Beavatás I-II. 9638290501 [PDF]

Zitiervorschau

Beavatás I-II. Elisabeth Haich Édesvíz (1994) Címke: Ezotéria, Misztikus, Spiritualitás Ezotériattt Misztikusttt Spiritualitásttt

A misztikus önéletrajzi regény keretbe foglalja az óegyiptomi nagy beavatást és válogatást ad Ptanhotep főpap tanításaiból, amelyek az univerzum, az emberi lélek és a sors okkult törvényeibe engednek bepillantást. A történet fiatal hősnője számtalan lélegzetelállító lelki kalandon át ismeri fel belső vezetőjét, reinkarnációs élményében azonosítja őt háromezer évvel korábbi tanítójával, a tisztánlátó főpappal, akitől annak idején mint a fáraó elszánt de éretlen lánya kicsikarta a beavatást. Az első kötetben elkezdődött tanítás folytatását és azt, hogy élettapasztalatok híján milyen sorsra jut a fáraólány, ebből a második kötetből ismerheti meg az olvasó. A misztika egész területét átfogó, és a karma, valamint a reinkarnáció törvényeit érzékletesen megjelenítő gondolatok, élmények és tapasztalatok egész tárháza nyílik meg előttünk.

Haich Erzsébet (2020) Beavatás I.-II ÓEGYIPTOMI MISZTÉRIUMOK

BEAVATÁS I.

A könyv személyes okok miatt regény-formában íródott. Mégis, akinek füle van, hallani fogja, hogy minden szó az igazságot adja vissza. „Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nekik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.” 1 Mózes 6,4, (Károli Gáspár fordítása)

Tartalom BEAVATÁS I. Előszó Bevezetés Ébredés Oroszlán és világosság A szüleim nem az „én szüleim” A napfelkelte egészen más El akarok menni! Egységre vágyom A vörös ember Jelentkezik a jövőm Szerelmi vívódások Első találkozásom a halállal Első látomásom a jövőről A múlt életre kel Második találkozásom a halállal Sötétség Fordulat Küzdelem a világosságért Fogadalom Fellobbanás Látomások Hajnalpír. Az Ájurvéda És lőn világosság A szerző megjegyzése A múltam jelenné válik Ő Isten fiai

A felkészülés évei A jó és rossz tudás fája A tizenkét ikertulajdonság Az oroszlánok BEAVATÁS II. Telepatikus gyakorlatok A jövő Bo-Ghar és az életpálca Ptahhotep tanításaiból: A hét rezgési oktáv, a frigyláda A piramisok alakja Ezékiel próféta könyve Isten négy arca A világkorszakok Az utolsó előkészületek A beavatás Papnőként „Még viszontlátjuk egymást! Az oroszlán Köd és ébredés Rú-Kha és a tizenkét pasztilla A fiatal pap megjelenik Ima és Bo-Ghar A próbatételek megismétlődnek Végszó

Előszó Az indiai nép nemzeti ritmusa a vallás. Az indiai ember szívének minden dobbanásával közelebb érzi magát Isten megvalósulásának örök-dicső céljához. Ha egy indiai meghallja, amint egy mellette elhaladó járókelő kiejti a száján Isten nevét, éles füle azonnal ráhangolódik a szó zenéjére, és maga is rázendít a dicshimnuszra. Ha nem jut is táplálékhoz, vagy nincs is fedél a feje fölött – hiszen gyakran csak a tág égbolt nyújt számára otthont –, Istent mégis a szívében hordozza. Tudja, hogy az élet arénájába már számtalanszor ígérkezett, és innen ugyanannyiszor távozott, végtelenül sokszor született újra, a teremtett világ minden élvezetét megízlelte, és most, hogy felismerte az igazságot: „Itt a Földön minden mulandó”, már semmiben nem lel kielégülést. Egyetlen kívánsága, hogy rátaláljon arra a forrásra, amelyből a kinyilatkoztatások folyama ered. Ezért gyermekkora óta így hangzik az imája: „Annak a lénynek a magasztosságán meditálok, aki létrehozta ezt a világegyetemet. Világítsa meg Ő a tudatomat.” Mély áhítatot érez a természet magasztossága és szépsége iránt, amely ezt a lényt idézi. Mély áhítatot érez minden szent írásmű iránt – bármelyik vallás szent könyvéről legyen is szó –, amely ennek a lénynek a leheletét árasztja magából. És mély áhítatot érez mindenki iránt, aki erre a lényre rátalált, és a Hozzá vezető útról beszél. Abban a kegyben részesültem, hogy egy megvilágosult lélek lábainál ülhetek. Elisabeth Haich a tanítómesterem, a gurum. Az ő közelében nyíltak ki lelkem zsenge virágszirmai. Gyakran egyetlen szava is megnyitja a szemem, nemegyszer egyetlen megértő pillantása is elegendő ahhoz, hogy megerősítse meggyőződésemet. Alkalmanként egyetlen baráti megjegyzésével sikerül minden kétségemet eloszlatnia. A tanítómesterem jelenlétében eltöltött minden egyes pillanat új tapasztalatokkal gazdagít, és felgyorsítja lelki fejlődésemet. Milyen gyakran jelentettek már támaszt gurum szavai, olyan időszakokban, amikor súlyos gondok nehezedtek a vállamra: „Ne a jelennek élj, ne engedd, hogy mulandó dolgok befolyásoljanak. Élj az

örökkévalóságnak, emelkedj idő és tér, minden mulandó fölé. Akkor semmi sem befolyásolhat.” Tanítómesterem jelenlétében teljes gondolati szabadságot élvezek, ugyanis megtanultam már, mennyire félrevezető egy másik ember gondolatait alkalmazni saját életünkre. „Nem akarom, hogy azon az úton kövess engem, amelyen én haladok a célom felé. Járd a saját utadat, kövesd az általad meghatározott irányt, amely belső késztetéseidnek a leginkább megfelel. Ne fogadj el semmilyen állítást, csak azért, mert tőlem származik. Ha százszorosán igaz is, mégsem a te igazságod, nem a te tapasztalatod, és így nem is fogsz vele azonosulni. Az igazat valósítsd meg, és akkor magadévá fogod tenni az igazságot. Az igazat megvalósítók életpályáját tekinted csupán bizonyítéknak arra, hogy a cél elérhető.” Tanítómesterem ezen szavai hallatán ellenállhatatlan vágyakozás lett úrrá rajtam a teljes függetlenség iránt, és megszabadultam attól a romlásba vezető hozzáállástól, amely kívülről vár segítséget. Nem olyan tanítóra van szükségem, aki befolyásol, hanem olyanra, aki arra tanít, hogy ne hagyjam magam befolyásolni. Már évek óta kiváltságos helyzetben érzem magam, hiszen a legmélyebb igazságok legegyszerűbb szavakba öntött kifejtését hallgathatom. Senkivel sem találkoztam még, aki a Biblia kinyilatkoztatásaira olyan világos és a mindennapi életünket is olyan nagy mértékben érintő magyarázatokkal szolgált volna, mint Elisabeth Haich. Sokat utaztam. Egyetlen pap sem tudta a kinyilatkoztatások igazi értelmét megvilágítani előttem, bár százakat kérdeztem meg. Hogyan is lenne erre képes olyan ember, aki a „bennünk rejlő mennyországot” nem valósította meg? Hogyan is lehetne másképp olyan ember esetében, aki még nem élte át a következő mondat valóságosságát: „Ti vagytok a világ világossága”, és nem ismerte még fel az igazságot: „Ti vagytok a Szentlélek templomai”? Százak és ezrek látogatták már eddig is Elisabeth Haich heti előadásait és meditációs csoportgyakorlatait. Mindannyiunk kívánsága volt, hogy a tanításaihoz könyv formájában is hozzájuthassunk. Minden egyes előadás előre nem sejtett mértékben gazdagította igazságra szomjazó lelkünket. Nagy örömünkre szolgál, hogy tudhatjuk, ennek a tudásnak egy része immár könyv formájában is bárkinek a rendelkezésére áll. A mű bevezetést nyújt annak a magasztos

művészetébe, hogyan valósíthatjuk meg az isteni lényeget önmagunkban, és ismerhetjük meg az embert, ezt az ismeretlen lényt. Fel fogjuk fedezni a nagy igazságot: az önnevelés nem más, mint a kezdettől fogva az emberben rejlő tökéletesség kifejezésre juttatása. A vallás az emberben megnyilvánulásra váró isteni lényeg feléledése. S. R. Yesudian Zürich, 1954. április

Bevezetés Választ keresek. Tudni szeretném, mi az élet értelme a Földön. Látni szeretném annak értelmét, hogy megszületünk, sok nehézség árán gyerekből felnőtté válunk, megházasodunk, gyerekeink születnek, akik éppen annyi megpróbáltatásnak lesznek kitéve a felnőtté érés során, szintén házasságra lépnek, újból gyerekeket nemzenek, majd megöregedvén elvesztik nagy fáradsággal elsajátított tudásukat, és meghalnak. Végtelen láncolat, amelynek se kezdete, se vége! Szünet nélkül jönnek gyermekek a világra, tanulnak, koptatják az iskolapadot, testi és lelki adottságaikat tökélyre igyekeznek fejleszteni – majd viszonylag rövid idő elteltével mindennek vége lesz, és testüket a föld alatt férgek falják fel. Mi értelme van így az egésznek? Mindezt csak azért kell végigcsinálnunk, hogy biztosítsuk az újabb és újabb nemzedékek világra jöttét? Ha pedig egyesek nem az utódokról való gondoskodást tekintik életcéljuknak, hanem valamilyen szellemi alkotást hagynak hátra, akkor miért kell osztozniuk a többi ember sorsában, miért öregednek meg ők is, és viszik magukkal rendkívüli adottságaikat a sírba? Michelangelo, Leonardo da Vinci, Giordano Bruno, Goethe – és hány nevet lehetne még felsorolni – miért születtek meg, ha végül éppoly kérlelhetetlenül ragadta el őket az enyészet, mint a férget, amely ezen óriások testén lakmározott? Nem! Lehetetlen, hogy a földi élet ennyire kilátástalan legyen! – Mélyebb értelemnek is kell rejtőznie a születés és a halál látszólag vég nélküli láncolata mögött, legyen az bármennyire is felfoghatatlan a korlátok közé szorított értelem számára: kell, hogy létezzen a túlsó oldalról valamiféle teljesen kielégítő és értelemmel bíró magyarázat! De hol és hogyan találhatok rá a valóságnak erre a túlsó oldalára? Hol és hogyan fogok ráakadni az oda vezető útra? Kitől kérjek eligazítást – hol találok valakit, aki a titok beavatott ismerőjeként tudna útmutatást adni ezzel a rejtett igazsággal kapcsolatban? Minden korszakban éltek rendkívüli emberek a Földön, akik a megingathatatlan bizonyosság hangján beszéltek az élet titkáról, és meggyőződésükről a saját életükkel adtak tanúságot – olyan emberek, akiket beavatottnak neveznek. De hol és kitől kapták meg ezek a

„beavatottak” a beavatást? Egyáltalán, mibe avatták be őket? Szókratész például, aki az istenek nyugalmával veszi kezébe a méregpoharat, kiissza, félelem nélkül és tárgyilagosan, nyugodtan és mosolyogva beszél a méreg hatásáról, leírja, hogyan kezd kihűlni, majd teljesen elhalni a lába, hogyan kúszik fel kígyóként a halálos hideg a lábából a szíve felé, hogy azt bármelyik pillanatban elszorítsa. Tisztában van vele, hogy meg fog halni, búcsút vesz hűséges tanítványaitól, és lehunyja a szemét. Csak a biztos tudás birtokában őrizheti meg az ember ezt a megingathatatlan nyugalmat a halállal szemben! Hol tett szert Szókratész erre a tudásra? – És a többi, a különböző időszakokban a Földön élő szellemi nagyság hol ismerte meg az élet és a halál titkát, hol kapta meg a beavatást? Ma is kell, hogy éljenek ilyen „beavatottak”, és ma is meg kell, hogy legyen a lehetőség a beavatás, az igazi, nagy beavatás elnyerésére. Életem során meggyőződtem arról, hogy a Biblia nem mesekönyv, hanem olyan beavatottaktól származik, akik titkos nyelvezet segítségével közvetítettek rejtett igazságokat. A Bibliában pedig a következő tanácsra lelhetünk: „Keressetek, és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek.” Követtem a tanácsot! Keresni kezdtem. Minden módon, ami csak adódott. Könyvekben, régi iratokban kutattam, és olyan emberekhez fordultam, akikről feltételeztem, hogy tudnak valamit a beavatásról. Állandóan nyitott szemmel jártam, régi és új könyvekből, valamint egykor és ma élő emberek tanításai nyomán próbáltam a beavatás titkának mozaikdarabjait összerakosgatni. Végül találtam! Kezdetben csak ritkán; alkalmanként felfigyeltem, ha belső hallásommal egy-egy könyvben vagy egy-egy ember szavaiban az igazság hangjára ismertem. És abban az irányban haladtam, amerre ez a titkos hang vezetett. Mint Ariadné fonalát követtem ezt a titkos hangot. Néha a lakóhelyem közelében találkoztam valakivel, aki értékes útmutatással szolgált, máskor azonban sokkal messzebbre, idegen országokba vezetett ez a hang, ahol azután gyakran meghökkentő összefüggéseket fedeztem fel az otthon hallottakkal. Így jutottam el egyre nagyobb tudású emberekhez, akik a beavatásról és az élet értelméről egyre többet tártak fel. Természetesen sok olyan tudatlannal, vagy csak féligazságokat hirdetővel is találkoztam, aki nagy tudás birtokosának adta ki magát. Azonban rögtön felismertem, ha „a

szó Jákob szava, de a kezek Ézsau kezei” voltak. Ezek a szánalomra méltó sarlatánok, akik a „beavatott” szerepében próbálnak feltűnni, hamar leleplezték magukat. A saját egyéniségükkel, saját magukkal nem tudtak dűlőre jutni. Hogyan is világosíthattak volna fel a végső igazságról, a beavatásról? – Én pedig újra meg újra továbbálltam, olyan embert keresve, aki tényleg rendelkezik a tudással, aki valóban részesült a beavatásban. Ha a sors olyasvalakivel hozott össze, aki újat tudott mondani nekem, akkor annyi ideig maradtam ott, amíg mindent megtanultam, amit csak lehetett. Azután folytattam utamat. Így jutottam egyszer egy idős asszony közelébe, aki kolostorszerű remetelakban élt, és úgy vonzotta magához a megvilágosodni vágyókat, ahogyan cukordarabot özönlenek el a hangyák. Tevékenységét a legszorosabb szellemi kötelékben végezte két fiatalabb férfival – egy indiaival és egy nyugatival –, akiket a „fiainak” nevezett. Amikor nála tartózkodtam, ezek a fiúk éppen távol voltak. A világot járták azzal a megbízatással, hogy az igazságot lehetőleg minél nagyobb körben terjesszék. Az idős asszony magas növésű volt, királyi testtartású, de mozdulataiban ennek ellenére valami természetes egyszerűséget, a mesterkéltség teljes hiányát lehetett megfigyelni. Mélykék szeme, amelynek sajátos jelleget kölcsönöztek hosszú, barna szempillái, feltűnően tágra nyílt. Tekintete mosolyogva sugározta a jóindulatot, a megértést, és mégis volt valami átható ereje, ami nem egy embert zavarba hozott, ha az asszony tekintete az illetőre szegeződött. A megfigyelőnek az a benyomása támadt, hogy ez az asszony mindenkin keresztüllát, az emberek gondolatait, tudatuk egész felépítését képes egyetlen pillantással felmérni. Gyakran előfordult, hogy néhány kérdés fogalmazódott meg bennem, miközben a nagyszámú hallgatóság egyik tagjaként figyeltem a szavaira. Ilyenkor zavartalanul tovább beszélt, de elmosolyodott, majd a következő mondatait úgy fogalmazta meg, hogy kimondatlan kérdéseimre választ kaptam. A hallgatóság más tagjai is beszámoltak ugyanerről a jelenségről. Nem tudtam hova tenni ezt a rendkívüli egyéniséget. Minél többet tanultam tőle, minél tisztábban láttam lelki szemeimmel, annál lenyűgözőbbnek tetszett szellemi nagysága, annál beláthatatlanabbá vált az a terület, amelyen az ő tudása meghaladta az enyémet. Minél több időt töltöttem el mellette,

annál kiismerhetetlenebbnek láttam. Akárhányszor találkoztunk, mindig más „személyiségjegyeket” fedeztem fel benne, míg végül az a benyomásom támadt, hogy ez az asszony az összes lehetséges személyiségjegyet magában hordja és bármelyiket meg tudja jeleníteni, vagyis egyáltalán nem rendelkezik személyiséggel, hiszen a minden egyben a semmit foglalja magában. – Anyám – kérdeztem egyszer –, ki vagy te tulajdonképpen? – Ki? – kérdezett vissza –, mit jelent az a szó, hogy ki? Csak egyetlen létező, van, és minden ember, minden állat, minden növény, sőt minden égitest, az összes nap és az összes bolygó csak egy-egy megnyilvánulása ennek az egyetlen létezőnek. Hány „ki” létezhet akkor? Ugyanaz az Önvaló szólal meg az én szavaimban, mint a tieidben vagy bármelyik élőlény megnyilvánulásaiban. A különbség csupán annyi, hogy nem minden élőlény ismeri fel saját magában az Önvalót, és így nem is nyilvánulhat meg benne annak valamennyi tulajdonsága. Aki azonban teljesen megismeri az Önvalót, a Földön fellelhető összes lehetséges tulajdonságot képes felmutatni, hiszen azok mind az egyetlen létező, az egyetlen Önvaló különböző megnyilvánulásai. Az a külső forma, amelyet te most magad előtt látsz, és amelyről azt hiszed, hogy az „velem” azonos, nem más, mint a megnyilatkozás egyik eszköze, amely az Önvalónak mindig azt a vonatkozását jeleníti meg, amely az adott helyzetben éppen szükségesnek bizonyul. Ne kérdezz hát olyan badarságokat, hogy én „ki” vagyok. – Anyám – kérdeztem –, hogyan ismerted meg az Önvalót a maga teljességében annyira, hogy annak összes lehetséges tulajdonságát meg tudod jeleníteni? Szeretnék én is eljutni idáig! Mondd el nekem! Milyen élményeken keresztül váltál az egyetlen létező ilyen sokoldalú megnyilatkozási eszközévé? Vagy mindig is ezen a magas fokon álltál? Már így születtél? – Születtem? – „Én” – születtem? Mikor láttad valaha is az „én” megszületését? Láttad-e már valaha is valakinek az „énjét”? Az „én” soha nem születik meg, csak a test. Az igazi, isteni Önvaló maga a tökéletesség, az Ó fejlődéséről tehát nem beszélhetünk. Legfeljebb a testnek kell tökéletesednie, hogy az Önvaló egyre magasabb rezgéseire tudjon hangolódni. Ezen a fejlődési folyamaton a legtökéletesebb szerkezetnek – a legtökéletesebb testnek – is keresztül

kell mennie, természetesen az enyémnek is, amely még meglehetősen távol áll a tökéletességtől. Minden állapot csak egy-egy fokozatot képvisel. A test mindig láncreakció során keletkezik – manapság így nevezik az ilyen folyamatokat –, és ha egy láncreakció már beindult, akkor sok különböző fejlődési szakaszon kell keresztülmennie, mielőtt lecseng. E törvény alól az anyag egyetlen megjelenési formája sem vonhatja ki magát. A test fejlődésével pedig természetesen a tudati állapot is változik. – Ezek szerint neked is végig kellett menned egy fejlődési folyamaton, ugye, anyám? Kérlek, meséld el, milyen volt? Mi mindent éltél át, milyen tapasztalatokat szereztél, amelyeken keresztül a tudatod jelenlegi állapotához eljutottál? Kérlek, mondj el mindent. – Minek beszéljek minderről? Mindenkinek a maga módján kell eljutnia a teljes önfelismerésig. Mi hasznod lenne abból, ha az én fejlődési utamat megismernéd? Te nem járhatod végig ezt az utat. Nem az események a fontosak, csak a belőlük levont tanulságok, a megszerzett tapasztalatok. Legyél nyugodt, a magad útján ugyanazokat a tapasztalatokat fogod megszerezni, mint én a magamén. Az utak száma végtelen, mégis mind ugyanoda vezet. – Anyám, igazad van. Belátom: a te utadat nem járhatom be. Mégis, sokat segítenél, ha elmondanád, hogyan tettél szert a tapasztalataidra, mivel én és mindenki más is, aki a történetedet hallaná, megtanulhatnánk, hogyan lehet a tapasztalatokat hasznosítani. Nem magára a történetre vagyok kíváncsi, hanem arra, hogyan tudtad a minden esemény mögött ott rejlő tanulságot levonni és magadévá tenni. Kérlek, anyám, mesélj az utadról. Oly sokat tanulhatnánk, ha megismerhetnénk az élethez való hozzáállásodat, és megtudhatnánk, hogyan vezettek el a sors kihívásaira adott válaszaid ilyen mindent átölelő, rendkívüli tudáshoz. Mindannyiunk épülésére szolgálna az elbeszélésed. Az idős asszony hosszan nézett rám. Végül így szólalt meg: – Tehát kíváncsi vagy arra, hogy én hogyan viselkedtem? És úgy gondolod, hogy a te és mások épülését is szolgálná, ha ezt elmondanám? Hát jó! Talán tényleg lesz némi haszna, ha elmesélem, milyen élmények hatására nyílt meg a szemem, hogyan ismertem meg az életnek azokat a belső törvényeit és összefüggéseit, amelyek a különböző emberek sorsát összekötik. Gyere el megint holnap. Akkor

majd mesélek azokról a tapasztalataimról, amelyek a megvilágosodáshoz vezettek – neked és azoknak, akik képesek meglátni a lényeget. Majd elmondom, hogyan került sor a beavatásomra... Másnap a hozzá legközelebb álló néhány tanítványával együtt ültük körül az idős asszonyt, és hallgattuk, amint belekezdett a beavatásáról szóló történetbe. Így keletkezett ez a könyv.

Ébredés Villámként hasított belém a fájdalom – a következő pillanatban pedig már a földön találtam magamat. Segítség! Segítsen valaki! De ne ez a felnőtt, aki itt van mellettem, és ijesztő módon akar megvizsgálni – nem! Nem akarom, hogy itt legyen! Szeretem, de veszélyhelyzetben jobb, ha távol van. Visszafutottam a szobába, amelyben a szép, idegen hölgy ült, akinek éppen jó éjszakát kívántunk. Tudtam, hogy teljes megértéssel segítene nekem. Egyébként is szerettem mellette lenni, élvezettel szívtam magamba az illatát, és a közelében mindig biztonságban éreztem magam. Ijedtségemben most az ő segítségében bízva szaladtam hozzá. Szipogva tartottam elé felduzzadt kezecskémet, amely élettelenül lógott lefelé és nem engedelmeskedett többe az akaratomnak. A szép asszony ránézett a kezemre, eldobta magától a ruhadarabot, amelyet éppen varrt, és hangosan felkiáltott: – Robert! Robert! Gyere gyorsan! Kinyílt egy ajtó, és belépett egy felnőtt, akiről ködösen annyit tudtam, hogy velünk lakik, és valamiképp hozzánk tartozik. Most először vettem szemügyre figyelmesebben. A magas férfi arca márványfehér, haja, szakálla és oldalszakálla pedig ébenfekete volt. Szeme feketén izzott, és egész személyiségét valami láthatatlan erőtér vette körül, amely mindenkit arra késztetett, hogy egy bizonyos távolságot tartson vele szemben. Egy pillantást vetett lifegő kezemre, majd megszólalt: – Orvost! Stefi, hívj azonnal orvost! Stefi bácsi elrohant, a magas, fekete férfi pedig megkérdezte tőlünk, hogy mi történt. Elmondtuk neki, hogy miután Grete és én jó éjszakát kívántunk, Stefi bácsi a vállára kapott, és így vitt be a hálószobába. Bent a szobában elengedett, én pedig lecsúsztam a hátán, de olyan gyorsan, hogy Stefi bácsi hirtelen elkapta a kezem, nehogy megüssem magam. Abban a pillanatban hasogató fájdalom nyilallt a jobb csuklómba, és amikor meg akartam emelni a kezemet, csak élettelenül lógott lefele. – Igen – bólogatott a férfi –, kificamodott a csuklója. Az a baj, hogy pont most kell elutaznom, és nem várhatom meg, amíg ideér az orvos. De egész éjszaka tűkön fogok ülni. Azonnal táviratozd meg, hogy mit tudott tenni az orvos.

Megcsókolt minket és a mamát, majd elment. Csodálkozva néztem fel a szép, idegen asszonyra, aki magára mutatva mindig a „mama” szót használta, és ezért mi is mamának hívtuk. Egészen eddig teli torokból bömböltem, így mutattam ki kétségbeesésemet és csalódottságomat afölött, hogy a felnőttek láthatólag képtelenek voltak bármit is tenni az érdekemben. Szűnni nem akaró, kínzó fájdalmamat éppúgy nem tudták enyhíteni, ahogy az élettelenül lógó kezemet sem tudták visszailleszteni a helyére. Amikor azonban meghallottam, hogy a fekete férfi egész éjjel tűkön fog ülni, a csodálkozásom és az iránta érzett aggodalmam annyira elhatalmasodott rajtam, hogy a sírást hirtelen abbahagyva megkérdeztem a mamát: – Miért kell neki egész éjszaka tűkön ülnie? Mama először értetlenül meredt rám, majd elnevette magát: – Azért, mert édesapád nagyon aggódik a kezed miatt. Ezzel a válasszal aztán jól kisegítettek! Semmi értelme nincs, semmi sem vált világosabbá. Az általunk „édesapának” nevezett fekete férfi egészen komolyan mondta, hogy tűkön fog ülni – mama pedig most kinevet. De miért? Csak azt ismételtem meg, amit édesapa mondott. Mit értsek az alatt, hogy édesapa „nagyon aggódik”, és miért kell emiatt tűkön ülnie? – Nem fogja a végén veszélyesen megszúrni magát? Mama gyakran varrt, és megmutatta, mennyire veszélyes lehet a tű; igen kellemetlen érzés, amikor a hegye az ember bőrébe fúródik. Tényleg fáj! A tűt éppen ezért csak varrásra szabad használni. – Micsoda képtelenség ez már megint a felnőttek részéről, hogy ha az egyik kezem olyan tehetetlenül és reménytelenül lóg lefele, hogy a másikkal állandóan tartanom kell, akkor édesapának emiatt egész éjszaka tűkön kell ülnie, amikor pedig a tűket csak varrásra szabad használni?! – Igaz, már eléggé hozzászoktam ahhoz, hogy a felnőttek értelmetlenségeket mondanak és csinálnak, de ez már sok volt. Többet akartam tudni. Mégsem adódott lehetőségem a további kérdezősködésre a „tűkön üléssel” kapcsolatban, mivel Stefi bácsi megjelent az orvossal. Az orvos jól megtermett, barátságos úr volt, aki olyan bensőségesen mosolygott rám, mintha már régóta ismernénk egymást; a levegőbe emelt, és ezzel egyben kiszakított biztonságot adó környezetemből, anyám közeléből. Szívemet fojtogató félelem ragadta meg, ráadásul a

hirtelen mozdulat újabb kínzó fájdalmat okozott, úgyhogy újra teli torokból kezdtem üvölteni. Az orvos az asztalra helyezett – láttam, ahogy lábacskáim a mellkasomhoz egészen közel kapálództak –, fejét ingatva rám mosolygott, és megszólalt: – Ajaj, milyen csúnya ez a kislány, amikor így sír! Hirtelen elcsodálkoztam. Micsoda? Csúnya vagyok, amikor sírok? – Ezt meg honnan veszi? – Eddig azt hittem, az emberek mindent látnak, csak engem nem. Az összes élőlény, a felnőttek, a konyhalány, Grete, a kanárimadár, a játékaim – egyszóval minden, ami körülvett, az látható, a kezem is, a hasam és a lábam, csak magamat nem láttam még, bár valahol a „magamnak” is ott kell lennie, csak éppen láthatatlanul. El se tudtam képzelni, hogyan lenne lehetséges ezt a valamit, vagyis magamat látni. Hogyan láthatta akkor ez a felnőtt az elkeseredésemet, a fájdalmamat, a sírásomat, egyszóval „engem”? Hűha! Ha tényleg lát engem, az ijedtségemet és a szerencsétlenségemet, hát az tényleg „csúnya” kell, hogy legyen. Annyira elcsodálkoztam, hogy abbahagytam a sírást, és vizsla szemmel néztem fel az orvosra. A felnőttek ebben a pillanatban hangosan elnevették magukat, mama pedig a következőket mondta: – Na lám, milyen hiú a kisasszony! Még a fájdalmát is elnyomja, csak ne lássák csúnyának! Már megint egy értelmetlen megjegyzés, ami oly jellemző a felnőttekre! „Hiú” – ez meg micsoda? Hogyan lehetnék hiú, ha azt sem tudom, mi fán terem a hiúság, és hogyan akarhatnám, hogy bármilyennek is lássanak, ha eddig nem is tudtam, hogy látható vagyok. Egészen eddig abban a meggyőződésben éltem, hogy én vagyok a dolgok szemlélője, az, aki lát: mindent látok, de én magam a látható dolgokon kívül állok. Gondolataimat ez a kérdés foglalta le, és már hangot akartam adni a kíváncsiságomnak, amikor az orvos megfogta a kezemet, és rántott egyet rajta. Majdnem felkiáltottam, olyan erős fájdalom hasított belém – jaj, ez a bolond teljesen ki akarja szakítani a kezemet! Azután azonban fordított egyet a kis kézen, amely most már valamiképpen szorosabb kapcsolatban volt velem, olyan borzasztóan fájt „nekem”, a következő pillanatban pedig a helyén is volt már... – Nos, ezzel meg is lennénk – mondta az orvos. – Az ízület egy kicsit meg fog dagadni, éppen ezért ma éjszakára szépen párnára helyezzük

a kezecskét, és azután hamarosan el is feledkezhetünk az egész ügyről. A felnőttek még tovább beszéltek arról, mennyire hiú vagyok, hogy pusztán a hiúság miatt még akkor sem kiáltottam fel, amikor a kezemet a helyére illesztették. Különösen mamára tett ez nagy hatást, amiért nagy szomorúságot éreztem. Látnom kellett, hogy a szép asszony, akit én akkor már nagyon szerettem, nem értett meg engem. Bár az orvos látott engem, marna számára láthatatlan maradtam. Ennek ellenére mély szeretetet sugárzott felém, és amikor később már az ágyamban feküdtem felpolcolt és sajgó kezemmel, nagy örömmel töltött el, hogy többször is láthattam fölém hajló, szép, finom és bátorítóan rám mosolygó arcát. Tekintetéből jóság és melegség áradt, és a közelében nem éreztem magam elhagyatva és egyedül. Tudtam, hogy számíthatok rá, bizonyos értelemben hatalmam volt fölötte, és korlátlan bizalmat éreztem iránta. Lassan elaludtam, az éjszaka tovaszállt, a kezem pedig újból az az engedelmes szerszám, hűséges barát volt, amely életem során később olyan sok örömöt okozott, és hozzásegített ahhoz, hogy tudatlanságomból felébredjek. Az orvos tévedett: az apró esetet nem felejtettem el, mivel az asszociáció révén elválaszthatatlanul, örökre hozzákapcsolódott első öntudatra ébredésemhez, ahhoz, hogy a szemem rányílt erre az életre. Ezt követően a tudatom – az emlékezetem – egy pillanatra sem szunnyadt már el. Ettől kezdve mindent, a külső világot éppúgy, mint saját bensőmet, a legnagyobb figyelemmel, nem lankadó koncentrációval szemléltem. Ettől kezdve tisztában voltam azzal, hogy olyan otthonban élek, ahol a hatalmas, fekete felnőtt feltétel nélkül uralkodik – mama Robertnak hívta, nekünk pedig „édesapának” kellett neveznünk. Az egész ház az ó szavát leste, mama pedig testestül-lelkestül hozzá tartozott. Hatalma mindannyiunkra – és később több ezer emberre – terjedt ki egyfajta sátorként vagy védőburokként. Az édesapa hatalmi körébe tartozók kivétel nélkül élvezhették a segítőkészségét, valamint a biztonságot és a jólétet. A délelőttöket nem otthon töltötte, ilyenkor együtt lehettem mamával. Az egész lakásban a nyomában lehettem, még a konyhába is elkísérhettem, és amikor éppen egy nagy asztalterítőt hímzett színes fonalakkal, mellette ülhettem, és a színes szálakkal tetszésem szerinti mintákat hímezhettem a hatalmas terítő valamelyik sarkába. Délre megjött édesapa, és az ebéd után vissza

kellett vonulnom Gretével a gyerekszobába – ami egyáltalán nem volt az ínyemre. Hozzám hasonlóan Grete is a házhoz tartozott, csak éppen – ahogy elmondták nekem – három évvel idősebb volt nálam. Amikor a kezem kificamodott, ő négy és fél, én pedig másfél éves voltam. A következő nyarat egy nagy tó partján fekvő faluban töltöttük. Nagy udvarral és veteményeskerttel körülvett parasztházacskában laktunk. Gretével mezítláb szaladgálhattam, és azt is megengedték, hogy egy feltűnően barna és ráncokkal barázdált arcú asszonnyal megnézzem az istállót, ahol láttam egy tehenet, egy borjút és jó néhány piros szemű nyulat. Lebilincselő élmény volt. A kertben nagy, sárga virágok nyújtóztak a magasba, és állandóan a nap felé fordultak. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Édesapát csak alkalmanként láttam, ilyenkor mindig azt hallottam, hogy „ma vasárnap van”. Egyébként egyedül voltunk mamával, és én az egész napot az ő társaságában tölthettem. Mindennap kijártunk a tóra, megmártóztunk, és önfeledten pancsoltunk a vízben. Egy napon mama megint azt mondta: – Holnap vasárnap, úgyhogy már most örülhetünk annak, hogy édesapád velünk lesz. Engem nem töltött el ez a hír különösebb örömmel, hiszen édesapa nem igazán érdekelt, és már azt is kitapasztaltam, hogy ha édesapa ott volt, mama egyfolytában csak vele foglalkozott. Ilyenkor Sophie-val, a ráncos arcú parasztasszony felnőtt lányával és Gretével kellett sétálni mennem. Este, miközben édesapára vártunk, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy néhány szomszéd azt magyarázza mamának, a „vasút kisiklott”, és édesapa ezért nem érkezett még meg. Mama nagyon megrémült, magához hívta Sophie-t, és a gondjaira bízott engem, azzal a kéréssel, hogy egy percre se hagyjon magamra, majd a vasútállomásra sietett. Grete vele mehetett – hiszen „három évvel idősebb” volt, és gyorsabban tudott járni, mint én. Egyedül maradtam Sophie-val. Már sötét volt, és ebben a napszakban most először lehettem még mindig ébren, ráadásul kint a kertben. Az élmény magával ragadott, ám erőt vett rajtam a bizonytalanság érzése is, hiszen ahhoz szoktam hozzá, hogy mindent nappali fényben látok, most pedig a dolgok olyan nehezen kivehetővé váltak. A fákat, virágokat inkább sejteni, mintsem látni lehetett. A nyárfák különös hangon susogtak. Több megfigyelésre

azonban nem volt időm, mert hirtelen valami egészen rémisztő dolog történt: Sophie a karjára vett, és a kerítéshez vitt, ahol a sötétből egy szörnyalak bukkant elő! Férfira emlékeztetett, de a fején ijesztő tollbokréta éktelenkedett, szeme a sötét éjszakában izzó parázsként világított, zakóján fémgombok fénylettek, a vállán pedig valami különös dolgot hordott, amelyről ösztönösen éreztem, hogy rendkívüli veszélyt rejt magában. Később hallottam, hogy ezt a dolgot „fegyvernek” nevezik. Nagyon taszítónak tartottam ezt a szörnyszerű lényt, és abban reménykedtem, hogy Sophie el fog futni velem onnan. Legnagyobb megdöbbenésemre Sophie megint valami képtelenséget csinált – amit egyébként már megszoktam tőle. Ahelyett, hogy eliszkolt volna, egészen közel lépett a kerítéshez, és eltűrte, hogy a szörny rémisztően mély hangján a fülébe suttogjon – majd átkarolja, és szorosan magához ölelje. Csakhogy én Sophie karjában voltam, úgyhogy ez az alak egyben engem is magához szorított, ami távolról sem volt kellemes, inkább émelyítő. De ez még nem volt minden! Hatalmas cincérbajuszának két „ága” éles szarvként meredt ki az arcából, és most egészen szorosan magához húzta Sophie-t, és úgy tett, mintha meg akarná harapni. Arra számítottam, ha eddig nem is, most már csak elfut Sophie – de nem, sőt a szabad karjával átölelte a szörny nyakát, és amikor az már arra készült, hogy megharapja – vagy megegye –, nemhogy elfordította volna az arcát, hanem odatartotta a száját, majd mindketten úgy tettek, mintha kölcsönösen fel akarnák falni egymást. Engem közben úgy összenyomtak, hogy alig jutottam levegőhöz. Teljes erővel igyekeztem magam eltaszítani a szörnytől, és próbáltam az orromat szabaddá tenni. Az idegen közelsége kimondottan ellenemre volt, ráadásul mindenféle szagot is éreztem. Különösen taszított egy kesernyés szag, amelyet ez az alak árasztott magából. Ők ketten azonban a legkisebb mértékben sem törődtek velem, annyira maguk közé szorították a fejemet, hogy hallottam a férfi szívverését, és közben úgy tettek, mintha egymás szájába akarnának bújni. Hajaj! Ezek a felnőttek és a dolgaik! Figyeltem az egymásnak feszülő párt, és képtelen voltam ráismerni a jól nevelt, szerény Sophie-ra. Idegen lénynek hatott, amely mintha nem is hallaná a nyögdécselésemet. Aztán egyszer csak eleresztett minket a szörny, és eltűnt a sötétben. A következő pillanatban már mama és édesapa megnyugtató hangját hallottam, majd megpillantottam az éjszakából előbontakozó vidám,

jókedvet árasztó arcukat is. Az egész szomszédság összefutott, hogy kikérdezze édesapát a vonat kisiklásáról. Sophie úgy tett, mintha mi sem történt volna, és egy szóval sem említette az ijesztő lényt, amely pár perccel korábban úgy magához szorította őt. Lágy arcvonásai az ártatlanságot sugározták. Számomra ez újabb meglepetést jelentett, de nem jutott időm arra, hogy ezen tovább töprengjek, mert édesapa bonbont hozott nekünk a városból, és engem rendkívüli módon érdekelt, hogy én ugyanolyant kapok-e, mint Grete. Nem kellett csalódnom; mindketten ugyanazt az édességet kaptuk. Mint mindig, mama most is elrontotta az örömömet, mert amikor az összes bonbont egyszerre akartam a számba tömni, kivette a kezemből a finom nyalánkságot, egyetlen egy bonbont adott vissza nekem, és megígérte, hogy másnap minden étkezés után kapok majd egyet. Na tessék! Ha majd megnövök, annyi bonbont fogok egyszerre a számba venni, amennyit csak akarok! De nem tehettem mást, átadtam az édességet, majd aludni mentem. Miután mama már ágyba fektetett, megkérdeztem tőle még az ima előtt, később ugyanis már nem szólalhattam meg: – Mama, mi az, ami a fején tollbokrétát hord, a vállán valami furcsa dolog van, és a gombjai a sötétben fénylenek – és, mama, olyan borzasztó szaga van? Mama meglepetten nézett rám, majd így felelt: – Azok a csendőrök. – Mama – kérdeztem újra –, a csendőrök embereket esznek? – Tudni akartam, hogy amelyikkel mi találkoztunk, tényleg meg akarta-e enni Sophie-t, vagy ha nem, akkor mi a csudát akart? – Nem, nem – válaszolt mama nevetve –, ők vigyáznak a jó emberekre, ne félj kicsim, egy se fog téged megenni. Már akartam mondani, hogy amelyikre én gondoltam, az nem is engem, hanem Sophie-t akarta felfalni, de mama megcsókolt, betakart, és azt mondta: – Aludj szépen, most édesapához kell mennem. Egyedül maradtam a gondolataimmal, és hosszasan töprengtem, annyira érthetetlen volt, hogy a csendőr mit akart Sophie-tól. Sophie pedig miért engedte magát annyira összepréselni, hogy én is olyan elviselhetetlenül közel kerültem ahhoz az alakhoz! Valami magyarázat csak található minderre... Az egész ügy, mint minden, amit nem értettem, nyugtalansággal töltött el, de végül elaludtam. Másnap

csodálatosan sütött a nap, és miután megkaptam a bonbonomat, mindannyian a nagy vízhez mentünk, hogy fürödjünk és pancsoljunk. Összefutottunk a csendőrrel az úton. A nappali fényben már kedves felnőttként láttam, aki barátságosan beszélgetett az édesapámmal. Csak azt nem értettem, miért tesz úgy, mintha először látna életében; a. tegnap történteket nem felejthette még el! Mindenesetre még mindig féltem a cincérbajuszától, és nem mertem semmit se kérdezni tőle... Erről a nyárról van még egy emlékem, amely igen mélyen rögzült bennem. Egy délután – édesapa éppen velünk volt, a parasztok pedig mindannyian ünneplő ruhában ültek a házaik előtt, innen tudtam, hogy vasárnap van – a harangok kongására lettünk figyelmesek. A harangok azonban nem a megszokott módon szóltak, inkább úgy tetszett, mintha akadoznának, és nem akarnának elhallgatni... csak kongtak, kongtak... A falu vasárnapi nyugalma hirtelen megszakadt. Emberek futottak el a házunk előtt, mindannyian ugyanabba az irányba. A ráncos arcú asszony férje és fia is elrohantak, vödrökkel és fejszékkel felszerelkezve. Mama és néhány asszony velünk maradt, és az asszonyok egyre csak ugyanazokat a szavakat ismételték: – Mi Atyánk a mennyekben, ne hagyj el minket, mi Atyánk a mennyekben, ne hagyj el minket. Mama arca is nagyon gondterhelt volt, és azt mondta nekünk: – Imádkozzunk mindannyian, hogy édesapa egészségben jöjjön vissza. Megkérdeztem, hova ment, és miért. Mama azt felelte, a faluban tűz tört ki, és édesapa is elment az oltásban segíteni. Imádkoztunk, de én nagyon kíváncsi voltam, mit jelent az, hogy „a faluban tűz tört ki”. Egy asszony azt mondta, hogy a kertünk végéből még a „lángnyelveket” is látni lehetett. Oda szerettem volna menni, de mama nem engedte meg. Grete azonban elmehetett a szomszédos fűszeres fiával, hogy megnézzék a lángokat, és ez engem mély keserűséggel töltött el. Miért szabad neki állandóan olyasmiket csinálnia, amiket nekem nem engednek meg, csak azért, mert ő három évvel idősebb? Ha a tűz veszélyes, akkor a veszély őt éppúgy érinti, mint engem, még akkor is, ha „három évvel idősebb”! – Ó, ez a három év! Milyen, de milyen gyakran kell még ezt hallanom, mindig, amikor nekem nem engednek meg valamit, amit ő már megtehet, vagy amikor nem vagyok hajlandó elfogadni vagy eltűrni, hogy ő parancsolhat nekem!

Már késő este volt, amikor először néhány, majd egyre több ember kezdett visszatérni, mindannyian kimerülten. Elmondták, hogy édesapa több házat is megmentett a tűztől, halálmegvető bátorsággal rontott be égő épületekbe, hogy gyerekeket vagy állatokat mentsen ki, fáradhatatlanul irányította az oltást, és mindenki azonnal engedelmeskedett neki. Nagyszerű ötleteivel és lankadatlan bátorságával a többieket is rendkívüli teljesítményre tudta sarkallni, míg aztán végül sikerült behatárolni a tüzet. Mama sugárzó arccal hallgatta a beszámolókat, és amikor utolsóként a ráncos asszony fiának társaságában édesapa is megérkezett, kitörő örömmel vetette magát a karjaiba: – Ó, drága Robert, milyen nagyszerű vagy, minden tekintetben olyan nagyszerű! Édesapa szótlanul mosolygott. Teljesen befedte a korom, úgyhogy gyorsan visszavonult, hogy lemosakodjon. Magától értetődőnek vettem édesapám rendkívüliségét. Számomra az „édesapa” szó egyet jelentett a „nagy uralkodóval”, aki mindenki más fölött áll, és akinek utasításait mindenki azonnal végrehajtja. Szava törvény, tökéletességéhez a legkisebb kétség sem férhet. Másképp nem lehetne ő a „nagy uralkodó”! – Édesapa iránt akkoriban még nem nagyon érdeklődtem, személye egyszerűen a megingathatatlan biztonságot jelentette számomra. Jelenléte nem okozott semmilyen gondot, úgyhogy nem is nagyon foglalkoztam vele. Csak amikor az egész család – édesapa, mama, Grete és én – együtt sétált, és ő kézen fogva átvezetett az úttesten, akkor figyeltem fel a hallatlan erőre, amely a kezéből sugárzott, és a körmeire, amelyek mindig olyan tiszták voltak mint a friss hó. Így semmi meglepőt nem láttam abban, hogy édesapa azonnal meg akart szabadulni a koromtól. A nyár elmúlt, és mi újra otthon voltunk. Egy alkalommal feltűnt, hogy miközben a sétához öltöztetett, mama prémsapkát húzott a fejemre, és vastag kabátba bújtatott. A levegő valósággal csípte a bőrömet. Azt mondták, „hideg” van. Orrom és lábacskám ezt egyáltalán nem viselték jól. Az égből azonban fehér pelyhek hullottak, és minden kirakatban fehér szakállas, vörös ruhába öltöztetett télapók álltak. Aztán új évszak köszöntött be, mama szalmakalapot tett a fejemre, és könnyű köpenyt adott rám. Kint mindenfelé virágok nyíltak, mi pedig a parkban labdázhattunk és karikázhattunk.

Ebben az időszakban felhőtlen boldogságot élvezhettem volna, ha mama nem keserítette volna meg időről időre az életemet a körömvágással. Ettől már akkor rettegtem, amikor csak sejtettem, hogy az a bizonyos nap közeleg. A körmöm alatt olyan érzékeny volt a bőröm, hogy ha a körömvágás után bármi, akár a friss levegő hozzáért, a szörnyű érzés miatt üvöltve futottam körbe a szobán, és ujjaimat szétfeszítve próbáltam az érzékeny területet mindentől távol tartani. Nem, nem fájdalomról volt szó, hanem valami elviselhetetlen érzésről. Amikor mama ezt először látta, el sem tudta képzelni, mi bajom lehet. Arra gondolt, talán az ujjamba vágott anélkül, hogy észrevette volna, és meg akarta nézni a sebet. Amikor azonban megérintett, olyan hangosan kiáltottam fel, hogy megrémült, és felkereste a háziorvosunkat. Az orvos azt mondta, olyan rendkívül érzékenyek az idegeim, ami csak egészen ritkán fordul elő. Azt javasolta mamának, hogy a körömvágás után langyos vízben áztassa a kezemet, és engedje, hogy pancsoljak a vízben egy ideig. A kezelés tényleg használt, de még sok évbe telt, amíg a bőröm annyira megerősödött, hogy a körömvágást szenvedés nélkül elviseljem. Drága, gyengéd édesanyám! Milyen szeretetteljes megértéssel próbáltál úrrá lenni azokon a nehézségeken, amelyeket ez a túlérzékenység okozott. Ha érzékeny idegzetemet nem takartad volna be gyengéd szereteteddel, már gyerekkoromban meghaltam volna. Csak a te segítségeddel nőhettem fel egészségesen, és fejleszthettem ki lassan és tudatosan az ellenállóképességemet. Az a lágy fészek tette lehetővé, hogy használható emberré váljak, amelyet te, odaadó édesapám, és te, önfeláldozó édesanyám teremtettetek. Segítettetek nekem abban, hogy tudatosan kifejlesztett képességemmel tartsam egyensúlyban az érzékenységemet. Akkoriban még gyermek voltam, és fogalmam sem volt az érzékenységemről. Csak megfigyeltem a világot magam körül, mindent tudni akartam, de az egészségemmel kapcsolatban azt tettem, amit te tanácsoltál nekem. Feltétel nélkül bíztam benned!

Oroszlán és világosság Így telt el néhány tél és nyár. Egyszer azt hallottam, hogy négyéves vagyok. Grete már iskolába járt, én pedig nagy izgalommal figyeltem a szavait, miközben büszkén felolvasott nekem a kiskátéból. Gyerekújságja is volt, abból is gyakran felolvasott. Ha nem volt otthon, a már egy ideje velünk lakó apai nagyanyámat kínoztam azzal a kéréssel, hogy olvassa tovább a félbehagyott történeteket, annyira izgatott a folytatás. Egyébként is mindig hegyeztem a fülemet, ha megtörtént esetekről beszéltek. Valósággal égetett az élet iránti kíváncsiság. Annyi minden történhetett! A mesék minden másnál fontosabbak voltak számomra! Vágyamnak Adi néni, édesanyám nővére tett eleget. Adi néni akkoriban gyakran látogatott meg minket. Kedves arca volt, és egész lényét valami macskaszerű szépség és jóság jellemezte. Barna szeméből melegség áradt, és olyan jellegzetes illat vette körül, amelyet csak a jóságot magukban hordozó embereknél lehet tapasztalni. Élvezettel szívtam magamba a jóságnak ezt az illatát, amelyet azonban csak kevés más emberen érzékeltem. Ha Adi néni érkezett, örömtől repesve szaladtunk oda hozzá, lesegítettük róla a kabátját, és első szavunk ez volt: „Adi néni, mesélj nekünk!” Ó pedig a legcsodásabb meséket mondta el. Soha nem fogyott ki a történeteiből, mindig valami újat mesélt, ami érdekesebb volt, mint bármi, amit azóta valaha is hallottam vagy olvastam. Ha betegen nyomtam az ágyat, Adi néni eljött hozzám, és meséivel teljesen elfeledtette a betegségemet. Történeteit nem fejezhette be, mert amikor csak véget akart vetni a mesemondásnak, addig kérdezgettük, hogy „Adi néni, és akkor ... mi történt azután?”, míg végül engedett nekünk, és tovább mesélt. Amikor pedig már tényleg haza kellett mennie az édesanyjához, vagyis a másik nagymamámhoz, akkor egyedül maradtam Gretével, és figyeltem, amint mesekönyvet olvas. Én is szerettem volna már olvasni. A gyerekújság és a mesekönyvek történetei persze egyáltalán nem voltak annyira izgalmasak, mint Adi néni meséi, de azért azok is mesék voltak, és én azokat is meg akartam ismerni. Elkezdtem gondosan tanulmányozni Grete könyveit. Hosszasan szemléltem a különböző betűket, és megpróbáltam olvasni, de képtelen voltam megfejteni az értelmüket.

Egy éjszaka megint az az álmom ismétlődött meg, amely már olyan sokszor okozott nekem szenvedést, hogy az egész család tudott róla: futok egy úton, rohanok, ahogy csak bírok, nyomomban egy oroszlánnal, amely le akar teríteni, és fel akar falni. Kétségbeesetten, zihálva futok egy ház felé, amely az út végén áll. A nyitott ajtóban egy asszony áll, aki nem úgy néz ki, mint a jelenlegi édesanyám, az álmomban mégis ő az anyám, és széttárt karral vár rám. Tudom, hogy ha elérem, akkor az oroszlán hatalma megszűnik fölöttem, és én megmenekülök. Most azonban már egészen közel van, forró lihegését a tarkómon érzem... sörénye megérinti nyakamat, mindjárt leterít... minden erőmet összeszedve rohanok, majd hirtelen taszítást érzek, és teli torokból kiáltok fel: „Anyám!” ... Ekkor elérem az asszonyt, és kimerülten rogyok a karjába. Megmenekültem, az oroszlán eltűnik, én pedig arra ébredek fel, hogy a szívem szörnyű erővel kalapál, testem pedig félelemtől és iszonyattól remeg. Azonnal felugrom, a takarót a megszokott módon magamra borítom, és úgy ahogy vagyok, hálóingben és mezítláb, befutok a szüleim hálószobájába, nagy sietséggel édesanyám ágyába mászom, a takarója alá. – Ó, ez az áldott illat, a nyugalom és a biztonság, amelyben itt úgy merülhetek el, mint a langyos vízben! Mama átölel, és megkérdezi: – Már megint az az álom? – Az oroszlán? – Igen – válaszolok, és édesanyám közelében lassan lecsendesedik a szívdobogásom, majd békésen elalszom... Másnap anyám ágyában ébredek fel. Ő már felkelt, de a hálóinge még az ágyon hever. Gyorsan hozzányomom az orromat, hogy anyám áldott illatát szívhassam magamba. Édesapa a szomszédos ágyon fekszik, és az újságot olvassa. Tehát vasárnap van, gondolom magamban. Mama bejön, és beszélgetni kezd édesapával. Édesapa félrerakja az újságot, pont oda, ahol én fekszem. Kézbeveszem, és kutatva kezdem megint szemlélgetni a betűket – ezeket a fekete, titokzatos krikszkrakszokat a fehér papíron. Csak tudnám, mit jelentenek. – Édesapa – kérdezem –, mit jelentenek ezek a betűk? – Nézd csak – válaszol –, ez itt egy A, ez egy P, ez egy R, ez, ez pedig egy Ó. – És ez itt?

– Az – mondja édesapa – egy H, aztán ez egy I, ez egy R, ez egy D, ez egy E, ez egy T, ez egy É, ez pedig egy S. Újra ránézek a betűkre, és hirtelen mintha fátyol lebbenne fel szemem előtt, tudatom kivilágosodik... Világosság!!! A betűk jelentése megnyílik előttem, én pedig izgatottan, határtalan boldogságot érezve olvasok. – Édesapa! Édesapa! Ez itt akkor „apróhirdetés”, ugye!? Mama megáll a szoba közepén, majd odajön hozzám, a karjába vesz, megcsókol, és izgatott, örömteli hangon szól hozzám: – Te tudsz olvasni! Édesapa úgy gratulál nekem, mint egy felnőttnek, ami egy kicsit zavarba hoz, majd Grete is befut a szobába, őt is izgalomba hozza a hír, hogy tudok olvasni. Hamarosan az egész ház erről beszél, délben megérkezik Adi néni, neki is azonnal hallania kell az újságot. Igen! Tudok olvasni, a betűk nem megfejthetetlen rejtélyek többé, titkuk megnyílt előttem. Tudok olvasni!!! És ezzel új korszak kezdődik. Mindent elolvasok, ami csak betűkből áll. A tudást akarom, a tudást!!! Minden olvashatót elolvasok. Mesekönyveket, gyerekújságokat, Grete tankönyveit, naptárakat, az édesapa íróasztalán heverő újságokat, egy füzetet, amelyet a szobalány kapott egy férfitól, és amelyben „csókokról”, „szerelemről”, titkos „találkákról”, majd „gyilkosságról” és „holttestekről” olvasok; amikor pedig mamától kérek magyarázatot ezekre az érthetetlen és félelmetesnek hangzó dolgokra, ő kétségbeesetten tépi ki kezemből a füzetet, és „az ég szerelmére, ezt meg honnan szerezted?” felkiáltással beront a konyhába, és megtiltja a szobalánynak, hogy még egyszer ilyen füzetet adjon a kezembe. Milyen kár! Máig sem tudom, mi lett a szép grófnővel, akit éjszaka egy sötét alak kirabolt, és váltott lovakkal a messziségbe hurcolt... Így kellett levonnom a szomorú tanulságot, hogy ha valami a teljes érdeklődésemet lekötötte, akkor az ellen mamának mindig volt valami kifogása. Lassan megszilárdult bennem a meggyőződés, hogy felnőttekkel jobb nem beszélni az érdekes dolgokról, különben mindent elrontanak. Néha egyedül maradtam a cselédekkel, ilyenkor alaposan kikérdeztem őket. Valamiképpen a kezemben tudtam őket tartani – ezt határozottan éreztem; ha felvilágosítottak valamiről, nem merték az

ügyet megemlíteni az édesanyám előtt, hiszen a szemrehányások először rájuk záporoztak volna.

A szüleim nem az „én szüleim” Körülbelül ötéves lehettem, amikor édesapa egy alkalommal ebéd közben megemlítette az „igazgatót”. Engem minden érdekelt, amiről a felnőttek beszélgettek, így rögtön fel is tettem a kérdést: – Édesapa, ki ez az igazgató? – Az igazgató van a legmagasabb beosztásban az irodában. Mindenkinek azt kell tennie, amit ő mond. Ő vezeti az egész irodát. – De édesapa, te ugye nem kell, hogy engedelmeskedj neki? Ó nem áll fölötted, ugye? – De igen – felelte édesapa –, én még nem vagyok igazgató, egyelőre, és ezért azt kell tennem, amit ő mond. Édesapa ezután elmagyarázta, mi fán terem az igazgató, azaz a vezető. Nem! Nem akartam hinni a fülemnek. Igazgató, aki édesapa fölött áll? Hogyan lehetséges ez? Eddig magától értetődő volt számomra, hogy az „édesapa” szó a mindenek fölött álló „nagy uralkodót” jelentette. Ő rendelkezik az ország összes lakosa és a birodalom összes kincse fölött, szava törvény, senki emberfia nem merne ellentmondani neki, csak „Ő” az egyetlen, akitől édesapa alkalmanként tanácsot kér, vagy akivel megbeszéli az ország ügyeit. „Ő” azonban valami egészen más! „Őt” nem szokták embernek nevezni. Édesapa mindenki más fölött áll, hogyan létezhetne akkor olyan igazgató, akinek engedelmeskednie kell? Talán most először néztem meg édesapát igazán figyelmesen. Ahogy alaposan megfigyeltem, lassan derengeni kezdett bennem a felismerés, hogy ez az ember, akit egyébként nagyon szerettem, nem az én „édesapám”. Mióta ebben a környezetben öntudatra ébredtem, már hozzászoktam, hogy itt élek, hogy a szép, szőke, idegen nő az anyám, a magas, tekintélyt sugárzó fekete férfi az édesapám – igen, itt ő az édesapa – de nem az én apám! Ahol én vagyok otthon, ott nem ő az édesapám, csak itt, ahol most éppen tartózkodom! Alapjában ő éppolyan idegen, mint a szép, idegen nő – mama. Lassan már mindkettőjükhöz hozzászoktam. Rendes emberek, szeretnek engem, fontos vagyok számukra, és az utóbbi időben én is kifejezetten megkedveltem őket. De mégsem ők az

én szüleim. Csak megszokásból neveztem őket „mamának” és „édesapának”! Eddig még nem gondoltam át alaposan a helyzetet. A dolgokat olyannak fogadtam el, amilyenek voltak, mivel jól éreztem magam ezek között az emberek között. Biztonságban éreztem magamat mellettük, én is örömet okoztam nekik, és bármit tettem, azt ők különlegesnek, izgalmasnak és szívderítőnek találták. Miért is ne éreztem volna jól magam a társaságukban? Alkalomadtán még Gretével is jól tudtam játszani, ha éppen megfeledkezett arról, hogy fölöttem áll, mivel „három évvel idősebb”. Igen, minden jó volt. Stefi bácsi gyakran látogatott meg minket, nagyon szépen zongorázott, és fölöttébb vonzó dolgokat mutatott nekem. Megmutatta, hogyan kell szappanbuborékokat fújni, bicskájával kis kereplőt faragott nekem dióhéjból, aztán egy malackát készített szilvából és gyufaszálakból, egyszer pedig csodálatos festékesdobozt hozott ecsettel. Szép színes virágokat festhettem egy füzetbe, amely csak az enyém volt, és amelyet most nem kellett Gretével megosztanom! Adi néni is elbűvölő volt kifogyhatatlan tréfáival és meséivel. Anyai nagyanyámat is nagyon szerettem, olyan gyengéd és finom volt, és mindig olyan szeretetteljesen mosolygott rám. Amikor a zongora mellé ült, mindig kivételes örömöt szerzett nekünk. Csodálatos játékát mindig rajongva hallgattam. Ebben a vonásomban teljesen megegyeztem drága, gyengéd édesanyámmal: hozzám hasonlóan ő is mindennél jobban szerette a zenét. A másik nagyanyám rendkívül érdekes asszony volt. Gyakran mesélt nekem az idegen országokban tett sok utazásáról, és többször is elvitt magával a Nemzeti Múzeumba. Ott aztán mesés dolgokat láttam. Gyönyörű színekben pompázó, hatalmas lepkéket, amelyek – mint nagyanyám elmondta – Földünk másik végén éltek, és amelyeket különös módon eléggé jól ismertem, azután óriási, kitömött állatokat, amelyektől először nagyon megrémültem, de nagymama megnyugtatott. Az is nagyon tetszett, amikor a család számomra magától értetődőnek tetsző dolgaimról beszélt csodálkozva és nagy elragadtatással, és az egész rokonság arról áradozott, hogy én milyen „tehetséges” vagyok. Négyéves koromban mama megmutatta, hogyan kell egy meggörbített tűvel „horgolni”. Ekkor horgoltam egy kis szoknyát

a játékbabám számára, amelyik azután mindig a székecskémen ült, mivel nem tudtam vele mit kezdeni. Nem volt benne élet, és engem csak az élő dolgok vonzottak. A szoknyácska szenzációt váltott ki a családban, ami engem nagyon meglepett. Ha mama olyan szép csipketerítőket készít, akkor mi a meglepő abban, hogy én is tudok horgolni? A füzetembe festett színes virágaim olyan lelkesedéssel töltötték el a családot, hogy édesapám egy malacperselyt ajándékozott nekem, és valahányszor csak egy szép virágot festettem, ó egy ezüstérmét dobott a perselybe. Ó, milyen szép idők is voltak azok... Ám ekkor jött a borzasztó hír! Édesapának van egy elöljárója! Ebben a pillanatban teljesen világossá vált előttem, hogy itt, ebben a környezetben élek, és ezt nevezem az „otthonomnak.”, és mégsem vagyok otthon – ez itt nem az én otthonom! Ebben a meggyőződésemben semmi sem tudott megingatni. Ha már akkoriban annyit tudtam volna az emberi lélek rejtelmeiről, mint ma, akkor azonnal kielemeztem volna, hogy – gyerekként – honnan szárazhatott ez az elképzelésem. Egyszerűen kisgyerek voltam, aki mindent közvetlenül él meg, és meggyőződésemmé vált, hogy az otthonomból erőszakkal hurcoltak el. Semmit sem tudtam arról, hogy honnan jövök, mivel időközben mindent elfelejtettem. Ki más adhatott volna felvilágosítást, mint az a két ember, akik engem a gyereküknek neveztek? Tisztában voltam azonban azzal, hogy ha kérdéseket teszek fel nekik, újra csak amolyan „felnőttválaszokra” számíthatok tőlük, amelyeket nem voltam képes megérteni. A végén pedig úgyis csak a jól ismert válasszal zárnák le a kérdést: „Várj, amíg megnősz”. Mennyire gyűlöltem az ilyesmit! Várjak, amíg megnövök?! Mire jó ez a sötétségben, tudatlanságban eltöltött idő? Most akartam mindent tudni, és nem majd „egyszer”! Így merengtem ezen a kérdésen, míg aztán be nem esteledett, és nekem ágyba kellett bújnom. Mama odajött az ágyamhoz, mellém ült, és megkérdezte: – Miért vagy ilyen csendben, miért járkáltál elgondolkozva fel-alá a lakásban, ahelyett, hogy a babáddal játszottál volna? Mondd meg szépen, mi van veled? Nekem mindent elmondhatsz, kérdezz csak nyugodtan. Ó, most teljes szívemből, teljes odaadással szerettem őt. Gyengéd volt, kedves és szép. Többször is tapasztaltam már, hogy a pártomat

fogta, ha valaki megszidott, mindig a biztos menedék reményében futhattam hozzá. Most egészen bizalmas közelségben voltunk, és úgy éreztem, bármit megbeszélhetek vele. Átöleltem a nyakát, és megkérdeztem: – Mama, honnan hoztatok ide, honnan kerültem ide hozzátok? Szemében először meglepetés tükröződött, sót szemlátomást meg is rémült egy kicsit, azután szeretetteljesen elmosolyodott, és így válaszolt: – Van egy nagy tó, és az összes kisgyerek ebben úszik; ha azután két ember szereti egymást, és Istenhez imádkoznak, hogy gyerekük lehessen, akkor Isten útra bocsátja a szolgáját, egy nagy gólyát, amely a tóhoz repül, kihalássza azt a gyereket, akit Isten kijelölt a két ember számára, a hátára veszi, és elrepül vele az emberpárhoz. Azután a gyereket a csőrébe veszi, és a nő mellé helyezi. Így kap a kisgyerek földi szülőket, és így válik földi kisgyermekké. Kezdetben izgatottan hallgattam, de hamarosan pontosan tudtam, hogy éppúgy „mesét mond”, mint ahogy Adi néni szokott. Nem! – Nem ez az igazság! Az igazságot, azt, hogy hogyan és hol talált meg engem ő és édesapa, nem akarja elmondani. Csalódott voltam, és fürkésző tekintettel néztem a szemébe. Megkért még, hogy szépen mondjam el utána az imát, majd jó éjszakát kívánt, és elment. Egyedül maradtam. Mostantól egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy édesapa és mama nem az igazi szüleim, és hogy az én hazám nem ez az ország. Tudtam, hogy anyám nem ismer engem, tudtam, hogy nem lát engem. Számára idegen voltam, és az is maradtam. Környezetemben az összes ember teljesen idegennek hatott. Nem értettük meg egymást. Ha mamával olyan dolgokról. próbáltam beszélni, amelyek számomra maguktól értetődőnek látszottak, gyakran annyira meglepődött, hogy édesapához futott, és elmondta neki, milyen furcsa dolgokat hallott tőlem. Édesapát is meglepték ezek az esetek. Láttam, hogy számukra mindez új és idegen. Később a rokonságnak is beszéltek a megjegyzéseimről, és ilyenkor jót nevettek rajtam. „Milyen különleges gyerek”, hallottam újra meg újra. Én azonban semmi különöset nem láttam magamon, sőt úgy tetszett, inkább ezek az emberek viselkednek furcsán, és még ha szerettem is őket, teljesen idegennek éreztem magam közöttük. Mindent túlságosan kicsinek, korlátoltnak és fakónak láttam.

Tudatalattim mélyén élt a meggyőződés, hogy csak „ő” értene meg engem teljesen. Szívesen éltem volna sokkal tágasabb térben, szabadabban, olyan emberek között, akik legalább hasonlítottak volna rám. Az elkülönültség és az egyedüllét érzése életem későbbi részében sem szűnt meg, éppen ellenkezőleg, egyre tudatosabbá vált. Kapcsolódási pontokat kerestem, de nem jártam sikerrel. Marna nagyon sok szépet mondott a testvéri szeretettől. „Nagyon jó, ha az embernek olyan nővére van, akivel mindent megbeszélhet, és akiben teljesen megbízhat”, mondta többször is. Elhatároztam, hogy Gretével ilyen kapcsolatba kerülök, de nem tudtam vele bizalmas viszonyt kialakítani. Nem vett komolyan, mivel „három évvel idősebb” volt, és ha valamelyik intimebb ügyemet megemlítettem előtte, ő rögtön mamához futott, és kiadta kis titkaimat. A testvéri szeretet így az én esetemben meglehetősen egyoldalú maradt. Végül teljesen lemondtam a kapcsolatteremtésről, és attól kezdve úgy éltünk egymás mellett, mint két egészen más világból származó lény. Mindenki idegen volt számomra... mindenki. Az idő mérföldes léptekkel haladt előre, hamarosan hatéves lettem, és egy szép napon mama iskolába vitt. Egy csapat gyerek közé csöppentem, és az elkülönültség, az egyedüllét érzése még jobban felerősödött. A családon belül mindenki szeretett engem, és én is szerettem a családom többi tagját, így a szeretet minden másnál előbbrevaló volt. Már hozzászoktam a körülöttem lévő emberekhez, és ezért jól éreztem magam. Az iskolás gyerekek azonban teljesen idegenek voltak számomra. Ők jól megértették egymást, én azonban különcnek számítottam közöttük. Ők éppolyan értetlenül szemléltek engem, ahogy én őket. Többször is kinevettek, ami nagyon fájt. Állandóan arról beszéltek, hogy mi mindenük van, mi az ő tulajdonuk, és a legkülönbözőbb dolgokat mutogatták egymásnak: tollakat, ceruzákat, radírokat, és mindegyikük valami olyasmi birtokában szeretett volna lenni, és olyasmivel akart dicsekedni, amivel a többiek nem rendelkeztek. Mindezt én rendkívül unalmasnak és nevetségesnek tartottam. Engem a könyvek, a mesék, a zene és a múzeumok vonzottak. A gyerekek ezt egyáltalán nem értették, és igen furcsa kérdéseket tettek fel nekem. Miközben ők babáztak, labdáztak vagy karikáztak, én csodálatos színeket elővarázsoló üvegprizmával vagy

mágnessel játszottam, amelyet Toni, édesanyám másik fiútestvére adott nekem. Olyan titokzatos volt! A mágnes mama összes gombostűjét magához rántotta, majd az olló is mágnesessé vált, és mamának erővel kellett a tűket az ollótól távol tartania, különben valósággal ráugrottak. Igen, tudni akartam, miféle erő rejtőzik a mágnesban, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy a mágnes minden bizonnyal éppúgy szereti a gombostűket, ahogy mama szeret minket, hiszen én is éppúgy ugrom a nyakába, ahogy a tűk a mágnesra. Ezt hallatlanul izgalmasnak és érdekesnek találtam! A gyerekek azonban kinevettek. Egyedül voltam... egyedül. Télen zongoraórákra kezdtem járni. Amikor zongoráztam, úgy éreztem, hogy a zenében pontosan olyan alakzatok rejtőztek, mint amilyeneket Toni bácsi készített kartonból. Ő ezeket „mértani formáknak” nevezte. Egy alkalommal olyan darabot játszottam, amelyből kis kockák hullottak ki. Máskor éles csúcsokat érzékeltem az általam játszott zenében, amelyekről apró golyócskák szökkentek a magasba. Amikor mamával a parkban sétáltam, mindig megcsodáltam a nagy szökőkutat, mivel a központi vízsugár tetején táncoló, pörgő, ugrándozó tündéreket és gnómokat láttam. Egyben a szökőkút vizében táncoló formákat is zeneként érzékeltem. Ezt a zenét nem hallottam, hanem láttam. Tudtam, hogy ez is zene. Mindez természetesnek hatott számomra! Az iskolában azonban kinevettek a gyerekek, ha ezekről az élményeimről beszéltem, és azt mondták, „együgyű” vagyok. Nem értettem, miért vélekednek így. Amikor azonban először hallottam más gyerekeket hangszeren játszani a zeneiskolába, a meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam. Micsoda? Nem hallják, hogy megsértik a zenéten rejtőző mértani formákat? A tanítónő azt mondta, „nem tartják az ütemet”. Mintha a szívük nem ütemre dobogott volna. Nem is hallották, hogy „hamisan” játszanak? Brrr! Borzalmas volt, amikor eltévesztettek egy-egy hangot. Nekem uralkodnom kellett magamon, hogy fel ne jajduljak, ők pedig még csak észre sem vették?! Ilyenkor csodálkozva néztem rá ezekre a gyerekekre, és arra gondoltam: „Nincs fülük? Hogy lehet ez? A többi gyerek nem olyan, mint én?” Lassan azonban rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb ember látása és hallása egészen más, és engem éppen ezért valamilyen csodapóknak tekintenek. És egyedül maradtam – egyre inkább egyedül.

A napfelkelte egészen más Tavasszal nagyon sápadt voltam, és az étkezések alkalmával állandó kínokat kellett átélnem: a legjobb ételek sem ízlettek, mama pedig megpróbált rábeszélni, hogy egyek. De ha egy falat se akart lecsúszni a torkomon? A húsleves csak azért kötött le, mert a tetején úszkáló zsírcseppekből a kanál segítségével nagy kört próbáltam formálni. Először két kicsi zsírcseppet egyesítettem, majd ehhez hozzáadtam még egyet, és ezt addig folytattam, amíg a levesemen már egészen nagy, kör alakú zsírfolt úszkált. Szüleim azonban egyáltalán nem méltányolták az igyekezetemet, sőt édesapa többször el is küldött az asztaltól, mivel engedetlen voltam, evés helyett zsírcseppekkel játszadoztam, és a sárgarépát meg a spenótot sem voltam hajlandó elfogyasztani. Amikor aztán látta, hogy a büntetést egyáltalán nem bánom, csak elvonulok a szobámba, hogy elmélyedjek kedvenc könyveimben, orvosi tanácsra úgy döntött, hogy az egész család tengerparton fogja eltölteni a nyarat. Közvetlenül az iskolai vizsgák után elutaztunk. Éjszaka utaztunk, mama pedig pokrócokból kellemes hálóhelyet készített nekünk, gyerekeknek. Elaludtam, de az idegen környezet miatt még hajnalhasadás előtt felébredtem. Édesapa és Grete még aludtak, mama azonban már ébren volt, és én megkértem, hogy az ablak mellé ülhessek. Már olyan sokszor hallottam a napfelkeltéről, hogy az alkalmat kihasználva saját szememmel is látni akartam. Még sötét volt, az ablak mellett ültem, és fejemet a függöny mögé dugva kémleltem kifelé. A nap még nem jelent meg, de az ég már kezdett lassan elszíneződni... Egyre világosabb lett, de még mindig fakó, szürkés szín uralta a tájat. Lassan egészen kivilágosodott, én pedig egyre csak figyeltem a változó vidéket, amelyen a vonatunk átrobogott, a házakat, a mezőkön dolgozó embereket, a lovakat és a teheneket, a fákat, mindent, ami mellett csak elhaladtunk... de a napot még mindig nem láttam! Hogyan lehet világos, ha a nap még nem kelt föl? Ezen egészen meglepődtem, mégis így volt! Azután, amikor már majdnem nappali világosság töltötte be a tájat, előbukkant a látóhatáron a nap... Végre megjelent, egy szép bíborvörös szín kíséretében, amelyre eddig hiába vártam. Ez a szín azonban sokkal sápadtabbnak

tetszett, mint amilyenre számítottam – mintha felhígították volna. Micsoda csalódás! A napfelkelte mégis másként néz ki! Időközben már a többiek is felébredtek, és édesapa megszólalt: – Na, hogy tetszett a napfelkelte? Életedben először láttad. Ugye, milyen csodálatos? – kérdezte, és mosolyogva nézett rám. – Nem, édesapa – válaszoltam csalódottan és mérgesen –, egyáltalán nem tetszett! A napfelkeltének másképp kellene kinéznie! Amit most láttam, az unalmas volt, túlságosan sokáig tartott, és az egészet elrontotta, hogy az ég a kelleténél hamarabb kivilágosodott – és milyen csúnya, fakó színben – még mielőtt a nap nagy nehezen megjelent volna. Nem! Egyáltalán nem volt szép! A napfelkelte egészen más! Egészen más! – mondtam indulatosan, és duzzogva néztem magam elé. Mint mindig, édesapa most is türelmesen és figyelmesen hallgatott végig. Feketén izzó szép szeméten látni lehetett az érdeklődést, valamint a jól ismert, kicsit gunyoros-meglepett, ennek ellenére szeretetteljes kifejezést. – Mit nem mondasz! – szólalt meg. – A napfelkeltének másképp kellene kinéznie? Elégedetlen vagy a napfelkeltével? Igen figyelemreméltó, hogy ilyen kis vakarcsként már elégedetlen vagy a temészet jelenségeivel, és elő szeretnéd írni a napnak, hogy mikor kelhet fel. Honnan tudod, hogy milyennek kellene lennie a napfelkeltének, ha még egyet se láttál? Na, erre válaszolj! Tekintetét rám szegezve várt a válaszomra. Én szembenéztem vele, és megszólaltam: – Fogalmam sincs, honnan tudom, és hol láttam már napfelkeltét, de tudom, hogy másképp kellene kinéznie! A napnak a teljesen sötét égen kellene felbukkannia, és azután hirtelen, egyszerre kellene mindennek kivilágosodnia, de nem olyan sápadtan, unalmasan, szürkén, hanem mindennek pirosra, bíborvörösre kellene változnia, az egész égboltot és a Földön mindent a vörös színnek kellene elárasztania. Az egésznek sokkal szebbnek, meglepőbbnek, emelkedettebnek kellene lennie. Tudom... emlékszem! – Hm, emlékszel? – kérdezte édesapa, és csúfondárosan, mégis szeretetteljesen mosolygott rám. – Nagyon élénk a fantáziád. – Azután kezébe vette a mama által odakészített csésze kávét, ivott egy kortyot, és újra hozzám fordult:

– Igazán sajnálom, hogy a napfelkelte nem nyerte el a tetszésedet. Pedig ma egészen tiszta az idő, és ennél szebb vagy színesebb nem is lehetett volna. De ebben már nem tudok segíteni, itt már megáll a tudományom. Nem válaszoltam, de belülről nagyon emésztett a felháborodás érzése. A napfelkelte által okozott csalódáshoz most már az is hozzájárult, hogy édesapa szerint „élénk volt a fantáziám”, amikor pedig pontosan tudtam, hogy emlékeztem, igen! emlékeztem! A fantázia egészen más. Ha valamit kigondolok, az fantázia. A napfelkeltét azonban, az igazit, nem találtam ki! Az mélyen belém vésődött, sokkal mélyebben, mint amennyire például az előző napra emlékeztem vagy bármire, ami ténylegesen megesett velem. Mérges, de milyen mérges voltam! Mint mindig, amikor tehetetlenül kellett végignéznem a mások meggyőzésére tett kísérleteim kudarcát olyan esetekben, amikor pontosan tudtam, hogy nekem van igazam. Makacs duzzogással néztem magam elé, amíg egyszer csak az összes ember a folyosóra nem furakodott, és édesapa gyorsan odaszólt nekünk: – Itt a tenger, gyerekek, menjünk gyorsan ki, hogy lássuk a tengert! Szinte megrohamoztuk a folyosó ablakát, majd lent, a messzeségben megpillantottuk a nagy vizet, a tengert – az imádott tengert! A vonat nagy magasságban, egy hegy oldalában robogott tova, lent pedig egy öbölből nyílt a tenger. Rendkívül izgatott voltam, és egyben a boldogság érzete töltött el, mert pontosan tudtam, hogy ismerem a tengert – nem akkor láttam először. Ezt magától értetődőnek éreztem, és egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy ez az érzés hogyan lehetséges. Miközben szótlanul néztem lefelé, szívem mélyén örömteli hang visszhangozta: „Tenger, az én drága, soha nem változó, mindent megértő, mindent átélő és mindent túlélő tengerem! Tenger, kedves barátom, aki oly gyakran meghallgattál engem, megértetted a panaszaimat, a gondjaimat és az örömömet, és végtelen, örökkévaló mivoltoddal minden emberi fölé emeltél, és megnyugtattál. Itt vagy – újra és mindig itt vagy – változatlanul, én pedig újból kifürkészhetem mélységedet, hallgathatom hullámaidat, amint az örökkévalóságról regélnek...” Édesapa megérintette a vállamat, és megkérdezte:

– Hogy tetszik a tenger? Elégedett vagy vele, vagy pedig a tengernek is valahogy másképp kellene kinéznie? – Nem, édesapa – válaszoltam –, a tenger pont olyan, amilyennek lennie kell, de a part? Miért van egyáltalán part? A tengernek végtelennek kellene lennie, nem szabadna minden oldalról partnak határolnia. – Igen – mondta édesapa –, azt is látni fogod, ha majd lent leszünk. Amit innen látsz, az egy öböl, ezért látszik úgy, mintha a tengert part venné körbe. Lent már nem fogsz partot látni, csak a határtalan tengert. Megnyugodtam. A mesés látvány megigézett, és nővérem arcára is kiült a lelkesedés. Végre olyan pontra találtunk, ahol teljesen egyetértünk. Grete éppannyira rajongott a tengerért, és amikor később a sziklák között kagylók és rákok után kutattunk, minden tekintetben teljes volt közöttünk a barátság. Mindannyian nagyon boldognak éreztük magunkat ezen a fürdőhelyen. Édesapa állandóan jókedvű volt, és ez minket is felvillanyozott. Mama szinte ragyogott a boldogságtól, hiszen most egész nap megszakítás nélkül együtt lehetett édesapával. Egy napon egy templomot látogattunk meg, amely ciprusfákkal körülvett kert közepén állt. Mama letérdelt, és hosszan, áhitatos elmélyültséggel imádkozott. Édesapa mellette állt, szintén komoly arckifejezéssel. Grete is térdelve imádkozott. Igyekeztem én is áhítatot erőltetni magamra, de nem sok sikerrel. Nem térdeltem le, mert erre a legkisebb késztetést sem éreztem. Soha nem akartam látható formák előtt térdet hajlítani! Letérdeljek csak azért, mert a többiek is ezt teszik? Nem, eszembe sem jutna! Csak azért, mert „a jó magaviselet megkívánja”? Nem! Isten nem tart erre igényt; Isten látná, hogy ez nem őszinte gesztus. Nem, nem térdeltem le, inkább a többieket figyeltem, amint imádkoznak... Némi idő elteltével, amikor én már kezdtem nagyon unatkozni, édesapa megérintette marna vállát, mire ó felállt, és mindannyian kimentünk. Kívül az egész vidék fürdött a napsugarakban. Vidáman ugrándoztam, és Isten jelenlétét sokkal megfoghatóbbnak éreztem a napsugarakban, mint a hideg templombelsőben! Este, miközben velem együtt imádkozott, megkérdeztem édesanyámat: – Marna, miért imádkoztál a templomban olyan áhítattal?

– Azért imádkoztam, hogy Isten újabb gyermekkel áldja meg a családunkat, aki a te kisöcséd lenne. Elnémultam. Egy kisöcsi? Lehet, hogy jó barátok leszünk? Ám legyen! Nem is lenne rossz. Így már értem, miért térdelt le édesanya, és imádkozott olyan elmélyülten. Gyerekért... ennek már volt értelme! Egy téli éjszakán felébredtem. Szüleim hálószobája felől különös hangokat hallottam. Újszülött sírása riasztott fel. A következő pillanatban édesapa teljesen felöltözve jelent meg az ajtóban, és megkérdezte: – Ébren vagytok? – Igen, édesapa – válaszoltuk Gretével. – Nagy öröm ért minket! Isten fiútestvért küldött nektek! Milyen izgalmas! Azonnal látni akartam a kis jövevényt, de édesapa arra kért, legyek türelemmel még reggelig, akkor megmutatják nekem a csecsemőt. Édesapa nagyon különösen viselkedett. Gyengéden, lágyan mosolygott, ünnepélyesen, halk hangon beszélt, én pedig nem mertem ellentmondani neki. Másnap reggel bejött az anyai nagymamám, segített felöltözni, majd bementünk a szüleim hálószobájába. Ott feküdt az anyám, karjában egy párnára fektetett, fekete hajú, kicsi gyermekkel. Alaposan szemügyre vettem, és kis füle mellett hosszú, egészen finom hajcsomót vettem észre amely apró majomra emlékeztetett. Mivel éppen akkor mosakodtam, megsimogathattam pici kezecskéjét. Mindenki rám nézett, és olyan ünnepélyes volt a hangulat... olyan csendes... Mostantól három gyerek volt a családban, én pedig még inkább egyedül éreztem magam.

El akarok menni! Ezekben a napokban ismertem meg édesapám nővérét, Raphaela nénit. Férjével, Ferdinand bácsival lakott együtt, egy másik városban, és most az újszülöttet jöttek megnézni. Csodálkozva szemléltem ezt a kivételes, királyi szépségű asszonyt. Édesapához hasonlóan ő is magas növésű volt, alakja görög istennőre emlékeztetett, ehhez társult klasszikus szépségű, nemes, mindig mozdulatlan, ragyogóan világos és ébenfekete hajjal övezett arca. Szeme is ugyanolyan feketén izzott, mint édesapáé. Mozdulatai fenségesnek, méltóságteljesnek, és mégis lefegyverzően elbűvölőnek hatottak. Egy személyben testesítette meg mindazt, ami szépnek és nemesnek nevezhető. Az első pillanattól kezdve szerettem. Ő is szeretett engem, és gyakran magával vitt, amikor bevásárolni ment. Férje nagyon művelt, barátságos ember volt. Kezdettől fogva megértettük egymást. Éppen ezért nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy nyáron a hegyekbe utazunk, olyan üdülőhelyre, amelynek a közelében élt Ferdinand bácsi és Raphaela néni a gyermekeikkel. A nyár szép volt, sokat vándorolhattam édesapával és Ferdinand bácsival a hegyekben. Milyen gyönyörűek voltak az erdők, a hegyi tisztások, és milyen elragadó érzés volt feljutni egy-egy hegyoromra, majd onnan letekinteni a tájra, az apró házacskákkal kirakott városokra és falvakra! Igen, ott boldog voltam! Lent, a családi körben már annál kevésbé. Grete nagyon különbözött tőlem, mindig mást akart játszani, mint én, mama pedig a kisöcsénkkel foglalkozott. Már nem kézimunkázott velem, arra sem volt ideje, hogy szűnni nem akaró kérdéseimre válaszoljon. Az egyedüllét érzése annyira felerősödött, hogy lassan teljesen elkülönültem a körülöttem lévő emberektől, és semmiben sem akartam részt venni. Mama szerint azonban egyszerűen csak engedetlen voltam. Egy este, amikor már lefekvéshez készülődtünk, mama szemrehányást tett nekem, amiért olyan későn jöttem vissza a kertből, és nem akartam ágyba bújni. Megmakacsoltam magam, és azért sem válaszoltam. Mama azonban tovább szidott, engedetlen gyereknek nevezett, mire én az indulattól felhevülve megszólaltam: – Látom, ti egyáltalán nem szerettek engem. Az lesz a legjobb, ha örökre itt hagylak titeket.

– Menj csak, ahova akarsz! – válaszolt mama felindultan. Kirohantam, lefutottam a lépcsőn, átszaladtam a nagy kerten, ki egészen a széles erdei útig, majd a sötétben nekivágtam a hegynek. Előző nap édesapával és Ferdinand bácsival tettem kirándulást ezen a hegyen, és a magas csúcshoz meglehetősen közel megnéztünk egy „rablóbarlangnak” nevezett nagy sziklaüreget. Ott akartam eltölteni az éjszakát, és kiötölni a következő lépést. A sötétben nem láttam az ösvényt, így bokrokon és kiálló ágakon küzdöttem át magam, nyílegyenesen a rablóbarlang irányába. A távolban hirtelen meghallottam anyám hangját. A nevemet kiáltotta. Egy pillanatra megálltam, majd továbbvergődtem a bokrokon keresztül. Mama többször is hívott, majd meghallottam közeledő lépteit. Valószínűleg eléggé nagy zajt csaptam ahhoz, hogy megtaláljon. Amikor beért, megragadta a vállamat, és rendkívül izgatott hangon megkérdezte: – Nem is félsz, hogy megharap egy kutya? Teljesen elment az eszed? Nem válaszoltam. Mit számítottak a kutyák? Valahogy csak megvédeném magam, csak el tudjak menni innen! El, a saját otthonomba, ahol nem érzem magam kívülállónak – el ezektől az idegen emberektől, ettől az idegen környezettől, ahol senki sem ért meg engem. Az emberek itt nagyon jók voltak hozzám, tényleg csak a javamat akarták, de mindvégig idegenek maradtak, különböztek tőlem és azoktól, akik között otthon érezném magam. Miközben szótlanul ballagtunk haza, gondolatban már felkészültem a szigorú büntetésre. A legnagyobb meglepetésemre se édesapám, se édesanyám nem szólt egy szót sem. Amikor beléptünk a szobába, édesapa tekintetében némi kíváncsiság csillant meg. A büntetés csak annyiból állt, hogy miután ágyba fektetett, édesanyám szótlanul kiment a szobából anélkül, hogy jó éjszakát kívánt volna. Másnap a szüleim úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Nagyon is jól láttam azonban, hogy mamát megrémítette vakmerő tettem, édesapa viszont tudomásul vette, sót méltányolta bátorságomat. Nagyot nőttem a szemében. Én azonban tettemet se vakmerőnek, se bátornak nem tekintettem. Egyszerűen az egyéniségemnek megfelelően cselekedtem. Grete pedig, az örökké engedelmes, örökké szófogadó és örökké jól nevelt, szemét lesütve hozta a tudomásomra, mennyire lenéz lázadó

tettemért. Én viszont mélységes megvetést éreztem gyáva szófogadásáért. A következő télen már nem jártam iskolába, mivel állandóan nagyon sápadt voltam, és kora reggel alig tudtam felkelni. Házitanítót fogadtak mellém, aki olyan dolgokkal akarta teletömni a fejemet, amelyek rettenetesen untattak. Földrajz! Minek tanuljak olyan országokról, amelyeket nem is ismerek? Úgy véltem, ha majd felnőttkoromban meg akarom őket ismerni, egyszerűen oda fogok utazni, és így teljesen feleslegessé válik a tanulás. Amíg azonban nem ismerem meg ezeket az országokat, minek biflázzak be róluk mindenféle adatot? Miközben a tanárom Paraguayról, Nicaraguáról vagy Venezueláról beszélt, én a gázlámpa sistergését figyeltem. Amikor befejezte Dél-Amerikáról tartott előadását, megkérdeztem, ő is felfigyelt-e a sistergő hangra. Ó nagyon kedvesen felhívta a figyelmemet arra, hogy a lámpa helyett rá kellene figyelnem. – De az sokkal érdekesebb, tanító bácsi – mondtam. A tanító később hosszasan beszélt az esetről mamával, és megegyeztek abban, hogy ez is szokatlan természetem újabb bizonyítékának tekinthető. Miután a tanító elment, hosszú, „komoly” beszélgetést kellett folytatnom édesanyámmal. Megpróbálta megértetni velem, mennyire fontos, hogy tanuljak. – Persze, persze, én is szeretnék tanulni, de nem azt, amit ti akartok tőlem – mondtam. Mama nem engedett, és azt mondta, le kell tennem a vizsgáimat, és ezért azt kell tanulnom, amit az iskolában megkövetelnek. Próbáltam megmagyarázni, hogy számomra abban semmi érdekes nincs, de mama kitartott amellett, hogy tovább kell tanulnom. Nem értettük meg egymást, nekem pedig elegem volt már az egészből. El akartam menni! Tisztázni akartam a helyzetemet, vissza akartam menni az igazi szüleimhez, a hozzám hasonlókkal akartam együtt élni, olyan helyen, ahol nem kényszerítenek ilyen lélekölő magolásra, ahol azt tehetek, amit akarok, ahol az unalmas ujjgyakorlatok helyett szabadon játszhatok, ahol semmiben nem korlátoznak – egyszóval olyan helyen, ahol otthon vagyok... Lassan szokásommá vált, hogy a sötét fürdőszobában lábamat lelógatva magas sámlira ültem, és a félhomályban elmerengtem azon, hogy mit is tehetnék. Innen mindenképpen el akartam menni... vissza, haza! Nem mertem megosztani ezeket a gondolataimat mamával, mert

tudtam, hogy nagyon megharagudna rám. Ezért úgy határoztam, a döntésemet inkább leírom, és a megfelelő alkalommal levél formájában adom át neki. Mamát nagyon lefoglalta a kis fiúgyermek. Mindig nagy odaadással gondoskodott a gyermekeiről, nem bízta volna őket idegen kezekre. Maga szoptatta, fürdette és gondozta az összes gyermekét. Így bőven adódott alkalom arra, hogy a fürdőszobában zavartalanul megírjam a levelet. Nagyon udvariasan fogalmaztam, és egyszerű szavakkal leírtam, nagyon jól tudom, hogy nem az édesgyermekük vagyok, édesapa és ó nem az igazi szüleim, valószínűleg valahol rám találtak, és idehoztak – amit közben már feltehetőleg meg is bántak, mivel nem tudtak megszeretni, és ezért arra kérem őket, minél előbb vigyenek oda vissza, ahonnan elhoztak. Kifejtettem, milyen borzasztóan boldogtalannak érzem magam itt, és hogy semmi pénzért se maradnék itt tovább. Számukra is ez lenne a legjobb megoldás, mert így minden velem kapcsolatos gondjuk megszűnne. A levél végére a következő mondatot írtam: „Csókolom kezedet”, majd hozzábiggyesztettem még a nevemet, és a levél ezzel készen is volt. Egyelőre azonban nem mertem átadni, vártam még a megfelelő alkalomra. Egy szép napon édesanyámat meglátogatta néhány barátnője és rokona. Felszabadultan csevegtek, megcsodáltak bennünket, idősebb gyerekeket, valamint a kis jövevényt – mindannyian legszebb ruhánkat viseltük –, majd a vendégek bevonultak az étkezőszobába, ahol már terített asztal, kávé és sütemény várták őket. Édesanyám szépsége szinte sugárzott a többi hölgy köréten, ahogy – a szokásnak megfelelten – az asztalfőnél ült. Nagyon jókedvűnek és kiegyensúlyozottnak mutatkozott, én pedig úgy gondoltam, most érkezett el a megfelelő alkalom a levél átnyújtására. Most biztosan nem haragudna meg rám. Megvártam, amíg mindenki kiitta a kávéját, majd édesanyám széke mögé settenkedtem, és miközben éppen a mellette ülővel váltott néhány szót, a levelet az ölébe csúsztattam. Mama már akkor észrevett, amikor a szobába lopództam, mivel nem szerette, ha mi, gyerekek a felnőttek között lábatlankodtunk. A gyerekszobában kellett maradnunk, és onnan csak akkor léphettünk ki, ha hívtak minket. Mivel lefoglalták a vendégek, nem tudta azon nyomban megkérdezni, mit akarok. Amikor meglátta, hogy az ölébe csúsztatom a levelet, tágra nyílt szemmel nézett rám, majd zsebre tette az írásomat, és

barátságosan beszélgetett tovább a vendégekkel, mintha mi sem történt volna. Nagyon büszke voltam magamra, amiért ilyen jól sikerült kiválasztanom a megfelelő alkalmat! Este azonban, amikor édesapa már hazaérkezett, a vendégek pedig elmentek, kitört a vihar. Erre már előre felkészültem! Mama tényleg nagyon megijedt, és egészen rendkívüli módon felizgatta magát. Megmutatta a levelemet édesapának, majd remegő hangon így szólt: – Ez a gyerek teljesen megőrült, nézd, mit írt! Nekem pedig ezt mondta: – Várj csak, ha nem vagyunk neked elég jó szülők, másképp is tudunk viselkedni, akkor majd más szüleid lesznek. De ne hidd, hogy nagyon kellemes lesz! Édesapa nagy érdeklődéssel olvasta végig a levelet, és észrevettem, hogy valójában felettébb szórakoztatónak találja. Édesapát általában nagyon nehéz volt kihozni a sodrából, ezt az esetet sem tekintette annyira tragikusnak. Kíváncsian nézett rám, és a következőket mondta: – Mit értesz az alatt, hogy vissza akarsz menni az „igazi” szüleidhez? Kik a te „igazi” szüleid? És hol vannak? Te, te kis szamár! Számára ezzel el is intéződött az ügy. Mamát viszont nagyon megviselte az eset, és naphosszat beszélt nagymamával, Adi nénivel és Stefi bácsival a levelemről, sót még édesapám legjobb barátjának is megmutatta, aki egyben a háziorvosunk volt. Ez az orvos komoly, nagy szakismerettel rendelkező ember volt, aki a család összes testi és lelki bajában tanácsadóként állt mellettünk. Mamát nagyon elkeserítette a viselkedésem, és azt mondta a háziorvosunknak, hogy – mint ő is tudja – az egész család mindent megtesz azért, hogy boldog legyek, én viszont hálátlan vagyok, mert egyfolytában csak azon jár az eszem, hogy elmenjek otthonról. – Csak azt mondanád meg nekem, te bolond gyerek, hogy hová akarsz menni – kérdezte újra meg újra. Pontosan ezt szerettem volna tudni én is, és tőlük vártam feleletet! Én akartam tudni, hogy ők honnan hoztak ide! A doktor bácsi kutatóan nézett rám nyugodt, kék szemével, majd feltett nekem egy kérdést, olyan komolyan, mintha egy másik felnőttel beszélne: – Hogy értetted ezt, gyermekem, mondd el őszintén, meséld el nekem.

Én azonban már nem tudtam, és nem is akartam erről a témáról beszélni. Csak vissza akartam térni, vissza oda, ahonnan jöttem, ahonnan elhurcoltak! Oda, ahol otthon éreztem magam, ahol újra a hozzám hasonlóakkal lehetnék együtt. Beláttam, hogy a célomat egyelőre nem érhetem el, egyelőre ott kell maradnom, ahol vagyok. Egyértelművé vált, hogy ezek az emberek éppoly keveset vagy talán még kevesebbet tudnak a származásomról, mint én magam, és így nem várhatok tőlük megoldást a rejtélyre. Kérdéseimmel csak megsértettem és megijesztettem őket. Édesanyámat is mélyen megsebeztem levelemmel, pedig egyáltalán nem ez volt a célom! Visszavonultam a gyerekszobába, ahol Grete földre sütött szemmel fogadott, mintha nem akarna velem, az elvetemülttel szembenézni. Olyan érzés kezdett elhatalmasodni rajtam, mintha kiközösített gonosztevő lennék. Hiába is keresek megoldást – a helyzetem teljesen kilátástalan! Ezt a témát soha többé nem említettem meg. A család szép lassan elfelejtette az esetet, a lelkemre pedig fokozatosan egyre sűrűbbé váló fátyol ereszkedett. Nem akartam többet az igazi otthonomra gondolni, mert a közelebbi információk megszerzésére irányuló összes próbálkozásom hiábavalónak látszott. Szintén ebben az időszakban történt – akkoriban a hetedik évemben jártam –, hogy édesapa egyszer az asztal mellett kifejtette véleményét, mely szerint az ember a „teremtés koronája”. – Hogy érted ezt, édesapa? – kérdeztem. – Hát úgy – válaszolt édesapám –, hogy a Földön az ember a legtökéletesebb lény. Fölötte nem áll semmi. Nem jutottam szóhoz a megdöbbenéstől! Hogy lehet, hogy édesapa, aki egyébként olyan kiváló koponya, a kérdéseibe mindig habozás nélkül tud válaszolni, és a vitákban állandóan neki van igaza, nem tud semmit arról, hogy az ember fölött még... tényleg, hogy is nevezzem?... óriások vagy titánok állnak – nem a testi méreteiket, hanem a toronymagasan az ember fölé emelkedő tudásukat és hatalmukat tekintve –, akik kisugárzott energiáikkal irányítják, és a fejlődés göröngyös útján előbbre segítik az embereket? Megpróbáltam édesapa arcáról leolvasni, vajon csak nem akar beszélni ezekről a lényekről, vagy tényleg nem tud róluk semmit. Azt

kellett azonban látnom, hogy teljes meggyőződéssel beszélt úgy az emberről, mint a teremtés koronájáról. Nem mertem neki több kérdést feltenni, mivel mélyen belém vésődött, hogy „ő” nem szívesen veszi, ha beavatatlanokkal beszélek titkos dolgokról. Hallgatni is tudni kell. Hirtelen összerezzentem: „Ő?” – Ki ez a lény, akiről olyan magától értetődően tudom, hogy létezik, hogy mindig velem van, hogy mindig számíthatok a segítségére? Ki ez az Ő, akire én oly nagy alázattal és mégis bizalommal nézek föl? Akiről habozás nélkül elismerem, hogy fölöttem áll, akit menedéknek tekintek, valahányszor úgy érzem, hogy egyedül vagyok, vagy nem értenek meg, akiről tudom, hogy mindig feltétel nélküli szeretettel és megértéssel fogad, soha nem ítél el, hanem először végighallgat, mindig komolyan vesz, segít továbblépni, és soha... soha... nem fog elhagyni. Ki ő – és hol van ő? Miközben választ kerestem erre a kérdésre, lelki szemeim előtt hirtelen sötétkék, a minden létező iránti szeretetet és a tökéletes tudást sugárzó, mindenható szempár tűnt fel, amely olyan kifürkészhetetlen mélységeket sejtetett, mint maga az égbolt... ...már kimondanám a nevét – a betűk azonban emlékezetem elérhetetlenül mély rétegeiben rejtőznek, és gondolataimat sem tudom kellőképpen összeszedni ahhoz, hogy tudatom mélységeiből a felszínre hozzam a szót –, amikor hirtelen észreveszem, hogy a családi asztalnál ülök, anyám az asztalfőn ül, kisöcsémet az ölében tartja, és kanállal adogatja nyitott szájacskájába a tejbegrízt... a látomás pedig szertefoszlik. Egész délután az íróasztalom előtt ülök, és megpróbálom tudatomat arra kényszeríteni, hogy lényem tudattalan részéből kihalássza az emlékeket, amelyekről tudom, hogy ott vannak, csak éppen nem tudom elérni őket. Alkalmanként elmosódott, ködös képek bukkannak fel, amelyek abban a pillanatban eltűnnek, amikor már úgy érzem, mindjárt megragadhatom őket... Egy dolog azonban egyértelművé vált: amióta öntudatra ébredtem ezen a Földön, mindig magamban hordoztam valakinek a képét, egy olyan lényét, akit én magamban egyszerűen és teljesen magától értetődően úgy neveztem, hogy „Ő”.

Egységre vágyom Egy nap meglátogatta édesanyámat az egyik unokahúga, aki a férjével és a fiaival a városba költözött. A család már az előtérben várakozott. A két fiú alaposan végigmustrált minket, mi, lányok pedig őket vettük szemügyre szótlanul, amíg azután a néni a gyerekszobába küldött valamennyiünket. Berontottunk a fiúk felségterületére. Volt ott síneken futó játékvonat, kis könyvnyomda és laterna magica. Mindez nagy hatást gyakorolt rám, de leginkább az fogott meg, hogy a fiúknak olyan sok könyvük van. Jules Verne összes művei! Pompás uzsonnát is kaptunk... Már késő délutánra járt, amikor haza indultunk. A két család jól megértette egymást, így ettől kezdve minden héten összejöttünk. A velük eltöltött délutánok kellemesen és vidáman teltek el, a fiúk jól nevelt, jókedvű legénykék voltak. Egyszer egy könyvben olvastam a „barátság örök kötelékéről”; én magam is mindig ezt kutattam, az iskolatársaim viszont kinevettek, a legkisebb érdeklődést sem tanúsították az ilyen „ostobaságok” iránt. Most a két fiúnak ajánlottam föl, hogy kössünk „örök barátságot”. Ők az ötletet remeknek tartották. A kisebbik viszont, aki nagyon erős akarata miatt hangadónak számított, azt mondta, „először mindenkinek be kell mutatnia az aláírását”. Így tehát mind a négyünknek le kellett írnia a nevét egy papírfecnire. A fiúk és Grete nagy gondossággal rajzolták meg az aláírásukat, a kezdőbetűt minél több cikornyával, a többit pedig lehetőleg olvashatatlanul, majd egy farkincát kanyarintottak a nevük végére. Én teljesen feleslegesnek tartottam a cikornyákat, és így egyszerű, könnyen olvasható betűkkel írtam le nevemet. A fiatalabb fiú megnézte az aláírásokat, majd hangjában mélységes megvetéssel így szólalt meg: – Micsoda? Örök barátságot akarsz kötni, egy baráti szövetség tagjává akarsz válni, és még egy elfogadható aláírást sem tudsz produkálni? Addig nem léphetsz be a baráti szövetségbe, amíg nem tudod te is elfogadható módon leírni a nevedet! A három gyerek ezzel megkötötte „az életre és halálra szóló örök barátságot”. Nagyon mély sebet ejtettek rajtam, összetörtnek és boldogtalannak éreztem magam.

Alighogy hazaértem, és levettem a kabátomat és a sapkámat, már el is kezdtem gyakorolni az „aláírást”. Ezerszer is leírtam a nevemet, az első betűt nagy lendülettel, hatalmas kezdő kacskaringóval, a többit pedig teljesen olvashatatlanul – megpróbáltam a doktor bácsi aláírását utánozni, aki a receptekre mindig valamilyen kibogozhatatlan irkafirkát biggyesztett rá –, majd terebélyes kígyóvonallal zártam le az alkotásomat. Az aláírás mesterkéltnek hatott, hiányzott belőle az őszinteség. A következő szombaton mégis büszkén mondtam kis barátaimnak: – Nézzétek, nekem is van már aláírásom – és egy papírfecnire firkantottam egy imponáló aláírást. A két fiú és Grete megtekintették alkotásomat, majd a kisebb fiú ítéletet hirdetett: – Jó. Az aláírásod még mindig túlságosan olvasható, de elfogadjuk, és téged is felveszünk a szövetségünkbe. Boldog akartam lenni, hiszen a kívánságom teljesült, de furcsa módon elmaradt a vágyott érzés: Nem! Valami nem volt rendben. Amikor pedig otthon a tükörbe néztem, és a „láthatatlannal” – saját magammal – szemtől szemben álltam, belső hangot hallottam megszólalni: – Az aláírásod nem valódi. Nem téged mutat. Azt hiszed, hogy az igazi dolgokat elérheted hamis dolgokon keresztül? Igazi barátságot hamis aláírással? Azok, akik nem fogadják el az igazi aláírásodat, nem is lehetnek a valódi barátaid... Szomorúan fordultam el a tükörtől, és aludni mentem. Az aláírást azonban, amelyet olyan sokáig gyakoroltam, nem tudtam többé megismételni. Undorodtam tőle. Tudtam, hogy „az életre és halálra szóló barátság” éppolyan mesterkélt, mint az „aláírásom”, a fiúknak pedig fogalmuk sem volt arról a barátságról, amely után én vágyakoztam – az örök, időn és téren túl létező, valódi barátságról! Én pedig egyedül maradtam az igazi barátság, az igazi egység kereséséten ... egyedül... egyedül.

A vörös ember Kilencéves koromban megrázó élményben volt részem. Kisöcsém, akit nagyon szerettem, kétéves volt akkoriban. Olyan betegség kerítette hatalmába, amely előtt az orvos is tanácstalanul állt. Egy szobában voltam vele, mama pedig mellette ült. A gyerek aludt, hirtelen azonban felriadt, úgy nézett az egyik irányba, mintha látna ott valakit, felugrott az ágyban, majd merev, üveges tekintettel, elborzadva kiáltott fel: – Mama, mama, a vörös ember... a vörös ember felém jön! Közben úgy hadonászott a kezével, mintha küzdene valakivel; azután még egyszer felkiáltott, egészen magán kívül: – Mama, segíts! A vörös ember! – majd elvesztette az eszméletét. Mama odaugrott hozzá, karjába vette, majd gyengéden visszafektette az ágyra, és gyorsan orvost hívott. Miközben az orvosra vártunk, megkérdeztem: – Mama, ki ez a vörös ember, akit a kicsi látott? – Olyan nem létezik, kislányom – válaszolt édesanyám. – A kisöcséd csak lázálmában kiáltozott. Delíriumos, hallucinál. Az orvos tüdőgyulladást állapított meg. Szegény édesanyám! Három hétig éjjel-nappal a karjában tartotta a kisfiút, nem is aludt, egy percre sem hagyta magára a kicsit. Megrázó látvány volt a borzasztó küzdelem, amelyet a kisgyerek az életéért, az édesanya pedig a gyermekéért folytatott. Talán akkor nyílt meg először teljesen a szívem az édesanyám felé, talán akkor pillantottam meg először belső szememmel szeretettből szőtt lelkét. A kistestvérem életéért is nagyon aggódtam, és ettől kezdve teljesen a családhoz tartozónak éreztem magamat. Amikor a kisöcsém felépült, én is osztoztam a család örömében, és kezdtem magamat itt is „otthon” érezni. A „vörös ember” azonban nem ment ki a fejemből, hiába is győzködött édesanyám, hogy a valóságban nem létező dologról van szó. A kisöcsém látta – valami legalábbis arra késztette, hogy egy vörös alakot lásson –, és ez ne lenne valóság? Megválaszolatlan maradt a kérdés, hogy mit látott kistestvérem, én pedig még hosszasan töprengtem erről. Akkoriban még nem tudhattam, hogy a választ soksok évvel később Indiából kapom meg. Egy évvel később a város egy másik részébe költöztünk, ahol sok fa volt, és a házakat szép kertek övezték. Ablakainkból szép kilátás nyílt a

környező hegyekre. Újra iskolába jártam, és újra kezdődött a már jól ismert történet: az iskolatársnőim éppannyira csodálkoztak rajtam, mint én rajtuk. Ők babáztak, amit én unalmasnak tartottam. Én könyveket olvastam, ami viszont őket untatta. Minél idősebb lettem, annál lelkesebben olvastam a könyveket. Nemcsak a gyerekeknek szánt könyveket, hanem mindent, ami édesapám könyvtárában fellelhető volt. Találtam egy könyvsorozatot, amelybe rögtön beleszerettem: Shakespeare összes művét! Egyiket faltam a másik után. Olyan nagy hatást gyakoroltak rám, hogy egész nap másra sem tudtam gondolni, a kezemből sem voltam hajlandó kiadni őket. Valósággal alvajáróként viselkedtem. Az asztal mellett nem hallottam, ha megszólítottak, annyira lefoglalt a különböző tragédiák és vígjátékok hőseinek története. Először a tragédiákat olvastam el sorban, egymás után, és szinte folyamatosan éltem át a megrendültség érzését. Azután a vígjátékok következtek, én pedig dőltem a nevetéstől, miközben a díványon olvastam. Shakespeare művei mellett még egy másik, nagyon vastag kötetekből álló sorozat, a „Néprajzi tanulmányok” is nagy hatást gyakorolt rám. Különféle babonák és a fekete mágia operációinak leírásaira bukkantam. Huhh! Olyan dolgokról olvastam, amelyek számomra teljesen újak voltak, és amelyeket nem tudtam teljesen felfogni. Szerelmi bűbájról, szerelmi bájitalok receptjeiről és más sötét praktikákról olvastam, amelyek mind a szerelemmel álltak összefüggésben. Miután már a legképtelenebb dolgokkal tömtem tele a fejemet, odamentem mamához, és megkérdeztem: – Marna, igaz, hogy ha valaki azt akarja, hogy egy másik ember szeresse, akkor egy sárgarépát kell átfúrnia hosszában, háromszor keresztül kell köpnie a lyukon, majd éjszaka át kell dobnia a szeretője háza fölött, vagy pedig a már viselt hálóinge egy darabját el kell égetnie, a hamut süteménybe kell sütnie, és ha valaki megeszi azt a süteményt, úgy beleszeret a hálóing viselőjébe, hogy bármit megtesz, amit csak akarnak tőle? Édesanyám hagyta, hogy mindezt végigmondjam, de közben egyre inkább elszörnyedt. Végül kifakadt: – Az ég szerelmére! Hol hallottad ezeket a szörnyűségeket? Talán a mosónővel beszélgettél a vasalószobában? Hányszor megmondtam már, hogy ne beszélgess bizalmas témákról a konyhalánnyal vagy a

mosónővel! Hol hallottál a fekete mágiának ezekről a borzasztó képtelenségeiről? Áruld el nekem! – Mama – válaszoltam, ártatlanságom biztos tudatában –, ne izgasd fel magad. Nem lehetnek ezek olyan szörnyűségesek, ha tudósok foglalkoznak velük! Tudományos könyvben, a „Néprajzi tanulmányokban” olvastam róluk. Mama ekkor a könyvesszekrényhez rohant, és kihúzta a kulcsot. Attól kezdve csak azt olvashattam el, amit ő kiadott nekem. Rengeteg meg nem értett latin szót jegyeztem meg, és arra kértem édesanyámat, adjon nekem lexikont, hogy többet megtudjak arról a növényről vagy állatról, amely éppen szóba került az iskolában. Persze ügyeltem rá, hogy a kötetben szerepeljen az a szó is, amely sokkal inkább érdekelt, mint a növény vagy az állat. Elvonultam a gyerekszobába, és alaposan tanulmányoztam az engem érdeklő dolgokat. Így az összes tiltott témáról anyai engedéllyel tájékozódhattam a lexikonban anélkül, hogy ártatlan édesanyám ezt akár csak sejtette volna. Ezenkívül azt is megtudtam tőle, hogy a mosónőtől izgalmas dolgokat lehet hallani a babonákról. Igyekeztem minél gyorsabban alkalmat találni rá, hogy titokban beszélgethessek vele. Így aztán végighallgathattam a szellemekről, babonákról és boszorkányságról szóló leghátborzongatóbb történeteket, míg végül már annyira féltem, hogy nem mertem egyedül a sötét szobába lépni. Stefi bácsi egyszer megkérdezte, mitől félek. – Attól, hogy egy szellem jelenik meg előttem – válaszoltam. – Ó, ez ellen nagyon könnyen lehet védekezni. Füttyents egyet hangosan, és a szellemek abban a pillanatban elmenekülnek – válaszolta. Ettől kezdve szorgalmasan füttyentgettem, de azért továbbra is érdeklődtem a szellemtörténetek iránt. Ily módon egyrészt gazdagíthattam ismereteimet a legalantasabb miszticizmusról, másrészt a fütyülés terén nem mindennapi képességet fejlesztettem ki magamban.

Jelentkezik a jövőm A nyarat mindig a nagy tónál töltöttük. A rokonsághoz tartozó családokkal laktunk együtt. Ez a nyár azért vésődött be mélyen az emlékezetembe, mert az ekkor történtekre még sokkal később is gyakran kellett gondolnom. Mamát még mindig erősen lefoglalta a kistestvérem, így valamivel több szabadidőm volt. Akkoriban sok időt töltöttem együtt egy hasonló korú lánnyal a fürdőhelyen, kettesben barangoltunk a réteken és a kis erdőben. Miközben mindkettőnk édesanyja azt hitte, hogy a másikunk lakásán találkozunk, valójában kivonultunk a szabadba, és új élményeket gyűjtöttünk. A tó partja mentén villasor állt, és mi megfigyeltünk egy cigányfiút, aki mindegyik villa előtt eljátszott valamit a kis hegedűjén, amiért az emberek pénzt adtak neki. A nagymamám is adott koncerteket, és ezzel igen jól keresett. Kíváncsi voltam, vajon tudnék-e én is hasonló módon pénzt keresni. Barátnőm mindig vakon megtette, amit kértem tőle, így aztán bementünk az összes villába, egyenesen fel a teraszra vagy be a keltbe, ahol emberek tartózkodtak, én pedig felmondtam egy verset. Az emberek nagy szemeket meresztettek. Amikor azután a barátnőm körbe sétált egy tálcával, pénzt dobtak bele, néhányan többet, mások kevesebbet. Mindenki jóízűen nevetett, egy hölgy pedig megkérdezte, tud-e erről édesanyám. – Nem – válaszoltam –, ez magánvállalkozás, mama nem tud róla. – Mindjárt gondoltam – mondta a hölgy –, most menjetek szépen haza. A sokat ígérő vállalkozásnak még aznap befellegzett. Miután elosztottuk magunk között a pénzt, hazamentem, és a sok réz- és nikkelérmére mutatva büszkén újságoltam el, mennyi pénzt sikerült keresnem. Édesanyám majdnem elájult. – Te jóságos ég! – kiáltott fel. – Hogyan juthat ilyesmi az eszedbe? Mit fognak most gondolni az emberek? Szégyent hozol a fejünkre! – Miért? – kérdeztem. – Nagymama is művészettel keres pénzt. A kis cigányfiú is pénzt keresett. Mi szégyen van abban, ha én szavalással keresek pénzt? – Értsd meg, te buta gyerek – felelt édesanyám –, hogy az édesapád magas tisztséget tölt be, ezért te nem tehetsz ilyesmit!

– De mi köze van édesapa munkájának ahhoz, amit én csinálok? Édesapának is megvan a saját élete, nekem is. Nekem nincs magas beosztásom, akkor miért ne kereshetnék pénzt? Minden munka tisztességes, feltéve, hogy az ember tisztességesen végzi. Én nagyon szépen szavaltam! – jelentettem ki öntudatosan. Mama mérgesen csattant föl: – Ebből semmit nem értesz, és mivel nemcsak ilyesmiket csinálsz, de még feleselsz is, mostantól nem hagyhatod el a kertet! Hát így veszítettem el a szabadságomat, de az ügynek más következményei is voltak. Nagybátyám, aki családjával a villa másik felét bérelte, és így velünk együtt lakott, kedves, nagyon jó humorérzékkel megáldott ember volt. Amikor megtudta, hogy villákban mondtam verseket, ó is hallani akart. A két család mindig egy asztalnál étkezett, és este a nagybátyám felvetette, hogy vacsora után szavalnom kellene valamit. Nem volt ellene semmi kifogásom. A felnőttek körbeültek, én pedig középre álltam, és nekikezdtem egy iskolában tanult vers felmondásának. Nagybátyámnak nagyon tetszett az előadásom, és többet akart hallani. – Nem tudok több verset – mondtam. – Akkor mesélj nekünk, amiről csak akarsz. – Elmondhatok valamit abból a könyvből, amelyet a vizsga után jutalombél kaptam? – kérdeztem. – Hát persze – válaszolt a nagybátyám –, kezd csak el. Elkezdtem mesélni a „Wakefieldi plébános” című könyv történetét. De nem egyszerűen csak elmondtam a történetet, hanem el is játszottam, mint a színházban. Előadtam, milyen szent életet élt a wakefieldi plébános, és hogyan ismerte meg, majd szöktette meg a lányát, Olivát egy fiatalember. Fogalmam sem volt, mit jelent a „szöktetés”, azt se tudtam, hogy emiatt miért vált a plébános annyira izgatottá. Így olvastam a könyvben, és ennek megfelelően adtam elő a történetet is. Bemutattam, hogyan találkoztak a szerelmesek a sötétben, és milyen becéző szavakat suttogtak egymás fülébe, majd azt, hogyan őrjöngött a dühtől elvakult plébános, és nyúlt végső elkeseredésében a puskájához, végül pedig hogyan tudta megnyugtatni a felesége azzal, hogy a Bibliát a kezébe nyomta... A felnőttek hétrét görnyedtek a nevetéstől, és amikor már be akartam fejezni rögtönzött kis előadásomat, a nagybátyám azt mondta, tovább

akarja hallani a plébános történetét. Folytatnom kellett az előadást, a felnőttek pedig úgy nevettek, mintha a legjobb vicceket mesélném. Pedig én tragikus történetet adtam elő! A végén a nagybátyám magához vont, és megkérdezte: – Mondd csak, honnan vetted ezt a történetet? – Tényleg – szólt közbe édesanyám –, erre én is kíváncsi vagyok! – A könyvből – feleltem –, amelyet az iskolában jutalomból kaptam. – Hallatlan! – kiáltott fel édesanyám felindultan, de mégis nevetve. – Hogyan adhatnak az iskolában ilyen könyveket egy gyerek kezébe? – Ugyan, Lilian – csitította a nagybátyám –, ők biztos el sem olvasták a könyvet, és arra gondoltak, hogy egy plébánosról csak szent és ártatlan dolgokat lehet írni. Eszükbe sem jutott, hogy plébánosnak is lehet lánya. Hagyd csak, Lilian, és engedd meg, hogy a kicsi máskor is meséljen nekünk. Ami már a fejében van, azt úgyse tudod kivenni belőle. Egyébként is, már régen nevettem ilyen jót! Így történt, hogy attól kezdve minden este előadást tartottam. A családi kör kiszélesedett, a szomszédból is átjöttek barátok, én pedig alkalomról alkalomra sok mindent előadtam az elolvasott könyvekből. Shakespeare számos tragédiája is sorra került, én pedig újból csodálkoztam azon, hogy a felnőttek csak úgy dőlnek a nevetéstől a tragikus események hallatán. Én azonban a kacagásuk ellenére is előadtam, hogy a szegény, csalódott és elhagyatott Lear király hogyan hal meg hörgések közepette – a felnőttek pedig gurultak a nevetéstől... A III. Richard előadásakor bemutattam, hogyan hal meg az összes szereplő, az egyik így, a másik úgy, igyekeztem mindent élethűen előadni – a felnőttek pedig fuldokoltak, úgy rázta őket a nevetés. Hogyan lehet ilyen szomorú, sok ember haláláról szóló történeten nevetni? Hiszen ezek borzasztó dolgok, semmi nevetséges sincs bennük! – gondoltam magamban, és teljes komolysággal játszottam tovább. Milyen gyakran, de milyen gyakran kellett később arra a kislányra gondolnom, aki a vidám társaság előtt teljes komolysággal, teljes meggyőződéssel ad elő, játszik színházat. Már akkoriban hozzászoktam, hogy a belső világomtól valamit – valami szépet, istenit és igazit – a felszínre hozok, függetlenül attól, hogy a hallgatóságom az általam elmondott igazságokat megérti-e vagy sem. Az igazság

érdekében beszélek, és számomra csak egyetlen hallgatóm számít: Isten! A nyár tovaszállt, mindig hazautaztunk. A következő télen elhatároztam, többé nem kislányka ruháimat, hanem bohócruhát fogok hordái. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy nem az vagyok, aki vagyok. Még ha nem beszéltem is róla, ez az érzés nem szűnt meg, sőt még mélyebbre hatolt, a lelkem nem tudatos rétegeiben fejtette ki a hatását. Olyan sokáig kérleltem, hogy édesanyám végül már nem tudott ellenállni, és saját kezűleg varrt nekem egy csinos, valódi bohócruhát. Mi több, még két eltérő színű bohócsapkát is vásárolt hozzá, én pedig ettől kezdve ebben a szerelésben járkáltam. Nagyon szívesen tornáztam gyűrűn és trapézon, otthon igyekeztem mindent elismételni, amit a cirkuszban láttam, és amikor a gyűrűről fejjel lefelé csüngve fordítva szemlélhettem a világot, a szabadság érzése fogott el. Akkoriban még nem hallottam arról, hogy a pszichológusok a bohócban a „személyiségét változtató embertípust” látják. A cirkuszi akrobaták mutatványáéinak utánzásán kívül az is szokásommá vált, hogy furcsa, szokatlan testhelyzeteket vettem fel, amelyek miatt a szüleim először csodálkoztak és nevettek rajtam, majd hamarosan az egész rokonság és az ismeretségi körünk a „különös” tornagyakorlataimról kezdett beszélni. Ahova csak ellátogattunk, be kellett mutatnom ezeket a testtartásokat. Ösztönösen cselekedtem, egyáltalán nem gondolkodtam el azon, miért teszem mindezt. Csak azt éreztem, hogy ezek a gyakorlatok jótékony hatással vannak rám, bizonyos testhelyzetekben jobban tudtam tanulni, és ha fáradtnak éreztem magam ezek segítségével néhány perc alatt feltűnően fel tudtam frissülni. A csalán kinevetett „bolond” szokásom miatt, édesanyám pedig már hozzászokott, hogy valahányszor csak belép a szobába, valamilyen lehetetlen testhelyzetben talál engem. Kezdetben előadásokat tartott, hogy a „jól nevelt kislánynak” hogyan kell a széken ülnie, és nem szabad sem fejen állnia, sem a végtagjait lehetetlen módokon kificamítania, sem a lábait jobbról s balról a vállai fölé lógatnia. Végül mégis rámhagyta a „hóbortomat”. Én magától értetődőnek vettem ezeket a testhelyzeteket. A véremben voltak, akaratlanul is örömmel vettem fel őket, és megint csak

csodálkoztam, hogy a környezetem ennyire természetes dolgokon megütközik. Egyszer azonban, amikor családunk a nyári szünet alatt néhány hetet Raphaela néninél töltött, egy úr látogatott meg minket, aki beutazta a Távol-Keletet, és – mint Ferdinand elmondta – sok érdekes történetet tudott mesélni ezekről a távoli országokról. Minket, gyerekeket is bemutattak a látogatónak, és szokás szerint elmondták, mi mindenre vagyunk már képesek. Raphaela néni ekkor nevetve megemlítette, milyen furcsa szokásom van, hogy olyan szokatlan, végtagficamító testhelyzeteket veszek fel, amelyeket legfeljebb egy kigyóember tudna utánam csinálni. A padlóra feküdtem, és mivel könnyen zavarba jöttem, ha rólam beszéltek, valamint azt is kellemetlennek találtam, hogy a földből „kimagasodjak”, olyan testtartást vettem fel, amelyben a fejemet teljesen elrejthettem, úgyhogy a nézőnek az a benyomása támadhatott, mintha nem lenne fejem. A felnőttek hangosan nevettek. Azután végrehajtottam még néhány „nehéz” mutatványt, amelyek annyira kedvemre voltak. Az idegen úr teljes komolysággal nézte végig produkciómat, majd megdöbbenve jegyezte meg: – De hiszen ez a gyerek tipikus jógagyakorlatokat végez! Hol tanultad ezt, kicsim? – fordult hozzám. Akkoriban fogalmam sem volt, mit jelent a „jóga” szó, így azt válaszoltam, hogy a gyakorlataimat senkinek sem mutattam meg, csak úgy magamtól csinálom őket, mert örömömre szolgálnak, és utánuk jól énem magam. Az őr hitetlenkedve nézett rám, és a fejét csóválta. A felnőttek kérdései már kezdtek untatni, és mivel mama intett nekünk, eltűntünk a gyerekszobában. Az idegen úr megjegyzésére nem gondoltam többet. Csak sokkal később, amikor sok más, eredetileg érthetetlen dolog mellett hirtelen ez az emlék is feléledt, gondolkoztam el a Távol-Keleten járt úr megjegyzésén. Csak akkor világosodott meg előttem, hol tanultam ezeket az idegen által „jógagyakorlatoknak” nevezett testtartásokat, amelyeket felnőttként is tovább műveltem. Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a gyakorlatokat régi megszokásból ismerem, mivel a templomban éveken keresztül naponta kellett végeznem őket. Ezekben tükröződött a múltam, de egyben jövőm is, mivel jóval később, már felnőttként, sok embert ismertettem meg ezekkel a gyakorlatokkal, lelki és testi fejlődésük érdekében.

Szerelmi vívódások Az évek sebesen szálltak tova. Egyre nagyobb lettem, és testileg is kezdtem éretté válni. Szívesen olvastam szerelmi történetekkel és szerelmi gondokkal foglalkozó könyveket, és közben saját személyiségem egyre mélyebb rétegeibe hatoltam. Azzal az elhatározással tekintettem a jövőm elé, hogy olyan férfit keresek, aki teljesen megért engem. Így a könyvek helyett lassan egyre inkább a fiatalok, majd a fiatal férfiak kezdtek érdekelni. Ők is érdeklődtek irántam. Mama hiába is próbált szerénységre nevelni: már gyerekkorom korai szakaszában felfigyeltem arra, hogy vonzerő van bennem. Vakságomban azonban azt hittem, ez a sok emberre ható vonzerő csak a személyemnek szól. A vakságnak ezért a formájáért, mint a lelki hiányosságok minden formájáért, majdnem testi vaksággal kellett fizetnem. Végül azonban rájöttem, a vonzerőm nem a magánéletem jobbá tételét szolgálja, hanem azt, hogy segítségével az engem követőket a megváltás útjára vezessem. Akkoriban azonban még csak a saját személyiségem foglalt le, és azt hittem, az igazi boldogságra a férfi és a nő közötti szerelemben lelhetek rá. Így velem is sok minden történt, ahogy az ezen a világon szokásos; szerettem és szerettek, de az összes öröm és szenvedés csak előjátéknak számított a sorsomban. Életemnek a tizenhárom és tizenkilenc éves korom közötti szakaszán szinte vörös fonálként futott végig egy fiatalemberrel folytatott kapcsolatom, amelynek én a „rendkivüli akaraterő kifejlesztésének iskolája” elnevezést adnám. Sorsom előre felvértezett ezzel a tulajdonsággal – az akaraterővel –, amelyre később nagy szükségem volt. Tizenhárom éves koromban találkoztam egy fiatalemberrel, akit kiváló képességei messze az átlag fölé emeltek. Jellemében különös módon keveredett a céltudatos és kérlelhetetlen törekvés a tökéletesség és a szépség megvalósítására, valamint a már betegessé fokozódó hatalomvágy és önzés. Azt mondta, szeret engem, valójában azonban magát szerette, és a rabszolgájává akart tenni. Azonnal észrevette, hogy hozzá hasonlóan én sem a külsőségek alapján ítélek, és a művészetet is úgy élem át, mint ó. Azt hitte, rátalált a hozzá méltó társára. Nagy műveltségű, de feltétel nélkül szófogadó, az ó elvárásainak hiánytalanul eleget tévő feleséget akart belőlem faragni.

Önálló gondolkozásomat el akarta fojtani. Nagyszerű könyveket hozott a művészetről, a zenéről, a világ- és a művészettörténetről, a modem és a klasszikus irodalom remekeit adta a kezembe, és ragaszkodott hozzá, hogy ezeket a műalkotásokat eredetiben olvassam. Mivel borzasztó unalmasnak tartottam a nyelvtanulást egyedül, velem együtt tanult nyelveket, majd igyekezett felkutatni számomra a legjobb zongoratanárt, egyszóval mindent megtett azért, hogy ne csupán átlagos, hanem kivételes felkészültségű asszonnyá váljak. Anyám pótolhatatlan segítségnek tartotta a nevelésem terén, mivel a nyelvtanulás nem ment gond nélkül. Hiába jöttek a legjobb nyelvtanárok, nem voltam hajlandó magolni. Ez a fiatalember német, francia, angol újságokat és színdarabokat hozott nekem, amelyeket azután velem együtt olvasott, és így valóban nagy szerepe volt abban, hogy az idegen nyelvek elsajátításához vezető kapuk megnyíljanak előttem. Mindez nagyon szép volt, és jelentős mértékben hozzájárult lelki fejlődésemhez, csakhogy a barátom nagyon céltudatosan igyekezett a hatalma alá vonni. Csak rövid ideje ismertük egymást, amikor már közölte velem, a feleségének kell lennem, és azt akarja, hogy a tulajdonának tekintsem magamat. Bármit akartam olvasni, először az ő engedélyét kellett kémem. Az engedélye nélkül még csak nem is barátkozhattam. Mint minden fiatal lány, én is eljártam a nővéremmel tánciskolába. Szenvedélyesen szerettem táncolni, és éppoly szívesen társalogtam a tánciskolába járó fiatalokkal. Korcsolyázni is kijártam a jégre. Mindez egyáltalán nem volt a barátom ínyére. Fiatal voltam azonban, táncolni akartam, jól érezni magamat más fiatalokkal. ót mindez féltékennyé tette, méghozzá olyan mértékben, hogy az messze túllépte a józanság határát. Mindehhez párosult még mértéktelen hatalomvágya is. Kezdetben a hiúságomat legyezgette, hogy ilyen nagyra becsült, sokak által csodált férfi választott ki engem, fiatal lánykát. Elbűvölően szellemes tudott lenni, és gyakran folytattunk csodálatos beszélgetéseket. Az is tetszett, hogy a barátságról és a szerelemről vallott felfogása éppolyan komoly és mély volt, mint az enyém. Amint azonban kezdtem érezni, hogy az akaratát vaspántként próbálja rám erőltetni, az egész kapcsolat terhessé vált. Küzdelem, borzasztó küzdelem kezdődött a két lélek láthatatlan erői között! Minél inkább éreztem, hogy kinőttem hatalmának korlátait, annál szorosabban akart

kézben tartani. Tizenhét éves koromban azt követelte, tekintsem magam a menyasszonyának. Az apját elküldte az enyémhez. Édesapám nem volt elragadtatva. Csak sokkal később mondta el nekem, hogy vőlegényem agresszív magatartása soha nem tetszett neki, de nem akart minket szabad akaratunkban korlátozni. Tiszteletben tartotta az emberek döntési jogát a sorsuk felett, és mivel ez a felfogása a saját gyerekeire is érvényes volt, végül – igaz, nem szívesen – a beleegyezését adta. Abban reménykedtem, hogy a vőlegényem féltékenysége az eljegyzés után le fog csillapodni. Ahogy azonban az idő múlásával egyre inkább kibontakoztak női bájaim, féltékenysége már nem ismert határt, és egyre gyakrabban rendezett botrányos jeleneteket Miután órákon keresztül kínzott, átesett a ló másik oldalára, és térden állva könyörgött bocsánatért, gyerekként sírt, szinte koldulva kérte, hogy szeressem őt, és megígérte, soha többe nem fog gyötörni. Az ilyen jelenetek elviselhetetlenek voltak számomra. Otthonunkban soha nem láttam azelőtt ilyesmit. Bármilyen nagy hatalma volt is édesapámnak, azt magától értetődően sugározta magából. Soha nem igyekezett a hatalmát másokra rákényszeríteni. Mindenkit elfogadott olyannak, amilyen volt, és nem akarta, hogy mások vakon kövessék, és engedelmeskedjenek neki. Akkoriban már hosszú ideje vezető pozícióban volt – elégedett lehettem, nem állt fölötte semmilyen igazgató –, ő azonban soha nem nyomta el az alatta állókat Mind a családja körében, mind a hivatalában biztos támaszra leltek benne az őt körülvevő emberek. Beosztottjai és a rokonság köréből százak kérték ki a tanácsát Igazságos, nagylelkű és segítőkész volt. Én meg azt hittem, mindenki ilyen! Nem tudtam, milyen az önzés, a tapintatlanság, mivel otthon nem volt részem ilyesmiben. Családunkat minden tekintetben egészséges felfogás és igazi, önzetlen szeretet jellemezte. Nem tudhattam, mi a szadizmus és a mazochizmus, tehát a vőlegényem jeleneteit sem érthettem meg – és még kevésbe viseltem el! Szabad lenni! Szabad! Csakhogy hosszú ideig nem tudtam ellenállni az akaratának, és természetes hűségem, valamint az emberek gyengeségei iránti megértésem is visszatartott. Az akaraterőm azonban továbbfejlődött ezekben az években is, és hirtelen szembetaláltam magam a kérdéssel, tulajdonképpen miért kell elviselnem ezeket a megpróbáltatásokat.

Egy napon megmondtam neki, hogy szabad akarok lenni. Erről hallani sem takart. Elkeseredett küzdelmet folytattunk, mivel az akarata még mindig vaspántként szorult körém. Azonban minél tovább kellett harcolnom ellene, annál erősebbe vált az akaratom, míg aztán lassan meghaladta az ő erejét is. Eljött az a pillanat, amikor kellő bátorságot tudtam összegyűjteni ahhoz, hogy kijelentsem, nem akarok többe a felesége lenni. Ezt is viharos jelenetek követték, de ezeknek már nem volt hatásuk! Sajnáltam, de ugyanakkor meg is vetettem zsarnoki, ugyanakkor gyáva viselkedéséért. Akkoriban még nem tudtam, mennyire összefügg ez a két tulajdonság, mint ugyanannak a betegségnek két, egymást kiegészítő megnyilvánulása, de éreztem benne a betegességet, és mindenképpen szabadulni akartam tőle. Egy utolsó erőfeszítéssel leráztam magamról az akaratát. A történteket megbeszéltem a szüleimmel. Nem lepődtek még. Egy szép délutánon pedig – akkoriban tizenkilenc éves voltam – unokatestvéremmel az édesanyjához, édesapám nővéréhez, a gyönyört Raphaela nénihez utaztam. Az eljegyzést felbontottam...

Első találkozásom a halállal Gyermekkorom óta minden tavasszal, szinte menetrendszerűen vált a bőröm valósággal áttetszően sápadttá, és közben erős fáradtságérzés vett erőt rajtam. A legegyszerűbb gyógymód a legtöbbször abból állt, hogy a szüleim Raphaela nénihez küldtek. Ő családjával a hegyekben lakott, és a csodálatos hegyvidéki levegő, valamint a bölcsességgel és mély vallásossággal átitatott emberek közelsége minden alkalommal hamar megtette rám jótékony hatását. Nyugalmat és elmélyültséget sugárzó környezetükben mindig nagyon jól éreztem magam. Minden alkalommal kipihenten, új életerővel feltöltve utaztam haza. Eljegyzésem felbontása után újra a nagynénémhez utaztam. Akkoriban már özvegy volt, és a lányával lakott együtt. Nagy szeretettel fogadtak, én pedig végre élvezhettem régóta áhított szabadságomat. Úgy éreztem magam, mint a papírsárkány, amely a zsinórról leszakadva akadálytalanul szállhat fel a végtelen magasságba. Milyen csodálatos volt a nagynénémnél eltöltött tavasz! Mint mindig, Raphaela néni most is teljesen megértett. Bölcs véleményt mondott döntésemről, és az ügyet ezzel le is zártuk. Nagynénémnél a korlátlan szabadságot élvezhettem. Semmilyen ügyben nem akart befolyásolni, én pedig a hegyekben vándorolhattam, az erdőket, a természetet élvezhettem. És miközben a korlátlan szabadság érzése mellett a tökéletes boldogságot élhettem át – először néztem szembe a halállal! A hegyekben tett vándorlásaim során egy gabonamező mellett haladtam el, és mivel a házassággal kapcsolatos terveim füstbe mentek, megpróbáltam magam elé képzelni a jövőmet. Arra gondoltam, hogy először is zongoraművész leszek, mint anyai nagyanyám, majd feleségül megyek egy egészséges, szimpatikus, normális férfihoz, és gyerekeket fogok nevelni. A gyerekek majd felnőnek, unokáim fognak születni... és aztán? Aztán megöregszem... és aztán? Aztán egy szép napon meg kell halnom! Halál! A vég, a cél, amely felé mindannyian haladunk... De miért? Mire jó mindez? Miért próbáljak kitartó munkával zongoraművésszé válni? Nem teljesen mindegy, hogy ujjaim – ezek a bőrrel bevont csontok – egyszer majd nagy virtuozitással futnak végig a zongorán – vagy nem? Ha az embert úgyis koporsóba rakják, mit számít, hogyan telik el az élete? Van-e jelentősége annak, hogy híres,

kiváló ember vagy senki lesz, hogy becsületes vagy becstelen? Akkor pedig minek küzdeni, dolgozni, gyerekeket nemzeni, szenvedni és örülni, boldognak vagy boldogtalannak lenni, ha az út végén a halál, a megsemmisülés áll? Akkor már sokkal egyszerűbb lenne most azonnal meghalni! Ez a gondolat annyira borzasztó, annyira elviselhetetlen volt számomra, hogy hirtelen az egész világ elfeketedett előttem. Egy fatörzsnek támaszkodtam, és lenéztem a völgybe, a városra, a számtalan házra, amelyben a rengeteg, fentről hangyának tetsző ember lakott. Ezek az emberek mind küzdöttek, pénz, szerelem után futottak, mindegyiküknek megvolt a maga problémája, mindegyiküknek a maga keresztjét kellett cipelnie, és mindannyian olyan kilátástalanul komolyan vették a dolgokat... Minek? Minek, ha közben minden csak átmeneti? Ha végül mindannyiunkra a halál vár, amely az összes gondot megoldja, az összes szenvedésnek és örömnek véget vet?! Hova rohan az ember? Mit ér el? A halált! Minden életpálya végén, legyen az ember boldog vagy boldogtalan, krőzus vagy koldus, egyvalami áll: a halál! Pánik fogott el. Nem! Erre nem vállalkozom! Ezekkel a gondolatokkal nem tudok tanulni, szeretni, élni. Semminek sincs értelme! Inkább megölöm magam, csak ne kelljen az életem végén meghalnom! Ördögien gúnyos hang nevetett fel: – Hahaha! Ez illik hozzád, az ilyen ostobaság! Meg akarod ölni magad, csak hogy ne kelljen meghalnod? Azt hiszed, elkerülheted a halált? Hiszen itt vagy – itt, a Földön, testbe zárva –, innen nem menekülhetsz könnyedén, halál nélkül. Ha megölöd magad, akkor az a vég, amelytől éppen megmenekülni szerettél volna, azonnal bekövetkezik! A halál – azonnal! Nem „majd”, a távoli jövőben, hanem „most”, a jelenben! Érted? Ha már itt vagy, a testedben, nem szabadulhatsz halál nélkül! Fogoly vagy! Érted? Fogoly! A testedből csak a halál által szabadulhatsz, ez az egyetlen kapu, amely nyitva áll előtted. A halál elől nem menekülhetsz... nem menekülhetsz... hahaha! Megpróbáltam rendezni gondolataimat. Igen, be kellett látnom, kelepcébe kerültem, az öngyilkosság tényleg nem jelentett megoldást. Éppen ellenkezőleg, azon keresztül pont oda jutnék, amitől szeretnék megmenekülni. De akkor mit tegyek? Az adott pillanatban mindenesetre vigaszra találtam a gondolatban, hogy még nagyon fiatal vagyok, és hogy a halál egyelőre beláthatatlan messzeségben vár rám, hiszen

egészséges vagyok, és összes elődöm magas életkort élt meg. Addig még – gondoltam – sok minden történhet. A tudósok, akik egyre meghökkentőbe felfedezéseket tesznek, biztosan felfedezik a halhatatlanságot, még mielőtt meg kellene halnom. Ebbe a gondolatba kapaszkodtam, ez adott erőt és bátorságot ahhoz, hogy tovább éljek, tovább dolgozzak – hogy egyáltalán vágyaim legyenek. Teljesen igazam volt! A halhatatlanságot valóban felfedezték, csak akkoriban még nem tudtam, hogy a „halhatatlanság felfedezése” éppen abban áll, hogy magamnak kell felfedeznem a következő igazságot: „halál” egyáltalán nem létezik, az ember – tehát én is – az egész örökkévalóság során halhatatlan volt, és az is lesz! A halhatatlanságot ugyanis mindenkinek magában és a maga számára kell felfedeznie, senki más nem adhatja át nekünk ezt az igazságot. Mindenkinek magában kell megélnie a halhatatlanságot! Ha valaki ugyanis nem hiszi el azt az igazságot, amely pedig kéznyújtásnyira van tőle, akkor hiába fedezi azt fel számára valaki más. Mindenkinek magában kell felismernie, hogy a halál nem más, mint maga az élet, és hogy az embernek nemcsak, hogy nem kell meghalnia, de egyáltalán meg sem halhat! Egyszerűen lehetetlen! Minderről akkoriban még semmit sem tudtam, a halál fekete falnak látszott, amelybe csúnyán beleütöttem a fejem. Mégis, fiatal voltam, és amennyire csak tudtam, megnyugtattam magam. Az egész problémát kitoltam az időben, és amennyire csak lehetséges volt, igyekeztem egyáltalán nem gondolni a halálra. Az ilyen gondolatok csak gyengítenének, pedig inkább a jövőmet akartam megalapozni. Általában ahhoz szoktam, hogy mindent egyedül, önállóan ötlök ki. Édesapám soha nem avatkozott bele gyermekeinek személyes ügyeibe. A hivatása annyira kitöltötte az életét, hogy nemigen volt alkalma megfigyelni, mi folyik a családon belül. A legtöbbször csak a családi asztalnál láttuk egymást, ahol én természetesen egy szót sem ejtettem a vőlegényem által rendezett jelenetekről. Mama szeretett engem, ahogy az összes többi gyerekét szerette, de engem csak később, sokkal később értett meg, amikor mindörökre búcsút vettünk egymástól. Akkoriban az volt a legfőbb kívánsága, hogy jó feleség, jó háziasszony és anya legyek, hozzá hasonlóan. Én is ezt tekintettem életcélomnak, csupán az odavezető utat képzeltük cl egészen másként.

Az én utam nem egyezhetett sem az övével, sem bárki máséval. A saját utamat kellett bejárnom, és a jövőmre vonatkozó javaslatait nem fogadhattam el. Mama azt akarta, hogy tudatosan készüljek fel a háziasszony szerepére, én viszont minden lélegzetvétellel a zenében, a művészetben próbáltam létem értelmét megtalálni! Így teljesen magamra voltam utalva, és egyre inkább hozzászoktam az önálló gondolkozáshoz és cselekvéshez, már amennyire a családi körön belül erre lehetőségem nyílott. Ez alkalommal is arra törekedtem, hogy a jövőmet magam tervezzem meg anélkül, hogy bárkitől is tanácsot kérnék. Első lépesként a zeneakadémiát akartam elvégezni, hogy diploma legyen a kezemben. Édesapánk gyakran mondta nekünk: – Vigyázzatok, nehogy félrevezessen titeket a jelenlegi jó helyzetünk. A földi jólét könnyen véget érhet. Amit azonban megtanultatok, örökké a tiétek marad, senki sem veheti el tőletek. Tanuljatok, amennyit csak tudtok, mindegyikőtöknek legyen legalább egy diplomája. Ha jól megy sorotok, a fiók mélyére süllyeszthetitek. Ha azonban megszorultok, jó hasznát vehetitek. Ó, édesapám, drága, önzetlen, bölcs édesapám! Sok ajándékod között ez a tanácsod bizonyult a legértékesebbnek. Akkoriban még el se tudtuk képzelni, hogyan mehetne rosszul a sorunk, és titkon azt reméltük, ezeket a szavakat csak pedagógiai megfontolásból mondtad el nekünk. Milyen gyakran jutottak azonban később eszembe ezek a szavak, amikor a háború minden vagyonunkat semmivé tette, és nekem egy súlyosan sérült, munkaképtelen férj oldalán kellett a nehézségekkel szembenéznem. Csak az mentett meg minket, amit megtanultam, amit magamban hordtam, amit tudtam. Minden, ami külsőleg volt a miénk, egy csapásra elveszett. Akkoriban, amikor fiatal lányként a hegytetőn elgondolkoztam a jövőmről, még nem tudtam, mit tartogat számomra a jövő, de éreztem, hogy követnem kell ezt a tanácsot. És így, amikor nyáron újra otthon voltam, és életemben új szakasz kezdődött, a legfontosabbnak azt tartottam, hogy minden erőmet a zongoraművészi diploma megszerzésére összpontosítsam. Minden mást a sorsra bíztam.

Első látomásom a jövőről Már hat éve tartott a jegyességem, amikor meglepő és rám olyan nagy hatást gyakorló esemény történt, amely egész későbbi életem alakulását alapvetően meghatározta. Figyelmem ettől a pillanattól olyan világra irányult, amely az emberi lélek mélyén rejlik: az énem ismeretlen világára. Tizenöt éves koromban figyeltem fel arra, hogy álmomban néha egészen pontosan és valósághűen megláttam a jövőt. Akkoriban történt az első eset, és azóta is ugyanaz zajlik le bizonyos időközönként: először összefüggés nélküli, kaotikus álomképek jelennek meg. Azután úgy tetszik, mintha függönyt rántanának félre, és teljesen tiszta, színes, plasztikus és logikailag összefüggő képeket látok, mintha a valóságot élném át. Az első ilyen eset a szüleim fürdőszobájában zajlott le. Egy fiatalembert láttam, aki a jelek szerint fulladástól elkékült újszülött légzését próbálta beindítani. A mozdulatait ugrásra készen figyelte egy asszisztensnő. Az újszülött nem lélegzett. Az orvos felváltva jéghideg, majd forró víz alá tartotta a kis testet. Ezt követően a lábacskáinál fogva meglóbálta, míg a gyermek végül hangot adott, és mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Édesapa az ajtóban állt, majd mama ágyához támolygott a hálószobában, térdre esett, és fejét az édesanyám mellé, az ágy szélére hajtva zokogni kezdett. Még soha nem láttam ót ilyen helyzetben. Édesanyám nagyon sápadt volt, de jól ismert, gyengéd arckifejezésével mosolygott, és édesapám fekete haját cirógatta. Édesapa lassan megnyugodott, felállt, és átment a szomszédos szobába, ahol Raphaela néni várakozott a lányával, hogy meglátogathassák édesanyámat. Furcsa módon egyszerre láttam be az összes szobába, ami a valóságban persze lehetetlen lett volna. Így azt is láttam – és ez fel is tűnt nekem –, hogy a fiatalember, aki a gyermeket átadta az asszisztensének, és most kilépett a szobából, fura, imbolygó léptekkel haladt. Vonzóan szőke haja is azonnal szemet szúrt. Egészen tisztán hallottam, amint megszólalt: – Anya és gyermeke túl vannak a veszélyen, de teljes nyugalomra van szükségük, senki sem zavarhatja őket. Ha valaki bemenne hozzájuk az utcáról, a jelenlegi legyengült állapotukban könnyen megfertőződhetnének.

– Magától értetődik, doktor úr – hallottam a nagynénémet, és láttam, amint belátón elbúcsúzik és elmegy a lányával. Ezután elsötétült a kép, én pedig felébredtem. Reggel édesanyámhoz futottam, és elmeséltem neki az álmomat. Ő nevetve válaszolt: – Kérlek, ne álmodj ilyeneket. Már épp elég gyermekem van! És hogy kerül Raphaela néni ebbe az álomba? Hiszen nem is itt lakik. És ki a szőke hajú, imbolygó járású, vonzó fiatalember? Gyanús, hogy ilyen fiatalemberekről álmodsz. – Nem tudom, hogy kicsoda, mama, de így láttam az álmomban. Később, az asztal mellett még szóba került különös álmom, másnap azonban már senki sem gondolt rá. Fél évvel később édesanyám rosszul érezte magát. Nem tudott enni, és az orvosok arra gyanakodtak, talán patkóbél-fekélyről lehet szó. Röntgenfelvételek készültek, és egyéb vizsgálatok következtek. Az eredmény... nem sikerült pontos diagnózist felállítani. A belgyógyász azt javasolta édesanyámnak, keressen fel egy híres nőgyógyászt. Az idős professzor a vizsgálat után a következő szavakkal fordult pácienséhez: – Gratulálok! A nagy betegség kereszteléssel fog végződni – és közben kedélyesen nevetett. Mama elkeseredetten jött haza, hiszen már harminckilenc éves volt. Lassan mégis megnyugodott, és hat hónap után, nyáron, pontosan egy évvel az álmomat követően, amikor még senki sem mert volna arra gondolni, hogy édesanyám gyermeket fog szülni, világra jött családunk új tagja. Az idős professzor egy fiatal, de ügyessége miatt már akkor neves orvost ajánlott, aki azután levezette a szülést. A gyerek megszületésekor nem lélegzett. Húsz percbe tellett, amíg először lélegzetet vett. Édesapám az elhúzódó izgalom miatt annyira kimerült, hogy a veszély múltával édesanyám ágyánál térdre rogyott, és kisgyerekként kezdett zokogni. Raphaela néni és a lánya éppen átutazóban voltak Olaszország felé. Két napot nálunk töltöttek, a gyerek pedig éppen akkor jött a világra, amikor ők tovább akartak utazni. A szomszédos szobában várakoztak, majd amikor édesapa bement hozzájuk, hogy közölje, minden szerencsésen alakult, Raphaela néni megkérdezte, láthatná-e még az elutazása előtt édesanyámat és a gyermeket. Ekkor lépett be a szobába a fiatal orvos – a haja szőke volt, a járásában pedig valami feltűnő, imbolygó jelleget lehetett megfigyelni!

–, és szó szerint azt ismételte el, amit én a látomásom során hallottam. Igen! Minden pontosan úgy történt, ahogyan én már egyszer átéltem! Mintha egy filmfelvételből a környezetétől elszigetelten néztem volna meg egy részletet. Attól kezdve többször is megismétlődött, hogy jövőbeli eseményeket álomképek formájában pontosan előre láttam. Kezdetben ezek a látomások álmomban jelentkeztek – mintha függöny húzódna félre –, később viszont már akarattal is ebbe az állapotba tudtam jutni, tudatosan, anélkül, hogy aludtam volna. Csak sokkal később. A kishúgom majdnem unokának számított a családban. Grete akkoriban már tizenkilenc, én tizenhat, az öcsém pedig kilencéves volt. A kislány hamar mindenki kedvencévé vált. Mi ketten, a két idősebb lány azonban az új családtag miatt meglehetősen háttérbe szorultunk, és magunkra maradtunk. Sok éven át csak a nevelőnő kísért el minket, ha fagyit akartunk enni, koncertra vagy társaságba mentünk. Mamát éppen annyira lefoglalta az új kistestvérünk, mint annak idején az öcsém. Így nem is lehet csodálkozni azon, hogy nem tudott az ügyeimmel foglalkozni, még akkor sem, amikor észrevette, hogy vitáim vannak a vőlegényemmel. A harcomat egyedül, segítség nélkül kellett megvívnom.

A múlt életre kel Amikor az eljegyzésem felbontása után hazamentem Raphaela nénitől, már nyár volt. Tizenkilenc éves voltam, és élvezni akartam a szabadságot. Vége anélkül érintkezhettem fiatalokkal, hogy vőlegényem előzetes engedélyét kellett volna kikémem. így a megérkezésem után az első utam rögtön a teniszpályára vitt. Itt már az első napon összeismerkedtem egy nagyon kedves, egészséges és szimpatikus fiatalemberrel. Nagyon kellemes fiú volt. Arányosan felépített, nyúlánk, izmos teste és szép arca mindenkién jó benyomást keltett. Állandóan vakítóan fehér teniszruhában jelent meg. Rögtön elnyerte tetszésemet – én is az övét! A harmadik napon egy ügyetlen játékosnő megütötte a labdaszedő fiú fejét a teniszütővel. A fiú keserves bömbölésbe kezdett. A szimpatikus fiatalember rögtön eldobta a teniszütőjét, odafutott a síró kisfiúhoz, ölébe vette, és csitítgatni kezdte. Nem törődött azzal, hogy a gyerek a könnyeivel bemaszatolta makulátlan teniszöltönyét. Megsimogatta a kicsit, leszárította a könnyeit, pénzt adott neki, míg a gyerek végre mosolyogni kezdett a könnyem át, majd elfutott a büféhez, hogy édességé vegyen magának. A szívemet melegség töltötte el. Ó – gondoltam –, olyan fiatalemberek is vannak, akiknek a szívében jóság lakik? Szeretni kezdtem őt... Télen a menyasszony lettem. Mély és szenvedélyes szerelem fűzött minket egymáshoz, és lázas türelmetlenséggel vártam, hogy testestüllelkestül, egész lényemmel a felesége legyek. Édesapa azt akarta, hogy először fejezzem be a tanulmányaimat. A zeneakadémián még egy évem volt hátra, így hát várnunk kellett, én pedig továbbra is napi négy-öt órán keresztül gyakoroltam a zongorán, összhangzattant és kamarazenét tanultam, egyszóval mindent, ami a vizsgához szükséges volt. A vőlegényem minden este eljött hozzánk. Egy este, amikor a vőlegényem már elment, lefeküdtem, és mély álomba merültem. Szokás szerint mindenféle zavaros és jelentés nélküli dologról álmodtam, amikor hirtelen furcsa, ritmikusan ismétlődő hangra lettem figyelmes, valamilyen csattogásra, amely egyre erősebbé vált, míg aztán egyszer csak kitisztult a tudatom, és felébredtem. Kinyitom a szememet, és látom, hogy a ritmikusan ismétlődő csattogást a rabszolgafelügyelő korbácsa váltja ki. A rabszolgafelügyelő

mellettem áll, és korbácsával az ütemet adja meg, amelyre az engem vonszoló rabszolgák lépnek. Valamilyen alkalmatosságon fekszem, amely úgy csúszik lassan előre, mint valami síneken haladó szán. Tudom, hogy éppen most húztak ki a palotából, korábban hallottam, amint valaki becsukta a kaput. Fel akarok ugrani – de nem tudok. Mintha megbénultam volna, egyetlen testrészemet sem tudom megmozdítani, mivel a nyakamtól a lábujjamig szorosan megkötöztek. Úgy fekszem ott, mintha egyetlen tömbből faragtak volna, karjaim a mellkasomon keresztbe fonva, lábaim pedig szorosan egymás mellett, kinyújtva. A helyzetem csak annyit enged meg, hogy előre vagy felfelé nézzek. A lábujjaim felé próbálok tekinteni, és a vakító napfényben meglátom az engem ritmikus mozdulatokkal vonszoló, előregörnyedő férfiak izzadságtól csillogó, csupasz hátát. Az izzadó testek fölött eltekintve a távolban fehér kőből készült épületet pillantok meg, amelynek közepén ajtónyílásnak látszó, mélyfekete folt sötétlik. Az épület élesen elkülönül a sötétkék égtől az erős napfényben vakító fehérségű falaival. Ahogy a rabszolgák egyre csak vonszolnak az épület felé, a fekete folt is növekszik. Felnézek az égre, amelynek sötétkék színe már szinte feketébe megy át. Két nagy madár köröz felettem – vajon gólyák vagy darvak? A kőépület már egészen közel van, a fekete folt most egészen nagy... igen... tényleg egy nyílás. – Ó! Most ismerek csak rá: a halottak városában vagyunk!... ebben a sírban! Már itt is van, a rabszolgák belépnek, eltűnnek a sötétben... most elsiklik a fejem fölött a tintafekete nyílás... és a vakító napfény után elsötétül körülöttem a világ; minden eltűnik... teljes sötétségben vagyok! Hideg borzalom fit végig rajtam, és belsőmben hangtalanul kiáltok fel: – Mennyi ideig – mennyi ideig kell még itt bezárva maradnom? Ekkor jól ismert hangot hallok, amely kérlelhetetlenül, visszavonhatatlanul közli az akaratát: – Háromezer évig... Határtalan kétségbeesés vesz erőt rajtam. Elveszítem az eszméletemet... Valaki teljes erővel rázott. Kinyitottam a szemem – és a nővérem szemébe néztem. Még mindig rázott, és rémülten meredt rám. – Az ég szerelmére – mondta –, mi van veled? Itt ülsz tágranyílt szemmel, és közben olyan szörnyűségesen nyögsz, mintha a halálodon

lennél. Hívjam anyát? Válaszolni akartam, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Az éppen átélt borzalom még mindig ránehezedik a mellkasomra, és összeszorítja a torkomat. Nyögve és mutogatva próbálom a nővérem tudomására hozni, hogy semmi bajom, nyugodjon meg. Majd visszahuppanok a párnámra, hogy átgondoljam a történteket, de képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat. Még mindig az átélt borzalom hatása alatt fekszem az ágyon, és hosszú, hosszú percek telnek el, amíg szívem újra a megszokott ritmusban kezd verni, amíg némileg megnyugszom, és az egész helyzetet – ki vagyok, hol vagyok – képes vagyok felfogni. A nővérem egy ideig még mellettem kuporog, majd amikor látja, hogy már nyugodtan fekszem, és lassan a légzésem is egyenletessé válik, még egyszer megkérdezi: – Nincs szükséged valamire? Ekkor már meg tudok szólalni: – Nem, köszönöm. Másnap megpróbáltam rendezni a gondolataimat, és az átélt élményekbe valami értelmet vinni. Mi volt ez? Mi történt éjszaka?! A jövőbeli látomásaimhoz hasonló kalandban volt részem, de a jövőről itt nem lehetett szó. Jövőbeli látomásaimban ugyanaz a személy vagyok, mint ébren, de most egészen más egyén voltam! Hosszan nézegettem magam a tükörben, és igyekeztem felfogni, hogyan lehet egyetlen ember egyszerre két személyiség. Hiszen itt vagyok, magamat látom a tükörben, de egy másik kép is él bennem, amelyet szintén tükörben, igen, egy óriási, ezüstből készült tükörben láttam, akkoriban, amikor még ez a bizonyos másik személy voltam! Aki itt áll, az én vagyok, de egyben az a lény is én vagyok, akit egy suba vonszoltak azon a helyen, ahol otthon voltam. Néhány perc leforgása alatt átéltem az azonosságot egy másik személlyel, aki ugyanolyan pontosan tudta, hogy kicsoda, hova tartozik, hol van az otthona, egyszóval ugyanazzal a tudatossággal élte az életét, mint bárki más, aki tisztában van a helyzetével anélkül, hogy külön el kellene gondolkoznia rajta. Hirtelen feléledtek azok az emlékek, amelyeket egy másik élet, egy másik otthon alakított ki, én pedig azonnal tudtam, hogy ébredező gyerektudatommal ezt az otthont kerestem, ott voltam otthon, és a „nagy uralkodót”, az ottani apámat és férjemet kerestem, amikor az „igazi apámra” akartam rátalálni. Az évek során lassan elfogadtam a

jelenlegi helyzetemet, és beleéltem magamat abba a hitbe, hogy jelenlegi édesapám és édesanyám egyben az „igazi” szüleim. Az idegenség érzése azonban végig bennem maradt, és most egy csapásra felébredt bennem az igazság. Csak az tetszett furcsának, hogy sok dolgot, amelyet akkoriban magától értetődőnek vettem, most egészen másként ítéltem meg. A kétféle felfogás ütközött egymással. Tudtam például, és teljesen rendjénvalónak tartottam, sőt rendkívüli kitüntetésnek és megtiszteltetésnek vettem, hogy egyszerre voltam lánya és hitvese az apámnak – a fáraónak. Most, amikor erre ráébredtem, viszolygást éreztem, mivel neveltetésem révén egészen más erkölcsi normák vésődtek belém. Akkoriban azonban ez természetesnek számított, semmi erkölcsi kivetnivaló nem volt tenne. Ha ugyanis meghalt a fáraó felesége, és a volt feleségek nem volt lánytestvére, a fáraó a saját lányát emelte hitveséül maga mellé. Idegen nőt ugyanis, aki nem az ő családjától származott, nem állíthatott a saját, az élő fáraó családjába tartozó lánya fölé! És ki más tölthette be a királyi hitves szerepét, ha nem a család rangsorban következő tagja: a lány? Mi ebben az erkölcstelen? Az lett volna erkölcstelen, ha az uralkodó idegen asszonyt visz a családba. Sok dologra emlékeztem, különösen a templomra, ahova gyakran elmentem – de fehér foltok is maradtak az emlékezetemben, például az, hogy miért fektettek bele a szarkofágba olyan szorosan összekötözve. Miért vonszoltak a sírba? És kitől származott az az ismerős hang? Kitől? Emlékeimet egy fal takarta el, és ha tovább köztük kutatni, szinte áramütésként csapott meg valami. Képtelen voltam visszaemlékezni többre! Másnap reggel a családi asztalnál a következőket mondtam édesapámnak: – Édesapa, az iskolában azt tanultam, hogy a piramisok királyi sírok. Ez nem igaz! Nem az összes piramist használták sírként. Egészen más célt szolgáltak. A halottakat a városon kívül temették el egy sírvárosban. A halottakat szánkószerű szarkofágban vontatták ki oda, majd befalazták őket. A sírt kőtömbbe! zárták le. Édesapa meglepetten nézett rám, és megkérdezte: – Ezt meg honnan veszed? Az összes egyiptológus azt állítja, hogy a piramisok királysírok. A halottak városáról viszont semmit sem hallottunk még.

– Mégis, édesapa, pontosan tudom, hogy így volt – válaszoltam, igazságom tudatában. – Igen? Honnan? – kérdezte édesapa, és mindenki várakozón nézett rám. – Magam sem tudom, ezt nem tudnám elmagyarázni – mondtam, és elmeséltem éjszakai látomásomat. Édesapa figyelmesen végighallgatott, és látta, hogy még most, az élményem ismertetése közben is reszketek az iszonyattól, látta, hogy átélt esetről számolok be, és végül a következőket mondta: – Shakespeare azt írta a Hamletban: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”1. Manapság átörökített emlékekről is beszélnek, amelyekben én nem hiszek. Szeretném tudni, hogyan rejtőzhet egy család egész, az ősökig visszamenő története egyetlen láthatatlan, parányi sejtben? A tudósok feltételezésekkel állnak elő, amelyek minden húsz évben változnak. Én azonban azt tanácsolom neked, ne foglalkozz ezekkel a dolgokkal, és ne gondolj többé az álmodra vagy látomásodra, bánni volt is az. Rögeszmévé válhat, míg aztán a végén teljesen belebolondulsz. Tarts csak ki a józanság mellett, és felejtkezz el az egyiptomi temetésről szóló történetedről. Talán olvastál erről valahol valamit? – Nem, édesapa, semmit sem olvastam vagy hallottam Egyiptomról, csak annyit tudok, amennyit az iskolában kellett tanulnunk az egyiptomi történelemről, de még az sem érdekelt, ráadásul egészen mást tanítottak nekünk, mint amit a látomásomban láttam. Nem találok magyarázatot erre az élményemre, de biztosan érzem, hogy amit elmondtam, azt a valóságban is pontosan úgy átéltem. Kétségem sincs afelől, hogy létezett az a személy, aki az álmomban én voltam, csak azt nem értem, hogyan lehetséges, hogy ez az egyén itt, a bőrömben én vagyok. És ki volt az a másik? Nem értem. Lehet, hogy az ember többször él? – Kapunk még gyümölcsöt? – fordult édesapa hirtelen mamához. Hozták a gyümölcsöt, és a család másról kezdett beszélgetni. Amikor este lefeküdtem, kíváncsi voltam, vajon éjszaka újra beleálmodhatom-e magam a másik „énembe”. A jelenség azonban nem ismétlődött meg. Sok-sok napot vártam, még tudatosan is megpróbáltam visszahozni az élményt. Nem! Nem sikerült. Az álom nem ismétlődött meg.

Lassan elfeledkeztem róla, nem. gondoltam rá többet. Józan felfogásom kizárta az ilyen képzelgéseket. Gyakoroltam a zongorázást, tanultam, és minden este vártam a vőlegényemre... Így telt el egy év.

Második találkozásom a halállal Végre eljött az esküvőm napja. Ma már álomnak tetszik, ahogy fehér menyasszonyi ruhámban belépek a szalonba, és kezemet ünneplő ruhába öltözött vőlegényem karjára helyezem. Lefényképeznek minket, ami engem csak idegesít. Azután lemegyünk a lépcsőn, és beszállunk a virágokkal díszített autóba. Grete és az unokahúgom követnek minket rózsaszínű selyemruhában, a két unokafivér kíséretében, akikkel „örök barátságot” kötöttünk. Most mindkettő elegáns, fiatal katonatiszt. Őket követi az öcsém szomorú, komoly arckifejezésével – most tizennégy éves –, majd kis, négyéves húgocskám, aki olyan bájos, mint egy játékbaba. Fennhéjázó hetykeséggel néz végig a sok felnőttön. Azután rokonok sora következik, közöttük van a királyian öltözött Raphaela néni, a vőlegényem anyja, majd édesanyám, aki még mindig sugárzóan szép és fiatal és édesapám, aki frakkjában és cilinderében a női szíveket meghódító jelenség. Amikor azonban észreveszi, hogy jót mulatok a cilinderen, pajkosan rám mosolyog, mivel a formalitásokat éppolyan nevetségesnek tartja, mint én. Ha tudná, mit szenvedek a hónaljamig érő kesztyűtől! A legszívesebben letépném magamról – gátol a szabad mozgásban. Miközben kezemben tartom a virágcsokrot, és vőlegényem oldalán állok, aki a gomblyukába egy szál virágot tűzött, olyan érzésem támad, mintha virágokkal feldíszített áldozati állatok lennénk, akik a mindenható „szokás” zsarnoksága alatt kényszerülnek a színjátékban való részvételre. Legszívesebben elfutnék, hogy az idős nénikék, nagybácsik, ismerősök és idegen nézelődők ne mustrálhassanak minket, mint két kirakati bábut. Tudom, most mindannyian arra gondolnak, amit én a legnagyobb szentségnek tartok: a szerelem beteljesedésére. De mennyire másként fogjuk fel ugyanazt a dolgot! Azt is tudom, hogy némelyik komisz nagybácsi most idétlen megjegyzésekkel viccelődik. Mégsem menekülhetek el, a hosszú kocsisor már a templom felé gördül – belépünk – az oltár előtt állunk. Igyekszem elérzékenyülni, meghatódni – hiába. Mint mindig, most is tárgyilagos józansággal szemlélem az eseményeket. Türelemmel hallgatom végig családunk barátját, a lelkipásztort, amint szép és magasztos dolgokról beszél. Rám néz, én pedig látom a tekintetén, éppen arra gondol, hogy megkértem, ne mondjon hosszú és unalmas eskető beszédet, különben hangosan és tágra nyitott szájjal fogok

ásítani. Mama akkor egészen felháborodott határtalan szemtelenségemen, de annyit mégis sikerült elérnem, hogy a lelkész velős, de rövid beszédet mondjon. Hála Istennek! A hosszú esketőbeszéd még egyetlen házasságot sem tett boldoggá! – Az esketés után megrohamoz minket a rokonok és barátok serege, majd háromnegyed órán keresztül megállás nélkül csókolnak, ölelgetnek, szorítgatnak minket – az öreg nagybácsik igyekeznek kihasználni a lehetőséget, hogy a fiatalasszonyt minden oldalról megcsókolják és magukhoz szorítsák, amit magamba fojtott undorral tűrök... aztán az egésznek vége. Még az esküvői bankettot kell elviselnünk. Végre búcsút vesznek tőlünk a rokonok és barátok, átöltözöm, és megkezdem „férjurammal” a mézesheteket. Amikor hosszú várakozás után az általam szeretett férfi felesége lettem, az elképzelhető legnagyobb boldogságban volt részem. Amit akartam, megvalósult, Isten és az emberek előtt az ő hitvesévé váltam. Nem állhatott közénk több tiltótábla. Szenvedélyesen szerettem, egész lényemmel, ő pedig ezt fenntartás nélkül viszonozta. A szerelem tökéletes beteljesedését éltem át – testben és lélekben. És akkor minden összeomlott. Most még fájdalmasabban ütköztem a fekete falba, amely egyszer már elém magasodott: életemben másodszor találkoztam a halállal. Ez alkalommal azonban sokkal jobban megviselt a találkozás... Amíg a boldogságra vártam, volt egy biztos pont az életemben, amelynek az elérésére törekedtem. Volt mire várnom. Amint viszont beteljesült a vágyam, a jövőm hirtelen üressé vált, nem volt semmi, aminek a megvalósulására vártam volna. Mire számíthatok még az életemben? Mindent elértem. Ami ezen kívül jöhet még, legfeljebb arra lesz jó, hogy kitöltsem a maradék időt. A maradék időt? Meddig? A kérdésre így hangzott a válasz: a halálig! Rá kellett jönnöm, hogy bármit akarunk is tenni vagy elérni, bármit tartogat is számunkra a sors, én és a többi ember is ugyanabba az irányba haladunk – más irányba nem is haladhatnánk –, a halál felé! Hogy meddig tart, amíg odaérünk, senki sem tudja előre, de előbb vagy utóbb minden ebbe a sötét hasadékba hullik. Azt is be kellett látnom, hogy szerelmünk nem tarthat az örökkévalóságig, mégpedig azért, mert előbb vagy utóbb egyikünknek meg kell halnia. A boldogságnak akkor egy csapásra vége szakad. Amikor a férjemmel együtt voltam, és szép,

szeretettől izzó szemébe néztem, egy hideg marok szorítását éreztem a torkomon, és a következő kérdés visszhangzott bennem: meddig láthatod még ezt a szép szemet? Mit tartogat számodra a jövő? Még ha nagyon boldog vagy is most – és még sokáig, tételezzük fel, hogy kivételesen hosszú ideig élhetsz vele együtt –, a vég előbb vagy utóbb úgyis eljön, és mindenképpen ugyanaz lesz: vagy neked kell lezárnod az ő szemét, vagy neki a tiédet! És elveszítitek egymást, búcsút kell vennetek egymástól. Az idő hihetetlen gyorsasággal halad előre, igazán semmi jelentősége, hogy rövid vagy hosszú idő elteltével következik-e be a vég. A legnagyobb boldogságnak, a legnagyobb szerelemnek is – mindennek – véget kell egyszer érnie, és el fogjátok veszíteni egymást és mindazt, ami szép és jó volt... Miközben szeretőm szép szemébe néztem, erre a hangra figyeltem. Tudtam, hogy bármennyire szeretném is a fülemet elzárni előle, akkor is hallanám, nem némíthatnám el, ugyanis igaza van; amit mond, az az igazság! Gyakran tapasztaltam, hogy az emberek úgy tesznek, mintha minden örökké tartana. Egyszerűen nem gondolnak a jövőre. A legtöbben abban a hitben élnek, hogy soha nem halnak meg, sót az általuk szeretett személyek sem halandók. Nem akarják tudomásul venni, hogy földi létük rövid időre szóló ajándék, amelynek egyszer véget kell érnie! Előbb vagy utóbb mindenki meghal, de előtte még a szeretteit is elveszítheti. Az emberek nem akarnak erre gondolni. Csakhogy akár gondolnak rá, akár nem – így van! Senki sem tagadhatja le. Akkor viszont mi értelme van a boldogságnak, ha a sors ezt az ajándékot mindenképp elveszi tőlünk? Mi benne a jó? Az, hogy az ember utána még boldogtalanabbá válik? Az ember a boldogságért küzd, és amikor már elérte, előre tudja, hogy el kell veszítenie. Minél nagyobb a boldogság, annál nagyobb a veszteség. Amikor még nem voltam ennyire boldog, tulajdonképpen mégis boldogabb voltam, mert még nem állt fenn annak a lehetősége, hogy elveszítem a boldogságot! Így végül arra a következtetésre jutunk, hogy csak az lehet és maradhat boldog, aki soha nem élte át a boldogságot! Micsoda szörnyű ellentmondás! És miért van ez így? Azért, mert minden csak bizonyos ideig tart, semmi sem örök, minden meghal, minden megszűnik, mindennek véget kell érnie!

Ó, idő! Ó, elmúlás! Meddig kell még láncaid rabságában szenvednem? Hányszor fogok még fekete, áthatolhatatlan faladba ütközni? Az összes boldog ércemet megmérgezted, hiszen soha nem verhettem ki a fejemből, hogy amint megkapok valamit, már el is veszítettem, hiszen egyszer annak is véget kell érnie. És most mégis köszönetet mondok neked, elmúlás! Mert azzal, hogy egy pere sem engedted, hogy időhöz kötött, múló boldogságot élvezzek – az állandó szenvedésen keresztül rátaláltam magára a múlhatatlan, soha véget nem érő örökkévalóságra, az örök, isteni létezőre! Akkoriban azonban még sejtelmem sem volt erről. Azt sem tudtam, hogy a kilátástalanságnak ez az állapota, amikor az ember úgy érzi, mintha sivatagban tévelyegne, és a lelke mélyén segítség után kiált, a megváltás kezdetét jelzi. Ahogy a Szentírásban áll: „Kiáltó szó a pusztában: Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek meg az ő ösvényeit... aki utánam jő, erősebb nálamnál, akinek saruját hordozni sem vagyok méltó; ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd titeket.” Akkoriban még a pusztában tévelyegtem, hangtanul kiáltottam segítségért, és láthatatlan könnyeket ontottam. Vízzel keresztelkedtem meg – könnyel –, és nem tudtam, hogy közel már az idő, amikor megismerhetem az örökké létezőt. Ezt az állapotot ugyanis az követi, aki magáról a következőket mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is, él” – és a Szentlélekkel fog keresztelni... Ő azonban még nem érkezett el. Keresztelő János helyzetét éltem át, segítségért kiáltoztam a pusztában, mivel kétségbeesésemben olyan egyedül maradtam, mintha pusztában lennék... Férjemnek nem akartam említést tenni az elkeseredettségemről. Ő maradéktalan boldogságot élt át, és képtelen lett volna rá, hogy megértsen. Ha nem gyötörték hasonló gondolatok, ha még a halandók álmát álmodta, akkor minek is ébresztettem volna fel és tettem volna boldogtalanná? Nem láttam megoldást a helyzetemre, mert senki sem győzhetett volna meg arról, hogy nincs igazam. Mindenki más csak annyit tehetett volna, hogy elismeri, valóban minden elmúlik egyszer, és az az egyetlen vigasz, ha „nem gondolunk rá”. Engem azonban egyáltalán nem elégített ki a valóság figyelmen kívül hagyása. Még kevésbe elégítettek ki a „túlvilágról” szóló vallásos mesék, ezek az emberek elbódítását szolgáló fantáziaképek. Boldog, aki az ilyesmiben hinni tud –

gondolkozó ember azonban bizonyítékokat szeretne látni. Állandó lelki feszültségben éltem, nem tudtam tőle szabadulni. Az állandó lelki feszültség pedig előbb vagy utóbb a testben is jelentkezik...

Sötétség Testi adottságaimban édesapára hasonlítottam. Én is magas növésű voltam, a hajam, ha nem volt is olyan mélyfekete, mint édesapáé, sötétbarna volt, a bőröm pedig, eltérően édesanyám rózsás bőrszínétől édesapáéhoz hasonlóan inkább sápadt. Csak a szemem volt más: nem fekete, hanem sötétkék színű. Az esküvő után még sápadtabb és feltűnően sovány lettem. Nem tudtam kibékülni a múlandóság gondolatával, és egy pillanatra sem voltam képes egészen szabadon és boldogan fellélegezni. A lelkemre nehezedő, állandó nyomás károsan hatott a testem állapotára. Egy este teljesen egészségesen feküdtem le. Reggel, amikor kinyitottam a szemem, önkéntelenül a mennyezetre pillantottam. A legnagyobb megdöbbenésemre vastag, fekete csíkot vettem rajta észre. Annyira meglepődtem, hogy azonnal felültem az ágyon. Pontosabban akartam látni a furcsa, fekete csíkot, amely azonban a hirtelen mozdulatra feljebb ugrott, majd lassan újra lesüllyedt. Egy pillanatra kihagyott a szívverésem az ijedtségtől. Rájöttem, hogy a csík nem a mennyezeten, hanem az én szememben van. A két szememet felváltva nyitottam és csuktam, amíg aztán kiderítettem, hogy a fekete csíkot csak a jobb szememmel látom. Egyszer hallottam bizonyos fajta látási zavarról, amelyet a „röpködő legyek” kifejezéssel jelölnek. Az ember ilyenkor kis, fekete, táncoló pontokat lát a szeme előtt, mintha muslincák repkednének összevissza. Mint halottam, ez idegi okokra visszavezethető jelenség, és nem veszélyes. Megpróbáltam kideríteni, vajon én is ezeket a „muslincákat” látom-e. Fel-le mozgattam a szememet, a csík pedig pontosan a gravitáció törvényei szerint viselkedett. Mintha valamiféle vastag, fekete szál lenne a szememben, amelynek az egyik végét rögzítették valahová. A másik vége szabadon mozgott, és szemem minden elmozdulását követte. Nem idegi okokkal magyarázható érzékcsalódás volt tehát, hanem fizikailag létező jelenség! Ekkor kezdődött el a kálváriám, amelyet jól ismernek mindazok, akik az emberi tudomány által kezelhetetlen betegségen estek át. Az egyik híres professzortól mentem a másikhoz, és az eredmény az volt, hogy a szememet nem lehet meggyógyítani, mivel a jelenség nem organikus betegségre vezethető vissza. Egyikük a következőket mondta:

– Ez nem betegség, és így nem is lehet gyógyítani. Öregkori tünetről van szó, amely nagyon, nagyon ritkán egészen fiatal embereknél is felléphet. Ahhoz hasonlítható, mint amikor egy fiatal a lelki megterhelés miatt megőszül. Hogyan kezelhető ez a folyamat? Ha a lelki megterhelés megszűnik, leállhat. De meggyógyítani? Gyógyítani csak betegségeket lehet. A tudomány tehetetlenül áll ezzel a látási zavarral szemben. Idősek esetében teljesen ártalmatlan, mert csak nagyon lassan romlik a beteg állapota. Fiatalok esetében kiszámíthatatlan. Az ön szeme teljesen egészséges, de túlságosan érzékeny. A tábláról az összes betűt le tudta olvasni, még a tábla gyártási helyét is. Ilyen éles szemű embert ezer közül egy esetben lehet találni. Az érzékelt benyomások megértésének képessége is szokatlanul jó önnél. A fényérzékenysége annyira kiváló, hogy még olyan megvilágítás mellett is el tudta olvasni a legkisebb betűket is, amelynél az átlagember azt sem tudja megmondani, hány ujjat lát maga előtt. Ilyen látás csak néhány matróznál fordul elő, akik hihetetlen távolságból is le tudják olvasni az időt a parti templomtorony órájáról. Ók azonban állandóan a sós tengeri levegőt szívják, nem idegesek, és nem élnek lelki feszültségben. A matrózok ellenállóképessége elég nagy ahhoz, hogy szemük rendkívüli érzékenységét egyensúlyban tartsák. Ön, kisasszony, azonban a nagyvárosi levegőt lélegzi be, és alacsony az ellenállóképessége, hiszen túlzottan sovány. Mondja, nem szenved valamilyen állandó lelki megterheléstől? – Nem, professzor úr – válaszoltam –, teljesen boldog vagyok. Hogyan is magyarázhattam volna meg neki, hogy a múlt jelenti azt az őrületes terhet, amelytől nem tudok szabadulni?! Hogy az idővel küzdők, amely könyörtelenül fut előre, és az összes élőlényt a boldogságukkal együtt maga után vonszolja a romlás, a megsemmisülés felé, majd végül a halálba taszítja őket? És ha elmondtam volna is mindezt, hogyan szabadíthatott volna meg ettől a kíntól? Inkább más kérdést tettem fel neki: – Professzor úr, átterjedhet ez a tünet a másik szememre is? – Honnan tudjam? Reméljük, hogy a sóinjekciók használni fognak, és az izzadmány fel fog szívódni. Reménykedjünk, hogy a másik szemet nem érinti a tünet. Jósolni azonban semmit nem tudok, még kevésbé adhatok garanciákat. Egyen kiadósan, tegyen róla, hogy szűnjön meg a vérszegénysége, így a szeme ellenállóképessége is javulhat. Erős

napfényben mindenesetre hordjon sötét szemüveget, hogy az érhártyát pihentesse. Ne erőltesse meg magát, és akkor talán rendbejön majd. Ez elég volt. Férjemmel a szüleimhez mentem, és úgy éreztem, mintha mindezt valaki más élte volna át helyettem. Hallgattam ezt a valakit, miközben a szüleim kérdéseire válaszolt, néztem, miközben elfogyasztotta a vacsorát; valahogy minden annyira megváltozott, olyan különössé vált. A család minden tagját megviselte az eset, de igyekeztek valódi érzéseiket elrejtve vidámnak mutatkozni. Mama nyugtatgatni próbált: – Ne aggódj, minden rendbe jön. A családban sem az én, sem az édesapád oldaláról nem fordult még elő szembetegség. A szemed hamarosan rendbejön. Ne is gondolj rá! Ó! Milyen gyakran hallottam ezeket a szavakat olyan értem aggódó emberektől, akik vigasztalni próbáltak. „Ne is gondolj rá!” Hogyan ne gondoljak olyasmire, ami folyton a szemem előtt táncol?! Hogyan feledkezzek meg róla, amikor a fekete csík mindig belenyúl a látóterem egy részébe, és zavar? Ha ránéztem valakire, a fekete csík először az illető homlokán jelent meg, majd lassan leereszkedett az orrára. Később pedig, amikor a fekete foltok már folyamatosan szaporodtak, mindent úgy láttam, mintha piszkos, megtépázott hálón keresztül néznék. Hogyan feledkezzek meg erről? Az első napokban úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas sziklatömb esett volna a fejemre, és én teljesen szétlapítva, megsemmisülten feküdnék a földön. Fel se tudtam fogni, mi történik velem: az én szemem van komoly veszélyben? Időskori tünet? Lehetetlen! Ez csak rossz álom, amelyből majd fel kell ébrednem. Ha már megszabadultam a lidércnyomástól, újra megkönnyebbülten és szabadon lélegezhetek föl. A lidérces álom azonban csak nem akart véget érni. A tükröm előtt ültem, és fürkésző szemmel néztem magamat. Nagy, sötétkék szemű gyermeki arc meredt vissza rám. Ezek a szemek mutatnának időskori tüneteket? Hiszen még egészen fiatal vagyok, éppen most kezdtem el az életet! Már öregednék? Igen, ott fent a hegyen, amikor először ütköztem a halál falába, már elfogadtam, hogy minden múlandó. De ilyen gyorsan? Ennyire váratlanul? Akkoriban azzal nyugtattam magam, hogy még van időm, igen, sok, nagyon sok időm! Máris lejárt, amit kiszabtak nekem? Lehetséges, hogy a test nem egyszerre öregszik,

hanem éppen egyik olyan értékes szerve, amilyen a szem, korábban tönkremehet? Előfordulhat, hogy a test hosszú időre megmarad még – de szem nélkül? Vakon? Borzasztó! – Borzasztó! Nem! Ez kibírhatatlan! El akartam futni... elmenekülni... De hová? A szerencsétlenségemtől, a látásomat zavaró fekete foltoktól soha nem szabadulok meg, bármerre futok is... Olyan határtalan kétségbeesés fogott el, amelyet csak azok érthetnek meg, akik átestek már hasonló dolgokon. Mennyire sajgott a szívem, amikor vak embereket pillantottam meg – mennyire együttéreztem velük! Kétségbeesésem egyetlen percre, egyetlen pillanatra sem hagyott magamra. A fekete foltok egyfolytában a szemem előtt táncoltak, és az idő múlásával változtak. Folyamatosan figyeltem őket. Szokásommá vált, hogy reggel, felkelés után először a szememet kezdtem vizsgálgatni. Rosszabbodott a helyzet? Látom még a kisbetűket a jobb szememmel? – És ha nem –, ha leírhatatlan iszonyatot átélve azt kellett megállapítanom, hogy további romlás következett be, a vér a fejembe tódult, és zakatoló szívvel kutattam tovább, hogy megtudjam, milyen mértékű romlás történt. Ó, Beethoven! – Ezekben a napokban megértettem, a kétségbeesés milyen mélységeibe zuhantál, amikor elvesztetted a hallásodat! Ismerted ezt az állapotot, a pánikot, amikor az ember már úgy érzi, képtelen elviselni a szenvedéseit, menekülni szeretne a borzasztó kínoktól. Igen! De hová? A balszerencse nem hagyja magára áldozatát! Nem lehet szabadulni tőle, az ember nem bújhat ki a saját bőiéből! A minket ért csapást mindenhová magunkkal kell cipelnünk. A mulandóság fölötti elkeseredésemet most megtetézte a romlás, a halál örök „mementója” a szemem előtt táncoló fekete foltok formájában. Néha úgy éreztem, megőrülök ezektől a látóterembe tolakodó foltoktól. De nem volt kegyelem! Többé semminek sem tudtam örülni. Férjem mindent megtett, hogy segítsen, elfelejtesse velem a szemem állapotát, de bármit tett is, bármivel ajándékozott is meg, képtelen voltam örülni. Minden a mulandóságra emlékeztetett, hiszen bármire tekintettem is, a foltok ott éktelenkedtek. A karthauzi szerzetesekhez hasonlóan, akiknek a tenyerükön megörökített két betű, az „M. M” miatt folyamatosan a „Memento Mori” kifejezésre kellett gondolniuk, a szememben meglévő

foltok engem is állandóan figyelmeztettek valamire – a vakságra, magára a halálra! Ha férjem szép vidékre vitt, arra gondoltam, vajon meddig láthatom még a napfényt, a hegyeket, a réteket, az égboltot, a természetet a maga teljességében. Ha az Operában pompás előadást láttam, az jutott eszembe, vajon meddig nézhetek még ilyen szép előadásokat, meddig csodálhatom a balerinák finom mozdulatait. Mély, a rémisztő valóság által kiváltott elkeseredés kerített hatalmába, mivel a folyamat már a másik szememben is megindult, igaz, kisebb mértékben. Így hát mindenképpen számolnom kellett azzal az eshetőséggel, hogy elvesztem a szemem világát. Közben még csak nem is tudtam úgy igazán sírni. Mindig is nehezen sírtam el magam, mivel a sírást teljesen értelmetlennek, a méltóságomon aluli önsajnálat megnyilvánulásának tartottam. Most ráadásul egyszer s mindenkorra meg is tiltották nekem, mivel rendkívüli módon ártott volna a szememnek. Kétségbeesésem kívülről nem látszott, és nem is beszéltem róla. Tisztában voltam vele, hogy ha egyfolytában a szemem állapotáról beszélnék, a környezetem éppúgy szenvedne tőle, mint én magam. És mivel az ember ösztönösen igyekszik megszabadulni mindentől, ami számára kellemetlen vagy káros, tudat alatt tőlem is szabadulni próbálnának. Nem akartam a szeretteimet untatni és kínozni a panaszaimmal. Éppen ellenkezőleg! Mindig vidám voltam és viccelődtem, mint a bohóc, aki a maszkja mögött a legmélyebb kiábrándultságot hordozza magában. Nyomorúságomat így rejtegettem magamban. Ez a csapás művészi ambícióimat is megsemmisítette. A zongorázás mellett már sok éve rajzoltam és festettem nagy szorgalommal, és a tanáraim nagyon sokat vártak tőlem. A festés különösen nagy örömet okozott. Most viszont mindennek vége volt! Ha festeni akartam, folyamatosan a szememben ugrándozó foltokat láttam magam előtt, ami annyira zavart, és olyan határtalanul felidegesített, hogy uralkodnom kellett magamon, el ne hajítsam magamtól az ecsetet. Elfogyott az összes energiám, teljesen megbénított a gondolat, hogy ha idővel hírnévre tennék is szert, és nagy sikerem lenne is, a vakság miatt hamarosan fel kéne adnom mindent, amit elértem. Nem! Akkor már inkább teljesen feladtam a képzőművészetet. Inkább a zongorán gyakoroltam, hiszen zongorázni vakon is lehet.

Becsukott szemmel zongoráztam... Körbejártam a szobában, és különböző tárgyakat próbáltam megtalálni – becsukott szemmel. Megpróbáltam öltözni és vetkőzni – becsukott szemmel. Nem akartam, hogy a vakság felkészületlenül érjen. Ugyanakkor kizárólag a szemem becsukásával tudtam elkerülni a látóteremben táncoló fekete foltok látványát. Ez volt az egyetlen kiút... A sóinjekciók is nagy megpróbáltatást jelentettek. Az idegek már a veszély lehetőségétől is igyekeznek megóvni a szemet, a szemhéjak reflexszerűen záródnak össze, ha valami akár csak mozdul is a szem előtt. Ezeket a természetes reflexeket kellett legyőznöm magamban. Mozdulatlanul nyitva tartott szemmel kellett figyelnem – ha ugyanis a szemek nyitva vannak, akkor az ember lát, akár akarja, akár nem –, amint az orvos a szemembe döfte az injekcióstűt. Húsz alkalommal kellett ezt kiállnom. Nem tudtam, hogy amikor természetes ösztöneimen próbáltam úrrá lenni, a leghatásosabb jógagyakorlatokat végeztem, mivel ilyenkor az embernek a teste egésze fölött kell megtartania a hatalmát. Engem a sorsom kényszerített erre a gyakorlásra, és ennek köszönhetően szokatlan mértékű ellenőrzésre tettem szert az idegzetem fölött. Amikor azonban első alkalommal vezetett az orvos a sóinjekció után az ajtóhoz, nagyon össze kellett magamat szednem, hogy ne rogyjak meg, és a búcsúzáskor magamra erőltetett mosoly sem lehetett valami meggyőző. Olyan érzésem volt, mintha recsegnének a szájizmaim, úgy berozsdásodtak volna. Ráadásul az injekciók teljesen haszontalanok voltak. Nem kerestem már fel több professzort – egyre reményvesztettebbé váltam. Mindenkitől ugyanazt hallom. Nincs szó szervi megbetegedésről, a szemeim teljesen egészségesek – csak az üvegtest vált zavarossá. Naponta romlott a látásom. Nem mindegy, hogy az ember beteg vagy egészséges szemmel vakul meg? El kellett fogadnom az elkerülhetetlennek látszó végzetet. Bele kellett volna nyugodnom. De képtelen voltam! Hogyan nyugodhatna bele az ember abba, hogyan tekintheti rendjénvalónak, hogy megvakul? Mi ketten: a megváltoztathatatlan és én, összeütköztünk. Nem volt kérdéses, hogy csak én maradhatok alul. Nem nyugodtam bele a sorsomba – meg kellett tehát semmisülnöm. Azon az éjszakán, amikor a fekete csík először jelent meg a szemem előtt, engem ért a csapás. Csak nem vettem rögtön észre. Ez a vidám,

szemtelen, hiú, az érzékiségre ráhangolt fiatal lélek, aki híres, ünnepelt, nagy művésszé és szép, forrón szeretett feleséggé akart válni, megsemmisült. Az élettel szembeni rejtett felfogásom, amely már akkoriban, a hegyen, a halállal történt első találkozás során megnyilvánult, most teljes mivoltában mutatkozott meg. Most már képtelen voltam – és nem is akartam – elhallgattatni a hangot, amely egyfolytában a mulandóságomra figyelmeztetett... Amikor pedig már nem akartam elfordulni tőle, éppen ellenkezőleg, egyre figyelmesebben hallgattam, akkor fokozatosan egyre nagyobb bizonyossággal ismertem fel a jól ismert és hőn szeretett hangot: az ő hangját...

Fordulat Egy délelőtt egyedül mentem haza a városból. Az utcánkban szépen gondozott kertekkel körülvett villák helyezkedtek el. A nap csodálatosan sütött, az egész környék virágba borult, a madarak vidáman csiviteltek, én pedig Don Carlos szavaira gondoltam: „Ó, királyné, az élet oly szép!” – Igen – tettem hozzá magamban –, ha a szemem világát nem veszteném el! Ekkor jól kivehetően hallottam egy hangot, amely a következő kérdést tette fel-nekem: – Talán már vak vagy? Nem látod már a világot, az eget, a fákat, a virágokat? – De igen – válaszoltam magamban, és körülnéztem –, még mindent tisztán látok. Eszembe jutott, hogy amikor néhány nappal azelőtt újból elmentem a professzorhoz felülvizsgálatra, ő a következőket mondta: – Igen, a jobb szeme meglehetősen zavarossá és homályossá vált, de a másikkal még mindig sokkal többet és sokkal jobban lát, mint az átlagemberek mindkét szemükkel. – Ha még mindig ilyen jól látsz – szólalt meg újra a hang –, miért vagy annyira elkeseredve, mintha vak lennél? Miért adod át magadat a kétségbeesésnek? Tegyük fel, hogy életed második felét vakon kell leélned. Ha már most elkeseredsz, amikor pedig még jól látsz, akkor életed mindkét felét megkeseríted! Egyébként is, biztos vagy abban, hogy feltétlenül meg fogsz vakulni? Talán meghalsz, még mielőtt valóban bekövetkezik a vakság, akkor pedig teljesen feleslegesen élted át a kétségbeesés kínjait heteken, hónapokon vagy éveken keresztül, hiszen ez idő alatt – néhány zavaró folttól eltekintve – teljesen tisztán és kifogástalanul láttál! Micsoda képtelenség olyan dolgok miatt aggódni, amelyek egyáltalán nem is léteznek! Jövő? Tudod; mi a jövő? Olyan események összessége, amelyek még nem következtek be. Miért veszed el a saját életkedvedet nem létező dolgok miatt? A jelenlegi helyzeted egyáltalán nem rossz. Örülj az életednek, akkor arra is több kilátásod lesz, hogy meggyógyul a szemed. Ez a depressziós állapot csak felgyorsítja a szemedben lezajló folyamatot. Élvezd a jelent, és gondolj arra, hogy ha lelki vakságod megszűnik, testi szemeddel is látni fogsz!

Ó, mennyire igaza volt ennek az áldott hangnak! A legmélyebb kétségbeesés pillanataiban már sejtettem, hogy a szememben kialakuló fekete foltokban belsőm sötétsége, lelki vakságom nyilvánult meg. De hogyan szüntessem meg lelki vakságomat? Hiszen az hatott annyira nyomasztóan a lelkemre, hogy az élet és a halál titka előtt teljesen vaknak éreztem magam. A belső sötétség állapotát éltem át, mert mindenben a halált láttam, és képtelen voltam megragadni az élet értelmét. „Látóvá” akartam válni, ez volt a legfőbb kívánságom – de hogyan? A hang pedig így válaszolt: – Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek. Akkoriban még nem értettem meg ezeket a szavakat, de engedelmeskedni akartam. Megpróbáltam könnyedén és mélyen fellélegezni, és csak a jelenre gondolni! Nem ment könnyen – a fekete foltok ott táncoltak a szemem előtt, és nyomorúságomra – emlékeztettek –, de újra és újra próbálkoztam, míg végül alkalmanként már vidáman is tudtam viselkedni. Igen, vidámnak kell lennem, az a szememnek is használni fog! Segíteni akartam magamon. Vidámnak kellett lennem, örülnöm kellett! Azon kezdtem gondolkodni, milyen tevékenységben lelném állandóan örömömet. Férjem hídépítő mérnök volt, és a munkája nagyon erősen igénybe vette. Az étkezésektől eltekintve az egész napot egyedül töltöttem el. Egy gondolat villant fel bennem: azt akarom, hogy gyerekem legyen! Milyen hosszú ideje vágytam már gyermekre! A gyermekáldás egészen boldoggá tenne! És nem lennék állandóan egyedül. Lelkemet megnyitottam egy ismeretlen előtt, aki valahol arra várt, hogy az én gyermekem legyen. Az ismeretlen pedig meghallotta a hívásomat... Miközben a gyerekre vártam, fokozatosan eltűntek a csomósodások a szememből, úgyhogy a születés idejére már teljesen elfeledkeztem arról, hogy a szememmel valami nem volt rendben. Ma már álomképnek tetszik, ahogy egy szanatórium műtőjében fekszem félholtan, és felébredek a narkózisból. Még mindig kába vagyok, de már meghallok egy hangot, amely áramütésként ér, és rögtön eszméletre térít. Egy üvöltés... nem olyan, mint az újszülötteké, nem, inkább egy oroszlánkölyök hangjára emlékeztet!

– Él – gondolom magamban, és hálától telten felnyitom szememet. Egy arc jelenik meg fölöttem, amely azt mondja – Fiú, szép, egészséges fiú – és elém tartja a kis, rózsaszínű emberkét. Kerek fejecskét és kis dundi testet látok magam előtt. – Ez az én gyermekem? – gondolom magamban, és kíváncsian szemlélgetem. Érzem, hogy csak a teste az „én gyermekem”, egyébként önálló lény, amelyről most csak annyit tudok, hogy a „mi gyermekünkként” érkezett. Hamarosan párnákon fekszik a gyermek, életében először emberi ruhákba öltöztetve, és tágra nyílt szemmel mered az új világra. Édesanyám és édesapám már megérkeztek, hogy mindkettőnket üdvözöljenek az életért folytatott harc lezajlása után. Erőim fogytán vagyok, az óriási vérveszteség után alig ver a szívem. De a gyerek él! A szülést követően nagyon lassan épülök fel. Hosszú ideig gyenge maradok, vérszegény, a fényt nehezen bírom, a csomósodások újra megjelennek, és jobb szemem üvegteste megint zavarossá válik. A jobb szememmel látott képet vastag, ködszerű felhők lepik be. Alig van azonban időm rá, hogy a szememmel foglalkozzak. A gyerek ott van mellettem, az egész napot vele töltöm, és amikor rám mosolyodik, pufók kezecskéjével átöleli a nyakamat, átmenetileg sikerül megfeledkeznem a lelkemre nehezedő teherről. Az évek mérföldes léptekkel szaladtak tova. A gyermek csodálatosan fejlődött, és szeretetet sugárzó, nagy, kék szemével mindenütt feltűnést keltett. Szokatlanul koraérett volt, és négyéves korában megismétlődött az az eset, amelyet velem édesapám élt át: egy képeskönyvet mutatott, és megkérdezte, mit jelentenek az egyes betűk. Elmondtam neki. A gyerek figyelmesen szemlélte a betűket, majd hangosan felkiáltott: – Mama, ez itt akkor „bika”, ugye? Ölembe vettem, és ezerszer megcsókoltam. Majd lassan az összes betűt megmutattam neki. Nem kellett tanítani – úgy tetszett, mintha mindennek csak eszébe kellene jutnia. A nyarakat mindannyian a nagy tó partján lévő családi villában töltöttük. Milyen csodálatos nyarak voltak ezek! Öcsém és húgom rengeteg barátot és barátnőt hozott magával, akik aztán akár hetekre is vendégként maradtak nálunk. Kroketteztünk, csónakáztunk, fürödtünk, esténként pedig együtt zenéltünk, társasjátékokat játszottunk, vagy a teraszon táncoltunk. Egészséges harmóniában éltünk.

A szemem miatt nem aggódtam különösebben ebben az időszakban. Gyermekem megszületése után több hónapra a tengerpartra utaztam. Ez a titokzatos erőforrás újra olyan sok energiával töltött fel, hogy kicsattanó egészségnek örvendve tértem haza, és a fényt is jobban elviseltem. Sőt, újra elkezdtem rajzolni és festeni, és a fametszéssel is megpróbálkoztam. Mint mindig, a művészi tevékenység most is rendkívül nagy örömet okozott. Kívülről tehát minden rendben volt. Mégsem voltam boldog, és nem tudtam, miért! Valami belső elégedetlenség és nyugtalanság kezdett kifejlődni bennem, és lassan annyira tudatosodott, hogy már nem térhettem ki előle. Egy éjszaka, miután férjemmel újra átéltem a földi szerelem és egység beteljesülésének legmagasabb fokát, ahelyett, hogy boldogan elaludtam volna, hosszú ideig ültem csak az ágyamban, és határtalan kétségbeesést érezve tépelődtem. Sírtam, zokogtam, és ezen az éjszakán, a sötétben kíméletlen önfaggatásba kezdtem, hogy megtudjam, miért vagyok annyira elégedetlen és olyan rettenetesen boldogtalan. Magamban akartam rátalálni a magyarázatra. Mindenem megvan, ami embert boldoggá tehet. Honnan jön akkor ez az elégedetlenség? Kérdésemre lassan körvonalazódni kezdett a válasz. Elkeseredésem oka lassan alakot öltött, és a tudatalattimból a tudatos gondolatok szintjére emelkedett. Azt az embert kerestem, aki a másik felem, aki kiegészít engem. A szerelem olyan erő megnyilvánulása, amely két egymást kiegészítő részt késztet az egyesülésre. Az egyesülés utáni tudat alatti vágyat nevezik „szerelemnek”. Én átéltem ezt az egyesülést, elértem a lehető legnagyobb testi és lelki kielégülést, mégsem vagyok boldog, minden kielégülés után csak növekszik boldogtalanságom és nyugtalanságom. Ott ültem a sötétben az ágyamon, és elkeseredetten kérdeztem magamtól, miért nem vagyok képes a boldogságra. Választ akartam, és mélyen magamba néztem. Ekkor rájöttem, hogy az egyesülésből fakadó boldogságot egészen másként képzeltem el. Tudattalanul kutattam valami után, valamilyen beteljesülés után, és amíg ezt nem éltem át, azt hittem, hogy ezt a beteljesülést a testi szerelem fogja számomra meghozni. Amikor viszont ez bekövetkezett, be kellett látnom, hogy másra számítottam! A lehető legnagyobb testi

kielégülésben volt részem, de látnom kellett, hogy valójában másra vágytam! De mire? Arra vágytam, hogy tartósan éljem át a beteljesülés érzését! Valódi, maradandó egységre vágytam! Olyan egységre vágytam, amelyben a társammal azonossá válok. A lelkével, a gondolataival, az egész lényével akartam eggyé válni! Azt akartam, hogy én ő legyek! Semmiképpen nem azt akartam, amit a testi egyesülés nyújtott. A testi egyesülés kétségbeesett erőfeszítés az eggyéválásra – az ember minden erejét megfeszíti –, és abban a pillanatban, amikor mindkét szerelmes azt hiszi, már elérték a beteljesülést, újra kettéválnak... az egységet pedig végül egyáltalán nem érték el! Ott, a sötétben egy gyermekkori kép merült fel előttem: a családi asztalnál ülök, és a kanalammal egyesíteni próbálom a leves felszínén úszkáló zsírcseppeket. Igen! Ahogy akkoriban a zsírcseppeket akartam egyesíteni, most arra vágytam, hogy kettőnk lelke, kettőnk lénye váljon eggyé. Kettőnk „énjéből” egyetlen egységet formálni. Vágyam azonban teljesíthetetlennek bizonyult. A szerelem esetében mindkét szerető átéli magában a vágyat, hogy a másikkal eggyé váljon. Csakhogy ezt mindketten testileg próbálják megvalósítani, és elkeseredett erőfeszítésekkel szorítják egymást magukhoz. Megfigyelhető, hogy a szeretők a szívük tájékán szorulnak egymáshoz, tehát a szívüket igyekeznek egyesíteni, a szívükben akarnak eggyé válni. Próbálkozásuk azonban eleve kudarcra van ítélve! Miért? Közéjük áll a testük. A test ellenállása megakadályozza az egyesülést! A szeretők tehát éppen testük ellenállása miatt képtelenek a teljes eggyéválásra. Milyen különös – gondoltam –, hogy szeretőmmel a testemen keresztül akarok egyesülni, és éppen a test áll közénk. Lehetséges akkor, hogy a testem kívánja az egységet? Akarja a testem ezt az egységet? Kívánhat a test olyasmit, amit a test mibenléte tesz lehetetlenné? Amit éppen a test akadályoz meg? – Nem! A test nem hordozhat magában olyan vágyat, amelynek beteljesedését saját maga hiúsítja meg. Ki és mi kívánja akkor a teljes egyesülést? Nem lehet másról szó, mint az „énemről”, amely test nélküli. Vajon miért kívánom az egységet? Miért akarok olyasmit, ami megvalósíthatatlan? Azért, mert tudom, csak a teljes egyesülés, a teljesen azonossá válás elégíthet ki, és csak ebben az állapotban érhetem el a valódi, a

tökéletes boldogságot. Amióta csak élek, erre a boldogságra vágyom. De miért kutatok olyasmi után, ami elérhetetlen? Azért, mert tudom, teljes bizonyossággal tudom, hogy mégis lehetséges, valamilyen formában mégis létezik – csak nem tudom, hogyan. Mi akadályoz meg az elérésében? A test! A test áll közénk! Ezek szerint elérhető, csak éppen test nélküli állapotban!? Visszavágyom ezt az egységet. Már része voltam, valahol és valamikor, csak aztán újra elkülönültem. Elképzelhető, hogy létezett olyan állapot, amelyben én test nélküli voltam, és éppen azért váltam ki az egységből, mert testbe születtem? Lehetséges, hogy egységben éltem, egy olyan világban, amelyben nincs test; test nélküli állapotban? Amikor gondolatmenetemben idáig jutottam, hideg borzongás futott végig a hátamon: test nélküli állapotban? Olyan világban, amelyben nincs test? A „másik világban” tehát? A „túlvilágon”? Lehetséges lenne, hogy ez a „túlvilág” ténylegesen létezik? Az a túlvilág, amelyben egyáltalán nem hittem, és amelyről azt gondoltam, csak azért találták ki, hogy a „mennyország” kecsegtetésével vagy a „pokollal” való fenyegetőzéssel az együgyű embereket erkölcsös életvitelre kényszerítsék? Ebben a földi világban tehát csak a testem él? Az „énem” pedig, amely a test által elérhetetlenné tett egységet ismeri és vissza akarja állítani, a „túlvilághoz” tartozik? Akkor tehát mi, emberek mindannyian egy másik világból származunk, ahol az egység valóság, és ettől az egységtől elkülönültünk – majd beleilleszkedtünk az anyagba, a testbe, a földi világba?... Az egykori boldogság utáni vágyakozást azonban az énünkben hordozzuk, a lelkünkben, amely nem erre a helyre tartozik, hanem „másik világból” származik. És újra meg újra elkövetjük azt a rendkívüli tévedést, hogy ezt a boldogságot, az egységet a testünkben és a testünk által, a nemiségben akarjuk elérni és átélni. Abban a testben, amely éppen az akadályt jelenti. Ó, „paradicsomból való kiűzetés”, most kezdett csak derengeni előttem, hogyan kell téged értelmezni! Az áhított boldogság tehát csak a túlvilágon, a paradicsomban lehetséges. Mivel ezt az üdvöt nem rángathatom át az anyagi világba, meg akarom ismerni a túlvilágot, ahol a boldogság uralkodik! De hogyan? Az üres szavak nem elégítenek ki – a valóságot akarom megismerni! Tényekre van szükségem!

Ez az éjszaka fordulópontot jelentett az életemben. Világossá vált, hogy a nemiség a legnagyobb csalás. A természet valami csodálatosat, valami rendkívülit ígér, a legnagyobb boldogságot, magát a beteljesülést, közben viszont minden erőnket igénybe veszi, és abban a pillanatban, amikor már a beteljesülés küszöbén állunk, nagyobb mélységbe taszít, mint amilyenben eredetileg voltunk. Rengeteg energiát vesztünk, és utána koldusnak érezhetjük magunkat. A latin közmondás is úgy tartja, hogy ember és állat egyaránt lehangolná válik a testi egyesülés után... Egyfolytában tartó, maradandó boldogságot kerestem, nem azt, amit a nemiség nyújthat. Nem! Mi marad akár a legnagyobb nemi élvezetből másnap reggelre? Semmi, legföljebb fáradtságérzés! Ezt esett próbálkozás az elérhetetlen egység átélésére! Soha nem élheti meg az ember a vágya beteljesülését, soha nem olvadhat bele a valóságos és örökkévaló egységbe, nem merülhet el benne. Kezdetben legalább van valamilyen erő – vonzerő, amely az egymást keresőket összeköti. Amikor azonban ennek az erőnek már engedelmeskedtek, csak az üresség marad hátra számukra, egyedül maradnak, reménytelenül egyedül, örökre egyedül... Beláttam: nem ez után vágyakoztam. Ha azonban másra vágytam, ha a nemiség ígérete csalásnak bizonyult, akkor nem csinálom tovább. Nem hagyom magam többe becsapni! A nemiség csak a testet elégítheti ki, nem a lelkemet, az énemet! Vágyakozásom azonban arra az egységre irányult, amelyet az énemben élhetek át; ezt a kívánságot semmilyen testi kielégülés nem teljesítheti! Hogyan tovább? Rá akarok találni, rá kell találnom a boldogságra! Súlyos kérdéseimre választ kell kapnom. Nem állhatok itt meg, tovább kell lépnem. De merre menjek? Ha a boldogság a túlvilágon van, akkor utána megyek a túlvilágra! Így mentem el a boldogság, a beteljesülés után kutatva arra a helyre, ahol sejtésem szerint megtalálhattam őket – a túlvilágra...

Küzdelem a világosságért Meg akartam hódítani a túlvilágot, de még azt sem tudtam, hogyan kezdjem el. Úgy éreztem magam, mint a telepes, aki az őserdőt próbálja birtokába venni, de fogalma sincs, hol ragadja meg a munkát, csupán egy fejszét tart a kezében, amellyel utat kell vágnia magának. Azzal sincs tisztában, hogy az őserdőben a legkülönfélébb veszélyek leselkednek rá, mérgeskígyók és vadállatok; el is tévedhet, vagy szakadékba zuhanhat. Ám éppen a tudatlansága révén van elegendő bátorsága ahhoz, hogy nekivágjon a dzsungelnak. Nem tudtam azt se, hogy a túlvilágot célba vevő felfedező utam során a tudatalatti birodalmából vadállatokként fognak rám törni ismeretlen erők, hogy tévutak próbálnak megtéveszteni és az őrület szakadékai várnak rám. Én is csak egy fejszével rendelkeztem: a józan eszemmel! Hol kezdjem el? Az egyházak sokszor emlegetik a túlvilágot, de az összes lelkész, akivel korábban beszéltem, vagy azt kívánta meg tőlem, hogy vakon higgyek olyan dogmákban, amelyeket ő maga sem értett meg, vagy pedig a mennyországról szóló megható mesékbe kezdett, amelyeket ő maga sem vett komolyan, de arra a célra megfelelőnek talált, hogy a „kisasszonyt” kielégítő válaszban részesítse. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy a nagy gondolkozók milyen módon közelítették meg ezt a súlyos kérdést, amely az élet és a halál értelmére irányul. És mivel akkoriban még vajmi keveset tudtam a nagy keleti bölcsekről, az európai filozófusokat kezdtem olvasni. Először azokat a klasszikus görög és római filozófiai műveket tanulmányoztam, amelyeket már átültettek valamilyen számomra érthető nyelvre. Szókratész, Platón, Püthagorasz, Epiktétosz és Marcus Aurelius írásai nagy lelkesedéssel töltöttek el. Közvetítésükkel sok gondolat érett meg bennem, végtelenül sokat tanultam ezektől a nagy gondolkodóktól. Különösen Epiktétosz egyik mondata vált későbbi vándorlásaim során olyan örökké világító kis lángocskává, amely hozzásegített a sötétségből az örök világosságba vezető út megtalálásához: „A dolgok önmagukban soha nem rosszak, csak a róluk alkotott gondolataidban válnak azokká.” Attól a pillanattól fogva, hogy elolvastam, soha többe nem felejtettem el ezt a mondatot, és a hatására egész gondolkodásmódomat

igyekeztem megváltoztatni. Másképp kell megítélnem a dolgokat! Mégis, e nagyszerű igazságok egyike sem adott választ a túlvilágra vonatkozó nagy kérdésemre. Azután az újabb kori filozófusokat kezdtem olvasni: Kantot, Schopenhauert, Nietzschét, Descartes-ot, Pascalt, Spinozát. Azonban egyiküknél sem találtam választ kérdéseimre. Pontosan éreztem, hogy mindannyian eljutottak egy bizonyos pontig, addig, amíg az értelem elér, de a végcélt, a megvalósulást, nem érték el. A nagy kérdésre még kevesebbet tudtak mondani, mint az ókori nagyok. Az újabb kori filozófusok közül még Spinoza jutott el a legmesszebbre, de ezeket a filozófusokat olvasva úgy éreztem, hogy tekervényes gondolatmenetekbe bonyolódtak. Filozófiai rendszereik ellenére ők maguk elégedetlen, csalódott és boldogtalan emberek maradtak. Hogyan segíthettek volna akkor nekem abban, hogy megtaláljam a túlvilág igazságaihoz vezető utat? Hiszen semmit sem tudtak erről, és a megoldást éppoly elkeseredetten kutatták, mint én. A valóság érdekelt, nem a vég nélküli szóözön. Egy napon a lakásunk ablakánál álltam, és kisfiammal figyeltem az utca túloldalán álló vadgesztenyefáról lassan, körözve lehulló faleveleket. Mint már annyiszor, most is az élet értelmén töprengtem. – A halál – gondoltam magamban –, újra meg újra a halál! Ekkor meghallottam a belső hangot: – Halál? Miért csak a valóság egyik oldalát veszed figyelembe? Mire hívják fel tavasszal a fák és az egész természet a figyelmet? Az életre! Újra meg újra az életre! A halál és az élet örök körmozgás során váltakozik. A halál csupán az élet másik oldala... Ebben a pillanatban világossá vált előttem, hogy a fa most ősszel visszaszívja magába a leveleiből az életerőt, majd kiüresedett burokként elhullajtja őket. De csak a burok hullik el! A fát éltető energia továbbra is a növénytan szunnyad, majd tavasszal újra kiárad, a fának új öltözetet, új lombozatot ad, az élet pedig örök körmozgásban ismétlődik. A fa kileheli és belélegzi az életet, csak a lombozat változik, a külső burok! Az élet örök, mert az élet a vég nélküli létezés. Más is világossá vált előttem: az örök létezés forrása – amelyet az emberek Istennek neveznek – az emberbe is belé leheli az életet – ahogy a Bibliában is olvasható, Isten Ádám orrlyukán keresztül lehelt belé életet –, majd visszaszívja, a kiürült burok pedig elhull: az ember teste

meghal. Az élet azonban nem szűnik meg, újabb testbe költözik örök ritmusban, amely a világegyetem összes megnyilvánulásában felfedhető, az égitestek keringésétől az élőlények szívveréséig. Ekkor felvillant bennem egy emlék: valamikor, amikor hat- vagy hétéves lehettem, és először hallottam a halálról, a tükör elé álltam, és szembenéztem a láthatatlannal: saját képmásommal. Már akkor sem tudtam felfogni, hogy egyszer meg kell halnom, hogy egyszer megszűnök létezni. Látni akartam azt a bizonyos „énemet”, amely ilyesmiken gondolkozik, és nem akar meghalni. Egyre közelebb mentem a tükörhöz, míg orrom hozzá nem ért az üveghez. Közvetlen közelről néztem a saját szemembe, mindenképp látni akartam az „énemet”! Láttam egy fekete lyukat, de „magamat” nem tudtam megpillantani. Az énem – én magam – láthatatlan maradt, ahogy azt mindig is elképzeltem, amióta tudatra ébredtem ezen a Földön. A tükörben sem pillanthattam meg magamat, csak az arcomat, az álarcomat láttam, meg a két fekete lyukat a szememben, amelyeken keresztül kinéztem a külvilágra. Biztosan éreztem, lehetetlen, hogy ne létezzek! – Jó – kérdeztem magamtól ott a tükör előtt –, de min fogsz kifelé nézni, ha ez a szem egyszer lezárul? – Másikon keresztül! – válaszoltam habozás nélkül. – Ezt majd lezárom, egy új testben pedig kinyitom a következőt. – És ha a két test születése között eltelik valamennyi idő, mert az újat nem találod meg rögtön? Ha hetekig, esetleg hónapokig, évekig vagy akár évezredekig kell várnod? – Olyan nincs – válaszolta a kisgyerek, aki akkor voltam –, mivel felébredés után sem tudom, mennyi ideig aludtam. Az alvás időtlen, és a halál épp ilyen lesz, amíg test nélkül maradok. Nem számít, hogy egy hetet vagy akár egy évezredet töltök el a sötétségben, a „semmiben”. Mindenképpen azt fogom érzékelni, hogy itt éppen csak lehunytam a szemem, ott pedig már fel is nyitottam. A semmiben nincs idő. De hogy én ne létezzek, olyan nincs! És teljesen megnyugodva hagytam ott a tükröt, hogy játszani menjek. Most, ahogy felnőtt fejjel az ablakon kinézve felismertem az újraszületés törvényét a vadgesztenyefán, villámként hasított át tudatomon a gyerekkori emlék, és magam is elcsodálkoztam, hogy a kisgyerek ilyen magától értetődő természetességgel, spontán képes

rátalálni erre az igazságra anélkül, hogy az újraszületésről valaha is hallott vagy olvasott volna. Ma már nem úgy fogalmaznék, hogy a „sötétségben” nincs idő, inkább azt mondanám, hogy a „tudatalatti” számára nem létezik „az idő fogalma”... Így azt is megtudtam, hogyan hordozhattam magamban egy másik személy elmosódott emlékeit. Az a személy én magam voltam, és az egyiptomi látomás nem volt más, mint egy régi emlék felszínre bukkanása! A túlvilág és az újraszületés iránti érdeklődésem a spiritizmus felé terelte a figyelmemet. A spiritiszták azt állítják magukról, hogy képesek kapcsolatba jutni az elhunytak szellemével, és a reinkarnációban is hisznek. Bennem azonban kifejezetten ellenszenvet ébresztett a spiritizmus, mivel a szüleim nagyon lenézően beszéltek előttem ezekről a dolgokról. Mamának volt egy nagyon kedves, idős barátnője, aki spiritizmussal foglalkozott. Mama elmesélte, hogy ennek az asszonynak a lakásán spiritiszta szeánszokat rendeztek, és ezek során egy ólomnehéz tölgyfaasztal emelkedett a levegőbe. Mama egyetlen szeánszon sem volt hajlandó részt venni, egyáltalán nem is foglalkozott ilyen dolgokkal, mert meggyőződése volt, hogy ezek ártanak az idegeknek. Miközben az újraszületéssel kapcsolatos kérdéseken törtem a fejem, eszembe jutott, hogy még fiatal lányként egyszer részt vettem egy szeánszon az idős hölgynél, anélkül, hogy mama erről tudott volna, Feltéve, hogy „szeánsznak” nevezhető, amit mi ott műveltünk! Édesanyám idős barátnője nagyon szerette az unokáit, és gyakran hívott meg fiatalokat ebedre. Én is többször ebédeltem ezeken a fiatalság számára rendezett találkozókon. Egy alkalommal néhányan tovább maradtunk a hölgynél. Nagyon vidám természetű volt, és szívesen társalgott velünk, fiatalokkal. Akkoriban tizenöt éves lehettem, és a többi gyerek is hozzám hasonló korú volt. Kíváncsiak voltunk, és többet akartunk megtudni a spiritizmusról, így hát megkértük az idős hölgyet, meséljen nekünk erről a témáról. – Ha akarjátok – válaszolta –, megpróbálhatunk asztalt táncoltatni. Azonnal beleegyeztünk, és feszülten vártuk, mi fog történni. Behoztunk egy szeánszasztalt, amely nem a mama által említett nagy tölgyfaasztal, hanem egy kicsi, három lábú asztal volt. Az idős hölgy a szalon közepére helyezte, mi pedig vele együtt körbeálltuk, és tenyerünket az asztallapra helyeztük, úgy, hogy szétfeszített hüvelyk-

és kisujjainkkal egymáshoz értünk. A szobában világos volt. Mi játéknak fogtuk fel az egészet, és borzasztó viccesnek tartottuk, amikor az idős hölgy a levegőbe kiáltott: – Van itt valaki? Huncut kacsintással néztünk össze, alig bírtuk visszatartani a nevetésünket. Az idős hölgyet azonban nem akartuk megbántani, és igyekeztünk komoly arckifejezést erőltetni magunkra. Álltunk, és várakoztunk. Az asztal hirtelen remegni kezdett, mintha valami belső erő szét akarná vetni a fát, a remegés felerősödött, majd az asztal az egyik oldalán egyszer csak megemelkedett, úgyhogy az egyik lába a levegőben lógott; majd visszaesett, és mozdulatlan maradt. – Igen – szólalt meg a hölgy –, az asztal igent mondott. Ha egyet koppant, az „igent”, ha kettőt, az „nemet” jelent. Wolfgang – fordult az unokájához –, hozz papírt és ceruzát, és írd le a betűket, egy szellem van itt. Wolfgang a kezébe vette a ceruzát, és várt. Az asztal ekkor megmozdult, és kopogni kezdett. Mi elsoroltuk az ábécé betűit, Wolfgang pedig leírta azt a betűt, amelynél az asztal abbahagyta a kopogást. Nehéz megmagyarázni, mindezt miért találtuk olyan rendkívül viccesnek. A betűk felsorolása is mulatságos volt, és az is, hogy az idős hölgy milyen komolyan vette az egészet. Egy percig sem hittem, hogy az asztal magától mozdult meg. Biztosan Nikolaus, a néni másik unokája csinált valamit. Már a kopogáson is jót mulattunk magunkban, de ami azután következett, az hangos nevetésre késztetett minket, bármennyire próbáltunk is ellenállni, úgyhogy az idős hölgy rosszallóan csóválta a fejét. Nem tehettünk róla, lehetetlen volt megállni nevetés nélkül: az asztal hirtelen többször is olyan mélyen meghajolt, hogy a széle majdnem érintette a padlót – azt hittem, mindjárt megcsúszik és felborul –, de nem, újra meg újra felegyenesedett, majd forogni kezdett, és körbeszaladt a szobán. Amikor megfordult, nekünk is körbe kellett futnunk, majd követnünk kellett végig a szobán. Végül megállt az egyik sarokban, és többé nem mozdult. A hölgy megint a levegőbe kiáltott: – Nincs itt senki? Az asztal mozdulatlan maradt. – Ez egy tréfacsináló szellem volt, mivel ti olyan vidám hangulatban voltatok, most pedig az összes szellem elment. Várjatok, gyerekek –

mondta a hölgy –, hozatok nektek kávét – és eltűnt a konyhában. Amikor mi, gyerekek egyedül maradtunk, megkérdeztem Nikolaustól: – Ugye, te mozgattad az asztalt? – Én? – kérdezett vissza csodálkozva. – Azt hittem, hogy te voltál az, Emmerich, én nem csináltam semmit, csak a kezemet tettem az asztalra, de még az ujjaim is alig értek az asztallaphoz. Emmerichre néztünk, aki komoly arccal tiltakozott: – Nem, én sem mozgattam az asztalt. – Gyertek – mondtam –, próbáljuk most mi magunk mozgatni az asztalt. Mindenki egyetértett, odafutottunk az asztalhoz, körbeálltuk, és megpróbáltuk ide-oda nyomogatva táncoltatni. A legnagyobb meglepetésünkre, nem ment! A bútordarab olyan élettelenül állt ott, ahogyan azt egy fadarabtól el lehet várni. Amikor egyre erősebben taszigáltuk, végül egyszerűen eldőlt, és a padlón maradt. A szeánsz során az asztal többször is egészen mélyen megdőlt, majdnem elérte a padlót, és mégis újra felállt. Ezt akarattal teljesen képtelenek voltunk megismételni, bárhogy próbálkoztunk is! Amikor az asztalt a megbeszélt módon végre megemeltük az egyik oldalán, egyszerűen eldőlt, és mi nem tudtuk az esését feltartóztatni és az asztalt ismét függőlegesre állítani. Egymásra néztünk, és hirtelen elnémultunk. Nem értettük az egészet. Egy pillanat alatt elment a kedvünk a nevetéstől, csak a néni két unokája maradt nyugodt, és elmondták, hogy bár ők sem értik, de tény, hogy Margaret néni jelenlétében még a hatalmas tölgyfaasztal is a levegőbe emelkedik, pedig azt egyébként csak négy megtermett ember képes kicipelni a szobából. Nehezen képzelhető tehát el, hogy Margaret néni emeli föl. Amikor hazaértem, még sokáig töprengtem, miről is lehet szó az asztaltáncoltatásnál. Azt ugyanis egy percig sem hittem, hogy egy „szellem” emelgeti az asztalt. Ugyanakkor el kellett fogadnom, hogy ismeretlen erő működött közre. Ezt az eseményt követően újra zongoráztam, korcsolyázni jártam, veszekedtem az akkori vőlegényemmel... az asztaltáncoltatás pedig elmerült emlékezetem süllyesztőjében. Most újból eszembe jutott. Nyilvánvaló volt számosa, hogy a kedves, idős hölgy vajmi keveset

tudott a spiritizmusról, de talán léteznek spiritiszta körök, ahol komolyabban foglalkoznak az ilyen jelenségekkel. Előítéletek helyett inkább arra kell törekedni, hogy az ember először mindent alaposan megismerjen és megvizsgáljon. Talán megtudok valamit a spiritizmus révén, ami az utamon is további iránymutatóként szolgálhat. Sikerült felvennem a kapcsolatot az ország legnagyobb és leghíresebb spiritiszta körének vezetőjével. Ez a vezető először könyveket adott, amelyeknek hittem is, nem is. Az igazságot kereső embert az elméletek nem elégítik ki. A gyakorlatban megtapasztalni az igazságot, és meggyőződni róla. Az egyik könyvben olvastam egy médiumról, aki úgy tett szert képességére, hogy mindennap ugyanabban az időpontban leült, kezébe vett egy ceruzát, azt az előtte fekvő papírra illesztette, majd egy órán át várakozott. Ezt fél éven keresztül rendszeresen megismételte. A fél év leteltével a ceruza elkezdett magától mozogni, és különböző szavakat írt le. A médium sok könyvet írt ezen a módon, amelyek az ő idejében nagyon népszerűvé váltak. A könyvek nem érdekeltek, mivel csak kenetteljes prédikációkat tartalmaztak, amelyeknél bármelyik templomban hallhatók jobb példabeszédek. Minek másik „szellem”, ha a médium kezét irányító erő maga is szellem! Én is elővettem papírt és ceruzát, a ceruzát a papírra illesztettem – és vártam. Az első napon nem történt semmi. A másodikon a ceruza remegni kezdett, úgyhogy a remegést a kezem is átvette, majd esetlen, durva mozdulatokkal ide-oda rándult, és mindenféle „abrakadabrát” rajzolt a papírra. A harmadik napon rögtön remegni kezdett a ceruza, és hamarosan olyan szavakat írt le, amelyeket jól kivehetően el lehetett olvasni. Az írás olyan benyomást keltett, mintha egy remegő kezű öregember írása lenne. Mindennap folytattam a kísérletet, a ceruza pedig egyre hosszabb mondatokat vetett papírra. Miközben a ceruza írt, a karomat és a kezemet figyeltem. Honnan jön a kezemet mozgató erő? Arra gondoltam, hogy ha a ceruza magától is tudna írni, akkor bármelyik asztalon heverő ceruza felemelkedhetne, és írni kezdhetne. A ceruzát tehát kétségkívül az én karom mozgatja, anélkül, hogy azt én akarnám, vagy hogy előzőleg tudnám, mi kerül a papírra. Ez az erő feltehetőleg a tudatalattimból származik, de egyelőre semmilyen bizonyíték nem

támasztja alá az elképzelést, hogy rajtam kívül álló lénytől, mondjuk egy „szellemtől” ered. Ki tudja azonban pontosan, hogy mi a „tudatalatti”? Megmutattam ezeket az írásokat a spiritiszta kör vezetőjének. Meghökkentő bizonyossággal állította, hogy a betűk vonalvezetése tipikusan egy szellem médiumon keresztüli megnyilvánulására vall. Nem szóltam semmit Az ilyen állításokkal szemben nagyon óvatos vagyok. Tagadhatatlan, hogy a karomat mozgató erő nem a tudatomból ered, mert nem az akaratom mozgatja a ceruzát. Ettől azonban még származhat az én lényemből, csak éppen a tudatalattimból. Az, hogy a spiritiszták hite szerint szellemtől erednek ezek az erők, még semmit nem bizonyít! Tovább folytattam a kísérleteimet, és közben figyeltem magamat, valamint a ceruzámat. Egy vasárnap délután a férjemmel együtt üldögéltünk. Ő könyvet olvasott, én pedig fametszetet készítettem, és közben a ceruzával végzett kísérleteimen töprengtem. Arra a következtetésre jutottam, hogy amennyiben lehetséges, hogy a kezem, az idegeim vagy bármilyen más, egyelőre ismeretlen szervem átveheti és a külvilág felé közvetítheti egy rajtam kívül álló, idegen, test nélküli lény gondolatait, akkor annak is lehetségesnek kell lennie, hogy ugyanilyen módon egy tőlem függetlenül, de testben létező lény, vagyis egy ember gondolatait átvegyem és közöljem. Ha ez igaz, akkor már jókora lépést tettem előre. Elmondtam a férjemnek, miről gondolkoztam, és megkérdeztem, lenne-e kedve egy gondolatátviteli kísérlethez. Azonnal beleegyezett, őt is érdekelte, mi jönne ki az ilyen próbálkozásból. Nem tudtam, hogyan végeznek ilyen kísérleteket, de úgy okoskodtam, hogy ha át akarom venni egy másik ember gondolatait, akkor alapvető követelmény, hogy passzív legyek, és tudatomat kiürítsem, hogy a saját gondolataimmal ne zavarjam meg az átvitelt. Egymás mellé álltunk tehát, jobb kezemet a férjem bal csuklójára helyeztem, hogy a pulzusát érezzem – úgy gondoltam, így könnyebb lesz a gondolatátvitel –, majd összes izmomat ellazítottam, igyekeztem minden gondolattól megtisztítani a tudatomat – és várakoztam. A gondolatátvitelt úgy képzeltem el, hogy a férjem majd gondol valamire, és ez a gondolat az én fejemben is megjelenik. Ennek

megfelelően egy nem tőlem származó gondolatra vártam. (Akkoriban még eszembe sem jutott azon töprengeni, hogy még a sajátunknak vélt gondolatokról sem tudhatjuk biztosan, honnan származnak!) A legnagyobb meglepetésemre valami egészen más történt, mint amire simítottam. Miközben a férjem mellett álltam, és egy gondolatra vártam, egészen pontosan éreztem – sőt, láttam! –, hogy gyomrának tájékáról egy nyolc-tíz centiméter átmérőjű áramlat tör elő, és testemet – ugyancsak a gyomrom tájékán – lasszóként körülöleli. Ezt úgy éreztem, mintha a férjem testébe előbukkanó áramlat nagyon finom, sűrű ködhöz hasonló, de mégis fizikailag létező anyagból állt volna Miután teljesen körülölelt ez az anyagszem sugár, jól érzékelhetően az egyik irányba kezdett húzni, úgyhogy kénytelen voltam egy lépést tenni. Azután egyre csak vonszolt valamerre. Valahányszor rossz irányba léptem, érezhető erővel visszarántott, és a megfelelő irányba terelt Így jutottam el az ablakhoz, ahol a férjem materializálódott akarata megállított. Ekkor újabb meglepetés ért: a szokásos módon lefelé csüggő szabad karom hirtelen a magasba lendült, súlytalanná vált! Addig egyáltalán nem gondolkoztam el azon, hogy a karom a Föld által kifejtett nehézségi erő miatt lóg lefelé, hiába tanultam az iskolában a gravitációról. De ott, az ablak mellett közvetlenül érzékeltem, hogy a karom elveszti a súlyát, és a Föld vonzerejétől megszabadulva, magától felemelkedik. Miközben a levegőbe emelkedett, a függönyt is fellebbentette. Egyetlen izmomat sem feszítettem meg, úgy tetszett, mintha a férjem napfonatából (plexus solaris) kiáramló massza támasztaná alá a karomat. Ez a massza azután előrenyomta a fejemet, úgyhogy az orrom az akaratomtól függetlenül az ablaküveghez nyomódott. Ebben a pillanatban elvált a massza a testemtől, én pedig megint szabadon tudtam mozogni. Egymásra néztünk. Mindkettőnk arcára kiült az izgatottság. Rám egészen megrázó hatást gyakorolt az új élmény, az, hogy az emberi akarat a napfonatból kiáramolva szó szerint egy másik ember testére tapadhat, polipkarként átölelheti, még a nehézségi erő ellenében is hathat. Ez az „anyag” olyan benyomást keltett bennem, mintha az égbolton átívelő Tejúthoz hasonlóan miriádnyi kódszemcséből állna, amelyek szorosan egymáshoz kapcsolódva mind egy irányba áramlanak.

Férjem is izgatottá vált, mivel nem értette, hogyan lehetséges, hogy robotként hajtottam végre összes gondolatát – azt, hogy az ablakhoz menjek, megemeljem a függönyt, és kinézzek az ablaküvegen. Elmondtam, hogy napfonatából egy általam anyagszerűnek érzett áramlás bukkant elő. Rögtön hozzátettem azonban, hogy szubjektív megítélés kérdése, mit tekintünk anyagnak. Valamilyen erő révén alakul ki bennünk az az érzés, mintha anyaggal kerültünk volna kapcsolatba. Eszembe jutott egy évekkel korábbi eset, amikor a gyerekünket hasfájás gyötörte, és én elektromos hőpárnát helyeztem a hasára, majd megcirógattam az arcát. A legnagyobb meglepetésemre az egyébként rózsasziromhoz hasonlóan lágy és finom arcbőre most ráspolyosan érdes volt, mintha egy napok óta borotválatlan férfi borostás arcán húztam volna végig a kezemet. Kiderült, hogy a hőpárna a párás levegő miatt benedvesedett, és a gyermek testét elektromossággal töltötte fel. Amint kikapcsoltam a hőpárnát, bőrének érdessége is megszűnt. Kezem tehát az elektromosságot érzékelte durva anyagként. Ezt a bárki által megismételhető megfigyelést is figyelembe véve felvetődik a kérdés, vajon az emberi akarat megnyilvánulásaként létrejövő „anyagot” ténylegesen anyaghoz, vagy inkább elektromos áramhoz érdemes hasonlítani. Alapjában véve ugyananarról van szó, hiszen a modern természettudományos felfogásban az anyag nem más, mint az energia egyik formája, rezgés, és csak azért kelti tömör anyag benyomását, mert számunkra áthatolhatatlan. Családunk minden vasárnap egybegyűlt a szüleim otthonában, így aznap is odamentünk. Elmeséltem, mit tapasztaltunk, mire természetesen az egész család azonnal kísérletekbe akart kezdeni. Először mamával együtt álltam föl. A többiek síri csöndben hallgattak, és megpróbáltak semmire sem gondolni, mivel ebben a felfokozott tudati állapotban olyan érzékeny voltam a jelenlevők gondolataira, hogy könnyen megzavarhatták volna a kísérletet. Mamával megint új élményben volt részem. Az általa kibocsátott áram gyengébb, finomabb és jóval kisebb átmérőjű volt, mint férjemé. Azután ugyanezt a kísérletet megismételtem a különböző nagybácsikkal, nagynénikkel és egyéb rokonokkal, akik vasárnaponként estebédre a szüléimhez látogattak. Volt egy nagybácsim, aki általában nehezen összpontosított, és sokszor tétovázott, a döntéseiben. Nos, az ő „árama” vastag és erős volt. de az áram összetevő részecskéi nem

ugyanabba az irányba áramlottak, hanem véletlenszerűen ide-oda csapongtak, ami meglehetősen kaotikus hatást keltett. Igen nehéz volt rájönni, mit is akar tulajdonképpen. Az egyik nagynéném felől nagyon vékony, de szúrós, igen éles, merev, kemény drótra emlékeztető áramot érzékeltem. Ő általában nagyon agresszív volt. Hasonlóképpen figyeltem meg az összes többi részvevőnél a csak rá jellemző akaratkiáramlást. Új világ nyílt meg előttem! Új jelenségeket kezdtem megérteni, amelyeket korábban csak éreztem, sejtettem, vagy észre sem vettem. Egy pillanat alatt világossá vált, miért érezheti magát az ember egy szópárbaj után olyan fáradtnak, mintha testileg birkózott volna. Azt is megértettem, hogy lehet, hogy a másokkal való együttlét néha teljesen kifáraszthat, máskor pedig felfrissít, és erőt ad. Kézzel-foghatóvá vált, mi a szimpátia és az antipátia: adakozó, illetve elnyelő kisugárzás. Az előbbi erőt sugároz, az utóbbi polipkarként tapad az emberre, és erőt szív el tőle. Az ilyen emberek a kísérletek során annyira elgyengítettek, hogy reszkető térddel, teljesen kimerülten kellett leülnöm, és csak bizonyos idő elteltével tudtam magamat annyira összeszedni, hogy folytassam a kísérletezést. Ugyanis magától értetődően mindenki ki akarta velem próbálni a gondolatátvitelt, a szobalány, a szakácsnő és a szüleim házában dolgozó egyéb személyzet is, akiket családtagként kezeltünk. Ekkor olyan tényt is megismertem, amelyen emberi akarat nem változtathat, nevezetesen, hogy a kiművelt, magukon uralkodni képes emberek egészen más sugárzást bocsátanak ki magukból, mint az alacsony igényekkel rendelkező, önuralom nélküli, csak a primitív vágyaik kielégítésére törekvő személyek. Ez a jelenség természetesen független az egyén társadalmi helyzetétől! Erdőben vagy hegyoldalban magányosan élő, a civilizációt gyakran egyáltalán nem ismerő embereknél néha tisztább és magasabb rendű rezgést érzékeltem, mint néhány nagyon magas képzettségű, olvasott, de teljesen egoista beállítottságú személynél. Ezeket a kisugárzásokat lehetetlen elrejteni, letagadni vagy meghamisítani. Rögtön elárulják, kivel van dolga az embernek. A kísérletek során még egy érdekes megfigyelést tettem. Ha valaki olyasmit akart tőlem, ami a neveltetésemnek ellentmondott, akkor neveltetésem falként állt a kettőnk akarata közé, és csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudtam végül ezt a falat valósággal átrobbantam.

Ezek a kísérletek mindig nagyon kifárasztottak, ugyanis még ha pozitív beállítottságú személyekkel végeztem is őket, először ki kellett üríteni a tudatomat, hogy a másik akaratát átvehessem, vagyis hogy azt magamban tudatossá tehessem, és a rezgéseket ilyen módon a saját idegrendszerembe vezessem, a saját kisugárzásom lehető legnagyobb mértékű elfojtásával. Ez jelenti a legnehezebb feladatot Idegrendszerünk a saját rezgéseinkre állítódott be, ellenállóereje a saját életáramunkhoz igazodott. Minden változás megerőlteti az idegeket, mivel olyan áthangolás következik be, amely akár lefelé, akár felfelé irányul, mindig megviseli az idegrendszert. Már az is gyakran káros, ha magunkban élünk át ilyen áthangolódást, legyen szó ijedelemről, érzelemkitörésről, vagy akár rendkívüli örömérzéstől. Érthető, hogy ha idegeink egészen idegen rezgésekre hangolódnak rá, amelyek nemcsak a rezgésszámban, hanem egyéb sajátosságaikban is alapvető eltéréseket mutatnak a mieinktől, elfáradunk, vagy akár károsodásnak is kitehetjük magunkat. A rezgés jellegének nagy eltérései esetén súlyos károsodással, idegi jellegű megbetegedésekkel, túlzott ingerlékenységgel vagy ideggyulladással lehet számolni. Így érthetővé válik, miért betegednek meg bizonyos túlérzékeny emberek rejtélyes módon újra meg újra egy adott környezetben. Emellett szembe kell még nézni egy egészen nagy veszéllyel, amely minden médiumot fenyeget, sót az esetek többségében elkerülhetetlenül be is következik, nevezetesen azzal, hogy a médium elveszíti a saját egyéniségét. Minden rezgést átvesz, ha azonban azokat nem tudja feldolgozni, a magáévá tenni, akkor maga is zavarodottá, megbízhatatlanná, gyenge akaratúvá válik! Játékból senki ne próbálkozzon ilyesmivel! Egész könyvtárat lehetne összeállítani olyan szomorú történetekből, amelyekben különböző médiumok mindenféle benyomásoknak engedelmeskedő, akarat nélküli robotokká váltak, minden ellenállóképességüket elvesztették, és végül szélhámosként „lepleződtek le”. Nem is csoda! Éppen médiumi képességeik következtében veszítették el akaraterejüket, és váltak nézőik játékszerévé. Magam is tanúja voltam, hogy egy rendkívüli képességekkel rendelkező és kezdetben valódijelenségeket produkáló asszony idővel egyre többet veszített saját egyéniségéből, az emberek kívánságainak képtelen volt ellenállni, és olyan nagy volt benne a szereplési vágy, hogy amikor az ismeretlen erő nem jelentkezett,

csaláshoz folyamodott. Működésének óriási botrány vetett véget. A tudatlanok győzelmi mámorban úsztak, és azt állították, hogy az összes jelenség kezdettől fogva csalás volt. Nem! Nem volt minden csalás. Az asszony éppen igazi médiumi tulajdonságai miatt vált annyira egyéniség nélkülivé és akaratgyengévé, hogy végül szélhámos lett. Saját magamon is megfigyeltem ezeket a hatásokat. Magamat nem akartam becsapni, az igazságra voltam kíváncsi, de közben tapasztaltam a kísérletek káros következményeit A kérdéshez kellő tudatossággal álltam hozzá, és az akaraterőm is kellően erős volt ahhoz, hogy az idegen rezgéseket legyőzzem, és minden egyes kísérlet után újra visszatérjek „saját magamhoz”, Azonban ezeknek – és később az összes spiritiszta kísérletnek éppen azért vetettem véget, mert az idegen hatások leküzdésére tett erőfeszítéseim túlságosan kimerítettek és felzaklattak. Nagyon jól tudom, hogy számos spiritiszta állítása szerint a manifesztációk nem fárasztóak, és egyáltalán nem is ártanak. Remélem, megbocsátanak nekem, ha most, több éves kísérletezésem után egészen őszintén kijelentem, azok a médiumok, akik az ilyen kísérletekben nem fáradnak el, soha nem vettek még át idegen akaratot, hanem csak saját tudatalattijukból merítettek, hiába állítják teljes meggyőződéssel, hogy a manifesztációik rajtuk kívül álló lénytől ered. Kísérleteim során meggyőződtem arról, hogy az ember éppúgy „átveheti”, érzékelheti és kinyilváníthatja a saját akaratát tudatalattijának valamilyen rejtett tartományából, mint egy idegen lényét. Ezzel magyarázható a legtöbb önámítás is. Tudatlan emberekkel azonban lehetetlen vitatkozni, csökönyösen kitartanak „szellemekkel” kapcsolatos fantasztikus elképzeléseik mellett, és közben magukat, valamint rengeteg kritikátlan és hiszékeny embert is félrevezetnek. Saját nem tudatosított képességeikről fogalmuk sincsen. Az igazságot feltárni akaró és az összes jelenséget kíméletlen kritikával szemlélő ember azonban hallatlanul érdekes tényekre lelhet. Csak a „szellem” szóval kell nagyon óvatosan bánni! Gondoljuk csak el: ha egyetlen ember akarata elegendő ahhoz, hogy egy másik ember karja a levegőbe emelkedjen, vagyis hogy a Föld nehézségi erejét legyőzze, akkor hol húzódik a lehetőségek határa? Amikor megismertem ezeket a tényeket, megértettem a nálunk, Nyugaton „levitációnak” nevezett jelenséget, amelyet Tibet bizonyos kolostoraiban rendszeres gyakorlással még ma is megvalósítanak.

Anélkül, hogy bármit is hallottam volna ezekről a tibeti gyakorlatokról, kísérleteim ugyanezekhez az eredményekhez vezettek. Itt, Európában is ismert ez a jelenség, és megbízható források szerint Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János és Assisi Szent Ferenc nem is egyszer, hanem több alkalommal, néha akár órákig is a levegőben lebegtek. Tudom, hogy ez lehetséges, mivel a saját akaratunk ugyanúgy fejti ki a hatását, mint egy idegené. Nagy akaraterővel pedig még a nehézségi erő is leküzdhető bizonyos időre. Velem is megtörtént már, hogy egy kísérlet során képtelen voltam valakinek az akaratát magamban tudatosítani, és akkor a gondolatát sem sikerült megvalósítanom. Ilyen esetekben az a bizonyos masszaszerű jelenség óriási súlyként nehezedett a mellkasomra, nehezen tudtam lélegezni, és úgy nyögtem, mintha a halálomon lennék. Megkértem, próbáljon jobban koncentrálni. Amint felismertem és végrehajtottam az akaratát, megkönnyebbülten lélegeztem fel, a nyomás egy csapásra megszűnt! Ennek nyomán az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy az asztma sok esetben nem más, mint egy másik ember láthatatlan akarata, amely súlyos teherként nehezedik a betegre. Ez a láthatatlan, meg nem valósított akarat azonban az ember saját tudatalattijából is származhat, és betegségeket okozhat anélkül, hogy a beteg tudná, a saját akarata felelős az állapotáért. Az egész élet ilyen láthatatlan küzdelmekből áll, amelyek során egyszer alulmaradunk, máskor felülkerekedünk a nehézségeken. Ezek a kísértetek és az általuk szerzett tapasztalatok kiváló iskolát jelentettek somomra. Lehetőséget teremtettek arra, hogy alapos betekintést nyerjek az ember tudatalattijába, és komoly ön-, valamint emberismeretre tegyek szert. Bebizonyosodott előttem, hogy lehetséges más élőlény gondolatainak átvétele, de az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez milyen hihetetlen nehézségekkel jár. Megértettem, miért mennek el az indiaiak vagy a tibetiek lakatlan, minden településtói több kilométernyi távolságban lévő helyre, ahol három napon keresztül imádkoznak és böjtölnek, mielőtt egy halott ember lelkével próbálnának kapcsolatba lépni. De nem olyan módon, ahogy azt a magukat spiritisztának nevező több ezer ember teszi, akik a hivatali munka után vagy világi tevékenységük mellett összejönnek, és azt hiszik, ilyen módon kapcsolatot teremthetnek a túlvilággal. Azt hiszik, egy ima is

elegendő ahhoz, hogy minden veszéllyel szemben bebiztosítsák magukat Látniuk kellene, mire mennének az imájukkal, ha mondjuk egy szakadékba kellene vetniük magukat! A spiritizmussal való gyermeteg játszadozás éppen olyan veszélyes, mintha szakadékba ugranának. Tartsuk meg józanságunkat! Ne felejtsük el, értelmünk arra való, hogy összes élményünket fel tudjuk dolgozni magunkban. A legkülönfélébb körökben eltöltött sok-sok év alatt számtalan katasztrófának, rögeszmének, öngyilkosságnak, ideg-összeomlásnak, súlyos lelki betegségnek voltam tanúja, amelyeket a spiritizmusnak nevezett felelőtlen játszadozás váltott ki. Jószándékú és becsületes, de teljesen tudatlan és a pszichológiában járatlan emberek vettek részt szeánszokon! A tudatlan személyek olyan erőket hívnak életre, amelyeket egyáltalán nem ismernek, és azt sem tudják, honnan származnak. Nincs is hatalmuk az ilyen erők fölött, teljesen kiszolgáltatottak velük szemben. Spiriritizmussal csak olyanoknak szabadna foglalkozni, akik nem hagyják magukat befolyásolni, alapos pszichológiai ismeretekkel és nagy tapasztalattal rendelkeznek, és rendkívüli tudatos akaraterő, valamint önuralom jellemzi őket.

Fogadalom Lassan beláttam, hogy a spiritiszta körökben semmi keresnivalóm nincs. Az ott szerzett tapasztalataim azonban megnyitották előttem az emberi lélekhez vezető kaput, én pedig elborzadva láttam, hogy az emberek milyen elhagyatottan és magányosan tévelyegnek a tudatlanság sötétjében. Saját médiumi adottságaim révén bepillantást nyerhettem a tudatalatti irdatlan birodalmába. Kíméletlen szigorúsággal helyeztem saját tudatalattimat a bonckés alá, és egy pillanatig sem hagytam, hogy bizonytalan vagy ködös elméletek homályosítsák el tisztánlátásomat. Lépésről lépésre haladtam egyre beljebb ebben az őserdőben a kis fejszémmel. A spiritizmuson keresztül végül a pszichológiához jutottam. Kezdetben a nyugati pszichológiát tanulmányoztam igen alaposan, mivel akkoriban még semmit nem tudtam a Keleten – Indiában és Kínában – felhalmozódott hallatlan ismeretanyagról. Ha valaki komolyan törekszik egy cél elérésére, és erre összpontosítja minden figyelmét, akkor a sorstól is segítséget kap a továbbjutáshoz. Alapos elméleti előtanulmányok után kapcsolatba kerültem egy állami elmekórintézet főorvosával, aki nagy segítséget nyújtott abban, hogy alapos és rendszeres gyakorlati képzésben is részesüljek. Engedélyt kaptam az intézet betegeinek tanulmányozásra. Bármelyik osztály betegeivel foglalkozhattam, még az őrjöngő férfi és női betegeket kezelő részlegbe is bejárásom volt. Miután egy este hazaérkeztem, hosszasan ültem a szobámban, és megpróbáltam rendet teremteni gondolataimban. Amit az intézetben láttam, az szörnyű! Szörnyű! Dante „Pokla” is enyhének tetszik ahhoz képest, ami ott tapasztalható. Hány beteg ember él a Földön, akinek intézetbe zárva vagy szabadon ilyen kínokat kell átélnie, és hány egészséges embernek kell ilyen betegek miatt magának is szenvednie, fokozatosan megbetegednie, végül lelkileg teljesen összeomlania! Hány beteg ember téveszt meg másokat azzal, hogy normálisan viselkedik, és semmiféle bélyeget nem visel a homlokán! Közülük néhányan magas állásokat is betölthetnek, vagy gyanútlan, hiszékeny emberekkel házasodhatnak össze, majd összes hozzátartozójukat, környezetüket és családjukat tönkreteszik, nemegyszer egész vállalkozásokat, akár országokat is romlásba visznek.

A pokol megnyílt előttem, én pedig kétségbeesve tekintettem a szenvedések beláthatatlan óceánjára, amellyel szemben az emberiség reménytelenül tehetetlennek mutatkozott... Valamit tenni kell, mindenkit fel kell világosítani a sokféle veszélyforrásról, amelyek lelki megbetegedéshez vezethetnek. Az összes egészséges embernek össze kell fogni ennek a nyomorúságnak a leküzdése érdekében. A betegek mellett eltöltött időszak során a legkülönfélébb emberek és családok mélyen őrzött titkait ismerhettem meg, és elborzadva döbbentem rá, hogy sokkal több beteg, mint egészséges ember él a világon. Számtalan lelki rendellenességet ismertem meg, és úgy láttam, nagyon sok beteget lehetne még időben megmenteni a megfelelő kezeléssel, sőt gyakran igen egyszerű módszerrel, például környezetváltozással is visszaállítható lenne az egészséges tudatállapot, és így némely család elveszett boldogságát is vissza lehetne adni. A szobámban ültem, és azon töprengtem, mi mindent érhetnénk el, ha az összes egészséges ember ezen munkálkodna. Minden erőmmel ezért a célért, a szenvedések enyhítéséért akartam küzdeni. De hogyan és hol kezdjek bele a munkába? Hol lelek segítségre? Miközben választ kerestem kérdésemre, hirtelen az a határozott érzésem támadt, hogy valaki áll mellettem a szobában. A gondolatátviteli és spiritiszta kísérletek olyan tökélyre fejlesztették az érzékelésemet, hogy még ha bekötött szemmel vezettek be egy szobába, akkor is meg tudtam mondani, tartózkodik-e ott valaki, vagy pedig üres a szoba. Még azt is meg tudtam mondani, hogy az esetleges benntartózkodó milyen jellemű. Most is a már jól ismert bizsergető érzés fogott el, amely elektromos áramként jelezte egy élőlény jelenlétét. Most azonban ismerős kisugázást is érzékeltem, de még mindig nem tudtam, honnan ismerem ezt az emelkedett, egészen tiszta, erőteljes sugárzást... Bensőmben pedig újra megszólalt az ismert hang: – Hol lelsz segítségre? Magadban! Látod, éppen ez a baj, hogy mindenki kívülről vár segítséget, és mivel mindenki csak elvár, de nem ad, végül senki sem részesül segítségben. Ha azonban mindenki adna, mindenki meg is kapná a segítséget. Akkor minden nyomorúságtól megszabadulna a világ!

– Nem tudom, ki vagy – válaszoltam a belső hangnak –, vagy hogy miféle erő vagy, csak a hangodat hallom, amely mindig az igazságot mondja. Belelátsz a gondolataimba, az emberek számára láthatatlan belső lényembe, így nem kell elmagyaráznom neked, hogy egész életemet mások szenvedéseinek enyhítésére akarom szánni. Ha csupán porszem vagyok is, ezzel a porszemmel is a segítő erőt akarom gyarapítani. Más már nem érdekel az életben, semminek sem tudok már örülni, amíg állandóan a mások kínjait hordom a tudatomban. Én is ki akarom venni részemet a világ megváltásából! – Vigyázz! – figyelmeztetett a belső hang. – Vigyázz a nagy szavakkal! A részvétel kötelezettségekkel és áldozatokkal jár. Akkor már nem hivatkozhatsz többé a hiányosságaidra! Akkor egy percre sem felejtheted el, hogy állandóan éberen őrködnöd kell, nehogy akár egyetlen lépést tegyél is az örök törvények ellenében. Az összes kísértés, amelynek eddig nem tudtál ellenállni, meg fog ismétlődni az életedben, és jaj neked, ha nem tudsz rajtuk felülkerekedni. Egyetlen halandó sem játszadozhat az isteni erőkkel. Soha nem használhatod fel a részvétel érdekében kapott képességeidet a saját céljaidra. Soha nem lehetnek személyes érzéseid, soha nem ítélheted meg a dolgokat személyes nézőpontból. Vigyázz, inkább éld tovább személyes életedet úgy, mint a többi ember, mintsem hogy részvevőként vallj kudarcot. Figyelmeztettelek. – Nem félek – válaszoltam. – A személyes életemből annyira kiábrándultam, hogy nincsenek már személyes vágyaim. Azok után, amit átéltem és megtapasztaltam, nem lehetnek már személyes örömeim. Nem félek semmilyen kísértéstől. Képes vagyok ellenállni, mert nincsenek már illúzióim. Részt akarok venni a nagy műben! Egy ideig semmit sem hallottam, csak azt éreztem, hogy rendkívüli szeretet sugárzik felém. Majd újra megszólalt a hang: – Magabiztosságod jól ismert előttem, gyermekem, de ez alkalommal ne feledkezz meg magadról... A díványon ültem, homlokomat megdörzsöltem, körülnéztem – a szoba üres volt. Honnan jött ez a hang, ki volt az? – vagy miféle erő volt az, amely a számomra oly jól ismert hangon szólt hozzám? Honnan ismerem ezt a hangot? Ő pedig honnan ismeri a „magabiztosságomat”? És mikor követhettem el valamilyen hibát, hogy most vigyáznom kell, el ne feledkezzek magamról?

Választ azonban már nem kaptam.

Fellobbanás Múltak a napok, a hetek, a hónapok... Valamilyen jelre, útmutatásra vártam, hogy tudjam, mit tegyek, mi lenne a kötelességem és a meghozandó áldozat, ahogy arról a Láthatatlan hangja beszélt, de a hang nem szólalt meg... Gyakran próbáltam előidézni a kívánt állapotot, amikor sajátságos és leírhatatlan bizsergés önti el a testet, mintha az ember szénsavban fürödne – az érzékelésemet a külső környezetem felé elzárni és befelé megnyitni, hogy újra hallhassam a hangot... de nem jártam sikerrel. Tanácstalan voltam. Egyre csak jelre vártam, de nem történt semmi. Az időmet azonban nem elfecsérelni. Úgy gondoltam, a leghelyesebb, ha hétköznapi feladataimat a lehető legjobban teljesítem, és közben reménykedtem, a hang majd közölni fogja velem az én feladatomat a nagy mű megvalósításában. Arra is gondoltam, hogy miképpen az ablaküvegnek is tisztának kell lennie ahhoz, hogy a napsugarak torzítatlanul átjussanak rajta, úgy nekem is először a lelkemet kell megtisztítanom minden önző gondolattól, hogy az igazságot a maga teljességében ismerhessem föl. Első lépésként meg kell tudnom, mi rejlik bennem. Ha bensőmet már alaposan kiismertem, akkor meg is tisztíthatom. Elkezdtem összes gondolatom, szavam, mozdulatom és cselekedetem forrása és oka után kutatni. Miféle ismeretlen erő munkálkodik bennem? Honnan származnak a gondolataim? Mi akarja bennem, hogy egy bizonyos szót használjak, miért akarok éppen egy adott módon és nem másképpen cselekedni? Ha valaminek örültem, igyekeztem megtudni, miért éreztem örömet. Ha valami idegesített vagy lehangolt, szintén érzelmeim okait kutattam. Ha valakit rokon- vagy ellenszenvesnek találtam, rögtön elemezni kezdtem, mely tulajdonságok alapján ítéltem meg az illetőt. Folyamatosan figyeltem, miért teszek valamit szívesen vagy vonakodva. Ha beszédes kedvemben voltam, tudni akartam, mi áll közlékenységem mögött, ha pedig hallgatag voltam, akkor ki akartam deríteni, miért nincs kedvem másokkal beszélgetni. Minden szót kielemeztem, amelyet csak kiejtettem a számon, hogy megtudjam, mennyi igazságot tartalmazott, és megsértett-e másokat. Szavaimnak és tetteimnek a velem szemben állóra gyakorolt hatását figyeltem. Állandóan beszélgetőpartnerem

helyébe képzeltem magam: vajon én mit éreznék, ha ő közölné velem azt, amit éppen én mondtam neki? Állandó, megszakítás nélküli megfigyelés alatt tartottam magamat. A szünet nélküli önelemzés révén felbecsülhetetlen kincsekre tettem szert. Fokozatosan megismertem a tudat alatti és fölötti szintek varázslatos világot. Megismertem az egy és ugyanazon erő különböző megnyilvánulási formáit a legkezdetlegesebb ösztönöktől a legmagasabb szellemiségig. Rájöttem, hogy szabad akarattal dönthetünk, azonosulunk-e ösztöneinkkel, vagy pedig ösztöneink – vagyis saját magunk – fölött úrrá leszünk! Megtudtam, hogy csak az szabad, aki ura vágyainak, és nem válik szenvedélyei, mohósága és kívánságai rabszolgájává. önmagam szüntelen megfigyelése mellett továbbra is tanulmányoztam a pszichológiát és a filozófiát, de képzőművészeti és zenei tevékenységemet sem hanyagoltam el. A művészi tevékenység kiváló lehetőség arra, hogy elmélyedjünk önmagunkban, és különböző dolgokról merengjünk. Egyszer egy művészetkritikus látogatott el hozzánk, és megtekintette a saját metszeteimmel díszített bútorainkat. Ágyam fölött furulyázó faunt örökítettem meg fába metszve. Az esztéta megkérdezte, készítettem-e a metszet előtt agyagmodellt. Azt feleltem, egyáltalán nem is tudom, hogyan kell agyaggal modellezni, az alakot rögtön fába véstem. – Ami felesleges volt – feleltem –, azt egyszerűen lefaragtam. – De ugye tanult anatómiát? – kérdezte. – Nem, zenét tanultam, és nem tudtam volna egyszerre két főiskolára járni. Egy ideig még nézegette a metszetemet, majd megszólalt: – Nagy kár, hogy nem lett önből szobrász. – Ha nem tanulom ki a mesterséget, dilettáns amatőr maradok, én pedig nem akarok az lenni. A Képzőművészeti Akadémiára azonban nem iratkozhatok be, mert törődnöm kell a férjemmel és a gyerekemmel. – Várjon csak – szólalt meg újra –, beszélek az Iparművészeti Iskola igazgatójával. Talán megengedi önnek kivételesen, hogy csak a szakmai foglalkozásokra járjon be. A kiegészítő tárgyakra úgysincs

szüksége, és szerintem megadják önnek a lehetőséget, hogy kivételes hallgatóként kezdje meg tanulmányait az iskolában. Így lettem először az Iparművészeti Iskola növendéke, majd az akkoriban legnagyobb szobrászművészünk tanítványa. Amikor először jelentem meg nála, egészen közel lépett hozzám, fürkészőn nézett a szemembe és meglepett hangon mondta: – Nahát! Most látok először olyan élő embert, akinek egyiptomi szeme van. Tudja, hogy egyiptomi szeme van? – Nem – válaszoltam –, azt sem tudom, mi a különbség a szokványos és az egyiptomi szem között. – A szemrés oldalt egy vékony bemetszésben folytatódik, ezért a szemhéj egészen másképpen fekszik rá a szemre, mint a nyugati rasszok esetében. A szobrokon és a festményeken is rögtön felismerhető ez a jellegzetesség. Arra azonban nem is gondoltam volna, hogy élő emberen is láthatok még ilyen szemet. A mai egyiptomiaknak már más szemük van. Csak képeken lehet látni. Hasonlóképpen a megnyúlt egyiptomi koponya sem létezik már, csak a szobrokról ismerjük. De honnan van önnek ilyen szeme? Udvariasan mosolyogtam, és azt mondtam: – Nem tudom, professzor úr. Talán atavizmus? Ő is elmosolyodott, majd munkát adott... Egy évvel később belépett abba a műtermébe, ahol akkoriban dolgoztam – több, egymás mellett elhelyezkedő műterem tulajdonosa volt –, és így szólt hozzám: – Többe nem kérek öntől honoráriumot. Ha nincs műterme, itt is dolgozhat, ez továbbra is a rendelkezésére áll, de mostantól önálló művészként használhatja. Nincs már szüksége irányításra, csak gyakorlásra, hogy a mintázáson keresztül jobban kifejezhesse magát. Megköszöntem fáradozását, és mivel otthon nagy műteremmel rendelkeztem – már hosszú ideje kiállításaim voltak –, otthon folytattam a munkámat. A mester továbbra is a barátunk maradt, később is ellátogatott hozzánk, hogy elmondja véleményét egy-egy művemről. A munka boldoggá tett. Munka közben hiánytalan boldogságot éltem át, szinte eksztázisban dolgoztam. A külső világ és az idő megszűnt létezni számodra, nem érzékeltem testi igényeket, éhséget vagy szomjúságot, szinte megfeledkeztem a személyiségemről. Észrevettem, hogy mialatt erősen összpontosítottam a munkámra,

valamilyen erő áramlott át az idegeimen, amely a testemre gyógyító hatást gyakorolt, értelmemet pedig világossággal töltötte el. Többször is előfordult, hogy miközben minden figyelmemet a munkámnak szenteltem, és semmi másra nem gondoltam, hirtelen olyan igazságra döbbentem rá, amely semmilyen kapcsolatban nem állt a munkámmal. Így kaptam választ sok engem foglalkoztató, súlyos problémára, filozófiai, pszichológiai vagy más megoldatlan kérdésekre. Ilyen esetekben a mintázófa a kezemben maradt, egy pillanatra megmerevedtem, és lelki szememmel az új igazságot, az új felfedezést vettem szemügyre. Ezekben a pillanatokban úgy éreztem, mintha fejemmel átütöttem volna valamelyik fölöttem elhelyezkedő lakószintet, ott szétnéztem volna, és megláttam volna az addig rejtekhelyen tartott kincseket. Ezek a villanásszerű megvilágosodások egyre gyakrabban jelentkeztek, nemcsak szobrászkodás vagy zongorázás közben, hanem szinte mindig, ha valamire koncentráltam. Egyszer egészen rendkívüli élményben volt részem! Erre azonban nem az alkotómunka során, hanem este, éppen lefekvés előtt került sor. Egymás mellett volt az ágyunk, és a férjemmel lefekvés előtt szokás szerint mindketten olvastunk még egy kicsit az ágyban. Most is jó hangulatban olvastunk egymás mellett feküdve. Elálmosodtam, és azt mondtam férjemnek: – Te, én már álmos vagyok, jó éjszakát. Eloltottam az olvasólámpámat, kinyújtóztam, és lehunytam szemem, hogy elaludjak. Igen, lehunytam a szemem, és mégis mindent láttam a szobában! Csukott szemmel is láttam az egész szobát, mindent, még a férjemet is, amint mellettem feküdve éppen lapozott egyet a könyvében. Gyorsan kinyitottam a szemem, hogy lássam, tényleg a könyvet lapozza-e, vagy az egész képet csak elképzeltem magamban. Mozdulata azonban folytatódott! Újra becsuktam a szemem, mégis mindent láttam. Meglepetésemben felültem az ágyon, csukott szemmel körülnéztem, és mindent tisztán láttam! Csak az tűnt fel, hogy nem plasztikusan, három dimenzióban láttam a dolgokat, hanem minden síkszerűen jelent meg és átlátszó volt, mint a szemhéjam, minden negatív fényképfelvétel vagy röntgenkép benyomását keltette, csak a részleteket sokkal tisztábban lehetett látni. Láttam például a varrógépemet a fadobozán keresztül, a szomszédos szoba falán függő képeket a zárt ajtókon át, a ruhákat a szekrényben és az íróasztalom

belsejében nagy összevisszaságban egymás mögött heverő apró tárgyakat. Az egész kép az egymás mögött elhelyezkedő összes dolog lenyomatának hatott. Férjem egy ideig meglepetten nézett, amint a fejemet becsukott szemmel ide-oda forgattam, majd megkérdezte: – Mit csinálsz? Izgatottan válaszoltam, hogy csukott szemmel is látok mindent. Felébredt a kíváncsisága, és különböző kísérleteket végzett velem, például megkérdezte, hány ujját mutatja. Láttam a testén belül a csontvázát, de az összes szervét is, mindent egymás mögött. Félelmetes látványt nyújtott, de felülkerekedett bennem az alapvetően humoros beállítottságom, és hangos nevetésre kényszerültem, olyan furcsán nézett ki átlátszóan. Végül el kellett aludnunk. Mint mindig, most is jól aludtam, másnap pedig újra normálisan és csak nyitott szemmel láttam. A különös jelenség akkoriban egy ideig nem ismétlődött meg. Zavartalanul folytattam szobrászmunkámat. A szobrászat mellett pszichológiai tanulmányaimat sem hanyagoltam el. Egyre több ember keresett fel lelki gondjával, így a gyakorlatban is egyre több tapasztalatra tettem szert. Így telt el több év: télen megszakítás nélküli munka, nyáron pedig a családi élet a nagy tó partján, ahol a természetet és az együttlétet élveztük.

Látomások Olyan időszak kezdődött az életemben, amikor nappali ébrenlét mellett is gyakran voltak látomásaim. Némelyik egészen megrázó hatást tett rám, és a további életemre is nagy mértékben kihatott. A következőkben ezért csak a legfontosabbakról teszek említést. Minden nyár végén külföldre utaztam a férjemmel. Egy olaszországi útról visszatérőben még a Dolomitokban maradtunk egy kis időre, hogy hegyi túrákon vegyünk részt. Itt éltem át egyik legmegrázóbb látomásomat. Amikor egy nehéz hegyi túra után este visszaérkeztünk a szállóba, kimerülten feküdtem le az ágyamra. A túra során olyan átható erővel sütött a nap, hogy úgy éreztem, mintha a sugarai tőrként döfnék át a hátamat és a szívemet. A hatalmas, vöröslő sziklafalak a fényerőt megsokszorozva verték vissza a napsugarakat, az egész látvány démoni hatást keltett, minden úgy izzott, mintha a pokol előcsarnokában járnánk. Igazi megkönnyebbülést éreztem, amikor végre visszafelé indultunk, és a nap, amely ezen a vidéken valami pokoli lángszórónak hatott, eltűnt a hegyek mögött. Korán lefeküdtem, és elnyújtóztam az ágyon, hogy elaludjak. Ebben a pillanatban olyan érzés vett erőt rajtam, mintha a szoba egész mennyezete rámzuhanna, engem pedig a feneketlen semmi nyelne el, és azonnal meg kellene halnom. Röviden szólva, heves szívrohamot kaptam, ahogy azt a férjem kétségbeesett kiáltozására előkerített orvos megállapította. Injekciót adott nekem. Az éjszaka elmúlt, nekem viszont még mindig nem volt pulzusom, és a megsemmisülés érzésétől szenvedtem. Megtudtam, mi a halálfélelem. Mint mindig, most is figyeltem magamat, és megállapítottam, hogy a halálfélelem testi állapot. Tudatom szintjén nyugodt voltam, nem tartottam a haláltól, és mégis szavakkal leírhatatlan, borzalmas halálfélelem kínzott. Egyszerűen elviselhetetlen volt! Nem voltam teljes lényemmel ezen a világon, de még a túloldalra sem jutottam át, a semmiben lebegtem. Olyan őrületes kínokat éltem át, hogy arra gondoltam, jobb lenne most rögtön meghalni, mint tovább kiállni ezt a szenvedést. Feladtam a küzdelmet, tudatosan a halált választottam volna, csak a halálfélelemtől szabaduljak meg...

Amikor azonban tudatommal már ebbe az engem embertelen rettegéssel eltöltő semmibe akartam belezuhanni, hirtelen kitágult a tér, és döbbent szemem előtt megnyílt a végtelen. Ebben a végtelenben hosszú, a messzi távolba kígyózó utat láttam, amelynek végén, minden mulandón túl, már az örökkévalóságban, vakító fényt sugárzó és karját leírhatatlan szeretettel széttáró, fenséges férfialak állt. Tőlem végtelen távolságban volt, az arca pedig olyan erős fényben ragyogott és sugárzott, hogy a vonásait nem tudtam kivenni. Ennek ellenére tudtam, hogy ő a világ megváltója. Az úton ovális alakú, tojáshoz hasonló lények haladtak, amelyek bennem nyájban vonuló birkák benyomását keltették, amelyeknek csak a kerek, lágy hátát, a lábait viszont nem lehetett látni. Mivel az út elején álltam, nekem kellett őket útba igazítanom. A birkákat a helyes irányba tereltem, azok pedig lassan, egyenletesen mentek tovább az őket kitárt karokkal fogadó fénylény felé. Akik elérték őt, eggyé váltak a fényével, beleolvadtak a ragyogásba. A végtelennek ható út az ovális lények véget nem érő, hatalmas áradatának tetszett. Tudtam, hogy ezek a lények emberi lelkek voltak. Én egyre csak az utat mutattam nekik, a lelkek pedig kifogyhatatlanul érkeztek, és nekem minden újabb érkezőt útba kellett igazítanom... Tudatosult bennem, hogy egyelőre még nem halok meg, mivel ezt a feladatot előbb el kell végeznem, és nem is halhatok meg, amíg nem fejeztem be a munkámat. Tudtam, hogy nagyon sok ideig kell még dolgoznom, mielőtt az én időm is lejár a kozmikus órán, és magam is visszatérhetek fényotthonomba, ahol az örökké sugárzó szeretet vár rám... Végtelen békesség öntött el, a szívem pedig, bár még gyenge volt, újra a megszokott ütemben kezdett verni. Felnéztem a férjemre, aki aggódó arccal figyelt engem. Nyelvemet már meg tudtam mozdítani valamennyire, és halkan közöltem vele, hogy kezdem jobban érezni magam. Szegény öregfiú, sírva fakadt az örömtől, amikor látta, hogy újra tudok beszélni, és szemembe visszatér az élet. Egy napot még az ágyban kellett töltenem, azután már eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy haza utazzunk. Kis idő múlva már minden rendben volt. Nyáron, a nagy tó partján szinte mindig abba a különös állapotba kerültem, amelyben a látomásokra vagy a telepatikus üzenetek

fogadására és küldésére a szokottnál érzékenyebb voltam. A nyári vakáció során egyszer különösen vidám nap után tértünk nyugovóra. A ház elcsendesedett, én pedig a férjem oldalán álomba merültem. Álmomban látszólag összefüggéstelen képek kavarogtak, amikor egyszer csak – ekkor már aludtam – lassú, csoszogó lépteket hallottam. Hirtelen felébredtem... igen, természetesen csak elbóbiskoltam, miközben a lépcső tetején ültem, és hosszú ideig senki sem jött, akitől koldulhattam volna valamit. Most felébredtem a várt zajra, valaki közeledett... egészen éberré váltam, kinyitottam a szememet: egy öreg, megtört férfi lépéseit hallottam, aki éppen odaért hozzám, és leült velem szemben a lépcső másik sarkára. A lépcső ebből a magasan fekvő városrészből vezet a belváros felé, és mivel itt fönt sok állami és városi hivatal található, naponta ezrek járnak erre, föl és le a lépcsőn. Csak az ebédszünetben áll meg némileg az élet, mint most is, és ilyenkor az állandó emberáradat egy kicsit alábbhagy. Itt jó helyem van; a lépcső eleje fedett, így védve vagyok az esőtől, és szép bevételre tehetek szert. Vannak törzsvendégeim, akik hivatalba menet mindennap odavetnek nekem néhány pénzérmét. De micsoda szemtelenség ettől az öreg koldustól, hogy pont ide ül le koldulni? Ebből károm lesz, hiszen az emberek nem adnak egyszerre két koldusnak, így a bevételemnek legalább a felét elvesztem. Mérges pillantást vetek rá, meg akarom neki mondani, hogy menjen máshová, ez itt az én helyem, rögtön tűnjön el innen! Miközben nézem, bizonytalan érzés kerít hatalmába... Tekintetünk összetalálkozik... kezdem kínosan érezni magam – látom, hogy ő is zavarba jön, bizonytalan mozdulatot tesz, mintha el akarna menni, de már késő – felismerem, ő is felismer engem, ráismerünk egymásra... Ó, kegyelmes Isten, ne hagyj el engem! Ő az, akit egész életemben kerestem, aki elhagyott, és akit azután soha többé nem tudtam elfelejteni... Most pedig itt ül velem szemben, és éppolyan koldus, mint én... Ó, hogy így kell viszontláttuk egymást! Végignézek rajta, szemügyre veszem ráncos arcát, petyhüdten lógó bérét és ajkát, elhanyagolt szakállát és fogyatkozó haját, régi, használt, innen-onnan összekoldult rongyokból álló ruházatát. Mi lett az egykori elegáns, szép lovagból? Ijedten, bűntudattal és szégyenérzettel néz vissza rám, elöregedett arcán már nem tud uralkodni, petyhüdt szája sírásra görbül, majd hang nélkül zokogni kezd. Felemeli a kezét, hogy

letörölje a könnyeit – megpillantom sebekkel borított, töredezett bérrel fedett-kézfejét, piszkos, hosszú körmeit és visszataszító, merev, gondozatlan, köszvényes csomókkal borított ujjait. Ó, ezek az egykor olyan szép, elegáns és gondosan ápolt kezek, amelyeket valaha boldogan csókoltam meg... Saját kezemre néztem... Borzalom!... Az én kezem is éppoly elhanyagolt, öreg. Szemem elé emelem, és látom a köszvénytől meggörbült ujjaimat, megkeményedett, kiszáradt bőrömet, amelyet szintén ezernyi véres repedés szánt. Mióta ilyen undorítóak a kezeim? Nem tudom! Soha nem jutott eszembe, hogy magamat figyeljem, alvajáróként éltem. Csak most kezdek magamhoz térni, mintha féléber állapotból ébrednék fel, mintha tudatomra eddig valamilyen vastag, áthatolhatatlan köd telepedett volna. A köd hirtelen fellebben, és mindent tisztán látok. Az egész életemet, a helyzetemet az emberek között, akik eddig félig állati lényként kezeltek engem, szeretet és sajnálat nélkül. Féléber állapotomban mindent eltűrtem – a sok ütleget, a szívtelenséget, a gúnyolódást –, amikor az udvari emberek a tökéletlenségemen és a kiszolgáltatottságomon szórakoztak. Hogy is jutott volna eszembe, hogy a kezemmel vagy egyáltalán a külsőmmel törődjek? Fiatalkoromban néha csinos akartam lenni, hogy tetsszek neki, és színes szalagokat fontam a hajamba. Amikor azonban elvesztettem őt és a gyereket is, semmi nem számított többé. Eszembe sem jutott többé, hogy tükörbe nézzek, és az sem érdekelt, hogy néz ki a kezem, csak az volt fontos, hogy mit tettek kinyújtott, kolduló kezembe. Igen, most, hogy tisztán látom a dolgokat, hirtelen eszembe jut, hogy amikor mohón a pénz után nyúltam, néhányan elborzadva rántották vissza a kezüket, és a pénzt inkább a földre ejtették, csak ne érjenek hozzá az ujjaimhoz. Most már értem, és magam is undort érzek, ha elkorhadt kezemre és mocskos, bűzlő, elrongyolódott koldusruhámra nézek. Milyen lehet az arcom? Ó, ha akkoriban nem hagyott volna el olyan szívtelenül, most egyikünk sem lenne ilyen kilátástalan helyzetben, és a gyermekemet is megtarthattam volna... Miért? Miért kellett így történnie, és miért kell nekünk most, a végén ilyen körülmények között találkoznunk? Az életünknek vége – semmit sem tehetünk jóvá – semmit! Mindennek vége, túlságosan késő van... túl késő...

Leírhatatlan reménytelenség és határtalan elkeseredés fogott el, egész lényemet irtózatos fájdalom járta át – éreztem, hogy a szívem megszakad – görcs szorítja össze egyre jobban... majd minden elfeketedik előttem, minden eltűnik, a semmibe zuhanok... Valaki hörögve, fújtatva nyög... Hallom, és látni akarom, ki az... lassan kivilágosodik – a férjem riadt tekintete jelenik meg előttem, és rájövök, hogy én kapkodtam zihálva levegő után. Az ágyamon ülök, ő kétségbeesetten ráz engem, majd amikor meglátja, hogy már felismerem, megkönnyebbülten lélegez föl, és az ijedtségtől még mindig remegő hangon kérdezi: – Mi van veled? Magadnál vagy már? Nagyon megijesztettél! A nyögésedre ébredtem fel, itt ültél tágra nyílt szemmel, de meg sem ismertél, csak a semmibe néztél, még akkor sem vettél tudomást rólam, amikor eléd álltam. Mi van veled? Mi történt? Válaszolj már! Ránézek, viaszolni szeretnék, de egy hangot sem vagyok képes kinyögni. Az iszonyat még mindig összeszorítja a torkomat. Lassan annyira magamhoz térek, hogy nagy erőfeszítések árán néhány szót ki tudok mondani: – Ne most... most nem tudok... holnap. A férjem nem tesz fel több kérdést, én pedig visszahanyatlok a párnámra. Csak a kezemet fogja meg, majd amikor látja, hogy lassan megnyugszom, még egy fürkésző pillantást vet rám, majd eloltja a lámpát. Másnap délelőtt a kertben ülünk, én pedig elmesélem neki, mi történt az előző éjszaka, beszámolok a látomásomról. Koldusasszony voltam, aki egész életére visszaemlékezett, és tudom, hogy én éltem le azt az életet, én voltam egyszer az a koldusasszony. Mindenre emlékszem, amit akkoriban átéltem. Az én életem volt, amely hirtelen megelevenedett, és tudatosult bennem. Tovább meséltem a férjemnek: – Elhagyott jobbágygyermek voltam egy nagy kastélyban. Nem volt apám, legalábbis sem apámra, sem anyámra nem emlékszem. A kastély területén sok ember tevékenykedett, volt egy kocsis, aki a lovakra felügyelt, szolgák, akik fát vágtak és a vadászkutyákat etették, egy szakácsnő, aki a nagy konyhában készítette az ételeket és még sok cselédlány, akik a konyhában, az udvaron vagy az épületben dolgoztak. Ezen a helyen nőttem fel, és amennyire csak vissza tudok

emlékezni, mindig végeztem valamilyen munkát, ami éppen adódott. Amikor felnőttem, a nagy házban is segítettem, ahol az uraság lakott. Hatalmas ház volt, sok szobával, és a szobalányok azt mesélték, ott minden nagyon, nagyon szép. Nekem azonban soha nem volt szabad belépnem, mert állandóan mezítláb szaladgáltam, és csak azoknak a szolgálóknak volt bejárásuk, akik cipőt viseltek. Én „külső cseléd” voltam. A szobák egy nagyon hosszú folyosóra nyíltak, nekem ezt a folyosót kellett tisztán tartanom. Óriási vödrökben hordtam a vizet a kútról, majd letérdeltem, és kefével súrolni kezdtem a folyosó színes kövezetét. Még most is magam előtt látom ezt a kövezetet, ahogy fölé hajlok, majd súrolom, egyfolytában csak súrolom, azután egy sorral hátrébb csúszom, és tovább folytatom a munkát. Újra vizet öntök a kőre, és tovább súrolok, megállás nélkül – a hosszú, széles folyosónak nem akar vége szakadni! Ha pedig végre elkészülök, akkor a felső emelet folyosója következik... Telnek a napok, a hónapok, az évek, én pedig egyre csak mosom és súrolom a kövezetet. Nem hiányzik semmi, alig gondolkodom, tudatomat sűrű köd borítja. Szívesen mosom a kőtáblákat, mert színesek, én pedig szeretem a színes dolgokat. A munkámért enni kapok a konyhán, és egy kis kamrában aludhatok az istálló fölött. Az udvarba gyakran gördülnek be idegen hintók, ezekkel érkeztek a vendégek, akik már a főbejáratnál kiszálltak. A kocsisok hozzák be a hintókat az udvarba, kifogják a lovakat, majd körben járatják őket, amíg le nem hűlnek, és végül a vendégistállóban helyezik el őket. Sok vendég érkezik vadászatra, ilyenkor csupa mocsok a folyosó. A sok úr sáros csizmában jön be, nekem pedig már szürkületkor mosnom kell a folyosót, hogy tiszta legyen, mire az uraságok felkelnek. Egy nap éppen az udvaron tartózkodom, amikor gyönyörű, fiatal úr lép be a kapun. A lovát keresi, és az istálló felé tart. Felnyergelteti a lovát, felugrik rá, majd elvágtat. Megbabonázva nézek fel rá, olyan gyönyörű, ő pedig egyszer vissza is néz rám! Úgy csodálom, mintha maga az úristen szállt volna le közénk, és amikor még aznap éjszaka felkeres kis kamrában, a csodálattól eltelve, boldogan engedem, hogy megtegyen velem mindent, amit csak akar. Arca átragyogott a tudatomra boruló ködön, én pedig boldog perceket élek át a karjaiban... Később is gyakran jött még vadászni. Életem részben azokból a boldog napokból állt, amikor ott volt, részben pedig a várakozásból,

hogy újra láthassam. Egy év múlva megszületett a kisgyerek. A szakácsnő sietett segítségemre, amikor az ajtaja előtt segítségért kiáltva összerogytam. Nem tudtam, mi történik velem, csak amikor borzasztó kínok után a kezembe helyezte a kicsit, akkor éreztem a szívemben melegséget az apró lény iránt, és életemben először boldognak éreztem magam: valakinek szüksége volt rám, valakinek én jelentettem mindent! A szakácsnő beszélt az úrnővel, aki lejött, megnézett engem és a gyerekemet, és megengedte, hogy az újszülöttet magamnál tartsam. Dolgozni fogok, ígértem, még többet fogok dolgozni, csak a gyereket ne vegyék el tőlem... Amikor a gyerek apja újból a kastélyban vendégeskedett, és szokása szerint most is felkeresett, boldogan mutattam meg neki gyermekünket, és megkértem, engedje meg, hogy az ó házában, az ő udvarában dolgozhassak, hogy őt szolgálhassam. Először megriadt, majd azt állította, egyáltalán nem biztos, hogy a gyerek tőle van. – Ki tudja – mondta –, melyik szolga vagy jobbágy az apa? Hiába próbáltam meggyőzni, hogy rajta kívül senki sem ért hozzám, mindenkivel szemben vadállatként védekeztem, csak neki engedtem meg, szinte kábulatban, hogy azt tegye velem, amit akar. Hiába kérleltem, engedje meg, hogy a közelében éljek, hiába ígértem, hogy nem zavarnám, csak dolgozni akarok neki. Egy ideig hallgatta még a szavaimat, majd amikor már térdelve karoltam át a lábát, ellökött magától, és kifutott. Soha többé nem láttam. Nem tudom, járt-e később vendégként a házban. A hátsó udvarban nem jelent meg többet, hiába vártam rá éveken át. Eltűnt az életemből. A gyerekem viszont még velem volt! Ő jelentett számomra mindent, egyfolytában csak rá gondoltam, az életet jelentette nekem! A folyosó kövét sikálva is a gyerekre gondoltam... amikor a kútról vizet hoztam, akkor is a gyereken járt az eszem. Még jobban siettem a munkámmal, hogy minél hamarabb a gyerekem mellett lehessek. Kislány volt, és olyan csinos és okos, mint az apja. Mindig az ellenkezőjét tette, mint amit mondtam neki, nem tűrt ellentmondást. Minél inkább a rabszolgájává váltam, annál inkább elhidegült tőlem. Még egészen kicsi volt, de máris durván feleselt velem, sőt megvetett. Bármit mondtam, vagy csináltam, semmi sem volt jó neki, a

legszívesebben magában csavargott a környéken. Többször egészen messzire elkalandozott, csak másnap érkezett haza. Én munka után elkeseredetten kerestem mindenfelé. Később mindig visszajött, számomra pedig újra rendbejött minden. Egy napon végleg elhagyott, soha többé nem jött vissza. Kétségbeesve vártam rá, a környéket átkutattam utána – vártam és kerestem –, de örökre eltűnt. Képtelen voltam tovább dolgozni. A nap elsötétedett előttem, a világ teljesen kiüresedett. Egy napon már nem bírtam tovább, útra keltem, hogy megkeressem a gyerekem, és többe nem is mentem vissza. Egyik helyről a másikra vándoroltam, és az embereket kérdezgettem, nem látták-e a lányomat. Évek teltek el, én pedig még mindig kerestem, már remény nélkül, csak megszokásból, belső nyugtalanságom késztetésére vándoroltam tovább. Az emberek adtak némi ennivalót, és amikor a ruháim is szétfoszlottak már, alkalmanként odaajándékoztak néhány elhasznált ruhaneműt, amellyel befedhettem a testemet. Én pedig helyről helyre vándoroltam, megállás nélkül... Egyszer egy városon keresztül vitt az utam, és az utcán találkoztam a kastély szakácsnőjével, aki időközben férjhez ment, és a férjével most ebben a városban lakott. Meghívott az otthonába, és elmondta, hogy a gyermek apja... A férjem ekkor hirtelen megragadta a kezem, és megszakította az elbeszélésemet. Falfehér arccal, remegő hangon szólalt meg: – Várj! Várj! Hadd meséljem tovább a történetet, tudom, mi jön most, emlékszem, mi történt ezután! Miközben meséltél, hirtelen minden megvilágosodott előttem, ráismertem magamra. Tudom, hogy én voltam az a férfi, aki akkoriban elhagyott téged, és tudom, hogy ennek az volt az oka, hogy hihetetlenül könnyelmű és felelőtlen életet éltem. Csak a szórakozás érdekelt, két kézzel, meggondolatlanul szórtam a pénzt, míg egy napon aztán mindent elvesztettem. Családi birtokomat elárverezték, a földemet és a kastélyomat ott kellett hagynom. Először olyan barátokhoz mentem, akik az ivászatban és a szerencsejátékokban voltak társaim, így segítettek a családi örökségem eltékozlásában. Néhány hét elteltével azonban már érzékeltették velem, hogy az ottlétem terhes számukra, így tovább kellett állnom. Ugyanez több úgynevezett baráttal is megismétlődött, míg aztán már magamtól és tőlük is undorodtam. Végül egy igazi barátom azt a tanácsot adta,

hogy keressek magamnak munkát. Új életet akartam kezdeni, és munka után néztem, de senki sem volt hajlandó sem a személyemet, sem a kérésemet komolyan venni. Nem tudtam, hogyan és milyen munkát végezzek. Egyre mélyebbre csúsztam, míg egyszer csak rögeszmémmé vált, hogy balszerencsém Isten büntetése, amiért téged a gyerekünkkel olyan szívtelenül ellöktelek magamtól. Elmentem egykori barátomhoz, akinél régebben te dolgoztál. Nem sok keresnivalóm volt ott, csak tudni akartam, mi történt veled és a gyerekkel. Egyikőtöket sem találtam azonban ott, mindketten elmentetek, és senki nem tudta megmondani, hova... Tovább vándoroltam, és közben egyre fogyatkozott azon barátok száma, akik még hajlandók voltak valamit kölcsönadni. Már akkori kéregetésem is koldulásnak számított, amikor pedig már senki nem adott sem szállást, sem „kölcsönt”, és az idő is eljárt felettem, elkezdtem egészen idegen emberektől adományokat kérni. Így lettem végül koldus, aki egyik helyről a másikra vándorolt, jószívű emberek pedig megengedték néha, hogy az istállóban vagy a csűrben töltsem az éjszakát Egyre inkább összetörtem, egyre öregebb lettem, az éhség állandó kísérőmmé szegődött. és egy szép napon, amikor már minden mindegy volt, elkezdtem az utcán koldulni. Így adódott, hogy végül koldusként láttuk viszont egymást. Nagy felindultsággal hallgattam végig, ugyanis én is pontosan ugyanígy emlékeztem a történtekre. Kezdettől fogva tudtam, hogy a férjem volt az öreg koldus, és nagyon megrendített, hogy az akkori élete tudatosult benne. Minden úgy történt, ahogy visszaemlékezett, ugyanis a szakácsnő az akkori látogatásomkor elmondta, hogy a szeretőm minden örökségét és vagyonát elpazarolta, és egyszer – sokkal később – a kastélyban utánam érdeklődött, de akkor már nem az egykori elegáns úr volt, hanem elhanyagolt külsejű, foszladozó ruhában járó csavargó. Miután eljöttem a szakácsnőtől, újra visszamentem a kastélyba, hogy megérdeklődjem, tudják-e gyermekem apjának a címét. Azonban senki nem tudta, hova ment, vagy éppen hol tartózkodhat. Így hát továbbálltam, és egy városba jutottam, amelyet nem hagytam el többe. Túlságosan öreg voltam ahhoz, hogy az országúton vándoroljak. Kiválasztottam a lépcső melletti helyet, és mindennap ott koldultam. Ott láttuk egymást viszont, és ott jött el az utolsó órám, ott éltem át életem utolsó perceit. Amikor ugyanis ráismertem, és világossá vált előttem,

hogy egész életem jóvátehetetlenül félresiklott, mivel már késő volt... túlságosan késő... a gyerekemet elveszítettem, és egész életemnek vége volt... akkor ott, a sarokkövön ülve meghaltam, és mindennek vége szakadt. Emlékezetem ezen a ponton megszűnik... Hosszú ideig meredtünk némán egymásra, alig tudtuk felfogni, hogy két értelmes, modem emberrel megeshet ilyesmi. Amit éppen átéltünk, az sem örökléselméletekkel, sem lélektani elméletekkel nem magyarázható. Tudtuk, hogy mindez valóban így történt! Nem képzelődésről volt szó! Az átélt élmények mindkettőnket mélyen felkavartak, lelkünk legmélyebb tartományait bolygatták meg. Még hosszan ültünk szótlanul egymás mellett, gondolataink nem tudtak leülepedni felajzott tudatunkban. A férjem ekkor megszólalt: – Tudod, még soha nem gondolkoztam el azon, miért tartom magam távol gyerekkorom óta az ivástól, a kártyától, bármilyen más szerencsejátéktól, a tánctól, egyáltalán minden társasági szórakozástól, annak ellenére, hogy a hajlamaim szerint szívesen innék, táncolnék és szórakoznék. Most rájöttem, hogy az akkori nagy nyomorúságom közepette, miután minden vagyonomat elpazaroltam, egyre mélyebben belém vésődött, hogy soha többé nem játszhatok, nem ihatok, és nem lehetek könnyelmű. Felismertem a pénz értékét, amelyről korábban fogalmam sem volt. Arra is rájöttem, hogy az ember értéke először is azon mérhető le, mennyire képes magának és családjának egzisztenciát teremteni. Mindezek a felismerések a tudatalattim mélyén rejtőztek, mivel akkoriban ezzel a szemlélettel haltam meg. Ezért akartam a jelenlegi életemben, fiatalkoromban, csak tanulni és tanulni, ez a szemlélet adott erőt ahhoz, hogy megtartóztassam magam, és ne menjek egyetemista társaimmal szórakozni. Mindig féltem, hogy ha táncolni megyek és belevetem magam a társasági életbe, valami borzasztó történne velem. Most már tudom, attól a nyomortól tartottam, amely léha életmódom következménye volt. Az ivászattól és a szerencsejátékoktól való irtózásom a tudatalattimból eredt. – Igen – válaszoltam –, és miközben annak idején egyáltalán nem dolgoztál, most túlzottan is szorgalmas vagy, és csak a kötelességeidet tartod szem előtt. – Valóban. Akkori életem második felében már akartam dolgozni, csakhogy semmilyen szakmát nem tanultam ki, azt sem tudtam, mi fán

terem a munka. Amikor munkát kértem, senki nem bízott rám semmilyen feladatot, nem is vették komolyan a kérésemet. Később, amikor már csavargóként jártam a világot, néhány idegen megszánt, és rám bízott valamilyen munkát – fát vágtam, néha kocsikat rakodtam, vagy a szüretnél segédkeztem, más alkalommal szőnyeget poroltam –, és miközben ügyetlen, munkához nem szokott kezemmel dolgoztam, mélyen belém vésődött a vágy, hogy valamit alaposan megtanuljak, abban igazán járatos legyek. Jelenlegi életemben pedig a lehetőségeimhez képest igyekeztem mindent megtanulni, és életem végéig is egyre csak tanulni fogok. Az „életem végéig” kifejezés vasmarokként szorította össze szívemet. Hol leszünk az élete végén mi, a gyerek és én? Megmerevedtem az ijedtségtől... A természet egyik törvénye, hogy ha az ember a falra üt, a fal visszaüt, anélkül, hagy akarná. Nem is a fal üt vissza, hanem maga az ütés verődik vissza, de az ütést mindig az adja vissza, amire ráütöttünk... Nem, nem akartam ezt a sejtést továbbgondolni. Nem fogjuk magára hagyni... nem... nem... nem! Azután elgondolkoztam a jelenlegi és a korábbi életem közötti összefüggésről. Mivel magyarázható az akkori együgyűségem, az a ködszerű állapot, és mi az oka jelenlegi, átmenet nélkül megjelenő tehetségemnek és képességeimnek?... Nem leltem magyarázatra. Napokig a megrázó élmény hatása alatt álltunk, azután szokás szerint vitorlázni mentünk a szomszédban lakó barátainkkal, a gyermekeinkkel a hűsítő habokba vetettük magunkat, és szép lassan kifakultak a korábbi életünkből származó emlékeink. Mindketten túlságosan is józan felfogású emberek voltunk ahhoz, hogy a múltba temetkezzünk. A férjemnek egyébként is el kellett utaznia néhány napon belül, mivel lejárt a szabadsága. Testvéreimmel és a gyerekekkel maradtam a villában. A nagy tó egész környéke vulkanikus eredetű volt, valószínűleg az ottani kisugárzások igen erős hatással lehettek rám, mert nagyon gyakran támadtak látomásaim. Természetemnél fogva józanul szemlélem a dolgokat, és minden jelenségre természetes magyarázatot keresek. Soha nem hittem szellemekben vagy démonokban, és ha valaki egy régi kastélyban mindennaposnak számító „jelenségekről” beszélt, a tapasztalatlan emberekre jellemző fölényes mosollyal könyveltem el magamban, hogy az illető meglehetősen élénk

fantáziával rendelkezik. Azt pedig a legkevésbé sem „képzeltem volna be” magamnak, hogy éppen velem eshetne meg ilyesmi. Egyébként jellemző, hogy az ember soha nem jár sikerrel, ha ilyen látomásokat akarattal próbál „beképzelni” magának. A látomások éppen akkor jelentkeznek teljesen váratlanul, amikor az ember valami egészen másra gondol. Még azon a nyáron – miután a férjem már visszautazott – játszódott le egy megdöbbentő eset. Vidám nap állt mögöttünk, és mindannyian lefekvéshez készültünk. Beléptem a szobámba, ahol kisfiam már mélyen szunnyadt. Én is lefeküdtem, és eloltottam a gyertyát – azon az elhagyatott vidéken akkoriban még nem vezették be a villanyt. Nem tudom, mennyi ideje aludhattam, amikor különös zajra riadtam fel: úgy hallatszott, mintha a szobában valaki tapogatózna. A gyufásdobezért nyúltam, és gyorsan meggyújtottam a gyertyát... a következő pillanatban pedig egy női rémalakra vetettem magam, amely a gyermekemet már a karjában tartotta, hogy elvonszolja. Hasonlított a boszorkányábrázolásokra, és amikor a fénnyel megleptem, már valamilyen zsinóron próbált kisiklani, amely az ágytól az ablakon keresztül a szabadba vezetett. Rávetettem magamat, megragadtam a gyereket, és megpróbáltam kiszakítani a kezéből. Nem engedett! Iszonyatos harc kezdődött közöttünk. A boszorkánynak már sikerült feljebb csúsznia a zsinóron – úgy tetszett, mintha valamiképpen hozzá lenne kötve, mintha erőt merítene belőle –, de nem tudott továbbjutni, mert én teljes erőmmel fogtam a gyereket, és próbáltam elragadni tőle. Csakhogy ő is éppolyan erővel húzta magához a kisfiamat. Ide-oda rángattuk a gyereket. Közben az a biztos megérzésem támadt, hogy a hatalma már csak rövid ideig tart, és ha annak lejárta előtt nem képes magához ragadni a gyereket, akkor dolgavégezetlenül kell távoznia. Így kétségbeesett erőfeszítéssel küzdöttem, ő pedig szintén minden erejét megfeszítve próbált elszakadni tőlem, míg aztán teljesen váratlanul hirtelen elengedte a kisfiamat, a zsinórhoz tapadva átvetette magát az ablakpárkányon, és eltűnt a kinti sötétségben... Én pedig?... Az ágyamon térdeltem, a gyerek zavartalanul, békésen, szépen betakarva aludt mellettem, a gyertya az éjjeliszekrényen világított. Álmodtam? Esetleg elfelejtettem eloltani a gyertyát, amikor este lefeküdtem? Nem, hiszen a gyufa még ott izzott mellette. Tehát most gyújtottam meg, és az egész jelenetnek néhány pillanat alatt

kellett lezajlania. Máskülönben a gyufának már ki kellett volna hűlnie. Tehát nem álmodtam! Újra eloltottam a gyertyát, visszafeküdtem az ágyba, és megpróbáltam lecsillapítani vadul kalapáló szívemet. Mi volt ez? Boszorkány? Létezik ilyesmi? Mi a boszorkány? Miért ábrázolják a boszorkányokat mindenütt egyformáén, és honnan veszik ezt az alakot? Hogy lehet az, hogy léteznek „boszorkányok”, és miért állítják az emberek, hogy seprűnyélen repülnek? Hogy lehet, hogy világszerte egyformán ábrázolják a boszorkányokat, ha azok csak „fantáziaképek”? Hosszú, lekonyuló vasorral, hajlott háttal, seprűnyéllel a kezükben? Miért nem patás lábbal? Igen, az az ördögnek van, mondják. Honnan tudják olyan biztosan, hogy az ördögnek patája van, a boszorkánynak viszont nincs? Ki látott valaha is boszorkányt vagy ördögöt? Most már kezdem sejteni, miért helyeznek a boszorkány kezébe seprűnyelet. Az általam látott boszorkány valami zsinórba kapaszkodott, és azon repült ki. Én is könnyen gondolhattam volna arra, hogy seprűnyélen lovagolt. Megértem az egyszerű falusi embereket, akik mit sem tudnak erőáramlatokról, és úgy gondolják, a boszorkányok seprűnyélen repdesnek. Az általam látott jelenség a „gonosz” megszemélyesített szolgálója volt. Ezzel egyszerűen tisztában voltam. Valóság volt, tény! Hogy az egész jelenet csak ámítás volt? – Ebben egy percig sem kételkedtem. De honnan ered ez a megtévesztés és miért éppen ez a kép jelent meg? Én valóságként éltem át, és érdekes módon mindenki, aki ilyen képet – bármi is legyen az – lát, ugyanarra a formára emlékszik vissza. Amennyiben a tudatalattinkból származik, hogy lehet, hogy mindegyikünk tudatalattija ugyanazt a képet tárolja? Erre azt mondhatják, már láttam boszorkányokat ábrázoló képeket, és a látomásom ennek kivetülése volt. Csakhogy az érvelés sántít! Mert ha igen közel állt is az általam látott jelenség a boszorkányábrázolásokhoz, mégis meglepetten fedeztem fel, hogy számos részletben eltérések mutatkoznak. Eltelt néhány nap, és egy este, amikor már mindenki lefeküdt, és a ház lassan elcsendesedett, én is nyugovóra tértem. Mivel a nap során szokatlanul nagy hőség volt, és a szobám különben is fülledt volt, nemcsak az ablakot hagytam nyitva, hanem az előszobába vezető ajtót is kinyitottam, úgyhogy ágyamból éppen a felső emeleti szobákhoz vezető lépesőre láttam.

Az ágyban feküdve szokásom szerint az elmúlt nap eseményeit gondoltam újra át. Mit tettem helyesen, miben tévedtem, mit kellett, illetve nem kellett volna mondanom vagy tennem. Azután azon gondolkodtam, mit főzzünk másnap az egész család számára, mivel a háztartás az én reszortom volt. Egyszóval, teljesen hétköznapi, unalmas kérdések foglalkoztattak. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a bejárati ajtó felől két különös alak közeledett, és lassan el akartak haladni az ajtóm előtt. Két életnagyságú emberi alakot láttam, amelyek teljesen feketék voltak, mintha árnyékok lennének. Azonban nem plasztikusan, térbeli formákként jelentek meg, inkább olyan benyomást tettek rám, mintha csak azért váltak volna érzékelhetővé, mert ott, ahol éppen tartózkodtak, elnyelték az összes fénysugarat. Más szóval, tulajdonképpen nem magukat a lényeket láttam, hanem az általuk előidézett lyukakat a fényben. Tudományosabb megfogalmazásban azt mondhatnánk, tökéletes interferenciát hoztak létre a fénysugarakban, és csak azáltal váltak érzékelhetővé, hogy tartózkodásuk helyén nem hatolt át a fény. Egyébként láthatatlanok lettek volna. Nehéz megfelelő szavakat találni ennek a jelenségnek a leírására. Abban a pillanatban rájöttem, miért használják a parasztok az „árnyék” szót, amikor szellemekről vagy kísértetekről beszélnek. Ezek az alakok valóban árnyékok voltak, nem azért, mintha árnyékot vetettek volna, hanem mert a fény teljes hiányát okozták. Addig nem is sejtettem, hogy ilyen feketeség létezhet. Később eszembe jutott, hogy a csillagászok ismerik a fény teljes hiányával jellemezhető fekete lyukakat a világűrben. Nem igazán tudnak rájuk magyarázatot adni, valószínűleg a fénysugarak valamilyen interferenciája váltja ki a jelenséget. Valami elnyeli, megsemmisíti a világűrbe sugárzott fényt, úgyhogy mi csupán hatalmas árnyékokat észlelünk. Ugyanez jellemezte a két alakot, amelyek lassú léptekkel közeledtek. Vállukon egy rudat cipeltek, a rúd végén pedig valami iszonyatos dolog himbálózott! Poliphoz hasonlított, de nem volt szervesen összefüggő teste, csak lógott a rúdon, mint egy odahajított tésztacsomó, amely folyamatosan kitágult, majd újra összehúzódott. Leírhatatlanul visszataszító, émelyítő képződmény volt, gennyes, romlottzöld massza, amely – ezt valamiképpen tudtam – betegséget, szerencsétlenséget és halált terjesztett. Tudtam, hogy az a szörnyeteg

maga volt a tömény „romlás”! Tudatos rosszindulattal mozgott a rúdon, előttem pedig egyértelművé vált, hogy rettegett hatalmának kinyilvánítása érdekében éppen újabb alkalmak, újabb áldozatok után kutatott. Láttam, hogy a szörnyeteg és kísérete a nővérem szobája felé tart. Elszörnyedve próbáltam megakadályozni, hogy ez a sátáni erőforrás valamiképpen szerencsétlenséget okozzon. Felültem az ágyamon, és teljes erővel kiabálni kezdtem: – Grete! Grete! Kiáltozásom hatására a két alak egy szempillantás alatt eltűnt, a szörnyeteg pedig futball-labda nagyságú, a teliholdhoz hasonló, zölden foszforeszkáló golyóvá zsugorodott, majd lebegve és ugrálva felszökellt a lépcsőn. Nem a fülemmel, de valamiképpen mégis hallottam, amint démoni vihogással a következőket kiáltotta gúnyosan felém: – Engem akarsz elkapni, engem? Hihihihihi! – majd kisiklott a nyitott ablakon és eltűnt a sötétségben... Kiugrottam az ágyamból és utána szaladtam az előszobába, hogy lássam, mi is volt ez a jelenség. Mindenütt teljes csend honolt! Majdnem egy időben azzal, hogy kirohantam, fent az öcsém is kilépett a szobájából, a korláthoz lépett, és lefelé nézve megkérdezte: – Ki van ott lent? Meggyújtottam egy gyertyát, és válaszoltam: – Én vagyok az, miért jöttél ki? – Hirtelen felébredtem, úgy éreztem, mintha valamilyen lidércnyomás nehezedne a mellkasomra, és az volt a benyomásom, hogy valami gonosz, nagyon veszélyes dolog tartózkodik a házban. Látni akartam, mi van, és most te is ott állsz. Mi történt? Miközben beszélt, mindkét lánytestvérem és a személyzet is kijött az előszobába, mindannyian azt akarták tudni, miért kiáltottam. Mindent elmondtam nekik. Ezt követően átkutattuk az egész házat. A bejárati ajtó zárva volt, minden a helyén. Megkértem az öcsémet, mozgassa meg egy kicsit a fenti ablakot, hátha csak egy légáramlat lökte meg az üvegtáblát, amely aztán visszatükrözte a holdat. Talán ezért jelent meg előttem egy zöldesen foszforeszkáló labda? A hold azonban a ház másik oldalán világított, az ágyamból semmiképpen nem láthattam a hold visszatükrözött képét. Mivel semmit nem találtunk, nem tehettünk mást, visszavonultunk aludni. Fülemben azonban tovább visszhangzott a pokoli nevetés:

– Engem akarsz elkapni? Engem? Hihihi! A kisfiamnak néhány nap múlva hasfájása támadt. Biztosan éreztem, hogy a fájdalmaiért a vakbele felelős. Még aznap a fővárosba utaztam, és megvizsgáltattam édesapám barátjával, aki időközben híres sebész és egy nagy kórház igazgatója lett. Valóban vakbélirritációt állapított meg, de azt mondta, az operációval várhatunk még őszig. Így hát visszautaztunk a tóhoz, a gyerek pedig önfeledten játszadozott a társaival, míg ősszel haza nem utaztunk a városba. A most következő szakaszt a legszívesebben átugornám, hogy ne kelljen az emlékeimet újra felelevenítenem. Mégis szükséges a történteket nagy vonalakban vázolni, hogy a későbbi események érthetőbbé váljanak. A gyereken végrehajtották a műtétet Nem lépett fel semmilyen komplikáció, nyolc nap múlva elhagyhatta a kórházat. Mialatt azonban a fiammal a kórházban tartózkodtunk, megbetegedett a nővérem kislánya. Nagyon makacs, különös nyakfájdalom gyötörte, és amikor egyszer meglátogattam, feltűnt, hogy a kötés alatt vörös kiütés éktelenkedett a nyakán. Az orvos a nedves kötés által e1őidézett hőkiütésre gyanakodott, és hintőporos kezelést írt elő. A kiütés másnapra valóban el is tűnt. Amikor a fiammal hazaértem, már a kis unokahúg is talpon volt, és a két gyerek nagyon megörült egymásnak. Egész nap együtt játszottak. A kisfiam miatt azonban komolyan aggódtam! Nagyon sápadt és lehangolt volt. Több nap is eltelt, és ahelyett, hogy az állapota javult volna, egyre jobban legyengült, és a kedélyállapota is egyre rosszabb lett. Egy héttel később nagy ijedtségemre 39 fokos lázat mértem nála. A gyerek keserű sírásba kezdett. Az állapota egyik pillanatról a másikra rosszabbodott, a testét pedig vörös kiütések borították! A kiütések különös módon éppen úgy néztek ki, mint annak idején nővérem kislányán. A legismertebb gyermekorvost hívtuk ki, aki megvizsgálta kisfiamat, majd megkérdezte, volt-e már valaki a családban skarlátos. – Nem – feleltem –, senki. – De mégis, nem kapta el valaki a skarlátnak egy egészen makacs változatát? A talaj inogni kezdett a lábam alatt. – De igen – válaszoltam –, a nővérem kislánya nagyon hosszú ideig elhúzódó nyakfájdalomtól szenvedett, és a nyakán hasonló kiütések

jelentek meg. A professzor elmosolyodott: – Igen, skarlát volt. A gyerek felépülőben lévő szervezete nem volt eléggé erős a fertőzés leküzdésre. Azonnal be kell oltanunk. Ön fogja ápolni a gyereket? – kérdezte. – Igen. – Ön volt már skarlátos? – Nem, de most sem fogom elkapni, mivel én az összes fertőző betegséggel szemben immunis vagyok. – Csak akkor vállalok felelősséget – mondta a professzor –, ha önt is beoltjuk. Tapasztalatból tudtam, hogy semmilyen szérumot nem viselek el, és megpróbáltam rábeszélni, tekintsen el az oltástól. Próbálkozásom eredménytelen volt, mindkettőnket egy akkor még egészen új, alig kipróbált szérummal oltottak te. Vágóhídra vonszolt állatnak éreztem magam, tudatosan kellett eltűrnöm, hogy megmérgezzenek. – Vállalom a felelősséget... – visszhangzott még sokáig a fülemben –, nem fog ártani! Amikor pedig később a halál közvetlen közelébe kerülve, mérgezési tünetekkel feküdtem az ágyon, szívesen magamhoz hívattam volna a jót akaró orvost, hogy belássa, néha a beteg véleményére is oda kell figyelni, nem lehet élettelen tárgyként kezelni. A szérum lassan ható méregnek bizonyult... Először a gyerek életéért kellett elkeseredett harcot vívnunk. Hat hosszú hetet töltöttem el az ágya mellett. A folyamatosan 40, néha 41 fokos láz hatása, megtetézve a szérum által kiváltott reakcióval olyan erősnek bizonyult, hogy a szíve többször is felmondta a szolgálatot. Egy fiatal orvos költözött be hozzánk, hogy injekcióval bármelyik pillanatban újraindíthassa a szívverést. Így éltünk hármasban összezárva a külvilágtól elszigetelt lakásban. Együtt küzdöttünk a gyermek életéért. – Engem akarsz elkapni? Engem? Hahaha! – visszhangzott fülemben a pokoli hang, miközben éjt nappallá téve őriztem a gyermeket a karomban. A boszorkánytól már visszaragadtam: a vakbelét eltávolították. A zöldesen foszforeszkáló szörnnyel azonban nehezebb dolgom volt, ezt a lényt nem sikerült még legyőznöm.

A kisfiam egyre gyengült, a láza pedig egyre magasabbra emelkedett. A professzor újabb dózist adott be neki a szérumból. Néhány napra el is múlt a láza, azután azonban nyakának bal fele dagadni kezdett. Az orvosok szerint egy mirigybe húzódott a fertőzés, és azon tanakodtak, nem kellene-e felvágni a daganatot, amely napról napra növekedett, úgyhogy a gyerek már egészen ferdén tartotta a fejét. A küzdelem egyre hevesebb lett, a kis beteg láza egyre csak emelkedett, a gyermek állandó delíriumban volt. Már öt hét telt el, mi pedig alig aludtunk napi egy-két óránál többet. A gyerek dobálta magát az ágyon, csak akkor nyugodott meg kissé, amikor a karomba vettem. A legutolsó öt nap alatt megszakítás nélkül az ágya mellett ültem, megkínzott testecskéjét állandóan a karomban tartottam, és vártam... figyeltem, milyen nehezen vesz lélegzetet... és vártam... öt vég nélküli nappalon és éjszakán keresztül vártam... Soha nem hittem volna, hogy alvás nélkül ilyen sok időt ki lehet bírni. Öt nap, öt éjszaka telt el, én pedig még mindig a karomban tartottam a gyereket. A hosszú órák során eltűnődtem azon, milyen gyakran hallani anyákat, akik gyermekük hálátlanságát panaszolják fel: – Ezért ápoltam? Ezért ültem magamat feláldozva az ágyánál, amikor beteg volt? – stb. Megállapítottam, hogy az anya nem a gyerek miatt, hanem önmaga érdekében ápolja a gyermekét! Vannak asszonyok, akik beképzelik maguknak, mennyire jó és önfeláldozó anyák, mert ápolják a gyermeküket. Nem! Én nem voltam jó anya, mert magam miatt ápoltam a gyermekemet, és tettem meg mindent, csak hogy életben maradjon! A gyermek elvesztésének már a gondolatára is egész testemben remegni kezdtem. Nem őt szerettem, hanem magamat, ezért akartam megmenteni. Számomra volt annyira fontos, én álltam vele olyan szoros kapcsolatban, én fonódtam össze vele lélekben annyira, hogy még gondolatban sem tudtam elviselni annak lehetőségét, hogy eltűnhet az életembe Gyermekemet a karomban tartva ültem, és teljes mértékben tudatában voltam, hogy mindezt magamért teszem, a gyereket a magam számára akarom megtartani. Magamhoz szorítottam, és megpróbáltam átadni neki valamit a saját életerőmből, hogy számomra életben maradjon. Igen, tudtam, hogy az ember napfonatából láthatatlan erő áramlik ki, amely – ha az ember valamit igazán erősen akar – rendkívüli energiává fokozódhat, amellyel még a gravitáció is leküzdhető. Most éppen fordítva, meg akartam

sokszorozni a Föld vonzerejét, a gyereket itt akartam tartani a Földön. Gyerekemmel a karomban ültem, és megpróbáltam minden erőmmel arra koncentrálni, hogy új erőre kapjon, hogy le tudja győzni a félelmetes betegséget. Mégsem tudtam Istent arra kérni, hogy Ő mentse meg számomra a gyermekemet. „A dolgok soha nem önmagukban rosszak, csak a mi gondolatainkban jelennek meg úgy”, hallottam magamban Epiktétosz mondatát. A saját nézőpontomból óriási katasztrófa lett volna a gyermekem elvesztése. Személyes, szubjektív kéréseimmel azonban nem fordulhatok a legnagyobb hatalomhoz, a teremtőhöz, mivel Ő tudja csak, mi milyen célt szolgál, tehát nem kérhetem a gyermekem megmentését holmi rövidlátó, emberi szempont alapján. És a gyerek? Számára is az a legjobb, ha Isten akarata teljesül, bánni legyen is az. Ilyen gondolatokkal ültem a kisfiammal a karomban, emberi-anyai „énem” reszketett az életéért, mégis egyfolytában a következő szavakkal fohászkodtam: – Legyen meg a Te akaratod... legyen meg a Te akaratod... Százszor is elismételtem ezt az imát a hosszú órák alatt, testem pedig közben egyre merevebbe vált, mígnem végül fellázadt ellenem. Nem éreztem már a hátamat. Ha csak egy kicsit is változtatni akartam a helyzetemen, a gyerekem rögtön észrevette, még szorosabban kapaszkodott belém, és felkiáltott: – Maradj itt, maradj itt, fogj erősen! Ha itt maradsz, és magadhoz szorítasz, mindent megbocsátok neked, mindent, amit elkövettél ellenem! A meglepetéstől elállt a lélegzetem. Mit akar a gyermekem megbocsátani nekem? Eddig azt hittem, mindent megtettem, amit anya csak megtehet a gyerekéért. Születésétől kezdve őt helyeztem mindenek elé. Minden gondolatommal azon voltam, hogy boldoggá tegyem. Mit hordozhat magában, ami miatt most meg akar bocsátani nekem? Hogyan követhettem el bármilyen bűnt is a gyermekemmel szemben? Megpróbáltam rákérdezni: – Kicsim, nyugodj meg, melletted maradok, nem eresztelek el. De mit akarsz megbocsátani nekem? – Nem tudom – válaszolta –, csak ne eressz el, akkor mindent megbocsátok... Rápillantottam a fiatal orvosra, aki halkan odasúgta: – Delíriumban beszél, ne is törődjön vele, mit mond.

– Igen, igen, delíriumban beszél... – csakhogy akkoriban már éppen eléggé jól ismertem az emberi lelket ahhoz, hogy felismerjem, milyen mélyről szakadtak fel a gyermek szavai. Még hosszú ideig töprengtem, nagyon hosszú ideig... mit követhettem el ez ellen az emberi lélek ellen... mivel váltam adósává... Amíg aztán egy napon minden világossá nem vált előttem... Az ötödik alvás nélkül eltöltött nap estéjén beteg kisfiam megint hagyott nekem néhány szabad percet. Mivel már teljesen megmerevedtem, csak az orvos segítségével tudtam felállni, és gépiesen végeztem el az összes szükséges teendőt. Lelkemet azonban olyan sötétség szállta meg, mintha a pokol összes ördöge körülöttünk gyűlt volna össze. Attól tartottam, össze fogok omlani. Valahonnan erőt akartam meríteni, hogy továbbra is el tudjam viselni ezt a helyzetet. Az ilyen pillanatokban az ember minden büszkeségét feladja, és segítségért nyújtja a kezét, bárhonnan számíthat is rá. A Biblia! Ott feküdt a könyv az éjjeliszekrényen, én pedig fuldoklóként kaptam utána. Gondolkozás nélkül felnyitottam, és szemem az Ószövetség következő szavainál akadt meg: „Ne félj, ellenségeid csak addig lövik feléd láthatatlan nyilaikat, amíg az Úr megengedi nekik. Amikor azonban lejár az idejük, minden rossztól megszabadulsz.” Ezek a szavak leírhatatlan hatást gyakoroltak rám. Úgy éreztem, mintha malomkő esett volna le a szívemről, a hat hétig tartó iszonyatos sötétség után végre újra fényt sejtettem... fényt... fényt! Megszólalt a telefon, anyám érdeklődött: – Mi van a kicsivel? – Mama, a gyerek meg fog gyógyulni! – kiáltottam a telefonba. – Alábbhagyott a láza? – Nem, még mindig 40 fok, de Isten üzenetet küldött... – és elmondtam, mit olvastam a Bibliában. – Adja Isten! – mondta édesanyám. Hamar le kellett raknom a kagylót, mert a gyerek értem kiáltott. Odaugrottam hozzá, és a következő pillanatban az utóbbi napokban már labda nagyságúvá nőtt szörnyű daganat megnyílt befelé, a szájüregébe, és gennyes, romlottzöld massza ömlött ki a száján keresztül. Akaratlanul is a zöld gömb jutott eszembe... ugyanilyen színű volt.

Az orvosok addig akartak várni a daganat felnyitásával, amíg az kifelé meg nem lágyul; és mivel még mindig nagyon kemény volt, nem vállalkoztak az operációra. Most viszont maga a természet sietett a gyermek segítségére, és megszabadította a bajától. A kisfiam ezután kinyújtózott, és átmenet nélkül mély álomba esett. Egész éjjel megfigyelés alatt tartottuk. A pulzusa felerősödött, lélegzése lelassult, homloka már nem fürdött verejtékben ... nyugodtan és békésen aludt. A hosszú, nehéz hetek után végre mi is lefeküdtünk, de hiába akartam elaludni, nem ment. Idegzetem elfelejtette már, milyen az alvás. Másnap tizenegyig aludt mozdulatlanul a gyerek. Édesapa többször is felhívott: – Mi van a gyerekkel? Még mindig alszik, van még pulzusa? – Igen, édesapa, nincs láza, nyugodtan alszik, az alvása teljesen egészséges. A kisfiam végre felnyitotta a szemét, és azonnal tejet kért. Mindent magába szívó szivacsként ivott meg egymás után négy pohár tejet... majd a játékait kérte... Másnap karácsony volt. A férjem, a szüleim és a testvéreim eljöttek a lépcsőházba nyíló ajtóig, és egy kis karácsonyfát, a gyerek számára pedig rengeteg játékot hoztak. A kisfiamat támlás székre ültettem, az előszobába húztam, a család pedig a bejárati ajtó rácsozott ablakán keresztül integetett neki. A gyerek a felismerhetetlenségig lesoványodott és gyenge volt... de élt! Mindannyian sírtunk az örömtől. A gonosznak engednie kellett – ideje lejárt a kozmikus órán. Meg se tudtam szólalni, úgy éreztem, mintha álmodnék. Maga voltam a megtestesült hála: kívánságom és Isten akarata egyezett... Ő adta vissza a gyermekemet! A kisfiam lassan kezdett felépülni, a fiatal orvos búcsút vett tőlünk, és eljött a nap, amikor a kicsi már felállhatott. Újból kellett tanulnia a járást, de napról napra erősödött, két hónap elteltével pedig már iskolába járhatott. Én is újra aludhattam, és vissza akartam térni a szobrászi alkotómunkához. Azonban valahogy furcsán éreztem magam... mintha egyfolytában ittas lennék, az egész környezetemet elmosódottan, víz alatti felvételhez hasonlóan láttam. Lassan minden egyre elmosódottabbá vált... kicsúszott alólam a talaj... A szérumot, amivel beoltottak, csődörhormonból készítették. Mint később hallottam – és az újságok akkoriban részletesen írtak erről –, az

új, még alig kipróbált preparátum idegen anyagként hatott a nőkre, mintha mérget fecskendeztek volna a vérükbe! A legtöbb beoltott nő először idegi bántalmakat szenvedett, majd a szervezetük megkísérelt a mérgezett vértől megszabadulni, és megállíthatatlan vérzések léptek föl. Semmi sem segített, sokan meghaltak, ami pereket vont maga után. Napról napra romlott az állapotom. A világot egyre elmosódottabban láttam. Ismeretlen érzés uralkodott el rajtam, magamnak is idegennek hatottam. A különös érzés, hogy nem levegőn, hanem valamilyen folyadékon keresztül látom a környezetemet, napról napra erősödött. Egy nap rohamot kaptam, pulzus helyett csak valamilyen remegést lehetett érezni, nem tudtam már járni, nem ettem, képtelen voltam az alvásra, szívemre jeges tömlő nehezedett, és úgy éreztem, mintha minden, ami körülvett, vízben úszott volna. Nincs elegendő hely a szenvedéseim leírására. Hónapokon keresztül jártam a pokol legkülönfélébb állomásait. Nyáron javult valamennyire az állapotom, és orvosi tanácsra mindannyian a tópartra utaztunk a klímaváltozás jótékony hatásaiban bízva. A családi villa teraszán ülve próbáltam ugrándozó idegeimet lecsillapítani és uralmam alá vonni. Százszor, ezerszer ismételtem el magamban: – Nyuuugalom... nyuuugalom... nyuuugalom. Lassan kezdett elviselhetőbbé válni az állapotom, alkalmanként már éjszaka is tudtam aludni... Egyszer feltűnt, hogy fiam meglepően csendben volt, és csak a díványom körül settenkedett, ahelyett, hogy szokása szerint a többi gyerekkel játszana a vízparton. Bár nem mutattam ki érzésemet, igen megijedtem – csak nem betegedett meg újra? Nem tetszik, ha egy gyerek hirtelen feltűnően elcsendesedik! Megkérdeztem: – Mi van veled? Miért nem játszol a többiekkel? A gyerek a dívány karfájára támaszkodott, figyelmesen rám nézett, majd így válaszolt: – Mami, lehet, hogy én már éltem egyszer? A kérdése nagyon meglepett. Visszakérdeztem: – Hogy jutott ez eszedbe? – A kertben egy nagy, fekete bogarat láttam. Megpiszkáltam egy bottal, mire a hátára feküdt, és teljesen mozdulatlan maradt, mintha megdöglött volna. Kíváncsi voltam, mit fog csinálni, így csak néztem, és

várakoztam. Eléggé hosszú idő telt el, talán fél óra, amikor a bogár egyszer csak a lábára állt, és elfutott. Ekkor az a biztos érzésem támadt, hogy már éltem egyszer. Csak úgy látszott, mintha meghaltam volna, az emberek is azt hitték, hogy már halott vagyok, de aztán továbbfutottam, mint a bogár, most pedig itt vagyok, újra élek. Ami azt jelenti, hogy meg sem haltam! És tudod, mami, azért is tettem fel neked ezt a kérdést, mert minden reggel, amikor felébredek, de a szememet még nem nyitom ki, úgy érzem, gyorsan fel kell ugranom, hogy vadászni menjek, mivel a feleségemnek és a fiamnak élelmet kell szereznem. Csak amikor kinyitom a szemem. és a mennyezet sarkait meglátom, akkor jut eszembe, hogy kisfiú vagyok, a te gyereked. De mami, a feleségem, a gyerekem és az összes ottani ember más, nem úgy néznek ki, mint az itteni emberek, hanem... mindannyian egészen feketék és teljesen meztelenek – mondta a gyerek, és zavartan mosolygott. Egyre növekvő érdeklődéssel hallgattam a szavait, de nem akartam, hogy a meglepetésemet észrevegye. Hagytam, hadd mondja végig a történetét, majd megkérdeztem: – Tehát több gyermek apja voltál. De hol laktatok? A gyerek ekkor papírt és ceruzát vett elő, és biztos kézzel felvázolt egy kunyhót, amelyen egészen sajátos kivezetés szolgált a füst eltávolítására, amilyet ebben az országban soha nem láthatott. A kunyhó előtt pedig egy meztelen, lógó mellű asszony állt. A kunyhó mellett hullámvonalak jelezték a víz közelségét, a háttérben pedig pálmafák álltak. Megmutatta a rajzot, majd magyarázatot is fűzött hozzá: – Ilyen kunyhókban laktunk, ezeket magunk építettük. De mindenki vájt és faragott magának egyetlen fatörzsből csónakot is. Volt ott egy nagy folyó, de abba nem lehetett csak úgy bemenni, mint itt a tóba, mivel a mélyén valamilyen szörnyeteg lakozott, nem emlékszem, micsoda, csak azt tudom, hogy leharapta az emberek lábát, és ezért nem fürödhettünk a folyóban. Látod, ezért ordítottam annyira tavaly, amikor a vízbe akartál vinni: attól féltem, hogy valami leharapná a víz alatt a lábamat. Még ma is többször gondolok erre, ha fürödni megyek, de már tudom, hogy itt semmilyen veszélyes dolog sincs a vízben. És emlékszel, mami, amikor tavaly megvettük a nagy családi csónakot, én rögtön evezni akartam. Te nem akartad megengedni nekem, azt

mondtad, előbb meg kell tanulnom evezni. Én azonban tudtam, hogy képes vagyok rá, mert a vékony, fatörzsből készült csónakommal olyan jól tudtam közlekedni a vízen, mintha összenőttem volna vele. Még bukfencezni is tudtam a csónakommal a vízben! Olyan sokáig nyaggattalak, amíg aztán mérgesen azt mondtad, jó, próbáljuk meg, de majd látni fogom, hogy nem megy az evezés. Aztán – emlékszel? – mindenki borzasztóan meglepődött, hogy én egy evezővel is kiválóan tudtam evezni, mivel a karom túlságosan rövid volt ahhoz, hogy mindkét evezőt használjam. Más csónakok és fürdőzők között is el tudtam irányítani a nagy csónakot. Bizony, a fatörzscsónakommal annak idején bármire képes voltam! Ha akkor láttál volna! Ott egyébként a fák is másként néztek ki – mondta, és elém helyezte a rajzot –, és még más, egészen más növények is voltak. Nézd, itt állok, egy nagy madárra vadászom, a kalapom pedig itt fekszik mellettem. Rajza minden részletében tipikus trópusi tájat ábrázolt, pálmákkal és egyéb trópusi növényekkel, az állítólag őt megjelenítő alak tipikus néger volt, csak a kalap tűnt gyanúsnak. Pontosan úgy nézett ki, mint a modern férfi nemezkalapok. Nem akartam azonban megzavarni, egyébként is igen óvatosan kérdezgettem, nem felébreszteni a fantáziáját. Mivel azonban még soha életében nem látott meztelen nőt, hacsak nem műalkotásokon, azok viszont nem ábrázolnak lógó mellű nőket, megkérdeztem: – Miért rajzoltál a feleségednek ilyen hosszú, lelógó, csúnya mellet? A gyerek csodálkozva nézett rám, mintha nem értené, miért teszek fel ilyen kérdést, és habozás nélkül, magától értetődően válaszolt: – Azért, mert ilyen volt a melle! És ez nem csúnya! A feleségem nagyon szép volt! – tette hozzá büszkén. Ez a válasz meggyőzött arról, hogy mindezt nem csupán hallotta valahol. Még soha nem járt moziban, nem olvasott Afrikáról szóló könyveket – honnan szedte volna, hogy a lógó mellű nő szép! A mi szépségideálunk más. Végül megkérdeztem még: – Mi az utolsó emléked? – Vadásztam, és egy tigris jött felém. Felé hajítottam a dárdámat, de nem pusztult el, hanem mellében a kiálló dárdával rám ugrott. Arra már nem emlékszem, mi történt ezután. – Na jó, mindez nagyon érdekes, és természetesen elképzelhető, hogy éltél már egyszer, és amit elmondtál, valóban megtörtént. Most

azonban itt vagy. Ne gondolj többet a múltra, csak a jelennel foglalkozz. Nekem mindent elmondhatsz, de másoknak ne beszélj ezekről az emlékeidről. – Igen, mami – válaszolta a kisfiam –, én is így gondoltam, mert azt már tudom, hogy a felnőttek azt gondolják, a gyerekek idióták, és mindig kinevetnek minket. De mit gondolsz, mi történt a feleségemmel és a gyerekeimmel? – Erre nem tudok válaszolni, de ne felejtsd el, hogy minden elmúlik, csak a szeretet marad meg örökké, és így ebben az életben is a szeretet révén találhattok újra egymásra. – Akkor jó! – mondta a kisfiam, és a többi gyerekhez futott, hogy játsszon velük. A rajzait magamhoz vettem, és abba a naplóba helyeztem, amelyet már születése óta vezettem... Többé nem kérdeztem tőle semmit ezekről az emlékeiről. Nem akartam, hogy felélesztett fantáziája színezze át az emlékeit, és azt is el akartam kerülni, hogy túlságosan beleássa magát ezekbe az emlékekbe. Minek is? Tudtam, hogy még semmilyen Afrikáról szóló könyvet nem látott vagy olvasott, hiszen minden lépését ismertem, tudtam, mivel foglalkozik. Az is feltűnt, hogy az egyébként bátor, sót vakmerő fiú kétségbeesett tiltakozásba kezdett, ha fürödni vittük, úgy üvöltött, mintha az élete lenne veszélyben. Csak hosszas rábeszélésre egyezett bele, hogy bevigyem a vízbe, de még akkor is meg kellett ígérnem, hogy vigyázni fogok rá, és nem hagyom magára. Másnap azonban megint nem volt hajlandó egyedül a vízbe menni, eszeveszett kiáltozással tiltakozott. Újra a karomban tartva kellett bevinnem. Idővel mégis legyőzte a félelmét, és akkor már kiskacsaként lubickolt a vízben, egész nap csak fürdött, evezett és vitorlázott a tavon. Egészen kicsi, négy vagy ötéves korában gyakran festegetett a nővérem kislányával, aki az emberek arcát rózsaszínűre, míg a kisfiam mindig csokoládébarnára festette. Amikor felhívtam erre a figyelmét, semmit nem válaszolt, de továbbra is csokoládébarna arccal ábrázolta az embereket. Az emlékei nem kerültek többé szóba közöttünk. Néha egy-egy elejtett megjegyzéséből láttam, hogy még mindig foglalkoztatja ez a téma. Sok évvel később, amikor körülbelül tizenhárom éves lehetett, egy idegen férfi jelent meg a kertben, és arra kért, menjek ki vele az

országútra, mert a fiam felmászott egy nyárfára, és olyan magasan volt, hogy ha lezuhan onnan, biztosan szörnyethal. Felnéztem a 20-25 méter magas fára, de sehol nem láttam a fiamat. A nevét kiáltottam, mire ó a magasból visszakiáltva kérdezte meg, mit akarok. – Azonnal gyere le onnan. – Miért? – Ezt most nem fogjuk megvitatni, gyere le – kiáltottam. Nem válaszolt, de lassan láthatóvá vált az ágak között, ügyesen, de óvatosan, egy kismajom biztonságával mászott lefelé. Végül leugrott a legalsó ágról, és alig türtőztetett indulattal kérdezte: – Miért kellett lejönnöm? – Azért, mert őrültség olyan magasra felmászni. Hallatlan, hogy idegeneknek kell szólniuk nekem, hogy miket művelsz. Mire jó ez a meggondolatlan vakmerőség? Mit csinálsz ott fönt? – Fészket rendeztem be magamnak, ott eszem a pattogatott kukoricát, mert a magasban sokkal jobban ízlik, és az egész tájat belátom. Csodálatos onnan a kilátás. – Ne tedd többet. Mi értelme, hogy életveszélynek teszed ki magad? Itt lenn rendezz be magadnak fészket. A gyerek haragosan nézett maga elé, majd azt mondta: – Na jó, nem megyek fel többet, mert te életveszélyesnek tartod. Kíváncsi lennék, ki törődött velem, amikor az őserdőben még magasabb fákra másztam fel, hogy az állatokat figyeljem! Te hol voltál akkoriban? – Fogalmam sincs, hol voltam akkor, de most itt vagyok, neked pedig szót kell fogadnod! – feleltem megemelt hangon. Nagyon elégedetlen volt, de mivel egyébként nagy szabadságot biztosítottam neki, hamarosan más elfoglaltságot talált magának, és az incidens feledésbe merült. Később, amikor éppen hazaért egyszer az iskolából, dúlva-fúlva mesélte el, mi történt: – Nevetséges! A lelkész azt akarja elhitetni velünk, hogy az ember csak egyszer él. Én viszont tudom, hogy több életünk van! Tudom! De a felnőtteknek jobbsemmit sem mondani, csak hallgatni! Az új emlékei valószínűleg fokozatosan kiszorították a tudatából a korábbi életéből származó benyomásokat, hosszú ideig említést sem tett róluk. Csak tizenöt éves korában kért meg arra, hogy egy nagy

dzsesszdobot vegyek neki. Együtt mentünk el a legnagyobb hangszerboltba, ő pedig a létező legnagyobb dobot választotta ki az összes tartozékkal. Ugyanaz a csoda ismétlődött meg, amelyet az evezéssel kapcsolatban egyszer már átéltünk. Miután hazaérkeztünk új szerzeményével, kezébe vette a két ütőt, leült a dob elé, és biztos kézzel, magától értetődő könnyedséggel dobolta el a legnehezebb ritmusokat, a leglehetetlenebb szinkópákkal. Úgy dobolt, mintha eksztázisban lenne, a szeme ragyogott, könnycseppek gördültek le az arcán... sírt, hangtalanul sírt közben... Nem beszélt arról, hogy hol tanult dobolni, csak egy alkalommal, miután egy nagyon különös ritmust szólaltatott meg, tette a következd megjegyzést: – Látod, mami, így üzentünk egymásnak rendkívüli távolságokból – majd megszállottként dobolt tovább. Ugyanakkor nem akart négerekről szóló történeteket olvasni. – Minek? Úgyis jobban tudom, mi volt ott, akkor miért érdekelne, hogy a fehérek mit gondolnak erről? Ha pedig igazi leírásokat olvasok, rögtön sírni kezdek, akár akarok, akár nem... Már akkoriban is felnőtt volt, de amikor repülőtisztként nézett meg velem egy négerekről szóló filmet, úgy sírt a sötétben, mint a kisgyerek. Rázta a zokogás, könnyei feltartóztathatatlanul csorogtak végig az arcán. Hol tanult meg dobolni? Magam is tapasztaltam, mennyire nehéz ezen a hangszeren játszani. Egyáltalán, hogy jut eszébe egy nagyvárosi gyereknek, hogy dobot kérjen magának? És miért fakad sírva egy vidám, modern fiatalember, amikor dobol, vagy négerekről szóló filmet néz? Évekkel később indiai útjáról visszatérőben meglátogatott minket Paul Brunton. Beszéltem neki a fiam emlékeiről. Látni akarta a rajzokat, majd miután hosszasan tanulmányozta őket, a következőket mondta: – Ez a kunyhótípus kifejezetten egy közép-afrikai, a Zambézi partján élő néger törzsre jellemző. A gyerek pontosan adta vissza az összes részletet. – Jó, de ilyen kalapot ugye nem hordanak a négerek? Úgy néz ki, mint egy szokványos férfi nemezkalap – jegyeztem meg. – Nem – mosolyodott el Brunton –, téved. A gyereknek igaza van. Ez a kalap is jellemző erre a törzsre, csak nem nemezből készítik, hanem nádból fonják. Egyébként a vadászfegyver ábrázolása is élethű. A

lábakat leharapó szörnyeteg pedig természetesen a krokodil. A folyó arrafelé szinte hemzseg a krokodiloktól. De mondja csak, hogyan lett önnek néger kisgyereke? – kérdezte meg végül. – Magam sem tudom – válaszoltam mosolyogva, majd más témára tértünk. Erre azonban sok-sok évvel később került sor. Az első emlékek akkor bukkantak fel, amikor a fiam a tó mellett hosszú ideig, mozdulatlanul figyelt egy fekete bogarat. Nem tudta, de a koncentráció egyik indiai módszerét alkalmazta. Az indiai jógik egy fekete pontot választanak ki a falon vagy egy kristálygömbön, majd arra összpontosítják minden figyelmüket. A gyerek esetében a bogár töltötte be a fekete pont szerepét, és akaratán kívül valószínűleg transzba jutott. Így ébredtek fel benne előző életéből származó emlékei. A nyár eltelt, az állapotom pedig határozottan javult. Tudatom kitisztult, a világot már kevésbé elmosódottan láttam, és a véremet sem égette már a méreg. Ősszel azonban, már otthon, felléptek azok a tünetek, amelyek a szérummal beoltott nők legnagyobb részének a halálát okozták. Újból ágyban kellett feküdnöm, és félelmetes görcsök és fájdalmak gyötörtek. Nem hittem volna, hogy ilyen kínokat élve is meg lehet tapasztalni. Minden uralmamat elvesztettem a testem fölött. Idegeim szinte lebénultak, hiába akartam akár csak a kezemet felemelni, az mozdulatlan maradt. Állapotom aggasztó, ijesztő volt. Álmatlan éjszakáimon pedig egy visszataszító hang visszhangzott füleimben: – Engem akarsz elkapni? Ha-ha-ha... Az orvosok konzíliumot tartottak, és műtétet javasoltak. Ugyanaznap este hívott fel minket a férjem egyik volt osztálytársa, akivel nagyon jó viszonyban voltunk. Azt mondta, éppen akkor tért vissza hosszú indiai tartózkodás után. Másnap ellátogatott hozzánk. Állapotomat látva így szólt: – Tudod, hogy Indiában egy nagy mestertől tanultam jógát. Ha követed a tanácsomat, újra egészséges leszel. Semmiképpen ne hagyd magad megoperálni. Megígértem, mindent megteszek, amit csak tanácsol. Mutatott néhány egyszerű jógagyakorlatot, amelyeket fektemben, félholt állapotomban is végre tudtam hajtani, ő pedig azt mondta,

mindezt ismételjem meg naponta többször is, tudatirányítással összekötve. Minden utasítását hiánytalanul végrehajtottam. Néhány nap elteltével már érezhetően javult az állapotom, a fájdalmaim enyhültek, és az összes többi tünet tekintetében is feltűnő javulást lehetett érzékelni. Két hét múlva rövid időre már fel tudtam állni. Újra visszatért belém régi énem! Kisebb zavarokat még érzékeltem, de a barátunk mutatott néhány további jógagyakorlatot, és lassan annyira felépültem, hogy tavasszal több hónapra a tengerhez utazhattam. Az áldott tengeri klíma, a fürdés és a jógagyakorlatok visszaadták az egészségemet. A legutolsó négy hét alatt a férjem is mellettem volt, én pedig személyes életem legszebb időszakát éltem át. Csak aki túlélt már gyógyíthatatlannak vélt betegséget, az tudja, mit jelent újra egészségesnek lenni! Ó, Te ismeretlen erő és hatalom, amelyet az emberek Istennek neveznek! Köszönöm, hogy visszaadtad az egészségemet, hogy megmenekülhettem a pokoltól, hogy nem váltam szeretteim terhére, és hogy újra hasznos, dolgozó ember lehettem! A nap még soha nem sütött olyan csodálatosan, az ég még soha nem volt olyan kék, a tenger még soha nem csillámlott a napsugarakban olyan fenségesen, mint azon a nyáron... Ősszel már otthon voltunk, én pedig újra annyi munkát végeztem, mint régebben. Egy este az egész család moziba ment. Walt Disney-estet rendeztek, láttunk néhány történetet Mickey egérről, Pluto kutyáról és Donald kacsáról, és rendkívül jól szórakoztunk. Az egyik rajzfilmben Walt Disney összes hőse közös vállalkozást alapított, hogy a „kísértett házakat” megszabadítsák a szellemektől. Hirdetést jelentettek meg. A szellemek, akik egy öreg kastélyban éltek békében, minden éjszaka a nagy lovagteremben gyűltek össze, és az egyikük itt fedezte fel az apróhirdetést, miközben kényelmes karosszékében az újságot olvasta. Felháborodva olvasta fel, hogy Mickey, Pluto, Donald és még mások vállalkozást hoztak létre a szellemek ellen. Mindannyiukat dühítette, hogy most már a szellemek sem élhetnek békében, és elhatározták, hogy móresre tanítják ennek a vállalkozásnak a részvevőit. Egyikük felhívta a társaságot, és megrendelte a szolgáltatást. Utána kiosztották

egymás között a szerepeket; az egyik az ajtó mögé, a másik az ágy alá bújt, egy harmadik pedig a tükörbe lépett, hogy bárki, aki a tükörbe néz, a szellemet lássa maga helyett. Mindenki kapott valamilyen feladatot a Mickey & Co. megfélemlítésére. Mindenáron elriasztani az új társaságot a meghirdetett tevékenységétől. Miután kiosztották a szerepeket, a szellemfőnök intésére az összes szellem eltűnt a következő módon: összezsugorodtak, majd zöldesen foszforeszkáló gömbökké váltak, és lebegve, ugrándozva szétgurultak különböző irányokba, majd eltűntek – és közben ördögi vihogással szórakoztak azon, hogy földi élőlények akarják őket elkapni! A meglepetéstől elállt a lélegzetem! Húgom és öcsém azonban hangosan felkiáltottak: – Nézzétek, nézzétek! Esther zöld gömbjei! Még ilyet... Egészen izgalomba jöttek, és olyan hangosan kiabáltak, hogy már attól tartottam, a végén kiküldenek minket a moziból. És ha tudták volna, hogy az egész jelenet, amikor utolsóként a szellemfőnök is zöld gömbbe zsugorodott, démonian röhögött, és ugrándozva eltűnt, pontosan, hajszálpontosan egyezett azzal, amit annak idején én láttam! Nem tudtam szóhoz jutni. Hogyan? Mások is látták már ezt a jelenséget? Abban ugyanis egy percig sem kételkedtem, hogy Walt Disney ténylegesen látta ezt a zöld gömböt, kellett, hogy lássa! Hogyan találhatott volna ki magától pontosan ugyanolyan jelenséget? Ilyen véletlen nem fordulhat elő. Ez azonban még nem volt minden! Néhány hét múlva egy „Aram, mágia és misztika” című könyv jutott a kezembe. A könyv nagy, autentikus szöveggyűjtemény. Miközben egymás után olvastam az esetleírásokat, a következő részlethez értem: „...hogyan jöhetett át ez a valaki lezárt és lelakatolt ajtón? Abban a tudatban, hogy az ajtót alaposan bezártam, arra gondoltam: »ide senki sem jöhet be!« hiába is nyomódott már le a kilincs, és hallatszott kaparászás az ajtó felől. De mi történt? Már ott zizegett a szobámban, megkopogtatta a szekrényt, elhaladt az ágyam előtt, és kristályosan tiszta hangon megcsendítette az éjjeliszekrényen álló lámpa tejüvegét” (458. oldal). Majd később: „Nem láttam semmit, de nem is igyekeztem látni. Csak a lakótársam állítja, hogy a padlón telihold nagyságú fény jelent meg, mivel jól kivehetően látta, amint a guruló fénygömb az ajtónyílásban megjelent, majd a fal mögött újra eltűnt” (459. oldal).

Nem akartam hinni a szememnek. Már megint a teliholdszerű gömb? A jelek szerint ez a fénygömb egyáltalán nem számít ritkaságnak. Milyen különös! Ha jobban utánagondolunk, hasonló dolog az elektromos jelenségek között is fellelhető: a gömbvillám. Ez is a levegőben gurul, és arra is volt már példa, hogy egy gömbvillám a nyitott ablakon keresztül beszökkent, végiggurult az egész szobán, majd egy másik nyitott ablakon át kilebegett. Amíg megtartja gömbformáját, nem jelent veszélyt, de amint kilép ebből a zárt formából, mindent megsemmisít, ami az útjába kerül. Akkor a gömbvillám ezerszer veszélyesebb a hagyományos villámnál. Mi más akkor ez a zöldesen foszforeszkáló gömb, amely szintén szerencsétlenségeket okozhat, csak éppen egy másik szinten? Egy messzi múltból fennmaradt leírás egy egészen nagy beavatottról számol be: Hermész Triszmegisztoszról, aki Föld és ég összes titkát ismerte. Ő így fogalmazott: „Mint fönt, úgy lent, ahogy lent, úgy fönt.” Milyen meglepő párhuzam a zöld gömb és a gömbvillám!

Hajnalpír. Az Ájurvéda Újból mindennap a műteremben dolgoztam. Munka közben egy alkalommal elviselhetetlen nyugtalanság szállt meg. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy tulajdonképpen semmit sem csinálok. Az idő mérföldes léptekkel száguld előre, az egyik nap úgy telik el, mint a másik, én pedig semmit sem csinálok. Semmit? – teszem fel magamnak a kérdést –, hogyhogy semmit? Egész nap dolgozom, tanulok, és könyvtárnyi irodalmat olvasok el, ha elfáradok, zongorázom – hogyhogy nem csinálok semmit? A legutóbbi évekre gondoltam, és a következő választ hallottam magamban: – Semmit nem tettél, egyáltalán semmit mások szenvedéseinek enyhítésére... Házasság, anyaság, szobrászat... ezek mind a személyes ügyeid. Ez igaz. De mit tehettem volna? Az elmúlt években arra vártam, hogy a magasabb erők valamilyen utasítást adjanak, megmondják, mit tegyek. A hangot azonban egyszer sem hallottam. Honnan tudjam, hogyan és milyen „munkát” kell végeznem? Ha most, miközben a történtekről írok, visszagondolok, mosolyognom kell akkori egyéniségemen. Milyen naiv az ember, a tudatlan ember! Hogyan vehetne valaki részt a „nagy műben”, ha maga még nem ért célba? Ha még saját magával nem tudott dűlőre jutni? Azonban minden megvilágosodott ember keresztülmegy ezen a gyermekbetegségen, azon, hogy rögtön az egész emberiséget akarja megváltani, ahelyett, hogy először saját magát váltaná meg! A tényleges magasabb erők gondoskodnak arról, hogy az összes jelölt kigyógyuljon ebből a naív szemléletből. Én azonban akkor még nem jutottam túl ezen a szakaszon, és boldoggá akartam tenni az embereket. Fogadalmam óta egy percre sem felejtettem el, hogy ezért élek. Különböző kísértéseknek lettem kitéve, amelyek azonban számomra valójában nem jelentettek kísértést. Sok férfival hozott össze a sors, akik a kéjvágyukat akarták kielégíteni. Azt állították, „szeretnek” engem. Számomra azonban egyértelmű volt, hogy engem, azt a személyt, aki valójában vagyok, észre sem vették. Egyszerűen a testi szerelem után sóvárogtak. Az viszont hogyan érdekelt volna engem, mióta átláttam a természet által állított csapdát? Még csak a hiúságomat sem legyezte ezeknek a férfiaknak az irántam való vágyakozása. Éppen

ellenkezőleg: megalázónak tartottam, hogy a férfiak újra meg újra csak a testemet akarták. A magas filozófiáról beszéltem; egy férfi, aki a barátomnak nevezte magát, és lelkesedett az „intelligenciámért”, az első adandó alkalommal meg akart csókolni. Talán az intelligenciámat akarta megcsókolni? Valaki más a zenei tehetségemtől volt elragadtatva; amikor egyszer társaságban zongoráztam, azt állította, ő zeneimádó, megcsókolta a kezemet, majd mélyen a szemembe nézett... de micsoda érzékiséggel! Én már ismertem ezt a „zeneimádatot”, és csak nevettem rajta. Milyen unalmas, milyen unalmas! Engem valóban vonzott a zene, a filozófia és a pszichológia, minden, ami a művészettel vagy a tudománnyal állt kapcsolatban, de tapasztalnom kellett, hogy a legtöbb filozófust, pszichológust, csillagászt, tudóst és művészt a többi férfihoz hasonlóan még erősebben vonzotta a nemiség! Szegények! Mi marad nekik, ha egyszer elvesztik a férfiasságukat? Az üresség, a tulajdon ijesztő ürességük! A férfiak pedig azt bizonygatták, hogy eltékozlom az életemet, ha nem élvezem ki a nemiség gyönyöreit minden adódó alkalommal. Milyen lealacsonyító gondolat! Csak a nemiség lebeg a férfiak szeme előtt? Képtelenek arra, hogy a nemiség fölé emelkedve egyszerűen emberek legyenek? Arra, hogy gyerekként csak a játék kedvéért játsszanak, ahelyett, hogy a játékot is a szexualitásnak rendelnék alá? Sokan zenélnek, végeznek valamilyen művészi tevékenységet, játszanak amatőr színészként, vagy foglalkoznak pszichológiával csak azért, hogy állandóan új társat szerezhessenek maguknak. A Biblia így fogalmaz: „Bizony mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba”. Milyen mélyen átéltem ezt a csodálatos igazságot, amikor látnom kellett a csupán a nemiségnek élő emberek nyugtalanságát és kielégületlenségét! Ezek a szerencsétlen, kiüresedett lelkű emberek pedig a közönyömet látva azt hitték, elfojtom az ösztöneimet, vagy komédiázom. Mindig nagyon szigorú önelemzésnek vetettem alá magamat: soha, egyetlen gondolat erejéig sem éreztem nemi vonzódást férfi iránt. Változatlanul mélyen szerettem a férjemet, de nem mint nő a férfit, hanem mint ember az embert! Szó sem volt kísértésről, nem kellett lelki tusákat folytatnom magamban, és nem kellett

„legyőznöm” a vágyaimat, mert egyáltalán nem is vágytam férfira. Azóta, hogy egy éjszaka tisztán felismertem a testi szerelem megtévesztő jellegét, már nem nőnek éreztem magam. Azon az éjszakán emberré váltam, az énem győzedelmeskedett, és az én nem kívánja a nemiséget! Az „énnek” nincs neme! Az „én” nem valaminek a kiegészülni vágyó fele, az „én” mindig önmagában jelent egységet! Ha pedig az ember felismeri ezt az igazságot, akkor a felismerést a teste is követi! Műtermemben ilyen gondolatok foglalkoztattak, amikor hirtelen ugyanaz az érzés fogott el, amelyet évekkel azelőtt, a gondolatátvitel gyakorlása közben tapasztaltam, valahányszor egy gondolatot képtelen voltam átvenni vagy követni: valami olyan erővel nyomta a mellkasomat, hogy alig tudtam lélegezni. Félretettem a mintázófát, és összpontosítottam. Ekkor, sok-sok év után, újra éreztem az egész testemre kiterjedő sajátos bizsergést, és meghallottam a jól ismert, a hosszú évek során nélkülözött, áldott hangot: – Miért hanyagolod el a szellemi képességeidet? – Hogyan tudnám a képességeimet nem elhanyagolni? Tehetek valamit? – kérdeztem vissza. – Nagyon jól tudod, önmagában attól, hogy valakinek született tehetsége van a zene, a szobrászat vagy más művészetek iránt, még nem fog feltétlenül művésszé válni. A tehetséget ki kell bontakoztatni, ehhez viszont gyakorlás, gyakorlás és megint gyakorlás kell! Sem a szorgalom nélküli tehetség, sem a tehetsége nélküli szorgalom nem jelent művészetet. Ha azonban a tehetségedet összekötöd a szorgalommal, akkor igazi művésszé válhatsz! Te is rendelkezel olyan képességgel, amelyet nem fejlesztesz tovább: a lélek kinyilvánításának képességével. Gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj... és akkor művésszé válsz az összes művészeti fonna fölött álló művészetben: a művészet nélküli művészetben! Szívem hevesen dobogni kezdett. Évek óta vártam belső útmutatásra anélkül, hogy választ kaptam volna. Nem volt más választásom, dolgoztam, és a sorsom által. megkövetelt napi feladataimat végeztem. Pszichológiát és szobrászatot tanultam. A két terület csodálatosan kiegészítette egymást. Portrékészítés közben a modellem lelki beállítottságát is alaposan tanulmányoztam. Mindenkit érdekesnek

találtam, és minél mélyebben sikerült bepillantanom valakinek a lelki világába, annál jobban sikerült a képmása. Rájöttem, hogy a portrékészítés és a pszichológiai elemzés ugyanazt jelenti! A képmások készítése lelki tanácsadással is együtt járt, és az összes modellem a munka végeztével továbbra is kötődött hozzám lelkileg. A monumentális munkák, a nagy kompozíciók is nagy örömet szereztek nekem. Az erős koncentráció folyamatosan új igazságokhoz vezető kapukat nyitott meg előttem. Lelkem legmélyén azonban elszomorított, hogy a „hangot” nem hallhattam többet. Úgy kiszáradtam, mint a fűrészpor, és az az érzés nehezedett rám, hogy valamilyen nagyon magas forrásból származó erővel veszítettem el a kapcsolatot. Most pedig újra itt van ez az erő, és azt mondja, hogy a művészet nélküli művészetet kellene gyakorolnom. Hogyan gyakoroljam? Létezik egyáltalán ilyen gyakorlat? Még soha nem hallottam róla... Ekkor újra egészen jól kivehetően megszólalt bennem a hang; – Keress! – Keressek? Hol? és hogyan? – kérdeztem. Választ azonban már nem kaptam... Aznap este ahhoz a barátunkhoz látogattunk, aki betegségem alatt a jógagyakorlatok és a tudatirányítás bemutatásával megmentette az életemet. Vidáman telt az este, a férfiak felfrissítették iskolai élményeiket, én pedig megnéztem vendéglátónk könyvtárát. Találtam egy számomra különösen vonzó könyvet, és megkérdeztem, elvihetem-e. – Természetesen – válaszolta a barátunk. Magamhoz vettem a könyvet, és visszaültem a férfiak közé. Megkértem a barátunkat, mesélje el nekünk, hol és hogyan tanulta meg a jógagyakorlatokat, amelyekkel megmentett. Elmondta, hogy Indiában egyszer egy maharadzsa tigrisvadászatra hívta. A vadászat közben félelmében felágaskodott a ló, és olyan szerencsétlenül vetette ki őt a nyeregből, hogy a hátára esett, és képtelen volt felállni. Miután a szobájába vitték, a maharadzsa meglátogatta, és megkérdezte, melyik orvosát küldje hozzá, az indiait vagy az angolt. Barátunk az angol orvost választotta. Az orvos különböző fájdalomcsillapítókat írt fel neki, és azt tanácsolta, feküdjön nyugodtan az ágyban. Napok és hetek teltek el, ő viszont még mindig az ágyat

nyomta, és nem tudta megmozdítani sem a tarkóját, sem a hátát. Hat hét elteltével is csak rosszabbodott az állapota. A maharadzsa ekkor újból meglátogatta, és így szólt hozzá: – Ön az angol orvost kérte, ezért őt küldtem önhöz. Már hat hete kezeli önt, de az állapota egyre csak romlik. Ha megfogadja a tanácsomat, akkor az indiai orvosomra hagyatkozik, aki beavatást nyert az Ájurvéda tudományába. Barátunk megkérte a maharadzsát, küldje el hozzá az indiai orvost. – Mit jelent az, hogy valaki beavatást nyer az Ájurvédába? – kérdeztem. – A védák az indiaiak szent könyvei, a földi filozófia legmagasabb fokát képviselik. A védák különböző részekből tevődnek össze. Az Ájurvéda az egészség tudománya, az emberi test összes titkát, a betegségeket, a gyógymódokat és az egészség megőrzésének módszereit tartalmazza. A beavatottak már öt-hatezer évvel ezelőtt tudták például, hogyan lehet jóvátehetetlenül károsodott testrészeket hullák ép testrészeivel pótolni. A leghihetetlenebb műtéteket hajtották végre. Képesek voltak a megvakult szem helyére egészséges szemet beültetni – ezt a beavatkozást emberen és állaton egyaránt végre tudták hajtani –, még egy egész lábat is képesek voltak pótolni. Azt is tudták, hogy a betegségeket megszámlálhatatlanul sok apró, láthatatlan lény okozza, amelyeket ma baktériumnak neveznek, de azzal is tisztában voltak, hogy a baktériumok egy démoni szellem láthatatlan testének sejtjei. Ezzel kapcsolatban a Nyugaton persze semmilyen kutatást nem folytatnak, eltekintve néhány olyan beavatottól, mint például Paracelsus. A gonosz szellem egy vagy több embert a hatalma alá von, és testével beléjük hatol. Ha az ember rezgései ráhangolódnak a gonosz szellem rezgéseire, akkor megbetegszik. Mindig vannak azonban emberek, akik soha nem rezegnek együtt a gonosszal, ők nem is betegednek meg. A nyugati tudomány szóhasználatával élve, immunisak. Ezekben az indiai szent iratokban az összes súlyos betegség leírása megtalálható. Még színes képekkel is illusztrálják, hogy néznek ki. Mindegyik betegség ijesztő alak, a rá jellemző megjelenéssel és színnel. A pestis démona például egy fekete szörnyeteg, nem véletlen, hogy a pestist „fekete halálnak” is nevezik. Egy másik, szintén halálos betegség szelleme sárga démon, az általa okozott betegséget

„sárgaláznak” hívják. A lepra szellemének oroszlánszerű feje van, és köztudott, hogy a leprás betegek messziről felismerhetők arcuk oroszlánra emlékeztető jellegéről. Arcukon annak a szellemnek az oroszlánarca ismerhető fel, amely megszállta őket. A tüdőgyulladást hatalmas, vörös démon okozza, amely úgy néz ki, mintha lángokból fonták volna. És így tovább; mindegyik betegség a különböző démonoktól való megszállottságra vezethető vissza. – Várj csak! – szakítottam meg barátunk elbeszélését –, mit is mondtál, a tüdőgyulladás óriási, vörös démontól származik? Milyen érdekes... – és szemem előtt hirtelen megjelent a gyerekkori emlék: újra magam előtt látom a kisöcsémet, amint felugrik az ágyon, és maga elé meredve, magán kívül kiáltja: – Mama, mama, a nagy, vörös ember jön felém, mama, segítség... – és úgy hadonászik kis kezecskéjével, mintha egy láthatatlan támadót akarna feltartóztatni... majd elveszti az eszméletét, mama pedig a következőket mondja: – Amit lát, az nem a valóság, hallucinál. Én azonban már akkor tudtam, hogy a „vörös ember” a gyerek számára valóság volt, méghozzá a jelek szerint objektív valóság, amellyel az indiaiak évezredekkel ezelőtt is tisztában voltak. Nemcsak az számít valóságnak, ami kézzel fogható és szemmel látható! Elmeséltem gyerekkori emlékemet, barátunk azonban egyáltalán nem lepődött meg. – A betegek természetesen nagyon gyakran látják a démonokat, amikor azok megszállják őket. Néha később is, a betegségük alatt, miközben a démonnal viaskodnak. Ha azonban ezt szóba hozzák, a környezetük azt állítja, csak magas lázuk van és hallucinálnak. Senki nem gondolkodik el azon, honnan származnak ezek a képek, amelyekre a betegek korábban egyáltalán nem gondoltak, és hogy lehet, hogy az ugyanabban a betegségben szenvedők előtt ugyanazok a képek jelennek meg, anélkül, hogy azokról korábban beszéltek volna egymással, hiszen nem is ismerik egymást, és korábban soha nem találkoztak. Barátunk elmondta még, hogy a maharadzsa indiai orvosa nagyon jószívű, kedves és meglehetősen fiatal indiai volt, akivel később bensőséges barátságot kötött, és máig is leveleznek egymással. Megvizsgálta, hogyan működnek az idegi reflexei, majd elment, és

tablettákkal tért vissza, amelyekből barátunknak naponta hármat kellett bevennie. Búcsúzáskor mosolyogva még azt mondta: – Három nap múlva újra lovagolni fog. Barátunk hitetlenül sóhajtott egyet. Másnap már meg tudta mozdítani a fejét. Az Ájurvéda fiatal beavatottja ismét eljött, újabb pirulákat adott, és tudatirányítással egybekötött légzőgyakorlatokat végeztetett vele. Délután már fel tudott ülni, és gerincében olyan bizsergést érzett, mintha életerő áramlana belé. A második napon fel tudott állni, először néhány bizonytalan lépést tett a szobában, majd később kiment a kertbe. A harmadik napon kipihenten és élénken kelt fel, és kilovagolt. Ezt követően mély barátság alakult ki közte és a fiatal indiai között. Egy alkalommal a következő kérdést tette fel újdonsült barátjának: – Mit adott be nekem, amitől szinte csodaszerűen felépültem? – Tudásunk apáról fiúra száll. Ha az apa beavatja a fiát, a fiúnak először meg kell esküdnie, hogy a titkokat semmilyen körülmények között sem adja ki. Ezt az esküt még senki sem szegte meg. Én sem árulhatom el önnek a tabletták titkát. Néhány dolgot azonban elmesélhetek a tudományunkról. Ezeket a tablettákat olyan vegyület alkotja, amelynek a legfőbb összetevője az arany. Ez az aranyat tartalmazó keverék azonban korántsem halott anyag, inkább „élő aranynak” nevezhetnénk. Több héten keresztül tartják hermetikusan lezárt tégelyben állandó hőfokon, vegyi kemence belsejében. Az eljárás során olyan tulajdonságok fejlődnek ki a halott aranyban, amelyek „életet kölcsönöznek” a nemesfémnek. Ön is tudja, hogy ha egy tojást háromszor hét napon keresztül állandó 40 fokos hőmérsékleten tartunk, a 21 nap elteltével kiscsibe bújik ki belőle. Ha azonban ugyanazt a tojást tíz percen keresztül 100 fokos hőnek tesszük ki, megkeményedik, de új élet már nem fog kifejlődni belőle. Ugyanez mondható el az aranykeverékről. A több hétig fenntartott állandó meleg az aranyban olyan energiát fejleszt ki, amely ugyanúgy rezeg, mint az „életenergia”. Ez az energia messze az atomenergia fölött áll. Az arany lassú folyamat során, évmilliók alatt alakul ki a föld méhében a Föld szokványos durva anyagából. Ennek a folyamatnak a továbbfejlesztése révén az aranyat újabb anyagfajtává alakíthatjuk át, amely már feltöltődött ezzel a magas energiával. Ahogy a vas mágnesezhető, úgy

az aranyból is előállítható mágneses vagy „élő” arany. Az arany mágnesessége azonban sokkal magasabb energiát hordoz, mint a vasé. Ugyanúgy rezeg, mint saját életerőnk, ez az energia maga az élet, és csodás hatást fejt ki az összes élőlényre. Az ember élő mágneshez hasonlítható, amely ezzel a legmagasabb energiával töltődött fel. Ahogy egy mágnes is elvesztheti idővel mágnesességét, de elektromos áram átvezetésével újra mágnesezhető, úgy az ember is újból feltöltődhet ezzel az energiával. Az ön esetében a legkifinomultabb szerv sérült meg, és az életenergia feszültsége nagyon meredeken leesett. Szervezetében nem volt elegendő erő ahhoz, hogy saját magát rendbe hozza, mivel éppen a gyógyító központok sérültek meg. Ezek a tabletták újra feltöltötték az idegközpontjait, a természet újra működésbe lendült, ön pedig újra egészséges. Ez a teljes titok. Tudja, a maharadzsa már öreg, de a férfiasságát mindennap meg akarja mutatni a szeretőjének. Ezeknek az aranypiruláknak a segítségével a fiatal férfi erejét képes megőrizni. A természet önmagában már nem képes a teste számára biztosítani ezt az energiát, a készítmény viszont mozgásba hozza az idegi központokat, ami már elegendő is ahhoz, hogy fajfenntartó képessége naponta megújuljon. Barátunk megkérdezte: – Miért titkolják el a tudásukat? Miért kell az ismereteiknek titokban maradni? Miért nem élvezheti az egész emberiség ennek a tudásnak az áldását? Miért nem avatják be az angol orvosokat ebbe a tudományba? Az indiai egy darabig maga elé meredt, majd így válaszolt: – Ahogy a tojás esetében a kakas általi megtermékenyítésre van szükség ahhoz, hogy a szunnyadó élet felébredjen, úgy a készítmény előállításakor is szükség van egy erőforrásra, amely az aranymolekulák lappangó energiáit életre kelti, és a halott aranyból élő anyagot teremt. Ez az erőforrás maga az ember. A megtermékenyítő erő nemcsak a testen keresztül, hanem egy másik szinten energiaként is megnyilvánulhat. A hipnotizőr például tudatának szintjén használja fel megtermékenyítő erejét, és más emberek lelkébe hatolva éppúgy kibontakoztathat szunnyadó erőket, ahogy ivarsejtje egy másik ivarsejttel egyesülve életet teremthet. Ahhoz, hogy különböző anyagokban, ebben az esetben az aranyban, bizonyos folyamatok induljanak el, az ember saját életenergiájának kisugárzására van

szükség. Ha azonban ezt az erőt nemi szervein keresztül továbbítja a külvilág felé, akkor az életenergiát eredeti formájában kisugározni képes idegközpontjait altatja el. Ezek az idegközpontok automatikusan nyílnak, illetve záródnak. A férfi vagy a nemi szerveibe, vagy a magasabb idegközpontokba irányíthatja ezt az energiát, de nem töltheti fel életenergiával mindkét szervét egyszerre! Így bizonyára azt is megérti, hogy amikor az apa beavatja a fiát ebbe a tudományba, a fiúnak a hallgatás esküjével együtt az önmegtartóztatás esküjét is le kell tennie. A fiú éppen ezért csak akkor részesülhet a beavatásban, amikor már házaséletet él, és több gyermeke van, hogy ne szakítsa meg a láncot. Mutasson nekem olyan nyugati orvost, aki ennek a tudásnak az érdekében hajlandó lenne teljes önmegtartóztatásban élni! Tapasztalataink szerint, a nyugati orvosok zöme a tudásával minél több pénzt igyekszik összeszedni, hogy állati ösztöneit kielégíthesse. Sokan jártak már nálunk, és titkainkat a legkülönbözőbb eszközökkel próbálták kiszedni belőlünk. Hamar egyértelművé vált előttünk, hogy titkaink felhasználásával meg akartak gazdagodni, vagy hiúságuk kielégítése céljából igyekeztek kicsalni belőlünk tudásunkat, hogy önmaguknak arathassák le a hírnevet. Hallgattunk. Szomorú tény, hogy az idegen hatalom az Ájurvéda több beavatottját is megkínzatta, mivel nem voltak hajlandók kiadni a titkukat. Az idegenek azóta nem találhatnak olyanra, aki beavatást nyert az Ájurvédába. Senki sem ismerné be, hogy tud valamit. Rákényszerítettek minket a maszk viselésére és arra, hogy „titokzatos keletiekként” viselkedjünk. Nagyon magas árat kellett fizetnünk. Annyit azonban elárulok önnek, hogy a sok-sok év alatt olyan idegen orvosok is jártak erre, akik értékes, komoly szándékú emberek voltak, és a segíteni akarás olyan erős volt bennük, hogy a brahmaharija (önmegtartóztatás) esküjét is hajlandók voltak letenni, hogy a titok birtokában gyógyíthassanak. Ezek az emberek szintén beavatást nyertek, és velünk együtt dolgoznak, de tudásukat éppúgy titokban tartják, mint mi. Abban a pillanatban, ahogy az emberiség eléri azt a fejlődési fokot, amelyen az orvosok többsége már hajlandó a gyógyítás érdekében lemondani a nemi gyönyörökről, az Ájurvéda beavatottjai feltárják előttük az általuk őrzött igazságokat és titkokat. A nyugatiak azonban egyelőre főleg arra törekednek, hogy új felfedezéseiket egymás károsítására használják fel. Gondoljon csak arra, hogy mihez vezetett a dinamit vagy a repülőgép felfedezése. Új

fegyverekhez! Mit kezdenének ezek az emberek a kozmikus energia és a még magasabb rendű életenergia titkával? Csak új lehetőségeket keresnének egymás kiirtása és még nagyobb vagyon felhalmozására! A háború üzlet! és mire jó ez az üzlet? Mire jó az egyre több pénz? Az élvezeteik felfokozására, arra, hogy még mélyebbre merüljenek a nemi örömök és a perverzitások özönében. És ön azt szeretné tudni, miért nem áruljuk el a titkainkat! Az idegen orvosoknak hiányoznak ezek a titkok a legkevésbé! Ha meghallják, hogy a tudásért cserébe le kell mondaniuk élvezeteikről, hirtelen lelohad az érdeklődésük. Azt pedig egyáltalán nem hajlandók elhinni, hogy ezért az alacsony árért az egész élet titkát kapnák meg. Sokkal könnyebb kinevetni és kigúnyolni a távol-keletieket anélkül, hogy egyetlen kísérletet is tennének. Az idegenek többsége azt hiszi, a Földön a legnagyobb boldogság a nemi vágyak kielégítése által érhető el. Hogyan akarják azt a hihetetlen erőt megismerni, amellyel a szellemiség síkjára jutott emberek rendelkeznek, ha maguk meg sem próbálnak eljutni odáig? Ez az erő sem pénz, sem hatalom útján nem szerezhető meg. Az ár a lemondás! Aki azonban megfizeti ezt az árat, később rájön, hogy semmiről sem mondott le, mert a halandót a halhatatlanra, a mulandót a múlhatatlan boldogságra cserélte. Ennél jobb cserét elképzelni sem lehetne! Erről azonban felesleges vitatkozni. Ezeket a titkokat nem értheti meg az ember az értelmével. A szellemiséget nem lehet megérteni, csak átélni, a szellemiséggel csak azonosulni lehet! Mi nem próbáljuk meg eltéríteni az idegeneket a továbbhaladástól az értelem útján. Már eddig is sokat értek el, és még többet fognak elérni. Az értelmi ember előtt azonban, aki a lemondáson keresztül megközelíthető tiszta Önvaló üdvét soha nem ismerheti meg, rejtve maradnak a „végső igazságok”. A nyugatiak a keleti jógit viccfigurává változtatták. Csoda, hogy a beavatottak nem adják ki titkaikat, hanem visszahúzódnak, és az idegenek számára megközelíthetetlenek maradnak? Önnek azért mondtam el ilyen sokat, mert látom, hogy nem a kíváncsiság, hanem mély lelki késztetés hatására szeretné tanulmányozni a tudományunkat. Az igazságot, Istent keresi! Az ilyen emberek megsegítése elől nem zárkózunk el. Azt tanácsolom önnek, hogy ha gyorsabban akar előrehaladni, ha mélyebbre kíván hatolni az emberi lélek és az élet rejtelmeiben, akkor gyakorolja a jógát!

Elmondta nekem, hogy a távol-keletiek sok-sok évezred során számos módszert ismertek meg és fejlesztettek tökélyre, amelyek révén elérhető az a cél, amely még a legtudatlanabb ember előtt is megjelenik, mint a boldogság utáni vágyakozás! A beteljesedés, a megváltás, az üdvözülés vagy ahogy a távol-keletiek nevezik, a nirvána, már itt a Földön elérhető. Az ajtó minden ember előtt nyitva áll, csak a kulcsot kell megtalálni! Ez a kulcs pedig a jóga! Az Ájurvéda beavatottja elmondta, hogy minden összpontosítást igénylő tevékenység a jóga egy-egy fajtájának tekinthető, mivel a nagy cél egyedül a koncentráció által érhető el. A jóga révén azonban megtanulhatjuk az évezredek során kikristályosodott és tökélyre vitt eljárásokat, amelyek segítségével módszeresen összpontosíthatunk, és a koncentrációt módszeresen felfokozhatjuk. A jóga különböző utakat ismer: léteznek testi, lelki és szellemi koncentrációs gyakorlatok. Ezekkel a gyakorlatokkal az ember a legmagasabb képességeit fejlesztheti ki magában, megnyithatja lelki szemeit és lelki füleit, megtanul uralkodni önmaga és ezáltal az alkotó- és a sorserők fölött is. Megnyílik az üdvhöz, vagy azt is mondhatnánk, az önmegvalósításhoz, az Istenhez vezető út! A legmagasabb, de egyben legnehezebb út a rádzsa-jóga. A rádzsa szó jelentése „király”. A jógának ezt az útját tehát szó szerinti fordításban „királyi jógának” is nevezhetnénk. Ez a legrövidebb, de egyben a legrázósabb, legmeredekebb út, amelyet Krisztus is tanít a Biblián keresztül. Türelemmel és kitartással azonban elérhető a cél. Barátunk tovább mesélt: – Az indiai orvos megmutatta a jóga alapgyakorlatait, amelyeket én is megmutattam neked. Később elmondta, hogyan juthatok el az egyik legnagyobb élő jógihoz, akit fel is kerestem. Nyolcvanéves férfi volt, de nem nézett ki idősebbnek negyven év körüli embernél. A hatha-jógik egyike volt, akik testüket tetszés szerint évszázadokon keresztül is változatlan és teljesen egészséges állapotban képesek fenntartani. Az indiaiak azt állítják, a hegyekben még ma is élnek akár hét- vagy nyolcszáz éves jógik. A férjem nevetni kezdett:

– Ugyan, menj már! Hétszáz éves kor? Nem is lenne rossz. De aztán sajnos felébredtél az álmodból, nem? – Látod – válaszolt barátunk teljes komolysággal –, te is egy igazi „nyugati” vagy. Ha bizonyos dolgokról nem hallottál, még távolról sem jelenti, hogy azok nem is léteznek. A távol-keletiek sokkal többet tudnak az ember titkáról, mint mi itt nyugaton, de megtanultak hallgatni. A nyugatról érkező első betolakodók mindent elkövettek, hogy a távolkeletiek elhallgassanak. Még ma is gondosan el tudják rejteni a titkaikat. Az Indiában tapasztaltak után százszor meggondolnám, mielőtt gúnyosan elnevetném magam. – Jó, jó – szólalt meg a férjem-, én is tisztában vagyok vele, hogy nem zárhatjuk ki eleve a hosszabb élet lehetőségét, ha figyelembe vesszük, hogy itt nyugaton is folyamatosan emelkedik a várható életkor, annak ellenére, hogy a dohányzással, az alkohollal és a meggondolatlan életmóddal mindent megteszünk az életünk megrövidítéséért. 50 vagy 60 évvel ezelőtt az átlagos emberi életkor 35 év volt, majd rövid idő alatt 60 évre emelkedett. Így elképzelhetjük, hol lehet a határ! Az orvostudomány mérföldes léptekkel halad előre, ki tudja, mit érhetünk még el? – Látod, a tényleges meggyőződésed egyáltalán nem cinikus. Itt nyugaton azonban nem merünk kiállni a meggyőződésünk mellett, mivel az általános felfogás megköveteli, hogy az ismeretlen dolgokról csak maró gúnnyal szóljunk. Minden tiszteletem a tudósoké, csakhogy ők úgy tesznek, mintha az élet összes titkát ismernék, közben teljesen tanácstalanul állnak a halál előtt. A távol-keletiek felfedték az élet és a halál titkát, a gúnyos nyugati magatartással szemben azonban csak egyetlen fegyverük van: a hallgatás. Nem is csoda. Csak egy példa: egy indiai egyszer egy cigarettaoltót mutatott nekem, amely Buddhát ábrázolta lótuszülésben. Tipikus bazári csecsebecse volt. A következőket mondta: – Keleti ember soha nem használná fel Krisztus alakját, hogy cigarettaoltót készítsen belőle, mert mi más vallások istenábrázolásait is tiszteljük. Tudjuk, hogy a különböző istenábrázolások mögött ugyanaz az egyetlen létező Isten áll! –, és a Buddhát ábrázoló cigarettaoltót gyengéden a házi oltárára helyezte. Nyugati mivoltomban mély szégyenérzet fogott el. Tényleg kíváncsi lennék, mikor ismerik fel nálunk az emberek, hogy nem szabad a keletieket az ilyen ízléstelen, tapintatlan és kíméletlen

megnyilvánulásokkal folyamatosan megsérteni. Gondolj csak a TávolKelettől szóló filmekre. Az ott élők is megnézik ezeket a filmeket, és hidd el, megvan róluk a maguk véleménye, csak hallgatnak róla... – Vannak a jógáról is könyvek? – kérdeztem a barátunkat. – A legszebb és legszentebb könyv a Bhagavad-gíta. Abban olvashatod el a leggyönyörűbb leírást a rádzsa-jógán keresztüli útról az önmegvalósításhoz. Feltétlenül ajánlom. Eleget hallottam. Még aznap este el akartam kezdeni a magammal hozott könyv olvasását. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban, és kicsomagoltam a szerzeményemet. Meglepetésemre nem a kiválasztott könyvet találtam a csomagban. Megfordítottam, és elolvastam a gerincére nyomtatott címet. Milyen furcsa: a cím láttán már emlékeztem, hogy ezt a könyvet akartam a vendégség során is megnézni. Mellényúltam volna? A jelek szerint igen. Azonban ha már nálam volt a könyv, arra gondoltam, legalább megnézem. Azonnal felébresztette az érdeklődésemet. Kívülről modern könyvre hasonlított, valószínűleg nemrég köttették be, de belül rendkívül régi kéziratra leltem. A papír már egészen elbarnult, és könyvmolyok nyomai látszottak rajta. A szurokfekete tinta és a kézírás jellege egyaránt arra utalt, hogy nagyon régi könyvet tartottam a kezemben. Olvasni kezdtem, és minél tovább jutottam, annál nagyobb lett a csodálkozásom, míg végül annyira izgatottá váltam, hogy remegő kezemmel lapozni is alig tudtam. A kézirat a Földdel egykorú rendről szólt. Ez a rend titkos, tisztán szellemi egység, bármilyen külső, látható „tagság” nélkül. A rendbe folyamatosan kapnak bebocsátást új jelöltek, akik maguk jelentkeznek, anélkül, hogy a rendről bármit is tudnának. A jelentkezés” abból áll, hogy valaki eléri azt a fejlődési szintet, amelyen a saját személyiségét hajlandó teljesen feladni, hogy mások szenvedéseinek enyhítésére szentelje életét. Ha valakiben megérlelődik ez az elhatározás, a titkos rend egyik tagja szellemi kapcsolatba kerül vele. Pontosabban fogalmazva, az, aki személyiségét feladva az egyetemes szeretethez ér, olyan fejlődési szakaszba lép, amelyben magától kapcsolódik be abba a rezgésbe, amelyet ennek a szellemi testvériségnek a kisugárzása hoz létre. Belülről hallja a szellemi vezető hangját, aki először figyelmezteti az elhatározásával járó nehézségekre,

veszélyekre és egyéb következményekre. Ha ennek ellenére ragaszkodik elhatározásához, akkor felveszi őt ez a „rend” tagjai közé, amely az emberiséget segíti a káoszból való kilábalásban. Először az illető tudta nélkül, próbaidőre. A próbaidő azzal kezdődik, hogy a jelölt hét évre teljesen magára marad. A hét év alatt nem tud kapcsolatba kerülni a renddel, bármennyire igyekszik is. A különböző vizsgák azonban, amelyeknek meg kell felelnie, egymást követik. Ki kell állnia az emberi erényesség hét próbáját. Ezek a következők: megszabadulás az érzékiségtől, a befolyásolhatóságtól, a hiúságtól, a haragtól, a kapzsiságtól, az irigységtől és az érzékenységtől. Ha teljes magára hagyatottsága ellenére kiállja a próbákat, és továbbra is kitart az elhatározása mellett, akkor már megérett a nagy munkában való részvételre, és véglegesen felvételt nyer. Erről egy látszólagos „véletlen” révén értesül még aznap. Ettől kezdve alapos képzésben részesül, és egyben már feladatokat is kap. A feladatok kezdetben könnyűek, majd attól függően, hogyan tudja megoldani őket, egyre nehezebbé válnak. Egyben nagyon sokfélék lehetnek. Vannak neofiták, akik a nagyvilág szeme elől elrejtve dolgoznak, és olyanok is, akiknek a nyilvánosság elé kell lépniük. Előfordulhat, hogy koldusként vándorolnak, máskor viszont gazdag emberként látják el kötelességüket. Esetleg híres felfedező asszisztenseként működnek, máskor szónokként vagy íróként fejtik ki tevékenységüket. Némelyikük komoly világi hatalommal rendelkezik, mások viszont szerény munkásként köthetnek ki egy hatalmas gyár valamelyik üzemrészlegében. Előfordulhat, hogy a rend két tagja látszólag egymás ellenében fejti ki tevékenységét. Egy óvatlan mozdulattal vagy arckifejezéssel sem árulhatják el összetartozásukat. Néha ünneplik őket, és nagy népszerűségre tesznek szert, máskor viszont a legkilátástalanabb nyomorúság jut osztályrészükül, és megaláztatásokat kell elviselniük. Az összes feladatot teljesen személytelenül, egykori kötődéseik feladásával, a nagy műben szolgálatot vállaló munkásokként kell végrehajtaniuk. Közben tetteik következményeiért az összes felelősség őket terheli! Megkapják a feladatukat, de a megvalósítás mikéntjéről nekik kell dönteniük, tetteikért vállalt felelősségük tudatában. Minél magasabbra emelkednek, annál nagyobb lesz a rájuk nehezedő felelősség. Aki a tetteiért vagy a munkájáért nem vállal felelősséget, hanem azt a rend

egy másik tagjára hárítja, aki a munkáját nem a sajátjának tekinti, hanem azt a látszatot kelti, mintha a rend megbízásából vagy a rend egyik tagjának közvetítőjeként fejtené ki tevékenységét, az árulónak minősül, és abban a pillanatban elveszti minden kapcsolatát a renddel. Arról azonban semmilyen értesítést nem kap, hogy az egység kitaszította magából, és előfordulhat, hogy még éveken keresztül abban a hitben fog élni, hogy a nagy mű egyik részvevőseként tevékenykedik. Ezekkel az emberekkel a rend másokat tesz próbára, hogy kiderüljön, hagyják-e magukat félrevezetni hamis próféták által, vagy már eléggé önállóan tudnak gondolkozni ahhoz, hogy először minden hallott szót megvizsgáljanak, csak azután fogadják el. Akik a hamis prófétákat követik, még vakok, akik engedik, hogy vak vezesse őket, mígnem mindketten verembe esnek. A rend tagjaivá csak teljesen önálló, befolyásolhatatlan emberek válhatnak, akik nem azért tesznek jót, vagy kerülik a rosszat, mert szolgalelkűek, jutalomként a paradicsomba szeretnének jutni, vagy egyszerűen gyávák, és a büntetéstől félnek, hanem csak azok, akik mindig, életükben vagy halálukban, saját meggyőződésüket követik, és annak megfelelően cselekednek! Ugyanis a rend szavát a tagok a szívükben hallják, mint saját, legbenső meggyőződésüket! Egyre növekvő izgatottsággal olvastam ezeket a sorokat. Leszámolni a földi örömökkel? Ó, az az éjszaka, amikor az ágyban olyan kétségbeesetten zokogtam! Hogyan lehetne annál jobban leszámolni mindennel? „Mások szenvedéseit enyhíteni”? Csak Isten tudja, milyen komoly volt a fogadalmam akkor a szobámban, miközben a lelki betegek borzasztó szenvedései és a földlakók állandó fájdalmai lebegtek a szemem előtt! A figyelmeztetések, amelyeket akkoriban hangosan hallottam, és a teljes elhagyatottság ijesztő, kétségbeejtő érzése a hosszú évek során! Hány év is telt el azóta? Éppen hét! Igen, pontosan! És ma ez a véletlen a könyvvel... véletlen? Nem! Ez üzenet volt... üzenet! Mély megrendülést éreztem! Mint mindig, most is az értelmemhez fordultam, mit szól mindehhez, mivel az értelmem ellenőrzését egy percre sem adtam föl. De mit is szólhatott volna az értelmem a történtekhez? Én tudtam a legjobban, hogy minden úgy volt, ahogy gondoltam. Mi mást tehetett volna az értelmem, mint hogy elfogadja és megerősíti a tényeket. Még a legnagyobb kételkedő is elnémult volna

ennyi véletlen egybeesés láttán! Nem, nem férhetett hozzá kétség: felvételt nyertem! A kimondhatatlan boldogság és a hála érzése öntött el, Isten kegyelmét éreztem, áldását rajtam, ünnepélyességet és mély alázatot. Azóta is ebben az állapotban maradtam.

És lőn világosság Feltűnt, hogy ettől kezdve egyre többen – férfiak és nők, öregek és fiatalok – kerestek fel, hogy kikérjék a tanácsomat, hogyan találhatnának rá a boldogságra. Egyre több „kereső” kért tőlem segítséget. Én azonban úgy éreztem, még mindig a teljes sötétségben tapogatózom. Hogyan segítsek másokon? Hogyan gyógyítsam meg a sok sebet, amelyet az emberek a lelkükben hordoznak, ha még nem oldottam meg az élet és a halál rejtélyét? A legfontosabb az volt, hogy saját sötétségemből kiutat találjak. A belső hang tanácsát követve „kerestem”, és megpróbáltam jó könyvek segítségével előbbre jutni. Találtam egy könyvet, amely a rádzsa-jóga gyakorlatait, vagyis a magunkhoz vezető út titkos leírását tartalmazta. Azonnal el akartam kezdeni ezeket a gyakorlatokat, mivel annyit már tudtam, az olvasás csak ahhoz szükséges, hogy tudjuk, mit kell tennünk! Ha a célhoz – saját magunkhoz – akarunk eljutni, akkor meg kell valósítani önmagunkat! A valóságot akartam tudni, nem elégedtem meg szép leírásokkal és elméletekkel. A szellemi jóga azonban a legszigorúbb aszkézist írja elő. Beszéltem a férjemmel, aki mindig is a legjobb barátom volt, és tudta, hogy a három nagy kérdésre, a honnan, a hova és a miért kérdésére adott válasz számomra létfontosságú. Beleegyezését adta aszketikus gyakorlataimhoz. Édesapám a hegyekben vásárolt birtokot a család számára. Ott, az erdőben volt egy erdei házunk, oda vonultam el hosszabb időre. A fiam ebben az időben intézetben tanult, csak szünidőre jött haza, a férjem pedig egyfolytában úton volt, úgyhogy csak a hétvégeken láttuk egymást. A nagy teraszról fenséges kilátás nyílt a völgyre. Úgyszólván a végtelenségbe lehetett bepillantani, mivel az ország nagy kiterjedésű síksága itt kezdődött. A hegy lábainál folyt lassan és méltóságteljesen a hatalmas folyó, a másik partot pedig egy óriási test érhálózataként borították be az országutak, amelyeken az autók a nagy véráramlat apró sejtjeiként haladtak tova. Minden egészen kicsinek tetszett, a falvak apró házacskái között is kicsi, szorgalmas emberhangyák tevékenykedtek.

A többi ablakon keresztül az erdőt lehetett látni, ahol egész napokat tölthettem el az ünnepélyes csöndben bolyongva. A fácánok egészen a házig merészkedtek, a szarvasok ősszel nemegyszer a közvetlen közelben bőgtek, éjszaka pedig hallani lehetett patáik dobogását. Az ajtókat és az ablakokat erős vasrács védte a vaddisznók és más veszélyes vadállatok ellen. Egészen egyedül voltam itt. Reggel már a teraszon várt a frissen fejt tej, amelynek elfogyasztása után lementem a terasz alatt lévő fáskamrába, hogy felaprítsam a fát. Miután befűtöttem, megkezdtem gyakorlataimat. Az erdei ház a legideálisabb hely volt a jóga gyakorlására. Az egész tájék híres volt ünnepélyes hangulatról. Az erdő csendje és az emberi civilizációtól érintetlen természet jógagyakorlatok nélkül is mindenkiben mély áhítatot ébresztett. A környezet még inkább a magasabb rezgésekre hangolta az embert. A szellem rejtett érzékszervei itt megnyíltak, én pedig a legnehezebb koncentrációs és meditációs gyakorlatokat is könnyedén végre tudtam hajtani. Egy régi, gyönyörű illusztrációkkal díszített könyvet vettem magamhoz tanulmányozás végett, amely a legmélyebb bölcsességek igazi kincsesháza volt (a rózsakeresztesek titkos ábrái a XVI. és a XVII. századból). Amikor befejeztem több órás koncentrációs gyakorlataimat, elmélyülten tanulmányoztam ezeket a mély igazságokat tartalmazó, csodálatos, szimbolikus ábrákat, és a könyv rejtett titkai fokozatosan megnyíltak csodálkozó lelki szemeim előtt. A keleti filozófiát is tanulmányoztam, elsősorban a védákat és az upanisádokat. Soha nem fogom elfelejteni az erdőben eltöltött időt, ottani élményeim soha nem fognak elhalványulni emlékezetemben, mivel ott éltem át, ott tudatosodott bennem először, honnan jövök, merre tartok és miért vagyok itt. A hosszú koncentrációs és meditációs gyakorlatok hozzásegítettek, hogy lelkem legmélyebb rétegeit lépésről lépésre felfedjem. Gyakorlataimmal olyan erőket hoztam mozgásba, amelyek mindennapi elfoglaltságaim közepette – sőt alvás alatt is – tovább működtek. Erdei sétáim során alkalmanként olyan tájak idéződtek fel bennem, amelyek ismerősnek hatottak, annak ellenére, hogy a jelenlegi életemből semmilyen emlékem sem kötődött hozzájuk. Mialatt ébren voltam, de álmomban is, olyan emberek képe bukkant fel a tudatomban, akiket

szintén ismertem, sót gyakran éreztem, hogy valaha igen közeli viszonyban álltam velük, mégsem láttam őket ebben az életemben; a ruházatuk idegen volt, és a nevük, valamint az a nyelv, amelyen álmom során érintkeztünk, az általam ismert nevek vagy nyelvek egyikére sem hasonlított. Amikor a meditációhoz készülődve lefeküdtem, abban a pillanatban, ahogy figyelmemet sikerült befelé irányítanom, zöldeskéken foszforeszkáló fény gyúlt ki lelki szemem előtt, amely egyre élesebb lett, mígnem úgy tetszett, mintha test nélküli, rendkívüli hatalommal bíró lény láthatatlan szeméből eredne ez a ragyogás. Leírhatatlan erő, szeretet és jóság sugárzott rám ebből a szemből. A teljes bizalom érzésével merültem el ebben a szeretetteljes erőben, biztonságban éreztem magam, és félelem nélkül hatoltam egyre mélyebbre és mélyebbre a tudatalatti ismeretlen világába. Egy alkalommal pedig, teljesen váratlanul, fény hasított a múltamat és az igazságot egyaránt elfedő sötétségbe, és minden világossá vált. Amikor egyszer meditációba kezdtem, a szokásos módon megint a foszforeszkáló fény jelent meg először belső szemem előtt, majd a korábbiaknál még egyértelműben éreztem, hogy a fényt egy jól ismert, nagy hatalommal bíró lény szeme sugározza. Lassan a két szem is kibontakozott, úgyhogy már nemcsak éreztem, hanem tudtam, hogy a lény tekintete rám irányul; éreztem a rám sugárzó fényt, az erőt, a szeretetet, majd – a tekintet hatására – a tudatomat borító köd utolsó foszlányai is eltűntek, és mintha a sötétül bontakozott volna ki, egyszer csak egy fenséges alak állt előttem, sötétkék, végtelent idéző szemével. Az ő alakja volt az, az ő arca és az ő szeme: – Ő!

A szerző megjegyzése Távol áll tőlem a szándék, hogy Egyiptomot történelmi megközelítésből ismertessem. Az adott helyen élő embernek fogalma sincs országa sajátosságairól, és a szokásokat, a nyelvet és a vallást nem néprajzi szempontból szemléli. Mindent magától értetődőnek talál. Ő is csak ember, akinek éppúgy megvannak az örömei és a fájdalmai, mint bármelyik más időszakból származó egyénnek. Az általános emberi tulajdonságok nem változnak. Elbeszélésem az emberi oldalra korlátozódik, és nem vesz figyelembe néprajzi vagy történetírási szempontokat. Éppen ezért szándékosan a ma használt elnevezéseket használtam, és nem szándékoztam egyiptomi hangzású szavakkal felidézni az ókori Egyiptom atmoszféráját. Ptahhotep főpap tanításait a ma nyelvén adom vissza, hogy a mai emberek megérthessék. Az összes vallásos szimbólum megnevezésére is ma használatos szavakat alkalmaztam, hogy érthető legyen, mire vonatkoznak ezek a szimbólumok. A mai ember könnyebben megérti, mire gondolunk, ha az Isten szót használjuk, mintha ugyanazt a fogalmat az egyiptomi Ptah szóval fejeznénk ki. A Ptah szó hallatán mindenki arra gondol: „Aha, Ptah, az egyiptomi Isten.” Nem! Ptah nem egyiptomi Isten volt, hanem az egyiptomiak ezzel a szóval jelölték ugyanazt az Istent, akit mi Istennek hívunk. Hasonlóképpen, a sátán megnevezésére a Széth szót használták. Pontosan átérezzük az Isten és sátán szavak jelentését. A Ptah és Széth elnevezések azonban semmitmondóak és szárazak. A logosz, vagy a teremtő elv kifejezés szintén többet mond, mint a „Hórusz sólyom”. Az elektromosság évezredekkel ezelőtt is elektromosság volt, az atom pedig atom, csak éppen más nevet adtak ezeknek a fogalmaknak. Senki se kiáltson hát föl olyan látszólagos ellentmondások olvastán, mint amikor például az egyiptomi főpap „láncreakcióról” beszél! Az akkori elnevezéseket szándékosan nem igyekeztem visszaadni.

A múltam jelenné válik Ő állt előttem, és nyugodtan nézett rám. Ez a tekintet, a szeméből sugárzó mennyei nyugalom erőt adott a rendkívüli megrázktódtatás, a viszontlátás fölött érzett végtelen öröm elviseléséhez. Nemes arca mozdulatlan maradt, szemével azonban rám mosolygott, én pedig tudtam, Ő is örül, hogy végre felébredtem, és láthatom Őt. Ő ugyanis mindig is látott engem, tekintete áthatolt a tudatomat fedő ködön. Látta küzdelmeimet, szenvedéseimet és kínlódásaimat, és soha nem hagyott magamra, hanem segített, hogy újra felébredjek, újra tudatosuljon tennem mindaz, amiről elfeledkeztem. Az emlékezés alaposan fölrázott, és a magamban hordott, de tudatosulni nem képes elmosódott képek hirtelen élesen kirajzolódva jelentek meg előttem. Új képek, új emlékek bukkantak fel, olyanok, melyek addig tudatalattim mélyén lapultak betemetve, most viszont egymást mozaikkövekként kiegészítve rajzoltak ki egy múltteli életet a nagy folyó, a Nílus mentén fekvő országban, a piramisok hazájába... Az emlékképek egyre élénkebbé váltak, miközben a jelenlegi életemből származó benyomások fokozatosan elhalványultak, és átadták a helyet annak az újraéledt személynek, aki egykor én voltam. Az erdei ház szobája, amelyben ültem és a csodálatos kilátás a völgyben messze lent kanyargó folyóra lassan eltűnt, Őt sem láttam már, a tér viszont megnyílt és kitágult körülöttem. Egy nagy teremben találtam magam, a saját lakosztályomban, és egy kövér, jóságot sugárzó asszonyra lettem figyelmes, aki vidám szemmel mosolygott rám... Tényleg! Ma van a tizenhatodik születésnapom, éppen most veszem fel az ünnepi ruhámat, mivel részt fogok venni a nagy fogadáson, amelyen apám a feleségeként, a korán elhalálozott királyné képviselőjeként fog bemutatni az ország kiválóságainak. Művészien megmunkált, ovális ezüsttálcán állok, és a tükörképemet nézem a simára csiszolt fémfelületen. Figyelem a szeretett, drága, öreg Menut, amint öltöztet. Egészen kicsi voltam, amikor anyám meghalt. Sápadt, törékeny alakjáról csak elmosódott emlékeim vannak. Csupán nagy, szomorú, megértő szeme ragyog elő emlékeim kincsesbányájából, hiszen a halála előtt még hosszan, nagyon hosszan nézett engem. Ez a tekintet

belső kapcsolatot létesített közöttünk, amelyet azóta is állandóan érzékelek magamban, és amely ma még mélyebbnek, még élőbbnek hat. Már teljesen felöltözve szemlélem a tükörképemet. Nagyon tetszik! Finom, törékeny, vékony lányalak áll előttem, csillogó, selyemből készült, arannyal átszőtt ruhában. Az aranyból készült öv még jobban kiemeli karcsú derekát, a vállgallér kihangsúlyozza széles vállát, a fejfedő pedig felfokozza magabiztos, öntudatos arckifejezését. Hiú vagyok, tetszem magamnak a tükörben, Menu pedig, aki a Föld legtökéletesebb teremtményének tart, örömében nem tudja visszatartani a könnyeit, amelyek végigcsorognak kövér arcán. Az ország két legidősebb képviselője jön értem, és a hosszú folyosón át elvezetnek a nagy fogadóterembe. Lassú, ünnepélyes léptekkel vezetnek a megjelent előkelőségek sorai között a „nagy házhoz”, vagyis a fáraóhoz, aki az apám és mostantól fogva a férjem. Isten képmásaként ül arany trónján. Nem véletlenül nevezik „nagy háznak”, vagyis „fáraó”-nak. Személye a burok, Isten „háza”. Isten lakozik benne, sugárzik és megnyilvánul általa. Átható tekintetét csak az igaz emberek tudják elviselni anélkül, hogy le kellene sütniük előtte szemüket. A trónján ülve éppen rám néz, keresztülnéz rajtam! Félelem nélkül nézek vissza rá, állom a tekintetét, mert tudom, hogy a szeméből sugárzó hallatlan erő a szeretet ereje. Mindent lát. Hiúságomat is látja és az összes hibámat, de mindent megért. Maga a megtestesült szeretet. Ő az apám! A trónja mellett mozdulatlanul ül fenséges és tiszteletet parancsoló oroszlánja, a fáraó emberfeletti hatalmának szimbóluma. A trónhoz vezető lépcsőfokokhoz jutok, és megállok. A fáraó most felemelkedik, és lesétál a lépcsőn. A kincstárnok pompásan megmunkált ládikát tart elé, amelyből az aranyművesség legcsodálatosabb remekét emeli ki: egy arany vállgallért, amelyet a vállamra helyez. Azután a kígyófejben végződő arany fejéket veszi ki, és a homlokomra omló fehér selyemből készült fejkendőre erősíti. Ez a jelképe Isten fiainak, az uralkodó emberfajtának. Ezt a jelképet hordják a beavatottak... A fáraó ezután megragadja jobbomat, és felvezet a trónhoz. Az ország képviselői és a megjelent előkelőségek felé fordulunk, a fáraó pedig királynéként, a feleségeként mutat be. Leülünk, én a bal oldalán,

egy kicsivel előtte. Az egybegyűltek most elhaladnak előttünk, először a legidősebbek, majd az egyéb előkelőségek a feleségük társaságában, és mélyen, kitárt karral hajolnak meg először a fáraó előtt, majd előttem. Mozdulatlanul ülünk, csak tekintetünkkel lépünk kapcsolatba az előttünk elhaladókkal. Arra gondolok, hogy most szeretett anyám szelleme nyilvánul meg rajtam keresztül, és tudatában vagyok felelősségemnek, kötelességemnek. Az előkelőségek egymás után haladnak el előttünk, én pedig a szemükön át a lelkükbe látok. Némelyikükében valódi szeretetet és tiszteletet látok, másokéban irigységet, kíváncsiságot vagy gyáva megalázkodást. A legfőbb kincstárnok – Rú-Kha – is meghajol előttem, és mint már többször is, amikor a palotában találkoztam vele, most is némileg gúnyos, tolakodó, ugyanakkor hízelkedően bizalmas tekintetet vet felém. Jéghidegen nézek vissza rá, az emberek pedig lassan továbbvonulnak. Azután régi és új barátok, egykori játszótársak jelennek meg előttem, akikből őszinte szeretet sugárzik. Viszonzom tekintetüket, és örömmel tölt el az egységnek ez a megnyilvánulása. Az összes jelenlévő így vonul el lassan előttünk, hang nélkül, de lélekben összekötve... A hosszas, ünnepélyes szertartás végre befejeződik. A fáraó feláll, és kezét nyújtja. Lassan lelépdelünk a lépcsőfokokon, és az államférfiak meg az előkelőségek sorai közt elhagyjuk a termet. Apám a saját lakosztályába vezet, leül, engem is hellyel kínál, és egy ideig mosolyogva néz rám. Látom, hogy tetszem neki, elégedetten szemléli alakomat, örömmel telten néz a szemembe, majd így szólal meg: – Mostantól gyakrabban látjuk egymást, mivel a nyilvánosság előtt anyád helyét fogod betölteni, és az ő feladatait látod el. Sok éven át készítettek fel erre, ismered a kötelességeidet. Szeretnék azonban örömet szerezni neked, hogy emlékezetessé váljék ez a nap. Kívánj magadnak valamit. Már felkészültél a kérdésemre, mondd meg tehát, mire esett a választásod. Igen, felkészültem, és a többi fiatal lányhoz hasonlóan nekem is lehettek volna különböző kívánságaim. Kívánhattam volna szép ékszereket, mivel a nagy ünnepi ékszert csak rendkívüli alkalmakkor hordhatom vagy egy szép utazást, esetleg fiatal, szelíd oroszlánokat vagy valami hasonlót. Mindez azonban nem érdekelt! – Apám – szólaltam meg –, látod, mit hordok fejdíszként? A fáraó a homlokomra tekint, majd a szemembe, és így válaszol:

– Természetesen az aranykígyót, az Isten fiaiból álló uralkodó emberfaj jelképét. – Igen, apám, de ez egyben a beavatás jelképé is. Nem vagyok méltó a hordására, amíg nem részesültem a beavatásban. A kívánságom, amelynek a teljesítésére kérlek, a beavatás! Apám nagyon elkomolyodik. – Gyermekem, kívánj valami mást. Még nagyon fiatal és éretlen vagy a beavatáshoz. A fiatal palántákat nem szabad kitenni a tűző napra, különben elégnek, és soha nem virágoznak ki. Várj, amíg a földi testhez kötött életedben megszerzed a szükséges tapasztalatokat. Korai beavatásod nagyon megnehezítené a később rád váró próbatételeket. Mire lennének jók a felesleges kínok? Kérlek, gyermekem, kívánj valami mást. – Apám – válaszolom –, nincs más vágyam. Minden, aminek a többi fiatal örül, csak unalommal tölt el. Az összes földi öröm mögött a test vágyait látom. Nagyon tetszenek a szép ékszerek, de még az arany is csak anyag, amely pusztán a szellem megnyilvánulásán keresztül, a művész munkája révén nyeri el igazi értékét. Utazás közben természetesen élvezem a szép tájakat, az új látnivalókat, de egy percre sem tudom kiverni a fejemből, hogy mindez csupán a létrehozott mű, az alkotás, de nem maga az alkotó. Én viszont a végső igazságokat szeretném a saját valóságukban átélni, Istent, magát a teremtőt akarom megismerni! Apám, te tudod, hogy az általunk „életnek” nevezett folyamat csak látszat és álomkép. Itt minden kicsúszik a kezünkből, semminek sem örülhetünk tartósan, minden csak átmenet a múlt és a jövő között. Nekem azonban a jelenre van szükségem, amely soha nem lesz múlt, és soha nem volt még jövő. És meg akarom találni azt a „helyet” vagy állapotot, amely soha nem volt „ott”, mielőtt odaértem, de „ittnek” nevezik, ha odamegyek, és amely nem „itt”, amíg nem ott tartózkodom, de újra „ottá” válik, ha továbbmegyek. Az állandó jelenlétet akarom átélni időben és térben. Apám, a legfőbb valóságot akarom – a beavatást! Apám figyelmesen végighallgat, és miközben beszélek, egyre szomorúbbá válik. Majd így szólal meg: – Lélekben hamarabb értél meg, mint kellett volna. Nem térhetek ki a kérésed elől, meg kell engednem, hogy felkeresd fajunk legfőbb vezetőjét, a templom főpapját, bátyámat, Ptahhotepot. Beszélek majd

vele, átadlak neki, ő pedig a pártfogásába fog venni. Isten világíts? további lépteidet örök fényével! Fejemre helyezi a kezét, és áldását adja rám. Szeretném magam a keblére vetni, hogy megköszönjem az engedélyét, de a nehéz aranygallér visszatart, akadályozza a hirtelen mozdulatot. Apám az emberek összes gondolatát látja, azt is látja, milyen érzelmi kitöréssel akartam kinyilvánítani örömömet, és mosolyogva jegyzi meg: – Bizonyos tekintetben még nagyra nőtt gyerek vagy, más tekintetben viszont már úgy viselkedsz, mint felnőtt, érett ember. Az önuralmat még gyakorolnod kell, ha beavatottá akarsz válni. Nevetve válaszolok: – Már tudok magamon uralkodni, apám, ha akarok. – Igen, ezt elhiszem neked, de vajon mindig akarsz? – kérdezte ugyancsak nevetve. – Apám, annyira unalmas egyfolytában uralkodnom magamon – válaszoltam. – Éppen az jelenti a veszélyt, hogy unalmasnak találod az önuralmat, és hogy ilyen a felfogásod. Gondolkozz csak el. Ha csak egy pillanata is mefeledkezel a kedvenc oroszlánodról, és az éppen ebben a pillanatban támad rád, már el is vesztél. Ösztönvilágunk éppoly veszélyes, mint az oroszlán. Mindkettőn erős kézzel kell uralkodnunk, és akkor minket fognak szolgálni rendkívüli erejükkel. Légy mindig óvatos! Elbúcsúzunk egymástól. Az ajtóhoz vezet, majd a két legidősebb elöljáróra bíz, akik az előtéten várakoznak rám. Jaj, ezek a szertartások mindig felbosszantanak. Miért kell most a két tiszteletre méltó idős úr között lassan a lakosztályomba vonulnom, mintha már magam is idős lennék. A legszívesebben átrohannék a hosszú folyosón, és a szobámba szökkennék, ahol a jó öreg Menu már izgatottan és kíváncsian vár. Mégis, ünnepélyes, kimért léptekkel kell haladnom, nehogy félrecsússzon vállamon a szép aranygallér. Végre a lakosztályom ajtajához érünk, ahol ünnepélyes búcsút veszek a két idős embertől. Belépek, és állva maradok, hogy Menu megcsodálhasson új ékszereimmel felékesítetten. Magán kívül van elragadtatásában, amikor meglát. Szívet szaggató sírásba kezd, mert – mint mondja – annyira hasonlítok anyámra. Így válaszolok:

– Látod, Menu, mennyire tudatlan vagy. Senkire sem hasonlíthatok, és egyáltalán nem tetszik, hogy ilyeneket mondasz. Orrom vagy szájam hasonlíthat anyám orrára vagy szájára de „én”? Látod egyáltalán az „énemet”? Csak a testemet látod, az énem otthonát, de a tényleges énemet nem látod. Hogyan is hasonlíthatnék bárkire? – Ugyan – szólal meg Menu –, ha téged nem látni, akkor hogyan lehetsz mégis olyan szép? Erre válaszolj! Ha nem lehet látni téged, akkor az, ami itt áll előttem, amit magam előtt látok és olyan gyönyörűnek tartok, nem te vagy, csak az éned háza. Te tehát egyáltalán nem vagy szép! Akkor viszont ne is állj itt ilyen büszkén és fenségesen! Mindketten hangosan nevettünk. Menu a maga egyszerű észjárásával néha olyan választ ad, hogy csak pirulni tudok előtte. Igen, felfedezte a gyengémet, a hiúságomat. Később végtelen gyöngédséggel leemeli, majd az ékszeres ládikába helyezi az aranygallért és a fejdíszt, mivel Rú-Kha, a kincstárnok kint vár két ékszerhordóval, hogy az ékszereket a következő ünnepélyes alkalomig a kincseskamrában őrizze. Belép a fogadószobámba, és meghajol előttem. Bosszant ez az ember, mert látom, nem az irántam érzett tisztelet miatt hajol meg, hanem azért, mert meg kell hajolnia. Most is szemtelenül bizalmaskodó tekintettel néz rám, én viszont megpróbálok annyira kimérten és királyian viselkedni, amennyire csak lehet. Azután végre egyedül maradok Menuval. Menu az anyám halála után lett a dajkám. Ő a személyes öltöztetőm és szolgálóm, és bensőségesebb viszonyban állok vele, mint a rangelső udvarhölgyekkel, akik átvették nevelésem feladatát. Menu kezdettől fogva olyan határtalan szeretetet érzett irántam, hogy bármit megtehettem vele. Gyermeki rajongással fogadott el tőlem mindent, bármit is mondtam vagy tettem. Nem lehetett olyan kívánságom, amelyet ne teljesített volna vakon, ha módjában állt. Állandóan körülöttem, a közvetlen közelemben tevékenykedett, és most, hogy nyilvános feladatok hárultak rám az apám oldalán, komolyan aggódott amiatt, hogy fokozatosan el fogok távolodni tőle. Én azonban feltétel nélküli bizalommal szeretem, mivel szeméből ki tudom olvasni, hogy senki sem szeret olyan őszintén, feltételek vagy hátsó meggondolások nélkül, mint ő.

Gyermekkoromban csak ritkán láttam apámat. Amióta ismerem, ő a „nagy úr” az országban. Azzal a küldetéssel jött a Földre, hogy az embereket a földi életükben irányítsa. Életét annak a feladatnak szentelte, hogy megmutassa, hogyan kell egy országot irányítani annak érdekében, hogy annak összes lakója boldogan fejlődhessen. Ez a feladat annyira igénybe vette, hogy csak igen ritkán jutott rám is némi ideje. Naponta meglátogatott a kertben, ahol a nemes családok gyermekeivel játszottam, vagy a lakosztályába hívatott. E látogatások alkalmával a legtöbbször a karjára vett, vagy egy időre leguggolt mellém a földre, majd határtalan szeretettel rám nézett, megáldott, aztán újra elment. De mindig felnőttként szólt hozzám. Nálunk, akik az Isten fiainak fajtájához tartozunk, nincs különösebb jelentősége annak, hogy hosszabb vagy még csak rövidebb ideje tartózkodunk-e a Földön, hogy a lelkünk még fejletlen vagy pedig már kifejlett testben, vagyis gyerekként, illetve felnőttként él-e itt a Földön. Ezt csak az ember fiai tartják fontosnak, akik olyan erősen kötődnek a testükhöz, olyan nagy mértékben azonosítják vele magukat, hogy idő- és térnélküli szellemvoltukat teljesen elfelejtik. Az ember fiai azt hiszik, valaki tényleg lehet „kicsi” vagy „nagy”. A mi fajtánkhoz – Isten fiaihoz – tartozók azonban akkor is tudatában maradnak lelki mivoltuknak, amikor beleszületnek egy-egy emberi testbe. Soha nem felejtik el, hogy csak a test lehet „gyerek” vagy „felnőtt”, a lélek változatlan. A lélek se nem „nagy”, se nem „kicsi”, se nem „fiatal”, se nem „öreg”, mivel a tér és az idő világán kívül áll! Így az sem zavarta a köztem és az apám között meglévő kapcsolatot, hogy az életkorunk nem egyezett meg, és csak ritkán láttuk egymást. Amikor már nagyobb voltam, apám néha sétálni vitt, és ha elfáradtam, izmos karjára emelt, és folytatta lebilincselő történeteit a természet rejtelmeiről. Egyszer azt mondtam: – Apám, szeretnék én is mindenről annyit tudni, mint te. – Ha majd megkapod a beavatást – válaszolta –, te is megismered az ég és a föld összes titkát. Ezeket a szavakat soha többe nem felejtettem el, és türelmetlenül vártam beavatásom időpontját. Bár mindig idegenek között éltem, mégsem éreztem magam soha egyedül. Tudtam, hogy apám teljesen megért engem, és még ha testileg távol voltunk is egymástól, lélekben egyek voltunk. Hozzá tartoztam. Éppígy kötődtem anyámhoz is. Amikor már elhagyta a testét,

lélekben akkor is elválaszthatatlanul kötődtem hozzá. Mennyire független a lelki egység a testi közelségtől! Itt van például a drága Menu. Majdnem mindig mellettem van, egy percre sem hagy magamra, és én mégsem vagyok vele. Szerethet, de nem érthet meg. Szinte képtelen az önálló gondolkozásra, az önálló életre, bennem él, teljesen ki van szolgáltatva nekem, még ha nem élek is vissza a helyzetemmel. Hiszen tudom – apám mondta egyszer –, hogy a szellemi fölényből eredő hatalommal soha nem szabad visszaélni. Pillanatnyilag Menu olyan boldog, mintha apám őt mutatta volna be az udvarnak a feleségeként, mintha ő lett volna olyan szép, és mintha ő kapta volna a királyné képviselőjeként ajándékba az ékszert. Ó, az én drága, öreg Menum! Most persze megkérdezi, mit kértem apámtól. – Természetesen a beavatást! – válaszolom. – Micsoda? – kiált fel Menu elborzadva. – A beavatást? Csak nem akarod elhagyni az udvart, hogy a templomba vonulj a neofiták közé? Kérhettél volna szép ékszereket, vagy azt, hogy Imhotep, a művész színes szobrot készítsen rólad, vagy bármi mást, csak ne éppen a beavatást! – Miért rökönyödtél meg ennyire? Csak és kizárólagosan a beavatásra vágyom, semmi más nem érdekel. Kérlek, értsd meg: ékszereim már vannak, és hogyan tudna boldoggá tenni olyasmi, ami nem bennem van, ami nem én vagyok, hanem a testemen függ, úgyhogy még csak nem is láthatom. Már most megvannak azok az ékszereim is, amelyekkel majd a halálom után a testemet befedik, hogy mindenki tudja, az Isten fiainak fajából származom. Mégsem érzem magam ettől boldogabbnak. A külsőmet is meg fogják őrizni a későbbi korok számára, ugyanezen okból. Minek is kívánnék ilyesmiket? Számomra mellékes, mi mindent fognak az ember fiai néhány évezred elteltével a rólam készült szobrokról összehordani. Csak az tesz boldoggá, ami bennem van, ami azonos velem, és nem rajtam kívül áll. Ez pedig csak belső élmény lehet, amelyen keresztül a földi burkom ellenére megismerhetem a végső igazságokat. A beavatást akarom! Menu kétségbeesetten siránkozik, mintha a halált kívántam volna magamnak: – Ó, tudom, hogy nem lehet veled beszélni. Ha valamit a fejedbe veszel, annak úgy kell történnie. De érzem, hogy a beavatás nagy

veszélyt jelent számodra; kívánj mást, kívánj valami mást! Mit szólt a fáraó az ötletedhez? – Megengedte, hogy felkeressem a bátyját, Ptahhotepot. Most pedig hagyd abba a siránkozást, különben elrontod az egész napomat.

Ő Este lefátyolozva hagyom el Menu társaságában a palotát, és a palotától a templomig húzódó, hosszú oszlopfolyosón keresztül megyünk a főpaphoz, apám bátyjához, az Isten fiához: Ptahhotephoz... Ptahhotep a legmagasabb egyházi vezető, egyben az orvosok és építészek legfőbb elöljárója is, mivel a természet összes titkát ismeri. Azzal a küldetéssel jött a Földre, hogy az ember fiait lelki síkon irányítsa, és megismertesse őket a tudományokkal. Apámnál magasabb szinten áll, mivel soha nem azonosította magát a testével, míg apám házasságot kötött, és ezáltal erősebben az anyagi léthez kapcsolódott. Szótlanul megyünk végig a templomhoz vezető úton. Menu már megtanulta: ha elmélyedek a gondolataimban, hallgatnia kell... A templom előtt egy neofita vár ránk, aki azután bekísér minket. Menu az előcsarnokban marad. Újabb hosszú oszlopfolyosó, amelynek a végén egy kis vendégszobában már vár rám Ptahhotep. A neofita az ajtón kívül marad. Ott ül Ő, Isten képviselője. Először látom közvetlen közelről. A tekintete lenyűgöz. Ó! Ez a szem! Sötétkék, olyan sötét, hogy már szinte feketének látszik. Sötét, mivel olyan végtelenül mély, mint maga az égbolt. Az ember fia szemének mélyére le lehet látni, azonnal kiolvasható belőle az egész személyisége. Ptahhotep szeme egészen más. Vég nélküli, mint a csillagos ég. Semmilyen személyes, egyéni vonást nem tükröz vissza, csak a végtelen mélységet, amelyben az örökkévalóság lakozik. Az egész világ, maga a teremtés bújik meg benne. Magamat is felismerem Ptahhotep szemében, és az első pillanattól kezdve teljes bizalmat érzek, mert tudom, ismer engem ez a szem, engem is magában foglal. Tudom: benne vagyok, Ő pedig bennem van, és éppúgy szeret, mint önmagát, mivel én Ő vagyok, és Ő meg én teljes egységet alkotunk. Ő a megtestesült szeretet, érzem, ahogy ez a szeretet áthatol, izzása átsugárzik rajtam. Lelkem mélyéig megrendülve omlok a lába elé. Ptahhotep a kezét nyújtja, felemel, és így szól hozzám: – Gyermekem, soha ne hajts térdet látható forma előtt. Ne alázd meg a benned lakozó isteni lényeget, amelyet minden élőlény magában

hordoz. Ugyanaz az Isten nyilatkozik meg általad, általam és az egész teremtett világon keresztül. Egyedül Isten előtt hajthatsz térdet. Most emelkedj fel, és mondd meg, miért jöttél. – Lelkem apja – mondtam felegyenesedve –, a beavatásban szeretnék részesülni. – Tudod, mi a beavatás? – kérdezi Ptahhotep. – Hogy érted, hogy abban szeretnél részesülni? – Nem tudom pontosan, miből áll, de mindent tudni akarok. Úgy érzem, testem börtönébe vagyok zárva, mintha sötétségben tapogatóznék, olyan láthatatlan erőknek kiszolgáltatva, amelyekről nem tudok semmit, és éppen ezért nincs is hatalmam fölöttük. Mindent világosan szeretnék látni, mindentudó szeretnék lenni, mint apám és te és á többi beavatott. – A beavatás tudatra ébredést jelent – válaszol Ptahhotep. – Benned a tudatosultság olyan mértékű, amilyet idegeid és tested ellenállóképessége lehetővé tesz. Ha az ember a tudatosultságnak magasabb fokát éri el, automatikusan a testébe is magasabb, erősebb, áthatóbb erőket irányít. Éppen ezért először testének és idegzetének ellenállóerejét kell növelnie. A beavatás azt jelenti, hogy az ember a legmagasabb szintet, az isteni teremtőerő szintjét tudatosítja magában, egyben idegzetének ellenállóerejét a lehető legnagyobb mértékben felfokozza, hogy a teste károsodás nélkül viselje el ezt az isteni állapotot. Ez az állapot egyben mindentudást és mindenhatóságot hoz magával. – Értem, lelkem apja, és éppen erre vágyom. Ptahhotep hosszan, némán néz rám, érzem, hogy tekintete az egész lényemen áthatol. Végül megszólal: – Részesülni fogsz a beavatásban, de nem most. Még nem vagy minden tekintetben érett Még nem tanultad meg, hogyan urald az isteni teremtő erőt a testedben is. Ha ezt az erőt azelőtt tudatosítod magadban a lélek szintjén, hogy testi megnyilvánulását uralni tudnád, akkor nagyon nagy veszélynek teszed ki magad. – Milyen veszélynek, lelkem apja? – Annak, hogy ha a legmagasabb szinten tudatosulsz, és így hatalmat szerzel e fölött az erő fölött, végül elégetheted az idegi központjaidat, ha az erőt a testedbe, az alacsonyabb idegközpontjaidba

irányítod. Ebben az esetben a tudatosultságod mélyebbre zuhanhat, mint amilyen a mostani születésedkor. Nincs még tapasztalatod ennek az erőnek az irányításában. A tudatosulásnak a kinyilatkoztatás lépcsőjének legalsó fokán kell kezdődnie, mivel akkor mindig a te fejlettségi szintednek megfelelő erőt irányítod a testedbe, amelyet az idegeid még károsodás nélkül elviselnek. Az idegek ellenállóereje így a testbe irányított erővel azonos nagyságrendű lesz. – Lelkem apja, kérlek, magyarázd meg, mit jelent a teremtő erő testbe irányítása, és ennek az erőnek a testben való átélése? Hogyan ismerhetem meg és tanulhatom meg uralni ezt az erőt a testi megnyilvánulásában? Ha a beavatásnak ezzel kell kezdődnie, és nekem először erre a tapasztalatra kell szert tennem, akkor szeretnék azonnal túlesni ezen, hogy a magasabb beavatásra éretté váljak. Ptahhotep isteni méltóságot sugárzó arca eddig olyan mozdulatlan volt, mint az alabástromból faragott szobor, csak a szeme izzott. Szavaim hatására azonban életre kelnek arca nyugodt vonásai, elmosolyodik, a szeme még több fényt és még több megértést sugároz. – Most rögtön? – kérdezi. – Az nem fog menni, gyermekem, mivel az isteni teremtő erőnek a legalacsonyabb fokon való tudatosítása a testi szerelem átélését jelenti. Meg kell várnod, amíg szíved egy hozzád illő fiatalember pozitív, férfias kisugárzásának hatására megnyílik, izzani kezd, és felébreszti benned a negatív női erőt. Ezt az erőt a szerelem által kell megismerned, ezzel a tapasztalattal rendelkezned kell, különben soha nem leszel képes uralkodni rajta. Állandó kísérést fog jelenteni és azt a veszélyt, hogy a tudatosságnő sokkal alacsonyabb fokára esel vissza, mint amelyen jelenleg állsz. – Lellkem apja, soha nem fogok a testi szerelem csatájába esni! A szerelem nem jelent számomra kísértést, nem félek ettől a veszélyről, mert számomra egyszerűen nem jelent veszélyt! Engedd meg, hogy megkapja a beavatást! Ptahhotep újra elkomolyodik, és így válaszol: – Gyermekem, csak hiszed, hogy a szerelem nem jelent számodra veszélyt, mert nem ismered ezt a hallatlan erőt. Az ismeretlen veszéllyel szemben tanúsított bátorság valójában nem bátorság, nem erő, hanem tudatlanság és gyengeség! Tapasztalatlanságod miatt nem ismered a szerelem kísértését, azt hiszed, fel vagy vértezve ezzel az erővel szemben. Ne felejtsd azonban el, hogy a szerelem is az isteni

teremtőerő megnyilvánulása, vagyis olyan erős, mint maga Isten! Nem semmisítheted meg, csak átalakíthatod. De ha nem ismered ezt az erőt, azt sem tudhatod, hogyan lehet átalakítani. Menj csak szépen vissza az otthonodba, és várd ki, amíg sorsod ezt a tapasztalatot is meghozza. Ha már a maga valójában megismerted, átélted a szerelmet, ha már tisztán látod, mi ez az erő, akkor gyere el újtól, és én megadom neked a beavatást. Ekkor Elé vetem magam, átölelem a lábát, és kétségbeesetten kérlelem: – Nem, nem, ne küldj el magadtól, ne tagadd meg a beavatást. A szerelem összes kísértésének ellen fogok állni, nem fogok meginogni, kérlek, add meg nekem a tóavatást! Ptahhotep újra elmosolyodik, és megcirógatja a hajamat. Kezének hallatlan ereje erős áramként hatol a fejembe. – Bizony – szólal meg –, nem szoktam hozzá az ilyen viselkedéshez. Mit gondolsz, gyermekem, ha most nem akarom megadni neked a beavatást, akkor elhatározásomat csak azért meg fogom változtatni, mert lábam elé borulva próbálsz meggyőzni? A beavató a teljes önuralmat is megköveteli. Gyermek, gyermek, milyen messze állsz még ettől! Magabiztosságod egyáltalán nem áll egyensúlyban a tapasztalataiddal. Először szerezd meg a szükséges tapasztalatokat, és akkor újra eljöhetsz. Látom, nincs már több mondanivalója számomra. Felállók, és a következő szavakkal veszek tőle búcsút: – Lelkem apja, most elmegyek, de ugye nem fogsz magamra hagyni? Máskor is jöhetek hozzád? Ptahhotep kimondhatatlan szeretettel válaszol: – Tudom, hogy gyerekkorod óta sokat voltál egyedül. Erre az önállóságod kifejlesztése érdekében volt szükség. Mégse vagy soha egyedül, ezt te is érzed. Az együvé tartozás legmagasabb törvényeinek örök köteléke révén állsz velünk kapcsolatban. Állandóan melletted vagyok, még ha nem tudsz is a jelenlétemről. Én korábban tudtam, mint te, hogy ma felkeresel ezzel a kéréssel, és azzal is tisztában vagyok, mi fog ezután következni. Azonban olyan törvényekről van szó, amelyeket be kell tartanunk. Hozzánk tartozol. Mélyen meghajlok, hogy áldását fogadjam. Azután távozom. Menu az előcsarnokban vár rám, és azonnal kérdezősködni kezd:

– Na, mi van? Mit mondott neked az Isten fia? Mondj el gyorsan mindent, el se tudtam képzelni, mi tartott olyan sokáig. Hallod? Mesélj. Megkapod a beavatást? – Az Isten fia nem akarja megadni. Azt mondja, nem rendelkezem még kellő tapasztalattal a földi életben. – Hála Istennek – sóhajt fel Menu az örömtől sugárzó arccal –, ugye, én is mondtam, hogy a beavatás nem neked való. Tudtam! – Igen, igen, Menu, te mindent tudsz, csak most hagyj egy kicsit magamra, szeretnék némi rendet teremteni a fejemben, a gondolataimban... És szótlanul visszaballagunk a palotába. Egész éjszaka, de még másnap is, másra sem tudok gondolni, mint Isten képviselőjére: Ptahhotepra. Tudtam, hogy származásom szerint az Isten fiainak törzséhez tartozom, mégis nagy élmény volt az ő szájából hallani, hogy a lelkemre felügyel. Ő volt itt a Földön Isten látható képviselője, és legtitkosabb gondolataimat éppolyan nyíltan mondhattam el Neki, mintha magával Istennel álltam volna kapcsolatban. Tekintete áthatolt rajtam, bevilágított lelkem legrejtettebb zugaiba, és ez boldoggá tett. Csodálatos érzés annak tudata, hogy olyan lényhez tartozom, aki megérti szavaimat, soha nem haragszik meg rám, mivel mindent felülről lát, mint maga Isten. Nevelőimtől eltérően Neki nem kell elmagyaráznom, hogyan értek valamit, vagy miért akarok valamit megtenni vagy megszerezni, Ptahhotep a gondolataim és a cselekedeteim legtitkosabb mozgatórugóit is látja, még azokét is, melyetek én magam sem vagyok tudatában. Egy szót sem kell szólnom, az is elegendő, ha egyszerűen csak előtte állok. Lát engem! A lelke nyitva áll előttem, érzem, hogy állandó kapcsolatban állok vele. Már a találkozásunk előtt is éreztem ezt a kötődést. Éreztem, hogy valamilyen acélos keménységű erő vezet, és most már azt is tudom, hogy ez az erő az ő kisugárzása volt. Tudom, akkor is lát, mikor nem vagyok a közelében. Most is érzem rajtam nyugvó tekintetét, bármit gondolok vagy teszek is, nem marad rejtve előtte. Igen, de akkor azt is látja, hogy nem tudok belenyugodni elutasító döntésébe a beavatással kapcsolatban. Nem! Nem látom be, miért kellene először tapasztalatokat szereznem a szerelemről. Soha nem leszek szerelmes, a férfiak csak annyiban érdekelnek, hogy elvárom tőlük szépségem elismerését és csodálatát. Ezt mindannyian meg is teszik, és ez nekem

éppen elegendő, mivel hiúságom csak addig tart, amíg társaságban vagyok. Amint egyedül maradok, egyetlen kívánságom marad, amely teljesen betölti a lelkemet, és ez a beavatás! Nem tudok és nem is akarok addig várni, amíg a szerelemben tapasztalatokra teszek szert, hiszen nem is leszek szerelés. Este tehát megint elmegyek Ptahhotephoz, lefátyolozva, az elkeseredett Menu kíséretében, hogy újból kérjem tőle a beavatást. Menu megint az előcsarnokban marad, egy neofita pedig ez alkalommal a kertbe vezet, ahol Ptahhotep pálmák alatt ül. Meghajlok előtte, ő viszonozza köszönésemet, majd ragyogó szemmel néz rám – úgy érzem, belém –, és vár. Csak állok szótlanul. Minek is beszéljek, ha már úgyis tudja, mit akarok. Gondolataimban olvas. Hagyja, hogy álljak. Végül felemelkedik, áldást sugárzó kezét a vállamra helyezi, és megkérdezi: – Miért jöttél? Lelkem apja válaszolok, minek kérdezed, ha úgyis mindent tudsz? Boldogtalan vagyok, mert megtagadtad tőlem a beavatást. Nincs más kívánságom, nem jár más a fejemben, csak a beavatás. Kérlek, részesíts a beavatásban. Ptahhotep szeretetteljesen cirógatja a hajamat, és komolyan, majdnem szomorúan szólal meg: – Kérésedre már tegnap választ adtam. Nyugodj meg, légy türelemmel! Gondolj arra, amit tegnap a teremtő erőkkel kapcsolatban mondtam, és élj úgy, mint a többi fiatal. Foglalkozz a virágaiddal, az állataiddal, töltsd az idődet más fiatalokkal, legyél vidám, és egyelőre ne gondolj a beavatásra. – Apám – mondtam izgatottan –, képtelen vagyok a beavatást kiverni a fejemből, mert bármivel foglalkozom is, a beavatásra emlékeztet. Amikor a virágaimat szemlélgetem, vagy a teknősbékáimat figyelem, amint ide-oda közlekedve úgy élnek, mintha értelemmel rendelkeznének, újra meg újra titkokkal találom szemben magamat, én pedig szeretnék mindent tudni, mindent megérteni, szeretnék beavatottá válni! – Ha a teknősbékák értelemmel rendelkező lények lennének – mondta Ptahhotep mosolyogva –, akkor nem élnének olyan bölcs életet. Téged sem tesz most bölccsé az, hogy jó, túlságosan is jó a

felfogóképességed. Mégis, próbáld ezzel a kiváló felfogóképességeddel megérteni, hogy a beavatás számodra még korai lenne. Gyere el újból, ha földi tapasztalataidon már túl vagy. Akkor megadom neked a beavatást. Ptahhoteppal egyáltalán nincs olyan könnyű dolgom, mint a jó, öreg Menuval. Ptahhotep kemény, próbálkozásaim úgy pattannak vissza róla, mint nyílvesszők a sziklafalról. Újra mélyen meghajlok előtte, és távozom. Kint azonban elkeseredetten és dühöngve válaszolom Menu kérdezősködésére, hogy Ptahhotep még nem tart eléggé érettnek. Dühöngök, mert tehetetlen vagyok az idővel szemben, amely áthatolhatatlan falként tornyosul elém, és éppolyan legyőzhetetlen ellenfélnek bizonyul, mint maga Ptahhotep. Éjszaka megint nem tudok aludni, másnap pedig nyugtalanul és boldogtalanul járkálok fel és alá a szobámban, mint a megszelídített és betanított oroszlánok az oroszlánházban; tudatom eltompult a testben való újjászületés által, úgy éreztem, mintha állandó sötétségbe vetettek volna. Tisztán akarok látni, még ha testbe zárva kell is léteznem. A tudásra vágyom, a beavatást akarom! Miért várjak? Ha a szerelem most hidegen hagy, akkor a beavatásom, a mindentudóvá válásom után is hidegen fog hagyni. Már most tudom, hogy a testi szerelem csak testi szükségszerűség az utódok biztosítása érdekében. Miért jelentene bármilyen veszélyt, hogy nincsenek még tapasztalataim ezen a téren? Rendelkezem azzal az értelemmel és tudatossággal, amely megvéd ettől a veszélytől. Nem fogok beleesni a természet, a szerelem csapdájába. Képes leszek ellenállni ennek a kísértésnek... Ezen vesződöm egész nap, míg aztán este már nem bírom tovább. Magamra bontom fátylamat, és Menuval újra végighaladok a templom hosszú oszlopfolyosóján, amely Ptahhotephoz vezet. Meg akarom mondani neki, hogy nem félek ettől a kísértéstől, erős leszek. Nyugodtan megadhatja nekem a beavatást. Ó, én vak! Én gyarló lény! Mintha nem látta volna Ptahhotep tisztán a jövőt. Mintha nem tudta volna, hogy mindennek az elrendelt módon kell történnie. Csakhogy Neki is be kell tartania az isteni törvényt, és nyugodtan végig kell néznie, amint a vesztembe rohanok. Először a mélybe kell zuhannom, hogy azután a saját erőmből emelkedjek ki onnét.

Újra kis vendégszobájában fogad. Belépek, meghajlok, és elszántan szólalok meg: – Lelkem apja, megpróbáltam eleget tenni az elvárásaidnak, de nem sikerült. Olyan nagy a tudásszomjam, hogy megint eljöttem. Nem tudom belátni, miért kellene tovább várnom, ha egészen biztosan tudom, elegendő erővel rendelkezem ahhoz, hogy ellenálljak a testi szerelemnek. Erős vagyok, és tudok uralkodni magamon. Kérlek, avass be. Ptahhotep ekkor lehunyja sugárzó szemét, és hosszú ideig mozdulatlan marad. Türelmetlenül várok, mégis mozdulatlan maradok én is, hogy ne zavarjam. Ptahhotep végre kinyitja a szemét. Feláll, hozzám lép, megfogja a kezemet, és így szól: – Elutasításom ellenére háromszor kérted tőlem a beavatást. Törvény, hogy ha valaki az Isten fiainak törzséből háromszor kéri tőlünk a beavatást, akkor nem utasíthatjuk vissza a kérését. A háromszori kérés annak a jele, hogy a beavatás szükséges, függetlenül attól, hogy az az illetőre nézve veszélyes-e vagy sem. Meg fogom beszélni testi apáddal, hogyan kezdjünk bele, hogy a beavatás ideje alatt is elláthasd a kötelességeidet. Más neofiták ez idő alatt általában a templomban laknak, de a te esetedben kivételt kell tennünk, mivel a fáraó feleségeként is teljesítened kell feladataidat. Most menj békében. A legszívesebben a nyakába ugranék, úgy köszönném meg, hogy beleegyezett a beavatásomba, de fitogtatni akarom, hogy tudok uralkodni magamon. Mozdulatlanul állok, csak tekintetem sugározza az örömöt. Ptahhotep mosolyogva néz rám, és azt mondja: – Ne felejtsd el, amit gondolatban megtettél, azt már megtetted! – Ó, apám, ha úgyis megtörténtnek tekinted, akkor most valóban meg is teszem! – és a karjába vetem magam, megcsókolom az arcát jobbról, balról. – Köszönöm, köszönöm! Milyen nagyszerű, megkapom a beavatást! A beavatást! – Mint látom, nagyon tudsz magadon uralkodni – jegyzi meg Ptahhotep. – Csak most az egyszer, apám – válaszolok nevetve –, csak most! Elvégre nemcsak főpap, hanem testi értelemben a nagybátyám is vagy, és így hát megcsókolhatlak, vagy nem? Ha azonban megkapom a

beavatást, majd meglátod, milyen komolyan és milyen nagy önuralommal fogok viselkedni! – Igen, azt már most tudom – mondja Ptahhotep, és jóságos mosollyal átölel, még egyszer megsimogatja a hajamat, majd az ajtóhoz kísér, én pedig elbúcsúzom. Táncolva és ugrándozva teszem meg az utat Menuval vissza a palotába. Végtelenül boldog vagyok. Menu azonban, amióta meghallotta, hogy a templomban megkapom a beavatást, megállás nélkül jajong, mintha a halálomon lennék. Siránkozása elrontja az örömömet. Olyan érzésem támad, mintha láthatatlan árnyékok vennének körül. Amikor pedig lefekvés előtt újra a rossz előérzeteiről kezd beszélni, megelégelem a dolgot: – Nézd, Menu – szólalok meg –, tudod, hogy a tizenhatodik születésnapom után, amikor a fáraó feleségeként bemutattak, el akartak tőlem választani. Tudod, hogy a szabályok szerint udvarhölgyeknek kellene engem körülvenniük. Csak hosszas győzködés után tudtam elérni a fáraónál, hogy továbbra is mellettem maradhass, és hogy az udvarhölgyek, mint eddig is, csak a nyilvános alkalmakkor, ünnepségek és séták idején csatlakozzanak hozzám. Ha azonban így viselkedsz, tényleg elküldelek, és az udvarhölgyeket veszem magam mellé. Ők ugyan a legtöbbször borzasztóan unalmasak, de legalább nem avatkoznak bele a magánügyeimbe. Szegény, kicsi, kövér Menu! Szavaimtól annyira megretten, hogy abban a pillanatban abbahagyja a sírást, az ágyam mellé, a földre ül, és csak szótlanul néz rám, de olyan sok szeretettel, olyan nagy félelemmel és aggódással, hogy hangosan fel kell nevetnem. Átölelem, és azt mondom neki: – Nyugodj meg, Menu, soha nem küldelek el, hiszen szeretlek. Te vagy az egyetlen ember, aki teljes őszinteséggel szeret, és mindig mellettem fogsz maradni. Nyugodj meg, a beavatás nem fog ártani nekem, éppen ellenkezőleg, a hasznomra fog válni! Ptahhotep vigyázni fog rám, mindig mellettem lesz! Menu még azt mondja a búcsúzás előtt: – Remélem, nem fog ártani a beavatás, de mindig elfog a félelem, ha a piramisokból kicsapó villámokat látom, vagy a mennydörgést hallom. Remélem, ahhoz semmi közöd nem lesz.

– Nem, nem, Menu, most menj szépen aludni – mondom, és Menu eltávozik. Én azonban egy ideig még eltöprengek a megjegyzésén. A piramisból kicsapó villám és dörgés? Igen, tényleg! Gyermekkorom óta tudom, hogy a piramisból néha villámok csapnak ki mennydörögve, és azután az országban elered az eső. Korábban ez olyan magától értetődő volt, mint maga az élet, soha nem gondolkoztam el ezen. Most azonban, hogy a templomban megkapom a beavatást, valószínűleg ezt a titkot is megismerem. Azután lassan elalszom a várakozás ünnepélyes hangulatában.

Isten fiai Másnap hívat a fáraó. A kihallgatás után fel kell keresnem. A megadott időpontban értem jön az udvarmester, és apámhoz vezet. – Jöjj közelebb, gyermekem – szól hozzám –, közölni akarom veled, miben állapodtunk meg Ptahhoteppal a beavatásoddal kapcsolatban. – Itt volt nálad? – Nem – feleli apám, és kérdőn néz rám. – Te jártál nála? – kérdezem újból. – Nem, dehogy – mondja, és elmosolyodik. – Apám – szólalok most meg –, már többször meg akartam kérdezni, hogyan tudsz Ptahhoteppal beszélni, ha se te nem jársz nála, se ő nem látogat el hozzád? Többször is feltűnt, hogy úgy beszéltél Ptahhotepról, mintha hosszas megbeszélést folytattál volna vele. Ugyanakkor ki sem mozdultál a palotából, és ó se járt nálad. Hogyan lehetséges ez, apám? Apám már gyermekkorom óta hozzászokott kérdéseimhez, és most is a tőle megszokott türelmességgel válaszol: – Van tükör, és a tükörben láttad már a fejedet, nem igaz? – Igen, apám, mindennap látom a fejemet, miközben Menu a hajamat fésüli. – És mit látsz a fejeden? – kérdezi apám. – Hogy hosszabb a koponyám, mint az ember fiainak általában. Úgy látom, nálad, Ptahhotepnál és egész nemzetségünknél, vagy ahogy mondani szokták, az Isten fiainál meglehetősen gyakori ez a sajátságos, hátrafelé megnyúlt koponya. Ez a fejkendő és a fejdíszek ellenére is kiütközik. Honnan van ez a tulajdonságunk, apám? Miért más a mi koponyánk formája, mint az emberek gyermekeié? – Nézd, gyermekem, ahhoz, hogy a Föld sok jelenségét megértsd, egyet s mást tudnod kell a Föld fejlődéséről is. Mint az összes égitest a világűrben, és az ezeket lakó összes élőlény, a Föld is az állandó változás törvényének van alávetve. Az isteni teremtőerők az örök ősforrásból sugároznak, és egyre növekvő hullámkörökben hatolnak be az anyag szintjébe, más szavakkal: az anyag ezekből az erőkből keletkezik. Ez a folyamat az ultramatéria kialakulásában tetőzik, majd automatikusan a visszájára fordul, és elkezdődik a visszaszellemülés folyamata, az anyag újra erővé válik. Ez a váltakozás folyamatosan megy végbe, de olyan lassúsággal, hogy

egy emberélet nem elegendő ennek érzékelésére és megfigyelésére. Ám, ha egy-egy ilyen változás, talán több ezer év során észrevétlenül megérik, akkor a folyamat egy adott pillanatban hirtelen nyilvánul meg. Most is ilyen átmeneti időszakban élünk, amelyben a változások éppen megfigyelhetőkké váltak. Ezek egyik megnyilvánulása, hogy a Földön lakó kerek koponyájú népeket olyan uralkodók irányítják, akik sokkal magasabb szellemi szinten állnak, és testileg is különböznek. Testfelépítésük kifinomultabb, és a tarkójuk megnyúlt. Valaha olyan emberfaj lakta a Földet, amely a jelenlegi emberi fajoktól nagyon nagy mértékben különbözött. Teljes mértékben a szellem törvénye nyilvánult meg képviselői által, nem az anyag törvénye, mint a ma élő emberi fajok esetében. Az akkori emberek az isteni szinten tudatosultak, és itt a Földön Isten nyilvánult meg rajtuk keresztül anélkül, hogy egyéniségüket a test tulajdonságai – az önzés – átszőtték volna. Ez a faj a maga isteni tisztaságában tényleg kiérdemelte az Isten fiai elnevezést. Életük teljes egészében a szellemiségre, a szeretetre és az önzetlenségre épült. A testi vágyak, ösztönök és szenvedélyek nem árnyékolták be a lelki értékeket. Ennek a magasan fejlett fajnak a képviselői a természet összes titkát ismerték, és mivel képességeikkel teljes mértékben tisztában voltak, és értelmükkel uralták őket, a természetet is uralni és irányítani tudták. A tudásuk határtalan volt. Napi-kenyerüket nem kellett nehéz fizikai munkával megkeresniük, mert ahelyett, hogy a földet verejtékükkel itatták volna át, a természet erőit dolgoztatták. Ismerték az összes természeti törvényt, az anyag és önnön mivoltuk titkait, a lélek képességeit. Annak a titoknak is tudatában voltak, hogyan alakul át az erő anyaggá, és fordítva, hogyan alakul át az anyag erővé. Olyan szerkezeteket és eszközöket hoztak létre, amelyek segítségével nem csupán az összes természeti erőt, hanem lelki képességeiket is képesek voltak felhalmozni, működésbe hozni, és hasznos célokra felhasználni. Uralkodó fajként lakták a Föld nagy részét, békében és boldogságban. A Földön azonban már akkor is éltek más, az Isten fiaihoz hasonló élőlények, akik az anyaghoz sokkal közelebb álló testtel rendelkeztek, és a fejlődés jóval alacsonyabb fokán álltak. Lelkük eltompult, tudatukat a testükkel azonosították. Az őserdőkben éltek, állandó harcban álltak a

természettel, egymással és az állatokkal. Ezek voltak az ősemberek. Az ember fiainak faja, amelynek képviselőit országunkban láthatod, ennek a két fajnak a kereszteződéséből jött létre. Mint már említettem, a világegyetem az állandó mozgás és változás törvénye alapján működik. A Föld jelenleg olyan időszakban van, amelyben a materializáció folyamata érvényesül. Ez azt jelenti, hogy az isteni teremtő erő egyre mélyebbre hatol az anyagban, és a Földön a hatalom fokozatosan az egyre anyagiasabb fajok kezébe kerül, amelyek korábban magasabban álló, szellemi fajok irányítása alatt álltak. A magasabb rendű faj lassan kihal, visszahúzódik az anyagból a szellemi síkra, és az emberiséget egy ideig – a Föld idejével mérve soksok évezredig – magára hagyja, hogy az látható irányítás nélkül, önerejéből emelkedhessen fel. Így lehetséges, hogy ez az állatiasanyagias faj – az ősember – az isteni törvényeknek megfelelőn egyre jobban szaporodik, egyre erősödik, míg aztán eljön az az idő, amikor teljesen átveszi az irányítást a Földön. A magasabban álló faj azonban a Föld elhagyása előtt beoltotta szellemi képességeit az alacsonyabb fajba, hogy – az öröklődés törvényeivel összhangban – hosszú fejlődési folyamat után az anyagból való felemelkedés újra lehetővé válhasson. Ezért vállalta az isteni faj sok fia magára a nagy áldozatot, hogy az ősemberek lányaival nemzzen utódokat Ezen első, majd az ezt követő egyre újabb kereszteződések révén a legkülönfélébb egyének, majd lassan új emberi fajok jöttek létre. Az Isten fiainak lelki adottságai és az emberek lányainak testi ereje a legváltozatosabb módokon vegyültek az utódokban. Testi és lelki titánok egyaránt keletkeztek. A testi titánok anyai oldalról ősemberi, fejletlen agyat örököltek, apjuk teremtő ereje pedig az anyagi síkon nyilvánult meg, így alakultak ki rendkívüli testi adottságaik. Hallatlan testi erejükkel maguk alá gyűrték a gyengébbeket, és állati ösztöneik révén rettegett zsarnokokká váltak. Léteztek azonban szellemi titánok is, akikben az örökölt teremtő erő nem a testükön, hanem a magasabb agyi központjaikon keresztül nyilvánult meg. Ók kapták a küldetést, hogy az alacsony, állati szinten álló, a testtel azonosuló emberfajtát, valamint később a kereszteződések által kialakuló köztes fajtát egy ideig még irányítsák, a bölcsességbe, a tudományokba és a művészetekbe, vagyis egy magasabb kultúrába bevezessék és oktassák, megtanítsák az isteniegyetemes szeretetre, az önzetlenség és a szellemi nagyság

kinyilvánításával maguk is példát mutassanak. Ezért léteznek országok, ahol hatalomvágy és a zsarnokság tombol, míg másutt egyelőre még a bölcsesség és a szeretet uralkodik. Mindez fokozatosan el fog tűnni, és az emberiségnek a nagy beavatottakról és titkos tanaikról már csak átörökített ismeretei lesznek. Az öröklődés törvényei révén azonban még a Föld legsötétebb időszakában is fenn fog állni annak lehetősége, hogy Isten fia szülessen emberi testben, és az emberiségnek megmutassa a sötétségből és a romlásból kivezető utat. – Apám – kérdezem –, a mi országunk az Isten fiainak országa? – Nem, gyermekem. A Földnek az a része, amely az Isten fiainak adott otthont, teljesen megsemmisült. Az isteni faj utódai egyre fogyatkoztak, elhagyták anyagi burkukat, és többé nem öltöttek testet. Végül már csak néhányan maradtak a Föld különböző részein, hogy az egyre nagyobb hatalommal rendelkező embereknek átadják a vezetést. A két faj keveredésével azonban olyan egyének is világra jöttek, akik apjuk mágikus tudását és anyjuk állati-anyagias, önző felfogását egyaránt örökölték. Ezek a templomhoz férkőztek, és szellemi képességeiknek köszönhetően megkapták a beavatást. Tudásukat azonban fekete mágiává alacsonyították, és a templom eszközei és berendezései által uralt képességeiket, de még a természet erőit is a saját céljaikra használták fel. A Földnek akkoriban ezen a táján lakozó Isten fiai előre látták, minek kell ezután következnie. Tudták, hogy ezek az erők kíméletlenül megsemmisítik azokat, akik isteni önzetlenség helyett sátáni önzés céljából használják fel őket. Tudták, hogy a fekete mágiát űzők a vesztükbe rohannak, sőt, telhetetlen vakságuk általános pusztításhoz fog vezetni. Isten utolsó fiai ekkor hatalmas hajókat építettek, amelyeket minden oldalról úgy lezárták, hogy még az anyagon áthatoló és azt feloldó erőktől is védetté váltak, majd eszközeik egy részét titokban a hajókra vitték, családtagijaikkal és háziállataikkal együtt beszálltak, az összes nyílást lezárták, és elhagyták a megsemmisítésre ítélt földrészt. Némelyikük észak, mások kelet, megint mások dél felé hajóztak, és néhányan ide, nyugatra jutottak. A fekete mágiát űzők hamar elvesztették uralmukat az eszközeik felett. Küldetésük az lett volna, hogy ezekben az eszközökben a legmagasabb kozmikus-isteni erőket halmozzák fel és irányítsák, mivel ennek az erőnek az egyetlen földi forrása maga az ember. Azonban

minél önzőbbé váltak ezek az emberek, annál inkább megváltozott az az erőáramlat is, amellyel a további használat biztosítása érdekében feltöltötték ezeket a szerkezeteket. Egy napon pedig, amikor az Isten fiai már eléggé messzire jutottak elzárt hajóikon, bekövetkezett a szerencsétlenség: a fekete mágia egyik képviselője az anyagot feloldó, vagyis azt egy másik energiaformává átalakító erőt véletlenül a saját testébe vezette. Ha viszont ez a folyamat beindul, a már energiává alakított anyag pusztító erőként egyre rombolóbb hatást fejt ki, míg aztán el nem tünteti maga körül az anyag minden formáját. Az egész földrész megsemmisült, míg a folyamat által kiváltott ellentétes energiák le nem fékezték a hatást, és a szétesés erői végül lecsendesedtek. Az egész anyagtalanná vált földrész energiaként sugárzódott ki, amely a földi légkör legkülső határáig emelkedett, majd onnan visszafordult, először az anyag legősibb formájává alakulva. További átalakulások után az egész hatalmas anyagtömeg végtelennek tetsző víz-, sár- és homokzáporként zúdult a Földre. A Föld óriási testén a becsapódási pontokon kavarogni kezdtek az óceánok víztömegei. A másik félteke kontinensei az elképzelhetetlen erejű földrengés hatására elszakadtak, majd a Föld egyensúlyának megtartása érdekében egyre távolabb sodródtak egymástól, míg el nem érték jelenlegi helyüket. A megsemmisített kontinens egy része hatalmas homoksivatagként létezik még most is az országunkban. Nagy a veszélye annak, hogy a szél széthordja ezeket a homokhegyeket, és így lakott, termékeny területeket temethet be. Az Isten fiai olyan szerkezetekkel látták el hajóikat, amelyek segítségével a természeti katasztrófák közepette is a víz felszínén tudtak maradni, és végül kikötöttek. Az összes földrészen, ahol csak megvetették a lábukat, új kultúra kezdődött. Tudásukkal, bölcsességükkel és szeretetükkel hamar megnyerték a bennszülöttek bizalmát. Uralkodókká váltak. Istenként vagy félistenként tisztelték őket. Először is a titkos eszközeik elhelyezésére alkalmas építményeket emeltettek, hogy az azokban felhalmozott, mindenen áthatoló energiákat a külvilágtól elszigetelve őrizzék. Ezeket, a világ különböző részein – mindenütt, ahová csak az Isten fiai eljutottak – egyaránt fellelhető építményeket nevezzük piramisoknak. Megrendülten hallgattam a rendkívüli eseményekről szóló beszámolót. Sok, addig érthetetlen dolog vált világossá. Azonban még

mindig nem értettem valamit, amin már többször eltöprengtem, így rákérdeztem: – Hogyan tudták az Isten fiai a hatalmas kőtömböket odaszállítani és egymásra rakni? – Emlékszel arra, amit már említettem, gyermekem, hogy az Isten fiainak nem kellett a testi erejükkel dolgozniuk, mert maguk helyett a természet erőit dolgoztatták? Még ma is rendelkezünk az eszközeik némelyikével, amelyek a Föld vonzerejét képesek semlegesíteni, vagy akár felerősíteni, vagyis tetszés szerint irányítani. Így akár a legnehezebb anyagot is meg tudjuk fosztani a súlyától, vagy fordítva, még nehezebbé tudjuk tenni. A súlyától ilyen módon megfosztott hatalmas kőtömböt még a gyermek is el tudná lökni a kisujjával, vagy tetszőleges magasságba emelhetné. Hajóikon egész hegyeket hordtak össze ezekből a kőtömbökből anélkül, hogy járműveiket megterhelték volna, mivel a tömböket hosszabb időn keresztül besugározták, és így súlytalanná tették. Az országunkban és a Föld más részein fellelhető összes hatalmas építményt, amelyet emberi erővel nem lehetett volna létrehozni, ezzel a módszerrel állították fel. Ahol csak az Isten fiai hajóikkal kikötöttek, virágzó kultúrákat hoztak létre. Bárhol uralkodnak is egészen a mai napig, mindenütt önzetlen szeretettel vezetik az embereket, és az ő kedvükért meghozzák azt az áldozatot, hogy egy ideig még a Földön maradnak, tanítják őket, és szellemi értékeiket az utókorra örökítik. Régebben az uralkodó, vagyis a fáraó egyben a főpap szerepét is ellátta. Egy személyben volt a nép világi és lelki vezetője. Később azonban, ahogy az ország kultúrája és gazdagsága egyre gyarapodott, az Isten fiai megosztották egymás között a tennivalókat, és azóta egyikük a világi hatalmat gyakorolja, míg a legidősebb, a legfőbb elöljáró, a lelki vezetés feladatát vállalja magára. A fáraó áll az ország élén, míg a főpap a tudás őrzője minden területen. Mivel az összes tudás egyetlen forrásból származik, ő adja meg a beavatást a tudományokba, a művészetekbe, valamint – a legfőbb beavatásként, a templomban – a lélek művészet nélküli művészetébe. Most már tudod, miért más a nép köréből származó emberek fejformája, mint az Isten fiaié, akik még ma is az uralkodó családokat alkotják. Mi, akikre ez a megnyúlt koponyaforma jellemző, nem szorulunk rá értelmünk gyakori használatára, mivel az igazságot

közvetlenül, belső érzékelés alapján éljük át. Homlokunk nem nagyon domború, mivel a gondolkodást szolgáló agyi központok csak annyira fejlődtek ki, hogy rajtuk keresztül a kívülről érkező benyomásokat felfoghassuk és tudatosan átélhessük. Koponyánk hátsó részében viszont teljesen kifejlődött agyi központok helyezkednek el, ezek szolgálnak a lelki kinyilatkoztatások testi eszközeiül. Ezek a központok teszik lehetővé, hogy az isteni szinten tudatosuljunk, és éppen azokkal a tulajdonságokkal vérteznek fel minket, amelyek az ember fiaitól megkülönböztetnek. Az emberi tudat időben és térben létezik. Mi viszont – jóllehet ugyancsak földi testben lakozunk – a teljes lelki szabadság, az idő- és a térnélküliség adományát élvezhetjük. Az isteni tudat erejével, az előbb említett agyi központok révén szabadon mozgunk térben és időben. Ez azt jelenti, hogy tudatunk tetszés szerint válthat át múltba vagy jövőbe. Ebben az állapotban jelenként élhetjük át a múltat vagy a jövőt. Éppilyen könnyedséggel léphetjük át a tér korlátait, és tudatunkat térben oda helyezhetjük át, ahová csak akarjuk. Ebben az állapotban nem létezik az „itt” vagy az „ott”, csak a mindenütt való jelenlét! A múlt és a jövő, az itt és az ott ugyanis nem egyéb, mint különböző megnyilvánulása, különböző kivetülése az egyedüli valóságnak, az örök, mindenütt jelenlévő létezésnek: Istennek! Ereidben mindkét faj vére csörgedezik. A mi fajtánk tulajdonságait is örökölted, de anyád oldaláról a köztes faj vonásait is magadban hordod. A magasabb szervek a te esetedben korán, sajnos túlságosan is korán léptek működésbe, még mielőtt alkalmad lett volna a földi élet megismerésére annak érdekében, hogy földi tulajdonságaidat legyőzhesd magadban. Elégedetlenség tölt el, mivel nem tudsz kiszabadulni a múlt és a jövő, az „itt” és a „most” által közrefogott állapotból. A testedbe zárt lélek lassan ébredezik, és isteni szabadságára sóvárog. Háromszor kérted a beavatást, kívánságod most teljesül. Ezután majd tudatosan irányíthatod az összes magasabb szervedet, amelyek még nem teljesen aktívak. Szert teszel arra a képességre is, hogy a hozzád hasonló lényekkel bármikor kapcsolatba kerülhetsz, és gondolataidat megoszthatod velük. Mi ilyen módon, teljes tudati egységben, bármikor és még hatékonyabban tudunk eszmét cserélni Ptahhotep bátyámmal vagy az Isten fiainak a Földön lakozó bármelyik leszármazottjával, mint ha

anyagi szinten, a hangképző szerveinkkel és a fülünkkel próbálnánk szót érteni. Bármelyikünket, bármikor felkereshetjük, de azonnal érzékeljük, ha az illető éppen elfoglalt, másra összpontosít, és ilyen esetben csak akkor zavarjuk, ha nagyon fontos közlendőnk van. Egyébként visszahúzódunk. Bizonyára megérted, hogy csak a teljesen önzetlen lények rendelkezhetnek ilyen képességgel. Ha a magukat minden elé helyező ember fiai is képesek lennének erre, olyan káoszt hoznának létre, amely az összes kifinomult érzékszervet elpusztítaná. A leginkább esténként, napi feladataink elvégzése után jelentkezünk egymás tudatában, és az így létrejött egységben látjuk a gondolatainkat. Pillanatok alatt tudunk olyan módon egyesülni, ami a háromdimenziós világban hosszú ideig letartana! Amikor világi feladatainkat már átgondoltuk, tudatunkkal átlépünk a tökéletes tudás dimenziók nélküli állapotába, hogy az örök isteni ősforrásból új életenergiát merítsünk. Ebben az állapotban az összes élőlénnyel – az egész mindenséggel – való isteni ősegységet éljük át. Magával az élettel, az örök létezéssel, vagyis a kinyilatkoztatás mibenlétével – veled is – vagyunk ilyenkor egyek, csak éppen a tudatukkal a három dimenzióhoz kötődő lények nincsenek ennek tudatában. Mégis, megújult életerővel ébred fel álmából az összes élőlény, akár tudja, hogy ez az erő az isteni ősforrásból ered, akár nem. Most megkapod tehát a beavatást, és hosszú utat kezdesz meg. Ezen a földi úton azt követben is tovább kell haladnod, hogy mi – én és Ptahhotep – már elhagytuk a háromdimenziós világot, és csak lélekben tartózkodunk a Földön. Nekem más küldetésem van, mint Ptahhotepnak. A te lelki és szellemi irányításod az ő feladata lesz, de minket továbbra is össze fog kötni az örök egység. Jobb lett volna, ha türelmesebb lettél volna. Mégis, olyan vagy, amilyen vagy, és a sorsod, a jövőd is ennek megfelelően fog alakulni. Ebbe nem avatkozhatunk be. Az egységből származó erő örök kísérőtársad lesz, és a a legnehezebb időszakokon is át fog segíteni. Mivel feladatod, hogy oldalamon képviseld a fáraó feleségét, a beavatás idején nem lakhatsz a többi neofitához hasonlóan a templomban. Mindennap oda kell majd járnod, ott részesülsz az oktatásban, és megkapod a feladataidat, napközben a többi neofitával együtt végzed a gyakorlatokat, az estét pedig újra a palotában fogod

tölteni. Az ünnepségek alkalmával időben fogsz megjelenni, hogy oldalamon teljesítsd a kötelességeidet. Egy kérdés még megválaszolatlan maradt, így továbbra is állva maradok. Apám kérdőn néz rám. – Apám – szólalok meg –, elmondtad, hogy az Isten fiai lelki képességeik továbbörökítése érdekében az emberek lányai közül választanak maguknak feleséget. Az Isten fiainak lányai miért nem házasodnak az emberek fiaival? Miért csak az Isten fiai nemzettek gyermekeket az emberek lányaival, és miért nem születtek az Isten lányainak gyermekeik az emberek fiaitól? Apám mélyen a szemembe néz, és így válaszol: – Jól vésd az emlékezetedbe, amit most fogok mondani. Ha ezt az igazságot igazán megérted, talán még jó irányba kormányozhatjuk a sorsodat: ha egy pohár vörösborból egy csöpp egy pohár fehér borba cseppen, a vörösbor még ugyanolyan marad, mint volt. A fehér bor azonban nem lesz többe fehér bor, hanem a kettő keveréke. Ha azután a fehér borból kiöntesz valamennyit, az is a vörös és a fehér bor keveréke lesz. Értesz, gyermekem? – Igen, apám, értelek. Ez azt jelenti, hogy az Isten fiainak egyik tiszta fajú képviselője akkor is tiszta marad, ha az emberek lányával nemz gyermekeket. Az Isten fiainak tiszta fajú lánya azonban kevert vérűvé válna, ha az emberek fiával lépne házasságra, Attól kezdve a gyermekeihez hasonlóan ő is félvérű lenne. – Egy percre se feledd el életedben ezt az igazságot – figyelmeztet apám, majd feláll, én meghajlok előtte, ő áldását adja rám, és a szívemben őrizve a lélek egységét, elhagyom a szobát.

A felkészülés évei Menu kíséretében megyek a templomba. Milyen gyakran fogok még a sok-sok év alatt végigmenni a palotát a templommal összekötő oszlopfolyosón – milyen gyakran! –, amíg végül már annyira belém ivódik ez az út, még bekötött szemmel is végigvinne rajta a lábam. Ma először lépek be neofitaként a templomba. Éppen mivel nagyon szeretnék sietni, akarattal visszatartom magam, és ünnepélyesen lassú léptekkel haladok. A beavatásom megkezdése fölött érzett örömömet igyekszem a legutolsó csöppig kimeríteni és élvezni. Mélyen magamba temetkezem. Mindannak teljes tudatában nézek a beavatással együtt járó jövőbeli kötelezettségeim elé, amit apám tegnap elmondott. A bejáratnál megint ugyanaz a neofita vár. Menu búcsút vesz tőlem. Először a nyakamba ugrik, megcsókol, és olyan hevesen szorít magához, mintha soha többé nem láthatnánk egymást. Azután lecsillapodik, és meghajol előttem, ahogy az az elképzelése szerint ildomos. Átölelem, és érzem, hogy Menu ajkain keresztül anyám is megcsókol. A neofita Ptahhotephoz vezet, a kis vendégszobájába. Milyen sokszor – milyen sokszor – fogok még így előtte állni, milyen sokszor vetül még rám tekintete, és hatol a bensőmbe nyugalmával, biztonságával és erejével! – Kedves gyermekem – kezd bele mondandójába –, mint már elmagyaráztam neked, a beavatás azt jelenti, hogy az ember a legmagasabb, az isteni síkon tudatosul. Ez azonban hosszas testi és lelki felkészülést igényel. Először az idegeket kell képessé tenni arra, hogy a magas rezgéseket károsodás, a halál veszélye nélkül viseljék el. Egy bizonyos szinten való tudatosulás azt jelenti, hogy az ember az ennek a szintnek megfelelő rezgéseket az idegeibe és az idegeken keresztül a testébe vezeti. A test a születéstől kezdve – vagyis attól a pillanattól, hogy az „én” belé költözik – olyan ellenállóerőt fejleszt ki, amely a testben lakó lélek átlagos tudatosultsági fokának felel meg. Bármely élőlény tudatosultsági foka a hangulati állapotának függvényében egy-egy rezgési oktáv határai között váltakozik. Ezek a váltakozások azonban nem léphetik túl az idegek alkalmazkodási korlátait, máskülönben enyhébb vagy súlyosabb betegségek és

sérülések következhetnek be, sőt a halál is beállhat. A teremtő életenergiára jellemző rezgés minden olyan élőlény számára menthetetlenül halálos, amelynek tudatosultsága még nem érte el ezt a fokot. Ez a rezgés szétégetné az idegi központokat és az idegeket. Az életenergiát éppen ezért alakítják át a különböző idegi központok az éppen jellemző tudatosultsági szintnek megfelelő rezgésű életárammá, mielőtt az a központjából, a gerincvelőből az egész testbe kiárad. Az állatokat például sokkal alacsonyabb életrezgés élteti, mint az ősembert, de ugyanakkor az alacsony szinten álló, állatias ösztönöknek engedő és önző ősember is alacsonyabb életenergiából merít erőt, mint a szellemileg magasabban álló emberek. Ha egy ember életenergiáját egy állatba vezetnénk, az éppúgy egy pillanat alatt kilehelné a lelkét, ahogyan az alacsony szinten álló embert is megölné a magasabb szintre jutott emberekre jellemző rezgés. A nagy beavatásban részesülők az életenergiát, az örök létezés teremtő rezgését az összes fejlődési szinten és az átalakítás nélküli, eredeti formájában is tudatosan élik át, ugyanakkor az idegeikbe és testükbe irányítják. Ehhez természetesen megfelelő ellenállóerőre is szükség van, amely alapos testi és lelki képzéssel sajátítható el. Ennek során a tanítványnak fokról fokra kell megtanulnia, hogyan készítse elő, ébressze fel és uralja a megfelelő idegi központokat. Ezt a testi és lelki képzést a neofiták iskolájának vezetője, Mentuptah fogja megkezdeni veled. A koncentrációs gyakorlatoknál pedig – mutat Ptahhotep az engem hozzá vezető neofitára – Ima fog segíteni. Ha Mentuptah és Ima előkészítő vizsgáit sikeresen letetted, az én vezetésem alatt fogsz további oktatásban és magában a beavatásban részesülni. Ima most elvezet a neofiták iskolájába, és mindent megmutat, amire szükséged lesz. Ha a képzésed alatt beszélni akarsz velem, bármikor bejelentheted magad nálam esti meghallgatásra. Isten irányítsa további lépéseidet! Ptahhotep megáld, én pedig meghajlok, és Imával átmegyek a neofiták iskolájába. Ima a templom falába épített kis cellák egyikébe vezet. Egyszerű vászonruhát és egy pár közönséges szandált nyújt át, és közli, mostantól ez a cella az enyém. Amikor selyemruhámat és aranyozott szandálomat az egyszerű öltözetre felcserélve kilépek, külsőmet tekintve éppolyan neofita

vagyok, mint Ima. Végigvezet a hosszú oszlopfolyosón, majd a nagy ajtón keresztül belépünk a templom kertjébe. A kert csodálatos látványt nyújt – pálmafákkal övezett négyszögletű rét, amely kiváló hely a gyakorlásra. Továbbmegyünk, és a kert parkszerű része mögött, a gazdasági épületek, a zöldség- és gyümölcskertek területén látom a munkájukba mélyedő neofitákat. Ugyanolyan öltözetet viselnek, de egyikük sem olyan fiatal, mint én. Ima bemutat Mentuptahnak, a neofiták iskolája vezetőjének. Mentuptah barátságos ember, lágy, jóságos szemmel. Elmondja napi feladataimat. A neofitákat kisebb csoportokba sorolják. Mindegyik csoport Mentuptah irányítása alatt áll, ugyanakkor mindegyik élén áll egy-egy haladó neofita, azaz papjelölt is. Ima alá tartozik az a csoport, amelybe engem beosztottak. Ima magas növésű, karcsú, de nagyon erős fiatalember. Rendkívül tiszta kisugárzása már akkor feltűnt, amikor először vezetett Ptahhotephoz. Már maga mögött tudja a legtöbb előkészítő vizagát, és közel az az idő, amikor megkapja a beavatást. Ima papjelölt. A megjelenése nem férfias, inkább nemtől független, a fölött álló lény benyomását kelti. Az arkangyalokhoz hasonlóan hiányoznak belőle a nemre jellemző vonások. Toledói acélpenge ereje sugárzik a lényéből, angyalszerűen szép arca a legmagasabb fokú intelligencia és összpontosító képesség jegyeit hordozza. Szemöldöke fölött a bölcsesség két jól elkülönülő dombocskája emelkedik. Erőteljes száját mintha szobrászművész formázta volna meg, szájszöglete mégis finoman, gyengéden rajzolódik ki, és az összes élőlény iránti szeretetről tanúskodik. Az első pillanattól kezdve szeretem, és teljes bizalmat érzek iránta, mintha a bátyám lenne. Örülök, hogy ő készít fel a vizsgáimra! Ima bemutat a többi neofitának is. Mindannyian a papi hivatást választották, de közülük csak azok lesznek papok vagy papnők, akik az összes vizsgát leteszik, és részesülnek a beavatásban. Sokan közülük soha nem válnak kellően éretté ehhez. Ezek az emberek, ha akarják, egész életüket a templom szolgálatában tölthetik. Ők végzik a gazdasági munkákat a kertben, és gondozzák a templom állatait. Az előkészítő vizsgáknak sikeresen eleget tevő neofiták a szintjüknek megfelelően kapnak egyre újabb munkákat és feladatokat. Ima csoportja csupa szellemileg magas szinten álló neofitából áll – a legtöbbjük hozzám hasonlóan apai ágon az Isten fiainak leszármazottja.

Messziről felismerhetők megnyúlt fejformájukról. Engem is közéjük osztanak be. Az őket körülvevő tiszta atmoszférában jól érzem magam. Minden hajnalban napkeltekor a kertben kell összegyűlnünk. A testi gyakorlatokkal kezdünk. Ezek a gyakorlatok erős koncentrációt igényelnek. Légzőgyakorlatokkal összekötve veszünk fel különböző testhelyzeteket, és tudatunkat közben az egyes testrészeinkbe kell irányítanunk. Hosszú és tartós gyakorlás által az egész testünket teljes mértékben tudatosíthatjuk, megtanuljuk, hogyan mozgassuk, uraljuk és irányítsuk a legkisebb testrészeket éppúgy, mint a belső szerveinket. Testünket így kifogástalanul működő eszközzé fejlesztjük. A testünk fölötti uralmat célzó gyakorlataink végeztével átmegyünk a nagycsarnokba, a lélek- és a kedélyfejlesztés tanulásához. Ez abból áll, hogy Mentuptah különböző összefüggő álomképeket sorol fel nekünk, amelyeket olyan intenzitással kell átélnünk, mintha a valóságban érzékelnénk őket. Ezeknek az álomképeknek a révén akarattal idézünk elő magunkban valamilyen érzelmi felindulást, majd megtanuljuk, hogyan lehetünk úrrá rajta. Ilyen gyakorlatokkal vezet át minket Mentuptah a világ alsó és felső szféráin, a hét poklon és a hét mennyországon. Arra tanít, hogy lélekjelenlétünket bármilyen körülmények között meg kell őriznünk, hogy a legnehezebb helyzetben is azonnal eldönthessük, mit kell tennünk. Amikor ezeket a gyakorlatokat már teljesen elsajátítottuk, akkor következik a következő szakasz: a legkülönfélébb lelki állapotokat parancsszóra, álomképek nélkül, de ugyanolyan intenzitással kell átélnünk, mintha valóságos alapunk lenne rá. Ezeket a gyakorlatokat a legmélyebb negatív állapotban kell megkezdenünk, majd az élményeket lassan, lépésről lépésre a legmagasabb pozitív állapotig fokoznunk. Például: a legnagyobb levertség állapotába éljük bele magunkat, majd fokozatosan ráhangolódunk a közönyre, és onnan egyre magasabbra hatolunk, amíg el nem érjük a legnagyobb öröm, végül a hiánytalan boldogság érzését. Ha hosszas gyakorlás után már jól végre tudjuk hajtani ezt a feladatot, akkor a lelkiállapotokat gyorsabb egymásutánban kell átélnünk, amíg olyan könnyedén nem tudjuk váltogatni őket, ahogy a művész tetszése szerint képes a hangszerén a legmélyebb hangoktól a legmagasabbakig bármelyiket megszólaltatni. Amikor pedig a sötét szenvedéstől a legmagasabb boldogság érzéséig az összes

lelkiállapotot jól és könnyedén fel tudjuk idézni magunkban, egy fokozattal feljebb léphetünk, és ekkor már egymással ellentétes érzéseket kell átmenet nélkül egymás után átélnünk. Például kilátástalan szomorúságról felhőtlen vidámságra vagy félelemről egyetlen szempillantás alatt magabiztos bátorságra kell váltanunk. Ezeket a gyakorlatokat csak vezetőnk felügyelete mellett végezhetjük. Jelentősen megterhelik az idegeket. Hosszú ideig eltart, amíg az álori1képek segítségével az összes lelkiállapotot olyan élethűen tudjuk átélni, mintha a felidézett képek a külső valóság részei lennének. Még tovább tart, amíg a lelkiállapotok egész skáláját legalulról kezdve a legmagasabb szintig felfokozva válunk képessé átélni. Csak akkor térhetünk át az említett legnehezebb gyakorlatra, az ellentétes érzések átmenet nélküli átélésére, ha a korábbi gyakorlatok után idegeinket már a mozdulatlan nyugalom állapotába tudjuk helyezni, és ebben az állapotban az egész napot képesek vagyunk eltölteni. E gyakorlatok célja, hogy se a külső történéseknek, se saját hangulatainknak ne legyünk kiszolgáltatva, éppen ellenkezőleg, képesek legyünk a lelkiállapotunkat magunk meghatározni, és a lelki egyensúlyunkat így bármilyen körülmények között megőrizni. A szünet nélküli éberség és lélekjelenlét állapotában élünk. Az ember azt hiszi, az öröm vagy a boldogság átéléséhez mindig kell valamilyen ok is. Az álomképekkel folytatott gyakorlatok jelentősége abban áll, hogy az adott érzés felidézéséhez először valamilyen okot képzelünk el magunknak. Az álomképes gyakorlatok során tehát az okokat uraljuk. Mivel valós alapunk nincs ezekre az érzésekre, magunkban kell megteremtenünk az okot. A következő lépésben az egyes érzéseket minden alap nélkül – az adott lelkiállapotot előidéző álomképek hiányában – kell úgy átélnünk, mint önmagáért létező állapotot. Hosszas gyakorlás után az ember ráébred, állandóan csak beképzelte magának, hogy oka van arra, hogy „szomorú”, „vidám”, „lehangolt” vagy éppen „hajrá hangulatú” legyen. Ezek a gyakorlatok ráébresztik az embert, hogy a külső események valójában semmilyen hatást sem gyakorolnak rá. Felfedezzük, hogy az összes tudati állapot önmagunkból fakad, és csak a mi bensőnkben alakulhat ki. Ugyanaz az esemény valakit nevetésre, egy másik embert sírásra késztet, míg egy harmadikat teljesen közömbösen hagy. Ugyanis mindenki a saját belső

hozzáállását képezi le a külső körülményeire, és csak ez a belső hozzáállás vált ki belőlünk valamilyen hangulatot, nem a külső történések. A tanulónak végül el kell sajátítania azt a képességet, hogy a teljes lelki nyugalom állapotát minden körülmények között megőrizze, és soha ne lépjen ki belőle. Ezek a gyakorlatok annak felismerését is magukkal hozzák, hogy bármi történik is a Földön, az csak múlandó, önmagunkból az időbe és a térbe kivetített álomkép. Csak olyan mértékben kell komolyan vennünk, amennyire gyarapodhatnak általa tapasztalataink. Sokáig, nagyon sokáig tart azonban, amíg az ember eléri ezt a szintet! Állandóan a legszigorúbb megfigyelés alatt kell tartanunk magunkat, egy pillanatra sem feledkezhetünk meg magunkról, hanem állandóan tudatosan kell cselekednünk, ébernek kell lennünk, és minden érzést, minden gondolatot ki kell elemeznünk, meg kell tudnunk, hogy az énünk melyik rétegéből származik. Ez pedig nem megy máról holnapra! A hosszú lelki képzéssel párhuzamosan tisztán szellemi koncentrációs gyakorlatokat is kell végeznünk. Ezeket kizárólag Ima irányítja. A közös gyakorlatok végeztével a kert egy nyugodt sarkába vezet, és elmagyarázza, mit jelent a koncentráció. Nem engedhetem meg, hogy gondolataim ide-oda csapongjanak, hanem akarattal egy bizonyos előírt tartalomra kell összpontosítanom. Gondolataimat egyetlen pontra kell irányítanom, vagyis a centrifugális helyett centripetális irányultságot kell adnom nekik. Ima az összpontosítás tárgyaként egy mondatot ad nekem. Ha már sikeresen tudok koncentrálni, jeleznem kell neki. Ezután magamra hagy. A mondat a következőképpen szól: „Mindig az isteni elv nyilvánul meg rajtam keresztül”. Leülök, és elkezdek a mondatra összpontosítani. Elmondom magamban a mondatot: „Mindig az isteni elv nyilvánul meg rajtam keresztül”, egyszer, kétszer, tízszer, százszor... semmi másra nem gondolok: „Mindig az isteni elv nyilvánul meg rajtam keresztül... Mindig az isteni elv nyilvánul meg rajtam keresztül... Mindig az isteni elv nyilvánul meg rajtam keresztül... „ Egy óra múlva Imához megyek, és azt mondom:

– Képtelen vagyok a mondatra összpontosítani. Lehetetlen. – Lehetetlen? – kérdezi. – Miért volna lehetetlen? – Amint mondtad, a koncentráció azt jelenti, hogy minden erőnket, gondolatunkat egy pontra irányítjuk, egy pontba sűrítjük, és az értelem, a tudat összes erőjét összefogjuk. Ha azonban a mondatra koncentrálok, nem tudom értelmem erőit egy pontba sűríteni. Egy mondat több szóból áll. Ezek a szavak időben és térben egyaránt egymást követik. Képtelen vagyok ezekre a pontokra úgy gondolni, mintha egy pontban egyszerre lennének jelen, hanem csak úgy, mint időben és térben egymást követő egységekre! Amikor a mondat végére érek, újra vissza kell ugranom az elejére, és a kezdetétől a végéig újra át kell gondolnom. Így lehetetlen a koncentráció. Vagy cikk-cakkos vonalat követve kell ide-oda ugrándoznom: Mindig az isteni elv nyilvánul meg rajtam keresztül... Mindig az isteni elv nyilvánul meg rajtam keresztül... Mindig az isteni elv nyilvánul meg rajtam keresztül...; vagy pedig önmagába záródó körként képzelem el a mondatot, és akkor a koncentráció állandóan körbe fog járni.

Ez viszont nem koncentráció! Ima figyelmesen végighallgat, majd örömtől sugárzó arccal szólal meg: – Nagyon jól végezted a gyakorlatot! Felfedezted, hogy lehetetlen szavakra összpontosítani. Hogy a mondatot végül kör tonnájában képzelted magad elé, arra utal, hogy valóban igyekeztél koncentrálni. Csakhogy bármennyire összesűríted is a szavakat, mindig kört fognak alkotni, te pedig soha nem jutsz el a középpontba. Most tapasztalhattad, hogy a szavak ellenállást fejtenek ki összpontosító igyekezettel szemben, és ezért nem tudod erőidet a középpontba sűríteni. Ugyanezt az ellenállóerőt kihasználva építjük hídjainkat. A

kőtömbökből ívet alkotunk – ahogy te most a szavakból képeztél kért –, a híd pedig nem zuhan a vízbe, mivel a kőtömbök nyomást gyakorolnak egymásra, az anyag viszont nem enged. A kőtömbök az ellenállás ereje révén tartják egyben az egész hidat. Amikor a középpontba akarsz összpontosítani, a szavak ellenállásával találod magad szemben, és a koncentráció lehetetlenné válik. Ugyanez történik, ha egy szóra koncentrálsz. A szó betűkből áll, és a betűket sem lehet teljesen egy pontba tömöríteni. – Mit tehetek akkor? – A következő gyakorlat álljon abból, hogy csak egyetlen betűre próbálsz meg koncentrálni, mondjuk az „O” betűre – mondja Ima, és magamra hagy. Megpróbálom. Leülök a fűbe, és az O-ra összpontosítok. Magamban ismétlem: O, O, O, O, O... és még mindig semmi másra nem gondolok, csak arra, hogy O, O, O, OOOOOO..., és egyszer csak egy újabb meglepetés ér... Imához szaladok, és mosolyogva újságolom el: – Készen vagyok. – Nos – kérdezi –, mit értél el? – Azt, hogy az O egyszer csak csővé változott. Hosszú, O-formájú alagúttá, amelyben vég nélkül futottam. Azonban ez sem koncentráció! – Jó – válaszol Ima –, már elérkeztél a negyedik dimenzióba. Most térj vissza megint a mondatra: „Mindig az isteni elv nyilvánul meg rajtam keresztül”, és próbálj meg még egyszer arra koncentrálni. Most hogyan oldanád meg a feladatot? – Hogyan fogjak hozzá? – kérdezem bizonytalanul. – Te mit tennél? – kérdez vissza Ima. Egy ideig elgondolkozom, majd így válaszolok: – A szavak képezik az értelem burkát, annak anyagi megjelenését. Ha a középpontba akarok kerülni, akkor az akadályként elém álló szavakat fel kell adnom, hogy csak a mondat értelmére koncentráljak, szavak és forma nélkül. Jól mondom? Ima mosolyogva válaszol: – Majd meglátjuk, mire jutsz ezzel az elvvel. Menj, próbáld ki, és gyere újra vissza. Elvonulok, és a mondat értelmére koncentrálok: „Mindig az isteni elv nyilvánul meg rajtam keresztül...” ... csak az értelmére...

Azután visszamegyek Imához. Éppen akkor fejezi be megbeszélését egy másik neofitával. Amikor észreveszi, hogy rá várok, pajkos pillantást vet rám, mintha látná, mit értem el a koncentrációval. – Nos? – kérdezi. – Ima, olyan furcsa! Amikor kizárólag a mondat értelmére próbáltam összpontosítani, képtelen volt ezt gondolatban megtenni. Helyette az egész folyamat a fejemből a szívembe tevődött át, és a kijelentés értelmén nem tudtam többé gondolkozni – csak éreztem és átéltem! Abban a pillanatban, amikor szavak nélkül ennek a mondatai az értelmére koncentrálok, én magam válok ezzé az értelemmé! Akkor azonban már nem úgy lehetne megfogalmazni a mondatot, hogy „Mindig az isteni elv nyilvánul meg rajtam keresztül”, hanem sokkal találóbban úgy, hogy „Én vagyok az isteni elv, amely mindig megnyilvánul!” Miközben beszélek, Ima mosolyogva, egyre nagyobb örömet kifejező tekintettel néz rám. – Nagyon jól koncenráltál. Nagyon jó! Felfedezted, hogy a koncentráció nem lehet tartós állapot, csupán átmenet a kivetített világ és a létezés között. Ha a gondolataidat valamire összpontosítod, nem tudsz megmaradni a gondolkozásnál, mivel a koncentráció saját magadhoz vezet vissza, és azzá válsz, amire koncentrálsz. A gondolkozás a koncentráció által válik létállapottá! A gondolkozás teljesen megszűnik, és a gondolkodó azonosul gondolatainak tárgyával. Ha valamire gondolunk, akkor egy bizonyos az értelmen, mint tükrön keresztül a külső világba vetítünk, vagyis kilépünk magunkból. A koncentráció során az ember a kivetített tartalmat újra visszavonja – a gondolat tárgya ismét azonossá válik a gondolkozóval, vagyis saját magával. A két tényező tökéletes egységbe forr. Az alkotás visszatér az alkotóba! – Gyakorolj tovább, és egyre tisztábban fogod látni ezt a folyamatot. Most új feladatot adok. Úgy vetem észre, nagyon szívesen ülsz ez alatt a pálmafa alatt. Koncentrálj rá! – mondja, és elmegy. Újra leülök, és a pálmafára nézek. Semmi másra nem gondolok, csak erre a fára, Órák telnek el, lassan esteledik. Haza kell mennem. Kint már vár rám Menu. Másnap reggel újra a templom udvarában vagyok, és a közös gyakorlatok után megint leülök a pálmafa alá, hogy rá koncentráljak.

Kezdetben sok idegen gondolat zavart. Hirtelen eszembe jutott, miről mesélt Menu az előzd este, majd egy lettem figyelmes, amely teljes hangerővel zendített rá dalára az ágak között, azután eszembe jutott a kincstárnok, Rú-Kha szemtelensége, és bosszankodni kezdtem – de végül elhessegettem magamtól a fejemben megszülető, idegen gondolatokat, és csak a pálmafára koncentráltam. Most már jobban megy. A gondolatok már nem érnek el hozzám, és nem tudnak igazán megzavarni. Korábban a gondolatok világában – a gondolatok között – mozogtam, és ide-oda vergődtem közöttük. Azt azonban sikerült megakadályoznom, hogy magukkal ragadjanak. Kitartottam a helyemen, a pálmafa alatt, és észrevétlen lassúsággal egyre mélyebbre hatoltam saját magamba, ahová a gondolatok már nem tudtak követni, hogy megzavarjanak. Néha még meg-megjelenik egy-egy gondolat, amely fáradt vándorként vonul el a tudatom láthatárán. Most már biztos helyről figyelem ezt az egyetlen, erejét vesztett gondolatot, és csak a pálmafával foglalkozom... csak a pálmafára összpontosítok... a pálmafa lassan egész lényemet betölti... Napok, talán hetek telnek el – nem is tudom. Egyáltalán semmit sem tudok már a külvilágról, mert minden figyelmemet a pálmafára összpontosítom. És akkor hirtelen az a különös érzésem támad, mintha a fát már nem kívülről, hanem belülről szemlélném... Érzékelem ugyan testi szemeimmel a fa külső megjelenését, de egyre erősebben kezdem a pálma belső lényét, teremtő lényegét látni, átélni, AZZÁ VÁLNI! És eljön a pillanat, amikor egyszer csak ráébredek, hogy a pálmafa már nem rajtam kívül áll – nem! –, soha nem is állt rajtam kívül, csak én ítéltem meg rosszul a helyzetet – a pálma bennem, én pedig benne élek, én magam vagyok a pálma! Nem tudom, mennyi ideig maradok ebben az elmélyült állapotban. Egyáltalán nem érzékelem az idő jelentését. Ez a fogalom „ott”, abban az állapotban, ismeretlen. Nem is tudnám elmagyarázni, mi ez az „ott”. Egy erő azonban lassan visszahúz személyes tudatomba, és észreveszem, hogy Ima áll előttem. Tekintetem találkozik lágy pillantásával. Leül mellém a zsenge fűszálakkal borított rétre, türelmesen vár, amíg magamhoz térek, majd kérdőn néz rám. Megpróbálom néhányszor beszédre nyitni a számat, de csak többszöri próbálkozásra járok sikerrel. Úgy érzem, a beszéd teljesen fölöslegessé vált.

Végre teljesen éberré válok, akaratom megint működik. A gégefőmet behálózó idegek mozgásba hozzák hangszalagjaimat, és már képes vagyok néhány hangot kiadni magamból. – Ó, Ima – szólalok meg komolyan, halkan, meglepődve a saját hangomon –, eggyé váltam a pálmával, pontosabban felfedeztem, hogy mindig is én voltam a pálma! Csak éppen nem voltam ennek tudatában! Ima bólint angyali szépségű arcával, és örömtől sugározva közli velem: – Csodálatos, milyen nagy léptekkel haladsz előre! Annyira... annyira örülök! Egészen rövid idő alatt sajátítasz el olyan sokat, mint még egyetlen tanítványom sem. Ha az összes többi előkészítő vizsgát is épp ilyen gyorsan le tudod tenni, akkor hamar éretté válsz a beavatásra! Szótlan lelkesedéssel nézünk egymásra. Miközben a szemébe nézek, még erősebben érzem, milyen tiszta lényű ember, és milyen hallatlan erőt sugároz magából. Körülötte tisztább a levegő. Azután a kezét nyújtja, és felállunk. Haza kell mennem. Amikor már az ágyamban fekszem, Menu leül mellém a földre, és megkérdezi: – Mit csinálsz most a templomban? – Gyakorlatokat végzünk. – Mesélj egy kicsit, miféle gyakorlatokat? Teljes komolysággal válaszolok: – Nos, például a legutóbbi gyakorlatom abból állt, hogy olyan sokáig kellett egy pálmára gondolnom, amíg rá nem jöttem, hogy én magam vagyok a pálma! Menu rémülten pillant rám: – Mire jöttél rá? Mi vagy te? – kérdezi, és fürkésző tekintettel szemlél. – A pálma – ismétlem meg. – Te, a pálma? – kérdezi tágra nyílt szemmel. – Igen, igen, Menu, de most már hagyj békén, aludni akarok. Menu ekkor olyan hahotába kezd, hogy szinte hempereg a földön, és könnyek csorognak végig az arcán: – Hihihi, te pálma vagy? Na és hol van a törzsed, hol vannak a leveleid? Hihihi, akkor valójában nem is fiatal lány vagy, ugye? Hihihi! Sértődötten ülök fel az ágyamban, és a körülményekhez képest igyekszem méltóságteljesen megszólalni:

– Vedd tudomásul, nem fiatal lány vagyok, hanem a királynő képviselője, a fáraó felesége. Megértetted? Ha pedig kineveted a gyakorlataimat, nem fogok neked mesélni többé. Menu ekkor átmenet nélkül sírásba kezd, csókokkal borítja el kezemet, és könnyeivel küszködve kezd beszélni: – Ugye megmondtam, hogy a beavatás veszélyes? A végén elvarázsolnak, és tényleg pálmafává válsz. Máris olyan különös módon beszélsz. Vigyázz! Kérlek, vigyázz! Erről a fáraónak is tudnia kellene! – Könnyeit szárítgatva, aggódó arccal hagyja el szobámat. Kellemetlen érzéssel maradok magamra. Pontosan érzem, nem lett volna szabad legmélyebb, legszentebb élményeimet megosztanom Menuval. Másnap magához kéret Ptahhotep. Este kell jelentkeznem nála. A szokásos helyén ül a kis vendégszobában. Tekintete olyan mély, mint az égbolt. Mindent tud. – Gyere közelebb, lányom – mondja barátságosan. Teljes bizalommal közeledek felé. Megfogja a kezemet, és mosolyogva kérdezi meg: – Tudod, mi a következő feladatod? – Igen, apám, tudom – válaszolok. – Nos? – A hallgatás – mondom én is mosolyogva és bűntudattal, de mégis bizalommal nézek a szemébe, mert tudom, nem ítélkezik fölöttem. Bólint, megértjük egymást Nem kell bocsánatot kérnem. Jobban ismer, mint én magamat, és pontosan tudja, nem rosszindulatból beszéltem szent dolgokról Menu előtt, aki nagyon távol áll attól, hogy igazi szellemi élményeket felfoghasson. Ptahhotep szemébe nézek... minden hibámmal együtt lát, de látja elhatározásomat is: a jövőben megtanulok hallgatni. Azután megcirógatja a hajamat, én meghajlok előtte, és távozom. Milyen gyakran kell még így elé állnom, és beismernem, hogy a nyelvem gyorsabb volt értelmemnél, hogy újra képtelen voltam ellenállni annak az erőnek, mely az embert megnyilatkozásra, élményeinek másokkal való megosztására készteti. Idővel mégis megtanulom, hogyan lehetek „éber” ezzel az erővel szemben. Mint kedvenc oroszlánomat, közlési késztetésemet is állandóan szemmel kell tartanom, és az állandó önmegfigyelés révén

lassan szokásommá válik, hogy mielőtt megszólalok, a bensőmbe kémlelve próbálom megtudni, vajon megkaptam-e az engedélyt a beszédre. Lassan megtanulom, hogy csak akkor nyissam szóra a számat, ha valami mondandóm van. Egyben két lényt fedezek fel magamban: a személyes „énemet”, mely a legszívesebben mindent kifecsegne, csak a közlés iránti kényszer miatt, hogy a külvilág figyelmét saját személyemre irányítsa, valamint a tudatom hátterében a felsőbb „önmagamat”, mely az „énemet” visszafogja, és meghatározza számára, mikor, mit mondhat vagy tehet, és mikor kell hallgatnia, illette passzívnak lennie. Az embernek viszont figyelnie kell ennek a felsőbb önmagának a parancsaira, és be kell tartania őket. Parancsait ugyanis mindenki meghallja! Ebben az időszakban, a templomi gyakorlatok végeztével további koncentrációs feladatokkal lát el Ima. Újra a templom kertjében ülünk a kedvenc sarkomban, és Ima magyaráz: – Már tapasztalatból tudod, mi a koncentráció. Ha azonban az összpontosítás alatt megfigyeled magad, akkor megállapítható, hogy a koncentráció három szakaszból áll, az értelmi, az érzékelési és a szellemi szakasztól. A koncentráció mindig az értelmi szakasszal kezdődik. Az ember a koncentráció tárgyára irányítja gondolatait, és elgondolkozik azon, valójában mi is az a valami, amire összpontosít. Ebben az esetben az ember az értelmét használja, mivel gondolataiban rendet próbál teremteni, és olyan teljesen kielégítő definíciót keres, amely hiánytalanul és egyételműen jellemzi a koncentrációja tárgyát. Ha az ember már rátalált erre a definícióra, akkor végzett az értelem munkájával, mivel tudja, mi ez a valami. Nem is kell elgondolkozni, mert ha az ember tudja, mi egy adott jelenség, akkor nem gondolkozik többet róla. A gondolkozás a tudatlanságot és a tudást összekötő híd. Ha – Istenhez hasonlóan – mindent tudunk már, nincs többé szükségünk a gondolkozásra. Isten mindentudó, Ő maga a tudás, tudása olyan tökéletes, mint a kör. Miről gondolkozna, ha mindent tud?! Gondolkozásra csak annak van szüksége, akinek a tudása kiegészítésre szorul. A gondolkodás éppen a kiegészítés eszköze. Ha a koncentráció tárgyára vonatkozó tudás már hiánytalan, akkor a gondolkozást az érzés követi. Ez a koncentráció második szakasza. Az

ember tudata belülről kívülre vetül, az idegrendszer a koncentráció tárgyának minden jellemzőjét közvetlenül érzékeli, és az átélés az érzékelés síkján valósul meg. Az ember vérének minden egyes cseppjében érzékeli a koncentráció tárgyát! Ha a koncentráció tárgyát az értelem és az érzékelés síkján már teljesen átéltük, akkor következik a harmadik szakasz, a lelki koncentráció. Ez azt jelenti, hogy az ember a tudatában azonosul a koncentráció tárgyával: eggyé válik vele! Ezt nevezzük létezési állapotnak! Ebben az állapotban már nem kell átgondolni, nem kell átérezni ezt a valamit, mivel az összpontosító eggyé vált vele. Ebben az állapotban az összpontosító összes gondolata, összes érzése, összes szava és cselekedete ennek a valaminek a megnyilatkozásává válik. Te már átélted ezt a pálmafával, de akkor még nem rendelkeztél elegendő gyakorlattal ahhoz, hogy a három szakaszt megfigyeld és tudatosan átéld. Vegyünk egy másik példát. Tegyük fel, éppen egy folyó partján ülsz, és a vízre koncentrálsz. Először elgondolkozol azon, mi is valójában a víz. Arra gondolsz, hogy a víz két gáz egyesüléséül létrejövő folyadék, a hőmérsékletét meg is mérheted, tudod, hogy nulla fokon megkeményedik, megállapíthatod a víz színét és összes tulajdonságát, míg ételmed a víz fogalmát teljesen fel nem dolgozta. Ezt hívjuk értelmi koncentrációnak. Azután felállsz, és bemész a vízbe. Most érzékeled a víz milyenségét és mivoltát. Közvetlenül érzékeled, hogy a víz folyékony, mivel körbefogja testedet. A hőmérsékletét is érzékeled, úgyhogy nem kell mérésekre hagyatkoznod, hiszen közvetlenül tapasztalod, hogy hideg vagy meleg. Pancsolhatsz a vízben, fröcskölhetsz, vagy hullámokat kelthetsz, vagyis a víz összes tulajdonságát átéled az étékelés síkján. Ezt hívjuk érzékelési koncentrációnak. Egyszer azonban megszűnsz a víztől független lényként létezni, összeolvadsz vele, nem rendelkezel emberi testtel, vízzé válsz. Most már nem kell elgondolkodnod a víz különböző tulajdonságairól, nem is kell érzékelned őket, mivel te magad váltál vízzé. A tökéletes koncentráció során azonosulunk a koncentráció tárgyával, azzá válunk! A koncentráció összes többi szakasza elkülönültséget tételez fel. Csak a létezési állapot jelent teljes egységet, vagyis egyben teljes megértést és abszolút felismerést egy belső nézőpontból. Tested ugyan nem válhat vízzé, de tudatodban hiánytalanul átélheted az átváltozást.

Figyeld meg az embereket. Vannak olyanok, akik egyfolytában a szeretetről és a jóságról beszélnek, édeskésen, kenetteljesen mosolyognak, és minden adódó alkalommal kimutatják, milyen „szeretetteljesek” és „jóságosak”. Azonban csak külsőleg! A szeretetnek csak az álarcát viselik. Ha cselekvésre kerül sor, lehull a lepel önzésükről – mivel azonosak az önzéssel. Léteznek azonban olyanok is, akik soha nem beszélnek a jóságról, nem is gondolnak arra, hogy „jók” akarnak lenni, és mégis, bármit gondolnak, mondanak vagy tesznek, az a jóságtól ered, mivel azonosak a jósággal! Az ember nem gondolkozik el saját természetéről, nem is érzékeli azt, mivel az ember az, ami, arról nem beszél, hanem minden, amit csak gondol, mond vagy tesz, saját magának, saját lényének a megnyilatkozása! Most pedig a legnehezebb feladat következik: koncentrálj saját magadra! Először gondolkozz el azon, mi vagy, majd érezd, mi vagy, és végül legyél az, ami vagy! Azáltal, hogy a Földön ébredtél öntudatra, mintegy beleestél az értelmedbe, az érzéseidbe, és csupán gondolataidban és érzéseidben tudtad, ki vagy, de soha nem tudtál az lenni, ami vagy! Figyeld meg az embereket, és észre fogod venni, soha nem azt adják, amik valójában, csak gondolatokkal, érzésekkel és az itt, a Földön eljátszott szerepekkel azonosulnak. Önvalójukból kiestek, csupán látszatlények. Csak az egészen kicsi gyermekek szemében láthatod meg a ragyogást, a létezés fényét. Értelme ébredezésével a gyermek a külső egyéniségével kezdi magát azonosítani, és eltávolodik isteni, tényleges lényétől. Az egyéniség azonban nem más, mint maszk, amelyen keresztül az igazi Önvaló, a nagy láthatatlan tekint a világra. Az egyéniségnek nem szabadna többnek lennie, mint az Önvaló megnyilvánulási közegének. Az emberek azonban már annyira összenőttek ezzel a maszkkal, hogy képtelenek megszabadulni tőle. Az igazi Önvaló az uralkodó, a király, az egyéniség csak ennek a szolgálója. Az ember fiai azonban elhagyják saját Önvalójukat, leszállnak a trónról, és a maszkokkal, az egyéniségükkel azonosítják magukat; a szolgálót koronázzák királlyá, és elszakadnak valódi lényüktől. Magasabb Önvalójukat a tudatalatti tartományába száműzik. A szakadást az értelem okozza, ugyanakkor az értelem segítségével

lehet kijutni ebből a meghasadt állapotból, a koncentrációs gyakorlatok és a tudatosulás segítségével. Eddig tárgyakra kellett koncentrálnod. Mostantól az lesz az egyetlen feladatod, hogy magadra koncentrálj, és a létezés állapotának mind a három szakaszát a saját Önvalóddal valósítsd meg. El kell érned azt az állapotot, amelyet egyes szám első személyben csak így lehet kifejezni: „Az vagyok, aki vagyok”. Vigyázz: nem elegendő, ha gondolataidban vagy érzéseidben tudod, ki vagy. A valódi önmagaddal kell azonosulnod! Ez az utolsó gyakorlatod a beavatás előtt. Így kezdődik életemben egy hosszú időszak, amelyet két feladat elvégzésére szentelek: önmagammá kell válnom, és meg kell tanulnom hallgatni.

A jó és rossz tudás fája Amikor a hallgatás képességét már eléggé jól elsajátítottam, egy este megint Ptahhotep elé állok. Megkérdezi tőlem: – Mit tapasztaltál a hallgatással folytatott küzdelmed során? Csak a hallgatást tanultad meg? – Nem, apám, az lehetetlen lett volna. Miközben a hallgatással küszködtem, egyben a beszéddel is meg kellett birkóznom. Abban a mértékben, ahogy a hallgatáson úrrá lettem, egyben a beszéd fölött is megtanultam uralkodni. A hallgatás ugyanis a beszéd hiányát, a beszéd pedig a hallgatás hiányát jelenti. A két dolgot nem tudtam elválasztani egymástól. Felfedeztem, hogy a két oldallal rendelkező és mégis egyetlen egységet képező érméhez hasonlóan a hallgatás és a beszéd is egyetlen egység két oldalát alkotja. – Valóban így van – válaszol Ptahhotep, majd feláll, és a szoba falát alkotó egyik nagy kőhasábhoz vezet. A kő sima, fehér felületére mutatva teszi fel a kérdést: – Mit látsz ezen a fehér felületen? – Semmit – válaszolok. – És mit rajzolhatnék rá? – Bármit. – Nos – vonja le a következtetést Ptahhotep –, ez a semmi tehát a mindent rejti magában. Ebben az állapotban teljes egységet alkot a két fogalom. Az egységből csak úgy válhat valami felismerhetővé, ha kiválik az egységből, elkülönül és kiemelkedik. Nézd csak, most zöld festékkel egy lóherét rajzolok erre a felületre. A lóhere már korábban is ott volt ezen a kőtáblán, csak nem tudtad felismerni, mivel a lóhere pozitív formája és a háttér negatív jellege egymásban nyugodott. A két dolog teljesen azonos volt. A lóhere formája az ebben a semmiben rejtőző mindentől még nem különült el. Amint viszont zöld színűvé vált, elkülönült a mindentől, és felismerhetővé vált. Szeretném egy nagyon fontos dologra felhívni a figyelmedet: amikor ez a levél zöld színben jelenik meg ezen a fehér felületen, akkor a kiegészítő színben, ebben az esetben a vörösben is megjelent a láthatatlan, negatív képe a mindenben. Jegyezd meg: bármit is látsz, az

csak azért felismerhető, mert elvált kiegészítő felétől, és azt a láthatatlan, a meg nem nyilvánult tartományban hagyta hátra! A felismerés akkor lehetséges, ha a két, egymástól elszakított oldalt összehasonlítjuk. Amíg ez a két oldal egységbe olvadva nyugszik egymásban, semmi sem észlelhető, semmi sem ismerhető fel. Figyeld meg a látható világot! Az is csupán azért észlelhető, mert a semmi és a minden egységétől, vagyis az általunk Istennek nevezett abszolút egységből kiszakadt. A teremtés csak azáltal vált felismerhetővé, hogy a pozitív elvált a negatívtól, és így a kettőt össze tudjuk hasonlítani. Amíg az egység nem bomlik két, az összehasonlítás révén elkülöníthető részre – egy kinyilatkoztatott részre, és annak tükörképére, a megnyilvánulatlanra –, addig nincs is felismerés! Most pedig kövess engem – mondja Ptahhotep, és egy másik szobába vezet, ahol a fehér fal előtt álló nagy asztalra egy kis szobrocskát helyez. Azután jobbról és balról kis lámpást tesz a figura mögé, úgy hogy az mindkét oldalra árnyékot vet. Ptahhotep ekkor átlátszó vörös korongot vesz elő, és a jobb oldali lámpás elé tartja. A legnagyobb meglepetésemre jobb oldalon most vörös, balra azonban zöld árnyék jelenik meg! – Hogy lehetséges ez, lelkem apja? – kérdezem döbbenten. – Gondolkozz egy kicsit, magad is megtalálod a megoldást – válaszol Ptahhotep. Egy ideig szótlan maradok, és addig összpontosítok a kérdésre, amíg át nem élem a megoldást. Végül megtalálom a magyarázatot: – A figura a vörössé vált fényből a vörös színt tartja vissza, és így a szemben lévő falon csak annak kiegészítő színét, a zöldet engedi megjelenni. A figura ugyanakkor a másik lámpa teljes fényét visszatartja, ezért látszik úgy, mintha a falnak ezen az oldalán vörössé vált volna az árnyék. – Nagyon pontosan fogalmaztad meg – dicsér meg Ptahhotep –, látod, a két szín nem létezhet egymás nélkül, éppúgy, ahogy hallgatás sem létezhetne beszéd nélkül. Bármit is juttatsz kifejezésre a megismerés világában, annak kiegészítő ellentéte a meg nem nyilvánuló tartományban maradd. Ha beszélsz, a beszéd negatív oldala, vagyis a hallgatás marad megnyilvánulatlanul. Ha pedig hallgatsz, a hallgatás pozitív oldala, vagyis a beszéd kifejezése marad

el. Ha hegy keletkezik, annak negatív képe, a völgy is létre kell, hogy jöjjön. Hogy is lenne elképzelhető völgy nélküli hegy, vagy hegy nélküli völgy? Semmi sem juthat kifejezésre, semmi sem válhat észlelhetővé anélkül, hogy annak ellentéte – kiegészítő fele – meg ne jelenne a megnyilvánulatlan tartományban. Ha valamilyen pozitív dolog jut kifejezésre, akkor annak negatív párja, és fordítva, a negatív dolog megnyilvánulásakor annak pozitív párja marad kifejezetlen. Ahol az egyik megjelenik, a másiknak is jelen kell lennie, még akkor is ha ez a jelenlét nem észlelhető. A kettő közötti kapcsolat örökéletű. Az elválás tehát csak látszólagos, mert az egymást kiegészítő felek az elválás és a mindenség egységének állapotából való kiesés ellenére mégsem távolodnak el egymástól, és soha nem hagyhatják el egymást. Az elválaszthatatlan, isteni egység tehát mindig és mindenütt megnyilvánul, mert még a látszólagos szétválás után is a pozitív és a negatív elemek közötti mindenben megnyilvánuló vonzerőként működik tovább. Az elvált részek eredeti állapotuk, az isteni egység állapotába igyekeznek visszatérni. Bármi is jelenik meg a látható világban, az nem szakadhat ki véglegesen az isteni egységből; egyszer, előbb vagy utóbb, a kiegészítő felével egyesülve újra visszatalál az isteni egységhez. Azt az erőt pedig, amely minden létezőben ott lakozik, és mindent az egységbe kényszerít vissza, Istennek nevezzük. A teremtés – a látható világ – fához hasonlítható: jobb oldalán pozitívjó, bal oldalán pedig negatív-rossz gyümölcsöket hordoz. Azonban mindkét oldal ugyanabból a törzsből, ugyanabból az egységből származik. Csak a hasadás révén állt elő a sem jónak, sem rossznak nem nevezhető isteni egységből a jó és a rossz. Csak a hasadás révén vált lehetővé az észlelés. Ennek megfelelően az észlelhető világnak jóból és rosszból kell állnia, különben nem lenne észlelhető, egyáltalán nem is lehetne lehetséges. Az egész teremtés a jó és a rossz tudásának fája! Maga a teremtő – Isten – azonban nem az egységből kihasadt és így észlelhetővé vált lény. Isten maga az egység. Ő áll az összes teremtmény, az egység állapotából kiváltak fölött, és tökéletes egységben lakozik bennük. Ő a semmi, amelyből a minden kiválik és megnyilvánul, de Benne a semmi és a minden az elválaszthatatlan, isteni egységet képezi!

A teremtés mindig a teljességnek az egységből kiesett, az összehasonlítás révén észlelhetővé vált felét jelenti, amelynek kiegészítő fele a megnyilvánulatlan tartományban marad. Istent – a teremtőt – éppen ezért soha nem lehet a teremtés világában fellelni, soha nem lehet észlelni, mivel Istennek nincs kiegészítő fele, amellyel össze lehetne hasonlítani. Őt nem lehet semmivel összehasonlítani, tehát nem is lehet észlelni, csak egy lehetőség van – magadnak kell Istenné válnod! Hallgass rám, gyermekekem: csak egyetlen örök létező, csak egy Isten van. Mindenben, ami él, ott rejlik ez az egyedüli létező, ez az egyedüli Isten. Isten a feloszthatatlan egység, Ő mindenütt jelen van, betölti az egész világegyetemet. Az egész univerzum azért él, mert Isten a saját, örök létével élteti. Isten tehát életből álló fához – életfához – hasonlítható, amely saját lényét adja át a megteremtett, észlelhető, kiegészítő felétől elszakított világnak, vagyis a jó és a rossz tudás fájának, és élteti azt. A tudás fája – a teremtett világ – csakis azáltal létezik, hogy az élet fájának – Istennek – élete csorog az ereiben, Isten benne él! Az anyagi világ halálfához hasonlítható: a jó és a rossz tudásának fája. A benne lakozó Isten az életfa, amely minden teremtményben ott lakozik. Csak egy Isten van. Ez az egyetlen Isten az Önvaló, az összes élőlény legbensőbb lénye. Isten mindenütt jelen van, és mivel ugyanazon a helyen nem lehet jelen egyszerre két dolog, Istent pedig semmi sem szoríthatja ki a világegyetem bármelyik zugából, mindenütt, és minden jelenségben csak egy és ugyanaz az Isten lehet jelen, mint Önvaló. Isten a feloszthatatlan egység. Minden élőlény, az összes növény, állat és maga az ember is egy-egy gyümölcs a jó és a rossz tudásának fáján, amely csak azért él, mert az életfa életárama folyik az ereiben, mivel az életfa benne él. Bennem is, kislányom! A te, önálló életét élő tested is gyümölcs a halálfán, a jó és a rossz tudásának fáján. Benned is él az életfa, mivel a te Önvalód is Isten nagy életfájának egyik gallyacskája, és csak azért élsz, mert Isten az Önvalódként él benned és testedben, élteti egyéniségedet. Azáltal, hogy testbe születtél, észlelhető lénnyé váltál. Tudatod elválasztottad a semmi és a minden egységétől – Istentől, a valódi Önvalódtól. Az isteni, paradicsomi ősállapotból, ahol az összes

megnyilvánulási lehetőség, tehát az összes növény, állat és maga az ember is még a mindenség egységében él, a sokféleség, a különbözőség világába zuhantál. Megnyilvánulássá, teremtménnyé váltál. Ennek megfelelően minden, ami itt, a földi síkon vagy, az egységnek csak az észlelhető, jóból és rosszból összefont megnyilvánulási oldala. És mivel tudatod a testedbe helyeződött át, ebben a testben ébredtél föl, vagyis tudatod a testtel vált azonossá. Ha valamit „megeszel”, azzal „azonossá válsz”. Ugyanis abból fogsz állni, amit elfogyasztasz, azzá fogsz válni. Azáltal, hogy tudatod a testtel azonosult, átvitt értelemben a jó és a rossz tudásának fáján termő gyümölcsből ettél, és a halál birodalmának hatalmába kerültél. Figyelj azonban a szavaimra: tested a szétválás következménye, nem más, mint igazi Önvalód látható oldala. A másik oldal lényed megnyilvánulatlan, nem tudatos részében maradt. Ha ezt a két kiegészítő oldalt egyesíted, visszatalálhatsz az isteni egységhez! Az egységet lehetetlen testileg tökéletesen átélni: nem tehető a láthatatlan és a tudattalan oldalad is láthatóvá, testivé az egyesítés érdekében. Egy tudat nem éltethet két testet. Ha kiegészítő oldalad lényét a testedben akarnád átélni, az a halálodat jelentené. Ha éppen azáltal vált láthatóvá, hogy kiegészítő oldalától elvált, akkor az újraegyesítés a test megsemmisülését vonná maga után. A kiegészítő oldaladdal való isteni egyesülést mégis átélheted a testedben: egy tudati állapotban! Tudatodat kitágíthatod egészen addig, amíg tudattalan lényedet is tudatosítod magadban, megnyilvánulatlan és láthatatlan feledet tudatosan átéled, és az isteni egységet így megvalósítod a tudatodban. Miközben tested a látható teremtett világban lakozik, tudatodban újra egyesítheted valódi Önvalóddal, amelyből kiestél, tökéletes egységbe olvadhatsz vele, és már testi ittlétedkor átélheted az üdvözülést – Istent – te is Isten lehetsz. Az újraegyesülés utáni törekvés minden teremtményre jellemző. Az összes élőlény a másik megnyilvánulási felét keresi, hogy egyesülhessen vele. A pozitív-férfi jelenségek a negatív-női jelenségeket keresik, és fordítva. Valójában a pozitív és a negatív erők eme kölcsönhatása képezi az anyag legmélyebb szerkezetét, pontosabban: nem is létezhetne anyag eme kölcsönhatás nélkül. Ugyanis az egység, az Istenné válás utáni törekvés hozza létre a pozitív és a negatív erők közötti vonzást, és az egész világ az isteni

ősállapot elérésére irányuló törekvésre épül. A megnyilvánult világ minden energiájának forrása ez a törekvés. A természet felhasználja, és a test sugározva létrehozza a nemiség erejét. Amíg azonban az élőlény kívül, a teremtett, észlelhető világban keresi a másik felét, soha nem talál rá az egységre, mivel a kiegészítő fele nem kívül, a megnyilvánult világban, tőle elválasztva létezik, hanem hozzá kötődve a saját megnyilvánulatlan, nem tudatos lényében. Egyetlen élőlény sem létezhetne, ha nem lenne egy megnyilvánulatlan, másik fele. Tekintsd magadat, lányom: mindannak az ellentéte, ami a tudatos lényedben vagy és amit kinyilvánítasz, lényed nem tudatos felében helyezkedik el, de mégis hozzád tartozik, az is te vagy. A kiegészítő részedet nem magadon kívül találhatod meg – nem hús-vér férfiban bukkanhatsz rá –, hanem csak önmagad tudattalan részében. Ha Önvalód e két felét tudatba egyesíted, újra visszatalálsz a semmi és minden állapotába, újra azonossá válsz Istennel! És mivel a tudatodban lejátszódó egyesülés során kinyilatkoztatod lényed örök vágyakozása megszűnik, mivel kiegészítését megtalálta, és azzal egységbe olvadt, tested nemi vágyakozása is egyszer s mindenkorra megszűnik. Magadban leszel teljes, már testi ittléted során átéled az isteni állapotot, a halhatatlanságot, az üdvöt – mindez megvalósul! És mivel az összes élőlényben ugyanaz az egyetlen Önvaló lakozik, egyben az összes élőlény igazi Önvalójával fogsz azonosulni, amikor igazi valódban fölébredsz. Az Istennel, de egyben az egész világmindenséggel való egységet fogod átélni. Tudatodat kiemeled a testedből, egyéniségedből, és a kozmikus mindenségtudatot érzékeled. Az összes élőlényben, az egész világegyetemben – Istenben – fogod magadat „énnek” érezni. Ez azt jelenti, hogy újra eszel az életfa gyümölcséből! Akkor a követkemények világából az okok világába, a mulandóból a múlhatatlanba, a megalkotottból az alkotóba jutsz, és a halál birodalma helyett az élet birodalmában, az örök létezésben támadsz fel újra. Ez a beavatás! Ptahhotep elhallgat. Én azonban mennyei szemének beláthatatlan mélységében látom a megvalósult isteni egységet. Véget nem érő boldogság, nyugalom és béke árad ebből a szemből a lelkembe. Tekintetében a valóság beteljesedését látom. Azután áldását adja rám, én pedig távozom.

A tizenkét ikertulajdonság Másnap este megint Ptahhotep előtt állok. – Eljött az idő – szólal meg –, hogy legújabb feladatodként a tizenkét ikertulajdonsággal foglalkozz. A beavatás során ezt a próbát is ki kell állnod. Jól figyelj tehát, és jegyezd meg, amit most mondok neked. Ahogy a „hallgatás” és a „beszéd” ugyanannak az erőnek két, egymást kiegészítő megnyilvánulása, úgy tizenkét tulajdonságpár is felsorolható, amelyek fölött meg kell tanulnod uralkodni. Mostantól csak a délelőttöket töltöd a templomban, azután visszamész, a palotába, és minden lehetőséget ki kell használnod, hogy olyan sok időt tölts el emberek társaságában, amennyi csak lehetséges. Sokkal könnyebb ugyanis ezeken a tulajdonságokon a templomban úrrá lenni, mint a világi környezetben. Itt csupa hozzád hasonló, az isteni egységre törekvő neofitával, valamint a már isteni egységben élő pappal és papnővel találkozol. A nagyvilágban azonban a legkülönbözőbb kísértéseknek vagy kitéve. Ott sokakkal találkozol, akik a testüknek élnek, és téged is befolyásolni akarnak. Sokkal nagyobb az elbukás veszélye. Ha az összes tulajdonságot képes vagy uralni a nagyvilág forgatagában, akkor a beavatás próbáit is kiállod. A tizenkét ikertulajdonság a következő: hallgatás – beszéd fogékonyság – befolyásolhatatlanság engedelmesség – uralkodás alázatosság – önbizalom azonnali cselekvés – megfontoltság bárminek az elfogadása – a különbségtevés képessége óvatosság – bátorság nincstelenség – korlátlan birtoklás a kötődések hiánya – hűség a figyelem középpontjában levés – háttérbe húzódás a halál megvetése – az élet tisztelete közömbösség – szeretet A Föld most olyan időszakban van, amelynek során a testük rabságában élő és önző emberek veszik át fokozatosan a hatalmat. Most már azonban te is tudod, hogy ha bárhol negatív erők lépnek fel,

ott a pozitív erőknek is jelen kell lenniük, igaz, megnyilvánulatlanul. A Földnek ebben a sötét időszakában az önzetlenség isteni töményeit kinyilvánító Isten fiainak lassan el kell hagyniuk a földi síkot, hogy a szellemi síkra, a ki nem nyilvánítottra húzódjanak vissza. Az emberek nem tudatosult lényében azonban továbbra is kifejtik hatásukat, mivel éppen az emberiség tudattalan összetevőjévé fognak válni, és az éretté váló emberek lelkében a megszabadulás és a megváltás utáni vágyakozás formájában fognak jelentkezni. A Földön egyre elkeseredettebb harcokhoz vezet az elkövetkezendő évezredek során az egyes emberek hatalomvágya és a szolgasorba kényszerített tömegek elégedetlensége. Az állandó harcok évezredei és a kapzsiság, a hiúság, az irigység, a bosszúvágy, a gyűlölet és a többi állati tulajdonság minden szépet, jót és igazat elpusztítana, ha az isteni gondviselés nem biztosítaná, hogy a lélekben egymáshoz kötődő emberek egysége – az Isten fiainak szellemi síkon gyakorolt vezetése mellett – a tudást továbbadja, és megőrizze a feledéstől. A Föld – az összes többi bolygóhoz hasonlóan – egy felsőbb szellemi erő vezetése alatt áll, és ez az erő az Isten fiain keresztül nyilvánul meg az emberi léptékhez igazított módon. Ezt az erőt a beavatott, a fejlődés során az Isten fiaival egyenértékűvé vált emberek serege fogja képviselni. Ezek az emberek mind együtt dolgoznak a nagy művön, amelynek célja a Föld megváltása, tisztítása a sötétségből, az anyagi és pokoli erők uralmából, az elszigetelődésből. Minden beavatott kiveszi a részét ebből a munkából, és mivel te is megkapod a beavatást, neked is lesz szereped ebben a műben. Ahhoz, hogy az ember értékes módon járuljon hozzá a nagy műhöz, először a tulajdonspárok egész skáláján úrrá kell válnia. Így neked is ki kell állnod ezeknek a tulajdonságoknak a próbáit. Az úrrá válás azt jelenti, hogy a tulajdonságokat a megfelelő időben és helyen használod fel. Ugyanaz a tulajdonság, amely a megfelelő helyen és időben isteninek tekinthető, rossz helyen és időben sátáni lesz. Isten ugyanis csak jót, szépet és igazat alkot. Nincsenek rossz tulajdonságok és gonosz erők, csak rosszul felhasznált tulajdonságok és gonosz célokra fordított erők léteznek! Már magad is megtapasztaltad, mit jelent a helyesen alkalmazott hallgatás és beszéd. A „hallgatás” isteni tulajdonság, következményei áldásosak, ha az ember ott és akkor alkalmazza, ahol és amikor

hallgatni kell. Ha azonban az ember ott és akkor hallgat, ahol és amikor beszélnie kellene, ha például egy embertársát egyetlen szóval meg tudná menteni valamilyen nagy veszélytől, de ennek ellenére hallgat, akkor az isteni „hallgatás” sátáni „elhallgatássá” válik. Ha a „beszédre” rossz helyen és időben kerül sor, akkor a „beszéd” isteni képességéből sátáni „fecsegés” lesz. A következő tulajdonságpár egyik fele, a „fogékonyság” isteni, ha az ember minden emelkedett értékkel – tehát a széppel, a jóval és az igazzal – szemben fogékony és nyitott, hagyja, hogy Isten kifejtse rá hatását, és Őt magába fogadja. Azonban végzetessé és sátánivá válik, ha gerinctelen és akarat nélküli „befolyásolhatósággá” alacsonyodik. A pár másik fele, a „befolyásolhatatlanság” az összes alantas befolyás és hatás elleni rendíthetetlen ellenállást jelenti. Ha azonban az ember a magasabb erőkkel szemben fejt ti ellenállást, az isteni „befolyásolhatatlanságból” sátáni „elszigeteltség” lesz. A nagy mű összes munkásának kötelessége az isteni akarattal szembeni engedelmesség. Isten akarata közvetlenül rajtad, de másokon keresztül is érvényesülhet Isten akaratát akkor ismered fel, ha mindent, amit tőled megkövetelnek, először alaposan megvizsgálsz, vajon egyezik-e legbensőbb meggyőződéseddel. Isten a legbensőbb meggyőződésünkön keresztül szól hozzánk, és ilyenkor feltétlen engedelmességgel tartozunk. Ha bárkinek belső meggyőződésünk ellenére, csupán gyávaságból, félelemből, esetleg „jólneveltségből” vagy az anyagi haszon érdekében engedelmeskedünk, akkor ez a tulajdonság „szolgaisággá”, sátánivá válik. Az „uralkodás” azt jelenti, hogy a tudatlan és gyenge lényekkel meg kell osztanunk saját akaraterőnket. A nép minden erejét összefogó szeretetnek általános jóléthez kell vezetnie, az emberi önrendelkezés megsértése nélkül. Ha valaki szeretet nélkül és önző célokból igyekszik az akaratát másokra kényszeríteni, és megsérti embertársai önrendelkezési jogát, akkor az „uralkodás” isteni tulajdonságát sátáni „zsarnoksággá” alacsonyítja. Az „alázatot” az istenivel, a minket éltető magasabb Önvalóval szemben kell kimutatnunk. Tudnod kell, hogy az összes szép, jó és igaz tulajdonság az Övé, hogy egyéniséged a kinyilvánítás eszköze, az isteni lényeget kivetítő készülék, de önmagában nem több üres buroknál. A mindenségben megnyilvánuló isteni lényeget, az örök

létezést kell felismerned magadban, és alázattal kell átadnod magad Neki. Soha nem vetheted alá azonban magadat földi vagy alvilági erőknek, soha nem eshetsz térdre földi formák előtt. Ebben az esetben az isteni „alázat” sátáni, gyáva „megalázkodássá” változna, amellyel a téged az Ő örök létezésével éltető isteni lényeget sértenéd meg. Ha a Föld megváltásának nagy művéhez akarsz hozzájárulni, egy pillanatra sem felejtheted el, hogy nem saját erődből élsz és dolgozol. Minden erő Istentől ered, és minden rajtad keresztül megnyilvánuló erő a felsőbb Önvalódból – Istenből – áramlik ki. Legyél annak tudatában, hogy egyéniséged önmagában látszatlény. Az igazi lényed – a benned rejtőző egyetlen, örök valóság – maga Isten! Az önbizalom tehát a szívében lakozó Istenbe, nem a látszatlénybe, vagyis saját egyéniségedbe vetett bizalmat jelenti. Az isteni „önbizalom” bármilyen tevékenység végzéséhez nélkülözhetetlen, és belső kapcsolatot jelent Istennel. Ha azonban valaki azt képzeli be magának, hogy képességei fölött ő maga rendelkezik, és nem Isten, akkor az isteni önbizalom sátáni „önteltséggé” változik. A nagy mű egyik munkásaként villámgyors döntésekre kell képesnek lenned. Meg kell tanulnod, hogyan választhatod ki habozás nélkül, egy szempillantás alatt a sok lehetőség legjobbikát. Bekövetkezhetek olyan helyzetek, amikor egy pillanatnyi késés egy egyszeri, megismételhetetlen lehetőség elhalasztását jelenti. Ha minden figyelmedet összpontosítod, megőrzöd az idő bármilyen fogalma fölött álló lélekjelenlétedet, és azonnal tudsz cselekedni, akkor Isten akaratát hajtod végre, és ebben az esetben a villámgyors döntés isteni tett. Ha valaki azonban lélekjelenlét és megfontoltság nélkül cselekszik azonnal, és így nem tudja megőrizni a koncentrációt, akkor az isteni „villámgyors döntés” sátáni „megfontolatlan sietséggé” válik. Magadévá kell tehát tenned az isteni „megfontoltságot”. Cselekvés előtt meg kell zaboláznod a vérmérsékletedet, és sok türelemmel ki kell várnod, amíg a döntés megérik benned. Isten akaratának felismeréséhez gyakran várakoznod kell, mielőtt a helyes választást megleled. Ez azt jelenti, hogy „megfontolta” kell dolgozó. Ha azonban az ember a végtelenségig nyújtja a döntéshozatalt, soha nem szánja el magát a cselekvésre, akkor az isteni „megfontoltságot” sátáni, habozó „határozatlansággá” változtatja.

A nagy mű egyik értékes munkatársakként meg kell tanulnod, hogy mindent elfogadj, amit a sors hoz. Nem a külső körülmények határozzák meg értékedet, hanem kizárólag az, mennyire tudod Isten akaratát megvalósítani. Belső érékeidet a külső megaláztatások sem kicsinyíteni, sem nagyítani nem tudják. Éppen ezért nem szabad azzal törődnöd, hogyan viszonyulnak hozzád a tudatlan emberek. Az vagy, aki vagy, függetlenül attól, hogy éppen lenéznek vagy felmagasztalnak. Tanuld meg, hogyan lehet az összes körülménnyel megbékélni, és rezzenéstelenül elfogadni őket. Akár azt követeli meg tőled a nagy műben vállalt tevékenységed, hogy a legkilátástalanabb nyomorba élj, akár azt, hogy magas tisztséget tölts be, és hatalmas vagyon fölött rendelkezz, mindkét élethelyzetet a nagy cél eléréséhez szükséges eszköznek kell tekintened. Egyik sem rendítheti meg belső meggyőződésedet. Ha így alkalmazod, a „bárminek az elfogadása” isteni tulajdonság. Azonban mindig meg kell fontolnod – még akkor is, ha bensődben semmi sem sérthet meg –, mikor kell a magasabb irányítás képviselőjeként védekezned a megaláztatások ellen, és szerényen visszahúzódnod a dicsőítés elől. A „bárminek az elfogadása” soha nem fajulhat apatikus „lemondássá” vagy gyáva „gerinctelenséggé” Mindig a legjobbat válaszd, és soha ne elégedj meg az alacsonyabb rendűvel. Különbséget kell tudnod tenni a „szép” és a „csúnya”, az „igaz” és a „hamis” – az isteni és a sátáni körött. A különbségtevés képessége nélküli ember használhatatlan a nagy műben. Ha azonban hasznos munkát akarsz végezni, akkor teljes erődből kell tudnod „harcolni”. Az igazság kardjával kell a tévedés árnyékai ellen küzdened, hogy az isteni lényeg földi győzelmét elősegítsd. A nemes és bátor „harcra készség” azonban soha nem változhat ételmetlen „viszálykereséssé”. Nem felejtheted el, hogy bármilyen bátor harcos vagy is, a szellem fegyverével kell harcba szállnod, hogy a Földre „békét” hozz. Azért kell küzdened, hogy a meghasadtat egységbe olvaszd, és a küzdő feleket kibékítsd. Békeszereteted azonban soha nem válhat gyáva vagy kényelmes „konfliktus-kerüléssé”. Ha a Földmegváltásának nagy művéhez értékes módon akarsz hozzájárulni, akkor az „óvatosságot” is el kell sajátítanod, ugyanakkor képesnek kell lenned annak eldöntésre, hogy mikor és hol kell

felhasználnod ezt az isteni tulajdonságot. Az „óvatosság” révén megmentheted magadat és sok más embert is a nagy veszélyektől, sérülésektől és az értelmetlen áldozatoktól. Azonban ha az önbizalom hiánya miatt mulasztod el valaminek a megtételét, akkor az „óvatosság” isteni tulajdonságát sátáni gyávasággá alacsonyítod. „Bátorságod” megrendíthetetlen kell, hogy legyen. Semmilyen veszélytől nem riadhatsz vissza. Az összes nehézséggel bátran kell szembenézned, és az isteni lényeg elleni támadásokat határozottan kell visszaverned, ha a nagy cél azt követeli meg. Az isteni „bátorság” azonban soha nem változhat át istenkísértő „vakmerőséggé”. A nagy mű munkásként a „nincstelenséget” is vállalnod kell. Akár kilátástalan szegénységet követel meg tőled feladat, akár mesés gazdagságot hoz neked, mindig legyél tisztában azzal, hogy soha semmi nem a tiéd, hanem minden fölött Isten rendelkezik, te csak a küldetésednek megfelelő mértékben részesedhetsz bármiből. Ahogy a vízcsatorna számára mindegy, milyen mennyiségű víz folyik keresztül rajta, hiszen a víz fölött nem rendelkezik, úgy neked is tudnod kell, hogy bármit hoz a sors, az Istentől származik, és azt tovább kell adnod. Ne aggódj amiatt, miből fogsz megélni. Pontosan annyit kapsz, amennyire szükséged van. De még ha dúskálnál is a kincsekben, lelkedben mindig „nincstelennek” kell érezned magad. Ez az isteni lelki beállítottság azonban soha nem fajulhat sem a „minden mindegy” felfogásává, sem az „anyag megvetésévé”. Nem várhatod el embertársaidtól, hogy munka nélkül tartsanak el! Az anyag is Isten megnyilvánulása, tehát az anyagot is isteni jelenségként kell becsülnöd, uralnod kell, és rendelkezned kell vele. El kell sajátítanod annak a művészetét, hogy az anyagi javakból mindig csak annyit halmozz fel, amennyit a földi küldetésed megkövetel... Soha ne feledd, hogy amíg a földi síkon élsz, az anyaggal és nem az anyag nélkül, különösen nem az anyag ellen kell cselekedned. Fontos, hogy az anyagi javakat meg tudd szerezni, és képes legyél megőrizni, valamint a helyes módon használd fel, máskülönben teljesen kiszolgáltatod magad a földi hatalmaknak, és azok béklyójában nem tudod földi feladatod függetlenül és szabadon megvalósítani. Vigyáznod kell azonban, nehogy az anyag uralásának isteni tulajdonsága sátáni, önző „kapzsisággá” fajuljon.

A nagy mű munkásaként egyetlen emberhez sem kötődhetsz. Ismerd fel minden emberben az isteni, a földi és a pokoli vonásokat. Ne az egyént szeresd, hanem a benne lakozó isteni lényeget, tűrd el a földi, és kerüld el a pokoli megnyilvánulásokat. Ha feladatod megköveteli, habozás nélkül kell otthagynod akár a legszeretettebb személyt is, mivel mindig szem előtt kell tartanod, hogy ami szeretetre méltó benne, az az Isten, nem az egyéniség. Az egyéniség csupán Isten egyik megnyilatkozási eszköze. Ugyanazokat a megnyilatkozásokat másokban is megtalálod és szeretheted. Mindenkiben szeresd Istent, és akkor senkihez nem fogsz kötődni. A „kötődés hiánya” azonban soha nem változhat át az embertársaid iránti szeretet teljes hiányává. Azok iránt azonban, akikben felismerted Isten kinyilatkozásait, életrehalálra szóló hűséggel tartozol. Mesteredet és a nagy műben résztvevő munkásaidat azért szereted, mert felismerted bennük Istent. Rajtuk keresztül Istenhez vagy hű, mivel egyéniségüket Isten eszközeként szereted. A mestered és a munkatársaid iránti tisztelet és hűség így soha nem válik az egyéniség imádatává, valamiféle „személyi kultusszá”. Ha értékes munkával akarsz hozzájárulni a nagy műhöz, akkor értened kell annak művészetéhez, hogyan használhatod saját egyéniségedet engedelmes szerszámként a nyilvánosság előtt. Tehetségedet és adottságaidat lelki erőddel kell az embertömegek előtt felerősítened, olyan mértékben felfokoznod, hogy kisugárzása mindenkit elérjen. Mondandódnak egyéniségeddel, testtartásoddal, kézmozdulataiddal, tekinteteddel és szónoki tehetségeddel kell a lehető legnagyobb meggyőző erőt kölcsönöznöd, az embereket ilyen módon kell a hatásod alá vonnod, egy magasabb szellemi szintre magaddal ragadnod. Szellemiségedet tehát egyéniségeden keresztül kell mindenféle szégyenérzet vagy gátlás nélkül megmutatnod a nyilvánosság előtt. A „figyelem központjába kerülés” azonban soha nem ébresztheti fel benned a hiúság ördögét, soha nem fajulhat magamutogatássá, az isteni adottságaiddal való feltűnéskeltéssé. Ha emberek tömegei ünnepelnek lelkesen, állandóan tudatában kell lenned annak, hogy az embereket nem a – csupán üres buroknak tekinthető – személyed, hanem Isten ragadtatja el, AKI a te földi porhüvelyed által nyilvánul meg.

Ha a „figyelem központjába kerülés” művészetének gyakorlása közben nem szolgáltatod ki magad a hiúság ördögének, akkor a legkevésbé sem fog zavarni, ha más feladatuk ellátása érdekében újra a jelentéktelenség homályába húzódsz vissza. Ebben az esetben nem mutathatod ki képességeidet, hanem a feltűnés és a kiemelkedés vágya nélkül, észrevétlenül el kell vegyülnöd a tömegben. Ez a szerény „háttérbe húzódás” azonban soha nem vezethet képességeid alábecsüléséhez vagy az önmegsemmisítéshez. Emberi méltóságodat mindig szívedben kell hordoznod. Ha a nagy mű értékes munkása akarsz lenni, ki kell állnod a teljes halálmegvetés próbáját. Semmi nem rendítheti meg a meggyőződésedet, hogy a halál egyáltalán nem létezik. Amikor tested elhasználódik, Önvalód leveti magáról. Az Önvaló azonban az életfa egyik ága, maga az élet, és az élet múlhatatlan. Ha tudatodban az élettel azonosulsz, akkor – amennyiben küldetésed miatt életveszélybe kerülsz – a haláltól sem fogsz visszariadni, hanem halált megvető bátorsággal fogsz szembenézni a legnagyobb veszéllyel is. A „halál megvetése” azonban soha nem fajulhat az élet lekicsinylésévé, vagyis „életmegvetéssé”. Az életet mindenek fölött kell becsülnöd. Az élet maga Isten. Mindenben, ami csak él, az örök létezés nyilvánul meg. Soha nem teheted ki magad értelmetlenül az életveszélynek. Becsüld a testedben lakozó életet is, éld életedet örömmel. Az életöröm ugyanakkor soha nem válhat öncélúvá, nem változhat át „érzékiséggé”. Utoljára marad a legnehezebb próbatétel: a „szeretet” és a kegyetlen szeretet”, vagyis a „közöny” próbája. Ez az utolsó tulajdonságpár már itt a Földön elválaszthatatlan egységet képez. Bármikor nyilvánítod ki a pár bármelyik tagját, a másik akaratlanul is szintén kifejezésre jut. Személyes hozzáállásodat, személyes hajlamaidat és érzéseidet teljesen fel kell adnod: úgy kell tudnod szeretni, ahogy maga Isten szeret. Mindent kell szeretted, különbségtevés nélkül! Mindennel az örök létezés egységének kötelékében kell szeretned. Ahogy a nap is minden különbségtevés nélkül ragyog a szépre és a csúnyára, a jóra és a gonoszra, az igazra és a hamisra – mindegyiket egyformán szereti –, neked is úgy kell a szépet és a csúnyát, a jót és a gonoszat, az igazat és a hamisat teljes közömbösséggel, egyformán szeretni. Meg kell értened, hogy a szép nem létezhetne a csúnya nélkül. Meg kell értened,

hogy a jó sem létezhetne a gonosz nélkül. Meg kell értened, hogy az igaz sem létezhetne a hamis nélkül. Fel kell ismerned, hogy a szép és a csúnya, a jó és a gonosz, az igaz és a hamis egyaránt csak a kimondhatatlan egymást kiegészítő tükörképei. Ezt a kimondhatatlant – csak hogy legyen rá valamilyen szavunk – „Istennek” nevezzük. Ha az összes élőlényre ugyanazt a szeretetet sugárzod, akkor ebbe a szeretetbe már semmiképpen nem fog személyes vonzalom vegyülni. Mindent a nagy egész nézőpontjából fogsz szemlélni, és ha az általános szempont az egyéni szemponttal ütközésbe kerül, habozás nélkül az egész szempontját fogod képviselni, és az egyén érdekein kíméletlenül átlépsz. Ennek a kíméletlenségnek azonban mindig az egyetemes, isteni szeretetben kell gyökereznie, soha nem származhat személyes „ellenszenvből”. Személytelenné vált, közömbös-kegyetlen szeretetedet azonban olyan esetekben is ki kell nyilvánítanod embertársaiddal szemben, amikor lelkük csak földi boldogulásuk ellenében menthető meg, legyen szó akár a hozzád legközelebb álló egyénekről. Ha úgy adódik, közömbösen kell tudnod végignézni, ahogy szeretteid a legnagyobb veszélybe kerülnek, és ha a szokásos módokon nem tudsz rájuk hatni, akkor se lelki erőszakkal, se hipnózissal, se okkult eszközök felhasználásával nem tarthatod őket vissza, ha lelki gyógyulásukhoz ez szükséges. Inkább szenvedjen valaki anyagi vagy testi károkat, akár haljon meg, mintsem, hogy a lelke elvesszen. Mindenképpen lelkének megsegítésére kell törekedned. Ahogy Isten sem avatkozik be az emberek ügyeibe, hanem teljes döntési szabadságot biztosít nekik, te sem foszthatod meg embertársaidat szabad akaratuktól, és soha nem kényszerítheted őket erőszakkal semmire. Segítőkészségednek a lelki épülésre és nem a földi vagy a testi előnyökre kell irányulnia. Ez az istenien kegyetlen szeretet azonban soha nem változhat át „szeretetnélküliséggé”, soha nem szabad bárkitől is „ellenszenv” miatt megtagadnod a segítséget, ha földi módszerekkel megmentheted. Ezek a legnehezebb próbatételek, ugyanis személyes érzelmeidet kell feladnod és kikapcsolnod. Csak ha már teljes mértékben elsajátítottad a felsorolt tizenegy tulajdonságot, akkor ismerheted föl Isten hangját olyan tisztán, hogy bizonyossággal érezd, mit kell, és mit nem szabad a legnehezebb esetekben igazi szeretetből megtenned!

Azután azonban már nem hibázhatsz, mert maga leszel a megtestesült szeretet! A szeretet pedig csak szeretetből képes cselekedni. Semmi mást nem kell tenned, csak Önvalódat kell kisugároznod, azzal kell azonosnak lenned, és az egész mindenség a te melegségedből, fényedből és erődből meríthet. Akkor te magad is istenivé válsz, a tudatod magával Istennel válik azonossá! A jó és a rossz tudásának fájából, vagyis a halálfa birodalmából, ahol minden szakadásként jelentkezik, az életfa, az isteni egység országába jutsz vissza. Újra az életfa gyümölcseiből eszel, és ezeket a gyümölcsöket a téged követőknek is felajánlod, hogy mindenki visszatérhessen a múlhatatlan, örök élet egységébe, az örök létezésbe – Istenbe. Ó, Te, Isten képviselője! Szavaidat soha nem felejtem el. Olyan mélyen lelkembe vésődtek, hogy e szavak jelentésével azonosultam. Vérembe, csontvelőmbe hatoltak ezek a szavak, és e tanítás után már nem az vagyok, aki előtte voltam. A küldetésem azonban mindennek a megvalósítása.

Az oroszlánok Másnap nagy ünnepségre kerül sor. Szokás szerint Menu öltöztet, felköti aranyozott sarumat, majd belépek fogadószobámba, ahol az udvarhölgyek, Rú-Kha, a legfőbb kincstárnok, valamint két ékszerhordozó várakozik. Rú-Kha ünnepélyesen lép az ékszerhordozókhoz, és kinyitja a ládikát. Ekkor odamegy a rangidős udvarhölgy, volt főnevelőnőm, kiemeli a pompás aranygallért, ünnepélyes testtartással hozzám lép, és az aranygallért a vállamra helyezi. Azután ugyanazzal az ünnepélyességgel felerősíti az aranykígyós fejéket a fejkendőmre, és végül felhelyezi a csukló- és bokacsatokat. Szoborként állok, mozdulatlanul és méltóságteljesen. Kifogástalanul viselkedem, pedig a legszívesebben alaposan megcibálnám Rú-Kha szakállát, amiért megint olyan szemtelen pillantást vet felém. Nem rossz ember, az ő ereiben is csörgedezik valami Isten fiainak véréből, nagyon okos és ravasz, az emberekbe is belelát, és ezzel az adottságával nem él vissza túlságosan. Amikor meghajol előttem, nem a fő kincstárnoknak a királynővel szembeni tisztelete készteti erre, hanem „férfiként” hajt főt női szépségem előtt, és közben vágyakozó pillantást vet rám. Micsoda szemtelen ember! Közben azt is látja, hogy átlátok rajta, és tisztában vagyok az érzéseivel. Azonban Ptahhotep szavaira gondolok: „Minden élőlény az isteni egységre törekszik. A férfi a nőt, a nő a férfit keresi, így jut kifejezésre a teremtő erők két megnyilvánulási formája közötti vonzás...” – és megértem Rú-Khát. Benne is ez az erő működik, nem tehet arról, hogy tetszem neki. Ez szemtelenségének az oka. Ha ez az erő nem létezne, nem is figyelne rám. Titokban nem is haragszom rá annyira, amiért megcsodálja a szépségemet... Az öltöztetési szertartás végeztével Rú-Kha és az udvarhölgyek a fáraóhoz kísérnek. Milyen szép apám az ünnepi öltözetében! Mint a megtestesült Isten! Mindannyian kivonulunk a palotából a már kint, várakozó kocsikhoz. Valamilyen épületet kell ma felavatni és átadni rendeltetésének. Apámmal beszállunk az aranyból készült kocsiba, és apám kiveszi a kocsis kezéből a gyeplőt. Az oroszlános kocsi!

Kiskoromban gyakran vitt el apám kocsikázni. Mellette kellett állnom, ő pedig megmutatta, hogyan egyenlítsem ki a kocsi rázkódását ellenirányú, ruganyos mozdulatokkal. Az egész testemet teljesen lazán kellett tartanom, hogy a kocsi mozgását késedelem nélkül és könnyedén követhessem. Amikor a kocsi fel-le vagy jobbra-balra rántott, lábujjhegyre állva hajtottam végre az ellenmozdulatokat a lábammal, a térdemet és az egész testemet meghajlítva. Ezek a kocsikázások mindig nagyon vidámak voltak, kezdetben sokat nevettünk az ügyetlenségemen. Először csak lassan haladtunk, majd apám fokozatosan ügetésre és később vágtára fogta az oroszlánokat. Abban a pillanatban, ahogy az állatok vágtázni kezdtek, rángatni kezdett a kocsi, engem pedig természetesen elfogott a félelem. Ahelyett, hogy ellazítottam volna magam, görcsösen kapaszkodtam apám kezébe, ruhájába és övébe. Apám ilyenkor elnevette magát, majd végtelen türelemmel újra meg újra megmutatta, hogyan őrizhetem meg egyenes testtartásomat. Végül elsajátítottam a megfelelő ellenmozdulatokat, és képes voltam lábujjhegyen állva maradni anélkül, hogy apámba vagy a kocsi szélébe kapaszkodtam volna. Milyen fenséges volt apámhoz hasonlóan biztosan és látszólag mozdulatlanul állni a száguldó kocsiban! Gyakran tettünk meg egészen nagy utakat a kocsival. Csodálatos érzés volt az ügető oroszlánokkal átsuhanni a tájon. Az oroszlánok is élvezték, hogy kifuthatják magukat, apámon és rajtam kívül ők is nevettek a boldogságtól. A kocsikázások során megizmosodott, megerősödött a testem, olyan ruganyossá vált, mintha mindennap a birkózást gyakoroltam volna. A legkisebb izmom is igénybe volt véve, engedelmeskednie kellett az akaratomnak, és pillanatok alatt kellett reagálnia a kocsi mozgására. Az egész szakadatlan táncnak tetszett, amely azonban láthatatlan maradt, mivel nem mi táncoltunk, hanem alattunk a kocsi. Tizenöt éves koromban apám megtanított az oroszlánok irányítására. Milyen csodálatos érzés volt ezeknek a fenséges, hatalmas állatoknak parancsolni! Akaratom legkisebb rezzenésére is reagáltak, érzékeik annyira kifinomultak voltak, hogy még a gyeplőt sem kellett megmozdítanom, és már végrehajtották az akaratomat. Apám mégsem engedte meg egyetlen alkalommal sem, hogy egyedül hajtsak ki, még a kedvenc oroszlánommal sem, amely pedig szinte szerelmes volt belém, sőt féltékeny volt rám. Az oroszlánok ugyanis mindig megtartották

függetlenségüket, és csak beavatott volt képes az irányításukra. Remélem, beavatásom után én is vezethetem majd egyedül az oroszlános kocsit! Most, útban a nyilvános ünnepségre, apám méltóságteljes visszafogottsággal hajtja az oroszlánokat, én pedig feleségeként állok az oldalán. Büszke vagyok az apámra. Még nagyon fiatal, erős, és lenyűgözően szép. Teste és szép arca – különösen most, miközben az oroszlánokat hajtja – hihetetlen akaraterőt és koncentrációs készséget sugároz. Ahogy lábujjhegyen állva tartja egyensúlyát, teste a kocsi minden mozdulatát átveszi, úgy tetszik, mintha mozdulatlanul állna, olyan biztosan, mintha maga a napisten lenne. Megérkezünk, és elkezdődnek az unalmas ceremóniák. Nem szeretem ezeket a nyilvános ünnepségeket, amelyeken mindig ugyanaz ismétlődik. Nagy embertömegek, menetelő katonák, előkelőségek – nekem pedig a szűnni nem akaró felvonulást mozdulatlanul ülve kell végignéznem, amíg az eseménynek vége nem szakad. Azután barátságos beszélgetésbe kell bocsátkoznom az előkelőségekkel, és közben látnom kell a hízelgően alázatos arckifejezésük mögött megbúvó ostoba és téves gondolataikat. Még szerencse, hogy a sok képmutató, csak hatalomvágyuk és hiúságok kielégítésére törekvő udvaronc között olyanok is akadnak, akik őszintén és hűségesen dolgoznak együtt apámmal és Ptahhoteppal. Itt van például egy tiszt, akit a kisugárzása fénylő aranyködként vesz körül. Haalkan fordulok apámhoz: – Ki ez? – Thisz-Thának hívják – válaszol apám éppolyan halkan –, és csak egészen rövid ideje lett tiszt, de a képességei annyira kimagaslóak – ahogy te is láthatod a kisugárzásán –, hogy hadvezért akarok belőle csinálni. A szertartások mindig ugyanazok. Az egyetlen különbség, hogy egyszer a palota erkélyén, máskor a nagy szónoki emelvényen, megint máskor a templom teraszán ülünk. Az egyik alkalommal új épületet avatnak, máskor kereskedő küldöttség érkezik vissza, és megünnepeljük a szomszédos országokban beszerzett csereárukat, majd aratóünnepségen veszünk részt, azután pedig különböző templomi ünnepségeken, amelyektől már csak azért is viszolygok, mert a tömegeknek fogalmuk sincs a szertartások jelentőségéről, és a

szimbólumokkal ábrázolt különböző megjelenési formákon keresztül megnyilvánuló Isten helyett magukat a szimbólumokat imádják. Végül mégis befejeződik a legunalmasabb ünnepség is, mi pedig hazamehetünk, és újra magunkat adhatjuk. Nem, soha nem akarok fáraó lenni! Az ország ügyei a legkevésbé sem érdekelnek. Törvény szerint én számítok trónörökösnek, de apám még soha nem beszélt erről, és nem is foglalkozik azzal, hogy felkészítsen a fáraó tisztségével együttjáró feladatokra. Tudom, hogy Ptahhotep és apám képesek az idő síkján kívülre helyezni magukat. A múltat és a jövőt jelenként tudják szemlélni és átélni. Már bennem is ébredezik ez a képesség, gyakran pillantom meg a jövő egy-egy töredékét, de ha a saját jövőmbe szeretnék betekintést nyerni, csak mindent befedő, sűrű köd jelenik meg előttem. Apám azonban ismeri a jövőmet, és mivel nem igyekszik már most bevonni az ország irányításába, sejtem, hogy soha nem leszek fáraó. Egyébként is megvolt már ez az előérzetem. Meglehetősen hidegen hagy, mivel sokkal szívesebben lennék papnő a templomban. Furcsa módon azonban olyan képek sem jelennek meg előttem, amelyekben a templom papnőjeként látnám magamat. Csak ködöt látok... Mindig örömmel tölt el, amikor az ünnepségek másnapján megint a templomban vagyok. Ott, a tiszta, szellemi légkörben jól érzem magam. Vége az első résznek

BEAVATÁS II.

Telepatikus gyakorlatok Ptahhotep egy napon azt üzeni, jelentkezzek nála este. Amikor előtte állok, így szól hozzám: – Az eddigi előkészítő próbatételeket jól kiálltad, és most már megpróbálhatsz valakivel tudatosan lelki kapcsolatba lépni. Az ilyen gyakorlatok sikeresebbek naplemente után, mivel a napsugarak izgató hatást fejtenek ki azokra az idegi központokra és mirigyekre, amelyek a lélek testi megnyilvánulását szolgálják, és a tudatot ilyen módon az anyaghoz kötik. A nap sugarai a szellemi megnyilvánulásokkal szembeni hatást fejtenek ki. Naplemente után megszűnik ez a hatás, a tudat elválhat bizonyos idegi központoktól, hogy visszahúzódjon a szellemi síkra. Az élőlények nyugovóra térnek, elalszanak. Az „alvás” azt jelenti, hogy a tudat a testből visszahúzódik a lélekbe. Tekintve, hogy az emberek többsége a lélek mélyebb rétegeit nem tudja tudatosan elérni, elveszti eszméletét – elalszik. Gyakorlással olyan szintre fejlesztheted idegeid ellenálló képességét, hogy tudatodat a legmélyebb szinten is meg tudd őrizni. A napközben nyugvó idegi és agyi központok így aktívvá válnak, és átveszik, továbbvezetik a lélek, az önnönvaló mindenen áthatoló rezgéseit. A távolságot áthidaló, vagyis telepatikus kapcsolat ezáltal válik lehetővé. A kezdő jobban teszi, ha naplemente után lát hozzá a gyakorláshoz, mert akkor nem kell számolnia a napsugarak hatásával. Idővel azután képessé válik arra, hogy bármikor telepatikus kapcsolatot létesítsen. A gyakorlat abból áll, hogy a koncentrációs feladatokhoz hasonlóan egész figyelmünket egyetlen gondolatra összpontosítjuk. Minden figyelmeddel koncentrálj tehát arra a személyre, akivel kapcsolatba akarsz lépni – képzelőerődet közben segítségül hívhatod: csukott szemmel képzeld el, hogy magad előtt látod az alakját, az arcát, a szemét, képzeld el, hogy te vagy ó, és ő te, amíg ténylegesen úrrá nem lesz rajtad az az érzés, hogy kezed az ő keze, tested az ő teste, amíg tehát át nem éled a teljes azonosság érzését. Ha idáig eljutottál, gondolkodj világosan, és koncentrálj a közlendődre. Összpontosítás közben próbáld minél erősebben átélni, hogy te vagy az illető személy, ő pedig a te tudatoddal gondol az adott tartalomra. Ez a gyakorlat három szakaszból áll: először annak a személynek a jelenlétében gyakorolsz, akivel kapcsolatot akarsz létesíteni, mégpedig

olyan módon, hogy ő alkalmazkodik hozzád. Később ugyanazt a gyakorlatot egy előre megbeszélt időpontban, a távolból fogod megismételni. Közben mindkét fél tudja, hogy a másik rá koncentrál. Végül anélkül közölsz majd valamit a távolból, hogy a másik előre tudna róla. Ez a három szakasz képezi a telepatikus gyakorlatok pozitív részét. Ezek során megtanulsz közölni valamit. A gyakorlat negatív része abból áll, hogy telepatikus üzenetet kell átvenned és megértened. Ez a feladat is három szakaszra bontható: először az üzenet fogadására megnyitod és kiüríted tudatodat a közlő személy jelenlétében, majd ugyanezt egyedül ismétled meg egy előre megbeszélt időpontban, amikor az illető rád fog koncentrálni, és végül az összes telepatikus üzenetet venned kell, anélkül, hogy előre tudnád, mikor kifog rád koncentrálni. Végül olyan szintre jutsz, hogy a távolból – tetszőleges időpontban és tetszőleges személytől – érkező összes üzenetre azonnal fogsz reagálni. Bármivel is foglalkozol, érezni fogod, hogy valaki rád összpontosít, és mintegy belülről fogod hallani a hangját A telepatikus kapcsolatteremtés egy magasabb fokán nemcsak hallod a másik fél hangját, hanem látod is a képét. Alakja, arca, de különösen a szeme, álomképként fog feltűnni előtted. Ha már elérted ezt a szintet, az anyag – a tested – béklyóit nem fogod olyan nyomasztónak érezni, mivel elszigeteltséged jelentős mértékben visszaszorul. Már testedben élvezheted a lélek szabadságát. A telepatikus kapcsolatteremtés természetesen az éjszaka folyamán a legsikeresebb. A tudatot olyankor nem terhelik le annyira a saját gondolatok, az ember kevésbé elszigetelt, passzív, és telepatikus kisugárzásod könnyebben eléri társad idegi központjait. A legtöbb ember idegi központjai csak szunnyadó lehetőségeket rejtenek magukban, és olyan gyengén fejlettek, hogy csak igen erős behatást képesek érzékelni. Ha ezek az emberek éppen álmodnak, annyit elérhetsz, hogy álmukban megjelensz, ők pedig átveszik az üzenetet. A gyakorlat során a telepátia összes törvényét megismered, többek között azt is, hogyan tudhatod meg azonnal, hogy a másik fél foglalt-e, illetve hogyan szigetelheted el magad, ha már összpontosítasz valamire. Csak kezdők zavarják egymást!

Minden este az előírásaimnak megfelelően fogod végrehajtani ezeket a feladatokat. Most pedig térjünk át a gyakorlatra. Ülj le velem szemben, hunyd le a szemed, és próbálj közölni velem egy gondolatot. Leülök, és Rá összpontosítok. Elképzelem, hogy én vagyok Ptahhotep, és már úgy is érzem, mintha kezem az ő keze, lábam az ő lába, egész testem az ő teste lenne. Azután a következő elhatározásra koncentrálok: „Én, Ptahhotep, fel akarok állni, hogy megsimogassam ennek a kis lénynek a haját.” Ptahhotep kezéből ugyanis csodálatos erő árad, és mindig boldoggá tesz, ha kezét a fejemre helyezi. A következő pillanatban feláll Ptahhotep, áldást osztó kezét a fejemre helyezi, és megsimogatja a hajamat. Tehát sikerült a koncentráció; igaz, Ptahhotep akkor is látja a gondolataimat, ha nem próbálok telepatikus kapcsolatot létesíteni vele. – Jó – szólal meg mosolyogva –, gondolataidat nemcsak azért olvastam el, mert egyébként is beléjük látok, hanem azért is, mert tényleg jól összpontosítottál. Oroszlánod is érzékelte volna az akaratodat. – Az oroszlánom, lelkem apja? Ebben nem is kételkedtem. De egy ember?! – Türelem, gyermekem. Idővel minden menni fog. Most próbáljuk meg a fordítottját: én közlök veled egy gondolatot. Ürítsd ki tudatod, és válj fogadókésszé. Ptahhotep helyet foglal, én pedig végrehajtom, amit mond. A következő pillanatban belülről hallom a hangját, mintha a szívemből szólna: – Amint kellő önuralomra tettél szert a tizenkét ikertulajdonságban, eljön annak ideje, hogy a beavatás előtt az utolsó titkokat is feltárjam előtted. Felnyitom a szemem, és örömteli várakozással kérdezem: – Ezek szerint már közel állok a beavatáshoz? Ptahhotep elmosolyodik: – Mivel üzenetemet meghallottad, érett vagy rá, csak előtte még tökéletesedned kell az önuralom terén. Felugrom, a nyakába vetem magam, és szinte csattanó csókot nyomok arcára. Ptahhotep átölel, és hangosan elneveti magát:

– Látod, látod, hát így tudsz te uralkodni magadon! Nem tudtad legyőzni a lelki egység hatását. Átélted kettőnk lelkének eggyé válását, az így létrejövő egység erői a testedbe áramlottak, és most tested is részt kér az egység mámorából. Azonban soha ne feledd el, hogy ami a lélek síkján isteni, mivel a lélek törvényeinek felel meg, az anyag szintjén sátánivá válik, mivel az anyag törvényeinek tesz eleget. A lélek egysége megvalósítható, a testé viszont nem; két test nem lehet jelen egyszerre ugyanazon a helyen. Az emberek az egység utáni sóvárgásukban próbálják testüket egyesíteni, és így csúsznak le a nemiségbe. A természet a maga céljaira használja ki az egykori paradicsomi állapotból visszamaradó törekvést az egységre, hogy az utódlást biztosítsa. A csalódást egyedül az okozza, hogy a nemiség semmiféle egységet nem képes teremteni. A lehetetlen lehetetlen marad, és az élőlények – eltekintve attól, hogy erejüket vesztve elfáradnak – szomorúvá válnak a nemi közösülést követően. A lélek ugyanis kielégületlen marad, a paradicsomi állapot utáni sóvárgás nem tűnik el, a természet viszont éppen e kielégítetlen vágy segítségével ejti az embereket csapdába az újabb és újabb utódok nemzése érdekében. Nos, a te esetedben felettébb kívánatos lenne, hogy az egységre való törekvést ne engedd akadálytalanul a testedbe áramolni. Én ugyanis kellőképpen fel vagyok vértezve az ellen, hogy varázslatos szépséged rabul ejtsen, de találkozhatsz fiatalabb, tapasztalatlan férfiakkal, akik képtelenek lennének ellenállni neked, ha így a nyakukba ugrasz! De hiszen hiába is adok tanácsokat – teszi hozzá Ptahhotep mosolyogva –, ha még nem rendelkezel a kellő tapasztalatokkal. Ennek a tapasztalatlanságnak köszönhető szereteted ilyen zabolátlan kinyilvánítása. – Lelkem apja – kérdem aggódva –, azért ugye nem haragszol rám? Ptahhotep elmosolyodik: – Nem, nem, gyermekem, a harag távol áll tőlem. Amíg engem ölelsz át, nincs semmi baj. A többi férfival szemben azonban légy nagyon, nagyon óvatos! Minél magasabbra emelkedsz a szellemiség síkján, annál ellenállhatatlanabbá válik a kisugárzásod. Nem is kell ilyen közel kerülnöd egy férfihez ahhoz, hogy a vonzerőd működésbe lépjen. Vigyázz, nehogy romlásba vigyél másokat. – Apám – kérdem rémülten –, ezt úgy érted, hogy nem állok még a szellemiség kellően magas fokán? Láthatod, milyen sikerrel hajtom

végre a feladataimat. Mentuptah is nagyon elégedett velem, testemet és idegi központjaimat igen magas fokon tudom irányítani. Az összes előkészítő vizsgát kiálltam. – Igen – bólint Ptahhotep –, lelkileg már éber vagy, és tudod uralni a testedet. Ugyanakkor viszont meggondolatlanul nyitott vagy a test szintjén. Nem lakatolod le ezt a kaput, nem mintha erre képtelen volnál, csak nem is mindig akarod igazán. Testedet nem véded kellőképpen a lelki rezgések magasabb frekvenciái ellen, és ezzel nagy veszélynek teszed ki idegközpontjaidat. Amikor lelki erőid a testedbe lépnek, ezeket a magas frekvenciákat változatlan formában vezeted tovább alsóbb idegközpontjaidba, ami azt a veszélyt vonhatja maga után, hogy magasabb, kifinomultabb központjaid kiégnek, megsemmisülnek. Nagy kár lenne ezért az érzékeny műszerért. Önuralmad eléggé erős, ha akarod, de puszta vakmerőségből gyakran elhajítod a gyeplőt. Néha egyszerűen nem akarsz uralkodni magadon. Légy éber, gyermekem, légy mindig éber! Ó, Ptahhotep, én kedves, hű tanítómesterem! Már akkoriban láttad az elkerülhetetlent, és mégis próbáltál megmenteni! Csakhogy a legjobb tanács sem változtathatja át a tapasztalatlanságot tapasztalattá, és belső kiegyensúlyozatlanságom, zabolátlanságom csak súlyos megpróbáltatások árán egyenlíthetődött ki.

A jövő Új, hosszú időszak kezdődik életemben. Minden gondolatomat, szavamat és tettemet megvizsgálom. Mérlegelem, tényleg az isteni elv nyilvánul-e meg rajtam keresztül, a kellő időben és helyen, és soha nem a sátáni. Az állandó éberség és önmegfigyelés során pedig felfedezem, mennyire nem tudok uralkodni magamon, milyen zabolázatlan és érzéki, egyszóval egyéniségemhez kötődő vagyok még mindig. Mikor fogok eljutni odáig, amikor már semmilyen szenvedély nem hat rám, külső benyomásaimmal nem azonosulok, hanem állandóan megőrzöm uralmamat testi, lelki és szellemi erőim fölött? Felkészülésemnek ebben az időszakában már csak délelőtt járok be a templomba, és testi, valamint lelki gyakorlataim után visszatérek a palotába. Délután részt veszek a nyilvános életben. Kirándulások, hajóés kocsiutak váltakoznak utazásokkal és különböző települések megtekintésével. Az utak és tárgyalások alatt azonban szörnyen unatkozom. Nem mintha nem venném szívesen a társaságot. Éppen ellenkezőleg! Nagyon is szívesen töltöm együtt az időt másokkal, de csak akkor, ha hasonlóak vagyunk, és van mondanivalónk egymás számára. Ezek az emberek azonban egészen mások, mint mi, akik az Isten fiainak nemzetségéből származunk. A mi ereinkben is emberi vér csörgedez, a mi fajunk sem tiszta már, de mégis tudatosan választjuk a lélek jegyében folytatott életet, szemben az ember fiainak materiális hozzáállásával. Mintha teljesen elfelejtették volna, hogy önnönvalójukban szabad lelkek, és hogy a test csupán megnyilvánulási eszköz. Olyan mértékben azonosultak testükkel, hogy abban a meggyőződésben élnek, ők maguk is csupán testek. Ha testük táplálékra vágyik, azt hiszik, ők akarnak enni, ők éhesek, és ahelyett, hogy a lélek felügyelete mellett vennék magukhoz táplálékukat, úgy tesznek, mintha ők maguk ennének, mintha nem tudnák, hogy csupán saját testük szemlélői. Éppolyan mohón falják fel az élelmüket, mint az állatok. Megfigyeltem őket az „etetés” alatt, és gyakran szerettem volna elfordítani a fejemet, csak ne lássam állati viselkedésüket. Én is hagyom, hogy a testem jó étvággyal egyen, gyomromat és emésztőszerveimet tiszta energiákkal látom el. Én is élvezettel veszem magamhoz az ételt, hogy a táplálék értékes energiáit hiánytalanul magába szívja a testem, de hogyan is azonosulnék a testemmel?

Önnönvalóm nem lehet éhes, mivel az önnönvaló nem anyag, hanem úr az anyag fölött. Tudatom érzékeli ugyan a testem táplálékigényét kifejező üzenetet, tudomásul is veszi az éhség érzéseként, de az „Én” nem iszik és nem eszik. Hogyan felejthetném el akár csak egy pillanatra is, hogy ezek a folyamatok pusztán testi egészségem fenntartását szolgálják? Énemnek azonban csak annyi köze van mindehhez, hogy testem táplálkozását figyeli és ellenőrzi, és ügyel arra, hogy a fogam és a nyelvem a megfelelő módon működjék. Soha nem értettem meg azokat az embereket, akik állati lakmározásuk után így szólaltak meg: – Ez aztán ízlett nekem! „Neki” ízlett? Nem tudja, hogy csak a nyelve érzékelte az ízeket? Jaj, ezek a szerencsétlen, testi vágyaik rabságában élő emberek... Nem egy nyelvet beszélünk. Apám és Ptahhotep azonban azt mondják, kötelességünk együtt élni velük, hogy magasabb igényeket ébresszünk bennük. Apám közben nagyon jól tudja, hogy udvarának előkelőségeit leginkább az érdekli, hogyan és hol kaparinthatnának meg valamilyen magas és jól jövedelmező állást, hogy minél hamarabb meggazdagodjanak, és kielégítsék hataloméhségüket. Azután vadon élő állatokra vadásznak, arra használják szellemi képességeiket, hogy ártatlan állatokat gyilkoljanak, és még büszkék is a tettükre! Szégyellniük kellene magukat! Ezek az emberek sokkal rosszabbak, mint az állatok. Az állatok csak éhségből ölnek! Az emberek azonban szenvedélyből gyilkolnak, mivel a gyilkolás – a háború és a vadászat – élvezetet jelent számukra. Apám azonban azt mondja, az emberiség még fejletlen, és így nem lehet ezeket az embereket a mi mércénk szerint megítélni. Arra is felettébb nagy hangsúlyt fektetnek, milyen családból származnak. Ha az Isten fiainak nemzetségéből csak egy őssel többet mondhatnak a magukénak, mint egy másik embertársuk, akkor annyiszor utalnak erre a tényre, amennyiszer csak lehet, és mindenkit lenéznek, aki kevesebb előkelő őst tud felmutatni. Éppen ezért rendkívül fontosnak tartják, hogy házasság esetén milyen családból származik a fiú és a lány. Milyen nevetséges! Mintha nem tudnák, hogy a földi élet csak utazás a születéstől a test haláláig, és hogy az önnönyaló mindegyik lényben ugyanaz; csak a testnek van „származása”. Az, hogy valaki milyen magas szinten áll, kizárólag tudatosultságának a mértékétől függ. Nemegyszer előfordul, hogy az

ősei között számos Isten fiával dicsekvő ember alacsonyabb tudatosultsági szinten áll, mint egy, az isteni nemzetséghez sokkal kisebb mértékben kötődő ember. Ezeknek az embereknek a társaságában mindig úgy érzem; mintha halottakkal lennék együtt, akik csak azért élnek, mozognak, beszélnek, esznek és isznak, mert a természeti erők bennük is működnek. Hol marad azonban a tudatos szellem, amely a testben és a világegyetemben egyaránt megnyilvánuló természeti erőket uralja és tudatosan irányítja? Nem is sejtik, hogy rendelkeznek a teremtő erők irányításának képességével. Vakságukban csak az emberek külső formáját látják, és fogalmuk sincs arról, hogy én a gondolataikat, az érzéseiket, az egész lelküket – vagyis a belső embert – látom. Teljes nyugalommal hazudnak az arcomba, mivel nem képesek olvasni a gondolataimban, és így azt hiszik, én sem látom az ő gondolataikat, és nem tudom, mennyire eltérnek a szavaik a gondolataiktól. Nincsenek tisztában azzal, mennyire elszigeteli őket hazudozásuk, és hogy kisugárzásukban ilyenkor füstszerű, vastag árnyék jelenik meg, amely nemcsak a szemet bántja, de a szaga is visszataszító. Az oroszlános udvarban tartott oroszlánjaim rögtön megérzik a hazugok rossz szagát. Ha ilyen ember kerül a közelükbe, orrukat fintorgatják, majd felállnak, és a hazugra megvető pillantást vetve, fenséges léptekkel eltávoznak. Én nem választhatom a védekezésnek ezt a formáját, hanem udvariasan kell válaszolnom, mintha nem látnám, sőt szagolnám a hamisságot. Szívesebben vagyok egyedül apámmal. Építtetett kettőnknek egy elbűvölő házat a tengerparton, árnyékos kertben. Amikor csak ideje engedi, a szolgáló személyzet legszükségesebb részével leutazunk oda a Níluson, hogy a fenséges nyugalmat, a végtelen tengert és a békés együttlétet élvezzük. Mindketten királyi odaadással szeretjük a tengert, a Föld nagyanyját. Boldogak vagyunk a tengerparti kis házban, és életünk szorosan kötődik a tengerhez. Ebben a kapcsolatban a teljes szabadságot, a múlhatatlanságot, az örökkévalóságot éljük át... Minden lehetőséget kihasználunk, hogy közel lehessünk a tengerhez. A part mentén sétálunk, kagylókat gyűjtünk, és gyakran kievezünk kettesben, egy kisebb csónakkal a nyílt vízre. Csodálatos a szép időben mozdulatlanul, végeláthatatlan tükörként kifeszülő víztömeg, de az is

lenyűgöző, amikor a vihar kavarta hatalmas hullámok hintaként emelik a csónakot a magasba, majd taszítják vissza a mélybe. Ledobjuk ruháinkat, beugrunk a vízbe, és úszni kezdünk a fenségesen hűs hullámokban. Az evezés és az úszás után még órákig ülünk a tengerparton, én pedig kikérdezhetem apámat. – Apám – szólalok meg egy alkalommal –, hogy lehetséges, hogy az emberek a lelki igazságokkal szemben annyira vakok? Mi lesz a Földdel, ha – ahogy egyszer Ptahhotep mondta – a hatalom az ember fiai kezébe kerül? Szörnyű következményekkel fog járni, ha az uralmat ezek, a hatalomvágy és az önzés megszállottjai veszik át. Már sejtem a jövőt, a templomi gyakorlatok megnyitják belső látásomat, és egyre tisztábban tudok előre látni, de még nem érzékelek mindent olyan tisztasággal, mint Ptahhotep és te. Apám hosszasan néz a tengerre. Végül így szólal meg: – Igen, a Földnek sok évezreden keresztül tartó nehéz időszakot kell átvészelnie. Mint tudod, az Isten fiainak teljesen tiszta fajú képviselői már régen elhagyták a Földet. Az ő fiaik, akik két faj kereszteződéséből származnak, de a teljes isteni megnyilatkozás lehetőségét még magukban hordozzák, lassan teljesen eltűnnek a Föld színéről. Annak érdekében azonban, hogy a magasabb képességek akkor is továbböröklődhessenek, amikor az Isten fiai már nem lesznek jelen, az apjuk képességeit öröklő és a beavatásban is részesülő fiúk újra emberek lányait vették feleségül, és ez így ment nemzedékeken át, amíg az állandó kereszteződések következtében az ősember és az Isten fiai tiszta fajú képviselői közötti összes lehetséges fokozat létrejött. Amíg azonban a teremtő erőhullámok a további anyagiasulásra törekednek, az öröklődésben is a földi összetevő győzedelmeskedik, és így a Földön egyre fogyatkoznak az Isten fiainak az eredeti, megnyúlt fejformával rendelkező leszármazottai, ugyanakkor a magasabb képességek kinyilvánítására képes fiúk száma is csökken. Az öröklődés törvényei azonban biztosítják annak lehetőségét, hogy az állandó kereszteződések következtében bármikor, még a legsötétebb, leganyagiasabb korszakban is testet öltsön egy tiszta fajú Isten fia. Közel ugyanis már az idő, amikor csak rövid fejformájú emberek fognak születni, akik az egész Földön magukhoz ragadják a kormányzást, még

itt, Egyiptomban is! Nem rendelkeznek majd a magasabb fajtól származó dinasztiák lelki látóképességével és bölcsességével, és nem az önzetlen szeretet, csak a durva és vak hatalomimádat és önzés szolgálatában álló értelem fogja motiválni őket. Az Isten fiai és az emberek lányai közötti állandó kereszteződések következtében fokozatosan egy köztes faj keletkezett, amely mindkét faj örökölhető tulajdonságait továbbadja. Számos egyén akad, akinek ugyan emberi vére van, mégis örökölte apai ősei nyújtott koponyaformáját és lelki, mágikus képességeit. Az állandó kereszteződések következtében azonban, az öröklődés törvényeinek megfelelően, a különböző egyének egyre több változata fog létrejönni, akár egyetlen családon belül is, de az isteni tulajdonságok egyre ritkábban fognak megjelenni. Már ma is előfordul, hogy ugyanazon család fiútestvérei közül az egyik teljes mértékben szellemi-isteni, a másik viszont már testi-emberi beállítottságú, az esetleges harmadik pedig a kettő keveréke. A magas és az alacsony szinten állók közötti viszony egyre inkább a magasabban állók hátrányára tolódik el. Nem csoda, hogy a testi beállítottságú fiúk a legtöbbször kibékíthetetlen gyűlöletet éreznek lelki-isteni adottságokkal rendelkező testvérük iránt, és ez a gyűlölet gyakran tragikus összecsapásokban nyilvánul meg. A beavatottak magas tudása azonban a kereszteződés és az öröklődés egyre nagyobb hullámainak köszönhetően növekvő mértékben hatja át az egész népet. Egyre több változat és eltérés keletkezik, míg végül minden ember saját felelősségére döntheti el, tovább akar-e fejlődni, el akarja-e érni a tudás és a beavatás legmagasabb fokát. Az uralkodó család mindentudó, beavatott tagjai és a még teljesen tudatlan és fejletlen embertömeg közötti, áthidalhatatlan szakadéknak látszó különbség az évezredekig tartó, állandó kereszteződések révén teljesen ki fog egyenlítődni. Az uralkodó és a közember emberi mivoltában azonos lesz. Isten fiai és az ősemberek nem fognak tisztán elkülönülő, két fajként létezni, de mindig születni fognak a legkülönbözőbb fejlődési fokon álló egyének: némelyik esetében az isteni ősöktől örökölt vér, másoknál az alacsony szintű ősemberi tulajdonságok nyilvánulnak majd meg erősebben. Mivel idővel az összes emberben lesznek mindkét fajtól örökölt tulajdonságok, olyan mértékben elvegyülnek majd egymással, hogy külső, faji jegyek alapján már nem, csupán tulajdonságaik és

képességeik alapján lesznek megkülönböztethetők. A magasabb képességekkel született egyénekre általában ugyanaz a fejforma lesz jellemző, mint a többi emberre, de nagy tudósként, művészként, filozófusként vagy misztikusként fognak kiemelkedni a tömegből. A megnyúlt és az ősemberekre jellemző majomszerű fejforma egyaránt el fog tűnni. A köztes fajnak a magasabb szellemi és mágikus képességek kinyilvánítására szolgáló agyi és idegi központjai fejletlen, kihasználatlan formában szunnyadnak majd. Ennek megfelelően a fej formája is kerekebb lesz. Az emberek viszont nagyon erősen ki fogják fejleszteni az értelmet szolgáló agyi központjaikat, és így a köztes faj későbbi nemzedékeire a domború, magas homlok lesz jellemző. Ahogy a magasabb rendű faj szellemi erőhullámai egyre messzebbre nyúlnak, míg az alacsony szinten álló emberi fajokat is elérik, és így számukra is hozzáférhetővé teszik a tudást, úgy a világi uralom is egyre alacsonyabb szintű emberek kezébe fog kerülni. Tudatlanságukban természetesen az lesz az első lépésük, hogy az Isten fiai által a Föld különböző részein teremtett nagy, isteni kultúrákat megsemmisítik. A ma létező pompás építményekből és emlékművekből csak néhány rom tanúskodik majd az utókor előtt arról, hogy egykor tudás, bölcsesség, jóság és szépség uralta a Földet. Az emberek idővel csak elbeszélésekből fognak hallani a nagy „fehér mágus” és a „beavatottak” mindent átfogó hatalmáról és tudásáról, de tudatlanságuk és önteltségük miatt évezredeken át meséknek tekintik majd ezeket az elbeszéléseket. A két faj közötti állandó kereszteződés révén olyan fejlődési létra keletkezett, amelyen még a legalacsonyabb szinten álló ősember is felkapaszkodhat. Ugyanis az ősemberek sem mások, mint az anyag mélyére hullott tiszta szellemek, amelyek isteni tudatosságukat elvesztették az anyagban, és magas származásukról teljesen megfeledkeztek. Az Isten fiai azért vállalták magukra az emberek lányaival való házasság nagy áldozatát, hogy lehetővé tegyék ezen emberek számára a legmagasabb szellemi síkon való tudatosulást. Ezekkel a házasságokkal azonban maguk is gyökeret vetettek az anyagi világban, és most már segítőkként kell végigkövetniük a Föld teljes szellemüléséig vezető fejlődési folyamatot: néhányan emberként újra megtestesülve, néhányan pedig test nélküli, szellemi állapotban.

Az uralkodó osztály szellemi szintje egyre mélyebbre fog esni. A hatalmat egyik nép örökli majd a másiktól. A Földön szünet nélkül tombol majd a háború, tudatlanságot, szegénységet és nyomort hozva magával. Az utolsó beavatottak nem fogják ezeknek az embereknek kiszolgáltatni az eszközeiket, amelyekkel a természeti erőket uralják, és rendkívüli, láthatatlanul megnyilvánuló teremtő erők fölött rendelkeznek. Mielőtt évezredekre elhagynák a földi síkot, megsemmisítik összes berendezésüket. Az utolsó beavatottak egyike, aki már nem egyiptomi származású lesz, de itt nő föl, és részesül a beavatásban, egy ilyen eszközt ki fog menteni Egyiptomból, és egy ideig saját népének főpapjaként őrzi majd a titkot. Egyszer azonban eljön az idő, amikor az utolsó beavatottnak is el kell hagynia a Földet, de előtte még megsemmisíti az utolsó eszközöket. Ezt meg kell tennie annak érdekében, hogy a tudatlan ember fiai puszta hatalomőrületből és birtoklási vágyból el ne pusztítsák önmagukat, valamint – láncreakció előidézésével – egész földrészeket. Az Isten fiainak egykori hazáját megsemmisítő katasztrófa nem ismétlődhet meg. Amikor már az összes eszközt megsemmisítették, és a magas tudás eltűnik a Föld színéről, az embereknek a saját kezükkel kell majd megművelniük a földet, még a köveket is maguknak kell megmunkálniuk, mint egykor az ősembernek! Ugyanakkor embertársaik zsarnokságát is kénytelenek lesznek elviselni. Mivel azonban az oszthatatlan egységből származó erők a földi síkon megnyilvánuló összes jelenség esetében kiegyenlítésre törekednek, éppen az önző zsarnokok fogják felrázni az emberiséget a tudatlanságból, és szenvedéseken, fájdalmakon keresztül figyelmét a magasabb, szellemi igazságok felé irányítják majd. A Föld lelki vezetőinek látszólag magára kell hagyniuk az emberiséget. Az embereknek a saját erejükből, szabad akaratukból, függetlenül és önállóan kell rátalálniuk az isteni igazságokra magukban és a természetben, másként nem lenne lehetőségük arra, hogy a legmagasabb szintre emelkedjenek. Azonban ahogy az önállóságra nevelés érdekében a jó anya is hagyja, hogy a gyermeke egyedül próbáljon járni, de bizonyos távolságból állandóan figyeli, hogy ha elesik, talpra segítse, úgy a lelki irányítók is figyelik a Földet, hogy szükség esetén beavatkozzanak, és az embereket kisegítsék

megszorult helyzetükből. A lelki síkról fejtik ki hatásukat, onnan vezetik az emberiséget. Ha tudás helyett a babona és az ostobaság uralkodik el a Földön, ha a lelki sötétség olyan mértéket ölt, ami már a legszélső határokat feszegeti, akkor az Isten fiai közül néhányan újra meg újra magukra vállalják a nagy áldozatot, és a Földre szállnak, hogy emberi testben újraszületve hozzanak vigaszt és isteni fényt az emberiség számára. Az isteni és az emberi faj közötti kereszteződések révén az öröklődés lehetősége továbbadódik, és így bármikor előfordulhat, hogy egy tiszta asszony révén Isten valamelyik fia megtestesül, hogy maradéktalanul megnyilvánulhasson. Az Isten fiai közül néhányan a sok évezred során, a Föld minden fejlődési időszakában meg fognak testesülni, hogy az embereket a lélek, a szeretet és az önzetlenség törvényeire tanítsák, és a legkülönbözőbb küldetéseket töltsék be. Amikor a földi hatalom már mindenütt emberi kezekben lesz, néhány országban alkalmanként még trónra kerülhet az Isten fiainak némelyik képviselője, hogy bölcs és igazságos döntéseivel újabb fejlett kultúrát virágoztasson fel a Földön, vagy legalábbis valamelyik kontinensen. Mások tudósként, művészként vagy misztikusként képviselik a legmagasabb képzőművészetet, zenét, irodalmat. A világot új elképzelésekkel, új felfedezésekkel gazdagítják majd, hogy a földi fejlődés új irányokat vegyen. Az Isten fiai a legtöbbször magányos életet fognak élni, gyakran a legkilátástalanabb szegénység és elhagyatottság állapotában, mivel csak kevesen értik majd meg őket. Szellemi fényük azonban egyre nagyobb hullámokban és körökben fog szertesugározni. Ezeknek a szellemi titánoknak a neve évezredek elteltével is ismert lesz, műveikről pedig az ember fiai a legmagasabb iskoláikban is tanítanak. Az Isten fiainak újramegtestesült képviselői között azonban olyanok is lesznek, akik a nyilvánosság elől elrejtve fognak működni. Nagy hegyekben, barlangokban vagy más félreeső helyeken élnek majd, ahonnan zavartalan magányukból kivételesen nagy erőket sugározhatnak a Föld légkörébe. Azok az emberek, akik már eléggé messzire jutottak a szellemi fejlődésben ahhoz, hogy ezeket az erőhullámokat érzékeljék, automatikusan ráhangolódnak erre az erőáramra, és az Isten fiaival együtt fognak tevékenykedni. Gyakran nem is ébrednek majd tudatára, hogy bekapcsolódtak ebbe a közösségbe. „Belső meggyőződésből” fognak működni, anélkül, hogy

tudnák, ez a „belső meggyőződés” éppen azzal az isteni erővel azonos, amelyet az Isten fiai irányítanak és sugároznak ki. így fogja néhány nagyon magas szintre jutott ember továbbadni és az egész emberiség előtt ismertté tenni az Isten fiai által időről időre a Földre vitt tanokat. A tömegek nem lesznek képesek azonnal befogadni ezeket az igazságokat, de mivel érezni fogják a belőlük áradó szeretetet és erőt, hinni fognak bennük. Az Isten fiainak tanaiból ilyen módon jönnek létre a vallások. Az Isten fiai mindannyian ugyanazokat az igazságokat hirdették és fogják hirdetni a Föld különböző pontjain, de az emberek ezeket faji adottságaiknak és fejlettségi szintjüknek megfelelően különbözőképpen fogják értelmezni, és utódaiknak továbbadni. így keletkeznek ugyanazokból az igazságokból eltérő vallások. Előfordul majd, hogy ugyanaz az Isten fia fog testet ölteni különböző időszakokban és világrészeken, hogy az emberiséget a legmagasabb igazságokkal ismertesse meg. Az ugyanattól a lélektől származó azonos igazságokat azután a különböző földrészeken élő emberek különböző vallásokká fogják átalakítani. E kizárólag emberi tudatlanságból előálló eltérések miatt kívánják majd egymást a népek pokolra, vagy indítanak háborúkat egymás ellen. A népek egymástól igen eltérő fejlettségi fokon élnek majd, és ennek megfelelően az újramegtestesült Isten fiai is különböző bánásmódban fognak részesülni. Néhány országban az emberek már nyitottabbak az isteni igazság iránt, ők az Isten fiait is felismerik majd, és nagy tiszteletben fogják tartani őket. Az erőhullámok azonban egyre messzebbre jutnak, egészen az utolsó anyagi határig. Az Isten fiainak akkor is, a Föld legsötétebb, anyagiasság, gyűlölet, irigység és félelem által uralt korszakaiban is testet kell alkalmanként ölteniük. Ezekben az isteni igazságoktól szélsőségesen eltávolodott időkben az Isten fiai nagyon rossz bánásmódban részesülnek majd. Tudatlan, a hatalomvágytól elvakult emberek fogják az Isten fiát megkínozni és végül megölik. Mégis vállalja ezt az áldozatot, mert ezáltal a legnagyobb mágikus erő szabadul fel. A szellem felébred az emberekben, és győzedelmeskedik lelkük sötétsége fölött. A Föld arculata idővel teljesen megváltozik. Az utolsó, legtávolibb határról visszacsapódnak a teremtő erőhullámok, és a felemelkedés új korszaka veszi kezdetét. Az

emberek egyre több lehetőséget kapnak, hogy az Isten fiaival együtt működjenek közre a Föld megváltásának nagy művén, és a szellemiség fokról fokra erőteljesebben nyilvánul meg. Akkor majd tömegesen testesülnek meg újra olyan egyének, akik egykor az isteni fajhoz tartoztak, de a beavatás próbáit vagy nem állták ki, vagy meghaltak a beavatás közben, vagy pedig később, már beavatottként elbuktak. Újból tudatára ébrednek elvesztett tudásuknak, és miközben a világ egyes részein az emberek még mindig egymást öldöklik, az Isten fiai által kisugárzott erőbe kapcsolódó, egyre növekvő embercsoport előkészíti az új lelki életet. Az alacsonyabb fajokból származó emberek is fokozatosan egyre magasabb szintre jutnak. Először csak az értelmükkel fogják fel, hogy nemesebb feladat ellátására is képesek, és egymás gyilkolása és elnyomása helyett sokkal boldogabban is élhetnek a Földön. Minél magasabb fejlettségi fokra jut az emberiség, annál inkább háttérbe szorul az anyagias gondolkodásmód és a birtoklási vágy. A hódítás és a hatalom bálványozása lassan kivész, és az emberek az egymás elleni háborúzás helyett a természeti erők igába hajtására fogják fordítani képességeiket. így lassan felfedezik, hogy kenyerüket nemcsak a legnehezebb testi robotolás árán szerezhetik meg, nem kell verejtékükkel öntözniük a földet, hanem magasabb idegi központjaik felhasználásával szabadon rendelkezhetnek a természeti erőforrásokkal. A Föld így lassan újból a magasabb erőhullámok hatása alá kerül. Az emberek fokozatosan nem pusztán az értelmükkel fogják megérteni, hanem át is élik és megvalósítják majd az isteni igazságokat. így megint egészen fejlett kultúrák jönnek létre. Amíg az ember az anyaggal – a Földdel – azonosítja magát, tudata a Földdel való azonosság állapotában reked: ő maga a Föld. Következésképpen testének halálakor ő is meghal, vagyis tudata megszűnik, és látens állapotba süllyed. Az emberek ezt az állapotot nevezik halálnak. A lélekben újjáéledt ember esetében azonban, aki testi élete során tudatosan az anyag fölött állt, éppen fordított a helyzet. Számára a testben való újraszületés jelentette a halált. A test halála viszont a testből való felébredést jelenti, a feltámadást, az életet! Ha az emberek nem azonosítják magukat a testükkel, szimbolikus megfogalmazásban: nem esznek többé a jó és a rossz tudásának fáján termő gyümölcsökből, hanem kizárólag a tudás fájának jobb felét

nyilvánítják ki, a fa bal felét pedig a megnyilvánulatlan tartományban hagyják, akkor paradicsomi körülmények között fognak élni. Az emberiségnek ezt a fejlődési fokozatot kell elérnie. Még nehéz küzdelmek állnak a Föld előtt ennek a szintnek az eléréséig, de a szellemi erők fokozatosan a legelszigeteltebb szívhez is hozzáférkőznek, és az elkövetkező évezredekre ismét az ígéret földjén élhet az emberiség. A Föld megváltása egyszer, a távoli jövőben, meg fog valósulni! Apám elhallgat, de továbbra is hosszasan néz a tengerre, mintha onnan olvasta volna le a jövőt. – Apám – kérdezem –, mondd meg nekem, te és Ptahhotep is részt fogtok venni ebben a munkában? Az elkövetkezendő évezredek során újra fogtok születni a Földön valamilyen küldetéssel? És én, apám? Mi lesz belőlem? Más emberek jövőjét néha egészen tisztán látom, de ha a saját jövőmbe akarok bepillantani, vastag köd ereszkedik le a szemem elé, amelyen képtelen vagyok áthatolni. Kérdésem elhangzása után apám nagyon furcsán néz rám, majd átkarolja a vállamat, magához húz, és így válaszol: – Néhányszor még újra fogok születni emberi testben, mivel anyáddal kötött házasságom révén erősebben hozzákötöttem magam az anyaghoz, mint ahogy az a szellemünknek megfelelne. Ptahhotep azonban, aki a szellemiség állapotából soha nem lépett ki, és testével egy pillanatra sem azonosult, jelenlegi küldetésének befejezését követően több mint tízezer évig nem fog újraszületni. Több más Isten fiával együtt a szellemi síkról irányítja majd a Föld fejlődését. Sok, magas fejlettségi szintet elért ember áll majd vele kapcsolatban, akik szintén részt vesznek a Föld megváltásának nagy művében. A Ptahhotep által rájuk bízott feladatokat teljesen önállóan és egyedül kell végrehajtaniuk. Ha egy-egy feladatot jói hajtottak végre, mindig újabb, egyre nehezebb feladatokat kapnak. Sok évezreden keresztül az éretté váló emberek is részesülnek a beavatásban, de már nem úgy, mint jelenleg a piramisokban, hanem külső életükben találják majd szembe magukat olyan próbatételekkel, amelyek a beavatás vizsgáját képezik. Ilyen módon lassan az Isten fiaival teljesen egyenértékű munkatársakká fejlődnek. Azonban azok az elbukott Isten fiai is együtt fognak működni Ptahhotep-pal, akik túlságosan azonosultak az anyaggal, és magas szellemi, mindenen áthatoló rezgéseiket az alacsonyabb, átalakított

rezgések befogadására alkalmas agyi és idegi központjaikba vezették, amelyek ezáltal kiégtek, és így ezek az Isten fiai még mélyebbre süllyedtek az anyagban. Magasabb agyi és idegi központjaikat az alacsonyabb szinten álló testükben sok szenvedés és fájdalom árán kell feléleszteniük, majd nagy erőfeszítéssel és hosszú ideig tartó gyakorlással olyan mértékben kifejleszteniük, hogy lelki és mágikus képességeik kinyilatkoztatására alkalmas szerveik újra működőképessé váljanak. Az emberek között soha nem fogják magukat maradéktalanul otthon érezni, mivel egész gondolkodásmódjuk teljesen idegen marad az emberekétől, és a földi-emberi életet soha nem lesznek képesek hiánytalanul felfogni és magukévá tenni. Az emberek között idegenként, meg nem értve és elhagyatottan fognak vándorolni, és mindig különcnek fognak számítani. A legtöbbször az lesz a küldetésük, hogy – mint már említettem – az embereket tudományokra, művészetre és irodalomra oktassák, új elképzelésekkel gazdagítsák a Földet. Az őket megértő néhány ember közül egyesek nagy tiszteletet tanúsítanak majd irántuk, mások viszont puszta irigységből és féltékenységből gyűlölni fogják őket, mivel el kell majd ismerniük rendkívüli adottságaikat. A sok szenvedés és fájdalom majd felveri Istennek ezeket a bukott fiait és lányait anyagi álmukból; újra rátalálnak a kapcsolatra elveszett testvéreikkel, és visszaszerzik egykori mindenségtudatukat. Azután testvéreikkel együtt ők is tudatosan fognak a nagy művön munkálkodni, és az isteni igazságokat hirdetik a Földön. Megkérdezem apámtól: – Azt mondtad, Isten fiai fokozatosan eltűnnek a Földről, és az emberek átveszik az irányítást, bár szellemi síkon még nem ébredtek fel, és ennek megfelelően teljesen a testük rabságában élnek. Akkor hogyan uralkodnak majd az emberek az oroszlánokon? Ezek a fenséges állatok annyira érzékenyek, hogy az önző ember fiait már most sem viselik el a közelükben. Mivel állati síkjukon a legfőbb erő – a naperő – megnyilvánulásai, a nap rezgéseire – az őszinteségre, a bátorságra és a szeretetre – hangolódtak rá, és hallatlanul kifinomult idegzetükkel nem tűrik el az alacsonyabb rendű kisugárzásokat. Azonnal megérzik, ha valaki nem szeretettel, hanem hatalomvággyal és félelemmel közelít, ezért gyűlölik az önző, uralkodásra éhes ember fiait. Hogyan fogják akkor az oroszlánok az ember fiait szolgálni? El sem tudom képzelni, apám.

– Képzeleted helyesen működik, amikor nem szolgáltat számodra olyan képet, amelyben az oroszlánok elfogadják az embert gazdájuknak. Az emberek ugyanis tényleg nem képesek barátságot tartani ezekkel a pompás állatokkal. Az önző emberek egymást becsaphatják – és sokszor be is fogják csapni – szép szavaikkal és hazugságaikkal, az oroszlánokat azonban soha! Az állatok nem adnak a látszatra, csak az igazságot látják, mivel maguk is igazak! Az oroszlánok nem lesznek többé háziállatok, teljesen elvadulnak, és visszahúzódnak az emberi településektől távol eső pusztákba, a vadonba. – De apám, akkor melyik állat fogja az emberek kocsijait húzni? Az ökrök és a szamarak túlságosan lassúak! Apám elmosolyodik: – Már ma is léteznek országok, ahol a szamárral és a zebrával rokon, gyönyörű állat szolgálja az embereket, és nincs már messze az idő, amikor az oroszlán helyett itt is ezt az állatot vezetik majd be. Ne feledd, hogy uralkodásunk a békével azonos. Bölcsességgel és szeretettel teremtünk rendet és gazdagságot az országban. Az embereknek tehát most nincs okuk rá, hogy egymással háborúzzanak. Amikor azonban az én uralkodásomnak vége szakad, egy másik családból származó uralkodó alapít majd új dinasztiát. Az ő ereiben már sokkal több emberi eredetű vér fog csörgedezni, és nemcsak bölcsességével uralkodik, hanem szomszédos országokat is le fog igázni. Eljön az idő, amikor országunk hatalma nem csupán tudásból és önzetlen szeretetből áll majd, hanem a nyers erőszak kap egyre nagyobb szerepet, a szépet, a jót és az igazat a háttérbe szorítva. A zebraszerű állat akkor majd egészen jelentős szerepet kap az emberek életében. Engedelmes állat, és még ha nem olyan erős is, mint az oroszlán, megvan az az előnye, hogy az emberek oldalán a háborúban is részt vesz, amire egyetlen más állatot sem lehetne rákényszeríteni anélkül, hogy maga is veszélyessé és vaddá válna. A további évezredek során azonban nagy lépéseket fognak tenni az ember fiai a fejlődésben, és azt is felfedezik, hogyan hajthatják meg járműveiket állatok nélkül is. Az Isten fiai a teremtés összes titkát ismerték. Járműveiket képesek voltak a Föld vonzerejétől megszabadítva, pusztán gondolataik erejével irányítani. A súlytalanság révén repülő és a gondolat erejével irányított járművekről leírások és

rajzok is készültek, amelyeket hazájuk megsemmisítése előtt az Isten fiai közül néhányan impregnált pálmaleveleken örökítettek meg, és mentettek át más földrészekre az utókor számára. Néhány beavatott még ma is őrzi ezeket, és még hat- vagy nyolcezer évig fogják őrizni, amikor az emberek egészen más módszerek felhasználásával már régen felfedezték, hogyan készíthetnek a földön és a levegőben felhasználható járműveket. Azokat a járműveket azonban nem a gondolat ereje kormányozza majd, és így használatuk jóval veszélyesebb lesz, mint az Isten fiainak gépei. Az emberek azonban idővel az Isten fiainak összes titkát felfedezik, még az élet utolsó titkait is. A fejlődési kör ekkor bezárul. – Apám, kérlek, mesélj nekem a jövőmről. Apám újra azzal a furcsa, szomorú tekintetével néz rám, majd közelebb von magához, és olyan hangon szól hozzám, amelyből tisztán kihallom az önuralommal kordában tartott szomorúságot: – Drága gyermekem, korábban már a te jövődről is beszéltem, csak nem ismerted fel, hogy a te jövődről van szó. Ez, valamint az a tény, hogy jövődet vastag köd rejti el a tekinteted elől, arra utal, hogy a világ önnönvalója – Isten – jó okkal akadályozza meg, hogy meglásd, mit tartogat számodra a sorsod. Hogyan is tehetnék az ő akarata ellen? Elégedj meg azzal, hogy számodra is jobb, ha nem tudsz semmit a jövődről. Ha ismernéd, nem tudnád megfelelő módon ellátni jelenlegi feladataidat és kötelességeidet. Annyit azonban elmondhatok, hogy ezeket az eseményeket mindketten át fogjuk élni, csak éppen nem testi együttlét formájában. Időről időre újra kell születnünk, de nem egy időben, és nem ugyanazon a helyen. Az az idő is eljön, amikor te még a Földön fogsz tartózkodni, miközben én Ptahhotephoz és sok más Isten fiához hasonlóan a szellemi energiatérből hatok a Földre. Álmodban azonban gyakran találkozol majd velünk... Mindennek azonban nincs igazán jelentősége, mivel a magasabb Önnönvaló egységében örökké hozzánk fogsz kötődni... Átkarolom, és boldogan ismétlem meg: – Igen, apám, hozzátok tartozom, és ti soha nem hagytok el engem. – Soha nem hagyunk el! – erősíti meg apám komolyan és ünnepélyesen... Este együtt ülünk az erkélyen, és a tenger láthatárán lemenő nap látványát élvezzük. Miközben a nap nyugaton egyre lejjebb süllyed,

apám a nagy folyó hatalmas torkolatára mutat: – Látod, azon a területen, ahol most a tenger hullámzik, évezredek múlva szárazföld lesz, városokkal, házakkal és élénk sürgésforgással. A Nílus szüntelenül hordja magával a földet, a part egyre beljebb hatol a tengerbe. Évezredekkel ezelőtt mindent víz borított itt, ahol most ülünk, és évezredek múlva ott is szárazföld fog nyújtózni, ahol most a vitorláshajót látod. Nemcsak katasztrófák, hanem a víz lassú munkája nyomán is megváltozik a Föld arculata. Szavai közben a nap lassan lenyugszik. Az égbolt a szivárvány összes színében tündököl, és a nap állandóan váltakozó színkavalkád kíséretében bukik a látóhatár alá. Hamarosan mély sötétség áll be. Csak a csillagok ragyognak távoli, nagy gyémántokként. Még hosszú ideig ülünk az erkélyen, és elújságolom apámnak, hogy már képes vagyok telepatikus kapcsolat létesítésére. Apám meg akar győződni arról, hogy magasabb agyi központjaimat uralni tudom. Megpróbálja magát kizárólag a lelki azonosulás útján megértetni. Mindketten örülünk, amikor néma üzeneteit hangosan elismétlem. Már ott tartok, hogy – igaz, egyelőre csak naplemente után – Ptahhoteppal is érintkezésbe tudok lépni. Most rá összpontosítok, mígnem felmerül bennem alakja, nemes arca, de elsősorban a szeme. Azután bensőmben visszhangozva hangzik el az üzenete. Jól kivehetően hallom a hangját, jól ismert és hőn szeretett hangját, amely most saját benső hangommá válik. Majd fokozatosan elhalványul a képe, mígnem rájövök, hogy elszigeteli magát tőlem – valami másra koncentrál. Sikeremen felbátorodva Imával is kapcsolatba akarok jutni. Rá összpontosítok, és a tudatomban már fel is bukkan képe. Látom alakját, angyali szépségű arcát, amellyel rám mosolyog, és szavak nélkül adja tudtomra, hogy megért és nagyon örül fejlődésemnek. Drága Ima! Bensőmben érzem testvéri szeretetét és segítőkészségét. Korán reggel újra az erkélyen vagyunk, mivel a napfelkelte talán még szebb a tenger felett, mint a naplemente. Még sötét van, az ég egészen mélykék, majdnem fekete. Ekkor átmenet nélkül megjelenik a nap felső széle, és egyidejűleg ragyogó, bíborvörös fény árasztja el az égboltot, amely szinte felizzik. Ezt a színek lenyűgöző játéka követi! Az ég a legkülönbözőbb színek összes lehetséges árnyalatában izzik, lobog, mígnem lassan sötétkékké változik. A látvány olyan elemi erővel hat

rám, hogy lelkem a leírhatatlan örömtől szinte remegni kezd, és testemet megújult életerővel tölti el a végtelen boldogság érzése. Milyen gyakran csodálom még meg a kis ház erkélyéről a napfelkeltét! Az elragadtatás és a boldogság érzése járja át lényemet. Örömömet fokozza, hogy apám itt teljes mértékben az enyém. Itt nem fáraó, csak az apám, a legjobb barátom és a játszótársam.

Bo-Ghar és az életpálca Egy több napig tartó, nagy erejű vihart követő délutánon, amikor a szél már alábbhagyott, de a hullámok még mindig magasra csaptak, apámmal kievezünk a tengerre, hogy a hullámzást az ide-oda himbálódzó csónakban élvezzük. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy valami a vízen hánykolódik, felbukkan, majd lesüllyed, láthatóvá válik, majd újra eltűnik. – Apám – kiáltok fel –, nézd, mi lehet az? Apám tekintetével követi a kezemet. – Evezzünk oda! – válaszol, majd gyors és erőteljes evezőcsapásokkal odairányítjuk a csónakot. Közelebb érve egy roncsot pillantunk meg, amely valószínűleg valamilyen vitorlásból maradt meg. Szétroncsolt, de még egymáshoz kapcsolódó hajódeszkákat látunk, árbocot foszladozó vitorlavászonnal, amely a lécekre tekeredik. Mintha egy alak kapaszkodna a roncsokba. – Nézd csak, egy gyerek – kiáltja apám, és minden erőnkkel evezni kezdünk. Mintha végtelenül hosszú idő telne el, míg végre elérjük a hajóroncsot. Valóban, lesoványodott, tíz-tizenkét éves fiú kapaszkodik görcsösen az összetört lécekbe. Már alig van benne élet, lába ernyedten lóg, testét pedig a hajódeszkákkal együtt ide-oda hányják a hullámok. Szeme már kifejezéstelenül néz a semmibe, csak a keze markolja úgy a deszkát, mintha összenőtt volna vele, ez tartja a víz felszínén. Csónakunkkal egészen közel próbálunk kerülni, a hullámok azonban újra meg újra eltaszítanak minket, mígnem apám megragad egy lécet, amely kiáll a roncsokból, és erőteljes mozdulattal közelebb húz minket, hogy a gyerek görcsbe szorult kezét lefejthessem a deszkáról. Végül sikerül az eszméletlen fiút átemelni a csónakunkba. Amilyen gyorsan csak tudunk, visszaevezünk. Szolgálóink már észrevették, mi történt, és több csónakkal elénk jönnek. Apám beviszi a fiút a házba. A szolgálóknak ezután a lábánál fogva kell fejjel lefelé tartaniuk a gyereket, majd apám ritmikus mozdulatokkal összenyomja a hasát és a mellkasát, hogy a lenyelt vizet kipréselje a testéből. Végül a saját ágyára fekteti a gyermeket, és kiküldi a szolgálókat.

Most valami különös dolog történik: apám egy kereszthez hasonló és felül körben végződő pálcát vesz elő a ládikájából, amelyet otthon mindig a lakosztályában láttam, és amelyet minden útjára magával visz. A pálcát a körnél fogja meg, szorosan tartja a kezében, és a fiú teste fölött minden irányban vonalakat kezd vele rajzolni. Látom, hogy apám közben nagyon erősen koncentrál, és minden figyelmét a fiúra irányítja. A pálcát egy ideig a gyerek halántékára illeszti, majd lassan elhúzza az arca fölött egészen a szívéig, ott egy időre szünetet tart, majd a szívtájékról kiindulva újabb vonalakat húz, először a törzsön keresztül le a nemi szervekig, majd ugyanazokkal a mozdulatokkal a karján keresztül a kezéig, és végül a lábán keresztül a lábfejéig. A fiú már abban a pillanatban fellélegzik, ahogy apám a pálcát a halántékára illeszti, majd a vonalak rajzolása közben egyre rendszeresebbé válik lélegzete, és teste összerándul. Lassan magához tér, és miközben apám az utolsó gyógyító vonalakat rajzolja, hirtelen felnyitja a szemét, szemlátomást makkegészségesen felül, majd átmenet nélkül térdre veti magát apám előtt, átöleli és homlokát apám lábához szorítja, majd keserű zokogásban tör ki. Apám felemeli, ölébe veszi, és gyengéden csitítgatja. A fiú valamilyen idegen nyelvet beszél, amelyet csak lelki kapcsolatteremtés révén értek meg. Telepatikus gyakorlataim során kifinomult érzékszerveim már annyira kifejlődtek, hogy bár a fiú szavait nem tudom követni, mondandójának értelmét felfogom. A fiú elmeséli, hogy apja egy távoli országból jött Egyiptomba kereskedőként, hogy különböző árukat adjon el. Feleségét és fiát is magával hozta, hogy ők is megismerjék Egyiptomot. Már több hete úton voltak, amikor félelmetes vihar tört ki. A tomboló elemekkel folytatott, egész napos küzdelemben a hajó szétroncsolódott, és minden odaveszett. Anyja és a matrózok egy része azonnal eltűntek a hullámok között, apja, ő maga és néhányan a hajó legénységéből egy ideig még a deszkákba kapaszkodtak, de azután végig kellett néznie, ahogy apja is elereszti a deszkát, és eltűnik a vízben. Ő abba kapaszkodott, ami a keze ügyébe került, többre már nem emlékezett. – Apám – szólalok meg, amikor a gyerek könnyek között befejezi elbeszélését, és lassan megnyugszik, de lelki kisugárzásában továbbra is érzékelem az embertelen félelem és kétségbeesés sötét ürességét –, a fiú már nem tartozik senkihez a Földön. Engedd meg, hogy

magamhoz vegyem és neveltessem. Menu majd megtanítja neki a nyelvet, és mindazt, amit a helyes viselkedéshez tudnia kell, és a templomban részesülhet további oktatásban. Láthatod, milyen tiszta lelkületű és mennyire értelmes. A templomba szeretném őt vinni, hogy képességei kibontakozhassanak. Majd meglátjuk, hogyan fejlődik ott tovább, és mihez van tehetsége. Talán pap lesz belőle. Engedd meg, hogy nálam maradjon. – Jó – válaszol apám –, megtarthatod. A titeket világkorszakok óta összekötő és a jövőben is összekapcsoló sors akarta, hogy a hullámok között lásd meg és találj rá. A sors belső törvényei szerint hozzád tartozik. Miközben beszélünk, a gyerek figyel minket, majd – mintha megértette volna az elhangzottakat – elém veti magát, és térdemet átkarolva juttatja kifejezésre háláját és bizalmát. Megfogom a fiú kezét, és egy szolgáló gondjaira bízom, aki ruhát szerez számára, és enni ad neki. Olyan egészséges étvággyal fogyasztja el az ételt, mintha nem is merült volna ki, csak enyhe fáradtság vett volna erőt rajta. Amikor a szobámban megágyaznak neki és lefektetik, pillanatok alatt elalszik. Apámmal még kimegyek az erkélyre. A tenger hullámai lassan lecsillapodnak, mi pedig a naplemente színeiben gyönyörködünk. – Apám – teszem fel a kérdést –, miféle erő szunnyad ebben a pálcában? A gyerekkel szinte csodát tett. A fiúban már alig volt élet. de miután a pálcával kezelted, szinte új életerő áramlott belé. Apám egy ideig hallgat, majd így válaszol: – A fiúba tényleg új életerő áramlott. A pálca titka is a beavatás részét képezi. Titokban kell tartanunk, mert nemcsak életet adhat, hanem a gyilkosság eszközéül is szolgálhat. Ha a pálca titka tudatlan és önző emberek kezébe jutna, ők azonnal az eredeti rendeltetésével ellentétes célokra használnák fel. Te már nagyon közel állsz a beavatáshoz, és elsajátítottad a hallgatás művészetét. Ezért nézhetted végig, hogyan kezelem a gyereket a pálcával. Ptahhotep majd alaposan elmagyarázza neked a pálca titkát, és beavatásod után a használatára is megtanít. Holnap visszatérünk a városba, és jelentkezel nála. Az önuralom terén már nagy lépéseket tettél. Beavatásod nincs már messze. Még az utolsó tanításokat kell megismerned, azután teljesül a vágyad.

Megrendülten hallgatok. Tehát már közel a beavatásom! A hosszú évekig tartó előkészítő gyakorlatok végre befejeződnek, és engem beengednek a templom titkos szentségébe. A beavatás! Mindketten hallgatunk, és a fenséges naplementét figyeljük az ünnepélyes csendben. A néhány boldog, szabad nap gyorsan elszáll. Újra a fővárosban vagyunk, a palotában. A gyereket – a fészkét vesztett szerencsétlen madárkát – a lakosztályomba vezetem, és elmesélem Menunak, mi történt. Menu azonnal a szívébe zárja a kis jövevényt, és úgy kezeli, mintha az édesgyermeke lenne. A fiú magára mutatva mondja: „BoGhar”, és amikor ezen a néven szólítjuk meg, boldogan elmosolyodik. Nagyon kifinomult lény. Sovány teste átszellemült és élettel teli, rugalmas, hajlékony, ugyanakkor erős. Mindent könnyedén felfog. Számára idegen nyelvünk szavait és kifejezéseit első hallásra megtanulja. Este kihallgatásra jelentkezem Ptahhotepnál. Menuval megyek végig a már jól ismert úton a templomig, és amikor már közel járunk, arra gondolok, Imának nem kell többé az ajtónál várnia rám, hogy megmutassa az utat. Ismerem a Ptahhotep-hoz vezető utat, sőt lábam magától is odavinne. A templom kapujánál mégis meglátom Ima sötétségből kibontakozó, csodálatos alakját. Tiszta kisugárzása széles körben áthatja környezetét, hozzám is eljut. Titokban szép alakját is megszemlélem, és megvizsgálom magam, vajon érezhetnék-e iránta testi vonzalmat. Nem! Soha nem tudnám őt testi értelemben szeretni! Kettőnket olyan mélyen gyökerező szeretet kapcsol össze, hogy teljesen egynek érzem magam vele, mintha ő én, én pedig ő lennék. Hogyan szerethetné az ember saját magát testileg, hogy vágyhatna a saját testére? Ima is az Isten fiainak nemzetségéből származik, az ő koponyája is megnyúlt. Tiszta, emelkedett lelkületű, mint egy angyal, maga a szellemiesség. Soha nem lenne képes sem ő engem, sem én őt testileg szeretni! Örömmel telten kérdezem: – Honnan tudtad, hogy jövök? Talán Ptahhotep küldött elém? Ima elmosolyodik: – Még nem szoktad meg, hogy a lélekben felébredt lénynek nincs szüksége külön értesítésre ahhoz, hogy megtudja, egy-egy lélekben hozzá kötődő egyén mit csinál, és hol tartózkodik. Rád

összpontosítottam, hogy megtudjam, visszaérkeztél-e már a fáraóval, mivel fel szeretnélek készíteni a következő feladatodra. Akkor találtalak meg az ide vezető úton. Ptahhotep vár már, lépj be. Holnap együtt fogunk dolgozni. Ima távozik, én pedig belépek Ptahhotephoz. Az állandó önmegfigyelés és önuralom hosszú ideje alatt, aminek köszönhetően a tizenkét ikertulajdonság fölött úrrá váltam, megtanultam, hogyan érhető el, hogy örömömből semmit se vezessek a testembe, és ahelyett, hogy Ptahhotep nyakába ugranék, hogy átöleljem, teljes szeretetemet és örömömet a tudatosságot hordozó idegi központokon – de elsősorban a szememen – keresztül sugárzom ki. Mélyen meghajlok előtte. Megérti és látja, már teljesen ura vagyok érzelmi kitöréseimnek, vagyis a bennem ható erőknek; megértem és látom, hogy Ő megért és lát... és lelkünk egységbe forr. Ó! Ez az egység ezerszer nagyobb boldogságot jelent, mint a testi ölelkezés. Boldog vagyok ebben a tökéletes egységben, és várom, milyen mondanivalója van számomra. Tekintete egy ideig a szeretet és az öröm kifejezésével nyugszik rajtam. Pillantása akadálytalanul hatol át rajtam. Végül így szólal meg: – Eljött az ideje, hogy a pálca és a berendezéseink titkát is megismerd. Apád már tudta, hogy megértél, ezért használta ki az alkalmat, hogy a pálca sok felhasználási lehetősége közül az életadót megmutassa neked. Mostantól látogass meg minden este, hogy a legutolsó titkos kinyilatkoztatásokat is elmondhassam neked. Másnap már kora reggel a templomban vagyok, és mindannyian örülünk, hogy viszontláthatjuk egymást. Az összes neofitát szeretem, a neofiták iskolájának vezetőjét is, ezt a finom, szeretetteljes embert, aki soha nem tesz egyetlen felesleges mozdulatot sem, és tőlünk is megköveteli, hogy hasonlóképpen viselkedjünk. Módszerével nagyon sikeresen fejleszthető ki a test feletti uralom. E gyakorlatok révén már sikerült elérnem, hogy a fejlettségi szintemnek megfelelő teremtő erőt – tudati erőmet – a különböző testrészeimbe és szerveimbe tudjam irányítani. E gyakorlatokon keresztül vált a testem annyira tudatossá és életenergiával telítetté, hogy most már olyan élesen érzékelem, mint a szám belsejét. Lassan megtanultam, hogy az összes szervemet ne csupán pontosan érzékeljem, de tudatosan irányítani is tudjam. Például

a szívem verését is képes vagyok befolyásolni. Csak testemnek arra a pontjára kell összpontosítanom, ahol a belélegzésre kényszerítő erő lakozik. Ha ugyanis a levegőt teljesen kilélegezzük, és utána nem veszünk levegőt, valami olyan erő kényszerít a lélegzetvételre, amelynek nem tudunk ellenállni. Nehezebb rájönni, mi hozza létre ezt a kényszerítő erőt, mint eldönteni, mi nem jöhet szóba. Az orr nem lehet, az ugyanis nem lélegzik, csupán egy nyílás, amelyen keresztül beáramolhat a levegő. A tüdő sem, ugyanis jól érzékelhető, hogy az is csak a légzés folyamatában bizonyos szerepet betöltő eszköz. Végül kiderítjük, hogy a lélegzetvételre kényszerítő erő a szívtájékon helyezkedik el, és légzésünket onnan irányítja. Ha gondolatban ebbe a pontba helyezem magam, a képzelet erejével képessé válok a szívverésemet felgyorsítani vagy lelassítani, vagyis irányítani. Hasonló módon tudtam az összes többi szervemet az akaratom uralma alá vonni. Csodálatos érzés, ha az ember ilyen mértékben képes uralni a testét. Mentuptah nagyon elégedett velem, és örömtelien mosolyog rám, amikor ma újra megpillant a neofiták sorában. A közös gyakorlatok végeztével megkérdezem Imától: – Ima, új koncentrációs gyakorlatot ígértél nekem. – Figyelj rám – mondja Ima –, koncentrációs gyakorlataidat eddig mindvégig lassított, rendszeres lélegzetvétellel végezted, úgy, hogy te lélegezted be a levegőt, és újra te lélegezted ki. Mostantól, amikor nekiülsz az összpontosításnak, másképp fogod végezni gyakorlataidat. Ugyanis amíg te lélegzel be és ki, azonos vagy testeddel. Az igazság azonban az, hogy nem te, hanem a tested lélegzik. A tested azért él, mert a magasabb Önnönvaló – Isten – lehelete járja át. Mindannyian azért élünk, mert testi lényünk Isten leheletét szívja magába. Tudod, hogy Isten a benned lakozó Önnönvaló. A tested tehát a te önnönvalódat – téged magadat – lélegzi be, és ezáltal tartja magát életben. Amíg abban a hitben élsz, hogy te veszel levegőt, tudatodban még mindig a testeddel és nem az önnönvalóddal vagy azonos. Ha azonban tudatosan éled át, hogy a tested téged lélegez be, és kilélegzéskor újból téged ereszt szabadon, akkor átélheted a nagy átalakulást, hogy az egyénből – az életerővel táplált testből – te magad leszel. Mostantól tehát úgy gyakorolj, hogy nem te lélegzel be és ki, hanem a testeddel lélegezteted be és ki magadat. Minden lélegzetvételnél

érezni fogod, hogy a levegő beszívásakor te látod el testedet életadó erővel, és tested téged szív magába, kilélegzéskor pedig te húzódsz vissza a testedből, és testedtől elkülönülve a következő lélegzetvételig magadban maradsz. Ha ebben sikerrel jársz, valami hasonlót fogsz átélni, mint a test halálakor, amikor a szabaddá váló lelket a test utoljára lélegzi ki. Gyakorolj, és számolj be, mit sikerült elérned. Amikor Ima már távozni készül, megkérem, maradjon még egy kicsit, és elmesélem, hogyan találtunk rá a kis Bo-Gharra, hogyan mentettük meg. – Ima – teszem hozzá az elbeszéléshez –, szeretném a fiút a templomba hozni, hogy megfelelő képzésben részesülhessen. Hajlandó lennél foglalkozni vele, és megállapítani, mihez van tehetsége? – Igen, szívesen. Beszélek még a neofiták iskolájának vezetőjével, ő majd gondjaiba veszi. Akkor a kisfiú a többi gyerekkel együtt lakhat és tanulhat a templomban. – Nem, Ima – fejezem ki egyet nem értésemet –, magamnál akarom tartani a fiút. Mindennap idehozom majd a templomba, este pedig újra visszakísérem. Holnap bemutatom. Másnap Bo-Ghar velem együtt jön a templomba. Nem tudja, hová vezetem, mert egyelőre nem érti, mit mondunk neki, mégis megható bizalommal követ, engedékenyen, sugárzó arccal. Nagyon örül, hogy velem és Menuval jöhet. Ahogy megpillantottam a hullámok között, az első pillanattól kezdve a szívembe zártam Bo-Ghart, és szemlátomást ő is kedvel engem. Látni rajta, hogy csak akkor igazán boldog, ha mellettem, a lábaimnál ülhet. A templom belsejében a hosszú oszlopfolyosón keresztül vezetem a neofiták iskolájába, ahol különlegesen tehetséges gyerekek részesülnek oktatásban. Bo-Ghar nem akarja elengedni a kezemet. Megértem, attól tart, hogy magára hagyom itt. Átölelem, és megpróbálom elmagyarázni, nyugodtan itt maradhat, mert este újra vissza fog térni velem a palotába. Nem érti a szavaimat, aggódó pillantást vet rám feltűnően nagy szemével. Amikor azonban látja, hogy nem búcsúzom el tőle, némileg megnyugszik, és az iskolában marad. Amikor este érte megyek, a többi gyerekkel már szemlátomást a legjobb barátság köti össze. Bo-Ghar éppen kézzel-lábbal magyaráz valamit, a többiek pedig tátott szájjal figyelik, mintha pontosan értenék, mit mond. Amikor Bo-Ghar megpillant, határtalan öröm csillan a

szemében, odafut hozzám, és a nyakamba veti magát. Nagyon örülök, hogy már ennyire otthon érzi magát. Mostantól kezdve mindennap hárman vonulunk a templomba: jómagam, Menu és Bo-Ghar. így telnek el hetek és hónapok, és közben a kis Bo-Ghar olyan gyorsan sajátítja el a nyelvünket, hogy már szinte mindent ki tud fejezni. Kora reggel Mentuptah vezetése alatt ő is részt vesz a testi gyakorlatokon. A teste feltűnően életteli, idegei vezetőképessége szokatlanul nagy. A gyakorlatokat teljes tudatossággal végzi, mélyen magába merülve, és a testét csodálatosan, született jártassággal uralja. Ima nagyon kedveli, és a lehetőségeihez mérten igyekszik minél több időt tölteni vele. A hozzátartozóitól megfosztott, magára maradt fiú bátyjaként szereti Imát. Minden kedves, jó szóért hálás. A templomi iskolák vezetői megállapították, hogy Bo-Ghar nem igazán hajlik a tudományok felé, viszont különösen tehetséges a rajzolásban és a mintázásban. Imhotep, a nagy művész fel is vette a műhelyébe, mint legfiatalabb tanítványát. Imhotep fényes jövőt jósol a fiúnak. Bo-Ghar minden este a templom kapujánál várakozik rám, és útközben elmeséli, mi minden történt, mit tanult, milyen élményekben volt része a többi gyerekkel. Ha Bo-Ghar nem férkőzött volna már Menu szívébe, Menu most igencsak sértve érezné magát, mivel annak idején, amikor még egyedül ő kísért, egy szóval sem zavarhatott meg gondolataimban, a kisfiú viszont egész úton mesélheti történeteit. Szerencsére magától értetődőnek veszi, hogy a gyereknek olyasmit is megengedek, amit neki nem volt szabad megtennie.

Ptahhotep tanításaiból: A hét rezgési oktáv, a frigyláda Ptahhotep előtt állok, és áhítattal figyelek a szavaira. – Ma elmagyarázom azokat a törvényeket, amelyeken a pálca csodálatos hatásának titka alapul. Ezek természetesen egyszerű természeti törvények. Isten mindenütt jelen van, és e jelenvalóságának kisugárzása természeti törvényként nyilvánul meg a látható anyagi világban. Ennek megfelelően semmi sem sértheti meg a természeti törvényeket. Ezek a törvények viszont eltérőek az egyes fejlődési szinteken. Más törvények érvényesek a szellemi, mások a lelki és megint mások az anyagi világban. Azonban az anyagi világon belül is különböző törvények jutnak kifejezésre, még ugyanazon az anyagformán belül is, a nagyságrendeknek megfelelően. Természeti törvény például, hogy a nyugvó víz felszíne mindig vízszintes. Ez a megállapítás azonban csak bizonyos nagyságrendek esetében állja meg a helyét. Egy virágszirmon lévő vízcsepp például gömb alakú, és az ebben a kicsiny világban élő, apró lény arra a megállapításra juthatna, hogy a víz megjelenési formája a gömb. Miért? Azért, mert a víz felületi feszültsége és a vízszintes felületet kialakító erő közötti viszony egészen más a csepp, vagyis kis mennyiség esetében, mint nagy vízfelületen. Mégis ugyanazok a törvények működnek. Az emberek csak keveset tudnak a természeti törvények mögött meghúzódó erőkről, kivéve azokat, amelyeket mindennapi tevékenységük során megismertek. Azokhoz szoktak hozzá, és azokat jelölik a „természeti törvény” szóval. És mivel már nevet adtak ezeknek a törvényeknek, azt képzelik be maguknak, hogy lényegi ismereteik vannak róluk. A következményeiket maguktól értetődőnek találják. Ha azután olyan jelenséggel találják magukat szembe, amelyről addig semmit sem hallottak, a „csoda” vagy „varázslat” szavakat kezdik használni. Egyszerűen nem tudják, hogy ezeket a jelenségeket éppúgy a természet erői hozzák létre, mint azokat, amelyekhez már hozzászoktak. Valójában mindkettőt egyformán kevéssé ismerik! Az ember fiai ugyanis nem tudják, miért fejlődik ki a magból egész növény, vagy egyetlen megtermékenyített sejtből miért alakul ki új élőlény. Azt sem tudják, mit jelent a „megtermékenyítés”, vagy hogy a megtermékenyítés után miért indul osztódásnak a sejt, ez az osztódás

miért ismétlődik, és még a születéssel sem marad abba, hanem addig tart, amíg az első sejtből kifejlett egyén nem lesz, amíg a növekedés – ez a láncreakció – saját magát le nem fékezi, aminek következtében visszafej lődési folyamat indul meg. Mivel azonban az emberek naponta tapasztalják ezeket a jelenségeket, hozzájuk szoknak, és nem csodálkoznak rajtuk. Az azonban, hogy egy magból növény fejlődik ki, gyerek születik, egy ember meghal, vagy hogy a négy égtáj felől érkező szél másként hat, és még sok hétköznapi jelenség éppolyan „csoda”, mint ennek a pálcának a „csodás” hatása és titka, vagy a beavatottak más „csodái”, illetve „titkai”. Ha azonban jól meg akarod érteni ezeket az erőket, amelyeket a beavatottak felhasználnak, és amelyek az életpálcán keresztül is hatnak, még meg kell tanulnod néhány dolgot. Amikor a jó és a rossz tudásának fájáról beszéltünk, megtudtad, hogy minden, ami anyagi formát öltött, csak azért érzékelhető és felismerhető, mert a teljes egységből, az egyensúly állapotából kiszakadt. Azonban a hasadás állapotából minden az egység, az örökké tartó egyensúly felé törekszik. Az „egyensúly” tökéletes nyugalmat, mozdulatlanságot jelent. A „valamivé válás” – vagyis az egész látható és érzékelhető teremtés – azonban az egyensúlyi állapotból való kiválást és az egyensúly felé irányuló, állandó, szüntelen törekvést jelenti, vagyis az állandó nyugtalanságot, az állandó mozgást. Ha ez az állandó mozgás csak egyetlen percre is megállna, az egész teremtés szellemi energiává alakulna át, vagyis az anyag megsemmisülne. A világegyetemben fellelhető összes energia, összes erő olyan mozgás, amely egyetlen pontból – a saját középpontjából – árad ki kör alakú hullámokban, és közben kitágul, pulzáló rezgésként megnyilvánulva. Az erőmegnyilatkozások csak akkor szűnnek meg, amikor az egyensúlyi állapotból kivált erők újra visszatérnek eredeti ősállapotukba, az isteni egységbe. Az ősállapot ezért azt jelenti, hogy az összes anyagi jelenség megszűnik létezni. Az anyag legbensőbb lényege szerint maga is mozgás, és ennek a mozgásnak a megszűnésével az anyag is megsemmisül. Amíg csak létezik a háromdimenziós, anyagi világ, a nyugtalanság, a mozgás megváltozhatatlan törvénye fogja uralni. Azáltal, hogy a teremtő erő a számtalan lehetőség minden szintjén érvényesül, ezeknek a szinteknek megfelelően a rezgések, a

hullámhosszak, a hullámformák és a frekvenciák megszámlálhatatlanul sok típusa jön létre, amelyeknek azonban testi korlátaink, érzékszerveink behatárolt képességei miatt csak egy bizonyos részét észleljük. Az pedig, hogy egy bizonyos rezgési formát anyagtalan „energiaként” vagy szilárd „anyagként” érzékelünk, csak saját képzeletünk, a világról alkotott felfogásunk következménye, ugyanis valójában minden csak „mozgás”, „rezgés” és „frekvencia”. Minél rövidebb hullámok formájában nyilvánul meg valamilyen energia, annál kevésbé kelti bennünk az anyag képzetét. Az érzékszerveinken keresztül tudatunkban közvetlenül átélt rezgéseket különböző elnevezésekkel jelöljük: anyag, hang, elektromosság, hő, íz, szag, fény. A még magasabb, anyagtalan energiákat és sugárzásokat pedig, amelyeket magasabb idegi és agyi központjaink révén érzékelünk, gondolathullámoknak, eszmehullámoknak nevezzük. Ezek fölött is állnak még magasabb, áthatóbb sugárzások és frekvenciák, egészen az isteni-teremtő erő legmagasabb, mindenen áthatoló rezgéseiig: magáig az életig! Ezeket a frekvenciákat már csak tudati állapotként tudjuk érzékelni. A világegyetemben így a rezgések elképzelhetetlenül sok formája nyilvánul meg, a legrövidebbektől a leghosszabb hullámhosszakig. A teremtés minden alkotóeleme, az égitestektől – a naprendszerek központi csillagaitól – kezdve egészen a legparányibb élőlényig, a jelenségek egész skálája nem más, mint ezen sugárzások hatása, különböző módon felépülő megnyilvánulása. Akár tudjuk, akár nem, e különböző sugárzások között élünk, sőt ezek a sugárzások és energiák hoztak létre és formáltak meg bennünket, embereket, és állandóan hatnak a testünkben, lelkünkben, egész lényünkben. Az egész univerzum e rezgésekből tevődik össze. E teremtő rezgések forrását nevezzük Istennek. Maga Isten minden megnyilvánult forma fölött áll, és magában nyugszik az időtlen és tér nélküli, abszolút egyensúlyi nyugalom állapotában. Azonban kisugározza magát az anyagi formákba, hogy azokat éltesse és életre keltse. Mivel Isten mindenütt jelen van, és az egész világegyetemet kitölti, az univerzum minden részét áthatja az isteni jelleg. Minden Istenben létezik és Isten mindent áthat, mivel Isten mindenütt jelen van, és semmi sem szoríthatja ki saját jelenlétéből. Következésképpen minden pont magában hordozza a lehetőséget,

hogy Isten általa nyilvánul meg, és az észlelhető világban megnyilvánult és létező összes dolog saját középpontjaként hordozza magában ezt a pontot. Ebből a pontból indult ki első megnyilatkozása, megteremtése, az egyensúlyi állapotból való kiválása. Istennek ezt az aspektusát, amely a világot megteremti, és azáltal élteti, hogy áthatja, vagyis azt, ami bennünk, az összes élőlényben maga az élet, a „magasabb önnönvalónak” nevezzük. Tehát az összes olyan kifejezés, mint Isten, Teremtő, Világöntudat, magasabb Önnönvaló, vagy a teremtő alapelv, egy és ugyanazon Istenséget jelenti, annak különböző megnyilvánulásaiban. A középpontban a kifelé hatoló energiák még magas szellemiségűek, azok rezegnek a legmagasabb frekvenciákon. Azonban minél jobban eltávolodnak a középponttól kör alakú kisugárzások formájában, annál anyagszerűbbé válnak, míg végül fokozatosan teljesen anyaggá alakulnak. Ilyen módon a kisugárzó erő önmagát korlátozza, és a középponttól legtávolabb elhelyezkedő peremen megkeményedett, anyagszerű kéreggé válik. Az észlelhető világban megnyilvánuló Isten képe – „neve” – ezért kör – a magasabb erők belső köre –, amelyet kemény, anyagi kéreg vesz körül. Betűkkel kifejezve: OM. Minden teremtmény, a központi csillagoktól az egyes élőlényekig ennek megfelelően épül fel. Gondolj csak Földünk szerkezetére: a középpontban elhelyezkedő gigászi erőket még a tűzgömb képlékeny állapota jellemzi, ezeket követik a gázállapotú régiók, majd a megolvadt, folyékony anyag kör alakú rétegei, legvégül pedig az egészet szilárd kéreg veszi körül. Arra is felhívom azonban a figyelmedet, hogy a középpontban a formaépítő erőkkel együtt egy ellentétes – centripetális erő – is kifejti a hatását, amely az összes anyagi megnyilvánulást magához vonzza. Ha a kemény anyag nem fejtene ki megfelelő ellenállást, az összes jelenség eltűnne a saját középpontjában. Földünk is, az összes élőlénnyel. Az anyag ellenállása akadályozza ezt meg, így lehetséges, hogy a teremtés egyáltalán létezik, és hogy itt, a kemény, anyagi földkérgen élet van. Ne feledkezz meg az anyagnak erről az ellenállásáról, mivel még visszatérünk erre a jelenségre. Még egy példa az anyagi formák belső felépítésére: az összes gerinces állat gerincének keresztmetszete ugyanazt a belső

elrendeződést mutatja – a gerincvelő teremtő életerőt hordozó leheletfinom anyagát, amelyet a kemény kéreg, a gerinc csontozata határol és véd. Ha a csontváz bármelyik részét alkotó csontdarabot átszeled, ugyanazt az elrendezést találod, legyen szó a koponyáról, a gerincről vagy a combcsontról. Ha egy növényt metszel át, ugyanazt találod. Láttál már kivágott fatörzset? A fa belső felépítése ugyanaz: az életenergia a középpontban, a törzs finomabb anyagában halmozódik fel, és innen áramlik ki körkörösen – a tavaszonként megújuló élet jelei az évgyűrűk –, míg el nem éri a külső, megszilárdult kérget. A növekedés mindig a középpontból indul ki, belülről kifelé. Minden erő és megnyilatkozás legbensőbb forrása Isten. Istennek ez az aspektusa, amely az anyagba költözik, különböző jelenségekből élőlényeket alkot, és amelyet mi a magasabb önnönvalónak (logosznak) nevezünk, minket is a középpontunkba húz vissza, hiszen az isteni egységből, a paradicsomi állapotból kiváltunk. Ez az isteni vőlegény, amely után az ember lelke vágyakozik. Ezt az igazi, isteni önnönvalót soha nem szabad összetévesztenünk a személyes „énnel”, amely csak látszatlény, nincs valós léte. Az összes megnyilvánulás mögött, legyen szó napról, bolygóról, emberről, állatról, növényről vagy anyagról, életforrásként ugyanaz az Isten, ugyanaz az isteni önnönvaló áll. Bár ugyanaz az Isten mindenütt jelen van, és minden teremtményen keresztül megnyilvánul, a megnyilvánulási formák között mégis jelentős eltérések lelhetők fel, ugyanis Isten a megnyilvánulási lehetőségek minden szintjén megjelenik, és a különböző szinteken álló jelenségek annyit fejeznek ki Istenből, amennyit szintjüknek megfelelően az isteni teremtő erőből tudatosan átélni és elviselni képesek. Egy erőt tudatosan átélő lény ugyanis azonos magával az erővel, és azt egyidejűleg mindenfelé, tehát a saját testébe is kisugározza. Következésképpen a testnek is rendelkeznie kell a megfelelő ellenálló képességgel, máskülönben az önnönvaló kisugárzása elégethetné és megsemmisíthetné. A különböző lények teste éppen ezért nem azonos felépítésű, hanem a megszámlálhatatlan életforma tudati szintjének megfelelően igen különböző mértékű ellenálló erővel rendelkezhet. Vésd emlékezetedbe, hogy az anyag vegyi összetétele határozza meg, milyen rezgéseket képes egy adott test elviselni. Ha egy test olyan sugárzásnak van

kitéve, amely meghaladja ellenálló erejét, akkor az egész idegrendszer károsodásával kell számolni. Az eredmény ideg-összeroppanás, sőt elmebaj lehet. Ha ennek az erőnek a rezgésszáma meghaladja az egy oktávot, a sugárzás akár halálos kimenetelű is lehet. Éppen ezért, ha egy adott ember tudatát az isteni erő magasabb szintjén akarjuk beavatásban részesíteni, először a testét kell felkészíteni, többek között vegyi folyamat révén, hogy a különbség ne haladhassa meg az egy oktávot. Máskülönben meghal az illető. Az anyagi világban a megnyilatkozások négy fokozata létezik, amelyeket megjelenésük és tudatossági szintjük szerint anyagnak, növénynek, állatnak vagy embernek nevezünk. Az emberrel összehasonlítva a anyag alig mutat fel „tudatosságot”, a kristályokban megfigyelhető jelenségek azonban arra utalnak, hogy az anyag is rendelkezik bizonyos fokú tudattal. A megjelenési formák minden fokozata a tudat egy oktávval magasabb szintjét képviseli. Egyedül az embernek adatott meg az a képesség, hogy több tudatossági szintet is át tudjon élni – egészen az isteni öntudatosságig. Ha azokat a szinteket – oktávokat – vesszük alapul, amelyek alapján eddig besoroltuk a fejlődési fokozatokat, akkor azt találjuk, hogy az ember kategóriája a Földtől az égig terjedő, nagy fejlődési létrán négy szintet foglal el, és a létra minden foka egy-egy oktávnak felel meg a rezgések skáláján. Az emberek is ismerik ezt a négy fokozatot, és a következő elnevezésekkel illetik: az értelme által jellemezhető ember; az intuícióval bíró lángelme; a bölcsességével és egyetemes szeretetével kiemelkedő próféta; és végül, a legmagasabb fokon, a mindentudás és a mindenhatóság által jellemezhető istenember. Az anyagi világban tehát négy megnyilatkozás van, amelyek együttesen hét rezgési oktávot alkotnak. Minden teremtmény azokat a rezgéseket bocsátja ki magából, amelyekből maga is felépül, tehát azokat, amelyeket tudatosan elvisel. A tudatosság legalacsonyabb szintjén álló anyag az összehúzódás, a lehűlés és a megszilárdulás által nyilvánul meg. A növényen keresztül már két szint, az anyagi és az éltető – vegetatív – erő nyilvánul meg. A növények tudatlanul juttatják kifejezésre az anyagi rezgéseket, testüket csak ruhaként hordják. A rájuk jellemző tudatossági fokozat az anyagot éltető, vegetatív szint. Ennek a szintnek az erejét három tulajdonságról lehet felismerni,

amelyek, bárhol is jussanak kifejezésre, a következők: a táplálék felkutatása, felvétele és asszimilációja, vagyis megemésztése. Az állaton keresztül már három erő nyilvánul meg, az anyagi, a vegetatív és az animális. Teste van, felkutatja táplálékát, eszik, emészt, és egyben az animális – lelki – szinten is tudatos: vannak érzelmei, ösztönei, érzései, vágyai, és bizonyos dolgok vonzzák vagy taszítják. Az állat a harmadik fejlettségi szinten tudatosult, csupán egy szinttel az ember alatt. Az átlagember egy rezgési oktávval feljebb helyezkedik el: tudatos a szellemi téren, értelemmel, a gondolkozás képességével rendelkezik. Azonban a másik három szintet is kinyilvánítja: az anyagi szinten rendelkezik testtel, a vegetatív, éltető szinten ő is felkeresi, elfogyasztja és megemészti táplálékát, az animális szinten pedig ugyancsak vannak érzelmei, hangulatai, ösztönei, vonzódásai, ellenszenvei és vágyai. Az őt elkülönítő fokozat azonban az értelem. Az ember tudatos gondolkozásra képes. Az ember a következő fejlődési fokozat elérésével tehet nagy lépést előre: tudatát az okozatok világából az okok síkjára emeli. Az oki sík isteni forrásából merít, és kinyilvánítja ezt a tudatában intuícióként jelentkező erőt. Értelmével és lelki adottságaival képes a magasabb síkon szerzett élményeit szavakba foglalni, és embertársaival közölni. Intuícióját azonban más művészetekben is fel tudja használni: dimenziók nélkül a zenében, mint zeneszerző; két dimenzióban, vonalak és színek segítségével, mint festő; három dimenzióban, térbeli alakzatokkal szobrászként vagy akár táncosként. Az alkotó embert lángelmének nevezik. Ő már az anyagi, vegetatív, animális, szellemi és oki erők öt szintjét nyilvánítja ki. A következő rezgési oktáv tudatossági szintjét az emberi nyelv a próféta szóval jelöli. A próféta az összes megelőző szinten megnyilvánul, de a következő fokozaton is tudatos: az isteni bölcsesség és az egyetemes szeretet szintjén. Egy pillanatra sem szabad azonban az ennek a hatodik szintnek megfelelő és teljesen lelki síkon megnyilvánuló, egyetemes szeretetet a harmadik, állati szintre jellemző, az állati ösztönökből eredő „szeretettel” összekeverni. Az a „szeretet” egy három szinttel mélyebben álló, átalakított rezgés, amelynek forrása a fajfenntartás ösztöne. Az a „szeretet” birtoklási vágy, és mindig a testre irányul. Az embert arra kényszeríti, hogy az általa szeretett lényt

megközelítse, átölelje, megcsókolja, magához szorítsa, egyszóval birtokolja. Aki ilyen szeretet rabságának veti alá magát, tudatosan még a hasadás állapotában él, és kielégülés céljából a testi kiegészítő felét keresi. Ez a szeretet mindig elvenni, birtokolni akar. A hatodik megnyilvánulási szinten álló szeretet, a próféta szeretete nem a hasadásból, hanem az ősállapotból, az isteni egységből ered! Ezért egyetemes, mindig ad és soha nem követel, nem keresi a kiegészítését, nem nyilvánul meg testileg, hanem mindig az isteni minden-egység tudatosságából sugárzik. Az ezen a szinten tudatosuló emberek senkit sem akarnak birtokolni, a mindenséggel érzik magukat egynek. Isten hetedik és legtökéletesebb megnyilvánulása a teljes mértékben tudatossá vált ember: az istenember. Az összes többi megnyilvánulási forma csak átalakított rezgésekből áll, Istennek csak egy részét képviselve. Az istenember Istent – saját isteni önnönvalóját – hiánytalanul, a maga tökéletességében, teljes tudatossággal nyilvánítja ki: az isteni teremtő erőket eredeti, átalakítatlan rezgéseikbenfrekvenciáikban – éli át és sugározza ki. Csak az ember képes mind a hét rezgési oktávot uralni és kisugározni, mivel idegrendszere tartalmazza az átalakított és az átalakítatlan teremtő erő hét oktávjának megfelelő idegi központokat. Azonban mindig csak annak a szintnek a rezgéseit képes kibocsátani, amelyen már tudatossá vált, mert a még nem tudatosult szinteknek megfelelő idegrendszeri központjai felkészületlenül szunnyadnak. Az átlagember tehát a negyedik szintig, a lángelme az ötödik szintig, a próféta pedig a hatodik szintig terjedő rezgéseket képes kisugározni, míg az istenember képes egyedül mind a hét rezgési oktávot tudatosan kifejezni, és az isteni teremtő erőt akaratának megfelelően átalakítatlan formában kisugározni, vagy megváltoztatni, és alacsonyabb – átalakított – frekvenciákon továbbadni. Az apád kezében látott pálca olyan anyagból – egyfajta sárgarézből – készült, amely az összes fokozatnak megfelelő sugárzást vezeti. Úgy alakították ki, hogy a rezgéseket változatlanul, a felhasználó akaratától függően legyengítve vagy felerősítve vezesse tovább. A pálca egyaránt lehet áldás és átok, attól függően, ki veszi a kezébe. A beavatott képes a teremtés összes erőit – a legmagasabb istenitől a legalacsonyabb ultramateriálisig – tetszőleges mértékben

kisugározni a pálca segítségével, mivel ezen erők mindegyikét a lényében hordozza, és a pálcán keresztül tudatosan továbbvezeti. A rezgések tág választékából az ember csak egy kis részt képes az érzékszervein keresztül észlelni. Az a fölötti és alatti rezgéseket csak érzelmekként éli át. A legmagasabb, isteni frekvenciák például egyetemes szeretetként jelentkeznek az emberi érzékelésben. A legalacsonyabb, az ultramateriális frekvenciák viszont, amelyek még alacsonyabbak, mint a szemünk által fényként vagy a tapintó szerveink által anyagként érzékelt rezgések, és így az érzékelés tartományán kívül esnek, a gyűlölet érzéseként jelentkeznek. A beavatott mindig a megfelelő módon használja fel a pálcát, és csak azt az erőt sugározza ki, amely valamilyen jó, áldásos hatás eléréséhez szükséges. Az ultramateriális rezgéseket – amennyiben szükséges – láthatatlan, elszigetelő, áthatolhatatlan védőfalként használja fel. A pálca segítségével a beavatott a természet összes erőit képes az uralma alá vonni, felerősíteni vagy megszüntetni. Az összes élőlény rendelkezik ezekkel az erőkkel, de mindig csak a fejlettségi szintjének megfelelő formában. Fel is használja ezeket, anélkül, hogy a tudatában lenne. Vagy találkoztál már olyan emberrel, aki elgondolkozott azon, hogyan lehetséges, hogy például a lábát vagy a karját meg tudja emelni? Vagy hogy ha rövid időre is, egész testével el tud távolodni a Földtől, ha a magasba ugrik? Emeld meg a karodat, és figyeld meg, hogyan hajtod ezt végre. Az izmaidat feszíted meg, és azok emelik meg a karodat? Tested valamennyi mozdulatát az izmaid megfeszítésével tudod végrehajtani. De mi feszíti meg az izmaidat? Gondolkozz csak el, lányom, mi az? – Az akaratom, atyám. – Úgy van. Az akaratod. Azonban ha felteszem a kérdést, mi az akarat, tudsz válaszolni? – Atyám, már sokszor megfigyeltem, mi történik, ha valamit akarok. Mégis csak annak a felismeréséig jutottam el, hogy ha valamit akarok, valamilyen erőt bocsátok útjára, és ennek az erőnek az irányát is meghatározom. Ha, a te példádra visszatérve, a Föld vonzereje miatt lefelé lógó karomat a magasba akarom emelni, akkor az akaratom által belőlem kiáradó erő a karomba áramlik, és arra kényszeríti az izmaimat, hogy megfeszüljenek, és a karomat így felemeljék.

– Nagyon jól fogalmaztál – dicsér meg Ptahhotep. – Azáltal, hogy az akaraterőd a karodba és az izmaidba árad, a karodban legyőzted a Föld vonzerejét, ezt a hatalmas természeti erőt. Éppúgy, mint amikor felugrasz a levegőbe! Csak rövid időre, mivel akaraterőd csak rövid időre képes meghaladni a Föld vonzerejét. Az idő tehát felemészti a testi erővé átalakított akaratodat. Az idő! És a tér? Erődet arra használtad fel, hogy karodat vagy testedet a magasba emeld, a Földtől eltávolítsa, vagyis térben arrébb helyezd. Láthatod tehát, hogy erődet két tényező emészti fel: az idő és a tér. Ha akaraterődet fel tudnád erősíteni, és képes lennél a testedben felhalmozni, akkor a Föld vonzerejét hosszabb időre is legyőzhetnéd, és a Földtől nagyobb távolságban is megtarthatnád magad. Lebegni tudnál! Erre jelenleg azért nem vagy képes, mert még nem tudatosultál az isteni szinten. Az isteni szinten tudatosult beavatott azonban képes arra, hogy átalakítás nélkül, közvetlenül merítsen ebből az erőforrásból, és tetszése szerint addig lebegjen a levegőben, amíg akaraterejét a Föld vonzerejével szembehelyezi. A beavatott az összes rezgésformát ismeri, és rendelkezik azokkal a tudatosan kifejlesztett szervekkel, amelyek segítségével uralni tudja ezeket az erőket. Te is ismered például a gondolati erőt, amelynek révén telepatikus kapcsolatot tudunk tartani. Ezt az erőt is agyunk egy erre alkalmas részével uraljuk. Az ember fiai nem is sejtik, hogy rendelkeznek ezekkel a szervekkel. A beavatott képes a legfőbb, az isteni teremtő erő kisugárzására. Ez az erő, az élet, az örök létezés ereje és kisugárzása. Ez élteti és tartja fenn az egész világegyetemet. Ezt az erőt egyes-egyedül az istenember képes tudatosan felhasználni, mivel ő az egyetlen lény, amely tudatában Istennel azonos, és istentudatából, kozmikus mindentudatából kisugározza ezt az erőt. Egyetlen más élőlény sem lenne képes tudatosan elviselni ezt az erőt. Minden erőnek megvan az anyagiasult formája a Földön, ezért tapasztaljuk, hogy minden erőnek és rezgésnek megfelel valamilyen anyag, amely az adott rezgés elviselését és továbbadását lehetővé tevő ellenálló erővel rendelkezik, sőt akár a felhalmozására és egy bizonyos időszakasz alatti kisugárzására is képes. Mindegy, hogyan nevezzük ezt az anyagot. Ebből állnak össze és épülnek fel a különböző tudati fokozatoknak megfelelő élőlények és megnyilvánulási formák testei. Ezek a testek azonban nem csupán a saját tudatosultsági szintjüknek

megfelelő anyagból állnak, hanem azokból az anyagokból is, amelyek a saját szintjük alatti rezgéseket hordozzák. A növények például nemcsak a vegetatív életerő rezgéseihez szükséges ellenálló erővel rendelkeznek, hanem az anyag saját rezgéseit is magukban hordozzák, hiszen anyagi testtel rendelkeznek. Az állatok teste és idegrendszere az állati szintnek megfelelő animális erőn kívül az egy oktávval alacsonyabb vegetatív és a még egy oktávval alacsonyabb szinten álló anyagi rezgéseket is magában hordozza. Az átlagember idegei elegendő ellenálló erőt tudnak kifejteni a szellemi sík, valamint az egy-egy oktávval továbbtranszformált animális, vegetatív és anyagi sík rezgéseinek elviseléséhez. Az átlagember a szellemi energiákkal gondolkozik, és ezen a síkon tudatosult, az animális energiákkal érez, és az összes érzelmi állapotot átéli. A vegetatív erőáramlatok éltetik, és végül az anyagi erők építik fel a testét. így megy ez tovább, egyre magasabb szinteken, egészen az istenemberig, aki az összes agyi és idegrendszeri központját tudatosan alkalmazza, és képes arra, hogy az életnek a gerincvelőben lakozó legmagasabb rezgéseit átalakítás nélkül vezesse tovább az idegi központjaiba és a testébe, és azokat ki is sugározza. Testének anyaga rendelkezik azzal az ellenálló képességgel, amely a legmagasabb, isteni erőnek és természetesen a másik hat megnyilvánulási fokozat átalakított rezgéseinek is megfelel. A különböző fejlődési szinteken álló emberek teste tehát csak látszólag áll ugyanabból az anyagból. A valóságban eltérő kémiai elemek alkotják, amelyek ellenállása mindig az adott testben lakozó lélek tudatossági fokának felel meg. Az a tény, hogy az istenember a legmagasabb frekvenciákat éppúgy elviseli, mint az összes átalakított oktávot, arra utal, hogy olyan ellenálló képességű anyagnak is léteznie kell, amely az isteni teremtő erőt, valamint az átalakított oktávok összes többi frekvenciáját is képes elviselni, anélkül, hogy dematerializálódna. Isten fiai találtak is hazájukban egy anyagot, a réz egy fajtáját, amelyből a legmagasabb, teremtő frekvenciákat eredeti vagy transzformált formájukban felhalmozni és felerősítve vagy legyengítve kisugározni képes eszközöket készítettek. Ezeket a szerkezeteket úgy tervezték meg, hogy a teremtő erőt változatlan tisztaságában legyenek képesek megőrizni. Ennek megfelelően hosszú időn keresztül úgy működnek,

mint az isteni erő forrásai – mint maga az élet. Mivel az isteni-teremtő erőt hordozó és kisugárzó eszközök legtökéletesebbike a hiánytalan, a házassági kötelékhez hasonlóan szoros kapcsolatot teremti meg az isteni és az anyagi frekvenciák – Isten és a Föld – között, ezt az isteni önfrekvenciával feltöltött, elképzelhetetlen erőt hordozó eszközt frigyládának nevezzük. Most már megértheted, miért tartjuk olyan szigorúan titokban ezen berendezések létét. A legmagasabb képességeit kibontakoztató istenember nyugodtan használhatja a frigyládát, mivel az ugyanazt az erőt tartalmazza és sugározza ki, mint ő maga, ami ő maga. Egy alacsonyabb szinten álló ember azonban már a frigyláda puszta érintésétől is abban a pillanatban úgy terülne el holtan, mintha villám csapott volna belé. Az isteni frekvenciák egy szempillantás alatt átégetnék az idegeit, ő pedig „gutaütést” kapna. Ugyanez történik, amikor ez a frekvencia kiszabadul a gerincvelő fogságából és átalakítatlanul az idegekbe áramlik. Akkor is egy szempillantás alatt veszti életét az ember, az állat, sőt a növény is. Az emberek „gutaütésnek” nevezik a halálnak ezt a formáját. Sejtik, hogy a halottra valamilyen ismeretlen erő sújtott le villámcsapásként. Ez az erő maga az életáram, amely rendes körülmények között megfelelően elszigetelődik a gerincvelőben, vagy a növény legbelső szállítócsövében, és a testbe csak a szükséges átalakulás után áramlik ki. Az elszigeteltségéből csak bizonyos betegségek esetében szabadul ki, és létrehozza a „gutaütést”. Ugyanezen okból nem közelíthetik meg beavatatlan emberek a berendezéseinket. Azonban még ennél is tovább kell mennünk az óvintézkedések terén. Mivel mindenen áthatoló energiákat sugároznak ki, a legerősebb szigetelőanyagból készült vastag falak mögött kell elzárva tartanunk ezeket az eszközöket. A tiszta életenergia ugyanis azonnali halált idéz elő, ha olyan anyagra irányul, amely nem rendelkezik a kellő ellenálló erővel. Ilyen esetben az anyag dematerializálódik, szétfoszlik. A frigyláda és még más eszközök is tehát olyan anyagból készültek, amelyek a dematerializálódás veszélye nélkül feltölthetők az isteni teremtő energiával. A frigyláda átalakítatlan teremtő erőt sugároz ki magából, amely az adagolástól függően lehet életadó vagy megsemmisítő hatású. Ez az erő az emberi akarat rezgési

tulajdonságaival egyező jellemzőkkel rendelkezik, amelyek révén bármi, még a Föld vonzereje is legyőzhető, még ha csak rövid időre is. A frigyláda ezerszeresen felerősítve sugározza ki ezt az erőt. És ahogy a Föld vonzereje lefelé húzza a testeket, bármely anyagban e vonzerővel ellentétes hatás is kifejthető, amelynek révén a test rövidebb vagy hosszabb időre elveszti a súlyát. Ha szükséges, akkor azonban ellentétesen, a Föld vonzerejével egyező irányban is kifejthető ez az erő, és ilyenkor az ultramateriális sugarak segítségével a súly tetszés szerint megnövelhető! így a legnagyobb sziklatömbök is súlytalanná válhatnak bizonyos időre, és így könnyedén felépíthetők az elképzelhető legmagasabb épületek is. Másrészt viszont olyan mértékben megnövelhető a tömbök súlya, hogy azok maguktól a talajba süppednek. Ha például kutat akarunk készíteni, nem kell leásni a mélybe, elegendő egy kellően megválasztott sziklatömböt súlyának megnövelésével a talajba süllyeszteni a kívánt mélység eléréséig. A frigyláda, e hatalmas erőforrás segítségével anyagtalan energiákat, például fénysugarakat is átalakíthatunk anyaggá, és fordítva, az anyagot feloldhatjuk, és hosszú világkorszakokon keresztül ható energiává alakíthatjuk. Nézd meg ezt a lámpát: ahogy a nap évmilliárdok óta bocsát ki egyéb sugárzások mellett olyanokat is, amelyek atmoszféránkban energiatranszformációk révén fénysugarakká válnak, úgy ebben a lámpában is a feloldódó – dematerializálódó – anyagból olyan energiák keletkeznek, amelyek a levegőben fénysugarakká alakulnak. Ez a folyamat időtlen időkig folytatódhatna ebben a lámpában, ha nem lenne megírva a Föld történetében, hogy a Földet évezredekre el kell hagynunk, és összes berendezésünket meg kell semmisítenünk. Ha ezt elmulasztanánk, a tudatlan ember fiai újból leírhatatlan pusztulást idéznének elő. A későbbi nemzedékek kultúránk maradványaiból sok mindent nem fognak megérteni. Többek között azt sem, hogyan tudjuk a legkeményebb kőtömbök felületét is olyan tükörsimára csiszolni, és olyan pontossággal egymáshoz illeszteni, hogy az illeszkedő felületek közé még egy késpengét se lehessen becsúsztatni. Azon fogják törni a fejüket, hogyan tudták „rabszolgáink” pusztán a „kezük munkájával” olyan pontossággal megmunkálni a köveket. Mivel az ember fiai rabszolgasorba kényszerítik embertársaikat, azt fogják hinni, mi is

rabszolgákat dolgoztatunk. Évezredekig nem fognak rájönni, hogy a felesleges kőtömeget a tömb felületén dematerializáljuk, és így a legcsekélyebb emberi erőfeszítés nélkül is hajszálpontos mértani formákat állítunk elő akár a legkeményebb szikla anyagából. Készülékeinket a megfelelő mélységre és szélességre állítjuk be, a sziklatömbnek a tervezett formán kívüli részei pedig feloldódnak. Mindez hallatlanul egyszerű, ha az ember már ismeri a különböző energiák – ezek közé tartozik az anyag is – mibenlétét. Azonban csak a megfelelő ismeretek birtokában áldást hozó ez a tudás – felhasználójának azzal is tisztában kell lennie, hogy a szeretet az élet, míg a gyűlölet a halállal azonos. Csak a legmagasabb fokozaton álló beavatottak válhatnak építőmesterré. A rabszolgákkal végeztetett munkához aligha lenne szükség beavatottra! Mi nem rabszolgákat, hanem a természeti erőket használjuk fel. Ezen eszközök segítségével a teremtő energia bármelyik megjelenési formáját elő tudjuk állítani. A megvalósulás csak attól függ, milyen hosszú ideig és milyen távolságból fejtjük ki a teremtő erőt. Az ember fiai magától értetődőnek tartják, hogy ha betegen belépnek a templomba, mi meggyógyítjuk őket. A betegség azt jelenti, hogy a test rezgései elhangolódnak. Mi helyreállítjuk az elhangolódott testrész eredeti rezgéseit, és a betegség így elmúlik. Az összes szerv rendelkezik egy, csak rá jellemző rezgésformával. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy mindegyik szerv azért olyan, amilyen, mert jellegét egy bizonyos jellegzetes rezgés határozza meg, amely egy pillanatra sem szünetel, és a szervet fenntartja. Ha ez a rezgés megváltozik, az érintett szerv megbetegszik. A Föld éghajlatát is meg tudjuk változtatni, és kristálytiszta eget vagy – amennyiben szükséges – felhőket és esőt tudunk előidézni. Az ember fiai boldogok, ha a piramisokból kicsapó villámokat látják, mivel tudják, ez az áldást hozó esőt jelenti. Annak biztonságot adó tudatában élnek, hogy a templom mindenről gondoskodik: az egészségükről, az áldásos esőről, a jólétükről, sőt a lelki egészségükről is. – Lelkem apja – teszem most fel a kérdést –, hogyan töltitek fel a frigyládát a teremtő energiával? Ptahhotep rám szegezi átható tekintetét, és így válaszol: – Látom, már tudod is, hogyan töltjük fel a frigyládát. Említettem, hogy a Földön csak egy forrás létezik, amelyik képes kisugározni ezt az

erőt, és az nem más, mint maga az istenember. A mindenkori főpap feladata a frigyláda feltöltése az isteni teremtő erővel. Vagy közvetlenül vezeti saját legmagasabb energiáját a frigyládába, vagy pedig az életpálca segítségével éri el ugyanazt a hatást. Az utóbbi esetben a kezéből kiáramló mélyebbre transzformált, de feltétlenül pozitív erőáramot alakítja át az életpálcával isteni teremtő erővé, és azt vezeti a frigyládába. Ugyanis a tökéletességig eljutott istenember is átalakított formában sugározza ki a teremtő erőt a hétköznapok során. Csak összpontosított állapotában sugározza ki az isteni erőt a maga eredeti formájában, amikor tudatában azonosul Istennel. Tehát a kozmikus mindenségtudat állapotában kell lennie a teremtő erő kisugárzásához. Ha beavatatlan emberek ebben az állapotban pillantanák meg, elfutnának ijedtségükben, ugyanis az istenember ilyenkor olyan földönkívüli, isteni fényt bocsát ki magából, amelynek látványa elviselhetetlen az emberi szem számára. Ha egy beavatatlan az isteni létállapotában lévő beavatottat érintene meg, azonnal holtan esne össze, éppúgy, mintha a frigyládát érintené meg. Amikor tehát egy beavatott gyógyító célból bocsátja ki életsugarait, olyan koncentrációba mélyül, amelynek kisugárzását az emberek károsodás nélkül elviselik, csupán a megfelelő idegi központokba irányított erőt fokozza fel az életpálca segítségével a teremtő frekvenciák szintjéig. A pálcát ugyanis úgy alakították ki, hogy az a kisugárzásokat nem csupán továbbvezeti, hanem tetszés szerint átalakítja, felerősíti vagy legyengíti. A beavatottnak tehát nem kell az isteni létállapotig eljutnia ahhoz, hogy a legmagasabb életáramot a frigyládába vezesse, elegendő csupán egy alacsonyabb koncentrációs állapotba mélyednie, majd az ennek a szintnek megfelelő erőt az életpálca segítségével teremtő energiává erősítve a frigyládába irányítania. Ha a frigyláda ilyen módon feltöltődött, újra hosszú ideig ezt a legmagasabb, legerősebb energiát, a Föld összes többi erejének forrását sugározza ki magából. A pálca segítségével a beavatott egyben a legkülönbözőbb frekvenciákat is képes létrehozni és irányítani, mivel a pálca a frigyláda kicsinyített másának tekinthető, azzal az eltéréssel, hogy a frigyládával szemben nem halmozza fel a teremtő erőt. Egy ember fia is át tudná alakítani alacsonyabb erőit teremtő erővé a pálca segítségével, ha több oktávval alacsonyabb erejét tisztán, pozitívan, tehát teljesen önzetlenül

tudná kisugározni. A pálca ugyanis mindig azt az erőt vezeti tovább, amelyet az ember belé irányít. Ha egy primitív és önző ember venné kezébe a pálcát, akkor negatív, önzésből származó kisugárzásait vezetné tovább, esetleg még felerősítve, és ezáltal betegségeket, járványokat, földrengéseket, sőt akár nagyobb pusztulást is előidézhetne, mint a fekete mágia űzői az isteni faj egykori hazájában. Most már érted, ugye, miért tartják a beavatottak olyan szigorúan titokban a tudásukat, és miért nem engedik, hogy beavatatlanok is hozzáférjenek? – Értem, apám. Egyben az is világos előttem, hogyan élesztette életre apám a félholt gyermeket. Erős koncentrációban, felerősítve vezette a kisugárzásait a fiúba. A hatás csodának tetszett. A gyermek életerővel töltődött fel, kimerültsége egy pillanat alatt eltűnt. De, lelkem apja, mi történik majd, amikor a köztes fajhoz tartozó ember fiai átveszik a hatalmat? Az életpálcát is meg fogjátok semmisíteni, ahogy apám elmondása szerint az összes többi eszközötöket is megsemmisítitek? Milyen kár, hogy az emberek nem élvezhetik ezeknek az erőknek az áldásos hatását! – Gyermekem – kezdi válaszát Ptahhotep –, minden élőlény pontosan alkalmazkodik az életkörülményeihez! Ha az ember fiainak elárulnánk az életpálca titkát, azonnal arra kezdenék használni, hogy egymásnak – és maguknak is – kárt okozzanak. Az ember fiai még nem érettek ennek a tudásnak a birtoklására, és még hosszú ideig nem is válnak éretté. Az általunk most felhasznált életpálcát a legutolsó beavatott, aki ezeket a titkokat még ismerni fogja, arra használja majd fel, hogy a frigyládát kimentse Egyiptomból. Neki nem lesz lehetősége piramisok építésére, ehelyett kicsi, a lehetőségekhez képest jól szigetelő foglalatban fogja elhelyezni a frigyládát. Ugyanakkor sokkal kisebb mértékben fogja energiával feltölteni, és farudakra helyezve fogja a hosszú vándorlások alatt vitetni. Amikor ez az utolsó beavatott a halála közeledtét érzi majd, megsemmisíti az életpálcát. A frigyláda egy ideig még sugározni fogja az utolsó feltöltéskor felgyülemlett energiát, beavatatlanok hosszú ideig hordozzák majd még különböző országokban, míg lassan észre nem veszik, hogy már semmilyen erő nem árad belőle. Akkor azután a frigyláda utolsó maradványai is az enyészet martalékául esnek.

A későbbi korokban élő emberek csak legendákból hallanak majd a „varázspálcáról” és a „frigyládáról”. Mindezt azonban mesének fogják tekinteni, és úgy is adják tovább. Mégis fennmarad az emberiség emlékezetében, hogy egyszer létezett egy „frigyláda”, amelyben az élő Isten ereje lakozott, és volt egy „varázspálca” – a mi szóhasználatunkban „életpálca” – is, amellyel a beavatottak, a „varázslók” vagy „mágusok” csodákat műveltek. A legendákból mindenki tudhatja, vagy inkább sejtheti majd, hogy a „pálca” a természet összes ereje feletti hatalmat jelentette egykoron. A későbbi korok embere kézben tartott pálcával, a jogarral fogja jelképezni a hatalmat. Az a pálca, a jogar, azonban csak szimbólum lesz, a hatalom üres jelképe. A pálca igazi erejét és hatalmát senki sem fogja már ismerni. Csak évezredek múltával születik újra az Isten fiainak egyik leszármazottja, ő fogja az akkori emberek előtt felfedni ezeket az igazságokat, és ő fog újra létrehozni egy igazi „varázspálcát”. Addig azonban évezredeken keresztül lesznek olyan furcsa emberek, akik szórakoztatás vagy csalás céljából „varázslónak” vagy „mágusnak” adják ki magukat, és úgy tesznek, mintha „varázspálcájuk” segítségével gyakorolnák „mesterségüket”. Utánozni fogják tehát azt, ami egykor valóban létezett. „Varázspálcát” a kezükben tartva végeznek majd olyan mozdulatokat, mintha varázserőt tudnának kicsikarni abból a pálcából. A mi mágikus szavaink utánzataiként „varázsszavakat” is fognak mormolni. A szó igazi, hatalmas erejét azonban csak akkor ismerik majd meg az emberek, amikor évezredek elmúltával az isteni faj elbukott képviselői újraszületnek. Ők most itt élnek közöttünk, és az akkor már ősi legendáknak számító igazságokra a tudatalattijukban fognak emlékezni. Be fogják bizonyítani, hogy emlékeik helytállóak. Egyszer eljön az az idő is, amikor az ember fiai már mindent, még a legmagasabb tudást is birtokolni fogják. A tudatlan embertömeg számára a tudás akkor is érthetetlen titok lesz, és beavatatlan kezekbe kerülve az újra felfedezett igazságok romlást hoznak. De az emberek éppen ezt a kínokon és fájdalmakon keresztül vezető utat választották. Fokozatosan megtanulják majd, hogy az isteni erőkkel nem játszhatnak, hanem teljes komolysággal, méltósággal és áhítattal keli őket felhasználniuk. Isten ugyanis mindent megad, még magát is odanyújtja az emberek lelki

üdve érdekében, csakhogy az emberek mindent elrontanak tudatlanságuk miatt! – Lelkem apja – teszem fel a következő kérdést –, azt mondtad, a piramisok vastag sziklatömbökből épülnek az átható frekvenciákat kibocsátó berendezések elszigetelése érdekében. Akkor viszont hogyan irányítjátok kifelé a sugarakat? – A piramisok vastag falába aknákat, csatornákat építettek, amelyeken keresztül a frigyláda kisugárzása, valamint az azt kiegészítő berendezések által kibocsátott, más jellegű erők a külvilágba vezethetők. Ezen csatornák felhasználásával befolyásoljuk az időjárást. Az ellentétes irányokban kiépített csatornákon átáramló pozitív és negatív erők felhőképződést és a kívánt esőt idézik elő. A folyamat közben keletkező feszültségek kiegyenlítődésekor jönnek létre a hangjelenségektől kísért villámok. Ezért csapnak ki villámok a „mennydörgő” piramisból. A többi piramist különböző más berendezések elhelyezésére építették. – Mi lesz a piramisokból, ha az emberek ebben az országban is magukhoz ragadják az uralmat, és ha már sem a frigyláda, sem a többi berendezés nem fog létezni? Üresen fognak tátongani? És mi lesz a főpappal, a többi pappal és a beavatottakkal? – kérdezem. – A legnagyobb piramis kivételével, ahol most a frigyláda áll, és ahol a beavatásra is sor kerül, a piramisok nem maradnak üresen. Ha már az összes isteni teremtő erőt kisugárzó eszközt eltávolították, az utolsó beavatott fáraók ezekben a piramisokban fogják eltemettetni magukat. Mivel esetükben a feltöltött erő nem használódik el, az isteni teremtő energiákkal átitatott testük éppúgy ki fogja sugározni a legmagasabb erőt, mint most a frigyláda. Az elhunyt fáraók holttesteit tartalmazó piramisok titokzatos erőforrásként hatnak majd országunkban, és meg fogják védeni ezt a földrészt a rossz hatásoktól. A megszentelt és gondosan megőrzött testek elő fogják segíteni, hogy ez az ország évezredekig megőrizze vezető szerepét. Idővel azonban e sírok legtöbbjét tudatlan emberek tönkreteszik majd. – És mi lesz a legnagyobb piramisból, apám? Ptahhotep egy ideig maga elé mered, mintha a távolban látna valamit, majd mennyei pillantást vetve rám, így szólal meg: – Ha elkövetkezik az összes berendezés megsemmisítésének ideje, és az ebben az időben a templomban szolgáló papok és beavatottak

vándorbotot fognak a kezükbe, a főpap a helyettesével együtt belülről fogja bezárni a nagy piramis sziklakapuit, úgy, hogy senki emberfia ne találhasson rá a bejáratra. Miután pedig már összes kötelességüket teljesítették, saját testüket éppúgy meg fogják semmisíteni, ahogy a templom udvarának oltárán szokták dematerializálni az áldozati adományokat, amint azt már te is számtalan alkalommal láthattad. Csak egy villanás, majd egy hamar eltűnő kis fehér felhő, még hamu sem marad vissza. A legnagyobb piramis így marad évezredekre elzárva az emberi szemek elől. A beavatások ennek ellenére sem szűnnek meg, az érett lelkek továbbra is itt kapják meg a beavatást, igaz, már nem testileg, hanem egy magasabb, lelki szinten. Ezek az emberek álomként, látomásként fogják átélni a beavatásukat. Ptahhotep elhallgat, de még hosszú ideig nézünk egymás szemébe. Sok mindent megértek, amit ő nem akar kimondani... Azonban lenne még egy kérdésem: – Lelkem apja, van valami oka annak, hogy az összes piramis ugyanabban a formában épült? Miért éppen ilyen formájúak, miért nem kocka alakúak például, mint a többi épület? Ptahhotep elmosolyodik: – Nem kocka alakúak? De hiszen a piramisokat kocka alakúra építették! Erről azonban már a következő alkalommal beszélek. Mára elég ennyi. Látom, hogy Ptahhotep befejezte tanítását, de még maradok egy ideig. Szeretném, ha megmutatná a pálca és a frigyláda használatát. Mosolyogva válaszol kimondatlan kívánságomra: – Eljön még az idő, amikor megismerheted a frigyláda és a pálca mibenlétét: majd a beavatásod után. Ezeket az eszközöket azonban csak az használhatja, aki a beavatást követően saját erőfeszítéséből elérte a hetedik fokozatot. Ezek a titkok nem kerülhetnek veszélyes kezekbe. Légy türelemmel. Az idő csak a gondolataidban létezik. Mégis, mindennek meg kell érnie. Megáld, én pedig távozom.

A piramisok alakja Újra Ptahhotep előtt állok a kísérleti szobában. – Már elmondtam – szólal meg –, hogy a látható világ összes jelensége mögött az őserő, az egység felé való törekvés áll, amely az egymást kiegészítő pozitív és negatív alkotóelemek közötti vonzerő formájában nyilvánul meg. Most előttem állsz, mivel a Föld vonzereje a testedet itt tartja. Ha ez az erő nem hatna, te és minden más, a Földdel nem összenőtt dolog már régen kisodródtatok volna a világűrbe, még a Föld hatalmas teste is régen darabjaira esett volna. A Földet és az atmoszférájában fellelhető összes anyagot egyben tartó erő nem magához a Földhöz tartozik, hanem annak középpontjából fejti ki rá a hatását. Ha az anyag nem fejtene ki ellenállást, és engedne ennek az erőnek, a Föld óriási tömege, az összes rajta élő lénnyel együtt eltűnne a középpontjában. De hová? Gondolkozz csak el ezen a kérdésen! Gyermekem, lépj közelebb, hadd mutassam meg: ha különböző dolgokat helyezek az asztallapra, mindegyikhez egy fonalat erősítek, a fonalakat az asztallap közepén lévő lyukon átfűzöm, majd mindegyiket lefelé húzom, akkor mindegyik tárgy a középpont felé fog csúszni, és amennyiben kisebb, mint a lyuk, akkor el is tűnik. Hová? Ugye, oda, ahonnan az erő kifejti a hatását! De honnan származik a Föld középpontjából ható, mindent maga felé vonzó erő? Tudsz válaszolni, gyermekem? Elgondolkodom, és a következő választ adom: – A Föld észlelhető. Ha minden észlelhető jelenséget csak azért fogunk fel érzékszerveinkkel, mert elkülönültek a „ semmi-mindentől” , de elkülönülésük csak látszólagos, mivel kiegészítő felük a megnyilvánulatlan tartományban maradt, akkor a Föld is kell hogy rendelkezzen egy megnyilvánulatlan kiegészítő féllel, és a Földet az összes rajta élő lénnyel a középpont felé vonzó erő nem más, mint a megnyilvánult és a megnyilvánulatlan, a semmiben negatív tükörképként visszamaradt fél közötti újraegyesülésre való törekvés. A Föld vonzereje tehát az egész Földet az idő és a tér fölött álló semmibe húzza vissza az újraegyesülés céljából. Ha pedig a Föld engedne, akkor mindennel együtt a középpontban, a semmiben tűnne el. Ez azonban a paradicsomi egységbe – Istenbe –, az üdvözülésbe való visszatérést jelentené! Mi akadályozza ezt meg, atyám?

– Gyermekem – válaszol Ptahhotep –, az akadály az anyag ellenállása! Ellenállás nélkül nem is lenne lehetséges a teremtés! Az anyag ellenállása akadályozza meg, hogy a Föld és vele az egész teremtett világ eltűnjön, illetve megsemmisüljön. Az észlelhető világ összes jelensége a világmindenség egy pontjából hullott ki, amely aztán a saját középpontjává vált. A kihullás révén vált anyaggá. Visszaút már nincs számára, mert saját anyagi mivoltából következő ellenállása gátolja meg az isteni egységbe való visszatérést. Az elhagyott isteni, paradicsomi egységbe – istenbe – való visszatérés csak azáltal válik lehetővé, hogy az anyag átszellemül, vagyis újra szellemmé változik! Az anyag azonban saját erejéből, lelki segítség nélkül soha nem szellemülhetne át. Ezért száll le Isten egyik aspektusa az anyagba, öltözik anyagba, veszi át annak tulajdonságait és az önnönvalóként hatja át élettel, hogy az anyag átszellemülése, a megváltás lehetővé váljon. Az a hatás, amelyet az anyagba öltözött önnönvaló fejt ki szünet nélkül, az összes teremtett dolog középpontjából, az anyag legbelsőbb szerkezetére, a világkorszakok múlása során a fejlődés létrájának minden fokán létrehozta a megfelelő életformákat. így jöttek létre a különböző élőlények; az egysejtűektől a legmagasabb megnyilvánulásig. A Földön a legmagasabb fokon álló élőlény az ember. Az ember feladata annak biztosítása, hogy végbemenjen a Föld átszellemülésének folyamata, amelyhez az összes élőlény hozzájárul a maga fejlettségének megfelelő mértékben. És minden ember, aki a testtel való azonosultság állapotából lélekben újraébred, isteni lénnyé változik, és tudatát az isteni önnönvalóval azonosítja, betölti küldetését! A Föld egy darabját átszellemíti, és ezzel a Föld megváltását egy lépéssel közelebb hozza. Azután segítőként más lények megváltásához is hozzájárulhat. Most pedig már tudod, miért állhatsz itt előttem. A valóság az, hogy a Föld önnönvalója – amely egyben a mi önnönvalónk is – a Földet az összes rajta lakozó élőlénnyel egyetemben szereti, és az egész Földet maga felé, az isteni egység felé vonzza, mint mátkáját a vele egyesülni kívánó vőlegény. Ez az akarat, a szeretet minden formájára jellemző egyesülés iránti vágy mindenben – testünkben is – súlyként jelenik meg!

A természet minden megnyilvánulásában működik ez az általunk súlynak nevezett erő. Építkezések során mindig számításba kell vennünk, soha nem végezhetjük a munkánkat vele szemben. Ha figyelembe vesszük, segít abban, hogy épületeink kiállják az idő próbáját. Ha ellenében építkeznénk, rövid időn belül összeomlana mindaz, amit fáradságos munkával felállítottunk. Elegendő, ha annyit megértesz, hogy a piramisforma erőeredői a legelőnyösebbek, ha az épületet évezredeken át fenn akarjuk tartani, anélkül, hogy azt a természet erői szétrombolnák. A piramisokat – különösen a legnagyobbat – különböző matematikai és csillagászati összefüggések figyelembevételével építették fel, ezért szolgálhatnak a köznép számára óraként és naptárként. Ezeket az összefüggéseket egy más alkalommal fogod megismerni. Mivel azonban a piramisok fala 51 fokos szöget zár be a talajjal, a ráeső napfényt is nagy távolságba tükrözik, ki a tengerre és a sivatag mélyébe, és így világítótoronyként is használhatók ezek az építmények. A piramisok összes szabályát és építőik történetét feljegyezték az égetett agyagból készült fedőlapokra. Amikor az ember fiai majd egyszer megismerik írásunk titkát, az összes igazságot, a matematikai és csillagászati törvényeket, a piramisok titkát és egész tudásunkat le fogják olvasni a piramisokról. A Föld legsötétebb időszakában azonban ezek az írások is eltűnnek, úgyhogy az ember fiainak később az összes igazságot maguknak kell felfedezniük. Meg kell tanulnod a háromdimenziós világ törvényét, amely azonban a szellem törvénye nélkül nem létezhetne, hanem erre a törvényre alapul. Mivel minden bölcsesség, az összes megnyilvánulás ősforrása az örök létezés – Isten –, Isten azonban a megnyilvánulatlan tartományban idő és tér felett áll, és a dimenziók által behatárolt világokban csak kivetített megnyilatkozásai jelennek meg, Istennél kell elkezdeni vizsgálódásainkat, ha helyesen akarjuk ezeket a törvényeket értelmezni. Az Istenről való szavakba öntött elmélkedést azonban mindig jelentős mértékben nehezíti a tény, hogy Isten az észlelhető világ fölött áll, és minden élőlény csak olyan mértékben tudja Istent megérteni és felfogni, amennyire Istent tudatosan képes átélni, kinyilvánítani és megvalósítani, vagyis amennyire maga is Istenné tud válni! Mindenben ott lakozik Isten, és minden Istenben lakozik, mégis, a

maga teljességében csak az értheti meg egészen, aki maga is Istenné vált – vagy soha nem is vált ki az isteni állapotból. Istent csak maga Isten értheti meg! Az a tény, hogy a legprimitívebb ősember is rendelkezik istenképpel, arra utal, hogy az isteni önnöntudatosság benne is megnyilvánul, még ha csupán a legalacsonyabb szinten, még nagyrészt szunnyadó formában is. Az Istenben való tudatosulás, Isten tökéletes megértése, az Istennel való azonosság akkor valósulhat meg, ha az ember saját isteni önnönvalójával – a benne lakozó Istennel – válik eggyé. Amilyen egyszerű ezt szavakban elmondani, olyan nehéz véghezvinni! Ugyanis azáltal, hogy az ember kivált az isteni önnöntudatosság állapotából, Istent csak a saját felfogóképességének mértékében képes elképzelni. Honnan is tudhatná, mi a valódi, élő Istenség a maga teljességében, ha képzelőereje csak az egységből kivált, elkülönült, elbukott egyéni szintnek felel meg? Hogyan is foghatná fel, élhetné át a véges a végtelent, a mulandó az örököt, a halandó a halhatatlant, a látszatlény az örök, igaz létezést – Istent –, hogyan is azonosulhatna vele? Az embernek mégis el kell érnie öt! Az örök, kiolthatatlan vágyakozás segíti ebben, és tereli a saját isteni önnönvalójának irányába. Az egyéni-halandó és a személytelen-örök közötti áthidalhatatlannak látszó szakadék fölött az értelem – Isten legnagyobb, de egyben legveszélyesebb ajándéka – ível át. Az embert értelme kísérti az egységből való kiválás lehetőségével, ugyanakkor az értelem ad esélyt az egységbe való teljesen tudatos visszatérésre. Az ember az értelmén keresztül képes az igazságokat megérteni, és a megértést hosszas keresés és próbálgatás fogja követni, mígnem egy napon feltárul a saját önnönvaló megvalósításához vezető egyetlen út. A megvalósítás a valamivé válást jelenti. Amíg csak gondolkozik vagy beszél az ember valamiről, addig még nem azonos vele. Attól, hogy elgondolkozol a macskáról vagy az oroszlánról, még egyáltalán nem valósítottad meg a gondolatot: nem váltál se macskává, sem oroszlánná. Hasonlóképpen, saját magadról is elgondolkozhatsz, anélkül, hogy azonos lennél magaddal, az isteni teremtő önnönvalóddal! A gondolkodás egyben a gondolat tárgyától való elkülönülést is magában foglalja. Ugyanis amint kibocsátasz egy gondolatot, közted és gondolatod tárgya között már csak a gondolat képez kapcsolatot, de semmiféle azonosság nem áll fenn. Ami a

tudatodban megjelenik, még nem te vagy. Értelmeddel te rendelkezel, csodálatos eszköz, amellyel bármit kivetíthetsz, és amelyben bármit felismerhetsz, de az értelmeddel nem vagy azonos! Értelmed saját önnönvalódon kívül áll, következésképpen amit értelmed által tudsz végrehajtani, az még nem te vagy, az még nem megvalósítás. Ha az ember magán kívül keresi Istent, gyakran vagy akár állandóan is „gondolhat” Istenre, Istenhez „fohászkodhat”, Istent teljes lényével „szeretheti”, de ezáltal még nem válik azonossá Istennel. Amíg ugyanis az ember kívül keres, soha nem talál rá Istenre! Az emberben önnönvalója a teremtő, amelynek a középpontjától a legtávolabb eső megvalósulása a kis „én”, a személyes „éntudat”. A személyes „én” nem más, mint Isten anyagon – a testen – keresztül visszatükrözött képe. Ha tehát az ember az eltávolodottság állapotából az Istennel való azonosságba akar visszatérni, akkor tudatával kell ugyanarra az útra lépnie: tudatát, személyes „énjéből” kiindulva, egyre mélyebbre és mélyebbre kell visszavonnia magában, és igazi önnönvalója, teremtője felé kell fordulnia, amíg fel nem ismeri magát benne. Ez azonban azt jelenti, hogy ebben az állapotban nem a teremtmény – az egyén – ismeri fel magát, mivel valójában nem is létezik, és látszatlényként nem is rendelkezhet visszafelé ható tudattal, önismerettel, hanem a teremtő ismeri fel magát a teremtményben, az egyénben. Ez az egyetlen lehetőség annak az állapotnak az elérésére, amelyben az elkülönültség megszűnik, a tudat az egységben feloldódik, és az „önnönvalóról való gondolkozás” az „önnönvalóval való azonosságnak”, az „önfelismerésnek” adja át helyét. Ebben az állapotban a felismerő, a felismert és a felismerés egy és ugyanaz: az önnönvaló – a teremtő – ismeri fel saját magát saját magában! Az ember csak így élheti át Istent. Ez a feltámadás! Ebben az állapotban ismeri fel, hogy saját önnönvaló ja teremtette és teremti folyamatosan meg, vagyis önnönvalója a saját teremtője, de egyben ugyanaz az egyetlen önnönvaló az egész világmindenség teremtője! Ezért az isteni önfelismerés állapotában, saját önnöntudatában egyben a teremtő-kozmikus minden tudatot is átéli, és az önfelismeréssel egyidejűleg mindent felismerővé – mindentudóvá válik! Ez az isteni állapot, amelyben a teremtő saját magára ismer, szimbolikus számokkal is kifejezhető:

Isten a saját magában nyugvó állapotában egy a háromban és három az egyben. Az egy és a három még elválaszthatatlan egységet képez. A mértan eszmevilágában az egyenlő oldalú háromszög Isten szimbolikus képe, amelyben a felismerő, a felismert és a felismerés egységet képez: egy a háromban és három az egyben.

Minden forma az őt felépítő erő megnyilvánulása, következésképpen minden forma egyben az őt felépítő és benne lakozó teremtő erő képe. Az isteni a magában nyugvó ősállapotában mindig a háromszög formájában nyilvánul meg. Az egyenlő oldalú háromszög magában hordozza a tökéletes harmóniát és egyensúlyt, mivel csúcsai egyenlő távolságban helyezkednek el egymástól. Ha azonban Isten magában nyugvó aspektusa az idő- és térnélküliség, a dimenziótlanság állapotából átlép a három dimenzióba, és Isten teremtő aspektusává változik, akkor mindig a négyes számban nyilvánul meg. Amíg az egyes és a hármas szám az Istenségben egységet képez, a három az egyben marad, és az egy a háromban. Ha ellenben ezek a számok kilépnek az isteni egység állapotából, elválnak egymástól, és az „egy a háromban”

„egy és hárommá” változik, ami négyet eredményez. Az egyenlő oldalú háromszög kinyilvánítja a benne rejtetten megbúvó négy egyenlő oldalú háromszöget.

Ez a törvény tartalmazza a háromdimenziós világ kulcsszámának, a hetes számnak a titkát is. Egyszer próbáld magad elé képzelni és végigkövetni, hogyan lép ki a megnyilvánulási energia a dimenziótlan világból a három dimenzióba. Csukd be a szemed, és én a tudatodba vetítem ezt az igazságot. Megteszem, amire Ptahhotep utasít, lehunyom a szemem, és figyelmemet befelé irányítom. Ekkor egy pont jelenik meg előttem, és meghallom Ptahhotep hangját:

– Ahhoz, hogy egy erő kilépjen a dimenziótlanságból, és megnyilvánuljon, kiindulópontra van szüksége: A pont dimenziótlan, az egységből még nem vált ki, de a megnyilvánuláshoz szükséges. Mivel a pontot egyetlen tényező alkotja, magában hordozza az egység számát, az egyest. Ha az először pontként megjelenő erő kilép a dimenziótlanságból, egy ideig hatni fog, a pont elmozdul, és egyenes vonal keletkezik: _______________ Látom lelki szemeim előtt, hogyan változik át lassan a pont egyenessé, és közben hallom Ptahhotep hangját: – Megszületett az első dimenzió – a hosszanti kiterjedés. Az egyenes önmagában végtelen, és így első megnyilatkozásként az egyes számmal azonos. A megnyilvánulások világában azonban, ahol mindennek kezdete és vége van, mindenképpen három tényezőből áll: egy kezdőpontból, egy végpontból, és a kettőt összekötő szakaszból. Az egyenes tehát már magában hordozza a hármas számot, az egydimenziós világ kulcsszámát. Bizonyára feltűnt már, hogy a kettes szám nem nyilvánulhat és nem található meg egyetlen egységben. A csak egyetlen tényezőt magában hordozó pont első megnyilvánulása után ugyanis közvetlenül, a kettes szám kihagyásával, három tényező áll elő. Ha a pontból egy – bármilyen kicsi – vonal lép ki, akkor három tényezőjével már megjelent a hármas szám. A végtelenben fekvő egyenes változatlanul az egyes szám marad; ha azonban már van kezdete és vége, feltétlenül a hármas számot hordozza magában. Ahhoz, hogy a kettes szám megjelenjen, az egység hasadása szükséges. A kettes szám csak akkor születhet meg, ha két egység kerül egymás mellé. Mivel azonban az egységen kívül semmi sem létezik, az egységnek saját tükörképét kell kivetnie magából, így áll elő az egység halálát jelentő hasadás, a szétválás. Éppen ezért nevezik a lélek meghasadásával járó, halálos állapotot kétségbeesésnek. Ezt az állapotot minden nyelv a kettő szó felhasználásával jelöli. De most kövessük nyomon, hogyan jön létre az első dimenzióból a második. Az egyenes pontok sorozatából áll. Ha feltételezzük, hogy a teremtő energia ezen pontok mindegyikében ugyanazzal az erővel és ugyanabban az időszakaszban hat, akkor mindegyik pont kilép magából

a második dimenzióba, mindegyik egyenest alkot, és ezen egyenesek összességéből egy sík, egy egyenlő oldalú négyzet keletkezik.

Így születik meg a második dimenzió – a szélesség. A négyzet négy az egyben, és egy a négyben, vagyis öt tényezőből áll: a négy megnyilvánult vonalból, vagyis az alsó, a felső, a bal és a jobb oldali határolóvonalból, valamint ötödik tényezőként a vonalak által

határolt, megnyilvánulatlan síkból. A kétdimenziós világ kulcsszáma az ötös. A teremtő erők azonban tovább működnek. A sík felület is pontokból áll, és ha ezekből a pontokból ugyanazon időszak alatt ugyanaz, az erő fejti ki a hatását, akkor ezek a pontok kilépnek a harmadik dimenzióba, és a négyzet alakú felületből kocka keletkezik.

Megszületik a harmadik dimenzió: a magasság. A kocka hét az egyben és egy a hétben, vagyis hét tényezőből áll: a hat megnyilvánult határolófelületből és a hetedik, megnyilvánulatlan

tényezőből: a térfogatból. A háromdimenziós világ kulcsszáma tehát a hetes. Láthatod, az anyag alapformája a kocka. A különböző kristályok ennek a törvénynek megfelelően épülnek fel. A kristályokban vagy a tiszta kockaforma lelhető fel – például a só esetében –, vagy a kocka alkotóelemeiből képzett valamilyen változat. Ha most a kocka mibenlétét megvizsgáljuk, a változatok törvényeit is megérted.

Próbálj a kocka egyik sarkából kiindulva olyan felületet találni, amely a kocka mindhárom dimenzióját átszeli. Átlós metszet esetén csak egy

újabb kétdimenziós felületet kapunk. Ahhoz, hogy mindhárom dimenzión áthatoló felületet kapjunk, az egyik saroktól a két szemben fekvő sarokig kell átmetszenünk a kockát. Ily módon az egyik sarkot eltávolítottuk. Ezt az eljárást folytatva a kocka négy sarkát vágjuk le, és végül a kockától alapvetően eltérő testet kapunk: egy tetraédert, amelyet négy egyenlő oldalú háromszög határol.

Láthatod, hogy a kockában olyan forma rejtőzik, amelyet a kockáétól egészen eltérő törvények határoznak meg, mivel nem négyszögekből, hanem háromszögekből épül fel. Ha ezt a négy háromszöget síkban kiterítjük, egyetlen egyenlő oldalú háromszöghöz, Isten szimbolikus ábrázolásához jutunk.

A palástját alkotó egyenlő oldalú háromszögekhez hasonlóan a tetraéder is a harmónia és az egyensúly megtestesítése. Ugyanis minden sarka azonos távolságra van az összes többitől, és így a tetraédert a feszültség helyett a kiegyensúlyozott nyugalmi állapot jellemzi. Ezzel szemben a kocka vagy a négyzet sarkai egyaránt eltérő távolságra helyezkednek el egymástól, és így a kockát – éppúgy, mint a négyzetet – állandó, áthidalhatatlan feszültség jellemzi. A háromdimenziós világ anyaga kockaformában épül fel, de magában rejti az isteni egyensúlyon alapuló tetraédert. Az anyag nem maradhat fenn az isteni tartalom nélkül.

Az egész háromdimenziós világ ugyanarra a törvényre épül, függetlenül attól, hogy a felépült forma „halott” vagy lélekkel bíró anyag, tehát élőlény. Legyen ugyanis szó növényről, állatról vagy emberről, mindegyik a háromdimenziós világ törvényeinek alávetett testtel rendelkezik. Ebben a testben azonban láthatatlanul ott rejtőzik a magasabb, isteni önnönvaló – az élet – az örök létezés! Egyedül az ember képes arra, hogy magasabb önnönvalóját – vagyis Istent – gondolataiban, szavaiban és tetteiben nyilatkoztassa ki, ha tudatát nem a testével, hanem annak lelki összetevőjével – az önnönvalójával – azonosítja. Amíg az ember az anyagi testével azonosul, átláthatatlan kockához hasonlatos, amely csak az anyag tulajdonságait mutatja meg, az isteni-teremtő erőt viszont a megnyilvánulatlan tartományba, látens állapotba száműzi, és elfedi azt a tényt, hogy magában rejti a tőle alapvetően eltérő tetraédert – az isteni önnönvalót! Az az ember azonban, aki testét csak az isteni elv kinyilvánítására használja fel, és gondolataiban, szavaiban, tetteiben az isteni teremtő erőt hagyja megnyilvánulni, testi ittlétének – egyéniségének – jegyeit azonban a megnyilvánulatlan tartományban hagyja, olyan megmunkált kockának feleltethető meg, amelynek sarkai kifelé fordulnak, tartalma a külvilág felé irányul, és így belső háromszögei – amelyek egyben az isteni tetraéder háromszögei – láthatóvá válnak. Az anyagi, négyszögű alap horgonyozza le biztosan, és tartja meg ezt a formát az anyagi világban.

A kifelé forduló kocka formája a piramis. A piramis tehát az istenember szimbolikus alakja, azt jelképezi, hogy az istenember isteni, önzetlen lényét mutatja ki, és Istent hiánytalanul megvalósítja a Földön. Az istenember személyében beteljesedik a Föld megváltása, az anyag átszellemülése. Az isteni önnönvaló – a teremtő – teljes fenségében ül a trónján, és uralkodik az anyag, a test fölött. Az anyagi beállítottságú, értelmét a teste szolgálatába állító ember szimbolikus ábrázolása viszont a kocka felszínét alkotó négyzetekből képzett kereszt vagy tau, amelyre a rejtett isteni önnönvaló felfeszíttetik.

Az ilyen emberek lelkében az isteni lényeg meg lett fosztva hatalmától, nem tud megnyilatkozni, arra kényszerül, hogy az anyagi világ törvényeinek vesse alá magát, és a háromdimenziós világ két nagy pillérére – az időre és a térre –, az anyagi világ keresztjére feszítve kell meghalnia. Halála azonban nem végleges! A legmélyebb szintre süllyedt tudatban is feltámad egyszer az isteni teremtő önnönvaló, hogy megváltsa a szenvedő embert. Az anyagi ember ugyanis tudatlanságában, azáltal, hogy magasabb önnönvalóját – a benne lakozó Istent – keresztre feszíti, állandó kínokat és szenvedést okoz magának, és így bűnözőként fog az isteni önnönvalója mellett ő maga is keresztre feszítve függeni. A fájdalom fel fogja rázni, magasabb tudata felébred, és isteni önnönvalójának feltámadásával egy időben a saját megváltását is átéli, mivel benne fogja magát felismerni!

Az isteni faj elmenekült képviselői a Föld minden részére magukkal vitték ezeket a jelképes ábrázolásokat, ahová csak eljutottak, és a bennük rejlő igazságokat feltárták az emberek előtt.

Az egész világon fellelhetők ezek az ábrázolások, kőben, fémben vagy égetett agyagban megmintázva, kisebb vagy nagyobb méretben. Az emberek a kereszt ábrázolását egy keresztre feszített ember jelképének fogják tartani, csak kevesen fogják felismerni az idő és a tér két tartópillérére feszített isteni teremtő lényeget. A piramisok még évezredekig állni fognak, és a bennük megörökített legmagasabb igazságokat hirdetik az ember fiainak. Akiknek szemük és fülük van, fel fogják ismerni a piramisokon megjelenített igazságokat, még ha nem értik is meg az összes feljegyzett matematikai és csillagászati törvényt. Néhányan meg is valósítják majd őket. A primitív emberek előtt azonban a szfinxhez hasonlóan a piramisok titka is megfejthetetlen marad. Először saját titkukat kell feltárniuk. Most azonban térjünk vissza a kockához! Előbb a kocka egyik sarkából kiindulva egy felületet metszettél ki, amely mindhárom dimenziót tartalmazza. Ezzel az eljárással a kocka négy sarkát távolítottad el. A többi sarokból kiindulva négy további metszést hajthatsz végre, és ekkor azt találod, hogy a kocka nem csak egy, hanem két egymásban nyugvó tetraédert tartalmaz, amelyek egymás pontos tükörképei. Ez a két egymásban nyugvó tetraéder az észlelhető világ legbelső törvényét jeleníti meg: a két kiegészítő fél – a pozitív és a negatív – elválaszthatatlan egységét. A két fél tökéletes egyensúlyt alkot, teremtő szellemként az Istenség jobb és bal oldalán ülve. A teremtésben két egymással szembehelyezett törvényként hatnak; a szellem és az anyag törvényeként. A szellem az élet, az anyag az ellenállás. A szellem törvénye a kisugárzás, az adakozás, az önzetlenség. Az anyag törvénye az összehúzódás, a lehűlés, a megszilárdulás.

Egyetlen élőlény képes mindkét törvényt tudatosan megtestesíteni: az ember.

Az ember képezi az összekötő kapcsot a szellemi és az anyagi világ között. Képes mindkét világ törvényeinek egyidejű megélésére. Gondolatai, szavai, tettei kisugározhatják az önzetlenséget, az egyetemes szeretetet, megtestesíthetik az adakozást. Teste azonban az anyagi világhoz tartozik, és az anyagi törvényeket valósítja meg. A megfelelő helyen és a megfelelő időben alkalmazott törvény mindig isteni, míg annak ellentéte sátáni. Az anyag ellenállása nélkül nem létezhetne teremtés. A megnyilvánulatlan Istenségben még az egység, a tökéletes egyensúly és nyugalom állapotában nyugszanak a teremtő erők, még csak lehetőségként léteznek. A teremtés azzal kezdődik, hogy az egységből kiszakad egy erő, és a teremtővel szemben ellenállást kezd kifejteni. Ez az erő Isten „elsőszülött fia”, az ellenállás szelleme, amelyet az apa bocsát ki, hogy az világkorszakokon keresztül Vele szemben képezze a másik – a negatív – pólust, hogy a teremtés frekvenciáit elviselje és azoknak ellenálljon, hogy a teremtés egyáltalán lehetségessé váljon. Az ellenállásnak ez a szelleme, Isten kinyilvánított aspektusának ez az ellenpólusa az oka, hogy összehúzódást, megszilárdulást és lehűlést kiváltó hatása révén a sűrűsödés – az anyag – előáll. Ez a szellem nyilvánul meg a lehűlés, az összehúzódás és a megszilárdulás anyagot uraló törvényében. Végy kezedbe egy kődarabot: az az erő, amely ezt a tárgyat kővé alakítja és anyagként egyben tartja, az ellenállás mindent lehűtő, összehúzó és megszilárdító törvénye. Amíg ez a törvény az anyagban, anyagként nyilvánul meg, a megfelelő helyen jut kifejezésre, következésképpen az isteni elvet képviseli. A halott anyag azonban életre kel, ha az isteni szellem – az önnönvaló – az anyagba költözik, és hússá válik. Az önnönvaló, az élet áthatja a halott anyagot, és az anyag törvényéből élő szellem áll elő: az isteni önnönvaló tükörképe. Ezt a tükörképet, amely csak azáltal válhatott élő szellemmé, hogy Isten az élőlények önnönvalójaként saját életével itatta át az anyagot, nevezik sátánnak. Sátán tehát az isteni szellem által életre keltett anyag törvénye. Sátán saját törvénye szerint élettelenül nyugszik az anyagban, amíg az isteni szellem a saját életével fel nem éleszti. Amikor a tudat az anyaggal azonosul, és a gondolatok, a szavak és a cselekedetek nem az isteni, hanem az anyagi törvényt szolgálják, akkor az ember életre kelti a sátánt: az ember ilyen módon maga válik

sátánivá. Az ember nélkül sátán nem létezhet, mert az ember önnönvalója nélkül a sátán csupán tudattalan erő, az anyag szükségszerű természeti törvénye. Sátán csak azon emberek tudatában ébredhet fel, akik szellemiségükben az anyag, a hús törvényét nyilatkoztatják ki, akik tudatukat egyéniségükkel, saját alacsonyabb természetükkel, testükben lakozó ösztöneikkel, a faj- és az önfenntartás ösztönével azonosítják, és az anyag összehúzó, megszilárdító erejét lelki tulajdonságokként, kapzsiságként, irigységként, hiúságként, kíméletlenségként és önzésként nyilvánítják ki. Sátánt önmagában még soha senki nem látta, mert az ember nélkül sátán sem létezik, Az ember nélkül sátán csupán az anyag törvénye. Csak emberben lelhető fel az élő sátán, csak emberi arckifejezés hordozhatja sátán vonásait. Amikor az önnönvaló a test halálakor egy ilyen emberből kiválik, sátán újból az anyag törvényeként marad vissza a holttestben. Az önnönvaló éltető ereje révén kelt életre a tudatban, azáltal vált sátánná. Az anyaggal azonosult és így sátánivá vált emberi tudat azonban sátánnal együtt múlik ki, és a halál után eszméletlen marad. Sátán rabszolgájaként vonja bele a halott anyagba, az eszméletvesztettség állapotába, a saját birodalmába. Ezzel szemben az isteni szellem törvényével azonosult és azt szolgáló ember tudata a test elhullásakor felébred, és láncaitól, az anyagi elszigeteltségtől megszabadulva olvad egybe az örök fénnyel, Istennel. A két egymásban nyugvó tetraéder a tökéletes egyensúlyi állapotban mutatja a teremtés két pólusát. Az egész teremtés – a nyugtalanság, a mozgás világa – ezen az isteni egyensúlyon alapul. Minden formában annak legbelső törvényeként nyilvánul meg. Ez vonatkozik az anyag kristályosodására is. Ahogy magad is tapasztaltad, az isteni tetraéder körül az anyag ősformája, a kocka épül fel. A tetraédert alkotó háromszögek azonosak a kocka sarkait összekötő belső felületekkel. Az ember is rendelkezik bensőjében olyan felülettel, amely az isteni önnönvalóval érintkezik. Éppen ezért képes a saját isteni lényére csakis a saját bensőjében rálelni, soha nem a külvilágban.

Ha az ember a külvilág felé fordítja a figyelmét, az isteni törvénynek megfelelően további kristályrácsokba kényszeríti bele magát, míg rengeteg kín és fájdalom után rá nem talál az isteni lényegre. Vizsgáljuk meg, milyen kristályformák építik fel a kockát. Végy hat sátor formájú mértani testet, amelyek alapfelülete pontosan egy kocka egyik határoló négyzetére illeszkedik, és helyezd ezeket a

háztetőszerű formákat olyan módon a kocka lapjaira, hogy a „háztetők” mindig az egymástól különböző oldalaikkal illeszkedjenek egymáshoz.

Ekkor egy dodekaédernek nevezett mértani testhez jutunk, amelyet tizenkét egyenlő oldalú ötszög alkot. A dodekaéder a tudatosulás hosszú útjának további törvényeit rejti magában. Mi azonban a végeredményre vagyunk kíváncsiak, ami ennek a sornak az utolsó kristályformájában valósul meg: ez a húsz egyenlő oldalú háromszögből képzett ikozaéder. A tetraéderből tehát további három – a tetraéderrel együtt négy –, egyenlő felületekből felépített, szabályos kristályforma vezethető le: a tetraéder, a kocka, a dodekaéder és az ikozaéder. Szabályos kristályformák csak háromszögekből, négyszögekből és ötszögekből építhetők föl. Háromszögekből képezhető a tetraéder, az oktaéder és az ikozaéder, négyszögekből egyedül a kocka, és ötszögekből egyedül a dodekaéder.

Az oktaéder kivételével már az összes felsorolt mértani testet ismered. Az oktaédert úgy kapod meg, ha a három dimenzió mindegyikében egy-egy egyenlő hosszúságú szakaszt – tehát egyet hosszában, egyet széltében és egyet függőlegesen – 45 fokos szögben megrajzolsz, úgy, hogy a szakaszok középpontja egybeessék. Ha a szakaszok végpontjait összekötöd, megkapod az oktaédert alkotó nyolc háromszöget. Az oktaéder tehát két, alapjaikkal egymáshoz illeszkedő piramisból áll.

És most figyelj jól rám: ha a térben, a három dimenzió összes síkjában metszési felületeket helyezünk egymástól azonos távolságra, akkor végtelen számú oktaéder keletkezik. Ezek az oktaéderek azonban nem töltik ki a teret, hanem közöttük – a kocka belsejéhez hasonlóan – mindenütt a háromdimenziós síkokon kívül álló tetraéderek maradnak! A teret végtelenül nagy vagy végtelenül kicsi oktaéderekre is feloszthatod, a háromdimenziós síkokon kívül álló tetraéderek mindig ott lesznek. A háromdimenziós tér tehát minden pontjában az isteni tetraéderen nyugszik, amely a tökéletes harmóniát és a tökéletes egyensúlyt jelképezi.

Éppígy alapul az egész látható teremtés minden pontjában a minden megnyilatkozás felett álló, magában nyugvó, nem kinyilvánított istenségen. Isten mindenütt jelen van!

Térjünk azonban vissza az egymásban és egymáson nyugvó mértani testekhez: a tetraéderhez, a kockához, a dodekaéderhez és az ikozaéderhez. Szeretném a figyelmedet további törvényszerűségekre és összefüggésekre irányítani.

Ha összeszorozzuk egymással az egymásban rejtőző kristályformák – a tetraéder, a kocka, a dodekaéder és az ikozaéder – felületi mérőszámai között fennálló viszonyszámokat, vagyis a 2. a 3, a 6 és a 10 számokat összeszorozzuk, akkor eredményül 360-at kapunk, amely a kör teljes szögének mérőszáma. Ha pedig összeadjuk ezeket a viszonyszámokat, akkor 21-et kapunk, a háromdimenziós világ kulcsszámának, a hétnek a hét tényezője közötti lehetséges kapcsolatok számát!

Ptahhotep szünetet tart, én pedig némán, szinte kábulatban állok előtte. – Most menj, gyermekem – szólal meg Ptahhotep –, mára elég ennyi. A következő alkalommal beszélünk még a piramis négy oldaláról. Ezek további igazságokat rejtenek magukban. Ha a teljes önmegismerésig akarsz eljutni, akkor számodra mindennek nagy jelentősége van.

Meghajlok, és távozom.

Ezékiel próféta könyve l. RÉSZ (Idézetek a 4-28. versből) 4. És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, amely körűi fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből. 5. És belőle négy lelkes állat formája tetszék ki, és ez vala ábrázatjok: emberi formájok vala. 6. És mindenkinek négy orcája vala, és négy szárnya mindenikőjüknek... 10. És orcájok formája vala emberi orca, továbbá oroszlánorca mind a négynek jobbfelől, és bika-orca mind a négynek bal- felől, és sas-orca mind a négynek hátul... 12. És mindenik az ő orcája irányában megy vala, ahová a lélek vala menendő, oda mennek vala, meg nem fordulván jártukban. 14. És a lelkes állatok ide s tova mozognak vala, mint a villámlás cikázása. 15. És amikor ránéztem a lelkes állatokra, ímé egy-egy kerék vala a földön az állatok mellett mind az ő négy orcájok felől. 16. A kerekek mintha tarsiskőből készültek volna, és mind a négyüknek ugyanazon egy formája vala, és úgy látszanak egybeszerkesztve, mintha egyik kerék a másik kerék közepében volna. 17. Jártukban négy oldaluk felé mentek vala; meg nem fordulnak vala jártukban. 18. És talpaik magasak valának és félelmetesek, és e talpak rakva valának szemekkel köröskörűl mind a négynél... 20. Ahová a lélek vala menendő, mennek vala, ahová tudniillik a lélek vala menendő, és a kerekek fölemelkednek vala mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. 22. És vala mintegy mennyezet az állatok feje fölött, olyan, mint a csodálatos kristály, kiterjesztve felül fejök felett. 26. És a mennyezeteken felül, amely fejök felett vala, látszék mint valami zafírkő, királyi székek formája, és a királyi széknek formáján látszék mint egy ember formája azon felül.

27. És látám izzó ércként ragyogni, amelyet mintha tűz vett volna körűi derekának aljától fogva és fölfelé; és derekának aljától fogva és lefelé látám, mintha tűz volna, és fényesség vala körülötte. 28. Mint amilyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség köröskörűl. Ilyen vala az Úr dicsőségének formája, és látám, és orcámra esém, és hallám egy szólónak szavát. (Károli Gáspár fordítása)

Isten négy arca Újból Ptahhotep előtt állok. – Gyermekem – kezdi tanítását –, ma azt beszéljük meg, mi Isten négy arca. Hasznodra fog válni, ha magadban ismersz rájuk. Isten négy arca minden teremtett dologban benne rejlik. Az egész teremtés – te is – az Ő négy arcára épült. Az észlelhető világban fellelhető élet, kezdve a naprendszerek központi napjaitól egészen az egysejtűekig, nem más, mint állandó körözés, forgás Isten négy arca körül és Isten négy arcában.

Te tudod, miért ábrázoljuk az istenséget a magában nyugvó ősállapotban mindig háromszögként. Isten a három aspektusában egy a háromban és három az egyben. Ez az állapot azonban – mint az egyenlő oldalú háromszög – magában rejti a négyes szám lehetőségét. Ha az ősi egyes szám három aspektusa elválik egymástól, ahogy az minden esetben meg is történik, amikor azok a megnyilvánulatlan tartományból a megnyilvánultba lépnek át, akkor az „egy a háromban” képlete „egy és három”-má alakul.

Vess egy pillantást az egyenlő oldalú háromszögre: csak egyetlen egységet látsz benne, amely három oldallal – három aspektussal – rendelkezik. Rejtetten azonban, megnyilvánulatlanul, a négyes számot is tartalmazza, mivel az egyenlő oldalú háromszög magában hordozza annak a lehetőségét, hogy négy egyenlő oldalú háromszögre essen szét.

Ha a háromdimenziós világban megnyilvánulattan háromszög kilép az észlelhető jelenségek közé, tetraéderré válik. Mint már láthattad, a tetraéder a megnyilvánulatlan állapotból az első megnyilvánulásba kilépő erők esetében rejtetten még mindig a kocka, az anyagi megnyilvánulások ősformájának belsejében maradna. A tetraéder oldalait alkotó négy háromszög az isteni és az anyagi tartomány közötti érintkezési felületet képezi, mivel a kocka levágott sarkának belső felületeinek feleltethető meg. Ha a tetraéder háromszögeit az anyagot alkotó kocka sarkainak segítségével kifelé fordítjuk, és ilyen módon kinyilatkoztatjuk őket, akkor létrejön a piramis négyoldalas formája, amelynek négy oldala egyben a tetraéder kifelé megnyilvánult négy háromszöge és a kocka négy levágott sarka. A piramis négy oldala Isten négy arcát jelképezi, amelyek egyenként az ősforrásuk, a magában nyugvó, minden megnyilvánulás fölött álló istenség három aspektusát is magukban hordozzák. A piramis élő valóságot jelképez, az élő törvényt, amelyen keresztül Isten mindig és feltétel nélkül megnyilvánul az anyagi világban, és így minden teremtett dolog belsejében ott lakozik. Isten a világegyetem minden pontjából négyszeresen nyilatkozik meg. A négy égtáj mindegyike felé más hatást eredményezve sugározza ki energiáit. És mivel ezek az egy pontból származó, de mégis eltérő erőáramok a paradicsomi egység állapotából lépnek ki, a folyamatot a következő kép segítségével jeleníthetjük meg: a paradicsom közepéből, ahol az életfa, valamint a jó és rossz tudásának fája gyökerezik, négy nagy forrás ered, amelyek a négy égtáj irányában áramlanak ki a külvilágba. Ez a négyszeres megnyilvánulás a teremtett világ minden jelenségében fellelhető. A négy tulajdonság a legfeltűnőbb módon azonban a légáramlatok, a szelek hatásában figyelhető meg. A legprimitívebb ember is tudja, hogy a négy égtáj felől fújó szelek teljesen eltérő hatást fejtenek ki. Az északi szél száraz, nyugtató, szilárdító hatású. Sok területen még a vizet is kőkeménnyé alakítja. A déli szél mindig hőséget hoz magával, és izgató, élénkítő hatást fejt ki. A keleti szél hűs, frissítő és üdítő.

A nyugati széllel meleg és nyirkosság érkezik, amely sok helyen esőként csapódik le. Fárasztó és álmosító hatású. Mindezt magad is tudod már, hiszen a négy fő légáramlat különböző hatásait minden gyerek ismeri. Elgondolkoztál-e azonban valaha is azon, hogyan lehetséges, hogy a Földnek ugyanarról a pontjáról kiinduló légáramok az egymással ellentétes irányokban éppen ellenkező hatást fejtenek ki? Ha például itt, ahol most a levegőt kellemesen langyosnak érezzük, szél támadna, és déli irányban haladna tovább, akkor a tőlünk délre fekvő területek szempontjából északi szélként hozna lehűlést, viszonylagos hideget, és az összes élőlényre megnyugtató hatást fejtene ki. Ha azonban ugyancsak ebből a pontból a szél északi irányba fújna, akkor az északi területek számára déli szélként hozna meleget, sőt hőséget, felfokozná az élőlények nemzőképességét, felajzaná őket. Hogyan lehetséges, hogy a Földnek ugyanarról a pontjáról kiinduló szél az egyik irányba hideg, a másikba meleg levegőt visz magával, az egyik irányban nyugtató, a másikban izgató hatást fejt ki, az egyik irányba csapadékot, a másikba szárazságot visz magával? Mindez csak attól függ, melyik irányba áramlik a levegő. Mint látod, ez a tér törvénye, amelyet mi az Isten négy arcának nevezünk. Az első arc – az északi arc – tüzes, életadó, ezért hoz magával a déli szél hőséget, és ösztönzi az élőlényeket új élet nemzésére. A második – a nyugati arc – szellős, hűvös. Mindent mozgásba hoz, ezért érkezik a keleti széllel felüdülés, felfrissülés. A harmadik – a keleti arc – nyirkos, nedves és langyos. Hatására minden elnehezül és renyhévé válik, ezért hoz magával a nyugati szél meleget, nyirkosságot és csapadékot, ezért fejt ki minden élőlényre álmosító hatást, aminek következtében tudatuk a testükbe húzódik vissza. Végül a negyedik arc – Isten déli arca – hideg. Összehúzó hatású, elősegíti az anyagiasulást és a kristályképződést, ezért hoz magával az északi szél hideget, és nyugtatja meg az idegeket. Isten négy arcának első és legfontosabb megnyilvánulása a „tüzes”, ugyanis a többi megnyilvánulás – a többi arc – hatása ettől függ. A tűz jellege dönti el, hogy forróság, meleg, hűvösség vagy hideg várható. Isten tüzes arca így a többi arc atyjának tekinthető. Kisugárzása révén

jönnek létre a különböző halmazállapotok: a meleg és száraz kisugárzás révén a gázállapotú légi, a hűs és nyirkos révén a folyékony vizes, a hideg és kemény révén pedig a szilárd földi halmazállapot. Itt a Földön mindenütt megfigyelheted ennek a törvénynek a működését, minden fában, minden növényben. Például a házak déli oldala, amelyet Isten északi arcának áramlatai öntenek el, melegebb, és a növények is ezen az oldalon fejlődnek a legjobban; az északi oldal hideg, a keleti száraz, a nyugati viszont mindig nyirkos, és ha a piramisban esőt idézünk elő, a csapadék az összes épületet nyugatról éri el. Ezt a sokoldalúságot azonban nemcsak a fő légáramlatokban figyelheted meg, hanem mindenben, ami a teremtett világban fellelhető. Figyeld meg a fák törzsét: északi oldalukat – amely Isten hideg déli arca kisugárzásának van kitéve – mindig moha borítja. Gondolkodtál már azon, hogy az embernek miért csak egy arca van, az is elöl? Amerre az arcunkat fordítjuk, arra irányítjuk egyéniségünk tüzes, adakozó részét, míg hátrafelé éppen ellenkező a beállítottságunk, hidegek vagyunk, és adakozás helyett elveszünk. Végtagjaink is teljes mértékben előre irányulnak, és akaraterőnket is csak abban az irányban tudjuk kisugározni, amerre az arcunk néz. És miért akkor alszunk a legjobban, ha észak-déli irányban fekszünk, miért választja ki ugyanígy a fekvőhelyét az összes állat, miért helyezkedik el ebben az irányban az összes fészek és hangyaboly? Az állat nem fogja fel, miért, de érzi, hogy északról idegnyugtató, míg délről éltető, élénkítő kisugárzások erednek, és hogy életáramának keringése szempontjából az a legjobb, ha észak-déli irányban építi meg fészkét, és fekszik le. Ebben rejlik annak a titka is, hogy az Istennel kapcsolatot kereső, hozzá fohászkodó ember a leggyakrabban észak vagy kelet felé néz, de soha dél vagy nyugat felé! Északról és keletről olyan erőkből meríthet, amelyek elősegítik átszellemülését. Délről és nyugatról viszont olyan izgató hatások érik, amelyek tudatát a testi ösztönökhöz kötik. Ne feledd el, hogy Isten négyszeres kisugárzásának hatásai az egész világegyetemben pontosan ugyanúgy nyilvánulnak meg, és a világegyetem minden pontját, így a Földet is, egy adott égtáj felől mindig ugyanaz az áramlat éri, és egy adott égtáj irányában maga is

ugyanazt bocsátja ki. Isten négy arca soha nem fordulhat el, nem térhet el eredeti irányától. Bárhová jutottak is el az isteni faj képviselői, az ember fiait ugyanazokra az igazságokra tanították, bár mindig az adott nép sajátosságaihoz igazodva. Itt, ahol az emberi fajnak inkább a mértani ősformákhoz van kifinomult érzéke, Isten négy arcának igazságát a piramisokon keresztül fejezzük ki. Más népek inkább lelki élményként tudják felfogni az isteni igazságokat. Nemzetségünknek az ő földjükre vetődött tagjai hatalmas kőalakzatokat emeltek, amelyek az istenséget háromszög formájában ülő emberként ábrázolják, amelynek mindegyik égtáj irányában egy-egy arca van. Mindkét ábrázolás ugyanazt az igazságot fejezi ki: ha az isteni teremtő erő az idő és tér nélküli, megnyilvánulatlan tartományból kilép a háromdimenziós világba, és anyaggá válik, akkor – három aspektusát továbbra is megtartva – a négyes számban fejeződik ki. A piramis formájában könnyen felismerhető ez az igazság, mivel négyzet alakú alapján mind a négy oldala egy-egy háromszöget alkot – Isten három aspektusát. A piramisok tehát a négyszer három elvét juttatják kifejezésre: a tizenkettes számot. Ezzel pedig már egy újabb igazsághoz érkeztünk. A piramis által szimbolizált tartalomnak megfelelően Isten négy arcának mindegyike magában hordozza a három isteni aspektust. Innen származik a tizenkétszeres kinyilatkoztatás, amely a világegyetem minden pontjában jelen van, és az összes létező dologban megnyilvánul, a bolygókon élő lényektől kezdve magukig a bolygókig, a napokig, a naprendszerekig, sőt a teljes világegyetemig, ahhoz hasonlóan, ahogy kis körök helyezkednek el nagyobbakban, azok még nagyobbak belsejében, és így tovább, egészen a végtelenségig. Ha ezen körök közül akár csak egyet is ismersz, már nemcsak az egész világegyetem, hanem bármelyik élőlény belső felépítését is ismered. Ugyanis az egész észlelhető mindenség Istennek erre a tizenkétszeres kinyilatkoztatására épül.

Mielőtt azonban továbbmennénk, tudatosítanod kell magadban, hogy minden, amit mi, emberek egyéni nézőpontból, tehát kívülről, az érzékszerveink révén fogunk fel, éppen az ellenkező módon nyilvánul meg az isteni létállapotban. Ha valamit kívülről – felülről vagy alulról, jobbról vagy balról – veszel szemügyre, az pontosan az ellenkező irányultságot veszi fel, ha ahelyett, hogy néznéd, azonosulsz vele. Amíg nézel valamit, duális viszonyban állsz a megfigyelt tárggyal. Te, a megfigyelő, és a megfigyelésed tárgya két pólust képeztek. Ha azonban azonosulsz valamivel, monisztikus állapotba, az isteni egység állapotába helyezed át magadat.

Példaként egy betűt mutatok neked, mondjuk az „E” betűt. Merre irányul most? – Balról jobbra, atyám – válaszolok. – Helyes – bólint Ptahhotep –, most pedig a melledre rajzolom, úgy, hogy te magad legyél a betű. Most tehát a vele alkotott egység állapotában, egy létállapotban vagy. Most merre irányul? – Jobbról balra, atyám – felelek. – Vagyis éppen az ellenkező irányba. Gyere, hadd mutassak neked még valamit – szólít fel Ptahhotep, és két, a mennyezetről lelógó, lámpaként szolgáló nagy korong alá vezet. Mindegyiken ugyanaz a tizenkét ábra látható, csak éppen fordítva és az ellenkező irányban felsorakoztatva. Az egyik körön a képek fejjel a középpont felé, a másikon fejjel kifelé, a kör pereme felé helyezkednek el. A sorrend is fordított, az egyiken balról jobb felé, a másikon jobbról balra irányulnak az ábrák.

Ptahhotep először az egyes számú körhöz vezet, és a következő kérdést teszi fel: – Mikor látod ennek a körnek az ábráit a helyes módon, fejjel fölfelé? – Mindig. Minden oldalról, atyám. Ptahhotep most a másik kör alá vezet, és megkérdezi: – Hogyan helyezkednek el ezek az ábrák? – Mindegyik fejjel lefelé áll, vagyis éppen ellentétesek az előzőekkel, és egyben fordított sorrendben is követik egymást – válaszolok. – Most pedig próbálj olyan nézőpontot találni, amelyből ezeket a képeket is a megfelelő helyzetben és sorrendben látod. Szemügyre veszem az ábrákat, és mivel a megfelelő módon, fejjel felfelé akarom látni őket, anélkül, hogy tudatában lennék, pontosan a korong alá, vagyis a kör középpontjába állok... és ekkor hirtelen az összes figura megfordul! A középpontban állva körbefordulok... az összes ábrázolt alak kiegyenesedve néz le rám. Azonban abban a pillanatban, hogy akár csak egy lépéssel is elmozdulok a középpontból, mindegyikük visszafordul az előző helyzetébe! Újra visszalépek a középpontba, és tudatom teljében, egyben megindultan élem át a létállapotot... megértem, mi az... és a megrázó élmény hatására szédülni kezdek. Ptahhotep látja megrendültségemet, és mosolyogva kérdezi: – Most már érted, miért ellentéte mindig az egyéni az isteninek? Érted, miért halad az emberi írás balról jobbra, az isteni viszont jobbról balra? – Igen, lelkem apja, értem – dadogom az izgatottságtól remegő hangon. Ptahhotep megfogja a kezemet – mennyire megnyugtat áldott kezének hallatlan ereje –, és egy nagy falitáblához vezet, amelyen különböző mértani alakzatokat látok. – A Földet Isten négy arcának tizenkét különböző kisugárzása a minket gyűrűként vagy hatalmas kerékként körülölelő csillagképek felől éri el a világűrből. Ezt a csillagképekből álló gyűrűt nevezzük zodiákusnak vagy állatövnek. A zodiákus kisugárzásának köszönhető, hogy a Föld egyáltalán létezik. Rezgései a világűr egy pontjában találkoztak olyan módon, hogy az energiahullámokban interferencia jött létre, ami

materializációhoz, sűrűsödéshez vezetett. Az energiasugarak ezen sűrűsödéséből jött létre fokozatosan a Föld. Mivel ebben a folyamatban a Nap jelentős szerepet játszott, a Föld a Nap erőterében fejlődött ki, és vált annak bolygójává. A Nap látja el életenergiával, de ugyanakkor folyamatosan érik a zodiákus és a testvérei, a naprendszer többi bolygója felől érkező sugarak is. És mivel az összes égitesthez hasonlóan a Föld is ezeknek a különböző kisugárzásoknak a materializációja, a jelenségek minden szintjét képviseli a felszínén egyegy materializációs forma, amely elsősorban a nagy kozmikus kerék neki megfelelő energiáját juttatja kifejezésre. Földünkön tehát az állatkö különböző csillagképeinek, valamint az összes bolygónak van materializált kisugárzása a kőzetekben, a fémekben, a növényekben, az állatokban és az emberekben. Az állatöv egyes jegyeinek elnevezése egyben a materializálódott megnyilvánulásukként létrejövő földi jelenségre is utal. Ha például oroszlánt látsz, tudnod kell, hogy az az általunk oroszlánként ismert állatövi jegy materializálódott kisugárzásának megnyilvánulása az állati szinten. Egyben ugyanabból az energiából felépülő fémek, növények és emberek is léteznek, csak éppen a fémek, a növények, illetve az emberek fejlettségi szintjén. Mivel az egyes állatövi jegyek elnevezése egyben az adott jegy materializálódott kisugárzásának megfelelő jelenségre is utal, természetesen ez az elnevezés a legalkalmasabb arra, hogy az adott csillagkép kisugárzásának jellgét egyetlen találó szóval jellemezzük. Az isteni létállapotban Isten négy arca – vagyis a négy sarkpont – a következő az égbolton:

Isten minden arca, a csillagos égbolt minden sarkpontja magában hordozza a megnyilvánulatlan Istenség három aspektusát, így jön létre a négyszer három kinyilatkoztatás, vagyis a tizenkét állatövi jegy:

Isten négy arca az isteni létállapotban

Isten első arcának három tüzes aspektusa, amelyek az első csoportot alkotják, három csillagképben jutnak kifejezésre, ezek a következők: Kos, Oroszlán és Nyilas. Az Oroszlán Isten első megnyilatkozása, így egyben az egész zodiákus nagy apja. Isten első arcának mindhárom kinyilatkoztatása ezért apai, életadó jellegű. A Kos az ifjúság hevét, az ifjú apa nemzőképességét sugározza ki magából, amelynek megtermékenyítő behatolása a természet ölében életet nemz és indít útjára. A Kos a tavasz ereje, amely hatásában éppoly vad és meggondolatlan, éppúgy a kitörés lehetőségét keresi, mint a kos néven ismert állat. Az Oroszlán a teljesen kifejlett, tekintélyes férfi, az érett apa tüze. Azé az apáé, aki összes gyermekére szeretetet és melegséget sugároz, és az oltalmában hagyja őket megérni. Az Oroszlán a nyár ereje. A Kentaur (Nyilas) olyan lény, amely állati mivoltát már levetkőzte, testi ösztöneit legyőzte, és tudatát a magas cél felé irányítja. Kisugárzása a szellem, az idősebb, a megállapodott apa tüze, azé az apáé, aki már éretté vált gyermekeit szellemiségével, jó ötleteivel és tanácsaival segíti. A Kentaur vagy Nyilas a gondolat szellemi tüze, az időskor, a tél ereje. A második csoport, Isten földi-anyagi arcának három aspektusa a következő: Bika, Szűz és Bak. Isten ezen arcának mindhárom megnyilvánulása magában hordozza az anyai jelleget. A bika mint állat, tavasszal zöldellő réten áll, és az egész természet a menyasszony pompás esküvői ruhájába öltözve áll készen a vőlegény nemzőerejének befogadására. A Bika állatövi jegyének kisugárzása ruházza fel a Földet azzal a képességgel, hogy az élet tüzes erejét magába fogadja, és az isteni mag így gyökeret eresztve kap lehetőséget arra, hogy földi testben fejlődjön ki. A Bika kisugárzása révén válik az isteni önvaló, a teremtő alapelv – a logos – hússá és vérré. A Bika ébreszti fel a női lényeget képviselő anyagban a fogantatás képességét, a menyasszony készségét. A Bika a leendő anya nemzőerőt váró aspektusa. A Szűz az ég szeplőtelen királynője, a természet anyaistennője, akit férfi soha nem érintett, és mégis életet szül, megszámlálhatatlanul sok

élőlényt hord ki isteni teste. A Szűz csillagképének ereje a természet termékenysége, ezért ábrázolják a kezében öt magot tartalmazó kalászt tartó asszonyként. A misztikus világban a Szűz a minden földi salaktól megtisztult, szeplőtelenné vált emberi lélek, amely Isten szellemétől magába fogadta az isteni magot, és amely a nagy várakozás állapotában leledzik. Az isteni gyermekre vár, akiben tökéletes egységbe forrt az isteni és az anyagi alapelv. A Szűz az anyaság várandós, gyermeket kihordó aspektusa. Isten földi arcának harmadik aspektusa a Bak, vagy a kőszáli kecske. A kőszáli kecske a Föld legkeményebb anyagából felépülő vidékén, sziklák között honos. Az anyag a materiaiizáció törvényének összehúzó ereje révén szilárdul meg a lehető legnagyobb mértékben és kristályosodik ki. Az anyag a kristályformában önmagát győzi le, elveszti ősi tulajdonságát, az átlátszatlanságot, és átlátszóvá válik. A kristályban a teremtő erő mértani ősformái jelennek meg saját közegükben. A gyermek is az élet isteni teremtő erejének összesűrűsödött, kikristályosodott formája. Az ember lelkében éppen az anyag törvénye, az összehúzó, összefogó koncentrációs erő révén valósul meg az isteni önvaló, születik meg az isteni gyermek: az öntudat. Amíg az ember az állati ösztöneivel azonosítja a tudatát, állatok lakta istállóhoz hasonlítható. Ebben az istállóban, a különböző állatok között kell az isteni gyermeknek: az isteni öntudatnak megszületnie. Ez a Bak csillagképének koncentráló hatása révén valósul meg. Az elveszett paradicsomba visszavezető egyetlen út az összpontosításon keresztül nyílik meg. Ezért ünneplik az isteni gyermek születését abban a hónapban, amelyben a Nap a Bak csillagképben áll. Ennek az erőközpontnak a kisugárzása segíti elő, hogy az isteni alapelv az anyagban és az anyagon keresztül, vagyis a testben és a testen keresztül nyilvánuljon és valósuljon meg teljes mértékben. A Bak az anyaságnak a szüléssel összefüggő aspektusa. A harmadik csoport, Isten levegős arcának három aspektusa a következő: Ikrek, Mérleg és Vízöntő. A levegős halmazállapot, amely ennek a csoportnak a kisugárzása révén áll elő, mozgással jár együtt, következésképpen ezen csillagképeken keresztül olyan erők nyilvánulnak meg, amelyek korlátlan mozgáslehetőséget tételeznek fel. Szellemi természetűek.

Az Ikrek csillagképe magában hordozza a jó és a rossz tudás fájának mindkét felét. Kisugárzása kettős hatású: arra kényszerít, hogy a tapasztalatszerzés érdekében az ember jobbra és balra is pillantson. Hatására ágazik el az út egy fa koronájához hasonlóan. Az emberek különböző utakon, különböző irányokban haladva keresik a tudást. Tapasztalatokat igyekeznek gyűjteni, mindent látni, hallani akarnak, mindent meg akarnak tanulni. Az Ikrek kisugárzott ereje a tanuló ember tudásvágyában jut kifejezésre. A Mérleg csillagképének kisugárzása mindent az egyensúly állapotába kényszerít. A megszerzett tapasztalatok kiértékelés céljából mérlegre kerülnek. Az értékes megmarad, a haszontalan elhull. A Mérleg hatása harmóniához vezet, kifejleszti a különbségtevés képességét, és kiegyenlíti az Ikrek kettős természetű erőit. A Mérleg csillagképe az egyensúly és az igazságosság törvényét sugározza ki a háromdimenziós világba. A Vízöntő csillagképe az Ikrekben összegyűjtött és a Mérlegben kiértékelt, jónak talált, illetve törvényekbe foglalt tudást sugározza ki. Ennek a csillagképnek a kisugárzott energiája nem tűri a korlátokat, és nem ismer határokat. A Vízöntő kibocsátja, továbbsugározza a kincseket, fáradhatatlanul önti korsójából a hullámaival a legtávolabbi világrészekbe is kiáramló életvizet. Ezek a hullámok a szellem mindent életre keltő, magas frekvenciái. A Vízöntő a szabad, minden törvénytől mentes szellem megnyilvánulása. A negyedik csoport, Isten vízi arcának három aspektusa a következő: Rák, Sas (Skorpió) és Halak. Isten eme arcának három megnyilvánulása lelki – az érzelmi életben kifejezésre jutó jelleggel bír. A Rák állatövi jegy a rák lakhelyéül szolgáló kis lyuk vizét jelenti. Ha kint már megfogta zsákmányát, újra visszahúzódik az odújába, hogy megeméssze a táplálékát. A külvilág felé irányuló tudat a szellemi táplálék megszerzése érdekében visszahúzódik magába, és zsákmányát, megszerzett benyomásait megemészti, leülepedett tapasztalatokká alakítja. A Rák csillagkép kisugárzott ereje a kereső lény magába tekintő, önmagát elemző tudataként jut kifejezésre. A Skorpió-Sas csillagkép a nagy fordulópont, amelynek során a földön csúszó féreg a magasban szárnyaló sassá, megváltott, az isteni önvalóra ébredt és tudatos lénnyé válik. A féregnek – a skorpiónak – önmagát kell megölnie ahhoz, hogy sassá váljon. Ezért adtak ennek a

csillagképnek kettős elnevezést: megváltatlan állapotában a fullánkjával tulajdon életét kioltó Skorpiónak, a megváltása után pedig Sasnak nevezik. Ez utóbbi az isteni Hórusz sólyomhoz hasonlóan a magasan az anyagi világ megnyilvánulásai fölött szálló szabad lélek jelképe. Ennek a csillagképnek a kisugárzása belső hajtóerőként, az élet tüzeként nyilvánul meg, amely ebben a formájában vízként – a test nedveiként – manifesztálódik. Ez az erő ad lehetőséget a szellemnek arra, hogy az anyagba költözzön, és testben szülessen újra. Ez az energia a kísértés ősi kígyója, amely a szellemet az anyag fogságába csalja, és ezzel a paradicsomi egységből való kiszakadást idézi elő. Ha azonban ez az erő átalakul, és ahelyett, hogy az anyagban hatna, tisztán szellemi jellegűvé válik, akkor a nemi vágy a bukott tudatot a paradicsomi egységbe visszasegítő erővé alakul. Enélkül az erő nélkül az egység állapotából kiszakadt egyetlen tudat sem találhat vissza Istenhez! Ennek a csillagképnek a vize olyan mocsárhoz hasonlítható, amelyben rejtett erjesztő erők hatnak, és amely felett a lidércfények tüzei ropnak szemfényvesztő táncot, anélkül, hogy égnének. A Halak végtelen óceánban lakoznak. Ha alkalmanként felbukkannak is a felszínre, újból lemerülnek, és eltűnnek a feneketlen mélységben. Az ember igazi valója az óceánhoz hasonlatos: a tudat a felszínen lebeg, de az emberi lélek sokkal nagyobb és mélyebb része a nem tudatosult tartományban helyezkedik el; onnan származnak a gondolatok, a szavak és a tettek igazi okai, gyökerei. A megváltott ember azonban, aki elsajátította a tökéletes önismeretet, akinek tudata az isteni önvalóban nyert beavatást, és abban valósította meg magát, nem rendelkezik tudatalattival vagy -fölöttivel, vagyis lelkének nincsenek nem tudatosult összetevői. Az isteni minden-tudat határtalan óceánjában úszkál, a teljes tudatosság állapotában. A megváltatlan ember számára „tudatalattit” jelentő tartományban ő otthonosan mozog, sőt elemében érzi magát. A nem két megnyilvánulása – a férfi és a női lényeg – két boldog, szabad halként élvezi a tökéletes harmónia óceánjának közegét. A Halak csillagképének hatása a megváltás, az egyén feloldódása a személytelenségben, a megbonthatatlan isteni minden-egység állapotában. A nagy mű ennek az erőnek a kisugárzása révén juthat el a beteljesülésig, így fejeződhet be az anyag átszellemülése.

Láthatod, hogy mindegyik háromszög három aspektusa összefügg egymással. Az anyagi síkról kiindulva az átszellemülés irányába mutató, egyre fokozódó folyamatot foglalnak magukba. Azonban nemcsak Isten egyes arcainak három aspektusa között lelhető fel összefüggés, hanem abban a tényben is, hogy a háromszögek közös középponttal rendelkezve fedik egymást. így képezik a zodiákus tizenkétszeres megnyilvánulási körét, amelyben a négy háromszög különböző aspektusai szorosan összefüggő fejlődési sort alkotnak. Egy további, harmadik összefüggés is fellelhető az egyes csillagképek között, nevezetesen az egymással szemben elhelyezkedő csillagképek egymást kiegészítő mivolta. Először azonban vegyük szemügyre a fejlődési sort. A sor természetesen a Kossal kezdődik, ugyanis az élet összes megnyilvánulása – így a tavaszpont is – a Kosban nyugszik. Jól vésd azonban eszedbe, amit most mondok: két tavaszpont létezik, egy abszolút és egy relatív. Az abszolút tavaszpontot minden megnyilvánulás – így a Föld is, a rajta lakozó élőlényekkel – magában hordozza: az abszolút tavaszpont független a külvilágtól. A relatív tavaszpont azonban a csillagos égbolt mindenkori helyzetétől függ, és így, a Föld mozgása miatt, nem marad meg ugyanazon a helyen, hanem folyamatosan eltolódik. Ezt később még részletesebben is megbeszéljük. A zodiákusban elhelyezkedő csillagképek sorrendje a következő: Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió-Sas, Kentaur, Bak, Vízöntő, Halak. Minden, ami az anyagi síkon összesűrűsödve anyagi jelenséggé válik, végighalad életútja során a zodiákusnak ezen a kerekén. Az emberi élet kisebb időszakokra osztható – gyerekkorra, fiatalságra, az érettség korára és az öregkorra –, ezek az időszakok pedig még kisebb, évekből, évszakokból, hónapokból, hetekből, illetve napokból álló szakaszokból állnak. Minden időszak, egy nap, egy év, vagy egy egész élet, a zodiákus kerekén fut végig. A születés a „Kosnak” felel meg, majd az ember végigjárja az összes csillagképet, az Oroszlán jegyében eléri érettségének csúcspontját, és a Halak jegyében meghal, eltávozik az anyagi síkról. Napjaink is azzal kezdődnek, hogy felébredünk, tudatunk rányílik erre a világra, majd kibontakozik a nap, dél körül eléri

„érettségének” csúcspontját, és onnan kezdve ereje már fogyatkozni kezd, majd további átalakulások után elkövetkezik az este, amikor testünket elaltatjuk, tudatunkat visszavonjuk az önnönvalónkba, és elalszunk – pontosan úgy, mint életünk végén, amikor testünktől végérvényesen elszakadunk. Minden időszak felosztható kezdetre, kibontakozásra, tetőpontra, azután visszafejlődésre, egészen a megsemmisülésig. Az egyes állatövek a következő fő vonásokkal jellemezhetők: A Koson keresztül jelenhet, születhet meg csak valami ebben a világban. Akkor is, ha a születés időpontja nem a Kos idejébe esik. Ugyanis minden születés magában hordozza a külvilágtól, és így a csillagképektől is függetlenül a kezdés erejét, amit kint a csillagok között és az egyes élőlény bensőjében egyaránt Kosnak nevezünk. Ez a Kos abszolút csillagképe, amely az összes megnyilvánulási formában jelentkezik. Ugyanez mondható el az összes csillagképről, Isten négy arcának összes megnyilatkozásáról és aspektusáról. A megnyilvánulások lehetnek belső, abszolút, vagy külső, relatív jellegűek. Születését követően az élőlénynek gyökeret kell eresztenie új környezetében. Ez a Bika segítségével megy végbe. Az új élőlény táplálékot vesz magához, és elfogyasztja. Ezzel anyagi kapcsolatot létesít ezzel a világgal, és megteremti teste fenntartásának feltételeit. Ahogy az élőlény tapasztalatokat kezd gyűjteni, az Ikrek hatására az életútján a legkülönbözőbb irányokba mutató elágazások jelennek meg. Sok lehetőség kipróbálásával tesz szert kiterjedt tudásra. A Rákban visszahúzódik az otthonába, és feldolgozza szellemi zsákmányát, megszerzett tapasztalatait. Egyben ivaréretté válik. Az Oroszlán életadó, tüzes hatása révén érik meg, és válik méltóvá a komolyabb feladatokra. Kibontakoztatja képességeit, és eleget tesz földi kötelességének: új generációt nemz, és családapa lesz. A Szűzzel jön el a szüret ideje, az ember behordja a csűrbe munkájának gyümölcsét. Lelkének mélyén kifejlődik az isteni gyermek: az egyetemes szeretet! A Mérlegben tettei megmérettetnek, a jó és a rossz kiegyenlítődik. Figyelme egyaránt irányul mindkét oldalra, a világira és a szellemire. E két világot tökéletes egyensúlyba hozza magában, és megvalósítja a belső, isteni, minden relatív jelenség fölött álló törvényt.

A Skorpió jegyében elkövetkezik a nagy fordulópont: az embernek az addig ösztönös szinten megnyilvánuló isteni teremtő erőt át kell szellemítenie, és a köz szolgálatába kell állítania. Ez azonban azt jelenti, hogy a személyiségén teljes mértékben felül kell kerekednie. Az ember azért átéli egyéniségének jelképes halálát, és a szellemben való feltámadást és halhatatlanságot. Ettől a ponttól kezdve többé már nem az anyagi elvet szolgálja; Sasként, Hórusz sólyomként száll magasan a Föld fölött, a teljes szellemi szabadságot élvezve. A Kentaur hatására nagy tanítóvá válik, mint maga a kentaur, az állati létet meghaladó lény, amely testét csak arra használja fel, hogy az általa már tisztán látott célt gyorsabban elérhesse. Gondolatai villámként hatolnak át a sötétség és tudatlanság vastagon gomolygó ködén. Tapasztalatait átadja a következő nemzedékeknek. A Bak jegyében megszületik a szívben az isteni gyermek – az egyetemes szeretet. Az ember azonossá válik az isteni önnönvalóval, és abban tudatosul. Tiszta kristályként teszi láthatóvá a szívében megszületett isteni gyermeket. Szavaiban és tetteiben az egyetemes szeretetet juttatja kifejezésre. A Vízöntő jegyében az élőlény az összes kincsét kiönti. Isten sugárzó, nem nélküli gyermekévé válik. Magát sugározza ki, a legmagasabb szellemi-isteni erő forrásaként. Megkezdődik az átalakulás, a dematerializáció folyamata. A Halak jegyében az élőlény átéli az eggyéválást rejtett kiegészítő felével. Ez azonban az anyag megsemmisülésével jár együtt. Az ember hazatér, vissza mennyei otthonába, a minden-egységbe, Istenbe. Tudata átsiklik a mindentudatba, leveti testét, és véget vet földi életének. Az ember akkor is ezt az utat járja be, ha a legmagasabb tudatossági fokozatot még nem érte el. A fejlődési folyamat egyes állomásai különbözhetnek, de a fejlődési szakasz ugyanaz. Az egymással szemben álló csillagképek azonban kiegészítik egymást: A Kos erőteljes, energikus megnyilvánulásait a Mérleg tartja egyensúlyban, a Kos vad és vak erőinek megfékezésével és helyes irányba terelésével. A Bika csillagképének fogamzást váró menyasszonyi lényegét a Skorpió hajtóereje egészíti és elégíti ki.

A Rák otthonába visszahúzódó anyai energiáját a Bak kristályosodó, gyermeket szülő kisugárzása egészíti ki. Az újszülött gyermek az otthon részévé válik. Az Oroszlán apai kisugárzását a Vízöntő gyermeki ereje egészíti ki. Az apa támogatja, megvédi és felneveli a gyermeket. Az Ikrek csillagképének tudásra szomjazó fia az annyira áhított tanítást a nagy tanítómestertől, a Kentaurtól kapja meg. A mennyei Szűz, aki szent ölében hordja az isteni gyermeket, a két Hal misztikus világából jut táplálékához. Most már ismered Isten négy arcának kisugárzását a csillagképek hatásában. Ahhoz azonban, hogy a világegyetem és a megszámlálhatatlan élőlény életét – így a te életedet is ~ megfelelően tudd értelmezni, tudnod kell, hogy a tizenkét erőközpont megnyilatkozási köre a csillagképektől függetlenül a világegyetem minden egyes pontját körülöleli. És mivel Isten négy arca soha nem fordulhat el, minden csillagkép más és más erőkisugárzást bocsát ki a különböző égtájak felé. A kisugárzást tehát a négy arc időben változatlan iránya határozza meg. Vegyük például az Oroszlán csillagképet. A Földre az Oroszlánra jellemző, az ellenkező oldalon elhelyezkedő égitestekre azonban a Vízöntő, nyugati irányban a Sas, kelet felé a Bika, észak-északnyugati irányban a Szűz, nyugat-északnyugati irányban a Mérleg erejét sugározza ki, és így tovább, mindegyik égtáj irányában eltérnek a kisugárzások! Most már megérted, hogy ezek a kisugárzások nem a helytől, tehát nem a csillagcsoporttól, hanem mindig attól az iránytól függnek, amelyből kiindultak. Éppúgy, mint a szél esetében, amely még akkor is az egyes szélirányoknak megfelelő, örökre rögzített hatást fejti ki, ha ugyanabból a pontból indul ki különböző irányokba. Most pedig jegyezz meg egy nagyon fontos igazságot: mint minden, ami anyagilag nyilvánul meg a saját középpontjából kiindulva, Isten négy arca is minden pontból teljesen azonos módon és változatlanul sugározza ki erejét a külvilágba. Ezért minden – a naprendszerek központi csillaga, a bolygók, a növények, az állatok, az egysejtű lények vagy akár az ember – két kerék középpontjában helyezkedik el: a nagy kozmikus keréknek és saját megnyilvánulatlan lényének, a belső

keréknek a középpontjában. Az utóbbi középpont azonos a jelenség vagy lény saját középpontjával. A nagy kozmikus kerékből áradó sugárzást a lények kívülről fogadják be, a belső kerékből származó viszont már eleve adott a bensejükben. Mi a Föld isteni létből kiszakadt helyzetével azonosíthatjuk magunkat. A Föld nem foglal el központi helyet a világűrben, hanem a Nap egyik bolygója, amely pályát fut be a Nap körül, és a saját tengelye körül is forog. Ennek következtében a világűrben mindent az isteni létállapottal – az objektív valósággal – ellentétes módon látunk. A Föld felől nézve az egész csillagos égbolt, az összes világrendszerrel, naprendszerrel és bolygóval egyetemben körülöttünk kering, a valóságban azonban éppen az ellenkezője történik. Nem a csillagos égbolt kering körülöttünk, hanem a Föld halad végig eleve rögzített, kisebb, Nap körüli pályáján. Egy nagyobb körben pedig naprendszerünkkel együtt kering egy világnap körül, egy még nagyobb körben ennek a világnapnak az egész rendszerével együtt egy központi Nap körül, és így tovább, egészen a végtelenségig. Az égitestek és világrendszerek élete sem más, mint egy-egy fejlődési kör Isten négy arcának kerekeiben, a zodiákusban. Jól jegyezd meg azonban, amit most mondok: minden jelenség, bárhol helyezkedjen is el a világegyetemben, a nagy kozmikus és a kis egyéni kereket egyaránt magában hordozza, legyen szó bár egysejtűről, növényről, állatról, emberről vagy égitestről. Ezt te is magától értetődőnek fogod tekinteni, amint megérted, hogy a világegyetem minden pontja Isten négy arcának ugyanazt a tizenkét megnyilvánulását sugározza ki, anélkül, hogy a négy arc bármikor is elfordulhatna! A nagy kozmikus kerék felől hozzánk eljutó kisugárzások kívülről érnek minket, ezért látjuk ezt a kört fordítva, az isteni létállapot pontos tükörképeként (lásd a 97. oldali ábrát). Tekintve, hogy a Földről nézve a csillagos égbolt állandó mozgásban van, a világűr számtalan, a hatalmas kozmikus keréken belül még saját mozgást is végző csillaga felől a Földet érő sugárzások összetétele is változik. Azonban az összes jelenség – az ember is – a csillagokból kiinduló és a világűrt átszelő teremtő erőkből a maga egyéni kerekében is hordoz valamilyen egyéni összetételű erőeloszlást. A születés pillanatában a két struktúra még azonos egymással. Tudnod kell ugyanis, hogy egy-egy élőlény csak abban a pillanatban születhet meg,

amikor a nagy kozmikus kerékben elhelyezkedő csillagállás erőeloszlása pontosan egyezik a lény saját egyéni kerekének erőeloszlásával! Az embert élete végéig érik új benyomások, élmények és a legkülönbözőbb hatások. Az egyéni élet során szerzett tapasztalatok hatására jelentős mértékben átalakul a belső erőeloszlás is. Bizonyos erők kibontakoznak, mások a háttérbe szorulnak, annak függvényében, hogy az érintett egyén hogyan dolgozza fel tetteit és élményeit. Az élőlényre a halála pillanatában jellemző belső konstelláció mélyen bevésődik a lélekbe, amely azután addig nem költözhet újabb testbe, amíg a csillagos égbolt állandó mozgása közben fel nem veszi ugyanazt a konstellációt. így lehetséges, hogy némelyik ember már rövid idő elteltével reinkarnálódik, másoknak viszont akár évezredekig is várniuk kell, amíg a csillagos égbolt fel nem veszi az ő lelküket meghatározó konstellációt.

Föld elhelyezkedése Isten soha elfordulni nem képes négy arcához viszonyítva Minden élőlény ugyanazon konstelláció mellett hal meg, amelyben következő életében az örökkévalóság egyik pillanatában újraszületik a háromdimenziós világban. Az előző élet halálkonstellációja tehát feltétlenül megegyezik a következő élet születési konstellációjával. Ugyanakkor az egy adott életen belüli halál- és születési konstelláció soha nem azonos, mivel az élőlény a tapasztalatain keresztül megváltozik. Azonban minden élőlény – tehát az ember is – magában hordozza a születése pillanatában uralkodó konstellációt egész életében, mivel ez tartalmazza egyéni kerekét, amelyben jellemének későbbi folyamatos változása és fejlődése már benne rejlett. Ha tehát meg akarod állapítani az egy adott élőlényt felépítő, a lelkét, a testét, az egész lényét, következésképpen a sorsát is meg határozó erők belső születési konstellációját, akkor ki kell számítanod a születése pillanatában uralkodó csillagkonstellációt. A csillagos égbolt állandó mozgása következtében a két kerék, a kozmikus és az egyéni kerék között bizonyos eltolódás következik be. A kozmikus kerék erőt kisugárzó energiaközpontjai – a csillagképek, a rögzített csillagok és a bolygók – és az egyéni kerék rejtve ható erőközpontjai a születés pillanatában teljesen egybeesnek, de idővel eltávolodnak egymástól. Bizonyos idő elteltével újra közelebb kerülhetnek egymáshoz, így jöhetnek létre alkalmanként jótékony, harmonikus kapcsolatok, máskor viszont hátrányos interferenciák vagy diszharmonikus feszültségek. Ennek megfelelően az élőlények néha harmonikus-pozitív, máskor kaotikus-negatív tulajdonságjegyeket juttatnak kifejezésre. És mivel a sors a jellem tükörképe és a tettek következménye, az életben jótékony és hátrányos fordulatok követik egymást. Minden jelenség ki van szolgáltatva ezeknek az erőknek, csupán egyetlen élőlény rendelkezik a képességgel, hogy az összes ilyen – a világegyetemben, a saját lényében és sorsában megnyilvánuló – energiát és erőt uralja, és tetszése szerint irányítsa: az ember. De csak akkor, ha ezeknek az erőknek a tudatára ébred, felismeri és legyőzi magában őket!

Amíg az ember nem ismeri fel magában ezeket az erőket, éppúgy kiszolgáltatja magát nekik, mint a többi tudatlan, ezekbe a teremtő erőkbe közvetlenül bekapcsolódó, általuk vakon vezetett élőlény. Csak az önfelismerésig eljutott embernek van lehetősége arra, hogy tudatával ezen erők fölé emelkedjen, és a kiszolgáltatottság állapota helyett ő irányítsa, vagy magában teljes mértékben átalakítva vezesse tovább őket. Ha azonban az ember képes átalakítani magában a teremtő erőket, akkor a sorsát meghatározó erőket is át tudja alakítani, következésképpen saját sorsának urává válhat. Most már megértheted, miért olyan fontos és szükséges megismerned magadban Isten négy arcának tizenkétszeres kisugárzását, miért kell megtanulnod, hogyan hajthatod azokat uralmad alá. Amint felismered, hogy csak tested és lényed összes anyagi összetevője épül fel ezekből az erőkből, isteni önvalód azonban ezen erők fölött áll, és magában rejti azok irányításának képességét, újra kezedbe veheted az anyagba való beleszületés pillanatában elvesztett irányítást ezek fölött a hatalmas teremtő erők fölött. Önnönvalódat, amely testedben az anyagi, háromdimenziós világ két nagy tartópillérén – az időn és a téren – feszíttetett keresztre, és száműzettetett a nem tudatosult tartományba, a halál rabságába, csak így szabadíthatod meg, rázhatod fel a tetszhalálból, helyezheted vissza a trónjára. Ezt a titkot jelképezi a kereszt, Isten második aspektusának keresztre feszített isteni alakjával, a teremtő alapelvvel, amely az anyagba költözik, hogy azt élettel oltsa be, és a nagy világtörténeti időszakok során tökélyre vigye a nagy áldozatot, a nagy művet: a szellem maradéktalan kinyilatkoztatását az anyagon keresztül, és ezáltal az anyag átszellemítését.

A világkorszakok Előtte állok. Feszülten figyelek a szavaira: – A Föld és lakosai még nincsenek tisztában a Földet a kozmosz felől elárasztó erőkkel, így nem is uralkodhatnak rajtuk, nem képesek tetszésük szerint átalakítani őket. A Földre a legkülönbözőbb kisugárzások érkeznek a világűrből, bolygónkat folyamatosan elárasztják ezek az energiahullámok. Minden, ami a Földön történik, az ezekre a rezgésekre adott közvetlen reakció. A Nap hallatlanul felerősíti annak a csillagképnek a rezgéseit, amellyel éppen fedésben áll, és amellyel azonos irányban sugározza ki energiáját a Földre! A négy évszak léte ezzel a jelenséggel áll összefüggésben. A Föld mozgásai azt a benyomást keltik, hogy a csillagos égbolt nemcsak körülöttünk forog, hanem más jellegű mozgásokat is végez. A Föld mozgásainak egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy tengelye egy kúp felületét írja le. Tengelyének egyik végpontja megközelítőleg egyhelyben marad, míg a másik egy kör kerületén fut végig. A Föld ezen mozgásának következtében tolódik el lassan a tavaszpont a kozmikus keréken, a Föld felől nézve visszafelé haladva. Az az időszak, amely alatt a Föld tengelye végigfut ezen a kúpszerű pályán, és ennek megfelelően a tavaszpont is körbejárja a zodiákust, 25920 földi évnek felel meg. Ezt az időszakot nevezzük világévnek. Ezt a számot tizenkettővel elosztva megkapjuk a világhónapot, amely 2160 földi évnek felel meg, és amely alatt a tavaszpont egy-egy csillagképen áthalad. A kozmoszból érkező rezgések a földi világtörténelmet is befolyásolják; a vallás, a tudomány és a művészet éppen uralkodó eszmeáramlatát annak a csillagképnek a kisugárzása határozza meg, amelybe az adott világhónap során a tavaszpont esik. A Földön lakozó testbe költözött lelkeknek – az emberiségnek – mindig az új időszakot kell megvalósítaniuk, és annak eszmerendszerén belül kell tevékenykedniük. Egy-egy nép valójában lélekseregnek tekinthető, bizonyos energiasűrűsödések megtestesülésének. Minden korszak más léleksereget, más fajt hoz magával a Földre, amelynek feladata az új eszmék megvalósítása, minden egyes világhónap elteltével egy-egy új

kultúra kibontakoztatása. Ha ezt a feladatát betöltötte, elhagyja a Földet, hogy más bolygókon fejlődjön tovább. Minden népen belül léteznek azonban egyének, akik az előző korszak küldetését nem hajtották végre maradéktalanul. Ők salakként maradnak vissza, és a Földön kell továbbfejlődniük. Ezzel magyarázható, hogy kultúrájuk nagy felvirágzása után a nemzetek hirtelen visszaesnek. A magas szintet elérő ősöket hirtelen elkorcsosodott és jellemgyenge utódok váltják fel, és az egykor nagyra becsült nemzet lassan megvetés tárgyává válik, és elveszti hatalmát. Ezek az utódok a legmagasabb földi fejlődési fokot elért, átszellemült, és a Földet elhagyó nemzet salakját alkotják. Az anyagi világ azáltal jött létre, hogy a világűrt átszelő isteni teremtő kisugárzásokban interferenciák és így sűrűsödések, anyagiasodások léptek fel. Ha az égitestek az isteni teremtő erő tiszta, átalakítatlan rezgéseinek lennének akár csak egyetlen pillanatra is kitéve, azonnal megsemmisülne minden anyag. A rögzített csillagok, a napok azok a nagy átalakítók, amelyek az összes égitest, így a Föld számára is elviselhetővé változtatják és sugározzák tovább a teremtő sugarakat. Minket a zodiákus csillagképeit alkotó rögzített csillagok felől érnek el az átalakított sugárzások. Ha tehát a legmagasabb isteni energiaáramot akarjuk ábrázolni, akkor annak a csillagképnek a jelképes formáját választjuk, amely a Földre a legnagyobb mértékben hat – ez pedig mindig az az időszakalkotó csillagkép, amelyben a tavaszpont éppen elhelyezkedik. Pillanatnyilag abban az időszakban vagyunk, amelyben a tavaszpont a Bika csillagkép elején áll. Isten (Ptah) tehát ennek a csillagképnek a kisugárzásaként nyilvánul meg, ezért ábrázolják a földi atmoszférában megnyilvánuló istenséget bika – az isteni bika, Apisz – alakjában. A kiegészítő csillagkép, a Skorpió-Sas vagy a kísértő, a földön csúszó kígyó, vagy pedig az isteni Hórusz alakjában jelenik meg az ábrázolásokon. Te is tudod, hogy amíg ez az energia a Földhöz kötődik, és az alacsony, a szellemet az anyaghoz bilincselő síkon nyilvánul meg, addig az embert egyre mélyebb testi kötődésekre csábító kígyóként jelenik meg. Ha azonban átszellemül, hozzásegíti az embert ahhoz, hogy a legmagasabb lelki szintet már a testében megélje. A kiegyenesedett kígyó képével ábrázoljuk a beavatást. Ez a jelkép jeleníti meg a felismerés és a tudás fájának úrnőjét. A beavatott magasan szárnyaló sas, amely a kígyót – a hajtóerőt – átszellemíti, és

szellemi erőként az értelmén keresztül juttatja kifejezésre. A beavatott tehát a Bika állatövi jegyeként megnyilvánuló istenség kiegészítő eszköze. A fennálló időszakban ezért tartják ezeket az állatokat az egész Földön „szent állatoknak”. Most már megértheted, miért változtatják a beavatottak Isten ábrázolását mindig annak a csillagképnek megfelelően, amelybe a tavaszpont éppen beleesik. Mindezen jelképek mögött azonban, az összes forma fölött, a megnyilvánulatlan kezdet, a magában nyugvó istenség áll. A Bika csillagkép annak a hármas megnyilatkozásnak, Isten azon arcának felel meg, amely földi-anyagi, összehúzó és megszilárdító hatású. Ennek megfelelően jelenleg elsősorban az anyagot felépítő és az anyagban ható erők hozzáférhetőek a Föld lakói számára, ezeket a legkönnyebb felhasználni, ezek állnak azonnal rendelkezésre. Küldetésünk lényege, hogy az anyagot az anyaggal, tehát az anyagot felépítő energiákkal győzzük le. Az anyag frekvenciáit, ezeket a rejtetten ható, mérhetetlen és az anyagot is megjelenítő erőket, tehát az anyag szellemét használjuk fel magának az anyagnak a legyőzéséhez: a frigyládát ezeknek az energiáknak az egész oktávjával töltjük fel, ezzel tartjuk kézben az anyag törvényeit, vagyis az építő és a romboló, a materializáló és a dematerializáló erőket. Ilyen módon tartjuk ellenőrzésünk alatt az anyag súlyát is, amelyet megszüntethetünk, csökkenthetünk vagy növelhetünk. Ismereteink idővel teljesen kibontakoznak és felvirágoznak. Akkor azonban, a szüntelen mozgás és változás következményeként a Föld lassan elhagyja a kozmosznak azt a területét, ahol a Földünk jelenlegi arculatát meghatározó energiák hatnak. Fokozatosan elmaradnak bizonyos energiák, helyüket mások veszik át, és a Földre ható erők összhatása lassan megváltozik. Ennek egyik következménye lesz, hogy a mostaniaktól egyre eltérőbb lények jönnek világra. Az emberiség lassan megváltozik. Az általunk ismert törvényszerűségeket már nem fogja megérteni. Azok a jelképek és szavak, amelyekkel a teremtés törvényeinek titkát fejezzük ki, elvesztik tartalmukat, és évezredekre üresek, semmitmondóak maradnak. Az emberiségnek új tananyagból kell letennie vizsgáit. Mint már tudod, az utolsó főpap, azt követően, hogy tudásunk utolsó méltó őrzőjét beavatta, és a frigyládát, valamint az életpálcát átadta neki, munkatársával együtt bezárkózik a nagy piramisba, belülről

elzárják a kijáratot a nyílásba illő sziklatömbbel, majd magukat és összes berendezésünket és eszközünket megsemmisítik, hogy titkainkat megmentsék a beavatatlan kezektől. Közben az utolsó beavatott, aki a nép köréből fog kiemelkedni az új időszak bevezetésének küldetésével, kimenti ebből az országból a frigyládát és az életpálcát, és messzi vidékre viteti azokat. Népe előtt kihirdeti az új időszak eszméit. Ebben az időszakban a tavaszpont a Kos csillagképén vándorol át, amely kiegészítőjével, a Mérleg csillagképpel együtt a legnagyobb hatást fogja kifejteni a Földre. – Gyere, kislányom – szólal most meg Ptahhotep –, kezemet a homlokodra helyezem, hogy láthass néhány képet a jövőből. Ptahhotep egy heverőhöz vezet, amelyen a neofiták szokták az irányítása alatt gyakorolni a tudat időbeli áthelyezésének képességét. Ez azt jelenti, hogy a neofita tudatosan helyezi át magát egy-egy múltvagy jövőbeli időpontba, és azt jelenként éli át. Ptahhotep arra utasít, hogy feküdjek le, majd amikor kezét homlokomra helyezi, már érzem is fejemben az ismert zúgást és bizsergést. A következő pillanatban olyan képek bontakoznak ki, amelyek az álmok jelképes nyelvezetével mutatják meg a távoli jövő értelmét. A fáraó fogadótermét látom, de a terem idegen, és az ismeretlen fáraó nem beavatott, mint az apám, sokkal alacsonyabb szintű kisugárzás árad belőle. A fáraó előtt két méltóságteljesen szép alak áll. Két nemes arcvonású, lenyűgözően szép fivér. A kisugárzásuk alapján megállapítom, hogy az egyikük beavatott, a másik viszont pusztán éles eszű, kiváló szónoki képességgel megáldott ember. A beavatott hallgat, fivére azonban szónoki művészetét felhasználva megpróbálja rávenni a fáraót, hogy engedélyezze a szolgálatában rabszolgaként dolgozó népük kivonulását az országból, kettejük vezetése alatt. A fáraó nem enged, és csodát követel. A szónok ekkor a kezében tartott botot a fáraó elé dobja. A bot abban a pillanatban kígyóvá változik, amely tovakúszik. A fáraó hívatja a mágusait, hogy azok válaszoljanak a jelenségre. Ők is a földre vetik botjaikat, amelyek szintén kígyókká változnak, de az első kígyó felfalja a mágusok összes kígyóját. Értelmezem a képet: a bot az értelem, amely felbecsülhetetlen segítséget jelenthet. Ha azonban az értelem földi kötöttségében csak anyagi célokat szolgál, csúszó-mászó kígyóvá, az önzés és a

ravaszság kísértésévé válik. A két nemes ifjú önzetlenül küzd népe érdekében, kezükben a ravaszság bölcsességgé változik, amely a gyáva mágusok összes önző érvét megsemmisíti. Most megváltozik a kép: az egyiptomiak istenhagyása és önzése egyre súlyosabb sorscsapásokat von maga után. A fáraó ennek ellenére sem hajlandó a rabszolgasorsba kényszerített népet szabadon engedni. Végül elkövetkezik a legborzasztóbb csapás: Isten angyalai az összes elsőszülöttet – származzanak bár a fáraó vagy az egyszerű emberek családjából, legyenek akár elsőszülött állatok – egyetlen éjszaka alatt megölik. Az angyalok csak azokat kímélik meg, akik bárány húsából ettek, és nevüket a bárány vérével írták fel ajtójukra. Hogyan értelmezhető ez a jelkép? Az új időszakban a Kos állatövi jegy és annak kiegészítője, a Mérleg válik uralkodóvá. Amíg azonban ezeknek hatása még nem bontakozik ki teljes mértékben, a Kos kezdetben a kos gyermekeként, vagyis bárányként fog hatni. A beavatott köré fog gyülekezni az a nép, amelynek vérében ugyanaz az erő nyilvánul meg, amely a Kos csillagkép kisugárzásának is megfelel. Ennek a népnek a fiai az új időszak előfutárai, ők a „választott nép”, amely az emberiség számára új formában fogja kihirdetni a régi igazságokat. A régi időszak képviselőinek már távozniuk kell, küldetésüknek vége. Isten angyalai viszik el őket. Új kép: látom, amint a hatalmas beavatott kivezeti népét Egyiptomból. És mivel a Kos tüzes jegy, tűzfelhő lebeg előtte, hogy az utat mutassa számára. Kivezeti népét a lelki sötétségből, amely a jelenlegi időszak befejeztével Egyiptomra fog telepedni. A fáraó szíve azonban újra megkeményedik, megbánja, hogy szabad elvonulást biztosított a szolgasorba kényszerített népnek, és egész seregével üldözőbe veszi a menekülőket. Népe védelmében a beavatott felhasználja az életpálcát. A Föld vonzerejét hallatlan mértékben megnövelő ultramatéria frekvenciáit a fáraó seregére irányítja. Hirtelen olyan súlyossá válik a fáraó, összes harcosával, harci szekerével és állatával együtt, hogy az egész hadsereg, mintha gyökeret vert volna, elképesztő mértékben megnövekedett súlyával a földbe süllyed; és mivel minderre a tenger partján kerül sor, végül óriási hullámok csapnak össze a sereg fölött. Nagyon csodálkozom! Nem is a pálca hatásán, hanem az állatokon! A fáraó seregében egészen furcsa állatokat láttam, amelyek a harci

szekereket húzták, és amelyeken a harcosok ültek. A zebrához hasonlítottak, de nagyobbak voltak, és a legkülönbözőbb színekben jelentek meg, barnában, fehérben, szürkében, sőt feketében is! Még soha nem láttam ilyen állatokat! Ezek azok a négylábúak, amelyekről apám beszélt? Gyönyörű állatok! A képek azonban változnak: a beavatott a „pusztában”, a két időszak közötti egyre nehezebb átmeneti korban tartózkodik népével. Két korszak ugyanis soha nem választható el egymástól élesen, a kettő határa mindig egybefolyik. így jönnek létre az átmeneti korok, amelyekben a leáldozó és a feltörekvő csillagkép hatása egymás ellenében, egyaránt legyengített formában jelentkezik. A megmerevedett eszmék már nem elégítik ki az új nemzedéket, az idősebbek viszont az új eszméket nem tudják megemészteni. A nép nagy része a megcsontosodott felfogáshoz, vagyis a Bika csillagkép eszméihez ragaszkodik, amely azonban már nem a kifejlett bika erejével, hanem legyengülve, egy kis bika, a borjú erejével hat csupán. Mivel az álmok jelképes nyelvezetében a szellemet mindig az arany képviseli, jövőbeli látomásomban egy aranyborjú is megjelenik, amelyet a beavatott vezető népe körültáncol és bálványként imád. A nagy beavatott közben „a hegyen” tartózkodik, és „négyszemközt beszél Istennel”. A legmagasabb tudati állapotban van, Istennel azonosul. Isten akaratának megtestesítője. Az új eszméket két vallásos jelképen keresztül kell közvetítenie a népének: az áldozati bárányon keresztül, amely a Kos csillagkép jelképe, valamint a tíz parancsolatot tartalmazó két törvénytáblával, amely a kiegészítő Mérleg csillagkép szimbóluma. Az áldozati bárány az isteni önnönvaló, amely az anyagba költözvén a háromdimenziós világ két nagy pillérén, az időn és a téren hagyja magát keresztre feszíteni, vagyis saját életét áldozza fel a Föld átszellemülése és megváltása érdekében. A két törvénytábla, amelyek a mi templomunkban a szent „Hórusz” sólyom fején helyezkednek el, és a teret átszelő teremtő alapelvet képviselik, az önnönvaló belső struktúráját szimbolizálva jelennek meg a lélekben, erkölcsi törvényekként. Ezek az isteni igazságok több mint kétezer éven át maradnak meg vezető eszmékként, vallásos szimbólumokként. Általuk valósul meg az új időszak próbatétele.

Amikor a beavatott leviszi a kész törvénytáblákat, és látja, hogy népe az aranyborjút imádja, olyan dühvel vágja a két táblát a földhöz, hogy azok darabokra törnek, és Istent engedetlen népe megbüntetésére kéri. Ekkor kis mérgeskígyók esnek le az égből a kísértő, a Skorpió csillagképből származó hajtóerő jelképeiként, és megmarják az aranyborjút imádó embereket. Az embereknek pedig igen nagy szenvedéseket kell kiállniuk a kígyómarások miatt. A beavatottnak megesik a szíve szerencsétlen népén. A tábor közepén két gerendát állít fel T alakban, és függőlegesen, fejjel fölfelé, egy rézkígyót helyez el az építményen. Ez a felismerés és tudás fájának, a kígyófának a jelképes ábrázolása. A kígyó – amely már nem lefelé, hanem felfelé irányul – többé nem az embereket a test vermébe csaló nagy kísértő, hanem az embereket az egységbe, Istenhez visszavezető legmagasabb bölcsesség jelképe. A rézkígyót megpillantó betegek egyetlen pillanat alatt meggyógyulnak. Megértem: azok az emberek, akik nem tudják, vagy nem akarják magukévá tenni az új időszak eszméit, lelkükben megbetegednek. Már nem találják helyüket az emberek között, nehezen elviselhető lelki konfliktusoknak teszik ki magukat. Ez az állapot csak azáltal gyógyítható, hogy valaki lényük középpontjába vezeti őket, ahol a kígyófa magasodik. Ha ezek az emberek megpillantják ezt a fát – anélkül, hogy a gyümölcseiből ennének –, ismerik az isteni igazságokat, anélkül, hogy önző céljaikra használnák fel őket, és így meggyógyulnak. A bölcsesség és az önzetlen mindentudás ugyanis a lélek összes betegségére gyógyír. A jövő képei továbbperegnek: a nagy beavatott az új időszak – az ígéret földjének – küszöbéig vezeti népét, majd felmegy egy hegyre, és eltűnik; testére soha nem lelnek rá. Tudom, éppúgy dematerializálódik, ahogy az utolsó főpap is maradéktalanul megsemmisítette magát a piramisban a munkatársával és összes titkos berendezésével együtt. Az új időszak megvalósítására hivatott választott nép továbbvándorol, és nagy mesterének bölcsességét, titkos tanítását betűhöz híven őrzi. Csak a frigyláda veszíti el lassan mágikus erejét; és nincs már beavatott, aki az életpálca segítségével újra feltölthetné.. Eltelik egy világhónap, és a Föld újra előbbre haladt kúp formájú pályájának tizenketted részével. A tavaszpont lassan átcsúszik a Halak állatövi jegyébe. Az emberek újra nyugtalanok, az elhasznált és

megmerevedett tanításokban már nem találják azigazságot. Pásztor nélküli nyájhoz hasonlatosak. Ebben az átmeneti időszakban születik meg egy Avatar – Isten fia –, a következő időszak nagy tanítómestere, hogy a legmagasabb küldetést, a teremtés legnagyobb titkát valósítsa meg: Isten testi jelenlétét ezen a Földön. Istennek a fia a mennyei áldozati bárány földi megfelelője, ugyanis ahogy az isteni világönnönvaló is feláldozza magát, felvállalja a háromdimenziós világ anyagi kényszerét, és elszenvedi az örökké tartó keresztre feszítést az idő és a tér két nagy pillérén, úgy Istennek az isteni önnönvalót teljes egészében kifejezésre juttató fia is elszenvedi az anyag bosszúját, és felvállalja a tudatlan emberek által okozott halált. Az az ember, aki tudatában a testével azonosítja magát, belső sötétségben él, és olyan istállóhoz hasonlítható, amelyben állatok – az állati-testi ösztönök – laknak. Ennek az istállónak az éjszakai sötétjében születik meg az isteni gyermek: az öntudat. Az emberek két típusa fogja az isteni gyermeket felismerni, és előtte meghajolni: az együgyűek, a teljesen képzetlenek, tanulatlanok, akik az értelem kétkedését még nem ismerik, és a természettel egységben élnek; valamint a bölcsek és beavatottak, akik az értelem kibontakozásának hosszú útját már maguk mögött tudják, és nem értelmüket akarják csillogtatni, hanem belső nézőpontból szemlélik a dolgokat, mint a Kelet nagy bölcsei és mágusai! Az új időszak vallási jelképei a Halak és a Szűz, a két egymást kiegészítő csillagkép. Az Isten fia halászok közül választja ki követőit. A Földnek járó adót egy hal szájából kivett aranyérmével fizeti ki. Az emberiséget tápláló tanítását ebből a két, egymást kiegészítő csillagképből meríti. Mondandóját azonban a legkülönbözőbb fejlődési fokon álló emberek hallják. Azoknak, akik lélekben már felébredtek, tehát elérték az ötödik, a szellemi síkot – az ötezer embernek – minden tudását átadja, a két halat és az öt kenyeret, az öt búzaszemet, amely a jelképesen ábrázolt Szűz kezében tartott kalászban helyezkedik el. Azonban még ez a lélekben felébredt ötezer ember sem képes teljesen magáévá tenni az Isten fiának legmagasabb szintű eszméit, még egy teljes világidőszak alatt sem! Az általa adott táplálékból tizenkét kosár maradékokkal van teli. Ez azt jelenti, hogy az emberiségnek az önnönvaló titkait a tizenkét állatövi jegy minden megnyilvánulásában

meg kell ismernie. Ezeknek a magas igazságoknak a megértéséhez és megvalósításához tizenkét világhónapra, tehát egy egész világévre van szüksége az emberiségnek, ami huszonötezer földi évet tesz ki! Mindazoknak, akik csak a negyedik szintig képesek eljutni – a négyezer embernek –, Isten fia a két állatövi jegy igazságainak csak egy részét osztja ki táplálékul, nekik csak „némi” hal és öt kenyér jut. Még ezt a „némi” eszmeiséget sem tudják azonban ezek az emberek magukévá tenni, hét kosár maradékokkal lesz teli. Az anyagi beállítottságú embereknek először a hét sík titkait kell megismerniük. Csak azt követően válnak éretté az önnönvaló kozmikus igazságainak befogadására. A Halak csillagkép a vizes háromszöghöz tartozik. Ennek megfelelően ebben az időszakban a víz általi próbát keli kiállnia az emberiségnek: a vizet vízzel kell legyőzniük. Csodálkozó szemem előtt olyan gépet látok, amelynek segítségével az emberek a gőzzé változtatott vizet állítják munkába. Nagy hajókat is látok – valóságos úszó városokat! –, amelyek roppant sebességgel szelik át az óceánt. Ezeket a hajókat is a víz erejével – gőzzel – hajtják meg. Az emberiség kiállja a próbát: a vizet vízzel győzi le. Az orvostudományok terén is a víznek jut vezető szerep a gyógymódok között. Mindenfelé fürdő- és gyógyhelyeket látok, amelyekben a víz hatására épített legkülönbözőbb gyógymódokat alkalmazzák: tengervizes fürdőket, iszappakolásokat, forró és hideg vizes fürdőket, borogatásokat és a vizes kúrák más változatait. Még a harmat gyógyító erejét is igyekeznek kihasználni, ezért járkálnak mezítláb a nedves fűben. Ennek a korszaknak a végén azonban, amikor a tavaszpont már a következő csillagkép, a Vízöntő felé közeledik, az emberek a vízre alapozott műszaki berendezéseket találnak fel. Ez már a Vízöntő, a műszaki haladás korszakának előszele. A határokat nem ismerő és minden akadályt félresöprő Vízöntő csillagkép kisugárzása az emberiség eszméiben és társadalmi felfogásában jelentkezik. A Halak korszakának végén ezek a rezgések forradalmi változásokhoz vezetnek azokon a területeken, ahol az emberek a legfogékonyabbnak mutatkoznak a hatásukra. Az uralkodó osztályok tagjainak ezreit látom börtönben ülni. Egy olyan szellem is megjelenik lelki szemem előtt, amely már az új, közelgő időszak vonásait hordozza magán, és az

uralkodó osztály számtalan képviselőjét fogja lefejezni, vagy más módon kivégezni. Egy kép abból a korszakból, amelyben a Vízöntő energiái már teljes erővel hatnak, azt mutatja, hogy ennek a korszaknak a nagy tanítója a három uralkodó vallást elválasztó összes korlátot lebontja. Egyéniségével bizonyítja be, hogy minden vallás lényege ugyanaz az igazság – ugyanaz az Isten. A vallás és a tudomány közötti válaszvonal is eltűnik, mivel az emberek rájönnek, hogy minden, maga az anyag is hullámmozgás, valamint hogy a szellemi és az anyagi megnyilvánulások között csupán frekvenciaeltérésekre visszavezethető különbségek léteznek, lényegét tekintve azonban minden az összes erő egyetlen ősforrásának, Istennek a megnyilvánulása. Minden hullám, amint azt a Vízöntő jelképes ábrázolása is mutatja: egy természetfölötti lény hullámokat önt ki a korsójából. A Földet elárasztó szellemi áramlatok ezt a hatást mutatják. A tudomány felfedezi a „hullámelméletet”. Számtalan találmányt látok, amelyek mind a hullámok jellemzőire alapulnak. A fény hullámainak hatásával előállított, személyeket, tájakat és tárgyakat ábrázoló képeket látok. Az anyagon áthatoló és annak sűrűségét kimutató hullámokat kibocsátó berendezések jelennek meg előttem. Léteznek hullámok, amelyek kimutatják a bolygók és csillagok anyagának alkotóelemeit. Elektromos, hang-, fény- és illathullámokat használnak fel az emberek. Az orvostudomány már nem vízzel gyógyít, hanem áttért a hullámokkal való gyógyításra. A gyógyító sugarak között az infravöröstől az ultraibolya tartományig terjedő sugarak egyaránt szerepelnek, de felhasználásra kerülnek a rövidhullámok mellett a még azoknál is rövidebb és áthatóbb hullámok, frekvenciák is... A Vízöntő Isten levegős arcához tartozik. Az emberiség pedig levegővel győzi le a levegőt, vagyis olyan energiákkal, amelyek a gáz halmazállapotból nyerhetőek. Látom, hogy az emberek a gőzgépeket olyan eszközökkel cserélik fel, amelyeket gázzal lehet meghajtani. Csodálkozó szemem előtt emberkéz által készített, hatalmas, a levegőben repülő sáskák jelennek meg, amelyek gyomrában emberek ülnek! Ezeket a gépeket gáz hajtja: levegő uralja a levegőt... Az Oroszlán kiegészítő csillagképe által az emberek újra felismerik Isten legerősebb megnyilatkozását a Földön: a Napot – a nagy Rát –

újból a Földön megnyilvánuló összes energia ősforrásának tekintik. Az emberek ismét napimádóvá válnak, ha nem is vallási cselekedeteken keresztül. Az Oroszlán hatása azonban egy másik síkon is nyomon követhető: a Vízöntő minden korlátot lerombol, a központi gyűjtőpont nélküli korlátlanság azonban elmebetegséghez, a szellem halálához vezet. A Vízöntő határokat nem ismerő lelkülete a tudatlan tömegekben hatva az egész emberiség elmebetegségéhez, anarchiához, mindent megsemmisítő káoszhoz vezetne. A kiegészítő Oroszlán csillagkép hatására az uralkodói tulajdonságok olyan alkalmas személyiségekben koncentrálódnak, akik diktátorként fogják össze és vezetik az emberiséget. Az emberek ebben az időszakban fedezik fel a bolygóközi utazás lehetőségét. A Földet a világűr többi részétől elszigetelő korlátok leomlanak, az országok közötti határok is eltűnnek. Az egész emberiséget egy központból fogják irányítani. „Egy istálló, egy pásztor. „ Az örök kerekek továbbgördülnek, és a Föld új időszakba lép át, a Bak és kiegészítő csillagképe, a Rák hatása alá. Az emberek figyelme újra a Föld felé irányul. Észreveszik, hogy tág ismereteik ellenére életadó anyjukról, az anyaföldről még vajmi keveset tudnak. Ebben az időszakban állják ki a földföld általi legyőzésének próbáját. A Bak csillagkép ugyanis Isten földi arcához tartozik. Olyan eszközt készítenek, amely ugyanarra az alapelvre épül, mint a mi frigyládánk. Ennek segítségével uralják az anyag súlyát, vagyis a Föld vonzerejét ellenkező irányultságú energiákkal képesek megszüntetni, vagy éppen ellenkezőleg, ultramateriális kisugárzások segítségével megnövelni. Az emberek földtömegeken, a hegyek belsején áthatolva közlekednek, a legrövidebb, egyenes utat választva, ahelyett, hogy kerülgetniük kellene a kiemelkedéseket. Az erre a célra szolgáló gépük haladás közben maga előtt mindent dematerializál, hogy akadálytalanul juthasson előbbre, majd hátrafelé újra kisugározza az összesűrített energiát, ilyen módon helyreállítva az átszelt földtömegek egységét. Az emberek anyaggal – az ultramatéria energiájával – győzik le az anyagot. Ez azt jelenti, hogy a föld mélyébe képesek hatolni, és a bolygónk belsejében ősformájukban dühöngő, még kihasználatlan, roppant erőket és energiákat – tehát a vulkánok erőit is – az emberiség szolgálatába állítják.

A Bak csillagkép kiegészítője, a Rák nagy befolyást gyakorol az emberek lelki életére. Ennek az időszaknak a nagy tanítója az emberi lélek mélyén szunnyadó, hatalmas erőforrások titkát tárja fel. Aki megleli a kulcsot ezekhez az erőforrásokhoz, olyan szellemi képességek birtokába jut, amelyeket a tudatlanok „természetfölöttinek” neveznek. Az egész világra kiterjedő nyilvános iskolák hálózatát látom, ahol ezeket a magasabb képességeket már gyermekeknek tanítják olyan gyakorlatok segítségével, amelyekre nálunk csak a templomban szolgáló papjelöltek kaphatnak engedélyt. A tudás egyre nagyobb körben terjed el, és a legszélesebb rétegek számára válik elérhetővé. A képek hirtelen elhalványulnak, újra a közvetlen környezetemet érzékelem. Kábultan fekszem a heverőn, a jövőből származó képek megdöbbentő hatása alatt. Ptahhotep előttem áll, és amikor már sikerül valamennyire összeszednem magam, talpra segít. Mára befejezte tanítását. – Mint láthatod, gyermekem, a Föld lakói egymásban ható kisebb, nagyobb és még nagyobb körökben részesülnek a beavatásban. Egyegy ember a személyes beavatását egyetlen élet keretén belül kaphatja csak meg. De nép is részesülhet a beavatásban, amennyiben a népet alkotó teljes közösség felküzdi magát a fejlődés legmagasabb fokára, és földi küldetését betölti. Végül pedig az egész Föld megkapja a beavatást, miután Isten négy arcának körét bejárta, és a törvényszerű fejlődési folyamatban a beavatás minden fokozatán áthaladt, hogy végül a teljes átszellemülésig – az anyag megváltásáig – jusson el. A Föld idejével kifejezve ez még világkorszakokat fog igénybe venni. Számtalan földi, sőt világéven keresztül járja még a Föld a zodiákus körét. Ennek a végtelenül hosszú útnak csak apró darabkáját mutattam meg neked. Az emberiség földi történelme nem a véletlenen alapul. Fel kell ismerned, hogy a fejlődés minden lépése isteni előrelátás, isteni tanítás alapján következik be. Az ember ezt a végtelenül hosszú utat egyetlen emberélet leforgása alatt is végigjárhatja, ha akaratát maradéktalanul erre a célra összpontosítja. Ptahhotep megáld, és búcsúzásként így szól hozzám: – Holnap gyere el megint, fontos mondandóm van számodra.

Az utolsó előkészületek Másnap már alig várom az estét, hogy újra megjelenhessek Ptahhotepnál. Az önmegtartóztatás terén ugyanakkor már elértem annyit, hogy még akkor sem eresztem el a gyeplőt, ha valami ilyen nagy hatást gyakorol rám. Teljes tudatossággal figyelem az idegi központjaimra ható külső benyomásokat, és egyszerűen nem engedem, hogy idegeim felajzott állapotba kerüljenek. Abban a pillanatban, ahogy a természetes reakcióra sor kerülne, tudatomat e folyamat és idegközpontjaim közé helyezem, és egész idegrendszeremet acélos nyugalommal töltöm el. Most azonban, hogy Ptahhotepnak fontos közlendője van számomra, alig tudom megakadályozni, hogy már a puszta gondolatra is – és igen gyakran gondolok erre – gyorsabban kezdjen verni a szívem. Végre eljön az este. Szaladva megyek végig a hosszú oszlopfolyosón a kicsi vendégszobáig, hogy teljes mértékben uralkodni tudjak magamon, amikor előtte állok. Ptahhotep a szokásos módon fogad. Nemes arca leírhatatlan magasztosságot sugároz, így nem tudom eldönteni, van-e valamilyen rendkívüli mondandója. – Kislányom – szólal meg –, eljutottál odáig, hogy a testedben érvényesülő természeti erőket tudatod irányítása alá tudd vonni. Mostantól csak tőled függ, kifejezésre juttatod-e ezen erők valamelyikét. Felhívom azonban a figyelmedet, nem kizárható annak a lehetősége, hogy újra rabszolgává válj. Ha tudatosan akarod, senki nem akadályozhat meg sem abban, hogy szellemi szabadságod megőrizd, sem abban, hogy adott esetben újra kiszolgáltasd magad az önnönvalódból származó erőknek. Isten akarata, következésképpen törvény, hogy minden lélek teljes döntési szabadságot élvez. Ezt a szabadságot senki sem sértheti meg. Az állandó önellenőrzést tehát egy percre sem adhatod fel. Éretté váltál a beavatásra. Ne feledd azonban, hogy a beavatással járó mindentudás és mindenhatóság nagy felelősséget von maga után. Alaposan át kell gondolnod a felelősség tudatában, tényleg meg akarod-e kapni a beavatást. Maradj három napig otthon, és fogadj erre az időre teljes némaságot. Ha az elhatározásod eléggé erős, apád a negyedik napon – újholdkor –

ide kísér, hogy a beavatást megelőző utolsó előkészületeket is megtedd. Azt szeretném válaszolni, hogy már most biztos vagyok elhatározásomban, de látom, eltökéltségemet ő is érzékeli. Az előírásokat ennek ellenére be kell tartani. Mélyen meghajlok Ptahhotep előtt, és távozom. A három napot arra használom fel, hogy búcsút mondjak mindennek, amihez személyes kapcsolat fűzött, vagy fűz még mindig. Tudom, hogy amikor majd beavatottként kilépek a templomból, egészen más lény leszek. Még egyszer körbesétálok a kertben, ahol valaha egészen kis gyerekként anyámmal sétálgattam a virágok között. Felkeresem az összes kedvenc helyemet, ahol játszottam, vagy később az életről álmodoztam. Mindenütt megállok, és búcsút veszek mindegyik virágtól, mindegyik fától és a kislánytól, egykori személyiségemtől, aki valaha oly boldog volt itt. Azután meglátogatom a nagy medencében úszkáló aranyhalakat, amelyeket már akkor etettem, amikor még alig tudtam járni, és karcsú, gyengéd, fehérbe öltözött női alak fogta a kezemet, nehogy a vízbe essek. Ma is érzem ennek a fehér, éterien finom lénynek a jelenlétét. Máig mélyen kötődünk egymáshoz, és tudom, hogy a testbe születés törvényeinek megfelelően éppúgy fog segíteni az itteni és a túlsó világ közötti küszöb átlépésében, ahogy annak idején segített a túlsó oldalról beleszületni ebbe a világba. Végül az oroszlánudvarba megyek, hogy elbúcsúzzak kedvenc oroszlánjaimtól. Amíg nem részesülök a beavatásban, csak az oroszlánfelügyelő jelenlétében léphetek be. Ma utoljára kísér el a felügyelő, mivel beavatottként már én is hatalommal fogok bírni az állatok fölött, és így nem lesz szükségem védelmére. Ebben az udvarban csak az uralkodó család oroszlánjait tartják. Itt él apám fenséges oroszlánja, amely a fogadások alkalmával az emberfölötti hatalom jelképeként ül mellette. Itt vannak a kocsinkat húzó oroszlánok, valamint az én két kölyökoroszlánom: Su-Ghaar és Sima. Mindkettő apám fogadásokon megjelenő oroszlánjának a kölyke, fajuknak éppoly intelligens, rendkívüli érzékenységű, csodálatos példányai. Mindkettő olyan forrón szeret, mintha nem is nő, hanem nőstény oroszlán lennék. Különösen Su-Ghaar szerelmes belém, és

nagyon izgatottá, sőt féltékennyé válik, ha nemcsak őt, hanem Simát is megsimogatom. Vigyáznom kell, szeretete nehogy féltékenységi dührohamba csapjon át. Ez hallatlanul veszélyes lenne! Ha belépek, Su-Ghaar már fut elém, és fenséges fejét hízelgőn nyomja a kezemhez, hogy fülét, nyakát cirógassam, sörényét simogassam. Azután szokás szerint meg akarja nyalni az arcomat, nekem pedig ravaszul kell kitérnem, nehogy megsértődjön, és megharagudjon. Meleg, véres húsfalatot nyújtok át neki, ő pedig evés közben megengedi, hogy Simát is megsimogassam, és neki is adjak egy darab húst. A harmadik, utolsó napon, napfelkelte előtt, apámmal kihajtunk az oroszlános kocsin. Száguldunk. Ptahhotep utasításának megfelelően nem szólalhatok meg, de parancs nélkül is hallgatnánk, hiszen szavak nélkül is megértjük egymást. Az igazság láthatatlan emberhez hasonlatos. Csak azáltal válhat láthatóvá, hogy ruhát vesz magára. Ha sok és bő, lötyögő ruhát hord magán, csak nagyon tökéletlen elképzelést alkothatunk róla. Minél kevesebb és testhez állóbb ruhát vesz fel, annál pontosabb képet nyerünk róla. De bármilyen pontos képet adjon is a ruházat, továbbra is befedi őt, és csak a ruhát látjuk, nem magát a láthatatlan embert. Ugyanez a helyzet az igazsággal! Minél kevesebb szóval fejezzük ki – vagyis fedjük be a láthatóvá tétel érdekében – az igazságot, annál könnyebben ismerjük fel. A szavakba öltöztetéssel akadályozzuk, hogy magát az igazságot láthassuk meg, közvetlenül, a maga eredeti mivoltában. Akik nem látnak a lélekbe, csak szavakkal képesek megérteni egymást, így azonban egymás gondolatait, szándékait sem látják, csak az azokat leíró szavakat. Ám mi ketten apámmal magunkat látjuk! Akkor pedig minek fedjük be szavakkal gondolatainkat, lelkünket? Egyszerűen egymás számára vagyunk jelen, és élvezzük a jelenlét egységét! Az oroszlánok száguldanak... hallgatunk... mindketten tudjuk, mit jelent ez az utolsó néhány nap. A nagy nap hajnalán búcsút veszek Menutól és Bo-Ghartól. Menu olyan kétségbeesetten zokog, mintha a temetésemre készülnék. Valami borzasztó, baljós előérzete van. Képtelen vagyok megvigasztalni. A kis Bo-Gharnak fogalma sincs, mi zajlik körülötte, mégis bőg, mivel látja, hogy menni készülök, és Menu is sír. Amikor át akarom ölelni, térdre

veti magát előttem, átkarolja lábamat, és ünnepélyes komolysággal, lelke legmélyéről szól hozzám: – Királynőm, drága királynőm, ne feledd el, amit most megfogadok előtted: ha bármikor is veszélybe kerülsz, én megmentelek! Még ha a Föld másik végén lennék is, eljövök hozzád, hogy megmentselek! Ne feledd el, Isten a tanúm: megfoglak menteni! Drága kicsi Bo-Ghar! Meg akar menteni! De mitől? Ha Ptahhotep már érettnek tart a beavatásra, hogyan kerülhetnék veszélybe? És miért mondja a kicsi, hogy a Föld másik végéről sietne a megmentésemre? Hiszen itt van mellettem, hogyan is juthatna olyan messzire? Az időpont azonban nem alkalmas, hogy elgondolkozzak a szavain. Mindkettőjüket átölelem, majd átmegyek apám lakosztályába. Apám komolyan és szomorú arckifejezéssel fogad, szemén látom, mennyire magába mélyed. Ő is lát valami baljós eseményt a jövőmben? Átölel, majd szeretetet sugárzó jobbját a fejemre helyezve áldását adja rám. Azután elindulunk. Ptahhotep a kis vendégszobában vár ránk. Mielőtt belépnénk, a hosszú oszlopfolyosón megjelenik egy pillanatra Ima. Angyali arca sugárzik, bátorítóan mosolyog rám tekintetével, majd újra eltűnik. Tudom, a próbatételek nehéz óráiban az ő szeretete is elkísér. Apám Ptahhotephoz vezet. Kezemet Ptahhotep kezébe helyezi. Még egyszer szeretetteljesen tekint rám, majd elhagyja a szobát. – Kedves lányom – szólal meg Ptahhotep –, ma a sorsodat az idő és a tér világában kinyilvánító törvény egyik nagy köre zárul be. Ez a kör – földi pályafutásod – abban a pillanatban elrendeltetett, amikor először kiszakadtál az isteni egységből, bumeránghoz hasonlóan, amely már az elhajítás pillanatában magában hordozza a pályáját és a kiindulóponthoz való visszatérés idejét meghatározó erőket. Jelenlegi jellemedet és sorsodat ugyanazok az erők alakították ki, mindkettő számtalan életed hatásainak és ellenhatásainak, tetteidnek és tapasztalataidnak okából és következményeiből ered. Életeid során az önnönvaló nyilvánult meg világkorszakok óta, és kristályosodott ki jelenlegi személyiségedben. Amilyen a jellem, olyan a sors, következésképpen a jövő is. Az önnönvaló a jellem szűrőjén keresztül sugározza ki teremtő erejét a megtestesülésbe, és a lélek mélyén ezekből az enrgiákból állnak elő képteremtő erők révén az álomképek, amelyek kivetülnek az anyagi világba, és ott „egyénként”, „sorsként”

manifesztálódnak. Az önnönvaló ugyanazokat a teremtő erőket sugározza mindenkibe. Hogy ezekből a kisugárzásokból mégis annyira eltérő álomképek – annyira eltérő személyek és sorsok – állnak elő, az embereket a paradicsomi állapotból való kiszakadás óta számtalan összefüggésen keresztül befolyásoló különböző hatások következménye. Hogy az önnönvaló még megvalósulatlan, de a lélek mélyén – a tudatalattiban – megvalósulásukra váró jövőképei az anyagi síkon „valósággá” válnak, vagy csupán „álomképek” maradnak, attól függ, milyen szinten azonosítja magát az ember a tudatával. Az „álom” is „valóság”, csupán az anyagtalan, képalkotó energiák világában. Amit itt a Földön „valóságnak” neveznek, szintén csak „álom”, az önnönvaló kivetülése, csak éppen alacsonyabb szinten, az anyagban ható, a Föld atmoszférájába beleálmodott álomképként nyilvánul meg. A sors tehát egy jövőbe vetített kép megtestesülése, materializálódott álom. Amíg az ember önnönvalójának – Istennek – az akaratát hagyja érvényesülni, az anyagi síkon, az úgynevezett „valóságban „ az történik, amit tudatosan akar. Következésképpen a sorsát is a kezében tartja. Az ember önnönvalója ugyanis rendelkezik azzal a képességgel, hogy a tudatalattiban megvalósulásra váró álmokat újra feloldja és szellemi energiává alakítsa. Abban a pillanatban azonban, ahogy az ember idegen, nem az önnönvalójáhól, hanem az alacsonyabb természetéből, a testéből eredő erőkkel azonosul, azokat tekinti az akaratának, többé nem az történik, amit ő maga, hanem az, amit a teste akar – bármennyire meg legyen is győződve arról, hogy a „saját” akaratát érvényesíti. így kiesik a kezéből sorsának irányítása, és teljesen kiszolgáltatottá válik a vak sorserőkkel szemben. Ebben az esetben tudatalattijában szunnyadó „álomképei” szükségszerűen és jóvátehetetlenül bekövetkező „valós” eseményekké válnak a földi síkon. A beavatás során a következő történik: mielőtt testi tudatosságodból újra felébredsz az isteni minden-öntudatban, azok az energiák, amelyeket jellemednek megfelelően világkorszakok óta alakítottál ki tetteiddel és azok visszahatásaival, és amelyek most kész események csíráiként várnak megvalósulásukra, a tudatodban álmokként jelennek meg. Megsemmisíteni nem tudod őket, mivel a teremtő erőkből származnak. Megakadályozhatod azonban, hogy az anyagi világ szintjére ereszkedjenek, és ott megvalósuljanak, ha tudatoddal a lelked

mélyére szállsz, oda, ahol ezek az erők szunnyadnak, és ezeket az álmokat életre kelted, a magad számára teljes valóságként éled át. Az „átélés” azt jelenti, hogy az ember a már kibocsátott erőit visszahúzza a tudatába, és tudati állapotként éli át őket. Ezáltal feloldódik az erők belső feszültsége. Lecsengenek, elvesztik hatásukat, és megsemmisülnek. Beavatásod során tehát egész jövődet különböző tudati állapotok – álomképek – sorozataként fogod a tér és az idő korlátain felülemelkedve átélni. Ekkor „egyéniségedtől” és így egyéni sorsodtól is megszabadulsz. Testedet továbbra is Isten teljesen személytelen eszközeként fogod felhasználni. Hiszen minden beavatottnak feladata, hogy a Földön maradjon, és segítsen a többi „kivetülést” – egyént – is kiszabadítani az anyag, a test béklyóiból, a vak sors karmaiból, hogy ők is visszataláljanak a szellemi-isteni egység állapotába. A cél az, hogy minden, ami meghasadt, és így az anyaghoz kötődött, megtestesült, újra hazatérjen az elveszett paradicsomba, az isteni egységbe. Ha azonban a beavatott ellentétes hatást fejt ki, vagyis ha magas energiáival egyéni valóságot teremt, tehát egyéni tudatából a legmagasabb teremtő, mindenen áthatoló erőket nyilvánítja ki, és azokat a testébe irányítja, akkor még mélyebbre hullik, mint az az ember, aki a paradicsomi egységből kiszakadt tudatával cselekszi ugyanezt. A mindennapok embere csak anyagi mivoltából eredő erőit irányítja az anyagba. Testi erőket él át a testében, ami számára így nem jelent bukást. Erőit ott juttatja kifejezésre, ahonnan azok származnak: az anyagi erők az anyag síkján maradnak. A beavatott azonban nem testi erőket használ fel. Ha magas, szellemi energiáit a testébe irányítja, újra elbukik. Minél magasabb energiákat használ fel, annál mélyebb lesz a bukása. Ha tehát részesülni akarsz a beavatásban, számolnod kell azzal, hogy amit az átlagember különösebb következmények, „büntetés” nélkül megtehet, azt te beavatottként nem engedheted meg magadnak, mivel többé nem emberi, hanem isteni erőket sugárzol ki és hozol mozgásba. Ha ezeket az erőket a testedbe irányítod, kiégeted idegközpontjaidat, és üstökösként zuhansz a feneketlen mélységbe. A felkészítő gyakorlatok révén már elérted azt a szintet, amelyen felfoghatod ezeket az igazságokat. így teljes felelősséggel válaszolhatsz: van-e bátorságod ahhoz, hogy magadra vedd ezt a nagy

felelősséget, a veszélyt, mindezeket a törvényeket; továbbra is meg akarod-e kapni a beavatást, vagy inkább visszalépsz, és földi életedet emberi mivoltod törvényei szerint viszed tovább? Egy ideig némán állok. Azután komolyan, teljes elszántsággal szólalok meg: – Lelkem atyja, a felkészülés évei alatt elegendő időm volt annak eldöntésére, hogy a templomban maradjak, vagy inkább a világi életet válasszam. Az utóbbi három nap során pedig újból csak erre a kérdésre koncentráltam. Csak az isteni ősállapotra vágyom. Elszántságom teljes. Kérlek, részesíts a beavatásban! – Úgy legyen – válaszol Ptahhotep –, Isten legyen veled! Most pedig kövess. A templom egy másik szárnyába vezet, ahol a neofiták laknak. Ott egy fiatal pap, az egyik intézeti elöljáró gondjaira bíz, akit látásból ismerek, és aki most már vár minket. Ptahhotep hozzám fordul: – Most felkészíted testedet és lelkedet a beavatásra, és a következő telihold napján, naplementekor jelentkezel nálam. Mindketten meghajlunk, ő pedig távozik. A pap elvezet ahhoz a cellához, amelyben a következő napokat egyedül fogom tölteni, csak a gyakorlatoknak szentelve időmet. A gyakorlatok révén gondolataim, lelkem, de egyben vérem és testem tisztaságát is a lehető legnagyobb mértékben kell felfokoznom. Már a neofita iskola végzése alatt is szigorú étkezési előírásokhoz kellett tartanom magam, hogy testem sejtjei fokozatosan kicserélődhessenek, kémiailag átalakuljanak, és hogy a legmagasabb rezgések elviseléséhez szükséges ellenálló képesség kifejlődjön bennem. Ugyanis az anyagban végbemenő mindenfajta kémiai változás az anyagnak a belevezetett erőkkel szembeni ellenállását is módosítja. Ezekben a napokban befejeződik ez a folyamat. Csak bizonyos gyógynövényeket és gyökereket vehetek magamhoz, azokat is igen alaposan meg kell rágnom. Csak kipréselt nedvüket nyelhetem le. Ezeket a növényeket úgy válogatták össze, hogy némelyik a kiválasztószervekre, mások a szívre és az idegekre fejtsenek ki erősítő hatást. Szervezetem így nem gyengülhet le. Mindennek eredményeképpen már néhány nap elteltével hihetetlenül könnyűnek, szinte test nélkülinek érzem magam, szellemi összpontosító képességem viszont hallatlan mértékben fokozódik. Soha életemben

nem tudtam ilyen kristálytisztán és zavartalanul gondolkozni és a lelki igazságokat átlátni, mint most. Az erősítő gyógynövények nélküli, egyszerű böjttel is a koncentrációs képesség magas foka érhető el, de az idegek közben károsodhatnak, mivel az éhezés ugyan felfokozza érzékenységüket, de nagyon le is gyengíti őket. Ezeknek a gyógynövényeknek a segítségével a böjt minden hátránya kiküszöbölhető. A napok elrepülnek, eljön a telihold. Magamba mélyedve megyek át Ptahhotephoz. Abban a pillanatban lépek be, amikor a Nap eltűnik a látóhatáron. – Kövess – utasít Ptahhotep, és előremegy. A templomban elvezet az áldozati asztalig, amelyet megkerülve a falhoz lépünk. A hatalmas kőtömbök hajszálpontosan illeszkednek egymáshoz – már tudom, hogyan. Ptahhotep a középső kőtömbhöz lép, amely egyszer csak elfordul, és a falban egy nyílás jelenik meg. Széles, lefelé vezető kőlépcsőt pillantok meg. Egy ideig lefelé haladunk, majd vége szakad a lépcsőnek, és egy hosszú folyosón megyünk tovább. Tájékozódási érzékem és a légzésem azt súgják, hogy a föld alatt vagyunk. Feltűnő, hogy penészedésnek semmi jele, semmiféle állott szag sem érzékelhető. Éppen ellenkezőleg, a levegőt frissítő ózonillat tölti be. Ez a föld alatti járat egy másik lépcső aljában végződik, amelyen elindulunk felfelé. Ptahhotep további járatokon vezet keresztül, amelyek egyszer szűkek, máskor tágasak. Kisebb és nagyobb helyiségeken haladunk át, közben egyre távolabb jutunk. Végül egy nagy terembe érkezünk. Az összes járat és ez a terem is világos, mintha nappali fény árasztaná el, de sehol nem látom a fény forrását. Úgy néz ki, mintha maguk a kőfalak sugároznák ki a világosságot. A terem elrendezésének titokzatossága minden figyelmemet leköti. Sugárzó fény ragyog be mindent. Nagy, prizmaszerű, különös dolgot pillantok meg, amely olyan, mintha nem is tömör anyagból, hanem fényből, a fény valamilyen koncentrált, sűrített és behatárolt formájából állna. Ez a fénytömeg különös fényt sugároz, ezért olyan világos a terem. Egy fazekasnál egyszer lehetőségem nyílt rá, hogy a kémlelőnyíláson át bekukkantsak a kemencéje belsejébe. Több, egymás mögött elhelyezkedő fazekat láttam, amelyek a nagy forróságban fehéren izzottak, és teljesen átlátszóvá váltak. Látni lehetett az egymás mögött

álló agyagedényeket, amelyek fényt is sugároztak. Ilyen ez a téglaszerű fényprizma is, amely különös fényt áraszt magából. Igen, fényt- de nem forróságot! Más érthetetlen dolgok is vannak ebben a teremben, amelyek valamilyen különös anyagból készültek, és olyan furcsa a külsejük, hogy el se tudom képzelni, mire szolgálhatnak. Most azonban nincs ideje a szemlélődésnek, teljesen lefoglalja gondolataimat a közelgő beavatás. Ptahhotep a terem legtávolibb sarkában álló, koporsó formájú, üres kőtömbhöz vezet, amelyet eddig nem vettem észre, és így szólal meg: – Mostanáig csak arról hallottál, mi a beavatás, azt azonban nem tudod, hogyan megy végbe. A beavatás során a tudati szintjének megfelelőnél magasabb frekvenciát vezetnek a beavatásra váró egyén testébe, s ettől az illető ezen a magasabb szinten tudatosul! Csupán szigorú felkészítés után lehet valakit károsodás nélkül kitenni magasabb erőnek, tehát magasabb tudati szintnek. Csak alapos képzést követően uralhatja az ember – értelme és belátása segítségével – a testét acélos akarattal, és hangolhatja idegzetét a magasabb rezgésekre. Mint már tudod, az állatok nem képesek életmódjukon tudatosan változtatni, tehát a sajátjuknál magasabb frekvenciákat sem viselik el. Ha például egy majomba vezetnének az emberi tudatossági szintnek megfelelő erőáramot, néhány pillanat lefolyása alatt belehalna, „gutaütéssel járó, borzalmas ideggörcsökben. Az ember azonban egy oktáv terjedelemig képes más rezgésekre átállni, és azokat élete veszélyeztetése nélkül elviselni. Egy átlagember például testének megfelelő előkészítése után károsodás nélkül el tudná viselni a zseni, tehát az ötödik szint erőáramát, sőt mennyei boldogságot élne át. Ugyanis minden magasabb, de még elviselhető rezgés feléleszti a lelkesítő boldogságérzetet. Még magasabb szintre lépve azonban a rezgések már szenvedést okoznak, mivel az idegek nem viselik el a nagy feszültséget. A saját szintnél alacsonyabb rezgések levertséget, szorongást és kétségbeesést váltanak ki. Ha az átlagember az ötödik fokozatú beavatást az átélt boldogság utáni vágytól hajtva a saját erejéből, kitartó gyakorlással többször is el tudná érni, akkor az idegei és a testi sejtjei lassan annyira megedződnének és

átalakulnának, hogy egy szinttel magasabbra emelkedne, és ténylegesen lángésszé válna. A folyamatos intuíció állapotában élne. A felfokozott állapottal járó boldogságérzetet mindenki ismeri, akinek intuitív adottságai vannak. A felfokozott idegfeszültség boldogságát keresik mindazok, akik bort isznak, vagy más izgatószerekhez folyamodnak. A felfokozott állapot megszűnte után azonban még mélyebbre esnek vissza, mint ahol eredetileg voltak. A nagy beavatás során mind a hét tudatossági szintnek megfelelő erőáramot – kezdve a legalacsonyabbtól, majd sorban haladva a legmagasabb, az isteni teremtő erőig – a testbe vezetik. A jelölt az összes erőben megkapja a beavatást, az összes szinten tudatosul. Ha a jelölt mindezt túléli, az annak a jele, hogy tudata és vele együtt testének ellenálló ereje már korábban elérte a hatodik fokozatot. Alacsonyabb szinten álló élőlények számára az eljárás az azonnali halált jelentené. A beavatás során tehát a jelölt az erőáram segítségével a hetedik, legmagasabb szinten éri el az isteni fokozatot. A maga erejéből soha nem juthatna el odáig, ugyanis az isteni teremtő szinten történő beavatást senki nem érheti el a saját erőfeszítésein keresztül. Az ember ezen a ponton lépi át a küszöböt a még mindig negatív – kisajátító – tartományból a pozitív – adakozó – tartományba. Ez nem történhet meg külső segítség nélkül. Vannak, akik képesek önnön erőfeszítéseikkel eljutni odáig, hogy teljesen készen állnak a hetedik szintre való beavatásra. Őket pusztán kézrátétellel el lehet juttatni az isteni mindenöntudat állapotába. Ezek a beavatottak soha többé nem esnek ki az isteni tudatból, mivel végigmentek a teljes tudatosulás körén, és megszerezték az összes szükséges tapasztalatot. Külső segítségre csak a legutolsó lépés megtételéhez – a kör bezárásához, a már teljesen tudatosult két kiegészítő fél egyesítéséhez – van szükségük. Ettől kezdve az isteni tudat nem szűnő állapotában élnek. Templomunkban azonban arra is lehetőség nyílik, hogy a nagy beavatás során a hetedik szintre még el nem érkezett jelöltek is eljussanak az isteni fokozatig, feltéve, hogy már legalább a hatodik szinten tudatosultak, és testüket kellőképpen felkészítették. A beavatással megadott külső segítség révén megnyílik előttük az út az igazi önnönvalóhoz, és tudatuk bekapcsolódik az isteni erőáramba. Ezek a beavatottak nem képesek az elsajátított isteni tudatállapotot

megszakítás nélkül fenntartani. Visszaesnek korábbi állapotukba. Emlékeznek azonban a beavatásuk során átélt lelki üdvre, és mivel már megnyílt előttük az Istenhez vezető út, lehetőségük van rá, hogy saját erőfeszítéseikkel hamarabb és könnyebben elérjék a hetedik fejlődési szintet, mintha földi tapasztalatok szerzése és a tudatosulás hosszú folyamata révén kellene eljutniuk ugyanoda. A templomi beavatás segítségével tehát sokkal több ember vezethető vissza az isteni egységgel való egyesüléshez, mintha nem létezne ez a lehetőség. Ugyanakkor fennáll annak a veszélye, hogy még mielőtt a templomi beavatásban részesült ember a saját erőfeszítésein keresztül istenemberré válna, nem képes ellenállni a földi kísértéseknek, és még mélyebbre zuhan, mint a legelső bukása során. Beavatás nélkül nem áll fenn ez a veszély. Ha az ember hosszú életútja során beavatás nélkül jut el a mulandóság útján a végállomásig, a nagy célig, akkor semmilyen szükséges tapasztalatnak vagy ismeretnek sem lesz hiányában. Úgy jut el az isteni szintre, hogy időközben már az összes szinten tapasztalatokat gyűjtött, és egyéniségét ennek megfelelően fokozatosan megsemmisítette. Azonban egy egész teremtési időszaknak kell eltelnie, amíg egy élőlény eljut erre a fokra. Mégis, Isten akarata, hogy az emberiség számára az elmondott veszélyek ellenére is nyitva maradjon még egy ideig a templomi beavatás lehetősége. Számtalan ember részesült már ilyen módon a megváltásban, és tért vissza Istenhez, és számtalanul sokan fogják még megkapni ezt a lehetőséget. Azon kevesek pedig, akik a beavatást követően újra elbuknak, a későbbi időszakokban, amikor az emberiség magára marad, újra megtestesülnek. Emlékezni fognak a beavatásukkor átélt nagy igazságokra, és ezeket szavakban, írásban és tettekkel fogják hirdetni embertársaiknak. A nagy beavatás titkát egy ideig még a templom mélye fogja őrizni. Amikor azonban a Földön már egyre több anyagi beállítottságú ember veszi át a hatalmat, a beavatópiramist kőtömbökkel fogjuk belülről elzárni, és a beavatócsarnokban mindent dematerializálunk. Az isteni teremtő energia titka nem fog beavatatlan kezekbe kerülni. Azok az emberek, akik évezredek elteltével majd behatolnak a piramisokba, semmit – egyáltalán semmit – sem fognak találni, még emberi csontvázakat sem. Ma még sok lény él a Földön, aki megfelel a beavatás követelményeinek. Kötelességünk, hogy mindazokat, akik

figyelmeztetéseink ellenére is háromszor megismétlik kérésüket, hogy részesüljenek a beavatásban, valóban be is avassuk. A beavatás során a jelölt a teremtés minden szintjén tudatosul. Lelkének minden tudattalan alkotórésze tudatosul, az illetőnek nem lesz sem „tudatalattija”, sem „tudatfölöttije”. A beavatott tudata a beavatás során teljes, hiánytalan mindentudattá változik. Az a kör, amely az anyagban – a testben – való tudatosulással kezdődött az egységből való kiválás pillanatában, véglegesen bezárul. A jelölt tudatosan egyesül saját kiegészítő felével, amely addig lelkének tudattalan részeként, negatív képmásként – idegen lényként – húzódott meg az ismeretlenségben, és a testben hajtóerőként megnyilvánuló vonzerejével folyamatos vágyakozást és nyugtalanságot idézett elő. A tudat visszatér az egységbe, többé már nincs kiegészítő fele, mivel az is tudatossá vált. Ezt az újraegyesülést nevezzük „misztikus menyegzőnek”. A „menyegző” mindig pozitív és negatív erők egyesülését jelenti. A Földön azonban csak a másik lénnyel való egyesülés hiábavaló próbálkozását jelölik ezzel a szóval. A szellemi-misztikus menyegző a tudatban zajlik le, és teljes, soha nem szűnő kielégülést hoz, hiszen a kiegészítő felével egyesülő ember Istennel egyesül. A kör újra bezárul! Az emberi test a felépítéséből következően minden egyes rezgési oktávnak megfelelően tartalmaz egy-egy idegközpontot. Az idegközpontok egyrészt elosztó szerepet töltenek be, vagyis a magasabb központok felől érkező rezgéseket az egész ideghálózat felé továbbítják. Másfelől átalakítókként is működnek, vagyis a rezgéseket átalakítva továbbítják a következő, alacsonyabb idegi központ felé. Az átlagemberek esetében az idegi átalakítók a tudattól függetlenül működnek, és így tudatosan nem is irányíthatók. Az ilyen embert a természeti törvények uralják, anélkül, hogy tudná, mi történik a testében és a lelkében – lelkének nem tudatosult részében. A beavatás során a jelöltnek mind a hét fő idegi központot és az azoknak megfelelő erőket tudatosan kell átélnie, miközben átáramlik rajta a magas erőáram. Tudatával először a teremtés legmélyebb tartományába száll alá. Át kell élnie az ott uralkodó erőket, és úrrá kell válnia fölöttük. Ez az első próbatétel. Ha ezt kiállta, egy szinttel magasabbra emelkedik, a második rezgési oktávra, azt kell felismernie és átélnie, hogy a fölött is úrrá váljon. Ez a második próbatétel. Ezután

átlép a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik és végül a hetedik rezgési oktávba, és ha mindegyik próbatételt kiállta, mindegyik tartományban meg tudta tartani az erők fölötti tudatos ellenőrzését, akkor beavatottá válik. A tudatosság fény, a tudattalanság sötétség. Ha a Földön világos van, azt mondjuk, nappal van. Tehát mindegyik tudati állapot Isten egy napja, mivel mindegyik tudatban, a legalacsonyabb anyagi szinttől kezdve az istenember legmagasabb ön-tudatosságáig Isten önmagát ismeri fel. Az összes „napot” – az összes tudati szintet – tevékenység, nyugtalanság, mozgás jellemzi, csak Isten hetedik „napján” szűnik meg minden mozgás, minden tevékenység, minden alkotómunka! A hetedik napon megszűnik a teremtés, mivel akkor már a teljes egység és a tökéletes egyensúly uralkodik. Akkor már Isten magában nyugszik! Ha a beavatott a beavatása után képes meditációja alatt az örök létezésben tudatosulni, és ezt az isteni állapotot átélni, tehát a maga erejéből a hatodik szintről a hetedik, isteni szintre emelkedni, és ezt a tudati állapotot idővel megszilárdítja, azaz az isteni teremtő fokozat mindennapjainak részévé lesz, akkor istenemberré válik. Mert csak aki tudatában maga a nyugalom, a béke, és minden, amit gondol, érez és tesz, ebből az isteni állapotból ered, aki minden körülmények között Isten akaratát nyilvánítja ki, Isten akaratát teszi meghatározóvá, aki csak az isteni szeretet pozitív-adakozó erőit sugározza ki, csak az nevezhető igazi Isten fiának: csak ő istenember! Ptah-Hotep! Az istenember a teremtésnek mind a hét szintjét tudatosan juttatja kifejezésre és uralja. Tudata azonban csak a hetedik, isteni síkkal azonosul, soha nem az alacsonyabbakkal. Azokat is ismeri, az irányítása alatt tartja, felhasználja, de a jó és rossz tudása fájának ezen gyümölcseiből nem eszik! Tudatosan marad meg Istenben, a paradicsomi állapotban. Magában egyesíti az isteni egység mind a hét fokozatát: ő is anyag, mivel van teste; növény, mivel testét jó szerszámként élteti, táplálja és ápolja; állat, mivel ösztönökkel és érzésekkel bír; ember, mivel értelmes és logikus gondolkozásra képes; lángelme, mivel intuíciója az okok síkjáról nyilvánul meg; próféta, mivel tér és idő fölött áll, következésképpen a jövőt és a múltat is látja, az egész világegyetemet önzetlen, mindent magába foglaló szeretettel szereti, és az összes élőlénynek segít a világ béklyóitól való

megszabadulásban; és végül istenember, mivel mindentudó és mindenható, az, ami, az Örök létezés, maga az élet, Isten! A beavatottak tehát nem állnak mindannyian ugyanazon a fokon, mivel a legtöbben csak további fejlődés után érik el a hetedik szintet. Ezért vannak a papságon belül is különböző fokozatok. A főpap tisztét csak az töltheti be, aki az istenember hetedik szintjét a maga erejéből érte el, és a legnagyobb teremtő erőt nem várja, nem fogadja magába – ahogyan a jelölt a beavatás alatt megkapja –, hanem maga sugározza ki és adja át másoknak. Mert a hét tudatossági szint közül hat a hetediktől kapja teremtő rezgéseit, az életerőt. Még az a beavatott is, aki a beavatása során tudatosan élte át a hetedik, isteni fokozatot, a hetedik szinttől, Istentől várja és fogadja magába a teremtő életerejét. Csak Isten, csak az Istennel azonosult istenemberek adnak másoknak kisugárzásaikkal. Az anyag viszont, Isten negatív tükörképe, csak magábafogad. A többi szintre sorolható élőlény részben felülről magába fogad, részben adományoz lefelé. A növény élteti az anyagot, de a magasabb fokozatoktól ötszörösen kap energiákat. Az állat kétszer adományozóan sugároz ki, háromszor magába fogad. Az ember háromszor fogad magába, és háromszor ad, mivel tudata a középső szinten helyezkedik el. A lángelme, aki az ötödik szinten, az okok síkján tudatosult, négy alacsonyabb szint felé közvetíti energiáit, és csak a fölötte álló két szintről fogad magába. A próféta – a beavatott – áldó rezgéseit öt alacsonyabb tudatosultsági szint felé közvetíti, és közvetlenül az isteni szintről kapja erejét. Istennel még mindig duális viszonyban áll. Csak a tökéletes mindentudatot a saját erejéből megszerző ember sugároz ki minden irányban és az egész világmindenségre pozitív, életadó, jótékony energiákat. Istenben él, monisztikus ön-tudatban. Már megtanultad, hogy az adományozás – a kisugárzás – Isten, a lélek törvénye, míg a befogadás – az összehúzódás – az anyagé. Az összes frekvencia lefelé átható, átütő erejű, míg felfelé hatástalan. Magasabban álló embernek az alacsonyabb szinten álló, ahogy az emberek mondják, „gonosz” ember csak az anyagi síkon, tettek által tud kárt okozni, de soha nem a kisugárzásai által, mivel energiái felfelé hatástalanok. Lefelé, tehát az ő tudatossági szintje alatt álló szintekre fejthet ki káros hatást a kisugárzásaival, különösen a „gonosz

tekintetével”. A beavatott viszont kivétel nélkül bármelyik élőlényre kisugározhatja mágikus erejét. A beavatás során az isteni teremtő erő át fog áramlani a gerinceden, egymás után a hét fő idegi központodon, és ezt az erőt minden szinten, a megfelelő átalakított formában, tudati állapotként fogod átélni. Vésd azonban jól eszedbe, amit most mondok: ha egy adott rezgési oktávon tudatosulsz, akkor arra a frekvenciára állsz rá, annak tartománya fogja számodra a teljes „valóságot” képviselni. Ha az egyik szinten kiálltad a próbát, akkor a következőn ébredsz fel, és felismered, hogy az alacsonyabb szinten csak álmodtál Ha azonban nem állod ki a próbát, vagyis az átélt élményekkel azonosulsz, és nem tudsz felülkerekedni rajtuk, akkor mindezek az álomképek a valóságot fogják jelenteni számodra, és azokat az idő és a tér világában kell valóságos eseményekként átélned egészen a végkifejletükig. Ez azonban azt jelentené, hogy meghalnál ebben a koporsóban, és álomképeidet számtalan újraszületésen keresztül, a halandók hosszú útján kellene átélned, míg évezredek alatt, nagy erőfeszítések árán, feljebb nem küzdenéd magad arról az alacsony szintről, amelybe belezuhantál – álmod folytatódna. Az álom és a valóság között ugyanis csak az a különbség, hogy a valóság álommá válik, amikor egy magasabb tudatosultsági szinten ébredsz fel, és felismered, hogy amit átéltél, nem valóság volt, csupán az önnönvaló kivetülése, tehát álom. Minden álom valóság, ha hiszed, hogy valóság. Az egyetlen valóság, az egyetlen objektív realitás az önnönvaló: Isten! Ha az összes próbatételnek megfelelsz, akkor időtlenül és a téren kívül, álomként éled át mindazokat az életeket, amelyeken bukott lélekként kellett a Földön keresztülhaladnod, majd a következő szinten ébredsz fel. Végül a tudat hetedik szintjén ébredsz fel: az önnönvaló minden-tudatában. Ebben az isteni állapotban egyesülsz a végső és egyetlen valósággal, magaddal, Istennel. Ez már nem is felébredés, hanem a feltámadás! Megszabadulsz „egyéniségedtől”, amely csak kivetülés, és egyéni sorsodtól is. Megkapod a megváltást. Ezt követően papnőként fogod kötelességeidet teljesíteni a templomban. Ha pedig papnőként, további gyakorlatok révén, a saját erődből képes leszel magadat a hetedik szintre emelni, és azt nem

szűnő tudati állapotként tudod megőrizni, akkor istenemberré válsz. Akkor méltó leszel rá, hogy a templomban főpapnőként szolgálj. – Lelkem atyja – teszem most fel a kérdést –, azt mondtad, a magasabb tudatból való kiesés veszélye akkor is fennáll, ha valaki már megkapta a beavatást. Azt is elmondtad, hogy ha egy beavatott irányítja magas energiáit a testébe, akkor mélyebbre zuhan, mint az olyan ember, aki a testi valóságban él. Azt is feltártad előttem, hogy a jelölt a beavatása alatt egész jövőbeli sorsát átéli, ahogy az már eleve elrendelten létezik, első bukásától az isteni egységbe való visszatérésig. Hogyan lehetséges akkor, hogy a beavatott, aki sorsának összes eseményét, összes kísértését végigálmodta, és a beavatás során az összes próbatételt kiállta, azokat is, amelyek később az esetleges újabb bukását okozhatják, a beavatása után, a külvilágban, az idő és a tér háromdimenziós világában mégis elbukhat? Ha az egész sorsát végigálmodta, miért nem álmodott a jövőjében megjelenő bukásról is? – Ha egy bumerángot elhajítanak – válaszol Ptahhotep –, már az elhajítás pillanatában eldőlt, milyen pályát fog leírni, és ez mennyi időt fog igénybe venni. Tehát egész pályáját megváltoztathatatlan jövőbeli sorsaként hordozza magában. Előfordulhat azonban, hogy valamilyen külső beavatkozás feltartóztatja, és rövidebb idő alatt viszi vissza a kiindulási pontjáig és a célig. A bumeráng akkor visszatér. Tekintve azonban, hogy alakja és súlya van, továbbra is magában hordozza a lehetőséget, hogy ismételten elhajítsák, pályáját újra be kell futnia, mivel pályáját a formája és a súlya határozza meg. A külső segítséggel beavatott ember ilyen bumeránghoz hasonlítható. Egész sorsát, egészen az isteni egységhez való visszatérésig végigálmodta, de a köztes állapotokat csak a tudatában élte át. Jelleméből és sorsából eredő egyénisége és egyéni körülményei továbbra is az anyagi világban maradnak. A beavatással nem zárta le a jelenlegi életét, ahogy a beavatást követően te is a fáraó lánya és a királynő képviselője maradsz. Ha pedig a beavatott nem gyűjti össze a beavatása előtt az összes szükséges földi tapasztalatot, ha nem tanulta meg, hogyan ismerje ki és irányítsa tudatosan a benne rejlő teremtő erőket, azaz részben még tapasztalatlanul tér vissza az isteni egység állapotába, akkor erőinek egyéni összetételétől még nem szabadult meg teljesen, egyénisége még nem semmisült meg teljesen. így aztán a köztes

időszakban, amikor a hetedik fokozatot a saját erőfeszítéseivel kell elérnie és tartós állapotként átélnie, magában hordja annak lehetőségét és veszélyét, hogy magas tudati állapotából újra kiesik, és attól kezdve egészen új sorskerék határozza meg jövőjét. Mivel azonban az isteni teremtő erőben már tudatosult, még ha külső segítséggel is, ez a rendkívüli erő elhajítja magától, és ekkor már sokkal nagyobb kört kell bejárnia, mint az első bukás után, amikor az isteni erőben még nem tudatosult. Az Isten fiainak hazáját leromboló fekete mágusok például így zuhantak a teremtés legalsó körébe. Jelenleg hegyekként, sziklákként, kövekként nyugodnak a Föld felszínén, és a tudatosulás világkorszakokat igénybevevő útján kell magukat a halott anyagtól a növényi, majd az állati létezésen keresztül az emberi létezésig felküzdeniük. Olyanok is voltak közöttük, akik csupán a növények vagy az állatok szintjéig, esetleg az emberi lét különböző fokozataiig estek vissza. A teremtés útjának mindig meghatározott ideje van az anyagi világban, de egyes lények rövidebb idő alatt is befuthatják a kört, és évezredekkel, akár évmilliókkal is hamarabb célba érkezhetnek. Ez a lehetőség azonban csak az emberek számára adatott meg. Hiszen csak tudatos értelemmel lehet időtlen tudati állapotokat átélni. Az állatok vagy a növények nem képesek erre. Most már azt is megérted, miért kell az állatoknak szenvedniük! Mint minden a Földön, ők is korlátozott tudati megnyilvánulásokba zuhant, egykor magasan álló szellemek. A beavatás során a bukáskor megnyilvánult összes negatív erőt pozitív erők egyenlítik ki. A „tartozások” ekkor rendeződnek. A kiállt beavatás után tehát sorstalan állapot fog kezdődni számodra. Amíg Isten akaratát juttatod érvényre, nem rendelkezel egyéniséggel, és így sorsod sincs. A hatás-ellenhatás törvényétől megszabadultál. Ha azonban tudatodban az egyéniségeddel, a testeddel azonosulsz, újabb sorskereket állítasz fel magadnak, és akkor újra kezdődik a számtalan újraszületés ciklusa. Most már a beavatás összes következményével tisztában vagy. Én pedig utoljára teszem fel neked a kérdést: van-e bátorságod ahhoz, hogy megkapd a beavatást? Teljes magabiztossággal válaszolok: – Igen!

Ekkor egy méltóságteljes, magas alak lép a terembe. Ismerem. A legmagasabb fokozat egyik papja, ő is főpap, Ptahhotep helyettese. Hozzánk lép. Ptahhotep ekkor kezével intve utasít, hogy szálljak be a koporsóba, és feküdjek le. Engedelmeskedem. Amikor már a koporsóban fekszem, Ptahhotep még egy utolsó, végtelen szeretetet sugárzó pillantást vet rám, majd a két pap megemeli a koporsó mellett fekvő kőfedelet, fölém helyezik, én pedig teljes sötétségbe zártan fekszem a sziklakoporsóban.

A beavatás Mint mindig, most is figyelem, mi történik körülöttem. Semmi sem történik. A koporsóban fekszem, és a sötétségbe meresztem szememet. Sötétség? Tulajdonképpen nincs is teljes sötétség, mert látómezőm közepén egyfolytában fénylik egy foszforeszkálóan zöld folt, amely körül szüntelenül lebegő fénypontok jelennek meg, majd tűnnek el újra. Ezeket a fénypontokat figyelem, és megpróbálom kitalálni, honnan származhatnak, és hova távoznak. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy a fénypontok már nem olyan közel jelennek meg egymáshoz, hanem középen, ahol korábban a kékes-zöldes fényfolt helyezkedett el, egy sötét terület marad, amelyet egyetlen fénypont sem közelít meg. A fénypontok egyre növekvő köröket írnak le az üres terület körül, így ott tökéletes sötétség, a fény teljes hiánya áll elő, amelyen keresztül a semmibe nyerek bepillantást... Ekkor ebben a teljesen élettelen sötétségben, ebben a lyukban két lassan közeledő pontot veszek észre, amelyek szempárként merednek rám. Nem látom magukat a szemeket, a két pontnak nincs se fénye, se színe, mégis érzékelem őket, tudom, hogy egy szempár mered rám. Ehhez a szempárhoz nem tartozik semmilyen test. A két pont hirtelen fellépő energiaáramok erőközpontja, amelyek láthatatlanul fejtik ki hatásukat ebben a sötétségben. Ezek a sötét energiák rátámadnak a fénypontokra, magukba szívják, megsemmisítik őket, és közben valamilyen körvonal képződik, amely ezt az üres, sötét, láthatatlan erőt kisugárzó lyukat határolja be. Döbbent szemem előtt egy arc bontakozik ki, egy szörnyeteg pofája, egy sziluett, amely csak azért ismerhető fel, mert a helyén az üres semmi helyezkedik el, és így negatív kép áll elő. Tudom, tisztában vagyok azzal, hogy ez a test nélküli szörnyeteg maga a gonosz. Ismerem, borzalmas fintorát néha már megpillantottam, amikor egy-egy emberi arcon átsugárzott, annak az arcnak a kifejezéseként. Most ennek a kifejezésnek az oka, maga a lény van előttem, emberi arc és test nélkül! Vagy mindig is jelen volt, csak nem vettem eddig észre...? A test nélküli arc bakkecske pofájához hasonlít. A sziluetten tisztán kivehetők a szarvak, és a megnyúlt, hosszúkás arc kecskeszakállban végződik. Vagy ezek a formák is csak láthatatlan erők kisugárzásai?

Egymáshoz egészen közel álló szemei iszonyatos hatást fejtenek ki: feneketlen örvények, amelyek mindent ellenállhatatlanul magukba húznak, magukba rántanak, majd megsemmisítenek. A szörnyeteg most minden rontó erejét rám és belém sugározza a két örvényszemen keresztül. Tekintete áthatol egész lényemen, ellenállhatatlan erővel húz magába. Iszonyatos félelem tölt el, amint a szörnyeteg karmai a szívembe markolnak. Érzem, hogy a borzalomtól megmerevedek, élettelenné válok. Ijesztő szemei egyre közelebb kerülnek, egyre áthatóbb erővel merednek rám. Érzem, ahogy a sátáni lény – vajon maga Sátán? – a hatalmába kerít. Fölém kerekedik, elnyel, a következő pillanatban pedig már úgy érzem, többé nem magam vagyok, hanem azonossá váltam vele! Arcomon érzem pokoli fintorát, testetlen teste testemmé válik, ördögi erőáramai vérként zúdulnak át az ereimen. A sátáni hatás következtében egész lényem kihűl, és borzasztó görcsben rándul össze. Bensőmben szólal meg, szavak nélkül, csupán a szavakat teremtő erő, a szavak értelme által: – Most megkaparintottalak! Hatalmamban tartalak! Hiába is igyekeztél száműzni a tudatodból, mégis hozzám tartozol! Egyek vagyunk, nem választhat már el minket semmi. Én benned, te pedig bennem vagy. Ki vagy szolgáltatva a törvényeimnek, a lehűlés, az összehúzódás és a megmerevedés törvényének. Érzed, ahogy a tested összegörnyed, a lábad felhúzódik, egészen a hasadig? Keresztbe áll, a talpad pedig szorosan hozzátapad a testedhez, szinte összenő vele. Karjaid is kereszteződnek a mellkasodon, kezeid ökölbe szorulnak, szinte hozzánőnek a testedhez. Fejed a melledre hajlik, kezeid közé szorul – úgy, úgy, még szorosabban, még szorosabban! Mint anyád méhében, egy darabban! Igen, most egyetlen tömbbé nőttél össze, és egyre hidegebbé, szilárdabbá válsz, végül már csak legömbölyített, tojás formájú kődarab vagy! Sziklatömb, merev, kemény és élettelen! Mégis megőrzöd a tudatod, hogy tudd, meghaltál, hogy ebbe a sziklatömbbe – amely te magad vagy – lettél befalazva az idők végezetéig... a végtelen időtlenségben... Nézz körül, látod ezeket az égig magasodó hegyeket? Látod mindezeket a sziklákat, és a szerte heverő köveket? Ne csupán rájuk nézz, láss beléjük, figyeld meg lényüket, látod, hogy mindegyikük

hozzád hasonló, kővé változott, de tudatos lény, az izzó napsütésnek, a pusztító viharnak és a hasogató fagynak kitéve?! Minden élőlény, minden állat és ember úgy járkál rajtad, mint a többi kövön. Társaiddal együtt ragad magával a viharok vízáradata, ti pedig időtlen időkig csiszolódtok egymáson, ütköztök egymásnak az örvények mélyén. Iszonyattal élem át mindazt, amit a gonosz mond. Pokol! Ez a pokol! Élve és tudatosan a mozdulatlanságba, ebbe a sírba zártan, anélkül, hogy lehetőségem lenne bármilyen életjelt adni magamról. Nehéz, élettelen kőtömb vagyok... vagyok? Nem! Nem az vagyok! Csak bezártak, befalaztak ebbe a kőbe, de nem én vagyok a kő, énem nem azonos az anyaggal! Én a dimenziótlan önnönvaló vagyok, az idő és a tér minden fogalmán kívül álló szellem! A szellem belső erejével, amelynek használatát a test, a száj nélküli, csak a lélekben való gondolatközlés telepatikus gyakorlatai során sajátítottam el, kiáltok hangtalanul a szörnyetegre: – Nem! Én nem te vagyok, te pedig nem „én” vagy! Mi lényünkben örökre el vagyunk választva egymástól, mert te a halál vagy, „én” pedig az élet! Soha nem lehetünk egymással azonosak! Te a megszilárdulással a minden élet forrásának, a „magában nyugvó” istenségnek csupán negatív megnyilatkozása, tükörképe vagy. Nem vagy szörnyeteg, nem te vagy „a gonosz”, mivel nincs önálló létezésed, az isteni önnönvaló hozott létre, és hoz létre az örökkévalóságban, amikor anyagi burokba – testbe – költözik. Te vagy az anyag belső törvénye, te vagy az anyagot fenntartó törvény, tehát hatalmad csak a testemre terjed ki, de azt önnönvalóm parancsára kellett felépítened, amikor beleszülettem az anyagi világba, és egyéniséggé váltam. Fölöttem, teremtő önnönvalóm fölött azonban nincs hatalmad, hiszen nem vagy több, mint az anyag szellemem által életre kelt törvénye. Nem én vagyok te, hanem az vagyok, aki vagyok, te pedig szintén az vagy, aki Én vagyok! Lényeged az összehúzódás, amely a szellemi síkon, a tudatban félelemként jelenik meg. Mégis el kell tűnnöd, mivel NEM FÉLEK TŐLED! Hangtalan szavaim hatása borzalmas! Minden elsötétül, a hegyek fülsiketítő robajjal omlanak össze. Szikladarabok és kövek zuhannak a mélybe, a Föld megnyílik, a teljes káosz tombol körülöttem, csak én állok sziklaszilárdan a lábamon a világvége közepette...

Amikor minden elcsendesedik, én pedig lassan magamhoz térek, ráébredek, hogy valami egészen borzasztó álomban volt részem. Milyen jó, hogy felébredtem ebből a lidércnyomásból... Első benyomásom, hogy szokatlanul éhes és szomjas vagyok! Csakhogy az időt nem akarom evéssel és ivással elfecsérelni, mivel célom maga Isten. Olyan gyorsan szeretnék előbbre haladni, ahogyan csak lehet. Körülnézek. Tágas, tompán vöröslő fénnyel megvilágított teremben találom magam. Embereket látok, akik kedvesen kínálnak pompás tálcákra rakott, finomabbnál finomabb, párolgó ételekkel és csodálatos kancsókba töltött, mennyei italokkal. Szívélyesen próbálnak rábeszélni, hogy velük együtt egyek és igyak. Elmosolyodom: szájpadlásom kívánságai soha nem jelentettek számomra kísértést. Hogyan is engedhetném magamat az Istenhez vezető úton éhség és szomj által feltartóztatni?! Megköszönöm kedvességüket, és továbbmegyek. Furcsa módon már nem érzek sem éhséget sem szomjúságot, de még mindig nem tudom egyértelműen eldönteni, hol vagyok, és mi történik körülöttem. Csak annyit látok, hogy itt minden kaotikus mozgásban van. A helyről szerzett első benyomásom egy sajátságos szag, felforrósodott emberi testek kipárolgása, amely ugyan nem kellemetlen, mégis taszítóan hat rám. Szemem fokozatosan hozzászokik a tompa fényhez. Föld alatti barlangban vagyok, ahol számtalan férfi és nő hever szerteszéjjel ágyakon, vagy táncol támolyogva és imbolyogva, egészen szorosan egymáshoz simulva, feltűnően furcsa mozdulatok kíséretében. Csodálkozva figyelem őket: részegek, vagy elveszítették józan eszüket? Természetesen láttam már párzó állatokat, tudom, hogyan gondoskodik a természet az új nemzedékekről, de az állatok még akkor sem veszítik el józanságukat, nem viselkednek úgy, mint ezek az emberek, akik már egész testükben remegnek a felfokozott, tüzes állapotban. A szeretet templomában szolgáló papnők is emelkedetten végzik munkájukat, mivel tudják, hogy az isteni szeretet oltárán hoznak áldozatot. Hogyan alacsonyodhatnak le emberek odáig, hogy a szeretet nemes és isteni aktusát öncélból megalázzák? Hiszen ezek az emberek tiszteletben álló, megbecsült egyének – Isten képmásai! –, és mégis úgy viselkednek, mintha elment volna az eszük. Úgy tetszik, ismerem

néhányukat, felismerem udvarunk néhány előkelőségét, államférfiakat és udvarhölgyeket. Ők azonban nem vesznek észre, se nem látnak, se nem hallanak. A külvilág nem is létezik számukra. Saját képzeteikbe zárultak be! Közben beszélnek is, de ezek a férfiak és nők mind elfelejtették, hogy a nyelv az ember leginkább szelleminek nevezhető megnyilvánulása. A leglehetetlenebb, teljesen összefüggéstelen ostobaságok kifejezésére használják fel a nyelvet. Hallom, amint egy férfi suttogva egyre azt kérdezi a partnernőjétől, akivel szorosan összesimulva táncol: – Az enyém vagy? – A tied vagyok – válaszol a nő, és a pár továbbtáncol. Némi idő elteltével újra közel kerülnek hozzám, én pedig hallom, amint a férfi félig lehunyt szemmel még mindig, talán már századszor ismétli: – Az enyém vagy? – A tied vagyok – válaszol a nő éppoly kitartással. Mi bajuk lehet? Nem elég, ha az ember az első kérdésére megkapja a választ? Miért kell ugyanazt százszor ismételni? És milyen értelmetlen valakitől ilyesmit kérdezni! Mindenki maga rendelkezik maga fölött. Az ember szabad akaratú lény, önrendelkezésre való joga sérthetetlen. Milyen alapon akar ez a férfi a tulajdonának tekinteni egy nőt? Még egy oroszlánt se nagyon lehet birtokolni. Ha pedig már ezek a királyi állatok sem hajlandóak feladni önállóságukat, akkor hogyan képzeli ez a férfi, hogy a nő az „övé”, és miért ismétli meg százszor ugyanazt a kérdést? Lehet, hogy ő is meg a képtelenségeire válaszolgató nő is elmebeteg? Elmebetegek mindezek a férfiak és nők, akik itt éppoly lehetetlenül viselkednek? Ekkor jól megtermett, széles vállú férfi lép hozzám, aki a jelek szerint képes a gondolatolvasásra, mert kimondatlan kérdéseimre így válaszol: – Szép kisasszony, nem tudod, hogy ez a szerelem? A szerelem? Ó, a szerelmet ismerem! A szerelem csodálatos és nemes érzés, szentség, ha két élőlény teljes odaadással – de nem a birtoklás vágyától hajtva – szereti egymást! Ezeknek az embereknek a szívében azonban nyomát sem látom a szerelemnek! Csak azt látom, hogy elvesztették a józan eszüket, és hogy a szenvedély, ez a láz, amely a legfinomabb, szellemi megnyilvánulásokra szolgáló idegi központokat elkábítja, teljesen a hatalmában tartja őket. Meg kellene

őket menteni, fel kellene őket ébreszteni félig öntudatlan állapotukból! Egy egészen fiatal lányhoz lépek, megragadom a karját, és a fülébe ordítom: – Ébredj! Ne engedd, hogy tudatodra a szenvedély borítson sötét leplet! Szellem vagy, nem test! Ne engedd, hogy lerántson és megalázzon a tested, ne engedd, hogy az állatok szintjénél is mélyebbre húzzon magával. Ébredj, hallod, ébredj fel, és mentsd meg magad, amíg nem késő! A fiatal lány fátyolos tekintettel, szinte alvajáróként néz rám: – Hagyj békén, szeretnék boldog lenni! – válaszol, és továbbtáncol. Ó, a vak! Hogyan is élhetné át a boldogságot testi ölelkezés közben, lelki odaadás nélkül? A boldogságot a tudatában éli át az ember, a boldogság az önnönvalóban nyilvánul meg. Hogyan is lehetne boldog a testi játékoktól? – Pihentesd most az értelmedet – szól hozzám a férfi –, amíg magad nem próbálod meg, nem hozhatsz helytálló ítéletet. Gyere, táncolj velem, és magad is átéled ezt az érzést – szólít fel, majd átkarol, és magával ránt a forgatagba, éppoly képtelenül viselkedve velem szemben, mint a többiek... Miközben táncolok, kíváncsian figyelem magam... Vajon én is úgy elbódulok-e, annyira elveszítem-e a fejem az érintés hatására, mint ezek a szerencsétlen, elkábult emberek? Azonban csak azt tudom megállapítani, hogy felettébb kellemetlen ilyen közeli kapcsolatban állni ezzel a férfival. Arcomat és nyakamat megcsapó forró lehelete különösen taszító. Az ember az elhasznált levegőt lélegzi ki! Miért lélegezzem be az ő teste által elhasznált levegőt? Testszaga is kellemetlen. Nehezen viselem el az izzadságszagot, különösen a férfiakét, amely sokkal erősebb, mint a nőké. Friss levegőre vágyom, minél messzebb szeretnék kerülni ettől a visszataszító helytől. Miközben próbálom kiszabadítani magam a szorításából, a férfi hirtelen átváltozik. Hatalmas, vörösen izzó, test nélküli tüzes szellemmé, egyetlen lobogó lánggá válik, amely most már erőszakkal próbál a hatalmába keríteni. Átölel, a számba, a testembe akar hatolni, józan tudatomon keresztül kisugárzott erőm azonban távol tartja a testemtől. Nem képes belém hatolni. Ekkor még hevesebb lobogásba kezd, óriásira nő, már az egész termet betölti, és mindent, még a szenvedélyüktől elvakított embereket is elnyeli lángjaival, mindent

megsemmisít. Már semmilyen alakot nem látok, csak egyetlen összefüggő, mindent felemésztő tűztengert... Én azonban érintetlenül, sértetlenül állok a helyemen, az maradok, aki vagyok! Ekkor dübörgő hangot hallok a lángok közül: – Győztél, kiálltad a próbát, de vigyázz! Nem azért győztél, mert erősebb vagy nálam, nem is lehetsz erősebb nálam, mivel én a saját éned tüze vagyok, csak azért nem lobbantál lángra, mert kettőnk közé állt a tisztaságod, a tapasztalatlanságod. Tested, érzékeid még szunnyadnak, ez védett meg. Ne felejtsd el azonban, viszontlátjuk még egymást, viszontlátjuk még egymást!... – ismétli meg a hang vészjóslóan, majd minden eltűnik, a terem, a tűz, a füst, csak én maradok egyedül... – Viszontlátjuk még egymást? – visszhangzik bennem az utolsó mondat. – Nem félek tőled! Még ha lángra lobbanna is a testem, az énemre ez nem hatna ki. Minden testi megnyilvánulás fölött állok... De mi volt ez? Mintha gúnyos kacajt hallottam volna. Körülnézek, a hang forrása után kutatva. Ekkor észreveszem, hogy smaragdzöld réten állok, és figyelemre méltó emberi alak közelít felém. Daliás férfi körvonalai bontakoznak ki előttem, amelyeket vastag köd vesz körül lebegő fátyolként. Szeretnék áthatolni pillantásommal ezen a ködön, szeretném eltávolítani, de eredménytelen minden próbálkozásom. Mégis felkelti érdeklődésemet, ezért megkérdezem: – Ki vagy? Ekkor a férfialak egészen közel lép hozzám, és mélyen a tudatomba vésődő hanggal suttog a fülembe: – Ó, drága kedvesem! Már nagyon hosszú ideje, az örökkévalóság óta kereslek, amióta csak kiszakadtunk az édeni kertből, és elváltunk egymástól. Végre rád találtam! Gyere, hadd karoljalak át, szorítsd drága fejecskédet a mellemre, gyere közelebb, és engedd meg, hogy újra az isteni egységben, a mennyei üdvben forrjunk egybe! Milyen csodálatos, hogy a test állati ösztöneinek nem engedtél, és érintetlenül, tisztán őrizted meg magadat számomra. Az enyém vagy, én a tiéd vagyok, tökéletesen kiegészítjük egymást! Érzed a kettőnket egyre szorosabban összekapcsoló vonzerőt? Gyere, egyesülj velem, drága teremtmény, egyetlen, varázslatos menyasszonyom. Szeretlek!

Hallom a hangját, látom férfias járását, érzem a belőle áradó és rám ható erőt... Mégis idegen. Hogyan is lehetne a kiegészítő felem? Nem! Az ember soha nem a külvilágban lel rá a kiegészítő felére. Ptahhotep elmagyarázta, hogy a kiegészítő fél a megnyilvánult jelenség mögött, annak kiegészítő tükörképeként rejtőzik a megnyilvánulatlan tartományban. Nem! Egyetlen emberi teremtmény sem egészítheti ki az én lényemet. És miért veszi körül ez a vastag köd? – Nem tudom, ki vagy – válaszolok –, de bárki legyél is, tévedsz! Nem lehetsz az én kiegészítésem. Saját kiegészítésedet keresd másutt, ha azt hiszed, a külvilágban találsz rá. Azonban mindenki csak magában találhat rá a kiegészítő felére. A külvilágban csak az igazi kiegészítő félhez hasonló, kivetített képek lelhetők fel. Azonban se te, se én nem egészíthetjük ki magunkat holmi képpel, egy kivetüléssel. Az üdvöt csak az önnönvaló isteni egysége hozhatja meg! Magam akarok rátalálni a bennem rejtőző kiegészítő felemre. – Kiegészítő feledet akkor keresheted magadban, ha tudatodban már az isteni önnönvalóval azonosultál. Hogyan akarod a következményt az ok előtt átélni? Az isteni önnönvaló a paradicsomi egység állapota, amelybe csak akkor térhetsz vissza, ha egyesülsz kiegészítő feleddel. Hogyan akarod ezt nélkülem, a te kiegészítésed nélkül elérni? Elfelejted, hogy ahogy te a teljesség egyik felét testesíted meg, én a másikkal vagyok azonos. Mi vagyunk egymás testet öltött tükörképei, és személyiségünkben is összetartozunk. Ahogy te a lelked nem tudatosult részében hordozol, úgy hordozlak én is egyéniségem tudattalan összetevőjében, és akaratlanul is egymást keressük a paradicsomi együvé tartozás ellenállhatatlan vonzerejétől vezetve. Sorsunk a világkorszakok folyamán újra és újra összehoz minket, míg végül egymásban – te bennem, és én benned – ébredünk egymás tudatára, és egyéniségünkben éljük át egymást maradéktalanul. Csak ebben az isteni azonosságban lehetünk mi magunk a teljesség – a magasabb önnönvaló – tudata. Hogy akarnál tehát nélkülem visszatalálni a paradicsomi egységbe? Hogyan akarod elkerülni, hogy a földi síkon is egymáséi legyünk? Hogyan akarsz nélkülem szert tenni a szükséges tapasztalatokra? Nem engedem magam befolyásolni. – Bárhogyan próbálsz is meggyőzni, nem engedek! Elegendő tudnom, hogy énem tudattalan részében lakozol, és csak magamban

akarlak megismerni, soha nem a külvilágban. Menj tovább utadon, és engedd, hogy én is a magam útját járjam tovább! Szavaim hatására az alak eltávolodik, és elkezd feloszladozni, mint a köd a felkelő nap sugarainak hatására. Egyre nagyobb távolságból szól hozzám a még mindig a szívem mélyére hatoló hang: – Tovább foglak keresni a földi síkon, folytatom a keresést, folytatom a keresést... – hallom a távolból, majd lassan minden elcsendesedik. Valamire azonban még kíváncsi vagyok, ezért teli torokból utánakiáltok: – Mi az a vastag köd, amely körülvesz, és megakadályozza, hogy közvetlenül a szemedbe nézzek? A messzi távolból érkezik hozzám elhaló, a szívverésem visszhangjának tűnő válasza: – A vastag köd nem engem, hanem a te szemedet fedi! Ez a tapasztalatlanságod... amely megóv tőlem. A tapasztalatlanságod segített abban, hogy képes voltál ellenállni nekem. De viszontlátjuk még egymást... viszontlátjuk még egymást... Lenne még néhány kérdésem, ezért futásnak eredek abban az irányban, amerre eltávozott, de már nem látom meg az alakját. Megfordulok, hogy visszatérjek a szép rétre, de nem találom az utat. Bárhová nézek, az egész tájra áthatolhatatlan köd ereszkedett. Bárhogy is meresztem a szememet, semmit sem tudok kivenni. Ugyanakkor biztosan tudom, nem vagyok egyedül. Emberi hangokat hallok magam körül, és tudom, ezekkel az emberekkel valamilyen kapcsolatban állok. Olyan események zajlanak le, amelyekben fontos szerepet játszom. Hangok szólnak hozzám, ezek közül újra meg újra felismerek egyet, a ködbe burkolózott alak hangját, és tudom, hogy ez a lény különböző megjelenési formáiban mindig hozzám tartozik, de hogyan és hol... Mit mondanak ezek a hangok? Én mit válaszolok? Semmi nem jut el a tudatomig, mintha a köd nemcsak a szememet, hanem a fülemet is beborítaná. Alkalmanként megvillan előttem valami, azután újra eltűnik a ködben, még mielőtt rájöhetnék, mi volt az. Azután megpillantok egy széles tornyot, és tudom, hogy ott valakit fogva tartanak – aki a ködbe burkolózott alak hangján szólal meg –, és sietve próbálok némi élelmiszert becsempészni hozzá. A kapuőr lánya vagyok, és nagyon óvatosnak kell lennem, nehogy észrevegyen. Egy erő azonban a fogoly felé húz, segítenem kell rajta...

Azután minden eltűnik a tovasodródó ködben, és ahogy megpróbálok újra tájékozódni, hirtelen nagy, színes kőlapok jelennek meg közvetlenül a szemem előtt, én pedig addig súrolom, mosom őket, amíg teljesen tiszták nem lesznek. Újra köd vesz körül, és a saját hangomként hallok meg egy újabb hangot, amely egyre csak a következő kérdést ismétli: – Nem láttatok, nem találtatok egy gyereket? Mintha egy velem valamilyen módon kapcsolatban álló – másképp hogyan is érzékelném – öreg és rendkívül fáradt test is megjelenne. Azután ez a szokatlan érzés is eltűnik, és hirtelen – nagy örömömre – a köd eloszlik... Újra a szép, zöld réten állok. Tovább szeretnék menni. Friss szellő fújdogál, süt a nap, de nincs elviselhetetlen forróság. Milyen különös! Soha nem tapasztaltam még, hogy dél körül ne lett volna forróság, és kellemes szellő frissítette volna fel a levegőt. Azonban egyéb különös dolgokat veszek észre. Ahogy a köd eltűnik, és meglátom a földet a lábam alatt, feltűnik, hogy a föld sokkal lejjebb van, mint korábban. Tehát sokkal nagyobb lettem! Milyen furcsa! Az én koromban már nem nő az ember. Hogyan nőhettem meg ennyire? És milyen különös ruhát hordok? Tényleg nevetnem keli! Hol van a szandálom? És a kezem! Mennyire megváltozott! Minden annyira különös, annyira meglepő, mintha nem is én lennék, csak álmodnék! Tudatom azonban tiszta, ébren vagyok, tehát nem álmodom! Körülnézek. Nem messze tőlem megpillantok egy erdőt, és ahogy elindulok felé, lassan egy ház bontakozik ki a fák közül. De milyen ház! Milyen különös! A tájék ismerős, mégis tudom, még soha életemben nem láttam ilyen fákat és ilyen házat. Nem! Ezek a fák távolról sem hasonlítanak a mi pálmáinkra... A ház dombon áll, én pedig biztos léptekkel megyek föl az erdei lépcsőn, tudom, hogy a ház az enyém. De hogyan? Soha nem láttam még ilyen házat, mégis nagyon ismerős. Nem kőből készült, a teteje pedig nem vízszintes, hanem ferdén lejt. Belépek, és mivel a belső elrendezést pontosan ismerem, egyenesen a „szobámba” megyek. A fehérre meszelt helyiségben egy ideig még az ablakból szemlélem a fenséges kilátást. Látom, hogy a házikó és a szép zöld rét is magasan, egy hegy oldalán helyezkedik el. Az ablakból széles síkságra látok. A hegy lábánál méltóságteljes lassúsággal hömpölyög egy széles folyó,

amelyen nagy hajók haladnak, furcsa módon vitorlák és evezősök nélkül, mégis sokkal, sokkal gyorsabban, mint a mi hajóink. Azt sem értem, mi lehet az a függőleges cső, amelyből vastag, fekete füstfelhő gomolyog. Közben a nap már lenyugodott, esti szürkület terül a tájra... Ekkor a messzeségben, ahová – valahogyan ezt is tudom – már gyakran letekintettem, ahol a jól ismert falvak fekszenek, egyre gyakrabban felvillanó, majd újra kialvó fényekre leszek figyelmes. Mintha sok apró villám lövellne ki a földből. Minden egyes villámlás után mennydörgést is hallok, a nagy piramisból kicsapó villámokhoz hasonlóan. Egy ideig még figyelem a felvillanásokat és a dörgéseket, majd hirtelen éles hangú csörgésre figyelek föl. Hátrafordulok, és a készülékhez lépek, amelyből ez a különös zaj ered. Különös szerkentyűt emelek le róla, a végét, ezt a kicsi, fekete korongot a fülemhez illesztem. Mindezt olyan magától értetődően teszem, mintha már régen hozzászoktam volna; közben pontosan tudom, még soha életemben nem láttam ilyesmit. Miközben fülemnél tartom a szerkentyűt, újra azt a hangot, a ködbe burkolózott alak hangját hallom: – Csókollak, drágám! Hogy vagy? – Köszönöm, jól – válaszolok –, de szeretnék hazamenni. Értem jönnél holnap? Az ellenség már egészen közel van, mindennap látom a becsapódásokat, ijesztő gyorsasággal közelednek. Szeretnék veletek lenni. – Jó – hallom újból a férfi hangját –, holnap érted megyek, de gondold meg: nem lenne jobb, ha az erdőben maradnál? A fővárost egyfolytában bombázzák, a helyzet egyre rosszabb. – Nem – válaszolok –, haza akarok menni, veletek akarok lenni. Mostanáig őriztem a birtokot, de ha veszély van, nem akarok távol lenni tőletek. Vigyél haza! – Jó – hallom újra a készülékből –, látom, az elszántságod nem hiányzik. Holnap délután ott leszek. Addig is csomagolj össze mindent. Viszlát, kicsim, sokszor csókollak. Jó éjszakát! – Én is csókollak, jó éjszakát! – fejezem be a beszélgetést, és a helyére teszem a szerkentyűt. Ki volt az? Hogy lehet, hogy belső lelki kapcsolat létesítése helyett a hangját valamilyen ismeretlen alkalmatosságból hallom, a testi fülemmel? Villámként szánt végig tudatomon a gondolat: lehet, hogy

mindaz, amit most átélek, csak látomás? Talán mindez csak álom, annak próbája, hogy van-e elegendő bátorságom? Nem, sajnos, szó sincs álomról, bármennyire is szeretnék ebből a valóságból is éppúgy felébredni, ahogy korábban a mezőn ébredtem fel egy furcsa álomból. Igen! Akkor álmodtam, most viszont ébren vagyok, és mindent végig kell csinálnom, nincs más választásom. A levegőben szinte kitapintható az emberekre nehezedő félelem, alig tudok lélegzetet venni. Az ellenség minden oldalról közelít; ha így folytatódik, a fővárost néhány nap múlva bekerítik. Azoktól pedig, akik a már meghódított országrészekből nagy nehézségek árán megmenekültek, hihetetlenül borzalmas történeteket lehet hallani. Azonban mindannyian Isten kezében vagyunk, és nyugtalan szívemet azzal a gondolattal igyekszem lecsillapítani, hogy bármi történjék is, az jó, mert semmi sem történhet Isten akarata ellenére. Isten akarata pedig csak jó lehet! Gyorsan csomagolni kezdek. Másnap délután kinézek az ablakon, és látom, hogy a kutyánk villámként száguld lefelé a hegyoldalon. Már tudom: a férjem megérkezett. Negyedóra múlva már együtt látom kettejüket, a férjemet és a kutyát, amely boldogságában gumi labdaként ugrik fel egészen a férjem válláig. Én is elébe szaladok, és forró szeretettel öleljük át egymást. Lassan már két évtizede élünk együtt, de még mindig ugyanazzal a töretlen szeretettel szeretjük egymást, mint házasságunk kezdeti éveiben. Erős kisugárzása, hangja, meleg kézszorítása nyugtató hatással van rám. Maga a megtestesült bátorság, biztonság és megbízhatóság. – Remélem, nem félsz? – kérdezi mosolyogva. – Nem – válaszolom, izmos nyakát átkarolva –, Isten velünk lesz! – Egy pillanatra hozzá simulok, fejemet széles vállára hajtom. Amikor a csomagokat gyorsan a kocsiba akarjuk pakolni, egy pillanatra megtorpanok. Miféle kocsi ez? Úgy rémlik, mintha egészen más kocsikhoz szoktam volna hozzá... de azután csak mosolygok, mivel jól ismerem ezt a kocsit. Természetesen a férjem kocsija. Mégis, valahogy különös, hogy ez magától megy, és nem oroszlánokat fogtak elé... Megdörzsölöm a homlokomat: megőrültem? Oroszlánok? Kocsi elé befogva? Itt, a Földnek ezen a részén? Igen, az állatkertben voltak oroszlánok, de a bombázások miatt már régen megölték őket, attól

tartva, hogy egy bomba becsapódása után elszabadulhatnak. Egyáltalán nem értem, honnan jöhetnek ezek a furcsa gondolatok az oroszlánokról és egyéb képtelenségekről, például az egyiptomi piramisokról, amelyeket legfeljebb fényképekről ismerek. Talán a sok megpróbáltatás? Hazahajtunk. Felfutok a lépcsőn a lakásunkhoz. Amikor már kinyitnám az ajtót, az magától feltárul, és ott áll előttem, örömtől sugárzó arccal – ó, te hogy kerülsz ide? – a kicsi Bo-Ghar. Azonban már nem olyan kicsi! Felnőtté vált, bár még mindig nagyon fiatal. Szokásos finom mosolyával fogad, meghajlik előttem, és megcsókolja a kezemet. – Milyen jó, mennyire örülök, hogy újra itthon van, királynőm! – mondja halkan. Még mindig csodálkozva meredek rá: – Bo-Ghar, te itt vagy? Hogy kerülsz ide? Kérdésemre most ő csodálkozik el: – De hiszen tudja, hogy már három éve önöknél lakom. Miért kérdezi? Nem értem... Nem egészen úgy néz ki, amilyennek megismertem. Már felnőtt, de tudom, hogy még gyerek, gyereknek kell lennie! De miért? Azóta ismerem, hogy messzi hazájából ide vetődött, és már akkor felnőtt fiatalember volt. Miért érzem úgy, mintha tíz vagy tizenkét éves fiú lenne? Miért kerít már megint hatalmába az a furcsa érzés, mintha mindezt csak álmodnám? Közben már a férjem is megérkezett. Az egész lakást virágok borítják... milyen kedves a férjemtől, hogy házasságunk hosszú évei után még mindig úgy fogad, amikor hazaérkezem, mint az esküvőnket követő időszakban... Vacsora után egy különös, meglehetősen nagy fadoboz mellé ülünk, amely emberi hangon szól, és a háború legújabb híreit meg a lakossághoz szóló felhívásokat közli. Milyen furcsa! Egy lelki folyamat anyagiasulásának újabb formája, az erdei ház telepatikus készülékéhez hasonlóan. Drága tanítómesterem, Ptahhotep is minden éjjel szétsugározza magas energiáit az ország légkörében. Szeretete és segítő erői pedig hatnak az alvó emberekre. Kisugárzásai azonban a legmélyebb lényegen keresztül fejtik ki hatásukat, nem úgy, mint ez a

fadoboz, amely csak alacsony, fülünkkel, vagyis kívülről hallható hangrezgéseket bocsát ki. Azután mindannyian aludni megyünk. Mostantól sok olyan éjszaka követi egymást, amelynek során félelmetes hangra ébredek: szirénák lármája tölti be a várost! Kiugrunk az ágyból, magunkra rántjuk a cipőnket, meleg alsóruhát, háziköntöst, bundát, kendőt a fejünkre, megragadjuk az ékszeres ládikát és a misztikus-szimbolikus ábrázolásokat tartalmazó régi albumot. Férjemmel gyorsan a pincébe igyekszünk. A lépcsőházban összefutunk a húgommal, aki csecsemőjét a karján hozza, hároméves kisfia és kétéves kislánya pedig mellette futnak. A különböző emeleteken egymás után nyílnak ki az ajtók, némán, sápadtan jönnek kifelé az emberek, a nővérem családja és a személyzet, mindenki hallgatagon, nesztelenül igyekszik lefelé a lépcsőn. Már a földszinten vagyunk, amikor kinyílik egy ajtó, és méltóságteljes alak bukkan elő, hófehér hajú és szakállú, idős férfi... A szeme! Honnan ismerem ezt a szemet?! Ekkor villámként villan föl emlékezetemben apám tábornokának fenséges alakja, aki nagy karriert futott be: Thisz-Tha! A szeme! De hogy kerül ide? És mennyire megöregedett! Én pedig miért mondom most neki suttogva: – Drága papa, elég melegen öltöztél? Mosolyog, és nyugtató kézmozdulattal legyint. – Igen, igen, ne aggódj – mondja, mi pedig megkeressük helyünket a pincében. Az ellenség egyre közeledik, a város köré záródó gyűrű egyre szorosabbá válik. Egy délután kinyílik az ajtó, és – Ima lép be. Csodálkozva meresztem rá a szememet. Hogy kerül ide, ráadásul ebben az öltönyben? Átölelem, és megkérdezem: – Ez miféle ruha? Most ő viszonozza csodálkozó tekintetemet: – Micsoda kérdés ez, mama? Hogyhogy miféle ruha ez? Mama, úgy teszel, mintha először látnál benne! Repülő-egyenruha! Ugye hogy ismered? Zavartan állok, mintha újabb álomból ébredtem volna fel. Igen, valóban repülő-egyenruhát visel. És ő az én drága, egyetlen gyermekem! Mégis tudom, hogy Ima. Hiszen ismerem! Ima! Tényleg az

én fiam? Papi ruhájában látom. Ő mutatta meg a koncentrációs gyakorlatokat. Már akkoriban is ez az acélos kisugárzás jellemezte. Ismerem... Ő azonban nem ismer fel engem, úgy tesz, mintha semmi köze sem lenne a templomhoz: – Mama – mondja –, az egységemet másik helyre vezényelték, mert repülőgépeink már nem maradhatnak ezen a repülőtéren. Összes gépünket lebombáznák. Kiköltözünk valahová vidékre. Nem tudom, mikor látjuk viszont egymást. Szívemet vasmarokként fogja össze az ijedtség. Már hozzászoktam a tudathoz, hogy fiam állandó veszélyben van. Amikor repülőtiszt lett, úgy éreztem, mintha agyonvágtak volna. Azzal az érzéssel járkáltam fel-alá a szobában, hogy mindez csak rémálom... Hogyan lehetne a valóság, hogy az anyák fiaikat, egészséges, fiatal, életerős fiaikat a tömeghalálba küldik? Csak valamilyen rémálomban alacsonyodhatnak le az emberek odáig, hogy a legszörnyűségesebb eszközökkel gyilkolják le egymást, és éppen az utódok nemzésére hivatott, legerősebb, legegészségesebb fiatal férfiakat küldik a halálba. Ők esnek először áldozatul, mivel csak ők „alkalmasak” a hadviselésre. A gyenge, beteg férfiak otthon maradnak, és így rájuk hárul az utódok nemzése, míg az egészséges fiatalemberek legnagyobb része életét veszti a háborúban. Ez a legbiztosabb módszer az egész emberiség elsatnyulásához. Az emberiség pedig már olyan mélyre süllyedt, hogy fel sem ismeri ezt az igazságot! A vak gyűlölet és a félelem által félrevezetve a legegészségesebb, legerősebb nemzedékek öldöklik egymást! Álom! Lidércnyomás! Azután lassan visszatért valóságérzékelésem, és átadtam gyermekemet Istennek! Isten akarata ellenére semmi sem történhet, és bármi történik is, az jó, mivel Isten akarta úgy. Kiegyenlítés! Minden, ami történik, csak az elvesztett egyensúly, az elveszett paradicsom felé való törekvés! Drága mesterem, Ptahhotep ezen szavai és az összes tanítása, amelyben a nagy piramis belsejében részesített, olyan mélyen belém ivódtak, hogy még akkor is volt erőm életem folytatásához és mindennapos kötelességeim teljesítéséhez, amikor folyamatosan annak tudatától szenvedtem, hogy fiam csak egyike azon millióknak, akik élő céltáblákként vesznek részt az értelmetlen öldöklésben.

Most azonban tudom, hogy elszakadunk egymástól, ha elhagyja a fővárost, mivel már nem sok hiányzik ahhoz, hogy azt az ellenség teljesen körbekerítse. Az pedig, hogy ő vagy mi kerülünk ki élve ebből a tömeggyilkosságból, és hogy életünkben valaha is viszontlátjuk-e még egymást, aligha megválaszolható kérdés... Mégsem engedhetem, hogy ez fájdalmat okozzon, mert senkihez nem kötődhetek! Ebben a fiatalemberben – akit újraszületése érdekében a szívem alatt hordoztam, és aki most a fiam – nem a testét, nem a megjelenését szeretem, hanem a benne lakozó Istent! Ahogy az összes egyén, állat vagy növény testét, sőt még magát a holt anyagot is, az ő testét is isteni önnönvalója építette fel, hogy rajta keresztül megnyilvánulhasson. így az ő egyéniségében, szép testében is a személytelen isteni megnyilvánulását szeretem. Az egész világmindenség az egyetlen és egyedüli Isten megnyilvánulása, akkor miért remegek most attól való félelmemben, hogy esetleg Istennek ezt a megnyilvánullsát elvesztem, és nem láthatom viszont többé? Azért, mert húsa az én húsom, és vére az én vérem! Én és az ő éne viszont ugyanaz az én – ugyanaz az önnönvaló –, se nem hús, se nem vér. Nem azonosulhatok a testtel. Önnönvalómig kell eljutnom, teljes mértékben tudatosulnom, és akkor fiam önnön valójával, egyben az egész világmindenség önnönvalójával is azonossá válok, és már semmit és senkit nem veszíthetek el! Nem tehetek különbséget a között, hogy vér szerint hozzám közel álló vagy teljesen idegen emberek veszítik-e el az életüket, mert egy-egy élőlény halálakor Istennek mindig ugyanaz az önnönvalója cserél testet, legyen szó egyetlen gyermekem, vagy egy idegen ember testéről. Húsomat és véremet, amely most olyan elviselhetetlen fájdalmat okoz nekem, teljesen le kell győznöm... Ó, Istenem! Adj erőt, hogy kiálljam ezt a próbatételt! Adj erőt, hogy a minden-tudat elérése nélkül is úgy cselekedjek, mintha ebben az isteni tudati állapotban hoznám meg döntéseimet! Remegő térddel lépek a fiamhoz, átölelem, és így szólok hozzá: – Drága kisfiam, egyetlen, drága gyermekem, Isten legyen veled! Imáimba foglalom a nevedet. Isten sem téged, sem minket nem fog elhagyni. Ne felejtsd el, hogy minden elmúlik, csak az igazi szeretet marad meg mindörökre. Most is azért szeretjük egymást, mert Istenben egyek vagyunk, és ez a lelki egység – ez a valódi szeretet – hozott

minket össze itt a Földön. Nem veszíthetjük el egymást! Újra találkozni fogunk, ha nem ebben, akkor a következő életünkben, vagy az élet valamilyen más formájában. Bárhová kerüljünk is, a szeretet újra egymáshoz fog minket vezetni. Élj boldogan, kedvesem, drága, egyetlen gyermekem, és a nehéz órákban mindig kapaszkodj ebbe a mögöttünk álló, láthatatlan hatalomba, amely soha nem hagy el minket, akit mi Istennek nevezünk! Egyikünk sem sírja el magát. Hosszan, nagyon hosszan öleljük egymást, megcsókolom tiszta homlokát, ő pedig a mellére szorít, majd elmegy. Még utánaintek az ablakból, ő visszamosolyog rám, majd eltűnik. Ma este ünnepeljük a karácsonyt. Az ágyúk szünet nélkül dörögnek, mégis mindent előkészítünk, hogy a lehetőségekhez képest minél szebb legyen a szentesténk. Nekem mindegy lenne, mert az örökkévalóságban nincs karácsony, nincsenek munka- és ünnepnapok, számomra minden egyes nap ünnepnap, mivel Isten az örökkévalóságban soha nem szűnő ünnep. Férjem azonban szereti a szentestéket, boldog, ha meg tud lepni valamivel, és annak is örül, ha őt lepik meg. Már a szalonban díszíti a karácsonyfát, Bo-Ghar segít neki. Bo-Ghar néhány hete lakik nálunk, ugyanis három hete már nem tud esténként hazautazni a bombázások miatt. A fiam megüresedett szobájában lakik. Bo-Ghar több éve érkezett távoli hazájából, azzal a megbízatással, hogy ősei több ezer éves tanítását terjessze arról, hogyan állíthatja az ember a tudata szolgálatába a testét. Műtermem, amelyben nagy kő- és bronzkompozícióimat alkottam, üresen állt azóta, hogy a háború miatt nem tudtam a szükséges anyagokat beszerezni, így átadtam a helyiséget Bo-Gharnak, hogy ott tarthassa meg a tanfolyamait. Kezdettől fogva úgy viselkedett, mintha a gyermekünk lenne, most pedig a férjemmel a legnagyobb egyetértésben készíti elő a szentestét. A szakácsnővel megpróbáljuk kiokoskodni, hogyan lehetne a nagy nehézségek árán beszerzett élelmiszerből másnapra valami „ünnepi” ételt készíteni. Ma ugyanis az egész család meghívást kapott édesapához. Ekkor csöngetnek az ajtónkon. Az unokatestvérem lép be, sápadt arccal.

– Esther – szólal meg –, az ellenség körülkerítette a várost, és a csapatok meglepő módon nem a város másik oldaláról támadnak, ahonnan számítottunk rájuk, hanem éppen felénk közelednek. Édesapával voltam a városban, amikor édesanyát felhívtam, ő mondta nekem, hogy az ellenséges csapatok már elfoglalták a villánkat, és óriási tankokkal haladnak a belváros felé. Furcsa módon akkor még nem vágták el a telefonvezetékeket. Az ellenséges tankok és csapatok bármelyik pillanatban itt lehetnek. Készüljetek fel, nekem tovább kell mennem. Adieu – köszön el, és már távozik is. A férjemhez szaladok, hogy közöljem vele a híreket, majd végigfutok az egész házon, hogy lánytestvéreimet, öcsémet, édesapámat és a házmester családját is értesítsem, hogy mindannyian tisztában legyenek a helyzetükkel. Villánk lejtőn fekszik. Ablakainkból egészen távolra ellátunk, szemmel tarthatjuk a széles utat is abban az irányban, amelyből az ellenséges csapatok várhatók. Egyelőre még minden csendes. A férjem szerint még órákig eltarthat, amíg az ellenség eléri a házunkat, ezért azt javasolja, ünnepeljük meg most azonnal a szentestét, majd látogassuk meg lent édesapát, ahová egész családunk meghívást kapott vacsorára. Nála mindannyian együtt leszünk, és kivárhatjuk a további fejleményeket. Férjem meggyújtja a karácsonyfa gyertyáit. Én a fiamra gondolok, aki most talán légitámadásban vesz részt, és Istennek ajánlom őt. Megfogjuk egymás kezét, átnyújtjuk az ajándékokat, majd mindent otthagyva lesietünk édesapához. – Gyerekek – mondja édesapa –, együnk gyorsan, mert nem tudhatjuk, milyen hamar kell lemennünk a pincébe. Leülünk. Anyám széke üresen marad – mint mindig, a halála óta. Tányérja helyén egy gyertya ég... Komolyan és csendben, de nyugodtan fogyasztjuk az ételt. Érezzük, sorsunk ünnepélyes komolyságú fordulópontja előtt állunk. Kihozzák a következő fogást. Ekkor egy bomba az ablakunkhoz egészen közel csapódik be. Erős detonáció. Egymásra nézünk. – Együnk csak tovább – mondja édesapa –, talán még be tudjuk fejezni a vacsoránkat. Olyan gyorsan eszünk, ahogyan csak tudunk, de a lövedékek egyre közelebb és egyre gyakrabban csapódnak be.

Csengetnek. A hatalmas szövetséges állam tisztjei állnak az ajtóban: – A kertben ágyúkat akarunk felállítani; csapatainkat itt, a házban szállásoljuk el. Adják át a lakások kulcsait. A férjem feláll, és elkíséri a tiszteket. Ekkor feltűnően hangos robbanás rázza meg az egész házat, mintha földrengés lenne. Néhány perc múlva visszajön a férjem. – Édesapa – szólal meg – az lenne a legjobb, ha lemennénk a pincébe. Egy lövedék csapódott be a garázsba. A központi kazán is leszakadt és elrepült, úgyhogy az egész fűtést azonnal le kell állítanunk, a vizet pedig le kell eresztenünk. Menjetek le, a lakásban már nem vagytok biztonságban. Az ellenséges csapatoknak már itt kell lenniük a közelben. A tisztek szerint már a főút másik oldalán vannak. Nem fog már hosszú ideig tartani, mégis azzal kell számolnunk, hogy néhány napot a pincében kell eltöltenünk. Édesapa komolyan és nyugodtan mondja: – A nők és gyerekek azonnal menjenek le. Én befejezem a vacsorámat. Hozzátok a feketekávét. Tudjuk, hogy édesapának nem lehet ellentmondani. A húgom feláll, karjába veszi a csecsemőt, én a kisfia kezét fogom meg, a nővérem pedig a kislányét, és lemegyünk az óvóhelyre. Az öcsém, a férjem és Bo-Ghar édesapával maradnak, ők is megisszák még a kávéjukat. A detonációk egyre erősebbé válnak, a pincében minden egyes becsapódáskor érezzük, hogy a ház alapjaiban inog meg. Némi idő elteltével kinyílik az óvóhely vastag vasajtaja, és belépnek a férfiak. A férjem odajön hozzám, és halkan suttogja a fülembe, hogy a többiek ne hallják: – Ágyúkat állítanak fel a kertünkben, és az utolsókig akarják tartani ezt az állást. Nem akarják feladni a várost. A házunk kulcshelyzetet foglal el. Ha az ellenséges csapatok beveszik, már nem lehet őket feltartóztatni egészen a folyóig. Élethalálharcra kell felkészülnünk. Remélem azonban, hogy nem fog sokáig tartani. Teljesen be vagyunk kerítve, és minden további ellenállás az egész város értelmetlen elpusztítását vonná maga után. Lehozom a matracainkat a házmesterrel, hogy aludni tudjunk. A leghosszabb éjszakát is felváltja egyszer a reggel, így ez az éjszaka is eltelik. A vasajtó még most is egyfolytában nyílik és csukódik. A férfiak ki-be járkálnak, és alkalmanként idegen katonák is bejönnek,

hogy egy kicsit átmelegedjenek. Kint tizenöt fokos hideg van, és hóvihar tombol. A pincében is hideg van, mindannyian bundákba burkolódzunk, és annyi ruhát viselünk magunkon, amennyit csak lehetséges. Már az egész házban nincs fűtés. A katonák egészen fiatal emberek, remegnek, sápadtak a hidegtől és a félelemtől. Félig még gyerekek, de az idősebb tisztesek goromba üvöltésekkel terelik őket a csatába. Szegény gyerekek! Nem idősebbek tizenhat-tizennyolc évesnél, és már kihajtják őket az otthonukból ebbe a tömegmészárlásba! Megpróbálunk aludni valamennyit, de a csecsemő csontvelőt rázó hangerővel ordít és sikít. Az alvás szóba sem jöhet. Reggel hirtelen belép édesapa, feltűnően sápadt arccal: – Gyerekek, átlőtték a vízvezetéket. Nagyon takarékosan bánjatok a vízzel. Nincs semmi víz a házban – mondja, majd újra távozik. Halljuk, hogy kint a férfiak arról tanácskoznak, hogyan juthatnánk vízhez. A vezetékekben rejtőző vizet az egész házban a kádakba engedjük, de az óvóhelyen is van tűzoltáshoz egy nagy fakád, tele vízzel. Ezt a régi, émelyítő szagú vizet igyuk? A húgom rám néz. Tudom, a csecsemőre gondol. A teje elapadt, amikor a férje eltűnt. Azóta főtt ételt kap a kisbaba. A főzéshez pedig vízre van szükség, és a kis üveget is mindig alaposan ki kell mosni. Suttogva mondom el a javaslatomat: – Havazik, majd a hóból csinálunk vizet. A férjem meghallja, amit mondok, és a pince előterébe hív. – Van fogalmad arról, milyen kevés vizet lehet nyerni a hóból? A katonák az összes vizünket elveszik. Ha nem akarunk szomjan halni, valahonnan vizet kell hoznunk. Éhezni hosszú ideig lehet, de víz hiányában a szív felmondja a szolgálatot. Vizet kell szereznünk. Huszonhatan vagyunk felnőttek a házban, és víz nélkül még babot se tudunk főzni. – Megpróbálok vizet hozni a szomszédból – mondja, és távozik. Rövid idő múlva visszajön. – Az egész utcában nincs víz. Vödrökkel kell elmennünk a következő nagyobb utcáig, és onnan kell vizet hoznunk. – Ne menj – kérlelem –, rettenetes lövöldözés folyik odakint, ágyúkból, géppuskákból, repülőgépekről is lőnek. Eltalálhatnak. Maradj itt, és várj. A férjem elmosolyodik:

– Ne légy gyerek. Azt hiszed, az első világháborúban vaktöltényekkel lőttek? Mégis itt vagyok. Isten nem hagy el. Mindig az történik, aminek történnie kell. Átölelem, ő pedig eltűnik a pinceajtó mögött. Visszamegyek az óvóhelyre, és leülök. Várok. Nyugodtan és a hidegben – várok. Ha Isten azt akarja, hogy a férjem visszajöjjön, akkor nem találják el. Ha eltalálják, akkor a dolgoknak úgy kellett történniük. „A dolgok soha nem a maguk valójában, csak a te gondolataidban jelenhetnek meg rossznak”, hallok egy belső hangot. Arra gondolok, hogy még több százezer, sőt millió asszony van az én helyzetemben, és imádkozik a férje életééit. Azok a férfiak is olyanok, mint az én férjem. Az, hogy az én személyiségem olyan mélyen szereti az ő személyiségét, a mindenkiben meglévő ugyanazon önnönvaló megnyilvánulása, és ha két ember szereti egymást, akkor az önnönvaló egységét élik át tudatukban. Érzik, hogy összetartoznak, mivel egyek az önnönvalóban. Csitítgatom reszkető szívemet, amely azonban nem szűnik meg reszketni: – Nyugodj meg, verj csak szép lassan és szabályosan. Úgy, egészen lassan, lélegezz mélyebben, még mélyebben, még mélyebben, és nyugodj meg! Mindannyian levetjük egyszer a testünket; száz év múlva már mindegy lesz, ki távozott előbb. Idő és tér, ezek az értelem által alkotott fogalmak, a szellem, az önnönvaló azonban az értelem, minden gondolat, az idő és a tér minden lehetséges fogalma fölött áll. Lélegezni, nyugodtan, szabályosan lélegezni, és semmire sem gondolni, csak lenni... semmire sem gondolni... csak lenni... Nem tudom, mennyi ideje ülök már így ott, amikor a vasajtó hirtelen kinyílik, és megjelenik a férjem, tíz liter vízzel. Egy napra mindannyiunknak, a huszonhat embernek van vize... Nem állok föl, nem vetem magam a nyakába. Nem, a nagy pillanatok mindig egészen egyszerűek! Semmi sírás vagy szipogás, semmilyen nagy szó. Egy pillantást vet felém onnan, ahol az öcsémmel igazságosan kiosztja a vizet. Szemünkkel mindent elmondunk egymásnak. Gondolataimban ez jelenik meg: „Haladék! De meddig?” A pincében ülünk, a sötétben, kint pedig szakadatlanul dörögnek a fegyverek. A talaj remeg alattunk, a padba kell kapaszkodnunk, hogy a

robbanásoktól ne essünk a földre. Pergőtűz! Ágyúk dörögnek, tankok, repülőgépek dübörögnek tova, bombabecsapódások! Szünet nélküli pergőtűz! Mióta ülünk már a pincében? Teljesen elvesztettem az időérzékemet. A pincében soha nincs nappal, egyfolytában sötét van, csak tompa, gyenge fényt engedhetünk meg magunknak. Áram már régóta nincs, az olajjal pedig nagyon takarékosan kell bánnunk. Ha a lövöldözés néha egy-egy félórára abbamarad, átmegyünk a másik pincehelyiségbe, hogy együnk valamit. Szerencsére mindannyian tartalékoltunk valamennyi élelmiszert. Azonban gyakran kell hirtelen megszakítanunk az evést, és fejvesztve visszamenekülnünk az óvóhelyre, mert a házat már erről az oldalról is erősen lövik. Minden találat után halljuk, amint téglák, gerendák és beomlott falszakaszok zuhannak rá a minket védelmező utolsó födémrétegre. Soha nem tudjuk, vajon a következő telitalálatkor nem omlik-e az is be, maga alá temetve mindannyiunkat. Egy napon fülsiketítő robajjal omlik be a szomszédos pincerész egyik fala. Később, amikor az állandó lövöldözés rövid időre alábbhagy, kimegyek a férjemmel megnézni, mi történt. A helyiség a pusztítás sivár képét mutatja. A pincefalban nagy lyuk tátong, vakító napfény áramlik be rajta, úgyhogy hunyorognom kell. Tégladarabok hevernek mindenfelé. A földön fadarabok, az ablak maradványai, mindent vastagon fed a pozdorjapor. Az egyik gerendán tyúk ül, az egyik lábára támaszkodva, olyan közömbösen, mintha mi sem történt volna. Édesapa háztartásához tartozik, az egyetlen életben maradt háziállat. Szegény pára! Milyen véleménye lehet rólunk, emberekről! Néhány nap múlva a szakácsnő finom levest főz a tyúkból. Evés közben derül ki, hogy az állat súlyosan megsérült. A combcsontját átlőtték, jó nagy darab hiányzott belőle. Ezért ült egy lábon. Milyen közömbösséggel tűrte a sérülését! Egy hanggal sem adott jelt a szenvedéséről. A pincében ülünk. Soha nem marad abba a lövöldözés? Ölemben tartom a kisfiút. Testem hideg a halálfélelemtől, mert bármilyen nyugodtan néz is szembe a lélek a halállal, a test fellázad. Nem tudjuk, bomba fog-e megölni minket, vagy élve leszünk eltemetve, esetleg szomjan halunk. A kisfiú kérlel: – Mesélj, Esther néni, kérlek, mondj egy mesét!

Én pedig szünet nélkül mesélek, hogy megnyugtassam. Egy kis autót tart a kezében, amelyet újra meg újra fel kell húznom. A pici szerkezet valamilyen dalt játszik. Mi is az? Olyan ismerősen hangzik... Most ráismerek, ez Walt Disney filmjéből a kismalac dala: „Who is afraid of the big bad wolf...” Ó, micsoda szerencse, hogy a pincében sötét van! Senki nem látja, hogy egy pillanatra elvesztem az önuralmamat, és könnyeim feltartóztathatatlanul végiggördülnek arcomon. Istenem! Ó, Istenem! Te mindenütt jelen vagy! Mindannyiunknak azt üzened, hogy nem kell félnünk! – Esther néni, mesélj tovább, mi történt azután? Miért nem mesélsz? – elégedetlenkedik a kis Peter. A gyereket a szívemhez szorítom, és folytatom a mesét: A kisgidák mamája azután visszajött, és... A pergőtűz hosszú, hosszú órák után végre abbamarad. Mint mindennap, a férjem ma is kimegy, hogy vizet hozzon. Amikor visszajön, int nekem. – Esther – szólít meg remegő hangon, és látom, hogy megrázó élmény hatása alatt áll –, fent jártam a lakásunkban. A szép bútorok, amelyeket magad faragtál, a szobraid, minden tönkrement. Az egyik szoba alja beszakadt, a többi helyiségnek egyáltalán nincs fala. Nincs többé otthonunk... – és az öregfiú kisgyerekként, sírva borul a vállamra. Átölelem vastag télikabátjában. – Ne sírj! Fő, hogy élünk! Hogy ép bőrrel megúsztuk ezt a rombolást! Szobrokat még csinálhatok. Minek törődsz az anyagi dolgokkal. Az élet mindenek fölött áll! Nehezen csillapodik le. – Annyira szerettem a szobraidat és az egész lakásunkat, most pedig minden odalett... minden odalett... – Nem baj, egyszer ennek a pokolnak is vége szakad. Fejemet egy pillanatra széles vállára hajtom. Átöleljük egymást, majd együtt visszamegyünk a sötét óvóhelyre. Nincs idő az érzelgős megnyilvánulásokra. Bo-Ghar jelenik meg, és suttogva kérdezi: – Mi történt? A lakásuk felől téglák és gerendák zörgését hallottuk. Neki is elmondom, mit látott a férjem. Az egyébként mindig vidáman mosolygó, nyugodt Bo-Ghar most izgatottá válik:

– Felmegyek! Meg kell mentenem a jógáról szóló diáimat és a filmemet. Egész küldetésem, munkám megy veszendőbe, ha ezek megsemmisülnek. Megyek is. – Bo-Ghar, nem mehetsz fel. Az ellenség mesterlövészekkel löveti a házunkat. Nem engedem meg, hogy felmenj. Öcsém is meghallja párbeszédünket: – Majd én elkísérem Bo-Ghart. Segítek neki – ígérkezik, és már el is hagyják a pincét... Feszülten várunk. Percek telnek el... már egy negyedóra, egy óra múlt el, mi pedig még mindig várunk. Végül kinyílik az ajtó, és belép Bo-Ghar az öcsémmel. Piszkosak és porosak, de az arcuk sugárzik, és kezükben tartják a diákat és a filmtekercseket. Az öcsém elmeséli: – Az összes fal beomlott, a szekrény a sarokban mégis állva maradt a padló vékony csíkján. Csakhogy alig tudtuk megközelíteni, mivel a padló helyén már csak vasgerendák maradtak. Arra is vigyáznunk kellett, hogy a mesterlövészek észre ne vegyenek. Ezért Bo-Gharral a gerendákon hason kúsztunk a szekrényhez, Bo-Ghar kiválogatta a romokban heverő bútorból a dobozokat, én pedig egyenként vettem át őket. Minden itt van! Mindannyian örülünk, hogy ép bőrben visszaérkeztek. Bo-Ghar egy sarokban rejti el a kincseit, ahol senki nem találhat rájuk. A következő pillanatban majdnem a földre vet minket egy iszonyatos erejű robbanás, amely az egész házat fülsiketítő robaj kíséretében rázza meg. Újabb borzalmas támadás! Halljuk a fölöttünk elmorajló repülőgépeket, bombák, kis és nagy kaliberű lövedékek záporoznak minden oldalról a házra. A robbanásokat egyre közelebbről halljuk, és mindegyik után téglák, gerendák és törmelék zúdul a fejünk fölötti fedőrétegre. A lövések már olyan gyors egymásutánban követik egymást, mint a varrógép öltései. Minden pillanatban arra számítunk, hogy a következő becsapódás a fejünk fölötti utolsó fedelet is átszakítja, valamennyiünk halálát okozva. Némán ülünk, arcunkon hideg veríték – a halálfélelem szorításában vergődünk. Mennyi ideig tartanak még ki a falak? Azután borzalmas ütést érzünk, a talaj táncolni kezd alattunk, édesapám szobalánya idegösszeomlást kap, és sikítozni kezd. A személyzet többi női tagja is hangos jajgatásba kezd. Felállok, és amilyen hangosan csak tudok, elordítom magam: – Csönd! Nyugalom! Isten jelen van! Isten jelen van!

Robbanást robbanás követ, alig hallják a hangomat, én azonban csak kiáltozom, teljes erővel kell ordítanom: – Isten jelen van! Mindenki gondoljon Istenre, semmi másra, csak Istenre! Isten velünk van! Isten! Isten! – kiáltom, és lassan mindenki velem együtt kezdi ismételni: – Isten jelen van... Isten... Isten... Isten... Nem tudjuk, mennyi ideig tartott mindez... Lassan megenyhültek a támadások, a robbanások megfogyatkoztak, majd minden elcsendesedett. Halljuk, hogy kint a katonák valami nehezet cipelnek. Kimegyek. A lépcsőházban mozdulatlan testek hevernek. A kövön vértócsa. Felismerek néhány fiatal katonát, akik egy órával ezelőtt még a pincében melegedtek, és mindenfélét meséltek az otthonukról. A szülők! Már hiába várnak a gyermekükre. A fiam! Hol lehet szegény gyermek? A pokol melyik bugyrában? Azután gyorsan étkezünk, ki akarjuk használni a lélegzetvételnyi szünetet. Erősítenünk kell testünk ellenálló képességét, amíg van még ennivalónk... Két férfi újra vízért megy... Mióta ülünk itt a pincében? Hetek óta zúdul már ránk ez az össztűz. A férjem így vélekedik: – Doberdónál, az első világháborúban is össztűz alatt álltunk, de negyvennyolc óránként váltottak minket. Úgy vélték, az idegek ennél többet nem viselnek el. Azt azonban soha nem gondoltam, hogy kisgyerekekkel és nőkkel, több héten keresztül, megszakítás, leváltás nélkül, össztűzben fogok ülni. Mindannyian bundába és vastag télikabátba burkolózva ülünk, egy ruhadarabot sem vettünk le magunkról, amióta lejöttünk. A kis Peter a karomban fekszik; az egyik kezemben tartom az ékszereimet és a pénzt tartalmazó ládikát, meg egy doboz kekszet, hogy a baba ehessen valamit, ha menekülnünk kell. Mindannyian ugrásra készen állunk. A szomszédos villát lángszórókkal égették fel. A férjem kiadta az utasítást: mindenkinek menekülésre készen kell állnia, mert nem tudhatjuk, mikor gyújtja fel az ellenség a házunkat, és kényszerít lángszórókkal menekülésre. De hová meneküljünk? Fogalmunk sincs. Csak előre, el innen. A szomszédot és a fiát abban a pillanatban lelőtték, ahogy megpróbáltak kiszökni az égő házból. Csak az asszony menekült meg, a hasán kúszott el a negyedik villáig, ott befogadták.

Készenlétben állunk, várunk, a húgom a csecsemőjével a karjában... Fehér hajú édesapám a nagy fekete bundájában, a nővérem családja, az öcsém, a személyzet, mindannyian feszültségben, legfontosabb dolgaikat a kezükben tartva. Azután rövid időre minden elcsendesedik. Kicsit aludni szeretnénk. Idegeimet tűz emészti, fejemben a teljes káosz uralkodik. Lehunyom a szemem, megpróbálom a tudatomat visszahúzni, hogy aludhassak egy keveset. A csecsemő ekkor szokása szerint velőt rázó sikollyal ordít fel. A húgom megpróbálja karjaiban ringatva csitítgatni, de a kisgyerek csak ordít, szünet nélkül csak ordít... Ekkor átveszem tőle a kisbabát, mindent megpróbálok, de az csak bömböl, kétségbeesetten, egyre csak bömböl... Visszaadom a gyereket a húgomnak, de a sírás nem marad abba. Bo-Ghar ekkor a sötétben a húgomhoz vergődik, kezébe veszi a csecsemőt, és egy, a hazájából származó dalt kezd dúdolni, amellyel országában a kígyókat bűvölik. A gyerek pillanatok alatt megnyugszik, beáll a csend. Azonnal, ott ültünkben elalszunk. Csak Bo-Ghar tartja karjában a csecsemőt, és dúdol. Újabb napok telnek el – vagy talán hetek? Már nem kérdezzük meg egymástól. A férjem egy fal oltalmában gyűjt havat, behozza a vödröt, majd egy másik pincehelyiségben megborotválkozik. Nem adja föl a szokásait. A többi férfi már mind bajuszt és szakállt növesztett. Csak férjem és Bo-Ghar borotválkoznak mindennap ebben a pokolban. Azután csatlakozik hozzánk a férjem, újabb támadás, a szenvedés nehéz órája kezdődik. A húgom behozza a kisgyerek üvegét, és inni ad neki. Mindennap négyszer felmegy a lakásába, és mialatt golyók csapódnak be körülötte, ő főz a gyereknek. Miután a csecsemő megitta az üveg tartalmát, a húgom odajön hozzám, és szokása szerint ma is megkérdezi: – Szerinted vége van már? – Nem – suttogom –, érzem, nem fejeződött még be. A következő pillanatban egy lövedék közvetlenül a fejünk fölött csapódik be, minden recseg, ropog, majd halljuk, amint téglák zuhannak le. A pince fedele megint kitartott. De meddig még? Csendben maradunk, én pedig megkérdezem magamban Istent: – Fel kell készülnöm a halálra? Az áll a horoszkópomban, hogy egy épület összeomlásakor halok meg. Ez most fog bekövetkezni?

Meghalok, vagy küzdjek tovább az életért? Ekkor hirtelen egy kép jelenik meg előttem a sötétben: egy apró domb, azon kis lánggal égő gyertyácska, olyan kicsi, mint egy karácsonyfagyertya. A dombocska ekkor a szemem láttára nőni kezd, és nagy, smaragdzöld fűvel borított dombbá válik, a gyertya pedig nagy, ragyogó lánggal égő fáklyává alakul át! A kép eltűnik, de már tudom, nem fogok meghalni, mert fáklyává kell változnom, fényt kell hoznom az embereknek, fényt, fényt! Éjszaka a csecsemő szünet nélkül sír, amíg Bo-Ghar meg nem nyugtatja. Aludni próbálunk, de ekkor a közvetlen közelünkben lövedék robban, majd jéghideg levegőáramlatot érzek. A férfiak felugranak, hogy kiderítsék, mi történt. Az eddig oltalmazó pincefal beomlott. Nagy lyuk tátong előttünk, mindannyian a következő támadásra gondolunk... Várunk. Odasúgom a húgomnak: – Most már vége van. Hajnalban elesik a villánk. – Igen – válaszol –, én is érzem. Lehet, hogy mindannyian meghalunk. A férjem a fülembe suttogja: – Ma öt hete, hogy itt ülünk az óvóhelyen... Különös módon az ellenség ma nem ágyúkkal lő. Bombák sem hullanak. Csak a golyószórók szünet nélküli kattogását hallani. A férjem mellettem ül, és suttogva szól hozzám: – Ez azt jelenti, hogy a gyalogság már előttünk áll. Nem lőnek ágyúból, különben a saját embereiket találnák el. Az ellenséges csapatok bármely pillanatban behatolhatnak a házunkba. Délután kimegyek megnézni, hol lehet édesapa. Amint kilépek a pinceajtón, a ház bejáratán keresztül észreveszem, hogy a szomszédos, kiégett villa felől fehérbe öltözött, idegen katonák futnak felénk. – Édesapa, édesapa és mindenki – kiáltok körbe –, itt van az ellenség! Mindannyian berohanunk, és már ránk is törnek a kibiztosított fegyvereket szorongató, idegen katonák. Halálos csönd! Egy pillanatig szótlanul nézünk egymásra. Az az érzés fog el, mintha megállt volna az idő... Az összes katona bő, fehér köpenyt visel, kint mindent hó takar. Úgy néznek ki, mint bölcsődében játszadozó gyerekek.

Az első katona ekkor érthetetlen szót ejt ki száján, és a nőkre mutat. Megértjük, hogy jobbra kell állnunk. Újabb érthetetlen szó, majd a férfiakra mutat, akiknek egy katona kíséretében azonnal el kell vonulniuk. Búcsúzásra sincs időnk. A férfiak elmennek, mi, nők pedig egyedül maradunk az idegen katonákkal. A pince összes sarkát kibiztosított gépfegyverrel kutatják át, elrejtőzött katonák után kutatva. Közben egy fiatal katona lép a gyerekkocsihoz, ahol a csecsemő fekszik és alszik nyugodtan. Ránéz a gyermekre. Könnyek szöknek a szemébe, és végtelen gyengédséggel mond egy idegen szót, amelyet mégis megéltünk: „kisgyerek...”; majd ránk néz, kezével a hazája irányába mutat, így juttatja tudomásunkra, hogy otthon neki is van „kisgyereke”... Megnyugodva veszem tudomásul, hogy ezek a katonák jószívű emberek. Egy tiszt lép be, leül az egyik székre, és egy európai nyelven szólal meg: – Nem fogunk ártani önöknek, a mára már kiirtott uralkodó osztály fiaiból álló rohamosztaghoz tartozunk. Vigyázzanak azonban, nekünk tovább kell vonulnunk, és minket a katonák egészen más fajtája fog követni. Vigyázzanak! Késő délután újra megszólalnak a fegyverek. Most már nem az ellenséges csapatok lőnek ránk, hanem a saját hadseregünk, amely megpróbálja visszahódítani a házat. Újra a sötét pincében ülünk, és a vastag pincefalon keresztül is halljuk, milyen borzasztó éjszakai harc folyik kint az utcán. Hirtelen fülsiketítő robbanás zaja rázza meg a levegőt, hideg áramlat csapja meg arcunkat. A robbanás az utca felé feltépte a pinceablakot a vastag, vasból készült ablaktáblával együtt. A nyitott ablakon át csak úgy záporoznak befelé a lövedékek. Felugrunk, a falhoz lapulunk, de a pincében nem tudunk többé szabadon mozogni. A helyzet életveszélyes, minden lépés a halált jelentheti. Az ablaktáblát be kell csukni! Körülnézek. A nők a gyerekekkel igyekeznek a fal mentén a fedezéket jelentő ablak mellé húzódni. Ha valaki az ablakban mutatkozik, azonnal megszólalnak kint a golyószórók. A helyzet tarthatatlan. Az ablaktáblát be kell csukni!! Különös hidegség áraszt el. Minden idegszálam olyan hideg, mintha megfagyott volna, már egyáltalán nem érzem a testemet. „Félelem?” –

teszem fel magamnak a kérdést. Nem! Ki érezzen félelmet a bensőmben, ha én nem is létezem? Csak azt tudom, hogy nekem kell becsuknom a vasablakot! Mégis kíváncsian szemlélem magamat; mit érzek, mit élek át ebben a helyzetben? Hogyan reagál az ember természete, ha akaratlanul hőssé kell válnia?!... Az óvópince sarkában elcsorbult fogantyús turistabot áll. A hasamra fekszem, és lassan, nagyon óvatosan a bothoz kúszom, megragadom az alsó végénél, majd hason kúszom tovább az ablakig. Közben furcsa gondolat villan át a tudatomon: a piramisokban a jelölteknek ki kellett állniuk a „halálmegvetés” próbáját. Lehet, hogy most ugyanazt a próbát állom ki itt, az óvóhelyen? Mindez talán csak álom, a piramisban kapott beavatásom alatt? Miközben a hasamon kúszom óvatosan az ablaknyílás felé, értelmem így válaszol: – Igen, a piramis belsejében könnyű dolguk volt a jelölteknek! Tudták, hogy csak a beavatás egyik próbatételéről van szó. Ezek a golyók azonban nem holmi álom kellékei! Ezek valóban ölnek! Hány fiatal katona lelte már itt a halálát! Az ablaktáblát mégis be kell csukni, méghozzá éppen ezért! A földre kuporodom, majd a botot készenlétben tartva hirtelen felegyenesedem, karomat a bottal kidugom az ablakon, majd, mivel az ablaktáblák teljesen a külső falhoz csapódtak, egész felsőtestemmel ki kell hajolnom, amíg az ablaktábla szélét el nem érem a bot csorba végével. Egyre tovább kell nyújtóznom, már úgy érzem, mintha az egész testem megnyúlna, végül elkapom az ablaktábla szélét, és lassan, de biztosan behúzom. Most a lány testvéreim is a segítségemre sietnek, hogy a nehéz táblákat újra a helyükre kényszentsük, majd alaposan elreteszeljük. így, készen is vagyunk! Egészen egyszerű volt. Semmi izgatottság, semmi színpadias jelenet. Feltűnő, hogy a mesterlövészek, akik addig golyózáport zúdítottak a túloldalról az ablakunkra, egyetlen lövést sem adtak le rám. Talán valami akadályozta őket; esetleg azért nem lőttek, mert látták, hogy nő vagyok? – Esther néni, mesélj tovább... – szólal meg a kis Peter, én pedig továbbmesélem a végtelen történeteket... Nekünk, nőknek másnap el kellett menekülnünk az összeomlott házból, egy leírhatatlan szörnyűségekkel teli, iszonyatos éjszakát

követően. Annak az éjszakának a képeiről alig tudom elhinni, hogy a valóság részei voltak. Egy ország meghódítása hasonlatos a férfiúi és a női erő összecsapásához, a kierőszakolt nászhoz. Az egyik ország meghódítja a másikat, behatol a testébe, vér folyik, számtalan lakos veszti a megerőszakolt test sejtjeként életét, és ebből a találkozásból mégis új élet születik, új világ, új teremtés. A találkozás iszonyatos és erőszakos, mint általában az új élet nemzése. A természet azonban előre néz, célja az új élet létrehozása, s ezért a célért számtalan sejtet és élőlényt áldoz fel. A két ország, a hódító és a legyőzött bensőséges találkozásából új élet fakad, a szellemi és az anyagi síkon egyaránt. Két faj házasságából új kultúra születik. A két ország testi sejtjei is összekeverednek azonban, és új utódok jönnek létre, akik mindkét faj vonásait magukban hordozzák, és kifejezésre juttatják. A természet köztes fajokat, átmeneti egyedeket hoz létre, hogy a fajok és az országok közötti, nehezen áthágható korlátokat enyhítse és áthidalja. Ezt az igazságot ott, a szétlőtt ház óvópincéjében kellett belátnom, azon az éjszakán. Látnom és tapasztalnom kellett, mennyire iszonyatos és milyen sok egyéni tragédiát okoz a két ország közötti erőszakos nász. Engem Ima mentett meg attól a sorstól, amely ezen az éjszakán majdnem minden nő osztályrészéül jutott! Amikor egy katona felrántott az óvóhelyiség sarkában lévő fekhelyemről, és azt akarta, hogy kövessem, törve mondtam el a következőket az ő nyelvén: – Én – anya, fiú háborúban – neked is otthon anya, hagyj... A szegény, „harci pirulákkal” megmérgezett fiatal katona részegségről árulkodó szemében a megértés kifejezése lobbant fel, láttam, hogy kénytelen az anyjára gondolni. Haragosan lökött vissza a fekhelyemre, majd kirohant. Másnap reggel egy belső hang kényszerített minket a romok elhagyására. Igen, útmutatásban részesültünk, amely kifürkészhetetlen okokból megmentett minket attól a sorstól, amely a házunk romjai között maradó asszonyokra kivétel nélkül várt az elkövetkező éjszakán! Minden úgy zajlik le, mint egy kaotikus álomban. Az öt hétig tartó sötétségből hirtelen vakító napfénybe futunk ki, megtántorodunk az erős fényben, szemünk alig tud hozzászokni a ragyogáshoz. Még egy pillantást vetek szép, nagy villánkra: romhalmaz, egymásra hányt, összetört gerendák tömege! Futva kerülgetjük az úton heverő hullákat és romokat, a lépcsőhöz szaladunk, látom, amint a

húgom egyensúlyát vesztve leesik a lépcsőn, karjában a csecsemővel, odaugrom, felrántom, magam is elesem a kisfiúval együtt, akit kézen fogva vezetek: a hó alatt drótakadályok rejtőznek! Megpróbálunk átvergődni a gyerekekkel együtt. Ekkor a ház egyik mélyedéséből az ellenséges hadsereg egy idősebb katonája lép elő, átemeli a kisfiút a drótakadályon, és segít nekünk, gyerekeknek és nőknek, átjutni a túloldalra. Én kerülök sorra utoljára. Nem tudunk beszélni a katonával, nem értenénk meg egymást, de egymás szemébe nézünk, és bensőségesen, szívből jövően szorítom meg őszinte kezét. Ő is viszonozza a kézszorítást. Azután cikcakkban haladunk tovább, ahogy éppen fedezéket találunk az állandóan robbanó aknákkal és becsapódó lövedékekkel szemben. A gyerekek teli torokból üvöltenek, a kis Pétert, aki a szörnyű hidegben, a hóban már nem tud járni, a földön fekve vonszolom magam után, mivel már képtelen vagyok a karomban tartani. Néha megállunk egy-egy erkély alatt, hogy lélegzethez jussunk, és leheletünkkel melegítsük fel a gyerekek kezét, majd továbbmegyünk, valahová, valami belső erő által vezérelve... A történet mesébe illő folytatása, hogy végül befogadnak minket egy házba, ahol az ellenséges hadsereg egy jóindulatú tizedese a katonatársai erőszakos megnyilvánulásaitól megvéd minket. Összebarátkozunk, ő pedig egy alkalommal így szói hozzám: – Mama, vigyázz! Egy jó katona, tíz rossz katona! A seregünkben nem mindenki olyan, mint én, hogy védelmembe veszlek titeket. Vigyázz, amikor nekem tovább kell mennem! Igen, tudjuk, hogy nem minden ellenséges katona ilyen emberséges! Az első éjszaka élményein már túl vagyunk, és azokat semmi sem törölheti ki az emlékezetünkből! A férfiak pedig eltűntek... Csak édesapámat találtuk meg hamarosan, Istennek hála. Az idős úr nyugodtan, az izgatottság minden jele nélkül, az állandó ágyúzásról tudomást sem véve sétált végig ezen a tömegmészárláson, és miközben mindenütt loptak, mindent, amit csak ember magán hordhatott, bundát, kabátot, kesztyűt, pénzt, órát, tollat, édesapám úgy érkezett meg az egyik régi barátnője otthonába, hogy egyetlen katona sem nyúlt hozzá. Tekintélyt parancsoló kisugárzása még az ellenséges katonákra is kihatott, és visszatartotta őket. Azután, néhány nap múlva, valaki kopogtat az idegen ház ajtaján, ahol tizennégyen élünk együtt, katonák és mi, nők a gyerekekkel: Bo-

Ghar áll a küszöbön, elrongyolódott ruhában, vérző lábbal. Csoda, hogy mindazok után, amin keresztülment, még egyáltalán életben van. A szomszédok mondták el neki, merre menekültünk. Újra ránk talált... Néhány nap elteltével az öcsém is megérkezik, hasonlóképpen rossz bőrben, neki is több száz kilométert kellett megtennie ebben az időben. Valahol talált két ballábas félcipőt. Megszokott méltóságával hordja a két ballábas cipőt. Fő, hogy életben van... Csak a férjemről nem érkezik hír. Nem megy ki a fejemből, hogy egy napon, egy látomásban, az országúton láttam tehetetlenül a hóban heverni... Mi történhetett vele? Hosszú hetek, hosszú, hiábavaló várakozás után végre rátalálok súlyosan sérült férjemre egy könyörületes paraszt házában. A látomásom nem csalt meg... Hetek, hónapok telnek el. Éhezünk, és nem tudjuk, mit eszünk másnap. Egy napon azonban végre befejeződik a háború! Megpróbáljuk romba dőlt házunk néhány szobáját újra lakhatóvá tenni. Bo-Gharral együtt éjt nappallá téve dolgozom, hogy ínséges helyzetünkben valami ennivalóhoz jussunk. A férjemnek hosszú hónapokon keresztül kell ágyban maradnia, amíg annyira felépül, hogy két bottal már óvatosan járni képes. Milyen jó, hogy kitanultam a szobrászmesterséget! Kőművesmunkát végzek, elhagyott falszakaszokból emelek ki ajtókat, és ott helyezem be őket újra, ahol szükség van rájuk. Ablaktáblákat állítunk össze, és az üveg pótlásaként vastag csomagolópapírt ragasztunk rájuk. A romok közül tíz körmünkkel kaparjuk ki a még használható konyhai edényeket, néhány serpenyőt, elcsorbult evőeszközt. Bo-Ghar és én több mázsa szenet cipelünk haza, a kölcsönzött kocsit úgy húzzuk, mint két szorgalmas paci. Csak az kellemetlen, hogy ha lefelé haladunk, a kocsi mindig a hátunkhoz nyomódik, alig tudjuk visszatartani; amikor viszont hegynek föl cipekedünk, utolsó erőnket kell összeszednünk, hogy a rakományt húzzuk és nyomjuk, mígnem végre egyenes útszakaszra érünk, ahol megkönnyebbülten és boldogan ügetünk tovább. Azután takarítunk, és a bútormaradványokból új bútorokat állítunk össze. Kalapácsolunk és szögelünk, míg végül régi otthonunk romjain újra megnyithatjuk „jógaiskolánkat”. Bo-Ghar vezeti a testi gyakorlatokat, amelyeket Mentuptahtól tanult, én pedig elméleti képzést adok mindabból, amire Egyiptomban Ptahhotep oktatott.

Újból hónapok telnek el. Az élelem beszerzésével kapcsolatos gondjaink lassan enyhülnek. Azok a tanítványaink, akiknek vidéki rokonaik vannak, gyakran hoznak egy-egy maroknyi lisztet, néhány szem burgonyát, tojást, alkalmanként még egy kis vajat is. Csak a fiamról nem kapok értesítést... Másfél év elteltével csöngetnek. Ajtót nyitok – és Ima áll előttem! Az hittem, ilyen esetekben anya és fia hangos kiáltással, a viszontlátás könnyei között borulnak egymás nyakába. De nem! Meglepődve nézek végig rajta, majd komolyan és csendben átöleljük egymást. Azért fellélegzek: él, és nem vált nyomorékká. Csak a szép, magas homlokán áthúzódó sebhely tanúskodik arról, hogy a repülőgépével lezuhant. Mégis megrémülök! Ismerem Imát, tudom, ebben az országban nincs helye. Itt a nyers erőszak, a tehetségtelenség és a közönségesség, a káosz szelleme uralkodik! Egy ember pedig csak akkor képes mindezt komolyabb károsodás nélkül átvészelni, ha az Istenben való teljes bizalom mellett képes a belső nyugalmát megőrizni és – hallgatni! Ima azonban nem fog hallgatni! Nem érti, hogy most nem a templomban vagyunk, ahol az őszinteség, az önzetlenség és a szeretet uralkodik, ahol mindenki kifejtheti az álláspontját, annak veszélye nélkül, hogy félreértik. Ima nem fogja megtalálni a helyét ebben a világban. Nem fogja eltűrni a jogtalanságokat, és fel akarja majd venni a küzdelmet az itt uralkodó alvilági szellemiség ellen. A jelek szerint elfelejtette, ki is valójában, de megtartotta magas erkölcsiségét, becsületességét és bátorságát, és azt hiszi, ugyanezt az ember fiaitól is elvárhatja. Hinni akar az emberekben, és lelke mélyébe vésődött megingathatatlan istenhitét a tudatalattijába száműzi. Egyik csalódásból a másikba kell esnie. Miért szorítja háttérbe az istenhitét? Miért nem akar többé Istenben hinni? Ezért nincs elegendő önbizalma sem! Látom, hogy súlyos lelki törést szenvedett, de mikor és hol? És miért nyomaszt az a különös érzés, hogy én idéztem elő ezt a lelki törést, amely valamilyen borzalmas csalódás formájában jelentkezett? Tudom, hogy a bizalmát valahol és valamikor miattam veszítette el, de hiába keresem ennek az okát. Csak azt tudom, teljes mértékben tudatában vagyok, hogy nekem kell őt Istenhez visszavezetnem, ezért lett a fiam. Nekem kell felébresztenem önbizalmát, amely az Istenbe vetett bizalommal azonos, nekem kell

elérnem, hogy istenhite tudatosuljon, mivel az én hibámból veszítette el. Fel kell ismernie, hogy az irányomban érzett mély szeretete és bizalma csak lelke tudatosulatlan részében hordozott istenhitének kivetülése. Tudnia kell, hogy minden emberben magát Istent kell felismernie és szeretnie. Az egyéniség csak burok, maszk, amelyen keresztül Isten megnyilvánul. Tisztában kell lennie azzal, hogy amit egy embertársában szeret, amit egy embertársában szépnek, jónak és igaznak talál, az Isten, nem az egyéniség. Mindez rám is vonatkozik, akit pedig itt a Földön – ezt tudom – a legjobban szeret! Ezt a szeretetét Istenhez kell visszavezetnem. Be kell látnia, hogy bennem is Istent szereti, és az én egyéniségem is csak eszköz, amelyen keresztül Isten az anyai szeretet formájában nyilatkozik meg. Tudnia kell, hogy az őt szerető összes ember esetében – így az enyémben is – Isten szereti őt, nem az egyén. Akkor engem és mindenki mást, de saját magát is jobban meg fogja érteni, és nem lesz kitéve több csalódásnak! Eljön az az éjszaka is, amikor egyetlen gyermekem, az a lény, akihez a Földön a legerősebb szeretet fűz, fűtetlen szobában lakik, amikor kint szokatlanul hideg a tél, a hőmérő hetek óta mínusz húsz fokot mutat. Alig van mit ennie, és még egy meleg takarója sincs. Könnyen szerezhetnék számára fűtött szobát, adhatnék neki enni, és mindennel elláthatnám, amire csak szüksége van. Azonban ezt nem tehetem meg! Inkább a teste menjen tönkre, mint hogy a lelke vesszen el! A szeretet parancsára kell kíméletlennek lennem vele szemben! A sötétben térdelek az ágyamban, és Istenhez beszélek: – Légy vele, Istenem, és engedd meg, hogy visszataláljon Hozzád és önmagához. Engedd meg, hogy rátaláljon a hozzád vezető útra, és soha többé ne térjen le róla! Ébreszd őt fel, ébreszd fel magadat benne, Istenem, mert benne is Te lakozol, és Neked kell benne felébredned ahhoz, hogy ő felébredjen, mert az én erőm nem elegendő már. Magának kell tudatosulnia, különben elvész, és Te ismered az egyetlen lehetőséget arra, hogy téged, Uram, Istenem, magában újra felismerjen. Most úgy érzi, mindenki magára hagyta, meggyőződése, hogy még én is elhagytam. Mindenkiben csalódnia kell, mindenkit fel kell adnia annak érdekében, hogy téged megtaláljon, hogy újra Benned tudatosuljon, hogy öntudatra ébredjen! Te tudod, Istenem, hogy a megmentése érdekében nem látok más kiutat. Szeretetemet nem tudom, és nem is szabad kimutatnom iránta. A maga erejéből kell

visszatalálnia hozzád. Én csak gyenge ember vagyok, uram, Te viszont Isten vagy, maga a szeretet, Te jobban szereted őt, mint ahogy én tudnám valaha is szeretni, Te, Istenem, mindig vele vagy, és mivel nekem most ilyen kíméletlennek kell lennem vele szemben. Te szeresd őt isteni szereteteddel! Vigyázz rá, óvd meg attól, hogy e küzdelem során, amikor ezeket a nehéz próbatételeket kell kiállnia, végérvényesen elveszítse az egészségét. Tudod, hogy az egészsége ellen is azért vétkezik, mert nincs önbizalma, mert lelkének tudatosulatlan részével meg akar halni, meg akarja magát semmisíteni. Óvd meg őt, nyisd fel lelki szemét, és ne hagyd magára... ne hagyd magára... ne hagyd magára... Ez így ismétlődött éjszakáról éjszakára. Egy éjszaka, amint a sötétben térdelek az ágyamon, és belsőmben felkészülök, hogy Istennel beszéljek a gyermekemről, különös dolog történik: a legnagyobb megrökönyödésemre szürkületi fény kezd szétáradni. Egyre világosabb lesz, és az erősödő fényben különös táj bontakozik ki előttem. Egy magas hegyet látok, amelyre keskeny, meredek és göröngyös ösvény vezet fel. Tudom, ez az ösvény a célhoz – Istenhez – vezet. Habozás nélkül indulok el rajta. Az ösvény barátságos vidéken át visz a magasba. Fáradhatatlanul gyalogolok felfelé, egyre magasabbra, míg az üde, zöld vidéket már magam mögött tudom, és magaslati, megműveletlen területre jutok. Az út egyre meredekebb, egyre keskenyebb és göröngyösebb, én viszont meglepő könnyedséggel haladok előre, szinte lebegek felfelé. A lakott területet magam mögött hagyom, látóköröm kitágul, mindent messze magam alatt látok. Azonban nincs idő a szemlélődésre, folytatom utamat. Sok kanyarulat után a keskeny ösvény hét lépcsőfokból álló rövid lépcsőnél végződik, amelynek minden egyes foka még egyszer olyan magas, mint a megelőző. Egészen egyedül állok a kristálytiszta égbolt alatt a hét lépcsőfok előtt, és tudom, fel kell mennem. Mélyet sóhajtok, és bizodalmamat azokba a képességeimbe vetem, amelyekkel a teremtő minden gyermekét ellátta, és amelyek most, a végtelenül hosszúnak tetsző út során csodálatos módon nem fogyatkoztak meg, hanem éppen ellenkezőleg, gyarapodtak. Elindulok a lépcsőn.

Az első fok alacsony. A testem súlyát kell legyőznöm, hogy ráléphessek. Ezt könnyedén megteszem. A második fokozat valamivel magasabb, és kiváltja testem ellenállását. A test erőit azonban már régen legyőztem, így ez a fokozat sem okoz nehézséget. A harmadik már érezhetően magasabb. Tehát érzéseimet kell legyőznöm ahhoz, hogy feljebb jussak. Amint úrrá válok érzéseimen, már a harmadik szinten vagyok. A negyedik fokozat előtt, amely feltűnően magas, kétkedő gondolatok támadnak meg: – Hogyan leszek képes ezen az akadályon túljutni? Van-e elegendő erőm? Ekkor felismerem, hogy a kétség elszívja erőmet, megbénít. A kétség viszont gondolat! Tehát a gondolataimat kell legyőznöm, hogy a kétségen felülkerekedjek. A templomban kapott hosszú képzésnek köszönhetően tudom, mit kell tennem: lelkem minden erejét összeszedem, teljesen Istenre bízom magam, és semmire sem gondolok. És lám, gondolataimmal együtt a kétségem is eltűnik – én pedig már a negyedik fokon vagyok. Furcsa módon úgy érzem, az egymást követő fokozatok legyőzésével jelentősen növekszem. Minden egyes lépcsőfokkal nagyobbá válok, így most már sokkal magasabb vagyok, mint az első lépcsőfok előtt. Most az ötödik fok előtt állok, amely növekvő testméretem ellenére is olyan magas, hogy csak kézzel-lábbal kapaszkodva tudok feljebb jutni. Amikor óriási nehézségek árán sikerül felkapaszkodnom, leírhatatlan meglepetésben van részem: már egyáltalán nincs is testem! Minden, ami rajtam és bennem anyagi jellegű volt, eltűnt, láthatatlan szellem vagyok. A rendkívüli magasságú hatodik fokozat megmászásakor újabb nehézséggel kell szembenéznem: nincs testem, nincs kezem, amellyel kapaszkodhatnék, nincs lábam, amellyel feljebb lökhetném magam. Hogyan jussak akkor feljebb? Körülnézek valamilyen megoldás reményében, és ekkor hirtelen észreveszem, hogy alattam a messzeségben az egész világ terül el! A sok ország, a játékszerként csillogó városok, a számtalan embernek otthont adó házak... Az élőlények iránti határtalan szeretet vesz erőt rajtam, fájdalommal gondolok mindazokra, akiknek a felismerés nehéz

útján még végig kell menniük, akik még mindig a sötétben tapogatóznak, önzésükbe falazva, mint egykor én magam is... És – ó, csoda! – abban a pillanatban, ahogy az egyetemes szeretet elárasztja szívemet, felemelkedem – és már a hatodik szinten találom magam. Most már a legutolsó és legmagasabb szint előtt állok. Éppoly magas, mint én magam. Egész lényemet betölti a vágy, hogy felemelkedjem. Hiába. Fogalmam sincs, mihez kezdjek, hiszen hiányzik a kezem és a lábam, a testi erőm, amellyel felküzdhetném magam. Mégis, mindenáron fel kell jutnom. Fent Istent fogom megtalálni, és feltétlenül szeretném meglátni az arcát. Állok, várakozom – nem történik semmi. Ahogy fürkésző tekintetem körbejáratom, meglepődve veszem észre, nem vagyok egyedül, mert ebben a pillanatban hozzám hasonlóan egy másik lény is eléri a hatodik szintet, és könyörögve kér, segítsek neki feljutni a hetedikre. Megértem határtalan vágyakozását, és – megfeledkezve saját vágyamról – megpróbálok segíteni neki, hogy elérje a célját. És abban a pillanatban, ahogy vágyamról megfeledkezem, nem tudom, hogyan, de egyszer csak fent találom magam, s a társam már nincs velem. Nyomtalanul eltűnt. Csak egy fantomkép volt, amely arra szolgált, hogy a legutolsó, magamra irányuló kívánságomról is elfeledkezzek. Amíg ugyanis saját személyemet akarom magasabbra helyezni, nem győzhetem le azt a szintet, amely éppolyan magas, mint én magam. Megérkeztem! Egy villámlásnál is rövidebb ideig megpillantom egy mennyei lény vakító fényből szőtt alakját – a saját kiegészítő felemet! Ellenállhatatlan vonzereje magához ragad, és határtalan örömérzettel, a teljes kielégülés átélésével olvadok össze a szívével, egyetlen tökéletes egységbe. Tudatosul bennem, hogy Ő mindig is Én, Én pedig mindig ő voltam, isteni, valódi önnönvalóm kettős képmása. Ebben a kettészakadt állapotban még szembenálltam Istennel, és úgy fogadtam be Őt, mint Téged. Most, a paradicsomi egységben érzem, amint a következő pillanatban én magam válok az általam eddig „Istennek” nevezett, láthatatlan hatalommá. Lángokból font korong kezd forogni körülöttem, amelynek mozdulatlan tengelyében – gerincemben – igazi önnönvalóm – ÉN – lakozom.

Érzem, hogy gerincem fehéren izzó ívként ég, életáramból álló hídként, amely a hét erőközponton keresztül vakító fényt áraszt ki, és testemet élteti. Azután, minden időfogalmon túl, egy időben látom azoknak az életformáknak a végtelen láncolatát, amelyeket világkorszakok alatt, a fejlődés beláthatatlanul hosszú útján átéltem, a paradicsomi egységből való kiszakadástól egészen a jelenig. Látom, hogy megszámlálhatatlanul sok életem elválaszthatatlanul összekötődött – és összekötődik, össze fog kötődni – ugyanazon lelkek életével. Az elmúlt életek eseményeiből új összefüggések, új kapcsolódási pontok és folytatások állnak elő, amelyek mozaikkövekként, egymást kiegészítve alkotnak teljes képet. Felismerem azokat a szálakat, amelyek kiegészítő felemmel, Ptahhoteppal és Atothisszal, Imával és Bo-Gharral meg sok más emberrel összekötnek a világkorszakok során, felismerem, hogyan segítenek nekünk a nálunk magasabban állók, mi egymásnak, illetve mi a nálunk alacsonyabban állóknak a Föld átszellemülésében, az anyagban, a testben való tudatra ébredésben. A sok élet során szerzett és egymással megosztott tapasztalatok csak arra szolgálnak, hogy testben való tudatosságunkat kitágítsuk és elmélyítsük. Az általunk lakott testek egyre szellemibbé, egyre szebbé válnak. Megjelenési formánk anyaga egyre könnyebben alakíthatóvá válik, egyre inkább követi akaratunkat és szellemünk kisugárzását, míg végül testünk az önnönvaló engedelmes szolgálójává válik, és a szellem egyetlen fénysugarát sem tartja vissza vagy szigeteli el. Megértem a piramisok titkát, mivel most én magam is piramissá váltam, amely az anyagot – a testet – már csak biztos alapként használja fel, de folyamatosan az isteni lényeget juttatja kifejezésre! Azután körülöttem minden, a Föld, az ég és az egész világegyetem egyetlen tűztengerré változik, hatalmas lángokat látok, amelyek körülvesznek, egy pillanatra úgy érzem, hogy az egész mindenséggel együtt megsemmisülök, sercegő, sistergő kisülések futnak át ereimen, egész lényemen, a tűz felemészt, majd hirtelen minden az ellenkezőjére fordul: már nem én égek el a tűzben, hanem én magam vagyok ez a mindenen áthatoló, mindent életre keltő és felemésztő, mennyei tűz! Fényáradat vesz körül, amely belőlem származik. Én vagyok ennek a fénynek és minden létezőnek a forrása. A Föld már semmilyen hatást nem gyakorol rám, eddig gúzsba kötő vonzereje

megszűnik. A semmiben lebegek, létezésem korlátlan, már én vagyok az, aki mindent magához vonz, engem viszont semmi sem köt, semmi sem vonz magához... Keresem azokat, akiket szerettem, mivel tudom, nem semmisülhettek meg, de hiába is keresgélek magam körül a semmiben. Az ürességben rajtam kívül nincs semmi – így figyelmem befelé fordul. És lám! Rájövök, hogy minden és mindenki bennem él! A világegyetem bennem van, mivel minden létező bennem él, minden létező én vagyok, mindenben, amit szeretek, magamat szeretem, és rájövök, csak arról hittem, hogy nem szeretem, amit még nem ismertem fel magamban! Most, hogy teljesen ráismerek magamra, mindent szeretek, és mindent egyformán szeretek, mert egy vagyok mindennel, én én vagyok a mindenségben, minden-egy vagyok! Én vagyok a beteljesülés, az élet, a sugárzó, örök, halhatatlan létezés... Nincs már küzdelem, nincs megbánás, nincs szenvedés, többé nincs vétség, nincs mulandóság, nincs halál! Az összes születőben én kezdek új életformába, a halhatatlan, és az összes elmúlóban magamba térek vissza én, a halhatatlan, a teremtő, megtartó, a mindent megújító, örök isteni önnönvaló. Felismerem, hogy a tér és az idő csupán a teremtett világ őrületes sebességgel forgó korongjának szélén létezik. Én azonban magamban vagyok az idő és tér nélküli örökkévalóság. És miközben magamban nyugszom, örök létemmel kitöltöm a teret, és mindent, ami abban él: ÉN VAGYOK AZ EGYETLEN VALÓSÁG, ÉN VAGYOK AZ ÉLET, AZ VAGYOK, AKI VAGYOK! Magamban nyugszom, és végtelen békét érzek... Azonban ebben a békében elér hozzám egy kiáltás, amely visszakényszerít elhagyott testembe. Tudatom fénycsóváját erre a hívásra irányítom, és felismerem a lényemhez szóló, jól ismert hangot, mesterem, Ptahhotep hőn szeretett hangját. Visszahív... Én pedig kilépek mennyei önnönvalómból, hogy a személyes „én” ruháját újra magamra öltsem. Magammal viszem azonban annak tudatát, hogy ki vagyok én... Újra ember vagyok, de szívemben hordozom az isteni, tudatosult önnönvalót – Istent; mostantól ő fog a személyemen keresztül megnyilvánulni... És lassan felnyitom a szemem.

Tekintetem ekkor mesterem, Ptahhotep mélykék, mennyei szemével találkozik. Szeméből ugyanaz a fény, ugyanaz a szeretet és béke sugárzik, amelyet megváltott, üdvözült állapotomban éppen átéltem, és amelyet most a szívemben hordok. Nem tudok megszólalni. Önnönvalóm és testem között még nem tudom megteremteni a kapcsolatot. Nem is kell azonban megszólalnom, mivel tisztában vagyok mesterem minden gondolatával és akaratával. Lelki egység köt össze minket, Istenben vagyunk egyek! Jobbját a szívemre helyezi. Érzem, ahogy az élet lassan visszatér a testembe. Mély lélegzetet veszek, és érzéketlen tagjaimba áramlik a megújult életáram. Szívem újra erőteljesen ver. Lassan úrrá válok a testem fölött. Ptahhotep és helyettese segítségével kiszállok a szarkofágból. Bizonytalanul állok a lábamon. Ptahhotep és a másik főpap kézen fog, és kivezet a kamrából, amelyben a beavató szarkofág helyezkedik el. Ekkor látom, hogy a templom összes beavatottja, az összes pap és papnő összegyűlt a frigyládát őrző nagy csarnokban, és ünnepélyesen várnak rám. Amikor a két főpap társaságában előlépek, a szent varázsszóval, a beavatottak titkos köszöntésével fogadnak: – OM… Újszülöttként állok a feltámadottak körében. Testem a régi. lényem mégis megújult. Új világ vesz körül: már nemcsak kívülről szemlélem a dolgokat, hanem belső lényegüket is látom, a magot, amelyre a külső forma épül, amelynek csupán megnyilvánulása a külső megjelenés. A feltámadottak körében állok. Belső lényem az isteni varázsszóval – a mantrával – rezeg együtt. És ennek a leírhatatlan rezgésnek a segítségével, ebben a hanglejtésben élem meg testi tudatomban is az önnönvaló isteni egységét az összes beavatottal és a mindenséggel. Az összes pap és papnő eljött, hogy feltámadásom után üdvözöljenek, és az isteni szeretetről adjanak hírt. Apám, Atothisz is ott áll, ő is a beavatottak egyszerű fehér öltözetét hordja. Szelíd mesterem, Mentuptah, és kedves testvérem, Ima is jelen van. Amint megpillantom nemes arcát, szemével rám mosolyog, és ekkor emlékezetemben felmerülnek azok a szörnyű álomképek, a beavatásnak, a „minden feladásának” és a „kíméletlen szeretetnek” a legnehezebb próbái! Ima, te kedves, te drága, tudod-e, hogy beavatási látomásomban te

szolgáltattad az alapot arra, hogy a legnehezebb próbatételnek is megfeleljek? Most egy idősebb papnő fenséges alakja válik ki a beavatottak köréből. Egy köntöst nyújt át Ptahhotepnak, majd rám adják papi ruhámat. Ezután átnyújtja Ptahhotepnak a fejdíszt, a beavatottak jelképét, és Ő homlokomra helyezi az aranypántot. Kígyófej zárja le a teremtő életerővé átalakult, átszellemült nemző erő jelképét – amelyet most már nemcsak királynőként, hanem beavatottként is joggal viselek! Most már papnő vagyok, a papi rend legalsó fokán. A magasabb fokozatokat nekem kell lépésenként elérnem, amíg méltóvá nem válok az életpálca használatára. Ptahhotep hozzám lép, kezét a homlokomra helyezi, és áldását adja rám. Azután kézen fog, és a beavatottakhoz vezet. Először a második főpaphoz. Ő is megáld, kezét a homlokomra téve. Azután kedves apám elé állok, és érzem, ahogy szíve teljes szeretetét kisugározza rám a kezén keresztül. Rangjuk szerint lépek sorban, egymás után a beavatottakhoz, és mindegyikük áldását adja rám. Utoljára lépek Imához, aki nem sokkal előttem részesült a beavatásban. Ő is megáld, de érzem, hogy a keze reszket... Ptahhotep ekkor a frigyládához vezet. Letérdelek. Életemben először érinthetem meg a kezemmel. Vérem minden cseppjében érzem a tüzes erőt, amely a frigyládából áramlik belém. Mély, legbelső lényemig hatoló lélegzetet veszek, és most, éber tudattal – a testemben – élem át a paradicsomi egység beteljesülését, Isten mindenhatóságát és mindentudását... Megértem és átélem a létezés értelmét. Bármerre is irányítom tudatom fénycsóváját, ott világosság és tisztaság keletkezik, és fénylő ragyogással jelennek meg szemem előtt a végső igazságok. Átélem a határtalan hatalmat, amely az isteni teremtő erő irányításával nyugszik önnönvalómban. Ptahhotep újra kézen fog, és végigvezet a helyiségeken, amelyeken keresztül idejöttünk, majd a sziklaajtón keresztül visszalépünk a templomba. A beavatottak lassú léptekkel követnek. A templomban már várnak ránk a neofiták, én pedig most először látom el papi teendőimet. Ptahhoteppal az oltár mellett maradok, a neofiták pedig egyenként elhaladnak előttem, hogy áldásomban részesüljenek. Én homlokukra helyezem jobbomat, ők pedig mély áhítattal fogadják áldásomat. Végül a neofita iskola gyermektanítványai jönnek, közöttük az én kis örökbe

fogadott fiam, Bo-Ghar. Letérdel előttem, áhítatos tekintettel néz rám, majd fejét lehajtja, fogadja áldásomat. Ó, Bo-Ghar, drága kicsi Bo-Ghar, milyen különös szerepet töltöttél be beavatási álmomban... Első papi teendőim ezzel véget érnek a templomban. Ptahhotep magamra hagy a kis helyiségben, ahol a beavatásom előtt tartózkodtam. A tökéletes nyugalom előírt ideje után könnyű élelmet és italt vehetek magamhoz. Fekhelyemen nyugszom, és nem tudok megszabadulni a beavatásomkor átélt sajátos képektől. Milyen ijesztő képek! Milyen szerencse, hogy ezek az álmok nem a valóságot mutatják, és felébredtem belőlük! Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy ilyen képeket hordoztam magamban, és így ezekről álmodtam? Ezek a látomások nem válhatnak valósággá! Kizárt dolog, hogy az emberiség ilyen mélyre süllyedjen, hogy ilyen kegyetlenséggel, ilyen pokoli eszközökkel gyilkoljon! A pince, az álmomban megjelenő szörnyűséges óvóhely! Es mégis ismerem az örök törvényt, amelynek értelmében élőlény csak olyan képekről álmodhat, amelyek a valóságban is bekövetkezhetnek! Amit egy ember elképzel, az ténylegesen be is következhet! Egyébként nem is jelenhetne meg a képzeletében az adott esemény! De ezek az iszonyatos képek! Ember fiai által irányított óriási madarak, amelyek rettentő zúgással olyan magasan repülnek, hogy a földről már nem is láthatók, és gonosz tojásokat dobnak le, amelyek széles körben mindent elpusztítanak! Láttam, hogyan tépnek darabokra ezek a tojások fülsiketítő zaj kíséretében hatalmas házakat... Mindez lehetséges lenne? De miért állítanák az ember fiai értelmüket az ördögi értelmetlenség szolgálatába? És miféle furcsa szerkezeteket láttam és használtam a beavatáskor átélt látomásomban? Hihetetlen távolságokból szóltak hozzám emberi hangok, és én is tudtam válaszolni rájuk. Milyen hahotára fakadna Ima, ha elmesélném, hogy az emberek ilyen szerkezetek segítségével érintkeznek, ahelyett, hogy a sokkal egyszerűbb telepatikus érintkezést választanák! Bizonyára megkívánná tőlem, írjam le neki részlethűen a szerkezet felépítését. Nem tudnám megtenni! Csakhogy az életpálca és a frigyláda belső szerkezetéről sem tudnék olyan pontos leírást adni, hogy annak alapján újra megépítsék őket, és mégis létezik mindkét

szerkezet! Épp így azt is tudom, hogy ilyen távolsági beszélgetésre szolgáló szerkezet is létezhet! És Ima! Te, Isten tiszta, hű szolgája, álmomban neked is vasmadarat kellett vezetned! Te és a többi szép, egészséges fiatalember, milyen elragadtatással, megbabonázva vonultatok seregestül a csatatérre, hogy megöljenek titeket, vagy ti gyilkoljatok másokat... Hogyan tudtatok ebben részt venni, hogyan engedelmeskedhettetek ilyen embertelen parancsoknak? És ki volt a parázsló szemű férfi, aki beavatási álmomban a „férjemként” jelent meg?... Milyen közel állt álmomban a szívemhez, valóban a kiegészítő felem volt. A legjobb barátom. Mégsem tudta, ki vagyok, és most én sem tudom, ki ő. így élem át újra beavatási álmom minden egyes képét. Az álmomban megjelenő alakokban felismerem az engem jelenlegi, egyiptomi életemben körülvevő embereket, a szüleimet, a testvéreimet, sok barátomat és ellenségemet. Gyakran ül ki arcomra kényszeredett mosoly, ha a különös összefüggésekre gondolok... Eljön az este, és a nap ünnepi lakomával végződik, amelyen az összes pap, papnő és neofita részt vesz. A fáraó is jelen van, és mivel a beavatási ünnepségeken a beavatotthoz közel álló személyek is megjelenhetnek, az én drága Menum is itt van! Amikor a kertbe lépek, sugárzó arccal rohan felém, ahogy csak kövér teste megengedi, átölel, és nagy megrázkódtatást kifejező szipogással csüng rajtam. – Ó! Milyen jó, hogy élsz! Mondd csak, szeretsz még engem? – kérdezi könnyek között. – Papnőként is szeretni fogsz? Továbbra is veled maradhatok? Megsimogatom öreg kobakját, és csitítgatom: – Menu, Menu, hát persze, hogy szeretlek, persze, hogy velem maradhatsz. Most még erősebb szeretet köt hozzád.

Papnőként A templomban szolgáló papnők képességeiknek megfelelően különböző feladatokat látnak el. Néhányan a templomi táncosnőket képezik ki. Mások szent alvás közben segítik elő a haláluk után a földi atmoszférában tévelygő nyugtalan lelkek továbbjutását útjukon. Ezek a lelkek külső segítség nélkül még évszázadokra, akár évezredekre megrekedhetnének jelenlegi helyzetükben, mivel érzékszerveik hiányában nem képesek tapasztalatokat gyűjteni, vagy más lényekkel kapcsolatba kerülni. Magukba zárultak, és nem találják a kibontakozás felé vezető utat. A papnők felkeresik ezeket a nyugtalan lelkeket, áthatolnak rajtuk a szeretet erejével, és a belső azonosságnak köszönhetően tudatukat olyan gondolatokkal sugározzák be, amelyek hozzásegítik őket a jelenlegi helyzetükből való szabadulásukhoz. Ezek a papnők tehát kettős küldetést teljesítenek: továbbsegítik a tévelygő lelkeket, egyben megtisztítják a földi légkört. Vannak papnők, akik a fiatalokat, az egészséges, átszellemült és szép lények utódait avatják be a testi szerelembe. Megtanítják a fiatalembereket arra, hogyan magasztosítsák fel az ösztönt a szellem erejével, és valósítsanak meg magasabb lelki kapcsolatot – szentséget. A házasodás előtt álló fiatal férfiakat is beavatják ebbe a szent erőbe, akik azután ezt az energiát házastársuknak adják tovább, és így nemes gyermekeket nemzenek. Végül bizonyos papnők ugyanazokat a feladatokat látják el, mint a papok. Neofitacsoportokat vezetnek, útmutatást nyújtanak a koncentrációs gyakorlatokhoz, különböző ügyekben tanácsra szoruló embereket fogadnak, és ha ezek a papnők elérik a papság magasabb fokát, az életpálcával betegeket is gyógyíthatnak. így válhat a papnő főpapnővé. Én ebbe a csoportba kerülök. Nagyon szeretem a feladatomat! Csodálatos dolog nyomon követni, hogyan bontakozik ki fokozatosan tanítványaim lelke, és nyilvánul meg bennük az isteni lényeg. Mindez élő szemléltetése az átláthatatlan kockának, amely lassan átlátszóvá válik, és bepillantást enged az isteni teremtő alapelvbe. Naponta részesülök ebben az élményben szeretett tanítványaimmal, akiknek minden segítséget megadok. Olyan emberekkel is szívesen foglalkozom, akik lelki vagy akár testi gondjaikra keresnek tanácsot a templomban. Kis cellámban fogadom

őket, ahová még Ima vezetett, amikor először mentem Ptahhotephoz. Az emberek ilyenkor megmutatják a „másik” arcukat, amelyet senki sem lát, sokszor még ők maguk sem. Minden élőlény esetében meglátom ezt a belső arcot, és nagyon tanulságos végighallgatni, milyen tapasztalatok, milyen élmények és események alakították ki ezt a belső arcot a hatás-ellenhatás törvényének megfelelően. Ó, ha az emberek láthatnák belső lényüket, nem gyűlölnék egymást, nem félnének egymástól! Nincsenek rossz emberek! Azért okoznak egymásnak gyakran fájdalmat, szenvedést, mert azt hiszik, a másik ártani akar nekik, és puszta félelemből már előre védekeznek. Ezzel viszont valódi okot szolgáltatnak arra, hogy a másik fél meg legyen győződve rossz szándékukról. Ha azonban mindkettőjüket meg lehetne győzni arról, hogy egyikük sem akar rosszat, csak félnek egymástól, megkönnyebbülten nyújtanának egymásnak kezet. Az emberek tudatlanok és vakok, nem látják egymást, és ez okozza a sok ellenségeskedést és szerencsétlenséget a Földön. Nincs szebb dolog, mint felnyitni a vak szemét, és látni, amint tekintetében a megértés, a tudás fénye felcsillan. E munka mellett még jelen lehetek, amikor Ptahhotep vagy a helyettese az életpálcával betegeket gyógyít. Kora reggel érkeznek a betegek a templomba a saját lábukon, vagy a rokonaik hozzák be őket. Ptahhotep új életerőt vezet a beteg testekbe. Gyakran megfigyelem, amint az életpálca néhány másodperc alatt forraszt össze törött csontokat vagy gyógyít meg szörnyűséges sebeket. Azután legfeljebb a csont kis megvastagodása, vagy egy-egy sebhely mutatja a sérülés helyét. Ahogy fémdarabokat izzítással össze lehet hegeszteni, úgy forrnak újra össze a törött csontok az életpálca hatására, az izmokban, inakban, erekben, idegekben vagy a bőrön keletkezett mély sebek szélei pedig összenőnek. Az életpálca épp ilyen gyorsasággal gyógyítja meg a tüdő, a vese vagy más szervek súlyos gyulladásait. Nagy az Isten kegyelme, hogy az embereket az egészség helyreállításának módszerével megajándékozta. Templomi munkám mellett a fáraó feleségeként rám háruló kötelességeimnek is eleget teszek. Ünnepélyes fogadások vagy nyilvános ünnepek során továbbra is apám oldalán ülök, és megfigyelem az udvari embereket és mindazokat, akik ezeken az ünnepségeken megjelennek. Gyakran érkeznek hozzánk idegen

országok követei, akik egészen másképp néznek ki, mint a mi országunkban élő ember fiai. Más a bőrszínük, a fejformájuk, az egész testfelépítésük, és más erőket is sugároznak ki magukból. Gyakran hoznak magukkal csodálatos dolgokat ajándékként, amelyek nálunk teljesen ismeretlenek. Olyan állatokat például, amilyeneket soha nem láttam, drágaköveket, szöveteket, égetett és csodálatosan kifestett vázákat. Apám már hozatott művészeket ezekből a messzi országokból, hogy a templomban a mi fiatal tanítványainknak is megtanítsák mesterségük fogásait. Tőlünk is tehetséges tudósok és művészek utaztak ezekhez a népekhez, hogy tudományunkat és művészetünket megismertessék velük. Apám azt mondta, egyszer mi is ellátogatunk ezekbe a nagy országokba. Beavatásom óta egyedül is útra kelhetek az oroszlános kocsival. A beavatással elsajátítottam azt a képességet, hogy akaratomat más élőlények idegközpontjaiba irányítsam, és teljesen a hatalmamba kerítsem őket. Most már rendelkezni tudok aktívvá vált idegi központjaim felett, amelyek az ember fiai esetében még látens állapotban szunnyadnak, és segítségükkel olyan átható akaratsugarakat tudok kibocsátani, amelyek a másik élőlényt akaratom öntudat nélküli eszközévé változtatják. Isten legnagyobb ajándéka azonban az ember önrendelkezési joga, amelyet senki sem sérthet meg. Ennek a jognak a megsértése fekete mágia lenne! Ennek megfelelően soha. nem használom fel akaratom erejét emberekkel szemben. Milyen könnyen segíthetnék a gondokkal küszködő embereknek, ha akaratomat beléjük áramoltathatnám! A felelősséget így magamra venném, és a probléma megoldása nem az illető, hanem az én érdemem lenne. Csakhogy ezzel megfosztanám őt attól a lehetőségtől, hogy egy próbatételnek eleget tegyen. Mindenkinek magának kell a gondjaira megoldást találnia, csak így képes tapasztalatokat szerezni, akaraterejét megnövelni, és tudatának határait kitágítani. Az állatok közvetlenül alá vannak vetve a természeti erőknek, a természet akaratát gépiesen hajtják végre, és nem rendelkeznek az önálló döntéshozatal képességével. Ezért oroszlánjaimat teljes mértékben alávethetem akaratomnak. Csodálatos érzés, ahogy ezek a fenséges állatok a gondolataimat rögtön megvalósítják. Akaratom legkisebb rezdülésére is reagálnak, ezért gyakran úgy érzem, mintha

éppúgy hozzám tartoznának, mint a kezem vagy a lábam. Ugyanaz az isteni önnönvaló élteti az összes élőlényt, és az állatok „szeretete” nem más, mint az önnönvaló ezen egységének az alacsony, testi tudatossági fokon való megvalósítására irányuló tudatlan törekvés. A tudatlan gyermek is azáltal próbálja megvalósítani és átélni ezt az egységet és azonosságot, hogy mindent a szájába akar venni, vagy meg akar enni. Az állatokat ugyanez az ösztön vezérli. Az egység, vagyis a köztem és az oroszlánjaim közötti szeretet olyan nagyfokú, hogy kezemet, sőt még a fejemet is szájukba akarják venni, úgy tesznek, mintha fel akarnának falni. Természetesen nem harapnak, a játék nem válik komollyá. Mégis megértem, hogy amikor ezek az állatok például gazellát ejtenek el, csak az egység iránti törekvésüknek engednek. Az önfenntartás ösztöne tehát ugyanabból a forrásból ered, mint a fajfenntartásé: az isteni egység állapota felé való törekvésből. Ezért függnek össze egymással a két ösztön megnyilvánulásai olyan nagy mértékben. A természet az egység iránti ősi törekvést a nemi ösztönnel összekötve az utódnemzedékek biztosítására, az éhségérzettel párosítva pedig a test fenntartására használja fel. Az oroszlánoknak ezért nem ízlik soha a gondozójuktól kapott hús annyira, mint az ősi egységre való vágyakozást a vadászösztön kiélése és az élő állat elejtése révén kielégítve zsákmányolt élelem. Az élő zsákmánnyal – magával az élettel – való egyesülés élvezetet jelent számukra, a halott testtel viszont csak éhségüket elégíthetik ki, de nem az egység iránti sóvárgásukat. Szívesen foglalkozom oroszlánjaimmal. Mindig izgalommal szemlélem, ahogy ezek a csodálatos állatok az isteni Ra (Nap) erejét az állati síkra transzformált formában kifejezésre juttatják. Mint mindenben, amit mondok vagy teszek, a kis Bo-Ghar az oroszlánok iránti rajongásomban is osztozik. Ahogy egykor apám oktatott végtelen türelemmel, hogyan őrizzem meg egyenes testtartásomat a száguldó kocsiban, most úgy tanítom én a fiút. Ebben is nagy ügyességről tesz tanúságot, ösztönösen hajtja végre a megfelelő mozdulatokat, és rövid idő elteltével már hosszabb utakra is el tud kísérni. A nyugalmasabb időszakokban újra elkísérem apámat a tenger partján fekvő kis üdülőházba. Bo-Ghar is velünk jön, és hármasban élvezzük a tenger örömeit. Apám is szívesen foglalkozik a kisfiúval. Élvezet nyomon követni, hogyan bontakozik ki gyönyörű virágként tiszta

lelke. Apám egy alkalommal hosszasan szemléli Bo-Ghart, majd magához hívja, és miközben a gyerek feléje fut, megkérdezi: – Nos, Bo-Ghar, szeretnél a munkatársam lenni? Bo-Ghar apám elé veti magát, és kezét összetéve, mély áhítattal válaszol: – Uram, egész életemet annak a feladatnak szentelem, amelyet te adsz nekem, hogy méltóvá váljak hozzá. Apám megcirógatja a fiú fejét: – Kelj fel, Bo-Ghar. Velünk együtt fogsz dolgozni a Föld megváltásának nagy művén. Tedd csak azt, amit tanítóid a templomban mondanak neked, és egyszer munkatárssá válsz... Állj fel, nem kell előttem a földre vetned magad. Bo-Ghar feláll, és képtelen visszafogni örömét. Kis majomként ugrál körbe, majd felnőtthöz méltó módon próbál viselkedni, hogy kiérdemelje apám bizalmát. Végül a tengerhez fut, hogy kagylókat gyűjtsön. Amikor már egyedül vagyok apámmal, megkérdezem tőle: – Apám, tudod, megkaptam a beavatást, és ha az idő síkja fölé emelkedem, éppúgy látom a múltat és a jövőt, mint ti, csak a saját jövőmet nem tudom még mindig felismerni. Miért van ez így? A jövő számomra csak annyiban fontos, hogy a legvégső, legmagasabb, isteni szintre fejlődhessek. Mégis, magyarázd el nekem, miért látom az összes ember jövőjét, csak az enyémet nem? Köd ereszkedik a szememre, ha tudatomat a jövőre irányítom. Apám rám néz, mosolyog, és vár. Visszamosolygok rá, és gondolatban válaszolok. Megértjük egymást. Tekintete a következőt fejezi ki: – Miért kérdezed? Ha nem látod a jövőt, azért van így, hogy küldetésednek a kellő módon tegyél eleget. Ne gondolj erre, csak tegyél meg mindent azért, hogy saját erődből érd el a legmagasabb szintet, amelyet a beavatásod során Ptahhotep segítségével átéltél. Amikor kötelességeink visszahívnak minket a városba, napjaim úgy telnek, mint régebben, részben a templomban, részben a palotában. Munkámat örömmel végzem. Teljes mértékben kielégít, mégis egyfolytában nagy várakozással tekintek a nap vége felé, amikor munkám végeztével elmélyedhetek magamban – vagyis Istenben. Minden alkalommal elhatározom, hogy a legmagasabb fokozatot a saját erőmből fogom elérni, és valóban egyre közelebb jutok a beteljesülésig,

de minden alkalommal csalódottan állok fel, amikor személyes tudatomhoz visszatérek. Az utolsó valóságot, amelyet beavatásom során éltem át, és amelynek emléke kiolthatatlan fáklyaként ég a lelkemben, most sem értem el. Egyetlen vigaszom, hogy esténként Ptahhoteppal együtt vehetek részt az esti áhítaton. Ptahhotep, a helyettese, a papok és a papnők, az összes beavatott a templomban gyűlik össze esténként, naplementekor. Körben ülünk, és Ptahhotep meg a helyettese egymással szemben helyezkednek el, két pólust képezve. Mi, többiek, jobbra és balra egy-egy félkört alkotunk. Eltart bizonyos ideig, amíg lelki testünket megszabadítjuk mindazoktól a tisztátalanságoktól, amelyek az ember fiaival való érintkezések során elkerülhetetlenül beszennyeznek. Ptahhotep ezután a mellette ülőnek nyújtja a kezét, mi, többiek is kezet fogunk, így áramkört képezve, amelyen keresztül Ptahhotep és helyettese a legmagasabb, isteni szint áramát vezeti a testünkbe. Ez segít nekünk abban, hogy az isteni egység legmagasabb tudati állapotát érjük el. így sokkal gyorsabban fejlődik ki idegeink ellenálló képessége, mintha a saját energiáinkat élnénk át. Egész életem tartalmát és értelmét jelentik az üdvnek ezek a pillanatai, amelyeket az esti áhítat alkalmával mindennap átélhetek! Ó, Istenem! Adj erőt, hogy tudatommal a magam erejéből érhesselek el Téged!

„Még viszontlátjuk egymást! Egy napon az udvar ünnepélyes fogadásra készül. Apám rövid idővel ezelőtt nagy kísérősereggel és ajándékokkal, valamint csereárukkal megrakodott hajókkal küldte távoli országba hadseregparancsnokát, Thisz-Thát, számos előkelőség kíséretében. Ennek az országnak az uralkodója szívélyes fogadtatásban részesítette küldötteinket, és hamarosan ajándékokkal, csereárukkal küldte el az embereit a mi országunkba. Ma ünnepeljük az idegen csapatok érkezését. Menu az ünnepi ruhámat adja rám, Rú-Kha pedig a szokásos szertartások közepette hozza el a királynői díszt. Azután a két legidősebb előkelőség apámhoz vezet, majd az egész udvar kíséretében az oszlopfolyosón keresztül a palota teraszára vonulunk. A terasz közepén a fáraó méltóságteljesen, férfias szépségét sugározva foglal helyet aranytrónján. Jobbján ül a fogadásokra tartott oroszlán, balján pedig, kissé előbbre, majdnem a terasz szélén, az én trónszékem áll. Mellettünk, jobbról és balról, az ország előkelőségei helyezkednek el a rangjuknak megfelelően. Azután megkezdődik az ünnepség. Az idegen ország csapatai elvonulnak előttünk. Vezetőjük a kíséretével együtt a terasz elé lép, előrenyújtott kézzel mélyen, egészen a földig meghajol, és a mi nyelvünkön megtartott, szép szónoklatával juttatja kifejezésre országának azon vágyát, hogy tartós kapcsolatra lépjen velünk. Azután int az ajándékhordóknak, akik előrelépnek, és átadják az ajándéktárgyakat. Felülről figyelem az eseményeket, és tekintetemet végighordozom a teraszunk előtt felsorakozó embereken – csupa lenyűgöző férfi, pompás ünnepi ruhában és harci felszerelésben. Az idegenek magas, erős és nagyon izmos férfiak. Nálunk csak Isten fiainak leszármazottai olyan magasak és erősek, mint ezek az idegen katonák, azonban sokkal karcsúbbak, nyúlánkabbak, hajlékonyabbak náluk. Ptahhotep, apám és Isten fiainak nemzetségéből még sokan, mint például Ima, Mentuptah, Imhotep és még néhány papnő teste is lenyűgözően erős, ugyanakkor nemes és átszellemült. A megjelenésük nem olyan robusztus és állati, mint ezeké az idegeneké. Soha nem láttam ilyen embereket. Nem tetszenek! Hazámban megszoktam, hogy az Isten fiainak, de még az erősen keveredett fajtának az arcvonásai is finomak, az értelem fényét

hordozzák, nem olyan szabálytalanok és állatiak, mint ezeké az idegeneké. Különösen a fülük! A mi fülünk kicsi, vékony és szép ívű, szabadon álló fülcimpával. Ezeknek az idegeneknek viszont nagy, széles fülük van, összenőtt fülcimpával, a majmokhoz hasonlóan. Különösen szokatlan számunkra vörös színű hajuk! És szőrösek, az arcuk is csupa szőr, de kezüket, karjukat, lábukat is rengeteg szőr borítja. Szőrszálaik aranylón ragyognak a napfényben. Öntudatosak és magabiztosak. Amikor megszólalnak vagy elnevetik magukat, kimutatják szép, fehér, nagyon erős fogaikat. Rám ez is állatias benyomást tesz! Nagy erőt sugároznak, de ez az erő nem szellemi jellegű. Nem! Nem tetszenek! Látom, az idegenek éppoly különösnek találnak minket, mint mi őket. Mi sem tetszünk nekik. Látom, szemük még nem nyílt meg a szellem számára. Nem látják az átszellemültség szép, finom formáit, csak azt veszik észre, hogy az emberek náluk alacsonyabbak, és gondolataikból azt is kiolvasom, hogy lebecsülik fajtánkat. Ahhoz szoktam, hogy az engem megpillantó férfiak tekintetében a csodálat lángja lobban fel. Ezek az idegenek megcsodálják öltözetemet, ékszereimet, de azt egyáltalán nem veszik észre, hogy én szép vagyok! Nagyon jól látom, milyen kíváncsiak rám – az ország királynőjére –, és minden adódó alkalommal szemügyre vesznek, de nem tudják, hogy szép vagyok! Igen, anyám alacsony termetét örököltem, de a nő szépsége mégsem a magasságán múlik! Ezek a férfiak, ezek az idegen harcosok azonban csak a nagy, telt nőket szeretik. Mint mindig, most is megfigyelem magam: talán felébredt bennem a hiúság? Nem! Távol álljon tőlem! Csak nem tetszik, hogy ennyire tudatlanok, éretlenek és nyersek, amilyenek nálunk csak a legalacsonyabb népréteghez tartozó ember fiai lehetnek. Vezetőik és előkelőségeik is nagyon műveletlenek. Egyikük közvetlenül a terasz alatt, az én ülőhelyem előtt áll. Minden bizonnyal magas rangú tiszt, mert vezérének közvetlen kíséretéhez tartozik. Most egy csoport katona körében áll, és szünet nélkül engem bámul. Szájszöglete azonban becsmérlően legörbül. Viselkedése minden választékosságot nélkülöz. A mi udvarunkban csak Rú-Kha ennyire szemtelen, de ő a szépségem iránti csodálatát sem tudja, és nem is akarja véka alá rejteni. Ennek az idegennek a tekintete csak a szemtelenséget fejezi ki, a csodálat legkisebb jele nélkül. Mégsem

hagyom, hogy hiúságom felébredjen bennem. Már tudok vigyázni, és állandó ellenőrzés alatt tartom magamat! Elfordulok. Tovább nézem az ünnepséget. Nagy érdeklődéssel figyelem az idegen katonák által előadott különböző harci játékokat. El kell ismernem, ezek a férfiak nálunk ismeretlen testi erővel bírnak. Ezt a fajt Isten egy olyan félvérű fiának leszármazottai alkotják, aki apjának rendkívüli, isteni erejét nem szellemében, hanem vérében hordozta, és óriássá lett. Utódai kereszteződtek az ősemberekkel, és hallatlan testi erejű, nehéz csontozató fajjá fejlődtek. Távolról sem olyan ügyesek és hajlékonyak, mint a mi harcosaink, viszont olyan erőkifejtésre képesek, hogy a mieink nem kelhetnek versenyre velük. A bemutató alatt újra meg újra letekintek a szemtelen idegenre. Kitartóan néz engem. Tulajdonképpen igazán szép feladat lenne egy ilyen műveletlen, különös, vörös hajú idegent a szellem titkaiba bevezetni, belső szemét fokozatosan felnyitni, hogy a nőknek ne csak a húsát, hanem lelkük szépségét is felfedezze. Napok telnek el, nem jut időm a templomra, annyira igénybe vesz az idegen vendégek jelenléte. Az egyik ünnepség követi a másikat. Előadások, kirándulások és lakomák egymás után, nekem pedig természetesen apám, a fáraó mellett kell eleget tennem kötelezettségeimnek, vele együtt kell képviselnem országunkat. Menu elemében van, élvezettel öltöztet egyre újabb, szebb és pompásabb ruhákba. Bo-Ghar azonban duzzog és boldogtalan, mivel számára most semmi időm sincs. Rú-Kha gyakran jelenik meg az ékszerhordókkal, hogy az aranyművesség egyre újabb remekeit hozza el nekem. Kötelességből hordozom ezeket, mégis kíváncsian szemlélem magam a nagy ezüsttükörben: mit szól majd az idegen az új ruhámhoz és az ékszereimhez? Különösen amikor apám, én és az egész udvar barátságos szándékunk jeléül az idegen vendégek viseletében jelenünk meg. Nevetnem kell, olyan furcsán néz ki apám a különös ruhákban! És én? Ezekben a ruhákban sem nyerem meg a vörös hajú idegen tetszését? Már ismerem! Apám az összes előkelőséget, így őt is bemutatta már, és most nap mint nap az idegen vendégek társaságában vagyok. Országuk uralkodója csupa olyan férfiút jelölt ki a hozzánk látogató küldöttségbe, akik rövid idő alatt elsajátították nyelvünket, és így most kellemesen társaloghatunk velük. Ám amikor ezzel az idegen

vendéggel vagyok, aki a fogadáson úgy megbámult, zavar – annyira, hogy minden alkalommal kalapálni kezd a szívem –, hogy a hangja pontosan megegyezik a beavatási álmomban megjelent, ködbe burkolózott alakéval! Milyen különös! Az idegenek különös emberek. Műveletlenek, tanulatlanok, de távolról sem buták! Egészen közeli kapcsolatban állnak a természettel, és anélkül, hogy a dolgok belső, teremtő törvényeit és lényegét értelmükön keresztül ismernék, mégis sokat tudnak róluk közvetlen tapasztalataik és élményeik révén. Érdekes megfigyelni, hogy ugyanaz az igazság, amelyet mi belső szemlélődéssel ismerünk fel tisztán szellemünkben, az ő tudatukban hitként és babonaként jelenik meg! Ha egy erő forrását és okát nem ismerik, elképzelik maguknak, hogy az egy láthatatlan lénytől származik, majd saját elképzelésüket Istennek nevezik. Makacsul kitartanak hitük, az „isteneikkel” kapcsolatos mesék mellett. Mindent jobban akarnak tudni. Ha az ember megpróbálja elmagyarázni nekik az igazságot és a tényeket, a fejüket rázzák, és öntelten nevetnek. Természetesen semmit sem említhetek meg a templom titkaiból, mégis megkíséreltem elmagyarázni az idegeneknek a vihar esetén villámlást és mennydörgést előidéző erőket. Nem említhettem, hogy a főpapok a frigyláda segítségével villámlást és esőt hoznak létre a piramisban, mert egyébként soha nem esne magától eső, és országunk teljesen terméketlenné változna. Megpróbáltam azonban elmagyarázni, hogy a villámlás két ellentétes erő találkozásából ered, és az ember ugyanezt a jelenséget úgy is előidézheti, hogy két kődarabot erősen egymáshoz üt. Az idegen ekkor nagyképűen nevetett, és elmagyarázta, hogy a villámok a Jóisten” nyilai, és nagyon jól tudja, hogy bizonyos kövekben kis démonok lakoznak, amelyek, ha megzavarják a nyugalmukat, nagyon megmérgesednek, és apró szikrákat szórnak. A jelenség valóságos okáról azonban hallani sem akart. Alapjában véve mindegy, hogy a villámot a „főisten nyilának”, vagy „pozitív és negatív erők találkozásának” nevezem, de ha ezek az emberek ragaszkodnak a babonáikhoz és a nem létező istenségekkel kapcsolatos elképzeléseikhez, akkor soha nem tanulják meg, hogyan állíthatják a szolgálatukba a természeti erőket, hanem babonáik rabszolgáivá válnak. A különböző természeti jelenségekre vonatkozó magyarázataimmal annyit már elértem az idegennél, hogy ha nem hisz

is nekem, érdeklődést mutat a mondandóm iránt. Egyszer azt mondta, szívesen venné, ha oktatnám. Mindennap eljön a templomba, én pedig beavatom a tudás legalsó fokába. Naplemente után Menu a papnői ruhámat adja rám, és lefátyolozva megyek el a társaságában a templomba. Egy neofita kísérte el az idegent a templom falában lévő kis cellámba, ott vár rám. Menu a templom udvarán marad, én pedig belépek a cellámba. Az idegen már ott áll! A sarokban támaszkodik a falhoz, és fölényes mosolyával néz rám. Hogyan merészel így nézni rám? Semmilyen értelemben sem áll fölöttem, csak a tudatlansága miatt hiszi, hogy mivel testileg sokkal nagyobb és erősebb, minden tekintetben különb nálam. Természetesen fogalma sincs arról, hogy a szellem ereje mindenek fölött áll. De meg akarom neki mutatni! Ezt a szemtelen, vörös hajú óriást a szellem erejével fogom legyőzni, úgy, hogy testi ereje ellenére is alulmarad. Az idegen mélyen meghajol, de látom, meggyőződés nélkül cselekszik így. Népünk minden tiszteletet megad nekem. Országunkban tudják, hogy beavatott papnő – Isten szolgálója – vagyok. Az idegen is tisztában van azzal, hogy a templomban papnőként szolgálok, de elképzelése sincs arról, mit jelent a „beavatás”. Nem tudj a, hogy tudásunk nem az emberi képzeletre alapozott „igaznak tartás”, nem „hit”, hanem az igazság felismerése, az isteni mindentudás! Én azonban felnyitom majd a szemét, bevezetem az ember és a világmindenség, az egész teremtés titkába. – Ha igaz tudásra vágysz – kezdem a tanítást –, először magadat kell megismerned. Tudnod kell, te magad ki vagy. Ha ugyanis magadat megismered, azt is felfedezed, hogy az Összes igazság saját lényedben rejlik, vagyis az önismerettel egyben a világ összes titkát is elsajátítod. Először tehát a nagy titkot, szfinxünk nagy rejtvényét fejtsd meg: magát az embert! Meg kell tudnod, hogy ki vagy! Az idegen először figyelmesen hallgat, majd mosolyogni kezd. – Meg kell tudnom, ki vagyok? De hiszen már régóta tudom! Miért lenne ez nagy titok? Úgy látom azonban, ó, királynő, hogy te nem tudod, ki vagyok, ezért én megmondom neked: férfi vagyok! – és hangosan, jóízűen nevet, nagy, fehér fogát kimutatva. Mint egy nagyra nőtt gyerek! Annyira magával ragadó a nevetése, hogy én is elnevetem magam.

– Nagyon jól tudom, hogy férfi vagy... – akarok válaszolni, de mondatomat nem tudom befejezni, mert a vörös óriás egészen tapintatlanul a szavamba vág: – Királynő, úgy látom, nemcsak azt nem tudod, hogy férfi vagyok, hanem azt sem tudod, mi a férfi. Én nem vagyok pap, és nem tudok úgy olvasni mások gondolataiban, mint ti, de ismerem a nőket, és látom, hogy valamiről még semmit sem tudsz – vagy teljesen elfelejtetted –, ez pedig az, hogy te mi vagy! Hogy nő vagy! Hogyan akarsz megtanítani az ember és a világmindenség belső titkaira, ha ezt a mindenki által látható, egyszerű igazságot nem ismered? – Nagyon jól tudom, hogy nő vagyok – válaszolok méltósággal; az idegen szemtelenül vigyorog, én azonban zavartalanul folytatom mondandóm –, de a külső forma csak a belső lény burka. Ha az ember ismeri a belső lényét, és azonos a belső lényével, akkor a külső formát csak eszközként használja fel, de nem azonosul vele! A test csak az önnönvaló ruhája. Te is viselsz ruhát, mégsem vagy azonos a ruhával. Éppígy viselsz testet is. Amely vagy férfi- vagy női test, de önnönvalód a nemek fölött áll, vagyis se nem férfi, se nem nő. Az önnönvaló a teremtő. A személyiség, a testi, anyagi megjelenés csak egyik fele az igazi lénynek. A másik fél a megnyilvánulatlan, nem tudatosult tartományban maradt. Az pedig, hogy egy jelenség férfi vagy nő, attól függ, melyik fél öltött testet. Ha valaki lényének mindkét felét tudatosítja magában, és tudatosan átéli, akkor azonosul önnönvalójával, és attól kezdve tökéletes egyensúlyban hordozza magában a férfi és a női lényeget. – Teste azonban továbbra is férfi vagy női marad. Nem? – kérdezi. – Természetesen – válaszolok –, az anyagi megjelenés csak egyoldalú lehet, mert ahol mindkét fél egyesül, minden anyag megszűnik létezni. A két kiegészítő fél, a két oldal egyesülése az anyag teljes megsemmisülését, a test dematerializációját vonná maga után. Az ember csak szellemében lehet nem nélküli. – Királynő – válaszol az idegen –, szép szavaidból csak egyvalamit értek meg tisztán, és ebben a tekintetben teljesen egyetértek „titkaitokkal”, nevezetesen, hogy testi megjelenésem, ahogy azt olyan szépen megfogalmaztad, egy egységnek csupán az egyik fele. Eddig már sokszor kerestem a kiegészítésemet – és meg is találtam –, de ettől még soha nem semmisültem meg! Azonban igazi kiegészítő

felemet akkor is tovább keresném, ha az valóban a megsemmisülésemet jelentené. Férfi vagyok, és a másik felem csakis nő lehet, aki a teljes boldogságot adományozza nekem. Ilyen nőért szívesen odadobnám az életemet is! Érzem, amint meleg véráram tódul a fejembe. Tehetetlennek érzem magam ezzel a gondolkodásmóddal szemben. Hogyan magyarázzam el neki, hogy az a boldogság, amelyet földi nőtől vél megkapni, mulandó, és halhatatlan lelkét nem elégíti ki? Mára végeztünk. Időre van szüksége a számára új igazságok megemésztéséhez: Esték követik egymást, amelyeken a tudatlanságával küzdök. Szeretném, ha előbbre jutna, és mindent megteszek azért, hogy a megfelelő szavakat használjam, hogy az isteni szikrát lángra lobbantsam a lelkében, hogy magasabb önnönvalóját felébresszem. Amikor hajnalban felébredek, már rá gondolok. Mindent felidézek magamban, amiről az előző este beszélgettünk, és egész nap az új tanításokra koncentrálok, amelyekben aznap este akarom részesíteni. Ezekben a napokban gyakran száguldók át a környéken az oroszlánjaimmal. Most azonban nem viszem magammal Bo-Ghart. BoGhar lehajtott fővel megy mestere műhelyébe, ahol Ima próbálja kiengesztelni a legkülönbözőbb ajándékokkal, amilyeneket gyerek csak kívánhat. Sajnálom, de szükségem van némi időre, hogy a gondolataimmal egyedül maradhassak. Amikor egy kocsizás után az oroszlánjaimat visszavezetem az oroszlánudvarba, és búcsúzásként megsimogatom fejüket, ujjaimmal a sörényükbe túrok, feltűnik, hogy az idegen haja különös módon pontosan olyan, mint az oroszlánok sörénye! Felmerül bennem a gondolat, hogy ha az idegent megsimogatnám, ugyanolyan vörös, vastag hajszálak között szántana végig az ujjam, mint amikor az oroszlánok sörényét cirógatom. Valóban kimondhatatlanul szeretem ezeket az oroszlánokat! Este említést teszek az idegennek a megfigyelésemről, hogy a haja az oroszlánok sörényéhez hasonlít. – Királynő – kérdezi –, elkísérhetnélek egyszer egy ilyen kocsikázásra? Ha látnám, hogy ezeket a pompás állatokat képes vagy az akaratoddal irányítani, akkor emberfölötti képességeidben sem kételkednék! – mondja kihívó mosollyal.

– Hol hallottad, hogy emberfölötti képességeim vannak? – Mindenki, akivel csak beszélek, istennőként tisztel téged. Valamennyiüknek határozott meggyőződése, hogy emberfölötti lény vagy. Én azonban más véleményen vagyok! Sértve érzem magam: – Miért, mit gondolsz rólam? – kérdezem, és bosszúsan veszem észre, hogy erős szívdobogással várom a válaszát. Ugyanakkor Ptahhotep képe is felmerül bensőmben, nemes arcán figyelmeztető kifejezéssel. – Nem! Nem! Hagyj most – válaszolom a belső képnek –, nincs semmilyen veszély! – és már hallom is az idegen válaszát: – Mit gondolok rólad? Miért vagy erre kíváncsi? Olyan magasan állsz minden földi dolog fölött, akkor miért érdekelnek olyan szegény, földi ember gondolatai, mint amilyen én vagyok? Egyébként is tudsz olvasni mások gondolataiban, nem? – Igen, látom a gondolataidat, de lámom kell, őszinte vagy-e velem szemben – válaszolok, és nyugtalanító érzés fog el. Nem tudom azonban kielemezni ezt az érzést, mert az idegen már újra kérdez: – Tudni akarod, őszinte vagyok-e? Miért nem kérdezed meg először magadat, hogy velem és saját magaddal szemben őszinte vagy-e? Elnémulok. Nem tudom, mit feleljek. Már hosszú évek óta hozzászoktam önmagam állandó ellenőrzéséhez, összes gondolatom és cselekedetem okainak kivizsgálásához. Meggyőződésem szerint őszinte vagyok magammal szemben, tehát a külvilággal, vagyis vele szemben is őszinte vagyok. Szavai mégis zavarba ejtenek. Lehet, hogy igaza van? Talán nincs elegendő bátorságom, hogy összes gondolatommal és érzésemmel nyíltan szembenézzek? Elhatározom, hogy még alaposabb vizsgálatnak vetem alá magamat, de most mindenképpen arra összpontosítom minden erőmet, hogy a vele folytatott küzdelemben ne maradjak alul. Le kell győznöm, nem engedhetem, hogy egy ilyen műveletlen ember azt gondolja, gyengébb vagyok nála, és ő fölöttem áll! Másnap együtt hajtunk ki az oroszlános kocsival. Mielőtt beszállunk a kocsiba, az idegen az oroszlánok mellé áll, és nagy, vörös sörénnyel borított fejét elém tartja: – Nem akarod kipróbálni, hogy tényleg olyan-e a hajam, mint az oroszlánoké? Ha az oroszlánok szívesen veszik, amikor megcirógatod

őket, talán én is ki fogom bírni – mondja, és újra elneveti magát, összes fehér fogát kimutatva. Tényleg olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Nem tiszteletlenségből viselkedik így, nem tudok rá haragudni. Vele együtt nevetek, és ha az oroszlánjaim felügyelője nem állna ott, tényleg kedvem lenne beletúrni a hajába. így megy ez tovább, napról napra. És gyorsan közeledik az idő, amikor az idegennek vissza kell térnie a hazájába. Sok tekintetben elégedett lehetnék, „nőként” különösen büszke lehetnék magamra, mert látom, mennyire megváltozott a hozzáállása. Fölényességét levetkőzte, és egész nap az estét várja, hogy együtt lehessen velem. Már tudom, tulajdonképpen soha nem érezte magát fölényben, ez a viselkedés inkább védekezés volt a teljes „önfeladással” szemben. Nem akarta feladni férfias önhittségét. Az első pillanattól csodált engem, így hiúságom, amely tagadhatatlanul a fő oka volt annak, hogy figyelmem rá irányult, most teljesen ki lehetne elégítve. Mégsem vagyok elégedett, hanem állandó nyugtalanság kínoz. Azonban éppen ez a nyugtalanság biztosít afelől, valahányszor felülvizsgálom érzelmeimet, hogy iránta tanúsított érdeklődésem nem egyéniségem alacsonyabb szintjéhez tartozó női ösztöneimből fakad. Hiszen állandóan ellenőrzöm magamat! Menu szerint a szerelem összes félreérthetetlen jegyét magamon hordom, és örül, hogy végre „kivirágzom”. Tévedés! Menu ezt egyáltalán nem képes megítélni, mivel mindent földi nézőpontjából szemlél. Fogalma sem lehet arról, hogy egyáltalán nem lehetek, és nem is akarok szerelmes lenni, és nem is vagyok az! Hogyan szerethetnék bele ebbe a nyers, vörös hajú óriásba? Nem tetszik, testileg idegenül, sőt taszítóan hat rám. Már sokszor vizsgáltam meg bensőmet, és mivel a férfi és a nő közötti testi kapcsolat célja a gyerekek nemzése, már gyakran megkérdeztem magamtól, kívánok-e gyermeket ettől az idegentől. Isten mentsen! Gyereket ilyen fülekkel, ennyire szögletes csontozattal? Nem! Semmi esetre sem akarok tőle gyereket! Tehát nem is lehetek szerelmes. Csak azt akarom, hogy Istenre találjon! Minden tanítványomnak teljes figyelmet szentelek, és ezért gondolok rá is olyan gyakran, ezért összpontosítom minden figyelmemet rá. Istent azonban még nem találta meg. Ezt nem sikerült elérnem! Ezért vagyok annyira nyugtalan és szomorú, ha arra gondolok, hogy országunkat hamarosan

elhagyja, és talán ebben az életemben már egyáltalán nem láthatom viszont... Azután villámnál is gyorsabban követik egymást az események... Az utolsó estén újra a templomba megyek, hogy találkozzak vele, és búcsút vegyek tőle. Szokása szerint a falnak támaszkodik, de most nem olyan fölényes, mint amikor először várt itt rám. Nem is néz rám, komor tekintettel egyre csak a semmibe bámul. – Mi bajod? – kérdezem. – Azon gondolkodom, mi értelme volt annak, hogy minden este itt találkoztam veled. Mit akartál tőlem, szép, szívtelen királynő? Mit használt nekem mindaz, amit elmondtál, ha csak boldogtalan lettem tőle? Állandóan csak arról beszéltél, hogy magamra kell találnom, közben minden szavaddal és megnyilvánulásoddal ahhoz járultál hozzá, hogy teljesen elveszítsem önmagamat. Bátor, félelmet nem ismerő katona voltam, most pedig rabszolgává váltam. Egy apró, a vállamig sem érő nő rabszolgája. És félek a jövőtől; hogyan tudok majd nélküled élni? Az öröm forró hulláma önt el. Hiúságommal próbálom magyarázni ezt az érzést. Ugyanakkor meg is rémülök! Kezdetben valóban azt akartam elérni, hogy elismerje női szépségemet és hatalmamat, de most, hogy célom megvalósult, ezt a hatalmat arra akartam felhasználni, hogy belső útkeresésében segítsek neki. Mindent megtettem, hogy felébresszem önnönvalóját. Ehelyett azonban belém szeretett. Nem akartam ilyen messzire menni! Nem akartam, és nem is akarom a testi szerelmet, magasabb egységet akartam vele teremteni, az önnönvaló egységét. Istenhez akartam vezetni. De hiába hozom elő bensőmből a legmélyebb igazságokat, csak a nőt látja bennem, nem tud és nem is akar az érzékiség fölé emelkedni. Engem egyáltalán nem lát, nem veszi észre, hogy nem engem szeret, én nem is létezem számára, csak testemet, a burkot szereti, amely valódi énemnek csupán egyik megnyilvánulása! Milyen megalázó, milyen borzasztó! – Nézd – szólalok meg remegő hangon –, tényleg nem volt értelme annak, hogy eljöttél, mivel egyáltalán nem vagyunk képesek megtalálni a kapcsolatot egymással. Én a szellemi síkra szeretnélek emelni, te pedig a test szintjére akarsz lehúzni. Semmi értelme nem volt végigvívni ezt a harcot. Térj vissza békében a hazádba, és soha többé nem fogjuk látni egymást!

Szavaim hatására fejébe száll a vér, látom, amint arca, nyaka, az egész férfi elvörösödik, annyira, hogy a haja világosabbnak látszik, mint a bőre. Szeme parázslik, és rémülten érzékelem, amint egész lelki teste egyetlen lobogó lánggá válik. Majd, anélkül, hogy időt hagyna a védekezésre, szenvedélyesen a karjába ragad, izmos melléhez szorít, fejemet hátratolja, és olyan erővel nyomja száját az ajkamhoz, hogy lélegzetet sem tudok venni... Majd arcomat, nyakamat, azután újból az ajkamat csókolja, és az égető csókok között fülembe suttogva ismétli újra meg újra: – Nem akarsz látni többé? Én azonban viszont akarlak látni, és viszont is fogjuk még látni egymást... még viszontlátjuk egymást. Amikor elvadult arcát közeledni láttam, megsemmisítő rémület lett úrrá rajtam. El akartam lökni magamtól, meg akartam szabadulni tőle, de ahogy hirtelen erős karjába zárt, és égetően forró száját az ajkamhoz szorította, a tűz átcsapott rám, elvesztettem önuralmamat, és ellenállás nélkül átadtam magam a rémületből átmenet nélkül rendkívüli örömérzetbe csapó érzésnek. Tudatára ébredek, hogy szeretem, az első pillanattól fogva szerettem, testemmel és lelkemmel, egész lényemmel, végtelenül, szenvedélyesen szeretem! A tűz ellenállhatatlanul eláraszt, mintha óriási vulkánból áradna ki, lobogó lángok nyelnek el, érzem, amint gerincem sistergő parázsból épült híddá válik, amely hét szikrázó fáklyából lobog elő, azonban most már nem gerincem mozdulatlan tengelyében helyezkedem el, nem a középpontban, ahonnan igazi önnönvalóm az élet tüzét sugározza ki. Tudatom visszazuhant égő testembe, sercegő, sistergő szikrák ütnek át ereimen, egész lényemen. Összes idegem izzik, gondolataim kialszanak, kiégetik tudatomat, és megsemmisítenek. .. azután minden eltűnik... Fokozatosan visszatér a tudatom... lassan felnyitom szemem: falak vesznek körül, rájövök, hogy kis cellámban fekszem a kövön. Egyedül vagyok... síri csendben. Nem gondolok semmire. Egyáltalán nincs már semmi, amin elgondolkozhatnék... Összetörten állok fel, fáradt fejemet fátylamba burkolom, és kilépek cellámból. A hosszú oszlopfolyosó sötét, és látszólag elhagyatott. Néhány lépés után azonban megpillantok egy fekete alakot, aki a falnak támaszkodik:

Ima! Úgy áll ott, mintha kővé változott volna, és komoran, leírhatatlan tekintettel mered rám. Ezt a tekintetet a sötétben is látom... látnom kell... mélyen belém hatol. Ima alakja ezután elválik a faltól, megfordul, és halkan eltávozik az ellenkező irányba. Gondolatok nélkül megyek vissza a palotába. Menu, aki a templom udvarának sarkában elaludt, szokás szerint szótlanul kísér, de néha hangosan ásít...

Az oroszlán Ptahhotep előtt térdelek. Nem beszélek. Kimondatlan szavaimat akkor is megérti, ha hallgatok... – Lelkem atyja, ments meg! Távolítsd el ezt a tüzet a testemből, add vissza a szabadságomat! így nem tudok, nem akarok tovább élni... Elvesztettem magamat, megsemmisültem, nincs hatalmam magam fölött, nem tudok többé arra gondolni, amire akarok, a gondolatok uralnak engem, és szétszaggatják a fejemet. Segíts, lelkem atyja, segíts visszatérnem a mennyei magasságba, ahol a szellem egyértelműsége, tisztaság és szabadság uralkodik. Add vissza szárnyaimat, hogy veletek együtt repülhessek ott fenn, Isten teremtő erejeként, az isteni Hórusz sólyomként, amely átszeli a világűrt és új világokat hoz létre. Nyisd meg újra a menny kapuit előttem, lelkem atyja, engedd, hogy újra hallhassam a szférák zenéjét, amelyet már csak emlékezetemből tudok felidézni, rám viszont a sír csendje borul, mivel a fülem süketté vált. Nyisd meg újra a szememet, lelkem atyja, mert teljesen kiégett, és a menny fényét, Isten ragyogását már csak emlékezetemben láthatom, mert belső szemem megvakult. Nyisd ki mennyei hazám kapuját, ahol a szellem összes kincsét a magaménak tudhattam. Ezek a kincsek már csak emlékezetemben léteznek, lelkem atyja, mivel elbuktam, és szerencsétlen földi koldussá váltam. Nyisd meg előttem újra a boldogságot és a békét a megváltottak isteni egységében, lelkem atyja, amelyet már csak emlékezetemben őrzök. Az elhagyatottság sivatagába hullottam, és szüntelenül üldöz a meghasonlottság, a kétségbeesés égető nyugtalansága. Helyezd áldott kezed fejemre, és engedd meg, hogy az idő börtönéből kiszabadulva az örök jelenben újra azzá válhassak, aki voltam, aki valójában vagyok, aki azonban az illúziók látszatvilágában már nem tud létezni. Lelkem atyja, ments meg, mentsd meg a lelkemet! Engedd meg, hogy hangodat mint Isten hangját, újra bensőmben halljam, mert válaszod már nem jut el hozzám, vak és süket vagyok, mennyei

szárnyaimat elvesztettem, és kitaszított, száműzött lettem. Végy vissza, lelkem atyja, végy vissza az üdvözültek egységébe, mert így nem tudok tovább élni! Ments meg, lelkem atyja, ments meg, Isten képviselője, ne hagyj el, ne hagyj el... ne hagyj el... De válasz nem jön. Mindent elvesztettem. Értelmem, amelyre nehéz helyzetekben mindig számíthattam, elködösült, a gondolatok csak elmosódottan, fáradt vándorokként vánszorognak át a tudatomon. A palotában heverek fekhelyemen, és egyetlen gondolat foglal le: meghalni! Nem tudok tovább élni, nem is akarok tovább élni! Már csak egykori önmagam árnyéka vagyok. A ködön keresztül néha elmosódott arcokat pillantok meg, az elkeseredetten síró Menut, Bo-Ghart, Bo-Ghar kétségbeesett tekintetét... Meg akarok halni – meghalni! Egykor ura voltam a testemnek, és tudatosan el tudtam hagyni. Most hiába próbálom meg, nem sikerül! Nem vagyok képes kilépni a testemből. Hozzá vagyok bilincselve, nem hagyhatom el, az anyag börtönében lettem elítélt. A frigyládához akarok menni! Az majd szétégeti a testemet, ahogy kisugárzása a halott áldozati állatokat is elégeti a templomban, hogy még hamu sem marad utánuk. Felöltöm fátylamat, és a templomhoz sietek. Átmegyek a hatalmas termen, és a nagy piramis föld alatti folyosóját lezáró ajtóhoz lépek. Nem tudok átjutni rajta. A sziklafal előtt a levegőben elhelyezkedő láthatatlan fal állja utamat. Ködös tudatomban derengeni kezd egy gondolat: a frigyláda legalacsonyabb rezgése, az ultramatéria! A materializálódott gyűlölet! Láthatatlanul hatékonyabban védi a tiltott területet, mint a legvastagabb fal. Megkísérlem még egyszer áthágni a láthatatlan akadályt, de az ultramatéria elképzelhetetlen keménységű anyaga kíméletlenül visszalök. Nincs számomra könyörület... nincs könyörület... Lassan visszaballagok a templom hosszú folyosóján, és kis cellám előtt is elhaladok. Üres fejjel lépek be, és leülök a kőpadra. Elmélyedek emlékeimben... a tér kitágul, minden oldalról a végtelen visszhangját hallom, és képek merülnek fel bennem: ködbe burkolózott alak közelít... felismerem: beavatási látomásaim ködös alakja. Egészen közel jön hozzám, majd láng csap ki belőle, lobogó lánggal kezd égni, és férfias

tűzlénnyé változik, amely most ellenállhatatlanul körülölel, és belém hatol, úgyhogy már én is lobogni, égni kezdek. Azután suttogó hangot hallok: – Megmondtam, hogy viszontlátjuk egymást. Az enyém vagy, soha nem szabadulsz meg tőlem. Viszontlátjuk még egymást, mindig viszontlátjuk egymást... a végtelen időben, a végtelen végtelenségben... viszontlátjuk egymást – visszhangzik ezerszeresen –, viszontlátjuk egymást... viszontlátjuk egymást... – Nem – kiáltok fel –, nem akarlak, gyűlöllek! A tűzlény elneveti magát: – Amíg gyűlölsz, szeretsz, és a hatalmamban tartalak! Nem szabadulsz ilyen könnyen... Még viszontlátjuk egymást – ismétlődik újra a visszhang... Ahogy a tér minden irányából ezerszeresen visszaverődő hang rezgéseinek hatására a levegő valósággal remegni kezd, már tudom, a ködbe burkolt és most lobogó alak olyan hangon suttog a fülembe, és olyan pillantást vet rám, amelynek nem tudok ellenállni. Ezt a hangot, ezt a tekintetet kerestem mindig is magam körül a számtalan férfihangban és tekintetben, amelyekkel a beavatási látomásomban átélt számtalan életemben találkoztam. Mindegyik férfiban azt kerestem, akit teljes odaadással, múlhatatlan szerelemmel szeretek. Az egyetlent, az „én” férfimat kerestem: kiegészítő felem hasonmását... Ekkor újabb kép merül fel, egy férfi képe, akit nem kiegészítő felemként, hanem úgy szeretek, mint saját magamat: Ima! Őt nem tudtam földi szerelemmel szeretni, mivel Istenben voltam vele mindig egy. Minket a paradicsomi egység örök szeretete köt össze. Most az ő közelében akarok lenni, mindent el akarok neki magyarázni, ő megértene! A vele összekapcsoló egység fényként vezet majd további vándorlásaim során, bevilágítja sötétségbe borult utamat, hogy visszatalálhassak elveszett mennyei otthonomba, Istenhez. Kibotladozom a cellámból. A neofita iskolában keresem Imát, ahol papként tevékenykedik, a jelölteket készíti fel a beavatásra. Minden terembe benézek, hátha rátalálok, de nincs sehol. Azután egy fiatal pap lép hozzám, aki a beavatást megelőző utolsó előkészületekben volt a segítségemre. – Imát keresed? – kérdezi tőlem. – Igen, hol találom meg?

– Imát itt már nem találod meg. Egészen kétségbeesetten távozott a templomból. Elveszítette önmagát, mert nem Istenben hitt mindenekfelett, hanem egy nőben! Zavarodottan rohant el, egyikünk sem tudta visszatartani. Inkább vad néger törzseknél akart élni, mint itt a templomban, mivel úgy gondolta, a négerek körében nem kellene újabb csalódást átélnie. Mielőtt elhagyott minket, utolsó szavai a következők voltak: „A négerek nem hazudnak, ők olyanok, amilyenek!” Imát már soha nem találod meg. Az iszonyattól megkövülten, némán állok. Ó, Ima! Téged is magammal ragadtalak a szerencsétlenségbe, a kétségbeesésbe! A lelkemben uralkodó pokol kínjai a hír hallatán százszorosra növekedtek... Ugyanakkor tudom, az ifjú papnak nincs igaza. Imát újra megtalálom! Ha nem a mostani, akkor a következő életemben! Minden elmúlik, csak az igaz szeretet maradandó, és ez a nemiség minden megnyilvánulása fölött álló szeretet, a lelki egység szeretete elkerülhetetlenül össze fog újra hozni Imával! Visszamegyek a palotába, és csak azt tudom, hogy meg kell halnom. Akkor sem tudtam volna tovább élni, ha nem lehettem volna papnő vagy beavatott, de most, annak tudatában, hogy a legjobb barátomat magammal ragadtam a pokolba, lelki kínjaim elviselhetetlenné fokozódnak. Minden gondolatommal, minden érzésemmel tiltakozom a tovább élés ellen. Meg akarom semmisíteni magam, újra meg újra a legnagyobb erőfeszítéssel próbálom elhagyni a testemet. De képtelen vagyok rá! Nem tudok meghalni! Az engem elégető és idegeimet szétromboló tüzet magamban kell hordoznom. Nem menekülhetek önmagam elől. Amikor teljesen kimerülve az ágyra hanyatlok, némi megkönnyebbülést és pihenést keresve, olyan érzés fog el, mintha hegy nehezedne mellemre, levegőt is alig kapok. Lehunyt szemem előtt vakító tüzet, izzást és az idegen hajára, az oroszlánok sörényére emlékeztető, vörösen lobogó lángokat látok... Az oroszlánok! – Igen, oda akarok menni hozzájuk. Fel is veszem a kocsihajtó ruhámat. A gondozó odaenged az állatokhoz, mivel tudja, a beavatásom óta apám engedélyével bármikor vezethetem az oroszlános kocsit. Oroszlánjaimhoz megyek. Leszegett fejjel, felhúzott orrcimpákkal fogadnak. Idegen szagot éreznek rajtam, megérzik a hozzám tapadó idegen kisugárzást. Simához lépek, és megcirógatom fejét. Su-Ghar

hangosan morogni kezd, a teste lassan, ívként meghajlik, felkészül az ugrásra. Düh és féltékenység szikrázik a tekintetében. Ekkor felébred bennem az életösztön. Akaratomat megpróbálom kibocsátani Su-Ghar felé, ahogy a kocsikázások során is akaratommal irányítottam az oroszlánokat. Azonban a döbbenettől elhűlve tapasztalom, hogy képtelen vagyok! Akaratom megbénult. Az oroszlán ugrik. Megfordulok, látom, amint hárman is rémülten futnak felém: Thisz-Tha, Bo-Ghar és a gondozó. Teljes erővel futok kifelé az udvarból. Nyakamban érzem az oroszlán forró leheletét, érzem, amint szájával hozzám ér, majd ütés csattan a fejemen – de tovább futok. Ajtó nyílik előttem, amelyen keresztül olyan országba léphetek, ahol az oroszlánnak már nincs hatalma felettem. Az ajtóban pedig finom, sápadt alak áll – anyám! – Anyám! – kiáltok fel, és kifulladva szaladok, mivel tudom, a karjában megmenekültem. Anyám szelíd mosollyal, kitárt karral fogad. Utolsó erőmet összeszedve szaladok – és karjába esem. Az oroszlán eltűnik. Megmenekültem... Azután minden elsötétedik, csak azt tudom, hogy anyám tart karjában, ő segített át a küszöbön. Jól érzem magam... pihenek... régóta nem látott anyám szeretetében fürdöm, élvezem a szeretet nyugalmát... Hirtelen megnevezhetetlen erő vonszolja el a tudatomat valamerre. Felébredek. Szarkofágon fekszem. Nem érzem a testemet. Érzékeim elmosódottak, csak azt tudom, hogy fel akarok állni. Ekkor meglátom magam mellett Ptahhotepot és a helyettesét, és Ptahhotep gyengéden, szeretetteljesen visszatart. Fekve kell maradnom. Lelki testemben vagyok, amelyet azonban a mágikus szalag még mindig csontból és húsból álló anyagi testemhez köt. Testem bebalzsamozva nyugszik a szarkofágban, én pedig lelki testemben ugyanabban a helyzetben fekszem a kőkoporsón. Ptahhotep és a helyettese fölém hajolnak. Lelki testüket is látom, felismerem izzó erőközpontjaikat, amelyek anyagi testükben szemeket hoztak létre, és ezeken keresztül néznek kifelé az anyagi világba. Ptahhotep két erőközpontjából most kékesen foszforeszkáló fény árad rám, belém, áthatol rajtam, és álomba zuhanok. A terem és a két főpap eltűnik. Újra anyám karjában nyugszom. Rájövök, hogy ezek a karok valójában erőáramok, amelyek egykor egész testét felépítették, és testéből szeretetként áradtak ki. Most ezek

az erők hordoznak, és megkínzott lelkemet szeretettel, nyugalommal és a biztonság érzetével töltik el. Hirtelen kellemetlen dörrenés szakít ki ebből a nyugalomból, egy éles hang, amelyet lelki fülem ütésként érzékel. Keresem ennek az ütésnek az eredetét, és ekkor rájövök, hogy a rabszolga-felügyelő korbácsának csattanásait hallom, aki a csattogással az ütemet adja az engem húzó rabszolgáknak. A szarkofágon fekszem, amely szánként siklik lassan előre a rögtönzött síneken. Éppen most hagyhattam el a palotát. Fel akarok ugrani, de nem megy. Végtagjaimat egyáltalán nem tudom mozdítani, mivel nyakamtól a lábujjaimig egészen szoros kötés fog le. Úgy fekszem ott, mintha egyetlen darabból faragtak volna ki, kezeim a mellemen kereszteződnek, lábaim egymás mellett kinyújtva helyezkednek el. Helyzetemből csak előre és felfelé látok. Lábujjaim irányában az engem előredőlve, ritmikus mozdulatokkal húzó férfiak csupasz, a vakító napfényben izzadságtól ragyogó hátát látom. A hátuk fölött elnézve fehér kőből készült épületet pillantok meg, amelynek közepén ajtónyílás szurokfekete foltja sötétlik. Az épület izzó fehérségű falai élesen elkülönülnek a sötétkék égtől. Ahogy a rabszolgák közelebb húznak az épülethez, a fekete folt is egyre nagyobb lesz. A már szinte feketébe játszó sötétkék égre nézek. Két nagy madár köröz fölöttem – gólyák? Talán darvak? A kőépület már egészen közel van, a fekete folt most nagyon nagy.. igen... valóban nyílás. Ó, most felismerem a tájékot, a halottak városában vagyunk – ez itt sír! A férfiak belépnek a nyíláson, eltűnnek a sötétségben... a szurokfekete nyílás most elsiklik a fejem fölött... és a vakító napfény után elsötétül körülöttem a világ, minden eltűnik, a teljes sötétség borul rám! Kimondhatatlan borzalom fog el, és bensőmben hangtalanul hívom Ptahhotepot: – Milyen sokáig, milyen sokáig kell itt bezárva feküdnöm? Most jól kivehetően hallom az ismert hangot – Ptahhotep hangját –, amely a kérlelhetetlen, megváltozhatatlan akaratot fogalmazza meg: „Háromezer év...” Iszonyatos kétségbeesés és félelem uralkodik el rajtam, és ebből a félelemből hirtelen újból előbukkan a szörnyeteg, az anyag törvényének kifejezése. Látom, amint halálos, gunyoros pofájával taszítóan vigyorogva rám bámul, átható pillantása mélyen belém hatol, és ahhoz a múmiához köt, amely egykor én voltam.

A szörnyeteg ekkor így szól hozzám: – Most már a hatalmamban vagy! Látod, a legmagasztosabb és a leghitványabb egymás tükörképei. A magában nyugvó tökéletesség és az örök megmerevedés ugyannak az Istenségnek a két oldala. A magában nyugvó tökéletességben akartál tudatosulni, és most visszahullottál a megmerevedésbe! Igen, a beavatottak halandó burkát a papok bebalzsamozzák a templomban, hogy isteni erőt sugárzó testük még hosszú ideig akkumulátorként működjön. Szellemük szabad, tudatuk nem kötődik a Földhöz. Te azonban a testedhez vagy kötve. A benned lévő isteni erőt a testi szerelemmel alacsonyabb idegi központjaidba vezetted, és így elégetted magad. Tudatod így lelki testeddel együtt anyagi burkodhoz kötődött. Fogoly leszel a végtelenségig! A balzsamozás révén lelki testével a múmiához kötődő beavatott tudata az örökkévalóságban nyugszik, te viszont a végtelenség száműzöttje lettél! Az örökkévalóság örök jelen, a végtelenség pedig örök jövő, amely soha nem következik el, soha nem válikjelenné! Ki akartad venni részedet a Föld átszellemüiéséből. Nos, szellemítsd át ezt a kis földdarabkát, amely egykor a te tested volt, ha tudod! Hihihi! Itt fekszik a papnő, és tudata nem több egy kődarabnál! Most a beavatás első próbatételénél tartasz: emberi tudattal kell átélned az anyag tudatosultsági szintjét! Próbáld csak kiszabadítani magad, ha tudod! Az én foglyom vagy! Többé nem szabadulhatsz tőlem, mivel velem azonosultál. A beavatás során még legyőztél engem, mivel isteni-szellemi öntudatoddal szemben el kellett ismernem, az önnönvaló nélkül én sem létezhetnék. El kellett ismernem, hogy én – te vagyok. Most fordított a helyzet: te váltál tudatodban anyaggá, te azonosultál a testeddel, és mégis éppúgy szellem vagy, mint én, az anyag szelleme, tehát azonosultál velem! Foglyom vagy a végtelenségben... a sötétségben... bezárva ebbe a holttestbe, amely egykor te voltál, és amely a balzsamozás miatt nem bomolhat fel, hogy szabaddá válhass. Ez a büntetésed, át kell élned, amint ez a múmia, amely a balzsamozás miatt egy ideig még megőrzi szépségedet, lassan összezsugorodik, és az én hasonmásommá válik. Az örökkévalóság szellemében akartál halhatatlanná válni, most pedig elmúlhatatlan lettél ebben a múmiában a végtelenségig, a végtelenségig... a végtelenségig...

Tehetetlen vagyok. Végig kell hallgatnom a sok szörnyűséget. Ott fekszem lelki testemmel, összekötve a múmiával. Kétségbeesésemben az eszméletvesztés állapotába próbálok menekülni, de ez sem sikerül! Tudatosan kell ott feküdnöm, anélkül, hogy a fölöttem elrepülő időről bármilyen fogalmam is lenne. Idő! Ó, idő, mi vagy te? Csak annyira létezel, amennyire az ember boldogtalan! A boldogság időtlen: a tudat megáll, az idő fogalma eltűnik. Csak amikor vége a boldogságnak, akkor jön rá az ember, hogy miközben tudata időtlenül honolt az örök jelenben, az idő elrepült. Az idő a boldogságból, a paradicsomból való kiszakadással kezdődik. A boldogtalanság viszont szintén nem ismeri az időt, hiszen minél boldogtalanabb az ember, annál lassabban telik az idő, a percek óráknak tetszenek, és a legkilátástalanabb helyzetben, amikor a szenvedések már az elviselhetetlenségig fokozódnak, minden pillanat a végtelenbe nyúlik, az idő megmerevedik! Ó! Mennyire igaza van ennek a sátánnak! A legmagasztosabb és a leghitványabb úgy hasonlít egymásra, mint két ikertestvér, mint a valóság és tükörképe, a látszat. A boldogság az időtlen örökkévalóság, míg ellentéte, a boldogtalanság a vég nélküli idő – a végtelenség. Csak fekszem, és nincs semmi, egyáltalán semmi, amihez viszonyítani tudnám az időt! A jó és rossz tudásának a fája! Hogyan foghatom fel igazságodat, mely szerint a felismerés csak akkor lehetséges, ha van mit összehasonlítani! Honnan tudjam, mennyi idő telt el, ha a napot, ezt az isteni időmérőt nem láthatom, és fogalmam sincs, milyen módon különíthetném el a napokat ebben a sötétségben? Mi mutathatná az idő múlását, ha semmi sem történik, ha körülöttem minden sötétségbe borul? Hogyan érzékelhetném az időt, ha nincs már szívem, amely a mellkasomban egykoron az élet ritmusára vert, és pulzálását most felhasználhatnám, hogy valami képet alkossak az idő múlásáról? Lehet, hogy csak néhány perce fekszem itt, miközben úgy tetszik, már végtelen ideje vagyok itt gúzsba kötve? Vagy hetek, évek, esetleg már évszázadok, évezredek teltek el? Mi egy perc, és mi egy évezred? Hogyan határozhatnám meg a különbséget? Az iszonyatos félelem egy pillanatra sem hagy el. Nincs már tüdőm, hogy mély lélegzetet vegyek, hogy az örök forrásból új erőt merítsek, és az időt légzésemmel mérjem. Semmitől sem várhatok enyhülést

megkínzott lelkemnek... a szenvedéseknek és a kínoknak nincs végük, nincs végük, nincs végük...

Köd és ébredés Az idő megállás nélkül futott tova a nagy kozmikus órán, a teremtés óriási kerekének peremén, még ha erről a legcsekélyebb fogalmam sem volt... Úgy tetszett, mintha időtlen idők óta feküdnék az anyagba fagyva, és a pokoli kínoknak soha nem szakadna vége, amikor mégis elkövetkezett az a pillanat, amelyben egy erő közeledtét éreztem, amely nagyobb volt annál, amely tudatomat mostanra már teljesen összezsugorította, kiszárította, és az anyag szellemének rémisztő hasonmását mutató múmiámhoz kötötte. Ez az erő ellenállhatatlanul húzott magával valamilyen irányba. Végeláthatatlan szenvedések és pokoli kínok után eszméletre ébredtem. Két lélekben rokon ember egyesült, és lehetőséget adott arra, hogy mélyre hullott tudatom szintjének és jellegének megfelelő testbe költözzek. Mivel nőként buktam el, az akkori szintem eléréséig újra meg újra nőként kellett újraszületnem. Olyan környezetbe kerültem, ahol elszigetelt, félig tudatos emberek vettek körül, ahol az én cselekedeteimet és környezeteméit is a szenvedélyek és állati hajlamok határozták meg, ahol csak brutalitást, a szeretet teljes hiányát és nyers önzést tapasztaltam. Számos jelentéktelen életet éltem le ködös, félig állati tudattal. Ezek az életek csak azt a célt szolgálták, hogy érzelmi életem felébredjen. A nyomor és a szakadatlan munka felébresztette és kicsiszolta eltompult, érzéketlen idegeimet. A férfiak mindig nagy szerepet játszottak az életeimben, olyan férfiak, akiknek a testéből mindig az állati ösztönöknek ugyanaz a tüze áradt rám, és égetett el. Újra meg újra szembetaláltam magam harmadik próbatételem lángokból font szellemének izzó szemével és suttogó hangjával, és az érzékiség meg a szenvedély barlangjában, ahol az emberek a nemzés szentségét öncélú örömszerzéssé alacsonyítják, ezzel a szellemmel kellett táncolnom, amíg fáradt lábammal már csak botladozni tudtam. „Boldog” akartam lenni, és szüntelenül a szerelmet kerestem, az egyetlen férfit, akit szerethettem, és aki engem szerethetett volna, kiegészítő felem hasonmását, de csak felkorbácsolt érzékiségre és szívtelen szenvedélyekre leltem, amelyek soha nem elégítettek ki. Egyre csak

sodródtam, a boldogságot folyton férfiak karjában keresve, hogy rátaláljak az egyetlenre, akit szerettem, és akivel az igazi szerelmet élhettem volna át... Ezek az életek csalódások végtelen láncolatát alkották. A sors újabb és újabb csapásokat mért rám, folyton üldözött. Lelkemet olyan megrázkódtatások érték, hogy a szenvedések tüzei az érzéketlenség idegeimet borító rétegét felemésztették, és félig szunnyadó tudatomat fokról fokra felébresztették. A nem szűnő megpróbáltatások alkalmat adtak rá, hogy idegrendszeremet mindegyik életemben legalább egy fokozattal magasabb szintre fejlesszem. így az örök szeretet adott lehetőséget idegeim szenvedéseken keresztüli finomítására és ellenálló képességük fejlesztésére. Ugyanakkor mindegyik életemben tudatlanul is arra törekedtem, hogy rátaláljak mindazokra, akikre bár nem emlékeztem, de vérem minden cseppjével őket kerestem, egyre csak őket kutattam... A hozzám hasonlókat! Akiknek körében „otthon” éreztem magam, és akikhez egész lényemmel tartoztam: Ptahhotepot, Atothiszt, Imát, Bo-Ghart... De nem találtam rájuk! Néha már úgy véltem, megtaláltam valamelyiküket, fellángolt bennem a szeretet és az emlékezés, de azután köd lepte el a tiszta képet, és újra szem elől vesztettem őket. Néha hallottam, amikor Isten valamelyik szolgája egy nagy tanítóról, „Isten fiáról” beszélt, és ekkor felderengett az emlék, hogy valahol és valamikor, a ködbe vesző múltban közel álltam ehhez a rendkívüli lényhez, hogy tanításait élő szavakban hallottam, és tudatom szürkületi fényében felébredt egy erő, amely ismeretlen irányba vonzott, oda, ahol az általam egykor ismert magasztos lények lakoztak. Ezek a pillanatok azonban nem tartottak sokáig, mivel a sors mindig továbbtaszított, a nyers erőszak elűzte a derengő emlékeket, és én újra elfelejtettem mindent. A testi és a lelki nélkülözések folyamatosan finomították korlátozott érzelmi világomat, míg idegeim lassan újra képessé váltak az önzetlen szeretet rezgéseinek befogadására, és ekkor a nyers testi szenvedélyeken lassan átsütött az isteni szeretet mennyei sugara! Ez a szeretet pedig a következő életemben teljesen feloszlatta a szellemi látásomat elfedő ködöt. Amikor elhagyott jobbágygyerekként világra jöttem, már szívemben hordoztam az isteni-önzetlen szeretetet. Azonban a magasabb idegi és agyi központoknak is életre kellett

kelniük ahhoz, hogy megtanuljam, hogyan tudom kifejezésre juttatni és felhasználni az összes szellemi képességemet. Újra találkoztam az ismert hangon megszólaló és izzó szemű férfival, aki egykor a vörös hajú idegen volt, és időközben sok életen keresztül magasabb szintre fejlődött. Szerettem, szeretnem kellett, hogy a férfi és a nő közötti szerelem utolsó tapasztalatait is megszerezzem. A szerelemmel azonban csak testi erőket irányítottam a testembe. Közös sorsunk utoljára koldusként hozott össze minket, és az emlékezés rendkívüli megrázkódtatása nagy lökést adott még mindig tompa szellemi aktivitásomnak. A megrázkódtatás azonban olyan mértékű volt, amelyet testem nem tudott elviselni, és abban a pillanatban meghaltam. Az öröklés törvényeinek megfelelően néhány évszázad elteltével két tiszta és szeretettel teli ember felé sodródtam, akiknek az élete már világkorszakok óta kötődött az enyémhez. Én pedig újra emberi szemet nyitottam ebben az életben a Földre, és összes eddigi tapasztalataim birtokában néztem bele ebbe a világba... Ugyanazok a frekvenciák ugyanazokat a jelenségeket hozzák létre. És mivel ebben az életben tudatosultságom foka újra elérte az egykori fáraólányét, külsőleg is hasonlóvá váltam akkori megjelenési formámhoz. Mivel azonban lélekben, akaratban erősebb lettem, csontozatom is erősebb lett, mint annak idején Egyiptomban. Szemem formája, színe és pillantása, vagyis kifejezése mégis ugyanaz maradt. Áttekintem a jelenlegi életemet a születésemtől kezdve, és minden világossá válik! Utoljára egyiptomi életemben értem el az öntudatosságot, és most, újraszületett, újra öntudatos állapotomban felmerülnek utolsó jelentős életemmel kapcsolatos emlékeim, amikor tudatom ugyanazon a szinten vált éberré. A szarkofághoz kötődő utolsó élményem volt az abból az életemből származó legutolsó benyomás. Az iszonyat olyan mélyen vésődött a lelkembe, hogy elsőként ez az emlék ébredt fel bennem teljes életszerűséggel. Azonban már sokkal korábban, gyerekkoromban is jelentkeztek tudatos vagy félig tudatos emlékek. A leírhatatlan csalódás, amikor a családi asztalnál megtudtam, hogy az „apa” fogalma nem az ország legnagyobb urát jelentette, meggyőződésem, hogy később hőn szeretett szüleim nem a valóságos

szüleim, már az első, félig tudatos emléknek számítottak egykori életemből. A leves tetején úszó zsírcseppek egyesítése, állandó törekvésem a baráti körön belüli egység megvalósítására az önnönvalónak a templomban átélt egysége utáni sóvárgás megnyilvánulása volt. A különös testtartások, amelyeket fiatal lánykényt naponta gyakoroltam otthon, anélkül, hogy valaha is alkalmam nyílt volna arra, hogy a Távol-Keletről hazatért barátunk által „hatha-jógának” nevezett gyakorlatokat bárhol megfigyeljem, a templomban Mentuptah irányítása mellett végzett gyakorlatok emlékeiként jelentkeztek. Ezeket a gyakorlatokat a más földrészekre menekült „Isten fiai” vitték el Indiába, ahol az ott élő nép nagy mesterei a mai napig megőrizték őket. Az éveken át visszatérő álmom az oroszlánról, amely üldöz, és amelynek orrát már a nyakamon érzem, ez a gyerekkoromat félelemmel és borzalommal eltöltő álom egyiptomi életem utolsó benyomásainak emléke volt. És az „óriások”, a „titánok”, a „félistenek”, akik képességeikkel messze az emberek fölött állnak, és akikről édesapám – drága édesapám a jelenlegi életemben – semmit nem tud, mert nem emlékszik: Ptahhotep, Atothisz... Isten fiai.... hol vagytok? Hol vagytok? Hangtalanul kiáltok lelkemben, ahogy egykor a templomban nagyra becsült és hőn szeretett mesteremtől, a főpaptól, Ptahhoteptól tanultam, és befelé figyelek, válaszra várva... Hirtelen a semmi sötétjében találom magam. Tudatom azonban teljesen éber ebben a sötétségben, és tudom, a tudat fényszórója a legerősebb és egyetlen fényforrás, amellyel ezen a sötétségen át lehet hatolni. Tudatom kutató fénycsóváját még erősebb koncentrációval járatom körbe! Hol vagytok, szeretett lények, akikhez egész lényemmel tartozom, akikhez hasonló vagyok? Hol vagytok ti, a szeretet képviselői, akik megértenek engem? Ti, akik még soha – legnagyobb bukásom idején sem – hagytatok el, hol vagytok? Hol vagytok? A sötétségből ekkor zöldesen foszforeszkáló fény bukkan elő, egyre kivehetőbbé válik, egyre közelebb jön, és már látom, amint ebből a fényből fenséges alak bontakozik ki, drága mesterem, Ptahhotep alakja. Felismerem, hogy önnönvalóm most annak a lénynek a képében vetül ki erdei házunk kis szobácskájára, akinek személyében beavatási

látomásom során átéltem a minden teremtett fölött álló alkotó önnönvalót. Hiszen a háromdimenziós világ idejében csak egy pillanat telt el, és ebbe a pillanatba sűrítve láttam az összes jelenséget, amelyek énemben megnyilvánulási lehetőségként szunnyadtak, majd az anyagi síkon megvalósultak, az anyag legalacsonyabb, tudattalan szintjétől az anyagban megvalósult önnönvaló legmagasabb fokáig. Ptahhotep még mindig előttem áll, mennyei tekintetét még mindig szeretetteljesen tartja rajtam. Ez a tekintet, ez a mindenen áthatoló erőáram a szememet még eltakaró legutolsó ködfoszlányt is eloszlatja, és a jelenlegi tudatomban múltként létező összes emléket örökkévalóságként, időtlen jelenként jeleníti meg előttem újra... Még mindig ebbe az életadó forrásba, mesterem szemébe tekintek, és égre törő ujjongással fedezem fel, hogy megértem kimondatlan szavait, a szellem képességét újra megszereztem! Újból megértjük egymást, mint annak idején Egyiptomban! A legszívesebben felugranék, és a nyakába borulnék, de Ő felemeli a jobbját, és visszatart. Tekintete a következőket fejezi ki: – Ne érints meg! Tudod, hogy nem a földi síkon vagyok, és csak azért láthatsz, mert tudatodat ugyanarra a magas, szellemi rezgésre állítottad át, amelyen én nyilvánulok meg. Ha érintéssel akarnál kapcsolatba lépni velem, tudatodat érzékszerveid szintjére, az anyagi síkra kényszerítenéd, és képem abban a pillanatban eltűnne a látókörödből. Mostantól azonban képes leszel rá, hogy tudatodat a magasabb frekvenciákra hangolva találj rám, hiszen ezzel a képességgel már az önnönvaló azon kivetülésében is rendelkeztél, amelyet te az egyiptomi megtestesülésednek – az akkori „életednek” – nevezel. Néma maradok, és uralkodom magamon, nehogy megszűnjön ez az állapot, amelyben Ptahhotepot lelki szememmel láthatom. Lelkemet azonban úgy elönti az öröm, hogy már attól tartok, idegeim nem képesek ellenállni a rendkívüli feszültségnek, és megszakad a szívem. Ptahhotep újra felemeli a jobbját, és erőáramot irányít a szívembe. A szívem újra nyugodtan ver, én pedig képes vagyok szavak nélkül társalogni vele. – Lelkem atyja, most már értem, hogy jelenlegi életem előző életeimben végrehajtott cselekedeteim eredménye. Értem a személyek és az események közötti összefüggéseket. Néhány kérdésre azonban mostanáig sem kaptam választ. Tudom már például, hogy drága,

egyetlen gyermekem valójában Ima. Azt is megértem, mit akart nekem megbocsátani, amikor gyerekkorában beteg volt, és magas lázzal deiiriumos állapotba került. De honnan származik az a hite, hogy egykor néger volt? Ptahhotep tekintetén keresztül a válasz képek sorozataként bontakozik ki. Ima lelkében súlyos tragédia játszódott le. Abban a pillanatban, amikor észrevette, mi zajlott le köztem és a vörös hajú idegen között, a legmélyebb kiábrándultság vett erőt rajta, és égő nyugtalanságtól hajtva szaladt ki a templomból, majd Afrika távoli vidékeire vonult, a négerek közé. Hirtelen egy kép merül föl: Ima, ahogy Egyiptomban ismertem, trópusi tájon, sok négertől körülvéve. Az isteni szeretetet sugározza magából a primitív ember fiai között, akik az állatokhoz hasonlóan ösztönösen érzékelik és megértik a szeretetét. Ima a négereket oktatja, betegeiket gyógyítja, minden tekintetben segít nekik, és ők gyermeki áhítattal viszonozzák tevékenységét. Mély elkeseredettségében végül néger nőt vesz magához, és hagyja, hogy magával ragadja a testi szerelem. Tudata fokozatosan egyre mélyebbre süllyed a testében, a létért folytatott mindennapos küzdelem az őserdőben egyre inkább az emberi élethez köti. Emberi gondokra irányult tudattal hal meg, és mivel gondolataiban szeretett négereivel foglalkozott, és velük azonosult, a következő életében a vonzások törvényének megfelelően maga is négerként született újra. Ebbe a következő életébe ugyanazt a kaotikus, alacsony tudatot vitte magával, amelybe kétségbeesése és ösztönélete miatt süllyedt. Értelme mégis átsugárzott testi burkán, és így fekete embertársai között a törzs szeretett és nagyra becsült tagjává vált. Felesége és gyermekei is voltak. Látom négerként – csak a tekintetét ismerem fel ebben a megtestesülésben –, amint az őserdőben vadászatra indul, fára mászik, hogy vadállatokat cserkésszen be, megölje, és zsákmányként hazacipelje őket. Egy napon ismét az őserdőbe megy, tigris támad rá, hősiesen küzd, de végül alulmarad, a tigris megöli. Látom még, amint felesége a borzalmas küzdelem kiáltásait és lármáját hallva áttör a bozóton, hogy férje segítségére siessen... Azután elhalványodik a kép, és már csak azt látom, milyen állapotban van Ima a halála után, hogyan hozza testetlenül is egyre közelebb hozzám állandó sóvárgása, amellyel tudattalanul is engem keres. Amióta Egyiptomban találkoztunk, mindketten a fejlődés hosszú útját jártuk be, de egyikünk sem volt még

eléggé érett ahhoz, hogy újra egymásra találhassunk. Most végre elértük azt a szintet, amelyen a testi szerelem veszélye nélkül újra összetalálkozhatunk. A szeretetünk tisztaságának mindenáron való megőrzésére és a kísértés elutasítására irányuló törekvésünk a testi öröklődés törvényén át oda vezetett, hogy Ima a gyermekemként született újra. Ebben az életében neki is vissza kell szereznie elvesztett, de valaha meglévő, tiszta szellemi látását. És mivel én közvetlenül felelős vagyok, amiért a hitét elvesztette, nekem kell újból visszavezetnem istenhez. Csakhogy az idő még nem érett meg ehhez. Még gyerek. – Lelkem atyja – teszem fel a következő kérdést –, hol van Atothisz, a fivéred, az én egyiptomi apám? Kimondhatatlanul vágyom rá, hogy kapcsolatba léphessek vele. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyott el. Ekkor fenséges megjelenésű férfi képe bontakozik ki lelki szemem előtt, olyan férfié, aki az utóbbi idők legnagyobb tanítómestere és a legmélyebb igazságok hirdetője volt. Olvastam a könyveit, amelyeket a tanítványai az előadásai alapján állítottak össze, és jelentettek meg. Amikor ezeket a könyveket olvastam, mindig izgatott lettem, mert minden mondat azt a biztos érzést ébresztette fel bennem, hogy ezt az embert ismerem, hogy mély kapcsolatban állok vele, minden gondolatát a magaménak tudom, és hozzá tartozom! Tudtam, soha nem lesz alkalmam találkozni vele, mivel idegen országban halt meg, amikor én még kisgyerek voltam. Gyakran nézegettem ennek a rendkívüli, minden tekintetben emberfölötti képességekkel bíró embernek a képét, és tudtam, hogy a szemét, isteni tekintetét valahonnan már ismertem. Nem tudtam, miért futottam oly sokszor hozzá álmomban, olyan sebesen, hogy fehér ruhám és hajam lobogott, aztán a viszontlátás kifejezhetetlen örömével vetettem magam kitárt karjába, széles mellére, és a boldogság megrázkódtatásával sírtam: „Apám! Apám!” Amikor pedig felébredtem, megint nem tudtam, miért neveztem őt apámnak az álmomban, és miért sírtam olyan keserűen, hogy ébredéskor a párnám egészen átnedvesedett... Ptahhotep elmosolyodik: – Emlékszel? – Igen, lelkem atyja, emlékszem. Egyszer azt mondta a tenger partján, Egyiptomban: „Megesik majd, hogy én a Földön leszek, amikor te nem testben fogsz élni, és az is meg fog történni, hogy míg te

testben élsz a Földön, én már csak a szellemi síkról veszek részt az átszellemítés nagy munkájában...” Hol van most, lelkem atyja? Hol van? Tisztán értem Ptahhotep szellemi válaszát: – Amikor még a Földön lakozott, megígérte, hogy a tanítványait halála után sem hagyja el, és az emberiség ősi igazságokba való beavatásának nagy munkáját folytatni fogja. Te és Bo-Ghar, már mindketten az ő – a mi – munkatársaink vagytok, anélkül, hogy ennek tudatában lennétek. Később tudatos munkatársakká fogtok válni. – Bo-Ghar? Újra itt él a Földön? Hol van? Ismerem már ebben az életemben? Csak nem ismertem föl eddig? – Várj – válaszol Ptahhotep –, távoli országban él, ahol Atothisz is újjászületett. Azonban megígérte neked, hogy a világ másik feléről is eljön hozzád, hogy megmentsen, ha veszélybe kerülnél. A kellő időben meg fog jelenni itt nálad. – Veszély, atyám? – teszem föl a kérdést. – Miféle veszély? – Emlékezz, mit mondtam Egyiptomban a beavatás előtt: ha elbuksz, a beavatáskor átélt álmaidat a földi valóságban is át kell élned, hiszen az álom nem más, mint az ember anyagtalan, képalkotó energiavilágában megjelenő valóság, és amit ti „valóságnak” neveztek, valójában szintén álom, csak éppen az önnönvaló anyagi síkon megnyilvánuló, a Föld légkörébe beleálmodott kivetülése. És az összes próbatételt, amelynek egy vagy több alkalommal nem feleltél meg, újból át kell élned ahhoz, hogy beavatott, használható munkatárssá válhass. Egy régi ismerős fog átsegíteni a misztikus kapun. Az Egyiptomban a beavatásodra felkészítő fiatal pap most is a Földön él. A kellő időben meg fog jelenni, hogy a célhoz vezető belső utadon melletted álljon. – És hogyan lett Thisz-Tha, Atothisz hadseregparancsnoka az én drága édesapám ebben az életben? – Nagyon messze vezetne, ha az összes tényezőt felsorolnánk, amely szerepet játszott ebben a végkifejletben. Csak a legfontosabbakat említem meg. Tudod, hogy az emberi lélek legnagyobb ereje a vágy. Amerre az ember tudatát a vágyai húzzák, ott fog újra megtestesülni. Amikor annak idején Egyiptomban megtámadott az oroszlán, három szemtanú, Thisz-Tha, Bo-Ghar és az oroszlángondozó próbált segíteni. Bo-Ghar utánad sietett, amikor észrevette, hogy elhagytad a palotát, és kétségbeesetten rohant az

oroszlános udvarba, hogy megmentsen. Thisz-Tha éppen az oroszlánját készült befogni, amikor meglátta a rád támadó oroszlánt, és szintén feléd futott, hogy visszatartsa a megvadult állatot. Az oroszlán azonban gyorsabb volt. Iszonyatos csapást mért rád, és amikorra kiszabadítottak a karmaiból, már olyan súlyos sérüléseket szenvedtél, hogy nem lehetett újjáéleszteni. Thisz-Tha a karjába vette szétmarcangolt testedet, és a teljesen kétségbeesett, síró kisgyerek, Bo-Ghar kíséretében a palotába vitt. Thisz-Tha őszinte, becsületes ember volt, hűséggel, hátsó gondolatok nélkül szeretett téged és a fáraót is. Amikor haldokló kis testedet a karjában tartotta, a határtalan sajnálat érzése uralkodott el rajta, úgy vitt, mint egy szerencsétlen kisgyereket – mint a saját gyermekét –, és apai szeretetet érzett irántad. Ehhez járult utolsó megnyilvánulásod, vagyis az, hogy ThiszThát megpillantva segélykérően felé futottál. Nála kerestél menedéket. Ezek az egymás irányában megnyilvánuló érzések szolgáltatták a legalapvetőbb okot arra, hogy köztetek a gyermeket és a védelmet nyújtó apát összekötő kapcsolat egy későbbi életben megvalósult. Ugyanakkor – sok más mellékes tényező mellett – még egy fontos oka van annak, hogy az ő gyermeke lettél, mégpedig az, hogy a jelenlegi életedben szerzendő beavatásodhoz feltétlenül erős, a szellemi megnyilvánulásokra alkalmas idegi és agyi központokat kellett örökölnöd. Ha követni tudnád az egymásra következő generációk hosszú láncolatát, amelyeket az egykori Thisz-Tha utódai alkottak, akkor látnád, hogy attól az élettől kezdve, amelyben te és Thisz-Tha – jelenlegi édesapád – Egyiptomban éltetek, az élő sejtek láncolata még mindig létezik! Ez azt jelenti, hogy Thisz-Tha gyermekeinek teste mindig Thisz-Tha testének egyik sejtjéből fejlődött ki, és ezen utódok gyermekeinek teste szintén egy-egy élő sejtből alakult ki. így követték egymást az egyre újabb nemzedékek, amelyek mind egyetlen apai sejtre vezethetők vissza, míg azután jelenlegi édesapád szülei is megszülettek, és így újabb élő, megtermékenyített sejt állt az egykori Thisz-Tha lelkének rendelkezésére, hogy ugyanabban az öröklődési láncban születhessen újra. Gyermekek és szülők között sokkal mélyebb, a legősibb időkig visszanyúló kapcsolatok léteznek, mint ahogy az öröklődés törvényeit manapság vizsgáló tudósok vélik. Ők csak a testet látják, pedig nagyon

fontos, a test fölött álló öröklődési törvények is léteznek, amelyek magasabb, szellemi összefüggéseken alapulnak. A hasonló vonzza a hasonlót! Egyéb okok miatt azért is csak Thisz-Tha gyermekeként születhettél újra, mert jellemetekben nagyon sok a közös vonás. Nem véletlen, hogy mindenkinek feltűnik a nagyfokú jellembeli hasonlóság édesapád és közötted. Azonban nem azért hasonlítasz rá, mert a gyermeke vagy, hanem azért lettél a gyermeke, mert hasonlítottál rá! Természetesen termetedben, testtartásodban, csontozatodban és arcvonásaidban is ezért hordozol annyi közös vonást édesapáddal. A hasonló erők hasonló formákat építenek föl! Ha az élő sejtek öröklődésének láncolatát megértetted, azt is megérted, miért van édesapádnak ebben az életben éppolyan sötét bőre, fekete haja és szeme, mint egyiptomi életében. A szín és az alak is a lélek megnyilatkozási formája! Azt a lehetőséget pedig, hogy ezt a színt és alakot örökölje ebben az országban, ahol az ilyen külső jegyek feltűnnek, az egykori Thisz-Tha egyik kései utóda – egy távoli országokba is eljutó tengerész – biztosította. Előfordulhat, hogy egy régen elfelejtett szín és forma az öröklődési láncolaton keresztül évszázadok elteltével újra felbukkan. Ezért születhet fehér bőrű szülőktől váratlanul sötét bőrű, fekete hajú gyerek. A sorból feltűnően kilógó testbe születő lelkek el tudnák mesélni, hogyan örökölték tulajdonságaikat, ha tudatosságukat képesek lennének megőrizni. Küldetésük és származásuk azonban általában csak később bontakozik ki előttük. Ez így is van rendjén, mert ha egy gyerek mostanában korábbi életére kezdene emlékezni, és környezetének beszámolna erről, elmebetegnek, jobb esetben élénk fantáziájú vagy füllentésre hajlamos kölyöknek tartanák. Mára azonban elegendő ennyi, gyermekem, térj most vissza testi tudatodba. Az emlékezés megrázkódtatása után teljes nyugalomra van szükségük idegeidnek, hogy megőrizd egészségedet. Ptahhotep képe lassan elhalványodik. Néhány pillanatig még látom sugárzó szemének isteni tekintetét, majd teljesen eltűnik a látómezőmből, és minden elsötétül körülöttem. Tudatomat a következő kérdésre összpontosítom: hol vagyok? A homályból ekkor fehérre meszelt falak bontakoznak ki, különböző tárgyak körvanalai rajzolódnak ki, a színek és a formák egyre élesebbé

válnak, majd tudatosul bennem, hogy erdei házunk kis szobájában tartózkodom. Igen! Erdei házikónk szobájában vagyok! Ez a valóság. Amikor azonban Egyiptomban a beavatásomban részesültem, és testem a szarkofágban feküdt, amikor tudatomban összes még át nem élt, „énemben” látensen szunnyadó életemet álomként éltem át, akkor ezek az álmok éppolyan „valóságosak” voltak, ahogy most is teljes „valóságként” élem át, hogy az erdei házikóban vagyok. Ki tudja megmondani nekem, mi az igazság: itt, az erdei házban csak álmodtam éppen arról, hogy több ezer évvel ezelőtt Egyiptomban éltem, és ott a beavatásban részesültem, vagy most álmodom, a piramisban lezajló beavatásom közben, hogy az erdei házunkban tartózkodom, és egész valóságosnak tartott életem nem más, mint álomképeknek a tudatomban képződő láncolata, amely arra ad lehetőséget, hogy kiálljam a próbatételeket? A mostani fiam – vagy az egyiptomi Ima? Melyik a „valóság”? Beavatási álmomban olyan borzalmas, kaotikus képek merültek fel, hogy már nem is tudok pontosan visszaemlékezni. És mindez a képtelenség mégis valóságos volt a beavatási álmomban. Most is felbukkannak képek akkori álmomból. Imát már felnőttként láttam repülőtiszti egyenruhában, majd sok más emberrel együtt töltöttünk el végtelenül hosszúnak tetsző időt az óvóhelyen, ellenséges katonákra is emlékszem, akik ránk támadtak, majd mintha romokba dőlt volna a házunk, és még sok más, zavaros, összefüggéstelen, lehetetlen kép jelenik meg előttem. Milyen borzalmas! Valószínűleg azért álmodtam ilyeneket, mert az újságok egyfolytában csak egy második világháborúról írtak. Megpróbálok hát a tudatomban rendet teremteni... Sokáig ülök még mozdulatlanul a szobámban, amíg a háztartási alkalmazottunk – nagyon kedves lány – be nem jön, és megkérdezi: – Mit kíván vacsorára? – Köszönöm, semmit, Betty. Inkább lefekszem. Egy kicsit fáradt vagyok ma – válaszolok. – Igen! Ezt a sok tépelődés okozza, nagyságos asszonyom. Mindig mondom, abba kéne hagynia ezt a sok olvasást és gondolkozást. Csak nehogy beteg legyen, annyira sápadt. Megágyaz, jó éjszakát kíván, majd távozik.

Én pedig lefekszem. Mesteremnek, Ptahhotepnak igaza volt a látomásomban. Idegeimnek tényleg teljes nyugalomra van szükségük.

Rú-Kha és a tizenkét pasztilla Ami ezután történt, olyan gyorsan zajlott le, hogy emlékezetem egyetlen álomként rögzítette. A templomban Ptahhoteptól tanult igazságokat elkezdtem továbbadni embertársaimnak. Egyre többen jöttek szomjas vándorként az előadásaimra, hogy a beavatás mélységes titkait életvízként meríthessék az isteni önnönvalóból, és így szomjukat oltsák. Munkám attól kezdve nem változott: végtelenül hosszú út elején állok, amelynek végén világosságot adó, fényből font alak – a teremtő világönnönvaló – áll, és mindenkire tárt karokkal vár. Az út elején állok, és mutatom az utat a számtalan báránynak, akik mind a fényt keresik, és egymás mellett vonulnak, lassan, egyre csak a fény lény irányába, vonulnak... ahogy egyszer a Dolomitokban átélt látomásomban láttam. Kint, a háromdimenziós világban az idő és a tér törvényeinek megfelelően haladt előre a sorsomat és a jellememet létrehozó karmám. Feladatommal magamra maradtam, vezető nélkül, akihez tanácsért fordulhatnék, ahogy mindenkinek egyedül kell maradnia, aki a nagy mű önálló, megbízható munkásává akar válni. Csak egészen ritkán, életem sorsfordító pontjain kaptam a Földet kormányzó magasabb lényektől segítséget és útmutatást. Gondjaimra azonban magamnak kellett megoldást találnom. Mégis, későbbi éveimben is újra meg újra történt valami, ami felidézte egyiptomi élményeimet. Egyszer távoli országba utaztam, hogy egy nagy konferencián vegyek részt, és ott találkoztam valakivel, akit még Egyiptomból ismertem. Arra az eseményre a világ minden tájáról érkeztek emberek. Amikor beléptem a terembe, ahol a konferencia néhány résztvevője már helyet foglalt, és hátulról megpillantottam egy férfit. Oldalra fordult, így megfigyelhettem az arcélét. Igazán mindenre gondoltam, csak egyiptomi életemből származó emlékeimre nem. Mégis, az első pillanatban felismertem ezt a férfit, és szívem a meglepetés hatására gyorsabban kezdett verni. Rú-Kha! A férfi felállt, és bár meglepetésemet egyetlen arcvonással sem árultam el, ő maga döbbenten nézett rám. Azután meghajolt, és bemutatkozott: – Ewalt Klimke. Kezet nyújtottunk egymásnak. Egy pillanatig némán állt előttem, majd zavartan szólalt meg:

– Különös! Kicsoda ön tulajdonképpen? Az a furcsa érzésem támadt, mintha kinyújtott kézzel, mélyen, egészen a földig kellene hajolnom ön előtt! Furcsa. Fürkésző pillantást vetett rám: – Mivel magyarázható ez a furcsa érzés? A következő választ adtam: – Ön Egyiptomban pénzügyminiszter volt az apám uralkodása alatt – és elmosolyodtam. A jelenlévők jóízűen nevettek. Azt hitték, viccelek. Ewalt Klimke azonban nem nevetett, hanem továbbra is kutató tekintettel, zavartan nézett rám, a több napig tartó ülés alatt végig „királynőnek” nevezett, és valahányszor csak megpillantott, elgondolkodva vizsgált, és ugyanazt a szót ismételgette: „furcsa...” Majd régi barátokként beszélgettük egymással. Ugyanebből az időszakból egy másik élmény is mély nyomot hagyott bennem: egy őszi estén szokás szerint lefeküdtem. Valamiről álmodtam, amikor álmomban hirtelen egészen világos lett. Látom, amint egy autó közeledik sebesen, megáll mellettem, és két fehér köpenyes, orvosnak látszó alak száll ki belőle. Az egyikük hozzám lép, kanálszerű szerszámot vesz elő a zsebéből, és ezzel a kanállal kiemeli beteg szememet. A másik alak egy üvegcsét vesz a kezébe, kinyitja, és nagy, kerek, fehér korongot emel ki belőle, amelyről, mivel nem tudtam, mi az, azt hittem, pirula. A pasztillát a szemem elé tartja, hogy alaposan megnézhessem magamnak, majd így szól hozzám: – Ne ijedj meg. Ezt – és a kerek pasztillára mutat – most szemgödrödbe helyezem. Tizenkettőnek kell ebből elfogynia, mielőtt visszakapod látásodat. Ne ijesszen meg tehát, hogy erre a szemedre most látszólag megvakultál. A pasztillát ezzel üres szemgödrömbe helyezi, lezárja a szemhéjamat, és fehér kendővel köti be a jobb szememet. Felébredtem. Kora reggel volt, és fel akartam kelni. Ekkor feltűnt, hogy a beteg szememre egyáltalán nem látok. Mintha deszka takarná. Azonnal tükröt vettem a kezembe, és belenéztem. A másik, még egészséges szememmel láttam, hogy a jobb szemem pupillája egészen átlátszatlanná, szürkésfehérré vált. Tudtam, szürkehályogom van. Évek óta, fokozatosan növekedett a hályog a jobb szememben, de a folyamat nagyon lassan, észrevétlenül haladt előre, és az előző nap még egész tűrhetően láttam. Kívülről a lassan kifejlődő hályog még teljesen

láthatatlan volt. Most pedig, egyetlen éjszaka leforgása alatt, a jobb szemem lencséjén kifejlett szürkehályog keletkezett! „Ne ijedj meg...” – visszhangzott még a fülemben az álmomban megjelenő éjszakai látogató hangja. Nem, nem ijedek meg! Újra kezdődik a zarándoklás egyik professzortól a másikig, és egyikük majd megoperálja a szemem... Már régen megtanultam, az „ijedtség” teljesen haszontalan. De mit jelenthetnek ezek a fehér pasztillák, amelyekből tizenkettőnek kell elfogynia ahhoz, hogy a látásomat visszakapjam? Mik lehetnek? Számos híres professzort kerestem fel. Az egybehangzó szakvélemény szerint akár azonnal is meg lehetett volna műteni, de – mivel akkor már harmincöt éves voltam, és a szivárványhártyából el kellett volna távolítani egy darabot, amitől a pupillám kulcslyuk formájúvá vált volna – a megműtött szemem nehezen viselte volna el a megnövelt pupilla miatti erős fényt, és ezért állandóan fekete szemüveget kellett volna hordanom. Azt tanácsolták, várjak még az operációval. Megfogadtam a tanácsot. Tovább dolgoztam, de képtelen voltam hozzászokni, hogy egyik szememre nem látok. Nagyon zavart a hályog. Lassan eljött a nyár, mi pedig szokásunk szerint ez évben is leutaztunk családi villánkba, a tó partjára. Ott találkoztam egy katolikus püspökkel, aki rábeszélt, feltétlenül utazzak Bécsbe, és szememet az egyik ismerősével, a világhírű orvosprofesszorral vizsgáltassam meg. – Ő a hagyományostól eltérő módszereket használ. Keresse fel, beszélje meg vele, mit tanácsolna. Isten szolgája vagyok, Isten talán az én számon keresztül ad önnek útmutatást. A szememmel kapcsolatban annyi mindent javasoltak, hogy már nem is igen törődtem a tanácsokkal. Mégis, mélyen belém vésődtek ezek a szavak: „...Isten talán az én számon keresztül ad önnek útmutatást...” Ősszel édesapa elkísért a bécsi professzorhoz. Ő azonnali műtétet javasolt: – Amint csak lehet, meg kell szabadulnia a zavaró és csúnya hályogtól. Mindenképpen rossz lelki hatást fejt ki önre. – Nagyon meg fogja viselni a szememet, ha egy darabot kimetsz a szivárványhártyámból? – kérdeztem. Hosszasan nézett rám, majd megvizsgálta a reflexeimet, a szobrászati tevékenységemről kezdett beszélni, különböző dolgokat

kérdezett tőlem, amelyek semmilyen kapcsolatban sem álltak a szememmel, majd hirtelen így szólalt meg: – A szivárványhártya egyetlen darabkáját sem fogom eltávolítani. Nyugodjon meg, a szemét nem fogja a műtét után zavarni a fény. – Akkor essünk túl rajta, amilyen gyorsan csak lehet – válaszoltam. Egy hét múlva már a szanatóriumban voltam, hogy felkészítsenek a másnap sorra kerülő operációra. Csodálatos őszi este volt, és mielőtt ágyba bújtam volna, az ablakhoz léptem, hogy egy pillantást vessek a szép városra. Amint elhúztam a függönyt, pontosan magam előtt megláttam a telihold hatalmas, kerek, fehér korongját. Ugyanabban a pillanatban meglepetten ismerem fel az előttem kitárulkozó látványban a nagy, fehér pasztillát, amelyet az álombeli orvos mutatott nekem. A telihold volt! Az orvos azt mondta, „tizenkettőnek kell ebből elfogynia...” Erős szívdobogás kíséretében számoltam ki, mennyi idő telt el különös álmom óta, és kiderült: pontosan tizenkét alkalommal volt azóta telihold! Tudtam, hogy a műtét helyre fogja állítani látásomat! Másnap már a műtőasztalon feküdtem, és az operáció hihetetlenül rövid idő alatt lezajlott. Fény villant vak szemem előtt, majd egy erős kezet pillantottam meg. – Mit lát? – hallottam a professzor hangját. – Az áldott kezét, professzor úr – válaszoltam, és már be is kötözték mindkét szemem. Ahogy kitoltak a műtőből, ajtócsapódást hallottam, majd apám halk hangját: – Hogy sikerült, Esther? – Jól, édesapa, látok... – válaszoltam. A szemműtét révén sok érdekes tapasztalattal lettem gazdagabb, amelyek közül a legfigyelemreméltóbb az volt, hogy megtudtam, az általunk „fényként” érzékelt rezgések csak szemünk – egészséges szemünk – számára jelentkeznek fényként. Egyébként rendkívüli erőt képviselnek, amely egy embert, sőt még egy erősebb lényt is leteríthet. A hatás csak az élőlény bőrének érzékenysége és a fényerősség közötti viszonytól függ. Erre a tapasztalatra a következőképpen tettem szert. Néhány órával a műtét után odajött hozzám a professzor, és így szólt hozzám:

– Ne ijedjen meg, amikor majd leveszem a kötést a megműtött szeméről, egy gyertyával kell a szemébe világítanom, hogy lássam, milyen következménnyel járt az operáció. Elképzelni sem tudtam, mitől kellene megijednem. Miután a professzor levette a kötést, felszólított, nyissam ki a szemem. Arra készültem fel, hogy amikor kinyitom a szemem, égő gyertyát fogok látni magam előtt. Ehelyett csak sötétséget láttam, viszont valóságos ökölcsapás sújtott az újonnan operált szememre. A fejemet hátrakaptam, és azonnal behunytam a szemem. A professzor elnevette magát: – Nem megmondtam, hogy ne ijedjen meg? Szemének ideghártyája most annyira érzékeny, hogy még a leghalványabb fényt sem fényként, hanem erős ütésként érzékeli. Pihenjen csak, néhány óra múlva visszajövök, hogy megvizsgáljam a szemét. Egyelőre nagyon jól alakulnak a dolgok – mondta, majd távozott. Egyedül maradtam a sötétségben, és hosszan gondolkoztam. Mi a fény? Ugyanaz a fényforrás, amelyet az egészséges szem cikázva égő gyertyalángnak lát, ökölcsapásként ható fájdalmat is előidézhet? „Fényt” egyáltalán nem láttam, csak erős ütést éreztem, amely hátralökte a fejemet. Ebből azt a következtetést kellett levonnom, hogy ha létezne olyan lény, amelynek a bőre éppoly érzékeny lenne, mint újonnan műtött szemem ideghártyája, akkor azt azzal is le lehetne teríteni, hogy nagy távolságból fényszórót irányítanának rá. Kell, hogy legyen azonban valamilyen fény – amelyet esetleg „ultrafénynek” is nevezhetnénk –, amely az emberi szem által még „fényként” érzékelt rezgéshez képest olyan erős, hogy a bőrünkhöz érve éppolyan hatást fejtene ki ránk, mint a szokványos fény a fentebb említett, elképzelt lényre. Beláttam, minden csak a hatás és az ellenállás közötti viszonytól függ. Tudatosult bennem, hogy a világűr különböző bolygóin megszámlálhatatlanul sokféle élőlény élhet. Arra is gondoltam például, hogy az Uránuszon vagy a Neptunuszon lakó képzeletbeli, emberhez hasonló élőlény bőre talán éppoly érzékeny lenne, mint frissen operált szemem ideghártyája, mivel a Nap sokkal messzebb van ezektől az égitestektől, mint a Föld. Ha egy ilyen lény a napfény mellett akarna úgy „látni”, mint mi itt a Földön, akkor szemének is elképzelhetetlenül érzékenynek kellene lennie a fényre. De szükséges-e egyáltalán ilyen

messzire mennünk? Az óceán mélyén élő különböző állatoknak ilyen szemük van – és olyan képességeik, amelyeket mi fel sem foghatunk, mivel nem tudnánk olyan sötétségben létezni, mint ezek a mélytengeri lények. Még sokáig gondolkodtam a végtelenül sok lehetséges világról, a bennük élő lényekről, míg szívemet el nem töltötte a mély alázat az örök létezéssel szemben, amelyet mi Istennek nevezünk... Operációm másik nagy tanulsága az volt, hogy rájöttem, éppúgy, ahogy a tüdő sem magának, hanem az egész test számára lélegzi be, majd adja tovább a levegőt, a szem sem öncélúan, hanem az egész test számára veszi fel és adja tovább a fényt A fény ugyanis erő! A műtétet követő harmadik napon a professzor egy ápolónő kíséretében lépett be, és így szólt hozzám: – Most szépen átül ebbe a fotelba. Vegye föl a papucsát, a nővér és én majd segítünk önnek. Sértve éreztem magam: – Professzor úr, nem vagyok beteg, és attól, hogy három napig az ágyat nyomtam, nem gyengülhettem le annyira, hogy ne tudnék önerőből felülni, vagy akár felállni. Nem szükséges, hogy segítsenek. – Jó, egyedül is felállhat – válaszolt a professzor –, majd meglátjuk, sikerül-e. Ki akartam kelni az ágyból. Lábamat kidugtam a paplan alól, és fel akartam állni. Ekkor ért a meglepetés! Lábam annyira gyenge volt, hogy ott helyben összeestem volna, ha abban a pillanatban meg nem ragad két erős kéz. Lábam élettelenül lógott lefelé. A gerincem is teljesen erőtlen volt, úgyhogy nagyon megkönnyebbültem, amikor a professzor és a nővér a fotelba ültetett. Mi történt? Hallottam a professzor nevetését: – Látja, nem tud egyedül felállni. Három napot teljes sötétségben töltött el, és ha egy élőlény hirtelen fény nélkül marad, annyira erőtlenné válik, hogy a saját lábán sem képes megállni. Hamarosan újra felnyithatja a szemét, akkor majd az erejét is visszanyeri. A háború alatt is a szerencsétlen, megvakult katonákkal volt a legtöbb gondunk, nem a lelkiállapotuk miatt, hanem azért, mert a megvakulásukkal elkerülhetetlenül együtt járt a teljes elerőtlenedés. Az emberi lélek olyan csodálatos alkotás, hogy még a szeme világának elvesztésekor is talál belső lehetőséget, hogy tovább éljen, és életében örömét lelje. A mi

legnagyobb gondunk azonban az volt, hogy ezek a fiatalemberek hosszú ideig nem voltak képesek a lábukra állni. Nem tudtuk visszaadni nekik az elvesztett fényt. Istennek hála azonban, a test is nagyon alkalmazkodóképes, és a bőr idővel átveszi a szem fénygyűjtő szerepét. A kezdeti időszak viszont tényleg nagyon nehéz a fényhiány okán fellépő erőtlenség miatt. Csak hallgattam. Szembetegségem óta a vakság sokkal nagyobb jelentőséggel bírt számomra, mint ahogy az egészséges szemmel elképzelhető lenne. Most magamon tapasztalhattam, mit jelent a következő idézet a Bibliából: „A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz.” (Máté 6, 22-23.) A szívem elszorult, amikor arra gondoltam, az embereknek nem elegendő, hogy vakok élnek közöttünk természetes okokból, háborúkat is folytatnak, amelyekben számtalan egészséges ember veszti el a szeme világát, nem beszélve az egyéb csonkításokról! Mikor válik az emberiség kellően éretté ahhoz, hogy a hadüzeneteket aláíró politikusok zsarnokságának ne engedjen többé? Két hét elteltével a professzor a sötétkamrába vezetett, hogy mindkét szememet megvizsgálja. Nagyon erős lencsét helyezett a megműtött szemem elé, én pedig mindent elolvastam, még a legkisebb betűket is. A professzor ekkor a legnagyobb megdöbbenésemre óriási örömmel felugrott, megragadott, és a magasba emelt. Nagyon kedves idős úr volt, mégsem tudtam elképzelni, mi lehetett határtalan örömének forrása. Visszahelyezett a földre, majd sugárzó arccal szólt hozzám: – Tudja, hogy azzal a módszerrel, amelyet az ön esetében alkalmaztam, csak gyerekeket, legfeljebb húszéves fiatalokat szabad megműteni? Idősebb korban azzal a veszéllyel kell számolni, hogy szivárványhártya-gyulladás lép fel, és akkor a szem menthetetlen. Amikor először járt nálam, alaposan megfigyeltem, és láttam, hogy rendkívül energikus és rugalmas. A reflexei is nagyon jók, és mint mindig, most is az intuíciómra bíztam magam. Vállaltam a kockázatot, és a gyerekeknél alkalmazható módszerrel műtöttem meg. Most már értheti az örömömet. A műtét ragyogóan sikerült. A szövetei eléggé

fiatalok voltak ahhoz, hogy az operációt átvészeljék. Gratulálok, két egészséges szemmel mehet haza! Megköszöntem a jóságát, majd búcsút vettünk egymástól, és hazautaztam. A tizenkét „pasztilla” elfogyott, a fény visszatért vak szemembe.

A fiatal pap megjelenik Újból eltelt néhány év, és a férjemmel békében, egymást változatlanul szeretve éltük életünket. Szobrászként dolgoztam, sok rendelést kaptam, és szabadidőmben egyre többen kerestek fel lelki tanácsért. Hetenként több alkalommal is előadásokat tartottam az önismeretről meg azokról a tanokról, amelyekre még Egyiptomban oktatott Ptahhotep. Ha pedig pihenni akartam, kedvenc zongorám mellé ültem. Mindennap lelki jógagyakorlatokat végeztem, és a transzállapot mély szintjeit is sikerült elérnem, de a legutolsó kapu nem nyílt meg előttem. Önmegvalósítási próbálkozásaimkor egy bizonyos szint után valamilyen falba ütköztem, amelyet tudatosan nem voltam képes áttörni. Minden évben több hónapot is eltöltöttem teljes egyedüllétben az erdei házikóban, hogy jógagyakorlataimat végezhessem. Az általam ültetett gyümölcsfacsemeték már erős, sudár fákká növekedtek, én pedig szünet nélkül végeztem gyakorlataimat, a kapu őrzői mégsem adtak szabad utat... Újra beköszöntött az ősz, és egy napra elhagytam az erdőt, hogy édesapám hatvanadik születésnapját az egész család, a rokonság és rengeteg ismerősünk körében ünnepeljem meg. Másnap délelőtt, amikor már készen álltam az útra az erdei házba, megszólalt a telefon. Egy régebbi barátnőm tudni akarta, mit terveztem aznap délutánra. Azt mondtam, szabad vagyok. – A híres író, akivel Indiában, a Maharisinél találkoztam, ellátogatott hozzánk, és most nálam lakik. Ha érdekel, gyere el délután, beszélhetsz vele – ajánlotta a barátnőm. Délután becsöngettem a barátnőmhöz. Beléptem a szalonba, és megpillantottam a férfit, aki nagy indiai jógikról és a jógáról írt könyveivel világhírre tett szert. Egy pillanatra lecövekeltem a meglepetéstől: ott ült a fiatal pap, aki egyiptomi életemben a nagy beavatást megelőző utolsó előkészületekben volt a segítségemre! Néhány szót váltottunk egymással, megemlítettem, hogy a könyveit elolvastam, és már hosszú ideje gyakorlom a lelki jógát, de a legmagasztosabb célt még nem sikerült elérnem... Ekkor sok más látogató is érkezett, a beszélgetés általános témákra terelődött, és egészen estig eltartott. Már nem tudtam négyszemközt beszélgetni

vele. Úton hazafelé a következő gondolat foglalt le: „Tehát nem történt semmi...” Titokban ugyanis abban reménykedtem, hogy a híres „fehér jógi” misztikus utamon némi útmutatást nyújt majd. Másnap reggel csörgött a telefon, újra a régi barátnőm hívott. – Az író szeretne négyszemközt beszélni veled – hallottam a vonal másik végéről –, ha van időd, gyere el újból ma délután. Elmentem. Az író lótuszülésben ült a díványon, és amikor én is helyet foglaltam, megkérdezte: – Mit kíván tőlem? – Nincs kívánságom – feleltem –, elégedetten, tökéletes belső nyugalomban élek. – Akkor miért látogatott meg? Mit vár tőlem? – A valóságot akarom – mondtam. Az író egy pillanatig néma maradt, majd rám nézett, és megkérdezte: – És ez a tökéletes nyugalom – ez nem valóság? – De igen, valóság, azonban többet szeretnék elérni. Úgy érzem magam, mint Mózes, amint meglátta az ígéret földjét, ahol azonban még soha nem járt. Azt hiszem, mindent látok, de szeretnék bejutni. Nem elégít ki, hogy kívülről látom, mi van bent. Magam is bent akarok lenni. Elmosolyodott. – Igen, a nagy kapu előtt áll, és kezét már a kilincsen tartja. Nagyon messzire jutott, igen ritkán fordul elő, hogy valaki teljesen egyedül, tanítómester nélkül jusson el erre a szintre. Valószínűleg egy korábbi életében már részesült a beavatásban, és most már csak a legutolsó lépést kell megtennie, azon a küszöbön kell átlépnie, amely a nagy céltól elválasztja. Ránéztem a jógira. Nem emlékszik, hogy Egyiptomban pap volt, és ismert engem? Vagy csak nem akar beszélni róla? Kifürkészhetetlen tekintetéből nem tudtam kiolvasni a választ. – Mindezt tudom – válaszoltam –, és be akarok jutni! Még akkor is, ha be kell törnöm az ajtót. – És úgy gondolja, én tudnék önnek segíteni? – kérdezte. – Ha eljött az időm, akkor igen, tud segíteni. – És ha már eljött az ideje, akkor úgy gondolja, a segítségére lehetek? – ismételte meg a kérdést. – Igen.

Ekkor, mintha csak erre a válaszra várt volna, az előtte álló székre mutatott. – Foglaljon helyet, csukja be a szemét, és gondolataiban összpontosítson a szíve mélyére. Azt tettem, amit mondott, lehunytam a szemem, és a szívem mélyére összpontosítottam. És lehunyt szememmel láttam, amint a jógi napfonatából erős, sárga fényáram árad ki, kígyóként körém tekeredik, majd visszafut a jógihoz, újra visszatér, és kört ír le körülöttem, . majd megint a jógi körül. így írt ez az áram nyolcast körénk. Ugyanakkor azt is éreztem, hogyan jutok el a koncentráció során ahhoz a ponthoz amelynél eddig mindig megakadtam. Éreztem, amint idegen erő nyúl a tudatomba, és úgy ránt le magával a mélybe, mintha közben egy ajtón hatolnék át... Az idő fogalma teljesen megszűnt, nem tudtam, mennyi idő telt el, amikor meghallottam a fehér jógi szavait: – Újra kinyithatja a szemét. Amikor felnyitottam a szemem, először az tűnt fel, mennyire eltávolodtam a koncentráció során testi-földi tudatomtól. Nem szólaltam meg, mivel a szavakat feleslegesnek tartottam. Az író azután így szólt hozzám: – Kapcsolatot létesítettem személyes önnönvalója és az önnönvalón fölötti között, mivel már eléggé érett volt ehhez. Mostantól kezdve, ha bármilyen kérdése van, összpontosítson rám, és még aznap megkapja a választ. – Az ön személyére, vagy a magasabb önnönvalóra? Válasz helyett csak mosolygott. Megértettem, hogy teljesen felesleges „személyről” beszélni. Ettől a naptól kezdve néhány ismerősünkkel együtt gyakran találkoztunk a barátnőmnél, és a jógi vezetése alatt meditáltunk. Néhány hét elteltével elutazott. Egyedül maradtam, és külső nézőpontból nézve ugyanúgy éltem tovább az életemet, mint addig. Fél év telhetett el. Egyszer a barátaimmal beszélgettünk, és hallgattam, amint valaki a fekete mágusokra terelte a szót. Azt mondta, a fekete mágusok kiválasztanak néhány tanítványt, akiket azután akaratukat vakon, ellenállás nélkül kivitelező gépekké változtatnak. Ezek a tanítványok teljes mértékben a mágus hatása alá kerülnek, elvesztik az önállóságukat, és végül felőrlődnek.

Másnap reggel eszembe jutottak ezek a szavak, és elgondolkoztam. Lehet, hogy könnyelmű voltam, amikor teljes bizalommal kiszolgáltattam magam a fehér jóginak? Most is meggyőződésem, hogy – ha elfogadjuk ezt az elnevezést – „fehér mágus” volt, de mégis úgy szolgáltattam ki magamat, hogy még alig ismertem. Fehér vagy fekete mágus volt? Hogyan dönthetném el? Milyen ismertetőjegy alapján különböztethető meg a fehér mágus a feketétől? Ez a kérdés még nyitott volt... Még aznap délután meghívást kaptunk férjem egyik volt osztálytársához. A vendéglátónk arról számolt be, hogy aznap egy régi könyvben lapozgatott, és egy nagyon érdekes leírást talált a fehér és a fekete mágus közötti különbségről. – A fehér mágus nyolcas formájában köti magához a tanítványát, ha az előrejutásában segíteni akar neki. A tanítvány függetlensége így sértetlen marad, mert ilyen módon a mester és a tanítvány saját körük középpontjában maradnak, és maguk képezik a középpontot. A fekete mágus ellenben megfosztja tanítványát az önállóságtól, amennyiben saját körébe vonja őt be, úgy, hogy a fekete mágus képezi a középpontot, és a tanítványt ilyen módon a hatókörébe vonja, ahogy a Nap vonzza magához a bolygókat. Megrázó hatást tett rám a beszámoló. Az illető nem tudta, fogalma sem volt arról, hogy éppen erre a kérdésre kerestem választ. Senkivel sem beszéltem erről korábban. Mégis, még aznap megkaptam a feleletet! A magasabb önnönvaló – Isten – mindig talál emberi szájat, amelyen keresztül hozzánk szól. Előtte nincs akadály.

Ima és Bo-Ghar Azután eljött a nagy háború. Mindkét férfi hozzátartozóm egyenruhába öltözött. A férjem az egyik legnagyobb, katonai parancsnokság alá helyezett állami gyárban teljesített szolgálatot. Az erősen terhelő parancsnoki beosztást kellett vállalnia. Egy napon férjemmel az asztalnál ültünk, amikor kinyílt az ajtó, és belépett fiam – repülő-egyenruhában. Úgy éreztem, mintha kicsúszna a talaj a lábam alól, és feneketlen mélységbe zuhannék. Baráti körünkből ugyanis az összes pilótaként bevonuló fiú rövid idő alatt a temetőben végezte. Közben, ahogy belépett és megpillantottam, az a különös érzésem támadt, hogy már láttam ilyen egyenruhában. Nem volt azonban időm azon töprengeni, hol és mikor láthattam, mivel teljesen eltöltött az aggodalom érzése. Az ellenséges országoknak sokkal jobb vadászgépeik voltak. Játszva lődözték le legkiválóbb fiainkat – hiszen csak a legnehezebb egészségügyi vizsgáknak megfelelő fiatalokat vették föl pilótának. Éppen ebben az időszakban dolgoztam egy nagy kompozíción, fiam egyik gyerekkori játszótársának síremlékén. A fiú a repülőgépe lezuhanásakor halt szörnyet. Most pedig az én fiam áll előttem, repülőtiszti egyenruhában. – Hogy került rád ez az egyenruha? – kérdezem. – Hogyan? – kérdez vissza, majd büszkén mondja: – Felvettek vadászpilótának. – Mi a leventékhez vetettünk fel. Hogy kerülsz a repülőkhöz? A szülők engedélye nélkül csak nem vesznek fel fiúkat a pilótákhoz? – Anya, háború van. Mint látod, nem követelmény már a szülői engedély. Elnémultam. Nem lehetett mit csinálni. Az elkövetkező napokban alvajáróként járkáltam fel s alá a lakásban, és Istennel beszéltem. A gyermekem fölött nem volt többé hatalmam. Istennek kellett átadnom. Tudatosan döntöttem így. Be kellett látnom, hogy Isten jobban szereti a fiamat jobban kellett szeretnie, mint ahogy én, tökéletlen ember valaha is szerethetném. Elfogadtam, hogy bármi történjék is, úgy lesz a legjobb, még akkor is, ha anyai szívem számára, emberi rövidlátásom miatt, katasztrófának hatna. Isten valóságosságába vetett hitemet

tettekkel is ki kellett mutatnom! Kitartásom nem rendülhetett meg, idegeimnek fenn kellett tartaniuk a teljes nyugalom állapotát, mert már egyetlen gyermekem sorsát sem emberi, hanem az idő és a tér nélküli teljesség nézőpontjából kellett szemlélnem, és annak megfelelően kellett cselekednem. Más anyák éjt nappallá téve imádkoztak a fiukért. Hogyan követhettem volna példájukat? Istent senki sem tudja a saját céljainak megnyerni, és tudtam, hogy a jellem és a sors törvényének megfelelően a fiammal pontosan az fog történni, ami tudatának fejlődését a leginkább előmozdítja. Igen! Isten szereti őt! Jobban, mint én! – Ez a gondolat adott erőt a továbbéléshez. A háború alatt életünk a tömeggyilkosság befejezésére irányuló szüntelen várakozásból állt. Kívülről minden változatlan maradt. Dolgoztunk, koncertekre, az Operaházba jártunk, barátainkat látogattuk, de az eseményeket csak felületesen éltük át, lelkünk mélyén egyre csak a háború végét vártuk. Így telt el néhány év, és lelki szemeimmel láttam, amint keletről a hatalmas gőzhenger lassan, de feltartóztathatatlanul egyre közeledik. Egy napon felhívott az egyik barátnőm, és azt mondta, egy rendkívül érdekes embernek szeretne bemutatni. Egy indiairól, igazi jógiról van szó, tette hozzá. Korábban már többször is bemutatott nekem „igazi jógikat”, akikről kiderült, valójában szokványos átlagemberek voltak. Mégis szilárd meggyőződése maradt, hogy minden indiai kész jógi. Nem csoda tehát, hogy a legújabb felfedezése nem hozott különösebben lázba. Ő azonban nem hagyott fel próbálkozásaival, mindenképpen hosszasabban is akart velem beszélni. Végül eljött, és hosszú történetet adott elő, hogyan látta meg egy fiatal indiai jógi képét az újságban, mindenütt kereste ezt az indiait, de nem járt sikerrel, mígnem „véletlenül” felfedezte, hogy a többmilliós nagyvárosban az indiai éppen abban a házban lakott, ahol ő! Nagy, modern háztömbről volt szó, így nem csoda, hogy a lakók nem ismerték egymást. Egy ideig türelmesen hallgattam, majd, hogy rövidre fogjam a történetét, megkérdeztem: – Na és tőlem mit kívánsz? – Meg kell ismerned. Engedd meg, hogy idehozzam, és bemutassam. Ó nem jár el sehova, egészen visszavonultan él, de amikor megemlítettem, hogy te hetente tartasz előadásokat a jóga filozófiájáról, azonnal késznek mutatkozott, hogy megismerkedjen

veled. Nézd, van néhány képem is róla – mondta, és elém tartott egykét fényképet. Csekély érdeklődéssel vettem kezembe a felvételeket, egy pillantást vetettem rájuk – és elakadt a lélegzetem: Bo-Ghar! A szívem erősen dobogott, miközben végignéztem a képeket. Semmi kétség! Felismertem a nagy fekete szem tekintetét, a hihetetlen tisztaságot sugárzó, gyermeki arckifejezést. Ő volt! Csakhogy már nem az általam ismert, az emlékezetembe mélyen bevésődött fiú képét láttam, hanem egy fiatalemberét, egy felnőttét. – Helene – szóltam a barátnőmhöz –, holnap este van némi időm, elhozhatnád. Másnap eljött Helene Bo-Gharral. Teáztunk, különböző témákról társalogtunk, de közben a belsőmben egyfolytában hatalmas kőtömbökből épített palotát láttam, amelynek egyik termében, az én lakosztályomban arannyal borított, csodálatos bútorok álltak és gyönyörű prémekkel fedett, alacsony fekvőhely, azon ült valaki, akinek láttam a lábát, a kezét és a testét a nyakáig, csak a fejét nem, mivel ez az alak én magam voltam, és a lábam előtt egy kedves, élénk gyermek ült, aki most ennek az indiainak a szemével néz rám. És ő? Miért nevez „királynőnek”? Megkérdezem. – Azért, mert ön királynő – válaszolja meggyőződéssel. – Igen! Igaza van! – szól közbe a férjem. – Dirigálni nagyon tud, különösen engem – és jóízűen elneveti magát. Mi is nevetünk. Belép a fiam, megpillantja az indiai vendéget, és a meglepetéstől a földbe gyökerezik a lába. Azután összeszedi magát, bemutatom, és a két ifjú hosszasan, csodálkozva, fürkészve néz egymásra. Hogy feloldjam feltűnő zavartságukat, teával kínálom őket. A fiam is leül, kortyolgatni kezdi a teáját, de nem tudja levenni a szemét az indiairól... Így jött hozzánk először Bo-Ghar. Hamarosan az egész család kedvencévé vált. Szüleim és testvéreim új családtagként fogadták szívükbe. Megnyitotta jógaiskoláját, és mivel a nyelvet még nem beszélte, megkért, hetente egyszer tartsak az iskolájában előadást a jógáról. Kezdetét vette közös tevékenységünk. A háború még évekig tartott. Télen mindannyian a megszokott módon végeztük a munkánkat, nyáron pedig kiköltöztünk a kis erdei házba. BoGhar is velünk jött, és a jóga szabályai szerint élt, ahogy hazájában a mesterétől tanulta.

A fiam egyszer lezuhant a repülőgépével, de csodával határos módon csak agyrázkódást szenvedett. Újra egészséges volt, csak a szép, magas homlokán húzódó sebhely árulkodott a szerencsétlenségről. Azután egy forró nyári napon, amikor a keleti gőzhenger már igen közel volt a határhoz, anyám, drága, gyengéd anyám a földre zuhant, és amikor fel akarták segíteni, még jól érthetően ejtette ki a következő szavakat: – Szélütés, ez szélütés... Ezt követően hosszú ideig feküdt ágyban, és minden egyes szóért megküzdve, nagy nehézségek árán elmondta, milyen pontosan érzi, hogy testének egyik fele már halott. – Tudjátok – tette hozzá –, érdekes, hogy félig itt, félig pedig már a „túloldalon „ vagyok. Titeket is még féüg kívülről szemléllek, de már a bensőtöket is látom. Látom a jövőbeli sorsotokat is. Ha majd jobb állapotban leszek, mindent elmondok, de most nagyon nehéz beszélni. Már a másik világhoz kötődött. Ha valahol a városban egy-egy barátnője otthon róla beszélt, így szólt hozzánk: – Barátnőm, X. Y. itt van mellettem, és a következőt mondja... Anyám ilyenkor szóról szóra elismételte, amit a barátnője több kilométer távolságban – kinyomozhatóan – mondott. Gyakran előfordult, hogy anyám az ápolónőjével ült lent az egyik szobában, miközben én fent a férjemmel beszéltem róla. Ő pedig így szólt az ápolónőhöz: – Esther lányom itt van, és azt mondja rólam... – és szóról szóra elismételte mindazt, amit én fent mondtam. Egy nap telefonált az ápolónő, és arra kért, jöjjek rögtön, mert anyámat ismét szélütés érte. Lerohantam a lépcsőn. Anyám elfehéredett arccal feküdt, és nem tudott megszólalni. A jobb kezével mutatta, hogy nyelvét már nem képes megmozdítani. így feküdt órákon át, anélkül, hogy meg tudott volna szólalni. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett Bo-Ghar. Anyám eltorzult, félig béna arcával Bo-Gharra tekintett, és az öröm fénye csillant meg szemében. Bo-Ghar anya mellé ült, és kezével átfogta a csuklóját. Egy-két perc elteltével anyám kinyitotta száját, és nagyon lassan, szótagolva, de teljesen érthetően a következőket mondta:

– Bo-Ghar kezéből erő áramlik belém, és ez az erő most érte el a fejemet, ahol valami nyomást érzek, amely nem enged beszélni. Most a Bo-Gharból belém ömlő erő segítségével meg tudok szabadulni ettől a nyomástól, és beszélhetek hozzátok. Azt akartam még elmondani nektek, hogy... – és elmondott néhány fontos dolgot, az utolsó kívánságait. Bo-Ghar később elment, és anya még másfél órán át képes volt beszélni. Egyszer azt mondta: – Most lassan alábbhagy az erő, amelyet a drága kicsi Bo-Ghar öntött belém. Egyre nehezebben tudom mozgatni a nyelvemet. A kapcsolat köztem és testem között már oldódik. Isten velünk van... Ezek voltak utolsó szavai. Két nap múlva koporsót vittek ki a házból. A családi asztalnál üresen maradt a helye, mostantól csak egy gyertya égett a széke előtt.

A próbatételek megismétlődnek Elkövetkezett a háború vége előtti utolsó tél. A gyümölcsösünket gondozó kertész már régen bevonult, gyümölcsfáink magukra maradtak. Az erdei házba mentem, hogy mentsem, ami menthető. Egy éjszaka félelmetes hangra ébredtem: szirénák! A fővárosban! Kiugrottam az ágyból. Az étkezőből látni lehetett a messzeségben elterülő fővárost. A sötétségben számtalan repülőgép zúgását hallottam, amint elhúztak a fejem fölött. A levegő reszketett a motorok zajától. Azután hirtelen iszonyatos tűzijáték kezdődött a szemem előtt. Az égből aláhulló bombák félelmetes tűzbokrétákként robbantak föl. A számtalan légelhárító ütegből kilövellő lövedékek a távolból vöröses fénnyel lebegő lampionoknak látszottak. Néha égő fáklya zuhant le az égből, és tudtam, valahol egy anya megint hiába várja majd a fiát... Ez a lélegzetelállító tűzijáték, a nem szűnő dörej kíséretében, még körülbelül másfél óráig tartott. Úgy tetszett, mintha az örökkévalóság óta állnék az ablak mellett, vasmarokba szorított szívvel. A rokonaim, barátaim mind ott élnek, ahol ez a tűzijáték ezrek számára hozott halált és pusztítást. A fiam pedig most fönt az égen nem több egy céltáblánál, a sokkal jobb vadászgépekkel átsuhanó szerencsétlen ifjak számára, akik emberi érzéseik ellenében éppúgy rákényszerülnek a fegyvereik használatára, mint az én fiam. Egyszer csak úgy éreztem, hogy egy közeli fa felől valamilyen erő vonzza magához a figyelmemet. Amikor odanéztem, engem figyelő, zöldesen fénylő szempárt vettem észre. Egy uhu! Szoborként, mozdulatlanul ült egy ágon. Soha nem láttam még ezen a tájon uhut. Hogy kerül ide? Akaratlanul is megszólítottam bensőmben: – Madár, kedves madár, nem tehetsz arról, hogy a néphit szerint a halál hírnöke vagy. Mégis, azt akarod talán közölni velem, hogy a fővárosban lakó szeretteim mindannyian a túlvilágon vannak már? Az uhu ekkor közelebb táncolt hozzám, hirtelen kiterjesztette szárnyát, majd a következő pillanatban eltűnt az erdő sötétjében. Ekkor megértettem, hogy egy mindenek fölött álló és mindent irányító erő adta tudtomra a halálmadár eltűnésével, hogy szeretteim mindannyian életben vannak...

Igen! Az én szeretteim! Csakhogy a sok ezer ember, aki ezen a borzalmas éjszakán az életét vesztette és mindazok, akiket ebben az őrült háborúban lemészároltak, szintén valakinek a szerettei voltak! Miért kellett meghalniuk? Miért gyilkolják egymást az emberek értelmetlenül? A pokoli színjáték éjszakáról éjszakára ismétlődött. Nyáron a család több tagja és Bo-Ghar is kiköltözött az erdei házba. A rémületes éjszakákon együtt álltunk az ablaknál, és szívünk összeszorult, miközben szemtanúi voltunk a főváros bombázásának. Amikor a szirénák a támadás végét jelezték, hamarosan megszólalt a telefon: a férjem hívott, hogy megnyugtasson, mindannyian életben vannak... Ősszel egyedül maradtam kint, a gyümölcsös- és zöldségeskertben dolgoztam, esténként pedig végignéztem, amint a síkságon az ellenség – ezek a szegény fiatalemberek, akik arra kényszerülnek, hogy az „ellenségeink” legyenek – egyre közeledik az ágyúival. Egy este elhatároztam, bemegyek a városba – az ostrom nehéz óráit feltétlenül otthon, a hozzátartozóim társaságában akartam eltölteni. Az asztalon megszólalt a telefon, és – milyen különös – az a határozott érzésem támadt, hogy ezt a helyzetet egyszer már átéltem! Előre tudtam, hogy a férjem fog a telefonba szólni, sőt a beszélgetésünk minden egyes szava a fejemben volt már. Közben úgy éreztem, mintha álmodnék. Ez az érzés az elkövetkező nehéz napok alatt sem hagyott el, a napokból pedig hetek, hónapok, sőt évek lettek! Végig tudtam, mi fog történni a következő pillanatban, mintha a borzalmas eseményeket egyszer már átéltem volna. Egyszerűen minden ismétlődött – ezt tudtam! –, de képtelen voltam rájönni, hol élhettem volna át ugyanezeket a helyzeteket. Amikor már a városban voltam, és először riadtam fel éjszaka a ház összes lakójával együtt a szirénák bőgésére, majd siettem le a pincébe, és némán, komolyan, jéghideg szívvel ültem, várva, mi fog történni, tudtam, mindezt egyszer már átéltem. És ez ismétlődött mindvégig, a bombázások hosszú, borzalmas éjszakáin. Az újbóli átélés élménye még erőteljesebben jelentkezett, amikor egy késő őszi napon nyílt az ajtó, és belépett a fiam. Miért lepődtem meg, hogy repülő-egyenruhát viselt? Igen! Hiszen megőriztem annak

emlékét, hogy ő Egyiptomban Ima, a fiatal pap volt, és ismertem mindazokat az összefüggéseket, amelyek minket összekötöttek. Egyiptomi emlékeimben azonban egészen más öltözetben jelent meg. Miként jelentkezik akkor az az érzés, hogy egyiptomi életemből származik az őt repülő-egyenruhában megjelenítő emlékkép? Miért érzem úgy, hogy mindaz, amit átélek, nem „valóság”, csak álomképek sorozata, amely a piramisbeli beavatási álmomban jelentkezik? Egészen tisztán emlékszem egyiptomi életem összefüggéseire, de bárhogy is igyekszem, képtelen vagyok visszaemlékezni-magukra az eseményekre, a beavatási álomképekre. Milyen különös! Hogyan emlékezhet valaki arra, hogy nem emlékszik? Ha ugyanis nem emlékszem valamire, akkor nem is tudhatok egykori létezéséről. Mégis, tudom, hogy a piramisban megkapott beavatásomkor egész jövőbeli sorsomat átéltem látomások formájában, és ezek a látomások vagy álomképek jelentették a próbatételeket is. Mesterem, Ptahhotep tényleg figyelmeztetett, hogy ha a beavatást követően elbuknék, összes beavatási próbatételem megismétlődne a földi síkon! Igen! Egyfolytában az az érzés kísért, hogy életem összes eseménye lezajlott már egyszer. Sokáig, éveken keresztül, minden reggel, közvetlenül ébredés után, még félálomban, feljegyeztem álmaimat egy füzetbe. Ezeket a feljegyzéseket már egy éve nem olvastam. Most elővettem őket. A meglepetéstől elakadt a lélegzetem, mivel a legtöbb lejegyzett álmom egy későbbi időpontban, gyakran csak fél év múlva vagy még később, a földi síkon ténylegesen bekövetkezett. Álmaim nagy részéről azonban teljesen megfeledkeztem, és ha nem láttam volna őket a saját írásommal lejegyezve, el sem hittem volna, hogy ezeket az álmokat én álmodtam és írtam le. Miként lehetséges, hogy amikor az események megvalósultak, nem emlékeztem az őket megjövendölő álmokra? Pedig milyen pontosan, sokszor betűről betűre következett be, amit lejegyeztem. Ez a felfedezés nagy megrázkódtatást jelentett számomra! Mi az a bennünk működő erő, amely a jövőnket ilyen pontossággal jelzi előre? És milyen tökéletlen lények vagyunk, hogy az álmok nyelvét csak ilyen kismértékben értjük meg! Még akkor sem emlékszünk, amikor az életünkben ugyanazon – még ha csak álmunkban is –, igazolhatóan átélt események hajszálpontosan megismétlődnek? Bizony, mi, emberek nem érdemeljük meg, hogy ez a belső erő szünet

nélkül törődjön velünk, és a belső igazságokat, valamint törvényeket végtelen nyugalommal tárja fel előttünk... Hogyan magyarázhatnám el, miként lehetséges, hogy egyenruhát viselő fiamra – Imára! – az egyiptomi életemből emlékszem, és hogy amikor belépett, pontosan tudtam, búcsút fog venni tőlem, mert egységének repülőgépeit a főváros közeléből el kell költöztetni, hogy ne bombázzák le őket. Miközben kimondta ezeket a szavakat, és én válaszoltam, pontosan tudtam, hogy mindezt egyszer már átéltem, és újra úgy éreztem, mintha álmodnék... De nem vettem a bátorságot, hogy erről bárkinek is említést tegyek, mert attól tartottam, hogy még a fiam – Ima – is azt hinné, a sok izgalom megártott nekem. Inkább hallgattam. így vészeltük át az ostromot. Öt hétig ültünk a pincében a nem szűnő össztűz alatt. A ház végül összedőlt, nekünk pedig el kellett menekülnünk a romok közül. A sors ide-oda vetett minket, és csak igen nehéz próbatételek után kezdhettük újból felépíteni az életünket. Koldusok lettünk. A férjem súlyos sérülést szenvedett, ezért sokáig semmilyen munkát nem tudott vállalni. Én és Bo-Ghar éjt nappallá téve dolgoztunk, a dzsungelban élő ősember módjára építkeztünk, a szülői ház romjaiból új otthont teremtettünk, és újra megnyitottuk jógaiskolánkat. Hónapok teltek el, mi pedig szorgalmasan és megszakítás nélkül dolgoztunk. Azt is megtudtuk, mi az éhezés. Néhány hét lefolyása alatt hús-vér emberekből bőrrel bevont, élő csontvázakká váltunk. Ismerősök és barátok sem ismerték meg egymást, amikor az utcán találkoztak. Félelem, iszonyatos félelem társult a megkínzott lelkek addigi szorongásai mellé: mit eszünk holnap? Mennyi ideig tudunk még nehéz munkát végezni és egészségesek maradni, anélkül, hogy akár csak egyszer is eleget ennénk? Az ország termékeny földje gazdagon adományozta kincseit gyermekeinek, de végig kellett néznünk, amint számtalan tehervonat, mint megannyi végtelen kígyó, kihordta a gazdag termést az ország határain túlra... Nehéz, hosszú hónapok múltával azonban fokozatosan vége szakadt az éhezésnek. Már gyakrabban jutottunk táplálékhoz. Lassan újra növekedni kezdett a testsúlyunk. Mégis, az ismerősök és a barátok ismét alig ismerték meg egymást! Már hozzászoktunk, hogy mindenki

csontig soványodott, és többször is előfordult, hogy ha egy testes urat pillantottunk meg az utcán, eltartott egy ideig, amíg feltűnt a hasonlóság közte és egy nagyon sovány barátunk között. Mindkettőnkben ugyanaz zajlott le, hátrafordultunk, nagy örömmel ismertünk a másikra, és nevetve öleltük át egymást... Mégis, hónapokig tartott még, amíg összes barátunkat és ismerősünket a régi formájukban, láthattuk viszont. Engem pedig továbbra is az az érzés kísértett, hogy mindezt átéltem már egyszer! Bárhová mentem, bármit csináltam, ez az érzés mindenhová elkísért, de csak akkor jelentkezett, amikor az adott esemény éppen bekövetkezett. Nem láttam előre a jövőt. így azt sem tudtam, mi történhetett a fiammal, akit nem láttam, és akiről semmilyen hírt nem kaptam azóta, hogy búcsút vettünk egymástól. Másfél év elteltével becsöngetnek hozzánk. Ajtót nyitok – és a fiam áll előttem! Engem pedig újra az az érzés fog el, amit a pszichológusok „déjá vu”-nek neveznek. Ismétlődés, tudom, mindezek az események egyszer már lezajlottak! De honnan származik ez a tudás? Egy éjszaka azután minden világossá vált! Amikor azzal az embertársammal szemben, akit a Földön a legjobban szeretek, vagyis az egyetlen fiammal szemben kellett kiállnom a „kíméletlen szeretet” próbáját, egy éjszaka az ágyamban térdeltem, és Istent kértem, mutassa meg neki az utat, amelyen végig kell haladnia. Én egyre messzebbre jutottam azon az úton, amely önmagunkban elvezet Istenhez, tudatomat visszahúztam magamba, míg önkívületbe nem estem, és – hirtelen a hét lépcsőfok, a jól ismert hét lépcsőfok előtt álltam! Felszökkenek, könnyedén, ujjongva futok fel... ismerem az utat... emlékszem... ó, Istenem!... Emlékszem! Rájövök, hogy mindaz, amitjelenlegi életemben az anyagi, földi síkon „valóságként” éltem át, több ezer évvel ezelőtt a piramisban, a beavatásom idején már lezajlott egyszer. Akkoriban ezek az események a lelkem mélyén rejtőztek tudatlan, látens energiákként, tiszta okként. Mert minden, ami itt a Földön történik, a lelki síkon már készen álló, megnyilvánulásra váró ok megvalósulása. Ha az ember képes tudatosan elérni az önnönvalónak ezeket a mélységeit, ahol az említett energiák megvalósulásukra várnak, akkor az okokkal egy időben a következményt – a jövőt – is jelenként éli át! A jelen pedig, életünk, mindaz, ami velünk történik, nem

más, mint a beavatás próbatételeinek láncolata. A próbatételek során kapunk alkalmat arra, hogy a belső feszültségeket, amelyeket gondolatainkkal, szavainkkal és tetteinkkel világkorszakok óta felhalmoztunk magunkban, és amelyek sorsunk, jövőnk okát alkotják, feloldjuk, és megszabaduljunk tőlük. Abban a mértékben, ahogy ezeket a feszültségeket tudatosítjuk és levezetjük, az ezen energiák által megkötött és a kötöttség miatt korlátolt emberi tudattól is megszabadulunk, és az igazi, minden személyes „én”-érzés mögött álló, kibontakozásra váró isteni önnönvalóval – Istennel – azonosulunk. Ez a BEAVATÁS.

Végszó Aznap éjszakai élményem után tudtam, hogy minden feszültség elpárolgott telkemből, minden egyéni vonásomat le kellett vetnem. Végeztem magammal! Már semmi sem kötött az „egyéniségemhez”, így minden egyéni vonásomnak el kellett tűnnie. Az egész azzal kezdődött, hogy bárhol voltam is – otthon vagy az utcán –, szüntelenül az a különös érzés kísértett, hogy nem „ott” vagyok. Nem ott? De akkor hol? Fogalmam sem volt! Csak az tudatosult bennem hirtelen, hogy önnönvalóm soha nem a térben létezett, nem „ott” volt, ahol az egyéniségem, a testem tartózkodott, hanem egy dimenziók nélküli világból vetült ki a személyiségembe, és most nem testi megjelenésemben nyilvánult meg, hanem egy másik világba helyeződött át. De hová? Egy másik országba! Tudtam, el fogok menni, el kell mennem! Mert amikor a lélek, az ok már nincs jelen, megnyilvánulásának, a következménynek is követnie kell, el kell távoznia, oda, ahová az ok vetül ki. Ott tovább élhet, másként a megjelenési forma eltűnne, vagyis meghalna. Hogyan hagyhatnám azonban el ezt az országot? Itt nem juthatok útlevélhez! Még nem ért meg az idő a távozásra. Először más eseményeknek is be kellett következniük. Egy éjszaka hirtelen felriadtam: apám állt előttem, drága arcán a szeretet mosolyával. Megértettem: távoznia kell... Fel akartam ugrani, hogy megkérdezzem, hova és miért akar elmenni, alakja azonban eltűnt, én pedig rájöttem, hogy csak most ébredtem fel. Édesapám nyolcvanéves volt, de lélekben és testben egyaránt kiváló egészségnek örvendett. Még mindig fiatalos munkabírással végzett felelősségteljes munkát egy állami hivatalban. Ennek ellenére tudtam: a lelke azért keresett fel, hogy búcsút vegyen tőlem. Az idő letelt a kozmikus órán, le kellett vetnie a testét. Másnap már a szanatóriumban feküdt, és mindannyian elbúcsúztunk. Nem tudott – talán nem akart – már beszélni. Egyenként nézett mindannyiunk szemébe, hosszan, mély, szeretetteljes, mindent kifejező tekintettel. Azután örökre lehunyta a szemét. A második alkalommal kísértük családunk egyik tagjának a koporsóját.

A fiam mindent megkísérelt, hogy munkához jusson. Fáradozása hiábavaló volt. Hosszú ideig nem adta fel a harcot, újra meg újra próbálkozott, ismételten siker nélkül. Be kellett látnia, hogy nincs keresnivalója ebben az országban. Egy napon azután kezébe vette a gitárját, drága barátját, amely soha, még a háború legnehezebb óráiban sem hagyta magára, és eltávozott, hogy olyan országot keressen, ahol szabad, dolgozni akaró emberként otthonra találhat. Úgy vettünk búcsút, hogy nem tudtuk, viszontlátjuk-e még egymást. Önnönvalóm mélyén azonban tudtam, látni fogom még, egyszer majd együtt fogunk dolgozni Isten kertjében. Azután elkövetkezett az utolsó felvonás. Bo-Ghar újból nyilvános előadást tartott, amelyen szokás szerint olyan sok ember jelent meg, hogy a rendőrségnek kellett fenntartania a rendet. Az előadás után, amikor Bo-Ghart az emberek körülállták, és kérdéseikkel ostromolták, a férjemmel együtt a tömegtől némi távolságban ácsorogtunk, és türelmesen vártunk, amíg Bo-Ghar mindenkinek válaszol, és autogramokat ad. Egyszer csak feltűnt a titkosrendőrség egyik tisztje, és a következő szavakkal fordult hozzám: – Egész családommal együtt én is jógázom, és tudom, hogy csodálatos dologról van szó. Éppen ezért meg kell mondanom, hogy ön és az indiai veszélyes embereknek számítanak, mert szavaikkal nagy tömegeket tudnak megmozgatni. A párt ezt nem nézi jó szemmel, úgyhogy dönteniük kell: vagy mindketten a párttal együtt, a párt számára fognak dolgozni, vagy el kell hagyniuk az országot. Ha távoznak, nem fogunk akadályokat gördíteni önök elé. Ha azonban nem fogadják meg a tanácsunkat, más eszközökhöz leszünk kénytelenek folyamodni. Gondolkozzanak el a feletteseim ajánlatán, és cselekedjenek a belátásuk szerint. Még egyszer el fogok jönni, hogy megtudjam, mit döntöttek. Bo-Ghar szabadon elhagyhatta volna az országot az útlevelével. Nekem azonban először kivándorlási engedélyt és a fogadó országtól vízumot kellett szereznem. Elkezdődött a kivándorlási engedély és a vízumok beszerzésének végtelenségig húzódó folyamata... Végül be kellett látnom, hogy lehetetlen útlevelet szereznem. Az egyik hivatalból küldtek a másikba, míg végül kézhez nem kaptam kérelmem végérvényes elutasítását. Ez viszont azt jelentette, hogy velem

szemben „más eszközökhöz” fognak nyúlni. Már tudtuk, mit kell érteni ez alatt. Akkorra már sok barátunk tűnt el mindörökre, vagy jött vissza a fogságban elszenvedett kínoktól annyira megtörten, hogy otthon aztán rövid idő elteltével, nyomorúságos körülmények között meghalt. Bo-Ghar a következő szavakkal állt a férjem elé: – A feleségedet csak úgy menthetjük meg, ha elváltok, és én veszem feleségül. Ebben az esetben olyan útlevelet fog kapni, mint az enyém, és törvényesen hagyhatjuk el az országot. A férjem kezet nyújtott Bo-Gharnak, de egy szó sem jött ki a torkán. Meggyötört arcán kövér könnycseppek gördültek le... És eljött a nap, amikor az összes hozzám közel álló embertől búcsút kellett vennem, hogy az ismeretlen világba távozzak, amelyben mostantól kezdve mindig ott fogok otthonra lelni, ahová. Isten éppen elvezet. Bo-Ghar betartotta szavát: a világ másik végéről jött el, hogy megmentsen! Megtaláltuk Imát, és most már együtt vándorlunk a titánok lábnyomában, amely a beavatáshoz, a megváltáshoz, az elveszett paradicsomhoz vezet... És ha a szeretteimet keresem, tudatom fénycsóváját a bensőmbe irányítom. Hiszen minden és mindenki bennem él! Az önnönvaló, amely egyben minden élőlény, tehát az én önnönvalóm is, nem ismer határokat, így az egész világegyetem bennem létezik, és önnönvalóm az egész világegyetemet betölti. Minden, ami létezik – én vagyok! Mindenben, amit szeretek, magamat szeretem, hiszen csak arról hisszük, hogy nem szeretjük, amit még nem ismertünk fel önmagunkban! AZ ÖNNÖNVALÓ AZ ÉLET ÉS AZ EGYETLEN VALÓSÁG, ÉS AKI AZ ÖNNÖNVALÓBAN RÉSZESÜL A BEAVATÁSBAN, AMI ANNYIT JELENT, HOGY TELJESEN RÁISMER ÖNMAGÁRA, MINDENT ÉS MINDENKIT EGYKÉNT SZERET, MERT EGYSÉGBEN ÉL VELÜK.

Megjegyzések

[←1] Arany János fordítása