Churchill I-II. 9630778890 [PDF]

Zitiervorschau

Churchill Roy Jenkins Európa (2005) Címke: Életrajz, angol Életrajzttt angolttt Winston Churchill nemcsak a huszadik század leghíresebb és Nagy-Britannia valószínűleg legkiemelkedőbb miniszterelnöke volt, hanem a modern történelem óriása is. Ám hiába töltött hatvan évet a politikai élet élvonalában, a második világháború nélkül valószínűleg csak úgy emlékeznénk rá mint a brit belpolitika egyik mellékszereplőjére. Ebben a briliáns életrajzban Roy Jenkins, a kitűnő biográfus nagy tehetséggel eleveníti meg és elemzi Churchill kivételes karakterét, gyengéit és erősségeit egyaránt. Bemutatja, hogy Churchill már igen ifjan tudta: nagy feladatot ró rá a sors nemzete életében, és tudatosan készült erre a kihívásra. Saját gazdag tapasztalatára és a politikatörténetben való félelmetes jártasságára alapozva Jenkins megvilágítja és részletesen elénk tárja Churchill parlamenti karrierjét, választási küzdelmeit, hullámhegyeit és hullámvölgyeit. Churchill politikai életének tüzetes elemzése nyomán fény derül arra, milyen hihetetlenül széles és nagy ívű parlamenti pályát futott is be. Majdnem hatvan esztendőn keresztül, Dél-Afrika létrejöttétől a nagy munkássztrájkon és VIII. Edward lemondási válságán át az angliai csatáig és a vasfüggöny leereszkedéséig Churchillnek a Westminster, a politika világa volt az élete. Jenkins pezsgően, nagy éleslátással idézi meg ezeknek az éveknek a szellemét, miközben ugyanekkora figyelmet szentel Churchill másik jelentős tevékenységének, szerteágazó írói működésének is. A legrészletesebben mégis a második világháború eseményei sorjáznak előttünk, megmutatva, mennyire borotvaélen táncolt Nagy-Britannia 1939 és 1941 között. A könyv egyik legfontosabb tanulsága: ha nincs Churchill, talán nincs győzelem és nincs fennmaradás sem. Roy Jenkins széles körű tudása, remek

stílusa, fanyar humora és metsző intellektusa az életrajzírás egyik csúcspontját eredményezte. Churchillhez, a politikushoz és az emberhez soha még könyv ilyen közel nem férkőzött.

ROY JENKINS Churchill

Bevezetés Amikor 2001. február végén a jelen kötet utolsó fejezetének is a végére értem, mindössze pár nappal voltam fiatalabb, mint Churchill negyvenhat évvel korábban, második miniszterelnöki periódusának lezárásakor. A rengeteg ember között, akik Churchillről írtak – ötvenszáz között lehet a számuk –, egy tekintetben egyedülálló vagyok: én vagyok az egyetlen, aki a nyolcvanas éveiben került erre a listára. Sőt, azt hiszem, én dicsekedhetem életrajzírói közül a legszélesebb körű parlamenti és miniszteriális tapasztalattal is. Másfelől egyáltalán nem állíthatom, hogy ismertem volna Churchillt. Egy (számomra) emlékezetes napon, 1941-ben mutatott be neki édesapám abban az időben, amikor az Alsóház a westminsteri Dean’s Yardon található Church House-ban ülésezett, miután a régi üléstermet lerombolták a bombák. Akkoriban meghallgattam leghíresebb beszédei közül többet is, egyeseket a parlamentben, másokat a rádióban, s a háború alatt és közvetlenül utána életem immanens részét képezte ugyanúgy, mint a kortársaiménak. Hét évvel ez után a futó találkozás után képviselővé választottak, és a következő tizenhat évben együtt ültem vele az Alsóházban. Hol jobban, hol kevésbé elismerve a tevékenységét – én, természetesen, a másik pártban foglaltam helyet – figyeltem először mint az ellenzék képviselőjét, majd mint második kormányának fejét, s végül azt, hogyan szunyókált át még kilenc évet a parlamentben. Tudtam, hogy valami soha vissza nem térő, de egyben valami távoli és kiszámíthatatlan jelenségnek vagyok a szemtanúja. Olyan volt, mint amikor egy biztos távolban lévő szerény szálloda teraszáról valamilyen csodálatos hegyoldalt veszünk szemügyre, amely hol felejthetetlen megvilágításban tűnik fel, hol pedig elbújik a felhők mögött. Egyetlen jelentős beszélgetést sem folytattam vele ez alatt a tizenhat év alatt. Nem hiszem, hogy tudta, ki vagyok, noha élete végén az Other Club tagja lettem (amelyet rendkívül szorosan ellenőrzött), de mindössze a tiszteletére rendezett halotti vacsorára jutottam be a klubba. Számos kétségem volt egy Churchill-életrajz megírása felől, ám a felületes ismeretséget nem számítom ezek közé. Nem hiszem, hogy

egy életrajz megköveteli a személyes ismeretséget, vagy akár szükségszerűen nyer vele. Legalább annyira torzíthat, mint amennyire megvilágíthat egyes részeket. Soha nem találkoztam Charles Dilke-kel vagy Asquithszel, de nem hinném, hogy a róluk írt életrajzaim ettől rosszabbak lennének, mint ahogy nem gondolom, hogy ötvenhárom éve írt fiatalkori munkám Attlee-ről, akit nagyon is jól ismertem, emiatt jobban sikerült volna. Még Dilke-nél és Asquithnél is nyilvánvalóbb az eset Gladstone-nal, akit soha nem ismertem vagy láttam. Kezdetben komoly aggályaim voltak, hogy egyáltalán foglalkozhatom-e a viktoriánus politika nagy öregjével, de ennek oka az volt, hogy attól tartottam: fenomenális tehetsége meghaladja majd a képességeimet. Különösképpen az izgatott, hogy a teológiai és a liturgiai vitákban való elmélyülését nem tudom majd követni. Mihelyt azonban rászántam magam a vállalkozásra, nem bántam meg, hogy Gladstone-nal foglalkoztam. Hasonló, de még erősebb kétségeim voltak kezdetben Churchill-lel kapcsolatban is. Ráadásul, a róla született irodalom sokkalta terjedelmesebb volt, mint a Gladstone-ról készült. Asquithtől Gladstone-ig, majd onnan Churchillig haladva exponenciálisan növekvő mennyiségű anyaggal szembesül az ember. Ha ötször annyi anyag áll Gladstone-ról rendelkezésre, mint Asquithről, akkor legalább tízszer nagyobb a Churchill-lel kapcsolatos anyag az Asquithről készültnél. Másrészt viszont Gladstone után inkább vonzottak, semmint elrettentettek a nagy témák. Ha egy közepes kaliberű, bár önmagában érdekes személyről, mondjuk William Harcourtról vagy John Morleyról akartam volna könyvet írni, noha mindketten megérdemelnék, hogy újraértékeljük őket, az olyan lett volna, mintha valaki a Himalája megmászása után felballagna a Snowdonra. Különösen két embert kell kiemelnem, akik rábeszéltek a Churchilléletrajzra. Az egyik Andrew Adonis. Majdnem ugyanazt mondta, mint ami az előző bekezdés végén olvasható. „Gladstone után – jelentette ki – csak egy irányban lehet tovább menni, mindössze egyetlen olyan irány van, ami nem törés, s ez Churchill.” A másik, még egyértelműbb, de talán nem annyira döntő hatást Lady Soames (Mary Churchill) jelentette. Amikor még mindig nem tudtam dönteni,

legalább olyan lelkesen bátorított, mint ahogy azóta is segít, jóllehet soha semmit sem kívánt addig látni, amíg az végleges formát nem öltött. „Nagyon szeretnék egy újabb liberális tanulmányt az édesapámról”, mondta Lady Violet Bonham Carter 1965-ben kiadott Winston Churchill as I Knew Him (Az általam ismert Winston Churchill) című művére utalva. Remélem, hogy nem fog akkorát csalódni a jelen kötet egyes részeiben, mint Lady Violet (született Asquith) az 1964-ben édesapjáról megjelentetett életrajzomban annak ellenére, hogy édesapját (akárcsak Churchillt ebben a kötetben) lényegében kedvező színben tüntettem fel. Gladstone-hoz hasonlóan Churchill-lel szemben sem éreztem később semmilyen megbánást. Az igazság az, hogy még Gladstonenál is érdekesebb alanynak találtam. Ahogy majd a könyv utolsó bekezdésében olvashatják, írás közben megváltoztattam a véleményemet az emberiség ezen két egyedülálló képviselőjének egymáshoz viszonyított értékéről, s most Churchillt egy kicsit Gladstone elé helyezném. Bárki szkeptikusan megjegyezhetné, hogy mindez csak azt bizonyítja, hogy mindig azt a könyvet tartom fontosabbnak, amin éppen dolgozom. Az érdeklődésem tárgyát képező embereket ellenben soha nem kezelem túlzott alázattal. Egyre jobban meg vagyok győződve róla, hogy a nagy emberekbe rengeteg komikum is szorult. Ez mindenesetre igaz Gladstone-ra és Churchillre, s hogy máshonnan is hozzak példát, igaz de Gaulle tábornokra is, aki kétharmad részben politikai óriás s egyharmad részben nevetséges alak volt. Nem akarom azt állítani, hogy sok új tényt tártam fel Churchillről. A róla publikált források mennyiségét figyelembe véve ez majdnem lehetetlen lenne. Nem vagyok ugyanakkor a „leleplező” életrajzok nagy barátja sem. Churchill szinte egyedülállóan kitárulkozó volt életében. Ebből következően nincsenek a magatartásának rejtett zugai. Majdnem az összes tény napvilágot látott a Randolph Churchill által elkezdett, de gyakorlatilag Sir Martin Gilbert által írt nyolckötetes hivatalos életrajzban, amelynek egyes kötetei 1966 és 1988 között jelentek meg. Churchill minden kutatójának szükségképpen ezekre, de még inkább a Companion Volumes címmel megjelent dokumentumkötetekre kell támaszkodnia, amelyek

közül tizenhárom 1939-ig visz el bennünket, míg a következő három, War Papers (Háborús iratok) címmel ellátott kötet 1941 végéig öleli fel a témát. Amikor ez a gazdag telér (egyelőre) kiapad, erősen megérezzük a hiányát. Minden jövőbeli író hálás lehet Martin Gilbertnek. Én ugyancsak nagy hálával tartozom Andrew Adonisnak, akitől azt a sorsdöntő tanácsot kaptam, amelyről már korábban szó esett. Enciklopédikus műveltségével és kritikus szemével a kézirat minden oldalát gondosan át is tanulmányozta. Tavaly ősszel egy olyan pillanatban, amikor úgy véltem, hogy betegség miatt nem tudom megírni a könyv utolsó nyolc fejezetét, úgy gondoltam, hogy ő az egyetlen olyan ember, aki be tudná fejezni helyettem. Szerencsére nem volt rá szükség, de mindenképpen le vagyok kötelezve neki. Egyedül ő szegte meg azt a szabályt, hogy minden egyes mondat az én fáradságos és majdnem olvashatatlan kézírásomnak lehet csak a terméke. Három-négy, összesen pár száz szóra rúgó szükséges átvezető részt, amelyeket csak kis részben módosítottam, ő írt. A sorban a következő, akinek hálával tartozom, a titkárnőm, Gimma Macpherson, aki csekély segítségemmel a majdnem olvashatatlan kézírásomat legépelte, s ugyanakkor végig élénk érdeklődéssel olvasta a szöveget is. Többen voltak, akik teljesen önkéntes alapon végigolvasták a gépelt változatot és számos értékes bírálatot és megjegyzést fűztek az olvasottakhoz: Max Hastings, Arthur Schlesinger, az azóta már elhunyt Lord Harris of Greenwich, és, természetesen, a feleségem. Mások egyes fejezeteket vagy fejezetcsoportokat olvastak át. Ezenkívül a könyv hivatásos „bábáinak” nevezhető emberekről is meg kell emlékeznem: Michael Sissonsról, irodalmi ügynökömről, akitől részben a könyv megírásának ötlete származik és aki mindvégig mögöttem állt; a Macmillannél dolgozó (ifjabb) Ian Chapmanről és Jeremy Trevathanról, akik szemrevaló kötetet formáltak a kéziratból; Peter Jamesről, aki a szerkesztők fejedelme; Robbie Low-ról, aki rendkívül gondos munkát végzett a lábjegyzetekkel; és a New York-i Farrar, Straus and Giroux-nál dolgozó Elizabeth Siftonról, aki azon kívül, hogy az amerikai kiadás

számára több kérdés pontosabb megvilágítása mellett kardoskodott, még egyes brit olvasók számára is érthetőbbé tette a szöveget. ROY JENKINS East Hendred 2001. április

ELSŐ RÉSZ

EGY RÁMENŐS FIATALEMBER 1874–1908

1 Kétes származás Churchill arisztokrata, sőt hercegi családból született, s egyesek ezt pályafutása legmeghatározóbb tényezőjének tekintik. Nem igazán meggyőző gondolat. Churchill túlságosan sokoldalú, egyéni és kiszámíthatatlan jellem volt ahhoz, hogy születése körülményeinek a rabja legyen. Osztály vagy törzsi elkötelezettségénél hatalmasabb volt a karriervágya és az a meggyőződése, hogy ő a sors embere. Voltak olyan erős kötelességérzettel megáldott és makulátlan jellemű politikusok – Edward Halifax és Alec Douglas-Home neve merül fel azonnal –, akik az életet földbirtokos hátterük szemüvegén keresztül szemlélték. Churchill azonban egyértelműen nem tartozott közéjük. Ha minden mástól eltekintünk is, soha nem rendelkezett más földbirtokkal, mint a nyugat-kenti Chartwell körül elterülő 300 acre nagyságú, nehezen megvásárolt (és később csak lakott) birtokkal. A Londontól mindössze huszonnégy mérföldre eső tulajdont 1922-ben vette, s csak nagy nehézségek árán, a barátaitól kapott pénzügyi támogatás segítségével volt képes élete hátralévő négy évtizedében megtartani. A második ok az, hogy a Marlborough-örökség nem tartozott a legnagyobb becsben állók közé, sem a közösségnek tett szolgálatot, sem a biztos anyagi hátteret illetően. A család híres kalandor alapítóval rendelkezett John Churchill, a blenheimi, ramillies-i, oudenaarde-i és malplaquet-i csaták győztesének személyében, aki – többek közt – egy nagyszerű vidéki kastélyt kapott jutalmul. Ám ez az első herceg, noha Winston Churchillt egy négykötetes dicshimnuszra (és a történész Thomas Babington Macaulay bírálatának elutasítására) ragadtatta kétszáz évvel a halála után, legalább olyan ismert volt a törtetéséről, mint hőstetteiről; a ház, mint ahogy a neve, a Blenheim-palota is mutatja, Vanbrugh tervei alapján nyerte el még a valóságosnál is nagyobbnak tetsző formáját, ami már akkoriban is feltűnőnek számított. A hercegség későbbi birtokosai nem sokat tettek hozzá a hírnévhez, annál többet a kétes hírhez. Amikor a hetedik hercegre került a sor 1882-ben, a hercegek iránt általában mély tiszteletet

érző Gladstone kijelentette, hogy a Marlborough-k közül addig még egy sem volt erkölcsös vagy jellemes ember. Igaz, ami igaz, a második, a harmadik és a negyedik herceg nem nagyon fényesítette a családi nevet. Az ötödik tehetséges kertész volt, de elszórta a Marlborough-vagyont, és el kellett adnia a mostani readingi egyetem területét képező kitűnő birtokot, ahol botanikai tehetségét kamatoztatta. A hatodik herceg legalább ilyen extravagáns volt. A hetedik, aki Lord Randolph édesapja és így Winston Churchill nagyapja volt, jutott a legközelebb ahhoz, hogy elismertséget szerezzen, és hogy valamit tegyen a közösségért is. Tíz éven át parlamenti képviselő, a Királyi Tanács elnöke mind a Derby-, mind a Disraeli-kormány alatt 1867–8-ban, majd Disraeli második 1

kormányának utolsó négy évében Írország katonai helytartója volt. Ennek a hetedik hercegnek mint apának a teljesítménye egyszerre volt drámai és kicsit zavarba ejtő. Egyfelől kétgenerációs dinasztiát produkált, amely a Churchill nevet ismét olyan ismertté tette egész Nagy-Britanniában, mint amilyen utoljára az első herceg halálakor, 1722-ben volt. Másfelől, Lord Randolph esetében a név által kiváltott visszhang kifejezetten erkölcstelen felhangokkal keveredett. És Lord Randolph bátyja, egy kiváló mai történész szavaival, „az egyik legkétesebb egyén volt, aki valaha is szégyent hozott a legmagasabb rangú brit főrendiekre”. A Marlborough örökösök Blandford nevét viselte, aránylag rövid élete során kirúgták Etonból, két szexuális botrányba keveredett, amelyek közül az egyikben a walesi herceggel tettlegességre került sor (s amely vitában nem biztos, hogy csak az egyik felet terhelte a felelősség), s a pénzügyi réseket eltömítő akció keretében eladta a pompás Marlboroughképgyűjteményt. Talán az egyetlen konstruktív cselekedete az volt, hogy Blenheimbe bevezettette a villanyt és egy kezdetleges központi fűtést. Mindezt második felesége fizette, aki gazdag amerikaiként a létfenntartáshoz szükséges dollárokat biztosította és olyan hagyományt indított el a Churchill családban, amely a tengerentúli házasságokat részesítette előnyben. Ezt a példát követte a fia is, a kilencedik herceg, Winston Churchillnek majdnem vele egyidős unokatestvére, aki két gazdag amerikai nővel is házasságot kötött,

és az öccse (Lord Randolph Churchill), aki egy házasságot kötött amerikai nővel (Winston Churchill édesanyjával). Lady Randolph édesapjának a vagyona azonban gyenge lábakon állt. Ráadásul nem is volt hajlandó túl sokat a Churchill család támogatására fordítani belőle. A nyolcadik herceget mostanáig három Marlborough követte. Noha némiképp a nyolcadik herceg szintje fölé emelkedtek, nehéz lenne bármi elismerőt mondani róluk. Winston Churchill családi háttere, miközben névlegesen a legelőkelőbb arisztokrata körökhöz tartozott, kevésbé elegáns, mint egy Cavendish, egy Russell, egy Cecil vagy egy Stanley származása. 1874. november 30-án született, és elsősorban egy véletlennek köszönhetően, ennek a némileg foltos bíbornak a kellős közepében – a Blenheim-palotában, noha egy különlegesen sivár szobában. A véletlen abból adódott, hogy két hónappal korábban született. Januárban kellett volna világra jönnie a mayfairi Charles Streeten álló kicsi, de divatos házban, amit az édesapja bérelt erre a célra, vagyis inkább azért, hogy a Lord Randolph és felesége – akit csak hét és fél hónapja vett el – által egyaránt kedvelt kikapós nagyvárosi élethez otthonul szolgáljon. Mivel ez a ház még nem készült el teljesen, Blenheimbe vonultak vissza őszre, és ahogy Lord Randolph Párizsban tartózkodó anyósának írta, „Kedden, amikor a vadászokkal sétált, elesett [Lady Randolph], s egy meglehetősen meggondolatlan és vad sétakocsikázás miatt szombat éjjel szülési fájdalmak lepték meg. Hiába próbáltuk megszüntetni, semmi sem használt.” Sem a londoni szülész, sem oxfordi segítője nem ért oda idejében, noha a szülés a fájdalmak jelentkezése után csak huszonnégy órával történt meg. A baba így hétfő kora reggel látta meg a napvilágot, és mindössze a woodstocki körorvos segédkezett a szülésnél. Az anya és gyermeke egyaránt tökéletes egészségben élte túl ezt a lelkiismeretesnek távolról sem nevezhető gondoskodást – s a helyi orvos sorsa is jobbra fordult, akár emiatt, akár nem, amennyiben vagy egy évtizeddel később Londonban folytathatta praxisát. Winston Churchill megérkezését erre a világra nagy loholás jellemezte minden tekintetben. Lord Randolphnak a

legemlékezetesebb mondása (s talán ezen a területen volt csak igazán elemében) az volt, hogy Gladstone „egy loholó öregember”. Őt magát loholó fiatalembernek nevezhetnénk, aki szinte mindig a türelmetlenség állapotában leiedzett, s talán okkal-joggal, hiszen bár harminckilenc évvel fiatalabb volt Gladstone-nál, három évvel előbb halt meg. A sietség jellemzi legjobban udvarlását Miss Jennie Jerome-nak is. 1873. augusztus 12-én találkoztak először egy regatta alkalmával adott partin és három nappal később már el is jegyezték egymást. A történetben ekkor következett egy rövid, nyugalmas időszak. A Jerome család valójában nagyon is megfelelő volt a Marlboroughszövetségre. Leonard Jerome New York-i pénzügyi cápa volt. Winston Churchill az 1905-ben írt édesapjáról szóló életrajzban, amely még mindig rendkívül olvasmányos, noha jórészt szerecsenmosdató, kijelenti, hogy Jerome „alapította és szerkesztette a New York Times-t”. Ez az állítás közelebb áll a családi mítoszhoz, mint a valósághoz. Jerome egy pénzügyi manőver során valóban egy ideig a Times egyik tulajdonosának mondhatta magát. Ám nem az újságkiadás, hanem a lóversenyzés volt az erőssége: ő alapította a Jerome Park-i lóversenypályát és a Coney Island Jockey Clubot egyaránt. Volt benne valami Joseph P. Kennedyből. Még azt is rebesgették, hogy második lányát a „svéd csalogányról”, Jennie Lindről nevezte el (noha máshogy írták a neveket), aki akkor éppen a soros szívszerelme volt. Roppant módon meg volt elégedve azzal, hogy második lánya egy angol herceg fiához megy feleségül (még akkor is, ha nem az örököshöz), de nem volt annyira meghatva, hogy amint John F. Kennedy jegyezte meg tréfásan az édesapjáról az 1960-as elnökválasztással kapcsolatban, „megvegyen egy földcsuszamlásszerű győzelmet”. Marlborough hetedik hercege kezdetben hallani sem akart a frigyről, mivel teljesen hidegen hagyta fia hirtelen érzelemkitörése, ráadásul úgy vélte, hogy „ez a Mr. J. egy lóversenyhiéna és elég közönséges alak is egyben”, aki nyilvánvalóan „a spekulánsok közé tartozik; már kétszer tönkrement; s újfent oda juthat”. Az ősz folyamán fia eltökéltsége a herceg elvi ellenvetései fölé kerekedett. Ő volt az első, de távolról sem utolsó Marlborough, akinek amerikai

menyasszonyok apjával kellett egyezségre jutnia, s ugyancsak ő volt az, aki hagyományt teremtett a hercegi családban azzal a meggyőződésével is, hogy a legkevesebb, amit az örömapa tehet egy ilyen nemes kapcsolatért, az, hogy bőkezűen támogatja. Felmerült azonban még két másik nehézség is. Egyrészt Leonard Jerome spekulációira éppen rossz napok jártak, igazolva a hercegnek a foglalkozásával kapcsolatos meglátásait. Súlyos veszteségeket szenvedett a New York-i tőzsde az évi (1873) összeomlásán. Másrészt modern, új világbeli felfogást vallott a férjezett asszonyok pénzügyi jogairól. (Mindez azelőtt történt, hogy az 1882-es brit Férjezett asszonyok tulajdonjogi törvénye tulajdonjogokat adott volna a nőknek a férjükkel szemben.) A herceg abban a hitben élt, hogy bármilyen házassági egyezségre jutnak is, a tulajdonjogok kizárólag a fiát fogják megilletni. Jerome úgy vélte, a lánya kell hogy legyen a kedvezményezett. Mindez számos vitára adott alkalmat, amelyek 1874 tavaszáig tartottak. Végül kompromisszum született, amelynek értelmében Jerome 50 000 fontot (mai értékben nagyjából 2,5 millió fontot) adott az ifjú párnak olyan módon, hogy a tőke évente körülbelül 2000 font jövedelmet biztosított, s a tőke, valamint a jövedelem fele-fele arányban illette a férjet és a feleséget. A herceg további 1100 font életjáradekot adott Randolphnak, ami azt jelenti, hogy a házaspár mai értékben kifejezve évi 150 000 fontnál is többel gazdálkodhatott. Az összeg garantálta, hogy állandóan többet költöttek, mint amennyi bevételük volt, és folyamatosan el voltak adósodva. Mihelyt megszületett a megállapodás, a fiatalok 1874. április 15-én egybe is keltek. Túlzás lenne azt állítani, hogy az esküvő előkelő lett volna. Nem Woodstockban vagy egy divatos londoni templomban vagy az Ötödik sugárút hasonló színvonalú helyén tartották. A párizsi brit követségen zajlott le a ceremónia. Jerome-ék a csekély számú jelenlévők között voltak, de egyik Marlborough szülő sem jelent meg; Blandford képviselte a családot. Angliában azonban nem kiközösítés várt a házaspárra. Blenheimben fogadták az ifjú párt és májusban nagyszabású nyilvános fogadást adtak a tiszteletükre Woodstockban, abban a kis családi választókörzetben, ahonnan Lord Randolph az 1874. februári általános választásokon először s

meglehetősen kis többséggel a parlamentbe került. Megválasztása és Winston Churchill születése idején huszonöt éves volt, Jennie Churchill húsz. Jennie serdülő éveit többnyire Párizsban töltötte; az édesanyja jobban szerette ezt a várost New Yorknál. Szépségnek tartották, és már többen felfigyeltek rá, mielőtt Lord Randolphfal találkozott. Kétségtelenül szemrevaló teremtés volt, de a legtöbb, később készült fényképről kemény, akaratos és egyre inkább elkényeztetett nő tekint ránk. Legalább annyira vegyes benyomást kelt mint feleség és anya, mint amilyen teljesítményt Marlborough hetedik hercege nyújtott apaként. Őt és Randolphot kezdetben kétségtelenül kölcsönös szenvedély kötötte össze. Noha mindketten élvezték a divatos londoni életet, Jennie nyugodtan, sőt elégedetten élt három évet gyakorlatilag száműzetésben Dublinban, miután a férje 1876ban vitába keveredett a walesi herceggel (egy asszony miatt, de nem a saját, hanem a testvére nevében). Második fia, Jack 1880 elején az ír fővárosban született. Erősen tartja magát az a híresztelés, hogy ennek a fiúnak nem ugyanaz az apja, mint Winston Churchillé, mindez azonban nem akadályozta a két testvért abban, hogy életük különböző szakaszaiban közel kerüljenek egymáshoz, különösen Dél-Afrikában a századforduló környékén, valamint Winston Churchill pályafutásának csúcsán a második világháború alatt, amikor ő adott szállást a Downing Street 10.-ben a megözvegyült Jacknek. Az esetleges apaság szempontjából szóba jöhető jelöltek közül Charles Kinsky gróf, egy előkelő arisztokrata kapcsolatokkal rendelkező osztrák diplomata jelenti a legromantikusabb kombinációt; Sargent Lord Ribblesdale-ről festett arcképe hasonlít legjobban ehhez a büszke nemeshez. Lady Randolph az 1880-as évek elején és közepén sokszor fordult meg a társaságában, de a gróf nem játszhatott szerepet a második gyermek születésében, hiszen csupán 1881-ben érkezett Londonba. Ha Jack Churchill törvénytelen kapcsolatból származott, akkor inkább a Dublinban élő John Strange Jocelyn ezredes jöhet szóba, aki az unokatestvére nyomába lépve 1880 végén Roden ötödik grófja lett. Harminc évvel volt idősebb Lady Randolphnál, de ez nem jelentett akadályt.

Jennie gondosan ápolta a férjét az alatt az elhúzódó betegség alatt, amely 1882 tavasza és ősze között gyakorlatilag távol tartotta a politikától, s minden igényt kielégítően az 1895 elején bekövetkezett halála előtti három tragikus év során. A házaspár azonban lényegében elidegenedve élt egymás mellett az 1880-as évek jó részében, még a férj rövid ideig tartó politikai sikerei idején is. Jennie Viktória királynőhöz hasonlóan mindössze a Times-ból értesült róla, hogy férje nagy politikai baklövésként 1886-ban lemondott a pénzügyminiszterségről. Ezekben az években az asszonynak több lovagja akadt, s közülük nem egy feltehetően a szeretője is volt. A korábbiakon kívül Breteuil márkija, Lord Dunraven, a francia regényíró Paul Bourget és a szerb Milán király említhető még. Az angol-ír regényíró George Moore szerint kétszáz szeretője volt, de ha minden igaz is, a szám gyanúsan kerek. Jennie kijelentette, hogy határozottan elutasította Sir Charles Dilke közeledési kísérleteit, ami azonban nem gátolta meg a szinte túlságosan is elnéző Lord Randolphot abban, hogy rátámadjon Sir Charlesra. Lord Randolph halála után Jennie egyre furcsább alakokkal állt össze, s tette ezt egyre nyilvánosabban. 1900-ban, negyvenhat éves korában feleségül ment egy nála húsz évvel fiatalabb skót gárdatiszthez, George Cornwallis-Westhez. A házasság tizennégy évig tartott s válással végződött. Cornwallis-Westnek bizonyára nagy vonzereje volt, mert ezt követően Mrs. Patrick Campbellt vette nőül. Három évvel később Lady Randolph harmadszor is házasságot kötött, ezúttal egy korábban Nigériában szolgáló katonatiszttel, Montague Porchcsal, aki még Cornwallis-Westnél is fiatalabb volt. Lady Randolph 1921-ben halt meg hatvanhét éves korában. Porch egészen 1964-ig élt. Jobb édesanya volt-e Jennie Churchill, mint feleség? Idősebb fiának a korai kapcsolatukról fennmaradt leghíresebb megjegyzése egyszerre elismerő és melankolikus. Winston Churchill egy, a jövendő Lord D’Albernon tollából származó hódolatteljes idézet után, amely azután keletkezett, hogy a lord először találkozott Lady Randolphfal az írországi évek alatt (s amelyben a legemlékezetesebb sor az, hogy „inkább egy párducra, semmint egy asszonyra emlékeztet”), így ír: „Az édesanyám lenyűgöző

benyomást tett énrám is a gyerekkoromban. Számomra ő volt az Esthajnalcsillag. Imádtam – egy kis távolságból.” Mindez az 1906-ig terjedő időszakról szóló My Early Life-ban (Ifjúságom) található, amely 1930-ban jelent meg, s amely talán a legmegragadóbb az összes könyve közül a maga könnyed és sziporkázó iróniájával. Az a tény, hogy ezek a mondatok a szóban forgó időszak után közel fél évszázaddal keletkeztek, csak növelik, s nem csökkentik az érvényességüket. Ráadásul a korabeli levelezés is alátámasztja őket. Winston Churchill az első előkészítő iskolája első két éve alatt (az ascoti St. George Churchillnek és a műkritikus Roger Frynak egymástól teljesen függetlenül keletkezett beszámolói szerint még a kor korbácsolási gyakorlatához viszonyítva is felháborítóan brutális hely volt), majd egy sokkal barátságosabb brightoni intézményben töltött három és fél év, valamint öt harrow-i év alatt szakadatlanul várta azokat a látogatásokat, amelyek soha nem történtek meg, állandóan nagyobb figyelemre vágyott a jövőben, és szerette volna, ha nem küldözgetik ide-oda, hanem otthon örömmel fogadják a rövidebbhosszabb szünetekben. A levelekben a megszólítások is érdekesek. Churchill a leggyakrabban „Drága Mamá”-nak szólította édesanyját és különböző fordulatokkal fejezte be a leveleket. Egy jellemző, másodikos harrow-i befejezés így hangzik: „Viszontlátásra, egyetlenem, szeretettel maradok fiad, Winston Churchill.” Az édesanyja is rendszeresen írt, nem nagyon nagy időközökkel, de többnyire röviden, „Legdrágább Winstonom”-nak, s így zárta a sorait: „Szerető édesanyád, JSC.” Winston Churchillnek még ketten írtak legalább ilyen vagy még bensőségesebb leveleket. Az egyik Wilton grófnéja volt, a szóban forgó időszakban a negyvenes éveinek közepén és végén járó hölgy, aki gyakran írt „Legdrágább Winstonom” megszólítással és, ami lényegesebb, az alábbi befejezéssel: „Legnagyobb szeretettel a Te mindig szerető pótanyád, Laura Wilton.” A másik Churchill dajkája, Mrs. Everest volt, akit a születés után körülbelül egy hónappal bíztak meg azzal, hogy gondoskodjon Winstonról (és később a testvéréről, Jackről). Elizabeth Everest a Medway folyó főleg gyapjúiparáról

nevezetes környékéről származott és az egyik maradandó hatása abban állt, hogy Churchill–lel elhitette: Kent egész Anglia legjobb megyéje. Sokkal megértőbb lett volna, mint Clementine Churchill, amikor huszonhét évvel a halála után Churchill megszerezte Chartwellt. Mielőtt Churchillékhez került, egy cumberlandi lelkész lányára vigyázott, akit Winston felkutatott húsz évvel később, hogy jelen lehessen Mrs. Everest temetésén. Mrs. Everest minden bizonnyal nagy megjelenítő képességgel rendelkezett, mert annyira élénk színekkel ecsetelte Churchillnek az északi lelkészlak életét, hogy Churchill gyermekkorának egyik meghatározó élményévé vált. Semmit sem tudunk arról, hogy Mr. Everest mint férj létezett volna, így a neve előtti „Mrs.” címzetes volt csupán, mint a kor oly sok házvezetőnőjénél. Noha Mrs. Everestnek volt egy nővére (aki egy börtönőrhöz ment feleségül Wight szigetén), akihez az asszony Winstont egyszer elvitte, s így megismertette vele az egyszerű életet is, majdnem minden szeretetét a két Churchill fiúra pazarolta. Winston gyermekkorában ő jelentette a legfontosabb lelki támaszt, s a kölcsönös érzelmi közelség megmaradt a serdülőkorában is. Randolph Churchillék nem tartották meg azután, hogy Jack kinőtt a gyerekkorból, de legalábbis Winston kapcsolatban maradt vele, és az asszony utolsó, végzetes betegsége alatt többször meg is látogatta. Mrs. Everest levelei (például 1891. január 21-én, amikor Churchill tizenhat éves volt) rendszerint a „Drága Winnym” megszólítással kezdődtek és a „Sok szeretettel szerető öreg nénidtől” fordulattal fejeződtek be. Churchill általában „Drága öreg nénim”-nek szólította (például 1890 júliusában Harrow-ból) és úgy fejezte be a hozzá intézett leveleket, hogy „Viszontlátásra, drágám, remélem, jól érzed Magadat, szeretettel Winnytől”. Még egy ember használta a Winny (vagy Winnie) nevet: Kinsky gróf. 1891. február 5-én az osztrák– magyar nagykövetség Belgrave Square-i épületéből ír levelet, amelynek a tartalma és a vége is érdeklődésre tarthat számot: „Mellékelten küldöm az összes bélyeget, amit össze tudtam szedni. Kérsz még többet? Ha igen, tudasd velem. Hogy van a fejed? Remélem, hogy már nem fáj. Holnaptól hétfőig Sandringhamben leszek. Ha nyerek a lóversenyen, beveszlek. Mamával ebédelek s

ezért most mennem kell. Légy jó és írj, ha már nincs mit csinálnod… A Te CK-d.” Winston Churchillt az apjával való kapcsolat teljes hiánya jobban elszomorította, mint az édesanyjához fűződő laza kapcsolat. Lord Randolphot sikeres időszakában túlságosan is elvonta a politika, majd túlságosan is leverte (a betegségével együtt) a lefelé szálló ágban ahhoz, hogy sokat törődjön szülői kötelességeivel. A sors furcsa fintoraként most, a halála után több mint egy évszázaddal, elsősorban apaként ismert. Életében mindig is szigorúan a személyes hírnevet kereste és találta is meg, s ezen a területen emelkedett ki, az apaság vagy bármely egyéb otthoni tevékenység soha nem tartozott az erősségei közé. Winston Churchill és az édesapja közötti kapcsolatról a legtalálóbban ő maga nyilatkozott az 1930-as években a saját fia, egy másik, az elvárásoknak nem igazán megfelelő Randolph előtt, amikor az huszonhat vagy huszonhét éves volt. Egy hosszú és talán meglehetősen sok alkohol áztatta közös vacsorát költöttek el együtt Chartwellben. Az étkezés vége felé Churchill megjegyezte: „Hosszabb ideig beszélgettünk ma este, mint amennyit én összesen beszélgettem az édesapámmal egész életében.” Ha Lord Randolph nem tekinthető az apák mintaképének, most, több mint egy évszázad elteltével, hogyan tekintünk rá mint politikusra? Véleményem szerint ezen a téren sem tűnt ki nagyon. Rendelkezett a pimaszság adottságával, amely abban merült ki, hogy emlékezetesen mulatságos mondásokat tudott kitalálni és azokat minden félelem nélkül közölte is. Semmiképpen sem elhanyagolható tehetségről van szó, de léteznek ennél magasabb szintű képességek is. Ebben a tulajdonságban osztozott, például, Disraelivel, Joseph Chamberlainnel és F. E. Smithszel (Lord Birkenheaddel). Ám ezek a férfiak egy más kategóriába tartoztak építő jellegű céljaikkal és elvhűségükkel. Randolph Churchill rendelkezett még néhány olyan adottsággal a sértegetésen kívül, amely növelte a hírnevét. Híres neve volt, egyéni megjelenése és jó beszélőkészsége, függetlenül attól, hogy egy vidéki pódiumon vagy az Alsóházban kellett szónokolnia. Erős, ha nem is mindig megnyilvánuló személyes varázzsal bírt, amely azonban időnként agresszív és gyakran fölösleges udvariatlansággal párosult.

Rendelkezett-e azonban olyan rejtett értékkel a nyers és enyhén közönséges vonzerő máza alatt, amely a tizenkilencedik század utolsó két évtizede konzervatív vezetőjének, Salisburynek emlékezetes kifejezésével a „politikai pojácák” tömege fölé emelte? Vagy pedig lényegében olyan éretlen fiatalemberről van szó, akinek hideg volt a szíve és sekély a gondolkodása? A félig-meddig kortársainak számító emberek véleménye nagyrészt kedvezőtlen. Gladstone, a tekintélyes liberális vezér, jóllehet váratlanul elismerően nyilatkozott a „modoráról”, úgy vélte, hogy „a meggyőződésnek a nyomát sem lehetett felfedezni benne, kivéve elvont értelemben” (bármit jelentsen is ez utóbbi kifejezés). Arthur Balfour, aki korábban a Lord Randolph által életre hívott Negyedik 2

Párt négy tagjának egyike volt, azt mondta, hogy Lord Randolph „egy kalóz modorával és egy nevelőnő bátorságával” rendelkezett. Salisbury 1884-ben azt gondolta Randolphról (noha később jelentős állásokat juttatott neki az első két kormányában), hogy a szudáni Mahdi gyökeres ellentéte, aki „úgy tesz, mintha félig őrült lenne, miközben valójában teljesen normális”. A Mahdi éppen akkoriban készült megöletni Gordon tábornokot, akire ugyanez a megállapítás, vagy akár a fordítottja is hasonlóképpen igaz volt. A komoly baj az volt Randolph Churchill-lel, hogy majdnem minden politikai állásfoglalását az opportunizmus diktálta s nem valamilyen koherens eszmerendszer. A tory demokrácia volt a legkedvesebb témája. Nem túl sok elképzelése volt viszont arról, hogy pontosan mit is ért ezalatt azonkívül, hogy megfelelően jó szlogennek vélte saját céljai előmozdítására és pártja „nagy öregjei”, először Sir Stafford Northcote, később Salisbury piszkálására. Hatásos népszónok volt, de soha nem lehetett igazán tudni, hogy pontosan milyen célra is szeretné a munkásosztálybeli hallgatóságát mobilizálni. Volt valamilyen „ösztönös handabandázás” az általa képviselt politikában, ahogy a Spectator a róla szóló nekrológban írta. Kedvelte az alkalmanként kitörő vidéki zavargásokat és az alsóházi zűrzavarokat. Mindazonáltal lényegében steril próbálkozásokat tett arra, hogy a tömegeket a toryizmus mellé állítsa. Salisbury „villa-toryizmusában” sokkal több ésszerűség rejlett,

s sikeresebb is volt, mert valódi érdekegybeesésre alapozódott. Ezzel párosult a kertvárosi választókerületek létrehozása, hála Salisbury előrelátó egyezségének Gladstone-nal, melyet az 1885-ös választások előtt kötöttek; ezek együtt sokkal nagyobb mértékben járultak hozzá a konzervatívok jó szerepléséhez a parlamenti választásokon, kivéve az 1906-os, 1945-ös és 1997-es rossz éveket, mint Randolph Churchill bármelyik ilyen irányú kísérlete. Lord Randolph opportunizmusa meglepő fordulatokat eredményezett a nézeteiben. 1883 őszén olyan ádáz beszédet tartott Edinburgh-ban a választójog bármilyen mértékű kiterjesztése ellen, hogy a vele együtt fellépő Arthur Balfour kénytelen volt finoman elhatárolni magát tőle még a gyűlés alatt. Néhány hónappal később azonban már „az egysíkú gondolkodás középszerűségét” támadta Lord Randolph és azt javasolta, hogy a megyéket teljes mértékben tagolják be a körzeti választási rendszerbe. Valószínűleg mindez összefüggésben állt azzal, hogy a radikális Birminghamben próbált parlamenti helyhez jutni (Woodstock a választókerületek határainak újbóli meghúzása miatt megszűnt önálló választókerületként), de az igazi választ talán politikai ars poeticajában lelhetjük fel, amely szerint „ha kudarcot vallasz, keverd meg a kártyákat és próbálkozz újra”. Az edinburgh-i beszédet többnyire rosszul fogadták. Még a fentieknél is következetlenebb volt Lord Randolph álláspontja a kor politikai életét uraló ír kérdésben. A második Gladstone-kormány korai éveiben egyre nehezebben lehetett Írországot Nagy-Britannia részeként kormányozni. Charles Stewart Parnell, paradox módon egy protestáns földbirtokos személyében (ugyanis az ellenállás elsősorban vallási és földbirtoklási kérdésekben nyilvánult meg) rendkívül hatékony új vezetőre talált az Ír Nacionalista Párt, amely egyformán könnyedén szervezett tömegmozgalmakat Írországban, és tette majdnem lehetetlenné az Alsóház munkáját Londonban. A liberális kormány mérsékelt földreform és kényszerítő eszközök (azaz a speciális rendőri erőknek és a bíróságoknak adott különleges parlamenti felhatalmazások) együttes alkalmazásával próbálkozott. Egyik sem járt eredménnyel, és ezeknek a kudarcoknak a hatására Gladstone-

ban lassan megérlelődött az az elhatározás, amely az 1885-ös drámai fordulatához vezetett az ír önkormányzat felkarolásával. Az ügyet tovább bonyolította az a tény, hogy miközben a másik három tartományban a lakosság döntő többsége kelta eredetű és katolikus volt, az akkor az ország leggazdagabb tartományát képező Ulster nagy részében olyan skót eredetű presbiteriánusok éltek, akik inkább Londont s nem Dublint kívánták kormányzati központnak. A skót presbiteriánusokat időnként orániaiaknak is nevezték Orániai Vilmos után, aki az 1690-es boyne-i csatát követően megkönnyítette letelepülésüket. Lord Randolph a Parnell-lel kötött konzervatív szövetség egyik spiritus rectora lett 1885 nyarán és őszén. Ez a szövetség buktatta meg Gladstone második kormányát, s az angliai ír szavazatokat, különösen Lancashire-ben, a konzervatívoknak szerezte meg. Ennek a célnak az érdekében Lord Randolph minden erejével azon volt, hogy aláaknázza Gladstone előző dublini alkirályának, Spencer ötödik grófjának „törvényt és rendet” helyreállítani szándékozó rendelkezéseit, s eközben kivette a részét abból is, hogy mind Spencert, mind Sir William Harcourtot (a korábbi belügyminisztert és a későbbi pénzügyminisztert) megnyerje az ír önkormányzat ügyének. Randolph Churchill a kormány tagjaként és a kormányon kívül is ellenezte a kényszerítő törvényeket annak ellenére, hogy 1885-re az írpolitika előtt mindössze két lehetőség állt: vagy az önkormányzat bevezetése, vagy a „határozott kormányzás” folytatása. Balfour, noha fiatalkorában „csinos Fanny”-ként ismerték, s jóllehet Lord Randolph félig-meddig megvetette, mint ingadozó szövetségest, elég következetesen gondolkozott ahhoz, hogy felismerje ezeket a lehetőségeket és elég kíméletlen volt ahhoz, hogy mint az Írországért 1887–1892 között felelős államtitkár határozott intézkedéseket vezessen be. Churchill a két álláspont között ingadozott. Eltűrte az alsóházi ír obstrukciót, mert kedvelte a parlamenti csínytevéseket. Számos gyanús megbeszélésen vett részt Parnell-lel. És magánemberként megvetette az obskurantista ulsteri politikusakat. Amikor azután 1886. februárban Belfastba látogatott, vallási és politikai türelmetlenséget szított, s amikor egy később írt, a

nyilvánosságnak szánt levelében ragyogó, de teljességgel felelőtlen jelszót kovácsolt: „Ulster harcolni fog; Ulsternek igaza lesz”, sokan vélekedtek úgy, hogy nem annyira az elvek, hanem az opportunizmus vezette a tollát. És ezt a gyanút egyáltalán nem oszlatta volna el annak a magánlevélnek a tartalma, ha nyilvánosságra kerül, amit abban az időben intézett egy dublini barátjához, Fitzgibbon legfelsőbb semmitőszéki bíróhoz: „Már egy ideje elhatároztam, hogy ha az N. Ö. [Gladstone beceneve, a Nagy Öreg] előveszi az önkormányzat ügyét, az egyetlen kijátszható kártya az orániai marad. Isten segítségével ez az ász lesz, s nem a kettes…” Randolph Churchill elvtelen vakmerőségére egy még szélsőségesebb példát szolgáltat az, ahogyan pár évvel korábban kihasználta a Bradlaugh-ügyet az 1880-as parlamenti ülésszak kezdetén. Az Alsóház többsége ebben a kérdésben a viktoriánus képmutatás ékes példáját adta. Az ateista és önelégült (de amúgy szeretetre méltó) Charles Bradlaugh-t Northamptonban parlamenti képviselővé választották. Az Alsóház összes pártjából verbuválódott többség bohócot csinált magából, amikor nem engedték Bradlaughnak, hogy esküt vagy kijelentést tegyen (nagyon is ökumenikus alapon mindkettőre hajlandó lett volna) annak ellenére, hogy később két ízben is újraválasztották Northamptonban az ennek a vallási türelmetlenségnek köszönhetően tartott időközi választásokon. Ezt követően ahelyett, hogy a fenti ostobaságot enyhítették volna, még tovább súlyosbították azáltal, hogy amikor tizenegy évvel később Bradlaugh a halálos ágyán feküdt, a képviselők egy szimpátianyilatkozatot fogadtak el és semmissé nyilvánították a fenti határozatokat. Ezeknek a parlamenti bizarrságoknak a ceremóniamestere Lord Randolph Churchill volt. Noha ő maga nem sokat törődött a vallással, a kérdésben lehetőséget vélt felfedezni arra, hogy kellemetlenkedjék Gladstone-nak, aki mély anglikán hitét egyre nagyobb vallási türelemmel ötvözte. Az egész vállalkozás végtelenül cinikus volt, de Lord Randolph nagyszerűen – és, ami némileg ellensúlyozza a hibáját, humorosan – vezényelte le. Sikerült a Nagy Öreg anglikánt olyan színben feltüntetnie (miután Gladstone

Bradlaugh jogainak a védelmére kelt), mint aki az ateizmust, a republikanizmust és a fogamzásgátlást is elfogadta, s tette mindezt olyan szellemesen és szemtelenül, hogy az egész Alsóház vele kacagott a miniszterelnök rovására ennek az abszurd felvetésnek a hallatán. Komolyabbra fordítva a szót, Lord Randolph sokat tett azért, hogy az éppen a közelmúltban több mint százfős többséggel megválasztott kormány első éveiben jelentősen csökkenjen annak tekintélye. Lord Randolph erényekkel is büszkélkedhetett. Egyáltalán nem volt olyan rossz miniszter, mint ahogy azt várni lehetett volna. Amikor 1885 második felében hét hónapig az Indiáért felelős miniszteri posztot töltötte be, hivatalnokainak többsége kedvelte. Elismerést vívott ki közöttük munkabírásáért, gyors felfogóképességéért és azért, hogy meglepően udvariasan viselkedett velük. Ellenállt annak a királynői szándéknak is, hogy Viktória második fiát, a connaught-i herceget, rendkívül helytelenül a Bombayi Elnökség katonai parancsnokává nevezze ki és, újfent az uralkodói akarattal szemben, sikerült kieszközölnie Roberts tábornok kinevezését, aki minden tekintetben komolyabb katona volt a hercegnél, bár olyan tiszt, aki alkatilag a terjeszkedés híve volt, India főparancsnoki posztjára. Roberts és az alkirály, Lord Dufferin közreműködésével hozta Lord Randolph rövid miniszteri pályafutásának legfontosabb döntését: Felső-Burma annektálását. Ennek köszönhetően Dufferin Avát (az újonnan megszerzett terület magvát alkotó ősi királyságot) is a címei közé sorolhatta, ám Churchill hivatali karrierében az ügy csak újabb ellentmondást eredményezett. Korábban erősen támogatta a birodalmi terjeszkedés visszafogását és a mérsékeltséget ebben a kérdésben: a jelentősebb konzervatív politikusok közül kizárólag ő tiltakozott, amikor Gladstone 1882-ben elrendelte Alexandria ágyúzását. Lord Randolphnak az indiai ügyekért felelős miniszteri időszakát beárnyékolja, hogy képtelen volt a birodalmi közigazgatást különválasztani a belpolitikai vitáktól. Például, amikor az Alsóházban egy egyébként a szokásosnál világosabb és adatgazdagabb, Indiára vonatkozó költségvetést terjesztett be, nem állta meg, hogy ne intézzen oda nem illő és agresszív támadást Dufferin elődje, Lord

Ripon ellen, akit ő maga az egekig magasztalt mindössze néhány hónappal korábban. Ez nyugtalanságot és rosszallást szült. A mélypontot azonban egy Birminghamben elmondott beszéde jelentette (ahol sikertelenül próbálta elhódítani a Central választókerületet John Brighttól), amelyben tiltakozott a Bright oldalán ülő „három bengáli bábu” ellen, akik nem illenek a városház ünnepélyes, neoklasszikus árkádjai alá. Egy olcsó poén kedvéért széttörte azt a róla kialakult képet, amely szerint a tanult indiaiak barátja. Mindkét fenti esemény kielégítette azonban állandó és mindent háttérbe szorító vágyát: azt, hogy a figyelem középpontjában legyen. Ebben a törekvésében jelentős támogatást kapott az újságoktól, amelyek felismerték csillagát, bár tünékeny, sőt hullócsillag volt. Azon év (1885) novemberében a Central News Agency az „első osztályba” sorolta, amelyet mindössze Gladstone-nal, Salisburyvel és Joseph Chamberlainnel kellett megosztania. Ez azt jelentette, hogy nyilvános beszédeit majdnem szó szerint leközölték, ellentétben azzal az egyhasábos terjedelemmel, amely Hartingtonnak, Dilke-nek, Granville-nek és Spencernek, vagy azzal a félhasábossal, amely rendszerint Harcourt-nak, Hicks Beachnek és számos más, vezető politikusnak jutott. E miatt a reclame miatt adott Randolphnak vonakodva Salisbury a második, 1886. júliusban megalakult kormányában újabb posztot. „Attól tartott, hogy Lord Randolph Churchillnek kell betöltenie a pénzügyminiszter és az Alsóház elnökének állását, amit én nem szerettem volna”, foglalta össze tömören Viktória királynő a helyzetet 3

július 25-i naplóbejegyzésében. Lord Randolph harminchét éves volt akkor, és a legfiatalabb pénzügyminiszter azóta, hogy Pitt 1782ben megkapta ugyanezt az állást. Gladstone majdnem negyvenhárom éves volt, amikor először betöltötte ezt a posztot, noha Palmerston huszonöt évesen utasította vissza a felkínált lehetőséget 1809-ben. Salisbury azonban úgy gondolta, hogy Churchill mentális érettsége nem felel meg a születési anyakönyvéből kikövetkeztethető korának. „A jelleme – írta bevallottan azután, hogy Churchill az év vége felé lemondott –

meglehetősen zabolátlan. Mind a meggondolatlanságával és változékonyságával, mind azzal, amit tudományosan pulgaris-nak neveznek, egy rendkívül fiatal ember benyomását kelti.” Ennek ellenére Churchill szorgalma, sőt talpraesettsége az Alsóház élén elismerést is kiváltott. Keresztülvitte a szükséges törvényjavaslatokat, és augusztus elején a Parlament féléves szünetet kezdhetett. Ezeket a hónapokat négy fő tevékenységre használta: először is „inkognitóban” Berlinbe, Bécsbe és Párizsba utazott. A „Mr. Spencer” név azonban távolról sem biztosított anonimitást számára s csak fokozta a sajtó érdeklődését utazásai iránt, amelyeknek fő célja a jelek szerint az volt, hogy kellemetlenségeket okozzon régi céltáblájának, Stafford Northcotenak, aki immár Iddesleigh grófjaként szerepelt és a külügyminiszteri posztot töltötte be. Másodszor, Lord Randolph három, nagy nyilvánosságot kapott beszédet mondott októberben, egyet egy kenti elővárosban, Dartfordban és kettőt Bradfordban, ahol a konzervatív társaságok országos szövetsége tartotta éppen soros ülését – a szövetséget Lord Randolph előszeretettel használta fel magánhadseregeként arra, hogy emlékeztesse Salisburyt hivatalos helyettesének független hatalmára. Ezekben a beszédekben a hangnem s nem a tartalom jelezte, hogy nem számíthat hosszú hivatali időre. Úgy beszélt, mint egy független parancsnok, aki bármikor az ellenkező irányba küldheti csapatait, mihelyt ő maga meghatározta ezt az irányt. Harmadszor, azzal töltötte az őszi hónapokat, hogy a kollégáival veszekedett – amit mindig is örömmel és élvezettel tett. Igaz, volt némi alapjuk a vitáknak, ha meggondoljuk, hogy Lord George Hamilton állt az Admiralitás és a híres, újságárus-birodalommal rendelkező W. H. Smith a hadügyminisztérium élén. Lord Randolph mindenképpen csökkenteni szerette volna a tárcájuk költségvetését. Indokolatlan vitákba keveredett azonban még legalább hét másik miniszterrel is, beleértve Hicks Beachet, aki közvetlen elődje volt mint pénzügyminiszter, nagylelkűen félreállt előle és a legbarátibb érzelmeket táplálta iránta a kollégái közül. És mintha elhatározta volna, hogy senkit sem hagy ki, novemberben levelet írt a miniszterelnöknek, amelyben kifejezte általános csalódását őbenne,

a kormányában és az alsóházi konzervatívok alacsony intellektuális szintjében és osztály-előítéleteiben. Negyedszer olyasmit tett, ami némileg konstruktívabbnak hangzik, mint a fentiek, de a másik három fő tevékenységének logikus következményeit tekintve ennek az eredménye is hasonlóképpen nullával volt egyenlő. December elejére teljes költségvetési tervezetet készített, hogy majd áprilisban benyújtja. Zavarba ejtő költségvetés volt, amennyiben majdnem minden növényt kihúzott a földből, szemügyre vette a gyökereket, majd kicsit másként elrendezve helyezett vissza mindent a kertben. Nem törekedett azonban arra, hogy megváltoztassa a kert alakját. Tartalmazott néhány szemrevaló intézkedést, így a jövedelemadó csökkentését nyolc pennyről öt pennyre minden egyes font után, valamint a teaadó eltörlését. Mindezt némi fiskális felelőtlenséggel egyensúlyozta (az amortizációs alap csökkentése a kormány adósságának visszafizetésére), továbbá néhány közvetett, fogyasztási adó csekély mértékű emelésével (bor, lovak és lőszerek) és az örökösödési adó megváltoztatásával (többnyire a fiatalabb fiútestvérek érdekében!). Figyelemreméltóan nagy önfegyelemre volt szükség ahhoz, hogy mindezt ebben az időszakban megtegye, s teljesítményét el is ismerték pénzügyminisztériumi munkatársai, akik (az indiai ügyek minisztériumi tisztviselőihez hasonlóan) udvariasnak, élénk eszűnek és tettre késznek találták. A tervezet azonban nem vált politikai érzékének dicséretére. Már akkor is irreális volt azt hinni, amikor a pénzügyminisztereknek nem kellett makrogazdasági mutatókkal foglalkozniuk és amikor a brit valuta „fényes elszigeteltséget” élvezett, hogy a költségvetést csaknem fél évvel korábban el lehet készíteni, jegelni lehet, majd az utolsó pillanatban tökéletes állapotban kivenni és feltálalni. Churchill ráadásul még azt a hibát is elkövette, hogy a tervezetet négy hónappal a parlamenti ülésszak megkezdése előtt a kabinet elé terjesztette, s ezzel eljátszotta a pénzügyminisztereknek azt a szokásos előjogát, hogy a kollégáit válaszút elé állítsa: vagy elfogadják a költségvetést, vagy egyáltalán nem lesz költségvetés. A tervezetet nem fogadta nagy lelkesedés. A fogadtatás még inkább elidegenítette Lord Randolphot kollégáitól.

Pár nappal később elkezdte megfogalmazni december 22-én keltezett lemondólevelét. Majdnem biztos, hogy nem gondolta komolyan a dolgot. Salisburynek azonban elege volt belőle. Jobb, bár csendesebb taktikus volt, mint Churchill. És nem az az ember volt, aki egy kellemetlenkedő alak öngyilkosságát megakadályozná. Lord Randolph egyszer s mindenkorra kikerült a politikai életből. Volt még néhány felvillanása élete hátralévő nyolc évében, de azok inkább egy kihunyó tűzhányó időnkénti kitörésére emlékeztettek. „Ő volt a fő gyászoló a saját, elhúzódó temetésén”, hangzott annak a Roseberynek a kegyetlen ítélete Lord Randolph utolsó éveiről, aki ügyesebb volt emlékezetes mondások kovácsolásában, mint a miniszterelnöki teendők ellátásában (1894–95). Amikor Lord Randolph 1895. januárban meghalt, Churchill húszéves volt. Elég idős volt ahhoz, hogy jól ismerhette volna az édesapját. Nem így állt azonban a helyzet. A számára majdnem ismeretlen, s amikor közelebb került hozzá, mindig elfoglalt, rosszkedvű és távolságtartó édesapát valamilyen rózsaszínű ködbe burkolta kompenzálásképpen. Életrajza, amelynek nagy részét az édesapja halála után kilenc-tíz évvel írta, azzal az egyedülálló tulajdonsággal rendelkezik, hogy erősen pártos és helyenként megbízhatatlan is, ugyanakkor mégis friss és még most is, csaknem száz évvel azután, hogy az első sorokat papírra vetették, rendkívül olvasmányos könyv. Nagymértékben hozzájárult Lord Randolph posztumusz hírnevéhez, noha az különleges túlélési képességgel rendelkezett enélkül is. A hírneve, vagy legalábbis a híre, mindig nagyobb volt, mint az érdemei. Realistább megközelítésben Lord Randolph annyiban volt különleges, hogy Pitt óta senki sem került ennyire a politikai figyelem középpontjába annak ellenére, hogy fiatalon halt meg. Pitt azonban negyvenhat évéből tizenkilenc évig miniszterelnök volt. Churchill ugyanennyi idő alatt mindössze tizenegy hónapig töltött be jelentéktelenebb miniszteri pozíciókat. Joggal lehet viszont azt mondani, hogy pályafutása egyedülálló volt abban a tekintetben, hogy nagy felhajtás mellett milyen keveset végzett. Az idősebb fiára hagyott öröksége (csak kevés pénz maradt) elsősorban abban állt, hogy törekedjen a jó fellépésre. Mindezt az a meggyőződés is

kísérte, hogy valószínűleg ő is fiatalon fog meghalni, és ezért nincs vesztegetni való ideje a céljai megvalósításában. Ez volt Winston Churchill némileg kétes öröksége. Gyermekkorának egyes érzelmi pluszairól és mínuszairól már korábban szó esett. Semmi esetre sem beszélhetünk elkényeztetett gyerekkorról, s John Grigg megjegyzése találónak tűnik: Lloyd George vidéki walesi háttere, noha semmiképpen sem mondható jómódúnak, s noha iskolai tanító édesapja korán meghalt és falusi cipész anyai nagybátyja nevelte fel, sokkal kiváltságosabb volt olyan dolgokban, amelyek egy gyermeknek számítanak, mint Winston Churchill hercegi környezete. Szerencsésnek mondhatta magát Mrs. Everesttel, de nem az iskoláival. Az első brutalitásáról már szó esett. A második a barátságosabb légkört kevés szellemi erőfeszítést követelő tananyaggal párosította. A harmadik Harrow volt. Felmerül a gyanú, hogy egyáltalán nem volt olyan közepes képességű, mint ahogy gyakran állították. Az biztos, hogy nem volt született klasszika-filológus. Igaz az is, hogy ezt a hátrányát nem egyensúlyozta ki az, hogy született matematikus lett volna. Szerette azonban az elbeszélő történelmet s különleges érdeklődést és tehetséget mutatott az angol nyelv iránt, illetve annak használatában. Tanárai közül az intelligensebbek felfigyeltek erre és kellőképpen értékelték is. Feltehetően mégsem gondoltak rá, hogy Winston Churchill az angol nyelv történetének néhány legemlékezetesebb beszédét fogja majd egykor tartani. Ellenben észrevették, hogy van valami egyedi benne, amit érdemes „kihozni” belőle. Ezek közül az „agynyitogatók” közül a legsikeresebb az alsóbb osztályok angoltanára, Robert Somervell volt. Ahogy Winston Churchill írta negyven évvel később: Mr. Somervell – egy nagyszerű ember, akinek örök hálával tartozom – volt megbízva azzal, hogy a legbutább fiúkat tanítsa a legelhanyagoltabb tárgyra – azaz, hogyan kell angolul írni. Tudta, mit kell tennie. Úgy tanította, ahogy senki más. …Mivel mindenkinél háromszor hosszabb ideig

maradtam a Third Fourthban [erősen lenézett osztály], háromszor élvezhettem a tanítását. Alaposan megtanultam. Így az átlagos brit mondat alapvető szerkezete a szöveteimbe 4

ivódott – ami nagyszerű dolog.

Nem Somervell volt az egyetlen tanár, akinek az érdeklődését Churchill felkeltette. 1886-ban J. E. C. Welldon váltotta fel Montagu Butlert (R. A. Butler nagybátyját, aki a cambridge-i Trinity College igazgatója lett) Harrow élén. A jelek szerint Churchill először akkor keltette fel Welldon figyelmét, amikor Macaulay Lays of Ancient Rome-jának (A régi Róma dalai) 1200 sorát hibátlanul felmondta. Mindezért egy olyan díjban részesült, amelyért az iskola minden diákja versenyezhetett, noha még mindig a legalacsonyabb osztályba járt. A bajt a kor klasszikusok iránti előszeretete jelentette, valamint az a tény, hogy Churchill nem volt hajlandó és képes a görög és a latin nyelvtan és szövegek rejtelmeibe elmerülni. Röviddel később Welldon úgy próbálta kiküszöbölni ezt a hiányosságot, hogy hetente háromszor negyedórás korrepetálást tartott Churchillnek. Ez is eredménytelen volt. Churchill szilárdan ellenállt a latin mondatszerkezetnek. „Mr. Welldon szinte fizikailag rosszul volt minden elkövetett hibánál…”, írta a tanuló sok év múlva. „Emlékszem, hogy később Mr. Asquith arcán jelent meg hasonló kifejezés, amikor időnként egy kabinetülést azon kevés latin idézet egyikével próbáltam felélénkíteni, amelyre még mindig emlékeztem.” Mikor Churchillnek el kellett viselnie a speciális Welldon-órákat, már bekerült a katonai osztályba, amelyben az utolsó három harrow-i évét töltötte. Egy különböző korosztályokból álló, a többiektől elszigetelt csoportról volt szó, amelybe azért sorolták be, mert „nem alkalmazkodott az egyik osztályból a másikba jutás iskolai gyakorlatához”. Ez a hirtelen elhatározás egyrészt a gyengébb tanulmányi előmeneteléből, másrészt az összes katonai dolog iránti érdeklődéséből fakadt. Ez utóbbi nyilvánvalóvá vált az édesapja számára is, aki a Winston játékszobájában tett egyik ritka látogatásakor láthatta a gyerek hadrendbe állított ezerötszáz

ólomkatonáját. A gyermekszobában tett vizittel egy időben egyre erősebbé vált Lord Randolph azon meggyőződése, hogy Winston nem elég okos az ügyvédi pályára. Nagyon tévedett azonban, aki azt hitte: közönyös és unalmas fajankóról van szó. Nagyon jó, általános témákról szóló esszéket tudott írni. Az emlékezőtehetsége egészen fantasztikus volt, amit a Macaulay-szöveg elmondása is bizonyított. És amikor felébredt valami iránt az érdeklődése, leginkább a történelem (talán elsősorban a hadtörténet) és az angol irodalom iránt, és amikor nem kötöttek lelkére béklyót a klasszikusok vagy a matematika, akkor jól teljesített. Ezeket a tulajdonságokat Welldon éles szemmel észre is vette, mert nem csupán sikertelen különórákat adott neki, hanem hosszú ideig levelezett is Churchill– lel, amikor az Indiában szolgált. Harrow abban az időben híresebb iskola volt, mint manapság. Sokkal közelebb állt ahhoz, hogy Etonnal egy sorban említsék mint az uralkodó osztály iskoláját. Nem vallási kollégiumi alapítás eredményeként keletkezett, ellentétben Etonnal és Winchesterrel, s így mindig „iskola” volt s nem „kollégium”. Ez talán inkább Mammon felé orientálta. Mivel azonban már addig is öt miniszterelnököt bocsátott ki, beleértve a két tizenkilencedik századi sztárpolitikust, Peelt és Palmerstont, s azután még két másikat, Baldwin és Churchill személyében, komoly politikusi sikerlistával büszkélkedhetett. Igaz, Churchill későbbi közeli munkatársai közül csak kevesen jártak ide: Leo Amery, akivel mindig feszült viszonyban volt, és David Margesson, a rettegett parlamenti pártirányító sorolható ebbe a kategóriába. Harrow adta azonban mind kedvenc második világháborús hadvezérét (Alexander tábornagyot), mind legkedvesebb magántitkárát (J. R. Colville-t). Churchill mint apa nem volt hűséges Harrow-hoz: a saját fiát Etonba küldte, minden különösebb eredmény nélkül. Érzelmileg ellenben erősen kötődött régi iskolájához. Miután 1940. decemberben részt vett az énekes napokon és életének ebben az érzelmileg gazdag korszakában nagy lelkesedéssel fogadták ott, hátralévő huszonnégy évében az esetek többségében elment erre a nosztalgikus és számára kielégítően könnyes szertartásra.

Harrow nem készítette fel sikeresen Churchillt a sandhursti Királyi Katonai Akadémiára. Háromszor kísérletezett, s a második kudarca után egy James százados nevű ismert vizsgafelkészítőhöz került a londoni Earl’s Court Roadra. Noha felkészítése több hónapos késedelmet szenvedett, mert egy játék során Dorsetben egy harminc láb magas hídról leugrott, hogy ne fogják el és ennek következtében az egyik veséje megrepedt, a százados „híres intenzív csirkefarmja” végül is jól működött, és Churchillt felvették lovassági kadétnak. Ennek az volt az előnye, hogy kevesebb pontot kellett elérnie, mint a gyalogságnál, de azzal a hátránnyal járt, hogy a lovassági szálláson az élet jóval költségesebb volt. Churchill jó eredményt ért el történelemből és (meglepő módon) kémiából is. A többi tantárgyban nem tündökölt: „Egy másik hasznos kártyát kell húznom.” A latin és a francia helyett inkább a matematikát választotta, és nagy akaraterővel eleget tanult ahhoz, hogy a vizsgákon átmenjen. Ezután ez az idegen tudás „mint egy lázálomban felmerülő fantazmagória tűnt el”. Ám bent volt és 1893. szeptemberben a Királyi Katonai Akadémián folytatta tanulmányait; összesen tizenöt hónapot töltött ott. Churchillnek jól ment Sandhurstben. Jóllehet éppen hogy csak bejutott, a százötvenes létszámú évfolyam nyolcadik legjobb végzőseként távozott onnan. Nagyon szakszerűen bánt a lovakkal és jól lovagolt. 1894 decemberében, Gladstone utolsó miniszterelnökségének lejárta után kilenc hónappal hagyta ott Sandhurstöt. Lord Randolph, aki szenteste ért haza egy sikertelen kúráról, 1895. január 24-én meghalt. Winston Churchillt februárban a 4-es huszárok alhadnagyává nevezték ki. A fizetése valamivel 150 font fölött volt évenként (noha 300-at kapott Indiában, ahová az alakulatát nemsokára áthelyezték), de legalább még további 500 fontra volt szüksége (mai értéken nagyjából 25 000 fontra), hogy az ezred által megkívánt színvonalon éljen. Az édesapja hagyatékából nem számíthatott sok pénzre. Még mindig élt „negyvenéves, gyönyörű és lenyűgöző” édesanyja, ahogy akkoriban jellemezte, de ő is csak a pénzt költötte, noha ügyesen tudott kapcsolatokat szerezni. Máskülönben Churchill magára volt utalva.

2 A birodalom tisztje és alkalom szülte újságíró A 4-es huszárok 1896. október elején szálltak partra Bombayben. Így Churchill a birodalom fénykorában érkezett Indiába, nyolc hónappal Viktória királynő uralkodásának hatvanadik évfordulója előtt. Soha nem volt tipikus fiatal lovassági tiszt sem időtöltéseiben, sem gondolkodásmódjában. Nagyon romantikus képet alakított ki magában a királyságról és a birodalomról, de minden egyéb dolgot tekintve a vele egyívásúak ellentéte volt. Nem kedvelte a szabályozott és meglehetősen lassan csordogáló életet. Tisztában volt képzettségének és tudásának hiányosságaival, s mindent megtett, hogy javítson a helyzeten. Ösztönösen megkérdőjelezte a hadseregben kialakult hagyományos nézeteket, s gyakran ugyanezt tette neves tábornokok hírnevével és katonai képességeivel is. Ahelyett hogy megpróbálta volna elfogadtatni magát a lovassági szállás egyik tipikus és simán beilleszkedő tagjaként, aki elismeréseket arat megnyerő modorú konformizmusáért, mindig arra törekedett, hogy a lehető legnagyobb figyelmet keltse maga iránt mind helyi viszonylatban, mind a nagyvilágban. Kirívó türelmetlenségét legalább az a józan belátás kísérte, hogy a jövőjét nem az jelenti, hogy türelmesen várakozik, amíg századossá, őrnaggyá, ezredessé s talán tábornokká léptetik elő. A birtokában lévő katonai erény az egyéni bátorság volt. A veszélyek szeretete vakmerőséget oltott bele, ez ugyan csodálatra méltó személyes tulajdonság volt, de életének ebben a szakaszában nem ruházta fel az olyan bizalmat keltő parancsnok tulajdonságaival, akire egy tucatnál több embert lehetne bízni. Egyedül talán a lovaspóló iránti rajongása (az egyetlen labdajáték, amely valaha is felkeltette az érdeklődését) volt a kapocs a társaihoz. Inkább azonban a győzni vágyás s nem a szórakozás öröme volt az, ami miatt hihetetlenül nagyszámú meccset játszott. Ennek az utóbbi hajlamnak köszönhetően India kedvező tengerentúli állomáshelyet jelentett Churchillnek. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ezrede Bombayba érkezett, mindenhez a lelkesedés és fellengzősség keverékével közeledett. Annyira

türelmetlenül várta a partraszállást huszonhárom napi utazás után, hogy egy csúszós kikötői lépcsőre ugorva kificamította a jobb vállát. Könnyen helyre lehetett tenni, de egész életét végigkísérte az, hogy a legváratlanabb és legkényelmetlenebb pillanatokban újra kiugrott a válla. Saját elbeszélése szerint majdnem ez történt vele egy ízben, amikor egy túlságosan váratlan mozdulatot tett az Alsóházban. A szubkontinensen töltött harmadik este őt, egy másik fiatal tisztet és az újonnan érkezett ezred három rangidős tisztjét a találóan Lord Sandhurst nevű kormányzó bombayi elnöki palotájába hívták vacsorára. Ahogy Churchill több mint harminc évvel később írta minden bizonnyal tudatosan önironikus túlzással: Őexcellenciája azután, hogy ittunk a királynő és császárnő egészségére, s hogy a vacsora véget ért, volt olyan kegyes, hogy több kérdésben is kikérte a véleményemet, és nagyvonalú vendégszeretete arra kötelezett, hogy a lehető legkimerítőbben válaszoljak. Nem tudom már, pontosan milyen brit és indiai kérdésekben volt kíváncsi a véleményemre; mindössze arra emlékszem, hogy alapos válaszokat adtam. Akadtak olyan pillanatok, amikor úgy tűnt: ő is kifejtené a nézeteit; ám úgy gondoltam, hogy nem lenne illő ilyen erőfeszítésekre kényszeríteni; és ő örömmel mondott le a közbeszólásról. Végül volt olyan szíves, hogy a szárnysegédjét velünk küldte, hogy baj nélkül visszataláljunk a táborba. Churchill és a 4-es huszárok bevagoníroztak Bangalore, Dél-India Aldershotja vagyis fő katonai állomáshelye felé. A 3000 láb magasban elterülő létesítmény kedvező éghajlati viszonyokat és egyéb körülményeket kínált az ott állomásozóknak. Churchill két másik fiatal tiszttel együtt egy nagyobb bungalóban kapott helyet, és indiai szolgák hada leste a parancsaikat. A napi munkája mindössze

három órát vett igénybe és délelőtt 10.30-ra véget is ért. Ezektől a kora reggeli óráktól, valamint a testmozgásra alkalmat adó késő délutáni pólótól eltekintve a nap hátralévő része szabad volt. A 4-es huszárok nyolc és fél évet töltöttek ilyen foglalatossággal, de Winston Churchill csak tizenkilenc hónapot maradt, s még ebbe az időszakba is két, egyenként több hónapig tartó londoni látogatást sűrített bele, három téli látogatást Kalkuttába, ami négy-négy napi utazást jelentett oda s vissza, egy győztes pólócsapat tagjaként Hyderabadban is járt, s az ezredtől függetlenül egy kockázatos, de újságírói szempontból gyümölcsöző expedíción vett részt az északnyugati határvidéken. Még ennél a mozgalmas életnél is figyelemreméltóbb volt az, ahogyan Churchill a nyugalom hónapjait töltötte Bangalore-ban. Végtelen önbizalommal viselkedett az alkirály, a bombayi kormányzó, s minden bizonnyal a parancsnoka jelenlétében is, szinte isteni jogokat vindikált magának, hogy minden követ megmozgatva – az édesanyja segítségét is beleértve – a világ minden egyes katonai akciójánál jelen legyen, ugyanakkor arra a következtetésre jutott, hogy katasztrofálisan tudatlan, és valamit tennie kell ennek kiküszöbölésére. Talán ez volt az a pillanat, amikor Winston Churchill teljesen egyedi és paradox tulajdonságai, amelyek együttesen alkalmasak voltak arra, hogy nagy emberré tegyék, először nyilvánultak meg. A magabiztosságáról és egocentrizmusáról van szó. Miután meg volt győződve róla, hogy a sors embere (legalábbis annak kellene lennie), a legcsekélyebb késztetést sem érezte, hogy ossza tiszttársai intellektuális tunyaságát. Ugyanakkor fontos volt az is, hogy felismerte, mit nem tud. És rendelkezett azzal az akarattal, hogy kedvezőtlen körülmények között és naiv módszerekkel megpróbálja orvosolni a saját fogyatékosságait. Átvillant az is a fején, hogy lemond a rangjáról és Oxfordba megy, ahol ekkorra már körülbelül öt évvel a kortársai mögött kullogott volna. Igaz, kisebb anyagi terhet jelentett volna a családjának, mint az élet a 4-es huszároknál. Ahogy egy 1897-ben az édesanyjának küldött levélben megfogalmazta (az ebből az időszakból megőrzött levelezésük sokkal terjedelmesebb, mint az iskolai éveiből

5

származó): „Irigylem Jacket a szabadelvű egyetemi oktatásért. Úgy találom, hogy az irodalmi ízlésem napról napra javul – s ha tudnék latinul és görögül, azt hiszem, kilépnék a hadseregből és megpróbálnék diplomát szerezni történelemből, filozófiából és közgazdaságtanból. Képtelen lennék azonban újfent mondatokat elemezgetni és latin szövegeket biflázni. A sors milyen furcsa fintora – hogy nekem kell katonának, Jacknek pedig egyetemistának lenni.” Nem kapott azonban semmilyen anyai biztatást arra nézve, hogy próbálja legyőzni az útjában álló klasszikus oroszlánokat, ehelyett öntevékeny egyetemi pályafutást választott. Ebben Lady Randolph valóban segített, nem mint levelező korrepetitor, hanem mint a kért könyvek hatékony beszerzője. Kezdetben az olvasmányai s ennek megfelelően a kérései majdnem kizárólag Gibbonra és Macaulayra korlátozódtak. Édesanyja elküldte neki a Decline and Fall of the Roman Empire (A római birodalom hanyatlása és bukása) nyolc kötetét, melyet tizenhárom kötetnyi Macaulay követett – nyolc a történelemről és öt esszégyűjtemény. Mindegyiken átrágta magát, meglehetően megfontolt ütemben s nem vágtatva: „Ötven oldal Macaulay és huszonöt Gibbon mindennap”, írta februárban. Összességében, Gibbon nagyobb benyomást tett rá – Macaulay „feleannyira sem tudományos”. Mindkettőben felfedezett azonban értékeket: „Macaulay világos és erőteljes – Gibbon méltóságteljes és hatásos. Mindketten lenyűgözők és példát szolgáltatnak arra, hogy az angol milyen nagyszerű nyelv – mivel olyannyira különböző stílusokban is megkapó lehet.” Miközben a „megkapó” kifejezés szokatlanul gyengén hathat Churchilltől ebben az összefüggésben, kétségtelenül mindketten tartós hatást gyakoroltak írásművészetére és beszédeire egyaránt, bármennyire is eltérő stílussal rendelkeztek. Amikor kilépett ennek a két stílusművésznek a bűvköréből, más élményekre szomjazva, továbbra is falta a könyveket, de már kevésbé volt válogatós. Mélyen belemerült Winwood Reade The Martyrdom of Man (Az ember mártíriuma) című munkájába, s ez a nagyon is kétes értékű félfilozófiai (és vallásellenes) mű nagy szellemi izgalmat váltott ki belőle. Churchill autodidakta programja különös módon hasonlít egy rendkívül eltérő jellegű emberéhez, aki

ugyancsak a legmagasabb politikai polcra jutott, s akit Churchill csaknem ötven évvel később nagyra becsült – Harry S. Trumanről van szó. Truman fiatalkorában rengeteg életrajzot olvasott. Nem csupán az amerikai elnökökről, hanem a római császárokról és a különböző korok kiemelkedő katonai vezetőiről is beható ismereteket szerzett. Minderre a tudásra azonban magányosan, minden tanácsadás nélküli olvasás során tett szert. Ennek eredményeként ismerte számos tulajdonnév írásmódját, de nem azok kiejtését, s időnként a legmeglepőbb változatokkal rukkolt elő. Churchillnek ez nem okozott gondot. A 4-es huszárok tisztjei lehet, hogy nem rendelkeztek nagyon mély történelmi vagy klasszikus műveltséggel, de tisztában voltak azon emberek nevének a pontos kiejtésével, akikről már hallottak. Az analógia megállja a helyét viszont egy másik szempontból: sem Churchill, sem Truman esetében senkit sem találunk, aki a fiatalkorukban magányosan és fáradságos munkával megszerzett ismereteiket egy kicsit rendszerezte volna. Truman gyengéje a kiejtés volt, Churchill számára pedig a Martyrdom of Man (amely ezredesének az egyik nagy kedvence volt) fontos, bár elhibázott műnek tűnt. Gibbon és Macaulay stabil alapokon álló világán kívüli kalandozásai során egyébként általában jó ítélőképességgel döntött és olyan klasszikusokkal ismerkedett meg, mint Adam Smith A nemzetek gazdagsága, Charles Darwin A fajok eredete, Jowett fordításában Platón Állam-a, Henry Hallam angol alkotmánytörténete (az ő fia volt a jeune homme fatal, aki felkeltette Gladstone és Tennyson kölcsönös féltékenységét). Ezen az igényes háttérolvasmány-listán túl Churchill mindent elkövetett, hogy magába szívja a tömény (és előre meg nem rágott) politikai tényeket is. Megkérte édesanyját, hogy küldjön el neki huszonhét kötetet az Annual Register-ből, amelyben Disraeli második, 1874–80 közötti kormányától kezdve korai gyermekkora minden jelentősebb parlamenti vitájának és törvényhozási eljárásának nyers változatát tanulmányozhatta. Ezután összefoglalót készített a beszámolókból, s hozzáfűzte saját, mérsékelten haladó nézeteit arról, hogy ő miként beszélt és szavazott volna mindegyik kérdésről. Komoly politikai szövegmagyarázatot végzett hihetetlen elszántsággal, biztos lévén

benne, hogy kiemelkedő szerepre kell felkészülnie, bár némileg kiforratlan elképzelése volt arról, hogy miként lehetne mindezt elérni. Az édesanyjával Indiából folytatott levelezése három másik szempontból is figyelemre méltó. Először, a legkevésbé sem zavartatta magát attól, hogy kezdő értelmiségi létére a legsommásabb megállapításokat tegye emberekről és ügyekről. Így 1897. január 1-jén a kalkuttai karácsonyról visszafelé tartva a hosszú utazás alatt lenézően nyilatkozott a liberálisok által kinevezett alkirályról: „Az Elginek nagyon népszerűtlenek itt Indiában és nagyon rossz fényben tűnnek fel a Lansdowne-okkal összevetve. Az a kár, amit egy radikális kormányzat tesz, nem tűnik el a távoztával. Az összes jelentősebb állami hivatalt a liberális főrendek szedett-vedett maradékával kell betölteni. Így került Elgin ide alkirálynak. A hírek szerint nagyon rátartiak és elviselhetetlenül felfuvalkodottak – és a »kalkuttai társaság« nem talál szavakat a jellemzésükre.” Ironikus módon mindössze nyolc évvel később, amikor Churchill államtitkár lett a Campbell–Bannerman-kormányban, Lord Elgin vezette mint főnöke a gyarmatügyi minisztériumot. Lehet, hogy Elgin nem figyelt fel rá Kalkuttában. Churchill, dacára tory szimpátiájának, 1897-ben, nem volt sokkal jobb véleménnyel új pártjának reménységeiről sem. Nyolc héttel később így írt: A tory párt vezetői között van az a két politikus, akiket mindenkinél jobban megvetek és gyűlölök – Mr. Balfour és George Curzon. Az előbbi – egy lusta és affektált cinikus – a konzervatív párt cseppet sem kiemelkedő vezetője; az utóbbi a politika elkényeztetett kedvence – alig bír magával a pöffeszkedéstől – sértően magabiztos ki nem érdemelt sikerei miatt – a felfuvalkodott oxfordi smokk megtestesülése. Ennek a kettősnek a felelőssége az utolsó 15 hónap bűnös összevisszasága.

A főnöküket másként, de nem sokkal gyengédebben kezelte. „Lord Salisbury tehetséges és makacs ember, aki egy államférfi eszét egy öszvér kifinomult fogékonyságával ötvözi, s addig hagyták otrombán hibát hibára halmozni, amíg az Unió párt szinte minden csoportját és majdnem az összes európai kormányt sikerült felingerelnie vagy megsértenie.” A fenti nézetek ismeretében nem hathat meglepetésként, hogy ezeket írta április 6-án: „Nincs olyan dolog, amit meg ne tennék [machiavellista kormányunk] ellen, ha alsóházi képviselő lennék. Testestül-lelkestül liberális vagyok, csak a nevemben nem. A nézeteim szent borzongást váltanak ki tiszttársaim körében. Ha nem létezne az ír önkormányzat kérdése – amelyhez én soha nem járulok hozzá –, liberális párti képviselőként mennék a Parlamentbe. Ahogy azonban most áll a helyzet – a tory demokrácia az, amelynek a zászlaja alá állok.” Három hónappal később, amikor nem sokkal Indiába érkezése után meglepően könnyen eltávozást kapva hazamehetett, ennek a politikai irányzatnak a jegyében hívták meg, hogy élete legelső politikai beszédét elmondja Bath külvárosában a konzervatív párt egyik kisebb szervezetének, a Kankalin Ligának egyik ünnepségén. Jól sikerült politikai beszéd volt, ügyesen megfogalmazva, és számos alkalmat adott a tapsra. A beszédet nagy terjedelemben közölte a Bath Daily Chronicle, és majdnem akkora teret szentelt neki a londoni Morning Post is. A beszédből azonban nem nagyon tűnt ki, hogy „csak nevében nem liberális”. „A brit munkások többet remélhetnek a megerősödő tory demokráciától, mint a radikalizmus kiszáradt csatornáitól”, ez talán a beszéd kulcsmondata. A második téma, ami az édesanyjával folytatott levelezésében ismételten előfordult, a pénz volt. Itt, a politikai kérdésekkel ellentétben, az édesanyja adta meg az alaphangot. A legkorholóbb levele (1897.) február 26-án kelt, egy nappal azután, hogy Churchill olyan sommásan elítélte Balfourt és Curzont. „Nagyon különleges érzésekkel ülök le a heti levelemhez”, kezdődött baljóslatúan az írás. Általában nagy örömömre szolgál ez – de most pontosan ellenkezőleg. […] Coxnál

jártam ma délelőtt, s nem csak azt tudtam meg, hogy előre felvetted az egész negyedévi, ebben a hónapban esedékes apanázsodat, de még 45 fontot is azonfelül – most pedig itt van ez az 50 fontos csekk – amikor tudod, hogy egy filléred sincs a bankban. Az igazgató közölte velem, hogy figyelmeztettek: nem engedik, hogy túllépd a keretet, és akkor a következő postával ez a csekk jött. Meg kell mondanom Neked, hogy tudom, nagyon kellemetlenül érint Téged – nem valami kellemes az a helyzet, hogy tőlem függsz, és én a magam részéről a lehetőségeimhez képest a legnagyobb támogatásban részesítelek, nagyobban, mint amennyit megengedhetnék magamnak. […] Ha nem elég a tőlem kapott évjáradék és az illetményed, akkor ki kell lépned a 4-es huszároktól, mert én nem tudok többet adni. Március 5-én ismét visszatért erre a témára szinte brutális pontossággal: „Az évi 2700 fontból [mai értéken körülbelül 135 000 font] 800 fontot Ti ketten kaptok, 410 font megy a ház- és istállóbérlésre, ami után összesen 1500 fontom marad minden másra – adókra, szolgákra, istállókra, ételre, ruhára, utazásra –, és most még a kölcsönvett pénz kamatait is fizetnem kell. Valóban félek a jövőtől.” És azután ismét írt március 25-én, minden bizonnyal véletlenül éppen a monte-carlói Metropol Szállodából, amelyben kitér arra, hogy Churchill legutóbbi levele „rossz pillanatban érkezett és még a szokásosnál is rosszabb anyagi helyzetben ért”. Churchill, talán bölcsen, elengedte a füle mellett ezeket a panaszokat. Az a tény, hogy Angliából Indiába vagy fordítva küldött levelek csak három hét alatt értek a címzetthez, mindegyik üzenetváltásnak tompította az élét. Mire megérkeztek, a hangulat megváltozhatott. Ezekből az anyagi nehézségekből Churchill két olyan aranyszabályt vont le, amelyekhez azután egész életében tartotta magát. Az első

az volt, hogy a kiadásokat a (nagyon tágan értelmezett) szükségleteknek kell meghatározni, nem pedig a rendelkezésre álló forrásoknak. Dickens Mr. Micawberének híres mondását a feje tetejére állította. Másodszor elhatározta, hogy amikor a bevétel és a kiadás közötti szakadék túlságosan tágra nyílik, az igazi megoldást a bevételek növelése, nem a kiadások csökkentése jelenti. A pénzügyi kérdésekhez való ilyen könnyed hozzáállás azután nagymértékben alakította az édesanyjával folytatott levelezésének harmadik fő témáját. Arra vágyott, édesanyja vesse latba minden befolyását annak érdekében, hogy eljuthasson a világ összes fegyveres konfliktusának helyszínére. Ez részben vakmerő kalandvágyból, részben abból a bölcs meglátásból eredt, hogy 15– 20 fontot tud keresni egy-egy, a Morning Post-nak vagy a Daily Telegraph-nak. a frontvonalból küldött „levéllel” (ahogy akkoriban a frontról írt cikkeket nevezték). Semmi jel sem mutat arra, hogy Lady Randolph a bájaival próbálta megnyerni Sir Bindon Bloodot vagy Sir Herbert Kitchenert vagy Lord Robertset – ez hármuk közül legalább kettőnek igen kellemetlen lett volna, s ő maga sem vágyott volna a George Moore emlegette „kétszáz” szeretője közé sorolni egyiket sem, de az embernek az a benyomása, hogy Winston Churchill szerette volna, ha édesanyja mindent megtesz azért, hogy eljuttassa a birodalom határain lévő legveszélyesebb helyekre. Az első ilyen élményét azonban a spanyol birodalom egyre jobban visszaszoruló határain, s nem a még mindig terjeszkedő brit birodaloméin szerezte. 1895 őszén, röviddel azt követően, hogy kinevezték a huszárokhoz, Kubába indult, hogy a helyszínen tanulmányozza a helyi „lázadók” ellen a spanyolok által ötletszerűen vívott gerillaháborút. Édesapjának régi negyedik pártbeli társát, az időközben madridi nagykövetté avanzsált Sir Henry Drummond Wolfot kérték meg, hogy tegye lehetővé Churchillnek és tiszttársának, Reggie Barnesnak (akiből idővel vezérőrnagy lett) a csataterek meglátogatását, hogy a helyszínen figyelhessék meg a spanyol hadműveleteket. Winston Churchill enyhe ágyútűzben ünnepelte huszonegyedik születésnapját. Mindezt nagyon kielégítő árukapcsolásnak tekintette. És az édesanyjának is volt valami szerepe a kubai útban, ugyanis őt és Barnest a New York-i rakparton

Bourke Cockran várta, aki korábban minden kétséget kizárólag Lady Randolph egyik sikeres széptevője volt, s a századforduló egyik érdekes amerikai politikai figurájának számított. 1890-ben választották be a Képviselőházba, és 1892-ben harcba indult a demokrata elnökjelöltségért Grover Cleveland ellenében. 1895-ben pártot váltott és 1896-ban már a republikánus elnökjelöltet, McKinleyt támogatta. Félig keleti partvidéki úriember, félig politikai kalandor volt, hatásos szónok és olyan ízig-vérig politikus alkat, akitől Churchill sokat tanult, s akivel még sokáig levelezett a rakparti találkozásuk után. Cockran nagy hatást tett Churchillre. Még 1932-ben is, amikor a Thoughts and Adventures (Gondolatok és kalandok) című esszékötetén dolgozott, Churchill így írt: Meg kell jegyeznem, hogy ez a figyelemre méltó férfi milyen nagy hatást tett még kialakulatlan gondolkodásomra. Soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel, sőt bizonyos szempontból hozzá fogható emberrel sem. Hatalmas fejével, parázsló tekintetével és élénk arcával rendkívüli mértékben hasonlított a Charles James Foxról készült portrékhoz. Nem adatott meg számomra az a szerencse, hogy akár egyetlen beszédét is hallhassam, de a társalgása mindenki másét felülmúlta tárgyi tudásban, belső erőben, a lekerekített gondolatokban, az érvelésben és világosságban. Cockran a Central Park délkeleti sarkánál, az Ötödik sugárúton található lakására vitte Churchilléket, amely meglepően távol, északra feküdt az 1890-es években divatos manhattani lakóhelyektől; ám később ezen a helyen épült fel először a régi Savoy Plaza Hotel 1900 környékén, majd pedig a General Motors komplexuma 1968-ban. Cockran szellemileg ösztönző vacsorát adott

Churchill tiszteletére az első parton töltött napján, s általában is olyan érdekes és nagyvonalú módon látta vendégül, mintha New York izgalmasságát örökre belé szerette volna oltani. „Ez egy nagyszerű ország, kedves Jackem”, írta az öccsének. És az édesanyjának: „Valóban körbeugrálnak engem itt és a lehető legbőkezűbben látnak vendégül. Minden klubnak a tagjai vagyunk és az emberek egymással versenyeznek, hogy szórakoztassanak.” Alig valamivel a huszonegyedik születésnapja előtt New York pezsgése talán nagyobb befolyással volt későbbi életére, mint a tűzkeresztség Kubában. Nagyrészt Bourke Cockrant illeti az elismerés azért, hogy az Egyesült Államok jövendő tiszteletbeli polgárát életre szóló hatások érték Amerikában. Churchill második hadi kalandja az India és Afganisztán határához közel eső Swat-völgyben a lázadó pathan törzzsel harcoló malakandi gyalogsághoz fűződik. A felkelés kitöréséről és arról, hogy egy három dandárból álló brit büntető expedíciót szerveztek, 1897. július végén hallott „Goodwood [lóversenypályájának] 6

gyepszőnyegén egy csodálatos napon”. Az expedíciós haderőt a találó nevű, akkoriban vezérőrnagyi rangban lévő Sir Bindon Blood vezette, aki annak ellenére, hogy az 1879-es zulu háborútól kezdve 1907-es nyugdíjba vonulásáig minden hadjáratban részt vett, megérte a kilencvenhetedik évét és öt nappal azután halt meg, hogy Churchill 1940-ben miniszterelnöki megbízást kapott. Churchillhez hasonlóan őbenne is ötvöződött a vakmerő kalandvágy a rendkívül hosszú élettel. Ennél is fontosabb volt azonban az, hogy körülbelül az említett esemény előtt egy évvel Churchill egy estélyen olyan homályos ígéretet csikart ki Bloodtól, amely szerint ha bármikor egy újabb expedíciós hadsereg élére állítják, a fiatal huszártiszt vele mehet. Az ígéret homályossága nem vette el Churchill kedvét. A Goodwoodban kapott híreket követően két napon belül táviratozott Sir Bindonnak, de miután nem jött válasz, két héttel megrövidítette az eltávozását és felszállt a Charing Cross vasútállomásról Brindisibe tartó indiai postavonatra. „Éppen hogy elértem a vonatot; de a legjobb hangulatban szálltam fel rá.” Ezután egy hónapnál is

hosszabb lázas utazgatás kezdődött. Egy kicsit elromlott a hangulata, amikor nem kapott táviratot Bloodtól sem Brindisiben, sem Adenben, amikor a Vörös-tenger „fojtogató” módon telepedett rá és amikor a hajón sem megfelelő ellátás, sem megfelelő szellőzés nem volt. Újra jókedvre derült azonban akkor, amikor Bombayben egy kétértelműen fogalmazott bátorító távirat várta Bloodtól: „Nagyon nehéz; semmi üresedés; jöjjön haditudósítóként; megpróbálom benyomni. B. B.” Mindez s egy hasonlóan homályosan megfogalmazott későbbi levél elég biztatást adott neki ahhoz, hogy egy Bangalore-ba vezető harminchat órás utazásra vállalkozzon, vonakodó ezredesét rábeszélje, hogy engedje el (feltehetően a harci szellem és a tapasztalat a fiatal tisztek esetében üdvözlendő) és küldje el egy még kockázatosabb útra északra, mindössze „egy öltöztető fiú és a tábori felszerelésem” kíséretében. A bangalore-i vasútállomáson egy Nowsheráig, a Malakandexpedíció által használt vasúti csomópontig kért jegyet, jóllehet a hely neve nagyon úgy hangzott, mint az angol „sehol” (nowhere) szó. Azután, őt magát idézve: Megkérdeztem, milyen messze van a hely. Az udvarias indiai [jegykiadó] megnézte a vasúti menetrendet és szenvtelenül azt mondta, hogy 2028 mérföld. […] Ez ötnapos utazást jelentett a legnagyobb hőségben. Egyedül voltam; de sok könyvet vittem magammal és így az idő aránylag kellemesen telt. Azok a nagy bőrbevonatú indiai vasúti kocsik, amelyeket teljesen be lehetett sötétíteni a vakító nap elől és amelyeket meglehetősen hűvösen tartott egy nedves szalmából álló kerék, amelyet időnként meg kellett forgatni, nagyszerűen megfeleltek a helyi viszonyoknak. Öt napot egy sötét, kipárnázott mozgó cellában töltöttem, s elsősorban lámpafény vagy óvatosan beeresztett napfény mellett olvastam.

Kétség sem fér ahhoz, hogy mindenre el volt szánva, hogy harci cselekményt lásson. Mik voltak az indítékai? Néhány ezek közül az összes (névleges) társára jellemző volt. A királynő-császárnő uralkodásának hatvanadik évfordulóján és a birodalom legszebb napjaiban a lovassági tisztek többnyire bátor, harctéri tapasztalatra s rendjelekre és „elismerésre” szomjazó emberek voltak. Kevesen vették azonban Churchillhez hasonlóan a fáradságot, hogy közel öt hétig majdnem szünet nélkül és ráadásul a saját költségükön utazzanak azért, hogy egy harcteret találjanak. Hiányzott belőlük az energia és az ehhez szükséges szemtelenség egyaránt. A hírnév állandó motivációt jelentett számára, s ahogy akkoriban látta, a legjobb út efelé az írásain keresztül vezetett. Boldog volt, sőt lelkes, hogy meglehetősen sokat kockáztat egy megfelelő téma érdekében. A hadjárat, amelyben részt vett, egyszerre volt veszélyes és brutális. Újságírói pályafutása szempontjából mérsékelt sikert hozott a kaland. Mind az indiai Pioneer, mind a Daily Telegraph akkreditálta. Az utóbbi azonban mindössze 5 fontot (mai értékben 250 fontot) fizetett hasábonként, ellentétben a 15 vagy 20 fonttal, amit néhány hónappal korábban remélt. Az innen küldött beszámolóinál lényegesebb az a tény, hogy a Swat-völgyben és környékén szerzett tapasztalatai vezettek első könyve megírásához, amelynek nem valami eredeti módon a The Story of the Malakand Field Force (A malakandi haderő története) címet adta. Körülbelül hat hétig volt Blooddal és a csapataival. Valamivel (1897.) október közepe után érkezett vissza Bangalore-ba. Churchillen kívül mindenki pár hónapig pihent volna, a tiszttársait untatta volna a kalandjaival, s visszazökkent volna az ezred mindennapjaiba. Churchill azonban az év végéig befejezett és az édesanyjának elküldött egy (rövidebb regény terjedelmű) 85 000 szavas, a hadjáratról szóló könyvet. Annál figyelemreméltóbb ez a teljesítménye, mert ugyanakkor megállás nélkül dolgozott első és egyetlen szépprózai művén, a Savrolá-n, amely nagyjából hasonló terjedelmű lett.

Lady Randolph (nagyon gyorsan) kiadatta a könyvet a Longmannel és korrigáltatta (nagyon felületesen) egy angol-ír férfival, Moreion Frewennel, aki Clara nevű nővérét vette el és sokkal később rövid ideig Cork megye parlamenti képviselője volt. A könyv nagy érdeklődést keltett, s a legtöbben elismerően nyilatkoztak róla, kivéve a sajtóhibák és a nagyon egyéni központozás miatti panaszokat, amelyek ugyancsak Frewen lelkén száradtak. Az Athenaeum-beli recenzió szerint „a stílusa időnként Napier-t idézi, ám a szöveget mintha egy ütődött nyomdai korrektor központozta volna”. „Az ütődött nyomdai korrektor” munkája először Churchill szinte minden, az általános siker miatt érzett örömét keserűséggé változtatta. „Hangosan szeretnék üvölteni haragomban és szégyenemben, amikor ezekre az undorító hibákra nézek, amelyek elcsúfítják a munkámat”, írta az édesanyjának 1898. május 1-jén. Az a körülbelül 600 font (30 000 font) azonban, amit a könyvéért kapott, némi gyógyírt jelentett számára. A karcsú kis kötet (ellentétben Churchill majdnem mindegyik későbbi művének ékesszóló bőbeszédűségével) lebilincselő és élénk stílusban megírt beszámoló volt, amely jelentős elbeszélői tehetséget árult el; s a végére még egy egyáltalán nem éretlen elemző részt is csatolt a szerző. A munkát Sir Bindon Bloodnak ajánlotta. Természetesen a könyv által kiváltott figyelem és a dicséretek egy része a Churchill névnek szólt. Még a walesi hercegtől is kapott egy elismerő levelet, aki egyébiránt nem tartozott a leglelkesebb olvasók táborába: „A lehető legnagyobb érdeklődéssel olvastam a könyvet, és úgy vélem, hogy a leírások és a nyelvezete általában kiváló. Mindenki olvassa s mindenki csak az elismerés hangján szól róla.” A levél végén azonban a herceg azt a tanácsot adja, hogy „maradjon a hadseregben” és ne siessen parlamenti képviselőséget szerezni magának. A Malakand-dal egy időben írta a regényét is. Az utóbbit, az északnyugati határvidéki útja előtt, fullasztó melegben, az Indiába megtett visszaút alatt vetette papírra. A könyv újabb példát szolgáltat kimeríthetetlen energiáira még a legkedvezőtlenebb körülmények között is. Édesanyjának elmondta, hogy öt fejezettel elkészült még azelőtt, hogy Bangalore-ból Nowsherába utazott volna. Ezután félretette a kéziratot. Abban a pillanatban visszatért azonban hozzá,

amint a Malakand készen lett, s a testvérével egy (1898.) május 26án keltezett levélben közölte, hogy befejezte a könyvet. Ismét rövid műről volt szó, még a Malakand-nál is rövidebbről. Eredetileg Affairs of State-nek (Államügyek) nevezte; ez a cím a lehető legtávolabb állt a Savrolá-tól, s az eredeti címen emlegette a könyvet másfél évig a kötet megírásának ötletétől számítva. A Savrola lényegében egy brit roman-á-clef (noha nem kerül nagy szellemi erőfeszítésbe megtalálni a kulcsot benne), amely egy balkáni Ruritániában játszódik. A hősnőt, Lucile-t, aki egy nem teljesen gonosz, de a valóságtól elrugaszkodott uralkodó-diktátor, Morala felesége, a korabeli elképzelések szerint Lady Randolphról mintázta a szerző. A hősnő vonzerejének leírása, mutatis mutandis, szinte szó szerint megegyezik azzal, ahogyan John Henry Newman a tizenhatodik századi Rómában élt Néri Szent Fülöp egyszerre szerény és domináns helyzetét jellemzi. „Idegen hercegek hódoltak neki”, írta Churchill a Savrolá-ban, „s nem csak mint Európa legcsinosabb asszonyának, hanem mint befolyásos politikai szereplőnek is. A szalonja állandóan tele volt különböző országokból érkezett rendkívül érdekes emberekkel. Államférfiak, katonák, költők és irodalmárok fordultak meg a szentélyében.” A hasonlóság azonban nem tökéletes. Lucile-t sokkal légiesebbnek, s egyértelműen szűzibbnek ábrázolja Churchill, mint amilyen Lady Randolph volt. Ráadásul a regénybeli, egyszerre erőltetett és papírízű szerelem követelményeinek megfelelően Lucile elhagyja Moralát a kétségtelenül Churchillről mintázott, vonzóbb Savrola kedvéért, s így a történet, ha valóságtartalma lenne, már vérfertőzésről is szólna. Ez az érzés szinte hamleti magasságig erősödik, ha Morala, mint ahogy sokan képzelték, Lord Randolphfal azonos. Az egyik róla szóló leírás ezt a nézetet támasztja alá: „A férje szerette és amikor csak el tudott szabadulni a közügyektől, mindent megtett érte. Később azonban némileg borúsabbra fordultak a dolgok. …Mély ráncok keletkeztek az arcán, melyeket a munka és az örökös aggodalom vésett rá, s időnként Lucile rettenetes kimerültséget látott rajta, mintha a férje tudná, hogy teljesen hiábavalóan munkálkodik.”

A regényben van egy „dada” is, akinek kulcsfontosságú és állandó szerepe van Savrola életében, s aki Mrs. Everest reinkarnációjának tekinthető. Savrola maga is rendkívül sokatmondó személy. A nép oldalán álló patrícius. „Vehemens, emelkedett és merész” a gondolkodása. „Kizárólag úgy tudott élni, ahogy élt; végig kell mindent csinálnia. A vég gyakran korán érkezik az ilyen emberekhez, akiknek a szelleme annyira kifinomult, hogy csak tettekben találnak megnyugvást, veszélyben megelégedettséget, s zűrzavarban békét.” A könyvet ugyanakkor áthatja valami kozmikus pesszimizmus, felidézve mind Gladstone ijedt, az emberiségre váró rettenetes jövő indukálta vallásosságát, mind Balfour híresen lehangoló gondolatát: „Rendszerünk energiái ki fognak merülni, a Nap ragyogása elhomályosul, és az immár kiszikkadt és enervált Föld nem lesz képes elviselni azt a fajt, amely egy pillanatra megzavarta a nyugalmát. Az emberiség eltűnik és eszméi ugyancsak elpusztulnak.” Churchill (huszonhárom éves korában) így írt: „A lehűlési folyamat folytatódik: az élet tökéletes fejlődése halállal végződik: az egész Naprendszer, az egész világmindenség egy nap olyan jéghideg és élettelen lesz, akár a kiégett petárda.” Annak ellenére azonban, hogy két illusztris miniszterelnök előd eszkatologikus reménytelenségét visszhangozta, nem állt szándékában (a másik két politikusnak sem) már azelőtt mozdulatlanná merevedni, mielőtt a Föld azzá válik. „Az ambíció volt a mozgató erő”, írta Churchill Savroláról, „és nem tudott ellenállni neki”. Egyáltalán nem titokban írta a Savrolá-t, ahogy számos, a regényén dolgozó szerző teszi. A hazaküldött levelei tele voltak vele, hogyan halad a könyvvel. A tiszttársai is tudták, hogy mivel foglalkozik. Sőt a My Early Life szerint számos javaslattal éltek azt illetően, hogy „miként tegye vonzóbbá a szerelmi vonulatot”. Elég bölcs volt ahhoz, hogy ne fogadja meg a csiklandósabb szexuális részek bevonására irányuló tanácsokat, de nem vette rossz néven őket, s a könyvet „A (Királynő Saját) IV-ik Huszárjai tisztjeinek” ajánlotta, „akiknek a társaságában a szerző négy boldog évet töltött

el”. A négy év során számos szünet is akadt, ennek ellenére semmi okunk sincs a meleg szavak őszinteségében kételkedni. A Savrola, noha majdnem olyan gyorsan elkészült, mint a Malakand, lassabban jelent meg (és kevesebb nyomdahibával), mint az utóbbi. Először 1899 májusa és decembere között a Macmillan’s Magazine közölte folytatásokban ugyanúgy, mint egy Dickens- vagy Trollope-regényt (micsoda elődök). Az év novemberében Amerikában jelent meg először könyv formában, ezt követte az angliai kiadás 1900. februárban. Megfelelő kiadási stratégiának tűnt ez egy ekkorra már félig-meddig igazi írónak számító szerzőhöz, ugyanis a Malakand és a Savrola visszafogott terjedelmét meghazudtoló művel, a 250 000 szóra és két kötetre rúgó The River War-ral (A folyami háború) is jelentkezett 1899. novemberben. A Savrolá-t még itt-ott olvassák; új kiadás látott napvilágot 1990-ben. Folyamatos és csekély hírneve azonban egyértelműen Winston Churchilléből ered, s nem fordítva. Rendesen megírt, olvasmányos és érdekes (amiatt, amivé később a szerző vált) fiatalkori zsenge, nem több. A The River War Churchill pályafutásának következő szakaszába visz minket. A könyv a „Szudán visszahódításának történelmi beszámolója” alcímet viseli, és terjedelmileg teljes mértékben elüt a másik kettőtől. A szerző egyben bizonyos kísérleteket is tesz az objektív történetírásra, nem éri be azoknak az akcióknak az egyszerű elmesélésével, amelyekben személyesen részt vett. Churchill csak a második kötetben tűnik fel a könyv lapjain. Az ajánlás is magasabb társadalmi kört érint. „Salisbury márkinak, a Térdszalagrend Lovagjának, akinek bölcs vezetése alatt a konzervatív párt immár hosszú ideje van hatalmon és a nemzet már hosszú ideje él jólétben, akinek a kormányai alatt Egyiptom újjászervezése nagyjából befejeződött, s akinek a tanácsára őfelsége elrendelte Szudán visszafoglalását.” Nem sok jel mutatott Churchill bimbózó liberalizmusára ezekben a kimért, ám feltűnően hízelgő szavakban. Úgy tűnik azonban, hogy inkább a közvetlen hála, semmint a talpnyalás mondatta vele. Salisbury nélkül Churchill talán egyáltalán nem is vehetett volna részt a hadjáratban. Az egyiptomi hadsereg angol főparancsnoka, Sir Herbert Kitchener, aki

annak a Mahdinak az örököse ellen vezetett hadjáratot Szudán visszafoglalására, akinek a csapatai tizenhárom évvel korábban Kartúmnál meggyilkolták Gordon tábornokot, vehemensen ellenezte, hogy Churchill csatlakozzon hozzá. Egyértelműen „ifjú titánnak” vélte, aki „a nyilvánosságot hajszolta” és „érdeméremre vágyott” – Churchill ezt a két, vele szemben barátságtalan kifejezést jegyezte fel akkoriban. Churchill viszont az első világháború híres háborús plakátján szereplő Kitchenerről ezt jegyezte fel: „Lehet akár tábornok 7

is – de akkor sem úriember.” 1898 első felében Churchill egy buldog makacsságával dolgozott azon, hogy a szudáni hadjárat résztvevője lehessen. Többnyire Bangalore-ban tartózkodott, jóllehet január elején ismét megtette a hosszú utazást Kalkuttába, ahol sokkal jobban fogadták, mint az előző évben. Még a korábban ócsárolt Elginék is (akiknél ez alkalommal megszállt, s talán ez lehet az oka annak, hogy megváltozott a véleménye) nagyot nőttek a szemében. Azután, február végén a Delhi melletti Meerutba utazott egy újabb lovaspólótornára, majd onnan körülbelül 400 mérföldes utat tett meg Peshawarba annak reményében, hogy Sir William Lockhart, aki egy másik, az északnyugati határvidéken és környékén élő lázadó törzs, a tirahok ellen készült hadjáratot indítani, maga mellé veszi. Az elgondolás fegyelmi és fizikai veszélyeket is rejtett magában, ugyanis majdnem biztosnak tűnt, hogy ha Lockhart tábornoknál süket fülekre talál, akkor csak késve érkezik vissza Bangalore-ba az észak-indiai pólós eltávozásáról. Lockhart azonban segítőkésznek bizonyult és felvette parancsőr-tisztként Churchillt a törzskarába, és még azt is megengedte neki, hogy a törzstiszteket megillető vörös hajtókát feltegye. A tábornok azonban a vártnál kevésbé volt harcias, és így Bloodnál kevesebb alkalmat adott Churchillnek arra, hogy kivegye részét a harci cselekményekből és veszélyekből. Sőt még egy tartós békét is tető alá hozott a törzzsel, így Churchill április közepén már ismét Bangalore-ban volt, ahol két hónapot maradt, miközben a Savrolá-n dolgozott és szakadatlanul üzenetekkel bombázta azokat, akik véleménye szerint segíthettek neki abban, hogy szíve vágya teljesülhessen és részt vehessen a szudáni

hadjáratban. Kitchener eközben már megnyerte az atbarai csatát, ám ezt Churchill, mint ahogy később kiderült, teljes joggal, mindössze a dervis erők főseregével vívott omdurmáni ütközet előjátékának tekintette. Churchill még mindig reménykedett benne, hogy nem késett le a hadjáratról. A vértelen tirah-expedíció egyik előnye abban állt, hogy feljogosította egy újabb eltávozásra, s június 18-án Bombay kikötőjéből el is indult hazafelé. Churchillnek hihetetlenül nagy szerencséje volt ezzel a hazalátogatással. Még az alkirályoknak is rendszerint két és fél vagy három évet kellett várni, mielőtt hazamehettek. Churchillnek azonban ez volt a második angliai útja, pedig mindössze húsz hónapja volt Indiában. Először úgy gondolta, hogy kiszáll Egyiptomban és egyenesen felhajózik a Níluson. Június elején azonban belátta, hogy ez lehetetlen. Valami ígéretfélét csalt ki a londoni főhadsegédből, Sir Evelyn Woodból, de még mindig távol volt attól, hogy a helyi parancsnok, Kitchener elfogadja. Ugyanakkor elfogta az Anglia iránti nosztalgia is. „Nem vagyok hajlandó lemondani a londoni két hetemről”, írta Bangalore-ból az édesanyjának. „A londoni élet minden pillanata aranyat ér.” Azután a saját lelkesedésének léggömbjét kipukkasztva így folytatta: „Talán úgy fogod találni, hogy valójában nem is élvezem annyira. Schopenhauer szerint [talán a túl sok megemésztetlen olvasás egyik hátránya] ha nagy várakozással tekint az ember valami elé, akkor a pillanat örömének egy részét már fel is használja. És azt is hozzáteszi, hogy a nagyon várt dolgok emiatt többnyire kiábrándulást eredményeznek. […] Mindenesetre jövök, és remélem, hogy kijössz elém a [Viktória] pályaudvarra.” Így tehát angliai látogatásra indult és még azt is megérdeklődte, hogy nem lehetne-e egy politikai gyűlést szervezni Bradfordban (édesapja egyik kedvenc kampányszínhelyén). A másik vasat is szilárdan tovább tartotta a tűzben és kijelentette, hogy „a bennszülött szolgámat és a tábori felszerelésemet – sátrat, nyerget stb. – Egyiptomban hagyom”. (Hol maradtak? Még ha a port-szaídi poggyászmegőrző elraktározta is a felszerelést, mi történt a szerencsétlen indiai szolgával, akit magára hagyott közel 3000 mérföldnyire a hazájától egy olyan országban, ahol korábban sohasem járt?)

A bradfordi tory gyűlést megtartották, és az esemény bizonyos mértékű sikerrel zajlott le július 14-én; a Morning Post ismételten nagy teret szentelt a beszédnek. Semmi jel sem mutat viszont arra, sőt joggal tételezhetjük fel az ellenkezőjét, hogy Lady Randolph kiment a fia elé a Viktóriára. Noha általában lelkiismeretesen levelezett, csak mérsékelten örült Churchill angliai látogatásainak, részben az azokkal járó kiadások miatt (egy oda-vissza út 80 fontba került, azaz, nagyjából 4000 fontba mai áron számolva), részben azért, mert attól félt: fia olyan pillangó lesz, akit egyszerre sok virág vonz, s egyik mellett sem tart ki elég hosszú ideig ahhoz, hogy komoly előmenetelt érjen el valamilyen területen. Ráadásul az év során voltak elég nehéz pillanataik a levelezésük alatt is (szinte szükségtelen hozzátenni, hogy a pénz miatt). Lady Randolph 14 000 fontot kívánt kölcsönvenni, minden kétséget kizáróan a sürgős adósságai rendezésére. Ezt csak úgy tudta megtenni, ha Winston is aláír bizonyos iratokat, amit Churchill úgy értelmezett, hogy az édesanyja halála után reá szálló vagyonkezelői alapítvány éves jövedelme 2500 fontról 1800 fontra fog csökkenni. „Aláírom ezeket a papírokat”, írta 1898. január 30-án, kizárólag az irántad érzett szeretetem miatt. Világosan le kell szögeznem, hogy semmilyen más indok nem késztethetett volna erre. Jobban mondva két feltétellel írom alá őket – amelyeket az igazságosság és a józanság követel meg. Az egyik az, hogy a jelen pillanatban a jóindulatodból kifolyólag élvezett évi 500 fontos apanázst véglegesíted az életed hátralévő részére. Másodszor. Egy írott kötelezvényt szerzel Jacktől, hogy amint nagykorú lesz, ő is beszáll az ügyletbe, életbiztosítást köt és megosztja velem a terheket. Legalábbis az első feltétel nem teljesült. Nem is annyira ez a tranzakció, hanem inkább a családon belüli pénzügyi viták

ízetlensége okozott károkat. Mindössze két nappal a fent idézett levél előtt félig-meddig elnézően az alábbiakat vetette papírra Churchill: Ha őszintén akarok beszélni a témáról – semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy mindketten egyformán meggondolatlanok vagyunk – költekezők és pazarlók. Mindketten tudjuk, mi a jó és mindketten szeretjük élvezni is azt. A fizetésről majd később eshet szó. […] Megértem az összes szertelenségedet – jobban, mint Te az enyéimet – ugyanolyan önsorsrontónak vélem, amikor Te 200 fontot költesz egy báli ruhára, mint ahogy Te annak gondolod, amikor én adok ki 100 fontot egy új pólópóniért. Ennek ellenére úgy érzem, hogy Neked meg kell venned a ruhát, nekem meg a pólópónit. A baj csak az, hogy koldusszegények vagyunk. Amit pedig mindössze két hónappal később írt, még ennél is sokkal rosszabb volt: „Arra kérsz, hogy ne is célozzak a pénzügyi dolgokra – én is azt hiszem, hogy nincs értelme tovább húzni az egész ügyet. Keserű szájízt hagyott bennem – ám nem lehetek más, mint ami vagyok, s nem tehetek másként, mint ahogy tettem. Az fáj nekem az egész dologban, hogy ilyen kellemetlenséget hozott az életünkbe. Attól tartok, hogy tartósak lesznek a következmények.” Egy percig sem kételkedhetünk benne, hogy az ügy Jennie Churchillben is keserű szájízt hagyott, s azon a tavaszon alig-alig írt idősebbik fiának. Április közepén Winston inkább szomorúan, semmint keserűen panaszkodott is amiatt, hogy már öt hete nem kapott tőle semmit, és arra kérte, újítsák fel a levelezésüket. Amikor július 2-án visszaért Angliába, az édesanyja, függetlenül attól, hogy kiment-e elé az állomásra vagy sem, komoly erőfeszítéseket tett, hogy segítse fia politikai és katonai törekvéseit. Ahogy Churchill később megfogalmazta: „Sok befolyásos ember vett

részt azokon a kellemes ebédeken és vacsorákon, amelyeket a lázas tárgyalások két hónapja alatt rendeztünk. Minden hiába volt azonban.” Befolyásos szövetségeseket hajtottak fel. A névsor magában foglalta a miniszterelnököt, a már hosszabb ideje Egyiptomban tevékenykedő brit megbízottat, Lord Cromert, a főhadsegéd Sir Evelyn Woodot, s olyan, az első pillantásra kevésbé fontos személyeket, mint Lady Jeune, a Legfelsőbb Bíróság hagyatéki, válási és haditengerészeti osztálya elnökének a felesége, aki azonban kulcsfontosságú közbejárónak tűnt. Ám Kitchener félelmetes és ismerős alakja egy ideig még leküzdhetetlen akadályt jelentett. A légkört jól jellemzi az a számos meglepő részt tartalmazó levél, amelyet Wood (akinek a testvére Parnell kedvese, Mrs. O’Shea volt) intézett július 10-én Lady Randolphhoz: Kedves Jennie! [Nagyon közvetlen megszólítás a kor normáit figyelembe véve.] A főparancsnok nem hajlandó maga mellé venni Mr. Churchillt [nagyon formális módja egy huszonhárom éves fiúra való utalásnak], és azért írok, hogy megmutassam a levelezésünket és összehangoljuk a jövőben a lépéseinket – holnap vagy 9-kor ugrom be, amikor hazafelé kerékpározom [nagyon jó teljesítmény egy vezető beosztású tábornoktól 1898-ban] – vagy 10-kor, amikor az irodámba megyek. Híve, Evelyn Wood. A „további lépések” minden kétséget kizáróan erőteljesek lehettek, noha olyan helyzet alakult ki, amelyben egy legyőzhetetlen erő szembesült egy mozdíthatatlan tárggyal – ez utóbbit Sir H. Kitchener személyesítette meg. Egészen szokatlan, milyen makacsul állt ellen Churchillnek. Nem csupán a miniszterelnöke és a helyi, kairói politikai fölöttese akarata ellen szegült, de úgy tűnt, készen áll rá,

hogy presztízsharcot vívjon a londoni hadsereg-főparancsnoksággal is. Senki sem vitatta azt a jogát, hogy az egyiptomi hadsereg kötelékébe azt nevezzen ki, akit ő akar. A hadsereget azonban brit egységekkel meg kellett erősíteni a szudáni hadjárathoz, amelyek közigazgatásilag, ha nem is hadműveleti szempontból, nem őalá, hanem a londoni lovas testőrség főadjutánsa alá tartoztak. Kitchener még azt a hibát is elkövette, hogy Lord Fincastle-t, egy ismeretlen skót gróf fiát kívánta maga mellé venni, aki Churchillhez hasonlóan írt egy könyvet Malakandról. Wood kőkeményen elutasította ezt a jelölést: „Fincastle-ról háromszor is azt jelentették, hogy »átlagon 8

aluli«”. Churchill természetesen nagyon agresszív volt és másokat is egyre jobban felhasznált a saját érdekében, ám az egész felhajtás jó példa arra az ellenséges érzületre, amit – legalábbis élete első felében – szemtelen merészsége és eltökélt nyilvánosságkeresése váltott ki másokban. Az ügyet végül egy, a 21-es ulánusoknál szolgáló fiatal tiszt máskülönben balszerencsés halála oldotta meg. Talán még Kitchener is rájött, hogy túlfeszítette a húrt és megpróbált kiutat találni. Akárhogyan is történt, július 24-re minden elintéződött, s pár nappal később Churchill ismét az egyik szokásosnak mondható, Kelet felé tartó vonat- és hajóútját kezdte meg. Ezúttal Marseille-en keresztül ment, de a hajó („Egy koszos teherhajó – azokkal a nyomorult francia matrózokkal”) ugyanolyan ütött-kopott volt, mint amilyennel egy évvel korábban Bombayba utazott. Kész volt azonban (életének ebben a szakaszában) elviselni a kényelmetlenséget, „csupán öt éjszakát és négy napot”, annak érdekében, hogy harci cselekmény közelébe kerüljön. Ugyancsak ügyesen intézte a megnyilvánulási lehetőségeit is. Londonból való elindulása előtt megegyezett a Morning Post-tal, hogy hasábonként 15 fontot kap a tudósításaiért. Mindez nem állt teljes mértékig összhangban Lady Jeune-nak az utolsó, Kitchenerhez küldött hatástalan könyörgő táviratában foglaltakkal: „Remélem, elfogadja Churchillt. Biztosíthatom, hogy nem fog írni.” Mindenesetre a fentiek tökéletesen érthetők azoknak a hátborzongató feltételeknek a fényében, amelyeket a

Hadügyminisztérium fektetett le a Kairóba való utazására, valamint a 21-es ulánusokhoz való beosztására vonatkozóan: „Értelemszerűen a saját költségén utazik, és abban az esetben, ha megölnék vagy megsebesítenék a küszöbönálló hadműveletekben, vagy bármilyen más esetben, a brit hadsereget semmilyen anyagi felelősség nem terheli.” Szinte azonnal, hogy Churchill jelentkezett a kairói Abbasiya laktanyában a 21-es ulánusok ezredesénél, az ezred elindult hosszú, 1400 mérföldes, dél felé tartó expedíciójára. Churchill augusztus 5-én, alig nyolc nappal azután, hogy elutazott Londonból, már Luxorban volt, majd a következő állomás augusztus 15-én annak az áprilisi csatának a színhelye, Atbara volt, amely felébresztette benne a vágyat, hogy legalább 8000 mérföldet utazzon azért, hogy a Mahdi örökösével való összecsapásokon jelen lehessen. Kitchener azután Atbarából indította az utolsó előrenyomulást 24-én, amelyet a (félig) győztes omdurmáni csata zárt le szeptember 2-án. Churchillt kezdetben egyáltalán nem nyűgözte le az a lovassági egység, ahová beosztották. „A 21-es ulánusok”, írta édesanyjának augusztus végén, „mindent figyelembe véve nem valami híresek, és jobban örülnék, ha az egyiptomi lovassági törzshöz osztottak volna be”. „Az egyiptomi lovassági törzshöz beosztott” tiszt ebben a hadjáratban Douglas Haig százados volt. Rendkívül figyelemreméltó, hogy az első világháború kiemelkedő alakjai közül milyen sokan vettek részt abban, ami végül is egy aránylag kisméretű büntető és pacifikáló expedíciónak bizonyult tizenhat évvel a „nagy” háború kitörése előtt. Rawlinson százados (később Lord Rawlinson tábornok, annak a brit Negyedik Hadseregnek a parancsnoka Franciaországban, amely 1918 tavaszán Ludendorff utolsó és majdnem sikeres offenzívájában a legnagyobb csapásokat szenvedte el) ugyancsak Kitchener törzstisztjei közé tartozott. És amikor az omdurmáni csata előestéjén Churchill végigsétált a Nílus partján, az egyik hadihajóról „egy Beatty nevű fiatal tengerész hadnagy” köszöntötte (később, Jellicoe mellett, az 1914–18-as háború leghíresebb két brit admirálisa közül az egyik), aki egy nagy palack pezsgőt dobott a part felé; Churchill örömmel gázolt térdig a

vízbe, hogy kiemelje az üveget. Churchill helyzete 1914 után, mint még mindig nagyon fiatal (negyvenéves) miniszteré, nagymértékben a tengerészeti és szárazföldi csapatok parancsnokaival való ismeretségén alapult, amely kiterjedtebb volt, mint bármely másik minisztertársáé – kivéve Kitchenert. Ez azonban nem jelentett egyértelműen előnyt. Legalább annyi féltékenységet szült, mint barátságot. Churchill később lényegesen módosította, méghozzá kedvező irányban, a lovassági egységéről kialakított véleményét. „Soha nem találkoztam remekebb emberekkel, mint a 21-es ulánusok”, írta szeptember 26-án tengeri útitársának, az akkor ezredesi rangban lévő Ian Hamiltonnak, aki mivel képtelen volt 1915-ben Gallipolinál a győzelmet kicsikarni (talán a vele szemben álló túlerő miatt), nagymértékben hozzájárult Churchill fordulatokban gazdag pályafutása egyik legnagyobb kudarcához. „Nem úgy értem, hogy csodálom a fegyelmüket vagy az általános kiképzésüket – szerintem mindkettő hagy kívánnivalót maga után. Ám mindannyian a hat évet a brit hadseregben eltöltött katonák mintapéldányai – és mindegyikük van olyan intelligens, hogy tisztában van magával. A fajomba és a vérembe vetett hitem csak megerősödött.” Churchill mindezt a szeptember 2-i, meglehetősen híres és meglehetősen céltalan lovasrohamuk után írta. Rettenthetetlen bátorságot mutattak. Három Viktória-keresztet is adományoztak az egység katonáinak. Ahogy azonban Anglesey hetedik márkija írta History of the British Cavalry (A brit lovasság története) című klasszikus művének ötödik, 1982-ben kiadott kötetében: „Hasonlóképpen, mint a könnyűlovasság rohama negyvennégy évvel korábban Balaklavánál, most is a csata legfeleslegesebb és legeredménytelenebb része kapta a legelragadtatottabb dicséreteket.” Eredménytelen volt, mert egyenlően súlyos veszteségekkel járt a brit és a dervis oldalon egyaránt, s mindez olyan körülmények között, amikor az ellenség sokkal, de sokkal több emberrel rendelkezett, nálunk volt viszont „a géppuska”, s így csak némi túlzással lehet sikerként elkönyvelni. A 21-es ulánusok egy tisztet és húsz közkatonát vesztettek, további négy tiszt és negyvenhat közkatona sebesült meg, egy mindössze alig háromszáz

fős egységből. Ráadásul 119 ló is megdöglött, ami súlyos érvágás egy lovas egységnek. A szemben lévő erőkből csupán huszonhárman estek el, ami megcáfolni látszik Churchill azon állítását, amely szerint az általa kard helyett használt pisztollyal, mert a válla megint kificamodott, „számos – legalább 3 –, de talán még további kettő” ellenséget ölt meg. Nem kételkedhetünk azonban abban, hogy dicsőséggel, sőt kiválóan szolgált. Szokás szerint „mázlista” volt: „a lovam nem kapott egy karcolást és egy fia vágás nem volt az én ruhámon sem. Nagyon kevesen mondhatták el ezt magukról.” És a győzelmet is kivívták, ha nem is a 21-es ulánusok vitézsége nyomán, hanem a kevésbé forróvérű csapatok okosabb bevetésével. A tizenkét éve halott Mahdi örökösének, Abdullahi kalifának a fővárosa, Omdurmán körülbelül egy nap múlva elesett, és a hadjárat ezen szakasza lezárult. A 21-es ulánusokat, közöttük Churchillt, kivonták a további akciókból, és az egység elindult hazafelé. Azonban, hogy megint Lord Angleseyt idézzük, „Nehéz elképzelni ennél tehetetlenebb üldözést.” A kalifát csak több mint egy évvel később sikerült elfogni. Churchill hasonló bírálatokat hangoztatott akkoriban, de még erősebben kritizálta Kitchenert azért, amiért olyan lelketlenül viselkedett a csatatéren megsebesült dervisekkel és azért, mert megszentségtelenítette a Mahdi omdurmáni sírját (a dervis koponyájából tintatartót csináltatott). Churchill minden kétséget kizáróan ekkor, okkal-joggal, ellenséges érzelmeket táplált Kitchenerrel szemben. A The River War-ban, amely a terjedelme és a tárgya miatt nagyobb szellemi teljesítményt jelentett, mint korábbi könyvei, fenntartotta ezeket a bírálatokat, noha Kitchener általános stratégiai irányításának elismerésével részben elvette azok élét. „A dervis hadsereg veresége és megsemmisítése olyan teljes volt”, jegyezte meg Churchill félig gunyorosan a My Early Life-ban, „hogy a fukar Kitchener haladéktalanul meg tudott szabadulni a brit lovassági egység költséges szolgálataitól. Három nappal az ütközet után a 21es ulánusok hazaindulva észak felé vették az útjukat.” Churchill gyorsabban haladt, mint a legtöbben. Végül is mindössze „szolgálatra rendelték” a 21-es ulánusokhoz, s nem tagolták be az egységbe, és az izgalomnak is vége volt. Október elején már ismét

Londonban volt és ott is maradt két hónapig. Keményen dolgozott a The River War-on és a saját jövőjén. Elhatározta, hogy kilép a hadseregből, ami pénzmegtakarítást is jelentett, hiszen a nagystílű huszárélet megkívánta évi 500 font így a zsebében maradhatott. Kockázatos volt a döntés azonban abból a szempontból, hogy az egyetlen rendszeres jövedelmétől esik el és teljes mértékben az egyre növekvő, de mégiscsak bizonytalan irodalmi keresetére kell támaszkodnia. Elsősorban az állt a döntés hátterében, hogy képviselőként be szeretett volna jutni a parlamentbe, ami azonban rövid távon újfent kiadásokkal s nem bevételekkel járt, noha hosszabb távon hírnevet biztosíthatott neki és azon keresztül megemelkedett az előadói és írói honoráriuma is. Churchill mindezt véghezvitte; a „hosszabb táv” már 1901 végén elkezdődött s utána közel hatvan évig tartott. Akkoriban azonban erre egyáltalán nem lehetett mérget venni, s így a döntése, hogy „beküldte a papírjait”, inkább nagyobb, semmint kisebb kockázatnak számított. Ráadásul elhatározta, hogy még három hónapra visszatér Indiába a huszárélet egy utolsó hóbortjaként elsősorban pólózni. Ősszel Angliában a politikai kapcsolatait ápolta és három konzervatív párti gyűlésen is felszólalt – Rotherhithe-ban, Doverben és Southsea-ben. Bölcsen jó viszonyt alakított ki a párt egyes korifeusaival, így a konzervatívok központi irodájából Middleton századossal (a „Kapitánnyal”), valamint újságtulajdonosokkal és szerkesztőkkel; ez utóbbi kapcsolataiban kellemes meglepetésként érte Alfred Harmsworth, aki akkor még nem volt Lord Northcliffe, előzékeny udvariassága. Továbbá, kicsit ötletszerűen udvarolgatott Miss Pamela Plowdennek, akivel néhány évvel korábban találkozott először Indiában. Egy kicsit megperzselte Miss Plowden lángja, érzelmes, némileg ingerkedő leveleket írogatott hozzá, ám nem volt abban az anyagi helyzetben, hogy házassági ajánlatot tehetett volna. A lány 1902-ben feleségül ment Lytton második grófjához, és hat évvel élte túl Churchillt. Churchill élete végéig közeli barátok maradtak. December 2-án Churchill útra kelt harmadszor (és utoljára) India felé (soha nem ment vissza azt követően, hogy leszerelt a lovasságtól). A már ismerős Brindisi–Bombay útvonalon haladva egy

héttel karácsony előtt érkezett Bangalore-ba, s 1899. január közepéig maradt ott, szabályos katonaidejének utolsó heteiben, s azután előbb Madrászba, majd onnan Jodhpurba és Meerutba utazott egy hathetes pólókörútra. A torna végén nagy sikert ért el, hiszen a 4-es huszárok a döntőben legyőzték a 2-es dragonyosokat és megnyerték a bajnokságot. Mint ahogy az Omdurmánnál vívott csatában kérdéses, hogy hány dervist lőtt le, most sem lehet bizonyosan tudni, hogy a győztes huszárnégyes góljai közül hányat szerzett ő. Kétségtelen azonban, hogy a csapatnak nagyon hasznos tagja volt. A többi játékos körében lefényképezve kirí a fiatalságával s azzal is, hogy egyáltalán nem felel meg a késő viktoriánus kor bajuszos lovassági tisztjeiről kialakított sztereotip képnek. Mindig úgy kellett játszania, hogy a bal karját az oldalához rögzítették a vállproblémája miatt. Meerutban azonban még tovább bonyolította a helyzetet azáltal, hogy Sir Bindon Blood kormányzói rezidenciájának a lépcsőjén leesett. Valószínűleg hosszan beszélgettek előtte a malakandi napokról. Kificamította mindkét bokáját, máshol is komoly zúzódásokat szenvedett, és általánosságban azt lehet mondani, hogy egy „két lábon járó kórház” volt. A csapattársai azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy ő is játsszon. Bizonyára kiváló képességekkel rendelkezett, mert csak így lehet megérteni, hogy egy ember, aki csak azt szerette csinálni, amit jól csinált, akit többnyire hidegen hagytak a labdák, akár mozogtak, akár nem, s akit soha nem hódított meg a golf, egészen ötvenéves koráig, körülbelül addig lovaspólózott, amíg pénzügyminiszterré nem nevezték ki. Meerutból egy harmadik kalkuttai látogatásra ment, s ez alkalommal egy hétig tartózkodott az újonnan beiktatott alkirálynál, George Nathaniel Curzonnél, annál az embernél, akit „a politika elkényeztetett kedvencének… az oxfordi smokk… megtestesülésének” nevezett korábban. Az alkirály vendégszeretete miatt (vagy inkább azért, amit az burkoltan jelentett) teljesen megváltoztatta véleményét erről „a kiemelkedő férfiról”. „Hosszú és végtelenül kellemes beszélgetéseket folytattam Lord Curzonnél”, írta 1899. március 26-án abban a levelében, amely Marlborough

9

nagymamájának küldött legutolsó levelének bizonyult. „Most már értem a sikerei titkát. Figyelemre méltó férfiú – és nagy meglepetésemre úgy találtam, hogy rendkívül kellemes modorú is. Nem gondoltam volna ezt róla a beszédeit olvasva. Azt hiszem, hogy az alkirálysága egyértelmű siker lesz. Mindketten máris nagyon népszerűek.” Ezt a kalkuttai látogatást még kellemesebbé tette régi iskolaigazgatójának, dr. Welldonnak a jelenléte, akit időközben püspökké neveztek ki oda. Hasonló szellemben nyilatkozott Curzonékről az édesanyjának is, aki ekkoriban azon gondolkozott, hogy irodalmi magazint alapít. Churchill általánosságban osztotta édesanyja lelkesedését, de azt szerette volna, hogy a folyóirat „olyan dilettante kiválóságra” tegyen szert, amely vonzóvá teszi „a párizsi, a szentpétervári, a londoni és a New York-i művelt emberek” körében egyaránt, s ráadásul még évi 1000 fontot is jövedelmezhetne a pénzszűkében lévő családnak. Talán felesleges is megemlíteni, hogy nem így történt. A (Churchill szerint) helytelenül elnevezett Anglo-Saxon Review mindössze tíz negyedévi számot élt meg. Ez a forrás tehát bedugult, nem segíthette Churchill politikai ambícióit, amelyek majdnem a rögeszméjévé váltak. A politikához való vonzódása és a politikai elhivatottság érzete egyre nagyobb erővel jelentkezett. Néhány Salisbury-párti („csodálatos ember”) és Joseph Chamberlain-ellenes megnyilvánulás után („egyre inkább a háttérbe szorul”), az ítéleteit egy január 11-én keltezett levelében magyarázta: „Ösztönösen érzem. Tudom, igazam van. Jó megérzéseim vannak ezekben a dolgokban. Talán örököltem őket. Nagyon tetszik ez az élet, és hasznosan és értékesem töltöm az időmet – de semmi jogom sincs rá, hogy csak úgy szórakozzam. Micsoda szánalmas dolog lenne, ha nem sikerülne. Összetörne, mert semmi más ambícióm nincs ezen kívül.” Kalkuttából mindössze négy napra ment vissza Bangalore-ba az egységéhez a pénzügyeit rendezni, s szerencséjére némi haszonnal sikerült ezeket elintézni. Március 20-án hajózott el Bombayből, alig harminc hónappal azután, hogy először érkezett meg oda. Noha India később, az 1930-as évek elején hosszabb ideig jelentős

szerepet játszott politikai életében, s meglehetősen nagymértékben rombolta jövőbeli kilátásait, soha nem érezte úgy, hogy fel kell frissítenie a szubkontinensről szerzett közvetlen tapasztalatait, amelyet különben földrajzi fogalomnak tartott és „csak annyira országnak, mint az Egyenlítőt”. A hazafelé vezető utat megszakította Egyiptomban s közel két hétig maradt Kairóban, ahol bevette magát a Savoy Hotelbe („nagyon kényelmes, noha attól tartok, elég drága is”), és megpróbált a lehetőség szerint minél több adatot és részletet összeszedni a The River War-hoz, amely akkor már a befejezéséhez közeledett. Legértékesebb forrását az ország kormányát gyakorlatilag irányító Lord Cromer jelentette, akivel legalább olyan jó kapcsolatokat alakított ki, mint amilyen rosszakat Kitchenerrel; nem biztos, hogy a két tény egymástól független. Cromer általánosságban jónak tartotta a szöveget, amelyet Churchill kérésére elolvasott, noha számos ponton kiigazította a szerzőt. „Tudom, kissé nyersen fogalmaztam meg a megjegyzéseimet, de nagyon okos, hogy a segítő szándékot olvasta ki azokból”, írta április 2-án. Az egyik vonatkozás, amiben Churchillt kijavította, a Mahdi 1884–85-ös felkelésének áldozata, Gordon tábornok volt, aki a brit közvélemény többsége számára valamiféle romantikus hőst testesített meg, ám Gladstone például kiegyensúlyozatlan és engedetlen alsóbb beosztású tábornoknak tekintette csupán. Cromer tizennégy évvel később, amikor már Gladstone és Gordon is halott volt, Gladstone véleményének elfogadására hajlott s félig-meddig Churchillt is meggyőzte ebben a kérdésben. Miután a fiatal szerző először ebédelt Cromerrel, majd két és fél órán keresztül hallgatta a megjegyzéseit, kicsit kedveszegetten így írt: Az, amit megtudtam, arra késztet, hogy jelentős mértékben átírjam a Gordonepizóddal foglalkozó fejezetet. Úgy érzem, hogy képtelen vagyok feláldozni a Gordonról írt összes nagyszerű kifejezést és hízelgő bekezdést, de Cromer nagyon keserűen nyilatkozott róla, és arra kért, hogy ne dőljek

be a témáról kialakult népszerű véleménynek. Természetesen senki sem kételkedhet benne, hogy Gordon mint politikus teljességgel reménytelen volt. Annyira kiszámíthatatlan, szeszélyes, és teljességgel megbízhatatlan volt, olyan gyakran változott a hangulata, a modora olyan elviselhetetlen volt, ráadásul gyakran le is itta magát, ám mindezek mellett nagyszerű érzéke volt a becsülethez, rendkívül tehetséges volt, s még annál is makacsabb. Nem nagyon kételkedhetünk abban, hogy Cromer egyike volt azon keveseknek, akik erkölcsi és szellemi tekintélyre tettek szert ennek a korszaknak szinte kezelhetetlen Churchillje előtt. Mindez nagyszerűen megnyilvánul, de szinte tudat alatt abban a beszámolóban, amit Churchill a khedivénél Cromerrel együtt tett látogatásáról írt. „Nagyon mulattatott a brit megbízott és Egyiptom de jure uralkodója közötti kapcsolat. A khedive magatartása egy iskolás fiúéra emlékeztetett, aki egy másik iskolás fiúval találkozik az osztályfőnök jelenlétében.” Churchill április közepén tért haza Angliába Marseille érintésével, s szinte azonnal belevetette magát a politikába. Először is kihasználta azt, hogy ezüstkanállal a szájában született, s sorra vacsorázott a kor befolyásos és híres embereivel. Május 2-án egy olyan Rotschildvacsorán vett részt, amelyen megjelent Balfour és Asquith is – s a jelek szerint ez a két jövendő miniszterelnök kisebb benyomást tett rá, mint Cromer: „A. J. B. megkülönböztetett módon udvarias volt – úgy gondolom – egyetértett velem és nagy figyelemmel hallgatott. Jól beszéltem és nem túl sokat – véleményem szerint.” Május közepén konzervatív gyűléseken beszélt Paddingtonban (édesapja régi parlamenti választókerületében) és Cardiffban. Politikai figyelme azonban egyre inkább Oldhamre koncentrálódott, erre a Manchestertől északra fekvő, jelentős mértékben a gyapotipar által uralt lancashire-i választókerületre. Olyan parlamenti választókerületről van szó, amelyben két képviselőt választottak.

Mindössze harminc-egynéhány ilyen kerület maradt azután, hogy 1885-ben a régi választókerületi rendszert megszüntetve túlnyomórészt olyan kerületeket hoztak létre, ahonnan egy-egy képviselőt lehetett a parlamentbe küldeni. 1895-ben Oldhamből két tiszteletre méltó konzervatív politikus jutott a parlamentbe. 1899-re egyikük egészségi állapota megromlott és le akart mondani a mandátumáról. A másik képviselő (Robert Ascroft) úgy vélte, hogy Churchill megfelelő jelölt lenne az időközi választáson, majd ugyancsak jó társ a következő általános választásokon. Meghívta Churchillt az Alsóházba, és elintézte, hogy a helyzet felmérésére júniusban Oldhambe látogasson és ott beszédet is mondjon. Churchill habozás nélkül beleegyezett, de azt javasolta, hogy az unokatestvére, a hozzá hasonlóan fiatal Marlborough herceg is jelenjen meg vele együtt a szónoki emelvényen. Ezt követően Ascroft összezavarta a helyzetet azzal, hogy a találkozás előtt meghalt, miközben betegeskedő kollégája életben maradt, noha még mindig a lemondás gondolatával foglalkozott. A kormányzó párt úgy gondolta, könnyűszerrel elveszítheti mindkét parlamenti helyet, s elhatározta, hogy nagyobb figyelmet fordít a kialakult kellemetlen helyzetre. Ennek megfelelően azt a szokatlan döntést hozták, hogy kettős időközi választást tartanak ugyanabban a kerületben. A választási napot július 6-ra tűzték ki, s Churchillt, szinte vita nélkül, az egyik konzervatív jelöltnek nyilvánították. Huszonnégy és fél éves volt, s hatvanöt évig tartó politikai karrierje ezennel elkezdődött.

3 Oldham és Dél-Afrika Churchill Oldhamben 1899 júliusában se ki nem tűnt, se le nem szerepelt. A jelölttársával együtt (akinél egy hajszálnyival jobban teljesített) részese lett annak, hogy a konzervatív párt két korábban birtokolt parlamenti helyet is elvesztett. A választást azonban kormányzati apály idején rendezték; az eredmény nem okozott nagy meglepetést a párt vezetőinek és irányítóinak; a nagyjából kétszázalékos szavazatvesztés még mérsékeltnek is volt mondható egy kormányzati ciklus közepén tartott időközi választáson. Jó jelölt volt-e Churchill? Ő mindenesetre így gondolta a kampány alatt. „A tegnap este a klubban tartott beszédemet nagy ováció fogadta”, írta édesanyjának június 25-én, „és nincs kétségem afelől, hogy ha valaki megnyerheti ezt a parlamenti helyet, akkor az én vagyok”. Pamela Plowdennek pedig, aki nem volt hajlandó elmenni vele Lancashire-be, a választást megelőző vasárnap azt írta, hogy noha a választás kimenetele bizonytalan, „én személyesen nagyon jó benyomást tettem”. Érdekes a jelöltek névsora. Az 1895-ös általános választásokon a két megválasztott tory és a két legyőzött liberális politikus egyaránt meglehetősen ismeretlen volt. Mindehhez csupán annyit lehet hozzáfűzni, hogy a később elhunyt Ascroft, aki az élen állt, s aki körülbelül hatszáz szavazattal többet kapott, mint konzervatív társa (Oswald királyi tanácsos), számíthatott munkásosztálybeli támogatásra is (és Oldham nagyrészt munkáskerület volt), mivel a legnagyobb helyi szakszervezetnek, a Gyapotfonók Egyesült Társaságának volt a köztiszteletben álló ügyvédje. Ez a kapcsolat nagy részben magyarázza azt, hogy Churchill jelölttársa ennek a szakszervezetnek lancashire-i főtitkára, James Mawdsley lett. Először nagyszerű ötletnek tűnt ez a felállás. A Manchester Evening News június 26-án leszögezte, hogy Mr. Mawdsley „ugyanúgy be tudja vinni [Mr. Churchillt] a parlamentbe, ahogyan Mr. Ascroft korábban bevitte Mr. Oswaldot”. (Megvolt ehhez a testsúlya. Nagydarab ember volt, aki egy év múlva belehalt azokba a

sérülésekbe, amelyeket akkor szerzett, amikor beült egy porcelánkádba és az összetört alatta.) Az új konzervatív párost elnevezték „az arisztokrata sarjnak és a szocialistának”, amiről úgy gondolták, hogy a javukra válik, noha Churchill valóban arisztokrata sarj volt, gyakorlatilag egy fillér nélkül, s Mawsdley szocialistaságát is erősen kétségbe lehetett vonni. Mawdsley a jelek szerint mindössze azzal járult hozzá a pártprogram népszerűsítéséhez, hogy azt a némileg lehangoló szöveget ismételgette: mindkét párt képmutató, de a liberálisok még a konzervatívoknál is rosszabbak. Ráadásul ahelyett, hogy a tory demokrácia kiváló zászlóhordozójaként próbált volna feltűnni, többnyire mint osztályárulóra tekintettek rá az emberek. „Végül azonban”, vonta le később szomorúan Churchill a tanulságokat, „az összes liberális és radikális szakszervezeti tag elhagyott bennünket és a saját pártjára szavazott, míg a saját kitartó híveinket felháborítottuk azzal, hogy egy megátalkodott szocialistát állítottunk eléjük”. A liberális csapat jobb erőkből állt. A rangidős politikus, Alfred Emmott családja Oldham társadalmának tősgyökeres tagja volt a város vezető gyapotfonói egyikeként, s ő negyvenéves korára már a városi tanács tagja volt tizennyolc éve, s időközben egy ideig betöltötte a polgármesteri tisztséget is. Tizenkét évig képviselte Oldhamet, s a parlamentben töltött utolsó öt évében bizottsági elnök volt, majd ezt követően főrenddé nevezték ki. Meglehetősen rendhagyó módon ekkor került először a kormányba, s két államtitkári hivatalt is ellátott, mielőtt 1914–15-ben rövid ideig kabinetminiszter lett. Asquith egy frivol „osztályozó” levelében, 1915. februárban a legrosszabb jegyet adta neki (másik négy kabinettársával egyetemben). A másik és még nála is tehetségesebb jelöltcsillag (noha azután ő is a közepesnél gyengébb osztályzatot kapott Asquithtől) az akkor huszonkilenc éves Walter Runciman volt. A családja hajótulajdonos volt és még az Emmottoknál is gazdagabb, de a Tyneside-ról származtak és részben emiatt kétszáz szavazattal kevesebbet kapott, mint Emmott. Emmott-tal ellentétben nem tudta megtartani oldhami képviselőségét az 1900-as általános választásokon, de

később szinte követhetetlenül nagyszámú és tág földrajzi körben elhelyezkedő választókörzetből ismételten bekerült a parlamentbe. 1908-ban ugyanazon a napon lett a kabinet tagja, mint Churchill, s az első világháború első két évében, valamint az 1930-as években létrehozott nemzeti kormány első két évében a kereskedelemügyi minisztériumot vezette. Pályafutását végül azzal koronázta meg, hogy tervet készített Csehszlovákia feldarabolására, amely azután nagymértékben hozzájárult a müncheni brit behódoláshoz 1938-ban. A kettős időközi választás egész ideje alatt a két tory jelölt feje felett lebegett a Salisbury-kormány által nem sokkal korábban beterjesztett egyházi adóról szóló törvényjavaslat. A törvényjavaslat meglehetősen egyértelműen az anglikán egyháznak kedvezett: mind a lelkészek, mind az egyház által fenntartott iskolák közvetlen anyagi előnyökhöz jutottak ennek révén. Heves nonkonformista tiltakozást váltott ki a törvényjavaslat. Ahogy kilencven évvel később a közösségi adót mindenki csak fejadónak kezdte nevezni, a fenti törvényjavaslat hivatalos nevét is háttérbe szorította a cseppet sem hízelgő „egyházi segély” elnevezés. Sőt Churchill később keletkezett beszámolójában mintha maga is azt hinné, hogy ez utóbbi volt a hivatalos megjelölés, s idézőjel vagy magyarázat nélkül utal rá. Emmott és Runciman nonkonformisták voltak. Semmi biztosat sem tudunk Mawdsley vallási hovatartozásáról, ám felettébb valószínűtlen, hogy anglikán lett volna. Így tehát az egyetlen hivatalosan anglikán, akit a kérdés érintett, Churchill volt, és az 10

elégedetlenség minden súlya rá nehezedett. Kivételesen arra a következtetésre jutott, hogy meghátrál és elutasította a törvényjavaslatot. Nem lehet tudni, hogy ezzel nyert-e vagy vesztett néhány szavazatot, de az biztos, hogy a konzervatív párt hamarosan trónra lépő koronahercege, Arthur Balfour, s később még maga Churchill is bírálta ezt a döntését. Balfour állítólag kijelentette: „Azt hittem, hogy ígéretes fiatalember, de a jelek szerint inkább csak ígérgetős.” És Churchill saját későbbi ítélete: „A támogatóim lelkes éljenzése közepette bejelentettem, hogy ha megválasztanak, nem szavazom meg a törvényjavaslatot. Óriási hibát követtem el. Semmi

értelme kormányokat vagy pártokat védeni, hacsak a legnagyobb hibájukat is meg nem védi az ember.” Talán egy kicsit sarkos ez utóbbi megfogalmazás, ám a helyzet az, hogy amikor a szavazatokat összeszámolták s azok körülbelül hétszázalékos különbséget mutattak Churchill és a másik, legyőzött liberális között, otthagyta a választókerületet, miután néhány helyi jó barátra szert tett ugyan, de semmilyen országos dicsőséget sem szerzett magának. „Olyan érzéssel tértem vissza Londonba, mint amikor egy üveg pezsgőt vagy szódát félig elfogyasztanak és a maradékot nem dugaszolják be. Senki sem látogatott meg a hazatérésemkor az édesanyám házában.” Legalább egy levél azonban várta a mindig csiszolt modorú (és időnként kedves), noha hűvösen kritikus Balfourtól: „Remélem, nem veszti el a kedvét a történtek miatt. Számos okból adódóan alkalmatlan időket élünk időközi választásokhoz. […] Ne csüggedjen, minden rendbe fog jönni; ez a kis kudarc semmilyen tartós következménnyel nem jár majd a politikai jövőjére nézve.” E placebo, valamint magas helyekről érkező számos más baráti levél (Salisburytől, Joseph Chamberlaintől, Cromertől, Evelyn Woodtól) ellenére, mely utóbbiakat elsősorban nem az időközi választás elvesztése, hanem a The River War váltott ki, amely július végén készült el, november elején jelent meg és amelyet Churchill bőkezűen osztogatott, úgy érezte, nem szerzett oldhami babérokat, amelyeken kényelmesen pihenhetne. Churchill nem tartozott a sokat pihenő emberek közé. Újabb „akcióra” vágyott. Szeptember során egyre közelebb került a háború kirobbanása Dél-Afrikában. 1886-ra, amikor aranyat fedeztek fel Witwatersrandban és Johannesburg a világ leggazdagabb bányavárosává vált, feszült egyensúlyi állapot alakult ki a búrok és a britek között. A britek elsősorban Fokfoldön és Natalban éltek. A búrok voltak viszont többségben Transvaalban és az Orange-folyó gyarmaton, ahol mezőgazdasági tevékenységet folytattak és zárt s elszigetelt közösségeket alkottak. A lakosság többségét jelentő bennszülött törzsekkel egyik fél sem törődött sokat. A „Rand” megnyitása azonban felborította a korábbi egyensúlyt. Az arany brit és más nemzetiségű emberek tömegét vonzotta Transvaalba. A tartomány, valamint az Orange-folyó gyarmat politikai

életét ellenőrzésük alatt tartó búrok „Uitlanderek”-ként kezelték őket, és megtagadták tőlük a szavazati és egyéb jogokat. A feszültség fokozatosan nőtt. Ennek egyik jele volt Jameson meggondolatlan rajtaütése 1895-ben, és Cecil Rhodes terve, hogy brit imperialista birodalmat építsen Afrika egész észak–déli hosszában, melyet a Fokváros–Kairó vasútvonallal kívánt összekötni. 1899. október 12-én azután kirobbant a háború a britek és a két búr köztársaság lakói között, olyan háború, amely sokkal nehezebbnek és hosszabbnak bizonyult, mint amire a britek eredetileg számítottak. 11

Október 14-én Churchill a Castle Line társaság egyik hajóján elindult Fokváros és a front felé. Nem váratlan és gyors döntésről volt szó. Churchill jó előre gondolkodott és tervezett. Szeptember közepén, a Daily Mail kedvező ellenajánlatával a zsebében, rendkívül előnyös tudósítói szerződést kötött a Morning Post-tal. Havi 250 fontot kapott egy négy hónapos megbízatásért (mai pénzben számolva 160 000 fontot), továbbá minden költségét az újság állta. Október elején pedig rávette minden idők legnagyobb hatalmú gyarmatügyi miniszterét, Chamberlaint, hogy mint „egy régi barátom fiát” ajánlja be a rendkívül befolyásos főmegbízotthoz, Alfred Milnerhez. Churchill a Dunottar Castle fedélzetén együtt utazott a háború frissen kinevezett főparancsnokával, Sir Redvers Bullerrel, a tábornok törzskarával, s – Churchill személyes fogyasztására – egy hatvan palackból álló alkoholszállítmánnyal, melyhez még egy tucat Rose’s-féle zöld citromlé is tartozott. Ez a lélekerősítő poggyász nem annyira a mérete okán érdemel említést, amely meglehetősen szerény volt és mindössze azt a tényt támasztja alá, hogy Churchill soha nem ivott annyit, mint amennyit – nem teljesen kedve ellenére – neki tulajdonítottak, hanem inkább az ára miatt. A bordeaux-i vörösborok két shillingbe kerültek palackonként, a portóiak három shilling hat pennybe, a vermutok három shillingbe, a skót whiskyk négybe. Luxuscikknek csak az üvegenként kilenc shillingbe kerülő jó évjáratú pezsgő és a nagyon régi Eau de Vie számított, ez utóbbi tizenkét shilling és hat pennyért.

Az utazás nem telt kellemesen. Churchill kitartó kalandkeresését csak még jobban értékeljük, ha tudjuk, hogy gyűlölte a századforduló óceánjáróit, amelyek a nosztalgia szemüvegén át olyannyira vonzónak tűnnek. Gyakran volt tengeribeteg. Ki nem állhatta a hajóbeli bezártságot. „Micsoda utálatos dolog egy modern tengeri utazás”, írta a Morning Post-nak küldött első beszámolójában. A Dunottar Castle azonban még annak a hónapnak a vége előtt Fokvárosba juttatta, amelyben a háború elkezdődött. A harcok még mindig körülbelül 1500 mérfölddel távolabb folytak. Vonattal utazott tovább East Londonba, majd onnan egy másik hajóval (újabb tengeribetegség) Durbanbe, ahová a találékonysága révén (két másik haditudósítóval egyetemben) három nappal előbb érkezett, mint a kényelmesebben utazó Buller és törzskara. Az Afrikába való utazás alatt Churchill ígéretet csikart ki egy gazdag, középkorú, de kalandvágyó bon vivant-tól, Lord Gerardtól, akinek sikerült Buller tábornok vezérkarába bekerülnie, s aki egyben a lancashire-i huszárok ezredese is volt, hogy ehhez az önkéntes 12

lovasegységhez osszák be. Churchill korábbi hadi kalandjainak is állandó jellemzője volt az a kettősség, hogy egyrészt újságtudósítóként, másrészt tisztként vett részt bennük. Nem állt azonban egyedül. Mindez igaz volt a Viktória-kereszttel kitüntetett Lord Fincastle-re is az északnyugat-indiai határvidéken, és a Times szudáni tudósítójának, Rhodes ezredesnek a státusa sem volt teljesen tisztázott. A korábbi alkalmakhoz hasonlóan, Churchill mostani pozíciója sem jelentette, hogy ne vett volna részt a harcokban. Ha nem lett volna hadviselő, akkor nem állíthatta volna azt, hogy öt vagy akár hét dervist ölt meg. Dél-Afrikában azonban a kérdés rövid időn belül nagy jelentőségre tett szert. Churchill Durbanből azonnal az ötven mérföldre északra fekvő Pietermaritzburgba utazott. Ekkorra a natali brit pozíciók már megrendültek, nem is szólva arról, hogy reménytelenné vált az Orange-folyó gyarmatból és Transvaalból álló búr köztársaságok elleni akció. Majdnem az egész natali brit erő (újabb száz mérföldre északra) Ladysmithben rekedt úgy, hogy a vasútvonalat a Tugelafolyó melletti Colensónál átvágták. Estcourtban, amely a legészakibb

pontot jelentette, ameddig a britek ellenállás nélkül eljuthattak, Churchill összefutott egy régi ismerősével az indiai északnyugati határvidékről, Aylmer Haldane századossal (majdani tábornokkal, a későbbi lordkancellár R. B. Haldane unokatestvérével), akit éppen akkor akartak továbbküldeni egy páncélvonattal, egy haditengerészeti ágyúval és néhány sebtében összeszedett csapattal, hogy felmérje a lehetőségeket az előrenyomulásra. Churchill kapott az alkalmon és vele tartott. Ahogy később a My Early Life-ban írta: „Semmi sem néz ki egy páncélvonatnál félelmetesebbnek és legyőzhetetlenebbnek; ám valójában semmi sem olyan kiszolgáltatott és tehetetlen. Mindössze egy hidat vagy csatornát kell felrobbantani ahhoz, hogy a szörnyeteg mozgásképtelenné váljon, távol minden segítségtől, kiszolgáltatva az ellenség kényének-kedvének. Ez a lehetőség a jelek szerint nem fordult meg a parancsnokunk fejében.” Churchillnek igaza volt a „szörnyetegről” írt bíráló soraival, bár mindehhez hozzá lehetne tenni, hogy sebezhetőség szempontjából kizárólag a hatalmas csatahajók jöhetnek még szóba versenytársként, s Churchill alig egy évtizeddel később nagy szerepet játszott az utóbbiak költséges megrendelésében. A vonat sebezhetősége sokkal gyorsabban és egyértelműbben kiderült, mint a dreadnoughtoké. Miután körülbelül tizennégy mérföldnyire benyomultak ellenséges területre, búr lovasok tűntek fel a környező dombokon, s a britek elhatározták, hogy visszavonulnak az estcourti támaszpontra. A „szörnyeteg” elszórt ellenséges puskatűzben negyven mérföldnél is sebesebben robogott – a civil vonatvezető minél előbb szeretett volna kikerülni a hadi zónából –, amikor hirtelen kisiklott. A szerelvény közepén lévő mozdony a síneken maradt, de három páncélkocsi félig lefordult és elzárta a visszafelé vezető utat. Haldane viszonozta a tüzet a briteket körülkerítő és erősen tüzelő búrok ellen, miközben Churchill megpróbálta a szétroncsolódott kocsikat eltávolítani a sínről. A könnyebben megsérült és menekülésre kész mozdonyvezetőbe lelket öntött és rábeszélte, hogy ismét álljon a műszerei mögé és a mozdony előre-hátra mozgatásával kísérelje meg a vagonokat az egyik oldalra lökni. Ilyen

módon sikerült a mozdonnyal és a szerelvény felével, valamint a sebesültekkel elmenekülni és visszatérni Estcourtba. Churchill azonban továbbra is ennek a kis összetűzésnek a középpontjában maradt. Váratlanul egy tőle negyvenyardnyira lévő búr lovas puskacsövével került szembe: Aznap reggel [1899. november 15-én] haditudósító voltom ellenére magammal vittem a Mauser pisztolyomat. Azt gondoltam, hogy megölhetem ezt az embert és azért, ami korábban történt velem, szívesen meg is tettem volna. Lenyúltam az övemhez, de a pisztoly nem volt ott. Amikor a vonalat próbáltam megtisztítani és le- s felugráltam a mozdonyra stb., letettem a fegyvert. […] A búr célba vett és mivel úgy véltem, hogy semmi esélyem sincs, ha lőne, biztosan eltalálna, a magasba emeltem a kezem és megadtam magam. A különítmény fele hasonlóképpen cselekedett. Pretoriába vitték őket, ahol Churchillt a többi tiszttel együtt egy átalakított börtöntáborba, a State Model Schoolba (állami mintaiskolába) zárták. Kétség sem fűződhet hozzá, hogy Churchill a szokásos vakmerő bátorságával viselkedett az alatt a nagyjából két óra alatt, amíg megpróbálták ismét elindítani a vonatot. Mindössze egyetlen személynek voltak kételyei ezzel kapcsolatban: Churchillnek magának. Védekezően idézte „a nagy Napóleont”, aki szerint „ha valaki egyedül marad és fegyvertelen, akkor a megadás megengedett”. Két homályosabb részlet van azonban a fogságba esésének körülményeiben. Az egyik a búr mesterlövésszel kapcsolatos, aki már célba vette, ám akit Churchill lelőhetett volna, ha korábban nem teszi le a pisztolyát. Egy három évvel későbbi, véletlenszerű londoni találkozás során Churchill arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy a búr katona maga Louis Botha

tábornok volt. Botha a transvaali miniszterelnöki posztról 1910-ben az újonnan alakult Dél-Afrika első miniszterelnökévé lépett elő, s kulcsszerepet játszott abban, hogy országa kitartott a britek mellett 1914-ben, és a rá következő évben legyőzte a Délnyugat-Afrikában operáló német erőket. Az elképzelés, hogy szemtől szembe kerültek a harctéren és bármelyikük megölhette volna a másikat, erősen befészkelte magát Churchill drámakedvelő és romantikus gondolkodásába. Sajnos mindezt inkább a képzelet játékának vehetjük. Még Randolph Churchill sem tudta ezt a történetet alátámasztani a gigantikus méretű hivatalos életrajz első kötetében. Szerinte valószínűleg az történt, hogy Bothát – aki akkor még nem beszélt folyékonyan angolul – egyszerűen félreértette Churchill. A dél-afrikai politikus azt akarta mondani, hogy ő volt annak a körzetnek a parancsnoka, ahol a páncélvonattal az incidens történt, s nem azt, hogy ő volt a magányos lovas. A második homályos pont az, hogy Churchill milyen joggal állíthatta, hogy nem harcoló személy, tehát nem lehet elfogni, vagy azonnal szabadon kell bocsátani, ha ez a balszerencse mégis megesik vele. Ugyanis ezt a valószerűtlen helyzetet bizonygatta nagy kitartással. November 18-án, november 26-án („Mindvégig következetesen a sajtó képviselőjeként viselkedtem, semmilyen szerepet nem játszottam a páncélvonat védelmében, és teljesen fegyvertelen voltam”) és december 8-án is kérelmet nyújtott be mint nem hadviselő a szabadon engedése érdekében. Mindkét oldalra játszott azonban, s november 30-án a hadügyminisztérium főhadsegédének helyettesétől levélben azt kérte, sorolják a „katonatisztek” közé, mert az a hír járja, hogy kicserélik a hadviselő foglyokat, s attól fél, ha ez nem történik meg, akkor „két szék között a pad alá esik”. A december 8-án a búrokhoz intézett beadványa már egy érdekes új pontot is tartalmaz: „Ha szabadon engednek, minden szükséges parole-t megadnék arról, hogy nem fogok szolgálni a köztársasági erők ellen, s hogy nem árulok el semmilyen információt a katonai helyzetre vonatkozóan.” A búr főparancsnok kezdetben teljességgel elutasító volt a szabadon bocsátásával kapcsolatban. November 19-én Joubert tábornok táviratot küldött Ladysmithből Pretoriába: „Azt javaslom,

hogy fokozott elővigyázatossággal ellenőrizzék, mert veszélyes lehet ránk nézve; sok bajt okozhat még nekünk. Azaz, nem szabad elengedni addig, amíg a háború tart. Őrajta is múlt, hogy a páncélvonat egy része megmenekült.” Néhány héten belül azonban Joubert megváltoztatta a véleményét és december 12-én, minden bizonnyal Churchill becsületszavának hatására, már így írt: „Ha elfogadom a becsületszavát, akkor már nem ellenzem a szabadon bocsátását. Figyelembe véve, hogy ígéretet kapott arra, hogy becsületszóra elengedjük, s hogy megfogadta, Afrikából visszatérve Európába kizárólag a saját tapasztalatait fogja az igazsághoz hűen közölni – ha a kormány elfogadja ezt és ő is tartja a szavát – akkor nem ellenzem tovább, hogy visszanyerje szabadságát anélkül, hogy mi is kapjunk érte valakit cserébe. … Ui.: Vajon az igazságot fogja-e 13

mondani? Végül is az apja fia.” Mielőtt bármi eredménye lehetett volna annak, hogy Joubert megváltoztatta a véleményét, Churchill már átmászott a State Model School kerítésén azzal a szándékkal, hogy valamiképpen eljut a 280 mérföldre fekvő, portugál kézen lévő Lourenço Marquesbe. Tekintetbe véve, hogy nem beszélte sem az afrikaaner, sem a kaffir nyelvet, ámbár meglepően sok készpénzzel rendelkezett (75 fonttal, azaz, mai értéken számolva 3750 fonttal), rendkívül kockázatos vállalkozásba kezdett. Semmivel sem lett volna persze könnyebb két társsal, Haldane századossal és egy másik emberrel, akit a korabeli beszámolók egyszer Brockie hadnagynak, máskor Brockie őrmesternek neveznek. A szökés pillanatáig az volt a terv, hogy hárman együtt indulnak el. Brockie valójában a Birodalmi Könnyűlovasság törzsőrmestere volt, akinek sikerült tisztként beállítani magát a búrok előtt, s így került a State Model Schoolba ahelyett, hogy a többi, alacsonyabb rangú fogollyal együtt az iskolaépülettől másfél mérföldre található pretoriai lóversenypálya szögesdrótja mögé zárták volna. A két társ feltehetően inkább csak a magány elleni védelmül szolgált volna, semmint biztosítékul az elfogás ellen, noha Brockie holland és kaffir nyelvtudása valódi segítséget is jelenthetett volna.

A legnagyobb veszélyt azonban maga Winston Churchill jelentette, akár magányosan indul útnak, akár társakkal együtt. A hírneve garantálta, hogy a szökést a búr kormány legfelsőbb köreinek is jelentik, s hogy a legnagyobb erőfeszítéseket fogják tenni az elfogása érdekében. Emiatt Haldane és Brockie először nem akarta bevenni Churchillt a csoportba. Döntésükben szerepet játszhatott az a fantasztikusan meggondolatlan és grandiózus terv is, amelyet Churchill és még néhány fiatalabb tiszt főzött ki, s amelynek öt teljes oldalt szentel a My Early Life-ban. Az elképzelések szerint nem csupán átmásztak volna a kerítésen és utána eltűnnek. Megrohanták volna a harminc, meglehetősen álomittas börtönőrt, elveszik a fegyvereiket, a lóversenypályához sietnek, ugyanezt megcsinálják ott is, kiengedve a körülbelül 2000 főnyi, alacsonyabb rangú brit hadifoglyot, s ezzel a számottevő erővel a kezükbe kaparintják az egész fővárost, rács mögé dugják a Kruger-kormány tagjait, s hetekig vagy akár hónapokig kitartanak, talán addig, amíg az egész háború véget nem ér. Ez a valóságtól elrugaszkodottan optimista terv megriasztotta a State Model Schoolban fogva tartott rangidős brit tiszteket. Churchill magányos szökése folyamatos és ellentmondásokban sem szűkölködő, de többnyire nem nyílt viták forrása lett. Vegyük először annak a kérdését, hogy Churchill megszegte-e a szavát. Churchill kétségtelenül önként tett olyan ígéreteket (különösen a búr kormányhoz december 8-án intézett levelében), amelyeket később nem tartott be. Még további hét hónapig szolgált a köztársasági erők ellen egészen addig, amíg végleg el nem utazott 1900. július 7-én Dél-Afrikából, s minden rendelkezésére álló, katonai és nem katonai információt átadott a transvaali helyzetről Sir Redvers Bullernek. Igaz viszont, hogy a búrok nem fogadták el a becsületszóra való szabadon bocsátását. Nem engedték szabadon, bár talán később megtették volna. Megszökött. Továbbá, amennyiben katonatisztnek minősül, annyiban megszegte volna a szabályokat, ha becsületszavát adja. Kötelessége volt megpróbálni elmenekülni, és ha sikerül, további szolgálatra jelentkezni. Mindez visszavezet bennünket a státusát illető állandó kétértelműséghez, amelyet ő maga a legnagyobb ügyességgel használt ki, s mindig azt a kártyát

játszotta ki, amelyik megfelelt rövid távú érdekeinek. Gyűlölte a rabságot, noha mindössze huszonnégy napig tartott. „Sötétzárkában” címet adta az önéletrajzában a megfelelő fejezetnek. Szilárdan elhatározta, hogy a legelső alkalommal megszökik. Türelmetlensége, egoizmusa és az a meggyőződése, hogy rövidnek gondolt életének minden napján valami híres cselekedetet kell végrehajtania, mindez hozzájárult ahhoz, hogy szinte isteni jogának vélte az azonnali szabadulást. Azt sem lehet mondani, hogy a becsületszóra való elengedés homályos körülményei nagyon rontották volna jövőbeli kapcsolatait a későbbi Dél-afrikai Unió búr vezetőivel. Botha, aki legalábbis közvetetten részese volt az elfogásának, bensőséges barátjává vált. És Smuts, aki akkoriban fiatal búr tábornokként szolgált, s aki később Churchill kedvenc domíniumi miniszterelnöke és majdnem legközvetlenebb tanácsadója lett más ügyekben is, lakonikusan mindössze annyit táviratozott (1899.) december 16-án: „Mi az igazság abban, hogy Churchill megszökött, de ismét elfogták?” A búr erők főparancsnoka, Joubert legalábbis átmenetileg elítélőbb hangot ütött meg: „…Nem tudom, nem lenne-e célszerű nyilvánosságra hozni a Churchill szabadon bocsátásával kapcsolatos levélváltást annak bizonyítására, hogy micsoda svindler.” A második, kényesebb és a felszín alatt hosszabb ideig lappangó kérdés az volt, hogy vajon Churchill helytelenül járt-e el, amikor egyedül szökött meg. Ezt a nézetet képviselte változó hevességgel, majdnem makacsul Haldane, Brockie (aki pár évvel később meghalt egy randi bányaszerencsétlenségben), Frederick le Mesurier hadnagy a dublini lövészektől, aki három hónappal később sikeresen megszökött Haldane és Brockie társaságában (1915-ben az ypres-i kiszögellésben halt meg) és ugyanezen ezredből Thomas Frankland hadnagy, aki ugyancsak 1915-ben esett el Gallipolinál, s aki szerepet játszott mind a decemberi, mind a márciusi szökésekben. Haldane véleménye bizonyult a legtartósabbnak, részben azért, mert az érintettek közül a leghosszabb ideig élt – 1950-ig – s a neheztelés árapályának jeleként 1948-ban megjelent visszaemlékezései egy meleg hangú dedikációval ellátott példányát elküldte Churchillnek is. (Frankland hasonlóképpen cselekedett,

ámbár egy kevésbé egyéni hangú könyvvel, még Churchill 1908-ban kötött házassága előtt.) Haldane tábornok (amivé később előléptették) panaszának lényege az volt, hogy Churchill, amikor egyedül szökött meg, kellemetlen helyzetbe hozta két társát, mert csak jelentős késedelemmel hajthatták végre a maguk szökését, s tette mindezt anélkül, hogy megtanácskozta volna velük a tervét. Gúnyosan elvetette Churchill állítását, mely szerint megszerezte volna Brockie hozzájárulását. A jelek szerint azt nem vitatja senki, hogy a szökést a megelőző éjjelre tervelték ki, de elhalasztották, feltehetően egyetértésben a következő (december 12-i) éjszakára, mert aznap éjjel a tábor őreinek elhelyezkedése nem kedvezett nekik. Ám a körülmények ismét nem tűntek nagyon jónak, így Haldane és Brockie gyorsan elmentek vacsorázni azzal az elhatározással, hogy még aznap éjjel később ismét kísérletet tesznek. Churchill ekkor elvesztette a türelmét és egyedül mászott át a kerítésen. Némi bizonytalanság van akörül, vajon ő tudta-e, hogy a halasztás ugyanazon éjszakára, csak későbbre érvényes; talán igen, mert állítása szerint még másfél-két órán át várt két társára a kerítés másik oldalán, azt kockáztatva, hogy észreveszik. Ennek a várakozásnak a tényét (függetlenül a hosszától) megerősíti Haldane, aki egy Piramus és Thisbe-szerű beszélgetést folytatott Churchill-lel a kerítésen keresztül, amelynek során felajánlotta Churchillnek az iránytűjét és csokoládét is adott neki. Ami nem tisztázott ebben a történetben, az az, hogy Haldane és Brockie miért hitte, hogy szökésüket kizárja az, hogy Churchill már a kerítés másik oldalára került; nem volt miatta riadó. Idáig nincs több ellentmondás a tények között, mint ami természetes két becsületes, eltérő temperamentumú szemtanú esetében, akik, mondjuk, egy olyan motorbalesetet írnak le, amelyet az utca különböző oldaláról láttak, kiváltképpen ha az azóta eltelt hosszabb időt is figyelembe vesszük. Haldane a legvilágosabban egy hosszú (6000 szavas), 1924-ben papírra vetett memorandumban fejtette ki a panaszait, amely dokumentumot 14

azután még 1935-ben átdolgozott. Azt, hogy először huszonöt, majd másodszor harminchat évvel később ismét visszatért az

eseményekhez, rögeszmésnek vélhetjük, s ellentmond annak (a memorandumban szereplő) kijelentésének, amely szerint „Elhatároztam, hogy minél kevesebb szó esik a dologról, annál jobb, s ezt az elvet követtem végig ebben az ügyben”. Másfelől, Haldane soha nem kívánta közreadni a memorandumot, még a saját visszaemlékezéseiben sem. Halála előtt a naplói kiadatlan részeivel együtt a skót Nemzeti Könyvtárban helyezte letétbe az iratot, ahol meg lehet tekinteni, ámbár soha senkinek sem jutott eszébe, hogy nyilvánosságra hozza. Bírálatának lényege az alábbiakban foglalható össze: [1] Be kell vallanom, hogy meglepődtem és rosszulesett, hogy benne hagytak a slamasztikában, mert Churchill eltűnt a gondosan kiagyalt terv szerint, vagy legalábbis a szerint, amennyit abból ismert, s egyszerűen kilopta a falatot a szánkból. [2] …az igazság az, hogy Pretoriában én három emberre gondoltam, míg ő csupán egyre, önmagára… [3] Ha Churchillben lett volna annyi erkölcsi tartás, hogy beismerje: abban az izgalmas pillanatban esélyt látott a menekülésre és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megragadja az alkalmat, nem is gondolva rá, hogy a társai menekülését kockáztatja ezzel, minden rendben lett volna. …Nem így történt azonban, s mihelyt megtette a hibás lépést, egyre nehezebb volt visszakozni, ha egyáltalán ez megfordult a fejében, amint az idő telt, s végül is lehetetlenné vált; ugyanis amit elnéztek volna egy felelőtlen huszonöt éves fiatalember spontán beismerésében, azt már elítélték volna az érett férfinál.

Haldane védelmében, amiatt, hogy még közel fél évszázaddal később is foglalkozott az üggyel, el kell mondani, hogy folyamatos provokációknak volt kitéve, amint Churchill egyre-másra jelentetett meg olyan beszámolókat ezekről a régmúlt eseményekről, amelyekkel Haldane nem értett egyet. Majdnem közvetlenül a fent említett események után Churchill két dél-afrikai krónikája is megjelent a könyvesboltokban. A London to Ladysmith via Pretoria (Londonból Ladysmithbe Pretorián keresztül) májusban jelent meg és 14 000 példány fogyott el belőle. Októberben az Ian Hamilton’s March (Ian Hamilton menetelése) követte, amelyből 8000 példányt adtak el. Azután, majdnem egy nemzedékkel később, 1923–24 fordulóján újabb két cikket írt a szökéséről a Strand Magazine-hoz. Ezek a cikkek kétségtelenül arra késztették Haldane-t, hogy (önmagának) tisztázza a kérdést. És 1930-ban Churchill megjelentette a nagyon kedvezően fogadott és sikeres My Early Life-ját, amelyben a huszonkilenc fejezetből nem kevesebb, mint tíz foglalkozott Dél-Afrikával, s közülük négy kizárólag a szökésével és menekülésével. Haldane-nek öt évre volt ahhoz szüksége, hogy reagáljon a kötetre, s úgy tűnhet, az 1924-es változatának 1935-ös kibővítése régi csontvázak ízléstelen megbolygatása csupán, de Haldane védelmében hozzá kell tenni, hogy ezeket a csontvázakat a másik fő érintett sem hagyta békében nyugodni. Történt egy másik, korábbi incidens is a Churchill–Haldane kapcsolatban, amely esetleg rossz szájízt hagyott Haldane-ben. 1912-ben Churchill úgy vélte, a Blackwell’s Magazine megrágalmazta abban a kérdésben, hogy vajon megszegte-e a becsületszavát a szökéssel. Churchill azonnal minden fronton támadást indított, amelyben a nem éppen finnyásságáról híres közeli barátja, F. E. Smith, a későbbi Lord Birkenhead járt el az érdekében. Azt szerették volna, hogy az akkor parancsnoki beosztásban Kentben szolgáló, immár dandártábornok Haldane álljon ki Churchill mellett. Haldane nem volt erre kapható, noha azt is leszögezte, hogy nem hajlandó ringbe szállni ellene sem. Egyfajta meggyőzési gépezet indult be: a haditengerészeti minisztérium felszólította, hogy keresse fel a minisztert, azaz Churchillt, és ugyancsak találkozzon Smithszel és segítsen neki a tényállást tisztázni. Haldane kitért a

felszólítások elől, de visszataszítónak találta Churchillék rámenősségét és azt a cirkuszi lármát, amit az ügy kapcsán csaptak. Arra az esetre emlékeztette, amikor Churchill, megpróbálva elfogadtatni magát a Haldane–Brockie szökést tervező párossal, Haldane-t félreismerve nagy hírverést ígért: „Csalétekként megemlítette, hogy siker esetén gondoskodni fog arról, hogy a nevem ne merüljön feledésbe. Más szavakkal, kapok abból a »győzelmi ragyogásból«, amelyben a Strand Magazine-beli beszámoló szerint Durbanbe érve részesült. A publicitás azonban mindig visszatetsző volt nekem.” A legutóbbi mondat mindenképpen őszinte szerénységről tanúskodik, de egyben felfedi egy egyszerű katona ellenszenvét is az olyan jellegű nyilvános kérkedéssel szemben, amely soha nem volt távol Churchilltől, s ugyanakkor egy csipetnyi perverz féltékenység is rejlik benne. Egy szökésben való együttes részvétel, még ha a résztvevők sikeresen együtt tudnak is maradni és nem válnak külön az útjaik, nem mindig jó alap tartós barátságokhoz. A Haldane-ügy csúnya árnyékot vet Churchill amúgy dicsőségteljes szökésére. Nincs azonban egyértelmű bizonyíték arra, hogy Churchill vakmerő bátorsággal párosult meggondolatlan egoizmusán kívül másban bűnös lett volna. És ezek a jellemvonások mindig is a tulajdonságai voltak fiatal korában. A szerencsét se felejtsük ki, s a börtöntábortól Lourenço Marquesig tett útja során jelentős mértékben rászorult erre is. Először egy félmérföldnyit gyalogolt a városon át, amíg egy vasúti sínpárhoz nem ért. Azt remélte, hogy az keletre, a Delagoe-öböl felé vezet. Barna öltönyt és puhakalapot viselt s abban reménykedett, hogy ha magabiztosan megy, akkor nem állítják meg. A vakmerősége kifizetődött. Ezután újabb két órát haladt a sínek mellett addig, amíg egy vasútállomáshoz nem ért, talán Eerste Fabriekához, az elsőhöz abból a tizenhárom állomásból, amelyek nagy távolságra egymástól az Indiai-óceán felé vezető út mellett álltak. Azt eszelte ki, hogy akkor ugrik fel a vonatra, amikor az éppen hogy csak elhagyta az állomást és még nem gyorsult fel. Csak nehezen tudta ezt megtenni, mert kificamodott válla miatt sohasem volt különösebben mozgékony alkat. Tehervonat volt, s elsősorban

üres szeneszsákokat szállított vissza a bányavidékre. A zsákok között Churchill kényelmes, ám kissé kormos álomba merülhetett pár órára. Elég korán, még virradat előtt felébredt, hogy leszálljon. Ez ismét nem ment minden nehézség nélkül. Egy árokba ugrott és szerencsésnek érezhette magát, hogy nem szenvedett olyan sérülést, ami mozgásképtelenné tette volna. Ekkor már közel járt a harmadik állomáshoz, Witbankhoz, egy bányászkörzet központjához. Eddig körülbelül 80 mérföldet tett meg és másik 200 állt előtte. Másnap egész álló nap a dél-afrikai hőségben vándorolt, idegesen, hogy megláthatják, s nem volt nagyon enni- s innivalója sem. Azután a második éjjel fél kettőkor egy számos melléképülettel rendelkező bányához érkezett. Elhatározta, főleg azért, mert gyakorlatilag semmi mást nem tehetett, hogy segítséget kér. Talán talál valakit, aki szánalomból vagy kapzsiságból (minden további nélkül megvált volna 75 fontjától) nem fogja feladni a búr hatóságoknak, ellenben továbbsegíti az útján. Bekopogott egy ajtón. Ez volt a legnagyobb, szinte csodálatos szerencséje. A kopogásra egy John Howard nevű álmos angol bányamenedzser nyitott ajtót. Mihelyt Howard átlátott Churchill meglehetősen zavaros történetén arról, hogy hogyan került oda és kiderítette a vendég igazi kilétét és célját, befogadta, enni adott neki, sőt whiskyvel és szivarral is megkínálta, majd egy 15

munkatársát, Dan Dewsnapet megkérte, hogy engedje le Churchillt egy bányaszellőzőbe. Churchill itt maradt, egy csapat patkány társaságában, de megfelelően ellátva étellel-itallal több napon keresztül, amíg a szökése miatti izgalom és lázas keresés alább nem hagyott. Végül, egy teljes héttel a szökése után, Howard és barátai egy gyapotbálákkal megrakott kocsiba rejtették, melyet a Delagoa-öbölbe tartó tehervonatra kapcsoltak. Úgy számították, hogy tizenhat órás lesz az út, de a valóságban majdnem négyszer ekkora ideig tartott. A szerelvény hosszú órákat várakozott, s ezek közül a legnagyobb megpróbáltatást a Komati Poort határállomás – rossz oldalán – töltött utolsó éjszaka jelentette (noha Churchill az idő nagy részét átaludta). Végül a vonat átvánszorgott a határon és Ressana Garciánál egy hasadékon keresztül Churchill meglátta a

peronon álló portugál hivatalnokok színpompás egyenruháit – mintha üdvözlő angyalok kara fogadta volna. Churchill így mondta el a történetet a harminc évvel később megjelent My Early Life-ban, jóllehet az unokájának, Celia Sandysnek az 1990-es években végzett kutatásaiból, amelyeknek eredményét a Churchill: Wanted Dead or Alive-ban (Churchill: előkerítendő élve vagy halva) közölte, az derül ki, hogy nem csupán szerencséjének és kötélidegzetének köszönhette a megmenekülését, hanem egy helyi üzlettulajdonos és kereskedő, Charles Burnham odaadó gondoskodásának is. Burnham úgy vélte, hogy jobb, ha vele megy a vonaton, s a különböző ellenőrző pontoknál, ahol Churchill azt hitte, hogy a véletlenre van bízva a sorsa, valójában azok a szerény összegű megvesztegetések segítették, amelyeket Burnham jó érzékkel osztogatott a csiklandósabb helyzetek megoldására. Ami azonban sem nem újdonság, sem nem vitatott, az az, hogy Churchill, amint biztonságba került Lourenço Marquesben, némi nehézségek árán felverte a brit konzult, s miután felfedte a kilétét, a hivatalnok mindent megtett az érdekében. Még aznap késő este hajóra szállt, és december 23-án érkezett meg Durbanbe. Óriási ovációval fogadták és egyik napról a másikra világhíres lett. „A győzelmi ragyogás”, amelyből – ha Haldane beszámolója hiteles – neki is akart juttatni Churchill, egyáltalán nem túlzás. A városháza előtt beszédet mondott hatalmas tömeg előtt és „táviratok százait” kapta a világ minden részéből, mielőtt elindult volna aznap este a natali kormányzó által adott vacsorára, s az éjszakát is a kormányzónál töltötte Pietermaritzburgban. Másnap csatlakozott Buller hadseregéhez. Buller csodálta Churchillt, ámbár az érzés egyáltalán nem volt kölcsönös a tábornok Viktória-keresztje ellenére, amelyet évekkel korábban érdemelt ki. (Churchill szerint) Buller kijelentette: „Nagyszerű tettet vitt végbe. Tehetünk valamit önért?” Amit tett, az Churchill hadnagyi kinevezése volt a dél-afrikai könnyűlovassághoz úgy, hogy nem kellett feladni a Morning Post tudósítói állását, noha az ilyen kettősséget tiltotta a hadügyminisztérium. Roberts és Kitchener, akik márciusban érkeztek Dél-Afrikába, az előbbi mint főparancsnok, az utóbbi mint a

vezérkari főnök, távolról sem osztották ezt a Churchill iránti lelkesedést. „Bobs”, a vitéz tábornagy, igen visszafogott volt. Azért jöttek, hogy az (1899.) decemberi „fekete hét” három brit veresége (Gatacre tábornok Stormbergnél, Lord Methuen tábornok Magersfonteinnél és Bullers tábornok Colensónál) okozta csorbát kiköszörüljék. Churchill még további fél évet maradt Dél-Afrikában, amíg Pretoriát el nem foglalták a britek és amíg a háborút, Churchill szerint, meg nem nyerték. Számos komoly összecsapásban vett részt, s mindig bátran, így Spion Kopnál, Hussar Hillnél, Potgieter’s Ferrynél és Diamond Hillnél. Az elsők között jutott be mind Ladysmithbe, mind Pretoriába. Mindennek ellenére nehéz nem úgy tekinteni erre a szökés utáni időszakra, mint egy látványos zenés vígjátékra, amelyben a különböző szereplők minden irányból özönlenek a színpadra, de mindig Churchill áll a középpontban. 1900. január végén Lady Randolph is megjelent, akit Fokvárostól Durbanig kisebbik fia, Jack kísért. Lady Randolph volt gyakorlatilag a Maine nevű kórházhajó parancsnoka, amelynek a felszerelésére 40 000 fontot adtak össze az angolok és az amerikaiak. Balszerencséjére, az első betegek egyike Jack volt, aki február 12-én könnyebben megsebesült és egy hónapot kénytelen volt kórházban tölteni. Winston Churchill rossz néven vette, hogy Pamela Plowden nem tartott a társasággal. „Miért nem jöttél titkárnőként?”, kérdezte tőle január 28-án írt levelében. Január 6-án édesanyjának írt róla (Lady Randolph és Miss Plowden meglehetősen közel állt egymáshoz, s Churchill túláradó életkedvét mindketten a csodálat és a visszafogottság keverékével szemlélték). „Sokat gondolok Pamelára; nagyon szeret engem”, ami némi önelégültséget árul el a Miss Plowdennel való kapcsolatát illetően. Miss Plowden két éven belül Lord Lytton hitvese lett. Lady Randolphot ebben az időben sokkal többet foglalkoztatta a házasság gondolata, mint Miss Plowdent. Március közepén ő és betegekkel megrakott hajója visszaindult Angliába. Röviddel a hazaérkezése után feleségül ment George Cornwallis-Westhez, aki mindössze két héttel volt idősebb Winston Churchillnél. A rozoga

lábakon álló házasság, amely tizenhárom évig tartott, nem növelte az asszony társadalmi elismertségét. Időközben a musical tovább folytatódott Dél-Afrikában. Churchill egy ízben civil ruhában kerékpárral keresztülhajtott Johannesburg központján annak ellenére, hogy az még mindig meglehetősen laza búr ellenőrzés alatt állt. Ezzel a hidegvérű akcióval egy fontos levelet juttatott el Robertsnek, aki ennek eredményeként megenyhült irányába. Ugyancsak segítségére volt Robertsnek abban, hogy a vezérkarában lévő nevetségesen sok herceg számát is csökkenthesse. W. S. Gilbert Gondoliers-ének tizenegy évvel korábban keletkezett sorai elevenedtek meg: „Három herceget egy pennyért”. Valóban hárman voltak: Norfolk, Marlborough és Westminster hercege. Churchill az idő nagy részében megszabadította Robertset az utóbbi kettő társaságától. Felváltva vele mentek a különböző expedícióra, valahogy úgy, ahogy negyven évvel később Downing Street-i magántitkárai. „Churchill be, két herceg társaságában”, hangozhatott volna egy találó színpadi utasítás. Amikor belovagolt Pretoriába és meglátogatta azt a helyet, ahol fogva tartották, Marlborough kísérte. Amikor leutazott Fokvárosba, hogy hazainduljon, a vonaton Westminster volt a reggelizőtársa (a jelek szerint a háborús utazásokon még mindig fejedelmien lehetett étkezni). Egy kisebb csapdába is belefutottak. Churchill, nem hadviselő státusához mindig hűen, utoljára tüzelt búrokra. Nem valószínű, hogy bárkit is eltaláltak volna. Ezekben az utolsó hónapokban szavakban majdnem ugyanolyan harcias volt, mint tettekben, ám sokak szerint inkább a búrok mellett, s nem ellenük lépett fel írásaiban. Durbanből januárban az alábbiakat táviratozta a Morning Post-nak: „Ha az egész helyzetet felmérjük, akkor ostobaság lenne nem észrevenni, hogy félelmetes és veszélyes ellenféllel harcolunk. A burgherek kiváló tulajdonságai csak növelik a harci értéküket. …Szembe kell néznünk a tényekkel. Egyetlen búr, a számára kedvező terepen, felér három-öt reguláris katonával.” És egyesek szemében csak tovább növelte a bűnét, amikor márciusban leszögezte, hogy „nagylelkű megbocsátó politikát kell folytatni”, még a natali búrokkal szemben is, akik inkább lázadók, s nem hadviselők voltak. „Békét és boldogságot kizárólag úgy lehet

Dél-Afrikában teremteni, ha a holland és a brit fajok keverednek és megegyeznek egymással, hiszen Nagy-Britannia fennhatósága alatt egymás mellett kell élniük most és mindörökre.” Az utolsó mondat ellenére a „nagylelkűség a győzelemben” elvnek ez a korai megnyilvánulása bírálatok kereszttüzébe került. Amikor Fokvárosba érkezett a megszakított vonatozás után, csupán azért állt meg, hogy a tapasztalt és általában magabiztos főmegbízottal, Sir Alfred Milnerrel megossza a gondolatait, valamint hogy vele és a kíséretében lévő Westminster herceggel együtt részt vegyen egy sakálvadászaton, mielőtt véletlenül ugyanarra a Dunottar Castle-ra szállt fel, amellyel Afrikába érkezett alig hét hónappal korábban. Mint állandó rohanásban lévő ifjú, egyáltalán nem tétlenkedett ezekben a hónapokban sem. Bátorsága, vakmerősége figyelemre méltó. Huszonöt éves korában többékevésbé világhírnévre tett szert. Bármit is tett vagy mondott a jövőben, felkeltette a figyelmet, ha nem is mindig vívott ki egyetértést vagy elismerést.

4 Egy liberálissá vedlett tory Churchill 1900. szeptember 20-án lépett partra Southamptonban. Tíz héttel és két nappal később Oldhamben parlamenti képviselővé választották, amikor még be sem töltötte huszonhatodik évét. Elvetette azt a gondolatot, hogy a lancashire-i tengerparton fekvő Southportban induljon mandátumért, noha a lehetőség már akkor felmerült, amikor még Dél-Afrikában volt. Southport a maga tengerparti szállodásnéival és a Liverpoolban dolgozó kereskedőivel, akik az ózondús levegő miatt éltek itt, többet ígérő konzervatív kerületnek tűnt, mint Oldham többnyire proletárok lakta gyapotfonó városa. Valójában azonban nem így állt a helyzet. Curzont kényelmes többséggel megválasztották ugyan 1895-ben Southportban, ám amikor 1898-ban lemondott indiai alkirállyá való kinevezésekor, az időközi választást elvesztették a konzervatívok. A győztes liberális párti képviselő a rá következő évben meghalt és a második időközi választás az elsőhöz hasonló eredményt produkált. Churchill tehát semmi jót sem remélhetett volna, ha hallgat a southporti szirénhangokra. Ennél azonban okosabb volt. Hitt a „csillagában”. És a csillaga Oldham fölött tündökölt. A transvaali bányánál dolgozó Dan Dewsnap szavai még a fülében csengtek. „Mindenki magára fog szavazni legközelebb”, jósolta Dewsnap. (Az igazság az, hogy távolról sem volt így. Mindössze 6 százalékkal szerzett több szavazatot az 1900-as általános választáson a tizennégy hónappal korábban tartott 1899-es időszaki választáshoz viszonyítva, s ez éppen hogy csak elég volt.) A tényéknél azonban többet nyomott a latban a hite. Hitt abban, hogy győzni fog, ha csak minimális különbséggel is. Az a golyó, amely Spion Kopnál átütötte a dél-afrikai könnyűlovassági kalapján lengedező tollat, mindössze elcsúfította ezt a ruhadarabot. Az a férfi, aki Witbank mellett a bányatársaságnál ajtót nyitva neki, befogadta, ahelyett hogy feladta volna. A johannesburgi burgherek mással voltak elfoglalva, nem figyeltek az arra kószáló kerékpárosra. És így, idáig, minden jól sikerült, beleértve Oldhamet is. 222 szavazattal kapott többet, mint Walter Runciman, és így megszerezte a második helyet, mindössze

tizenhat vokssal Emmott, a helyi társadalomba mélyebben beágyazódott liberális jelölt mögött, míg saját tory jelölttársa 409 szavazattal kapott nála kevesebbet. Ez a „khaki választás” általánosságban alkalmat adott a konzervatívoknak arra, hogy kihasználják a nyilvánvaló brit győzelmet Dél-Afrikában (noha csak tizennyolc hónappal később írták alá a búrokkal a vereenigingi békeszerződést), és helyreállítsák a stabil, több mint 130 fős többségüket az Alsóházban, amelyet az olyan időközi választási kudarcok miatt vesztettek el, mint az oldhami. A szoros választási eredmények ellenére azonban a helyi kampány nem volt különösebben kiélezett. Emmott és Runciman egyaránt liberális imperialista volt, akik közelebb álltak Rosebery és Asquith nézeteihez, mint a Lloyd George vagy akár CampbellBannerman által vallottakhoz. Emiatt nem lehetett őket illojális búrpártinak beállítani, s valóban, még Churchill, aki pedig készen állt, hogy kihasználja saját afrikai tapasztalatait, sem kívánta egy búrellenes hisztéria hullámait meglovagolni. Joseph Chamberlain, abban a pillanatban a legbefolyásosabb politikus, elment Oldhambe, és több mint egyórás beszédet mondott Churchill érdekében. Ezt követően két napra meghívta Churchillt birminghami házába, ahol még nem fejezték be a választást, s elküldte három West Midlands-i gyűlésre egy különvonaton. A nagy ember olyan programot állított össze neki, amely csak azzal ért fel, ahogy Lord Beaconsfield fogadta 1880-ban teátrális módon a fiatal Portland herceget Hughendenban. Chamberlain az egyik napot teljes egészében ágyban töltötte, de vacsorára felkelt, hogy személyesen fogadhassa a visszatérő politikai harcost és elfogyasszon vele együtt egy palack 1834-es évjáratú portói bort. Balfourral, Salisbury unokaöccsével, az őt hamarosan követő „koronaherceggel” már felemásabb volt Churchill kapcsolata, ám legalábbis a végeredményt tekintve hasonlóan szenzációs. Churchillnek nem sikerült Balfourt rávennie, hogy a Manchesterben lévő választókörzetétől nyolc mérföldre fekvő Oldhambe ellátogasson, ám „Arthur király” hívásának engedelmeskedve megszakított egy londoni utat és haladéktalanul visszatért északra, Manchesterbe:

Mr. Balfour éppen nagyszámú közönségnek beszélt, amikor megérkeztem. Az összes jelenlévő felállt és üdvrivalgásban tört ki, amikor beléptem. Az alsóházi vezér a maga elegáns modorában bemutatott a közönségnek. Ettől kezdve kizárólag a legnagyobb létszámú gyűléseken szólaltam fel. Öt-hatezer érdeklődő és a főbb kérdésekkel teljesen tisztában lévő választópolgár – mindannyian férfiak – zsúfolódott be a legnagyszerűbb termekbe, miközben a párt tiszteletre méltó oszlopai és parlamenti képviselők az emelvényen foglaltak helyet mint támogatók! Ilyen élményekben volt ezután részem azon a választáson és még közel egy nemzedéknyi ideig. Az új parlament december 3-án ült először össze néhány hétre, s nem csupán a képviselők eskütétele és a képviselőházi elnök megválasztása zajlott le, hanem a királynő beszéde is (amit nem az egyre törékenyebb egészségi állapotban lévő királynő olvasott fel személyesen), s még nyolc lényeges vitákkal teli ülésnapra is sor került. A viták mindegyike valamilyen módon a dél-afrikai háborúval összefüggő kérdéseket érintett, s a második napon a békeszerződés pontjainak módosításáról folytatott vitában a határozati javaslatot Oldham rangidős képviselője, Emmott nyújtotta be. Rendkívül meglepő, hogy Churchill, az új, ambiciózus képviselő nem sokat törődött mindezzel. December 1-jén ugyanis elhajózott New York felé. Mindez jó idegekre és arra vall, hogy ragaszkodott előre eltervezett programjához, ám semmiképpen sem arra, hogy alábecsülte volna új pozícióját. Ha objektív mércével mérjük, 1900-ban sokkal nagyobb megbecsülést kaptak a parlamenti képviselők, mint napjainkban. Nagy-Britannia, ámbár a dél-afrikai háború kezdetén elszenvedett

vereségek miatt kissé önbizalmát vesztette, még mindig hatalmas és magabiztos birodalom volt, s az egyik tulajdona, amelyre a legbüszkébb lehetett, a parlamenti rendszere volt. Noha korlátozottabb választójoggal rendelkezett, mint a legtöbb fejlett állam, törvényhozásának presztízse sokkal magasabb volt a többiekénél. Nagyon nehéz lett volna találni egyetlen parlamenti képviselőt vagy akár jelöltet, nem csupán a toryk és a liberálisok között, hanem a születőfélben lévő Munkáspártban is, aki az Alsóházat ne tartotta volna a világ legnagyszerűbb törvényhozó testületének – s még, paradox módon, az ír önkormányzatért küzdők egy része is osztotta ezt a nézetet. Churchill felől kétségünk sem lehet. Ugyanakkor a képviselőséget sorsa természetes, noha nagyon is kívánatos részének tartotta. Miután bekerült a testületbe, először egy nagyon rövid, majd egy kellemetlenebb kétéves szünet kivételével hatvannégy évig a tagja maradt, olyan hosszú ideig, amely még Gladstone hatvankét és fél éves parlamenti képviselőségét is túlszárnyalta, így kétszeresen is különös volt, hogy miután ősszel megelégedetten a neve után írhatta azt, hogy „parlamenti képviselő”, nem ragadta meg az első kínálkozó alkalmat, hogy leülhessen azokra a zöld padokra, amelyekről Gladstone-on kívül – aki mindenkinél többször hallatta itt a hangját – Disreali, Russell, Palmerston, az édesapja és Joseph Chamberlain is számtalan alkalommal emelkedett szólásra. Nem volt blazírt. Mindössze arról volt szó, hogy egész életében nagyon józanul kezelte a pénzkérdést. Tulajdonképpen nem volt kapzsi, s nem érzett vágyat arra sem, hogy önmagáért felhalmozzon „értékpapírokat vagy kötvényeket” (azzal a híressé vált kifejezéssel élve, amelyet később ő maga használt barátjáról, Birkenheadről 16

szólva), de egyértelműen luxuskedvelő volt, noha ehhez biztos anyagi háttérrel nem rendelkezett. Azokban az időkben a legtöbb parlamenti képviselő gazdag volt, és az a kisebbség, amelyik nem, általában természettől fogva puritán. Churchill egyik kategóriába sem tartozott. És a parlamenti képviselők akkoriban nem kaptak illetményt.

Churchill, akinek ekkoriban anyagilag jól ment a könyvei sikere és a magas Morning Post-beli fizetése miatt, miközben alig valamit költött a hét hónapos dél-afrikai tartózkodás alatt, okosan rájött arra, hogy keresett előadóként tehet szert a legtöbb bevételre, s hogy nem hagyhatja ki a kínálkozó alkalmat. Ennek megfelelően október utolsó napjait és az egész novembert egy zsúfolt és jól jövedelmező brit előadói körútnak szentelte. Egy ügynök, Gerald Christie szervezte az előadásokat, s Churchill még hosszú évtizedekig igénybe vette a szolgálatait. Churchill figyelte az összes bevételt, azaz, egy adott terembe egy estére elkelt jegyek árát. Ennek eredményeként az általa vezetett aprólékos kimutatás szerint a tiszta nyeresége, amelyet shillingekre és pennykre lebontva rögzített, alkalmanként nagymértékben változott, s összességében a kor kereseti viszonyaihoz képest magas jövedelmet biztosított neki. Október 25-én mint hajdani diák felvonatozott Harrow-ba, de még az ottani nosztalgikus hangulatban sem felejtett el 27 fontot keresni, ami mai értékben 1350 fontnak felel meg. Itt jött rá, hogy túlságosan nagy anyaga halmozódott fel – természetesen a dél-afrikai élményeiről beszélt – és másfél óra alatt a jegyzeteinek mindössze a negyedéig jutott el. Ebből tanulva összefogottabb beszédet tartott október 30-án a londoni St. James’s Hallban, amely az előadói körút valódi kezdetét jelentette. Ezen az eseményen rábeszélte a hadsereg főparancsnokát, Lord Wolseley tábornagyot, hogy elnököljön és mutassa be őt. A beszédért nagyon is jelentős összeget kapott: 265 fontot, 6 shillinget és 2 pennyt (mai értékben 13 000 fontot). Mindig arra törekedett, hogy a legprominensebb embereket nyerje meg az előadásai levezető elnökének: Roseberyt Edinburghban, Derbyt Liverpoolban, Dufferint és Avát Belfastban, az ír lordkancellárt, Ashbourne-t Dublinban, s még Joseph Chamberlaint is sikerült volna Birminghamben felléptetnie, ha a kimerült titán nem döntött volna egy választás utáni földközi-tengeri pihenés mellett; Churchillnek itt be kellett érnie Lord Dudleyval. A St. James’s Hall-i első előadás után Churchill a következő harmincegy nap során huszonhét, egymástól sokszor távol eső helyen mondott beszédet. A legjobban sikerültek közé tartozott a liverpooli, amelynek a bevétele még a St. James’s Hall-it is meghaladta és a

cheltenhami, amely nem maradt el sokkal a másik kettő mögött. Glasgow, Birmingham, Brighton, Bristol, Manchester és Dublin is jelentős hasznot hozott. Mindössze a félelővárosi Westbourne Park-i (London) és windsori fellépés bevétele maradt (kevéssel) mai értékben 3000 font alatt. Novemberben összesen 3782 fontot, 15 shillinget és 5 pennyt (190 000 fontot) keresett. Látványos erőfeszítés és siker volt. Miután Nagy-Britanniát meghódította, Amerika hívogatta. A decemberi parlamenti ülést feláldozta Mammonnak, ám Mammon, ahogy az gyakran lenni szokott, kiábrándulást hozott, bár talán csak a Churchill família kötődései miatt alakult ki az a vélemény, hogy Amerika mindig is bőkezűbb lesz, mint Nagy-Britannia. Churchill nem vette figyelembe, hogy a búr háború eltérő érzelmi reakciókat váltott ki. Miközben Anglia túlnyomórészt a szélsőséges nacionalizmusban fürdött, addig az Egyesült Államok a legjobb esetben is visszafogottan viselkedett, sőt szélsőségesei a búr köztársaságok ellen viselt brit háborút a saját függetlenségi háborújuk késői megismétlődésének tartották. Továbbá New Yorkban, előadó körútja első állomásán, a legrégebben megtelepedett családok körében, amelyektől máskülönben az angolszász partneri viszony támogatását lehetett volna elvárni, még élt egy bizonyos, a régi időkből származó hollandbarát érzület. Ez azonban nem akadályozta meg Theodore Roosevelt kormányzót – akit röviddel azelőtt választottak meg alelnöknek, s aki mindössze kilenc hónappal később a meggyilkolt McKinley helyébe lépett, mint elnök – abban, hogy néhány nappal Churchill érkezése után vacsorára hívja meg őt a New York állam fővárosában, Albanyben található kormányzói palotába. Nem maradt fenn arról feljegyzés, hogy ez az albanyi vacsora rosszul sikerült volna, de nem is akadályozta meg, hogy Theodore Roosevelt mély és meglepő ellenszenvet ne érezzen Churchill iránt. Roosevelt ítéletei (a leveleiben) a következő években mindig negatívok maradtak. 1908. május 23-án azt írta a fiának, hogy „Igen, érdekes könyv, amit Winston Churchill írt az édesapjáról, de azt hiszem, hogy kettőjük közül az idősebb nagyon kétes jellem volt”. Néhány hónappal később Roosevelt így írt a New York Herald

Tribune tulajdonosának és kiadójának, Whitelaw Reidnek: „Nem kedvelem Winston Churchillt, de attól tartok, hogy írnom kell neki.” (Churchill éppen akkoriban küldte el az egyik könyvét Rooseveltnek.) Azután 1909 júniusában, amikor Roosevelt képviselte az Egyesült Államok kormányát VII. Edward temetésén, azt írta Henry Cabot Lodge szenátornak: „Nem voltam hajlandó Winston Churchill-lel találkozni. …Máskülönben boldogan találkoztam az összes közéleti emberrel mindkét pártból.” Mindössze 1914. augusztus 22-én tett megjegyzése tekinthető valamiféle ellensúlyozó kísérletnek, amikor Arthur Lee brit parlamenti képviselőnek (aki Chequerst a kormánynak ajándékozta) írt: „Soha nem szerettem Winston Churchillt, de annak fényében, amit Ön ír arról, milyen nagyszerűen viselkedett és milyen világos fejjel gondolkodott a flotta mobilizálásánál, arra kérem, hogy ha alkalma adódik, adja át neki a gratulációmat.” Ezeket az előítéleteket megmagyarázta Mrs. Alice Longworth, Roosevelt lánya, aki a kilencvenes éveiig Washingtonban élt, még az 1980-as években is, s aki mindvégig megtartotta éles nyelvét. Arthur Schlesinger egy ízben megkérdezte tőle: „Miért nem kedvelte az édesapja Winston Churchillt?” „Mert annyira hasonlítottak egymásra”, válaszolta lakonikusan Mrs. Longworth. Churchill amerikai ügynöke, aki az előadásokat szervezte, közel sem volt olyan talpraesett, mint Christie Londonban. Pond őrnagy, ahogy önmagát nevezte, noha soha nem derült ki, hogy melyik hadjáratban vett részt, egyszerre volt bosszantóan tolakodó és rossz üzletember. 1901. január 1-jén Churchill így írt róla (az édesanyjának): „Közönséges jenki impresszárió, összevissza hazudozott a riportereknek.” Lehet, hogy Pondot a felolvasókörút hiányosságai miatt bűnbaknak tartotta, de több mint furcsa, hogy az édesanyjának írt levelében a „jenki” kifejezést pejoratív értelemben használta. Churchill sokkal kevésbé mutatkozott lelkesnek az Egyesült Államok iránt ezen az úton, mint öt évvel korábban, részben Pond magatartása, részben a kiábrándító anyagi eredmények, s részben amiatt, mert a hallgatóság általában hűvös fogadtatásban részesítette. Ez alkalommal elégedettebb volt Kanadával, ahol jobb közönsége volt, többet keresett és egy

17

kellemes karácsonyt töltött Ottawában Minto főkormányzó vendégeként. Összességében úgy érezte, hogy Laurence Sterne szavaival élve, „ezeket a dolgokat jobban csinálják Kanadában”. Az előadás-sorozat kudarca azonban csak viszonylagos volt. Két hónapi munkával valamivel több, mint 1600 fontot (80 000 fontot) keresett, körülbelül 40 százalékát annak az összegnek, amit odahaza fele idő alatt kapott. Winnipeg (kétségtelenül az élen), New 18

York, Philadelphia és Toronto volt a legnagyobb anyagi siker. Gyakran fárasztóbbnak, mint kifizetődőbbnek találta a mindennapi előadásokat (egy ízben, amikor nem tartott nyilvános előadást, „40 fontért felfogadták, hogy egy magánházban egy esti parti közönségét szórakoztassa – mint valami bűvész”), és talán még egy kicsi honvágya is volt, ha nem is pontosan az „otthona” iránt, amely soha nem játszott meghatározó szerepet a fiatalkorában, hanem az iránt a politikai aréna iránt, amelyben helyet vívott ki magának és amelyet olyan könnyedén hagyott ott decemberben. „Február 10-re otthon leszek s már nagyon várom a parlamenti ülésszak kezdetét…”, írta az édesanyjának január 9-én. „Valójában nagyon elegem van az előadásokból, s ha még hosszabb ideig tartana, nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni.” Nem csupán negatív élményei akadtak. Nagyjából ugyanakkor arról is beszámolt: „Nagyon büszke vagyok rá, hogy nincs még egy ember egymillióból sem, aki ebben a korban minden tőke nélkül alig két év alatt 10 000 fontot tudott volna keresni.” Ennek a mai pénzben számított félmillió fontnak csak elenyésző részét szórta el. A pénz nagy részét egy sikeres Edward korabeli nagytőkésnek, Edward király egyik közeli barátjának, Sir Ernest Casselnek adta át befektetésre. Mindig az az ember érzése Churchill-lel kapcsolatban, ebben az időben elsősorban édesanyja előkelő és változatos ismeretségi körének köszönhetően, hogy ha zeneleckéket szeretett volna venni, akkor Sir Edward Elgarért küldtek volna, ha pedig egy kis ápolónői gondoskodásra lett volna szükség, Florence Nightingale-t aktivizálják az érdekében. Az a Nagy-Britannia, ahová Churchill február 10-én Liverpoolban visszatért, egy lényeges jelképes szempontból más volt mint az, amelyet elhagyott. Nem csupán új évszázad kezdődött (hivatalosan,

ha nem is az emberek gondolkodása szerint), hanem a viktoriánus kor is lezárult. Viktória királynő január 22-én meghalt, amikor Churchill éppen Winnipegben volt. Churchillt nem rázta meg a hír. Semmiben sem csökkentette az örömét, hogy aznap este 1150 dollár jött össze az előadására szóló belépőkből, és az első reakcióját (újfent az édesanyjának) az új király elpuhult életmódjára tett kedvesen gúnyolódó megjegyzései jelentették. Mindennek megvolt az az érdekes eredménye, hogy ő, akit későbbi pályafutása nagy részében a brit politikai élet utolsó viktoriánusaként emlegettek, az előadói díjak miatt elmulasztotta azt a lehetőséget, hogy a királynőre tegye le a parlamenti esküjét. Amikor február 14-én először lépett be az Alsóházba képviselőként, VII. Edward királynak esküdött hűséget; talán jó is, hogy így történt, hiszen lényegében edwardiánus s nem viktoriánus volt és maradt. Négy nappal később megtartotta szűzbeszédét. Nem volt olyan katasztrofálisan rossz, mint Disraeli hírhedt 1837-es szereplése, de nem is volt olyan látványos siker, mint későbbi barátjának, F. E. Smithnek 1906-os bemutatkozó beszéde. Egy hétfő este körülbelül fél tizenegytől fél órán át beszélt közvetlenül David Lloyd George után, aki akkoriban harmincnyolc éves észak-walesi ügyvéd és tizenegy éve parlamenti képviselő volt, némi hírnévnek és/vagy hírhedtségnek örvendett, s akkor éppen kissé heves beszédet mondott a búrok mellett. Ez az egymás mellé rendeltség (nem is szólva a saját réclame-járól) telt házat biztosított Churchillnek. Legalább két újság azonban (a Standard és a Morning Post) nagyobb figyelmet szentelt a hölgyek galériáján megjelenteknek, mint az ülésteremnek: a konzervatív grandes-dames nagy számban vonultak ki, ám inkább anyák és nagynénik voltak, semmint romantikusan fiatalkorúak. Jó beszéd volt és még ma is annak lehet tartani. Természetesen, Churchill nagy műgonddal készült rá és lényegében kívülről megtanulta. Mindez nem volt szokatlan egy energikus és nagyra törő, szűzbeszédet mondó politikus részéről. De szokatlan volt az a gyakorlat, amit Churchill azután még hosszú évekig alkalmazott; az aprólékos felkészülés, ha nem is a beszéd betanulása, egész pályafutása alatt elkísérte.

Amire nem tudott előre felkészülni, az a Lloyd George beszédére adandó nyitó mondat volt. Miközben ezen gondolkodott, szerencsés véletlen folytán a szomszédja (King’s Lynn képviselője, Thomas Gibson Bowles, aki azután maga is átült a liberálisokhoz) szolgáltatta pár perccel azelőtt, hogy Churchillre került volna a sor. Bowles azt javasolta neki, hogy kezdje azzal: Lloyd George, aki vitriolos beszédet mondott mérsékelt törvénykiegészítése visszavonásakor, sokkal jobban tette volna, ha beterjeszti a mérsékelt törvénykiegészítését vitriolos beszéd nélkül. Szellemes indítás volt. Churchill közvetlenül a miniszterek mögötti pad sarokülése előtt állva beszélt, ahonnan az édesapja is élete vége felé, utóbbi nem valami sikeresen. Churchill frakkba öltözve mondta el a beszédet. A téma a dél-afrikai hadviselés volt általában, s négy emlékezetes részt lehet belőle kiemelni. A beszéd elején kijelentette: „Ha búrként kellene harcolnom – és ha búr lennék, remélem, harcolnék is…” Azután azt a javaslatot vitatva, mely szerint a háború után a demokráciára való áttérés alatt átmenetileg katonai s nem polgári kormányzást kellene bevezetni, leszögezte: „Én magam is gyakran szégyelltem el magam, amikor tiszteletre méltó öreg búr parasztokat láttam – a búrok a földesurak és a parasztok nagyon érdekes keverékei, s a földműves durva ruhája alatt gyakran egy földesúr ösztönei élnek –, szóval gyakran szégyelltem el magam, amikor ilyen férfiakat fiatal kis tisztecskék ugráltattak úgy, mintha önkéntes katonák lennének.” Harmadik fontos megjegyzése az volt, hogy „könnyűvé és tisztességessé kellene tenni a búroknak a megadást, s fájdalmasnak és veszélyesnek számukra a harc folytatását”. És végül a negyedik megállapítása, amely után leült s így, bölcsen vagy kevésbé bölcsen, beszéde legemlékezetesebb részévé tette, Lord Randolph Churchill szellemét idézte: biztos benne, hogy az ő udvarias fogadtatása mögött „egy bizonyos ragyogó emlék áll, amelyet még számos tiszteletre méltó képviselő ápol magában”. Az Edward kori újságok, a bulvárlapok és a minőségiek egyaránt, napjainkban elképzelhetetlen részletességgel számoltak be a parlament munkájáról. Mindenesetre a Churchill beszéde által kiváltott, többnyire dicsérő kommentárok özöne, noha a beszéd nem

került a szalagcímekbe úgy, ahogyan F. E. Smith hat évvel később mondott szűzbeszéde, különlegesnek számított. A tizenkilenc különböző újságból kivágott beszámolók nagy része, amelyeket az iratai között őrzött, fenntartások nélkül magasztalta. Érdekesebbek voltak a kevésbé tipikusak. A liberális Daily News-ban H. W. Massingham az alábbiakat írta: Mr. Winston Churchill felszólalása éles ellentétben állt [Lloyd George] beszédével, amelyre csak névleg volt válasz. A személyek közötti ellentét legalább annyira markáns volt, mint a témák kezelése és előadásmódja. Mr. George számos, veleszületett előnnyel rendelkezik; Mr. Churchill pedig számos hátránnyal. A záró mondataival elegánsan édesapja nagyszerű emlékét elevenítette fel. Mr. Churchill nem örökölte édesapja hangját – kivéve az enyhe selypítést – vagy édesapja modorát. A beszédmód, a kiejtés és a megjelenés nincs nagy segítségére. Rendelkezik azonban egy nagyszerű tulajdonsággal – intelligenciával. Éles szeme van – és jó ítélőképessége, valamint önálló gondolkodása. Beszédének egyes részei meglehetősen félresikerültek voltak – hatásvadászat keveredett bölcsességgel és jó meglátásokkal. Azonban bizonyos kitételek [„inkább földesúr, mint paraszt”, „tisztességes béke” stb.] azt mutatták, hogy ez a fiatalember a fegyveres erőnkkel való dicsőséges kapcsolatában is megtartotta kritikai érzékét. …azután Mr. [Joseph] Chamberlain emelkedett szólásra. A beszéde nagyszerű polemikus darab volt – világos, érdes, tele célzásokkal – amelyek találtak – a saját pártjában uralkodó szellemre utalva… Ám a

beszéd egyáltalán nem volt fennkölt – és ami a mélységét és nagyvonalúságát illeti, mindenképpen Churchillé alatt állt. A Manchester Guardian beszámolója, amelyet J. B. Atkins írt, aki együtt utazott Churchill-lel Dél-Afrikába, egy baráti ismerősről adott kiegyensúlyozott leírás érzetét keltette. „Gondosan csiszolt volt [Churchill] beszéde, tele irodalmias ellentétpárokkal. Az édesapja, minden kiválósága ellenére, nem rendelkezett semmilyen irodalmi érzékkel, viszont az a fiatalember, aki ma este elindult a politikai pályáján, magáénak mondhatja ezt a tulajdonságot.” A legkritikusabb hangot talán a Glasgow Herald ütötte meg: Időnként egyes hangsúlyok és a hanghordozás felidézte az édesapját, Lord Randolph Churchillt, de a tiszteletre méltó képviselő úr nem mutatott sokat édesapja ragyogó debatteri képességeiből. …Nem szűkölködik tehetségben és még sokat fejlődhet, ám azoknak, akik emlékeznek az édesapa szűzbeszédének felvillanyozó voltára, a fiú első megnyilvánulása kiábrándulást jelentett. Churchill közvetlenül a szűzbeszéde után bizonyos jelét adta a parlamenti mértéktelenségnek, s kétszer is interpellált a következő egy hét folyamán. Az egyik ezek közül egy kiegészítő kérdés volt, amelyet azonban Gully házelnök nem fogadott el. Ez a túlzott bőbeszédűségre való hajlam azonban nem kerítette a hatalmába. Két meglehetősen figyelemre méltó beszédet tartott azon a tavaszon, egyet márciusban és egyet májusban, majd eléggé kevésszer hallatta a hangját az alatt a három év alatt, amíg konzervatív párti képviselőként a parlament tagja volt. 1901-ben összesen kilencszer szólalt fel az Alsóházban, de ezekhez még körülbelül harminc, az ország különböző pontjain elmondott politikai beszédet is hozzá kell számítani, nem is szólva a

tavasszal ismét beinduló előadásairól – amelyek azonban kevésbé voltak jövedelmezők, mint az 1900-ban tartottak. A márciusi beszéd a kormány védelmében elmondott vitabeszédnek minősíthető (noha gondosan felkészült erre is). Colvile vezérőrnagy katasztrofálisan rossz parancsnoknak bizonyult Dél-Afrikában, s először visszarendelték a főhadiszállásra, majd visszatért Angliába, s a régi baráti kör nagyvonalú gesztusaként a gibraltári helyőrség parancsnokának nevezték ki. Később azonban, amikor szerencsétlenkedéseiről egyre több adat látott napvilágot, a kinevezést a hadügyminisztérium visszavonta. Óriási vita tört ki a parlamentben, s úgy tűnt, a kormányt akár le is szavazzák abban a kérdésben, hogy kinevezzenek-e egy vizsgálóbizottságot. Churchill teljes súlyával vetette magát bele a küzdelembe s úgy érvelt, hogy „a kiválasztás, az előléptetés és az elbocsátás jogát” meg kell hagyni a katonai hatóságoknak. A kiválasztás szükséges emberi folyamat, különösen a fegyveres erőknél, s ha ez elé akadályokat gördítenek, a hadsereg elpuhul. A beszéd sikeresnek bizonyult, és Churchill maga is azt gondolta, hogy segített a szavazás irányának megfordításában és abban, hogy a kormány kényelmes többséget kapott. Mindenesetre örömöt szerzett vele a hadügyminiszternek, St. John Brodricknak, akinek a (vita hevében átküldött) cetlije a téves próféciák egyik klasszikus példájává vált: „Úgy vélem, hogy a ma esti marad élete legjobb beszéde.” Nem sokáig maradt meg a hadügyminiszter kegyeiben, mert májusi beszéde éles támadás volt a hadsereg átszervezésének terve ellen, amelyet Brodrick hadügyminisztersége chef d’oeuvre-jének szánt. Az előző évihez képest 5 millió fonttal magasabb hadi költségvetést irányzott elő, s ebben az összegben nem voltak benne a dél-afrikai és a kínai (bokszerlázadás) expedíciós költségek. Ez a „pazarlás” Churchillt ájtatos beszédre sarkallta. Tizenöt évvel korábban Lord Randolph „a modern idők bármelyik minisztere legnagyobb áldozatának” titulálta a katonai kiadások zsugorítását. „Boldog vagyok, hogy az Alsóház lehetővé teszi számomra …hogy a feldúlt csatatéren heverő tépett zászlót ismét magasba emelhetem.” Szerencsére azonban Churchillt komolyabb dolgok is lefoglalták annál, mint a fiúi véres ing lobogtatása. Brodrick javasolta három

reguláris hadtest s másik három milicistákból és önkéntes tartalékosokból álló hadtest felállítását. Churchill maró gúnnyal beszélt a három reguláris hadtestről: „egy bőven elég a vadak ellen, három pedig nem elegendő arra, hogy az európaiakkal harcoljunk”. „Egy európai háború kizárólag kegyetlen, megrendítő harc lehet, amely azt követeli tőlünk, ha egyáltalán megérjük a győzelem keserű gyümölcseinek élvezését, hogy a nemzet összes férfiát vessük harcba, hogy teljesen álljunk át hadigazdálkodásra, s hogy a közösség minden létfontosságú energiáját egy cél érdekébe állítsuk – talán hosszú évekig.” Ez jobb jövendölésnek bizonyult, mint Brodrické az ő jövőbeli beszédeire vonatkozóan, s Churchillnek az a megjegyzése is „ült”, hogy „a népek harca sokkal szörnyűbb lesz, mint a királyok harca”. A másik fő érve – nagyon is szokatlan egy lovassági tiszttől – az volt, hogy a brit nemzeti érdekek a haditengerészet elsőbbségét kívánják meg a hadsereg ellenében: Az egyetlen fegyver, amellyel más nagy nemzetekkel felvehetjük a harcot, a haditengerészet. …Ha pedig a haditengerészetre és a hadseregre egyenlő energiát fordítunk s mindkettőre harmincharminc milliót költünk, akkor minden lehetőségből a hátrányokat és a veszélyeket fogjuk kombinálni, s azt kockáztatjuk, hogy két szék között nagy robajjal a padlóra kerülünk, egy szükségtelenül gyenge haditengerészettel és egy szükségtelenül erős szárazföldi hadsereggel. Ez a beszéd, amely majdnem egy óráig tartott, kulcsfontosságú szónoklat volt. Saját feljegyzése szerint hat hétig készült rá, s a nagyját bizonyára kívülről megtanulta, mert a szöveget már három héttel annak elmondása előtt elküldte a Morning Post-nál dolgozó és vele baráti viszonyban lévő Oliver Borthwicknek, arra kérve, hogy kedvező beszámolót adjon róla. Hibátlanul mondta el a szöveget, s

csak egy éles szemű megfigyelőnek tűnhetett fel, hogy belső „súgógépet” használ, ugyanis a beszéde közben egy alkalommal kinyitott egy könyvet, hogy egy hosszabb idézetet olvasson fel az édesapjától, ám még jóval azelőtt letette, hogy a citátum végére ért volna. Az alapos felkészülés meghozta a maga gyümölcsét. A beszéd nemcsak nagy feltűnést keltett, hanem Churchill számára is lényegbevágó következményekkel járt. Olyan témát adott a kezébe, amelyet az év hátralévő részében számos egyéb beszédben és írásban fejtett ki. Érdekessé tette őt a Liberális Párt számára; a politikai élet olyan egymástól gyökeresen különböző szereplőitől kapott meleg hangú leveleket, mint például Sir William Harcourt, W. T. Stead és John Burns. És, ami mindennél fontosabb volt, ahogy közel harminc évvel az események után a My Early Life-ban írta: „a gondolkodásmód azonossága és a rokonszenv szemmel láthatóan megcsappant köztem és majdnem mindenki között, aki körülöttem ült az Alsóházban”. Mivel Churchill parlamenti pályafutása első szakaszának legfontosabb eleme az volt, hogy az 1904. májusi pártváltást előkészítse, ezt a beszédet jelentős állomásnak kell tekinteni ezen az úton. Bizonyos szempontból ez a folyamat elkerülhetetlennek tűnik. Más szempontból viszont egy nagyon kényes kérdést vet fel: mit tett volna Churchill, ha kormányzati állást kínálnak neki a konzervatívok? 1902. július 11-én Salisbury lemondott és unokaöccse, Arthur Balfour olyan könnyedén ült be a miniszterelnöki székbe, ahogy később, 1908-ban Asquith és 1937-ben Neville Chamberlain. Balfour talán amiatt, hogy már hosszabb ideje majdnem a kormány második fejének számított, csak nagyon kevés változtatást hajtott végre. Lényegében az egyetlen jelentősebb lépés C. T. Ritchie pénzügyminiszteri kinevezése volt a Salisburyvel együtt visszavonuló Hicks-Beach helyére. Különös választás volt, mert Balfour és Ritchie világa sem társadalmilag, sem szellemileg nem érintkezett egymással. Balfour véleménye szerint Ritchie hatékony, ámbár szürke üzletember volt, aki bizonyára érti a pénz- és gazdasági ügyek sötéten titokzatos világát, amelyről ő jószerével semmit sem tud. Ritchie azonban legalább olyan makacs volt, mint amilyen járatlan a balfouri modorosságok és kétértelműségek

útvesztőjében, s ráadásul már korábban dogmatikus szabadkereskedelem-hívővé vált. Az első és egyetlen költségvetése tökéletes gyújtózsinór gyanánt szolgált egy elkeseredett protekcionizmus kontra szabad kereskedelem vitához, amely azután a Balfour-kormány nemezise lett, és a konzervatív képviselők számát a korábbiak töredékére szorította le ugyanúgy, ahogyan a nagy Európa-vita és annak következményei kilencven évvel később tönkretették a Major-kormányt. A protekcionizmus kérdése nagymértékben befolyásolta Winston Churchill pályafutását is. 1902 nyarán azonban ezt a fiatal és energikus politikust jobban érdekelték a kormányban végrehajtott kisebb változtatások, vagy inkább a nagyobb változások hiánya, mint 19

„Mr. Ritchie” lehetséges „politikai következményei”. Churchill szoros kapcsolatot tartott jó másfél évig az Alsóházban rendkívül kiváltságos helyzetben lévő fiatal konzervatívok négyfős csoportjával. Mindannyian három-öt évvel idősebbek voltak nála, de 1902-ben még egyikük sem töltötte be a harmincnegyedik életévét. Büszkén vállalták, egyszerre önironikusan és öntudatosan, a „hughligánok” becenevet a társaság szellemileg legszilárdabb és a legtöbb kérdésben legjobboldalibb tagja, Lord Hugh Cecil, az öreg Salisbury márki ötödik fia után. Cecil Gladstone-hoz hasonlóan Greenwichet és az oxfordi egyetemet képviselte, noha fordított sorrendben, mint a „nagy öreg”, s a képzettsége is majdnem vetekedett az övével, bár sokkal szárazabb és kevésbé kreatív volt. A kis társaság többi tagja közt találjuk Percy grófot, Northumberland hetedik hercegének legidősebb fiát, aki a Christ Churchben az évfolyam élén végzett, s aki miatt – többek között – Churchill érezte az egyetemi oktatás hiányát, noha ez már akkoriban is kiveszőfélben lévő neurózis volt nála. Ott volt még Arthur Stanley, Derby tizenhatodik grófjának kisebbik fia, aki Churchillhez hasonlóan az iskolából egyenesen kilépett az „életbe”, noha ez az ő esetében a diplomáciát, s nem a hadsereget jelentette. Politikailag később a háttérbe szorult, és ezután közel harminc évig a Királyi Automobil Klub elnökeként funkcionált. A negyedik tag Ian Malcolm volt, az a típus, akit fiatal lányok bálványoznak, s aki Lillie Langtry hozzá illően

csinos lányát vette azután feleségül. Malcolm és Cecil az 1906-os brutális vereség során elvesztették a parlamenti helyüket, s Churchill is minden bizonnyal így járt volna, ha kitart a Konzervatív Párt mellett. A „hughligánok” többségét meglehetősen közeli kapcsolat fűzte Balfourhoz, amennyiben vagy a rokonai vagy korábbi személyi titkárai voltak, s talán ez tartotta vissza őket attól, hogy inspirátoruk, Lord Churchill Negyedik Pártjának útját kövessék, amely egy nemzedékkel korábban mind Gladstone, mind Stafford Northcote (1876–85 között a toryk alsóházi vezére) politikai életét megnehezítette. Hugh Cecil, például, mindössze közel tíz évvel később volt képes arra, hogy „huligán”-voltának teljes mértékben megfeleljen, amikor vezető szerepet játszott Asquith teljes fél órán át 20

tartó „szennyes és rideg” pfujolásában. Az esemény arra késztette az egyik stabil munkáspárti és szakszervezeti képviselőt, Will Crooksot, hogy kifakadjon: „sok embert nyilvánítottak már őrültté kevesebbért, mint amit a nemes lord ma délután művelt”. A „hughligánok” erősségét a bensőséges politikai vacsorák rendezése jelentette az Alsóház alagsori privát éttermeiben. A cél a híresekkel való ismeretségük bővítése volt, s talán még inkább annak biztosítása, hogy a híres emberek tudják, kik ők. Eklektikus társaságot toboroztak. Közéjük tartozott Balfour és CampbellBannerman, Morley és Hicks Beach, s egy alkalommal, 1901 júliusában egy kicsit túllőttek a célon azzal, hogy ugyanarra az estére hívták meg Roseberyt és Harcourtot, akik már hét éve nem voltak beszélő viszonyban egymással. Jó leckét jelentett a számukra, hogy miután Rosebery meghívását lemondták (noha néhány héttel később mindannyiukat meginvitálta Mentmore-ba egy vasárnapra), Harcourt elfelejtett elmenni. Kilenc hónappal később emlékezetes vacsorát költöttek el Joseph Chamberlainnel. A drámai belépésekhez és távozásokhoz nagyon értő Chamberlain elmenőben megállt az ajtóban és (legalábbis a poentírozó churchilli emlékezet szerint) ezekkel a szavakkal fordult a társasághoz: „Önök, fiatalemberek, királyi módon megvendégeltek, cserébe adok egy felbecsülhetetlen értékű tanácsot. Vámok! Ez a

jövő politikájának útja, méghozzá a közeli jövőé. Tanulmányozzák alaposan a kérdést, mélyüljenek el benne, s nem fogják megbánni, hogy vendégül láttak.” Mivel mindez tizenhárom hónappal azelőtt hangzott el, hogy Chamberlain a politika irányát meghatározó beszédét megtartotta volna a birminghami városházán a protekcionizmus (védővámok) mellett, és végtelenül arrogáns, de jogos megjegyzést tett a liberálisok pártszervezőjének („Elégethetik a röplapjaikat; valami másról fogunk beszélni”), a tanács nem is volt olyan közhelyszerű, mint amilyennek visszapillantva tűnik. Azok közül, akiknek hasznot hozott a tanács, az egyik Churchill volt (Cecil is a szabad kereskedelem hívének számított). Churchill valóban nekiállt a vámkérdés tanulmányozásának s a téma avatott szakértőjévé vált, de nem olyan módon, ahogy Chamberlain szerette volna. A „hughligánok” közel álltak egymáshoz abban az értelemben, hogy nagyon jól érezték magukat egymás társaságában, s a baráti viszony még jóval azt követően is fennmaradt közöttük, hogy a társaságot összekötő politikai kapocs meglazult. Hugh Cecil szélsőjobboldali politikusként Churchill násznagya volt négy évvel azután, hogy az utóbbi a Liberális Párthoz csatlakozott. Az ilyen kapcsolatok nem gátolták az ambiciózus embereket (s Churchill minden vitán felül ilyen volt) abban, hogy nagy – és nem mindig jóindulatú – figyelemmel kísérjék mások előrehaladását. Amikor Balfour kisebb mértékű kormányátalakítást hajtott végre, csak Percy járt jól. Az India-ügyi minisztériumban kapott államtitkári rangot, majd egy évvel később a külügyminisztériumba került. Churchill minden bizonnyal örült volna egy kormányzati posztnak, s talán úgy is vélte, hogy megérdemelné a kinevezést. Ebből az időből nem maradt fenn hosszabb terjedelmű, akár az édesanyjának küldött levele sem, amelyben felfedné a gondolatait, ám az üggyel finoman és kertelés nélkül foglalkozik fia, Randolph Churchill a hivatalos életrajz második (s az utolsó általa írt) kötetében: „Balfour nem ragadta meg azt az alkalmat arra, hogy bármilyen minisztériumi állást kínáljon Churchillnek. Churchill olyan jó véleménnyel volt a saját teljesítményéről és olyan látványosak voltak korai parlamenti sikerei,

hogy nem járunk messze az igazságtól, ha leszögezzük: ő maga egyáltalán nem lepődött volna meg egy ilyen felkérés esetén.” Az a kényes kérdés merül tehát fel, hogy vajon a Konzervatív Pártban tartotta-e volna egy államtitkári kinevezés. Mindenképpen jobb véleményt formált volna Balfourról, s sokkal nehezebben tudta volna eltépni tory gyökereit. Semmi sem bizonyítja azonban, hogy, noha majdnem minden becsvágyó politikus időnként talpnyaló módon viselkedik, s felcsillan a szeme egy kormányzati poszt lehetőségétől, Churchillt könnyen meg lehetett volna vásárolni. Valószínűtlen, hogy akár kormányon belül, akár azon kívül elfogadta volna Chamberlain protekcionista doktrínáját. Churchill a levelezésében, valamint a beszédeiben tett utalásokat már azelőtt, hogy 1903-ban Birminghamben teljes terjedelmében ismertette volna a véleményét ebben a kérdésben, s ezek arról árulkodnak, hogy sokkal inkább mély meggyőződés, semmint személyes sérelem vezérelte. Nagyon el lett volna keseredve, amikor 1903 őszén Balfour még ösztönözte is a három, szabadkereskedelem-párti miniszter – Ritchie, Balfour of Burleigh és Lord George Hamilton – lemondását, mire Devonshire hercege, akit a miniszterelnök nem akart elveszteni, a hármakkal együtt távozott. Felettébb valószínűtlen, hogy bármilyen alacsonyabb rangú, vagy akár vezető minisztériumi beosztás benntartotta volna Churchillt egy olyan kormányban, amely erősen elhajlott a protekcionizmus felé és közben elvesztette a választók nagy részének a kegyét is. Churchill már azelőtt kezdett hűtlen lenni a konzervatívokhoz, hogy Balfour miniszterelnök lett, mikor jellegzetesen céltalan flörtbe fogott a javíthatatlan politikai kokott Lord Roseberyvel. Rosebery idejekorán közölte, hogy jelentős beszédet szándékozik tartani 1901. december közepén Chersterfieldben. A beszéd fontosságát mutatta az a tény, hogy Asquith és Edward Grey, a Liberális Birodalmi Tanács két alelnöke, elutazott olyan messzire északra, hogy a pódiumon helyet foglaljon a társaságában. Churchillnek szinte libabőrös lett a háta az izgalomtól, hogy talán egy centrumpárt alakulásához vezet a beszéd. Rosebery egyik erőssége az emlékezetes, ám kevésbé tartalmas megjegyzésekben rejlett. A Liberális Pártnak „tiszta lappal” kell politizálnia és el kell vetnie a

„korrumpálódott ájtatosságokat”. Időközben „egyedül kell szántanom, […] de mielőtt a szántóföld végére érek, lehet, hogy már nem találom magamat egyedül”. Nem tudni azonban, ez azt jelentette-e, hogy olyan zászlót bont ki, amely alá a centrum erői felsorakozhatnak. Churchill ennek ellenére bízott benne, hogy a dundi gróf végül valami határozott dolgot tesz. Három héttel később, 1902 elején, Churchill Blackpoolban beszélt, abban a városban, ahol az édesapja tizennyolc évvel korábban az egyik legsikerültebb, szemtelenül gúnyolódó beszédét tartotta Gladstone-nal kapcsolatban. Lord Randolph „forgács mindennel” beszédében kitért rá, hogy a munkások küldöttei, akik tanúi akartak lenni annak, ahogy Mr. Gladstone egy fa kivágásával kívánta politikai pályáját új útra terelni, „hogyan bámulhattak és álmélkodhattak és csodálhatták… s mindegyikük kapott pár sült forgácsot ennek a jelentős eseménynek az emlékére”. S így történt mindenkivel, aki a „Nagy Öreg” 1880-as választási győzelmétől és második miniszterelnökségétől valamit is remélt: „Mindenki, aki Mr. Gladstone-ra támaszkodott, aki bízott benne, s aki valamit remélt tőle – forgácsot, semmi mást, csak forgácsot kapott – kemény, száraz, nem tápláló, emészthetetlen forgácsot…” Winston Churchill nem nagyon igyekezett felülmúlni ezt a szarkazmust, de az ő blackpooli beszédében is akadt két érdekes mozzanat. Először is felkínálkozott Roseberynek, s eközben elárult valamit a saját, kissé romantikus vezetőfelfogásából: „Üdvözlöm Lord Rosebery beszédét, mert az ellenzék tagjai közül egyedül őneki hazafias a gondolkodása, s ő van abban a helyzetben, hogy felelős bírálatot mondhasson. Lord Rosebery három olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek egy angol miniszterelnök birtokában kell hogy legyenek. Vezető szerepet kell játszania a Parlamentben, népszerűnek kell lennie az országban, s megfelelő ranggal és presztízzsel kell bírnia.” Másodszor, egy (számára) korai és bizonytalan kirándulást tett a társadalompolitika területére. Akkoriban Rosebery mellett egy másik (és Rosebery szöges ellentétét képező) liberális politikusra nézett még fel, John Morleyra. Churchill olyan fázisban volt, amikor a

szomszéd kertje mindig zöldebb, s a tea mindig ízletesebb a szomszédnál, mint otthon. Amikor 1901 decemberében Morleynál vacsorázott egy olyan, kizárólag férfiakból álló társaságban, amelynek tagja volt a Times főszerkesztője, Buckle, a Westminster Gazette-től J. A. Spender és Lord Goschen, a házigazda a figyelmébe ajánlotta Seebohm Rowntree-nak a Yorkban tapasztalható szegénységről írott tanulmányát. Churchill haladéktalanul megvette és elolvasta a könyvet, s az nagymértékben lefoglalta a gondolatait és a levelezését karácsonykor és újév körül. Blackpoolban kijelentette: Egy olyan könyvet olvastam, amitől – őszintén szólva – a hajam az égnek állt. A szerző egy bizonyos Mr. Rowntree és a téma a York városában uralkodó szegénység. Kiderült, hogy a szegénység az ott élők közel egyötödét sújtja; nagyjából másik egyötödének másfélszer, egy és háromnegyedszer annyi ennivaló jut, mint a yorki szakszervezet istápolta szegényeknek. Rettenetesnek és felháborítónak tartom, hogy az emberek a dologház vagy a börtön között választhatnak, ha ki akarnak törni ebből a helyzetből. Rosebery csalfa szirénnek bizonyult, amint a nem túl gyakran bölcs, de most találóan nyilatkozó Hugh Cecil az év végén figyelmeztette is Churchillt: „[ne] fogadja el az imperialista hívását addig, amíg házat nem épít, amibe meghívja magát. Most mindössze egy rozzant esernyő egy darabjával rendelkezik.” Bölcs metaforikus tanács volt, noha Rosebery Dalmeny, Mentmore, a Durdans, a Berkeley Square 40-es számú ház és egy nápolyi villa tulajdonosaként (a pénz mellett) házakban sem szűkölködött. Talán azért, mert Rosebery soha nem volt képes valódi vezetésre, de még inkább mert majdnem minden politikai mozgás rángatózó folyamat, hangulatváltozásokkal és a két lépés előre és a legalább

egy lépés hátra gyakorlatával, 1902 első felében Churchill megtorpant a Liberális Párt felé vezető úton. Az ekkori parlamenti ülésszak alatt a tory kormány oktatási törvénye mögé állt, ami okos belátásra vallott, mert nagy haladást jelentett az állami középfokú oktatásban, s kizárólag azért irritálta a liberálisokat, mert az állami segélyt az anglikán és a római katolikus általános iskolákra is kiterjesztette, s a liberális nonkonformisták rá is kényszerítették a pártot, hogy inkább fogadja el ezeknek az iskoláknak az alacsony színvonalát, mintsem a támogatást. Churchill másik liberálisellenes lépése 1902-ben kevésbé méltányolható. A hughligánok közös erőfeszítéseinek talán egyetlen gyümölcsét a meghalt feleségek lánytestvéreiről szóló törvényjavaslat ellenzése jelentette. Az a kérdés, hogy egy megözvegyült férj legálisan elveheti-e a sógornőjét, abban az időben legalább akkora viharokat kavart, mint egy évszázaddal később a homoszexuális viszony korhatárhoz kötése vagy a rókavadászat tilalma. A liberalizáció hívei jelentős többséget élveztek az Alsóházban (de nem a Lordok Házában). Komoly, bár kisebbségben lévő ellenzéke is adódott azonban a javaslatnak, amelynek egyik vezető alakja az ájtatoskodó Lord Hugh Cecil volt. Egy Churchillt is magában foglaló parányi, ötfős csapatot rávett arra, hogy rendkívül visszatetsző eljáráshoz folyamodjanak. Ebben az időben mindegyikük agglegény volt még (Ian Malcolm házasságára az év későbbi időszakában került sor), s így nem voltak abban a helyzetben, hogy véleményt nyilvánítsanak ebben az ügyben, amelynek már csak azért is komoly gyakorlati jelentősége volt, mert a gyakori gyermekágyi elhalálozások miatt számos szerény anyagi helyzetben élő család sorsa egy-egy, a családhoz költöző nagynénitől függött. Még rosszabb fényben tünteti fel őket az a magatartásuk, hogy egy ezt megelőző szavazás során olyan sokáig lézengtek a szavazó teremben, hogy az idő lejárt még azelőtt, hogy a szükséges többség létrejöhetett volna az ülésteremben – ugyanis magánindítványról volt szó s nem kormányzati beterjesztésről. Fel lehet hozni a védelmükben, hogy ezt az obstruáló taktikát Lord Randolph Churchilltől tanulták, aki az 1880-as évek elején a Bradlaugh-ügyben hasonlóképpen használta fel a Negyedik Pártot.

Cecilt és társait megfeddte a házelnök, és közmegvetés sújtotta őket. Lord Randolph unokája, Randolph – Churchill hivatalos életrajzának második kötetében – meglehetősen kajánul azzal érvel, hogy Winston Churchill mindössze a családi hagyományokat folytatta, mert három egymást követő Marlborough herceg is a javaslat ellen szavazott a Lordok Házában. Erre azt lehetne mondani, hogy a családi hagyomány szerint semmi értelme sem volt sógornőt elvenni. Bármekkora vagyont volt hajlandó az após a lányával adni, ők már az első esetben kimerítették ezt a forrást. Ezek voltak Churchill utolsó ballépései. Még azelőtt, hogy Chamberlain a protekcionizmus ügyét a brit politikai élet középpontjába emelte volna, Churchill ízlés szerint mélynek vagy naivnak nevezhető filozófiai álláspontra helyezkedett, és semmi hajlandóságot sem mutatott, hogy onnan visszatáncoljon. „A mi bolygónk nem valami nagy más égitestekhez viszonyítva”, írta egy választópolgárnak 1902-ben, „és semmilyen okát nem látom annak, miért kellene a Földünkön egy még kisebb, brit birodalomnak nevezett bolygót létrehoznunk, amelyet hermetikusan elzárunk a világtól.” Azután, tíz nappal Chamberlain 1903. májusi birminghami beszédét követően határozott hangú tiltakozó és figyelmeztető levelet fogalmazott meg Balfour részére: Teljes mértékben ellenzek mindent, ami megváltoztatná ennek az országnak a szabad kereskedelmi jellegét; és ezt a kérdést minden más fölé helyezem ebben a pillanatban. A kedvezményes importvámok még azoknak az árucikkeknek az esetében is, amelyekre azután adót vetünk ki a kincstári bevételek növelésére, veszélyesek és elítélendők. Természetesen lehetetlen ezen a ponton megállni, s meg vagyok róla győződve, ha belevágunk egy ilyen politikába, az szükségszerűen átfogó protekcionista rendszerhez vezet, s nyakunkon lenne a

kereskedelem visszaesése és az angol politika amerikanizálódása. […] Szeretném, ha tudná: a szabad kereskedelmi politika melletti kiállása és a tory párt arculatának megőrzésére tett lépései legteljesebb támogatásomat élveznék. Még arra is kész vagyok, hogy lenyeljek hat hadtestet – ha ez egyáltalán számít és elsimít minden jelentéktelenebb nézeteltérést. Ha azonban Ön már határozott ebben a kérdésben és a döntése végleges, akkor át kell értékelnem a politikai helyzetemet. Ezt a mindössze két és fél évi képviselőséget maga mögött tudó, huszonnyolc éves zöldfülű politikustól származó levelet lehet csodálni a bátorságáért, vagy elítélni a szemtelenségéért, ám kitűnő példája Churchill magabiztosságának és eltökéltségének, hogy mindig a legfelsőbb fórumhoz forduljon. Még ugyanezen a héten egy hasonló levelet írt az ellenzék vezérének, Campbell-Bannermannek, amelyben arra kérte, hogy parlamenti manőverezése során ne tévessze szem elől a szabad kereskedelem konzervatív támogatóinak, mint a pénzügyi csatározásokban lehetséges szövetségeseinek az érdekeit. Udvarias, de semmitmondó válaszlevelet kapott mindkét vezetőtől. Churchill politikai nézeteinek további módosulását két még hosszabb, 1903 vége felé írt levél jelezte. Az első október 24-én keletkezett és Hugh Cecilnek szólt, ám rá van írva, hogy „nem ment el”. Az, hogy ez a tény levon-e az értékéből, vitatható. Lehetséges, hogy mindez Churchill egyik gondolatformáló ujjgyakorlata volt. Másfelől azonban amikor íródott, feltehetően el is akarta küldeni, s az a tény, hogy Cecil maga is hisztériás volt, noha kissé más temperamentumú, mint Churchill, magyarázhatja az időnkénti hisztérikus hangvételt. Le akarom szögezni, hogy teljesen komolyan beszéltem tegnap, és nem hiszem, hogy

bármi is az álláspontom megváltoztatására kényszeríthetne. Nagyon jól megértem az álláspontját, de nem tudom osztani. Nem akarok Peel késői utódainak kicsiny, gazdasági ügyekben merev szektájába tartozni, s torybb lenni, mint a toryk más ügyekben. Nem kívánok az unionista párt [akkoriban a Konzervatív Párt másik neve] vagy a jelenlegi kormányzat „lojális támogatója” lenni és tiltakozom az ilyen címke ellen …ha heves hűségnyilatkozatokat teszünk a „pártnak” és ugyanakkor a párt számára legkedvesebb ügyeket a sárba tiporjuk, valamint ha a legnépszerűbb embereit ott akadályozzuk, ahol csak tudjuk, az csak a romlásunkhoz vezet. Ön szereti az ilyen dolgokat. Önsajnáló elégedettséget érez, hogy kiűzik a politikából, miközben elmereng a sors igazságtalanságán. […] Azt hiszem, megkapja azt a mártíromságot, amire vágyik. Én azonban más véleményen vagyok. Én angol liberális vagyok. Gyűlölöm a tory pártot, a tagjait, a retorikáját és a módszereit. Semmilyen együttérzést sem keltenek bennem – kivéve a régi oldhami választóimat. […] Ezért szándékomban áll, hogy még mielőtt a parlament összeül [azaz, január végén, februárban], teljes mértékben és véglegesen szakítok a tory párttal és a kormánnyal; és a következő ülésszak alatt következetesen a liberális párttal tartok. A második, december 12-én keltezett levele amerikai barátjának, Bourke Cockrannek szólt és érdekes fényt vet arra a

meggyőződésére, hogy az ő helyzetében lévő emberek legalább olyan könnyen szerezhetnek maguknak új választókerületeket, mint amilyen könnyen egy új lovat a vadászmezőn: …Meggyőződésem, hogy Chamberlain nagy vereséget fog szenvedni az általános választásokon. Azt, hogy mihez fognak kezdeni a szabad kereskedelmet támogató unionisták, akiknek döntő része van a dolgok ilyetén alakulásában, más lapra tartozik. […] Nem hiszem, hogy a Lord Hugh Cecilhez és magamhoz hasonló emberek kiszorulnak a parlamentből. Azok, akik bármelyik választókerületben jól ismertek, és akikre mint kiemelkedő politikusra tekintenek az emberek, könnyen visszatalálnak a parlamentbe, ha egy adott választókerület elutasítja őket. Attól tartok azonban, hogy a mi kis létszámú pártunk közembereinek nagy árat kell fizetniük – közülük soknak teljes mértékben fel kell adni a közéleti szereplést. […] Mindenféle bajom volt a választókerületemmel és úgy gondolom, ideje szerencsét próbálnom egy másik terepen. […] Arra kérném, hogy küldjön néhány, a szabad kereskedelem melletti hatásos, Amerikában készült beszédet, valamint adatokat a korrupcióról, a lobbizásról és így tovább. A levélben említett gondok a választókerülettel teljes mértékben megalapozottak voltak, ugyanis az oldhami általános bizottság december 23-án keserű karácsonyi ajándékként értesítette, hogy határozatot fogadott el, amelyet az egyesület 1904. január 8-i teljes ülésén kíván benyújtani: „Ennek értelmében a gyűlés közli Mr. Winston S. Churchill parlamenti képviselővel, hogy eljátszotta a

bizalmukat mint Oldham unionista képviselője, s a következő választás során többé már nem számíthat a konzervatív szervezet támogatására.” A januári plenáris ülésen a határozatot mindössze egyetlen ellenszavazattal és néhány tartózkodással el is fogadták. Inkább patthelyzetként, semmint kritikusként lehetne jellemezni a kialakult szituációt, mivel Churchill helyi harcias konzervatívjait a hideg lelte ki az időközi választás gondolatától is, amelyet minden bizonnyal elvesztettek volna. Így Churchill felajánlhatta a lemondását minden különösebb következmény nélkül, s a következő általános választásig továbbra is képviselő maradhatott. Nem sokat késlekedett azzal, hogy „új terepen” próbálja ki a szerencséjét. Január 13-án az alábbi sorokat vetette papírra: „Herbert Gladstone-nal [a Nagy Öreg legfiatalabb és a politikai életben legnagyobb mértékben részt vevő fia, aki akkoriban a liberálisok parlamenti pártszervezője volt] ebédeltem tegnap, és sokat beszélgettünk a parlamenti helyekről.” Bizonyos szempontból azonban Churchill Cockranhez intézett levelének legnagyobb horderejű mondata az volt, amelyben „adatokat” kért a „korrupcióról, a lobbizásról és így tovább”. Ezt a részt a Balfournak írt levél egyik kitétele visszhangjának is felfoghatjuk, amelyben kifejezi a félelmét, hogy a protekcionizmus, káros gazdasági hatásai mellett, még az „angol politika amerikanizálódásához” is vezethet. Eltekintve attól a meggyőződéstől, hogy a védővámok elszegényítenék NagyBritanniát (kiváltképpen Lancashire-t), Churchill szilárdan hitt abban, hogy a védővámokkal a pénzügyi politika a különböző ipari érdekek pingponglabdájává válna, s a legmélyebb zsebbel és legkevesebb lelkiismerettel rendelkezők csikarnák ki a legmagasabb vámtételeket. Ez a nézete összekapcsolódott két másik tényezővel – azzal, hogy mennyire megrázta a nyomor (amit Rowntree és mások tártak a nyilvánosság elé), amely a világ leggazdagabb országában sok ember osztályrészéül jutott, valamint bizonyos, részben talán sznob viszolygással az Edward korabeli Anglia számos „újgazdagjának” hivalkodó fényűzésével szemben. Mindezek együtt a politikáját radikálisabb irányba tolták. Az újgazdagokkal szembeni érzéseiben osztozott a szögesen ellentétes jellemmel rendelkező Gladstone is, az 1870-es évek rongyrázását elnézve. Ez utóbbi

évtized is az újgazdagok kora volt, amelyről Trollope festett nem valami hízelgő képet a The Way We Live Now (Így élünk mostanában) című regényében. Churchill ki volt téve azoknak a vádaknak, hogy más emberek gazdagsága és anyagiassága megrázza, de a sajátja nem. Például, a jólét jegyében eltöltött két hetet Sir Ernest Cassel villájában a svájci Valais kantonban („Egy hatalmas és kényelmes négyemeletes épület – fürdőszobákkal, francia szakáccsal, hozzá tartozó földterülettel és minden, Angliában elképzelhető luxussal felszerelve …egy 7000 láb magas hegynyúlványon, Svájc legnagyszerűbb, hófödte hegyeinek a kellős közepén”), majd innen 1904. novemberben Glasgow-ba ment, ahol az egyik legélesebb hangú beszédét mondta el a szegénységről. Churchill azonban nem állt 21

egyedül ezzel az ellentmondással. Gladstone legmoralizálóbb beszédeinek nagy részét a legfényűzőbb vidéki otthonokból érkezve intézte a nemzethez. És ha a személyes puritánság a radikalizmus nélkülözhetetlen összetevője lenne, számos híres reformernek esélye sem lett volna. A glasgow-i St. Andrews Hallban Churchill a nagyszámú hallgatóság előtt azért támadta a kormányt, mert az egyre inkább a kapitalista érdekek kiszolgálójává vált. Az egyik általa kedvelt ellenpontozásos kifejezésben, amely (noha dagályosabban) előrevetítette a Theodore Sorensen által fél évszázaddal később John F. Kennedynek írt beszédeket, kijelentette, hogy jobban tart egy független kapitalista párttól, mint egy független munkáspárttól: Manapság senkit sem érdekel a pénzen kívül más. A bankszámlákon kívül semmi sem számít. Minőség, oktatás, közéleti kiválóság, erkölcs évről évre kevesebbet számít. A puszta gazdagságot pedig évről évre többre becsülik. Londonban él egy jelentős csoport, amelynek tagjai a Mammon dicséretét zengik, a tízparancsolat helyett a tíz százalékra

esküsznek, s akik minden reggel azzal a fohásszal kelnek: „Adj, Uram, készpénzt.” Churchill ekkor már átkelt a Rubiconon. Valójában nem váltotta be azt a Cecilnek tett ígéretét (vagy fenyegetését), hogy az 1904-es parlamenti ülésszakra átül az ellenzék padsoraiba. A tory padsorokban viszont egyre inkább elszigetelődött. Március 29-én olyan eset történt, amely jelképesen felért Churchill elutasításával a régi pártja részéről. A húsvéti parlamenti szünetre vonatkozó javaslat tárgyalásakor (ez egyben alkalmat szolgáltatott a politikai helyzet általános felmérésére), amelyet a miniszterelnök terjesztett be, Lloyd George után közvetlenül Churchill emelkedett szólásra (még mindig az ülésterem kormánypárti oldaláról). Balfour is felállt, de azért, hogy kimenjen. Churchill sértve érezte magát a miniszterelnöknek az Alsóház iránt tanúsított „tiszteletlenségétől és illetlenségétől”. Mindez túlzott érzékenységre vall. A parlamentben bizonyos szempontból jobb modor járta azokban az időkben, de volt miniszterek, nem is szólva lázadó huszonkilenc éves „mezei” képviselőkről, az utóbbi évtizedekben sokszor tapasztalhatták, hogy a kormány padsora foghíjasabb és kevésbé figyelmes, mint ahogy szerintük megérdemelnék. Mindenesetre Churchill nagyképűsége, amely csak hozzájárult ahhoz a véleményhez, hogy öntelt és illojális fiatal fickó, nagyon is kézzelfogható konzervatív gesztust váltott ki. A kormánytagok csendben mindannyian elhagyták az üléstermet. A „mezei” konzervatív képviselők kevésbé elegánsan, de ugyanolyan egyöntetűen távoztak. Közülük néhányan zajongva megálltak a házelnök széke mellett és a lépcsőkön és onnan hurrogták le egykori kollégájukat. A nagyhéten megnyilvánuló keresztény jóság ezen kifejeződése mély benyomást tett Churchillre. Világos lett számára, hogy milyen erősen viszonozta a tory párt az ő privát gyűlöletét, melyet Lord Cecilnek az előző év őszén (el nem küldött levélben) fejezett ki. Dühödt döbbenetét kevéssé csillapította édesapja régi negyedik pártbeli társának, az akkor a cambridge-i egyetemet képviselő hetvenéves torynak, Sir John Gorstnak a kiállása mellette, aki feltehetően érzelmi és nosztalgikus alapon szólalt fel Churchill

kiközösítése ellen („Oldham tiszteletre méltó képviselőjének örökletes joga van az Alsóház tiszteletére és figyelmére, és ennek meg kellett volna kímélnie attól a viselkedéstől, amelyben ma délután része volt a saját pártja részéről”). Gorst támogatása nem csak az 1880-as évek jó modorának és emlékeinek felidézésére szorítkozott. Churchillt követve ő is pártot váltott és 1910-ben sikertelenül próbált a saját otthonában, Prestonban liberálisként újra a Parlamentbe jutni. Churchillt azon a tavaszon csupa kellemetlenség érte az Alsóházban. Április 22-én, három héttel később egyik legradikálisabb korai beszédét tartotta egy magánindítvány támogatására. A törvényjavaslat bővíteni kívánta a szakszervezetek jogait és semmissé tenni az 1901-es Taff Vale-esetben hozott (a szakszervezetek számára) rendkívül káros döntést. A szóban forgó bírósági határozat véget vetett az 1870-es évek óta tartó gyakorlatnak és lehetővé tette, hogy a szakszervezeteket bíróság elé citálják a sztrájkok miatt bekövetkezett károkért. Ebben az esetben közel sem maradt annyira magára a saját pártján belül, mint az előzőben, ugyanis tizenhét konzervatív támogatta a Clitheroe képviselője, David Shackleton által benyújtott javaslatot. Amikor már negyvenöt perce beszélt jegyzetek nélkül, de szokás szerint úgy, mintha a szöveg az agyában le lenne írva, belső súgógépe hirtelen felmondta a szolgálatot. Éppen annál a mondatnál tartott, hogy „A kormány kötelessége kielégíteni a dolgozó osztályokat, de semmilyen módon sem lehet igazolni”. Ekkor tört rá az emlékezetkiesés. Miután rövid ideig – amely azonban örökkévalóságnak tűnhetett neki – kétségbeesetten kereste a megfelelő szavakat a memóriájában és zsebében egyaránt, leroskadt és a kezébe temette az arcát. Ez rettenetesen önbizalom-romboló lett volna bárki számára. Churchillt azonban még a szokásosnál is jobban megrázta az eset. Az első baj abból következett, hogy ő nem azokhoz a fiatal és ideges képviselőkhöz tartozott, akik erejükön és tehetségükön felül próbálnak megfelelni a választók igényeinek. Ő védőháló nélkül dolgozó artista volt, akinek a lezuhanása sokakat bizonyára elégedettséggel töltött el. Ám az Alsóház oly sokszor dicsért kollektív

szelleme ismét felülkerekedett és a toryk gúnyos kiabálását elnyomták a szolidaritás megnyilvánulásai. A másik tényezőt az jelentette, hogy sok képviselő alig egy évtizeddel korábban tanúja volt Lord Randolph Churchill szellemi leépülésének, amelynek egyik látható jele az volt, hogy képtelen volt összefüggően beszélni. Winston Churchill széles körben terjesztette, hogy a családja rövid életű és ezért minél gyorsabban hírnevet kell szereznie magának. Az ilyen, némileg költői túlzások azonban nem említhetők egy lapon azzal, hogy nyilvánosan olyan tünetet mutat, amely örökletes betegségre utalhat. Ez a válság pontosan akkor tört ki, amikor Churchill különlegesen nagy nyilvánosságot kapott és veszélyes politikai mélyrepülésben volt, s így csak annál figyelemreméltóbb, ahogy kilábalt belőle. Rövid ideig a legmélyebb kétségbeesésbe zuhant, de ezután a Pelmanmódszer segítségével próbálta az emlékezőtehetségét javítani (semmi sem lett a kísérletből), valamint egy ennél gyakorlatiasabb eljárással, amennyiben terjedelmes és világosan megírt jegyzeteket használt a beszédei során. Az Alsóházban a következő jelentősebb tette néma, de annál ékesszólóbb volt. Elhatározta, hogy ideje pártot váltani, s a brit parlament történelmének egyik legdrámaibb váltását vitte végbe. Amikor az ülésszak a pünkösdi szünet után folytatódott, nem volt hajlandó a vele ellenséges kormánypadsorokba leülni, hanem az átjáró alatti liberális oldalon foglalt helyet. Időnként úgy állítják be ezt a döntését, mintha a pillanat hatása alatt hozta volna. Ám ő oda ült, ahol úgy gondolta, az édesapja foglalt egykor helyet és tört borsot az 22

ellenfelei orra alá a Negyedik Párt tagjaként. Az ember gyanakszik, hogy nem kizárólag a véletlen játszott szerepet ebben, hanem némi előzetes munka eredményeként volt üres az a hely. Ráadásul egyik szomszédja Lloyd George volt, akivel akkoriban már barátságban állt. Noha nem egyértelmű, hogy valaha is filozófiailag liberális lett volna (de a vezetők közül kiről lehetne ezt elmondani: Gladstone, Joseph Chamberlain radikális korszakában, vagy Lloyd George talán az volt?), kétségtelen, hogy új pártja ekkoriban sokkal kényelmesebb ülést kínált neki, mint az, amelyiket elhagyott.

5 Megtértből államtitkár Churchillnek a liberális parton való kikötése emlékeztet arra, ahogy Vergilius leírta: hogyan fogadta Karthágónál Didó a hajótörést szenvedett Aeneast, elsősorban Gladstone-nak 1866-ban egy hasonló esemény kapcsán elhangzott megjegyzése miatt. Gladstone természetesen az eredeti latin szöveget idézte az Alsóház előtt: „Eiectum litore, egentem excepi”, s hozzátette, hogy reméli: a Liberális Párt soha nem fogja azt mondani róla, „Et regni demens in parte locavi”. Noha a Liberális Párt soha nem volt fülig szerelmes Churchillbe (kivéve talán Violet Asquitht), s nem is adta oda neki fele királyságát, mégis lelkesen és nagylelkűen fogadta a megtértet, aki csak akkor csatlakozott hozzájuk, amikor ragyogó kilátásaik voltak a jövőre nézve. Egy választókörzetet – (Északnyugat-Manchesteri), amely ugyan távolról sem volt teljesen biztos, ám tökéletesen elősegítette rövid távú érdekeit – tettek azonnal szabaddá neki. Elutazott Manchesterbe, és még annak a hétnek a végén, amikor 1904. április 22-i parlamenti kudarca érte, megkapta a helyi liberális szövetség támogatását. Ebben az átmeneti sötétségben nagyon jól jött ez a reménysugár. A pártok országos szinten többnyire üdvözlik az átülőket, noha jelöltségük helyi támogatása gyakran nagyon is langyos marad. Semmilyen gond sem akadt azonban ÉszaknyugatManchesterrel. Egy népszerű konzervatív politikus, sir William Houldsworth volt a választókerület képviselője, akivel szemben a liberálisok 1900-ban nem állítottak ellenjelöltet. Azután, Churchill egyik szerencsés pillanatában, Houldsworth három hónappal az új jelölt felbukkanása után bejelentette, hogy visszavonul a közélettől. A Liberális Párt 1904–05-ben országosan hasonló helyzetben volt, mint Tony Blair Munkáspártja 1995–96-ban. A kormány gyengén teljesített, ők maguk pedig jól álltak. Az időközi választások nagyon biztatóak voltak. A liberálisok azonban a korábbi egymást követő választási vereségek miatt nem mertek hinni a kedvező jelekben. 1886 óta mindössze egyetlen általános választást nyertek meg, s azt is hajszál híján 1892-ben, s nem sokra mentek vele. Néhány rendkívül elmérgesedett párton belüli vita folyt le az elmúlt

időszakban, s noha jobban álltak tapasztalt volt miniszterek terén, mint a Munkáspárt 1997-ben, sokan kételkedtek benne, hogy képesek lennének egységes és hatékony kormányt kiállítani. Churchill semmilyen kormányzati tapasztalatot sem hozott magával, ellenben híres névvel, energikus személyiséggel s olyan, nem éppen hízelgő érzéssel gazdagította új pártját, hogy nem szokott vesztes oldal mellé állni. Churchill népszerűsége ekkor nyomába sem ért az ismertségének. Jóllehet nem volt könnyű eset, lényegében mindenhová bejárása volt. A fiatal tehetségek meghívása nem jelentett egyet azzal, hogy mindig el is fogadták a viselkedésüket. VII. Edward király, talán az utolsó brit uralkodó, aki a divatot is diktálta, egykor Lord Randolph ellenfele, de Lady Randolph kitartó barátja, s valószínűleg nem is több ennél, egymaga bemutatta a fiukkal szembeni magatartás összes variációit. Walesi hercegként nagy érdeklődést tanúsított iránta, Viktória királynő uralkodásának vége felé gyakran utalt levelezésében a könyveire és különböző gyarmati kalandjaira. Azután királyként 1902 őszén egy hétre Balmoralba hívta, noha az uralkodók nem szoktak ilyen kegyet gyakorolni huszonhét éves kezdő parlamenti képviselőkkel. „Nagyon kedvesen bánt velem itt a király, aki mindent megtett azért, hogy jól érezzem magam”, írta Churchill az édesanyjának. „Rendkívül kellemes és oldott hangulat volt, a vadászat is nagyszerűen sikerült, noha elhibáztam a szarvasbikákat. Szerdán látni fogod a királyt, 23

amikor Invercauldba jön; ne felejtsd el megemlíteni neki, hogy mennyire élveztem stb. itt.” A következő évben azonban a jelek szerint már nem tartozott a kedvencek közé. „Holnap Dalmenybe [Roseberynek a Forth folyó torkolatánál lévő házába] megyek”, írta ez alkalommal Invercauldból. „Leadtam a névjegyemet Balmoralban – ám attól tartok, hogy még mindig kegyvesztett vagyok.” Mindez azonban távolról sem jelentette a kapcsolatok megszakadását. Túl sok szál fűzte ehhez őket össze. 1904. novemberben, amikor Churchill a plutokrácia elleni beszédét tartotta Glasgow-ban, Lady Randolph Sandringhamben tartózkodott válogatott és divatos társasággal a király hatvanharmadik születésnapjának tiszteletére rendezett fogadáson. „Nagy

érdeklődéssel olvastam a glasgow-i beszédedet”, írta onnan anyai kétértelműséggel. „Nem beszéltem róla a királlyal, bármennyire is meglepő. Az elnöködnek nem kellett volna A[rthur] B[alfour]-t olyan 24

módon támadni, ahogy tette. Amennyire tudom, a hallgatóságnak nem tetszett – legalábbis ezt írják az újságok. …Itt egy csomó protekcionista vesz körül.” Az 1905. decemberi kormányváltás után Churchill és a király viszonya értelemszerűen némileg megváltozott, noha miniszteriális pozíciója nem hozta őket hivatalosan közelebb egymáshoz. A személyes kapcsolat jó és rossz értelemben egyaránt megmaradt. Amikor Churchill enyhén dicsekvő levelet írt a parlamenti ülésszak alatt véghezvitt jelentős teljesítményéről, az uralkodó magántitkára által 1906. augusztusban küldött válaszhoz a király néhány sort még hozzátett: „Őfelsége örül, hogy megbízható kormányzati emberré és mindenekelőtt komoly politikussá válik Ön, amit csak úgy lehet megvalósítani, hogy az országot a párt elé helyezzük.” Intő jóindulatát akkor tudjuk igazán értelmezni, ha a fiatal kormánytagról a walesi herceg (a későbbi V. György király) március 19-én írt jellemzését is elolvassuk: „Ami Mr. Churchillt illeti, majdnem nagyobb fajankó hivatalban, mint ellenzékben volt.” A politikusok ekkoriban erősen hangsúlyozták (legalábbis egy bizonyos kiválasztott körben), hogy a politikai különbségeknek, sőt még az éles nyilvános támadásoknak sincs semmi közük a személyes barátsághoz. Mindig volt egy kis túlzás ebben, különösen a legprominensebb személyiségekre vonatkozóan, akik látszólag a legnagyobb hangsúlyt helyezték erre. Churchill politikai pálfordulásának ebben az időszakában levelezést folytatott két olyan főúri politikussal is, akik mindketten ellenezték azt, hogy a politikát a barátság elé helyezzék. Közülük az egyik Salisbury volt (nem a miniszterelnök s egyben harmadik őrgróf, hanem a jelentéktelenebb negyedik) 1904-ben. Ennek ellenére semmi sem mutat rá, hogy a későbbiekben is jóban lettek volna; Churchill az őrgróf életében többé nem járt Hatfieldben. A másik Londonderryvel, Churchill Marlborough nagyanyjának unokaöccsével zajlott – Churchillt 1899ben bekövetkezett haláláig szoros szálak fűzték a nagyanyjához. A

25

téma a Carlton Club-beli tagságot is érintette. Mindig kényes kérdés volt ez az érkező és távozó konzervatív párti tagoknak. Londonderry, aki a Tanács elnöke és a klub feje is volt egyben, azt írta, „bármilyen politikai irányt is követsz, remélem, hogy az nem érinti a kapcsolatunkat”, de ebben az esetben sincs nyoma annak, hogy továbbra is barátok maradtak volna. Paradox módon az állítólag modortalanabb „új emberek” között lelt Churchill olyanokra, akikkel pártokon átívelő tartós barátságot kötött. Lloyd George-dzsal már azelőtt egyre közelibb viszonyba került, hogy az Alsóházban jelképesen leült mellé. Joseph Chamberlain megmagyarázhatatlanul jóindulatúan viszonyult Churchillnek egy olyan kérdésben elfoglalt intranzigens ellenkezéséhez, amely közel állt a szívéhez. Amikor tudomására jutott, hogy Churchill azt hiszi, „átnézett” rajta az Alsóház előcsarnokában, meglehetősen hosszú levélben cáfolta a tényt (1903. augusztus 15-én); a „rövidlátása” s nem személyes ellenszenve miatt történt az eset: „biztos lehet benne …hogy semmilyen neheztelést sem táplálok politikai ellenfelek iránt. Már hosszú ideje érzem – valójában azóta, hogy először a bizalmába avatott –, hogy Ön soha nem elégszik meg a »lojális támogató« helyzetével. Nem hiszem, hogy túl sok mozgástere lenne egy disszidens torynak a politikában, de a másik oldalnak óriási szüksége van új tehetségekre, s úgy vélem, hogy rövidesen mellettük fog kikötni.” És körülbelül egy évvel később, amikor Churchill valóban átment a liberálisokhoz, Chamberlain meghívta egy napra birminghami házába, Highburybe, s minden segítséget megadott neki, amikor a Lord Randolph Churchillről szóló életrajzon dolgozott. A harmadik példa az összes közül a legeklatánsabb. Szinte azzal egy időben, hogy Churchill megpihent a Liberális Párt kebelén, F. E. Smith robbant be a politikai életbe harsány tory ügyvédként – és Liverpool parlamenti képviselőjeként. 1906 márciusában elmondott rendkívül szellemes szűzbeszédével hívta fel magára a figyelmet a Parlamentben, majd pedig bizonyos (bár jól leplezett) mérsékeltséggel támogatta a liberális kormányzat ideje alatt a konzervatívok vitáiban a szélsőségesebb irányzatokat. Az utolsó

leheletig és minden kompromisszum elutasításával harcolt az ellen a törvényjavaslat ellen, amely korlátozta a Lordok Házának jogkörét, az ír önkormányzati törvényjavaslat elleni elkeseredett küzdelme eredményeként pedig Edward Carson róla mintázta a „vágtázó lovast”. Mindennek ellenére Churchill közeli barátja lett és az is maradt; Smith idő előtti, 1930-ban bekövetkezett halála pótolhatatlan hiányt hagyott maga után Churchill életében abban az értelemben, 26

hogy soha többé nem talált hasonló rokon lélekre. Az „új emberek” között kivételt képezett Marlborough kilencedik hercege. Sunny, ahogy mindenki ismerte – tulajdonképpen nem a lelki alkata miatt kapta ezt a becenevet, hanem azért, mert kezdetben Sunderland grófja volt, s csak később lett Blandford őrgrófja, majd herceg –, minden kérdésben szilárd tory volt, a Balfour-kormány hanyatló éveiben pedig elkötelezett tory államtitkár (pontosan abban a pozícióban, amelyet Churchill kapott később). Javára kell azonban írni, hogy egy pillanatra sem feledte a családi kötelékeket vagy a Churchillhez fűződő őszinte barátságát, akinek Blenheim mindig biztos és vendégszerető menedék maradt. Churchill 1908 júliusában még Lloyd George-ot is elvihette oda. Azok a konzervatív kormánypárti politikusok, akik nem ismerték Churchillt, s néhányan még azok közül is, akik ismerték, sokkal kevésbé voltak barátságosak vele szemben. Jó példa erre KözépBradford liberális unionista parlamenti képviselője, J. L. Wanklyn, aki olyan jelentéktelen volt, hogy még a boldog-boldogtalant magában foglaló Ki kicsoda volt?-ba sem került bele. 1904. február 5-én az alábbiakat írta: 75. Chester Square Uram! Az ellenzékiek között ülő egyik barátja tegnap délután udvariatlanul félbeszakította Mr. Wyndhamet, s a házelnök felszólította, hogy üljön le. Amikor rendreutasítottam az illetőt, Ön megfordult és szemtelenül felszólított, hogy ne „hallgattassak el embereket”. Hadd

figyelmeztessem, hogy amennyiben még egyszer ilyen arcátlanságot tapasztalok egy Önhöz hasonló fiatalembertől, tudni fogom, mit tegyek. Továbbá, a legtöbb ember megbotránkozott azon, hogy a „hazugság”, „szélhámos”, „sarlatán”, „gyenge”, „veszélyes” kifejezéseket használta Mr. Balfourral és Mr. Chamberlainnel kapcsolatban. Tisztelettel James Leslie Wanklyn Hasonló benyomások miatt golyózták ki Churchillt a Hurlingham Clubból, amely azért is szinte példátlan tett volt, jegyezte meg az áldozat sértetten, mert a klub szűkölködött pólójátékosokban és emiatt mindig nagy örömmel fogadták őket. Az incidens óvatossá tette – legalábbis, ami a klubokat illeti –, amit azzal is érvényre juttatott, hogy nem volt hajlandó belépni a Brook’s-ba, amely jó és hagyományosabb alternatívát jelentett volna a Carltonnal szemben, de amely legalább olyan mértékben liberális unionista volt, mint amilyen asquithiánus. „Nem hiszem, hogy miközben a politikai ellenségeskedések ennyire elmérgesedtek, ki kellene tennem magamat egy szavazás során előfordulható pitiáner rosszindulatnak. Szerencsére számos nagyszerű klubba választottak be, amikor még ismeretlen voltam. Semmi kedvem sincs most mások kedvéért kiállni, noha nagyon szeretnék a Brook’s tagja lenni. …Nem gondolom, hogy te és liberális barátaid tudatában vagytok annak, milyen intenzív politikai rosszindulat árad felém a másik oldalról.” Az a személy, akinek az ajánlatát ilyen udvariasan elhárította, Elibank ura volt, később liberális pártszervező, aki már egy ideje Churchill követői közé számított. Azután írt neki, hogy a toryk 1904. március 29-én mondott beszéde alatt kivonultak az ülésteremből, s a levélben kifejezte „másokkal egyetemben” a sajnálkozását a miatt „a megvetendő durvaság miatt, amelyben tegnap az Alsóházban részesítettek”, majd egy optimistább és ezért talán még szívesebben fogadott megjegyzésben hozzátette: „Nagyszerű és megcáfolhatatlan volt a beszéded.” Nem volt általában hiány liberális

jóindulatban. Noha Churchillt természetes vonzódása inkább a liberális imperialisták közé kellett volna hogy vigye, Asquith, Grey és Haldane, a pártváltáskor a személyéhez közelebb állók inkább „kis Anglia”-pártiak voltak. John Morley gyakran kiszámíthatatlan személyiségéhez is vonzódott Churchill. Az iránta érzett csodálatot csak Rosebery steril ragyogása szorította háttérbe, s Morley a jótékony, de cseppet sem tolakodó keresztapa szerepét játszotta el Churchill liberális életének megszületésében. Lloyd George már szóba került ebben az összefüggésben. Campbell-Bannerman volt azonban az a személy, aki nem volt ugyan a legnagyobb hatású politikus, mégis mint a párt feje és jövőbeli miniszterelnök az első hivatalt adta Churchillnek. Churchill vele kiegyensúlyozott, de egyáltalán nem bensőséges viszonyt ápolt. C.-B. nagymértékben (és nyilvánosan) elismerte Churchill egy (1904.) március eleji beszédét, amelyben a brit kormány által elfogadott protekcionista cukorkonvenciót támadta. „Ragyogónak” tartotta a beszédet, amelyben az „általam az Alsóházban hallott legemlékezetesebb ironikus kitételek” szerepeltek. Churchill dorombolt az örömtől és hálásan válaszolt. A pártvezér egy hónappal később meghívta Churchillt egy négyszemközti vacsorára, amelynél jobb fogadtatást el sem lehet képzelni egy új párttagnak, különösen akkor, amikor az illető még nem is tagja a pártnak. Churchill a megtértek minden lelkesedésével és alkata minden türelmetlenségével vetette bele magát új pártja ügyeibe. A beszédeiben folyamatosan támadta volt pártját. 1905 májusában Manchesterben mondott egy klasszikus, de mérsékeltnek egyáltalán nem nevezhető beszédet nemrégen elhagyott pártja s annak vezetője ellen, akivel ugyanannak a parlamenti ülésszaknak a kezdetén ugyanebben a városban még együtt szólalt fel: A protekcionista párt kiemelkedő vezetője, bármit is gondolnak róla, semmi kétséget sem hagyott bennem afelől, hogy mihez kezdene, ha netalán megnyerné a választást. Pontosan tudjuk, mit várhatunk – félelmetes

szövetségekbe tömörült gazdasági érdekcsoportok pártját, korrupciót itthon, külföldön agressziót az előbbiről való figyelemelterelésre, bűvészkedést a vámokkal, egy pártgépezet zsarnokságát, érzelgősséget zsákszámra, hazafiasságot vég nélkül, az államkincstár pénzszórását, a kocsmák nyitva tartását, drága élelmiszert millióknak és olcsó munkaerőt a milliomosoknak. Azután még azon év júliusának végén, amikor Balfour egy meglepetésszerűen kikényszerített szavazáson vereséget szenvedett az Alsóházban, ám ennek ellenére nem volt hajlandó lemondani, Churchill megsemmisítő támadást intézett ellene a parlamentben. A miniszterelnök „lábbal tiporta a parlament hagyományait és szégyent hozott a Koronára”. Általános vélemény szerint Balfour válasza többet ártott Churchillnek, mint amennyit Churchill ártott neki. „Általánosságban véve nem kívánatos”, jelentette ki a miniszterelnök, „előre elkészített és durva vádbeszéddel a Ház elé állni. […] Ha előre el van valami készítve, akkor legyen csiszoltabb, és ha éles támadást tartalmaz, akkor őszintébb érzéseknek kellene áthatni”. A tőr győzött a husáng ellen. Ráadásul a barátai is aggódni kezdtek, hogy Churchill csak magának árt, ha ilyen nagy vehemenciával rohamoz. Még barátja, Elibank ura is zavarban volt. Nagyon finoman megfogalmazott, de egyértelmű levelet intézett Churchillhez: Azt hiszem, nem okos dolog teljesen figyelmen kívül hagyni az erős, ám ki nem mondott érzést a támogatóid körében, amely Téged és a politikádat sikerre szeretné vinni az országban. Úgy vélem, azt az érzést táplálják ezek az emberek, hogy talán nem túlzol AJB-vel kapcsolatban, ám az állandósult támadásaid a közvélemény

szemében gyengítik az asztalon lévő problémákról kifejtett gondolataidat. Az igazat szólva hajlok arra, hogy a magamévá tegyem ezt az álláspontot. Ugyanez a beszéd különböző szemrehányásokat eredményezett régi szabad kereskedelmi szövetségese és jövendőbeli násznagya, Lord Hugh Cecil, valamint Sir Ian Hamilton részéről is; Sir Ian értelmiségi tábornok volt, Malakandtól Pretoriáig Churchill barátja. Hamilton még meg is forgatta benne a kést, amikor leszögezte, hogy milyen „kivételesen kedvezően” nyilatkozott róla Balfour egy nemrég lezajlott partin, ahol mindenki más (kivéve Hamiltont magát) készen állt rá, hogy ízekre szedje Churchillt. És egy nagyjából ugyanekkor érkezett, bár a beszéd előtt keletkezett levélben Bourke Cockran, aki Angliában volt és kiváló politikai érzékkel rendelkezett, arra ösztönözte Churchillt, hogy a legjobban úgy tudná elhallgattatni a határtalan becsvágyáról szóló kritikákat, ha bejelentené: a következő, de csak a következő parlamenti ülésszak alatt semmilyen hivatalt sem fogad el egy liberális kormányban. Küzdeni fog értük, de nem fogad el semmilyen közvetlen jutalmat. Az ilyen túlzó megállapítások ellenére Churchillnek a szabad kereskedelem védelmében elmondott beszédei színvonalasak voltak. Randolph Churchill a hivatalos életrajz második kötetében kissé túllő a célon, amikor bátran kijelenti: „Minden túlzás nélkül leszögezhető, hogy a választások idejére ő lett az ellenzék legnépszerűbb és legnagyobb hatású képviselője a szabad kereskedelem ügyében.” Ez a dicshimnusz inkább Asquitht illeti meg, aki Chamberlain nyomában bejárta az országot, és bőséges adatokkal, valamint borotvaéles logikával cáfolta az előzőleg elmondottakat. Asquith ismét belopta magát a Liberális Párt centrumának és baloldalának a kegyeibe (miután „eretnek” módon támogatta a búr háborút), és sikerült neki egyedüli miniszterelnökjelöltként fellépni, amikor Campbell-Bannerman rövid kormányzása véget ért. Churchill nem vehette fel a versenyt Asquithszel a fent említett tulajdonságokban. Mindazonáltal nagyon is hasznos és merész könnyűlovassági támogatást jelentett, s emlékezetes

képekben gazdag fogalmazásmódja választási kampányának, ha szabad oximoront használni, mára avítt frissességet kölcsönzött. Így 1905. március 5-én az alábbiakat mondta az Alsóházban: A fő érv ezek ellen az adók ellen egyetlen nagyszerű elven nyugszik, nevezetesen hogy a nemzetünknek szabadon kell vásárolni élelmiszert onnan, ahonnan csak akar és akkor, amikor csak akar a világ nyílt piacain. …Ez az elv különlegesen fontos a lancashireieknek, akik az egyik pompás városból a másikba utazva ennek a dimbes-dombos vidéknek minden egyes völgyében olyan városokat és településeket látnak, amelyek rengeteg embernek szolgálnak otthonul. Ezek az emberek olyan földön élnek, amely mindössze egyhuszadukat tudja rendesen ellátni élelemmel. Azt hallottam, hogy a manchesteri tőzsde – akár a szabad kereskedelem termének is nevezhetném – harminc mérföldes körzetében a földgolyó legnagyobb népsűrűsége koncentrálódik. Ez az embertömeg teljes mértékben olyan ételektől és olyan anyagoktól függ, amelyek többnyire külföldről származnak. Függnek attól, hogy milyen a termés a világ egyik sarkában, s milyen a piac helyzete egy másikban; és mindennek ellenére, erre a mesterséges alapra hagyatkozva, a szabad verseny felmérhetetlen előnyei és a korlátozások nélküli tengeri közlekedés miatt képesek voltak egy hatalmas ipari hálózatot létrehozni, amelynek, minden túlzás nélkül, csodájára járnak az emberek. Majd ugyanebben a beszédben, de más hangnemben:

A modern világot fenyegető veszélyeket nem az egymástól függő, a kereskedelem által a többi államhoz kötött hatalmak jelentik; ezeket a veszélyeket azok az államok jelentik, amelyek többé-kevésbé elszigeteltek, amelyek többnyire az emberiség főáramától távol állnak, s viszonylag függetlenek és önellátóak. A gazdasági érvektől eltekintve, amelyeket itt szentnek tartunk, nem akarhatjuk azt, hogy a brit birodalom valami duzzogó konföderációvá váljon, középkori városhoz hasonlóan kőfallal elszigetelve a szomszédoktól, ostromra készen feltöltött raktárakkal. Azt akarjuk, hogy ez az ország és a vele összeköttetésben álló minden állam a kereskedő nemzetek közötti kapcsolatokban szabadon és egyenlő feltételekkel vegyen részt. Egy korábbi alkalommal, pontosan azelőtt, hogy átült a liberálisokhoz és felszólalt a Szabad Kereskedelmi Liga alakuló ülésén, hasonló általános érveket hangoztatott, de amint az alábbi részlet mutatja, sokkal kézzelfoghatóbb (és eltérő) részletekkel szolgált: Miért érkezik olyan sok hajó a brit kikötőkbe? Miért folytatunk ilyen élénk közvetítő kereskedelmet? Miért kell 60 millió font értékű iparcikket az Egyesült Királyságba szállítani, kirakni ott, raktározni ott, friss szállítmányokba rendezni és újra hajóra rakni őket, s haszonnal szétosztani a világ minden pontján? Más kikötők legalább olyan szélesek és mélyek, mint a mieink; máshol legalább olyan kedvező az éghajlat – és máshol

legalább ennyire kék az ég. A világ hajói miért küzdik fel magukat a Bristoli-csatorna széljárta vizein, miért tülekednek a Mersey kopár partjainál? Azért, mert a kikötőinket a természet alakította ki; mert az emberek perverz találékonysága nem változtatta akadálypályákká őket fiskálishálókkal és importvám-dűnékkel. Ezért jönnek ide. Van valami panaszos melankólia ezeknek az egyszerű és klasszikus érveknek az ismételgetésében, amelyeknek a lényege a magabiztosság, hogy a civilizált világ biztonságos hely, és NagyBritanniának van ezen belül a legjobb kuckója. Az Edward-kor volt az utolsó évtized, amikor még ezeket az érveket hangoztatni lehetett. Churchill ékesszólóan és meggyőződéssel képviselte az ügyet és hozzájárult ahhoz, hogy széles körű országos (és egy bizonyos pontig ésszerű) vita alakuljon ki a kérdésről, noha időnként túlzásokra vetemedett és néhány ellenséget is szerzett magának. Ugyanakkor értékesebbé vált a Liberális Párt számára és, Bourke Cockran tanácsát figyelmen kívül hagyva, egyértelművé tette, hogy jelentősebb hivatalra pályázik egy liberális kormányban. Ezek az eredmények annál is figyelemreméltóbbak voltak, mert ezekben az években, 1903-ban, 1904-ben és 1905-ben, azaz nagyjából huszonkilencedik, harmincadik és harmincegyedik évében, Churchill mind terjedelmileg, mind minőségileg nagyobb szabású irodalmi vállalkozásba kezdett. 1898, 1899 és 1900 folyamán nem kevesebb, mint öt könyvet publikált. Először a The Malakand Field Force-ot, majd a vastag River War-t, Savrola című regényének megkésett kiadását és a dél-afrikai háborúról küldött tudósításai két közepes terjedelmű kötetét, a London to Ladysmith-t és az Ian Hamilton’s March-ot. Ez után a könyvfolyam után öt és negyed évig semmi sem jelent meg tőle egészen fiatal éveinek legfontosabb, legmaradandóbb és a hírnevét legjobban gyarapító művének 1906. január 1-jei közzétételéig. Ez apjának kétkötetes életrajza volt. A későbbiekben semmi ehhez foghatót nem alkotott egészen addig, amikor 1923-ban, az ötvenedik születésnapja

küszöbén, meg nem jelentette az első világháborúról szóló művének, az ötkötetes The World Crisis-nak (A világ válságban) első kötetét. Lord Randolph Churchill két olyan irodalmi kurátort jelölt ki, akik manapság senkinek sem jutnának eszébe. Az egyik egy lánytestvérének a férje volt, aki konzervatív politikusként High Wycombe-ot képviselte addig, amíg 1900-ban Howe negyedik grófja nem lett. A másik egy ugyancsak meglehetősen ismeretlen tory parlamenti képviselő, Ernest Beckett, a Yorkshire Post-ot birtokló leedsi bankárcsalád tagja, aki East és North Ridings-beli terjedelmes birtokára költözött ki. Beckett, az első Mrs. Anthony Eden nagybátyja, húsz évig képviselte Whitby-t azelőtt, hogy Lord Grimthorpe lett. Közülük egyik sem lelkesedett az ötletért, hogy Winston Churchillre bízzák az életrajz megírását. Úgy vélhették, hogy Lord Randolph élettörténetének bármilyen felelevenítése több kárt okozhat, mint hasznot, s Winston Churchill neve és közéleti szereplésvágya minden bizonnyal csak növelte a kétségeiket. Meggyőzték azonban őket, nem utolsósorban Lord Rosebery, hogy alkalmat kell adni a fiúnak az életrajz megírására. Lord Randolph óriási iratanyaga (noha a közelébe sem jöhetett azután a fia által felhalmozottnak), amely a halála után a London and Westminster Bank Grosvenor Square-i fiókjának páncélszekrényeiben szunnyadt hét és fél évig, 1902 júliusában megnyílt Winston Churchill előtt. Lord Randolph hagyatékkezelői meghatalmazása potenciálisan korlátozó jellegű volt. Howe és Beckett „teljes körű felhatalmazással” rendelkezett arról, hogy mi történjen az iratokkal. A dokumentum azonban nem tért ki arra a lényeges kérdésre, hogy ha kiválasztanak egy életrajzírót, akkor a „felhatalmazásuk” kiterjed-e arra, hogy ellenőrizzék, mit ír a szerző. Egyértelműbb volt az a kitétel, hogy semmilyen, az India-ügyi minisztériumra (ahol Lord Randolph hét hónapon keresztül dolgozott) vagy a külügyminisztériumra (ahol soha nem állt alkalmazásban) vonatkozó iratot vagy levelet sem szabad felhasználni „őfelsége éppen hivatalban lévő illetékes miniszterei” írásos jóváhagyása nélkül. Homályban maradt, hogy mi történjék abban az esetben, ha a két miniszter nem ért egyet, vagy hogy az „éppen” 1893-at jelentette-e, amikor a meghatalmazás

készült, vagy azt a dátumot, amikor a kiadvány megjelentetése aktuálissá válik. Ez utóbbi kérdést félig-meddig eldöntötte Rosebery, aki 1893-ban külügyminiszter volt, s akinél az okirat egy példányát letétbe helyezték, amikor kulcsszerepet vállalt az életrajz megszületésében, jóllehet az 1905-ben illetékes két miniszter, Lansdowne és St. John Brodrick véleményét is kikérték a kötet megjelentetése előtt. Az örökhagyó végrendeleti végrehajtóinak az életrajzíró által alkotott szöveg fölötti jogai azonban több gondot okoztak. Két hónappal azután, hogy a döntés megszületett, szeptemberben Winston Churchill levelet írt Beckettnek: Erősen hajlok arra a meggyőződésre, hogy az irodalmi hagyaték rendezőinek munkája bevégződött akkor, „amikor ítéletük szerint 27

egy megfelelő életrajzírót választottak”. A stílus vagy irodalmi ízlés, a munka terjedelmének, az egyes események tálalásának a kérdése mind egyéni belátás dolga, olyan kérdések, amelyekben az ízlések eltérhetnek egymástól. Egy szindikátus összeállíthat egy lexikont, de csak egyetlen ember írhat meg egy könyvet. Churchillnek a szerző jogai mellett kifejtett lendületes érvei ellenére számos, a végrendeleti végrehajtókra ruházott jogba kellett belenyugodnia, ámbár mindezt azzal a kikötéssel tette, hogy az eldöntetlen vitás kérdéseket vagy Rosebery, vagy a volt pénzügyminiszter, Sir Michael Hicks Beach elé terjesztik. Szerencsére soha nem került erre sor, mert Rosebery, szokás szerint, elég sokat kellemetlenkedett. Megkísérelte rávenni Churchillt (de nem döntőbírói s így hivatalos minőségében), hogy a könyv elejéről hagyjon ki néhány nagyszerű, noha kissé dagályos részt Blenheimről. Még bosszantóbb módon viselkedett azonban Rosebery azzal az elegáns esszével kapcsolatban, amelyet Churchillnek írt egy vele

folytatott beszélgetés után és amelyben a Lord Randolphfal kapcsolatos emlékeit idézte fel. Sok köntörfalazás után megtiltotta neki, hogy felhasználja a szöveget. Végül ő maga publikálta önálló műként Churchill könyvének a megjelenése után kilenc hónappal, s ezzel a tipikusan leereszkedő megjegyzéssel küldte el neki a kötetet: „Mellékelten küldök a könyvedhez egy reklámanyagot.” (A harmadik generációs) Randolph Churchill által írt hivatalos életrajzban ezzel kapcsolatban az alábbi nagyon is helyénvaló megállapítás szerepel: „Ez az eset rámutat Rosebery jellemének rendkívül ellentmondásos [enyhén szólva] voltára. Először önként információkkal szolgál; kijelenti, hogy feljegyzést készített és el fogja küldeni Churchillnek; később azt állítja, hogy elégette; amikor Churchill emlékezetből leírja a beszélgetés során hallottakat, Rosebery arra kéri, hogy ne foglalja bele a könyvbe; bevallja, hogy nem is égette el a feljegyzéseit, de nem hajlandó elküldeni Churchillnek, ám leszögezi, hogy ha tovább is zaklatják ebben az ügyben, akkor tényleg elégeti őket.” Balfour ugyancsak nehezen kezelhető információforrás volt, ellenben Joseph Chamberlainnel könnyű volt együttműködni. Ahol Churchill teljesen szabad kezet kapott (helyesen, bár nem feltétlenül szükségszerűen), az a pénz kérdése volt. „Minden pénzügyi felelősség és minden haszon” az övé volt a könyv kiadása kapcsán. Az utóbbi jelentősnek bizonyult. Egy ügynököt alkalmazott Frank Harris személyében, aki ekkor még nem tett szert arra a hírhedtségre, amelyet négykötetes My Life and Loves (Életem és szerelmeim) című könyvének a (párizsi) kiadása hozott neki később, s nagyon jól járt vele. Harrisnek sikerült 8000 font előleget kialkudni (mai áron 400 000–500 000 font között) a Macmillan kiadótól, amellyel Churchillnek addig semmilyen kapcsolata sem volt. Ráadásul miután a Macmillan 4000 font haszonra tett szert, minden további profitot egyenlően osztottak meg a kiadó és a szerző között. És Churchill mindezért nem egészen 10 százalék jutalékot fizetett Harrisnek, de mindössze annak az összegnek a 10 százalékát, amelyet Harris a fölött a 4000 font fölött alkudott ki Macmillenéktől, amelyet Churchill előző öt könyvének kiadója, a Longmans ajánlott eredetileg. Harris így 400 fontban részesült és ez egyszeri kifizetés

volt; ezt követően semmilyen jogdíj nem illette meg azokból az összegekből, amelyeket Churchill később kapott a könyvért. Talán ez a rendkívül kedvező ügylet volt a jutalma Churchillnek azért, hogy volt türelme várni, amíg valami igazán komoly dolgot tudott áruba bocsátani. Harris csak 1905 októberében lépett akcióba, szűk három hónappal a könyv megjelenése előtt és több mint három évvel azután, hogy Churchill nekiállt a könyv megírásának. A munka rohamtempóban készült el. Három év nem hosszú idő egy kétkötetes, 250 000 szavas, gondos kutatáson alapuló könyv megírásához. Churchill ekkor még nem folyamodott diktáláshoz és kutatók alkalmazásához, ami későbbi műveit jellemezte. A Lord Randolph Churchill kézirata elejétől a végéig az ő saját munkája, s a dokumentumokat is ő maga dolgozta fel. Már most is kifejlesztette azonban a „házi-ipar”-szerű megközelítést. Teljesen felszerelt műhelyeket állíttatott fel. Volt egy közülük Blenheimben, ahol Sunny Marlborough számos szobát és a téli hónapok alatt jó lovakat is a rendelkezésére bocsátott. Mindez rendben is volt, mert a legtöbb iratot a családi palotában helyezték el. A másik, első pillantásra kevésbé logikus műhely a Piccadillynél, a Wimborne Horne-ban volt, ahol még mindig Lord Randolph lánytestvére, Cornelia nagynéni, egy lelkes liberális „uralkodott”, aki mindent megtett azért, hogy Churchill pártot változtasson. Bizonyos szempontból mindez előkészítette azt, ahogy közel fél évszázaddal később Churchill, mint az ellenzék vezére a Hyde Park Gate-ről a Savoy Hotelbe telepítette át a főhadiszállását, amikor a parlamenti vita kezdett elfajulni. Jelzéseink vannak azonban arra nézve, hogy a könyv megírása nehezen indult. Churchill még 1904. augusztus 25-én is azt jelentette az édesanyjának Sir Ernest Cassel svájci villájából (egy másik „vidéki” műhelyből a jelek szerint), hogy „Elkezdtem dolgozni a könyvemen és lassan bele is lendülök. Egyre nagyobbnak látom azonban az elém tornyosuló akadályokat, amint előrehaladok.” Mint korábbi könyveinek gyors születése mutatta, képes volt rohammunkára is. A Lord Randolph Churchill azonban az előzők mindegyikénél jobban megírt könyv. Megmutatta, hogy a célegyenesben is, valamint számtalan ügyes-bajos politikai dologgal a nyakán is képes a gyorsaságot a minőséggel egyesíteni. És ebben

a munkájában a stílusa valóban kivételesen magas színvonalú. Ez a fő oka annak, hogy közel egy évszázaddal a publikálása után és kétkötetes sírkő formája ellenére még mindig rendkívül olvasmányos. Számos hiányossága is van. Lord Randolphot inkább valami szentképként, s nem emberi lényként kezeli. A könyv gyenge a személyisége jellemzésében, az állandósult betegsége okainak leírásában, és (nagyon is érthetően) a feleségével való viszonyának taglalásában. A legnagyobb hibája azonban az a perverz vágy, hogy bebizonyítsa, az egyetlen dolog, amelyben Lord Randolph mindvégig következetes maradt, az írországi önkormányzat ellenzése. Az ilyen apologetikus megközelítés annál is meglepőbb, mert Winston Churchill, romantikus szenteskedése ellenére, általánosságban szólva hajlandó volt kivonulni már nem tartható helyekről, jóllehet gyakran mindenféle gondosan megválogatott (és gyakran helytelen) idézetek leple alatt. Lord Randolphnak az ír önkormányzattal szembeni állásfoglalása kapcsán azonban így írt: 28

„a parlamenti unió eltörlését mindig következetesen elutasította”. „Egyetlen unionista politikus sem szárnyalja túl ezen a téren”, tette hozzá. Különös, hogy Winston Churchill, aki a könyv kiadásakor már elkötelezett liberálisnak számított, és aki rövid időn belül egyrészt az önkormányzati kabinet egyik vezető tagja, másrészt Ulster tántoríthatatlan ellenfele lett az 1914-es curragh-i „zendülés” alatt, ilyen futóhomokra akarta az édesapja hírnevét építeni. Mindazonáltal a könyv talán egy vérrokon által valaha is írt legjobb életrajznak számít. Lockhart Sir Walter Scottról, valamint G. O. Trevelyan Macaulayról készített művei jöhetnek még szóba, de a kapcsolat mindkét esetben kevésbé szoros. Cyril Asquithnek az édesapjáról írt alapvető fontosságú életrajzát munkatársának, J. A. Spendernek professzionalizmusa nagymértékben felhígítja. Lady Gwendoline Cecil Salisburyről és Lady Victoria Hicks Beach St. Aldwynról (édesapja címe a halálakor) írt könyve gondos és becsületes munka, s bárki csak örülhetne, hogy a lánya ilyen teljesítményre képes, s ez a helyzet Mrs. Blanche Dugdale-lel is Balfour esetében, amennyiben a lányt az unokahúggal helyettesítjük.

A második Lord Birkenhead két próbálkozása az édesapja életrajzával (amelyeket már említettünk, mert Churchill írta az első előszavát) jó stílusú és elismerésre méltó. Ezek közül a művek közül azonban, Lockhartét és Trevelyanét kivéve, egyik sem említhető Winston Churchill könyvével egy lapon. És a szerzők közül egyik sem volt olyan fiatal, vagy annyira lekötve más tevékenységekkel, mint Churchill, s egyiknek sem olyan emberről kellett írnia, aki a Lord Randolphéhoz fogható csekély eredményeket ért el. Rendkívüli teljesítmény, s ha soha többet egy szót sem írt volna le, akkor is a politikai írók krémjébe emelte volna Winston Churchillt. Még a későbbi műveivel összevetve is a Lord Randolph Churchill a harmadik legsikerültebb könyve, mindössze két rövid kötete, a My Early Life és a Great Contemporaries (Kiemelkedő kortársak) előzi meg a sorban. Egészében véve legalább olyan jól fogadták a könyvet, mint ahogy megérdemelte. Sajnos a korabeli recenziók majdnem mindegyike névtelenül íródott, s így nagy részben elvesztették az érdekességüket. A Times Literary Supplement, a Sunday Times és a Spectator, nagyon is előkelő lapok, különösen kedvezően írtak a kötetről. A TLS adta meg az alaphangot azzal, hogy „az angolul írt két-három legizgalmasabb politikai életrajz” közé sorolta a művet, s érdekes módon még azt is hozzáteszi a cikk, hogy noha Winston Churchill (tárgyához hasonlóan) nem nagyon vádolható visszafogottsággal, úgy ír, „akár egy történész, s egyáltalán nem úgy, mint egy pártnak elkötelezett” személy. A két egyértelműen kedvezőtlen kritika a Daily Telegraph-ban és a Sun-ban jelent meg; az utóbbi sokkal erősebb irodalmi irányultságú volt, mint jelenlegi utódja. A Daily Telegraph szerint a szerző „az amerikai zsurnalisztika legrosszabb iskolájában nőtt fel”. Az ismertetés tiltakozó levelet váltott ki Marlborough hercegből, noha a szerző elsősorban Randolph nagybátyját, s nem Winston unokatestvérét vette védelmébe. Marlborough úgy vélte, végzetes csapást mért a recenzióra azáltal, hogy „lényegében angolellenesnek” nevezte, bár némileg levont a kifejezés toleranciájából az, hogy kifejtette Winston Churchillnek: a lesújtó minősítés a Levy Lawson által birtokolt lap zsidó tulajdonosára

vonatkozik, akit éppen akkoriban emelt nemesi rangra (az első Lord Burnhamként) Balfour. Ezt a két támadást olyan, különböző emberek által írott elismerő levelek ellensúlyozták, mint Rosebery (aki felfüggesztette a szurkálódást), Joseph Chamberlain, J. A. Spender (akkoriban a Westminster Gazette szerkesztője) és W. F. Monypenny, aki Bucklelal együtt korábban többkötetes életrajzot írt Disraeliről. A könyv jól, de nem kiemelkedően fogyott – 5827 darabot adtak el belőle az első négy hónapban. Harris jobb üzletet kötött Churchillnek, mint Macmillanéknek. A Lord Randolph Churchill piacra dobását bizonyos értelemben nagyszerűen időzítették a legnagyobb hatás elérése érdekében, ám ugyanakkor olyan időpontban jelent meg, amikor Winston Churchill túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy a kötet kritikai visszhangjával törődhessen. A huszadik században kizárólag a Balfour-kormánynak kellett távoznia anélkül, hogy vereséget szenvedett volna egy általános választáson vagy közvetlen válságba került volna. Balfour 1905. december 4-én mondott le. Sokan azt hitték, hogy zseniális húzásról van szó, ami azt célozza, hogy bemutassa: a viták által szétzilált és kevés kormányzati tapasztalattal rendelkező liberálisok képtelenek lesznek meggyőző kormányt alakítani. Ha ez volt Balfour elképzelése, akkor Nagy-Britannia közelmúltbeli politikai történetének egyik legnagyobb balfogását követte el. A választók nemcsak hogy megfelelőnek találták a liberális kormányzatot, hanem még örültek is a változásnak és annak, hogy megszabadultak egy hosszú, kifáradt és az utóbbi években veszekedő konzervatív uralomtól. S noha akadtak gondok a kabinet összeállításával – elsősorban Edward Grey húzódozott attól, hogy CampbellBannerman legyen az Alsóház vezére és a miniszterelnök is egy személyben –, a hatalom iránti egy évtizedes hiábavaló sóvárgás elég erősnek bizonyult az egység megteremtéséhez. A kabinettagok névsora elkészült és a miniszterek egy héttel Balfour lemondása után, december 11-én már át is vehették a hivatali pecsétjeiket. Churchill nem volt közöttük. Bourke Cockran félelme, hogy egy túl korai és érdemen felüli jutalom Churchill kárára válhat, nem teljesedett be. Nem is volt ebben semmi meglepő. Churchill alig

töltötte be a harmincegyedik évét, semmilyen kormányzati tapasztalattal sem rendelkezett, s mindössze másfél éve volt új pártjának a tagja. Hamarosan azonban biztosították róla, hogy megfelelő pozíciót kap, és nem is kellett sokáig várakoznia a kinevezésre. Névlegesen magasabb rangúnak számító állást ajánlottak neki, mint amelyet végül – a saját kérésére – elfogadott. December 9-én, szombaton Campbell-Bannerman Belgrave Squarei házába hívta, és felajánlotta neki a pénzügyminisztériumi államtitkárságot. Általános vélekedés szerint ez volt a legjelentősebb államtitkári poszt, amely szinte biztosan kabinettagsághoz 29

vezetett. Ez a hivatal egyben lehetőséget adott volna számára, hogy együtt dolgozzon Asquithszel, aki egyértelműen a jövő embere volt s aki a pénzügyminiszteri széket kapta. Churchill azonban természetéből adódóan nem kívánt túlságosan szorosan kötődni egyetlen főnökhöz sem, s egy merész húzással azt kérte, hadd legyen gyarmatügyi államtitkár. Campbell-Bannerman még aznap este egy kézzel írt levélben biztosította, hogy övé lehet ez a hivatalosan alacsonyabb rangú állás. Bármennyire is erős családi érzésekkel rendelkezett Churchill, egyáltalán nem befolyásolta az a tény, hogy Marlborough unokatestvére nyomdokaiba lép. Inkább jó lehetőséget látott az állásban és nagy elánnal látott munkához. A minisztere Elgin kilencedik grófja volt, akivel már akkor megismerkedett, amikor az utóbbi alkirály volt az ő bangalore-i évei alatt az 1890-es évek második felében. Elgin örökölt kiválóságot hozott az állásának. Apai nagyapja gyűjtötte össze az Elgin-márványokat konstantinápolyi követi évei alatt, amelyeknek a restaurálására azután ráköltötte a családi vagyon nagyobbik részét. Anyai nagyapja Durham grófja volt, az 1832-es parlamenti reformtörvény „radikális Jackje”, s ő állt annak a jelentésnek a hátterében, amely az önkormányzat felé vezető utat egyengette Kanadában. Az édesapja híres főkormányzó volt Ottawában, mielőtt 1862-ben India alkirályává nevezték ki s ott is halt meg a rá következő évben. Ő maga egyike volt annak a pár whignek, akik kitartottak Gladstone mellett azután, hogy a párt 1886-

ban kettészakadt az ír önkormányzat kérdése miatt, s az édesapját követve ő is India alkirálya lett 1893-ban. E családfa ellenére Elginből hiányzott az ambíció, s meglehetősen szürke egyéniség volt. Nem volt igazán idős, a gyarmatügyi minisztérium élén töltött két és egynegyed éve alatt ötvenötödik és ötvennyolcadik évében járt, de fehér és torzonborz szakállával, és a csendes élet iránti szeretetével, amelynek nagy részét Skóciában töltötte, idősebbnek tűnt a koránál. Mindehhez járult az, hogy képtelen volt lépést tartani államtitkárának energikusságával. És miután főúri rangja volt, természetszerűen nem vehetett részt az Alsóház munkájában, ahol Churchill képviselte a minisztériumot. Ráadásul a gyarmatügyi minisztériumhoz tartozó dél-afrikai ügyek a jelek szerint az új parlament egyik központi kérdésévé váltak. Nem csupán alkotmányt kellett biztosítani a legyőzött búr köztársaságoknak, Transvaalnak és az akkor Orange-folyó gyarmatként ismert területnek, hanem foglalkozni kellett a Witwatersrand bányáiban dolgozó szerződéses kínai munkások kérdésével, a köznyelvben rövidesen csak „kínai rabszolgaságnak” nevezett kérdéssel, amely azután rendkívül kényes üggyé vált a választások során is. Churchill az ismertséget és parlamenti lehetőségeket választotta s nem a magasabb állást. Nagy kockázattal járó stratégiáról volt szó, ám Chruchillnél ekkoriban ez volt a normális. Mielőtt azonban ezeket a lehetőségeket ki lehetett volna használni, először meg kellett nyerni a választást, mind országosan, ha a liberális kormány nem kívánt a tory tenger közepén egy kicsiny szigetet alkotni, mind helyi szinten Északnyugat-Manchesterben, ha Churchill valóra akarta váltani az álmát, hogy kiugró teljesítményt nyújthasson az Alsóházban. Az utóbbi különösen problémásnak tűnt. Churchill a karácsonyt Blenheimben töltötte, miután előzőleg nem túl sokat csinált a gyarmatügyi minisztériumban azon kívül, hogy tartózkodó kapcsolatot alakított ki Elginnel, és egy fiatal köztisztviselőt, Edward Marsht (aki valójában néhány évvel idősebb volt nála) magántitkárává nevezett ki. A Marshsal való viszony gyümölcsözőbbnek bizonyult, mint az Elginnel létrejött. Marsh, aki figyelemre méltó litterateur, valamint hatékony, de cseppet sem tolakodó tisztviselő volt, nem kevesebb, mint nyolc különböző

minisztériumba követte Churchillt és közeli barátja és alkalmi irodalmi tanácsadója maradt 1953-ban bekövetkezett haláláig. December 15-én délután, aznap, amikor felajánlották neki az állást, meglátogatta Lady Lyttont (Miss Pamela Plowdent), hogy egy kicsit tájékozódjon új főnökéről. A fáradozás jutalma a Churchill-lel kapcsolatban mondott egyik legmélyenszántóbb kijelentés lett. „Amikor az ember először találkozik Winstonnal – szögezte le Lady Lytton –, azonnal látja az összes hibáját, majd élete hátralévő részében sorra fedezi fel az erényeit.” Churchill a kinevezése napján írt Elginnek, a tiszteletteljes és régies „Kedves Lordom” megszólítást alkalmazva, s a több mint érdekes 30

Hyde Park Gate 28. lakcímről választ is kapott „Kedves Mr. Churchill” megszólítással. Elgin mindvégig nagyfokú toleranciával kezelte Churchillt össze nem illő partnerségük alatt, s udvariasan elhárította a közigazgatási államtitkár, Sir Francis Hopwood ismételt kéréseit, hogy fegyelmezze meg életerőtől duzzadó beosztottját. Hopwood Churchill-lel kapcsolatos kritikus álláspontjáról némi képet kaphatunk abból a levélből, amelyet Elginnek írt a liberális kormányzat második évében: „Rendkívül bosszantó vele dolgozni, és attól tartok, hogy – az édesapjához hasonlóan – minden poszton csak bajt keverne. A fékezhetetlen energia, a hírnévre való tűzönvízen át törekvés és az erkölcsi gátlás hiánya miatt mindenkinek csak fejfájást okoz!” Elgin legtalálóbb riposztja Churchill ellen rövidségéről vált híressé. Amikor az államtitkár 1907-ben egy hosszú, dagályos és szószátyár feljegyzést intézett hozzá a gyarmati politika majdnem minden területéről, majd ezzel a sorral zárta az iratot: „Ezek a nézeteim, W. S. C.”, a miniszter mindössze annyit írt a margóra: „De nem az enyémek, E.” Churchillnek szüksége volt a karácsonyi pihenésre Blenheimben. Közvetlenül az új kormány megalakulása előtt több hétig súlyos beteg volt. Titokzatos kór támadta meg a nyelvét, a torkát és a szívét, és a gyógyítás részét képezte „egy amerikai masszőz, egy tiszteletre méltó, istenfélő idős asszony – makulátlan erénnyel”, valamint egy bizonyos ideig tartó visszavonulás a Wimborne-ok vidéki házába, Canford Manorba (amely ma egy iskolának ad

otthont). Amikor a betegségről rövid, minden részletet mellőző bejelentés látott napvilágot, számos együttérző levelet kapott, beleértve egy kissé hűvös hangon írottat a király nevében. Újévre azonban a jelek szerint teljesen meggyógyult (részben a Blenheimbe importált masszőznek hála) és készen állt a manchesteri küzdelemre. 1906. január 1-jén hozta nyilvánosságra a választási beszédét, s egy vagy két nappal később már útban is volt Manchester felé. Mindez tíz nappal a városban tartandó és országos viszonylatban az egyik legkorábbi választás előtt történt. Churchill és Edward Marsh az akkor még csak hét éve álló, vörös téglából és barna terrakottából épített Midland Hotel kényelmes szobáiba jelentkezett be. Balfour, aki a manchesteri politikai égbolt egyik állócsillaga volt már ekkoriban, s aki huszonegy éve képviselte a város keleti részét, a harminchat éves, olasz stílusban és stukkóval gazdagon díszített Queen’s Hotelben szállt meg, azon a helyen, amelyet Churchill ajánlott az édesanyjának az 1900-as választások alatt, mert a Midland akkor még a gyermekbetegségeivel küzdött. Ennek a két, nagyon nem manchesteri személynek a megjelenése a város szállodáiban a korabeli – sőt a következő hatvan-hetven évre jellemző – brit választási hadjárat patríciusi és nem helyi érdekeltségű természetének szinte a karikatúrája volt. Marsh szerint Churchill még inkább megtestesítette ezt a különállást, ami azonban bizonyos patríciusi részvéttel társult, amikor azt javasolta, induljanak sétálni; a szegényes utcákba jutva „Winston körülnézett és együttérző képzelete azonnal meglódult. »Gondolj bele«, jelentette ki, »egy ilyen utcában élni – soha semmi szépet nem látni – soha semmi ízleteset nem enni – soha semmi okosat nem mondani!«” Churchill nem engedte, hogy új hivatalos státusa tompítsa választási beszéde élét. Miután meglehetősen óvatosan érintette a liberális program egyes pontjait, az előző parlament bírálatába csapott át: Kizárólag tagjai szabadidejével törődve a parlamenti jogokat eladta a hosszabb

szabadságért és rövidebb ülésekért, s a személyes kényelmet a sürgető közügyek elé helyezte. Az 1900-as parlament, amely rögeszmés, intoleráns, dilettáns, lusta, a pártszervezők és intrikusok játékszere, valamint az egyéni érdekek lakája volt, gyűlölte a szólásszabadságot, a szabad kereskedelem megfojtásán mesterkedett, gúny tárgyává tette a munka szabadságát és méltóságát. Óvatos maradt azonban Írország kérdésében („Nem fogok támogatni semmilyen ír törvényhozást, amely gyengítené az Egyesült Királyság hatékony integritását vagy, bármennyire is közvetett úton, elszakadáshoz vezetne”) és a dél-afrikai kínai munkások ügyében („Egy liberális kormánynak, miközben a felelősség persze reá hárul, mindent meg kell tennie egy ilyen rendszer korlátozásáért és a visszaélések megszüntetéséért”). Amikor a parlamenti választókerületek határait 1885-ben ismételten megállapították, Manchestert hat egyéni körzetre osztották, s ezek a szomszédos Salford városának körzeteivel – amelyeket Manchestertől inkább egy történelmi baleset s nem a földrajz vagy az egymástól elütő jelleg különített el – egy kilenc parlamenti helyből álló nagyvárosi egységet képeztek. 1900-ban közülük mindössze egyben választottak meg liberális képviselőt, s őt is a lehető legkisebb különbséggel. Az északi kerületből Charles Schwann (aki hamarosan baronet lett és a nevét az irodalmibb Charles Swannra módosította) meglehetősen háborítatlanul ült parlamenti székében. Ez a hely nem nagyon jöhetett szóba liberális erődítményként. Az 1914 előtti manchesteri politika azonban nem követte a klasszikus bal–jobb mintát. Balfour immár húsz éve biztos kelet-manchesteri mandátuma egy sokkal inkább munkásosztálybeli körzetben volt, mint Churchill északnyugati kerülete, amelyet most próbált megkaparintani. Az északnyugati körzetben kapott helyet a városközpont nagyobbik fele (ahol akkoriban jelentős számú üzletember szavazott), valamint Cheetham Hill jómódú lakónegyede.

Manchester zsidó közösségének vezetői is többnyire ezen a területen éltek. Nem voltak sokan – a választókörzet 11 411 szavazásra jogosult lakosából 740 volt zsidó, s közülük 470-en a Cheetham Hillen laktak –, de befolyásos csoportot alkottak, s cinikusan azt is fel lehet tételezni, hogy Churchill azért ellenezte olyan vehemensen (és segített megbuktatni) az 1904-es ülésszak alatt benyújtott idegenellenes törvényt, mert ekkoriban vetette szemét az északnyugat-manchesteri körzetre. Mindenesetre az ügy segítségére volt abban, hogy baráti kapcsolatokat alakítson ki Nathan Laskival, Harold Laski professzor édesapjával, aki akkoriban 31

talán a legbefolyásosabb zsidónak számított Manchesterben. Churchill a szabad kereskedelmet helyezte kampányának középpontjába és ennek eredményeként megkapta a textilipar többségének támogatását, beleértve a korábban jelentős torynak elkönyvelt és varázslatos névvel rendelkező Mr. Tootal Broadhurstét is. A konzervatív jelölt egy Joynson-Hicks nevű, negyvenéves és puritánul vallásos londoni ügyvéd volt. Churchill később egyazon kabinetben kapott helyet „Jix”-szel (ahogy általában, de nem nagy szeretettel emlegették), ám az a tény, hogy Baldwin második kormányában közel öt évig egyszerre töltöttek be a legfontosabb pozíciók közül kettőt (a pénzügy- és a belügyminiszterit), nem eredményezett bensőségesebb viszonyt közöttük. Churchill 1932ben azt írta róla: „azt kockáztatja, hogy a leghumorosabb embernek tartják, amikor épp a legkomolyabb akar lenni”. Hicks elsősorban úgy támadta Churchillt, hogy egy szórólapon összegyűjtötte a Churchill által a Liberális Pártra a múltban mondott legdehonesztálóbb kitételeket. Churchill energikus ellentámadásba lendült, méghozzá hasonló módon, noha a stílust tekintve nagyon is eltérően, mint ahogy Gladstone hárította el Disraeli 1866-ban ellene indított támadását, amikor is az utóbbi a liberális vezér egy 1831-ben az Oxfordi Vitakörben mondott tory párti beszédét figurázta ki. Gladstone kijelentette: „Fiatal koromban elmémet és képzeletemet néhány olyan üres és haszontalan félelem töltötte el, amely még mindig megzavarja és elzsibbasztja a nagyra becsült úr érettebb kori gondolkodását.” Churchill 1906-ban pedig így riposztozott: „Sok buta

dolgot mondtam, amikor a Konzervatív Párt tagja voltam, s azért hagytam ott a pártot, mert nem akarok továbbra is ostoba dolgokat ismételgetni.” Churchill a rövid választási kampány alatt mindig nagy tömeg előtt beszélt, és sokszor nagyon kötekedő hangon szólalt fel. Sok gondot okoztak neki a korai szüfrazsett-megnyilvánulások (Manchesterből származtak a Pankhurstök) s talán egy-két nem igazán bölcs kijelentést is provokáltak ki belőle. Amikor egy ízben arról kérdezték, hogyan fog szavazni, ha megválasztják, azt válaszolta: „Mindössze egyszer szavaztam az Alsóházban erről a kérdésről és arra voksoltam, hogy adják meg a nőknek a szavazati jogot, de miután a jelen választási kampány során állandóan bajt kevernek a nyilvános gyűléseken, nem vagyok hajlandó elkötelezni magamat.” „Nem hagyom magam megfélemlíteni egy ilyen fontos kérdésben”, volt egy másik, kissé talán túlzó visszavágása. A kampány azonban lendületes volt és január 13-án, szombat este tíz órára kiderült, hogy 5659 szavazattal 4398 ellenében, 1241 szavazattöbbséggel megválasztották (egy mai választáson ez a különbség nagyjából 6000-nek felelne meg) úgy, hogy a választásra jogosultak 89 százaléka járult az urnákhoz. A manchesteri és a salfordi eredmények mind szenzációt hoztak. A feloszlatáskor a parlamentben ülő nyolc tory és egy liberális helyett most hét liberális és két munkáspárti kapott helyet a parlamentben, míg a toryk mandátum nélkül maradtak. Lehetetlen felbecsülni, hogy Churchill mennyi szavazatot hódított el (mert 1900-ban nem akadt kihívója a tory jelöltnek), de a konurbáció átlaga 17,9 százalék volt, szemben az országos 10,3 százalékkal. Balfour, aki a hivatalos életrajzíró szerint nagyszerű szónoki formában volt a kampány alatt, súlyos, 6404–4423 arányú vereséget szenvedett. A kor a mainál sokkal rugalmasabb, „ejtőernyős” választókörzeti megoldásának köszönhetően azonban ez a vereség nem tartotta nagyon hosszú ideig távol az Alsóháztól. Hat héttel később már mandátumot nyert a londoni Cityben. Komoly vereségről volt szó így is, amelyet csak súlyosbított az a tény, hogy mint lemondott miniszterelnöknek és legyőzött képviselőjelöltnek a következő két hetet, amikor a többi választókörzetben tartották a

választásokat, azzal kellett töltenie, hogy fel s alá utazott az országban az egyik választókörzetből a másikba, Nottinghamtől Glasgow-ig, valamint számos kisebb városba is, hogy mentse a menthetőt a tory összeomlásból. Churchill még néhány gyűlésen beszélt, noha közben január 19-én rövid látogatást tett Londonban, hogy első ízben találkozzon J. C. Smuts tábornokkal. Smuts azt írta: „Abban a reményben jöttem ide Transvaalból, hogy megbeszélhetem Önnel a transvaali és általában a dél-afrikai helyzetet.” Churchill ezután a hónap végén visszaköltözött a fővárosba, hogy részt vegyen az immár jelentős liberális többséggel bíró új parlament munkájában (amely február 13án nyílt meg), és hogy nagy (de nem teljes) erővel belevesse magát minisztériumának tevékenységébe. Még mindig Mayfairben, a Mount Street 105.-ben, az 1880-as években épült bérpalota agglegénylakásában lakott, amelynek bérletét közel hat évvel azelőtt szerezte meg Marlborough unokatestvérétől. Az év során azonban fél mérfölddel arrébb, a Piccadilly melletti Bolton Street 12.-be költözött és itt lakott 1909-ig. Akkoriban a politikusok kényelmesen és egymáshoz közel éltek. A Mount Street 105. alig egy tucat házra esett a Mount Street 127.-től, ahol Asquith ütött tanyát, miközben öt kisgyermekét első felesége 1891-ben bekövetkezett halála után egy Surreyban található házban helyezte el. 1906. január végén Churchill minden dolga rendben lévőnek tűnt. Számos gratuláló levelet kapott mind kormányzati hivatalához, mind manchesteri sikeréhez. Bölcsen tette volna azonban, ha nagyobb figyelmet fordít régi munkatársa és állandó barátja, Lord Hugh Cecil egyik karácsony előtti levelére, amely a szerző szokatlan éleslátásáról tanúskodik: 1905. december 18. Junior Carlton Club Kedves Winstonom, A „gázszerű” alatt azt értem, olyan híred van, hogy ragyogsz a pódiumon és a Házban – de csak mint tűzijáték. Mindez elég volt eddig, de

a hírnévhez most az kell, hogy jó hivatalnok, ügyes és szorgalmas tisztviselő legyél – valahogy úgy, ahogyan Edward Grey – s emlékezz édesapádra, aki nagymértékben javított a helyzetén, amikor az India-ügyi minisztériumban dolgozott. Még ennél is fontosabb azonban, hogy a kollégáid között elismerésre tegyél szert és szeressenek. Ha az ember kollégái mellette állnak, akkor olyan könnyen lehet előrehaladni, mint egy biciklinek hátszélben. Harcourt nem lehetett miniszterelnök, mert csúnyán beszélt a kollégáival. AJB szinte kizárólag azért maradhat vezető, mert kedvelik a társai, noha óriási hibákat követ el és népszerűtlen az országban. Fogadd meg egy bölcs tanácsát! Híved, Hugh Cecil

6 Egy feltörekvő államtitkár Dél-Afrika uralta Churchill első hónapjait a minisztériumban. Mindez két okra vezethető vissza. Az első és hosszabb távon is fontosabb ok az volt, hogy Transvaallal alkotmányos megállapodást kellett kötni, majd ezt követően a két legyőzött búr köztársaság közül a kisebbel, az Orange-folyó gyarmattal hasonlóképpen. A háború óta eltelt három és fél évben koronagyarmatokként kezelték őket Alfred Milner közvetlen és tekintélyuralmi irányítása alatt. Milnert 1897-ben nevezték ki, és 1905 júniusáig maradt főmegbízott. Semmi kétség sem volt afelől, hogy új alkotmányos megoldást kell találni. Elgin konzervatív elődje mint gyarmatügyi miniszter, Alfred Lyttelton, tervezetet készített egy „képviseleti” (azaz nem „felelős”) kormány felállítására. A kérdés az volt, hogy az új liberális kormány milyen mértékben kíván változtatni a tervezeten. A második ügy, azaz a konzervatív kormány által 1904-ben engedélyezett kínai szerződéses munka a Rand bányáiban, még inkább a politikai érdeklődés homlokterébe került, mert a kérdést a liberális képviselőjelöltek (Churchill nem) a maguk javára próbálták felhasználni az általános választásokon a szabad kereskedelem kérdése mellett. A helyzetet bonyolította, hogy a vereséget szenvedett konzervatívok ellentámadásba lendültek, miután a liberális kormány képtelen volt gyorsan végét vetni annak a rendszernek, amelyet a liberális képviselőjelöltek korábban olyan 32

hangosan elítéltek. A kínai munkások hivatalosan nem rabszolgastátusban voltak annak ellenére, hogy a liberálisok a választási kampányban gyakran használták ezt a kifejezést. Sőt Churchill a trónbeszédre február 22én benyújtott konzervatív kiegészítésre reagálva az egyik leghíresebb korai kifejezését alkotta meg, amikor kijelentette, hogy jóllehet számos kifogást lehet emelni azok ellen a körülmények ellen, amelyek között a kínaiak Dél-Afrikában dolgoznak, „azt őfelsége kormánya szerint nem lehet rabszolgaságnak nevezni a szó teljes értelmében anélkül, hogy ne kockáztassunk meg terminológiai

33

pontatlanságot”. Mindenesetre azok a körülmények, amelyek között a kormányváltáskor a korábban Transvaalba vitt 47 619 kínainak (a helyi bányaiparban alkalmazott munkások közel egyharmadának) dolgoznia kellett, még a korabeli brit szénbányákban és a lancashire-i gyapotüzemekben uralkodó állapotokhoz képest is felháborítóak voltak. Napi tíz órát kellett robotolniuk heti hat napon át. Kezdetben nem volt minimumbér, majd napi kétshillinges minimumbért vezettek be. A bányák körül létrehozott táborokban laktak, és a ritkán kiadott negyvennyolc órás engedély nélkül tilos volt elhagyniuk azokat. Nem foghattak semmilyen önálló üzleti tevékenységbe, nem rendelkezhettek magántulajdonnal, s nem folyamodhattak jogsegélyért sem. Tizennégy meghatározott kihágásért súlyos büntetést lehetett rájuk kiszabni. És a gyakorlatban, noha elméletileg nem, a családjaik nem mehettek velük. Az különböztette meg a rendszert a rabszolgaságtól, hogy nem lehetett őket eladni vagy megvenni, s visszatérhettek Kínába, amennyiben össze tudtak kaparni 17 fontot (azaz, harmincheti bérüknek megfelelő összeget) a visszaútra. A rendszer fokozatos megszüntetése a liberális kormány, s különösen a gyarmatügyi minisztérium első hivatali éve egyik legfogósabb kérdésének bizonyult. Még Balfour és Lyttelton is nyugtalanná vált az ügy miatt 1905-ben. Számos liberális képviselőjelölt, akik most a kormánypárti padsorokat töltötték meg, az általános választások alatt érzelmi kérdést kovácsolt a dologból. Másfelől a transvaali brit lakosság, amelynek komoly érdekei fűződtek a bányászathoz, s amelynek jogaiért a hosszú és költséges háborút legalábbis hivatalosan folytatták, s amelynek a nézeteit rendkívül erőteljesen képviselte Londonban a főmegbízott, Lord Selborne, arra a meggyőződésre jutott, hogy a kínaiak eltűnése csődbe vinné az aranybányászatot és a dél-afrikai gazdaságot is, amely nagy részben erre az ágazatra támaszkodott. A hazai kormányzat, noha egyes tagjai markáns állásponttal rendelkeztek a kérdésről, olyanoknak is helyt adott, akik inkább azt szerették volna, hogy a kormányzat felelősnek tűnjön, tartson fenn folyamatosságot a külpolitikában, és mindenekelőtt tartsa

tiszteletben a szerződések szentségét (beleértve olyan engedélyekét is, amelyek lehetővé tették további kínai munkások importálását), és ne borítsa fel őket visszamenő hatályú törvényekkel. Az Asquith vezette „jogászminiszterek” jelentős erőt képviseltek az utóbbi érv mellett. Churchillnek így nagyon kényes volt a helyzete az Alsóházban, és a tapintat nem volt mindig a legerősebb oldala. Könnyebb feladatnak bizonyult egy alkotmány megteremtése Transvaal számára. Ebben az esetben néhány lényeges kérdést lehetett kitapintani a szavak és frázisok ködfüggönye mögött, amelyek közismertek voltak ugyan a kortársaknak, de napjainkban már nem biztos, hogy segítenék a vita megértését. Az első ilyen kifejezés a „felelős” volt, amelyet az egyszerűen „képviseleti” kormányzattal szemben használtak. A Lyttelton-alkotmány, ahogy ismertté vált, „képviseleti” kormányzatot ígért, amely alatt azt értette, hogy legyen egy választott testület, amely kinyilváníthatja a véleményét, de amelynek a végrehajtó tanács, amelyet legalábbis részben a kormányzó nevez ki, nem felelős. A „felelős” kormányzat pedig azt jelentette volna, hogy a választott testület összetétele határozza meg a végrehajtó hatalom összetételét és tevékenységét, azaz nagyjából az a helyzet állna elő, mint Nagy-Britanniában vagy még pontosabban Kanadában, amelyet a brit korona alatt létező önkormányzat mintájának tartottak, noha néhány birodalmi vétójog még itt is megmaradt. A liberális kormány szinte kezdettől fogva és részben Churchill éber nyomása alatt arra hajlott, hogy egy nagy lépéssel maga mögött hagyja Lytteltont és felelős kormányt adjon. Ugyanakkor azonban azt is szerette volna, ha a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad, azaz, megpróbált többséget biztosítani a „brit” (vagy legalábbis nem búr) pártnak Transvaalon belül. Az Orange-folyó gyarmaton, amelyet gyakorlatilag kizárólag vidéki búrok népesítettek be, ez reménytelen vállalkozás lett volna, de Transvaal sokat számított, ahogyan arra Churchill a maga szokásos maró stílusában rá is mutatott egy (1906.) január 30-án keltezett memorandumában: Soha nem téveszthetjük szem elől, hogy a transvaali politika egyben dél-afrikai politika is.

Johannesburg az egész terület vasúti, kereskedelmi, pénzügyi és politikai idegközpontja. Ez az az aréna, ahol a legmilitánsabb búrok és britek találkoznak és megvívják örök harcukat. Johannesburg brit lakossága a dél-afrikai brit fennhatóság képviselője és bajnoka. A transvaali búrok a hollandok képviselői és bajnokai. Bármi történik is az egyik vagy másik érdekében vagy ellenében, az az egész szubkontinensen élő egész faj érdekében vagy ellenében történik. Fokföld, Natal, Rhodesia és az Orange-folyó gyarmat elszánt és türelmetlen partizánok közönségét jelenti. A „brit” többség kívánatos voltát azonban megzavarta a szerencsétlen kínai munkások kérdése. A brit kormány egy olyan transvaali kormányt szeretett volna, amely leveszi ezt a terhet a válláról, amennyiben lehetséges, meglehetősen gyors visszatelepítéssel, vagy legalábbis a további munkástoborzás leállításával, de mindenesetre a felelősség átvállalásával. Távolról sem volt világos, hogy egy „brit” többséget rá lehetne venni ilyen megoldásra. A jobbára vidéken élő búr népesség semleges volt a kínai munkások ügyében. A Selborne által támogatott „brit” bányászati érdekek majdnem elvakultan az ellenkező megoldást diktálták. Churchill ugyanebben a feljegyzésben meglehetősen nagyvonalúan átugrott ezen a rövid távú problémán, noha az nagyon sok kellemetlenséget okozott neki az Alsóházban. Az új kormány, jelentette ki: szabadon, nem kompromittáltan, a mérleget egyensúlyban tartva, mindkét népcsoporttól függetlenül dolgozhat ki olyan megoldást, amely igazságot szolgáltat mindegyik érdekeltnek. Ne vessük el ezt a legnagyobb előnyt. Nem állhatunk az egyik vagy a másik

oldal mellé. Nem kötnek bennünket a bányászati érdekek. Ne vessük magunkat a búrok karjaiba sem. Semmi olyat ne csináljunk, ami az egyik népcsoport bajnokává tesz bennünket, s ennek következtében mindörökre megfoszt bennünket a másik bizalmától. Az alkotmány kérdését ne tegyük függővé a kínai munka megszüntetésének kívánalmától. Dél-Afrika jövőjének s nem a dél-afrikai politika bármely adott kérdésének figyelembevételével kell az ügyet elintézni. Mindazonáltal a választók körének és a választókerületek számának és elosztásának a kérdése nagy jelentőséget kapott, amikor a két közösség közötti megfelelő egyensúly kialakítására került sor. „Egy szavazat, egyenlő érték” vált, Churchill szavaival, „a brit párt jelszavává”. A mottó magától értetődőnek tűnik, de nem az volt olyan körülmények között, amelyekben a szétszórtan élő búrok népes családokkal rendelkeztek, miközben a sűrűbben lakó és urbánus britek között sok agglegény akadt, akik a házasságkötés előtt meg akartak gazdagodni és, ha már házasok voltak, sokkal kevesebb gyermekkel is beérték. A legtöbb demokráciában a választókörzetek határait inkább a népességszám, semmint a választásra jogosultak száma határozta meg, s rendszeren belül általában a vidéki területek élveztek előnyt. Az „egy szavazat, egyenlő érték” követelése, amely távolról sem magától értetődő, emiatt két szempontból is ellentmondott ennek a normális mintának. Ennek ellenére ezt a megoldást fogadták el Churchill támogatásával. A búrok azonban jelentős engedményeket kaptak ellensúlyként. A maradék brit helyőrségekben állomásozók elvesztették az ún. katonai szavazatot. Hatvan (s nem a Lyttelton által javasolt harminc) választókörzetet kellett létrehozni. Teljes egyenlőséget kellett teremteni az angol és a holland nyelv között a hivatalos érintkezésben. Továbbá általános, minden vagyoni cenzus nélküli férfi választójogot kellett bevezetni.

Churchill egyértelműen és határozottan amellett érvelt, hogy túl kell lépni a Lyttelton által javasoltakon ezekben a kérdésekben, amelyekről heves vita zajlott le a kormányon belül az általános választások alatt és közvetlenül azok után is. Churchill különösen talpraesettnek bizonyult a nézetei papírra vetésében, habár ezt nem mindig a legmegfontoltabb módon tette, például a nyelvi kérdésről írt korábbi (január 3-i) memorandumában: Kanadában ugyanúgy, mint Dél-Afrikában a nyelv kettőssége kényelmetlen; ám a nehézség inkább Kanadában lesz tartós, semmint Dél-Afrikában, mert Kanadában a két népcsoport egymástól elszigetelve, jól körülhatárolható földrajzi területeken él és a helyi sajátosságok megőrződtek; ellenben Dél-Afrikában a két faj minden városban, minden faluban s majdnem minden farmon keveredik. Az angol nyelvnek a maga irodalmával és a maga rugalmasságával és, mindenekelőtt, a maga hasznosságával győzedelmeskednie kell egy ilyen általános vetélkedésben egy közönséges dialektussal szemben. Kizárólag úgy lehet a taal (afrikaans) nyelvet életben tartani, ha tiltjuk a használatát, mert akkor ezt beszélve a búrok könnyedén meghódítóik ellen szegülhetnek. Bármi történik is Dél-Afrikával a jövőben, mindenképpen angolul fog beszélni. Ezért úgy vélem, hogy a kétnyelvűség a kormányzásban és az oktatásban a birodalom szempontjából elvileg megengedhető, mivel gyakorlatilag ez már meg is történt. A javaslat egyértelmű, ésszerű és liberális volt, még ha a jövendölés több helyen sántított is, s a „közönséges dialektussal” szembeni megvetés goromba volt. Churchill azonban belső

használatra készült kormányzati feljegyzést írt egy olyan időszakban, amikor a Whitehallból még nem szivárgott ki semmi. Churchill bizonytalan helyet foglalt el a politikacsinálásban. 1905. december végén egy öt tagból álló kabinetbizottságot állítottak fel, hogy javaslatokat dolgozzon ki ezekben a kérdésekben arra vonatkozóan, hogy mennyire lépjenek túl a Lyttelton által ajánlotton. Churchill nem került az öt résztvevő közé, akik között ott volt Loreburn (lordkancellár és elnök), Ripon (lord-pecsétőr), Asquith (pénzügyminiszter), Elgin és James Bryce (ír ügyekért felelős miniszter és civilben alkotmányjogi szakértő). Minden bizonnyal helytelennek tűnt volna egy államtitkárt jelölni egy kabinetbizottságba ilyen kiválóságok közé. Ám Churchill memorandumai szolgáltatták a napirendi pontok többségét, és azok vitték elsősorban előre a bizottság munkáját, s ő maga is minden valószínűség szerint részt vett az üléseken. Legalábbis erre lehet következtetni egy rendkívül fontos levélből, amelyet Asquith intézett hozzá (1906.) február 1-jén: Pénzügyminisztérium Kedves Winstonom! Nagyszerű dolog lenne, ha össze tudnál állítani egy rövid, magyarázatokkal ellátott nyilatkozatot, amely minden egyes esetben bemutatja, hogy a Bizottság milyen elvek alapján jutott el a mai jelentésünkben szereplő négy következtetésre. Nagyon hasznos segítség lenne a kabinetülésen a kérdésről folytatott vitához. Esetleg kikérheted Lord Elgin véleményét, hogy egyetért-e a javaslattal. Üdvözlettel, H. H. Asquith Ez a levél egy olyan embertől, aki akkor, a „Kedves Winstonom” megszólítás ellenére, egyáltalán nem ismerte jól Churchillt, de akit a jóindulatú, bár kényelmes Campbell-Bannerman miniszterelnöksége

alatt általában a kormány fő szervezőerejének tartottak, sokat elárul. Churchill Asquith józan nézete szerint a legalkalmasabb volt egy feszes és meggyőző irat elkészítésére. Sokkal többet lehetett tőle várni, akár az energiát, akár a felkészültséget tekintve, mint Lord Elgintől vagy egy hivatalnoktól. Tenni kellett azonban valamit Elgin érzékenységének megnyugtatására, és ezt a feladatot Asquith, inkább bölcsen, semmint bátran, Churchillre magára bízta. Elgin és Churchill jobban nem is különbözhetett volna egymástól. Churchill a szavak embere volt. Retorikai fordulatokban gondolkodott, és mindig az a veszély fenyegette, hogy a politikáját a szófordulatai határozzák meg, nem fordítva. Elgin kínosan került minden velős mondást vagy retorikai fordulatot, és a hideg futott végig a hátán Churchill egyes feljegyzéseinek folyékony frivolitásaitól. A valóságban mindenféle folyékonyság távol állt Elgintől, aki gyakorlatilag soha nem szólalt fel a kabinetben és nagyon lapos beszédeket mondott a Lordok Házában. Szögesen ellentétes természetüket tekintve a két férfi figyelemreméltóan jól megvolt egymással a hivatalban együtt eltöltött huszonnyolc hónap alatt. Ez részben annak volt köszönhető, hogy lélektanilag egyik sem volt versenyző típus. Elgin azonban nem olyan gyarmatügyi miniszter volt, akit figyelmen kívül lehetett hagyni. A transvaali kérdéshez liberális alapon közeledett, s így többé-kevésbé egy platformra került Churchill-lel ebben az első fontos próbatételben. Más ügyekben mérsékelten konzervatív elveket vallott, s emiatt népszerű volt a minisztériumban és a gyarmati kormányzóknál egyaránt. Churchill-lel összehasonlítva sokkal hajlamosabb volt a „helyszínen lévő embert” támogatni, talán azért, mert ő maga öt évig Kalkuttában (a legkiválóbb) „helyszínen lévő ember” volt, s London nem mindig állt a háta mögött. Ugyanakkor türelemmel és némi bölcsességgel is kezelte Churchillt. Többnyire felülbírálta az „emberjogi” kérdésekben, amikor az államtitkár Kenyától Natalig és Ceylonig sorban megkérdőjelezte a helyiek által hozott döntéseket és büntetéseket különböző egyének esetében. Elgin sokkal engedékenyebb volt Churchill önteltségével kapcsolatban, mint Hopwood, aki annak ellenére, hogy kivételes korábbi és későbbi tapasztalatra tett szert köztisztviselőként („követte” Churchillt az

Admiralitáshoz és végül Lord Southborough-ként fejezte be a pályafutását), nem volt elég széles látókörű ahhoz, hogy értékelni tudja Churchill erényeit annak rámenőssége mögött. Elgin azonban határozottan kézben akarta tartani a minisztériumot és nem volt hajlandó engedni Churchill erőszakoskodásának, s nem vakította el a tehetsége sem. Noha gyakran nem értettek egyet, soha nem veszekedtek. Ugyanakkor azonban soha nem is alakult ki közöttük valódi összhang. Amikor Churchill az 1907–08-as hosszú parlamenti szünet alatt egy több mint négy hónapig tartó félig hivatalos, félig magánútra Kelet-Afrikába utazott, távolléte inkább megkönnyebbülést és nem bánatot okozott Elginnek, s még vidámabban viselte volna, ha Churchill nem bombázza onnan is különböző megjegyzésekkel és javaslatokkal a gyarmatügyi 34

minisztériumot. Elgin Churchill-lel való kapcsolatáról szóló feljegyzései különös olvasmányok. Azután, hogy már több mint egy éve együtt dolgoztak, önző, de hízelgő megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy Churchillt nem léptették elő, és végül az alábbiakat fűzte még a levélhez: „Mindig hálával fogok visszatekinteni erre a rengeteg munkával és küzdelemmel teli évre, s nem csupán a bátorságáért és az ügyességéért, amellyel az ügyünkért harcolt – de azért a megértésért is, amelyet személyem és a nézeteim iránt tanúsított” (kiemelés tőlem). Az utóbbi fél mondatot, amely a szövegösszefüggésben egyáltalán nem hat ironikusnak, inkább egy államtitkár írhatta volna a miniszterének, mint fordítva. És, közvetlenül a miniszterváltás után, Elgin a Churchill-lel fennálló „kellemes személyes kapcsolatról” és Churchill „sok szempontból vonzó személyiségéről” írt utódjának, Lord Crewe-nak, ám hozzátette, mintha egy hatalmas medve ölelésében fuldokolna: „Ugyanakkor nagyon is jól tudom, hogy mindez érintette a helyzetemet a minisztériumon kívül, s a feszültség gyakran erős volt.” És miután hivatalosan búcsút mondtak egymásnak, amikor Asquith lett a miniszterelnök 1908 áprilisában, s Churchill előlépett, míg Elgin kényszerűségből nyugdíjba vonult, semmi jel sem mutat arra, hogy valaha is találkoztak volna Elgin kilenc évvel későbbi haláláig.

Churchill változó színvonalú parlamenti teljesítményt nyújtott a gyarmatügyi minisztériumban eltöltött évei alatt, noha mindig magára vonta a figyelmet. Az első vitáján, amelynek során a felejthetetlen „terminológiai pontatlanság” kifejezést használta, meglehetősen jól jutott túl. Azután, egy hónappal később, 1906. március 21-én, majdnem belefutott egy katasztrófába. Alfred Milner, aki egy Enoch Powell intellektuális magabiztosságát és zord önelégültségét egyesítette egy John Anderson (Lord Waverley) biztos és beképzelt kormányzati tehetségével, 1902-ben vikomt lett, ám a Lordok Házában csak 1906. február végén, nyolc hónappal a Dél-Afrikából való visszatérése után mondta el szűzbeszédét. Jóllehet a korabeli brit politikai élet szereplői közül mindenki másnál több vitatott döntést hozott, gondosan a pártok fölötti ember szerepét játszotta. Egy hadügyminisztériumi államtitkár, Lord Portsmouth azonban kicsikarta Milnerből a beismerést, hogy Dél-Afrikában jóváhagyta a kínai kulik korbácsolását, amit minden bíróság tiltott. Ezt követően egy idősebb radikális képviselő, William Byles, a Churchill választókörzetével szomszédos Észak-Salford képviselője, határozati javaslatot nyújtott be Milner megrovására. A kormány nem kívánta a határozatot elfogadtatni, de egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy képes lesz a sok és többnyire tapasztalatlan „mezei” képviselőt kordában tartani. A dolgok ilyen kimenetele nagyon kellemetlenül érintette volna Asquitht és Greyt, akik két kulcsfontosságú minisztérium élén álltak Campbell-Bannerman kormányában, s akik Milner iránt a Balliol College, valamint imperialista nézetei miatt szeretettel vegyes tiszteletet éreztek. Mindennek fényében több mint érdekes, hogy a két politikus (elsősorban Asquith, aki gyorsan a kormány „pörölye” lett az Alsóházban) teljes mértékben Churchillre hagyta ezt a kényes kérdést. A helyzetet csak tovább bonyolította az a tény, hogy Churchillnek a szóban forgó parlamenti vitanap első felét azzal kellett töltenie, hogy elhárítsa egy nem kisebb személyiség, mint Joseph Chamberlain kellemetlenkedését, aki a kormánynak a kínai munkásokkal kapcsolatos politikáját pellengérezte ki; Churchill Chamberlaint a már megszokott provokatív hangon támadta. Két beszéd ugyanazon a napon, az egyik Chamberlainnel, az

edwardiánus politikai élet legkiemelkedőbb személyével szemben, a másik a nehezen kordában tartható radikálisok tapintatos rendreutasításának igényével, embert próbáló feladat egy államtitkárnak és egyértelmű jele annak a nagyon kockázatos szerepnek, hogy ő volt a legexponáltabb minisztérium egyetlen szóvivője az Alsóházban. Ez egyszer Churchill merész kockázatvállalása nem fizetődött ki. A Byles-féle határozati javaslatot egy ártalmatlannak tűnő, a kínaiak korbácsolását tiltó kiegészítéssel siklatta ki, de „a dél-afrikai béke és megbékülés érdekében” nem volt hajlandó „egyéneket megrovásban részesíteni”. Tulajdonképpen nem is taktikájával, hanem a beszédével akadtak bajok. Megkísérelte meggyőzni a harcias képviselőket, hogy nem érdemes Milnert megrovásban részesíteni, nem az erénye, hanem amiatt, mert egy kiégett és a múlthoz tartozó emberről van szó. Mindez sértő és hamis is volt egyszerre. Közel tíz évvel később, amikor Churchill szerencsecsillaga mélyponton állt, Milner Lloyd George öt emberből összetevődő háborús kabinetjének a tagja lett. Ebben a kormányban Churchill az 1908 és 1914 közötti sikerekben gazdag időszak ellenére szíves örömest vállalt volna bármilyen másodrangú pozíciót, mint ahogy meg is tette, amikor a hadfelszerelési minisztérium élére került 1917 júniusában. És közel húsz évvel később, amikor Curzon meghalt, Milnert választották közfelkiáltással az Oxfordi Egyetem rektorává, noha még azelőtt meghalt, hogy beiktathatták volna ebbe a tisztségbe (és így lehetőséget adott rá, hogy Lord Cave-et válasszák meg Asquith megalázó veresége mellett). Még a hűséges Edward Marsh is (noha akkor még csak négy hónapja volt Churchill magántitkára; ez a kapcsolat azután huszonnégy évig megmaradt) „WSC egyik kudarcaként” jellemezte a beszédet: „általános vélemény szerint nem volt megfelelő a hangneme és sokáig fognak emlékezni rá… a baj a mód volt… a kifejezés keménysége… úgy tűnt, hogy egy diszkreditálódott államférfit gúnyol a balszerencséjével”. A különösen nagy felháborodást kiváltó szövegrész így hangzott:

Lord Milner elhagyta Dél-Afrikát, talán örökre. A közszolgálat többé nem ismeri. Miután nagy hatalma volt, most súlytalanná vált. Miután magas állásban volt, most állás nélküli. Miután a történelmet befolyásoló eseményeket alakította, jelenleg képtelen a napi politikát a legcsekélyebb mértékben is befolyásolni. Miután hosszú évekig… olyan emberek vagyonáról rendelkezett, akik „minden képzeletet felülmúlóan gazdagok”, ma szegény ember, s hozzá kell tennem, hogy tiszteletreméltóan szegény. Miután húsz évig a Korona fárasztó szolgálatában állt, ma visszavonult köztisztviselő, minden nyugdíj vagy bármilyen juttatás nélkül… Lord Milner többé már nem tényező a közéletben. Churchill ezután a sértést csak tovább fokozta azzal, hogy Milner helyzetét összehasonlította az ateista Bradlaugh 1880-as és Parnell 1887-es esetével, amikor az ír vezetőt a Piggott-hamisítványok mezőgazdasági bűntények részeseként mutatták be és az Alsóház többsége elhitte. Az háborította fel az embereket az All Souls igazgatójától (Sir William Anson) kezdve a királyig, hogy Churchill egy olyan embert védett lekezelő modorban, akit akkoriban sokkal többre tartottak, mint őt magát. Az igazgató a beszédet „egy fiatal semmirekellő dagályos és szemtelen” megnyilvánulásának mondta. VII. Edward Lady Londonderrynek küldött levelében megjegyezte, hogy „egy bizonyos rokonának a viselkedése egyszerűen botrányos”. Sokkal komolyabb, jóllehet finomabban fogalmazott értékelés és szidás érkezett Lord Selborne-tól, az Admiralitás volt unionista első lordjától, aki 1905-ben váltotta Milnert Dél-Afrikában. Együttműködött az új liberális kormánnyal is, noha leginkább azzal vétette magát észre, hogy meglehetősen nagyképű tanácsokat küldözgetett haza. Feltehetően úgy vélte, hogy a tanácsadásra a szenioritás alapján

joga van (Edward Grey alatta járt Winchesterben). Churchillnek április 15-én így írt: Ami a Milner-vitát illeti, teljes mértékben megértem, hogy az volt a célja, hogy az ellenségei által neki szánt csapást elhárítsa; ha azonban beleképzeli magát egy dél-afrikai brit helyébe, ami a maga elfogulatlan kritikai természetével nem nehéz, bizonyára nem lepődne meg, hogy hogyan gondolkoznak őfelsége kormánya felől. A dél-afrikai britek általánosságban véve felnéztek Milnerre, s számukra teljességgel felfoghatatlan, hogy miként javasolhat bárki is megrovást számára, hacsak nem áruló. …Azt gondolom, hogy a Liberális Párt és a dél-afrikai britek közötti komoly nézeteltérés nagyon is valós lehetőség, s ez mélyen aggaszt engem. Miközben semmi kétség sem lehet afelől, hogy Churchill márciusi beszéde széles körű és jelentős kárt okozott neki, az esetet ellensúlyozta egy másik dél-afrikai parlamenti ügy, amikor július végén meggyőzte az Alsóházat, hogy fogadja el az új transvaali alkotmányt (a szavazás végeredménye 316–83 volt). Az ekkor elmondott beszéde korai felszólalásainak egyik legmaradandóbb és legsikerültebb darabja, s joggal követel helyet élete legjobb beszédei között. Ennek a beszédnek a leghíresebb részében közvetlenül az ellenzék tagjait szólítja meg: Egy olyan párt elfogadott vezetőiről van szó, amely kisebbségben van ugyan az Alsóházban, mindazonáltal a nemzet közel felét testesíti meg. Nagyon komolyan arra kérem őket, hogy egy pillanatra gondolkozzanak el, mielőtt ezt a nagyszerű megállapodást vadul és elhamarkodottan

elítélnék. Továbbá arra kérem még őket, hogy fontolják meg, nem lenne-e érdemes Transvaal szabad alkotmányát nemzeti egységet mutatva megadni. Bármekkora is a többségünk, mi csak egyetlen párt ajándékaként nyújthatjuk át az alkotmányt; ők egész Anglia ajándékává tehetnék azt. Ha pedig így történne, biztos vagyok benne, hogy mindazok a felmérhetetlen áldások, amelyek szerintünk ebből a döntésből fakadnak, erősebben és gyorsabban éreztetnék hatásukat: és ezzel az első valódi lépést tennénk meg annak érdekében, hogy a délafrikai ügyeket kivonjuk a brit pártpolitikai arénából, amelyben mindkét politikai pártnak károkat okoztak és amelyben maguk is súlyosan sérültek. Mindez egy ilyen fiatal és gyakran tudatosan provokatív államtitkár szájából majdnem hatásvadásznak hangzik. A beszédet azonban a jelek szerint ez alkalommal jól fogadták, noha figyelemre méltó, hogy a Churchill-levéltárba végül bekerülő két melegen gratuláló levél mindegyike olyanoktól érkezett, akik nem is voltak jelen a vitán. Mindenesetre nagyon is fontos helyről jöttek – Sir Ian Hamilton tábornoktól és az öreg (volt alkirály) Ripon őrgróftól. Ez a siker lehetővé tette Churchillnek, hogy jó hangulatban kezdje meg kormányzati tényezőként első parlamenti szünetét. Ilyen eredmény mindenképpen igazolt egy pihenésre szánt szünidőt. Augusztus 12-én hagyta el Londont, de még előtte meghívást eszközölt ki magának II. Vilmos császártól a szeptember elején Breslau mellett tartandó német hadgyakorlatra. Az eseményre való felkészülésben a megfelelő egyenruha kiválasztása jelentette a legtöbb gondot, s ebben a kérdésben még az ország legnagyobb szakértőjével, VII. Edward királlyal is értekezett. Először Deauvillebe utazott, majd onnan a már ismert helyre, Sir Ernest Cassel svájci villájába. Deauville-ból azt közölte a magántitkárával, hogy „Nagyon

sokat lustálkodom itt és szórakozom is – minden éjjel hajnali ötig valamilyen szerencsejátékot játszom. Egy kis pénzt nyertem – valójában nem is keveset”. (Azt mondta a testvérének, hogy tisztán 260 fontot nyert, ami mai értékben 12 000 fontnál is több.) Lehet, hogy sokat szórakozott, de lustának egyáltalán nem volt lusta. Augusztus 15-én a királynak egy közel 4000 pièce justificative-ot küldött a Transvaallal kapcsolatos politikáról; a szöveg 35 kézzel írott oldalt tett ki nyolcadrét papíron. És amikor az uralkodó magántitkára Marienbadból levélben biztosította, hogy a király nagy érdeklődéssel, bár némi udvarias szkepszissel olvasta a memorandumot, Churchill egy közel hasonló terjedelmű folytatást küldött Svájcból. Az erre érkezett válasz rövid, majdnem udvariatlanul szűkszavú volt, ám az uralkodói kételkedés megmaradt. „A király még mindig attól tart, hogy Ön némileg elhamarkodott jövendöléseket tesz.” Churchill ugyancsak talált időt arra, hogy hosszú és tartalmas levelet írjon a miniszterelnöknek, amire Campbell-Bannerman (aki szintén Marienbadban tartózkodott) megjegyezte: „A megszokott energikus módon jól kihasználja a szünidőt”. Ez azonban nem ironikus rendreutasítást jelentett, ugyanis a miniszterelnök levele nagyon is tartalmas és a hangneme is barátságos volt, noha ő is továbbított egy figyelmeztetést a királytól, hogy amikor a hadgyakorlaton találkozik a Kaiserrel, ne legyen vele túlságosan „közlékeny és őszinte”. Nyilvánvalónak látszik, hogy ebből az uralkodói figyelmeztetésből szerzett tudomást Campbell-Bannerman fiatal beosztottja katonai kiruccanásáról. Az ember azt hinné, egy ilyen szokatlan és kényes szünidei kikapcsolódás miniszterelnöki jóváhagyást igényelt volna, és az a tény, hogy ilyenre nem került sor, Churchill fennhéjázó magabiztosságát és a Campbell-Bannerman vezette kormányban uralkodó lazaságot jelzi. A miniszterelnök barátságos levele azonban nem egy korai előléptetés hírnöke volt Churchill számára. Egyértelműen ezt akarta ugyanis Churchill. Olyan madár volt, amely minden mennyezetbe beveri a szárnyát, függetlenül attól, hogy az milyen magas. A kabinet volt a célja, hogy személyesen is kifejthesse a véleményét a politika minden területéről, s ne csupán a gyarmati politikáról – s ezt is mindössze papíron. Mindez nem azt jelenti, hogy boldogtalan lett

volna akkori állásával. Sőt egy ízben még annak a lehetőségéről is beszélt (legalábbis az édesanyjának), hogy talán felkérik, csatlakozzon a kabinethez, de közben tartsa meg a gyarmatügyi államtitkárságát is. (Szegény Elgin, gondolhatja rögtön az ember. Churchill amúgy is csak megnehezítette a dolgát. Teljes képtelenség lett volna, hogy a „beosztottja” együtt ül vele a kabinetben és minden bizonnyal gyakrabban is hallatta volna a hangját, mint ő.) Erre azonban nem került sor, ámbár Asquith, aki egy hónappal korábban, 1908. április 8-án átvette a miniszterelnökséget, komolyan felvetette ezt a lehetőséget a királynak. Az uralkodó azonban ellenzett egy ilyen megoldást és megemlítette, hogy Viktória királynő is megvétózott egy hasonló javaslatot, amikor Rosebery Edward Greyt kívánta a külügyminisztérium második számú embereként behozni a kabinetbe. A királynak, ahogy Asquith később elmondta a feleségének, egyáltalán nem volt ellenére Churchill előléptetése, akiről egyébként „meglehetősen elismerően nyilatkozott”, feltéve, ha „valamilyen valódi kabinetszintű hivatalról” van szó. Asquith maga azt mondta, Churchillnek „minden alapja megvan arra, hogy kabinettag legyen”, s azzal a különös érvvel támasztotta alá a mondanivalóját, hogy „igazán nagyszerűen viselkedett, amikor kétszer is… »szerényebb képességű« embert részesítettek vele szemben előnyben”. Az érvelés azért volt furcsa, mert nehéz belátni, hogy Churchillnek – aki mindössze harminchárom éves volt és mindössze három éve „igazolt át” a Liberális Pártba – miért kellett volna csúnyán viselkednie, vagy pontosan mit is csinált volna, kivéve otthon, zárt ajtók mögött, ha az eseteket a szívére veszi. A beszélgetés mindenesetre érdekesen megvilágítja azt, hogy Churchillnek miként sikerült még egy olyan hűvösen egykedvű személyt is, mint Asquith rábírnia arra, hogy az ő, mármint Churchill szemével mérje fel a tehetségét. Azok közül a „szerényebb képességű” emberek közül, akiket Churchill feje fölött előléptettek, az egyik McKenna volt, aki 1907. januárban, azután, hogy Bryce washingtoni nagykövet lett és Birrell váltotta őt az ír ügyekért felelős miniszteri poszton, Birrell helyére került mint az oktatási tárca vezetője; a másik Lewis (közismertebb

nevén „Lulu”) Harcourt, „nagyszerű gladiátor” édesapjának, Sir Williamnek hosszú éveken át odaadó magántitkára, akit látszólag minden ok nélkül 1907 márciusában a kabineten kívüli közmunkafelügyelőből ugyanezzel a címmel beemeltek a kabinetbe. McKenna Asquith miniszterelnöksége alatt mindvégig váltakozó sikerű versenyt folytatott Churchill-lel. McKenna természete nagymértékben elütött Churchillétől. Pedáns, sőt fontoskodó, de szinte semmilyen vonzerővel sem rendelkező, kiváló munkaerő volt, aki mindig érdemein felüli állásokat kapott, amikor pedig már nem (vagy legalábbis nem fogadta őket el), olyan, jóval későbbi miniszterelnököknél is szóba jött a visszatérése a pénzügyminisztériumba, mint Baldwin és Neville Chamberlain. Ő lett az Admiralitás első lordja akkor, amikor Churchill, Lloyd Georgedzsal szövetségben, a haditengerészeti költségvetés „közgazdásza” volt. És őt nevezték ki belügyminiszternek akkor, amikor Churchill, aki 1911-ben őt váltotta az Admiralitás élén, hirtelen felfedezte a csatahajók erényeit. McKenna tizenhét hónapon át töltötte be, távolról sem rosszul, a pénzügyminiszteri posztot Asquith 1915–16os koalíciós kormányában; Churchillnek még egy újabb évtized kellett ahhoz, hogy ezt az állást megszerezze. Ráadásul fiatal felesége, Pamela Jekyll, akit 1908 áprilisában vett el, hamarosan Asquith kedvenc bridzspartnere lett, miközben Clementine Hozier, aki öt hónappal később Mrs. Winston Churchill lett, számos erénye ellenére sohasem vonzotta a miniszterelnököt ennek a ragyogó kormánynak a nyugalmas napjaiban, amikor a Downing Street 10.hez fűződő társadalmi intimitás sokat számított. McKenna hosszú ideig komoly, noha jellegtelen ellenlábasa volt Churchillnek. „Lulu” Harcourt más kategóriába tartozott. A gazdag és kifinomult radikális a kabinetben folyó vitákban mindig a baloldal véleményét képviselte. Sikeres gyarmatügyi miniszter volt 1910–15 között, mielőtt visszament volna a közmunkák minisztériumába, hogy helyet csináljon Bonar Law-nak az Asquith-koalícióban. Fiatalon és meglehetősen gyanús körülmények között halt meg egy homoszexuális botrányt követően 1922-ben. Churchill 1907 utolsó hónapjaiban úgy érezhette, hogy az általa betöltött hivatalból kihozta a legtöbbet és most csábítóbb

lehetőségre várt. Ez a körülmény minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy aránylag nyugodtan készülődött négy hónapos földközitengeri és kelet-afrikai útjára. Ez a nyugodt kedélyállapot azonban nem akadályozta abban, hogy sorozatban gyártsa a memorandumokat, amelyek annyira irritálták Sir Francis Hopwoodot, s azt sem jelentette, hogy ne élvezné a brit parlament történetében az utolsó előtti olyan őszt, amikor az Alsóház nem ülésezett (az utolsó ilyen eset – legalábbis napjainkig – 1913-ban fordult elő), miután az előző évi sziléziai expedíció ellensúlyozására Champagne-ban ezúttal francia hadgyakorlatokat tekintett meg új barátja, F. E. Smith társaságában. Ugyanakkor attól sem kellett tartania, hogy veszélyes módon távol van az események helyszínétől. Az az érzése az embernek, bár semmilyen dokumentum nem támasztja ezt alá, hogy már korábban megegyezett Asquithszel a jövőjéről. Mindez nem terjedt odáig, hogy pontosan tudta volna, milyen hivatal révén kerül a kabinetbe. Legalább négy lehetőség adódott, eltekintve attól, hogy a kabinet tagja lesz anélkül, hogy állást változtatna. Az elsőt ezek közül az jelentette, hogy Lord Elgint váltja a gyarmatügyi minisztérium élén; a második lehetőséget az Admiralitás adta, amelynek első lordja Churchill nagybátyja, Lord Tweedmouth volt, aki már kissé megháborodott; a harmadik lehetőség az önkormányzati ügyek hivatala volt, amelynek vezetőjét, az ekkoriban már rendkívül konzervatív, bár még mindig proletár dicsőséget hajhászó John Burnst feltehetően egy másik, hasonló szintű állás várta; s végül a negyedik opciót a kereskedelemügyi minisztérium kínálta, amelyből éppen ekkor távozott Lloyd George, hogy átvegye a pénzügyminisztériumot. Churchill Asquithszel közölte, hogy a legszívesebben a gyarmatügyi minisztériumban folytatná a munkát. A meglepetést azt jelentette, hogy nem próbálta megszerezni a haditengerészeti minisztériumot, amelynek a megkaparintásáért három és fél évvel később meglehetősen tolakodóan még egy skóciai üdülőhelyre is követte Asquitht, s hogy mennyire kapálózott az önkormányzati hivatal ellen. „Nem vagyok hajlandó magamat egy konyhába bezárni Mrs. Sidney Webb-bel”, mondta Edward Marsh szerint a poszt elleni

tiltakozásul. Ennél is fontosabbak, mert egy aforizmának megvannak a maga korlátjai és Churchillnél jobban kevesen szerették ezt a retorikai fogást alkalmazni, azok az elhamarkodott és csökönyös szavak, amelyeket erről a jelentős hivatalról írt Asquithnek: „Ez az egész kormányzatban a legfárasztóbb, legtöbb gondot okozó, leghálátlanabb állás, amely át meg át van itatva pitiáner és ráadásul gusztustalan részletekkel, s egyben a legreménytelenebb hely is, tele megoldhatatlan problémákkal.” Ez azt is jelezte, hogy nincs felkészülve erre az állásra, és közvetve, alkalmatlan arra, hogy aprólékosan kidolgozott belpolitikai törvényeket vigyen át a Parlamenten. Mindez annál is meglepőbb, mert nagy örömmel fogadta el Asquith határozott ajánlatát a kereskedelemügyi minisztériumba, s még inkább annak a fényében, hogy az ott töltött huszonegy hónap alatt korai jólétiállam-politikát folytatott. Ez alatt az időszak alatt Churchill nem csupán Lloyd George utódja lett ebben a minisztériumban, de egyben lelkes résztvevő is annak a társadalompolitikának a formálásában, amely az új liberalizmus központi elemévé vált „az emberek körülményeibe való” régi gladstone-i be nem avatkozás hagyományával szemben. Churchill számára pályafutásának ebben a szakaszában egyetlen hátránya származott a kereskedelemügyi miniszterségből. A hivatalos fizetési rendszer régi anomáliái miatt (amelyeknek Baldwin, mint volt kormányfő még komolyabb áldozata lett, amikor 1931-ben kinevezték a titkos tanács elnökévé) a poszt mindössze évi 2500 fontos fizetéssel járt, szemben az államtitkároknak és egyéb hagyományosabb hivataloknak járó 5000 fonttal szemben. És a pénz majdnem mindig gondot jelentett Churchillnek. Máskülönben 1908 áprilisában tiszta égbolt várta.

MÁSODIK RÉSZ

A SZENTJÁNOSBOGÁR CSILLOG: ARANYFÉNYŰ REGGEL 1908–1914

7 Két szónoki emelvény és egy oltár Churchill élete nem szűkölködött drámai eseményekben, ám 1908 tavaszára a szokásosnál is több jutott. Március közepén Clementine Hozier mellé került egy londoni vacsorán és rendkívüli mértékben 35

lekötötte a társasága. Április 8-án hivatalosan is felajánlották neki a kereskedelmi tárca vezetését, s ezzel Hartington 1866-os kinevezése óta ő vált a legfiatalabb taggá. A kinevezéssel azon kevesek közé került a brit kabinet kormányzás történelmében, akik a harmincas éveik elején nyerték el ezt a kiváltságot: Pitt, Palmerston, Peel, Gladstone, Harold Wilson – és William Hague. Megkérte édesanyját, hogy az április 11–12-i hétvégére hívja meg bérelt hertfordshire-i házába, Salisbury Hallba Clementine Hoziert és az édesanyját (aki Lady Randolphhoz hasonlóan tapasztalt versenyző volt a házasságtörési sportban). Ez a két nap a vacsoránál kialakult érdeklődést komoly és, ahogy később kiderült, rendkívül tartós vonzalommá változtatta. Közvetlenül ezután Churchillnek Manchesterbe kellett utaznia. Egy 1705-től 1919-ig, majd módosított formában egészen 1926-ig érvényben lévő ódon szabály szerint az újonnan kinevezett kabinettagoknak újra kellett választatniuk magukat a körzetükben. Ezen alkalmakkor az ellenzék gyakran nem állított ellenjelöltet, ám Churchill esetében nem ez történt. Április 23-án annak ellenére, hogy egy héttel korábban egy Miss Hoziernak írt levélben magabiztosan nyilatkozott az esélyeiről, Churchill 429 szavazattal alulmaradt a buldogszerű Joynson-Hicksszel szemben. Ez visszaesést jelentett, de szerencsére nem végzetes csapást. Churchill híres személy volt, akinek a rámenős politikája tetszett a választókörzetekben a Liberális Párt aktivistáinak. Négy nappal a vereség után bejelentette, hogy nyolc-kilenc olyan biztos liberális körzetből is megkeresték, amelyekben éppen időközi választásokat készültek tartani, vagy amelyekben ilyen megoldáshoz lehetett folyamodni. Dundee, a juta, vászon, hajóépítés, lekvár és sütemény Tay menti városa nyitva állt és a helyi liberálisok örömmel fogadták.

Az Egyesült Királyság politikai egysége iránt mindig megkülönböztetett érzéseket ápoló Churchill habozás nélkül ebbe a biztos révbe menekült a skót határ másik oldalára. Kielégítő többséggel (de jóval elmaradva a szavazatok abszolút többségétől) tért vissza május 9-én. Mindössze ekkor, a tavaszi „hullámvasutozás” után koncentrálhatott az új minisztériumára – noha Miss Hozier iránt sem vesztette el az érdeklődését és továbbra is kapcsolatban maradtak egymással. Mi történt Manchesterben, ami aláásta április 16-i önbizalmát arra vonatkozóan, hogy a „zsidók, az írek, az unionista szabadkereskedelem-hívők – a három kétséges elem –, akikről mindenki azt állította, hogy megcsömörlöttek, ismét a pártot támogatják & nem sok félnivalóm van attól, hogy nem rám fognak szavazni pénteken?” Talán a zsidók és a szabad kereskedelem unionista támogatói rá is szavaztak, noha az utóbbiak nem idegenedtek el annyira megszokott pártjuktól, mint amikor Joseph Chamberlain féktelen kampányának a közepén volt. Az írek a jelek szerint nem, noha Churchill megpróbálta mozgósítani őket azáltal, hogy megszerezte Asquith beleegyezését és bejelentette, hogy az ír önkormányzattal a liberális kormány a második hivatali ideje alatt foglalkozni fog. Mindezzel szemben ott volt a kormány nonkonformisták által sürgetett 1907-es oktatási törvényjavaslatának népszerűtlensége a római katolikusok (és az anglikánok) körében, s a helyzetet egyáltalán nem javította a még ennél is népszerűtlenebb italmérési törvényjavaslat. Manchester katolikus elöljárója a salfordi püspök volt, s ő Churchill ellen szólalt fel vasárnap a szavazást megelőzően. Az ilyen szószékről kiadott fetváknak a hatása azonban megkérdőjelezhető volt, még ha a vallás akkoriban sokkal nagyobb szerepet játszott is a politikában, mint napjainkban, mint ahogy egyes csoportok választási szokásairól is inkább feltételezésekből, semmint statisztikákból tudunk. Legalább ilyen fontos tényezőt jelentett egy független szocialista jelölt felbukkanása, aki 276 szavazatot vitt el, valamint az 1906-os „új hajnal” után két és negyed évvel a radikális lelkesedés visszaesése. Joynson-Hicks, aki egyértelműen pártpolitikai stílussal rendelkezett, olyan kifejezésekkel

ítélte el a kormányt, amelyek mutatis mutandis mindig fárasztóan ismerősek. A kormányzat „két rövid év leforgása alatt… elidegenítette a gyarmatainkat, elfecsérelte a transvaali háború gyümölcseit, megpróbálta a maga javára megváltoztatni az alkotmányt, felemelte az adóinkat, semmibe vette a vallási meggyőződésünket, káoszba és vérontásba taszította Írországot, most pedig az összes olyan tevékenységet és intézményt ostrom alá fogja, amelyek nem hajlandók a radikális dob ütemére masírozni”. Semmi sem mutat arra, hogy Churchill akár rossz, akár az apálynak ebben az időszakában különösen ügyes jelölt lett volna. A korábbihoz képest 6,6 százalékkal kevesebben szavaztak rá, az azon a télen és tavaszon tartott időközi választásokon tapasztalható átlag alatt valamivel. Nagyon jól viselte a vereséget. Egy tizenhárom nappal később írt levélben, amelyben mindössze egy sanda megjegyzést tett „azokra a dacos ír katolikusokra”, akik szerinte az utolsó pillanatban átálltak a másik oldalra, kijelentette: „Meg kell mondanom, hogy a Liberális Párt olyan párt, amellyel öröm együtt küzdeni. Még soha nem tapasztaltam ilyen lojalitást és kedvességet balszerencse idején. Úgy kezeltek engem, mintha óriási győzelmet arattam volna.” Dundee-ban, ahol valójában közel három százalékkal kevesebb szavazatot kapott, mint Manchesterben, a parlamenti helyet „egy életre szólóan biztosnak” tartották, és a választási harc általános vélemény szerint megfelelően alakult Churchill számára. (A brit választási rendszernek megvannak a maga furcsaságai.) Az az 56 százalék, aki ellene voksolt, számára kedvező módon nagyjából egyenlően megoszlott a konzervatív és a munkáspárti jelölt között, miközben egy „alkoholtilalmi” programmal induló párton kívüli negyedik jelölt, Edwin Scrymgeour elvitte a szavazatok 2,5 százalékát. Ez volt az a „tenyérnyi felhő”, amelyet szemmel kellett tartani, mert Scrymgeour volt az, aki változatlan és Churchillnek elfogadhatatlan programmal tizennégy és fél évvel, valamint négy választással később megmutatta, hogy az „egy életre szólóan biztos” kifejezés nem abszolút, hanem nagyon is viszonylagos, és 1922-ben legyőzte Churchillt, aki időközben a prohibicionisták egyik kedvenc célpontjává vált.

Dundee 1908-ban nagy hallgatóságot biztosított, és Churchill emlékezetes beszédeket tartott, amelyek közül a legfigyelemreméltóbb egy szocialistaellenes felszólalás volt, amely bizonyos hangsúlyeltolódást jelentett a maga számára is. A város központjában található Caird Hallban gúnyos hangnemben kezdte a beszédét, amely részben előrevetítette 1945–50 közötti különcségeit, noha nem említette a Gestapót, amelyről ekkor még sem ő, sem más nem hallott: „Ha köznapi beszédre fordítjuk le a dolgok lényegét, a szocialista társadalom olyan kellemetlen emberek gyülekezete, akik többséget szereztek a klikkjüknek valamilyen választáson, akiknek a tisztviselői most megszámlálhatatlan rácson és rekeszen és pulton keresztül szemlélik az emberiséget, és azt hajtogatják: »kérem a jegyeket«.” Azután, egy közismertebbé vált passzusban, megpróbálta meghatározni, mi különbözteti meg a progresszív liberalizmust a szocializmustól, s tette ezt olyan magával ragadó ellenpontozáson alapuló retorikával, amely inkább gondos felkészülés, semmint spontán inspiráció eredménye volt: A szocializmus megpróbálja ledönteni a gazdagságot; a liberalizmus megpróbálja felemelni a szegénységet. A szocializmus lerombolná a magántulajdont; a liberalizmus megőrizné a magántulajdont az egyetlen olyan módon, ahogy biztonságosan és igazságosan meg lehet védeni, azaz a közjóval való összeegyeztetése révén. A szocializmus megölné a szabad vállalkozást; a liberalizmus kimentené a szabad vállalkozást az előjog és a kiváltság béklyóiból. Churchill vonata május 10-én kanyarodott ki dél felé a dundee-i pályaudvarról, lassan áthaladt a Tay-hídon, majd felgyorsult a „Fife-i Királyságban” és átszelte a másik folyótorkolatot Edinburgh előtt s tovaszáguldott London felé. Akkoriban tíz és fél órás volt ez az út, de nagyon kétséges, hogy Churchill a türelmetlen természete ellenére

bánta volna a hosszú utazást. Jó pár évre nem volt gondja a választókörzetével, s nem túl sok időt töltött ott, kivéve pár napot minden ősszel. Dundee annak ellenére, hogy szép helyen fekszik, nem valami szívmelengető hely az angoloknak. A város egy későbbi képviselője (John Strachey) egy ízben azt mondta nekem, hogy élete néhány legemlékezetesebb pillanatát az jelentette, amikor a Tay-folyótorkolat fölött leült – a dél felé tartó – vonaton. Churchillnek azon a májusi délelőttön minden oka megvolt rá, hogy elégedetten konstatálja az általa elért eredményt és bizakodással tekintsen a jövőbe. Noha soha nem jellemezte az, hogy ambícióinak korlátokat szabjon, nem valószínű, hogy felötlött volna benne, hogy pontosan harminckét évvel később ezen a napon miniszterelnök lesz, s az sem, hogy milyen kétségbeejtő helyzetben éri el célját. Időközben Miss Hozier az édesanyjával töltött egy tavaszi hónapot részben a Fekete-erdőben, hogy elhozzák Nellie nevű testvérét (később Romilly) egy tüdőszanatóriumból, részben Milánóban – hogy ruhákat vásároljon. A világ dolgaiban jártas öreg Lady St. Helier, Miss Hozier nagynénje és Churchill lelkes támogatója véleménye szerint az édesanyja bizonyára megőrült, hogy ilyen ígéretes időszakban külföldre viszi a lányát. Clementine mindkét helyről sajnálkozó leveleket írt Churchillnek azért, hogy távol kell lennie, és nagy érdeklődést mutatott a manchesteri és dundee-i választások iránt is. Az édesanyjának talán jobb idegei voltak, és anyaként jobban mérte fel a helyzetet, mint Clementine nagynénje. Az édesanya, Lady Blanche Hozier (született Ogilvy) Airlie tizedik grófjának legidősebb gyermeke volt. Meglehetősen késői és távolról sem boldog házasságra lépett 1878-ban Henry Hozierrel. Nyilvánvalóan nem volt kielégítő frigy, amennyiben a férfi már elmúlt negyvenéves, elvált volt, alacsonyabb sorban született és semmilyen biztos jövedelemmel sem rendelkezett. Ellenben sikeres gárdatiszt volt, meglehetősen erős vállalkozói vénával bírt, s általánosságban véve érdekes és kedves ember volt. Clementine, akit kissé riasztott Hozier, a férfi 1907-ben bekövetkezett halála előtt egyre nagyobb megértést tanúsított iránta. A baj nem a születésében vagy a személyiségében rejlett, hanem abban, ahogy alapvetően nem volt házasságpárti, jóllehet kisebb mértékben, mint a felesége. A

házasság 1891-ben fel is bomlott és ezt követően Lady Blanche szűkös körülmények között élt, időnként a sussexi Seafordban, máskor a La Manche csatorna túloldalán Dieppe-ben, megint máskor Kensington szélén az Abingdon Villasban, amely egyáltalán nem volt divatos lakóhely. Tévedne, aki a milánói ruhavásárlásból valamiféle gazdagságra következtetne: talán azért utaztak oda, mert az olasz város olcsó volt. Miközben semmi kétség sem férhet hozzá, hogy Clementine édesanyja Lady Blanche volt, valószínűtlen, hogy Henry Hozier volt az édesapja. Nem kell a régi botrányokban való perverz kutakodás ahhoz, hogy erre a megállapításra jussunk. Mary Soames, Clementine Churchill még életben lévő lánya a szülei között folytatott ötvenhat évnyi levelezés általa nagyszerűen szerkesztett kiadásának előszavában (1998) kertelés nélkül leszögezi: „Clementine élete későbbi szakaszában meggyőződött róla, hogy ő nem Henry Hozier lánya…” Akkor pedig ki volt az apa? Nehéz bizonyosságra szert tenni, mert Lady Soames újfent nagyon szókimondóan fogalmaz: „Blanche Hozier minden kétséget kizáróan laza erkölcsű volt; amikor a férje válással fenyegette, a pletykák szerint legalább kilenc szeretője volt.” Az apaságra legnagyobb eséllyel pályázók között van Bertram Mitford (1837–1916), aki 1902-ben az első Lord Redesdale lett és William Middleton kapitány (1846–92). Mitford fiatal emberként a diplomáciai testületben szolgált és Oroszországban, Kínában és Japánban is megfordult. 1871-ben felajánlották neki a szentpétervári nagyköveti posztot, ám inkább a nagyvilági londoni életet választotta. Disraeli 1874-ben a közmunkák hivatalának vezetésével bízta meg. Ebben az évben házasodott össze Blanche húgával, egy másik Clementine-nal. A miniszteri állását 1886-ig tartotta meg, amikor feltételezett lánya született. Az 1890-es években rövid ideig Stratford-upon-Avon konzervatív parlamenti képviselője volt, de egyre inkább az irodalom felé fordult az érdeklődése. Számos élvezetes útikönyvet írt attaséként átélt élményeiről és hosszú évekig dolgozott az önéletrajzán, amelyről Edmund Gosse némi túlzással azt mondta, hogy „még sokáig fogják olvasni és mindig hivatkozni fognak rá”.

Később Redesdale néven fontos idegen nyelvű szövegeket fordított és ebben a minőségében váratlanul feltűnik Asquith Venetia 36

Stanleynek írt leveleiben is. Élete utolsó évtizedében már nagyon süket volt, de még mindig őrzött valamit a világfi életöröméből. Gosse-nak a róla a Dictionary of National Biography-ban írott sorai az alábbi rövid jellemzéssel zárulnak: Lord Redesdale egyfajta mesebeli királyfi volt; nemes arcvonásaival, csillogó szemével, sudár és ruganyos alakjával, valamint élete utolsó éveiben fényes ezüstszínű hajával mindenki kedvence volt, az úriember nemes megtestesülése, alapjában véve tetőtől talpig angol, ám a külföld által kicsiszolt modorral. Amikor végigsétált a Pall Mallen, makulátlanul öltözve, félrecsapott kalappal, mosolyogva és mindenkinek udvariasan köszönve, egy mindig is ritka, s mára már kihalt embertípust testesített meg. Második fiát, aki örökölte tőle a nemesi címet, unokája, Nancy Mitford a regényeiben Matthew bácsiként vagy „Farve”-ként figurázta ki. Middletonnak, akit „pejnek” becéztek, mert a bőre színe emlékeztetett erre a lófajtára, sokkal rövidebb élet adatott meg és az sem bővelkedett túl sok érdekességben. A 12-es ulánusoknál volt tiszt, és negyvenhat éves korában halt meg akadálylovaglás közben. Szoros barátságot tartott fenn Írországban Lady Randolphfal az utóbbi házasságának korai szakaszában, akárcsak Lady Blanche, ám a két asszony elsodródott egymástól, amíg a gyermekeik szerelme ismét össze nem hozta őket. Figyelemre méltó, hogy két ilyen szabados erkölcsű asszony gyermekei a történelem egyik leghosszabban tartó és hűséges házasságában egyesültek. Ám Clementine Hozier 1908-ban huszonkét éves korában egyáltalán nem olyan volt, mint amit egy ilyen zűrzavaros háttér sejteni engedne. Kortársai közül többen is beszéltek elragadó

szépségéről, ami azonban nem igazán érvényesül a fényképeken. Kétségtelenül határozott, érzékeny, meglehetősen ideges, majdnem szarvasszerű külsővel rendelkezett (de egyáltalán nem tündérszerűvel, hiszen magas termetű volt), szöges ellentéteként elpuhult és kéjvágyó jövendő anyósának. Lady Randolphfal szemben élete minden szakaszában volt valami szűzies a külsejében. Miközben azonban ez talán technikailag helytálló, azért nem volt az a teljesen ártatlan, az osztályteremből épp kikerülő barika. Korábban már háromszor is eljegyezte magát, kétszer ugyanazzal a férfival és félig-meddig titkosan. Sidney Peelről, a nagyszerű Sir Robert unokájáról, Clementine odaadó lovagjáról van szó. A férfi csaknem tizenöt évvel volt idősebb nála és inkább baráti kísérőt, semmint szenvedélyes szerelmet jelentett számára. A másik férfi Lionel Earle volt, egy jó családból származó és jelentős vagyonnal rendelkező köztisztviselő, aki annak ellenére, hogy még Peelnél is idősebb volt, talán vonzotta Clementine-t. Ez az eljegyzés nyílt volt és már az esküvői ajándékok is befutottak, amikor Clementine-t kétségek kezdték gyötörni. Egy kedves barátjuk elkövette azt a hibát, hogy Lady Blanche-sal egyetemben mindkettőjüket meghívta egy kéthetes hollandiai tartózkodásra. Mindez túl soknak bizonyult és Clementine erős akarattal visszatért az egyhangú dieppe-i vagy londoni életéhez; s az utóbbi helyen óránként fél koronáért francia nyelvleckéket adott. Az Edward kori házassági szabályok szerint tehát bőven itt volt az ideje, hogy megállapodjon. Ugyanez vonatkozik Winston Churchillre is, aki nem volt ugyan Clementine-nál magasabb, de tizenegy és fél évvel idősebb volt nála. „Miss Beale-lel és Miss Buss-szal” ellentétben Churchill nem volt teljesen immúnis Cupido nyilaival szemben. Ám ezek a nyilak nem játszottak meghatározó szerepet az életében. Kifejezetten nem volt a nők bálványa. Nem táncolt, s nem volt eléggé szórakoztató a rutinjellegű asztali csevegésben sem. Amennyiben a nőszomszédai nem tudták beszélgetésre inspirálni, lehetőleg úgy, hogy saját magáról beszéljen, vagy esetleg a világ jövőjéről, akkor többnyire átnézett fölöttük. A Pamela Lyttonnal folytatott bensőséges, de egyáltalán nem odaadó kapcsolatát már érintettük. Azután ott volt egy Muriel Wilson nevű hölgy, egy gazdag

hulli hajógyáros család lánya, akiknek East Riding-i házában, Tranby Croftban a VII. Edward királyt és Gordon-Cumming ezredest érintő híres „baccart-botrány” 1891-ben megtörtént. Ő és Churchill félig játékos, félig szexuális kapcsolatot alakítottak ki egymással. 1906 kora őszén (természetesen kísérettel) hosszú autótúrát tettek Közép-Olaszországban – Bolognába, Ravennába, Riminibe, Perugiába, Sienába –, amely alatt Churchill az édesanyjának a lánnyal való kapcsolata „csendes banalité”-járól írt. Muriel Wilson flörtölve ingerkedett vele és amikor 1907 tavaszán az emberek arról beszéltek, hogy Churchill elveszi Miss Bothát, natali foglyul ejtőjének kedvenc lányát, aki az édesapját egy birodalmi konferenciára kísérte el Londonba, Dél-Franciaországból – ahol szívesebben töltötte az idejét, mint a Yorkshire Woldsban – enyhén féltékeny és gúnyolódó hangú levelet írt Churchillnek. „Hallom, hogy eljegyezte Miss Bothát – igaz a hír? … Békés, nyugodt öregkort várok itt a napon és a kék tenger által körbevéve, s azt remélem, hogy maga – és Miss Botha, valamint a kis Bothák eljönnek meglátogatni engem és a kertemet (olyan leszek, mint Alice Rotschild) és egy ebéden találkozom magukkal – és még a hozzánk hasonló öreg trottyokkal – és a miniszterelnök beírja a nevét a látogatók könyvébe.” Miss Botha a pletykalapok munkatársainak a kitalációja volt – ezek az újságírók már az 1900-as évek elején is léteztek, ha nem is voltak annyira tolakodók, mint manapság. Volt még egy és sokkal titokzatosabb szerelmi kaland. Ethel Barrymore a kor híres amerikai születésű színésznője volt, öt évvel fiatalabb Churchillnél. 1896–98 között élt Londonban, noha a későbbiekben csak időnként tért vissza „sztár” szerepekbe. A Churchillről írt életrajzok szinte mindegyike határozottan kijelenti, hogy házasságot ajánlott Miss Barrymore-nak, ám egyikük sem közli azt, hogy mikor, és további részletekkel sem szolgálnak. A Randolph Churchill-féle hivatalos életrajz, amely pedig általában gazdagon dokumentált, ebben az esetben semmilyen bizonyítékot sem hoz. Randolph mindössze annyit jegyez meg, hogy Miss Barrymore a történtek után jóval később szóban bevallotta neki, „nagyon vonzódott Churchillhez”, s Churchill egy táviratot küldött a nyolcvanadik születésnapjára. Ez az évforduló természetesen sok évvel később volt s az ember elgondolkozik, hogy vajon az eset –

anélkül, hogy kételkedne ennek a többször megismételt állításnak az igazságtartalmában – nem az 1890-es évek vége felé lezajlott „színészbejáró-szerelem”, amikor Churchill egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy komolyan számoljon egy házassággal. Vagy esetleg a vallomás késő éjszaka hangzott el Churchill szájából anélkül, hogy komolyan remélte, vagy akár kívánta volna annak elfogadását. A másik név, amely ide kívánkozik a miniszterelnök lányáé, Violet Asquithé. Ő legalábbis közel állt ahhoz, hogy beleszeressen Churchillbe, noha fordítva nem igaz a dolog. Mindez nem vált komoly, idős korukig tartó barátságuk gátjává annak ellenére, hogy Churchill 1915-ben mélyen kiábrándult az édesapjából. Hasonlóképpen, mint Ethel Barrymore-ral, itt is vannak rejtélyes momentumok, ebben az esetben azonban nem a dokumentumok hiánya miatt. Terjedelmes az elsősorban Miss Asquith által írott anyag, de ellentmondásos is. Lady Violet Bonham Carter, ahogy később ismertté vált, részben miután 1916-ban házasságot kötött Maurice Bonham Carterrel, részben miután az édesapja 1925-ben grófi rangra emelkedett, 1965-ben nagyjából fél évvel Churchill halála után a számos Churchillről szóló könyv közül az egyik legjobbat és leglényeglátóbbat közölte Winston Churchill as I Knew Him címmel. Rendkívül személyes és drámai beszámoló volt. A Churchill-lel való 1906 nyarán történt emlékezetes első találkozásának felidézésével kezdődik a kötet, amikor a férfi harmincegy és ő pedig tizenkilenc éves volt. Pontosan leírja, hogy ki adta a vacsorát, hol történt az eset és kik voltak a vendégek: E mellett a fiatal férfi mellett találtam magamat, aki teljesen másnak tűnt, mint az összes fiatalember, akivel addig találkoztam. Hosszú ideig magába süppedve ült. Azután mintha hirtelen felfedezte volna a jelenlétemet. …ékesszóló előadást tartott az élet rövidségéről, a lehetséges emberi teljesítmény végtelenségéről – ezt a témát a

különböző korok költői, prófétái és filozófusai olyan alaposan kimerítették, hogy szinte lehetetlen, hogy valaki még újat és meglepőt mondjon róla. Nekem azonban úgy tűnt, hogy ő képes erre, s a csodálatos, könnyedén és fáradhatatlanul előadott mondanivalót olyan szavakkal fejezte be, amelyekre örökké emlékezni fogok: „Mindannyian bogarak vagyunk. De nagyon remélem, hogy én szentjánosbogár vagyok.” Ekkorra már meg voltam győződve erről – és ez a meggyőződésem töretlen maradt a későbbiekben is. Amikor hazaérkezett, kijelentette az édesapjának, hogy „életemben először egy zsenivel találkoztam”. Asquith elnézően mosolygott és azt válaszolta (legalábbis ahogy arra a lánya emlékezett hatvan év távlatából): „Nos, Winston ebben egyetértene veled – ám arról nem vagyok meggyőződve, hogy mások is ugyanezt mondanák. Ennek ellenére pontosan tudom, mire célzol. Nem csupán figyelemre méltó, hanem egyedülálló is.” Az első ellentmondás az, hogy naplóinak és leveleinek legaprólékosabb gonddal szerkesztett gyűjteményében, amely 1966ban jelent meg, egyetlen utalás sincs erre az epizódra. Lehetetlen, hogy az eset ne történt volna meg. Ehhez túlságosan részletgazdag és valósághű. Mindennek ellenére különös, hogy életének ez a drámai eseménye nem kapott helyet terjedelmes korabeli írásaiban, s így az ember hajlamos azt feltételezni, hogy némi retrospektív romantika is keveredett a későbbi beszámolóba. Lényeges összehasonlítani azt, hogy 1965-ben hogyan írt Clementine Hozier felbukkanásáról és mit mondott az esetről a kortárs szemével. A Winston Churchill as I Knew Him-ben Violet Bonham Carter Churchill házasságáról az alábbiakat írta: „A felesége már a barátnőm volt. …Néhány évvel előttem kapcsolódott be a társadalmi életbe és amint elnéztem érett, tökéletes szépségét és amint a világban való széles körű jártasságára gondoltam,

csodálatot éreztem iránta. A félelemmel vegyes tisztelet elpárolgott, a csodálat megmaradt, s ezzel egy olyan barátság vette kezdetét, amelyet a forgandó szerencse sem tépett szét. …Hamar felfedeztem, hogy ő sokkal természetesebben liberális, mint Winston, s ez a felismerés még közelebb vitt hozzá.” Amit azonban Violet Asquith írt az eseményekkel egy időben, sokkal kevesebb lelkesedést árul el. Amikor az eljegyzésről értesült, pár levelet váltott barátnőjével, Venetia Stanleyvel, aki Clementine első fokú unokatestvére volt, noha Venetia testvéréhez, Sylvia Henleyhez Clementine-t szorosabb és tartósabb barátság fűzte. Violet Asquith így írt: Éppen most tudtam meg Winstontól, hogy eljegyezte a Hozier lányt. Meg kell mondanom, hogy sokkal jobban örülök Clementine szerencséjének, mint amennyire sajnálom Winstont. A felesége soha nem lehet több mellette, mint egy díszes kredenc, mint ahogy többször mondtam, de Clementine nem olyan igényes és beéri ezzel is. Azt, hogy Winstonnak elege lesz-e valamikor abból, hogy Clementine buta, mint a tök, meg nem mondhatom – mindenesetre fennáll ennek a veszélye –, de legalább Clementine most mást is csinálhat a ruhái varrásán kívül, és azt hiszem, Winston egy kicsit szerelmes is. Édesapa úgy gondolja, hogy mindketten rosszul fognak járni. …Nem tudom, hogy így lesz-e. Winston nem vágyott – habár nagy szüksége lenne rá – egy kritikus feleségre, aki pótolná az ízlésbeli hiányosságait stb. és visszatartaná attól, hogy butaságokat csináljon. …Telegramon arra kértem mindkettőjüket, hogy 17-én jöjjenek ide [Slains Castle, Aberdeenshire] – hát nem lenne mulatságos, ha eljönnének? Apa egy

kicsit tartózkodó az ötlettel – és W.-nal szemben, és Margot [Asquith második felesége] abban a különös hitben él, hogy Clementine őrült!, amihez mindenáron ragaszkodik annak ellenére, hogy többször megmondtam neki, Clementine az unalomig épeszű. Venetia két nappal később válaszolt, s esetleg (mivel vasárnap volt) anélkül, hogy megkapta volna Violet írását: „Hát nem nagyszerű, ami Winstonnal történik? Csak remélni tudom, hogy Clementine nem lesz olyan unalmas kabinettag-feleség, mint Pamela [McKenna], nem hiszem, hogy olyan lenne, mert ő sokkal szerényebb. Szegény Pamela, attól tartok, nagyon a szívére fogja venni, hogy nem ő lesz az egyetlen fiatal liberális feleség. Egy nagyon elragadtatott hangú levelet kaptam Clemmie-től, amiben csupa helyénvaló dolgot ír. Kíváncsi vagyok, Winston mennyire gondolja butának.” Ez nem tartozik a lehető legnagylelkűbb és legkedvesebb levélváltások közé, de tévednénk, ha nagyon megbotránkoznánk a leveleken vagy a későbbi barátság álszent voltára utaló bizonyítékként tekintenénk rájuk. Ha harmadik félről szóló, s különösen egy bizonyos hangulatban vagy egy váratlan hír hatására keletkezett magánjellegű megjegyzéseket mindig nyilvánosságra hoznánk, sokan kellemetlen helyzetbe kerülnének. Nagy a kísértés, hogy Violetet és Venetiát két olyan lánytestvérnek tekintsük, akiket felháborított Hamupipőke sikere. És Violetet minden kétséget kizáróan némi féltékenység is vezérelte. Távolról sem volt azonban csúnya lány, számos flörtje volt, s akkoriban rendkívül élvezte azt, hogy ő a miniszterelnök lánya. És Venetiának, noha nem volt a hagyományos értelemben szép, megvolt az a varázslatos képessége, hogy felélénkítette a beszélgetéseket és a társaságot, s számos hódolója volt, beleértve a miniszterelnököt magát is néhány év múlva. Ráadásul semmilyen különös kapcsolata nem volt Churchill-lel, attól eltekintve, hogy félig-meddig a „társaságuk” izgalmas tagjának számított.

Noha Churchill már tavasszal elhatározta, hogy összeházasodik Clementine-nal és ebben a törekvésében semmilyen komoly akadályt sem kellett leküzdenie, az eseményre közvetlenül a parlamenti ülésszak vége után került sor. Mindez jelképes volt. Clementine-nak a hosszú házasság alatt kevés és nagyon ritka női rivalizálást kellett elviselnie. Mindazonáltal egy félelmetes versenytárssal meg kellett küzdenie férje figyelméért, ezt pedig a politika nagy játszmája jelentette. Amikor a később kivételesen szerencsésnek bizonyuló házasság mellett döntött, Churchillnek először kabinetminiszterként át kellett esnie az első parlamenti ülésszakán. A parlament abban az évben meglehetősen korán vonult nyári szünetre – augusztus 1-jén –, és mivel a hónap első hetét Miss Hozier a Wight-szigeti Cowes-regattán töltötte, Churchill egy rutlandi házban szállt meg, amelyet unokatestvére, Freddie Guest bérelt s amely az ott-tartózkodása alatt leégett. Némi zűrzavar közepette az Oxford melletti Nuneham Parkba vonult innen vissza. Eddie Marsh, aki együtt volt vele Rutlandben, elvesztette az összes ruháját és Churchill kurrens iratait is. Nuneham akkoriban egy kabinetbeli kollégának, „Lulu” Harcourtnak volt a háza, s kényelmes megállónak bizonyult egyrészt Churchill öccsének, Jacknek Abingdon gróf lányával, Lady Gwendeline Bertie-vel tartandó esküvőjére (s talán ez a jó példa is ösztönözte őt a házasságkötésre), másrészt Blenheim felé, ahol augusztus 10-re beszélt meg találkozót Clementine-nal. Ez eltérést jelentett az eredeti tervéhez képest, amely szerint ugyanúgy, mint áprilisban, pár napot töltöttek volna Lady Randolphfal Salisbury Hallban. Churchill azonban nagyon szerette volna Clementine-t Blenheimbe vinni, s a nagyszerű hátteret felhasználni a lánykéréshez, amely 11-én, kedden sikeresen meg is történt. Clementine először nem örült a blenheimi tervnek, mert azt hitte, hogy nagy és előkelő társaság fog ott összegyűlni, de némileg megnyugodott, amikor megtudta, hogy kizárólag a herceg lesz ott, akit nemrégen hagyott el a Vanderbilt családból származó felesége és akit Clementine soha nem tudott megkedvelni, az egyre nélkülözhetetlenebb F. E. Smith (őt sem nagyon szerette, noha a feleségét, Margaret Furneaux-t igen) és Churchill kereskedelemügyi

minisztériumából az egyik magántitkára (nem Marsh, akit Clementine nagyon megkedvelt, aki feltehetően a tűzesetet próbálta kiheverni). Nincs feljegyzés arról, hogyan viszonyult ehhez a másik minisztériumi titkárhoz, aki később Sir William Clark és az ottawai, majd pretoriai brit főmegbízott lett, s különben is feltehetően túlságosan lekötötte a figyelmét Churchill (s az övét Clementine) és az új életének tervezése ahhoz, hogy sokat foglalkozzon a többi vendéggel. Ugyancsak szimbolikusnak tekinthető a jövőre nézve, hogy ebben a két sorsdöntő napban leendő férjének legközelebbi barátai közül kettővel került egy fedél alá, noha közülük egyikkel sem épített ki jó kapcsolatot. Érdekes még az is, hogy Churchill, akinek túlságosan jó véleménye volt a saját értékéről ahhoz, hogy a gazdagság és a pompa elkápráztassa (szemben azzal, hogy szerette, ha ilyen kényelemben részesül), ennyire ragaszkodott a blenheimi háttérhez, különösen annak fényében, hogy ekkorra már tisztában volt vele: Clementine az utolsók közé tartozna, akik elájulnak az ilyen környezettől. Inkább azért kívánt ott lenni ez alkalommal, mert megfelelőnek tartotta ezt. Blenheimben született, addig legsikeresebbnek bizonyuló könyvének nagy részét ott írta, és később még egy másik (négykötetes) művet írt a pompás palota építtetőjéről, s végül majd a park végében lévő temetőben helyezik örök nyugalomra. A hagyomány és a folytonosság követelte meg, hogy itt jegyezze el menyasszonyát. Miután az eljegyzés megtörtént, először Lady Blanche-t látogatták meg a szerény Abington Villas-i házban, majd pedig a korábbról elhalasztott pár napos látogatásra mentek Lady Randolphhoz Salisbury Hallba. Az eljegyzést hivatalosan itt jelentették be augusztus 15-én és az esküvőt szeptember 12-re tűzték ki a wesminsteri St. Margaret-templomban. Nagyon is „szezonon kívüli” időpont volt, de ennek ellenére sikerült 1300 vendéget összecsődíteniük. Lloyd George-on kívül, aki a családtagok mellett egyedüliként írta alá az anyakönyvet, a legtöbb jelentős politikus távol maradt, így az esemény ebből a szempontból nem vehette fel a versenyt Asquith Margot Tennant-tal tizennégy évvel korábban kötött frigyével, amikor Gladstone, Rosebery és Balfour is az aláírók között volt. Volt azonban valami nagyon is helyénvaló abban, hogy Lloyd

George-nak – akivel Churchill akkoriban nagyon szoros szövetségben állt – nem kellett mással osztoznia a rivaldafényben. Ugyancsak nem teljesen meglepő, hogy a hírek szerint Churchill élénk politikai beszélgetésbe mélyedt vele a sekrestyében. A St. Asaph méltóságteljes püspöke, Edwards celebrálta a szertartást, és a manchesteri Welldon főesperes (aki korábban Churchill iskolaigazgatója volt Harrow-ban, majd kalkuttai püspök lett) mondta a szentbeszédet. Venetia Stanley volt az egyik koszorúslány. A Tailor és Cutter hozzájárult az általános jókedvhez, amikor azt írta, hogy Churchill ruhája „az esküvői öltözékek közül az egyik legnagyobb kudarc volt, amennyiben viselőjének egyfajta megdicsőült kocsis külsejét kölcsönözte”. Épp ellenkezőleg, Churchill rá nem jellemző módon nagyon is elegáns volt, míg a násznagya, Lord Hugh Cecil sokkal jobban hasonlított egy szolgálatban lévő kocsishoz.

8 A varázsló inasa a Kereskedelmi Minisztériumban Mire Churchill visszaérkezett a nászútról – néhány ájtatos nap Bleinhemben, majd aránylag rövid utazások a Lago Maggioréhoz és Velencébe – már majdnem fél év eltelt abból a huszonkét hónapból, amennyit a kereskedelemügyi tárcánál dolgozott. Kétarcú minisztériumról volt szó: részben a történelemben gyökerezett, részben olyan mindennapi dolgokkal foglalkozott, mint az önkormányzatokért felelős hivatal, amely ellen Churchill olyan hevesen tiltakozott. Nagyon illusztris elődjei voltak a minisztérium élén – Huskisson, Gladstone, Cardwell, John Bright, Joseph Chamberlain és, közvetlen előtte, Lloyd George. Nem mind örültek ennek a posztnak. Gladstone, amikor a tárca helyettesévé nevezték ki 1841-ben, s nem akkor, amikor a vezetőjévé 1843-ban, arról panaszkodott, hogy az emberek ügyeivel kívánt foglalkozni, s ehelyett „csomagok irányításával” kellett az idejét töltenie. És abban az időben a kereskedelmi minisztérium, legalább olyan mértékben, mint a pénzügyminisztérium, az állami bevételekkel törődött, amelyeknek háromnegyede importvámokból és közvetlen fogyasztási adókból tevődött össze. Miután Gladstone, kivételesen együttműködve Disraelivel, az 1850-es években megnövelte a pénzügyminisztérium szerepét, és az évi költségvetést a belpolitikai élet kulcskérdésévé tette, ez a korábbi állapot megszűnt és ezután a kereskedelmi minisztérium legtöbb vezetője legalábbis abban a reményben, de sok esetben abban a biztos tudatban vállalta el a munkát, hogy az ugródeszkául szolgál a pénzügyminiszteri állás felé. Mindenesetre ez volt a helyzet Lloyd George esetében, akinek a távozása a pénzügyminisztérium politikusok által (gyakran tévesen) mennyországnak tartott élére lehetővé tette Churchill számára az előrelépést. A kereskedelmi tárca felelőssége és hatalma meglehetősen nagy volt, ha olykor inkább kacatok gyűjteményének tűnt is. Így idetartozott a vállalatok bejegyzése és szabályozása, a szabadalmak és a kivitelezések, a kereskedelmi hajózás, a vasutak, a kereskedelmi és a munkaerő-statisztikák, az ipari vitákban a

közvetítés, valamint tanácsadás a külügyminisztériumnak a kereskedelmi tárgyalásoknál. Amint John Grigg fogalmazott a Lloyd George életéről szóló munkájának második kötetében, „az állami beavatkozást és ellenőrzést a minimumra szorították vissza, ám a kapitalizmus zökkenőmentes és zavartalan működéséhez megtartott szükséges eszközök többnyire a kereskedelmi minisztériumban összpontosultak”. Lloyd George nagyon okos stratégiát alkalmazott ezeknek a különböző jogköröknek gyakorlásában, amely kiegyensúlyozta kaleidoszkopikus természetének két különböző vonását. Először szinte naiv élvezetet lelt abban, hogy a korona egyik minisztere. Nem utánozta teljes mértékben John Burnst, aki amikor az első „munkásemberként” kabinettaggá nevezték ki, állítólag azt mondta Campbell-Bannermannek: „Sir Enry, ez volt élete legnépszerűbb döntése.” Lloyd George első, miniszterként a caernarvoni városházán mondott beszédében azonban a „mesebeli legkisebb fiú által elért siker” szerepet kapott. A helyi győzelem arra ösztönözte, hogy miniszterként hagyományos módon legyen sikeres, s visszafogottan kompromisszumkereső legyen a hivatalban. Másfelől tisztában volt azzal, hogy soha nem elégítheti ki a hatalom iránti csillapíthatatlan étvágyát azzal, ha sikeresen megküzd a társasági törvénnyel vagy a kereskedelmi hajózás szabályozásával, s ezért megbízható tisztviselői munkáját a mindennapi aprómunkát igénylő hatalom delegálásával ellensúlyozta, s így maradt ideje nagy jelentőségű, általánosabb jellegű beszédek tartására is. Mindez kissé elütött Churchill stílusától, függetlenül attól, hogy ekkoriban milyen nagy súlyt fektetett arra, hogy Lloyd George szövetségese legyen, s hogy legalább annyira szomjazta ő is a hatalmat, mint Lloyd George. Churchill megelégedéssel fogadta, hogy kabinetminiszter lett harminchárom éves korában, ám nem vakította el a siker. Ha nem is születési előjogának tekintette a posztot, úgy vélte, az örökletes kormányzási hajlamra épített egyéni tehetségének megfelelő jutalma. Ugyanakkor azonban sokkal energikusabban vetette bele magát a részletekbe. Természetes késztetése volt, hogy a keze ügyébe eső minden almafát megrázzon és annyi gyümölcsöt szedjen össze, amennyit csak lehet. Először

attól félt, hogy az előbbi metaforát tovább variáljuk, hogy Lloyd George „kimazsolázta” a kereskedelmi minisztérium pudingját. A valóságban ő talán többet csipegetett ki az ott töltött huszonkét, mint elődje huszonnyolc hónap alatt. Paradox módon azonban mindezt úgy érte el, hogy önként másodhegedűsi szerepet vállalt Lloyd George mögött a konstruktív radikalizmusban. A két társadalmi reformer s egyben új liberális politikus hátat fordított gladstone-i hagyománynak, amely felkarolta a libertariánus politikai ügyeket, és a társadalmi körülményekkel egyáltalán nem foglalkozott. Korlátlan ambíciói ellenére nem volt nehéz Churchill számára olyan ember mellett szerepet vállalni, aki tizenegy és fél évvel idősebb volt nála, és aki nála tizenhárom évvel korábban már liberális parlamenti képviselő volt. A Lloyd George–Churchill-viszony rendkívül érdekfeszítő; a kapcsolat különböző szakaszokon át még harmincöt évig tartott köztük azután, hogy az egyikük a másik nyomdokaiba 37

lépett a kereskedelmi minisztériumban. A huszadik század első felének két zseniális brit politikusáról van szó, s a kifejezést itt a racionális megítélésen felüli kivételes és eredeti tehetség megjelölésére használjuk. Ugyanakkor két kiemelkedő miniszterelnökről is szó van, noha a békebeli eredményeket tekintve Asquith legalábbis egyenlő velük, mint ahogy Peel Gladstone és Disraeli színvonalán állt a viktoriánus korban. Churchill volt lényegében a kiemelkedőbb a politikán kívüli tágabb érdeklődési körének és sikereinek köszönhetően, s amiatt is, mert a legnagyobb teljesítménye 1940-ben és 1941-ben magasabb rendű volt, mint Lloyd George-é 1917-ben és 1918-ban, amennyiben sokkal rosszabb körülmények között a világ jövője szempontjából lényegesebb eredményt ért el. Továbbá, noha Churchill időnként szélsőséges nézeteket hangoztatott mind különböző kérdések, mind emberek megítélésében, Lloyd George-énál céltudatosabb és összefogottabb eszmerendszerrel rendelkezett; mindezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy több elvvel és kevesebb opportunizmussal bírt. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy Lloyd George számos tulajdonság terén Churchill fölé emelkedett. Az egyik, talán legfigyelemreméltóbb

ezek közül az volt, hogy hosszú ideig minden különösebb erőfeszítés nélkül kordában tartotta Churchillt. Churchill, aki soha nem degradálta magát, ennek a viszonynak a leghitelesebb tanújaként vallott egy Lloyd George-dzsal való találkozása után. A két politikus ekkor beszélt először egymással némi idő elteltével, már Churchill pénzügyminisztersége alatt az 1920-as évek vége felé. A találkozást Churchill kezdeményezte, mert néhány részletet szeretett volna tisztázni Lloyd George-dzsal a The World Crisis című munkájának utolsó kötetében. A beszélgetésnek ez a része, Churchill akkori államtitkárának, Robert Boothby-nak a feljegyzése szerint, rendben lement. Azután Churchill megjegyezte: „Öt percen belül a régi viszony teljes mértékben helyreállt közöttünk. A mester és a szolga közötti kapcsolat. És én voltam a szolga.” Semmi kétség, hogy bizonyos adag gúny is rejtőzött ezekben a szavakban. De sok igazság is volt bennük s bárki, aki rá tudta venni Churchillt, hogy szolgai viszonyt tettessen, egyértelműen lenyűgöző személy kellett, hogy legyen. Lloyd George ekkor már hat éve nem volt hivatalban, és még újabb tizenhét politikamentes év állt előtte. A befolyása és az ítélőképessége az 1930-as években egyaránt hanyatlott, noha még az 1940-es norvégiai vitában is időnként megsemmisítő erejű beszédet tudott tartani. Hírnevét komoly mértékben megtépázta Hitlernél 1936 nyarán tett félig-meddig tisztelgő látogatása. 1940-ben egyesek egy lehetséges brit Pétaint láttak benne. Churchill azonban, minden kétséget kizáróan részben nosztalgikus érzelmektől hajtva, ám részben a saját védelmében is, eljátszott a gondolattal, hogy vagy washingtoni nagykövetnek nevezi ki (Lord Lothian halálát követően), vagy mezőgazdasági miniszternek. Lloyd George némi szakértelemre tett szert ezen a területen annak eredményeként, hogy Surrey elővárosi dombjain almafákat nevelt. A körülményeket tekintve azonban szerencsére semmi sem lett a kinevezésből. Lloyd George nagyszerű tulajdonságai nem kizárólag a személyiségére szorítkoztak. A legtöbb esetben sokkal meggyőzőbb – és mindenképpen spontánabb – szónok volt, mint Churchill. Churchill-lel összehasonlítva ő sokkal jobban bele tudta élni magát a hallgatóság gondolataiba. Churchill a hallgatói előtt beszélt. Lloyd

George szinte befonta őket. Ugyanebből az okból kifolyólag sokkal jobb hallgatóságot is jelentett, s részben kelta ösztöneinek köszönhetően jobban megértette, mi járhat tárgyalópartnerei fejében. Ez az utóbbi tulajdonság nagyon jelentősnek bizonyult 1908-ban a kereskedelmi minisztériumban. Lloyd George nagyszerűen tudta a munkáltatók és a munkaadók közötti vitákat csillapítani, s ezt a gyakorlatát még azután is megtartotta, hogy miniszterelnökké lépett elő. Kicsit úgy festett a helyzet, mint azzal a hangszeres zenésszel, aki kiváló karmesterré válik, de alkalmanként még mindig virtuóz teljesítményekre képes a régi hegedűjén vagy egyéb más hangszerén. Churchill hátránya ezen a téren egy nem barátságtalan minisztériumi tisztviselő szerint az volt, hogy egyszerűen „túl sokat beszélt”. Nem adott alkalmat a szemben álló feleknek arra, hogy együttműködjenek egymással. Ennek ellenére a munkaadók és a munkavállalók közötti viták elsimítását a kereskedelmi tárca egyik fontos feladatának tekintette, s számos fontos megállapodást hozott tető alá. Ami azonban a kereskedelmi minisztériummal kapcsolatban a fantáziáját megragadta, az a lehetőség volt, hogy társadalmi reformerként leteheti a névjegyét. Egy Asquithnek 1908. március 14én (azaz még azelőtt, hogy akár felajánlották volna, s elfogadta volna a kereskedelmi minisztérium vezetését) írt és számos témát érintő levelében leszögezte: „A tudatlanság fátyolán keresztül egy általam minimális normának nevezett politika alapvonalait látom kirajzolódni. Inkább országos, semmint egyetlen minisztériumot érintő programról van szó. Kétségeim vannak afelől, hogy elegendő erőm lesz-e megvalósítani. Ha igen, akkor attól tartok, hogy hamarosan néhány barátommal, például John Morleyval kerülök szembe, aki egy életen át tartó tanulás és gondolkodás után arra a megállapításra jutott, hogy semmit sem lehet tenni.” Kilenc hónappal később azonban már sokkal tisztábban látott az ügyben és már nem érdekelte nagyon, hogy megsérti-e Gladstone vikáriusát a kabinetben. Egy másik, Asquithhez intézett fontos levelében (1908. december 29-én), amely már önbizalomtól duzzad és amelyben a karácsonyi ünnepek alatt kiérlelt gondolatait osztja meg a címzettel, az alábbiakat írta:

Ebben az utóbbi pár nyugodt napban sok mindent meghánytam-vetettem, és szükségét érzem, hogy elmondjam, mire jutottam az elmélkedésem során. Egy fantasztikus társadalomszervezési kérdésről van szó. Nagy szükség van ilyenre és az idő megérett rá. Németország sokkal kedvezőtlenebb időjárási viszonyok között és sokkal kisebb felhalmozott gazdagsággal képes volt elfogadható körülményeket teremteni a lakossága számára. Németország nem csupán a háborúra, hanem a békére is meg van szervezve. Mi pedig kizárólag a pártpolitikára vagyunk berendezkedve. Az a miniszter, aki Németország sikeres tapasztalatait a társadalom szervezésében megpróbálja ebben az országban is alkalmazni, nem biztos, hogy népszerű lesz a lakosság körében, de olyan emléket hagy a maga tevékenységéről, amelyet az idő sem fog eltorzítani. […] Legalább két évünk van. Itt állunk azokkal a bajokkal, amelyek a minket támogató szegényebb rétegekre nehezednek. És érdekes módon a szükséges törvényjavaslatok pontosan olyan természetűek, amelyeket a Lordok Háza nem 38

mer megvétózni. Az ezzel járó kiadások nem haladják meg az évi tízmilliót, s az összeget nem segélyezésre, hanem gépi berendezésekre és megtakarításösztönzésre fordítanánk, s ez a szegények számára egy másik Angliát teremtene. És hiszek abban, hogy mihelyt a nemzet ezen nagyszabású tervek megvalósulásának a szemtanúja lesz,

először az izgalomtól vissza fogja tartani a lélegzetét, majd pedig egy emberként fel fog sorakozni a kormány mögött. Az alábbi lépéseket látom célszerűnek: 1. Munkástőzsdék és munkanélküli-biztosítás: 2. Országos betegbiztosítás stb.: 3. Különböző állami fejlesztésű iparágak – erdőgazdálkodás – utak: 4. Modernizált szegénytörvény, azaz kategorizálás: 5. Vasutak egyesítése állami ellenőrzés alatt és garanciája mellett: 6. Kötelező iskolai oktatás 17 éves korig. Nem hiszem, hogy ne lehetne a fentiek közül mindegyiket megvalósítani, mégpedig sikeresen, s abban is biztos vagyok, hogy nem csupán az országot, de a pártot is megerősítenék. Ám mennyivel jobb egy ilyen nemes vállalkozással kudarcot vallani, mint lassú tehetetlenségben vagy semmitmondó agitációval kimúlni. Azt mondom tehát, hogy fecskendezzünk egy nagy adag bismarckizmust a mi ipari rendszerünk vénájába, majd nyugodt lelkiismerettel várjuk az eredményt, bármi is lesz az. Ez a levél merészen szemtelen volt egy szerényebb rangú kabinetminisztertől egy olyan miniszterelnökhöz, aki kritikus magatartásáról, s nem naiv lelkesedéséről vált ismertté. Anélkül, hogy a részletekbe ment volna, egy „új liberalizmus” koherens programját foglalta össze. Sőt olyan doktrínát fogalmazott meg, hogy a – különösen a kényelmes többséggel rendelkező – kormány kötelessége a kínálkozó alkalom kihasználása egy határozott

törvényhozási program megvalósítására ahelyett, hogy arra az álláspontra helyezkedne: a választási győzelmet úgy lehet a legjobban kihasználni, hogy semmit sem tesz a következő választási siker kockáztatása miatt. Churchillnek az első törvényhozási feladata az volt, hogy elfogadtassa Lloyd George törvényjavaslatát a londoni kikötőről, amely egyetlen hatóság alá rendelte a Temze árapályos részét, s amely „teljes mértékben nem pártpolitikai” javaslat volt. Legalábbis Churchill erről biztosította Lord Salisburyt egy 1908 decemberében írt levélben, amelyben sikeresen arra kérte a főrendet, hogy egyengesse a törvény útját a Felsőházban. Ezek után Churchill azzal kezdhette az új évet, 1909-et, hogy a hatóság élére kinevezte egyik államtitkár-helyettesét, Hudson Kearleyt, aki hamarosan megkapta a Lord Davenport címet. Kearley egyike volt az elsőknek, akik élelmiszerüzlet-láncot alapítottak, s volt egy olyan érzés az 39

emberekben, hogy noha tökéletesen megfelelt Lloyd George-nak, Churchill örömmel szabadult meg tőle és váltotta fel őt a miniszterelnök sógorával, Jack Tennanttel. Churchillnek szerencséje volt közigazgatási államtitkárával, Sir Hubert Llewellyn Smithszel, aki korának egyik legkreatívabb köztisztviselője volt. Lloyd George ebben a minisztériumban töltött ideje egy részében Sir Francis Hopwood volt az államtitkár, aki nem lett volna megfelelő partner Churchill számára. Churchill ugyanakkor a fiatal William Beveridgeet is alkalmazta a minisztériumban. Egyben bizonyos kérdésekben szorosan és barátságban együttműködött Sidney Webb-bel, aki közvetített közte és a felesége között, aki éppen akkoriban (1909. február) fejezte be a szegénytörvényt vizsgáló királyi bizottság híres kisebbségi jelentését. Beatrice Webbnek, aki arról is híres volt, hogy nem kímélte az embereket naplójában, természetesen jelentős mértékben javult a véleménye Churchillről. Amikor először találkoztak, még 1903. július 8-án, az alábbi elítélő sorokat írta: Winston Churchill-lel vacsoráztam. Első benyomások: nyughatatlan, majdnem az elviselhetetlenségig, képtelen tartósan

mindennapi dolgokkal foglalkozni, önző, nagyképű, felszínes gondolkodású és reakciós, ám rendelkezik valami személyes vonzerővel, nagyon merész és van benne valami eredetiség, bár nem az intellektusában, hanem a személyiségében. Inkább amerikai spekuláns, semmint angol arisztokrata. Kizárólag magáról beszél és a választási kampányterveiről, s azt akarja, hogy ajánljak neki valakit, aki statisztikákkal tud szolgálni. „Soha nem gondolkozom, ha másvalaki megteszi ezt helyettem” – ez az axióma szervezőkészséget, de nem elmélyült gondolkodást tükröz. Kifogyhatatlan mindenféle trükkben, hogy megnyerje az oldhami választást a munkáspárti és a liberális jelöltekkel szemben. Azt hiszem azonban, hogy van jobb oldala is, amit a pozíciójából és a karrierjéből adódó olcsó cinizmus eltakar a futó vacsorai ismeretség elől. Népszerűtlenségre van ítélve, túlságosan kellemetlen ember nyughatatlan egoizmusával és mindenféle erkölcsi vagy intellektuális kifinomultság hiányában. […] Fogalma sincs a tudományos kutatásról, a filozófiáról, az irodalomról vagy a művészetekről, még kevesebb a vallásról. A merészsége, a rámenőssége, az ötletgazdagsága és az általa örökölt hagyományok azonban még messze vihetik, hacsak nem forgácsolja szét magát az édesapjához hasonlóan. Közel egy évvel később, amikor a Webb házaspár már levetkőzte a Churchill-lel szemben táplált előítéletet (Sidney általában egyetértett

Beatrice-szel az emberekről alkotott véleményében, míg a feleség többnyire a tényekben és a politikában követte a férjét), és meghívták egyik meglehetősen puritán, de divatos emberek által látogatott politikai vacsorájukra, Beatrice, ha lehet, még kritikusabb hangot ütött meg vele kapcsolatban. Aznap este a liberális párti politikuson kívül meghívást kapott még a Tate Gallery mellett álló házukba Lloyd George, Herbert Gladstone-ék, G. M. Trevelyanék és Charles Mastermanék. A másik oldalamon Winston Churchill ült. Kellemetlen benyomást tesz: túl sokat iszik, túl sokat beszél, s semmilyen említésre méltót sem tesz. Az elgondolásai, ha egyáltalán vannak, régimódi radikalizmus és puszta toryizmus keveréke; jelenleg, mivel ideológiailag fejlettnek akar látszani, több benne a régimódi radikalizmus. Teljesen tudatlan a társadalmi kérdésekben és fogalma sincs az egészről. Ki sem látszik a sok előítélet és szlogen alól, s állandóan azon mesterkedik, hogy új és hatásos módon adja elő ezeket. Teljesen közömbös a szenvedéssel szemben, semmilyen intellektuális érdeklődés sem ébred benne, se nem tudós koponya, se nem jóindulatú. Megpróbáltam elmagyarázni neki a „nemzeti minimumot”, de a jelek szerint fogalma sem volt a teljesen szabad gazdasági versennyel szembeni ellenvetésekről és még mindig egy „csecsemő” gazdasági elképzeléseivel bír. 40

[…]

Lloyd George minden tekintetben Winston Churchill vagy Herbert Gladstone felett áll mind a személyiségét, mind az intellektusát tekintve.

Négy és fél évvel később azonban teljesen más hangon írt. Az 1908. október 16-i naplóbejegyzése így szól: Vasárnap együtt ebédeltem Winston Churchill-lel és a feleségével – egy kedves, jól nevelt és csinos hölggyel, aki ugyanakkor komoly is, bár nem gazdag, s egyáltalán nem „jó parti”, amit Winston javára írok. Winston egy valóban ékesszóló beszédet tartott a munkanélküliekről előző este, és elsajátította a Webb-tervet, habár nem vitte végig a kötelező munkástőzsdék ötletét. Ragyogóan tehetséges – véleményem szerint több, mint egy frázisfaragó politikus –, és kétségtelenül beleveti magát a konstruktív állami szerepvállalásba. Semmi kétség, hogy ezt az arcát mutatja felém, de nem tudná ezt megtenni anélkül, hogy ne értene legalább részben egyet. Ebéd után Lloyd George jött be és kért meg bennünket arra, hogy reggelizzünk együtt és közben beszéljük meg a biztosítási elképzelést. […] Lloyd George okos ember, de nem annyira intellektuális, mint Winston, s nem is rendelkezik olyan vonzó személyiséggel – inkább prédikátor, semmint államférfi. Az ellentétes véleményeket, különösen Churchill és Lloyd George egymáshoz viszonyított tulajdonságait illetően, betudhatjuk egyszerűen annak, hogy Mrs. Webb Churchill államférfiúi tehetségének kibontakozásával megváltoztatta a róla formált véleményét. Churchill azonban ténylegesen is sokat tett azért, hogy társadalmi reformerként javuljon a róla kialakított kép, ami nem meglepő annak a három tervnek a fényében, amelyek minisztériumi tevékenysége középpontjában álltak. Ezek közül az első a Trades Board Bill volt, amely a „verejtékező munkások”, elsősorban az East

End-i, a leedsi és a manchesteri kis ruhakészítő műhelyek kérdésével foglalkozott. A problémát csak súlyosbította a korra jellemző nagyszámú kelet-európai bevándorló ezekben a körzetekben. A belügyminisztérium, amely ellenőrizte a gyári felügyelőségeket, hagyományosan óvatos konzervativizmussal nyúlt ehhez az ügyhöz, s Herbert Gladstone belügyminiszter nem is kívánt ezen a gyakorlaton változtatni. Jóllehet számos kérdésben közel állt a Munkáspárthoz, ebben hű maradt édesapjának a „konstruktív radikalizmussal” szemben táplált bizalmatlanságához. Amikor Churchill tett kísérletet a kérdés megoldására, a Jerikó falain őrt állók mind a kormány, mind az ellenzék padsoraiban hajlandók voltak beadni a derekukat. „A Trades Board Bill-t nagyszerűen fogadták és egyénenkénti szavazás nélkül fogják elfogadni”, írta a feleségének 1909. április 28-án. „A. Balfour és Alfred Lyttelton jelentős mértékben támogatták…” Szerény, mindössze 200 000 munkást érintő törvényjavaslatról volt szó, akiknek közel háromnegyede nő volt, s csak bizonyos foglalkozási ágakra vonatkozott: egy háromoldalú testületet hoztak létre (a munkáltatók, a munkavállalók képviselői és néhány független részvételével), amelynek jogában állt a munkaidőt és a normát szabályozni. Négy évvel később, a hatékony fokozatosság jó példájaként, a törvény hatályát kiterjesztették öt további foglalkozási ágra és további 170 000 munkavállalóra. Az intézkedések közül a második, amely Churchillt a legközelebb hozta Webbékhez, a munkástőzsdék létrehozása volt. Ahogy akkoriban erősen hitték, ezek az intézmények a munkaerőpiac rugalmasabbá tételével jelentős mértékben enyhítettek a munkanélküliségen, amely 1908-ban és 1909-ben a középpontban állt, amíg a második év vége felé az ipari szektor nem kezdett javulni, s azután a liberális kormány maradék öt és fél évében a gazdaság erőteljesen fejlődött. Mindez a problémák kínálati oldali s nem makrogazdasági intézkedések segítségével történő megoldásának egyik korai kísérlete volt, ámbár Churchill, aki ekkoriban kicsit keynesiánus volt még Keynes megjelenése előtt, hajlandó lett volna általánosabb recesszióellenes lépésekre is. Egy részsikert elért ezen a területen akkor, amikor 1908 szeptemberében

meggyőzte a haditengerészeti minisztériumot vezető McKennát arról, hogy a hajóépítési megrendelések ütemezésénél vegye figyelembe az ágazatban tapasztalható munkanélküliséget is. Churchill úgy vélte, a munkaerőtőzsdékkel kapcsolatos politikája elszakíthatatlanul összefügg a munkanélküli-biztosítás bevezetésével. 1908 végére meglehetősen jól kidolgozott és aránylag részletes javaslatcsomagot tárt a kabinet elé mindkét kérdésben. A javaslatok koherenciája minden bizonnyal sokat köszönhetett Llewellyn Smith és Beveridge újító képességeinek. Mindazonáltal általános benyomás szerint Churchill irányította a minisztériumot, és a tisztviselőit az ösztönzés és a gyakorlati problémák iránti megértés megfelelő elegyével mozgatta. A munkaerőtőzsdékre vonatkozó javaslatnak könnyű útja volt. 1909 májusában nyújtották be és még ebben a parlamenti ülésszakban elfogadták. Az első tőzsdék 1910. február 1-jén nyitották ki kapuikat, véletlenül pontosan akkor, amikor Churchill az utolsó hónapját kezdte meg a kereskedelmi minisztériumban. Amellett, hogy a törvényjavaslat elfogadásán dolgozott a parlamentben, személyesen is figyelemmel kísérte annak eredményeit. 1909 őszén némileg megkérdőjelezhető módon a német hadsereg gyakorlatainak megtekintését összekötötte a frankfurti és a strasbourgi (Elszász akkoriban a vilmosi Németország része volt) „munkáshivatalokban” tett látogatással. És február 1-jén Clementine társaságában sorra felkereste a Londonban megnyílt első tizenhét tőzsdét. A munkanélküliek biztosítása súlyosabb problémát jelentett és sokkal lassabban is valósult meg. A kabinetben is bizonyos ellenállásba ütközött az elképzelés, s elkeseredetten írta (1909.) április 27-én a feleségének, hogy „az az öreg gazember Burns és az a kis fajankó Runciman” a fő akadály és „semmilyen döntésre sem tudtam bírni tegnap a kabinetet”. Asquith azonban, vélte Churchill, szilárdan mögötte áll. Mindez két nappal Lloyd George – s a század leghíresebb – költségvetése előtt történt, így érthető, hogy egyrészt a kabinet mással volt elfoglalva, másrészt Lloyd George sem készült még el a maga párhuzamos egészségbiztosítási tervezetével. Churchill maga is belátta, hogy a kormány nem haraphat kétszer a biztosítási cseresznyébe és ezért várnia kell addig, amíg Lloyd

George készen lesz a saját részével. A munkanélkülibiztosítás mindössze 1911 decemberében emelkedett törvényerőre, ám ekkorra Churchill már rég nem dolgozott a kereskedelmi minisztériumban, túl volt a belügyminiszterségén is és immár két hónapja az Admiralitás első lordja volt. Ennek ellenére a megvalósult tervezet komoly mértékben Churchill elképzelésein alapult, amelynek a részleteit az ő vezetése alatt dolgozták ki. Jelentős, bár még mindig korlátozott számú, körülbelül hárommillió munkást érintett a ciklikusságnak leginkább kitett iparágakban: az építőiparban, a gépiparban és a hajógyártásban, bár a program későbbi kiterjesztése is szerepelt a törvényben. A munkanélkülisegély összege az első öt hétben hét shilling és hat penny volt (mai értéken 18 font 50 penny), majd az összeg a következő öt hétre heti hat shillingre csökkent, s végül az utolsó öt hétben már csak heti öt shillinget kapott a törvényben érintett munkanélküli. A kiadásokat úgy fedezték, hogy heti két pennyt vontak le a fizetésekből, egy pennyt fizetett a munkaadó és újabb egy pennyt adott hetente a pénzügyminisztérium. Ez a három intézkedés Churchillnek mint társadalmi reformernek szilárd alapot teremtett. A biztosítás átmenetileg szinte szent elvvé vált számára és javíthatatlan frázisgyártó hajlama egy olyan szlogen megalkotásához vezetett, amely komoly riválisa lehet semmitmondásban annak a híres kifejezésnek, amit Aneurin Bevan mondott egy alkalommal. „A prioritások nyelve a szocializmus vallása”, jelentette ki Bevan 1949-ben. Churchill negyven évvel korábban hasonló hangvételben leszögezte, hogy „a biztosítás az átlag csodáját hozza el a tömegek megmentésére”. Igaz az is, hogy mindig készen állt a szegénység enyhítésére, s ebben a tekintetben élesen különbözött Lloyd George-tól. Churchillt mindig foglalkoztatták a szegénysorban lévő családok és a szerény falusi házikók. Másfelől szilárdan elutasította Llewellyn Smith egy javaslatát, hogy a segélyeket a józan élettől tegyék függővé. „Nincs ínyemre az erkölcsök és a matematika keverése”, jelentette ki brutális őszinteséggel. Az ő liberális megközelítése erősen patríciusi jellegű volt. Semmilyen kísérletet sem tett arra, hogy összefüggést keressen a költséges életviteléhez sokszor haladéktalanul

szükséges nagyobb összegek megszerzése és a segélyre szoruló szegények ügye között. Nem akarta átérezni a problémáikat belülről, kizárólag felülről szimpatizált velük. Más társadalmi osztályhoz, más fajhoz tartozott. Ebben a tekintetben nem sokban különbözött az őt megelőző vagy követő társadalmi reformerektől, a radikális korszakában lévő Joseph Chamberlaintől vagy Bevantől, aki bevezette az országos betegbiztosítási rendszert. Mindketten szinte természetükből adódóan patríciusi szelleműek voltak és Churchillhez hasonlóan ők is teljesen különböző életet éltek azoktól, akiknek segíteni próbáltak. Churchill azonban a természetéből fakadóan őszintébb volt a társadalmi különbségek bevallásában. Mindehhez még hozzá lehet tenni, hogy számosan azok közül, akiknek közvetlenebb tapasztalata volt a nélkülözésről, így John Burns a szóban forgó időszakban, vagy Philip Snowden az 1920-as években, sokkal érzéketlenebbnek bizonyultak a szenvedők gondjainak enyhítésében, amikor erre lehetőségük lett volna. Ám Churchill is hamar elfelejtette a társadalmi reformokat, amikor először a kereskedelmi minisztériumot, majd a belügyminisztériumot hagyta ott és a haditengerészet gondjaival-bajaival kezdett foglalkozni: a brit haditengerészet iránti vonzódása és az általa egyre veszélyesebbnek ítélt német haditengerészeti kihívás teljes mértékben elfordította a figyelmét. A „minisztériumitisz”-től azonban mások sem menekülhettek, s különösen a Churchill lelkesedő, önző és majdnem rögeszmés természetéhez hasonló emberek vannak kitéve ennek a „betegségnek”. Churchill nem állt egyedül abban, hogy egy adott minisztérium bonyolult ügyei rögtön megszűntek a számára, amint egy másikéival kellett foglalkoznia. Churchill azonban mindig is érdeklődött az általános politikai kérdések iránt, és a kereskedelmi tárcánál töltött évei alatt sikerült számos kollégája, sőt még az uralkodó rosszallását is kiváltania. Már láttuk a Burnsszel és Runcimannel kapcsolatos, nem éppen hízelgő megállapítását. 1908 májusában epés levélváltásra került sor közötte és Crewe között (aki Elgint váltotta a gyarmatügyi tárca élén) annak kapcsán, amit Churchill az Alsóházban egy gyarmatokat érintő vitában mondott. Churchill azt állította, hogy mindössze a

41

miniszterelnök kérésének tett eleget. Még ezen év decemberében Edward Greyjel akasztotta össze a bajszát, amikor a párizsi nagykövetség segítségével francia politikusokkal olyan megbeszélés-sorozatot kívánt szervezni a következő hónapban a francia fővárosba teendő látogatása alatt, amelyek messze túlmentek a kereskedelmi miniszteri jogkörén. Edward király annyira felháborodott Churchill 1909 szeptemberében Leicesterben és 1910 márciusában Manchesterben mondott beszédein, hogy tiltakozó leveleket íratott magántitkárával. Az 1910-es első általános választás után Margot Asquith (habár egyáltalán nem biztos, hogy a férje nevében, aki maga is egy feddő levelet eresztett meg Churchillnek egy 1909. júliusi edinburghi beszéde után – Churchill földrajzilag gondosan „terítette” tapintatlan megjegyzéseit) írt egy egyszerre hisztérikus, ellentmondásoktól hemzsegő és állítólag uralkodói véleményeket tükröző levelet. Ha „Churchill jobban szeretné, hogy kedveljék ahelyett, hogy örömét lelné az őt ért becsmérlő megjegyzésekben és a nyomorult hírhedtségben”, akkor jelentős mértékben megnőne a „politikai és társadalmi élet legjobb elemeinek” szemében. Churchill kabinetbeli pályafutásának első éveiben átvitt értelemben többször is kimerészkedett a minisztériuma falain kívülre; ezek közül a legjelentősebb röviddel a kinevezése után történt, és később érdekes paradoxont lehetett felfedezni benne. Éles támadást intézett, Lloyd George-dzsal együttműködve, a kettejük által túlzott mértékűnek ítélt csatahajó-építési program és ennek kapcsán a haditengerészeti miniszter, vagyis az Admiralitás első lordja, a pedáns és makacs Reginald McKenna ellen. McKenna, aki a korábbi, rövid ideig tartó pénzügyminisztersége ellenére az admirálisok kedvence lett a haditengerészeti minisztériumban, 1908. december elején terjesztette be az 1909–10-es évekre vonatkozó haditengerészeti sarokszámait. Összesen 36 millió fontos kiadásról 42

volt szó, s ez 180 százalékos növekedést jelentett Lord George Hamilton 13,25 millió fontos büdzséjéhez képest, ami részben hozzájárult Lord Randolph 1886-os lemondásához. Talán a legjelentősebb tényező hat nagy csatahajó építése volt; ezeket az új

típusú hadihajókat Lord Fisher admirális, első tengeri lord, a haditengerészet 1904 és 1910 közötti szakmai vezetője alkotta meg az emberiség nagyobb hasznára. Sajnos nem csupán a briteket részesítette ebben a szerencsében, hanem a németeket és valamivel később az emberiség osztrák és olasz egyedeit is, ezáltal megteremtve az egymás közötti versengés alapjait. A biztonság nem nyugodhatott a csatahajók korábbi nemzedékei terén fennálló brit fölényen, hanem azt is jelentette, hogy lépést kellett tartani a Hohenzollernekkel. A rajtvonalra nagyjából 1906-ra sorakoztak fel a részvevők. Churchill, jóllehet néhány éven belül az ő minisztersége alatt emelkedett békeidőben a haditengerészetnek juttatott költségvetési pénz 53,5 millió fontra (amit akkor lelkesen támogatott is), ekkor még egyáltalán nem volt meggyőződve sem McKenna részletes javaslatának ésszerűségéről, sem a német fenyegetésre vonatkozó alapvető biztonsági elképzelésről. 1908 augusztusában félbeszakította az eljegyzési ünnepségét és 15-én, szombaton Swansea-be utazott, ahol egy olyan doktrínát fogalmazott meg, amelyet nagy tetszéssel fogadott a Liberális Párt fegyverkezésellenes szárnya, mivel az nem igazán hitt a német fenyegetésben. „Azt hiszem, mélyen elítélendő, hogy egyes emberek azt a hitet próbálják kelteni ebben az országban, hogy elkerülhetetlen a háború Nagy-Britannia és Németország között”, jelentette ki. „Szamárság. Létfontosságú – elsődleges – érdekeink nem keresztezik egymást sehol a világon.” „Semmilyen rossz érzés vagy rosszakarat nincs Németországgal szemben”, folytatta. „Nagyra becsüljük az erős, a türelmes és szorgalmas német népet.” A fenti beszéd arra indította a régi radikális képromboló Henry Labouchére-t, hogy gratuláljon, és esküvői ajándékot küldjön neki ezzel a különleges üzenettel: „úgy látom, az egész kabinetből kizárólag önt és Lloyd George-ot nem fertőzte meg a fegyverkezés vírusa”. Lloyd George pedig, aki véletlenül éppen Hamburgban tartózkodott, azt írta: „A swansea-i beszéde tipp-topp volt és rendkívül tetszett a németeknek.” Ez a dicséret meg Churchillnek tetszett. Bizonyos értelemben németbarát időszakát élte ekkoriban, amely részben abból a figyelemből táplálkozott, amelyet a Kaiser

tanúsított iránta, de még nagyobb részben a németek társadalombiztosítási rendszere iránti csodálatából. És még ennél is fontosabb volt számára az, hogy radikális partneri kapcsolatát megszilárdítsa a pénzügyminiszterrel. Lloyd George-nak szinte hivatalából adódóan meg kellett kérdőjeleznie McKenna költségvetési igényeit. Churchill, akire nem nehezedett ilyen szükségszerűség, lelkes önkéntesként csatlakozott hozzá. A kabineten belül szakmai alapon még Morley, Burns és Harcourt támogatta őket, jóllehet ez a három politikus nemigen akarta, mint Asquith megjegyezte, hogy ezzel a két (egyesek szerint üresen) fénylő radikális csillaggal azonosítsák őket. Mindenesetre Churchill és Lloyd George örömmel álltak ki egymás mellett, s az utóbbi, mielőtt a cannes-i Prince de Galles Szállodába vonult volna el a karácsonyi ünnepekre, egy fontos levelet írt Churchillnek: Nem mehetek el úgy, hogy ne fejezzem ki mély hálámat azért a segítségért, amit McKenna ostoba költségvetési igényeinek szétzúzásában nyújtott és őszinte csodálatomat, ahogy azokat ízekre szedte. Kelta vagyok, és remélem, nem haragszik, ha azt mondom, hogy miközben McK hajóhadát tűz alá vette, elképzeltem magamban, ahogy az édesapja büszkén tekint le, amint ragyogóan tehetséges fia egy olyan ügyben arat sikert, amelyért ő a karrierét és az életét áldozta. A győzelem azonban optimista kifejezés volt arra, amit elértek, vagy amit el kellett volna érniük. A harc igazán csak 1909. februárban kezdődött el. A hónap első felében nagy hatótávolságú dokumentumbombázás vette kezdetét. Mint ahogy gyakran megtörtént, Churchill energiája és szemtelensége egyaránt csodálatra méltó volt. A hónap elején egy nagyjából 2000 szavas, érvekkel teli és részletes kabinetiratot köröztetett, amelyet telezsúfolt a német haditengerészeti kiadásokat bemutató táblázatok

elemzésével és a valódi relatív előnyök összevetésével. Kabinettagságom alatt soha nem találkoztam ennyire részletes és ugyanakkor ennyire jelentős kérdést tárgyaló és egy miniszter által egy másik miniszter ellen alkotott dokumentummal, s ráadásul mindezt olyan valakitől, akinek a hatásköre semmilyen módon sem kapcsolódott az ő területéhez. McKenna, természetesen, egy hasonlóképpen részletes, noha kevésbé lendületesen megírt cáfolatban válaszolt. Churchill egy olyan új kabinetdokumentumot állíttatott össze, amelyben McKenna érveit a kétoszloposan tördelt oldalak egyik felén sorakoztatta fel, a sajátjait a másikon. „Tisztelettel a kabinet elé tárom ezeket a feljegyzéseket az első lord memorandumára válaszolva olyan formában, amely az összehasonlítást könnyebbé teszi”, kezdte nyugodt és majdhogynem leereszkedő hangon. Churchill azonban erősebb volt provokálásban, mint érvelésben. A három habozó támogató még habozóbb lett, Asquith kezdte elveszíteni a türelmét és még Lloyd George is kompromisszumos megoldást keresett. Asquith február 20-án azt írta a feleségének, hogy „A közgazdászok némileg megrettentek, s Winston és Ll. G. együttesen mesterkedve a liberális sajtó nagy részét egy táborba terelték. …Ők (ketten) sandán a lemondásukról ejtenek el itt-ott egyegy megjegyzést (ami blöff) és akármi történik is, sok gőzt fognak kiengedni, legalábbis a jó öreg búrbarát szellem fel fog éledni. Képes vagyok hideg fejjel szemlélni a dolgokat, ám akadnak olyan pillanatok, amikor legszívesebben mindkettőt megfenyíteném.” Ezt az utóbbi megjegyzést azonban nem kellett komolyan venni, mert sokkal több olyan pillanat akadt, amikor Asquith egy ilyen drasztikus lépésnek az árnyoldalait is meglátta. Legalább olyan mértékben blöff volt ez, mint a kettejük lemondásáról elejtett megjegyzések. A kérdés a kabinet február 24-i ülésén dőlt el. Asquith beszámolója fényt vet arra is, miként irányította a kabinetet, s egyben megvilágítja azt is, hogy Churchill és kisebb mértékben Lloyd George mennyire elszigetelődött a többiektől. „Egy hirtelen megoldás adódott, amelyet azonnal kihasználtam, s amelynek eredményeként különös módon olyan kompromisszumra jutottunk, amely megfelelt McKennának és Greynek, valamint Ll. G.-nek és Winstonnak is.” Négy nagy

csatahajó építését kellett haladéktalanul megkezdeni, míg a másik négyre csak akkor kerül sor, amikor a szükség úgy diktálja. Ahogy minden nehézség nélkül előre lehetett látni, július végén úgy ítélték meg, hogy ez az idő elérkezett. A két „közgazdász” (így nevezték őket akkoriban, nem a „lehangoló tudományban” való jártasságuk miatt, hanem mert a haditengerészet vagy a katonaság túlzásai ellen küzdöttek) figyelemreméltóan sikertelen maradt. Ellenfeleik hat hajót akartak építeni. A „közgazdászok” megpróbálták leszorítani a számot négyre. És az eredmény és a „kompromisszum” nyolc hajó lett. A közgazdászok februári veresége miatt még nagyobb szükség volt arra, hogy az 1909-es költségvetés – amelyet április 29-én kellett beterjeszteni, és ez volt Lloyd George első büdzséje is – gyakorlati pénzügyi okokból és a pénzügyminiszter presztízse szempontjából elsőrangú esemény legyen, s az is volt. Eltekintve Lloyd George személyes helyzetétől, lényeges volt abból a meggondolásból is, hogy a kabinet visszanyerje a kezdeményezést. A kormány hivatali ideje harmadik évének végén a kényelmes többség miatt túlságosan nyugodt és népszerűtlen volt. Az 1908-as időközi választások katasztrofális eredményt hoztak. Nem csupán ÉszaknyugatManchesterről volt szó. A konzervatívok nyertek Ashburtonben, Ross-on-Wye-ban, London Peckham és Shoreditch kerületeiben, Newcastle-on-Tyne-ban, valamint a yorkshire-i Pudseyban. A vereségek tág földrajzi körben szóródtak szét és nagyszámúak voltak. A legtöbb törvénynek se íze, se bűze nem volt. A jelentősebb törvényjavaslatokat nagy többséggel megszavazták az Alsóházban, azután visszadobta vagy megcsonkította őket a Lordok Háza, s a kormány a jelek szerint kevés elképzeléssel rendelkezett arról, hogy mi a teendő ilyen helyzetekben azon kívül, hogy sikertelenül megkísérelte keresztülverni a Felsőház ellen tiltakozó CampbellBannerman-határozatokat 1907 júniusában. A költségvetés, nem tekintve azt a gyakorlati kérdést, hogy mai szemmel nézve ugyan parányi összeggel, 16 millió fonttal kellett növelni a bevételeket, ám ez 11 százalékos növekedést jelentett, tűnt a legjobb megoldásnak ahhoz, hogy a kormány kikerüljön a zsákutcából. Mindezt két módon lehetett megoldani. Az első szerint

a 250 évesnél is régibb alkotmányos szokás által megkötött Lordok Háza nem mer egy költségvetési törvényjavaslatot megvétózni. Ezért a legegyszerűbb módja az volt bármilyen ellentmondásos társadalmi vagy politikai javaslat elfogadtatásának, hogy a költségvetésbe tették bele, s így többet is elért annál, mint a bevételek egy adott összeggel való növelése. A második és alternatív taktika azt kívánta, hogy a költségvetés olyan provokatív legyen, hogy a lordok a saját romlásukat idézzék elő a vétójukkal. A kormány ebben az esetben egy sokkal népszerűbb ügy köré építheti a választási kampányát, mint a nonkonformista tanárok gondjai vagy a túl sok kocsma jelentette veszély. Egyesek nem túl meggyőzően azzal érveltek, hogy a pénzügyminiszter és talán a miniszterelnök is mindvégig egy ilyen ravasz trükkön törte a fejét. Túlságosan valószínűtlennek tűnt, hogy a főrendiházi tagok visszautasítsanak egy költségvetési törvényjavaslatot – soha nem merik ezt megtenni. Különösen Asquith vélte úgy nyáron és kora ősszel, amikor a költségvetési törvényjavaslat lassan haladt előre az Alsóház retortáin, hogy elképzelhetetlen a Lordok Házának a vétója. „Ez forradalmat eredményezhetne”, jelentette ki szeptember 17-én Birminghamben. És, legalábbis a költségvetés fölött folytatott harc kezdő szakaszában, a pénzügyminiszter is inkább úgy tekintett a javaslataira, mint amelyekkel kikerülheti a vétót, semmint úgy, mint a költségvetés elvetéséhez vezető útra. A különböző lehetőségekre feltehetően úgy gondolt, mint egy kétesélyes fogadásra a lóversenyen, ahol azonban a lordok vétóját inkább „helyre” fogadja, semmint befutóra. Talán először az ilyen erős reakciót kiváltó, adózással kapcsolatos javaslatokat kellene felidézni, noha azok mai szemmel jelentéktelennek tűnnek. A pénzügyminiszter elhatározta, hogy 16 millió fonttal nagyobb bevételre kell szert tenni, elsősorban a nagy csatahajók és a társadalmi juttatások kifizetésére. És mivel valószínűnek látszott, hogy mindkettőnek a költségei csak emelkedni fognak, olyan lépéseket kellett tenni, amelyekből a jövőben még többet lehet kihozni. Mindössze az első javaslat mondott ellent ennek a szabálynak. Megszokott pénzügyminiszteri húzás volt az

amortizációs alap csökkentése, amely azonban különösen magasan, 3 millió fontnál állt. A második az örökösödési adó és ezzel kapcsolatos illetékek emelése volt újabb 4 millió font beszedésére a folyó évben és másik 6,5 millió font megszerzésére a jövőben. A harmadik megoldás a jövedelmi adó módosítása volt (többnyire növelése) újabb 3 millió font garantálására. Most első ízben különbséget tettek a munkával és munka nélkül szerzett jövedelmek után fizetendő adó között. A munkával szerzett jövedelem utáni adó egy shilling maradt minden egyes font után (kilenc penny 2000 fontig); a munka nélkül szerzett jövedelemre kirótt adó egy shilling két pennyre emelkedett (azaz mai értéken fontonként hat pennyre). Negyedszer, bevezettek egy szuperadót (vagy ahogy később nevezték, pótadót). Ez fontonként hat pennyt jelentett abban az esetben, amennyiben valakinek 5000 font vagy ennél magasabb évi jövedelme volt, és a különadó kizárólag a 3000 font feletti összeget érintette. A tervek szerint 500 000 fontot kellett volna ennek az adófajtának behozni a tárgyévben és 2,3 milliót a következő években. A pénzügyminiszter javaslatai közül ez volt leginkább társadalmat megváltoztató hatású, bár ezt akkor nem vették észre és a pótadó nem váltott ki túl nagy ellenállást. A legtöbb vitát ugyanis a földadók kérdése, a költségvetés ötödik legfontosabb eleme provokálta. A javaslat szerint a föld nem munkával elért értékemelkedésének 20 százalékát kellett adózni (vagy akkor, amikor a földet eladták, vagy amikor haláleset után örökölték); valamint fontonként fél penny tőkeadót (azaz nagyjából a font 0,2 százalékát) fizetni meg nem művelt földek vagy természeti kincseket rejtő földterületek után; és 10 százalék nagyságú visszaháramlási illetéket minden olyan értéknövelésre, amelyben a bérbeadó részesült egy adott bérlet lejártakor. Mindent összevetve a különböző földadók a várakozások szerint 500 000 fontot kellett hogy behozzanak a folyó évben, és jelentős – jóllehet meghatározatlan – mértékben kellett a belőlük befolyó összegnek emelkednie a későbbiekben. A valóságban azonban leginkább tiltakozást eredményeztek a földtulajdonok körében. Az adókból soha nem folyt be egy adott évben 1,5 millió fontnál több, s végső iróniaként csendben el is törölték őket az 1920-as költségvetésben,

Austen Chamberlain pénzügyminisztersége (aki az 1909-es büdzsé egyik legharcosabb parlamenti ellenlábasa volt) és Lloyd George miniszterelnöksége idején. Az 1909-es magasabb adók hatodik kategóriájába tartozott az alkohol és a dohány. Az italeladási engedélyek árát emelték, és ezzel 2,6 millió fontra kívánt szert tenni a kormány. Az alkoholra kivetett fogyasztási adót úgy emelték, hogy 1,6 millió fonttal többet hozzon az államkincstárba, és ez a whisky árát kupicánként fél pennyvel növelte. A dohányból származó adók a számítások szerint újabb 1,8 millió fontot kellett hogy eredményezzenek. A hetedik jelentősebb tétel az autótulajdonosokat és más, benzinmeghajtású járművel rendelkezőket érintette, akik most váltak első ízben fontos adóalanyokká. Progresszív gépkocsiadót vezettek be a lóerőtől függően kettőtől negyven guinea-ig (az utóbbi a mai árakon számolva nagyon jelentős összeg), valamint a benzint gallononként három penny adóval terhelték meg. Az ezekből az adófajtákból eredő bevételeket (a becslés szerint 750 000 fontot) egy speciális útalapba tették országutak építésére, és nem lehetett ezzel az összeggel számolni a költségvetési hiány megszüntetésénél. Ugyanez vonatkozott a bányászati jogra kivetett, fontonként egyshillinges adóra, amely a bányászok jóléti alapját gazdagította. A „népi költségvetésnek”, amely az 1832-es reformtörvény óta a legelkeseredettebb politikai csatározást és a leghosszabban elhúzódó alkotmányos krízist váltotta ki, ezek voltak tehát a főbb összetevői. Churchill ambivalens érzéseket táplált ez iránt a költségvetés iránt. A büdzsé, szokatlan módon, részletes előzetes vizsgálat és vita tárgya lett a kabinetben. A parlamenti beterjesztését megelőző hat hétben nem kevesebb, mint tizennégy kabinetülés foglalkozott majdnem kizárólag ennek a megvitatásával. Lloyd George most nem élhetett az általában a pénzügyminiszterek rendelkezésére álló és hatásos eszközökkel, így a meglepetéssel és a sürgősséggel, amikor is olyan későn fedik fel a kártyáikat a kollégáik előtt, hogy azoknak gyakorlatilag nem marad idejük bármit is tenni. A jelek szerint ez alatt a maratoni kabinetvita alatt Churchill tőle szokatlanul

43

keveset beszélt. Nem csatlakozott a pénzügyminiszter szőrszálhasogató kritikusaihoz, Haldane-hez, McKennához, Runcimanhez és Harcourthoz. Nem volt rátartian, de visszafogottabban bíráló, mint például Grey és Crewe. Ám mennyi pozitív támogatást nyújtott? Az biztos, hogy kevesebbet, mint Asquith, aki (rá sokkal jellemzőbb módon) majdnem ugyanolyan szűkszavú volt, de a tekintélyét és a pozícióját arra használta fel, hogy időnként összefoglalja az érveket a pénzügyminiszter mellett. Ilyen esetekben többnyire nem került sor szavazásra. Jóval később Lloyd George kijelentette: Churchillt némileg „Blenheim-hajlamúnak” vélte akkoriban, noha az eseményhez sokkal közelebb (1909 májusában) barátjának, D. R. Danielnek megjegyezte: „Azt kell hogy mondjam, Winston Churchill mellettem állt a kabinetben, ám elsősorban a miniszterelnök tartott ki mellettem 44

jóban-rosszban.” A valószínű igazság az, hogy Churchillre több oldalról is nyomás nehezedett. Nagyra értékelte a Lloyd Georgedzsal való szövetségét, még mindig tanúbizonyságát szerette volna adni radikális elkötelezettségének, s mihelyt kezdetét vette a küzdelem, természetéből adódóan rögtön belevetette magát a sűrűjébe, noha mindig szem előtt tartotta a tágabb perspektívát is. Másfelől számos gazdag barátja és rokona volt. Az utóbbiak közé tartozott wimborne-i unokatestvére, Ivor Guest, aki akkor éppen Cardiff kerület (azaz, a külvárosok) parlamenti képviselője és később Írország alkirálya volt, s aki több gondot okozott, mint nyíltan konzervatív másik unokatestvére, Sunny Marlborough. Marlborough a hercegekhez képest meglehetősen visszafogottan viselkedett. Természetesen a költségvetés ellen foglalt állást, de a közelébe sem jött Beaufort hercegnek, aki kijelentette, hogy „Winston Churchillt és Lloyd George-ot húsz pár vérebbel körülvéve szeretné látni”, vagy akár Buccleuch hercegnek, aki a büdzsére hivatkozva mondta le a dumfriesshire-i futballklubnak juttatott egyguinea-s támogatását. Guest annak ellenére, hogy Churchill radikális, Cornelia nevű nagynénjének a fia volt, egy olyan, nagyjából harminc gazdag liberális parlamenti képviselőből álló csoport oszlopos tagjának számított, akik küldöttséget menesztettek a miniszterelnökhöz, ily

módon fejezték ki fenntartásaikat a földadók ellen. Guest magánúton még a lemondását is kilátásba helyezte. Ez elkeserítette Churchillt, aki az alábbiakat írta (a feleségének): „Mindez sok gondot okoz nekem. Tönkreteheti az egész pályafutását – én pedig elveszítenék egy barátot és szövetségest.” Guest elsősorban azért volt érintve, mert az édesapja két évvel azelőtt ruházta rá a vagyonát, amikor a törvény mindössze annyit kívánt meg, hogy az örökhagyó még legalább egy évig éljen. A költségvetési törvényjavaslat azonban öt évre emelte ezt az időszakot és Guest nem bízott benne, hogy Wimborne első lordjának még ennyi ideje lenne az életből. Valójában azonban az apja 1914ben halt meg, Guest liberális képviselő maradt, és 1912-ben (saját címén, Ashby St. Ledgers lordjaként, amelyet édesapja haláláig tartott meg) postaügyi miniszterré nevezték ki, majd pedig a dublini alkirályi palotában élte végig az angol–ír viszony tragikus 1916-os évét. Ráadásul az egyik öccse, Freddie Guest, Lloyd George parlamenti pártszervezője lett mind a háborús, mind a békeidőbeli koalíciós kormányban. Churchill nem élvezte ezeket a különböző irányokból érkező nyomásokat, de nem az az ember volt, aki könnyen hagyja magát eltéríteni politikai céljától. Magába fojtotta a kétségeit, és függetlenül attól, hogy a kabinetben folyó vitában mennyit segített vagy nem, szívvel-lélekkel részt vett a költségvetés elfogadtatásáról folytatott propagandaháborúban. Június 22-én elfogadta a Költségvetési Liga elnöki posztját; a szervezetet az újonnan megalakított és Walter Long vezetése alatt álló Költségvetést Ellenzők Ligája ellenében hozták létre, s ezt követően rendkívül aktív és jobbára hasznos szerepet játszott Lloyd George javaslatainak nyilvános támogatásában. Churchill, mihelyt döntésre jutott, szónoki képességét az ügy szolgálatába állította. Valójában a Költségvetési Liga által rendezett egyik nagygyűlésen – július 17-én Edinburghban – vívta ki azt a szokatlan büntetési formát, hogy az amúgy flegma miniszterelnöktől megrovó levelet kapott. Ráadásul mindezt négy nap múlva egy olyan kabinetülés követte, ahol még a fentinél is szokatlanabb módon megfeddték azért, amiért „úgy tett, mintha a kormány nevében beszélne”, ami „teljességgel védhetetlen és

mindenképpen összeegyeztethetetlen a kabinettagok felelősségével és a miniszterek szolidaritásával”. Ami Asquitht és kollégáit erre a baljós lépésre sarkallta, az Churchill azon kijelentése volt, hogy a főrendiházi tagok esetleges vétóját a parlament feloszlatása követné. Mint olyan sok kifogásolt állítás esetében, maga a megállapítás igaz volt, s pontosan azt vetítette előre, ami végül is történt. Kifogásolni lehetett azonban azon az alapon, hogy először is ellentmondott Asquith taktikájának, amely a költségvetési törvény elutasítását a Lordok Házában olyan elképzelhetetlenül súlyos alkotmányos lépésnek tekintette, amelyre gondolni sem mert; és másodszor, mert feltételezte, hogy az uralkodó automatikusan beelegyezik a feloszlatásba. Mivel 1834 óta ilyen esetre nem került sor, s akkor is a koronára nézve katasztrofális következményekkel járt a döntés, a kérdés meglehetősen akadémikus volt. Ennek ellenére Lord Knollys, a liberális (párt- és ideológiai kötődésű) uralkodói magántitkár egy meglehetősen baljósan kezdődő levelet intézett Asquithhez: „A Király arra kér, hogy közöljem, mennyire fájdalmas számára az, hogy folyamatosan panaszkodnia kell az Ön bizonyos [kiemelés tőlem] kollégái miatt.” Ez érzékenyen érintette Asquitht, mert most az egyszer egyetértett a panasszal és Churchill áldozattá vált, mert túl korán mondta ki az igazságot és egy olyan uralkodói levelet provokált ki, amelyet a miniszterelnök nem kívánt megcáfolni. Churchill ekkoriban szinte kivételes képességgel rendelkezett azt illetően, hogy felháborítsa a Buckingham-palotát. A szeptember 4-én Leicesterben mondott legközelebbi jelentős beszéde után Knollys (utasításra) levelet intézett a Times-hoz, amelyben a királyt elhatárolta a beszédben kifejtett alkotmányos doktrínától. Asquith ez alkalommal megőrizte a nyugalmát, míg Churchill, aki éppen német hadgyakorlatot tekintett meg Strasbourg-ban, felháborodott, de nem volt hajlandó 45

bűnbánatot tartani. „Ő [Knollys] és a király megőrült ”, írta a feleségének. Churchill mindig is szilárd királypárti volt, de amikor öregkorában olyan udvarias kijelentéseket lehetett hallani, hogy „odaadóan szolgált” hat uralkodót, legalábbis kettőjük esetében a

„provokálta és vitatkozott velük” pontosabb, bár kevésbé rózsaszínű jellemzése lett volna a helyzetnek. A két említett Churchill-beszéd között hangzott el Lloyd George még emlékezetesebb és, legalábbis az uralkodó szempontjából, még inkább kifogásolhatóbb limehouse-i beszéde. A pénzügyminiszter, akit jelentős mértékben lefoglalt a költségvetési törvénnyel kapcsolatos elhúzódó parlamenti küzdelem, nagyon mérsékelten vette ki a részét a nyári hónapok folyamán egyik kedvenc időtöltéséből, a népgyűléseken való felszólalásokból. Július 30-án azonban behozta a korábbi lemaradást. A londoni East Enden egy hatalmas szórakoztatási központtá alakított teremben, az Edinburgh Castle-ban beszélt 4000 főnyi hallgatóság előtt. Churchill is vele tartott és a pódiumon foglalt helyet. Lloyd George beszédének hangvétele és a hallgatóságára tett hatása jól érzékelhető az alábbi részletből, amelyben az új bányászati jogokat érintő és a bányászok jóléti alapját megteremtendő adóról szónokolt. Voltak már életükben valaha szénbányában? A minap én jártam egyben. Egy fél mérföld mély vájatba ereszkedtünk le. Ezután a hegy gyomrában haladtunk tovább, s nagyjából háromnegyed mérföld vastag kő- és palaréteg volt a fejünk fölött. Úgy tűnt, hogy a föld – körülöttünk és fölöttünk – be akar szakadni. Lehetett látni, hogy hajlanak és csavarodnak meg a vájatokat kitámasztó gerendák, miközben a fa rostjai a hatalmas nyomás alatt meg-megpattantak. Időnként összecsuklanak, s akkor csonkítás és halál jár a nyomukban. Gyakran egy szikra lángra lobban, és az egész vájatot elárasztja a tűz, s a mindent elemésztő lángok több száz mellkasból kiáramló lélegzetet perzselnek föl. …És mégis, amikor a miniszterelnök és én a gazdag földbirtokosok ajtaján kopogunk és azt mondjuk nekik: „Ismerik ezeket a szegény

ördögöket, akik az életük kockáztatásával bányásszák ki a profitot, közülük egyesek már öregek, túlélték a szakmájukban az összes veszélyt, már fizikailag megrokkantak, s képtelenek többet dolgozni. Nem adnának nekik valamit, hogy ne kerüljenek a dologházba?” Savanyú képpel néznek ránk. Azt mondjuk: „Csak fél pennyt, mindössze egy kis aprópénzt.” Visszavágnak: „Ti tolvajok!” … Ha ezek a gazdag földbirtokosok mindössze ennyire tartják az azok iránti felelősségüket, akik az életüket kockáztatják, akik gondoskodnak róla, hogy melegben lehessenek, akkor én azt mondom, hogy a napjaik meg vannak számlálva. A híres beszédnek ebben és más szakaszaiban Lloyd George a nagyobb hatás kedvéért egyenlőségjelet tett a zsugori és önző gazdagok és a nagyúri pompa közé. „Egy herceg ellátása az országnak annyiba kerül, mint két nagy csatahajó, s a hercegek legalább akkora veszélyt is jelentenek, mint ezek a hajók, viszont tovább élnek”, hangzott az egyik legmulatságosabb élce. Churchill Marlborough unokatestvére és barátja, Westminster herceg kedvéért sem határolódott el a hercegek gúnyolásától. Lehetetlen azonban elképzelni őt, amint Lloyd George-éhoz hasonló érveket hangoztat. Nem azért, mintha nem szeretett volna élcelődni – még a hercegek rovására is. A nyelvezete időnként erőteljesebb volt, mert Lloyd George támadásainak mindig is volt valami diszkrét bája. És Churchill alkalmanként legalább ennyire gúnyos tudott lenni, amire az egyik példát az a beszéde szolgáltatja, amellyel Curzonnek egy Churchill régi törzshelyén, Oldhamban az előző este tartott szónoklatára válaszolt 1909 decemberében Burnleyben. Curzon kijelentette, állítása szerint Ernest Renanra hivatkozva, hogy „az egész civilizáció arisztokraták munkájának az eredménye”. „Ez aztán tetszett az oldhamiaknak”, vágott vissza Churchill. „Egyetlen herceg, gróf, márki vagy vikomt sem akadt Oldhamben, aki ne érezte volna

magáénak az elismerést.” Ennek ellenére a szövegrész, amellyel Lloyd George olyan érzékletessé tette a föld alatti élet feszültségeit és gyötrelmeit az East End-i közönség előtt, amelynek túlnyomó többsége talán akkor jutott a legközelebb a szénmezőkhöz, amikor kiment a Paddington pályaudvarra vagy meglátogatta a nyugat-kenti komlóföldeket (azokban az időkben a londoniak nem sűrűn utaztak), soha nem hangozhatott volna el Churchill szájából. Esetleg kiemelte volna a szén s ennek következtében a bányászok szerepét NagyBritannia gazdaggá és naggyá válásában. Lloyd George-nál ékesszólóbb frázisokat tudott volna pufogtatni, de megmaradt volna elvi síkon. Soha nem érzékeltette volna a hallgatóságával a fönt lévő földtömeg iszonyú súlyát és a vájatfalakat tartó gerendák szinte töréspontig való megfeszülését. Edward király minden jóindulata dacára sem volt annyira elragadtatva a vájatfalak gerendáira nehezedő nyomástól, mint a limehouse-i hallgatóság, és Asquith (Cowesban) kivételesen morózus és elégedetlen állapotban találta. Bizonyos értelemben az eset levette a terhet Churchill válláról, aki az uralkodó megítélése szerint kisebb szerepet játszott az osztályellentétek szításában. Nehéz megmondani, hogy a konzervatív felsőházi tagokra milyen hatással volt ez a fajta retorika. Szinte szükségszerűen a költségvetési törvényjavaslat elutasítása felé haladtak a nyár végén. Vezetőjük, Lansdowne július 16-án némi kétértelműséggel azt közölte, nem fogják az egészet lenyelni úgy, hogy a „szemük sem rebben”. Mielőtt a lordok idegállapotának próbatétele elkövetkezhetett volna, a költségvetési törvényjavaslatnak át kellett jutni az Alsóház bonyolult útvesztőin is. November 20-án fejeződött be ez a folyamat hetven parlamenti vitanap, 554 részszavazás és gyakorlatilag semmilyen nyári szünet után. Másnap este, amikor a pénzügyminiszter a törvényjavaslat elfogadását segítő minisztereknek ünnepi vacsorát adott, Churchill is a meghívottak között volt, noha az összes jelenlévő közül ő szavazott legkevesebbszer (198-szor, a miniszterelnök pedig 202-szer). Mindez annak a különös, a toryk által az Alsóházban felpanaszolt esetnek az ellenére történt, hogy állításuk szerint az augusztus 17–

18-án egész éjjel tartó ülésen Churchill „pizsamában” vett részt. Feltehetően arra gondoltak, hogy Churchill az utcai ruhája alá pizsamát vett, hogy kényelmesebben aludhasson a szavazások között. Randolph fia azonban nagyon józanul rámutatott, hogy Churchill soha életében nem hordott pizsamát, de még csak nem is rendelkezett ilyen ruhadarabbal. Talán a második világháború alatti légósruhái egy korai változatát próbálta ki. A lordok nem vesztegették az időt, hogy „első osztályú temetést” rendezzenek a törvényjavaslatnak. Mindössze öt parlamenti napot szenteltek a második olvasatnak és azután december 1-jén 350 szavazattal 75 ellenében elutasították. Úgy is fel lehet fogni a helyzetet, hogy némileg javult a kép 1893-hoz képest, amikor a Lordok Háza 419–41 arányban vetette el a második ír önkormányzati törvényjavaslatot s ezzel végleg megakadályozták azt, hogy az angol–ír kiegyezést egy államalakulaton belül végre lehessen hajtani. A jelentősebb konzervatív politikusok közül egyedül Balfour és Burleigh szavazott a törvényjavaslat mellett, jóllehet a legbölcsebbek közül sokan óvtak az ellenszavazattól és inkább tartózkodtak. A legjózanabb és leglényeglátóbb figyelmeztetés talán a máskülönben jelentéktelen Lord Reaytól érkezett. „Az oligarchiákat ritkán zúzták szét – jelentette ki –, ám annál gyakrabban követtek el öngyilkosságot.” Azonnal nyilvánvalóvá vált, ahogy azt Churchill elkottyantotta Edinburgh-ban, hogy az egyetlen megoldást a parlament idő előtti feloszlatása jelenti. Asquith a Lordok Háza szavazásának másnapján be is jelentette ezt, és a parlamentet a következő nap berekesztették. A választásokat az 1910. január 15-ét követő két hétben tartották meg, ám a kampány már karácsony előtt megkezdődött. A választási kampány egy csalódással indult Asquith számára: december 15-én ugyanis személyi titkárát magához hívatta 46

az uralkodó hasonló beosztású tisztviselője, Lord Knollys, aki ünnepélyesen közölte vele, hogy a király nem hajlandó a Lordok Házára nyomást gyakorolni nagyszámú liberális főrend kinevezésével, s az aktusra csak a második általános választás után kerülhet sor. Mindez ellentmondott a miniszterelnök öt nappal

korábban tett bejelentésének, amely szerint „addig nem töltünk be hivatalt, ameddig nem kapjuk meg azokat a biztosítékokat, amelyek tapasztalataink alapján szükségesek a törvényhozás szempontjából és a haladás pártjának becsületéhez”. A helyzet nem vált könnyebbé azáltal, hogy vagy azért, mert nem lehetett, vagy azért, mert nem akarta, ez a rossz hír nem kapott nyilvánosságot a kampány alatt. Churchill legalábbis nem tudott róla. Minden mástól eltekintve, életének ebben a szakaszában nem úgy ismerték, mint aki tud titkot őrizni. Ugyanakkor azonban az is biztosnak tűnik, hogy ő egyike volt annak a kevés miniszternek, akiknek nem volt ellenére a lordok elhamarkodott döntése. Lord Crewe, akit általában a kissé unalmas őszinteség mintaképének tartottak, nagyon érdekes megállapítást tett a kormány részéről a visszautasításról folytatott vita zárásaként. „A miniszterek nagy többsége [kiemelés tőlem], beleértve a pénzügyminisztert is, az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy a törvényjavaslat átmegy.” Nem valószínű, hogy ezt a gondos megkülönböztetést alkalmazta volna, amennyiben nem létezett volna egy kisebbségi vélemény, amely ellenkező állásponton volt, s Churchillt bizonyosan ez utóbbi csoportba lehet sorolni. Wilfred Scawen Blunt, egy gazdag sussexi földbirtokos, arabista, tiszteletbeli ír nacionalista és hírhedt szoknyavadász, aki különc viselkedése és véleményei ellenére gyakran éles szemű megfigyeléseket tett Churchill-lel kapcsolatban, igazolni látszik ezt a nézetet. 1909. október 2-i naplóbejegyzésében Churchill szavait idézi, aki kijelentette: „azt reméli és azért imádkozik, hogy a [a lordok] dobják vissza a törvényjavaslatot, mert az megmenti a kormányt attól, hogy vereséget szenvedjen egy elhalasztott választáson”. Miután a reményei és imája meghallgatásra találtak, Churchill nem csupán nagy lelkesedéssel vetette magát a választási küzdelmekbe, hiszen többnyire ez jellemezte, hanem némileg megalapozatlan optimizmussal is mind a választások eredményét, mind az alkotmányos válság korai megoldását illetően.

9 Egy fiatal belügyminiszter Churchill nagyon jól szerepelt az első 1910-es választáson. Joggal reménykedett a sikerben Dundee-ban és minden gond nélkül el is nyerte a mandátumot. A munkáspárti ellenfelénél mindössze 382 szavazattal kapott többet, ami éppen elég volt a presztízse megóvásához, de ketten együtt több mint kétszer annyi voksot gyűjtöttek, mint unionista ellenfelük. Scrymgeour, a „tenyérnyi felhő”, aki később özönvizet idézett elő, megkettőzte szavazatai számát, de még így is csupán Churchillének a 15 százalékánál tartott. Ez a biztos választási győzelem lehetővé tette Churchill számára, hogy egyfajta politikai sztárként járjon Skóciában és Angliában egyaránt. Örült, amikor nem kellett Dundee-ban lennie. Ahogy a feleségének írta a Queen’s Hotelből (amely már szerencsére nem létezik) a választókörzetében tett három hónappal korábbi látogatásáról: „Ez a szálloda nagy megpróbáltatás számomra. Tegnap reggel már félig megettem a füstölt heringemet, amikor egy hatalmas kukac mászott elő belőle és rám vicsorított! Ma ebédre kizárólag valami palacsintaszerű ételt találtam ehetőnek. Ilyen megpróbáltatásokat kell kiállni azoknak a nagyszerű embereknek, akik országuk szolgálatába szegődtek!” Az élmény egyáltalán nem ismeretlen a huszadik század kétharmadának vagy akár háromnegyedének sokat utazó politikusai előtt, noha Churchill jellemzően szélsőségesebben reagált a helyzetre, mint a többiek. Sok beszédet mondott Lancashire-ben, ahol az 1908-as vereség dacára úgy vélték, hogy még mindig nagy hatása van, s bejárta Skóciát Invernesstől a középső övezetig. A liberális aktivisták hóna alá mankót adott The People’s Rights (A nép jogai) című 150 oldalas könyvecskéjével, amely többnyire korábban mondott beszédeit tartalmazta. Meglehetősen szabadon beszélt, de abban az elismerésben részesült, hogy a miniszterelnök újév napján felkérte: keljen át a Tay-folyón és mondjon beszédet az ő East Fife-i választókerületében. Mindössze a választások után tette közzé Churchill az örökletes főrendek elleni legszélsőségesebb javaslatát, amikor egy a kabinethez írott dokumentumban a Lordok Házának

eltörlése mellett érvelt. A Liberális Párt elveszítette 1906-os nagy többségét, és immár egyenlő számú parlamenti hellyel kellett beérni a konzervatívokkal, ám az ír nacionalisták és a Munkáspárt jelenléte miatt ők alakíthattak kormányt. Asquith, aki kissé piano volt az egész kampány alatt, a választások után békeidőben betöltött miniszterelnökségének legnehezebb szakaszát élte meg. Ilyen körülmények közepette írta a kabinetbeli kollégái között szétosztott egyik memorandumában (1910.) február 10-én a még mindig a kereskedelmi tárca élén álló Churchill: Eljött az idő a Lordok Házának teljes felszámolásához. A Konzervatív Párt jelentős csoportjai foszlányokra szaggatják a testületet. Számos konzervatív nyíltan feladta az örökösödési elvet. Lényegében egyetlen pártban sem emel szót senki a jelenlegi intézmény érdekében. Az örökletes és arisztokratikus kiváltságok ezen spontán elítélésében mi, a Liberális Párt, nem maradhatunk szótlanok. Még kevésbé engedhetjük meg magunknak, hogy tehetetlenül szemléljük, amint az örökletes kiváltságot olyan más és még inkább ellenszenves formákkal váltják fel, amelyek biztosítják a konzervatív túlsúlyt. Leszögezte, hogy sok minden szól az egykamarás rendszer mellett. „Én magam nem ijednék meg, ha csak egy [képviselőház] lenne.” Felismerte azonban, hogy „egy [második ház] milyen megnyugtató a tömegeknek, akik attól félnek, hogy az ő különleges érdekeiket talán nem képviselné megfelelően a modern Alsóház”. Ráadásul a kabinet soha nem menne bele a teljes eltörlésbe „és ebben a kritikus helyzetben az egység létfontosságú”. Ezért „elvi és taktikai alapon egyaránt” kész volt támogatni egy teljes mértékben megreformált második házat, amelynek a részletes tervét mellékelte is olyan módon, ahogy egy lelkiismeretes háziasszony összeállítja a

bevásárlási listát. Mindössze 150 tagja legyen. Száz közülük „ötven nagy, egyenként két képviselőre szavazó választókörzetből” kerülne ki. Mindössze azok indulhatnának jelöltként, akiknek már van közszolgálati tapasztalatuk, például tíz év az egyik vagy másik Házban, vagy hosszú önkormányzati tapasztalatuk vagy „bizonyos kiemelkedő hivatalokban” dolgoztak korábban. Nyolc évre választanák meg őket, és egyszerre a felének kellene visszavonulnia. Ez a száz képviselő ezután újabb ötvenet választana, s ennek folyamán a megválasztott száz „párttagságának az arányait” figyelembe kellene venni. Az új képviselőháznak semmilyen jogköre nem lenne a pénzügyeket illető kérdésekben, de bármely egyéb törvényjavaslat elfogadását két évig megakadályozhatnák, ami után, amennyiben még mindig fennáll a nézetkülönbség, a két Háznak közös ülést kellene tartania és a kérdést egyszerű többségi szavazással kellene eldönteni. Churchillnek a Lordok Háza megreformálására tett javaslata megbukott. Túlságosan drasztikus volt a kabinet mérsékelt tagjai, különösen Grey és Crewe számára. Ugyanakkor a legtöbb radikális – a kabinetben és a parlamentben egyaránt – is elégedetlen volt vele, mert nem akarták, hogy bármi elvonja a figyelmet a vétójog fölötti küzdelemtől. Meg akarták tartani a Lordok Házát olyan gyenge helyzetben, amennyire csak lehet, hogy aztán meggyőzőbben érvelhessenek azért, hogy minimális hatalom kerüljön a kezébe. Churchillnek a jogkörökről szóló számos javaslata azonban, amely kevésbé volt eredeti, végül bekerült a parlamenti reformtörvénybe. Erőteljes, sőt nyers magabiztossága, amely mind a memorandumából, mind a négy nappal később az átmenetileg határozatlankodó miniszterelnöknek írt hasonlóképpen éles hangú leveléből (amelyben a költségvetés és a „vétó” sorrendjéről értekezett) áradt, nem akadályozta meg azt, hogy az alkotmányos ügyekhez sokkal közelebb lévő minisztériumba kerüljön át. Az általános választás után természetesen bizonyos mértékben át kellett alakítani a kormányt. Asquith úgy vélte, hogy Churchill megérdemli az előléptetést. Február 1-jén Dél-Franciaországból, ahol a választások utáni fáradalmait pihente ki, levelet írt Churchillnek, és nagyon hízelgő sorok kíséretében felajánlotta neki

az ír ügyek minisztériumát. A levél elején dicsérően szólt Churchillnek a választások alatt végzett munkájáról: „A beszédei egytől egyig magas színvonalúak voltak és emlékezetesek maradnak.” Ezután az állás fontosságát hangsúlyozta. „A pályafutásom alatt, semmivel sem kevésbé terhes időszakban, mindkét oldalról igazi politikai nagyágyúk töltötték be ezt a posztot – Balfour és Morley.” Majd hozzátette: „Nem akarom magára erőltetni”, de egyben érzékeltette azt is, hogy az alternatíva a kereskedelmi minisztériumban maradása és az ottani „nagy terveinek” a kivitelezése lenne. Churchillt nem keserítette el az ajánlat. Válaszlevelében udvariasan elhárította az ír ügyek minisztériumát, ám köntörfalazás nélkül vagy a haditengerészeti vagy a belügyminisztériumot kérte (ebben a sorrendben). Nagyon merészen és egy harmincöt éves férfitól nem túlságosan szerény érvekkel támasztotta alá a kérését: Illendő, ha szabad ezt mondanom – hogy a kormányban a miniszterek olyan helyet foglaljanak el, amely bizonyos mértékben megfelel az országban tapasztalható befolyásuknak. Egyetlen, második vonalbeli minisztériumot vezető politikus sem játszhat jelentős szerepet anélkül, hogy a lényegesebb kérdésekben ne alakítson ki kényes és visszás helyzetet egyes kollégáival. […] Egy ilyen kritikus időben és ilyen fontos, küszöbönálló küzdelmek előtt meg kellene becsülni azokat a tényezőket, amelyek valóban hozzájárultak a párt és a kormány erejéhez. Churchill nem kapta meg az Admiralitást. Asquith ekkor még nem kívánta félreállítani McKennát. Megkapta azonban a belügyminisztériumot. Herbert Gladstone történelmi nevet viselt, és amikor a Liberális Párt ellenzékben volt, nagyszerű munkát végzett mint parlamenti pártszervező. Szövetséget kötött a Munkáspárttal,

amely jelentős mértékben hozzájárult az 1906-os nagy parlamenti többséghez, jóllehet később, a Liberális Párt hanyatlásának éveiben sokan úgy gondolták, hogy ezzel a lépéssel a trójai falovat engedte be a falak közé. Belügyminiszterként azonban változó teljesítményt nyújtott, s különösen Asquith, valamint a király vélte úgy, hogy rosszul kezelte azt az előző év szeptemberében derült égből villámcsapásként érkezett ügyet, amikor arról volt szó, hogy a római katolikus püspökök London utcáin nyilvános körmenetben körülvihetik-e a szent ostyát. Asquith szívesen küldte el Dél-Afrikába az újonnan alakított unió első főkormányzójaként és még Gladstone vikomtjának címével is felruházta. Így Herbert Gladstone lett az első főrend a családban, noha az édesapja száznál is több főrendi címet adományozott másoknak. Churchill volt Robert Peel 1822-es kinevezése óta a kissé baljóslatúan hangzó belügyminiszteri poszt legfiatalabb tulajdonosa, s azóta sem töltötte be nála fiatalabb politikus ezt az állást. A belügyminiszter hivatalosan a miniszterelnök után rangban második a kormányban. Ennek nincs semmilyen komoly oka azon kívül, hogy amikor az államminiszteri állást 1782-ben kettéválasztották, a belügyminiszter Lord Shelbourne, míg a pénzügyminiszter Charles James Fox lett, s az előbbi volt a magasabb rangú főrendiházi tagsága miatt. Ez a sorrend érvényesül az udvarnál, de nem a kormányzati listán, amelyen a külügyminiszter és a pénzügyminiszter rangban általában, bár nem törvényszerűen megelőzi a belügyminisztert. A belügyminiszterségnek az ad különös jelentőséget, hogy képletesen szólva olyan gerenda, amelyből az összes többi, belügyekkel foglalkozó minisztériumot faragták. A mezőgazdasági, a környezetvédelmi és a foglalkoztatási minisztériumok például számos lyukat hagytak a belügyminisztérium testén. Eltekintve attól, hogy a belügyminisztérium felel elsősorban a rendőrségért, a börtönökért és a büntetőtörvényekért, a testület számos félig-meddig archaikus hatáskört is megtartott pusztán azért, mert senki sem vette eddig a fáradságot, hogy magának követelje a belügyminisztérium eredeti hatásköreinek egyes szeleteit. A belügyminiszter ilyen módon felelős a skóciai vadmadarakért, és ő dönti el, hogy Angliában és Walesben mely települések kaphatnak

városi rangot. Ám azok a fontosabb ügyek, amelyek Churchillt lekötötték rövid, de eseménydús húsz hónapig tartó belügyminisztersége alatt, a hivatal állandó, illetve azóta már feledésbe merült jogköreinek keverékéből adódtak össze. Az előbbi kategóriába tartozott a börtönreform, a tűzoltóság kérdése, a bevándorlási és honosítási törvény, a fogadás és szerencsejáték, a kábítószerek, a helyi hatóságok, valamint a szükséget szenvedő gyermekek önkéntes társadalmi segélyezésének a felügyelete, a választási törvény, s mindenekelőtt a személyes szabadság és a megfelelő állami hatalom kényes egyensúlyának megőrzése. Az utóbbi és sokkal múlékonyabb feladatok között lehet megemlíteni annak eldöntését, hogy a halálos ítéleteket végre kell-e hajtani, valamint a nők választójogát, vagy a boltokban a munkaórák számának és a bányák biztonságának szabályozását. A két fenti kategória mindegyikét érintette az a lazán meghatározott belügyminiszteri felelősség, amely a kormányzat és az uralkodó közötti másodvonalbeli kapcsolatok fenntartását célozta. A legfelső szintű kapcsolatrendszerbe tartoztak a lényeges politikai viták, a heti uralkodói audiencia és, ahogy láttuk, az egyes miniszterek demagóg viselkedését kifogásoló uralkodói panaszok – ezek az ügyek nyilvánvalóan a miniszterelnök kezében futottak össze. A belügyminiszterek azonban a királyi udvarban a kormányzat segédképviselői. Jelen kell lenniük, ha születés történik a királyi családban. Még mindig ők mondják az eskü szövegét a püspökök beiktatásakor, akiknek a kezét az uralkodó fogja. Ott vannak a lovaggá ütési ceremóniákon. Ők fogadják az uralkodó, a miniszterelnök és a külügyminiszter mellett a külföldi államfőket. Az én időmben, ötvenöt évvel Churchill hivatali ideje után, a szerepemet az is szimbolizálta, hogy kéthetente legalább egyszer zsakettet kellett hordanom, miközben pénzügyminiszterré való előléptetésem után a hivatalban töltött két és fél év alatt egyszer sem került erre sor. Ami pedig Churchillt illeti, a poszt fontosságát még két további tényező is alátámasztotta. Először, noha most nem sorrendben vesszük az eseményeket, egy bizonyos Edward Mylius sajtó útján elkövetett rágalmazásának ügyével kellett foglalkoznia. Mylius azt a hihetetlen pletykát

terjesztette, hogy V. György király (aki 1910 májusában követte édesapját a trónon), még abban az időben, amikor beosztott tisztként szolgált a földközi-tengeri hadiflottánál, titkos házasságot kötött a máltai főparancsnok egyik lányával. Ha ez igaz lett volna, akkor természetesen bigámiának minősült volna a Mária királynéval kötött házassága és az utódai, két királyt is beleértve, törvénytelenek lettek volna. Ezért súlyos kérdésről volt szó. Az udvar tanácsadói megosztottak voltak abban, hogy perre vigyék-e az ügyet, vagy sem. A királynak ebben az esetben talán még tanúvallomást is kellett volna tennie. Churchill személyesen vette kézbe az ügyet és erőteljesen, kissé elhamarkodottan, amellett volt, hogy vállalni kell a kockázatokat. Mint mindig, a határozottsága kifizetődött. Az 1911. február 1-jén tartott tárgyaláson a királyt nem idézték be. Myliust bebörtönözték, és a pletykák elhallgattak. Az eset jelentős mértékben lekötelezte az uralkodót Churchill-lel szemben, és ez a némileg flegmatikus király elméjében ellensúlyozta a Churchill-lel kapcsolatos egyértelműen bíráló véleményeket. A belügyminiszter egyes kollégái viszont úgy vélték, hogy ebben, és még néhány más esetben, inkább harcias lelkesedést mint józan megfontoltságot árult el. A Churchillt mint belügyminisztert és az Edward, valamint György királyt összekötő különleges kapcsot a kormány által az uralkodónak küldött hagyományos mindennapi parlamenti levél jelentette. Viktória királynő idejében ezt a fárasztó munkát az alsóházi miniszterelnökök mindig gondosan elvégezték: Russell, Palmerston, Disraeli és Gladstone sem volt kivétel ez alól. Salisbury főrendként nem jelenthetett az alsóházi ügyekről, s ugyanilyen alapon Rosebery sem, ám különböző alsóházi vezérek – Hicks Beach, Randolph Churchill, W. E. Smith, Arthur Balfour – megtették ezt helyettük, és Balfour folytatta ezt a gyakorlatot akkor is, amikor Gladstone-t követően ő lett az első alsóházi miniszterelnök – igaz, elég szűkszavúan tett eleget ennek a kötelességének, mert szellemileg nem volt egy hullámhosszon Edward királlyal. Campbell-Bannerman megpróbálkozott a feladattal, s ámbár az ő gondolkodás- és magatartásmódja sokkal közelebb állt az uralkodóéhoz, hiszen mindketten szerették a francia regényeket és a francia konyhát, amit

a marienbadi promenádon tett méltóságteljes sétákkal egészítettek ki, az energiáit folyamatosan lekötötték miniszterelnöki teendői. Azokban a titkárok nélküli időkben a miniszterelnöknek kézzel írt jelentéseket kellett tenni a királynak a kabinetben történtekről is, és gyakori panasz érte a beszámolók vázlatossága miatt. Ezért a parlamenti levél megírásának feladatát a belügyminiszterre bízta, s 47

ezt a gyakorlatot Asquith is átvette. Talán mondani sem kell, hogy Churchill nagy elánnal vetette bele magát ebbe a feladatba. Jelentős és többnyire értelmetlen teher volt ez egy elfoglalt kabinetminiszter számára, s minden este sok időt kellett szánni arra, hogy részletes beszámoló készüljön az aznap az Alsóházban történtekről. Gladstone és Churchill egyaránt, s talán mások is, rendszerint az Alsóház termében, a helyükön ülve írták a jelentéseket. Rémálom lehetett volna ez egy kevésbé folyékonyan fogalmazó miniszternek. Churchillnél azonban ez nem okozott gondot. Féktelen, az eszébe jutó aforizmákkal megtűzdelt gondolatfolyam áradt a tollából. Megemlítette a beszédeket, cizellálva a barátai által mondottakat, különösen akkor, ha azok az ellenzék padsoraiban foglaltak helyet, mint például F. E. Smith és Lord Hugh Cecil, de gátlásoktól mentesen közölte a saját véleményét is a szóban forgó ügyekről és az egyes képviselők teljesítményéről. A levelek a megfelelő formában kezdődtek és végződtek: „Churchill miniszter úr Őfelsége szolgálatában…” egészen odáig, például, hogy „Amely dolgokat Felséged hűséges szolgája és alattvalója tárja elő”, ám a két kifejezés között majdnem úgy írt, mintha a testvérével vagy egy minisztertársával levelezne. Az egész gyakorlat a királysággal szembeni magatartását tükrözte dióhéjban: az intézmény iránt mély megbecsülés, amelyet a megszólítások jeleztek, miközben whig egyenlőségi elv alapján nagy magabiztossággal és szabadsággal adott hangot a saját véleményének. Edward király február 21-e és halála napja, 1910. május 6-a között huszonhét ilyen levelet kapott. Jobbára 400–500 szóból álltak és így Churchillnek jelentős energiát kellett mozgósítani egy egész napi munka után, nem is szólva arról, hogy az iratok egy hosszabb

pamflet vagy akár egy rövid könyv magvát is kiadták. Edward király soha nem kifogásolta hivatalosan az iratok nyíltan elfogult hangnemét (a kérdés az, milyen gondosan olvasta el őket), noha amikor vita bontakozott ki arról, hogy Churchill levelei milyen hatást gyakorolnak az utódjára, Knollys feltehetően kissé leegyszerűsítve a helyzetet megjegyezte, hogy Edward király „nem tűnt mindig minden résszel elégedettnek”. Ennek ellenére a levelek kellemes anekdotázó olvasmányok voltak, és Edward király bizonyára több örömet lelt bennük, mint Herbert Gladstone száraz stílusában. Például, Churchill 1910. március 11-én ezt írta: „Pénteken nagyon alacsony színvonalú vita folyt a jelenleg szükséges szárazföldi haderő nagyságáról. A Házban olyan apatikus légkör lett úrrá, amely jelezte: az érdekes kérdések nem az éppen folyó vitában találhatók. Századosok és őrnagyok beszéltek udvariasan egymással, a többi képviselő pedig a dohányzószobákba menekült.” És április 6-án, Lloyd George egy beszédének apropóján, váratlanul párhuzamot vont közötte és Joseph Chamberlain között: Néhány szempontból nagyon erős hasonlóság van közöttük. […] Mr. Churchillnek ez gyakran feltűnt. Szokásaikban, kinézetükben, vérmérsékletükben és kifejezési módban közel állnak egymáshoz. Mr. Churchill látott egy olyan, Lloyd George-ról tíz évvel ezelőtt készült fényképet, amelyen nincs bajusza, s az arca így feltűnő hasonlatosságot mutatott Chamberlainével az 1880-as évek elején. És az is bizonyos, hogy noha mindketten elkötelezett radikálisok alkatuknál fogva, azzal a kivételes képességgel rendelkeznek, hogy az átlagos konzervatívok gondolkodásmódjához is könnyen megtalálják az utat.

Edward király halála után a parlament közel egy hónapig nem ülésezett. Amikor 1910. június 4-én ismét összegyűlt, Churchill visszatért levélírási gyakorlatához, de most természetesen az új uralkodó, V. György volt a címzett. Churchill, akinek azzal az embert próbáló feladattal kellett megbirkóznia, hogy a következő tizennégy hónap során összesen nyolcvannégy parlamenti levelet írjon (eltekintve másik tizennyolctól, amelyeket más tárgyban intézett a királyhoz), szemmel láthatóan nem változtatott a stílusán annak érdekében, hogy az új uralkodó kevésbé kifinomult természetéhez igazodjon. Talán kevesebb viccet csempészett a levelekbe, de ezen kívül semmi lényeges változás sem történt. A jelek szerint minden simán ment a nyár folyamán ugyanúgy, mint a parlament november végi feloszlatásáig tartó időszakban. Ez utóbbi eseményre azért került sor, mert a Lordok Háza elutasította a kormány „vétó törvényjavaslatát” és kiírták a második általános választást 1910ben, amely az első eredményét erősítette meg. Röviddel ezután bizarr epizód történt. Churchill a trónbeszédre beadott munkáspárti kiegészítés fölötti vitáról írt, amelyet akkor csak „a munkához való jog” névvel illettek. Három enyhén tudálékos, de forradalminak egyáltalán nem nevezhető mondatot fűzött a történtekhez. Mindez nevetséges reakciót váltott ki a kezdő királyból, amelynek az utózöngéi még teljes egy hétig tartottak, s amely papírhegyeket, valamint az uralkodó, a miniszterelnök, a belügyminiszter és titkáraik számtalan óráját emésztette fel. Az egész ügy az abszurditása ellenére bizonyos szempontból érdekes, ezért érdemes részletesebben felidézni. Churchill kifogásolt szövege így hangzott: Mr. O’Grady, egy haladó szellemű munkáspárti politikus Leedsből, mérsékelt és meggyőző érveléssel fejtette ki a pártja álláspontját. […] Támogatta Mr. Clynes, egy manchesteri munkáspárti képviselő, pártja egyik legkiválóbb tagja, egy csendes, intelligens és szorgalmas képviselő. A helyi önkormányzatokért felelős miniszter válaszolt.

Mr. Burns szokása szerint tisztelettel fordult korábbi kollégáihoz. Ellenezte a beadványt azon az alapon, hogy az nem fog takarékosságra ösztönözni és a munkaadók nehéz időszakokban nem fogják megtartani a legjobb embereiket, ahogy ma gyakran megteszik. […] A téma nagyon bonyolult és fontos és a dolgok velejéig hatol. Mr. Churchill mindig is úgy érezte, hogy a tudomány és a civilizáció jelenlegi állása mellett csökkenteni lehetne a gazdaság szélsőséges fluktuációit úgy, hogy valamilyen produktív közmunkákat teremtenénk, amelyek jó időkben visszafogottan, rossz időkben pedig aktívabban működnének. Ami a csavargókat és a semmirekellőket illeti, megfelelő munkakolóniákat kellene létesíteni, ahová el lehetne küldeni őket hosszabb időszakokra és ahol meg lehetne őket tanítani arra, mivel tartoznak az államnak. A belügyminisztérium már vizsgálja az ilyen intézmények felállításának lehetőségét. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a társadalmi ranglétra mindkét végén vannak naplopók és semmirekellők. A következő lépést az a levél jelentette, amelyet Lord Knollys küldött a miniszterelnök magántitkárának: „A Király úgy gondolja, hogy Mr. Churchill elképzelései, legalábbis amelyek a levélben szerepelnek, szinte szocialista elgondolások. Amit javasol, az nem egyéb, mint a [Louis Blanc által 1849-ben] Franciaországban bevezetett műhelyek, amelyek teljes kudarcot vallottak. […] Őfelsége úgy véli, teljesen felesleges Churchill részéről, hogy egy neki írt levélben »a társadalmi ranglétra mindkét végén lévő naplopókról és semmirekellőkről« értekezzen.”

Asquith elküldette a levelet Churchillnek, aki közvetlenül a királynak válaszolt egyszerre megbántott, szellemes és erősen vitatkozó hangon: Mr. Churchill miniszter Őfelsége szolgálatában. Mély szomorúsággal vette kézhez Őfelsége elégedetlenségének megnyilvánulását, amely a miniszterelnökön keresztül jutott el hozzá, s amely egy olyan kifejezést bírál, amely a múlt pénteki parlamenti levélben kapott helyet. Mr. Churchillt soha senki sem tájékoztatta arról, hogy az ilyen leveleket milyen formában kell írni, s ezért azt a gyakorlatot folytatta, amelyhez akkor szokott hozzá, amikor az időközben elhunyt Uralkodó ült a trónon, azaz, mély tisztelettel szabadon és őszintén írt az alsóházi eseményekről, ügyekről és vitákról. Az elhunyt Uralkodó több alkalommal jelezte a belügyminiszternek, hogy egyetért ezeknek a leveleknek a formájával és stílusával, amelyek gyakran csapongó jellegűek voltak és gyakran tartalmaztak az éppen folyó ügyekről formált személyes véleményt. Mr. Ch. most azt a következtetést vonja le, hogy Őfelsége azt kívánja tőle, ragaszkodjon a viták tárgyszerű leírásához. Természetesen minden vágya az, hogy minden tekintetben megfeleljen Őf. elvárásainak; és ebben az esetben az eredmény az lesz, hogy a jelen ülésszakban különösen fárasztó munkáinak egy része könnyebbé válik. Mindazonáltal arra szeretné felhívni Őf. figyelmét, hogy minden újságban megjelennek a viták összefoglalói, mégpedig sokkal jobban, mint amire Mr. Ch. képes, s a

parlamenti levél jelentősége komoly mértékben csökkent ennek a modern eszköznek a megjelenésével. […] Mr. Ch. egyben súlyos akadályát érzi annak, hogy a jövőben folytassa ezeknek a leveleknek az írását, mert attól fél, hogy egy óvatlan pillanatban vagy fáradtsága okán valami olyan kifejezés csúszik ki a tolla alól, amely nem tesz majd jó benyomást Őf.-re. Ezért a legkomolyabban arra kéri Őf.-t, hogy a feladatot Őf. adja át egy olyan miniszternek, aki Őf. kegyes bizalmát bírja, amelyet sajnos Mr. Ch. elveszített. Három megjegyzés jut azonnal az ember eszébe. Először, Churchill, aki mindig kézzel írta ezeket a leveleket, sem haragból, sem illendőségből vagy hódolatból nem kerülte az időt megtakarító rövidítéseket. Másodszor, jobban tette volna, ha nem tesz burkolt lekicsinylő összehasonlítást a király és az édesapja között, különösen mivel Knollys nem úgy vélte, hogy túlzottan rózsás lett volna a viszonya Edward királlyal. Harmadszor, a mestere volt annak a nyers pimaszságnak, amelyre még a legrátartibb és legtapasztaltabb kiképző őrmesterek is büszkék lehettek volna a legzöldfülűbb fiatal tisztekkel szembeni magatartásukban. Ráadásul V. György király tapasztalatlan uralkodónak tűnhetett ugyan, de mégiscsak kilenc évvel idősebb volt Churchillnél. Amint várható volt, patthelyzet lett ennek a riposztozásnak a vége. Knollys egy-két saját érvvel fűszerezett levélben válaszolt Churchillnek, amelynek a lényege ez volt: „A Király arra kér, közöljem azt is, hogy a levelei mindig tartalmasak és érdekesek, és nagyon sajnálná, ha nem kapna belőlük többet a jövőben. Ugyanakkor azonban nem kívánja, hogy folytassa azok írását, amennyiben ez Önnek nehezére esik.” Knollys egyben elküldte Churchill levelét Asquith titkárának is azzal, hogy „Nem hinném, hogy teljesen megfelelő a levél hangvétele és azt sem, hogy Churchill megértette volna az ügyet.” Egy nappal később Churchill

újabb levelet intézett Knollyshoz (bármennyire is el volt foglalva belügyminisztériumi vagy egyéb kormányzati munkákkal, a jelek szerint kifogyhatatlan energiával és hosszasan vitatkozott leveleiben), és a legfőbb kifogása az volt, hogy a király feddése „teljesen érdemtelenül érte ez alkalommal, s az semmilyen összhangban sincs az általa öntudatlanul elkövetett hibával”. Ráadásul, a kifogást közvetlenül neki kellett volna címezni, s nem a miniszterelnökön keresztül kellett volna levelezni vele. Knollys búcsúlövése az ügyben (Asquith magántitkárának címezve) egyszerre lekicsinylő Churchill irányában és történelmi magyarázattal szolgál arra nézve, hogy miért a Downing Street 10.ben „árulkodott”. „Mellékelem Mr. Churchill válaszát”, írta. „Azt hiszem, békülékenynek szánja, de nagyon is úgy viselkedik, mint »egy elefánt a porcelánboltban«. […] Viktória királynő mindig Lord John Russellen keresztül küldte Lord Palmerstonnak a tiltakozásait.” Knollys ebben a levélváltásban nem egészen a hírnevének megfelelő csiszolt modorú liberálisként mutatkozik meg (bár az is igaz, hogy csak üzeneteket közvetített), Churchill viszont szokott rettenthetetlen harcias mezében tündököl. Még további hatvanhét parlamenti levelet írt V. György királynak. Kezdetben rövidebbek és egy kicsit unalmasabbak voltak. Idővel azonban visszatért korábbi fantáziadús stílusához és nyelvi gazdagságát sem nagyon tudta elszürkíteni. Hamarosan miniszteri modorban közölte az uralkodóval, hogy a Ház „különösen apatikus és többnyire nagyon üres”, mert „az egyes tagok, bármennyire hangosan követelnek szereplési lehetőséget maguknak, nem vonzzák a hallgatóságot”. És a királyi udvarral való kapcsolatok is szívélyessé váltak, amikor György király elismeréssel adózott annak, ahogy Churchill 1910–11 fordulóján a Mylius-affért kezelte. Churchill a belügyminisztériumban töltött idejének java részében a kereskedelemügyi minisztériumban már megismert reformszellemében dolgozott. Legalább négy különböző módon nyilvánult ez meg. Először, ő volt a fő hajtóerő az 1911-es bányászati törvény mögött. A javaslat valójában csak akkor került a törvénykönyvekbe, amikor McKenna lett a belügyminiszter, s még Churchill belügyminisztersége idején is a törvényjavaslat részletekbe

menő gondozása természetszerűleg politikai államtitkára, Charles Masterman kezében volt. Churchill volt azonban az, aki a bányák főfelügyelőjének véleménye szerint is a megfelelő lökést adta és a hivatali súlyát vetette latba azért, hogy a rendkívül zsúfolt parlamenti napirendbe bekerüljön ez a törvényjavaslat is. A bányaipar akkoriban központi szerepet játszott a brit gazdaságban. Egymilliónál is több embert foglalkoztatott, és a belőle nyert hatalmas mennyiségű export az ország külföldi bevételeinek jelentős részét képezte. Ugyanakkor rettentően veszélyes iparról volt szó. A tényt két nagy bányaszerencsétlenség is aláhúzta 1910-ben. Az egyiknél, Cumberlandben, 132-en haltak meg, míg a másiknál, a lancashire-i szénmezőn található Boltonban összesen 320-an vesztették életüket. Ám még azokban az években is, amikor nem volt sújtólégrobbanásos baleset, állandóan magas volt a halálozási szám a vájatok beomlása vagy azoknak a kezdetleges kasoknak a meghibásodása miatt, amelyek az embereket a föld mélyére szállították: nagyjából ezren haltak meg évenként ilyen módon. Olyan kockázat volt ez, amely bármilyen modern iparban elfogadhatatlan lenne. Ez azt jelentette, hogy ha egy férfi ötven évet bányászként dolgozott, egy a húszhoz arányú halálozási lehetőséget élt túl, s szinte törvényszerűen legalább egy súlyos sérülést szenvedett. A bányászati törvény elsősorban ezen a lehangoló és felháborító statisztikán kívánt javítani. A bányákban dolgozók minimális életkorát tizenháromról tizennégy évre emelte. A bányák igazgatóinak, művezetőinek és felügyelőinek a képzését és minősítését megszigorították. Szigorúbb szabályokat foganatosítottak a szállítási rendszerben és a szénmaró berendezés használatában az elektromosság bevezetésével. Annak érdekében, hogy mindez ne csak papíron maradjon, a bányafelügyelők számát jelentősen emelték, és kötelezővé tették, hogy a vállalatok mentőszolgálatokat állítsanak fel. Más szavakkal, a törvény teljes mértékben bürokratikus intézkedés volt, olyan, amit a szabad piacgazdaság hívei manapság keményen bírálnának, különösen, ha az Európai Bizottság hozná. A korabeli Munkáspárt azonban nagyon kedvezően fogadta a döntést, és Ramsay MacDonald, aki rövidesen

a párt vezére lett, a „bányászközösségeink számára adott jótéteményként” értékelte a törvényt. A második intézkedés a boltokat érintette s a célja az volt, hogy javítsa a körülményeit annak a 1,5 millió embernek, akik kiskereskedelmi üzletekben dolgoztak. Nem Churchilltől eredt ennek a gondolata, mert egy ehhez nagyon hasonló törvényjavaslatot már 1909-ben benyújtott Herbert Gladstone, ám az akkor a költségvetési törvény körüli vitákban háttérbe szorult. Még 1911-ben is (ugyanis az 1910-es ülésszakról is kiszorult a zsúfolt napirend miatt) jelentős mértékben megnyirbálta az illetékes parlamenti bizottság. Az üzlettulajdonosok lobbija erős érdekcsoportot alkotott és nagy befolyással bírt a Liberális Pártra. Churchillnek sikerült elérnie, hogy hetente egy napon korábban zárjanak az üzletek és az alkalmazottakat illesse meg az ebédidő, ellenben nem ment át az a javaslata, amely heti hatvan órában maximálta volna a munkaidőt, korlátozta volna a túlmunkát és vasárnap zárva tartotta volna az üzleteket. Keserűen csak „egy roncsnak” nevezte a törvényt, de elfogadta a korai zárásért küzdő egyesület elnökségét és különös módon egészen a második világháborúig megtartotta ezt a posztot. Harmadik törvényhozási lépése belügyminiszterként a kereskedelemügyi minisztériumban eltöltött éveiből származott, és semmilyen köze sem volt miniszteri feladataihoz. Az országos biztosítási törvényt, amely 1911 nyarán emelkedett törvényerőre, Lloyd George nyújtotta be. Churchill azonban kulcsszerepet játszott a javaslat második, a munkanélküli-biztosítással foglalkozó pontjának alsóházi elfogadtatásában. Ez annál is helyénvalóbb volt, mert egyrészt majdnem teljes mértékben ő dolgozta ki korábban a törvényjavaslatnak ezt a részét még a kereskedelemügyi minisztériumban, másrészt ahogy ő maga is kijelentette május 25-én az Alsóházban: „A politikai élet összes területe közül ez a nagyszerű biztosítási terv áll a legközelebb a szívemhez.” Az eset újabb példát szolgáltat arra a szinte korlátlan energiára, ahogy egy jelentős minisztériumban adódó feladatai mellett óriási részt vállalt egy olyan törvényjavaslat elfogadtatásában, amely a közelmúlt öröksége volt és amely a nyári ülések vitáinak a középpontjában állt.

Churchill legjelentősebb belügyminisztériumi eredménye a börtönök reformjához kapcsolódik. Nem törvényhozási ügyről volt szó, noha az 1910-es hosszúra nyúlt nyári szabadságából elég sok időt szánt arra, hogy egy Asquithnek küldött memorandumban teljes körű büntetőjogi törvényjavaslat körvonalait vázolja fel. Nem sikerült azonban a zsúfolt következő ülésszak napirendjére tűzni a kérdést, és azután a gondolatait már nem a börtönök, hanem a hadihajók kötötték le. A körülmények ismeretében szerencsés döntést hozott akkor, amikor a belügyminisztériumhoz került, hogy adminisztratív úton a tőle telhető legtöbbet megtegye a börtönviszonyok javításáért. Ez nem kizárólag azért történt, mert előre látta a törvényhozásbeli kudarcot, hanem sokkal inkább amiatt, mert attól félt, hogy a kormány nem lesz hosszú életű és gyorsan akart valami eredményt felmutatni. Az 1910-es első választások megrendítették a Liberális Pártot. Asquith szellemi egyensúlya normális körülmények között sokkal biztosabb lábakon állt, mint vacsora utáni fizikai egyensúlya. Néhány hétig azonban még ő is elveszítette higgadt bölcsességét. Valójában munkáspárti és ír szövetségeseikkel, akik egyikének sem volt semmilyen alternatívája a kormány támogatásán kívül, a liberálisoknak 124 fős kényelmes többségük volt („Mi mindent tehetett volna Disraeli egy ilyen többséggel?”, írta Fisher admirális március 2-án Churchillnek egy vehemens hangú levélben). És még Margot Asquith is, a sok ostoba megjegyzése között időnként felvillanó éleslátással, arról írt Churchillnek, hogy „nem szabad csüggednünk… csak azért, mert a miniszterelnökünk hibát követett el”, amikor azon hezitált, hogy vajon kormányozhatja-e az új Alsóházat. Valójában a liberális kabinetet, amely hozzászokott óriási többségéhez, szükségtelenül megzavarta az a tény, hogy egy virtuális koalíciós helyzethez kellett alkalmazkodnia. Mihelyt azonban sikerült, sokkal jobban teljesített, mint az Attlee-kormány azt követően, hogy 1950-ben elvesztette hasonlóan nagy többségét a parlamentben. Ez a határozatlan rossz közérzet legalább azzal az előnnyel járt, hogy Churchillt még nagyobb aktivitásra serkentette: egyrészt általános tanácsokat osztogatott, másrészt a börtönök ügyében a minisztériuma akcióba lendült. A „teljes ignorálás” politikáját folytatta

(egy fél évszázaddal későbbi jelentős politikus, George Brown találó kifejezését használva), amennyiben figyelmen kívül hagyta az elődjétől egy máskülönben nagyon bölcs levélben kapott tanácsot. „Ami a börtönöket illeti, nem lenne rossz dolog, ha a rengeteg tennivaló alatt roskadozó minisztérium egy kicsit nem foglalkozna velük”, írta Herbert Gladstone február 19-én. Ez a javaslat annyira ellentétes volt Churchill természetével, hogy felesleges időtöltés volt ilyet írnia még akkor is, ha a levél címzettje amúgy hajlamos lett volna elődje tanácsait megfogadni. A tory renegátnak hálásnak kellett lennie Gladstone segítőkészségéért, amellyel az a liberálisok parlamenti szervezőjeként egy választókörzetet szerzett neki 1904– 5-ben, ám Churchillnek a liberalizmushoz való viszonya soha nem tükrözött a gladstone-i hagyomány iránti tiszteletet, s amúgy is belügyminisztériumi szokás az, hogy a reformok lázában égő miniszterek nem nagyon veszik figyelembe elődjük figyelmeztetéseit. A hagyományos felfogás szerint Churchill huszonnégy napos búr fogsága miatt érzett különös szimpátiát a bebörtönzöttek iránt, és bizonyos mértékben azonosulni is tudott velük. Mindenesetre ez elég valószínűtlen, vagy legalábbis nem elégséges magyarázat a témában kifejtett reformtevékenységére. Huszonnégy nap, amikor szinte csak a szökésen törte a fejét, nem valószínű, hogy pszichológiailag felér egy hosszú bebörtönzéssel; ugyanakkor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy esetében semmi „becstelen” (Churchill mindig is kényes volt erre a fogalomra) nem volt a rabságban. Több igazság van abban, hogy természeténél fogva élénk szimpátiát árult el a hátrányos helyzetben lévők iránt, kiváltképpen, ha ezzel az ő vezető szerepe nem rendült meg. Egy olyan doktrínát javasolt, amelyet utódja a belügyminisztériumban (R. A. Butler) negyvenhét évvel később az Alsóházban elismeréssel elevenített fel és fogalmazott át: „A közvéleménynek a bűnnel és a bűnelkövetőkkel szemben megnyilvánuló magatartása egy ország civilizáltságának csalhatatlan fokmérője.” Churchill tipikusan drámai módon azzal kezdte a tevékenységét, hogy belügyminiszterségének hatodik napján elment John Galsworthy Justice (Igazság) című, hittérítői bugalommal írt darabjának a premierjére, s az eseményre magával vitte a

börtönmegbízottak elnökét, a lenyűgöző nevű Sir Evelyn RugglesBrise-t, aki ebben a kérdésben Churchillnél többet tudott, mivel húsz évvel korábban Asquith nevezte ki erre a posztra. A színdarab, amely elítélte a büntetőpolitika súlyos kezét, s azon belül különösen a magánzárkát, mély benyomást tett Churchillre, s talán még Ruggles-Brise-ra is, jóllehet az utóbbi elképzelhetően azon a véleményen volt, hogy Galsworthynél többet tud a börtönéletről. Churchill egy memorandumot kért (és azonnal kapott is) a mindenütt jelen lévő és bőbeszédű Wilfred Scawen Elunttól, aki pár évtizeddel korábban mint ír politikai fogoly Galwayben és Kilmainhamben két hónapot töltött börtönben, de akit – ellentétben Parnell-lel néhány évvel azt megelőzően, és annak ellenére, hogy a felső osztály előkelő tagja volt – kényszermunkára és magánzárkára is ítéltek. Churchill most már Galsworthyval, Elunttal és, ami a legfontosabb, a saját korábbi meggyőződésével felfegyverkezve átfogó támadást indított különböző börtönbeli gyakorlatok ellen. Először márciusban bejelentette, hogy a politikai elítélteket másképpen kell kezelni, mint a „becstelenségért vagy kegyetlenségért, vagy más erkölcsi gyalázatosságra utaló egyéb bűnért” bebörtönzötteket. Másfelől léteznek olyanok, „akiknek az általános jelleme jó és akiknek a bűnei, bármennyire is elítélendők, nem járnak együtt személyes becstelenséggel”. A különböző kategóriák egyszerre voltak homályosak, és nagyfokú személyes megítélést lehetővé tevők és tipikusan churchilliek. Nem nehéz azonban felismerni a céljait még akkor sem, ha azokat nehéz pontosan megfogalmazni. Komoly gyakorlati jelentőségük volt egy olyan korszakban, amikor számos harcos szüfrazsett provokált ki és kapott is börtönbüntetést. Ettől kezdve ők és más „politikai” elítéltek a saját ruhájukat hordhatták és könyveket, valamint élelmiszert kaphattak kívülről, jóllehet az élelmiszernek nem sok hasznát vették, ha éppen éhségsztrájkot tartottak. Ugyanakkor arra törekedett, hogy az átlag börtönlakóknak is elfogadhatóbb körülményeket teremtsen. A magánzárka használatát nagymértékben csökkentették, alkalmanként koncerteket és előadásokat szerveztek a börtönökben, s javítottak a szabadon bocsátott korábbi rabok segélyezésén is.

Politikája azonban alapvetően azon alapult, hogy nem hitt a börtönben mint a bűn elkövetésétől visszatartó intézményben vagy az elítéltek megjavításának eszközében. Büntetőpolitikájának a lényege az volt, hogy megpróbálja az embereket a börtön falain kívül tartani. Noha a börtönben lévők száma akkoriban sokkal alacsonyabb volt, mint napjainkban, nagy volt a forgalom azoknak a körében – jórészt részegek és adósok, beleértve azokat, akik nem tudtak büntetést fizetni –, akiket mindössze négy-öt napra zártak el. Churchill erőfeszítései, hogy az adósokat és a részegeket, valamint a tizenhat és huszonkét év közötti fiatalokat ne zárják börtönbe, drasztikus csökkenést eredményeztek a rendszerbe bekerülők körében. A büntetéseket nem fizetők és emiatt bebörtönzöttek száma az 1908–9-es csaknem 100 000 főről 1918–19-re 2000 alá esett. Ugyanebben az időszakban a börtönbe került fiatal fiúk száma kétharmaddal csökkent. Churchill felismerte, hogy a börtönben átélt megalázásokhoz való hozzászokás milyen káros következményekkel jár, s a börtön elrettentő hatása csökken, ha korán megismerik azt. Azt is helytelennek találta, hogy még a legrövidebb börtönbüntetést kapott embernek is át kellett esnie ugyanazokon a megalázó formalitásokon – ujjlenyomatvételen, a börtöntöltelékek fényképtárához készülő felvételeken, rabomobilon – mint a veszélyes bűnözőnek, akit hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Összességében véve Churchillt a büntetéshez való viszonyulása „puha” belügyminiszterré tette mind az ösztöneit, mind a megvalósított politikáját illetően. Emiatt sok támadásban volt része a sajtóban és a parlamentben egyaránt azoktól, akik később „az akasztók és korbácsolók” néven vonultak be a köztudatba. Amikor alsóházi vitára került sor, erőteljesen visszautasította a bírálatokat. Ilyen eset volt, amikor hét olyan fiatal bűnözőnek az ítéletét enyhítette, akikkel a pentonville-i fogházban találkozott. Winterton gróf, aki annak ellenére, hogy már 1904 óta parlamenti képviselő volt (s az is maradt még akkor is, amikor már én is az Alsóház tagja voltam), ebben az időben sem volt sokkal idősebb egy fiatal bűnelkövetőnél, s egy éles tory támadás élére állt. „Nagyon örülök annak a lehetőségnek, hogy ilyen esetekben élhetek a hivatalomból adódó előjogokkal – válaszolta Churchill –, mert szeretném felhívni

az ország figyelmét arra …a szomorú tényre, hogy 7000 fiatal fiút küldenek börtönbe a szegényebb osztályok tagjai közül olyan vétségekért, amelyekért, ha egy nemes lord követi el őket az egyetemi évei alatt, a legcsekélyebb kellemetlenség sem érné.” Churchill azt is kockáztatta, hogy hálátlan elítéltek vagy volt börtönlakók nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeit és ezért további gúnyos támadásokra kell számítania a sajtóban dolgozó és a parlamentben ülő ellenfelei részéről. Ez a helyzet ismerős a legtöbb belügyminiszternek. Az „én megmondtam” nevetségessége a „dartmoori pásztor” híres esetében azonban legalább annyira Lloyd George, mint Churchill hibája volt. Valamilyen különös oknál fogva (talán több pénzt próbált kicsikarni tőle a börtönök számára), a belügyminiszter elvitte a pénzügyminisztert a devoni híres, de már akkor is elavult büntetőintézetbe. A két radikális sztárpolitikus ott találkozott egy hatvannyolc éves, David Davies nevű rabbal, akinek a szelídségét az is jelképezte, hogy ő lett a börtön juhnyájának a pásztora; Churchill szerint megvolt az a különleges tulajdonsága, hogy minden birkát név szerint ismert. Davies éppen hároméves börtönbüntetését töltötte, mert pár shillinget elemelt egy templomi perselyből, továbbá tízéves megelőző fogva tartásra is ítélték. Az esete természetesen, legalábbis első látásra, megdöbbentő benyomást keltett a pénzügyminiszterben és a belügyminiszterben egyaránt. Churchill próbaidőre szabadlábra helyeztette Daviest és egy észak-walesi farmon szerzett neki munkát. Lloyd George kissé elhamarkodottan egy nagy nyilvánosságot kapott beszédet tartott róla és, hogy jobban megragadjon a neve a köztudatban, mint „dartmoori pásztorról” beszélt róla, s a sorsát a „szegények kifosztóinak” nagyúri leszármazottaiéval vetette össze, akik sokkal nagyobb tételben loptak és akik most a földből élnek és a nép kormányát szipolyozzák. Balszerencsére Mr. Davies, aki 1870 óta összesen harmincnyolc évet töltött börtönben, jobban hozzászokott a börtönélethez, mint a normálisabb mezőgazdasági léthez. Mindössze egy éjszakát bírt ki a Wrexham melletti farmon, majd betört egy közeli házba és hamar visszakerült a börtönbe. Churchill azonban túlságosan magabiztos volt ahhoz, hogy ilyen kisebb malőrök eltérítsék a politikájától.

Nagy gondot okozott az a felelősség, hogy neki kellett kimondania a végső szót a halálbüntetéseknél. Negyvenhárom esetben ítéltek halálra embereket Churchill húsz hónapos belügyminisztersége alatt, s mindegyik esetben neki kellett végső soron döntenie. A halálbüntetés 1965-ös eltörléséig az volt a szokás, hogy a belügyminiszter íróasztalától jobbra egy kis benyílóban egy táblázatot őriztek, amely bizonyos szempontból hasonlított a biliárderedményjelzőhöz: egy korongot mozgattak rajta naponta minden egyes halálraítéltről, amely az ítélet napjától a tervezett kivégzésig kísérte figyelemmel az illető sorsát. A belügyminisztert így naponta emlékeztették arra, mennyi ideje maradt a döntésig. A megoldás kiküszöbölte azt az esetet, hogy valakit figyelmetlenségből akasztottak volna fel, mert a belügyminiszter éppen más dolgokkal volt elfoglalva. A szerkezet ugyanakkor állandó baljós légkört is kölcsönzött a szobának – amely amúgy is elég lehangoló, ha egyben mély benyomást keltő terme volt az 1861-ben befejezett épületnek – és szinte mázsás súllyal nehezedett a hivatal érzékenyebb tulajdonosaira. Semmilyen átmeneti megkönnyebbülésre nem volt lehetőség, amennyiben az átlag kéthetenkénti egy halálos ítélet szinte garantálta, hogy a kísérteties táblára mindig újabb és újabb korongok kerüljenek. Ezek az esetek a belügyminiszterek idejének aránytalanul nagy és lehangoló részét követelték maguknak. Még a brutálisan rámenős Harcourt sem kedvelte őket az 1880-as években. Asquith undorodva töprengett az esetek fölött az 1890-es években. És Churchill hasonlóképpen a következő évtized végén. A hagyomány szerint mindössze egy államtitkár volt a belügyminiszter segítségére ezeknél a magányos döntéseknél, amelyek megmásíthatatlanok voltak, noha egy büntetőjogásszal is lehetett az eljárás folyamán konzultálni. Churchill az elé kerülő negyvenhárom esetből huszonegy alkalommal élt kegyelmezési jogával. A másik huszonkét elítéltet hagyta meghalni. Egyes eseteknek óriási figyelmet szentelt, hosszú memorandumokban értékelve azokat. Az iratokat hivatalosan közigazgatási államtitkárának, Sir Edward Troupnak címezte, ám azok valójában neki magának segítettek az esetek tisztázásában.

Sokat töprengett, bár nem annyit, mint a külügyminiszter, akire a feladatainak egy részét, beleértve ezt az előjogot is, átruházta, amikor 1910 késő nyarán és kora őszén hosszabb szabadságra ment. (Abból az elvből kiindulva kellett egy ilyen magas rangú miniszternek átadni a feladatokat, amely szerint a miniszterség oszthatatlan entitás, és emiatt az egyik miniszter a másikat helyettesítheti is, de a saját minisztériumán belüli helyettese nem.) Edward Grey azon év augusztus 21-én levelet intézett Churchillhez, amelyben arról informálja, hogy semmilyen új tény nem merült fel a rá hagyott két ügyben, ezért követi Churchill feltételes javaslatát, hogy „hagyjuk a törvényt érvényesülni”. Ám mindehhez hozzátette: „Azt hiszem, nagyon visszataszító ez a kötelessége, és a két ember felakasztása előtti éjjel fennmaradtam, azon elmélkedve, milyen éjszakájuk lehet az elítélteknek, s végül úgy éreztem, nem engedhetem meg, hogy felakasszák őket addig, amíg engem is fel nem akasztanak.” Churchill annyiban igazat adott Greynek, hogy sokkal később (egy 1935-ben a News of the World-ben megjelent cikkben) megjegyezte: „az összes általam eddig betöltött állás közül ezt szerettem a legkevésbé”, és semmilyen kétséget sem hagyott afelől, hogy a halálos ítéletekkel kapcsolatos döntések nagymértékben hozzájárultak ehhez a negatív véleményéhez. Másfelől viszont azért nem osztotta Grey éjjeli lelkiismeret-furdalását, mert úgy vélte: az életfogytiglani bezártság rosszabb az erőszakos halálnál. Ő maga sohasem félt a hirtelen haláltól. Egy alkalommal, amikor az államtitkára és a büntetőbíró tanácsára vonakodva életfogytiglani börtönre változtatott egy halálos ítéletet, különös megkönnyebbültség lett rajta úrrá, amikor az elítélt férfi hamarosan öngyilkosságot követett el. Mintha úgy tartotta volna, hogy a megoldás mindenkinek előnyére válik, és a bűnöző végül is férfiként viselkedett. Soha nem kívánta a halálbüntetés eltörlését. Amikor az Alsóház 1948-ban először szavazott a halálbüntetés ellen, Churchill megindítóan (és undorodva) az 1910–11-es tapasztalatairól beszélt, de a büntetési forma fenntartása mellett szavazott. Az alsóházi szavazás eredménytelen maradt még közel húsz évig részben a

Lordok Háza ellenállása, részben az akkor éppen hivatalban lévő munkáspárti kormány nem egyértelmű magatartása, valamint az 1950-es évek konzervatív kormányaival való kompromisszumkeresés miatt. Még kevésbé vált a becsületére nagyjából ugyanekkor (1948) a konzervatív nők konferenciáján mondott beszéde. Ott, némi túlzással, a halálbüntetés eltörlését kívánó „mezei” munkáspárti képviselőknek (pedig jó néhány tory is osztotta a véleményüket) a „rablásokkal és erőszakkal” kapcsolatos feltételezett közömbösségét a „Punjabban egyedül bekövetkezett legalább félmillió halálért” viselt felelősségükkel hasonlította össze, amit az Indiából való idő előtti kivonulásnak tulajdonított. Elsősorban azonban a kormányzat gyengeségét bírálta, hogy „ezt a halálbüntetésről szóló súlyos döntést” minden pártfegyelmet nélkülözve „a Westminsterben valaha is ülésező legkevésbé reprezentatív és leginkább felelőtlen Alsóházra” hagyta. Nem érzett azonban szilárd talajt a lába alatt a kérdés opponálásában, és senki sem várhatta tőle, hogy kedvezően nyilatkozzon arról a nagy 1945ös többségről, amely jelképesen azt jelezte, hogy a nemzet elutasította az ő egyedülálló szolgálatait. Az 1940-es évek végi erősen pártos nézetei távol álltak attól a lényegében mérsékelt politikától, amelyet azután a miniszterelnöki posztra való visszatérése alatt tanúsított 1951–55-ben. Visszatérve 1910-re, a halálbüntetés kérdése nem sok vitát váltott ki akkoriban. Sokkal nagyobb érdeklődés övezte a nők választójogáért folytatott kampányt, amelyben Churchill rövidesen a vihar epicentrumában találta magát. Ez egyszer nem azért, mert kiforrott véleménye lett volna az ügyről. Ritka ellentétben Asquithszel (aki ellenezte) és Greyjel (aki támogatta), Churchill középutas álláspontot foglalt el: támogatta a választójog korai kiterjesztését egyes nőkre, ám csak abban az esetben, ha mindez szükségtelen politikai felfordulás nélkül megy végbe (azaz, ahogy magánúton megvallotta, ha úgy lehet nyélbe ütni a dolgot, hogy az nem sérti a liberálisok választási esélyeit, ami például magas vagyoni cenzus mellett megvalósítható lett volna). Egy ilyen célnak megfelelő reformot viszont szinte lehetetlen volt keresztülvinni, és a pártpolitikai meggondolásokat hasonlóképpen nem lehetett

nyilvánosan artikulálni. Emiatt mindenféle köntörfalazásra kényszerült, ahhoz hasonlóan, ahogy a jelentések szerint Dundeeban beszélt az 1910. decemberi általános választások alatt: [Mr. Churchill] még mindig azon a véleményen van, hogy a nemek szerinti megkülönböztetés [választásoknál] nem igazságos vagy logikus megkülönböztetés, s ezért elvben támogatja, hogy a nők választójogot kapjanak. Nem hajlandó azonban teljesen elkötelezni magát egy adott törvényjavaslat mellett sem …és ajánlatos, hogy [a szüfrazsettek] ne fűzzenek túlzott reményeket ahhoz, amit mond. Ezt a kínálkozó lehetőséget Mrs. Pankhurst és szüfrazsettjei nem hagyták ki. Éppen ellenkezőleg, Churchill nagygyűléseit és utazásait arra használták, hogy egyre erőszakosabb kampányukkal lehetetlenné tegyék azokat. Az 1910-es általános választás alatt egy fiatal nő kutyakorbáccsal támadt rá a bristoli Temple Meads pályaudvarnál. Churchillnek mint belügyminiszternek még több fejfájást okozott a szüfrazsett-tüntetések rendőri biztosítása és a börtönben éhségsztrájkot folytató szüfrazsettek ügye. Mindkét esetben jobbára elkerülte a keményebb fellépést. Nehéz pillanatai is akadtak azonban, különösen a „fekete péntek” (1910. november 18.) után, amikor a Parliament Square-en tartott egyik tüntetés az inkompetens rendőri fellépés miatt hatórás utcai harcba és 200 letartóztatásba torkollt. A kellemetlen következmények megelőzésére a legtöbb letartóztatottat vádemelés nélkül szabadon bocsátották. Ez azonban csak még jobban feltüzelte a militánsokat, akik az ügy eltussolását kifogásolták. Négy nappal később dulakodásra került sor a Downing Street 10. lépcsőin, amelynek során Churchill hangosan utasításokat osztogatott a rendőrségnek („Vigyék el azt a asszonyt. Nyilvánvalóan ő a felbujtó”), ami aztán tovább erősítette azt a közvélekedést, hogy Churchill a rendőri akcióknál személyesen irányította a hatósági embereket.

A szüfrazsettek nem hagyták békén Churchillt belügymi-nisztersége alatt. Több törvényhozási via mediá-ra irányuló törekvés is kudarcot vallott és 1911 végére olyan súlyossá vált a Liberális Párton belüli nézetkülönbség a kérdésben, hogy Churchill a szokott, túlzásokra hajlamos hasonlatával arra figyelmeztette Asquitht: amennyiben nem tesz határozott lépéseket, kormánya „szégyenteljes módon megbánhatja és elpusztulhat, ahogy Sisera pusztult el egy nő kezétől”. Churchill népszavazást javasolt a kérdésről, mert egy ilyen megoldás esetén az egymással szemben álló táborok megütközhetnek anélkül, hogy a kormány létét veszélyeztetnék. Asquith nem találta ezt jó ötletnek, és a nők választójoga megoldatlan maradt, időnként válságok törtek ki az ügyben egészen addig, amíg az első világháború kirobbanása időlegesen háttérbe nem szorította (az ír önkormányzat ügyével egyetemben). Churchill első, belügyminiszterként eltöltött nyári szabadsága érdekes az életmódja szempontjából. Egy földközi-tengeri körutazásra indult, amelynek során érintette Monte-Carlót, de elsősorban a görög és török vizeken tartózkodott. A túra több szempontból is tipikusan churchilli vállalkozás volt. Először is, nagyon hosszú, hat hétnél is tovább tartó szabadságról volt szó, amelyet az egyik legkevésbé lusta ember vett ki magának, aki egyben az egyik legtöbb felelősséggel járó hivatalt töltötte be. Ez volt jobbára a szokása. Kifogyhatatlan energiáit helyszín- és életmódváltoztatással táplálta. Soha nem volt tétlen: a kikapcsolódást mindenekelőtt hosszú, ínyenc étkezések közbeni beszélgetések jelentették, amelyekben többet beszélt, mint hallgatott; festegetett (1915 után); és olyan egyéni elfoglaltságokat talált magának, mint a kőművesmunka (életének egy még későbbi szakaszában) és a kártyázás (amelyet már korábban is kedvelt, de amely csak később vált a szenvedélyévé). Amikor azonban nem volt éppen mással elfoglalva, mindig lázasan dolgozott, akár minisztériumi ügyekről, akár a könyveiről volt szó. Ez utóbbiak közül legalább tizennégy a „sajátja” volt (ellentétben azokkal a gyűjteményes kötetekkel, amelyeket mások állítottak össze) és ráadásul többkötetes (egyesek szerint túlzottan is), s így összesen harmincegy kötet került ki a keze alól. Ez az állandó lázas tevékenység, amely ilyen lenyűgöző

eredményeket produkált, nyugtató színhely- és életviteli változást követelt időről időre. Ugyanez volt a helyzet Churchill pénzügyminisztersége idején is, amikor két könyvet is írt az 1920-as években. A parlamenti ülésszakok alatt tanúsított viharos tevékenységét hasonlóan lázas, bár másfajta elfoglaltságok váltották fel a szünidők alatt, elsősorban Chartwellben. A Churchill által kivett szabadságok időnként még azoknál a legendásan hosszan tartó szünidőknél is tovább tartottak, amelyeket kormányfője, Stanley Baldwin töltött Aix-les-Bains-ben. Mindez még meglepőbb volt 1940 szörnyű napjaiban és a nem sokkal kevesebb gonddal járó 1941ben, amikor a munka intenzitásának csökkentése nélkül az egész kíséretének hétvégeken Chequersbe vagy, ha telihold volt, az Oxfordshire északi részén található Ditchleybe kellett vonulnia. Másodszor, az 1910-es vakáció tipikus volt az utazás eszköze és a vendéglátó megválasztása miatt is. Churchill mindig is szeretett kényelmesen utazni és luxuskörülmények közé megérkezni és, ha lehetséges volt, mint például ennél a tengeri körutazásnál, a kettőt ötvözni. Az egyik, jó egy évtizeddel később keletkezett aforizmája szerint azért volt érdemes (a meglehetősen jelentéktelen politikust, valamint a Romney-láp mögött a Franciaország felé néző Lympne nevű gyönyörű kenti háznak a tulajdonosát) Philip Sassoont ismerni, mert az embernek olyan érzése támadt, mintha egy pullmankocsival felszerelt vonaton utazna. És Churchill nem volt mindig nagyon kényes azt illetően, hogy ki biztosította a pullmankocsit. Ezen az 1910-es nyaraláson Arnold Maurice de Forest grófra esett a választása, akit általánosan és nem valami bizalomgerjesztő módon csak „Tuty”-nak neveztek. Forest a kiemelkedő osztrák–francia bankár, Hirsch báró fogadott fia volt, s ennélfogva roppant gazdag. Ennek ellenére lelkes liberális volt, sikertelenül próbált parlamenti helyet nyerni az első 1910-es választáson Southportban, ám 1911 nyarán West Ham Northban megválasztották azt követően, hogy Mastermannak távoznia kellett. Forest annak a Lord Gerardnak a lányát vette el, aki a Dél-Afrikába tartó Dunottar Castle-en még 1899-ben azt ígérte Churchillnek, hogy kinevezi a lancashire-i önkéntes lovassághoz. Sajnos azonban Forestnek ezzel a családdal fennálló viszonya nem volt bajoktól

mentes, például az anyósát rágalmazásért perbe fogta. Ez az eset az azt követő évben történt, hogy Churchillék alá varázsszőnyeget terített egy közeli-keleti úthoz, s noha Forest négy jogászt is alkalmazott a perben, beleértve Sir Edward Clarke-ot és F. E. Smitht, a keresete már az első nap délelőtt összeomlott. V. György király, akinek az ítéletei időnként kissé szűk látókörnek voltak, de aki alkalmanként elemi erővel is meg tudott nyilvánulni, Lord Derby szerint 1911. augusztus 20-án (azaz azt követően, hogy elhárult a feje fölül a veszély, hogy bele kell egyeznie nagyszámú új főrend kinevezésébe) azt mondta neki: „Közöltem [Asquithszel], hogy mindössze egyetlen olyan név van, akinek a kinevezését minden körülmények közt megtagadom – és az de Foresté.” Forestnek ezzel nem szűnt meg a vesszőfutása. Churchill számos klubba is beajánlotta, de mindenhonnan kigolyózták. Forest ezután Bendernre változtatta a nevét. 1968-ban halt meg, s az élete majdnem teljes utolsó négy évtizedében liechtensteini állampolgár volt. Egyike volt azoknak a kétes (és ebben az esetben kissé titokzatos) jellemeknek, akik iránt Churchill szimpátiával viseltetett. Kedvelte a nagyképűsködő alakokat, és 1910 nyarán hat hetet egy ilyen személlyel töltött együtt és nagymértékben lekötelezettje lett a vendéglátás okán. Meglepőbb Clementine Churchill egyetértése, mert ő általában kényesebb ízlésű volt az emberek megítélésében. Később, ha nem tudta lebeszélni a férjét arról, hogy ilyen emberekkel találkozzon, inkább kimentette magát. Ezen a Földközitenger keleti medencéjében tett körúton azonban mindvégig jelen volt. Mivel mindössze két év telt el azóta, hogy Churchillék a nászútjuk nagy részét Forest morvaországi kastélyában töltötték, így talán hálátlanságnak érezte, ha ilyen rövid időn belül fellázad a vendéglátójuk személye ellen. Churchill természetesen nem városnézéssel és napozással töltötte a hosszú nyaralást. Az ilyen körülmények közötti pihenését találóan foglalta össze Asquith egy másik, csaknem négy évvel későbbi tengeri körutazás alkalmával (ezúttal az Admiralitás egyik jachtján): „Winston Siracusa közelébe sem ment, ehelyett egy tanulmányt diktált a kabinjában a világ olajellátásáról (amelyet rövidesen el fogok olvasni).” Asquith egy korábbi tengeri hajókázás alatt sem

maradt olvasnivaló nélkül: Churchill akkor is ellátta a minisztériumát érintő kérdésekről írt dokumentumokkal. Churchill röviddel a hazaérkezése után egy terjedelmes memorandumot juttatott el a miniszterelnökhöz, amelyben a belügyminisztérium büntetőpolitikájával kapcsolatos nézeteit és terveit részletezte. Asquith egy alkalommal azt írta Venetia Stanleynek, hogy „Winston a szájával gondolkozik”, s nem kétséges, hogy nagyjából ettől az időponttól kezdődően a belügyminiszter a kabinet idejének nagy részét lekötötte a szóban forgó kérdések majdnem mindegyikéről kialakított véleményével. Nem volt azonban Asquith megjegyzése teljesen igazságos, mert legalábbis ami a minisztériumi ügyeket illeti, s jelentős mértékben a többi, általánosabb kérdést is, Churchill a tollát is bőségesen használta, nem csak a száját. Még mindezt figyelembe véve is Churchill 1910. kora ősszel egy meglehetősen eseménytelen időszakot élt át. Azután novemberben számos olyan ügy merült fel, amely elidegenítette tőle (félig-meddig tartósan) a liberális-munkáspárti baloldalt, amely – mint ahogy Beatrice Webb esete is példázta – egyre jobb véleménnyel volt róla a kereskedelemügyi minisztériumban töltött éveiben, valamint a belügyminisztériumi kinevezésének első napjaiban. Ezek az események 1911 első nyolc hónapjában fokozatosan arról győzték meg Asquitht, hogy a belügyminiszterség nem éppen a legjobb poszt Churchill számára. A kora őszi eseménytelenséget az az alkotmányos válság gerjesztette, amely az 1909-es költségvetéstől kezdve a főrendiek által 1911 augusztusban nagy nehezen elfogadott parlamenti reformtörvényig húzódott, az Edward király halálát követő majdnem fél évben szinte búvópatakként, s amelynek a nem publikus részéből Churchill ki volt rekesztve. 1910. június 16án egy minden pártot magában foglaló alkotmányos konferenciát hívtak életre, hogy megkíméljék V. Györgyöt attól, hogy rögtön egy jelentősebb válsággal kelljen kezdeni az uralkodását. Asquith, Lloyd George, Crewe és Birrell képviselték a kormányt. Balfour, Lansdowne, Austen Chamberlain és Cawdor grófja – az utóbbi mára már teljesen elfeledett személy, egyedül a Macbeth-ben szereplő őse miatt emlékszünk rá – alkotta az ellenzéki oldalt. Churchill, mint belügyminiszter és, legalábbis a saját értékelésében,

jelentős politikai személyiség, minden várakozás ellenére nem kapott helyet a grémiumban, de semmi sem bizonyítja, hogy ez ellen ágált volna. A konferencia végül is semmire sem jutott, noha nyáron és kora ősszel meglehetős rendszerességgel (és barátságosan) találkoztak a részvevők. A legnagyobb akadályt az ír önkormányzat jelentette. Lansdowne annak ellenére, hogy mérsékelt is tudott lenni, amint azt 1911 augusztusában a parlamenti reformtörvény-javaslat végső szakaszában bizonyította, sőt merész képrombolóként is fel tudott lépni, mint például 1917-ben a Daily Telegraph-hoz küldött „békelevelével”, eltökélten az önkormányzat ellen foglalt állást, s nem csupán ulsteri nézőpontból ellenezte a javaslatot. Mint jelentős dél-írországi földbirtokos (az örökletes címei közé tartozott Kerry grófja is), makacsul fenn kívánta tartani a protestáns uralmat Leinsterben, Munsterben és Connaughtban, s nem csupán arra törekedett, amire Bonar Law, hogy megvédje a skót származású presbiteriánusok érdekeit Ulsterben. A konferencia az ő csendes intranzigenciáján siklott ki. Ezek alatt a formális és sikertelen tárgyalások alatt Lloyd George az egyik kelta „villámcsapás”-szerű gondolatával egy nagykoalíció eszméjét vetette fel, amelyben mindkét nagy párt leválasztaná magáról a szélsőséges szárnyakat és olyan kormányt alakítana, amely – Churchill egy csaknem két évvel korábban használt kifejezését kölcsönvéve – „hatalmas adag bismarckizmust fecskendezne az ipari rendszerünk vénájába”. Lloyd George tervezete magában foglalta a konzervatívok által követelt erősebb haditengerészetet, a kötelező katonai kiképzést és, esetleg, az importvámok reformját is. A liberálisok megkapnák az ír önkormányzatot, a walesi egyház és az állam szétválasztását és a Lordok Háza hatalmának csökkentését. Talán ezeknél a dolgoknál is fontosabb volt, mint majdnem mindegyik politikai alkunál, a hivatalok elosztása. A terv szerint Asquith maradt volna a kormányfő, de a Lordok Házába került volna, s így Balfour vehette volna át az Alsóház vezetését és a birodalmi védelmi tanács elnöki tisztét. Lansdowne visszament volna a külügyminisztériumba, ahol már 1900 és 1905 között szolgált. Austen Chamberlain kapta volna a haditengerészeti tárcát. Mi

maradt volna Churchillnek, aki egyrészt pártokon átívelő baráti kapcsolatai révén (különösen F. E. Smithszel a tervezet éppen ismertetett részének első számú tory kidolgozójával), másrészt ideológia-, noha nem vitamentessége miatt természetes támogatója lett volna egy ilyen koalíciónak? Ő szinte anatéma volt a legtöbb tory szemében. Bizonyos jelek arra utalnak (elsősorban Lucy Masterman naplójából, aki azonban csak másodlagos forrás), hogy a kizárását követelték volna, és hogy Lloyd George, nagyszerű tervének nagyobb dicsőségére, beleegyezett volna egy ilyen vétóba. Ez a nézet visszamenőleg hitelesnek tűnik, amennyiben figyelembe vesszük, hogy a toryk milyen vehemensen tiltakoztak 1915-ben az ellen, hogy Churchill akár alacsonyabb rangban is bekerüljön a koalícióba. Mrs. Masterman még azt is feljegyezte, hogy ez az ellenséges érzület Churchillt a terv ellen fordította. Nem volt annyira lelkes híve a koalíciónak, hogy akkor is támogassa, ha ő maga nem lehet a tagja. Vannak azonban a fentiekkel ellentétes bizonyítékok is: állítólag a hadügyminisztériumot szánták neki. A dolog kipróbálására azonban nem került sor. Balfour, noha azt követően, hogy elvesztette a tory párt vezetését, 1915 és 1930 között a koalíció erős támogatójának és gyakorlójának bizonyult, végül elvetette az ötletet a párt parlamenti szervezője, AkersDouglas tanácsára. A tory „mezei” képviselők, állította AkersDouglas, soha nem mennének ebbe bele, s Balfour nem kívánt egy újabb Peel lenni és szakadást előidézni a pártjában, ahogy az 1846ban történt. Így 1910 őszének közepére mindkét párt visszavonult a korábbi harcálláspontjaiba és elkezdett felkészülni egy második általános választásra még abban az évben. Az egymást váltó uralkodók ragaszkodtak ahhoz, hogy kétszer forduljon a választási kerék, mielőtt kineveznék az új főrendiházi tagokat. A helyzet a politikusok és a választók enyhe, korábban nem tapasztalt kínzását is jelentette, noha 1830 és 1831 közel járt ehhez, ugyanúgy, mint az 1922, 1923 és 1924 egymást követő őszén tartott választások, majd 1974-ben ismétlődött meg az eset legközelebb. Asquith, azzal a titkos, a vonakodó királytól kicsikart ígérettel a tarsolyában, hogy amennyiben ennek a második választásnak az eredménye megerősíti a januárban tartott elsőét, nagyszámú

liberális főrend fogja megkapni a királyi jóváhagyást, november 18án bejelentette a parlament feloszlatását, és a választások a karácsonyt megelőző héten zajlottak le. A körülményeket figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, hogy meglehetősen apatikus választásra került sor. Minden hatodik, januárban még szavazó állampolgár most nem voksolt. Ötvennégy mandátum cserélt gazdát. A kormány rosszul szerepelt Lancashire-ben és nyugaton (ahol öt devoni helyet is elvesztett), de Londonban jól. Ezek azonban csak ellenáramlatok voltak egy alapjában mozdulatlan tengeren. Az összkép azt mutatta, hogy a liberálisok három, a konzervatívok egy mandátumot vesztettek, miközben a Munkáspárt és az ír nacionalisták kettőt-kettőt nyertek. A kormány némileg erősebbé vált az ellenzékkel és kissé gyengült a szövetséges pártokkal szemben. Ezek a jelentéktelen változások azonban eltörpültek a mellett a tény mellett, hogy az 1910-es első választás eredményét vitán felül megerősítették a választók. Egy harmadik választásról szó sem lehetett. Immár azt kellett eldönteni, hogy a kormány át tudja-e vinni a parlamenti reformtörvényt új főrendiházi tagok tömeges kinevezésével vagy a nélkül, s ennek a kérdésnek a megválaszolása csaknem nyolc hónapot vett igénybe.

10 Börtönöktől hadihajókhoz Az 1910-es második választás Churchill számára nem sikerült olyan jól, mint az első. Tőle meglehetősen szokatlan módon elutasította Bonar Law kihívását, hogy menjen vissza ÉszaknyugatManchesterbe és ott vívjanak lovagi küzdelmet „az utolsó csepp vérig”. A ki nem mondott üzenet az volt, hogy aki közülük „elvérzik”, az nem lesz az új parlament tagja más választókerületből sem. Az eset szélsőséges példáját adja annak, hogy a politikusok a választókerületeket úgy cserélgették, ahogy manapság a profi futballistákat a klubok. A Churchill által 1908-ban elvesztett mandátumot a liberálisok az 1910-es első választáson visszaszerezték, de a jelek szerint senki sem törődött az akkori képviselővel. Ő nem jelentett problémát. Inkább arról volt szó, hogy Churchillnek, aki „egy életre szóló mandátumot” kapott Dundee-ban, semmi kedve sem volt a Cheetham Hill jelentette kockázatokhoz visszatérni. Bonar Law azonban majdnem ilyen sokat adott fel. Dulwich ugyanolyan biztos volt, mint Dundee (és sokkal kényelmesebb is), ám ő ennek ellenére vállalta, hogy a kampány élére áll Lancashire-ben. Law vereséget szenvedett, de mivel Churchill nem állt ki vele versenyre, nem kötötte az ígérete, hogy nem keres máshol mandátumot, s így került egy szokatlan, bár akkoriban biztos tory fellegvárnak számító helyre, Bootle-ba. Némileg meglepő volt Churchill részéről, hogy nem állt ki egy szemtől szembe harcra egy bérc ormán, amely hasonlított volna a talán csak az ő képzeletében létező találkozásra Louis Bothával 1899-ben. Azt lehetett volna várni, hogy romantikus természetére hat egy ilyen kihívás. És amennyiben elfogadta volna, megváltoztatta volna a Konzervatív Párt történetét is. Ha Law nem került volna be a parlamentbe, akkor nem válthatta volna fel 1911 őszén Balfourt a párt vezéreként. Nem folytathatott volna Ulster kérdésében 1912–14-ben elkeseredett harcot, amely Nagy-Britanniát közelebb hozta a polgárháborús helyzethez, mint a tizenhetedik század óta bármikor. Nem vétózhatta volna meg Churchill haügyminiszterségének a folytatását 1915

májusában, s nem ellenezte volna makacsul – bár végül engedett –, hogy Churchill hadfelszerelési miniszterként visszatérjen a kormányba 1917-ben. És nem lett volna abban a helyzetben, hogy 1922-ben megbuktassa Lloyd George koalíciós kormányát és ezáltal Churchillt két évre kiszorítsa a politikai életből. Churchill nyert Dundee-ban (mint ahogy Manchesterben is győzött volna), ám 1500-zal kevesebb szavazatot kapott, mint az év elején, s körülbelül hét százalékkal többet kaptak az ellenfelei, miközben Skóciában átlagban alig több mint egy százalékot vesztettek a liberális politikusok. A kitartó Scrymgeour újabb 300 szavazattal immár a Churchillre adott szavazatok egyötödét szedte össze. Churchill kampánya a tíz hónappal korábbihoz hasonlóan a témák széles körét ölelte fel és a retorikája is gyakran maró volt. Mégsem játszott olyan központi szerepet, mint korábban, mert ahogy azt maga is beismerte a miniszterelnöknek küldött egyik figyelemreméltóan magabiztos, sőt kissé lekezelő levelében 1911. január 3-án: „Sokkal inkább uralta a helyzetet és sokkal hatásosabb szónoklatokat tartott, mint a januári választáson, és beszédei messze kiemelkednek akár a kollégáival, akár az ellenfeleivel összehasonlítva.” Ebben a levélben Churchill nagyon egyértelműen síkraszállt amellett, hogy a főrendiházi tagokat állítsák kész helyzet elé: A lehető legkorábban világossá kell tennünk, hogy nem riadunk vissza akár 500 új főrend kinevezésétől sem – ha szükséges; hogy meg vagyunk győződve róla, hogy megvan az ehhez szükséges hatalmunk és nem fogunk visszariadni annak használatától. Új főrendiházi tagok kinevezése a Liberális Párt érdekét is szolgálná és tragédiát jelentene a Konzervatív Pártnak. Lehetséges lenne olyan listát összeállítani, amelyen olyan nagy a szereplő emberek helyi és társadalmi elismerése a városok és a megyék mindkét pártja előtt, hogy nem lehet a jellemüket

kikezdeni vagy előnytelen színben feltüntetni őket a jelenlegi főnemességgel összehasonlítva. Egyetlen csapással sokkal nagyobb befolyásra kell szert tennünk az országban. A brit társadalom elég gazdag ahhoz, hogy könnyedén eltartson 1000 főrendet – sokkal inkább megengedheti magának, mint 300-at egy évszázaddal ezelőtt. […] Egy dolgot nem szabad megengednünk: hogy a lordok valamiféle időhúzó fecsegésbe kezdjenek úgy általában az alkotmányról. Ha a törvényjavaslat nem halad előre, akkor jól fejbe kellene kólintanunk őket! [Kiemelés tőlem] Ezután a fejbe kólintástól a békítés felé fordult: Miután a vétójogot korlátoztuk, reményeim szerint une politique d’apaisement-t tudunk folytatni. […] Azt gondolom, hogy a vereség okozta csalódást némileg enyhíthetjük azzal, hogy bőkezűbben osztogatjuk a kitüntetéseket (a legutolsó koronázás példáját követve) az ellenzék prominens tagjainak. Titkos tanácsosi rang Bonar Law-nak és FE-nek; Order of Merit Joe-nak [Chamberlainnek]; a toryk közül is kapjanak főrendiházi tagságot és baroneti rangot; s valamit juttatnánk a tory sajtónak is. […] Majd vegyük a politikát. Fel kellene ajánlani a konzervatívoknak, hogy nem csupán a felsőház reformjáról, hanem Írországról is tárgyalunk velük. Megegyezésre szeretnék jutni a haditengerészetről Balfourral. […] Az [alkoholárusítási] engedélyeknél engednünk kellene, ahol

túlságosan sok érdeket sértenek. A földbirtokok esetében örökösödési adót 25 évenként csak egyszer kellene fizetni. Országos és nem részérdekek alapján kellene politizálnunk: és a lehető legelfogadhatóbbá kellene tennünk állampolgáraink másik fele számára hosszú kormányzásunkat. Mindez Önnek hatalmában van, hiszen maga mögött tudhatja a liberális tömegek töretlen támogatását egy olyan vezető esetében, aki keményen és bátran csökkenti a Lordok Házának vétójogát. […] Ezeket gondolom a jelen kritikus helyzetben, és a legőszintébben tárom Ön elé abban a tudatban, hogy nagy részével egyetért és nem veszi zokon a nyílt beszédet.” Ennek a figyelemre méltó levélnek a végén Churchill még hozzáfűzte: „A Stepney-ügy, ahonnan éppen most tértem vissza, 48

megzavart a levél másolásában.” A Stepney-ügy a hírhedt Sidney Street-i összecsapás volt. Az eset egy drámai, ám (ha a belügyminiszter nem fújta volna fel) aránylag jelentéktelen összecsapás volt a rendőrség és olyan bűnözők között, akik esetleg egyben elkötelezett anarchisták is voltak, de mindenképpen csak nemrégen Angliába került bevándorlók. Ez utóbbi tény idegenellenes élt adott az ügynek, amelyet csak súlyosbított az, hogy Churchill korábban a többnyire zsidók lakta és ennek megfelelően a bevándorlással szemben elnézőbb magatartást tanúsító egyik manchesteri kerületben a választási küzdelem során olyan ellenséges álláspontot foglalt el a bevándorlást korlátozó 1904-es törvényjavaslattal szemben. A Sidney Street-i eset előtt három és fél héttel a rendőrség felfedezte, hogy egy litván banda próbál alagutat ásni egy houndsditchi ékszerész üzlete alá. A felfedezett bandatagok két rendőrt megöltek, egy másikat megsebesítettek és elmenekültek. Egy aránylag biztonságos házat találtak a Stepneyben

lévő Sidney Streeten és a rendőrök csak január 2-án leltek a nyomukra. Másnap kora reggel azt kérte a rendőrség, hogy a belügyminiszter erősítse meg az alakulatot a londoni Tower skót őrgárdájának jobban felfegyverzett tagjaival. A korábbi rendőri veszteségeket tekintve ésszerű volt a kérés, és Churchill haladéktalanul meg is adta az engedélyt. A baj ott kezdődött, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek és ő maga is a helyszínre ment. Ő és a legkevésbé sem harcias magántitkára, Eddie Marsh a délelőtt közepén autóval érkeztek a házhoz a belügyminisztériumból. Mindketten cilindert viseltek s Churchillt még a prémgalléros kabátja is feltűnőbbé tette; mindketten kitűnő alkalmat nyújtottak a fényképészeknek, akik éltek is a lehetőséggel. Ellentmondásosak az értesülések arra nézve, hogy Churchill megpróbált-e műveleti parancsokat adni vagy sem. A rendőrségnek semmiképpen sem adott, noha ennek a veszélyes akciónak, amelyben egy újabb rendőr meghalt és kettő megsebesült, a parancsnoka bizonyára lélektanilag inkább gátlónak, semmint serkentőnek érezhette azt, hogy egy ilyen magas rangú fölöttese előtt kell tevékenykednie. Másfelől, amikor az épület kigyulladt, a jelen lévő tűzoltóság parancsnoka Churchilltől kért utasítást, aki azt mondta neki, hagyja a házat leégni. Ez ugyancsak ésszerűnek tűnhet a benn lévő veszélyes bűnözők miatt. Végeredményben két elszenesedett holttestet találtak, de mégis egy vagy két litván hiányzott. Churchillnek két héttel később kellett beszámolnia a vizsgálat eredményéről, ami általában nem a belügyminiszter feladata volt, és amikor az új Alsóház összeült, Balfour egyik legsikerültebb gúnyolódását is el kellett viselnie. „Azt még értem, hogy a fényképész mit csinált – jelentette ki –, de mit csinált nagyra becsült képviselőtársam?” Az eset lényege az volt, hogy a nagy nyilvánosságot kapott ügy megerősítette azt a Churchillről már lassan kialakuló benyomást: távol áll attól, hogy megfontolt és bölcs belügyminiszter legyen. Inkább egy meggondolatlan cserkészre emlékeztetett, vagy a legjobb esetben egy kezdő tisztre, aki úgy kíván London utcáin viselkedni, mintha még mindig a malakandi gyalogosoknál vagy egy natali páncélvonaton szolgálna. És mindez akkor történt, amikor a

különlegesen erős ipari feszültségek a szokásosnál is biztosabb kezet igényeltek a belügyminisztériumban. Még az 1910-es második választás előtt ott volt a Tonypandy-ügy, amely miatt azután a munkáspárti és szakszervezeti körökben nehezteltek meg Churchillre. Az eset hozzájárult ahhoz, hogy a Munkáspárt 1940 májusában a nagyon kockázatos semlegességet választotta, amikor arról volt szó, hogy ki legyen Chamberlain utódja: Halifax vagy Churchill. Churchill belügyminisztériuma azonban 1910 végéig egyáltalán nem viselkedett elhamarkodott módon az ipari vitákban. Májusban egy robbanásveszélyes dokkmunkássztrájk zajlott le a monmouthshire-i Newportban. A newporti hajótulajdonos társaságok egyike, a Houlder Brothers, provokatív álláspontot foglalt el és azt ajánlotta, hogy ötvenöt sztrájktörő rakodómunkást kell hozatni külföldről a kikötőben veszteglő hajók megrakására. Bizonyos mértékben támogatta az ötletet a hajózási szövetség titkára is, ám ellene foglalt állást a newporti dokkok menedzsere. Szinte biztosnak tűnt, hogy ezeknek az importált, nem szakszervezeti munkásoknak a megjelenése viharos és akár még erőszakos reakciót is kiválthat a sztrájktörők ellen védekező newporti dokkmunkásokból. Mindez nagyon kellemetlen helyzetbe hozta a város polgármesterét és őrbizottságát (ahogy akkoriban a rendőri szerveket hívták a városokban). Nem viseltettek ugyan különösebb szimpátiával a Houlderekkel szemben, de egyben tudták azt is, hogy a feladatuk a közrend fenntartása, s míg egyfelől mélyen aggódtak egy komoly összecsapás nagyon is valós lehetősége miatt, másfelől attól is tartottak, hogy Houlderék megbüntetik a sztrájkolókat. F. H. Houldernek, a cég vezető képviselőjének a nézeteit nagyon is jól kifejezi az a kijelentése, hogy „Argentínában nagyszerűen elintéznék az ilyen dolgokat: tüzérséget és gépfegyvereket küldenének és megfelelő védelmet biztosítanának az alattvalóiknak”. A polgármester állandóan sürgős kérésekkel bombázta a belügyminisztériumot, amelyekben 300 fővárosi rendőrt és 300 katonát is kért. A rendőrség szervezése és a közrend megzavarása megelőzésének jogi felelőssége akkoriban helyileg nagyon szétszórt

módon működött. Katonai egységeket kizárólag a helyi polgári hatóság kérésére lehetett küldeni, ami gyakorlatilag a polgármestert mint első számú elöljárót jelentette. Az állás ennek megfelelően több felelősséggel járt, mint az a jobbára ceremoniális szerep, amelyet a városvezetők játszottak később a 2000-es londoni polgármesterválasztásig. Továbbá, ha a polgármester a katonaság nélkül kívánta megoldani a feladatot, a rendelkezésre álló helyi rendőri erők elég csekélyek voltak. Newport rendőri állománya akkoriban nem haladta meg a 150 főt. A polgármesternek ezért a szomszédos helyekről kellett kölcsönkérnie rendőröket. „Minden helyi erőforrás kimerült – táviratozta a belügyminiszter helyettesének május 21-én –, és Bristolból hatvan, Merthyrből pedig negyven embert ígértek holnapra, s remélem, hogy negyvenet kapok még Glamorgan megyéből és ugyanennyi embert Monmouthshire-ből: az utóbbi nyolcvan érkezése azonban kétséges, mert holnap Cardiffban lesznek tüntetések és Cardiff City semmilyen segítséget sem tud nyújtani.” Sir Edward Troup, aki Churchill általános utasításai alapján az üggyel foglalkozott Londonban, nagyon okosan és higgadtan járt el. A Houlderrel való találkozás sok szempontból felnyitotta a szemét. „Ha a rakodómunkásait is megpróbálta úgy megfélemlíteni, ahogy engem próbált, akkor nem csoda, hogy kitört a sztrájk!”, jelentette Churchillnek. Mindez azután történt, hogy Houlder meglátogatta Troupot annak házában este háromnegyed tizenegy táján. „A jelek szerint már vacsorázott és nagyon felhevült állapotban volt.” És Troup egy nappal később igen határozott hangú táviratot küldött a hajózási szövetségnek: „Az államtitkár csak megismételni tudja, ha Newportba hoznak embereket vagy a dokkokba irányítják őket, akkor a jelen körülmények között nagyon súlyos következményekkel számolhatnak.” Troup azonban egyben a hadügyminiszter közigazgatási államtitkárán keresztül, akinek az intézményéről nem volt valami jó véleménye, mivel az semmit sem tett a kérése ellenére egész hétvégén („Ha a »lehetséges hódító« szombat délután száll partra, a HM hétfő reggel fogja csak a partraszállásról szóló táviratokat elolvasni”), elintézte, hogy a chesteri helyőrség helyezze riadókészültségbe a kért csapatokat.

Nem volt azonban szükség a bevetésükre. Churchill közvetlen kezdeményezésére, aki a korábbi minisztériumi tapasztalataiból indult ki, egy kereskedelemügyi közvetítőt (Mitchellt) küldtek Newportba, s ott a városházán tartott négyoldalú (a polgármester, Mitchell, a „tulajdonosok” és az „embereik”) találkozón a megbízott megérkezése után hat órával már sikerült is megállapodást kötni. Houlder hűen a róla, mint gátlástalan kapitalistáról kialakult véleményhez, elvetette ezt és továbbra is sztrájktörőket akart behozni. Annyira elszigetelődött azonban, hogy engednie kellett, és a feszültség május 24-én enyhült. Newport az 1839-es chartista zavargások óta a legizgalmasabb óráit élte ezekben a napokban, s Churchill belügyminisztériuma nagyon kiegyensúlyozott és dicséretre méltó szerepet játszott az ügyben. A belügyminiszter talán még közvetlenebbül belefolyt volna az eseményekbe és hasonlóképpen nyugtató szerepet játszott volna, ha május 21-én nem utazott volna Svájcba és Velencébe. Így az érintkezést olyan módon tartotta, hogy „A táviratokat holnap a goscheneini Grand Hotelbe kérem. …Csak szerdán érkezem Velencébe.” A helyszínváltoztatásai szentek és sérthetetlenek voltak, ám energiáját többnyire ekkor is az államügyek és nem a szórakozás kötötték le, s a Londonban dolgozó helyettese magatartása, aki az ő általános utasításai és bizonyos mértékben intenciói szerint járt el, távolról sem nevezhető elhamarkodottnak vagy hisztérikusnak. Tonypandy, egy Newporttól huszonöt mérföldre északnyugatra fekvő rhonddai bányászváros vagy inkább falu sokkal nagyobb hírhedtségre tett szert az ipar történetében és nagyobb foltot ejtett Churchill hírnevén. Egyesek szerint ennek részben az volt az oka, hogy a hely azon kevés walesi település közé tartozik, amelyeknek a nevét az angolok könnyen ki tudják ejteni (noha Newport sem jelenthetett túl sok nehézséget), de még így is helytelenül hosszú „ó”-val mondják és nem röviddel. Inkább mégis annak köszönhette a hírnevét, hogy ama kezdetleges, de közismert ipari körzetnek a középpontjában feküdt, amely 1840 után keletkezett, amint a gazdag széntelérek kiaknázása a korábban a Carmarthenshire keleti végétől Glamorganon át Monmouthshire közepéig terjedő idilli erdőségeket negyvenöt mérföld szélességben eltüntette.

1910. november elején bonyolult vita tört ki a rhonndai és az aberdare-i völgyben arról, hogy mennyit kellene fizetni a nehezen és mennyit a könnyebben kitermelhető szénteléreknél dolgozóknak. Az ügy kapcsán 25 000 bányász kezdett el sztrájkolni (a délnyugatwalesi szénmezőkön foglalkoztatottak egytizede). Mindez jelentős feszültséghez vezetett a környék számos bányájában, s végül egy meglehetősen komoly, az üzletek kirakatainak betörésével és kifosztásával járó megmozdulás tört ki Tonypandy kis központjában. Minderre hétfőn, november 7-én este került sor, s noha Churchillnek a királyhoz küldött jelentése szerint a glamorgani rendőrkapitánynak 1400 embere volt, azaz newporti kollégájához képest dúskált a rendőrökben, úgy határozott, hogy közvetlenül a hadsereg Déli Parancsnokságához folyamodik csapaterősítésért. Több megjegyzést is kell itt tennünk. Először, amint a bányászokat fokozatosan (és 1926-ra bizonyosan) az ipari munkásság legharcedzettebb tagjaiként kezdték kezelni, ezzel egyfajta szimbiotikus kapcsolatban a Glamorgan megyei rendőrség is valamiféle rohamcsapat jelleget kezdett ölteni. Ahogy gyerekkoromból emlékszem, a porosz gárdáéhoz hasonló ezüstszínű csúccsal ellátott sisakot viseltek; a kisebb monmouthshire-i alakulatok nem vették át ezt a viseletet. A parancsnokuk magatartásából ítélve azonban a glamorgani idegek nem igazán feleltek meg a jelképeknek. A második érdekesség az, hogy a glamorgani rendőrparancsnoknak miért sikerült közvetlenül a Déli Parancsnoksághoz fordulnia, miközben a newportinak a polgármester és a belügyminisztérium közbenjárásával sikerült csak ez. A válasz részben abban a tényben rejlik, hogy nem volt polgármester és elöljáróság Rhonddában, mindössze egy szerény kerületi tanács működött. Továbbá, a megyék rendőrkapitányai „urak” voltak, a városoké pedig csak „játékosok” – hivatásos rendőrök –, és 1914, de még 1939 előtt is az angol uraknak több minden volt megengedve. Szerencsére az akciót vezető tábornok – Nevil Macready – nagyon értelmes ember volt, aki mindent megtett azért, hogy a belügyminisztérium sokkal óvatosabb nézetei érvényesüljenek. A

Salisbury-fennsíkról előrenyomuló gyalogságot először Swindonnál állította meg Churchill utasítására, míg a lovasságot Cardiffban távol tartotta a potenciális csataszínhelytől. Röviddel később Churchill beleegyezett, hogy a lovasság vonuljon előre Pontypriddig, az aberdare-i és a rhonddai völgy találkozásáig. A zavargások több napon és éjszakán át tartottak, s azok során hatvanhárom üzletben esett kár és egy ember halt meg. A haláleset azonban véletlenül történt egy verekedés alkalmával és nem a büntetőakció során. Churchill végül engedélyt adott a lancashire-i lövészek egyik alegységének arra, hogy behatoljanak a völgybe, ahol azután több mint egy évig maradtak. Soha nem ütköztek meg a sztrájkolókkal. A csatát, már amennyiben megérdemli ezt a nevet, a londoni rendőrökkel megerősített glamorgani rendőrség vívta összetekert esőkabátokkal, amelyeket nem lehetett halálos fegyvereknek tekinteni. (A londoni rendőrség tagjai egyébként Churchill belügyminisztersége idején Anglia és Wales elég sok pontján feltűntek.) Semmilyen súlyos sérülés sem történt, eltekintve attól az embertől, aki még azelőtt meghalt, mielőtt a londoni rendőrség vagy a katonai erősítés megérkezett volna. Ha objektívan nézzük a dolgokat, a legnagyobb rosszindulattal sem lehet agresszivitással vagy a munkásság iránti bosszúvággyal vádolni Churchillt. Sőt akkoriban pontosan az ellenkezője miatt érték bírálatok. A Times a gyengeségéről cikkezett. Ugyanakkor vannak olyan támadási pontok, amelyeken egyes politikusok védtelenek, függetlenül attól, hogy az adott esetben vétkesek-e vagy sem, mert összevágnak a jellemükkel és a magatartásukkal. Így Lloyd Georgera levakarhatatlanul ráragadt az, hogy furfangos, Baldwinra az, hogy nemtörődöm és Hugh Daltonra az, hogy indiszkrét. És mindig volt valami „vágtázó őrnagyi” Churchillben ahhoz, hogy fel lehessen tételezni róla: szilaj felelőtlenséggel viselkedik, mert a hatalom a fejébe szállt. Nagyon tanulságos, ha Churchillt Asquithszel hasonlítjuk össze. Asquith tizenhét évvel korábban, amikor második éve volt belügyminiszter, egy a tonypandyihez nagyon hasonló, közrendet érintő üggyel került szembe. Egy yorkshire-i bányászsztrájk Wakefield környékén zavargássá fajult néhány tárnánál. A helyi

hatóságok erősítést kértek. Asquith 400 londoni rendőrt küldött a helyszínre. A helyzet tovább romlott, és a helyi hatóságok még erőteljesebben sürgették a csapatok küldését. Asquith vonakodva beleegyezett, hogy egy szakasz gyalogost vessenek be. A negyedik napon egy Featherstone nevű bányánál a katonák az egyre fenyegetőbben viselkedő tömegre tüzet nyitottak. Két polgári személy halt meg. Asquith ellen ezt követően egy ideig elszórt tüntetések voltak a nyilvános gyűléseken. „Miért gyilkolt bányászokat ’92-ben Featherstone-ban?”, hangzott egy tipikus kérdés. „Nem ’92ben, hanem ’93-ban”, hangzott a hűvösen unott és precíz válasz. Featherstone azonban sohasem tapadt hozzá olyan módon, ahogy Tonypandy Churchillhez. Másfelől Asquitht 1910. márciusi „kivárásos” politikája később is elkísérte. Ő maga használta a kifejezést, a kormánynak a „vétó törvényjavaslattal” kapcsolatos terveire utalva, s tette mindezt nem valamilyen habozó vagy apologetikus módon, hanem bizonyos fenyegető felhanggal. Később azonban a tétlenségét kifejező mondásként ismételten felhozták ellene. Churchillt soha nem vádolták kivárással, inkább a meggondolatlanságot vetették a szemére. A Sidney Street-i virtuskodással, amely körülbelül hat héttel a tonypandyi eset után történt, Churchill nagy hibát követett el. Visszamenőleg igazolta a forrófejűség vádját. És mindezt csak megerősítette az, hogy a korábbinál sokkal kevésbé körültekintően járt el az ipari sztrájkhullám idején, amely az alkotmányos válság tetőzésével és a század legmelegebb nyarával együtt az országot uralta 1911 nyarán. A sztrájkhullám a matrózok és tűzoltók munkabeszüntetésével kezdődött június közepén, ami még aránylag gyorsan elintéződött, méghozzá a sztrájkolók javára. A szimpatizáló és a korábbi sztrájkokkal bizonyos mértékben versengő munkabeszüntetések, elsősorban a szállítás különböző területein, tovább folytatódtak egész júliusban és még augusztusban is. A sztrájkhullám az augusztus 15-én a következő estére bejelentett országos vasutassztrájkban csúcsosodott ki. Churchillnek, aki majdnem egészen eddig, minden bizonnyal Troup tanácsára, az 1910-ben látott óvatossággal reagált az eseményekre, ebben a pillanatban elfogyott a türelme.

A helyzet Merseyside-on, ahol a dokkmunkások sztrájkja sokkal tovább húzódott, mint Londonban, feszültté vált. Liverpool főpolgármestere és Birkenhead polgármestere nem csupán katonákat kért, hanem egy hadihajót is a Merseyre (bár hogy pontosan mire kellett, azt nem részletezték). Churchill eleget tett mindkét kérésnek. Az eredmény egy kisebb lövöldözés volt augusztus 14-én, amelyben senki sem halt ugyan meg, de nyolcan megsebesültek. Mindkét oldalon pattanásig feszültek az idegek. Lord Derby, a helyi mágnás azt írta Churchillnek, hogy „negyvennyolc órán belül az összes szegény éhezni fog és csak az Isten tudja, mi történik, ha ez bekövetkezik”. Másnap V. György király táviratot küldött Churchillnek: „A Liverpoolból érkező beszámolók azt jelzik, hogy az ottani helyzet inkább hasonlít forradalomra, semmint sztrájkra.” Amikor a vasutasok sztrájkja már küszöbön állt, Churchill elérte annak a szabálynak a felfüggesztését, hogy a katonaságot csak akkor lehet bevetni (helyi és ipari zavargások esetén), ha a civil hatóság kifejezetten kéri azt. Röviddel ezután az ipari csatatér fegyveres táborrá változott. Lövegeket állítottak fel a Hyde Parkban, s Churchillnek a radikális sajtó szemében amúgy sem túl jó hírnevét még jobban megtépázta az, hogy a csapatok elfoglalták Manchester pályaudvarait is anélkül, hogy a város főpolgármestere erre kérte volna őket. Mindez elidegenítette a Manchester Guardian Jehovaszerű szerkesztőjét, C. P. Scottot, aki pedig Churchill legmegértőbb támogatói közé tartozott. Amikor a vasutasok sztrájkja valóban megkezdődött, a kormány két radikális csillaga más-más szerepbe helyezte magát: Lloyd George a békítőt, míg Churchill a megfélemlítőt játszotta. „A vasutassztrájkkal meg fogunk küzdeni”, táviratozta az utóbbi augusztus 18-án a királynak. Akár azt is lehetett volna gondolni, hogy mindez a tehetségük tudatos és ragyogó felhasználását jelentette. Lloyd George-nak volt konstruktívabb szerepe. Augusztus 20-ra megoldotta a sztrájkot (elsősorban azáltal, hogy a jelentősebb vasúttársaságokat – kilencen voltak – rávette, hogy egyezkedjenek a szakszervezetekkel), miközben Churchill tovább szórta a villámokat. Egy augusztus 22-én az Alsóházban elmondott és a döntéseit védő beszédben

apokaliptikus kifejezésekkel utalt „az iparosításnak abban a nagyszerű négyszögében” jelentkező fenyegetésre, „amely Liverpooltól Manchesterig húzódik nyugaton, Hullig és Grimsbyig keleten, s Newcastle-tól Birminghamig és Coventryig délen …és amely az emberek életét megalapozó összes eszköz, társadalmi és gazdasági struktúra gyors és bizonyos romlását idézi elő”. A veszélyt az Eufráteszen lévő hatalmas Nimród-gát átszakadásával hasonlította össze, amikor „annak a mesterséges építménynek a jóvoltából élő emberek hatalmas tömege …törlődött ki az emberi élet könyvéből”. Kiszínezett túlzás volt, elment volna G. K. Chesterton egyik, „Chuck it Smith” („Állítsd le magad, Smith”) című briliáns szatirikus verse korai változataként is, amelyben az író Churchill barátjának, F. E.nek (a későbbi Lord Birkenheadnek) azt a kijelentését figurázza ki, hogy a walesi egyház és állam szétválasztásáról szóló törvény „minden keresztény közösség lelkiismeretébe gázolt Európában”. Asquith nem volt a túlzások híve, s én azt gyanítom, noha nincs rá bizonyítékom, hogy ez volt az a pillanat (1911. augusztusa közepén), hallván (vagy olvasván) ezt a beszédet, amikor ráébredt: Churchill, bár képességei és tehetsége okán mindenképpen helye van a kormányban, nem igazán illik a belügyminisztériumba egy olyan időszakban, amikor a liberális Anglia addig meglehetősen nyugodt életét szokatlan ipari és politikai feszültségek háborgatják. Churchill szerencséjére, legalábbis így tűnt akkoriban, ő maga is a belügyminisztériumon túlra tekintett már. A koronázás és a hőhullám, a sztrájkok és a főrendiházi tagok fölött aratott győzelem tetejébe a nyár minőségi változásokat hozott a nemzetközi légkörben is. Július 1-jén egy német „ágyúnaszád” érkezett a marokkói Agadír kikötőjéhez. A helyet a franciák saját érdekszférájukként kezelték, s ráadásul olyan országban feküdt, amelyet éppen akkor akartak protektorátussá nyilvánítani. A hajó egyetlen lövést sem adott le, és semmi jel sem mutat rá, hogy ez szándékában állt volna. Az Agadírba küldése gesztus volt, ám kirívóan provokatív gesztus, amely talán még nagyobb mértékben érintette a briteket, mint a franciákat. Az utóbbiak meglehetősen gyorsan megegyezésre

jutottak a németekkel, akik elismerték Franciaországot mint a legjelentősebb európai hatalmat Marokkóban. A britek különösen érzékenyen reagáltak a haditengerészeti kihívásokra. Megfélemlítés céljából ágyúnaszádokat küldeni különböző helyekre brit monopóliumnak számított, legalábbis Palmerston ideje óta. Ám most nyoma sem volt egy ahhoz fogható lelkesedésnek, ami annak idején a Disraeli-féle kardcsörtetést fogadta 1878-ban. Ennek ellenére az incidens mély benyomást gyakorolt a politikai elit egyes tagjaira, így elsősorban Churchillre. Az agadíri közjáték után többé nem gondolt az 1908. augusztusban Swansea-ben elmondott békülékeny beszédére vagy arra, hogy Lloyd George-dzsal együtt küzdött McKenna 1909-es haditengerészeti fejlesztési terve ellen. A The World Crisis-ban (a megfelelő kötet 1923-ban látta meg a napvilágot) mindent megtett azért, hogy az ügyben elfoglalt álláspontját revideálja: „…jóllehet a pénzügyminiszternek és nekem szűk értelemben igazunk volt [a tényeket és adatokat illetően], teljes mértékben félreismertük a sors hullámveréseit.” Ez az 1911-es megtérés azonban nem jelentett azonnali szakítást Lloyd George-dzsal. Sőt Churchill segített a pénzügyminiszternek abban, hogy a londoni City üzleti vezetőinek tartott szokásos beszédében komoly figyelmeztetést intézzen Németországhoz, ami legalább annyira meglepő volt Lloyd George részéről, mint amilyen figyelemre méltó előrejelzés az öt évvel későbbi makacs militarizmusáról. „Nagy erőfeszítéseket tennék a béke megőrzésére”, kezdte Lloyd George kissé rutinszerűen. Ha azonban olyan helyzetet kényszerítenek ránk, amelyben a békét csak úgy őrizhetjük meg, hogy feladjuk azt a nagyszerű és előnyös pozíciót, amit Nagy-Britannia az évszázadok során a hősiességével kivívott magának, ha megengedjük azt, hogy NagyBritanniát úgy kezeljék az általa létfontosságúnak ítélt területeken, mintha nem számítana a nemzetek közösségében, akkor

nyomatékosan ki kell jelentenem, hogy az ilyen áron megvásárolt béke annyira megalázó lenne egy olyan nagyszerű országnak, mint a miénk, hogy azt nem tűrhetnénk el. Vita tárgya lehet ugyan, hogy milyen létfontosságú brit érdekek forogtak kockán Marokkóban, ám semmi kétségünk sem lehet ennek a beszédnek a jelentőségéről, amit különben teljes mértékben meg is értettek és elítéltek Berlinben, egy olyan ember szájából, akit korábban vezető „pacifista” miniszterként tartottak számon. Agadír Churchillre még mélyebb benyomásokat gyakorolt, mint Lloyd George-ra. Ettől a pillanattól kezdve Churchill gondolataiban az 1920-as évekig mindig ott lappangtak a katonai ügyek (a jelzőt tág értelemben használom, és a haditengerészet is beletartozik). Ezek a kérdések uralták a belügyminisztériumnál töltött utolsó tizenhárom hetét is. Először is, természetes kapcsolat volt a minisztériumi kötelességei és a katonai ügyek iránt tanúsított érdeklődése között. Az ipari szektorban tapasztalható nyugtalanság azt hozta magával, hogy Churchill – kissé talán túl lelkesen is – csapatokat küldött az ország számos pontjára. Amikor azonban augusztus vége felé megnyugodtak a kedélyek, energiái nagy részét nem a civil vonatkozású ügyeknek szentelte a belügyminisztériumon belül. Már régóta nagy, noha kissé változó érdeklődést árult el a katonai ügyek iránt. Mindez megnyilvánult abban a gyerekkori időtöltésében is, hogy ólomkatonákkal játszott – noha sokan, akik később nem mutattak harcias lelkületet, osztoztak ebben a lelkesedésben –, majd abban a törekvésében, hogy szemtanúja legyen minden létező birodalmi hadjáratnak (és írjon is róluk), valamint abban is, hogy a zsúfolt nyári menetrendjébe még kezdő miniszter korában évenként beillesztett egyheti szolgálatot az oxfordshire-i huszároknál. Ezek a táborozások többnyire kényelmes módon Blenheim parkjában zajlottak le és többen éltek a gyanúperrel (legalábbis Clementine Churchill), hogy az ilyen alkalmakkor adódó ivási és nagy tétekben való szerencsejáték-lehetőségek F. E. Smithszel és más, kevésbé

híres amatőr tisztekkel, nem jelentettek-e legalább akkora vonzerőt, mint a gyakorlatozás. Mindazonáltal Clementine-nak a legcsekélyebb kétsége sem lehetett afelől, hogy férjét milyen nagymértékben izgatja hadművészet. Churchill 1909. május 31-én egy ilyen katonai táborból írt neki egynapi gyakorlatozás után, amelynek során megítélése szerint a vezénylő tisztek tudása sok kívánnivalót hagyott maga után: Tudod-e, hogy szeretnék némi gyakorlatot szerezni nagyobb erők mozgatásában? Nagyon bízom a józan ítélőképességemben, de semmit sem érzek jobban, mint a taktikai kombinációkat. Hiú és buta dolog ilyet mondani – de te nem fogsz kinevetni. Biztos vagyok benne, hogy jó érzékem van ezen a téren – ám attól tartok, hogy soha az életben nem lesz lehetőségem kibontakoztatni ezt a tehetségemet – teljes mértékben. Ezt a rejtett bonapartizmust teljes mértékben háttérbe szorította a radikális évei alatt. Az azonban latensen mindig is jelen volt és az agadíri incidens, valamint az ügy kapcsán – joggal vagy ok nélkül – a német veszélyről kialakított véleményének a megváltozása olyan volt, mint amikor Csipkerózsikát a herceg egy csókkal felébreszti hosszú álmából. A The World Crisis első kötetében (talán egy kicsit utólag megszépítve a dolgokat) Churchill egy Edward Grey szobájában 49

1911. július 25-én lezajlott heves jelenetet írt le. Őt és Lloyd George-ot a St. James’s Parkban tett sétájukról hívatták sürgősen a külügyminiszterhez: „Az első szavai [Grey-é] ezek voltak: »Éppen most kaptam egy éles hangú üzenetet a német nagykövettől, amiből arra következtetek, hogy a flottánkat bármelyik pillanatban támadás érheti. Elküldtem McKennáért, hogy figyelmeztessem őt.«” Ezt követően Churchill megváltozott. A nemzet biztonsága körül forgott minden gondolata, szinte rögeszméjévé vált a kérdés. Néhány

napon belül különleges katonai őrséget szervezett a haditengerészet korditot tartalmazó londoni raktárainak védelmére. Három hét múlva – amelyek egyben jelentős ipari és politikai feszültségeket is hoztak – megfogalmazott és a birodalmi védelmi bizottság tagjainak elküldött egy hosszú memorandumot, amelyben nagyszabású háborút jósolt és mély jövőbe látással fejtette ki annak korai szakaszát. Az alaptétel az volt, hogy Nagy-Britannia Franciaországgal fog szövetséget alkotni, s hogy a két nyugati hatalmat Oroszország fogja támogatni egy, az egész kontinensre kiterjedő harcban az Ausztria–Magyarország által támogatott Németország ellen. Németország, mivel a hadserege nagyobb volt, mint Franciaországé (2,2 millió 1,7 millióval szemben) és „legalább olyan fejlett is”, valószínűleg kezdeményezőként lép fel, mégpedig úgy, hogy Belgiumon keresztül támad. A háború huszadik napjáig a németek át fognak törni a Meuse vonalán, és a franciák visszaszorulnak Párizsba és délre. A britek fogják kiegyenlíteni az erőviszonyokat azáltal, hogy haladéktalanul egy 107 000 fős reguláris haderőt dobnak át Franciaországba, valamint 100 000 brit katonát irányítanak Indiából (nem indiaiakat) Európába, akik a negyvenedik napon érik el Marseille-t, s a franciák ekkor remélhetik először, hogy megfordul a hadiszerencse. (A marne-i csata, a történelem egyik legnagyobb katonai ellentámadása valójában 1914. szeptember 6. és 10. között zajlott le, azaz, a francia mozgósítástól számított harminchetedik és negyvenegyedik napja között.) Ez a figyelemre méltó dokumentum nyilvánvalóan Churchill saját munkája volt. Minden mástól eltekintve a belügyminisztériumban nem akadt egyetlen olyan tisztviselő sem, akinek akár szakértelme, akár ideje lett volna ahhoz, hogy segítsen az anyag elkészítésében. Nehezen mérhető fel, milyen közvetlen hatást gyakorolt Churchill irata. Semmilyen írásos válasz sem született rá. A birodalmi védelmi bizottság legtöbb tagja valószínűleg, ha egyáltalán vette a fáradságot, hogy elolvassa, elvetette azt, noha elég jóindulatúan, mint „Winston túlzott izgalmának” egyik újabb példáját. A dokumentum azonban nem egyedi különlegességet jelentett. Churchill a következő négy hét során súlyos tartalmú, kül- és katonapolitikai kérdésekkel foglalkozó leveleket fogalmazott meg

Greynek (augusztus 30-án), Lloyd George-nak (augusztus 31-én), Asquithnek (szeptember 13-án), McKennának (ugyanaznap), valamint újfent Lloyd George-nak (szeptember 14-én). Ennélfogva az érdeklődési területe előbb változott meg, mint hogy új állásba került volna. Nem nagyon zavarta annak tudata, hogy Asquith az augusztusi ipari nyugtalanságok után egy nyugodtabb vérmérsékletű embert szeretne a belügyminisztériumban, feltéve, ha megkapja azt az alternatív posztot, amelyre vágyott. Ez pedig az Admiralitás volt. Nem volt vakmerő vágy, mert igaz ugyan, hogy a haditengerészeti minisztérium jelentős előnyökkel járt, ám rangsorban a belügyminisztérium után következett s így némi visszalépést jelentett. Továbbá, már 1908-ban félig-meddig ígéretet kapott az Admiralitás vezetésére, és 1910-ben (a belügyminisztérium mellett) ezt a hivatalt jelölte meg a kívánságai között. 1911-ben azonban, amikor Asquith elhatározta, hogy amellett, hogy több nyugalmat szeretett volna a belügyminisztériumban, kissé átszervezi a haditengerészeti minisztériumot, több jelölt is akadt, akire ezt a feladatot bízza. Az átszervezés fő célja egy háborús törzskar kialakítása volt az Admiralitáson belül, amilyent már korábban létesítettek a hadügyminisztériumban is, valamint az admirálisok meggyőzése arról, hogy szorosabban működjenek együtt a többi fegyveres erővel ahelyett, hogy fensőséges vagy elbizakodott elszigeteltségben működnek. Az egyik kézenfekvő jelölt erre a feladatra Haldane lett volna, aki pontosan ezt vitte végbe a hadügyminisztériumban. Továbbá megvolt az az előnye is, hogy a miniszterelnök legrégibb politikai barátja volt, ám ez, mint ahogy sok példa mutatja, nem mindig a legjobb ajánlólevél egy állás betöltésénél. Hátrányai közé tartozott, hogy az előző év tavaszán kapott főrendi státust, és többen, legalábbis Churchill, úgy vélték, hogy egy ilyen kulcsfontosságú posztot az Alsóházban kell képviselni; továbbá, hogy ha Haldane-t közvetlenül a hadügyminisztériumból nevezik ki az új helyre, akkor az sértette volna a haditengerészet büszkeségét és azt az üzenetet közvetítette volna, hogy fel kell emelkedniük a hadsereg színvonalára. Ráadásul, Churchill bejelentette igényét a posztra.

Asquith az utolsó hosszú szabadságán, mielőtt megszerezte volna Temze menti házát Sutton Courtenayben, a North Berwick közelében lévő Archerfieldben nyaralt; a házat Tennant sógorai bocsátották rendelkezésére. Szeptember végén meghívta Churchilléket egypár napra. Haldane-nek volt egy háza a pertshire-i Cloanban, s innen tette meg az aránylag hosszú utat a 50

miniszterelnök meglátogatására. Az eseményekről szóló leírása alapján szinte fizikai párbaj zajlott le a riválisok között. „Amint a bevezető úthoz értem – jegyezte fel Haldane –, láttam, hogy ott áll Winston Churchill a bejáratnál. Rájöttem, hogy biztosan hallott valamit a lehetséges változásokról és azonnal a miniszterelnökhöz sietett. Úgy történt, ahogy gondoltam. Churchill minden erővel az Admiralitáshoz akart kerülni. […] Churchill nyilvánvalóan agresszívan képviselte az ügyét. Visszatértem Cloanba, de másnap ismét felkerestem a miniszterelnököt. Churchill még mindig ott volt és a miniszterelnök egy szobába zárt kettőnket.” Haldane-nek igaza volt abban, hogy Churchill nagyon szerette volna a haditengerészeti minisztériumot, ám az a benyomása, hogy Churchill bevette magát Asquith házába és az agresszivitásával megfélemlítette a miniszterelnököt, inkább a csalódottságát, semmint a valós helyzetet tükrözi. Asquith, aki soha nem ijedt meg Churchilltől – inkább elszórakoztatta –, valószínűleg nem hívta volna meg a házába a döntési fázis ezen szakaszában, ha lényegében nem határozott volna már korábban arról, hogy Churchill kapja meg az állást. Tipikus asquithi trükk volt, hogy bezárta őket egy szobába, és nem is nevezhető sikerületlennek az ötlet. Egy modus vivendi-t dolgoztak ki, s jól együtt is működtek egészen addig, amíg a következő évben Haldane lordkancellár nem lett. Végül mindketten áldozatul estek annak a tory kizárási politikának, amely az első háborús koalíció 1915-ös megalakításának egyik előfeltétele volt. Haldane-t teljes egészében ejtették. Churchillt erősen a háttérbe szorították. Ironikusan hangzik, hogy annak a két miniszternek a fejét követelték, akik sok másnál többet tettek a fegyveres erők háborúra való felkészítéséért, egy olyan párt tagjai amely aktívabb hadviselést szorgalmazott. További irónia, hogy

Haldane, akiről liberális birodalmi múltja miatt azt tartották, hogy az Asquith-kormány egyik legjobboldalibb tagja volt, munkáspárti lordkancellár lett 1924-ben, annak az évnek a végén, amelyben Churchill, 1905 és 1911 között Lloyd George társa a harcos radikalizmus képviseletében, konzervatív pénzügyminiszter lett.

11 „A király haditengerészetének ura” Az Admiralitás azon kívül, hogy alkalmat adott Churchillnek régi vágya kiélésére, azaz jelentős erők irányítására, még két másik előnyt is rejtett magában. Az egyiket az Admiralty House jelentette a Whitehall végén, mert a miniszterek közül csak a haditengerészet irányítójának volt külön hivatalos rezidenciája a miniszterelnökön, a pénzügyminiszteren és a lordkancelláron kívül, s az Admiralty House volt bizonyos szempontból a legelegánsabb. A másik az Admiralitás jachtja, egy gazdagon felszerelt 4000 tonnás hajó volt, amelyen 196an teljesítettek szolgálatot. A hajó (legalábbis Churchill esetében találóan) az Enchantress (Igéző Szépség) nevet viselte. A közel három békeév alatt, amikor haditengerészeti miniszterként dolgozott, összesen nyolc hónapot töltött a jachton. Minden egyes hajót és haditengerészeti létesítményt végiglátogatott a Földközi-tengeren ugyanúgy, mint a brit felségvizeken, s a hivatali papírmunka nagy részét a tengeren végezte el. Ugyanakkor hosszú szabadságokra is felhasználta a hajót, s ilyenkor időnként a miniszterelnök is csatlakozott hozzá a megfelelően kiválasztott asquithi társasággal együtt. Churchill olyan nagy mértékben beletemetkezett új minisztériumának feladataiba és az azon keresztül elérhető lehetőségekbe, hogy kevesebb időt tudott szentelni a politikára általában és a többi miniszter ügyeire, mint akár a kereskedelemügyi vagy a belügyminisztériumban. Volt azonban egy kivétel, mégpedig a belügyminisztériummal kapcsolatos vita és az az alkotmányos válság, amelyhez a dolog majdnem elvezetett. Ezzel a számára szinte örökletes témával Churchill továbbra is intenzíven, időnként erőszakosan, időnként pedig kompromisszumra hajlóan foglalkozott. Churchillék csupán tizennyolc hónappal azt követően költöztek be az Admiralty House-ba, hogy azt a rendelkezésükre bocsátották. Félig ingyen lakhattak ott, ami azt jelentette, hogy a kereskedelemügyi minisztériumban kapott „nyomorúságos” 2500 fontos fizetését a belügyminisztériumban és a haditengerészeti minisztériumban 5000 fontra emelték, s most amikor elfoglalta a

helyét az Admiralty House-ban, egy jelképes, bár nem egészen elhanyagolható nagyságú összeget, 500 fontot levontak tőle (jelenlegi árfolyamon 25 000 fontot). A baj ott kezdődött ezzel a nagyszerű épülettel, hogy tizenkét főnyi személyzet kellett a fenntartásához, akik közül talán a portás kivételével, aki a hivatalos személyek lakóhelyeihez „dukált”, senkit sem közpénzekből fizettek. És Churchillék a három évvel korábbi esküvőjük óta anyagi gondokkal küzdöttek. Az 1900–1901-ben szerzett jelentős bevételei, még Sir Ernest Cassel féltő gondoskodása ellenére is, felemésztődtek azokban az években, amikor rang nélküli képviselő, illetve államtitkár volt. És jóllehet az 1920-as években Churchill sűrűn használta a tollát függetlenül attól, hogy hivatalban volt-e vagy sem, liberális minisztersége alatt azonban gyakorlatilag semmilyen jövedelmet hozó írást sem jelentetett meg. Némi jogdíjat kapott ugyan a korábbi könyveiért, de azoktól, valamint bizonyos osztalékoktól eltekintve a fizetéséből próbált megélni, ami soha nem volt elég. Csődről szó sem volt, de mindig annak a szélén táncolt és sok kifizetetlen számlája volt. Churchillt magát nem nagyon izgatta ez, ám Clementine gyűlölte a helyzetet, és még inkább neheztelt, amikor úgy vélte, hogy a problémát csak súlyosbítják azok a szerencsejátékon elvesztett összegek, amelyeknek máshol is lett volna helyük. Túlságosan bölcs feleség volt azonban ahhoz, hogy sokat panaszkodjon emiatt, de mindig a megfontoltságot és a takarékosságot részesítette előnyben. Amikor házasságkötésük utáni utazásaikról hazatértek, átmenetileg Churchillnek a Piccadilly mellett lévő Bolton Street-i apró házában telepedtek le. Azután 1909 elején egy meglehetősen rövid lejáratú (tizennyolc évre szóló) bérletet kötöttek az Eccleston Square 33. alatti házra, s még azon év májusában a többé-kevésbé gazdaságosan felújított ingatlanba be is költöztek. Tágas és jó helyen fekvő, ám nem nagyon elegáns vagy vidám házról volt szó – s ez utóbbit a környékéről sem lehetett elmondani. Pimlico – amelyet Belgraviától a Viktória pályaudvarra befutó vasútvonalak választottak el, míg Westminstertől egy tipikusan tizenkilencedik századi épületekkel megrakott sáv, valamint egy másik, a Westminster Abbey környékén sokkal régebbi korokra visszamenő épületegyüttes

– egy 1835-ig szinte lakatlan területen keletkezett, s ennek megfelelően nézett is ki. A Churchillék által bérelt épület azonban alagsorával és négy emeletével tágas családi ház volt, s alkalmas szerényebb összejövetelekre is. Legalább egy további különleges előnnyel is rendelkezett, mégpedig egy nagy első emeleti könyvtárteremmel (két szobát nyitottak egybe), amelyet Churchill magának rendezett be. Tágas tér állt a kisgyermekek rendelkezésére is, aminek nagy hasznát látták, mivel két gyermekük is ekkor született: Diana 1909 júliusában és Randolph 1911 májusában. Dianának nagyszámú családi keresztszülője volt, akik közül első helyen említendő Marlborough hercege. Randolphnak már kevesebb jutott, ám mindkét keresztapja a politikai életből jött. Egyikük az egyre inkább nélkülözhetetlen F. E. Smith, míg másikuk Edward Grey volt, akivel Churchill 1911 nyarán a korábbinál szorosabb kapcsolatot alakított ki. Grey sok szempontból nem tartozott Churchill természetes barátai közé, lévén szinte szöges ellentéte Smithnek, s távol állt tőle minden kalandorság, és akár túlzottan pedánsnak is lehetett tartani. Amikor Churchillék végül beköltöztek az Admiralty House-ba, Grey, aki ekkor özvegy volt, miután az első felesége 1906-ban meghalt és csak 1922-ban vette el Pamela Glenconnert, és nem rendelkezett állandó londoni lakással, Churchillék bérlője lett az Eccleston Square 33.-ban. Churchill azért vonzódott hozzá, mert egyetértettek a „kemény” külpolitikai vonalban: Németország egyre nagyobb veszélyt jelent és NagyBritanniának fel kell készülnie, hogy szükség esetén Franciaországgal az oldalán szembeszálljon vele. Churchill egyben hasznosnak találta, hogy az ő színes stílusától ennyire elütő miniszteri szövetségesre lelt, és hálás volt Greynek azért, hogy a saját széles körű elismertségét a kabinetben az ő védelmére is felhasználta. Mindezt találóan fogalmazta meg egy Clementine-nak 1911. június 25-én írt leveléhez csatolt utóiratban: „Légy szíves, kérd meg Greyt, hogy legyen keresztapa – biztos vagyok benne, hogy ez nagyszerű ötlet és örülni neki neki. Állandóan csak azt hallom, hogy nagyon kedvezően nyilatkozik rólam. Szereti és sóvárogva csodálja a mi kis baráti körünket. Mit gondolsz erről?”

Churchill odaadó és szerető édesapa volt, noha túlságosan sokat várt a gyermekeitől, elsősorban Randolphtól. A kapcsolata két idősebb gyermekével nem volt annyira meghitt és kielégítő, mint a később születettekkel, Sarah-val (aki 1914 októberében született) és Maryvel (aki 1922 szeptemberében látta meg a napvilágot). Clementine-nak nehéz és kimerítő szülései voltak és több hónapig tartott a felépülése mindegyik után – többnyire Londontól távoli helyeken. Az Eccleston Square-i ház személyzetét, a kisgyermekek mellett lévőktől eltekintve, egy férfi szolga, egy szakácsnő és két szobalány jelentette. Ezzel a viszonylagos puritánsággal összevetve azután az Admiralty House félelmetesen költségesnek tűnt. Ami nem teljesen világos, az az, hogy 1913 tavaszán miért gondolták meg magukat. Erre a levelezésük sem ad kielégítő magyarázatot. Valószínűleg az történhetett, hogy Churchill mindig is oda szeretett volna költözni és élvezni szerette volna az Admiralty House történelmi nagyságát, s hogy Clementine reálisan felmérte, hogy amit tehet, az némi késleltetés, majd pedig valamilyen félkompromisszum. Pontosan ez történt. Megállapodtak, hogy beköltöznek a hivatalos rezidenciába, de nem fogják használni a főemeleten található legpompásabb fogadószobákat (ami némileg megkérdőjelezte az egész költözés értelmét). Ennek révén elérték, hogy tizenkét alkalmazott helyett csak kilencet kellett foglalkoztatniuk. Clementine okosan még azt is elintézte, hogy amikor a költözés megtörténik, Churchill biztos távolságban, az Admiralitás jachtján legyen, majd, nagy meglepetésre, miután soha nem tartozott Asquithék kedveltjei közé, sógornőjével, Goonie Churchill-lel vagy testvérével, Nellie Romillyval ellentétben, átmenetileg Asquithék Sutton Courtenay-i házában húzza meg magát. Egy szombat délelőtt lépett ki utoljára az Eccleston Square-i házból, két napig intenzíven golfozott Asquithékkel, és hétfőn kora délelőtt tapasztalta meg belülről is azt, milyen az Admiralty Houseban élni. Még Churchill a maga luxus iránti szeretetével sem gondolhatott ekkoriban egy vidéki ház megszerzésére. És az igazság az, hogy nem is nagyon lett volna ideje rá, mert ahogy később a The World Crisis első kötetében írta: „A szombatokat, a vasárnapokat és

minden más szabad napomat mindig a Portsmouthban vagy Portlandben vagy Devonportban állomásozó haditengerészeti egységeknél, vagy a harwichi folyami flottillánál töltöttem. Különböző rangú tisztekkel ebédeltem és vacsoráztam a hajók fedélzetén, és a tengeri hadviselésről és annak vezetéséről folytattunk véget nem érő eszmecseréket.” A szövegösszefüggésből az derül ki, hogy esetleg csak 1912 tavaszára utal, amikor nagy flottaösszevonásokra került sor Anglia déli partjainál. Ugyanakkor azonban az ezekben az években az Enchantress-en töltött nyolc hónap azt sugallja, hogy kevésbé mozgalmas időkben is a haditengerészet egységeit járta. Az Admiralitás élén töltött évei alatt Blenheim a korábbiakhoz képest csekélyebb szerepet játszott, s csak nagyon ritkán szállt meg másoknál. Bőséges levelezésének szinte mindegyik darabja vagy az Admiralitásból vagy az Enchantress-ről van keltezve. Clementine per contra sokat járt vidékre vagy a tengerpartra. Stanleyék alderleyi háza és a penrhosi, Wilfred Scawen Blunt Brighton melletti birtokán lévő villája, sőt még egy crowboroughi szálloda is ebbe a kategóriába tartozott és egy kicsit később a tengerparti nyaralások a kisgyerekekkel. Ezek között helyet kapott peripatetikus és pénzkímélő gyermekkori üdülőhelyeinek – Seafordnak és Dieppe-nek – a meglátogatása, valamint néhány olyan kevésbé nosztalgikus hely felkeresése, mint a Sandwich Bayben lévő Astor-ház vagy egy, a Cromer melletti Overstrandben bérelt ház. Sógornője és gyermekei gyakran társultak hozzájuk. Churchill egy-egy napra vagy egy rövid hétvégére ugyancsak elment. Még a kellemetlen angol nyárban is szerette a rövid tengerparti tartózkodásokat, amennyiben olyan minőségű volt a homok, hogy abból bonyolult várszerű erődítményeket lehetett építeni. Ám mindig hamar visszament Londonba. Az Admiralitásnál eltöltött évek alatt volt a legjobban elfoglalva, talán élete minden más szakaszánál jobban, beleértve 1940–41-et is. „Legalább tizenöt évi következetes politikára volt szükség ahhoz”, írta a The World Crisisban, hogy „a Királyi Haditengerészet megfelelően széles körben tájékozott legyen a háborús kérdésekről és a háborús helyzetekről, ami nélkül semmilyen tengerészet, tüzérség vagy felszereltség, vagy akár teljes odaadás sem ér semmit. Tizenöt év! És mindössze

harminc hónapunk volt!” A túlhajtott emberek gyakran nem a legkiegyensúlyozottabbak. Általában azonban ők a legodaadóbbak. Ennek megfelelően a feleségével az Armageddon előestéjén – bár ennek akkoriban sokkal kevesebb ember volt a tudatában, mint 1936–39-ben – eltöltött bármilyen hosszúságú szünidők az Enchantress-en való körutazásban testesültek meg, kétszer a Földközi-tengeren, gyakrabban a brit felségvizeken. Melyek voltak azok a kérdések, amelyekkel Churchill ilyen kétségbeesett intenzitással foglalkozott ebben a harminc hónapban? Két kategóriába lehet sorolni őket. Az elsőbe tartoztak NagyBritannia politikai és katonai orientációjának tágabb problémái, amelyekkel Churchillnek elkerülhetetlenül foglalkoznia kellett. Noha a nézeteit jelentős mértékben alakították a többi minisztériumban eltöltött évek, soha nem szorítkozott arra, hogy kizárólag a szűkebb szakterületére figyeljen. Mindig a fák tetején tartotta a szemét, noha a szemléletmódját jelentős mértékben befolyásolta, hogy éppen melyik minisztériumból vette azokat szemügyre. Nagy-Britannia haditengerészetének szükségleteiről kialakított nézetei óriási változáson mentek át 1909 és 1911–14 között, azaz, amikor fellépett McKenna ellen és amikor, inter alia, McKenna lépett fel ellene: a haditengerészeti erők költségvetését sokkal magasabban szabta meg, mint amit McKenna vagy Goschen vagy, legfőképpen, Lord Randolph Churchill még elviselhetőnek tartott. És azután, tíz évvel később, amikor először kapott helyet konzervatív kormányban és egyszerre mindjárt az egyik legmagasabb rangú tárca élén, pénzügyminiszterként, immár harmadik alkalommal majdnem egy kormány felbomlását idézte elő a haditengerészeti kiadások ügyével. Az első alkalommal alacsonyabb költségvetésért szállt síkra, a második alkalommal magasabbért, a harmadik alkalommal ismét alacsonyabbért. Ő természetesen azt hozta fel, hogy a körülmények változtak jelentős mértékben 1909 és 1913–14 között, s még nagyobb mértékben az utóbbi dátum és 1925 között. Mindenesetre figyelemreméltóan cikcakkos utat járt be. Az 1911–14 előtti teljesítményét még jobban befolyásolta az a tény, hogy 1911 után a legtöbb kollégájával ellentétben egyre valószínűbbnek tartott egy nagyszabású európai háborút, és arra a

meggyőződésre jutott, hogy ha az bekövetkezik, akkor NagyBritannia érdekei és becsülete azt kívánják, hogy Franciaország oldalán harcoljon Németország ellen, s ne mossa a kezeit valamilyen semlegességgel. A fentiekhez két megállapítást kell hozzáfűzni. Az egyik arra a nagyon szokatlan fogalmazványra vonatkozik, amelyet 1912. augusztus 23-án intézett Greyhez és Asquithhez. Az apropót a franciáknak az a döntése szolgáltatta, hogy erős hadiflottájukat a Földközi-tengeren koncentrálják és a La Manche csatornát, valamint az Atlanti-óceán partját a brit haditengerészet gondjaira bízzák, amely a maga részéről jelentős mértékben csökkentette földközi-tengeri jelenlétét. Olyan megoldás volt ez, amely az 1904-es angol–francia antant, valamint az ezt követő vezérkari tárgyalások nélkül nem születhetett volna meg. Churchill azonban azt bizonygatta, hogy ezek a flottatelepítések autonóm módon jöttek létre, és a franciáknak akkor is érdekükben állna ez a megoldás, ha Nagy-Britannia nem létezne, illetve NagyBritanniának, ha Franciaország nem létezne. Ezért azt állította, ám minden meggyőződés nélkül, hogy Nagy-Britannia megtartotta a szabad döntés jogát, ha háborúra kerül sor Franciaország és Németország között. Azzal a Churchill-lel állunk most szemben, aki hivatalos minőségében nyilatkozik meg (jóllehet nem teljesen világos, hogy milyen célból), s hiányzik belőle minden tűz és lelkesedés. Csak részben hitte el, amit mondott, és mivel a legkevésbé színlelő emberek közé tartozott, mindez rögtön észrevehető a döcögő és cirkalmas stílusban is. A második megjegyzés az, hogy nem szabad egyenlőségjelet tenni aközé, hogy hitt a háború valószínűségében, hogy akkor NagyBritannia kötelessége belépni, és hogy vágyott is volna rá. 1909. szeptember 15-én így írt a feleségének Würzburgból, ahol éppen német hadgyakorlatot tekintett meg: „Azt hiszem, hogy 50 év múlva egy bölcsebb és szelídebb kor jön el. Mi azonban már nem éljük azt meg. Csak a Kiscica [Diana beceneve] látja meg ezt a boldogabb kort. Milyen könnyedén javíthatnának az emberek a dolgokon – ha összefognának! Bármennyire is lenyűgöz a háború és bármennyire is rabul ejti a gondolataimat félelmetes helyzeteivel – amit minden évben jobban érzek – és amit jobban fel tudok mérni itt,

a fegyverek közepette – milyen ostobaság és barbarizmus is az egész.” A levelet Edward Grey memoárjainak egy részlete ellensúlyozza, amely annál is érdekesebb, mert a két kötet általában nem sokat árul el. 1911 késő nyaráról beszélve, amikor még az agadíri incidens keltette hullámverések nem csitultak el. Grey azt írta: Egy másik kolléga, akit nem kötött a munkája Londonhoz, társaságot nyújtott nekem, mert élvezte a válságot. […] Távolról sem azt akarom ezzel mondani, hogy Churchill a háború kitöréséért dolgozott volna vagy azt kívánta volna. […] Mindössze arról van szó, hogy a szíve hevesebben dobogott egy válságban vagy jelentős események idején. A társasága nagy felfrissülést jelentett, s késő délutánonként elvitt az Automobile Clubba, amelyet abban az évszakban a többi klubhoz hasonlóan kevesen látogattak. Ott egy bizonyára fárasztó, talán feszültséggel terhes nap után ő a lelkesedését hűtötte le, én pedig a szellememet frissítettem fel az uszodában. Ezt az idézetgyűjteményt talán ki kell egészíteni (noha pár évvel később keletkezett és némi fenntartással kezelendő a szerző miatt) Margot Asquithnek az 1939-ig csak „nagy háború”-ként ismert konfliktus kitörése napján, augusztus 4-én este írt naplóbejegyzésével: „Háborúba keveredtünk. Elmentem lefeküdni és amint [a Downing Street 10.-ben] az emeletre vezető lépcső mellett elmentem, láttam, amint Winston Churchill boldog arccal a kabinet által használt szoba kétszárnyú ajtaja felé igyekszik.” A valóság minden bizonnyal az volt, hogy Churchill mindig különleges állapotba került a nagy katonai összecsapások fölött érzett izgalom és az azok következményei fölötti aggodalom keverékeként. Soha nem volt az emberi szenvedések iránt közömbös, s stratégaként és taktikusként egyaránt a „csekély veszteségek” híve volt. Nem szeretett volna

Haig helyében lenni a Somme mentén vagy akár a német vagy orosz parancsnokok bőrében abban a tömegmészárlásban, amely Sztálingrádnál csúcsosodott ki. Nem rettent azonban vissza a háború lehetőségétől. Inkább izgatta a dolog és Mrs. Asquithnek ebben az értelemben igaza volt. Ezek a jellemvonások tették Churchillt, hogy még szélesebb kört vonjunk be az összevetésbe, a történelem által kínált egyik kiemelkedő alkalommal tökéletes választássá 1940-ben és 1941ben. Hihetetlen bátorságot és óriási önbizalmat igényelt a harc folytatása, de nem volt szükség brutális közönyre, mert azok a csaták, amelyeket Nagy-Britannia vívott azokban az években, amikor egyedül harcolt, késhegyig menő küzdelmek voltak, ám össze sem lehet őket hasonlítani az áldozatok számát tekintve az első világháborúban a nyugati meg a keleti fronton végbement mészárlásokkal, vagy azokkal a hatalmas áldozatokkal járó csatákkal, amelyeket röviddel ezután a második világháborúban az orosz fronton vívtak. Az egyik tényező, amely Churchill valószínűtlen, de még a háború után is hosszan tartó barátságát Montgomeryvel magyarázta, az volt, hogy a tábornagy, noha hiú módon önelégült és szűklátókörűen puritán volt, nagyszerűen elégítette ki Churchill vágyát, hogy súlyos áldozatok nélkül arasson győzelmeket. És azután Churchillnek az utolsó, hatalomban töltött időszakában (az 1950-es években) a lehetséges konfliktus végzetes következményei háttérbe szorítottak minden, az összecsapás által esetleg kiváltható izgalmat. Egy dolog volt merész lovassági támadást intézni Omdurmannál 1898-ban és teljesen más hidrogénbombákkal játszadozni 1953-ban és 1954-ben a hidegháború alatt. Churchill pályafutása végén (közvetlen értelemben eredménytelenül) megpróbálta hatalmas háborús presztízsét felhasználni arra, hogy megmentse a világot a kölcsönös megsemmisítéstől. Ezek a jövőbe kivetített elvek vagy egymásnak ellentmondó érzelmi vonzódások nem befolyásolták Churchillt abban, hogy 1911–14 között megkísérelje fenntartani, sőt növelni a brit haditengerészeti fölényt. Eltökélte azt is, hogy nem kizárólag a hajók számának növelésével, hanem a kiképzés, a felszerelés és a vezetés

minőségének emelésével valósítja meg az elképzeléseit. Merész és ellentmondásos haditengerészeti miniszter volt. Annak ellenére azonban, hogy állandóan tory támadások középpontjába került, nem esett nehezére, hogy meggyőző módon szerepeljen az alsóházi vitákban. Ez azért lehetett így, mert határozottan kiállt a „nagy flotta” mellett, ami élvezte a konzervatívok támogatását is, és nagymértékben ellensúlyozta (legalábbis három és fél évig) azokat az ellenséges érzéseket, amelyeket a haditengerészet felső vezetésében eszközölt változtatásai váltottak volna ki más körülmények között. Alsóházi beszédei egészen a háború kitöréséig, különösen a haditengerészeti kiadásokra vonatkozóak, több liberális, mint konzervatív elégedetlenséget szültek. Mindazonáltal az Admiralitásnál végzett munkája mindig egy magasban és biztonsági háló nélkül végzett mutatványra emlékeztetett. Ha a parancsnokságot és a felszerelést érintő utasításai többnyire és nyilvánvalóan hibásak lettek volna, akkor az sem mentette volna meg a toryk haragjától, hogy a „szíve a helyén volt” az erős haditengerészet kérdésében. És ha elvesztette volna a miniszterelnök támogatását, egész hírneve és tehetsége sem mentette volna meg attól, hogy minden támogatás nélkül magára maradjon egy magányos bércen. A parancsnoki rendszerben eszközölt változtatásai egyszerre voltak határozottak és bonyolultak. Az első tengeri lordot megörökölte Sir Arthur Wilson, egy tőmondatokban beszélő, savanyú tengerésztiszt személyében, aki az életerőtől kicsattanó Sir Jackie (azután Lord) Fishert váltotta 1910 januárjában. Churchill soha nem kedvelte a szófukar embereket, és azokról a második világháborús parancsnokokról, akik nem tudták folyékonyan kifejezni magukat a Downing Street 10. vagy Chequers ebédlőasztala mellett, sokszor igazságtalanul rossz véleményt alakított ki. Olyan rosszul passzoltak az ő elfojthatatlan beszédvágyához, hogy kellemetlenül, sőt kissé közönségesnek érezte magát, s ezért ezeket a tiszteket nem valódi érdemeiknek megfelelően kezelte. Wilsontól azonban nem volt ilyen könnyű megszabadulni, mert nagyobb presztízzsel rendelkezett, mint bármelyik tábornok vagy admirális, akivel Churchill 1940–45 között kapcsolatba került.

Birtokában volt a Viktória-keresztnek, híresen nem volt karrierista (többször is visszautasította, hogy lovaggá üssék) és nagyon népszerű volt a maga zord modorával a Királyi Haditengerészet tisztjei és közlegényei körében egyaránt. Ráadásul Wilson harminckét és fél évvel idősebb volt Churchillnél. 1912 tavaszán kellett volna nyugdíjba vonulnia, de ez nem volt elég gyors az Admiralitás új első lordjának, Wilson ugyanis teljes mértékben ellenezte azt a fő célt, amiért Churchillt a haditengerészeti minisztérium élére kinevezték, azaz egy ahhoz hasonló törzskar létrehozását, mint amit Haldane hozott létre a szárazföldi haderőnél. A cél az volt, hogy – Churchill szavaival – szüntessék meg azt az állapotot, hogy „az összes terv egy szófukar admirális fejébe legyen bezárva”. Wilson volt ez az admirális. Ráadásul ellenzett két olyan lényeges változtatást is a haditengerészet stratégiájában, amelyeket a kormány lényegesnek vélt. Az első az volt, hogy a szárazföldi erők terveit úgy kell átalakítani, hogy egy európai háború első napjaiban lehetővé váljon hét hadosztály áthajózása Franciaországba, míg a másik abban kívánt változtatásokat elérni, hogy egy háborús helyzetben a német kikötők „szoros blokádja” helyett kíséreljék meg minden olyan hajó feltartóztatását a nyílt tengereken, amelyek utánpótlást szállítanak az ellenségnek (ezt a változtatást az általános elképzelés szerint a torpedó megjelenése váltotta ki, ami a statikus hajókat könnyű célponttá tette). Churchillnek 1911. november közepére sikerült Wilsont kiszorítania „barátságos, civilizált, de hűvös tárgyalások” eredményeként, ahogy a The World Crisis-ban fogalmazott. Ebben a történetben a csavart az jelentette, hogy 1915 májusában, miután Fisher lemondott és Wilsonnak felajánlották, hogy térjen vissza első tengeri lordként, azt írta 51

Asquithnek, hogy kizárólag „Mr. Churchill alatt” hajlandó szolgálni. Churchill szokatlan módon kompromisszumot kötött Wilson utódjának kinevezésekor. Sir Francis Bridgemant léptették elő a Honi Flotta parancsnoki posztjáról első tengeri lorddá (noha csak vonakodva fogadta el az állást), míg Louis of Battenberg herceg lépett elő második tengeri lorddá, később Bridgeman utódává. A harmadik tengeri lordot a helyén hagyták, ám a negyediket

félreállították. Sir George Callaghan váltotta fel Bridgemant a Honi Flotta élén, és Sir John Jellicoe, akit még túl fiatalnak találtak vezető beosztásra, lett a helyettese. David Beatty ellentengernagy, aki 1898-ban a Nílus menti pezsgőt szolgáltatta, Churchill szakmai titkára lett. Ily módon Jellicoe és Beatty, az 1914-es háború két leghíresebb haditengerészeti parancsnoka, olyan helyzetbe került, ahonnan továbbléphetett. Mindezeket a változásokat november 26án jelentették be, öt héttel azután, hogy Churchill elfoglalta az új állását. Az intézkedéseket enyhe ellenérzéssel fogadta a 52

haditengerészeti lobbi, amely erős volt a parlamenti konzervatívok között és a sajtó egy részében is. Nem ítélték el a változtatásokat, de a lebiggyesztett ajkak azt a félelmet vagy reményt tükrözték, hogy Churchill elhamarkodott döntése hamarosan bajba fogja őt sodorni. Valójában a kinevezések inkább óvatosságról és a rangidősök iránti tiszteletről tesznek tanúbizonyságot. Bridgeman, még ha kirobbanó egészségű lett volna is, ami nem volt, túlságosan hagyományos gondolkodású és idős volt ahhoz (mindössze hat évvel volt fiatalabb Wilsonnál), hogy megfeleljen Churchill elképzeléseinek. Egy éven belül felmentették (hivatalosan azért, mert az egészségi állapota miatt a Birodalmi Védelmi Bizottság hat ülése közül csak hármon tudott megjelenni, s az utóbbiak közül is egy ízben „rajtaütésszerű ájulás miatt korábban kellett távoznia”). Bridgeman nem távozott csendben, és a második váltás kivívta Bonar Law, Beresford és mások ellenséges bírálatát, akik az első alkalommal még nem szóltak. Churchill talán jobban járt volna, ha mindjárt elsőként Louis of Battenberg herceget választja, aki amúgy is az első számú jelöltje volt az első tengeri lord tisztére. Louis herceg, aki az 1914-es háború alatt szó szerinti fordítással Mountbattenre változtatta a nevét, s aki Lord (később gróf) Louis Mountbatten édesapja, valamint Fülöp (edinburgh-i herceg) nagy-nagybátyja volt, Grazban született, de angol állampolgárságot vett fel, amikor 1868-ban, tizennégy éves korában belépett a Királyi Haditengerészet kötelékébe. Vastag német akcentussal beszélt (kicsit erősebbel, mint VII. Edward király). Daliás megjelenésű férfi és rátermett tengernagy volt, elég kifinomult 53

ahhoz, hogy jól együtt tudjon működni Churchill-lel.

Ennek ellenére hosszú távon nem bizonyult ez a megoldás nagyon szerencsésnek, a háború kirobbanása utáni brit idegenellenesség is – még a tacskók sem voltak biztonságban egy-két „hazafi” miatt – hozzájárult ahhoz, hogy 1914. októberben lemondott. Ugyanakkor kiderült, hogy Callaghan admirális használhatatlan a Honi Flotta háborús vezetésére. Ezúttal a kor játszott szerepet – hatvankét éves volt. Churchill ekkor már fel tudta váltani Jellicoe-val, aki azután, hogy egy évig Callaghan helyetteseként és két évig második tengeri lordként szolgált, kiválóan fel volt készülve arra a kulcsfontosságú és hihetetlen felelősséget jelentő szerepre, amelyben „egyetlen délután leforgása alatt el lehetett volna veszteni a háborút”. A vezető haditengerészeti parancsnokoknak ez az állandó cserélgetése nem keltett nagy bizalmat sem a haditengerészeti tervezésben, sem Churchill ítélőképessége iránt. Ezeknek a személyzeti döntéseknek a hátterében, félig látható, félig láthatatlan módon ott lebegett Lord Fisher flottatengernagy, aki 1904 és 1910 között töltötte be az első tengeri lord tisztségét, amikor közel hetvenéves korában visszavonult Luzernbe. Minden tettét a neheztelés és a lelkesedés furcsa vegyülete mozgatta. Feltehetően félig őrült volt, de volt benne valami korlátozott zsenialitás is, és sokan Nelson óta a legnagyszerűbb haditengerészeti vezetőnek tartják. Ceylonban született 1841-ben és a vonásaiban volt valami, ami egy kicsit egzotikusabb származást sejtetett, mint amit gyalogos kapitány édesapjának és édesanyjának, akit a The Dictionary of National Biography „a londoni New Bond Streetről” eredeztet, makulátlan brit háttere alapján várni lehetett volna. Mindenesetre a külseje elég különös és egyedi volt ahhoz, hogy Jan Morris hetvenöt évvel a halála után olyan életrajzot írjon róla Fisher’s Face (Fisher arca) címmel, ami lényegében egy hosszú szerelmes levél. Fisher először Biarritzban találkozott Churchill-lel egy 1907-es tavaszi szabadság alatt és rendkívül figyelemreméltónak és szép jövő előtt állónak találta a fiatal államtitkárt. Már azon év április 27étől megtisztelte excentrikus leveleivel. Mindketten felismerték a különleges emberi tulajdonságokat a másikban a harmincnégy évnyi korkülönbség ellenére. Az egymáshoz való kölcsönös vonzódásuk, mert nem beszélhetünk valódi barátságról, túlélte azt a jelentős

konfliktust is közöttük, amikor Churchill ellenezte McKenna 1909-es haditengerészeti költségvetését. Fisher, a dreadnoughtok királya, eltökélte, hogy nyolc ilyen típusú hajó kell. Ugyanakkor nem akart kiengedni befolyási köréből egy olyan tehetséges fiatal politikust sem, mint Churchill. A korai kapcsolatukat talán úgy lehetne jellemezni, hogy Churchill még inkább megtisztelve érezte magát az idős, nehéz természetű és híres admirális reá pazarolt figyelmétől, mint viszont. Fisher levelei a hisztérikusság határán bolyongtak, bár gyakran tartalmaztak aranyat érő tanácsokat is. Jobbára azzal az üdvözlési formával fejeződtek be, hogy „Híve a sírig” vagy „Híve, amíg a pokol be nem fagy” vagy „Híve holnapután kiskeddig”, ami arra ösztönözte Churchillt, hogy a The World Crisis első kötetében az alábbiakat írja: „Sajnos eljött az a nap, amikor a pokol befagyott és kiskedd elérkezett és a barátság sírba hanyatlott.” Ez a nap több mint három évvel később következett be. Fisher „szerelmi összezördülést” idézett elő 1912 tavaszán, amikor kifogásolta Churchill egyes kinevezéseit és sértő hangon írt róluk. Ez azonban mindössze olyan trükk volt, valószínűleg annak is szánta, amelynek eredményeként egy hónappal később meghívták az Admiralitás Nápolynál horgonyzó jachtjára, ahol nem csupán Churchill-lel, hanem a miniszterelnökkel is alkalma volt beszélni, ha azok egyáltalán hajlandók voltak meghallgatni a mondanivalóját. Nem tudjuk, mennyi sikerrel járt, ám az Admiralitás első lordjával való korábbi viszonya helyreállt és Fisher sokat táncolt (amihez nagyon értett) a huszonöt éves Violet Asquithszel a reggeli előtti órákban. Churchill háromszor tett javaslatot egy új első tengeri lord kinevezésére, de csak a harmadik alkalommal tudta visszahozni az akkor már hetvenhárom éves Fishert Louis herceg eltávolítása után. A döntés katasztrofális következményekkel járt Churchill pályafutására. A The World Crisis-ból azonban tudjuk, hogy Churchill majdnem Fishert és nem Bridgemant kérte fel Wilson utódjául 1911ben. Az új haditengerészeti miniszter Luzernból magához hívatta Fishert, hogy tanácsokat kérjen tőle, s ez véletlenül vagy sem, azt eredményezte, hogy három napot együtt töltöttek egy surreyi

házban. „Fishert a szaktudás és inspiráció valóságos vulkánjának találtam”, jegyezte fel később Churchill. „A Londonba vezető úton … már azon voltam, hogy azt mondom neki, »Jöjjön és segítsen«, s ha csak egyetlen szóval utal arra, hogy vissza kíván térni, minden bizonnyal felkérem. Ő azonban méltóságteljesen ült és egy óra alatt Londonba értünk. Más meggondolásaim is támadtak, nem volt hiány ellentétes értelmű tanácsokban sem, és pár nappal később végképp elhatároztam, hogy máshol keresek szakmai helyettest.” Az „ellentétes értelmű tanácsok” kitétel arra utalhatott, hogy Fisher személye megosztotta az embereket. Az előző hivatali ideje alatt, a másik oldalon álló Lord Charles Beresford hatékony segítségével, sikerült neki gyakorlatilag a haditengerészet minden egyes tisztjét vagy elkötelezett Fisher-hívővé vagy hasonlóképpen elkötelezett Fisher-ellenessé tennie. Emiatt aztán 1910-ben némileg rossz szájízzel kellett távoznia annak ellenére, hogy nagyszerű eredményeket ért el. Így Churchill nem igazán lelkesedett az ötletért, hogy visszahozza a Fisher–Beresford-vitákat az Admiralitásba. Mindennek ellenére továbbra is nagymértékben az admirális hatása alatt maradt, és 1912–13-ban elintézte, hogy Fisher elnököljön az olajellátást vizsgáló királyi bizottságban. A kérdés kulcsfontosságú volt abban az időben. Továbbá, Churchill sub rosa sok tanácsot kért tőle, és a Fishertől kapott tanácsokat a stratégiáról, a felszerelésről és a személyzeti ügyekről sokszor előnyben részesítette a saját hivatalos tanácsadóitól kapottakkal szemben. Mindez nem járult hozzá a parancsnoki láncolat harmonikus működéséhez, és vitán felül áll, hogy a haditengerészet vezetői Churchillt sok szempontból olyan politikai főnöknek tartották, akivel nehéz együttműködni. A minisztériumon belül újabb destabilizáló tényezőt jelentett Sir Francis Hopwood, Churchill régi ellenfele még a gyarmatügyi minisztériumban töltött évekből. Churchill valamilyen megmagyarázhatatlan okból megengedte, hogy Hopwood kövesse őt a haditengerészeti minisztériumba is. Hopwood nem lett közigazgatási államtitkár – a posztot a meglepő nevű, tapasztalt és mindenki által elismert Sir Graham Greene töltötte be ekkor és még hosszú ideig –, ám 1912-ben civil tisztviselőként rábízták a tárcán belüli pénzügyi ellenőrzést. Az állásból adódóan az Admiralitás

irányító testületének a tagja lett s így tudott minden, Churchill és az admirálisai közötti viszonyra vonatkozó pletykáról. Ezeket sunyi módon továbbadta a király torybbnál is torybb magántitkárának, Lord Stamfordhamnek. (A liberálisabb Lord Knollys, akit V. György még Edward királytól örökölt és akinek a stílusa soha nem tetszett neki, 1911 végén távozott a hivatalából.) Szerencsére a „matrózkirály” soha nem mutatott nagy kedvet arra, hogy belefolyjon az Admiralitáson belüli intrikákba, s határozottan leintette Bridgemant, amikor az 1912 végén uralkodói támogatást kívánt szerezni leváltása ellen. Churchill helyzete mint haditengerészeti miniszteré tehát kezdettől fogva veszélyekkel volt terhes, s nem csupán azért, mert véleménye szerint a Kaiser tengeri flottája nagy kihívást jelentett, hanem mert otthon is állandóan támadták. Bátorságát és magabiztosságát dicséri, hogy olyan sokat elért egy olyan helyzetben, amelyben két oldalról is tüzeltek rá. Nehezítette a munkáját egyfelől számos pacifizmusra (ez az elképzelés jelentős támogatást kapott a kabinetben is) hajló liberális parlamenti képviselő, másfelől a toryk körében élvezett népszerűtlensége és az ezzel járó gyanú, amely a konzervatív hajlamú vezető haditengerészeti tisztekben ébredt iránta. A gyanú egy részét el tudta oszlatni azzal a rendkívüli sikerrel, amellyel a McKennától örökölt 39 millió fontos évi haditengerészeti költségvetést feltornázta 50 millió fontra, sőt még a fölé is. Egyben nagyobb figyelmet szentelt a sorállomány zsoldjának emelésére és munkakörülményeik javítására, mint bármely másik szakminiszter addig. Továbbá keresztülvitt két jelentős technikai újítást is, amelyek nem jártak minden kockázat nélkül. Az elsőt a 15 hüvelykes hajóágyú kifejlesztése jelentette a korábbi 13 és fél hüvelykes helyett. Ez sokkal kockázatosabb és nagyobb minőségi változást hozó újítás volt, mint amilyennek első pillantásra tűnik, mert ezáltal 1400 font robbanóanyag helyett már nagyjából 2000 font súlyút lehetett célba juttatni. Ha azonban az új fegyver alkalmatlannak bizonyult volna, akkor a haditengerészet két szék között a pad alá esik.

A második annak a folyamatnak az elindítása volt, amelynek során az egész hadiflottát átállították széntüzelésűről olajtüzelésűre. Újfent hatalmas előnyök, de komoly kockázatok is rejlettek a változtatásban. Az áttérést azért kellett végrehajtani, hogy a csatahajók sebességét 25 csomóra, a németek elleni hatékony manőverezéshez szükségesre növeljék, noha az utóbbiak is gyorsan követték a példát. Az egyik előnyt a rendkívül busásan jövedelmező Angol–Perzsa Olajvállalatba történt brit kormányzati befektetés hozta, amely a kezdeti 2,2 millióról 5 millióra, majd hamarosan 50 millió fontra, s később ennél is sokkal többre emelkedett. Az olaj bevezetése tisztábbá tette a hajókat, és meggyorsította az üzemanyag-utánpótlás felvételét is. Mindez egy olyan haditengerészeti politikának a keretében történt, amelynek célja az volt, hogy megmutassa a németeknek: bármit építenek is, Nagy-Britannia többet épít. Mivel nagyon hosszú idő telik el aközött, hogy egy csatahajó megjelenik a következő évi haditengerészeti kiadásokban és aközött, hogy a hajótest egy hajógyári sólyán megszületik és hadrendbe állítják, még a rengeteg rendelkezésre álló információ ellenére is nehéz pontosan felbecsülni, hogy a brit és a német flották hogyan aránylottak egymáshoz Churchillnek az Admiralitásnál eltöltött évei alatt. Az adatokat legalább olyan sűrű köd veszi körül, mint magukat a hajókat, amint a szürke északi vizeken a homályban egymással szemben manővereztek. Az átláthatóság hiánya inkább a magasabb, semmint az alacsonyabb kiadásoknak kedvezett. Talán a legjobban akkor érzékelhetjük a helyzetet, ha számba vesszük: amikor Churchill az Admiralitás élére került, tizenkét dreadnought állt a britek rendelkezésére (beleértve a Lord Nelson hajóosztályt, amely szigorú értelemben nem tartozott a dreadnoughtok közé, noha sok tekintetben erősebb volt azoknál), míg a németeknek nyolc hasonló volt. Hat további dreadnought építése már folyt, másik kettő éppen az építés megkezdése előtt volt, s újabb négyet irányzott elő az 1911–12-es költségvetés. Churchill úgy vélte, ha a németek kitartanak a „kettő-kettő-kettőkettő-kettő-három” hatéves tervük mellett, akkor neki elegendő lesz négy-három-négy-három-négy-három ütemterv szerint fejleszteni.

Ha azonban a németek az 1912-es haditengerészeti törvényüknek megfelelően három-kettő-három-kettő-három-kettő tervre térnek át, akkor ő ragaszkodik az öt-négy-öt-négy-öt-négy tervhez, hogy a 60 százalékos fölény megmaradjon. A dreadnoughtokon kívül még nagyon sok haditengerészeti egység járta a vizeket, ám a figyelem olyan jelentős mértékben rájuk terelődött akkoriban, hogy az egymáshoz viszonyított erők felmérésénél érdemes ezt a nem túl kifinomult mutatót használni. A német veszély komolyságát a britek szemében csak növelte az a tény, hogy 1909 és 1914 júniusa között a Kieli-csatornát kimélyítették, hogy az alkalmas legyen a legnagyobb hajók fogadására is. Ez a németeknek a korábbinál nagyobb rugalmasságot biztosított ahhoz, hogy nagy hajóikat a Baltiés az Északi-tenger között mozgassák. Ezek a meggondolások játszottak szerepet abban, hogy Churchill megtartotta McKenna 1912-es költségvetését, amelynek értelmében öt Erzsébet királynő osztályú csatahajót (15 hüvelykes ágyúkkal és egyéb újításokkal felszerelt dreadnoughtokat) kell építeni soha nem látott, 27 500 tonnás vízkiszorítással, valamint még egyet, amelyet Malaysia fizet. 1913-ban ugyanebből a típusból öt újabbnak biztosított keretet a költségvetésben, 1914-ben hasonlóképpen járt el, s ráadásul még egyet terveztek, amelyre Kanadából vagy jön, vagy nem jön pénz. Ezek a hajók azonban csak jóval az első világháború megkezdése után álltak csatasorba, de már árnyékot vetettek az utolsó békeévekre, valamint meghatározták a hatalmas hadiflották háború alatti patthelyzetét, amelyet 1914–18 között csak a bizonytalan kimenetelű jütlandi csata tört meg 1916 júniusában. Két kísérlet is történt a háború előtt a haditengerészeti verseny megállítására, ám amikor azok kudarcot vallottak, mindkét oldal újult erővel látott munkához. Rendkívül költséges politika volt, noha a Clyde-on és a Tyne-on sok hajógyár teljes kapacitással dolgozhatott. A jelek szerint Nagy-Britanniának nem sikerült nagyobb fölényre szert tennie, és az is tény, hogy mindez nem akadályozta meg a háború kitörését. Legalább annyit jelentett azonban, hogy amikor a háborút, amikor eljött, Nagy-Britannia nem vesztette el a tengereken, jóllehet azt sem lehet egyértelműen állítani, hogy megnyerte volna.

12 Churchill Asquith-országban Churchill azon képessége, hogy „nagy haditengerészet” politikáját megvalósítsa, amely egész politikai identitásának központi elemévé vált, lényegében jelentősebb kabinetbeli kollégáival kialakított kapcsolatain múlt. Hogyan alakultak azok ebben az időszakban? A miniszterelnök után a két legfontosabb miniszter Lloyd George és Edward Grey volt. Mindez részben egymással homlokegyenest ellenkező erős egyéniségükből következett. Egyikük sem köznapi ember volt, és bármelyikük lemondása nagymértékben destabilizálta volna a kormányt. Ezt követően még kétszer alakult úgy a helyzet, hogy a két kulcsfontosságú tárca hasonlóan erős, de ellenkező karakterű politikusok kezébe került: (kicsit kisebb mértékben) a Baldwin-kormányban 1924–29 között, amikor maga Churchill volt a pénzügyminiszter és Austen Chamberlain a külügyminiszter; és (ennél nyilvánvalóbban) az Attlee-kormányban (1947–50), amikor a két tárcát Stafford Cripps és Ernest Bevin irányította. Churchill 1911 nyaráig sokkal közelebb állt Lloyd George-hoz, mint Greyhez. Radikális szövetségesek voltak, sokszínű személyiségük és mozgékonyságuk jobban illett egymáshoz. Ettől kezdve azonban Churchill Greyjel kialakított bensőségesebb kapcsolata némileg eltávolította őt Lloyd George-tól. Churchill Greyben a kabinet egyik vezető miniszterét látta: támogatta Grey Franciaország iránti diszkrét elkötelezettségét, míg Grey a maga részéről Churchill mögé állt a magasabb haditengerészeti költségvetések ügyében. És mindketten készek voltak, Grey kissé körültekintőbben, Churchill viszont kevesebb visszafogottsággal, hogy az érdekeik egyezését személyes barátsággal is megerősítsék. Ez a barátság azonban nem természetes vonzódáson alapuló mély kapcsolat volt. Kollégák voltak és körülmények hozta szövetségesek. Miután elhagyták az Asquith-kormányt, Churchill 1915-ben, Grey 1916-ban, s egyikük sem önszántából, a Grey életéből még hátralévő tizenhét évben csak nagy ritkán találkoztak. Lloyd George-dzsal a korábbi érdekegyezések most a visszájukra fordultak. Egy költekező haditengerészeti miniszter természetszerű

ellenfele egy pénzügyminiszternek. Ráadásul Lloyd George úgy vélte, hogy Churchillt már nem érdeklik azok a témák, amelyek korábban összehozták őket, szinte mániákusan kizárólag a haditengerészettel törődik. Egy feljegyzés szerint azzal ugratta, hogy „vízi lénnyé” vált. „Azt hiszed, hogy mindannyian a tengeren élünk, minden gondolatodat a tengeri élet, halak és más vízi teremtmények foglalják le. Elfelejted, hogy a legtöbben szárazföldön élünk.” A Lloyd George és Churchill közötti természetes affinitás azonban még erős ellenirányú erő maradt. És 1912–13-ban átmenetileg meg is szilárdult egy komoly politikai viharban. A Marconi-botrányról van szó, amely majdnem véget vetett Lloyd George pályafutásának. Az ügybe belekeveredett még egy másik miniszter (Rufus Isaacs), valamint egy volt miniszter (Elibank ura) és Churchillt is az ingoványba rántotta a legcsekélyebb ok nélkül. Herbert Samuel postaügyi miniszter 1912 márciusában megállapodást kötött a Marconi Vállalattal a birodalomban felállítandó drótnélküli távíróállomásokról. A megállapodást azért kezdték ki, mert a Marconi ügyvezető igazgatója az igazságügyi miniszter, Rufus Isaacs testvére, Geoffrey Isaacs volt. Mindehhez járult még az a szóbeszéd, hogy három miniszter óriási összeget nyert a Marconi-részvényekkel való spekulációval. Samuel teljesen ártatlan volt. Még a közelébe sem ment ilyen részvényeknek, és a fő ok, amiért megpróbálták belekeverni az ügybe, inkább a kérdés körüli antiszemita felhangoknak volt köszönhető. Hilaire Belloc, G. K. Chesterton és testvére, Cecil számára kihagyhatatlan alkalmat jelentett, hogy egy Samuelt és két Isaacsot egy nagy összegeket jelentő pénzügyi tranzakcióval hírbe hozzanak. Összecsapásokra került sor az ügy kapcsán, s a fentiek közül legalábbis az első kettő koruk legjobb versfaragói közé is tartozott, akik meg voltak győződve róla, hogy valamiféle nemzetközi zsidó összeesküvésről van szó. Rufus Isaacs vásárolta a legtöbb részvényt és meglehetősen vastag köteget adott belőlük Elibank urának (aki az ügylet idején a 54

liberálisok parlamenti pártszervezője volt) és Lloyd George-nak. Elibank részben a saját szakállára, részben a Liberális Párt politikai alapjaival spekulált, amely utóbbi tény természetesen a habot

jelentette a tortán. Lloyd George azonban sokkal nagyobb „vadnak” bizonyult: a pénzügyminiszter a tulajdonos osztályok ostora és (legalábbis bizonyos fokig) a nonkonformista kelta puritánság jelképe volt a nagyvárosi plutokrácia önző kapzsiságával szemben. Nagyon ízletes falat lett volna, ha elejtik, amelyhez hasonló fogást csak egy Gladstone vagy Baldwin vagy Cripps jelenthetett, s sok torynak megindult a nyálképződése az előttük álló fejedelmi lakoma reményében. A valóságban egyetlen miniszter sem üzletelt a brit Marconi részvényeivel, mely utóbbi volt egyébként a szerződés nyertese. Ám igenis spekuláltak a vállalattól független amerikai Marconi részvényeivel. Jóllehet a brit cég profitjából semmi sem vándorolt az amerikai vállalat részvényeseinek zsebébe, az utóbbi részvényeinek az árfolyama, érthetően, bár irracionálisan, a brit vállalatéival együtt emelkedett vagy esett. Az egész ügyletből egyetlen miniszter sem, de még a Liberális Párt alapja sem nyert a bonyolult pénzügyi tranzakciók során. A szándék azonban megvolt rá, hogy spekulációs nyereségre tegyenek szert gyorsan változó árfolyamú és közismert részvényekből, még ha a kivitelezés amatőr módon történt is. A miniszterek fő hibája azonban nem a kapzsiság vagy az inkompetencia, vagy a nem megfelelő eszközök megválasztása volt, hanem az igazság eltitkolása. Az 1912 nyarán széles körben terjedő híresztelések nyomán az Alsóház októberben fontolóra vette, hogy különbizottságot állít fel az ügy kivizsgálására. Lloyd George és Isaacs egyaránt felszólalt a vita során és kategorikusan tagadták, hogy az angol Marconi Vállalatban valaha is akár közvetett, akár közvetlen részesedésük lett volna. Amit mondtak, formailag megállta a helyét, de nagyon tudatosan elfelejtették tájékoztatni az Alsóházat amerikai ügyleteikről. Ez utóbbiak 1913 elején derültek ki, amikor Isaacs és Samuel rágalmazási pert nyert (angol bíróságon) a párizsi Le Matin újsággal szemben. Ez az új felfedezés, hogy finoman fogalmazzunk, kedvezőtlen benyomást keltett s jelentős mértékben ellensúlyozta a rágalmazási perben elért sikert. A különbizottság nyárig ülésezett, amikor is a liberális többség felmentő jelentést produkált, amelyet az Alsóház vonakodva és csak éles viták, valamint a pártvonzalmak szerinti szavazás után fogadott el, annak

ellenére, hogy Asquith hatásos és nagylelkű beszédben az érintettek mellett állt ki. Churchill legalább három szempontból volt érintve az ügyben. Először, ő volt az ötödik miniszter, akit a megalapozatlan szóbeszéd az ügybe belekevert. Ennek eredményeként őt is a különbizottság elé idézték. A tagok talán megbánták ezt a döntésüket. Churchill vehemensen elítélte őket: Úgy értsem, hogy minden, a híresztelésekben előforduló miniszternek vagy parlamenti képviselőnek, és egy olyan tanúnak [a Financial News szerkesztőjének] a vallomásában szereplő minden egyes személynek, aki maga is azt mondja, hogy nem hiszi az egészet, meg kell jelennie Önök előtt és egyértelműen cáfolnia kell a vádakat, amelyek – ahogyan arra már utaltam – otrombán sértőek, mivel a szóban forgó miniszter állítólag egészen idáig eltitkolta, milyen állásponton van? …El nem mondhatom, mennyire lehangol az, hogy a bizottság hajlandó volt tekintélyét odáig degradálni, hogy ilyen kérdést egyáltalán feltett. Ezek után hadd válaszoljak a kérdésükre. Soha, semmilyen körülmények között, se közvetlenül, se közvetve, semmilyen befektetéssel vagy érdekeltséggel nem rendelkeztem – bármennyire is homályosan fogalmazták meg ennek kritériumait – Marconi távírászati részvényekben, sem semmilyen hasonló részvényben az emberek által lakott bolygónak ebben vagy bármelyik másik országában.

Churchill a továbbiakban egy ügyes politikai húzással rábeszélte F. E. Smitht, hogy képviselje Samuelt a Matin rágalmazási perében, ami aztán azt eredményezte, hogy az írországi unionisták intranzigens vezetője, a gúnyos modorú és ragyogó szónoki képességekkel megáldott Sir Edward Carson, aki korábban igazságügyi miniszter is volt, képviselte Isaacsékat. Ezzel nem csupán egy „politikai ügy” politikai méregfogát húzta ki (ami mindig is nagyon bölcs dolog a bírák szemében), hanem félig-meddig megbénította a konzervatív támadókat is. Ennek következtében a leghatásosabb tory szónokok közül kettő néma maradt az Alsóházban, ami azután enyhe zavart okozott vezető tory kollégáik körében. Harmadszor, és ez bizonyult a legfontosabb tényezőnek, Churchill ebben a próbatételben nem mulasztotta el, hogy magánúton és hivatalosan is Lloyd George-hoz fűződő meleg barátságának ismételten tanújelét adja. 1912. szeptember végén, pontosan az Alsóházban lezajlott első nehéz vita előtt, az Enchantress-szel megjelent Cricciethnél és Lloyd George-ot a feleségével és Megan nevű lányával hajóútra vitte Nagy-Britannia nyugati partjai mentén. A következő év júliusában, miután a különbizottság nyilvánosságra hozta a jelentését és egy nagyon kellemetlen vita zajlott le az Alsóházban, az Országos Liberális Klubban szenvedélyes beszédet tartott a pénzügyminiszter (és mellékesen az ügyben érintett többi ember) mellett: Amikor azonban bizonyítékok alapján és még a legelszántabb ellenfeleik megfontolt ítélete alapján sem tapad a legcsekélyebb folt sem az integritásukhoz, sem a jellemükhöz, milyen hitvány gazemberek lennénk, ha hagynánk, hogy egy, az utóbbi években szokatlan hevességű rágalomhadjárat a sárba tapossa a nevüket? És azok, akik azt gondolják, hogy ez az esemény és az a kegyetlen megpróbáltatás, amelyet ki kellett állniuk, meg fogja rendíteni a közéletben és a Liberális

Pártban elfoglalt helyüket, nem ismerik a demokráciának a vezetőivel szembeni állandó, a jót a rossztól megkülönböztetni tudó, rettenthetetlen lojalitását. Nem számoltak az Országos Liberális Klubbal; nem számoltak a mi nemes elnökünkkel [Lincolnshire őrgrófjával]; és nem számoltak ennek az országnak a miniszterelnökével. Nem számoltak azzal az igazsággal, amelyet minden nagy nép, de különösen a mienk, azokkal szemben érvényesít, akik hűségesen szolgálják. Churchill azután, hogy a kollégáit általában megvédte, ami azt mutatja, hogy tudta, mit kell mondania az Országos Liberális Klub hallgatóságának – ehhez hasonló kiváló beszéd csak hét évvel később hangzott el ugyanebben a teremben, nála hűségesebben liberális barátja, Violet Bonham Carter szájából az édesapja által a paisleyi időközi választáson aratott győzelem után –, beszédének lényegére tért át: „a pénzügyminisztert elkeseredettebben gyűlölik bizonyos befolyásos osztályok – a közvélemény bizonyos nagyszámú és jól szervezett csoportjai –, szóval elkeseredettebben gyűlölik és kíméletlenebbül vadásznak rá, mint akár Mr. Gladstonera 1886 emlékezetes napjaiban”. Churchill mindennek tetejébe rendkívül éles támadást intézett barátja, Hugh Cecil testvére, Lord Robert Cecil ellen. Robert Cecil, aki később a Népszövetség olyan oszlopos tagja lett, hogy londoni házát Philip Noel-Barker internacionalista munkáspárti képviselőre hagyta, azt terjesztette széles körben, hogy további fontos, ám bizonyíthatatlan tények állnak a rendelkezésére Lloyd George ellen, amelyeket nem lehetett a jelentésbe foglalni, ám amelyeket kérésre bármelyik parlamenti képviselővel megoszt. „Ennél aljasabb kijelentés még soha nem hagyta el egy alsóházi különbizottság tagjának az ajkát”, mennydörögte Churchill. „És ami még ennél is undorítóbbá és megvetendőbbé teszi, az az, hogy olyan személytől származik, aki megtévesztő módon igazságos és pártatlan ember

szerepében tetszeleg és úriemberi mázzal önti le azt a piszkos munkát, amibe belefogott.” Lloyd George nagyon is kiszolgáltatott állapotban volt ekkor, ám nem Churchill retorikája volt az, ami megmentette. A kulcsszerepet a miniszterelnök szilárd támogatása jelentette. Asquith nem helyeselte miniszterei magatartását, noha szólnak amellett bizonyítékok, hogy az 1912. októberi vita előtt már tudomást szerzett az amerikai részvényekkel folytatott ügyletekről. „Sajnálatos” és „nagyon nehéz igazolni”, közölte a királlyal; és Venetia Stanleynek „bolondságokat” említett, „amelyeket Rufus Isaacs és Ll. George követett el”. Mindazonáltal nem gondolta, hogy az ügy miatt le kellene mondaniuk. Soha nem kedvelte a pénzhalmozást, noha szerette a nagyvonalú életmódot és képtelen volt megakadályozni a feleségét abban, hogy erejükön felül költekezzen. Magatartását jól illusztrálja az a precíz szóhasználat, amelyet egy háború alatti kabinetülésen alkalmazott, amikor jelentést kapott arról, hogy egy ismert kereskedelmi vállalat valamilyen üzleten óriási haszonra tett szert. „Undorító”, jegyezte meg Asquith, aminek hallatán egyik kollégája, aki a szabad kereskedelem híve volt, tiltakozott, mondván, hogy az nem gyalázatos tett. Erre Asquith az alábbi szavakkal zárta le a vitát: „Nem azt mondtam, hogy »gyalázatos«, hanem azt, hogy »undorító«”. És a Marconi-ügyletet is ilyennek találta. Ám mások gyengeségeivel szemben soha nem volt kíméletlen, s minden kétséget kizáróan nem kívánta meggyengíteni a kormányát egy olyan nagyszerű politikai érzékkel bíró tagja, mint a pénzügyminiszter lemondásával. Így megmentette azt az embert, aki három és fél évvel később hosszú miniszterelnökségének idő előtt véget vetett és a helyébe 55

ült. Asquith Lloyd George-nak nyújtott segítsége szinte felbecsülhetetlen értékű volt. Asquith mindezt eltökélten és a tekintélyét latba vetve cselekedte. Ám semmilyen melegség sem volt a tettében. Masterman feljegyezte egy, a Marconi-ügy után egy Lloyd George-beszéd közben az Alsóházban elejtett megjegyzését, amely híven visszaadja a lelkiállapotát: „Azt hiszem, a bálvány szárnyait egy kicsit megnyesegették”, mondta a miniszterelnök. „Egy

kicsit megnyesegették”, ismételte meg, miközben a vállát a rá jellemző módon felhúzta. Ezzel szemben Churchill kevésbé lényegi támogatást nyújtott, de lelkesebben. Nem volt szükség Lloyd George kelta természetére ahhoz, hogy értékelni tudja ezt a segítséget, de talán annak révén még többre tartotta, és ez a tény kulcsfontosságú volt későbbi viszonyukban, akkor is, amikor 1913–14 telén Churchill 50 millió fontnál is többet kért a tárcája költségvetésére, valamint az utóbbi év júliusának végén és augusztusának elején, amikor eltérő álláspontot kezdtek elfoglalni abban a kérdésben, hogy Nagy-Britannia belépjene a háborúba vagy sem. Lényeges szerepe volt barátságuknak abban, hogy Churchill a lemondása nélkül megkapja a kért haditengerészeti költségvetést 1914 elején, erre világítanak rá azok az érdekes feljegyzések, amelyeket a kabinet ülései alatt váltottak (Churchill és Lloyd George amúgy is sokat levelezett egymással). Azon év július 1-jén Lloyd George így írt: „Philip Snowden az e heti szokásos levelében [feltehetően egy újságban megjelent cikkben] azt mondja, ha nem én lettem volna a pénzügyminiszter, a haditengerészeti költségvetést milliókkal megnyirbálták volna.” Churchill válasza: „Akkor nem én lettem volna az Admiralitás első lordja! És ki tudja bizonyossággal állítani – ha ilyen szakadék nyílik –, hogy nem egy másik kormány lett volna, vagy hogy az szükségképpen alacsonyabb költségvetést fogadott volna el?” Egy költekező miniszter számára óriási előnyt jelent, a baráti viszony a pénzügyminiszterrel. Ennél is többet számított azonban Churchillnek Asquithszel való viszonya. Ne hagyjuk, hogy a későbbi események elfedjék azt a tényt, hogy Asquith nagyon erős helyzetben lévő miniszterelnök volt 1914-ben. Már hat éve volt „főnök”, jelentős eredményeket ért el a kormányával, és komoly viharokat élt át vele, s ismételten bebizonyította, hogy ügyesen tudja kezelni a kabineten belüli vitákat. Ez utóbbit többnyire nem kicsinyes intrikával, hanem természetes tekintélyének higgadt alkalmazásával érte el. Úgy néztek rá, mint aki birtokolja a megfelelő tudást és ítélőképességet, beleélő képességet és toleranciát, amelyek sohasem elhanyagolható értékek. Ezt a tekintélyt az a két

beosztottja, Lloyd George és Churchill, akik később nála nagyobb hírnévre tettek szert, ugyanúgy elismerték, mint minisztertársaik. És ha erőegyensúlyról beszélhetünk, akkor az átmenetileg Asquith javára és Lloyd George hátrányára billent a Marconi-ügyben. Tévedés azt hinni, hogy ha valaki évekkel később nagyobb hírnévre tesz szert, mint az, aki alá korábban be volt osztva, akkor ez a tény mindig is jelen volt a viszonyukban. Churchill ezekben a háború előtti, miniszterként eltöltött években spontán tisztelettel közeledett Asquithhez. A feljegyzések, levelek, memorandumok és egyéb írások hatalmas churchilli életművében mindössze egyetlen komoly bírálat található Asquithről. E megjegyzés az alkoholra vonatkozott, egy olyan témára, amellyel szemben Churchill általánosságban hajlamánál, valamint annál fogva is toleránsnak bizonyult, mert esetleg a „bagoly mondja verébnek” helyzet állhatott volna elő. Még belügyminiszterként így írt 1911. április 22-én a feleségének: Csütörtök este a min.-eln. nagyon rosszul volt: rettentően kínosan éreztem magamat. Alig forgott a nyelve, és sok ember észrevette, hogy milyen állapotban van. Nagyon barátságos és jóindulatú, és rám bíz mindent [az Alsóházban] vacsora után. Egészen addig fantasztikus formában van – ám azután! Elmondhatatlanul szomorú helyzet, és kizárólag az alsóházi szabadkőművesi összetartás miatt nem robban ki botrány. Végtelenül szeretem az öregfiút és csodálom az intellektusáért és a jelleméért egyaránt. De mekkora kockázatokat vállal. …Másnap komoly, hatékony és rendíthetetlen volt. Hogyan viszonyult Asquith Churchillhez? Mennyire értékelte azt, hogy egy olyan ember van a közelében, aki a század legnagyobb politikai alakjává válhat? Talán azt lehetne erre válaszolni, hogy Asquith lehetségesnek gondolta, hogy Churchill később

kibontakozik, de távolról sem volt biztos benne s nem is tartotta valószínűnek. A Churchill iránti valóságos, bár nem feltétel nélküli elismerését tompította az az elnéző magatartás, amellyel a különcségeit szemlélte, s időnként bizony elege is volt azokból. Ezen kitörések, valamint ama halkan megfogalmazott bírálat ellenére, hogy Churchill túl sokat beszél, legalábbis a kabinet ülésein és gyakran a társadalmi eseményeken is, Asquith több időt töltött az ő, mint bármelyik minisztertársa társaságában. Eltekintve az Enchantress-szen tett három körúttól (kettő a Földközi-tengeren és egy brit felségvizeken), számtalan kisebb vacsorán találkoztak a Downing Street 10.-ben vagy az Admiralty House-ban, és sokszor mentek együtt vasárnaponként vidékre is. Ez, annak ellenére, vagy éppenséggel azért, mert húsz év korkülönbség választotta el őket egymástól, sokkal több alkalmat jelentett, mint ahányszor régi barátait, Haldane-t vagy Greyt látta. Churchill egyedüli vetélytársa a szűk körű időtöltések rendezőjeként vagy társaként McKenna volt, s McKenna esetében, jóllehet Asquith a kabinet rangidős listáján a harmadik helyet biztosította neki közvetlenül Churchill és Lloyd 56

George előtt, akik megosztott negyedik helyet kaptak, legalábbis részben a felesége volt az, aki az érdeklődését kiváltotta. Ez nem vonatkozott Churchillre, mert Clementine, ahogy már korábban szó esett róla, noha teljes mértékben elfogadható és hűvösen dekoratív kísérőnek minősült, ennél többre soha nem jutott az Asquithpanteonban. Clementine esetében mindig férje állt az érdeklődés homlokterében, még akkor is, ha mint 1914. február 5-én írta: „Tegnap este Churchilléknél vacsoráztam. Winston békésen szunyókált a foteljében, miközben én Clemmie-vel, Goonie-val [Lady Gwendoline Churchill-lel] és a főbíróval [Rufus Isaacsszal, akit a hibái ellenére főügyészből előléptettek] bridzseltem.” Asquith enyhe gúnyolódására jellemzőek az alábbi megjegyzések: 1913. május [az Enchantress-szel az Adrián tett utazás közben]. Winston persze teljesen reménytelen [klasszikafilológiában]: amint Diocletianus spalatói [spliti] palotájában

bolyongtunk, a legtalálóbb megjegyzésnek azt szánta, hogy „Legszívesebben megbombáznám a disznót.” 1914. január 9. [Churchill] Les Landes-ban vadászott vaddisznóra, s úgy jött vissza, hogy a saját agyarait alaposan megáztatta és minden szőrszála a helyén volt. 1914. október 7. Csorog a nyála K[itchener] új csapatainak gondolatára és látványától. „Ezeket a ragyogó beosztásokat csak nem fogjuk 25 évvel ezelőtti elavult taktikán nevelődött, reaktivált kutyaütőknek adni” – „középszerűek, akik a katonai rutin mögött a valóságtól elzárt, kényelmes életet éltek” stb. stb. Körülbelül ¼ órán keresztül a legválogatottabb szidalmakat és javaslatokat zúdította rám feltartóztathatatlan folyamként, s nagyon sajnálom, hogy nem akadt a közelben egy gyorsíró – mert néhány, át nem gondolt kifejezése örökbecsű volt. Háromnegyed részben azonban komolyan gondolta, amit mondott és kijelentette, a politikai karrier számára semmit sem jelent a katonai dicsőséggel szemben. […] Csodálatos teremtmény, egy csipetnyi iskolás fiús egyszerűséggel (amely teljesen különbözik Edward Greyétől) meg azzal, amit valaki a zsenialitásnak nevezett – „a villámszerűen ide-oda csapongó aggyal”. Az utolsó megjegyzés természetesen jelzi, hogy Asquitht egyrészt mulattatta Churchill, másrészt azonban nagymértékben csodálta egyedülálló értékei miatt. Egy másik kommentárja még inkább a csodálat irányába viszi el. „Egyszerűen kedvelem – írta október 27-

én –, annyira ötletes és csüggedést nem ismerő: ezt a két tulajdonságot becsülöm a legtöbbre.” Ezzel szemben állt azonban Churchill szakadatlan és önző bőbeszédűsége. 1913. december 8án így írt Asquith: „Egy közel 3 órás kabinetülésünk volt, amelyből 2 és ¼ órát Churchill töltött ki.” És 1914. augusztus 1-jén egy kivételesen feszült két és fél órás szombati kabinetülésről, amelyen számos lemondás is szóba került, amint Nagy-Britannia a háború felé sodródott: „Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy Winston beszélt az idő legalább felében.” És egy általánosabb megjegyzés Churchill társalgási s nem kabinetbeli szokásairól: „Soha nem jön jól ki azzal, akivel beszél, mert mindig sokkal jobban érdekli önmaga és a saját elfoglaltságai és a saját témái.” Churchill jövőjéről Asquith már kevésbé volt megbízható jós. Jóllehet az, ami Churchill pályafutásával történt az 1915 és 1940 közötti negyedszázadban, majdnem szó szerint igazolta Asquith szkepticizmusát, és teljes mértékben neki lett volna igaza, ha az első német háborút nem követi egy második. Asquith leveleinek két legfontosabb részlete egyaránt 1915 elejéről származik. „Nem könnyű előre látni, mi történik W. karrierével itt”, jegyezte fel február 9-én. „E. Grey és Ll. George bizonyos mértékben háttérbe szorítják, és nem áll mögötte senki: mindig koalíciókat és különös új csoportosulásokat akar összehozni, amelyeknek a fő célja (sokak szerint) az, hogy F. E. Smitht és esetleg Marlborough herceget behozza. Azt hiszem, a jövője a politikai élet egyik legnagyobb rejtélye.” És újfent, március 25-én, amikor Asquithszel közölték, Churchill azon intrikál, hogy Greyt kiszorítsa a külügyminisztériumból és Arthur Balfourt hozza be helyette: Éjjel-nappal az Admiralitásban súg-búg [Balfourrral], és attól tartok, hogy sok olyan dolgot mond neki, amiket pedig meg kellene tartani magának, vagy legalábbis a kollégáival kellene megosztania. …Sajnálatos …hogy Winstonnak nincs arányérzéke és a lojalitás erényét sem nagyon ismeri. …Én valóban kedvelem őt: ám a jövője iránt kétségeim

vannak. …Soha nem emelkedik az angol politika csúcsaira, összes csodálatra méltó tulajdonsága ellenére; hiába beszél az emberek és az angyalok nyelvén, hiába robotol éjjel és nappal, ha nem ébreszt bizalmat maga iránt. Churchill azonban egészen a háború kitöréséig és még azután is szilárdan a miniszterelnök kegyeiben állt mindezen bírálatok ellenére. Asquithben megvolt a józan belátás és nagylelkűség, hogy Lloyd George-dzsot és Churchillt egyaránt a kormányában tartsa, és elszánta magát, hogy amennyiben meg tudja őrizni a tekintélyét, egyiküket sem veszíti el. Még akkor is, amikor a kártyák olyan alaposan összekeveredtek, hogy Asquith első ízben okozott mély csalódást Churchillnek 1915–16-ban, aki azután posztért könyörgött Lloyd George-nak, majd tagja lett annak a kormánynak, amelynek „kupon”-jóváhagyása (a korabeli kifejezést átvéve) megfosztotta Asquitht a képviselői mandátumától 1918-ban, és rákszerűen visszaaraszolt a Konzervatív Pártba, amely távolról sem élvezte Asquith támogatását vagy csodálatát, az idős miniszterelnököt még ekkor is lenyűgözte Churchill társasága és társalgása. „A hosszú várakozás unalmát”, írta Lady Elizabeth Bowes-Lyon és a yorki herceg (a későbbi VI. György király) esküvője után, „elűzte az, hogy Winston mellé kerültem, aki a legjobb formáját hozta és valóban szórakoztató volt. Két fúga között kifejtette nekem a lakásépítési programját: »A házat a feleség és anya köré kell építeni: mindig álljon forró víz a rendelkezésére: ő legyen a központi tényező, a domináns elem« stb. stb. – s mindezt a rá jellemző ékesszólással.” És két évvel később, 1925-ben, Asquith derűsen az alábbiakat írta: „Az ebéden, másokon kívül Churchill is részt vett, aki sziporkázott: a Baldwin-kabinet homokdombjai mellett egy Chimborazónak vagy Mount Everestnek tűnik.” Churchill tehát 1913–14-ben azzal a lényeges előnnyel rendelkezett, hogy Lloyd George-ban rokon lélekre talált és bizonyos mértékig még közös érdek is fűzte őket egymáshoz, és hogy bírta Asquith rokonszenvét és félig-meddig tiszteletét is. Mindkettőre

szüksége is volt, mert nem volt népszerű a kabinet többi tagja közt. Legelsősorban Sir John Simon, a ragyogó elemzőképességgel megáldott jogász tartozott az ellenségei táborába, akinek kenetteljes külseje és viselkedésmódja kizárt minden baráti kapcsolatot, s aki 1913 októberében csatlakozott a kabinethez legfőbb államügyészként. A kabinetben betöltött szerényebb helye (a valóságban még az is szokatlan volt, hogy az államügyész egyáltalán helyet kapott a testületben) nem gátolta meg abban, hogy Asquithnek arról beszéljen, mennyire nélkülözhető is Churchill. „W. C. elvesztése, bár sajnálatos lenne, egyáltalán nem idézne elő szakadást a pártban”, írta 1914. januárban, „sőt a magas haditengerészeti költségvetéseket akkor lehetne csak keresztülvinni a parlamentben, ha W. C. távozna. A párt megerősödne a radikális oldalon és a közgazdászok körében.” Asquith nem volt hajlandó ezt az öntelt és szűk látókörű tanácsot megfogadni. Noha éppen ezt megelőzően léptette elő Simont, s 1915 májusában ismét sort kerített erre, amikor belügyminiszterré nevezte ki, megvolt a maga nem éppen hízelgő véleménye róla. A magánlevelezésében olyan beceneveket használt vele kapcsolatban, mint „a Tökéletes” és „Sir Sympne”, amelyek egyikét sem lehet nagy elismerésként felfogni. És a „Tökéletes” elnevezést még csak súlyosbította a miniszterelnöknek az a szokása, hogy szeretett szójátékokat faragni: „A Tökéletes, akit …akár Végletesnek is mondhatnánk,” írta egy-két vegyes érzelmekkel fogadott társadalmi érintkezés után. A haditengerészeti költségvetés feletti vita alkalmával megjegyezte Simonról, hogy „a Tökéletes az egyetlen valódi Megbékíthetetlen”. Többen is szerettek volna felülni Simon magas erkölcsi lovára, ha másra nem, legalább egy rövid galoppra. Simon 1914. január 29-én levelet írt Asquithnek a túlzott haditengerészeti kiadások ellen, amelyhez még négy másik kabinettag aláírását is megszerezte. További két tag általában helyeselte az érveiket, de nem akart túl közel kerülni Simonhoz. A levélnek sikerült egyszerre meghazudtolnia egységet mutatni kívánó saját álláspontját és rávilágítani arra, hogy szerzője milyen dörzsölten érzékeli, honnan kezd fújni a szél. Nem csupán az Admiralitás első lordjának számadatait támadta, hanem „azt a tervet

is, amelyet a pénzügyminiszter javasolt a haditengerészeti kiadásokkal kapcsolatban”. Ennek a tervnek az értelmében Churchill gyakorlatilag mindent megkapott volna, amit 1914–15-re kért, cserébe egy olyan ígéretért, hogy a későbbi években némi csökkentést elfogad. Ez volt az egyetlen módja, hogy a válságot lemondások nélkül meg lehessen oldani, mert kétség sem fér hozzá, hogy Churchill az 1913–14-es, Olaszországban és Franciaországban töltött karácsonyi és újévi szabadság alatt teljes mértékben belenyugodott a gondolatba, hogy röviddel a visszatérése után le kell mondania. (Érdekes módon, jóllehet a lemondásokat nagy részben a kollégákkal való nézeteltérések váltják ki, könnyebb megalkuvást nem ismerő álláspontot kialakítani akkor, amikor az ember távol és többé-kevésbé magában van, mint amikor napi vitákat folytat arról, hogy itt egy kicsit ő enged, ott pedig a másik.) Churchill eltökélte, hogy kitart a minimumkövetelése mellett – azaz négy dreadnought építésének elkezdése 1914–15-ben –, s lényegében a Lloyd George-terv ezt tette lehetővé. Sok szempontból érdekesen hasonlított ez a híres 1909-es „kompromisszumhoz”, amikor a négy vagy hat egységről folyó vita végül azzal zárult, hogy nyolcban egyeztek meg. Az 1915–16-os beígért takarékos költségvetés természetesen nem valósult meg, mert akkorra már megváltozott a világ. Időközben azonban az ügy szereplői közül többen szinte követhetetlen és nem mindig a becsületükre váló chassé-croisé-ba fogtak. Kizárólag Asquith tartott ki az álláspontja mellett, aki következetesen támogatta az erős haditengerészet gondolatát, függetlenül attól, hogy McKenna vagy Churchill szorgalmazta azt, ám aki nem hitte, hogy puszta erőszakkal le tudja a kollégái és a támogatói torkán nyomni. Már negyed évszázada eltökélt híve volt a liberális imperializmusnak. Grey (Haldane-nel, akivel egy oldalon állt) a legrégebbi barátjának számított a politikában, míg Churchill volt az a fiatal kabinettag, akinek a legjobban élvezte a társaságát. Nem volt semmi kedve ezeket a kapcsolatokat felrúgni. A megoldást megelőzően február elején óriási politikai viták és veszekedések zajlottak le Churchill és Lloyd George, de még Churchill és Asquith között is. Asquith volt az, aki Lloyd George

diszkrét jóindulatára építve megmentette Churchillt ebben a nehéz helyzetben. Mindezt Churchill is nagylelkűen elismerte a The World Crisis-ban, ahol „a miniszterelnök kikezdhetetlen türelméről… és stabil, csendes támogatásáról” írt. A miniszterelnök türelmét megerősítette az a kivételes érzéke, hogy tudta, a szemben álló erők mikor merítik ki magukat, és ezért mikor állnak készen rá, hogy némi jóindulattal elfogadják azt a megoldást, amit ő kezdettől fogva akart, de amit közülük néhányan olyan hevesen vitattak. A kompromisszumra a február 11-i kabinetülésen került sor. Az egyetlen olyan téma, ami 1911 ősze és 1914 augusztusa között a haditengerészet mellett Churchill látószögében egyáltalán felbukkant, az ír önkormányzat volt. A kor legfontosabb belpolitikai kérdéséről volt szó, legalábbis attól kezdve, hogy az ír önkormányzati törvényjavaslat, amelynek immár valós esélye volt az elfogadásra, elkezdte a parlamenti akadályfutást. A három akadály közül az első akkor került fel, amikor 1912. április 11-én a törvényjavaslatot beterjesztették az Alsóházban. Az írkérdés olyan kizárólagos jelleggel uralta a politikát 1914. július végéig, hogy a miniszterek (és a többi politikus) csak nagy nehézségek árán tudtak másra is figyelni, egészen a szarajevói gyilkosságot követő hónap végéig és mindössze egy héttel a háború kitörése előttig, mint, Churchill kifejezését kölcsönvéve, „Fermanagh és Tyrone sáros ösvényeire”. A hadseregek mobilizálása csak ekkor kezdődött meg: először Ausztria mozgósított Szerbia ellen, azután Oroszország Ausztria ellen, Németország Oroszország ellen, Franciaország Németország ellen, s végül Nagy-Britannia Belgium lerohanása miatt és attól való félelmében, hogy a németek legyőzik Franciaországot. Az egyes országok esztelenül rohantak abba a háborúba, amely szétzúzta Európának a világban elfoglalt első helyét, és hatvanmilliót megölt az állampolgárai közül. Churchill három figyelemre méltó módon avatkozott az írkérdésbe. Az elsőt ezek közül egy 1912. februári belfasti látogatása jelentette. A város Ulster Halljában, az északír protestantizmus fellegvárában kellett beszélnie, ahol huszonhat évvel korábban az édesapja tett hitet az ulsteri ellenállás támogatása mellett. A helyzetet csak tovább rontotta az, hogy az eredeti tervek szerint együtt kellett volna

felszólalnia az ír nacionalista párt vezérével, John Redmonddal (valamint Joseph Devlinnel). Mivel utazásának az volt a célja, hogy az önkormányzati törvényjavaslatot elfogadhatóbbá tegye ÉszakÍrországban, mindez nem tűnt nagyon bölcs megoldásnak. Az a benyomás alakul ki az emberben, hogy Churchill meggondolatlanul fogadta el a felkérést, talán a parlamenti pártszervezőtől (Elibank ura még nem utazott el Bogotába) anélkül, hogy számot vetett volna a következményekkel. Augustine Birrellt, kabinetbeli társát, aki mint az ír ügyek minisztere felelős volt a rendért egész Írországban és akinek kiterjedt biztonsági intézkedéseket kellett tennie a látogatás előtt, nem kérdezte meg előzetesen a tervekről. Birrell meglehetősen rémült panaszlevelet írt (január 28-án), amelynek békülékeny kulcsmondata így hangzott: „Megítélésem szerint ha gyűlést tart délben egy sátorban, egy csepp vér sem fog hullni. Ám a tanácsom az (Elibank számára): a jövőben hagyják békén Írországot.” Akkorra azonban az Ulsteri Unionista Tanács már határozatot hozott, amelyben „megdöbbenve” értesült arról, hogy „Belfast lojális városának kellős közepén tudatos kihívást intéznek ellenünk azzal, hogy önkormányzatpárti nagygyűlést tartanak”, és kinyilvánította a szándékát, hogy „lépéseket tesz ennek megakadályozására”. A határozat gyakorlatilag felért egy jelentősebb zavargásra való tudatos felhívással, s néhány félelemkeltő rendőri jelentés valóban született arról, hogy „nagy mennyiségű csavart és szegecset tulajdonítottak el a [hajó]gyárakból”. A történtek nagyon hűvös hangú levélváltáshoz vezettek Churchill és másodunokatestvére, Londonderry ötödik őrgrófja között, aki legutoljára akkor szerepelt ebben a történetben, amikor 1904-ben megpróbálta kiebrudalni a Carlton Clubból. A belfasti unionisták terve azonban egy kicsit kifinomultabb volt annál, mint hogy valamilyen zavargással próbálják tönkretenni a gyűlést. Az Ulster Hallt a helyi (csekély számú) liberálisok február 8-ára kötötték le. Az unionisták azzal vágtak vissza, hogy ők meg 7-ére foglalták le a helyiséget, és ülősztrájkot terveztek, amelynek felszámolásához nagy erők kellenek majd a következő huszonnégy órában. Még Churchill is felismerte, hogy bizonyos mértékű taktikai visszavonulás elkerülhetetlen. Január 13-án hosszú és gondosan

megfogalmazott levelet intézett Redmondhoz, amelyben kifejtette, hogy noha boldogan szólalna fel vele együtt egy olyan angol városban, mint például Manchester, úgy véli, nem valami bölcs dolog, ha együtt lépnek fel Belfastban. Ám még tíz nappal később is azt mondta Clementine-nak, hogy „február 8-án pontban nyolc órakor elkezdek majd beszélni Belfastban”. Két nappal később azonban már nem ragaszkodott ilyen mereven az időponthoz és, Birrellnek köszönhetően, szombat délután kettő órában állapodtak meg: a gyűlést a Falls Road végén lévő Celtic futballklub pályáján emelt hatalmas sátorban tartanák, azaz nem a városközpontban, hanem egy munkásosztálybeli katolikus környék kellős közepén. Szerencsére zivataros belfasti délutánra esett a látogatás és a sátor nem volt teljesen vízálló. Ennek ellenére 5000 fős tömeg hallgatta több mint egy órán keresztül; közöttük volt a némi bűnbánattól gyötört Elibank, Churchill Freddie Guest nevű unokatestvére, aki ragaszkodott ahhoz, hogy revolvert tegyen a zsebébe és, meglepő módon, Clementine Churchill is. A beszéd nem volt tudatosan provokatív, noha nagyon bátor volt részben amiatt, mert egyáltalán elhangzott, s részben mert minden köntörfalazás nélkül összehasonlítást tett Lord Randolph Churchill 1886-os beszédével: Más értelemben fogadom el és ismétlem meg Lord Randolph szavait: „Ulster harcolni fog, és Ulsternek igaza lesz.” Hadd harcoljon Ulster Írország méltóságáért és becsületéért; hadd harcoljon a fajok összebékítéséért és az ősi sérelmek elfelejtéséért; hadd harcoljon a brit birodalom egységéért és megszilárdításáért; hadd harcoljon a jótékonykodás, a tolerancia és az emberek közötti felvilágosodás elterjesztéséért. Akkor Ulster valóban harcolni fog, és Ulsternek valóban igaza lesz. Tiszteletre méltó kísérlet volt ez a kör négyszögesítésére, és Churchillt csak dicséret illeti érte. A kérdés azonban az, hogy

Clementine miért volt ott. Már a tél elején elment pihenni és féligmeddig felépülni Randolph születése után, majd hamarosan volt egy vetélése és Churchillt egyszerre szenvedélyesen és racionálisan arra kérte Elibank ura, hogy Clementine ne menjen. „Az ellenségeink rögtön azt fogják mondani, hogy megpróbáljuk a saját nehézségeinket a jelenléte által csökkenteni. Hihetetlen bátorsága és lelke természetesen arra ösztönzi, hogy kövesse Önt – de biztosíthatom, hogy hibázik.” Mindennek ellenére elment és mindannyiuknak csak szörnyű élmények jutottak. Egy éjjeli hajóval keltek át Stranraerből, s az átkelést lidércessé tették a hajón körbekörbe menetelő szüfrazsettek, akik a kabinjuk előtt a „szavazójogot a nőknek” jelszót skandálták. Belfastba vonattal érkeztek Larne-ból. A sínek mellett pár méterenként rendőrök álltak. A megérkezésük után négy-öt óra hosszat megszálltak a Great Central Hotelben. Amint az előcsarnokon keresztülmentek, öklök emelkedtek a magasba, és egész délelőtt 10 000-es tömeg tüntetett az ablakuk alatt (a záporeső még nem eredt el). Még több gyűlölettel találkoztak a gyűlés színhelyére menet addig, amíg át nem lépték a vallási választóvonalat, amikor is a fenyegetések baráti üdvözlésbe csaptak át. Ulster már hosszú ideje megosztott volt, mégis különösnek, bár ugyanakkor csodálatra méltónak tűnt, hogy Lord Randolph fia és egy kelet-skóciai presbiteriánus grófnő unokája ilyen nagymértékben kiáll az elnyomottak mellett. A gyűlés után egy szokatlan útvonalon csempészték őket vissza Larne-ba, majd onnan a skóciai biztonságba. Lehetséges, hogy Clementine Churchill ragaszkodott az utazáshoz, és Winston Churchill nem akarta ebben megakadályozni. Teljes mértékben Swat, Omdurman és a dél-afrikai páncélvonat hősének jellemével ellentétes lett volna, ha azért vitte volna magával a feleségét, hogy a szoknyája mögé bújjon. Elég balszerencsés módon Churchill Stranraerből nem Londonba utazott vissza, hanem északra, Glasgow-ba ment és ott egy olyan beszédet mondott, amely a legkevésbé sem ösztönözte a németeket a „haditengerészeti fegyverkezés” felfüggesztésére, amelyet állítólag el akart érni. Egy bizonyos értelemben nagyon finom, ugyanakkor szinte őrjítően nyájas érveket hozott fel a szónok.

A brit haditengerészet létfontosságú számunkra… a német hadiflotta viszont az ő számukra inkább luxust jelent. A mi haditengerészeti erőnk alapfeltétele a brit létnek. A mi számunkra a létet jelenti; az ő számukra expanziót. Egyetlen kontinentális falu békéjét sem fenyegethetjük, bármekkora is a haditengerészetünk. Másfelől viszont a fajunk és a birodalom, több évszázados áldozatunk és szorgalmas munkánk minden gyümölcse elpusztulna és a semmivel lenne egyenlő, ha haditengerészeti fölényünk veszélybe kerülne. A brit hadiflotta az, amely Nagy-Britanniát nagyhatalommá teszi. Németország azonban az egész világon elismert és megbecsült nagyhatalom volt már azelőtt, hogy egyetlenegy hajója lett volna… A Luxus Flotte kifejezést, amely vagy jó, vagy nem éppen a legszerencsésebb fordítás, Németországban lenéző provokációnak tartották, és Churchill Londonba visszatérve kénytelen volt a kabinettagok magatartásában bizonyos fokú hűvösséget felfedezni. Egész kelta utazása a jellegzetesnél is jellegzetesebb churchilli vállalkozás volt: Belfastban egy félelmet nem ismerő radikális provokálta az ulsteri protestánsokat, míg Glasgow-ban egy szuperhazafi provokálta mind a németeket, mind a Liberális párt pacifista szárnyát; és az is tipikus volt, hogy nagyon kevés idő maradt a dolgok átgondolására a két jelentős és egymástól elütő beszéd elmondása között harminc óra leforgása alatt. Churchill másodszor 1913. szeptemberben folyt bele az ír ügyekbe, amikor Balmoralban tartózkodott, mint a király mellett szolgálatot teljesítő miniszter, részben Bonar Law-val egy időben, aki akkor már második éve a konzervatívok vezére volt. (Az uralkodók akkoriban többször érintkeztek társadalmilag a politikusokkal.) Churchill általánosságban, Asquithhez hasonlóan, nem tartotta nagyra Law-t. Egy olyan absztinens, akinek a kedvenc étele a rizsfelfújt, nem

keltett túl sok lelkesedést benne. Ezen a látogatáson azonban a felföldi levegő és a királyi vendéglátás együttes hatására konstruktív eszmecserébe bonyolódtak. A maguk módján mindketten sokkal jobban szerettek volna megoldást találni az írkérdésre, mint ahogy az nyilvános megnyilatkozásaikból kiderült. Churchill beszámolt ezekről a beszélgetésekről Asquithnek és ennek eredményeként a miniszterelnök és Bonar Law három félig-meddig titkos találkozót tartott. Ezeken a megbeszéléseken valamilyen különleges megoldást szerettek volna találni Ulster, vagy legalábbis a tartomány protestáns többségű része számára. Churchill azt állította, hogy ez volt az a megoldás, amit ő maga már korábban szorgalmazott. Például, a The World Crisis-ban ezt írta: „Az önkormányzati törvényjavaslat tárgyalásának elejétől kezdve a pénzügyminiszter és én mindig is azt mondtuk, hogy Ulstert külön kell kezelni vagy a megyék szerint vagy valami hasonló felosztást alapul véve.” Austen Chamberlain Churchillnek hasonló értelmű megnyilatkozását jegyezte fel akkor, amikor az Admiralitás első lordja 1913. novemberben egy rövidebb útra magával vitte az Enchantress-en. Út közben az ír helyzetről folytatott kimerítő beszélgetés során Churchill annyit fűzött a hallottakhoz, hogy Loreburn, 1912-ig a lordkancellár, egy kabinetülésen megtorpedózta a kérdést. Ez a magyarázat nem teljesen állja meg a helyét, mert nehéz elhinni, hogy a kormány legnagyobb hatalommal bíró és mindenképpen legékesszólóbb tagjai közül kettő egy olyan ügyben, amely nem tartozott szigorú értelemben a tárcájukhoz, ne tudott volna legyőzni egy savanyú skót jogászt, aki inkább a CampbellBannerman-vezetés maradványának, semmint az Asquith-kormány beltagjának számított. Vitán felül áll azonban, hogy legkésőbb 1913 őszére Churchill Ulster kérdését magánúton aktívan támogatta, függetlenül attól a veleszületett hajlamától, hogy nyilvánosan vad dolgokat mondott. Bonar Law-val és Chamberlainnel folytatott megbeszéléseitől eltekintve, szoros kapcsolatban állt F. E. Smithszel, aki sok szempontból a tükörképe volt ebben a kérdésben, amennyiben Carson „csicskásaként” működött közre, ugyanakkor félt is annak a következményeitől, ha nem sikerül egy megállapodást tető alá hozni.

Churchill az ír ügybe való harmadik beavatkozása alkalmával nyilvánosan szélsőségekre ragadtatta magát. Mindez 1914 márciusában történt. Az Asquith–Bonar Law-megbeszélések, mint Ulster kérdésének megoldásában annyi más próbálkozás, zátonyra futottak és a figyelem a katonai ügyekre terelődött. Azt tervezik-e az ulsteri önkéntesek (egy félkatonai önkormányzatellenes protestáns szervezet), hogy valamilyen támadást indítanak a tartományban található fegyverraktárak ellen? És március 20-án kitört (a Dublintől nem messze található fő írországi fegyverraktárnál) az ún. curragh-i zendülés, amely azonban inkább a hibát hibára halmozó tábornokok rovására írható, s amely egyáltalán nem volt katonai szempontból komoly felkelés az ellen, hogy rendeletekkel Ulsterre kényszerítsék az önkormányzatot. Churchill ebben a pattanásig feszült légkörben tartott március 14-én Bradfordban egy gyújtó hatású beszédet. Már jóval korábban elkötelezte magát, hogy beszédet mond, s akkor még nem lehetett előre látni, hogy mennyire időszerű (vagy helyes) a dátum kiválasztása. Churchill úgy készült fel a beszédre, mint mindegyik jelentősebb szónoki megnyilvánulására. Felejthetetlen leírás maradt ránk arról, hogyan érkezett meg Bradfordba késő délután két oxigénpalack, valamint minden kétséget kizáróan a megfelelő kíséret társaságában. Ez utóbbi egyik tagjának az volt a feladata, hogy oxigént pumpáljon a gyűlés előtt Churchillbe, hogy kellően energikus legyen. A serkentőszer ellenére nagyrészt felelősségteljes dolgokat mondott. Mindenekelőtt figyelmeztetni szerette volna azokat, akik parlamenti döntéseket erőszakkal kívántak megváltoztatni. Ha erre kerülne sor, vonta le a következtetést, „lépjünk mi először, és mi tegyük próbára ezeket a súlyos kérdéseket”. Számos többi híres mondásához hasonlóan ebben is némi pontatlanság fedezhető fel. Kik voltak a „mi”, hová kellett előrelépni, és pontosan hogyan is lehetett ezeket a súlyos kérdéseket próbára tenni? Mindenesetre elég fenyegetőnek hangzott, és az egészet alátámasztotta azzal, hogy a 3. hajóraj „soron következő hadgyakorlatának” színhelyéül az Arran-sziget körüli vizeket jelölte ki, mindössze nagyjából egyórányi hajóútra az északír partoktól.

A beszédet és a haditengerészeti egységek kiküldését az unionisták rendkívül provokálónak tekintettek. Öt nappal később Edward Carson az Alsóházban elsősorban ezekre a tényekre alapozva intézett éles támadást Churchill ellen. Az alsóházi beszéd csak bevezetőként szolgált Carson nagyszerűen időzített drámai távozásához, hogy még elérje a belfasti postavonatot, s tudatosan kétségeket hagyott azt illetően, hogy azért megy-e, hogy kikiáltson egy ideiglenes felkelő kormányt. (Nem tette meg, mert szerencsére Carson mindig bátrabb volt szavakban, mint a cselekedetekben.) Mindenesetre a beszéd és a haditengerészeti gyakorlat csak növelte a Churchill-lel szembeni konzervatív ellenszenv és bizalmatlanság cseppkövét, amely amúgy is már elég hosszúra hízott. Ugyanakkor azonban nagymértékben megerősítette a helyzetét a liberális militánsok körében az Alsóházon belül és kívül egyaránt. Kiderült, hogy nem kizárólag a magas haditengerészeti költségvetések minisztere. A beszéd egyben hasznára vált a kormány fejénél is. Elég mélyen bevésődött Asquith emlékezetébe ahhoz, hogy egy hosszú részletet foglaljon bele a Fifty Years of Parliament (A Parlament ötven éve) (1926) című, innen-onnan összeollózott kompilációjába, „annak bizonyítékaként, hogy a huszadik század a szónoki teljesítményben nem marad le a többi mögött”. Nagyon is jellemző volt Churchill stílusára, hogy magánúton megegyezésre törekedett, míg nyilvánosan kardcsörtetéshez folyamodott. Mindig hitt az erő pozíciójából gyakorolt nagylelkűségben. Az írkérdés volt a tárgya a Buckingham-palotában július 21–24. között tartott konferenciának is, amely ugyanolyan meddőnek bizonyult, mint a nyolc hónappal korábbi Asquith–Lawmegbeszélések. Az egyre fenyegetőbb európai válság azonban elvonta a figyelmet az ügyről és végül teljesen a háttérbe is szorította. Churchill a kitörni készülő vihar alatt következetesen kiállt a beavatkozás és végső soron a háború mellett. Az egymást követő – és egyre feszültebb légkörű – kabinetüléseken határozottan támogatta Greyt a beavatkozás mellett, amennyiben Belgium semlegessége megsérül és Franciaország biztonsága veszélybe kerül. Július 28-án utasítást adott a hadiflottának, hogy a hadgyakorlat után se széledjen szét, és a következő napokban több,

a jogkörének határait súroló mozgósítási döntést is hozott. „Winston nagyon harcias és azonnali mozgósítást követel”, jelentette Asquith egy augusztus 1-jei kabinetülés után Venetia Stanleynek. Churchill ugyanakkor kitartó baráti nyomás alá helyezte Lloyd George-ot is, hogy volt radikális szövetségesét a kormányban tartsa és megakadályozzon minden komolyabb szakadást a kabineten belül. Burns és Morley lemondása, akik ellenezték a háborút, kisebb jelentőségű volt. Lloyd George távozása azonban potenciálisan katasztrofális hatással járhatott volna. „Emlékezzen, mit csinált Agadírral kapcsolatban. Arra kérem, hogy jöjjön el és hatalmas tekintélyét amellett vesse be, hogy eleget tehessünk a kötelességünknek”, noszogatta Churchill Lloyd George-ot egy rövid kis levélben, amit az augusztus 1-jén tartott kabinetülés közben csúsztatott elé. Hozzátette még, hogy: „Azután részt vehetünk a békében, beleszólhatunk a rendezésbe és megakadályozhatjuk az 1870-es feltételek felújítását” – ami nem tartozott legsikerültebb jövendölései közé. A másnapi kabinetülésen Churchill újabb levélkét írt Lloyd George-nak: „Retten együtt nagyszabású társadalompolitikát folytathatunk… amire maga tanított meg. A tengeri háború olcsó lesz: nem fogja meghaladni az évi 25 milliót.” Ez utóbbi előrejelzések ugyanúgy nem állták meg a helyüket, mint az előbbi, de ekkorra Lloyd George már Asquith és Grey mögé állt s elfogadta, hogy ha Németország lerohanja Belgiumot, elkerülhetetlen lesz a hadüzenet. Két nappal később a német csapatok áttörtek a belga határokon és a legújabb kori történelemben példa nélkül álló módon lángra lobbantották egész Európát. Churchillt semmilyen balsejtelem sem gyötörte, s távolról sem volt levert. Asquith az augusztus 4-i kabinetülés után, amely döntött a Berlinnek küldendő és éjfélkor lejáró ultimátumról, ezeket jegyezte fel: „Winston, aki magára kente a harci színeit, holnap kora reggeltől már tengeri csatában és a 57

Goeben elsüllyesztésében reménykedik. Az egész dolog szomorúsággal tölt el.” Churchillen ellenben lelkesültség lett úrrá, hiszen eljött az a vészhelyzet, amire kadétévei, tinédzser kora óta, valamint az összes elérhető gyarmati háborúban, haditudósítóként

tudatosan készült. Még legvadabb álmaiban sem tudta azonban elképzelni azt a szerepet, a jót és a rosszat egyaránt, amit politikai életének hátralévő szakaszában a két háború játszott.

HARMADIK RÉSZ

BRONZSZÍNŰ DÉLIDŐ 1914–1918

13 Egy kapkodó első lord A háború első napjaiban Churchill hihetetlenül aktív életet élt. Clementine Norfolkban maradt az overstrandi bérelt házukban egész augusztusban és még szeptemberben is, mivel közeledett harmadik gyermekük, Sarah születésének az ideje. Különös, hogy Churchill veszélyeztetett terhességei ellenére sem próbálta rávenni a feleségét arra, hogy menjen vissza Londonba. Az egyik legfenyegetettebb keleti partszakaszon tartózkodott, és számos háború előtti és a kabinetülésekre készített memoranduma foglalkozott a lehetőségekkel, hogy német támadások, sőt akár partraszállás is bekövetkezhet Anglia ellen. Ennek ellenére Clementine Overstrandban maradt s így Churchill egyedül volt az Admiralty House-ban, lázas tempóban dolgozott és alig aludt. Amikor nem az íróasztalánál ült, a Whitehallon és a Horse Guards Parade-en járkált a gondolataiba merülve, miközben a végzet, valamint a boldogság furcsa keveréke tükröződött az arcán. Ő volt az egyetlen miniszter, aki ösztönösen otthon volt a háborúban és a háború politikájában. A „tiszteletre méltó liberális politikusoknak”, ahogy a The World Crisis-ban jellemezte őket, még a szükséges háború is taszítóan idegen terület volt. Amikor Kitchener augusztus 6-án hadügyminiszterként csatlakozott a kabinethez és elfoglalta a korábban John Morley által birtokolt széket a miniszterelnök és Churchill között, ő tisztában volt bizonyos hadviselési módokkal, ám teljesen tapasztalatlan a politika világában. Churchill emiatt különlegesen erős helyzetből vágott neki a háborúnak. Még a vele szemben többnyire nem elnéző Times is azt írta augusztus 4-én reggel, hogy ő az egyetlen olyan miniszter, „aki vitán felül megérti a helyzetet és aki annak kezelésére nagy erőfeszítéseket is tesz”. Churchill azzal fejezte ki a háláját, hogy az újság szerkesztőjét, Geoffrey Robinsont (aki később Dawsonra változtatta a nevét) aznap este vacsorán látta vendégül az Admiralty House-ban a saját öccsével és az édesanyjával egyetemben. Édesanyjának egy évvel korábban futott zátonyra Cornwallis-Westtel kötött házassága, s így ismét Lady Randolph Churchillként

szerepelt. Immár hatvanéves volt és meglehetősen csekély szerepet játszott Churchill életében ahhoz képest, hogy 1900 körül fia meghitt bizalmasának számított. A családtagok jelenléte ezen a sorsfordító estén arra utal, hogy Clementine nélkül magányosnak érezte magát Churchill. Churchill az erő pozícióját arra akarta felhasználni, hogy a korábban olyan magas költségekkel előállított hajók meghozzák a széles körben és magabiztosan várt sikert. Ebben azonban teljes kudarcot vallott. A sors és talán még egy-két másik tényező is ellene dolgozott. Az első kudarc a Földközi-tengeren következett be, mégpedig a kezdet kezdetén. Ez az apróbb megaláztatás augusztus 9–10-re teljesedett ki. Egyetlen brit hajó sem veszett oda, de a hajók és parancsnokaik nagyon ügyetlen játékosoknak bizonyultak abban a szembekötősdiben, amit a Goeben nevű új német csatacirkáló űzött velük a Breslau elnevezésű könnyűcirkáló társaságában; akkoriban mindössze ez a két német hadihajó tartózkodott a Földközi-tengeren. Augusztus 10-én a Goeben és a Breslau biztonságosan megérkezett úti céljukba, Konstantinápolyba, noha ezt akkoriban a britek nem tudták, azt követően, hogy a Királyi Haditengerészet hiábavalóan üldözte őket. Ott névleg eladták őket a törököknek és korántsem névlegesen hozzájárultak ahhoz, hogy Törökország november 1-jén a németek oldalán belépett a háborúba. Az epizód a tengeri hadviselés balszerencsés kezdetének tekinthető. Egy admirálist, Troubridge-et, hadbíróság elé állítottak, bár később felmentették. Egy másiknak, Berkeley Milne-nek, a felére csökkentették az illetményét és nem is emelték azt a háború folyamán (Fisher úgy vélte, talán kissé komolytalanul, hogy kivégzőosztag elé kellett volna állítani). A Nagy Flotta csatacirkálórajának parancsnoka, Beatty altengernagy, találóan fogalmazta meg az esetnek a haditengerészet moráljára gyakorolt hatását egy október 11-én a feleségének küldött levelében: „Ha csak elképzelem is, hogy a haditengerészet szolgáltatta az első és egyetlen kudarcot, hányingerrel tölt el.” Amikor egy avatatlan szemlélő először tekint bele ezeknek a balszerencsés eseményeknek a részleteibe, az a benyomása

támad, hogy az Admiralitástól érkező utasítások csak rontottak a helyzeten. Ha a kommunikáció megszakadt volna, a helyszínen lévő, nem éppen kiemelkedő tehetségű parancsnokok akkor sem cselekedhettek volna ügyetlenebbül, sőt talán jobb teljesítményt nyújtottak volna. Márpedig közvetlenül Churchillt terheli majdnem mindegyik kétbalkezes üzenetnek a felelőssége. És mindez nem csupán abból adódik, hogy egy miniszter hivatalosan felelős mindenért, ami a minisztériumában történik. A fenti megállapítás igaz abban a szűkebb értelemben is, hogy Churchill tudatosan egy rendkívül nagymértékben központosított rendszert léptetett életbe, amelyben a saját és az első tengeri lord személyes hadműveleti szerepe megnőtt. Büszkén írta a The World Crisis-ban: „Az Admiralitás vezetése, a haditengerészeti hagyományok nemes tekintélyének köntösében és minden elképzelhető információ birtokában, kikezdhetetlen hatalmat összpontosított a kezében.” És az Admiralitáson belül azt a „kikezdhetetlen hatalmat” nem az egész vezetőség, hanem egy civil miniszter és az első számú hivatásos tengerész, az első tengeri lord gyakorolta. Teljhatalmat kértem és gyakoroltam minden, az egész területet érintő javaslatra és kezdeményezésre vonatkozóan, s mindössze az első tengeri lord jóváhagyása és beleegyezése kellett az összes hadműveleti parancshoz. […] A közöttünk létrejött megállapodás alapján vagy ő, vagy én adtunk 58

írásbeli felhatalmazást azoknak a táviratoknak és döntéseknek az elküldéséhez, amelyekre a vezérkari főnöknek egyik óráról a másikra szüksége volt. Továbbá, nagyon sok esetben az történt, hogy amikor tisztán láttam, mit kellene tenni és biztos voltam benne, hogy az első tengeri lord jóváhagyná, én magam fogalmaztam meg táviratokat és döntéseket a megállapodásunkkal összhangban, majd a

vezérkari főnök személyesen vitte el az első tengeri lordhoz azért, hogy az irat elküldése előtt megkapja a jóváhagyást. Ez a rendszer, ahogy Churchill maga is rámutat, homlokegyenest különbözött a némettől. Berlinben a haditengerészeti miniszter, annak ellenére, hogy von Tirpitz admirálisról, a Kaiser hadiflottájának létrehozójáról volt szó, mindössze adminisztratív feladatokat látott el és nem volt beleszólása a flották hadműveleteibe. Kétségek merülhetnek fel azt illetően, hogy Louis of Battenberg herceg, bármennyire is szilárd jellemű, noha kissé kényelmes tengernagy volt, megfelelő ellensúlyt tudott-e jelenteni, különösen azt követően, hogy az idegengyűlölet őt is elérte. Churchill nem csupán a század egyik legfigyelemreméltóbb személyisége volt, de kivételes vitakészséggel is rendelkezett. Két előnnyel indult. Híres volt, és kétségtelenül megfélemlítette a haditengerészet vezető tisztjeit (egyikük megfogalmazása szerint „hipnotizálta” őket), akik inkább annak a latolgatásához szoktak, hogy mekkora a hajók egy-egy oldalán bevethető relatív tűzerő. Ezenkívül félelmetes vitapartner volt, ami szinte lehetetlenné tette, hogy ellentmondjanak neki bármilyen személyes eszmecsere során. Mindennek okán úgy kell tekintenünk őt, mint aki a háború első hónapjaiban az Admiralitás fölött teljes, szinte egyoldalú ellenőrzést gyakorolt. Ezek a hónapok rosszul kezdődtek. És, ahogy az már lenni szokott, szinte semmilyen kedvező visszhangot sem váltott ki az, hogy augusztus 19-ig hat brit reguláris hadosztályt sikerült zavartalanul Franciaországba átszállítani. A probléma a haditengerészeti fölényből adódott. A Királyi Haditengerészet „megelőző” szerepe nem nagyon izgatta a közvéleményt. Alapvető ellentmondás feszült a tengeri hatalom kifinomult elmélete és a brit sajtó (és talán a közvélemény) azon óhaja között, hogy győzelmeket arasson a flotta. A haditengerészeti fölény elsődleges céljai, így az Anglia és az Észak-Franciaországban tevékenykedő expedíciós haderő közötti kommunikáció zavartalanságának biztosítása, a német hadiflotta bezárása a német kikötőkbe, a Németországba a tengereken keresztül irányuló import megakadályozása, valamint a Nagy-

Britannia és a nagyvilág közötti kereskedelmi útvonalak nyitva tartása közül egyik sem volt szalagcímekbe illő vállalkozás. Létfontosságúak voltak a vereség elkerülése érdekében, de nem biztosítottak látványos győzelmeket. Mindössze 1916 júliusában, amikor a német flotta a jütlandi csatába bocsátkozott, és 1917 elején, amikor a német tengeralattjárók majdnem megszakították az észak-atlanti kapcsolatot, kerültek ezek a fő célok valóban veszélybe. Churchill ösztönösen közelebb állt a Fleet Street „halált és dicsőséget” követelő újságíróihoz, mint a legfelkészültebb haditengerészeti stratégákhoz. Sőt az a vélemény is felmerült, hogy a hajókban mindig is lovassági csapatokat látott, amelyeknek a szerepe a támadás, s nem pedig egy ellentámadás megakadályozása. A negatív eredmények emiatt nem elégítették ki, miközben a pozitívak 1914 végéig, az első öt hónap során kiábrándítóan tünékenyek voltak. Szeptember 22-én délelőtt három korosodó brit páncélozott cirkáló, amelyeket együttesen „Cressyknek” neveztek, körülbelül egy óra leforgása alatt tengeralattjáró-támadások áldozatává vált a holland partoknál. Közel 1400 ember pusztult el. A hajók meggondolatlanul helyezkedtek el és az Admiralitás szeptember 19-én táviratilag küldött utasításait is okolni lehet, bár ebben az esetben Churchillt személyesen nem terheli felelősség. Nem látta vagy nem hagyta jóvá a végzetes távirat szövegét, noha Bat-tenberg igen, s így a Churchill által az Admiralitásnál létrehozott kettős uralom szakítópróba elé került. Az eredmény kettős sebet jelentett. Churchill ellen irányult elsődlegesen a közvélemény haragja egy olyan időszakban, amikor a hírneve már amúgy is csorbát szenvedett. És Battenbergre zúdult a legtöbb privát kritika, ami azután a „britségét” megkérdőjelező, egyre erősebb támadásokkal együtt öt héttel később a lemondásához vezetett. Mindez egybeesett azzal, hogy az 1912-ben épített dreadnought, az Audacious az északír partok mentén, Lough Swillynél, a biztos hazai vizeknek számító területen akna- vagy torpedótámadás következtében elsüllyedt. Fél héttel később Cradock ellentengernagy Chile partjainál elvesztette a coroneli csatát. Ő maga is odaveszett 1600 emberével, valamint a Monmouth és a Good Hope cirkálókkal együtt. Ezért a vereségért

decemberben vettek revánsot a britek a falklandi csatában, amikor csekély brit veszteség árán Sturdee admirális négy német hadihajót süllyesztett el, beleértve a Gneisenau és Scharnhorst páncélozott cirkálókat is, ám az öthetes várakozási idő kényelmetlenül hosszú volt. November 3-án Yarmoutht lőtték a német hajók; majd december 16-án az előbbinél súlyosabb támadás érte Scarborought, Whitbyt és Hartlepoolt. Az összefüggő házsorairól és később konferenciáiról nevezetes Scarborough elleni támadásban néhányan megsebesültek, jelentős volt az anyagi kár, s ebből az incidensből keletkezett Osbert Sitwell egykor híres könyve, a Before the Bombardment (Az ágyúzás előtt). A tényleges pusztuláson túl nagyobb kárt jelentett az a (később alaptalannak bizonyuló) félelem, hogy ezek az akciók az angol partok ellen intézendő komolyabb német támadások előfutárai. Ráadásul el lehet képzelni a sajtó és a közvélemény felháborodását, amiért a világ legerősebb tengeri hatalmának partjait sorozatos támadások érik. Mindent összevetve a haditengerészet számára kiábrándító volt az ősz. A flotta méreteit tekintve – ezernél is több különböző hajóegység a világ különböző pontjain – a veszteségek nem voltak súlyosak, és a kudarcokat sem lehet olyanoknak tekinteni, mint amelyek vereséget vetítettek volna előre. Ugyanakkor azonban nem javították a 150 000 tengerésztiszt és matróz morálját sem (1913ban; 1918-ra a számuk 400 000-re nőtt), akik ezen az ezer hajón és az Admiralitás központjában szolgáltak. És közülük egyiket sem támadták annyira, mint civil miniszterüket, akinek rengeteg politikai, valamint haditengerészeti ellenfele volt. Nem érhet tehát senkit meglepetésként, hogy a Churchillre augusztus elején jellemző, optimizmustól ragyogó arc és ruganyos járás igencsak megkopott az ősz közepének sötét napjaiban. Ahogy később ő maga írta: „Nem emlékszem egyetlen hasonló időszakra sem, amikor a háború akkora súllyal nehezedett volna rám, mint 1914 októberében és novemberében.” Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy ez a súly összetörte a bátorságát és eltökéltségét. Miniszterelnökének legnevezetesebb elismerése – „olyan ötletes és csüggedést nem ismerő; ezt a két

tulajdonságot becsülöm a legtöbbre” – október 27-én született. Ennek ellenére az általános vélemény szerint a csillaga már nem ragyogott olyan fényesen, mint korábban. Asquith egy november 4-i kabinetülés után így írt a királynak: „A kabinet azon a véleményen van, hogy ez az incidens »a coroneli vereség«, valamint a Goeben megmenekülése, a Cressy és két testvérhajójának elvesztése … nem válik a haditengerészet tisztjeinek dicsőségére.” Ami azonban talán a legjobban izgatta Churchillt, arról nagyjából ebben az időben David Beatty, aki 1911–13 között mint szakmai titkára tagja volt szűkebb hivatalos családjának is, az alábbiakat írta a feleségének: „Ha lenne egy Kitchenerünk az Admiralitásnál, sokkal többet értünk volna el eddig és a haditengerészeti ügyekben nem kerülhetett volna sor arra a káoszra, amely most azokat jellemzi. Egyszerűen felmérhetetlen, mekkora hibákat és melléfogásokat követtünk és követünk el.” A háború első őszének egyik különös vonása volt, hogy Churchill, aki békeidőben is megszállottan érdeklődött a haditengerészet iránt és aki, Lloyd George-nak már idézett panaszszavaival, „vízi lénnyé” vált, „»elfeledve«… hogy a legtöbben szárazföldön élünk”, most a szárazföldi hadjáratok iránt érzett korai vonzódásához tért vissza. Nem elég, hogy a szükségesnél is nagyobb felelősséget vállalt részletes haditengerészeti parancsok kiadásával, még emellett figyelmet fordított a Franciaországban és Belgiumban folyó csatákra is, sőt időnként annak az óhajának is hangot adott, hogy szívesebben lenne tábornok, mint haditengerészeti miniszter. „Egyetlen minisztérium, sőt talán egyetlen háború sem volt elég neki…”, jegyezte meg barátja, F. E. Smith. Ez a kettősség a legjobban Churchill október 3–7. közötti antwerpeni kalandjánál mutatkozott meg. A szeptember 6–10. között vívott marne-i csatában aratott francia győzelem átkarolta a német balszárnyat és meggátolta, hogy Moltke olyan könnyen nyomuljon előre, mint ahogyan majd 1940-ben Rundstedt. Ezt követően vette kezdetét az ún. versenyfutás a tengerhez, miközben mindkét fél beásta magát annak a frontnak a két oldalán, amely a hatalmas erőfeszítések és az áldozatok szörnyűségesen magas száma ellenére nem sokat változott 1918-ig. A brit utánpótlás és

kommunikáció szempontjából létfontosságú volt, hogy amikor a két fél kijut a tengerhez, a fontosabb kikötők a szövetségesek kezén maradjanak. A leglényegesebb ezek közül Boulogne, Calais és Dunkerque volt, noha kívánatos lett volna a németeket távol tartani Ostendétől és Antwerpentől is. Ez utóbbit nem lehetett igazán a La Manche csatorna kikötőjének nevezni, ennek ellenére különleges jelentőséggel bírt, mert a Schelde torkolatának ellenőrzése legalább 200 éve a brit politika egyik sarkalatos kérdése volt, s mert a belga kormány oda vonult vissza Brüsszelből. Antwerpen eleste tehát a hatékony belgiumi ellenállás összeomlását jelentette volna. Churchill gyakran ellátogatott Dunkerque-be, ahová egy haditengerészeti repülőszázadot és számos, páncélozott járművel rendelkező csapatot telepített (haditengerészeti parancsnokság alatt), mely utóbbi egységek összeállításához nagyvonalúan az összes Rolls-Royce-ot rekviráltatta. A részleges páncélzattal (amely az 1970-es évek vége felé a brit nagykövetek számára is ismerőssé vált a terrorista támadások veszélye miatt) és olyan felszereléssel ellátott járműveket, hogy „az utak kisebb mélyedésein át tudjanak kelni”, Churchill a tank ősének tartotta. Október 2-án éjjel éppen az egyik dunkerque-i kirándulására indult, amikor különvonatát Kentben megállították és visszafordították. Saját beszámolója szerint, ami kissé hihetetlennek tűnik ellentmondást nem tűrő és rabiátus természete miatt, fogalma sem volt ennek okáról, amíg vissza nem érkezett a Viktória pályaudvarra, és azonnal Kitchener Carlton Gardensben lévő házába rendelték, ahol Edward Grey, Battenberg és egy magas rangú külügyminisztériumi tisztviselő (Tyrrell) várta. (Asquith Cardiffba ment egy toborzógyűlésre; a miniszterelnököket, még az olyan nem demagóg természetűeket is, mint Asquith, gyakran reprezentációs és nem végrehajtói szerepre kötelezik.) A Carlton Gardens-i találkozó apropóját a belgiumi brit követ távirata szolgáltatta, amelyben a diplomata azt jelentette, hogy „a »belga« Legfelső Haditanács »Albert« király jelenlétében” úgy döntött, Antwerpent másnap evakuálják és Ostendébe vonulnak vissza. Churchill minden vonakodás nélkül vállalta, hogy Antwerpenbe megy, hogy a helyzetet a helyszínen vizsgálja meg és hogy lelket öntsön a belga kormányba. Nem nehéz elképzelni, milyen kevés

rábeszélésre volt szükség – körülbelül hajnali fél kettőkor Churchill ismét beszállt a Viktória pályaudvaron várakozó különvonatába. Lehet, hogy túlságosan is vágyott erre a kalandra, de vitán felül áll, hogy a hadügyminiszter és a külügyminiszter – ez utóbbi kevésbé lelkes – áldásával indult útnak. A belgák ígéretet kaptak jelentős katonai erősítésekre, noha ez magában foglalta a majdnem teljesen kiképzetlen Királyi Haditengerészeti Hadosztályt, Churchill magánhadseregét is. Az Antwerpenbe küldött egyik zászlóalj édesanyja volt férje, George Cornwallis-West parancsnoksága alatt állt, s helyet kapott benne a miniszterelnök másodszülött fia, Arthur (vagy Oc) is, egy kivételesen tehetséges katona, aki „civil” dandártábornokságig vitte. Churchill délután háromkor érkezett meg egyik páncélozott Rolls-Royce-án. Mihelyt Antwerpenbe ért, felvillanyozott energiával, a saját biztonsága iránti tökéletes közönnyel, ám a kényelme iránti aprólékos gonddal vetette bele magát Belgium ellenállásának szervezésébe. Rábeszélte Albert királyt és miniszterelnökét, hogy tartsanak még ki tíz napig, mert ez az időtartam felbecsülhetetlenül értékes lesz a Lille és a tenger közötti szakaszon a brit balszárny megszilárdítására. Valójában mindössze öt napig sikerült ez a belgáknak, de Churchill ezt az időt is nyereségnek fogta fel, mert úgy vélte, máskülönben Dunkerque is elesett volna. A mérleg másik serpenyőjébe annak a veszélye került, hogy a belga hadsereg színe-java odavész, noha végül a nagy részét sikerült kimenekíteni és így tovább tudott harcolni. Körülbelül 2500 brit, köztük sokan Churchill kiképzetlen haditengerészeti egységéből, elesett az összecsapások során, vagy a németek fogságába került, vagy erőszakkal Hollandiába internálták. Churchill visszatekintve már elbizonytalanodott saját szerepének megítélésében. A drámai események és az a lehetőség, hogy egy külön kis háborút is vívhatott, kissé megszédítették. Teljes mértékben bizonytalan jogi helyzetben találta magát, amit kellóképpen jelképez az a tény, hogy felöltőben és jachtsapkában tevékenykedett, s nem csupán a belga királlyal és kormánnyal szemben lépett fel teljhatalmú megbízottként, hanem átmenetileg átvette a helyi erők fölötti parancsnokságot is. A legelőkelőbb szállodában ütötte fel a főhadiszállását, Oliver admirálist, a

haditengerészeti hírszerzés főnökét használta magántitkáraként, egész délelőtt az ágyban fekve diktálta a tengernagynak a szélrózsa minden irányába elküldendő utasításait, majd délutánonként, gyakran erős német ágyútűz alatt, bejárta a külvárosokban található védelmi állásokat, az este és az éjszaka egy részét pedig megbeszélésekkel töltötte. Miniatűr méretekben az 1940–41-es életének főpróbáját jelentették az antwerpeni napok. Ugyanakkor előrevetítették azokban a későbbi kilátástalan időszakokban a bizonyos fokú kényelemhez való ragaszkodását is a Downing Streeten, Chequersben vagy Ditchleyben. „Húszperces autóút”, írta később, azután, hogy Lierre mellett meglátogatta a nemrégen érkezett és csatába bocsátkozott királyi haditengerészeket, „s máris Európa egyik legnagyszerűbb szállodájának melegében és ragyogásában találtuk magunkat, tökéletesen megterített asztalok és minden kívánságunkat leső kiszolgálók között. Mintha semmi sem történt volna.” A flamand teríték felülmúlhatatlan minőségéről (valamint a hozzá illő ételekről) adott leírás plasztikus és meggyőző. Churchill olyan mértékben élvezte a helyzetet, hogy harminchat óra elteltével táviratban arra kérte Asquitht, fogadja el a lemondását és nevezze ki, a megfelelő katonai ranggal, Antwerpen meghatalmazott parancsnokává. Kitchener, aki a táviratot a hadügyminisztériumban hivatalból megkapta, olyan értelmű megjegyzést fűzött hozzá, hogy az adott körülmények között hajlandó Churchillt altábornaggyá előléptetni. A kabinet civil tagjai azonban kevésbé pozitívan reagáltak a javaslatra. Asquith megjegyezte: „W. volt huszár hadnagy, s ha a javaslatát elfogadják, akkor két érdemdús tábornoknak parancsolt volna, nem is szólva több ezredesről, őrnagyról stb., miközben a haditengerészet mindössze csekély számú csapattal képviseltette magát. …Sajnos, azt kell mondanom”, jelentette, „hogy a javaslatot homéroszi kacaj fogadta »a kabinetben«.” A „sajnálat” azonban nem volt őszinte, mert Asquith ekkor semmiképpen sem szerette volna elveszteni Churchillt az Admiralitás éléről vagy a kabinetből, s noha megmosolyogta zabolátlanságát, ugyanakkor csodálattal is adózott azon tulajdonságainak, amelyek olyan nagymértékben különböztek az ő érett egykedvűségétől. Rawlinson tábornokot, egy gyors karriert

befutó és rendkívül jó képességekkel rendelkező katonát nevezték ki Churchill helyett a posztra, s amikor Rawlinson október 7-én megérkezett Antwerpenbe, Churchill bölcsen visszautazott Londonba. Mindez nemcsak politikailag volt helyes, hanem családi okból is, hiszen Clementine éppen ezen a napon adott életet Sarahnak. A politikai és a sajtóvélemények távolról sem voltak olyan jóindulatúak Churchill kalandját illetően, mint Asquithé. A régi (ortodox tory) időszakának egyik kedvenc fóruma, a Morning Post úgy vélte, „bebizonyította az alkalmatlanságát arra a hivatalra, amit most birtokol”. Beatty (aki annak ellenére, hogy ez már a tőle származó harmadik ellenséges értelmű megjegyzés, egyáltalán nem volt elvakultan Churchill-ellenes és mindenképpen azt a vezetői szint alatti haditengerészeti véleményt képviselte, amelyet Churchill a leginkább szeretett volna maga mellett tudni) azt gondolta, „bizonyára megőrült, ha azt hitte, hogy fel tudja menteni »Antwerpent« …úgy, hogy 8000 jól-rosszul kiképzett katonát visz oda”. Clementine Churchill, akinek talán kissé rosszulesett, hogy a férje csak a kisbaba megszületése után ért vissza a küldetéséből, azon a véleményen volt, hogy Churchill átmenetileg elvesztette az arányérzékét. És Churchill maga is később néhány enyhén önkritikus sort vetett papírra. A The World Crisis első kötetében (1923) emlékezik meg arról, hogy a kabinet nem járult hozzá, hogy altábornaggyá léptessék elő: „Más vélemények győztek azonban: és semmilyen okom sincs arra, hogy emiatt bánkódjam.” És röviddel később így ír: „Semmi kétség sem férhet ahhoz, ha tíz évvel idősebb lettem volna, sokkal többet töprengtem volna, hogy elfogadjak-e egy ilyen kilátástalan feladatot »mint az antwerpeni misszió«.” Egy évtizeddel később a Thoughts and Adventures (1932) „Újabb esélyek” című esszéjében külön kitér Antwerpenre mint olyan epizódra, amit másként csinált volna, vagy egyáltalán bele sem vágott volna. Az ősz általában véve nagymértékben csökkentette Churchill kimeríthetetlennek tűnő önbizalmát. Szeptember végén Liverpoolba ment, ahol „egy szerencsétlen kifejezés – noha elméletileg helyes volt – csúszott ki a számon egy fárasztó beszédemben a »patkányok

kifüstöléséről a lyukaikból«”. A „patkányok” a Kaiser nagy csatahajóit jelentették, míg a „lyukaik” az észak-németországi nagy folyók torkolatában fekvő biztos kikötőiket. Különösen a hivatásos tisztek háborodtak fel a kitételen, hasonlóképpen, mint ahogyan sokan elítélték Michael Portillo védelmi miniszter 1995-ben a Konzervatív Párt konferenciáján elhangzott Európa-ellenes beszédét. Mindkét esetben a tengernagyok és a kapitányok úgy érezték, hogy a politikusok meggondolatlan retorikája kellemetlen helyzetbe hozta őket. Mostani szemmel nézve semmi meglepőt vagy kivetnivalót nem találunk Churchill szavaiban, kivéve némi rutinszerű bombasztikusságot, amely minden bizonnyal jelentős sikert aratott a 15 000 főnyi hallgatóság körében. Ám miért mondott „fárasztó beszédet” Liverpoolban vagy bárhol máshol ebben az időben? Majdnem biztosan az a válasz a kérdésre, hogy hetekkel korábban túlságosan könnyelműen elvállalta a szereplést anélkül, hogy végiggondolta volna: van-e valódi mondanivalója, s így a beszéd napján kellett hatásos frázisokat kitalálnia. Az ilyen körülmények már többször okoztak gondot még Churchillnél megfontoltabb politikusoknak is. Egy hónappal később Churchillnek új első tengeri lordot kellett találnia a haditengerészet élére, aki már a negyedik volt az Admiralitásban eltöltött három éve alatt. Churchill nem csatlakozott ahhoz a befeketítő sajtókampányhoz, amely Battenberget külföldi születése és esetleges német szimpátiája miatt támadta, de nem fejtett ki nagy ellenállást az ellen, hogy Battenberget leváltsák. Ugyanez Asquithről is elmondható. Mindketten úgy érezték, Battenberg túlságosan könnyű fajsúlyú ahhoz, hogy egy élethalálküzdelemben az első számú haditengerészeti tiszt legyen. Továbbá, túlságosan engedékenynek bizonyult egy ilyen rámenős miniszterrel szemben. A délelőttök nagy részét azzal töltötte, hogy nyugodtan olvasgatta a Times-t az irodájában, miközben Churchill csak úgy ontotta magából a feljegyzéseket és az utasításokat. A. J. Marden, a kiváló amerikai haditengerészet-történész rámutat, hogy a háború első három hónapjában figyelemreméltóan kevés feljegyzés vagy memorandum került ki Battenberg tollából. J. A. Sanders, Balfour hosszú időn át szolgáló és befolyásos magántitkára szerint

Battenbergről csak mint „teljesen egyetértek”-ről beszéltek. Fisher a Honi Flotta parancsnokának, Jellicoe-nak írt egyik decemberi levelében sokkal szókimondóbb: „Battenberg egy nagy senki és Churchill balekje volt!” Churchill Battenberg lemondólevelére küldött válasza egy régóta áhított távozás roppant udvarias elfogadása. „Szeretném kifejezni, mennyire le vagyok kötelezve Önnek, és mennyire faj, hogy háromévi hivatalos kapcsolatunk megszakad. Minden körülmények között helyes döntést hozott.” A valóságban Churchillnek Antwerpen és a három cirkáló elvesztése után egy kimagasló első tengeri lordra volt szüksége. Fisher éppen megfelelő volt. Ugyanakkor izgalommal töltötte el az, hogy Fishert visszahozza. Arra gondolt, hogy Fisher kalandorságát, ha nem is a korát (hetvenhárom éves volt) ellensúlyozza azzal, ha különleges tanácsadónak visszaveszi Sir Arthur Wilsont, akit mint első lordot 1911-ben bocsátott el. Wilson hetvenkét éves volt ekkor. Asquith nem tiltakozott e gerontokrácia ellen, ám V. György király igen. Az uralkodó idegenkedésének valódi oka az volt, hogy úgy vélte: a haditengerészet nem bízik Fisherben. Elkövette azonban azt a hibát, hogy hamis érveléssel próbálkozott Churchillnél. A megfeszített munka, jelentette ki, végezne egy Fisher-korú emberrel. „Nem is tudok dicsőségesebb halált elképzelni a számára”, hangzott Churchill nyugodt és döntő válasza. A haditengerészet vezető köreiben mély szkepticizmussal néztek az elé, hogy Churchill és Fisher hogyan tud majd együtt dolgozni. Mindketten olyan nagy hatalmú csillagok voltak, akiknek külön-külön pályára volt szükségük. (Leginkább olyan módon közelítettek ehhez, hogy Churchill fél éjszaka dolgozott és későn kelt, míg Fisher már vacsoraidőben lefeküdt és korán reggel az íróasztalánál ült.) Karácsonyig azonban szinte minden tökéletesen működött, és Churchill sokkal jobb hangulatban zárta az évet, mint ahogy októberben vagy novemberben elképzelte volna. „Azután hirtelen az egész világon csökkent a feszültség”, ahogy kilenc évvel később a The World Crisis-ban írta. Ezután egy lenyűgöző lista következett az elhárított veszélyekről és az elért sikerekről. Így folytatta:

Ahogy a december elmúlt, leírhatatlan megkönnyebbülés lett úrrá az Admiralitáson. […] Mély hálaérzet töltött el bennünket, amint ez az első háborús karácsony közeledett; és teljes mértékben bíztunk a győzelemben. A félelmetes ellenség az előkészületei és a tervei alapján óriási támadásokat indított és minden fronton megállásra kényszerült. Most mi következtünk. A kezdeményezés NagyBritannia – a Nagy Kétéltű – kezébe csúszott. […] Most már mi döntöttük el, hogy hol és mikor támadunk. Mindez azt jelentette, hogy Churchill 1915-nek hallatlan önbizalommal és stratégiailag türelmetlen hangulatban vágott neki.

14 Az utolsó hónapok az Admiralitáson Churchill stratégiai türelmetlensége teljes mértékben hangot kapott egy karácsony után Asquithnek írt levelében. Az alatt a hét év alatt, amíg liberális kabinetminiszter volt, ritkán mulasztotta el az alkalmat, hogy a miniszterelnököt ne lássa el nagyszabású tanácsokkal újév körül. Az 1915-re szóló levél négy nappal korábban, 1914. december 27-én született. Ez alkalommal azonban Churchill nem maradt magára az Asquithnek adott tanácsok terén. December 28-án Maurice Hankey ezredes, az a vezérkari tiszt, aki létrehozta a kabinet titkárságát, és több mint húsz éven át vezette is azt, egy terjedelmes memorandumot készített. 31-én Lloyd George, aki nem nagyon volt az írás embere, egy harmadik tour d’horizon-nal jelentkezett. A három közül ez volt a legjobb és nagymértékben felkeltette Asquith figyelmét, aki feljegyezte, hogy újév napján „két hosszú memót” kapott – „az egyiket Winstontól, a másikat Lloyd George-tól (egész jó, az utóbbi)” –, bár az is lehet, mindössze azon lepődött meg, hogy a magát többnyire szóban kifejező Lloyd George legalább olyan jó írásban is, mint az írott szavakkal szoros barátságban lévő Churchill. Ami figyelemre méltó ebben a három stratégiai tanulmányban, az a tény, hogy akkoriban Churchill vonakodott a leginkább attól, hogy egy keleti stratégiába bonyolódjon. Churchill kiindulópontja, amely nem sokban különbözött a másik kettőétől, az volt, hogy különböző okok miatt a fő frontok mozdulatlanságba merevedtek. Franciaországban az egymással szemben álló hadseregek olyan alaposan beásták magukat, hogy semmilyen szárnyhadműveletre nem lehet sort keríteni, s így az egyedüli lehetőség a frontális támadás, amely legalább akkora veszteségekkel jár, amilyen csekély eredményt hozhat. Keleten az oroszoknak vissza kellett vonulniuk abban a pillanatban, amikor „érintkezésbe kerültek a német vasúti rendszerrel” (egy tipikusan churchilli fordulat), ám amint a saját országuk óriási belső terébe hátráltak, legalább olyan nehéz volt döntő csapást mérni rájuk, mint ahogy Napóleon tapasztalta egy évszázaddal korábban. A brit

haditengerészet biztos fölényre tett szert, de valószínűleg nem lesz alkalma rá, hogy megütközzön a német flottával. Ebből a patthelyzetből kizárólag valamilyen merész stratégiával lehet csak kitörni. „Nincs más lehetőség azon kívül, hogy a csapatainkat Flandriába küldjük, hogy a szögesdrótokon rágódjanak?” Semmilyen döntő eredményt nem lehet ott várni, noha amint Churchill egy kissé keserű megjegyzésében megemlítette, „nincs kétségem afelől, hogy a katonai gondolkodás meggyőzéséért több százezer embert fognak feláldozni”. Churchill véleménye szerint két lehetséges módon lehetne a patthelyzetet megszüntetni. Az első merészebb és kockázatosabb volt: „Schleswig-Holstein lerohanása a tenger felől egyszerre fenyegetné a Kieli-csatornát és lehetővé tenné Dániának, hogy csatlakozzon hozzánk. Dánia belépése megnyitná a Baltikumot. A Balti-tenger brit haditengerészet általi ellenőrzése lehetővé tenné az orosz seregeknek, hogy Berlintől 90 mérföldre szálljanak partra.” Egy dolog, amivel Churchillt sohasem lehetett vádolni, a nagyszabású ötletek hiánya volt. Ennek ellenére a nagyvonalú gondolatoknak időnként kisebb kezdeti célokra kell koncentrálni, ami ezúttal az Ems-folyó torkolatánál, mindössze pár mérfölddel Hollandia északi határától található, ötször két mérföld nagyságú Borkum szigetének elfoglalását jelentette. Borkumot Arthur Balfour is kinézte, aki ekkor nagy részben Churchill ösztönzésére egyfajta árnyék első lordként közel került az Admiralitáshoz, s ami még fontosabb, Fisher is. Churchill is ezt a változatot ajánlotta Asquith figyelmébe az újévi levelében. A másik lehetőséget egy áttörés jelentette a Dardanellákon, és vagy úgy, hogy a hadsereg elfoglalja a Gallipoli-félszigetet, vagy e nélkül egy flottát kellett volna a Márvány-tengerre juttatni, amely aztán az Aranyszarv felé vonulhatna Konstantinápolyt fenyegetve és kikényszerítve a török kormánytól, hogy békéért folyamodjon. Mindeközben Görögországot, Bulgáriát és Romániát be lehetne vonni a háborúba a szövetségesek oldalán. Ez az égei-tengeri vállalkozás kezdetben nagyobb szabású volt, mint Borkum elfoglalása, jóllehet a balti stratégiához fűzött remények – orosz csapatokkal, amelyek azután a pomerániai síkságon átvágva a

császári német főváros ellen indulhatnának – még becsvágyóbb eredménnyel kecsegtettek. Mindkét esetben azonban sok hibaforrás akadt a tervezés és a kivitelezés között. Továbbá sajnálatos bizonytalanságok merültek fel a két irány között. Churchillre nehezedett annak a felelőssége, hogy ő volt az, aki Asquith figyelmét kezdetben az Északi-tengerre irányította. Asquith azonban, legalábbis annyiban, hogy később hajlandó volt elfogadni Churchill fordulatát a Dardanellákon folytatandó hadművelet felé, nem jelentett problémát. Balfour sem. A gond a még mindig félelmetes Fisher személyében jelentkezett. Az idős, Churchill által rehabilitált első tengeri lord, akit lenyűgözött a minisztere, de egyben féltékeny is volt rá, csak félszívvel fogadta el az égei-tengeri stratégiát, s amikor a dolgok rosszra fordultak a Földközi-tenger keleti medencéjében, s a legtöbbször ez volt a helyzet, mindig azt hangoztatta, hogy sokkal jobb lett volna a németek legyőzését egy, az Északi-tengeren át indított akcióval megkísérelni. Ez a hideg, szürke vízfelület lett Fisher világának középpontja, dacára annak, hogy hajdanán a Földközi-tengeren vitézkedett, a német hadiflotta huszadik század eleji felállítása óta. Az igazi baj Fisher és Churchill között azonban nem Borkum és a Dardanellák kérdésében merült fel (és valódi bajról volt szó, amennyiben az idős admirális a haditengerészeti pályafutását keserűen hisztérikus körülmények között fejezte be, miközben a fiatal államférfi hosszú karrierjének legsúlyosabb válságába került). Inkább arról volt szó, hogy kölcsönösen túl erős személyiségnek bizonyultak egymás számára. Olyan házaspárra hasonlítottak, amelyben a férj és a feleség nem tud egymás nélkül, de egymással sem élni. 1915 tavaszán az utóbbi helyzet kezdett előtérbe kerülni. Megváltoztatva a metaforát, a helyzet arra hasonlított, amikor két skorpiót zárnak egy üvegbe, azzal a további nehézséggel, hogy a Fisher–Churchill esetben a résztvevők nem csupán óriási károkat tudtak egymásnak okozni, hanem intenzív érzelmi kapcsolatban is álltak egymással, elsősorban Fisher részéről, amelyet inkább szerelmi viszonyként, semmint egy nagy háború okozta feszült körülmények között működő „néma szolgálat” élén kialakult szakmai kapcsolatként lehetne jellemezni.

A Fisher által 1912-ben kiprovokált összezördülésről már szó esett. Fishernek azonban akkor semmilyen hivatalos funkciója sem volt, s különben is az akkori eset szinte eltörpül a három évvel később felhalmozódott érzelmi feszültséghez képest. Sir Frederick Sturdee olyan flottaparancsnok volt, akit Fisher nem tartott sokra (ezzel nem állt egyedül). Szerencséje volt, mert 1914 novemberében a délatlanti térség parancsnokaként egy cirkálórajjal (a formáció nagymértékben Fisher ötlete volt) megnyerte a falklandi csatát. Mindez nem gátolta meg Fishert abban, hogy továbbra is „akadékoskodó szamár”-ként emlegesse. Lényegesebb volt az, ahogyan Fisher Sir Frederickről Churchillnek írt április 25-én, mindössze három héttel az előtt az összecsapás előtt, amely mindkettőjük vesztét okozta: „Tegnap csak azért nem hagytam itt az Admiralitást és azért nem küldtem egy levelezőlapot, azt javasolva, hogy Sturdee-t haladéktalanul hozza a helyemre, mert a Dardanellákon történtek arra kényszerítenek, hogy jóban-rosszban kitartsak Ön mellett. Különben biztosan boldog lenne!!!” Ám nagyjából ugyanebben az időben Fisher azt is írta: „Őszintén hiszem, hogy Winston szeret engem.” Még a fenti, féltékenységről árulkodó sorok nélkül is a Churchill– Fisher kapcsolat napjai meg voltak számlálva. Fisher ellentmondást nem tűrő parancsnok volt. Figyelemre méltó sikereket ért el abban, hogy kedvességgel palástolta különcségének, pökhendiségének és karriervágyának különös keverékét. Fiatal emberként nagy benyomást tett Gladstone-ra és Garibaldira. Viktória királynő és VII. Edward király is kedvelte, ami ritkán esett meg, de nagyon rosszul jött ki V. Györggyel. Az uralkodók házastársaival való viszonya tükörképe volt a férjekkel kialakított kapcsolatnak. Meglehetősen alacsony termete ellenére (öt láb hét hüvelyk) át tudta fogni Alexandra királyné derekát és el tudta lejteni vele egyik híres valcerét. Mary királynéval szemben azonban olyan félénk volt, hogy nem is nagyon kísérletezett, ha pedig igen, akkor kudarcot vallott. Általánosságban szólva a vonzereje jobban hatott a nőkre, mint a férfiakra. Ez azonban nem mindenkivel volt így. Violet Asquith a Málta melletti, reggeli előtti táncok ellenére, vagy éppenséggel azok miatt, 1915-ben ezt jegyezte fel a naplójába: „Azt hiszem, hogy a

háború [megkezdése] óta angol ember még nem viselkedett alávalóbb – gyávább és dicstelenebb módon [az Admiralitásból való lemondása kapcsán].” Mindezt azonban azután írta, hogy Fisher nagymértékben növelte szeretett édesapja gondjait egy különlegesen embert próbáló időszakban; egyébként számos más olyan táncpartner és ember akadt, aki ellenkező véleményen volt. Például meg lehet említeni Olga nagyhercegnőt, a cár testvérét, aki egy alkalommal kijelentette, akár gyalog is elmenne Angliába (honnan?), hogy ismét valcert táncoljon Fisherrel, vagy mindenekelőtt Ninát, Hamilton hercegnőt, aki harmincnyolc évvel volt fiatalabb Fishernél, s aki a férfi öregkorában annak támasza volt, s akinél megnyugvást talált az 1915-ös bukás után. Ennek eredményeként az iratait a Hamiltonok romantikusan Lennoxlovenak elnevezett East Lothian-i házában helyezte letétbe. Semmi kétség, hogy volt benne valami az elkényeztetett zseniből. Úgy vélte, hogy ő a legnagyobb tengerész Nelson óta, ám sokan mások is ezt gondolták vagy gondolják. Látta, hogy Kitchener egyeduralkodó a hadügyminisztériumban. Úgy vélte, joggal, hogy legalább olyan jó tengernagy, mint amilyen tábornok Kitchener. Ambícióinak csak a csillagos ég szabott határt. Egy különlegesen elhibázott, Asquithnek írt levelében (1915. május 19-én), amikor bevallottan kissé zavaros volt a viselkedése, megalomániás feltételeket szabott ahhoz, hogy az általa otthagyott állásba visszatérjen: Ha az alábbi feltételek teljesülnek, akkor garantálni tudom a háború sikeres befejezését. […] Mr. Winston Churchill nem lehet a kabinet tagja, hogy ott állandóan megkerüljön engem. […] Teljesen új vezetést kell az Admiralitásban létrehozni, ami az Admiralitás lordjait és a pénzügyekért felelős államtitkárt illeti (aki teljesen használhatatlan). Új intézkedések új embereket kívánnak.

Teljes szakmai felügyeletet kell hogy kapjak a tengeri hadviselésben, beleértve azt, hogy kizárólag én dönthetem el, a flottát hol vessék be, és minden rendű és rangú tisztet egyedül én nevezhetek ki, és minden kötöttségtől mentesen minden tengeri erő fölött én parancsolok. A haditengerészeti miniszter kizárólag a politikával és a parlamenti ügyekkel törődhet. Egyedül az én hatáskörömbe tartozzon az összes új hajóépítési és egyéb, a dokkokban folyó munkálat, s teljes fennhatóságom legyen a haditengerészet polgári alkalmazottai fölött. Ezeket …a feltételeket szóról szóra nyilvánosságra kell hozni, hogy a haditengerészet megismerje az álláspontomat. Amellett, hogy Fisher egyeduralomra tört, meg kell jegyezni, hogy amikor 1914. október végén visszatért a minisztériumba, a visszahívását az Admiralitás történetében szakmai ügyekbe magát leginkább beleártó miniszternek köszönhette, akivel azután összeütközésbe is került. Fisher korábban már dolgozott a Whitehallban, először mint a haditengerészet második lordja 1902– 3-ban, majd 1904–10 között mint első tengeri lord. Eközben négy miniszter alatt, vagy inkább velük együttműködésben, sőt fölött dolgozott: ezek sorrendben Selborne, Cawdor, Tweedmouth és McKenna. Ebből a négyesből senki sem készítette fel arra, hogy miként kell Churchill-lel bánni, akinek le volt kötelezve és akit csodált is. Olyan volt, mintha a havannai hurrikánokra a torquayi tengerpart enyhe tavaszi szellőiben készülne fel az ember. Churchill abban az időben, amikor Louis herceg volt az első tengeri lord, felvette azt a szokást, hogy ő maga fogalmazott részletes utasításokat a flotta parancsnokainak és még az egyes hajóknak is. „Teljesen egyetértek” Battenberg szolgáltatta a fikciót, hogy mindez a

haderőnem szakmai irányítójával együtt készült. Battenberg nem tudott Churchill érveivel szembeszállni, s ebben a tekintetben egyáltalán nem állt egyedül a vezető haditengerészeti tisztek között. Ráadásul az is mindennapossá vált, ellentétben a szokásos kormányzati gyakorlattal, hogy a politikai miniszter önmaga fogalmazta meg a különböző tanácskozások végén a feljegyzéseket vagy utasításokat. Churchillnek a normális gyakorlattól való eltérése két közmondásra emlékeztet: egyik az, hogy „az ördög a részletekben lakozik”; míg a másik az, hogy aki a kommünikét fogalmazza (vagy jobbik esetben már kész szöveggel érkezik), gyakran erősen befolyásolja egy konferencia kimenetelét. A dolgok mélyén Churchill fantasztikus energiája és könnyed fogalmazási képessége rejtőzött, valamint az, hogy ekkorra már teljesen beleásta magát a haditengerészeti hadműveletek részleteibe és meg is értette azokat, ha az átfogó stratégiával időnként még bajban volt is. Hosszú órákat dolgozott magas fokú összpontosítás mellett. „Egyszerűen bámulatos a munkabírása”, írta Fisher december 20-án Jellicoe-nak. Churchill a normális miniszteri gyakorlattól eltérően nem csupán röviden összefoglalta a vitát és utasítást adott egy fogalmazvány elkészítésére. Ő maga írta meg a fogalmazványt és gyakran megtörtént, hogy abban a hiszemben, hogy megegyezés született a kérdésben, szét is küldte azelőtt, hogy átgondolhatták volna a dolgot. Ezek a szokások, amelyek kiegészültek közismert önbizalmával, teljhatalmat biztosítottak neki a Battenberg-féle Admiralitásban. Bizonyára úgy érezte, hogy jobb teljesítményre van szükség, máskülönben nem vitte volna be Fisherrel együtt Wilsont is. Mindig is egyik erőssége volt, hogy bár uralni akarta a körülötte lévőket, ezt első- és nem másodosztályú emberekkel akarta csinálni. S noha úgy érezhette, hogy Fisherrel sikeres partneri kapcsolatba lépett, nem kívánt változtatni a szokásain. Abban a hitben ringatta magát, hogy a valódi eszmecserét az jelenti, ha az ellenfelet verbálisan agyagba döngöli. És továbbra is maga fogalmazta a részletes hadműveleti utasításokat. Az egyik legjobb példa arra, hogy Churchill milyen messzire merészkedett a tollával, s mekkora felelősséget volt hajlandó vállalni,

az 1915. május 14-én írt feljegyzése, amely az utolsó csepp vizet jelentette Fisher poharában: 1. Az ötödik 15 hüvelykes tarackot, ötven lőszerrel, minden késlekedés nélkül a Dardanellákra kell küldeni különvonattal Franciaországon át és Marseille-ben behajózva. Menetrendet kérek arról, hogy mikorra érkezhet meg a Dardanellákra. A két 9,2 hüvelykes ágyú a Dardenellákra megy, vagy a feladattal megbízott két monitoron vagy külön, hogy azután majd a parton állítsák fel őket. Minderről akkor döntünk, amikor de Robeck altengernagytól üzenetet kapunk. 2. Az alábbi kilenc nehéz monitor a Dardanellákra megy, amint készek az útra: Admiral Faregut, General Grant, Stonewall Jackson, Robert E. Lee, Lord Clive, Prince Rupert, Sir John Moore, General Craufurd és Marshal Ney . És így tovább, újabb 300 szónyi magabiztos és önhitt részletezéssel. Milyen volt Fisher lelkiállapota 1915 első (mind neki, mind Churchillnek) szomorú hónapjai alatt? Elsősorban egyre inkább tehetetlennek érezte magát. Korábban hozzászokott, hogy átgázol minden nehézségen. Hozzászokott, hogy megkedveltette magát VII. Edwarddal, hogy sikerült az elképzeléseit keresztülvinni négy egymást követő haditengerészeti miniszternél, akik közül kettő az egyik, kettő a másik pártból jött, hogy sikerült háttérbe szorítania a sokkal előnyösebb körülmények közül jövő vetélytársát, Lord Charles Beresford admirálist, és azt gondolta: semmi sem állhat az útjában. Churchillhez hasonlóan üdvözölte az alkalmat, hogy a legbátrabb bajnokokkal állhat ki párviadalra. Churchill lett volna az

Admiralitás öt első lordja közül messze a legizgalmasabb ellenfél, a legnagyobb trófea a számára. Churchill azonban túl nagy falatnak bizonyult. Ennek oka részben abban keresendő, hogy Fisher energiái hetvennégy éves korában kezdtek kimerülni. Még mindig hajnali négy órakor kelt ugyan és szokatlanul korán ott ült már az Admiralitásban lévő irodájában. Első tengeri lordként eltöltött utolsó fél évében szorosan nyomon követte 600 új hajóegység rendelését. Felvillanyozta az Admiralitást, és Churchill a karácsony előtti zökkenőmentes együttműködésük alatt kijelentette, hogy „»az intézmény« minden ízében remegett, ahogy egy teljes sebességgel haladó nagy csatahajó”. Nem volt azonban már olyan kitartó, mint korábban. Egy alkalommal abban a megalázó élményben volt része, hogy egy délelőtt Maurice Hankey, aki rövidesen a kabinet első titkára lett, alva találta az irodájában. Lényegesebb azonban, hogy Churchillben emberére akadt. „Állandóan meggyőz engem”, panaszkodott szinte szánalmasan Fisher. Olyan volt, mintha a naprendszer egyik leghatalmasabb meteoritja a véletlenek különös összjátéka folytán egy másik hasonlóval találkozik. Az eredmény, ahogy az várható, a kölcsönös megsemmisülés volt. Az összeütközés előtt azonban a Fishermeteorit felismerte, hogy a Churchill-égitest nála is erősebb. És ez rossz előérzetnél is többet, szorongást eredményezett. Fisher, aki korábban olyan sok ellenfelet zúzott össze, egyszerűen alulmaradt a Churchill-lel folytatott vitában. Ezért amikor nem értett egyet, egyszerűen engedett. Mindez egyre boldogtalanabbá és mogorvábbá tette. És nem szabad megfeledkeznünk a már említett érzelmi kötelékről sem. Mindennek eredményeként az Admiralitás feszültségekkel terhes, fortyogó katlan lett. Nem az a meglepő, hogy 1915 májusában megtörtént a robbanás, hanem az, hogy nem több hónappal korábban következett be. Ebben a túlhevült katlanban forrtak tehát azok az indulatok, amelyek – sokkal inkább, mint a Borkum és a Dardanellák között felmerülő átmeneti stratégiai nehézségek, vagy az arról folyó vita, hogy a veszteségek csökkentésével óvatos politikát kellene-e folytatni vagy kíméletlenül előre kellene nyomulni és a vereséget győzelembe fordítani – az 1915. májusi robbanáshoz vezettek. Ha a

két főszereplő nyugodt vérmérsékletű ember, mondjuk Sir John Jellicoe admirális és Arthur James Balfour, akkor kemény verbális ütésváltásokra kerülhetett volna sor, ám a hasadóanyag nem rendelkezett volna romboló erővel. Milyen mértékben lehet Churchillt felelőssé tenni a Dardanellákért? Képtelenség választ adni arra, hogy túlértékelte-e egy döntő győzelem hatását a Közel-Keleten a két fő frontra, mivel az események nem úgy alakultak. A Dardanellák-stratégia merész és ötletes volt, s középponti előfeltevése, Churchill emlékezetes szavaival, hogy alternatívát jelentsen „a flandriai szögesdrótok rágcsálásával” szemben, mindenképpen ésszerűnek tekinthető – amit azon a sík és komor vidéken a félmillió brit sír minden szónál jobban alátámaszt. A terv Achilles-sarka kezdettől fogva az volt, hogy nem hangolták össze a haditengerészeti és a szárazföldi hadműveleteket. Ennek az ódiuma nagy részben Churchillt terheli. Az 1914. késő decemberi és 1915. kora januári tervezés valójában még közös akciót képzelt el. Churchill volt az, aki a január 13-i és 28-i haditanácsban egy kizárólagos haditengerészeti akció mellett érvelt, Fisher fenntartásai ellenére. Fishert Kitchenernek kellett visszafognia, hogy január 28án ne hagyja ott a védelmi bizottság ülését, de annyit ért el, mint Asquith később feljegyezte, hogy „csökönyös és vészjósló hallgatásba burkolózott”. Mindössze február közepén, hat nappal a hajók ágyúzásának megkezdése előtt született döntés arról, hogy szárazföldi csapatokat is küldjenek. Az egység túl kicsi volt és túl későn érkezett, s az első világháború egyik legnagyobb emberi katasztrófája elkerülhetetlen volt. Hankey március 19-én arról töprengett a naplóbejegyzésében, hogy Churchill talán azért tervezett egy kizárólagos haditengerészeti akciót, hogy visszaszerezze az Antwerpennél elvesztett presztízsét. Churchill azonban az Admiralitás első lordja volt, s nem hadügyminiszter, legkevésbé pedig miniszterelnök. Kitchenernek és Asquithnek figyelembe kellett volna vennie a tágabb katonai összefüggéseket is. Külön felelősség terheli Asquitht, hogy nem szerezte meg Kitchener teljes egyetértését, vagy nem próbálta kideríteni Fisher fenntartásainak okát.

Churchill később úgy foglalta össze az eseményeket, hogy az elképzelés alapjában véve megfelelő volt, s hogy különleges balszerencse folytán elszalasztott esélyek miatt fulladt kudarcba a vállalkozás; mindenesetre az erőfölény hiánya miatt a „híd túl messze” volt a számára. Ha miniszterelnök lett volna, aki sokkal feszesebb döntéshozatali mechanizmust működtet (ahogy ez be is következett negyedszázaddal később), jelentős győzelmet arathatott volna, nagymértékben megrövidíthette volna a háborút, és sok százezer ember életét kímélte volna meg. Komoly hadtörténészek azonban nem nagyon osztják ezt a véleményt. Ám nem volt miniszterelnök, hanem csak kivételesen aktív, noha nem mindig meggyőző haditengerészeti miniszter, aki kénytelen volt egy legalább tíztagú haditanáccsal, egy meglehetősen együttérző, de természetből szkeptikus miniszterelnökkel, valamint egy a nagyközönség szemében hősies hadügyminiszterrel együtt dolgozni. Churchill Kitchenerrel való kapcsolata nem volt felhőtlen, s gyakran Churchillen múlt a dolog. 1914 karácsonya előtt egy különösen értelmetlen vita akörül forgott, hogy a haditengerészet Franciaországban szolgáló szárazföldi erői (a Királyi Haditengerészeti Hadosztály és a páncélos Rolls-Royce egységek, amelyek gyakorlatilag Churchill magánhadseregének számítottak) az Admiralitás vagy a hadügyminisztérium fegyelmi hatáskörébe tartozzanak-e. Egy másik, veszélyesebb esetet jelentett Churchill fél-magánlevelezése a brit expedíciós haderő parancsnokával, Sir John Frenchcsel, amelyhez járultak még Churchill gyakori franciaországi látogatásai, időnként a Dunkerqueben állomásozó saját csapataihoz, ám ezeket gyakran egy Frenchcsel, ez utóbbinak St. Omer-i főhadiszállásán töltött éjszaka egészítette ki. French állandóan arra akarta rávenni Churchillt, hogy látogassa meg és folytassanak alapos stratégiai megbeszélést. Kitchener érthetően gyanakvó volt, különösen, mert voltak bizonyos elképzelései a levelezésről is. Egy ízben (december 19-én) Kitchener a tőle megszokottnál nagyobb humorérzékkel állítólag megjegyezte, ahogy azt Asquith az egyik, Venetia Stanleynek írt levelében elárulta: „saját maga mulattatására és az utókor okulására… képzeletbeli beszámolót [írt] arról, hogy titkon rávette

vagy megfélemlítette Jellicoe-t, hogy 300, a hadügyminisztériumhoz tartozó gőzöst vigyen Írország délnyugati partjaihoz”. Nagyjából ebben az időben Churchillnek kifejezetten megtiltották, hogy felkeresse French főhadiszállását. „Ezek a találkozók – írta Churchillnek a miniszterelnök –, K véleménye szerint már eddig is komoly törést okoztak French és őközötte, és French törzse meg az ő törzse között, amit kívánatos elkerülni.” Ráadásul Churchill haditengerészeti szárnya egyre erősebb támadásoknak volt kitéve Fisher részéről, aki mindig jelen volt a haditanács ülésein. Churchill három olyan hibát is elkövetett, amelyekért nagy árat kellett fizetnie. Először is, nem lett volna szabad Fishert 1914-ben visszavinnie az Admiralitáshoz, hacsak nem akarta a hatalmat a történteknél jobban megosztani vele. Semmi esélye sem volt annak, hogy a kapcsolatuk működni fog, ha továbbra is a Battenbergformulát kívánta alkalmazni. Mindössze pillanatnyi elvakultság hitethette el vele, hogy a kapcsolat ilyen formában életképes lesz. Másodszor, figyelmen kívül hagyta a Fisher felől érkező vészjelzéseket. Mindezeket majdnem hiánytalanul Churchill önigazolása, a The World Crisis is tartalmazza a becsületesség és a naivitás furcsa keverékével. A baj korai felismeréséről így írt: „Lord Fisher egészen [1915.] január végéig …nem fejezte ki egyre erősebb ellenérzését és tiltakozását a [Dardanellák-] terv ellen.” Ez a leírás azonban átsiklik a haditanács döntő jellegű január 13-i ülése fölött, amikor miután Churchill szenvedélyesen a Dardanellákon végrehajtandó akció mellett érvelt, Fisher hirtelen felállt és ki akart rohanni a teremből. Kitchener akadályozta meg ebben, aki félrevonta egy fojtott hangú beszélgetésre az egyik ablakhoz, amelynek végén Fisher kelletlenül visszaült a helyére. Majd pedig azután, hogy március 18-án a haditengerészet erői eredménytelen kísérletet tettek arra, hogy a szorosokon át behatoljanak a Márvány-tengerre, és azt követően, hogy Churchill egy „további előrenyomulást sürgető” táviratot küldött de Robeck admirálisnak, a haditengerészeti miniszter ezt jegyezte fel: „Ennek a táviratnak az elküldéséhez az első tengeri lord csak némi rábeszélés után volt hajlandó hozzájárulni.”

Áprilisban Fisher egyre erőteljesebb tiltakozásokat jelentett be, amelyeket a maga utánozhatatlan, Viktória királynő-szerűen nyomatékosított prózájával örökített meg. Április 2-án: „Már egy darab kötelet sem küldhetünk de Robecknek! ELMENTÜNK A LEGVÉGSŐKIG! […] Ha kudarcot vallunk, vagy megállítanak bennünket a Dardanelláknál, az semmit sem jelent – egy kudarc az Északitengeren viszont maga a VÉGROMLÁS.” És április 5-én ezt írta Churchillnek: „Egyszerűen belehabarodott a Dardanellákba és semmi másra nem tud gondolni! A fenébe a Dardanellákkal! A sírunkat fogja jelenteni!” Churchill azonban úgy vélte, az elégedetlenség ezen kitöréseihez megfelelő ellensúlyt jelenthet az, hogy egy nagyon kétértelmű feljegyzésben Fisherrel elismertette: „Ahogyan azonban kifejtette, ezeket a fontos politikai kérdéseket a kabinet dönti el; és ebben az esetben a várható nyereségek miatt végül elfogadtam a kabinet véleményét azzal a megkötéssel, hogy a haditengerészeti erőket úgy kell felhasználni, hogy az semmilyen tekintetben se veszélyeztesse pozícióinkat az Északi-tengeri fő hadszíntéren.” Ennek alapján Churchill leszögezhette: „Az első tengeri lord álláspontja tehát egyértelmű. Formálisan és határozottan elkötelezte magát a vállalkozás mellett.” Churchillnek ugyanakkor fejfájást kellett volna hogy okozzon, hogy Fisher – akinek a természete a harminc-egynéhány, egyre magasabb beosztásokban eltöltött év során az Evelyn Waugh teremtette „kenj le nekik egyet” Ritchie-Hook dandártábornokéra hasonlított – rendkívül szűkkeblű admirálissá vált. Majdnem az óvatos Jellicoe alterego-jává lett. Fisher kifejtette, hogy a haditengerészeti politika legfőbb célja Nagy-Britannia fölényét olyan szinten biztosítani, hogy ha a német hadiflotta bármikor is kimerészkedik (ami egyszer történt meg és eldöntetlen lett az összecsapás), akkor statisztikailag esélye se legyen a győzelemre. Még ha Fisher volt is Nelson óta a haditengerészet legnagyszerűbb szolgája (vagy ura), mindez nem volt egészen nelsoninak tekinthető. Fisher 1882 óta nem vett részt egyetlen haditengerészeti akcióban sem, s Churchillnek talán igaza volt, amikor lényegében a haditengerészet építőjének tekintette.

Churchillnek ebben az időszakban elkövetett harmadik hibája az volt, hogy olyan helyzetbe került, amelyben „Winstonon kívül mindenki egyszerre lépett”. Egy adott időben mindenki mellett állt, de végül mindenki cserbenhagyta. Ez mindig olyan helyzet, amikor bizonyos mértékű szerénységre van szükség, ami azonban soha nem tartozott Churchill erényei közé (hála istennek, mondhatja valaki, ha 1940-re gondol). Ennek ellenére figyelemre méltó, hogy az egész gallipoli akció részletes későbbi igazolásakor milyen nagymértékben tett felelőssé másokat és milyen kismértékben önmagát. Ez az önigazolás a The World Crisis 1923-ban keletkezett második kötetének több fejezetén vonul végig, s így még azt sem lehet mondani, hogy a frusztráció és a kiábrándulás pillanatnyi hatása alatt íródott; csaknem nyolcévnyi nyugodt gondolkodás állt a szerző rendelkezésére. Általános elmélete az, hogy akár a szárazföldön, akár a tengeren, akár mindkettőn majdnem sikerült az áttörés a Márvány-tengerre, s csupán a balszerencse, a szakmai tehetetlenség, a rossz idegek, az ellenség erejének hibás felmérése vagy ezeknek a tényezőknek a kombinációja akadályozta meg a diadalt. A tétel önmagában is rendkívül vitatható, ám még kétségesebb ez a magabiztosság annak az általános igazságnak a fényében, hogy egy háborúban majdnem minden véletlenszerűen történik, s amennyiben az áttörés sikerült volna, annak jótékony hatásai olyan bizonyossággal bekövetkeztek volna, mint ahogyan az éjszaka követi a nappalt. Konstantinápolyt körülzárták volna, a török kormány békét kért volna, a cári Oroszország kitartott volna és, ami talán az összes közül a legkérdésesebb, Szerbia, Bulgária, Románia és Görögország szövetségesbarát harmóniában olvadt volna össze. Azok között, akiket Churchill kisebb vagy nagyobb mértékben felelőssé tesz, miközben gyakran kétesen elismerő szavakat ejtett a politikai képességeikről, katonai tekintélyükről, más körülmények között tanúsított bátorságukról, vidéki úriemberekhez illő tökéletes modorukról, azokat találjuk, akik kisebb vagy nagyobb mértékben cserbenhagyták őt. Elsőként Asquitht, aki általánosságban ugyan támogatta Churchill keleti stratégiáját, ám nem vitte azt keresztül megfelelően erőteljes kíméletlenséggel, túlságosan nagy figyelmet szentelt az első liberális, majd pedig a koalíciós kabinetje politikai

egyensúlyának; ugyancsak ő hibáztatható a májusban és június elején elvesztegetett végzetes hetekért, amelyekben az új kormány megalakításának komplikációival törődött. Azután Edward Grey külügyminisztert, akinek a diplomáciája képtelen volt létrehozni a balkániaknak azt a baráti csoportját, amit Churchill mindvégig lehetségesnek hitt. Továbbá, a miniszteri és katonai parancsnoki pozíciók között ingázó Kitchenert. Eltekintve attól az általános hibájától, hogy egyszer így, máskor úgy beszélt, őt azzal vádolta Churchill, hogy három kritikus hétig késleltette a 29. hadosztály áthelyezését a Földközi-tenger keleti medencéjébe, majd pedig megengedte, hogy olyan összevisszaságban hajózzák be, hogy teljesen lehetetlenné vált, hogy a megérkezésük után rövidesen harcrendbe tudjanak állni. Fisher, akivel már foglalkoztunk, egyértelműen végzetes befolyást gyakorolt, de Jellicoe is, a haditengerészeti főerő parancsnoka, aki az idegessége miatt nagyon fukarul bánt a hajókkal; mindig úgy tett, mintha a németekkel szembeni helyzete gyengébb volna, mint amilyen a valóságban volt, s ezért ellenezte, hogy bármilyen hajóegységet bevessenek pozitívabb célokra is azon kívül, hogy egy helyben állva várták a német flottát. A helyszínen (a Földközi-tenger keleti medencéjében) az első „gazember” de Robeck altengernagy volt. Egy jelentős nagyságú, főleg brit, de bizonyos számú francia egységgel is rendelkező flotta második számú parancsnoka volt Carden admirális után, amely a Dardanellák déli végénél állomásozott. A flottában számos kiöregedett csatahajó is helyet kapott, amelyeknek esetleges elvesztését egyesek (Churchillt is beleértve) nem tartották volna tragédiának, ám ott volt a Queen Elizabeth is, amely a maga 15 hüvelykes lövegeivel és dízelmeghajtású motorjaival az Admiralitás s talán az egész világ legnagyszerűbb hadihajójának számított. Carden, aki a londoni terveknek megfelelően működött, a lehető legrosszabb időben, két nappal a március 18-án kizárólag hajókkal megkísérelt áttörés előtt megbetegedett. De Robecket nevezték ki a helyére, jóllehet Rosslyn Wemyss admirális volt a helyszínen tartózkodó rangidős parancsnok. Ez kifejezetten Churchill döntése volt, amelyet később jó oka volt megbánni. A március 18-i akció

kudarccal végződött, a hajóágyúk ugyanis képtelenek voltak elhallgattatni a török szárazföldi erődítmények lövegeit. Két nagyobb hajó, az Inflexible és az Irrepressible elsüllyedt. De Robecket tulajdonképpen nem hibáztatták. Churchill elsősorban azért kelt ki ellene, mert miután egyszer kudarcot vallott, nem akart egy újabb kísérletet tenni. Amikor azután (1915.) november végén de Robecket egészségügyi állapotára hivatkozva felváltották a korábban mellőzött Wemyss-szel, agresszívabb szellemű vezetés került előtérbe. Wemyss készen állt, hogy újra próbálkozzon. Ekkor azonban már késő volt. Ahogy Churchill lemondóan megjegyezte: „Amikor az Admiralitás hajlandó lett volna, az admirális nem. Most megcserélődtek a szerepek.” Az Admiralitás, amely akkor már Balfour irányítása alatt állt (bekerülve azoknak a körébe, akik csalódást okoztak Churchillnek), nem hagyott jóvá semmilyen merész tervet. Mindennek ellenére Churchillt terheli elsősorban a felelősség azért, hogy de Robeck nyolc létfontosságú hónapon keresztül óvatosan és nyugodtan várakozott a partok előtt. Churchill a szárazföldi parancsnokokkal szemben legalább ennyire kritikus hangot ütött meg. A tábornokok közül Ian Hamilton volt a legközelebbi barátja, s örömmel fogadta a kinevezését. Ez a lelkesedés azonban nem terjedt ki sem Hamilton első számú helyettesére, Stopford altábornagyra, akinek a nagyképű hanyagságát az azt követő napon, hogy a szövetséges csapatok partra szálltak a Gallipoli-félszigeten a Suvla-öbölnél, egyszerűen bűntettnek minősítette, sem Charles Monro tábornokra, aki Hamilton helyére került októberben. Churchill epébe mártott tollal így írt a nyugati front mellett elkötelezett Monróról, akinek a véleménye szerint kizárólag úgy lehetett a háborút megnyerni, hogy a németeket öldöklik Flandriában (még azon is áron is, hogy ugyanannyi vagy akár sokkal több brit és francia is elesik): „Jött, látott, kapitulált”, Monro egyetlen látogatásáról a partraszállás helyszínén pedig: „Az Anzac, Suvla és Helles 15 mérföldes frontszakaszán uralkodó állapotokról röpke hat óra alatt tájékozódott s néhány lehangoló mondatot mondott minden egyes helyen a vezető beosztású tiszteknek.”

Churchill az akció végén még Hamilton parancsnoklásáról is hűvösen, sőt kicsit ellenségesen írt. Mindez élesen rávilágít arra, hogy Gallipoli milyen nagymértékben kiforgatta Churchillt önmagából: ez a különben nagylelkű ember keserűen írt majdnem minden résztvevőről, kivéve önmagát és néhány alacsonyabb rangú vagy középszintű beosztásban szolgáló tisztet, akik kivételes bátorságról tettek tanúbizonyságot. Egy ilyen, szinte általános panaszáradat nem ébreszt nagy bizalmat a kérdésben elfoglalt álláspontját illetően. 1915 első hónapjaiban a kabinet tagjait, és ami a legfontosabb, a miniszterelnököt egyre jobban irritálta Churchill magatartása. Asquith Churchill-lel szembeni ellenérzéseit a legautentikusabb formában a Venetia Stanleyhez ekkoriban intézett levelei tanúsítják. Az uralkodó hangnem az enyhén bosszús tolerancia, noha ebben szerepet játszhatott az is, hogy Churchill meglehetősen közel állt Venetiához („A mai levele kézhezvételéig nem is tudtam, hogy annyira kedveli Winstont”, írta február 4-én). A hangnemet azonban a saját őszinte (időnként bosszús) szimpátiája is magyarázta. „Meglehetősen felingerelt Winston” (február 18-án) és „Winston ma kissé idegesítő volt és úgy éreztem, beszélnem kell vele, hogy némileg helyre tegyem” (február 26-án) – ezek jellemző példákat szolgáltatnak. Ugyanakkor kevésbé visszafogott megjegyzésekre is sor került, mint ebben az ugyancsak február 26-án kelt, de másik levélben: „Winston bizonyos szempontból a legrosszabb oldalát mutatta – pedig az ügye helyes. Hangoskodott, szónokolt, tapintatlan és ingerlékeny volt.” Még ennél is vitriolosabb sorok születtek a Downing Street 10.ben, méghozzá Margot Asquith naplóiban; január 29-i bejegyzése szerint azt mondta Lloyd George-nak (akit általában nem kedvelt): „Winston, az összes egoistához hasonlóan, végül untatja az embert. Ahogy maga mondja, egy nagy gyerek!” Február 19-én pedig az alábbiakat írta: „Henry [a férje] azzal fordult ma felém a kocsiban: Winston most már teljesen őrjítő módon viselkedik, bárcsak Oc [Arthur Asquith] ne lépett volna be abba a nyomorult haditengerészeti dandárjába! …Éppen most fejezett be egy rettenetes vitát Kitchenerrel és máris egy másikba elegyedett. … Winston természetesen elviselhetetlen volt. Csupa hiúság – a hiúság

teljes mértékben a hatalmába kerítette.” Churchill is egyre türelmetlenebb lett azzal szemben, amit a miniszterelnök késlekedésének tartott. Javára szóljon, hogy ennek inkább közvetlenül az érintetthez intézett levelekben, semmint másoknak küldött panaszkodásokban adott hangot. Így írt például február 7-én: Tisztelt Miniszterelnök Úr! Több mint három hete Szerbia óriási fontosságáról beszélt nekem. Azóta semmi sem történt és semmi a világon nem történik most sem. Az idő halad. Lehet, hogy még nem érzi a kilőtt lövedéket. Ám az már elhagyta az ágyú csövét és Ön felé repül. Három héten belül Ön, Kitchener, Grey katasztrofális helyzettel fog szembekerülni a Balkánon: és ahogy Antwerpen esetében történt, semmit sem tud majd tenni a helyzet megmentésére. Az Ön pozíciójában nem lehet mindössze a megtörténtek után mérleget vonni az eseményekről. Churchill a levél elküldése előtt kitörölte az utolsó mondatot, de így is nagyon szókimondó levél volt egy fiatal miniszter részéről egy olyan miniszterelnöknek címezve, aki huszonkét évvel idősebb nála. Churchill ugyanakkor meglehetősen feszült viszonyba került számos olyan kollégájával is, akik fontosak voltak a számára. Ezekben a hónapokban jelentősen romlott a kapcsolata régi szövetségesével és állandó bérlőjével (az Eccleston Square-en), Edward Greyjel. Grey február 20-án a saját kifejezésével élve „megdöbbent” Churchill azon javaslatától, hogy „egy kormányzót” nevezzenek ki az Égei-tengeren található Lemnosz szigetére, hiszen a görögök csak vonakodva engedték meg, hogy brit hadihajók kikössenek rajta. Grey és Churchill március 4-én ismét vitába keveredett egymással a chilei felségvizek esetleges brit megsértése ügyében, és 6-án Churchill csak rontott a helyzeten, amikor egy

elviselhetetlenül lekezelő és hetvenkedő levelet írt Greynek: „Arra kérem, hogy ebben a válságban [a Görögországgal fennálló viszonyban] ne kövesse el azt a hibát, hogy az események után kullog. A tessék-lássék intézkedések mindent elrontanak – és egymillió ember fog meghalni a háború elhúzódása miatt. Merésznek és erőszakosnak kell lennie.” Ez azonban csak újabb darabja azoknak a felejthetetlen (vagy legalábbis rettenthetetlen) írásainak, amelyeket végül nem küldött el; a fogalmazvány a levéltárában maradt ránk. Azután áprilisban éles vitába keveredett Greyjel egy különös nevű fegyverkereskedő, de la Force kapitány tevékenységével kapcsolatban, akit Churchill sikertelenül arra próbált felhasználni, hogy brazil puskákat vásároljon. Grey úgy vélte, ez a tevékenység rosszallást váltott ki Washingtonban, és veszélybe sodort az Egyesült Államokból várható sokkal jelentősebb fegyverszállítmányokat. Mindezt annak fényében kell vizsgálnunk, 59

hogy március végén Edwin Montagu kijelentette Asquithnek (és biztosan másoknak is), Churchill azért intrikál, hogy Greyt Balfour váltsa fel a külügyminisztérium élén. Asquith először hajlott rá, hogy elhiggye ezt, ám később Churchill hevesen tagadta a vádakat, hűségesküt tett mellette és a kabinet állásfoglalásaiban is elismerte Asquith teljes fennhatóságát, s ennek nyomán a miniszterelnök elvetette a gondolatot. Churchill több ízben is vitába elegyedett Kitchenerrel, februárban a senki által sem kívánt páncélozott gépkocsis osztagok miatt, majd pedig különlegesen éles összetűzésbe keveredtek április közepén a hadsereg erejéről szóló kiszivárogtatások miatt, aminek során Kitchener még lemondással is fenyegetőzött, jóllehet Lloyd George, de még inkább McKenna volt tulajdonképpen a felelős. Asquith szokás szerint kritikusan, de megbocsátó módon viszonyult Churchillhez. „Azok is elég bután viselkedtek, akiknek nem lett volna szabad. Winston eléggé elragadtatta magát, de ő túlságosan ösztönlény és sokszor túl sokat fecseg, ám végül őszintén bűnbánó volt és megpróbálta a sebeket begyógyítani.” Churchill időközben heves, de rövid vitát folytatott Lloyd George „királyi fogadalom”tervéről, amely az ellenségeskedések alatt az alkoholról való

60

lemondást célozta. A vita nem a terv érdemeiről folyt, hanem amiatt, mert Churchill rendkívül megvetően nyilatkozott az általa Lloyd George „ócska trükkjének” nevezett elgondolásról. Kifejtette, hogy szerinte értelmetlen a dolog. Az akkoriban a pénzügyminiszter nagyon közeli munkatársának számító és később Lloyd George grófnévé váló Frances Stevenson a naplójában feljegyezte: „»Felfogja majd az értelmét«, tört ki [Lloyd George], »amikor rájön arra, hogy a párbeszéd nem monológ!« Churchill elvörösödött…” Ez utóbbi nem volt komoly vita (még aznap este mindketten bocsánatkérő levelet írtak egymásnak), de jelzésül szolgált arra, hogy amint a dolgok rosszabbra fordultak a Dardanellákon és amint egyre közeledett Churchill bukása az Admiralitásnál, egyre többször elragadtatta magát az összes olyan kabinettársával szemben, akik a legfontosabbak voltak a számára. Az Admiralitás élén a helyzete megrendült. Fisher-vulkán, aki felől, ahogy már korábban láttuk, hónapok óta veszélyes morajok és füstfelhők hallatszottak és látszottak, május 15-én, egy szombati napon kitört. Fishernél megszokott módon korán reggel kezdődött a dolog. Az előző nap egy vitákkal terhes haditanácsülés zajlott le. Churchill szerint „kénköves villámok” csapkodtak és a villámok nagy része őellene irányult. „Hamilton hadserege – folytatta –, kétségtelenül megtorpant a Gallipoli-félszigeten, veszélyes körülmények közé került ott, nehéz megerősíteni, s még annál is nehezebb visszavonni. A flotta passzivitásba merült.” Fisher utasítására a Queen Elizabeth-et hazarendelték, ami a Dardanelláknál elszenvedett kudarc olyan mérvű beismerése volt, hogy de Robecknek megparancsolták: tegyen úgy, mintha a hajó mindössze pár napi karbantartásra menne Máltára. Flandriában Sir John French éppen a közelmúltban veszített 20 000 embert a beásott német állások ellen egy előre megjósolhatóan kudarcra ítélt támadásban. Ez alatt a csata alatt French kijelentette, hogy arra a következtetésre jutott, az eleve megvalósíthatatlan célt azért nem érte el, mert kevés lövedék állt a rendelkezésére, s jogosnak érezte, hogy e miatt a feltételezett hiány miatt sajtókampányt folytasson a kormány ellen. A Morning Star, az

Observer, s mindenekfölött a Times felpiszkálásában első számú ügynöke segédtisztje, Freddie Guest százados, parlamenti képviselő, egyben Churchill unokatestvére és Clementine feketebáránya volt. Guest erőfeszítései elég sikeresek voltak ahhoz, hogy a május 14-i haditanács jó hangulatát emelendő a Times aznap reggel tele volt a nagy lőszerbotránnyal. French és Northcliffe (a Times tulajdonosa) úgy vélte, ez a lapszám buktatta meg NagyBritannia történetének utolsó tisztán liberális (kivéve a politikai pártokon kívül álló Kitchenert) kormányát. Egy kevésbé elfogult vélemény szerint azonban annak ellenére, hogy ez is az egyik tényezőt jelentette, az Admiralitáson belüli szakadás volt a fő ok. Az ottani nézeteltérést Fisher a haditanácsba is átvitte, amikor váratlanul közölte, hogy a kezdetektől fogva ellenezte a Dardanellákon folyó hadműveleteket, s hogy Asquith és Kitchener (és feltehetően Churchill) is tisztában volt ezzel. Újfent Churchill szerint „ezt a figyelemre méltó bejelentést halálos csend fogadta”. Churchill aznap később még folytatta megszokott tevékenységét és az első tengeri lord kváziegyetértésével a flotta bevetéseiről intézkedett. Erősítést kellett küldeni a Dardanelláknál állomásozó flottának, hogy, a már említett feljegyzéséből tovább idézve, ellensúlyozzák az eltávozott hajókat. Nem csupán a Queen Elizabeth-ről volt szó, hanem négy könnyűcirkálóról is – ezek egy olyan (május 23-án sikeresnek bizonyuló) sakkhúzás keretében csatlakoztak a Tarantónál állomásozó olasz hadiflottához, amelynek a célja Olaszország bevonása volt a háborúba a szövetségesek oldalán. Churchill kora este felkereste Fishert (a whitehalli hierarchiában mindig is a békülékenység jele, ha egy feljebbvaló látogatja meg a hivatali beosztottját; a gesztus alkalmanként, de nem mindig, be is válik), és abban a hitben távozott, hogy nagy vonalakban egyezségre jutottak. Churchill ismét nem vett észre egy figyelmeztető jelet. Arról panaszkodott, hogy nem volt fair Fisher reggeli bejelentése, majd ezt jegyezte fel: „[Fisher] furcsán rám nézett és azt mondta: »Azt hiszem, igaza van – nem volt fair.«” Churchill ott hibázott, hogy azt hitte: egy bocsánatkérés-félét hallott. Valójában azonban egy, talán szomorú nyilatkozat volt ez, hogy képtelenek együtt dolgozni. Churchill lényegében feleslegesen

ügyködött aznap késő éjjelig és küldött részletes utasításokat azzal a szerencsétlenül fogalmazott záradékkal, hogy „lássa az első tengeri lord”. Másnap a reggelinél Churchill észrevette, hogy nincs ott a Fishertől megszokott összefoglaló levél az éjszaka történtekről. Kilenckor megbeszélésre ment a külügyminisztériumba és amikor a Horse Guards Parade-en sétált visszafelé, egyik izgatott magántitkára (Masterton-Smith) állította meg, aki közölte vele, hogy Fisher lemondott, és jelentőségteljesen hozzátette: „Azt hiszem, ezúttal komolyan gondolja.” A megjegyzés találó volt, mert hat és fél hónap alatt ez volt Fisher nyolcadik lemondása. Érdemes szó szerint idézni az iratot, mert nagyon komoly következményekkel járt: Miniszter Úr! Alapos megfontolás után arra a sajnálatos következtetésre jutottam, hogy a továbbiakban nem maradhatok az Ön munkatársa. A közjó érdekében jobb, ha nem 61

megyek bele részletekbe – Jowett mondta, hogy „sohase magyarázkodjunk” –, de egyre nehezebben tudtam osztani az Ön Dardanellákkal kapcsolatban vallott nézeteit. Ahogy Ön találóan kijelentette tegnap – állandóan abban a helyzetben találom magam, hogy megvétózom az indítványait. Ez nem fair Önnel szemben, s emellett nagyon visszatetsző nekem is. Haladéktalanul Skóciába megyek, hogy ne kelljen az Ön kérdéseire válaszolnom. Tisztelettel Fisher Fisher, kétértelmű magatartásához híven, a valóságban nem vonult el Skóciába. Londonban ólálkodott, Queen Anne’s Gate-i hivatalos rezidenciájáról a Charing Cross Hotelbe költözött (s ebben a központi fekvésű, de nem nagyon előkelő szállodában, Jan Morris

megjegyzése szerint, minden bizonnyal egy hátsó szobát vett ki jól ismert fukarsága miatt). Mindazonáltal egy hátsó szoba ebben a vasút melletti szállodában tökéletesen megfelelhetett neki ekkor. Feltűnés nélkül elrejtőzött, ám mindössze 300 yardnyira volt az Admiralitástól és 800 yardnyira a Downing Streettől. Jóllehet a nyolc lemondása közül ez volt a legkomolyabb, csak hívásra várt, s az nem is maradt el. A Downing Street még az Admiralitásnál is jobban szerette volna megtalálni Fishert. Ez részben annak köszönhető, hogy Churchill először nem vette komolyabban Fisher mostani lemondását, mint az előző hetet, és annyira el volt merülve a saját ügyeibe, hogy nem mérte fel a politikai következményeit. Asquitht jobban izgatta a dolog. Teljes mértékben felmérte, mennyire kényelmetlen helyzetbe hozhatja ez a kormányt, különösen a feltételezett lövedékhiánnyal együtt. Churchill azonban immár harmadik alkalommal is átsétált aznap délelőtt a Horse Guards Parade-en, hogy Asquitht tájékoztassa Fisher lemondásáról. A miniszterelnök azonnal levelet írt saját kezűleg, a király nevében felszólítva Fishert, hogy folytassa a munkáját, és utasította az egyik magántitkárát, Maurice Bonham Cartert, hogy személyesen adja át a levelet. Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. A helyzet kicsit emlékeztetett arra az esetre az 1940-es évek végén, amikor a dilettáns Michael Astor tory képviselő (Waldorf és Nancy Astor harmadik fia) táviratot küldött (a madridi Ritz Szállodából) a párt parlamenti szervezőjének azzal, hogy „Olyannak kell elfogadnia, amilyennek talál; mármint ha megtalál.” Érintkezésbe léptek Fisher meglehetősen letört, kilvertone-i vidéki házukban tartózkodó feleségével, ellenőrizték a kontinensre induló vonatokat, és Londont végigkutatták. Néhány órán belül megtalálták (a Downing Street hagyományosan ért az emberek felkutatásához), és Fisher beleegyezett, hogy találkozik a miniszterelnökkel, de kikötötte, hogy nem hajlandó betenni a lábát az Admiralitás épületébe. Asquith időközben, meglehetősen jellemző módon, egy esküvőn vett részt, jóllehet bizonyos szempontból kötelességszerűen, ugyanis korábbi államtitkára, Geoffrey Howard képviselő esküvőjéről volt szó, akinek szilárd liberális kezébe a

félelmetes Rosalind, carlisle-i grófné helyezte Howard kastélyának nagyszerű épületét. Fishert, Violet Asquith kissé eleven fantáziára valló szavaival, csak késő délután „fogták el – és vitte az egyik véreb vérben forgó szemmel és lihegve a kabinet ajtajáig”. Asquith „higgadtnak és barátságosnak” találta, ám Fisher szilárdan kitartott amellett, hogy nem tud Churchill-lel együtt dolgozni. Churchillt ennek ellenére megkérték, kísérelje meg visszahozni Fishert, s még aznap este megszületett egy lágy hangvételű levél, amelyet annak rendje és módja szerint el is vittek Fishernek. Fisher másnap válaszolt, újfent barátságos hangon, de az írás egyben erősen érzelmi töltetű és hisztérikus is volt. Churchill még egy legutolsó kísérletre vállalkozott aznap (vasárnap) délelőtt, és még határozottabb hangú választ kapott („Kérem, ne próbáljon találkozni velem. Semmit sem tudnék mondani, mert eltökéltem, hogy semmit sem mondok”), s ezt még Churchill is megmásíthatatlanként fogadta el. Hozzálátott, hogy összeállítsa az Admiralitás új vezetését, s rábeszélt egy másik, a hetvenes éveiben járó embert (Sir Arthur Wilsont), hogy vegye át az első tengeri lord posztját, míg az alacsonyabb beosztású tagokat maradásra bírta. Ezzel az intézkedéssel felszerelkezve indult el délután fél hatkor, minden bizonnyal meghívásra, a Sutton Courtenay-i Wharfba vezető ötven mérföldes útra; Asquith ugyanis ebbe a Temze-parti házba vonult vissza az előző este. Asquith flegmatikussága figyelemre méltó. Fisher váratlan húzása és a kormányát fenyegető veszély mindössze annyi hatással volt rá, hogy a hétvégi pihenőjét néhány órával később kezdte meg. És vasárnap délelőtt Oxfordba kocsizott, hogy az ottani előkészítő iskolában tanuló legkisebb fiát meglátogassa. A késő délután azonban próbára tette a legnagyobb zűrzavarban is rendületlen asquithi nyugalmat. Ugyanakkor nem lehet elfeledkezni French sakkhúzásairól sem. Violet Asquith naplója szerint McKennáék éppen akkor érkeztek teára, amikor „a szerb Pál herceg a kertben csatangolt” és csak nagy nehézségek árán sikerült „a kocsijukba tuszkolni és elküldeni őket”, mielőtt Churchillék megérkeztek. Amikor Violet egy félórás hajóútról visszaérkezett, látta, hogy „Winston …a fűvel borított folyópart alján áll, mint

Napóleon Szent Ilonán. …Nagyon le volt törve. …Szegény Clemmie még nála is jobban ki volt borulva.” Churchill felajánlotta Asquithnek a lemondását, és úgy gondolta, hogy visszautasították, noha Asquith valami olyasmit mondott, hogy „nem kívánja azt”, mindazonáltal a helyzet van olyan súlyos, hogy a konzervatív vezérrel is konzultáljanak, ami már egészen más megvilágításba helyezte a dolgot, és úgy is lehetett érteni, hogy legalább annyi fenyegetést foglal magában, mint megnyugtatást. A Churchillék iránt mindig is tanúsított jóindulat jegyében „Mr. Asquith arra kért [bennünket], hogy maradjunk ott vacsorára, s az összes baj ellenére kellemes estét töltöttünk együtt”. Churchillék aznap este visszamentek Londonba. Asquith csak másnap délelőtt utazott fel, hogy még ebéd előtt egy rendkívül fontos, jóllehet számára kellemetlen beszélgetést folytasson Bonar Law-val. Létfontosságú találkozó volt, mert Asquith a hétvégi kötelezettségei és utazásai közben arra a következtetésre jutott, a rá jellemző gyors, de vonakodva meghozott döntéssel, hogy a konzervatívokkal való koalíciós kormányzás elkerülhetetlen. Nagyon ellenszenves megoldás volt számára, egyrészt azért, mert soha nem tartotta sokra Law-t, másrészt mert ellenérzésekkel viszonyult a koalíció gondolatához. Noha mindig is mérsékelt politikai nézeteket vallott, Churchill vagy Lloyd George számára felfoghatatlan módon gyűlölte még a gondolatát is, hogy a torykat behozza a kabinetjébe. Nem annyira az ellenzék politikáját, hanem annak politikai stílusát és modorát nem állhatta. A régi liberális mandarinlélek szólalt meg benne. „Rendkívül visszataszító feladat”, írta, „hogy a politikai háztartásba idegen, különös és eddig ellenséges alakokat fogadjunk be”. Feltehetően a másik oldal is nagy részben osztotta ezt az érzést, s az Asquith-féle koalíciós kormány tizenkilenc hónapját a kölcsönös antipátia és vonakodás mérgezte meg. Egy házasságnak legalább a kezdetben némi kölcsönös vonzódáson kell alapulni, amely megvolt a huszonöt évvel később létrejött Churchillkoalícióban és bizonyos mértékben jelen volt, legalábbis a szűk körű háborús kabinet szintjén, Lloyd George 1916-os kormányában is. Asquith döntése Churchillt végtelenül kiszolgáltatott helyzetben érte. Churchill legalább 1910 óta forgatta a fejében egy koalíció

gondolatát („koalíciók és különös új formációk után vágyódik”, írta Asquith pár hónappal korábban), ám most ő tűnt egy ilyen fejlemény áldozatának. A The World Crisis-ban található beszámolója szerint (amely a parlamenti gyakorlatot ismerve elég hihetetlen) csak hétfőn délután, s nem vasárnap Sutton Courtenayban ébredt rá a veszélyre. Elment az Alsóházba, hogy beszéljen a miniszterelnökkel és hogy azután miniszteri nyilatkozatban bejelentse az Admiralitás új vezetésének megalakulását. Útban a parlament épületébe benézett még Lloyd George-hoz is – ez szokása volt –, és a pénzügyminiszter (talán a saját szerepét eltúlozva) közölte vele, hogy a koalíció kérdésében ő tartotta Asquith halántékához a revolvert. Churchill, ahogy sokkal később felidézte, azt felelte: „ő [Lloyd George] tudja, hogy én mindig is egy ilyen kormány híve voltam és minden lehetséges alkalommal kiálltam mellette, de most talán el kellene halasztani addig, amíg az Admiralitás új vezetése feláll, és én ismét nyeregben ülök ott”. Lloyd George megjegyezte, hogy elképzelhető a dolgok késleltetése. Azután, amikor Churchill végigment a szűk folyosón és hivatalosan is közölte Asquithszel az új vezetés névsorát, Asquith azt válaszolta: „Nem, ez nem megy. Elhatároztam, hogy nemzeti kormányt alakítok.” Asquith ezt követően megkérdezte Churchillt, szerepet vállalna-e az új kormányban vagy inkább valamilyen parancsnoki beosztásban Franciaországba akar menni? Churchill csak most jött rá, hogy kicsúszik alóla az Admiralitás. Még mindig Churchill beszámolójára támaszkodva, ekkor Lloyd George lépett be a szobába és azt javasolta az Admiralitás éppen felmentett első lordjának, hogy legyen gyarmatügyi miniszter. Mielőtt azonban erről a kérdésről alaposabban eszmét cserélhettek volna, sürgős üzenet érkezett, hogy Churchillnek halaszthatatlan hadműveleti ügyek miatt vissza kell térnie az Admiralitásba. Minden bizonnyal hírszerzői jelentések érkeztek arról, hogy a német hadiflotta most először teljes erővel ki akar törni az Atlanti-óceánra. Hasonlóképpen nem lehet sok kétségünk afelől, hogy Churchillnek kapóra jött a komoly következményekkel járó és izgalmas hír. Úgy reagált rá, mint a sebesült – ő maga használta ezt a hasonlatot egy másik összefüggésben –, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy gondolatait korábbi életének kimagasló eredményeire

koncentrálja. Nagyon sikeres délutánt és estét töltött el azzal, hogy különböző utasításokat küldött anélkül, hogy akár csak formaságból is ellenjegyeztetni kellett volna őket egy tengeri első lorddal. 3.55-től, amikor jelzést küldtek Jellicoe-nak, hogy „A nagy flotta azonnal készüljön kifutásra”, 8.10-ig, amikor a főparancsnoknak küldtek egy személyes hangú üzenetet, „Nem lehetetlen, hogy holnap jön el a Nagy Nap. A jó szerencse kísérje”, Churchill elemében érezte magát. Még arra is képes volt, hogy minden szívfájdalom nélkül aznap este a miniszterelnöknek címzett levélben elfogadja az Admiralitás éléről történő elbocsátását, azzal a megjegyzéssel, hogy boldogan vállal bármilyen más állást az új kormányban, amennyiben az a „katonai részlegben” van, máskülönben inkább a „harctéri feladatot” választja. Elképzelhetően a gyarmatügyi hivatalt (valamint az India-ügyi minisztériumot) is a „katonai részlegbe” értette, de nem kérte kifejezetten egyiket sem, mert ez volt az a két félperiferiális poszt, amelyekkel Asquith, nem valami bölcs módon, a nem sokra tartott konzervatívok száját akarta betömni. Bonar Law, akinek a kormányzaton belüli egyensúly érdekében pénzügyminiszternek kellett volna lennie (különösen mivel Lloyd George az újonnan létrehozott fegyverkezési minisztériumba ment), valójában gyarmatügyi miniszter lett, míg Austen Chamberlain került az indiai ügyek élére. Churchill esélyeit ezek a pártközi meggondolások amúgy is zátonyra futtatták volna a gyarmati ügyekért felelős minisztériumok esetében, ám ha ezek az elképzelések nem léteztek is volna, az esélyeket súlyosan rontotta az a figyelemreméltóan kemény hangvételű levél, amelyet Alfred Emmott (Churchill oldhami képviselőtársa az 1900-as parlamentben és sokkal később egy rövid ideig a liberális kabinet tagja) intézett csütörtökön (május 20-án) Asquithhez: „A domíniumok érdekében nagyon kérem, hogy ne tegye Churchillt [a gyarmatügyi minisztériumba]. …Ennek hatása a domíniumokra nézve káros, sőt talán katasztrofális lenne. Churchill nem rendelkezik sem a megfelelő természettel, sem a megfelelő modorral ahhoz, hogy betölthesse ezt az állást.” Ezt a nézetet erősen támogatta W. M. R. Pringle skót parlamenti képviselő és Asquith kitartó támogatója és kedvence, aki „a közre leselkedő

veszélyként” jellemezte, ha Churchill továbbra is hivatalban marad. Mindehhez hozzátette, hogy ezt a nézetét számos liberális parlamenti képviselő is osztja. Churchill ilyen nagyfokú népszerűtlenségre tett szert a Liberális Párt egyes köreiben, valamint majdnem a teljes Konzervatív Pártban, kivéve F. E. Smitht és talán Arthur Balfourt. Churchill zsibbadt nyugalma nem soká tartott. Egy olyan nagy tengeri összecsapásnak a lehetősége, amely a pártok manőverezését a „helyükre tenné”, május 18-án kedden reggel gyakorlatilag semmivé vált. A német hajók visszafordultak keletnek és Churchill immár nem hivatkozhatott az általuk jelentett veszélyre mint olyan okra, ami miatt mindenképpen hivatalban kellene maradnia. Ez azonban nem jelentette azt, hogy magába süppedt volna. A következő négy nap során, kedd és péntek, azaz május 18. és 21. között öt újabb levelet írt Asquithnek, amelyek nagyfokú hangulati hullámzásról árulkodnak. 18-án azt közölte, hogy nem utasítaná vissza a gyarmatügyi minisztériumot, de kérte, hadd „fejezze be a munkáját” az Admiralitásnál. 20-án egy általa minden bizonnyal újnak és döntőnek hitt adu ásszal lépett elő: „Nagy meglepetéssel hallottam, hogy Sir Arthur Wilson tegnap azt közölte a haditengerészeti lordokkal, noha kész alattam szolgálni első tengeri lordként, más vezetése alatt erre nem hajlandó. Ez a legnagyobb elismerés, amit eddig kaptam.” Ugyanazon a napon Clementine Churchill is levelet írt a miniszterelnöknek, amely lényegében a döntés végrehajtásának elhalasztását kívánta elérni, ám amelynek a hangneme távol állt attól, hogy kérlelő legyen: szinte a szemtelenségig rámenős volt. Ebben szerepelt az a híres, sokat idézett mondat is, hogy „Winston az Ön és azok szemében, akikkel együtt dolgozik, sok hibával rendelkező ember, de olyan kiváló tulajdonságai vannak a Németország elleni háborúban, amelyek, bátran mondhatom, csak kevés jelenlegi vagy jövőbeli kabinettagban találhatók meg: van ereje, van fantáziája, van halálos elszántsága”. Asquith egy „őrült leveleként” jellemezte az írást, ami túlzás. Szívből jövő könyörgés volt, amely legalább egy helyen a fején találta a szöget.

Május 21-én Churchill egy hat (kis) lapra terjedő levelet írt, amelyben a Dardanellákon folyó hadműveletek sikeres befejezéséhez nélkülözhetetlenként próbálja magát beállítani: „Nem arról van szó, hogy ragaszkodnék a hivatalhoz vagy ehhez a minisztériumhoz, s nem is az érdekeim vagy a karrierem mozgat. A feladatomhoz és a kötelességemhez ragaszkodom. Minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerre vigyük azt a félelmetes vállalkozást, amelybe belefogtunk; és amelyről tudom, hogy kizárólag én magam – Arthur Wilsonnal együtt – vagyok képes megvalósítani.” Aznap egy még hosszabb önigazoló levelet és kérést írt Bonar Law-nak. Pénteken Churchill egy reményt vesztett újabb levele és Asquith határozott hangú, de együttérző levele talán elkerülte egymást. „Megkaptam a leveleit”, írta a miniszterelnök. „Véglegesnek fogadhatja el, hogy nem marad az Admiralitásnál. …Szeretnék a szolgálataira továbbra is számítani az új kabinetben, mivel őszintén hálás vagyok azért a nagyszerű munkáért, amelyet a háború előtt és annak kezdete óta végzett.” Churchill heves hangvételű levele – a hangulatváltozás spontánnak tűnik, mert egy soron következő levél arra utal, hogy közben nem olvasta még Asquith (legalábbis az Admiralitást illetően) kimondott végső szavát – leszögezi: „Nagyon sajnálom a kellemetlenségek miatt, és nagyon sajnálom, hogy én voltam az oka annak a helyzetnek, amely alkalmat adott másoknak a bajkeverésre – bármilyen hivatalt elfogadok – a legalacsonyabb rangút, ha ezt kívánja – amit felajánl nekem.” Azután, nagyjából egy órával később, amikor már látta Asquith levelét, ismét tollat ragadott: „Rendben van, elfogadom a döntését. Nem nézek vissza.” Asquith azonnal válaszolt, hogy kifejezze „a háláját a levél szelleme miatt, nem mintha meglepetésként ért volna”. Ezzel ez a figyelemre méltó levélváltás le is zárult. Az új kormány megalakulását május 26-án jelentették be, s Churchill valóban szinte a „legalacsonyabb rangú” helyet kapta, noha megvolt az a vigasza, hogy továbbra is a haditanács vagy, ahogy újabban nevezték, a Dardanellák-bizottság tagja maradt. A lancasteri hercegség kancellárja lett, vagyis az ódon szinekúraállások közül a legkisebb becsben tartott hivatal jutott neki – ezek közül a jelentősebbek a Titkos Tanács elnöksége és a

lordpecsétőrség. Miniszteri feladatai gyakorlatilag kimerültek Lancashire grófság tisztviselőinek kinevezésében. Az alatt az öt hónap alatt, amíg ezt a hivatalt töltötte be, egyetlen alkalommal sem tudott felszólalni az Alsóházban. Ám legalább valamilyen állásban maradt – jóllehet az periferiális volt és a személyes súlya is csökkent –, s innen is beleszólhatott a Dardanellákkal kapcsolatos stratégia alakításába.

15 Negyvenévesen a pálya végén? Churchill számára nagy csapást jelentett pályafutásának megtorpanása, és bizonyos szempontból az a meglepő, hogy szeszélyes természete ellenére, amelyben mély depressziók és kirobbanó energikus időszakok váltakoztak, vissza tudta magát tornázni. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni a csapás méretét. „Végem van!”, közölte Lord Riddell-lel, a News of the World tulajdonosával, akit meglepően sok politikus avatott a bizalmába. „Végem van minden olyan értelemben, ami fontos nekem – a hadviselésben, a németek legyőzésében.” És Clementine Churchill a bukásáról elmélkedve (Martin Gilbertnek) jóval később egyszerűen megjegyezte: „Azt hittem, belehal a bánatba.” Bármilyen sötét gondolatokkal is voltak terhesek az éjszakái, a nyilvános fellépése nem olyan sebesült élőlény képét mutatta, aki a bokrokba akar bújni a sebeit nyalogatni. Ehelyett minden rendelkezésére álló lehetőséget megragadott a szereplésre. Kicsit hasonlóan az édesapjához, aki 1886. december 22-i lemondása után a pénzügyminisztériumban maradt és karácsony alatt az egyik levelet a másik után küldte el, az új kormány megalakulásának bejelentését követően még öt-hat napig az Admiralitásból intézte a levelezését. Mindössze a cseppet sem dicsőséges 1915. június 1jétől kezdett el írni a lancasteri hercegség minisztériumának a Waterloo híd északi oldalánál található, távoli és nem kielégítőnek tartott épületéből. Jellegzetes módon majdnem az első ottani megnyilvánulása egy, a kollégáihoz intézett 4000 szavas memorandum volt a nyugati és a keleti front általános stratégiai helyzetéről. És még aznap egy másik iratot küldött Jellicoe-nak, aki nyers, de illendő tisztelettel és visszafogott barátsággal fogalmazott levelet írt neki korábban, amelyben nem Churchill távozása miatt sajnálkozott, hanem azt emelte ki, hogy mennyit tett a haditengerészetért. Churchill életének fénypontját ezen a héten azonban a szombaton Dundee-ba tett látogatás jelentette, ahol a zsúfolásig megtelt Caird Hallban rövid (félórás), ám annál jelentősebb beszédet tartott a

választóinak. A háború megkezdése óta most látogatott el első ízben hozzájuk, s újfent elég hosszú idő telt el, amíg legközelebb találkozott velük. A beszéd azonban nagy siker volt, gyakran hangos éljenzés szakította meg, s a jelek szerint megfelelően biztosította Churchill választói hátterét. A beszéd fele haditengerészeti politikájának igazolásával telt, negyedrésze (meglepetésre) a franciaországi szolgálatra sorozás bevezetése ellen szólt (kevésbé veszélyes hazai feladatokra burkoltan elfogadhatónak tartotta), míg negyedrésze egy olyan kormány szónokias követelésére szorítkozott, amely határozott lépéseket tesz, és olyan emberekére, akik reagálnak is ezekre a lépésekre. Mindezek a témák 1940-et vetítették előre. A beszéd végén nem minden dagályosság nélkül, ám elkerülve azt is, hogy a hallgatóság valami lapos mondanivalót vigyen magával, kijelentette: Az önök előtt álló feladatokkal foglalkozzanak. Előrenézzenek, ne hátra. Újuljanak meg szívben és lélekben, egyesüljenek egy közös óriási erőfeszítésben. Nehéz időket élünk, nagy szükséget szenvedünk, Európa agonizál, ám az egyesült brit erő a konfliktusban ellenállhatatlan lesz. A szövetségesek ügyének óriási tartalékát jelentjük, s most ennek az óriási tartaléknak egy emberként kell előremenetelnie. Az egyik ok, amiért Churchill olyan lassan hagyta el az Admiralitást, az volt, hogy nem tudott sehová sem menni Londonban. A külügyminiszter még mindig bérelte az Eccleston Square-i ingatlant és semmi jelét sem adta, hogy haladéktalanul a rendelkezésükre kívánná bocsátani a házat. Az új haditengerészeti miniszter, Alfred Balfour egyáltalán nem sietett az Admiralty House átvételével – miután agglegényként saját házzal rendelkezett a Carlton Gardensben, ez mohóságnak is tűnt volna –, és inkább Clementine akart az utálatossá vált környezettől minél hamarabb megszabadulni. Néhány hétig Ivor Guest, aki éppen akkor kapta

meg a Lord Wimborne címet, unokatestvéri vendéglátását élvezték az Arlington Streeten. (Clementine Guest iránti közismert ellenszenvét ismerve a választás számára mindössze két rossz közül az egyiket jelentette.) Azután június végén elhatározták, hogy beköltöznek a Természettudományi Múzeummal szemben, a Cromwell Road 41. szám alatt található hatalmas és kényelmes házba, s azt megosztva használják sógornőjükkel, Lady Gwendeline (vagy „Goonie”) Churchill-lel, akit a férje, Jack, mielőtt vezérkari tisztként a Dardanellákra utazott volna, két gyermekükkel együtt itt helyezett el. Az épület, amelyet manapság a London közepéből nyugat felé kivezető főútvonal forgalma tesz elviselhetetlenné, akkoriban a divatos negyed szélén állt. Noha nagyobb volt az Eccleston Square-inél, kevésbé volt barátságos. Mindkét család, akik nagyon jól kijöttek egymással – nemcsak akkor, hanem később is –, a takarékosság miatt választotta ezt a megoldást. Churchill azonban a jelek szerint nem érezte nagyon jól magát ebben az egyesített óvodában. Ahogy egy október 2-án az öccséhez írt levelében megjegyezte, a Londonban töltött éjszakái nagy részét édesanyjuk Brook Street 72. alatti mayfairi házában vészelte át. Winston Churchill bajait csekély mértékben még az is növelte, hogy annak eredményeként, hogy a lancasteri hercegséghez került, a 62

miniszteri fizetése 2000 fontra csökkent. A pénzügyeket mindig nagyvonalúan kezelte, és ez a változás sem akadályozta meg abban, hogy egy kisebb vidéki házat vegyen ki a nyárra. A Surreyban lévő Godalming melletti Hoe Farmról van szó, amelyet még a bukása előtt béreltek ki. Egy Tudor-stílusú (Lutyens által nemrégen átépített) kisebb udvarház, s nem farm volt ez, ebben a már akkor is félig-meddig kertvárosiasult vadregényes és elzárt völgyben. „Nagyon egyszerűen élünk [itt] – írta június 19-én a testvérének –, ám minden, az élethez szükséges dolog bőségesen a rendelkezésünkre áll – forró fürdők, hideg pezsgő, friss zöldborsó és öreg konyak.” A Hoe Farm hatalmas kerttel rendelkezett, és Churchill életének egyik személyes fordulópontja ehhez a helyhez kapcsolódik. Egy júniusi hétvégén, amikor még mindig nem tért magához a magas

rangú kormányzati pozíció elvesztése miatt – „mint egy partra vetett hal vagy egy hirtelen felhúzott búvár”, a saját szavait idézve –, véletlenül észrevette a szépséges Goonie-t, amint vízfestményeket fest. Goonie rábeszélte, hogy ő is vegyen ecsetet a kezébe. Churchill el volt ragadtatva, noha korábban a festészet nem játszott 63

semmilyen szerepet az életében. A vízfestmények sápadt kifinomultsága azonban hosszú távon nem volt neki való. Hamarosan az olajfestészet nehezebb mesterségébe vetette bele magát. Hazel Lavery, aki maga is festő volt és egy divatos portréfestő felesége, jött el látogatóba és mutatta meg, miként használja a terpentint és miként vetkőzze le a visszafogottságot, hogyan csapja oda bátran a merészebb színeket. Ez nagyban növelte a szórakozását, és a festészet élete hátralévő ötven esztendejében majdnem mindvégig egyik legkedvesebb foglalatossága maradt. Meglehetősen magas szinten művelte és, ahogyan Violet Bonham Carter találóan megjegyezte évekkel később, ez volt az egyetlen olyan tevékenység, amelyet teljes csendben végzett. Most azonban ez az új kikapcsolódási forma megnyugtatta és bizonyos mértékben segített elfogadnia, hogy szerény politikai kilátásokkal kell beérnie. Nem lépett ki a politikai életből. Éppen ellenkezőleg, minden kis lehetőséget megragadott, amit az új, jelentéktelenebb hivatal biztosított neki, amely gyakorlatilag semmilyen munkát nem kívánt meg tőle. Mindössze a haditanácsi tagsága jelentett némi reménysugárt; a testületet most Dardanellák-bizottsággá nevezték át és kilencre csökkentették a tagok számát, noha hamarosan tizenhárom-tizennégyre ment föl. Még mindig nem vezettek jegyzőkönyvet a kabinet üléseiről, ám Hankey ezredes már lelkiismeretes feljegyzéseket készített az alárendelt testület találkozóin elhangzottakról. Ezek alapján elmondható, hogy a júniusi üléseken Churchill kizárólag Kitchenernél szólalt fel kevesebbszer, és jóval többször, mint Balfour (utóda az Admiralitás élén) meg a miniszterelnök és a hat másik tag, akik közül egyedül a lordpecsétőri szinekúrát betöltő Curzon említhető meg aktivitásáért.

Június közepén Churchill Edwin Montagu pénzügyminisztériumi államtitkárnak írt levelet, amelyben egy, a Whitehallhoz közelebbi harcálláspontot kért a maga számára, ahol elfér egy személyi titkár (megtartotta Edward Marshot), egy gyorsíró és egy küldönc, mert „a lancasteri hercegség hivatala, ahogy Ön is biztosan tudja, teljességgel alkalmatlan” a kabinetben és a haditanácsban rá háruló „rengeteg” munkához. A „rengeteg munka” esetleg túlzás volt, ám a kérés szerény, és kapott is egy kis lakosztályt az Abingdton Street 19.-ben, a Lordok Házával szemben. Egy olyan embertől, aki a közelmúltban még az Admiralitás üléstermét, a mellette lévő nagyszerű rezidenciát és az Enchantress fedélzetét használta, szomorú kívánságnak hatott ez a kérés. Korábban még úgy volt, hogy júliusban egy háromhetes útra indul, hogy a helyszínen tanácskozzon Hamilton tábornokkal és de Robeck admirálissal, a Dardanellákon szolgálatot teljesítő parancsnokokkal és azután jelentést tegyen a kabinetnek. Még arról is szó volt, hogy esetleg Bulgáriát és Romániát is útba ejti, azt a két országot, amelyeket mindenképpen szeretett volna a szövetségesek oldalán bevonni a háborúba. Nem világos, kitől eredt az ötlet, talán Churchilltől magától, de melegen támogatta, feltehetően különböző okokból, Asquith, Balfour, Kitchener és Edward Grey is. Churchill izgalommal, noha a személyét fenyegető veszélyekkel szembeni közömbösségét tekintve kicsit különös, világvége-hangulatban készült a misszióra. Július 18-án ezeket a sorokat írta Asquithnek: „Természetesen óvatos leszek és semmilyen szükségtelen kockázatot sem vállalok; de nem tudnám megfelelően felmérni a helyzetet anélkül, hogy ne szálljak partra a Gallipoli-félszigeten és ennek következtében ne kerüljek az ellenség lőtávolába. Ha bármilyen balszerencse érne, azt hiszem, özvegyemet megilletné egy vezérkari tiszt özvegyének járó nyugdíj; arra kérem, nézzen ennek utána.” Egy nappal korábban még komorabb hangú levelet írt Clementine-nak, amelyet csak halála után kellett volna kézbesíteni. Az első két bekezdés pénzügyekről szól és ennek megfelelően unalmas. A harmadik bekezdés bizonyos értelemben szerepjátszás, mindenesetre színpadias, ám érzelmileg túlfűtött, élénk stílusú leírása annak, hogy miként látta magát és a házasságát:

Nagyon szeretném, hogy Te kapd meg az összes iratomat, különösen azokat, amelyek a haditengerészeti miniszterségem idején keletkeztek. Téged jelöltelek ki az egyedüli irodalmi kurátoromnak. […] Semmi szükség a sietségre; de szeretném, ha az igazság egy napon kiderülne. Randolph folytatja majd a munkámat. Ne sirass meg nagyon. A halál mindössze egy véletlen esemény, és még csak nem is a legfontosabb, ami velünk történhet. Összességében, különösen azóta, hogy Veled, drágám, találkoztam, boldog voltam, és Te megtanítottál arra, hogy milyen nemes lehet egy női szív. Ha van túlvilág, várni foglak. Ám nézz előre, érezd szabadnak Magad, élvezd az életet, vigyázz a gyerekekre, és őrizd az emlékemet. Az Isten áldjon meg. Viszontlátásra W. Csalódás érte, mert végül nem utazott el. Július 19-én, hétfőn Churchill a Hoe Farmról Londonba ment és a tervek szerint másnap, kedden folytatta volna útját a Földközi-tenger keleti medencéjébe. Úgy volt, hogy Kitchener kívánságára és Asquith egyetértésével Hankey kíséri el. Ez a megoldás feltehetően nem volt Churchill ínyére, mert bizonyos szempontból úgy tűnt, Hankeyt azért küldik vele, hogy szemmel tartsa, ám kész volt lenyelni ezt a kisebb kellemetlenséget. Éppen a Downing Streeten búcsúzkodott Asquithtől, Kitchenertől és Greytől, amikor Curzon toppant be és kifejezte meglepetését, hogy Churchill utazik, de a maga részéről sok szerencsét kívánt hozzá. Ám Curzon, vitathatatlanul nagy tehetségét és még annál is nagyobb ambícióját megmérgező kétszínű magatartásával, amely egyébként hozzájárult ahhoz, hogy 1923-ban nem lett miniszterelnök, innen egyenesen a többi

konzervatív kabinettaghoz sietett, és közölte velük a hírt, s azok gyakorlatilag megvétózták, hogy Churchill a kabinet küldötteként utazzon. Churchill, mihelyt tudomást szerzett erről, visszalépett. Nem volt hajlandó úgy elmenni, hogy nem bírja a kabinet feltétel nélküli támogatását. Visszalépését megkönnyebbülten fogadta Asquith, aki nem kívánt harcolni az ügyben. Az eset újabb megaláztatást jelentett Churchill számára. Ez után a kudarc után még további tizenhat hétig maradt a kormányban. Ezek a napok bizonyos szempontból a lemondásához vezető hosszú utat képviselték, noha sok olyan kanyarral és bukkanóval nehezített út volt, amelyen a cél gyakran szem elől veszett. Churchill hajlamos volt azt hinni, hogy semmi keresnivalója Londonban, civil életformával. Így szeptember 20-án levelet írt Jack Seely ezredesnek, annak a merész középkorú cserkésznek, aki 1914 nyarán olyan ügyetlenül lépett fel hadügyminiszterként a curragh-i „zendülőkkel” szemben, ám aki most sikeresen irányította a kanadai lovasdandárt: „Gyűlölök itt senyvedni és csak nézni a tunyaságot & ostobaságot akkor, amikor sok mindent tudok & semmit sem tehetek”; októberben pedig ezt írta az öccsének: „Itt vagyok a tudásommal [visszatérő kifejezés] & rettenetes, hogy csak tengek-lengek. Ám jelenleg ez az állásom.” Természetszerűleg és joggal úgy gondolta, hogy alapvető felelősséggel tartozik a kabinet tagjai közül a Dardanellákstratégiáért és azokért, Ian Hamilton tábornoktól lefelé, akik ebben a végül is reménytelen vállalkozásban részt vettek, és sok esetben a jó hírüket, túlságosan sok esetben pedig az életüket vesztették. Ez a gondolat augusztusig értelmes elfoglaltságot adott neki. Hamilton április 25-én kísérelt meg először partra szállni a Gallipoli-félszigeten a 29. hadosztállyal és az ausztrál és új-zélandi hadtestekkel. Súlyos veszteségeket szenvedtek, de augusztus 6-ig sikerült a lábukat megvetni, amikor az erősítésként befutó IX. hadtest partra szállt Suvlánál. A veszteségek ismételten súlyosak voltak. Négy-öt napon belül kiderült azonban, a helyszínen lévő Jack Churchillt idézve, hogy „attól tartok, a valódi siker esélye elszállt”. A támadás talán Hamilton beosztott tábornokainak majdnem bűnös mértékű óvatossága miatt elakadt. Mindössze egy újabb, nehezen védhető

partszakaszt sikerült megszerezni. A helyzetben rejlő legnagyobb irónia az volt, hogy ez a nagy átkaroló hadművelet, amely olyan központi helyet foglalt el Churchill lovasságon nevelődött gondolataiban az előző nyolc hónap során, olyan patthelyzetben végződött, amely kisebb mértékben, de mégis ahhoz a nyugati fronton végbemenő vérontáshoz vált hasonlóvá, amellyel szemben az eredeti tervek szerint egy ötletgazdag, mozgékony frontot jelentő és szerény veszteségekkel járó alternatívát kellett volna, hogy megvalósítson. Churchill lojális reagálása az volt, hogy a Dardanellák-bizottságban újabb erősítéseket szorgalmazott Hamilton számára. Annyira rögeszmésen ragaszkodott a Dardanellákhoz, hogy nem vette figyelembe a katonai alapigazságot: kudarc esetén nem szabad erősítésekkel próbálkozni. Azoknak a zaklatott és kiábrándult bizottsági üléseknek a jegyzőkönyveit olvasva nehéz nem egyetérteni Bonar Law zord és maró megjegyzéseivel, aki az első számú szkeptikus szerepét öltötte időközben magára. Augusztus 19én kijelentette, hogy „[Sir Ian Hamilton] mindig majdnem győz.” Augusztus 27-én feltette a kérdést, hogy vajon „Hamiltonnak védekezni kell-e, vagy továbbra is folytatni az emberek feláldozását [az áldozatok száma immár megközelítette a 40 000-et] a siker leghalványabb esélye nélkül”. Churchillnek is be kellett ezt látnia, ám most már gúzsba kötve táncolt. Ismét a Dardanellák-bizottság, de még inkább a kabinet kínzóan hatástalan döntéshozatali képességét bírálta. Jóllehet én Asquith-párti vagyok és szkeptikus azt illetően, hogy a háború kedvezőbb irányba haladt-e Lloyd George alatt, mégis megdöbbenek a Dardanellák-bizottság üléseiről készített feljegyzések olvastán. Ez a testület a nevével ellentétben gyakorlatilag központi stratégiai irányító szerepet töltött be. Az biztos, hogy semmilyen hasonló szerv nem létezett. Ennek ellenére a bizottságban inkább véleménycsere zajlott és nem kemény döntések meghozatala. A viták udvariasak voltak, amikor, ritkán, jó hírek érkeztek, és rossz hangulatúak, amikor nem. A bizottság csak október közepén határozta el Hamilton visszahívását. Ebben nagy szerepet kapott Keith Murdoch, aki ekkor a Sydney Sun fiatal tudósítójaként dolgozott, majd egy jelentős

ausztrál újság tulajdonosa lett. Ő volt annak a sokkal globálisabb sajtómágnásnak, Rupert Murdochnak az édesapja, aki 1931-ben született, jóval azután, hogy Keith Murdoch visszatért a Dardanellákon rá leselkedő veszélyek ellenére. Keith Murdoch jelentősége abból a körülményből eredt, hogy Gallipolinál nagyon sok ausztrál harcolt (és halt meg). Robert Donald, a (liberális) Daily Chronicle szerkesztője érdekes, bár visszafogott hangon írt róla Churchillnek: Mr. Murdoch nem tesz úgy, mintha értene a katonai dolgokhoz. Amikor jelentésének részletei felől érdeklődtem, meglehetősen kitérő válaszokat adott. Teljesen egyértelmű, hogy nem látta a saját szemével azokat a dolgokat, amelyekről írt, s nem is ismeri személyesen azokat, akiket elítélt. Az információi jobbára másodkézből származnak. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nagy részük nem helytálló, vagy hogy a bírálata nem teljesen megalapozott, ám az a személyes véleményem, hogy óvatosan kell kezelni az általa mondottakat. Függetlenül attól, hogy Murdoch Asquithnek, Lloyd George-nak és az ausztrál miniszterelnöknek (Andrew Fishernek) küldött jelentései tendenciózusak voltak-e vagy sem, végső soron ezek ásták alá Hamiltont. Churchill a Dardanellák-bizottság október 14-i ülésén, amely a tábornok visszahívása mellett döntött (és Hamilton soha többé nem kapott parancsnoki megbízatást), mindössze annyit mondott, hogy Hamiltonnak „felháborítóan nagy” nehézségekkel kellett szembenéznie, és reméli, hogy semmilyen „mocskolódás” sem követi a visszahívását. Churchill majdnem olyan közel volt pályafutása (átmeneti) végéhez, mint Hamilton a karrierje (végleges) lezárásához. Churchill még október elején is fontos kabinetmemorandumokat és/vagy leveleket írt Asquithnek. Negyedikén azt javasolta, hogy a hadügyminisztérium

élén kudarcot vallott Kitchenerrel váltsák fel a Franciaországban parancsnokló Sir John Frenchet (ahol Churchill elképzelése szerint a lehető legkevesebbet kéne tenni). Frenchnek pedig „a törökök ellen harcoló brit csapatokat” kellene átvennie. Lloyd George kerülne Kitchener helyére a hadügyminisztériumba „a lehető legjobb & legerősebb vezérkarral a háta mögött. Sir Douglas Haig annak ellenére, hogy nem a szavak embere, vitán felül a legjobban képzett és legértelmesebb katonánk.” A baj az volt, hogy bármennyire korholta Asquitht az óvatosságáért, Churchill maga is, annak ellenére, hogy általában oroszlánként viselkedett, bizonyos mértékig ebbe a betegségbe esett. Talán valamilyen rettenetes, embereket gyengítő vírus pusztított a Whitehallban 1915 őszén. Az utolsó négy bekezdést, amelyek valóban erőteljesek voltak, kivágta a levél elküldése előtt. Ugyanez az el nem küldő habozás lett úrrá rajta az október 22-én és 29-én megfogalmazott két, Asquithnek szánt lemondólevelével kapcsolatban. Az első egyszerű fenyegetőzés volt, hogy távozik, ha Kitchenert nem mozdítják el a hadügyminisztériumból és nem váltják fel egy olyan „kompetens civil hadügyminiszterrel, aki valóban felelős a Parlamentnek & akit a lehető legerősebb vezérkar támogat”. Kitchenert nem fosztották meg a hivatalától, de egy hónapos útra küldték a Dardanellákra és az ahhoz közeli helyekre. Eközben Asquith bevitte a saját embereit a hadügyminisztériumba, ahogy azt már korábban is tette a curragh-i incidens és a háború 1914-es kitörése között. A lépés újabb bizonyítékot szolgáltatott kormányzati tehetségére, s ellentmond annak a felfogásnak, amely szerint ekkorra már reménytelenül letargikussá és döntésképtelenné vált. Több olyan sebet is megnyitott, amelyek csak elmérgesedtek Kitchener alatt. A legjelentősebb közülük az volt, hogy Frenchet visszahívta a franciaországi expedíciós haderő éléről és Haig lett helyette a főparancsnok. Asquith még azelőtt, hogy Kitchener elutazott volna a Földközitenger keleti medencéjébe, eleget tett annak az erős kabinetbeli támogatást élvező követelésnek, hogy egy sokkal zártabb körű haditanácsot alakítson. A miniszterelnök egy október 28-án körbeküldött feljegyzésében tájékoztatta erről kollégáit, s ez az

esemény váltotta ki Churchill második, de el nem küldött lemondólevelének a megírását. Churchill májusban is hasonlóan kényes helyzetbe került. Akkor elvben egy koalíció mellett állt ki, de csak ha az nem jelenti a saját kimaradását, vagy legalábbis féligmeddig való kimaradását a hatalom belső köreiből. Most éles kritikával illette a felduzzasztott Dardanellák-bizottság szétfolyó határozatképtelenségét, de felismerte, hogy sokkal szűkebb testületbe már nem férne be, s egy olyan szinekúrában reked, amely a lancashire-i elöljárók kinevezésén kívül nem sok munkát ad neki. A megfogalmazott levél természetének rossz oldalára vet fényt: A háborús politikát illetően kifejtett nézeteim nyilvánosak és most nagy sajnálattal kell látnom, hogy a dolgok milyen fordulatot vettek. Ugyanakkor a lelkiismeretem nem engedi meg, hogy hatalom nélkül felelősséget vállaljak. A balszerencsét nem kizárólag a határozatképtelenség hozta ránk. A hibás & letargikus végrehajtás és mindenféle terv hiánya a katonai ügyekben, valamint a szövetségeseinkkel való hatékony együttműködés elmaradása olyan bajok, amelyeket nem lehet csak azokkal a változtatásokkal orvosolni, amelyeket Ön ajánl a memorandumában – bármennyire is helyénvalók azok önmagukban. […] Van azonban egy pont, amiről jó lenne személyesen is szót váltanunk. Az igazság érdekében szükséges lenne a Dardanellákon folyó akciók eredetének nyilvánosságra hozatala. Talán jó is, hogy ez a különös módon a Claridge’s Hotel levélpapírján megfogalmazott irat nem ment el, mert sokkal összeszedettebb (és egyértelműbb) levelet írt két héttel később. Ebben félretette azt a zsémbes panaszkodást, amely a félretett

levelet jellemezte, az Admiralitásnál folytatott politikáját sokkal magabiztosabban védte meg, s így elkerülte a fogalmazvány utolsó mondatában szereplő zsarolásnak a látszatát is. Churchill ebben a nyári semmittevésben szinte mániákusan kezdett foglalkozni azzal, hogy mit csinált ő első lordként a háború alatt, s állandóan azt követelte, ne csupán a télen a Dardanellák-stratégiára vonatkozó közös (Asquithszel, Kitchenerrel és gyakorlatilag az egész haditanáccsal együtt hozott) döntésekre, hanem az antwerpeni akcióra, a három „Cressy” elsüllyesztésére és Cradock admirálisnak a Csendes-óceán déli medencéjében elvesztett csatájára vonatkozó jegyzőkönyveket, táviratokat és egyéb dokumentumokat is hozzák nyilvánosságra. Sem Asquith, sem Balfour (aki immár természetesen felelős volt a haditengerészeti minisztériumért), sem senki a miniszterek közül nem lelkesedett az ötletért. Nem is nagyon lehetett tőlük elvárni egy elkeseredett küzdelem kellős közepén, hogy olyan jelentősnek tekintsék Churchill hírnevének tisztázását, a biztonság, a hadsereg morálja és minden kétségen felül az ösztönös miniszteri titkolózó hajlam ellenében, mint Churchill maga. Mivel nem tudott nagyobb kört megnyerni magának, a vonatkozó dokumentumok másolatait most egyes emberekhez, elsősorban új konzervatív kollégáihoz kezdte eljuttatni, akik természetesen nem ismerhették azokat korábban. Az egész olyan színezetet öltött, mint amikor különlegesen pikáns pornográf dolgokat adnak körbe. Churchill türelmetlenül várta a reagálásokat. Mindez nem tartozott élete fénypontjai közé. Churchill valódi lemondólevelében azonban már felhagyott az ilyenfajta pitiáner önigazolással és sokkal magabiztosabb hangot ütött meg. Ennek megfelelően ez a nyilvánosságra került levél általános vélemény szerint emelkedett hangnemben íródott és sok elismerő reakciót váltott ki, így például Violet Asquithből (aki még Kipling „Ha” című akkoriban a mainál feltehetően kevésbé elcsépelt versét is kimásolta neki), Edward Greyből és a 4-es huszárok ezredeséből. A levél elég fontos változást hozott az életében ahhoz, hogy teljes terjedelmében idézzük.

A Lancasteri Hercegség Hivatala 1915. november 11. Kedves Asquith! Amikor öt hónappal ezelőtt otthagytam az Admiralitást, egy kevés feladattal járó hivatalt fogadtam el a kérésére annak érdekében, hogy részt vehessek a haditanács ülésein és akkori átfogó ismereteimmel segítsem az új minisztereket az éppen zajló akciók megértésében. Az általam adott tanácsok megtalálhatók a Birodalmi Védelmi Bizottság [nem pontos megnevezés a kezdetben Haditanácsként, később Dardanellákbizottságként működő testületre] jegyzőkönyveiben, és azokban a memorandumokban, amelyeket a kabinettagok között köröztettem; s most szeretném felhívni a figyelmét ezekre az iratokra. Teljes mértékben egyetértek azzal a döntéssel, hogy kis létszámú haditanácsot kell létrehozni. Nagyra értékelem azt a szándékát, amit hat héttel ezelőtt közölt velem, hogy nekem is helyet szán annak tagjai között. Már akkor is előre láttam azokat a személyi nehézségeket, amelyekkel a testület összeállításakor szembesülni fog, s egyáltalán nem kívánok panaszkodni amiatt, hogy a terveit meg kell változtatnia. A változtatással együtt azonban természetesen az én kormányzati munkám befejeződik. Tudván azt, hogy mit kell tenni a jelenlegi helyzetben, s ismervén a végrehajtó hatalom eszközeit [homályos utalás], nem fogadhatok el a háborús politikáért általános felelősséget, ha semmilyen hatékony módon nem tudom

azt befolyásolni & ellenőrizni. Még ha elvileg helyes döntések születnek is, a végrehajtásuk gyorsasága és módja az, ami meghatározza az eredményt. Ugyanakkor nem maradhatok a jól fizető cselekvésképtelenség állapotában sem a jelen körülmények között. Ezért arra kérem, hogy terjessze lemondásomat a király elé. Tiszt vagyok, és minden fenntartás nélkül a katonai hatóságok rendelkezésére bocsátom magam megjegyezve, hogy az ezredem Franciaországban van. Tiszta a lelkiismeretem, s ez képessé tesz rá, hogy vállaljam a felelősséget minden múltbeli eseményért. Az idő igazolni fogja az Admiralitásnál töltött szolgálatomat és elismeri, milyen mértékben vettem ki a részemet abból, hogy a tengerek fölött abszolút uralomra tettünk szert. Mély tisztelettel és változatlan személyes barátsággal veszek búcsút. Őszinte híve, Winston S. Churchill A november 15-én, hétfőn az Alsóházban elhangzott lemondó nyilatkozatát ugyancsak jól fogadták, éles ellentétben a következő, négy hónappal később elmondott beszédével. Újfent Violet Asquith volt az, aki nem fukarkodott a dicséretekkel: „Azt hiszem, a beszéde egészen hibátlan volt – ritkán érzékenyültem el ennyire. – Nagyszerű és nagylelkű beszéd volt. – El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok azért, amit azzal a gonosz vén őrülttel csinált.” A „gonosz vén őrült”, felesleges is említeni, Fisher és nem az édesapja, jóllehet Asquith hamarosan Churchill kritikájának célpontja lett. Sunny Marlborough egy másik politikai szemszögből majdnem ugyanilyen elragadtatott volt, noha a „vén őrültre” vonatkozó kitételt másként értelmezte. „Nagyszerűen fejtetted ki az álláspontodat és nagyon

tetszett”, írta a herceg. „Szerintem azonban nem kellett volna a Fishert bíráló részt bevenned a szövegbe.” Nem nehéz kitalálni, hogy Churchill a két levél közül melyiknek örült inkább, mert szinte abszolút érvényű az a szabály, hogy ha egy általános dicséreteket tartalmazó levélben akár egyetlen kritikai megjegyzés is helyet kap, akkor a levél címzettjének emlékezetében a bírálat és nem a dicséret marad meg. Churchill beszéde, eltekintve a Fishert bíráló résztől, amely minden élessége dacára elegáns volt („Az első tengeri lordtól nem kaptam sem egyértelmű útmutatást az esemény előtt, sem egyértelmű támogatást az után, amit pedig elvárhattam volna tőle”), nem volt magyarázkodó és határozottan szólt a jövőről. „Semmi okunk sincs arra, hogy kedvünket veszítsük a háború folyása miatt. Valóban nehéz időket élünk, s talán még rosszabbakat is fogunk, mielőtt jobbra fordulna, de biztos, hogy jobb lesz, ha kitartunk, s ebben szilárdan hiszek.” Sok tekintetben azonban a beszéd negatív, semmint pozitív aspektusai a legfigyelemreméltóbbak. A beszéd Sherlock Holmes kutyája volt, amely nem ugat. Semmilyen támadást sem intézett Asquith vagy bármelyik korábbi kollégája ellen. Ennek eredményeként, függetlenül attól, hogy mennyi keserűség gyűlt fel az ő és Clementine szívében, felszíni jóakarattól övezve távozott. Nem sértette meg az asquithiánusokat s még, a konzervatívokat sem. Asquith a lemondási nyilatkozatot követő vitában udvariasan baráti hangnemet ütött meg, s Bonar Law csak felülmúlta ebben: „Hogy finoman fejezzem ki magam, tiszteletre méltó kollégánkkal szemben nem minden előítélet nélkül csatlakoztam a kabinethez … de meg kell mondanom, hogy intellektuális erő és energia tekintetében nemzetünk egyik legelső embere ő.” És Asquithnek levélben azt javasolta, hogy Churchillt esetleg Kelet-Afrikába lehetne küldeni, feltehetően főparancsnokként és ennek megfelelően altábornagyi rangban. A másnapi búcsúebéd a Cromwell Road 41.-ben, noha nem szűkölködött halotti torra emlékeztető elemekben sem, inkább egy Churchill–Asquith Fest jellegét öltötte. Ott volt Violet Asquith és meglepetésre Margot Asquith is eljött. Nyilvánvalóan Clementine is jelen volt, valamint testvére, Nellie Hozier, továbbá Goonie Churchill

és Eddie Marsh. Ahogy Violet feljegyezte, a legtöbbjüknek „nehéz volt a szíve”, de „Winston vidám hangulatban volt, s ő és Margot tartotta a lelket a társaságban.” Nehéz elgondolni, hogy ezzel a párossal kik tudták volna felvenni a versenyt, akármilyenek is a körülmények. November 18-án délelőtt Churchill átkelt a La Manche csatornán, hogy csatlakozzon 1914 előtti önkéntes ezredéhez, az oxfordshire-i huszárokhoz. Figyelemreméltóan gyorsan el tudta intézni a besorozását és az utazását; régi, a malakandi gyalogosoknál vagy Omdurmannál tanúsított energikusságához hasonlított ez. Őrnagyként ment. Senki sem tudta, pontosan milyen magasra és milyen gyorsan fog emelkedni, miután megérkezik.

16 Egy valószínűtlen ezredes és egy rosszul időzített visszatérés Churchillt nem egyszerű őrnagynak kijáró módon fogadták Boulogne-ban. A főparancsnok autót küldött érte a kikötőbe, ahonnan egyenesen a St. Omer-i főhadiszállásra vitték. Churchill jó érzékkel rábeszélte a sofőrt, hogy az oxfordshire-i huszárok szálláshelyét is érintsék, hogy legalább bejelentkezzen annál az ezrednél, amelynek a jelvényét viselte, noha a valóságban soha nem szolgált benne. Aznap este Sir John Frenchcsel vacsorázott és „egy pompás, forró vízzel, ágyakkal, pezsgővel és minden egyéb kényelemmel felszerelt vidéki kastélyban” aludt. Aztán szinte a kelleténél is több dolog emlékeztetett rá, hogy a főparancsnokság lélekben inkább a londoni politikai élethez és nem a lövészárkok sarához és mocskához áll közelebb. „Redmond [egy, a háború előtt parlamenti képviselőként is tevékenykedő, rendkívül mérsékelt ír nacionalista vezető] vacsorázott itt. Nagyon szimpatikus és szerinte is teljes mértékben igazam volt, amikor kiléptem a kormányból.” Az egész epizód, amelyet minden átmenet nélkül kényelmetlen és veszélyes kalandok követtek, legalább annyira plasztikus és szürreális, mint egy opera vagy egy középkori élőkép. A legújabb kori történelem korszakai közül a franciaországi brit expedíciós haderő tagjainak az életét (és soknak a halálát) tudom a legnehezebben megérteni. Az 1914 előtti békeidők politikai életét könnyű feléleszteni. Gladstone midlothiani választási kampányának fizikai körülményeit sem túl nehéz felfogni. És még Wellington Napóleonnal Waterloonál, közel 200 évvel ezelőtt vívott egynapos küzdelme sem haladja meg az emberi értelmet. Ez a négy évnyi szenvedés és mészárlás azonban, alig feleannyi idővel ezelőtt, mindössze negyven-ötven mérföldnyire Dovertől, alig négyvagy ötórás utazásra a London szívében fekvő Viktória vagy Charing Cross pályaudvartól, számomra sokkal szürreálisabb. Még a (nem túl veszélyes) négyévi katonai szolgálatom a második

világháborúban nem segít igazán hidat verni az első háború nehézségeinek és tragédiájának szűnni nem akaró fajdalmához. A fentiekhez hasonlóan szürreális Churchill életének ez a rövid szakasza. Mindössze öt és fél hónapot töltött a hadseregben, nagyjából annyi időt, amennyit elviselt a lancasteri hercegség élén, s ez alatt a nyúlfarknyi idő alatt összesen három hétig Angliában volt, vagy eltávozáson, vagy azért, mert a parlamenti ügyei szólították haza. Kivételesen jól dokumentált pár hónapról van szó, mert élete egyik részében sem folytatott intenzívebb, érzelemgazdagabb, sőt szenvedélyesebb levelezést a feleségével, nem szolgáltatott 64

aprólékosabb leírást a körülményekről vagy a gondolkodásáról. Mindennek ellenére számomra ezek a hónapok egyfajta átmenetnek tűnnek az életében, amikor nem élt sem kizárólag a mocsokban, az önfeláldozásban és a sors makacs elfogadásában, sem a kiváltságban, félig luxuskörülmények között a csupán alkalmankénti összecsapások világában. Három egymásnak ellentmondó vágy gyötörte egyszerre. Először is a természetében rejlő rettenthetetlenséggel szerette volna a kötelességét teljesíteni. Másodszor rendkívüli mértékben szeretett volna katonai vonalon előléptetést kapni. Minél magasabbra szeretett volna emelkedni a ranglétrán. Harmadszor, némileg ellentmondásban az előbb említett kettővel, állandóan a londoni politikai életen tartotta a szemét. Már egy hónappal a Franciaországba való megérkezése után nagy önbizalommal arról írt, hogy „semmilyen nehézségembe sem kerülne, ha vissza akarnék térni a parlamenti tevékenységemhez, amennyiben az otthoni helyzet ezt kívánná”. Franciaországban töltött második napján felkereste Cavan grófját, aki ekkor vezérőrnagyként (később tábornaggyá lépett elő) a gárdahadosztály parancsnoka volt, harmadnap a főhadiszállásról ismét visszatért hozzá, hogy együtt ebédeljenek. Mindent komótosan és nagyvonalúan csináltak ezeken a szinteken. Churchillt ezt követően a gránátosok második zászlóaljához osztották be, hogy megismerkedjen az állóháborúval. Különleges helyzetbe került. Semmilyen parancsnoki feladatot sem kapott. Ugyanakkor kezdetleges és meglehetősen veszélyes körülmények közé

csöppent. Megismerkedett a patkányokkal és a vízzel teli árkokkal. Aránylag jól fogadta a megpróbáltatásokat. Immár tizenhat év múlt el azóta, hogy a tábori élet „örömeiben” részesült Dél-Afrikában. Ahogy azonban egy hét elteltével írta Franciaországból: „Megnyugtató tapasztalni, hogy annyi luxusban eltöltött év után ezek a körülmények semmilyen különös hatással sem voltak rám.” Kezdetben nem az a lelkes fogadtatás várt rá a zászlóaljnál, mint Cavannál. Az egységet George Jeffreys ezredes, később tábornok vezette, aki még később Petersfield konzervatív párti képviselője volt tíz éven át, s akiről az Alsóházban közösen eltöltött három évünkből az maradt meg bennem, hogy ő állt legközelebb az Ó! Milyen nagyszerű kis háború karikatúrájához. Fagyosan fogadta a zászlóaljhoz érkező Churchillt. Ahogy Churchill (aki 1952-ben főrendiházi rangot adományozott neki) sok évvel később, 1932-ben a Thoughts and Adventures-ben visszaemlékezett, Jeffreys ezredes kijelentette: „Azt hiszem, meg kell mondanom magának, nem kérték ki a véleményünket arról, hogy idejöjjön-e.” És amint a tisztje bátorítólag megjegyezte: „Azt hiszem, őrnagy, egy kicsit le kell faragnunk a felszereléséből. …Találtunk magának egy szolgát, aki az egy pár tartalék zoknit és a borotválkozókészletét viszi.” Azt gyanítom, némi túlzás van a dologban, ugyanis Churchill huszonnégy órán belül az alábbi kérésekkel fordult Clementine-hoz: (1) egy meleg barna bőrmellény (2) egy pár lövészárkokban használható csizma barna bőrtalppal és egészen a combig érő vízhatlan vászon felsőrésszel (3) egy periszkóp (rendkívül lényeges) (4) egy báránybőr hálózsák. (5) Ezeken kívül légy szíves küldj még: (6) két pár khaki nadrágot (amiket Morris [az inasa] buta módon elfelejtett betenni) (7) egy párat a gombos cipőimből (8) három kis arctörlő kendőt

Röviddel később jobbára ételekre és italokra szorítkoztak a kívánságai. Ezek azért váltak sürgősebbekké és részletesebbekké, mert egyre lazább lett a kapcsolata a főparancsnoksággal. November 23-án csak annyit rendelt, hogy „hetenként egyszer egy kis láda élelmet kapjak a fejadag kiegészítésére. Szardínia, csokoládé, konzervhúsok, és bármi egyéb, amit még küldesz. Kezdd el a küldésüket, amilyen gyorsan csak lehet.” Két nappal később „két üveggel a régi brandymből és egy üveg őszibarackpálinkát” kért és hozzátette: „Ezt a küldeményt tíznaponként megismételheted.” 1916. január 27-én azonban: „Ami az ételt illeti – az alábbiakat kérem, hogy küldd el nekem – nagy darab sózott marhahúsok: Stiltonsajtok: szardíniák – szárított gyümölcsök: egy nagy marhahúspástétomot is becsomagolhatsz: de ne küldj konzervfajdot vagy egyéb konzervcsemegét.” Ami ennél is fontosabb, hamarosan sikerült eloszlatnia a gránátosok kezdetben vele szemben táplált ellenszenvét. Nagy hatást gyakorolt rájuk, hogy milyen komolyan veszi a feladatát, hogy nem törődik a veszéllyel és egykedvű a kényelmetlenségekkel szemben – noha ez utóbbit illetően nem az azokkal szembeni közömbösségében kell az okot keresni. Ő maga pedig nagy elismeréssel adózott a gyalogos gárda rangidős ezredének. „Rendkívül kemény fegyelem uralkodik ebben a zászlóaljban”, írta november 27-én, „…De az eredmények nagyszerűek. A szellem csodálatra méltó. …Teljesen közömbösek a halállal vagy a veszteségekkel szemben. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, s a veszteségeket minden hűhó vagy megjegyzés nélkül fogadják.” Ideje legnagyobb részét az Edward Grigg (később Lord 65

Altrincham) parancsnoksága alatt álló századnál töltötte, és hamarosan alaposan megismerkedett a frontvonalban lévő lövészárkok életével. Churchill gyakorlatilag mindössze november utolsó tíz napját, valamint december közepén nagyjából negyvennyolc órát töltött a gránátosokkal. Ez utóbbi hónap 9-én Jeffreys felajánlotta neki a parancsnokhelyettesi beosztást, remélve, hogy felmentést kaphat az alól a szabály alól, amely szerint a gránátosokat csak a saját soraikból kikerülők vezethetik. Churchill

hiúságát legyezgette az ajánlat, de úgy vélte, hogy ennél magasabb szintre is fel tud kapaszkodni. A múltban – Antwerpennél vagy ha Kelet-Afrikába ment volna – időnként még egy altábornagyi rang is lebegett a szeme előtt, ám most a közvetlen vágya az volt, hogy „egy dandárt kapjon”. Úgy gondolta, hogy Asquith megígérte ezt neki, mielőtt elhagyta Londont. És French tábornagy mindenképpen azon volt, hogy ez a kívánsága teljesüljön. December 10-re a javaslat határozott formát öltött. Aznap ezeket a sorokat írta Clementine-nak: „A 19. hadosztály 56. dandárját fogom megkapni. Bridges lesz a hadosztályparancsnok és az általam vezetett dandárt 4 lancashire-i zászlóalj alkotja majd. …Remélem, hogy meg tudom szerezni Spierst a dandár őrnagyának és Archie-t [Sinclair] törzskari századosnak. …Légy szíves, rendelj egy újabb dandártábornoki zubbonyt a számomra. A zsebek ne legyenek olyan öblösek, mint a másik kettőn & az anyaga legyen tartósabb.” Végül erre nem került sor, és a reményeit és előkészületeit látva biztosan csalódottságot és talán még megalázottságot is érzett. Ám a kiábrándító hírre szélsőséges módon és egy irányba kiegyensúlyozatlanul reagált. Egyértelmű, hogy a külvilág számára mutatott nyugodt felszín alatt erősen forrongott a lelke. Franciaországban először mindent megtett azért, hogy bizonyítsa, milyen jól van. November 23-án, miután szinte minden átmenet nélkül a lövészárkokban találta magát (mindössze öt napja hagyta el Londont), azt írta: „Ezek között a körülmények között, amelyeket a nedvesség és a hideg, & minden egyéb kellemetlenség csak súlyosbít, olyan boldog és megelégedett vagyok, mint hónapok óta nem.” És december 4-én: „Mindenki azt mondja, hogy öt évvel fiatalabbnak nézek ki a koromnál: & igaz, ami igaz, soha nem éreztem magam jobban és boldogabban.” Ráadásul sok olyan ember volt, aki a sorsát a szívén viselte, s aki úgy gondolta, hogy még túl korai lenne egy dandár élére állítani, mert egy ilyen lépés csak ártana a jó hírének, hogy szorgalmasan és odaadóan szolgál Franciaországban. „Legyen egy zászlóaljad most & egy dandárod később”, írta Clementine, aki sokszor bölcsebbnek bizonyult a férjénél, december 6-án, miután két nappal korábban az alábbiakat vetette papírra: „Bridges tábornok [akit mindketten

nagyon tiszteltek] látogatott meg tegnap este. …Azt mondta: »Azt hiszem, Winstont egy dandár élére állítják.« Azt mondtam, hogy szerintem inkább egy zászlóaljat szeretnél először. Az arca felderült és rávágta: »Nagyon örülök ennek.«” És Churchill maga is hűségesen jelentette, hogy amikor december 11-én ismét Lord Cavannal ebédelt: „[A tábornok] nyomatékosan azt tanácsolta nekem, hogy először egy zászlóaljat vezessek, s csak azután egy dandárt: & azt hiszem, ezt fogom tenni, ha választhatok.” French kétségtelenül azt akarta, hogy barátja, Churchill dandárt kapjon. French szekerének a rúdja azonban már kifelé állt. Asquith még azelőtt meghozta ebben az ügyben a döntést, hogy Kitchener november 30-án visszaérkezett a Földközi-tenger keleti medencéjéből; és ezzel French is tisztában volt. December közepén a főparancsnok Londonban járt nunc dimittis küldetésben. Megemlítette Asquithnek az elképzelését arról, hogy Churchill egy dandárt kapjon, és úgy tűnt, a miniszterelnök kedvezően fogadja a hírt, ám amikor parlamenti vihar fenyegetett a kérdésben (vezetett-e valaha Churchill akár egy gyalogsági zászlóaljat; hány hete van a fronton?), óvatossá vált, s azt írta Frenchnek, hogy talán nem nagyon bölcs a javaslat és hozzátette: „Esetleg egy zászlóaljat adjon neki.” French felhívta Churchillt St. Omerben (ahol a gárdaezrednél eltöltött időszakokat leszámítva a december nagy részét „teljes tétlenségre kárhoztatva” töltötte a főhadiszálláson), hogy közölje vele a rossz hírt. Churchill számára óriási csalódást jelentett a dolog (azon kívül, hogy immár nem volt szüksége a dandártábornoki zubbonyra), jóllehet kívülről és utólag nagyon nehéz megállapítani, hogy egy amatőr katonának, aki hét hónappal korábban egy egész fegyvernemet irányított, legalábbis kezdetként mennyire jelentett különbséget egy zászlóalj és egy dandár. Ám Asquith „Esetleg egy zászlóaljat adjon neki”-je majdnem minden más, eddig hallott mondatnál jobban fájt neki. Teljesen rögeszmésen visszavisszatértek erre a gondolatai. Aljas árulásnak tartotta a megjegyzést. Korábban, talán némi joggal, kritikus hangot ütött meg Asquith háborús politikáját illetően, amelyet inkább ügyesnek, semmint dinamikusnak gondolt. Ezt követően azonban elvakultan és

gátlás nélkül támadta Asquitht. Nem igazán vág ez egybe azzal a gyakran hangoztatott véleményével, amely szerint boldog és nyugodt életet élt a harctéren. Mindez több hónapos vitához vezetett közte és Clementine között arról, hogy milyen legyen a kapcsolata a jövőben Asquithszel. Clementine nem akarta törésre vinni a dolgokat, ám Churchill a sértettség bunkerébe akart visszavonulni. Clementine ebben az ügyben sokkal bölcsebben viselkedett. Kezdjük azzal, hogy Churchill korábbi magatartása nem tette indokolttá, hogy Asquith a lekötelezettje legyen. Még a rossz hír kézhezvétele előtt azt írta a feleségének: „Asquith bűnhődésének & [Kitchener] színvallásának az órája közeleg. Ezek a nyomorultak majdnem minden esélyünket eljátszották. Lehet, hogy nekem kell a végső csapást mérnem rájuk. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül fogok cselekedni.” Ezt követően két olyan levelet írt, amelyet a feleségének kérésére meg kellett semmisítenie (meg is tette), mert „annyira le voltam hangolva, és a gondolataimat nem tudtam összeszedni”. Nehéz kitalálni, hogy mi lehetett bennük azzal a másnap írt levéllel összevetve, aminek a megsemmisítését nem kérte. Ekkor így írt: „Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a kicsinyesség és hálátlanság határához érkezett a viselkedése. …Úgy érzem, minden kapocs elszakadt közöttünk: & jóllehet nem akarok elhamarkodottan dönteni – attól tartok, minden kapcsolatunk meg fog szakadni.” Amint ez a házastársi levélváltás folytatódott, egyre inkább úgy nézett ki a helyzet, hogy Churchill Asquitht vagy sötétlelkű árulónak tekinti vagy, bizonyos fokú kritikus cinizmussal, annak a jóindulatú, bár időnként beképzelt vezérnek, ahogyan az utolsó hét hónapot leszámítva mindkettőjükkel viselkedett. Ugyanakkor e fő téma mellett szerepet kapott az is, hogy Churchill vonzódott Lloyd George-hoz (és benne látta azt a személyt, aki ismét hivatalhoz juttathatja), míg Clementine következetesen bizalmatlan volt vele szemben. Ez a házastársi vita mély kölcsönös barátság és szeretet mellett zajlott, ám mégiscsak nézeteltérésről volt szó. Churchill január 10-én akkori szokásával ellentétben több elemzéssel és kevesebb szidalmazással, de depressziós határozottsággal írt Asquithről: „Semmilyen esélyét sem látom annak, hogy Asquith érdekeibe

hogyan férek bele. Bármennyire barátiak is az érzelmei, az érdekeit legjobban az szolgálná, ha eltűnnék a föld színéről. Ha megölnének, nagyon sajnálna: de politikailag jól jönne neki. Másfelől viszont Ll. G. nem sajnálna, de a halálom nem jönne jól neki politikailag.” Február 2-án ismét rögeszmés panaszkodás tört föl belőle: „Egyre jobban gyűlölöm Asquitht és mindent, amit csinál.” Clementine ellenben így válaszolt: „Ne fordulj el teljesen a min.-eln.-től. Lusta, de (talán éppen ezért) jó egészségben van és bárhogyan áll is a helyzet, ő nem görény, hanem dörzsölt öreg teknős.” Nagyjából ugyanebben az időben Lloyd George-ról az alábbiakat jegyezte meg: „Egy szemernyit sem bízom benne, sima beszédű, hamis tekintetű, árulásra kész.” Clementine Churchill meglepően szoros kapcsolatban maradt Asquithékkel, ami annál is érdekesebb, mert Goonie sógornőjével ellentétben ő sohasem tartozott a kedvenceik közé. Mindez tükrözte a férjével szemben továbbra is érzett, noha időnként kissé irritált barátságot. November 30-án négy és fél éves fiuk, Randolph apród volt Violet Asquith és Maurice Bonham Carter esküvőjén. Clementine elment a Downing Street 10.-ben rendezett fogadásra és meglehetősen mulatságos leírást adott Churchillnek arról, hogy „Tuskó” (Asquith egymás között használt gúnyos, bár nem teljesen barátságtalan beceneve) hogyan botlott belé és Haldane-be (újabb kínos találkozás) az előcsarnokban: „Néhány udvarias szót mormogott és idegesen szipákolva továbbsodródott.” Margot Asquith és a leánya, Elizabeth (később Bibesco) a rá következő héten teára mentek a Cromwell Road 41.-be, s Clementine-t és Goonie-t meghívták következő vasárnap ebédre a Downing Streetre. Az új évben Clementine ismét meghívást kapott február 9-re, amikor is a miniszterelnök mellett ült. Február közepén egy hétvégét Walmer Castle-ban töltött (a helyet, amely egyébként az Öt Kikötő kormányzójának rezidenciája volt, Asquithék átmenetileg átvették, mert jó kommunikációs lehetőségeket kínált a fronttal), és a miniszterelnökkel kettesben golfozott, s majdnem meg is verte. A hónap végén az Asquith házaspár egy ízben a Cromwell Roadon vacsorázott, s március 6-án, Churchill első hosszabb angliai eltávozása alatt – karácsonykor már három napot otthon töltött –

ismét vacsoravendégek voltak. Mindez nem nevezhető rossz bánásmódnak egy miniszterelnök részéről egy – Churchill saját értékelése szerint – félig-meddig megalázott bűnbak feleségével szemben, aki egyedül maradt Londonban. Még csak azt sem lehet mondani, bármit gondolunk is arról, hogy Asquith nem állt ki elég határozottan a Dardanellákon folyó hadműveletek folytatása mellett (ami nagyon nehéz lett volna úgy, hogy Fisher ellenezte, míg Kitchener óvatosan és langyosan támogatta), hogy a miniszterelnök személyesen rosszul bánt volna Churchill-lel. Amikor Asquith koalícióra kényszerült a torykkal (nagy részben azért, mert Churchill előre látható módon nem jött ki a robbanékony első tengeri lorddal, akit egyébként ő maga hozott vissza az Admiralitáshoz), egy szinekúrát biztosított Churchillnek a kabinetben, ami több volt, mint amit Haldane-ért, legrégebbi politikai barátjáért tett. Amikor az ősz folyamán (többek közt Churchill nyomására) egy szűkebb háborús kabinetet kellett alakítania, amelyben a lancasteri hercegség kancellárja semmi szín alatt sem kaphatott helyet, Churchill lemondását magánúton és nyilvánosan is sajnálattal és nagyvonalúan fogadta el. A miniszterelnök semmilyen módon sem kényszerítette Churchillt, hogy a harcmezőn keresse a megváltást. Amikor azonban Churchill így határozott, nem ellenezte, hogy harcoló csapatok élére kerüljön, mégpedig magasabb rangban, mint bármely más olyan katonatisztpolitikus, akár az első, akár a második világháborúban, aki mindenféle, a közelmúltban szerzett katonai tapasztalat híján ment ki a frontra. Churchill nagyon közel állt ahhoz, hogy megkapja az áhított dandárját. Abban, hogy ez nem sikerült, szerepet játszott az is, hogy még miniszter korában túlságosan szoros kapcsolatot alakított ki a főparancsnokkal (Frenchcsel), akinek a napja leáldozóban volt, s ez mély bizalmatlanságot eredményezett közte és Kitchener, valamint néhány másik kabinetbeli társa között. Amikor azonban Churchill túlságosan gyors előmenetele politikailag károssá kezdett válni mind Asquith, mind a kormány számára, Asquith nem tartott ki mellette. Lehet, hogy nem volt valami hősies, amit tett, de gyalázatosnak sem lehet tekinteni a viselkedését.

Az ezekben a hónapokban folytatott Churchill–Clementine levelezés azonban inkább Churchill rövid katonai pályafutása, a veszélyes és biztonságos időszakok, a kényelmetlenségek és az alkalmankénti luxuskörülmények, a kalandok és az unalmas időszakok körül forgott, s nem a sérelmei körül, noha azok idővel szinte rögeszmévé fajultak. Amikor a dandárjából semmi sem lett, továbbra is a főhadiszálláson ténfergett és várta a zászlóaljat, amelynek majd az élére áll. St. Omer sokkal kevésbé vonzotta azt követően, hogy december 19-én Frenchet elbúcsúztatta. Ezt a szerepet szó szerint és majdnem romantikusan játszotta el. Az utazást megelőző napon kikocsiztak a flandriai vidékre és egy kis házban ebédeltek. És a legutolsó napon: „[French] egy sor tábornoktól stb. vett búcsút, majd kinyitotta irodája ajtaját és kiszólt: »Winston, úgy illendő, hogy itteni utolsó negyedórámat magával töltsem.« Ezután ellépett a díszőrség előtt, a tisztek feszesen tisztelegtek, a katonák és a helyi civilek éljeneztek – s azzal lelépett a történelem színpadáról a mindennapi élet szürke egyhangúságába.” Haig teljes mértékben korrektül viselkedett Churchill-lel, de ez volt minden. Emiatt Churchill átköltözött Max Aitkenhez (aki rövidesen Lord Beaverbrook lett), egy átmenetileg katonaként szolgáló parlamenti képviselőhöz, aki – a vendég szavaival – „egyfajta kanadai hadügyminisztériumot” hozott létre St. Omerben, ám nem túl közel Haig főhadiszállásához. Gyakorlatilag erre az időszakra vezethető vissza Churchill Beaverbrookhoz fűződő és hét hónapos eltéréssel bekövetkező halálukig tartó szoros kapcsolata. A barátság nagyon tipikus módon indult. Beaverbrook Churchillt olyan időben kényeztette el és vidította fel, amikor annak mindkettőre nagy szüksége volt. Beaverbrook megtartotta ezt a szokását egészen Churchill súlyos, 1953-ban bekövetkezett szélütéséig, sőt azután is, amikor az elsők között látogatta meg a beteg miniszterelnököt. Beaverbrook politikai hatása jobbára kártékony volt (legalábbis Clementine Churchill véleménye szerint). Mindenesetre szinte állandóan Churchill mellett volt és tudta, hogyan hízelegjen neki. Az ezekben a hetekben szerzett új barátok között volt Edward Spiers (akit általában Louis-nak hívtak), aki később Spearsre

változtatta a nevét, s akinek az erőssége abban rejlett, hogy Joffretól kezdve de Gaulle-ig összekötő tisztként szolgált a franciákhoz. Abszolút kétnyelvű volt, miután Franciaországban nőtt fel, ám sokkal több egyszerű tolmácsnál. Majdnem ugyanolyan jó társalgó volt, mint Churchill, noha amikor harmincegy éves korában először találkozott a szavak negyvenegy éves mesterével, még többnyire csak a tisztelettudó hallgató szerepét töltötte be. Churchill (1915.) december 8-án így írt (bizonyos mértékben önelégülten, de valószínűleg helytállóan): „Nagyon kedvelem, és teljesen a hatásom alá került.” Az elragadtatás azonban kölcsönös volt, ugyanis Churchill akkor, amikor a saját dandár gondolata felmerült, ahogy már láttuk, Spierst kívánta maga mellé őrnagynak, s amikor alább kellett adni az ambícióit, parancsnokhelyettesnek kérte a zászlóaljához. Spiers, a megtestesült összekötő- és törzstiszt volt, ha ilyen egyáltalán létezik, teljes mértékben alkalmatlan lett volna mindkét posztra. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy Churchill rábeszélésére vonakodva rendelkezésre ne álljon. Decemberben azonban Spiersnek sokkal gyakorlatibb feladata volt, amennyiben Churchillt kétszer is elvitte a francia hadsereghez. Érdekes módon teljesen újszerű volt ez az élmény a legtöbb brit tiszt számára, még azoknak is, akik Churchillnél sokkal magasabb beosztásban szolgáltak. A két szektor érintkezett ugyan, ám legalább annyira a franciák behúzott zsalukhoz való ragaszkodása, mint a britek elszigetelődési vágya miatt szinte hermetikusan el voltak zárva egymástól. A két látogatás közül az első, a december 5én Fayolle tábornoknál és az Arras előtt álló Tízedik Hadseregnél tett vizit maradt meg képileg emlékezetesebbnek. Egy kékes francia sisakot adtak Churchillnek, amelynek az alakja illett harciasan fenyegető tekintetéhez. Remélte, hogy meg fogja védeni „értékes koponyáját”. Amikor később lövészárokba került (és meglehetősen gyakran, amikor ki is mászott), némileg szabályellenesen mindig a fején hordta a sisakot. Bizonyos fokig épp annyira a jelképévé vált, mint Montgomerynek a barettje egy negyed századdal később. Szeretett minden eshetőségre felkészülni (amiben a francia sisak mindenképpen segítségére volt) és állig begombolkozni. Mindkét aspektust felejthetetlenül megörökítette az a fénykép Churchillről és

Archibald Sinclairről (a jövendő liberális vezérről), aki parancsnokhelyettese lett, amely az armentières-i fényképész stúdiójában készült 1916 februárjának egyik délutánján. Úgy tűnik, mintha mindkettőjüket esőáztatta bronzból öntötték volna, és Rodin Calais-i polgárok szoborcsoportjának dacos kitartása sugárzik róluk. Churchill antantszíjjal leszorított viharkabátjából különleges erő árad. Még inkább kitűnik a szeretete a szoros övék iránt azon a fényképen, amelyet akkor készítettek, amikor Fayolle társaságában a frissen kapott sisakban parádézik. Az embernek különös gondolattársítással a második világháborús „parlamenti” egyenruhája szorosan begombolt fekete kabátjai jutnak eszébe (amelyek mindig úgy néztek ki, mintha egy karcsúbb ember számára készültek volna). A francia szektorba tett másik látogatás, újfent Spiers társaságában, a Vimy-hegygerincre történt, ahonnan szemügyre lehetett venni a douai alföldet. Spiers sok évvel később, már Churchill halála után (amely előtt a viszonyuk jelentős mértékben elhidegült) felidézte Martin Gilbertnek, hogy a francia parancsnokok udvariasak voltak ugyan Churchill-lel, de nem vették komolyan. Amikor Churchill a tank kifejlesztéséről kezdett beszélni, egyikük megkérdezte: „Nem lenne egyszerűbb vízzel elárasztani Artois-t és idehozni a flottáját?” Churchill a franciák katonai erejét és a veszteségek elviselésére való képességüket komolyabban vette, mint ahogy őt a francia tisztek, s talán ezeken a látogatásokban keresendő annak a hitnek eredete, amelynek 1933 márciusában az Alsóházban az alábbi módon adta a tanújelét: „Adjunk hálát Istennek a francia hadseregért.” Churchill 1916 újév napján tudta meg, hogy a 6. királyi skót lövészek alkotják majd a zászlóalját. Január 5-én vette át a parancsnokságot. A zászlóalj akkoriban tartalékban volt Meterenben, Bailleul mellett, mindössze öt mérföldnyire a belga határtól és tíz mérföldnyire a frontvonalaktól. Manapság még közelebb van egy vonalhoz: a Eurostar vonatokéhoz, amelyek erre száguldanak Lilleből (amely akkor az ellenség kezén volt) Calais felé. A zászlóalj mindössze annyi ismertségre tett szert, hogy előző szeptemberben óriási veszteségeket szenvedett a loosi csatában. Közlegényeinek

fele és tisztjeinek háromnegyede veszett oda. Ezt követően szorult helyzetbe került az ypres-i kiszögellésben is. Ezek után nem meglepő, hogy az egység morálja meglehetősen gyenge volt. Churchill megbecsüléssel írt Clementine-nak a zászlóaljról, de majdnem önellentmondásba keveredett: Az ezred sajnálatos állapotban van. A fiatal tisztek mind középosztálybeli, alacsony skótok – nagyon bátrak & szolgálatkészek & értelmesek: ám természetesen mind kezdők a katonáskodás terén. Az összes magasabb beosztású & hivatásos tiszt elesett. A délelőttömet azzal töltöttem, hogy megszemléltem az egyes századok gyakorlatozását és fegyverfogását. Nagyon jók voltak. A kantin jól szervezett – sokkal jobb, mint a gránátosoknál. A zászlóalj tele van élettel & energiával & azt hiszem, hogy segítségükre lehetek. Archie [új parancsnokhelyettese] nagyon boldog & remélem, őrnaggyá fogják előléptetni. Mit gondolt a zászlóalj új parancsnokáról? Az alacsonyabb rangú hivatásos tisztek szintjétől felfelé jól dokumentált a kérdés. A tisztek lehettek ugyan középosztálybeliek és alacsonyak – ez utóbbi megjegyzés elég meglepő Churchilltől, ugyanis ő sem volt szálfatermetű – ám maroknyi törzstisztje közül kettő nagyon érdekes és sikeres pályát futott be a háború után és éles szemű megfigyelőnek bizonyult a háború alatt. A. D. Gibb, az adjutáns, skót ügyvéd volt, aki különböző egyetemi és londoni, valamint edinburgh-i ügyvédi gyakorlat után 1934-től kezdődően huszonnégy évig a glasgow-i egyetem jogi professzora volt. Az 1920-as években kétszer is sikertelenül indult parlamenti választásokon konzervatív színekben, majd az 1930-as évek végén háromszor képviselőjelöltként lépett fel skót nacionalistaként a skót egyetemeket megillető helyért. 1924-ben kiadta (először névtelenül,

majd később a személyazonosságát is felfedve) With Winston Churchill at the Front (Winston Churchill-lel a fronton) című könyvét. Gibb ezt a rövid (alig 20 000 szavas) könyvet kellemesen csipkelődő stílusban írta meg. Két alapvető tétele az volt, hogy a hadseregben egymást érték a „malőrök” és hogy, bizonyos mértékben ebből következően, a magasabb beosztású tisztektől az alacsonyabb rangúaknak közvetített parancsok az esetek többségében inkább rosszak, semmint jók voltak. Ez elsősorban akkor történt, amikor a parancsok a zászlóaljon kívülről érkeztek, és vezérkari tisztek is részt vettek a döntésekben. A cinizmusa azonban jóindulatú volt, és a lövészárkokban folyó és az azok mögötti életet inkább mulatságosnak, semmint mocskosnak ábrázolta. Az iróniája nem kímélte Churchill ezredest sem, noha ebben az esetben a kritikát csodálat enyhítette egy olyan teremtménnyel szemben, aki ennyi energiával, önbizalommal, merészséggel, élvhajhászással és különcséggel tud létezni. A könyv végén azután szakítva a korábbi kimértséggel így írt: Nagymértékben meg vagyok győződve róla, hogy nála népszerűbb parancsnok még nem állt csapatok élén. Katonaként keményen dolgozott, kitartó és alapos volt. …Az unalmas, de szükséges részletekre is nagy gondot fordított, és mindent elkövetett, hogy az egységét a lehető leghatékonyabbá tegye. Semmit sem tudok mondani a taktikai és a stratégiai képességeiről – azokat ugyanis nem tették próbára akkoriban, de egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy egy ilyen kivételesen kreatív és ötletgazdag ember bármilyen területen is kudarcot vallana. És mindenekelőtt imádta a katonáskodást: nagyon közel állt a szívéhez, és azt hiszem, kiemelkedő katona válhatott volna belőle. Nehéz körülmények között számtalanszor bátorított bennünket azzal, hogy „A háború

olyan játék, amelyet mosolyogva kell űzni”. És egyetlen elvet sem ültettek még át jobban a gyakorlatba, mint ezt. …Olyan ember, akinek a jelek szerint mindig is lesznek ellenségei, ám egyetlen ellenséget sem szerzett magának a régi zászlóaljában, hanem olyanokat hagyott ott hátra, akik mindig lojálisak lesznek hozzá és csodálni fogják, és akik büszkék arra, hogy a Nagy Háborúban olyan valaki alatt szolgáltak, aki minden kétségen felül nagy ember. Márpedig Gibb, a kötet hangnemét tekintve, olyan ember volt, akinek nehéz imponálni. A másik szemtanú Edward Hakewill Smith volt, akkoriban egy pufók arcú, tizenkilenc éves fiú, ennek ellenére a zászlóalj egyetlen hivatásos tisztje, aki később egy hadosztályt vezetett a második világháborúban és végül a windsori kastély alkormányzójaként fejezte be a pályafutását. Mindketten egybehangzóan állítják, hogy a zászlóalj egyáltalán nem örült Churchill kinevezésének. Az volt az általános vélemény, hogy miért nem tud valahová máshová menni és miért nem hagyja békén csaták által megtépázott zászlóaljukat? Az első nap nem valami taktikusan vagy jól zajlott le. Churchill és Sinclair két fekete lovon megérkezett, a zászlóalj skót katonasapkáját viselve, amely nem állt valami jól nekik (Churchill minden adandó alkalommal inkább a francia sisakot részesítette előnyben). Két hasonlóképpen kiváló paripákon lovagló inas kísérte őket egy halom felszereléssel, amely jóval a megengedett súlyhatáron felül volt, és olyan (Churchillre valló) tárgyakkal, mint „egy hosszú kád és egy bojler a fürdővíz melegítésére”. Churchill ezután az összes tisztet magához rendelte (Hakewill Smith szerint) „az általam elfogyasztott legkínosabb ebédre”. Az étkezés alatt Churchill többnyire csak derűsen nézett maga elé és nem nagyon beszélt. Az ebéd végén rövid beszédet tartott: „Uraim, én vagyok most az önök parancsnoka. Akik támogatnak, azoknak a gondját fogom viselni. Akik ellenem dolgoznak, azokat összetöröm.” Ezután

az egész zászlóaljat díszszemlére rendelte, de amint megpróbált parancsokat adni, meglehetősen régies lovassági kifejezésekkel, az egész esemény inkább komikus, semmint pontosan végrehajtott mozgásokba torkollt. A bevezetésként mondott durva szavakat Hakewill Smith feltehetően eltúlozta, nem rosszindulatból, mert hamar nagy Churchill-rajongó lett, hanem inkább azért, hogy hangsúlyozza a Hamupipőke-szerű átváltozás drámaiságát. És ugyanúgy, mint Churchillnek a gránátosoknál töltött ideje, ez is tündérmesébe illően végződött. Azok, akik fanyalogtak, ha egyáltalán ilyenre vetemedni merészeltek, hamarosan a másik végletbe csaptak át. Churchillnek két hét állt rendelkezésére ahhoz, hogy felkészítse a zászlóaljat a lövészárkokba való visszatérésre; igaz, a front egy sokkal könnyebb és statikusabb részére kerültek, mint ahol korábban voltak. Minden kétséget kizáróan energikusan látott a feladatának és a legapróbb részletekre is ügyelt. Churchill a közvetlenebb megközelítést választotta. Futballmérkőzések voltak és csoportos éneklések. A kiképzés nem volt túlságosan nehéz, hanem a gránátosoknál szerzett tapasztalatokra építve inkább a meglehetősen laza nyugat-skóciai fegyelmüket tette feszesebbé. Amiben nem követte a gránátosok gyakorlatát, az az első világháború időnként ijesztően brutális büntetési szokásaival való szakítás volt. A régi liberális belügyminiszteri énje jött elő. A dolog odáig fajult, hogy dandárparancsnoka (akivel szemben talán amúgy is ellenszenvvel viseltetett az elmaradt kinevezés miatt) megrótta az ezen a téren tanúsított puhasága miatt. Furse vezérőrnagy azonban, aki a 6. királyi skót lövészeket is magában foglaló 9. (skót) hadosztály élén állt, és akit korábban nem ismert, úgy vélte, hogy Churchill nagymértékben emelte a zászlóalj morálját és harci értékét, és általánosságban véve Churchill támogatói közé lépett, noha tavasszal egy alkalommal ellentmondást nem tűrő módon rendelte vissza Londonból, ahová a parlamenti ügyek szólították. Churchill január 27-én a nem messze húzódó belga határ másik oldalára, a Ploegsteert falu előtt lévő lövészárkokba vezette a zászlóalját. Ettől az időponttól kezdve egészen március 6-ig, amikor

hétnapos eltávozásra ment Angliába (amelyet azután a parlamenti elfoglaltságára hivatkozva tizenhárom napra hosszabbított meg), számíthatjuk valódi katonáskodását. Ez alatt az öt hét alatt különböző időszakok váltogatták egymást: először negyvennyolc órát, majd hat napot töltöttek a fronton, időközben tartalékba vonták vissza őket, ám semmilyen jelentősebb, akár brit, akár német offenzívára nem került sor ebben az időben. Ennek eredményeként Churchill, az utókor szerencséjére, soha nem vett részt egyik olyan, pár méterért folyó öldöklésben sem, amelyeket annyira elítélt. Ebben a csendes taktikai helyzetben, noha szórványosan elég heves tüzérségi párbajok zajlottak le, mindig hajlamos volt magát a szükségesnél talán több veszélynek kitenni, amikor alkalmanként meggondolatlan és merész expedíciókat vezetett a senki földjére. Mekkora veszélyben volt tulajdonképpen? Ekkoriban feleségének írt levelei, bármennyire is érdekesek és adatban gazdagok, nem megbízható források. Churchill először nagyon igyekezett Clementine-t megnyugtatni és lekicsinyelni a veszélyt. November 19én, amikor a gránátosokkal első ízben a lövészárkokba készülődött, így írt: „Remélem azonban, tudod, hogy mennyire ártalmatlan ez a dolog. Meglepetve hallottam, hogy a veszélynek kitett 8000 emberből naponta mindössze nagyjából 15-en halnak & sebesülnek meg! Nagyon el leszek keseredve, ha ilyen csekély veszély miatt aggódnál.” (A 8000 ember a gárdahadosztály egészére vonatkozott; feltehetően a veszély összességében egyáltalán nem volt elhanyagolható.) Később azonban Churchill már nem fordított ennyi gondot arra, hogy Clementine-t megnyugtassa a rá leselkedő veszélyeket illetően. Többnyire inkább kellemetlen esetekről, hajszál híján történt megmenekülésekről és jövőbeli fenyegetésekről számolt be. Február 16-án ezt írta: „Az öt törzstisztemből kettőt találat ért: & semmi kétség, hogy célpontok vagyunk.” És ugyanebben a levélben, amikor a szokásosnál is frusztráltabbnak érezte magát annak a hírnek a hallatán, hogy az ő szellemi gyermekének számító első lánctalpas tankot sikeresen kipróbálták Angliában, keserűen panaszkodott arról, hogy nem kapott irányítói beosztást. „És milyen tehetetlen vagyok! Hát nem bolondok, hogy nem használják ki az eszemet –

vagy gazemberek, hogy arra várnak, hogy fejbe talál valamilyen eltévedt repesz? Nem félek a haláltól vagy a sebesüléstől & kedvemre való az itteni élet; ám a szemtelenségük és az önteltségük időnként haragra gerjeszt.” A megváltozott hangnem egyik oka az lehet, hogy újabb nézeteltérés merült fel a Churchill házaspár között azon túl, hogy Asquithben vagy Lloyd George-ban lehet-e jobban bízni. Churchill, mihelyt jobb állapotba hozta a zászlóalját és a frontra vezette az embereit, ahol lassan beleszoktak a lövészárokéletbe, s ahogy a dandárparancsnoki kinevezése egyre távolabbi célnak tűnt, fölöslegesnek érezte magát és egy kicsit unatkozott is. A londoni politikai élet izgalmai vonzották, s egyáltalán nem azért, mert a fronton félt, hanem azért, mert frusztrált volt és irreális ambíciókat táplált magában. „Az a csoport, amellyel dolgozni akarok & amelyet egy hatékony kormánnyá szeretnék gyúrni”, írta Clementine-nak egy dátum nélküli februári levelében, „Ll. G., F. E. [Smith], B. L. [Bonar Law], Carson & Curzon. Ne felejtsd ezt el. Egy alternatív kormány arra az időre, amikor a »várjuk ki a végét« politika véget ér.” Egyre jobban várta a kora márciusi eltávozását, nem is annyira a pihenés miatt, hanem inkább politikai okokból. Ahogy már szó volt róla, egy héttel meghosszabbította a tartózkodását, hogy részt vehessen az Alsóház ülésein, s miután visszatért a frontra, gondolatait sokkal inkább a politika s nem a franciaországi katonáskodás kötötte le. Egyre többet gondolt arra a jogára, hogy lemond a katonai rangjáról és minden idejét parlamenti kötelességeinek szenteli. Clementine nem értett vele egyet. Természetesen ő is szerette volna biztonságban tudni Churchillt, de tudta, hogy mennyire hajlamos kísérteni a szerencséjét. Dilemmáját legjobban egy április 6-án, több héttel azt követően kelt levelében fejti ki, hogy Churchill visszament az eltávozásáról: Drága egyetlen Winstonom, el sem tudom mondani, mennyire meg vagyok hasonulva önmagammal miattad. Ha azt mondom, „maradj ott, ahol most vagy”, akkor egy gonosz golyó eltalálhat, amitől

megmenekülhettél volna, ha nem kérlek. …Ha biztos lennék benne, hogy sértetlenül megúszod, azt mondanám: „várj, várj, légy türelemmel, ne szakítsd le éretlenül a gyümölcsöket. – Minden az öledbe fog hullni, ha nem sietteted a dolgokat.” – Ha az ember nagy akar lenni, akkor a tetteit meg kell hogy értsék az egyszerű emberek is. Könnyen érthető volt, hogy miért mentél a frontra. – Ha visszajössz, az indítékaidat meg kell magyarázni. Brutálisan őszinte tanács volt, amely egyértelműen Churchill érdekében íródott, ám amely egyre sürgetőbb vágyai ellen szólt. A tavasz előrehaladtával meggyőződésévé vált, hogy visszatérése átformálja a politikát, és megnyílik a lehetőség miniszteri rehabilitációja felé. Clementine-t mindössze az tartotta vissza attól, hogy megmondja neki, helytelenül gondolkozik, hogy aggódott a biztonságáért Franciaországban. Churchill olyan mértékben nem tudott ellenállni a délibábos politikai jövő csábításának, hogy november–decemberrel ellentétben most némileg eltúlozta a veszélyeket. Vonzónak tűnt számára, hogy ilyen módon befolyásolja Clementine gondolkodását és próbálja rávenni, hogy számára elfogadhatóbb tanácsot adjon. Nagyon nehéz megérteni, hogy Churchillt meghosszabbított március eleji eltávozása miért távolította el a katonáskodástól és vonzotta vissza a főállású londoni politizáláshoz. Politikai szempontból ez az eltávozás majdnem katasztrofális volt. Rengeteg emberrel találkozott, de közülük egy sem akadt, kivéve két szerkesztő barátját, a Manchester Guardian-től C. P. Scottot és az Observer-től J. L. Garvint, aki bármilyen ésszerű támogatást ajánlott volna fel egy szövetség létrehozására az Asquith-kormány megbuktatása érdekében, vagy bármilyen realisztikus reményt nyújtott volna neki arra, hogy akár az Asquith, akár egy utódja által vezetett kormányba visszatérhetne. És saját magatartása is, enyhén szólva, zavarba ejtő volt. A nyulakkal ugyanúgy összeállt, mint a

vérebekkel. A legbizarrabb szövetségekbe is hagyta magát belerángatni. És a zászlóaljától távol töltött tizenegy nap vége felé a határozatlanság karikatúrájává vált, ahogy arról meditált, visszatérjen-e az egységéhez vagy sem. Az első ellentmondás akkor merült fel, amikor a Londonban töltött első teljes este, pénteken, rávette édesanyját, hogy egy olyan vacsorát hozzon össze, amelyen a kormány ellen konspirálók egész hada jelent meg. F. E. Smith (annak ellenére, hogy ő volt a főügyész) volt közülük a legkimagaslóbb személy, de megjelent Scott és Garvin is. Carson is minden bizonnyal meghívást kapott volna, ha nem lett volna beteg. Meglepőbb volt Sir Francis Hopwood jelenléte, Churchill régi zsörtölődő helyetteséé a gyarmatügyi minisztériumban kilenc évvel azelőtt, aki még nem is olyan régen az Admiralitás egyik illojális és intrikáló civil lordja volt. A szövetségesek nehéz helyzetét jellemzi, hogy még őrá is ráfanyalodtak. Churchill rögtön Londonba érkezésekor megtudta, hogy a következő hét keddjén és szerdáján parlamenti vita lesz a haditengerészeti költségvetésről, amely kiváló alkalmat nyújt majd neki arra, hogy utódjának, Arthur Balfournak az általa csendesnek és beletörődőnek tartott politikáján keresztül támadást intézhessen a kormány ellen. Eltávozásának első napját valóban aprólékos előkészületekkel töltötte (nem süppedt tunyaságba), s beszéde fő pontjait az aznap esti társaság előtt ki is próbálta. Hétfőre Clementine elintézte, hogy Asquithék a Cromwell Road 41.ben vacsorázzanak. Nem túl sok zászlóaljparancsnoknak sikerült az első hosszabb eltávozása alatt a miniszterelnökkel és annak feleségével találkoznia, bár az érem másik oldala az, hogy kevesen mondhatták el magukról, hogy hét éven át a kabinetben társak voltak. Churchill nem rejtette véka alá azt a tényt, hogy másnap fel kíván szólalni és meg akarja védeni az Admiralitásnál elért eredményeit, ám szinte biztos, hogy nem jelezte, mennyire támadó hangvételűre hangszerelte a beszédét, nem csupán Balfourral, hanem az egész kormánnyal szemben. Nem beszélt arról a bizarr szövetségről sem, amelyet a hét végén kísérelt meg összekovácsolni.

Ez a szövetség Fisherrel, tizenegy hónappal korábbi bukása okával köttetett volna. Kölcsönösen fantasztikus és majdnem elpusztíthatatlan vonzódást éreztek egymás iránt. A két szerkesztő, Scott és Garvin, Fishert és Churchillt egyaránt támogatta, s a józan észt szinte teljesen nélkülöző módon azt hitték, hogy ismét összehozhatják őket. A két volt haditengerészeti vezető olyan nagymértékben szomjazta az újabb magas rangú kinevezést, hogy nem tudtak ellenállni a láp fölött lebegő veszélyes lidércfénynek. Fishert egy szombati ebédre hívták meg a Cromwell Roadra, és Churchill vasárnap este is találkozott vele. Clementine Churchill, mint olyan gyakran ebben az időszakban, sokkal józanabbnak bizonyult, mint Churchill. Mind F. E. Smith (aki jelen volt az ebéden) és Violet Bonham Carter (aki nem) szerint kijelentette: „Ne közeledjen a férjemhez. Egyszer már a romlását okozta. Hagyja most békén.” Churchill és Fisher azonban képtelen volt békén hagyni a másikat, és annak ellenére, hogy Fisher március 6-án reggel négy órakor egyértelműen bomlott agyra valló levelet írt neki, Churchill érthetetlen módon ismét ölelő karjába futott. Mindez Churchill március 7-i alsóházi beszédének hatását tette tönkre. Titkos tanácsosi jogánál fogva szólalt fel az ellenzéki oldalon, s tette mindezt civil ruhában, amennyiben egy frakk annak nevezhető, ellentétben az első, de még a második világháborúban szolgáló számos tiszttel is. A beszéd első része érdektelen volt. Ügyesen védte saját teljesítményét és néhány ártó, bár nem teljesen gonosz megjegyzést tett az Admiralitás későbbi politikájára. Ezután belevágott utolsó, elképesztő bekezdésébe: „Arra kérem az Admiralitás első lordját, hogy minden késlekedés nélkül erősítse meg a minisztériumát, leheljen új életet az Admiralitás vezetésébe azáltal, hogy visszahívja Lord Fishert az első tengeri lord posztjára.” Ez csak ahhoz a pillanathoz hasonlítható, mint amikor 1942 júliusában Sir John Wardlaw-Milne, egy ettől a kétes dicsőségtől eltekintve teljesen jelentéktelen figura, nevetségessé tette magát azzal, hogy a nagy garral beharangozott, Churchill elleni parlamenti megrovásra vonatkozó javaslata összeomlott, amikor Gloucester hercegét javasolta a brit erők főparancsnoki székébe. Churchill utolsó megjegyzése 1916-ban hasonlóan mély kiábrándulást

eredményezett. A levegő hirtelen kiszökött abból a léggömbből, amit korábban negyven percen keresztül nagy igyekezettel próbált felfújni. Először nem is vette észre, mekkora kudarcot vallott. Majdnem közvetlenül az után, hogy befejezte a beszédét, elhagyta az Alsóház termét és elment a Parlamentből. Balfournak csak másnap kellett válaszolnia, és Churchill nem akarta a „mezei” képviselők beszédeire vesztegetni az idejét. Ez önmagában arrogáns lépés volt, és nem túl sok barátot szerzett vele magának. Ugyanakkor emiatt nem tudta felmérni azt sem, hogy a vita további része rá nézve milyen kedvezőtlen fordulatot vett. Így nem hallotta Sir Hedworth Meux-nek, a haditengerészet egyik admirálisának agyagba döngölő beszédét sem. Meux, aki Durham gróf gyermekeként Lambtonban született, csak 1911-ben változtatta meg a nevét, amikor megörökölte Lady Meux hatalmas, sörfőzésből származó vagyonát. Lady Meux volt egyébként Whistler egyik legjobban sikerült portréjának tárgya is. Ezek a dolgok azonban nem akadályozták meg Sir Hedwortht abban, hogy nagyra becsült és vezető beosztású tengernagy is legyen. A jelek szerint nagyon jó vitakészséggel is rendelkezett. Nemrégen választották képviselővé ötvenkilenc éves korában egy portsmouthi időközi választáson. Még nem tartotta meg a szűzbeszédét és nem is akarta elmondani ezúttal sem – amíg nem hallotta Churchillt. Meux habozás nélkül lecsapott arra a pontra, amit Churchill a jelek szerint mellőzött: ha Fishert első tengeri lordnak neveznék ki, a poszt betöltőjének, Sir Henry Jacksonnak dicstelenül távoznia kellene. Meux ezt a tényt kihasználva széles körben örömmel fogadott támadást intézett Churchill és Fisher általa ripacskodásnak tartott magatartása ellen: Képzeljük magunkat a Nagy Flotta helyébe – Sir John Jellicoe, a kapitányok és tisztek helyébe –, amikor olvassák ezt a vitát és látják, hogy a volt haditengerészeti miniszter mit mondott. Azt fogják mondani: „Jól kinézünk. Mit csinált eddig a mostani első lordunk az Admiralitásnál? Mi a baj Sir Henry

Jacksonnal? Mi a hibája?” Megmondjam önöknek, mi a hibája azoknak a szemében, akik ki akarják túrni a helyéről? Az, hogy nem hirdeti magát. Nem lógnak tudósítók és különböző riporterek egész nap a hivatalában. Ez az igazi oka annak, hogy most ellene izgatnak. Azért, mert az Admiralitás jelenlegi vezetése a dolgát végzi a haditengerészet megelégedésére és nem büszkélkedik az eredményeivel. A háború első néhány hónapjában, amikor csak a legcsekélyebb sikert is elértük vagy az ellenséget a legkisebb kudarc érte, az egész haditengerészetet kínosan érintette a közönséges melldöngetés. …A haditengerészetnél mindenki tudja, milyen szerencsétlen dolog a hencegés. Amikor a jelenlegi első lord beszédét olvassuk, akkor azt mondjuk majd: „Hála Istennek, most nem olyan vezetőnk van, aki az idegeinkre megy!” […] Nagyon sajnálom, hogy a volt első lord már elhagyta a helyét. […] Mindannyian sok sikert kívánunk neki Franciaországban és reméljük, hogy ott is fog maradni. Másnap reggelre Churchill rájött, mekkora baklövést követett el a beszédével. Nem csupán Meux és mások ellene irányuló támadásait olvashatta, de azt is láthatta, hogy a londoni újságok – márpedig mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a sajtónak – egyhangúan ellenségesek vele szemben. Mindössze a nem fővárosi Manchester Guardian, feltehetően Scott befolyására, szólt néhány jó szót mellette. Függetlenül attól, hogy elszomorodott-e vagy dacos volt, nem bújhatott el a világ elől és nem nyalogathatta a sebeit. Aznap délután vissza kellett mennie az Alsóházba és meghallgatnia Balfour neki címzett válaszát, s bármit mondott is a volt tory vezér lagymatag

vezetéséről, semmi kétsége sem lehetett Balfour vitakészségéről, amely inkább a tőrt s nem a bunkósbotot részesítette előnyben. Az 1915 elején kötött (Asquith szerint túlzó) barátságuk ellenére Balfour több korábbi kölcsönt is vissza akart adni, s ez alkalommal egyszerűen miszlikbe aprította az ellenfelét. Churchill Fisherre vonatkozó javaslatát felhasználva olyan mértékben kérdőjelezte meg annak komolyságát, hogy már nem is kellett kitérnie Churchill bírálatának egyéb részeire. Tiszteletre méltó barátom [Churchill ezredes, ahogy a Hansard átmenetileg aposztrofálta őt] gyakran meglepte a Házat, de nem hiszem, hogy annál jobban bármikor is sikerült neki, mint amikor most idejött és kijelentette, hogy minden bajunkra az a gyógyír, ami a haditengerészetet illeti, hogy meg kell szabadulnunk Sir Henry Jacksontól és Lord Fishert kell a helyébe ültetni. […] Mit mondott a búcsúbeszédében, amikor politikai pályáját katonaival cserélte fel? Azt közölte velünk, hogy […] Lord Fishertől, amikor együtt szolgáltak az Admiralitásnál, nem kapott sem egyértelmű tanácsot az események előtt, sem szilárd támogatást azok után, noha ez volt a legkevesebb, amit elvárhatott volna tőle. Nem tudom nyomon követni a tiszteletre méltó képviselő észjárását. Azt mondta nekünk …hogy a miniszterelnökkel azt közölte Louis herceg lemondásakor… hogy az egyetlen ember, akivel együtt tudna dolgozni, az Lord Fisher. Úgy tűnik, hogy üldözi a balszerencse. Nem rendkívül különös és figyelemre méltó véletlenről van-e szó, hogy az egyetlen ember, akit az én tiszteletre méltó barátom el tud képzelni az Admiralitásban, az a kiváló tengerész, aki öt hónap elteltével nem

kívánt többé együttműködni az én tiszteletre méltó barátommal? Ez a beszéd, amely feltehetően többször is gúnyos kacajt váltott ki, majdnem arra indította Churchillt, hogy kegyelemért könyörögjön. Úgy gondolta, hogy válaszolnia kell és szót is kapott. Balfour, jelentette ki, „a parlamenti csörték és mindenféle csűrés-csavarás mestere”. Mindez a „jelenlegi magas állásával, valamint a Házban élvezett megbecsülésével” egyetemben alkalmat adott neki arra, hogy „egy magánál sokkal fiatalabb” valakit megfeddjen. Fisherrel kapcsolatban kitartott az álláspontja mellett azt állítva, hogy most mások a körülmények, mert a Dardanellákon folyó hadműveleteknek sajnálatosan végük van. Ám mindez semmi hatást sem gyakorolt a jelenlévőkre. Ennek a súlyos politikai vereségnek zavarba ejtően csekély hatása volt Churchillre. Természetes lett volna, ha visszavonul Franciaországba és eltemeti magát a lövészárkokban és a zászlóaljánál ekkor már élvezett kényeztető népszerűségbe. Ehelyett pontosan az ellenkezőjét cselekedte. Eltávozása meghosszabbítását kérte, és már a következő keddre (március 14re) gondolt, amikor a hadsereg költségvetésének a vitájára került sor, s legalábbis félig-meddig hagyta, hogy tébolyodott tanácsadói (Fisher volt a legrosszabb közülük, de a két szerkesztő és két vagy három jelentéktelen parlamenti képviselő sem volt sokkal jobb nála) meggyőzzék róla, hogy ennek a katasztrofális orvosságnak egy újabb adagja romba dönti a kormányt és uralkodó helyzetbe juttatja őt. A két legszélsőségesebb reakció egyfelől Lord Fishertől, másfelől Margot Asquithtől érkezett: „a markában tartja a miniszterelnököt”, írta Fisher (éppen) március 8-án, a leghevesebb sajtótámadások napján. Mrs. Asquith (ugyanaznap és Balfournak) így írt: „Remélem és hiszem is, hogy Winstonnak soha nem bocsátják meg a tegnapi beszédeit. A politikai becsület legalacsonyabb szintű vérebe ő, egy helyes ítéletet alkotni képtelen bolond és megvetendő alak.” A mostohalánya, akinek ekkor már Violet Bonham Carter volt a neve, több együttérzést mutatott. Meglátogatta Churchillt (annak kérésére)

és feljegyezte: „Sápadt, dacos és védekező volt. Soha nem fogom elfelejteni, milyen fájdalmas beszélgetést folytattunk. …Amit ő a nagylelkűség nagyszerű gesztusának tekintett – hogy elfelejtette a rosszat, amit Fisher tett vele egy magasabb cél, a haditengerészeti fölényünk érdekében… azt mások egy ügyetlen szerencsejátékos dobásának tartottak, amellyel a saját céljait akarta előmozdítani.” Még aznap Churchill maga is írt Kitchenernek és azt kérte, „mentsen fel parancsnoki teendőim alól a legközelebbi időpontban, amely nem sérti a szolgálat érdekeit”, s addig is eltávozása meghosszabbításáért folyamodott, és azt javasolta, hogy a levelet a miniszterelnök is lássa. Másnap egy kiadós magánbeszélgetést folytatott Asquithszel a Downing Streeten – nem világos, hogy kinek a kezdeményezésére. Az ott történtekre vonatkozóan Violet Bonham Carterre kell hagyatkoznunk, aki ugyan több évvel később vetette ezeket a sorokat papírra, ám nagyon hihetőnek tűnnek. A miniszterelnök korholó, de megbocsátó hangon beszélt. Azt mondta, szeretné megóvni Churchillt attól, hogy az édesapja sorsára jusson és meggondolatlanul politikai öngyilkosságot kövessen el. Hangsúlyozta, hogy mennyire kedveli Churchillt. Célzást tett rá, hogy vissza szeretné venni a kormányba, ha az ellenérzéseket (legfőképpen, bár nem kizárólag tory oldalról) csillapítani lehet. Nyomatékosan javasolta, hogy menjen vissza Franciaországba. Churchill másnap megírta neki, hogy elfogadja a tanácsát, ám ugyanakkor azt kérte, cserébe kapjon egy írásos engedélyt, hogy bármikor tartósan visszatérhet Londonba, ha a „kötelességérzete” hazaszólítja. Ezt Asquith saját keze írásával március 11-i dátummal meg is kapta. Így hétfőn, március 13-án ismét átkelt a La Manche csatornán és ezzel kitért a hadsereg költségvetéséről másnapra kitűzött vita elől. Clementine Doverig kísérte el. Nagyon úgy tűnik, hogy Clementinenak sok fejfájást és aggodalmat okoztak ekkoriban Churchill sűrűn változó elképzelései, s talán a politikai és katonai rögeszméi is, és hogy az eltávozás alatt ezekkel foglalkozott, nem pedig a családi ügyekkel. Március 23-án azt írta: „Ezek a súlyos közéleti kérdések sok aggodalomra adnak okot. Amikor legközelebb találkozunk, remélem, hogy lesz egy kis időnk egymásra is. Még fiatalok

vagyunk, ám repül az idő ellopva a szerelmet és csak barátságot hagyva hátra, amely nagyon békés ugyan, de nem igazán izgató vagy szívmelengető.” A doveri búcsú nem nagyon nyugtathatta meg. Churchill a vonaton meggondolta magát és egy levélben arra kérte Asquitht, haladéktalanul mentse fel a parancsnokság alól, s egyben egy sajtóközleményt is megfogalmazott, amelyben megmagyarázza a döntését. A nyilatkozatot a feleségének kellett nyilvánosságra hoznia. Késő délelőtt és késő délután között megtette a Dovertől a Ploegsteert előtti előretolt állásban lévő zászlóaljáig vezető utat. Az út plasztikusan mutatta meg, hogy a lövészárkokban folyó élet milyen közel, s ugyanakkor milyen távol is van a mindennapos angol léttől. Churchill abban a pillanatban, amikor a frontra érkezett, újfent meggondolta magát – immár nagyjából a negyedik alkalommal – és aznap éjjel egy Asquithnek küldött táviratban visszavonta a korábban írt levelében foglaltakat. Asquith megkönnyebbült és bölcs előrelátással az egyik magántitkárát a Cromwell Roadra küldte, hogy kérje el Clementine-tól a sajtónak szánt nyilatkozatot, nehogy véletlenül nyilvánosságra kerüljön. Csak azt lehet gondolni, hogy Churchill alól ekkor teljesen kicsúszott a talaj s nem tudta egyik nap, hogy másnap mit is akar csinálni. Meglepő, hogy ez a döntésképtelenség nem hatott ki a zászlóaljra és nem rontotta el végzetesen parancsnokságának utolsó napjait. Ám erre a leghalványabb célzás sem található Gibbnél vagy bármilyen egyéb forrásnál. Továbbra is őrizte a tekintélyét és alárendeltjei továbbra is lojálisak voltak hozzá. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a becsvágya lényegében már véglegesen és paradox módon más irányba húzta azután, hogy a lövészárkok homokzsákjai közül sikertelen kirándulást tett a Westminster pulpitusáig. Szinte kétségbeesve kért egy csomó barátjától és ismerősétől tanácsot arra nézve, hogy mihez kezdjen. A legtöbben, így Sir George Ritchie, dundee-i választókerületének elnöke is azt gondolták, a legjobb az lenne, ha ott maradna, ahol van, Franciaországban. Churchill azonban túlságosan nyugtalanná vált. Még az sem vonzotta, hogy április vége felé feltételes ígéretet kapott Haigtől egy dandár vezetésére, noha négy hónappal

korábban ez volt szinte minden célja és az akkori kudarc nagyon kihozta a sodrából. A lelkiállapotát tekintve még egy nagy szerencsében volt része. A skót lövészek megtizedelt 6. és 7. zászlóalját összevonták. A 7. zászlóalj ezredese volt kettőjük közül a rangidős. Churchill méltósággal menekülhetett. Május 6-án emlékezetes és minden bizonnyal kellő mennyiségű alkohollal körített búcsúebédet adott a tisztjeinek Armentières-ben. Május 7-én ismét átkelt a La Manche-on és rövid, fél évig tartó első világháborús katonai pályafutása ezzel véget is ért.

17 Lloyd George mentőkocsija egy kicsit későn érkezik Még Garvin is azt tanácsolta Churchillnek, hogy „a hadseregből való kilépése után egy hónapig ne jelenjen meg a Házban”. Szinte felesleges is mondani, hogy Churchill nem fogadta meg ezt a tanácsot sem. Londonba érkezése után negyvennyolc órán belül már fel is szólalt és nem okos dolgokat mondott. A sorozási törvény, amely olyan nagy felzúdulást váltott ki a koalíció liberális tagjai körében, ám amelyet Churchill (Lloyd George-dzsal egyetemben) erősen támogatott, éppen a törvényhozási útját járta. Írország, amely az önkéntesség mellett tört lándzsát, az 1916. áprilisi dublini felkelést követően nyugtalan állapotba került. Asquith, aki a maga részéről csak vonakodva fogadta el a sorozás gondolatát, logikátlanul, ám bölcsen úgy határozott, hogy Írországot ki kell vonni a törvény hatálya alól. Churchill logikusan, amennyiben hajlíthatatlan unionista álláspontot fogadunk el – ámbár 1912–1914 között nem volt unionista –, Carsonhoz csatlakozva ellenezte ezt a megoldást. Logikusnak lehet ugyan nevezni a döntését, de bölcsnek semmiképpen. Semmi esélye sem volt annak, hogy a sorozás Írországban 1916 húsvétja után több katonát, mint bajt eredményezzen. Május hátralévő részében Churchill fáradhatatlanul mondta egyik beszédét a másik után. Bármely vita, amely akár csak érintette a háború menetét, egy Churchill-beszédet váltott ki – és ezek közül egyik sem volt rövid. Nagyszerű részeket is tartalmaztak, bizonyítva, hogy még mindig képes eredeti módon megközelíteni a kérdéseket és a mondanivalóját ékesszólóan kifejezni. Így annak a május 17-én lefolytatott vitának a során, amelynek tárgya egy légügyi igazgatóság létrehozása volt Curzon vezetésével (Churchill egy teljes légügyi minisztériumot akart, lehetőség szerint a saját irányításával), megszokott módján azzal érvelt, hogy a légi fölény elveszett, de egyéni módon általános összefüggések közé helyezte a kérdés fontosságát:

A tengereken az aknák és a tengeralattjárók segítségével kialakított védelem nagymértékben csökkentette az erősebb haditengerészet hatásfokát. A szárazföldön olyan helyzetben vagyunk, hogy még azelőtt teret vesztettünk, mielőtt a modern védelmet teljes mértékben megértettük volna, most pedig úgy kell visszanyernünk azt, hogy a védelmet időközben kifinomult művészetté fejlesztették. A légtér azonban szabad és nyitott. Semmilyen erődítések nincsenek ott. Egyenlő esélyeket kínál a támadásnak és a védelemnek egyaránt. Nyitva áll mindenki előtt. Hatásos beszédet tartott (május 23-án) arról a rettenetes különbségtételről, amit ő „lövészárok népességnek” és „nem lövészárok-népességnek” nevezett. Az előbbiek állandó veszélyben éltek és gyakran azt követően is visszaküldték őket ugyanazokba az állásokba, hogy kétszer vagy akár háromszor is megsebesültek. Ezzel szemben az utóbbiak majdnem tökéletes biztonságban éltek, viszonylagos kényelem közepette, s ők kapták a magasabb fizetéseket és a több kitüntetést. Ebben az esetben természetesen a frontvonalbelieknek a vezérkarral szembeni régi ellenségességére játszott rá (ez az érzés különösen virulens volt 1914–18 statikus, ám annál gyilkosabb éveiben), noha arra a nagyszámú, többé-kevésbé fizikailag ép, Angliában és Franciaországban szolgáló brit katonára is célzott, akiket tartósan olyan munkakörben foglalkoztattak, amelyeket civilek, akár nők is el tudtak volna látni. A gondolatmenetét még azzal az illúzióval egészítette ki (május 31én), amely szerint a Nagy-Britannia fennhatósága alatt lévő területekről nagyszámú harcoló alakulatot lehetne nyerni. A bírálatai általánosságban véve alaposak voltak és javasolt megoldásai ésszerűek ebben az időszakban, amikor ismét bekapcsolódott a politikai életbe, de a hatásukat három tényező rontotta le. Először, túlságosan gyakran beszélt. Szinte törvényszerű

volt, hogy minden jelentősebb vitában hallatja a hangját (május 23án például közvetlenül a miniszterelnök után emelkedett szólásra), ami tompította a hatást. Másodszor, miután védtelennek érezte magát, túlságosan sokat törődött azzal, hogy az előző májusig hozott döntéseit foggal-körömmel védelmezze. Minden, legalábbis az Admiralitásban, egészen addig rendben ment. Minden csak azután siklott ki. Harmadszor, túlságosan könnyű célpontot nyújtott azoknak, akik félre akarták lökni személyeskedő riposztokkal ahelyett, hogy vitába szálltak volna vele. Ezt a divatot Balfour vezette be márciusban, majd a nyomdokain haladva a légügyi igazgatóság fölötti vitában május 23-án Bonar Law és még a hadügyminisztérium politikai államtitkára (H. J. Tennant) is ezt a taktikát alkalmazta ellene. Az első „civil felszólalását” május 9-én, amikor a sorozás bevezetését szorgalmazta Írországban, egy rendkívül értelmes nacionalista parlamenti képviselő a „nem tudok semmit” technikával torpedózta meg, aki Churchill beszédének csúcspontján az „És mi van a Dardanellákkal?” közbeszólással rontotta el a beszéd hatását. Churchill akár egy órán keresztül is válaszolhatott volna, ám kétmondatos tömörségben semmi hatásos nem jutott eszébe. Ezek a tapasztalatok, valamint két jelentős háborús esemény június elején együttesen arra késztették, hogy radikálisan megváltoztassa a taktikáját. Mindkét esemény a tengeren zajlott le: az egyik a június 1jén Jütlandnál vívott és eldöntetlenül végződött csata volt, a másik Kitchener halála, aki Oroszország felé menet fulladt vízbe június 6án. Az előbbi, eltekintve fontos következményeitől, különös módon Churchillt ismét bevonta a kormányzati munkába. Miután az Admiralitásnak a csatáról kiadott első zavaros nyilatkozata negatív hatást váltott ki a közvéleményben, Balfour megkérte, hogy egy meggyőzőbb második változatot fogalmazzon meg. Churchill nagy elánnal vetette bele magát ebbe a munkába. Az eset másik hozadéka az volt számára, hogy Curzon meghívta: vegyen részt új légügyi igazgatósága első ülésén. Churchillben felébredt a remény, hogy záros határidőn belül ismét hivatalt kap. Ezeket a reményeket tovább táplálta Kitchener halála, ami azt jelentette, hogy szükség lett új hadügyminiszterre. Churchill nem képzelte, hogy közvetlenül

Kitchener helyére léphet, helyesen mérte fel, hogy Lloyd George a legesélyesebb jelölt a hadügyminiszteri posztra, ám úgy vélte, ő viszont átveheti tőle a hadfelszerelési minisztériumot. Ez a fejlemény, valamint az a gyanúja, hogy kissé próbára teszi a Ház türelmét, ahhoz vezetett, hogy júniusban csendben maradt a parlamenti viták alatt. Dilemma elé került azonban. Mindenáron meg akart szabadulni attól a folttól, amit a hírnevén a Dardanellák ejtett, vagy legalábbis másokkal akart osztozni a felelősségben. Mindezt két okból szorgalmazta: egyrészt az igazságot akarta kideríteni, másrészt tudta, hogy amíg őt tartják bűnösnek ebben az ügyben, addig nagyon nehéz lesz visszakerülnie a kormányba. Úgy vélte, ezt az akadályt úgy lehetne eltávolítani, ha a Dardanellákra vonatkozó kulcsfontosságú dokumentumokat nyilvánosságra hozzák. Bonar Law a miniszterelnök nevében májusban jelezte, hogy talán lehetséges ez. Júniusban azonban Asquith egyre inkább elzárkózott az ötlettől. Különösen nem kívánta a haditanács jegyzőkönyveinek publikálását, amelyek közül hármat, az 1915. január 13-it és 28-it, továbbá a február 26-it, Churchill létfontosságúnak tartott. Emiatt Churchill júniusban és július első felében öt kimerítő és polemikus hangú levelet írt Asquithnek. Miután az Alsóházban nem játszotta immár a bajkeverő szerepét, most személyesen a miniszterelnök számára vált kellemetlen alakká. Nem kapta meg a hadfelszerelési tárcát. Amikor Lloyd George végül július 7-én hadügyminiszter lett, a hadfelszerelési minisztérium élére Edwin Montagu került. Asquith szemében kisebb akadályt jelentett Montagu nemrégen Venetia Stanleyvel kötött házassága, mint Churchill azon hibája, hogy majdnem minden tory és a Liberális Párt nagy része is ellenszenvvel viseltetett iránta. Ez a csalódás mély kiábrándulást és depressziót okozott Churchillnél. Lelki békéjét még a felesége és három gyermeke társaságában eltöltött blenheimi kikapcsolódás és festés sem állította helyre, sőt azt sem zárta ki, hogy zászlóaljparancsnokként visszatér Franciaországba. Július 15én Jack öccséhez írt levelet. Jacknek gyakran a legbensőbb gondolatait felfedte (noha enyhén optimista mázzal leöntve):

Nem rettenetes-e, hogy ebben a szörnyű órában nem szolgálhatom ezt az országot valamilyen fontos poszton? Fogalmam sincs, hogy a politikai dolgok miként sülnek el: ám annyi biztos, hogy az általános instabilitás marad, és nekem bármelyik pillanatban üthet az órám. Időközben Asquith indolensen, borgőzösen és minden korlát nélkül uralkodik. LG tessék-lássék támogatott a hadfelszerelési minisztérium ügyében. Nagyon egyedül van, és egyáltalán nincs valami jól felkészülve arra a hivatalra, amelyet megszerzett. […] Jóllehet az életem teljes kényelemben, boldogan és jólétben telik, szinte megőrülök arra a gondolatra, hogy nem marhatok bele a Boche-okba. […] Kedves Jackem, most megtanulok gyűlölni. Churchill azért érezte magát anyagilag kényelmes helyzetben, mert most már nem az Alsóházban ingyen mondott beszédeivel próbálta a közvéleményt befolyásolni, hanem a Sunday Pictorial-ba írt jól fizetett cikkekkel. Júliusban négy írása jelent meg, amelyekért egyenként 250 fontot kapott, ami 1916-ban hatalmas összegnek számított: mai értéken 7000 fontnak. Ez a jólét és a kilátás, hogy ez hosszabb időre biztosított, csak növelte vele született nagylelkűségét. A fentebb idézett levélben azt írta Jack Churchillnek: „Ne gyötörjenek anyagi gondok. Úgy vélem, hogy a következő fél évben könnyedén megkeresek tíz- vagy tizenkétezer fontot. Így a Cromwell [Road] és benne minden rendben van. Mindenképpen szólj, ha pénzre van szükséged.” Az újságírás nem csupán csinos összegeket, hanem elismeréseket is hozott számára. Még egy olyan finnyás szellem is, mint Haldane, azt írta az első két cikk megjelenése után: „Ezek a cikkek az általam ismert legmélyebb és legpontosabb elemzését adják a háború előtti helyzetnek & a magam részéről mindkét írás minden egyes szavával egyetértek.”

Churchillnek azonban bármennyire is kielégítő volt ez az új foglalkozás, mindössze reménysugarat jelentett az életében. Ez a tevékenysége azonban valami ösztönző tényezővel párosult. Az Asquithszel a Dardanellákra vonatkozó iratok nyilvánosságra hozásáról folytatott hosszú vita eredménye az volt, hogy azokat nem publikálták, ám egyfajta fájdalomdíjként vizsgálóbizottságot állítottak fel. Mindezt július 18-án jelentették be és a testület élére az akkor már korosodó Cromer gróf került, a kairói prokonzul a The River War időszakában. A nyár hátralévő részében Churchill belevetette magát a bizonyítékok gyűjtésébe. Immár nem gondolt arra, hogy visszatér egy franciaországi zászlóaljhoz; ez a lehetőség különben sohasem merült fel komolyan. A Cromer-bizottság Churchill számára nem hozott se diadalt, se kudarcot. Összességében véve némileg kiköszörülte a hírnevén esett csorbát és felmentette a Dardanellákon elszenvedett kudarcért viselt teljes felelősség alól, ám mindez csak az 1914–18 közötti időszak politikai életének legkritikusabb egy hete után derült ki. December elején ugyanis Asquith megbukott, és Lloyd George váltotta egy új összetételű koalíció élén. Churchill annak ellenére, hogy dühös volt, amiért Asquith nem óhajtotta nyilvánosságra hozni a Dardanellákra vonatkozó dokumentumokat, kezdetben nagy reményeket fűzött Cromerhez. Mindössze nyolcan kaptak helyet a testületben, akik közül senki sem volt egyértelműen Churchill ellenfele. „Meglehetősen jó bizottság”, írta barátjának, Seely ezredesnek augusztus 13-án. Churchill viszonylagos elégedettsége a bizottsággal azonban nem tartott sokáig. Noha egy-két beszédet mondott a közömbös és (számára) gyér Alsóházban, amely augusztusban is ülésezett, elsősorban arra fordította az energiáit, hogy a bizottság elé tárandó bizonyítékait állítsa össze. Érdekes módon sok időt töltött azzal, hogy Lord Fisher bizonyítékaival hozza összhangba a sajátjait. Most, hogy Lord Kitchener háborús hősként az Északi-tenger hullámsírjában feküdt, nagyon meg kellett fontolnia, mekkora felelősséget tulajdoníthat az egykori hadügyminiszter habozásainak – és Sir Graham Greene, az Admiralitás államtitkára, akinek Churchill megmutatta a fogalmazványát, még nagyobb óvatosságra intette ebben a kérdésben. Sőt az, hogy Fisherrel egy

hullámhosszon legyen, újabb kötelezettséget rótt rá. Legalább ennyire komoly következményekkel járt, hogy a bizottság más formát választott, mint amiben Churchill titkon bízott. Augusztus 12-én az alábbiakat írta Cromernek: „Ami a bizottsági eljárást illeti, remélem, hogy jelen lehetek a vizsgálat során. Számos tanút szeretnék felvonultatni a bizottság előtt. Én magam szeretném magamat képviselni az ügyben és nem kívánok jogtanácsoshoz fordulni.” 66

Cromer válasza csak szeptember 20-án érkezett meg és az abban foglaltak mélyen kiábrándítóak voltak Churchill számára. A bizottság zárt ajtók mögött kíván ülésezni és így Churchill nem lehet jelen a többi tanú meghallgatásakor, noha az általuk mondottakat, ha lényeges kérdésről van szó, átiratban megkapja és, ha kívánja, újra megjelenhet a bizottság előtt. Egyetlen szó sem esett arról, hogy akár ügyvéd, akár pedig önmaga képviselje magát. Nem kapott lehetőséget keresztkérdések feltételére sem. Ennek ellenére Churchill már a vizsgálat korai szakaszában, szeptember 28-án ismertette az álláspontját. Az általa „öt igazságnak” nevezett kérdések kiderítésére koncentrált: 1. Teljes felhatalmazása volt [azaz, nem cselekedett egyoldalúan, a saját jogkörén túllépve]. 2. Reális esélye volt a sikernek. 3. Felsőbb érdekek [azaz, a Nagy Flotta ereje és biztonsága] nem forogtak veszélyben. 4. Az előkészületek során minden lehetséges gondoskodást és óvintézkedést megtettek. 5. A végrehajtás energikusan és határozott módon történt. Churchill egyben nagy mennyiségű írott kiegészítő anyagot is produkált (amelyet sajnálatára a bizottság soha nem hozott nyilvánosságra), és gondja volt rá, hogy több olyan tanú is megjelenjen az Admiralitástól, akiknek a jelenlétét hasznosnak ítélte,

s ő maga is többször a bizottság rendelkezésére állt. Úgy gondolta, hogy haladást ért el a kérdésben. Október 27-én azt írta Spiersnek: „Lassan győzedelmeskedem ebben a Dardanellák-bizottságban és apránként felém billen a mérleg nyelve. Valóban bizakodom benne, hogy leveszik a vállamról a felelősség terhét, amely gátolja a cselekvőképességemet.” A „gátló felelősségre”, amely politikai páriát csinált belőle, jó példa a Daily Mail egy október 13-án megjelent cikke. Az írás akkor született, amikor a rendkívül súlyos áldozatokkal járó, július 1-jén kezdődött somme-i offenzíva, amely Churchill véleménye szerint eklatáns példa volt arra, ahogy a háborút nem szabad folytatni, nyilvánvaló kudarcba kezdett fulladni. Ennek ellenére a Daily Mail cikkének a lényege az volt, hogy egyetlen politikusnak sem lenne szabad Haig és Robertson, a birodalmi vezérkari főnök kíméletlen haditerveivel szembeszállni, s különösen vonatkozik ez egy „olyan megalomániás politikusra”, aki a Dardanellákon „franciaországi csapataink sorsát tette kockára, és több ezer embert áldozott fel minden eredmény nélkül”. A Daily Mail természetesen Northcliffe népszerű lapja volt, a Times pedig annak minőségi változata. Emiatt ironikusnak hat, hogy Churchill talán egyetlen sajtótámogatója akkoriban Northcliffe öccse, Harold Harmsworth, Lord Rothermere volt. A Harmsworth család tagjai testvéri közösséget alkottak a profitot hozó újságkiadásban, noha nem mindig voltak ugyanazon a véleményen. Rothermere Sunday Pictorial-je tette lehetővé, hogy Churchill anyagi helyzete júliusban jelentősen javuljon és, ami még ennél is fontosabb, azt a hitet öntötte belé, hogy amikor csak akarja, megismételheti ezt. És ugyancsak Rothermere volt az, aki a saját neve alatt a Sunday Pictorial november 12-i számában, a bulvársajtóban akkoriban példátlan módon, Churchill mellé állt. Rothermere rendelte meg 1916 nyarán azt a Jack Colville véleménye szerint, Churchill kedvenc portréjává váló festményt, amely élete végéig londoni lakása ebédlőjének a falát díszítette. William Orpennek tizenegy alkalommal ült, s ezeket az alkalmakat némi túlzással később úgy jellemezte, mint „életem nagyon boldogtalan szakaszát, mert az égvilágon semmit sem csináltam”.

Annak ellenére, hogy politikai élete válságba jutott, ez az idő nagyon termékenynek bizonyult portrék tekintetében annak a politikusnak a számára, aki maga is talán a legjobb, de mindenesetre a legtöbbre értékelt tájképfestővé vált a huszadik század politikusai közül. Lavery megfestette őt híres francia sisakjában, amikor a királyi skót lövészeknél szolgált, míg Ernest Townsend, egy kicsit korábban, az Országos Liberális Klub részére készített olyan portrét róla, amelyen Churchill a titkos tanácsosi 67

egyenruháját viseli. A három közül Townsend képén derűlátó, s majdnem kicsattan az optimizmustól, Laveryén harcias, Orpenén komor kinézetű, s külön érdekessége a dolognak, hogy a komor képmás tetszett neki a legjobban. Mindez annak fényében még érthetetlenebbnek hat, hogy szinte utálta Graham Sutherland nagyszerű, ám kétségtelenül komor portréját, amivel Churchillt az Alsóház közel negyven évvel később a nyolcvanadik születésnapja alkalmával megajándékozta. A különbség az, hogy Orpen képén azért komor, mert ki van zárva a hatalomból, amelyre az energiái predesztinálták, míg Sutherland képén azért mogorva, mert ez az energia már elszállt belőle. Az 1916. decemberi politikai válság különösen ezoterikus volt. Szinte kizárólag a vezető politikusok és a sajtó foglalkozott vele. Ez nem igaz az elmúlt száz év brit politikai életének jelentősebb fordulataira. 1886-ban Gladstone azért bukott meg, mert nem tudta az első ír önkormányzati törvényt keresztülvinni az Alsóházon. 1922ben a Lloyd George-kormánynak azért kellett mennie, mert a támogatás nagy részét adó Konzervatív Párt parlamenti képviselői ellene szavaztak. 1931-ben V. György király játszott meglepően aktív, bár nem biztos, hogy jótékony szerepet a koalíciós kormány megalakításában. És 1940-ben Churchill saját apoteózisát is egy nyílt alsóházi szavazás előzte meg. 1916-ban azonban minden nagyjából tizenöt rangidős politikus manőverezésén múlt, amit kicsit túlzottan is befolyásolt az, amit nap mint nap olvastak a jelentősebb, de nem szükségszerűen elvi alapokon álló újságokban. Az előjáték azonban nyitott és parlamenti formát öltött. November 8-án Edward Carson, egy melodramatikus, ám szinte csak rombolni

tudó ügyvéd-politikus szavazásra kényszerítette a kormányt abban a kérdésben, hogy vajon a nigériai ellenséges javakat kizárólag csak briteknek lehet-e eladni, vagy olyanoknak is, akik semleges állampolgárok. Olyan nevetségesen periferiális ügyről volt szó, hogy kizárólag jelképes érdeklődésre és jelentőségre tarthatott számot. Ugyanakkor azonban ravaszul kitervelt trükk volt, ugyanis Bonar Law, aki mélyen hitt a pártok legitimációjában, egyszerre töltötte be a gyarmatügyi miniszter és a konzervatív vezér tisztét, és a 286 konzervatív képviselőből mindössze 73-an szavaztak vele. Hatvanhatan, tizenegy elégedetlen liberálissal, köztük Churchill-lel megtámogatva, ellene voksoltak. A többiek nem vettek részt a szavazáson. Ez megrendítette Bonar Law helyzetét, s mivel szükséges koalíciós partnernek számított, még ha Asquith szemében nem volt is valami nagyra becsült vezető, az egész kormányét is. Mindez azonban nem vezetett szükségszerűen egy Law–Lloyd George szövetséghez a kormány megbuktatására. Lloyd George a szavazás estéjén Carsonnal, a kritikus javaslat előterjesztőjével vacsorázott. Ő azonban nem vette a fáradságot, hogy visszamenjen és a kormány mellett szavazzon, míg vacsorapartnere megtette ezt és a kormány ellen adta le a voksát. Ezután olyan időszak következett, amely hasonlított Verdi ragyogóan megkomponált Álarcosbál-jának kezdetére, amikor senki sem tudja, hogy ki kinek az oldalán áll, de mindenki titokzatosan kering a többiek körül, tőrrel a kezében. Churchill saját értékelése szerint, amelyet a The World Crisis második kötetében ad közre, „Sir Max Aitken jószolgálata” révén a két fő személy kibékült egymással. Churchillt nagyon érdekelte a dolog, mert jóllehet Bonar Law-ba vetett reményei jelentősen megcsappantak azóta, hogy 1916 februárjában azt írta Clementinenak, hogy azok az emberek, akikkel együtt kíván dolgozni, „Ll. G., F. E., B. L., Carson és Curzon”, mégis erősen hitt abban, hogy egy Lloyd George-miniszterelnökség ismét megnyitja előtte az utat valamilyen magas tisztség felé. Churchill saját általános vágyait tekintve minden csodálatosan alakult. December 5-én estére Asquith megbukott és minden jel arra mutatott, hogy Lloyd George lép a helyére. Az este izgalmakat, de

egyben keserű csalódást is hozott Churchillnek. Az események a Királyi Automobil Klub törökfürdőjében kezdődtek, ahová Churchill F. E. Smithszel együtt látogatott el, minden bizonnyal azért, hogy kikúrálják magukat azután, hogy kirúgtak a hámból. A jelenet fantasztikusan jellemző a huszadik század első harmadára. Ugyanolyan nehéz elképzelni Gladstone-t gőzfürdőben, mint Attlee-t, Horne-ot, Wilsont vagy Majort. Smith és Churchill azonban teljesen otthon érezték magukat ebben az Edward kori környezetben, legalábbis annyira, hogy Smith a mobiltelefonok kora előtt hetven évvel fel tudta onnan hívni Lloyd George-ot, hogy emlékeztesse: aznap este Smith Grosvenor Gardens-i házában várják vacsorára. Max Aitken is a meghívottak között volt. Amikor Lloyd George meghallotta, hogy Churchill ott van Smithszel, rögtön azt javasolta, hogy ő is menjen. Így, természetesen, Churchill is elment ugyanúgy, ahogy a legtöbb politikus tett volna a helyében, noha jogosan fel lehet vetni a kérdést, hogy milyen előzetes tervei voltak, vajon le kellett-e mondania egy másik vacsorameghívást, vagy Clementine váratlan magányra ítéltetett-e aznap este. A vacsora meglehetősen rövid lehetett, mert Lloyd George korán eltávozott, hogy Carson Eaton Place-i házában találkozzon Bonar Law-val, aki éppen akkor tért vissza a királytól. Aitken, aki befolyásos politikusként szeretett volna feltűnni, ám túlnyomórészt csak kívülálló volt, Lloyd George-dzsal együtt távozott. A rövid vacsora alatt Aitken beszámolója szerint, a társalgás „teljes mértékben az új kormány körül forgott és az összes jelenlévő … egyenlő alapon vett részt benne”. Churchill természetesen azt feltételezte, hogy ő maga is bekerül, méghozzá többé-kevésbé a belső körbe. Ez volt azonban ironikusan és hasonlóan természetesen módon Aitken elképzelése is önmagáról. Az igazság az, hogy ő sokkal szókimondóbb volt a reményeit illetően, mint Churchill: a kereskedelemügyi miniszteri posztot célozta meg. Valójában az ő szerepe arra korlátozódott, hogy Churchillt felkészítse a rossz hírre: Így hát közöltem vele, hogy Lloyd George mire célzott nekem. Jó okom van rá, hogy

pontosan idézzem, amit neki mondtam: „Az új kormány jóindulattal viszonyul magához. Minden barátja benne lesz. Sok területen tud majd együtt dolgozni velük.” Az általam használt visszafogott szavak visszhangra találtak Churchill agyában. Hirtelen úgy érezte, hogy beugratták ebbe a vacsorameghívásba, és szinte kirobbant a jogos dühtől. Korábban sohasem hallottam, hogy nagy barátját, Birkenheadet másképpen szólította volna, mint „Fred” vagy „F. E.”. Ez alkalommal azonban váratlanul azt mondta: „Smith, ez az ember tudja, hogy nem leszek az új kormány tagja.” Ezzel Churchill a felöltőjével és a kalapjával a kezében kisétált az utcára. Birkenhead utána sietett és megpróbálta rábírni a visszatérésre, de hiába. Lord Beaverbrook, Aitkent ugyanis ezt követően azonnal főrendiházi rangra emelték (mindössze ezzel az általa nem vágyott ranggal kárpótolták a kereskedelemügyi miniszteri kinevezése elmaradása miatt, valamint azért, hogy Churchill-lel közölte a rossz hírt; Lloyd George-nak szerencsére több esze volt annál, hogy megkísérelje ugyanezt a trükköt Churchill-lel), ezt a beszámolót negyvennégy évvel az események után vetette papírra. Nem tudni, mennyire támaszkodott korabeli írott feljegyzésekre és mennyire a saját, mindig is nagyon élénk és időnként túlságosan szabadjára eresztett emlékezetére. Semmi okunk sincs azonban a leírás alapvető helyességében kételkedni és a szó szerinti idézet pontossága a (persze lehet, hogy hamis) valóság látszatát kölcsönzi a mondottaknak. Lloyd George Churchillt a kormányban szerette volna látni. War Memoirs-ában (Háborús emlékiratok) három hosszú oldalon bizonygatja, hogy az általa alakított szűk körű háborús kabinetbe (ő maga, Bonar Law, Curzon, Milner és a Munkáspárt képviseletében

Arthur Henderson) nem egészen hízelgő okok miatt Churchillt is meg akarta hívni. Miután elismeréssel szólt „termékeny agyáról, kétségbevonhatatlan bátorságáról, fáradhatatlan munkálkodásáról és a háború művészetében való elmélyüléséről”, így folytatta: „Itt [a háborús kabinetben] a szeszélyességét könnyebben ellenőrzés alatt és a döntéseit jobban kordában lehetett volna tartani, még mielőtt valamilyen cselekvésre határozza el magát.” Bármilyen okból is került volna Churchill egy ilyen központi irányító testületbe, az felhőtlen boldogságot jelentett volna neki. Kitörölte volna a Dardanellákon végrehajtott akciót követő kirekesztés érzését, igazolta volna (nem utolsósorban Clementine előtt) Asquith-ellenes kifogásait és annak a döntésének a bölcsességét, hogy hazatért a frontról azért, hogy magasabb rendű szolgálatot vállaljon. Ám végül nem így történt. Lloyd George akarta ugyan Churchillt, de még jobban akarta a miniszterelnökséget és azt, hogy életképes kormányt alakíthasson. Churchill egyszerűen eladhatatlan volt a legtöbb konzervatív számára, akiket Lloyd George-nak, miután számolnia kellett egy ellenséges Asquith-párti kisebbséggel is a saját pártján belül, mindenképpen ki kellett engesztelnie. Balfour és Carson elfogadta volna ugyan Churchillt, de egyetlen vezető tory sem, beleértve elsősorban a „három C”-t (Austen Chamberlain, Curzon és Robert Cecil), akiknek a támogatása nélkül Lloyd George semmit sem tehetett. A kinevezést megakadályozó cerberus azonban, akin az első világháború kiemelkedő vezetőjének akarata ugyanúgy megtört, mint a második világháború még nagyszerűbb vezetőjének ambíciója, Bonar Law volt. Lloyd George leírta a War Memoirs-ban, hogyan próbálta az ügyet nem felfújva meggyőzni a konzervatív vezetőt egy, a saját ügyvédi pályájának elejéről vett analógiával. Elmondta neki, hogy egy fontos jogi kérdésben az egyik legfontosabb feladata az volt, hogy jogtanácsost válasszon magának. (Valójában, mivel kizárólag a Chester központú északwalesi körzetben folytatott jogi tevékenységet, nem tudott valami széles körből választani.) Ott volt a megbízható ember, aki mindig egyenletesen jól teljesített, s ott volt a ragyogó eszű ember, aki néha lehengerlően hatékony volt, máskor rettenetes hibák elkövetésére is

hajlamos. A veszély az volt, hogy ha a biztosat választja, akkor a briliánsát talán a másik oldal alkalmazza. Így folytatta: „mindig azt a kérdést kell feltenni, hogy »Akkor veszélyesebb-e, ha a te oldaladon áll vagy ha a másikon?«” A walesi varázslónak nem ez volt a legmeggyőzőbb beszélgetése, noha amúgy a meggyőzés mestere volt. És az érvei leperegtek a teljesen fantáziátlan, ám végtelenül becsületes Bonar Law-ról. „Jobban szeretem, ha mindig ellenünk van”, közölte. És ezzel, átmenetileg, a kérdés el is volt intézve. Ekkor olyan korszak következett Churchill életében, amely – ha lehet – még azoknál az időszakoknál is lehangolóbb volt, amelyekről korábban annyit panaszkodott. 1916 decemberéig mindig fennállt a lehetősége, hogy szerepet kap – noha ő maga túlzott elvárásokat fűzött ehhez – Asquith megbuktatásában és új politikai terep nyílik előtte. Most az első célja teljesült, ellenben a kilátásai még inkább beszűkültek. Nem akart a leváltott liberális miniszterekkel – Asquith, Grey, McKenna, Runciman – egy gyékényen árulni, s amúgy is számos okból kifolyólag kiábrándult belőlük. És noha néhány enyhén bíráló beszédet tartott és jó pénzért hasonló hangvételű cikkeket írt, mégsem kritizálhatta az új kormányt olyan módon, ahogyan az előzővel szemben megtehette. Churchill személyes sorsától függetlenül 1917 első hónapjai az első világháború hosszú agóniájának mélypontját is jelentették. Január elején Románia, amely augusztusban a szövetségesek oldalán lépett háborúba, gyakorlatilag megsemmisült. Nagyjából ekkor kezdték el alkalmazni a németek a korlátlan tengeralattjáróhadviselést is. Az újfajta hadviselés kezdettől fogva halálosan hatékony volt. A brit tengeri veszteségek szörnyű méreteket öltöttek, és a valóságban is fennállt a veszélye annak, hogy az észak-atlanti kapocs elszakad. Az új taktika középtávon a németek vereségéhez vezetett, mert a málladozó angol–francia ellenállásba új életet lehelt az Egyesült Államok a maga kifogyhatatlan forrásaival. Mindez azonban csak aztán vált nyilvánvalóvá, hogy Woodrow Wilson elnök kérésére április 6-án az amerikai Kongresszus hadat üzent Németországnak. Az orosz birodalom március 16-i összeomlása és az Egyesült Államok hadba lépése között rémisztő három hét telt el.

Nagy-Britanniában, de még inkább Franciaországban, majdnem mindegyik családnak volt kit gyászolnia és ez komor közhangulatot teremtett. A Churchill család aránylag szerencsés volt. Egyetlen közeli rokonuk sem halt meg. Asquith azonban 1916 szeptemberében a somme-i csatában elvesztette legidősebb és szinte túlontúl jó fiát, Raymondot, és két másik véletlenszerűen kiválasztott családot tekintve, Sir Frederick Cawley parlamenti képviselő, a Dardanellák-bizottság egyik tagja, a háború első hónapjában vesztette el az egyik fiát Mons mellett, majd egy másikat egy évre rá Gallipolinál, s egy harmadikat 1918-ban Franciaországban; Rothermere-nek, akiről tévesen alakult ki az a képzet, hogy a biztonságos kényelemből ösztönzött másokat az áldozatvállalásra, az azt követő napon esett el az egyik fia, hogy 1916 novemberében publikálta Churchillt támogató cikkét, míg egy másik fia 1918. februárban halt meg. Churchill szerencsecsillaga májusban kezdett felragyogni. Már hetek óta egy alsóházi zárt ülést sürgetett, de kezdetben senki sem figyelt rá. Ahogy azonban a kormány elleni bírálatok megszaporodtak, Churchill ügyesen rábeszélte sokoldalú unokatestvérét, Freddie Guestet, aki időközben French szárnysegédjéből Lloyd George első számú parlamenti segítője lett, hogy egy zárt ülésen tudná parlamenti tekintélyét a leghatékonyabban helyreállítani a miniszterelnök azzal, hogy a nyílt üléseken megszokottnál részletesebben ismertetné a problémáit és a stratégiáját. Lloyd George-nak tetszett az ötlet, és május 10-re tűzték ki az eseményt – a dátum több szempontból is kulcsfontosságú volt Churchill életében: kilenc évvel azelőtt nyerte meg először a választásokat Dundee-ban és huszonhárom évvel később ezen a napon lett miniszterelnök. Mivel egyetlen rangidős Asquith-párti politikus sem mutatott nagy érdeklődést, hogy kihasználja a kínálkozó alkalmat, így Churchillre maradt a vita megnyitása és közvetlenül őt követően szólalt fel a miniszterelnök. A tizennégy hónappal korábbival szöges ellentétben Churchill pályafutása első szakaszának egyik legsikeresebb alsóházi beszédét mondta el, noha egy és egynegyed óráig tartott – egyáltalán nem egyszerű „bemelegítésről” volt szó (mivel azonban

az ülés zárt volt, nem jelentették meg a Hansardban). Churchill a The World Crisis-ban a mindig is bőségesen készített jegyzeteiből rekonstruálta a beszéd lényegét. Klasszikus példája annak a képességének, hogy nagy vonalakban felvázol egy válságos helyzetet és hallgatóságát (a telt Házat) teljes mértékben lekötő módon adja elő a mondanivalóját, miközben az általa helyesnek vélt irányba tereli a jelenlévők gondolatait. A beszédet annak belső értékei és Churchill életének egyik fordulópontján játszott szerepe miatt érdemes hosszabban idézni: Az év eleje óta két esemény történt, amelyek mindegyike megváltoztatta az egész helyzetet és amelyek közül mindkettőt figyelembe kell venni a szövetségesek politikájának alakításában. Az Egyesült Államok belépett a háborúba, Oroszország pedig összeomlott. Egyfelől egy olyan szövetséges birodalom tört össze a német pöröly csapásai alatt, amelynek állandó hadserege hétmillió embert számlált. Másfelől, egy olyan rendkívül aktív, tanult és gazdag polgársággal rendelkező 120 milliós nemzet csatlakozott az ügyünkhöz, amely azonnal kiaknázható és lényegében korlátlan forrásokkal rendelkezik. Ez a nemzet azonban még nem áll készen. Nincsenek nagy hadseregei és nincs nagy mennyiségű hadfelszerelése. A férfilakossága nincs kiképezve háborúra. A fegyvergyárai és a lőszergyárai, eltekintve attól, hogy a szövetségesek számára termeltek, nincsenek megszervezve. Ha elegendő idő áll rendelkezésre, semmi sem állhat ellen NagyBritannia és az Egyesült Államok egyesült erejének. […] Hosszú időre van azonban szükség – nem hónapokban, hanem években

mérhető időre – mielőtt ez a félelmetes erő kifejtheti hatását. Van még egy létfontosságú tényező, jelentette ki: a tengeri kommunikáció. „Amikor a németek a korlátlan tengeralattjáróhadviselés mellett döntöttek, bizonyára nagyon jól tudták, hogy az Egyesült Államokat a velük szemben álló oldalon behozzák a háborúba. Nem gondolhatták-e azt is, hogy ezzel az eszközzel megakadályozzák, hogy hatékonyan beavatkozzon? Nem tudjuk erre a választ, s azt sem akarjuk tudni, hogy a tengeralattjárók hetente hány hajót küldenek a tenger fenekére.” Az arányok azonban aggodalomra adtak okot és a veszteségek csak növekedtek. Ez, szögezte le Churchill, az „elsőrendű és legnagyobb veszély”, amellyel szembe kell szállni. „Nagy-Britannia koncentrálja minden erejét erre a hadviselésre. Tegyük lehetővé, hogy a haditengerészet hadd arassa a háború legnagyobb győzelmét. Fordítsuk az összes erőforrást és találmányt erre a célra. Legyen a tengeralattjáró-ellenes hadviselés elsődleges és kapja ez a legnagyobb részt a brit erőfeszítésekből.” A briteknek biztosítaniuk kell, hogy az amerikai csapatokat abban a pillanatban Európába lehessen szállítani, mihelyt azok készen állnak. Milyen politikát folytassunk időközben a szárazföldön? Az imént leírt elsődleges tényezőkből nem világlik-e ki, hogy nem szabad elherdálnunk Franciaország és NagyBritannia életben maradt katonáit idő előtti offenzívákban, mielőtt az amerikai erő megjelenik a csatatereken? Nem rendelkezünk azzal a számbeli fölénnyel, amely egy sikeres offenzíva feltétele. Nincs számottevő fölényünk a tüzérség tekintetében. Nincsen olyan nagyszámú tankunk, amelyre szükségünk van. Nem tettünk szert fölényre a levegőben sem. Nem találtuk meg sem a technológiai, sem a

taktikai módszereket ahhoz, hogy a német csapatok által védett megerősített vonalak rendszerét áttörjük. Ilyen körülmények között pazaroljuk-e el a nyugati fronton a megmaradt katonai erőinket még azelőtt, hogy óriási amerikai erők jelennek meg Franciaországban? Kérje meg a Ház a miniszterelnök urat, hogy vesse latba minden tekintélyét és személyes súlyát annak megakadályozására, hogy a francia és a brit főparancsnokság véres és katasztrofális kalandokba rángassák egymást. Szorítsuk vissza a tengeralattjáró-hadviselést. Hozzuk ide az amerikaiak millióit. És időközben alakítsunk ki aktív védelmet a nyugati fronton, hogy kíméljük a francia és brit életeket, hogy kiképezzük, megerősítsük és tökéletesítsük a hadseregeinket és a módszereinket egy későbbi döntő támadásra. Természetesen könnyű elvetni Churchill izgalmas általánosításait, mint megtévesztően meggyőző érveket, s pontosan így is tett a háttérben maradó, de ennek ellenére befolyásos Lord Esher, a hamis barát, aki mellett még Sir Francis Hopwood is brutálisan őszintének tűnt, amikor abban a hónapban, közvetlenül Churchillnek a St. Omer-i főhadiszálláson tett látogatása előtt – amely több mint egy éve az első volt – írt Haignek. „A súlyos kérdéseket ritmikus nyelven tárgyalja”, szögezte le Esher, „és hamar a saját frázisai rabjává válik. Abban a hitben ringatja magát, hogy perspektivikusan szemléli a dolgokat, amikor valójában egy kérdés aránylag kicsi részletére koncentrál.” Ám ezt a véleményt nem osztotta sem az a nehezen megfogható entitás, az alsóházi közvélemény, sem, ami talán sokkal fontosabb, a miniszterelnök, aki ugyancsak egyik nagy parlamenti sikerét aratta aznap délután. Churchill kifejezésével élve, röviddel a vita után, amely mindkettőjük számára nagyon kielégítően alakult, „véletlenül” összefutottak a házelnök széke mögött. A sikeres

beszédek utáni bonhomie mindennapos a politikusok között. Olyan kitörő lelkesedéssel köszöntötték egymást, amely emlékeztet Churchill Philip Snowdenről, munkáspárti elődjéről és pénzügyminiszter utódjáról adott szatirikus leírására a sok évvel később publikált Great Contemporaries-ban: „A pénzügyminiszteri elme és a Snowden elme két, egymástól régóta elválasztott gyík lelkesedésével ölelte át egymást és nagy öröm vette kezdetét.” Churchill számára valóban örömteli volt a találkozás, és ettől a naptól kezdve Lloyd George-dzsal való viszonya majdnem Asquith miniszterelnökségének korai időszakát idézte, amikor ők ketten a kormány radikális ikerpárját alkották. A helyreállt barátság közvetlen jeleként Lloyd George elintézte, hogy Churchill egyhetes látogatást tehessen a francia fronton, Párizsban és Haignél St. Omerben. Churchill több mint egy éve most járt először Franciaországban. Bárhová ment, a legmagasabb szinten fogadták. Nyilvánvaló módon ismét bekerült a belső körbe. A baráti szellem kézzelfogható módon július 18-án nyilvánult meg, amikor Lloyd George a jelentős konzervatív ellenkezést figyelmen kívül hagyva Churchillt hadfelszerelési miniszterré nevezte ki. Christopher Addison, aki sokkal később Attlee egyik legmegbízhatóbb támasza lett az 1945-ben alakult munkáspárti kormányban, valahogyan úgy, ahogy Crewe az volt Asquith számára, ám aki ekkoriban a liberálisok leghűségesebb Lloyd George-párti tagjai közé számított, a kockázatosan homályos feladatokkal rendelkező újjáépítési minisztériumba költözött, hogy helyet csináljon Churchillnek. A hadfelszerelési tárca önmagában nem volt nagyon jelentős ekkor, noha Lloyd George maga úgy vélte 1915. májusban, hogy érdemes a kedvéért otthagyni a pénzügyminisztériumot. A minisztérium azonban vitán felül a hadviseléssel volt kapcsolatban. A helyzet kicsit hasonlított ahhoz, mint amikor 1942 őszén Stafford Cripps, miután rendkívül mozgalmas, bár sikertelen nyolc hónapot töltött el mint a kormány második embere és Churchill potenciális kihívója azután, hogy visszatért moszkvai nagyköveti állásából, amelyet inkább véletlenszerűen, semmint megérdemelten átmeneti szovjet dicsőség árnyékolt be, elfogadta a fontos, de nem középponti szerepet játszó

repülőgép-gyártási miniszteri posztot, és ott technikai értelemben nagyon jó munkát végzett. Churchill 1917-ben természetesen örült annak, hogy bármilyen szerepben is, de ismét a kormányban van, s nagy lelkesedéssel vonult be a minisztérium épületébe, a Trafalgar Square Northumberland Avenue-i végénél álló régi Metropole Szállodába; a helyszín maga is jelképezte a hivatal átmeneti jellegét. Mi motiválta Lloyd George-ot abban, hogy 1917 júliusában visszahozza Churchillt azután, hogy hét hónappal előbb még visszarettent ettől a lépéstől? A válasz részben abban keresendő, hogy a Churchill által kezdeményezett zárt ülésen aratott sikere magabiztosabbá tette konzervatív partnereivel szemben, akik unalmas módon továbbra is a kirekesztése mellett érveltek. Továbbá, Churchillnek a zárt ülésen mutatott teljesítménye meggyőzte arról, hogy nagyon veszélyes ellenfél lehetne, ugyanakkor az esemény ismét közelebb hozta őket és felelevenítette a régi barátságukat. A fenti okoknál azonban meggyőzőbb Frances Stevenson május 19-i naplóbejegyzése, aki ekkoriban mindenki másnál közelebb állt Lloyd George-hoz: „Azt mondja, szüksége van valakire, aki felvidítja, segíti & bátorítja őt, & aki nem állandóan baljós arckifejezéssel megy hozzá és nem állandóan azt hajtogatja neki, hogy minden rosszul áll. Most, azt mondja, az összes kollégájának a gondját-baját neki kell cipelnie.” Így talán a Gibbs százados által Churchillnek tulajdonított mondás, mely szerint a „háború olyan játék, amelyet mosolyogva kell játszani”, jó szolgálatot tett neki, habár gyakran mogorva is tudott lenni. Mindenesetre huszonhat hónappal azt követően, hogy el kellett hagynia az Admiralitást, és húsz hónappal azután, hogy önként lemondott egy jelentéktelen kabinetbeli állásról, ismét a kormányban volt úgy, hogy a háború még tizenhat hónapig tartott, noha a legtöbben ekkor még sokkal hosszabb időtartamra számítottak.

18 A lehető legtöbbet kihozni a hadfelszerelésből Churchillnek szinte a legelső teendője politikai „feltámadása” után az volt, hogy Dundee-ban időközi választáson mérettesse meg magát. A háború nem szüntette meg azt a régi szabályt, hogy a kabinetbe kinevezetteknek (még akkor is, ha nem kerültek be Lloyd George szűk körű háborús kabinetjébe) újra a választók elé kell állniuk. És Churchill az 1908-as manchesteri esetre emlékezve nem repesett az örömtől, különösen, amikor kiderült, hogy ellenjelöltre is számíthat. A szívós Edwin Scrymgeour a világért sem hagyott volna ki egy ilyen alkalmat és annak rendje és módja szerint immár negyedszer állt ki Churchill ellen. Ez alkalommal „prohibíciósnak és munkáspártinak” nevezte magát, noha kizárólag a Munkáspárt háborúellenes szárnyát, s nem a háborúpárti szakszervezeti vezetést képviselte. „Ellenfelem azt javasolja, kössünk békét Németországgal azért, hogy véget vethessünk a skóciai alkoholkereskedelemnek”, hangzott Churchill egyik legharciasabb kijelentése a rövid, de meglehetősen rámenős választási kampány alatt. Alacsony részvétel mellett, amely részben egy már három éve idejétmúlt választási névjegyzéknek volt köszönhető, Churchill 7302 szavazatot kapott a Scrymgeourra leadott 2036 vokssal szemben. Churchill 1917. július 30-án visszatérhetett Londonba, miután sikerrel vette ezt az akadályt, és most már minden energiáját arra fordíthatta, hogy „boltosként a háborús kabinet rendelkezésére álljon”, ahogy azt öngúnnyal megjegyezte. A harmadik időközi választásán esett át, s még két másikon kellett részt vennie, amivel a legújabb kori brit választások történetében egyedülálló helyet vívott ki magának. Ez egyrészt abból következett, hogy nagyon hosszú ideig volt parlamenti képviselő, másrészt abból, hogy pártváltoztatásai és egyéb események miatt más, hosszú ideig a parlamentben ülő politikusokkal ellentétben nem mindig nyert, és ismét meg kellett küzdenie a képviselőségért ugyanabban a parlamentben. Összesen huszonegy választási csatát „gyűjtött 68

össze” élete során.

Churchill, miután letudta a dundee-i választást, elhelyezkedett abban a fizikai környezetben, amelyben azután a háború hátralévő tizenöt hónapjában élt. 1917 tavaszán Churchillék visszaköltöztek az Eccleston Square-re. Edward Greynek, aki Asquith bukásával távozott a külügyminisztériumból, kiábrándult a politikából és egyre gyengébben is látott (még tizenhét évet élt és többször is szóba került a neve, mint egy centrista koalíció lehetséges miniszterelnökéé, s 1929-ben ellenszavazat nélkül az Exfordi Egyetem rektorává választották), már nem volt szüksége a házra. Churchillék azonban nem maradtak sokáig az Eccleston Square-en. Nagyjából egy év múlva ismét kiadták a házat és, Asquith régi kifejezésével élve, „ágról ágra szálltak”: először a Lower Berkeley Street 16. szám alatt laktak (amit a mellsi Homerék bocsátottak a rendelkezésükre), majd a Tenterden Street 3.-ban (amit Churchill nagynénje, Lady Wimborne adott kölcsön), azután a Dean Trench Street 1. alatt (amelyet 1919-ben egy évre vettek ki), s végül ebben az időszakban egy Templetonnak nevezett roehamptoni házban (amit Lady Wimborne fia, Freddie Guest adott nekik kölcsön). 1920 tavaszán Churchillék megvették a Bayswater Road mellett lévő Sussex Square 2. szám alatti ingatlant és két év után ismét saját londoni házzal rendelkeztek. Egy vidéki ingatlant is magukénak mondhattak 1917 tavaszától a kenti East Grinsteadben, éppen a sussexi határnál. A Lullenden nevű birtokot 6000 fontért vásárolták, és meglehetősen szerény előfutára volt Chartwellnek: egy hosszú, kibővített és modernizált vidéki ház, de semmiképpen sem egy „cottage”, ahogy Churchill egyik életrajzírója (William Manchester) konok következetességgel emlegeti. Kezdetben mindössze hétvégi pihenőhelynek számított, ám amint a Zeppelin-támadások kicsit veszélyessé kezdtek válni, Churchill rábeszélte Clementine-t és a három gyermeket (a negyedik, Marigold, azon év novemberében született), hogy többékevésbé állandóan ott tartózkodjanak. Ő maga gyakran az irodájában aludt – a Metropole egyik előnye az volt, hogy a hálószobák kielégítők voltak – és 1918 nyarától ez lett a szokásos londoni tartózkodási helye. Sokat volt azonban Lullendenben is, részben azért, mert mindig is szerette, ha nem is a hétvégi pihenést,

hanem azt, hogy a munkaritmusát a mise en scène váltogatásával tartsa fenn, és részben azért, mert egyre többet utazott repülőgéppel Franciaországba, mind a főhadiszállásra, mind Párizsba, és Lullenden jó közbenső állomást jelentett. A hadfelszerelési minisztériumban végzett munkájának egyik jellemző vonása ez a La Manche csatorna fölötti ingázás volt. Lloyd George ennek a minisztériumnak a fejeként szintén mozgékony volt, időnként a frontra is ellátogatott, de többet járt Glasgow-ban, Carlisle-ban és Coventryben. Ugyanez igaz Montagura és Addisonra is, habár az ő utazásaik kevesebb érdeklődést keltettek, mint akár Lloyd George-é vagy Churchillé. Az utóbbi nem hanyagolta el miniszteri feladatkörének otthoni vonatkozásait sem, és a munkavállalókkal való kapcsolatában vitathatatlan sikereket ért el, elsősorban az „adj nekik pénzt” elv alkalmazásával, amelyet a profitéhes munkaadókkal szembeni ösztönös ellenszenve színesített. Nem lehet azonban tagadni, hogy természeténél fogva jobban szerette az ágyúk dörgését, mint a szegecselés zaját, amint a lövedékeket készítették. Az igazság az, hogy miközben inkább választotta egy kisebb minisztérium vezetését azzal szemben, hogy semmilyen minisztériumot se vezessen, és mindenképpen bizonyos hálát érzett Lloyd George iránt, aki a tory ellenkezések dacára megnyitotta előtte ezt a lehetőséget, sokat zsörtölődött a „boltos” szerepe miatt, aki ki van zárva a háborús kabinet stratégiai megbeszéléseiről és döntéseiből. Frusztrációját úgy próbálta levezetni, hogy hosszú leveleket írt a miniszterelnöknek, amelyek időnként panaszosak voltak, máskor pedig az általános stratégia tágabb perspektívájú kérdéseiről fejtette ki a véleményét. Ezeknek az írásoknak a nagy részét olyan fogalmazványok teszik ki, amelyeket végül nem küldött el. A többire Lloyd George általában nem válaszolt, bár ez nem azt jelentette szükségszerűen, hogy nem gyakoroltak rá semmilyen hatást sem. Churchillnek a munkája elvégzése után még rengeteg energiája maradt. Ezért, több más tényező mellett, mindig elegendő okot talált rá, hogy bármelyik másik, akár brit, akár francia miniszternél gyakrabban keljen át a La Manche csatornán. A többi tényező közül elsőként azt lehet megemlíteni, hogy mindig ott akart lenni, ahol

valami történik; másodszor, örök életében franciabarát volt. Ez utóbbi olyan tény, aminek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni Churchill hosszú élete során. Noha a birodalom alhadnagyaként kezdte a pályafutását, és életének legnagyobb kihívását (egyben legnagyobb lehetőségét) a franciák összeomlása jelentette 1940-ben, és már a második világháború alatt öniróniával emlegette, hogy a legnehezebb kereszt, amit hordania kellett, a lotaringiai (azaz, de Gaulle generális) volt, Franciaország mindig vonzotta. Attól a naptól kezdve, hogy 1907-ben francia hadgyakorlatokat tekintett meg, késő öregkoráig, amikor vagy Beaverbrook La Capponcinájában, vagy az őt kényeztető amerikai ügynökének, Emery Revesnek és még a férjénél is jobban Churchill kedvét kereső feleségének a közeli villájában, a La Pausában szunyókált, mindig imádott Franciaországban lenni. 1918. június 6án, amikor a németek a sikeres tavaszi előrenyomulásuk után mindössze negyvenöt mérföldnyire voltak Párizstól, így írt Clementine-nak a Ritzből: „Amikor a legközelebbi alkalommal idejövök (ha egyáltalán lesz »legközelebbi alkalom«), mindenképpen velem kell hogy gyere. A Y. M. C. A. [amelynek a tevékenységében Clementine aktívan részt vett] jó ürügyet szolgáltat majd… & néhány vidám napot töltünk ebben a veszélyeztetett, ám mindig pompás városban.” Amikor 1918 márciusában szem- és fültanúja volt az utolsó nagy német offenzíva megindításának, már ötödik alkalommal járt Franciaországban fél év leforgása alatt, s ezek közül több is csaknem kéthetes tartózkodást jelentett. Ez alkalommal nagyon messzire merészkedett előre. Amikor régi egységének, a 9. skót hadosztálynak a parancsnokságán a tábornokkal együtt egy rövid éjszakát szállásán töltött egészen addig, amíg körülbelül hajnali öt órakor „egy percen belül az általam hallott leghevesebb tüzérségi párbaj robbant ki”. A dél-afrikai háborúban bevett szokásához híven hercegi kísérettel utazott; ezúttal Westminster tartott vele, míg régi társa, Marlborough néhány hónappal később tett ugyanígy. Churchill maradni szeretett volna, szemtanúja akart lenni a csatának. Westminster rábeszélte, hogy addig vonuljanak vissza, amíg lehet.

Nurlu faluja, ahol ekkor éppen tartózkodtak, néhány héten belül mélyen az ellenséges vonalak mögé került. Churchill két nap múlva ismét Londonban volt azzal a nagy előnnyel, hogy mindenki azt gondolta: a többieknél többet tud a legutóbbi nagy erejű német offenzíváról. Rávette Lloyd George-ot, hogy vacsoravendége legyen az Eccleston Square-en, Sir Henry Wilson tábornokkal, az újonnan kinevezett és némileg kígyólelkű birodalmi vezérkari főnökkel, valamint Sir Maurice Hankeyvel, a whitehalli pókháló egyre szilárdabban beágyazódó pókjával együtt. Az eseményt Churchill „az egész háború” „leggondterheltebb estjeként” jellemezte. A ház utolsó dicsőséges pillanatát jelentette a vacsora, mert Churchillék hamarosan kiköltöztek belőle. Churchill vitán felül ismét a középpontban volt, bár talán csak átmenetileg. Pár nappal később, amint a szövetséges csapatok pánikszerűen hátráltak, ismét Franciaországba utazott, ez alkalommal a miniszterelnök kifejezett kívánságára. Lloyd George először közvetlenül Foch marsallhoz akarta küldeni, aki lassan a szövetséges csapatok főparancsnoki posztja felé araszolt. Henry Wilson vétózta meg a Fochhoz teendő látogatást a katonai protokollra hivatkozva. A tábornokok kizárólag tábornokokkal tárgyalhatnak (legalábbis hivatalosan), és így bizonyos szempontból Churchill látogatását még magasabb szintre emelték, amennyiben elsősorban Clemenceau-val, a hetvenhat éves „Tigrissel” kellett megbeszéléseket folytatnia, aki 1917 végén kilenc év elteltével ismét Franciaország miniszterelnöke lett. Most, hogy Párizsba irányították (Haig új montreuil-i főhadiszállásán keresztül, miután St. Omer a német támadás miatt túlságosan veszélyes hellyé vált), „a majdnem üres Ritz minden luxusát” kiélvezhette. Az utazás során aztán jó kapcsolatot alakított ki Clemenceau-val, aki akkoriban talán az egyetlen olyan ember volt a világon, aki harciasságban és társalgásban Churchill fölé nőtt, s aki elvitte egy emlékezetes tizenöt órás expedícióra. Március 30-án, szombat reggel nyolc órakor jelent meg Churchill a Matignonpalotában, a francia miniszterelnök rue St. Dominique-on található irodájában és rezidenciáján. „Öt, a legmagasabb méltóságot jelképező keskeny szatén trikolórral díszített katonai autó töltötte

meg a belső udvart”, jegyezte le később Churchill. Hozzátette, hogy Clemenceau folyékony, noha kissé franciás angolsággal üdvözölte az alábbi szavakkal: „Rendkívül örülök, kedves Mr. Winston Churchill, hogy eljött. Mindent meg fogunk mutatni önnek. […] Találkozni fogunk Fochsal. Találkozni fogunk Debeney-vel [aki a francia Első Hadsereget vezette]. Meglátogatjuk a hadtestparancsnokokat, s elmegyünk a kiváló Haighez és Rawlinsonhoz is. Bármit is tudunk, megosztjuk önnel.” Először Beauvais-be mentek, ahol az egyszerre teátrális és optimista Foch tájékoztatta őket. Rámutatott arra, hogy a németek a támadás egymást követő napjain egyre kisebb és kisebb területeket foglaltak el. Churchill az alábbiakban összegezte mondanivalójának a lényegét: Az ellenséges támadás kifulladt. A kezdeti óriási erőfeszítés megtorpant. A támadást éltető dinamizmus fokozatosan elenyészik. A legrosszabbon már túl vagyunk. Fantasztikus előadása ezt az általános érzetet keltette mindenkiben. Beszéd közben a tábornok minden egyes izma és idege egy nagy színészben lakozó izgalomtól és érzelemtől vibrált. Majd váratlanul sztentori hangon: „Stabilizáció. Biztosan és hamar. És utána. Ó, utána. Az rám tartozik.” Megállt. Mindenki csendben figyelt. Majd Clemenceau lépett előre: „Alors, Général, il faut que je vous embrasse.” [Akkor, tábornok, meg kell hogy öleljem.] A társaság ezután az Amiens-től tizenkét mérföldre délre található Drury felé vette útját, ahol Rawlinson tábornokkal tanácskoztak és ebédeltek, aki éppen azon igyekezett, hogy a német támadás során iszonyú veszteségeket szenvedő Ötödik Hadsereget összerázza és beépítse a saját Negyedik Hadseregébe. Haig Montreuil-ből

csatlakozott hozzájuk és folytatott fontos megbeszélést Clemenceau-val, amelynek során megállapodtak abban, hogy a brit segélykérésnek olyan módon tesznek eleget a franciák, hogy (aránylag) friss francia csapatokkal erősítik meg a legnagyobb nyomásnak kitett brit vonalakat ahelyett, hogy egy különálló offenzívát indítanának lejjebb délen. A megoldás a jelek szerint mindkét felet kielégítette. Clemenceau ezután a „jutalmát” kérte Rawlinsontól: tovább akart menni a harci övezetbe. Churchill elkísérte, ami azt a komoly veszélyt hordozta magában, hogy meggondolatlan bátorságban esetleg túl akarnak tenni egymáson. Churchill azonban belátta, hogy Clemenceau mennyire fontos a francia harci szellem szempontjából és így visszafogta magát, s meglehetősen óvatosan visszavezette a társaságot. Innen az Amiens-en túl tartózkodó Debeney tábornokhoz mentek, majd vissza Beauvais-be, ahol Pétain marsallal vacsoráztak annak „fényűző” vonatjában, mielőtt éjjel egykor visszatértek Párizsba. Churchill másnap így írt Clementine-nak: [Clemenceau] kivételes egyéniség. Minden, amit mond – különösen amikor az életről és az erkölcsökről elmélkedik – figyelemre méltó. A szelleme & energiája kiapadhatatlan. Tegnap 15 órát töltöttünk rázós utakon, nagy sebességű autókban. Holtfáradt voltam – & ő 76! Nagyjából ugyanolyan benyomást tesz rám, mint Fisher: de sokkal hatékonyabb, & ugyanolyan villámgyorsan tud belemarni az emberekbe! Nagyon kell ügyelnem. Churchill ezen az egyhetes párizsi útján, a frontra tett számos kiruccanása mellett (a frontvonalak akkoriban meglehetősen közel húzódtak az általános visszavonulás és válság miatt) még azt az eredményt is elkönyvelhette magának, hogy rábeszélte Clemenceau-t: Lloyd George-dzsal közösen kérjék meg Wilson elnököt (tapintatlanul az amerikai főparancsnok, Pershing feje fölött),

hogy minél több amerikai katonát küldjön Európába, s tegye lehetővé, hogy az amerikai dandárokat a francia és brit hadosztályokba olvasszák be, ahelyett, hogy a Pershing által favorizált és teljes mértékben amerikaiakból álló ütőerő megalakulására várnának. Wilson beleegyezett, hogy a következő négy hónapban 480 000 katona keljen át az Atlanti-óceánon. Így tehát Churchill útját sikeresnek lehet minősíteni. A látogatás – s különösen a Clemenceau-val tett egynapos kirándulás – hozzájárult ahhoz a komor meggyőződéséhez, amelynek az április 18-án Lloyd George-nak küldött memorandumban adott hangot: ha a szövetségesek még mindig meglehetősen szorult helyzetében a brit főparancsnokság fausti választás elé kerülne a La Manche mentén található kikötők feladása és aközött, hogy a brit erőket Picardie déli részén elvágják a francia erőktől, akkor a kisebb rossz a két hadsereg közötti egység fenntartása és a kikötők feladása. Churchillnek a háborúval kapcsolatos nézetei ekkoriban a puha- és a keményvonalas gondolatok keverékét adták, amelyeken rokonszenves kiszámíthatatlanság húzódott végig. Szilárdan elutasított minden béketárgyalást addig, amíg az ellenséget nem győzik le, és a német militarizmust, de nem a német népet, ki nem irtják. Ugyanakkor azonban egyértelműen ellenzett minden emberi húsdarálóval felérő offenzívát, amíg az amerikai csapaterősítések révén nem tesznek szert ellenállhatatlan fölényre. Ennek megfelelően úgy vélte, 1919 nyara előtt nem lehetséges a győzelem. Brutálisan érzéketlen tudott lenni a háborús eszközök tekintetében, és majdnem felrobbant a dühtől, amikor a Nemzetközi Vöröskereszt rávette a franciákat, hogy támogassák a mérges gázok tilalmára vonatkozó kezdeményezését. Annak használata, érvelt némileg leegyszerűsítve a dolgokat, előnyösebb a szövetségesek számára, mert az uralkodó széljárás nyugati. És sikerült semmissé tennie a Vöröskereszt próbálkozását. Másfelől a háború vége felé, amikor nagy szüksége volt a miniszterelnök támogatására egy jövőbeli, kielégítő miniszteri állás megszerzéséhez, habozás nélkül szembeszállt vele abban a kérdésben, hogy fel kellene-e akasztani a német császárt vagy sem.

Lloyd George támogatta az ötletet. Churchill részben az uralkodók személyének sérthetetlensége miatt, ellenezte. Mindezek a kérdések és mindezek az eredmények Clemenceauval, esetleg a mérges gáz kivételével, kívül estek azonban a hadfelszerelési miniszter hatáskörén. Churchill nem hanyagolta el minisztériumi munkáját. Sőt sokan úgy tartották, hogy új életet lehelt bele (két évvel azután, hogy Lloyd George hasonlóan próbálkozott), s nagymértékben javította a Haighez fűződő viszonyát azáltal, hogy meggyőzte a tábornokot: ő, Churchill kimeríthetetlen tartalékok fölött rendelkező Mikulás. Két-három nagy publicitást kapott látogatást is tett a fegyvergyártó területeken, kiváltképpen Glasgow-ban, Sheffieldben és Manchesterben 1918 októberében, amikor még mindig úgy látta, hogy szükség lesz hadianyagokra egy 1919-es hadjárathoz. Ennek ellenére tény, ami tény, mivel jelentéktelen miniszteri hivatalt látott el, a hatalom belső köreiből való kirekesztését azzal próbálta ellensúlyozni, hogy annyi időt töltött Franciaországban, amennyit csak lehetett, ahol jobbára ő volt az egyetlen helyszínen lévő miniszter. Mindez azzal az előnnyel járt, hogy úgy érezhette: annak a helynek a közelében van, ahol valami fontos történik, márpedig mindig is szinte rögeszmésen törekedett erre. 1918. májusban azt találta ki, hogy rendelkeznie kellene egy saját kis főhadiszállással is, a katonai főparancsnoksághoz közel, de nem túl közel. Haiggel való viszonya, amely különben sohasem volt olyan veszélyesen meghitt, mint Sir John Frenchcsel, jelentős mértékben javult, ugyanis a főparancsnok augusztus elejétől a St. Omer és Montreuil között található és a brit front mögött körülbelül huszonöt mérföldnyire fekvő Château Verchocqot a rendelkezésére bocsátotta annak ellenére, hogy a németek áttörtek Bailleulnél és Armentières-nél. A Clementine-nak küldött leírás szerint „egyszerű, de tiszta …és a területén lévő utakat a legcsodálatosabb fák szegélyezik”. A következő negyvenből huszonhat napon ez volt a munkahelye, miközben szegény Eddie Marsh, a magántitkárok közül a lehető legcivilebb, akit azonnali hatállyal és ellenállhatatlanul hívott vissza a szolgálatába, arra kényszerült, hogy kockázatos módon ide-oda röpködjön a La Manche csatorna fölött és gránáttűznek tegye ki

magát Churchill gyakori frontlátogatásai alatt, aki a lehető legtöbbet szeretett volna látni a harcmezőből. Ugyanakkor udvarmesterként kellett működnie egy többnyire jó kedélyű, de igényes miniszteri főnök oldalán. Churchill sokat bírálta az első világháború „kastély-tábornokságát” (amely nagyon különbözött a második világháborús helyzettől, amikor eltekintve a megváltozott stílustól a parancsnokok vagy túl gyorsan vonultak vissza, vagy túl gyorsan nyomultak előre ahhoz, hogy egy vidéki ház kényelmét élvezhessék). A Château Verchocq játszotta az előretolt főhadiszállás szerepét (harminc évvel később ellenzéki vezérként ugyanígy hívta a Savoy Hotelt, amely két mérfölddel közelebb volt Westminsterhez, mint Hyde Park Gate-i saját háza) a háború utolsó három hónapjában, amikor a győzelem egyre elérhetőbb közelségbe került – noha az ősz nagy részében óvatosan elutasította azt a véleményt, hogy a német ellenállás kezd megtörni. A kérdés azonban még mindig az, hogy tulajdonképpen mit is csinált a hadfelszerelési minisztériumban, és hogyan lehetett összeegyeztetni azzal, hogy az ideje felét Franciaországban töltötte, miközben jelentős adminisztratív, habár nem politikacsináló és nem stratégiai jelentőségű állása volt Londonban. Kétségtelenül kívánatos volt, hogy pontos képet kapjon a hadsereg hadianyagszükségletéről és biztosítsa a tábornokokat arról, hogy ez irányú kéréseik meghallgatásra találnak Londonban. Ám az a tény, hogy félig-meddig a frontvonalban töltötte az idejét és a legmagasabb szintű angol–francia kapcsolatok útját egyengette, jóval túlmutatott a hatáskörén. Gátolta-e szélesebb körű érdeklődése a miniszteri tennivalói elvégzésében? Nincs egyszerű válasz erre a kérdésre. Egy ormótlan és hagyományosnak semmiképp sem mondható minisztériumot örökölt, amelynek 12 000 főnyi alkalmazotti köre 25 000-re nőtt a háború végére. A hivatalnokok jobbára a Trafalgar Square-nél található Northumberland Avenue rekvirált szállodáiban dolgoztak, s a kulcspozíciókat inkább üzletemberek, semmint köztisztviselők töltötték be. Ötven civil osztály létezett a minisztériumon belül, és ezek mindegyike félig-meddig egymástól függetlenül működött.

Churchill gyorsan döntött és tízre csökkentette számukat; a megmaradt osztályok vezetői egy hadfelszerelési tanácsot alkottak, amely naponta ülésezett az elnöklete alatt (legalábbis akkor, amikor Londonban volt). Néhány kulcsfontosságú posztra magával hozott olyanokat, akikkel korábban már együtt dolgozott: így Sir Graham Greene-t és Masterton-Smitht az Admiralitásból, valamint Marshot. A hadfelszerelési miniszter tulajdonképpen kizárólag a szárazföldi erők hadianyaggal való ellátásáért volt felelős. A haditengerészet által használt hajók építése és a hajóágyúk szigorúan az Admiralitás hatáskörébe tartoztak, ahogy Churchill maga is kívánta, amikor még első lord volt. Mindig megvolt azonban az a hajlama, hogy az ügyeket éppen annak a minisztériumnak a szemüvegén keresztül nézze, ahol éppen dolgozott, s most hamar hatásköri vitába keveredett Sir Eric Geddesszel, Lloyd George egyik üzletember miniszterével, aki abban az időben az Admiralitás élén állt, nagyon csekély haditengerészeti ismeretek birtokában. Churchill rámenős volt – rövidesen összekapott a munkaügyi miniszterrel (G. O. Robertsszel) és George Barnesszal is, aki Arthur Henderson helyébe lépett mint a szakszervezetek és a Munkáspárt képviselője a háborús kabinetben. Ugyanakkor nem nevezhető minden súrlódástól mentesnek Lord Derbyval való viszonya sem, aki azt a minisztériumot irányította, aminek felszereléséért ő felelt. Meg kell azonban jegyezni, hogy mind Hankeynek, a kabinet titkárának, mind – ami még ennél is fontosabb – Lloyd George-nak a véleménye szerint Churchillnek sok kérdésben igaza volt, különösen ami a Geddesszel folytatott vitáját illeti. És Churchill tevékenysége Haiget legalábbis kielégítette. A főparancsnok egyre jobb véleménnyel volt Churchillről az utóbbi hadfelszerelési minisztersége alatt, amit jelez Churchillnek a főparancsnokságra való gyakori meghívása és a château formájában átadott „ajándék”. Churchill Haiget bőségesen ellátta gránátokkal, tölténnyel, ágyúkkal és saját kedvenc új fegyverével, tankokkal, noha úgy gondolta, hogy Haig elpazarolja ezt a fegyverfajtát ahelyett, hogy visszatartaná egy remélhetőleg 1919 során megindítandó, lehengerlő támadásra. Churchill mindig is 1919-re tervezte a döntő csapást, bizonyos mértékben előrevetítve annak ellenzését, hogy a második frontot már 1943-ban megnyissák.

Ezúttal a megfelelő nyugati stratégiát abban vélte felfedezni, hogy továbbra is védekezni kell addig, amíg az amerikai csapatok nagy számban meg nem jelennek a fronton. Ezt az elképzelést az 1918. tavaszi német ofíenzíva húzta keresztül, amely először a csendes védelmet tette lehetetlenné, majd miután a kezdeti sikerek után kifulladt, váratlan német összeomlást idézett elő ősszel. Amikor Churchill nem Franciaországban volt, akkor minisztériumi munkája a munkaerővel kapcsolatos kérdésekre koncentrálódott. Többek véleménye szerint azonban a tapasztalatai és a vérmérséklete egyaránt alkalmatlanná tették erre a feladatra. 1917 hozta a legmélyebb kiábrándultságot a háború során: a Szentpétervár utcáin kitört forradalom és a francia hadseregben majdnem kirobbant zendülés halványabb lenyomataként sztrájkhullám söpört végig nyáron Nagy-Britanniában, a Clydeside és a Midlands fegyvergyáraiban. A közvetlen ok az ágazati szakszervezetekbe tömörült szakképzett munkások anyagi helyzetének romlása volt, noha a háttérben ott munkált a háborútól való megcsömörlés és a nagy háborús vagyonok elleni felháborodás. A munkások többnyire órabérben dolgoztak. Ám az egyre nagyobb számban alkalmazott új, szakképzetlen dolgozókat, lett légyen szó akár férfiakról, akár nőkről, teljesítménybérben fizették. Ez utóbbiak minél jobb teljesítményre törekedtek, a fizetések közötti különbségek annál inkább csökkentek, sőt egyes esetekben a szakképzetlenek több pénzt vihettek haza, mint a szakképzettek. Ráadásul a szakképzett munkások a hatóságoktól kapott megfelelő igazolás hiányában nem cserélhették fel az egyik hadianyaggyárat egy másik, jobban fizető kedvéért. Churchill a megértés és a tekintély keverékével foglalkozott ezekkel a problémákkal. Vállalta azt a kockázatot, hogy megszüntette a munkások által nem kedvelt távozási engedélyt. Az inflációs hatások figyelmen kívül hagyásával az órabérben dolgozó szakképzett mérnökök részére 12,5 százalékos béremelést erőltetett át, noha ez mindössze átmeneti megoldást jelentett, amennyiben rövidesen hasonló követelésekkel álltak elő mások is. Ugyanakkor a kabinetben szilárdan kitartott amellett, hogy az extraprofit adóját 80ról 100 százalékra emeljék, ám Bonar Law ellenállásán megbukott a

javaslat. Másfelől ingerülten reagált arra, hogy biztonságban lévő munkások sztrájkolnak, miközben katonák halnak meg Franciaországban, s rábeszélte Lloyd George-ot, hogy behívással fenyegesse meg a sztrájkolókat. A fenyegetés azután 1918 nyarán nagyon hatásosnak bizonyult. Egyben részt vett egy olyan elítélő nyilatkozatnak a megfogalmazásában, amely figyelmeztetett azoknak a „gonosz és földalatti erőknek befolyására”, amelyeket a „pacifizmussal, a defetizmussal és a bolsevizmussal” azonosított. Talán szerencse, hogy ez a nyilatkozat nem került nyilvánosságra. A miniszterelnökkel ellentétben nem volt ügyes közvetítő és megbékítő, ám ennek ellenére valamilyen felületes könnyedséggel sikerült kiismernie magát az ipar meglehetősen zűrzavaros területén. „Teljes ipari káosz uralkodik itt”, közölte bátorítóan a munkaadók egyik küldöttségével 1918 októberében. Amikor a háború véget ért, az az általános benyomás alakult ki, hogy mind Edwin Montagunál, mind Christopher Addisonnál sikeresebb hadfelszerelési miniszter volt. Annak a hatvan konzervatív parlamenti képviselőnek a félelmei, akik a kinevezése hírére rémülten összefutottak, nem váltak valóra. 1917-es akciójuk, amelyhez járult még az általában nagyvonalú öreg rozmár, Lord Derby, valamint a vezető tory vidéki „úriember”, Walter Long kilátásba helyezett lemondása, ébresztette rá Churchillt Hankey szerint először arra, hogy mennyire népszerűtlen. Így tehát 1918 végén a „tőzsdei értékét” magasabban jegyezték, mint 1917 közepén. Ám ennek ellenére még mindig nagyon távol állt attól a megbecsüléstől, amelyet Asquith békebeli kormányának vége felé vívott ki magának. Akkor annak a kiváló kormánynak a háromnégy legismertebb tagja közé számított, nagy korelőnyben is volt a többiekkel szemben, és magas állást töltött be. Továbbra sem szerették, nem is bíztak meg benne annak a Konzervatív Pártnak a radikálisabb és kevésbé intelligens tagjai, amelyet elhagyott – habár Balfour, Curzon és F. E. Smith kivételnek számított ebben a tekintetben. Mindezt azonban a késő tizenkilencedik század és a kora huszadik század nélkülözhetetlen kormányerejének, a Liberális Pártnak az iránta megnyilvánuló egyre nagyobb csodálata ellensúlyozta. Ez az érzés erős, bár nem meghitt volt, kicsit olyan, mint amellyel a verebek és varjúk egy közöttük megjelent egzotikus

madarat fogadnak. Ám 1918-ra ez a kormányerő megroppant, és Churchillnek is volt némi, ha nem is nagy szerepe ebben. Asquith kicsit távolságtartó, de szeretetteljes támogatása már a múlté volt, s ő maga sem vágyott rá, vagy tudta volna hasznát venni. Lloyd George uszályába került még annál is nagyobb mértékben, mint amikor 1908–12 között a progresszív radikalizmus „mennyei ikreiként” kezelték őket. A bizalmatlansággal övezett Churchill egy olyan általánosan elismert csillagtól függött, akivel kapcsolatban kevés embernek – Churchillnek sem – jutott a „megbízható” szó az eszébe, mint legjellemzőbb tulajdonsága. Mihez tud majd Lloyd George kezdeni vele egy új világban, a németek veresége után? Ez a gondolat foglalkoztatta elsősorban Churchillt, amint a háború a végéhez közeledett és a békebeli politika lassan ismét előtérbe került. November 6-án Churchillt és Montagut, mint a koalíció két rangidős liberális miniszterét (ami önmagában is jelzi, hogy Lloyd George milyen jelentős mértékben engedte meg, hogy a toryk vagy a névlegesen semlegesek domináljanak) a Downing Street 10.-be hívták ebédre, amelynek során elsősorban a politikai jövőről folytattak komoly beszélgetést. Az első kérdés egy korai választás lehetősége volt, amit Lloyd George pártolt, és Churchill kész volt támogatni őt ebben az ügyben. Churchill ennek ellenére kötekedő kedvében volt. Montagu találóan jegyezte fel, hogy „Winston kezdetben durcás, mogorva és kellemetlenkedő volt”. Hamarosan kiderült, miért volt Churchill ennyire morózus. Nagyon szeretett volna bekerülni a békebeli koalíciós kormányba, de csak úgy, ha beleszólása lehet a legfontosabb politikai döntésekbe. Más szavakkal, a szűk körű háborús kabinet akkori formájában, amikor a többi minisztert csak alkalmanként hívták meg a saját területüket érintő határozatokkal kapcsolatban, nem volt elfogadható a számára. Lloyd George a jelek szerint megpróbálta a kérdést szőnyeg alá söpörni a rá jellemző lefegyverző modorral és a másik álláspontjának részleges elfogadásával. A háborús kabinet, jelentette ki, a háború végével feloszlik és visszatér az általa „gladstone-i kabinetnek” nevezett formációhoz, amely nagyjából tizenkét tagot jelentett. Amit aztán legalábbis a következő egy év

során csinált, a párizsi konferencia ideje alatt, az nem annyira a kabinet kibővítése, hanem lényegében annak megszüntetése volt. Bonar Law-ra hagyta a belpolitikát, miközben az európai államférfi szerepét játszotta, s csak nagy ritkán vett részt akár a kabinet, akár az Alsóház ülésein. Egy álló évig nem volt jelen az Alsóházban a miniszterelnökhöz intézett azonnali kérdések idején. Montagu ekkor úgy vélte, hogy Churchill teljes mértékben kiengesztelődött: „A megbántott kifejezés eltűnt az arcáról, mosolyra húzódott az éhes arc, a hal horogra akadt.” Ám az éjszaka sötét mélyén talán gyanú fészkelte be magát Churchill agyába, hogy ismét vétót emelhetnek a konzervatívok, akikre Lloyd George-nak nyilvánvalóan nagy szüksége lesz, hogy akár egy ilyen szélesebb körű testületbe bevegyék. Másnap egy meglehetősen kemény hangú levelet intézett a miniszterelnökhöz, amelyet Lloyd George még annak tényleges tartalmánál is keményebben értelmezett. Churchill kulcsfontosságú és nehezen megemészthető fél mondata így hangzott: „Úgy érzem, hogy nem dönthetek addig, amíg nem tudom, hogy kik lesznek a legfontosabb kollégái.” Lloyd George-nak egyáltalán nem nyerte el a tetszését Churchill levele: „A levele kellemetlen meglepetésként ért. Őszintén szólva zavarba ejtett. Azt lehet belőle kiolvasni, hogy a kormányból való távozást fontolgatja, és semmilyen indokot sem hoz fel azon kívül, hogy egyértelműen elégedetlen a saját személyes kilátásaival.” Ebben a levélváltásban a levelek hosszúsága az igazán meglepő, hiszen azok a fegyverszünet előestéjén íródtak és mindkettőjüknek, de legalábbis Lloyd George-nak rengeteg egyéb tennivalója is akadt. Churchill egy 600 szavas levéllel nyitott. Lloyd George 1200 szóban válaszolt és Churchill ugyancsak egy 1200 szavas levéllel reagált. Annál is figyelemreméltóbbak ezek a levelek, különösen a miniszterelnök részéről, mert semmi sem jelzi, hogy magántitkárok fogalmazták volna meg őket, dacára a rengeteg tennivalónak. A levelek egyben különlegesen szoros kapcsolatra is utalnak, amely független a naponta változó hangulatoktól. A köldökzsinórt, amely nem kellett hogy szükségszerűen barátságot vagy akár kölcsönös tiszteletet eredményezzen közöttük, ahogy arról már korábban említés történt, az jelentette, hogy

mindketten a huszadik század majdnem zseniális miniszterelnökei voltak. Jóllehet a történelmi összefüggéseket tekintve kettejük közül Churchill volt a nagyobb, éppen 1918 novemberében Lloyd Georgenak sokkal nehezebb volt Churchill értékeit elismerni, mint fordítva, s Lloyd George javára kell írni, hogy, talán egy kissé sötét szemüvegen keresztül ugyan, de legalábbis részben kész volt rá. Ez lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy milyen csekély tartós, vagy akár közvetlen árnyékot vetett ez a kellemetlen levélváltás a viszonyukra. Churchill november 7-i levele Lloyd George-ból éles, de nem elutasító reakciót váltott ki. Churchill gyakorlatilag ígéretet akart kicsikarni tőle egy majdnem pontosan megnevezett állásra a békeidő kormányában, még a háború hivatalos befejezése, az általános választások megtartása, valamint azelőtt, hogy Lloyd George döntésre juthatott arról, milyen egyensúlyt próbál kialakítani új kormányában. És Lloyd George brutális őszinteséggel válaszolt: „Minden kétséget kizáróan példa nélküli követelés ez! A kormány tagjainak kijelölését a miniszterelnökre kell hagyni, s bárki előtt, aki nem bízik a vezetésében, egy út áll nyitva, mégpedig az, hogy olyan vezetőket keressen, akikben megbízik.” Majd megforgatta a kést Churchillben: „Teljes mértékben elismertem a képességeit és Ön is tudja, hogy számos támogatóm átmeneti elégedetlenségének az árán helyeztem a hadfelszerelési minisztérium élére.” Három nappal később a háború véget ért. Churchill élénk színekkel ecseteli a The World Crisis-ban, hogyan állt a Northumberland Avenue-ra egészen a Trafalgar Square-ig kilátást nyújtó minisztériumi hivatalának ablakában, amint a Big Ben harangjai délelőtt 11-kor hírül adták az ellenségeskedések megszűnését és hogyan szálltak vissza a gondolatai a négy évvel és tizennégy héttel korábban hallott harangzúgásra. Akkor éjjel s nem délelőtt tizenegy órakor szólaltak meg a harangok, és jelt adtak neki is, hogy az egész világon értesítse a brit hajókat az ellenségeskedések megkezdéséről. 1918-ról azt írta: „inkább reakció, semmint felszabadultság vett rajtam erőt”. Majd Clementine csatlakozott hozzá és elhatározták, legalábbis Churchill, hogy a Downing Street 10.-be hajtanak, gratulálni Lloyd George-nak. A legtöbben haboztak volna hívatlanul betörni egy ilyen pillanatban a miniszterelnökhöz,

azt követően, hogy alig pár nappal korábban éles hangú levélváltásba keveredtek egymással. Churchill ösztönei azonban helyesen működtek. Ennek eredményeként meghívták az aznap esti vacsorára. A miniszterelnök rajta kívül mindössze F. E. Smitht és a birodalmi vezérkari főnököt, Sir Henry Wilsont látta vendégül. Nyilvánvalóan a bizalom, a barátság és a levelek miatti megbocsátás jele volt, hogy aznap este ilyen válogatott és intim társaságban vacsorázhatott. Az egyetlen vesztes Clementine volt, akit nem hívtak meg erre a férfivacsorára, és aki a férje nélkül, csak a gyermekeivel „ünnepelt”. Volt valami jelképes ebben. Churchill számára a magas politika vonzereje és az izgalom, hogy az események középpontjában lehet, békében és háborúban egyaránt minden másnál fontosabb volt. Churchill hangulatát, hogy ezen a sorsfordító estén a Downing Streeten tartózkodhat, csak annak az emléke ronthatta el, hogy nem egészen két évvel korábban egy hasonlóan szűk körű vacsorán vett részt Lloyd George miniszterelnökké választásának majdnem az előestéjén, s az akkor a cserbenhagyottság, sőt elárultság érzésével zárult. Ezúttal azonban erről szó sem volt. December 29-én felkínálták a lehetőséget, hogy visszatérhet az Admiralitáshoz vagy átveheti a hadügyminiszteri tárcát, mely utóbbi esetében még a légierő irányítása is hozzá tartozna. Nem panaszkodhatott, hogy nem elégítik ki a leghőbb vágyait. Az ajánlat még bárdolatlanabbnak tünteti fel előzetes garancia iránti igényét, különösen mivel azt nagyon gyenge politikai helyzetből jelentette be a miniszterelnöknek. Szerencsésnek érezhette magát, hogy Lloyd George nem használta fel ezeket a leveleket ürügyül a szakításra, és beérte azzal, hogy hosszú írott feddésben részesítette. Mielőtt Churchill ismét teljes jogú kabinettag lehetett, mégpedig az elmúlt négy évet tekintve most először úgy, hogy egy hagyományos minisztérium élén állt, egy általános választáson kellett részt vennie és győzni – 1910 óta első ízben. Ez nem okozott nagy nehézséget sem Churchillnek Dundee-ban, sem Lloyd George-nak országosan. Churchill Dundee-ban a háborúpárti szakszervezetekkel szövetségben több mint kettő–egy arányban nyert annak ellenére, hogy az 1917-es időközi választásokhoz viszonyítva sokkal többen

vettek részt a választáson és a rettenthetetlen Scrymgeour immár 10 000 szavazatot kapott. Lloyd George országosan a kormány és a háborús erőfeszítések iránt lojális konzervatívoknak és liberálisoknak, valamint egy maroknyi munkáspártinak adott jelölttámogatási „kuponjaival” földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Ennek ára volt azonban, egyrészt annak a Liberális Pártnak az összezúzása, amely a Willis’s Roomsban 1859 júniusában történt formális megalakításától 1916 végéig eltelt ötvenhét esztendő alatt harminckettőben kormányon volt, másrészt az 1914 előtti politikai élet egyensúlyának darabokra törése. A liberálisokra leadott szavazatok az 1910-ben megszerzett 50 százalékról 25 százalékra estek vissza, s a párt mindössze egyetlen alkalommal tudott ez utóbbi arány fölé kerülni, amikor a születőfélben lévő Szociáldemokrata Párttal szövetségben indult 1983-ban (amellyel azóta már összeolvadt). És Asquith óta nem merült fel komoly formában annak a lehetősége, hogy tisztán liberális kormány alakuljon. Lloyd George-nak 478 parlamenti helyet sikerült megszereznie, ám közülük nem kevesebben, mint 335-en konzervatívok voltak, s ezzel kettő és fél–egy arányban felülmúlták koalíciós partnerüket, a liberálisokat. A régi pártpolitikai arányok felbomlását még eklatánsabban mutatta az ellenzék újszerű és széttagolt állapota. A legnagyobb csoportot a Sinn Fein hetvenhárom tagja alkotta, akik megvetésük jeléül távol maradtak a Westminstertől. Őket követte számban a Munkáspárt, amely hatvanhárom mandátummal a hivatalos ellenzéket képezte egy savanyú és az emlékezet rostáján azóta kiesett vezetővel, a skót bányász William Adamsonnal az élén. A Munkáspárt ismert vezetői kivétel nélkül, így a háborúpárti Arthur Anderson és a háborúellenes Ramsay MacDonald és Philip Snowden, elvesztették parlamenti helyüket. Majd a régi liberális többség maradéka következett, amely ugyancsak elhullatta legszebb virágait, legfőképpen Asquitht, aki miután harminckét évig képviselte East Fife választókerületet, megalázó vereséget szenvedett ott. A többi parlamenti képviselő megoszlása az alábbi volt: huszonöt ír unionista (jobbára Ulsterből), huszonhárom olyan konzervatív, akik nem fogadták el Lloyd George vezetését, valamint a régi Redmond-

féle ír nacionalista párt hét megmaradt tagja, akik még lehangolóbb csoportot alkottak, mint a „szabad” liberálisok. Lloyd George kétségtelenül sikert aratott, ám a győzelméhez tartozott az is, hogy egyfelől a mérsékelt ír önkormányzat híveit mindenre elszánt radikálisok váltották fel, akiknek eszük ágában sem volt semmilyen közös politikai formációt fenntartani a brit szigeteken, másfelől a régi asquithiánusokat, akikkel Lloyd George együtt ült a kabinetben és akikkel baráti kapcsolatokat alakított ki az elmúlt tizenegy évben, kitúrták Stanley Baldwin emlékezetes szavaival a „kemény arcú férfiak, akik úgy néztek ki, mint akik jól jártak a háborúban”, és akik négy éven belül Lloyd George pályafutását olyan sikeresen megtorpedózták, hogy élete hátralévő huszonkét évében nem is sikerült visszakapaszkodnia a hatalomba. Churchillnek a fenti változásokra adott válaszában a liberális nosztalgia egyes elemei is felfedezhetők. Nem fűlt a foga ahhoz, hogy megint kirekesztődjön a politikai életből, és tisztában volt vele, hogy ezt csak úgy kerülheti el, ha közel marad Lloyd George-hoz. Ráadásul az 1915–16-os történések, amelyeket a levelei nagyon is túlfűtött érzelemmel tárgyaltak, lehetetlenné tettek mindenféle lojalitást Asquith iránt, noha némi lekezelő együttérzést tanúsított iránta a balsorsában. „Asquith nagyon nehéz helyzetben van East Fife-ban”, írta Clementine-nak december 13-án, „és egy csapat leszerelt katona utálatos sértegetéseit kell elviselnie. Nagyon remélem, hogy jóra fordul az öregfiú sorsa. Nagyon sokan azt szeretnék, ha kiállnék mellette, de ez rengeteg bonyodalmat okozna itt és máshol.” Nehéz elképzelni retrospektív nagylelkűségének és a korabeli, illetve jövőbeli érdekei realisztikus felmérésének tökéletesebb kifejeződését. Churchill kevésbé szentimentális módon a koalíciós kiáltványt a lehető legradikálisabb hangnemben kívánta megjelentetni, s a dundee-i kampányában mindenképpen látszanak ennek jelei. A vasutak államosítását az egyik központi kérdéssé emelte, s teljes mellszélességgel kiállt az elképzelés mellett még úgy is, ha az jelentős kormányzati támogatással járna együtt. „Talán még az is megérné az államnak, ha veszteségesen üzemeltetné a vasutakat – jelentette ki –, ha az ipar fejlesztésével, új iparágak létesítésével, a

mezőgazdaság talpra állításával és a kereskedők, valamint a piacok közelebb hozásával gazdasági fellendülést idézne elő itthon.” Ugyancsak határozottan támogatta a háborús profitok megcsapolását: „Miért kellene bárkinek is nagy haszonra szert 69

tennie a háborúban?”, írta Lloyd George-nak november közepén, nem demagóg módon, hiszen a levelet nem hozták nyilvánosságra. „Miközben mindenki a nemzetet szolgálta, a spekulánsok & hadiszállítók & a tengeri szállításban hatalmas haszonra szert tevők hihetetlenül nagy vagyonokat harácsoltak össze. Miért váljunk népszerűtlenné azzal, hogy az öreg Runciman összeharácsolt vagyonát védjük? A háborús kölcsönök csökkentése érdekében minden, mondjuk 10 000 fontnál nagyobb nyereséget (a kis halakat hagyjuk futni) beszednék.” Ugyanakkor az összefogás meglehetősen kezdetleges vízióját propagálta egy bizonyos mértékben az állam által irányított tervgazdaság keretében, hogy ugyanolyan erőfeszítéseket lehessen tenni békeidőben, mint a háború alatt. „A békének miért kell pitiáner vitákkal és önzéssel és a mindennapi élet kisszerűségével beérnie? Ha férfiak és nők, minden társadalmi osztály, minden párt képes egy gigantikus gépezetként öt éven keresztül együtt dolgozni a rombolásért, akkor miért nem képesek másik öt évet a gazdagság megteremtésére szánni?” Ahol Churchill mérsékeltnek, a választói közül sokak szemében talán túlságosan is mérsékeltnek bizonyult, az a Németország felosztását követelő, egyre hangosabb kívánsággal való szembefordulása volt és annak elutasítása, hogy azt az illúziót keltse: a legyőzött nemzettel ki lehet fizettetni a háború teljes költségét. A közvetlen károkozásért követelt kétmilliárd font még elfogadható, ám a teljes brit háborús költséget jelentő 40 milliárd kicsikarása teljesíthetetlen vágy. A dundee-i választási kampány harsány volt. „A tegnap esti gyűlés volt az általam eddig Dundee-ban látott legkeményebb”, írta november 27-én a feleségének. Részletes leírása arról tanúskodik, hogy legelszántabb támogatói nem maradtak adósok a csetepatéban:

Csak nehézségek árán, egy ellenséges tömegen átverekedve tudtunk bejutni a terembe. Időnként attól tartottam, hogy Sir George Ritchie-t [liberális választókerületi elnöke] leütik. Ő azonban nagy elánnal torkon ragadta a támadóját és egy autó kerekei alá birkózta, végül Archie [Sinclair, aki hűségesen követte volt parancsnokát a dundee-i választási kampányba] szabadította ki némi bonyodalmak árán. Churchill végül a választás napjának közepén arra a megállapításra jutott, hogy ő megtett minden tőle telhetőt, és bejelentette, hogy „szeretné elérni a 2.47-es Edinburgh-ba menő vonatot, mert ott akar vacsorázni” (feltehetően azelőtt, hogy hálókocsiba szállva dél felé veszi az útját). Londonba visszaérve december 15-től kezdve magabiztosan várta az eredményt (a szavazatok leadása és megszámlálása között tizennégy napos karácsonyi szünet volt annak érdekében, hogy a tengerentúl szolgáló katonák szavazatait is figyelembe tudják venni), biztos lehetett azokban a megelégedésére szolgáló kormányzati állásokban, amelyeket Lloyd George neki szánt, s a miniszterelnököt legalább olyan kéretlenül (és majdnem olyan terjedelemben) látta el tanácsokkal a kabinet méretét és összetételét illetően, mint ahogy néhány évvel korábban Asquitht örvendeztette meg hasonló témákban. December 26-án hat oldalt írt. Úgy vélte, a kabinetben legalább tizennégyen vagy tizenöten kapjanak helyet, noha a lordkancellár nem kell hogy szükségszerűen köztük legyen – minden bizonnyal nem látta előre, hogy jó barátjának, F. E. Smithnek a pozícióját gyengítette ezzel. Isaacsot (Reading első őrgrófját) javasolta külügyminiszternek, Asquith szatirikus kifejezésével élve „a gyermek Samuelt” belügyminiszternek [Asquith a Venetia Stanleynek írt leveleiben nevezte így Herbert Samuelt] – habár némileg aggódott amiatt, hogy ha Montagu (feltehetően) az indiai ügyek minisztériumában marad, akkor egy kicsit rosszul néz ki, hogy a kabinet liberális oldalát túlnyomóan zsidók képviselik. Ennek

ellensúlyozására ejtette Samuelt és azt írta: „A belügyminisztérium élére Fishert javaslom.” Amikor ezt a mondatot olvastam, nem akartam hinni a szememnek. Ám nem az öreg tengernagyról volt szó, hogy megint valami állásba tegyék, bármennyire is alkalmatlan arra. H. A. L. Fishernek, a történésznek, az oxfordi New College igazgatójának a neve merült fel, aki az Oktatási Igazgatóság elnöke volt már 1916-tól és 1922-ig meg is tartotta ezt az állását. Ahogy ez a példa is bizonyítja, Churchill tanácsait nem nagyon gyakran vették figyelembe. Ugyanakkor azonban nem bánták azt sem, hogy tanácsokat ad. Ami Churchill saját posztját illeti, egyre inkább az Admiralitás felé húzott a szíve, ám a miniszterelnök inkább a hadügyminisztérium felé próbálta terelni a gondolatait. Lloyd George hivatalának tekintélye, valamint jól ismert rábeszélő képessége mellett nem volt nagy szükség a légügyi minisztériumnak a hadügyminisztériumhoz való csatolására ahhoz, hogy Churchill ne egyszerűen elfogadja ezt a hivatalt, hanem örömmel tegye. Walter Long lett az Admiralitás csendes első lordja. Ez a megoldás józan észre vallott. Ha ugyanis Churchill visszatér az Admiralitásba, akkor vulgárisán fogalmazva olyan lett volna, mint amikor a kutya tér vissza a hányadékához, vagy kevésbé durva szavakkal bátorítást jelentett volna számára, hogy folytassa régi rögeszmés küzdelmét a Dardenellákkal, Asquithszel és Kitchenerrel. A hadügyminisztérium, amely már a hetedik kormányzati hivatala volt annak ellenére, hogy még csak negyvennégy éves volt, sokkal több lehetőséget kínált neki a jövő szempontjából.

NEGYEDIK RÉSZ

TÉTOVA DÉLUTÁNI NAPSÜTÉS 1919–1939

19 Bolsevizmus ellen harcoló keresztes lovag és ír békecsináló Churchill pályafutásának az egyik legkevésbé dicsőséges időszaka Lloyd George békebeli koalíciójának negyvenhat hónapja volt. Ugyanakkor azonban nem ez volt a legboldogtalanabb korszaka. Hivatalban volt és hatalommal rendelkezett, s ez mindig is fontos volt neki. Az 1915–17-es, 1922–24-es, valamint a „számkivetésben” töltött 1930-as éveket sokkal nehezebben élte meg. Ennek ellenére 1919–20 adott a legkevesebbet hozzá eredményei páratlanul hosszú sorához. Nem állt egyedül azonban azzal, hogy ezek az évek nem váltak igazán dicsőségére. Noha a koalíció bizonyos eredményeket elért, s ezek közül élre kívánkozik az 1921-es ír szerződés, kevesen voltak, s a miniszterelnök egyértelműen nem tartozott közéjük, akik ebből a kormányból a hírnevüket gyarapították volna. Valami ártalmas kigőzölgés fonta be a kormányt, s bárki, aki ebben a légkörben hosszabb időt eltöltött, egy kicsit beszennyezve került ki onnan. Churchill távolról sem tartozott a leginkább besározódottak közé ebben a vegyes társaságban, amely különböző mértékű és általánosságban véve csökkenő hőfokú hűséggel vette körül a miniszterelnököt. Az első két évben a koalíciós többség háromnegyedének vezére, Bonar Law bizonyult a kulcsfontosságú belpolitikai tájékozódási pontnak. Miközben Lloyd George hónapokig távol volt a versailles-i szerződéshez vezető párizsi békekonferencián, Law helyettesítette otthon. Ő volt Lloyd George hazai bizalmasa. A hátterét ulsteri protestantizmus és glasgow-i könyvelőség keveréke adta. Kifejezetten nem volt kétes jellem, de nem is keltett nagy lelkesedést az emberekben. Az élete, különösen felesége korán, 1909-ben bekövetkezett halála után egyedülállóan örömtelen volt. Kizárólag a sakkozás, a rizspudingevés és a szivarozás lopott némi fényt az életébe. Lehengerlő vitapartner volt „abban az esetben” (Maynard Keynes szavaival élve) „amikor minden szereplő nyíltan kiterítette a kártyáit”. Kissé lehangoló becsületességét azonban tompította a siker iránti csodálata, amelyet még befolyásolt az a jellemvonása, hogy amikor az valakinél

elhalványult, akkor ösztönösen elfordult tőle. Mindez egy előre nem látott betegséggel párosulva azt eredményezte, hogy 1921 tavaszán távozott a kormányból. 1922 őszére felépült annyira, hogy kulcsszerepet kapjon a Lloyd George-nak adott kegyelemdöfésben, majd rövid ideig a tizenhét év után ismét hatalomra került első, tisztán konzervatív kormány élére álljon. Churchill és Law olyan csekély természetes affinitással rendelkezett egymás iránt, amilyennel a század első felének mérvadó politikusai közül senki sem. 1921-ben az óvatos, merev és decens Austen Chamberlain vette át a Konzervatív Párt irányítását Law-tól. Ő hamarosan jobban Lloyd George varázsa alá került, mint korábban Law. Ám elődjénél kevésbé sikeresen tudott bánni Lloyd George-dzsal vagy Lloyd George képviseletében a Konzervatív Párttal. Lloyd George Law-hoz való viszonya némiképpen hasonlóan alakult, legalábbis 1916-ot követően, mint amilyen a már hosszú ideje mellette lévő és tűrő feleségéhez, Dame Margarethez fűzte. Mindketten élveztek bizonyos előjogokat, mert Lloyd George már megszokta őket és mindkettőjükre szüksége volt, ám ez közel sem jelentett egyenlőséget vagy olyan kapcsolatot közöttük, amelyet izgalom vagy különösebb érzelmi töltet hatott volna át. Austen Chamberlainnel szemben azonban Lloyd George, az előbbi feltétel nélküli lojalitása ellenére, kevésbé volt fesztelen, ám egyben kevésbé érezte magát védettnek is. 1922 októberében mindketten lezuhantak, Lloyd George magasabbról, és Chamberlain lett az egyetlen olyan huszadik századi konzervatív vezető, akinek a karrierje nem a Downing Street 10.-ben végződött. Ám Chamberlain sem volt kétes jellem, noha (Churchillhez hasonlóan) ő sem vetette meg a nála gyanúsabb figurák társaságát. Honnan származott tehát, a miniszterelnöktől eltekintve, aki féligmeddig radikális újító és nagy háborús vezér, félig-meddig példátlanul ügyes politikai manipulátor volt, a simlisség légköre? A legkevésbé sem Balfourtól, aki 1919. októberig a külügyminiszteri posztot töltötte be, vagy a kormány hátralévő három évében utódjától, Curzontől. Balfour hidegen kegyetlen tudott lenni és megvolt az a páratlan képessége, hogy finoman kikerült mindenféle

kétes helyzetet. Ám semmi esetre sem vált magamutogatóvá vagy korrupttá. Ugyanígy Curzon sem, noha ő időnként nevetséges színben tűnt fel és általánosságban véve Balfournál jelentéktelenebb ember volt. Szeretett gazdag amerikai nőket feleségül venni és a vagyont, amihez révükön jutott, egyre több vidéki ház vásárlására és felújíttatására használta. Egyik feleségének a halála után ez a szokása vitát eredményezett amerikai rokonaival és a saját (feleségével közös) lányaival. Ha azonban ez simlisség volt is, semmi köze sem volt a köz érdekéhez (kivéve, hogy megmentette ezeket az épületeket a pusztulástól), és olyan nagy méretekben űzte, ami még a legmohóbb modern politikus álmait is meghaladta. Lord Birkenheadet, ahogy F. E. Smith 1919-ben lordkancellárrá való kinevezése után ismertté vált, nem lehet ilyen könnyen felmenteni – legalábbis az ügyeskedés vádja alól. Talpraesettsége, s időnkénti bölcsessége dacára mindig úgy tűnt, mintha túlságosan vékony jégen járna, és végül örökre búcsút kellett hogy mondjon kormányzati állásának (1928-ban), mert képtelen volt megélni a miniszteri fizetéséből s emiatt olyan módokon próbált pénzre szert tenni, amelyek nem illettek a korona miniszteréhez. Ezután nem maradt más, mint a pénzügyminiszter, Sir Robert Horne, aki akkor került a pénzügyek élére, amikor Austen Chamberlain Law helyébe lépett mint a konzervatívok vezére. Horne Bonar Law-hoz hasonlóan lelkész fia volt, ám a nem hívő Law-nál sokkal egyértelműbben utasította el a skót presbiterianizmus értékeit. Szórakozóhelyeket járó agglegény volt; idősebb korában az egyetlen bejegyzett lakóhelye a Piccadillyn található és az 1920-as években épült Arlington House 69. volt, a Salisbury család régi háza helyén épült bérház, ahol Beaverbrook is lakást bérelt. Baldwin emlékezetes szavaival „ritka madár, egy skót gazfickó” volt. A jellemzés részben talán enyhe gazdasági irigységből indult ki (nem nagyon lehet politikai irigységről beszélni a két háború közötti politikai élet mestere részéről egy olyan emberrel szemben, aki rövid ideig töltötte be a pénzügyminiszteri posztot, és ötvenegy éves kora után már soha többé nem dolgozott kormányhivatalban), mert Horne a Great Western Railway elnöke lett. Az állás, amely egykor különben Baldwin édesapjáé volt, jelentős regionális presztízzsel

párosult, s megfelelőnek tűnhetett egy worcestershire-i vasgyáros, ám nem annyira a glasgow-i Hillhead választókerület parlamenti képviselője számára. Horne soha nem keveredett nagyobb botrányba, de azt sem lehet elmondani róla, hogy nagy tiszteletet vívott volna ki magának ahhoz – ellentétben, mondjuk, Edward Greyjel, Edward Halifaxszel, Stafford Crippsszel vagy Peter Carringtonnal –, hogy a kormány mögéje bújhasson. Ugyanakkor meg kell említeni azt a szépszámú üzletembert, akik kormányzati szereplésének emléke még a tavalyi hónál is gyorsabban olvadt el. Ezek az üzletemberek Lloyd George szeszélyét jelentették, aki egyébként vidéki radikális háttérrel rendelkezett. Nehéz megérteni, milyen érdemek alapján került a – Churchill által javasoltnál sokkal nagyobb – huszonegy tagú kabinetbe a két Geddes testvér (Eric és Auckland) 1919-ben. Még náluk is jelentéktelenebb személy volt a glasgow-i kereskedő és hajótulajdonos Lord Inverforth, aki két év múlva gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt a politika színpadáról. Ennek a csoportnak a negyedik tagja Hamar Greenwood volt, aki ugyan kanadai állampolgárnak született, de 1920-ban az ír ügyekért felelős miniszteri posztot kapta. Greenwood „határozott kormányzást” folytatott Írországban, ám sokkal kevésbé elegáns módon tette ezt, mint Balfour 1887–92 között. Churchill ebben a kormányban tevékenykedett negyvennégy és negyvennyolc éves kora között. Noha az óra az ő esetében, mint mindenki máséban is, ketyegett, mégis meglehetősen fiatal volt ahhoz képest, hogy milyen komoly pozíciókat töltött már be. Nehéz választ adni arra a kérdésre, hogy vajon inspirálónak találta-e ezt a környezetet. Jól indult, mert habozás nélkül módosította az irreális és potenciálisan robbanással fenyegető demobilizációs tervet. Még 1917-ben, Lord Derby minisztersége alatt dolgozták ki anélkül, hogy a politikai következményeknek túl sok figyelmet szenteltek volna. Az elképzelés szerint a lehető leghamarabb (majdnem kizárólag) azokat szerelték volna le, akikre a legnagyobb szükség volt az ipari termelésben. Mivel az ebbe a kategóriába esők gyakran azok voltak, akiket pontosan emiatt a legkésőbb is hívtak be, az igazságtalanság nyugtalanságot keltett a fegyveres erőknél. Ennek megnyilvánulási

formái között szerepelt egy kisebb brit lázadás Calais-ban és egy csúnya katonai tüntetés London kormányzati negyedének kellős közepén. Churchill hamar átlátta a tervezet gyengéit, és hivatalba lépését követően tíz napon belül alternatívát dolgozott ki, amely a szolgálati idő hosszúságára, a korra és arra alapozódott, hogy az illető hányszor sebesült meg. Ez többé-kevésbé elfogadhatóan rendezte a kérdést. Ezen az alapon rövid pár hónap alatt képes volt egy hárommilliósnál is nagyobb hadsereget átmenetileg 900 000-re, majd még később a békebeli 370 000-es létszámúra csökkenteni. Abban a pillanatban, amikor a megtakarítás vált a kabinet központi törekvésévé, Churchill nagy lelkesedéssel segített a cél elérésében, mint ahogy a pályafutása alatt majdnem mindegyik minisztériumi célkitűzésnek igyekezett érvényt szerezni. Azt a szerencsés megoldást választotta, hogy a katonák többségét elengedte a szolgálatból, miközben a megmaradtaknak kétszer akkora zsoldot biztosított, mint amennyit azelőtt kaptak. Churchillhez nem csupán a szárazföldi haderőnem tartozott, hanem a légierő is. Már közel egy évtizede nagy érdeklődést mutatott a légierő iránt és szilárdan hitt abban, hogy (saját kettős szerepe dacára) különálló fegyveres erővé kell fejleszteni, s jól kijött Hugh Trenchard tábornokkal (később repülő marsallal), aki gyakorlatilag a RAF (Királyi Légierő) szülőatyjának tekinthető. Seely tábornokot és egyben parlamenti képviselőt rávette arra, hogy vállalja a politikai államtitkári posztot és képviselje a légierőt az Alsóházban. Ezzel Seely lett az egyetlen főfoglalkozású politikus a légügyi minisztériumban. Seely Churchill közeli barátja és egyben bátor katona is volt. Churchillnek a szélcsendes időkben, valamint a hadfelszerelési minisztériumban töltött éveiben keletkezett legsikerültebb levelei közül több az ekkor Franciaországban szolgáló Seelynek szólt. Seely azonban maga is volt már öt évvel korábban miniszter (hadügy), amíg Asquith el nem bocsátotta a curragh-i zavargások ügyetlen kezeléséért. Egy ilyen korábbi magas pozíció soha nem jó ajánlólevél egy beosztott álláshoz, függetlenül attól, hogy erős a személyes lojalitás a főnök és a beosztott között. Ráadásul noha Seely jó barát és jó

katona volt, ez nem jelentette azt, hogy jó államtitkár is lett. Rövidesen csalódottá vált, és némileg ellentmondásos panaszokat hangoztatott Churchill-lel szemben: azt vetette a szemére, hogy egyfelől megpróbálja a légügyi minisztériumot a hadügyminisztérium egyik ágazataként irányítani, másfelől, hogy túlságosan is magára hagyja őt és hetente mindössze egyetlen órát tölt államtitkárának a légügyi minisztériumban található irodájában. Seely 1919 novemberében lemondott és indoklásul az Alsóházban efféle érveket hozott fel, ami Churchillt nagyon elszomorította. Londonderry őrgróf lépett a helyébe, egy Seelynél kevésbé szimpatikus ember, noha Marlborough és Westminster mellett ő is Churchill előkelő cimborája volt. Londonderry számára egy, a légierővel való hosszabb kapcsolat kezdetét jelentette a kinevezés. Egészen az 1930-as évek elejéig tartott ez a kapcsolat, amikor is bizonyos mértékben gúny tárgyává vált (legalábbis baloldali körökben) azt követően, hogy kijelentette: nehézségek árán sikerült csak megakadályoznia az 1931–33-as leszerelési konferencián azt, hogy törvényen kívülre helyezzék a bombázógépeket, mert hiszen nagy szükség van azokra „a birodalom határvidékein”. Bármilyen kevés időt is töltött Churchill a légügyi minisztériumban, annál többet fordított arra, hogy ismét megpróbálja megszerezni a pilótajogosítványát. Már akkor is törekedett erre, amikor a háború előtt először töltötte be a haditengerészeti miniszteri posztot, ám több idegborzoló eset után Clementine kérésére abbahagyta a kísérletezést. Igaz, a repülőgépek megbízhatósága időközben némileg javult, de nem annyira, hogy ellensúlyozza Churchillt. 1919 júniusában (amikor nem ő volt a pilóta) a Párizs melletti Buc repülőtéren leszállás közben összetört a gép. Alig egy hónappal később a történtek ellenére a hadügyminisztériumból a croydoni repülőtérre ment, hogy még kora este egy órát gyakoroljon. Ám nem tartott ennyi ideig a repülés. Körülbelül kilencven láb magasságból a gép valamilyen technikai hiba folytán, amibe némi emberi mulasztás is belejátszhatott, meredeken a földre zuhant. Az eset során a gépben nagy károk keletkeztek, Churchill maga súlyos zúzódásokkal és az arcán esett sebekkel úszta meg a balesetet, miközben az oktatója súlyosabb sérüléseket szenvedett. Churchill azt hitte, hogy

meg fog halni, de összeszedte magát és este már ő elnökölt az Alsóházban a franciaországi hadszíntér amerikai főparancsnoka, Pershing tábornok tiszteletére adott vacsorán. Lehet, hogy Churchill nem született pilótának, de továbbra is szinte nevetségesen rettenthetetlen maradt. A legtöbb embernek elvette volna a kedvét az egy hónappal korábbi landolás, amelynek során darabokra tört a gép. Még kevesebben folytatták volna a kísérletezést a második, hajszál híján való megmenekülés után. Ennek ellenére csak hosszas rábeszélésre volt hajlandó feladni a tervét, hogy jogosítványt szerezzen, noha végül általános megkönnyebbülésre elállt ettől a szándékától. Churchill hadügyminiszteri működésének első számú területe azonban nem a demobilizáció ügyes és szakszerű kezelése, a RAF létrehozása, vagy személyes kalandjai voltak, hanem az az elszánt törekvése, hogy rögtön a születése után megfojtsa az oroszországi bolsevik rezsimet. Ebben a sikertelen vállalkozásában nem vette figyelembe, hogy Nagy-Britannia mennyire belefáradt a háborúskodásba. Kifogyhatatlan energiái miatt csak ritkán érzett fáradtságot, s mindig készen állt a háborúra. Mindez éket vert közé és a brit emberek, sőt a háborút megnyerő miniszterelnök közé is. Lloyd George tisztában volt vele, hogy senki sem kíván egy bolsevikellenes keresztes hadjáratot. Mindez cseppet sem volt meglepő egy olyan háborút követően, amelyben 750 000 brit katona halt meg (és még ennél is több orosz, német és francia), s amelyet egy olyan influenzajárvány követett, amely majdnem ugyanennyi áldozatot szedett. Ezek a tényezők azonban nem jelentettek sokat Churchill szemében. Lenin rezsimjét katasztrofálisnak ítélte Oroszország szempontjából, míg a világ számára fenyegetésként fogta fel. A legszélsőségesebb nyelvezetet használta az orosz rendszerrel szemben. A The World Crisis utolsó kötetében, a The Aftermath-ban (A következmények), amely tíz évvel az események után látott napvilágot és így elegendő ideje lett volna a lehiggadásra, nem csupán egy „megsebzett Oroszországról” írt, hanem „egy megmérgezett Oroszországról, egy megfertőzött Oroszországról, egy járványhordozó Oroszországról; fegyveres hordák Oroszországáról, akik nem csupán bajonettel és ágyúval gyilkolnak,

hanem tífuszt hordozó férgek kísérik őket, amelyek megsemmisítik az emberi testet, s olyan politikai eszmék Oroszországáról, amelyek nemzetek egészségét és lelkét rombolják.” Ugyanakkor jelentős mértékben túlbecsülte a Nyugat képességét arra, hogy könnyen megdöntheti majd a „járványhordozó” rezsimet. A The Aftermath első fejezetében egy olyan elképzelt találkozót ír le (amelyre valamilyen okból Wight vagy Jersey szigetén kerül sor, és megelőzi a párizsi béketárgyalásokat) Woodrow Wilson, Clemenceau és Lloyd George részvételével, amelyen mindannyian helyes döntéseket hoznak. Ezeknek a döntéseknek a többsége nagyon is ésszerű volt, és egy sokkal jobb világhoz vezetett volna 1918 után. Amikor azonban Oroszország kérdése kerül terítékre, a résztvevők úgy határoznak, hogy kikérik Foch marsall véleményét és megkérdezik tőle, hogyan lehet az országot megtisztítani a bolsevikoktól, és hogyan lehet valamilyen alkotmányos demokráciát teremteni. Churchill ezeket a szavakat adta Foch szájába: Nem nehéz a dolog és nem lesz komoly harc. Pár százezer amerikai katona, akik égnek a vágytól, hogy részt vegyenek az eseményekben, valamint a brit …és francia hadsereg önkéntesei a modern vasútvonalak segítségével Moszkvát az ellenőrzésük alá vonhatják, s különben is Oroszország háromnegyedét birtokoljuk. Ha azt kívánják, hogy az egész orosz birodalomra kiterjedjen a hatalmuk …csak parancsot kell nekem adniuk. Mennyivel egyszerűbb feladat lesz ez nekem és Haignek és Pershingnek ahhoz képest, mint amikor [1918.] március 21-én csatába bocsátkoztunk vagy amikor áttörtük a Hindenburg-vonalat! Mindez szörnyen emlékeztetett Churchillnek a Dardanellákkal kapcsolatban táplált illúzióira, arra a meggyőződésére, hogy az akarat és az optimizmus fontosabb a megfelelő erőforrások

biztosításánál. Azt, hogy a végtelen orosz területek háromnegyede gyakorlatilag a szövetségesek vagy az ellenforradalmárok ellenőrzése alatt áll, kizárólag Churchill fantáziája mondatta Fochsal. Körülbelül 30 000 főnyi szövetséges csapat, amelynek közel a fele brit volt, tartózkodott ekkor Ironside tábornok vezetése alatt Arhangelszk és Murmanszk sarkvidéki kikötővárosaiban. Továbbá, egy újabb 30 000-es egység harcolt még délen Gyenyikin fehérorosz tábornok parancsnoksága alatt, míg talán a legnagyobb haderőt a szibériai ideiglenes kormány Kolcsak admirális vezette csapatai alkották, amelyeknek Omszkban volt a központja. Többé-kevésbé ellenőrzésük alá vonták a transzszibériai vasútvonalat, ám az admirális rendelkezésére álló csapatok elég vegyesek voltak. Franciák, amerikaiak és néhány japán ugyanúgy helyet kapott bennük, mint két brit zászlóalj, amelyek valamilyen módon Hongkongból jutottak oda (s ami még különösebb, közülük az egyiket a Stoke-on-Trentet képviselő munkáspárti John Ward ezredes irányította). Kolcsak legfontosabb katonai erejét azonban az a 70 000 cseh katona képviselte, akik Vlagyivosztokból hazafelé, Prágába tartottak. Legalábbis mai szemmel nézve nem volt olyan félelmetes ez a hadsereg, hogy legyőzhesse Lev Trockij forradalmi ármádiáját, különösen mivel az utóbbi a belső összekötő vonalakon mozoghatott egy szétszórt ellenséggel szemben. Churchill azonban eltökélte, hogy ezeknek a vegyes elemeknek a támogatására mindent megtesz, és még hírnevének nagy részét is kockáztatta az érdekükben. Mindez semmi jót nem hozott sem neki, sem a csapatoknak, és a vállalkozás teljes visszavonulással és vereséggel végződött. Az eredmény meglehetősen csendes kudarc volt, amelyet különösebb baj nélkül úszott meg, jóllehet egyáltalán nem növelte a reputációját. Sok emberben csak megerősödött az a korábban, Antwerpennel és a Dardanellákkal kapcsolatban kialakult érzés, hogy meggondolatlan katonai kalandor. Az eset ugyanakkor bizonyos lényeges következményekkel járt politikai orientációjában is. Először is, megkeserítette Lloyd George-dzsal ápolt kapcsolatát. A miniszterelnöknek esze ágában sem volt belekeveredni az orosz polgárháborúba. Ám talán amiatt, hogy túlságosan lefoglalta a

békekonferencia, hosszú pórázra engedte Churchillt és amúgy inkább jobboldali kabinetjében azokat, akik Churchill álláspontjának támogatására hajlottak. Mindez több fontos kihatással volt Churchill politikai helyzetének és kilátásainak alakulására. Megerősítette Lloyd George-nak Churchill ítélőképessége iránt táplált bizalmatlanságát, amely mindig is ott bujkált a gondolataiban, Churchill merész rámenőssége iránti csodálatával vegyülve. Az ügy miatt el akarta távolítani a hadügyminisztériumból. Churchill azután 1921 elején átkerült a gyarmatügyi minisztériumba, ahol régi ellenfelét, Milnert váltotta. Ez nem jelentett lefokozást, mert a két állás egyenrangú volt. Ám Lloyd George nem kívánta előléptetni Churchillt, és amikor még azon év márciusában Bonar Law rossz egészségi állapotára hivatkozva visszavonult, és Austen Chamberlain lépett a Konzervatív Párt élére, az így megüresedett pénzügyminiszteri hivatalt nem Churchill kapta, annak ellenére, hogy nagy reményeket fűzött a váltáshoz. Csalódását és elkeseredését csak növelte, hogy Sir Robert Horne lett a pénzügyminiszter, dacára annak, hogy sokkal kevesebb tapasztalattal rendelkezett és Churchillnél kevésbé ismert politikus volt – az igazság az, hogy a múlt század legjelentéktelenebb pénzügyminiszterévé vált. Olyan időszak következett, amikor Churchill legalább annyira megorrolt a miniszterelnökére, mint ahogy az őrá. Az orosz ügyekben megnyilvánult kalandorsága azonban, noha a korabeli költségvetési normákhoz képest nagy összeget emésztett fel (egy becslés szerint 73 millió fontot) és az ellenforradalom vereségével, valamint az azt támogató brit csapatok visszavonásával végződött, közel húsz év után ismét híveket szerzett neki a Konzervatív Párt jobboldalán. Amikor megtörtént a kudarc utáni visszavonulás, jóllehet Churchill feje fölött és az ő akarata ellenére döntöttek róla, ám az veszélyes módon emlékeztetett a Dardanellákon folytatott hadműveletekre, hirtelen egy olyan ügyet talált, amellyel a keményvonalasok rokonszenvét megnyerte, akárcsak az 1930-as évek elején, amikor megindította Baldwin, Samuel Hoare és Halifax indiai önkormányzat megadását célzó, bizonytalankodó politikája elleni kampányát.

Az orosz kaland egyben mélyebb árkot ásott közte és a Munkáspárt, illetve a szakszervezetek között, mint amilyen az utóbbiak és számos konzervatív között létezett, nem is szólva más korabeli liberális vezetőkről. Például, hosszú időbe telt, amíg a kapcsolata Ernest Bevinnel, az 1920-as és 1930-as évek legjelentősebb szakszervezeti vezetőjével és a második világháborúban kulcsfontosságú munkatársával normalizálódott az 1920. májusi Jolly George miatti összeütközés után. Ennek a furcsa nevű hajónak a (londoni) kelet-indiai dokkból indulva kellett volna fegyvereket szállítania Lengyelországnak a Vörös Hadsereg elleni harcához. Churchill Lloyd George ellenkezése ellenére eltökélte, hogy a szállítmánynak el kell indulnia. Bevin hasonlóképpen szilárdan eltökélte, hogy nem, és készen állt rá, hogy felhasználja a nemrégen egyesített Szállítási és Általános Munkás Szakszervezet ipari erejét. Bevin nyert. Churchill még ezelőtt komoly munkáspárti támadások kereszttüzébe került és, szokásához híven, nem maradt adós ő sem. „A Munkáspárt teljességgel alkalmatlan a kormányzás felelősségére”, szögezte le 1920 januárjában, s ezt a gondolatot gyakran megismételte. Nagyon különbözött attól, mint amit Baldwin kezdett el hamarosan hangoztatni. Ráadásul Churchillnek a bolsevizmus szétzúzása iránti vágyából származó konfrontatív politikája hozzájárult ahhoz, hogy fokozatosan elvesztette Dundee proletár városának támogatását. Míg 1918-ban könnyedén győzött a választásokon egy szakszervezeti vezetővel közös listán, 1922-ben megsemmisítő vereséget szenvedett ugyanott. Nehéz pontosan lemérni, hogy a dundee-i választás milyen hatást gyakorolt rá, de annyi mindenesetre világos, hogy a hadügyminisztériumban töltött huszonöt hónap alatt Churchill átlépte a politikai élet középvonalát. Az 1918-as választások alatt a balközép tagja volt lélekben és formailag is. Ám 1921 elejére, noha csak négy évvel később csatlakozott hivatalosan is a Konzervatív Párthoz, a politikai választóvonal jobboldalán helyezkedett el, s ott is maradt (bár mindig a maga saját egyéni módján) egyesek szerint élete hátralévő négy évtizedében, míg én magam inkább azon az

állásponton vagyok, hogy az 1930-as évek végéig, amikor lassan a pártpolitika fölé emelkedett. A gyarmatügyi miniszterként eltöltött húsz hónapja több, bár távolról sem minden szempontból szerencsésebb időszak volt, mint hadügyminiszteri évei. Ezeket az éveket a világ két olyan térsége uralta, amelyek távol estek a gyarmatügyi minisztérium feladataitól akkor, amikor Churchill 1905–08 között államtitkárként dolgozott ott. Az egyik a Közel-Kelet volt, amely gyakorlatilag török uralom alól brit fennhatóság alá került, a másik pedig Írország, amely fokozatosan afelé haladt, hogy az Ír Szabadállam köpenye alatt az Egyesült Királyság szerves alkotórészéből domíniumi státusra tegyen szert. Így az első, külön a domíniumokért felelős miniszter 1930-as kinevezése előtt a terület a gyarmatügyi minisztérium hatáskörébe tartozott. Amint a koalíciós kormány a tárgyalt korszak vége felé egyre közelebb került a bukáshoz, Churchill véleménye egyre lesújtóbb lett a kormány általános és a miniszterelnök személyes teljesítményéről. Ám úgy vélte, hogy az 1921–22-es parlamenti ülésszak alatti saját teljesítménye pályafutásának legsikeresebb éve volt. 1921-et ugyanakkor a családban történt legmegrázóbb halálesetek is jellemezték. Április 15-én Bill Hozier, Clementine harminchárom éves volt haditengerészeti tiszt testvére öngyilkosságot követett el egy párizsi szállodaszobában. Június 29-én Lady Randolph Churchill egy hónappal azt követően, hogy tűsarkú cipőjével megbotolva lezuhant a lépcsőn és amputálni kellett az egyik lábát, mindössze hatvanhét éves korában elhunyt. Augusztus elején Thomas Walden távozott az élők sorából: még Lord Randolph mellett kezdett szolgálni, és Churchill „embere” volt azóta, hogy 1899-ben elkísérte Dél-Afrikába. Majd augusztus 23-án minden eddiginél nagyobb csapás érte: a még nem egészen négyéves legkisebb gyermeke, Marigold halt meg valamilyen diftériaszerű betegségben. Tíz nappal korábban betegedett meg egy tengerparti panzióban, ahol az összes gyermek egy nevelőnő és a dajkák felügyelete alatt tartózkodott. Clementine Eaton Hallban, Westminster herceg cheshire-i házában volt. Kentbe sietett, s lesújtó gyászát csak növelte a lelkiismeretfurdalás, hogy nem volt gyermeke mellett a betegség első napjaiban.

Ám az év vége sem hozott megkönnyebbülést. Churchill Lloyd George-dzsal együtt december 26-án Cannes-ba utazott (ami meglepő volt, tekintve a Horne kinevezését követő elhidegülésüket). Churchill rávette a miniszterelnököt, hogy a vonaton olvassa el a The World Crisis két, kéziratban lévő fejezetét. Másnap a Sussex Square-i új házban a Clementine felügyelete alatt hagyott egész családot elkezdte leteríteni az influenzajárvány második hulláma. Először két szolgálólány, majd Randolph és Diana fertőződött meg. Mindennek tetejébe Clementine egyik unokatestvére, aki azért jött, hogy segítsen a gyerekekkel való törődésben, tüdőgyulladással ágynak esett. Az egész ház kórházi részlegre emlékeztetett, ám szerencsére sikerült elég ápolónőt szerezni erre az átmeneti időre. Az 1919-es gyilkos influenzajárványhoz és Marigold halálához ilyen közel csoda, hogy a Dél-Franciaországba menő és onnan érkező levelekből nem lehet nagyobb pánikot kiolvasni. Meglehetősen gyorsan felépült azonban mindenki – jóllehet hamarosan Clementine is csatlakozott az invalidusokhoz, mert idegkimerültség miatt ágyba parancsolták. Ötödik, utolsó terhességének az elején járt, amely nyilvánvaló helyettesítési reakció eredménye volt. Mary (később Lady Soames) 1922 szeptemberében született, ő volt az utolsó, a legkiegyensúlyozottabb és leghosszabb életet élő Churchill gyerek. Churchill január 7-én érkezett vissza Dél-Franciaországból, ahol tizenkét napot töltött és 20 000 szóval bővítette a The World Crisis-t. Néhány héttel később Clementine, akinek nagy szüksége volt a pihenésre mind fizikailag, mind lelkileg, váltotta őt Cannes-ban. Asquith régi levelezőtársa, Venetia Montagu kísérte el, és négy vagy öt hétig maradtak. Churchillék annak ellenére, hogy sikeres házasságot mondhattak magukénak, sok időt töltöttek egymástól távol, bár így is feltehetően kevesebbet, mint Gladstone-ék jó hatvan-hetven évvel korábban, noha az ő házasságuk is a sikeres miniszterelnöki frigyek közé számított. Talán a távollét inkább elősegíti, semmint gátolja a sikert. Bárhogyan áll is a dolog, ha mindkét fél közlékeny és szeret írni, mint ahogy Gladstone-ék és Churchillék, a különélés időszakai és az ezekből következő levélváltások áldást jelentenek az életrajzíró számára.

Ennek az életstílusnak a kapcsán még az is eszébe jut az embernek, hogy a régi francia Riviéra az 1920-as, s kisebb mértékben még az 1930-as években is milyen kivételes vonzást gyakorolt a brit uralkodó osztályra. Még az olyan természetéből adódóan zárkózott ember is, mint például Bonar Law, gyakran megfordult ott, míg a magukat kozmopolitábbnak tartók, így Churchill, Lloyd George, F. E. Smith és Beaverbrook Monte-Carlo, Nizza és Cannes elegáns szállodáit szállták meg. S mindez három téli hónap alatt történt, amely alatt a brit aficionadók a nagyszámú ellenkező bizonyíték dacára meg voltak győződve róla, hogy a Côte d’Azur különlegesen kellemes éghajlattal bír. Mindez elsősorban annak tudható be, hogy a naposabb és melegebb téli üdülőhelyek Észak-Afrikától kezdve a Nyugat-Indiákig távol estek. Évekkel azelőtt történt ez, hogy Scott Fitzgerald Az éj szelíd trónján című regényében Dick Diver forradalmi módon felfedezte: DélFranciaország talán nyári üdülőhelynek jobb, mint télinek. Ez a Riviérához való ragaszkodás azonban jót tett a nagy európai vasúttársaságoknak. Ez volt az Arany Nyíl aranykora és az égbolt mindig kék volt a Train Bleu fölött. Ugyanakkor segített abban, hogy az 1920-as politikusok némileg kevésbé legyenek elszigetelődve, mint Sir Edward Grey, akinek sikerült úgy eltölteni kilenc évet békeidőben a külügyminisztérium élén, hogy egyszer sem kelt át a La Manche csatornán. Még így is, amikor a britek Cannes-ban vagy Nizzában megfontoltan kiszálltak a hálókocsikból, nagyon is angolcentrikus életet folytattak. A politikusok, ha elég magas rangúak voltak, útközben Párizsban esetleg felkeresték Clemenceau-t, Poincarét, Briand-t vagy Herriot-t, amikor azonban „az [aránylag] meleg délt habzsolták”, úgy viselkedtek, mint az ottani brit közösség tagjainak a többsége. Clementine Churchill nagyon sikeresen vett részt számos riviérai teniszversenyen, ám partnerei vagy legyőzött áldozatai majdnem kivétel nélkül V. György király alattvalói, s nem a harmadik francia köztársaság állampolgárai voltak. Mekkora szerepet játszott a Riviéra vonzerejében a kaszinók tiltott gyümölcse (Nagy-Britanniában még hosszú évtizedekig illegális volt ez, és Franciaországban is mindössze nagyjából egy tucat

üdülővárosban működhetett)? Még Clementine is, különösen Churchill távollétében, időnként kisebb tétekben játszott, míg Venetia Montagu merészebb volt ezen a téren. Churchill élvezte a nagyobb tétekben folyó szerencsejátékot, ám kevésbé azokat a veszteségeket, amelyeket többnyire kénytelen volt elkönyvelni. És emiatt Clementine a szíve szerint inkább Churchill nélkül látogatta a kaszinókat. Nem arról volt szó, hogy szégyellte volna, hogy kis tétekben játszik; inkább nem kívánta még bátorítani is Churchillt a nagyobb tétekkel való hazardírozásra. Az egyik ok, ami miatt erős fenntartásokkal viseltetett F. E. Smithszel szemben (noha nagyon kedvelte a feleségét), az volt, hogy az ő macho példája arra indította Churchillt, hogy merészebben játsszon. Nem volt azonban a krupiékra és a zöld posztós asztalokra szükség ahhoz, hogy Churchill ezt megtehesse: az 1914 előtti években Blenheim Parkban az oxfordshire-i huszárok nyári táborában a szerencsejáték 70

megszokott foglalatosságnak számított. Clementine-t jobban izgatta Smith hazardírozásra ösztönző kártékony befolyása, mint ivási szokásai. Ez bölcs belátásra vallott, noha Birkenhead (ahogy 1919 után nevezték) életének utolsó évében Clementine fiát, Randolphot (akinek egyébként keresztapja volt) túlzott alkoholfogyasztásra csábította. Winston Churchill azonban az alkoholt Birkenheadnél (vagy Randolphnál) sokkal nagyobb mértékben a szolgájává tudta tenni. Kezdjük azzal, hogy kevesebbet ivott, mint általában hitték, noha ez nem cáfolja azt a tényt, hogy meglehetősen nagy és kitartó ivó volt. Ám inkább szopogatta s nem vedelte az alkoholt. Másodszor, noha nem volt szükségszerűen jobb feje, mint Birkenheadnek, aki figyelemreméltóan világos beszédeket tudott tartani akkor is, amikor nagy „nyomás” volt benne, Churchillnek olyan emésztése volt, amelynek segítségével még hosszú évekig élni tudott nagy mennyiségű alkohol elfogyasztása mellett, miközben Birkenheaddel ötvennyolc éves korában végzett a szesz. Harmadszor, Churchillnek nem volt szüksége azokra az absztinens intervallumokra, amelyekkel Birkenhead megpróbált úrrá lenni a szenvedélyén, s amelyekről Churchill némileg lenézően nyilatkozott. „F. E. egy évig

alkohol közelébe sem ment”, írta Clementine-nak 1921. február 9-én. „Almabort & gyömbérpezsgőt iszik & tíz évvel fiatalabbnak látszik. Ne nevess rajta, mert nagyon érzékeny erre. Szomorúnak tűnik. 71

Nem a Malacnak való.” És február 27-én még hozzátette: „F. E.-vel vacsoráztam tegnap. Csak almabor! Nagyon ádáz & nyugodt lesz tőle – félelmetes alak – meglehetősen morózus – nagyon törekvő. A meggondolatlan önmérséklet rettenetes következményei.” Churchill annak ellenére, hogy könnyen megemésztette az alkoholt, egy miniszterhez képest nagyon is élénk, sőt lumpolós kávéházi életet élt, különösen 1921 és 1922 telén, valamint az utóbbi év nyarán, amikor Clementine jobbára távol volt. Ez az élet többnyire a jövendő VIII. Edward király, vagy „w. h.” (walesi herceg) körül forgott, ahogy Churchill általában nevezte. 1921. február 9-én így írt: „[Laveryék] nagyon mulatságos partit adtak a w. h. tiszteletére kedden. Táncoltunk a műteremben & műsor is volt. Tegnap este Philip [Sassoon] ismét összetrombitálta a társaságot – ezúttal Ll. G. is ott volt. Sajnos tánc közben a sarkammal olyan erősen a w. h. lábára léptem, hogy fájdalmában felordított. Ám nem csinált ügyet belőle – semmilyen neheztelés. A kicsi asszony [Freda Dudley Ward] volt a társaság középpontja. Majdnem minden estére meghívásom van egy-egy ilyen kis partira.” És újfent 1922. július 15-én: „Nagyon fárasztó hetem volt, késő éjszakai ülésekkel az Alsóházban és tegnap este tánccal Philipnél [megint Sassoon], ahol 2-ig maradtam. Az összes partnerem ott volt & egyfolytában nyolcszor táncoltam… A herceg tiszteletére adott vacsorám egyre bővül, 16-an vagy 18-an leszünk. Ne ijedj meg. A te nagyszerű embereiddel szervezem meg.” A koalíciós kormánynak ezeket az utolsó éveit két olyan fejlemény is jellemezte Churchill lakóhelyeire vonatkozóan, amelyek közül az első hosszú árnyékot vetett a későbbi eseményekre, míg a másik sokkal hamarabb változásokat idézett elő a családi körülményekben. 1921. február 6-án Churchill Chequersből, abból a chilternsi házból írt, amelyet Lord Lee of Fareham adományozott a miniszterelnökök „pihenőhelyéül” és amelyet mindössze egy hónappal korábban Lloyd George használt először ilyen minőségben. „Itt vagyok”, írta Clementine-nak. „Biztosan szeretnéd megnézni ezt a helyet. – Talán

egy napon alkalmad is lesz rá! Pontosan olyan ház, amelyet imádsz – egy faburkolatos múzeum tele történelemmel, tele kincsekkel – bár gyenge a fűtése. – Mindenképpen nagyszerű épület.” A másik ház, amely először 1922 nyarán bukkant fel Churchillék látószögében, Chartwell volt, egy szokatlan alakú és elrendezésű udvarház, amely Churchill életének hátralévő négy évtizedében központi szerepet játszott. Az épület mindössze huszonnégy mérföldre volt Westminstertől, éppen csak a kenti határon túl. Féligmeddig elővárosi volt tehát, mégis egy csendes völgyben feküdt s talán a legszebb kilátás innen nyílt Délkelet-Angliában. Némileg lerobbant állapotban lévő ház volt, amelynek eredete az Erzsébetkorra nyúlt vissza, s amelyet Viktória királynő alatt a korabeli ízlésnek megfelelően alakítottak át. Churchill már 1922. július elején szemet vetett rá. Clementine még a hónap végén, amikor a közelben tartózkodott, megnézte a házat. Kedvező volt az első reakciója: „Csak arra a mennyei, fákkal övezett dombra tudok gondolni. – Olyan onnan a kilátás, mintha egy repülőgépből nézne ki az ember. – Nagyon remélem, hogy megszerezzük. – Ha így lesz, úgy érzem, hogy sokat leszünk ott & nagyon boldogak leszünk benne.” Később azonban visszafogottá, sőt kifejezetten ellenségessé vált a tervvel szemben, amint a helyreállítás, a bővítés, általában a fenntartás magas költségeit is számba vette. Még később Mary nevű lányának, aki pontosan akkor került a Churchill családba, mint amikor a chartwelli udvarház a család tulajdonába (1922. szeptemberben), elárulta, hogy az ingatlan megvétele kapcsán merült fel benne a Churchill-lel való ötvenhét éves házassága alatt egyetlenegyszer, hogy férje nem egészen őszinte hozzá. Churchill 5000 fontért vásárolta meg a házat (mai értéken számolva 120 000 fontért), kisebb összegért, mint amennyit Lullendenért fizetett, ám rengeteg tennivaló volt még. Azt, hogy a tranzakcióra lehetősége nyílt (még akkor is, ha figyelembe vesszük azt a gyakran hangoztatott nézetét, mely szerint a bevételeket kell mindig a kiadásokhoz igazítani, nem pedig a kiadásokat a bevételeknek megfelelően csökkenteni), annak köszönhette, hogy a közelmúltban Antrim ír megyében megörökölte a Garron Towers nevű birtokot. Az ingatlant feltételekkel hagyta rá nagyanyja, egy Londonderry lány,

Frances marlborough-i hercegnő. Ahhoz azonban, hogy az ígéretből valóság legyen, a közbülső örökösnek, Lord Henry VaneTempestnek, aki mindössze tizenöt évvel volt Churchillnél idősebb, meg kellett halnia. Lord Henry előzékenyen meg is tette ezt: halálát egy 1921-ben Walesben elszenvedett vasúti baleset siettette. A birtok bevételét az 1920-ban jó pénznek számító évi 4000 fontra becsülték, noha erős kételyeket tápláltak aziránt, hogy az örökség beváltja-e a hozzá fűzött anyagi reményeket. Chartwell helyreállítása jelentős mértékben megcsapolta a bevételeket. Churchill Philip Tildent, egy divatos, noha enyhén dilettáns fiatal építészt fogadott fel, aki korábban már átépítette Philip Sassoon Port Lympne nevű ingatlanját, és hamarosan Lloyd George Bron-y-de nevű churti háza is az ő gondjaiba került. Tilden tervei legalább 15 000 fontos beruházást igényeltek Chartwellbe. A teljes befektetés mai értéken félmillióra rúgott és másfél év alatt készült el a felújítás. Ez azt jelentette, hogy Churchill először 1924 áprilisában alhatott ott. Tilden, ahogy a Port Lympne esetében végzett munkájából várni lehetett, amely még mindig amolyan félmodern milliomoslak, az átalakított és megnagyobbított Chartwellnek Tudorkori alapjaitól elütő könnyedséget kölcsönzött. A völgy felé kiugró ebédlő (noha ezt kicsit később építették a házhoz) a Cunard régi Queen hajóinak Verandah Grilljét juttatja az eszünkbe. Tilden, valamint az őt követő építész, továbbá Churchill több évtizedes ott-tartózkodása, a gyakran személyesen végrehajtott gátépítések és falazások összességükben Chartwellt a nyugati világ legtöbb emlékkel rendelkező két politikai szentélye közül az egyikké emelik. A másik Franklin Rooseveltnek a Hudson völgyében található Hyde Park nevű háza. Mindkettőben könnyű elképzelni, majdnemhogy érezni, az őket híressé tévő személyek fizikai jelenlétét. Clementine-nak azonban igaza volt abban, hogy tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takarójuk ért. Chartwell folyamatosan apasztotta a jövedelmüket, és kétszer is baráti kölcsönre szorultak miatta – először 1938–39ben, majd 1946-ban –, hogy továbbra is Churchill tulajdonában maradhasson a birtok. Míg Churchill gyarmatügyi miniszterségének első néhány hónapját a közel-keleti ügyek uralták, addig – bizonyos átfedésekkel – a

minisztériumban töltött következő időszakában az ír kérdéssel kellett a legtöbbet foglalkoznia. Lloyd George közölte vele, hogy 1921. január 1-jével veszi át a gyarmatügyi minisztériumot, ám hat héttel később vette csak új hivatalának pecsétjeit és adta le a hadügyminisztériumiakat. Még további két hónapig magánál tartotta a légügyi minisztérium pecsétjeit, amíg kissé vérfertőző módon át nem adta azokat át mindenhol felbukkanó unokatestvérének, Freddie Guestnek. A Chequersben február 9-én Lloyd George-dzsal tartott és már említett megbeszélésen közös döntés született a március 11–12-i kairói konferencia összehívásáról. A konferencia tárgya nem Egyiptom volt, amely továbbra is a külügyminisztérium hatáskörében maradt, hanem a Szuezi-csatornától keletre, a Földközi-tenger és a Perzsa-öböl között fekvő területek, kiváltképpen Irak (amelyet akkor Mezopotámiának hívtak). A Times feltételezése szerint a terv Churchilltől eredt, aki egy „durbar”-t kívánt tartani, és Curzon, aki húsz évvel korábban indiai alkirályi minőségében többször tündökölt ilyen látványos összejöveteleken, némileg más meggondolásból hasonlóképpen vélekedett, amikor kifejtette, hogy szerinte Churchill „ellenállhatatlan kísértést érez, hogy Babilónia királyává nyilvánítsa magát”. Churchill erre nem vetemedett, bár felettébb élvezte az informális alkirályi szerepben való tetszelgést. Dél-Franciaországban vette fel Clementine-t, Marseille-től Alexandriáig luxusutazást tett vele a Földközi-tengeren, Kairóba való megérkezésekor egyiptomi nacionalisták minden különösebb következmény nélkül kődobálással fogadták. Ezt követően kielégítően elnökölt a szoros védőőrizet alá helyezett Semiramis Szállóban megrendezett konferencián, miközben időt talált rá, hogy egy csoport, támadásoknak kitett és a tevéken bizonytalanul ülő angol úr (és néhány hölgy) társaságában meglátogassa a Szfinxet és a piramisokat (és fényképeket készítsenek erről az eseményről). Lényegében elérte, hogy Fejszál emírből lojális iraki király lett, és hogy a Tigris és az Eufrátesz körüli és közötti híres területet Nagy-Britannia minden különösebb erőfeszítés nélkül igazgassa. Kizárólag a RAF létesített egy helyőrséget. Az ott állomásozó szárazföldi erőket (amelyek a sors furcsa szeszélye folytán annak az Aylmer Haldane-nek a

parancsnoksága alatt álltak, aki egykor Churchill fegyver- és hadifogolytársa volt, ám akit ekkor Churchill magánúton „rosszindulatú rágalmazással” vádolt) a következő évben ki kellett vonni. Churchillnek ebben az időben és ebben a térségben T. E. Lawrence, alias Shaw pilóta volt a tanácsadója, aki iránt akkora csodálatot érzett, mint korábban időnként Lord Fisher tengernagy iránt. Churchill Kairóból Jeruzsálembe utazott, ahol Herbert Samuel brit főmegbízott már azon munkálkodott, hogy a Népszövetség Palesztinára vonatkozó mandátumi rendelkezésének, amely a területet a békeszerződések értelmében Nagy-Britanniának adta, érvényt szerezzen. Churchill itt megerősítette mérsékelt cionizmusát, amely a brit kormányt valamilyen palesztinai zsidó haza létrehozása mellett kötelezte el. Churchill mindezt jelképesen azzal fejezte ki, hogy az új héber egyetem mellett a Scopus-hegyen fát ültetett. Egyben ez alkalommal és ezt követően is több jól hangzó és egymásnak félig-meddig ellentmondó aforizmát sütött el. „A brit kormány a világ legnagyobb muzulmán állama”, jelentette ki egy ízben, „előszeretettel viseltetik az arabokkal iránt és nagyra tartja a barátságukat”. Majd három hónappal később így beszélt manchesteri textilmunkások előtt: „Afrikában a lakosság tanulékony és engedelmes, s a terület termékeny; Mezopotámiában és a KözelKeleten aszályos a terület és a lakosság vad és engedetlen.” Sikerült azonban egy arab királyi dinasztiát trónra ültetni a Jordánon túl, amely azután hosszabb ideig a helyén maradt, mint a bagdadi Fejszál királyé. Abdullah sejk, Husszein király édesapja, egy Churchill-lel kötött megállapodás értelmében Ammánban hozta létre a központját. A sejk Nagy-Britanniával szemben korlátozott szuverenitással rendelkezett, ám nem került a jeruzsálemi főmegbízott alárendeltségébe. Churchill és Clementine ezután hazautazott: az Alexandrián, Szicílián és Nápolyon keresztül vezető út több mint két hétig tartott, és április 12-én ért véget, amikor hatheti távollét után megérkeztek Londonba. Churchill ezután megszabadult a légügyi minisztériumban rá háruló kötelezettségeitől, amelyeket nem egészen jogszerűen a gyarmatügyi minisztériumba is átvitt magával. Mindebből azonban

nem következett, hogy sok ideje maradt volna a gyarmatügyi minisztérium hagyományosabb területeire – Afrikára és a NyugatIndiákra –, mert szinte minden átmenet nélkül mélyen belemerült az ír kérdésbe. A távolabbi területek gondját többnyire a politikai államtitkár, egy harminckilenc éves yorkshire-i képviselő, Edward Wood által irányított állandó hivatalnokok viselték. Woodból később Lord Irwin lett (amikor öt év múlva alkirályként Indiába került), majd pedig Halifax vikomtjaként Chamberlain külügyminisztere, és ő volt az, aki könnyedén és katasztrofális módon megakadályozhatta volna 1940. májusban, hogy Churchill miniszterelnök legyen. Wood panaszkodott, hogy államtitkárként csak ritkán látja Churchillt, noha bevallotta azt is, hogy amikor nagy ritkán találkoztak, Churchill mindig rendkívül udvariasan bánt vele. 1921 novembere és 1922 februárja között a Nyugat-Indiákkal kapcsolatos kérdések tüzetes tanulmányozására a helyszínre küldték. Churchill 1920 májusában még a hadügyminisztériumban jelentős részt vállalt a Sinn Fein ellen harcoló egységek (Black and Tans) és az Auxis névre hallgató, volt tisztekből álló különítmény toborzásában és bevetésében. Olyan szabadcsapatokról volt szó, amelyeknek a világháború nem hozott elegendő erőszakot vagy a béke megfelelő álláslehetőségeket. Azt a feladatot kapták, hogy próbálják meg erővel visszaszorítani a terrorizmust vagy, ami egyre inkább a helyzetet jellemezte, terrorral válaszoljanak terrorra. 1920 folyamán az írországi brit fennhatóság gyors ütemben mállott szét. Hamar Greenwood, az írországi helytartó, kitartott az optimizmus mellett. A zűrzavar erőinek legyőzése küszöbön állt. Az ő tanácsa nyomán ragadtatta magát Lloyd George a főpolgármester által 1920 novemberében adott banketten arra a különösen szerencsétlen dicsekvésre, hogy „a torkukon tartjuk a kezünket”. Valójában a dublini kastély uralma egyre inkább az angolok által korábban birtokolt területre, a Dublint körülvevő három-négy megyére szorítkozott, s ott sem állt nagyon biztos lábakon. Októberben Cork polgármestere, aki nem valamilyen korrupt városi hivatalnok volt, hanem érzékeny költő-értelmiségi, hetvennégy napos éhségsztrájkot követően meghalt egy londoni börtönben. Mindez az erőszak felerősödéséhez vezetett, különösen délnyugaton, és

ellenintézkedés gyanánt a szükségállapot bevezetéséhez Tipperary, Cork, Kerry és Limerick megyékben, amelynek az egyik első eredménye az volt, hogy brit csapatok december 11-én Cork városának jelentős részét felégették. Ez és más incidensek nagyon kedvezőtlen nemzetközi sajtóvisszhangot eredményeztek a brit kormányra nézve, valamint erős bírálatot váltottak ki otthon. Churchill, amint várható volt, kezdetben erősen amellett érvelt, hogy katonai fölényt kell kialakítani a Sinn Feinnel („Mi Egyedül”), amely a régi mérsékelt ír nacionalista pártot az 1918-as választás során a feledésbe taszította, valamint annak katonai szárnyával, az ír Republikánus Hadsereggel (IRA) szemben, mielőtt tárgyalásokba elegyednének velük. „Vereségben (vagy felkeléskor) szembeszállás, győzelemben nagylelkűség”, hangzott Churchill egyik egész életen át vallott elve. És 1920 végén nyoma sem volt a brit győzelemnek, kivéve az örök optimista Greenwood szemében. Churchillnek a kihívásokkal szembeni ösztönös agresszivitását azonban aláásta egyfelől egy mélyen elégedetlen nép makacs ellenállása, másfelől néhány nagyon metsző és közelről jövő bírálat (még ha átmenetileg 600 mérföld távolságból hangzott is el). Clementine 1921. február 18-án Beaulieu-sur-Merből fogalmazta egyik leglényegretörőbb levelét: Nagyon kérlek, drágám, hogy most szerezz érvényt valamilyen mérsékletnek, vagy legalábbis igazságosságnak Írországban. – Képzeld magadat az írek helyébe – ha te lennél a vezetőjük, te sem hunyászkodnál meg az előtt a keménység és megtorlás előtt, amely válogatás nélkül záporozik az igazakra és a nem igazakra. – Egy (nem régen írt) leveledben azt mondod, hogy Hamar [Greenwood] magabiztos véleményét nem támasztják alá az események. Pirulnom kell arra gondolva, hogy a magad és a miniszterelnök formátumú emberek egy Hamar-szerű, istenkáromló, nagyszájú,

közönséges, merész és durva ezredesre hallgatnak. – Véleményem szerint kurázsival és hatékonyan látta el a kormányzati feladatait (noha nem teljesen értem az ijedtségét akkor, amikor a Scotland Yard összes forrása a rendelkezésére állt). … Mindig lehangol és elkeserít, amikor azt látom, hogy hajlamos vagy azt hinni, hogy a kezdetlegesen erőszakos „hun” módszer beválik majd. Nehéz felbecsülni, hogy ez a szókimondó és meggyőző levél milyen mértékben befolyásolta Churchillt. A kabinetben továbbra is a kemény vonalat képviselte még körülbelül két vagy három hónapig. Ám egyre több kétség kezdte gyötörni. A The Aftermath-ban feltárja a benne dúló, ellentétes gondolatokat. Természetesen meglehetősen következetes híve volt az önkormányzatnak a háború előtt, noha talán a családi kapcsolatokból következően nagyobb érzékenységet tanúsított Ulster problémája iránt, mint egyes kollégái. Ulster kérdése azonban most nem játszott szerepet. Egy 1920-ban elfogadott törvény alapján önálló parlamentre (Stormont) tett szert. Churchill hajlandó volt megadni az íreknek „mindent, amiért Gladstone küzdött”. A jelek szerint nem vette észre, hogy közben harminc év telt el és már idejétmúlt egy birodalmi kereten belül a „szívek unióját” erőltetni. Mindennek ellenére egyszerűen elfogadhatatlan volt számára Írország és a Korona szétválása, ami egy „forradalmi köztársaság” képét vetítené előre. Ugyancsak szilárdan hitt abban, hogy a terrorizmust még azelőtt le kell győzni, hogy legitim követeléseinek eleget tennének. Ám egy ilyen győzelem őrjítően illuzórikusnak bizonyult. Ezt a hangulatot nagyszerűen ragadják meg a The Aftermath-nak az események után íródott megfelelő fejezetei. A nyelvezet a megszokott, gazdagon áradó, ám diszharmonikusan szól különböző irányokban. Egy olyan, erőtől duzzadó, de frusztrált légyként ír, amely egyik ablak után a másiknak veri neki magát.

1921 nyarának elejére világossá vált, hogy Nagy-Britannia válaszút elé került. Meglehetősen egyszerű lett volna [kicsit túlzás] lecsillapítani azt a gusztustalan és szégyenletes harcmodort, amellyel megtámadtak bennünket, s amelybe egyre mélyebbre rántottak bele, azt a kegyetlen módszert használva, amelyet az orosz kommunisták alkalmaztak a saját honpolgáraik ellen. Ha nagy számban tartóztattuk volna le azokat, akikről a rendőrség úgy véli, hogy a lázadókkal rokonszenveznek, és ha minden ceremónia nélkül ezek közül a túszok közül (akiknek nagy része minden bizonnyal ártatlan volt) négyet-ötöt kivégzünk minden egyes kormányzati hivatalnok haláláért, kíméletlen, ám hatékony orvosságot alkalmaztunk volna. Olyan megoldás volt ez, amelytől a brit emberek teljességgel irtóztak az első világháborús szenvedések után. A közvélemény haraggal és felháborodva utasította el még azokat a lanyha lépéseket is, amelyeket az ügynökeink kénytelenek voltak megtenni. Egyértelmű választás elé kerültünk: „Könyörtelenül összetörni őket vagy megadni nekik azt, amit kívánnak.” Kizárólag ezek az alternatívák léteztek és noha mindkettőnek megvolt a maga szilárd támogatottsága, a legtöbben egyik megoldást sem tudták magukévá tenni. Itt volt az Ír Kísértet – szörnyűséges és elűzhetetlen módon. Ekkor következett be az, amit Churchill a brit kormányzat modern történelmének „legteljesebb és legváratlanabb …politikai

hátraarcaként” jellemzett. „Májusban még az egész államhatalom és a koalíció egésze a »gyilkos banda levadászása« mellett tört lándzsát, júniusban viszont már az ír néppel történő tartós kiegyezés volt a cél.” Churchill nem játszott lényeges szerepet a kabinet véleményének történelmi jelentőségű változásában. Gyakorlatilag Lloyd George állt az események hátterében. A miniszterelnök ez idáig abban a hitben élt, hogy teljes mértékben támaszkodhat a konzervatívokra, akikkel teletömte a kabinetjét azért, hogy Írországban keményvonalas birodalmi politikát folytathasson. Végül is legalább olyan gyakran unionistáknak is nevezték őket, mint konzervatívoknak. Hirtelen azonban rá kellett jönnie, hogy ezek a politikusok nyúlszívűek lettek vagy, hogy egy kevésbé erős kifejezést használjunk, legalább olyan érzékeny liberális lelkiismerettel rendelkeznek, mint ő maga. Churchill kissé cinikusan kommentálta Lloyd George ezen politikai indokból végrehajtott pálfordulását. Ő nem segített ugyan ebben, ám (természetéből adódó harciassága ellenére) nem is küzdött ellene. Talán még némi megkönnyebbüléssel is fogadta, amely Clementine démarche-ára adott késleltetett reakciója lehetett. A brit kormány, az Edward Grigg által a minisztereknek írott, de végül június 22-én V. György király által az északír parlament megnyitásakor elmondott békülékeny beszédére támaszkodva, továbbá Macready tábornok lehangoló jelentéseinek, aki az ír rendfenntartást sokkal nehezebbnek találta, mint a londoni rendőrség irányítását, az ír fegyverszünet irányába mozdult el. Azzal a klasszikus példával állunk szemben, amikor a háború köde jótékony hatást gyakorol a békekötésre. Egyik fél sem ismerte föl, hogy a másik legalább annyira kimerült, mint ő maga. A fegyverszünet 1921. július 11-én lépett életbe. A Sinn Fein vezetője, az ekkor harmincnyolc éves Eamon De Valera, aki semmivel sem maradt le ravaszságban az angol–ír tárgyalások kuszált szálait húzogató többi politikus mögött, július 14én tette be először a lábát a Downing Streetre. Olyan csapást tört magának abban a híres, jóllehet az időben sokkal kevésbé védett utcában, amelyet azután a majdnem az ő hírnevére vergődött, minden hájjal megkent terroristák is használtak. Ez a bizonyos Lloyd

George–De Valera találkozó nem nagyon vitte előbbre a dolgokat. Lloyd George azon mesterkedett, hogy bebizonyítsa a vendégének: ő maga sokkal biztosabban mozog a kelta nyelv egyik ágában, mint De Valera az írországi változatban. Ennek ellenére majdnem visszafordíthatatlan, bár egyben rendkívül nehézkes tárgyalási folyamat vette kezdetét. A folyamatot olyan fordulatok és incidensek jellemezték, mint például az invernessi városházán tartott különleges 72

kabinetülés szeptember 7-én (kényelmes a miniszterelnöknek és az elképzelések szerint a többieknek is, ugyanis akkoriban a kora őszi skót felföldi tartózkodás népszerű volt a miniszterek körében), valamint az az eset, amikor Lloyd George a gairlochi pihenőhelyén két ír küldöttet utasított el, akik De Valera túlzott köztársasági követeléseivel jelentek meg nála, s még idetartozott egy október 11én Londonban kezdődött hosszú és kimerítő tárgyalás is a brit és az ír küldöttek között. A dublini delegációban helyet kapott Arthur Griffith, egy európai entellektüel s egyben önálló, bár kissé rövidlátó politikát folytató politikus. Michael Collins, egy küldetéstudattól fűtött hivatalnok, aki harmincéves korára egyfajta Napóleonná vált, forradalmi tábornokká, aki rendelkezett azzal a ritka tehetséggel, hogy ösztönösen mindig tudta, vajon a gerillaháború vagy a békülékenység vezet eredményre egy adott pillanatban; s három másik, kevésbé fontos személy, Barton, Duffy és Duggan. A nagy hiányzó De Valera volt. Jó politikai érzékkel, bár nem éppen államférfiúi módon hagyta, hogy a helyettesei menjenek harcba, és fenntartotta magának azt a jogot, hogy azután elvesse az eredményeiket. A brit küldöttségben eggyel több ember kapott helyet, noha, mivel a végeredményt nem többségi szavazással döntötték el, nem világos ennek az oka. A delegációt a miniszterelnök, az (eddigi) unionisták vezére, Austen Chamberlain, Birkenhead mint lordkancellár, Sir Laming Worthington-Evans, Churchill utóda a hadügyminiszteri székben, aki ékes példáját adja annak, hogy a hosszú név nem biztosít egyben maradandó emléket is, Hamar Greenwoood mint ír kormányzó és maga Churchill mint gyarmatügyi miniszter alkotta. Nagyon erős kabinetbizottság volt, amelyben szerepelt az ír

önkormányzatot 1914 előtt ellenző két legerősebb unionista politikus (Chamberlain és Birkenhead), valamint három liberális koalíciós miniszter (Lloyd George, Churchill és Greenwood). A konferencia egy elegáns menüett szabályai szerint folydogált egészen december elejéig, amikor is kiderült, hogy az ír delegáció legalább olyan távolra került Dublintől, mint Tamino és Papageno A varázsfuvolá-ban azután, hogy Egyiptomból az éj Királynője udvarába csöppentek – ez utóbbi szerep egyébként jól állt Lloyd George-nak. Ez azonban ahhoz vezetett, hogy az elhúzódó tárgyalások alatt szorosabb kapcsolatot kezdtek kialakítani angol tárgyalópartnereikkel, mint a távol lévő De Valerával. Ez elsősorban Collins és Churchill esetében volt igaz. Churchill maga nem állította, hogy nagy szerepet vállalt ezekben a megbeszélésekben – mindössze „másodlagos” szerepet játszott, jellemezte meglepő módon a helyzetet, s átengedte a dicsőséget Birkenheadnek, Carson 1912–14 közötti „fullajtárjának”. Birkenhead a megegyezésre törekvés egyik kulcsszereplője volt. A későbbi parlamenti vitákban a huszadik század első felét jellemző régi szövetség egyik leghíresebb elutasításával tűnt ki. A Lordok Házában 1921. december 14-én az alábbiakat mondta: „Ami Lord Carsonnak a kormányzás tárgyában elmondott beszédét illeti, az még egy hisztérikus iskolás lány szájából is éretlennek hangzott volna.” Churchill legközelebbi barátja soha nem volt visszafogottsággal vádolható. Ám Churchillnek Collinshoz, az ír küldöttség legfajsúlyosabb tagjához fűződő viszonyát nem szabad lebecsülni. Churchill meghívta Collinst a Sussex Square-re. Megmutatta neki a fejére kitűzött 25 fontos pretoriai vérdíjat, és ebben az összefüggésben elismerően nyilatkozott arról az 5000 fontról, amibe Collins élete került húsz évvel később. Nem a hízelgésen volt azonban a hangsúly. Churchill mindig jól kijött korábbi ellenfeleivel. Botha és Smuts a két legeklatánsabb példa. Collins is ebbe a kategóriába tartozott. Ha életben maradt, Churchill esetleg szerette volna az Other Club tagjai között tudni. És Collins talán elfogadta volna a tagságot, és Londonba utazott volna évente kétszer vagy háromszor (a klub nagyjából nyolcszor jött össze), hogy

a brit politikusok, katonai parancsnokok és egyéb köztisztviselők churchilli (és 1930-ig birkenheadi) társaságával vacsorázzon. Collins azonban, sajnos, meghalt. És ha már itt tartunk, Griffith is. Amikor végül 1921 decemberében aláírták az ír szerződést, mindketten tisztában voltak vele, hogy talán a halálos ítéletüket látták el kézjegyükkel, ami igaz is volt abban az értelemben, hogy miután áterőltették a szerződést a Dáilon (De Valera elkeseredett ellenállása mellett s mindössze hatvannégy szavazattal ötvenhét ellenében), s létrehozták az Ír Szabadállam ideiglenes kormányzatát, a szerződés aláírása után kilenc hónapon belül mindketten meghaltak: Griffith ötven-, Collins harmincegy éves korában. Griffithszel szívinfarktus végzett, Collins pedig, aki korábban olyan sok, az angolok részéről fenyegető veszélyt élt túl, az ír polgárháborúban vele ellenségesek gyilkos csapdájának áldozata lett. Churchill annak ellenére, hogy nem játszott központi szerepet a szerződés tető alá hozásában, mint az új domíniumért felelős miniszter elsődleges felelősséggel bírt brit részről a dokumentumban foglaltak végrehajtásáért, és szoros kapcsolatot tartott Collinsszal. Minden kétséget kizáróan kölcsönös tisztelet és barátság alakult ki közöttük. Collins röviddel a halála előtt egy közvetítő útján szóbeli üzenetet juttatott el Churchillhez: „Mondja meg Winstonnak, semmire sem mentünk volna nélküle.” Ez annyira hízelgett Churchillnek, hogy megörökítette a The Aftermath-ban, és Collins józan, érzelemmentes értékelésével egészítette ki az üzenetet: „Egy gonosz örökség birtokosa, zord körülmények között nőtt fel és vad időket élt át, ennek ellenére olyan tulajdonságokat árult el tettben és karakterben, amelyek nélkül az ír nemzeti létet nem lehetett volna helyreállítani.” Churchill 1922-ben Írország ügyében tett lépéseit nem lehetett minden esetben bölcsnek nevezni. Amikor a lázadók áprilisban birtokba vették a dublini Four Courts fenséges épületeit, egyszerre fenyegették az ideiglenes kormány uralmát az igazságszolgáltatás központjának megszállásával és idézték fel a mindössze hat évvel korábban lezajlott húsvéti felkelés során a főposta elfoglalásának szent emlékét. Churchill Macready tábornoktól azt kívánta, hogy vesse be ellenük a Phoenix Parkban felállított brit tarackokat. Ám Macready okosabb volt ennél. Azt válaszolta, hogy nincs elég

muníciója, és bölcsen Collins erőire hagyta, hogy a rendelkezésükre bocsátott lövegekkel kifüstöljék a lázadókat. Általánosságban véve azonban Churchill felismerte, hogy nincs visszaút, és mindent megtett a rendezés sikeréért. Keményen fellépett akkor, amikor a tábornagyi egyenruhában pompázó Sir Henry Wilsont Eaton Square-i házának lépcsőin az IRA júniusban meggyilkolta. Egyenlő mértékkel mért, amikor az Ulstert Írország többi részétől elválasztó határ mentén incidensek robbantak ki. Az Alsóházban pedig szakértelemmel és higgadtan vitte az ír ügyeket. Jelentős mértékben emiatt tartotta kielégítőnek a maga szempontjából az 1921–22-es ülésszakot. Ez a parlamenti ülésszak volt egyben a koalíciós kormány és Lloyd George kormányfőségének utolsó ülésszaka. Churchill fatalizmussal szemlélte a felbomlás tüneteit. A karácsonykor Cannes-ba tett közös utazásuk nem állította helyre benne a kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatban vezető szerepet játszó társ, Lloyd George iránti csodálatot. „A min.-eln. különlegesen szelíd”, írta (1922.) január 4-én Clementine-nak Cannes-ból. „Soha nem láttam még ilyennek. …Úgy tűnik, sokkal kevesebb élénkség van benne, mint korábban.” Azután három héttel később: „A legcsekélyebb bizodalmam sincs Ll. G.-nak a mi valós haditengerészeti helyzetünkkel kapcsolatos ítélőképességében vagy állásfoglalásában. Bármi, ami pillanatnyilag kielégítőnek látszik & megfelel a tudatlan & szolgai újságok karattyolásának, elég neki.” Ugyanakkor azonban figyelemreméltóan, majdnem egészségtelenül szoros kapcsolatot ápoltak egymással. Egy héttel a fenti levél után ismét levelet írt Clementine-nak, aki Dél-Franciaországban tartózkodott: „Tegnapelőtt este Jackkel és Goonie-val [testvérével és sógornőjével] vacsoráztam, általában azonban (az utóbbi négy estéből háromszor) 73

a min.-eln., F. E. [Birkenhead] és Max [Beaverbrook] a társaim.” Churchill továbbra is megtartotta azt a kiváltságát, hogy lényegre törő és gyakran bölcs tanácsokkal lássa el a miniszterelnököt. Az ír tárgyalások során egy ízben a tory ellenzék és az ír intrikák kereszttüzébe került Lloyd George azon a ponton volt, hogy bedobja a törülközőt és lemond, részben abból a gyermekes dacból

kiindulva, hogy „megbánják majd, amikor halott leszek (vagy lemondok)”. Churchill őszintén közölte vele: „A legtöbben a feledés homályába süllyednek, amikor lemondanak. Nagyon jelentéktelen emberek súlya nő meg, amikor hivatalba kerülnek. …Örökké csalóka ábránd marad az, hogy nem lehet alternatív kormányt alakítani.” Azután áprilisban a genovai konferencia, amelynek a célja az volt, hogy megállapodjanak Oroszországgal és lehetővé tegyék Németország gazdasági talpra állását, olyan rosszul alakult, hogy a németek és az oroszok egy napra elvonultak a tengerparton húsz mérfölddel odébb fekvő Rapallóba és ott olyan külön kereskedelmi megállapodást kötöttek egymással, amely felkeltette a Nyugat félelmét. Churchill Lloyd George-ot egy két évvel korábban adott tanácsára emlékeztette: „A fegyverszünet óta a politikám »Béke a német néppel és háború a bolsevik zsarnokság ellen!« lett volna. Maga tudatosan vagy véletlenül ennek éppen az ellenkezőjét csinálta.” A koalíciós kormány következő és egyben utolsó nézeteltérésében azonban Churchill nagyon is Lloyd George mellett állt ki, elsősorban a válságokban megnyilvánuló ösztönös harciassága miatt, noha nem bizonyult valami tapintatos segítőnek. Az ügy az 1922. szeptemberi Chanak-incidens volt. A törökökkel kötött sévres-i békeszerződés (a versailles-i békeszerződés egyik kiegészítő szerződése) Kis-Ázsia meglehetősen nagy részét a görögöknek adta. Lloyd George mindig is rendkívül elfogult volt a görögök javára és majdnem kelta hegyi harcosoknak tartotta őket. A harci tehetségük azonban kevésnek bizonyult egy ilyen szerep betöltésére és 1922 nyarán Musztafa Kemál, a modern Törökország megteremtője a legtöbb görögöt az Égei-tengerbe szorította, és már a Dardanellákon található chanaki brit helyőrséget fenyegette. A helyzet egyben azzal a következménnyel járhatott, hogy a Márvány-tengerre, s onnan tovább a Konstantinápolyba és a Fekete-tengerre vezető szoros lezárul. Semmilyen szárazföld és tenger nem ivódott élénkebben és fájdalmasabban Churchill agyába, mint ez a környék. A tengerpartokat az 1915-ben elesettek csontjai borították, s Churchill fiatalkori és jelentős hírnevének a csontváza is itt porladt. Ennek ellenére kész volt támogatni a miniszterelnököt egy újabb ottani

konfliktus kirobbanása esetén. Ám ugyanúgy, mint Oroszország esetében, nagymértékben túlbecsülte a brit emberek, s még inkább a brit domíniumok étvágyát egy újabb háborúhoz (még akkor is, ha csak egy kicsiről lett volna szó) alig négy évvel a fegyverszünet megkötése után. Churchillre az a feladat várt, hogy megszerezze a domíniumok támogatását, s nem valami jól kezelte az ügyet. Egyedüli mentsége az volt, hogy a miniszterelnökök, Wellingtontól Ottawáig, meglehetősen lassan fejtették meg a rejtjeles szöveget. Ennek eredményeként egy Lloyd George által kibocsátott, ám Churchill által fogalmazott kötelezettségvállaló kommüniké még azelőtt jelent meg, hogy a miniszterelnökök a táviratokat kézhez kaphatták. Nem örültek a dolgok ilyen fordulatának. Szerencsére a törökök arra a döntésre jutottak, hogy nem támadják meg a brit zónát Chanaknál, és így nem került rá sor, hogy, egy régi churchilli fordulattal élve, „ezek a súlyos kérdések kiéleződjenek”. Ez volt Lloyd George kalandorságának utolsó fellobbanása. Öt héttel később a koalíció kimúlt: egy konzervatív „parasztlázadás” vetett véget neki akkor, amikor felléptek az ellen a miniszterelnök ellen, aki az ő parlamenti többségükön végezte piruettjeit. Churchill csekély szerepet játszott ebben a végső drámában. A Konzervatív Párt ügye volt az egész, s ő még hivatalosan liberális politikus volt. Még inkább kizárta ebből a folyamatból az a tény, hogy heveny vakbélgyulladásban szenvedett, és el is kellett távolítani ezt a szervét (ami akkoriban nem számított egyszerű műtétnek) épp egy nappal azelőtt, hogy Lloyd George távozott. Lloyd George soha többé nem töltött be semmilyen kormányhivatalt. Churchill sorsa nem alakult ilyen végletesen, ám mint liberális ő sem került többé kormányba.

20 Párt és parlamenti hely nélküli politikus Churchill aznap, 1922. október 19-én, csütörtökön, amikor Lloyd George lemondásra kényszerült, egy kis Dorset Square-i magánkórházban lábadozott azután, hogy az előző este eltávolították a vakbelét. Mindössze tizenhárom nappal az operáció után, november 1-jén tudta megtenni a Sussex Square-i házához vezető egy mérföldes utat. Nagyon gyenge állapotban volt és még tíz napig kénytelen volt az ágyat nyomni. Churchillt váratlanul jött betegsége nem csupán Lloyd George bukásának színhelyétől tartotta távol. A betegség, politikai jövője szempontjából nagyon hátrányos módon, nem tette lehetővé a számára, hogy az esetet közvetlenül követő választási kampányban részt vegyen. A választás napját október 26-ára tűzték ki. Churchill mindössze november 11-én, négy nappal a választások előtt tudott a betegségtől sápadtan és lefogyva megjelenni Dundee-ban. Clementine előrement, hogy tartsa a frontot. Churchill fizikai elesettsége ellenére szellemileg egyáltalán nem pihent kényszerű távolléte alatt. A londoni West Endről kiáltványokkal és politikai esszékkel bombázta Dundee-t. Közülük az egyik, egy 2000 szavas hosszú dokumentum új választókerületi elnökének íródott, és másnap a Times teljes terjedelmében leközölte. A másik négy, csaknem hasonló terjedelmű esszé a „Winston S. Churchill: Feljegyzések a választópolgáraihoz” címet viselte, noha a tartalmukat pontosabban fedte volna a „Jelenlegi bajaink: gondolatok egy londoni betegágyból” cím. Még most is izgalmas olvasmányok ezek az írások, ám közülük mindegyik a fővárosi politikusok belső körének eszméit tükrözte és egyáltalán nem szólt a tayside-i emberekhez. Dundee nagyobb része igen szegény volt és a Churchill-támogatóknak a kampány során elkeseredett proletármentalitással kellett szembenézniük. Noha Churchill nem volt érzéketlen a szegénységgel szemben („Ha látná azokat a körülményeket, amelyek között Dundee-ban élnek az emberek, akkor tudná, van mentségük”, írta a választási eredmények nyilvánosságra kerülése után H. A. L. Fishernek), nehezen vette rá

magát arra, hogy a nyomorban élők kegyét keresse. Még a távollétét magyarázó orvosi leírás sem a legtaktikusabb módon volt megfogalmazva olyanok számára, akik ellenezték a kiváltságokat: „Mr. Churchill egészségügyi tanácsadói, Lord Dawson, Sir Crisp English és Dr. Hartigan ideiglenesen beleegyeztek, hogy szombaton, november 11-én felszólalhasson egy nagygyűlésen Dundee-ban. Az, hogy Mr. Churchill képes lesz-e valójában eleget tenni ennek a kötelezettségének, attól függ, hogy milyen gyorsan javul az állapota a következő négy-öt napban, amikor újabb konzultációt tartunk.” Churchill együtt szállt ringbe egy idősebb helyi vállalkozóval, aki a másik nemzeti liberális (azaz, Lloyd George-párti) jelölt volt, és három jelölttel találta szembe magát a baloldalon, sőt talán néggyel is, ha a független (asquithiánus) liberálist is közéjük számítjuk. A valódi veszély kitartóan hűséges ellenfelének, Scrymgeournak a részéről fenyegetett, aki még mindig névleg független prohibiciósként indult, ám aki egyre inkább az egyetlen munkáspárti jelölttel, azzal az E. D. Morellel szövetségben politizált, aki amellett, hogy a Demokratikus Ellenőrzés Uniójának volt az alapítója, az afrikai rabszolgaság eltörlésének egyik élharcosa és a háború egyik legelismertebb ellenzője is volt. Churchill elkövette azt a hibát, hogy azt hitte: Morel nem Scrymgeourral, hanem William Gallacherrel áll kapcsolatban; ez utóbbi kommunista jelöltként utolsó helyen végzett a választáson. (Amikor 1935 és 1950 között East Fife-ot képviselte a parlamentben, mindenki, beleértve Churchillt, kedvenc kommunistájává vált, legalábbis azután, hogy Németország 1941ben megtámadta Oroszországot.) Churchill a Dorset Square-i magánkórházból a legszélsőségesebb hangon támadta mindkettőjüket: „Egy mohó és harácsoló program, amely végzetes az ország gazdasági jóléte szempontjából, s amelyet osztályirigység, valamint gyűlölet és rosszindulat táplál, áll két olyan dundee-i jelölt választási zászlaján, akiket az elmúlt háború alatt rács mögé kellett dugni azért, hogy ne veszélyeztessék a nemzetvédelmet.” Churchill ekkoriban, minden kétséget kizáróan a betegágya okozta frusztrációtól indíttatva, minden irányban támadott és nem szorítkozott kizárólag a tőle balra állók bírálatára. Lloyd George igaz és régi barátjának mondta magát, s amikor Reginald McKenna

hosszú idő után a politikai védőbástya mögül ismét kibukkant, Churchill a régi ellenszenvvel vetette rá magát: Már azelőtt [Lloyd George] barátja voltam, hogy híres lett volna. Már akkor is vele voltam, amikor mindenki csak támadta. És most, amikor olyan emberek, akik a talpát nyalták, akik még a hibáit is dicsérték, akik az ő vállára támaszkodva jutottak hivatalba és a parlamentbe, félredobják őt, amikor a skót szabadegyház fanatikus tagjai azt hiszik, hogy eljött az idő a leszámolásra, amikor McKenna úr, a politikai bankár, kibújik luxusodújából, hogy egy utolsót rúgjon belé, akkor én még mindig a barátja és a társa maradok. Nem csupán a „bolsevikok” és a bankárok ellen irányult betegágyban forgatott, mérgezett tolla. Bonar Law, az új miniszterelnök is megkapta a magáét. Ám mindenki közül Beaverbrooknak, Law Sancho Panzájának és az ő régi barátjának, Lloyd George számos szűk körű vacsorája egyik résztvevőjének tartogatta legkeserűbb megjegyzéseit. Egy sajtóközleményben zúdított tüzet rá, amely ugyan részben vaktában leadott lövésekből állt, ám számos pontos találattal is dicsekedhetett: Semmilyen hitelt sem lehet adni Lord Beaverbrook tendenciózus állításainak. Az a vádja, hogy olyan közéleti férfiak, akik a közelmúltban a barátai voltak, minden erejükkel egy háború kirobbantásán dolgoznak, hamis és gonosz, s ő maga tudja a legjobban, mennyire gonosz és mennyire hamis. Ezeknek a vádaknak az alapjául szolgáló információk részben rosszindulattól eltorzított bizalmas közléseken nyugszanak. Bonar Law úr semmit sem fog nyerni egy ilyen

alaknak a támogatásával. Lord Beaverbrook hosszú hónapokon keresztül szidalmakkal árasztotta el Lord Curzont a lapjában [a Daily Express-ben] és a dicséretét is hasonló módon kell kezelni. Az utóbbi évben megverekedett az egész politikai iránytűvel a szélsőséges toryizmustól a szélsőséges radikalizmusig, s a bajkeverés és az izgalom iránti csillapíthatatlan vágya összevissza rángatta. Transzatlanti módszerei egyként károsak a brit politikának és a brit újságírásnak. Legfőbb ideje már, hogy ezek megfelelő nyilvánosságot kapjanak. Ez a fővárosi tűzijáték feltehetően cseppet sem érdekelte a legtöbb embert Dundee-ban. Ám a kampány állandó lidércnyomásként nehezedhetett Churchill támogatóira. Clementine november 5-én érkezett a helyszínre és minden kétséget kizáróan nyomasztó időszakot élt át Churchill 11-i megérkezése előtt és az után egyaránt. Túlságosan nagymértékben külső segítségre szorultak, és a magukkal hozott emberek nem illettek nagyon Dundee-hoz. A legnagyobb név a volt lordkancellár, Birkenhead volt. Clementine lekicsinylően nyilatkozott a teljesítményéről. „Semmire sem volt jó”, 74

jelentette ki. „Részeg volt.” Ráadásul a beszédében leginkább Morel francia származásával foglalkozott, aki Párizsban született (angol anyától) és aki a Georges Edouard Pierre Achille Morel-deVille nevet nyerte a keresztségben. Birkenhead legalább öt alkalommal megismételte a nevet gúnyosan túlzó francia kiejtéssel, olyan mértékű erkölcsi rosszallással itatva át a mondottakat, mintha Proust Baron de Charlus-ének ugyanilyen nevű homoszexuális partneréről és frontlógósról beszélne, s nem egy tiszteletre méltó kvéker publicistáról és pacifistáról. Ennek az E. D. Morel által teljes joggal „harmadrangú zenés-táncos helyhez illő mutatványnak” nevezett beszédnek a hatását jól illusztrálják a Caird Hall 3000-es hallgatóságának a reakciói. Az újságjelentések szerint az első

névemlítés után „hangos nevetés” tört ki, a másodikat „nevetés” követte, a harmadikat „elszórtan hallatszó nevetés”, a negyediket „ittott nevetés, de a többség már zavart csendben maradt”, míg az ötödiket halálos csend. A többi vendégszónokot Spears tábornok jelentette, akivel utoljára Franciaországban találkoztunk, valamint Lord Wodehouse, Churchill egyik titkára és Kimberley grófjának a fia. „Semmit sem tudtam a politikáról”, írta később Spears. „Jack Wodehouse-nak halvány fogalma sem volt a politikáról. Ott voltunk mindketten – és csak a 75

tudatlanságban keltünk versenyre egymással.” Kizárólag a glasgow-i Cathcart körzet képviselője, a skót ügyekért felelős minisztérium egy korábbi államtitkára, John Pratt tekinthető kivételnek ebben a sorban. Neki is kellemetlen percei akadtak a város munkások által legsűrűbben lakott részében rendezett nagygyűlésen, amelyen egyébként Clementine is jelen volt. Általában azonban a glasgow-i tapasztalatokkal a háta mögött sokkal jobban kijött a skót hallgatósággal, mint az „angol kutya” segéderők. Wodehouse megbántva távozott a csatamezőről (noha később visszatért oda), de Spears odaadó, ha nem is teljesen optimista kíséretet biztosított Clementine-nak. „Clemmie egy gyöngysorral jelent meg”, jegyezte fel a tábornok november 7-én. „A nők leköpdösték.” Ám hozzátette: „Clemmie nagyszerűen viselkedett – mint egy arisztokrata, akit éppen a nyaktiló alá hurcolnak kordén.” Számos tumultuózus és kellemetlen gyűlésen vett részt, ahol alig tudta túlkiabálni a tömeget, s ahol nem nagyon értékelték, hogy 500 mérföldet utazott egy alig két hónapos babával (Maryvel) egy ellenséges északi partvidékre, hogy megvédelmezzen egy beteg férjet. Sajnos Clementine, a természetétől elütő módon, november 8án, szerda délután egy nőknek tartott gyűlésen Morel-ellenes propagandáig süllyedt, amely túlságosan is előkelő helyet kapott a sebtében összeállított Churchill-kampányban. „Igaz-e, hogy Morel úr nem angol, hanem franciának született?”, tette fel a kérdést. „Igaz-e, hogy azért lett angol, hogy kibújjon a katonai szolgálat alól a szülőhazájában? Tett-e bármilyen szolgálatot a háború alatt Nagy-

Britanniának?” Olyan hiba volt ez, amit még azelőtt megbánt, hogy Morel meglehetősen méltóságteljesen válaszolt volna: Az édesapám francia volt, az édesanyám angol, s én magam Párizsban születtem. A szüleinket és a születési helyünket nem mi választjuk. Semmivel sem terhel nagyobb felelősség azért, hogy az édesapám francia, mint Churchill urat azért, hogy az ő édesanyja amerikai. …Az édesapám meghalt akkor, amikor én még kisded voltam. Az édesanyám Angliában küldött iskolába nyolcéves koromban. …Nagyon dörzsölt voltam, hogy már nyolcéves koromban idejöttem azért, hogy ne kelljen a hadseregben szolgálnom. Churchill maga november 11-én érkezett halotthalványan egy ápolónő és egy detektív kíséretében. Meglehetősen nagy tömeg gyűlt össze az érkezésére a pályaudvaron, de olyan gyenge volt, hogy teherlifttel kellett felvinni az utcai szintre. Még aznap délelőtt tizenegy háborús érdemrendjét viselve részt vett egy, a fegyverszünet napját megünneplő civil rendezvényen. A rivális jelöltek nem tudtak versenyre kelni vele a kitüntetések terén, ám azok nem nagyon segítették őt sem abban a végtelen szegénységben és kiábrándulásban, amelybe Dundee hanyatlott. Délután egy 3000-es tömeg előtt beszélt a Caird Hallban. Jobbára ellenőrzött és csak jeggyel rendelkező hallgatóságról volt szó, de még így is elég sok rendzavaró akadt. Ennek ellenére összefogott beszédet mondott, amely gladstone-i hosszúságúra, másfél órásra sikeredett – Churchill soha nem volt a mérséklet embere. Ülve szónokolt (a befejező mondatokat kivéve) egy különlegesen magas székről. Két nappal később a Drill Hallban visszatértek a kocsmai viszonyok. Kénytelen volt abbahagyni a beszédét, mindössze néhány bekezdést tudott elmondani. A nagygyűlés 8-kor kezdődött és 8.45-kor már vége is volt. Ezt követően kedd délután a Broughty

Ferry nevű középosztálybeli dundee-i negyed templomának közösségi termében 300 asszony előtt Churchill, célpontja lakóhelyétől alig félmérföldnyire, azt a megkérdőjelezhető taktikát választotta, hogy éles kirohanást intézett a helyi újságtulajdonos, D. C. Thomson ellen. Thomson ugyan Dundee-ban lakott, de a csápjai egész Skóciát behálózták, sőt a nagy példányszámú Sunday Post 76

segítségével még Északkelet-Angliát is elérték. Thomson kezében volt a reggeli, liberális Dundee Advertiser és az esti, konzervatív Dundee Courier egyaránt. Mindez akár egészséges objektivitást is tükrözhetett volna. A két lapot azonban egyvalami közös platformra hozta, ez pedig a Churchill-lel szembeni ellenséges hang volt, akivel szemben Thomson csak utálatot és elutasítást érzett. Bizonyos mértékű hasonló érzés tehát teljesen érthető volt Churchill részéről is, bár az más lapra tartozik, hogy bölcs dolog volt-e ennek nyilvánosan hangot adni. Broughty Ferryben „szűkagyú, elkeseredett és oktalan lényként” jellemezte Thomsont, „akit a saját önhittsége, pitiáner arroganciája emészt, és akit az év minden napján valami rögeszme üldöz”. A Courier azzal vágott vissza, hogy „Bármilyen esélyei vannak is Winston Churchill úrnak a választásokon, nagyon visszataszító a modora.” Az eredmény megsemmisítő vereség volt Churchill számára. Óriási különbségű vereséget szenvedett. Scrymgeour végzett az első helyen 32 000-nél is több szavazattal, ami szép eredmény ahhoz képest, hogy az 1908-as időközi választáson 650, az 1917-es általános választásokon 2000, míg az 1918-as általános választásokon 10 000 szavazatot kapott. Egy korabeli skót vicc szerint a dundee-i választópolgárok, akik hírhedten nagyivók voltak, a kocsmáktól eltántorogtak a választófülkékhez és a teljes alkoholtilalomra szavaztak. A valóságban Scrymgeour kapta az összes munkáspárti voksot, amelyeket a Churchill-ellenesség jelentős mértékben megnövelt, valamint még pár ezer szavazatot a saját jogán is néhány elszánt prohibicionistától és olyan embertől, akiknek imponált a kitartása. A győzelme mindenesetre ennek a tulajdonságnak a mintapéldája volt. Annak ellenére, hogy elméletben a választásokon vesztesek csak ritkán nyernek később, ő újra és

újra szerencsét próbált – és végül nyert. 1931-ig képviselte Dundeet, amikor a nemzeti kormány földcsuszamlásszerű győzelme őt is elsöpörte. Morel jött be másodiknak valamivel több, mint 30 000 szavazattal, és így övé lett a másik parlamenti mandátum. Nála nyolcezer szavazattal kapott kevesebbet Churchill kevéssé ismert nemzeti liberális társa, akinek két hátrányt is sikerült egyesítenie: egyszerre volt korosodó és ugyanakkor politikai zöldfülű. Ennek ellenére Churchill még nála is 1800 szavazattal kevesebbet kapott; majdnem ekkora volt a különbség Scrymgeour és Morel között. Az Asquithliberálisok 6600 szavazatot gyűjtöttek, majd őket követte Gallacher, az a kommunista, akit Churchill kezdetben olyan nagy vehemenciával támadott, 5900 vokssal. Churchill alig négyévnyi magas hivatali állása mellett egy kettő– egynél is nagyobb arányú győzelemből egy három–kettőnél is rosszabb vereségbe szaladt bele. Az, ami 1908-ban „egy életre szóló” mandátumnak látszott, a két keze között foszlott semmivé. Szerencsére ekkoriban nem nagyon tartották számon a pártfordulásokat a választásokon, továbbá az eredmény azért sem érdekelt sok embert, mert Dundee mindössze két képviselővel rendelkezett, ám az eredmény az egyik legjelentősebb politikai átrendeződést hozta az országban. Churchill szerencsére nem vesztette el a fejét. A szavazatszámlálás bizonyára kínos volt neki egyrészt a fizikai kimerültség, másrészt az egyre fokozódó türelmetlenség miatt, ahogy lassan kibontakoztak a megalázó vereség körvonalai. Hét órába telt a szavazatszámlálás, ráadásul lassan újra is számolták a szavazatokat, nem azért, mintha bármilyen esélye lett volna a győzelemre, hanem mert ezer szavazatot valahol elhánytak. A végeredmény röviddel délután öt után vált ismertté. Churchill összeomlott és nem volt hajlandó beszédet mondani az ünnepélyes eredményhirdetésnél. Innen azonban egyenest a Liberális Klubba ment és egyedülállóan nagylelkű beszédet tartott. Ez volt utolsó beszéde Dundee-ban. Kijelentette a támogatói előtt, hogy „semmilyen megbánást, haragot vagy keserűséget sem táplál a szívében”. Sőt elismerően nyilatkozott Scrymgeourról, aki véleménye szerint „hasznosan fogja

képviselni Dundee-t, ahol olyan rettenetes nyomorúság és szegénység uralkodik, s ahol olyan széles szakadék tátong az egyes osztályok között”. Négy órán belül eltépte a városhoz fűződő kapcsolatait és a 9.04es hálókocsis expresszvonattal Londonba utazott. Nagyszámú hangoskodó, de barátságos diák (sokan közülük nyilvánvalóan írek) búcsúztatta a pályaudvaron, s még egyszer, utoljára átkelt a Tayhídon. A búcsút a diákok üdvrivalgása tette átmenetileg elviselhetővé. Ám nagyon magába roskadva érkezett Londonba. Még mindig nem érezte jól magát. Ahogy később maró öniróniával megjegyezte, „ott állt kormányhivatal, parlamenti képviselőség, párt, sőt vakbél nélkül.” Egy Sir Alfred Mond által adott partin a beszámolók szerint „annyira le volt hangolva, hogy az egész este folyamán szinte ki sem nyitotta a száját”, ami az ő esetében különlegesen súlyos levertségről árulkodik. Ám összeszedte magát, s ebben minden kétséget kizáróan szerepet játszott az, hogy visszanyerte az egészségét. Churchillék úgy döntöttek, hogy a telet Dél-Franciaországban töltik. A Sussex Square-i házat bérbe adták, és kivették a Cannes mellett található Villa Rêve d’Ort. Churchill a lelki békéjéért és a megélhetéséért is az íráshoz folyamodott. A The World Crisis első kötete már meglehetősen előrehaladott állapotban volt, ám még nem állt készen. November 23-án azonban az ügynökén, Curtis Brownon keresztül arról értesítette a Times-t, elegendő anyaga lesz arra, hogy részletekben elkezdje közölni a művet még az év vége előtt, s habozás nélkül munkához látott. November 28-án kihallgatáson fogadta a király, aminek az apropóját az adta, hogy egyrészt leköszönt mint gyarmatügyi miniszter (amire nem tudott sort keríteni októberben), másrészt megkapta a Companion of Honour nevű, csak nemrégen alapított, de rendkívül magas kitüntetést, amelyre nagy megelégedésére Lloyd George terjesztette föl, amikor a kormány lemondását benyújtotta. És november 30-án, negyvennyolcadik születésnapján, Clementine-nal együtt Londonból útra kelt a Riviéra felé. Hét évvel azután, hogy 1915-ben a frontra ment, ez az utazás is legalább annyira jelképes szakítást jelentett a

korábbi életével, s közvetlen politikai kilátásai ugyanolyan reménytelennek tűntek, mint akkor. Churchillék 1923. május közepéig maradtak Dél-Franciaországban. Winston külsőleg nyugodtnak, sőt elégedettnek tűnt. Az enyhülést az életében elsősorban az jelentette, hogy egyre jobban visszanyerte az egészségét és a vitalitását. Másodszor, az erős színekhez való vonzódásához jól illő dél-franciaországi fényviszonyok mellett nagyszerűen tudott festeni. Harmadszor, a The World Crisis első kötete (a végleges cím csak január végén született meg, miután korábban több, kevésbé szerencsés cím is megfordult a fejében; a londoni és a New York-i kiadói szerencsére megvétózták a The Great Amphibian [A nagy kétéltű] javaslatot) jó fogadtatásban részesült mind akkor, amikor februárban elkezdett részletekben megjelenni, mind áprilisban, amikor könyv formában is napvilágot látott. Negyedszer, keményen dolgozott és jól haladt az 1915-ről szóló második kötettel. Soha nem tudott úgy szabadságra menni, hogy ne iktatott volna be munkát is, s emiatt mindig sok poggyásszal utazott. A festőszerszámai mellett rengeteg forrásanyagot is magával vitt Cannes-ba, ahová egy titkár és egy kutatósegéd is elkísérte. Nyilvánvalóan ezeket a tevékenységeket mély pesszimista rohamok törték meg, ám ezek legalább nem okoztak nála restséget. Mindössze háromszor (és akkor is csak rövid időre) tért vissza Angliába ez alatt az öt és fél hónap alatt, akkor is mindig valamilyen kifejezett céllal: azért, hogy idősebb gyermekeit elvigye, illetve elhozza az iskolájukból, s közben elintézze a könyvével kapcsolatos ügyeket, s megszemlélje a chartwelli munkálatokat. Az udvarház egyre tágasabb és pompásabb lett. Londonban a Ritzben szállt meg, minden bizonnyal elfogadva édesanyjának azt a nézetét, hogy „végeredményben így olcsóbb”. Az első látogatása alatt a legtöbb időt a szobájában töltötte és lázasan dolgozott a könyvén. Ahogy egy Clementine-nak 1923. január 30-án kelt levelében írta: „Annyira megszállottan dolgozom, hogy az étkezéseken kívül szinte alig megyek el a Ritzből.” Pedig sok helyre hívták; a dundee-i kudarc ellenére még mindig nagy társadalmi és politikai elismertség övezte. Például, egy nap az Observer szerkesztőjét, valamint könyve

kefelevonatainak a lelkes olvasóját, J. L. Garvint és Edward Greyt látta vendégül. Egy másik alkalommal a walesi herceggel együtt ebédelt a Buck’s Clubban, ahol Freddie Guest és a dundee-i csatában megsérült Lord Wodehouse is jelen volt, s „pólóról és politikáról” beszélgettek. Egy közbeeső estén pedig Haldane-nel, az egykori és jövendő lordkancellárral vacsorázott. Figyelemre méltó, hogy politikai kapcsolatai még mindig a középtől enyhén balra állókból kerültek ki. És azt is feljegyezte, hogy Hilton Young (később Kennet első lordja), a Lloyd George-féle liberálisok új pártszervezési vezetője találkozni akart vele egy új parlamenti képviselőség ügyében. A Lloyd George-liberálisok mindössze ötvenhét (vagy egy optimistább becslés szerint hatvankét) parlamenti helyet nyertek, így az új pártszervezőnek nem volt túl nagy mozgástere ahhoz, hogy képviselőséget osztogasson vagy attól fosszon meg másokat. Ám legalább ő úgy gondolta, hogy neki kell Churchill kegyeit keresni, nem pedig fordítva. Clementine azonban, akit ebben a fél évben a cannes-i teniszversenyek kötöttek le, a saját tartós politikai nézeteivel összhangban azt szerette volna, ha Churchill az asquithi irányba mozdul el. Az asquithiánusok viszont csak hatvan, vagy egy másik besorolás szerint ötvenöt hellyel rendelkeztek. (A bizonytalanságok abból fakadnak, hogy több liberális képviselő nem tudta eldönteni, végül is melyik vezető fogja őket a válságból kirántani.) Churchill különösen távol érezte magát tőlük. Még mindig a szabad kereskedelem híve volt. Még mindig megrázta a dundee-i szegénység és osztályelidegenedés, ám egyre szilárdabb meggyőződésévé vált, hogy a polgári állam sáncait kell erősíteni a munkáspárti szocializmussal szemben, amely utóbbit hajlamos volt a lenini kommunizmussal egy kalap alá venni. 1923 nyarán azonban, miután Churchillék visszatértek Angliába, ezek a gondolatok még nem kerültek előtérbe. Churchillt inkább a The World Crisis második kötete foglalkoztatta, s nem az, hogy hol és kinek a zászlaja alatt fog a következő általános választások alatt harcba szállni. A konzervatív kormány biztos parlamenti többséggel rendelkezett – először az utóbbi közel húsz évben. És Chartwell nagyon sok időt és pénzt kívánó hobbi volt. Egy közeli házat vett bérbe, Hosey Rigge-et, ahonnan szemmel tarthatta a munkálatokat.

Ez egyáltalán nem meglepő módon azt eredményezte, hogy összeveszett az építészével, akinek a felügyelete alatt a költségek növekedtek, ám a munkálatok lassan haladtak, noha a végeredmény elfogadható volt. Csak 1924 áprilisában tudta eltölteni az első éjszakáját Chartwellben és onnan címezni az első levelét. Clementine-nak írt, aki Dieppe-be utazott, hogy a húsvétot az édesanyjával töltse. Churchillnek nem volt könnyű Clementine-t arról meggyőzni, hogy a Chartwellben végrehajtott átalakítások megérik a költségeket, s ez a szóban forgó levél, egy hét hónappal korábban születetthez hasonlóan, többnyire erről a témáról szól. 1923. szeptember 2-án Westminster hercegnek a bayonne-i kikötőben horgonyzó jachtjáról így írt: Drágám – nagyon kérlek, ne aggódj, ne érezd bizonytalanul magadat a pénz miatt. Éppen ellenkezőleg, amit megpróbálunk csinálni, az pontosan a stabilitás megteremtését szolgálja… Chartwell a mi otthonunk lesz. 20 000 fontunkba fog kerülni és legalább 15 000 fontot fog érni, hacsak nem valami valóságtól elrugaszkodott árral számolunk. [Az ember első gondolata, hogy nem a lehető legjobb befektetésről van szó.] Sok-sok évig fogunk ott élni & Randolph fogja örökölni. Minden szempontból barátságossá & a lehetőségek szerint gazdaságilag önellátóvá kell tennünk. Olcsóbb lesz ott lakni, mint Londonban. Végül talán – bár semmi sem sürget bennünket – el kell adnunk a Sussex Square-i házat és egy kis lakást kell találnunk a Te és az én számomra. …Akkor azután a kocsikkal hivatalos utakra mehetünk, vagy csak utazgathatunk a magunk kedvére. Ha ismét kormányhivatalt kapok, a Downing Streeten fogunk lakni!

A [Garron Towers-i] birtok most legalább akkora, mint amikor örököltem, ám a belőle származó jövedelem egy részét inkább Chartwellbe, s nem részvényekbe fektetem. Ebben az összefüggésben kell az ingatlannal kapcsolatban gondolkodnod. Azután 1924. április 17-én egy másik oldalról tárgyalta ugyanezt a kérdést: Két nagyszerű napunk volt. A gyerekek rabszolgaként dolgoztak; és Thompson 77

őrmester, Aley [a sofőr], Waterhouse [félig már nyugdíjba vonult főkertész], egy kertész & még hat ember erős csapatot alkotott. Az időjárás pompás volt & egész idő alatt a szabadban robotoltunk fülig piszkosan & csak vacsora előtt fürödtünk meg. Én éppen most fejeztem be a fürdést a de luxe fürdőszobádban. Remélem nem haragszol érte… Minden étkezésnél pezsgőt iszom, valamint hordószámra vörösbort & szódát az étkezések között, & a konyha bár egyszerű, de kiváló. […] A lépcsőid már majdnem elkészültek a folyópart közepén. Az elülső alagsori ablakokkal jól haladunk. …Meg leszel elégedve mindennel. Fenséges a látvány. … Minden rügybe szökkent most, hogy ez a kicsit megkésett pompázatos idő lepett meg bennünket. E zöld parton csak egy hiányzik ám – A királynő, az én kiscicám.

Ez a levél talán sikeresebben festette le Chartwell jövőbeli előnyeit, mint ahogy megnyugtatta Clementine-t a háztartás visszafogottságáról és gazdaságosságáról. Ekkorra azonban Churchill már megharcolt és elvesztett egy általános és egy időközi választást (Dundee óta) és meglehetősen éles politikai kanyarokat írt le. Szükséges tehát a magánéletről áttérni a közéletre s visszamenni 1923 nyarára, amikor visszatért féléves önkéntes száműzetéséből. Baldwin volt ekkor már néhány hónapja a miniszterelnök, noha csak kevesen számítottak erre. Churchill helyesen részesítette előnyben objektív és szubjektív okokból egyaránt Bonar Law-val szemben. Az objektív ok az volt, hogy Baldwin sokkal érdekesebb és nagyvonalúbb politikus, mint Law. A szubjektív pedig az, hogy Baldwin semmi olyan szerepet sem játszott korábban, mint Law, aki 1915 és 1917 között makacsul ellenezte Churchill kormányzati szerepvállalását. 1923-ban Churchill nem érzett sem ellenszenvet, sem tiszteletet Baldwin iránt. Kezdetben parvenünek és túlságosan tapasztalatlan alaknak tartotta ahhoz, hogy miniszterelnök legyen, annak ellenére, hogy hét évvel idősebb volt őnála. „Hozd ki a baldwinjaidat” (azaz, a gyalogokat), szokta megvetően mondani, amikor nagy néha leült sakkozni. Churchill azonban, mint a vezető politikusok szövetségének teljes jogú tagja, tisztelettel viseltetett Baldwin hivatala iránt. A helyzet nem pontosan ugyanolyan, mint az Egyesült Államokban, ahol az államfő egyben a végrehajtói hatalom élén is áll, s így bizonyos főpapi méltóság is háramlik az elnökségre, időnként az azt betöltő személy egyéni kvalitásai dacára. Ennek ellenére nem tudok elképzelni olyan körülményt, amelyben a vezető politikusok legkiválóbbjai (nem is szólva az alacsonyabb beosztásúakról) nem lettek voltak hajlandók, ha hívták őket, elzarándokolni a Downing Street 10.-be még akkor is, ha amúgy semmire sem becsülték az éppen hivatalban lévő miniszterelnököt. Egy ehhez hasonló találkozóra került sor 1923. augusztus 14-én Churchill és Baldwin között. Nem világos, hogy kinek a kezdeményezésére történt, noha talán Churchillre kell gondolnunk, hiszen ő dédelgetett egy félig-meddig titkos tervet. Ő maga csak részben tudta titokban tartani a dolgot, mert bármennyi hibája volt is,

képtelen volt a képmutatásra: spontán bőbeszédűségével mindig elárulta a céljait. Alig titkolt célja ebben az esetben az volt, hogy kipuhatolja Baldwin álláspontját a Royal Dutch Shell, a Burmah Oil és a kormányzati többségi tulajdonban lévő Anglo–Persian Oil Company esetleges összeolvadásáról. Az utóbbi vállalat esetében nagy részben Churchill maga kezdeményezte még 1913-ban az Admiralitás első lordjaként a kormányzati befektetést. A két előbb említett cég most Churchillt kérte fel, hogy 5000 fontos illetmény ellenében képviselje őket a kormányzattal szembeni ügyleteikben. Az összeg mai értéken legalább 125 000 fontot érne, s egy olyan embernek, akinek egyre nagyobb számlákat kellett kifizetni Chartwellért, és akinek még meg is kellett nyugtatnia a pénzügyi helyzetükért aggódó feleségét, nagy kísértést jelentett. Annak ellenére azonban, hogy ekkor magánember volt, kétségeket érzett, hogy helyénvaló-e a megbízást elfogadni. Masterton-Smith, aki azt követően, hogy Churchill magántitkára volt az Admiralitásnál, a gyarmatügyi minisztériumban az államtitkára lett, érdeklődésére azt válaszolta, hogy „a tágabb politikai összefüggéseket figyelembe véve nagyon óvatos lenne” az ügyben. Churchill így Baldwin reagálását szerette volna kipuhatolni mind a kérdést, mind azt illetően, hogy ő maga részt vegyen abban. A találkozó jól sikerült. Baldwin mindig képes volt rá, hogy odaadó figyelemmel hallgasson embereket. „A miniszterelnökkel való találkozóm nagyon jól zajlott le”, írta Churchill másnap a feleségének. „Nagyon fesztelenül és a legteljesebb udvariassággal fogadott. A Ruhrról, olajról, az Admiralitásról és a légyügyi minisztériumról, a jóvátételi fizetésekről, az amerikai adósságról & általános politikai kérdésekről beszélgettünk. Úgy találtam, hogy teljes mértékben egyetért az olaj kérdésének olyan megoldásával, amelyet javasoltam. Az igazság az, hogy ahogy beszélt, akár Waley Cohen [a Shell ügyvezető igazgatója] is lehetett volna. Biztos vagyok benne, hogy sikerül a dolog. Egyedül a saját magam ügyében vagyok tanácstalan.” Churchill közölte Clementine-nal, hogy „a Pénzügyminisztériumba [most a kabinetirodába] vezető bejáraton mentem a Downing Streetre azért, hogy elkerüljem a spekulációkat”. „Ez nagyon mulattatta Baldwint”, tette hozzá.

Ez a barátságos találkozás nagyjelentőségű volt, ugyanis Baldwin, bár kisebb mértékben, mint eleinte Asquith, vagy később Lloyd George, de ehhez a két politikushoz hasonló helyet foglalt el Churchill életében. Az 1920-as évek második felében fensőbbséges és barátságos, míg az 1930-as években sokkal kevésbé baráti módon viszonyult Churchillhez. Ennek a (vagy egy ezt rövid időn belül követő újabb) találkozónak a közvetlen gyakorlati hozadéka az volt, hogy Churchill elfogadta az olajvállalati lobbista szerepet, és a miniszterelnök jóváhagyásával kereste fel ebben az ügyben az Admiralitás első lordját (régi fél-ellenfelét, L. S. Ameryt) és a kereskedelemügyi minisztérium vezetőjét (Lloyd-Graeme-et, aki hamarosan Cunliffe-Listerre változtatta a nevét). November közepén azonban, amikor váratlanul általános választásokat írtak ki, formálisan felhagyott minden, a vállalati összeolvadással kapcsolatos tevékenységgel. Annak ellenére, hogy mindig pénzszűkében volt, ez volt az egyetlen alkalom, amikor hosszú élete során az üzleti életbe merészkedett. A későbbiekben kizárólag fantasztikus mennyiségben ontott könyveinek és cikkeinek próbálta a lehető legmagasabbra felsrófolni az árát és a tőzsdén spekulált (nem mindig bölcsen) a bevételek egy részével. Az 1923-as általános választásokra egyrészt azért került sor, mert Baldwin a protekcionizmus felé mozdult el (amely nélkül, jelentette ki, nem tudja leszorítani a munkanélküliséget), másrészt az volt a meggyőződése, hogy a szükséges törvényt kizárólag egy új és erre a lépésre speciálisan feljogosító választói támogatással tudja meghozni. Az általános eredmény az lett, hogy Baldwin elveszített egy hetvenhárom fős tory többséget egy olyan parlamentben, amelyet mindössze egy évvel korábban választottak. (Ez a parlament adta különben 1900 óta az első önálló konzervatív kormányt.) Az eredmény Churchill számára azt jelentette, hogy átmenetileg megakasztotta azt a folyamatot, amelynek során a politikai jobboldal felé tartott. Ez a folyamat már évek óta zajlott nála és minden kétséget kizáróan csak megerősödött akkor, amikor a baloldal vereséget mért rá Dundee-ban. Ám még mindig a szabad kereskedelem híve volt, és az a hír, hogy ezt a bástyát újra védeni kell, ismét a liberális táborba vitte vissza, mint amikor egy katona

nosztalgikusan fellelkesül a század első éveiben lezajlott hadjáratok alatt szerzett érdemérmekre tekintve. Gyújtó szavakban bővelkedő sajtónyilatkozatot tett közzé: „Semmilyen szerepet sem játszottam a konzervatív kormány bírálatában, s nem támadtam az új minisztereket sem. …Ám agresszív támadás érte teljesen szükségtelenül és indokolatlanul az emberek megélhetésének alapjait. Gigantikus hibát akarnak elkövetni ellenünk. …Azok, akik ellenzik ezt a féktelen kalandorságot és meggondolatlan kísérletezést, valódi elvbarátokként kell hogy egyesüljenek.” Churchill 1910 óta első ízben kész volt Asquith névleges vezetése alatt küzdeni egy általános választáson, noha Lloyd George, aki a régi ügy mellé állt (feltehetően nem túl mély meggyőződéssel), valójában társvezető volt. Ám hol harcoljon Churchill? Dundee-ban semmi esetre sem, és határozottan visszautasította azt az elképzelést is, hogy Glasgow Central választókörzetben induljon. Talán elege volt Skóciából. Lancashire tűnt a leglogikusabb területnek, különösen, ha az 1906-hoz vezető nagyszerű napokra gondolt. És a kampányban az első beszédeit, november 16-án és 17-én, Manchesterben mondta el: az egyiket a Szabad Kereskedelmi Csarnokban, a másikat a város Reform Klubjában. Annyi meghívást kapott Lancashire-ben, amennyit csak akart. Az a különös előny fakadt abból, hogy csak kevés liberális képviselő volt, hogy sok olyan szabad választókörzet akadt, amelyre nem esett liberális képviselő. Salford West, valamint Manchester Rusholme és Mossley kerületei egyaránt megkeresték. Azután, szinte megmagyarázhatatlan módon, november 19-én eldöntötte, hogy Leicester nyugati választókerületében próbál szerencsét. Semmilyen bizonyíték sem szól amellett, hogy korábban bármikor meglátogatta volna ezt a történelmi, bár modern formájában kissé jellegtelen East Midland-i várost. 1918 előtt Leicester Dundee-hoz hasonlóan két képviselőt küldött a parlamentbe, ám az utóbbinál is erősebb „liberális-munkáspárti” hagyományokkal bírt. 1906-ban Henry Broadhurstöt, egy szakszervezeti múltra visszatekintő politikust, aki azonban olyan erősen beágyazódott a liberalizmus fősodrába, hogy államtitkári megbízást kapott Gladstone harmadik kormányában, valamint

Ramsay MacDonaldot választották meg. 1918-ban a város területét három választókerületre osztották s MacDonald a nyugati körzetet választotta, feltehetően abból kiindulva, hogy a három közül ez kínálja a legjobb baloldali lehetőségeket. Valójában megsemmisítő vereséget szenvedett ott, ám ez a háború alatti pacifizmusának volt betudható és nem az általános osztálypolitikai kereteknek. A Munkáspárt 1922-ben kis többséggel visszaszerezte a körzetet. Churchill egyedüli valós reménye az lehetett, hogy talán nem kell konzervatív jelölttel szembeszállnia. Nehéz azonban megérteni, miért gondolta azt, hogy ez valószínűtlen. Baldwin mandátumot szeretett volna nyerni protekcionista politikájához. Semmi sem indokolta volna, hogy két szabad kereskedelmi jelöltet magára hagyjon egy félig-meddig marginális választókörzetben. Churchill legfőbb ellenfele nem Instone kapitány volt, a némileg jelképes konzervatív jelölt (noha 7000 szavazatot kapott, mindössze 1500-zal kevesebbet, mint Churchill), hanem F. W. Pethick-Lawrence, a huszadik század első felének egyik csendes és különös munkáspárti alakja. Az édesapját a Dictionary of National Biography „ács”-nak nevezi, de a jelek szerint rendkívül sikeresen gyakorolta a mesterségét, mert Etonba tudta küldeni a fiát, ahol az a bejáró diákok vezetője lett, és majdnem minden díjat elnyert, majd innen a cambridge-i Trinity College-ba került. Ráadásul tekintélyes vagyont is hagyott a fiára. Pethick-Lawrence mély társadalmi érzékenységgel rendelkezett, amely először a londoni East Enden társadalmi beilleszkedési programhoz vezérelte (a nála tizenkét évvel fiatalabb Clement Attlee hasonlóan kezdte a pályafutását). Miután azonban 1901-ben házasságot kötött Emmeline Pethickkel (igazi jól csengő szüfrazsett keresztnév) – aminek következtében kettős vezetéknévre tett szert, nem a társadalmi ranglétrán való emelkedés, hanem a nemek közötti egyenlőség jeleként –, a nők politikai egyenjogúsága felé terelődött az érdeklődése, amely ügyért ő maga egyszer, a felesége kétszer is börtönbe került. Általános vélemény szerint kissé papucsférj volt. A jelek szerint kiegyensúlyozott, noha gyermektelen házasságban élt ötvenhárom éven keresztül, amikor azonban Emmeline Pethick-Lawrence (nyolcvanhat éves korában) váratlanul

elhunyt, elvett egy nőt, akivel már negyven éve baráti kapcsolatban állt. Pethick-Lawrence pályafutása különösen, habár elég távoli módon kapcsolódott össze Churchillével. Két olyan űrhajóra emlékeztettek, amelyek egymás nyomában járnak anélkül, hogy kapcsolatban lennének. Lawrence a leicesteri találkozástól eltekintve a pénzügyminisztériumba került – ám nem miniszterként, hanem államtitkárként – akkor, amikor Churchill 1929-ben éppen otthagyta az intézményt. És a második világháborús koalíciós kormányzat idején mint a nem kormányban lévő munkáspártiak rangidős politikusa az ellenzék hivatalos vezetőjeként dolgozott azzal a feladattal, hogy a Parlament funkciója továbbra is fennmaradjon s nem azzal, hogy fejfájásokat okozzon a kormánynak. És 1945–47 között, immár a Lordok Házában, az indiai ügyekért felelős miniszterként tevékenykedett, és nem vívta ki Churchill elismerését azzal, hogy ennek a hosszú múltra visszatekintő hivatalnak a bezárásában működött közre. Leicesterben Lawrence elsősorban tőkeadó kivetését szorgalmazta, és Churchill, aki nagymértékben megváltoztatta álláspontját az utóbbi öt évben azóta, hogy az „öreg Runciman” (és mások) „balul szerzett nyereségének” megcsapolását követelte, a helyi kampánya jó részét annak szentelte, hogy megpróbálja Lawrence-nek ebben a kérdésben felhozott érveit cáfolni. Az ország többi pontján elmondott beszédei azonban a Szabad Kereskedelmi Csarnokban elmondott első manchesteri fellépésének a sikerére alapoztak és a hagyományos protekcionistaellenes álláspontra koncentráltak. A leicesteri kampány, amely némiképp duhajra sikeredett, de távolról sem annyira, mint az előző évi Dundee-ban, különlegesen langyosnak tűnik, és Churchill a két és fél hetes viadal során nem volt túl kommunikatív. Ellentétben máskülönben kivételesen jól dokumentált életével, gyakorlatilag egyetlen levelet sem írt, ami nagyon nehézzé teszi annak a rejtélynek a megfejtését, hogy mi az ördögöt keresett Leicesterben. Egyetlen figyelemre méltó helyi személyiség sem akadt, aki odavonzhatta volna – egyetlen Sir George Ritchie sem élt itt. A helyi sajtó majdnem olyan ellenségesen viszonyult hozzá, mint a dundee-i. Mind a Leicester Mercury, mind a

Leicester Mail ellene foglalt állást, noha nem olyan vehemensen, mint D. C. Thomson, így Nottinghamben kellett sajtótámogatást keresnie, ami azért sem volt nagyon szerencsés ötlet, mert a két város nyíltan rivalizált egymással. Ráadásul sokan, közöttük Clementine is, azt magyarázták, hogy sokkal jobban járna Manchesterben. Clementine részletesen ki is fejtette az érveit. Egy 1923 nyaráról származó, de dátummal el nem látott levelében így írt: „Ösztönösen úgy érzem, hogy részben azért kellene Rusholme-ban indulnod, hogy ha elveszíted a választást, jobb, ha egy tory győz le (ami felkelti a liberálisok rokonszenvét), mintha egy szocialista.” Mindez természetesen a régi választóvonal mentén tapogatózott, amennyiben Clementine elkötelezettebb liberális volt, miközben Churchill egyre jobban érezte a sokak szerint mindig is lappangó toryizmusa felszínre kerülését. Rusholme-ot a liberálisok hódították el, és amint Churchill egyre közelebb került az előre megjósolható választási vereséghez Leicesterben, bizonyára megbánta, hogy nem fogadta meg a felesége tanácsát, noha az esetleg ártott volna hosszú távú érdekeinek. Pethick-Lawrence biztos többséggel győzte le 13 624:9236 arányban. Semmi vigaszt nem nyert a kampányból. Semmi esélye sem volt a győzelemre, és nem tudott jó kapcsolatot kialakítani a választókkal sem. Ez utóbbi szempontból egy platformra került Harold Nicolsonnal, aki a választókörzet idegesen távolságtartó nemzeti munkáspárti képviselője volt 1935 és 1945 között. Churchill a december 6-án elszenvedett leicesteri vereséget követően büntetőjogi sajtóperbe keveredett, amelyben, mivel büntetőjogi esetről volt szó, a főügyész (Sir Douglas Hogg) képviselte a vádat és Churchill, bár a fő tanúnak számított, anyagilag nem volt érintett. Talán jó is, hogy így alakultak a dolgok, hiszen valami elvonta a figyelmét a leicesteri vereségről, ugyanis az még a dundee-inál is súlyosabb következményeket vonhatott volna maga után. Az a veszély fenyegette, hogy úgy jár, mint régi belügyminisztériumi államtitkára, Charles Masterman, aki miután 1914-ben kabinetrangra emelkedett, egymás után három időközi választást vesztett el, és így politikusi pályafutásának hajója léket kapott. Hozzá kell még tenni, hogy Masterman, rendkívül ironikus

módon, képviselői mandátumot nyert Manchester Rusholme körzetében akkor, amikor Churchill 1923-ban feladta az ottani indulást, noha 1924-ben azután vereséget szenvedett ugyanott. A büntetőjogi sajtóper Lord Alfred Douglas, Oscar Wilde régi „Bosie”-ja ellen folyt, aki azt mondta, hogy Churchillnek az 1916. júniusi jütlandi csatáról szóló optimista kijelentése korrupciós szándékkal hangzott el annak érdekében, hogy a Sir Ernest Cassel vezette zsidó szindikátus javára manipulálja a tőzsdét, aki azután 40 000 fontot adott neki. Képtelenség volt az egész, és Churchill teljes mértékben tisztázta magát, s amikor Lord Alfred hat hónapi börtönbüntetést kapott, sokan csodálkoztak az enyhe ítéleten. Ennél sokkal érdekesebb az, hogy többen hogyan gratuláltak Churchillnek. Például Sir Graham Greene, aki korábban a haditengerészeti minisztériumban államtitkára volt, azt írta neki: „Egyetlen olyan közéleti emberre sem emlékszem …aki ennyi sértést & ferdítést szenvedett volna el.” Churchill karácsonykor és 1923–24 fordulóján drámai politikai váltást hajtott végre, bár ezt előre lehetett látni. A folyamat élesen kirajzolódik régi barátnőjével, Violet Bonham Carterrel folytatott levelezéséből. A december eleji általános választás véget vetett Baldwin azon kísérletének, hogy parlamenti többséget szerezzen protekcionista kereskedelmi politikájának. Pethick-Lawrence a visszaemlékezéseiben feljegyezte, hogy Churchill a körülmények figyelemreméltóan széles körű felmérésével a Leicester West-i eredményeket azzal kommentálta: „Nos, a szabad kereskedelem mindenesetre győzött.” A választás megsemmisítette a konzervatívok parlamenti többségét, ám egyik párt sem szerzett többséget. A konzervatívoké maradt a legnagyobb párt 258 hellyel, míg a Munkáspártnak 191 és a törékeny egységet alkotó liberálisoknak 157 mandátum jutott. Ilyen körülmények között Asquith (aki ez egyszer egyetértett Lloyd George-dzsal) és a liberális parlamenti képviselők döntő többsége úgy vélte, hogy a trónbeszédre adott válasz ügyében a munkáspártiakkal összefogva le kellene győzni a konzervatívokat. Ennek természetes következménye, a brit pártrendszer merevsége miatt, egy nagyon gyenge, kisebbségi munkáspárti kormány megalakulása volt. Ennél

bölcsebb és tartósabb megoldás a liberális-munkáspárti koalíció lett volna. Ez azonban ellentmondott a munkáspárti törzsi gondolkodásnak és annak a nézetnek, hogy jóllehet a párt vezetői nem reménykedtek szocialista intézkedések bevezetéseben, vagy talán nem is igazán vágytak rá, a pártnak legalább tisztán kell tartania magát attól, hogy egy burzsoá párttal folytat nyílt együttműködést. Asquith és Baldwin hagyta a szocialistákat, ahogy akkoriban általánosan és helytelenül utaltak rájuk, kormányt alakítani, ugyanis MacDonald szocializmusa olyan ködös elképzelés volt, amely mindenképpen felszívódik a biológiai evolúció során; ráadásul a potenciális pénzügyminiszter, Snowden, teljes mértékben a gladstone-i szigorú költségvetési elveket vallotta. Mindkét másik párt vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy egy elkerülhetetlen munkáspárti kormányzás kipróbálására ennél biztonságosabb körülmények nem adódhatnak. Churchill ettől gyökeresen eltérő álláspontra jutott. 1919-es bolsevikellenes dühöngésének egyfajta folytatásaként, valamint az 1922-es dundee-i választások alatt a proletár bárdolatlansággal kapcsolatos kellemetlen tapasztalatai miatt a munkáspárti kormányt a brit állam címerének meggyalázása és a trójai faló beengedése keverékének tartotta. December 28-án Violet Bonham Cartemek karácsony másnapján kelt egyik levelére válaszul olyan szélsőséges hangú levelet írt, hogy végül jobbnak látta nem elküldeni. Január 8án azonban, miután rájött, hogy Asquith a vágyaival ellentétes irányban halad, arról a „hatalmas szerencsétlenségről” írt, amit „a szocialista kormány megalakítása jelent”. A receptje úgy szólt, hogy miután a liberálisok a protekcionizmus kérdésében legyőzték a konzervatív kormányt, most az első kínálkozó alkalommal annak munkáspárti utódja ellen kellene szavazniuk azon az alapon, hogy „kizárólag olyan miniszterekből áll, akik bevallottan szocialisták és akiknek a tőkeadóról szóló politikáját a választók többsége határozottan elutasította”. A kormány életének „így egyetlen nap leforgása alatt véget lehetne vetni”, s ezt követően reményei szerint egy Asquith vezette kormánynak kellene következnie, amely bírja „a Konzervatív Párt hallgatólagos támogatását”. Véleménye szerint az

alternatíva az lenne, miután az országban kikristályosodna az ellenállás „ez ellen a szocialista szörnyűség ellen”, hogy a Konzervatív Párt megerősödne. Alig titkoltan arra is célzott, hogy ő maga is részese lenne ennek a megerősödésnek. Egy héttel később, s még azelőtt, hogy Violet Bonham Carter válaszolt volna, Churchill egy személyes kiáltványba foglalta ezeknek az elképzeléseknek egy módosított változatát (hivatalosan „egy levélírónak” szánt válaszlevél formájában), amelyet a Times teljes egészében közölt. Asquith lánya felismerte, hogy végleges politikai szakításról van szó, és szomorúan, enyhén megróvóan, de mindenekelőtt lojálisan válaszolt – noha inkább az édesapja iránt volt lojális s nem a régi barát iránt, akihez kitartóan vonzódott: „A Papa csütörtöki beszéde mesteri volt, az általam hallott legjobbak közül való. Okos – nagylelkű – bátor – rendkívül ügyes & szellemes – a munkáspártiakat valóban & mélyen megindította.” És a levelet a jövő sokkal bölcsebb megítélésével zárta, mint Churchill a sajátját: „Azt gondolom, hogy a munkáspárti kormány a tagjai félénkségét és kétbalkezességét, s nem az erőszakosságukat fogja megszenvedni.” Január 21-én későn este került sor a sorsdöntő szavazásra. Baldwin (a saját várakozásaival összhangban) 328:256 arányú vereséget szenvedett; 137 liberális szavazott a Munkáspárttal együtt, tíz a konzervatívokkal és hat tartózkodott. A Churchill-frakció, ha egyáltalán ilyenről beszélhetünk, csekély számú volt. Másnap Ramsay MacDonald az első munkáspárti miniszterelnökként megkapta az uralkodói felkérést a kormányalakításra, figyelemreméltóan rövid idővel azután, hogy a Liberális Párt védőszárnyai alatt tevékenykedő kicsi érdekcsoportból párttá szerveződött. Mindez MacDonald személyes érdemének, valamint hatalom (vagy legalábbis hivatal) utáni vágyának tulajdonítható, flegmatikusabb kollégái soha nem érték volna el. Ezt az eredményt senki sem vitathatja el tőle, függetlenül attól, hogy mi történt 1931 után. Churchillnek azonban, eltekintve attól, hogy mennyire hisztérikusan fogadta annak lehetőségét, hogy a Munkáspárt kormányra juthat, s ellentétben az Asquithék, azaz apa és lánya, valamint Baldwin sokkal nyugodtabb reagálásával, bizonyos értelemben igaza volt. A társadalmi rendre semmilyen veszély sem

leselkedett ugyan, ám ezt követően semmi sem volt már ugyanaz politikailag. Ez volt a liberálisok utolsó lehetősége, hogy kormányt alakítsanak. Ezt követően, még a Munkáspárt 1930-as évekbeli mélyrepülése idején is, ha volt reális alternatíva a konzervatívokkal szemben, akkor azt a Munkáspárt jelentette, s nem a liberálisok, eltekintve egy rövid felvillanástól 1981–83 között. Új választóvonal jött létre a politikai életben, amely Churchillt szilárdan annak jobb oldalán találta. Mielőtt azonban bármelyik oldalon hatásos tevékenységet fejthetett volna ki, vissza kellett kerülnie az Alsóházba, s miközben a szokásos energiával és magabiztossággal munkálkodott ennek érdekében, nem nagyon fogta vissza magát – ami ugyancsak jellemző volt rá. „Ne rohanj fejjel a falnak”, nagyjából így lehetne összefoglalni Clementine Dél-Franciaországból küldött tanácsának a lényegét. Clementine a szokásos hosszú februári látogatásán tartózkodott itt, s a helyzet hasonlított 1916-ra, amikor Churchill Flandriában volt, ő pedig Angliában. Churchill azonban pontosan ezt tette, mégpedig Clementine szerint a lehető legrosszabb előjelek közepette. J. S. Nicholson, ginlepároló és dandártábornok, (1924.) február 21én meghalt, s így időközi választásra került sor Westminster Abbey választókerületében, közvetlenül a politikai dísztribün előtt. Churchill csodálatosan élénk, tömör és túlzottan optimista beszámolót küldött február 24-én Clementine-nak a területről és a saját esélyeiről: Fantasztikus választókerület, amelybe beletartozik – Eccleston Sq, Victoria Station, Smith Sq, Westminster Abbey, Whitehall, Pall Mall, Carlton House Terrace – a Soho egy része, az Oxford Street déli oldala, a Drury Lane színház & a Covent Garden! Természetesen, ez a tory párt egyik legféltettebb körzete. …Legalább száz parlamenti képviselő rendelkezik állandó lakóhellyel a körzetben, & könnyedén össze tudok ütni egy nagyszerű & reprezentatív

programot. Grigg, L. Spears és más liberális képviselők értem fognak harcolni, és az is lehetséges, hogy E. Grey (aki itt lakik) is engem fog támogatni. McKenna is – azt hiszem. Aztán remélem, hogy egy támogató levelet tudok szerezni AJB-től [Lord Balfourtól], aki szintén itt lakik. – Mindent összevetve rendkívül nagy reményekkel kecsegtető lehetőségről van szó, & ha sikerül megszereznem, akkor hosszú ideig meg is tudnám tartani. […] Ennek a levélnek a bevezető mondatai azonban kevésbé hangzottak megnyugtatónak (legalábbis Clementine számára): „Ez a Westminster Abbey-i időközi választás villámcsapásként ért. Rothermere és Max [Beaverbrook] a sajtójuk teljes támogatásáról biztosított, & meg kellett mondanom kertelés nélkül, hogy indulok.” Churchill abban reménykedett, hogy számos prominens konzervatívot vonzani fog fényes múltja, és ebben a politikailag nagyon is képlékeny helyzetben értékelni fogják azt, hogy mekkora erősítést jelenthet Churchill a számukra. Ám számolni kellett a helyi merev ortodox tory pártszervezettel is. Egyáltalán nem volt világos, hogy egy tisztán konzervatív színekben induló Churchillt elfogadnake. Mindenesetre ő maga úgy vélte, még túl korai lenne ennyire egyértelműen elkötelezni magát, és jobb lenne csak mint „független szocialistaellenes” jelöltként indulni. Az abbeyi toryknak nem esett volna nehezére lenyelni ezt, hiszen az elhunyt Nicholson az 1921-es időközi választásokon a még ennél is cifrább „független konzervatív pazarlásellenes” jelöltként indult. Nicholsonék kapcsolata a választókerülettel nem tekinthetett vissza hosszú időre, ám a konzervatív jelölőbizottság mindenesetre úgy döntött, hogy a volt képviselő harminckét éves unokaöccsét támogatják és nem hagyják Churchillt egyedül a terepen. Mindez mély aggodalmat keltett a legmagasabb konzervatív politikai körökben. Baldwin ötven mérföldes utat tett meg azért, hogy Austen Chamberlainnel, az őt megelőző konzervatív pártvezérrel

egy vasárnapi ebéd keretében megvitassa az ügyet annak ellenére, hogy meglehetősen feszült volt közöttük a viszony. Churchill minden ügynek feszültséget és izgalmat tudott kölcsönözni. A vezető konzervatív politikusok többsége, beleértve magát Baldwint is, talán Churchill megválasztását akarták, de nem kívántak vitába keveredni a helyi szervezettel sem. Austen Chamberlain frappánsan jellemezte a hangulatot egy, a feleségének írt levelében: „Csendben Winstonra fogok szavazni anélkül, hogy nagydobra verném ezt, de megdöbbentő, hogy mennyire népszerűtlen.” Baldwin megpróbált egy olyan irányvonalat kialakítani, hogy az árnyékkormány tagjai ne támogassák egyik jobboldali jelöltet sem, ám amikor L. S. Amery, aki olyan gyakran játszotta el a parittyás Dávid szerepét Churchill-Góliát ellen, egyértelműen Nicholson mellé állt, Baldwin beleegyezett, hogy Balfour jellegzetesen árnyalt megfogalmazásban nyilvánosan kiálljon Churchill mellett. Churchill kampánya rendelkezett mindazzal a csillogással, ami olyannyira hiányzott Leicesterben. Négylovas hintón vonult keresztül a londoni West Enden egy trombitással a bakon. Ezt az attrakciót új famulusa, az akkor huszonhárom éves Brendan Bracken találta ki, aki azután Churchill egész életében közeli és hűséges munkatárs maradt. Állítólag a Daly’s Theatre kóristalányai egy álló éjjel leveleket címeztek Churchill választási címére, noha ebben az esetben valószínűleg egy részigazságra épülő, gyakran emlegetett mítosz fújta fel a dolgot. Egész éjjel és az összes kóristalány? Alaposabban dokumentált az a húzása, hogy konzervatív parlamenti képviselőket kért meg, elnököljenek kilenc kerületi bizottságában. Mindez nagyon jellemző volt arra a felbolydulásra, amit a kampánya okozott a tory párton belül helyi és országos szinten egyaránt. A párharc elkerülhetetlenül óriási érdeklődést keltett, részben Churchill hírneve és személyisége, részben a helyszín miatt. Különleges körülmények között tartott időközi választások, ráadásul amikor az egyik résztvevő nem egy megszokott pártkatona, ahogy azt én magam is felfedeztem 1981–82-ben Warrington ipari körzetében, majd Glasgow West End kerületében, még akkor is, ha Londontól távol zajlanak, kitartó érdeklődést ébresztenek a sajtóban és különlegesen lelkesítik a jelöltet, aki megbízható választástani

iránytű nélkül navigál ismeretlen politikai vizeken. Mindezek a tényezők csak felnagyítódtak az abbeyi választókörzetben. Ezek után nem meglepő, hogy Churchill tíz évvel később úgy jellemezte, mint „vitathatatlanul a legizgalmasabb, leginspirálóbb, legszenzációsabb választást, amelyen csak részt vettem”. Nem nyert, habár a szavazatszámlálás napján (március 20-án) Londonban elterjedt annak a híre, hogy igen. Az első számlálásnál harminchárom szavazattal maradt le. Azután, amikor az ügynöke természetes módon, ám mint később kiderült, balszerencsére újraszámolást kért, negyvenhárom szavazat volt már a különbség. Szívfájdító, de mindenképpen nagyon jó eredményt jelentett ez számára. Megmutatta szavazatszerző képességét egy nagyon gazdag választókerületben, amely sokkal jobban illett hozzá, mint Dundee vagy Leicester West, s mindezt úgy érte el, hogy nem következett belőle keserűség és bohózat, mintha például akkor, ha az általa választott „független és szocialistaellenes” címkével a szocialisták győzelmét segítette volna elő. A munkáspárti jelölt Fenner Brockway volt, aki később mint baloldali felsőházi tag közel százéves koráig ült a Lordok Házában. Neki azonban most ebben az 1924-es választási küzdelemben annak ellenére, hogy nagy tehetsége volt a publicitás felkeltésére, semmi esélye sem volt. Brockway mindössze alig valamivel több, mint hatezer szavazatot kapott, míg két riválisa mindegyike nyolcezeregyszáz-valamennyit. A körzet egyike volt annak a kevésnek, melyek annyira konzervatívak voltak, hogy képesek voltak elviselni két saját jelölt párharcát is anélkül, hogy a munkáspárti jelölt közéjük furakodhatott volna. Ráadásul Churchill azt a paradox tettet is véghezvitte, hogy hivatalos konzervatív jelölt ellen szállt harcba (számos prominens konzervatív félig-meddig az ő sikerében bizakodott), miközben ő maga is konzervatívabb irányba mozdult el. A választást megelőző napon mondott beszédében tartózkodott attól, hogy egy konzervatívliberális koalíciót sürgessen a szocializmus elleni harchoz, és kiállt egy „liberális szárnnyal” rendelkező egyesült Konzervatív Párt mellett. Nyilvánvalóan készséges jelöltnek kínálkozott egy ilyen, a Konzervatív Párton belüli liberális szárnyba.

Most már maga mögött hagyta Rubiconjának nagy részét, ám még néhány veszélyes vízesésen kellett átverekednie magát ahhoz, hogy kikössön a konzervatív oldalon. Az átkelés utolsó szakaszához nagyszerű evezőst választott magának. Sir Archibald Salvidge különleges keveréke volt a tory városi „főnöknek” (Liverpoolban) és a valódi államférfiúi kvalitásoknak. Kezdetben egy sörfőzdében dolgozott, ahol később ügyvezető igazgató lett. Az életét azonban arra áldozta, hogy felépítse a liverpooli Konzervatív Munkások Szövetségét. A szervezetet protestáns szakszervezeti és söripari alapokra építve hozták létre, jóllehet nagy adag polgári öntudat is szerepet kapott az alapításában. Amikor Salvidge fiatal ember volt (1863-ban született), Lord Randolph Churchill a maga tory demokratizmusával volt szinte magától értetődően a hőse. Mindennek ellenére Salvidge és Winston Churchill először nem nagyon találta meg a közös hangot, ugyanis amikor Churchill 1903ban meghívta az Alsóházba a szabad kereskedelem unionista híveinek a vacsorájára, Salvidge otthagyta a találkozót, mert azt Joseph Chamberlain elleni összeesküvésnek tartotta. Márpedig Chamberlain olyan vezető, jelentette ki, aki „többet jelent az ipari Midlands és az Észak tömegeinek, mint mi többiek együttvéve”. A Lloyd George vezette koalíciós időkben azonban ő és Churchill közelebb kerültek egymáshoz. Salvidge támogatta mind a kormány konzervatív és liberális részének fúzióját, mind az 1921-es ír szerződést, mely utóbbi ugyancsak merész lépés volt egy liverpooli unionistától. Churchill (1924.) április elején Salvidge-et meghívta Londonba egy vacsorára azzal a szándékkal, hogy ráveszi, szervezzen közös konzervatív–liberális nagygyűlést egy fontos Churchill-beszédhez. Salvidge azt mondta, jobb lenne egy tisztán konzervatív közönséget összehozni, s garanciát vállalt rá, hogy az barátságosan fogadja majd Churchillt. Április 11-én azután valóban átnyújtott egy egyhangú meghívást „a liverpooli Konzervatív Munkások Szövetsége, amely 23 tagszervezetet képvisel 11 parlamenti választókörzetben, valamint a Nők Unionista Föderációjának Végrehajtó Bizottsága nevében”. A meghívást Churchill május 7-én el is fogadta. Arra kérték, hogy „a szocialista mozgalom által jelentett

veszélyekről” beszéljen és amikor a megadott nap elérkezett, Churchill rendkívül elítélő beszédet mondott, amint azt várni lehetett. Salvidge betartotta az általa ígérteket, és 5000 ember hallgatta Churchill szónoklatát. Churchill minden nehézség nélkül megoldotta a feladatot, noha később úgy gondolta, az a beszéde nem tartozott a legsikerültebbek közé. Ez volt az első konzervatív nagygyűlés, amelyen húsz év óta részt vett, bár rámutatott arra a tényre, hogy ennek az időszaknak csaknem a felében együttműködött a vezető konzervatívokkal Asquith és Lloyd George koalícióiban. Clementine, aki elkísérte az útjára, egyfajta kulturális sokként élte meg a rendezvényt, és nem tűnik valószínűnek, hogy éjjel kettőig fenn maradt volna Churchill-lel, aki az Adelphi Szállodában tartott vacsorán az éppen elmondott beszéd sokkal szókimondóbb és szélsőségesebb változatával kápráztatta el vendéglátóit. A Mersey partján volt, de lényegében a Rubiconon kelt át. Most már egy olyan konzervatív parlamenti választókörzetet kellett találnia, amelyben nyerhet a következő általános választásokon. Bizonytalan volt, mennyire közeli az új választás. A munkáspárti kormány Snowden óvatos, de ügyes költségvetésével, valamint MacDonald sikeres külpolitikájával sokkal jobban indult, mint ahogy a velük szimpatizáló liberálisok, nem is szólva Churchillről, hitték volna. Ennek ellenére kevesen jósoltak neki hosszú időt. Churchill elutasított néhány gyorsan jött ajánlatot Ashton-under-Lyme-ból, Ketteringből és Roystonból. Talán megfogadott néhányat azok közül a tanácsok közül, amelyeket Clementine adott neki három hónappal korábban: „Semmiképpen se engedd, hogy a toryk túl olcsón megkapjanak. – Nagyon gyalázatosan bántak veled a múltban & ezt éreztetni kell velük.” És Churchill még mindig gondokat okozott azzal, hogy nem akart kizárólagosan konzervatív színekben szerepelni. Mindazonáltal tudta, hogy a legjelentősebb konzervatív ügynök, Sir Stanley Jackson mellette áll. A nyár folyamán Jackson közölte vele, hogy vagy Richmond-onThamest vagy Eppinget szánja neki. Richmond ötlete semmivé vált, ám az eppingi nagyon is jól hangzott. Epping egy meglehetősen jómódú londoni külváros és a nyugat-essexi vidék keveréke volt.

Alapvetően biztos konzervatív területnek számított, de a helyi tisztviselőket idegessé tette az erős liberális kihívás 1923-ban, amikor is 1600-ra olvadt a többségük. Ez a helyzet növelte a szemükben Churchill vonzerejét. Továbbá, megfelelően tiszteletteljes magatartást tanúsítottak egy államférfi iránt. Amikor szeptemberben arra kérték Churchillt, hogy találkozzon a konzervatív szövetség tanácsának összes tagjával, gyakorlatilag a hegy ment el Mohamedhez. A találkozóra a londoni Cityben került sor, s nem egy külvárosban, amiket Curzon „tudatlanságban élőknek” nevezett. A nagy többség kedvező döntést hozott, bár az nem egyhangúan született meg. Az ügyet még tovább bonyolította a megnevezés kérdése. Nem akarták, hogy „függetlenként” induljon. Végül az „alkotmányos” elnevezésben állapodtak meg, bármit is jelentett az. Churchill ekkor még nem lépett be sem a Konzervatív Pártba, sem a Carlton Clubba. Még ugyanebben a hónapban, azaz, 1924 szeptemberében egy „Sába királynőjéhez méltó bevonulást” szerveztek neki Edinburghban harsonákkal és minden egyéb szükséges kellékkel. A skót konzervatívok előtt mondott beszédet az Usher Hallban. Balfour mutatta be. Edward Carson és Robert Horne is helyet foglalt az emelvényen. A munkáspárti kormány október 8-án megbukott az Alsóházban, és harmincadikán, három éven belül immár a harmadik általános választáson, Churchillt Eppingben képviselővé választották 19 843 szavazattal, a liberális jelölt 10 080 és a munkáspárti jelölt 3768 szavazatával szemben. A szocializmus veszélye nem volt nagyon erős Eppingben, amely (később Woodford néven) Dundeeval ellentétben valóban egy életre szóló parlamenti mandátumot jelentett Churchillnek, noha 1938–39-ben a Konzervatív Szövetség némi fejfájást okozott neki. Mindez azonban messze volt még 1924ben.

21 Arany és sztrájkok Churchill kilátásai 1924. november elején sokkal biztatóbbak voltak, mint bármikor az előző két évben. Egy biztos választókerületből ismét bekerült az Alsóházba, és gyakorlatilag tagja volt a 419 fős konzervatív parlamenti képviselői falanxnak, bár ennek a biztos többségnek az eléréséhez a közfelfogás szerint csak egy kevéssel járult hozzá. Kétségtelen, hogy valami jelentős posztra vágyott. Ennek ellenére majdnem hanyatt esett attól az ajánlattól, amit november 5-én Baldwin tett neki. A megjegyzése, hogy „többet tett értem, mint Lloyd George valaha is” teljesen helytálló. Lloyd George csalódást okozott neki 1921-ben, amikor nem ajánlotta fel a pénzügyminiszteri állást. Baldwin 1924-ben felülmúlta várakozásait, amikor ezt a kiemelkedő posztot kínálta fel, amely gyakran, bár nem mindig, a második számú pozíció a kormányban. Bizonyos szerencse is közrejátszott a dolgok ilyetén alakulásában. A pénzügyminiszterséget először Neville Chamberlainnek kínálták fel, aki azonban elutasította, s inkább a rengeteg munkát igénylő egészségügyi tárcát választotta, amely akkoriban sokkal szélesebb (lakásépítés, önkormányzatok és szegény törvény, valamint az „egészségügy” maga) és reformokra szoruló felelősségi körökkel járt együtt. Churchill volt a következő a sorban és Baldwin ragyogó példáját adta a „sötétbe ugrásra” való hajlamának, amelyet 78

Birkenhead fedezett fel benne néhány évvel korábban, amikor ezt a magas állást felkínálta neki. Az a történet, amely szerint amikor Baldwin megemlítette a kancellári (pénzügyminiszteri) állást, Churchill a lancasteri hercegségre gondolt, hamis, de mint oly sok apokrifban, van benne valami igazság. Minden mástól eltekintve, sértő lett volna Baldwin részéről azt az állást felkínálni Churchillnek, amelyben olyan rosszul érezte magát 1915-ben; és Baldwin majdnem minden esetben tapintatosan viselkedett. Az eset úgy történhetett, hogy amikor Churchill, nem várt módon, emelt fővel távozott Baldwintól, akit a konzervatívok központi irodájában és nem a Downing Streeten keresett fel, támogatójának,

Sir Stanley Jacksonnak az irodáján át vezetett az útja, aki a „kancellár” szó hallatán azonnal a lancasteri hercegségre gondolt. Nem ismerte még fel, hogy milyen magasan szárnyal az a madár, amelyet ő (legalábbis mint konzervatív) eresztett útjára. Churchill számára tehát egy meglepő, szerencsés és csak hajszál híján megszerzett kinevezésről volt szó. Mindebből két dolog következhetett. Az egyik a Baldwin iránti hála és ez az érzés, noha fokozatosan és elkerülhetetlenül gyengülő mértékben, évekig élt még Churchillben. A másik – a legtöbb emberben – az új pártja korifeusai iránti tisztelet lett volna és nagyfokú óvatosság abban, ahogy egy olyan minisztériumot vesz át, amelyről keveset tud. Churchill szemtelen zsenijének egyik legnyilvánvalóbb jele az volt, hogy semmilyen tiszteletet vagy óvatosságot sem mutatott. Úgy vette át a kormányon belül a pénzügyminisztérium vezetését, mintha Gladstone, Disraeli, Lloyd George és Bonar Law összes tudása a kisujjában lett volna, s úgy viselkedett a kollégáival szemben, mintha a legtámadhatatlanabb konzervatív háttérrel rendelkezett volna. Időnként ugyan túljátszotta a magabiztosságot, például akkor, amikor az általános sztrájk alatt egy kabinetülés vezetőjeként arról biztosította a kormány két másik vezető tagját, a belügyminisztert (Joynson-Hickst) és a hadügyminisztert (Worthington-Evanst), hogy „Tizennyolc hónapig töltöttem be az állását, Jix, a magáét, Worthy, pedig két évig, így azt hiszem, helyénvaló, ha ismertetem a tervemet”. Ebben a kormányban kizárólag Balfour vehette fel vele a versenyt az általános kormányzati tapasztalatok terén, aki azonban csak 1925 áprilisában lépett be a kormányba és aki lassan már hanyatlott, valamint Austen Chamberlain, aki nagyon távolságtartó külügyminiszternek bizonyult. Ám Churchill a konzervatív kormányok ellenzékének tagjaként szerezte összes kormányzati tapasztalatát. Mindez nem nagyon zavarta. A pénzügyminisztériumban eltöltött első pár hónapjában született dokumentumok tanúsága szerint a benne feszülő energia szinte kirobbant, amit a végeláthatatlan sorban írt memorandumok és levelek bizonyítanak. Függetlenül attól, hogy a minisztériumon belülre, vagy a miniszterelnöknek vagy valamelyik kollégájának szóltak ezek az írások, félreérthetetlenül magukon viselik személyes bélyegét. A kormányzaton belüli

használatra született legtöbb ilyen irat egy időnként hivatali bikkfanyelvnek nevezett lapos stílusban készül. Ez a megállapítás némileg igazságtalan, hiszen a köztisztviselők, amikor sietősen el kell készíteniük egy vázlatot, többnyire nem tudják, hogy a miniszterek milyen stílust választanának abban a valószínűtlen esetben, ha ők maguk fogalmaznák meg ezeket az iratokat. Ezért természetesen a biztos partok közelében hajóznak és megpróbálnak elkerülni minden homokpadot vagy szirtet. Churchill azonban egyrészt saját maga írta a fogalmazványait, másrészt figyelemre méltó képessége volt arra, hogy diktálás közben (ez ugyanis már korábban a szokásává vált) olyan találó aforizmákat használjon, amelyeket még a legműveltebb és legmagabiztosabb köztisztviselő sem mert volna használni a nevében. Így amikor 1924. november 28-án egy kilencoldalas, Sir Richard Hopkinsnak, az adóügyi hivatal akkori vezetőjének, a későbbi pénzügyminisztériumi államtitkárnak írt levelében kifejtette nézeteit a közvetlen adózásról, s azon belül is arról, hogy csökkenteni kellene a közepes és alacsony jövedelműek adóterheit, egy kicsit homályosan és határozottan egyénien érvelt: Ahogy az adózás dagálya visszavonul, a milliomosokat az adózás tetején hagyja, ahová az áradás sodorta őket. …Pontosan úgy, ahogy láthatjuk, amint a milliomosok a legmagasabb vízszint jelzése közelében ragadtak le és, az átlagos Szuper Adózó boldogan távolodik el tőlük, ugyanúgy azután majd a Szuper Adózók egész osztálya a parton ragad, amint a jövedelmük után adózók nagy tömege a tenger frissítő vizébe merül. A folyamat harmonikus és természetes jellege végső soron kellemes és tetszetős. December 1-jén a külügyminiszternek írt és azt követelte, hogy Nagy-Britannia ragaszkodjon az esedékes francia és olasz háborús adósságok kifizetéséhez, ami „Önnek gondokat fog okozni – és

mogorva és mosolytalan nagyköveteket stb.”. Másnap a kabinet titkárához egy feljegyzést juttatott el aziránt érdeklődve, vajon nem provokatív-e a Hongkongban állomásozó tengeralattjárók számát hatról huszonegyre emelni. „Képzeljük el, hogy a japánoké Man szigete, és 21 tengeralattjárót kezdenének telepíteni oda.” Két héttel később Baldwinnak írt és kifejtette, hogy az Admiralitás által beterjesztett fejlesztési tervek elfogadása „sterilizálná és megbénítaná a kormány egész politikáját. Semmi sem maradna az adózóknak és a társadalmi reformra. Haditengerészeti parlamentté alakulnánk, amely a haditengerészetünket hatalmas közvetlen sokkra készítené fel – Voilà tout!” Azután, 1925. február 22-én, amikor élénk vitában állt a kincstár és a Bank of England azon határozatával, hogy a háború előtti paritáson térjenek vissza az aranyalapra, így írt Sir Otto Niemeyernek (a kincstár pénzügyi ellenőrének): „Szívesebben látnám, ha a pénzügy kevésbé büszke volna, és az ipar elégedettebb.” Ez a rendkívül személyes jellegű levelezés és vibráló magabiztossága különböző reakciókat váltott ki az emberekből. A felesége F. A. Lindemann professzornak (egy olyan holdnak, aki nagyjából akkor tűnt fel Churchill égboltján, amikor Brendan Bracken, bár az utóbbi inkább üstököshöz volt hasonlítható; mindketten a következő harmincöt évben Churchill égboltjának állandó szereplői közé tartoztak) küldött karácsonyi üdvözlete józan ítéletről tanúskodik: „Winston teljes mértékben belevetette magát a pénzügyminisztériumiakkal való közös munkába, akikről az a véleménye, hogy nagyszerű emberek.” Ezekre a pénzügyminisztériumi és a Bank of Englandben dolgozókra inspirálóan hatott Churchill, habár kevésbé irányíthatónak és több időt rablónak találták, mint közvetlen elődjét, Snowdent. Churchill rangidős kollégái közül Austen Chamberlain eltökélten barátságos volt vele, és Birkenhead, ahogy már láttuk, függetlenül attól, hogy korábban más pártokban politizáltak, hozzáillő társ volt. Beatty gróf (flottatengernagy és az akkori első tengeri lord) a haditengerészeti költségvetés vitája közben egy másik szemszögből jellemezte Churchillt. „Ez a kivételes alak, Winston megőrült”, írta 1925. január 26-án Lady Beattynek. Tíz nappal később azonban hozzátette: „Nagyon oda kell figyelnem, amikor egy hozzá hasonló

kaliberű emberrel tárgyalok, akinek úgy vág az esze, akár a borotva. Egy hibás lépés, megjegyzés vagy akár mozdulat, s máris lecsap rád, így nagyon észnél kell lennem.” Mindazonáltal attól a Neville Chamberlaintől származik Churchill korai konzervatív napjai kabinetbeli teljesítményének legfigyelemreméltóbb „bennfentes” jellemzése, aki utat nyitott Churchill pénzügyminisztersége felé. Chamberlain az alábbiakat írta Baldwinnak 1925. augusztus végén: Ha visszatekintek az első ülésünkre, azt kell mondanom, hogy pénzügyminiszterünk nagyon jól szerepelt, ami annál is figyelemreméltóbb, mert nem az, amire számítani lehetett. Nem uralta a kabinetülést, ám vitán felül befolyásolta azt… Nem intrikált vezető posztért, de toronymagasan kiemelkedett az alsóházi vitákban… Milyen nagyszerű teremtmény! Ám valamilyen széles árok választ el kettőnket, és nem hiszem, hogy az bármikor is eltűnik. Kedvelem. Szeretem a humorát és az életerejét. Kedvelem a bátorságát. …Ám semmi pénzért nem lennék a munkatársa! Szeszélyes! Agyonkoptatott kifejezés, de ez illik a legjobban az alkatára. Baldwinra Churchill ekkoriban jelentős hatást gyakorolt. Churchillt hála kötötte a miniszterelnökhöz és a miniszterelnököt, bár ellent tudott állni annak, hogy Lloyd George hatása alá kerüljön, átmenetileg elvakította az az ember, aki a huszadik században még Lloyd George-nál is kiemelkedőbb háborús vezető lett. Mindez világosan megmutatkozik Baldwin Churchillhez intézett leveleinek a hangvételében. Ezeknek az írásoknak a stílusa teljesen más, mint a többié. Szinte úgy tűnik, mintha megpróbált volna a pénzügyminisztere kifinomultságával és verbális könnyedségével versenyre kelni. Amikor 1925 nyarán Herbert Samuelt Tirolból a miniszterelnökhöz rendelték Aix-les-Bains-be abban a reményben,

hogy elfogadja majd a szénipar helyzetének tanulmányozására létrehozott királyi bizottság elnökségét, Baldwin így írt a Chartwellben tartózkodó Churchillnek: A gyermek Sámuel pontosan megérkezett, amint az óra hétfő este hatot ütött. Hűvös, hatékony és pontos, mint amikor először adta kölcsön ennek az átmeneti világnak valamilyen megismerhetetlen gondviselés, egyetlen pillanat alatt megértette a problémánkat annak mindenféle következményével. Aix dugig tele van: hasonlóképpen a legtöbb itteni ember [fejezte be a levelét]. A szállodák buszai döntik őket a fürdőkbe és sokan közülük úgy néznek ki, hogy ha egy villát döfne beléjük az ember, vastag zsír buggyanna ki belőlük. A levelekben megnyilvánuló bizalmasság ellenére Baldwin és Churchill társadalmi élete nem nagyon fedte egymást. Mindennek ellenére gyakran találkoztak, mert Churchill azt a szokást vette fel, hogy a pénzügyminiszter hagyományos lakóhelyéről, a Downing Street 11.-ből a 10-essel összekötő két ajtón keresztül sétált be reggelenként a pénzügyminiszteri dolgozószobájába, s a legtöbb esetben benézett a miniszterelnökhöz pár perces csevejre. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kormány négy és fél éve alatt egyetlen komoly vitába sem keveredtek, habár a közöttük lévő béke nem nagyon élte túl a kormány bukását. Ez a szokás mindenképpen segített Churchillnek abban, hogy konzervatív miniszterként átvészelje az első néhány hónapot, amikor legalább négy jelentősebb vita résztvevője volt a kormányon belül, valamint elkészítette első költségvetését, és kényes tárgyalásokat folytatott a franciákkal a háborús adósságok ügyében. A viták közül a legveszélyesebb Churchillre nézve a haditengerészeti költségvetés fölötti volt. Mindez nem csupán amiatt

történt, mert fantasztikus 180 fokos fordulatot tett a tizenkét évvel korábbi álláspontjához képest, amikor majdnem zátonyra futtatta az Asquith-kabinetet azáltal, hogy nagyobb haditengerészetet követelt, míg 1925-ben egy kisebb mellett érvelt, hanem amiatt is, mert ez utóbbi álláspontja szemben állt Baldwin kormányzaton belüli legközelebbi barátainak – Bridgemannek, az Admiralitás első lordjának és Davidsonnak, a haditengerészeti minisztérium pénzügyi és politikai államtitkárának – a véleményével. Jelentős kabinetbeli vita zajlott majdnem egy évig, amelynek során a fent említett két politikus, valamint admirálisok is lemondással fenyegetőztek, ám Churchill ettől tartózkodott s talán ebben rejlett részben az ereje. Végül Baldwin ügyesen egy olyan megoldás felé lavírozott, amely inkább az Admiralitás, s nem Churchill álláspontjának felelt meg, ám a pénzügyminiszter megúszta az ügyet megaláztatás vagy anélkül, hogy rosszindulatot tápláltak volna iránta. A második vita a munkaügyi miniszter, Steel-Maitland, valamint kisebb mértékben az egészségügyi miniszter, Neville Chamberlain és Churchill között zajlott le az özvegyek és árvák nyugdíjbiztosításáról, amelyet Churchill mindenképpen az első költségvetésébe akart foglalni. Steel-Maitland elszántan amellett érvelt, hogy az túl nagyvonalú, és túl korai még a bevezetése. Ez utóbbival Chamberlain is egyetértett. Churchillnek azonban sikerült keresztülvinnie az akaratát mindkét kérdésben. Egy eltökélt pénzügyminiszter szinte bármit meg tud csinálni a költségvetéssel. A harmadik vitában a másik Chamberlainnel (Austennal) került szembe, aki sokkal régebben állt baráti viszonyban Churchill-lel, mint Neville, s aki keserűen panaszkodott amiatt, hogy Churchill 1925. március elején két ízben sem nyújtott támogatást neki a kabinetüléseken. Chamberlain olyan politikát próbált kialakítani, amely Nagy-Britanniát, Franciaországot, Németországot, Olaszországot és Belgiumot egy közös biztonsági megállapodás keretében kötötte volna össze, mint később a locarnói egyezmény. Baldwin nem nyilvánított véleményt, és a pénzügyminiszter, Chamberlain véleménye szerint, csak bajt kevert ahelyett, hogy segítette volna a kollégáit a többi fontosabb minisztériumban. Churchill ekkoriban ellenzett minden tartós kötelezettségvállalást

Franciaországgal, amely „főhet a saját levében anélkül, hogy bárkire vagy bármire rossz hatással lenne. Nekünk kizárólag a magunk útját kell járnunk és pár éven belül azt fogjuk látni, hogy a franciák térden csúszva kérnek tőlünk segítséget.” A weimari köztársaság napjaiban volt ebben a véleményben valami ráció, de az ilyen magatartás semmi esetre sem tette Austen Chamberlaint Churchill szövetségesévé a kabinetben. Annak ellenére azonban, hogy a fentieket nagyon zokon vette, Chamberlain jelentős támogatást nyújtott Churchillnek a költségvetési vita alatt. A negyedik vita volt mind közül a legérdekesebb, noha az nem terjedt át a kabinetre a pénzügyminisztériumi és a központi banki berkekből. Majdnem az összes jó tanács egybehangzó volt azt illetően, hogy Nagy-Britannia érdeke és kötelessége is visszatérni az aranyalaphoz (ahhoz a britek által vezetett átváltási rendszerhez, amely az első világháború eseményei miatt omlott össze), mégpedig a háború előtti átváltási szinten. Churchillnek az ebben a tárgyban készült feljegyzései az alapos keresztkérdések mesterművei, miközben az azokra adott válaszok ködös elméleti okoskodásba menekültek. 1925. január 29-én Churchill egy feljegyzést küldött Montagu Normannek (aki a Bank of England kormányzója volt 1920 és 1944 között), Otto Niemeyernek, R. G. Hawtreynak (aki a pénzügyminisztériumban eltöltött negyvenegy évével még Niemeyernél is legendásabb szakértője volt a nemzetközi pénzügyeknek) és Lord Bradburynek. Bradbury, aki ekkor már nyugdíjban volt, és felsőházi rangot kapott azt követően, hogy az első világháborúban végig államtitkárként dolgozott a pénzügyminisztériumban, nemrégen a két Ház valuta- és bankügyekkel foglalkozó különbizottságának az elnöke lett. A testületet azzal a kimondott céllal hívták életre, hogy az aranyalapra való visszatérés helyességéről vagy helytelenségéről döntsön. Azt a hangulatot, amelyben ezt a feljegyzést az érintettek megkapták, a legjobban az iratnak a pénzügyminisztériumban elterjedt beceneve mutatja: „Mr. Churchill prédikációja”. Az elnevezés egyrészt utal a felfektetett sok munkára, de még erősebben hangsúlyozza a naivitásával szembeni türelmetlenséget. Bradbury megjegyzése szerint „a szerző… a Keynes–McKenna szentélyben [a cambridge-i

közgazdászról és arról a volt pénzügyminiszterről van szó, aki később a Midland Bank elnöke lett; mindkettőjüket az aranyalap legprominensebb ellenzői között tartották számon] találta meg szellemi otthonát, noha köntösének szegélyét a Daily Express [azaz Beaverbrook] szabta.” A Churchill feljegyzésére érkezett közvetlen válaszok, ellentétben a fent idézett kerülő úton születettekkel, kiválóan érzékeltetik, hogy miként lehet a racionalista érvelést felsőbbrendű bölcselkedéssel helyettesíteni. Niemeyer kifejtette, hogy ha Nagy-Britannia kitér most a kérdés elől, akkor azt az üzenetet közvetítené, hogy soha nem „gondolta komolyan” az aranyalapot és hogy „az idegeink akkor mondták fel a szolgálatot, amikor minden készen állt”. Norman, a kiváló kormányzó, még ennél is fölényesebben nyájas volt. A „tanult és ésszerű emberek” véleménye szerint, írta, nincs alternatívája az aranyalaphoz való visszatérésnek. A pénzügyminisztert minden bizonnyal támadni fogják, bárhogy dönt is, de „az előbbi esetben (arany) a tudatlanok, a hazardírozok és a fafejű ipari vállalkozók fogják csepülni; az utóbbi esetben (nem arany) a bennfentesek és az utókor fogja ugyanezt tenni”. Churchill kételyeit nem volt könnyű eloszlatni. És az energiája és az önbizalma félelmetessé tette az utóvédharcokban. Első memorandumára Niemeyer egy szombaton (február 21-én) válaszolt. Churchill a maga részéről a terjeszkedő doktrína legtisztább válfajával riposztozott: A pénzügyminisztérium, úgy tűnik nekem, sohasem nézett szembe a Mr. Keynes által leírt „a szegénység közepette fellépő munkanélküliség paradoxona” mélyebb jelentőségével. A Kormányzó a jelek szerint tökéletesen elégedett azzal, hogy NagyBritanniának van a legjobb hitelminősítése a világon, ám ugyanakkor egy és negyedmillió munkanélkülije is. Nyilvánvaló, ha ez az egy és negyedmillió ember hasznos és gazdaságilag fontos elfoglaltságot találna,

akkor fejenként legalább 100 fontot termelnének ahelyett, hogy így a munkanélküli-segélyek miatt fejenként legalább 50 fontba kerülnek. Ezt a választ részletekbe menően és sietve írta. „Bocsásson meg, hogy csak növelem a gondjait”, fejezte be a levelet, „ezekkel a vasárnap reggeli gondolatokkal”. Bárhogy is vélekedünk Churchillről, azzal nem vádolható, hogy lusta miniszter lett volna. A nagyjából ebben az időben szolgáló pénzügyminiszterek közül Snowden minden vita nélkül elfogadta volna az érveket; Baldwin talán elelmélkedett volna a válasz fölött egy dr. Tom Jonesszal folytatott csendes vasárnap reggeli séta közben (Jones a kabinet némi befolyással bíró titkárhelyettese volt, aki legalább olyan mértékben Baldwin bizalmasává vált, mint amilyen bizalmasa volt Lloyd George-nak); és Austen Chamberlain, miközben Twitt’s Ghyll-i sziklakertjét gondozta volna, talán panaszos levelet ír a lány testvérének arról, hogy zaklatják, de soha nem küld polemikus választ hivatalos fogalmazvány nélkül. Churchill azon volt, hogy a kérdés négyszemközti megbeszélések tárgyát is képezze a papírra vetett álláspontok mellett. Március 17-én egy vacsoraasztalt választott a bajviadal színhelyéül. Mindig szeretett vitatkozni evés közben. Lovastiszti háttere ellenére teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azt a hagyományos katonai szabályt, amely szerint a kantinban hivatalos dolgokról nem esik szó. A pillanat varázsát próbálta elegyíteni örök passzióival. A pezsgőt vitával, a konyakot tettek elhatározásával kell élénkíteni, ha lehet. Erre a szóban forgó vacsorára Keynest és McKennát, az aranyalap szkeptikusait hívta meg, akiknek a „szentélyében” állítólag menedékre talált, valamint Bradburyt és Niemeyert. A hatodik részvevő P. J. Grigg volt, öt pénzügyminiszter első számú magántitkára, mielőtt végül államtitkár, majd miniszter lett a hadügyminisztériumban. Grigg feljegyzése szerint a találkozó jóval éjfél utánig tartott (előrevetítve Churchill későbbi szokásait) és végül „az igenek (azaz az aranyalap melletti erők) kaptak többséget”. Keynes meglehetősen homályos álláspontot fejtett ki arról, hogy az

amerikai és a brit árak, valamint az amerikai és brit gazdasági fejlődési szakaszok közötti különbségek túlságosan nagyok ahhoz, hogy egy nyitott valutarendszer érvényesülhessen. McKenna arra mutatott példát, hogy az írástudók árulása nem csupán bankhivatalnokokra, hanem a bankelnökökre is vonatkozik. Szakmai szempontból egyetértett Keynesszel, de végül elárulta az ügyet azzal, hogy kijelentette: a gyakorlati politika miatt Churchillnek nincs más választása, mint visszatérni az aranyalapra. Amikor a résztvevők asztalt bontottak, Churchill ellenállásának utolsó bástyája is ledőlt. Két hónapos folyamat betetőzése volt ez. Amint az aranyalapról szóló vita kiteljesedett, sokakban az az érzés támadt, hogy még egy olyan, az akaratát máskülönben tűzön-vízen át keresztülvivő minisztert, mint Churchillt is elsodor a főáram, ami ellen lehet ugyan küzdeni, de nem sok eredménnyel. A pénzügyminisztérium ellene volt, a Bank of England ellene volt, és a kezdetben Austen Chamberlain, majd Bradbury vezetésével működő parlamenti különbizottság ugyancsak ellene volt. Snowden, munkáspárti „árnyéka”, hasonlóképpen ellene volt. Baldwin, aki nagy tiszteletben tartotta Montagu Normant, gyakorlatilag semmilyen szerepet sem játszott a döntésben, de egyáltalán nem örült volna, ha Churchill az aranyalap ellen foglal állást. Az a két kis földdarab – Keynes és McKenna –, amelyeken Churchill megpróbálta megvetni a lábát, különböző okokból elégtelen támaszoknak bizonyult. A hagyományos bölcsesség elsöpörte őket. A március 17-i vacsora után tulajdonképpen nem is döntöttek formálisan a kérdésben, hanem egyszerűen egy belső körben elfogadottá vált a döntés, amit csak a költségvetéssel együtt hoztak nyilvánosságra április 28-án. Az egész történet egy erős, s nem gyenge miniszterről szóló példázat is, aki vonakodva beadja a derekát és elfogadja az establishment csaknem egyhangú véleményét, amellyel szinte lehetetlenség lett volna szembehelyezkedni. Még két további vonatkozást érdemes említeni. Az egyik az a titoktartás volt, amely az egész kérdést körülvette. A két hónapos intenzív vitáról, feljegyzések és ellenfeljegyzések soráról alig-alig szivárgott ki valami a pénzügyminisztériumból, nem is szólva a kormányról. Ilyenfajta

biztonság manapság elképzelhetetlen. A másik az, hogy ez a szinte egyöntetűen adott tanács rossz volt, vagy legalábbis elég rövidlátó ahhoz, hogy nagyon is nemkívánatos következményekkel járjon. Mindezt Churchill homályosan felismerte: az ő periferikus látása sokkal jobbnak bizonyult, mint Norman vagy Niemeyer vagy Bradbury, Austen Chamberlain vagy Philip Snowden helyzetértékelése. Ám ekkor a gazdasági kérdésekben az önbizalma nem terjedt odáig, hogy ellentmondjon a hozzáértőknek, mindössze annyira futotta, hogy képromboló leveleket és feljegyzéseket írt a tárgykörben. Ennek eredményeként a Baldwin-kormány működésének a legnagyobb hibáját követte el, s ezért a felelősség elsősorban Churchillt terhelte. Például, Keynes egy pamfletet írt, amelynek az 1919-ben megjelentetett és rendkívül sikeres A békeszerződés gazdasági következményei című munkájára utalva a Mr. Churchill gazdasági következményei címet adta. Bizonyos értelemben igazságtalan volt a felelősséget Churchill nyakába varrni, de csak bizonyos értelemben. Churchill tudatosan törekedett rá, hogy a figyelem őrá összpontosuljon. Azt akarta, hogy az első költségvetése komoly hullámverést keltsen, ami sikerült is neki, és a figyelem nagyrészt pontosan az aranyalapra való visszatérés bejelentése miatt összpontosult a büdzsére. Bármennyire is vonakodva fogadta el ezt a döntést, mégis őt terheli a felelősség és, ha úgy ítéljük meg, nagy részben a kudarc is. Az ügy egyik ironikus vonása az volt, hogy Churchill a font felértékelésével képletesen szólva vasrudat vetett Baldwin ipari politikájának gépezetébe, habár ha nem tette volna ezt meg, Baldwin minden bizonnyal ennek a kormánynak a történetében először és utoljára beavatkozott volna a pénzügyi politikába és rávette volna, hogy fogadja el Montagu Norman tanácsát. Ennek a tanácsnak a következményei azonban éles ellentétben álltak a miniszterelnök által (1925.) március 6-án – a pénzügyminisztériumban folyó belső vita kellős közepén – a szakszervezetekkel szemben meghirdetett békülékeny politikával. A fenti beszéd volt egyébként szónoki sikerekben nem nagyon gazdag 79

pályafutásának két kiemelkedő teljesítménye közül az egyik.

Ez

volt az „Adj, ó, Uram békét most”-beszéd, amelynek eredményeként visszavonták az egyik konzervatív képviselő szakszervezet-ellenes magán törvényjavaslatát, s amelynek következményeként Baldwin népszerűsége a tetőfokára hágott. Churchill az alábbiakat írta erről Clementine-nak: „El sem tudtam volna képzelni, hogy ekkora erőt tud felmutatni.” Ennek ellenére a lehető legelőnytelenebb hozzájárulás az ipari „békét most”-hoz az volt, hogy a korábbinál is jobban megnehezítették a már így is sokat szenvedő, hagyományosan kivitelre termelő iparágak, így a gyapotipar, a hajógyártás, az acélgyártás, de legfőképpen a szénbányászat helyzetét, ugyanis pontosan ezt okozta az aranyalapra történő visszatérés. Churchill vonakodva meghozott döntése mindössze pár héttel az után a Baldwin-beszéd után, amely olyan nagy hatást gyakorolt rá, s amely tökéletesen összhangban volt Baldwin saját, egymásnak ellentmondó vágyaival, azt jelentette, hogy a „békét most” tizennégy hónapon belül általános sztrájkot eredményezett. Churchill pénzügyminisztersége alatt a költségvetésnek szentelt parlamenti vitanapok a szokásosnál is nagyobb érdeklődést keltettek, s a vitát övező rituáléhoz tökéletesen alkalmazkodott a költségvetést beterjesztő beszéd élan-ja. Ezeknél az évenként megismétlődő színjátékoknál Churchill a Downing Street 11. ajtajában nem csupán közszemlére bocsátotta a „Gladstone-dobozt” (a költségvetési titkokat tartalmazó aktatáskát), hanem azután végig a Whitehallon az Alsóházhoz vonult. Az útján elkísérte parlamenti titkára, Robert Boothby (először az 1926-os költségvetésnél, ugyanis csak 1925 végén kapott kinevezést, ám ezt követően mindig jelen volt, mégpedig ugyanolyan cilinderben, mint Churchill), valamint alkalmanként változó összetételű családi kör, egy rendőrkülönítmény, valamint tiszteletteljes emberek csoportja. Ezeken az alkalmakon Churchill mindig kiváló minőségű felöltőben jelent meg annak ellenére, hogy a költségvetéseit áprilisban terjesztette be. Pompás asztrahánprém galléros kabátját a tavaszi napéjegyenlőség után levetette (habár meglepően korán elővette ősszel), ám helyette legalább két másik kabátot használt, és ritkán ment ki az utcára valamelyik nélkül. Mindig melegen öltözött, időnként jobban fel volt öltözve, mint bárki más a korabeli

fényképeken, noha általában az 1920-as és 1930-as években politikustársai hasonlóképpen tettek. Churchilltől és kortársaitól távol állt a Kennedy-féle lenge öltözködés, legyen szó akár a testről, akár a fejről. Amikor a menet biztonságban megérkezett a Házba, Churchill nagy ováció mellett lépett be a feszülten várakozó ülésterembe, immár nagykabát nélkül, ám Boothbyval, a Gladstone-dobozzal és a megírt beszéddel, majd ezt követően nagyjából két órán keresztül ismertette a büdzsét. Legalábbis formájukat tekintve az összes költségvetési beszéde sikeres volt. A szónoki stílus gazdag és olyan jellegzetes, hogy másnak a szájából nem is hangozhatott volna el. A szöveget maga és mások elleni metszően gúnyos beszólások lazították. Mindenképpen úgy szerette volna elővezetni az 1925-ös költségvetést, mint „az emberek állapotának” javítását célzó vállalkozást, annak ellenére, hogy a magas jövedelműek (és kisebb mértékben a nagy tulajdonosok) jelentős könnyítéseket kaptak. Mindez összhangban volt 1914 előtt Lloyd George-dzsal kötött partneri viszonyával. Valójában a minisztériumok szintjén bíráló hangokat lehetett hallani néhány olyan bejelentésével kapcsolatban, amelyek jobban illettek volna az egészségügyi miniszter beszédébe. Ennek ellenére a „kisemberek” gondjairól és bajairól őszinte együttérzéssel kiejtett szavai manapság patríciusi leereszkedésnek hatnának. Az 1920-as évek társadalmi normái nagyon különbözők voltak a második világháború utáni világétól. Még ezt is figyelembe véve azonban az 1925-ös költségvetési beszédben jól látható azok közül az archaizmusok közül néhány, amelyek 1945-ben hozzájárultak Churchill választási vereségéhez. Az átlagos brit munkás jó egészségi állapotban van, van munkája és állandó keresete, s nem hiszi, hogy ő maga vagy a családja sajnálatra szorul. Amikor azonban különleges balszerencse sújtja a házát, amelyet éppen hogy csak fenn tud tartam, vagy balszerencsés év, betegség vagy

munkanélküliség az osztályrésze, vagy, mindenekelőtt, a kenyérkereső elvesztése, akkor a hajdan boldog család a legnagyobb balsors markába kerül. Ha megengednek egy katonai metaforát, nem a robusztus katonák azok, akiknek szükségük van a különleges elismerésre és törődésre; a lemaradók, a kimerültek, a gyengék, a sebesültek, a veteránok, az özvegyek és az árvák azok, akikhez az állami elsősegély el kell hogy jusson. Az „állami elsősegélyt” az jelentette, hogy megszüntették a kereseti korlátozásokat azok esetében, akik heti tízshillinges nyugdíjat kaptak hatvanöt éves koruktól (szemben az Asquith által 1908-ban bevezetett rendszerrel, amelyben hetvenéves kor után öt shilling nyugdíj járt); akik özvegyként életük végéig tízshillinges járulékban részesültek; akik ezeknek az özvegyeknek a legidősebb gyermekeként heti öt shillinget, valamint többi gyermekként heti három shillinget kaptak; valamint akik mindkét szülőjüket elvesztve heti hét shilling és hat pennys járulékot kaptak, bár ezeknek a gyermekeknek az esetében az állami támogatás tizennégy és fél éves korban megszűnt. A hosszú távú költségkihatások bonyolultak voltak, s Churchill csak tovább kuszálta a helyzetet azzal, hogy bekalkulálta a háborús nyugdíjak csökkenését, amelyek, ahogy magabiztosan kijelentette (az iróniák iróniája, hogy mindez a második világháború kiemelkedő harcosa szájából hangzott el), az akkori 67 millió fontról 32 millióra fog zsugorodni 1945-ben. Pillanatnyilag alacsony összegről volt szó, mindössze körülbelül 5 millió fontról a parlament hátralévő mand