, hamarosan játszhattam a Fiúk, lányok, kutyák című vígjátékban is. Ebben Edit alakította az

egyik lányt, Rosinét. A próbák során még nem alakult ki benne a figura, s így én sem kaptam tőle semmi segítséget. Mivel sokkal nagyobb színpadi rutinja volt a prózai szerepekben, mint nekem, a premieren már teljes fényében ragyogott, én pedig teljesen elszürkültem mellette. Ezután többen azt mondták a színházban, hogy Edit mindezt tudatosan csinálta. Meggyőződésem, hogy nem így történt, nem is maradt bennem semmi tüske. Sőt, bevallhatom, hogy a pályám során velem is előfordult már hasonló szituáció, amit hol akaratlanul, hol szántszándékkal idéztem elő… KALÓ FLÓRIÁN – Eleinte idegenkedett a zenés daraboktól, aztán mégis egy operettben tűnt fel igazán. Kiderült, hogy remek énekhangja van, bájosan énekelt, ügyesen mozgott. S már az első szubrett szerepében, a Csárdáskirálynő Stázijaként kiugró sikert aratott. Kettős szereposztásban vitte színre a szegedi színház Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét. Az 1954. december 24-i premieren Domján Edit még nem játszott, de az egyik „hétköznapi” előadáson már színpadra léphetett Stázi szerepében. S egyszerre róla beszélt az egész város. A Színház és Mozi december végén kétoldalas, képes riportot közölt Szeged, a színházak városa címmel. Ebben olvashatjuk az alábbi sorokat: „Szegeden a karácsonyi ünnepek alatt a Csárdáskirálynőt mutatták be. Meglepetés a fiatal Domján Edit Stázi alakítása. Szívvel, hanggal és tehetséggel tűnik ki az ország sok Stázija közül, ideértve a szerep pesti alakítóit is.” Néhány nappal később a Délmagyarország is cikket közölt a Csárdáskirálynőről. „Stázi bárónő szerepét Papp Teri és Domján Edit játsszák. Papp Teri szerepének inkább humoros lehetőségeit igyekszik kihasználni, Domján Edit mélyebb érzelmi mondanivalókra törekszik … finomabb eszközökkel őszintébb jellemet fest.” (1955. jan. 6.) KALÓ FLÓRIÁN – Jöttek a szubrett szerepek, előbb – 1955 májusában – A Szép Juhászné, majd A szelistyei asszonyok. A Szép Juhászné premierjére az idős mester, Huszka Jenő is ellátogatott, s elragadtatottan nyilatkozott Editről, aki Krisztina szerepét alakította.

Huszka Jenő A Szép Juhászné bemutatóján a szegedi színészek között („Domján Edit Krisztina megformálásában nagyon jó munkát végzett – olvashatjuk a Délmagyarország május 15-i számában. – Kedves, egyszerű alakot formált meg a német lányból, akit a nézők már az első percekben a szívükbe fogadtak.”) – A szelistyei asszonyok Vucájaként is szép kritikát kapott, de a nagy, nyugodtan mondhatom: országos sikert Mérimée egyfelvonásosában, A művésznő hintajában aratta, amelyet a színház 1956 márciusában a budapesti színházi fesztiválon is bemutatott. A próbák nem sok jót ígértek. Horváth Jenő kérlelhetetlenül szigorú volt, előfordult, hogy hússzor megismételtetett egy mondatot. Feszült, ideges légkörben dolgoztak, de a januári, kamaraszínházi bemutató sikere sok mindenért kárpótolta a színészeket s igazolta a rendező munkamódszerét (vagy legalábbis feledtette a nehéz napokat). A bemutatón Editet – aki a darab címszerepét, Camilát, a minden férfit az ujja köré csavaró szépasszonyt játszotta – olyan kitörő ovációban, ünneplésben részesítette a közönség, amilyet még sosem kapott. S még hátra volt a budapesti diadal… KOVÁCS JÁNOS – A színházi fesztiválra két egyfelvonásost, Sartre A tisztességtudó utcalány és Mérimée A művésznő hintaja című művét hoztuk magunkkal. A Katona József Színházban léptünk színpadra, s még bennünket is meglepett az óriási kitikai és közönségsiker,

amelyet az előadásunkkal arattunk. A közönség a darab végén alig akarta abbahagyni a tapsot, legalább huszonötször engedték le és húzták fel a függönyt. Edit csodálatos alakítást nyújtott A művésznő hintajában, úgy emlékszem, 2000 forint nívódíjjal jutalmazták, ami abban az időben szép összeg volt. *** A színház tagjait valóságos diadalmenet várta a szegedi vasútállomáson, s a gratulációból, ölelésből kijutott a rendezőnek, Horváth Jenőnek, a színészeknek: Ambrus Editnek, Inke Lászlónak, Kátay Endrének, Karikás Sándornak, Kormos Lászlónak, Kovács Jánosnak és természetesen Domján Editnek, akivel interjút készített a helyi lap riportere. „Első szerepem, A sevillai borbély Rosinája, majd valamivel később a Kispolgárok Poljája volt – mondta Domján Edit. – Ettől kezdve rendszeresen játszottam, így az első évben nem kevesebb mint nyolc szerepben léphettem színpadra. A magam példáján is érzem, hogy milyen hasznos a fiatal művész számára a vidékre kerülés. Alig két éve, hogy még utolsó vizsgáimra készültem a Főiskolán, s ma már több főszerepre tekinthetek vissza. Mindezt, gondolom, elsősorban Szegednek, kollégáimnak és a közönségnek köszönhetem, mivel bizalommal fogadtak, s ezzel is segítették alkotómunkámat. A fesztivál alatti budapesti szereplésem életre szóló élményt jelentett, ez volt eddigi legnagyobb sikerem. Azt hiszem, ezek után egészen természetes, ha azt mondom, hogy nagyon-nagyon boldog vagyok. (Éppen ezekben a percekben tudtuk meg a fiatal Domján Editnek leghőbb vágyát is. Szívét perzselő, titokzatos gondolata, hogy egyszer ott álljon a világirodalom immár klasszikus erkélyén mint Júlia, szép szerelmese, Rómeó előtt.)” KALÓ FLÓRIÁN – A kezdő fizetésünk nem volt túl nagy: engem havi 1400 forinttal szerződtettek, mert vörös diplomával végeztem, Edit 1300 forintot kapott. A hónap első két hetében a Hungáriában, a színészasztalnál ettünk, aztán amikor elfogyott a pénzünk, következett a zsíros kenyér korszak.

A kertész kutyája című Lope de Vega darabban Kaló Flóriánnal (Hernádi O.)

1956. március, a Cseresznyéskert bemutatója – Miklósy Györggyel (Hernádi O.)

A szabin nők elrablása egyik jelenetében – Décsi Györgyivel (Hernádi O.)

A Szegeden játszott egyik utolsó szerepe: Zsákutca – Kormos Lajossal (Hernádi O.)

Szemtől szemben – partnere Mentes József (Hernádi 0.) Akkor kezdett megjavulni az anyagi helyzetünk, amikor az ötvenes évek közepétől különböző darabokkal jártuk a megyét, magyarul: hakniztunk. Előadtuk Moliére művét, A nők iskoláját, Jókaitól A debreceni lunátikust, amit mi Holdkóros szerelmesek címmel játszottunk, Lehár operettjét, A pacsirtát, s a budapesti színházi fesztivál sikere után legalább negyven helyen A művésznő

hintaját és A tisztességtudó utcalányt, valamint a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc vígjátékot. Ezek a darabok aztán bekerültek a színház műsorába is. Vezetőink nagyon segítőkészek voltak, a nyári szezon idejére díjmentesen a rendelkezésünkre bocsátották a darabok jelmezeit, díszleteit. A terembért, a villanyszámlát, a szálloda- és szállításköltségeket, mindent magunk fizettünk, a megmaradt pénzt utána sírnevet alapon elosztottuk. *** Még mindig a régi kis albérleti szobában laktak. A színház felajánlott egy lakást, de nem fogadták el, bíztak benne, hogy hamarosan szerződést kapnak Pesten. A szerződés azonban késett, s közben teltek a hónapok, az évek. Egyik bemutató követte a másikat. 1957 januárjában A pacsirta, áprilisban a Dulszka asszony erkölcse, májusban Goldoni Csetepatéja, szeptemberben a Mandragora, s még ugyanabban a hónapban a Nem vagyunk angyalok. FEHÉR KLÁRA – A Nem vagyunk angyalok című vígjátékom premierjének délutánján a Tiszában ültünk a szereplőkkel, s természetesen a darabról folyt a szó. – Óriási pofa ez a Psota – mondta Domján Edit –, a Film, Színházban nyilatkozott a Nem vagyunk angyalokról, és azt mondta, az a jelenete a harmadik felvonásban, amikor Bárdy feljön a mamához, méghozzá a fogorvostól… Hogy honnan vette? Hiszen ilyen jelenet nincs is a darabban.

Kaló Flóriánnal a Csetepatéban (Hernádi O.) A Mandragórában – Kaló Flóriánnal (Hernádi O.)

Most én képedtem el. Hogyhogy nincs a darabban? Persze, hogy benne van. Mire Edit a kezembe adta a szövegpéldányt, ami hibás volt. Szegeden valóban nem szerepelt ez a jelenet a darabban. Ki követte el a mulasztást, már nem lehetett megállapítani. Rettenetes érzés fogott el: néhány óra múlva kezdődik a premier, s a harmadik felvonás egyharmada hiányzik. Teljes szövegű példány pedig csak Pesten található… Mit lehetett tenni? Felrohantam a

színház irodájába s félig emlékezetből, félig rögtönözve megírtam a hiányzó részt. A színészek nekiültek megtanulni és próbálni. Körülbelül háromnegyed hétre elkészültek, ment minden, mint a karikacsapás. Csak én szégyenkeztem a páholy mélyén: írtam egy darabot, és észre sem lehetett venni, hogy majdnem egy fél felvonásnyi szöveg hiányzik belőle… Teltek a hetek, a hónapok. Délelőtt próba, este előadás vagy tájolás. Szabad estéiken pedig ott ültek valamelyik páholyban és végignézték – többször is -a szegedi operatársulat teljes repertoárját: A trubadúrt, a Traviatát, a Parasztbecsületet, a Don Juant, a Fideliót. Hétfőn esténként – szünnapokon – filharmóniai koncerteket rendeztek a színházban, azt is mindig meghallgatták. 1957-ben üzenetet kaptak Ádám Ottótól, aki ekkor már a Madách Színház rendezője volt: szerződést ajánlott a következő évadra. Kaló Flórián erről így beszélt A színész és a változó világ című, Domján Edit emlékét megörökítő tévéfilmben: „Edit mehetett volna, én nem. S ez is hozzátartozik a személyiségéhez, emberségéhez, hogy azt mondta: én társas kapcsolatban élek, ez nekem legalább olyan fontos, mint a szakmám, mint az, hogy Pestre kerülhessek. S megvárta, míg én is jöhettem.” Ugyanebben a dokumentumfilmben Gobbi Hilda erről a következőket mondta: „Edit és Kaló is kapott ajánlatot Pestre. Ők nem tervezték hosszúra ezt a szegedi létet, bármilyen jól érezték magukat, hiszen Budapestre vágyik mindenki… Zavaros viszonyok voltak 1956-ban, és hát Kaló Flórián is elmondott egy verset, mint Tímár József a Szózatot egyszer, mint Sinkovits Imre a Talpra magyart, mint én a Szózatot, vagy bárki bármit. Ami ugyan költészetünk gyöngyszeme – adandó alkalomkor. Kaló ezt elmondta, s ezért úgy gondolták akkor, hogy jobb neki a szegedi éghajlat. Úgyhogy hosszabb ideig ott maradtak. Csak 1961-ben kerültek fel Pestre.” „1959 júniusa volt… vagy ötvennyolc júniusa…? Mindegy. A szezonzárás előtt néhány nappal. Gyönyörű, meleg, koranyári délelőtt. Egymás mellett heverésztünk az egyik tiszai csónakház naptól forró deszkáin. A férfi kollégáim nagy zajjal készülődtek arra, hogy átússzanak az újszegedi homokos partra. Te odaszóltál nekik: – Aztán nehogy belefulladjatok! Utálok

temetésre járni… – A fiúk nevetve ugrottak a vízbe. Te kicsit aggodalmas pillantást vetettél utánuk, aztán visszafeküdtél. És akkor egyszerre csak azt mondtad halkan: – Bolondok ezek… ebbe tényleg bele lehet fulladni. – Te félsz a haláltól? – kérdeztem tőled. – Nagyon. – Jó lenne nyolcvan évig élni? – Halkan, egyszerűen felelted: – Azt ne. Negyvennél tovább egy percig sem. Negyven év. Annál tovább nem szabad élni.” (Kaló Flórián: Egyedül – monodráma) LEHOCZKY ZSUZSA – Ezek a szavak a valóságban is elhangzottak. Egyik nap négyesben kártyáztunk, s valamelyik pályatársunk került szóba, akit hirtelen nyugdíjba küldtek. Edit megszólalt: – Úgy gondolom, egy színésznőnek negyven éven túl nem szabad élni. – Majd egy kis szünet után hozzátette: – Én meghalok negyvenéves koromban. Öngyilkos leszek. – Én is – vágtam rá gondolkodás nélkül. És mindannyian nevettünk. Csak ő nem… *** „Ha átlapozzuk ezeknek az éveknek, az ötvenes évek második felének hírlapi kritikáit, alig találunk már olyan elragadtatott, felsőfokú jelzőket, amilyenekkel korábbi teljesítményeit köszöntötték. Egyre több a közömbös jelző, itt-ott a fanyalgás, sőt már a kiábrándulás nyomai is fellelhetők” – írta Bános Tibor Pályák és sorsok című könyvének Domján Editről szóló fejezetében. „Túlságosan édeskés volt” – summázta véleményét a Film, Színház, Muzsika kritikusa 1958 őszén, a Lear király szeptemberi premierje után. Pedig nagyon készült erre a szerepre. „Amikor Szegeden Cordeliát játszottam – mondta később Illés Endrének – a sötét hajam szőkére festettem, hogy paróka és minden más hamisság nélkül lehessek igazán, egészen szelíd.”

A Lear király szőke Cordeliájaként (Hernádi O.)

Lear király: Cordelia – Nehéz és szép szerep – nyilatkozta Cordeliáról 1958 szeptemberében. – Melyik a legnehezebb jelenete? – Talán az első felvonás első képe, amikor Cordelia nem lehet ellenszenves, se túlságosan közvetlen, s mégis szívhezszólóan kell elmondania igazát. De a legjobban az a jelenet nőtt a

szívemhez, amikor az őrületből magához tért apa megismeri Cordeliát. – Tervei? – Nagyon szeretnék játszani a következő darabunkban, Shaw Az ördög cimborájában. És sokat járni Pestre, tanulni a színházak előadásaiból. Egyszer talán filmezni is … Ez a vágya – egy véletlen találkozás révén – hamarosan valóra vált. KALÓ FLÓRIÁN – 1959 nyarán szakszervezeti beutalóval Balatonföldváron üdültünk. Azt hiszem, életünkben először jutottunk el a Balatonhoz. Földváron nyaralt éppen akkor Herskó János filmrendező is – ő nem szakszervezeti beutalóval meglátott bennünket (ismert már a főiskoláról is) és azt mondta: – Nekem éppen ilyen párra van szükségem a következő filmemhez, a Két emelet boldogsághoz. Ősszel kezdjük forgatni, majd értesítelek benneteket. Három héttel később újra találkoztunk. – Te meghíztál – nézett rám Herskó –, nekem pedig sovány alak kell a filmen. Azt hittük, kútba esett a szerep, de hamarosan kis csomag érkezett a szegedi színház portájára a nevemre. Oláh Lajos felvételvezető küldte, fogyasztószer volt benne. S hamarosan megjött a „diszpó” is, megkaptuk a szerepet. Nem volt könnyű egyeztetni a színházi munkát a forgatással. Kora hajnalban jött értünk a kocsi, és délután rohanás vissza Szegedre. Emlékszem, egy ízben tej fehér, sűrű ködben indultunk Pestről, lehetetlennek tűnt, hogy ezúttal időben érkezzünk vissza az esti előadásra. A sofőr azonban csodát művelt. Máig sem értem, hogyan vezette a kocsit, mikor alig látott az orránál tovább, de este hét óra két perckor megérkeztünk a színészbejáró elé. Azt hiszem, ez volt számunkra a Két emelet boldogság legizgalmasabb epizódja …

Két emelet boldogság – Kaló Flóriánnal

A filmet 1960-ban mutatták be, és szép közönségsikert aratott. A kritikusok is dicsérték, külön kiemelve a szereposztást. „A Két emelet boldogság eleven cáfolata annak, hogy filmen nem érvényesülhet vidéki színész. Herskó János nemrég készült filmvígjátékában Vetró Margit Pécsről, Csűrös Karola Győrből, Magda Gabi Egerből, Verdes Tamás Miskolcról, Fonyó József Kecskemétről jött eljátszani kisebb-nagyobb szerepet. A fiatal, de

Szegeden már gyökeret vert színészházaspár, Domján Edit és Kaló Flórián is rendkívül bevált az egyik házaspár szerepében.” (A vidéki színészek és a film. Film, Színház, Muzsika, 1960) Szakonyi Károly később így emlékezett a filmbéli Domján Editre: „A kedvessége. Legelébb a kedvessége ragadott meg … Ifjú asszonykát játszott, egy kis tudóskát: fekete keretű szemüveget viselt, nagybő frottírköpenyt – ez a jelenet él bennem –, csodálkozva nézett, csodálkozva nevetett, csodálkozó hangon kérdezősködött, szeleburdi volt és intelligens, gyermeki és felnőtt egyszerre. Azt hiszem, mi, közönség akkor fedeztük fel. Már legalábbis itt, Pesten. Ki ez a színésznő? – kérdeztük, de nemcsak puszta érdeklődésből, valóban tudni akartunk róla többet, mint amennyit eme filmbeli szerepéből megtudhattunk. …Látni akartuk más filmekben is, színpadon is…” (Film, Színház, Muzsika, 1968. okt. 12.) *** 1960 fontos dátum Domján Edit életében, pályafutásának alakulásában. A film, amelyben szerepelt, sikert aratott, nevét, arcát megismerte az ország, s hamarosan Budapesten is színpadra léphetett – egyelőre csak vendégként - az újonnan megalakult Petőfi Színház Koldusopera-előadásában. „Új zenés színház nyitja meg kapuit a Nagymező utcában: az újjászervezett, kicsinosított Petőfi Színház. Fiatal s jószerivel ismeretlen formát honosít meg a színház, s munkatársai: Szinetár Miklós főrendező, Petrovics Emil zenei vezető és Ungvári Tamás dramaturg is fiatalok. A színház lehetőségeiről és terveiről érdeklődött náluk a Pesti Műsor.

A Koldusopera a Petőfi Színház előadásában – Agárdi Gáborral (Keleti E.) – A Petőfi Színházat csupán egyetlen vonás különbözteti meg a többi színháztól: minden darabja zene és dráma találkozásából született. Első bemutatónk – mely egyszersmind művészi és eszmei hitvallás – Brecht-Weill Koldusoperája.” (Zene és dráma találkozása. Pesti Műsor, 1960, okt. 7.) SZINETÁR MIKLÓS – A Fővárosi Operett Színház – különösen az ötvenes években – sikert sikerre halmozott. Bennünket, fiatalokat azonban egy más, egy új műfaj: a musical foglalkoztatott, ezt az Amerikában oly népszerű zenés játékot akartuk meghonosítani. A musical

valamiféle speciálisan magyar változatát létrehozni, amely nem akart (igaz, nem is tudott volna) versenyre kelni a dollármilliókból kiállított amerikai szuperprodukciókkal. Azoknál inkább irodalmi ihletésű, kevesebb tánccal, látvánnyal, de több gondolati tartalommal rendelkező műveket kívántunk bemutatni. A példakép Brecht-Weill Koldusoperája volt, s ennek nyomán született később az Egy szerelem három éjszakája, majd a Mélyvíz. A kulturális kormányzat segítségével alakult meg 1960-ban a Petőfi Színház, amelynek társulatába kiváló művészeket sikerült megnyerni. Az első hívó szavunkra otthagyta nagy sikerei színhelyét, a Fővárosi Operett Színházat Feleki Kamill, Sennyei Vera, hozzánk csatlakozott Agárdi Gábor, Harkányi Endre, Lorán Lenke s több más neves színész. Szerettük volna szerződtetni például Bodrogi Gyulát is, őt azonban a József Attila Színház nem engedte el. A szegediek sem akartak lemondani Domján Editről, akit még főiskolás korából ismertem s nagyon tehetségesnek tartottam. Én egy évvel hamarabb diplomáztam, mint ő, még játszottam is vele az egyik vizsgán: Rómeó és Júlia erkélyjelenetét adtuk elő. Ritka rossz Rómeó lehettem, pedig nem volt nehéz neki szerelmet vallani. Mint minden fiúnak, nekem is nagyon tetszett. Emlékszem, amikor elsős főiskolai hallgató volt, elhívtam sétálni a Gellérthegyre. Nem utasított vissza, de magával hozta a kisöccsét, aki ott ült élő spanyolfalként közöttünk s egy pillanatra sem hagyott magunkra. Visszatérve a szerződtetésére: Edit szívesen jött volna végleg a Petőfibe, de a szegedi színház vezetősége érthető módon ragaszkodott hozzá, hiszen egyik vezető színésznőjét vesztette volna el személyében. Annyit azonban sikerült elérnem, hogy száz előadásra „kölcsönadták” nekünk. A Koldusopera – benne Domján Edit Pollyja – sikert aratott. „Domján Edit nehéz feladatot oldott meg a Petőfi Színházban. Milyen otthonosan mozgott a mindent fonákjáról ábrázoló brechti színpadon! Alakításának legfőbb értéke a kitűnő stílusérzék. Érezte és értette a bizarr, egyszerre reális és illusztratív játékmodor követelményeit… A fiatal színésznő máris meglepően érett. Finom tud lenni és nyers,

hamvas és rikító… Igaz, az eszközei még nem teljesek… Mégis pályájának izgalmas szakaszához érkezett – ez a siker a figyelem fénysugarát irányította rá.” (Film, Színház, Muzsika, 1960. okt. 21.) Illés Endre pedig így idézi fel A színésznő című „krétarajzában” Domján Edit Petőfi Színház-beli szereplését: „Azt az estét váratlanul elöntötte a fény. A fiatal színésznő kiállt a színpad szélére, egészen előre állt – és olyan bátor, szilaj szépséggel kezdett énekelni, mint aki az életéért küzd. A kalózok szeretőjének songját énekelte a Koldusopera első felvonásában. A színház új volt, a színésznő ismeretlen. A bemutató estéje. Az izgatott és izgató, gyors vonórántásokon átsütött a színésznő hangja: a rongyos kis mosogatólány szívét szorító ökölrázása, a vágy, a lázadás, az álom, a kalózok, a hatvanöt ágyú, az ítélet, a sikoltás a szabadulásért – és közbül visszatérő mondatok: »hiszen nem tudnak még semmit rólam« – »nem tudják még mindig, ki vagyok.« A színésznő öt perc alatt csatát nyert. Nagy játszma volt. Fuldokló, szétpattanó lélegzetvétel. A vidékről feljutás – hosszú, kígyóbordázatú évek után. Felolvadás a fényben pillanatok alatt…” (Méhrajzás. Magvető, 1985) SZINETÁR MIKLÓS – Mivel Domján Editet csak meghatározott időre adta „kölcsön” a szegedi színház, keresnem kellett egy másik Pollyt is, s a választásom egy 18 éves lányra esett. Almási Évának hívták, éppen csak túl volt az érettségin, s a főiskolai felvételijén ismertem meg. Én is ott ültem a zsűriben Sulyok Mária mellett, akitől aztán sok szemrehányást kaptam, amiért Almási Évát a főiskoláról „elcsábítottam” a Petőfi Színház Koldusopera-előadásába. ALMÁSI ÉVA – Domján Edit nagyon kollegiálisan viselkedett. Ismert színésznő létére két-három előadáson ott várt „talonban”, hátha be kell ugrania helyettem, hiszen nekem még nem volt színpadi gyakorlatom.

A Film, Színház, Muzsika interjút közöl Domján Edittel, aki – mint olvashatjuk – „az elmúlt év egyik kiugró sikerét egy számára új műfajban, Brecht Koldusoperájában aratta.” A kérdés: hogyan tanul szerepet? „Prózai színésznő számára nem könnyű zenés darabban helytállni. – mondja Domján Edit. – Az utóbbi hónapjaim énektanulással teltek el. Ez ideig, őszintén mondom, soha nem vettem észre, hogy hangom van. Minden szerepemet Kaló Flóriánnal együtt tanulom. Igen gyakran partnerek vagyunk a színpadon is. S ezek a könnyű feladataim. A nehezebbje akkor következik, ha úgy adódik, hogy mégis külön-külön szerepelünk. Flóri félelmetes kritikus, én pedig roppant „drukkos” színésznő vagyok. Mindenkitől, de legjobban tőle tartok. Úgy vélem, a színésznek állandóan tanulnia kell. És nemcsak szerepeket. De tornázni, táncolni, énekelni is. Nemhiába, hogy Laurence Olivier, a világ egyik legnagyobb színésze artista volt…” (1961. jan. 7.) AGÁRDI GÁBOR – Tizenhat éves koromban lettem színész Szegeden, szülővárosomban. Hatodikos gimnazista voltam, de esténként már felléptem A víg özvegyben. Másfél évtizeden át vidéken játszottam, úgynevezett stagione, azaz vándortársulatok tagjaként jártam az országot. Egyik nap táncoskomikusként, a másik nap mint Hamlet léptem színpadra. Jó iskola volt. 1952-ben kerültem Budapestre, a Fővárosi Operett Színházba, olyan partnerek közé, mint Honthy, Feleki, Latabár, Rózsahegyi Kálmán, Kiss Manyi, Mezey Mária, Bilicsi Tivadar. A fővárosban szinte elölről kellett kezdenem mindent. Nem bíztak rám nagyobb feladatokat, csak akkor játszhattam főszerepeket, ha Latabár Kálmán vagy Feleki Kamill megbetegedett, vagy elfoglaltsága volt. Hamarosan átszerződtem a Nagymező utca túlsó oldalára, az Ifjúsági Színházba, amely 1954-ben felvette a Petőfi Színház nevet, kamaraszínháza pedig Jókai Színház néven működött. 1956ban ifjúsági jellegük megszűnt, s egymástól különválva működtek 1960-ig, ekkor alakult meg a Nagymező utcai épületben a musical színház. Én a Jókai Színházból szerződtem át. Simon Zsuzsa, az igazgatóm, igencsak meglepődött, mikor bejelentettem a

szándékomat, hiszen jobbnál jobb szerepeket kaptam. A Jókaiban játszottam el Katz tábori lelkészt a nagy sikerű Svejk előadásban, Krehl csendőrszázadost Molnár Ferenc Olympiájában, a Főkolompost Visnyevszkij drámájában, az Optimista tragédiában. Mégis a változtatás mellett döntöttem, vonzott az ismeretlen, új műfaj, a musical, s izgatott a rám váró feladat, Bicska Maxi szerepe a Koldusoperában. Nagyszerű partnereim voltak a darabban, s ezekben a napokban ismertem meg közelebbről a Szegedről közénk került Domján Editet. Hallottuk, hogy a színháza csak száz előadásra engedte el, s ezen jókat mosolyogtunk. Álmunkban sem jutott volna eszünkbe, hogy Brecht müvéből száz előadást tarthatnánk. A siker azonban minden elképzelésünket túlszárnyalta, s végül 298 alkalommal játszottuk el a Koldusoperát. Ilyen szériát a mai napig nem ért meg Brecht-mű Magyarországon. SZINETÁR MIKLÓS – Létfontosságú volt a telt ház, a siker, mert 85 százalékos bevételi tervet kellett teljesítenünk. Összehasonlításképpen: a Madách Színháznak ugyanekkor hetven százalékot szabtak meg, s amíg a mi állami támogatásunk csupán egymillió-hétszázezer forint volt, addig a József Attila Színház négy és fél milliót kapott. Mindössze tizennyolc színész tagunk volt, ma a Katona József Színháznál ez a létszám meghaladja a harmincat. LORÁN LENKE – A Néphadsereg Színházból szerződtem 1960-ban a Petőfibe. Az itt töltött néhány év életem egyik legszebb időszaka marad. Itt nem volt különbség fiatal pályakezdők és befutott sztárok között, kollegiális légkör alakult ki, mindenben segítettük egymást. Köztünk még Feleki Kamill is évtizedeket fiatalodott. A Koldusoperában kerültem össze először Domján Edittel, utána együtt játszottunk Az üvegcipőben is. Tüneményes színésznő volt, magánemberként pedig szerény, udvarias. A szépségét nem hangsúlyozta ki az öltözködésével, sosem volt divatdiktátor, parfümlédi. Baráti kapcsolatokat nem nagyon alakított ki, visszahúzódó volt, csak a színpadon nyílt ki, ott mutatta meg ezer színét. Úgy emlékszem, elsírta magát az utolsó Koldusopera-előadás

végén; nagyon szerette ezt a szerepet, s megérdemelt sikert aratott benne. Egy sztori a színházi hetilap Színészek mesélik című rovatából: „Domján Edit: pályafutásom legnagyobb izgalma akkor fogott el, amikor évekkel ezelőtt Szegedről vendégszerepelni hívtak Budapestre Brecht Koldusoperájának Polly szerepére. Az egykori Petőfi Színházban, a főpróbán teljesen berekedtem, csak tátogni tudtam. Túljutottunk a premieren, sikerünk volt. Nekem jólesett, hogy a kollégák, vidéki színésznő létemre milyen szeretettel fogadtak. Több száz előadást ért meg a Koldusopera, mindig telt házak előtt. Az utolsó előadásomon mindenki meghatottan játszott, a kollégák felejthetetlen búcsúztatót rendeztek. Először is minden vagánytól kis virágcsokrot kaptam a színpadon, az előadás utolsó jelenetében pedig, amikor Bicska Maxi után átveszem a parancsnoki tisztet, »okmányt« készítettek. Feleki Kamilltól kezdve mindenki aláírta, kis tréfás szövegeket pingáltak rá, amelyeknek ez volt a veleje: »a következő évadra visszavárnak Budapestre«. Elsírtam magam, úgy énekeltem a finálét.” (Film, Színház, Muzsika, 1969. jan. 1.) KALÓ FLÓRIÁN – Ez a siker, de főként a közönség és a színészkollégái részéről feléje áradó szeretet, valósággal szárnyakat adott neki, megszabadította gátlásaitól. Még sosem láttam olyan szépen, olyan megrendítően játszani -sőt, próbálni mint az Irkutszki történetben, melyet 1960 végén mutattak be Szegeden. Válja szerepében élete egyik legcsodálatosabb alakítását nyújtotta … *** Bános Tibor írja a Pályák és sorsok című könyvében: „Semmivel jobban nem bizonyítható, hogy ő csak a szeretet fénysugarában tudott élni és alkotni, mint éppen ezzel a mindent elsöprő fővárosi sikerével. Amikor a vendégszereplésről visszatért Szegedre, egy szovjet darabban lépett ismét színpadra. Alekszej Arbuzov Irkutszki történet című drámáját ezt megelőzően Budapesten, a Nemzeti Színházban is bemutatták. A szegedi előadás azonban sikeresebb volt a pestinél. Ezt a több hőfoknyi különbséget pedig éppen az ő alakítása csiholta ki. Válját, egy olcsó kis lány

szerepét játszotta, aki boldogságra vágyik, ám életét csupán futó kalandok, romlott és rossz viszonyok töltötték ki … Az ő megformálásában igazi, megrendítő színészi remekléssé vált ez a szerep, többek szerint – akik későbbi teljesítményeit is látták, ismerték – egész pályájának legmagasabb pontjára jutott fel benne.” *** Hír az Esti Hírlap 1961. július 22-i számából: „Domján Edit és Kalló Flórián, a Szegedi Nemzeti Színház népszerű színészházaspárja Budapestre szerződött. Domján Edit a Petőfi Színház, Kalló Flórián a Madách Színház tagja lett.” A hírben két hiba is található: Kaló egy 1-lel írja a nevét, s nem a Madáchba, hanem a József Attila Színházba szerződött, amelynek azóta is tagja. 1961-ben tehát véget ért pályájuk hét esztendeig tartó, élményeket, sikereket s hullámvölgyeket is tartogató szegedi korszaka. A színészházaspár a Makarenko utcába, Domján Edit szüleihez költözött. Ott laktak, amíg aztán lakáshoz jutottak a XIII. kerületben, a Róbert Károly körúton. Domján Editnek ez volt élete első önálló otthona. Végre újra hódolhatott legendás állatszeretetének. Azonnal vásárolt egy kis, fekete perzsa cicát, majd később egy szép, arisztokratikus küllemű és tulajdonságú orosz agárt, „akit” Princnek nevezett el. Gyermekkora óta rajongott az állatokért, sokszor mondta, hogy legszívesebben oroszlánszelídítő lenne. Rendszeresen járt az Állatkertbe, főként az oroszlánokat imádta, alig tudott elszakadni a ketrecüktől. Illés Endre írja Domján Editről: „Egyetlen pillanatra – de megríkattam egyszer. Arcára csapta mind a két kezét, és egy hosszú percig ott tartotta. Amikor ismét szabad lett az arca, bőréről sütött a szégyenkezés és a nevetés. Az történt, hogy Velencéből képeslapot küldtünk neki. Szűkszavúan közöltem: egy kis oroszlánt vettünk, a súlya öt és fél kiló, kissé nehéz vele utazni, de nagyon kedves jószág, ő is meg fogja szeretni, egyelőre nincs neve.

Valóban vettünk egy oroszlánt, az egyik velencei régiségkereskedésben, egy kis kőoroszlánt. Egy velencei palota erkélyén ázhatott évtizedekig, szép, kedves faragás. De ő szóról szóra elhitte levelezőlapunk közlését – eleven oroszlánt várt. És amikor hazaértünk, rohant hozzánk. Belépett a szobába, körülnézett, izgatottan, kigyúltan kérdezte: – Hol van? S amikor nem látta, átkémlelt a másik szobába: talán odabújt előle? Egy nagy, egészen nagy labdát hozott ajándékba az oroszlánnak. Milyen hangosat puffant az a gumilabda a padlón, ma is hallom a puffanását. Látom az ő pirulását. Átdobban belém sírást súroló szégyenkezése és nevetése …” (Méhrajzás. Magvető, 1985)

Az Állatkertben egy kis leopárddal

III. MÉLYVÍZ A Koldusopera bemutatója után sűrű időközökben követték egymást a premierek az újonnan alakult Petőfi Színházban. Jött a Szivárványvölgy, az Egy szerelem három éjszakája, a Tűzijáték, a Gazdag szegények, A képzelt beteg, ezt követte 1961. december 7-én Mándy Iván Mélyvíz című zenés drámájának ősbemutatója. A verseket Garai Gábor írta, a zenét Gyulai Gál János szerezte, a rendező Szinetár Miklós volt. A főszerepet Sennyei Vera alakította, s a Koldusopera után ebben a darabban kapott újabb feladatot Domján Edit: egy katona (Holl István) menyasszonyát játszotta. A Mélyvíz szokatlanul erős indulati hullámokat keltett. „A nézőtér egy része felháborodottan, s növekvő ingerültséggel szemléli a színpadot, aztán megfeledkezvén a színházi játék elemi szabályairól, közbe-közbeszól, hangosan megfogalmazva ellenszenvét, sértődöttségét – olvashatjuk a bemutatót követően a Film, Színház, Muzsikában megjelent Színházi levélben. – A színház ezúttal figyelmen kívül hagyta – a kényelmüket. Túlontúl sokat kívánt tőlük s a szokottnál kevesebbet adott a megértéshez. Mándy Iván szokatlan drámát írt. Szuggesztíven idézte fel az előadás a fasizmus és a háború félelemtől mérgezett atmoszféráját.” A lap egyik következő számában Sándor Iván interjút készített Szinetár Miklóssal, akinek szavaiból már akkor kirajzolódott, miért élhetett olyan rövid ideig az első magyar musical színház. „Mi zenés színháznak indultunk – mondta az interjúban –, s ez meghatározta a közönség kiválasztódását is. Hiába akartunk egy színházi tapasztalatokkal felvértezett, intellektuálisabb élményt kereső közönséget toborozni. Ennek a rétegnek mi még ma is csak zenés színház vagyunk, a másik réteg viszont azt mondja: ha már zene és szórakozás, akkor inkább a »Jaj cica«, mint a »kalózok szeretője.«” PÁSZTOR ERZSI – 1961-ben szerződtem a debreceni Csokonai Színházból a Petőfibe. Ugyanabban az esztendőben, mint Domján Edit, akivel a Mélyvíz próbái alatt kötöttem barátságot. Egyazon öltözőnk volt, háttal ültünk egymásnak, s kezdetben a kölcsönös üdvözléseken kívül nem sok szót váltottunk. Aztán az egyik nap bejött valaki az öltözőbe

cigarettával a kezében és tüzet kért. Edit nem dohányzott, én igen. Sajnos nincs gyufám, mondta Edit. Nálam sincs, mondtam én. Amikor az illető kiment, Edit hátrafordult és rám nézett. – Ugye tudod, hogy van gyufám? – kérdezte. – Ugye tudod, hogy nekem is van? – válaszoltam, s szinte egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Így kezdődött a barátságunk. Mindig azt hittem róla, hogy éppen olyan vidám alaptermészete van, mint nekem. Nagyon sokat nevettünk, bolondoztunk. Azokon az estéken, amikor csak egyikünk játszott, kis levélkéket írtunk egymásnak és rátűztük az öltözőszekrényben lévő pongyolánkra. Ez volt a postaládánk. Edit sokat dolgozott, felfigyeltek rá a filmrendezők – szinte egy időben forgatott három filmet –, hívták a rádióba, a szinkronba. Kezdett rendbejönni anyagilag, s nagy örömmel töltötte el, hogy meg tudja venni, amire vágyik, amit addig nem engedhetett meg magának: parfümöt, egy pár szép kesztyűt, egyebeket. S annak is nagyon örült, hogy megajándékozhatta azokat, akiket szeretett. Imádott ajándékozni. Emlékszem, ebben az időben Csehszlovákiában forgatott, s amikor visszajött, telefonált, menjek be a színházba. Aznap este nem játszottam, de bementem, s akkor az öltözőasztalra kiborított sok-sok ajándékot, színesceruza-készletet az öcsémnek, nekem sálat, egyebeket, s csillogó szemmel figyelte az örömujjongásomat. *** A Mélyvíz bukása után új premierre készült a színház. Ezúttal „biztosra ment”: a szerző Molnár Ferenc, a darab Az üvegcipő. A zenés változat főszereplői: Domján Edit és Agárdi Gábor. AGÁRDI GÁBOR – Az üvegcipő revelációja Domján Edit alakítása volt. Molnár Ferenc mintha csak neki írta volna Irmát. A romlatlan, butácska és szerelmes cselédlány szerepében jobb volt, mint maga a darab. Siker Az üvegcipőben címmel 1962 februárjában interjú jelent meg a Magyar Ifjúságban Simon Gy. Ferenc tollából. – Ilyen szerepről álmodott? – Nem. Nagy szerepeket szerettem volna játszani nagy drámákban. És most itt van ez a szegény kis Irma, ha nem is egy

nagy drámában. Megkaptam, elolvastam, és beleszerettem. Öröm és bánat van benne, naivitás és okosság, aztán komolyság és komikum. Minden van benne, ami együtt nagyon nehéz és szép. – Egy kicsit sem félt? – Ismerőseim azt mondták, hogy ezt a szerepet nem is lehet megcsinálni, annyira benne van minden. Éppen ezért tetszett meg nekem és nem féltem tőle. – Szereti Molnár Ferencet? – Most Anyegint olvasom. Puskint. Hétfőn este Shakespearet néztem meg, a Hamletet. – Ennyire komoly teremtés? – Egyáltalán nem vagyok komoly teremtés. Imádom a jazzt. De néha nagyon vágyom koncertekre, hallgatni Beethovent és Mozartot. – Mit szól a közönséghez? – A pesti közönséget alig ismerem, hét évig Szegeden játszottam és csak ősszel szerződtem a Petőfi Színházhoz. Most még csak méregetjük egymást, ismerkedünk és a bizalmat kölcsönösen előlegezzük. Hiszen a kezdet kezdetén vagyok. *** 1962 májusában, a szezonzárás előtt mutatta be a színház Gosztonyi János-Kincses József Európa elrablása című zenés játékát. A történet egy fiatal magyar színészről szól (ezt Holl István alakította), aki Párizsban járva megpillant egy lányt, Jacqueline-t, a táncosnőt, és beleszeret. (A női főszerepet Domján Edit játszotta.) A kritika főként Eck Imre koreográfiáját s a Pécsi Balett táncosait dicsérte. A következő bemutató Az egymilliófontos bankjegy volt, amelyet Mark Twain nyomán Kállai István írt színpadra. Kitűnő színészek játszottak benne: Feleki Kamill, Tomanek Nándor (ez volt a bemutatkozása Budapesten), Pásztor Erzsi, Agárdi Gábor, aki öt szerepet játszott a darabban. Domján Editnek nem túl hálás feladat jutott. Abody Béla, a Film, Színház, Muzsikában írott kritikájában a színésznő „okos” szépségét dicsérte, aki „passzív szerepét is élettel töltötte meg”. (1962. nov. 23.)

Egyik nagysikerű Petőfi színházbeli szerepe Az üvegcipőben (Keleti É.) 1963 novemberében ismét Molnár Ferenc-darabot mutatott be a Petőfi Színház, az író talán legtöbbet játszott müvét, a Liliomot tűzte műsorára. A címszereplő Agárdi Gábor, Julika Domján Edit. AGÁRDI GÁBOR – Minden színésznek megvannak a maga szerepálmai. Én például világéletemben a Liliomra vágytam. Addig erőszakoskodtam,

amíg sikerült megkapnom. Száz estén százszor buktam meg benne. Nem annyira a közönség, mint inkább a szakma s főként önmagam előtt. Domján Edit viszont csodálatos Julika volt, azt hiszem, még a nagy Varsányi Irén sem lehetett jobb nála abban a parádés vígszínházi előadásban, ahol Csortos Gyula játszotta Liliomot. A mi produkciónk – amelynek zenéjét Vincze Ottó szerezte – ugyancsak teli volt „nagy nevekkel”. Muskátnét Mezey Mária, Marikát Galambos Erzsi játszotta, s még egy kis szerepet is olyan nagy művész alakított, mint Sennyei Vera. ő akkor már nagyon beteg volt – erről még a közönség is tudott –, s a nézők minden előadás végén hatalmas tapssal köszöntötték. S bár nem főszerepet játszott, mégis ő hajolt meg utoljára az előadás végén, a vasfüggöny előtt. Valaki szóvá is tette, miért nem a főszereplő, Domján Edit jelenik meg utolsónak, mire Edit tiltakozott: nem, legyen csak Veráé a „vas”. Május végén Sennyei Vera örökre eltávozott közülünk, s attól kezdve Domján Edit hajolt meg utolsónak. Arcán kissé szomorkás mosollyal köszönte meg a közönség tapsát. KALÓ FLÓRIÁN – Büszke volt rá, hogy általa oly csodált, nagy művészekkel játszhat egy színpadon, mint Sennyei Vera, Feleki Kamill, Mezey Mária. Szinte kislányos izgalommal ismerkedett személyesen is a pesti kollégákkal. A Film, Színház, Muzsika riporterének büszkén mesélte, hogy a Fészekben bemutatták Tolnay Klárinak.

A Liliom Julikájaként Agárdi Gáborral a Petőfi Színházban (1963) (Keleti É.) „A hókusz-pókuszt nem szeretem a művészetben – mondta ebben az interjúban. – A hókusz-pókusz: az üresség, a szemfényvesztés. A lélek nélküli színjátszás. A rutin, a bevált sablonok. Ismertem egy színészt, játszottam vele. Csillogott, brillírozott. Egyszer dicsérték, hogy milyen jó. Nem szóltam, de arra gondoltam: talán a nézőtérről úgy tűnik fel, valóban jó. De én láttam közelről a szemét. A szeme üres volt és közönyös, hideg és lélektelen. Ez lehet jó virtuóz, de művész – soha.”

A Liliomban Mezey Máriával, Muskátné alakítójával (Keleti É.) LÖFFLER ISTVÁN – 1963 februárjában mutattuk be a Madách Kamarában Kamondy László Vád és varázslat című drámáját, Both Béla rendezésében. Avar István és Váradi Hédi mellé – a darab harmadik főszerepére – vendégként Domján Editet hívta meg a színház.

A premieren rettenetes lámpalázzal küzdött, úgy reszketett, izgult, már-már attól tartottam, nem lesz képes színpadra lépni. Ott várakozott a kulisszák mögött, s halk hangon imádkozott. Aztán amikor elhangzott a végszó, színpadra lépett és a közönség semmit sem vehetett észre az előbbi félelemből. Talán még partnerei sem … AVAR ISTVÁN – A főiskolai évek után útjaink elváltak, ő Szegedre, én Pécsre kerültem. 1960-ban szerződtetett a Madách Színház, s három évvel később partnerek lettünk a fiatalon elhunyt, nagyon tehetséges író, Kamondy László Vád és varázslat című drámájában. Én egy mérnököt játszottam, ő Tinkát, a munkáslányt, aki miatt elhagyom Helgát, pedagógusnő feleségemet. Helgát Váradi Hédi alakította. Kamondy néhány szerelmi jelenetet – valljuk be – kissé szentimentális stílusban írt meg, s ezen nem engedett változtatni. Ragaszkodott minden szavához. Ott ült a próbákon, s magunkon éreztük szemrehányó tekintetét, ha véletlenül egy-egy szót másként mondtunk. Ezért – s egyéb okok miatt – elég feszült hangulatban próbáltunk. Eljutottunk az első összpróbáig. A második felvonás vége előtt volt egy jelenet, amikor ott állok szemben szerelmemmel, Tinkával – vagyis Domján Edittel és azt kell mondanom neki: A templom előtt, az olajfa alatt, a padnál várlak. Majd a lány kérésére így kell őt becéznem: madár, madár, madár. Az összpróbán arra kértem az írót, hadd mondjam csak azt, hogy a templom előtt várlak. Nem szükséges a pad, meg az olajfa. Ám Kamondy ragaszkodott minden szóhoz. Amikor ehhez a jelenethez értünk, máig sem tudom, miért, belém bújt a kisördög. S Edit kérésére, miszerint mondjam neki azt, hogy madár, amúgy palócosan – nem volt nehéz, erről a vidékről származom –, mélyen partnernőm szemébe nézve, azt mondtam: mádaor, mádaor, mádaor. Ezzel aztán befejeződött az összpróba, mert olyan ellenállhatatlan nevetés tört ki Editen, hogy nem tudta folytatni a darabot. Nagyon könnyen meg lehetett őt nevettetni a színpadon, s bevallom, csúnyán visszaéltem ezzel. Mert az összpróba után azt mondtam neki, ha minden előadás után nem fizet nekem egy fél deci konyakot, ismét palócosra veszem a szerepemet. Természetesen ez csak tréfa volt, de Edit úgy félt ettől a bizonyos jelenettől,

hogy minden alkalommal behunyt szemmel várta a „madarat”. Látszott az arcán, el van készülve a legrosszabbakra is. Igaz, később törlesztett, de ennek külön története van. Az egyik Vád és varázslat előadás után együtt jöttünk ki a színházból, s az árkádok alól elénk toppant egy istentelenül magas, sovány, az esti sötétben is napszemüveget viselő nő. Edit már ekkor kuncogni kezdett. A nő hozzám fordult, és azt mondta: – Művész úr, szeretnék öntől kérni valamit. – Azt hittem, autogramot akar, mert akkoriban játszottuk szép sikerrel A vágy villamosát, amelyben Stanley-ként nekem is kijutott a tapsból. Már nyúltam is a toliamért, de a hölgy így folytatta: – Én nem autogramot, nem is fényképet szeretnék öntől kérni, hanem azt, hogy mint Tolnay Klárit A vágy villamosában, vegyen az ölébe és csókoljon meg. Valamit dadogtam válaszként, hogy ugye, ez egy szerep, én meg most már magánember vagyok. Aztán igyekeztem Edit után, aki mindezt hallva, visítozva rohant bele a nagy magyar éjszakába. S ezután minden találkozásunk alkalmával udvariasan érdeklődött a napszemüveges hölgy hogyléte felől. *** 1962-ben Szinetár Miklós a Petőfi Színházból a Magyar Televízióhoz került: főrendezőnek nevezték ki. Domján Edit, aki kötődött hozzá – egyrészt régi, főiskolai ismeretségük miatt, másrészt ő hozta fel Szegedről Budapestre -, Szinetár távozása után maga is az elszerződés gondolatával foglalkozott. Erre egy év múlva, 1963 szeptemberében került sor: a Nemzeti Színház tagja lett.

Itt még vendégként játszott a Madách Színházban a Vád és varázslat című előadásban – Avar Istvánnal MERUK VILMOS – 1962-ben neveztek ki a Nemzeti Színház élére. Előtte a Művelődésügyi Minisztérium Színházi és Zenei Osztályának vezetője voltam. Ebben a minőségemben többször láttam Domján Editet Szegeden, majd a Petőfi Színházban játszani. Nagyon tehetségesnek tartottam, s örömmel szerződtettem a Nemzetibe, gondolván, hogy egyik erőssége lehet. Amikor a színház tagja volt, három darabban kapott szerepet. Először Illés Endre-Vas István Rendetlen bűnbánat, majd Szakonyi Károly Életem, Zsóka, s végül Jean Anouilh Colombe című vígjátékában láthatta a közönség egy évig tartó nemzeti színházi tagsága alatt. Domján Edit ritkán nyilatkozott az újságíróknak. Az alábbi interjú a Fejér megyei Hírlapban jelent meg 1963 szeptemberében. Az újságíró – mint írja – a Rendetlen bűnbánat első jelmezes próbájának szünetében találkozott vele. Nem szeretek nyilatkozni, interjút adni – mondja, de némi rábeszélésre mégis kötélnek áll. Először a Liliomban játszott

szerepéről beszél. – Nagyon szeretem Julikát. Pedig nem könnyű feladat. Először a rádióban játszottam, s talán a hangbeli megformálás segített, közelebb hozott a színpadi alakhoz. – Hány évet öregszik ebben a szerepben? – Tizenhatot. Amikor Liliom elhagyja Julit, tizenhat éves, a második felvonásban pedig már a lánya tizenhat. – Nehéz dolog három óra alatt tizenhat évet öregedni? – Tulajdonképpen a rádióbeli Liliom segített. Akkor ugyanis magam játszottam mind a két szerepet, az anyát és a lányt is. Külön vették fel a hangomat így és úgy. Most, a színpadon csak a megfelelő maszkot és mozgást kellett „hozzáilleszteni”. – Hol töltötte a szabadságát? Kipihente magát az új évad kezdetére? – Sajnos a színházi év befejezésekor Pesten kellett maradnom, mert forgattunk. Azután a férjemmel csodálatos tizenhat napot töltöttünk Olaszországban. De azóta délelőtt próba, délután forgatás, vagy fordítva, s nemsokára elkezdődnek az előadások is. Férjemmel, aki a József Attila Színház tagja, alig találkozom. Ha én véletlenül szabad vagyok, ő van elfoglalva …” *** A film, amelynek forgatásáról szó esett az interjúban, Szemes Mihály megrázó alkotása, az Új Gilgames. Ez már a negyedik mű, amelyben rövid időn belül játszott: a rendezők felfigyeltek tehetségére. GELLEY KORNÉL

Törőcsik Marival a Rendetlen bűnbánatban (Keleti É.) Új Gilgames – Darvas Ivánnal

Oldás és kötés – Latinovits Zoltánnal Az utolsó előtti ember – Nagy Attilával

– Amikor elvégeztem a főiskolát, Kecskemétre szerződtem, majd 1955-től 1961-ig a szolnoki Szigligeti Színház tagja voltam. Ezután kerültem a Nemzeti Színházba, amelynek 1963-ban Domján Edit is a tagja lett. Szeptemberben már partnerek lettünk Illés Endre és Vas István drámájában, a Rendetlen bűnbánatban, amelyet én szokott gonoszkodásommal Slampos szánom-bánomra kereszteltem.

A darabot félszázszor játszottuk a Nemzetiben, majd 1963. december végén átköltöztünk vele az Ódry Színpadra, amely az átalakítás miatt zárva tartott Katona József Színház helyett egy ideig a Nemzeti kamaraszínháza volt. Itt mutatták be (ugyancsak 1963 decemberében) az Életem, Zsókát, amelyben Sinkovits Imre, Kállai Ferenc és Edit játszotta a három főszerepet. A Rendetlen bűnbánat nem aratott igazán sikert. „A mű olvasás közben izgalmasabb, mint színpadon” – írta az egyik kritikus, s a színészi alakítások közül elsősorban Garas Dezső, Domján Edit és Fülöp Zsigmond játékát emelte ki. Domján Edit a Rendetlen bűnbánat után az Életem, Zsóka női főszerepére készült. Szakonyi Károlynak – aki 1963 januárjától lett a Nemzeti Színház ösztöndíjasa – ez volt az első darabja. Az író és a színésznő nagyon fontosnak tartotta ezt a bemutatkozást. KÁLLAI FERENC – Az Életem, Zsókában játszottam először együtt Domján Edittel. Mint partner és mint ember maximális szerénységgel viselkedett. Már akkor is úgy éreztem – s ez később méginkább bebizonyosodott –, hogy hiperérzékeny művészalkat. Aki egy jó szótól boldog lesz, s a legkisebb sérelemre is fokozottan reagál. Márpedig a színészvilágban sok a pletyka, a felelőtlen, megalapozatlan vád. Róla is gyorsan megállapították, hogy igen, igen, tehetséges, de affektál, modoros. A mi pályánk csatatér. Kötélidegek és elefántbőr kell hozzá. Domján Edit nem nagyon illett erre a csatatérre. Az Életem, Zsóka idején még vidám volt, könnyen nevetett. De amikor 1972 nyarán ismét együtt játszottunk a Városmajorban, A szabin nők elrablásában, sokkal ritkábban mosolygott. Mintha láthatatlan falat emelt volna önmaga és a külvilág közé.

Két jelenet a nagysikerű Életem, Zsóka előadásból Domján Edit partnerei: Kállai Ferenc és Sinkovits Imre (Keleti E.)

A szavaiból úgy tűnt ki, hogy az egyik legnagyobb ellensége a gyorsan repülő idő, mely ráncokat ró az ember arcára, megváltoztatja vonásait. Ebbe a romboló munkába jócskán „besegített” nála is az állandó stressz, a rohanás a színházból a rádióba, a rádióból a televízióba, a televízióból a szinkronstúdióba. Edit nagyon sokat játszott. Amikor 1963-ban a Nemzetibe került, azonnal szerepet kapott a Rendetlen bűnbánatban, ugyanakkor még visszajárt a Petőfi Színházba, ahol a Liliom Julikáját játszotta, s közben folytatta a vendégszereplést a Madách Színház Vád és varázslat előadásaiban. Később sem csökkentette az iramot. Csaknem minden este játszott a Madáchban, vállalnia kellett a nyári fellépéseket, a rádiózást, a televíziózást is, hiszen a mi pályánkon minél többet dolgozik valaki a munkahelyén, annál kevesebbet keres. A haknizás, sajnos, még ma is jóval jövedelmezőbb egy színésznek, mint a Hamlet a saját színházában …

IV. A BOLOND LÁNY A Film, Színház, Muzsika író és színész sorozatában Szakonyi Károly e sorokat írta Domján Editről az Életem, Zsóka című darabja kapcsán: „Csaknem valamennyi próbán ott voltam, láttam, milyen nagy alázattal dolgozik a színházban. A leghamarabb tudta a szöveget, s ragaszkodott is minden szóhoz. Zsóka már az övé volt, ő volt Zsóka. Játéka mély erkölcsi erőt sugárzott: ha a közönség megszerette Zsókát, ő tette azt. Az önátadástól a megsebzettségig a szemünk előtt végigélt egy egész életet, mozaikokból építkezve, mégis a teljességet megmutatva.” (1970. júl. 4.) *** A színésznő számos íróval kötött barátságot a pályája során. Erről így beszélt az Ablak című rádióműsorban: - Sok íróbarátom van. Az ember számos magyar darabban játszik (az egyik siker, a másik nem, ez teljesen mindegy), de valahogy összekovácsolódunk a munkában. Én is megszeretem őket, ők is megszeretnek engem, s ez a barátság megmarad. E szavak bizonyításaként néhány idézet. Elsőként Gyurkovics Tibor mondatai a Domján Edit – a Kékmadárban című lírai portréból: „Nem tiszteltelek, mint egy madonnát – de a kézfogásom mindig kézcsókra változott… Nagyobb volt a kezed egy icipicivel, mint a többieké. Látod, ilyeneket is tudok rólad… fölcsapott valami elemezhetetlen bőrillat, mely a szerepeidből is sugárzott: valódi nő lépett a testközelünkbe, mámorító jelenléttel. Nő, nő, nő! – kiabálták a rikkancsok a színház folyosóján, pedig visszafogott voltál, mint egy madár.” (Színház az egész – nem is – világ. Kozmosz Könyvek) S ezek Zelk Zoltán szavai: „Ismertem őt? Hogyan ismerhettem volna, akit nem ismert senki, akit csak láttak, akivel csak beszélgettek. De én legalább sejtettem őt, s már ez elég volt ahhoz, hogy nagyon szeressem … Csak emlékezni tudok rá, de megfejteni az írást, amit ezen a szépnél szebb asszonyi arcon láttam, sohasem tudom. Félmosolyát, kíváncsi, de mégis rejtőző tekintetét… Aztán a hangja… a hangja … Hangjának megnevezhetetlen színe, mely minden szót olyanná

festett, hogy tudtuk, hallottuk, anyanyelvünkön, magyarul beszél, de valamilyen más nyelven is, amely többet mond, mint a szavak tartalma …” (Arckép emlékeinkből. Rádióműsor, 1973. dec.) Mándy Iván pedig így vallott Domján Editről ugyanabban a rádióműsorban: „Az első találkozásom vele a Fészek kertjében volt. Én akkor nem ismertem, csak néztem. Szeptemberben lehetett, ott ült a kertben. Barna volt, olyan igazán barna. Én olyat még nem is láttam. Nem a stréberek összeszedett, összekapkodott barnasága, hanem valamiképpen belülről jött, valódi volt. Mint ahogy valódi volt rajta minden, az egész lénye. Megismerni a Petőfi Színházban ismertem meg. Egy meglehetősen szerencsétlen sorsú darabom ment abban a színházban. De annyira mégis szerencsés sorsú – és annyiban én is szerencsés voltam –, hogy Domján Edit játszott ebben a darabban, és akkor megismertem. Ott üldögéltem a próbákon, a színészeket néztem. A színészek arcát. És az ő arca jelentette nekem a legtöbbet, az arcának felfedezése, ahogy próba közben láttam. Nem volt játékban, magára maradt, s az arca is magára maradt. Fáradt, magányos arc … beteg, öreg szülők botorkáltak át ezen az arcon, akikkel már bármi megtörténhet, örökké ott vándorolnak, és örökké ott maradnak. Nemigen emlékszem rá, hogy nekem egy arc ennyit jelenthetett volna, hogy ilyen dús, ilyen igazi színpadot láthattam volna, mint Domján Edit arcán …” *** Színházi hír 1964 márciusából: Április 1-én ismét megnyitja kapuit a Katona József Színház, amely az Ódry Színpadon vendégeskedett. Április 24-én már új bemutató lesz a Nemzeti kamaraszínházában: előadják Jean Anouilh Colombe című színjátékát, Mezey Mária vendégszereplésével, a további főbb szerepekben Domján Edittel, Fülöp Zsigmonddal, Balázs Samuval. A darabot vendégként Dobai Vilmos rendezi. SZTANKAY ISTVÁN – 1963-ban Miskolcról kerültem a Nemzetibe. Úgy emlékszem, Anouilh darabját, a Colombe-ot Dobai Vilmos hozta, aki akkoriban a Pécsi Nemzeti Színház rendezője volt. „Sikerszagú” műnek ígérkezett, mert a közönség nagyon szereti a színház világában

játszódó darabokat. A siker nem is maradt el, hiszen – miként az egyik kritikus írta – Molnár Ferenc szelleme lebegett a mű fölött: ő ismerte ilyen jól, ennyire belülről ezt a kulisszák mögötti világot, intrikáival, túljátszott fájdalmaival, hirtelen kigyúló, masztix szagú szerelmeivel együtt. Már a szereposztás is sikert ígért: Alexandrát, a színészkirálynőt, a magyar színpadok „Színészkirálynéja”, Mezey Mária játszotta. Már a próbán bámulatba ejtett, hogyan képes egy-egy mozdulattal, fintorral, hangváltással érzékeltetni a nagy tragika cinizmusát, pénzsóvárságát, illúziótlanságát, s mindezek mögött egyetlen igazi szenvedélyét: a siker, a taps imádatát. A címszerepet Domján Edit kapta – üde, bájos és romlatlan Colombe volt. S mellettük még olyan kiválóságok voltak a partnereim, mint Balázs Samu, Rajz János, Kemény László. Domján Edit mintegy ötvenszer játszotta el a szerepet, utána átszerződött a Madách Színházba, de vendégként még egy ideig színpadra lépett Colombe-ként. Aztán Váradi Hédi vette át tőle végleg a „stafétabotot”, amikor ő a Madáchból a Nemzetibe szerződött.

A Colombe próbáján Sztankay Istvánnal és Mezey Máriával (Keleti É.)

Mire emlékszem még Edittel kapcsolatban? Elmondom, döntse el, felhasználja-e, vagy sem. Nem túl jelentős eset, de azt hiszem, jellemző. Autót akart venni, s mi biztattuk, használja ki a nemzeti színházi tagságát, hírnevét, telefonáljon X.-nek – ő már sok színésznek elintézte a soronkívüliséget. Nem lehetett rábeszélni. Inkább az autópiacon vett egy használt kis 600-as Fiatot. CZAPKÓ ENDRE – 1959 és 60 nyarán az újra meginduló Szegedi Szabadtéri Játékok művészeti főtitkáraként két nyarat töltöttem a Tisza-parti városban. Ott ismerkedtem meg Domján Edittel. 1959-ben Kós Károly drámáját, a Budai Nagy Antalt, 1960 nyarán pedig Madách remekét, Az ember tragédiáját mutattuk be, s a Szegeden töltött hónapok során jó kapcsolat alakult ki a vendégszereplő művészek s a helyi társulat tagjai között. Együtt ebédeltünk, fürödtünk a Tiszában, sokat beszélgettünk, s akik nem szerepeltek egyik darabban sem, azok is eljöttek megnézni a próbákat, előadásokat. Köztük Domján Edit is, akiben nagyon kedves kollégát ismertem meg. Érthetően örültem, amikor szóba került nemzeti színházbeli szerződése. Azt reméltem, hogy az Életem, Zsókában aratott sikere megalapozza nálunk betöltött pozícióját, de később már látszott, hogy nem érzi jól magát a Nemzetiben, nem találja helyét a társulatban. Feltűnően zárkózott volt, nem vett részt a társalgóbeli beszélgetésekben, általában az öltözőjében tartózkodott, ott várta meg, amíg színpadra kell lépnie. Viharos időszak volt ez a színházunk életében. Számos személyi változás történt, elment a gazdasági igazgató, más lett a párttitkár, 1964 elején új igazgatót neveztek ki (Meruk Vilmos helyére Both Béla került). Hosszan elhúzódott a kamaraszínházunk építkezése, addig az Ódry Színpadon játszottunk, s ráadásul – azt hiszem, ez okozta a legnagyobb sokkot – elhatározták a Nemzeti Színház lebontását, a metró építése miatt, s nekünk a régi, patinás, Blaha Lujza téri épületből el kellett költöznünk. Bizonyára mindez hozzájárult, hogy mindössze egyéves nemzeti színházbeli tagság után Domján Edit nem újította meg a szerződését, és 1964 szeptemberétől a Madách Színházban folytatta pályafutását.

*** 1964. augusztus. A Madách Színházban Kőmíves Sándor nyitotta meg a társulati ülést, majd Ruttkai Ottó köszöntötte a színház új tagjait: Domján Editet, Garas Dezsőt, Mensáros Lászlót és Cs. Németh Lajost. Az évad első premierje – mondta az igazgató – a Madách Kamaraszínházban lesz, ahol műsorra tűzik Marcel Achard művét, A bolond lányt. RUTTKAI OTTÓ

A Madách Színház nagy sikerrel játszotta A bolond lányt – partnere Márkus László 1970-ben az író, Marcel Achard is ellátogatott az előadásra (baloldalon Egri István rendező, jobbra Domján Edit, Garas Dezső és Márkus László) (Keleti É.)

– Mielőtt 1960-ban a Madách Színház élére kerültem volna, a miskolci színház igazgatója voltam, s már akkoriban foglalkoztam Achard darabjával. Ott nem jött létre a premier, de a Madách Kamarában ezzel akartam indítani az évadot. Ádám Ottó már rendezte Achard művét a rádióban, Vámos László nem ért rá, ezért meghívtam Egri Istvánt a rendezésre. Ő szívesen vállalta a munkát, azt hiszem, ismerte a darabot, amelyet először 1960-ban mutattak be Párizsban az Antoine Színházban, nem kisebb művésszel a címszerepben, mint Annie Girardot. Az ő számára írta Achard A bolond lányt, s Egri István ezt a szerepet a hozzánk szerződött Domján Editre osztotta. Demeter Imre találóan írta: az ilyesfajta szerepet rosszul talán nem is lehet eljátszani, jól eljátszani kevés, kiválóan eljátszani nagyon nehéz. Nos, Edit kiválóan játszotta. Szemtelen bája, csacsogása, embersége, érzékisége, frivol tartózkodása valóságos színészi remeklés volt. A kritikusokat és a közönséget egyaránt meghódította. KALÓ FLÓRIÁN – Azt hiszem, egyetlen színész sem kívánhat ragyogóbb bemutatkozási lehetőséget új színházában, mint amilyen A bolond lány Jozefája volt. Emlékszem, Edit először félt tőle, bizonytalan volt önmagában, talán nem is szerette a szerepet. Kért, jöjjek el az egyik próbára.

Nem szívesen tettem eleget a kérésének, mert tudtam, hogy egyetlen rendező sem örül, ha kívülállók ülnek ilyenkor a nézőtéren. Aztán mégis elmentem, s a darab elején, Edit jeleneténél úgy elkezdtem nevetni, hogy visszhangzott a színház. Néhány perc múlva odajött hozzám Egri István, és odasúgta: – Te, nevess már Márkus Lacin is, még megsértődik. Szünetben lerohant hozzám Edit, milyennek találom, mit szólok a darabhoz. Nem volt nehéz megjósolnom a sikert. Egyébként a premieren még nem volt olyan jó, mint utána. Nagyon megszerette a szerepét, később halálosan elfáradt tőle, végül megunta. De hát ilyen szériát, több száz előadást nem is lehet ugyanolyan hőfokon végigjátszani. RUTTKAI OTTÓ – A bolond lány négyszázadik előadása után Domján Edit és Márkus László azt kérte, játsszuk ritkábban a darabot. – Miért? – csodálkoztam. – Hiszen zsúfolt házakkal megy, nem lehet rá jegyet kapni … – De ha bemegyünk a színpadra – mondta Edit –, és Márkus Laci megkérdi tőlem a nevemet, már alig tudom visszatartani a nevetésemet. Lassan rutinos szövegfelmondássá válik a szerep. Reggel, ha felébredek, azonnal eszembe jut: úristen, este Jozefát kell játszanom. És már előre félek. LÖFFLER ISTVÁN – A bolond lány próbáin történt. A harmadik felvonásban van egy rész, ahol Jozefa öngyilkosságot akar elkövetni. Kutyaszorítóba került: olyan gyilkosságot próbálnak a nyakába varrni, melyet nem követett el. A helyzetét kilátástalannak látja, ki akar ugrani az ablakon. Domján Edit ezt a jelenetet nem volt hajlandó eljátszani. Úgy tudom, nem adott konkrét magyarázatot, de nem lehetett rábeszélni. Végül az öngyilkossági részt kihagyták. Egy darab sikerét vagy bukását senki sem tudja pontosan megjósolni, de némi rutin birtokában már sejteni lehet, hogyan fogadja a közönség. Azt hiszem, A bolond lány esetében senki sem számított arra a szinte hisztérikus sikerre, ami bekövetkezett. A bemutató után gyorsan elterjedt a hír, s az elővételi napokon a

Madách téri MTI fotószolgálatig kígyózott a sor. A közönség valósággal megostromolta a pénztárat. Mindenki látni akarta ezt a csodálatos triót: Márkus Lászlót, Domján Editet és Garas Dezsőt. Egri István, a rendező, mindig értett a szereposztáshoz, s most sem tévedett. A szereplők kiválasztása természetesen nemcsak annyiból áll, hogy úgynevezett „nagy nevek” legyenek a darabban. Kell hozzá ötlet és megérzés, nemegyszer merészség is. A bolond lány esetében az előadás egyik legnagyobb meglepetése az volt, hogy a rendező hősszerelmest játszatott Garas Dezsővel. Egri Istvánnak egyébként is különleges pedagógiai módszerei voltak. Kegyetlenül bánt a színészeivel a próbákon, szinte sárba taposta őket, gátlást oltott beléjük, majd dicséreteivel szárnyakat adott nekik, s elérte, hogy mindenki a tudása legjavát, a maximumot nyújtsa. Márkus László erről így beszélt Harangozó Mártának az 1984-ben megjelent nagy sikerű könyvben: „Nekem azt mondta: – Remélem, azt tudod, hogy más rendező nem osztotta volna rád ezt a szerepet?! – Kifakadtam. – Köszönöm, hogy bízol bennem, és így megnyugtattál! – Mire Egri: – Papírforma szerint ez nem a te szereped, de én tudom, hogy a te szereped. – Persze azonnal visszatámadtam: – Akkor az előbb mért mondtad, … mért sértegettél? – Mert másokkal szemben én ismerlek téged. – Imádott engem. Domjánra meg azt mondta: »Kivénhedt vidéki szubrett.« Mindenkire volt valami aranyos kis megjegyzése, amitől az ember a falnak tudott volna menni. És a Garassal egy csábítót eljátszatni… ez az ötlet! És az egész olyan furcsán, olyan jól hangolódott össze. Az Edit bája és kedélye, az én joviális humorom, Garas utánozhatatlan egyénisége …” (Harangozó Márta: Márkus László. Ifjúsági Lap– és Könyvkiadó Vállalat, 1984) RUTTKAI OTTÓ – A nagy siker híre Párizsba is eljutott, és Marcel Achard, A bolond lány írója 1964 októberében ellátogatott Budapestre, hogy megnézze az előadást. Kellemes estét töltött velünk, bankettet adtunk számára a Duna Szállóban. Túlzás nélkül mondhatom: el volt ragadtatva az előadástól, a rendezéstől, a színészektől. Azt mondta, hogy Annie Girardot-n kívül – akinek a darabot írta – nem látott még

sehol Domján Editnél jobb Jozefát, pedig nagyon sok országban megnézte a darabját. „Csodálatos találkozásnak voltam tanúja Domján Edit és a szerep között – olvashatjuk Achard szavait az Egy halhatatlan a Duna Szállóban című riportban, melyet Demeter Imre írt a Film, Színház, Muzsika hasábjain. – Sévigné figuráját ritkán játszották olyan jól, mint Márkus. Amikor viszont először megláttam Garas arcát, elképedtem: mi lesz ebből? De két perc múlva az volt a véleményem, hogy kivételes egyéniséggel találkoztam. Az a különbség, melyet a kettős szerepben – a báró és a rendőr között – teremtett, színészi remekmű volt … Rendezőkről nem szeretek jót mondani, s fáj a szívem, hogy Egrit dicsérnem kell – de a rendezés kitűnő, hatásos. Megóvta azt, ami a darabban költészet. Több rendezésben láttam már A bolond lányt, rendszerint kihagyták belőle a lírát a komikum kedvéért. Köszönöm Egrinek, hogy néha feláldozott egy nevetést az író mondanivalója érdekében.” (1964. okt. 30.) *** Márkus László a róla szóló könyvben így emlékezett vissza a darab sikerére: „A bolond lányt a végkimerülésig játszottuk, a végén már megőrültünk tőle … Én 444-szer játszottam Sévigné vizsgálóbíró szerepét, Edit 447-szer Jozefát, mert ő elment Miskolcra is néhány előadás erejéig … Képzelje el: a darab rendes játszási idővel negyed tízig tartott… Négyszáz előadás után már nem volt kontroliunk. Egyik este úgy meghajtottuk az előadást, hogy egyszer csak az órámra pillantok: atyaúristen, háromnegyed kilenc. Hát nem lehet kilenc óra előtt a darabot befejezni! De már alig volt belőle valami hátra. És az addigi őrült pergetésből hirtelen kíméletlen lassúságra váltottam. Edit azonnal kapcsolt. Elvetette magát, egyszerűen ráesett az íróasztalra, és úgy nevetett azon, hogy most meg nyújtani akarom az előadást. Edit csodálatosan tudott kacagni, senki embert én olyan gyöngyözően, tisztán, szívet melengetően nem hallottam kacagni, mint éppen őt. Ettől aztán én is készen lettem. Nem bírtam folytatni az előadást. Borzalmas dolgot kezdtünk művelni, egymáson mulattunk …” ***

A bolond lányt hosszú évekig nem lehetett levenni a műsorról. A premier után hat évvel, 1970-ben már az ötszázadik előadásnál tartottak. Marcel Achard ismét eljött Budapestre. A színháztól kapott ajándékba egy Domján Editről mintázott fekete pulóveres, piros szoknyás babát, s megint elismerően nyilatkozott a szereplőkről, a rendezésről. Az 550-ik előadás előtt az ügyelő – Blaha János – statisztikát készített. Eszerint Domján Edit – aki a legtöbbször játszotta Jozefát – öt piros szoknyát és négy fekete pulóvert nyűtt el. Szilvássy Annamária már más ruhában lépett színpadra, Schütz Ila, a legújabb címszereplő pedig megkapta a második új szoknyát és pulóvert, mert ő ismét ezt a bevált öltözéket választotta. Markovits Györgyi, a színház művészeti titkára elmesélte az újságíróknak, hogy A bolond lány egyik előadása után feljött az irodába egy néző, és követelte vissza a pénzét, mert a színészek előadás közben nevettek, s kikérte magának, hogy a színészek önmagukat mulattassák az ő pénzén. (Domjánról, ugye, szó sem esett, mert ő volt a bolond lány, ő gátlástalanul nevethetett, mert bolond – mesélte később Márkus László. – De a Garas meg én, akik a józanságot képviseltük… Botrány volt. Akkor azt mondtam, csinálni kell valamit, egy időre szüneteltessék a darabot, mert ezt már nem lehet elviselni, egyszerűen így nem mehet tovább …) A bolond lányt Egri István rendezte, akivel Székely Gabriella készített interjút. Milyen Jozefát képzelt el Achard darabjának elolvasásakor? – A szerep sok színt igényel. Elsősorban humort, nőiességet, lírát. Ez utóbbi azért fontos, mert Jozefa megszállottja, „bolondja” az őszinteségnek. Ettől a szinte fanatikus, „bolondos” igazságkereséstől válik költőivé. Domján Editben mindezt megtaláltam. – Milyen szerepeire emlékezett, amikor őt választotta Jozefának? – Már vizsgaelőadásain megszerettem, aztán Molnár Üvegcipőjének Irmájában és a Liliom Jukkájában maradt számomra emlékezetes. Különösen értékeltem nevetését, ami a színész

legnagyobb adományai közé tartozik. Kibuggyanó, gejzírszerűen feltörő, tiszta csengésű kacagása. – A színész-rendezőnek mit jelentett a vele folytatott rendezői munka? – Nem szeretem a rendezőnek feltétel, gondolkodás nélkül engedelmeskedő színészt. Az ő ötleteit – mert voltak – be is építettük alakításába. De csak azokat, amelyek a darab egészére érvényesek voltak. – Eleinte nemigen lelkesedett a feladatért. Úgy látta, nem több, mint egy hatásos kis bravúrszerep. Aztán rájött, hogy színészi pályafutásának egyik lényeges állomásához érkezett.

Portrék 1964-ből (Keleti É.)

– Sőt, ez az alakítás a későbbi évek színészi munkáját is meghatározta … – Olyan jellegzetes volt ebben a szerepben, amely nagy sikert meg népszerűséget is jelentett, hogy A bolond lány emléke sokszor még „ártott” is neki. Ha bármilyen hasonló feladatot kapott, gyakran vádolták azzal, hogy Jozefát játssza. Véleményem szerint mégsem volt „egyszerepes” színésznő.

Halálát követően a rádió megismételte A bolond lány hangfelvételét. Az egyik jelenetben, amikor kiderül, hogy Jozefa valóban ártatlan a gyilkosságban, a vizsgálóbíró azt mondja: „Remélem, nem követ el valami butaságot!” Emlékszem, a próbákon határozottan vágta rá: „Nem, ne féljen!” Meg is állítottam: – Ne legyen ilyen biztos a dolgában! Ez a Jozefa olyan „bolond”, hogy ilyen „butaság” is beleférhet. – Megrázó volt most újra hallanom, milyen tökéletesen teljesítette az instrukciót!” (Színház, 1972) *** 1964 nemcsak A bolond lány sikerét hozta Domján Editnek, ez év tavaszán mutatták be az Új Gilgames című filmet is. Szemes Mihály művét a kritika „az utóbbi évek egyik legszebb és legrangosabb magyar filmalkotásaként” üdvözölte. Az Új Gilgames egy rákkórházban felizzó, furcsa, tragikus szerelem történetét mesélte el megrendítő erővel. Darvas Iván, Domján Edit és Pécsi Sándor letisztult, szép játéka emlékezetes percekkel ajándékozta meg a nézőt. KALÓ FLÓRIÁN – Azt hiszem, ez a film, és nem utolsósorban A bolond lány-beli alakítása járult hozzá, hogy 1965. április negyedikén Jászai Maridíjjal tüntették ki Editet. Még javában játszotta Jozefát, amikor már új premierre készült: 1964 októberében mutatta be a Madách Színház Füst Milán drámáját, a Negyedik Henrik királyt, amelyben Pártos Géza rendező Bertha királyné szerepét osztotta rá.

1965: a Jászai-díj átadása utáni baráti összejövetelen Érdekes, hogy míg A bolond lány Jozefájától először félt, addig ezt az elszánt, hideg és számító királynét imádta próbálni. Büszke volt rá, hogy eljátszhatja. Nem volt igazán jó benne, a kritika szerint „nem neki való szerepével tehetségesen és néhol eredményesen küzdött”. Az előadás viszont szép sikert aratott, Gábor Miklós a címszerepben élete egyik legnagyobb alakítását nyújtotta. MENSÁROS LÁSZLÓ – Mindketten 1964-ben kerültünk a Madách Színházhoz, de munkakapcsolatunk, s ezt követően a barátságunk csak 1965-ben, Németh László Mathiász-penzió című darabjának bemutatása idején kezdődött. Sokat beszélgettünk a darabról, a szerepeinkről, később önmagunkról is. Kiderült, milyen sok hasonlóság van közöttünk, hogy bármilyen sokan vesznek is körül, mégis magányosnak érezzük magunkat. Hasonlóak voltunk abban is, hogy mindkettőnk érzelmi ügyei zátonyra futottak – a saját hibánkból. Mert vágytunk a szerelemre, de ugyanakkor féltünk is attól, hogy rabul ejt, lefoglal, s előbbutóbb megszokott, hétköznapi érzelemmé szelídül.

Az ember vágyott a boldogságra, ugyanakkor menekült is előle, s ez mindkettőnk életét alaposan megkeserítette. Sokat elárultunk egymásnak legbensőbb érzelmi életünkről, s ezek a beszélgetések alapozták meg a barátságunkat. KERÉNYI IMRE – A Színművészeti Főiskola rendezői szakát végeztem, s ezután kerültem 1966-ban a Madách Színházhoz. Első munkám Tennessee Williams Amíg összeszoknak című darabjának színpadra állítása volt. Mint minden pályakezdő rendezőben, bennem is felmerült: vajon hogyan fogadnak majd a színészek, alkotótársnak tekinteneke, hallgatnak-e rám, vagy zöldfülű kezdőnek néznek? Szerencsére már az első találkozás alkalmával sikerült jó kontaktust teremteni a szereplőkkel: Zenthe Ferenccel, Domján Edittel, Nagy Annával, Lőte Attilával és a többiekkel. A darabban Domján Editnek szüksége volt egy menyasszonyi ruhára, s úgy döntöttünk, hogy ezt kivételesen ne a színházi szabóság, hanem a Váci utcai Rotschild szalon készítse el. Legalább tízszer voltam Edittel a szalonban, tanúja lehettem, milyen lelkiismeretesen foglalkozik még a jelmezének az elkészítésével is. Már az anyag kiválasztása komoly gondot jelentett a számára. Gyűrögette, tapogatta, szagolgatta, maga köré csavarta az anyagokat, nagyon lényegesnek tartotta, hogy a jelmeze ne legyen merev, jól tudjon mozogni benne a színpadon. Aztán következett az első ruhapróba, kért, menjek vele. Emlékszem, behúzták a függönyöket a fülkében, ő negyed- vagy félkészen felvette a ruhát, s magát takargatva kukkantott ki, milyennek találom. Nem volt ebben szerepjátszás, kacérság, valami kedves, nőies szemérem tükröződött a viselkedésében.

Madách Színház 1964: Amíg összeszoknak – Lőte Attilával (Keleti É.) Végül elkészült a ruha, s most, húsz év távlatából nyugodt szívvel mondhatom, hogy nem is volt olyan szép – bár tényleg jól tudott mozogni benne a színpadon. De jelmezként nem töltötte be tökéletesen a funkcióját, Váci utcai eleganciát tükrözött, pedig a darab szerint amerikai tucatárunak kellett volna lennie … Domján Edit számára gazdag év volt az 1966-os esztendő: négy premiert, külföldi utazást, filmbemutatót tartogatott számára. Februárban Turgenyev Egy hónap falun című műve került színre a Madáchban, s az együttes: Mensáros László, Tolnay Klári, Huszti Péter, Domján Edit, Gombos Kati, Avar István és a többiek megmutatták, menynyire értik-érzik Turgenyev líráját, pasztellszíneit. Május 23-tól 29-ig Kubában járt, ahol magyar filmnapokat tartottak, s az Új Gilgamest is bemutatták. A delegációt Szinetár Miklós vezette,

Drahota Andrea, Domján Edit és Gaál István rendező voltak a küldöttség tagjai. Alighogy hazatért, már elkezdte a próbákat a Körszínházban, ahol ezen a nyáron Shakespeare Troilus és Cressidáját mutatta be Kazimir Károly Kozák Andrással és Domján Edittel a címszerepekben. Szeptemberben a Szentivánéji álom Titániáját játszotta a Madáchban, októberben – a Kamaraszínházban – az Amíg összeszoknak című Tennessee Williams-mű premierje következett. Még ugyanabban a hónapban mutatták be a mozik Fejér Tamás A férfi egészen más című filmjét, melyben egy mindent megbocsátó asszonyt alakított. S még hátra volt az év utolsó premierje: a Dunakanyar. Miközben Karinthy Ferenc egyfelvonásosát próbálta a Madách Kamarában, egyidejűleg a Bartók Gyermekszínházban is egy magyar író művének, A tűz balladájának főszerepére készült. KERÉNYI IMRE – Domján Edit eljátszott egy szerepet, amit kevesen tartanak számon, pedig minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy élete egyik legszebb alakítását nyújtotta benne.

Egy hónap falun (1966) – Tolnay Klárival

1966. Körszínház: Troilus és Cressida – Kozák Andrással Gáli József A tűz balladája című mesejátékáról van szó, amelyet a Gyermekszínház – amelynek ekkor már nem volt önálló otthona – a Fővárosi Operett Színházban mutatott be 1967 januárjában. Ezt a szép, allegorikus történetet én rendeztem, s a főszerepre Domján Editet kértem fel. Ebben az előadásban épp oly lelkesen, oly nagy belső azonosulással vett részt, mint bármelyik más,

úgynevezett „nagyszínházi” produkcióban. A Tüzet játszotta, s valóban ő maga volt a tűz, olyan hőfokon élte a szerepét. *** „Kávéfőzőnő: Maga mer magányról beszélni? Újonc, kezdő, zöldfülű. Mit tud maga arról, az én feneketlen, monumentális magányomról! … Ha én egyszer egy pszichológusnak elmesélném az álmaimat és a félálmaimat, az katedrát kapna érte, Kossuth-díjat! Mert nő vagyok, igenis, érzésekkel és vágyakkal, ha kiröhög, most már akkor se szégyellem: volt úgy, hogy már a sarki rendőrt hívtam volna föl, ha nem félek a házmestertől… Pedig nem is ez a legrosszabb, ezt még le lehet gyűrni: andaxinnal, tornával, hideg zuhannyal. De hogy nincs kinek elmesélni, ami egész nap történt, nincs kinek teát főzni és megmutatni az új kardigánomat, nincs aki segít megfejteni a keresztrejtvényt, és aki meghőmérőz, ha fáj a torkom, és én is meghőmérőzhetem és borogathatom és ápolhatom, és izgulhatok a munkájáért, sikeréért, és féltékeny lehetek rá és dühös, és összeveszhetünk és kibékülhetünk … És ott van, csak annyi, hogy ott van a közelemben, hallom a lélegzését, mocorgását …” (Karinthy Ferenc: Duna-kanyar – egyfelvonásos) MENSÁROS LÁSZLÓ – Tolnay Klári egy alkalommal azt mondta neki: – Edit, te olyan szép és fiatal vagy … Ahogy nevetsz, a tavasz árad belőled. – Ő ránézett és ezt válaszolta: – Én, Klári?! Hiszen így állok – s a kisujját mutatta –, ilyen egyedül … Igen, azt hiszem, csak az tud ilyen hőfokon vallani a magányról, aki maga is jól ismeri, milyen az egyedüllét. Domján Edit szívszorítóan mondta el ezt a monológot… az ember úgy érezte, mintha egy feneketlen mély kútba pillantott volna. A televízió rögzítette az előadásunkat, Edit játékát. De már többé nem láthatjuk. Letörölték. Megsemmisítették. Őrzök erről a darabról egy kedves emléket. A Duna-kanyar befejezése előtt van egy monológ, amelyben a próbák során mindig belezavarodtam, bakiztam. Edit azzal ugratott, hogy majd a premieren is így lesz. Nagyon vigyáztam, s hibátlanul túljutottam a veszélyes szövegen, ő pedig a szemével jelezte az elismerését. A szerepem

szerint ezután az következett, hogy „Most le kéne borulnom eléd”. Ám én véletlenül azt mondtam: „Most le kéne borulnod előttem.” Edit elfordult, a szája elé kapta a kezét, s alig tudta folytatni a szöveget, úgy nevetett … NAGY ANNA – 1966-ban Debrecenből szerződtem a Madách Színházba, s Domján Edittel még abban az évben partnerek lettünk Williams Amíg összeszoknak című komédiájában. Amikor egy nagy művész meghal – például Latinovits, Kondor Béla vagy Huszárik Zoltán –, egyszerre megszaporodnak állítólagos barátai. Én nem tudom, hogy barátnője lettem volna-e Editnek, először csak szimpátia alakult ki közöttünk. Nagyon szerettem őt, tiszteltem a művészetét, s talán ő is szeretett engem. Sosem voltunk pletykaszinten barátnők, inkább olyan kapcsolat volt ez, ami azonos lelki beállítottságú emberek között jön létre. Ha rossz kedve volt, átkopogott hozzám, az öltözőmbe, Anna, gyere át egy kicsit, vidíts fel, s én leültem nála, nem faggattam, mi bántja, beszélgettünk erről-arról. Sokszor figyeltem a kulisszák mögül a játékát. Nem a titkát akartam megfejteni, gyönyörködtem benne. Mennyire tudott Molnár Ferencet játszani! Ahogy Az ibolyában ártatlan kacérsággal, „vidékies” bájjal mondta: „Ezek az én könnyeim, kérem, ez nem színészeti sósvíz!” Vagy azt, hogy „összegyüvetelem volt a direktornéval!” Rendkívül lelkiismeretesen készült a szerepeire. Emlékszem, Az ibolyában mennyit bajlódott a hajával. Kipróbálta így is, úgy is, fésülgette, parókát vett fel, de az sem tetszett neki. Végül úgy döntött, marad a maga kis kócos haja, amibe beletett hátra valami kis copflit, fejébe nyomott egy furcsa kalapot, s már ő volt az író által megálmodott vidéki segédszubrett. Én Az ibolyában kis karakterszerepet játszottam. Túz Jankát – milyen jellemző név! Nem készítettem magamnak maszkot, csupán egy fekete vonást rajzoltam a két szemem közé, hogy kellően szigorú legyek. Edit nézett, gondolkozott, valami nem tetszett neki. Végre rájött, hogy mi, s azt tanácsolta, töröljem le ezt a vonást,

mert felesleges. Ösztönösen érezte, meddig mehet el az ember, s még ez is soknak tűnt neki. Igaza volt. Sok hasonlóságot éreztem közte és közöttem, de sok mindenben más volt. Én keményebb, ítélkezőbb típus vagyok, ő – azt hiszem – nálam jobban szerette az embereket. Németh László szerint a szeretet nem erény, hanem természet. Olyan, mint a bőr, s az embernek vagy fényes és sugárzó a bőre, vagy matt. Editből sugárzott a szeretet. Valaki nagyon találóan azt mondta róla: olyan, mint egy duruzsoló kis kályha, melynél sok ember melegedhet. *** Meddig adhatott meleget ez a „kályha”? Mennyi feladatot bír el károsodás nélkül a szervezet, mennyire szabad megterhelni a színészt? Hol az a határ, amelyet túllépve vészesen fogy az energia, s örömtelenné, teherré válik a játék? A színházi hetilap 1967. február 24-i számában egy olvasó azt kérdezte a szerkesztőségtől: hányszor lépnek havonta színpadra a színészek. A válasz: Domján Edit a listavezető havi 31 (!) fellépéssel. Ezek így oszlanak meg: Enyhítő körülmény (10), A bolond lány (5), Négykezes (5), A tűz balladája (4), Amíg összeszoknak (3), Szentivánéji álom (4). Ez az iram, ez a megterhelés a következő években sem enyhült. Jött 1968-ban a Catullus és az Éjjeli menedékhely, 1969-ben a Léni néni, az Estére meghalsz, a Hermelin, a Festett egek, 1970-ben a Sakk-matt, 1971-ben a Mizantróp, 1972-ben A hosszú előszoba, a Candida, s már elkezdődtek Tabi László vígjátékának, a Családi drámának próbái is, de még nem szóltam a filmekről. Igaz, hogy a rendezők nem halmozták el szerepekkel, 18 év alatt mindössze hét alkotásban játszott. Először 1960-ban állt felvevőgép elé Herskó János Két emelet boldogság című vígjátékában, majd 1962-ben a Húsz évre egymástól című filmben. A vígjáték országos sikert hozott Domján Editnek, de az igazi főszerepre még várnia kellett. 1963 márciusában mutatták be Jancsó Miklós Oldás és kötés című alkotását. Ebben olyan kis szerepe volt, hogy a kritikák jószerével meg sem említették a közreműködők felsorolásakor. Az igazi sikert Latinovits Zoltán aratta, aki egy fiatal sebészorvost játszott.

Még ugyanebben az évben májusban láthatta a közönség Makk Károly – problematikusnak, ellentmondásosnak minősített – filmjét, Az utolsó előtti embert. A film új színésznőt avatott a sikeresen bemutatkozó Szegedi Erika személyében, Domján Edit pedig – a kritikusok szerint – „szinte megoldhatatlan feladatot kapott: egy teljesen indokolatlan, megalapozatlan és valószínűtlen figuráról kellett elhitetnie, hogy valóban létezik. Majdnem sikerült neki.” (Film, Színház, Muzsika, 1963. máj. 24.) Legnagyobb művészi sikerét kétségkívül Szemes Mihály 1964 elején bemutatott Új Gilgames című megrázó erejű müvében aratta. A történet egy rákkórházban játszódik, ahol furcsa és tragikus szerelem szövődik két beteg: Lilla (Domján Edit) és Dávid (Darvas Iván) között. Domján Edit alakítása lírai szépségű volt, emlékezetes portrét rajzolt a halál árnyékából szabaduló szerelmes asszonyról, s Darvas is filmpályafutása egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtotta Dávid szerepében. 1967. Enyhítő körülmény – Cs. Németh Lajos és Horváth Ferenc társaságában

Leni néni (1969) – Pécsi Sándor, Domján Edit, Szilvássy Annamária és Cs. Németh Lajos

Vészi Endre drámáját, A hosszú előszobát 1972 tavaszán mutatta be a Madách Színház – Garas Dezsővel 1966 őszén tűzték műsorra a mozik Fejér Tamás – az elmulasztott lehetőségek filmjének titulált – vígjátékát A férfi egészen más címmel. A Csurka István novellájából készült történetet még a nagynevű színészek: Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Kálmán György, Krencsey Mariann és Domján Edit sem tudták sikerre vinni. Egy neves professzor feleségét játszotta Szemes Mihály krimijében, Az alvilág professzorában, melynek 1969 szeptemberében volt a premierje. Igen jó alakítást nyújtott, de a babérokat a két rendőrtiszt megszemélyesítője, Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre aratta le.

Az utolsó szerep: a Candida. Shaw művében Tímár Bélával Két héttel később újabb magyar film került a mozik műsorára: Máriássy Félix Imposztorok című – a Tanácsköztársaságot követő fehérterror időszakát felidéző – alkotása. Ebben kapta utolsó – ismét nem túl jelentős -filmszerepét. Az Imposztorokban – ahogyan Sas György írta a Film Színház Muzsika október 11-i számában „A nők … csupán háttérszerepet játszanak, s e játék szerény keretei között nehéz figyelemre méltót produkálnia Bara Margitnak és Domján Editnek.”

Két jelenet Az alvilág professzorából – Latinovits Zoltánnal

Othello Gyulaházán (1966) Domján Edit sokarcú művész volt. Ezt bebizonyította egy habkönnyű vígjátékban (Két emelet boldogság) és egy megrázó erejű drámában (Új Gilgames). Hogy milyen lett volna olyan filmekben, amelyek nagyobb művészi erőpróba elé állítják – nem tudhatjuk. Több feladatot már nem kapott abban a rövid néhány esztendőben, amelyet önmagának még kimért. A televízió főleg élete utolsó egy-két évében foglalkoztatta igazán. Bár korábban már játszott Zsurzs Éva rendezésében az Othello Gyulaházán című vígjátékban, Cserhalmi Imre Törékeny boldogság és Fehér Klára Nem vagyunk angyalok című darabjának tévéváltozatában, de szerepeinek többségét a 60-as évek közepe után kapta. Játszott Palotai Boris Pokróc az ablakon című új elbeszéléskötetének Hűség című novellájában, Benedek Katalin A vendég című tévéfilmjében, amely tulajdonképpen két asszony – Szemes Mari és Domján Edit dialógusa. Romlatlan lelkű utcalány volt, aki önfeláldozásra, sőt hősiességre is képes Az utolsó ítélet című Vercors novellában. 1971-ben kitűnő Molnár Ferenc szerepet osztott rá Szirtes Tamás rendező a Csendélet című egyfelvonásos vígjátékban.

Portrék 1968-ból (Keleti É.) 1971 végén forgatta Keleti Márton rendező a Villa a lídón című négyrészes bűnügyi filmjét, amelyben Domján Edit egy utazási iroda igazgatónőjét alakította. A szereposztás kitűnő volt: Páger Antal, Tomanek Nándor, Agárdi Gábor, Sinkovits Imre, Somogyvári Rudolf, Pécsi Sándor játszott az amerikai és olasz maffia tevékenységét bemutató krimiben. 1972 utolsó heteiben forgatta élete utolsó televíziós filmjét. Jókai Anna A labda című kisregényének hősét, Melindát játszotta, aki elfordulva a város zajától, az emberek karrierizmusától, a megalázó szerelmek láncolatától, azzal az illúzióval megy vidékre egy művelődési ház gondnokának, hogy ott el tud menekülni a realitások elől. CSALA ZSUZSA

– Mielőtt meghalt, az egyik tévéjátékban egy vénlány szerepét alakította. Már csak az utószinkron volt hátra. Edit nézte magát a vásznon, ahol kíméletlenül kinagyítva láthatta ráncait, az idővájta barázdákat, szinte minden pórusát. A látvány valósággal megbabonázta, képtelen volt szinkronizálni. – Ez? Ez vagyok én? – kiáltotta.

– Ezek az én karjaim? Ez az én arcom? – S valami olyan borzasztó fájdalom vibrált a hangjában, hogy a kollégák, a műszakiak szinte kővé meredve bámulták. Ijesztő és sajnálatra méltó volt egyszerre. Mihályfi Imre rendező így emlékezik Székely Gabriellának adott interjújában Domján Edit utolsó szerepéről: – Egy negyvenéves asszony drámájáról van szó, aki mindenféle – munkában, magánéletben elszenvedett – vereségek elől új környezetbe, új emberek közé, vidékre „disszidál”. Eddig gazdasági vezető volt, most egy kultúrház gondnoka lesz. Kiderül azonban, hogy rosszul döntött, nem tud megszabadulni önmagától. Magával hozza ide is a sebezhetőségét, hibáit és értékeit. A kisszerűbb környezetben, talán még otrombábban, megismétlődik tragédiája. Nevetséges, megalázó szerelmi viszonyba keveredik, egyre inkább kicsúszik lába alól a talaj. Lassan kénytelen elveszíteni minden illúzióját, amelyet „meneküléséhez” fűzött. Rá kell ébrednie, hogy hamis pózba, rossz életformába kényszerítette magát, nem számolt saját egyéniségével. – Domján Editnek mi volt a véleménye a figuráról? – Mind a ketten úgy döntöttünk, hogy kíméletlenek leszünk Jajcza Melindához. Nem mentegetjük, nem sajnáltatjuk. Nem szépítjük meg, még az arcát sem. Edit elvállalta, hogy minden kikészítés nélkül, „saját”, civil arcával játssza el Melindát, minél lényegre törőbben, minél ironikusabban. – Miért Domján Editet választotta erre a szerepre? – Most másfajta, nem a bugyborékolva kacagó Domján Editre volt szükségem. Olyan színésznőt kerestem, aki ugyan nőies nő, de kemény és nyers. Aki el tudja hitetni, hogy Melinda állandó kettős énnel: egy valódi egyéniséggel és egy felöltött maszkkal él. És éppen azáltal, hogy talán egy számára szokatlanabb, egyéniségétől távolabb eső szerepet kapott, Melinda szerepjátszó figuráját is hitelesebben, izgalmasabban játszotta el. Most, hogy még egyszer megnéztem a filmet, rájöttem, hogy a tragédia után már nem ugyanarról szól, mint előtte. Az ember nem tud nem tudomást venni a történtekről, más hangsúlyt kapnak a mondatok, gesztusok. Utólag úgy tűnik, hogy helyenként

összecsengenek a filmbeli szituációk a valósággal. Pedig emlékszem, hogy a forgatás alatt Domján Edit úgy bújt bele, meg úgy vette le a szerepet, mint egy jelmezt. Akkor látszólag semmi köze sem volt hozzá. *** „Hermin (tétován):… mégiscsak olyan furcsa, hogy egy kicsit, olyan mégiscsak magányos vagyok … végre is igaz, az ember boldog is valami jó szerepben, olykor olyan boldog ott a rivalda előtt, a fényben, mikor hallja, hogy kiáltják a nevét, amikor zúg a taps – a szíve ver az embernek – valami gyönyörű, eleven lámpa – tenyerek - amiket lát csapkodni az ember, mint bolond kis madarak, akik röpködnek – az ember boldog. No de aztán az ember lefösti magát az öltözőben, még egy ideig liheg, piheg, amikor végül átmegy a színpadon, hogy kijusson, már sötét van a színpadon, rég lenn van a vasfüggöny, és csend van és csak a tűzoltó van, és … és odakünn az utcán is sötét van … és istenem, hát ez nem tölt be egy lelket!” (Szomory Dezső: Hermelin) KALÓ FLÓRIÁN – Herminnek, a színésznőnek van egy nagyon szép monológja a Hermelin harmadik felvonásában. Arról beszél benne, hogy egy idő után a színészet már „nem tölt be egy lelket”, kevés az élethez. Azt hiszem, Edit is ezt érezhette. Amikor a Hermelint játszotta (ekkor már elváltunk), felhívott: – Látod – mondta –, a mi véleményünket írta meg Szomory Dezső. – Nagyon szerette Szomoryt és szerette ezt a darabot játszani. Demeter Imre azt írta a kritikájában: „Domján Edit újra igazi Domján szerepet kapott.” ALMÁSI ÉVA – 1969-ben együtt játszottunk a Hermelinben. Elbűvölő volt Hermin, a színésznő szerepében. Már a próbák során elvarázsolt, kíváncsiságot ébresztett bennem, szerettem volna minél jobban, minél közelebbről megismerni.

1969: Hermelin – Gábor Miklóssal Én nagyon ritkán kezdeményezek barátságokat, a pályám során, azt hiszem, csak Domján Edit és Psota Irén esetében történt így. Ha az ember együtt próbál, együtt játszik valakivel, egyaránt kialakulhat barátság és gyűlölet, mert ilyenkor annyira nyitottak, sebezhetőek vagyunk. Mi összebarátkoztunk, azt hiszem, Edit megérezte a felé áradó szeretetemet. S amikor évekkel később Kaló Flórián felhívott telefonon, és megkérdezte, eljátszanám-e az Egyedült, amelyben Domján Editnek akar emléket állítani, először nemet mondtam. Még nem olvastam a darabot, s attól tartottam, pletykaszinten szól Editről. Féltem attól is, hogy ha elvállalom, „kiárusítom” a régi barátságot, vagy – tudom, buta szó – kijátszom magamból az emlékét. Végül mégiscsak elvállaltam, mert azt képzeltem, hogy így valami titok nyitjára bukkanok, hogy mindez olyan lesz, akár egy szeánsz. És választ kapok olyan kérdésekre, amelyekre nincs válasz. Hiszen aki válaszolhatna, örökre eltávozott.

Jelenet az Egyedül című monodrámából – Almási Éva

V. ESTÉRE MEGHALSZ NAGY ANNA – Szerette képezni magát, imádta a zenét és a könyveket. Ő olaszul tanult, én franciául, s mindketten ugyanahhoz az idős, kedves tanárnőhöz jártunk a Ráday utcába. Képes volt kirekeszteni maga körül a külvilágot, a zavaró körülményeket. Egy film külső forgatásán – a legnagyobb rumli közepette – félrevonult, s szótárral a kezében olasz szavakat tanult. Sokrétű, színes egyéniség volt, egy kölyökkutya ugra-bugra kedvessége mellett valami sötét szomorúság is rejtőzött benne. Imádta a gyerekeket. Emlékszem, egyszer feljött hozzám, ölébe ültette párhónapos kislányomat, Katit, s miközben hangjában nevetés bujkált, úgy társalgott vele, mint egy felnőttel szokás. Ellenállhatatlanul mulatságos s ugyanakkor megható jelenet volt. Kérdeztem is tőle utána: – Edit, te nagyon jó anya lennél, miért nem szülsz gyereket? Elkomorult az arca: – Erre a világra? – Nem akart gyereket. Féltette ettől az egyre jobban eldurvuló világtól, amelyet ő még sötétebbnek, félelmetesebbnek látott, mint amilyen valójában … ÁDÁM OTTÓ – Domján Edit szenzibilis, érzékeny idegrendszerű ember volt. Bizonyára ezért érintette olyan mélyen minden sérelem, elmarasztaló szó, kritika. A beszédmodorának volt egy speciális bája, varázsa: a hajlított, nyújtott mássalhangzói. Emiatt nagyon sokat bántották, modorosnak tartották, kritizálták. (Mint ahogy Pécsi Sándort a „kukorékolása” miatt.) Azt, hogy egy személyiséget eredetinek vagy modorosnak tartanak-e – felfogás dolga. Vannak nagyon határozott egyéniségek, akiknek beszédkaraktere hozzátartozik a lényükhöz. Edit beszédének volt egy kántáló, búgó jellege, ami nagyon fontos részét képezte a személyiségének. Amikor a kritikusok ezt az éneklő beszédét támadták, szíven találták. A lényét, őt magát vonták kétségbe, ami miatt az emberek ma is bekapcsolják a rádiót, hogy Domján Edit hangját hallhassák. Egyéniségének a kulcsa a hangjában, az orgánumában volt, s amikor ezt támadták, amikor a kritikusok a modorosságáról

írtak, összetévesztették a modorosságot a személyiségével. A személyiséget pedig óvni, tisztelni kell! NAGY ANNA – 1968 decemberében mutattuk be a Madách Színházban Gorkij Éjjeli menedékhelyét. Mindannyian nagyon szerettük ezt az Ádám Ottó rendezte, emberszeretettől átitatott előadást. Én azokon a reggeleken boldogan ébredtem, amikor tudtam, hogy este ezt játsszuk. Olyan áhítattal mentünk be ilyenkor a színpadra, mintha templomba lépnénk. Nagyszerű szereposztásban adtuk elő Gorkij remekét: Gábor Miklós, Mensáros László, Huszti Péter, Domján Edit, Dégi István, Vass Éva, Zenthe Ferenc, Koltai János játszott benne. Edit Natasát alakította. Sokszor figyeltem kintről azt a jelenetét, amikor leöntik Natasa lábát forró vízzel, s mindig megrázónak éreztem. Azt hiszem, nagyon bánthatta őt, amikor azt olvasta az egyik kritikában, hogy e kitörésében „mintha kilépne a közös játékból”, rosszul sikerült szólószámot ad elő. A kritikusok nem kedvelték őt. A történet, amit most elmondok, látszólag nem tartozik ehhez a gondolatsorhoz, de idekívánkozik. Játszott a Hermelinben egy tüneményes, bűbájos kisfiú, Kovács Krisztián. Akkoriban talán négyéves lehetett. Edit is, én is imádtuk. Krisztián amilyen tehetséges, olyan csintalan volt, s úgy éreztem, néhányan rossz szemmel nézik őt a színházban. Egyik este ültem Edit öltözőjében, s azt mondtam neki: – Észrevetted, mennyien néznek ferde szemmel Krisztiánra? Vajon miért nem szeretik? Edit rám pillantott, majd tőle szokatlan hevességgel robbant ki: – Hát nem érted, te bolond? Azért nem szeretik ezt a gyereket, mert tehetséges! Csakis ezért! GYURKOVICS TIBOR – Domján Editet először Szakonyi darabjában, az Életem, Zsókában láttam, s azonnal felfigyeltem tehetségére, megjelenésére, mozgására, hanglejtésére. Tömény nőiséget árasztott, s ezzel a ritka adottságával nagyon ökonomikusan élt. Sosem vált vamppá, démonná, nő maradt, aki ha belépett a színpadra, még az asztal fiókja is nőiséget sugárzott.

1969-ben ő is játszott első színdarabomban, amelyet Estére meghalsz címmel – Pártos Géza rendezésében – mutatott be a Madách Kamara. Edit nem volt pityergős típus, de emlékszem, az olvasópróbán – a napszemüvege alól – kis patakok tűntek elő. Mensárossal nagyszerű kettőst alkottak, s Nagy Anna az egyik próbán megjegyezte: – Úgy játssza ezt a Domján meg a Mensáros, hogy tanítani kéne a főiskolán. Ez a darab alapozta meg a barátságunkat, s ettől kezdve többször találkoztunk, beszélgettünk, hol a Rádió pagodájában, hol a körúton, a Kékmadár presszóban, ahonnan olasz órára sietett a Ráday utcába. Mennyire illett hozzá e presszó neve, a megfoghatatlan boldogság jelképe…! Villámfényes élességgel él bennem ma is a kép, ahogy a székben elhelyezkedett, ahogy a kezét tartotta, ahogy elbillentette a fejét, miközben figyelte a körötte zsivajgó világot. Nem lehet őt elfelejteni: egyedüli jelenség volt, teli titkokkal. Ha a közelében voltam, néha akkor is olyan távolinak tűnt, mint egy csillag. Nem véletlenül nevezzük a nagy művészeket csillagoknak: sztároknak, akikre jólesik felnézni ebből a földi, poros életből. Van egy emlékem róla, ma is olyan éles, mint egy kinagyított kép. Egyik téli délután a Szervita téren álltunk a feleségemmel meg Szakonyival, s egyszer csak megjelent Edit egy földig érő, hófehér szőrmebundában, akár egy gyönyörű Mikulás. S ebben a Mikulás jelmezben megszólalt az a bizonyos Hang, amelyet ha hangszerhez kellene hasonlítani, akkor a gordonkához hasonlítanám, amelytől az ember egyszerre borzongani és kacagni tudott. Igen, a hangja. Minden ilyesfajta hang idővel modorossá válik. Mert szép. Mert különleges. A csúnya, a rossz hang sosem válik modorossá. Básti modorossá vált, Bajor Gizi is, Darvas Ivánra is mondják, Bessenyeire is. Editre is rásütötték, hogy modoros. Pedig az ő előadásában azok a kis giccses sanzonok, primitív dalocskák is jelentést kaptak. Üzenet sugárzott belőlük, valamilyen távoli üzenet, amely mintha a csillagokból, egy sosem volt chagalli világból érkezne … Vígjátékokban játszott: a Hermelinben, a Sakk-mattban, megnevettette a nézőket, énekelt a Léni néniben, a Te meg énben, s

közben egyre gyűlt benne a szomorúság, egyre magányosabbá vált. LŐTE ATTILA – A Te meg énben, ebben a kedves, zenés kétszemélyes játékban eljátszottuk az idő múlását, két ember életét a fiatalságtól a csendes öregségig. Csodálatosan szép volt benne a menyasszonyi ruhájában, s meghatóan kedves, bájos ősz parókában. Két zongora pótolta a zenekart, s a zongoristákkal, négyesben néha elmentünk vacsorázni, beszélgetni. Valami furcsa hangulat maradt meg bennem erről az időszakról. Ha ma erre gondolok, Hemingway nosztalgikus regénye, a Fiesta jut az eszembe, s én is valamiféle „elveszett nemzedék”-szerű nosztalgiát érzek. Látom magunkat, ahogy ott ülünk a fehér asztal mellett, beszélgetünk, bort iszunk, hallom Edit hangját, s látom a szemében a szomorúságot, melyet csak percekre oldott fel a gyorsan illanó derű … *** Márkus László a televízió Domján Editről készített dokumentumfilmjében egy történetet idézett fel erről az időszakról:

Jelenetképek a Te meg énből – Lőte Attilával (Keleti É.) Az egyik, karácsony előtti hétköznap este a Hermelint játszottuk. Az egyik jelenetben innunk kellett, s az üvegben Coca Cola helyett konyak volt. Edit kacagott, ő követte el a csínyt, s előadás után mindenkit összecsődített, pezsgőt bontatott. Valami furcsa, természetellenes jókedv vibrált benne. Amikor megkérdeztem tőle, tulajdonképpen mire iszunk, és miért ilyen feldobott, azt mondta, azért, mert hamarosan születésnapja lesz. – Már máskor is volt születésnapod – mondtam de ilyennek még sosem láttalak. – Képzeld el, Lacikám – válaszolta azt hittem, hogy negyvenéves leszek, de a Flóri azt mondta, tévedek egy évet. 39 vagyok. Ezért volt ilyen jókedvű. Talán úgy érezte, ajándékot kapott. Haladékot. Egy évet. MENSÁROS LÁSZLÓ – Emlékszem, egyszer teljesen feldúlva jött be a színházba s szinte magánkívül, zokogva mondta el, hogy sétáltatta a kutyáját (nagyon szép orosz agara volt), s az egyik járókelő kiköpött: pfuj, mi

ez, kecske? Szülne inkább gyereket. „Laci – zokogta –, ezek nem tudják, hogy én királynő vagyok.” Ezt a mondatát azóta sem felejtettem el. Nagyon fontosnak, nagyon lényegesnek tartom. Igen, a színésznők valóban királynők, akiket nem szabadna hétköznapi mércével mérni. Csak ma szürkítették őket olyan hétköznapivá azok, akik kitalálták, hogy a sztár árt a színháznak. A középszerűek diadala ez, ők irigyelték azokat, akik miatt a néző bejön a színházba, akik tehetségesebbek náluknál. A „királyokat” és „királynőket” lefokozták, elszürkítették, kiszolgáltatottá tették. Domján Edit is azzá vált. Sokszor mondták vele kapcsolatban: ugyan mi baja van, egyremásra kapja a szerepeket, elhalmozzák munkával. Ez igaz. Mindenféle nyikhajok rángatták be a tévébe hozzá méltatlan „szerepekre”, váratták kényelmetlen, szűk, levegőtlen öltözőkben, „használták” őt, mint egy tárgyat. Elherdálták a tehetségét. Sok-sok feladatot kapott – de ez kevés a boldogsághoz. Jobban kellett volna rá vigyázni. A színész érzékeny szerkezet. Nem „használni”, hanem óvni, félteni kell. Meglátni benne a „királynőt”. Vagy legalábbis – az embert. KERÉNYI IMRE – Az a szemérmes rejtőzködés, amit egy korábbi beszélgetésünknél a ruhapróba esetében említettem, nemcsak testi, hanem lelki értelemben is megvolt benne. Egyre jobban magába zárkózott az évek során, a hangulata egyre labilisabb lett. Előfordult, hogy ott találtam sírva az egyik díszletfal mögött. Megfogtam a kezét, de észre sem vette. Mintha valahol messze járt volna, ahová már nem lehetett követni. Aztán rám nézett, letörölte a könnyeit, bement a színpadra, s lírával, melegséggel játszotta el Shaw finom lelkű, gyengéd asszonyhősét, Candidát. *** Élete utolsó nagy szerelme az ismert táncdalénekeshez, Szécsi Pálhoz fűzte. 1972 januárjában, a rádió Ablak című műsorában ismerkedtek meg. Az ismeretségből szerelem született. Ám hiába kapaszkodtak egymásba, mindketten kiegyensúlyozatlan, labilis idegrendszerű, sérülékeny emberek voltak. Kapcsolatuk nem

tarthatott sokáig. Az alábbi öt visszaemlékezés, valamint Domján Edit levele Paulina Éva Zenészballada című könyvéből való. (Magvető, 1986) CSATÓ MÁRIA Pali nagyon örült Editnek, boldog volt, azt mondta, hogy megtalálta az igazit… ARADSZKY LÁSZLÓ Pali kapcsolatai szépek, ideálisak voltak. Órákig beszélt például Edittel telefonon. Volt úgy, hogy Debrecenben léptünk föl, és reggel öt órakor vonatra ült, Pestre jött, hogy találkozhassék vele, délután pedig vissza Debrecenbe, mert este megint ott lépett föl … BÁNKI LÁSZLÓ … Palival úgy lehetett dolgozni, mint egy profi színésszel. Egyszer Pest környékén lépett föl … és Edit is velünk jött. A rendkívül tehetséges, népszerű, nagytudású, tüneményes színésznő, aki szerelmes volt Szécsibe (és viszont), úgy nézte végig az előadást, ahogy egy színész a másik színész produkcióját. Utána elemezte Szécsi viselkedését, közönséggel való kapcsolatát, mozgáskultúráját, kiejtését… DR. BALÁZS BOGLÁRKA Talán a korkülönbség miatt váltak el. Akkoriban még nem úgy volt, mint most, hogy tizenöt-húsz, meg harminc évvel fiatalabb fiúkkal járnak nők. SZÉCSI KATALIN – A kapcsolat eleinte nagyon tetszett Palinak. Edit barátjának, szerelmének lenni megtiszteltetés volt … Annak a nyárnak a végén azonban X.-ék kezdtek beleszólni a dolgokba és Pali hallgatott rájuk … Edit tiltotta Palinak az ivást, Pali nem vette ezt jó néven. Ősz felé, úgy októberben szakítottak X.-ék nyomására. – Pali így mondta el nekem. Szécsi nagyon hiú ember volt. És akkorra a kapcsolat megváltozott az ő szemében. Már nem a Nagy Művésznő szerelme volt többé, hanem az „öregasszony” szerelme … Ez már nem nagyon tetszett neki… Amikor megtudta (ti. Edit halálát), összeroppant, de nem úgy, mint aki… Nem attól, hogy akit nagyon szeretett, meghalt. Sajnálta, de

akkor ő már nem volt szerelmes. Nagyon félt attól, hogy az emberek őt fogják vádolni. *** A szakítás után Domján Edit levelet írt Szécsi Pál nővérének: „Kati! Hosszas tépelődés után írom Neked ezt a levelet. Mi Palival nem vagyunk együtt, nem tudom, tudod-e már? Hogy miért, erre pontos magyarázatot alig tudok adni, valószínűleg X.-ék befolyása és intrikája következtében. Hogy Pali mit mesél neked erről, az szinte mellékes, mert isten tudja, szegény mit hisz, illetve mit hitettek el vele. A dolognak ez a része (ti. hogy együtt vagyunk-e vagy sem) – sajnos – már mellékes is. A többi viszont nem, és ezért írok Neked. Tudom, hogy nem aktuális, hiszen utazol, de nagyon félek, hogy közben Palival baj történik. Egyszerűen mondva: féltem az életét. Figyelj ide, Pali az utóbbi időben egyre inkább újra (hosszú ideig ez nem volt így) X.-ék befolyása alá került. Főleg titokban, de nyíltan is járt oda, én pedig nem vagyok elég házsártos őrmestertípus - vagy minek nevezzem hogy ezt megakadályozzam. Sajnos nem tudtam, hogy ő a hátam mögött csinál valamit, ami nem jó, én pedig semmit nem tettem, amiről Neki ne lett volna tudomása, tehát mi tökéletesen rendben voltunk. De egyszerre csak történt valami. Kb. három héttel ezelőtt (2 nappal, mielőtt P. K. Németországba utazott) én Székesfehérváron voltam a színházammal előadást tartani. Délután három órakor még beszéltem Palival telefonon, kint volt Budaörsön a bandájával, dolgoztak, azt mondta, hogy utána jön ide hozzám, haza. Aztán minden másképp történt. Már Budaörsön elkezdett inni, majd elment X.-ékhez, és ott öngyilkos lett. Részegen bevett egy csomó gyógyszert. Mindezt persze én nem tudtam. Engem a bandája vezetője (J.) értesített éjjel fél tizenegykor, amikor hazajöttem, hogy Pali valahol Budaörsön gombás húst evett, rosszul lett, kapott egy gyomormosást, de legyek nyugodt, reggel nyolc órakor itthon lesz. Itt kapcsolódnak a történetbe X.-ék, akikkel múlt október óta megszakítottam minden kapcsolatot, annyira haragudtam

rájuk, egyrészt, hogy ilyen rossz befolyással vannak Palira, másrészt szinte első perctől kezdve igyekeztek ezt a mi kapcsolatunkat megfúrni. Hát nem nagyon vettem ezt jó néven. Ennek ellenére másnap (szombaton) reggel 7 órakor csengett a telefon – »(X. felesége)« telefonált, mintha köztünk mi sem történt volna, és közölte, hogy Pali csak délfele jön haza. X. 11-re érte megy, és ide hozza hozzám. P. vasárnap elutazott külföldre, X.-ék részéről nagy hízelgési és békülési folyamat kezdődött, ami ellen én Palira való tekintettel semmi ellenvetést nem tettem. Akkor nem tudtam, mindennek mi az oka, ma már rájöttem, hogy nyilván rettenetesen meg voltak ijedve, hogy milyen cirkuszt csinálok, ha megtudom, hogy Pali hogy és milyen körülmények között mit csinált. És természetesen eltitkolták az egészet, nem figyelmeztettek, hogy Palit vigyem orvoshoz stb. stb., szóval, hogy baj van. Hiszen Palinak erre a tettére akkor semmi, de semmi oka nem volt azon kívül, hogy leitta magát. Hát ilyenek a jóbarátok, úgy látszik. Azért írom ezt a hosszú levelet, hogy legalább Te tudj mindenről. A dolog előttem titok maradt egészen addig, amíg mi Palival elváltunk egymástól, amikor ő ezt az egészet elmondta nekem, hozzátéve, hogy »nem is tudom, miért mondtam most meg«. Engem ez, hogy ezt tette, aztán, hogy előttem – mellettük állva és őket védve – Pali ezt elhazudta, annyira megrendített, hogy (miután könyörögtem Neki, hogy még akkor éjjel vagy másnap délelőtt elviszem orvoshoz, amiről hallani sem akart) összeszedtem a holmiját, és kértem, hogy vigye el, amit elég apatikusan, szinte minden ellenkezés nélkül meg is tett, úgy tűnik nekem, hogy pont ezt akarta ő is. Előtte már egy hete nem is jelentkezett. Nézd, azért írok Neked, mert én többet az életben már nem segíthetek Neki. De lehetetlenség nézni, hogy egy ember elpusztul. Márpedig ebben a környezetben elpusztul. (Mesélt még valami ködös disszidálási tervekről, ez magánügy, de szerintem ő kint, abban az öldöklő harcban 2 hónap alatt meghal.) Itt nincs körülötte senki, aki jó lenne Hozzá, vagy védené. A gonosz öregasszony facsarja belőle a pénzt, amíg lehet, X.-ék pedig mindent megtesznek – akár tudatosan, akár öntudatlanul, mert nem hozzá való emberek ami őt a szó szoros értelmében a

halálba kergeti. És itt nemcsak az ivásra gondolok. Úgy megy utánuk, mint egy ártatlan kiskutya. Semmi gonoszságukon nem lát át, én voltam jelen számtalanszor, amikor óvták őt a kollégái, hogy X.-ék kihasználják őt stb. stb. Ez hosszú. Ha én nem tudtam tőlük megmenteni, Neked is nehezen sikerül, de figyelj oda, kérlek, mert ezek a sors kegyetlensége folytán csak olyanokat tesznek, ami Palinak lelkileg-testileg rossz. Én egy gyengeszívű nő vagyok, nem tudott volna nyugodni a lelkiismeretem, ha mindezeket meg nem írom Neked. Ha legalább ennyit nem teszek érte. Szeretettel: Edit” *** ALMÁSI ÉVA – 1972 áprilisában mutattuk be a Madách Színházban Vészi Endre drámáját, A hosszú előszobát. Amit most elmondok, annak akkor nem tulajdonítottunk semmi jelentőséget. Játéknak tartottuk, bár őszintén megvallva, elég abszurd játék volt. Amikor a darabnak vége lett, és lehullt a függöny, a műszak kezdte felhúzni a háttérfüggönyt, amelyről lelógott egy hurokban végződő, vastag kötél. Edit minden alkalommal azzal szórakozott, hogy bedugta a fejét a hurokba, és addig húzatta fel magát a háttérfüggönnyel együtt, míg lábujjhegyre nem állt. Ez akkor viccnek tűnt, jókat nevettünk rajta. Talán meg sem őrzi az emlékezetem, ha néhány hónap múlva nem következik be a tragédia, amikor a játékból valóság lett. NAGY ANNA – A Candida volt az utolsó szerepe. Mindketten játszottunk ebben a darabban, s mivel közel laktunk egymáshoz (ő a Fürst Sándor utcában, én a Ronyva utcában), az előadások végén együtt mentünk haza taxival. Az egyik este különösen szépen játszott, mondtam is neki a kocsiban. Talán meg se hallotta. Aztán hirtelen megszólalt, s nagyon szomorú volt a hangja. – Anna – mondta –, néha úgy érzem, olyan vagyok, mint egy madár. Amelyik repül, s nem tudja, mikor száll neki egy magasfeszültségű villanyoszlopnak.

Ezek a szavai nagyon megdöbbentettek, s még jobban az a vallomása, hogy már próbálkozott az öngyilkossággal. Ez a rossz érzésem csak fokozódott, amikor megtudtam, mi történt Princcel, a kutyájával. Tudtam, hogy nagyon szereti, s az állat is rajongott érte. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor egyik nap elmondta, hogy Princ nincs többé. Fótra vitte, ahol elinjekciózták. – Edit, hogy tudtad ezt megtenni? – kérdeztem, s valami megmagyarázhatatlan rossz előérzet kerített hatalmába. – Nem volt, aki vigyázzon rá – felelte –, a lakók rossz szemmel nézték, el nem ajándékozhattam, mert ez a kutya nem maradt volna meg senkinél. Ez volt az egyedüli megoldás. Igen, az egyedüli … LÖFFLER ISTVÁN – A karácsonyi ünnepek előtt mindig elhívott, segítsek neki ajándékokat vásárolni. Tanácsot is kért, kinek mit vegyen, élményt jelentett számára az ajándékozás. 1972 karácsonya előtt is így történt. Tabi László Családi dráma című művét próbálta a Kamarában, s próba végén elmentünk bevásárolni. Sok mindent vett, mintha minden rokonát, barátját, ismerősét meg akarta volna ajándékozni valamivel. Aztán taxit rendelt, megkért, segítsek hazavinni a csomagokat és nézzem meg a néhány napja vásárolt szalagos magnóját, mert nem tudja kezelni. A kocsival a Fürst Sándor utcai kis garzonlakására mentünk. Nagyon izgatott volt, vajon mit szólnak a megajándékozottak a meglepetéseknek, örül-e Márkus Laci annak a lemeznek, amit neki vett, Kodály Székely fonójának. Amikor megérkeztünk, leraktuk a csomagokat, megmutattam, hogyan kell kezelni a magnót, s közben próbaképpen mindenfélét mondtunk rá. Ő a pályaudvari bemondók hangját utánozta, „vonat indul a hatodik vágányról” és efféle bolondságokat, aztán elbúcsúztunk. Indultam kifelé, ő ajtót nyitott, kimentem, s a lépcsőházból még egyszer visszanéztem. Karbafont kézzel állt, úgy pillantott felém. De mintha nem is látott volna. Én akkor láttam élve utoljára. ***

Még elkezdte próbálni újabb szerepét Tabi László Családi dráma című darabjában. Lengyel György, a rendező így beszélt Domján Editről egy interjúban, melyet Székely Gabriella készített vele: – Szeretett próbálni. Sokszor mondta, hogy szeretne olyan színháznak a tagja lenni, amelyik kevés bemutatót tart, és egész évadban csak próbál.

Kedvenc kutyájával (Inkey Tibor)

– Az Enyhítő körülményben és a Festett egekben dolgoztunk együtt a színházban. De rendeztem a tévében és a rádióban is. Vele kapcsolatban nem lehet befejezett pályáról beszélni, még ha ez a pálya a valóságban be is fejeződött. Inkább csak a megvalósult és a bennmaradt lehetőségekről, képességekről lehet szólni. – Ön szerint melyek ezek? – Alig volt magyar színpadon hozzá hasonlóan nőies színésznő. Ez a fajta kivételes vonzerő átsütött minden szerepén. Talán túlságosan is sokat játszott ilyen típusú nőket. Könnyen a hatása alá került e tulajdonságának. Nem kutattunk tovább, milyen tartalék erőforrásai lehetnek. – A közönség szemében egyike volt a legnépszerűbb magyar színésznőknek. A kritikának nem ez volt a véleménye. Legalábbis életében nem. Soha nem jelent meg róla olyan kritika, amely összefüggéseiben elemezve értékelte volna művészetét, erényeit, hibáit. Ezt most írták meg, nekrológban. – Pedig voltak addig ismeretlen arcai. Kiderült most legutóbb is, amikor a Rádióban Peter Nichols egyik rádiójátékát vettük fel együtt. A darab egy fiatal angol házaspár életét, elkeseredett marakodásait, „dühöngő ifjúságát” mutatja. Soha ilyen határozottan keménynek, nyersnek nem hallottam a hangját. (Jó lenne, ha a rádió megismételné az adást, hiszen bizonyára kevesen hallották az URH-n, vasárnap délelőtt.) Ez az új hang is jelezte, hogy van még benne felfedezni való. Most már nincs. NAGY ANNA – December huszonegyedike volt, csütörtök. A Candidát játszottuk aznap este. Edit előadás előtt bejött hozzám az öltözőbe és átadott egy lemezt, Hándel Vízizenéjét. A borítóra ez volt írva: 1972 karácsonyán, Domján Edit. Meglepett ez a túl korai ajándék, hiszen tudtam, hogy az ünnepek alatt még találkozunk egy délutáni Candida előadáson. Én egy könyvet vettem neki, de még nem volt nálam, zavartan mondtam, hogy nem tudom átadni az ajándékomat. Nem baj, majd behozod, válaszolta, s mivel sok idő volt az előadás kezdetéig, leült nálam. Beszélgettünk erről-arról, aztán egyszerre csak megkérdezte, ismerem-e Colette-et, a francia írónőt. Van egy nagyon szép

könyve, mondta, az Édenek és börtönök, 1971-ben jelent meg magyarul. Átszaladt a saját öltözőjébe, hozta a könyvet, és elolvasott belőle egy nagyon szép, lírai hangú novellát. A címe ez volt: Szőlőkacsok. Arról szólt, hogy hajdanában a csalogány átaludta az éjszakát s csak hajnalban kezdett énekelni. Egy tavaszi éjjelen azonban, amíg aludt, a gyorsan növő, burjánzó szőlőkacsok befonták, a lábára tekeredtek, a szárnyát is megbénították. Azt hitte, itt a vég, vergődött, s csak nagy-nagy kínnal tudott kiszabadulni. Attól fogva éjszakánként dalolt, hogy ébren maradjon. „Ma már nem ismerem a boldog álmokat, de a szőlőkacsoktól sem félek” – így fejeződik be az írás. Könnyes szemmel tette le a könyvet, láttam rajta, hogy nagyon rossz lelkiállapotban van. Megköszöntem újra az ajándékot, csak hogy megtörjem a csendet, de mintha nem is figyelt volna a szavaimra. – Anna – mondta –, ha ez az élet ilyen, nem csinálom tovább. Az utolsó tíz évben nagyon sokat szenvedtem. Elég volt. – S a csuklóját mutatva halkan hozzátette: – Fájdalmas ugyan, de nincs más megoldás. Emlékszem, ettől a mozdulattól s a szavaitól úgy megdöbbentem, hogy hirtelen nem tudtam válaszolni. Mintha valaki hirtelen meztelenre vetkőzött volna előttem, de olyan meztelenre – én legalábbis úgy éreztem –, hogy beleláthatok a zsigereibe. Aztán valami olyasfélét mondtam, hogy nekem se könnyű az életem, de ilyen szörnyűséget képtelen lennék megtenni. Ő hallgatott, én meg beszéltem, beszéltem, csak hogy ne legyen újra csend. Azt hiszem, Ivanovról, Csehov hőséről, aki az életet terhesnek érzi s csak egy megoldást lát, az öngyilkosságot, de ez nem lehet kiút – mondtam –, így nem zárhatja le az életét az ember. Talán hallotta, amit mondok, talán nem, felállt, megpuszilt, az órájára nézett és elég jókedvűen azt mondta: – Na, megyek festeni magam. CSALA ZSUZSA – Az évek során többször találkoztam vele a rádióban, a szinkronstúdióban, de igazi barátság a közös főiskolai évek ellenére sem alakult ki közöttünk. A 60-as évek végén az a megtiszteltetés

ért, hogy részt vehettem a Liliom rádiófelvételén, melynek igazi sztárszereposztása volt. A címszerepet Sinkovits Imre, Julikát Domján Edit alakította, Muskátné pedig Olty Magda volt. Én Marika szerepét játszottam, s mivel akkor már a Vidám Színpad tagja voltam, magam sem értem, hogyan kerülhettem ebbe az illusztris társaságba. A Gésák című Jones operett rádiófelvételén is partnerek voltunk. Feleki Kamill volt a főszereplő, s akárcsak a többi férfi, ő is valósággal rajongott a nála jóval fiatalabb Editért. Bohóckodva letérdelt elé, csókolgatta a kezeit, s Edit mindezt természetesnek tartotta. Szinte elvárta, hogy körülrajongják a férfiak, hogy bókoljanak neki, imádják. Szerette, ha udvartartása van, ha ő a központ, de azt nem tudta elviselni, hogy egy másik nő is „főszerepet” kapjon a társaságban. Talán Bajor Gizi lehetett ilyen királynői alkat, mint amilyen ő volt. Képtelen volt különbséget tenni a színház, a szerepek, s a való élet között. Pedig a színész hiába játssza el előző este Stuart Máriát vagy Gertrudist, másnap a közértben ugyanúgy félrelökik, asszonyságnak titulálják, s olyan hangon beszélnek vele, mint bárki mással. Van, aki ezt tolerálja, természetesnek tartja, van akit naponta gyógyíthatatlan sértések érnek. S ki tudja, hogy ezek a hétköznapi kis sérelmek kinél mikor válnak halálossá, visszafordíthatatlanná. *** Karácsony délután meglátogatta a szüleit, mindenkinek vitt valami ajándékot. Az édesanyjának egy kis, fehér-arany nyakláncot, az öccsének egy lemezt. Örült az örömüknek. Úgy tűnt, hogy jókedvű, vidám. De hát színésznő volt. Jó színésznő. Talán akkor is játszott … *** Kaló Flóriánnal, volt férjével aznap telefonon beszélt. Tréfálkozott, egy kanadai kérőt emlegetett, aki el akarja venni, talán egyszer milliomosnő lesz még belőle. S nevetett, jelezve, hogy bolondság az egész. Beszélgetőpartnere is átvette a tréfás hangot: – Majd ötvenéves koromban nyakkendőt kötök, és újra megkérem a kezedet – mondta. Edit nevetett, ó, azt én már nem érem meg. Beszélgettek erről-arról, aztán kellemes ünnepeket és jó éjszakát kívántak egymásnak.

„Valamelyik Shaw-darabban játszott akkor télen, egy öregedő aszszonyt. Én mentegetőztem, hogy még mindig nem tudtam megnézni. Azt mondta: – Sose bánd … elég vacak vagyok benne. – Kérdeztem, hogy él. Nevetve kezdte mesélni … – Képzeld, van egy milliomos udvarlóm. De egy olyan igazi milliomos. Kanadában él. Kastélyok. Több Rolls-Royce … meg ilyesmi. Minden előadásra virágcsokrot küld, amilyeneket utoljára a két világháború közti primadonnák kaptak nálunk. És megkérte a kezemet. Úgyhogy dollármilliomosné lehetek Torontóban. Mit szólsz? – De mielőtt bármit szólhattam volna, azt mondta: – Tudod, mi a baj? … Nem kell nekem a pasas. – Igen. Ő ilyen volt. Vagy kellett neki valaki … vagy mehetett a fenébe. Akkor persze én még nem tudtam, hogy ez az életre is vonatkozott… A barátai voltunk, de hogy mire készül, nem tudtuk. És persze sok minden mást sem. Például azt, hogy az utolsó karácsonyestéjét egyedül gubbasztotta át egy újlipótvárosi 26 négyzetméteres garzonlakásban! A kötelező udvariaskodáson túl egyáltalán nem törődtünk vele. És egy darab olyasmit hagytunk elmenni az életünkből, amire a legjobban kellene odafigyelnünk ebben a nyavalyás világban! A szépséget, amit mindig hagyunk elveszni, és aztán kétségbeesve érezzük az űrt, amit hagyott maga után.” (Kaló Flórián: Egyedül) ALMÁSI ÉVA – A halála előtti napon találkoztunk utoljára. Huszonötödikén délben fent voltam a lakásán. Rossz hangulatban volt. Ezen a napon lett negyvenéves, és sokszor mondta, hogy utána már nem akar élni, nem akar öreg színésznő lenni. De ilyet az ember nem vesz komolyan, s nem is ez lehetett az igazi ok. Sokkal inkább a csalódások, a magány. Életének utolsó társa, egy szerencsétlen sorsú, rossz idegrendszerű tehetséges fiatalember is – aki már többször kísérletezett az öngyilkossággal –, rossz hatással volt rá. Nekem aznap két előadásom volt. Mondtam Editnek, hogy este, a második előadás után feljövök hozzá, s megünnepeljük a születésnapját. Elmentem, s mivel láttam, milyen rossz hangulatban van, többször is felhívtam telefonon. Nem vette fel. Aztán felszaladtam hozzá, de hiába csengettem, nem nyitott ajtót. Utoljára

este fél tizenegy felé járhattam a lakásán, aztán hazamentem, onnan is telefonáltam, hiába. Nem tudtam, otthon van-e, csak egyedül akar maradni, vagy talán kettesben van valakivel, azért nem veszi fel a kagylót. Legszívesebben rátörtem volna az ajtót, ugyanakkor féltem is ettől, hogy csak zavarnám, megijeszteném. Máig is lelkiismeret-furdalást érzek, miért nem voltam erőszakosabb, miért nem győződtem meg róla, otthon van-e, és mit csinál. Azóta is milliószor eszembe jut, s gondolatban újra és újra megkérdezem tőle: miért tetted? Miért? S várom a választ. Persze, hiába. MENSÁROS LÁSZLÓ – Az egyik utolsó Candida előadáson történt, a halála előtt. Ültem a színpadi íróasztalomnál, ő bejött, s nem szólalt meg. Elképzelni sem tudtam, miért nem mondja a szövegét. Bár a szerepemben ez nem volt benne, hátranéztem, s láttam, hogy áll, könnyes a szeme. A másodpercek óráknak tűntek a számomra, míg mondani kezdte a szövegét. Amikor előadás után megkérdeztem, mi történt, nem adott rá választ. Talán erőszakosabbnak kellett volna lennem. De én nem faggattam tovább … NAGY ANNA – Huszonhatodikán bevittem Editnek a könyvet, melyet ajándékba vettem karácsonyra. Letettem az öltözőasztalára, s készülődtem a délutáni Candida előadásra. Közben vártam, mikor kopog be hozzám, mit szól a könyvhöz. Telt, múlt az idő, de nem jött. Én akkor – valószínűleg önvédelemből – nem akartam semmi rosszra gondolni. Pedig állandóan felrémlett bennem az az utolsó rémes beszélgetésünk a halálról, az öngyilkosságról. S ahogy közeledett az előadás kezdete, egyre jobban éreztem, hogy valami nagy baj történhetett. Aztán hallottam, hogy a színpadmesterünk taxit hív, magamra kaptam a kabátomat és én is mentem. A taxiban keveset beszéltünk, mindannyian el voltunk foglalva a gondolatainkkal, félelmeinkkel, reménykedésünkkel. TRAUB PÁL

– December 26-án délután a Candida volt műsoron a Kamaraszínházban. Vészesen közeledett az előadás ideje, de a címszerepet játszó Domján Edit még nem érkezett meg. Felhívtam a lakásán Ádám Ottó igazgatót, mit tegyünk. Azt tanácsolta, menjünk ki Edit lakására, nézzük meg, mi történt, talán elaludt, vagy elfelejtkezett az előadásról. Mensáros Lászlóval, Bálint Andrással és Nagy Annával taxiba ültünk és a Fürst Sándor utcába hajtottunk. Csengettünk, de odabent csend volt. Mensáros László a szomszédtól kérdezte, tud-e valamit Editről, én pedig benéztem az ajtón lévő levélbedobó nyíláson. Egy lebegő testet láttam. Betörtük az ajtót, de már túl későn érkeztünk. *** Az asztalon búcsúlevelet találtak. Az ágyon, a fürdőszobában orvosságos üvegeket. Zsilettpengét. Aki ezt végigcsinálta – ezt sugallta a látvány –, az a végsőkig elszánta magát a halálra … *** Kaló Flórián szavai a televízió Domján Editről szóló dokumentumfilmjében: – … nem volt igazán színésznő alkat. Szuverén, önálló maradt, soha nem engedett a maga legbenső magányához és titkához hozzányúlni. Mindig igyekezett bátran és szabadon élni. És amikor ez nem ment már tovább, volt elegendő bátorsága ahhoz, hogy egy önmaga által előre meghatározott időpontban egy olyanfajta megváltoztathatatlan és végső szabadságot válasszon, amibe senki nem szólhat bele. – … Ő tudatosan készült a halálra … s mi ezt nem hittük el. Hadd mondjak el valamit, ami kettőnkre tartozik, de tartozzon csak mindenkire. Egy nekem írt búcsúlevelében az utolsó mondat így hangzik: ma vagyok 40 éves. Ezt zárójelbe tette és három felkiáltójelet írt utána … NAGY ANNA – Sokan próbálják a korától való félelemmel magyarázni a tettét. Szász Péter szép búcsúszavait idézve: „a létezés kecses ámokfutójának” tartják, aki már fiatalon elhatározta, hogy nem lépi túl

a negyedik ikszet, aki hiú volt, aki rettegett a szarkalábaktól, a ráncoktól, az anyaszerepektől, mondják. Én mindig is tiltakoztam az ilyesfajta egyszerűsítések ellen. Azt hiszem, Kosztolányi Dezső írta valakiről, hogy azért lett öngyilkos, mert nem tudta elviselni, hogy tegnap még egy nappal fiatalabb volt. Ő nem ezért végzett magával. A színházban sem volt konfliktusa, s nem X. vagy Y. volt az oka a tettének. De hát akkor miért tette? Ezt a kérdést már sokan feltették nekem. Miért tette? Mi ellen lázadt, mi volt számára elviselhetetlen? Egyetlen szó a válaszom: az élet. Azt nem tudta elviselni. A csalódásokat, az egyedüllétet, a szeretet hiányát, a megcsalatásokat, a közelgő öregedést. Így együtt, mindent. Az életet. *** Illés Endre A színésznő című írásában így adott választ az önmaga által feltett kérdésre: „Hogy miért halt meg? Az élethez végül is nemcsak étel és ital kell, munka és siker – egy halom parázs is kell, hogy melegedjünk. És ő már jó ideje a hamuban ült. Fázott.” (Méhrajzás. Magvető, 1985) MENSÁROS LÁSZLÓ – Ő primadonna alkat volt, a szó legszorosabb értelmében. Királynő. Mint Jászai, mint Bajor Gizi, mint Tőkés Anna. De ma már nem kellenek a királynők. Ma a színésznők is több „műszakban” dolgoznak. Jó, tudom, hogy Bajor Gizinek sem esett volna le a gyűrű az ujjáról, ha mosogatni kell neki, konyhakövet súrolni, mosni. De mégiscsak furcsa, hogy kimegyek meghajolni az előadások végén, s kérges, agyonmosott kezeket fogok meg, s arra gondolok, hogy Csehov három nővére vagy a Hamlet Gertrudja délután még padlót súrolt, miközben lélekben már arra készült, hogy este királynő legyen … Ilyenkor eszembe jut Edit, a zokogása, a szavai: „Ezek nem tudják, hogy én királynő vagyok …!” De ha tudják is – teszem hozzá gondolatban nem vesznek tudomást róla. Igyekeznek elfelejteni. Mert így jobb. Mert így kényelmesebb. *** Zelk Zoltán szavai a rádió Domján Editről szóló emlékműsorában:

„Mondhatnám a közhelyet: nem e világra való, nem földi lény volt. Nem mondom. Aki ült asztalnál vele, emlékszik rá: úgy kapaszkodott a szék karfájába, a másik ember tekintetébe, ahogyan csak az alvó madarak tudnak megkapaszkodni az ágban, akkor is, ha a szél már a fa törzsét csavargatja. Mi történt? Mi történt azon a karácsony estén? Nem volt ág többé? Minden fát elvitt ágastul a szél? Nem volt mibe kapaszkodnia többé? Más történt. A fák útrakeltek, elindultak, csak ők tudják, hová, csak Domján Edit tudja, hová? S ő ment, ment, elment utánuk. Hogy ez afféle líra, hogy csak költészet? Igen. Az. Tehát a legnagyobb valóság. Domján Edit halálának hiteles története. Bizonyítani is tudok. Akkor én hetekig, a Balaton mellett, olyan épületben laktam, melyet gyönyörű park, sok száz, talán ezer fa vett körül. S mikor este a rádió őróla is mondta, hogy: tragikus hirtelenséggel - elcsavartam a hangláda gombját és kimentem a parkba. Parkba? Pusztaságba. Elmentek a fák. Elment a bükk, a cser, a fenyő, a tiszafa. Hogy aztán másnap visszajöttek? S élik azóta is bükk, cser, fenyő és tiszafa életüket? Edit nem jött vissza. Hogy miért, azt csak ő tudná megmondani. S mondja is, hallgassák hangjában, szóejtésében azt a hasonlíthatatlant, azt a szerepen túlit, ami elmondja rövid tündöklését városunkban, országunkban, és lényének sohasem szűnő csillámlását a halálban.” Kerényi Imre búcsúbeszédéből, melyet a temetésen mondott: – … Domján Edit nincs többé. Magával vitte hangját, mosolyát, rebbenő kis gesztusait, egész lényének édes melegét. Rideg hétköznapjainkban jóleső megértést, fényt, szeretetet árasztott, folyton duruzsoló kis kályha volt állandóan vörös izzásban, konok elszántsággal ontotta melegét a leghidegebb telekben is. Komoly ember volt, véleményében és tetteiben konzekvens, tisztességes. Színházának szerelmese és mintaszerű tagja … Nem volt külön művészi és külön magánélete. Az egyszeri és soha meg nem ismétlődő Domján Edit volt, életének minden megnyilvánulásában önmaga. Mindig mindenben a teljességre törekedett, megszállottan az igazat akarta, nemcsak a valódit, a talmit

megvetette, nem szerette a rizsport, a parókát, nem szeretett más bőrébe bújva könnyen boldogulni. Tudta, hogy az élet és a művészet feladata önmagunk megtalálása és kifejezése, nem pedig az önmagunk elől való elrejte-zés. Szembe tudott nézni sikereivel is, csődjeivel is, most tudjuk csak igazán, hogy mennyire. Az a varázslatos-édes kacagása, melyet annyira szerettünk, lényének egész ragyogása, mely parttalan áradt szerteszét, nagyon mélyről fakadt: szenvedésének és kínjainak ellenszere volt, ezért értette és szerette őt minden jóérzésű ember. Humorában felhő, bánatában napfény bujkált. Olyasvalamit tudott, amit magyar színpadokon csak kevesen: a teljes önátadásnak és a teljes zárkózottságnak titokzatos női harmóniáját mutatta fel. Vad volt és szelíd, vidám és szomorú. Átlátszó és kiismerhetetlen. Könnyen megközelíthető és szemérmesen elrejtőző. Titka volt. És a titkát magával vitte. Jozefa, Bertha, Titánia, Isabel, Ibolya, Clodia, Mopsy, Gilberte, Natasa, Márta, Ágnes, Hermin és Candida – vibráló nőalakok sorozata. Edit alakjai. Hangjai, mozdulatai, tekintetei, hitelessége. Mintegy huszonöt főszerep nyolcéves Madách színházi tagsága idejéből, mind itt kísértenek. A kelléktelefon hideg huzalján is mindig szólt valakihez, üzent a távolba, kért, könyörgött, esedezett, a valódi telefonokon ugyanúgy kérte-követelte a világtól a meleget, a szeretetet, viszonzásul az övéért. Valamennyien tartozunk Domján Editnek egy beszélgetéssel, melyre nem került sor, egy gesztussal, melyet nem viszonoztunk, egy szóval, melyet nem mondtunk ki, egy mondattal, mely nem jutott el hozzá. Domján Edit halála üzenet is – az élőknek. Hogy vigyázzanak egymásra. Megrendülten és sokan állunk a ravatalod körül, Edit. Rokonok, barátok, Madách színháziak és mások. Valamennyien azért vagyunk itt, mert szerettünk. És szeretünk most is. Isten veled, Edit. *** Édes barátaim olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak órája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…” majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt, s mi azt meséljük róla sírva: „Nem volt…” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti fel se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

VI. EMLÉKSOROK – SZEREPEMLÉKEK HEGEDŰS GÉZA: Találkozás

a „Pagodá”-ban Domján Edit feledhetetlen emlék a számomra. Mozdulatainak kifejező finomsága, arcvonásainak beszédes játéka, hangjának árnyaltsága vissza-visszatér a múlt idők újra meg újra felrémlő képei között. Úgy kezdődött, hogy tanítványom volt. Igazi jó tanítvány, akit érdekel, amit tanul. Órák után nemegyszer mellémszegődött, hogy kérdezzen. Többet akart tudni, mint amennyit az órán hallhatott, vagy a könyvekből olvashatott. Írókról, művekről faggatott. Láthatólag élvezte ismereteinek bővülését. Ilyenformán igen jó tanáritanítványi kapcsolat alakult ki közöttünk. Nemegyszer üldögéltünk a főiskola melletti eszpresszó asztalánál, a beszélgetés hangja egyre barátibb lett anélkül, hogy akár egyetlen szó vagy utalás erejéig túl lépnénk az irodalom, művészet, kultúra tárgykörein. Tehát a baráti hang nem jelentett afféle bizalmas barátságot, amely akármelyikünk részéről igényelné, hogy magunkról, személyes dolgainkról beszélgessünk. Hanem, amikor már túl volt a tanulóéveken, és hamarosan indokoltan közkedvelt színésznő lett belőle, gyakran beszélte meg velem a szerepeket, amelyekre készült. Megmaradt tanítványomnak, aki tanulni akar tőlem … és azt hiszem, mindenkitől, akitől tanulhatott. Ez időben már nem az eszpresszóban, hanem leginkább a Rádió „Pagodá”-nak nevezett büfé-társalgójában találkoztunk, hiszen nekem mint szerzőnek, és neki mint színésznőnek amolyan hivatásbeli egyik otthonunk volt a Rádió. Természetes volt tehát, hogy hangjátékaimban már kezdő művész korától kezdve gyakran adódott a számára szép szerep. Felismertem hangalkatának és művészegyéniségének alkalmas voltát különböző jellemek elhitető erejű kifejezésére. És amikor megírtam „Zsuzsanna és a vének” című verses hangjátékomat, már írás közben is az ő hangján képzeltem el a címszerepet. Egyike lett a legsikeresebb, legtöbbet ismételt hangjátékaimnak. Domján Edit volt Zsuzsanna, Gábor Miklós a férje, Darvas Iván játszotta Dániel prófétát, a két vén intrikus szerepét Balázs Samu és Kőmíves Sándor alakította. Ettől kezdve nem szólított „bácsi”-

nak. - Tanítványaimmal az utolsó vizsga után össze szoktam tegeződni, és a legtöbbjük tegező formában „Géza bácsi”-nak nevez. Megszoktam évtizedek óta. De úgy látszik, stílustalannak érezte, hogy a főszereplő bácsizza a szerzőt. Ezen sem csodálkoztam: kitűnő volt a stílusérzéke. Nos, történt, hogy a már népszerű színésznőnek tudott Edit Molnár Ferenc „Az üvegcipő” című játékának főszerepét kapta, és úgy esett, hogy az egyik lap engem kért fel, hogy írjak kritikát a bemutatóról. Engem pedig elragadott Domján Edit alakításának művészi nagyszerűsége. Az ironikus-szentimentális színjáték alkalmat adott neki, hogy az érzelmek lélekbeli mélységét és humánus nagyszerűségét ábrázolja. Ezt meg is írtam, és hozzátettem, hogy vegyük tudomásul: Domján Editet legnagyobb művésznőink közt kell nyilvántartanunk. Másnap a „Pagodá”-ba lépve, ott találom őt, társaságban ült az egyik asztalnál. Jövetelemre felugrott, elébem futott. Persze, hogy megöleltük és megcsókoltuk egymást. De azután Edit szó szerint ezt mondta nekem: „Olyan kár, hogy tegeződünk, mert mostantól fogva tegezni kellene egymást. Tudod mit? Mostantól fogva magázódjunk.” Ez is jellemző volt sajátosan árnyalt stílusérzékére: mint a tegeződés egy magasabb fokára léptünk át a tegeződésből a magázódásra. A hátralevő kevés esztendők folyamán, ha találkoztunk, úgy csókoltuk meg egymást, hogy „jónapot”-ot mondtunk, és egymást „Nézze, Gézá”-val, és „mondja Editkém”-mel szólítottuk. Néha órákon át magázódtunk egy-egy irodalmi téma vagy valamelyik szerep megbeszélésekor. – Magunkról ettől kezdve sem beszélgettünk, mindig a lelket gazdagító szépségekről volt szó. És azután egyszerre kilépett az életből. Megmaradt a soha nem öregedő mesealaknak, Zsuzsannának, Az üvegcipő tündérkéjének, feledhetetlen emléknek. JÁSZ ISTVÁN: Katolikus térdek „A csúnya öreg nő lassanként öltözködni kezdett. Hosszan bajmolódott a melltartó kapcsával. Lassan áthúzta fején a pulóverét. Még ott volt a fülben az orvos kíméletlen hanghordozása, »Maga hívő katolikus, fel kell készülnie a …«

Az orvosi rendelő a Madách téren, szemben a Madách Kamarával, üresen ásítozott. Másnap bement a megbeszélt időpontban a színházba, hogy megbeszélje Editkével a következő havi órarendet. A próbán Editke megint világrekordot alakított. A műszakiak tágra nyílt szemmel figyelték, ahogy a figura felizzott a szavai mögött. Pedig még voltak szövegproblémái. – Erzsike néni! – sikoltotta. Ugyanazon a felemelt hangon, mint ahogy a szerepével azonosult. – Jaj, de jó, hogy be tetszett jönni. – Igen, gyermekem. – Nem is tudom, minek nekem ez az olasz … Talán Erzsike néni miatt. – Nem tudom, fiam, meddig lehetek így a segítségedre. – Örökké. – Nem élünk örökké. Én legalábbis nem fogok örökké élni. Már tudom. – Már? – Most mondta az orvos. A szívem. – Erzsike néni! – Bizony. Ránézett a sok imádkozástól eltorzult térdemre. Azt mondta, nekem nincs messze a mennyország. – A rohadék. A finom szavú művésznőnek ezenfelül még ocsmány kocsiskáromkodások jutottak eszébe. De nem mondta ki. Mit gondolna róla Erzsike néni. – Tudom én, gyerekem, hogy a napjaim meg vannak számlálva. Még el akarok menni Rómába, talán a pápai áldást kibírom. – Jaj, Erzsike néni! – Fel kell készülni az utolsó útra egy utolsó előttivel, kislányom. Talán össze is egyeztethetjük a dolgokat, ha együtt megyünk. Neked sem lesznek nyelvi problémáid. – Édes Erzsike néni! – Tudom, fiam, fájni fog miattam a szíved. De hidd el, lesznek mások, akiktől olaszt tanulhat egy ilyen intelligens kislány, mint te vagy. – Nekem más nem kell.

– Miért ne kéne? Az igeragozás mindenki szájából ugyanaz. – Nem! – Ugyan, kislányom. Felnőtt ember vagy, az ember előbbutóbb minden hozzátartozóját elveszíti. Hidd el, ez az élet rendje. – Nem. – Vagy mondjuk úgy, a halál rendje. Az élet nem más, mondja Lamartine, és nyomában Liszt Ferenc, mint előjáték a halálhoz. – Még Lamartine-t sem ismerem. – Én csak négy évig tanítottalak. – Tanítson még, Erzsike néni. Maga volt az egyetlen, aki jót és csak jót akart nekem. – És Flóri? – Elváltunk, Erzsike néni. Nem tudott elviselni. A végén már én sem tudtam. – Mit? – Nem tudom. – Féltékeny volt? – Kire? – Gyönyörű vagy, és csodálatosan fiatal. – A vénkisasszonynak irigység vegyült a hangjába. – Húsz éve vagyok ilyen gyönyörű. És fiatal. De vannak, akik most kezdik el ezt a húsz évet. – Ne törődj velük. – Szeretem őket. És ők nem akarják tudomásul venni. Nem hiszik el, hogy amit mondok, az baráti jó tanács, és nem színésznői szurka-piszka. A férfiak … azok se. – Nem vagy túl nagyigényű? – Nekem nem kell semmi a világon. – Az kell, hogy szeressenek. – Mindenkinek ez kell. Senki sincs, aki olyan lenne, hogy ne kelljen neki. – Vannak. Sokan. – Erzsike néni nem olyan. – Már hogy lennék olyan. – Erzsike néni mindannyiunkat szeretett a gimnáziumban.

– Nem igaz. Gál Jolit ki nem állhattam. – Miért? – Protekciós gyerek volt. Emlékszem, akkor, amikor János nem volt érettségi tétel. – Milyen János? – Arany. Bementem az idős Gálhoz a minisztériumba. Kioktatott, hogy az olyan polgári burzsoá eszményképeket, mint a Családi kör Arany Jánosa, a nép állama nem tűrheti tovább. Attól kezdve rá se bírtam nézni szegény Gál Jolira. – De engem szeretett Erzsike néni. – Most is szeretlek. Mégis meg fogok halni. – Jaj, miért mondja ezt nekem? Úgy fáj. – Mit gondolsz fiam, nekem nem? Annyi évi önzetlen szeretet után annyi csak jár egy nyugdíjas pedagógusnak, hogy elpanaszkodja magát a legkedvesebb tanítványának. – Mondja csak, Erzsike néni, itt vagyok. De ne gondoljon mindig ugyanarra. Lehet az egy rossz diagnózis is. – Te rosszul ítéled meg a kolléganőidet? – Én nem tévedek, de ez nem jó nekem. Erzsike néni is nyugodjon meg, meg fog gyógyulni. Biztosan. – Jó szereped van? – Jó. – Kár, hogy én már nem láthatlak benne. – Dehogy. – Azt hiszed, a szívinfarktus tréfadolog? – Ez annyira Erzsike nénis. – Micsoda? – Egyszer osztályfőnöki intőt kaptam Erzsike nénitől. Az utcán fütyültem. Az volt benne: Editke talán azt gondolja, hogy az iskolai rendtartás tréfadolog? – A rendtartás nem törődik az utcai fütyüléssel. És te, fiam soha nem kaptál tőlem nem hogy intőt, még figyelmeztetőt sem. – Jaj, istenem, mivel keverem? – Az Ica, aki a fizikát tanította, az volt ilyen gondos illemtudó. – Az Ica néni, tényleg.

– Erre az intődre én is emlékszem, fiam. Ez volt a szövege: »úrilány utcán nem fütyül.« – Hát ez a különbség, Erzsike néni. – Micsoda? – Hogy én soha az életben nem voltam úrilány. – Mindig az voltál. – Erzsike néni tudja, mi voltam. – Putriban is úrilány voltál, fiam. – Most fütyülhetek az utcán. – Akkor is úrilány maradsz. Az én nevelésem nem lehet más. – Mehetek az utcán és hangosan énekelhetek, rám se figyelnek. A kutyámra tesznek megjegyzéseket, nem rám. Én akár fel is fordulhatok. – Túlzás, gyerekem. Az ügyelő a színpadra szólította a művésznőt, ő megölelte, megcsókolta idős tanárnőjét. Nem sokkal később, az egész magyar művészvilág megdöbbenésére, születésnapján lett öngyilkos. Erzsike néni nemrég egy olasz kulturális delegáció tolmácsa volt. Térdén a templomba járás nyomai soha nem fognak elmúlni.” (Film, Színház, Muzsika, 1985. márc. 9.) *** SZÁSZ PÉTER: 400 sor a televízióról „A színésznő úgy döntött, hogy negyvenévesen abbahagyja az életét. Kivárta hát negyvenedik születésnapját, s egy karácsonyon – ahogy mondani szokás – önkezével vetett véget életének. A színésznő nem akart megöregedni, nem akart feleslegessé válni, elfonnyadni, megcsúnyulni sem akart. Úgy gondolhatta: annyi idő, amennyit élt – éppen elég volt. Jutott belőle boldogságra, nevetésre, sírásra, sok-sok sikerre, búcsúra, bánatra. Ha jól belegondolunk (nem is lenne szabad jól belegondolni!), a színésznő szerény volt: megelégedett mindazzal, amit addig kapott, talán arra is jutott némi ideje, hogy megköszönje sorsának a tehetséget, amit kiosztott rá. Sajnos, a reményhez nem volt tehetsége. Ilyen tehetséget nyilván nem kapott.

És mit csinál az ember remény nélkül? Csöndesen elpusztul. Hiába szép, hiába népszerű, hiába, minden hiába … Hiába … Ha egy ember nem képes hinni a másnap reggelben, ami maga a nyilvánvaló csoda, ha egy ember nem úgy ül le egy szobában, egy teremben, hogy leshesse az ajtót, vajon nyílik-e? És ha addig nem is, de a következő pillanatban okvetlenül belép valaki, hogy évekre visszamenően is igazolja az ajtóleső létezését, ha az emberből elmúlik a várakozás gyönyörűsége, ha már nem kíváncsi a következő napra, a jövő hét keddjére, szerdájára … … akkor nagy a baj! De mit tegyen a környezete ennek a bizonyos színésznőnek, és mit tettek a barátok, a jó komák, a haverok, a kedves-édes pályatársak, akik könyv nélkül is tudták, hogy ezt az édes, drága, különös, önmaga kiismerhetetlen érzelmeiben fulladozó emberkét nem érdeklik az eljövendő keddek, szerdák, lehetséges tavaszok, törvényszerű őszök, illegális nyarak, javító-nevelő telek?… Semmit sem tehetnek. Tehetetlenül tárják szét kezüket, mint a bánatos belgyógyászok az aggódó hozzátartozó előtt azzal a reményt keltő mosollyal, ami a menetrendszerűen tovasuhanó csodáknak jár. A rokon is tudja, az orvos is tudja: a csodák különös sajátja – nem érkeznek, csak éppen elsuhannak. Amikor jönnek, nem érdekesek – amikor suhannak, megfoghatatlanok. Mindazok az emlékezők, akik körbeülték az asztalt, a maguk módján magyarázatot kerestek. Volt, aki a NÉKOSZ-t is emlegette, sőt némi illedelem és divat okán Rajk Laci neve is elhangzott. A színésznő halála körül erre sem lobbant fel a magyarázat – ő nem tartozott sem a személyi kultusz meghajszoltjai, sem a Fényes Szelek utólag mártírrá avatott áldozatai közé. A patron nem vált be. A patron szerencsére nem vált be. Ez a színésznő mozdíthatatlanul és irracionálisan színésznő volt és maradt, amíg élt. Tehetsége, népszerűsége – és máig remegő utóélete nem vitatéma. Tény.

Csak éppen … … csak éppen mindent és mindenkit el kellett volna mondani, és nemcsak félig kibökni magánfordulatokat, sejtetni a színésznő szeszélyesen hullámzó érzelmeinek megannyi, meglepő fordulatát… Egy megismételhetetlen sors matematikailag is csak azok között osztható el – akik valóban részesei voltak ennek a sorsnak. (S ha azt hiszik, ez morális szemrehányás, tévednek.) Az a cáfolhatatlan helyzet – hogy végeredményben a leghaloványabb tévédisputa is műalkotássá válik, s mi csak ehhez szólhatunk hozzá. Bíráskodni? No, nem! Ehhez nincs jogunk. Tudjuk. És nincs is kedvünk hozzá! Mégis, mi volt a baj? A néző, az előfizető, a rajongó, a kettéharapott félinformációival – ráadásul le is hordták érte! – képtelen históriákat agyai ki, és nem ártalmas oktondiság, nem gonoszság, amikor faggatni kezdi a színészkollégákat, a vélt vagy valódi barátokat egy valószínűtlen és zavaros halál körülményeiről. Nincs mit tenni, hölgyeim és uraim! Most már az idők végéig vállalni kell a kérdéseket. És a kérdések – tessék nekünk elhinni és felkészülni – az adás után nem lesznek tapintatosabbak. Sőt! Az a bizonyos néző, az a közönséges, hétköznapi jegyváltó, az a lenézett, csapnivaló rajongó, akinek rokonszenvéből vagy esetleg megvetéséből él a színész … … nem érti meg egykönnyen, hogy egy virágzó negyvenéves asszony nem kíván negyvenéves lenni. A kíváncsi rajongó kegyeinél melegszik a didergő színész. Az a bizonyos civil (de rossz kifejezés, mi az, hogy civil? Mit hiszünk mi magunkról? Hogy többek vagyunk és különbek?) álmélkodik! És az a sok szép ötvenéves anya, sőt nagymama már meg sem áll a csodálkozásnál. Csupán borzongó kíváncsiságára lehet építeni a mítoszt. Részvétére aligha. Ugyanebben a lapban olvashattuk nemrégen egy kiváló színésznő nyilatkozatát: ő összetépte dühében az újságot, mert nem jelent

meg egy »rohadt sor« sem a premierjéről. Ez igen! Ez düh! Ez élni akarás! Ez a színész fantasztikus vallomása a jelenlét cáfolhatatlan igazságáról! A bizonyos kicsi embertől elrebbenni sem képes a gondolat. Mindazok, akik beszéltek róla, tudták, hogy színésznőnk meg akar halni, óráról órára, évről évre kísérti a „meg kell tenni” vonzása. A műsor sugallta: ez a sok derék ember, okos és kitűnő kolléga mind tudta. És ha így van. Miért hagyták? Ez is érthető egy idő után: egészséges ösztönük nem fogadta el a létezés kecses ámokfutójának ötletét. Ennyit, és ilyen szépen beszélni egy ember haláláról, ilyen könnyelműen, ennyit, de ennyit magyarázgatva, dédelgetve? Mit is gondolhatunk? Ez a sok könny nem lett sírássá. Kísértett a »no most csinálunk egy megható« műsort – profizmusa. (Mensáros László okos vallomása sok kísérteties motívumot megmagyarázott. És megfigyelése a »mosónőkezű színésznőkről immár több mint költészet.) Ám a résztvevők őszinteségét leosztályozni dőreség, ők beültek egy stúdióba és elmondták a magukét, nem tehetnek róla – a műfaj sajátja a szereplés. Talán észre sem vették, hogy egy bizonytalan melodráma hősei. Végeredményben semmit nem kaptunk. Ha éppen meg akartunk tudni valamit, Mándy Iván színházi álomregényében minden sejtelem elolvasható. A lényeges is. DOMJÁN EDIT nagyszerű, zaklatottan bánatos sorsú színésznő volt. Különössé varázsolt létezése immár megváltoztathatatlan. Fenoménje szakmájának – áldozata Domján Editnek. Amit tett, mára elévült. Engedjétek futni őt! Sorsa egyszeri és megismételhetetlen. Akár a többi emberé. Ők is halhatatlanok a maguk csendes módján ebben a változó világban.” (Film, Színház, Muzsika, 1981. ápr. 18.) MÜLLER PÉTER: Philia Nem tudok másról írni, csak a haláláról. ***

Amikor befejeztem a Részeg józanok című regényemet, felolvastam Domján Editnek és Almási Évának. (Ma sem értem, hogy volt türelmük végighallgatni!) Olvastam, olvastam, míg lassan ránk esteledett. A regény egy kettős öngyilkosság története. Két elveszett, centrum nélküli lény összekapaszkodik egy kétségbeesett szerelemben, s mikor rájönnek, hogy az sem segít rajtuk: megölik egymást. Ráadásul a férfi színész. Sorsa: magyar színésztragédia. Éjfél körül járhatott, mikor befejeztem hiú monológomat. Vártam a visszajelzést. Edit arca komoly volt. Fáradt, közönyös. Nem érintette meg a dolog. Jó lett volna tudni a véleményét, akár a szigorú kritikáját is: javíthattam volna a művön. De ő csak néhány udvarias szót szólt … és innen nem emlékszem pontosan. Azt tudom, hogy lényegtelen dolgokról beszélgettünk. Majd elköszönt, s mintha csak vendégségben lett volna, vette a kabátját és elmentek Évával együtt. *** Amikor néhány esztendővel ezután Edit öngyilkos lett, mint Antonioni fotográfusa próbáltam élesíteni a képet, próbáltam újra előhívni, kinagyítani a rejtett részleteket. Mire gondolhatott? Mit érezhetett? Teljesen mindegy, hogy tetszett, vagy nem tetszett, de egy öngyilkosságba rohanó tragédiát hallgatott végig ő, aki többször is mondta, hogy nem akarja túlélni a negyvenéves születésnapját! Ilyen képeket látok: levetett cipővel, harisnyás lábát maga alá húzva ül a díványon és nézi a számat. A szememet. Mosolytalanul, de teljesen hideg szívvel figyeli lelkesedésemet. Nem unja a dolgot, figyeli, de hűvösen. Nem is ez a jó szó. Tárgyilagosan. Igen. Tárgyilagosan és személytelenül. Időnként elnéz a fejem fölött. Szobám falát nézegeti. A családi képeket. Gyerekem fényképét, nagyanyám őszibarackbőrű arcát. Majd újra engem. Amikor időnként fölemelem a fejem a kéziratból, nem tudom elcsípni tekintetét. Nem azért, mert rejti, hanem mert nincs oka rám néznie. Semmit nem akar „leplezni”. Még udvariasságból sem. Hiúságomnak jólesne egy mosoly. Akár hamis mosoly. De nem kapom meg tőle. Figyel. Türelmesen és közönyösen. Nem tudtam, hogy ilyen hideg tud lenni körülötte. Ez nem a színpadi, nem is a társalgói Domján Edit. Nem

„bájos”, nem „kedves”, nem „varázsos”. Nem is diplomata. Ez egy idegen nő, aki úgy néz rám, mintha száz méterre ülnék tőle. Vagy egy fényévnyire. A személytelen, hűvös hallgatás méltóságot kölcsönöz az arcának. Nem a sikeres színésznő, inkább egy hercegnő méltóságát. Mondataim lehullanak előtte. Csak jóval később kérdeztem meg, évek múltán: – Edit, mit gondoltál te akkor, mikor fölolvastam neked a regényemet? – Irigyeltem a harmóniádat – felelte. *** Régóta foglalkoztat az öngyilkosság kérdése. Seress Rezső a Szomorú vasárnapban, Zsélyi a Madáremberben, Kirchner a Világcirkuszban: csupa reménytelen próbálkozásom megérteni: miért lesz egy ember önmaga gyilkosa? Ma már tudom: e kérdésre nem adható válasz. Villogtathatja az író pszichológiai érzékét, analitikus tudását, s ha éppen a hamvasi „direkt morál” prófétája: megvádolhatja a társadalmat közönnyel, szeretetlenséggel, igazságtalansággal, hazugsággal – de mindez nem elég. Minden érv kevés. Nem értjük az öngyilkosokat. Nem tettük okát – őket magukat nem értjük. Visszamenőleg nem értjük az életüket. Valamit nem tudnak, vagy nem akarnak vállalni, az bizonyos. De mit? Mondják, Edit az öregedést nem óhajtotta vállalni. Ez tévedés. Nem volt ő ennyire hiú, nem olyan ember volt, aki ifjúságának elvesztésétől ennyire rettegett volna. Nem. Azt hiszem, ezzel a negyven évvel egyszerűen csak határt akart szabni magának. „Odáig még valahogy bírom – aztán nem csinálom tovább!” Csak akkor értünk meg valakit, ha belülről átéljük, akár egy átsuhanó sejtés erejéig megéljük azt, amit ő élhetett. ***

Egyetlenegyszer éreztem, milyen érzés lehetett Domján Editnek lenni. S ez megint a Részeg józanokkal kapcsolatos. Egy amerikai cég megvásárolta a regény filmjogát. Kijutottam New Yorkba, ahová mindig vágyódtam. Talán gyerekkori filmélményeim hatása volt: sóvárogtam erre a városra, a hírre, a sikerre, amit - akkor úgy nézett ki – meg is kaptam. A harmadik napon egyedül sétáltam a felhőkarcolók között. Ott jártam a megvalósult álmaimban, s hirtelen azt kérdeztem magamtól: „mi a fenét keresek én itt? Senkim, semmim nincs ebben a városban. Elismernek, vagy sem: olyan mindegy. Itt minden ember árnyékból van. Idegenek. Semmi közöm hozzájuk.” Elővettem a repülőjegyemet s megnéztem, mikor indul haza a gépem. „Még negyven nap! Hogy fogom én ezt itt kibírni?!” Edit is így érezhette magát közöttünk. Nem mutatta, mert nagy játékos volt. Nemcsak az életben, a színpadon is. Értett hozzá, hogyan kell elbűvölni az embereket. Néha talán önmagát is. Minden idegszálával, húsával, bőrével színész volt. Annyira, hogy nem is kellett színészkednie. Elég volt, ha önmagát adja. Dallamos hangját, századvégien érzelemdús és lágy nőiségét nemcsak elfogadtatta a közönséggel, de néhány esztendeig még sztárrá, női eszményképpé is avatta magát. Csak a kritikusait nem tudta elvarázsolni. A kritikus ugyanis nem az eroszával, nem a minden bűvölésnek engedő érzelmeivel, hanem a jólinformált értelmével figyel. S ezért hamar észrevették, hogy ez a nő nem idevaló. Hiányzott belőle a derbség, a divatos szárazság. A keménység. Az emancipált nők maszkulinitása. Észrevették, hogy Edit korszerűtlen. Csudabogár. Valami olyan elmúlt és szentimentális világot testesít meg, melyet a mai nők már jószerivel leráztak magukról. Ráfogták, hogy hazudik. Ez nem volt igaz. Az viszont igaz volt, hogy művészetében és lényében megjelent valami időszerűtlen. De nem hazudott. Ő ilyen volt. Minél mélyebbre ásott le önmagában, hangja annál inkább búgott, és zenélt, minél inkább fájt neki valami, ő annál inkább mosolygott. Molnár és Szomory nőalakjai

álltak neki legjobban, azok a figurák, melyekre ma azt mondjuk: porosak. Hatalmas csatát vívhatott. El akarta fogadtatni magát. De minél inkább önmagát adta, annál jobban rájött, hogy nem idevaló. Érezte, hogy olyan cikkel kereskedik, mely kiment a divatból. De nemes lélek volt – semmiféle mimikrivel nem óhajtott menteni a helyzetén. Nem volt hajlandó „alkalmazkodni”, ahogy ezt sokan megtették. Főleg nálunk, Magyarországon. Ha az ember körülnéz, szinte mást se lát, mint hajlékony alkalmazkodást, riadt és diplomatikus behódolást a különféle kordivatoknak. Edit képtelen volt erre. Így aztán előállt az a paradox helyzet, hogy éppen ott vádolták őszintétlenséggel, ahol a legőszintébb volt: ott vádolták megjátszással és tettetéssel, ahol leginkább önmagát adta. Ez a gond nemcsak művészetét, lényének gyökerét is érintette. Egyre inkább érezte, hogy nem idevaló. Mint egy más égtájról érkezett költözőmadár, tévedésből leszállt közénk, idegen korban és dermesztően hűvös éghajlat alá. Egy darabig itt maradt. Keresett, próbálkozott. Talán még áltatta is magát, hogy itt ismerősökre lelhet – de nem talált senkit. És ekkor elhatározta, hogy tovább repül. Nem talált ismerősöket. Itt meg kell állnom egy pillanatra. Ezt a szót, hogy „ismerős” jobb híján használom valami helyett, amire nem találtam más kifejezést. A görög nyelv ismer ilyet – úgy mondja: „philia”. A Philia az Erosz és az Agapé között helyezkedik el. Ez az átváltozási pont, ahol érzéki szerelemből szeretet lesz. Úgy is fordíthatnám, hogy a „rokonlelkek összehangoltsága”. Ha ez nincs, semmi sincs. Ha két ember között hiányzik a Philia, előbb-utóbb elhidegülnek egymástól. Felébrednek az erosz káprázatából és elidegenednek egymástól. Így szokták mondani. Valójában már a kezdet kezdetén is idegenek voltak, de a testi vonzás örvényében ezt nem észlelték. A Philia azonban nemcsak egy átmeneti érzés, hanem önmagában is létező valóság.

Philia van az igazi barátságban. Philia vonzza vissza az embert a szülőfalujába. Philia az alapja a valódi faji és nemzeti hovatartozásnak. Philia a családi harmónia alapja. Philia tartja össze a galeriket, és philia hozza össze a kocsmában a „szesztestvéreket.” Philia jelenik meg a honvágyban. Philia teremti az igazi művészi társulatokat, sokszor még az ízlésbeli és világnézeti különbség ellenére is. Philia nélkül a világ idegen és sivár. Philia az a minden szerelemben megjelenő halk és tévedhetetlen bizonyosság, mely azt sugallja: „én ezt az embert ismerem valahonnan!” Idegenek szeretetével nem tudunk mit kezdeni. Valamennyien megéltük, hogy szerettek bennünket, s mi mégis egyedül maradtunk és hideg maradt körülöttünk a levegő. S ez nem rajtunk múlt, nem is a másikon: ez a philia hiánya. Ebben a hiányban égett el Domján Edit. Barátságai hasonlítottak a Barátságra, szerelmei a Szerelemre, sikerei a Sikerre – de tudta, hogy egyik sem az igazi. Az sem mindegy, hogy kik tapsolnak az embernek. Idegen tenyerek összeverődése nem Taps. Ezt éreztem meg New Yorkban. S miközben szorongva nézegettem a repülőjegyemet, még azt is elterveztem, hogyan hozom haza a sikeremet, hogyan mutatom meg anyámnak, a barátaimnak, a pesti kritikusaimnak (!), az ismerős trafikosnak, hentesnek és szomszédomnak a kinti „diadalomat”. Vissza, vissza, hazarohanni oda, ahol philia fogad. Edit számára azonban nem létezett ilyen haza. Idegen maradt közöttünk. *** Ezt az idegenséget nem lehetett észrevenni rajta. Kívülről melegség áradt belőle. Gyengédség, báj, mosoly, és szerelem-igény. De belül fázott. Belül annyira fázott és didergett, hogy az már fájhatott neki. A siker is csak olyan volt számára, mint a morfium.

Kissé enyhítette a fájdalmát. Nem nagyon, mert tudta, hogy idegeneknek játszik. De a színház mágiája csodálatos dolog, ott még a fagy is felenged, a láz is elmúlik, az ember még a törött lábáról, a rákjáról és a haláláról is megfeledkezik: egyetlen dolgot nem tud feledtetni a színpad: a philia hiányát. Hiszen éppen azért játszunk, hogy azt megteremtsük! És ha nem jön létre, vagy nem ér el hozzánk, akkor a játék is értelmetlenné válik. Erről az idegenségről nem beszélt, nem is játszotta el soha. Két okból. Egyrészt, mert az ilyen nagyon alapvető és benső titkot csakis rokonlelkekkel lehet megosztani. Olyanokat pedig nem talált. Másrészt, mert vérbeli színésznő volt. Tudta, hogy a dráma lényege mindig csak az akció, és sohasem az állapot, s ezért ő nem a helyzetéről, hanem mindig a valakihez tartozás szenvedélyes vágyáról és akaratáról vallott. Erről dalolt, s szinte minden szerepében ezt játszotta el. Így is maradt az emlékezetünkben: valamit kért, amit nem tudtunk megadni neki. Önvádunk így rögzítette belénk a képét. De vajon saját önvádjának szemszögéből milyen képet vitt magával a sírba? Ez a gyengéd és érzékeny lélek miféle tévedését akarta megtorolni ilyen brutális módon? Örök titok marad. Hallgatjuk dallamos, búgó hangját, nézzük a mosolygó arcát – és nem értjük. Amit itt elmondtam, az is csak féligazság. Hiszen mi valamennyien ilyen philia nélküli állapotban élünk. S ha rosszul is, de bírjuk. Hogy van az, hogy valaki bírja, s valaki képtelen ezt elviselni? SZAKONYI KÁROLY: Fénykép Editről A fényképet nemrég kaptam ajándékba Koncz Zsuzsától, a Film, Színház, Muzsika fotóriporterétől, ő készítette valamikor 1963 végén a Hungária kávéházban: Domján Edittel ülök egy asztalnál, előttünk kávéscsészék meg egy kézirat: az Életem, Zsóka példánya. Nagyon fiatalok voltunk!

Edit haja félrövidre vágva, lazán, kis választékkal balfelől: ruhája egyszerű: sötét, kivágott kötött blúz: arcán mosoly, kedvesség, odaadás: csuklóján vékony aranylánca. Koradélután van, a színházi próbáról érkeztünk a kávéházba, riport készül velünk a premier előtt. Emlékszem, esős idő volt, a bemutatót hirdető plakátok már kinn voltak az utcán, s én némi megilletődéssel néztem a színésznőt, első darabom főszereplőjét. Látszik ez a megilletődés a képen: tekintetemben zavar, öröm és rajongás. Nyár volt, amikor megismertem. A Nemzeti Színház művészbejárójában találkoztunk: kinn vakító napsütés, benn félhomály: a színpad mögötti rács-aknában a lift éppen a földszintre ért, Osváth Béla szállt ki belőle sietve, elkésve, futva, mint mindig. Belém botlott, karon ragadott, s máris kérdezte szenvedélyesen: – Hol a darab? Készen van már? Mi lesz? Itt a nyár, nyakunkon a szezon vége, szeretném olvasni! Mivel töltöd az időt? Novellákat írsz? Ne írj most novellákat, a darabot fejezd be, várjuk … Hebegtem valamit: ha az embert a munkájáról kérdezik, amivel kínlódik, zavarba jön. – Majd … most már … A második résznél tartok … – Hát siess vele! Osváth Béla vezette a dramaturgiát. Új darabot akart: új darabokat, magyar szerzőktől. Németh László-rajongó volt: Hódmezővásárhelyen színházat teremtett valamikor, onnan hozta magával lázas izgalmát. Sürgetően dolgozott: hajszolta magát, s mindannyiunkat, mintha érezte volna, hogy nemsokára elragadja a gyomorrák. Kilencszázhatvanhármat írtunk, május volt, májusi forróság a körúton, a Blaha Lujza téren. A régi színházépület vastag falai között még ott lapult a tél hűvöse, de a kiskapun bevetült a fény. És ebben a fényben jelent meg Edit. Csak a sziluettje. Középtermetű, karcsú nőalak. – Editke! Osváth elengedett, Domjánt üdvözölte, aztán újra elkapott, hogy bemutasson. – Ismerkedjenek meg! Ez itt egy fiatal író, most írja az első darabját. Magának! – mondta hirtelen ötlettel. – A főszerepet

magának írja! – Igazán? Most is hallom, ahogy azon a kedves, csengő, kicsit elnyújtott hangján, derűsen kérdi: – Igazán? Kezet fogtunk. Közel álltam hozzá, éreztem a belőle áradó tüzet. Perzselt a közelsége, annyira nő volt, s mégis oly szerény. Cseppet sem hivalkodó. Szép volt, barna volt és csinos. Zárkózott, mégis nyílt. És nagyon finom, elegáns. Emlékszem erre a pillanatra: ahogy rabul ejtett, de mint egy egzotikus hercegnő – elérhetetlenül. Talán azért is tudtam megírni azon a nyáron a darabot, hogy találkozhassam vele. Mert azt mondta akkor: – Nahát! Várom! … Ősszel kitűzték a próbák idejét. Az Ódry Színpadon dolgoztunk, Vadász Ilona rendezte a darabot. Megbarátkoztunk a próbák során. Örült a szerepnek, szerette. Sokat beszélgettünk a figuráról, oldott volt, de belőlem mégsem szállt el a megilletődöttség. Soha nem beszéltem vele zavar nélkül: annyira hatott rám nőisége. Megbabonázott. A színpadról is így hatott a nézőkre. Titokzatos volt és szeretni való. Rajongtak érte, sikere volt. De ő kibírta a sikert. Bebenéztem hozzá az öltözőjébe, elmondtam neki, milyen az aznap esti publikum. Kik ülnek a nézőtéren. Barátságosan meghallgatta, de mindig azt mondta szelíden: – Én magamnak játszom. Szeretek játszani, ez az életem, én csak játszom, játszom … Elhittem. Elhittem, hogy nem a siker izgatja, hanem a színház, a játék: az Élet. Az életet vette komolyan. Nem voltak színésznős szokásai. Semmi allűr. Sem a színházban, sem az utcán. Alázatosan, lelkiismeretesen dolgozott, láthattam az Életem, Zsóka próbáin, hogyan készült a szerepre. Pontosan tudta a szöveget, nem lazított, figyelt. A csendet szerette, az elmélyülést. Kerülte a rutint, mondhatnám, gyűlölte. Amiként az élet rutinját is. Művészete önfeloldás volt: lány- és asszonyalakokat teremtett, bolondos és szomorú, szép és keserű sorsokat tárt elénk, hogy

megismertesse velünk a világot úgy, ahogy ő látta, érezte. A világban a nőt, a nő örömét, bánatát. Játszott hangjátékaimban is, de nekem úgy marad meg ő, mint Zsóka. A darab végén, egy hideg hajnalon azt mondja: „Ó, mennyire szerettek hinni a varázslatokban! Hogy mindent helyrehozhat a megbánás, a gyengeség magyarázatára meg feltaláltátok a sorsot! … De megtenni az utat, tisztán, miért nem lehet? Miért?! …” Áll ott abban az utolsó jelenetben még egy pillanatig némán, aztán kihunynak a fények. Hitte ezt a néhány mondatot. Amikor 1972 karácsonyán a halálhírét vettem, nem értettem, miért fejezte be önként. Miért?! De aztán fejet hajtottam. Ő mindent komolyan vett. Odaadó volt és kedves, szerette az életet. Ahogy a színházat szerette. Nem akarta olcsón adni. És nem is adta olcsón. Az a forró, májusi nap, hatvanháromban a Nemzeti kiskapuján… Meg ahogy ülünk egymás mellett a Hungária asztalánál, miközben Koncz Zsuzsa elkészíti a fotót … Egy pillanat. De a pillanat mégis örök.” KÁLÓ FLÓRIAN: Miért? Most már csak kérdések! … Egy lány húszévesen, amikor még képesnek érzi magát mindenre, kijelentheti? És negyvenévesen, amikor már mindenki más képesnek tartja őt mindenre, meg is teheti? Hogy létezik ez? Hogy létezhet ez? Mi győzte le? … mi győzhette le az ösztönöket? A párzás … a fajfenntartás … az utódgondozás … és egyáltalán az élet mindannyiunkat irányító ösztönét? És a szépség? És a negyvenévesen is töretlen egészség? És a munka egyre inkább kiteljesedő, gyönyörű képessége? A lehetőség, hogy lénye … hangja … nevetése … naprakészen csodateremtő tehetsége a boldogság illúzióját adhatja embertársainak?

Ezeket mi győzte le? Mi győzhette le? És akkor még a többi!… A világ természetes és megmagyarázhatatlan ajándékai: a tavaszi napsugár melege … a májusi eső semmihez sem hasonlítható illata … a koranyári hajnalok ezerhangú madárfüttye … ezek a mindannyiunk lelkét örömbe hempergető mit tudom én micsodái ennek a bolond életnek! … Miért nem kellettek már neki? Miért? És válasz nincs! Csak a kérdések! A haláláig! Vagy talán a tébolyító örökkévalóságig? GYURKOVICS TIBOR: „Beszélj…!” „Az ember él, habár üres a kamra s a dobozokban semmi élelem. Életben tart a halálfélelem.” Ez a remegés, ez a halál előtti visszafojtottság volt talán a legnagyobb gyönyörűség Domján Edit hangjában. Ki tudta ezt akkor? Senki. Valószínűleg ő maga sem. S a halálfélelem nem tartotta vissza, ahogy József Attilát sem. Messziről indított hajó volt az égen, vándorcsillag, chagalli fénycsóva, mely elhaladt a föld fölött a beléje épített jelekkel, titkosírással, üzenettel. Felszárnyalt, eltűnt. Mi meg nézünk utána. Alig hiszem, hogy bármelyikünk sorsa kikerülhető. Az anyag szomorúan súlyos struktúrájába beleivódnak a meghatározó égi törmelékek, a finom test-matériába belerajzolódnak a csillagállások, szerelmi sejtjeinkbe végzetszerű kódok épülnek, tízezer évnyi öröklések, lelkünk lepedőjébe gyermekkori hólábnyomok. És vér és istenbáránya és hódító csillogás. Igazán nem vagyok híve annak, hogy a halál legendájában megnagyítsuk emlékeinket, szeretteinket. Az idő úgyis kiforgatja ezeket a pillanatnyi halhatatlanságokat s a tömeghisztériák az olcsó feledés hamvába hullanak. De vallom azt is, hogy az ember életéhez hozzátartozik a halála. Összerántja az addigi életutat s egyetlen pontba sűríti. Megdicsőíti vagy elejti az embert. És van, akinek halála mintha égi intés volna, világító szomorúság. Melynek fényénél az egekbe látunk.

És ez nemcsak a halál módján múlik. A befejezettségen. A legmagasabb rendű példa alighanem Radnótié. Verseit eleven parázzsá, izzó drótokká, szenvedő szárnyakká – a fénybe emelte. Az ember olyan nehezen tanulja meg a halált. Olyan nehezen. Olyan megtanulhatatlan, olyan elfogadhatatlan. »Hogy még legyen, hogy még legyen, Hogy a halál is szép legyen…« Utólag végzetszerűnek tetszhetnék, hogy Domján Edit az „Estére meghalsz” című darabomban játszott. Ám ebben a darabban nem a nő, hanem a férfi haláláról volt szó, s nem a testi, hanem a lelki haláláról. Mégis, azóta is, szomorúan jelszerűnek éreztem a cím leívelő jóslatát. Távoli integetésnek. Mert az ember nem saját magáért él. Nem tudja pontosan, minek él. A ma embere lassan itt Európa fél-szélén is átvette az amerikaiak »élni tudni kell« jelszavát, az állandó készenlétet, a karrier-építést, fejlesztő harcot, önmegvalósítást, erős és erőszakolt kreativitást, ringben-állást, megfeszülést. Betáplált egyedecskék lettünk, valami önrugóra járó versenyben. Aztán bársonypárnákon viszik csilingelő kitüntetéseinket a koporsó után. De az ember nem magáért él. Ami belőle igazán érdekes, azt nem önmaga éli fel használja fel: azt másnak adja át. Ez az ő fénye, íve, csillagíve – ahogy Domján Edité is. Nem véletlen, hogy nagy színészeinket sztárnak hívjuk. Bennük olyan pillanatokat pillantunk meg, melyek lelkünk rajongásában fogantak. Melyek szerelmünket tanítják, élnitudásunkat, halnitudásunkat. Bátorságunkat. Magányunkat. Belénk ragyognak. Magam, a saját darabom csodálatosan játszott »Estére meghalsz« szerepén túl, a fluidális színházi mozgásokon túl, a csordultig ható mosolyán túl, lelki-finom koreográfiáján túl egy primitív dalocskában őriztem meg leginkább Domján Editet. A „Fátyolos a szemed” című dalban. Megvallom, több mint százszor meghallgattam már. Ha kezembe kerül, fölteszem. Aztán újra. Nem tudok szabadulni tőle. Miért? A hang miatt. Mert minden színészi adottságon, kreolos szépségen és csillanó lírán túl Domján Edit maga volt a hang. És ezen a lemezkén nem kell hozzá arc, játék, semmi, csak a hang él, szívbemarkoló fájdalmassággal és egyszerűséggel. Olyan

magas technikai szinten pendül meg, mintha nem is énekelne. Mintha egy kacskaringós folyamba eveznénk be – talán magába a múlandóságba. Pedig csak egy pillanat múlandóságáról, a szerelem árnyéksuhanásáról szól. De a magánhangzók mámorító bársonyán túl a t-k, l-ek, g-k olyan hangszeresen vannak megütve, mint egy nagyon halk és telt cimbalom-húr. Egyszer Szigligeten egy tizenkét éves fiúcska ült be apja helyébe a cimbalom mögé, mikor az kiment cigarettázni. A Balaton fénye remegett körül és a tizenkét éves gyerek kézcsuklómozdulatában olyan puhán és mégis határozottan, hullámszerűen és egyszerre ütésszerűen képződtek a hangok, mintha indiai zenét hallottunk volna. Hangok tánca? Indiai pengés? Nem tudom. Nekem ma is ezt a megemelt, egekig emelt Balatonragyogást idézi – a kibírható, éppen csak kibírható szomorúságot.

Mert aztán csupán kétszer nyolcszavas refrénre épül a dalocska. Azt súgja: „Beszélj…!” Nyolcszor, aztán még egyszer

nyolcszor, elmondhatatlan variációkban. Az egyszerű kérleléstől, a fölkiáltásig minden belefér az első nyolc „beszélj”-be. Aztán a második nyolc szó már ideghúrjainkon rezeg. Az egyszerű után valami mikrofonban is alig érzékelhető sóhaj, majd visszacsuklás, majd követelés, majd zaklatott, kiáltó, súgó és belenyugvó lesz, mint a haldoklás. Ha még egyszer azt suttoghatnánk: „Beszélj…”