Az M-nap 9789636621698 [PDF]

Az M-nap a mozgósítás hivatalos napja (oroszul: mobilizacija), amely B. M. Saposnyikov, a Szovjetunió marsallja szerint

132 53 1MB

Hungarian Pages [375] Year 2013

Report DMCA / Copyright

DOWNLOAD PDF FILE

Table of contents :
AMIKOR A KATONACSIZMÁK CSIKOROGNAK
MIÉRT MONDOTT LE SZTÁLIN STRATÉGIAI LÉGIEREJÉRŐL?
AZ IVANOV-ÜGY
A „GONOSZ” MOLOTOV ÉS A „JÓ” LITVINOV
A PROLÓGUS HALHIN-GOLNÁL
HADFELSZERELÉSI MINISZTÉRIUM
EGY PÁRT CSIZMÁBAN
A VÉGSŐKIG
A LEGKEDVEZŐBB VÁLTOZAT
HOL ÉPÜLJENEK A LŐPORGYÁRAK?
DZSINGISZ KÁN SZÁRNYAKKAL
A KELTETŐ
A 186. LÖVÉSZHADOSZTÁLY
MIKOR ÁLLÍTOTTÁK FEL A 112. HARCKOCSIHADOSZÁLYT?
A TÜZÉREZREDEK
A BÖLCS LEGFELSŐBB TANÁCS
A PERMANENS MOZGÓSÍTÁS
KÉNYSZERMUNKÁSOK A LEVEGŐBEN
PÁSA ANGELINA ÉS A MUNKAERŐTARTALÉK
AZ OKTÓBER VÍVMÁNYAI
SZTÁLIN VIHARMADARA
ÉS HOVÁ MENT HMELNYICKIJ?
ZSUKOV CSAPATA
A HARMADIK STRATÉGIAI LÉPCSŐ
BÍZOTT SZTÁLIN HITLERBEN?
FÜGGELÉK
RÖVIDÍTÉSEK
IRODALOMJEGYZÉK
*
Papiere empfehlen

Az M-nap
 9789636621698 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

Az M-nap Viktor Szuvorov Kairosz (2013) Címke: Történelem, 2. világháború, Hadtörténet Történelemttt 2. világháborúttt Hadtörténetttt Az M-nap a mozgósítás hivatalos napja (oroszul: mobilizacija), amely B. M. Saposnyikov, a Szovjetunió marsallja szerint háborút jelent. gy katonai titkosszolgálati tiszt rendszerességével gyűjti össze a szerző az önmagukban jelentéktelennek tűnő részletek sokaságát annak érdekében, hogy bebizonyítsa, a Sztálin vezette Szovjetunió 1939 augusztusa óta fegyverkezési és hadi stratégiai tevékenységét konzekvensen egy 1941 júliusában Németország elleni támadó háború megnyitására irányította. Vörös Hadsereg 1941-ben elszenvedett vereségének a szerző döntő okát abban látja, hogy a Wehrmacht támadása olyan időponttan lepte meg a Szovjetuniót, amikor az minden erőfeszítését a hamarosan bekövetkező M-napra összpontosította, azaz védekezésre nem volt felkészülve.

Viktor Szuvorov Az M-NAP Ki kezdte a II. Világháborút?

TARTALOM AMIKOR A KATONACSIZMÁK CSIKOROGNAK MIÉRT MONDOTT LE SZTÁLIN STRATÉGIAI LÉGIEREJÉRŐL? AZ IVANOV-ÜGY A „GONOSZ” MOLOTOV ÉS A „JÓ” LITVINOV A PROLÓGUS HALHIN-GOLNÁL HADFELSZERELÉSI MINISZTÉRIUM EGY PÁRT CSIZMÁBAN A VÉGSŐKIG A LEGKEDVEZŐBB VÁLTOZAT HOL ÉPÜLJENEK A LŐPORGYÁRAK? DZSINGISZ KÁN SZÁRNYAKKAL A KELTETŐ A 186. LÖVÉSZHADOSZTÁLY MIKOR ÁLLÍTOTTÁK FEL A 112. HARCKOCSIHADOSZÁLYT? A TÜZÉREZREDEK A BÖLCS LEGFELSŐBB TANÁCS A PERMANENS MOZGÓSÍTÁS KÉNYSZERMUNKÁSOK A LEVEGŐBEN PÁSA ANGELINA ÉS A MUNKAERŐTARTALÉK AZ OKTÓBER VÍVMÁNYAI SZTÁLIN VIHARMADARA ÉS HOVÁ MENT HMELNYICKIJ? ZSUKOV CSAPATA A HARMADIK STRATÉGIAI LÉPCSŐ BÍZOTT SZTÁLIN HITLERBEN? FÜGGELÉK RÖVIDÍTÉSEK IRODALOMJEGYZÉK

„A mozgósítás maga a háború.” B. M. Saposnyikov, a Szovjetunió marsallja

AMIKOR A KATONACSIZMÁK CSIKOROGNAK „Egyetlenegy háború sem volt a történelemben, amelynek elkezdését és céljait a kirobbantói és azok tudós lakájai nem eltorzítva és meghamisítva magyarázták volna.” Szovjet Katonai Enciklopédia (6. kötet, 554. oldal)

1. Az orosz katonának bőrcsizmája volt. A kommunisták azután cserét hajtottak végre, – bevezették a bőrpótlót, az „Ersatz”-ot. Attól kezdve a szovjet katona többé már nem bőrcsizmában járkált, hanem szurkosvászonból készültben. Az „udvari” ezredeknek és hadosztályoknak a fővárosi kaszárnyákban azonban bőrből készült lábbeli járt. Gondolják csak a külföldiek nyugodtan azt, hogy a szovjet katonának szép élete van. A szocialista blokkban – Németországban, Lengyelországban, Magyarországon – állomásozó megszálló szovjet csapatok szintén bőrből készült csizmát kaptak. Mindenki gondolja azt, hogy a Szovjetunió szuperhatalom. Eközben a szuperhatalom számos katonát nem tudott bőrcsizmával ellátni, és ezért a szovjet katona szurkosvászonból készült csizmákban masírozott keresztül a Szovjetunión. De hát ez így nem volt igazán jó. A szó valódi és átvitt értelmében sem. Ez különösen akkor nem ildomos, amikor egy megtisztelő nemzetközi megbízatás előtt állnak. 1968 nyarán ifjú tisztként a sors a Kárpátokba vetett, a testvéri szocialista Csehszlovákia határához. Az ellenforradalom szorongatta az országot, és a mi hősi szovjet hadseregünknek kellett beavatkoznia és testvéri segítséget nyújtania a népnek; de mégis… szurkosvászon lábbelikben, – nem, az így nem ment. Egyszerűen rosszul veszi ki magát, ha a felszabadításra siető harcosok nem valódi bőrcsizmákban dübörögnek keresztül Európán. Kínos helyzet. Nekünk, tiszteknek természetesen finom csizmánk volt, ahogy illik – olyan, amelyik nyikorgott és fénylett. De a mi derék katonáinknak nincs rendes lábbelijük. Eközben belepusztulunk a várakozásba. Várunk egy hetet az erdőkben, aztán egy másodikat. Várunk egy hónapot, aztán egy következőt. Közeledik az augusztus. Elegünk van az erdőben való várakozásból. Bárcsak végre elhatározásra jutna a vezetőség, legyen az akár hadosztályaink visszahívása a kiképzőtáborokba és az igazi szálláshelyekre, vagy legyen parancs, hogy a testvéri népnek nemzetközi segítséget nyújtsunk… De nincs döntés, és ezért várunk. Napközben gyakorlatozás a végkimerülésig, esténként aztán az evés a tábortűznél, és a találgatás: bevonulunk

Csehszlovákiába, vagy nem. Aztán megint reggeltől gyakorlatozás, és időnként estétől. Aztán újból találgatás. Hirtelen egy napon estefelé, az erdei irtáson, ahol zászlóaljunk állomásozik, óriási Ural-375-ös típusú teherautók jelennek meg, Mindegyik megpakolva több tonna jó minőségű bőrcsizmával: „Fogjátok!” És ledöntik a csizmákat a tisztásra úgy, ahogy a billenős teherkocsik a kavicsot a Jenyiszej habzó vizébe borítják, amikor gátat kell építeni. Óriási mennyiségű csizma. Megszámlálhatatlanul sok. De nem, természetesen ez adott mennyiség, de mégsem pontos a számuk: „Vigyétek, jut mindenkinek. Őrmester, hány embered van? 129?” „Na, itt van a 129 párod!” „Méret?” „Nézd meg magad. Cseréljetek a szomszéddal. És te itt, neked hány embered van? 257? Na fogd már, ez a halom itt a tiéd!” Az erdei irtás teljes hosszában több ezernyi pár csizmát öntenek ugyanabban az időben a földre. Több ezret. Százezernyit. Új lábbeli mindenki számára egyetlen éjszaka! Dobjátok el a rossz szurkosvászonból készültet, és gyerünk, bebújni a jó bőrcsizmába! A mi erdőrészünkön egyáltalán nem vagyunk egyedül. Jobbra van egy zászlóalj és balra van egy zászlóalj. Előttünk tüzérek, egy kicsit távolabb, a lucfenyős területen egy másik zászlóalj, aztán még egy, és így megy ez tovább, vég nélkül. Minden erdő, messze és közel dugig van a csapatokkal. Nemcsak zászlóaljak, ezredek, hadosztályok vannak ott, hanem egész szovjet hadseregek: a 8. gárdapáncélos hadsereg, új lábbelit kap, a 13. hadsereg és még egy másik is, amelyik mögöttünk van. Egy csapásra mindenki számára óriási mennyiségű csizmát szereztek be. Ráadásul tartalékkal. Felesleggel. Minden erdei irtáson, számtalan tisztáson derék katonáink új csizmácskái nyikorognak. Jó nézni. Marhabőr. A legjobb minőség. Szemet gyönyörködtető. Állami készletekből. Egyszerre csak a határmenti erdőink ismét a bőrcsizmák nyikorgásától visszhangoznak, majdnem úgy, mint tavasszal a madarak trillázásától. És ez a nyikorgás töprengésekhez és következtetésekhez vezetett. Zászlóaljparancsnokunk összegyűjtötte a tiszteket. Protaszov alezredes tapasztalt főnök volt. Nem szaporította feleslegesen a

szót. „Tiszt elvtársak”, mondta, „igyunk és együnk. Ki tudja, mi vár ránk a következő kanyar mögött.” Bemásztunk a harckocsikba, aztán irány a szomszéd falu. A söntésnél már ott vannak a tüzérségi tisztek, és isznak, ott vannak az utászok és a politikai osztály emberei. Dugig tele van. Mindenki számára világos, hogy szeretett hazánk nem ok nélkül kényezteti fiait. Ha ez így van, akkor viszont inni kell. Talán utoljára. Talán harcolnunk kell Csehszlovákiában a testvéri nép szabadságáért, és életünket a kapitalistákkal való véres küzdelemben fogjuk feláldozni. Akkoriban Csehszlovákiáért és szabadságszerető népéért lengettük zászlainkat, a népért, amely segítségünkre áhítozott, amelyet meg is fogunk nekik adni. Önzetlenül. Mi vagyunk a jók. Mi mindenkinek segítünk. Ha hívnak. Ha nem hívnak, mi akkor is segítünk. Szóval ott ülünk és iszunk. Parancs még nincs, de már mindenki számára világos; számunkra, a tisztek számára, katonáink számára, a söntés mögött álló nő számára, aki tölt nekünk, az öreg fickó számára, aki söröskorsójával egy sarokban üldögél. Az öreg szeretne társaságunkba befurakodni, egypár okos szót mondani, de nekünk ilyen helyzetben nem szabad érintkeznünk a civil lakossággal, nehogy katonai titkokat fecsegjünk ki a vezetőink szándékaival kapcsolatban. Az öregember a sarokban ült, ott kuporgott és zsörtölődött. Ó, mennyire szeretett volna beszélgetni velünk! De ez nem akart sikerülni. Csak amikor már felkerekedtünk, akkor ejtette el, mintegy mellékesen, bizonyos fokig csak saját maga számára, de mégis úgy, hogy mindenki hallotta: „Éppúgy, mint 41-ben.”

2. Erre egyáltalán nem számítottunk, és nem is értettük. Kihívóan mondta, úgy, hogy válaszolni kelljen. „Mi van, öreg, mit akarsz ezzel mondani?” „A nyikorgás. 1941 júniusában ezen a vidéken ugyanígy nyikorogtak a Vörös Hadsereg szép, új bőrcsizmái.” Ez volt az a pillanat, amikor odalett a nyugalmam. Úgy adódott, hogy a csehszlovákiai „felszabadító hadjárat” után katonai szolgálatom ugyanerre a területre, a Kárpátokba vezetett. Gyalog és kerékpáron bejártam a Kárpátok mindkét oldalát. Ha alkalom adódott, érdeklődtem az öregeknél, a helybélieknél, a még élő szemtanúknál: hogy volt ez akkoriban? És sok tanú megerősítette: 1941-ben a német támadás előtt, a határ körzetében a Vörös Hadsereget új lábbelivel, mégpedig bőrcsizmával szerelték fel. És nemcsak Ukrajnában, hanem Moldáviában, Belorussziában, Litvániában, és Karéliában is. Ezenkívül 1941-ben a határ területén az a több millió katona is bőrcsizmát kapott, akit az utolsó pillanatban az ország belsejéből helyeztek oda. 1941. június 13-án megjelent az úgynevezett TASZSZ-közlemény a Pravdában. („A Szovjetunió értesülései szerint Németország ugyanolyan következetesen tiszteletben tartja a szovjet-német megnemtámadási szerződés feltételeit, mint maga a Szovjetunió. Szovjet vezető körök véleménye szerint a Németország szerződésszegő szándékairól és a Szovjetunió elleni támadás előkészületeiről szóló híresztelések nélkülöznek minden alapot. A balkáni hadműveletek után felszabadult német csapatok átvetése az utóbbi időben Németország keleti, észak-keleti körzeteibe minden bizonnyal más célokkal történik, amelyek nem érintik a német – szovjet viszonyt.” – A ford.) A TASZSZ-közlemény leple alatt 1941. június 13-ától katonák milliói sorakoztak fel az ország belsejéből a határoknál, miközben a részükre szánt bőrcsizmákat a határközeli vasútállomásokon már kirakodták. Zsmerinka állomáson például már 1941. június elején bőrcsizmákat rakodtak ki, és az egész vasúti szakasz mentén szabad ég alatt tornyozták fel. „Nagy halom volt?”, kérdeztem. „Ó,

egészen az égig ért”, mondta egy öreg parasztasszony. „Olyan volt, mint Kheopsz fáraó piramisa”, mondta a tanító. Szlavutában már nem volt akkora a csizmahegy, mint Kheopsz fáraó piramisa, csak akkora volt, mint egy fél piramis. Zalescsikiben 1941 májusában majdnem az egész munkaképes lakosságot kirendelték a bőrcsizmák kirakodására, így szokjanak csak hozzá az ingyenes kommunista munkához. A csizmahegyekre emlékeztek Kovelben, Baranovicsiben, Grodnóban is. Kezdetben a beszélgetéseimnél túl messziről kezdtem: „A háború kitörése előtt tulajdonképpen mit rakodtak ki a vasútállomásokon?” „Harckocsikat”, mondták, „ágyúkat, katonákat, zöld ládákat és… csizmákat”. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy beszélgetőpartnereim különösen nagy hangsúlyt helyeztek volna a csizmákra. Ha valaki egész életét egy vasúti pályaudvar mellett töltötte, akkor minden elképzelhetőt láthatott a síneken, a nyitott vagonokban, a kirakodó rámpákon. Nem vehet észre mindent az ember. És mégis, mindenki számára a csizmák kirakodása valami különleges volt, misztikus, olyasmi, ami magára vonta az ember figyelmét, és egy életen át megragadt az emlékezetében. Az emberek mindenekelőtt három okból emlékeztek a csizmákra: először is rengeteg volt belőlük. Szokatlanul sok. Másodszor azért, mivel közvetlenül a csupasz földön halmozták fel azokat, időnként szurkosvászon ponyvára, de anélkül is ment. Ez már önmagában is szokatlan volt. Harmadszor pedig azért emlékeztek rá, mert ez az egész értékes kincs a németek kezébe került, és pontosan ez az a pont, ami különösen megmarad az ember emlékezetében. A helyi lakosságból senki sem tudta, és nem is tudhatta, hogy 1941-ben miért szállítottak ennyi csizmát közvetlenül a határhoz. Számomra is érthetetlen volt, hogy mi célból történt ez, miért kaptak 1941-ben a szovjet határ mentén szolgálatot teljesítő katonák a szurkos vászon lábbeli helyett jó bőrcsizmákat. Ami 1968-at illeti, ott minden világos volt: úton voltunk, hogy felszabadítsuk a testvéri Csehszlovákiát. De akkor, 1941-ben mit forgattak a fejükben apáink? Az én apám egyébiránt az elsőtől az utolsó napig végigcsinálta a háborút, és a végén az elsőtől az utolsó napig részt vett a Kínát lerohanó japán csapatok elleni rövid, elkeseredett háborúban.

Megkérdeztem tőle, hogyan kezdődött számára a háború, hol, mikor, melyik egységben, melyik hadosztályban, melyik hadtestben? Milyen csizmában? Elmesélte. Amit mondott, később levéltárakban ellenőriztem. A Kárpátokban letöltött szolgálati időm után a Katonai Akadémián tanultam, és lehetőségem volt (és szándékom is), hogy levéltárakban kutakodjak. A csizmagyártásról, a Vörös Hadseregnek történt csizmaszállításokról, a készletek elosztásáról és egyéb eszközök elosztásáról való adatok akkoriban zároltnak minősültek. Hozzáfértem titkos anyagokhoz, mégsem sikerült, hogy a milliónyi átlapozott oldal között csak egyet is találjak, amire szükségem volt. Információimat apránként kellett összegyűjtenem. Gyűjtöttem és gyűjtöttem. és nem győztem csodálkozni: a háborúnak már régen vége volt, a befejezése óta csaknem harminc év eltelt, de a háborút megelőző évek katonacsizmáival kapcsolatos raktározás, szállítás, elosztás valamint veszteség ugyanúgy, mint ezt megelőzően, titkosított adat maradt. Miért? Angliában azt mondják: a kíváncsiság ölte meg a macskát. Ezt a bölcsességet akkoriban még nem ismertem. De még ha tudtam volna is, akkor sem adtam volna fel a szándékomat: lehet, hogy a kíváncsiság valóban romlásba dönti a macskát, de én végül is nem vagyok macska. Csak hosszú évek múlva értettem meg, hogy nem csak a macskát döntheti romlásba a kíváncsiság.

3. Kiderült, hogy a szovjet kormány parancsára nemcsak több millió pár bőrcsizmát szállítottak a határhoz, hanem több millió teljes egyenruha felszerelést, több ezer tonna alkatrészt a harckocsik számára, százezernyi tonna üzemanyagot a repülők, a harckocsik és mindenfajta közlekedési eszköz számára, milliónyi gránátokkal és lövegekkel teli lőszeresládát is. Amikor a német támadás bekövetkezett, mindez a németek kezébe került. Újra csak felmerül a kérdés: miért vitték mindezt a határhoz, végül is ezeket a készleteket 1939-ig a határtól távol raktározták. Miért nem maradhattak ott? Ha háborúra kerül sor, csapataink védekezni fognak, a nem veszélyeztetett távoli hátországból az ellátmány szükséges mennyiségét a határhoz szállíthatják, anélkül, hogy a veszélyeztetett régiókban a szükségesnél több felesleget halmoznának fel. Sok kérdés volt, de nem voltak válaszok. Folytattam kutatásaimat. Ezek eredményét A Jégtörő (Budapest 2006, Kairosz) című könyvemben adtam közre. Az M-nap a második könyv. Azok számára, akik A Jégtörőt olvasták, az M-nap annak a folytatása. De az M-nap önálló könyvként is olvasható. A Jégtörőben szándékosan úgyszólván semminemű levéltári anyagot nem használtam fel. Ugyanis szememre vethették volna, hogy ezt vagy azt idézek, de ki tudná ellenőrizni, hogy hűen idézteme, illetve, hogy a nevezett levéltárban egyáltalán létezik-e ilyenfajta dokumentum? Most az archívumok hozzáférhetőek, és ezáltal lehetővé vált az adatok ellenőrzése. Ezért ebben a kötetben mind levéltárakban őrzött, mind pedig publikált anyagokat is felhasználok. Egyébiránt túlsúlyban vannak a mindenki számára hozzáférhető, nyilvánosságra hozott adatok. Szeretném megmutatni: nézzetek ide, nem én találtam ki. A kommunisták maguk mondják. Csak figyelmesen kell hallgatni őket. A levéltári anyagok valamint a nyilvánosan hozzáférhető publikációk tanulmányozása révén arra a következtetésre jutottam, hogy a milliónyi csizma, lőszer és alkatrész szállítása valamint a milliónyi katona áthelyezése, harckocsik ezreinek és a repülőgépeknek a határnál való összpontosítása nem tévedés, nem

lehetett valamiféle elszámítás, hanem mindez sokkal inkább tudatos politika kellett, hogy legyen, egy olyan folyamat, amelyben emberek milliói voltak érintettek. Ez a folyamat a szovjet vezetés határozatán alapult, B. M. Saposnyikov, a Szovjetunió marsalljának egyik javaslata képezte az alapját. Ezeknek az intézkedéseknek az volt a célja, hogy az ipart, a közlekedésügyet, a mezőgazdaságot, az állam területét, a szovjet népet és a Vörös Hadsereget felkészítsék arra, hogy Közép-és Nyugat-Európa területén „felszabadító” háborút vezessen. Ezt a folyamatot rövid terminussal mozgósításnak nevezzük. Ez titokban történő mozgósítás volt. A szovjet vezetés felkészítette a Vörös Hadsereget és az egész országot arra, hogy elfoglalja Németországot és egész Nyugat-Európát. A fő célkitűzés NyugatEurópa elfoglalása volt, ez volt az a cél, amelyért a Szovjetunió kirobbantotta a II. világháborút. A háború elkezdésére a végső elhatározást 1939. augusztus 18án hozta meg Sztálin.

MIÉRT MONDOTT LE SZTÁLIN STRATÉGIAI LÉGIEREJÉRŐL? „Ha már megvan a tömeges támadó hadsereg, akkor a légihadsereg fő feladata az, hogy ennek a hadseregnek az előrenyomulását támogassa, és erre kell minden haderőt koncentrálni.” (Alekszandr Lapcsinszkij dandárparancsnok: A légihadsereg. Moszkva, 1939, 144. o.)

1. Sztálin megakadályozhatta volna a háborút. Egy tollvonással. Több lehetőség is adódott erre. Ezek közül az egyik a következő. 1936-ban a Szovjetunióban kifejlesztették a nagy repülési magasságú, gyors nehézbombázót, a TB-7-es repülőgépet. Néhány kommentár ehhez: P. Sztefanovszkij repülő vezérezredes, a TB-7 tesztpilótája: „A tonnányi* gép 10 km-es magasságban történő repülési adataival túlszárnyalta az akkori idők legjobb európai vadászgépeit.” (Háromszáz ismeretlen. Moszkva, 1968, 83. o.) V. Sumihin, repülő vezérőrnagy: „Több mint 10.000 méter magasságban a TB-7 az akkori idők vadászgépeinek többsége számára elérhetetlen, 12.000 méteres repülési magasságban pedig a légvédelmi tüzérség számára sebezhetetlen volt.” (A szovjet légi haderő 1917-1941. Moszkva, 1986, 218. o.) V. B. Savrov repülőgép-konstuktőr: „Ragyogó repülőgép… A TB7 volt az első olyan gép, amelyik az Egyesült Államok és Anglia előtt 5 tonnás bombákat tudott szállítani.” (A repülőgép-tervezés története a Szovjetunióban 1938-1950. Moszkva, 1988, 162. o.) L. Kerber professzor: „A gép erős védőfegyverzettel rendelkezett, amely 20 milliméteres ágyúkból és 12,7 milliméteres géppuskákból állt. A nagyméretű bombatárolókban a legnehezebb kaliberű bombákat lehetett elhelyezni. (…) Maximális csúcsmagasságban mind az akkori idők vadászgépei, mind pedig a légvédelmi tüzérség számára elérhetetlen volt, a TB-7 a világ legerősebb távolsági bombázóját képezte.” (Tupoljev: Ember és repülőgép. Moszkva, 1973, 143. o.) „Korszakalkotó repülőgép. (…) Ma minden okunk megvan annak a megállapítására, hogy a TB-7-es lényegesen erősebb volt, mint a híres amerikai B-17-es repülő erőd.” (Nyomok az égen. Moszkva 1971,202. o.) A külföldi megfigyelők szintén ezen az állásponton vannak. John W. P. Taylor: „26.250-29.500 méteres* magasságban a sebessége felülmúlta a Me-109 és He-112-es német vadászokat.” (Combat Aircraft of the World. London, 1969, 592. o.) Vaszlav Nemecek:

„Ennek a repülőgépnek meglepően hosszú élete volt. Egészen az 50-es évekig még találkozhatott vele az ember az Északi-sark vidékén, ahol szállítógépként üzemeltették.” (The history of Soviet Aircraft from 1918. London, 1986, 134. o.) Nincs szükség annak a bizonyítására, hogy csak a jó repülőgépeknek van hosszú élete és hosszú repülési ideje. A TB-7 kitűnő repülési tulajdonságait 1941 őszén bemutatták nyugati szakembereknek. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban szovjet kormánydelegáció megérkezését várták, amelyet V. Molotov vezetett. Feltételezték, hogy az egyetlen lehetséges útvonal Szibérián és Alaszkán keresztül vezet. Molotov azonban egy TB-7-esben, közvetlenül a megszállt Európa fölött repült Angliába. Gondoljunk csak arra, hogy ki is uralta 1941 őszén Európa egét, és ennek alapján ítéljük meg, hogy a szovjet vezetés micsoda bizalmát élvezte ez a gép. Csak annyi kellett volna, hogy Molotovot Hitler elfogja, és máris elkerülhetetlen lett volna valahol Nürnbergben egy minden figyelmet kiváltó per. Ebben a perben napvilágra kerültek volna a nemzetközi szocializmus bűnei, és ezek a tények hosszú évekre megrázhatták volna a világot. Kiderült volna, hogy a nemzetközi szocializmus nem kevesebb bűntényt követett el, mint véres testvére, a nemzetszocializmus, és hogy mindkettőnek a vádlottak padján lett volna a helye Nürnbergben. Molotovot azonban nem aggasztotta, hogy a vádlottak padjára kerülhet. Sztálin sem tartott a rezsimjével szembeni pertől, amikor Molotovot repülni engedte: Molotov ugyanis nem valamiféle repülővel ment, hanem a TB-7-essel, miért kellene tehát felizgatniuk magukat? És a TB-7 nem hagyta cserben őket. Molotov keresztülszelte Európát, vendégjátékot adott Angliában, továbbrepült Amerikába, és ugyanazon az útvonalon tért vissza, miközben még egyszer büntetlenül átrepült a német megszállás alatt álló országokon. 1942-ben ismét keresztülrepült Európán, és újra épségben tért vissza. A háború után egy szovjet kormánybizottság megvizsgálta azokat az intézkedéseket, amelyeket a Molotov repülései alatti időszakban a német légelhárítás tett. Kiderült, hogy a repülési útvonal körzetében sem elfogó vadászok nem szálltak fel,

sem a légelhárító ütegeket nem riadóztatták, kiderült továbbá, hogy a megfigyelőállások a TB-7 repülését egyáltalán nem is regisztrálták. Röviden és tömören, a német légelhárításnak nem volt eszköze arra, hogy a TB-7-est elfogja, ráadásul nem is volt abban a helyzetben, hogy saját légterében egyáltalán észlelni tudja a jelenlétét. E. Puszep ezredes (akkoriban kapitány), aki gyakran átrepült a TB-7-essel Németországon (és nemcsak olyan értékes személlyel, mint Molotov, hanem egyéb szállítmányokkal is), így írt erről: „A légelhárító tüzérség ilyen magasságban csak a célzópontosság rovására működhet, ami úgyszólván teljesen gyenge lövedéket jelent. Odafönn egy vadászgép is olyan, mint egy álmos légy. Ki okozhatna nekem bármiféle gondot?” (M. Gallaj: A harmadik dimenzió. Moszkva, 1973, 330. o.) Ez tehát azt jelenti, hogy még a háború előtt kifejlesztettek egy sebezhetetlen bombázót, és már 1940 novemberében előkészítették ezer TB-7-es gép gyártására a parancsot. Milyen teendő maradt még? A parancs alá hét betűt kellett még írni: J. Sztálin.

2. Miközben az első TB-7-esek elérhetetlen magasságban repültek, azon hatalmak fejlesztőmérnökei, akik saját repülőgépiparral rendelkeztek, a láthatatlan magassági korlátok ellen harcoltak. A hígabb levegőben az oxigénhiány következtében csökkent a motorok teljesítménye. Szó szerint levegő után kapkodtak, úgy, mint a Mount Everest csúcsán a hegymászók. Volt egy sikerrel kecsegtető eljárás arra, hogy a motorok teljesítményét fokozzák, ez pedig a turbókompresszoros hajtómű kipufogógázainak a felhasználása volt, amellyel a hajtóművek levegő-utánpótlását meg lehetett oldani. Ez az elméletben egyszerű volt, a gyakorlatban azonban nehéz. A kísérleti gépeknél, azoknál a gépeknél, amelyeket rekordok elérésére szántak, sikereket értek el. A szériában gyártott gépeknél ezzel szemben ez nem sikerült. A turbókompresszor egyes részei 1000 fok feletti hőmérsékleten dolgoztak, egy mérgező gáz izzó áramlatában, miközben a gépet körülvevő levegő mínusz 60 fok volt, végül következett a visszatérés a meleg földre. Az egyenetlen felforrósodás, a légnyomás-és a hőmérsékleti viszonyok közötti óriási különbségek oda vezettek, hogy az alkatrészek megvetemedtek, és a turbókompresszor csikorgása még a motor zúgását is felülmúlta. A védőlakk és a védőfesték az első repülésnél kiégett, a kihülő alkatrészekre a földön rácsapódott a nedvesség, és a korrózió szétmállasztotta a szerkezetet. Különösen a csapágyakat érintette ez a probléma, amelyek úgy olvadtak szét, mint a viaszgyertyák. Ehhez még vegyük hozzá, hogy a rekordok megdöntésére hivatott repülőgépeknél tíz kísérletből egyszer fordul elő, hogy nem törik ketté a turbókompresszor, – ez aztán a rekord. De hogyan tovább a szériagyártásnál? Mindenki kereste, a megoldást azonban Vlagyimir Petljakov, a TB-7-es konstruktőre találta meg. Petljakov ötletét rendkívüli államtitokként kezelték. A megoldás zseniálisan egyszerű volt. A TB7-nek négy propellerje volt, és kívülről úgy nézett ki, mint egy négymotoros gép. Belül a repülőtestben azonban a legénység mögötti kabinban Petljakov egy ötödik motort szereltetett be, amely nem hajtott propellert. Alacsony és közepes magasságon a négy

főmotor dolgozott, nagyobb magasságban bekapcsolták az ötödik motort, amely központi ellátórendszert indított be levegőutánpótlással. Ezzel a levegővel az ötödik motor mind saját magát, mind a négy főmotort ellátta. Ezért tudott a TB-7 olyan magasságban repülni, ahol többé már senki nem érte el: repülj keresztül Európán, dobd le a bombáidat, akire akarod, és ne aggódj a biztonságodért. Ha valaki ezer sebezhetetlen TB-7-essel rendelkezett, az meghiúsított minden inváziót, Ehhez csupán arra volt szükség, hogy bizonyos országok katonai delegációit meghívják, jelenlétükben valahol a sztyeppén, a Volga mögött a dermesztő hideg magasságából ötezer tonna bombát ledobjanak. Közben el kell magyarázni: ez önt nem érinti. Ez csak annak az államnak a fővárosai számára szolgál meglepetésként, amelyik esetleg arra az elhatározásra jutna, hogy megtámad bennünket. Célzópontosság? Nem lényeges. Minek is kellene? Szédítő magasságból ledobjuk a bombákat. A célzópontosság hiányosságát ismételt támadásokkal egyenlítjük ki. Naponta ötezer tonna bomba a támadó fővárosára a kívánt eredményeléréséig, aztán a végén a többi város is sorra kerül. Mit gondolnak, mi lesz addig az ellenség városaiból, amíg Moszkva irányába előrenyomul? A levegőben a TB7 úgyszólván sebezhetetlen, a földön nem éri el az ellenség: támaszpontjaink messze a határ mögött vannak, és biztosítottak. Stratégiai légi haderővel azonban prezumptív (feltehető, várható – A szerk.) ellenségeink nem rendelkeznek… Nos uraim, emeljük poharunkat az örök békére! Ezt mondhatták volna Sztálin diplomatái, feltéve, ha a Szovjetuniónak lett volna ezer TB-7-es gépe. Sztálin azonban lemondott az ezer TB-7-esről… Meg lehet érteni, hogy miért? Igen.

3. Ha az ezer TB-7-est a sakkjáték nyelvére fordítjuk, akkor ez egy olyan helyzetnek felel meg, amelyben valaki még a parti elkezdése előtt sakkot ad az ellenfél királyának, és amennyiben az ellenfél mégis úgy dönt, hogy elkezdi a partit, akkor már az első lépés után mattot kaphat. Ha azt az ötezer tonnányi bombát, amelyet egy repüléssel a célterület fölé tudott szállítani a TB-7, a mai stratégia nyelvére fordítjuk, akkor az öt kilotonna. És így máris az atomkor terminológiájához érkeztünk. Ha nem elegendő öt kilotonna, akkor két bevetéssel tíz kilotonnát lehet eljuttatni a célterületre. Húsz kilotonna megfelel annak a mennyiségnek, amelyet különösebb célzópontosság nélkül dobtak Hirosimára. Ezer TB-7 megfelel egy atomtöltetű rakétának, amely az ellenség fővárosára van irányítva. Egy potenciális támadó számára – hatásfoka miatt – értelmetlenné válik a háború. Következésképpen, ha Sztálin kiadja a TB-7 szériagyártására a parancsot, akkor egy tollvonással megakadályozhatta volna, hogy szovjet területen induljon el a német támadás. Tovább megyek: Sztálin az egész II. világháborút megakadályozhatta volna. 1939 augusztusában természetesen még nem rendelkezhetett volna mind az ezer TB-7-essel. De kétszázzal, háromszázzal, négyszázzal, sőt ötszáz géppel igen. Kétszáz TB-7 egyetlen bevetése egy kilotonnát jelent. Ha kétszáz TB-7-ese lett volna, akkor nem kellett volna aláírni a Molotov-Ribbentrop-paktumot. Ha lett volna kétszáz TB-7-ese, akkor nem kellett volna szem előtt tartani Nagy-Britannia és Franciaország reakcióját, hanem egyszerűen meg kellett volna hívni Ribbentropot (sőt, magát Hitlert), és bemutatni nekik azt, ami már megvolt; fel lehetett volna sorolni, hogy mindehhez mi jön még hozzá, és végül egyszerűen és világosan kinyilvánítani saját álláspontját: Miniszter úr (vagy Kancellár úr), Lengyelországgal való kapcsolatunk nem a legjobb, de Németország keleti irányba történő előrenyomulása nyugtalanít bennünket. A Németország és Lengyelország közötti nézeteltérések bennünket nem érintenek, oldja meg tehát a

problémáit ön, saját maga, de ne kezdjen nagy háborúba Lengyelországgal. Ha ön megtámadná Lengyelországot, akkor mi ötmillió szovjet önkéntest küldünk oda. Mindent meg fogunk adni Lengyelországnak, amit csak kér. Lengyelországban partizánháborút fogunk szervezni, és elkezdjük a Vörös Hadsereg mozgósítását. Aztán itt lennének még a TB-7-esek… Éspedig mindennap. Egyelőre még nem tudunk napi ötezer tonnát produkálni, az majd később jön, de napi ezer tonnát garantálunk. Így lehetett volna tárgyalni 1939 augusztusában Hitlerrel, ha Sztálin időben aláírta volna a szériagyártásra vonatkozó parancsot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Sztálin aláírta a parancsot. De azután törölte. És újra aláírta. És újra törölte. Aztán ismételten… Négyszer kezdték el a TB-7 szériagyártását, és négyszer állították le, újfent. (G. Ozerov: Tupolevszkaja saraga. Frankfurt/M. 1971, 47. o.) Minden alkalommal, amikor kiadták a parancsot, sikerült az iparnak 3-4 TB-7-et gyártani, aztán visszavonták a parancsot. Azután minden elölről kezdődött, és újra vége szakadt. 1941. június 22-én nem gyártották a TB-7-et. A négy nekifutás alatt a tervezett ezer TB-7 helyett, összesen csupán 11 gépet tudott gyártani a repülőgépipar a stratégiai légi haderő számára. Jellemző volt még az is, hogy majdnem mind a 11 gépen hiányzott a döntő részlet, – a plusz ötödik motor. Enélkül a világ legjobb stratégiai távolsági bombázója csak egy szokványos közepes teljesítményű géppé alakult. Hitler támadása után elkezdődött a TB-7 szériagyártása. Ekkor azonban már túl késő volt.

4. Feltehetjük a kérdést, hogy amennyiben Sztálin kiadta volna a parancsot ezer TB-7-es legyártására, és nem vonta volna megint vissza, képes lett volna-e a szovjet ipar Sztálin megbízásának eleget tenni? Képes lett volna 1940 végéig ezer gépet elkészíteni? Az az ember, aki a TB-7-et kifejlesztette, Vlagyimir Petljakov repülőgépmérnök (Peltjakov tragikus halála után a TB-7-et Pe-8-ra keresztelték át) egy pillanatig sem kételkedett ebben. Alekszandr Mikulin, aki a TB-7 hajtóműveit tervezte, szintén tökéletesen meg volt győződve arról, hogy a szovjet ipar képes volt egy ilyen megrendelés teljesítésére. A. Tupoljev helyettese, L. Kerber professzor, és a repülőgépipar vezető szakemberei, mint például Sz. Jeger, Sz. Lescsenko, J. Sztoman, I. Nezvál, a TB-7 elkészítésével megbízott vezetőkonstruktőr, J. Sekunov, főtechnológus és sokan mások, akiktől a TB-7 gyártása függött, valamennyien kivitelezhetően tartották az adott időben ennek a megbízásnak a teljesítését. V. B. Savrov, és A. Ny. Tupoljev repülőgép-tervezők szintén, azt a nézetet képviselték, hogy 1940 novemberéig legyártható az ezer TB-7-es. (Ozerov: i. m., 47. o.) A tervezők és a vezető ipari szakembereknek ez a meggyőződése érthető volt: a TB-7 nem a semmiből tűnt fel. Oroszország a stratégiai bombázók hazája. Ezt minden irónia nélkül, büszkén mondom. Ennek az évszázadnak a kezdetén (az 1900-as évek), amikor az egész világon egymotoros repülőgépekkel repültek, Oroszország a világon elsőként kezdett el kétmotoros gépeket gyártani. A külvilág még nem is tudta igazán méltányolni ezt a lépést, amikor már Igor Ivanovics Szikorszkij, a nagyorosz mérnök, az első négymotoros nehézbombázót, az „Ilja Muromec”-et megépítette. Már a tesztelési fázisban minden addigi világrekordot megdöntött a hatótávolság tekintetében, a „Muromec”. Hatótávolság, fegyverzet és bombateher szempontjából éveken keresztül egyetlen hozzá hasonló nem volt az egész világon. Az akkori idők legfejlettebb navigációs felszerelésével, bombavető célzókészülékkel és az első elektromos bombakioldóval rendelkezett. Védelmi fegyverzetként a „Muromec”-nek nyolc

géppuskája volt, sőt kísérlet történt arra, hogy 76 milliméteres tábori ágyúval is felszereljék. 1914-ben Oroszországban a világon elsőként felállítottak egy nehézbombázó egységet, – a „repülőhajók” flottáját. Miután a kommunisták megszerezték az országban a hatalmat, vehemensen lefékezték Oroszországban a műszaki fejlesztést, mert a legokosabb, legrátermettebb, legtehetségesebb emberek millióit vagy megölték, vagy elűzték az országból. Az elűzöttek közé tartozott Igor Szikorszkij is. Oroszország azonban óriási műszaki potenciállal rendelkezett. A fejlődés elindult. A terror és a kommunista elnyomás ellenére Oroszország megtartotta vezető szerepét a nehézbombázó repülők területén. 1925-ben A. Ny. Tupoljev tervezőirodájában megszületett a TB-1, a világ első teljesen fémszerkezetű nehézbombázója, az első egyfedelű, szárnykonzolokkal ellátott bombázó. A világ többi részén ebben az időben fából készült duplafedelű bombázókat gyártottak. Már a tesztrepülések alatt két világrekordot is megdöntött a TB-1. Rövid időn belül 218 TB-1-et gyártottak, és ez szintén világrekord volt. Ez a többszöröse volt annak, amivel a világ összes többi országa összesen nehézbombázókból rendelkezett. Az elkészült gépek növekvő számának megfelelően repülőszázadokat, ezredeket és -dandárokat állítottak fel. 1930-ban Tupoljev egy még erősebb bombázót alkotott: a TB-3-at, ami világszerte az első szárnykonzolokkal ellátott négymotoros egyfedelű gép volt. Az akkori idők összes repülőgépe között – mind katonai, mind polgári viszonylatban – a TB-3 volt a legnagyobb gép. Hasonló nagyságú gépet egyetlen más ország sem tudott felmutatni, éspedig sem a tervezésben, sem a kivitelezésben. Tupoljev már 1933-ban kísérletet tett a TB-3 levegőben történő utántöltésére. A géppel több világrekordot állítottak fel, beleértve az öt-, tíz-és tizenöt tonnányi rakománnyal megterhelt nagy magasságú repüléseket. A TB-3 ennek a repülőgéposztálynak a klasszikus prototípusa lett hosszú évtizedekre. Elképesztő volt a megbízás teljesítésének a tempója: a TB-3-ból naponta hármat adtak át. (Je. Rjabcsikov, A. Magid: A felépítés. Moszkva, 1978, 132. o.) A szovjet ipar túlszárnyalta saját rekordját – rövid időn belül 818 darab TB-3-at gyártottak. Ekkor már nem volt elégséges az ezred és

a dandár a légierő számára. 1932. március 23-án a Szovjetunió a világon elsőként elkezdte a nehézbombázó hadtest felállítását. 1936 januárjában a világon elsőként felállították az első légihadsereget, márciusban a másodikat, és röviddel ezután a harmadikat. A világ egyetlen országának sem volt légihadserege, sőt még stratégiai légi haderő hadtesttel sem rendelkeztek. Egyezer nehézbombázóból álló légiflotta az, amiről a stratégák álmodoznak, és ezt az álmot először a Szovjetunióban valósították meg. Minden ország generálisai és politikusai a Douhet-doktrínán – a légi haderő döntő szerepéről egy modem háborúban – vitatkoztak, Sztálin nem vitatkozott… De ez még mindig nem minden: tervezték, hogy a három légihadsereget felszerelik a legújabb bombázókkal, valamint a Belorussziai, Kijevi, és Leningrádi Katonai Körzetben további három hadsereget állítanak fel. (V. Sumihin: i. m., 18. o.) Miközben a TB-3 még a repülést tanulta, miközben szárnyra kellett kelnie, a tervezőirodák tucat ja vette fel a versenyt a legújabb stratégiai bombázó megtervezésére, amelynek később a Tupoljev által kifejlesztett ezer TB-1-est és TB-3-ast kellett leváltania. Tupoljev maga a hétmotoros „Maxim Gorkij”-t javasolta. A gép egy bemutatón tűnt fel, és méreteivel kiváltotta a tömeg csodálatát. Valódi elnevezését csak kevesen ismerték: TB-4. Pável Szuhoj bemutatta az egymotoros DB-1-es bombázót, amely óriási szárnyfesztávolsággal és nagy hatósugárral rendelkezett. A repülőgép (más elnevezéssel) többször megtette az Északi-sarkon keresztül Amerikába az utat. Az amerikaiak elragadtatással fogadták a szovjet hajózókat, anélkül, hogy felfogták volna, hogy itt egy kísérleti fázisban lévő bombázó kipróbálásáról van szó. Szergej Kozlov tervezte a tizenkét motoros „Gigant”-ot, amely nemcsak többtonnányi bombaterhet tudott szállítani, hanem bármilyen nehézfegyverzettel felszerelt ejtőernyősegységeket is (beleértve a páncélosokat is), és mindezt képes volt az ellenség hátországába vinni. K A. Kalinyin projektjei is egészen elképesztőek voltak. Viktor Bolhovitinov bemutatta a DB-A nehézbombázót. Kinézetre és karakterisztikájában ez egy új gépnek tűnt, pedig egyszerűen csak Tupoljev TB-3-asának a teljes körű átdolgozása volt; klasszikus példája annak, hogy hogyan lehet egy régi gépet minimális

ráfordítással új géppé fejleszteni. A DB-A azonnal négy rekordot döntött meg. A legújabb technikai vívmányok alapján készült a gép, de ennek ellenére ugyanabban a gyárban tudták elkészíteni, ahol a TB-3-at gyártották, mégpedig anélkül, hogy a gyártási ciklust át kellett volna állítani, a gépeket ki kellett volna cserélni; anélkül, hogy a bejáratott műszaki folyamatokat megzavarták volna, anélkül, hogy a munkásokat és a mérnököket át kellett volna képezni; anélkül hogy az elkészített gépek számának ilyen esetekben szokásos csökkenésére sor került volna, sőt a stratégiai légi haderőnek sem a mérnökeit, sem a műszaki apparátusát, sem a pilótáit nem kellett átképezni. Ha az idő szorított, akkor a DB-A-t szériában lehetett volna gyártani, és a II. világháború elkezdéséig a stratégiai légi flottát teljesen meg lehetett volna újítani. De éppen ekkor bukkant fel egy valódi csoda: Petljakov TB-7-ese. Ez az összes többi gépet háttérbe szorította. A TB-7 megjelenésének időpontjában a nehézbombázók gyártása olyan olajozottan ment a Szovjetunióban, mint Henry Fordnál az autógyártás. Egy modellváltás fájdalmas folyamat, de még mindig egyszerűbb, mint valami újat a semmiből elővarázsolni. A borzalomnak ezekben az éveiben, amikor emberek milliói haltak éhen, az ország a nehézbombázók gyártása területén vezető szerepet töltött be, és mégis, ez az ország amikor gazdasági helyzete döntően javult, önként mondott le vezető helyéről. Amikor az országot senki sem fenyegette, akkor kivette az utolsó falatot is az éhező gyerekek kezéből, és nehézbombázókat gyártott. Amikor Hitler a közvetlen szomszédságban feltűnik, és minden a háború kitörésére mutat, már nem gyártják a nehézbombázókat. Ezért nem lehet úgy feltenni a kérdést, hogy vajon lehetséges lett volna-e ezer TB-7-est a háború kezdetéig gyártani. Kérdésünk sokkal inkább arra a tényre irányul: miért is nem kísérelték meg? A TB-7 megjelenésének az időpontjában tervező irodákat állítottak fel a Szovjetunióban, amelyek értettek a repülőgéptervezéshez, korukat megelőzték: olyan iparral rendelkeztek, amely olyan mértékben volt képes repülőgépek tömeggyártására, mely meghaladta a békeidőben megkívánt mennyiséget; akadémiákat alapítottak, a repülő-és műszaki személyzet számára tan intézeteket

hoztak létre, kidolgozták a harci bevetés elméletét, és helyi háborúkban valamint grandiózus bemutatókon tapasztalatot szereztek a katonák; repülőtereket és légi támaszpontokat építettek, gondoskodtak kiképző központokról és gyakorlópályákat építettek; kialakították a szervezeti struktúrákat, a hadsereg parancsnoki törzsszemélyzetétől kezdve egészen a fedélzeti lövészekig, a navigációs berendezések mérnökeitől kezdve a nagy vezérkarok fényképértékelő csoportjáig; kiképezték a pilótákat, navigátorokat, fedélzeti mérnököket, technikusokat, meteorológusokat, távírászokat, légi egészségügyiseket stb.; kollektívák jöttek létre, hagyományok születtek, elméleti és gyakorlati szakembereket vontak be. És mindezek után ez az ország, amely a stratégiai légi haderő területén vezető szerepet töltött be, stratégiai légi haderő nélkül lépett be a II. világháborúba. 1940 novemberében Sztálin parancsára feloszlatták a légihadseregeket. 1941. június 22-én a szovjet stratégiai légi haderőn belül már nem voltak hadseregek. Ami maradt: három hadtest, és három önálló hadosztály. Alapfegyverzetük DB-3f-ből állt. Ez kiváló bombázó, – de nem stratégiai bombázó. Ezenkívül a felszereléshez tartozott még a TB-3. Ezek szállítógépként bevethetőek voltak, bombázóként azonban elavultak. A TB-7-ből, mint azt már tudjuk, csak 11 gép állt rendelkezésre. Ez a mennyiség még arra sem volt elég, hogy egyetlen vadászgép századot felállítsanak. A TB-7 nélkül a stratégiai légi haderő nem tudta betölteni stratégiai funkcióját. Sőt, még tovább megyek, 1941 kora tavaszán Sztálin megsemmisítő csapást mért rájuk. Egészen addig a stratégiai légi haderő legfelső parancsnoki szintjén csak tisztek voltak, olyan tisztek, akik a bevetésekben kitűntek, akik Kína, Spanyolország, Mongólia egén bizonyították be a parancsnoki rátermettségüket. A légihadsereg parancsnokai valamennyien a Szovjetunió Hőse címmel voltak kitüntetve. Abban az időszakban ennek a címnek még sokkal nagyobb súlya volt, mint a háború után. Sz. P. Gyenyiszovnak, a második hadsereg parancsnokának nemcsak egy, hanem két aranycsillaga is volt. (Olyan érme, amely a Szovjetunió Hőse kitüntetéssel járt.) Akkoriban egy kézen meg

lehetett számolni az ilyen embereket. 1940. tavaszán Sztálin bevezette a tábornoki rangfokozatot, de a csillagokkal (tábornoki rangjelzés) nem bánt bőkezűen. A Légi Haderő Főigazgatóságának a főnöke repülő altábornagy, a légi haderő törzskari főnöke a repülő vezérőrnagy lesz. Mindezen szűkmarkúság ellenére sem feledkezett meg Sztálin a légihadseregek parancsnokairól: a repülő altábornagy rendfokozatot adta nekik. A légihadseregek parancsnokai rangban ugyanazon a rangfozokaton álltak, mint a légi haderő legfelsőbb főnöke, és rangban időnként még a légi haderő vezérkari főnökének helyettesei fölött is álltak. Sztálin bízott a stratégiai légi haderő vezetőiben: a 3. Hadsereg parancsnoka, I. I. Proszkurov repülő altábornagy lett a katonai titkosszolgálat, a GRU főnöke, mielőtt megbízta volna Sztálin az össz-stratégiai légi haderő vezetésével. Nos, Sztálin elhatározásra jutott, és elkezdődött a légi haderő szétverése. Ez a téma önmagában is megér egy kivizsgálást. Itt csak néhány példát sorolok fel illusztrációképpen. Sz. P. Gyenyiszov repülő altábornagyot a Kaukázusontúli Katonai Körzetbe küldi Sztálin, hogy másodrangú katonai körzet légierejének a parancsnoka legyen. A jövőben sem fog rangfokozatának megfelelő beosztást találni; a hadoszály-parancsnoki beosztásnál nem jut feljebb. I. I. Proszkurov altábornagyot 1941 áprilisában letartóztatják, megkínozzák, és októberben kivégzik. A stratégiai légi haderő parancsnokának L. A. Gorbacevics ezredest nevezik ki. (M. N. Kozsevnyikov: A szovjet hadsereg légi haderejének vezetése és törzskara a nagy honvédő háborúban 1941-1945. Moszkva, 1977,26. o.) Az ezredes ezt megelőzően sehol sem tüntette ki magát (és ezt a jövőben sem kellett tennie); Sztálinnak nemcsak TB-7-es gépekre nem volt szüksége, hanem olyan parancsnokokra sem, akik a nehézbombázók irányításában már bizonyították tudásukat.

5. Az ember azt gondolhatná, hogy az általános helyzet nem úgy alakult, hogy nélkülözhetőek lettek volna a TB-7-es bombázók. Ha Sztálin meg akarja akadályozni a II. világháborút, akkor szükség van a TB-7-esekre. Ha azonban Sztálin elhatározta, hogy megengedi Hitlernek egy világháború kirobbantását, maga azonban semlegesnek óhajt maradni, akkor sürgősen szüksége van a TB-7-esekre, amelyek ezt a semlegességet garantálják. Ha Sztálin honvédő háborút tervez, akkor nem szabad a „Sztálinvonalnál lévő megerődített térségeket feladni (ld.: V. Szuvorov: A Jégtörő. Budapest, Kairosz, 2006), hanem meg kell erősíteni azokat. Akkor meg kell parancsolni a csapatoknak, hogy ássák be magukat a földbe úgy, ahogyan ez később Kurszknál történt. A katonáknak el kell sáncolniuk magukat az átjárhatatlan aknamezők között az Északi-tengertől egészen a Fekete-tengerig, és miközben az ellenségnek beletörik a foga a védekezésünkbe, a mi TB-7-eseink elérhetetlen magasságban repülhetnek, és ellehetetlenítik a német gazdasági potenciált. Egy honvédő háborúban szükség van a TB-7esekre. Sztálin forrásai korlátlanok, Hitleré ezzel szemben nem. Ha sor kerülne a háborúra, akkor Sztálin számára az a kedvezőbb, ha minél hosszabban tart: egy felmorzsoló háború halálos következményekkel járna Németország számára. Hogy a német források minél gyorsabban kimerüljenek, a háborús gazdasági potenciált stratégiai bombázásokkal kell gyengíteni. Erre alkalmasabb eszköz a TB-7-nél nehezen elképzelhető. Ha Sztálin elhatározta, hogy kivárja a német inváziót, és utána ellencsapást mér az ellenségre (ez a történészek által nagyon kedvelt verzió, és írják is: terve abban állt, hogy ölbe tett kézzel, türelmesen megvárja, míg Hitler baltával kopogtat, és csak erre akart válaszolni), úgy ennek az ellencsapásnak a kivitelezésére nem lehet jobb eszközt elképzelni ezer TB-7-esnél. A TB-7 története azonban nemcsak az ellencsapásról szóló legendát cáfolja meg, amelyet állítólag Sztálin előkészített, hanem

Sztálin Hitlertől való félelmének a legendáját is. Miért nem gyártatott TB-7-eseket, ha félt? Minél nagyobb a félelem, annál gyorsabban el kellett volna rendelni a gyártást. Olvasóim igazat adhatnak nekem: ha félünk éjszaka a sötét erdőben, akkor kezünkbe veszünk egy furkósbotot. Minél nagyobb a félelmünk, annál nagyobb furkósbotot választunk. És harciasan lóbáljuk. Nem így van? Sztálinra valósággal rátukmálták ezt a furkósbotot. Személyi referense, A. Sz. Jakovlev, a légierő vezérezredese és repülőgéptervező megerősíti, hogy a Légierő Tudományos Kutatóintézetének vezetője, a légierő vezérőrnagya, A. I. Filin nem riadt vissza attól, hogy több tanú jelenlétében bebizonyítsa Sztálinnak a TB-7 szériagyártásának szükségességét. Sztálinnal vitatkozni súrolta az öngyilkos hősiesség határát. Filin ragaszkodott a véleményéhez, és néhányan támogatták. Végül Sztálin engedett, és azt mondta: „Jó, amit ön helyesnek tart, megtesszük. Jóllehet engem nem győzött meg” (A. Sz. Jakovlev: Egy élet célja. Moszkva, 1968, 182. o.) Ez azon esetek egyike volt, amikor Sztálin beleegyezését adta a TB-7-esek szériagyártásához. Hamarosan azonban meggondolja magát, visszavonja döntését, aztán megint lesznek olyan vakmerő férfiak: akik vitatkoznak vele, és megkísérlik bebizonyítani, hogy… Mi azt kérdezzük: miért kell ezt Sztálinnak bebizonyítani? Ha mi mindannyian megértjük a TB-7 tagadhatatlan kvalitásait és szériagyártásának szükségességét, akkor ilyen egyszerű dolgot miért nem lát be Sztálin? Miközben a legostobább ember számára is világos, hogy egy sötét erdőben jobban érzi magát, ha furkósbotot tart a markában. Ha ebben az ügyben csak Sztálin hiányos belátóképességéről lenne szó, akkor a TB-7 gyártását rövid úton egyszer és mindenkorra lefújta volna, és soha többé nem tért volna vissza erre a kérdésre. Sztálin azonban nyolcszor változtatta meg teljes ellenkezőjére a döntését. Honnan ez a kétkedés? Ez egyáltalán nem jellemző rá. Oroszország táplálóit, a legszorgalmasabb parasztok millióit kizsákmányolni? Semmi nyoma a kételynek: aláírja, – és mi a következménye? A tömeges elhalálozás éve. A Vörös Hadsereg parancsnoki állományát megsemmisíteni? Semmi kétkedés. Hitlerrel aláírni egy paktumot? Semmi probléma: három napig tart a tárgyalás, és aztán pukkannak

a pezsgősdugók. Sztálinnak voltak fenntartásai, tudott ingadozni. De javítsanak ki, ha tévedek: ilyesmi még nem fordult elő. A TB-7-esről lemondani a legnehezebb döntés volt, amelyet Sztálin egész életében hozott. Ez volt élete legfontosabb döntése. Tovább megyek: a TB-7-esről való lemondás a XX. században hozott döntések közül a legsúlyosabb következményekkel járó döntés volt. Itt ugyanis arról volt szó, hogy lesz vagy nem lesz II. világháború. Amikor a TB-7esről döntést hoztak, akkor ezzel több millió ember sorsáról is döntöttek. Sztálin mérlegelése, amikor négyszer egymás után kiadta az ukázt a TB-7 szériagyártására, érthető. Amikor azonban épp ennyiszer visszavonta a döntését, akkor valamilyen megfontolás alapján kellett ezt tennie! A történészek közül miért nem tesz még csak kísérletet sem arra valaki, hogy e döntés mozgatórugójával kapcsolatos sejtéseit kifejezésre jutassa?

6. A TB-7-esnek hatalmas ellenségei voltak, és itt az ideje, hogy meg is nevezzük őket. A Vörös Munkás és Paraszt Hadsereg vezérkarát 1935-ben alapították. A német invázióig négy vezérkari főnököt váltottak le: A. I. Jegorovot és B. M. Saposnyikovot, a Szovjetunió marsalljait, K. A. Mereckov és G. K. Zsukov hadseregtábornokokat. Mindannyian ellenezték a TB-7-est. Nemcsak a TB-7-essel, hanem az összes stratégiai bombázóval szemben foglalt állást sok tekintélyes tábornok is, beleértve P. V. Ricsagovot, F. K. Arzsanuhint, F. P. Polinyint. A TB-7-est ellenezte Sz. K. Tyimosenko hadügyi népbiztos, a Szovjetunió marsallja. Szenvedélyes ellenzője volt A. Sz. Jakovlev repülőgép-konstruktőr (1940-től a Szovjetunió Repülőgépipari Minisztériumának népbiztosa), Sztálin személyi referense a légi haderő kérdéseiben. És végezetül – érthető módon – majdnem az összes szovjet katonai elméleti szakember is ellenezte, kezdve V. K. Triandafillovval. A nehézbombázók ellen a legkiválóbb érveket Alekszandr Nyikolajevics Lapcsinszkij dandárparancsnok, a szovjet légi háború kiemelkedő elméleti professzora sorakoztatta fel. Több ragyogó munkát írt a légierő bevetésének elméletével kapcsolatban. Lapcsinszkij nézetei egyszerűek és könnyen érthetőek. Városokat, üzemeket, stratégiai nyersanyagok szerelő-és táborhelyeit bombázni jó dolog. Még célravezetőbb sértetlen állapotban megszerezni őket, és a saját haderő megerősítésére felhasználni. Az ellenség területét füstölgő romhalmazzá lehet változtatni, de szükség is van erre? Közlekedési útvonalakat és hidakat bombázni mindig hasznos, – egyetlen kivétellel: ha elő van készítve egy támadás az ellenséges területre. Ebben az esetben az utakat és a hidakat nem bombázni kell, hanem el kell foglalni anélkül, hogy a visszavonuló ellenségnek alkalmat adnánk arra, hogy használja vagy lerombolja azokat. A városok bombázása érezhetően maga után vonja a lakosság kitartási képességének észrevehető csökkenését. Ez igaz. Ki akarná tagadni ezt? Csapataink folyamatos előrenyomulása az ellenség városaiba azonban sokkal nagyobb mértékben demoralizálja a lakosságot, mint bármely bombázás. Lapcsinszkij azt javasolja

Sztálinnak, hogy a Vörös Hadsereg összerejét ne az ellenség háborús gazdasági potenciáljának szétzúzására összpontosítsa, hanem sokkal inkább annak megszerzésére. A Vörös Hadsereg feladata az ellenség hadseregeinek a szétverése. A légierő feladata az, hogy csapataink számára szabad utat biztosítson, és támogassa folyamatos előrenyomulásukat. Lapcsinszkij azt javasolja továbbá, hogy nem kell hadat üzenni, hanem a háborút a szovjet légi haderőnek az ellenség reptereire történő váratlan megsemmisítő csapásaival kell elkezdeni. Ennek a csapásnak a váratlanságát és erejét úgy kell megtervezni, hogy az ellenség összes légi haderejét az első órában a földön tartsa, és lehetetlenné tegye a gépek felszállását. Ha az ellenséges légierő a földön van tartva, akkor szabaddá tesszük az utat harckocsijaink számára, és a támadó harckocsik „ledózerolják az ellenség reptereit”. Légi haderőnk célpontjai nem a városi lakónegyedek, elektromos művek, gyárak, hanem az ellenséges repülőgépek, amelyek nem szállhatnak fel, a tüzelőállások, amelyek akadályozzák gyalogságunk előrenyomulását, az ellenséges harckocsik számára üzemanyagot szállító gépkocsi menetoszlopok, a páncéltörő lövegállások, amelyek a bokorban rejtőznek. Másképp kifejezve: nem felületeket, hanem célpontokat kell bombázni, amelyek közül több mozgó célpont. A bombázásnak nem a stratégiai hátországban kell elkezdődnie, hanem a taktikailag közeli területen, sőt közvetlenül a frontvonalnál. Ehhez a feladathoz azonban nem nehézbombázókra van szükség, hanem olyan könnyű és fürge gépekre, amelyek szorosan rárepülnek a célra, hogy felismerjék és pontosan eltalálják. anélkül azonban, hogy ez saját helyzetüket érintené. mivel saját embereik a közvetlen szomszédságban vannak. Ehhez egy olyan gépre van szükség, amely vagy zuhanórepülésben a magasból támad, vagy mélyrepülésben közelíti meg a célját, miközben hajtóművei majdnem súrolják a fák csúcsát. Ha a szomszédunk házát a levegőbe akarjuk röpíteni, akkor szükségünk van egy láda dinamitra. Ha azonban az a szándékunk, hogy megöljük a szomszédunkat, és kisajátítsuk a házát, akkor nem egy láda dinamitra van szükségünk, hanem egy olcsóbb, könnyebb és biztosan célba találó eszközre. Ez az az eszköz, amelyet

Lapcsinszkij Sztálinnak ajánlott: egy gyors zuhanóbombázó, vagy egy fürge vadászbombázó. Egy stratégiai bombázó távoli, jól kialakított repterekről startol és óriási távolságokat tesz meg, nekünk azonban olyan gép kell, amelyik mindig rendelkezésre áll, bármilyen ideiglenes reptéren állomásozhat, amelyik rugalmasan, a támadást vezető hadosztályok és hadtestek kíséretében változtatja a reptereket, amely a harckocsi csapatok igényeit haladéktalanul teljesíti. Egy olyan könnyű gépre van szükségünk, amelynek a pilótája maga is át tudja tekinteni a helyzetet, villámsebesen tud reagálni a változásokra, és hozzájárul a harci cselekmények sikeres kimeneteléhez. Vlagyimir Petljakov a nehéz, négymotoros (pontosabban szólva ötmotoros) TB-7-esen kívül egy másik repülőgépet is tervezett, – a kicsiny, kétmotoros, gyors és fürge Pe-2-es zuhanóbombázót. Pontosan azt, amire Sztálinnak szüksége volt. És Sztálin döntött: „Kétmotorost építünk, éspedig annyit, amennyit csak lehetséges.” (A. Sz. Jakovlev: i. m., 182. o.) Nem lehet egyidejűleg könnyű-és nehézbombázókat gyártani? Nem, mondta Lapcsinszkij. Lehetetlenség. Minden erőt, minden lehetőséget a fő feladat megoldására kell koncentrálni: az abszolút légi uralom megszerzésére, ami azt jelenti, hogy a meglepetés erejére építő csapást mérünk az ellenség reptereire. Ha sikerül ez a csapás, akkor nincs semmi ok arra, hogy városokat és gyárakat bombázzunk. Sztálin sokáig megengedte, hogy az egyik és a másik repülőgéptípust is gyártsák, de azután megértette: egy mellett kell dönteni. És választott.

7. Ha nem tudjuk követni Sztálin vaslogikáját, akkor az a legegyszerűbb, ha őrültnek nyilvánítjuk. De vessünk csak egy pillantást Hitlerre. Ő ugyanúgy agresszor, és ezért ugyanúgy ő sem rendelkezik stratégiai légierővel. Hitler Franciaország villámgyors lerohanását készíti elő, és ezért szerinte a hidakat nem lebombázni kell, hanem elfoglalni és megtartani. A hidakra szükségük van a német páncéloshadosztályoknak, hogy támadó hadműveleteiket folyamatosan tudják folytatni. Párizst sem kell bombázni. Párizs az összes kincsével a győztes kezébe kerül. Hitlernek nem volt szüksége sem arra, hogy Brestben a hajógyárakat lerombolja, sem arra, hogy Cherbourg-ban, Chaumont-ban és Bourges-ben a harckocsiés lőszergyártás városaiban bombázzon, sem arra, hogy Amszterdamban és Toulouse-ban a repülőgépgyárakat lebombázza; ezek hozzájárulnak majd a Harmadik Birodalom katonai erejének megszilárdításához. A villámháborúhoz szüksége volt Hitlernek a légierőre, de nem olyanra, amilyen a városokat és gyárakat lerombolja, hanem olyan légierőre, amilyen egy villámgyors támadással a francia légierőt a reptereken tartja, olyanra, amilyen váratlan csapásokkal az egész hadvezetési rendszert megbénít ja. Olyan légierőre volt szüksége, amilyen szabaddá teszi a páncélosok számára az utat, és amilyen biztosítja ezek folyamatos előrenyomulását az Atlanti-óceánhoz. Olyan légierőre volt szüksége, amilyen a harci terület fölött köröz, és a páncélos csapatok igényeit végrehajtja, egy légierőre, amely nem gigantikus területeket támad, hanem célpontokat. A villámháborúhoz egy viszonylag kicsi zuhanóbombázóra van szükség, amelyik jóllehet kevés rakományt szállít, de a bombáit pontosan viszi célra: a kétmotoros Ju-88-asra, vagy akár az egymotoros Ju-87-esre. A háború később más irányt vett, és a viharos erejű, gyors előrenyomulásból hosszan tartó háború lett. Voltak olyan városok, amelyek elérhetetlenek maradtak a német páncélosok számára: London és Cseljabinszk, Bristol és Kujbisev, Sheffield és Magnyitogorszk. Itt nagyon is szüksége lett volna Hitlernek a stratégiai légi haderőre. Ilyenje azonban nem volt.

Lapcsinszkij megfontolásait, amelyeket jóval Hitler hatalomátvétele előtt fogalmazott meg, Sztálin felhasználta. Jóllehet nem 1941-ben, ahogy ezt eltervezték, hanem 1945-ben. Sztálin Pe-2 zuhanóbombázói és Il-2 vadászbombázói egy váratlan csapással megtámadták a japán repülőtereket, és a szovjet páncélos ékek felszántották Mandzsúriát. Az ország a győztesek kezébe került. A szovjet ejtőernyősegységeket nem azért dobták le a kínai városokba, hogy a hidakat, közlekedési útvonalakat és a gyárakat földig rombolják, hanem éppen azért, hogy ezt megakadályozzák. Ilyen háborúban nincs feladat a stratégiai légi haderő számára. A 20-as években és a 30-as évek elején azért volt szüksége Sztálinnak stratégiai légi haderőre, hogy senki ne zavarhassa meg a szovjet fegyverkezési ipar kiépítését. A 30-as évek második felétől Sztálin egyre inkább olyanfajta háború vezetéséhez hajlott, amilyen eredménye nem a német gazdasági potenciál megsemmisítése, hanem annak megszerzése lenne. 1940 novemberében Sztálin végérvényesen eldöntötte, hogy Németországgal szemben úgy jár el, ahogyan ezt pár évvel később Japánnal tette.

AZ IVANOV-ÜGY „A burzsoáziának szerencsétlenséget hozott, most lángra lobban a világégés, a világégés a vérünkben van, Uram, add rá áldásodat.” (Alekszandr Blok: A tizenkettő.)

1. Egy kutató néha az egész életét a tudományos keresésnek szenteli. Aztán a sors hirtelen megajándékozza a sikerrel: felfedezi egy fáraó nevét, akiről ez idáig még senki sem tudott. Éppen egy ilyen siker lett osztályrészem. A poros archívumokban adatokra bukkantam egy hatalmas vezetőről, akit azonban alig ismer valaki, akinek a hatalma a világ egyhatodán úgyszólván határtalan volt. Az igaz, hogy az én „fáraóm” nem a régmúlt időkből származott, hanem a XX. században élt. Ezt a „fáraót”, Ivanov elvtársnak hívták. Ki emlékszik rá? Ki ismerte? A nevezett elvtárs a források alapján mérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében. Itt egy példa: 1943. szeptember 25-én G. Zsukov és A. Vaszilevszkij, a Szovjetunió marsalljai, valamint K. Rokosszovszkij, M. Vatutyin, I. Konyev és P. Malinovszkij hadseregtábornokok egy szigorúan titkos utasítást kaptak a Dnyeper erőszakos folyami átkelésére. A dokumentum szövege szigorúan és lakonikusan kezdődik: „Ivanov elvtárs megparancsolta…” Ivanov elvtársnak elegendő hatalma volt ahhoz, hogy egyidejűleg öt hadsereget dobjon csatába. Vagy akár tízet is. Vagy akár húszat. Az 1943. szeptember 25-i direktíva egyidejűleg négy frontra ment ki, amelyek összesen 31 hadseregből álltak, beleértve 4 páncélos-és 4 légihadsereget. És ez természetesen nem minden. A háború alatt Ivanov elvtárs 70 összfegyvernemi hadsereggel, 18 légi-, 5 roham-, 11 gárda-és 6 gárdapáncélos hadsereggel rendelkezett. Ehhez jöttek még a NKVD hadseregei, aztán a légvédelem hadseregei, egy önálló légideszant gárdahadsereg, 10 utászhadsereg stb…, valamint tucatnyi önálló hadtest, és több száz önálló hadosztály. Meg kell hagyni, hogy Ivanov elvtárs parancsait az összes marsall és tábornok ellenkezés nélkül, azonnal és feltétel nélkül végrehajtotta. Paradoxonnak tűnhet, hogy figyelmen kívül hagyva ezt az óriási hatalmat, Ivanov elvtársat még a legmagasabb szférákban is csak kevesen ismerték. Egy példa: a háború előtt A. A. Skvarcev volt a szovjet nagykövet (akkoriban teljhatalmú megbízott). Ha valaki a hitleri Németországban követ lehetett, azt jelentette, hogy igen magas hivatalt tölt be. Skvarcevnek évekig fogalma sem volt Ivanov

elvtárs létezéséről. Így történt azután, hogy egy napon egy ostoba eset történt. 1940-ben szovjet légügyi delegáció érkezett Németországba. A szovjet elvtársak felkeresték az üzemeket (beleértve a földalatti üzemeket is), amelyekbe kívülálló nem léphetett be, megtekintették a tervezőirodákat, és megnézhették a német légi műszaki fejlesztések legújabb vívmányait is. Vásároltak, ami megtetszett nekik, és arra kérték a követséget (amelyet akkor még meghatalmazott képviseletnek hívtak) és a kereskedelmi kirendeltséget, hogy fizessék ki a vásároltakat. (Ez megint csak felveti a kérdést, hogy ki hitt inkább a másiknak: a német urak eladták a szovjet elvtársaknak az összes új repülőgép, tengeralattjáró, páncélelhárító löveg prototípusát, miközben a szovjet elvtársak nem adták el a németeknek az Il-2, Pe-2, T-34, BM-13-as gépeket, sőt szeretett német barátaiknak ezeket még csak meg sem mutatták.) A szovjet delegáció tehát kiválasztott sok más érdekes gépet is, így például Me-108, Me-109E, Me-110C, Me-209, Do-215, Ju-88, He-100 típusokat. A németek nem rejtették el titkaikat, és a mi honfitársaink nem fukarkodtak: kikerestek tíz különböző típust, mindegyikből meg vettek két-három példányt, sőt valamelyikből öt vagy hat darabot. A szovjet elvtársak elhatározták, hogy a repülőgépeken kívül még motorokból, katonai eszközökből, műszaki készülékekből és sok egyébből vásárolnak mintapéldányokat. A nagykövetségnek és a kereskedelmi kirendeltségnek kellett lebonyolítania a kifizetéseket. A diplomácia elvtársai azonban úgy vélték, hogy a dolog azért nem ennyire egyszerű: először Moszkvába kell írni, fel kell venni a kapcsolatot a Védelmi-valamint a Repülőipari Népbiztossággal, amelyek azután a megrendelést továbbítják a Kereskedelmi Kapcsolatok Népbiztosságára, aztán ott a szakértők megtanácskozzák a dolgot, és ezek után a Külügyi Népbiztossággal egyeztetnek, bevonják a pénzembereket… Ekkor azonban a légügyi delegáció egyik tagjának elfogyott a türelme: nincs ennyi időnk, – táviratozok Moszkvába. Elkészítette a szöveget, kódolta, és a következő címre akarta, hogy továbbítsák: Moszkva Ivanov. Na most volt csak igazán megbotránkozva az egész követség, és még maga Skvarcev elvtárs is felháborodott. Ilyen cím nincs, ez éppen olyan, mintha valaki írna a „nagypapának – a

faluban”. „Nyugodtan küldjétek el”, ragaszkodott hozzá a delegációból az elvtárs. Sokáig vitatkoztak. Végül azután elküldték a táviratot. És láss csodát, a kódolt távirat megtalálta Moszkvában a címzettet. Sőt, nagyon is gyorsan jutott oda. És megérkezett a válasz. Azonnal. Villámcsapásként érte a követséget. A válasz olyan rövid és velős volt, mint egy forradalmi ítélőszék verdiktje. A moszkvai címzett, Ivanov elvtárs rendelkezett: a repülőgépeket haladéktalanul megvásárolták és a számlákat teljes egészében kiegyenlítették. A becses szállítmányt sietve rendeltetési helyére szállították. (Lásd: A. Sz. Jakovlev: i. m., 236. o.) Skvarcev és a többi felelős elvtárs sejthette, hogy ki is rejtőzik Moszkvában a szerény név mögött. Hát persze, világos, ez ő volt. A Kreml falai között élt, és dolgozott Ivanov álnév alatt személyesen Ivanovics elvtárs. Ő Vasziljev kandúr is, ő a bankrabló Koba, ő Beszosvili (Sztálin családnevének, a Dzsugasvilinek a kiforgatása, „Sátán Vili” jelentéssel), ő az érzelgős Szalin és az acélos Sztálin. Sztálinnak sok ál neve volt. Néhányat elvetettek, elfelejtettek, töröltek, mások azonban megmaradtak. Az Ivanov nevet végig megtartotta, és rendkívüli helyzetekben használta. Mindezt a következők miatt említem: 1936-ban egy napon Sztálin összegyűjtötte Moszkva közeli dácsájában a repülőgéptervező mérnököket, és mindazzal elhalmozta őket, amit csak a kaukázusi vendégszeretet nyújt, végezetül pedig azt a feladatot adta nekik, hogy fejlesszenek ki egy „Ivanov” nevű repülőgépet. (Hogy annak a világ legjobb repülőgépének kell lenni, azt nem szükséges elmagyarázni.)

2. Az „Ivanov” nevű projekten egyidejűleg több fejlesztéssel foglalkozó iroda dolgozott, közöttük olyanok is, amelyek Tupoljev, Neman, Polikarpov és Grigorovics vezetése alatt álltak. Akkoriban Tupoljev vezetésével olyan tervezőcsapatok dolgoztak, mint Petljakov, Szuhoj, Arhangelszkij, Mjasziscsev, Polikarpov vezetése alatt pedig olyan csapatok, mint Mikojan és Gurevics, Grigorovics vezetésével dolgozott Lavocskin és Grusin. Mindaz, amit Sztálin Tupoljevnek, Grigorovicsnak vagy Polikarpovnak megparancsolt, automatikusan a vazallus csoportok tervezőmérnökeire is vonatokozott. Röviden és tömören, a szovjet repülőgéptervező mérnökök gondolkodása egyetlen feladat megoldására összpontosult. Közben szóba sem került közöttük az együttműködés. Sőt, éppen ellenkezőleg: ez kemény konkurenciaharc volt, amelyben a legerősebb marad a győztes; Ivanov elvtárs minden mennyiségben rendelkezett cukros kenyérrel is, és korbáccsal is. Nem kell elmagyarázni, hogy az „Ivanov” csatagép volt: végül is Sztálin nem állíthatta rá szinte az összes konstruktőrt egy olyan repülőgép kifejlesztésére, amely a civil légi közlekedés igényeit szolgálná. Minden, a légi haderő történetével foglalkozó könyvben kimerítő anyagot találunk arra vonatkozóan, hogy végül is mi jött létre az „Ivanov” nevű projektből, és a kommunista történészek ennek végeredményét erőteljesen hangsúlyozzák. Én azonban felszólítom olvasóimat, hogy a kérdés másik oldalával is legyenek tisztában: nem az a lényeg, hogy mi lett belőle, hanem hogy mi volt a szándék. A szovjet légi haderő történetében egyetlen olyan repülőgép van, amelyet Sztálin álneve alatt fejlesztettek ki, miközben a projekt neve nem a hűséges alattvalóktól, azaz nem alulról származott, hanem Sztálin saját kezdeményezésére vezethető vissza. „A projekt neve, »Ivanov« Sztálin utasítása volt (Ivanov volt a táviratokban használt neve).” (V. B. Szavrov: i. m., 45. o.) A repülőgép még nem is létezik, a tervezőmérnökök még csak a ceruzát sem vették kézbe, és Sztálin már saját magáról nevezte el a gépet. Végül is pontosan ez az a repülőgép, amelyik közelgő II. világháborús reményeit alapozta, a

világháborúét, amelynek szükségszerűségéről és elkerülhetetlenségéről egyfolytában és nyíltan beszél. Van még egy olyan repülőgép, amelynek a fejlesztése hasonló mértékű erőfeszítésekre sarkallta volna a tervezőmérnököket? A gép, ahogy arról A. A. Scserbakov tesztpilóta beszámol, még egy néven ismert volt, mégpedig „Sz. Z.” elnevezéssel (oroszul: sztalinszkij zakaz, azaz „Sztálin megrendelése”) (Hadtörténeti Folyóirat, 1994, 5. szám 86. o.) Mire volt szüksége a megrendelőnek? Az „Ivanov” talán stratégiai bombázó, melyet arra szántak, hogy egy potenciális agresszornak elvegyék a kedvét a támadástól? Nem, szó sincs róla. Stratégiai bombázó már van. Emlékezzünk csak: 1936-ban vagyunk, abban az évben, amikor Petljakov befejezi a TB7 munkálatait. Ha Sztálin meg akarja akadályozni a háborút, akkor nem kell összehívnia a konstruktőröket, és nem kell kiadni nekik a feladatot, hogy fejlesszenek ki egy új repülőgépet, akkor egyszerűen csak ki kell adnia az utasítást a TB-7 szériagyártására. Ezt is el lehetne nevezni, „Ivanov”-nak, vagy nyíltan „Sztálin”-nak. Micsoda szimbolikája is lenne: nézzetek ide, ez a repülőgép elérhetetlen magasságban a felhők fölött, nézzétek ezt a megsemmisíthetetlen óriási hatalmat, ezt az ütőerőt, ezt a figyelmeztetést az ellenség számára, és még mi mindent kigondolhattak volna ezzel kapcsolatosan a költők és a propagandisták. De nem, Sztálin elvtársnak nincs szüksége a háborús veszély elhárítására. Talán azt feltételezi Sztálin elvtárs, hogy a bekövetkező háború szent, a haza védelmét szolgáló honvédő háború lesz, és ezért adta ki a parancsot a világ legjobb vadászrepülőjének a megépítésére, amely békés egünk védelmét szolgálja majd? Nem, nem ebből indul ki Sztálin elvtárs, mert az országot és a Vörös Hadsereget nem honvédő háborúra készítik fel. Még papírt sem kívánok annak bizonyítására pazarolni, hogy a nagy honvédő háború hamis feltételezésen alapult, egy mulasztáson, és Sztálin tervei és szándékai ellenére került sor rá. Ami miatt azonban sem időt, sem fáradtságot, sem papírt nem sajnáltam, az annak az egyszerű ténynek a bizonyítása, hogy Sztálin háborút készített elő. Hogy ezt rendkívül alaposan csinálta. A világ leggazdagabb országainak

lakossága húsz éven át nyomorúságos körülmények között összezsúfolódva élt, nem lakhatott jól, hosszú várakozó sorokban lökdösődött, kannibalizmusra és hullák elfogyasztására kényszerült, és minderre csak azért, hogy a hadsereg felkészüljön a háborúra. Természetesen nem egy „nagy”-ra, és nem is egy „honvédő” háborúra. Nézzétek csak meg alaposan. Sztálin dácsájában a jelenlévők között van Nyikolaj Polikarpov. Az előző évben, 1935-ben, a milánói légi kiállításon Polikarpov I-15-ös gépét hivatalosan is a világ legjobb vadászgépének nyilvánították, Polikarpov I-16-os gépét már szériában gyártják, és egy másik pedig fejlesztés alatt áll. Polikarpov a legjobb vadászgép megtervezéséért folytatott világméretű versenyfutásban az élen áll. Hagyjátok Polikarpovot nyugodtan, ne zavarjátok, ne vonjátok el a figyelmét, tudja, hogyan kell vadászgépet tervezni, ne hozzátok ki a saját munkaritmusából. A versenyfutás folytatódik, és minden óra, minden perc számít. De nem. Tegye félre ezt, Polikarpov elvtárs. Fontosabb teendő is van a vadászrepülők tervezésénél. Sztálin elvtársnak nem áll érdekében, hogy vadászgépe legyen egy honvédő háborúban. Hogyan képzeli el Sztálin a számára ideális csatagépet, amelynek kifejlesztésére a legjobb tervezőmérnököket állítja rá, a bombázók tervezőit éppúgy, mint a vadászokét? Sztálin néhány szóban összefoglalta, hogy mit is kíván: egy gépet, amely üres égbolton repül. Ha ez még mindig nem lenne teljesen világos, akkor pár szóval elmagyarázom: egy repülő sakált.

3. Ahhoz, hogy Sztálin elképzeléseit érzékeltessük, ugorjunk át gondolatban az 1936-os esztendőből 1941 decemberébe, a Hawaiiszigetek gyönyörűséges strandjaira. Kristálytiszta, napos reggel van. Az amerikai flotta a kikötőben horgonyoz. 7 óra 55 perckor a jelzőárbocra felvonják a kék színű bejelentkező szignált, és ezt a flotta minden hajója követi. Végezetül az összes hajó egyidejűleg bevonja a bejelentkező jelzést, felhangzik a fedélzetmesterek visító sípja, a rombolókon és cirkálókon megszólalnak a ködkürtök, a csatahajókon mennydörögve játszanak a zenekarok, és pontosan 8 órakor az orrlobogók, az orrtőkén a kicsiny derékszögű háborús zászlók, a farrészen az állami zászlók a magasba szállnak… Eddig mindig így volt, de most mi éppen 1941. december 7-ének arra a reggelére értünk, amelyen már nem lehetett befejezni az ünnepélyes ceremóniát: 7 óra 55 perckor felvonják a bejelentkezőszignált, de a felkelő nap irányából már jönnek a japán bombázók, torpedós repülők és vadászok első hulláma. Ez az első hullám 183 gépet jelent. Kevesebb, mint egynegyedük a biztosításként szolgáló kísérővadász. Ebben a helyzetben szükségtelen nagyobb számú vadász. A japán légierő túlnyomórészt csatagépekből áll: bombázókból és Nakajima B-5N1 és B-5N2 torpedósokból. Érdeklődésünket éppen ezek a gépek keltik fel. Felépítésükben és karakterisztikájukban semmi kiemelkedőt nem mutatnak, ugyanakkor ragyogóan alkalmasak a meglepetés erejére építő támadásra. Kinézetében, méreteiben és repülési tulajdonságaiban a Nakajima B-5N inkább emlékeztet vadászgépre, mint bombázóra. Ez teszi lehetővé számára, hogy olyan mélyen repüljön célra, hogy a pilóták arca mind a hajókról, mind a földről felismerhető; ilyen mélyrepülésben a halálos teher ledobásakor szinte kizárt a célpont elhibázása. A Nakijama-5N alsó szárnyas szerkezettel épült, léghűtéses dupla csillagmotoros gép. Néhány gépen három főből áll a repülőgépszemélyzet: pilóta, navigátor és fedélzeti lövész. Az esetek többségében azonban csak kétfős a repülőgép személyzete; a gépeket sűrű rajokban vetik be, olyanok, mint a feldühödött darazsak, ezért ebben a gépben nincs szükség navigátorra. A

bombateher nem éri el az egy tonnát, ezzel szemben minden támadás és csapás közvetlen közelről történik. A Nakajima B-5N védelmi fegyverzete viszonylag gyenge, – a repülőgép mögötti területet egy vagy két géppuska védi. Egy támadó gépnek ugyanabból az okból nincs szüksége sok védelmi fegyverzetre, amiért erős kísérő vadászokra sem: az amerikai gépeknek sem idejük, sem lehetőségük nincs arra, hogy felszálljanak és elhárítsák a japán támadást. A Nakajima B-5N-t olyan égboltra tervezték, ahol vagy egyáltalán nincs, vagy csak nagyon kevés számú ellenséges repülőgép van. A Nakajima B-5N könnyűbombázók Pearl Harborban jelentős teljesítményt nyújtottak, de ezzel tulajdonképpen már be is telt a dicsőségtáblájuk. A meglepetésre épülő támadás ‘nem volt olyan megsemmisítő erejű, hogy az amerikai flottát és az amerikai légi haderőt hosszú időre kikapcsolhatta volna a háborús eseményekből. Az ezt követő harcokban, amikor az amerikaiak magukhoz tértek ebből a csapásból, amikor a háború a szokásos módon kezdődött, és nem úgy, hogy az alvó torkába mélyesztették volna a kést, akkor a Nakajima B-5N már nem tüntette ki magát különösebben. Egy ideig még folytatódott a gépek gyártása; összességében ebből a típusból valamivel több, mint 1200 gépet gyártottak, de ezzel be is fejeződött a története. A Nakajima B-5N-t olyan helyzetre tervezték, amelyben senki sem akadályozza a levegőben a működését. A Nakajima B-5N szörnyű volt a gyengék és védtelenek számára, szörnyű volt, amikor nagy rajokban támadt, és szörnyű volt minden meglepetésre épülő támadásnál. Olyan szörnyű volt, mint egy vérszomjas hiénafalka, amelyik nem az erejével és nem a gyorsaságával tűnik ki, hanem erős tépőfogakkal rendelkezik, és falkában támad a gyengébbekre, olyan áldozatokra, akik nem várnak támadást, és ezért annak elhárítására nincsenek is felkészülve. De mi köze van mindennek a mi „Ivanov”-unkhoz? Nos, „Ivanov”-unk szinte teljesen megegyezik a levegőből támadó japán géppel.

4. 1936 nyarán még senki sem sejthette, hogy mi fog történni Pearl Harborban öt évvel később. 1936 nyarán még nem létezett a Nakajima B-5N. Csak egy tervezet volt, amellyel kapcsolatban a japánok semmit sem kürtöltek ki. Ezért teljesen felesleges azt feltételezni, hogy a szovjet tervezők a japánokat másolták volna. A kopírozás időigényes tevékenység. Még ha sikerült volna is ellopni a műszaki dokumentációt (és ez papírhegyeket jelentett volna), rengeteg idő kellett volna az anyag lefordítására. A japán Nakajima B-5N-nek és a Szovjetunióban az „Ivanov” egyszerre többféle verziójának a fejlesztése majdnem párhuzamosan futott: a Nakajima B-5N próbarepülése 1937 januárjában volt, az „Ivanov”-é augusztus 25-én. Ezért nem utánzatról beszélünk, hanem két önálló fejlesztési folyamatról, amelyek lényeges pontokban hasonlítanak egymáshoz. És ez még nem minden: „Ivanov”-ja volt Nemannak, Polikarpovnak, Szuhojnak… mindegyik konstruktőr féltékenyen őrizte titkait a konkurensek előtt, és mégis mindegyiknél ugyanaz a szárnyas sakál tűnt fel: egy könnyűbombázó, amely kinézetben, méreteiben és karakterisztikájában inkább egy vadászgéphez hasonlított. Mindegyik szovjet tervező a konkurensektől függetlenül ugyanazon séma mellett döntött: alsó szárnyas szerkezettel épült léghűtéses dupla csillagmotoros mellett. Mindegyik szovjet tervezőmérnök a saját verzióját javasolta az „Ivanov”-val kapcsolatban, és mégis, mindennek ellenére az összes változat elképesztő hasonlóságot mutatott mind az ötlet, mind pedig a cél tekintetében, a hazai, illetve a távoli Japán-béli testvéreivel. Ez nem is csoda: mindenki azt a feladatot kapta, hogy egy konkrét feladatra hozzon létre egy eszközt, arra a feladatra, amelyet majd néhány év múlva a japán gépek Pearl Harborban visznek véghez. Mivel ugyanarról a feladatról volt szó, így az erre szánt eszköz megtervezésének is viszonylag azonos módon kellett megvalósulnia. Ha egy osztály minden tanulója egy és ugyanazon feladatot kapja, akkor a helyes megoldásoknak is hasonlítaniuk kell egymásra. Az „Ivanov”-projekt munkálatait valakinek a láthatatlan, de mindenható kezének kellett irányítania, amely kéz mindazokat a helyes irányba igazította, akik el akartak

térni az egyetemes irányvonaltól. Első pillantásra úgy tetszik, hogy ez a legmagasabb szintről történő beavatkozás csupán egy önkényúr szeszélye, mellyel irányítani kívánja a konstruktőrök munkáját. Például néhány mérnök két fedélzeti harcálláspontot tervezett prototípusánál: egyet a farokrész fölötti, egyet pedig a farokrész alatti légtér védelmére. Ezeket a mérnököket korrigálták: egy tüzelőpont elegendő, semmi szükség az alsó légtér védelmére. Egyes tervezőmérnökök a személyzetet valamint a gép létfontosságú részeit páncélborítással akarták megvédeni. Felvilágosították őket, hogy a repülőgépet csak alulról és a fedélzeti oldalakon kell védeni. Pável Szuhoj első „Ivanov” változata teljes egészében fémből készült szerkezet volt. Egyszerűbbet! – parancsolta egy szigorú hang. Egyszerűbbet! A szárnyakat el lehet készíteni fémből, de a törzsre elég a furnér. Hogy ez csökkenti a gép gyorsaságát? Nem érdekes, akkor éppenséggel csökken. Különleges ízlése volt Sztálinnak? Egyáltalán nem. Ez Sztálin vaslogikája: a meglepetés erejére építő csapást mérünk az ellenségre, és légierejét a földön tartjuk, végezetül ellenségmentes légtérben repülünk az üres égbolton. Ellenséges repülőgép az égbolton ritkaságszámba megy. A pilótát elölről a léghűtéses motor széles frontlemeze védi, amely még a henger átlövésével szemben is érzéketlen. Köveztkezésképpen a legénységet csak alulról és oldalról kell védeni. Fentről vagy akár lentről ritkán érheti támadás a gépeinket, egy ágyútalpra rögzített gépfegyvernek elegendőnek kell lennie, teljesen felesleges a gép páncélozásával megnövelni a gép súlyát. A gép mögötti alsó légtér védelméhez szükségtelen két gépfegyver: mélyrepülésben megyünk a célpontra, alattunk nem lehet ellenséges vadászgép. Néhány tervező háromfős legénységgel számolt: pilóta, navigátor és fedélzeti lövész. Újfent észhez térítették őket: két fő elegendő, – az ellenséges repülőgépet egy váratlan támadással már a földön megsemmisítjük, így nem sok tennivalója marad a levegőben a lövésznek. A navigátornak sincs túlságosan sok dolga, mert olyan sűrű rajokban repülünk, mint a feldühített darazsak: figyelj a vezérgépre, repülj mögötte, és tedd ugyanazt, amit ő! Ennek következtében a navigátor és a fedélzeti lövész feladatai

összevonhatóak, így viszont a bombateher súlya növelhető. A védekezési lehetőségek csökkennek, a támadási kapacitás azonban nő…

5. Az „Ivanov” szovjet prototípusa és a levegőből támadó japán gép között voltak különbségek is. Ezek abból adódtak, hogy Japán fő célja az óceán feletti ellenőrzés volt, számunkra viszont a szárazföld feletti ellenőrzés. Ezért az „Ivanov”-ot egyelőre még nem fejlesztették ki torpedóbombázó változatban. Az ellenség reptereire mért váratlan támadás esetére, fegyverzet tekintetében adottságai azonban messze felülmúlták az összes többi országét. 1941-ben a Vörös Hadsereg teljesen szokatlan fegyvert vetett be: a BM-8 és a BM-13 önjáró rakéta-sorozatvetőt, amelyek „Sztálin-orgona” -ként vagy „Katyusa” néven vonultak be a történelembe. M-8-as (82 milliméteres) és M-13-as (132 milliméteres) rakétalövedékkel tüzeltek. Több lövegből leadott díszsortűz olyan volt, mint a tűzlavina, melyet bömbölés, zúgás és recsegés kísért. Sok német katona, tiszt és tábornok igazolhatta ennek a fegyvernek a rémisztő hatását. Az M-8-as és az M-13-as rakétalövegek több szovjet repülőgéptípusban is bevetésre kerültek, mindenek előtt az Il-2-es és az Il-10-es gépekben. Azonban kevesen emlékeznek arra, hogy ezeket a rakétalövegeket eredetileg az „Ivanov”-gépekre fejlesztették ki, amelyeknek „repülő tüzelőütegek” kötelékét kellett volna képezniük. Ezek a rakétalövegek szörnyű fegyverek voltak, különösen akkor, ha hirtelen több tucat gépből és ráadásul rendkívül csekély magasságból vetették be őket. 1936 nyarán a Nakijama B-5N még egyetlenegyszer sem volt a levegőben, és csak keveset tudtak róla. A japán repülőgépek karakterisztikája semmi olyan tényre nem utalt, amelyből valamilyen szenzációs rekordra lehetett volna következtetni, és ezáltal felkelthették volna Sztálin figyelmét. Sztálin azonban már 1936-ban ugyanolyan kategóriákban gondolkodott, mint a japán admirálisok. Sztálin már 1936-ban azt a parancsot adta tervezőmérnökeinek, hogy azt a repülőgéptípust fejlesszék ki, amelyik egy szép reggelen a felkelő nap sugaraiból felbukkan Pearl Harbor egén. És pontosan ez volt az a scenárium, amellyel Sztálin be óhajtott lépni a háborúba.

A „GONOSZ” MOLOTOV ÉS A „JÓ” LITVINOV „Hitler felkészül a háborúra… Egy nyugat ellen irányuló csapás a közeli vagy távoli jövőben csak akkor valósítható meg, ha a fasiszta Németország és Sztálin közölt létrejön a katonai szövetség. Az orosz fehér emigráció legvakmerőbb része gondolhat csak ilyen abszurditásra, vagy próbál másokat ijesztgetni ezzel.” (Lev Trockij, Az ellenzék bulletinja, 1933. július, 35. szám, 15. o.)

1. Ahhoz, hogy Sztálin szándékai szerint kitörjön a II. világháború, látszólag a lehetetlent kellett megtennie: szerződést kötni Hitlerrel, és ezzel szabad kezet adni neki. Sztálin szabad kezet adott Hitlernek. Nem személyesen. Ilyenfajta üzletek számára volt egy helyettese. Molotovnak hívták. A sztálini hatalmi piramisban Molotov szilárdan és huzamosan közvetlenül a Sztálin mögötti második helyet foglalta el. Ebben az időszakban hivatalos alkalmakkor és a sajtóban a vezető pozíciót betöltők nevét nem ábécésorrendben tüntették fel, hanem a rendszer hatalmi szerkezetében általuk elfoglalt pozíciók alapján. A vezető személyek listája egyúttal rendkívüli pontosságú barométer volt: bármiféle hibázás, – és máris a lista végére kerülhet az illető, vagy akár el is űzhetik a kommunista Olimposzról, és a moszkvai vizsgálati fogság börtönébe, a Ljubjanka föld alatti labirintusába vezet az útja. A hatalom megszerzéséért való véres tülekedésben hosszú éveken keresztül kerülgették az első és a második helyet, amely szilárdan Sztálin és Molotov kezében volt. A harc a harmadik, negyedik és az ezt követő helyekért folyt. A funkcionáriusok listája majdnem minden héten felbukkant: a vezetők jelenlétében hol egy katonai parádéra kerül sor, és nyilvánosságra hozzák a nevüket; pár napra rá egy fogadás van, és ismét kinyomtatják a résztvevők listáját; stb. Egyszer az újságban való időrendi megjelenésük sorrendjében összeállítottam a száz vezető személy listáját. Utána átfuttattam az egészet a számítógépen, és meglepő kaleidoszkóp jött ki az egészből: Sztálin és Molotov sziklaszilárdan tartják pozíciójukat, de az összes többi, aki a listán következik, állandó kaotikus kavarodást mutat. A proletáriátus vezérei úgy szökdécselnek és ugrálnak a hatalomhoz vezető lépcsőfokokon, mint az ördög a tisztítótűzben. A hetes pozícóról a hármasra, a hármasról az ötösre, az ötösről a nyolcasra, aztán onnan megint felfelé vezet az út, és épp ilyen sietve tűnnek el, hogy azután már egyáltalán fel se bukkanjon a nevük. Az embernek az a benyomása, hogy valamilyen erős kéz keveri a kártyákat; Zsdanov is előhussan, és Malenkov és Kaganovics úgyszintén, Jezsov elsüllyedt, és Berija

feltűnik, aztán még egy eltűnik, és most Hruscsov mindenkinek kiteszi a szűrét, aztán őt is kiakolbólítják, végül Voznyeszenszkij, Bulganyin és Mikoján kapnak össze egymással… Ez a vad ide-oda hánykolódás még inkább világossá válik a szemlélő számára, ha a körtánchoz a zenét teljes hangerőre állítja… A hatalom csúcsán azonban, ahol Sztálin és Molotov trónol, nyugalom és stabilitás uralkodik.

2. Sztálin és Molotov között úgy szabályozták a tennivalók megosztását, mint ahogy az NKVD egyik nyomozást vezető párosában az elöljáró és az alattvaló feladatait: a kihallgatás először a fiatalabb nyomozásvezető kezében van, aki felesleges szószaporítás nélkül a vizsgálati fogolynak ostorral látja el a baját, és addig üti, míg cafatokban jön le róla a bőr, kiüti a fogait, gumibottal üti a máját, a veséjét, és mindent, ami még belül van. Azután befejeződik a munkanapja; elmegy, és a kihallgatást az elöljárója folytatja. Ő nagyon jó, együttérző, sőt barátságos, és meglepetéssel veszi tudomásul, hogy a falak között az ő távollétében valaki megszegte a szocialista igazságosságot. Megígéri, hogy utánajár az ügynek… A vizsgálati fogoly mindezt a jóságot és részvétet látva készségesen elmeséli, hogy mit tettek vele. De azután megint csak jön a első nyomozás vezető… A Sztálin–Molotov-tandemben az alárendelt nyomozásvezető szerepét Molotov játszotta, a főnökét pedig Sztálin. Nézzük meg egyszer Sztálin beszédeit a terror küszöbén, annak csúcspontján és utána. Találkozunk dühös ordibálással, vér és skalpok követélésével? Szó sincs róla. Valami egészen mást találunk. „Az ellenzékkel szembeni megtorlásokról beszélnek… Ami a megtorlásokat illeti, kifejezetten ellene vagyok.” Sztálin ezt a beszédét a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa Kommunista Frakciójának 1924. november 19-i plénumán mondta. (Sztálin összes művei, 6. kötet, 357. o.) Vegyünk egy másik idézetet: „Buharin elvtárs vérét akarjátok? Nem adjuk nektek!” Ezt is Sztálin mondta, mégpedig 1926-ban a XIV. pártkongresszuson. (A XIV. pártkongresszus jelentésének gyorsírásos feljegyzése. Moszkva, 1926, 508. o. – Ezt a részt Sztálin összes művei 7. kötetének 284. oldalán törölték.) Valamiféle rosszindulatú emberek Buharin vérét akarják látni, de a jó Sztálin megmenti Buharin elvtársat a vérszomjas szörnyetegektől. Mily „jóságos” is ez a „legfelsőbb nyomozásvezető”! Nem tudom, miféle szörnyek áhítoztak Buharin vérére, mindenesetre agyonlövésére a parancsot Sztálin adta ki.

Sztálin és Molotov között nemcsak a belpolitikában tartották be a szereposztást, hanem a külpolitikában is. Nemzetközi konferenciákon Molotov adta elő a követeléseket, ragaszkodott hozzájuk, és nyomatékosította őket. Minden követelés Molotovtól származott, minden engedmény a jószívű Sztálintól. Készpénznek vették, a nyugati diplomaták elhitték, hogy minden gonoszság Molotov műve, ha nem lenne ez a héja, akkor a lehető legjobban állnának a dolgok. Alig páran értették meg, hogy Molotov hirtelen elhalálozása esetén – mondjuk a Jaltai konferencia előtt – jóllehet Sztálinnak egy ideig gondot jelentene személyének a pótlása, de végül is a megüresedett posztra ismét csak egy neki alárendelt tárgyalásvezetőt állítana.

3. A háború előtt Sztálin három időszakban rendkívül nehéz próba elé állította az országot: az iparosítás, a kollektivizálás és a nagy tisztogatás három korszaka elé. Mindegyik esetben Sztálin szerepe egy minden lény fölött trónoló személy megtestesítése volt, aki elérhetetlen magasságokból áttekinti a folyamatokat, miközben Molotov (aki minden címe mellett 1930-tól még a kormányfői posztot is betöltötte) a közvetlen napi vezetési feladatokat látta el. Sztálin az egészet vezette, Molotov pedig ott volt, ahol az adott pillanatban a legfontosabb események történtek, ugyanúgy, ahogy egy háborúban is felosztják a kötelességeket: a parancsnok az összes csapatot ellenőrzi, miközben első helyettese azokat a feladatokat látja el, amelyek azon egységek vezetéséhez szükségesek, amelyek a mindenkori legfontosabb feladatokat kapják. Az iparosítás tervét Molotov beszámolója alapján hagyta jóvá a pártkongresszus (sikertelenség esetén természetesen nem Sztáliné a felelősség). A mezőgazdaság kollektivizálását a „falubizottságok” irányították a Politikai Bizottságban, ennek csúcsán szintén Molotov állt. A „szédítő sikerekért” (lásd: Sztálin: A siker bódulatában. Pravda, 1930. március 2.; Sztálin összes művei, 12. kötet, 191-199. o.) szintén nem Sztálin volt a felelős. Meg kell hagyni, a legfelsőbb vizsgálat vezetőnek gondja volt rá, hogy alárendelt vizsgálatvezetőjére ne tapadjon túl sok mocsok. Ilyen csak legkritikusabb végszükség esetén fordulhatott elő. Ha meg lehetett valahogy szervezni, akkor a felelősséget a hatalmi apparátus alacsonyabb rangú funkcionáriusainak a nyakába varrták. A kolhozosításnál történt „zavargások” miatt a felelősséget „körzeti szinten néhány funkcionáriusra” hárították. (Sztálin: Válasz a kolhozparaszt elvtársaknak. Pravda, 1930. április 3.; Sztálin összes művei kötet, 202-228. o.) Cáfolhatatlan tény Molotov részvétele a nagy tisztogatásokban. Formálisan nézve Jezsov csupán az egyik népbiztos volt Molotov kormányában. Ha a tisztogatás kulisszái mögé pillantunk, akkor egy sor esetben Sztálinéhoz hasonló szerepet játszott Molotov. G. K. Zsukov, a Szovjetunió marsallja így írja le Molotovot: „Erős ember,

aki kiáll az elvei mellett, saját személyes megfontolásait figyelmen kívül hagyja, szélsőségesen merev, szélsőségesen kemény, tudatosan követi Sztálint, akit legkeményebb intézkedéseiben is támogatott, többek között az 1937-1938-as években is, mivel ezek megegyeztek saját nézeteivel. Meggyőződésből követte Sztálint, miközben Malenkov és Kaganovics a karrierjüket építették rá.” (Hadtörténeti Folyóirat, 1987, 9. szám, 49. o.) Azután lezárult a nagy tisztogatás. Minden bűnt Jezsovra hárítottak, kivégezték, és a tisztogatást elkeresztelték „jezsovi időszak”-nak. Molotov mindeközben tiszta maradt, Sztálin még inkább. A három szakasz befejeződött. Eredménye az ország Sztálin általi leigázása: a hadsereg, az NKVD, írók és történészek, parasztok és zenészek, generálisok, geológusok, diplomaták, minden és mindenki Sztálin ellenőrzése alá kerül. A mezőgazdaság a párt kezében van: hozd el a falvakból, amire szükséged van, olyan áron, amelyet a Kreml diktál, – és ha a szükség úgy kívánja, ingyen is; az ipar termel, a hadsereg engedelmes, az NKVD apparátusát megtisztították, és kész új feladatok teljesítésére. Hogyan tovább? A harmadik szakasz – a nagy tisztogatás – 1938 végére lezárul. Az ország új korszakba lép. Mit forgat a fejében Sztálin? Milyen irányba akarja vezetni az ország erőit? Nem nehéz felismerni a fő irányt. Csak arra kell figyelni, milyen feladatokat kapott Molotov Sztálintól. 1939 májusában Sztálin kinevezi Molotovot külügyi népbiztossá, miközben kormányfői feladatát is meghagyja.

4. Azt gondolná az ember, hogy a nagy tisztogatások után a második hely a vezető ideológust vagy a fő inkvizítort, vagy legalábbis a fő tervezőt illetné. De nem, második helyen a külügyi népbiztos áll. Erre csak egyetlen magyarázat van. Az iparosítás, a kolhozosítás és a nagy tisztogatás folyamán a kommunisták létrehozták saját országukban az „egyenlőség és testvériség”-et, és most a szomszédokra vetik szemüket. A szomszédoknak is meg kell adni a boldog élet lehetőségét. Ez a célja az új korszaknak, és ez a célja Molotov új pozíciójának is. Feltehetik a kérdést, hogy ha Sztálin valóban a nagy felszabadító háborút készítette elő, akkor miért Molotovot állította a külpolitika élére. Logikusabb lett volna, ha a hadsereg élén vagy a fegyverkezési ipar területén kap vezető beosztást. Ezt a kifogást nem fogadhatom el. Sztálin helyesen cselekedett. A külpolitikának csak egy eszköze a háború. A háborúkat mindenekelőtt a politika mezején nyerik meg. Az embernek csak jó, megbízható, gazdag, hatalmas és bőkezű szövetségeseket kell találni, a szövetségeseket azután már csak egy olyan helyzetbe kell manőverezni, amely arra készteti őket, hogy bármilyen helyzetben segítsenek, függetlenül attól, hogy aláírtak-e velük egy megfelelő szerződést. A lényeg az, hogy saját magát úgy tudja beállítani, hogy mindannyian meg legyenek győződve arról, hogy a Szovjetunió mindenkitől fél, csak ártatlan áldozat, a Szovjetunió békét akar, semmi mást, csak békét, és ha a Szovjetunió idegen területeket foglalna el, ha a szovjet csekisták emberek ezreit lőnék agyon, mindez a haladás érdekében történne. A diplomáciának úgy kell működnie, hogy jóllehet Sztálin aláír Hitlerrel egy szerződést, de mindenkinek Hitlert kell az agresszornak és hódítónak tartania, Sztálint ezzel szemben áldozatnak; hogy mindenki elhiggye, Sztálin kényszerítve érezte magát ennek a lépésnek a megtételére, nem maradt más kiút a számára. Ha a diplomaták már nyertek, akkor a generálisoknak csak be kell fejezniük a dolgot. Ha azonban a diplomaták veszítenek, a világ egy országban csak az agresszort látja, aki arra feni a fogát, hogy

leigázza szomszédait, akkor ennek az országnak a generálisai kemény idők elé néznek. Molotov ragyogó diplomatának bizonyult. A rábízott feladatot teljesítette, a politika frontján lett győztes. A csatamezőn vagy lehetetlenség, vagy haszontalan dolog győzelmet aratni anélkül, hogy a politika frontján győztes ne lenne az ember. Hitler a nagy politika területén már azelőtt elveszítette a csatát, mielőtt még megszólaltak volna az ágyúk. Nem lett volna szabad eldugni koncentrációs táborait, hanem meg kellett volna mutatni őket az egész világnak, mégpedig azzal a magyarázattal, hogy a haladást szolgálják. Elfoglalhatta volna a szomszédos országokat, de ezeket az akciókat azzal kellett volna indokolnia, hogy mindez elkerülhetetlenül szükséges volt: szívünk szerint nem tettük volna ezt, de rákényszerültünk. Az óceán túloldalán keresnie kellett volna gazdag, hatalmas és bőkezű szövetségeseket. Ezenfelül be kellett volna mutatnia egy olyan komédiát, amelyben ő, Hitler, kedves és jó emberként lép fel, aki hacsak rajta múlott volna… Minden bajnak az az oka, hogy az oldalán egy olyan konok és gonosz fickó állt, mint Ribbentrop. A nagypolitikában lett volna mit tanulnia Hitlernek és Ribbentropnak Sztálintól és Molotovtól.

5. Ha Molotov külügyi népbiztosi kinevezése kerül szóba, akkor elkerülhetetlen, hogy ne emlékezzünk elődjére, Makszim Makszimovics Litvinovra. Az ember megszokta, hogy Litvinovról jókat mondanak, jóindulattal emlékeznek politikájára: jó ember volt ez a Litvinov, teljes szívéből a Nyugat fele fordult, békét akart, kereste a közeledés lehetőségeit, minden lehetségest megtett… De azután felbukkant a gonosz Molotov, és elkezdte közeledési politikáját Hitler felé. Ő volt az, ez a gonosz Molotov, aki mindent elrontott. Felületesen szemlélve ez mind igaz. Ha azonban közelebbről is megnézzük, akkor kiderül, hogy litvinovi politika egyáltalán nem létezett a szó szoros értelmében, és nem is létezhetett. Molotov kormányában Litvinov több más népbiztos közül csak az egyik volt, és nem saját politikáját valósította meg, hanem Molotovét, vagy pontosabban szólva, Sztálinét. Litvinov nem saját nevében lépett fel, hanem a szovjet kormány nevében, amelynek élén Molotov állt. A valóságban nem a kormány határozta meg a külpolitikai irányvonalat, hanem a Politikai Bizottság határozatai. A Politikai Bizottság vezetője azonban Sztálin és Molotov volt. Litvinov se tag, se jelölt nem volt a Politikai Bizottságban, ezért külpolitikai kérdésekben nem is volt lehetősége a döntésekkel kapcsolatban állást foglalni. Szerepe csupán a Sztálintól és Molotovtól kapott utasítások végrehajtásából állt. Nehéz annak a magyarázatnak igazat adni, amely szerint Molotov hirtelen lépett Litvinov helyére a nemzetközi színpadon. Nem, Molotov mindig ezen a színpadon állt, csak nem lehetett látni a nézőtérről: ő egy kicsit feljebb állt, ott, ahol a bábszínházban a bábjátékos áll, aki a szálakat mozgatja, és a szöveget mondja, amelyet a nézőtéren úgy fogadnak, mintha a báb saját maga beszélne. Molotov a ranglétrán mindig Litvinov fölött állt, egyrészt mint a Politikai Bizottság nagy hatalmú tagja, másrészt mint kormányfő a saját minisztere fölött. Ha Litvinov akárcsak egyetlen lépésben is el merészelt volna térni Sztálin, illetve Molotov utasításaitól, ott végezte volna, ahol a diplomaták közül sok kollégája. Eltűnt volna. Litvinov

sohasem képviselt önálló politikai nézeteket, hanem mindig tanúbizonyságát adta Sztálinnal és Molotovval szembeni készséges odaadásának. Sztálin, Molotov, Jezsov és Berija emberek millióit tették bűncselekményeik cinkosaivá. Minden letartóztatás előtt az NKVD szervei az illető elöljárójához fordultak azzal a kérdéssel, hogy helyénvaló-e a letartóztatás. Így például egy tudós letartóztatásához a tudományos akadémia legfelső vezetőségének a jóváhagyására volt szükség, egy író letartóztatásához pedig az író szövetség vezetőségének a jóváhagyására, egy diplomata letartóztatását pedig a külügyi népbiztosnak, azaz Litvinovnak kellett jóváhagyni. 1937-38-ban Litvinov több helyettesét agyonlőtték, a Szovjetunió Japánban, Lengyelországban, Törökországban, Franciaországban, Mongóliában, Kínában, Romániában, Norvégiában, és Finnországban állomásozó nagyköveteit és több száz alacsonyabb rangú diplomatát kivégeztek. Litvinov minden egyes esetben egyetértett azzal, hogy az illető a nép ellensége, rászolgált a halálra, és mindezt aláírásával igazolta. Azt mondhatják nekem, hogy nem volt más választása. Ez nem igaz. Voltak olyan emberek, akik nemcsak hogy megtagadták az aláírásukat, hanem mindezen túl nyíltan szót emeltek a terror ellen. Így például 1938-ban D. G. Pavlov (később hadseregtábornok) és G. I. Kulik (később a Szovjetunió marsallja) levelet írt Sztálinnak, amelyben tiltakozott a terror ellen. Litvinov nem írt ilyen leveleket, ehelyett engedelmesen aláírta az NKVD követeléseit, amely azután saját kollégái és beosztottai letartóztatásához és kivégzéséhez vezetett. Litvinovot nem ok nélkül választotta ki és helyezte előtérbe Molotov. Miközben Ukrajna a Sztálin és Molotov által szervezett éhínség halálos görcsében vergődött, a jól táplált Litvinov fizimiskája szolgáltatta a legjobb bizonyítékát annak, hogy nem minden ember éhezik a Szovjetunióban. Amikor Sztálin és Molotov saját országuk kifosztása után Nyugaton katonai technológiákat vásárolt, megfelelő kapcsolatok kiépítésére volt szükség, mind Amerikával, mind Angliával, mind Franciaországgal. Litvinov segítségével ezt el is érték. De nem azért alakultak ilyen csodálatosan a Szovjetunió és a Nyugat között a kapcsolatok, mert Litvinov annyira igyekezett volna

ezek kiépítésén, hanem azért, mert Sztálinnak és Molotovnak sürgősen szüksége volt a nyugati technológiára. Egyébiránt Hitlerrel sem szakították meg a kapcsolatot. Aztán eljött az az idő, amikor a Nyugati segítségnek a nyugat ellen kellett irányulnia. Litvinovra már nem volt szükség, kiadták az útját. A kulisszák mögül most előlépett a „gonosz” Molotov és befejezettnek nyilvánította a komédiát, eljött a leszámolás ideje; a komédia helyén elkezdődött a tragédia. A „jó” Litvinov története azonban ezzel még nem ért véget. 1941ben Hitler támadása után megint a Nyugat segítségére szorultak. Litvinovot előhúzták a süllyesztőből, és kinevezték Molotov helyettesének. Az volt a feladata, hogy állítsa helyre a kapcsolatokat Nagy-Britanniával és az USA-val és követeljen segítséget. Ezt a feladatot a „jó” Litvinov teljesítette.

A PROLÓGUS HALHIN-GOLNÁL „Az egy országban győzedelmes szocializmus egyáltalán nem zárja ki, hogy nincsenek többé háborúk. Épp ellenkezőleg, feltételezi ezeket.” (V. I. Lenin 1916 szeptemberében: A proletár forradalom katonai programja. Lenin művei, XXIII. Berlin, 1964, 74. o.)

1. Sztálin 1939. augusztus 19-én hozta meg azokat a döntéseket, amelyeknek meg kell fordítaniuk a világtörténelmet. Egy napon majd megnyitják a levéltárakat, és sok érdekeset fogunk találni bennük. A lényeg azonban nem lesz közöttük, mégpedig a következők miatt: „Hányszor megmondtam nektek, csináljatok, amit akartok, de ne maradjanak dokumentumok, ne maradjanak nyomok.” Ezek Sztálin szavai. A XVI. pártkongresszuson hangzott el nyilvánosan ez a beszéde (Sztálin összes művei, 6. kötet, 15. o.). A gyorsírással lejegyzett szöveg ezen a helyen „homéroszi harsogó kacaj az egész teremben”-t rögzített. A kongresszus harsogva nevetett – Sztálin elvtársnak tréfálkoznia tetszett. Sztálin természetesen nem magáról beszélt, hanem ellenfeleiről, akik állítólag elvi kérdést csináltak abból, hogy semmiféle dokumentumot és nyomot ne hagyjanak maguk után. A kongresszus azonban alaptalanul nevetett. Sztálin állandóan az ellenfelei re hárította át saját szándékait, elveit és módszereit. Nos, saját ellenfeleit nem sokkal később agyonlöveti. A XVI. pártkongresszus csaknem összes delegáltját kivégezteti. Saját részvételével kapcsolatos dokumentumokat egyébként csak minimális mértékben hagy hátra. Egyetlen diktátor képessége sem mérhető Sztálinéhoz a tekintetben, hogy a bűntényekben való személyes részvételének a nyomait eltüntesse. Hogy ez hogyan történt, arról Anasztász Mikoján számol be, aki a túlélés minden rekordját megdöntötte. 1923-tól egészen 1976-ig, azaz 53 éven keresztül tagja volt a Központi Bizottságnak, 40 éven keresztül pedig póttagja, illetve tagja volt a Politikai Bizottságnak. Így ír Sztálinnal történt megbeszéléseiről: „Többnyire öten voltunk. Késő este, vagy éjszaka jöttünk össze, ritkán a nap második felében és általában minden előzetes írásbeli értesítés nélkül. Jegyzőkönyvek vagy bármiféle feljegyzések ezeknek az üléseknek a menetéről nem készültek.” (Hadtörténeti Folyóirat, 1976, 6. szám, 68. o.) Sztálin személyi referense, A. Sz. Jakovlev repülő vezérőrnagy azt írja: „A szűk körben Sztálinnál tartott tanácskozásokon nem

voltak gyorsírónők, nem voltak titkárok és jegyzőkönyvek nem készültek.” (Jakovlev: i. m., 498. o.) D. F. Usztyinov, a Szovjetunió marsallja a háború alatt a fegyverkezési ipar népbiztosa: „Azoknál az üléseknél és tanácskozásoknál, amelyeket Sztálin tartott, többnyire sem a megvitatott kérdésekről, sem a velük kapcsolatban hozott döntésekről nem készültek jegyzőkönyvek, és gyakran a határozatok világos megfogalmazása is hiányzott.” (D. F. Usztyinov: A győzelem nevében. Moszkva, 1988,91. o.) Ez más szóval azt jelenti, hogy határozatokat hoztak, de írásban nem fektették le őket. Ugyanúgy, mint a maffiánál. G. K. Zsukov, a Szovjetunió marsallja, a háború alatt a legfelsőbb főparancsnok, azaz Sztálin helyettese: „Sok politikai, katonai, valamint az államot általánosságban érintő ügyeket nemcsak a Központi Bizottság Politikai Bizottságának nyilvános ülésein, valamint a Központi Bizottság titkárságán vitattuk meg és születtek döntések, hanem esténként Sztálin lakásának vagy dácsájának az asztalánál, ahol szokás szerint a Politikai Bizottság hozzá legközelebb álló tagjai voltak jelen.” (G. K. Zsukov: Emlékek, gondolatok. Moszkva, 1969, 296. o.) B. Vannyikov vezérezredes, a fegyverkezési ipar népbiztosa, később a lőszergyártó ipar népbiztosa: „A Sztálinnál tartott üléseknél és tanácskozásoknál a következő volt a gyakorlat: kérdések kerültek megvitatásra és megszülettek a megfelelő döntések, de többnyire jegyzőkönyvezés nélkül,.. Innentől kezdve világos, hogy sok esemény ábrázolása és megítélése csupán a dokumentumok alapján nem lehet elégséges és teljes körű, egy sor eseménynél egyenesen hibásnak kell lenniük.” (Hadtörténeti Folyóirat, 1962, 2. szám) Ismeretes, hogy Hitler megbeszéléseinél igen sok volt a résztvevő. Majdnem mindent, amit Hitler mondott gyorsírónők vagy egy történész a történelemírás számára megörökítettek. (Lásd: H. Picker: Hitler asztali beszédei a parancsnoki főhadiszálláson 19411942., Stuttgart, 1965; A Wehrmacht főparancsnokság háborús naplója 1941-1945. Frankfurt a. M., 1961-1965.) A Sztálinnál tartott megbeszélések ezzel szemben nemcsak hogy az összeesküvők

titkos, konspiratív összejöveteleire emlékeztetnek, azok is voltak, mind szellemükben, mind lényegükben. Nem hagytak hátra dokumentumokat és nyomokat. Ezért aztán, ahogy azt nekünk Sztálin tanította, nem a szavakat nézzük, amelyeket egyébként is eltitkolnak előlünk, hanem a tetteket, amelyek nyíltan feltárulnak.

2. Ha egy tapasztalatlan játékos leáll játszani egy hamiskártyással, akkor általában csak azt az egy hibát követi el, hogy egyáltalán kézbe vette a kártyát… 1939 augusztusában Moszkvába érkezett egy francia és egy angol katonai delegáció, hogy tárgyalásokat folytasson egy Németország elleni közös fellépésről. Nagy-Britannia és Franciaország kormányai megismételték a tapasztalatlan játékos hibáját. Amint egy asztalhoz ültek Sztálin hamiskártyásaival, NagyBritannia és Franciaország máris veszített a tárgyalásoknál. Sem a brit, sem a francia kormány nem látta át Sztálin szándékait. Sztálin terve egyszerű volt: Franciaországot és NagyBritanniát olyan helyzetbe kell hozni, hogy háborút üzenjenek Németországnak, – vagy Németországot olyan akciókra kell provokálni, amelyek arra kényszerítik Franciaországot és NagyBritanniát, hogy hadat üzenjenek. Németországnak és Franciaországnak közös határai vannak, miközben a Szovjetuniót semleges államok barikádja választja el Németországtól. Bármiféle felosztásnál, az erők bármiféle kombinációjánál a Németország és Franciaország közötti döntő harci cselekmények Nagy-Britannia aktív részvételével történnek, miközben a Szovjetunió formálisan ugyan a két oldal egyikén állhatna, gyakorlatilag azonban bizonyos fokig kívül maradna az európai vérfürdőn és expedíciós csapatok küldésére korlátozódnának lehetőségei. Franciaországnak és Nagy-Britanniának Sztálinnal folytatott megbeszélései minden esetben veszteséges üzletnek bizonyultak. A szovjet oldal mindent fel tudott használni politikai céljai megvalósításához, kezdve a diplomáciai delegációk taglistájával. Ha Franciaország és Nagy-Britannia a legmagasabb szintű képviselőket küldte Moszkvába, Sztálin azt mondhatta Hitlernek: légy résen, nézd, mit hoztak össze ellened, gyere, és írd alá közös paktumunkat, másképp… Ha Nagy-Britannia és Franciaország viszont kevésbé fontos delegációt küldött Moszkvába, Sztálin azzal vádolhatta őket, hogy hiányzik belőlük az elhatározottság, az „agresszor megfékezésére”: a szovjet delegációt egyenesen

Vorosilov elvtárs honvédelmi népbiztos képviseli, és lám, ti kit küldtetek ide? Sztálin amint megkapta a brit és a francia kormány beleegyezését a tárgyalások folytatására, olyan helyzetbe került, amilyenben már nem lehetett vesztes. Két lehetőség adódott: A szovjet delegáció vagy állandó jelleggel új követelésekkel állhatott elő, és addig élezhette a helyzetet, amíg Nagy-Britannia és Franciaország arra kényszerült, hogy elkezdje Németország ellen a háborút, vagy megszakadhattak a tárgyalások, és akkor minden halálos bűn elkövetésével Nagy-Britanniát és Franciaországot vádolná mindenki, ő maga azonban akár szégyenteljes szerződést is köthet Hitlerrel. És a szovjet delegáció követelésekkel állt elő. Nincs Németországgal közös határunk, csapatainknak szüksége van egy Lengyelországon keresztül vezető felvonulási folyosóra. Ezek a követelések Lengyelország számára elfogadhatatlanok voltak, a Szovjetunió számára pedig feleslegesek. Elfogadhatatlan volt Lengyelország számára, mert Lengyelország kormánya és népe is tudta, hogy mit jelent a Vörös Hadsereg és az NKVD. Röviddel ezután Észtország, Litvánia és Lettország engedélyezte, hogy területén szovjet helyőrségek állomásozzanak; a kommunista rabszolgaság igájába kerültek, amely a dolgok más végkifejleténél határozatlan időre szóló leigázottsággá válhatott volna. A lengyel félelmek megalapozottak voltak, és ezek a félelmek később megerősítést nyertek a szovjet földben tömegsírokba eltemetett lengyel tisztek által. Ha Sztálin békét akart, miért volt szüksége egy Lengyelországon keresztül vezető folyosóra? K. J. Vorosilov, a Szovjetunió marsallja, honvédelmi népbiztos és a Politikai Bizottság tagja a tárgyalásoknál ezt így magyarázta: „Mivel a Szovjetuniónak nincsenek közös határai Németországgal, (…) nincs lehetőség arra, hogy érintkezésbe lépjen az agresszorral.” (Nemzetközi Élet, 1959, 3. szám, 157. o.) Micsoda ok az örömre! Vorosilov és Sztálin tényleg nem fogta volna fel, hogy micsoda áldást jelent országuk számára, hogy nincs

Németországgal közös határa? Feltéve persze, hogy ha valaki védekezni, vagy – még inkább – ha egyáltalán háborúzni sem akar. Sztálinnak azonban egyáltalán nem állt szándékában védekezni vagy akárcsak teljesen kimaradni a háborús eseményekből. A lengyel területen keresztül vezető folyosóra egyrészt Lengyelország szovjetizálása miatt volt szüksége Sztálinnak, másrészt így lehetővé vált számára, hogy Németországot váratlanul hátbatámadja, amennyiben az Franciaország, Nagy-Britannia és potenciálisan az Egyesült Államok elleni háborúban meggyengülne. A lengyel állam területén keresztül vezető folyosó más célra történő felhasználása nem képzelhető el. Szovjet oldalról még más javaslatokat is tettek: a németek elleni háborút nem csak egy közvetlen német támadás esetén kellene elkezdeni, hanem már egy úgynevezett „indirekt agresszió” esetén is. Hogy mit értettek „indirekt agresszió”-n, azt egyébként csak Sztálin elvtárs és diplomatái értették. Ha a szovjet delegáció javaslatait elfogadták volna, akkor Sztálin (teljes joggal) Németország bármilyen külpolitikai lépésekor azt követelhette volna Nagy-Britanniától és Franciaországtól, hogy kezdjen katonai beavatkozást. A tervezet megfogalmazása annyira homályos volt, hogy ha valaki akarta, akkor mindent, ami csak eszébe jutott, „indirekt agresszió”-nak nyilváníthatott. A háborús szcenárió hallatlanul egyszerűsödött volna: Németország bármilyen cselekedetére Franciaország és Nagy-Britannia Sztálin követelésére arra kényszerült volna, hogy válaszként fellépjen Németország ellen. A Szovjetunió is beavatkozott volna katonailag, persze nem a saját területéről, hanem lengyel földről elindulva, ami kényelmes és veszélytelen volt. A tulajdonképpeni harci cselekmények minden esetben Franciaország és Németország között alakultak volna ki, és csak ezek után támadták volna hátba a friss szovjet csapatok lengyel területről indulva Németországot, és mérték volna rá a megsemmisítő csapást. Franciaország és Németország, egyetértetek ezzel a verzióval? Nem? Akkor befejeztük a tárgyalást a magunk részéről, és a ti bűnötök, hogy meghiúsult!

Franciaország és Németország delegációi abbéli óhajukban, hogy szándékuk komolyságát bizonyítsák, rendkívüli fontossággal bíró információkat adtak át a szovjet félnek, amelyeket nem kellett volna megkapnia Sztálinnak: ha Németország megtámadja Lengyelországot, Nagy-Britannia és Franciaország hadat fog üzenni Németországnak. Ez volt az az információ, amelyikre Sztálin annyira várt. Hitler feltételezte, hogy a Lengyelország elleni támadást, ugyanúgy, ahogy Csehszlovákia megszállását, büntetlenül keresztülviheti. Sztálin azonban most már tudta, hogy Hitlert utoléri a büntetés. Így került a II. világháború elkezdésének a kulcsa Sztálin kezébe. Sztálinnak most már csak a szabad jelzést kellett megadnia Hitlernek: támadd meg Lengyelországot, én nem foglak ebben akadályozni (Franciaország és Nagy-Britannia azonban majd hadat üzen neked). 1939. augusztus 19-én Sztálin közölte Hitlerrel, hogy ha Németország megtámadja Lengyelországot, akkor a Szovjetunió nemcsak hogy semleges marad, hanem még Németország mellé is áll. Erre válaszként Ribbentrop Moszkvába érkezik, és augusztus 23án aláírja Molotovval a Lengyelország megtámadásáról szóló szerződést. (A szerződés a kölcsönös megnemtámadásról szóló formulák mellett előírta a felek semlegességét harmadik hatalom támadás esetére. Ma már ismert tény, hogy a szerződést úgynevezett „titkos záradék” egészítette ki. „A Német Birodalom és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége közötti megnemtámadási szerződés aláírása alkalmából a két fél alulírott teljhatalmú megbízottjai szigorúan bizalmas megbeszélést folytattak kétoldalú érdekszféráik elhatárolásáról Kelet-Európában. E megbeszélések a következő eredményre vezettek: 1. Abban az esetben, ha területi-politikai átalakulás következne be a balti államokhoz (Finnországhoz, Észtországhoz, Lettországhoz, Litvániához) tartozó területeken, Németország és Szovjetunió érdekszféráinak

határát Litvánia északi határa alkotja. Ezzel összefüggésben mindkét fél elismeri Litvánia érdekeltségét a Vilna-területen. 2. Abban az esetben, ha területi-politikai változás következnék be a lengyel államhoz tartozó területeken, Németország és a Szovjetunió érdekszféráit hozzávetőleg a Narew, a Visztula és a San folyók határolják (el egymástól). 3. Délkelet-Európa tekintetében a szovjet fél Besszarábia iránti érdekeltségét hangoztatta. Német részről e területet illetően teljes politikai érdektelenséget nyilvánítottak. 4. E megállapodást mindkét fél szigorúan titkosan kezeli. A német birodalmi kormány részéről: von Ribbentrop. A Szovjetunió kormányának teljhatalmú megbízottja: V. Molotov. – A ford.)

3. A II. világháborúnak nem kellett volna megtörténnie. A döntés Sztálin kezében volt. Sztálinnak két lehetősége volt. Az első: függetlenül Nagy-Britannia, Franciaország vagy akár Lengyelország reakciójától hivatalosan kinyilvánítja, hogy a Szovjetunió Lengyelország területét sajátjaként fogja védelmezni. Hogy a lengyel kormány nem akar a lengyel állam területén orosz csapatokat? Nem probléma. Amint Németország leverte a lengyel csapatokat és megdől a kormány, a Vörös Hadsereg belép a lengyel területekre, és harcolni fog Németország ellen. Nem sokkal korábban közölte hivatalosan az orosz kormány: „A Mongol Népköztársaság határait sajátunkként fogjuk védelmezni.” (Pravda 1939. június 1.) A szavak nem mondtak ellent a tetteknek. Még ugyanezen a napon, 1939. június l-jén a Belorussziai Katonai Körzet parancsnokát, G. K. Zsukov hadosztályparancsnokot Minszkből Moszkvába rendelték. Június 2-án reggel Zsukovot R. P. Hmelnyickij fogadta, aki a Honvédelmi Népbiztosságon belül a kiemelt fontosságú megbízásokért felelt. Közölte Zsukovval, hogy K. J. Vorosilov marsall már várja. Rövid eligazítás után Zsukov útja Mongóliába vezetett, ahol úgy védte a japán támadással szemben Mongólia területét, mintha szovjet felségterületről lett volna szó. Ugyanígy cselekedhetett volna Sztálin a Szovjetunió nyugati határain, amennyiben hivatalosan is világosan kinyilvánítja, hogy egy Lengyelország elleni támadás elkeseredett és hosszan tartó háborúhoz vezetne, amelyre Németország nem volt felkészülve. 1939 augusztusában még egy lehetősége volt Sztálinnak: A tárgyalások elhúzása, halogatása Nagy-Britanniával és Franciaországgal, mivel ez is felért volna Hitler számára egy figyelmeztetéssel: támadd csak meg Lengyelországot, de gondold meg, hogy akkor egész Európa ellened fordul, mi itt ülünk, együtt, Moszkvában, és tanácskozunk, nem kell mást tennünk, csak blokádot vonni Németország köré…

Sztálin azonban egy harmadik utat választott támadd meg – Hitler – nyugodtan Lengyelországot, támogatni foglak. Hitler támadott… És Nagy-Britanniától valamint Franciaországtól hadüzenetet kapott. Azt, amire Sztálinnak szüksége volt.

4. 1939. augusztus 19-én még egyéb történelmi jelentőségű döntéseket is hoztak. A távoli Mongóliában Zsukov előkészítette a 6. japán hadsereg lerohanását. A váratlan támadásra Sztálin már korábban elvi beleegyezését adta. Most azonban, hogy már minden előkészület megtörtént, Zsukovnak szüksége volt a végérvényes engedélyre. Ebben az időpontban még más cselekvési lehetőségek is lettek volna. A szovjet csapatok például az ellenség számára áthatolhatatlan védelmi pontokat foglalhattak volna el, a támadási előkészületeket azonban leállíthatták volna. A támadás rizikót jelentett. Siker esetén hosszú évekre megleckéztetnék Japánt. Sikertelenség esetén azonban az egész világ arról beszélne, hogy Sztálin megbénította a Vörös Hadsereg vezetését, és a hadsereg harcképtelen. Jóllehet sikertelenség esetén agyon lehet lövetni Zsukovot, a katonai szégyent azonban nem törölné le a vére. Augusztus 19-én, vasárnap Sztálin Zsukovnak csak egyetlen kódolt parancsot küldetett: jó. Néhány órával később Zsukov váratlanul támad. Az igaz, hogy Mongóliában a támadás időpontja már nem augusztus 19-e késő estéjére esik, hanem augusztus 20-a hajnali szürkületére. 5 óra 45 perckor 153 szovjet bombázó, megfelelő számú kísérő vadászok fedezékében váratlanul megtámadja a japán csapatok állásait. Ezzel egyidejűleg a tüzérség is hallatja hangját. A tüzérségi előkészület rövid volt (2 óra 45 perc), de eddig még soha nem tapasztalt erejű. A tüzelési előkészületek alatt a szovjet légierő végrehajtotta a második támadást, és 9 órakor az orosz harckocsiékek átszakították a japán védelmi vonalat. A terv egyszerű volt. Zsukov a klasszikus bekerítési hadműveletet alkalmazta: viszonylag gyenge közép, és két nagy erejű szárnycsoportosítás. A közép feltartóztat ja az ellenfelet, miközben a szárnyakon a rohamcsapatok, anélkül, hogy halogató csetepatékba bocsátkoznának, az ellenállási fészkek megkerülésével folyamatosan előrenyomulnak, hogy azután az ellenség hátában egyesüljenek. Három-nappal később bezárult a japán csapatok körüli bekerítés i gyűrű, és elkezdődött a szétverésük. Halhin-gol

mind tervezés, mind végrehajtás tekintetében ragyogó teljesítmény volt. Zsukov kockáztatott. A merészség helyesnek bizonyult. Zsukov megparancsolta, hogy a reptereket olyan közel vigyék a frontvonalhoz, amennyire csak lehetséges. A gépeknek így kevesebb üzemanyagot kellett tankolniuk, ezzel szemben nagyobb bombaterhet tudtak szállítani. A légi támogatás kihasználásának az intenzitása ezáltal radikálisan nőtt a hadsereg számára: a gépek felszálltak, ledobták a bombát, még mielőtt teljes emelkedési magasságukat elérték volna, haladéktalanul visszafordultak, felvették az új bombákat és ismét startoltak. Amikor a szovjet páncélosok már messze előrenyomultak, a légierő támogatni tudta őket, anélkül, hogy a reptereket át kellett volna helyezni. Zsukov a tábori kórházakat és az ellátóbázisokat közvetlenül a legelső harci terület mögött állíttatta fel, – így a lőszer, az üzemanyag és az egyéb harceszközök utánpótlása fennakadás nélkül és gyorsan lehetséges volt, a sebesültek elszállítása nem vett igénybe sok időt, a sebesülés után néhány perccel már műtőasztalon volt a katona. Zsukov a saját és az összes többi harcálláspontot olyan közel állította fel a legelső frontvonalhoz, hogy ő maga személyesen át tudta tekinteni a harci eseményeket; ha a csapatok messze előrenyomultak, nem kellett áthelyeztetnie a saját harcálláspontját. Miközben a támadási előkészületek folytak, Zsukov csaknem teljes egészében megtiltotta a híradós tevékenységet. Az összeköttetés általában dróton keresztül történt, igen rövid és csak a két beszélő számára érthető parancsok formájában. A hadműveletet szigorú titoktartás mellett készítették elő. Minden parancsnok csak a saját feladatkörének keretein belül kapott parancsot, és sem az általános hadműveleti tervvel kapcsolatosan nem volt elképzelésük, sem annak nagyságával, sem a támadás időbeli sorrendjével nem voltak tisztában. Egyébiránt sokan még magáról a támadásról sem tudtak. Zsukov nemcsak a japán felderítést csapta be, hanem saját katonáit, és parancsnokait is. Ezek a legutolsó pillanatig azt gondolták, hogy hosszú védekezési időszakra rendezkednek be. Ha a saját katonái és tisztjei is így vélekedtek, akkor az ellenség is ezt hitte. A dezinformáció bőségesen meghozta a gyümölcsét: Japán történelme legszörnyűségesebb vereségét szenvedte el. A 6. japán

hadsereg Halhin-golnál történt szétverésének stratégiai következményei voltak. Megállították a Szovjetunió és Mongólia ellen irányuló japán támadást, és más irányba terelték. A Szovjetunió számára az oly kritikus 1941-es évben a japán tábornokok, levonva Halhin-gol tanulságait, úgy döntöttek, hogy nem támadják meg a Szovjetuniót. Halhin-gol – ez a név összefonódott az első, XX. században lezajlott villámháborúval, a szó szoros értelmében vett villámháborúval. A hadtörténelemben ez volt az első olyan tömeges harckocsibevetés, amely mélységi támadó hadműveleteket végzett. Szemléletesen példázott egy addig nem létező összpontosítást keskeny frontszakaszokon. Mintapéldáját adta a teljes váratlanságra épülő megsemmisítő csapások kivitelezésének, a csata első másfél órájában a japán tüzérség egyetlen lövést sem adott le, és egyetlen japán repülő sem szállt fel. Halhin-gol Zsukov felfelé ívelő karrierjének a kezdetét jelentette.

5. Miután Zsukov visszatért Mongóliából, Sztálin rábízta az összes szovjet katonai körzet legerősebbikének, Kijevinek a vezetését, és 1941 februárjában kinevezte vezérkari főnökének. Ebben a pozícióban készítette elő Zsukov a Németország elleni háborút. A német határnál Zsukov megismételte mindazt (csak összehasonlíthatatlanul nagyobb méretekben), amit már kipróbált a japán hadsereg ellen. Lembergnél (Lvov) és Belosztoknál (Białystok) a határkiszögellésekben Zsukov két szupererős mozgékony szárnyrohamegységet alakított ki, ezenkívül egy továbbit Románia megtámadására. Zsukov közvetlenül a határhoz helyezte át a reptereket, és ezeken száz, időnként kétszáz gépet is állomásoztatott. Közvetlenül a határhoz helyezte át a tábori kórházakat, hadtápbázisokat és harcálláspontokat. A határnál százezer tonnányi lőszert, üzemanyagot valamint harckocsiés repülőgép-alkatrészt raktározott. Csaknem a teljes híradós tevékenységet betiltotta. Teljesen titokban tartotta tervét, és nagyon kevesen tudták a Vörös Hadseregben, hogy mi is következik. Az ellenség váratlan támadása esetén mindennek katasztrofális következménnyel kellett járnia. Zsukov minden 1941. elejei tevékenységét hibás számításokként és végzetes tévedésekként interpretálták. Ezeket a „tévedések”-et azonban 1942-ben Sztálingrád előtt megismétli, elhelyez két mozgékony szárnyegységet, és előkészíti a megsemmisítő csapást. A repülőtereket, harcálláspontokat, hadtápbázisokat és a kórházakat megint csak a legelső frontvonalra helyezi. A 6. japán hadsereg szétverése Halhin-golnál, az 1941-es „tévedések” és a 6. német hadsereg sztálingrádi megsemmisítése, – ez Zsukov stílusa, mely jellemző rá, és amelyhez mindig tartja magát. A továbbiakban is így tett, és minden hadműveletét a váratlanság, a haderők koncentrációja és a folyamatos mélységi előretörés jellemzi. Ez az ő kézjegye. 1941. június elején ugyanolyan

előkészületeket tett Németország ellen, mint 1939 augusztusában Halhin-golnál Japán ellen.

6. 1939. augusztus 19-én Sztálin szabad kezet adott Hitlernek: támadd Lengyelországot! Zsukov számára így szólt a parancs: verd meg a 6. japán hadsereget! Ezen a napon Sztálin még egyéb döntéseket is hozott. A szovjet történészek egyébként nem sajnálják a fáradságot annak a bizonyítására, hogy ezen a napon semmiféle döntést nem hoztak, úgymond 1939. augusztus 19-én nem is ülésezett a Politikai Bizottság. A háború kitörésével kapcsolatos szovjet könyvek mindegyike különösen hangsúlyozza azt a momentumot: ezen a napon nem volt ülés. A. N. Vaszilevszkij a Szovjetunió marsallja, a törzskar valamint a honvédelmi minisztérium tisztjei előtt tartott beszédeiben többször megismétli: jegyezzék meg, 1939. augusztus 19-én nem volt ülés. P. A. Silin altábornagy, a Szovjetunió Honvédelmi Minisztériuma Hadtörténeti Intézetének a vezetője azzal szokta előadásait kezdeni, hogy 1939. augusztus 19én nem volt ülés. Ugyanezt tette a többi tábornok, marsall, történész és ideológus. Ha nem állt volna rendelkezésre semmiféle információ a Politikai Bizottság egyik üléséről, akkor azt is mondhatták volna: semmit sem tudunk róla. Ha az ülésen semmi döntő fontosságú nem történt volna, akkor azt kellett volna mondani: volt ugyan ülés, de csak ártalmatlan kérdéseket vitattak meg. Ezzel szemben a másik változathoz ragaszkodnak: nem volt ülés! Higgyetek nekünk, nem volt! Megvizsgáltuk: semmi sem volt! Megszellőztettük a levéltárakat: nem volt ülés! És hogy mindenki el is higgye, kiadták 12 kötetben A II. világháború történetét és ebben elmagyarázták: „1939. augusztus 19-én, ezen a vasárnapon a Politikai Bizottság nem ülésezett.” (2. kötet, 285. o.) Az aláírók között voltak: a Szovjetunió Központi Bizottsága Marxizmus–Leninizmus Intézete, a Szovjet Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete, a Szovjet Tudományos Akadémia Általános Történelmi Intézete, a Szovjet Tudományos Akadémia, a Szovjetunió Története Intézete; és személyesen a Szovjetunió marsalljai, A. A. Grecsko, V. G. Kulikov, Sz. K. Kurkotkin, Sz. G. Gorskov; A. A. Gromiko, a Politikai Bizottság tagja; Sz. K. Cvigun, a KGB elnökének első helyettese; A. A. Jepisev, Sz. P. Ivanov, J. J. Malcev, A. I. Radzijevszkij, Sz. M. Stemenko had

seregtábornokok; A. Sz. Zseltov vezérőrnagy; világhírű tudósok, mint például G. A. Arbatov, N. N. Inozemcev, P. N. Fedoszejev és még sokan mások. Ebben a második kötetben tanácsadóként olyanok működtek közre (és nem tettek ellenvetést), mint: a Központi Bizottság tagjai; tábornokok; az akadémia levelező és rendes tagjai, a többi között olyanok is, mint I. H. Bagramjan, P. F. Batickij, A. M. Vaszilevszkij, K. Sz. Moszkalenko, a Szovjetunió marsalljai; P. A. Rotmisztrov, a páncélos csapatok főmarsallja; P. Sz. Kutahov, a légierő főmarsallja; P. I. Ivasutin, hadseregtábornok, a GRU főnöke és még sokan mások. A szovjet felső vezetőség világosan és érthetően két csoportra oszlott: azokra, akik hozzáférhettek titkokhoz, és a többiekre, akiket ebből kizártak. Az alacsonyabb rangúak számára ez közömbös volt. Volt-e ilyen ülés, vagy nem, mi jelentősége van? A beavatottak azonban már annak a puszta említésekor, hogy 1939. augusztus 19én ülésezett a Politikai Bizottság, egy csapásra vadállattá váltak. Ha A. I. Jerjomenkónak, a Szovjetunió marsalljának szarvai lettek volna, akkor engem ezek a szarvak abban a pillanatban felnyársaltak volna, amikor egy beszélgetésben utaltam az augusztus 19-i ülésre. Néhány év múlva megütköztem azon a heves buzgóságon, amellyel A. A. Grecsko marsall magas tribunusáról azt bizonygatta: 1939. augusztus 19-én semmiféle ülésre nem került sor a Politikai Bizottságban. Mindez óhatatlanul is felveti azt a gondolatot: mi idegesíti önt ennyire, tábornok elvtárs? Nyugodjon meg. Ő azonban még jó húsz percig ugyanebben a stílusban mennydörgött tovább: nem volt ülés! Nem volt! Nem, nem volt! Mindez akkoriban szorongó félelemmel töltött el: így ordít egy gyilkos a bíróság előtt, nem, ő nem volt abban az utcában, egészen biztos, hogy nem járt ott, nem, nem és nem! Ötven éven keresztül próbálták számunkra azt bizonygatni, hogy nem került sor ilyen ülésre. Aztán egyszer csak 1993. január 16-án megjelenik D. A. Volkogonov vezérezredes cikke az Izvesztyijában, amelyben megerősíti, hogy az említett napon volt ülés, és ennek a jegyzőkönyve a kezében is volt. Dimitrij Antonovics Volkogonovnak és nekem különböző a felfogásunk, mégis szívből hálás vagyok neki a támogatásáért.

Véleményem szerint Volkogonov jelentős tudományos tettet vitt véghez, amikor nyilvánosságra hozta, hogy ezen a napon ülésezett a Politikai Bizottság. Persze, Volkogonov azt írja, hogy a jegyzőkönyvekben csak másodrendű kérdésekről volt szó. Térjünk csak vissza még egyszer ennek a fejezetnek az elejére, és tegyük fel magunknak a kérdést: érdekében állt Sztálin elvtársnak, hogy írásban is lefektesse szándékait? Ezen a napon a külpolitika kormányrúdját túlságosan hevesen rántották félre, a világtörténelem hirtelen és váratlanul vett más irányt, túlságosan sok véres esemény kezdődött valamilyen okból ezen a napon. Ezért kitartok meggyőződésem mellett: ezen a napon döntések születtek. Ha titokban is maradnának előttünk, és nem láthatjuk írásos formába öntve, ezeknek a határozatoknak a következményeit mégis mindannyian tapasztalhattuk. Volkogonov tábornok egyetlen sorral leleplezte az egész szovjet vezetést, beleértve mind Sztálint, mind a Politikai Bizottság tagjait, marsallokat, tábornokokat, valamint a neves tudományos intézmények vezetőit is. Volkogonov tábornok leleplezte azt, amit ezek az Arbatovok és Inozemcevek, Cvigunok és Ivasutinok és Rokosszovszkijok és Fedoszejevek, Malcevek és Kulikovok összehazudtak és hamisan tanúsítottak. A Politikai Bizottság üléséről nem egyenként, hanem kórusban, azaz összebeszélve hazudtak. Ha az 1939. augusztus 19-i Politikai Bizottságban tartott ülésen valóban csak mellékes kérdéseket vitattak volna meg, vajon megérte volna a vezetők és marsall ok, a tudomány korifeusai és az általuk vezetett intézmények számára az, hogy ötven éven keresztül ilyen egyöntetűen hazudjanak?

HADFELSZERELÉSI MINISZTÉRIUM „Egy pár szó arról, elvtársak, hogy mi, szovjet írok hogyan viszonyulunk a háborúhoz… Mi, írok azt reméljük, hogy termékeink a jövőben mind mennyiség, mind minőség tekintetében egyik vagy másik ágazatban még túlszárnyalják az eddigieket; azonban egyetlen ágazatban nem áll szándékunkban ezt túlszárnyalni, – a hadiiparban. Először is, nem lehetséges túlszárnyalni, másodszor, ez olyan jó és létfontosságú ágazat, hogy ha ezt az ember megkísérelné túlszárnyalni, nem érezné jól magát.” (Mihail Solohov XVIII. pártkongresszuson tartott beszéde. Pravda, 1939. március 20.)

1. A Szovjetunióban se miniszterek, se minisztériumok nem voltak. Megtörtént a kommunista hatalomátvétel, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljanak az államhatalomtól, a többi között a miniszterektől, és a minisztériumoktól is. A hatalomátvétel megtörtént, a minisztereket elűzték, a minisztériumokat felszámolták, de aztán arra gondoltak, hogy az emberek tevékenységét, még akkor is, ha teljesen szabad emberek voltak, mégiscsak koordinálni kellene. Így azután a miniszterek helyére népbiztosokat neveztek ki, és a minisztériumok helyett népbiztosságokat alakítottak ki. A valóságban semmi nem változott, csak még nagyobb lett a bürokrácia. 1946-ban, amikor megértették, hogy elmaradt a világforradalom, visszakeresztelték a népbiztosokat és a népbiztosságokat miniszterekké, illetve minisztériumokká. 1939-ben egyébként megalapozott volt a remény, hogy világforradalom lesz, és ezért is használtak forradalmi terminológiát, és beszéltek népbiztosokról, népbiztosságokról stb. A fegyvergyártás vezetése hosszú éveken keresztül a Hadiipari Népbiztossághoz tartozott. 1939. január 11-én ezt feloszlatták, és helyére négy új önálló népbiztosság lépett, éspedig külön a hajóépítés, a fegyvergyártás, a légi közlekedés és a lőszergyártás számára. A Hajóépítő Ipari Népbiztosságot nem hivatalosan tengeralattjáró-népbiztosságnak hívták. Elméletileg ennek a népbiztosságnak az illetékességi körébe tartozott mind a polgári, mind a hadihajók építése. A gyakorlatban azonban a következőképpen állt a dolog: „1935-től az összes nagy hajógyárat hadihajók gyártására állították át.” (Hadtörténeti Folyóirat, 1982, 7. szám, 55. o.) Amikor Németország 1939-ben belépett a II. világháborúba, 57 tengeralattjárója volt. A Szovjetuniónak, amelynek – mint ahogy erről bennünket meggyőztek – nem állt szándékában részt venni ebben a háborúban, 1939 szeptemberében 165 tengeralattjárója volt. Rossz tengeralattjárók voltak ezek? Nem, megfeleltek az általános standardnak. Néhány tengeralattjáró szovjet megrendelésre a fasiszta Németországban, a brémai

„Deschimag” hajógyárban készült. (Ez azt jelenti, hogy Sztálin bízott Hitlerben, de el kellene gondolkodni azon, ki bízott jobban a másikban…) A Szovjetunióban neves amerikai mérnökök bevonásával, a legmodernebb amerikai technológiával készültek a tengeralattjárók. Erről szól Anthony C. Sutton kiváló könyve, a National Suicide. Military Aid to the Soviet Union. (New Rochelle/N.Y., 1973). Azt mondják, Sztálin hiszékeny volt. Nekem úgy tűnik, hogy Roosevelt még nagyobb mértékben szenvedett ebben a tulajdonságban. Az amerikai, német, angol, olasz és francia vívmányok mellett belföldi műszaki megoldásokat is felhasználtak a szovjet hajóépítésben. Nekünk is voltak képzett mérnökeink. Gondoljunk csak az M-400-as törpe tengeralattjáróra, amely nem a szokásos dízel-elektromotoros kombinációval működött. Egyetlenegy motorja volt, amelyet mesterségesen előállított gázkeverék hajtott. A hajó egy szokványos tengeralattjáró tulajdonságait ötvözte egy torpedó gyorsnaszádéval. Képes volt észrevétlenül megközelíteni célját, váratlanul felszínre jönni, és torpedónaszádként támadni. Ugyanakkor halkan víz alatt is céljához tudta manőverezni magát, tudott a víz alatt támadni, majd végül feljött a felszínre és nagy sebességgel lerázta a támadókat. Vagy gondoljunk csak az M-401-es tengeralattjáróra (arra, amelyet 1939. november 28-án tettek tőkére, és 1941. május 3-án futott ki). Egyetlen zárt munkatérben működő motorral rendelkezett. És még több olyan sikert is elért a szovjet hajógyártás, amely világszínvonalon és csúcsteljesítményeiben ezeket túlszárnyalta. Megalakulásának első pillanatától kezdve tisztán katonai feladatokkal foglalkozott a Hajóépítő Ipari Népbiztosság. Sőt mi több, sok olyan hajót, amelyet eredetileg polgári használatra építettek, most felfegyvereztek, és a tengeri flottához rendelték őket. A Népbiztosok Tanácsának egyetlen határozatával 1940. május 25-én a következő nagyságrendben vettek át eredetileg utasszállító és kereskedelmi hajókat a hadiflották: a Keleti-tengeri flottától 74 hajót; a Fekete-tengeri flottától 76 hajót; az Északi-tengeri flottától 65 hajót; a Csendes-óceáni flottát ól 101 hajót. Ezzel egyidejűleg a Hajóépítő Ipari Népbiztossághoz tartozó üzemekben két meghosszabbított műszakra álltak át, ami gyakorlatilag a hadigazdaságra való átállást

jelentette. Ennek eredményeként a Szovjetunió 1941. június 22-én 218 bevethető és 91 épülőfélben lévő tengeralattjáróval rendelkezett. A tengeralattjárók mellett csatahajókat is építettek, az utóbbiakat ráadásul részben külföldön is vásárolták. Így például a háború előtt feltűnt a Feketetengeren egy hadihajó, amely mind formájával, mind szokatlan festésével figyelmet keltett. Az emberek, mivel nem tudták, hogy ez az ékszer melyik hajóosztályhoz tartozik, elnevezték „Kék Cirkáló” -nak. De nem cirkáló, hanem torpedóromboló volt. Úgy hívták, „Taskent”. Azoknál a hajóknál, amelyeket arra méltattak, hogy bekerüljenek a Szovjet Katonai Enciklopédiába, általában úgy hangzik a hozzájuk írt szöveg: „Épült hazai hajógyáraink egyikében.” A „Taskent”-ről ezt nem mondják, csupán az építési évet és a vízre bocsátás időpontját adják meg, – 1940. Hiányzik a szokásos megfogalmazás, mert a Fekete-tengeri flottának ez az ékessége és büszkesége, a „Taskent” nevű torpedóromboló a fasiszta Olaszországban készült. És ismét felötlik a kérdés, ki bízott inkább a másikban?) Természetesen a „Taskent” nevű rombolót fegyverzet nélkül vásárolták. Mussolini eladta volna Sztálinnak a fegyverzetet is, de abban az időben egyetlen olyan löveg sem létezett a világon, amely karakterisztikájában felvehette volna a versenyt a 130 mm-es szovjet hajóágyúval, ezért aztán Nyikolajevben fegyverezték fel a hajót. Nem Olaszország volt az egyetlen, amelyik hadihajókat adott el Sztálinnak. 1940 májusában a félkész német „Lützov” nevű cirkálót Leningrádba szállították, ahol azután a Balti-tengeri hajógyár felszerelési műhelyében várakozott. Most azután igyekeznie kellett Sztálinnak. Egy cirkáló megépítése nagy és bonyolult feladat, éveket igényel, de már nem állt rendelkezésére elég idő ahhoz, hogy változtatásokat hajtson végre rajta és szovjet fegyverzetet építsen be. Elhatározták tehát, hogy változtatás nélkül befejezik a projektet, és német fegyverzettel látják el. És Németország leszállította ezt a fegyverzetet.

2. Ha az ember ezt elolvassa, nem akarja elhinni: 1940 májusában! A németek nyugat-európai villámháborújának időszakában. Az angol flotta blokkolta a német hajóutat. Hitlernek vagy harcolnia kellett Nagy-Britanniával, és ehhez erős flottára volt szüksége, vagy keresnie kellett a békés megoldás lehetőségét, de ehhez úgyszintén erős flottára volt szüksége: a felpaprikázott Anglia nem tárgyalna egy gyenge ellenféllel, hanem azt követelné, hogy vonuljon ki a megszállt országokból. A csatahajók területén messze lemaradt Hitler Nagy-Britanniával szemben, és ugyanakkor ebben a kritikus helyzetben eladja félkész, azaz a legmodernebb hajóit! Ugyanakkor Sztálin viselkedése is meghökkentő: kinyilvánítja semlegességét, miközben ő maga arra törekszik, hogy óriási tengeri hadiflottát építsen ki, és a hadviselő hatalmaktól felvásárolja a hadihajókat. Ezeknek a meglepő a tényeknek egyszerű a magyarázata: Németország már 1940-ben aggasztó stratégiai nyersanyaghiányban szenvedett; a tengeri utakat blokkolták, ezért stratégiailag fontos nyersanyagokat kielégítő mértékben és választékban csak Sztálintól tudott vásárolni Hitler. Cserébe kényszerítve érezte magát arra, hogy gyártási technológiákat és harci technikákat beleértve a legújabb repülőgépeket, lövegeket, hajókat, hírközlő berendezéseket, lőelemképzőket stb. eladjon Sztálinnak. Sztálin pontosan tisztában volt a német gazdaság kritikus helyzetével, és megtagadhatta volna Hitlertől a stratégiai fontosságú nyersanyagok vásárlását. Ebben az esetben hamar kilobbant volna a háború lángja Európában. Sztálin azonban széleskörűen akarta a háborút lángra lobbantani, azt akarta, hogy Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és az összes többi állam kölcsönösen hajszolja bele egymást ebbe a háborúba, hogy aztán kihasználhassa gyengeségüket, és a kimerült Európába saját rendszerét vezesse be. Ezért építi ki saját hadiflottáját, ezért vásárolt mindenhol, ahol csak lehetőség volt rá, hadieszközöket, és ezért látta el Hitlert stratégiai nyersanyagokkal.

Kérdezhetnénk, hogy Sztálin 200 tengeralattjárója és egész hadiflottája miért nem nyújtotta azt a teljesítményt, amely a világ legerősebb tengeralattjáró-flottájától elvárható lett volna? A válasz egyszerű: ez támadó flotta volt. Támadó jellegű háború számára létrehozott eszköz volt, honvédő háborúban csak nehezen vagy egyáltalán nem volt alkalmazható. N. G. Kuznyecov, a Csendes-óceáni flotta parancsnoka, a XVIII. pártkongresszuson a következőket mondta: „A flottának meg kell változnia, ugyanúgy meg kell változnia, mint az egész Vörös Munkás és Paraszt Hadseregnek, a legerősebb támadó flottává kell válnia.” Kuznyecov közvetlenül Mihail Solohov után szólalt fel a kongresszuson. Solohov később, mélységes humanizmusáért megkapja a Nobel-díjat. Akkoriban azonban, ezen a pártkongresszuson a fegyverkezési iparhoz való helyes hozzáállásáért és egyéb szolgálataiért Kuznyecovval együtt felveszik a Központi Bizottságba, Kuznyecovot ezenkívül kinevezik a hadiflotta népbiztosának. Az összes szovjet flottaparancsnok közül ő volt a legjobb képességű. A háború után megkapta a Szovjetunió flottaadmirálisa rangot. A Szovjetunió történetében csak három férfi kapta meg ezt a titulust. Kuznyecov betartotta a pártkongresszuson adott ígéretét, és a szovjet tengeri hadiflottát a legerősebb támadó flottává alakította át. Védekező háborúban egyébként egészen más tulajdonságokkal rendelkező hajókra van szükség. Tengeralattjáróvadászokra, partvédelmi hajókra, aknalerakókra. Kuznyecov parancsára a hajók számára az összes gránát-, torpedó-, akna-és üzemanyagtartalékot áthelyezték a német és a román határhoz: Libauba (Lijepaja) és a dunai kikötőkbe. Ezek a tartalékok szintén a németek kezébe kerültek. Libau előtt annyira közel van a határ, hogy 1941. június 22-én már elkezdődtek a város körül a harcok. Előzőleg senki nem gondolt arra, hogy a szárazföld felőli támadásokkal szemben kell megvédeni Libaut. Libauban tartalékolták egyebek között a Keleti-tengeri flotta üzemanyagtartalékának a háromnegyed részét (és oda is veszett). Nemcsak a szovjet tengeri hadiflotta állomásozásának egész rendszerét igazították támadó háború követelményeihez, nemcsak a flotta összetételét tervezték a támadási terv szempontjából, hanem a hajók fegyverzetét is támadó

háborúban való részvételhez igazították. Miközben a szovjet hajók erős tüzérségi, akna-és torpedófegyverzettel voltak ellátva, rendkívül gyenge légelhárítással rendelkeztek. Támadó háborúban nincs szüksége a hajóknak erős légelhárító fegyverekre, mert a szovjet tábornokok és admirálisok arra számítottak, hogy az ellenség repülőterein váratlan csapással megsemmisítik, illetve a földön tartják az ellenséges légierőt, és így kezdődik majd a harc. Ezzel szemben honvédő háborúra került sor; nem mi mértük az első megsemmisítő csapást, hanem ez a csapás ellenünk irányult. Az ellenség szerezte meg a légtér feletti uralmat. A szovjet csapatok és hadihajók azonban csak igen gyenge légelhárító ágyúkkal rendelkeztek. 1941 augusztusában egy légitámadásnál súlyos találatot kapott a „Taskent” torpedóromboló. Megjavították, 1942 júniusában ismét súlyosan megsérült egy ellenséges légitámadásban, és júliusban a német Luftwaffe elsüllyesztette. De ez csak egy példa a sok közül. A flottáról majd még beszélnünk kell. Itt most csak arról ejtünk szót, hogy a Hajóépítő Ipari Népbiztosság a valóságban hadihajó-építő népbiztosság volt, és maximális támadóerejű, ugyanakkor minimális védekező kapacitással rendelkező hajók építésére adott megbízást. Az volt a célja, hogy a szovjet haditengerészetet a legerősebb támadó flottává alakítsa át.

3. A Légügyi Ipari Népbiztossághoz tartozott elvileg mind a polgári, mind a katonai repülőgépek gyártása. Nekünk azonban egy tucatnyi ragyogó vadászrepülő, bombázó és vadászbombázó neve jut eszünkbe, ezeket ezerszámra gyártotta a repülőgépipar; polgári repülőre azonban nem egyszerű emlékezni ebből az időből. Volt egy olyan repülő, amelyet bizonyos fokig polgári repülőgépnek nevezhetnénk, de azt sem nálunk fejlesztették ki, hanem Amerikában. Ez a világ legjobb szállítógépe volt, – a C-47. Nálunk licencben építették, mégpedig mind utasszállítóként, mind deszant-és teherszállítógépként. Így is vetették be: egy katonai és egy civil változatban; az egyszerűség kedvéért minden elkészült gépet gyárilag zöldre festettek, hogy a későbbi átfestést megspórolják. A Fegyverkezésipari Népbiztossággal kapcsolatosan nincs szükség további kommentárra, a Lőszeripari Népbiztosság azonban valami egészen eredeti dolog. Eredeti azért, mert a háború alatt még a legagresszívebb államoknak – ahogy mi nevezni szoktuk őket – sem volt saját lőszeripari minisztériumuk. Németországban például a II. világháború kezdetén a fegyverek és a lőszerek gyártása nem két különálló, hanem egyetlen minisztérium hatáskörébe tartozott. A Szovjetunióban ezzel szemben már békeidőkben felállítottak egy olyan minisztériumot (népbiztosságot), amely kizárólag a lőszergyártás problémáival foglalkozott.

4. Amikor létrehozták a Lőszeripari Népbiztosságot, a Szovjetuniót senki sem fenyegette. Japánnak erős volt a légiereje, és a haditengerészete, de szárazföldi hadereje viszonylag gyenge volt, ráadásul a japán hadsereg egy kevés sikerrel kecsegtető háborút folytatott Kínában. Japán csak korlátozott mennyiségben rendelkezett stratégiai nyersanyagokkal. Jóllehet a szovjet felderítés már ebben az időben azt jelentette a kormánynak, hogy Japán nagyobb háborúra készülhet annak érdekében, hogy nyersanyagforrásokat szerezzen, de a japánok elsősorban mégiscsak azokban a régiókban érdekeltek, amelyekben ezeknek a nyersanyagoknak a kitermelése, illetve a feldolgozás előkészítése már be van vezetve, mivel Japánnak azonnal szüksége lenne ezekre a nyersanyagokra. Másként szólva, Japán harcolna a délre fekvő területek fölötti ellenőrzésért, de nem dugná be az orrát a távoli Szibériába, ahol ugyan kimeríthetetlen tartalékok vannak, de megtalálásuk, kitermelésük és feldolgozásuk hosszú évekig tartana és óriási ráfordítást igényelne. A szovjet katonai felderítés már 1936ban arra a következtetésre jutott, hogy Japán a déli területek elfoglalása előtt rákényszerül, hogy minden körülmények között semlegesítse az Egyesült Államok Csendes-óceáni flottáját, amely Japánnak a déli tengerekre történő terjeszkedése szempontjából az egyetlen fenyegetést jelenti. Összegezve: a szovjet felderítés és a Vörös Hadsereg vezérkara nem hitt komolyan abban, hogy Japán támadást intézne Szibériában, és ezért nem is tartott ettől. Sem a szovjet vezérkar, sem a szovjet kormány, és Sztálin maga sem tartott attól különösebben 1939 elején, hogy lehetséges lenne egy német támadás. Nem volt közös szovjet – német határ, ezért Németország közvetlenül nem is támadhatta volna meg a Szovjetuniót. 1939 januárjában a Lőszergyártási Ipari Népbiztosság felállítása nem azért történt, mintha ez valamiféle válasz lett volna egy német háborús előkészületre. A szovjet felderítés tudta, hogy ebben az időpontban a német ipar még nem állt át a hadigazdaságra. A GRU főnöke, Iván Proszkurov 1939-ben arról számolt be Sztálinnak, hogy Németország nincs felkészülve egy

nagy háborúra. Szárnyasbomba-tartalékait már akkor is felhasználná a háború tizedik napján, ha csak Lengyelország ellen indít támadást. Németországnak nincsenek további tartalékai. A háború után megjelent Németországban A II. világháború mérlege című könyv. (Oldenburg, 1953.) A szerzők között találjuk A. Kesselring tábornagyot, H. Guderian vezérezredest, L. Rendulich vezérezredest, E. Schneider altábornagyot, E. Godt ellentengernagyot és másokat. Ha összehasonlítjuk a szovjet katonai felderítésnek a helyzettel kapcsolatos megítélését a dolgok valódi állásával, akkor el kell ismernünk, hogy a szovjet katonai felderítés tévedett: Németország szárnyasbomba-tartalékai nem a tizedik, hanem csak a háború tizennegyedik napján fogytak el. (272. o.) Arról, hogy a Harmadik Birodalomban hogyan alakultak az események a német hadseregben, a legteljesebb képet B. MüllerHillebrand vezérőrnagy adja A hadsereg 1933-tól 1945-ig című művében (Darmstadt – Frankfurt a. M., 1954-1956) Beszámol arról (1. kötet, 128. o.), hogy a Hadsereg Főparancsnoksága 1939-ben négy hónapig tartó háború követelményeinek megfelelő lőszertartalékot rendelt el. Ilyen tartalékot azonban nem képeztek. Vegyük úgy, hogy a négy hónapra kiszámított tartalék 100 százalék, ez azt jelenti, hogy pisztolygolyókból csupán 30 százalékkal rendelkeztek, azaz 36 napra elegendő tartalékkal, hegyiágyúlövedékből 15 százalékkal, könnyű gránátvetőkből 12 százalék, és nehéz gránátvetőkből 10 százalék állt rendelkezésre. A legjobb a helyzet a nehéz tábori tarackok számára rendelt lövegeknél volt, ezekből két hónapig tartó háborúra elegendő tartalékuk volt. Legrosszabbul a harckocsilövegek álltak. A német hadseregben 1939 szeptemberében többnyire a T-II. harckocsit alkalmazták, amely 20 mm-es ágyúval volt felszerelve. A harckocsi számára egy négy hónapig tartó háborúhoz szükséges mennyiségnek csak az 5 százaléka állt rendelkezésre, azaz ez összességében 6 napra volt elegendő muníció. Hitler mégsem sietett azzal, hogy az ipart a háborús gazdaság követelményeire állítsa át. A német hadsereg egy olyan háborúban állt, amelynek kezdetben európai, később pedig világháborúvá kellett

szélesednie, a német ipar azonban változatlanul úgy termelt, mint békeidőkben. A szovjet katonai felderítés nem tudott teljes képet szerezni a német lőszergyártási szektorról, de a GRU levéltáraiban találtam a tartalékokkal valamint a háború előtti évek színesfémfeldolgozásával kapcsolatos anyagokat. Ezek az információk igen pontos képet adtak a német ipar helyzetéről. Ötven éven át azt próbálták bemagyarázni nekünk a kommunisták, hogy elkerülhetetlen volt 1939-ben a háború, a világot rákényszerítették, és Sztálinnak nem volt más kiútja, mint aláírni azt a paktumot, amely a háború kitöréséhez vezetett. A német ipar helyzetének az elemzése összességében és a lőszergyártás elemzése külön, arra enged következtetni, hogy egyáltalán nem volt olyan kritikus a helyzet. A világot semmire sem kényszerítették, és a háború elkerülhető lett volna. Ha Sztálin akarta volna. 1939 szeptemberében a Vörös Hadsereg a lengyelek oldalára állhatott volna, Sztálinnak semmi félnivalója nem lett volna ennek a lépésnek a következményeitől (és ő ezt tudta is), Hitler ezzel szemben súlyos vereséget szenvedhetett volna, már csak annak okán is, hogy elfogyott volna a lőszere. Sztálin azonban nem használta ki az adott pillanatban a németek gyengeségét, így Hitler folytathatta különös játékát. A téli időszak alatt egy kicsit javult a lőszergyártás területén a helyzet Németországban, és 1940 májusában Hitler megsemmisítő csapást mért Franciaországra. Elegendő lőszer volt. Ha Sztálin 1940-ben megtámadta volna Németországot, akkor Németország semmit sem tehetett volna a támadással szemben, mert a német ipart még mindig nem állították át a háborús gazdasági körülmények közötti termelésre. Aztán jött a „csata Angliáért”: a német légierő háborúban állt, a német ipar nem. A végén Hitler megtámadta a Szovjetuniót. És ekkor óriási szerencséje volt: közvetlenül a határ mögött óriási szovjet tartalékokat zsákmányolt. Ezek nélkül nem tudott volna eljutni Moszkva kapujáig. Mi már tudjuk, hogy miért helyeztette át Zsukov a stratégiai tartalékokat a nyugati határokhoz. Sztálin tartalékainak a zsákmányolása nagy sikert jelentett Hitler számára; ennek ellenére gondolnia kellett volna arra, hogy saját

iparának gyártását a háború követelményeihez igazítsa. Hitler azonban nem sietett ezzel. Komoly problémát jelentett az Oroszországban folytatott háború, amely a német hadsereget egy eddig ismeretlen mértékű lőszer felhasználásra kényszerítette. A gyártás még megközelítőleg sem elégítette ki a hadsereg igényeit. B. Müller-Hillebrand vezérőrnagy egész oldalakat töltött meg könyvében égbekiáltó statisztikai adatokkal. Ragadjunk ki véletlenszerűen egypár számot: 1941 októberében a Wermacht a Vörös Hadsereg elleni elkeseredett harcokban 561.000 darab 75 mm-es gránátot használt el, ugyanebben az időszakban azonban az ipar csak 76.000 darabot gyártott. Decemberben ugyanebből a kaliberből 494.000 gránátot használtak el, az ipartól csak 18.000-et kaptak. (Müller-Hillebrand: i. m., 3. kötet, 43. o.) Ez nem sokáig mehetett így tovább. Egyedül az a körülmény mentette meg a Wermachtot, hogy ebben az időben a Vörös Hadsereg kenyéren és vízen élt. Sztálin azon volt, hogy a lehető leggyorsabban új ipart taposson ki a semmiből, miközben a német tábornokok arról győzködték Hitlert, hogy el kellene kezdeni a német ipar mozgósítását. Hitler csak szavakban rajongott a „vaj helyett ágyút” jelszóért. 1941. november 29-én F. Todt, fegyverkezési és lőszergyártási miniszter azt mondta Hitlernek, hogy a háborút katonailag és fegyverkezésgazdaságilag már elveszítették. (K. Reinhardt: A fordulat Moszkva előtt. Stuttgart 1972, 184. o., hivatkozással K-H. Ludwig: A német légvédelmi rakéták a II. világháborúban című művére., Hadtörténeti Közlemények, 1969, 1. szám 89. o.) F. Todt ebben a pillanatban még nem tudta, hogy egy héttel később Sztálin elkezdi grandiózus téli offenzíváját. Abban a hitben éltek, hogy Sztálin ereje kimerült. Anélkül, hogy a helyzet bizarr voltát ismerte volna, még az oroszok téli offenzívájának az elkezdése előtt a miniszter riadót fújt, és azt követelte Hitlertől, hogy keresse a háború befejezésének az útját. Ez a háború semmi jót nem ígért Németország számára. Hitlernek azonban nem volt sürgős. 1941. decemberében súlyos harcokra került sor a Vörös Hadsereg és a német seregek között, és Hitler hadat üzent az

Egyesült Államoknak. Most azután már végre el kellett volna kezdenie az ipar átállítását a hadigazdaságra. Hitler azonban továbbra is kivárt. Csak 1942 januárjában döntött az átállításról. Sztálin és Hitler között abban van a különbség, hogy Hitler már az elején belebonyolódott egy egész világ elleni háborúba, két évig harcolt, és csak utána kezdte el az ipar átállítását a háborús gazdaság követelményeire. Sztálin éppen fordítva cselekedett. Minden erejével azon volt, hogy a Szovjetunió háborúba lépésének időpontját halogassa. De az ipar mozgósítását és a hadigazdaságra való átállítását már 1939 januárjában elkezdte.

EGY PÁRT CSIZMÁBAN „Közülük senki nem látta azoknak a szervezési előkészületeknek az igazi nagyságát, melyet a főtitkár apparátusával elvégeztetett.” (A. Antonov-Ovszejenko: Egy zsarnok portréja. 1980, 46. o.)

1. Sztálin csizmában és félkatonai ruhában járt. Pártja utánozta a vezért: mindenki csizmát és félkatonai ruházatot hordott. Ha egy pillantást vetünk Kirov, Malenkov és Kaganovics fotóira, mindez világossá válik. A párt nem csak külsejében emlékeztetett a hadseregre. Sztálin következőképpen magyarázta el a felépítését: „Pártunk, ha a vezetőség felépítésére gondolok, a legfelső vezetői szinten körülbelül 3.000-4.000 vezetőből áll. Ők úgyszólván pártunk tábornoki karát képezik. Ehhez jön még a középső szinten 30.000-40.000 vezető. Ők képezik a párt tisztjeiből álló hadtestet. Ezután a párt alsó parancsnoki állománya következik, mintegy 100.000-150.000 fő. Ők bizonyos fokig pártunk altisztjei.” (Pravda, 1937. március 29.) A párt a kölcsönösség elve alapján reagált: „Sztálin elvtárs a világforradalom marsallja.” (Pravda, 1940. augusztus 18. 3. o.) A 30-as években felvirágzott a párt: a vérveszteségek jót tettek neki, enélkül elszuvasodott volna. 1938 végén befejeződött a nagy tisztogatási akció a pártban, és a felvirágzó pártra új korszak köszöntött. Ez az új korszak a XVIII. pártkongresszussal kezdődött. Néhány nyugati történész ezt a kongresszust kendőzetlenül a háborúra való előkészület kongresszusának nevezi. Ez igaz egy kis kiegészítő pontosítással: ez „felszabadító” háborúra való előkészület volt. Mindazok, akik ezekben a napokban megjelent Pravdában lapoztak, meg tudják erősíteni: minden a háborúról szól benne, de egyetlen szó sem esik honvédő háborúról. Ha egyáltalán beszélnek is honvédelemről, azt csak egy megelőző csapás értelmében teszik, és olyan összefüggésben, hogy a háborút villámgyorsan az ellenség területére kell áthelyezni. A pártkongresszuson megtartott beszédektől igen rövid és közvetlen út vezetett a tettekig. A pártstruktúra, amely a Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaságok körzeti, kerületi, városi, területi bizottságaiból és Központi Bizottságból állt, egyúttal az államigazgatás struktúráját képezte. 1939 elején a pártszervezet

minden szintjén, kezdve a körzeti, illetve városi kerületi bizottságokkal és aztán tovább, egészen a felső szintig katonai ügyosztályokat hoztak létre. Ezeken a katonai ügyosztályokon keresztül ellenőrizte a párt a háborús előkészületek folyamatát. A katonai ügyosztályok határozták meg és ellenőrizték a mozgósítási tartalékok rendelkezésre állását, az ipar, a mezőgazdaság és a szállításügy háborús gazdaságra való átállítását. Katonai ügyosztályain keresztül irányította a párt a lakosság háborúra való felkészítésének bonyolult és fáradságos folyamatát. A párton belül a korábbinál sokkal jobban hallható lett a tisztek csizmájának csikorgása, valamint a tábornoki kardbojtoknak a suhogása. A párt divatdiktátorai a szürkészöldet javasolták, terepzubbonyt és az egyenruhához tartozó kendőt. Megerősödött a párt és a hadsereg összevonása: a sokat ígérő, többre hivatott tiszteket a pártbizottságokba küldték dolgozni, pártfunkcionáriusokat helyeztek a Vörös Hadseregbe. A legfelsőbb csúcson, a párt Központi Bizottságában nagyon sok helyet tartottak fenn a hadseregből jött tisztek számára. 1939 elején a hadseregtől, a haditengerészettől és a fegyverkezési iparból parancsnokok egész falkája került a Központi Bizottságba. Nem sokkal később, 1941 elején még egyszer feltöltötték tábornokokkal és admirális okkal a Központi Bizottságot. Egyre nehezebb volt felismerni a párt és a Vörös Hadsereg közötti határt: a párt irányította a fegyveres erők felépítését, a párt Központi Bizottságának az ülésein tábornokok ültek. 1939. május 7-én a Vörös Munkás és Paraszt Hadsereg PolitikaiKatonai Akadémiáját (a tulajdonképpeni feladata mellett) a Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosságának a parancsára megbízták a magasrangú pártfunkcionáriusok katonai átképzésével. A kisebb kaliberű pártelvtársak a katonai körzetekben, hadseregekben, hadtestekben és hadosztályokban katonai kiképző tanfolyamokon vettek részt. 1939. augusztus 29-én a Politikai Bizottság határozatot hozott „4.000 kommunista kiválasztására a Vörös Munkás és Paraszt Hadsereg Politikai munkájában való részvételre”. A Politikai Bizottságban távolba látó elvtársak ültek: már akkor elkezdték a kommunisták mozgósítását, még mielőtt erre az

Szovjetunió* Legfelsőbb Tanácsa hivatalosan kiadta volna az ukázt. Ez érdekes megfigyeléshez vezet: mivel augusztus 23-án alá írták Hitlerrel a megnemtámadási szerződést, logikus lenne, ha a szerződésnek megfelelően nem mozgósítanák a hadsereg számára a kommunistákat, hanem éppen az ellenkezője történne, nem vonultatnának be közülük ezreket a Vörös Hadseregbe, hanem éppen a hadseregből való elbocsátásuk lett volna elvárható.

2. A 4.000-es szám irritáló: nem sok. Emögött a szerény szám mögött azonban igen aggasztó folyamatok rejtőznek. Itt nem a közönséges, ha úgy tetszik, mezei kommunistákról van szó. Azt a munkást, aki gürcölt, és merő ostobaságból lépett be a pártba, a hadügy behívóparancsával vonultatták be. 1939-ben körülbelül 180.000 kommunista volt a Vörös Hadseregben, 1941 nyarán már 560.800. Két éven belül legalább 380.000 mezei kommunistát vonultattak be. Ehhez nem volt szükség a Politikai Bizottság határozatára. A Politikai Bizottság határozata alapján nem az egyszerű kommunistákat hívták be, hanem az úgynevezett felelős pártfunkcionáriusokat, azaz a pártnómenklatúrát. Ezek a hájas, jól táplált elvtársak valóban olyan nagy nyereséget jelentenek a hadsereg számára? Nem parancsnokok, nem katonák, hanem a közigazgatásban dolgozó bürokraták; egyáltalán megéri figyelmet szentelni ezeknek a satnya kváziharcosoknak? Úgy vélem, igen. Végül is nem azért küldik őket harcba, hogy fegyverrel a kezükben harcoljanak, hanem politikai feladatok elvégzésére. A legalsó szint, ahová ebben az időben politikai tisztet küldtek, a század volt. Ha 4.000 kommunistát század szinten pártmunkára delegáltak volna, akkor 4.000 új századot kellett volna felállítani. Gazdasági megfontolásokból azonban már 1939-ben beterjesztették, hogy század szinten szüntessék meg a politikai tiszt pozícióját. A javaslatot elfogadták és 1940-ben a századoknál elkezdték a politikai tisztek leépítését. A továbbiakban már csak zászlóalj, illetve az afölötti szinteken dolgoztak politikai tisztek. Nézzük meg ennek a leépítésnek a következményeit egy példán: L. M. Szandalov vezérezredes leír egy apró részletet a Vörös Hadsereg titkos mozgósításának általános képéről. Csak egy kis epizódról van szó, a szovjet-német határ alig figyelemre méltó darabjáról, amelynek a közelében négy géppuskás tüzérségi zászlóalj tartózkodik, egyenként 350-400 fővel. Néhány feltűnésmentes intézkedést vezetnek be, és nemsokára ezen a szakaszon már nem 4, hanem 5 zászlóalj teljesít szolgálatot, – de ezen zászlóaljak mindegyike 1.500 katonából áll. (Hadtörténeti

Folyóirat, 1988, 11. szám, 7. o.) Ezen a szakaszon korábban 1.4001.600 katona volt, és egyszerre 7.500 lett (jóllehet mindössze egyetlen zászlóaljjal bővült). Ez ideig 20 politikai tiszt volt (4 fő zászlóalj szinten, és 16 fő század szinten), most 5. A titokban történt újjászervezés következtében a katonák száma megötszöröződött, a politikai tisztek száma ezzel szemben egynegyedére zsugorodott, mivel mindegyik zászlóaljban csak egy politikai tiszt maradt. A másik tizenötöt megspórolták. Ők most 15 új zászlóalj felállításánál találhattak munkát, amelyek összereje már 22.500 fő volt. Ez az eljárás jellemzi az egész Vörös Hadsereget: a csapatok száma gyorsan nő, de ezzel egyidejűleg a politikai tisztek helye felszabadul. Igen rövid időn belül munkát találnak számukra az új zászlóaljaknál, századoknál, ezredeknél, hadosztályoknál, hadtesteknél és hadseregeknél. Ezenkívül gyorstalpaló tanfolyamokon a politikai iskolákban új politikai tisztek ezreit képezik ki. A magasabb rangú politikai tisztek kiképzése a politikai katonai akadémiákon folyik. A Vörös Hadsereg azonban olyan viharos gyorsasággal növekszik, hogy nem elegendő a politikai tisztek száma, és ezért a korábban kiképzett tartalékos politikai tisztek ezrei kapnak behívót. 1941 elején például 11.000-en. (A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának története 1941-1945, 1. kötet, 461. o.) Tartalékos politikai tiszteket azonban már az előző két évben is bevonultattak. (Vajon hány új zászlóaljat tudtak velük részelemeikből egységessé összegyúrni?) A tartalékosokat természetesen nem a Politikai Bizottság határozata alapján hívták be. Most azonban elhatározza a Politikai Bizottság, hogy pótlólagosan saját nómenklatúrájából funkcionáriusok ezreit küldi a Vörös Hadseregbe. Ha az ember mindezt figyelembe veszi, akkor igen elgondolkodtató képet kap az eseményekről.

3. Természetesen a nómenklatúra által a Vörös Hadseregbe helyezett politikai tiszteket nem a zászlóaljakhoz, és feltehetően nem is az ezredekhez helyezték. A már meglévő, illetve az újonnan felállított hadosztályok, hadtestek, hadseregek és frontok politikai szervezetét erősítették. A pártnómenklatúrából a Vörös Hadseregbe szolgálatra irányított közigazgatási szakembereknek azonban nem csak ez az egyetlen, és nem is ez a tulajdonképpeni feladata. A párt nem olyan ostoba, hogy hadseregben vezetői posztokat akart volna betöltetni velük. Más feladatra szánták őket: a hadseregek és a frontok katonai tanácsainál különleges rendeltetésű csapatokat állítanak fel, az Osznaz-t. Azt már tudjuk, hogy az NKVD gépesített Osznazlövészhadosztályait az újonnan elfoglalt területek szovjetesítésére állították fel. (Lásd. Szuvorov: A Jégtörő, 85. o.) Az NKVD Osznazhadosztálya bármely tetszés szerinti területen helyreállíthatja a forradalmi rendet, a közigazgatási munkákat, azonban ezen a területen csak professzionális közigazgatási szakemberek tudják elvégezni. Éppen e célból képeznek ki különleges rendeltetésű csapatokat. A Politikai Bizottságnak a 4.000 kommunista bevonultatásáról szóló határozata augusztus 29-én született. Rá 19 napra a Vörös Hadsereg bevonult Lengyelországba. A „felszabadított” lengyel területeken az új kommunista adminisztráció olyan jól dolgozott, mint egy tehetséges mester kezében működő gép. Észtország, Litvánia és Lettország „felszabadításánál” sem volt semmilyen probléma. Másképpen volt ez Finnországban, ezért ott nem is a különleges rendeltetésű pártmunkások csapatára volt ott szükség, illetve szükség volt rájuk, de nem teljes létszámban.

4. A tábornoki csizmák eközben már nemcsak a kerületi és területi felelős pártfunkcionáriusok lábán csikorognak. A Politikai Bizottság tagjai is csikorgó tábornoki csizmában jelennek meg. Van egy nagyszerű felvétel: 1939. szeptember 29-én Hruscsov rangjelzés nélküli tábornoki egyenruhában a San folyó keleti partjáról, a „felszabadított” lengyel területről a folyó másik, Hitler által „felszabadított” oldalra tekint át. Hruscsovot túlbuzgó népbiztosai veszik körül. Szolgálati beosztása szerint az Ukrán Front Katonai Tanácsának tagja. Ő volt az, aki a különleges feladattal megbízott csapatok fölött rendelkezett. A front parancsnoka I. Tyulenyev volt. Hruscsov feladatai: Tyulenyev ellenőrzése, a hozzá beosztott népbiztosok vezetése, a „felszabadított” országban a „boldog élet” megteremtése. Hruscsov vidáman és félelem nélkül néz át a folyó túlpartjára, ahol a németek vannak. Tyulenyev hadseregtábornok emlékszik rá, hogy mit mondott Hruscsov ebben a történelmi pillanatban. Egyszerű és érthető szavak voltak: „A mi hadseregünk felszabadító hadsereg, és ennek tudatával kell átitatva lenni minden harcosnak és parancsnoknak nálunk. Ez kell, hogy diktálja viselkedésüket a lengyel területen. Nos, és a németek… – Nyikita Szergejevics vidáman kacsintott. Nem mi fogjuk számukra szabályozni, hogy hogyan viselkedjenek. Ha nem a józan ész győzedelmeskedik náluk, akkor magukra vessenek!” (I. Tyulenyev: Három háború után. Moszkva, 1960, 132. o.) Ezek a mondatok még Hruscsov életében megjelentek nyomtatásban, amikor hatalmon volt; Hruscsov nem cáfolta az elmondottakat, és a cenzúrája sem töröltette. Azt, hogy a felszabadító hadsereg hogyan viselkedett és mi vezette lengyel területen, láthatják a lengyel tisztek tömegsírjain. Mindez a kommunista párt, a „döntő irányító és vezető erő” tiszti csizmáiban parádézók parancsára történt. A vidám, derűs Hruscsov az új szovjet-német határon egyáltalán nem a védekezésről beszél, hanem a fasizmus elleni eljövendő megtorló csapásról: nyugodtan folytassák csak bűnös tevékenységüket, mi leszünk majd a bíráik… Hruscsov szavai semmi eredetit nem tartalmaznak. Színtiszta marxizmus-leninizmus-trockizmus-sztálinizmus az egész. Marxot

aztán igazán nem szükséges idézni. Engelsszel folytatott egész levelezését ez az eszme hatja át: hagyjátok, hogy gaztetteket kövessenek el, minél többet, annál jobb. Lenin ugyanezt a motívumot emeli ki: „Maradjon csak a burzsoázia saját szörnyűségeinél. Minél megátalkodottabb brutalitás és könyörtelenség történik részükről, annál hamarabb eljön a győztes proletár forradalom napja.” (Pravda, 1918. augusztus 22., 37. kötet, 59. o.) Marxnak és Leninnek ezt a gondolatmenetét Trockij újra és újra idézi, éspedig nem általánosságban az ellenség tekintetében, hanem konkrétan a német fasizmusra vonatkoztatva: „Az Európai Szovjet Egyesült Államok az egyetlen igazi megoldás arra, hogy az európai szétdaraboltságból megtaláljuk a kiutat, amely szétdaraboltság nemcsak Németországot, hanem egész Európát teljes gazdasági és kulturális összeomlással fenyegeti. A szociáldemokrata munkások és a dolgozó tömegek szemében minél inkább agresszornak minősülnek a fasiszták, mi pedig védőnek, annál jobbak lesznek az esélyeink.” (Az ellenzék bulletinje, 17/18. szám, 1930. november/december, 53. o.) Világos a gondolatmenet: ha Európát nem lehet Egyesült Szovjet Európává összekovácsolni, akkor nyomor és dekadencia vár rá, a fasiszták csak nyugodtan támadjanak elsőként… Mindez Hitler hatalomra kerülése előtt hangzott el, éspedig éppen a német fasizmusra való utalással. Trockijnak voltak ugyan nézeteltérései Sztálinnal és Sztálin udvaroncaival, de csak részletkérdésekben. A forradalom jégtörőjének központi eszméje nála éppoly világosan kifejezésre kerül, mint Leninnél és Sztálinnál. A kommunista párt nemhiába húzott fel 1939 augusztusában bőrcsizmát és volt egy hónappal később a San folyó partján, nem is szándékozott azt újra lehúzni. Hruscsov 1939 szeptemberében csak azt mondta, amit előtte már a marxizmus-leninizmus alapítói megfogalmaztak. A különbség csupán abban van, hogy Hruscsov nem dolgozószobája csendjében beszélt erről, hanem a német határnál.

5. 1940. március 13-án a Politikai Bizottság határozatot hozott a „pártbizottságok funkcionáriusainak katonai átképzéséről és új elnevezésükről, valamint a Vörös Munkás és Paraszt Hadseregbe történő behívásuk végrehajtásáról”. Természetesen ebben az időben szigorúan titkos volt ez a határozat. Csak 1969-ben hozták részlegesen nyilvánosságra. (A Szovjetunió Kommunista Pártja és a Szovjetunió hadserege. Dokumentumok 1917-1968. Moszkva, 1969, 296-297. o.) Ennek a határozatnak az alapján a „Szovjetunió Kommunista Párt ja Központi Bizottságának apparátusában, a Honvédelmi Népbiztosságon és a Haditengerészeti Népbiztosságon lévő felelős funkcionáriusokat név szerint összeírták, és a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága Hadkiegészítő Igazgatóságának javaslata alapján behívták őket a Vörös Munkás és Paraszt Hadseregbe illetve a Vörös Munkás és Paraszt Hadsereg haditengerészetéhez.” A Politikai Bizottság határozatának 4. pontja előírja a Honvédelmi Népbiztosság számára, hogy a „pártbizottságok funkcionáriusai az új elnevezéseket valamint katonai rendfokozatokat kapjanak”. Jepisev hadseregtábornok arról számol be, hogy egyetlen évben körülbelül 40.000 pártfunkcionáriust képeztek át. (Jepisev: A párt és a hadsereg. Moszkva, 1980, 163. o.) Mindez a legnagyobb csendben történt, anélkül, hogy bármi is a nyilvánosság elé került volna. A párt egész vezérkara teljesítette az átképzést, katonai rendfokozatot kaptak, és az egész nómenklatúra név szerint bekerült a hadsereg adattárába. Bármelyik pártvezért, kezdve a „Központi Bizottság felelős funkcionáriusával”, bármikor behívhatta a Vörös Hadsereg, feltéve természetesen, hogy előzőleg megszerezték Sztálin elvtárs hozzájárulását. Sztálin elvtárs nem szokta megtagadni hozzájárulását.

6. A nómenklatúra funkcionáriusait egyenként, de néha kisebb, vagy közepes nagyságú csoportokban hívták be. Kívülről nézve semmi sem tűnik fel: hol itt hívtak be egyet, hol egy másik helyen. Aztán hirtelen 1941. június 7-én jön a Politikai Bizottság határozata „3.700 kommunista kiválasztásáról politikai feladatok elvégzésére a Vörös Munkás és Paraszt Hadseregben”. Ebben az időszakban vonják össze a német és román határnál a szovjet csapatokat, ugyanúgy, ahogyan 1939 augusztusában ezt a lengyel határnál tették. 1939-ben a Vörös Hadsereg 19 nappal azután, hogy a határozat a nómenklatúrának a Vörös Munkás és Paraszt Hadseregbe történő behívásáról megszületett, csapást indított. Ugyanaz a történet játszódik le. Számoljunk csak az új határozat napjától 19 napot, és eljutunk 1941. július 6-ához. Ezt a dátumot már korábban is említettem (Szuvorov: i. m., 429. o.). Ezen a napon kellene elkezdenie a Vörös Hadseregnek Németország és Románia ellen a támadást. Tizenkilenc nap, – ez nem véletlen. Az ezt megelőző és ezt követő napokra már korábban részletes terveket dolgoztak ki. Az idő visszaszámlálása olyan, mint egy rakéta indítása előtti időszak. Kész terv alapján több száz különböző hadműveletet és akciót hajtanak végre, és ebben a diagramban mindegyiknek meg van adva a pontos időpont ja. Ezeknek a számításoknak és terveknek az alapján az „M-19” napon (azaz 1941. június 17-én) a párt nómenklatúrát a hadsereghez kell irányítani. Ezt a fajta, napokra lebontott visszaszámlálási mechanizmust már hadgyakorlatokon, illetve az előző „felszabadító akció”-knál részletesen kidolgozták. 1941 júniusában újraindították. Az Európa alá elhelyezett aknák felrobbantási napjának elkezdődött a visszaszámlálása… Ezt a határozatot ugyanúgy, mint a többi ilyen jellegűt, szigorúan titokban tartották. Létezéséről csak évekkel a háború befejezése után szereztünk tudomást. Akkor is csak címszavakban, maga a szöveg titkos maradt. Ettől függetlenül egy kicsivel több került nyilvánosságra a behívásokkal kapcsolatban, mint 1939 augusztusában a 4.000 kommunista kiemeléséről. Így például tudjuk, hogy a behívottak között volt a Dnyepropetrovszki

Fegyveripari Területi Bizottság titkára is, Leonyid Brezsnyev. Brezsnyev 1941. június 22-ének reggelén jelentkezett be felvételre a Vörös Hadseregbe. Kérését haladéktalanul teljesítették. Ilyen kérés teljesítéséhez legalábbis a Központi Bizottság döntésére volt szükség. Lehet kételkedni abban, hogy június 22-én, vasárnap reggel ilyen gyors döntést hozott volna a Központi Bizottság. Az a tempó, ahogy Brezsnyev sorsáról döntöttek, csak úgy magyarázható, ha erről a kérdésről már korábban döntés született. Június 22-én Brezsnyev csak megerősítést kapott arra nézve, hogy a korábban kiadott utasításoknak megfelelően cselekedjen. Brezsnyev a Déli Front Katonai Tanácsában kapott feladatot. A Déli Front megalakításáról született döntést Sztálin 1941. június 21-én megerősítette, de az előkészítési munkálatokat már jóval előbb elkezdték. Engem különösen érdekelt a Déli Front. Azért hozták létre, hogy megtámadja Romániát, és elfoglalja a ploiesti kőolajmezőket. A front parancsnokának ugyanazt az Iván Tyulenyevet nevezte ki, akivel Hruscsov 1939 szeptemberében az új német határon a jövő Európájáról eszmét cserélt. 1941 nyarán Tyulenyevnek már öt tábornoki csillaga volt. A lengyelországi „felszabadító hadjárat”-ban már bizonyított; most új feladat állt előtte, Románia.

7. 1939-ben és 1941-ben a Vörös Hadsereg „felszabadító hadjárat”ainak előkészületei egy és ugyanazon program szerint történtek. Az igaz, hogy Hitler 1941-ben megelőző csapást mért a Szovjetunióra, és így nem következett be a szovjet hadjárat. 1941-ben azonban ugyanúgy, mint 1939-ben, a frontok katonai tanácsainál a párt bürokratákból felállították a különleges rendeltetésű csapatokat, az Osznaz-egységeket. Feladatuk a szovjetizálás véghezvitelében volt. A német támadás után több hónapig munka nélkül maradtak az Osznaz-csapatok. (Saját területen zajló honvédő háborúban nem volt szükség rájuk.) Amikor már végérvényesen világossá vált, hogy nem kerül sor „felszabadító háború”-ra, feloszlatták a különleges rendeltetésű csapatokat. A pártbéli közigazgatási szakemberek számára más bevetési lehetőségeket találtak a Vörös Hadseregen belül. Számomra különösen érdekesek voltak a szovjetizálásra kijelölt csapatok, és egy levéltárban megtaláltam a Déli Front Katonai Tanácsa Osznaz-csapatának egy listáját. Ehhez a csapathoz tartozott a többi között Leonyid Iljics Brezsnyev is, a Szovjetunió jövendőbeli főtitkára és marsallja. Kétségbeejtő helyzet állt elő: lehetetlenség volt megszerezni a levéltárból egy másolatot, mivel ez a dokumentum nem szerepelt az általam megadott vizsgálatok témakörében, amelyeket az éber szemek elől elrejtendő félrevezető manőverként megadtam. Ki akartam tépni ezt az oldalt. Ebben a helyzetben a lelkiismeretem sem tiltakozott, a dokumentum úgy is, különösebb utasítás nélkül is száz évre eltemetődik a levéltár porában, és nyilván senkinek sem lenne belőle haszna, miközben én talán meg tudom mutatni az embereknek. Mégsem téptem ki ezt az oldalt, és sok éven át bánkódtam rajta, magamat szidtam gyávaságom és határozatlanságom miatt. Ha ugyanis valaki anélkül, hogy bizonyítani tudná, elmesélné, hogy Brezsnyev a felelős pártfunkcionáriusok azon csapatához tartozott, akiknek Romániában be kellett volna vezetniük a „boldog életet”, ugyan ki hinné már el? Brezsnyevnek a 70-es évek elején nyilvánvalóan nem állt szándékában egyfajta önéletrajzot írni, de ha még ez is lett volna az

eset, aligha remélhettük volna, hogy emlékezne az Osznazcsapatra. Később mégis megjelent Brezsnyev memoárja. Reménykedve vettem kezembe a könyvet: talán említést tesz a különleges rendeltetésű csapatról. De nem, nem emlékezett. Négy további év telt el, és aztán egy pompázatosan színes kötetet adtak ki: A tizennyolcadik a hazáért vívott harcokban. A 18. hadsereg hadi útja. (Moszkva, 1982). A könyv teljesen nyilvánvalóan azzal a szándékkal íródott, hogy elnyerje Brezsnyev tetszését. Még Brezsnyev életében megjelent, és átment mind a katonai, mind pedig a Központi Bizottság cenzúráján. Fehéren és feketén az olvasható a 11. oldalon: „1941. szeptember közepéig Leonyid Iljics a Déli Front Katonai Tanácsánál a különleges rendeltetésű csapatok tagja volt.” Brezsnyev nem sokkal ezután a másvilágra távozott. A ll. oldalt csak kevesen olvasták. Maga a könyv nem lett bestseller: enélkül is torkig volt az ember a szeretett Leonyid Iljics önéletrajzával. Én magam inkább azon a véleményen vagyok, hogy az ember néha egy mégoly unalmas önéletrajzban is egészen meglepő és érdekes információkra bukkanhat. Az angolban van egy olyan szólásmondás „dressed to kill”. Átvitt értelemben használják. A Szovjetunió Kommunista Párt ja háború előtti éveinek leírásakor ezt a kifejezést nyugodtan használhatjuk a szó valódi jelentésében. A kommunista párt félkatonai szervezetből egy teljesen katonai szervezetté alakult. A legfelső, a középső és az alsó szinteken lévő pártvezetőket – Sztálint és Hruscsovot, valamit az akkor még alig ismert Brezsnyevet is beleértve – behívták és beléptették a „felszabadító háború”-ba.

A VÉGSŐKIG „Sztálin különleges képességekkel megáldott stratéga volt, ő maga tervezte a történelmet, fenomenális taktikus volt, aki győzelmeit idegen zászló alatt és más kezével szervezte.” (Avtorhanov: A pártokrácia eredete. Frankfurt a. M., 1973, 356. o.)

1. Egyetlen ember volt, akit Sztálin keresztnévvel és apai névvel szólított meg. Ezt az férfit Borisz Mihajlovics Saposnyikovnak hívták, katonai rangja szerint a Szovjetunió marsallja, szolgálati beosztása alapján pedig vezérkari főnök volt. Mindenki mást Jezsov elvtársnak, Berija elvtársnak, Malenkov elvtársnak, Zsdanov elvtársnak szólított. Saposnyikov kiemelt helyzetét Sztálin már korábban is hangsúlyozta, akkor, amikor Saposnyikov még nem kapott marsalli rangot, és még nem volt a vezérkar főnöke. A marsallokat Sztálin elvtársnak szólította, Tuhacsevszkij, Blücher, Jegorov elvtársnak. Saposnyikovot azonban, aki még nem töltött be ilyen magas rangot, barátságosan és emberien szólította meg. N. G. Kuznyecov, a Szovjetunió flottaadmirálisa így ír erről: „Sztálin senkit sem szólított keresztnevén és apai nevén. Még szűkebb környezetben sem nevezte vendégeit családnevükön, feltétlenül hozzáfűzte az »elvtárs« szót. Őt magát is így szólították: »Sztálin elvtárs«. Ha valaki, aki nem ismerte ezt a szokást, például A. A. Zsdanovra való utalással azt mondta: »Andrej Alekszandrovicsnak az a véleménye… «, akkor Sztálin, aki természetesen kitalálta, hogy kiről is volt szó, azonnal megkérdezte: »És ki az az Andrej Alekszandrovics?« Kivételt a szabály alól csak B. M. Saposnyikov képezett. Őt mindig Borisz Mihajlovicsként szólította meg.” (N. G. Kuznyecov: Az előestén. Moszkva, 1966, 280. o.) Saposnyikov különleges helyzete egyszerűen megmagyarázható. Ő volt a szerzője A hadsereg agya című könyvnek, amely a vezérkar munkamódszerét taglalta. 1929-ben jelent meg a harmadik, az utolsó rész, és egészen addig, amíg a szovjet hadsereg létezett, minden szovjet tiszt és tábornok számára ez a munka volt a kézikönyv. Lenin íróasztalán A tömegek pszichológiája feküdt, Sztálin asztalán azonban egy kicsi, ezüstös repülőgépmodell állt, azzal a felirattal, hogy „Sztálin útvonala”, mellette pedig Saposnyikov könyve feküdt: A hadsereg agya. Saposnyikov könyvének a sikere az anyag egzakt ábrázolásában, a kristálytiszta bizonyítás levezetésében rejlett. Saposnyikov rendelkezett azzal a művészettel, hogy a

legbonyolultabb problémákat is képes volt egyszerűen, mindenki számára érthető nyelven megfogalmazni. A könyv fő erőssége a harmadik, záró részben van. Ebben a mozgósítás kérdéseivel foglalkozik. Nagyon hálátlan feladat idegen munkát saját szavakkal összefoglalni, és ez annál inkább így van, amikor egy kimagasló hadtörténész munkáiról van szó. Mégis elkerülhetetlen számomra, hogy ne foglalkozzam ezzel a munkával, Saposnyikov elmélete ugyanis a kulcsa annak, hogy a történések további menetét, beleértve a II. világháborút, összes következményeivel együtt, megértsük. Ez az elmélet egyszerű, érthető, logikus és kétségkívül helytálló volt. Sztálin megértette, felismerte a jelentőségét, és stratégiája alapelemévé tette. Ez az oka annak, hogy Saposnyikov valamint hívei és ellenségei munkáinak olvasása közben, ha gondolatmenetüket követjük, akkor megértjük Sztálin azon sakkhúzásait is, amelyek az első pillanatban felfoghatatlannak és megmagyarázhatatlannak látszanak.

2. Ha Saposnyikovnak a mozgósítással kapcsolatos elméletéből a legfontosabb tényezőket kiemeljük, hogy laikusok számára is érthetőek legyenek, akkor a lényeg a következőkben foglalható össze: 1. Ahhoz, hogy egy háborút sikeresen lehessen befejezni, nemcsak a hadsereg erőfeszítéseire van szükség, hanem az egész ország, az egész lakosság, az egész ipar, az egész közlekedésügy, az egész mezőgazdaság stb. erőfeszítéseire is. 2. Egy országot éppúgy nem lehet permanens és teljes háborús készültségben tartani, mint ahogy az ember sem képes állandóan mindkét kezében pisztolyt tartani. Ha mégis így tesz, annak az lesz a következménye, hogy semmi mást nem tud csinálni. Következésképpen: egy ország sem képes állandó háborús készültségben létezni, és nem koncentrálhat ja teljes erejét egy háború előkészítésére. Ha ezt teszi, azaz a társadalom minden erejét huzamosan egy háború előkészítésére összpontosítja, azzal tönkreteszi az országot. Ezért békeidőben a haderő és a fegyverkezési ipar csak minimumot fogyaszthat az ország összerejéből. Az országot, lakosságát, az adminisztrációt, az ipart, a közlekedés ügyet, a mezőgazdaságot, a hírközlésügyet, az ideológiai apparátust stb. azonban optimális ütemben és optimális teljességben kell felkészíteni arra, hogy a békés körülményekből az átmenet elkezdődjön a háborús körülmények közötti életbe, működésbe. 3. A mozgósítás azt jelenti, hogy az egész országot át kell állítani a béke helyzetből a háborús helyzetbe. A mozgósítás visszafordíthatatlan és visszavonhatatlan folyamat. Ha képszerűen fejezzük ki, akkor a mozgósítás olyan helyzetnek felel meg, mint amikor a kéz lefele már

elmozdult, előrántotta volna a tokjából a pisztolyt és a felhúzott fegyvert az ellenségre irányította volna. 4. A mozgósítás és a háború elválaszthatatlanul össze van kötve egymással. Ha a pisztolyt már előhúzták és felhúzott kakassal az ellenfélre irányul, akkor lőni is kell. Amint a saját mozgósítás elkezdődött, az ellenség is kiadja saját országában a mozgósítási parancsot. Ha az egyik a pisztolyhoz nyúl, hogy az ellenfélre szegezze, akkor a másik is pisztolyt ránt, és a kihívóra céloz, miközben azon van, hogy legalább a másodperc törtrészével megelőzze a másikat. Aki elszalasztja a másodpercnek ezt a töredékét, azt megölik. 5. A mozgósítással nem szabad játszani: aki túl gyakran nyúl fegyverhez, és felhúzott kakassal a szomszédjára céloz vele, annak számára rossz vége lesz az ügynek. 6. Ha valaki elhatározta magát a mozgósításra, a kijelölt úton szilárd léptekkel végig kell menni, azaz el kell kezdeni a háborút. 7. Részleges mozgósítás nincs. A mozgósítás olyan folyamat, amely a várandóssághoz hasonló. Egy asszony nem tud csak egy kicsit várandós lenni. A kérdés úgy szól: igen vagy nem. Ezt a kérdést az államnak is fel kell tennie magának: átállítjuk-e az egész államapparátust, iparunkat, a közlekedésügyet, a hadsereget, a lakosságot és minden állami forrást a háborús követelményekre, vagy nem. Ezeket a gondolatokat különböző szerzők különböző következtetések levonásával már megfogalmazták. B. M. Saposnyikov csupán annyiban különbözik elődeitől, hogy rendkívül világosan, szabatosan és az abszolút érvényesség igényével fogalmazta meg azokat: „A mozgósítás nem csupán a háború jele, hanem már maga a háború. Ha a kormány rendelkezik a mozgósítás kihirdetéséről, ez gyakorlatilag a hadüzenettel egyenlő.” (…) „A mai körülmények között annak az államnak, amelyik kihirdeti a mozgósítást, előzőleg szilárd elhatározásra kell jutnia, hogy háborút

akar folytatni.” (…) „Az általános mozgósításon azt az állapotot értjük, amelyből már nincs visszaút a békés helyzethez való visszatéréshez.” (…) „Számunkra a mozgósítás célszerű formáját csak az jelentheti, ha az általános mozgósítás mindazon erők és eszközök bevetésével történik, amelyek szükségesek a győzelem kivívásához.” A könyv azzal a döntő magyarázattal zárul: „A mozgósítás háborút jelent, más értelmezése számunkra elképzelhetetlen.”

3. Sztálin nemcsak hogy osztotta Saposnyikov nézeteit, ő maga is ezen a véleményen volt. Nem tett különbséget a tekintetben, hogy a hatalom megragadásának a folyamata saját országában, vagy szomszédos országban történik-e. Tudta, hogy hogyan kell megszereznie saját országában a hatalmat, és felkészült arra, hogy a szomszédos országokban is magához ragadja azt. Ezt a tudását nem leplezte. Épp ellenkezőleg, a tömegek tulajdonává tette. 1924ben, mikor a szverdlovszki egyetemen az A leninizmus alapjairól címmel előadást tartott, Leninre való hivatkozással arra utalt, hogy a hatalom megragadásánál nem lehet félszívvel játékokba belemenni. Vagy akarjuk a hatalmat, vagy nem akarjuk. Ha már elkezdtük az ügyet, akkor végig is kell vinni. Mindez Niccolo Machiavelli megfontolásaival is összecseng: vagy halálos csapást mérünk, vagy bele se fogjunk; ez azt jelenti, hogy végig kell vinni a dolgot, köztes megoldások a politikában és a stratégiában nem léteznek. Mindez Saposnyikov megfontolásaival is összhangban van: vagy nem mozgósítunk, vagy keresztül visszük az általános mozgósítást, és elkezdjük a háborút, valamiféle részleges mozgósítás és közbülső állomás nem lehetséges. Az a férfi is, aki a vadnyugaton nem olvasta Machiavellit, nagyon jól tudta, hogy a tréfa kedvéért nem szabad fegyvert rántani: a fegyver vagy a tokban marad, vagy elő kellett rántania és le kellett adnia a halálos lövést. Ez az oka annak, hogy Sztálin nem csupán mondja, hogy amint egy nagy ügyben megtörténik a döntés, azt véghez is kell vinni, hanem ezeket a szavakat nyomtatott szövegben még ki is emelte. (Sztálin összes művei, 6. kötet, 158. o.) Sztálin nemcsak szavakban, hanem minden tervében a végsőkig elment. Hosszú ideig látszólag közömbösen nézte az orosz falu gazdagodását, amely úgy tűnt, hogy kikerül az ellenőrzése alól. A gazdagság függetlenséget jelent. Úgy látszott, hogy ez sem foglalkoztatja különösebben. Aztán mégis elhatározta magát egy nagy akcióra: a falut térdre kell kényszeríteni, még akkor is, ha közben el kellene törni a gerincét. És térdre kényszeríti. Megroppantja a gerincét. Ezt az évet „a nagy áttörés évé”-nek nevezte.

Hosszú ideig látszólag nem különösebben érdekelte a hadsereg sem. Aztán elhatározta, hogy a Vörös Hadsereget ellenőrzése alá vonja. És ebben is a végsőkig elment. Tovább már nem mehetett. Amikor Sztálin elhatározta, hogy kiirtja az ellenzéket, ezt a tervét is konzekvensen hajtotta végre, és politikai ellenségei megsemmisítését győzedelmesen zárta le, amikor a jégcsákány Trockij koponyájába fúródott. A nagy tisztogatás lezárása után Sztálin érdeklődése kifele irányult. 1939 augusztusában döntést hozott.

A LEGKEDVEZŐBB VÁLTOZAT „A meglepetés hatásának olyan letaglózónak kell lennie, hogy megfossza az ellenséget védelme megszervezésének anyagi lehetőségétől. Másképp fogalmazva, a háború kezdetét egy fülsiketítő, mindent maga alá gyűrő csapásnak kell jellemeznie.” (G. Sz. Isszerszon dandárparancsnok: A harc új formái. Moszkva, 1940)

1. Békeidőben egy állam haderejének számszerűségben nem szabad meghaladnia az össznépesség 1%-át. A kritikus határ közeledtével vagy annak meghaladásával elkezd recsegni-ropogni a gazdaság, a növekedés tempója csökken, az állam elszegényedik, veszít erejéből, és végül kiszorul a világban korábban játszott vezető szerepéből. Az orosz birodalom lakossága az első világháború kezdetekor 180.000.000 fő volt. Békeidőben a hadsereg számszerű ereje 1.423.000 főből állt. Az egész világon ez volt a legnagyobb hadsereg, amelyet egy állam békeidőben fenntartott. Meg kell hagyni azonban, hogy a kormány felismerte, milyen veszélyekkel járna a haderő további felduzzasztása. A hadsereg nemcsak másfél millió egészséges és erős munkaerőt vont el a gazdaságtól, hanem ezenfelül – és ez a döntő – a munkaerőből fogyasztót csinált. Egy katonát etetni és öltöztetni kell, egy katonának zsoldot és egészségügyi ellátást kell kapnia, meg kell teremteni számára a szórakozást és kikapcsolódást, kaszárnyákat kell építeni neki, és mindenekelőtt fel kell fegyverezni. Ezer katona számára ezernyi fegyverkovács, tudós, tervezőmérnök, technikus, kohó-és gépipari munkás, bányász, közlekedésben és távközlésben, parasztgazdaságban és állattenyésztésben dolgozó munkaerő szükséges. Egymillió főből álló hadsereg katonái számára több millió ember dolgozik a hadseregen kívül. Őket kivonják az építő jellegű munkafolyamatokból, és a rombolás számára állítják őket munkába. De ezeket az embereket is etetni és öltöztetni kell, számukra is szükség van közlekedési eszközökre és lakásokra, bért és nyugdíjat kell fizetni nekik. Ha tehát egymillió katonából álló hadsereget tartunk fenn, akkor a társadalom nyakába varrunk egyidejűleg több millió éhes szájat, akik a háború követelményeiért a haditervezésre való áttérés alapján dolgoznak.

2. A háborúba lépés legkedvezőbb változata, ha a háborús cselekményeket váratlan megsemmisítő csapással indítjuk. Ahhoz, hogy ilyen csapást mérhessünk egy erős ellenségre, nem elegendő az a létszám, amelyet békeidőben tartunk fenn, még akkor sem, ha ennek számszerű ereje majdnem másfél millió főből álló csapatokat és tisztet ölel fel. Ez elég lehet egy meglepetés erejére építő támadáshoz, de nem elég a megsemmisítő erejű csapáshoz. Ha már a háború elkezdése előtt kihirdetik a mozgósítást és fokozzák a hadsereg erejét, ezzel felijesztik az ellenséget. Bármilyen erőteljes is legyen a támadó csapás, a meglepetés ereje elvész. Ha azonban békeidőben állandó jelleggel 4-5 milliós főből álló hadsereget tartanak fenn, az állam tönkremegy és „saját magát győzi le”. Az I. világháború kezdete előtt minden hadseregben azon törték a fejüket a tábornokok, hogyan is lehetne mindezt egy kalap alá vonni: nagy hadsereggel rendelkezni úgy, hogy az állam ne menjen tönkre, és ne riasszuk fel az ellenséget. Végső soron senki sem tudta a választ, hogy ez hogyan is lenne összeegyeztethető, és a nagy európai államok háborúba lépése meglehetősen egységes séma alapján történt: 1. A kormány kihirdette a mozgósítást és kinyilvánította, hogy az ország háborúban áll. 2. A seregeket békeidőbeli erősségben a határoknál bontakoztatták ki, és ott jelenlétükkel biztosították az országon belül a mozgósítást (időnként a mozgósítást korlátozott célkitűzésekkel támadó hadműveletekkel vagy lovassági rohamokkal álcázták, amelyeket az ellenség közeli hátországi térségében folytattak.) 3. Az általános mozgósítás kihirdetése után a hadseregek létszáma felduzzadt, számszerű erejük a többszörösére nőtt, és 2-3 héttel később az időközben teljeskörűen mozgósított hadseregek fő hadereje elkezdte a határ közelében az első csatározásokat.

Ugyanígy kezdődött az orosz hadsereg számára az L világháború. Az általános mozgósítás kihirdetése után három héttel a katonákból és tisztekből álló hadsereg hadereje elérte az 5.338.000 főt. A meglepetés ereje azonban elveszett. A háború folyamán további milliókat vonultattak be a zászlók alá, és a hadsereg számszerű ereje állandóan nőtt. Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában, NagyBritanniában és Franciaországban a mozgósítás lefolyása csak részletkérdésekben tért el ettől, alapjában véve azonban egyik országnak sem sikerült egy, a meglepetés erejére épülő megsemmisítő csapást mérni az ellenségre: a mozgósítás a háború kezdeti szakaszában a legértékesebb első heteket vette igénybe, és ezáltal a váratlanság hatását megakadályozta.

3. Helyezzük magunkat a Vörös Munkás és Paraszt Hadsereg vezérkarának visszhangzó folyosójára, valamikor az 1925-ös évben. A stratégák előtt az a feladat áll, hogy készítsenek elő egy világháborút, amely – ahogyan azt Frunze elvtárs kifejezte – „a világforradalom feladatait véghezviszi”. Nem volt egyszerű az a feladat, amellyel a stratégák konfrontálódtak: figyelembe véve mindazokat a hibákat, amelyeket az L világháború kezdeti szakaszában az összes hadsereg elkövetett, olyan intézkedések előkészületeit kellett megtervezni ük az új háborúval kapcsolatban, amelyek sem az államot nem viszik csődhelyzetbe, sem az ellenség figyelmét nem keltik fel, úgy kellett azonban felállítaniuk a haderőt, hogy annak első csapása a meglepetés erejére épüljön, és ugyanakkor megsemmisítő is legyen. Kidolgoztak egy új elméleti tervet a háború elkezdésére, amely a következőket látta legfontosabbnak: 1. A mozgósítás folyamatát két részre osztják: a titkos és a nyílt mozgósításra. 2. Az első, titkos szakasz egészen a háború megkezdéséig tart. Ebben az időszakban kell átállítani az egész államapparátust, a büntetőszerveket, az ipart, a kormány, az államapparátus, a katonaság kommunikációs rendszerét valamint a közlekedésügyet a háborús feltételekre; a hadsereg számszerű erejét 5 millió főre kell emelni. 3. Álcázás céljából a mozgósítás első titkos szakaszának két évig kell tartania, ezenkívül helyi konfliktusok kirobbantásával is el kell vonni az ellenség figyelmét, úgy, hogy az a benyomása legyen, hogy az ország hadigazdaságra történő átállításának ez a tulajdonképpeni és egyetlen oka. 4. A titkos mozgósítási szakasz egy meglepetésszerűen kivitelezett megsemmisítő csapással zárul, amely időszak egybeesik a mozgósítás második, nyílt szakaszának az elkezdésével, amelynek folyamán néhány napon belül

további 6 millió fő bevonultatása történik, mégpedig egyrészt a veszteségek kiegyenlítésére, másrészt pedig új hadosztályok, hadtestek és hadseregek feltöltésére, amelyeket az elért bevetési készenlét mértékének alapján vetnek be. Mindezek után a háború folyamán további 9 millió főt hívnak be a Vörös Hadseregbe. 5. A mozgósítás biztosítása a Második, Harmadik és további Stratégiai Lépcsők számára nem a határnál történő passzív várakozás alapján történik, hanem az Első Stratégiai Lépcső megsemmisítő csapásokat mér az ellenségre, és nagy erővel nyomul előre az ellenség területére.

4. Ebben a sémában minden egyszerű és világos. Egy dolog kivételével. Hogyan kellene már a háború elkezdése előtt két évvel bevezetni a titkos mozgósítást, ha még nem tudjuk a háború kitörésének az időpontját? A szovjet stratégák erre a kérdésre is megtalálták a választ: nem szabad, hogy az események folyamata irányítsa az embert, nem szabad megvárni, hogy a háború spontán, egy általunk ismeretlen időpontban törjön ki, ezt az időpontot meg kell tervezni, és meg kell határozni a háború kitörésének a pillanatát. Ha mi tudjuk, hogy mikor kezdődik a háború, ellenségeink azonban nem tudják, akkor a mozgósítást nem a háború kezdeti szakaszában kell végrehajtanunk, hanem már előtte. Titokban. Ebben az esetben már a háborút megelőző időszakban megtehetjük a mozgósítási intézkedések legnagyobb részét olyan módon, hogy nem a harci cselekmények kitörésekor kezdődik csak el a mozgósítás, hanem addigra már le is zárul. A Vörös Hadseregben a parancsnoki állomány krémjét a Frunze Katonai Akadémián képezték ki. Idézzük csak emlékezetünkbe annak a férfinak a nézeteit, akinek a nevét viseli: „Az a véleményem, hogy a támadás már azáltal is hatással van az ellenfél pszichológiájára, hogy az erősebb akarat nyilvánul meg benne.” (…) „Az az oldal, amelyik magához ragadta a kezdeményezést, amelyik a meglepetés erejével rendelkezik, nagyon gyakran aláássa az ellenfél akaratát, és éppen ezáltal, kedvezőbb kiindulási helyzetet teremt saját számára.” (…) „Maga a támadás erősíti a támadó oldalt, és jobb esélyt biztosít a siker elérésére.” (M. V. Frunze: Válogatott művek, 2. kötet, 47-49. o.) És mindez csak véletlenszerűen kiragadott három mondat a munkák tömegéből. Aki akarja, kosárszámra találhat és gyűjthet össze hasonló kijelentéseket, és nemcsak Frunzénál, hanem a többi között Leninnél, Trockijnál, Sztálinnál, Zinovjevnél, Kamenyevnél, Buharinnál, Vorosilovnál, Saposnyikovnál. Ha ezekben a könyvekben szóba is kerül a védekezés, ez sajátos módszerrel történő védekezés: az ellenség területére mért

váratlan megsemmisítő csapás, hogy ezáltal Oroszországot és a világforradalom ügyét védjék.

HOL ÉPÜLJENEK A LŐPORGYÁRAK? „1941 végéig körülbelül 25.000 vagonnyi lőszerveszteség volt.” (A szovjet haderők hátországi szolgálatainak kibontakoztatása 1919-1988. Moszkva, 1989, 119. o.)

1. Sztálin Lőszeripari Népbiztossága azonnal és energikusan nekilátott a munkának. Néhány szám ezzel kapcsolatban: 1939-ben 936.000.000 puskatöltényt gyártottak, 2.246.000 gránátvető lőszert, 5.208.000 könnyű kaliberű gránátot, 6.034.000 nehéz kaliberű gránátot. Nem akarunk elsietett következtetéseket levonni, és nem mondjuk azt, hogy ez nem sok: 1939 az építés éve. Mindezeket a gránátokat és töltényeket régi, már meglévő gyárakban gyártották. A Lőszeripari Népbiztosság felállítása épphogy csak megtörtént. Az volt a feladata, hogy megteremtse azokat az előfeltételeket, amelyek alapján rövid időn belül a már meglévő gyártási kapacitáshoz újak csatlakozhattak, amelyek nemcsak kiegészítik a meglévőket, hanem sokszorosan túlszárnyalják azokat. Felötlik a kérdés, hogy hol kell létrehozni az új töltény-, lőpor-, gránát-és hüvelygyárakat. A lőszeripar telephelyének a kérdése igen szorosan összefügg egy jövőbeli háború jellegének a kérdésével. Ha Sztálin úgy gondolta, hogy szent honvédő háborút folytat, ha határait akarta védeni, akkor az új lőszergyáraknak a Volga mögött kellett épülniük. Ott teljes biztonságban lesznek: sem a harckocsik, sem az ellenség repülőgépei nem férhetnek hozzájuk. Ha Sztálin nem bízott saját erőiben, ahogy ezt megkísérlik elhitetni velünk, ha félt Hitlertől, ha fennállt annak a veszélye, hogy a Vörös Hadsereg nem tudja tartani a határt, és visszavonul, akkor a Lőszeripari Népbiztosság új üzemeit nem a Volga mögé kell telepíteni, hanem még távolabbra, az Urálba: ott megvolt a szükséges nyersanyag, létezett kielégítő ipari és energiabázis, ott abszolút biztonságban lennének a gyárak. Még abban az esetben is, ha az ellenség óriási területeket nyerne, ipari bázisunk sértetlen maradna, és Hitler megtapasztalhatná, hogy mire is képes egy megsebzett medve. Elméletileg azonban sem az első, sem a második variációt nem mérlegelték. Nem volt rá ok. A Vörös Hadseregnek nem állt szándékában visszavonulni, mint ahogy az ország határait sem szándékozott tartani. Ha Sztálinnak csak az járt volna a fejében,

hogy saját területét védje, akkor csupán csak le kellett volna mondania egy II. világháború kirobbantásáról.

2. Sztálin tervei szerint a Vörös Hadseregnek a kivérzett, háborútól legyengült Európába kell bevonulnia. A Vörös Hadsereg átlépné a határt, azonban a lőszergyáraknak és az összes többi üzemnek, mint például a harckocsigyártó helyeknek, a tüzérség és egyéb fegyvernem számára gyártó üzemeknek egyre távolabb és távolabb kell maradniuk a front mögött. Képzeljük el, hogy a Vörös Hadseregnek szüksége van közepes mennyiségű lőszerutánpótlásra, feltételezzük, hogy 100.000 vagy 200.000 tonnára. Hogy kerülne ez a mennyiség az Uráltól a nyugati határra? Egy standard katonai vonatba 900 tonna fér. Számoljuk ki, hány vonatra és hány vagonra, hány mozdonyra van szükség 100.000200.000 tonna elszállításához? Nézzük hány napot jelentene mindez a mozdonyvezető és a teljes vasúti személyzet számára, mennyi szenet tüzelnének el. Adjuk még hozzá, hogy mennyi őrszemélyzet szükséges kísérőként, és mindez hány napon keresztül. Ráadásul nemcsak gránátokat szállítanak vasúton, a sínek tele lesznek zsúfolva csapatokkal, műhelyszerelvény-és kórházvonatokkal, kazánkocsikkal stb. egyszóval, ha támadást készítenek elő, akkor több 100.000 tonnányi muníció és minden egyéb szállításának álcázva kell történnie, és az álcázást többek között az útvonal rövidítésével lehet elérni. Ideális esetben a gyártási hely a határ közelében van. Akkor nem kell a katonavonatnak teljes gőzzel, napokon keresztül az egész országon végigmennie, hanem csak pár órára van szüksége a szállításhoz. Ebben az esetben csökken a szállítási kapacitással kapcsolatos követelmény is: az egyes vonatok átfutási ideje a többszörösére gyorsul. Ez tehermentesíti az ország belsejében a vágányokat, és felszabadulnak más létfontosságú szállítmányok célba juttatására. Így tehát elhatározták, hogy az új lőszergyárakat nem a Volga túloldalán, és nem is az Urálban építik fel, hanem a határhoz közeli helyeken. Olyan közel, amennyire csak a fémkohászati bázis lehetővé tette. Ezért épültek ezek a gyárak Zaporozsjében, Dnyepropetrovszkban, Harkovban, Krivoj Rogban, Leningrádban.

3. Ezeknek a lőszergyáraknak a termékkibocsátása állandóan emelkedett, és a lőszeripar falánk népbiztossága bekebelezte az állam színesfémtartalékát: ólmot, rezet, nikkelt, krómot, higanyt. Minél több színesfémet használtak fel lőszer előállításra, annál kevesebb maradt a többi iparág számára. Fel kellett tenni a kérdést, hogy meddig mehet ez így. További kérdést vetett fel a lőszerek elhelyezése. Az iskolában mindegyikünk megtanulta a következő feladatnak a megoldását: egy edényt csövön keresztül feltöltünk folyadékkal, amely egyidejűleg egy másik csövön keresztül lefolyik. Ilyen feladatokra bukkanhatunk a múlt matematikakönyveiben, sőt már a híres Magnickij-féle tankönyvben is, amelyből Nagy Katalin idejében, és még utána is tanítottak. Sztálin is, katonai vezetői is, a politikusok és közgazdászok is valaha diákok voltak, és meg kellett oldaniuk ilyen feladatokat: egy csövön betöltjük, és egy másikon keresztül elvezetjük. 1939-ben ugyanezen feladat előtt állnak: a Vörös Hadseregnek bizonyos mennyiségű munícióra volt szüksége a kiképzés és „felszabadító” háborúk számára, valamint azért, hogy „testvéri segítség”-et nyújtson Spanyolországnak, Mongóliának, Kínának. Ha a lőszergyártás mennyisége a felhasználás mennyiségével egyenlő, akkor nincs probléma; de, ha a gyártáskibocsátás meghaladja a szükségletet, akkor az áruterítési kapacitás rövidesen kimerül, minden edény tele lesz. A tüzérségi raktárak befogadóképessége és a felhasználás ismeretes. Egy egyszerű számtani művelettel ki lehet számítani, hogy mikor kell fellépnie a túlcsordulás állapotának. Mi tehát a teendő? Új tárolási kapacitást kell létrehozni? Az nem olyan egyszerű. Képzeljék csak el, azzal a feladattal bíznák meg önöket, hogy mondjuk egymillió tonna gránát elhelyezésére építsenek raktárakat. Ha a raktárakban és a bunkerokban a nedvességtartalom csak egy picit is meghaladja a megállapított optimális százalékot, korrózió lép fel, és nedves lesz a lőpor. Mit tesz ilyen esetben Sztálin elvtárs és hűséges tanulója, Berija azzal, aki felelős az építésért? Ha azonban a hőmérséklet egy picit is magasabb a megengedettnél, akkor a levegő nemcsak, hogy

egy picit száraz, hanem elég egy katona csizmájának a sarokvasa ahhoz, hogy szikra keletkezzen… A lőszerraktárakat nem szabad összezsúfolni, nem lehetnek városok és gyárak közelében, hanem azoktól lehetőleg messzebb kell őket felépíteni, ott, ahová nem vezetnek szilárd útburkolatú utak. Összefoglalva: lőszertároló bunkerek építésével nem lehet megoldani ezt a problémát. Még ha folyton további bunkereket építenének is, azok is hamar megtelnének, mert többet töltenének bele, mint amennyi el tud fogyni. Azonban egyre többet és többet öntöttek beléjük: a közvetlenül a Lőszeripari Népbiztosságnak alárendelt üzemeken kívül más népbiztosságok számára még további 235 üzemet vontak be a gyártásba. (A II. világháború története. 2. kötet, 190. o.) Az egyébként is óriási Lőszeripari Népbiztosságtól függetlenül, 1941 januárjában felállították a lőpor-, töltény-, hüvely-és gránátgyárak (Glavbojepripaszsztroj) főigazgatóságát. Ennek a monstrumnak az ellenőrzése alá tartozott 23 építőipari tröszt. És mindezt, jegyezzük meg, nem lőszerdepók építésére hozták létre, hanem új lőszergyártó üzemek felépítésére. A Glavbojepripaszsztroj őrületes tempóban új gyártási helyeket hozott létre, és ezeket a Lőszeripari Népbiztosság rendelkezésére bocsátotta. Gondolkodjunk el ilyen nagy mennyiség gyártásának a céljáról.

4. 1941 áprilisában a Vörös Hadsereg tüzérségi főosztálya kiadta az utasítást, hogy a Lőszeripari Népbiztosság gyártmányait szállítsák a nyugati államhatárhoz, és ott a földön raktározzák. (Katonai és Haditengerészeti Központi Levéltár, Fonds 136) Olvasóim kérdezzék csak meg fronton szolgált katonáktól, hogy mit is jelent mindez. Jóllehet a Kreml-közeli történészeknek el kell ismerniük, hogy Sztálin támadást készített elő, el kell ismerniük, hogy Európa leigázása volt a cél, mégis azt mondják, hogy ezt a támadást csak 1942-ben valósíthatta volna meg. Ekkor meg kellene kérdeznünk ezeket a történészeket, hogy egy bizonyos mennyiségű muníciót, példának okáért 500.000 tormát lehet-e szabad ég alatt az őszi esőzések idején, télen a hó alatt és a tavaszi iszapos sárban tárolni? Nem lehetséges. Ennyit mi is tudunk. Sztálin butább volt, mint mi? 1941-ben a lőszereknek a csupasz földön tárolása a bizonyítéka annak, hogy mennyire elhatározott volt a szovjet vezetés a tekintetben, hogy 1941-ben elkezdjék a háborút; ennek a ténynek bármi egyéb fajta értelmezése elképzelhetetlen. További nagy mennyiségű gránátot katonai vonatokban tartottak készenlétben a határnál. Ez nagyon drága formája a raktározásnak, és ráadásul meglehetősen bizonytalan: hogy lehet egy tehervagonban a hőmérsékletet és a nedvességtartamot ellenőrzés alatt tartani? Ha a szovjet tábornokoknak a határ biztosítása lett volna a szándékuk, akkor kirakodtatták volna a vasúti kocsikat, és kiosztották volna a lőszertartalékokat a csapatoknak. Ha visszavonulást terveztek volna, akkor rákapcsolták volna a szerelvényekre a mozdonyt, és a lőszerszállító vonatokat lehetőleg minél messzebb küldték volna a határoktól. A határnál csak a minimális mennyiséget lett volna szabad visszatartani. Ezzel szemben ha előrenyomulást terveztek a kommunisták, akkor pontosan úgy kellett cselekedni, ahogy történt: készenlétben kellett tartani a vagonokban a gránátokat, és a határoknál fel kellett sorakoztatni 170.000 utászt a megfelelő műszaki eszközökkel, azért, hogy a keskenyebb nyugat-európai síntávolságot át tudják állítani a szélesebb szovjet normákra.

Mindez megtörtént a határoknál: ott álltak az utászok és az átállításhoz szükséges eszközök.

5. A háborúban a Vörös Hadsereg a világ legerősebb tüzérségével rendelkezett. Ezt a tüzérséget jól vetették be, azaz óriási méretű összpontosításban a keskeny áttörési vonalakon álcázták, és a meglepetésszerű tüzelési előkészületeket végzett. A bevetésre került harckocsizókat megerősítették 24 lövészezreddel, amelyeket 36 tüzérezred támogatott, és így sikerült a védelmet felszakítaniuk. Rokosszovszkij kilométerenként 135 löveget koncentrált, a főcsapás irányában pedig a lövegek sűrűsége elérte a kilométerenkénti 167et. A háború folyamán a tüzérség, páncélosok, gyalogság és a légierők koncentrációja állandóan nőtt. A háború végén egy tüzérségi csapás erejének a kiszámításánál a szovjet vezérkarnál egy kilotonna volt a mértékegység. A szovjet tüzérség már az atomkorszak fegyvereinek a nyelvhasználatára állt át. A „VisztulaOdera” hadműveletnél a szovjet vezetés 34.500 löveget és gránátvetőt vetett be. Ezeket nem egyformán osztották el a fronton, hanem az áttörési szakaszokra koncentrálták. A 3. gárdaezred frontszakaszán például a lövegek sűrűsége elérte a 420 darab/km-t. A tüzérségi előkészületek időtartama egyre inkább rövidült, a támadás ereje azonban nőtt. Ugyanennél a hadműveletnél az 5. rohamhadsereg frontszakaszán a tüzérségi előkészületeket 55 perc időtartamra tervezték. A művelet jól kezdődött, 25 perc után azonban leállították. 25 percen belül 23.000 tonna lőszert használtak el. Az áttörési frontszakasz minden kilométerét 15.200 közepes és nagy kaliberű gránáttal lőtték. Az áttörési szakaszokba büntetőszázadokat küldtek, ezek azonban nem ütköztek ellenállásba. Akcióik meggyőzték a vezetőséget: szükségtelen volt a tüzérségi előkészületeket folytatni, – senki sem tanúsított ellenállást. Ez már gazdaságossági kérdés volt: 30 perc nagyon fontos a háborúban, és 30.000 tonna gránátot spóroltak. Még több tüzérséget vetettek be a berlini hadműveletnél: több mint 42.000 löveget és gránátvetőt. Az áttörési szakaszokon G. K. Zsukov és I. Sz. Konyev marsall nemcsak óriási mennyiségű tüzérséget koncentrált, hanem óriási mennyiségű lőszert is. Konyev

36 km szélességben törte át a frontszakaszt. Ezen az áttörési szakaszon 8.626 löveget és gránátvetőt vetett be. Zsukov kevesebb löveget vont össze – 7.318-at –, de 30 km-es szélességben törte át a frontot; ezért volt nála a tüzérségi sűrűség nagyobb. Ezen a frontsávon a harckocsiés légihadsereg főerőit is összevonták, valamint megfelelő nagyságú gyalogságot is. A 2. rohamhadsereg 381. lövészhadosztályának a frontszakaszán állították fel a rekordot a kelet-poroszországi hadműveletben: egy frontkilométeren belül 468 löveg és gránátvető, a „Katyusá”-kat (rakéta-sorozatvető) nem számítva. A háború folyamán a Vörös Hadsereg 427 millió gránátot valamint 17 milliárd töltényt használt el. Aki szeretné, az eloszthatja ezeket a számokat a német katonák számával, és megállapíthatja, hogy hány esik egy-egy német katonára ezekből. Aztán még itt lennének a kézigránátok, repeszgránátok az utászaknák és szárnyas bombák is. Ki tudott ellenállni ennek az összpontosított csapásnak?

6. Ezen a helyen emlékezzünk arra, hogy a Szovjetunió a Lőszeripari Népbiztosság háború előtti kapacitásának csak 15%-át tudta felhasználni. Az összes többi elveszett a háború kezdeti szakaszában. Hitler meglepetésszerű támadása nemcsak a Vörös Hadsereg elit hadosztályait és légierejét semmisítette meg, nemcsak a stratégiai tartalékok estek zsákmányául a német hadseregnek, hanem azokat a területeket is elfoglalta, amelyeken a Lőszeripari Népbiztosság legújabb gyárait állították fel. Visszavonulás közben a Vörös Hadsereg vagy egyszerűen megsemmisítette saját gyárait, vagy pedig feladta őket. Némely dolgot elszállítottak; de képzeljük csak el, mit is jelent csak egyetlenegy nagyolvasztót 1.000 km-re áthelyezni, hogyan lehetséges egy határközeli erdős területről akárcsak 1.000 tonnányi grántátot is a legközelebbi vasúti pályaudvarra vinni, berakodni, és az ellenség tüzelése közepette elszállítani. A Vörös Hadsereg a háború kezdeti szakaszában nemcsak 500.000 tonna gránátot veszített el, hanem azokat az ipari üzemeket is, amelyek az új gránátokat gyárthatták volna. 1941 augusztusától novemberig a német csapatok 303 szovjet lőpor-, golyó-és gránátgyártó gyárat foglaltak el, amelyek éves gyártási mennyisége 101 millió gránáttest, 32 millió hajítógránát-test, 24 millió szárnyasbomba-test, 61 millió lövedékhüvely, 30 millió kézigránát, 93.600 tonna lőpor, 3600 tonna trotil volt. Ez a mennyiség a Lőszeripari Népbiztosság összes gyártókapacitásának 85%-át tette ki. (N. Voznyeszenszkij: A Szovjetunió hadigazdálkodása a Nagy Honvédő Háború alatt. Moszkva, 1947, 42. o.) Mindezen felül a lőszergyárakban értékes nyersanyagok tartalékait is felhalmozták: ónt, sárgarezet, ötvözött acélt. Mindez a németek kezére került, és a Vörös Hadsereg ellen vetették be. Sztálin háború előtti potenciája azonban olyan óriási volt, hogy a háború folyamán a Volga mögött, az Urálban és Szibériában teljesen új lőszeripart építettek ki, és mindazt gyártani tudták, ami azután a német csapatokra zúdult.

Hitler a meglepetés erejére épült csapást mért Sztálinra, de Sztálin a Lőszeripari Népbiztosság 15%-os gyártási kapacitására támaszkodva védekezett. A háború kimenetele ismert. Képzeljük el, mi történhetett volna, ha Hitler tovább halogatta volna a támadást, és kiszolgáltatott lett volna a Sztálin által előkészített megsemmisítő csapással szemben. Ebben az esetben Sztálin nemcsak a Lőszeripari Népbiztosság 15%-os termelési kapacitását tudta volna felhasználni, hanem a teljes 100%-ot. Hogy végződött volna akkor a II. világháború?

7. 1942-ben a Vörös Hadsereg titokban előkészítette Sztálingrádnál az ellentámadást, és végre is hajtotta. Azt mondják, hogy ettől az időponttól számítják a Szovjetunió szuperhatalommá válását. Ilyet azonban csak az mondhat, aki nem ismeri Sztálin háborús előkészületeinek az igazi méreteit. Az igaz, hogy Sztálingrád egy híres hadművelet színhelye, amelyben a gyalogság, a légi haderő, harckocsizó és tüzérségi egységek tömegei vettek részt. A stratégiai hadvezetés igazi mesterei irányították a műveleteket. Sztálingrád azonban elhalványul azzal szemben, ami 1941-ben már elő volt készítve. Sztálingrádnál igazából a tartalékosokat vetették be. Ez egyfajta improvizáció volt. 1941-ben ezzel szemben a Vörös Hadsereg elit egységeit készítették fel a támadásra, valamint kiegészítőleg tartalékosok millióit. Sztálingrádnál az ellentámadás 1.500 harckocsival történt. 1941ben ezzel szemben csak az Első Stratégiai Lépcsőben ennek a tízszerese volt tervbe véve. És ezeknek aminősége? 1941-ben a szovjet csapatok több T-34 és KV-harckocsival rendelkeztek, mint amennyit Sztálingrádnál bevetettek. Sztálingrád két oldalszárny csoportosítására felépített váratlan támadást jelentett. 1941-ben ugyanezt készítették elő, de az oldalszárnyakon a csoportosítás összehasonlíthatatlanul nagyobb és erősebb volt, ráadásul mindez fenyegető közelségben Berlinhez. A sztálingrádi hadművelethez kötődik Zsukov, Rokosszovszkij, Vaszilevszkij, Malinovszkij és Vatutyin neve. De 1941-ben is Zsukov, Rokosszovszkij, Vaszilevszkij, Malinovszkij és Vatutyin készítette elő a támadást. 1941-ben pontosan ezek a tábornokok ugyanazt készítették elő, amit aztán Sztálingrádnál vittek véghez. Véleményem szerint a Szovjetunió már 1941-ben szuperhatalom volt. 1941 nyarán Hitler meglepetésszerű támadásával szétverte ezt a szuperhatalmat. Mindaz, amit Sztálin később, a háború folyamán Sztálingrádnál és Kurszknál, Moszkva és Berlin előtt bevetett, csak töredéke az eredeti szovjet harcerőnek.

DZSINGISZ KÁN SZÁRNYAKKAL „A dolgok logikája azt kívánta, hogy nem szabad megvárnunk, míg az ellenség teljes légierejét elindítja, inkább magunkhoz kellett ragadni a levegőben a kezdeményezést, és elsőként nekünk kellett intenzív támadást indítani repülőtereik ellen…” (A. Novikov, légierő főmarsallja: Hadtörténeti Folyóirat, 1969, 1. szám, 62. o.)

1. Az „Ivanov” repülőgép névnek még egy további jelentése van. „Sztálin a következőképpen fogalmazta meg a feladatot: a gyártás szempontjából legyen nagyon egyszerű a repülőgép, hogy sokat lehessen gyártani, olyan sokat, mint ahány Ivanov nevű ember országunkban van.” (L. Kuzmina: Pável Szuhoj főkonstruktőr, Moszkva, 1983, 57. o.) A szovjet légi rekordok történetében a 30-as évek jelentették az aranykort. Emlékezzünk csak, hogy milyen óriási erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy ezeket a rekordokat felállítsák. Azokat a pilótákat, akik világrekordot értek el, a haza hősévé nevezték ki. Sztálin nagyon jól kiismerte magát a bevetési magasság, legnagyobb sebesség, hatótávolság, bombateher kérdéseiben. A rekordpszichózis csúcspontján Sztálin elrendelte az „Ivanov” fejlesztését, – ennek kellett lennie az eljövendő háború szabványrepülőgépének. Egyvalami nagyon érdekes ebben: az „Ivanov” konstruktőreitől nem követelt rekordmagasságot, rekordgyorsaságot, rekord-hatótávolságot, sőt addig soha még nem létező bombateher-szállítási lehetősége se volt fontos számára. Nem a kiváló karakterisztika elérése volt cél. Sztálin csak egyszerűséget, és megbízhatóságot követelt. Sztálinnak olyan repülőgép-konstrukció lebegett a szeme előtt, amilyent olyan mennyiségben lehet gyártani, mint a világ összes országában meglevő Összes csatagép együttes száma. Az „Ivanov” törzsszériáját 100.000-150.000 géppel kalkulálták. És ezzel elérkeztünk a dolog lényegéhez. Sztálin egy repülőgép gyártását tervezi, mégpedig addig még soha nem látott mértékű szériában. És ez nem vadászgép. Ez nem védelmi célokat szolgáló repülőgép, hanem támadásra szánt gép. Tegyük fel magunknak a kérdést: ha egy ország 100.000-150.000 könnyű bombázót gyárt, nem kell ennek a ténynek riadóztatnia a szomszédokat? Tekintsünk el inkább az ilyen jellegű kérdésektől, és ne képzeljük magunkat okosabbnak Sztálinnál. Jobban fel kellene tudni mérnünk hátsó szándékait. Neki ugyanis egyáltalán nem állt szándékában az

„Ivanov” tömeggyártását már békeidőben elkezdeni. Egyáltalán nem. A mozgósítást két szakaszra osztották: a titkos és a nyílt szakaszra. A titkos mozgósítás időszakában csak egy kis széria elkészítését tervezték (természetesen szovjet mértékek szerint), – összességében pár száz gépét. A szériát arra szánták, hogy megismerkedjenek a gyártási folyamattal, tapasztalatokat gyűjtsenek, berepüljék a gépeket, illetve kisebb konfliktusokban kipróbálják azokat. Ezeket a gépeket már alkalmazhatták az első csapásnál, különösen a mellékcsapások irányában, vagy közvetlenül igényesebb bevetési karakterisztikával rendelkező gépek mögött. Támadásunk után az „Ivanov”-ok tömeges gyártása, azaz több ezer gép gyártása kezdődne. Az „Ivanov” egyfajta láthatatlan mozgósítási tartalék volt. Ugyanúgy játszódtak le vele kapcsolatban az előzmények, mint a PPS géppisztolynál. Spagin PPS géppisztolyát a háború előtt tervezték, tesztelték, és alkalmasnak találták. Aztán kitört a háború, és minden üzemben, ahol addig ágykereteket gyártottak, minden szövetkezetben, ahol vasárut gyártottak, és minden kisebb gyárban átálltak ennek a nem bonyolult, rendkívül megbízható és igen hatékony fegyvernek az elkészítésére, amelyet azután hihetetlen mennyiségben gyártottak.

2. Egy relatíve szerény repülési tulajdonságokkal rendelkező repülőgép is szörnyű fegyver tud lenni. Vessünk egy pillantást Hitlerre. Neki is megvan a repülő sakálja, a Ju-87-es. Ez az egymotoros gép inkább vadászgéphez hasonlít, mintsem egy bombázóhoz. A személyzete két főből áll, fegyverzete gyenge, – a gép mögötti légtér biztosítására egy géppuska. A bombateher kevesebb, mint egy tonna. A Ju-87 öregebb volt, mint a Nakajima B5N, és az „Ivanov”, és ezért repülési adatai is rosszabbak voltak. Ezenkívül ahhoz a repülőgép-generációhoz tartozott, amelyik repülés közben nem húzta be a futóművet. De! Tucatnyi Ju-87-es, rajban, meglepetésre épülő támadásokat hajtott végre az alvó repterekre, és ezekkel a támadásokkal tisztára söpörték az eget. A repterekre mért első csapás után zavartalanul repültek vissza ellenséges terület fölött, és nem volt szükségük eközben rekord sebességre: kitől kellett volna a levegőben menekülniük, ki üldözte volna őket hátulról? A Ju-87 uralta Lengyelország, Norvégia és Franciaország egét. Angliában azonban ellenállásba ütköztek. Az angol reptereket lehetetlenség volt meglepetésszerűen megtámadni – nem voltak meg ennek az előfeltételei. Miután a Ju-87 néhány légitámadásban részt vett, olyan nagyok voltak ennél a géptípusnál a veszteségek, hogy parancs érkezett, miszerint többé nem vethetőek be a brit szigetek fölött. 1941 tavaszán került sor a Jugoszlávia és Görögország elleni hadjáratra. A Ju-87-esek végrehajtják a meglepetés erejére építő támadásaikat, újfent sikert érnek el, és ismét nagy becsben tartják őket. Májusban következik a Kréta elleni támadás. Itt brit csapatok vannak, mégis sikerül a meglepetésre építő csapást végrehajtani, és megint csak a Ju-87-es lesz a villámháború szimbóluma, – siker és győzelem. Júniusban került sor a szovjet repterek elleni váratlan támadásra. Egy pompás napsugaras reggelen a német Luftwaffe gondoskodik az ellenségmentes égboltról, és így már bármilyen tetszés szerinti típusú gép bevethető, semmitől sem kell tartaniuk. A szovjet tábornokok beismerik, hogy elavultnak tartották a Ju-87-est, amely mégis megszámlálhatatlanul nagy károkat okozott. A Ju-87-es

légtér fölötti uralma addig tartott, amíg újra meg nem erősödött a szovjet légi haderő. A háború második szakaszában a Ju-87-eseket egyre ritkábban vetették be bevetésre a szovjet – német fronton, végül pedig teljesen eltűntek. A keleti hadjárat folyamán „a légi uralom elvesztése hamarosan kérdésessé tette a viszonylag lassú és nehézkes Stuka kötelékek (Ju-87) bevetését”. (E. Middeldorf: Taktika az oroszországi hadjáratban. Darmstadt, 1956, 149. o.) Az „Ivanov”-ot később fejlesztették ki, mint a Ju-87-est. Teljesítményadatai is jobbak voltak, és a két gép jelentősen különbözik felépítésében. Bevetési lehetőségeiket valamint a nekik szánt szerepet nézve azonban a Ju-87-es és az „Ivanov” ikrek, ugyanannak az elgondolásnak és tervnek a gyermekei. A japán Nakajima B-5N-nek azonban vér szerinti bátyja az „Ivanov”, nemcsak az elgondolás és tervezés tekintetében, hanem alaptulajdonságaiban is. Egy viszonylag kis sebességgel rendelkező repülőgép is veszélyes lehet, mert becsületes párharcban hosszú kardra van szükség, ezzel szemben egy alvót rövid karddal is le lehet szúrni; elég hozzá egy rövid nyelű kés is. A meglepetésre épülő csapás kivitelezésére készült repülőgépeknek nem kellett kimagasló teljesítményparaméterekkel rendelkezniük. Sztálin logikája egyszerű és követhető: ha meglepetésszerűen kikapcsoljuk az ellenfél repülőtereit, és így megtisztítjuk gépeitől a légteret, akkor csak egy egyszerű, tömegesen rendelkezésre álló, erős fegyverzettel ellátott gépre van szükségünk, amelynek fő feladata támadó harckocsijaink és légideszant egységeink támogatása, valamint a védelem nélkül maradt területeken légi terror alkalmazása. És éppen egy ilyen repülőgép kifejlesztésével bízta meg Sztálin a tervezőmérnökeit. Mióta a légi haderő felbukkant, azóta állandóan nőtt a szerepe a háborúban, különösen a szárazföldi erők hadműveleteinek a támogatásánál. Évszázadunk végén, az Öbölháborúban a tüzelési feladatok 80%-át a légihaderő látta el. Ezt a tendenciát Sztálin már a 30-as években világosan felismerte.

3. Sztálin kívánalmait Pável Oszipovics Szuhoj repülőgéptervező mérnök optimálisan teljesítette. A világméretű versenynek ő maradt a győztese. 1938 augusztusában a Szuhoj által tervezett „Ivanov”BB-1 típus jelöléssel (rövid hatótávolságú bombázó 1) egyszerre két üzemben kezdték a szériagyártását. Azután elkezdték egy harmadik üzemben is gyártani, és felépítettek egy negyedik, gigantikus méretű gyárat a gyártása számára, valamint további üzemeket vontak be, ahol más repülőgéptípusokat építettek, de fel voltak készülve arra is, hogy ha a megfelelő parancs megérkezik, átálljanak az „Ivanov” gyártására. 1939 szeptemberében Szuhoj munkacsoportjából a hatékonyabb munka érdekében önálló tervezőirodát hoztak létre. 1940-ben, mikor bevezették az új típus-megjelölési rendszert, az „Ivanov” tervezőjének tiszteletére a Szu-2 nevet kapta. Ez volt az első szériában gyártott repülőgépe a XX. század egyik legnagyobb repülőgéptervező mérnökének. 1941. június 22-éig 13 légiezredet állítottak fel, amelyek mindegyikét 64 Szu-2-es géppel szerelték fel. A Szu-2 ugyanúgy, mint a többi tervezőmérnök „Ivanov”-jai több funkciós repülőgép volt: könnyűbombázó, taktikai felderítő, vadászbombázó. A felépítése rendkívül egyszerű és racionális volt. A Szu-2 minden más repülőgépnél alkalmasabb volt a tömeggyártásra. 400-600 kiló bombaterhet vitt, öt darab SKASZ géppuskával volt felszerelve, amely az akkori időkben fantasztikus tűzgyorsasággal rendelkezett. Ezen kívül fel volt szerelve még 10 darab 82, illetve 132 mm-es rakétával. A földön 375 km/h sebességet ért el, a magasban pedig 460 km/h-t. A Szu-2 dupla kormánnyal rendelkezett, egyik a pilóta, a másik pedig a mögötte ülő fedélzeti lövész, illetve navigátor számára szolgált. Ebből a típusból ezért nem volt arra szükség, hogy gyakorló gépet is építsenek belőle; mindegyik csatagépet tanulógépként is lehetett használni, és ez fordítva is igaz volt. Ez rendkívül egyszerűsítette a gép személyzetének tömeges kiképzését. A Szu-2-t bármilyen kvalifikációval rendelkező pilóta képes volt vezetni; a polgári légi közlekedés pilótái ugyanúgy, mint például a repülőklubból egy fiatal lány. A vezetéséhez se nagy nehézségi fokú műrepülés tudásra nem

volt szükség, se az éjszakai repülési körülmények uralására; arra sem volt szükség, hogy akár terepen, akár a légtérben jól tudjanak tájékozódni. A feladata nagyon egyszerű volt: felszállni a hajnali szürkületben, alakzatot felvenni, és rárepülni a célterületre…

4. És mi volt a helyzet a kísérő vadászokkal? Egy bombázót bevetés közben különösen a rövid hatótávolságú bombázót a harci terület fölött és közvetlenül az ellenség hátában – kísérő vadászoknak kell fedezni. Ha a Szu-2 gyártásával egyidejűleg megrendelték volna a megfelelő vadászgépek gyártását, hogy biztosítani tudják azokat, akkor a Szu-2-est bármilyen helyzetben lehetett volna alkalmazni, például, hogy ellentámadást vezessen az agresszor ellen, aki megtámadta a Szovjetuniót. Vadászgépeket azonban nem rendeltek szükséges mennyiségben, és éppen ezért a Szu-2-t csak akkor lehetett bevetni a háborúban, ha a Szovjetunió méri az első csapást az ellenségre, és annak légierejét semlegesíti. Enélkül a nem biztosított Szu-2-t nem lehetett alkalmazni. Ez az oka annak, hogy az a határozat, miszerint minimum 100.000 Szu-2 típusú könnyűbombázót kell gyártani, egyet jelentett azzal a határozattal, hogy a háborút az ellenség repülőtereire mért meglepetésszerű csapással kell elkezdeni. 1941 elejére Sztálin minden szükséges lépést előkészített annak érdekében, hogy ezt a meglepetés erejére építő csapást mérje az ellenség repülőtereire, a német repülőgépeket megakadályozza a felszállásban. Ilyen hadműveletek számára Sztálin elsöprő mennyiségi és minőségi fölénnyel rendelkezett. Sztálinnak volt egy egyedi páncélozott csatagépe, az Il-2 „Sturmovik”. Itt nem páncéllemezekről van szó, amelyekkel a repülőgép törzsét burkolták, hanem egy komplett páncélfülkéről. Ez volt az egyetlen páncélos repülőgép a repülés történetében, egy igazi repülő harckocsi. A páncélvédelmen kívül a repülőgépek számára kimagasló túlélési képességgel és kiváló repülőtulajdonságokkal rendelkező Il-2 erős védő fegyverzettel is el volt látva: automata ágyúk és bombák, valamint RS-82-es és RS-132-es rakétákkal. A kommunisták elismerik, hogy az Il-2 nagyszerű repülőgép volt, de azt mondják, hogy csak 249 darab volt belőle. Ez valóban így van. Hitler azonban egyetlen hasonló repülőgéppel sem rendelkezett, sőt az egész világon nem volt vele összemérhető gép. Sztálin „összesen csak” 249 Il-2-essel rendelkezett, a szovjet ipar azonban készen állt arra,

hogy bármilyen mennyiségben gyártsa. Annak ellenére, hogy a repülőgépés motorgyártó üzemek nagy részét elvesztették Hitler támadásakor, 1941 második felében nagy szériában tovább gyártották az Il-2-est. Egészen a háború végéig nem avult el, és minden idők legnagyobb csatagépeként vonult be a légi közlekedés történetébe. Az ellenség reptereinek a támadására Sztálin a Pe-2-es zuhanóbombázót szánta. Hitlernek voltak jó repülőgépei, de a döntő repülőtulajdonságokban a Pe-2-es mindegyiket túlszárnyalta. A Pe-2 legnagyobb sebessége például 30 km/h-val volt több, mint a legjobb német bombázógépé, a Ju-88-asé, és 100 km/h-val volt több, mint a He-111-es bombázóé. A kommunista propaganda megint csak azzal érvel, hogy Sztálinnak csupán 460 Pe-2 típusú zuhanóbombázó állt rendelkezésére. Ez valóban így van, és valóban nem túl sok. 1941. június 22-én azonban a szovjet-német fronton több volt belőlük, mint az összes Ju-88-asból együttvéve. A repterek támadására Hitlernek a Ju-87-es típus állt rendelkezésére, ez a villámháború szimbóluma. Ennek szovjet megfelelője a Szu-2-es volt. A Szu-2-t később fejlesztették ki, és ezért minden karakterisztikájában túlszárnyalta a Ju-87-est, mindenek előtt a sebesség és tüzelőerő tekintetében, ezenkívül páncélozott volt, ha nem is lehet páncélozottságát az Il-2-ével összehasonlítani. Június 22-én Hitlernek 290 Ju-87-ese volt a Keleti Fronton, Sztálinnak ezzel szemben 249 Il-2-ese és több mint 800 Szu-2-ese. Ezen kívül az összes típusú szovjet vadászgép az I-15től kezdve a MiG-3-ig az alvó repterekre mért első csapás számára rakétákkal volt felszerelve. Egy első csapás kivitelezésekor olyan repülőgépeket is be lehet vetni, amelyeket a kommunisták elavultnak mondanak. Így például az I-16-os vadászgép 2-3-szor nagyobb tüzelőerővel rendelkezett az ellenség bármelyik repülőgépével szemben, és ráadásul páncélozott volt. Kitűnő manőverezőképességgel bírt, rekordsebességre pedig a repterek támadásához nem volt szükség. Csak az I-16-osokból több volt a nyugati határ közelében fekvő repülőtereken, mint az összes német repülőgéptípusból együttvéve.

Közvetlenül az első csapást követően el kellett volna kezdenie a szovjet repülőgépiparnak a Szu-2 tömeggyártását. Sztálinnak szó szerint az volt a szándéka, hogy annyi könnyűbombázót kell építeni, ahány kicsi fürge lovas volt Dzsingisz kán hordáiban.

5. 1941 elejéig a szovjet repülőgép-tervezők figyelemre méltó repülőgépek egész arzenálját fejlesztették ki, Sztálint azonban mindenekelőtt a Szu-2-es érdekelte. „1940-ben és 1941 első felében megtörtént a tömeggyártásra való feltűnésmentes, de intenzív előkészület. Azokba a repülőgépszerelő műhelyekbe, amelyek a Szu-2 gyártására állnak át, a honvédelmi csapatkiegészítő hivatalok munkásokat küldenek, úgy ahogy a katonákat a frontra küldik.” (L. Kuzmina: Pável Szuhoj főkonstruktőr, 66. o.) Az első 13 repülőezred ismerkedik a gépekkel. A pilóták a civil légi közlekedésből és a repülőklubokból jönnek. Anatolij Puskin repülő altábornagy (ebben az időszakban őrnagy és az 52. repülőezred parancsnoka) így ír erről: „A Szu-2-es azért is volt nagyon jó, mert nem volt szükség repülőtérre a számára. Bármilyen sík talajon képes volt fel-és leszállni.” (Uo.: 78. o.) Ivan Psztigo repülő marsall így számol be erről: „1940 őszén Kotovszk mellett Besszarábiában felállították 211-es rövidtávolságú bombázóezredünket, Szu-2-es gépekkel felszerelve (…) A repülő igen mély hatást tett ránk. Egy bombázó, amelyik úgy néz ki, mint egy vadászgép – kicsi, kompakt, szép.” (Uo.: 67. o.) Ebben a kis rövid idézetben figyeljünk az ezred felállításának idejére és helyszínére: a Románia elleni támadásról van itt szó. Itt van a szárnyas sakálunk, amelyik felkészült, hogy a gyengébb torkának ugorjon. Ebben a régióban még egy ezred állomásozik. G. F. Szivkov, a Szovjetunió Kétszeres Hőse így számol be: „1940. december végén zárult le a 210. rövidtávolsági bombázó ezred felállítása…” Az ezredes arról is beszámol, hogy a repülő személyzet honnan származott: „A pilóták a polgári légiflottától jöttek.” (G. F. Szivkov: Legmagasabb szintű készültség. Moszkva, 1973, 42. o.) A titkos mozgósítás elérte a civil légi közlekedést is.

6. A Szu-2-es sorsa nyomorúságos volt. A Ju-87-esnek és a Nakajima B-5N-nek lehetősége volt arra, hogy meglepetésszerű támadásokban bizonyíthassanak és dicsőséget szerezzenek. Az „Ivanov”-ot azonban Hitler megakadályozta abban, hogy rendeltetésének megfelelően vethessék be. Hitler mérte a megelőző csapást a szovjet repülőterekre, és így a Szu-2-est megfosztotta attól a feladatától, amelyikre létrehozták. A Szu-2 gyártását gyorsan leállították. Honvédő háborúban nem volt rá szükség. Azok az üzemek, amelyek tömeggyártására felkészültek (például a harkovi repülőgépgyár), az ellenség kezébe kerültek. A korábban leszállított Szu-2-esek nagy veszteségeket szenvedtek: hiányoztak bevetésük alatt a kísérő vadászok. M. Lasin a Szovjetunió Hőse: „Repültem a Szu-2-essel… könnyű repülő…, gyors, fürge, hihetetlenül ellenállóképes, és nem hibásodik meg hamar… A Szu-2-es nehezen és lassan égett. Sohasem lobbant lángra égő fáklyaként.” (L. Kuzmina: i. m., 70. o.) V. I. Sztrelcsenko a Szovjetunió Hőse: „A Szu-2 még akkor sem lobbant lángra, ha az üzemanyagtartály a megsérült – ezt a CO2tűzvédelmének köszönhette.” (Uo.: 69. o.) Véleményem szerint V. B. Savrov repülőgéptervező mérnök írta meg a szovjet légi közlekedés legteljesebb és tárgyilagos történetét. Az összes többi repülőgéptervező mérnök a konkurense, ezért aztán Savrov nem szűkölködik a kritikai megjegyzésekkel sem. A Szu-2 tervezőinek azonban a hajuk szála sem görbül: „…jóllehet a Szu-2esből mindent kihoztak, ami csak lehetséges, és nem tehetünk szemrehányást alkotóinak, a repülőgép azonban a reális követelményeknek csak a háború kezdetéig felelt meg.” (Savrov: i. m., 50. o.) Más szóval kifejezve tehát minden jó volt, nem hibáztathatók a repülőgép tervezői; egészen 1941. június 21-éig megfelelt a vele szemben támasztott követelményeknek, 1941. június 22-én a hajnali szürkületben azonban megszűnt ezeknek a követelményeknek eleget tenni. Az „Ivanov”-oknak mind az idegenekkel, mind pedig saját embereivel meggyűlt a bajuk. A háborúig a Szu-2-est titoktartás

övezte, és nem szándékoztak saját vadászgépeikkel együtt bevetni. A háború kezdetén a szovjet vadászgéppilóták az „Ivanov” ismeretlen sziluettjét ellenséges repülőgépnek vélték. A. Pokriskin repülő marsall, a Szovjetunió Háromszoros Hőse, az ellenség 59 repülőgépét lőtte le. Hivatalosan. A valóságban azonban pontosan 60 gépet. Az első ugyanis egy Szu-2-es volt. A sors iróniája, hogy a háború után Pokriskin, a Katonai Akadémián ugyanabban a csoportban tanult, amelyhez az általa lelőtt Szu-2-es pilótája is tartozott: Iván Psztigo, aki rögtön őutána szintén repülő marsall lesz. A Szu-2-est tehát nem lehetett rendeltetése szerint használni. Egy példa erre: 1941 júliusában egy 50 repülőgépből álló Szu-2-es egység Rogacsovnál támadást hajt végre a Dnyeper-hídra. Ha honvédő háborúra készültünk volna fel, akkor visszavonuláskor a hidat felrobbantottuk volna, – két utász számára ez egypár percet igénybe vevő feladat. Mi azonban nem honvédő háborúra készültünk, így azután a két utász helyett Szu-2-es gépeket kellett megbízni számukra idegen feladat végrehajtásával. Egy egész ezredet. Ha azonban a légtér feletti uralom az ellenség kezében van, akkor egy rövidtávolságú bombázó-ezredet minimum egy kísérővadász ezrednek kell biztosítania. De ilyen nincs. Mit ér 50 zárt alakzatban repülő Szu-2-es, kísérővadász-fedezet nélkül? Így azután a hidat nem rombolták le, és az ezred odaveszett. Erre azután kiadták a parancsot, hogy a Szu-2-esnek már nem szabad zárt alakzatban repülni, jóllehet éppen zárt alakzatban történő repülésre szánták és tervezték. Honvédelmi háborúban szükség van vadászokra. Történt kísérlet arra, hogy a Szu-2-est vadászként vessék be. De nem vadászgép volt, hanem csak úgy nézett ki, mint egy vadász. Pilótái öngyilkos hősiességet tanúsítottak, de senki nem tanította meg őket a légi harcra, ráadásul nem olyan repülőgéppel, amilyent nem is légi harcra terveztek. A repülés történetében a világon az első és egyetlen nő Jekatyerina Szelenko volt, aki a 135. rövidtávolságú bombázóezred tagjaként, gépével belehajtott egy ellenséges gépbe. Szu-2-esével belerepült egy Me-109-esbe és zuhanásra késztette, őt magát azonban miközben megkísérelt gépével landolni, egy másik Me-109-es lelőtte. A polgári légiszállításból átkerült pilóták, fiatal

sportolók, a repülőklubból jött lányok igazi csodát vittek véghez bátorságban és hősiességben, a Szu-2-es azonban nem képezte a „nagy honvédő háború” részét, mivel egészen más háborúra tervezték. Jóllehet Hitler meghiúsította Sztálin támadását, nem volt tisztában azonban Sztálin igazi erejével, nem sejtette meg veszélyes terveit, és nem tudta, hogy milyen jól felkészült egy támadó háborúra. A Szu-2-es alig tűnt fel a háborúban, más körülmények között azonban félelmetes ellenfél lett volna. Elegendő bizonyíték áll rendelkezésre ahhoz, hogy tudjuk: a szovjet ipar tökéletesen felkészült az „Ivanov” tömeggyártására. Egy honvédő háborúban például mindenekelőtt vadászgépekre van szükség. Sz. A. Lavocskin repülőgéptervező mérnöknek a LaGG-3-as vadászgép modernizálásához sürgősen szüksége volt erős, megbízható motorra, mégpedig mérhetetlenül nagy számban. Nem probléma: az ipar képes volt a M-82-es motort bármilyen mennyiségben szállítani. A motort eredetileg a Szu-2-es típusra szánták. Az ipar nemcsak hogy fel volt készülve a gyártásra, hanem már több ezer motor volt belőlük raktáron, – szolgáld ki magad, és építsd be a gépedbe. Lavocskin beépítette, és az eredmény a híres, a pilóták által nagyon kedvelt La-5-ös vadászgép lett. A szovjet ipar felkészült sok repülőgéptípus számára SKASZ géppuskák gyártására, amelyet elsősorban a Szu-2-es gépekre szántak. Bár a Szu-2-es nem került nagy szériagyártásra, de nemhiába történt meg az ipar mozgósítása, – a repülőgépek felfegyverzése nem jelentett problémát. A szovjet ipar fel volt készülve a Szu-2-esek számára bombák tömeggyártására, és gyártotta is ezeket, de csak az Il-2-es és más gépek számára. A szovjet ipar óriási mennyiségű 82 és 132 mm-es kaliberű rakétákat tudott gyártani. Szállították is őket. Ezeket egyszerűen nemcsak a légi haderőben alkalmazták, hanem a szárazföldi tüzérségnél is. A statisztika a következő adatokat mutatja: 1941. július 1-jén a Vörös Hadseregben hét darab BM-13-as sorozatvető volt. Egy hónappal később már tizenhét. Néhány harc közben megsemmisült, de újakat gyártottak és szeptember 1-jén már 49 darab volt. Ezzel egyidejűleg egy további típus, a BM-8-as kiszállítása is elkezdődött. 1941.

október 1-jén a Vörös Hadsereg, a veszteségeket figyelmen kívül hagyva, 406 BM-8-as és BM-13-as sorozatvetővel rendelkezett. Ugyanilyen viharosan folytatódott a növekedés, és a sorozatvető rövid időn belül tömegfegyver lett. A. Kesselring vezérkari főnök tanúsítja ezt: „A »Katyusa« (vető) idegölő hatása minden német Keleti Fronton harcoló katona számára igen kellemetlen és nyomasztó emlék.” (A. Kesselring: Gondolatok a II. világháborúval kapcsolatban. Bonn, 1955, 128. o.) A visszavonulás valamint az ipari és nyersanyagbázis elvesztése ellenére sikerült a hadsereget gyorsan és teljeskörűen egy alapjában véve teljesen új fegyverzetrendszerrel felszerelni, olyannal, amilyennel a világ egyetlen más hadserege sem rendelkezett. (Sőt a háború végéig sem jelent meg sehol hasonló.) A kommunisták mindezt gazdasági csodának hívják. A csodához azonban ennek semmi köze. A szovjet ipar egészen egyszerűen a titkos mozgósítás szakaszában teljesen ráállt az „Ivanov” számára a rakéták gyártására. Az „Ivanov” felfegyverzésének a keretei között ez a fegyver sokkal hatásosabb lett volna, mivel a tüzéreknek először információkat kell kapniuk a célpontról, a pilóták azonban maguk keresik ki a célpontot. A tüzérek pár kilométernyi távolságra lövik ki a lövegeket, anélkül, hogy látnák célpontjukat. Eközben a pilóták több száz kilométert repülnek, célpontjukat és feladatuk végeredményét látják, miközben a következő támadóhullámnak mindig megvan az a lehetősége, hogy az elkezdett munkát befejezze. Az „Ivanov” elkészítését leállították, az ipar azonban milliós nagyságrendben gyártotta a lövegeket. Egészen egyszerűen a szárazföldi harc rendszeréhez igazították a gyártást. Arra a kérdésre, hogy vajon a szovjet ipar képes lett volna-e 100.000150.000 Szu-2-est gyártani, igennel kell válaszolni. Egy ilyen nagyságrendű tömeggyártást olyan előfeltételek megléte közepette tervezték, hogy az első csapást mi fogjuk végrehajtani, és senki sem fogja zavarni és akadályozni iparunkat a munkában. Hitler azonban meghiúsította Sztálin tervét. Ennek ellenére még az összes alumíniumgyártó üzem, valamint repülőgépés motorgyáraink többségének elvesztése ellenére is a Szovjetunióban a háború alatt 41 939 darab, az elkészítés technikáját illetően

összehasonlíthatatlanul bonyolultabb Il-2-es és Il-10-es repülőgéptípusok gyártására került sor. Ezenkívül több ezer más típusú repülőt is szállítottak, s ezek bonyolultabbak voltak, mint az „Ivanov”. Ha Sztálin megtámadta volna Romániát, s ezáltal megbénította volna a német ipart és a német Wehrmachtot, akkor az egész szovjet ipar zavartalanul dolgozhatott volna, és még sokkal több repülőgépet gyárthatott volna, mint ahogy azt a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között tette. Még azt a kérdést kell megválaszolni, hogy hogyan akartak ennyi pilótára szert tenni. A pilóták kiképzéséről Sztálin bőségesen gondoskodott. Az igaz: hogy ezek olyan pilóták voltak, akiket arra tanítottak, hogy ellenségmentes légtérben repüljenek. Ezeket a pilótákat olyan nagy számban képezték ki, hogy ezerszámra küldték őket 1941-ben Sztálingrád védelmére fegyverrel a kézben, hogy a gyalogságot támogassák. (Vörös Csillag, 1992. december 15.) Ilyen kvalifikációval rendelkező pilótákra honvédő háborúban nem volt szükség, ugyanúgy, ahogyan az „Ivanov”-ot sem lehetett használni. Erre azonban majd még visszatérünk.

7. A repülő Dzsingisz kán ötlete azonban nem akart meghalni; a szovjet repülőgép-tervezők nem szabadulhattak tőle. 1943-ban Dimitrij Tomasevics előrukkolt a már régen elkezdett, de aztán a német támadás, illetve az evakuálás miatt csak később elkészült föld-csatagéppel, a „Pegazus”-sal: kétmotoros gép, motorjai egyenként 140 lóerővel. Sebessége a földön 172 km/h, a levegőben azonban még kevesebb. Ez egyszemélyes gép volt, amelyben se lövész, se pedig védőfegyver nem volt. A gépet olyan anyagból gyártották, amilyen a repülőgép-építésben szokatlan volt: rétegelt falemezből, lucfenyő dúcokból, tetőbádogból és páncélacélból. A tervezők csak egyenes vonalakat használtak. Az egyszerűséghez és az olcsósághoz tartották magukat, egészen extrém módon. A repülőgépet bármelyik bútorgyár képes volt megépíteni. És természetesen tömegesen. Futószalagon. A „Pegazus” két 23 mmes gépágyút, egy nehéz géppuskát és egy 500 kilós bombaterhet tudott vinni. A pilótát páncélozással biztosították, amely nehézgépfegyverekkel, sőt 20 mm-es gránátokkal szemben is megvédte. Páncélozással biztosították az üzemanyagtartályokat és az egyéb létfontosságú részeket is. Az üzemanyagtankokat szükség esetén ki lehetett dobni. Saját tűzereje és a földről leadott lövésekkel szembeni védettsége veszélyes ellenséggé tették ezt az összes repülőgéptípus közötti legolcsóbb és legegyszerűbb típust. Pjotr Sztefanovszkij repülő vezérőrnagy volt a tesztpilóta. Ő maga életében 316-féle különböző típusú repülő szerkezetet próbált ki, közöttük az „Ivanov” különböző variációit, és a „Pegazus”-t is. Sztefanovszkij főként olyan gépekkel repült, amelyeket első ízben a határhoz első startolásuk időpontjában lehetetlennek tartották, hogy oda is érjenek. A „Pegazus” nem tartozott ebbe a kategóriába, de Sztefanovszkij nagyra értékelte. Úgy vélte ez „kolosszális szériában” gyártható repülőgép lehetne, – és nem csak honvédő háborúban! Az „Ivanov”-ok”és a „Pegazus” Európa, Afrika és India egén kergetőzhetnének, mindenesetre csak azzal a feltétellel, ha Németországot előzőleg váratlan támadás éri, és légi hadereje megsemmisül, illetve ha Romániában a szovjet hadsereg

semlegesíti a kőolajfinomítókat. Bármilyen más helyzetben használhatatlanok az „Ivanov” -ok és a „Pegazus”. Így azután soha nem jött el az ő idejük. 1939. március 10-én Sztálin a XVIII. pártkongresszuson azt mondta: „A kapitalista országok repülőgépgyártó iparában már évek óta eszeveszett verseny zajlik, és kétségkívül mindez egy elkerülhetetlen, általános katonai összeütközés legtipikusabb és legjellemzőbb momentuma.” (Pravda, 1939. március 11.) Sztálinnak igaza volt. A Nyugat országaiban valóban őrült verseny alakult ki a repülőgépgyártásban. A Nyugat néhány nagyobb államában a légi haderő számszerűleg 1.000 vagy még több géppel rendelkezett. Németország nagy előnyre tett szert. A német csatarepülő légierő 3600 harci repülőgépből állt. Sztálin számára már 1939 márciusában világos volt, hogy a csatarepülőgépek ilyen magas száma a háború elkerülhetetlenségét jelenti. Így is történt. Még ugyanebben az évben elkezdte Hitler a világuralomért folytatott harcot. Ha mi a 3600 repülőgéppel kapcsolatosan azt mondjuk, hogy „ez egy eszeveszett verseny” terméke, akkor hová soroljuk ezek után az „Ivanov” standard szériáját? Ha Hitler számára 3.600 csatagép elegendő bizonyíték arra, hogy „elkerülhetetlen egy általános katonai összeütközés”, akkor miről tanúskodik egyetlen típusból 100.000 gép gyártására tett előkészület?

A KELTETŐ „Közép-Oroszország a világforradalom tűzhelye.” (Sztálin, Pravda, 1920. november. 10.)

1. 1931. január 25-én a IX. Komszomol Kongresszus új jelszót vezetett be: „Komszomolisták a gépekre!” Nem kívánjuk végigvinni azt a gondolatsort, hogy vajon valaki a háttérben a megfelelő útmutatást adott volna a Komszomol kongresszusnak, vagy pedig a jelszót szuggerálta volna. Nem, egyáltalán nem. Az ifjú generáció képviselői saját maguk jutottak arra az elhatározásra, hogy vitorlázó illetve motoros repülőgépekkel repüljenek. Felemelő idők voltak ezek; az országban Sztálin és a többi elvtárs által szervezett éhínség szedte áldozatait, egy olyan országban, amely nemcsak magát, hanem a fél világot is táplálni tudta volna, kannibalizmusra került sor, még hullákat is fogyasztottak. Ennek ellenére ezekben a nehéz, de heroikus időkben találtak anyagi eszközt arra, hogy új repülősklubokat nyissanak, amelyekben tanulógépek százai álltak rendelkezésre. Volt pénz repülőgépvezető oktatókra, és földi őrszemélyzetre; az ejtőernyőhöz szükséges selyem; a bonyolultabb műszerek megvásárlására pedig volt devizatartalék. És az ügy mozgásba lendült. A lelkes komszomolisták szabad idejükben klubokban és az Oszoaviahim (a honvédelmet, légi és vegyi építést támogató egyesület) önkéntes társaság szekcióiban tanultak szabad idejükben, és elsajátították, ami a repülőgép kezeléséhez (és nem csak ahhoz) tartozott. A pilóták kiképzése vitorlázó repülőgépeken kezdődött; aki megtanulta, hogyan kell repülni vitorlázógéppel, az átszáll hatott motoros gépre, és a repülőklub legjobb tanulói a Komszomol ajánlására a légi haderő katonai tanintézeteibe kerültek, miközben már elméleti ismeretekkel, illetve abszolvált repülési óraszámmal rendelkeztek. De még mindig nem volt elég pilóta. Az Oszoaviahim (1927-ben alakult) azon fáradozott, hogy gyorsítsa a tempót, elkezdődjön a „tömeggyártás”, – és a Komszomol újra ezer meg ezer fiatalt küldött a repülős klubokba. Az országot egyfajta repülő-és vitorlázórepülőpszichózis borította be, amely párhuzamosan ejtőernyős pszichózissal egészült ki, és ezt erősítette. 1935. február 22-én az Őrségben (Nasztrazse) című újságban megjelent a Sztálinnak szóló jelentés: 138.416 fő kiképzett vitorlázórepülő van! A kommunista párt

és személyesen Sztálin elvtárs maga kifejezésre jutatta megelégedettségét az Oszoaviahim tevékenységével kapcsolatban, de ugyanakkor olyan értelmű kívánságok is elhangzottak, hogy nem lenne-e helyénvaló a vitorlázórepülősök tömeges kiképzését elkezdeni? Megértették az utalást. Egy év telt el az előkészületekkel, aztán a Szovjet Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága és az Oszoaviahim Központi Tanácsa 1936. március 31-én határozatot hozott „a vitorlázórepülés tömegsportjáról”. Nagyon érdekes határozat. Mindenki elolvashatja az Őrségben című újság 1936. április 16-i számában. A vitorlázók kiképzése valóban tömeges akcióvá vált országunkban. A vitorlázórepülő azonban még csak a kiindulási anyag, amelyből azután később pilótákat formálnak. 1936. december 9-én a Komszomolszkaja Pravdá-ban megjelent egy 150.000 pilóta kiképzéséről valamint az ennek a mennyiségnek megfelelő műszaki személyzetnek a kiképzéséről szóló felhívás. Természetesen ez merő véletlen, de tipikusan szovjet. 1936-ban adta ki Sztálin titkos parancsát az „Ivanov” fejlesztésére, amelyet 100.000-150.000 darabos nagyszériában kell gyártani, és ugyanebben az évben határozta el az ifjú generáció 150.000 pilóta kiképzését.

2. Az Oszoaviahim nőtt és erősödött. 1939 végén már négy tanintézettel rendelkezett instruktorok képzésére, ezenkívül 26 légi műszaki, 36 vitorlázó-és 182 repülőklubbal. Nem tudom, hogy hány repülő állt az Oszoaviahim rendelkezésére. Egy repülőklub azonban mindenekelőtt repülőtér. Nem abból indulok ki, hogy egy repülőtéren csak egyetlenegy repülőgép lett volna. Azt sem gondolom, hogy csak kettő. Miért építene bárki is repülőteret két repülőgép számára? De még abban az esetben is, ha az Oszoaviahim repülőterein egyetlen pár repülőgép állt volna, igen nagy szám jönne ki. Megvizsgálhatjuk azonban a dolgot más aspektusból is: hány tanuló-repülőgép szükséges a kiképzéshez, ha mondjuk 1.000 pilótára van szükség, és hányra, ha 150.000 pilótára? Legfőbb ideje, hogy emlékezzünk arra, hogy a Szovjetunió a győzedelmes szocializmus országa volt; ebben az államban a magántulajdont megszüntették, és ezért nem is lehetett semmiféle magánkezdeményezés. Az országban mindent államosítottak, mindent az államnak rendeltek alá, éppen ezért csak állami engedéllyel lehetett repülőterekhez jutni. A repülőgépeket is csak állami üzemekben gyártották. és egyedül az állam osztotta el őket, de ugyanígy az üzemanyagot, az emberanyagot, és minden egyebet is. Valaki az országunkban bőkezűen biztosított mindent az Oszoaviahim számára, amit ez a falánk gyermek kívánt. De az Oszoaviahim szállította is termékeit: „1941 elejére 121.000 kiképzett pilóta volt.” (Hadtörténeti folyóirat, 1984, 6. szám, 5. oldal) Talán nem teljesítették a tervet? Teljesítették. Nem az Oszoaviahim volt az egyetlen olyan szervezet, amelyik pilótákat képezett ki, sőt még csak nem is az Oszoaviahim volt a legfontosabb intézmény. Pilótákat rajta kívül még a Vörös Munkás és Paraszt Hadseregben, a Vörös Munkás és Paraszt Haditengeri Flottában és a civil légiflotta tanintézményeiben is képeztek. Ebben az időszakban a polgári légi közlekedés nagyságát tekintve nagyon szerény szektor volt. A polgári légi közlekedés fő

feladata abban állt, hogy a vezetőség az NKVD, a Hírközlési Népbiztosság és néhány más intézmény szükségleteit fedezze. Polgári utasok tömegszállításáról szó sem volt, és belátható időn belül nem számoltak vele. Az egész polgári légiflotta a háború elején 3.927 főt foglalkoztatott repülőszemélyzetként (beleértve a légikísérőket is). Ez a kicsi, de gazdag szervezet azonban nagyon fontos potenciállal rendelkezett: nemcsak pilótákat tudott kiképezni, hanem katonai repülőgép pilótákat is. És ez lett a gyakorlat. 1935. szeptember 2-án elhatározta a kormány, hogy a polgári légiflotta személyzetét és műszaki állományát ugyanolyan kritériumok alapján kell kiválasztani és felvenni a tanfolyamokra, mint amely kritériumok a légi haderő kiképzőhelyein érvényesek. Ez más szóval kifejezve azt jelenti, hogy mindazok, akiket a polgári légi közlekedés számára képeztek ki, szükség esetén bevethetőek a légi haderőnél is. 1940. november 5-én a kormány határozatot hozott, amelynek alapján a polgári légiflottát gyakorlatilag a légi haderő kisegítő szervezetévé alakította. „A polgári légiflotta főigazgatósága azt a feladatot kapta, hogy az 1941. év folyamán több ezer pilótát képezzenek ki a légi haderő iskoláinak a feltöltésén keresztül. E célból a polgári légi flotta főigazgatósága 1941 februárjától 1941 áprilisáig tucatnyi repülést oktató századot állított fel, amelyekben több ezer repülőst képeztek ki. Pótlólag ezek az intézmények 1.048 oktatórepülőt kaptak.” (Sz. K. Kurkotkin a Szovjetunió marsallja: A szovjet haderő háttérszolgálatai a Nagy Honvédő Háborúban 1941-1942. Moszkva, 1977, 43. o.) A polgári légiflottán belül 47 repülőiskola-századot állítottak fel. Az 1048 oktatógép, amelyet pótlólag kaptak, szintén hatásos szám. És még valami meggondolandó: csak ebben az első turnusban ezernyi tanuló volt. Mennyit terveztek az első turnus utánra? Jól állnak a dolgok Sztálin elvtársnál: 47 oktatószázad ezernyi pilótát képez ki a légi haderő számára, de felületesen nézve mindez a polgári légiflotta keretei között zajlik. A fiatalok számára nálunk minden kapu nyitva áll, csak választaniuk kell, mi tetszik nekik: ha akarsz, elmehetsz katonai repülőiskolába, és ha nem akarsz a hadseregben repülni, akkor jelentkezz a polgári repülőiskolába… Katona mindenképpen leszel.

A különböző szervezetek erőfeszítéseinek következtében teljesítették a feladatot: szükséges számú pilóta került képzésre. „Komszomolisták ezrei jöttek önként és a Komszomol speciális reklámkampánya következtében a légi haderő és a polgári légiflotta repülő-és műszaki iskoláiba. A Komszomol azt a feladatot adta a fiataloknak, hogy a repülés intenzív fejlesztéssel tömegsporttá váljon és 150.000 sportrepülőst képezzenek ki. Ez igazán testreszabott feladat volt fiatal férfiaink és lányaink számára.” (Halló, ég!, Moszkva, 1966, 5. o.)

3. Most egyébként fel kell tenni magunknak egypár kérdést: kinek van szüksége 150.000 pilótára? És mi célból? A pilóták kiképzése messze nem az egyetlen feladata az Oszoaviahim-nek és hasonló társaságoknak: a pilóták kiképzése mellett folytatódott a navigációsok, fedélzeti és földi műszakiak, hajtóműtechnikusok, távírászok, meteorológusok és más speciális területek szakembereinek a tömeges beiskoláztatása. Mint már tudjuk (lásd: A Jégtörő) egymillió ejtőernyőst képeztek ki. Az igaz, hogy az ejtőernyősök kiképzése kevésbé volt bonyolult: volt ugyanis magyarázat a kiképzésükre. B. Gregory és J. Batchelor 1978-ban jelentette meg Airborne Warfare 1918-1941 című közös könyvét, amelyben nagyon világosan elmagyarázták, hogy ez a millió szovjet ejtőernyős egészen egyszerűen az ügy iránti lelkesedésből, mintegy nemzeti hobbiból űzte ezt a sportot, és hogy az emberek puszta szórakozásból végezték ugrásaikat. Ez valóban rendkívül meggyőző. Egyébiránt azt a kifogást emelhetnénk: ha a kommunista párt egy vekni fekete kenyeret nyomott volna az éhező gyerekek kezébe, akkor még nagyobb lett volna a szórakozás, és ráadásul lényegesen olcsóbb lett volna az egész. Nos, az egymillió ejtőernyőst így magyarázták nekünk a szakemberek. Arról azonban még senki sem világosított fel bennünket, sőt még csak meg sem kísérelte senki elmagyarázni számunkra, hogy miért képeztek ki 150.000 pilótát a kommunisták. Ezt az óriási mennyiséget természetesen nem a polgári légi közlekedés számára szánták. Mint már láttuk, a polgári légiflottának igen csekély volt a saját szükséglete repülőgép személyzet tekintetében. A polgári légiflotta kiképzési kapacitását azonban nemcsak a saját szükséglet fedezésére használták fel, hanem ezernyi pilóta készenlétbe helyezésére, bizonyos fokig „exportjára”, azaz a Vörös Hadsereg számára. Ugyanígy az is teljesen világos, hogy a pilótaképzést nem lehet nemzeti hobbival és a szokásos kommunista kimagyarázkodásokkal indokolni, mégpedig a következő okból: a repülőklubokat és iskolákat fel lehetett tölteni az önkéntes döntés elve alapján az ott

nyújtott szolgáltatások miatt, de számtalan más elv alapján is. Ebben a számtalan egyéb elvben egyetlen valami volt közös: szó se volt önkéntességről. Csak el kell olvasnunk fiataljaink nagy teljesítményével kapcsolatosan bármelyik ujjongó jelentést, és biztosan fel fogjuk fedezni, hogy az önkéntes részvétel mellett még egyéb módszereket is bevetettek: toborzás, mozgósítás, egyebek között a Komszomolon keresztül. Nem kell messze keresnünk, hanem olvassuk csak el még egyszer a fent említett Halló, ég! – idézetet: „Ezernyi komszomolista önként jött és…” Miféle szórakozásról lehet még szó, ha az ifjú komszomolistákat szó szerint bepofozzák a repülőgépbe, vagy valamilyen egyéb egzotikus módon viszik oda őket?

4. Lehet a dolgot úgy csűrni-csavarni, ahogy akarjuk, de a 150.000 pilótát nem a saját szórakozásukra képezték ki, és nem is a polgári légi forgalom fejlesztésére, hanem a légi haderő repülős iskolái számára. A végén ott azután a sors mindannyiukat összehozta, azt, aki az égen kereste a romantikát, azzal, aki nem a romantikára gondolt, azt a férfit, aki a hadseregben akart pilóta lenni, azzal, aki arra törekedett, hogy a polgári légiflottánál lehessen pilóta, sőt még azokkal is összehozta őket a sors, akik egyáltalán nem akarták, hogy közük legyen az egészhez. A Szovjetunióban a katonaság számára kiképzett pilóták statisztikai adatai mindenkire ijesztően kellenek, hogy hassanak, aki bepillantást nyer ezekbe. Az első két ötéves terv folyamán (19271937) a Szovjetunióban 50.000 pilótát és navigátort képeztek ki. (V. Sz. Sumihin: i. m., 177. o.) Ez óriási mennyiség, több, mint bármelyik más államban, amelyik légi haderőt tart fenn. Persze néhányan kirostálódtak, miközben mások kiképzés alatt álltak, az utánpótlás minden esetre nagyobb volt, mint a végzősök száma. A katonai gépek pilótáiból nem minden évben képeztek ki ugyanannyit, hanem a számuk állandóan emelkedett. A tervek szerint tíz éven belül a légi haderő repülőiskoláiban 50.000 pilótát képeznek ki, közben az iskolák száma is nőtt, és 1937-ben már 12 tanintézet volt. (A haditengerészethez tartozó légi haderő repülőiskoláival egyelőre ne foglalkozzunk.) A repülőiskolákon kívül, a légi haderőn belül volt még egy akadémia, ahol a tiszteket és a magasabb parancsnoki beosztással rendelkezőket képezték. 1940. január 1-jén már 18 repülőiskolával rendelkezett a légi haderő. 1940. szeptember 1-jén 28-cal, és az akadémiát két önálló akadémiára osztották. Három hónappal később a repülőiskolák és -tanintézetek száma 41 kiképzőhelyre nőtt. Talán ezek kisebb repülőiskolák voltak?

Sz. A. Kraszovszkij repülő marsall volt ezen iskolák egyikének a parancsnoka, és az akkori szolgálati rendfokozat alapján repülő vezérőrnagy: ő 2.000 tanulóról beszél. (Sz. A. Kraszovszkij: Egy élet a repülősöknél. Moszkva, 1968, 111. o.) Talán Kraszovszkij speciális iskolát vezetett, és itt esetleg egy különleges esetről van szó? És a válasz megint csak az: nem; 1940. december végén a légi haderő kiképzőintézményei 6.053 oktatógéppel rendelkeztek. Ez repülőiskolánként átlagosan 147 tanrepülőt jelent. A mai standard alapján egy repülőhadosztály 120 gépből áll. Az akkori idők standardja szerint 120 repülőgép két repülőezrednek felelt meg, és 6.000 repülőgép pontosan 100 kiképző repülőezredet jelent. Ha azonban az tangépek száma mindegyik repülőiskolában több, mint 100, akkor a tanulók száma 1.000 fölött van. 6.000 iskolagép egyedül a légi haderő kiképzőintézményeiben. Emellett a tengeri hadiflottának is megvolt a saját légihadereje, valamint megvoltak az iskolái oktatórepülőgépekkel felszerelve. És természetesen akkor még nem beszéltünk a légi haderő taktikai csapategységeinél,valamint a tengeri hadiflotta, a polgári légiflotta, a Oszoaviahim, az NKVD stb. keretei között működő tangépekről… A Kremlhez közeli történészek gyakran kiemelik, hogy milyen óriási hiány volt oktatógépekből. Valóban volt hiány; hisz egyre nagyobb számban kértek mind tangépeket, mind pedig csatarepülőgépeket. Ha összeszámoljuk a szovjet oktatórepülőgépek mennyiségét, és összehasonlítjuk a német repülőgépek számával, akkor megmutatkozik, hogy a Szovjetuniónak egyedül oktatógépekből több volt, mint amennyivel Németország oktató-, csata-és szállítógépekből összesen rendelkezett.

5. A Szovjetunió tehát 1941 elején 41 repülőskiképző-hellyel rendelkezett. Sztálin számára azonban ez is túl kevés volt. Mi a teendő? 1940-ig meg volt annak a lehetősége, hogy minden repülőiskolában emeljék a tanulók létszámát. Most ez a lehetőség azonban már kimerült: mindegyik repülőiskola annyira tele volt, hogy további részvevőt már nem tudott felvenni. Sz. Kraszovszkij repülő marsall igazolhatja ezt: a repülőiskolák csúcsra járatva dolgoztak, éjjel-nappal repültek, kimenő és szünnap nem volt. (Kraszovszkij: i. m., 114. o.) Kraszovszkij nincs egyedül e kijelentésével. Két lehetőség maradt arra, hogy emeljék a kiképzendő pilóták létszámát. Az első: új repülőiskolákat lehet létrehozni. A második: a tanulók létszámát a kiképzés minőségének az árán a kiképzési idő rövidítésével emelni. Az igaz, hogy ott lehetett tartani az embereket 3 éven keresztül, de mi lenne, ha egy évre csökkentenék? Ebben az esetben ugyanolyan ráfordítás mellett egy kiképzőhelyen egy pilóta helyett hármat lehetne kiképezni. Sőt, ha 6 hónapra csökkentik a képzési időt, akkor egy pilóta helyett mindjárt hatot lehetne kiképezni. Melyik utat kellene választani? Pável Ricsagov repülő altábornagy 1940. december 7-én a Legfelsőbb Katonai Tanács ülésén azt javasolta, hogy egyidejűleg éljenek mindkét lehetőséggel. 1941. január l-je és május l-je között emelték a légi haderőnél a kiképzési helyek számát. Május l-jén a légi haderőn belül 3 katonai akadémia volt, két magasabb szintű tanintézet a navigátorok számára; továbbképző kurzusok a repülőgépszemélyzet számára; 16 műszaki és 88 repülésoktató tanintézet, illetve iskola. Ezenfelül a Népművelési Népbiztosság feladatkörén belül 1940. november 6-án létrehozták a légi haderő speciális iskoláit. Ezek arra szolgáltak, hogy a fiatal fiúkat felkészítsék a kiképző iskolák felvételijére. De hagyjuk mindezt figyelmen kívül, mivel itt pusztán polgári hatóságról van szó. Amikor ezeket az információkat a légi haderő repülőiskolájának valamint az ott tanulók létszámának amennyiségéről összeállítottam, akkor magamnak is kétségeim támadtak a végeredményt illetően.

Hogyan is hihetné el mindezt bárki is!? Sejtésem szerint nem csak én vagyok így ezzel. Ezért azt ajánlom olvasómnak, aki ezt szintén nem tudja elhinni, hogy végezzen el egy egyszerű vizsgálatot. A háború alatt és a háborút megelőző konfliktusok idején több, mint 2.400 szovjet repülőst tüntettek ki a Szovjetunió Hőse címmel. Mindenki könnyedén informálódhat arról, hogy hol és mikor kapták a kitüntetettek kiképzésüket. Kezdjük el mindezt összerakni, és kezdjük szortírozni az adatokat. Nagyon gyorsan meggyőződhetünk arról, hogy több, mint 50, több, mint 60, több, mint 70 repülősiskola volt. A másik lehetőség: egykori fronton szolgálatot teljesítő katonák újságokon, például a Vörös Csillag újságon keresztül keresik ezredbéli bajtársaikat. Így az információk egész özönéhez juthatunk. Ezeket az adatokat (és nemcsak a légi haderővel kapcsolatosan) kell összegyűjteni és feldolgozni. Hallatlanul érdekes, ha az ember bedolgozza magát a témába, és éveken keresztül követi azt. Ezenkívül össze lehet gyűjteni a híres repülő tábornokok és marsallok életrajzát. Bőséges információforrásul szolgálnak. A repülőiskolák és tanulóik mennyisége nagyon nehezen képzelhető el, de mindenki, aki maga is adatokat gyűjtött a repülős elit képzésének a méreteiről, igazat fog adni nekem: nagyon sok kiképzőintézmény volt, és sztahanovista tempóban dolgoztak. Ha az ember az említett számoknak hisz is, akkor sem egyszerű megszabadulni a kételytől: hogyan volt lehetséges 3 hónap alatt minimum 10 repülőiskolát létrehozni? Az iskola ebben az esetben repülőteret és hangárt, karbantartó műhelyeket, alkatrészraktárakat és nagy épületblokkokat jelent. Ezekhez jön még az instruktorok, a műszakiak, a karbantartó-személyzet, valamint a gépek beüzemeltetésének a személyzete és egyéb szakirányok specialistáinak a kollektívája. Hogyan képes valaki ilyen rövid időn belül mindezt kiépíteni? Nincs ebben semmi titok. Sztálin tíz éven keresztül semmilyen költséget nem sajnált arra, hogy az Oszoaviahim keretén belül ejtőernyősklubnak álcázott kiképzőhelyeket hozzon létre. Az Oszoaviahim önkéntes szervezet volt (persze szovjet értelemben), de alapjában véve félkatonai szervezetként működött, legfelsőbb

szintű vezetése pedig a katonaság kezében volt, élén Pável Kobalev repülő vezérőrnaggyal. Nagyon egyszerűen végre lehetett hajtani az önkéntes félkatonai klub átalakítását a légi haderő nem igazán önkéntes repülőiskoláivá. Ez az átalakítás ugyanis már az eredeti tervekben is szerepelt. Tíz éven keresztül mindent előkészítettek, és az évek folyamán a munka olajozottan működött: a helyén volt a személyzet (már csak fel kellett esketni és új ruhába öltöztetni őket), és megvoltak a repterek, a hangárok, a műhelyek és a gépek. Nagy épületblokkok nem voltak, de barakkokkal segítettek magukon. A barakképítést megtanultuk. Állíts fel barakkokat a reptér szélén oldalvást, és máris készen van a repülőiskola. Ugyanilyen módon hozták létre a légi haderő harmadik főiskoláját is. A főiskola számára egyébként időben elkészítették az épületblokkokat. A. N. Ponomarjov repülő vezérezredes beszámol erről. A háború előtt repülő vezérőrnagy volt. Leningrádba küldik. Ott létrehozza a polgári légiflotta mérnökképzőjének a komplexumát. Sztálin elvtárs nagyon sok pénzt fektetett be a polgári légi közlekedésbe: oktatótermek, laboratóriumok, szálláshelyek, – minden legmodernebbül felszerelve. A tábornok megy a folyosón. Egy katonai főiskolán tisztelegni kell mindenkinek, itt azonban rá se hederítenek. (Ezt még visszaemlékezéseiben is megemlíti, – a vigyázzállás ügyét.) Mindegy. Mindent a maga idejében. A tábornok találkozik egykori professzorával: – Alekszandr Ponomarjov! Na nézd csak, milyen sokra vitte! Egy tábornok! Átölelt. – Mi hozta ide? – Együtt fogunk dolgozni. – Itt? De hát maga katona? – Ebben az épületben hamarosan mindenki katona lesz. (A. N. Ponomarjov: Az ég meghódítói. Moszkva, 1980, 82. o.) Így jött létre azután a légi haderő harmadik főiskolája. Épp így keletkezett az összes repülőiskola. Először az „önkéntes” ejtőernyősklubokba fektették be pénzt, és egy szép reggelen aztán kicserélik a feliratot.

6. És még mindig nincs elég pilóta. Így azután elhatározzák, hogy megnyirbálják a kiképzési időt. A hivatalos történetírásban ez úgy hangzik: „a párt és kormány határozatára”. A magam részéről ezt úgy értelmezem: Sztálin és Molotov határozatára. Korábban a katonai kiképzőintézményekben a pilóták és a navigátorok 3 éves program keretében tanultak, nem számítva az előzőleg már elvégzett Oszoaviahim-kiképzést. Most az a határozat született, hogy már csak négy oktatóintézményben tartják meg a teljes kiképzést, ennek időtartama azonban békeidőben 2 évre, és háborús időszakban egy évre rövidül. Ötvenöt tanintézményben békeidőszakban 9 hónapra, háború alatt 6 hónapra rövidítették a képzési időt. Huszonkilenc repülőiskola rendkívüli rövid programú kiképzésre állt át; békeidőben 4 hónap, háború alatt 3 hónap a képzési időtartam. Mindezeket a fortélyokat a kezdő tanuló nem ismerte, és nem is volt joga szabadon választani a lehetőségek közül. Minden attól függött, hogy hová küldték az embert. Persze, voltak parancsok: a legjobbakat tanintézetekbe, a középszerűeket rövidített programú repülőiskolákba küldték, a maradékot pedig rendkívül rövidített kurzusokra. Nehezen tudom azonban elképzelni, hogy az ilyen utasításokat korrekt módon követték volna: ha már a pilóták kiképzési idején is spórolnak, akkor feltehetően nem maradt idő a válogatásra és a szortírozásra. A négy tanintézetben azokat a pilótákat képezték ki, akiknek kilátásuk volt arra, hogy raj illetve szakasz, század vagy akár ezred vezetői lehessenek. Az 55 rövid programú repülőiskolában a vadászok számára képeztek ki szakaszvezetőket, akiknek esélyük volt arra, hogy egykoron vezető pozíciót töltsenek be, például egy bombázó másodpilótájaként, esetleg azzal a kilátással, hogy egyszer majd elfoglalhatják a baloldali pozíciót, és fedélzeti parancsnokok lehetnek. A 29 extrém rövid programú repülőiskolában semmiféle előléptetésre nem számíthattak az ott végzettek. Én valamennyi tanintézet és iskola kiképzési programját végignéztem,

és nincs semmi kétségem afelől: ezeket a fiatal sólymokat arra készítették fel, hogy a csatatéren haljanak meg.

7. Az embernek az lehetne a benyomása, hogy a repülősök legnagyobb részét az 55 rövid programú iskolában képezték ki. Ez azonban csak pszichológiai érzet: hiszen 55 végső soron több, mint 29. És mégis, éppen az extrém rövid programú 29 repülőiskola lett a pilótaelit képzőhelye. Egy kis számtani művelet tovább segít bennünket. Az egyszerűség kedvéért képzeljük el, hogy mindegyik iskolában 1.000 tanuló volt. Akkor az 55 rövid programú kurzus iskoláiban 1941-ben 55.000 pilótát képeznek ki, vizsgáztatnak le, és már el is kezdik a következő kurzust. Az extrém rövid programú 29 repülőiskolában azonban békeidőben 3 kurzus vizsgázhat, mindegyikben 29.000 pilótával. Három befejezett kurzus 87.000 pilótát jelent. A repülőiskolákban mindeközben nemcsak 1.000, hanem 1.500, sőt előfordult, hogy 2.000 tanuló volt, úgyhogy az extrém rövid programú kiképzésben részt vett pilóták túlsúlya még nyilvánvalóbb ezáltal. Ne tévesszen meg bennünket a szóhasználat: háborúban 3 hónap, békeidőben 4 hónap a kiképzési idő. Miféle különbség ez! Ha a pilóták nagyobb részét először csak 4 hónapon keresztül képezik ki, akkor az már nem békeidő. Erre a tényre van magyarázat: 1940. december 7-e óta, amikor az extrém rövid kiképzési idővel kapcsolatos határozatot meghozták, a szovjet légi haderő háborús körülmények alapján dolgozott. Érdeklődő olvasóimnak azt javasolom, hogy informálódjanak a japán kamikaze repülősök háború alatti előkészületeiről. Tanulságos összehasonlításnak lehetnek tanúi. Még a 9 hónapos kurzus se tévesszen meg bennünket. Senki sem tud bevetésre kész pilótát kiképezni 9 hónap alatt. Ez egyszerűen lehetetlenség. Egyébiránt néhány iskolát, ahol 9 hónapos program keretében kellett volna kiképezni a pilótákat, azonnal átállítottak a háború alatti 6 hónapos kiképzési programra. A kirovobádi iskola ennek ékesszóló példája. Az elvi elképzelés szerint a kiképzési idő békeidőben 2 év, háborúban egy év. Elméletben. A gyakorlatban azonban máshogy festett a dolog: „…az összes kétéves képzésű tanintézményt egyéves kiképzési hellyé alakították

át.” (Sumihin: i. m., 233. o.) Ha békeidőben a kiképzési időt mondjuk 7 évben állapították volna meg, akkor sem képeznének ki már senkit ennek a programnak az alapján. Képzeljük el, hogy van egy csirkefarmunk, vagy más szárnyastenyészetünk. A keltetőnk kapacitása, vegyük úgy, hogy éves szinten 150.000 levágandó csirke (vagy talán több is). Gyártunk egy évig, még egy évig, majd a harmadik évben is… Ne filozofáljunk most arról, hogy ez sok vagy kevés, minden relatív, inkább tegyük fel azt a praktikus kérdést: mit csináljunk a végén velük. Gondoljuk csak végig, hogy hol találunk a gyártott áru számára lerakatot. Ha nem találunk, akkor dugig tele lesznek a hűtőhelyiségeink. Akkor az egész a nyakunkon marad, mert túltermeltünk, ahogy ez a kapitalistáknál szokásos. Mi azonban nem vagyunk kapitalisták. Nálunk tervgazdaság van, és az áru terítése már előre meg van tervezve. De félre a tréfával. Ha 1940. december 7-én már csúcsra van járatva a pilótakeltető, az azt jelenti, hogy Sztálin 1941-ben el akarja kezdeni a háborút. Ha nem kezdi el a háborút, akkor 1941 őszén már senki sem fogja tudni, hogy a megtakarítási program alapján félig kiképzett pilótákkal mit kezdjen. Korábban egyszer már 150.000 pilótáról álmodtak. 1940-ben már megvolt ez a kiképzési kapacitás, olyannyira, hogy már az éves kibocsátás több volt, mint 150.000 pilóta. Minden kommunista történésznek el kell ismernie, hogy Sztálin támadást készített elő. Ők azonban azt mondják, hogy a támadást csak I 942-re tervezte. Ha ez így lenne, akkor meg kellene állítani a futószalagokat, és fel kellene tenni rájuk a félkész pilótákat. A mennyiség mindenesetre elég, de a minőség javulna, Sztálin azonban más időszámításból indult ki. A végzősökre már 1941-ben szüksége volt. Lehet, hogy néhány történész bátortalanul azzal érvel majd, hogy Sztálin egy támadás elhárítására készült fel? Talán a pilótákra honvédő háborúban volt szükség bizonyos fokig, egy nagy honvédő háborúban? Figyeljünk az időpontokra. Hitler 1940. december 18-án hozta meg végső döntését Sztálin megtámadásával kapcsolatban. A

német ipart azonban nem állították át háborús körülmények közötti termelésre, és a pilótákat Németországban a teljesen normális, bevett programok alapján képezték ki. Sztálin sokkal korábban eldöntötte, hogy megtámadja Németországot. Ennek bizonyítéka az 1940. december 7-én hozott határozat, amelynek alapján a pilótakeltetőket átállították a háborús feltételek közötti gyártásra. Ha az ember az egyes intézkedéseket teljes összefüggésükben nézi, akkor a pilótakeltetőket már tíz évvel korábban, 1931-ben bekapcsolták, amikor is kiadták a jelszót: Komszomolisták – a gépekre!” Akkor Hitler még nem is volt hatalmon Németországban, és senki sem tudta, hogy egyáltalán hatalomra kerül-e. Sztálin azonban már akkor előkészítette a Németországra mérendő halálos csapást, tekintet nélkül arra, hogy hatalomra jut-e Hitler Németországban, vagy nem, vagy valaki más szerzi meg a hatalmat.

A 186. LÖVÉSZHADOSZTÁLY „Szilárd meggyőződésünk szerint ez a háború fogja kiváltani a proletár forradalmat.” (Trockij, Az ellenzék bulletinje, 1939. augusztus-szeptember)

1. A polgárháború folyamán erősödött és nőtt a Vörös Hadsereg. Néhány hadosztály lemorzsolódott, más hadosztályokat felállítottak, az össz-számuk azonban növekedett. A harcerejének a csúcspontját 1920 elején érte el a Vörös Hadsereg, amikor 64 lövészhadosztállyal és 14 lovassági hadosztállyal rendelkezett. (V. D. Szokolovszkij, a Szovjetunió marsallja: Katonai stratégia. Moszkva, 1963, 163. o.) A polgárháború után radikális leépítés ment végbe a Vörös Hadseregben, a lövészhadosztályok száma azonban nem csökkent, hanem tovább nőtt. Ezen nincs semmi csodálkoznivaló, a katonákat egyszerűen hazaengedték, és a hadosztályokat elit területi kötelékekké alakították: a vezérkarok és a parancsnokok megmaradtak, katonák azonban nem voltak. Egy területi hadosztály egyfajta vázat képezett, amelyet manőverezésre, természeti katasztrófák idején vagy háború esetén fel lehet tölteni katonákkal, ahová zászló alá hívhatják a tartalékosokat. Katonák nélküli hadosztályok felállítása nem kívánt nagy erőfeszítést, és így nem kellett a parasztokat távol tartani ekéiktől. 1923-ban felállították a 100-as számú lövészhadosztályt. Abban az időben valóban megközelítőleg 100 lövészhadosztály volt (katonák nélkül), mégsem pontos teljesen a 100-as szám, ilyen magas számozás egy kicsit túlzó volt, bizonyos fokig nagyzoltak vele. Nézzétek, mi mindenünk van… A 100. lövészhadosztály a számozásával mintegy a legfelső határt hangsúlyozta: mind békében, mind háborúban elegendő volt ennyi lövészhadosztály (mint ahogyan ezt a polgárháború tapasztalatai mutatták). A lövészhadosztályokon kívül a lovassági hadosztályoknak is saját számozási rendszerük volt. A 100. lövészhadosztályt éppúgy, mint az 1. Proletárlövészhadosztályt, a lehető legjobb állapotban tartották: ez a számozás úgyszólván az egész Vörös Hadsereget magába foglalja. Világosan felismerhető a legfelső vezetés azon törekvése, hogy demonstrálja, a Vörös Hadseregben mindenhol, az 1.-től kezdve a 100. hadosztályig forradalmi rend uralkodik. Még ha nem is mindenütt sikerült vasfegyelmet bevezetni, a 1. és a 100.

lövészhadosztályban azonban igen. Nem a véletlen műve volt, hogy a háború folyamán a 100. lövészhadosztály elsőként kapta meg a gárdalövész-hadosztályi rangot, és attól kezdve 1. gárdalövészhadosztálynak nevezték. Az 1. Proletár-hadosztályt a háború elején gépesített lövészhadosztállyá alakították át, és a háború alatt az 1. gépesített gárdalövész-hadosztállyá avanzsált. A 20-as 30-as években azután csökkentették a Vörös Hadseregben a lövészhadosztályok számát, de hamarosan újra elkezdett emelkedni a számuk. A hadosztályok számozásánál foghíjak keletkeztek, és újra feltöltötték őket. A 100. lövészhadosztály azonban egyfajta legfelsőbb határt jelentett a Vörös Hadseregben. Magasabb számozású hadosztályok nem voltak. A 30-as évek elejétől a Vörös Hadsereg először észrevétlenül, de azután egyre gyorsabban elkezdett „izmosodni”. A katonák nélküli területi hadosztályokat egymás után alakították át elit hadosztályokká, és feltöltötték katonákkal. Ez a folyamat egyre jobban gyorsult. 1937 végére a területi lövészhadosztályoknak több mint fele átalakult aktív nagykötelékké, és 1938 végére az összes hadosztály elit hadosztály lett. Így fordult elő azután, hogy 1939. augusztus elején a Vörös Hadsereg 96 lövészhadosztállyal és egy gépesített lövészhadosztállyal rendelkezett. Ezek már aktív hadosztályok voltak. 96 elit hadosztály, – ez önmagában több volt, mint amennyi a polgárháború csúcspontján, akkor, amikor a rezsim a túlélésért harcolt.

2. 1939. szeptember l-jén a német Wehrmacht megtámadta Lengyelországot. Hivatalosan ezt tekintik a II. világháború kezdetének. Ez olyan szörnyű és tragikus nap volt, hogy minden mást, ami ezen a napon történt ez az esemény a háttérbe szorított. Pedig éppen ezen a napon tartotta negyedik rendkívüli kongresszusát a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Moszkvában. Ez volt az az ülés, ahol törvényt hoztak „az általános hadkötelezettségről”. Haladéktalanul elkezdték az új lövészhadosztályok kibontakoztatását. Az 1 és 100 közötti számozásban meglevő foghíjakat feltöltötték, és közvetlenül utána már megjelentek az új lövészhadosztályok 101., 102., 103…., számozással, azután következett a 110., a 111., …a 120., …a 130. Ezzel kapcsolatosan nem szükséges iratok után kutakodnunk. Nézzük meg ezt a folyamatot például a híres 1. Proletárlövészhadosztály (Moszkva) keretein belül. 1939 szeptemberében a hadosztály vezérkarát betagozták egy lövészhadtest vezérkarába. A hadosztály két ezredének az állományából kialakították a 115. és a 126. lövészhadosztályt. Az új lövészhadtestet haladéktalanul a nyugati határra helyezték, és szeptember 17-én már részt is vett Lengyelországban a „felszabadító hadjárat” -ban. Az 1. Proletárhadosztály egy további ezredét hátrahagyták a fővárosban, és ennek a bázisán bontakoztatták ki az új 1. Proletár-lövészhadosztályt. Egy hadosztályból ilyen módon egy hadtest három hadosztálya, illetve vezetése származott. Ugyanígy jártak el máshol is: ezredekből hadosztályokat, hadosztályokból hadtesteket alakítottak ki. Vessünk egy pillantást híres hadosztályaink krónikájára, és el fogunk csodálkozni rajta, hogy egyidejűleg milyen sokat állítottak fel belőlük. Nem is kell a magasabb számozásokat néznünk. Vegyük például a 2. Taman-gárdahadosztályt. A gárdahadosztályi rangot és a megfelelő számozást a háborúban kapta, de 1939-ben hozták létre mint a 127. lövészhadosztályt. Akkor, amikor a hadosztályok száma egyre magasabbra és magasabbra emelkedett. Tetszés szerint nézzünk meg még egypár további példát: a 112., 123., 128., 136., 138., 144., 159., 163., 169., 170., 186. hadosztályokat, látni fogjuk,

hogy nem tévedtünk, mindegyiket egy és ugyanazon hónapban állították fel. A hivatalos szovjet források szerényen csak azt említik meg: „1939 szeptemberétől elkezdődött a szárazföldi haderők minden fegyvernemének a kibontakoztatása. Tucatnyi új hadosztályt állítottak fel.” (A szovjet haderők. 1978, Moszkva, 242. o.)

3. Az új divíziók felállításának a folyamata nem fokozatos növekedéssel ment végbe, hanem ugrásszerűen. Egyedül 1939 szeptemberében 108-ról 186-ra emelkedett a lövészhadosztályok számozása. Itt pontosítani kell: a 101 és 186 közötti számozás i sorrend nem képezett zárt egységet, itt-ott voltak hézagok. 1940 júniusában, amikor Hitler bevonult Franciaországba, és gondtalanul hátat fordított Sztálinnak, Sztálin kiadta a parancsot új lövészhadosztályok felállítására. Ekkor a folyamatos számozásban minden üres helyet feltöltöttek. Új lövészhadosztályok kibontakoztatásának egy további hullámára 1941 februárja és márciusa között került sor, ennek folyamán a zárt számozás elérte a 200-at, és tovább emelkedett. Nézzük meg, hogy hogyan jött létre a 200. lövészhadosztály, és kezdjük mindjárt a bemutatást parancsnokával. Iván Iljics Ljudnyikovnak hívták. 1902-ben született, befejezte a gyalogsági iskolát, mozdonyvezető, századfőnök, később pedig egy zászlóalj vezérkarának a főnöke. Karrierje a nagy tisztogatások időszakában kezdődött. 1938-ban elvégezte a Frunze Katonai Főiskolát, és behívták a vezérkarba. 1939. augusztus 19-én kiadták a parancsot több új katonaiskola létrehozására, egyebek között egy gyalogsági iskolára is, Zsitomirban, és ennek lett a vezetője Ljudnyikov. 1941. február 22-én a honvédelmi népbiztos titkos parancsban elrendelte a katonai tanintézetekből a kadétok idő előtti elbocsátását. Az elbocsátás az iskolavezetés távollétében történt, őket ugyanis az újonnan felállított hadosztályok parancsnokainak nevezték ki. A zsitomiri gyalogsági iskola vezetője, Ljudnyikov ezredes 1941. március 12-én azt a parancsot kapta, hogy jelentkezzen a Kijevi Katonai Körzet vezérkaránál, ahol a katonai körzet vezérkari főnöke, M. A. Purkajev felolvasta neki a parancsot, eszerint kinevezik a 200. lövészhadosztály parancsnokává, amely hadosztály felállításával megbízzák. „Megértettem, hogy nem sokáig kell már várnunk a nagy eseményekre, és sürgősen a mozgósítási osztályra mentem.” (I. I. Ljudnyikov: A zivataron át. Donyeck, 1973, 23. o.)

A katonai körzet vezérkarának mozgósítási osztályán azt mondták: „Az ön hadosztálya ott van a sarkon, szolgálja ki magát.” Fogtam a lepecsételt zsákot, amelyen egy bilétán az volt rávésve: „200. lövészhadosztály. Postafiók 1509”. A tartalma igen sovány volt. Valaki szitkozódott mellettem: „Hát ez nem éppen a cári korona.” Az új hadosztály felállítására kiszabott időtartam nagyon rövid volt. (I. I. Ljudnyikov: Olyan hosszú út, mint az élet. Moszkva, 1969, 3. o.) „A 38 éves ezredes 4 évvel később már vezérezredes. Teljes mértékben rátermettnek mutatkozott az 1941-ben kapott feladat végrehajtására, ugyanúgy, mint az összes rábízott feladat megoldásával a háború folyamán. Egy félig üres zsákkal nulláról elkezdve felállított Ljudnyikov egy hadosztályt, megszervezte a részegységek, egységek, kötelékek, vezérkarok és a háttérszolgálatok munkájának az összekapcsolását. Június elején a 200. lövészhadosztály haderejét teljes mértékben a háborús körülményeknek megfelelő erőre töltötte fel, és a hadosztály teljes fegyverzettel rendelkezett.” (Hadtörténeti Folyóirat, 1966, 9. szám, 66-67. o.) Ez azt jelenti, hogy a 200. lövészhadosztályban 14.438 katona és tiszt teljesített szolgálatot, több száz löveggel és gránátvetővel, 558 gépkocsival, páncélossal és harckocsival stb. rendelkezett. A mozgósítás története mindenkit, aki behatóan foglalkozott vele, precizitásával és szervezettségével, ahogyan a Vörös Hadsereget felkészítették a támadásra, csodálatba ejt. 1939 augusztusától a fő hangsúlyt elsősorban a tiszti állomány felkészítésére helyezték, elrendelték a kiképzés ük idő előtti befejezését, felállították a tartalék hadosztályok második és harmadik hullámát, valamint elkezdték a távol-keleti, Bajkálon túli, szibériai, közép-ázsiai, kaukázusi és a Kaukázuson túli csapatok áthelyezését a nyugati határokra. (Lásd: A Jégtörő.) A csapatok ezen áramában áthelyezték Távol-Keletről a 31. lövészhadtestet, ide tagozták be a 200. lövészhadosztályt. 1941. május 8-án a TASZSZ-közlemény teli torokból azt a magyarázatot terjesztette, hogy semmiféle csapatáthelyezésre a Távol-Keletről

nem került sor. A csapatok azonban folyamatosan érkeztek nyugatra, köztük volt a 31. lövészhadtest is. Ljudnyikov ezredes 200. lövészhadosztályát tehát betagozzák a 3]. lövészhadtestbe, elvégzi az utolsó gyakorlatokat, és a végén – ott találjuk a június 13-i TASZSZ közleményt. (Lásd: A Jégtörő.) A hadosztályt harckészültségbe helyezik, megkapja a parancsot, hogy rövid éjszakai menetben – napközben gondosan álcázva az erdőkben – Kovel határvárosba menjen. „A kisváros teljes lakossága megadta a tiszteletet a hadosztálynak. A legbensőségesebb bizonygatás – amely már gyakorlatunkká vált – sem tudta anyáinkat és feleségeinket megvigasztalni. Egy közelgő csapás baljós előérzete nem csapta be őket. Amikor a feleségemet és kisfiaimat búcsúzóul megcsókoltam, nem volt kétségem afelől, hogy a háborúba megyek.” (I. I. Ljudnyikov: Olyan hosszú út, mint az élet. Moszkva, 1969, 4. o.) De aztán jött a váratlan támadás… I. I. Ljudnyikov világos fejjel gondolkodó parancsnok volt. 1945ben kiváló harcművészeti tulajdonságokról tett tanúbizonyságot, amikor szétverte a japán hadosztályokat, amelyek nem számítottak támadásra. Most azonban próbáljuk meg összhangba hozni a tényeket: 1941 májusában Ljudnyikovot egy határmenti katonai körzet mozgósítási osztályára hívják, és azt a parancsot kapja, hogy állítson fel egy olyan hadosztályt, amelyik az eddigi legmagasabb hadosztályi számozással ellátott hadosztály számozásának a duplája. Felállítja ezt a hadosztályt az „előirányzott háborús erőre”, és megérti, hogy „nem kell sokáig várni a nagy eseményekre”; amikor a 200. hadosztály felzárkózott a határhoz, Ljudnyikov és körülötte minden ember tudta, hogy háborúba mennek, azzal azonban senki sem számolt, hogy a németek támadnak, ez mindenki számára meglepetés volt… Ennek ellenére minden nagyon egyszerű: mindenki tudta, hogy háború lesz, mindenki a háborúra várt, de – nem német támadásra. Megérné, hogy egymástól elkülönítve nézzük a tényeket, és azzal is foglalkozzunk, hogy sok millió szovjet embernek milyen rejtélyes előérzete volt a háborúval kapcsolatosan. Most azonban először

térjünk vissza hadosztályainkhoz. Pontosabban szólva a hadosztályokhoz, hadtestekhez, hadseregekhez és frontokhoz. Ha tucatnyi (és több száz) hadosztályt állít fel valaki, akkor ezeknek vezetésre is szükségük van. Egypár hadosztály önálló maradt, azaz ezek közvetlenül a hadseregek vagy katonai körzetek vezérkarainak voltak alárendelve, az esetek többségében azonban két-három vagy akár négy hadosztály képezett egy hadtestet. Ez az oka annak, hogy a hadosztályok számának emelkedésével természetesen a hadtestek száma is emelkedett. 1939 nyarának elején a Vörös Hadseregben 25 lövészhadtest volt, őszre megduplázódott a számuk. A lövészhadtestek számozása egyre emelkedett, és gyorsan elérte az 50-et, később pedig a 60-at. Azonban hadtesteket is vezetni kell. Így azután 1939 szeptembere bőséges aratást hozott az új hadseregekben.

4. Ebben az összefüggésben engem egy, az első pillantásra picinek tűnő részlet érdekelt. Tömegével 1939 szeptemberében állították fel a szovjet hadosztályokat és hadtesteket. Egy ezred, hadosztály, hadtest születésnapjának azt a napot tekintették a Vörös Hadseregben, amikor átadják a csapatzászlót. Zászlót azonban nem lehet egy vákuumnak átadni. Ugyanúgy zajlik minden, mint egy hadihajónál: egy hadihajó történetében azt a napot jegyzik fel, amelyen első alkalommal vonják fel a hadihajó zászlaját. Ahhoz, hogy ki tudják feszíteni a zászlót, előtte meg kell építeni a hajót. A hajó építése akkor kezdődik, amikor tőkére teszik, illetve ha egészen pontosak akarunk lenni, a tervezésével. Ugyanígy zajlik minden egy hadosztálynál is: mielőtt egy hadosztálynak átadhatnák a csapatzászlót, fel kell állítani, és a felállítás a parancsnok kinevezésével kezdődik. Engem nem az az időpont érdekelt, amikor átadták a csapatzászlót, hanem az a pillanat, amikor az első ember megjelent a hadosztályban, – a parancsnok, akinek az a feladata, hogy a semmiből az előirányzatnak megfelelő hadosztályt hozzon létre. Gomba módra szaporodtak ebben az időszakban a hadosztályok, feltartóztathatatlanul és olyan gyorsan, mint ahogy egy trópusi eső után a bambuszrügyek kipattannak. Azokból a hadosztályokból, amelyekről ismeretes, hogy 1939 szeptemberében állították fel őket, kiragadtam egyet, mégpedig a legmagasabb számmal ellátottat – a 186.-at, – és elkezdtem megkeresni azt a napot, amelyiket a dokumentumokban először említik, mint azt a napot, amelyiken még nem létezett maga a hadosztály, de a parancsnokát már kinevezték, és a lapos, lepecsételt zsákot a bilétával, amelyen az áll: „186. lövészhadosztály”, felvette a földről, és így átvette a parancsot a felállítására. A 186. lövészhadosztály parancsnoka N. I. Birjukov ezredes volt (1940. június 4-e óta vezérőrnagy). Most már csak azt a dokumentumot kellett megtalálni, amely parancsnokká való kinevezésének dátumát tartalmazza. E dokumentum keresése három évet vett igénybe. Ez nem volt elpazarolt idő, mert miközben

kutattam, sok más érdekes adatot találtam. És ezek figyelemre méltó adatok voltak. Végül azután rábukkantam a keresettre: a 186. lövészhadosztály felállítására vonatkozó parancsra, valamint parancsnokának a kinevezésére, amely kinevezést 1939. augusztus 19-én írtak alá. Ezen az éjszakán egészen a hajnali szürkületig nem jött álom a szememre, mert jóllehet, kicsi, de számomra nagyon fontos felfedezést tettem.

5. Reggel új feladathoz kellett hozzálátnom: a feltevésemet ezeknek az adatoknak vagy meg kellett erősíteniük, vagy meg kellett cáfolniuk. Elképzelhető volt egyáltalán, hogy Sztálin 1939. augusztus 19-én elhatározza és parancsba adja, hogy csak egyetlenegy új hadosztályt kell felállítani, és annak a számozásánál a 100-asról azonnal a 186-osra kell ugrani? Végig kellett vizsgálnom sok más hadosztály t, valamint végig kellett böngésznem marsall ok és tábornokok személyzeti íveit, azokéi, akik 1939 augusztusában még nem voltak marsallok és tábornokok, hanem esetleg csak nagy jövővel kecsegtető ezredesek. Ráadásul 1939-ben a Vörös Hadseregben még nem is voltak tábornokok, hanem csak dandár-, hadosztály-és hadtestparancsnokok voltak. Egy képlet helyességének az ellenőrzése sokkal könnyebb és egyszerűbb, mint magának a képletnek a felállítása. Ellenőriztem, és megerősítést nyert a feltevésem: 1939 szeptemberében tucatnyi új hadosztályt és hadtestet állítottak fel, felállításukról és parancsnokuk kinevezéséről azonban már 1939. augusztus 19-én megszületett a határozat. Néhány példa. Aki akarja, tucatszámra gyűjthet hasonló adatokat. P. Sz. Psennyikov dandárparancsnokot (később altábornagy) 1939. augusztus 19-én nevezték ki a 142. lövészhadosztály parancsnokává. Ebben az időben maga a hadosztály még nem létezett, parancsnokát azonban már kinevezték, és elkezdte a hadosztály felállításának a munkálatait. Ja. G. Krejzer ezredest (később hadseregtábornok) ugyanezen a napon nevezték ki a 172. lövészhadosztály parancsnokává. I. F. Dasicsev dandárparancsnok (később vezérőrnagy) a 47. lövészhadtest parancsnoka lett. F. I. Golikov hadtestparancsnok (később a Szovjetunió marsallja) 1939 augusztusában kapott parancsot a 6. hadsereg felállítására és vezetésére. Nemcsak hadosztályokat és hadtesteket állítottak fel ebben az időpontban, hanem hadseregeket is.

S. Sz. Birjuzov ezredes (később a Szovjetunió marsallja) 1939. augusztus 19-én lett a még nem létező 132. lövészhadosztály parancsnoka. A. D. Berezin dandárparancsnokot (1940. június 5-e után vezérőrnagy) ugyanezen a napon nevezték ki a 119. lövészhadosztály parancsnokának. Ezek az adatok, mind, hozzáférhetőek, például a Hadtörténeti Folyóirat 1986, 2. számának 86. oldalán. Az időpont tehát 1939. augusztus 19. A végkimerülésig folytathatnánk ezt a listát. Azonban úgy gondolom, hogy ennyi példa is elég ahhoz, hogy megértsük, Sztálin 1939. augusztus 19-én parancsba adta a lövészhadosztályok számának megduplázását. Már addig is több volt belőlük, mint a világ bármely más hadseregében. A megduplázás azt jelentette, hogy a mozgósítás előtti időszak lezárult, és elkezdődött maga a mozgósítás. Akkoriban ugyanúgy, mint 50 évvel később, a mozgósítás megkezdésének a tényét ködösítették, mivel ez titkos mozgósítás volt. Álcázásképpen szeptember 2-án elrendeltek egy ún. részleges mozgósítást. Ha ez valóban részleges mozgósítás lett volna, akkor egy napon be kellett volna jelenteni befejezését, és a demobilizációt is, de a „részleges” mozgósítást senki sem állította le, és senki sem jelentette be a demobilizációt. A mozgósítást folytatták, és gyorsasága, intenzitása nőtt. A titkos mozgósítást B. M. Saposnyikov vezérkari főnök, a Szovjetunió marsallja vezette, ugyanaz az ember, akinek az volt a felfogása (és erről Sztálint is meggyőzte), hogy részleges mozgósítás nem létezik, csak általános mozgósítás van, és a mozgósítás nem azt jelenti, hogy egy lépést teszünk a háború irányába, a mozgósítás már maga a háború. 1939. augusztus 19-én Európában még béke volt, Sztálin azonban már elhatározásra jutott, és a mozgósítás gépezetét visszafordíthatatlan folyamattá tette, amely folyamatnak minden esetben és bármely nemzetközi helyzetben abszolút elkerülhetetlenné kellett tennie a II. világháború kitörését. Sok történész azon a véleményen van, Sztálin először elhatározta, hogy aláírja Hitlerrel a békeszerződést, azonban azután

úgy döntött, hogy meglepetésszerű támadást készít elő Németország ellen. Számomra hirtelen világossá vált, hogy nem létezett két különböző elgondolás. Németországgal a békeszerződés aláírása, valamint a Németország elleni invázió elindítása egy és ugyanazon elhatározás következménye, egyetlen terv két részlete.

6. 1939. szeptember 1-jén Hitler megtámadta Lengyelországot. Ez a tragikus nap lehet a II. világháború kezdetének hivatalos időpont ja. Hitler bűnöző, szörnyszülött. Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy élt a világon még egy másik alattomos, Sztálin nevezetű szörnyszülött is. Nem tudom, hogy mikor akarta elkezdeni Hitler a II. világháborút. 1939 szeptemberében azonban Németország nem tudta volna megtámadni Lengyelországot. Ez azért is lehetetlen volt, mert ez Nagy-Britannia és Franciaország oldaláról háborút és tengeri blokádot vonhatott maga után. És pontosan így is történt, és Hitlernek mindezt előre kellett volna látnia, és kellett volna számolnia a következményekkel. Egy tengeri háború számára Németországnak erős haditengerészettel kellett volna rendelkeznie. 1939-ben ilyennel nem rendelkezett Németország. 1944-re tervezték be a német hajóépítési programba hat csatahajó szolgálatba állítását. 1943-ra négy nehézcirkálót és további négy nehézcirkálót 1945-re, négy könnyűcirkálót 1944-re, és további tizenhárom könnyűcirkálót 1948ra, két repülőgép-hordozó hajót 1941-re, és további kettőt pedig 1947-re. A tengeralattjáró-flotta kiépítésére is kidolgozták a megfelelő határidőket. Hitlernek mindenképpen ki kellett volna tolnia Lengyelország megtámadását 1944-45-ig. Az én közreműködésem nélkül is nyilvánvaló, hogy Hitlernek nem állt szándékában 1939-ben egy európai háborút elkezdeni, világháborúról már nem is beszélve. A közreműködésem nélkül is bizonyított, hogy 1939-ben a német ipar békekörülmények között dolgozott, és se szándék, se terv nem volt arra nézve, hogy átállítják háborús körülmények közötti termelésre. Az is bebizonyosodott, hogy Hitlert 1939. szeptember 3án megdöbbentette, mikor megtudta, hogy Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent neki. Az események ilyen fordulatára nem számított. Sztálin már 1939. augusztus 19-én olyan döntéseket hozott, amelyek már visszafordíthatatlanná tették a dolgok menetét, a Szovjetuniónak nem maradt más választása, mint hogy háborúba bocsátkozzon.

Én ezért tartom 1939. augusztus 19-én a háború Rubikonjának, mert utána már bárhogyan is alakuljon a helyzet, mindenféleképpen el kellett kezdődnie a II. világháborúnak. Ha Hitler nem kezdte volna el 1939. szeptember 1-jén, akkor Sztálin arra kényszerült volna, valamilyen más alkalmat vagy más bűnsegédet keressen ahhoz, hogy Európát és az egész világot belerángassa ebbe a háborúba. Kis felfedezésemnek ez a tulajdonképpeni magja.

7. 1939. augusztus 23-án a Kremlben aláírták a MolotovRibbentrop-egyezményt. Magával ragadó, izgalmas esemény volt, és résztvevői nem számíthattak arra, hogy a közömbös kamera többet fog rögzíteni róla, mint amennyi e jelenet megrendezőinek szándékában állt. A kamera azonban rögzítette a képet: miközben Molotov és Ribbentrop aláírja a szerződést, mögöttük Sztálin és Saposnyikov, mint két összeesküvő sutyorog egymással. Volt is okuk a halk beszédre: a Szovjetunió már maga mögött tudhatja a titkos előmozgósítás előtti időszakot, és már belépett a titkos mozgósítás azon időszakába, amely már önmagában a háborút jelenti. Sztálin és Saposnyikov tudja, hogy olyan helyzetet teremtettek, amelyből Saposnyikov szavai szerint „már nincs visszatérés a békéhez”. A Szovjetunióban folytatódik a lövészhadosztályok felállítása, mégpedig már a 100-as számozás fölötti számokkal. Az „Ivanov”-ra már több ezer pilótát képeznek ki. Ennek a repülőgépnek a fejlesztése lezárult, és készen áll az igazi tömeggyártásra. A Szovjetunióban már tucatnyi új tanintézetet hoznak létre, amelyben százezernyi tiszt kiképzése folyik, már elkezdődik lőpor-és lőszergyárak viharos gyorsaságú építése, mindez elkerülhetetlenné teszi azt, hogy a lehető legközelebbi években sor kerüljön a háború kitörésére. Sztálin és Saposnyikov Ribbentrop háta mögött suttog, tudják, hogy a Szovjetunió már háborúban áll, még ha az ágyúk nem is dörögnek.

MIKOR ÁLLÍTOTTÁK FEL A 112. HARCKOCSIHADOSZÁLYT? „A háború előestéjén A. L. Getmant nevezték ki a 112. harckocsihadosztály parancsnokává.” (I. I. Guszakovszkij hadseregtábornok, Hadtörténeti Folyóirat, 1973, 10. szám, 117. oldal)

1. A Szovjetunió utolsó honvédelmi minisztere és utolsó marsallja, D. T. Jazov, könyveiben, feljegyzéseiben és nyilvánosság előtt tartott előadásaiban arról beszélt, hogy szűk két évvel a háború kitörése előtt 125 új hadosztályt állítottak fel a Szovjetunióban. A 125 új hadosztályemlítéséről szó esik például Hűséggel a haza iránt című könyvében is. (Moszkva, 1988, 178. o.) Engedjenek meg egy összehasonlítást: a hidegháború csúcspontján az Egyesült Államok haderejében 16 hadosztály volt, Nagy-Britanniaéban négy. Ha egy demokratikus országban új hadosztályt kívánnak felállítani, egyedül a parlamenti vitákkal eltelik egy egész év. Sztálin azonban, Jazov marsall szavai szerint, szűk két éven belül további 125 hadosztályt állított fel a már meglévők mellé. Hihetünk neki? Nem. Mindenki, aki maga is gyűjt anyagokat a szovjet hadosztályokról, tudja, hogy Jazov marsall finoman szólva fondorlathoz folyamodott. Ezért azután a szovjet hadsereg fő történészének, Dimitrij Volkogonov vezérezredesnek levelet küldtem: az a katona bátor, aki az ellenség szuronya elé áll; egy hadtörténész bátorsága abban van, ha a nyilvánosság előtt ellentmond elöljárójának, ha az eltér a történelmi igazságtól. Nem tudom, hogy Volkogonov tábornok megkapta-e a levelemet, egyébként levelem nélkül is tiltakozhatott volna. De nem tette. Jazov magyarázatát minden szovjet hadtörténész hallotta, de egyiknek sem volt bátorsága ellentmondani. Erre azután magának Jazovnak is írtam: Szovjetunió marsallja elvtárs, ön nem mond el mindent, vagy – ön nem tud mindent.

2. Hallgassunk meg még más forrásokat is az új hadosztályok számával kapcsolatban. K. Sz. Moszkalenko, a Szovjetunió marsallja: „1939 szeptemberétől 1941 júniusáig 125 új lövészhadosztályt állítottak fel.” (A Délnyugati Fronton, 9. o.) I. Ch. Bagramjan, a Szovjetunió marsallja: „125 új lövészhadosztály, valamint egyéb csapatnemek nagykötelékének és kötelékének sokasága került felállításra.” (Így mentünk a győzelem elébe. Moszkva, 1977, 39. o.) Észrevesszük a különbséget? Jazov 125 új hadosztályról beszélt, Moszkalenko és Bagramjan azonban 125 új lövészhadosztályról. Jazov marsall vagy tudatosan hagyta ki a lövész szót, vagy egyszerűen tudatlanságból. Ennek a szónak az elhagyása azonban megváltoztatja a kijelentés értelmét, a 125 új lövészhadosztályon kívül ugyanis Sztálin még egyéb hadosztályokat is felállított, például gépesített lövészhadosztályokat és gépesített hadosztályokat. 1939 szeptembere és 1941 júniusa között 30 új gépesített hadosztályt állítottak fel. A lövészhadosztályoknak, gépesített lövészhadosztályoknak és gépesített hadosztályoknak közös számozása volt, ezért már 1941 márciusában számozásukban feltűnt a 250-es, 251-es, 252-es stb. szám. A számozásban minden korábbi foghíjat feltöltöttek. Mindezeken felül harckocsi-hadosztályokat is létrehoztak. Csak egyetlen éven belül, 1940 júniusától 1941 júniusáig 61 új harckocsihadosztályt alakítottak ki. Ezeknek l-től 69-ig saját számozásuk volt. Az ebben a számozásban mutatkozó lyukak útmutatást adnak arra nézve, hogy az új hadosztályok felállításának folyamata még nem zárult le. Nem egészen egy év alatt, 1940 júliusától 1941 júniusáig 79 új repülőhadosztályt állítottak fel. Sztálin számára azonban még ezzel sem érték el a legfelsőbb határt: a számozások egyre csak emelkedtek és emelkedtek. 1941 áprilisában Szmolenszk térségében már a 81. nagy távolsági bombázó hadosztály felállítására került sor… Talán a szovjet hadosztályok parányiak voltak?

Egyáltalán nem. 1941 júniusában a német harckocsihadosztályoknak eltérő szervezeti felépítésük volt, és a hadosztályokban eltérő volt a harckocsik száma, a 13.-ban 147, azonban a 7.-ben például 299. Ezek könnyű és közepes harckocsik voltak. Nehéz harckocsija Németországnak nem volt. Egy szovjet harckocsihadosztály 1941-ben 375 könnyű, közepes és nehéz harckocsiból állt. Időnként nem voltak teljesen felszerelve a hadosztályok, az 1. harckocsi-hadosztálynak például a háború kitörésekor 370 páncélosa és 53 páncélozott járműve volt. (V. I. Baranov altábornagy: Hadtörténeti Folyóirat, 1988, 9. szám, 18. o.) 1941-ben a német gépesített hadosztályok állományában egyáltalán nem volt harckocsi. A szovjet gépesített hadosztályok ezzel szemben több mint 275 páncélossal rendelkeztek. Az egyetlen német lovassági hadosztálynak se volt harckocsija; a szovjet lovassági hadosztályok mindegyikében 64 darab volt. A német gyalogsági hadosztályok nem rendelkeztek harckocsival, a szovjet standard-lövészhadosztályoknak tizenhat volt. Egyes szovjet lövészhadosztályoknak 60-70 harckocsija volt. A 4. (Német Proletariátus nevű) lövészhadosztálynak, amikor elkezdődött a háború, 64 harckocsija volt. (I. P. Roszlij altábornagy: Utolsó megálló Berlinben. Moszkva, 1983, 32. o.) A szovjet repülőhadosztályoknak 200 vagy 300, sőt előfordult, hogy 400 gépe volt. A 9. vegyes repülőhadosztálynak például 1941. június 21-én 409 csatagépe volt. (Sz. A. Kraszovszkij: Légügy és űrhajózás a Szovjetunióban. Moszkva, 1968, 89. o.) Összességében tehát nem egészen két év alatt nem 125 új hadosztályt állítottak fel, mint ahogyan ezt Jazov marsall állítja, hanem 295-öt. Ebbe természetesen nem értendők bele az NKVD új gépesített lövészhadosztályai.

3. A 295 új hadosztály persze még mindig nem minden. Egy napon úgy adódott, hogy a Lenin-renddel, Vörös Zászló Renddel és Szuvorov-renddel kitüntetett Rezsickoj 8. gépesített gárdalövész-hadosztály múzeumába látogattam. Ez az egyik leghíresebb hadosztály. Történelmével mindannyian megismerkedtünk az iskolában: 1941 júniusában állították fel a 316. lövészhadosztályként, első parancsnoka I. V. Panfilov vezérőrnagy volt, októberben bevetették Moszkva alatt a harcokban, azután következett a 28 Panfilov-hős híres küzdelme, stb. Moszkva előtt kitüntette magát a hadosztály, és átalakult a 8. gárdalövészhadosztállyá. Mindez már múzeumi látogatásom előtt is ismert volt számomra, vadászösztönöm azonban arra késztetett, hogy minden bokrot kétszer-háromszor, négyszer is vizsgáljak át az orrommal. És szerencsém volt. A dokumentumok és relikviák halmai közepette észrevettem egy sárga lapot piciny betűkkel, – a hadosztály felállítására vonatkozó parancsot. Előttem ezernyi múzeumi látogató elolvasta ezt a parancsot. Az is lehet, hogy csak látták, de nem olvasták el. Esetleg elolvasták, de nem figyeltek a lényegre. Első pillantásra ez is ugyanolyan parancs, mint az összes többi: felállítani…, kinevezni… stb. De a dátum! A dátum 1941. június 12-e. A rákövetkező napon, június 13-án küldi a TASZSZ az éterbe „különös” magyarázatát arról, hogy a Szovjetuniónak nem áll szándékában támadni; és mégis, már ebben az időpontban a szovjet lövészhadosztályok számozásánál már átlépték a 300-as számot. Nehezen elképzelhető, hogy előzőleg a 252. lövészhadosztályt állították fel, és utána hirtelen a 316-os számút. Ez nem volt lehetséges. Ezért azután elkezdtem a többit is figyelni és megállapítottam, hogy a 261.-et, a 272.-et, a 289.-et, a 291.-et, a 302.-et és még sok mást, ezekkel egyidejűleg, 1941 júliusában állítottak fel, a felállításokról szóló parancsokat azonban a német támadás előtt adták ki. Ebben az összefüggésben ezért azt kell mondanunk, hogy Sztálin szűk két éven belül 125 új lövészhadosztályt, 30 új gépesített hadosztályt, 61 harckocsiés 79

repülőhadosztályt állíttatott fel, és mindezen felül a német invázió előtt már elkezdődött minimum további 60 lövészhadosztály, gépesített lövészhadosztály és gépesített hadosztályok felállítása.

4. Megvizsgáltam a harckocsi-hadosztályokat is. Sztálinnak 61 volt belőlük. Hivatalosan. A valóságban azonban már 1941 márciusában átlépte a szovjet harckocsihadosztályok számozása a 100-at, és számuk tovább nőtt. Nem kell az embernek a legmagasabb titoktartási fokozattal rendelkező levéltárakban kutakodnia ahhoz, hogy minderről megbizonyosodjék. Elegendő, ha egy pillantást vetünk a Nagy Honvédő Háború 1941-1945 enciklopédiájára (Moszkva, 1985, 206. o.). Ez a könyv kiállta mind az állami, mind a katonai cenzúra próbáját, és szerkesztői között találjuk M. M. Kozlov hadseregtábornokot, G. V. Szredin vezérezredest, P. A. Silin altábornagyot és még sok már híres tábornokot, professzort, az akadémia levelező tagjait stb. Ebből a tudományos műből megtudhatjuk, hogy A. L. Getman hadseregtábornok 1941 márciusában (ez idő tájt ezredes) a 112. harckocsihadosztály parancsnoka lett. További információk is vannak ezzel kapcsolatban. Ha a hadtörténészek közül bárki is kételkedne, nem kell mást tennie, csak nézze meg a háromszámjegyű többi harckocsihadosztály adatait. Vegyük például a 111. harckocsihadosztályt. A Bajkálontúli Katonai Körzetben állomásozott. 1941. június 22-én a német invázió hírére mindenhol gyűléseket tartottak a lakosság körében, és ugyanez történt a hátországban lévő csapatkötelékek állományában is. A Bajkálontúli Katonai Körzet történetében (Lenin-renddel kitüntetett Bajkálontúli Katonai Körzet. Moszkva, 1980, 96. o.) azt olvashatjuk, hogy 1941. június 22-én „a 36. és 57. gépesített lövészhadosztályokban valamint a 61. és 111. harckocsihadosztályok egységeinél a tisztek és a legénység gyűléseket tartottak”. A 111. páncélos hadosztály izgatott harcosai nem tarthattak volna gyűlést, ha a hadosztály ebben az időben még nem is létezett volna. Mindenki, akit érdekel a hadtörténet, nézzen bele saját gyűjteményes anyagába a szovjet hadosztályok történetével kapcsolatosan, és igazat fog adni nekem: 1941. június 21-én már minimum a következő harckocsihadosztályok léteztek: a 101., G. M.

Mihajlov ezredes parancsnoksága alatt; a 102., I. D. Illarionov ezredes vezetésével; a 104. V. G. Burkov ezredes, a 106., A. N. Pervusin ezredes, a 107., P. N. Domracsev ezredes vezetésével. Persze, mondhatják azt is, hogy nem mindegyik volt teljeskörűen felszerelve. I. Sz. Konyev, a Szovjetunió marsallja például azt mondja, hogy 1941 szeptemberében a 107. harckocsi-hadosztálynak összesen csak 153 páncélosa volt. (Hadtörténeti Folyóirat, 1966, 10. szám, 56. o.) Ez valóban így volt, de ez már a Szmolenszk melletti súlyos harcok maradéka volt. 153 harckocsiból álló maradék nem éppen kevés. 1941. szeptember elején a Keleti Fronton az összes német harckocsi-hadosztályból az épen maradt harckocsik számát tekintve csak kettő hasonlítható össze ezzel: a 6. 188, és a 8. 155 harckocsival.

5. Emlékezzünk csak arra, hogy 1939 szeptemberében Hitler mindössze hat harckocsi-hadosztállyal lépett be a II. világháborúba. Ezek többségében könnyű harckocsik voltak. 1939. augusztus 31-én az egész német hadseregben 211 közepes harckocsi volt. Nehéz harckocsi sem a hadsereg fegyverzetében nem szerepelt, még a fejlesztésén dolgoztak; fel sem merült Németországban a nehézpáncélos fejlesztésének a kérdése. Ennek a körülménynek a tudományos elemzése kapcsán néhány történész arra a következtetésre jutott, hogy Hitlernek, mivel mégiscsak több, mint hat könnyű harckocsi-hadosztállyal rendelkezett, szándékában kellett állnia, hogy leigázza az egész világot. 1941 tavaszán a „semleges” Sztálin még több harckocsihadosztályt állított fel, többet, mint amennyi a világ összes országában összesen létezett, mégpedig mind Sztálin életében, mind utána. 1941-ben a Szovjetunió volt az egyetlen ország az egész világon, amelyik seregének fegyverzetében nehézpáncélosokat tudott felmutatni. Ez felveti a történészek között azt a kérdést: ha hat hadosztálynyi könnyű páncélos cáfolhatatlan bizonyítéka annak a törekvésnek, hogy elkezdődjön egy háború és az egész világ megszerzése, akkor miről győzzön meg bennünket az a tény, hogy egy éven belül felállítottak 61 harckocsihadosztályt és elkezdődött ugyanilyen nagyszámú új harckocsihadosztályok felállítása? Hatvan páncéloshadosztályt a világ egyetlen országa sem tud fenntartani. Száz vagy még több harckocsihadosztály fenntartásáról már nem is beszélve. A harckocsi-hadosztályokon kívül Sztálinnak több mint 300 lövészhadosztálya, és gépesített hadosztálya is volt. Ilyen mennyiségű hadosztályt sem képes egyetlen ország sem fenntartani. Itt most nem is beszélnék a repülő-és a többi hadosztályról. Még csökkentett formában sem lehet ilyen mennyiséget fenntartani. De nem csökkentett formában tartották fenn, hanem folyamatosan feltöltötték ezeket katonákkal és fegyverzettel. Ez bizonyítja az elhatározottságot, hogy harcolni

fognak. Mégpedig már 1941-ben. Elkezdik a harcot, még mielőtt minden hadosztály teljesen fel lenne töltve. Ha ezeket a hadosztályokat teljesen feltöltenék, azonnal összeomlana a gazdaság. Ezért mondta azt a zseniális Carl von Clausewitz, hogy már önmagában a háború természete lehetetlenné teszi az összes erő teljes körű és egyidejű készültségét annak érdekében, hogy haladéktalanul és egyidejűleg vessék ütközetbe. Éppen ezért épített fel Sztálin egy óriási haderőt, de ezenkívül betervezte a hadosztályok kimeríthetetlen tartalékait is, azonban ezeknek a felállítása éppen csak elkezdődött. Sokkal egyszerűbb háborúban lezárni ezek felállítását, mintsem nulláról elkezdve létrehozni új hadosztályokat. Hitlernek nem volt ilyen lehetősége. Tizenhét páncéloshadosztályt vetett be a Sztálin elleni küzdelembe, ezek azonban nem voltak teljeskörűen felszerelve, és nem is lehetett őket tovább erősíteni. Az összes német harckocsit négy páncéloscsoportra osztották. Mindegyik páncéloscsoportban 8-15 hadosztály volt, közöttük 3-5 páncéloshadosztály, 2-3 gépesített hadosztály, a maradékot pedig a gyaloghadosztályok képezték. 1941. szeptember 4-én H. Guderian vezérezredes 2. páncéloscsoportjában 190 harcra alkalmas páncélos maradt. A páncéloscsoport hiányos páncéloshadosztállyá zsugorodott, és az alája rendelt páncéloshadosztályok alapjában véve páncéloszászlóaljakká alakultak: a 3. páncéloshadosztálynak már csak 41 ép páncélosa volt, a 4. páncéloshadosztálynak 49, a 17. páncéloshadosztálynak 38 páncélosa maradt, és a 18. páncéloshadosztálynak 62. A helyzetet még súlyosbította a katasztrofális alkatrész-és üzemanyaghiány is. Ráadásul mindez ősz elején történt, állandóan szakadó eső és iszaptenger, az úthálózat hiánya és az orosz tél kezdete, az óriási hótömegek és a fenyegető fagy veszélye közepette, amelyre Hitlernek és tábornokainak gondolniuk kellett volna. A hadtörténészek a mai napig vitatkoznak arról a kérdésről, hogy mit kellett volna tennie Hitlernek 1941. szeptember elején: Guderian

páncéloscsoportjának ki kellett volna-e kerülnie Kijevet, vagy közvetlenül el kellett volna-e indulniuk Moszkva irányába? Csodálkozom ezeken a vitákon: miután a páncéloscsoportban az eredeti harckocsi mennyiségnek csak egynegyede maradt meg, nem volt szabad elindulnia se Kijev, se Moszkva irányába; ki kellett volna áttagozódással váltani, és fel kellett volna tölteni, friss páncéloshadosztályokat, -hadtesteket és -csoportokat kellett volna harcba vinni. Hitlert azonban ez nem izgatta. Sztálint azonban igen. A teljesen felszerelt harckocsihadosztályokon kívül rendelkezésre álltak számára a második, a harmadik és a negyedik támadási hullámra még fel nem töltött páncélos hadosztályai. Az első támadó hadműveletek kivitelezése valamint a nyilvános mozgósítás kiadása után ezeket a harckocsihadosztályokat fel lehetett tölteni, és amint harckészültségüket elérték, be lehetett őket vetni. Döntő szerepet játszott az események menetében az a tény is, hogy a leningrádi és a harkovi gyárak olyan sok harckocsit gyártottak, amelyek (feltéve, hogy szovjet oldalról történik a támadás) mind a már meglévő hadosztályok veszteségeinek pótlására, mind a felállítás közbeni hadosztályok felszerelésére elegendőek voltak. Ez lehetővé tette Sztálin számára, hogy a harcoló hadosztályok veszteségeit kiegyenlítse, és egyre újabb és újabb harckocsi-hadosztályokat vessen be, miközben számukat a csatatéren százra, illetve még többre tudta emelni. Öngyilkos támadásával, amelyben összesen csak 17 páncéloshadosztály állt rendelkezésére, Hitler elvette Sztálintól annak a lehetőségét, hogy a szovjet harckocsi-fegyverzet teljes harci erejét kibontakoztathassa. Harkov elveszett, Leningrádot blokád alá vették. Gorkijban, Cseljabinszkban, Nyizsnij TagiIban és Sztálingrádban improvizatív volt a harckocsi gyártás. De még ez az improvizatív harckocsigyártás is lehetővé tette a Szovjetunió számára, hogy nagy darabszámban és kiváló minőségben gyártsanak harckocsikat és Berlinben fejezhessék be a háborút.

Ha Sztálin mérte volna az első csapást, akkor elképesztő méreteket ért volna el a harckocsigyártás a Szovjetunióban. Így is tervezték, amikor 1941 márciusában kiadták a 112. számú páncéloshadosztály felállítására a parancsot.

A TÜZÉREZREDEK „Tüzérségünk támadó hadműveletek tüzérsége. A Vörös Hadsereg tomboló viharként fog benyomulni az ellenség országába, és gyilkos tüzérségi tűzben kisöpri az ellenséget a föld színéről.” (T. I. Rosztunov, A XVIII. pártkongresszuson, Pravda, 1939. március 18.)

1. 1939 júniusában a Vörös Hadseregben a tábori tüzérség keretei között 144 tüzérezred volt. Mindegyik ezred 24-36 löveggel rendelkezett. Ez sok. Hangsúlyozom: itt csak a tábori tüzérségen belüli tüzérezredekről van szó. Nem beszélünk a Flak-ezredekről, a megerődített területek tüzérezredeiről, a haditengeri flotta parti tüzérségéről, most figyelmen kívül hagyjuk azokat a tüzérségi egységeket is, amelyek a lövészzászlóaljakhoz, lövészezredekhez, a lovasság nagy kötelékeihez voltak alárendelve, nem szólunk a légideszantcsapatoknak valamint az NKVD-csapatoknak alárendelt tüzérezredekről, a felsoroláskor eltekintünk a könnyű, és nehéztüzérség önálló ütegeitől, és osztályaitól is. A tábori tüzérség 144 ezredének egyszerű volt az elosztása: a lövész-, illetve gépesített lövészhadosztályok mindegyik parancsnokának alá volt rendelve egy tüzérezred (122 és 152 mmes tarackágyúk), ez összesen 95 ezred; minden lövészhadtest parancsnokának alá volt rendelve egy tüzérezred (122 mm-es ágyúk és 152 mm-es tarackok), ez összesen 25 ezred; a Legfelsőbb Parancsnokság Tartalékaként (LPT) a Vörös Hadsereg Főparancsnokságának 24 tüzérezred volt alárendelve (203 mm-es tarackok, 152 mm-es ágyúk és mozsarak). 1939. augusztus 19-én Sztálin elhatározta, hogy növeli a lövészhadosztályok számát. Minden új hadosztálynak szüksége volt tüzérezredre. A hadosztályok vezetése számára létrehozták a lövészhadtestek vezetőségét. Egy lövészhadtest parancsnokának szintén szüksége volt saját tüzérezredre. A hadosztályok és hadtestek számszerű és minőségi megerősítésének érdekében szükség volt a Legfelsőbb Parancsnokság Tartalékai számára is tüzérezredeket létrehozni a főcsapásirányban, következésképpen ezek számát is emelni kellett. Összegezve, 1939. augusztus 19-én elhatározták, hogy a tábori tüzérezredek számát 144-ről 341-re emelik. A végén már több volt belőlük, mint a világ összes hadseregében együttvéve.

2. A szokásos lövészhadosztály egy tüzér-, és három lövészezredből áll. 1939 nyarán speciálisan a halhin-goli hadműveletekkel kapcsolatban két új lövészhadosztály felállításáról illetve odahelyezéséről döntöttek, ezek a hadosztályok szokatlan tagozódásúak voltak: mindegyik hadosztály két tüzér-és három lövészezredből állt. Az új felállítású hadosztályok legjobb oldalukról mutatkoztak be a meglepetés erejére építő támadások során. Zsukov javasolta, hogy ezt az újítást terjesszék ki az egész Vörös Hadseregre: minden hadosztályparancsnok alá két tüzérezredet kell helyezni. Tervbe vették még ezenkívül, hogy a lövészhadtestek minden parancsnoka számára két tüzérezredet bocsátanak rendelkezésre. Sztálin 1939. szeptember 13-án jóváhagyja ezt a javaslatot, és elkezdődik az új tüzérezredek felállítása. A hadosztályok és hadtestek száma nő, a hozzájuk beosztott tüzérezredek száma azonban kétszer olyan gyorsan nő, most már 577-re van szükség. Mindez a lövészhadtestek meglepő tagozódási struktúrájával járt. Egy hadtest az addigi standard összetétel szerint 3 hadosztályból, 8 lövész-és 4 tüzérezredből állt, 1939 szeptemberétől azonban 9 lövész-és 8 tüzérezredből. Egy ilyen hadtest már csak az elnevezésében lövészhadtest, a valóságban azonban vegyes tüzérés lövészhadtest lett. Ez a megállapítás annál is inkább találó, mert a tüzérezredek csak tüzérségből állnak, miközben egy lövészezredhez gyalogság és tüzérség is tartozik. Ha ebben a hadtestben az összes lövészszázadot és tüzérségi üteget összeszámoljuk, akkor meglepődve fogjuk megállapítani, hogy másfélszer annyi tüzérségi üteg van benne, mint lövészszázad. Ha külföldi hadseregek gyalogsági hadtestével hasonlítjuk össze, akkor a szovjet lövészhadtest csekély számszerű erőt képvisel (különösen a hátországi egységeknél), de az összes külföldi hadtestet jelentősen túlszárnyalja tüzelőerőben.

3. A tüzérezredek számának emelése mellett még más utak is voltak, amelyeken keresztül a csapatokat tüzérséggel egészítették ki. 1939 őszéig mindegyik lövészhadosztály tizennyolc 45 mm-es páncéltörő ágyúval rendelkezett. A halhin-goli harcok után ezek számát minden hadosztályban ötvennégyre emelték. Külsőleg egy és ugyanazon hadosztály maradt, a páncéltörő ágyúk száma azonban megháromszorozódott. Néhány hadtörténész élcelődik a 45 mm-es páncéltörőn. Ez az ágyú azonban kitűnt fantasztikus mozgékonyságával, mivel könnyű volt. Alacsony a sziluett je, és ezért nagyon jól lehetett álcázni. Egy páncéltörő ágyúval kapcsolatban az a legfontosabb követelmény, hogy képes legyen lövegével bármely ellenséges harckocsi falát áttörni. 1941-ben a 45 mm-es szovjet ágyú erre képes volt. Kifejlesztették mellette az 57 mm-es változatot is. Csak azért nem gyártották, mert nem volt megfelelő cél a számára. Amint a szovjet felderítés arról számolt be, hogy a német csapatoknál feltűntek a nehézpáncélosok, szalagra tették, és egészen a háború végéig a neki szánt feladatot kitűnően teljesítette, annál is inkább, mert hamarosan elkezdődött a 100 mmes nehézpáncéltörő gyártása. A lövészkötelékeket bőségesen ellátták gránátvetőkkel is. 1939 őszén minden lövészszázadban megnövekedett a gránátvetők száma. Minden ezredparancsnok saját gránátvető üteget kapott. Néhány hadosztály parancsnoka három gránátvető üteget is. De maradjunk csak a tüzérezredeknél. A lövészhadosztályok mellett felállítottak gépesített hadosztályokat és harckocsihadosztályokat is. Ezen hadosztályok mindegyike tüzérezredet is kapott. Ezután azonban kiadták a határozatot, hogy a lövészhadosztályok számát legalább 300-ra kell emelni, a harckocsihadosztályokét 100-ra vagy még többre, és számukra tüzérezredeket kell biztosítani. Mindezeken túl a Legfelsőbb Parancsnokság Tartaléka számára tíz tüzérségi dandárt állítottak fel, mindegyikben két tüzérezreddel (ezredenként 66 löveggel, beleértve a 107 mm-es ágyút). De ez még mindig nem minden.

Az új hadosztályok mellett lövészdandárokat is felállítottak. Alaptagozódásuk szerint a dandár egy önálló harckocsizászlóaljból, két lövészezredből és egy tüzérezredből állt. Így például a P. M. Gavrilov ezredes parancsnoksága alatt álló 3. lövészdandár egy harckocsizászlóaljból, valamint a 41. és 156. lövészezredből állt; N. P. Szimonják ezredeshez, a 8. lövészdandár parancsnokához tartozott egy harckocsizászlóalj, a 370. és a 335. lövészezred, valamint a 343. tüzérezred. A lövészhadtesteken kívül 29 gépesített hadtestet is felállítottak. Az alapfelépítésben a gépesített hadtest parancsnokának nem volt saját tüzérsége. Ez azonban csak a szabály. És nincsen szabály kivétel nélkül. Lemberg (Lvov) térségében más csapatok mellett a 4. gépesített hadtest is Németország megtámadására készült. Vezetője A. A. VIaszov vezérőrnagy volt. Ennek a hadtestnek a két harckocsihadosztálya és a gépesített hadosztálya saját tüzérezreddel rendelkezett, ezenkívül közvetlenül a hadtestparancsnoknak alá volt rendelve a 441. és a 445. hadtest-tüzérezred. Még egy példa. 1941. május vége és június eleje között a Bajkálontúli Katonai Körzetből Ukrajnába helyezték át a 16. hadsereget. A hadsereg alá rendelték az 5. gépesített hadtestet, amelynek I. P. Alekszejenko vezérezredes volt a parancsnoka. Mindegyik hadosztályparancsnoknak megvolt a saját tüzérezrede, ezenfelül azonban a hadtestparancsnok közvetlen irányítása alatt állt még a 467. és az 578. hadtest-tüzérezred. És ez még mindig nem minden: a Vörös Hadseregen kívül az NKVD is felállított „különleges rendeltetésű” gépesített lövészhadosztályokat. Ezen Osznaz-hadosztályok mindegyikében volt tüzérezred. Néhány történész azt javasolja, hogy az NKVDegységeket hagyjuk figyelmen kívül. Azzal érvelnek, hogy ezek a legmodernebb fegyverekkel fel szerelt elit egységek voltak, és az utolsó emberig válogatott katonákból álltak. Mivel ezek a legjobbak, mondják ezek a történészek, ne számítsuk a normál hadsereghez őket. Ne vitatkozzunk ezen. Ha számításainkból ki is hagyjuk az NKVD-egységeket, még akkor is már több mint 900 tüzérezred volt a Vörös Hadseregben a német invázió előtt. És a számuk egyre csak nőtt.

4. Felmerül egy teljesen megalapozott gyanú: Sztálin talán ugyanazt a játékot játszotta, mint Hitler? Hitler mindig újabb és újabb harckocsi-hadosztályokat állított fel – ezt azonban úgy érte el, hogy a régi hadosztályokban csökkentette a harckocsik számát. 1939-ben Hitlernek 6 harckocsi-hadosztálya volt, 1940-ben 10, és 1941-ben 20; a harckocsik száma azonban eközben lényegesen nem változott. Sztálin nem ilyen játékot játszott. A harckocsikötelékek száma nőtt, de ugyanilyen mértékben nőtt minden kötelékben a harckocsik száma is, ugyanilyen módon nőtt a tüzérezredek száma, és minden ezredben a lövegek száma is. Így például a Legfelsőbb Parancsnokság Tartalékait képező ezredekben, amelyeket 152 mmes tarackokkal szereltek fel, a lövegek számát 36-ról 48-ra emelték. A páncélelhárító ezredekben 66-ra. Ezzel egyidejűleg Németországban is nőtt a tábori tüzérség száma. Figyeljünk azonban az ágyúk és a tarackok elnevezésére: az esetek többségében a típusmegjelölés a „13” vagy a „18” számot kapta. A számok a lövedéktípus kifejlesztésének az évét jelentik. Németországnak jó tüzérsége volt. Fegyverzete többnyire az I. világháborúban kifejlesztett modellekből állt. Ezenfelül igen nagy problémát jelentett az is, hogy a német tüzérség a kilenc elfoglalt országból zsákmányolt lövegekkel egészítette ki fegyverzetét. Összességében a német tüzérség fegyverzetében tíz különböző országban kifejlesztett ágyúk és tarackok voltak, 28 különböző kaliberrel, mindez óriási mértékben bonyolította a lőszerutánpótlás biztosítását. Nagyon sok zsákmányolt löveget az előző évszázadban fejlesztettek ki, és voltak közöttük 50 évesek is. A szovjet tüzérezredek felállítása az új típusok alapján történt, ezeket 1938-ban fejlesztették ki, 1939-ben bevezették a fegyverzet állományába, és az 1940-41-es évben az ipar már szállította őket. 1939-től 1941 júniusáig a Vörös Hadsereg a legeslegújabb tüzérségi lövegekből és gránátvetőkből 82.000 darabot kapott. Majdnem az összes szovjet löveg minőségileg a legmagasabb standarddal rendelkezett a világon 1941-ben, és ezt a státusát egészen a háború végéig megtartotta. Ide tartozott a 122 mm-es M-30-as tarack,

amelynek 1938-ban zárult le a fejlesztése, Halhin-golnál kipróbálásra került, 1939 szeptemberében vették fel a fegyvernemek közé, és több országban is a szárazföldi haderő fegyverzetét képezte, egészen a XX. század végéig. Ugyancsak nehezen egyeztethető össze mindez azzal a szokásos elképzeléssel, hogy Sztálin bízott Hitlerben, és így nem tett semmiféle háborús előkészületet.

5. Mindazok, akik hadtörténettel foglalkoztak, azzal érvelnek majd, hogy a szovjet tüzérezredek nem voltak felszerelve elég vontatógéppel. Ráadásul a tüzérség jóllehet erős, de lassú traktorokat használt. Ez az érv megalapozott. Ez a körülmény azonban nem olyan ijesztő, mint ahogyan első pillantásra tűnhet. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a háború folyamán, azokban az esetekben, amikor a szovjet csapatoknak védelmi feladatokat kellett teljesíteniük, és beásták magukat, azaz teljesen kiépített lövészárkokat készítettek, a harckocsik és a tüzérség számára bunkereket és tüzelőállásokat építettek ki, a legelső védvonalakat páncélozott lövészárkokkal, aknamezőkkel, acéldrót akadályokkal és egyéb módon biztosították, nem sikerült áttörni az ellenségnek a védelmet. Példa erre Leningrád, Moszkva, Sztálingrád és Kurszk. A német csapatok összes stratégiai áttörése a háború folyamán csak akkor volt sikeres, ha a szovjet csapatoknak megtiltották, hogy beássák magukat és védelmi előkészületeket tegyenek. Példa erre: 1941 júniusában a teljes határ mentén történtek, 1942 májusában Harkov, ugyanebben a hónapban a Krími Front. 1941-ben abban a szerencsés helyzetben volt a Vörös Hadsereg, hogy a Keleti-tengertől egészen a Fekete-tengerig ki tudott építeni egy áthatolhatatlan védelmi vonalat. A Hitler és Sztálin közötti paktum aláírása után erre volt két év. A védelmi vonalat nem nyílt terepen (mint például a kurszki csatában) kellene kialakítani, hanem az acélbetonból készült „Sztálin-vonal” kinyúló részére lehetett volna támaszkodni. Ebben a védelmi gyűrűben el lehetett volna helyezni 500-600 tüzérezredet. és minden löveg számára ki lehetett volna alakítani gondosan álcázott és fedett tüzelőállást. A Főparancsnokság Tartalékaihoz tartozó tüzérséget – mint ahogy tervezték is – készültségben tarthatták volna, és bevethették volna ott, ahol az ellenség nyomása a legerősebb volt. Ebben az esetben elégséges lett volna a rendelkezésre álló vontatógépek és erőgépek mennyisége: a lőszer időben rendelkezésre állt volna, és a bunkerekben nem messze a tüzelőállásoktól, biztonságosan lehetett volna raktározni azokat, és a vontatóeszközök összes munkája

abban állt volna, hogy a tüzérség számára éjszakánként először az egyik, aztán a következő ágyút az egyik tüzelőállásból a másikba átvontassa. A szovjet tábornokokat és marsallokat azonban nem érdekelte a háborúnak a honvédelmi variációja. Ők támadásra készültek. Támadásnál nincs egyidejűleg szükség minden vontatógépre és erőgépre. Mégpedig a következő okból. Támadó hadművelet előkészületeinél sohasem helyezik át az egész tüzérséget, mert egyrészt ezzel már a támadás megkezdése előtt felhívnák magukra az ellenség figyelmét, másrészt kiderülne a főcsapás iránya. Egyszerűen lehetetlenség is lenne az áttörési frontszakasz minden kilométerére egyidejűleg körülbelül 200 löveget és a szükséges mennyiségű lőszert odaszállítani. Ezért támadás előtt éjszakánként előkészítették a lövegek számára a fedezékeket és a tüzérséget, valamint a lőszert az előttük álló áttörési terület egyes szakaszain vonták össze. Hajnaltájban mindent gondosan álcáztak, és a következő éjszaka megismétlődött az egész. Ennél a módszernél egyáltalán nincs szükség arra, hogy lövegenként álljon rendelkezésre vontatógép. A támadás a tüzérség bevetésével kezdődik, utána a harckocsik és a gyalogság indítanak támadást, miközben a tüzérség jelentősebb része az állásaiban maradt. A mozgékony nagykötelékek relatív csekély számú tüzérséget vittek magukkal támogatásként. Néhány nap vagy néhány hét után a támadás mélyen benyomult az ellenség védelmébe, megállt, a csapatok megerősítették az elfoglalt szakaszokat, és védekezésbe mentek át. A vezetés azonban eközben új áttörési szakaszt jelölt ki, és megint minden elölről kezdődött; ezeken a szakaszokon éjszakákon keresztül odaszállították a tüzérséget és a lőszert. Támadó háborúban sohasem helyezték át a szovjet tüzérséget zárt alakzatban, hanem mindig ugrásszerűen. A terv az volt, hogy az M-napon, azaz a mozgósítás kihirdetésének a napjára a népgazdaságból 240.000 gépjárművet és 43.000 traktort irányítanak át a Vörös Hadseregbe. (A II. világháború története. 3. kötet, 435. o.) Ez bőségesen elegendő lett volna arra, hogy azoknál az egységeknél. ahol nem állt elegendő számú vontatóeszköz rendelkezésre, pótolják a hiányt. A háború kezdetén elszenvedett vereség arra vezethető vissza, hogy a

német hadsereg éppen abban az időszakban indított támadást, amikor a szovjet tüzérséget a határ közelébe helyezték, és a tüzérséggel együtt a megfelelő mennyiségű lőszert is odaszállították. Honvédő háborúra nem volt felkészítve a tüzérség, támadást pedig június 22-én még nem tudott indítani: jóllehet a tüzérség már a határnál volt, a gyalogság azonban még nem érkezett meg. Ebben a helyzetben egyébként az egész szovjet tüzérséget egyidejűleg vissza kellett volna vonni a határ közeléből. Azonban ekkor mutatkozott meg, hogy milyen katasztrófához vezetett a vontatóeszközök és a traktorok hiánya: a tüzérség vagy megsemmisült, vagy a lőszerrel együtt az ellenség kezébe került.

6. Elkerülhető lett volna a katasztrófa, ha a tüzérséget és a lőszert nem a határnál koncentrálták volna. Még a háború kitörése előtt egy héttel is vissza lehetett volna (ha Sztálin valóban tartott volna Hitlertől) vonni a tüzérséget. A folyamat azonban éppen fordítva ment végbe. K. K. Rokosszovszkij, a Szovjetunió marsallja: „A csapatok parancsot kaptak, hogy a tüzérséget a határközeli gyakorló helyekre vonultassák.” (K. K. Rokosszovszkij: Katonakötelesség. Moszkva, 1968, 8. o.) Az már önmagában is meglepő. Hogy a tüzérség harci kiképzését a határnál kell végrehajtania. Talán túl kicsi a Szovjetunió ahhoz, hogy alkalmasabb helyszínt találhattak volna? Megütközhetünk azon, hogy a vezérkarban valamelyik idióta képes ilyen ostoba parancsot kiadni. De nem fogunk megütközni. A parancsokat nem valamilyen idióta adta ki, hanem a nagy, legyőzhetetlen V. K. Zsukov. Ugyanígy cselekedett a Halhin-golnál, amikor váratlanul megtámadta a japán csapatokat: a gyalogság és a harckocsik fő tömegét visszatartotta mélyen a hátországban, hogy ne hívja fel az ellenség figyelmét a támadási előkészületekre, és ne tudódjon ki a fő támadási irány. Ezeket csak az utolsó éjszaka szállították a legelső vonalra; a lassan mozgó tüzérséget azonban Zsukov már idejekorán állásaiba helyeztette a legelső frontvonalon. Ez az eljárás helyes támadó háború esetén. Természetesen katasztrófához vezetett volna, ha a japánok támadásba mentek volna át. És éppen ez történt 1941. június 22-én: a szovjet tüzérség már a határnál volt, a gyalogság és a harckocsik azonban még nem. A határközeli térségekbe helyezték a rohamcsapatok tüzérségét, egyidejűleg azonban a határközeli területeken elkezdődött új tüzérségi egységek és kötelékek felállítása. A 900 tüzérezred még egyáltalán nem képezte a felső határt. Egyre újabb és újabb ezredeket állítottak fel, különösen a Legfelsőbb Parancsnokság Tartalékának nehéztüzér ezredeit. L. M. Szandalov vezérezredes, mint valami teljesen mellékes tényt közli három sorban, hogy a 4. hadsereg mögött 480 darab 152 mm-es löveget helyeztek el, valamint elkezdődött a Legfelsőbb Parancsnokság Tartalékaként 10 új tüzérezred felállítása. (Hadtörténeti Folyóirat, 1971, 7. szám, 19.

o.) Ezeknek az ezredeknek a felállítását azonban már nem lehetett befejezni, a németek támadást indítottak, a lövegek kezeléséhez azonban hiányoztak a csapatok. (Más csapatoknál viszont a lövegek hiányoztak.) A harcászati kiképző-és gyakorlatozóhelyek, kiképzőközpontok az új egységek és kötelékek felállítására a Dnyeperen és a Volgán túl vannak. Nem lett volna célszerűbb ezeket az ezredeket az Urálban felállítani, kiképezni, a terep-és lövészgyakorlatokat ott elvégezni, és végül katonai szállítóvonatokba tenni őket, és a nyugati határhoz helyezni? Miért vitték a határhoz a lövegeket a katonák nélkül? Az ezredeket miért a határközeli helységekben állították fel, ott, ahol ki voltak téve egy lehetséges támadásnak, miközben még nem töltötték fel őket katonákkal? Ennek az egésznek semmi értelme. Azonban idézzük fel, hogy mindezek az előkészületek támadó jellegű háborúra vonatkoznak, és máris más szemmel nézzük ezeket az intézkedéseket. Ekkor minden észszerűnek és jól átgondoltnak hat. A Főparancsnokság Tartalékának egyik tüzérezredét a határtól messze felfegyverzik, felállítják, és csak utána helyezik a határhoz, így az egész folyamat nem maradhat észrevétlen. Ha a Főparancsnokság Tartalékának csak egyetlen ezredét is a határhoz helyezik, az gondolkodásra készteti az ellenséget. Ha 10 ezredet helyeznek oda, az már pánikot ‘kelt az ellenség soraiban. Ezért szállították a lövegeket kis részenként, kísérő csapatok nélkül éjszakánként, úgynevezett szétszórt elrendezésben a határhoz. Valahol, egy másik helyen felkészítették a parancsnokokat és a katonákat. Az utolsó pillanatban érkeznek meg a katonák és tisztek ezrei a határterületre, vontatógép, ágyú és lőszer nélkül. Érkezésük nem kelt különösebb feltűnést: sok ember ágyúk nélkül, feltehetően gyalogság. Azonban eközben a lövegek, vontatógépek és a lőszerek jól álcázva már a határközeli erdőkben vannak. A katonákat beosztják a lövegekhez, eltávolítják a kenőzsírt, és máris harcra készen áll 10 ezred.

7. 480 löveget el tudok képzelni egy hadszíntéren. L. N. Szandalov vezérezredes nem pontosította, hogy milyen fajtájú lövegekről van szó. Szerintem itt csak a ML-20-as 152 mm-es tarackokról, vagy a Br-2-es 152 mm-es ágyúkról lehet szó. A ML-20-as tarack több mint 7 tonnás, és a Br-2-es ágyú pedig több mint 18 tonnát nyom. 480 löveg egymás mellett felsorakoztatva, ameddig csak a szem ellát. Másképp nem tudom elképzelni. A határhoz közeli területeken mindegyik ágyú hoz 10 harctöltet állt készenlétben. Egy harctöltet 60 gránátból áll. Tíz töltet 600 gránátot jelent. Az ML-20-as számára egy gránát 43,6 kg, a Br-2-esnél pedig 48,8 kg. Mindegyik gránát külön saját ládába van pakolva. 480 löveg muníciója 288.000 ládát jelent. Az ilyen kaliberű lövegeknek külön muníciója van. Először bepakolják a löveget*, és utána elkülönítve a töltényhüvelyt a robbanóanyaggal. Ezeket szintén egyesével külön ládákba teszik. Tehát még egyszer ugyanilyen mennyiségű ládába. Ezt szem előtt kell tartanunk. És ez a mennyiség még mindig csak a Legfelsőbb Parancsnokság Tartalékának 10 új ezredére vonatkozik; ezeket titokban állítják fel a 4. hadsereg harcra kész egységei mögött. A 4. hadsereget azonban nem a főcsapás irányába helyezik. A főcsapás irányában a Nyugati Front tíz hadserege áll, a belosztoki (Białystok) határkiszögellésben, a Délnyugati Front 6. hadserege a lembergi kiszögellésben, és a Déli Front 9. hadserege pedig a román határnál. El tudja egyáltalán valaki képzelni, hogy mi történt a mögöttes térségekben? El tudja egyáltalán valaki képzelni a már felállított 900 ezredet és az ismeretlen számú jól álcázott, felfejlődésben lévő ezredeket? El tudja képzelni valaki azt a mennyiségű muníciót a zöld ládákban, amely ezeknek az ezredeknek a számára szükséges? B. M. Saposnyikov marsall szavainak az értelmét csak az lesz képes felfogni, aki képes mindezt elképzelni (nekem nem sikerül): a mozgósítás maga a háború. Sztálin először létrehozta a Fegyverzetügyi Népbiztosságot. Ennek logikus következménye volt a tüzérezredek felállításának robbanásszerű folyamata, és ezek a

tüzérezredek óriási mennyiségű gránátot tudtak elnyelni. A tüzérezredek felállításának a következménye nem lehetett más, csak a háború. Mégpedig már 1941-ben, mert a szovjet tábornokok nem raktározhattak szabad ég alatt huzamosabb ideig 10 töltetet 900 tüzérezred számára.

A BÖLCS LEGFELSŐBB TANÁCS „Ki kell használni a két kapitalista államrendszer között meglévő ellentéteket és ellentmondásokat, mégpedig úgy, hogy egymásnak kell ugrasztani őket.” (Lenin: Összes művei, Moszkva, 2. kiadás, XXV. kötet, 498. o.)

1. Egészen 1939-ig nem volt általános hadkötelezettség a Szovjetunióban. Nem mindenkit hívtak be a Vörös Hadseregbe, hanem válogatás volt. Ez érthető: mi békeszerető nép vagyunk. A behívási korhatár 21 év volt. Ez azonban megint csak érthetetlen. Miért nem az iskola befejezése után, 18 vagy 19 éves korban történt a behívás? Az iskola befejezése után azonnal letölthette volna a fiú a szolgálati idejét, és szabad lenne. Így azonban 21 éves koráig már munkahelyet találhatott, családot alapított, és ott lebegett a szeme előtt a bizonytalanság: behívnak vagy nem? Senki sem tud erre értelmes magyarázatot adni, hogy miért 21 éves korban hívták be a fiatalokat, és nem előbb. Pedig ennek az eljárásnak mélyebb értelme van. A folyamat hasonló egy folyón lévő gáthoz, amely nem mindenkit enged át, hanem csak egyeseket, a maradékot viszont összegyűjti. A megfelelő pillanatban be lehetett vezetni az általános hadkötelezettséget (ehhez csak ki kell gondolni a megfelelő ürügyet) és mindazokat, akik még nem teljesítették katonai szolgálatukat, be lehet hívni a zászló alá. Micsoda tömeg gyűlt itt össze az évek folyamán! Ez a megfelelő pillanat 1939. szeptember 1-jén jött el. Ezen a napon vezették be az általános hadkötelezettséget, és megkezdték mindazoknak az összegyűjtését, akik korábban még nem voltak a seregben. Egy felnőtt férfi behívása a Vörös Hadsereghez ezekben az egyedi esetekben nem keltette azt a gyanút, hogy itt egy nagy háborút készítenének elő. Behívják a hadseregbe, a család sír, de mindenki megérti: a mi Ványánk már 30 éves, korábban valamilyen okból kifolyólag nem volt katona, most azonban eljött ennek az ideje… Hogy a behívást kézenfekvővé tehessék, kicsi, de reguláris harcokat kellett folytatni a határnál. Ha ezek sikeresek voltak, az jó volt, de az sem jelentett nagy szerencsétlenséget, ha rosszul végződtek. A konfliktusok és kisebb háborúk folyamán nem volt

semmiféle magyarázatra szükség, hogy miért is kell a férfiakat bevonultatni. Konfliktusokra állandóan sor került, úgy mintha valaki megrendelésre szervezte volna őket, a Haszan-tótól kezdve a Dunadeltáig egészen az ősrégi finn erdőkig. Nos tehát, a fiatalokat és a már nem egészen olyan fiatalokat bevonultatják, – előkészítik a lengyelországi „felszabadító hadjárat”-ot. A hadjárat után azonban nem küldik őket haza. Következik Finnország „felszabadítás”-a – és az újabb bevonultatások. Aztán jön Észtország, Litvánia, Lettország, Besszarábia „felszabadítás”-a. És ismét újabb besorozások: izgalmas időszak… Sztálinnak azonban még egy tartaléka volt: az általános hadkötelezettség törvénybe iktatásával 21 évről 19 évre, sőt néhány kategóriában 18 éves korra változtatták a bevonulási korhatárt. Így egyidejűleg minden 21 évest, minden 20 évest, a 19 éveseket és egyes esetekben a 18 éveseket is bevonultatták. Az akkoriban berukkoltatottak közé tartozott az apám is, aki akkor 18 éves volt. Évekig tartó békeszeretetünk, valamint a mesterségesen magasan tartott behívási korhatár lehetővé tette, hogy több millió ember energiáját duzzasszák fel egy gát mögött. Most Sztálin kinyitotta a zsilipkamrákat, és az összegyűlt energiát fel tudta használni, hogy csapást mérjen.

2. Minden erőfeszítés azonban csak korlátozott időtartamú lehet. Minél nagyobb az erőfeszítés, annál gyorsabban veszítünk erőnkből. Kérdezzük csak meg a világ legerősebb emberét, hogy mennyi ideig képes nyújtott karral 200 kg súlyt a feje fölött kitartani? Ha nem hiszünk neki, magunk is kipróbálhatjuk. A példát csak azért hozom fel, mert három évjárat egyidejű behívása (ami még soha nem fordult elő), és ráadásul mindazoknak a behívása, akik korábban nem teljesítettek szolgálatot, dupla teherként nehezedett az országra. Egyrészről kivonták a gazdaságból ezt a munkaerőt, másrészről öltöztetni kellett őket, lábbelivel ellátni, etetni, itatni, és valahová elszállásolni. (Próbálják csak meg elképzelni, hogy egy elő nem készített helyen akárcsak 1 millió új katonát hogyan lehet elszállásolni.) A Vörös Hadsereg csak röviddel ezen időpont előtt haladta meg létszámban a milliós határt, és hirtelen több millió katonából álló hadsereggé duzzadt. Az új hadosztályoknak kaszárnyákra, törzskarra, lőterekre, gyakorlóhelyekre, raktárakra, kantinokra, klubokra és még sok másra volt szükségük. (Képzeljék csak el, olvasóim, hogy mit jelentett mindez akárcsak egyetlen 13.000 katonából álló hadosztály ellátása szempontjából.) A lényeg azonban az volt: mindezeket a hadosztályokat, hadtesteket és hadseregeket fel kellett fegyverezni. 1939-től óriási mértékeket öltött a besorozás. Még egy alkalommal nem lehet egy ilyen trükköt megismételni. A következő években csak egy évfolyam férfiainak a szokásos behívására volt mód. Az 1939 szeptemberében hozott általános hadkötelezettségről szóló törvénnyel Sztálin jó kiindulási helyzetet teremtett 1941 nyarára: két éven belül minden újoncból igazi katona lesz, ezenkívül még a létszámot emelik majd az 1940-ben és 1941-ben behívandók is. Éppen ilyen elit sereggel lehetett elkezdeni egy háborút. A háborúba lépés után eltörlik majd az összes szolgálatiidőkötöttséget, és minden bevonultatott egészen a Vörös Hadsereg végső győzelméig a seregben marad, kiegészítik és megerősítik a hadseregeket tartalékosok millióival, akik már korábban teljesítették

a katonai szolgálatot, valamint feltöltik a hadseregeket a fiatal férfiak következő évjárataival. Teljesen elképzelhetetlen, hogy Sztálin és tábornokai képtelenek lennének felfogni, hogy 1941 őszén az 1939-ben behívottak még nem létező tömegét haza kellene engedniük. Az 1939. szeptember 1-jén hozott törvény értelmében a hadkötelezettek legerősebb személyzeti létszámkategóriáinál (legénységi rendfokozat, altisztek és tisztek, egészen a szárazföldi haderők századosáig) az aktív szolgálati idő két év volt. Ennek következtében 1939-től a Vörös Hadsereg fokozta a kétéves szolgálati időt töltők tömeges behívását, 1941 őszén azonban a behívások számát tekintve jelentős csökkenésnek kellett bekövetkeznie. Az 1939-ben berukkoltatott ugyanis befejezte szolgálati idejét, ugyanúgy, mint ahogy a vizet leengedték a duzzasztóból, és felváltja őket a szokásos behívási évfolyam. Azok a férfiak, akik letöltötték szolgálati idejüket, nem tarthatóak tovább a Vörös Hadseregben: sérülne a fegyelmi szabályzat. Csak egy háború teszi lehetővé, hogy a szolgálatot teljesítettek millióit visszatarthassák a hadseregnél, és engedelmességet követelhessenek tőlük. Ha 1941 őszéig nem lép be a háborúba a Vörös Hadsereg, akkor az 1939-ben behívottak kiképzése kárba vész; fenntartásukra ugyanis igen jelentős anyagi stb. eszközöket fordítottak, de végül azután hazautaznak a katonák. Újból összehívni őket képtelenség feltűnés és a lakosság értetlensége nélkül. Következésképpen Sztálin amikor 1939 őszén a tömeges be hívásokat elrendelte, a háborúba lépés maximális időpontját 1941 nyarára tűzte ki. Ha támadását 1942-re tervezte volna, akkor a tömeges behívásokat 1940-re időzítette volna. Az összes, hosszú éveken keresztül összegyűjtött újoncok tartalékát Sztálin teljesen és egy csapásra használta fel. Erre csak egyetlen magyarázat van: Sztálin 1939. szeptember 1-je előtt eldöntötte, hogy harcolni fog, és kitűzte a háborúba lépés időpontját: 1941. szeptember 1-je előttre. 1939. szeptember 1-jén került hirdették ki a törvényt, az a rendkívüli ülés azonban, amelyen a törvénnyel kapcsolatos döntés megszületett, 1939 augusztusában volt, akkor, amikor a Kremlben

kezet fogott Ribbentroppal és pohárköszöntőt mondott Adolf Hitler egészségére.

3. Most már legfőbb ideje, hogy felháborodva a szavamba vágjanak: de hát 1939. szeptember 1-je a II. világháború kezdete. A bölcs kommunista párt és a szovjet kormány végül is minden elképzelhetőt megtett annak érdekében, hogy elkerülje a háborút, és csak minden eshetőségre számítva tette meg a szükséges intézkedéseket. A bölcs intézkedések tekintetében teljesen egyetértek opponenseimmel. Nekem valami egészen más kelti fel a gyanúmat: ma tudjuk, hogy ezen a napon kezdődött a II. világháború. Akkoriban azonban ezt senki nem tudta. Még magának Hitlernek sem volt sejtelme arról szeptember 1-jén, hogy kitört a II. világháború. Szeptember 3-án Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Hitlernek. Azonban sem Hitler, sem az angol és francia kormány nem gondolt még ekkor sem egy második világháborúra. Vettem a fáradtságot, és abból az időszakból fellapoztam angol újságokat, kezdve a Timesszal, aztán beszereztem amerikai újságokat is, beleértve a New York Timest, és kerestem bennük az ide vonatkozó cikkeket. Az eredmény mindig egy és ugyanaz volt. Akkoriban a világ a Lengyelországban történteket nem világháborúként érzékelte. Csak sokkal később kezdték el a Lengyelország elleni támadást a II. világháború elkezdéseként látni, az akkori idők újságjainak mindegyikében azonban (beleértve a szovjeteket is) német – lengyel háborúról írtak. Nagy-Britannia és Franciaország hadüzenetét mindegyik politikai deklarációnak tekintette. 1939. szeptember 5-én az Egyesült Államok kormánya kinyilvánította semlegességét a német – lengyel háborúval kapcsolatban. Az amerikai kormány ráadásul Nagy-Britannia és Franciaország hivatalos háborúba lépését sem tekintette világháborúnak, még csak európai háborúnak sem. 1939. szeptember l-jén a világ egyetlen fővárosában sem sejtették – Varsóban, Berlinben, Washingtonban, Párizsban vagy Londonban sem –, hogy elkezdődött a II. világháború. Ezt egyedül csak Moszkvában tudták, és meghozták az ebben a helyzetben szükséges döntéseket.

A PERMANENS MOZGÓSÍTÁS „A Világ Egyesült Államai (de nem Európáé) az egyesülésnek és a nemzetek szabadságának az az állami formája, melyet mi a szocializmussal kapcsolunk össze.” (Lenin: 1915. augusztus 23-án, Összes művei. Moszkva, XXVI. kötet)

1. A II. világháború elején a Szovjetunió lakosságának a száma kisebb volt, mint az I. világháború elkezdése előtt az orosz birodalom lakosságának a száma. Ezzel szemben összehasonlíthatatlanul magasabb volt a mozgósítási potenciál. Az orosz birodalom és a Szovjetunió között abban volt a különbség, hogy az orosz birodalomban az élelmiszerhiány miatt elégedetlenség keletkezett, a liberális sajtó támadta a kormányt, merész ifjú férfiak röplapokat dobtak a háztetőkről, a tiltakozók érzelemteli dalokat énekeltek, és mindez azután forradalommal végződött. A Szovjetunióban se liberális sajtó, se merész fiatal férfiak nem voltak. Kiirtották őket. Ezért azután nemcsak háborús időkben, hanem békeidőben is krónikus élelmiszerhiány volt, de senki sem akadt, aki érzelemteli dalokat énekelt volna. Békeidőkben is nagyobb volt az élelmiszerhiány, mint egykor a pusztító, több millió áldozatot követelő éhínség idején. A csodálatos időknek, amikor a tiltakozók még az utcára mehettek, véget értek. Sztálin nagyon komolyan készítette elő az országot a háborúra, és tudta, hogy éhínség idején se kerülhet sor a háború alatt tiltakozó megmozdulásokra. Ezért 1939 elején a Szovjetunió mozgósítási potenciálja az összlakosság 20%-a volt: elhozzuk a falvakból az összes férfit a háborúba, a szovjet nép majd valahogyan kenyér nélkül is kibírja. Már megtanulta. Elméletileg 20% a mozgósítási szint maximális nagysága. 20% 34.000.000 potenciális katonát és tisztet jelent.

2. Békeidőben természetesen nem tudott egy ekkora hadsereget fenntartani az ország. Ez háborúban is lehetetlen volt, és nem is volt szükség rá ekkora nagyságrendben. Háború esetére tehát egy 10-12 millió katonából és tisztből álló miniatűr hadsereg mellett döntöttek, amelyet egyébként intenzíven kellett használni, miközben haladéktalanul kiegyenlítették a veszteségeket. Ezt az eljárást nevezzük „permanens mozgósítás”-nak” Azt mondják, hogy a szovjet hadosztályok, hadtestek és hadseregek élőereje kicsi volt. Ez igaz. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy sok volt belőlük, a legénységet és a tiszteket nem kímélték, bevetéskor az emberileg lehetséges határáig, sőt azon túl is kihasználták őket, és haladéktalanul biztosították a veszteségek pótlását. Ez olyan, mintha valaki egy banknál számlával rendelkezik: a számlatulajdonosnak, ha van egy megbízható feltöltési lehetősége, akkor könnyen és szabadon adhat ki pénzt. Az adott pillanatban előfordulhat, hogy nincs sok pénz a számláján, ő azonban abban a tudatban folytathatja kiadásait, hogy a következő nap ismét elegendő pénzeszköz fog a rendelkezésére állni. Ugyanígy volt ez a szovjet hadosztályokkal, hadtestekkel és hadseregekkel: jóllehet egy adott időpontban nem volt sok katonájuk, a vezetés azonban intenzíven használta fel őket, abban a meggyőződésben, hogy nem a következő nap, hanem már ma megkapják a pótlást. A háborúban a Vörös Hadsereg számszerű katonai ereje viszonylag nem volt nagy, de a négy háborús évben kiegészíthették 29,4 millió katonával, a már 1941. június 22-én meglévő létszámhoz képest. (N. Moiszejev hadseregtábornok, Pravda, 1991. június 19.) Békeidőben az 500.000-600.000 fős Vörös Hadsereg igen kicsinek számított. Sztálin igen jelentős anyagi eszközöket invesztált a fegyverkezési iparba, a Vörös Hadsereg létszámát azonban az 1%-os határ alatt tartotta, hogy ne terhelje a gazdaságot, illetve ne fékezze annak növekedését. Ezután azonban elkezdett a Vörös Hadsereg növekedni. Létszáma a következőképpen alakult: 1923: 550.000 fő 1927: 586.000 fő

1933: 885.000 fő 1937: 1.100.000 fő 1938: 1.513.400 fő 1939 elején a Vörös Hadsereg számszerű katonai erejét a lakosság 1%-a képezte. Ez volt a Rubikon. Sztálin ezt átlépte: 1939. augusztus 19-én a Vörös Hadsereg számszerű katonai ereje elérte a 2.000.000-ós szintet. Sztálin azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, hanem augusztus 19-én kiadta a titkos parancsot tucatnyi új lövészhadosztály és több száz tüzérezred felállítására. A mozgósítás folyamatát álcázták. A tempója gyorsult. 1941. január 1-jén a Vörös Hadseregben 4.207.000 fő teljesített szolgálatot. Februárban még jobban felgyorsult a folyamat. 1941. június 21-én a Vörös Hadsereg katonai erejét 5.500.000 fő képezte, és ebbe nem számítjuk be a határőrcsapatokat, őrjáratokat. az NKVD konvojkísérő, illetve operatív csapatait. Az NKVD diverziós egységekkel és – kötelékekkel, saját flottával és saját légierővel rendelkezett. Még békeidőben és nyilvánvalóan anélkül, hogy német támadással számoltak volna, a Vörös Hadsereg létszáma a mozgósítás hivatalos kihirdetése előtt már nagyobb volt, mint a mozgósítás lezárása után, amikor az ország már hadiállapotban volt.

3. Ha egy tigris egy szarvast űz, sohasem éri utol: a szarvas könnyebb és gyorsabb, mint a tigris. Ha a tigris halkan becserkészi, akkor sem fog semmi történni, – a szarvas figyelmesen fülel az erdő csendjében, és ha a tigris akár csak egy picinyke ágat megroppant… Ezért ötvözi a tigris a kétféle módszert. Támadása világosan két lépcsőben történik: először lassan a szarvas irányába lopakodik, és hangtalanul, centiméterről centiméterre közelít áldozatához, aztán a rövid zsákmányéhes ugrás következik. Ugyanígy tervezték a Vörös Hadsereg mozgósítását és az egész Szovjetunió felkészítését a II. világháborúba. Először óvatosan lopakodva 5.000.000 főre fejlesztették fel a Vörös Hadsereget. Ezután kellene következnie a támadásnak. Ötmillió katona elegendő a váratlan megsemmisítő csapáshoz, a többiek majd a megfelelő időben követik őket. Ez az oka annak, hogy miért történt meg a titkos mozgósítás alatt a Szovjetunióban a hírközlés, a kormány, az állam és a katonaság, az államapparátus és az ideológiai munka, az NKVD és a koncentrációs táborok, a Komszomol, az ipar és a közlekedésügy háborús feltételekre való átállítása, miért képeztek ki vezető kádereket és specialistákat egy olyan hadsereg számára, mely majd átlépi a tízmilliós határt, miközben a hadsereg növekedését mesterségesen fékezték. Amikor az ötmilliós határt elérték és túllépték, akkor már lehetetlenség volt ezt a lopakodó felfejlesztést tovább folytatni. Attól kezdve Sztálint ragadozó ösztöne már a támadó ugrás megtételére sürgette.

4. A kommunista felsőbbség minden szovjet lakásba ingyenesen elhelyezett egy nagy fekete tányér alakú hangszórót, és minden utcában egy harang formájú ezüstös hangszórót. Egy napon ezeknek a hangszóróknak teljes erőből hirdetniük kell az egész országban a mozgósítást – az M-napot. Minden szovjet tartalékosnak a személyzeti iratai között volt egy hivatalos behívó értesítése a mozgósítás esetére, a rikító piros „mozgósítási papír”, melyen egy nagy fekete M betű volt, és a parancs, hogy mikor és hol, melyik nap kell jelentkeznie, amikor kihirdetik a mozgósítást. A tartalékosok milliói számára az M-napon kívül a hivatalos mozgósítási értesítésében meg voltak jelölve M+1, M+2 stb. adatok is, ami azt jelentette, hogy a parancs, amikor a gyülekezési pontokra meg kell érkezniük, az a mozgósítás utáni első, második vagy hányadik napra vonatkozik. A mozgósítási mechanizmus valóban nagyon jól volt összehangolva, precízen és fennakadás nélkül működött, úgy, ahogyan a szerencsétlen ember nyakára lesújt a guillotine kése. Minden tartalékos tudta, hogy ha a megadott időpontban, a megadott helyszínen nem jelenik meg, az szolgálatmegtagadásnak minősül, és a hadbíróság büntetéssel sújtja, vagy statáriális eljárás révén agyonlövetéssel büntetheti. Néhány szakértő egészen a mai napig azt kutatja, hogy mi volt az oka az 1937-ben és 1938-ban lezajlott nagy tisztogatásnak. Pedig az ok kézenfekvő, – ez már a mozgósításra és a háborúra való előkészület jegyében zajlott. 1937 után már mindenki számára világossá vált, hogy Sztálin nem tréfált. Hitler félbeszakította Sztálin mozgósítását, de még ebben a kritikus helyzetben is, amely semmilyen tervben és számításban nem szerepelt, még akkor is, amikor az állami kormányrudat nem Sztálin tartotta a kezében, még abban a helyzetben is, amikor a szovjet társadalom minden síkján a Politikai Bizottságtól kezdve az utolsó táborig teljesen eluralkodott a pánik, képtelenek voltak a történteket megérteni, a mozgósítás mechanizmusa kiválóan működött. A háború első hét napjában a. Szovjetunióban a már meglévő hadosztályok mellé 96 új hadosztályt állítottak fel. (Szovjet

Katonai Enciklopédia, 5. kötet, 343. o.) A háború első hét napjában azok mellé a milliók mellé, akiket már június 22-én a határhoz helyeztek, 5.300.000 katonát és tisztet vonultattak még be. Sz. Kraszovszkij repülő marsall könyvében leírja az ÉszakKaukázus Katonai Körzetben június 22-én uralkodó helyzetet: amint megérkezett a háború elkezdéséről a hír, a katonai körzet haladéktalanul hozzálátott az 56. hadsereg felállításához. (Kraszovszkij: Egy élet a repülősöknél, 117. o.) Ugyanez játszódott le a többi katonai körzetben is, amelyekben egyidejűleg több hadsereget állítottak fel. Június 22-én Sztálinnak 31 hadserege volt. Ugyanakkor már minden elő volt készítve további 28 hadsereg azonnali felfejlődtetésére, és ezek felállítása haladéktalanul, Sztálin utasítása nélkül is elkezdődött. Az 56. hadsereg egy volt ezek közül.

5. A mozgósítási rendszer nemcsak tartalékosok millióira vonatkozott, akiknek katonának, illetve tisztnek kellett lenniük, hanem emberek millióira is, akiknek a háborúba behívása kulcsfontosságú volt. 100.000 orvos állt tartalékban (A szovjet haderő mögöttes szolgálatai a Nagy Honvédő Háborúban 19411945, 69. o.), és mindegyikük rendelkezett a mozgósítási értesítéssel. Rajtuk kívül a mozgósítás még egyéb egészségügyi területen dolgozók százezreit is érintette. 1941. június 9-én a Vörös Hadseregnek 149 tábori kórháza volt, 35.540 ággyal. Az M+30 napján a terv szerint egyedül a mozgókórházaknak 450.000 ággyal kellett készenlétben állni. És készenlétben is álltak. Mozgósítási értesítéssel rendelkezett a Hírközlésügyi Népbiztosság minden dolgozója, ugyanígy a Közlekedésügyi Népbiztosság, a médiában dolgozók, az NKVD informátorai, és az állampolgárok sok más kategóriája is. Az M-napon, valamint a rákövetkező három-napon az utasításoknak megfelelően negyedmillió tehergépjárművet és több mint 40.000 traktort kellett a népgazdaságból a Vörös Hadsereg számára rendelkezésre bocsátani. Egy ütközetterv nem kötődik konkrét dátumhoz. A művelet elkezdésének a napját „D”-vel jelölik, és a törzskar tisztjei megtervezik azokat az intézkedéseket, amelyeket ezen a napon végre kell hajtani. Azután kidolgozzák a következő napra a tervet, és ezt a napot D+1-nek jelölik, a rákövetkező napot azután D+2-nek stb. Ezenkívül a műveletek megkezdése előtti napra is tervet készítenek, ezt D-l kóddal jelölik, és a további műveletek kezdete előtti napokat pedig ennek a mintájára D-2 stb. Ez az eljárás egyrészt lehetővé teszi, hogy a hadművelet elkezdésének az időpontját még azok előtt a tisztek és generálisok előtt is titokban tartsák, akik a tervek kidolgozásában részt vettek, másrészt ha valamilyen okból a műveletek elkezdését egyik vagy másik irányban el kell halasztani, az előzőleg elkészített dokumentumokat változtatás nélkül fel lehessen használni. A terv így könnyen alkalmazható bármely tetszőleges időpontban.

Ilyen séma alapján dolgozták ki a szovjet mozgósítás terveit is. A konkrét időpont ismerete nélkül a tervezők részletesen kidolgozták az M-napra meghozandó intézkedéseket, azaz arra a napra, amikor a kormány elrendeli a mozgósítást, és ugyanígy kidolgozták az Mnapot megelőző illetve rákövetkező napokra, hetekre és hónapokra az intézkedések mikéntjét. Az M napjára sűrűn találunk utalásokat, még a nyilvánosan hozzáférhető szovjet forrásokban is. Óriási, átfogó előkészületeket tettek erre az időpontra, és mindezt lehetetlenség volt történelmünkből kitörölni. A kommunista történészek azonban kiókumláltak egy trükköt: nyíltan beszélnek az előkészületekről, de úgy, mintha M napja egyszerűen a mozgósítás kezdetének a napja lenne. Ha megtámadnának bennünket, kihirdetjük a mozgósítást, és akkor majd megerősítjük a Vörös Hadsereget, és ellenállunk a támadónak. Én azonban azért írtam ezt a könyvet, hogy bebizonyítsam, 1939. augusztus 19-én kezdődött a titkos mozgósítás. Éppen ezért a M-nap nem a mozgósítás elkezdését jelenti, hanem csupán azt az időpontot, amikor a titkos mozgósításból hirtelen egy hangosan kihirdetett és ezáltal nyilvános mozgósítás lesz. Az M-nap nem a mozgósítás kezdete, hanem csak a nyilvános befejezési fázisának a kezdete. A kommunisták azt állítják, hogy az M-nappal kezdődik a mozgósítás, én azonban bebizonyítom, hogy a Vörös Hadsereg számszerű katonai ereje ekkor már több mint 5.000.000 katonából állt. Ez már nem békehadsereg, hanem ez a háború hadserege. Miután Sztálin felállította ezt a haderőt, a következő hetekben háborúba kellett vezetnie, függetlenül attól, hogy Hitler mit csinál. A titkos mozgósítás időszakában a súlypontot a műszakilag bonyolult fegyverek és csapatnemek fejlesztésére helyezték: harckocsik, légideszant-kötelékek, tüzérség, légierő. A titkos mozgósítás mindkét évében több mint a duplájára nőtt a Vörös Hadsereg, miközben ugyanebben az időszakban a harckocsicsapatok személyzetének a száma megnyolcszorozódott. A titkos mozgósítás időszakában létrehozták a jövőbeli hadosztályok, hadtestek és hadseregek vázát, megvolt a stábjuk, de

egyelőre katonák még nem voltak; az M-napon már csak ágyútöltelékekkel kellett őket feltölteni. 1941 júliusáig le kellett zárni minden titkos előkészületi intézkedést, aztán szerte az országban fel kell hangoznia a felhívásnak: a zászlók alá, és már csak annyi maradt a teendő, hogy amit már nem lehetett titokban véghezvinni, azt nyíltan megtegyék. Ennek a könyvnek a második fő gondolata úgy szól, hogy az Mnapon, abban az időpontban, amikor a titkos mozgósítás nyílt mozgósításba megy át, a Vörös Hadsereg elit hadosztályainak egyáltalán nem állt szándékában barikádként várakozó állásban megmerevedni a határnál. A mozgósítás (pontosabban szólva a nyílt lezárási szakasz) biztosításának nem azzal kell befejeződnie, hogy a határnál felsorakoznak a csapatok, hanem ezen csapatok megsemmisítő váratlan támadásával. Vezető katonai teoretikusok némely kijelentésével szeretném ezt itt illusztrálni: A. I. Jegorov (később a Szovjetunió marsallja): „Ez a mozgósításnak nem egy passzív biztosítási szakasza, stratégiai koncentrálás, átcsoportosítás és kibontakoztatás, hanem aktív hadműveleti szakasz, messzire vezető célokkal (…) Ennek a hadműveletnek a védelme alatt történik a mozgósításnak és a főerők kibontakoztatásának a befejezése.” (Előadás a Forradalmi Katonai Tanács előtt 1932. április 20-án, kivonatokban megjelent a Hadtörténeti Folyóirat 1963. 10. számában, 30-39. o.) Je. A. Silovszkij a Tiszti Katonai Akadémia professzora (később altábornagy): „Az első stratégiai csapat (lépcső) mögött, amelyik az ellenfél területére benyomul, kibontakozik a földi haderő, de nem az államhatárnál, hanem az elfoglalt határmenti helységekben.” (A háború kezdeti szakasza) Sz. N. Kraszilnyikov (később altábornagy): „Általános mozgósítás keretei között nagy kockázattal jár óriási tömegeket aktivizálni. Sokkal nyugodtabban megy minden, ha a személyzetet kisebb mozgósítások útján juttatják el az egyes kötelékekhez… A mozgósításnak szakaszosan, és a nyilvánosság kizárásával kell történnie.” (Háború és forradalom, 1934. március-április, 35. o.) V. A. Melikov (később vezérőrnagy): „Egy biztonsági hadsereg inváziós hadsereggé változik abban a pillanatban, amikor döntés

születik arról, hogy aktív harci cselekményekbe kezdjen.” (V. A. Melikov: A stratégiai kibontakoztatás, Moszkva, 1935.) G. Sz. Isszerszon dandárparancsnok:.Miközben a tömeg csatába indul, az ország mélyében feltűnik a második stratégiai lépcső, a mozgósítás által reaktivált csapataival, mögötte a harmadik stratégiai lépcső stb. A végeredményt tekintve a permanens mozgósítás következtében az a fél szenved vereséget, amelyiknek a képességeit meghaladja a mozgósítás nyomása, és ott áll tartalékok nélkül egy kimerült gazdasággal.” (G. Sz. Isszerszon: Az operatív hadvezetés fejlődése, Moszkva, 1937, 79. o.)

6. Az I. világháborúhoz képest az is különbséget jelentett, hogy 1941-ben az állam nyugati határainál nem egy békehadsereg állt, mint 1914-ben, hanem 16 inváziós hadsereg, amelyeket a titkos mozgósítás két évében a békeidőbeli szokványos hadseregen felül hoztak létre. Ráadásul az ország belsejéből titokban a határhoz irányították a második stratégiai lépcsőt, és az NKVD három hadserege felállítás alatt állt a harmadik stratégiai lépcső számára. Azzal érvelnek velem szemben, hogy nem volt teljesen feltöltve Sztálin minden hadosztálya, hadteste és hadserege, és így Sztálin nem is tudott támadni. Aki ezt mondja, az nincs tisztában a permanens mozgósítás elméletével és gyakorlatával: miközben az első stratégiai lépcső az első csapást méri, a katonai vonatokból kiözönlenek a második stratégiai lépcső katonái, a harmadik stratégiai lépcső befejezi a felállást, a negyedik… Tény, hogy nem volt teljesen feltöltve Sztálin mindegyik hadosztálya, hadteste és hadserege. De éppen ebben rejlett az ördögi terv. Lehetetlen volt mindegyiket komplettírozni, a tigris nem tudja sokáig észrevétlenül becserkészni az áldozatát. 1941 nyarán a 10 légideszant-hadtestből 5 volt teljesen feltöltve, a többi éppen a felállítás fázisában volt. Sztálinnak 29 gépesített hadteste volt. Mindegyiknek 1.000 harckocsival kellett volna rendelkeznie. 1.000 harckocsival azonban csak három hadtest rendelkezett, további négy hadtestnek 800-900 páncélosa volt, kilenc hadtestnek pedig 500-800 darab. A maradék tizenhárom hadtestnek 100-400 harckocsija volt. Ebből történészek azt a következtetést vonják le, hogy Sztálin, mivel nem teljesen volt felszerelve mindegyik hadteste, nem tudott volna 1941-ben Hitler ellen támadást indítani. Nézzük azonban más oldalról a helyzetet. Az igaz, hogy mindent összevetve csak 5 teljeskörűen feltöltött légideszant-hadteste volt Sztálinnak, Hitlernek azonban egyetlenegy sem. Az egész világon nem volt egyetlenegy légideszant-hadtest sem. Öt légideszanthadtest tökéletesen elég bármilyen hadművelet véghezviteléhez, elég ahhoz, hogy Németországra halálos csapást mérjen. Amint

Sztálin elkezdte egy váratlan támadással a háborút és kihirdette az M-napot, a következő napokban és hetekben még további öt légideszant-hadtestet tudott feltölteni és bevetésre kész állapotba hozni, miközben az egész világ erről még csak nem is álmodhatott. Ha azonban valaki elhatározza, hogy bebizonyítja azt, hogy az öt légideszant-hadtest ellenére se támadhatott volna Sztálin, akkor ezt a következtetést Hitlerre is alkalmazni kell: mivel nem volt ilyen hadteste, nem is gondolhatott volna egyáltalán támadásra. Sztálinnak nem teljesen volt felszerelve az összes gépesített hadteste. Elismerjük, hogy három hadtest, egyenként 1.000 harckocsival borzasztóan kevés. Hitlernek azonban egyetlen egy ilyen hadteste sem volt. És az egész maradék világnak sem. Még csak egy 800-900 harckocsival rendelkező hadteste se volt Hitlernek, se más államnak. Sőt, 600 harckocsival felszerelt hadteste se volt 1941-ben senkinek a világon. Csak Sztálinnak. Sztálin a jövőt tartotta szem előtt, és a légideszant-és gépesített hadtesteket felkészítette az elkövetkezendő hadműveletekre. Azokat a légideszant-és gépesített hadtesteket, amelyek június 22-én még nem voltak teljesen feltöltve és felszerelve, fel lehetett tölteni, komplettírozni lehetett, – az ejtőernyősök és a harckocsi személyzet ki voltak képezve, az ejtőernyők meg voltak, a fegyverkezési ipar háborús körülmények között termelt. Ami Hitler rendelkezésére állt, az mindössze négy páncéloscsoport volt. Ezeket be lehetett vetni az első harcokba, tartaléka azonban Hitlernek nem volt. Sztálin ezzel szemben mindent megtett azért, hogy tartalékokat képezzen. Ha Sztálinnak meg lett volna mind a 10 légideszant-hadteste, mind a 29 gépesített hadteste, egyenként 1.000 harckocsival, mind a 300 lövészhadosztálya az utolsó katonáig feltöltve, akkor Hitlert mindez riasztotta volna, és Hitler egy megelőző csapásra kényszerült volna. Egyébiránt mindazt, amit Sztálin az első támadási hadműveletre előirányzott, elegendő volt ahhoz, hogy Hitlert felriassza.

7. A hadtörténészek egész történelmi időszakokat hagynak figyelmen kívül. Mindaz, amiről beszélek, a Szovjetunióban államtitkot képezett. A szovjet politikai és katonai vezetés a 20-as és 30-as években először elméletben, utána pedig a gyakorlatba áthelyezve egy az idáig még soha nem létezett tervet dolgozott ki arra, hogy az országot titokban a háborús körülmények között történő termelésre és életformára állítsa át; egy olyan tervet, amelynek következménye váratlan megsemmisítő csapás kivitelezése kellett, hogy legyen. Ezek a tervek hatalommal bíró csoportosulások elkeseredett véleménykülönbség-harcaiban születtek, mindegyik csoport ragaszkodott a világuralom megszerzésének problémáival kapcsolatos saját megoldásaihoz. Eközben a szenvedély tüze olyan magasra csapott, hogy a viták visszhangja áttört a törzskar zárt falain, és a sajtóorgánumok lapjaira került, ahol ez a parázs visszatükrözte és megvilágította az előkészületek óriási méretét. Még az is, amit a nyilvánosság előtt publikáltak, betekintést nyújt Sztálin és tábornokai elképzeléseiről. Hozzáférhető irodalom tömege maradt fenn ezzel a témával kapcsolatban; mit kell megvalósítani az úgynevezett előmozgósítási szakaszban, hogyan kell a titkos mozgósítást kivitelezni, hogyan kell a váratlan csapást végrehajtani, és hogyan kell mindezeket álcázva a főütőerőt mozgósítani és harcba vinni. Létezik egy folyóirat, Gyűjteményes kötet a mozgósításhoz. Minden olvasóm számára, akit érdekel ez a kérdés, nyomatékosan ajánlom A. I. Vencov, A. V. Kirpicsnyikov, J. A. Silovszkij dolgozatait, valamint V. A. Melikov, G. Sz. Isszerszon, V. K. Triandafillov könyveit és nem utolsó sorban B. M. Saposnyikov A hadsereg agya című munkáját. Az állam szerkezetének, a fegyverkezési iparnak és a Vörös Hadsereg fejlesztésének elemzése bizonyítékot szolgáltat arra nézve, hogy ezeknél a vitáknál és veszekedéseknél nem pusztán szőrszálhasogatásról volt szó, mindezt egy zárt elméleti rendszerbe helyezték, és később a gyakorlatban majdnem teljeskörűen megvalósították.

A történészek sohasem magyarázták meg, hogy tulajdonképpen miért is támadta meg Hitler Sztálint. Azt állítják, hogy Hitlernek élettérre volt szüksége. Ilyet azonban csak az mondhat, aki nem olvasta Hitler Mein Kampfját, mert ott egy sokkal távolabbi perspektíváról van szó. 1941-ben Hitlernek bőséges élettér állt rendelkezésére: a keleten lévő Breszttől egészen a nyugaton lévő Brestig, Észak-Norvégiától egészen Észak-Afrikáig. Mindennek a megszerzéséhez több generáció se lett volna elég. 1941-ben Hitler ellen fordult az egész brit impérium, az egész leigázott Európa és potenciálisan az Egyesült Államok. Ahhoz, hogy az elfoglalt területeket megtarthassa, Hitler arra kényszerült, hogy bevegye Gibraltárt, meghódítsa a Brit-szigeteket, és mindezt anélkül, hogy megszerezhetné a tenger feletti uralmat. Ebben a helyzetben nem volt más dolga, mint hogy az élettér kiterjesztésével foglalkozzon? Jelentős német erők óvtak a kétfrontos háborútól. Hitler maga is abban látta az I. világháborúban Németország vereségét, hogy két fronton harcoltak. A Reichstagban arról győzködte a képviselőket, hogy ő nem fog kétfrontos háborúba bocsátkozni. És mégis támadott. Miért? Bismarck nemcsak a kétfrontos háborútól óvott, hanem az egyfrontostól is, amennyiben ez a front Oroszországra vonatkozik. Hitler mégis támadott. Vajon miért nem érdekli egyetlen történészt sem, hogy mi volt az oka ennek a magatartásnak? Sztálin nem hagyott más választást Hitlernek. A titkos mozgósítás olyan óriási méreteket öltött, hogy azt már nem lehetett nem észrevenni. Hitler azt is megértette, hogy mi történne abban a pillanatban, ha a titkos mozgósítást hirtelen nyilvánosan kihirdetnék. * Helyezzük magunkat gondolatban Sztálin dácsájába egy meleg nyári estén, valamikor az 1934-es évben. Elméletileg elhatároztuk, hogy szükség van egy kétéves időtartamú titkos mozgósításra, előtte egy előmozgósítási fázisra, amely körülbelül 6-8 hónapig tart, és még valamivel ezelőtt meg kell történnie a nagy tisztogatásnak. Azaz, mindezt néhány évvel a fő események elkezdése előtt le kell vezényelni. Mikor kezdődjön tehát a titkos mozgósítás? 1935-ben? Vagy talán 1945-ben? Ha túl korán kezdjük, elnéptelenítjük és

tönkretesszük az országot, felfedjük kártyánkat és szándékunkat az ellenség előtt. Ha később kezdünk, az a veszély fenyeget, hogy túlságosan későn érkezünk. Mit tegyünk hát? Csak egyetlen lehetőség marad: a II. világháború kitörésének az időpontját meg kell határozni! Ez előtt, az általunk meghatározott háború elkezdésének időpont ja előtt meg kell történnie a nagy tisztogatásnak, az előmozgósítási szakasznak, valamint a titkos mozgósítás szakaszának és az általunk meghatározott M-napon váratlan csapást kell mérnünk az ellenségre, és ekkor kell kihirdetni a nyílt mozgósítást. A dolog úgy néz ki, mintha a vezető történészek az egész világon nem vennék észre, hogy mi történt a Szovjetunióban 1937 és 1941 között, ezért aztán vaskos könyveik olvasásakor mi sem tudjuk megérteni, hogy ki is kezdte el tulajdonképpen a II. világháborút. Az ember arra a következtetésre jut, hogy ez a háború saját magától tört ki, és senki nem bűnös a kirobbantásában. Tisztelt történész urak, azt javaslom önöknek, hogy a szovjet mozgósítási elméletet hasonlítsák össze a gyakorlattal, javaslom, hogy mindazt, amit a Szovjetunióban a 20-as években közöltek, hasonlítsák össze azzal, ami a 30-as években történt. Ha ezt megteszik, akkor magyarázataik elnémulnak, és nem fogják azt állítani, hogy a II. világháború saját magától tört ki, senki sem hibás a kirobbantásában, akkor majd önök is megismerik az igazi bűnöst.

KÉNYSZERMUNKÁSOK A LEVEGŐBEN „El kell ismernem, szeretem a repülősöket. Ha azt hallom, hogy valaki sértegeti őket kimondottan fáj a szívem.” (Sztálin, Pravda, 1938. január 25.)

1. Filmekben, brosúrákban és újságokban látott mosolyok hozzászoktattak bennünket ahhoz a gondolathoz, hogy a 30-as években fiataljaink elárasztották a repülőiskolákat, és a felvételi bizottságok alig tudták elhárítani a jelentkezők tülekedő tömegeit. Ez így is volt. Kezdetben. Aztán az érdeklődők áramlása alábbhagyott. A végén teljesen elapadt. Olyan helyzet alakult ki, hogy egyrészről egyre több fiatalra volt szükség a repülőiskolákban, miközben másrészről a jelentkezők elmaradtak. Mi volt a teendő? Mindehhez egy további probléma is társult: a repülőiskolák produktivitása nőtt; 1941-ben pontosan annyi pilóta végzett, mint amennyi az azt megelőző években összesen, 1941-ben azonban több repülős tanulónak kellett befejeznie a képzését, mint az összes ezt megelőző években, beleértve 1940-et is. A pilóta tiszti rangfokozatot jelent. Gondoljuk csak meg, hogy hány lakást kell építeni egyedül csak az 1940-ben a repülőiskolában végzettek elszállásolására. És mennyire lenne még szükség azok számára, akik 1941-ben fejezik be tanulmányaikat? A pilóta egyúttal tiszt, de olyan besorolási kategóriában, amelynek alapján dupla annyi zsoldot kap, mint az ugyanolyan korú és ugyanolyan rangfokozattal rendelkező bajtársa a gyalogságnál. Mennyi pénzre lenne ennek alapján szükség az 1940—41-es években végzett pilóták juttatására? Ugyanez vonatkozik a tiszti egyenruhák kérdésére is. Egy repülőtiszt a hagyományoknak megfelelően sokkal jobban öltözött, mint a gyalogságnál szolgáló bajtársa. Azokban az időkben egy gyalogsági tiszt magasan felgombolt gallért viselt, a repülős ezzel szemben nyakkendőt. Vajon mennyi nyakkendőre lenne szükség, mit gondolnak? De hol van a salamoni megoldás, amellyel mindezen problémákból egy csapásra megtaláljuk a kiutat? Sztálin elvtárs minden problémára megtalálta a salamoni megoldást. És ha nem találta meg azonnal, akkor ott voltak a tanácsadói, akik azt szuggerálták neki. A megoldást azután 1940. december 7-én a légierő főcsoportfőnöke, Pável Ricsagov terjesztette elő: a tanintézetek és iskolák minden végzőse. aki a repülésképzésben részt vesz, nem lesz kinevezve tisztté. Ennek

következtében nem volt szükség az újonnan végzett pilóták számára lakásokat építeni, nem kaptak magasabb zsoldot, és semmilyen ok nem volt arra, hogy csinos egyenruhába bújtassák őket. Néhány országban vannak kivételek: egy hadseregben szolgálatot teljesítő pilóta őrmester is lehet. Ez abban az esetben érvényes, ha az őrmester anyagi helyzete és társadalmi státusa közelebb áll a tisztéhez, mint a csapatszolgálati fokozathoz. Nálunk azonban az alapfokú szolgálatban az őrmester jogokkal nem rendelkező újoncnak számít. A laktanyában együtt alszik az egyszerű katonákkal, ugyanazt az ellátást kapja, ugyanazt a szurkos vászonból készült csizmát hordja. Ugyanannyi kimenője van az őrmesternek, mint az egyszerű katonának: havonta egy vagy két alkalommal pár óra; a kimenő azonban el is maradhat. Nincs értelme elmondani, hogy mit jelent egy szovjet laktanya. A saját bőrén kell megtapasztalnia az embernek, hogy milyen is az élet egy szovjet laktanyában. Tapasztalatszerzésem a rnintaszerű bemutatókaszárnyában tíz évig tartott, 1958 júliusától 1968 júliusáig. Egy mintaszerű kaszárnya olyan hálótermet jelent, amelyben 200-300 férfi fekszik a ragyogó tisztaságú padlón egyenes vonalban fel sorakoztatott ágyakban, ahol a riadót és takarodót 30 másodperc alatt kell teljesíteni; ez a kaszárnya olyan őrmestert jelent, aki tíz éven át szünet nélkül üvöltözik (az őrmestereket cserélték, de az üvöltözés soha, egy pillanatra sem ért véget). Egy szovjet laktanya olyan fantasztikus dolgokat jelent, hogy ezek leírására nem elég egyetlen könyv. Lehet élni a laktanyában, mert minden katonára az elbocsátás vár, a távozás. „A távozás olyan elmaradhatatlan és olyan biztos, mint a kapitalizmus összeomlása”, írták katonáink a falra. Valamivel könnyebb a kadétok élete a kaszárnyában, mert rájuk a tiszti előléptetés vár, és a tiszti szolgálati fokozathoz még mindenféle egyéb kedvezmény jár. Pável Ricsagov altábornagy, Légierő-főcsoportfőnök szintén a saját bőrén tapasztalta, hogy milyen is az élet a szovjet laktanyában, 1931-ben fejezte be a repülőiskolát. 1940-ben Ricsagov altábornagy 29 éves volt. Fülében feltehetőleg még mindig ott cseng az őrmester üvöltése. Mégis azt javasolja Sztálinnak, hogy a repülőiskolák és műszaki tanintézetek

végzőseit ne léptessék elő tisztekké, hanem a képzés befejezése után őrmesterek legyenek és maradjanak alaktanyákban. Aki maga nem élt ilyen laktanyában, az nem tudja felmérni ennek a brutalitásnak a teljes mértékét. Egy kadét csak azért képes kitartani tanulmányai befejezéséig, mert látja az alagút végén a fényt. Egy szovjet kadét a tanulmányok befejezése után úgy tájékozódik, mint a szamár a répa után, amelyet csaliként egy zsinegre kötve az orra alatt tartanak. A végén azonban valóban megetetik a répával. A tiszti iskolát befejezni, és a répát mégsem elfogyaszthatni… Azok számára, akiket 1940-ben vettek fel a kiképzőhelyekre, mindez nem volt annyira keserű pirula; őket a rövid program alapján képezték ki, és kezdettől fogva semmiféle ígéretet nem tettek nekik. 1940-ben azonban több ezer repülős újoncot képeztek ki a régi, hároméves tanfolyamok szerint, és most közvetlenül a befejezés előtt, amely időpontja minden tanulónak minden éjszaka csalogatóan jelent meg álmaiban, megtudják a meglepetést, amelyet Sztálin és Ricsagov készített elő számukra: nem lesznek tisztté kinevezve. Most valóban fel lehetett kiáltani: „Na tessék, most azután jól nézünk ki!” Lelkesedéssel tele mentek ezek a fiatalok a tisztképzőbe, a fiatalságukat adták a hazának cserébe a hadnagyi rangjelzésért, és most valamiféle okostóni a kiléptetéskor elmagyarázta nekik: a rangjelzésből nem lesz semmi. (A rangjelzések a ruha gallérján kaptak helyet illetve a fejfedőn. 1938-ban a pilóták vagy a tisztek sötétkék tányérsapkát, 1941-ben zöld, égszínkék zsinórral díszített tányérsapkát viseltek. Eleinte ezeken kis lakkozott vörös csillagot hordtak, 1939-től azonban új kokárdát kaptak: csillag babérkoszorúban; ezt „tengeri rák”-nak nevezték. – A ford.) Szovjet repülősök visszaemlékezéseiben gyakran találunk utalást erre a helyzetre. „Megérkezett a fiatal erősítés. Pilóták, akik hagyományos repülős tanintézetekben a hároméves kiképzést abszolválták, kiléptetéskor azonban csak őrmesteri rangfokozatot kaptak.” (L. V. Zsoludev repülő altábornagy: Az acélos század. 1972, Moszkva, 41. o.) V. A. Kuznyecov repülő vezérőrnagy saját maga is azok közé tartozott, akik a tiszti iskolát őrmesterként hagyták el. A háború

kezdetén egy olyan ezredhez került, amelyet a hátországban állítottak fel, és ott olyan pilótákkal találkozott, akik korábban hadnagyként hagyták el az iskolát, és olyanokkal is, akiknek röviddel utána őrmesterként kellett befejezniük tanulmányaikat. „Kényelmetlen az óriási laktanyában az élet. A katonák fémágyai két emelet magasságban állnak (…), nagyon szűkös a hely (…), az őrmesterek csodálkozva és leplezetlen irigységgel bámulnak a piros kitűzőkre, a csinos, jól szabott egyenruhákra (…)” Aztán a felsorakozás. Nyikolajev ezredparancsnok és Svedov komisszár bejönnek. Az ezredes pár lépést tett, megállt, csodálkozva nézett a felsorakozott csapatra, aztán Svedovra, kezével az irányunkba mutatott, és azt kérdezte: – Kik ezek? Svedov valamit válaszolt. Nyikolajev hallgatagon megfordult és a törzskarhoz lépett. A komisszár követte. – Fiókák! –, mennydörgött a távolból felénk… Aztán visszajön a komisszár: – Az ezredparancsnok elégedetlen az igazodással és a külsőtökkel. Valahogy nyomorúságosan néztek ki. (V. A. Kuznyecov: Ezüstös szárnyak. Moszkva, 1972, 3-6. o.) Ezek a pilóták egészen nyilvánvalóan nem sólymok. Ezek rosszul táplált fiókák a keltetőből.

2. Ha nevén nevezzük a dolgokat, akkor Sztálin és Ricsagov a sok ezer ifjú pilóta tekintetében úgy viselkedett, mint egy ócska hamisjátékos: elmagyarázták a kezdőknek a játékszabályokat, jó ideig játszottak, aztán a játék végén elmagyarázták, hogy közben változtak a szabályok… De hagyjuk most a dolog erkölcsi vonatkozását. Itt jogi problémáról van szó: milyen indokkal lehetett ezeket a pilótákat őrmesterként fogva tartani a Vörös Hadseregben? Az 1940-41-ben végzettek 1937-38-ban önként jelentkeztek a repülőszemélyzet számára létrehozott tanintézetekbe és iskolákba, akkor, amikor még nem volt általános hadkötelezettség. 1939 szeptemberéig a hadseregbe, a légierőhöz és a tengeri hadiflottához csak keveseket vonultattak be. A légierőnél két év volt a szolgálati idő. Az 1937-38as években ezek a fiatal fickók a kétéves hivatalos katonai szolgálati idő helyett további elkötelezettség nélkül önként választották a hároméves kényszermunkát kadétként. 1939. szeptember 1-jén bevezették az általános hadkötelezettséget és megemelték a szolgálati időt, úgyhogy a légierőnél az eddigi két év helyett három évig kellett szolgálni. A kadétéveket hivatalos katonai szolgálati időként számították be. A végzősöket vagy kinevezhették tiszteknek, és egészen a nyugdíjazásukig a légierőnél tarthatták, vagy hazaengedhették őket: három évet lehúztak a laktanyában. Többet nem kívánt a törvény. Nem is lehetett olyan indokot kitalálni, amelynek következtében a katonai repülésben lehetne őket tartani, ráadásul laktanyákban, azaz mintegy ketrecbe zárt kényszermunkásokként. Ricsagov azonban megtalálta a megoldást, és Sztálin elfogadta azt. Elhatározták, hogy új törvényt hoznak: a repülősöknél négy évre emelték a kötelező szolgálati időt. A Legfelsőbb Tanács egyhangúlag jóváhagyta az új törvényt, és ezzel minden problémát megoldottak: a légierőnél a szolgálati idő négy év, és ebből már hármat teljesítettek. Kedves elvtársak, már csak egy év maradt.

3. Még egy év. És aztán? A háborúról annyi monográfiát és disszertációt írtak, hogy hegyeket lehetne belőlük rakni, de egyetlenegyben se találunk választ, hogy mit akart kezdeni Sztálin a pilóták seregével ennek az évnek a befejezése után. Ezt a kérdést nemcsak hogy válasz nélkül hagyták, hanem még csak fel se tette senki. Pedig ez nagyon is érdekes kérdés. A törvény csűrésének-csavarásának a trükkjével pilóták ezreit ítélték 1941 őszéig további laktanya-fogságra. 1941ben Hitler támadást indított, és ezzel lesöpörte ezt a kérdést az asztalról. Hitler támadásával azonban nem számolt Sztálin, és nem is hitt benne. Mi volt tehát szándéka Sztálinnak a repülősöknek ezen seregével, mit szándékozott tenni velük 1941 ősze után? Tisztekké nem lehetett előléptetni őket. Sztálinnak már nélkülük is 600.000 tisztje volt, az NKVD-t nem is számítva. Ezenkívül a különböző katonai kiképző helyeken és tisztképző tanfolyamokon 1941-ben már 233.000 új tiszt kiképzését készítették elő, főként a gyalogság, a tüzérség és a harckocsicsapatok számára. Az új tisztek már tanulmányaik befejezése előtt álltak. Ha most még a pilótákat is tiszteknek neveznék ki, akkor az NKVD-t is beleértve, Sztálinnak több mint 1.000.000 tisztje lenne. Sztálin majdnem annyi tiszttel rendelkezne, mint ahány katonája Miklós cárnak volt. Ez maga lenne a csőd. A tanintézetek és pilótaiskolák végzőseinek tisztté előléptetése tehát már csak gazdasági megfontolásokból is lehetetlen volt. Sztálinnak ez nem is állt szándékában: semmiféle utalást nem találunk arra nézve, hogy a pilóták ezen tömege számára lakásokat terveztek volna, vagy akárcsak elkezdték volna építésüket, semmiféle nyoma nincs annak, hogy ezen csillagászati mennyiségű pilóták számára tiszti egyenruhákat rendeltek volna tömegesen, a költségvetésben nincs milliárdos nagyságrendű előirányzat a tekintetben, hogy a repülőiskolák végzőseinek tisztté előléptetése esetén magasabb zsoldot kellene fizetni. Mi történjék velük 1941 őszén? Hazaengedjék őket? Ez rengeteg pénzébe került volna az államnak: három év kiképzés, amelybe milliárdokat fektettek, több millió tonna elégetett első osztályú

üzemanyag, nem csekély számú oktatógép és kiképző, és mindez veszendőbe menne, és most kellene mindezt feladni? A repülősök néhány hónapon belül elveszítenék megszerzett képességüket, és minden fáradozás feleslegessé vált volna. Talán ki lehetne adni még egy törvényt, és még öt, hat vagy akár hét évig a laktanyában lehetne tartani őket, úgy, mint a gályarabokat az evezőlapátnál, azaz hozzáláncolják a repülőgépekhez? Ez jó változat, de nem működött volna. Egy pilótának ugyanis állandóan repülnie kell. Gondoljuk csak végig, hogy ilyen óriási számú pilóta hány oktatógépet, hány kiképzőt, mennyi üzemanyagot használna el minden évben. Sztálin számára csak egyetlen kiút maradt, 1941 ősze előtt elkezdeni a háborút. Sztálin terve egyszerű volt: kezdjék csak el őrmesterként a háborút, néhányan még túlélik, és ezeket majd előléptetik tisztté, belőlük lesznek majd a repülő tábornokok és marsallok. A többség egyébként őrmesterként fog meghalni. Az elesett őrmesterért nem kellett fizetni a családnak. A takarékosság biztosítva volt. Ilyen mennyiségű pilóta kiképzése mozgósítást jelent. Totális mozgósítást. Ha egyszer már elkezdődött mozgósítás, az vagy gazdasági csődhöz vezet bennünket, vagy háborúba. Sztálin ezt mindenki másnál jobban megértette. Gazdasági összeomlást a maga részéről nem tervezett.

4. Nézzük most a helyzetet egy olyan fiatalember szemével, aki 1940 őszén őrmesterként távozott a repülőiskolából. Se szabadságot, se pénzt nem kapott, továbbra is katonaegyenruhában jár, laktanyában él, vaságyon alszik, katonának járó ellátást kap, és szurkosvászonból készült bakancsot hord. (A bőrcsizmákat a parancsnak megfelelően a táborokból vasúti kocsikba rakodták, hogy a nyugati határhoz szállítsák őket, és ott azután a csupasz földre öntsék.) A mi őrmeseterünk nem lógatja az orrát. Szurkos vászon csizmában is képes repülni. Valami egészen más nyugtalanítja: hivatást választott, elhatározta, hogy repülőtiszt lesz, leülte a maga három évét az iskolában, aztán ehhez még hozzácsaptak egy évet, 1941 őszén majd befejezi a tanulmányait, de mi lesz azután? Volt iskolatársai és barátai ez alatt a négy év alatt szakmát választottak, megállnak a lábukon, az egyik vizsgálatvezetőként dolgozik az NKVD-nél és baltával veri ki a nép ellenségeinek a fogát, a másik mérnök a harckocsigyárban, ő maga azonban hoppon maradt. Három éven át tanult, egy évet kell még leszolgálnia, és mindezek után üres kézzel távozni. Miért is repült? Miért is kockáztatta az életét? Miért magolt éjszakákon át képleteket? Az életét a repülésnek akarta szentelni, milyen jó lett volna, ha 1937-ben kirostálták volna, de felvették, négy éven keresztül töri magát, hogy azután 1941 őszén kidobják a repülősöktől, és kidobják a Vörös Hadseregből. Kinek van szüksége egy bombázógép pilótájára? Talán a polgári légügynek? Azok még a saját embereikkel sem tudnak mit kezdeni. Gondoljuk csak meg, vajon ez a repülőiskolát őrmesterként elvégzett pilóta azt fogja tanácsolni öccsének, hogy válassza ezt a foglalkozást? Tanács nélkül is világos: nem éri meg repülőiskolába menni, ezekben a tanintézetekben semmire sem viszed, repülsz és repülsz, és mi sül ki az egészből a végén, egyszerűen semmi kézzelfogható. Ki az az idióta, aki mindezek után még repülőiskolába akar menni? Ki akar tisztiiskolába járni és mégis egyszerű katona maradni? Ki akar úgy tanulni, hogy a végén teljes bizonytalanságban

legyen? Sztálin és Ricsagov azonban még ennél is tovább ment. Nem csak a repülőgép pilótája marad őrmester, hanem a falka vezető is, a rajvezető is, illetve a csapatvezető is, valamint a kötelékfőnök helyettese is. Olyan sok századot és ezredet állítottak fel a Szovjetunióban, hogy a tiszteknek kijáró előjogokat már csak a századostól fölfele tudták biztosítani. Minden pilóta, raj-és csapatvezető, sőt maga a staffelfőnök helyettese is 1941 tavaszától laktanyai életre ítéltetett. Ki voltak szolgáltatva az őrmester ordibálásának. Mindezek után ki vágyik önként arra, hogy repülőiskolába menjen? Ki vágyakozik ilyenfajta romantikára? Sztálin elvtárs és Ricsagov azonban már erre is jó előre gondoltak. Az 1940. december 7-én kiadott parancs ezért nemcsak arról határozott, hogy a repülőiskolák végzősei elbocsátásukkor őrmesterként hagyják el a tanintézetet, hanem a repülőiskolák feltöltésénél az önkéntesség elvétől is eltértek. Ilyen az egész világon nem fordult elő a repülés történetében. Remélem, hogy nem is fog megismétlődni. 1940. december 7-én a Szovjetunióban bevezették a repülőiskolákba való kényszerbevonultatást. Ez háborút jelent. A világ egyetlen országában sem került sor soha ilyen lépésre, még háborúban sem. Mindenhol az önkéntesség elve alapján repülnek az emberek. A repülőiskolákba történő kényszerbevonultatás elvének a bevezetése nemcsak egyszerűen háborút jelent, hanem a totális és támadó háborút jelenti. Ha egy embert honvédő háborúban repülésre kényszerítenek, annak nem lesz jó vége, mert az ember a levegőben szabad mint a madár, átrepül az ellenséghez és a fogságban senki sem fogja repülésre kényszeríteni. Akaratuk ellenére csak győzedelmes támadó háborúba lehet pilótákat alkalmazni, váratlan támadáskor az ellenfél repülőtereire, amikor harckocsink belemar az ellenség földjébe. Ebben a helyzetben a nem önkéntes pilótának nincs értelme repülnie; néhány nap múlva úgyis az NKVD karmai közé kerül. Itt az ideje feltenni azt a kérdést, hogy akarata ellenére egyáltalán meg lehet-e tanítani valakit repülni? Meg lehet tanítani neki a legnagyobb nehézségi fokozatú műrepülést, és ráadásul

mindezt 3-4 hónap alatt, mint ahogyan ezt 1940 decemberében Sztálin és Ricsagov meghatározta? Lehetetlenség. A legnagyobb nehézségi fokozatú műrepülés elsajátítására azonban nem is volt szükségük. Nem honvédő háborúra képezték ki őket, végül is. Nem arra képezték őket, hogy elhárítsanak egy támadást, és légi harcot folytassanak. Az „Ivanov”-ra iskolázták ki őket, amelyet speciálisan erre az esetre fejlesztettek ki. A következő helyzetben kellett helyt állniuk: start a hajnali szürkületben, zárt kötelékben repülés a vezető gép mögött, a parancsnok utasítására az alvó repterekre ledobni a bombát, megfordulni és visszatérni. Ezt három, illetve négy hónap alatt még egy olyan pilótának is meg lehet tanítani, aki nem önként jelentkezett a kiképzésre, mindezt annál is inkább, mivel az „Ivanov”-ot, a Szu-2-est éppen ilyen pilóták számára tervezték. Ha egyik vagy másik leszállás közben nekiment a fának, az sem jelentett nagy veszteséget. Repülős őrmesterekkel Sztálin elvtárs bőven el volt látva. A szovjet ipar pedig fel volt készítve arra, hogy tucatszámra gyártsa a „Ivanov” gépeket. Így tehát elhatározták, hogy műrepülés és légi harcok nélkül is működni fog a dolog. Akkoriban született Pável Ricsagov altábornagynak az a mottója, amellyel bevonulhatott a történelembe: „Nem fogunk figurázni!”

PÁSA ANGELINA ÉS A MUNKAERŐTARTALÉK „A mozgósítási készenlét nemcsak a fegyvergyárak számára követelmény, hanem az egész ipar számára. Háborúban az egész ipar fegyverkezési ipar lesz.” 1940, Sztálin (B. L. Vannyikov vezérezredes beszámolója, A történelem kérdései, 1969, 1. szám, 128. o.)

1. Az egész ország ismerte Pása Angelinát. Ő mosolygott az újságok és folyóiratok címoldaláról. Nem, nem színésznő volt. Pása Angelina volt az első női traktorista és az első női traktoristabrigád brigádvezetője. Nemcsak buzgó munkájával tűnt ki, hanem bölcsességével is. Az újságírók seregestől követték traktorját, és nemegyszer kerültek magvas gondolatai nagy újságok címlapjára: „Jobban kell dolgoznunk!”, „Dolgoznunk kell jobban!”, stb. Az igazi dicsőséget azonban a háború előestéjén szerezte meg Angelina, amikor a nómenklatúrába avanzsált traktorista nő új jelszót adott a tömegeknek: „Százezer bajtársnőt a traktorokra!” Nem tudom, hogy vajon Pása magától jutott-e erre az ötletre, vagy valaki az agyába véste, a szovjet sajtó mindenesetre felkapta a jelszót, nyomatékosította, és a felhívás végigdübörgött az egész országon, nagyobb és kisebb tribünökről, az újságokból és a hangosbeszélők millióiból. A felhívást meghallották, és rövid időn belül a Szovjetunióban nem 100.000, hanem 200.000 traktorista nőt tanítottak be. (A Nagy Honvédő Háború 1941-1945. Enciklopédia, 49. o.) Hangsúlyoznom kell, hogy békés traktorokról van szó, amelyek mérhetetlenül nagy országunk végtelen földjeit művelik, Virágozzék nagy hazánk, mint tavasszal a kertek, dübörögjenek termékeny földjeiken békésen a traktorok, melyeket szeretetteljes női kezek irányítanak. De gondoljunk csak most a férfiakra. Ha „200.000 rátermett bajtársnő” elfoglalta helyüket a mezőgazdaságban a traktorok pedáljainál és ezzel kiszorított 200.000 férfi traktoristát, mit kezdjenek akkor a szegény férfiak? Ne csináljanak gondot maguknak a férfiakból. A férfiakról már gondoskodott a vezérkar. Merő véletlenségből úgy adódott a dolog, hogy Pása Angelina asszonyokhoz szóló felhívásának az időpontja egybeesett a Vörös Hadsereg titkos mozgósításának a kezdetével. A Vörös Hadseregnek ebben a pillanatban 100.000 és később sürgősen még egyszer 100.000 tapasztalt traktoristára volt szüksége, a harckocsik, a tüzérségi vontatógépek és a nehéz

utászgépek számára. Az 1939-es és 1940-es évben a Vörös Hadsereg által vezetett „felszabadító hadjáratok” nemcsak arra szolgáltak, hogy megfelelő hídfőket építsenek ki Európa meghódítására, nemcsak azoknak az elméleteknek és terveknek az ellenőrzésére szolgáltak, amelyeket „lehetőleg háborúközeli feltételek között” „felszabadító hadjáratok” -ként vezettek, hanem a kis háborúkat a nagy mozgósítás álcázására használták fel. Ma például „felszabadítjuk” Lengyelországot, e célból egy szovjet faluból három traktoristát bevonultatunk egy másikból ötöt. Még egy filmet is készítettek erről A traktoristák –, amellyel a BT-7 páncélos harcerejét demonstrálták. Aztán a „hadjárat” győzedelmesen befejeződik, a traktoristák azonban nem térnek vissza falvaikba, a Vörös Hadseregben maradnak, helyüket a mezőgazdaságban a bajtársnők foglalták el. Holnap „felszabadítjuk” Finnországot, – és ismét elhoznak itt egy tucatnyi traktoristát, aztán egy másik helyről egy tucatnyit a mezőgazdaságból és helyüket a körültekintő bajtársnők foglalják el. Ezzel a módszerrel észrevétlenül „200.000 bajtársnőt” fogtak be ennek a békés munkának az igájába, és ezáltal az erős, tapasztalt férfi traktoristák fontosabb feladatokat láthattak el.

2. Pása Angelina azonban hamarosan utánzókra talált. Így szerzett tudomást a világ meglepődve az első női mozdonybrigádról. Kiderült ugyanis, hogy a szovjet nő nem rosszabb, és a szenet ugyanúgy képes a mozdony tűzterébe lapátolni, mint egy férfi. A tőzegfejtésnél sem buktak orra a mocsokba a szovjet asszonyok. Az is megmutatkozott, hogy a szovjet nő még a vasúti szakaszok építésénél is (amelyek érthetetlen okokból a nyugati határhoz vezettek) nemcsak arra képes, hogy a váltókat cipelje, hanem a síneket is. Természetesen csapatban húzták-vonták a síneket. De ennek nincs jelentősége. Megcsinálják! B. L. Vannyikov, a tüzérségi utászszolgálat vezérezredese (akkoriban fegyverkezésipari népbiztos és a párt Központi Bizottságának a tagja) szintén igazolja ezt: „…az iparban foglalkoztatott összes munkás és alkalmazott 41%-a 1940 elején nő volt. Gyorsan elsajátították az elkészítési módszereket, mégpedig a legfelelősségteljesebb és legbonyolultabb gyártási területeken és sok munkafolyamatban ügyesebbnek bizonyultak a férfiaknál.” (A történelem kérdései, 1969, l. szám, 128. o.) Ugyanezt a tényt erősítette meg D. F. Usztyinov, a Szovjetunió marsallja (A győzelem nevében, 107. o.) és Sz. K. Kurkotkin (A szovjet haderő hátországi szolgálatai a Nagy Honvédő Háborúban 1941-1945, 23. o.) Én ugyan elcsodálkoztam azon, hogy magas katonai beosztásban lévő vezetők mindezt miért 1940 kezdetére teszik. Nem nézett volna ki érdekesebben mondjuk 1941 elején vagy még inkább 1941 közepén? Erről azonban hallgatnak. A folyamat egyre emelkedőbb görbét mutat. Ha ezeket a számokat a német támadás pillanatában hoznák nyilvánosságra, akkor óhatatlanul felmerülne a kérdés: mivel foglalkoztak akkor a szovjet férfiak, hol maradtak?

3. Tovább jut az ember a kérdések megválaszolásában, ha csak a nőkre és lelkesedésükre támaszkodik? Nem jött el Sztálin elvtárs számára annak az ideje, hogy az ifjúságot is befogja? De, eljött az ideje. A múzeumokban képeket mutatnak a látogatóknak a háborúról: egy cingár ifjú áll egy óriási munkapadnál. Löveggránátokat esztergál, teljesíteni akarja a normát. Ahhoz, hogy kezével elérje az emelőkart, gondosan két ládát tettek a lába alá. Nocsak, micsoda lelkesedés! Micsoda patriotizmus! A múzeumlátogatóknak persze nem mesélik el, hogy ezt a gyerekembert több százezer és több millió máshoz hasonlóan kényszerrel hajtották a fegyvergyárakba, mégpedig Hitler támadása előtt. Vegyük kézbe a Pravda 1940. október 3-i számát, és az első oldalon azt a meglepő hírt olvassuk, hogy az általános iskolák magasabb osztályaiban bevezették a tandíjat, és tandíjat kell fizetni a főiskolai tanulmányokért is. Indoklás: „a dolgozók emelkedő jólétének figyelembevételével”. Ezek igencsak borsos díjak. Ez a munkás-és paraszthatalom igazi arca! A tandíj bevezetésének az értelme azonnal világossá válik, ha az ember ugyanazon az oldalon elolvassa a rendeletet „a Szovjetunió állami munkaerő-tartalékairól”. Ennek a rendeletnek az alapján létrehozzák a Szovjetunióban a Munkaerőtartalék Főigazgatóságát. Először 1551 „képzési helyet” ellenőriz, és közvetlenül a kormányfőnek, azaz Molotovnak, illetve 1941 májusától személyesen Sztálinnak van alárendelve. A „képzési helyek” számát még emelni kell. A „képzési helyekre” nem önkéntes a felvétel, hanem a katonasághoz történő behívás szerint történik. A felvételi korhatár 14 év. A képzés a „gyártási normák teljesítésével összekapcsolva” történik. A „munkaerőtartalék”-ból való menekülés büntetést von maga után, amelyet a fiataloknak romantikus helyeken kell letölteniük. A „munkaerő-tartalékban” a szolgálati rend megegyezik a laktanyák, illetve börtönök szolgálati rendjével. A képzési idő két év. A norma

majdnem ugyanaz, mint a felnőtteké. Az persze igaz, hogy a képzési időben az állam gondoskodik a diák „ingyenes ruházkodásáról és ellátásáról”, és mindezt úgy tálalják, hogy a párt és a kormány gondoskodik a felnövekvő nemzedékről. A meghatottságtól majdnem könny szökött a szemembe. De azután eszembe jutott, hogy szeretett államunk a foglyokat is ingyenes ruhával látja el a börtönökben. Minden bizonnyal nagyon gondoskodó ember volt a Sztálin elvtárs. A Kreml közeli történészek rajongó nosztalgiával írnak azokról a dicsőséges időkről: „Különösen jelentőséggel bírt a fiúk és lányok számára a mozgósítás azon formája, mely a »munkaerőtartalékok« kiképzésébe az önkéntes belépés elvét feladva vonta be őket.” (A Nagy Honvédő Háború 1941-1945. Enciklopédia, 229. o.) Oh, mily csodás is a kényszermunka! Hogyan is fogja fiatal proletárunk hazájának ezt a megható gondoskodását majd viszonozni? A rendelet erről is előrelátóan rendelkezett: a képzési idő lezárása után a munkásnak négy évig az üzemében kell dolgozni, anélkül, hogy jogában állna a szabad munkahelyválasztás, a szabad foglalkozásválasztás, és a munkafeltételek megválasztása. A „munkaerőtartalék” -nak már az első mozgósítása milliós fogást hozott, és a számítások alapján további milliókra számíthattak. A serdülőkorúak kényszer útján történő mozgósítása az ipar területén az ipar mozgósítását jelentette, a háborús gazdaságra átállást, valamint a hadi törvények hatálya alá tartozást. 1940 októberében még nem volt aláírva a „Barbarossa” terv. Hitler még nem határozta el a Sztálin elleni háborút. Sztálin azonban már meghozta saját döntését.

4. Az általános iskolai, illetve a főiskolai és az egyetemi tandíj bevezetéséről szóló rendelet célja az volt, hogy minél több fiatal az utcára kerüljön. A legmagasabb díjakat azokban a tanintézetekben kellett fizetni, ahol olyan képzést kaptak, amelyre egy háborúban nincs szükség, mint például zenész, színész és művész. A tandíjak kiűzték a tanulókat és a diákokat a tantermekből, és a „munkaerőtartalékok” falánk kapui elnyelték őket a fegyverkezési ipar gyáraiban. A „munkaerőtartalék” rendszerének a bevezetése nem csak előkészítés egy nagy háborúra. Ez előkészítés nagy felszabadító háborúra az ellenfél területén. A „munkaerőtartalék”-okat a repülőgép-, tüzérségi és harckocsi gyártásban valamint az ipar sok más területén alkalmazták. Itt csak egy példát említek azzal kapcsolatosan, hogy a szovjet vezetők háború esetén hogyan kívántak a mozgósított fiatalokat a vasúti szállításban alkalmazni. Azt már tudjuk, hogy a szovjet vasúti csapatok a háború előtt nem arra készültek fel, hogy honvédelmi hadműveletek keretén belül saját sínhálózatukat megsemmisítsék, hanem arra, hogy az ellenfél vágányzatát üzembe helyezzék, és azt átállítsák a szélesebb szovjet norma szerinti sínpárokra, mégpedig közvetlenül a Vörös Hadsereg támadó egységei és kötelékei mögött. Sz. K. Kurkotkin, a Szovjetunió marsallja elismeri, hogy a szovjet vezetőség számításai szerint (és ott aztán mindent jó előre kiszámoltak!) 19 nyugati vasúti szakasz egyidejű üzembe helyezéséhez 257.000 utász intenzív bevetésére lenne szükség. A szovjet vezetőség elhatározta, hogy 170.000 katonát helyez erre a munkára készenlétbe, miközben a hiányzó 87.000 munkerőt a „munkaerőtartalékok” speciális osztályaiból 100.000 fős létszámra kell feltölteni. Jó ötlet. Hitler azonban támadásával megakadályozta a szovjet marsall okat ezen jó ötleteik megvalósításában. A „felszabadított” területeken 1941-ben nem kellett üzembe helyezni vágányokat.

AZ OKTÓBER VÍVMÁNYAI „Ahogy közeledett a háború, a munkaidőt először 10 órára, majd 1941 tavaszától 12 órára emelték.” (O. Ozerov: Tupolevszkaja saraga., 44. o.)

1. Szép jelszavak kíséretében jutottak hatalomra a kommunisták. Már 1905 októberében az Új élet című újságban meghirdették programjukat. Sok más pont között az alábbiakat is megtaláljuk: rövid munkanap, a túlóra teljes tilalma; az éjszakai munka megtiltva; a gyermekmunka (16 év alatt) megtiltva; a női munka azokon a gyártási területeken, ahol az a női szervezet számára káros kihatással lehet, megtiltva; a heti két szabadnap bevezetése. Természetesen két egymástól távol eső szabadnap a héten nem tekinthető teljes értékű pihenésnek: ennek két egymás utáni napnak kellett lennie. Sok minden más is volt ott még írva, a program lényege azonban (úgy, mint az összes többi kommunista programé is) egy mottóban foglalható össze: engedjétek, hogy egyre kevesebbet dolgozzunk, de egyre többet kapjunk érte. Ez igencsak csalogató mottó. Ostobák millióinak tetszett, így aztán 1917 októberében a kommunisták mindazok öröm ujjongása közepette jutottak hatalomra, akik kevesebbet akartak dolgozni. A kommunista hatalom nem tért el ígéreteitől, de a jó kommunista hatalmat fenn kellett tartani, meg kellett védeni belső és külső ellenségeitől, ezért aztán fegyverre volt szükség, minek következtében a népnek többet kellett robotolnia, mint ezt megelőzően, mert egyébként visszajönnének a kapitalisták, és megint kizsákmányolnák a dolgozó tömegeket. Hogy a jó kommunista hatalmat meg tudják védeni, drákói intézkedéseket vezettek be a kommunisták az üzemekben: minden munkás a munkáshadsereg katonája. Halj meg, de teljesítsd a teljesíthetetlen normát, különben visszajönnek a kapitalisták… „Igaz az – kérdezte Lev Trockij az összoroszországi szakszervezeti kongresszuson 1920. április 3-án –, hogy a kényszermunka mindig improduktív? A válaszom erre: Ez a liberalizmus rendkívül szánalmas és vulgáris előítélete.” És Trockij elkezdte a munkáshadseregek felállítását, mégpedig a legbrutálisabb méretekben, úgy, ahogyan azt Marx a Kommunista kiáltványban ábrázolta. Marx hitt a rabszolgamunkában, (olvassák csak el a „… kiáltvány”-t), és Trockij is hitt benne. A rabszolgamunka eredményt

hozott, amíg az ország hadiállapotban volt. A polgárháború azonban véget ért, és békés körülmények között improduktívnak mutatkozott a rabszolgamunka. Az ország soha nem látott mértékű válságba sodródott, üzemeket kellett bezárni, és nem volt munka. A kommunisták a munkanap és a heti munkaidő rövidítésével harcoltak a munkanélküliség ellen, mindenkit fél-munkanélkülivé tettek az ennek megfelelő bérezéssel. A hét munkanap helyett bevezették a heti öt munkanapot: négy napig dolgozunk, az ötödiken kipihenjük magunkat. Így az évi 52 hétből gyakorlatilag 73 lett, a megfelelő számú szabadnapokkal. Ezenkívül egy csomó ünnepnapot is bevezettek, mint például a „Párizsi Kommün Nap”-ját. Ha akar az ember, akkor nagyon sok szabadnapot kitalálhat. A munkanap olyan rövid lett, hogy az egész világot csodálatba ejtette. Mindezt a munkásosztály vívmányaiként magyarázták, az októberi forradalom vívmányaként. Aztán mégis fokozatosan kezdett nyúlni a munkanap. Az ország mocorgott, és lassan mozgásba lendült. Az ötéves tervek csikorogtak, dübörögtek, lármáztak. Épületek nőttek az égig: Zaporozsjénél a Dnyeprogesz, nagy elektromos művek; Magnitogorszkban a kohászati kombinát; Komszomolszkban a repülőgépszerelő műhely. A bér azonban nem nőtt, vagy jobban mondva a vásárlóereje nem változott, gyakorlatilag befagyasztották. A nép egyre többet dolgozott, az életszínvonal azonban nem nagyon akart emelkedni, jóllehet Sztálin elvtárs elmagyarázta, hogy az élet szebb és vidámabb lett. Minden, amiért a nép megdolgozott, a fegyverkezési ipar telhetetlen gyomrába vándorolt, és felzabálta a Vörös Hadsereg. Felépítették például a Dnyeprogesz elektromos műveket, és mindjárt mellette az alumíniumkombinátot. Anthony C. Sutton amerikai tudós, aki a Sztálin számára átadott nyugati technológiákat gyűjtötte össze, adatokat közölt arról, hogy a zaporozsjei alumíniumkombinát a világ legnagyobb teljesítményű és legmodernebb létesítménye volt. (Sutton: i. m., 174. o.) A dnyeprogeszi áram szükséges volt az alumínium feldolgozásához, az alumíniumra szüksége volt a repülőgépgyártásnak, és azt, hogy a repülőgépgyárakban mit gyártottak, már tudjuk. A magnitogorszki kohászati művekben ugyanez a kép fogad: nagyolvasztókat építünk,

Siemens-martinkemencéket, főzzük az acélt, mi gyártjuk a világon a legtöbb harckocsit, az életszínvonal azonban ettől egyáltalán nem emelkedik. Vagy ott van Komszomolszk: a sarkkör túloldalán, a tajgán heroikus erőfeszítések közepette építenek egy csodálatos várost a komszomolisták. Mi célból? Azért, mert ott épül a világ legnagyobb repülőgépgyára, és minden szükséges eszközt Amerikából szállítanak oda. A lendület kereke egyre gyorsabban és gyorsabban pörög. Az embereknek egyre többet és többet kellett dolgozniuk. Az ötnapos munkahétből hatnapos lett, és a napi munkaórák száma eléri, sőt meg is haladja a világszerte szokásos és elfogadott munkaórát. A szabad napokat is megnyirbálták: természetesen Lenin halálának napját meg kell ünnepelni, de szabad napon. Aztán jön az 1939-es, majd az 1940-es év. Valahogyan már nem illett az „októberi vívmányok”-ról, a kommunista párt ígéreteiről és jelszavairól megemlékezni.

2. 1939-ben a kolhozokban bevezették a kötelező munkanormákat: jóllehet a kolhoz önkéntes dolog, de ha nem teljesíted az előírt normát, lecsuknak. 1940. május 27-én kiadták a Népbiztosok Tanácsának a rendelkezését: „A nehézipari üzemekben megnő a mesterek szerepe.” Ez finoman szólva nagyon kemény rendelkezés volt. Az üzemekben a mestereket ezáltal nem kevesebb jogosultsággal hatalmazták fel, mint amennyivel egy őrmestert. Elolvasod a határozatot, és a régi mester, Vászja bácsi a nikkel-keretű szemüvegével, olajfoltos munkaköpenyével és negyedliteres vodkásüvegével a bal zsebében egy csapásra felügyelő lesz, korbáccsal a kezében, mint az egyiptomi piramisok építésénél, vagy bambuszbottal a kezében, mint a kínai nagy fal építésének a felügyelői. 1940. június 26-án kiadták a rendeletet: „Áttérés a nyolcórás munkanapra, a hét napos munkahétre, és a munkások és alkalmazottak számára tilos az üzemek önkényes elhagyása.” Függetlenül attól, hogy tetszik-e az embernek, hogy a mester bambuszbottal járkál, avagy nem tetszik, az üzemet senki sem hagyhatta el. Akit ahol éppen ért a határozat, ott kellett maradnia. Leszámolni és elmenni már nem volt lehetséges. A munkásokat üzemeikben regisztrálták, úgy, ahogyan a gályarabokat láncaikkal az evezőhöz kovácsolták, úgy, ahogyan a szovjet parasztokat a kolhozokhoz és a félkész pilótákat a repülőgépeikhez láncolták. Megérte, hogy Miklós cárt a trónutóddal falhoz állítsák, csak azért, hogy azután egy üzemben a munkapadhoz vagy futószalaghoz kötözzék az embert? Sokáig lehet az autokrácia borzalmairól mesélni, de Miklós cár alatt ehhez hasonlók nem történtek. Az 1940. június 26-i rendelet már címében is ellentmond a világszerte elfogadott alapelveknek, sőt Sztálin 1936-os felfogásának is, mégpedig mindjárt több pontban is. A sztálini felfogás garantálta például a hétórás munkanapot. Ugyanezen a napon kiadták a Népbiztosok Tanácsának a rendelkezését „a munkanormák emeléséről és a bértarifák

csökkentéséről”. 1940. június 10-én további rendeletet bocsátottak ki: „az alacsony minőségű gyártmány kibocsátás felelősségéről és az ipari üzemekben a kötelező normák megszegéséről”. (A rendeletet június 10-én írták alá, és 1940. július 13-án jelent meg a Pravdában). Ha a mester nem ér el semmit a bambuszbottal, akkor segítenek az NKVD-s elvtársak. A rendelet egyébként a mesterek ellen is irányult: ha nem felügyelték megfelelő formában az elkészült gyártmányok minőségét, akkor ők maguk kerültek a felügyelet alatt álló helyeken a legeslegelső vonalba. Rendeleteket halomszámra hoztak. 1940. augusztus 10-én: „kisebb lopások büntetőjogi felelőssége a gyártás során”; ez büntetőtábort jelentett annak, aki elemeit egy csavarhúzót, vagy a zsebébe tett egy csavaranyát. Aztán még egy rendelet 1940. október 19-én: „A mérnökök, technikusok, mesterek, alkalmazottak és szakmunkások kényszeráthelyezéséről egyik üzemből, illetve szolgálati helyről egy másikba”. Jóllehet nem szabad önkényesen munkahelyet változtatni, de a gránát-, ágyú-, harckocsiés repülőgépgyárak gomba módra szaporodtak, és terv szerinti, központilag irányított eljárásban fel kellett tölteni őket munkaerővel: te ott és te és ez a tíz férfi, hozzátok a cókmókotokat, holnap oda utaztok, ahová a parancs szól… Ez trockizmus. Trockij arról álmodott, hogy mindenki a „munka katonája” lesz, „aki nem rendelkezhet szabadon magáról; ha megjön az áthelyezési utasítás, követnie kell; ha ezt nem teszi, akkor dezertőr lesz, akit megbüntetnek.” (Az Orosz Kommunista Párt IX. Kongresszusa (B). Jegyzőkönyv. Moszkva, 1960, 91. o.)

3. Az 1940-ben kiadott rendeletek nagyvonalúan osztogatták a börtönbüntetést. Különösen a lógósokat vették górcső alá. A június 26-én kiadott rendelet után lógásért börtönbüntetés járt, és lógásnak minősült például, ha valaki a munkakezdésről számítva 20 percet késett. Ha leállt a villamos, és ennek következtében késett valaki, akkor későn jövőnek számított, és máris a lágerba vezetett az útja: ott azután már nem volt lehetősége a késésre. Gyakran hallottam kommunista professzorok közötti diskurzust azzal kapcsolatban, hogy Sztálin paranoiás volt-e. Pszichés defektusának bizonyítékai kézenfekvőek lennének: a kommunistákat börtönbe záratta, a hóhérokat (például Tuhacsevszkijt és Jakirt) agyonlövette… Nem kedves kommunista elvtársak, Sztálin nem volt paranoiás. A nagy bebörtönzési hullám szükséges volt, mert rögtön utána ki lehetett adni az 1940-es rendeleteket, és senki sem mert megmukkanni. Az 1940-ben kiadott rendeletek jelentették az ország végérvényes átállítását a háborús gazdálkodásra. A mozgósítás részét képezték. Az 1940-es munkaügyi törvényeket addig csiszolgatták, hogy a háború folyamán sem módosítani, sem kiegészíteni nem kellett őket.

4. A munkanap nőtt és megnyúlt: a napi kilenc órából észrevétlenül tíz lett, később pedig elérte a tizenegy órát. Még a túlórát is megengedték: ha plusz pénzt akarsz, akkor este is maradj itt. A kormány papírpénzt nyomat, és elosztja azok között, akik szívesen túlóráznak, aztán ezt a pénzt újra beszedi a lakosságtól kölcsönjegyzés formájában. Így azután megint nincs pénzük az embereknek. A kormány azonban ismét előzékenynek bizonyul: le szabad mondani a szabad napokról. Mindenesetre azoknak, akik ezt szeretnék. Egyébként később ezt mindenki számára bevezették, – kiestek a szabad napok. Leonyid Brezsnyev volt ebben az időben a fegyverkezési ipar dnyepropetrovszki területi bizottságának a titkára: „A kifejezetten békebeli gyártást az üzemekben a háborús szükségletek szintjére állították át, (…) szabad napokat nem ismertünk.” (L. Brezsnyev: A Kis föld (Malaja zemlja). Moszkva, 1978, 16. o.) Nem csak Dnyepropetrovszkban volt ez így. V. A. Kuznyecov a háború után az akadémia tagja lett, és egyike volt a vezető szovjet rakétakonstruktőröknek, valamint Sz. P. Koroljov helyettese volt. A háború előtt is tervezőmérnökként dolgozott, de csak alacsonyabb szinten. Akkoriban azt a feladatot kapták, hogy fejlesszenek ki a tüzérség számára egy új lőelemképzőt. Ez többéves munkát jelentett. A parancs azonban úgy szólt: három hónap alatt. „Késő éjszakáig szabadnap és szabadság nélkül dolgoztak. Ha elhagyták a területet, leadták a belépőjüket, és visszakapták az igazolványukat. Egy napon feltartóztatták a portásfülkénél. »Itt vannak az ebédjegyeid, Kuznyecov, a szobakulcsod, ott van egy asztalod és egy széked. Amíg nem vagy készen a munkával, az üzemben fogsz lakni… « A három hónapig tartó „fogság” egyetlen hosszú napnak tűnt. A műszereket éjszakánként szállították el az üzemből.” (Vörös csillag, 1989. január 7.) A Kuznyecovról szóló cikkben a „fogság” szó idézőjelben áll. Érthető: nincs törvényszék, nincs vizsgálat, nincs vád, – egyszerűen csak megparancsolták, hogy három hónapon keresztül éjjel és

nappal dolgozni kell, és ő dolgozott. Kuznyecov jövendő főnöke és az első Szputnyik megteremtője Sz. P. Koroljov azonban ezekben a ragyogó napokban börtönben ült, és sok más tudós is vele együtt. Ekkor kezdi megérteni újból az ember Sztálin nagy tisztogatásának az értelmét. Sztálinnak sztahanovista tempóban volt szüksége a legjobb repülőgépekre, a legjobb harckocsikra a legjobb ágyúkra, de úgy, hogy a fejlesztésük ne emésszen fel túl sok pénzt. A tervezőmérnökök tehát börtönökben és elkülönített lágerekben ülnek: szállítsátok a világ legjobb zuhanóbombázóit, legjobb páncélosait, legjobb ágyúit, – akkor kiengedünk benneteket. A tervezőmérnökök nem a Sztálin-díjért és nem a Krím partján lévő nyaralókért húzták az igát, nem is pezsgőért és kaviárért, hanem itt egészen egyszerűen a saját fejükről volt szó: ha nem lesz semmi a repülőgépből, akkor egyenes út vezet Kolimára. Tupoljev, Petljakov és sok más tudós tervező kollektívája elzártan, börtönrácsok mögött dolgozott: ez biztonságos volt, olcsó, minden flottul ment, a titkok nem szivárogtak ki. G. Ozerov, Tupoljev helyettese így emlékezik: „A szabad munkatársakat napi tízórás munkaidőre kötelezték, és a legtöbb vasárnap szintén dolgoztak (…) Az emberekben egyre inkább megszilárdult az a meggyőződés, hogy elkerülhetetlen a háború, ezt minden idegszálukkal érzékelték.” (G. Ozerov: Tupolevszkaja saraga. Frankfurt a. M., 1973, 99. o.) Később napi tizenkét órára emelték a munkaidőt. A különtáborokban azonban megfelelő ellátás mellett a meleg helységekben még tovább is dolgozhattak. Mi volt azonban a favágóknál? Az Új idők című újság (1991, 32. szám, 31. o.) beszámol erről: „1941. január 1jétől csökkentették a rabok fejadagját. Miért? Talán ez már a bekövetkező csaták előkészületeként történt?” Pontosan erről van szó: előkészület az eljövendő ütközetekre. N. G. Kuznyecov, a Szovjetunió flottaadmirálisa büszkeségtől dagadó kebellel számol be: „A honvédelem számára alapjában véve korlátlan eszközök álltak rendelkezésre.” (N. G. Kuznyecov, i. m., 270. o.) A „honvédelem” szót itt idézőjelben kell érteni, de egyébiránt találó volt a kijelentés. Mivel a háborús követelmények számára korlátozás nélkül minden eszközt rendelkezésre bocsátottak, valahol

spórol ni kellett. És takarékoskodtak a rabokon, a munkásosztályon, a dolgozó értelmiségen, a kolhozparasztokon.

5. A csúcson lévő néhány funkcionáriusnak is az életéről volt szó. Ennek a nagy csatának a rezonanciáját megtaláljuk az akkori idők újságjaiban is. Így például a Gazdasági problémák című folyóirat 1940 októberi kiadásában: „A munkásosztály diktatúrájának a képviselője, egy szovjet vállalat igazgatója abszolút hatalommal rendelkezik. A szava törvény, a termelés tekintetében hatalomgyakorlása egy diktátorénak kell, hogy megfeleljen. (…) Egy szovjet gazdasági vezetőnek nem áll jogában, hogy megkerülje legerősebb fegyverének a használatát, vagyis a hatalmából eredő azon jogosultságát ne alkalmazza, amellyel őt a párt és az állam felruházta. Az a gazdasági vezető, aki visszariad attól, hogy a legkeményebb intézkedéseket alkalmazza a munkásokkal szemben, aki megsérti az állami fegyelmet, diszkreditálja magát a munkásosztály szemében, mert nem volt méltó a beléje helyezett bizalomra.” Így tehát egy mester diktátora volt az alá beosztott munkásoknak, a diktátor közvetlen felettese diktátora volt a mesternek, és így ment tovább ez, egészen az igazgatóig, aki az egész üzem diktátora volt. Fölötte azonban még diktátorok egész serege állt. Hogyan egyeztethető mindez össze azzal, amit a diktátor diktátorként mond, az 1940-es fegyelmi eljárási előírásokkal: annak érdekében, hogy az alárendelteket engedelmességre bírja, joga és kötelessége a parancsnoknak minden eszközt bevetni, beleértve a fegyverhasználatot is. Ha az alárendeltekkel szemben fegyvert használ, nem jár semmilyen következménnyel, ha azonban nem használja a fegyverét, akkor ő maga kerül a katonai törvényszék elé. Az igazgatókat ugyanilyen helyzet elé állították: vagy mindenki torkának ugrasz, vagy pedig orra esel, és helyedet új igazgató foglalja el. 1940. augusztus 18-án a Pravda még olajat öntött a tűzre: „A leningrádi üzemekben 148 esetben lógást állapítottak meg, de csak 78 eset került a törvényszék elé.” Néhány igazgató a hanyagság jeleit mutatta. Meg lehetünk győződve arról, hogy ez után a cikk után nemcsak azok kerültek börtönbe, akikről a proletárújság írt, és nemcsak azok az igazgatók, akik hanyagnak bizonyultak, hanem a többiek is, azok,

akik az említett igazgatókat nem csukták lakat alá, már a Pravda cikk megjelenése előtt.

6. Hruscsov egyszer azt mondta, hogy Sztálin az egész földgömbön háborút vezetett, ami azt jelenti, hogy nem foglalkozott részletkérdésekkel, hanem csak globális feladatokat jelölt ki. Hruscsovon kívül senki nem mondott ilyen ostobaságot. Emberek százai, akik közelebbről ismerték Sztálint, egészen mást mondanak. Sztálin több ezer nevet ismert és jegyzett meg. Ismerte az NKVD teljes legfelsőbb vezetőségét, az összes tábornokot, személyesen ismerte a fegyverkezés területén a tervezőmérnököket, a nagyobb üzemek igazgatóit, a koncentrációs táborok vezetőit, a területi bizottságok titkárait, az NKVD és az NKGB nyomozásvezetőit, csekisták, diplomaták, Komszomol, és szakszervezeti vezetők százait és ezreit stb. Sztálin a harminc év alatt egyetlenegyszer sem tévesztette el egy magas rangú hivatalt betöltő személy családnevét a megszólításkor. Sok fegyvertípus karakterisztikáját ismerte, különösen azokét a fegyverekét, amelyek még kísérleti stádiumban voltak, ugyanígy pontosan ismerte a hazai fegyveripar gyártási kapacitását is. Sztálin notesza ugyanolyan híres lett, mint Nagy Sándor paripája. Ebben a könyvben minden benne volt a hazai fegyvergyártással kapcsolatban. 1940 novemberétől a repülőgépgyártó üzemek igazgatóinak naponta személyesen kellett jelentést tenniük a Központi Bizottságnak az elkészült repülőgépek mennyiségéről. Decembertől ezt a szabályt kiterjesztették a harckocsi-, tüzérségi és lőszergyárak igazgatóira is. Sztálin személyesen gyakorolt nyomást a vezetőkre. Például az volt a szokása, hogy az igazgatók és népbiztosok nevében saját kezűleg kötelezvényeket fogalmazott meg, amelyeket azután aláírásra az illetők elé tett. Ha nem írod alá, felmentelek hivatalodból és viselheted a megfelelő következményeket, ha aláírod, de a kötelezettséget nem teljesíted… A. Sahurin volt ebben az időben a repülőgépipar népbiztosa. Elődjét, M. Kaganovicsot leváltották, és agyonlőtte magát anélkül, hogy a leváltás következményeit megvárta volna. Sahurin vette át Kaganovics-posztját, és most ott látjuk őt, ahogy Sztálinnál étkezik. 1941 januárja van. Sztálinnál az étkezés nagyon késői vacsorát jelent. Az alkalmazottak megterítették az

asztalt, minden étel már feltálalva. Ettől fogva többé nem lépnek be a helységbe. A beszélgetés szakmai dolgok körül forog. A repülőgépgyártásról van szó. Meghatározzák a gyártási időpontokat. Sahurin tudja, hogy a repülőgépipar le fogja gyártani a legújabb gépek tervezett mennyiségét. Ezért nyugodt. Sztálin azonban nem elégszik meg annyival, amennyi be van tervezve, és amennyit saját maga is jóváhagyott. Nagyobb a szükséglet. És így a következő jelenetre kerül sor: „Sztálin a kezébe vett egy papírt, és elkezdett írni: »Kötelezvény (a címet aláhúzta). Mi, Sahurin, Dementyev, Voronyin, Balandin, Kuznyecov, Hrunicsev (titkárom), ezennel kötelezzük magunkat, hogy 1941 júniusában az új csatagépek napi kibocsátását 50 gépre emeljük.« »Alá tudnak írni egy ilyen nyilatkozatot« – kérdezte »Ön nem csak az én nevemet írta ide«, mondtam, »és ez helyes, mert kollektívában dolgozunk. Engedje meg, hogy ezt megbeszéljem velük, és holnap adjak választ.« »Jó«, mondta Sztálin. A kötelezvényt aláírva leadtuk és a benne foglaltakat teljesítettük. Sztálin naponta foglalkozott a munkánkkal, és a megadott időbeosztástól való legkisebb eltérés sem kerülte el a figyelmét.” (A történelem kérdései. 1974, 2. szám, 95. o.) Sztálin megkötötte a hurkot, és a repülőgépipar vezető embereinek saját maguknak kellett nyakukat a hurokba dugni. A kötelezettséget a népbiztos, és helyettesei is aláírták. Elképzelhetjük, hogy diktatórikus hatalmi jogkörükkel élve milyen nyomást gyakoroltak a repülőgépgyártó üzemek igazgatóira. Elképzelhetjük, hogy az igazgatók diktatórikus hatalmi jogkörükkel élve milyen nyomást gyakoroltak azután a műhelycsarnokok és gyártási helyek részlegvezetőire. Aztán ezek megint csak… És ez így folytatódott, egészen az olajfoltos munkaköpenyben dolgozó mesterig. Egyébként legalább egy személy Sztálin személyi listájából, Vaszilij Petrovics Balandin, a motorgyártásért felelős népbiztos helyettese, 1941. június elején börtönben ült. Tettestársait agyonlőtték. Balandinnak szerencséje volt, júliusban kiengedték. Jakovlev repülőgéptervező mérnök leírja a visszatérését: „Vaszilij Petrovics Balandin beesett arccal és kopaszra nyírva ismét elfoglalta

helyét dolgozószobájában a népbiztosságon, és folytatta a munkáját, mintha semmi sem történt volna…” (Jakovlev: i. m. 227. o.)

7. Még csak azt kell megmagyarázni, hogy mikor kezdődött az ipar mozgósításában ez a lázas sietség és hogyan kellett végződnie. A döntések természetesen Sztálin dácsájának helyiségeiben születtek. A titokban hozott döntéseket azonban nyilvánosságra hozták; talán nem teljes egészében, talán más szóhasználattal. A hozott határozatokat mindenesetre az egész országban és az egész világ szeme előtt áthelyezték a gyakorlatba. Ugyanígy történt ez a hadseregnél is: jóllehet az egyszerű katona nem tudja, hogy hogyan és mikor döntöttek valamiről az elöljárói, a lövészárkot minden esetre ki kell ásnia. Eközben egyáltalán nem fontos azt tudnia, hogy ki hozta a döntést, – mindenesetben eléri a parancs a katonát, és teljesítését ellenőrzik. Ha nem is tudjuk, hogy mikor milyen határozatot hozott Sztálin, azok kivitelezését azonban nyomon követhetjük. Mindig az a látszat, mintha nem Sztálintól származnának a döntések, hanem egy pártkongresszus delegáltjaitól, a Legfelsőbb Tanácstól, a munkások képviselőitől. (Az 1940. június 26-i rendelet kiadása „a szakszervezetek kezdeményezésére” történt.) A népbiztosságok is saját nevükben írták kötelezettségeiket: „Mi, Sahurin, Dementyev, Voronyin, Balandin…” Az igaz, hogy a megfogalmazás Sztálin keze nyomát viseli, az aláírások azonban saját kezűleg, a saját nevükben történtek. Az ipar mozgósításának, azaz a háborús körülményekre való átállításának előfutára a XVIII. pártkongresszus volt. Nehogy azt higgyék, hogy ezen a kongresszuson Sztálin magához ragadta a szót, és azt mondta, hogy a jövőben 10-12 órát kell majd robotolni. Egyáltalán nem. Ilyen szavakat nem szeretett Sztálin. Sztálin nyilvános fellépésein egészen másképp viselkedett: „Életünk jobb lett, elvtársak. Az élet vidámabb lett.” (Pravda, 1935. november 22.) A XVIII. pártkongresszuson inkább az akkoriban még ismeretlen Vjacseszlav Malisev beszélt. 1939. március 19-i beszédét el kell olvasni. Mestermű. Azon idők szokásainak megfelelőnek a Pravda a pártkongresszuson felszólalóknak sem a beosztását, sem nevük kezdőbetűjét nem adta közre:.Malisev elvtárs beszéde”, és semmi

több. Nem mindenki tudta a teremben, hogy kiféle-miféle emberről is van szó. De felfele repítette a szél. Egy harapós sztálini tigris. 36 éves volt. Egy évvel előtte egy üzem igazgatója lett, egy hónappal előtte a nehézgép-gyártás népbiztosa, egy éven belül Molotov helyettese lesz, 1941 májusában pedig Sztálin helyettesévé avanzsál. Sztálin helyettesének lenni nem egyszerű feladat. Malisev 38 éves korában érte el ezt, igen, megtartotta posztját, egészen Sztálin haláláig és gyakorlatilag egészen élete végéig a szovjet kormány mindenkori főnökének helyettese maradt. Sztálin helyettesi posztja mellett Malisev az egész háború alatt a harckocsigyártó ipar népbiztosa, megkapja a vezérezredesi katonai rangfokozatot, és nem hivatalosan,;a harckocsigyártás főparancsnoka”, „Tankograd (azaz harckocsi város) hercege”. (Cseljabinszkról van szó.) Malisev a szovjet ipar Zsukovja. A szovjet páncélosok Berlinben fejezték be a háborút. Malisev érdeme ebben nem csekélyebb Zsukovénál. Ahhoz, hogy jobban megértsük Malisev háború alatti és utáni karrierjét, el kell olvasnunk még egyszer 1939. március 19-én tartott beszédét, mert éppen ebben a beszédben találjuk meg annak a kérdésnek a megválaszolásához szükséges kulcsot, hogy a szovjet iparban az előmozgósítási időszakban mi is történt. Malisev éppen arról beszélt, amit 1939. március elején mondani kellett. Nemcsak beszélt róla, hanem pontosan azt is tette, amire Sztálinnak szüksége volt. Másképp Malisev elvtárs nem is lehetett volna Sztálin helyettese. 1939. augusztus 24-én azután mintegy az elkövetkező, sorozatban kiadott rendeletek viharjeleként megjelent ennek a nevezetes Malisevnek az Izvesztyijában a „személyi fluktuációról és a munkaerő-tartalékokról” szóló írása. Malisevnek ebben az újságcikkében már mindaz benne van, ami egy évvel később a sztálini rendeletek precízen megfogalmazott sorainak nyomán a munkaerő rabszolgasorba való kényszerítéséhez, a „munkaerőtartalékok”-hoz vezet, és az ipar tényleges, a háború számára dolgozó egyetlen óriási mechanizmussá történő átalakításába torkollik. Milyen érdekes a dolgoknak ez a találkozása: augusztus 23-án aláírják Hitlerrel a paktumot, és a következő nap már megjelenik ez a cikk, amely a háború előfutára. Mindez azt a

benyomást kelti, mintha először augusztus 23-án aláírták volna Hitlerrel a szerződést, és a következő nap jelent volna meg a cikk a felhívással, hogy élesíteni kell a fejszéket. A történtek azonban pontosan fordított sorrendben játszódtak le: először elhatározták, hogy a fejszéket élesíteni kell, és utána írták alá Hitlerrel a szerződést. A cikk ugyan augusztus 24-én jelent meg, de már augusztus 23-án leadták. Malisev elvtárs még korábban írta, azaz a paktum aláírása előtt. Amikor a Kremlben Ribbentroppal kezet fogtak és Hitler egészségére ittak, már megszületett az 1940-ben kiadott drákói rendeletekről a döntés. Még csak nem is akarom kizárni, hogy Malisev volt a kezdeményezőjük, és ezért is esett rá a választás, hogy minden kollégája és konkurense megkerülésével ő legyen az ipar területén a kormányfő helyettese. Azt az ötletet, hogy a munkaerő-fluktuációt egy, a jobbágyságra emlékeztető röghöz kötöttségnek az üzemekben történő bevezetésével megoldják, és a „munkaerőtartalék”-okat megszervezzék, már 1939 augusztusában előterjesztették Sztálinnak és neki nyilvánvalóan elnyerte a tetszését. Másként Malisev nem publikálhatott volna egy ilyen cikket. Malisev már akkoriban is tudta, hogy hova fog vezetni az ipar totális militarizálása. És nemcsak egyedül ő volt ezzel tisztában: „A gazdaságban nem lehet a végtelenségig folytatni egy egyoldalú hadifejlesztést. Ez a fejlesztés vagy háborúhoz, vagy pedig a haderők, illetve más katonai célok fenntartására fordított improduktív kiadások következményeképpen gazdasági csődhöz vezet.” Mindezt V. D. Szokolovszkij, a Szovjetunió marsallja mondta a háború után. (Hadi stratégia, 284. o.) Ezt az egyszerű gondolatmenetet már a háború előtt is megértették: „Egy ország csaknem egész gazdaságának az átállítása hadiipari termékek előállítására elkerülhetetlenül együtt jár a lakosság békeidőbeli szükségletének a megrövidítésével, és az ipar teljes körű depresszióját jelenti: azok az iparágak, amelyeknek nincs jelentősége a védelem számára, gyorsan leállnak, miközben más ágazatok, amelyek a védelem számára dolgoznak, erőteljesen fejlődnek.” Mindezt 1929-ben írta a ragyogó szovjet katonai

teoretikus V. K. Triandafillov. (A modern hadseregek hadműveleti módszere. 50. o.) Borisz Vannyikov vezérezredes felfogása ezzel kapcsolatban: Vannyikov ugyanolyan típusú sztálini népbiztos, mint Malisev. A Szocialista Munka Hőse aranycsillag első példányát Sztálin saját magának adta. Borisz Vannyikov az első tíz között volt azon lovagok között, akik megkapták ezt a kitüntetést. Sztálin saját személye számára megelégedett egyetlen példánnyal. Vannyikov azonban a háború után megkapta Sztálintól a második csillagot. Így ő lett az első kétszeres Szocialista Munka Hőse kitüntetettje, a nukleáris töltetek fejlesztése területén elért munkásságáért. Nem sokkal ezután a Szocialista Munka első háromszoros Hőse lett, az újabb kitüntetést a termonukleáris robbanótöltetek fejlesztéséért kapta. A háború előtt a hadfelszerelési ipar népbiztos a volt, a háború alatt pedig a lőszeripar népbiztosa. Vannyikov véleménye: „Egyetlen olyan állam sincs, legyen bármilyen erős is, amelyik kibírja, ha fegyverkezésiparát már békeidőben háborús körülmények közötti termelésre állítják át.” (A történelem kérdései. 1969, 1. szám, 130. o.) Látjuk, a vezetők tudták, hogy mit csináltak. Amikor elkezdték az ipart a háborús körülmények közötti termelésre átállítani, tudatában voltak, hogy ennek háborúhoz kellett vezetni. Egyébként 1941. június elején Vannyikovot is letartóztatták. Megkínozták, előkészítették az agyonlövését. Tizenöt tettestársból kettőt elengedtek, tizenhármat agyon lőttek. Semmi nem derült ki a letartóztatás okáról. Nincs is jelentősége, hogy mivel vádolták őket. Hol van az előírva, hogy azzal kell vádolni egy embert, amiben bűnös? Fontosabb valami más: az iparban történő tömeges letartóztatásoknak, kezdve a munkástól, aki huszonegy percet késett, egészen fel a népbiztosig, aki valahová túl későn érkezett, az volt a célja, hogy a hátországban már békeidőben fronthelyzetet teremtsenek. Ha azután a csontsovány, kopaszra nyírt népbiztos-helyettesek vagy maguk a népbiztosok hirtelen megint miniszteri székükbe kerültek a kínzókamrákból, akkor már azonnal világos volt mindenki számára, hogy még jobban kellett dolgoznia: Sztálin elvtársnak sok fegyverre volt szüksége.

SZTÁLIN VIHARMADARA „Nem adod meg magad? Pusztulj el… vigyen el az ördög! Édesebb lesz számunkra a mennyország, ha harcban szerezzük meg.” (Gyemjan Bednij: Katonabúcsú. 1918)

1. Egy napon a nézők között voltam, amikor a szovjet olimpiai röplabdacsapat játszott. Megragadó pillanat volt: a jól megtermett fickók, az erős, ruganyos izomzat, a kőkemény ütések és az a hihetetlen képesség, amellyel felismerik a gyenge pontot; csak a másodperc törtrészére volt szükségük ahhoz, hogy az ellenfél játékosainak a védelmét a játéktéren megbénítsák, és ütésük máris megsemmisítő erővel találta el azt a pontot, ahonnan már nem lehetett hárítani. A mi embereink nemcsak egyszerűen ütötték el a labdát, hanem egyidejűleg megtévesztő manővereket hajtottak végre: az embernek az volt a benyomása, mintha az ütés az egyik irányba ment volna, a labda azonban mégis a másikba ment. Az ellenfél játékosainak is tucatnyi cselt és kelepcét vetettek be, a mieink azonban nem estek bele. A szovjet olimpiai csapat reakcióképessége egyszerűen emberfeletti volt. Nem azt mondanám, hogy egy farkas vagy egy tigris reakcióképességével rendelkeztek, nem, ez már a lehetséges határán túli képesség volt. Különösen Jurij Csesznokov tűnt ki ebben. Felfoghatatlan volt amit a játéktéren véghezvitt. Az ellenfél erőteljes lendületet vesz a dobáshoz, olyan, mint egyacélrugó, és már fel lehet ismerni, hogy a leütés a jobb hátsó sarokra irányul, az egész szovjet csapat odarohan, egyedül csak Csesznokov száguld balra előre. A másodperc egy tört része alatt a labda pontosan ott landol, ahol Csesznokov áll. Úgy tűnik, mintha minden egyszerre történt volna, mégsem szabadultam attól a benyomástól, hogy először Csesznokov érkezett a megfelelő helyre, és csak utána ütötte oda az ellenfél a labdáját. Csesznokovnak tehát képesnek kellett lennie arra, hogy előre megsejtse a legrafináltabb leadásokat, és ezért is tudta sikeresen hárítani őket. A meccs után érdeklődtem a Csesznokov-rajongóknál, valóban igaz-e, hogy előre tudja, hová ütnek egy labdát. „Igaz”, válaszolták. De hát honnan tudná? „Intuíció”, mondta az egyik; „egyszerűen zseniális”, mondták mások; „képes az ellenfél gondolatait olvasni”, vélte egy harmadik csoport. Világos volt, hogy Csesznokov rendkívüli fizikai erővel és kitartással rendelkezett, látni lehetett,

hogy az akaratát a hárítás rövid pillanatára képes koncentrálni, és utána azonnal megint kiengedett, miáltal kímélte erejét, és megőrizte azt a képességét, hogy már a következő pillanatban újra egész energiáját egy elképesztően pontos ütésre összpontosítsa. De kellett még valamiféle titoknak lennie emögött. Sportkarrierjének a befejezése után Jurij Csesznokov olimpiai bajnok elárulta titkát: valóban olvasott az ellenfél gondolataiban. Körülötte analfabéták voltak, akik nem tudtak az arcról olvasni; ő tudott. Bármilyen trükköt alkalmazott is az ellenfél, a legeslegutolsó pillanatban, közvetlenül az ütés előtt az orrát mindig a támadás irányába fordította. Csesznokov ezt megfigyelte, és később megállapította, hogy ez alól a szabály alól nincs kivétel. Így azután amerikai, kínai, japán és minden más nemzetiségű ellenfele orrhegyéről olvasta le annak szándékait, a leütés előtt egy pillanat tört része alatt a megfelelő helyre száguldott, és mindenkit legyőzött. Ez a művészet egyszerű, ha az ember már ismeri a titkot. Csesznokov titka valamilyen okból Golovanov repülős történetére emlékeztet…

2. 1941 februárjában a polgári légi közlekedés pilótáját Alekszandr Golovanovot behívták a Vörös Hadseregbe, és megkapta az első katonai rendfokozatát mint alezredes. Első szolgálati helyén a különleges rendeltetésű (Szpecnaz) 212. nagy távolsági bombázóezred parancsnoka volt. A szovjet nagy távolsági légierő akkoriban a következőkből állt: öt légihadtest, repülőhadosztállyal;

egyenként

két-két

- három önálló repülőhadosztály. amelyek nem voltak hadtest alá rendelve; - egy önálló ezred, amely sem hadosztálynak, sem hadtestnek nem volt alárendelve. Éppen ennek az ezrednek a vezetését vette át Golovanov 1941 februárjában. Ebben az időpontban az ezred még nem létezett, fel kellett állítani. Ennek a feladatnak Golovanov tökéletesen megfelelt: repülőgépeket kapott, pilótákat, mérnököket és műszaki személyzetet, valamint Szmolenszk térségében egy repülőteret. Golovanov felállította az ezredét, és első parancsnoka lett. Golovanov alezredes fölött se hadosztályparancsnok, se hadtestparancsnok nem volt, közvetlenül a nagy távolsági légi haderő parancsnoka volt a felettese. Legalábbis elméletileg. Gyakorlatilag azonban Golovanov ezrede közvetlenül Sztálin parancsnoksága alá tartozott. A 212. nagy távolsági bombázóezred számára 1941 júniusában kezdődtek el a bevetések. Golovanov ezredét ugyanúgy, ahogy az összes szovjet nagytávolsági légi haderőt, nem rendeltetése szerint vetették be. A nagy távolsági bombázó légierőt nem mozgó távoli célpontok éjszakai bevetésére tervezték: városok, üzemek, hidak, pályaudvarok bombázására; most azonban nappal, az első vonalban, és mozgó célpontokra vetették be őket. Nagy távolsági bombázók nagy magasságból dobják le bombáikat, olyan célpontokra, amelyeket nem lehet elhibázni. Most azonban olyan feladat elé állították őket, melyek megoldhatatlannak bizonyultak

számukra, és melyek kivitelezésére nem is tervezték őket: az ellenség harckocsikonvojait kellett bombázniuk. Nagy magasságból nem lehet eltalálni egy mozgó páncélost, zuhanórepülésben pedig nem tud támadni egy nagy távolsági bombázó, tehát lejjebb kell szállnia… Ez azonban a csatarepülőgépek, a rövid hatótávolságú és zuhanóbombázók feladata lenne, és azok is csak vadászvédelem mellett tudják ellátni ezt a feladatot. A csatarepülőgépeket, a rövidtávolsági és a zuhanóbombázókat a kísérő vadászokkal együtt már a háború első napjaiban megsemmisítette az ellenség a határközeli repülőtereket. Így azután a nagy távolsági bombázóknak számukra idegen feladatot kellett ellátniuk, erre nem tervezték őket, és nem is voltak abban a helyzetben, hogy végre tudják hajtani az ilyen jellegű feladatokat: vadászvédelem nélkül, az ellenség teljes légi uralma közepette kellett harcolniuk. A nagy távolsági bombázó légi haderő összes ezrede, hadosztálya és hadteste igazságtalanul nagy veszteségeket szenvedett el. Ez a 212. ezredet is érintette, ennek ellenére Golovanov ezrede a többiekhez viszonyítva, jól teljesített. Nem telt el fél év sem, és Golovanov már nem maradt alezredes. 1941 augusztusában Golovanov ezredes a 81. speciális rendeltetésű nagy távolsági bombázó hadosztály parancsnoka lesz. Ez a hadosztály közvetlenül a Legfelsőbb Parancsnokság főhadiszállásának van alárendelve. (M. N. Kozsevnyikov repülő vezérőrnagy: A szovjet hadsereg légi haderejének vezetése és törzskara a Nagy Honvédő Háborúban 1941-1945.) Leegyszerűsítve: Golovanovnak ismét csak közvetlenül Sztálin a felettese. A 81. bombázóhadosztály Golovanov vezetésével és személyes részvételével 1941-ben Berlint, Danzigot (Gdansk) és Ploestit bombázta. Tény, hogy a nagy távolsági bombázó légi haderő a háború első napjaiban nem rendeltetésének megfelelően került bevetésre, és a harcokban elszenvedett vesztesége ennek a légierőnek a harci erejét csökkentette. Mindezt figyelmen kívül hagyva azonban Golovanov hadosztálya kitüntette magát a bevetésekben, és azt várhattuk volna, hogy Golovanovot hamarosan előléptetik egy légihadtest parancsnokává. Nem ez történt. Ezt a

rendfokozatot Golovanov átugrotta. Nem a nagy távolsági bombázó légi haderő parancsnokhelyettese lett, hanem azonnal a parancsnoka. Februárban a nagy távolsági bombázó légi haderőt távolsági légi haderővé alakították, és parancsnokává Alekszandr Golovanov vezérőrnagyot nevezték ki. Rövid időszakokban követték egymást a következő rangfokozatok: repülő altábornagy, repülő vezérezredes, repülő marsall. 1944 augusztusában repülő főmarsalli rangot kapott. A repülő főmarsall ugyanebben a hónapban lesz 40 éves. A távolsági repülőhaderő Golovanov vezetésével a Vörös Hadsereg minden fontos hadműveletében részt vett. 1953-ban, közvetlenül Sztálin halála után, Golovanovot minden posztjáról felmentették és tartalékba helyezték. (A Szovjetunióban a marsallokat, sőt a hadsereg tábornokait se helyezik vissza tartalékos állományba. Rangjukat egész életükre adták és halálukig megtartották, még akkor is, ha már semmiféle beosztásuk és semmiféle kötelezettségük nem volt a hadseregben. Golovanov kivétel ez alól a szabály alól, sőt lehet, hogy az egyetlen kivétel. Kegyvesztett lett Zsukov, Vasziljevszkij, Konyev, Rokosszovszkij, de senki sem nevezte őket tartalékos marsalloknak, marsallok maradtak. N. G. Kuznyecov szintén kegyvesztett lett, a Szovjetunió flottaadmirálisából admirális-helyettessé fokozták le, és egy helyettes admirálist már tartalékba lehetett helyezni. N. G. Kuznyecovot posztumusz rehabilitálták, és ismét visszakapta a Szovjetunió flottaadmirálisának a rangját.) Golovanov lefokozás ára nyilván nem találtak elegendő okot, és ezért csináltak belőle tartalékos repülő főmarsallt. Golovanov karrierje nem véletlenül tört ketté Sztálin halálával. Golovanov közel állt Sztálinhoz. Ahhoz, hogy jobban megértsük sorsát, nem 1941 februárjával kell kezdenünk történetét, hanem vissza kell mennünk a kezdetekhez.

3. Alekszandr Golovanov 1904-ben született. Tizennégy évesen csatlakozott Vörös Hadsereghez, és a fronton harcolt. A katonai felderítésnél teljesített szolgálatot, később a OGPU-nál és az NKVDnél. Nem volt szokványos csekista, az akarat és az energia megtestesítője volt. Golovanov szolgálata teljesítésének sokkal több időt szentelt, mint bármelyik kollégája, ezenkívül lovas, motorversenyző és pilóta lett. Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy nem csak lovas, motorversenyző és repülő volt, nem, első osztályú versenylovas volt, motorversenyzőként kvalifikálta magát az összszövetségi versenyeken a részvételre, pilótaként pedig olyan kiváló lett, hogy az állam vezető férfiainak becses életét rábízták. Ez a kép egy film kasszasiker szupermenjének a portréjára emlékeztet, és ő az is volt. Kimagasló eredményeket ért el minden területen, amelynek figyelmet szentelt. Valahol és valamikor a csekista Golovanov és Sztálin útja keresztezte egymást. Felületesen nézve Golovanov hamarosan Sztálin észrevétlen, ugyanakkor hozzá nagyon közel álló embereihez tartozott, akikre bizalmas feladatokat bízott. Golovanov Sztálin személyi testőre, személyi vizsgálatvezetője valamint személyi pilótája volt. Sztálin maga ebben az időszakban nem használt repülőgépet, de megvolt a saját pilótája, és időközönként különleges kegy jeleként magas pártfunkcionáriusokat ajándékozott meg egy-egy repülőúttal: a saját pilótám vezeti a gépet! Ezeknek a repülőutaknak egyébként nem feltétlenül a kegy és elismerés jelének kellett lenniük, jelenthették az ellenkezőjét is. Golovanov egy ezüst színű repülőt vezetett, amelynek az oldalán lendületes betűkkel az állt: „Sztálin menetiránya.” Ennek a gépnek egy modellje Sztálin íróasztalán állt. A „Sztálin menetiránya” szárnyain nagyon gyakran a halál repült. A nagy tisztogatás éveiben fejek gurultak, pozíciók szabadultak fel, és az első sor kommunistáinak a likvidálása a második sor kommunistái számára a ranglétrán való magasabbra kerülés lehetőségét jelentette. Így fordulhatott elő, hogy Sztálin különleges jóindulata jeleként a „Sztálin menetirányát” valamelyik hátsó tartományba küldte egy alig ismert

pártvezérért: Moszkvába várják önt és magasra jut. De az ellenkezője is megtörténhetett: Moszkvába várják és… Az utas Golovanov gépében ül, kiszolgálják, finom kaukázusi bort töltenek a poharába… Valóban várják Moszkvában: a halálraítéltek cellájában. Vannak olyan – ez idáig egyébként még meg nem erősített – utalások, hogy V. Blücher, a Szovjetunió marsallja 1938-ban a „Sztálin menetirányá”-ban Moszvkába repült. Utána Blücher már soha többé nem repült. Hamarosan a kínzókamrába került, ahol belehalt a brutális kihallgatásokba. Alekszandr Golovanov a terror éveiben bizonyos fokig Sztálin viharmadara volt: vihar áll előttünk! Hamarosan kitör a fejetek fölött a vihar! Szeretném még Golovanovot Sztálin orrhegyéhez hasonlítani: amerre fordul, arra irányul Sztálin haragja.

4. A tisztogatás azután befejeződött, és történelmünkben új korszak kezdődött: az előmozgósítási időszak, a titkos mozgósítás, a katonai konfliktusok. Még nem tudtam kideríteni annak a pilótának a nevét, aki Zsukovot Halhin-golba repítette. Nem tudom, hogy maga Golovanov volt-e ez, vagy valaki más. Az azonban bizonyíthatóan ismert, hogy Golovanov gyakorlatilag egy időben tűnt fel Halhingolnál Zsukovval. sőt, lehet, hogy röviddel előtte. Ottléte azt jelentette, hogy Sztálin személyesen követte az események fejlődését. A harcok befejezéséig Mongóliában maradt Golovanov. Már nem állapítható meg, hogy Zsukov felismerte-e Golovanov jelenlétének szimbólumát, afelől azonban nincs kétség, hogy Zsukovot sikertelenség esetén a „Sztálin menetirányá”-val Moszkvába vitték volna. Golovanov halhin-goli jelenléte nem korlátozódott Zsukov csendes ellenőrzésére, Golovanov maga is sokat repült. Ténykedésével kapcsolatosan csak az a szűkszavú közlés áll rendelkezésre, hogy speciális megbízásokat teljesített. Amikor a Szpecnaz történetével foglalkoztam (Lásd: Viktor Szuvorov: Szpecnaz. The inside story of the soviet special forces. New York, 1988), halvány utalásokra bukkantam azzal kapcsolatban, hogy szovjet szabotázscsapatok a japán csapatok hátában milyen tevékenységeket folytattak. Ezeknek a Szpecnazszabotázscsapatoknak az odaszállítása egy olyan különleges csapatszállító-egység gépeivel történt, amely repülőegységhez Golovanov is tartozott. Gyakorlatilag semmi sem változott feladatait illetően, – sötét üzleteket bonyolított, és Sztálin viharmadarának a felbukkanása terrort jelzett. Mongólia után Finnország következett. Ott kapta meg Golovanov a Lenin-rendet. Ottani tevékenységének a részleteit szintén a titok leple borítja. Nem különös ez? Golovanov nem katona, nem tartozik a hadsereghez, és nem hord egyenruhát. Mit csinál ebben a háborúban?

5. 1941-ben hirtelen mégis a hadsereghez kerül. Hangsúlyozni kell, hogy ez saját kérésére történik. Golovanov Sztálinhoz írt levele fennmaradt, és publikálták. (Ju. Idaskin, Álmai égboltja. Moszkva, 1986) Ezután a levél után megkapja a behívóját, katonai rendfokozatot kap, és kinevezik a Szpecnaz-repülőezred parancsnokává. Golovanov állandóan Sztálin környezetében volt, sokat tudott, találkozott a Vörös Hadsereg legmagasabb beosztású parancsnokaival, és volt elképzelése arról, hogy miben sántikálnak, sokat repült ide-oda, sokat látott, értett, és felfogta, hogy minden egy nagy háború kitörésére utal, önként jelentkezett, hogy benne legyen. Mindez szíve szerinti ügy volt. Ha nem lett volna eltervezve ez a nagy háború, Golovanov Sztálin mellett maradt volna. Ha a Finnország elleni „téli háborúhoz” hasonlóan csak egy szokványos helyi konfliktusról lett volna szó, akkor Golovanov megmaradt volna a polgári repülésnél. részt vett volna a konfliktusban, anélkül, hogy a civil légi közlekedés szolgálati pilóta egyenruháját katonai egyenruhára cserélte volna fel. Ha egy honvédő háborúról lett volna szó, Golovanov vadászrepülőgépre szállt volna. Ebben a férfiban minden képesség meg volt arra, hogy bármilyen repülőgéptípuson repüljön. A becsvágyó Golovanov egy honvédő háborúban a Szovjetunió háromszoros hőse lehetett volna. Ez megfelelt természetének és képességeinek. Ha 1942-re tervezték volna a felfegyverkezést, akkor Golovanov nem 1941-ben kérte volna felvételét a Vörös Hadseregbe. Ennek a férfinak egy vulkán hoz hasonló energiája más utat talált volna, a legközelebbi jövő számára más célokat tűzött volna ki. A háborút azonban 1941-re tervezték, nagy háborút, amelyben a vadászrepülők másodrangú szerepet játszanak. A bombázók voltak divatban. És éppen egy ilyen parancsnokságáért folyamodott Golovanov. Nem szokványos bombázót akart vezetni, hanem olyat, amelyik alkalmas volt speciális megbízások elvégzésére. Golovanov maga kereste ki az eljövendő háborúban tevékenységi területét, és

ez a szándék összhangban van bombázóezred nevével: Szpecnaz.

a

212.

nagy

távolsági

6. Most azonban már helyénvaló a kételkedés: Golovanov nem ismerhette Sztálin terveit, nem tudhatott Sztálin háborús előkészületeiről. Golovanov végső soron csak azt a feltételezését juttathatta kifejezésre, hogy háborút szándékoznak indítani, és önként jelentkezett. Golovanov azonban tévedhetett is: talán Sztálin egyáltalán nem is gondolt háborúra. Rendben van. Feltételezzük, Golovanov nem volt beavatva Sztálin terveibe. Feltételezzük, Golovanov csupán azt a feltételezését jutatta kifejezésre Sztálin előtt, az a benyomása, hogy háború küszöbén állunk, nem lenne itt az ideje, Sztálin elvtárs, hogy egyenruhát húzzak? Induljunk ki abból, hogy mindent összevetve Golovanov Sztálinhoz írt levele csupán egy feltételezésen alapult. Ez azonban nagyon is helyes feltételezés volt! Ha Golovanov sejtései a nagy felszabadító háborúval kapcsolatban nem bizonyultak volna találónak, Sztálin azt válaszolhatta volna neki: nem, Golovanov, nem gondolok felszabadító háborúra, más feladatokra van egyelőre szükségem rád. Sztálin azonban nem mondta ezt. Éppen az ellenkezőjét mondta. Sztálin jóváhagyta viharmadara elhatározását: rendben, Golovanov, megértetted a helyzetet, nagy dolgok érlelődnek, legfőbb ideje, hogy te is egyenruhát húzz, remek, hogy nem vártál a parancsra, hanem magadtól felismerted, hogy mikor kell önként jelentkezned. Még ha Golovanov nem is ismerte a Sztálin szándékait és az általa kitűzött időpontokat, hanem csak kitalálta, Sztálin mindenképpen ismerte ezeket. Ha Golovanov levele csak feltételezésekre is épült, úgy ezeket a feltételezéseket Sztálin megerősítette. És még egy aspektus. Sztálin mondhatta volna Golovanovnak: attól tartok Hitler támadhat, és ezért te, Golovanov (végül is tetterős és energikus férfi vagy), vedd a legjobb vadászrepülőket, és az ászokból állíts össze egy ütőképes csapatot, olyat, amelyek elől légi harcban egyetlen német sem menekül élve, olyan csapatot, amellyel bármely általam kijelölt térségben legalább a helyi légtér fölötti

uralom fenntartható. A németek az egész fronton uralhatják a légteret, a döntő szakaszon azonban ezt nem engedjük át nekik… Ezt azonban Sztálin se Golovanovnak, se másnak nem mondta. A Sztálin speciális személyi megbízásai kivitelezésére a legjobb pilótákból összeállított mintaezredet Golovanov kezdeményezésére és Sztálin parancsára felállították, de a hazai légtér védelmére nem volt hasonló mintaezred, és nem is törődtek vele, hogy legyen. A kísérlet arra, hogy a hazai égbolt védelmére mintavadászrepülőezredet állítsanak fel csak 1941. június 22-e után történt (a különleges rendeltetésű Osznaz-401-es vadászrepülő-ezred), ekkor azonban már túl késő volt.

7. Foglaljuk össze: 1. Már a háborút megelőző időkben Szmolenszk térségében repülőterek és tiltott zónák állnak rendelkezésre, a Szpecnaz legjobb szabotázsakciókat végrehajtó csapatai és egységei számára. Hagyományos kiképzőhelyeket alakítottak itt ki. 2. Szmolenszk területén Gnyezdovo állomás környékén az NKVD üdülőiben 1939 óta a Komintern ifjú tisztjeinek nyári kiképzőtáborait tartják. 3. 1941 februárja óta Szmolenszk térségében állomásozik a 212. Szpecnaz-légiezred, amely nemcsak arra képes, hogy Sztálin személyes parancsára különösen fontos objektumokat bombázzon, hanem Szpecnazszabotázsakciót végrehajtó egységeket is le tud tenni az ellenség hátországában. 4. 1941 februárjától Gnyezdovo állomásnál kialakítanak egy stratégiai jelentőségű harcálláspontot, kifejezetten Sztálin számára. Ez egyébként ugyanaz a gnyezdovói állomás, ahol a lengyel tiszteket kihajtották a vasúti kocsikból. Katyń a szomszédban van. Nem tudom, hogy hogyan kellene ezeket a tényeket kombinálni. Sztálin harcálláspontja, ahonnan Európa „felszabadítás”-át akarta vezetni; a szabotázsrészleg, amely a szomszédos országok vezetőinek a likvidálására készül; és a repülőgépek, amelyek ezeknek a specialistáknak a határ túloldalára való szállítására szolgálnak; iskolák a fiatal kommunista vezérek számára, akik majd Sztálin Európáját fogják kormányozni, és a már „felszabadított” országok elitje likvidálásának a helye – mindez egy és ugyanazon a helyszínen. Miért? Véletlen vagy ördögi logika? Nem tudom megmagyarázni. Csupán szeretnék rámutatni erre a tucatnyi rejtélyre. Fejtsék meg a történészek.

Egyvalamiről azonban meg vagyok győződve: 1941-ben még semmiféle „előzetes” figyelmeztetés nem volt, sem Churchill, sem Sorge, sem Roosevelt vagy más részéről, Sztálin orrhegye azonban már Németország irányába mutatott.

ÉS HOVÁ MENT HMELNYICKIJ? „A háború és béke történetét nem lehet és nem szabad csak dokumentumokban vizsgálni, hanem emberi sorsokban is.” (Vörös csillag, 1990. június 1.)

1. Golovanov repülő főmarsall életrajzához csatlakoztatható Rafail Hmelnyickij (1898-1964) altábornagy biográfiája* is. Hmelnyickij hivatalos életrajzában az áll: „a polgárháború hőse”, A legfontosabb állomások: agitátor Harkovban, azután az első lovashadsereg forradalmi katonai tanácsa egyik tagjának a titkára, részvétel a kronstadti matrózok felkelésének leverésében. A polgárháború végén kétszer kitüntetik a Vörös Zászló Renddel. Akkoriban ez volt a legmagasabb és egyetlen kitüntetés. Lapozzunk a polgárháború résztvevőinek visszaemlékezéseiben, és ezekre az évekre jellemző kitüntetésekkel találkozunk: „jutalmazni a forradalmi vörös buggyosnadrággal”, vagy, „jutalmazva egy világos pej színű csődörrel”, de igazi kitüntetést, ahogy azt Sz. M. Bugyonnij marsall is megerősíti, csak kimagasló hősök kaptak. Sztálinnak például a polgárháborúból csak egyetlenegy kitüntetése volt. Aki két kitüntetést fel tudott mutatni, az bekerült a történelem évkönyveibe. Hmelnyickij egyike ezeknek. A polgárháború után különleges rendeletetésű tiszt lesz (különleges fontosságú megbízások végrehajtásával bízzák meg) az Észak-Kaukázusi Katonai Körzet parancsnokánál. Ezek után a Moszkvai Katonai Körzet törzskarában dolgozik, katonai akadémiára jár, majd különböző szolgálati beosztások következnek: az 1. Moszkvai Proletár Lövészhadosztály ezredparancsnoka a katonai és tengerészeti népbiztosság különleges rendeltetésű tisztjeként, azután visszatér előző szolgálati helyére, mégpedig az 1. Moszkvai Proletár Lövészhadosztály ezredparancsnokaként, később ugyanennek a hadosztálynak a parancsnokhelyettese lesz, majd röviddel utána a Vörös Hadsereg ezen legjobb hadosztályának lesz a parancsnoka. Ezt követően a Szovjetunió honvédelmi népbiztosánál különleges rendeltetésű tisztként tevékenykedik. Amikor 1940-ben a Vörös Hadseregben bevezetik a tábornoki rangfokozatot, altábornagyi beosztást kap, ami abban az időben három csillagot jelentett. 1941 kora tavaszán Hmelnyickij altábornagyot kinevezik a 34. lövészhadtest parancsnokává, – ez a lövészhadosztály a legerősebb a Vörös Hadseregben. A háború alatt a Leningrádi Katonai Tanács és az

Északnyugati Front kötelékébe tartozik. 1942-től a partizánmozgalom központi vezérkarának utánpótlás-szervezési főnöke lesz. A háború végén Rafail Hmelnyickij altábornagy a zsákmányolt fegyverek kiállításának vezetője lesz. A II. világháborúban Hmelnyickij semmilyen módon nem tüntette ki magát, – a háború elején altábornagy volt, és az is maradt a háború végéig. Az életrajz úgy van összeállítva, hogy az ember majd elalszik az unalomtól, és szeretné átlapozni: egy tábornok, egy hős, és semmi más. Bennem azonban valamilyen ősi düh munkál a különleges rendeltetésű adjutánsokkal és tisztekkel kapcsolatban. Hmelnyickij altábornagy egész szolgálati ideje alatt mintegy varázserő által újra és újra visszatért eredeti tiszti szolgálati helyére (később nem tisztként, hanem tábornokként), mégpedig kiemelt, különleges fontosságú megbízások végrehajtására. Ez az állhatatosság nem hagyott nyugodni. És még valami hozzájárult mindehhez: ez a természetellenes, logikátlan parancsnoki karrier, – első szolgálati beosztása ebben a funkcióban ezredparancsnoki volt; sem egy osztagot, sem egy századot, sem egy zászlóaljat nem vezetett előtte, és azonnal ezredesnek kellett lennie. Mégpedig nem is egy szokványos ezred vezetőjének. Az 1. Moszkvai Proletár Lövészhadosztály az úgynevezett udvari-és fővárosi díszszemlehadosztály: külföldi vendégek, csapatszemlék, ünnepi alkalmak, show. Az „udvari” hadosztályokban sajátságos jellegű a szolgálat. Egy tiszt számára nagy megtiszteltetést jelent ebbe a hadosztályba bekerülni. Pályafutása megítélésénél egy életen át ott csillog dicsfénytől övezve egy ilyen hadosztálynak a száma. A szolgálat könnyű és ugyanakkor nehéz. Egyrészt itt válogatott emberek teljesítenek szolgálatot, a hadosztályban nincsenek sovány, beteges nyomoroncok, akik nem tudnak oroszul, nincsenek öreg, kiszolgált fegyverek, a csapat elszállásolása és ellátása nem jelent problémát. Másrészt azonban nincs igazi harci kiképzés. Ehelyett show van, vagy előkészület a következő show-ra, a szovjet hadseregben ezt „balett”-nek hívják. Az öt alkalom közül, amelyben Hmelnyickij parancsnokként ténykedett, négy az „udvaribalett”-hadosztályt érintette. Hosszú időzés azonban nem adatott meg számára ezen a

területen. Néhány hetet töltött csak ezen a poszton, aztán hosszú évekre visszatért adjutánsként, illetve titkárként a különleges rendeltetésű feladatokhoz. Hmelnyickij életrajza sokáig nem hagyott nyugodni, és képtelen voltam rájönni, hogy mi is zavar benne annyira. Aztán eljött a meg világosodás pillanata: hát persze, Vorosilov életrajzának az árnyéka!

2. Nézzük meg még egyszer Hmelnyickij életpályáját, de most K. J. Vorosilov, a Szovjetunió marsallja karrierjének a hátterében. Kliment Vorosilov, az 1. Lovashadsereg Katonai Tanácsának tagja valamikor és valahol a polgárháború folyamán találkozik egy pártagitátorral, és kinevezi a titkárává. A titkár beleszokik a titkári teendőkbe. Mégpedig örökre. Nem akarunk feltételezésekbe bocsátkozni a tekintetben, hogy Hmelnyickij titkár milyen embernek bizonyult a harcban, az első érdemrendet azonban a szovjet csapatok lengyelországbeli megsemmisítő veresége után kapta. A polgárháborúban, ellentétben az akkori időkben alapvetően rendkívül szűkmarkúan osztogatott érdemrendekkel szemben, háromszor is tömeges kitüntetésekre került sor, melyeken kosárszámra osztogatták az érdemrendeket. Az első alkalommal ez Lengyelországban történt. A szégyenteljes vereséget hőstettekkel kellett elfedni. A frontról menekülő csapatokat bőségesen ellátták érdemrendekkel. Eközben Hmelnyickij az 1. Lovashadsereg Forradalmi Tanácsának a parancsára a hősök gyűjtőlistájára került. Talán azért, mert rendesen tudott gépelni, vagy mert hősiesen hegyezte a ceruzákat, vagy egyéb szolgálataiért. Az akkoriban érvényes szabályok szerint az érdemrendek kiosztására vonatkozó parancsnak részletes leírást kellett adnia a hőstett körülményeiről, esetünkben azonban ezeket a körülményeket nem részletezték. Ehelyett így szól lakonikusan az ajánlás: „a forradalmi katonai tanács egyik tagja titkárának a harcokban mutatott példamutató szolgálataiért”. Nem ildomos hősöket meggyanúsítani, de lehetséges, hogy a titkár saját kezűleg gépelte a kitüntetésére vonatkozó javaslatot? A Hmelnyickij kitüntetésére vonatkozó parancsot Vorosilov kétszer írta alá: 1919-ben (még a lengyelországi szégyenteljes vereség előtt) és 1920-ban. Az érdemrendet a második aláírás alapján kapta meg Hmelnyickij. Moszkva azonban nem hagyta jóvá a határozatot. Hmelnyickij bizonyos fokig három éven keresztül félig illegálisan viselte az érdemrendet: Vorosilov adta, Moszkva azonban nem hagyta jóvá. A jóváhagyás csak 1923. október 16-án történt meg.

A második érdemrend kiosztására a kronstadti felkelés leverése után került sor. A felkelés leverésére párthoz hű embereket vetettek be. A kronstadti szörnytetteket harci hadműveleteknek állították be, és a megtorló intézkedések során tanúsított hősies magatartásért osztották a kitüntetéseket. Egész kitüntetéseső hullott. A matrózlázadás letörésében Vorosilov, és titkára is részt vett. Vorosilov megkapta második érdemrendjét, ugyanígy titkára is. Megint csak hiányzik a hőstettek leírása, csak homályos, ködös utalást találunk: „lelkesítette a harcosokat”. Így lett Hmelnyickij kétszeres hős. Van egy fotó, ahol a felkelés leverésében részt vevők láthatók. Lenintől jobbra látunk egy durva fizimiskát, két érdemrenddel a mellén. Ő a mi hősünk, a forradalom hőse, Rafail Hmelnyickij. Lenin mögött Vorosilov áll. Voltak még további tömeges kitüntetések, hősünk azonban nem volt ott, különben feltehetően harmadik érdemrendet is kapott volna. A polgárháború után Vorosilovot kinevezték az Észak-Kaukázusi Katonai Körzet parancsnokává. Hmelnyickij vele van, különös fontosságú megbízásokat hajt végre. Volt alkalmam néhány különleges rendeltetésű adjutánssal és tiszttel megismerkedni. Az igaz, hogy időnként különösen fontos megbízásokat hajtanak végre. Összességében azonban ez lakáj szolgálat. Vorosilov maga is talpnyaló és, környezetéből ugyanilyen embereket emelt ki. Az embernek született talpnyalónak kellett lennie ahhoz, hogy kibírja Vorosilov mellett. Hmelnyickij kibírta. 1924-ben Sztálin Vorosilovot Moszkvába hozta, kinevezte a Moszkvai Katonai Körzet parancsnokává. Könnyen kitalálhatjuk, hogy milyen fordulatot vett ezután Hmelnyickij életútja. Olvasóim helyesen feltételezik, a Moszkvai Katonai Körzet vezérkarában találtak számára helyet. Egy időre megválik ettől a poszttól, mivel a Katonai Akadémiára jár – a diploma nagyon fontos dokumentum –, aztán visszatér előző posztjára, mégpedig Vorosilov embereként különleges rendeltetésű feladatokat lát el. Végül megkapja a moszkvai proletár lövészhadosztály egyik ezredét. Mindenki számára világos, hogy azért jön új ezredparancsnok, hogy láttassa magát, hogy kapjon egy ezredszámot, hogy azután káderlapján szerepeljen a megjegyzés:

„Ezredparancsnok volt.” Hogy hány hétig vezette az ezredet, az senkit sem érdekel. A lényeg az, hogy ez a funkció szerepeljen szolgálati pályafutása írásos anyagában. Ha létszükséglet lett volna, akkor Vorosilov lakájainak bármilyen parancsnokságot kiügyeskedhetett volna, akár egy cirkáló vezetését is. És Vorosilovnak nem lettek volna fenntartásai a tekintetben, hogy Hmelnyickijt nem egy szokványos cirkáló parancsnokává nevezte volna ki, hanem rábízta volna akár a legjobb cirkáló parancsnokságát. Hmelnyickijnek viszont nem kellett volna megjelennie a parancsnoki hídon, és parancsokat sem kellett volna adnia. Sőt egyenesen tanácsos lett volna nem mutatkoznia. Az alá beosztott tisztek képesek lettek volna ellátni feladatukat anélkül, hogy tudták volna, miféle madár is került a hálójukba. Már ha nem akadályozta volna őket. Ugyanígy történt ez az ezreddel kapcsolatban is: mindenki tudta, hogy parancsnoki idejének abszolválása után vissza fog térni a saját területére. Ezt a rendszert én magam is átéltem Brezsnyev alatt, amikor Genfben voltam. Jön Moszkvából egy diplomatadelegáció. Van köztük egypár munkamániás, de köztük vannak a Politikai Bizottság tagjainak gyerekei is. Ezek is diplomaták voltak. Az aranyos gyerekeket egyébiránt nem halmozták el munkával, elég volt, ha másokat nem zavarnak munka közben, és ők maguk nem is igen törekedtek arra, hogy dolgozhassanak. A káderlapjukra ugyanakkor csodaszép dolgok kerültek, és Zoja Vasziljevna Mironova nagykövet asszony alá is írta azokat; tele vannak kezdeményezőkészséggel, sokoldalúan képzettek stb. Ha megnézzük egy ilyen „diplomatá”-nak az önéletrajzát, akkor ugyancsak elcsodálkozhatunk: volt Párizsban, Washingtonban, New Yorkban, Bécsben, Genfben, és ráadásul milyen feladatokat bíztak rájuk: az egyik Brezsnyevet kísérte, aztán Gromikót, a másik szintén jelentős embereket. Röviden és tömören: sokat ígérő, reményteljes, tapasztalatokban gazdag, előléptetésre alkalmas… Brezsnyev idejében a kiválasztottakkal szemben virágkorát élte ez az eljárási mód. A 20-as-30-as években azonban ez a szisztéma még csak a kezdeti lépéseket tette. Ennek ellenére már akkor is pontosan körülhatárolták egy karrier felépítésének az eljárási

módszerét: Hmelnyickijt beosztották egy csapathoz, hogy leszolgálja parancsnoki idejét, azonban anélkül, hogy fel kellene adnia moszkvai lakását, anélkül, hogy el kellene távolodnia a kormányzati dácsáktól. Még egyszer visszatért az ezredhez, regisztrálták, egy bizonyos időt eltöltött ott először mint hadosztályparancsnokhelyettes, később pedig mint hadosztályparancsnok. 1940-ben a szovjet hadseregben bevezették a tábornoki rendfokozatot, és Hmelnyickij altábornagy lett. Ez nagyon nagy előrelépés az egykori hadosztályparancsnok számára, de túlélte. Egy különleges rendeltetésű tiszt számára ugyancsak nagy lépés. Akkoriban nem bántak igazán nagyvonalúan a szolgálati rendfokozatok osztogatásával a Vörös Hadseregben. A hadosztályokat ezredesek vagy vezérőrnagyok irányították, a hadtestparancsnokok pedig vezérőrnagyok voltak. Az is előfordult, hogy ezredes vezetett egy hadtestet, például ez vonatkozott I. I. Fedjunyinszkijre, K. N. Szmirnovra, V. A. Szudecre és N. Sz. Szkripkóra. Egy altábornagy vagy egy katonai körzet parancsnoka volt, vagy egy hadseregé, de még ez sem mindig; néhány hadseregparancsnok ebben az időszakban vezérőrnagy volt, mint például M. I. Potapov. Mindent összevetve Vorosilov bőségesen ellátta tábornoki csillagokkal saját lakájait. Így lett aztán a polgárháború hőséből hadseregvezető.

3. Miután Hmelnyickij személye felkeltette az érdeklődésemet, még egyszer lapozgattam szovjet tábornokok, admirálisok és marsallok visszaemlékezéseiben, és csodálkoztam, hogy történhetett meg az, hogy nem figyeltem fel már korábban Hmelnyickijre, jóllehet nagyon sok visszaemlékezésben feltűnik a neve. A Vorosilov fogadószobájában történtek tudósításakor mindenki az előszoba leírásával kezdi, és ebben az előszobában ült Hmelnyickij. P. G. Grigorjenko vezérőrnagy emlékszik, hogy a háború előtt a honvédelmi népbiztostól személyes megbeszélést kért. „Miről van szó?”, kérdezte Hmelnyickij, és úgy döntött, hogy nincs értelme ilyen kérdéssel zaklatni Vorosilovot, ezt Tuhacsevszkijjel is meg lehet beszélni. N. N. Voronov tüzérségi főmarsall emlékezik, hogy hogyan küldte 1936-ban Mussolini az olasz fasisztákat Abesszínia elfoglalására. A csapatok búcsúztatására fényes külsőségek közepette külföldi katonai delegációk jelenlétében került sor. A legreprezentatívabb delegáció természetesen nem a fasiszta Németországból jött, hanem a Szovjetunióból. Voronov külön hangsúlyozza ezt. Voronovon, Gorodovikovon és Lopatinon kívül a szovjet delegáció tagja volt, Hmelnyickij hősünk is. (N. N. Voronov: Háborús bevetésben. Moszkva, 1963.) A fasiszták és köztünk már akkoriban létezett egyfajta munkamegosztás: csináljátok csak nyugodtan a háborútokat Abesszíniában, pár év múlva majd jövünk mi, és olyan szociális igazságosságot vezetünk be, hogy a világ a gyermekcsontvázak megpillantásába beleremeg. A mi szociális intézkedéseink Afrikának nagyobb szenvedést fognak okozni, mint a fasiszta agresszió… Azonban térjünk vissza hősünkhöz. N. G. Kuznyecov, a Szovjetunió flottaadmirálisa emlékszik, hogyan küldték el a háború előtt Spanyolországba. Legelőször is Hmelnyickijjel találkozik… Aztán visszatér Spanyolországból, és első útja megint csak Hmelnyickijhez vezet. Rövid idő múlva Kuznyecovot kinevezik a Csendes-óceáni flotta parancsnokhelyettesévé, – és ismét csak találkozik Hmelnyickijjel. Kuznyecov jó barátságban volt

Hmelnyickijjel. „Ruda segített a továbbjutásban, magunk között így hívtuk Hmelnyickijt.” (N. G. Kuznyecov: i. m.) Nem, nem a flottaadmirálisi kinevezést intézte el számára Hmelnyickij, hanem összehozta Vorosilovval. Ez azt jelentette, jó ha jóban volt az ember Rudával: nem mindenki számára tett lehetővé egy Vorosilovval való megbeszélést. K. A. Mereckov, a Szovjetunió marsallja is emlékszik rá, hogy Spanyolországból való visszatérése után milyen fontos volt számára Hmelnyickij meglátogatása. Hmelnyickij utasította Mereckovot, hogy menjen tovább a nagy terembe, ott már mindent összehordtak, ami éppen kéznél volt. Fontos intézkedésekről volt szó, – a nép ellenségeinek az elítéléséről. És az ellenségek Tuhacsevszkij és cinkosai voltak. (K. A. Mereckov: A nép szolgálatában. Moszkva, 1968) Mereckov semmit nem mond el arról, hogy ő maga hogyan viselkedett, ez után a konferencia után azonban meredeken felfelé ívelt a karrierje, hamarosan vezérkari főnök lett, és a védelmi népbiztos helyettese, azaz pontosan azokat az állásokat kapta meg, amelyeket előzőleg Tuhacsevszkij töltött be… Rendkívül fontos volt, hogy odaadását és hűségét ne csak Sztálin vagy Vorosilov jelenlétében demonstrálja, hanem ezek titkárai, illetve adjutánsai, valamint az általuk különleges feladatokkal megbízottak előtt is. Zsukov tehát Halhin-golba repül. Ezt megelőzően azonban Hmelnyickijjel beszél, még mielőtt Vorosilovnál bejelentkezne. Hmelnyickij már fontos ember volt. (G. K. Zsukov: i. m. Moszkva, 1969, 146. o.)

4. Azután Hitler támadott. A háborúban Hmelnyickij altábornagy sem vért nem veszített, sem az életét nem kockáztatta. A háború kezdeti szakaszában döbbenetes hiány volt tábornokokból. A Nyugati Front parancsnoka (ez négy hadsereget jelent) A. I. Jerjomenko altábornagy, az Északnyugati Front (három hadsereg) P. P. Szobennyikov vezérőrnagy parancsnoksága alatt áll. Hmelnyickij altábornagynak azonban a Leningrádi Front parancsnokának kell rendelkezésére állnia, ami azt jelenti, hogy semmiféle felelőssége nincs. De miért is irányították át Leningrádba? Mert Vorosilovot is oda küldték, és Vorosilov viszi Hmelnyickijt is. Hmelnyickijt a honvédelmi népbiztos különleges feladatokat ellátó tisztjének nevezni lehetséges volt, no de egy front parancsnoka különleges feladatokkal megbízottjának? Egy altábornagy, egy frontparancsnok kifutófiújaként, miközben nála alacsonyabb rangúak önállóan irányítanak frontokat? Ezért aztán a gondos megfogalmazás feladatkörével kapcsolatban: „rendelkezésre áll”. Pétervárott Vorosilov tevékenységét nem koronázta dicsőség. Leningrádban a frontot nem egészen hét napig irányította, szeptember 5-étől szeptember 12-éig, aztán a lehető leggyorsabban le kellett cserélni Zsukovra. Sztálin azonban nem engedhette meg magának, hogy végleg megszabaduljon Vorosilovtól. Vorosilovnak a polgárháborúban erősen eltúlzott dicsősége túlságosan is összefonódott Sztálinéval. Már csak azért sem lehetett Vorosilovot trotlinak minősíteni, mert ezzel bizonyos fokig az ember saját húsába vágott volna. Ezért aztán úgymond mindig Sztálin rendelkezésére állt, ami azt jelentette, hogy semmiért nem volt felelős. Hmelnyickij pedig Vorosilov rendelkezésére állt. Később azután Sztálin kitalált egy megfelelő posztot Vorosilov számára, ő lett a partizánmozgalom főparancsnoka. A partizánoknak nincs szükségük vezetésre, nagyon jól tudják maguk is, hogy mit kell tenni. Vorosilov életrajzában ebbéli szolgálataival kapcsolatosan a következő olvasható: „Személyesen instruálta a partizánrészlegek parancsnokait.” (Szovjet Katonai Enciklopédia, 2. kötet, 364. o.) Ez aztán tényleg olyan munka, amellyel nem piszkítja be az ember a kezét! Sz. M. Styemenko

hadseregtábornok néhány vonással, de minden bántó szándék nélkül leírja a „proletár” Vorosilov személyes szolgálatára álló vonatot: kényelmesen kialakított vagon, ízlésesen összeválogatott könyvtár… Vorosilov vizsgák egész sorának veti alá Styemenkót… Nem, nem stratégiai kérdésekkel vagy taktikai kérdésekkel kapcsolatban, hanem a Bolsoj színház repertoárjáról kérdezi. Vorosilov gyengéje volt az opera és a balett, így ha alkalma nyílt rá, akkor igen nagynak bizonyult abban, hogy alattvalói kulturálatlanságát leleplezze. Ott van a front, tombol a háború, emberek halnak meg, az ország éhezik, a vezérkar Sztálin időbeosztási terve alapján éjjel-nappal dolgozik, a vezérkarban a tisztek és tábornokok szeme leragad a fáradtságtól. A véletlen azonban Vorosilov szalonvagonjába vezette Styemenkót, és már abban reménykedett, hogy végre kialhatja magát, de nem, először be kell számolnia a kultúrára kiéhezett marsallnak. Utána ebben a lakájos vasúti kocsiban egy szeretetreméltó tiszt a klasszikus irodalomból olvas fel a marsall szórakoztatására: „Kitajev jól olvasott, és Vorosilov arcán a mélységes megelégedettség kifejezése jelent meg.” (Sz. M. Styemenko: A vezérkar a háború éveiben. Moszkva, 1968, 207. o.) Képzeljük magunk elé az egyik partizánegység lepusztult, éhes, borotválatlan parancsnokát, aki napokon keresztül az erdőben és a mocsarakban eltüntet minden nyomot, hogy szakaszát az ellenséges megtorló kommandók elől elrejtse. Aztán jön a parancs, hogy jelentkezzen a nagyfőnöknél, Vorosilovnál. Ehhez azonban hadműveletek egész sorára van szükség: repülőgépet küldenek a front mögé, az erdei tisztást lángoló fahasábokkal jelölik ki a gép leszállásához, a parancsnokot a „nagy országba” hozzák, oda, ahol szovjet földön a reguláris szovjet csapatok állnak. Végül megérkezik a szalonkocsiba: szőnyegek, tükrök, fényezett mahagóni felületek, csillogó bronz, kint az ablak előtt azonban süvölt a szél, köd, szürkeség. Jól kipihenten, bőséges étkezés és alkoholfogyasztás után, távol a fronttól és a fenyegető hóhéroktól, Vorosilov elvtárs személyesen mondja el utasításait. A befejezés pedig azt jelenti a partizánvezér számára: irány a gép, kapcsold be magad, startolunk, most repülünk át a frontvonalon, elkészülni…, ugrás!

Ugyanebben a katonai vonatban váll váll mellett a kultúrszomjas proletármarsall mellett ott van hősünk is. Vorosilov az összes partizán főparancsnoka, Hmelnyickij a partizánmozgalom vezérkarában az utánpótlás szervezésének a főnöke. Nem akarok rosszindulatú lenni és rágalmakat terjeszteni, de az összes ellátási feladatunk közül, az biztos, hogy a legjobb a partizánok számára történő utánpótlással foglalkozás volt, ugyanis itt nem lehet hiány, ezertonnányi fegyver és élelmiszer szállítása a frontvonalon keresztül történik, sötétben dobják le, és senki sem kér visszaigazolást arról, hogy megérkezett-e a küldemény. A háború végén, amikor Vorosilov számára már semmiféle munkaterületet nem találtak, diplomáciai feladatokkal bízták meg: külföldi vendégeket kellett fogadnia, kísérnie, ellátnia és dicsekedhetett előttük győzelmeivel. De Gaulle tábornok mondta, hogy a háború alatt Moszkvában a fogadásokon a helyzethez egyáltalán nem illő bőséggel és luxussal kápráztatták el a vendégeket. Hmelnyickij számára is találtak tevékenységi területet, – ő lett a zsákmányolt fegyverek kiállításának a vezetője. Kedves vendégek az óceán túloldaláról, kérem, nézzenek jobbra…, itt, balra láthatják… Jóllehet ezt a feladatkört bármelyik tárlatvezető elláthatta volna. Döntő momentum azonban valami egészen más: Sztálin megengedte a szovjet katonának, hogy kifossza Európát. Ezt úgy hívták, „zsákmányt gyűjteni”. És a fosztogatás jól működött. Alekszandr Tvardovszkij verses eposzában a Vaszilij Tyorkin-ban Németország kifosztásának egy egész fejezetet szentelt, és ezért 1. osztályú Sztálin-díjjal tüntették ki. Akkoriban fosztogattak az egyszerűbb katonák, káplárok, őrmesterek, a prédában részesültek tisztek, tábornokok, marsallok, de a legtöbb zsákmányt a szovjet állam söpörte be. Az állami fosztogatást mintegy hivatalossá tették azáltal, hogy létrehoztak egy Hadi Zsákmánykezelési Szolgálatot. A Zsákmánykezelési Szolgálat által kiadott igazolvány hatalmat jelent: nem a saját számomra foglalom le a javakat, hanem a munkások és parasztok államának javára. A zsákmányolt darabok kiállítása a Zsákmánykezelési Szolgálat munkájának egy részét képezte. Nem akarok semmi rosszat mondani Hmelnyickijről, de a főnöke, a kultúrszomjas Vorosilov a minőségre ment rá, és ezért Hmelnyickij

átfésülte egész Európát, éppen úgy, ahogy a partizánvezér a Brjanszk környéki erdőket. Hmelnyickij feladata nehéz volt, de megelégedéssel töltötte el: „az altábornagy mindenféle harci kötelezettség alól mentesítve, egy zászlóaljjal keresztül-kasul bejárta Európát, a zsebében Vorosilov ajánlásaival, és egy papírral a Zsákmánykezelési Szolgálattól…” Valahol és valamikor azonban Hmelnyickij átlépte az illendőség határát; Vorosilov visszahívta, és később egészségügyi okokra hivatkozva elbocsátotta.

5. Ebben a hősies életrajzban van egyetlen kivétel és tulajdonképpen ezért mesélem el az egész történetet. Első találkozásuk pillanatától kezdve Vorosilov és Hmelnyickij többé nem vált el egymástól. Időnként Vorosilov Hmelnyickijt átküldte a határon a fasisztákhoz egy-egy látogatásra. De ez nem jelentett másféle munkát, csak munkalátogatás volt. Időnként rövid időre elment Hmelnyickij, hogy egy ezredet vagy egy hadosztályt vezessen, de mind az ezred, mind a hadosztály Moszkvában állomásozott. Még a Katonai Akadémián sem tanult teljes erőbedobással (finoman kifejezve), hanem ideje nagyobbik részét fő feladatára fordította. Csak egyetlen alkalommal történt valami, ami a szokásos keretet felborította. 1941 kora tavaszán válik el egymástól egyszer és egyetlen alkalommal Vorosilov és Hmelnyickij útja. Miközben Vorosilov Moszkvában van, Hmelnyickij megkapja a 34. lövészhadtest parancsnoki tisztségét a 19. hadseregen belül. A Vörös Hadseregben ebben az időszakban a következő egységek voltak: 29 gépesített hadtest (egyenként három-három hadosztállyal); 62 lövészhadtest (egyenként kettő-három, nagyon ritkán négy hadosztállyal); 4 lovashadtest (kettő-kettő hadosztállyal); 5 légideszant hadtest (nem rendelkeztek hadosztályokkal); 5 repülőhadtest a légi haderőn belül (egyenként három hadtesttel); 2 légelhárító hadtest (nem rendelkeztek hadosztályokkal). A több mint száz hadtest között a 34. lövészhadtest kivételt képezett, – 5 hadosztályból állt. Az is meglepő ebben a hadtestben, hogy az élén altábornagy áll. Ez idáig az 1941. nyár elején meglévő lövészhadtestek 62 parancsnokából 56-ról tudtam adatokat szerezni. A hadtestek vezérőrnagyok, időnként ezredesek parancsnoksága alatt állnak. Két kivétel van: a 9. speciális lövészhadtest élén P. I. Batov altábornagy áll, és a 34. lövészhadtest élén Hmelnyickij altábornagy. Batovval kapcsolatban minden világos. A 9. speciális lövészhadtest különös feladat végrehajtására készül, – a román partoknál csatahajók berakodására; ezért minősül a 9. hadtest speciális hadtestnek, és ezért állt az élén altábornagy. A 34.

lövészhadtest jóllehet nevében nem kapta meg a speciális jelzőt, de mégis az volt. A 34. lövészhadtest mind nagysága, mind összetétele tekintetében különleges helyet foglalt el: a lövészhadosztályokon kívül egy hegyilövész hadosztálya is volt. Szokatlan az a különleges titoktartás is, amely a 34. lövészhadtestet és az egész 19. hadsereget, amely alá volt rendelve, övezi. A Jégtörőben már írtam az Odessza Katonai Körzet területére történő álcázott csapatáthelyezésről, amely olyan mértékben titoktartás alatt állt, hogy még maga az Odessza Katonai Körzet parancsnoka, Ja. T. Cserevicsenko vezérezredes sem tudta, hogy katonai körzetének területére egy egész hadsereget helyeztek át. És éppen erről a hadseregről van szó, amelyhez a Hmelnyickij parancsnoksága alatt álló 34. lövészhadtest is tartozott. Kommunista történészek kinyilváníthatnák azt a merész feltételezésüket, hogy az akkoriban feltehetőleg a I. Sz. Konyev altábornagy parancsnoksága alatt álló 19. hadsereget valamint a hadseregnek alárendelt 34. lövészhadtestet Hmelnyickij altábornagy vezetésével a határ védelmére helyezték át a határhoz. Vagy talán ellentámadásra is gondoltak? Hangot adunk kétségeinknek: nem, nem védelemről volt szó, és ellentámadásra sem gondoltak. Miért lenne szükség a védekezéshez hegyilövész-hadosztályokra? A hegyek román területen, a határ túloldalán vannak. Ha védekezésre vagy ellentámadásra gondoltak volna, akkor az összes lövészhadtest legütőképesebbjét nem a román frontra küldték volna, hanem Németország irányába helyezték volna át. Ha védelmet vagy a mesék birodalmába illő ellencsapást terveztek volna, akkor Hmelnyickij altábornagy nem tűnt volna fel ezen a vidéken. Szépen elüldögélt volna a hátországban. Amikor azután Hitler preventív csapást mért, és a háború a Szovjetunió számára „nagy” és „honvédő” háborúvá változott, Hmelnyickij altábornagy még az ellenséggel való első találkozás előtt feladta a 34. hadtestet, és a jövőben soha többé nem pillantható meg a fronton. Számára sokkal nyugodtabb beosztás volt, ha a Leningrádi Front parancsnokának „rendelkezésére állt”, vagy mélyen a hátországban egy „utánpótlási szervezet”-et irányított.

6. Hadvezetőként Vorosilov csődöt mondott a Finnország elleni „téli háborúban”, politikai karrierje azonban ezt nem sínylette meg. Honvédelmi népbiztosként felmentették hivatalából és – előléptették. Túlélésének egyszerű a titka. Sztálinnak olyan fiatal, tehetséges, energikus, munkabíró, harapós, ragadozó természetű vezetőkre volt szüksége, mint amilyen Zsukov, Berija, Malenkov volt. Azonban miközben ezeket a férfiakat hatalmi pozíciókba emelte, egyúttal bebiztosította magát hozzáértésükkel, tehetségükkel és fogukkal szemben. Sztálin a régi gárdából egész barikádot épített maga köré. Mindegyik közül a legalkalmasabbnak Vorosilov bizonyult a védőpajzs szerepére. Nem pályázott Sztálin helyére, nem társalgott Sztálinnal és feltételek nélkül támogatta őt. Vorosilovot mind belföldön, mind a határ túloldalán ismerték, és Sztálin (ugyanúgy, mint utána Hruscsov és Brezsnyev) elárasztotta érdemrendekkel, és ezáltal meg nem érdemelt dicsőségét tovább növelte. Vorosilov szervilis odaadása iránti köszönetképpen Sztálin olyan dolgokat is megengedett neki, amit másoknak nem engedett, és nem is bocsátott volna meg. Vorosilov aztán saját talpnyalóinak útját egyengette különféle jótettekkel. 1941-ben felfegyverkeztek az európai invázióra. Sztálin maga mellett tartotta Vorosilovot. Győzelmeket nem lehetett elvárni tőle, de Vorosilov lakájának, Hmelnyickijnek megengedték, hogy a küzdőtéren tüntesse ki magát. Vorosilov tudta, hogy hol dől el a háború sorsa, és pontosan oda küldte Hmelnyickijt, – a Román Frontra, abba az előrenyomulási irányba, amely a legnagyobb sikerrel kecsegtetett. Nem a németek ellen kell harcolnia, hanem a románok ellen. Németországot elvágni az olajforrásoktól, ez volt az, ami megpecsételné Európa sorsát. A megbízás megoldható volt, és ugyanakkor megtisztelő. Így tehát Hmelnyickij számára nem az Első Stratégiai Lépcsőben találtak pozíciót, ahol vért és veszteséget szenvedne el, hanem a Második Stratégiai Lépcsőben, amelynek az első csapat hulláin keresztül a kőolaj mezők fúrótornyaira ki kell tűznie a győzelmi zászlót. Ezért bízták Hmelnyickijre a

legütőképesebb hadtestet. Ezért volt a hadtestében hegyilövészhadosztály. És most hangot kellene adnunk kétségeinknek: nem tartott attól Sztálin, hogy Hmelnyickijt egy ilyen felelősségteljes frontszakaszra helyezze? Én úgy vélem, hogy nem. Végső soron Hmelnyickijnek se frontot, se hadsereget nem kellett irányítania. Vezérkari főnököt sem csináltak belőle. És nem csak Hmelnyickij harcolna itt. Románia elfoglalásának a feladatát Sztálin személyesen Zsukovra bízta. Románia elfoglalásához tizenöt gépesített-, lövész-, lovassági-és légideszant-hadtestet vontak össze. Még ha Hmelnyickij hadteste volt is a legütőképesebb, akkor is csak egy volt a tizenötből. Az Első Stratégiai Lépcsőben nagyon jó parancsnokokat hoztak össze, beleértve Malinovszkijt és Krilovot. A tengerről történő kirakodási hadműveletet Batov irányítja, az ejtőernyősökhöz tartozott Rogyimcev dandárja. A szárazföldi csapatok kihajóztatását az egész Fekete-tengeri flotta készítette elő, egy cirkáló-dandárt Sz. M. Gorskov irányított. Csak utánuk nyomulna be az I. Sz. Konyev vezette 19. hadsereg, és a Hmelnyickij által vezetett, a hadseregnek alárendelt hadtest. Hmelnyickijnek nem kellett zseninek lennie, csupán Konyev parancsait kellett továbbadnia a hadtestének. A háborút megnyerni az egy dolog, a győzelmi zászlót megfelelő magasságban kitűzni viszont egészen más. Hmelnyickijnek nem kellett megnyernie a háborút, arról majd gondoskodnak Zsukov, Konyev, Malinovszkij, Krilov, Batov, Rogyimcev és Gorskov. Hmelnyickijnek csak arra volt szüksége, hogy a záró győzelmi jelentésben megemlítsék a nevét: „Ploestibe elsőként a Hmelnyickij altábornagy által vezetett csapatok nyomultak be.” Többre nem volt szükség. Ezért küldték Hmelnyickijt a háborúba. Amint azonban köddé foszlott a lehetősége annak, hogy dicsfénytől övezve tűnjön fel a jelentésben, eltűnt ö maga is az előretolt frontszakaszokról. A kommunisták már nem tagadhatják, hogy Sztálin Európa meghódítását készítette elő. Azonban azt állítják, hogy támadását 1942-re tervezte. Nem adunk igazat a kommunistáknak: ha 1942-re tervezték volna a támadást, akkor Hmelnyickij 1941 nyarát és őszét vagy a kaukázusi üdülőhelyeken, vagy a Krímben töltötte volna, télen a

hősies marsall al a Moszkva melletti dácsában hógolyóztak volna, és esténként izgalmas könyvekből olvasott volna fel, és csak 1942 kora tavaszán utazott volna el, hogy átvegye a Vörös Hadsereg legütőképesebb lövészhadtestének a vezetését.

ZSUKOV CSAPATA „G. K. Zsukov jön, és tudták, hogy nem ok nélkül. Leginkább rendkívüli esetekben tűnik fel, akkor, ha a frontokon a harci cselekményeket ebbe vagy abba a stratégiai irányba kell koordinálni.” (N. A. Antipenko altábornagy: A főirányban. Moszkva, 1967, 146. o.)

1. Zsukovnak is megvoltak a saját emberei. Ők is bevonultak a háborúba. Róluk sokkal érdekesebb beszámolni. Vorosilovnak talpnyalókból, lakájokból, különleges rendeltetésű adjutánsokból, tisztekből és titkárokból állt a csapata. Zsukov módszere egészen más volt. Zsukov nem volt kicsinyes. Nem volt híve a büntetésnek, se megrovás, se szigorú megrovás formájában. Zsukovnál az agyonlövés volt a büntetés mértéke. Formalitások nélkül. Amikor korlátlan hatalommal felruházva Halhin-golba megérkezett, ezt teljesen ki is használta, igen, sőt egy kicsit túl is lépett a kereteken. Határozottan, gyorsan és lendületesen cselekedett. P. G. Grigorjenko vezérőrnagy a sok eset közül leír egyet. Zsukovval együtt érkezett Moszkvából egy csapat a katonatiszti főiskola hallgatóiból, a tiszti tartalékosok. Zsukov azokat a csapatvezetőket, akik véleménye szerint az általuk betöltött tisztségnek nem feleltek meg, leváltotta, agyonlövette őket, és a magával hozott tartalékból pótolta őket. A Grigorjenko által leírt helyzet: leváltják az egyik lövészezred parancsnokát, a tartalékból magához hívat egy fiatal tisztet, megparancsolja neki, hogy induljon el ehhez az ezredhez, és vegye át a vezetését. Este van, több száz kilométeres távolságban köröskörül sztyepp. Minden híradós állomás elnémult Zsukov parancsára. Egyetlen hang sem hallatszik a sztyeppen, nincs egyetlen fénypont sem, tökéletes az álca. Nincs semmiféle tájékozódási pont. Leszáll az éjszaka, és a fiatal tiszt egész éjjel keresztül-kasul rohangál a sztyeppen és keresi az ezredét. Ha találkozik valakivel a sztyeppén, kérdésére nem kap választ, senkinek sem kell a szükségesnél többet tudnia, és ha valaki tud valamit, résen van: egy szó, – és agyonlőnek. A fiatal tiszt reggelig ilyen módon nem találta meg az ezredét. Reggel azonban Zsukov megbízza a következő jelöltet az ezred vezetésével. Azt, aki nem találta meg az ezredet, agyonlöveti. Amikor P. G. Grigorjenko vezérőrnagy ezt írta, a nyugati szakemberek nem akarták elhinni, – képtelenek felfogni a mi erkölcsi szokásainkat. Így arra a következtetésre jutottak, hogy Grigorjenko tábornok egészen

egyszerűen rosszat akar mondani a kommunista hatalomról, és ezért túlzásokba esett. Ezután azonban mások vallomásai is előbukkantak. Ellentétben Grigorjenko tábornok visszaemlékezéseivel, ezek a szovjet hatalom birtokosai által jóindulattal kezelt emberektől származtak. Itt egy példa, melyet azért választottam ki, mert szintén egy vezérőrnagy írta le, aki ugyanabban az időpontban harcolt Halhin-golnál, és mivel a szituáció ugyancsak a sötétséggel függ össze. Tanúm Arszenij Vorozsejkin, a Szovjetunió kétszeres hőse, repülő vezérőrnagy. A háborúban az első tíz szovjet repülőászhoz tartozott. Akkoriban, 1939 nyarán még fiatal pilóta volt. A szituáció: este van, és visszafelé tart egy harci feladatból. Egyre sötétebb lesz. Az üzemanyag lassan elfogy. Maga alatt egy konvojt lát. A szürkületben nem tudja megkülönböztetni, hogy ezek saját emberei-e, vagy japánok. Ahhoz már nincs elég üzemanyaga, hogy körözzön a konvoj fölött. Valahogy mégiscsak eléri a repülőteret. Leszáll. A látott konvojról nem kellett volna jelentést tennie, ott fenn a levegőben egyedül volt, hallgathatott volna, nem látott semmit és kész. Ő azonban jelentést tesz: konvojt láttam, de nem világos, hogy melyik oldalhoz tartozik, lehetnek japánok is. Röviddel ezután Zsukovhoz rendelik a pilótát. Zsukov megkérdezi: milyen konvoj, a mieink vagy japánok? A pilóta azt válaszolja, hogy nem tudta felismerni. Aztán a következő történik: „Zsukov nyugodtan mondta: »Ha kiderül, hogy a mieink voltak, holnap agyonlövik. Leléphet.« Nem fogtam fel azonnal a szavak értelmét. Amikor azonban megértettem a fenyegetést, a sértés feldühített. Vigyázzba álltam és határozottan mondtam: »Lőjön le itt helyben… « Zsukov egy csodálkozó »hm«-et hallatott, odafordult egy kis szekrénykéhez, amely mögötte állt, elővett egy megkezdett konyakosüveget és egy poharat, félig töltötte és átnyújtotta nekem: »Itt van, igya meg, és nyugodjon meg.« »Sohasem iszom egyedül.«

Még egyszer »Hm«-et hümmögött, kicsit töprengett, elővett egy második poharat és töltött.” (Vörös csillag, 1992. augusztus 5.) Vorozsejkint jellemszilárdsága mentette meg. Szerencséje volt: jellemszilárdságát Zsukov előtt bizonyíthatta. A többi férfin, akiket az NKVD Osznaz-zászlóaljainak mészárosai a sztyeppen letartóztattak és a hajnali szürkületben agyonlőttek, a bizonyított jellemszilárdság már nem segített. Zsukov rendteremtési igyekezetének (agyonlövetés által) volt azonban egy másik oldala is. Azokat, akiket a harcban kipróbált, akikben megbízott, minden fenntartás nélkül minden szolgálati helyre kinevezte, bármilyen feladatot rájuk bízhatott. El kell ismerni, hogy az esetek többségében Zsukov választása helyesnek bizonyult. A Zsukov által kiválasztottak önállóan, megfontoltan, határozottan és szilárdan cselekedtek. Tudjuk, hogy Sztálin saját pilótáját, Golovanovot küldte a háborúba, Vorosilov pedig saját tábornokát, Hmelnyickijt bízta meg a különösen fontos feladatok végrehajtásával. Megéri, hogy egy pillantást vessünk 1941. június elejétől Zsukov csapatára. És természetesen magára Zsukovra is.

2. Zsukov személye egyet jelentett a támadással. A fronton mindenki tudta ezt. Zsukov megjelenése nemcsak támadást jelentett, hanem váratlan, határozott, megsemmisítő csapást. Ezért intézkedéseket tettek annak érdekében, hogy a megfelelő pillanatban, a megfelelő frontszakaszon eltitkolják Zsukov jelenlétét. Zsukov nem viselt rangjelzést, hollétéről tilos volt beszélni, és a kódolt rádiótávírón továbbított üzenetekben csak fedőnéven szerepelt. Ezeket az intézkedéseket a többi marsallra és tábornokra is kiterjesztették; Zsukov elrejtésére azonban különösen nagy hangsúlyt fektetett Sztálin. Ugyanakkor előfordult, hogy feltűnően előtérbe helyezte. 1941 októbere a szovjet hadvezetés számára kritikus helyzetet teremtett. A német csapatok Moszkva ellen vonultak. Moszkvát a Nyugati Front védte, melynek parancsnokságát október 13-án vette Zsukov. D. Ortenberg (Zsukov halhin-goli harcostársa), a Vörös csillag főszerkesztője, a Nyugati Front vezérkarához egy képes tudósítót küldött azzal a paranccsal, hogy készítsen egy képet a csata térképe fölé hajló Zsukovról. Zsukov kidobta a férfit, azt mondta, nincs ideje fényképezésre. A képes tudósító ismét megjelent a Nyugati Front vezérkaránál ugyanezzel a megbízással, ezúttal azonban Sztálin személyes parancsára. A kép megjelent az újságok címoldalán: az egész hadsereg, az egész ország, az egész világ tudja meg, hogy Moszkvát nem engedik át, Moszkva védelmével Zsukovot bízták meg. Zsukov természetesen nemcsak védekezett, hanem határozott ellentámadásba ment át, és ez teljesen váratlanul érte a német hadvezetést. Egy további példa: 1945 kora tavaszán az I. Belorusz Front Zsukov parancsnoksága alatt felkészül a berlini hadműveletre. Április 13-án Sztálin Hamman jelenlétében mintegy véletlenül elejti azt a megjegyzést, hogy a németek érthető módon Berlin megtámadásával számolnak, de félre fogják vezetni őket, mivel a főcsapás iránya nem Berlin, hanem Drezda. Berlin kapuja előtt a csalódott szovjet katonáknak és tiszteknek is azt mondták, hogy a

döntő előrenyomulás másik frontszakaszon fog bekövetkezni. Hogy minden kétséget eloszlassanak, ismertetik a parancsot, miszerint V. D. Szokolovszikij hadseregtábornok veszi át a front irányítását, és G. K. Zsukov, a Szovjetunió marsallja más színtérre ment… Zsukov természetesen nem távozott el, és a front parancsnokságát sem adták át Szokolovszkijnak, egyszerűen jobb lépés volt a támadás elkezdése előtt alkalmat adni arra az ellenségnek, hogy feloldja a feszültséget és megkönnyebbülve fellélegezzen. Az eljárás átlátszó: Sztálin aggódik védelme kitartási képességéért, demonstratív előtérbe tolja Zsukovot, ezzel szemben váratlan csapást készít elő, aztán elbújtatja Zsukovot. 1941 júniusában G. K. Zsukovnak vezérkari főnökként Moszkvában kellett maradnia. A Politikai Bizottság ülésén június 21én azonban határozatot hoztak, hogy a román határnál titokban kialakítják a Déli Frontot (parancsnoka I. V. Tyulenyev hadseregtábornok) és Zsukovot Tyernopolba küldik, hogy a Déli Front és a Délnyugati Front harci feladatait koordinálja. Sztálin nem egy fenyegető német támadással kapcsolatban döntött úgy, hogy Zsukovot Tyernopolba küldi: az események ilyen fordulatával Sztálin nem számolt. Ha Sztálinnak gondot okozott volna a védelem, akkor Zsukov Tyernopolba repülése nem titokban történt volna. Sokkal inkább feltételezhető, hogy az újságok címoldalán megjelent volna egy kép Zsukovról amint bőrönddel a kezében a repülőgéphez megy. Zsukov repülése azonban abszolút államtitok volt. Úgy adódott, hogy június 22-én repült Tyernopolba (13 óra 40 perckor indult), azaz már a német invázió elkezdése után. A határozatot az utazásról azonban előző nap hozták. Hogy pontosak legyünk: májusban fogalmazták, és június 21-én hagyták jóvá teljes titoktartási kötelezettséggel. A titoktartás magas fokát a következő tény is megerősíti: F. Halder tábornok július 19-én háborús naplójában kétségeinek ad hangot egy Déli Front létezésével kapcsolatban: „Ha lett volna itt valóban egy erős hadműveleti vezetési potenciál, azt biztosan név szerint ismertük volna…” (F. Halder: Háborús napló, 3. kötet, 1964, Stuttgart, 95. o.) Halder kifejezésre jutatta a Déli Fronthoz tartozó 9.

és 18. hadsereg létezésével kapcsolatos kétségeit is. Ugyanakkor nem vonja kétségbe a 2. hadseregnek ebben a térségben való jelenlétét (ez azonban sem ebben az időszakban, sem az egész II. világháború folyamán nem tartózkodik a Szovjetunió európai részén, mivel mindvégig a Távol-Keleten állomásozott). Ha a háború folyamán, majdnem egy hónappal megkezdése után a német elhárítás képtelen volt felderíteni a Déli Front létezését, annál kevésbé tudhatott meg bármit is Zsukov missziójáról, amellyel június 21-én bízták meg, a feladatról, hogy koordinálja a Déli és a Délnyugati Front hadműveleteit. Sztálin nagyon értett hozzá, hogyan kell titkokat megőrizni. 1940ben Hitler megértette, hogy veszélyben vannak a romániai olajmezők, a helyzet komolyságát azonban nem tudta felmérni, mivel a német elhárításnak nemcsak az nem sikerült, hogy a Vörös Hadsereg Második Stratégiai Lépcsőjének a határhoz történő álcázott áthelyezéséről tudomást szerezzen (ehhez tartozott egyebek között a Konyev vezette 19. hadsereg, valamint a Hmelnyickij vezette 34. lövészhadtest), hanem még arról a tényről sem volt tudomása, hogy egyáltalán létezik Második Stratégiai Lépcső. A Harmadik Stratégiai Lépcsőről végképp semmit sem tudott a német elhárítás, sőt azt sem tudta, hogy az Első Stratégiai Lépcsőn belül létezik a Déli Front. Ezért szeretném aláhúzni: a Déli Front Románia elleni támadása halálos veszélyt jelentett Németország számára, mivel tökéletesen váratlan támadást készítettek elő, egy ilyen támadás elhárítására nem álltak rendelkezésre Romániában csapatok, és az, hogy időben áthelyezhessenek oda csapatokat, mielőtt még a szovjet csapatok felgyújtják a kőolaj mezőket, teljesen lehetetlen volt.

3. Az a tény, hogy Zsukov (Sztálin egyetértésével) a saját elitjéből nevezte ki a csapatok tábornok parancsnokait, akkor nyer különös értelmet, ha megértette az ember Zsukov szándékát. Zsukov előtt a katonai tervezés úgy gondolta, hogy a Németország elleni támadást főként a Nyugati Front erőivel hajtják végre, azaz a Belorussziában állomásozó csapatokkal. A Nyugati Front mögött a Moszkvai Katonai Körzet vezérkarából és csapataiból további frontot képeznének, miközben a Baltikumban és Ukrajnában egy Északnyugati-és egy Délnyugati Frontot terveztek a támogató hadműveletek kivitelezésére. Mivel a Nyugati Frontnak szánták a főcsapásirány szerepét, a II. világháború előtt Belorussziába koncentrálták a Vörös Hadsereg legütőképesebb és legmozgékonyabb kötelékeit: a lovasságot, a harckocsi-kötelékeket, a gépesített illetve a légideszant-kötelékeket. Itt találjuk a Vörös Hadsereg színe-javát: a 100. lövész-és a 4. lovassági hadosztályt, a 21. harckocsidandárt. A többi katonai körzetben is voltak jó hadosztályok és dandárok, Belorussziában azonban egy egész sereget vontak össze ezekből. Itt találjuk a „legnagyobb támadókészségű” csapatokat, a Tyimosenko, Rokosszovszkij, Jerjomenko, Apanaszenko, Cserevicsenko, Kosztyenko, Potapov parancsnoksága alatt állókat. Zsukov teljes háború közötti szolgálati idejét szintén Belorussziában töltötte. 1940-ben Zsukov egy egészen más támadási tervet javasolt. Lengyelország felosztásának eredményeként a Molotov-Ribbentroppaktum következtében a nyugati határnál két hatalmas, a német felségterületre benyúló határkiszögellés keletkezett Belosztok (Białystok) és Lemberg (Lvov) térségében. Így olyan helyzet állt elő, amely lehetővé tette két gépesített bekerítő hadműveleteket végző csapat előrenyomulásával egy átkaroló hadművelet végrehajtását. Ilyen manőver végrehajtásával került a történelem legnagyobb hadvezéreinek halhatatlanjai közé Hannibál, valamint Zsukov halhingoli ütközetével. (Zsukovnak még egyszer lehetősége nyílt, 1942 novemberében Sztálingrádnál egy ilyen jellegű hadművelet

végrehajtásával dicsőséget szerezni.) Adott volt a lehetőség, hogy 1941-ben Németországban is így történjenek a dolgok. (A német határnál is volt két nagy kiterjedésű kiszögellés, amely benyomult a szovjet területre, Suwalki és Lublin térségében és a Wehrmacht ugyanolyan hadműveletet készített elő, mint az oroszok.) Az invázió végrehajtására Zsukov parancsára Lemberg (Lvov) és Belosztok (Białystok) határkiszögelléséhez rohamcsapatokat, vezérkarokat, híradóközpontokat, reptereket, stratégiai jelentőségű tartalékokat valamint tábori kórházakat csoportosítottak. (A németek ugyanezt tették Lublin és Suwalki térségében.) Védelmi szempontból ez halálos kockázatot jelentett: a legjobb csapatokat az összes tartalékukkal már békeidőben három oldalról ellenség vette körbe, Zsukov azonban olvasta Bismarckot, és tudta, hogy Németország nem vezethetett kétfrontos háborút; ismerte a katonai titkosszolgálat (GRU) felderítésének az adatait, és tisztában volt vele, hogy a német ipar változatlanul békekörülmények közötti feltételek mellett dolgozott; anélkül, hogy háborús termelésre állna át, részükről egy támadás kalandorsággal lenne egyenlő. Zsukov professzionálisan mérte fel a helyzetet, és nem indulhatott ki abból, hogy Hitler egy bizonytalan kimenetelű kalandba bocsátkozna. Ha egy váratlan támadás előkészületeinek a szemszögéből vizsgáljuk a helyzetet, akkor a főerőknek a két kiszögellési területen a szárnyoldalakon történő koncentrálása az elképzelhető legjobb kiindulási pozíció volt, – a szovjet csapatokat már békeidőben is olyan messze előrevonták, mintha már német területen állnának, és veszélyeztették az ellenség csapatösszevonásait a szárnyakon és a mögöttes területeken. A két rohamcsapat közül Zsukov a lembergi kiszögellésben diszlokáltnak szánta a döntő szerepet. Ez helyes is volt. KözépEurópa folyói a hegyekből a Keleti-tenger irányába folynak. Minél inkább közelednek a tengerhez, annál jobban szélesednek. Ha a Baltikumból vezetik a főcsapást, akkor a szovjet csapatok előtt ott tornyosulnak Kelet-Oroszország megerődített létesítményei, ráadásul a tengerpartnál megnehezíti helyzetüket az erőszakos folyami átkelés is. Éppen ezért a Baltikumban (az Északnyugati Frontnál) állomásozó szovjet csapatokra csak korlátozott feladatokat

osztottak. Többet ígért a belosztoki határkiszögellésből történő előrenyomulás: nem voltak megerődített körzetek, a folyók középső szakaszukon nem voltak olyan szélesek. A Nyugati Front csapatainak éppen ezért meghatározott célokat jelöltek ki. A főcsapásnak azonban a lembergi kiszögellésből kellett kiindulnia: nincsenek az előtérben megerődített létesítmények, a folyók felső folyásuknál keskenyek, ráadásul a támadó szovjet csapatok jobb szárnyát hegyek fedezik. Hadászati szempontból a Lemberg és Berlin közötti terület egyetlen stratégiai folyosót jelent. A lembergi kiszögellésből kiindult rohamot, még akkor is, ha megfelelő csapaterő áll készenlétben (és készenlétben állt), lehetetlen elhárítani. Egy ilyen előrenyomulás nemcsak Szilézia iparterületére juttatná el a szovjet csapatokat, hanem elvágná Németországot a kőolajforrásoktól és fő szövetségeseitől. A lembergi kiszögellésből történő előrenyomulás egy csapással lehetőségek egész sorát nyitná meg. Olyan helyzetet teremtene, amelyről a stratégák és sakknagymesterek álmodoznak: egyetlen húzás, de az az ellenfél egész védelmi rendszerét lerombolja, minden összeköttetéstől elvágja, és egyidejűleg több objektumot veszélyeztet. Ilyen hatást váltott volna ki a lembergi kiszögellésből történő előrenyomulás, hisz megteremtette annak a lehetőségét, hogy előkészüljenek Berlin vagy Drezda megtámadására. Ha az ellenség Sziléziát védené, akkor irányt lehet változtatni, és a lökést a Keleti-tenger partja irányába lehet vezetni, miközben a Visztulát és az Oderát fel lehet használni saját szárnyaink fedezésére. Egy ilyen lökésirány elvágta volna a német csapatokat az utánpótlási és ellátási bázisaiktól, valamint az ipari régióktól is. Zsukov – mint ahogy tudjuk – még egy csapást tervezett, amelyet nem lehet elhárítani és halálos, Románia megtámadását. Ezért azt javasolta, hogy ahelyett, hogy a Nyugati Front mögött alakítsanak ki egy második frontot, a román határnál létesítsenek egyet. A főcsapás irányának kijelölése mellett tervbe vették még mellékcsapásként a Baltikumból kiinduló, Königsberg elleni támadást, két hegyi lövészhadseregnek a Kárpátokon és az Erdélyihavasokon át történő támadását, valamint öt légideszant-hadtest elhelyezését. Mindezeken felül mind a hét belső katonai körzetben

felállították a Második Stratégiai Lépcső álcázott hadseregeit, amelyeket még az invázió elkezdése előtt úgy kellett áthelyezni a nyugati határterületekre, hogy a megfelelő pillanatban az Első Stratégiai Lépcső kiegészítéseként és megerősítéseként beavatkozhattak a harci cselekményekbe. Zsukov maga eközben azt a feladatot vállalta, hogy a Délnyugati Front (ennek kellett vezetnie a lembergi kiszögellésből történő előrenyomulást) és a Déli Front (melyet Románia lerohanására állítottak fel) támadásait koordinálja. Ennek a hátteréből látnunk kell, mit tettek azok a férfiak, akik Zsukov kiválasztási kritériumainak megfeleltek.

4. I. V. Tyulenyev már régről Zsukov bajtársa. Együtt szolgáltak a Vörös Munkás és Paraszt Hadsereg lovassági őrszolgálatában. A pártszervezetben Zsukov titkár volt, Tyulenyev pedig a helyettese. 1940 nyarán mindkettőjük karrierje gyorsan ívelt felfelé. Sztálin bevezette a tábornoki rangfokozatot a Vörös Hadseregben, de az ezer tábornok közül csak háromnak volt öt csillaga, ezek közé tartozott Zsukov és Tyulenyev. Zsukov ebben az időszakban a leghatalmasabb katonai körzet – a kijevi – parancsnoka volt, Tyulenyev pedig a legfontosabb katonai körzeté – a moszkvaié. 1941-ben Zsukov még magasabbra jutott a ranglétrán, vezérkari főnök lett, és azt javasolta, hogy Tyulenyev tehetségét ne a Németország elleni támadásban használják, hanem Románia ellen kell bevetni, a Moszkvai Katonai Körzet vezetőségét és vezérkarát alakítsák át a Déli Front vezérkarává, helyezzék át a román határhoz, és nevezzék ki Tyulenyevet a parancsnokává. 1941. június 21-én a Politikai Bizottság ülésén hagyták jóvá ezt a javaslatot, amelyet azonban valójában már korábban elfogadtak. A. F. Hrenov utász vezérezredes 1941-ben vezérőrnagy és a Moszkvai Katonai Körzetben az utászcsapatok parancsnoka volt. Így ír erről: „Június elején a katonai körzet parancsnoka összehívta a katonai körzet vezérkarának vezetőségét és közölte velünk, hogy azt a parancsot kaptuk, hogy készüljünk fel egy front vezetésére. Melyik frontéra? Sok ajakról hangzott fel ez a kérdés. »Nem tudok semmit hozzáfűzni ahhoz, amit mondtam«, válaszolta Tyulenyev. Amikor azonban elkezdett utasításokat adni ezeknek az előkészületeknek a jellegével és tartalmával kapcsolatban, akkor már nem volt nehéz kitalálni, hogy háború esetén délen kell cselekednünk.” (A. F. Hrenov: A győzelemhez vezető hidak. Moszkva, 1982, 73. o.) A. Sz. Usztyinov dandártábornok volt a Halhin-golnál Zsukovnak alárendelt légi haderő vezérkari főnöke. Usztyinov fő erőssége nem a légi harcok voltak, hanem az alvó repülőterek megtámadása. 1941 júniusában Zsukov előterjeszti azt a javaslatot, hogy A. Sz.

Usztyinov repülő vezérőrnagy legyen a Déli Front légi haderejének a parancsnoka. Sztálin elfogadja a javaslatot. Ja. T. Cserevicsenko vezérezredest Zsukov még Belorussziából ismerte; amikor Zsukov leadta a 3. lovassági hadtest parancsnokságát, Cserevicsenko vette át a helyét. 1941. június 19én szétbontakoztatták az emberiség legerősebb hadseregét a román határnál, a 9. összfegyvernemi hadsereget. Június 21-én a Déli Front kialakításának a pillanatában betagozzák a hadsereget ebbe a frontba (a Harkovi Katonai Körzetből titokban idevezényelt 18. hadsereggel együtt). A 9. összfegyvernemi hadsereg parancsnoka Cserevicsenko. P A. Belov vezérőrnagy Zsukov alárendelt je volt, mikor a lovassági őrszolgálatban teljesített szolgálatot. 1941 áprilisában a 2. lovashadtest a román határnál bukkan fel Belov parancsnoksága alatt. A 9. hadsereg álcázott szétbontakoztatásának a pillanatában Belov hadtestét betagozzák a 9. összfegyvernemi hadseregbe. Eközben a hadtest megjelölés a lovasság vonatkozásában ne keltsen bennünk hamis elképzeléseket. Minden szovjet lovassági hadosztálynak volt saját harckocsiezrede. Egyetlen német gépesített hadosztály sem rendelkezett ebben az időben se harckocsiezreddel, se zászlóaljjal, se századdal de még egy osztaggal se, sőt egyetlenegy harckocsival se. A lovas Belov szerette a harckocsikat, és okosan tudta bevetni őket. Az egész háború alatt Zsukov vezetése alatt harcol, Moszkvától egészen Berlinig. A háború végén vezérezredes. I. N. Muzicsenko és F. Ja. Kosztyenko, altábornagyok, ebben az időszakban Zsukov hadosztályában ezredparancsnokok voltak. Ennek megfelelően 1941 június elején a 6. és a 26. összfegyvernemi hadsereget vezényelték. Mindkét hadsereg a lembergi kiszögellésben áll, támadás szempontjából a legjobb helyen. Védekezés szempontjából azonban katasztrofális helyen. I. Ch. Bagramjan ezredes a 20-as évek elején ugyanúgy, ahogy Zsukov, egy lovasezred parancsnoka volt, végül 1924-25-ben Zsukovval együtt részt vett egy lovassági tiszti továbbképző tanfolyamon. Utána elakadt a karrierje, oktatási tevékenységgel bízták meg, háttérbe szorult, és a háború kezdetén még mindig csak

ezredes volt. 1940-ben Zsukov a 12. (hegyilövész-)hadsereg vezérkarába rendelte, ennek a hadseregnek az eljövendő háborúban az lenne a feladata, hogy elvágja a németektől a romániai kőolaj mezőket. Hitler azonban megelőzte Zsukovot és Bagramjant, úgyhogy ezt a tervet nem lehetett realizálni. Bagramjan azonban egyre magasabbra és magasabbra jutott a ranglétrán. A háborúban az egész Vörös Hadsereg legsikeresebb karrierje volt az övé: ezredes volt, amikor a háború elkezdődött, és egy marsall szolgálati rendfokozatában hadseregtábornokként fejezte be azt. Utána a Szovjetunió marsallja lett. Ugyanezeken a lovassági tisztek számára tartott tanfolyamokon vett részt Zsukovnak egy további társa, aki ugyanabba a csoportba is volt beosztva, mint Zsukov – A. I. Jerjomenko. 1941. június 19-én Jerjomenko altábornagy feladta a Távol-Keleten állomásozó 1. hadsereg parancsnoki posztját, és Zsukov parancsára haladéktalanul Moszkvába indult. Jerjomenko csak a német invázió elkezdése után ért Moszkvába, ahonnan Belorussziába irányították. Ugyanúgy, ahogyan Bagramjan, ő is marsalli szolgálati rendfokozatban hadseregtábornokként fejezte be a háborút, és a háború után a Szovjetunió marsallja lett. K. K. Rokosszovszkij vezérőrnagy szintén ugyanabban a csoportban, ugyanazon a lovassági tiszti továbbképzésen vett részt, mint Zsukov, Bagramjan és Jerjomenko. Utána hosszú ideig Zsukov főnöke volt. A nagy tisztogatás idején börtönbe került. 1940-ben engedték ki. Zsukov magához vette Rokosszovszkijt. Zsukov személyesen irányította a Déli Frontot, amely 1940-ben „felszabadító hadjárat”-ot vezetett Romániába. Rokosszovszkij Zsukov tartalékai közé tartozott, és készenlétben állt, hogy ott vessék be, ahol válságos helyzet alakult ki. 1941 nyarán Rokosszovszkij az Ukrajnában állomásozó 9. gépesített hadtest parancsnoka volt. A hadtest váratlan támadásra készült. Június közepén a hadtest egész tüzérségét álcázva a határközeli helyekre helyezték, és az egész hadtest azt a parancsot kapta, hogy titokban zárkózzon fel a határhoz. Az igaz, hogy nem minden úgy történt, ahogyan azt Zsukov és Rokosszovszkij tervezte… A győzelmi parádén kellene majd újra találkozniuk: K. K. Rokosszovszkij a Szovjetunió marsallja

fogja a parádét vezetni, és G. K. Zsukov a Szovjetunió marsallja fogadja a díszszemlét. M. I. Potapov vezérőrnagy, „a váratlan támadások zsenije”, már a 30-as évek elejétől Zsukov fegyvertársa volt. 1939 nyarán Halhingolnál a 21. harckocsidandár parancsnoka volt. A harcok alatt Zsukov megtanulta megbecsülni Potapov képességeit” és kinevezte a helyettesévé. A 6. japán hadsereg elleni támadáskor Zsukov három csapatot alakított ki. „A főcsapást az M. L Potapov ezredes által vezetett déli csapatnak kellett vezetnie, ez két hadosztályból, egy harckocsidandárból, egy páncélosdandárból és több páncéloszászlóaljból állt.” (A II. világháború története, 2. kötet.) 1940-ben Zsukov lett a Kijevi Katonai Körzet parancsnoka, hívatta Potapovot, és megbízta a 4. gépesített hadtest felállításával a lembergi kiszögellésben. A szovjet gépesített hadtestek a világ legütőképesebb páncélosnagykötelékei voltak. Invázióra szánták őket, és csak támadó hadműveleteknél lehetett bevetni őket. 1941ben Hitler tíz gépesített hadtestet vetett be a Szovjetunió elleni harcban, ezek közül általában mindegyik háromszáznegyven könnyű-és közepes páncélossal rendelkezett. Sztálinnak Zsukov kérésére huszonkilenc gépesített hadteste volt, amelyek mindegyike ezerharmincegy könnyű-, közepes és nehézpáncélossal rendelkezett. Nem mindegyik szovjet gépesített hadtest érte el június 22-éig a betervezett felszereltségi fokot. A 4. gépesített hadtestnek például csak nyolcszázkilencvenkét páncélosa volt. Azonban még egy nem teljesen felszerelt szovjet hadtest is sokkal ütőképesebb volt, mint két német hadtest együttvéve. A 4. gépesített hadtestnek például a 892 páncélosából 413 T-34-es, illetve KV-páncélosa volt. Ez kevés, mondják a kommunisták. Valóban nem sok, egészen addig, amíg össze nem hasonlítja az ember a Wehrmachtéval, mert a tíz német gépesített hadtestben, ugyanúgy, ahogy sehol a világon, egyetlenegy olyan páncélos sem volt, amelyik felvehette volna a versenyt akár a T-34-essel, vagy a KV-vel. Potapov 4. gépesített hadteste, a szomszédos 8. hadtest (969 páncélos), egy további szomszédos hadtest (a 15., 733 páncélossal), valamint az összes többi gépesített hadtest a csapatgyakorlatokon csak támadó jellegű hadműveleteket gyakorolt. 1941 februárjában Zsukovot előléptették,

és vele együtt előlépett Potavov, a páncélos-csapatok vezérőrnagya, aki az 5. hadsereg parancsnoka lett, mégpedig a lembergi kiszögellés északi bázisán. A háború azonban nem úgy kezdődött, ahogyan ezt Zsukov és Potapov eltervezte, minden megsemmisült a német támadásban, a német források azonban megemlítik az 5. hadsereg szilárd, energikus és bölcs vezetését a háború első hónapjaiban. (lásd: Halder: i. m., Feljegyzések 1941. július 6., 12., 18., 25.) Potapovnak mások hibájáért kellett bűnhődnie, és fogságba került. A fogságból szabadulás után mindenkire agyonlövés vagy börtön várt. Sztálin azonban Potapovval kivételt tett – ismét rábízta ugyanennek az 5. hadseregnek a vezetését. A háború után egészen a vezérezredesi rangig vitte. Ismereteim szerint ez az egyetlen olyan eset, mikor valaki a fogság után magasabb katonai rendfokozatot ért el. A. A. Vlaszov vezérőrnagy csak 1940-ben került Zsukov látóterébe, Zsukov azonban energikusan támogatta és előléptette. Vlaszov a 99. lövészhadosztály parancsnoka lett, és rövid időn belül ezt a hadosztályt a Vörös Hadsereg háromszáz hadosztályának legjobbikává alakította át. A háború folyamán elsőként a 99. lövészhadosztályt tüntették ki háborús érdemrenddel. Ebben az időben azonban már nem Vlaszov volt a parancsnoka. Miután Potapovot kinevezték az 5. hadsereg parancsnokává, Vlaszov vette át a helyét a 4. gépesített hadtest vezetésében. A hadtest a lembergi határkiszögellésnél állomásozott. A háborúban Vlaszov az egyik legrátermettebb szovjet parancsnoknak bizonyult. Amikor Zsukov a Nyugati Front parancsnoka volt, Vlaszov ugyanezen front 20. hadseregének a parancsnoka lett. A Lamánál a 20. hadsereg által véghezvitt hadművelet még ma is a váratlan támadás mintapéldájának számít. Vlaszov nevét egyébként nem említik ezzel kapcsolatban. I. V. Galanyin ezredes Halhin-golnál az 57. lövészhadosztály parancsnoka volt. 1941-ben a román határnál a 17. lövészhadtest parancsnoka. A 17. lövészhadtest nem szokványos hadtest volt: négy hadosztály, – majdnem úgy, mint Hmelnyickijnél. A négyből három hegyilövész-hadosztály. A hadtest felkészült a Prut

határfolyón való erőszakos folyami átkelésre, és az Erdélyi Alpokon keresztül történő támadásra. I. P. Alekszejenko ezredes Halhin-golnál az északi támadó csapatokat vezette. 1940-ben a harckocsicsapatok vezérőrnagyaként a Bajkálontúli Katonai Körzetben felállította az 5. gépesített hadtestet. 1941 júniusában elkezdődött a Bajkálontúli Katonai Körzetből az 5. gépesített hadtest áthelyezése Ukrajnába. Alekszejenko hadtestének több, mint ezer páncélosa volt. (A Védelmi Minisztérium Központi Levéltára, leltári levél szám: 2511.). „Június 21-én elkezdtek befutni az új csapatelosztási területre az 5. gépesített hadtest katonai szállítmányai.” (I. P. Alekszejenko: Tűzviharokon át. A II. gárdahadsereg hadi útja a Nagy Honvédő Háborúban 1941-1945. Moszkva, 1987.) A hadtestnek nem volt szerencséje (ugyanúgy, ahogy sok más hadtestnek és hadseregnek sem). Az első katonavonatokat már kirakodták, amikor elkezdődött Hitler támadása, a háború jellege megváltozott, és így a terveken is változtatni kellett. A maradék katonavonatokat átirányították Belorussziába. A hadtestet szétbontották, a harckocsikkal megrakott katonai szállítmányokat útközben a németek bombázták, igen nagy veszteségeket szenvedtek, még mielőtt beavatkozhattak volna a harcokba. Az egyes katonavonatokat különböző helyeken rakodták ki, és egymástól elválasztva vették fel az egységek a harcot. V. A. Misulin ezredes Halhin-golnál a 8. páncél gránátos dandár parancsnoka volt. 1941-ben a Bajkálontúlon felállította az 57. önálló harckocsihadosztályt. A hadosztálynak több, mint háromszázhetven páncélosa volt. 1941. június elején a Misulin vezette 57. páncéloshadosztályt titokban áthelyezték a Bajkálontúlról Ukrajnába. Sorsa hasonló az 5. gépesített hadtestéhez, jóllehet Misulin hadosztálya nem volt alárendelve annak. I. I. Fegyunyinszkij őrnagy Halhin-golnál a 36. gépesített lövészhadosztály 24. gépesített lövészezredének volt a parancsnoka. 1941 áprilisában érkezett Fegyunyinszkij ezredes a német határhoz, és átvette a Potapov tábornok parancsnoksága alatt álló 5. összfegyvernemi hadseregben a IS. lövészhadtest vezetését. A IS. hadtestet ugyanúgy, mint az egész 5. hadsereget, a határhoz helyezték. Fegyunyinszkij ezredes volt, mégis alá voltak

rendelve nemcsak a hadtestparancsok helyettesei, – olyan tábornokok, mint például Z. Z. Rogosznij vezérőrnagy, a törzskar főnöke, valamint a IS. hadtest hadosztályparancsnokai, – G. I. Sersztyuk és F. F. Aljabusev vezérőrnagy. Fegyunyinszkij ezredes nem véletlenül ad parancsot a tábornokoknak. Zsukov tudja, hogy váratlan támadásnál Fegyunyinszkijt nem lehet megállítani. Ez a döntő szempont, és ezért bíznak rá egy hadtestet. A tábornoki csillagok alkalomadtán majd utol fogják érni. És utol is érték. Hadseregtábornok lesz. M. Sz. Nyikisev ezredkomisszár Halhin-golnál Zsukov politikai komisszárja volt. 1941 júniusában Potapov mellett találjuk, az 5. hadseregben. Zsukov összegyűjtötte az embereit. Hitler azonban megakadályozta, hogy váratlan támadást vezethessenek. Fegyunyinszkij hadseregtábornok emlékszik, hogy a háború első napjaiban összejöttek a halhin-goli veteránok: Potapov, Nyikisev és ő maga. Potapov elkeseredett, mert szerepet kellett cserélniük az ellenséggel: nem mi, hanem az ellenség támadott váratlanul. „»Milyen sikeresek voltunk mikor annak idején a szárnyak elleni támadásokat vezettük«, mondta Potapov tábornok, aztán egy sóhajtással hozzáfűzte: »Most semmi nem lesz ebből.«„ (I. I. Fegyunyinszkij: Riadókészültségben. Moszkva, 1964. 38. o.)

5. Azzal érvelnek majd velem szemben, hogy minden tábornok felfelé vezető útján magával húzza a saját csapatát, hogy saját embereit kulcsfontosságú pozíciókba helyezze, és hatalmi pozícióját olyan emberekkel alapozza meg, akik személyes lekötelezett jei. Ez igaz. Zsukov azonban a vezérkar főnöke. Magas posztokra nem talpnyalókat nevez ki, hanem olyan férfiakat, akik váratlan támadásban már kitüntették magukat, akik tudják, hogyan kell előkészíteni váratlan támadásokat, hogyan kell azokat végrehajtani. Ezeket a férfiakat Zsukov nem moszkvai dolgozószobákba helyezi el, és nem is az egész óriási országban szétszórva, hanem mindannyiukat a lembergi kiszögellésbe, illetve a román határhoz irányítja. Zsukov csapata túlnyomórészt lovasokból áll. 6 maga is az volt egykor. A lovasságnál parancsnoknak lenni egyenlő a váratlansággal, döntési képességgel, támadó elánnal, átkarolással és bekerítéssel, nem állóháborút, hanem mozgékony hadvezetést jelent. Az 1941-es év szovjet parancsnokait sok kritika érte. De alig valaki emlékszik arra, hogy 1941-ig, és később is ugyanezek a férfiak bátor, értelmes, körültekintő, határozott és agyafúrt vezetők voltak. Mindannyian elvesztették volna az eszüket 1941-ben? Itt kell még megemlíteni, hogy a román határ irányában nemcsak Zsukov emberei vonultak titokban. Már tudjuk, hogy I. Sz. Konyev altábornagy is felzárkózott a 19. hadsereggel a határhoz. Ugyanígy R. Ja. Malinovszkij vezérőrnagy is a 48. lövészhadtesttel… Úgy vélem, ha Zsukov, Rokosszovszkij, Konyev, Krilov, Potapov és Malinovszkij együttműködtek, és valamennyien Románia irányába néztek, akkor azt komolyan kell venni.

6. A. A. Vlaszov altábornagy 1942-ben fogságba került, és kihallgatásánál megjegyezte, hogy „a lembergi térségben történő csapatösszevonás arra utal, hogy Románia ellen, a kőolajforrások irányába terveztek támadást”. Vlaszov ragaszkodott ahhoz, hogy Sztálin támadást készített elő Németország és Románia ellen, állította, hogy a Vörös Hadsereg kiképzése teljes mértékben támadásra irányult, és védekező hadműveletekre nemcsak hogy nem készült, hanem egyáltalán ilyet még csak nem is mérlegeltek. (Kihallgatási jegyzőkönyv 1942. augusztus 8., Vörös csillag, 1992. október 27.) A Vörös csillag újság azt a magyarázatot fűzte Vlaszov kihallgatási jegyzőkönyvéhez, hogy Vlaszov be akarta magát hízelegni Hitlernél, és hogy jóindulatát elnyerje a göbbelsi propaganda hazugságait ismételgette. Vallomásával azonban leleplezte igazi arcát. De nézzük csak meg, hogy ugyanebben a Vörös csillagban egy évvel előtte, mit írt M. Garajev hadseregtábornok, a Szovjetunió hadserege vezérkari főnökének a helyettese: „Az az irány, amelyben fő erőfeszítéseink koncentrálódtak, a szovjet vezetés által nem a stratégia védekezés érdekében lett kiválasztva (ilyen jellegű hadműveletet még csak figyelembe se vettek és nem is terveztek), hanem a cselekvés egészen más irányú lehetőségeinek a számbavételével (…) délnyugaton sokkal előnyösebb területre irányult a főcsapásirány. és elvágta Németországot fő szövetségeseitől és a kőolajtól, és csapatainkat az ellenség főcsapatösszevonásának a hátába és szárnyaira irányította.” (1991. július 27.) Hasonlítsuk össze a két tábornok nézeteit. Egy és ugyanazon előzményről beszélnek: nincsenek védekezési előkészületek, csak támadás, mégpedig támadás a Délnyugati Fronton, azaz a lembergi kiszögellésből kiindulva, azzal a céllal, hogy Németországot elvágják a kőolajtól és fő szövetségeseitől. Ha Andrej Andrejevics Vlaszov ilyen kijelentésekkel akart Hitler szája íze szerint beszélni, akkor ugyan kinek a jóindulatát akarta

Garajev hasonlókkal elnyerni? Ha egyetértünk azzal, hogy Vlaszov egyszerűen a göbbelszi propaganda hazugságait ismételte, akkor a Vörös csillagot is a fasiszta propaganda szócsövének kell deklarálnunk. Garajev nyilatkozatát a Szovjetunióban a Védelmi Minisztérium központi orgánuma hozta nyilvánosságra, és sem a hadtörténészek, sem a vezérkari főnök, sem a védelmi miniszter, sem a Szovjetunió elnöke oldaláról semmiféle tiltakozást nem váltott ki. Senki sem tiltakozott, mert Garajev hadseregtábornok, ugyanúgy, mint Vlaszov altábornagy, az igazat mondta. Ha önök, kedves olvasóim, egy térképen bejelölik a szovjet inváziós hadseregek útját, a gépesített és légideszant hadtestekét. a repülőterekét, a törzskarokét és Zsukov tábornokait, akkor Vlaszov és Garajev tanúsítása nélkül is megerősítést nyert: itt egy lenyűgözően tökéletes támadási hadművelet volt előkészítve.

A HARMADIK STRATÉGIAI LÉPCSŐ „Az erőszak hasznos és szükséges.” (Lenin: Összes művei, XXXVIII. kötet) „Legyenek meggyőződve arról, hogy nem fog remegni a kezünk.” (Sztálin: Összes művei, IV. kötet)

1. A Vörös Hadsereg Első Stratégiai Lépcsője tizenhat elit inváziós hadseregből és több tucat önálló hadtestből valamint hadosztályból állt. Az volt a feladata, hogy egyidejűleg több rohamot indítson. A Második Stratégiai Lépcső hét, rövid idővel utána felállított hadseregből állt, amelyeket tartalékosokkal – köztük rabokkal (lásd: a A Jégtörő) töltöttek fel. Az volt a feladata, hogy megszilárdítsa az Első Stratégiai Lépcső sikereit és eredményeit. A Második Stratégiai Lépcsőt azonban követte a Harmadik Stratégiai Lépcső kibontatkoztatása. Eredetileg három hadseregből állt, – a 29., 30. és a 31. hadseregből. Első pillantásra ezek szokványos inváziós hadseregek voltak. Ha közelebbről megnézzük őket, akkor derül ki, hogy nagyon is szokatlan hadseregekről volt szó. Hivatalosan a Harmadik Stratégiai Lépcső 1941 június utolsó napjaiban jött létre, a német támadásra való reakcióként, mindenesetre gyanúsan gyorsan. Három hadsereget még békeidőben sem egyszerű felállítani, sok időre, fegyverre, legénységre és tisztekre, sok járműre, lőszerre, egészségügyi és műszaki alakulatokra valamint üzemanyagra és nem utolsó sorban sok csizmára van szükség. Ezek a hadseregek azonban 1941. június végén néhány nap alatt, a pánik és az általános felfordulás közepette álltak fel, a pánik és a felfordulás azonban nem befolyásolta őket. A titok abban állt, hogy a Harmadik Stratégiai Lépcső hadseregeit már a békeidőben elkészített tervek szerint állították fel, a felállítás mechanizmusa már készen volt, és a folyamatot már a német támadás előtt elindították, így zavartalanul, a körülötte uralkodó kaotikus helyzettől függetlenül dolgozott, és még az a tény sem befolyásolta, hogy a háború első napjaiban Sztálin távol maradt a kormányrúdtól. Milyen hadseregekből állt össze a Harmadik Stratégiai Lépcső? Ha a Második Stratégiai Lépcsőben egész hadosztályokat, sőt hadtesteket rabokból állítottak fel, akkor ki kellene találnunk, hogy ki is állt a foglyok háta mögött a Harmadik Stratégiai Lépcsőben.

2. Eltalálták. A Harmadik Stratégiai Lépcső a csekistákból állt. Mind a három hadsereg. A 29. hadsereg parancsnoka a belügyi népbiztos helyettese, az NKVD-altábornagy I. I. Maszlennyikov volt, a 30. hadseregé az ukrán határőrcsapatok egykori főnöke, az NKVD-vezérőrnagy B. A. Homenko volt, a 31. hadseregé a Balti Határkörzet egykori főnöke, az NKVD-vezérőrnagy K. I. Rakutyin volt, utána pedig a Karéliai-Finn Határkörzet egykori főnöke, NKVD-vezérőrnagy V. N. Dolmatov. Három hadsereg már egy egész front. A három hadsereg vezetése a Belorussziai Határkörzet határcsapatai egykori főnökének, I A. Bogdanov NKVD-altábornagynak a kezében volt, politikai tisztje pedig az állambiztonsági népbiztos (NKGB) helyettese, a 3. rangú állambiztonsági komisszár Sz. N. Kruglov volt. Évek óta gyűjtöm az 1941-es év szovjet csapatainak és parancsnokainak az adatait. Közöttük a három csekista hadsereggel kapcsolatosakat is. Minden eddig talált adat azt erősíti meg számomra, hogy a Harmadik Stratégiai Lépcsőben nemcsak az összes hadseregparancsnok, hadosztály-, ezredés zászlóaljparancsnok került ki az NKVD és NKGB csekistái közül, hanem az összes századparancsnok, raj-és csapatparancsnok is ugyanezekből a hatóságokból származott. Kivételekkel nem találkoztam. Minél több információ gyűlt össze a Harmadik Stratégiai Lépcsővel kapcsolatban, annál több kérdés született. Mire szánták ezt az egész csekista frontot? Hogyan tudta június 22-én több ezer határőrkatona a támadó német csapatok tüzelését élve megúszni, hogy jutottak el mélyen a hátországba (a vasúti útvonalak bedugultak), és hogy voltak képesek csak pár nappal a német invázió megkezdése után formációt létrehozni, egy front és három hadsereg vezetéssel, új hadosztályok, ezredek és zászlóaljak törzskarával, működ ő híradó-és ellátóbázisokkal? Az Ukrán Határkörzet vezérkara végül is a lembergi határkiszögellésben állt. Hogy volt képes Homenko csekista tábornok törzskarával

kimenekülni ebből a pokolból? A Belorusz határkörzet törzskara az evakuálás szempontjából még alkalmatlanabb helyen tartózkodott, – Belosztokban. Ott mindannyiukat bekatlanozták. Kivételt képezett Bogdanov csekista tábornok, valamint törzskara és a határőrcsapatokhoz tartozók, az egyszerű katonától kezdve egészen fel a tábornokokig. Bogdanovnak sikerült törzskarával együtt elmenekülnie a katlanból, a hátországban tűnt fel, és az egész csekista front élére állt. Feltételezzük, hogy Bogdanovot repülővel menekítették ki a katlanból, de akkor honnan származott a három csekista hadsereg? Egyáltalán lehetséges lett volna az összes határőrkatonát június 22-én a nyugati határról repülőgéppel elszállítani? Márpedig éppen a nyugati határnál lévő ezen határőrkatonák képezték a három csekista hadsereg alapját, és az egész vezetőség is erről a határról jött. Történnek még csodák? Kommunista történészek tömegével írták a könyveket a hős csekistákról és a háború első napjaiban végrehajtott bátor tetteikről, ezek a könyvek azonban hallgatnak arról, hogy hogyan is jött létre ez a csekista front. Erre a kérdésre nemcsak hogy nem adnak választ a történészek, nem is tartják szükségesnek, hogy egyáltalán fel tegyék ezt a kérdést.

3. Ahhoz, hogy választ tudjunk adni a Harmadik Stratégiai Lépcső származására, vissza kell térnünk az Első Stratégiai Lépcsőhöz, mégpedig a román határhoz. Erről az időszakról sok könyvet írtak, és nyissunk ki egyet ezek közül. Vegyük például kézbe A. A. Szviridov vezérőrnagy, a Szovjetunió hőse A zászlóaljak felveszik a harcot című könyvét; 1967-ben jelent meg a Katonai Könyvkiadónál. A könyv keresztülment az általános és a katonai cenzúrán is. A felsorakoztatott tényeket – ugyanúgy, mint a Katonai Könyvkiadó által megjelentetett többi könyvben is – a Hadtörténeti Intézet szaktekintélyei ellenőrizték, és nem emeltek kifogást. A könyvet több ezer ember olvasta, beleértve vezető szovjet és külföldi történészeket, olvasták az akkori események résztvevői, – Szviridov tábornok alárendeltjei és parancsnokai. Senki sem emelt kifogást. 1941 júniusában a szerző százados volt, a 12. hadsereg 17. lövészhadtestében a 164. lövészhadosztály 144. önálló felderítő zászlóaljának a parancsnoka volt a lembergi kiszögellésben. A 17. hadtest csak nevében lövészhadtest, a valóságban hegyilövészhadosztályról van szó. Hadosztályparancsnok a Zsukov által kinevezett I. V. Galanyin vezérőrnagy. A 12. hadsereg, mint már tudjuk, csak nevében szokványos hadsereg, a valóságban azonban hegyilövész-hadsereg. Ebben a hadseregben végezte L H. Bagramjan Zsukov személyes parancsára a hegyi hágók gyors elfoglalásával kapcsolatos kísérleteit. (Lásd: A Jégtörő.) Szviridov könyve azért tarthat számot érdeklődésre, mert éppen ezt a hadsereget írja le, de pillantása nem fentről lefele irányul, hanem épp ellenkező irányba. Kezdjük tehát utunkat a hadtest, illetve a hadsereg síkjától lefele, egészen az A. A. Szviridov kapitány által vezetett 144. felderítő zászlóaljig. A beszámoló 1941. június 19ével kezdődik. Felütöm az első oldalt, és találomra idézek, az első sorokkal kezdve:.Hadosztályunk a Prutnál leváltotta a határőrcsapatokat. Az államhatár elhagyásakor átadták a megerősített partot, és szokatlan szuvenírokat hagytak hátra számunkra – mogyoróvesszőből készült horgászbotokat, egy használhatatlan gépfegyvert és egy öreg juhászkutyát (…), „Amikor

a határőrcsapatok átadták nekünk a határt (…)”, „Az erdő, ahol táboroztunk (…)”, „Román oldalról (…)” „Hallottuk a sírást a román faluból: a parasztokat máshova telepítették, távolra a határtól (…) Mi mindannyian, mint szovjet katonák, készen voltunk arra, hogy az ellenséget saját területén győzzük le (…) a lovasszázad főnöke, Korobko alezredes, jelentéstétele után engedélyt kért arra, hogy a folyó másik partját felderítse. »Várj, ne kapkodj el semmit. Eljön még a te időd. Addig tartsd nyitva a szemed, és hegyezd a füled.«” Tisztázzuk csak, miről is van itt szó. A 164. lövészhadosztály átvette a határőrcsapatoktól a megerődített partszakaszt, de a hadosztálynak nem volt sürgős, hogy ezeket a határerődítményeket használja, – a hadosztály a határmenti erdőkben rejtőzködött. Az összes szovjet határsávnál tartózkodó hadosztály ugyanígy cselekedett. Felzárkóztak a határhoz, de nem azért, hogy védjék. A folyó másik partján, a németeknél ugyanez zajlott, az erdőkben rejtőzködtek. Az sem védekezési céllal történt. Meglepő ennek a szovjet felderítő zászlóalj kapitányának és parancsnokának a sajátságos hallási képessége: azt meghallotta, hogy a határfolyó másik oldalán a román faluból kiköltöztetettek hogyan sírnak, ugyanakkor a mi oldalunkról, úgy tűnik, nem vette észre a sírást. A szovjet határőrcsapatok június 13-ától június 20-áig a Fehér-tengertől egészen a Fekete-tengerig a határőrsávból kényszerkiköltöztetési hadműveletet hajtottak végre. A németek a lakosságot 20 km-es mélységű határőrsávban helyezték el, a mi oldalunkon ez 100 km volt. A németek valóban elköltöztették az embereket. A mieink elköltöztetése pusztítással járt. Az említett időpontban az NKVD-határőrcsapatok határsávbéli véres tisztogatása csúcspontjára jutott. A mi „hősünket” mindez érzéketlenül hagyja. A szovjet emberek könnyeit nem veszi észre, és nem is akarja meghallani a sírást. Úgy gondolja, hogy ő Európa felszabadítója, és ezért csak a másik oldalról áthallatszó sírást hallja meg. Miután az első cikkem megjelent az 1941. június 13-án kiadott TASZSZ-kommüniké igazi jelentésével kapcsolatban („A Szovjetunió értesülései szerint Németország ugyanolyan következetesen tiszteletben tartja a szovjet-német megnemtámadási szerződés

feltételeit, mint maga a Szovjetunió. Szovjet vezető körök véleménye szerint a Németország szerződésszegő szándékairól és a Szovjetunió elleni támadás előkészületeiről szóló híresztelések nélkülöznek minden alapot. A balkáni hadműveletek után felszabadult német csapatok átvetése az utóbbi időben Németország keleti, észak-keleti körzeteibe minden bizonnyal más célokkal történik, amelyek nem érintik a németszovjet viszonyt.” A ford.), amerikai szakemberek egy csoportja dühös nyílt levelet jelentetett meg: a TASZSZ-kommüniké egyszerűen Sztálin ostobasága volt, amit ők, történészek már régen megállapítottak. Lehet, hogy az önök számára, uraim, a TASZSZ-kommüniké ostobaság, de az a nap, amelyiken ez a kommüniké a sajtóban megjelent, sok nép számára nemzeti gyásznap, mert ezen a napon hősies csekistáink sok ezer embert küldtek a sarkkör túloldalára, a tundrára, és közülük csak nagyon kevesen tértek vissza a hazai égbolt alá. Ezen emberek kényszer-kilakoltatásának a befejezése után hősies határőreink nemcsak az aknamezőket és szögesdrót akadályokat távolították el a szovjet határ területekről (lásd: A Jégtörő), hanem ők maguk is visszahúzódtak a határtól. Szviridov tábornok ezzel kapcsolatos beszámolója csak egy a sok közül. Minden olvasó, aki érdeklődik eziránt, ugyanúgy bőségesen talál adatokat a szovjet tábornokok visszaemlékezéseiben, mint a német levéltárakban. Ezekből teljesen egyértelműen kiderül, hogy a határsávok területén többtucatnyi, sőt időnként száz km-es szélességben (ott ugyanis, ahol előkészítették a szovjet előrenyomulást) a határ nyitva volt, azaz a határőrcsapatok levonultak, és a határt a Vörös Hadsereg rendelkezésére bocsátották. Itt kell keresnünk a választ arra a kérdésre, hogy miért is tartózkodtak a határőrcsapatok a háború első napjaiban mélyen a hátországban: minden, amire szükség volt a három csekista hadsereg felállításához, időben elő volt készítve, a személyi állományt azonban a tábornoktól kezdve egészen az egyszerű katonákig, az összes határbiztosítási őrjáratot, parancsnokságokat, alosztályokat és határkörzeti törzskarokat már a német támadás előtt áthelyezték a hátországba.

4. Életemben csak egyszer fordult elő, hogy határőrcsapatok kinyitották a határt: 1968 nyarán a Kárpátokban ugyanott, ahol derék katonáink egykoron bőrcsizmájukat megkapták, a határőrség levonult, és átengedte hadosztályainknak a határt. 1941-ben ugyanilyen forgatókönyv alapján történt minden. Amikor június 18-19-én a csekisták visszavonultak a határoktól, tudták, hogy ez háborút jelent. Minden szovjet emberbe pici gyerekkora óta belesulykolták, hogy a határok zárva vannak. Minden egyes határőrkatona léte erre a bölcsességre épült. 1941. június 19én a határról történő visszavonuláskor a határőrség minden vezetője és minden egyszerű katona felismerte ennek a levonulásnak a jelentőségét. Emlékezzünk csak vissza Szviridov tábornok memoárjaiban az első oldalon egy kis jelentéktelen részletre: a határőr katonák az államhatár átadásakor hátrahagynak egy használhatatlan gépfegyvert. Mindenki, aki a Vörös Hadseregben, a szovjet hadseregben, a határőrségnél, az NKVD-ben vagy a KGBnél szolgált, igazat fog adni nekem: békeidőkben egy géppuskát – legyen az bármennyire is használhatatlan – lehetetlenség eldobni. Ebben az esetben a sérült felszerelési tárgyat – különösen ha fegyverről van szó – le kell adni, és az eset előzményeiről jegyzőkönyvet kell készíteni. A sérült tárgyat (mindegy, hogy egy titkos térképről vagy egy összetépett katonakabátról van-e szó) be kell mutatni: itt van az adott darab, és itt van tisztázásommal kapcsolatban a jegyzőkönyv, – kérem a láttamozását. Akkor nincs tovább ezzel probléma. De próbáld csak meg beismerni egy bizottság előtt (még akkor is, ha a jegyzőkönyv létezik, de az összetépett kabátot nem tudod bemutatni), próbáld csak meg bebizonyítani, hogy nem loptad el, vagy nem cserélted el vodkára. Két darab sérült géppuskából tizenöt perc alatt egy működőképes újat lehet összeállítani. Szviridov tábornok további soraiból még az is kiderül, hogy emberei az eldobott géppuskát gyorsan megjavították, pótalkatrész nélkül, illetve anélkül, hogy rendelkezésükre állt volna egy másik használhatatlanná vált géppuska, amelynek alkatrészeit kibelezhették volna. Hogyan értelmezzük a határőrség vezetőjének

és a főtörzsőrmesternek a magatartását, akik csapatánál ez a géppuska regisztrálva van? Ugyan mit gondoltak, milyen magyarázatot adnak a hiányzó géppuskára? Ki hinné el nekik, hogy a géppuskát nem a szovjet hatalom ellenségei számára hagyták hátra? Ki hinné el nekik, hogy a fegyver használhatatlan volt? Azonban teljesen érthető a levonul ó határőrök viselkedése, ha szem előtt tartjuk, hogy a békének vége, és mindannyian, beleértve a határőrség vezetőit is, megértették, hogy a háború már elkezdődött. Mert háborúban pontosan így történnek a dolgok. Mindig. Vegyük például az l. gárdapáncélos hadsereget, amelyet kivonnak a harcból, és a parancs úgy szól, hogy csak a legfontosabb dolgokat vihetik magukkal. Értelmetlenség lenne az első vonalból fegyvereket, lőszert és műszaki eszközöket visszavonni, amelyeket olyan nagy erőfeszítéssel vittek oda. Éppen ezért, amikor egy csapategységet leváltanak a harcból, akkor a tartalékokat és minden, az elkeseredett harcokban még használható fegyverzetet, lőszerrel együtt, átadnak a friss kötelékeknek, miközben a mögöttes térségbe visszahelyezett kötelékek semmi felesleges terhet nem visznek magukkal; a mögöttes térségben majd feltöltik őket, és vadonatúj fegyverzettel szerelik fel. 1941. június 19-én pontosan így játszódott le a szovjet határmenti csapatok leváltása: már nem a békeidő feltételei közötti módon, hanem ahogyan az a háborúban szokásos.

5. Meglepő a Vörös Hadsereg azon csapategységeinek a hangulata, amelyek a határmenti erdőben rejtőznek. A Szviridov ezredes vezette 144. önálló felderítő zászlóaljnál is. Erről a zászlóaljról részletesebb leírást adok; szervezeti formációja megfelel a szabványnak: vezetés és törzskar; egy páncélosszázad; egy nehézharckocsi század; egy gépesített lövészszázad; egy lovasszázad; biztosítási egységek, illetve alegységek. A zászlóalj alapfegyverzete tizenhat úszóharckocsiból és tizenhárom nehéz harckocsiból áll. Sztálinnak egyedül csak a lövészhadosztályok keretei között kétszázhét teljesen felszerelt, és többtucatnyi, még nem teljesen felszerelt ilyen jellegű zászlóalja volt. Próbáljuk csak meg mindezt helyesen értékelni. Nézzük meg e célból közelebbről a 144. felderítő zászlóaljat. Összetételében több mint tizenhat harckocsival rendelkezik, az összes német gyalogsági hadosztályban együttvéve nincs egyetlen harckocsi sem. Ugyanez érvényes az összes német gépesített hadosztályra. Sztálinnak ezzel szemben minden lövészhadosztályában van páncélos felderítő zászlóalja. Sztálinnak egyedül a lövészhadosztályok felderítő zászlóaljainak a felszereltségében több páncélosa van, mint az egész Wehrmachtnak a Keleti Fronton. Ráadásul ezek nem szokványos harckocsik, hanem úszóharckocsik. Sztálinnak ebből négyezer darab van. Az egész Wehrmacht egyetleneggyel sem rendelkezik. Ebben az időben az egész világon nincs egyetlen úszóképes harckocsi. Szviridov százados zászlóaljparancsnok tehát tizenhat úszóharckocsival rendelkezik a román határnál, miközben egyetlenegy német tábornoknak vagy tábornagynak sem áll rendelkezésére egyetlenegy darab úszóharckocsi sem. Ugyanígy a világ többi országának tábornokai és tábornagyai sem rendelkeznek úszóharckocsival. Nos tehát, egy ilyen zászlóalj egyik lovasszázadának a vezetője azt kéri a fölé rendelt parancsnoktól, hogy hadd küldhessen felderítőcsapatot a folyó másik partjára. Elképzelem ezt a helyzetet a 1970-es évre vetítve: egy fiatal felderítőtiszt engedélyt kér a felderítőzászlóalj parancsnokától a folyó

másik partjának a felderítésére, feltételezzük, hogy ez éppen a nyugatnémet folyópart. Magam elé képzelem azt a jelenetet, hogy én magam kérnék erre zászlóaljparancsnokomtól engedélyt. Ott helyben lepedővel összekötöznének, és fülsértő szirénázás közepette elszállítanának a megfelelő intézménybe. 1941-ben azonban a főhadnagy századosához intézte ezt a kérést, és a százados semmiféle heves reakciót nem mutatott: a kérés helyénvaló, de még nem érett meg rá az idő. Hamarosan megérik. A felderítőegységekbe és -kötelékekbe nem idiótákat dugnak. A főhadnagy mint objektív, energikus, vállalkozó szellemű férfi jelenik meg. A szerző is jó parancsnok, a századosi rangtól egészen a vezérőrnagyságig viszi, és végül a Szovjetunió hőse lesz. Esetünkben a főhadnagy visszautasító választ kapott, ő azonban kérdését abban a tudatban tette fel, hogy egy pozitív vagy egy negatív döntés azzal kapcsolatban, hogy küldjenek-e fegyveres csapatot a határmenti területre, már nem Sztálin elvtárstól, nem Molotov elvtárstól, nem Zsukovtól, és nem is a GRU főnökétől. Golikov altábornagytól függ, hanem a századostól, aki ott áll, ahol tulajdonképpen a határőröknek kellett volna állniuk. Ebben az esetben a százados nem engedélyezte felderítőegységeknek az ellenség területére küldését, de több száz eset ismert, amikor ehhez szovjet századosok és őrnagyok beleegyezésüket adták. Hozzá vagyunk szokva, hogy felháborodjunk azon: német felderítő-repülőgépek köröztek szovjet terület felett, német felderítő csapategységek cirkáltak területünkön. Eközben érdekes módon elfeledkezünk saját repülőgépeinkről, amelyek német terület felett repültek, saját felderítőegységeinkről. amelyek német földön tevékenykedtek. Amikor átfutom ezeket a sorokat, B. M. Saposnyikovra kell gondolnom. Már sok évvel 1941 előtt Saposnyikov rámutatott, hogy „egy hadsereg hadiállapotba történő átállítása a harci szellem erősödésével jár, emeli a hadsereg erkölcsi nívóját.” (B. M. Saposnyikov: Emlékezések. Moszkva, 1974.) Saposnyikov rámutatott, hogy egy hadiállapotba helyezett hadsereg, amelyet felzárkóztattak a határhoz, olyan idegfeszültség alatt áll, amelynek levezetését már nem lehet megakadályozni. Saposnyikov rámutatott,

hogy nem lehet egy hadsereget sokáig a határnál tartani, cselekedtetni kell. Sztálin figyelmesen olvasta Saposnyikov A hadsereg agya című munkáját, ismerte, és idézett belőle. Sztálin Saposnyikovon tartotta a kezét. 1940 Saposnyikov felfelé ívelő karrierjének az éve, májusban kinevezik a Szovjetunió marsalljává. Hivatalosan védelmi népbiztoshelyettes, a valóságban azonban Sztálin irányadó katonai tanácsadója. 1941. június közepén a szovjet inváziós hadseregek felzárkóztak a határhoz. A legfelső szovjet katonai vezetőség tudja, hogy mind a parancsnokok, mind a katonák alig várják, hogy harcolhassanak, támadási vágyuk már nem fékezhető. Azonban kísérletet se tesznek arra, hogy fékezzék. A mindent felmorzsoló háborúig már csak két hét van… A Vörös Hadsereget már az NKVD határőrcsapatainak vékonyka lánca se választja el az ellenségtől. Se Zsukovnak, se Tyimosenkónak, se Saposnyikovnak nincs felhatalmazása arra, hogy kiadhatták volna a határőröknek a parancsot a visszavonulásra a határtól. A határőrcsapatok nem tartoznak a hatáskörükbe. Ezek Berija emberei. Berijának azonban szintén nincs hatalma ahhoz, hogy a hadsereg-hadosztályoknak kiadja a parancsot, hogy váltsák le az embereit a határnál. A belügyi népbiztosnak a parancsot, hogy vonja vissza katonáit a határoktól, a védelmi népbiztosnak a parancsot, hogy zárkóztassa fel a Vörös Hadsereget a határnál, csak egyetlen ember adhatta ki, – a Népbiztosok Tanácsának az elnöke, Sztálin elvtárs. Sztálin megparancsolta a csekistáknak, hogy vonuljanak vissza a mögöttes térségbe, megparancsolta a Vörös Hadsereg kötelékeinek, hogy közvetlenül a határig nyomuljanak előre. Sztálin tudta, hogy mindezek után el kell engedni a láncról a Vörös Hadsereget… Különben maga szakítja el azt.

6. Aztán megtörtént az, amire senki nem számított. A német Wehrmacht mérte az első csapást. Nézzük meg ennek a német támadásnak a következményeit a 164. lövészhadosztály példáján, amelyben századosunk, Szviridov szolgált. Ebben a térségben két folyó van: a Prut határfolyó, és vele párhuzamosan szovjet területen a Dnyeszter. Amennyiben a hadosztály védekezésre rendezkedett volna be, akkor nem lett volna szabad a két folyó közötti területre előrenyomulnia, hanem a Dnyeszter keleti partján lövészárkokat és futóárkokat kellett volna ásnia, felhasználva a két folyót természetes akadályként. A hidakat elő kellett volna készíteni felrobbantásra. A két folyó közötti területeken nem lett volna szabad se tábornak, se kórháznak, se törzskarnak vagy nagyobb csapatkötelékeknek tartózkodnia, ott csupán kisebb robbantó utász-és mesterlövészcsapatoknak és alegységeknek lett volna szabad tartózkodniuk. A 164. hadosztály azonban (ugyanúgy, mint a többi) támadásra készült, ezért átkelt a Dnyeszteren, miközben a határmenti erdőkbe több száz tonna lőszert, üzemanyagot, ellátmány t, tábori kórházat, és híradóközpontokat vittek magukkal, és a határ legkülső részén – a határfolyónál álltak meg. A hadosztály 15.000 katonából áll. Rengeteg ágyú. Rengeteg gránát. Rengeteg jármű. Mellette más hadosztályok is voltak. És mindez a két folyó közötti területen. Mögöttük a Dnyeszter, előttük a Prut határfolyó. A németek elkezdték a támadást, elfoglalták a határfolyó hídját, amely nem volt aláaknázva, és elkezdték kötelékeik áthelyezését, miközben a szovjet hadosztályok mögött szétbombázták a hidakat. Ettől a szakasztól északra az 1. német páncéloscsapatnak sikerült az áttörés; jelentős ívben megkerülték a szovjet frontot, és elvágták a szovjet csapatokat a mögöttes térségektől. A szovjet hadosztályok csapdába kerültek. Emberek és fegyverek óriási tömege (itt állt a 96. hegyilövész-hadosztály is, 13.000 katonával), de védekezésre senki sem készült fel. Senki sem ásott futó-, illetve lövészárkokat. A visszavonulás lehetetlen volt, hátukban a Dnyeszteren már nem voltak hidak. És elkezdődött a megsemmisítés. Néhányan úszóhídon

megmenekültek az egérfogóból, de próbáljon csak meg valaki egyetlen, bombázás alatt álló hídon akár csak tízezer katonát és pár ezer tonna lőszert a harci területről kimenekíteni. De térjünk vissza Szviridov beszámolójához. A Pruton átívelő határhídra néz, amelyen véget nem érő folyamként kelnek át a német csapatok: „A híd! Megőriztük a támadásra, és most már semmilyen lehetőség nincs, hogy felrobbantsuk. (…) Egyszerűen arról volt szó, hogy egész katonai kiképzésem jelszava alapjában véve úgy hangzott: Csak támadás van! A visszavonulás szégyent jelentett, így aztán nem is tanították nekünk. Most, hogy vissza kellett vonulnunk, senkinek sem volt tapasztalata benne. Erre a bölcsességre a kemény ellenséges csapások után kellett szert tennünk.” Ezen a példán jól kivehetőek a vereség okai: felkészülni egy védekezési háborúra, és késznek lenni a támadásra, az két különböző dolog: a 164. hadosztály támadásra készült fel, és ezért történtek aztán így a dolgok… A Jégtörő megjelenése után ismert történészek azt mondták és magyarázták, hogy az én verziómban semmi új nincs, egyszerűen csak annak az ismétlése, amit már a fasiszták is állítottak. Tanúként hívom felolvasóimat: talán fasisztákat idéztem elragadtatva? Könyveim át vannak itatva Marx, Engels, Lenin, Trockij, Sztálin, Frunze, Hruscsov, Brezsnyev, Saposnyikov, Zsukov, Rokosszovszkij, Konyev, Vasziljevszkij, Jerjomenko, Birjusov, Moszkalenko, Mereckov, Kuznyecov és még sok mások idézeteivel. Mindezek közül ki fasiszta? Talán Marx fasiszta? Vagy Lenin? Vagy talán Trockij? Ez a fejezet csaknem kizárólag A. A. Szviridov vezérőrnagy könyvéből vett idézeteken nyugszik, ő pedig a Szovjetunió hőse. De éppen így lehetne idézni I. Sz. Kaljadin vezérőrnagy könyvéből, Minden talpalatnyi földért (Moszkva, 1983), G. N. Pukrijanov: A karéliai frontvonal mögött (Petrozavodszk, 1975), A. L. Sepelev: Égen és földön (Moszkva, 1974), és még sok mások könyveiből. Ha ezek fasiszta verziók, akkor ne nekem tegyenek szemrehányást, hanem azt tartsák fenn a szovjet marsalloknak és tábornokoknak. Én csak az ő szavaikat ismétlem. Nehezen értem meg kritikusaimnak ezt a dühödt buzgalmát. Miért ellenem indítanak hadjáratot? Miért hallgattak akkor, amikor Zsukov és Rokosszovszkij,

Bagramjan, Jerjomenko és az itt idézett Szviridov könyvei megjelentek? Az ő fej ükre kellene zúdítaniuk nemes haragjukat. Én szerényen csak idézeteket szedtem össze. Néhány történész azt mondja, hogy nem lehet vitatni az én verziómat, ugyanakkor egyelőre elfogadni sem lehet, mert a szovjet támadási előkészületekkel kapcsolatos zárolt dokumentumokat még mindig nem találták meg. Tisztelt történész urak, az ezzel kapcsolatos titkos zárolt dokumentumokat majd megtalálják. Ez egészen biztos. Ha van hozzá akarat. De akarják ezt egyáltalán? Helyezzük magunkat egy tekintélyes professzor helyébe, akinek a munkái világszerte elismerésre találnak, tudományos fokozatokat, tiszteletbeli címeket kapott, prémiumot, dácsát, rendjeleket, miután tucatnyi könyvet és több száz cikket írt Sztálinról, mint ártatlan áldozatról. Hacsak egyetlen dokumentumot megtalálnak és nyilvánosságra hoznak, akkor az egész világ tudomást szerez arról, hogy ez a kiváló tudós finoman szólva tévedett, nem szolgált rá a prémiumra és a rendjelekre, életét és képességeit a kommunisták szolgálatába állította. Gondoljuk csak meg, vajon a tudománynak ez a férfiúja kívánhatja azt, hogy megtalálják ezeket a dokumentumokat, és így saját maga lepleződjön le? Kollégái közül sokan ugyanilyen helyzetben vannak: egyetlen lap minden teóriájukat, munkájukat és eddigi törekvéseiket megsemmisítheti. Ezek után vajon az a legfőbb vágyuk, hogy a levéltári por alól kibányásszanak egy lapot, és a nyilvánosság elé tárják? Képzeljük magunkat a tábornokok és marsall ok helyébe: vajon égnek a vágytól, hogy találjanak egy ilyen dokumentumot, amely a hősökből vérszomjas hódítókat csinál? Képzeljük magunkat az orosz elnök helyébe. A kommunizmus összeomlása után mindegyik város visszakapta történelmi nevét, Kalinyin városa például Tver lett, csak Kalinyingrádot nem lehet újra Königsbergnek nevezni. Elnökünk valóban azt akarja, hogy találjanak egy olyan dokumentumot, amely bizonyítaná, hogy a II. világháború kirobbantásában Joszif Sztálinnak nem csekélyebb bűne van, mint Adolf Hitlernek? Ha csak egy papírfecnit is találnának

Sztálin terveiről, akkor Kalinyingrádnak ismét vissza kellene kapnia valódi nevét, és a várost vissza kellene adni jogos tulajdonosának. Képzeljük el, hogy jelentik az elnöknek, hogy találtak erre vonatkozó dokumentumokat. Kíváncsi lennék, hogy elnökünk az ilyen dokumentumok sorsával kapcsolatban hogyan rendelkezne. Nálunk csak olyan dokumentumokat találnak meg, amilyenre szükségük van. Ötven éven keresztül tagadtuk a lengyel tisztek katyńi lemészárlását, és a gyilkosság tanúit megölték. Még olyan tanúkat is ki tudtunk kapcsolni, akik nyugati szövetségeseink kezében voltak. (Így például a gnyezsdovói vasútállomás közelében fekvő Gruscsenyka faluból származó Iván Krivozercevet, aki egyike volt az első lakosoknak, akik a Katyńnál meggyilkolt lengyel tisztek sorsáról útmutatást adott, és aki 1947-ben tisztázatlan körülmények között halt meg egy angliai táborban.) Mindenkit, aki ebben a kérdésben saját véleményt merészelt kialakítani, azonnal a „fasiszta” címkével bélyegeztek meg. Később aztán egyszerűen már nem volt helyénvaló továbbra is tagadni a gaztettet. Az egész világ tudta, hogy kinek a keze műve volt ez. Így aztán kiadták a parancsot, hogy a gaztettet el kell ismerni, és a rá vonatkozó dokumentumokat meg kell találni. És pillanatok alatt meg is találták. E nélkül a parancs nélkül egyébként nem kerültek volna elő. Történészeink csak azt találják meg, amit meg is szabad találni. Még ha meg is találnák Sztálin terveit, vajon a levéltárból származó titkos feljegyzés segítene történészeinknek? Szviridov tábornok könyve huszonöt évvel ezelőtt jelent meg hatvanötezer példányban. Olvasható Moszkva és London, Párizs és Róma, vagy akár Katmandu tudományos könyvtáraiban. Szviridov könyvében mindenről világosan beszámol, a tábornok becsületesen és közérthető formában beszél mind a szovjet vezetőség és vezetés szándékairól és terveiről, mind a súlyos vereség okairól. A felsorakoztatott tények cáfolhatatlan ok. Az érdekesség kedvéért elhatároztam, hogy a Szviridov tábornok által elmondott tényeket más források alapján felülvizsgálom, és huszonnyolc egymástól független megerősítését találtam a tényeknek, beleértve a német elhárítás beszámolóit. Egy pontban mindannyian megegyeznek: a 164. lövészhadosztály a Dnyeszter és a Prut folyók között

tartózkodott, és rajta kívül sok más hadosztály úgyszintén. Csak egy magyarázat lehetséges arra, hogy ezek a hadosztályok miért tartózkodtak a védelem számára ilyen alkalmatlan helyen: ez volt a támadás összpontosítási térsége. Milyen titkos zárolt anyagokra várnak még történészeink? Mit remélnek felfedezni azokban? Előre megmondom: ha ezeket a szigorúan titkos dokumentumokat megtalálják, ugyanezeket az információkat tartalmazzák majd: a 164. lövészhadosztály a Prut és a Dnyeper között volt… Minden hadosztályról, minden hadtestről, minden hadseregről találnak majd szigorúan titkosított, zárolt anyagokat, és azokból látható lesz, hogy nem védekezésre rendezkedtek be, hanem támadásra készültek elő. Ha Szviridov tábornok és a több ezer háborúban résztvevő eltért volna a történelmi igazságtól, akkor huszonöt évvel ezelőtt le kellett volna leplezni őket, és írásaikat, kijelentéseiket fasiszta verziónak kellett volna bélyegezni, és olyan anyagokat publikálni, amelyek állításaikat cáfolják. Ilyen azonban ez idáig nem történt, és továbbra sem fog történni. Tábornokaink visszaemlékezései a polcokon vannak, és senki sem olvassa őket. Ezernyi történész ír könyveket és disszertációkat a háborúról, de senki sem veszi a fáradságot ahhoz, hogy a tények iránt érdeklődjön. Egyik oldalon van a történelemtudomány, a másikon pedig a tények, és mindkettő külön, önálló életet él. Azoknak a vallomásait, akik akkoriban részt vettek a harcokban, történelemtudósaink figyelmen kívül hagyják. Mikor még a Szovjetunióban éltem, több ezer kötetből álló könyvtárat állítottam össze a háborúval kapcsolatos irodalomból. Ezen könyvek mindegyike a „felszabadítás” előkészületeire való visszaemlékezés. És mindezt egészen nyíltan terjesztik – Moszkvában az Arbaton, könyvesboltban. A GRU-ban háborús könyvgyűjteményem annyira ismert volt, hogy Jevgenyij Leonyidovics Tyimohin GRU-főnök húsz évvel később a Vörös csillagban említést tesz róla (1992. április 29.) Sajnálatos, hogy gyűjteményemet a szovjet hatalom számára emlékül Moszkvában kellett hagynom. Itt, Nyugaton tizenöt év alatt összegyűjtöttem egy új könyvtárat, amelyért nagyon sok tudományos intézet irigyel. Hangsúlyozni szeretném: minden történésznek az az álma, hogy hozzáférjen titkos levéltári anyagokhoz, de a nyilvánosan hozzáférhető publikációk is bőséges

információval szolgálnak ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg ténykedését elemezni tudjuk, valamint betekintést nyerhessünk vezetőségének terveiről és nézeteiről. Csak egyedül az, ami a Pravdában megjelent, elegendő ahhoz, hogy a kommunista pártot bűnszövetkezetté minősítsük. Ugyanúgy, ahogy Lenin kiadott munkái is elegendőek ahhoz, hogy az emberiség ellenségének deklarálhassuk. Könyveket gyűjtöttem akkoriban, és gyűjtök még ma is, és csodálkozom, hogy mindaz, amiről a szovjet tábornokok és marsallok írtak, állandóan csak egyvalamiről szól:.mi, szovjet emberek, felkészülünk arra, hogy az ellenséget saját territóriumán győzzük le”, és utána lépésről lépésre következnek a szovjet támadás előkészületeire vonatkozó adatok. Elnézést, – a „felszabadító hadjárat”-ra vonatkozó adatok. Lehetséges, hogy rajtam kívül senki sem olvasta mindezt? Akkor ugyan mivel foglalkozik történészeink egész hadserege? Jelenleg egyedül az én könyvtáramban 4.130 olyan könyv van (vagy ezek kópiája), amelyek tartalmukban és szellemükben Szviridov tábornok könyvére emlékeztetnek. A Jégtörőt bővíthetném száz kötetre is, és még mindig maradna miről írnom. A szovjet tábornokok visszaemlékezéseiben minden hadosztállyal több szerző is foglalkozik. Megírja az akkori hadosztályparancsnok a visszaemlékezéseit, ugyanezt teszi ugyanennek a hadosztálynak az egykori törzsfőnöke, az ezredparancsnokok, és zászlóaljparancsnokok is; írnak, írnak a szomszédos hadosztályok parancsnokai és az a hadtestparancsnok, amely alá ez a hadosztály van rendelve; és ír a hadseregparancsnok és a frontparancsnok, de visszaemlékszik az egyszerű katona is; és mindez összefügg egymással és egymáshoz illeszkedik! Manapság mindenki, akit ez érdekel, informálódhat a szovjet hadosztályokról (kivételt képeznek az NKVD-egységek és -kötelékek). Mindenki saját maga tanulmányozhatja az egyes eseményeket megelőző mérlegeléseket, csapatáthelyezéseket, követheti a helyzetet az események sorrendjében, hiszen végül is mindenki számára ismert az egyes dandárok, hadosztályok, hadtestek és hadseregek 1941 februárjától júniusáig történő mozgása. A szemünk előtt lévő teljes képpel talán

nem vagyunk abban a helyzetben, hogy követni tudjuk a nagymester terveit? Valóban szükséges számunkra, hogy titkos terveinek a feljegyzéseit szigorúan zárolt anyagként hátrahagyja számunkra? Sztálin terve zseniális és egyszerű volt. Elégséges a térképen felállítani a hadosztályokat, úgy, ahogyan a sakktáblán felállítjuk a figurákat, és briliáns terve máris ott van a szemünk előtt. A levéltárak ráadásul nem is voltak olyan szigorúan titkosítva. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a tábornokok visszaemlékezéseiben nem találjuk meg lezárt dokumentumként Sztálin tervét, hanem csak milliónyi kis szilánkját láthatjuk. K. N. Galickij hadseregtábornok például A kemény vizsgák éveiben (Moszkva, 1963, 33. o.) egy ugyanolyan felderítő zászlóaljról ír, mint Szviridov, de nem a lembergi kiszögellésben, hanem Belosztokban állomásozik a zászlóalj. A zászlóalj a 27. omszki Olasz proletariátus nevű lövészhadosztály alá tartozik, amelyet titokban a határmenti erdőkbe helyeztek át. A zászlóalj már a német csapatok által elfoglalt területen végzett felderítést. Hogy kijelentésének szavahihetőségét alátámassza, K. N. Galickij hadseregtábornok levéltári utalást is tesz. Más szóval, – háborús készültségben voltak, csak a „nagy honvédő háború” -ra nem voltak felkészülve. Ki akadályozta meg a történészeket abban, hogy ezeket a felbecsülhetetlen levéltári utalásokra hivatkozó tanúsítványokat összegyűjtsék, és ma, amikor a levéltárak kapuja egy kissé már nagyobbra van nyitva, ellenőrizzék valóságtartalmukat? Történészeink mindig arra törekednek, hogy a sorok között olvassanak. Én azonban arra gondoltam, hogy azt olvasom, ami a sorokban áll, azt olvasom, ami a szövegből nyilvánvalóan kiderül. Ötven éven keresztül arra vártak a történészek, hogy kinyitják számukra a levéltárak kapuit. Valóban segíthetnek a levéltárak, akkor, ha valaki még arra sem vette a fáradtságot, hogy figyelmet szenteljen annak, ami nyilvánosan a könyvespolcokon áll?

8. Remélem, hogy a Harmadik Stratégiai Lépcső származásának a kérdése világos: a német támadás előtt sok helyen nyitva állt a határ, és sok ezer határőr katonát visszavontak a mögöttes térségbe, ahol felállították a három hadsereget a kivégző-illetve büntetőosztagokkal. Marad a kérdés, hogy mi volt a rendeltetése ennek a teljesen csekistákból álló frontnak. Talán a támadó csapategységekre leadott tarkólövések, annak érdekében, hogy fellelkesítsék a közönyösöket? Lehetséges. Erre a feladatra azonban ott voltak a zárócsapatok, amelyeket még a német támadás előtt minden szovjet hadseregben és hadtestben felállítottak. Az NKVD zárócsapatait szervesen beépítették mind az Első, mind a Második Stratégiai Lépcső csapatkötelékeibe és egységeibe. Hogy ezeknek a zárócsapatoknak az erejét bemutassam, szeretnék itt egy statisztikát ismertetni. Ez szigorúan titkosnak minősített beszámoló, amely „a Szovjetunió belügyi népbiztosának, Berija állambiztonsági főbiztos elvtárs számára készített jelentés.” Összesen csak három gépelt oldal, amely a Vörös Hadseregben a háború kezdete óta nem egészen négy hónap alatt végrehajtott kivégzésekkel kapcsolatos információkat tartalmazza. Itt nem az összes agyonlövésről van szó, hanem csak azoknak a hadsereg kötelékéhez tartozóknak az agyonlövéséről, akiket a biztosítási egységek, illetve zárócsapatok fogtak el. A beszámoló a következő szavakkal kezdődik: „A háború kezdete óta ez év október 10-éig az NKVD Különleges Osztályai és az NKVD-osztagok zárócsapatai a mögöttes térség védelmében 657.364, a hadsereg kötelékéhez tartozót fogtak el, akik egységeiket elhagyták és elmenekültek a frontról. Közülük a Különleges Osztályok operatív biztosítási egységei 249.969 főt állítottak elő, az NKVD-osztagok zárócsapatai a mögöttes helység védelmében 407.395 főt. A Különleges Osztályok 25.878 főt letartóztattak, a többiekből harcoló egységeket állítottak fel, és a frontra küldték őket. A Különleges Osztály határozatai és a haditörvényszék ítélete alapján 10.201 főt agyonlőttek, közülük 3.321 főt nyilvánosan, felsorakoztatott egység előtt.” Ezután következik a letartóztatások,

agyonlövések listája, valamint a felsorakoztatott egység előtti agyon lövések, az egyes frontok szerint tagolva. Ebből a összeállításból világos, hogy a legtöbb letartóztatás a Nyugati Fronton történt – havonta mintegy ezer fő – négy hónap alatt 4.013 fő. Ezen a fronton történt a legtöbb agyonlövés, – 2.136 fő. 50%-nál kevesebb volt annak a valószínűsége, hogy valaki túlélje a letartóztatást. A felsorakoztatott egység előtti agyonlövetések leggyakrabban az Északnyugati Fronton fordultak elő, – a háború kezdete óta nem egészen négy hónap alatt 730 fő. A beszámolót az NKVD Különleges Osztályának helyettes vezetője, 3. rangú állambiztonsági komisszár, Milstejn írta alá. Ezt a dokumentumot Oroszország alkotmánybírósága elé terjesztették, mint a kommunista párt bűnös tevékenységének vádjául szolgáló bizonyítékot. A dokumentumból kiderül, hogy a háború első 111 napján a fronton naponta 92 főt lőttek agyon, közülük naponta harmincat egységek és alegységek előtt. Ebben a felsorolásban csak olyan hadsereg kötelékéhez tartozókat találunk, akiket a különleges osztály és a zárócsapatok fogtak el. A statisztika nem tartalmazza azoknak a számát, akiket saját harcálláspontjaikon tartóztattak le. Június 22-én például Grodno térségében lelőtték a 207. bombázóflotta egyik repülőgépét, a legénység meghalt, csak a fedélzeti lövész és híradós, A. M. Scseglov altiszt élte túl a katasztrófát. Június 28-án tért vissza légiflottájához (Szmolenszk térségében a Borovszkojei repülőlaktanyába), „az NKVD-szervek letartóztatták, és hazaárulás miatt agyonlőtték”. (Vörös csillag, 1991. június 26.) Ez már egy egészen másfajta bűntett, és egészen más statisztikához tartozik, semmi köze nincs a záróosztagokhoz, és a különleges osztályok operatív biztosítási egységeihez. Ez az eset (és több ezer hasonló) már nem azoknak a hadsereg kötelékébe tartozóknak a kategóriájába tartozik, akik „egységüket elhagyták és elmenekültek a frontról”, itt éppen az ellenkezőjéről van szó, – egy altisztnek sikerült visszatérnie eredeti ezredéhez. Valamikor majd nyilvánosságra hozzák azoknak az agyonlövésével kapcsolatos statisztikát, akik visszatértek az egységeikhez. De már az elhagyó katonáknak az agyonlövéséről

készült statisztika is egyértelműen bizonyítja, hogy az NKVD biztosítási egységei és zárócsapatai képesek voltak elvégezni a rájuk bízott feladatot, és még az általános visszavonulás, a köröskörül uralkodó káosz kritikus helyzetében sem volt szükségük a Harmadik Stratégiai Lépcső támogatására. Egy „felszabadító háború”-ban aztán végképp nem lett volna szükségük a különleges és záróosztagoknak feladatuk elvégzéséhez a Harmadik Stratégiai Lépcsőre. Az itt feltüntetett statisztika alapján abból indulok ki, hogy az NKVD-csapatok három hadseregéből álló Harmadik Stratégiai Lépcső feladata nem az volt, hogy az Első és Második Stratégiai Lépcső szovjet katonáit agyonlőjék. Talán a „felszabadított” területek ellenállásának a letörését volt hivatva elvégezni a csekista front? Nem zárható ki. Ebből a célból azonban már ott voltak az Első és Második Stratégiai Lépcsőben az NKVD gépesített lövészhadosztályai, taracktüzérséggel és mindazzal felszerelve, ami a szociális igazságosság megteremtéséhez szükséges. A Harmadik Stratégiai Lépcsőnek a fő feladata egészen más volt. Az 1939-40-es két évben minden egyes „felszabadítás” előtt a határőrkatonákat két eltérő csoportra osztották fel: az egyik a határnál maradt, és elit diverziós egységenként és csapatonként vetették be őket az Első Stratégiai Lépcsőben, a többiek visszahúzódtak a mögöttes térségbe, és csak a „felszabadító” hadjárat utolsó időszakában vetették be őket; ők biztosították a Vörös Hadsereg alakulatai által kivívott eredményeket, és átvették az új határok védelmét. Ugyanilyen módon osztották fel 1941. június közepén a szovjet határőrcsapatokat is. A németek ugyanígy jártak el. Az Északnyugati Front törzskarának 02 sz. 1941. június 21-i felderítési jelentése a keletporosz határnál történő német csapatmozgásokról számol be. „A határvédelmet és határaink ellenőrzését a reguláris hadsereg vette át (…) A civil lakosságnak a határtól 20 km-es mélységbe történő evakuálását tanácsoljuk.” (Védelmi Minisztérium Központi Levéltára, leltárjegyzék: 1362.) A németeknél minden ugyanúgy játszódott le, mint nálunk; én azonban nem a dokumentum tartalmán csodálkoztam, hanem a

számán. A 00-át bizalmas, titkosított anyagok jelölésére használják. Két nulla (00) titkos zárolt anyagok számára használatos. Minden év kezdetével új számozás kezdődik. Hogy fordulhat akkor elő, hogy június 21-én elsőként a második felderítő-beszámoló datálódik. A katonai körzet felderítésének a főnöke hetente egyszer a katonai körzet parancsnokának az asztalára teszi az új felderítési beszámolót, és a helyzet kiéleződésénél ez napi ritmusban történik. Miért ilyen alacsony akkor a fenti szám? Azért, mert június 19-én a Baltikumi Katonai Körzetből már kitagozták az Északnyugati Frontot saját törzskarral, saját felderítéssel, és más saját részegységekkel. Mivel kialakította saját életét, a parancsok, a felderítési beszámolók és más dokumentumok számozása az új 01-es számozással kezdődött. Már 1941. június 21-én Karlin ezredes az Északnyugati Front parancsnokának légvédelmi törzskari tisztjeként dokumentumokat írt alá. (A Védelmi Minisztérium Központi Archívuma, fond 344, leltárjegyzék 5564, ügyirat 1. 62. o.) A többi katonai körzetben is arra utalt az emberek evakuálása, a határőrcsapatok levonulása, és harctéri csapatokkal való pótlása, hogy a Vörös Hadsereg már hadiállapotban volt, szétbontakoztatta a frontokat, és néhány szakasz és átjáró kivételével átvette a határokat. Ju. A. Pantyelejev admirális emlékszik, hogy június 22-e előtt néhány nappal jelentést kapott a finnországi helyzetről: „A finn határőr katonák és az egész keleti lakosság visszavonult a hátországba (…) A határ nyitva van (…) ez pedig háborút jelent!” (Ju. A. Pantyelejev: A tengeri front. Moszkva, 1965.) Tökéletesen találó helyzetelemzés. Engedelmükkel, a mi oldalunkon nem ugyanez történt? A különbség csak annyi, hogy a finn lakosság önként ürítette ki a határmenti régiókat. Több százezer ember kényszerdeportálása a határmenti térségekből, a saját védművek szétrombolása, a határőrcsapatok levonulása és a két stratégiai lépcső mögött felállított három csekista hadsereg nem csak a küszöbön álló háborúnak a jele, ez már maga a háború, egész letaglózó elkerülhetetlenségével, amelyben a határőrsáv békés szovjet lakosainak ezrei már áldozatul estek.

A titkos mozgósítás már túlságosan is előrehaladott állapotban volt. Elkerülhetetlenül és rövid időn belül a határőrcsapatoknak az országhatártól történő visszavonása után meg kellett kezdődnie az M (mozgósítás) napjának.

BÍZOTT SZTÁLIN HITLERBEN? „Senkinek sem hiszek. Még saját magamnak sem.” Sztálin (Hruscsov tanúsága az Ogonyokban, 1989, 36. szám, 17. o.)

1. 1941. június 22-én a hajnali szürkületben gabonával megrakott tehervonat zakatolt át Bresztnél a határhídon, szovjet oldalról a német oldalra, és néhány perc múlva a német partról feldübörögtek a tüzérségi zászlóaljak lövései, és előregurultak Guderian páncélosai. Azt mondják nekünk, hogy mindez azért történhetett meg, mert Sztálin bízott Hitlerben. Évtizedeken át azt ismételgették, hogy Sztálin bízott Hitlerben. Tényeket sorakoztatnak fel. Elhisszük. Hitünk nehezen megingatható, arra a tudásunkra alapozódik, ami június 22-én történt. Tudásunk alapján Sztálin tettei ostobának hatnak, Hitler tettei alattomosnak. Próbáljunk meg tárgyilagosnak lenni. Ehhez egy pillanatra figyelmen kívül kell hagynunk az ezt követő eseményekről való ismereteinket. Helyezzük magunkat az 1939-1940-es két évbe, és 1941 első felébe, és nézzük az eseményeket az akkor élt emberek szemével. Akkoriban a számunkra már ismert tényeket egészen máshogy fogták fel, miután senki sem tudhatta, hogy hova vezet ez a szovjet-fasiszta összesküvés, hogy fog végződni az egész. Érdekes egy pillantást vetni ezeknek a napoknak a karikatúráira. A karikaturisták Sztálint és Hitlert baráti csókváltás közben ábrázolták: Hitler átöleli Sztálint, és szúrásra készen egy kést tart a hátához, Sztálin átkarolja Hitlert, és ugyanezt teszi. Vagy: Sztálin és Hitler szoros ölelésben áll, de miközben fél karjukkal a másikat ölelik, szabad kezük a pisztolyhoz nyúl. Aztán megváltozott a helyzet. Hitlert belerángatták egy Nyugat elleni háborúba, és a karikatúrák is megváltoztak: Hitler mindkét keze foglalt, Sztáliné azonban szabad, és szemével felméri a távolságot a fejszéig…. Vagy: a német sas a brit oroszlánnal dulakodik, kettejük mögött egy nagy medve Sztálin bajszával lenézően szemléli a pofozkodást. Ha az ember gondolatban azokba az időkbe helyezi magát, akkor Sztálin tettei nem is olyan ostobák. Sztálin ellátja Hitlert gabonával. Ez igaz. Azonban mi sem sajnáljuk az egérfogóból a sajtot. Nagyvonalúságunknak nem az az oka, hogy aggódunk az egér

boldogságáért, hanem egészen más megfontolások vezetnek bennünket. Sztálin baráti és megnyugtató üzeneteket küldött Hitlernek. A mészáros is nyugtatgatva tartja kezét a bika nyakán, mielőtt késével leszúrja. A német bika felöklelte a mészárost, de ebből még nem következik, hogy a mészáros cirógató kezét a naivitás és a jóság irányította. A bika csak néhány pillanattal előzte meg a mészárost.

2. A szovjet-német barátságot más oldalról is górcső alá vehetjük. Ehhez az szükséges, hogy emlékezzünk csak arra, hogy Hitler Sztálint, a Vörös Hadsereg erejét és Szovjetuniót állandóan és teljes mértékben alábecsülte. Hitler megértette, hogy Sztálin inváziót készített elő, de nem jól mérte fel Sztálin előkészületei nek teljes nagyságát. Ráadásul a szovjet felderítésnek sikerült félrevezetni, a német elhárítást a szovjet támadás időpontját illetően. Az akkori német szakértők (és a mai történészek) nagy része abból a feltevésből indult ki, hogy a szovjet támadás az 1942-es évre volt tervezve. Hitler nem volt tisztában azzal, hogy milyen nagy és milyen közeli a veszély. Több alkalommal elhalasztotta a Szovjetunió elleni háború elkezdésének az időpontját. Képzeljük el, Hitler még egy alkalommal halogatta volna a Sztálin elleni háborút, és 1941. július 6-án Sztálin mérte volna az első csapást, és ezzel egyidejűleg kihirdette volna az általános mozgósítást, az M napját. Nézzük meg Sztálin akcióit ebből a nézőpontból, és máris elvesztik az ostobaság látszatát. Maradjunk a gabonaszállítások példájánál. Gabonán kívül kőolajjal, fával és sokféle stratégiai nyersanyaggal látta el a Szovjetunió Németországot. 1941 márciusától még panasz is érkezett a Szovjetunióból, hogy a német oldal nem biztosított elegendő vagont a szovjet gabonaszállítások számára… Naiv ostobaság, és semmi több. Én eközben figyelmemet a következő apróságra irányítottam: 1941 márciusában-áprilisában-májusában és júniusában Sztálin nem szállíthatott az 1941-es betakarításból származó gabonát Németország számára. Ez a gabona az 1940-es év betakarításából származott. Több millió tonna tárolása rendkívül nagy ráfordítást igényel, és költséges. Felfoghatatlan, hogy az 1940es év betakarítása után miért nem szállították Németországba a gabonát; ehelyett felhalmozták szovjet gabonatárolókban, és egészen kora tavaszig tárolták. Kiderült, hogy Németország már 1940 őszén kérte a gabonát, de a szovjet oldal mindig talált indokot arra, hogy csak kis tételekben szállítson. 1941 kora tavaszától aztán hirtelen gabonát, sok más élelmiszert és nyersanyagot egyre

növekvő mennyiségben és egyre gyorsabban kezdtek el Németországba szállítani, és ehhez egyre több vasúti kocsit követeltek. Érdekesnek tűnt a téma, és átnéztem a német statisztikát, aztán mély levegőt kellett vennem. Egy szovjet-német háború esetén a stratégiai főirány minden esetben a MoszvkaSzmolenszk-Breszt-Varsó-Frankfrurt (an der Oder)-Berlin-(vagy fordítva)-tengely mentén vezet. Nos, 1941. június elején Frankfurt térségében az egész vasúti főútvonal szakasz szinte teljesen bedugult a szovjet fát és ércet szállító vonatok miatt. És ez az a szeretetteljes átölelés, amellyel az ember a tegnapi barátot megfojtja. Egyrészt demonstráljuk megható naivitásunkat, ennek végeredménye azonban az lesz, hogy a német vasúti főútvonalak áteresztőképessége lényegesen csökken. Szovjet támadás esetén a német vezetés nem tudná teljes egészében felhasználni a vasutat az evakuálási feladatok elvégzésére, az erősítés szállítására és a tartalékok mozgatás ára. Így tehát azok, akik Moszkvában megtervezték a németországi szállításokat, mégsem voltak olyan együgyűek.

3. A Szovjetunió szenet, kokszot, mangánt és sok mást szállított Németországnak. Erre mindenki emlékszik, ezen nevetnek. Miért nem emlékszik azonban senki arra, hogy ezek a szállítások nem feleslegesen történtek? Az egész háború időszakában, és még évekkel a háború után is, az Urálban egy német cég óriási acélprése dolgozott. (V. Csalmajev: Malisev. Moszkva, 1978, 207. o.) A 160 tonnás izzó acélrudakat egy (német) daru szállította a sajtolóba, amelynek egyedül a kampói és láncai 100 tormát nyomtak. A sajtolási folyamat után a rudak szikrázó monolit tömbönként kerültek az ugyancsak német hengersorra. E nélkül az acélsajtoló nélkül lényegesen kisebb lett volna a páncélosok gyártása, elegendő számú páncélos nélkül azonban nem lett volna lehetséges a Moszkva előtti, a sztálingrádi és a kurszki győzelem. A kovácsoló sajtót olyan időpontban szállították Németországból a Szovjetunióba, amikor a Szovjetunió még „semleges” volt, Németország azonban már egész Európa ellen harcolt. Ha Sztálin megtámadta volna Hitlert, akkor ma mindannyian a jóhiszemű Hitleren nevetnénk. Nekem személy szerint még Sztálin támadása nélkül sem tűnik valami józan lépésnek egy ilyen egyedülálló gépcsoport eladása német részről. Hitlernek nem sikerült elfoglalnia Leningrádot. Ennek sok oka van. Egyebek között a parti védművek, amelyek Nagy Péter idejétől fogva egészen a sztálini időkig körbevették a várost. 1940-ben a Keleti-tengernél a német „Demag” cég úszódaruinak a segítségével ütegeket állítottak fel (a lövegtornyok több száz tonnát nyomtak). Egész könyvet lehetne megtölteni azzal, hogy mi mindent kapott Sztálin a Hitlerrel való szövetség időszakában. Mindezt röviden is összefoglalhatjuk: a háború első napjától kezdve a csatatereken a német katonák és tisztek ismeretlen szovjet fegyvertípusokba ütköztek, amelyek karakterisztikája túlszárnyalta a világszerte alkalmazott szabványt. Erre sok példa van, kezdve a T-34-estől. Ezzel szemben a Vörös Hadsereg 1941-ben semmiféle német műszaki meglepetéssel nem találkozott. Az összes fegyvertípust, amellyel a Wehrmacht 1941-ben rendelkezett, már pár hónappal

vagy évekkel a német támadás előtt eladták az oroszoknak. A német oldal ezzel még egy további szolgálatot tett Sztálinnak: miután a szovjet felderítés rendelkezett a német fegyverek prototípusával valamint az összes vonatkozó műszaki dokumentációval, így azt is ellenőrizni tudta, hogy titkos ügynökeik információi helyesek-e, és tisztázhatta, hogy az ügynökök közül ki adott a valóságnak megfelelő információt, és ki nem, azaz kire számíthat a jövőben is, és ki az, akire nem.

4. I. F. Tevoszjan vasút-és acélipari szovjet népbiztos 1941 májusában ellátogatott a német harckocsigyártó helyekre, és mindent megmutattak neki. (Ez különösebb benyomást nem tett’ rá; miután Tevoszjan megállapította, hogy Németországban a harckocsik se lőálló páncélzattal, se dízelmotorokkal nem rendelkeznek, nincs széles lánctalpú páncélosuk, tűzerejük hiányos, egyszerűen képtelen volt mind ezt elhinni.) Vajon ma hogy ítélnénk meg a szovjet népbiztosnak a szigorúan őrzött harckocsigyártó üzemekbeli látogatását – ahol is semmit se rejtettek el a szeme elől –, ha 1941 júliusában Sztálin megtámadta volna Hitlert? A repülőgépek közül Hitler nemcsak azt adta el, ami a német légvédelem felszereléséhez tartozott, hanem azt is, ami még csak fejlesztés alatt állt. Hitler úgy adta el a repülőgépeket, hogy a szovjet oldalnak egy egész éve maradt azok tanulmányozására. A német repülőtechnika tanulmányozására és megvásárlására Sztálin a legjobb tesztpilótáit és repülőgéptervező mérnökeit, köztük légügyekben saját személyes referensét, A. Sz. Jakovlevet többször hosszabb szolgálati útra küldte. Jakovlev beszámolója így hangzott: „El kell ismernem, hogy elképesztett az a nyíltság, ahogy fegyverzetük legtitkosabb területeit feltárták.” (Jakovlevet: i. m.). „Sztálint korábban is már erősen foglalkoztatta az a kérdés, hogy vajon repülőgép-technikájuk eladásakor nem csapnak-e be bennünket a németek. Jelentettem, hogy most, harmadik utam eredményeként arra a szilárd meggyőződésre jutottam (még ha ez nehezen elképzelhető is), hogy a németek repülőgép-technikájuk valódi állását mutatták be nekünk.” (Uo., 247. o.) És azonnal következett Sztálin reakciója: „Szervezze meg, hogy embereink tanulmányozzák a német repülőgépeket. Hasonlítsa össze a mi új gépeinkkel. Tanulja meg, hogy hogyan lehet legyőzni őket.” (Uo.) A repülőgép-építés területén Sztálinnak is volt mit felmutatnia. A Jer-2es és Pe-2-es szovjet nehézbombázók minden karakterisztikájukban felülmúlták a típusuknak megfelelő német gépeket. Sztálin azonban nemcsak hogy nem adta el ezeket Hitlernek, meg se mutatta neki. Ki bízott tehát inkább a másikban?

A németektől vásárolt „Lützov” nehézcirkáló még nem készült el. Ezért azt mondják, hogy a német oldal nem teljesítette korrekt módon a rendelést. Én is így hittem. Azután azonban iratokat találtam arra nézve, hogy majdnem mindent szállítottak a szerződésekben kijelölt időpontig. Ha nem tudtak mindent szállítani, az a körülményeknek volt köszönhető. A nagy kaliberű nyolc lövegből négyet leszállítottak és felszereltek. A háború alatt a cirkálót mozdulatlan úszó lövegként használták. Ugyanígy alkalmazták a Balti-flotta többi hajóját is, amelyek be voltak zárva a Finn-öbölben. Hogy mennyire lelkiismeretesen tartották magukat a szerződéshez a német cégek, azt bizonyítja a Vörös csillag 1989. január 7-i száma. A németek minden elkészíthetőt (sőt ezen túlmenőleg még az ezerfős legénység számára a komplett edénykészletet is) szállítottak. Minden tányéron és minden korsón, úgy, ahogy ez illik, rajta volt a horogkereszt. A szovjet elvtársak, akik átvették a cirkálót, elhatározták, hogy „véletlenül” összetörik az összes edényt, és új edényt követelnek majd, természetesen horogkereszt nélkül. Ezért azután elvégezték a vizsgálatot, hogy „rendeltetésszerűen van-e csomagolva” az edény. A tányérokkal teli ládákat rázták és dobálták, de egyetlenegy tányér sem tört el. Mindent német precizitással, akkurátusan és lelkiismeretesen csomagoltak be. Így aztán át kellett venni a horogkereszttel ellátott dolgokat.

5. A végtelenségig lehet ismételgetni, hogy Sztálin bízott Hitlerben, azok az emberek azonban, akik ezekben az években közel álltak Sztálinhoz, nem erősítik meg ezt a legendát. N. G. Kuznyecov, a Szovjetunió flottaadmirálisa: „J. V. Sztálin nem különösebben hitt a Németországgal kötött szerződés hatékonyságában, és mindent összevetve nemigen bízott Hitlerben.” (Kuznyecov: i. m.) G. K. Zsukov, a Szovjetunió marsallja: „Ami a Németországgal kötött megnemtámadási szerződést illeti, (…) semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy J. V. Sztálin arra hagyatkozott volna.” (Zsukov: i.m.) Nyikita Hruscsov beszámolt arról, hogy a szerződés aláírása után Sztálin vidáman felkiáltott; becsapta Hitlert. A paktum csapda volt Hitler számára. Képzeljék csak el, egy bűnöző egész éjjel egy csekk hamisításán dolgozik, és reggel bemutatja önnek ezt a csekket. Képes elhitetni magával a csaló, hogy ez a csekk valódi? A MolotovRibbentrop-paktumot Sztálin arra találta ki, hogy Hitler keze által robbantassa ki a II. világháborút, Európát – és ebben az összefüggésben Németországot is – lerombolja és meggyengítse. Bízhatott Sztálin egy olyan szerződésben, amelynek tulajdonképpeni célja Hitler becsapása volt? Ha ez nem meggyőző, akkor térjünk vissza a statisztikához. 1939. június 21-én Sztálinnak 94 lövész-és hegyilövészhadosztálya volt. Pontosan két évvel később, 1941. június 21-én 198 lövész-és hegyilövész hadosztállyal rendelkezett. Mindezen felül további 60 lövészhadosztály felállításának előkészületi munkálatai folytak. Ezeknek az új hadosztályoknak az első váratlan csapások után és az M-nap kihirdetése után kellett színre lépniük. Ebben a két évben a gépesített lövészhadosztályok és gépesített hadosztályok száma egyről 31-re emelkedett. A páncéloshadosztályok száma nulláról 61-re nőtt. További több tucat páncéloshadosztály a felállítás stádiumában volt, a felkészülés ütemterve szerint a hadosztályok teljes feltöltését az M nap kihirdetése után kellett lezárni.

A repülőhadosztályok száma két év alatt nulláról 79-re nőtt, a lövészhadtesteké 25-ről 62-re, a tüzérezredeké (a légelhárító ágyús tüzérség nélkül) 144-ről 900-ra, és további több száz ezred felfejlődését már előkészítették a Vörös Hadsereg első csapásai utáni időszakra. A gépesített (páncélos-) hadtestek száma négyről 29-re emelkedett, a légideszant dandároké hatról 16-ra, a légideszanthadtesteké nulláról ötre, és további ötnek az M napján illetve a közvetlenül rákövetkező napokban kellett szétbontakoznia. A Szovjetunió európai területén lévő hadseregek száma e két évben nulláról 26-ra emelkedett. Ötven éven keresztül arról próbáltak meggyőzni bennünket a kommunisták, hogy Sztálin bízott Hitlerben. A statisztikák oldaláról ezt semmi sem támasztja alá. Sokkal inkább fordítva történt a dolog. Hitler bízott Sztálinban, és aláírt egy olyan szerződést, amely Németországot tudatosan egész Európa és az egész világ ellen vezetett vesztes helyzetbe taszította. A szerződés olyan helyzetbe hozta Németországot, hogy ő legyen az egyetlen értelmi szerzője ennek a háborúnak. 1939. augusztus 19-én Sztálin elkezdte a Vörös Hadsereg titkos mozgósítását, és ezután már teljességgel elkerülhetetlenné vált a II. világháború. Hitler azonban nem szentelt figyelmet a Szovjetunióban zajló eseményeknek. Még ennél is korábban kezdte el Sztálin az ipar, a közlekedésügy, az államapparátus valamint az élőerő-tartalékok mozgósításának a bevezetését. Hitler mindennek nem szentelt különösebb figyelmet, és semmiféle ennek megfelelő intézkedést nem tett Németországban. Hitler túlságosan sokáig bízott Sztálinban. Sztálinnal a hátában háborút kezdett Franciaország és Nagy-Britannia ellen, egész páncélosállományát bevetette az ottani harcokban, teljes csatarepülőgép-állományát úgyszintén, a legjobb tábornokait és tüzérségének legnagyobb részét. 1940 nyarán Németország keleti határnál összesen tíz hadosztály maradt, egyetlenegy páncélos nélkül, a légierő fedezete nélkül. Mindez halálos veszélyt jelentett, de Hitler ennek nem volt tudatában. Ebben az időben Sztálin már előkészítette harci bárdját.

Hitler túlságosan későn ébredt. Hitler támadása már nem tudta megmenteni Németországot. Sztálinnak nemcsak hogy több páncélosa, ágyúja és repülőgépe volt, nemcsak több katonája és tisztje, hanem Sztálin már átállította az ipart a háborús gazdaságra, és tetszés szerinti mennyiségben képes volt ez az ipar a szükséges mennyiségű fegyverzet gyártására. Sztálin bűnöző volt. Az évszázad elején vezetésével és személyes részvételével Tifliszben megtámadtak és kiraboltak egy bankot, – ez egy olyan bűntett volt, amelyre Európa felfigyelt. A Németország elleni támadási előkészületeket Sztálin ugyanolyan gondosan tervezte meg, mint ahogyan a híres bankrablást végrehajtotta. Egyébiránt Sztálinnak nem sikerült lezárni a titkos mozgósítást. Hitler a támadását egy olyan pillanatban hajtotta végre, amikor a Vörös Hadsereg és az egész Szovjetunió egy támadás elhárítására a lehető legkedvezőtlenebb helyzetben volt, – miután ő maga támadási előkészületek kellős közepén állt. Olyan helyzet állt elő, mint amilyen a bank előtti téren történhetett volna, ha az egyik őr felismerte volna, hogy mi történik, és ő lőtt volna először… A saját támadása előtti utolsó pillanatban a Vörös Hadsereg ugyanolyan sebezhető volt, mint amilyen sebezhető a bankrabló a nyílt téren, ha tervét az őrök felfedezik, és elkezdenek lőni. Sztálin mindent pontosan kiszámított, minden lépést, minden másodpercet, de mindezt a hirtelen éberré lett Hitler tönkretette… Képzeljék el, tisztelt olvasók, hogy önök és én közösen előkészítenénk a zsineget, a létrákat és a falak felrobbantásához szükséges dinamitot, nálunk lennének a kulcsok és tolvajkulcsok, és hirtelen az őrök első lövése után mindez haszontalan lenne, mivel saját bőrünket kell menteni… Hitler mérte az első csapást, és ezért váltak Sztálin háborús előkészületei katasztrofálissá. A háború végén Sztálin csak Lengyelországot, Kelet-Németországot, Magyarországot, Jugoszláviát, Romániát, Bulgáriát, Csehszlovákiát, Kínát, fél Koreát és fél Vietnámot kapta meg. vajon Sztálin ilyen szerény eredménnyel számolt? Foglaljuk össze a tényeket.

A titkos mozgósítás elkezdése ténylegesen a II. világháborúba való belépést jelentette. Sztálin tudta ezt, és tudatosan adta ki 1939. augusztus 19-én a parancsot a titkos mozgósításra. Ettől a naptól kezdve – bárhogyan is alakuljanak az események – már nem lehetett feltartóztatni a háborút. Ezért 1939. augusztus 19-e az a nap, amelyen Sztálin előidézte a II. világháborút. A titkos mozgósításnak 1941. július 6-án Németország és Románia megtámadásával kellett volna lezárulnia. (Lásd: A Jégtörő.) Ezzel egyidejűleg hirdette volna ki a Szovjetunió az M napot – azt a napot, amelyen a titkos mozgósításból nyílt és általános mozgósítás lesz. A titkos mozgósítás célja egy támadó háború előkészítése volt, az ország védelmére semmit sem tettek. A titkos mozgósítás olyan kolosszális méreteket ért el, hogy már nem lehetett álcázni. Hitler számára csak egyetlen lehetőség maradt, megelőző csapással menteni a menthetetlent. Hitler két héttel előzte meg Sztálint. Ez az oka annak, hogy miért is nem jött el az M napja. A második kötet vége. 1968-1993

FÜGGELÉK A Vörös Hadsereg és az NKVD határőrcsapatainak területi tagozódása A Szovjetunió területén egyidejűleg két egymástól független katonai struktúra létezett: a Vörös Hadseregé és az NKVD-é. A Vörös Hadsereg élén a védelmi népbiztos állt. Az egész állam területét 16 katonai körzetre és egy frontra (a Távol-keleti Front) osztották. Óriási területi egységekről volt szó; így például Szibériai Katonai Körzet területileg nagyobb volt, mint az összes európai állam területe együttvéve. A katonai körzetek élén, hadi jelentőségüktől függően, az altábornagy parancsnokoktól (akkoriban háromcsillagos tábornokok) felfelé egészen a hadseregtábornokokig (akkoriban ötcsillagos tábornokok) álltak. A katonai körzetek közvetlenül a Védelmi Minisztérium alá tartoztak. Nyolc katonai körzet szomszéd államokkal volt határos, és ezért határ katonai körzeteknek nevezték ezeket (Leningrádi Katonai Körzet, Balti Katonai Körzet, Nyugati Katonai Körzet, Kijevi Katonai Körzet, Odesszai Katonai Körzet, Kaukázusontúli Katonai Körzet, Turkesztáni Katonai Körzet, Bajkálontúli Katonai Körzet). Közülük a három legerősebb hivatalos megjelölése „különleges katonai körzet” volt. A nyolc további katonai körzet nem volt határos külföldi államokkal, és ezért belső katonai körzeteknek nevezték őket (Moszkvai Katonai Körzet, Orjoli Katonai Körzet, Harkovi Katonai Körzet, Arhangelszki Katonai Körzet, Észak-Kaukázusi Katonai Körzet, Volgai Katonai Körzet, Uráli Katonai Körzet, Szibériai Katonai Körzet). A határmenti katonai körzetek és a belső körzetek közötti különbségnek nem volt hivatalos jellege. A hivatalos megjelölés úgy szól: Különleges Katonai Körzet Kijev, Katonai Körzet Moszkva, Katonai Körzet Odessza. Az NKVD élén a belügyi népbiztos állt. Hozzá tartoztak a határőrcsapatok, a belügyi csapatok, a konvojkísérő csapatok valamint az őrzőcsapatok. Az NKVD-csapatoknak saját szerkezetük volt, és ehhez hozzátartoztak a határkörletek is. Ez a hivatalos megnevezésük. Lenin óta egészen a II. világháború kezdetéig, hat határőrkörzet volt.

1939-ben 18-ra emelték a számukat. Miközben a Vörös Hadsereg katonai körzetei az egész Szovjetunió területét átfogták, az NKVD határkörzetei a határtól csak több tucat km-nyi mélységbe nyúltak be a saját állam területén. Ezek a körzetek mind területi szempontból, mind pedig a csapatok létszámának a tekintetében lényegesen kisebbek voltak, mint a katonai körzetek. A határkörzetek élén általában az NKVD altábornagyai álltak (akkoriban tábornokok két csillaggal). Az NKVD határkörzetei gyakorlatilag ugyanazon a területen voltak, mint a katonai körzet. Az ország nyugati régióiban ez a következőképpen tagozódott: A Murmanszki, a Karéliai-Finn, és a Leningrádi Határkörzet a Leningrádi Katonai Körzet területén volt. A Balti Határőrkörzet a Baltikumi Különleges Katonai Körzet területén volt. A Belorusz határkörzet a Nyugati Különleges Katonai Körzet területén volt. Az Uráli Katonai Körzet a Kijevi Különleges Katonai Körzet területén volt. A Moldáv és a Fekete-tengeri Határkörzet az Odesszai Katonai Körzet területén volt. E két struktúrának ugyanabban a térségben történő működése nagyjából ahhoz hasonlítható, ahogyan a különböző egyházhoz tartozó vallások egy és ugyanazon területen tevékenykednek, adminisztratív határaiknak azonban szintén nem kell megegyezniük egymással. Békeidőben az NKVD-csapatok a Vörös Hadsereg csapatai előtt álltak, és a határt őrizték. Ha komplikáció adódott, akkor a Vörös Hadsereg támogatta a határőrcsapatokat. Háborúban azonban a határőrcsapatok a Vörös Hadsereg háta mögé húzódtak vissza, egyfajta barikádot képeztek, bizonyos mértékig egy második frontot. A Vörös Hadsereg harcoló kötelékeinek a hátában az NKVDcsapatoknak a következő feladatuk volt: a kiemelt fontosságú objektumok védése, beleértve a fontos törzskarokat, híradóközpontokat, hidakat stb. Fegyveres erővel elfogni a frontról menekülőket (mint ahogyan ezt az alkotmánybíróságnak előterjesztett dokumentum is mutatja, amely egyfajta bizonyítéka az NKVD-csapatoknak a háború első négy hónapjában ezen a területen végzett munkájáról), a támadó hadműveleteknél a térség megtisztítása a „nemkívánatos elemektől”, fogoly-szállítások

kísérete, a fogolytáborok őrizete. Minden elképzelhető hadműveletnél az NKVD-csapatok terrorizálták a Vörös Hadsereget, és állandóan a „tisztogatásával” foglalkoztak. Alapvetően a háború alatt is egy és ugyanazon a területen kétféle katonai struktúra létezett: a hadsereg kötelékek és hátukban az NKVD kötelékei.

RÖVIDÍTÉSEK GPU/OGPU A Népbiztosok Tanácsának Egyesült Állami Igazgatósága a Szovjetunióban. 1922-ben váltotta fel az 1918-ban a szovjetellenes áramlatok elleni küzdelemre létrehozott különleges bizottságot (Csekát), és az NKVD alá volt rendelve. GRU Felderítési Főigazgatóság (katonai titkosszolgálat) GULag A büntetőtáborok főigazgatósága (Lágerek Állami Főhatósága); ma a lágerrendszer, a lágerbeli élet elnevezésére használják. KGB Állambiztonsági Bizottság a Szovjetunió Minisztertanácsánál, 1954-től az Állami Titkosrendőrséget jelenti. NKGB Állambiztonsági Népbiztosság, 1941-ben hozták létre az NKVD-től független új állami titkosrendőrség szervezeti formájaként, gyakorlatilag a GPU, illetve az OGPU önálló népbiztossága. NKVD Belügyi Népbiztosság, amelyhez 1941-ig a GPU, illetve az OGPU állami titkosrendőrség is tartozott. OGPU lásd: GPU Osznaz „Különleges rendeltetésű”, az NKVDcsapatok speciális egységeinek a jelölése. Oszoaviahim A Szovjetunió Honvédelmi Repülésügyét és Vegyészetét Támogató Társaság (1927-1948) RKP(b) Orosz Kommunista Párt (bolsevik), az Orosz Kommunista Párt elnevezése 1918-1925-ig, utána VKP(b) Össz-szövetségi Kommunista Párt (bolsevik) 1952-ig, onnantól KPSZSZ, azaz a Szovjetunió Kommunista Párt ja. Szpecnaz A Vörös Hadsereghez tartozó speciális rendetetésű egységek elnevezése, amelyek az GRU katonai titkosszolgálat alá vannak rendelve.

TASZSZ A Szovjetunió Távirati Irodája, 1925-ben alapított szovjet hírszolgálati ügynökség. VKP(b) lásd: RKP(b)

IRODALOMJEGYZÉK A Lenin-renddel kitüntetett Bajkálontúli Katonai Körzet. Moszkva, Vojenizdat, 1980 A II. világháború mérlege. Felismerések és kötelezettségek a jövőre nézve. Oldenburg-Hamburg, Stalling, 1953 A II. világháború története. 1-12. kötet. Moszkva, Vojenizdat, 1973-1982 A Nagy Honvédő Háború 1941-1945. Enciklopédia. Moszkva, Szovjetszkaja Enciklopedija, 1985 A szovjet haderők hátországi szolgálatai a Nagy Honvédő Háborúban 1941-1945, L: Kurkotkin Sz. A. A szovjet haderők hátországi szolgálatainak felfejlesztése 1918-1988. Moszkva, Vojenizdat, 1989 A szovjet haderők. Moszkva, Vojenizdat, 1978 A Szovjetunió Kommunista Párt ja és a hadsereg. Dokumentumok, 1917-1968. Moszkva, Vojenizdat, 1969 A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának története 1941-1945. Moszkva, Vojenizdat, 1960-1965 A tizennyolcadik a hazáért vívott csatákban. A 18. hadsereg hadi útja. Moszkva, Vojenizdat, 1982 A Wehrmacht főparancsnokság háborús naplója 19401945. Vezették: Helmuth von Greiner és Percy Ernst Schramm. Kiadta: P. E. Schramm, H. A. Jacobsen, A. Hillgruber, W. Hubatsch, 1-4. kötet. Frankfurt a. M., Bernard és Graefe, 1961-1965 ALEKSZEJENKO, I. P.: Tűzviharokon át. Gyűjteményes kötet ANTYIPENKO, N. A.: A főirányban. Moszkva, Nauka, 1967 ANTONOV-OVSZEJENKO, A.: Egy zsarnok portréja. New York, Chronica, 1980 AVTORHANOV, A.: A pártokrácia eredete. Frankfurt a. M., Posev, 1973

Az Orosz Kommunista Párt IX. Kongresszusa (B) jegyzőkönyv. Moszkva, Goszpolitizdat, 1960 BAGRAMJAN, I.: Így meneteltünk a győzelem felé. Moszkva, Vojenizdat, 1977 BATCHELOR, Gregory, B.: Airborne Warfare 19181941. Leeds, Petty and Sons Ltd., 1978 BREZSNYEV, L.: Kis föld (Malaja zemlja). Moszkva, Politizdat, 1978 CSALMAJEV, V.: Malisev. Moszkva, Molodaja gvardija, 1978 FEGYUNYINSZKIJ, I. I.: Riadókészültségben. Moszkva, Vojenizdat, 1964 FRUNZE, M. V.: Válogatott művek, 1-2. kötet. Moszkva, Vojenizdat, 1957 GALICKIJ, K. N.: Emberpróbáló vizsgák évei. 19411944. Moszkva, Nauka, 1973 GALLAJ, M.: A harmadik dimenzió. Moszkva, Szovjetszkij pisatel, 1973 HALDER, F.: Háborús napló. A hadsereg vezérkari főnökének napi feljegyzései 1939-1942. 1-3. kötet. Stuttgart, Kohlhammer, 1962-1964; különös tekintettel a 3. kötetre: Az oroszországi hadjárat a sztálingrádi menetelésig (1941. 06. 22-étől 1942. 09. 24-éig) Halló, ég! Gyűjteményes kötet. Moszkva, Vojenizdat, 1966 HRENOV, A. F.: A győzelemhez vezető hidak. Moszkva, Vojenizdat, 1982 IDASKIN, Ju. V.: Álmai égboltja. Moszkva, Politizdat, 1986 ISSZERSZON, G. Sz.: A harc új formái. Moszkva, Vojenizdat, 1940 ISSZERSZON, G. Sz.: Az operatív hadvezetés fejlődése. Moszkva, Vojenizdat, 1937 JAKOVLEV, A. Sz.: Egy élet célja. Moszkva, Politizdat, 1968 JAZOV, D. T.: Hűséggel a haza iránt. Moszkva, Vojenizdat, 1988

JEPISEV, A. A.: A párt és a hadsereg. Moszkva, Politizdat, 1980 KALJADIN, I. Sz.: Minden talpalatnyi földért. Moszkva, Vojnizdat, 1983 KERBER, L. L., 1.: Nyom az égen, gyűjteményes kötet is. KERBER, L. L.: Tu–Ember és repülőgép. Moszkva, Szovjetszkaja Rosszija, 1973 KESSELRING, A.: Gondolatok a II. világháborúról. Bonn, Athenaum, 1955 KOZSEVNYIKOV, M. N.: A szovjet hadsereg légihaderejének vezetése és törzskara a Nagy Honvédő Háborúban 1941-1945. Moszkva, Nauka, 1977 KRASZOVSZKIJ, Sz. A.: Egy élet a repülőknél. Moszkva, Vojenizdat, 1968 KRASZOVSZKIJ, Sz. A.: Repülés és űrhajózás a Szovjetunióban. Moszkva, Vojenizdat, 1968 KUPRIJANOV, G. N.: A karéliai frontvonal mögött. Petrozavodszk, Karélia, 1975 KURKOTKIN, Sz. K.: A szovjet haderő hátországi szolgálatai a Nagy Honvédő Háborúban 1941-1945. Moszkva, Vojenizdat, 1977 KUZMINA, L. M.: Pável Szuhoj főkonstruktőr. Moszkva, Molodaja Gvardija, 1983 KUZNYECOV, N. G.: Az előestén. Moszkva, Vojenizdat, 1966 KUZNYECOV, V. A.: Ezüstös szárnyak. Moszkva, Vojenizdat, 1972 LAPCSINSZKIJ, A. N.: A légi hadsereg. Moszkva, Vojenizdat, 1939 LENIN, V. I.: Összes művei. 1-55. kötet. Moszkva, Politizdat, 1958-1965 LJUDNYIKOV, I. I.: A zivataron át. Donyeck, Donbas, 1973 LJUDNYIKOV, I. I.: Egy hosszú út, mint az élet. Moszkva, Vojenizdat, 1969

MELIKOV, V. A.: A stratégiai kibontakoztatás. Moszkva, Vojenizdat, 1935 MERECKOV, K. A.: A nép szolgálatában. Moszkva, Politizdat, 1968 MIDDELDORF, E.: Az oroszországi hadjárat taktikája. Tapasztalatok és következtetések. Darmstadt, Mittler und Sohn, 1956 MOSZKALENKO, K. Sz. A Délnyugati Fronton. Moszkva, Nauka, 1969 MÜLLER-HILLEBRAND, B.: A hadsereg 1933-1945. A szervezeti felépítés fejlődése. 1-3. kötet. DarmstadtFrankfurt a. M., Mittler und Sohn, 1954-1956 NEMECEK, V.: The History of Soviet Aircraft from 1918. London, Willow Books,1986 Nyom az égen. Gyűjteményes kötet. Moszkva, Politizdat, 1971 OZEROV, G.: Tupolevszkaja saraga. Frankfurt a. M., Posev, 1971 PANTELEJEV, Ju. A.: A tengeri front. Moszkva, Vojenizdat, 1965 PICKER, H.: Hitler asztali beszélgetései a főhadiszálláson 1941-1942. Kiadó: P. E. Schramm, A. Hillgruber és M. Vogt. Stuttgart, Seewald, 1965 PONOMARJOV, A. N.: Az ég legyőzői. Moszkva, Vojenizdat, 1980 REINHARDT, K.: A Moszkva előtti fordulat. A hitleri stratégia csődje 1941-42 telén. Stuttgart, DVA, 1972 RJABCSIKOV, J. I., MAGID A. Sz.: A felépítés. Moszkva, Znanyije, 1978 ROKOSSZOVSZKIJ, K. K.: Katonakötelesség. Moszkva, Vojenizdat, 1968 ROSZLIJ, I. P.: Utolsó megálló Berlinben. Moszkva, Vojenizdat, 1983 SAPOSNYIKOV, B. M.: A hadsereg agya. 1-3. kötet. Moszkva-Leningrád, GIZ, 1927-1929

SAPOSNYIKOV, B. M.: Emlékezések. Moszkva, Vojenizdat, 1974 SAVROV, V. B.: A repülőgép-tervezés története a Szovjetunióban 1938-1950. Moszkva, Masinosztroenije, 1988 SEPELEV, A. L.: Égen és földön. Moszkva, Vojenizdat, 1974 STYEMENKO, Sz. M.: A vezérkar a háború éveiben. Moszkva, Vojenizdat, 1968 SUMIHIN, V. Sz.: A szovjet légierő 1917-1941. Moszkva, Nauka, 1986 SUTTON, A. C.: National Suicide: Military Aid to the Soviet Union. New Rochelle (N. Y.), Arlington, 1973 SZUVOROV, V.: A jégtörő. Hitler, mint eszköz Sztálin terveiben. Budapest, Kairosz, 2006 SZUVOROV, V.: Szpecnaz. The Inside Story of the Soviet Special Forces. New York-London, Norton, 1988 SZIVKOV, G. F.: Legmagasabb szintű készültség. Moszkva, Szovjetszkaja Rosszija, 1973 SZOKOLOVSZKIJ, V. D.: Katonai stratégia. Moszkva, Vojenizdat, 1963 Szovjet Katonai Enciklopédia 1-8. kötet. Moszkva, Vojenizdat, 1976-1980 SZTÁLIN, J. V.: Gyorsírással készült jegyzőkönyv a XIV. Pártkongresszus beszámolóján. Moszkva, Marx, Engels, Lenin Intézet, 1926 SZTÁLIN, I. V.: Összes művei I-XIII. kötet. Moszkva, Ogic, 1946-1952 SZTEFANOVSZKIJ, P. M.: Háromszáz ismeretlen. Moszkva, Vojenizdat, 1968 SZVIRIDOV, A. A.: A zászlóaljak felveszik a harcot. Moszkva, Vojenizdat, 1967 TAYLOR, W. R. (Kiadó): Combat Aircraft of the World. London, 1969 TRIANDAFILLOV, V. K.: A modern hadseregek hadműveleti módszere. Moszkva-Leningrád, Goszizdat,

1929 Tűzviharokon át. A 11. gárdahadsereg hadiútja a nagy honvédő háborúban. 1941-1945. Gyűjteményes kötet. TYULENYEV, I. V.: Három háború után. Moszkva, Vojenizdat, 1960 USZTINOV, D. F.: A győzelem nevében. Moszkva, Vojenizdat, 1988 VORONOV, N. N.: Háborús bevetésen. Moszkva, Vojenizdat, 1963 VOZNYESZENSZKIJ, N. A.: A Szovjetunió hadigazdasága a honvédő háború alatt. Moszkva, Goszpolitizdat, 1947 ZSOLDUJEV, L. V.: Az acélos század. Moszkva, Vojenizdat, 1972 ZSUKOV, G. K.: Emlékek, gondolatok. Budapest, Kossuth, Zrínyi, 1976

ÚJSÁGOK, FOLYÓIRATOK Őrségben Az Oszoaviahim Központi Tanácsának lapja, 1927 májusától 1941 decemberéig Az ellenzék bulletinje (Bulletin oppozicii) 1-87. szám. Egymás utáni megjelenési helyszínek: Párizs, Berlin, Zürich, Párizs, New York: 19291941; Trockij majdnem összes cikkét tartalmazza száműzetése óta, eredeti orosz szövegben. A történelem kérdései A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Történelemtudományi Intézete által kiadott folyóirat. Nemzetközi élet A politikai képzés és a tudományos ismeretek terjesztésének társasága által 1954-től Moszkvában kiadott folyóirat Izvesztyija A Legfelsőbb Tanács elnökségének napilapja Pravda A Szovjetunió Kommunista Párt ja Központi Bizottsága által kiadott napilap Komszomolszkaja Pravda A Komszomol szovjet ifjúsági szervezet újságja Háború és Forradalom A Védelmi Népbiztosság folyóirata 1925 januárjától 1936 decemberéig Hadtörténeti Folyóirat A Védelmi Népbiztosság, illetve a Szovjetunió/Oroszország Védelmi Minisztériumának a folyóirata. Új élet 1905. október 27-étől 1905. december 3-áig Szentpétervárott megjelent újság Új idő 1945 óta Moszkvában megjelenő folyóirat (más nyelveken is) Ogonyok Nagy példányszámban, hetente megjelenő szórakoztató jellegű újság a Szovjetunió/Oroszországban Vörös Csillag A Honvédelmi Népbiztosság illetve a Honvédelmi Minisztérium központi lapja. Gazdasági problémák A Szovjet Tudományos Akadémia Gazdaságtudományi Intézetének folyóirata 19291941

* Érzésem szerint itt hiányozhat egy szám, vagy a „több” szó, hiszen egy nehézbombázó esetén furcsa a tonnányi tömegmegjelölés. (a dig.) * Nyilvánvalóan téves adat – valószínűleg átváltatlan, lábban kifejezett magasságértékről lehet szó – hiszen dugattyús motorokkal a megadott magasság elérhetetlen. A Wikipédia szerint: Service ceiling 9,300 m (30,504 ft). (a dig.) * Az eredeti szöveg szerint: SZSZKSZ, azaz Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (CCCP) – csak így jobban érthető. (a dig.) * Nekem ellentmondásos a szöveg, érzésem szerint nem a löveg, hanem a lövedék szónak kéne szerepelnie – a mondat értelme szerint. (a dig) * Az eredeti szöveg szerint: bibliográfiája, ami nyilvánvaló tévedés – a mondat szerint csak a biográfia (életrajz) képzelhető el. (a dig.)