Az Iszlám Állam rabszolgája voltam 9789633107911 [PDF]

Zitiervorschau

BORÍTÓSZÖVEG

A FOGSÁGOM HOSSZÚ IDEJE ALATT VÉGIG AZT MONDOGATTAM MAGAMNAK: EGY NAPON MINDENKI MEGTUDJA, MIT TETTEK EZEK A SZÖRNYETEGEK VELEM ÉS A BARÁTAIMMAL. SEMMI NEM MERÜLHET FELEDÉSBE. 2014 nyaráig Farída egy átlagos életet élő, 18 éves jazídí lány volt. Amikor azonban az Iszlám Állam rajtaütött iraki faluján, az addig ismert világ darabjaira hullott: a dzsihádisták minden férfit köztük Farída apját és fivéreit megöltek, a nőket pedig magukkal hurcolták. Farída kegyetlen őszinteséggel mesél rabsága körülményeiről: a mindennapos verésektől és erőszaktól kezdve a lelki terroron át a piacokig, ahol a nőket úgy bocsájtják áruba, mintha csak marhák lennének. A bátor lány lelkileg és fizikailag is kemény harcot folytatott fogvatartóival, míg végül többedmagával a sivatagon keresztül sikerült megszöknie. Története itt azonban nem ért még véget: a menekülttáborban rá kellett döbbennie, hogy sajátjai kiközösítették, megvetésük tárgyává vált. Farída azonban nem adta fel. Tovább harcolva az Iszlám Állam, a megbélyegzés és a kirekesztés ellen, az egész világgal megosztja a történetét.

Libri Kiadó

DAS MÄDCHEN, DAS DEN IS BESIEGTE Faridas Geschichte © Farida Khalaf – Andrea C. Hoffmann Hungarian translation © Malyáta Eszter, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült DAS MÄDCHEN, DAS DEN IS BESIEGTE Faridas Geschichte by Farida Khalaf – Andrea C. Hoff mann Copyright © 2016 by Bastei Lübbe AG, Köln Borítófotó © Sarah Ann Dornan/Metrography www.libri-kiado.hu www.nyugatiter.hu Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője A Libri Kiadó az LS Kiadói Csoport tagja Felelős szerkesztő Hungler Tímea Az arab szavak és kifejezések lektora Hajnal István Olvasószerkesztő Bardi Betty Borítóterv Tillai Tamás Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Elektronikus könyv Nagy Lajos ISBN 978 963 310 925 0 Az elektronikus verziót készítette eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu Farída Khalaf a valódi nevem, de a borítón látható lány nem én vagyok. Nem szeretném az arcom megmutatni. A könyvben megjelenő többi személy nevét megváltoztattuk. A közéleti szereplők nevét változatlanul hagytuk. Néhány arab nevet, kifejezést szándékosan nem az arab szavak magyar átírási rendszere, hanem a köznyelvben meghonosodott, közismert formában tüntettünk fel a

könyvben. A KIADÓ

ELŐSZÓ

Apám mutatta, hogyan álljak: – A bal lábaddal lépj egy kicsit előre, és hajlítsd be kissé a térdedet! Kiigazította a testtartásomat, hátulról átfogta a vállam, majd a felsőtestemet gyengéden előrefordította. Az iraki hadsereg határőrkatonájaként pontosan tudta, hogyan kell bánni a fegyverekkel. Ezután kezembe adta a puskát: egy AK–47-est. A Kalasnyikov könnyebb volt, mint gondoltam. – Helyezd a jobb kezedet a ravaszra! – magyarázta. – Így ni. A bal kezeddel irányzod be a csövet. Célozz arra a fatörzsre ott hátul! – Kiválasztottam az egyik eperfát a kertben. – És most tűz! Tétován megérintettem az ujjammal a ravaszt. Nem történt semmi. – Rajta! – mondta apám. – Bátran! Ne félj, Farída! Egészen finoman megnyomtam a fémkart, amíg végül halkan nem kattant. Papa felnevetett mögöttem. – Pontosan így kell csinálni! – dicsért meg. – Nagyon jó! Kérdőn néztem rá. – Még nem biztosítottam ki a fegyvert – árulta el. – De most megteszem. Figyelj! – Megmutatta, hogyan kell kioldani a cső jobb oldalán a biztonsági reteszt. – Készen állsz? – Persze! – feleltem és erősen összpontosítottam. – De most óvatos legyél! – Rendben. – Céloztál? – Bólintottam. – Akkor hajrá! Hangos durranás verte fel a kert nyugalmát. A Kalasnyikov tusának visszarúgó erejétől megtántorodtam. – Bravó! – kiáltotta apám, és sötét bajsza alatt elmosolyodott. Együtt odamentünk a fához, hogy megszemléljük első lőgyakorlatom eredményét: a fatörzs jobb széléből valóban kikandikált egy kis vasdarab. Az üres töltényhüvely körülbelül egy méterre hevert a porban. – Tehetséges vagy! – jelentette ki apám. – Egy kicsit gyakorolsz, és nemsokára ügyesebb leszel, mint édesanyád. – Gondolod? – kérdeztem izgatottan. Gyengéden megcirógatta a fejem. – Igen. Csak gyakorolnod kell néhányszor, aztán menni fog. Ki is teszek neked egy céltáblát a kertben. Meglátod, idővel legyőzöd a félelmedet a durranástól, a hátrarúgást pedig ügyesen kiegyensúlyozod. Buzgón bólogattam. Elmondhatatlanul büszke voltam, hogy az apám most, hogy 15 éves lettem, megtanította, miként kell bánnom a Kalasnyikovval. Anyámnak és a két évvel idősebb bátyámnak, Delannak már évekkel korábban megmutatta, a két évvel fiatalabb öcsémnek, Sirhádnak viszont még

nem. Ezzel egyértelműen jelezte, hogy immár felnőttnek tekint – ahhoz legalábbis elég felnőttnek, hogy a ház és a vagyonunk védelmét rám bízza, ha úgy adódna. Három fegyver lapult egy ládában, a hálószobájában. Az egyik apám szolgálati fegyvere volt a hadseregben, a másik kettőt a bazárban vásárolta. – A nőknek is tudniuk kell kezelni a fegyvereket – mondta. – Ha lesz rá elég pénzem, veszek még egy AK–47-est, hogy végszükség esetén mindegyikünknek legyen a keze ügyében fegyver. Hogy ez a „végszükség” pontosan mit is takar, arról apám nem árult el semmit. Nekem pedig még nem volt kellő fantáziám, hogy el tudjam képzelni. Az, hogy apám elővigyázatossága esetleg azzal függene össze, hogy jazídík vagyunk és nem muszlimok, akkoriban meg sem fordult a fejemben. Legfeljebb betörőkre gondoltam, akik ellophatják az értéktárgyainkat. A katasztrófa, amely ránk várt, teljességgel meghaladta a képzeletemet.

1. FEJEZET ~ A világunk, amilyen egykor volt ~

Akkoriban Kocsóban laktunk. Ez az 1700 lakosú kis falu az észak-iraki Szindzsár-hegységtől délre, a síkságon fekszik. Tavasszal a táj a szivárvány minden színében pompázik: a falu körül körben rengeteg fa és virág nyílik, a mezőkön pásztorok legeltetik a kecskenyájaikat. Nyáron aztán a rettenetes hőségtől minden elszárad. Ezért a falu lakói néhány tavat létesítettek Kocso körül, azóta ezekből öntözzük a földjeinket. A magas fallal körülvett kertünket is naponta öntöznünk kellett. Ez az én feladatom volt: reggelente és esténként fogtam a nagy locsolócsövet, elcsavartam a teraszon a csapot, és az összes növényt meglocsoltam. Csodálatos kertünk volt, eper-, mandula- és sárgabarackfák nőttek benne, árnyékukban pedig az anyám ültette zöldségek sora: cukkini, hagyma, padlizsán, krumpli, saláta- és káposztafejek. A házunk terasza mellett különféle rózsafajták virágoztak, amelyek – különösen esténként – varázslatos, bódító illatot árasztottak. Nyaranta anyám, fivéreim, Sirhád, Siwán, Kaniwár és én szinte mindig ebben a kis paradicsomban tartózkodtunk, de apám és Delan bátyám is élvezték a kert nyugalmát és a hűvösét, ha épp nem dolgoztak. Maga a ház egyemeletes volt és öt helyiséget számlált: konyha, nappali, a szüleim hálószobája, a négy fiútestvérem hálói és az enyém. A család egy szem leánygyermekeként jogom volt a saját kis birodalomhoz. Mégis gyakran bántam, hogy nincs lánytestvérem, szívesen megosztottam volna vele a szobámat. Viszont bármikor meghívhattam hozzánk a barátnőimet. Evin barátnőm és unokatestvérem, Núra gyakran meg is látogattak. Núrával egy osztályba jártunk, Evin viszont néhány évvel idősebb volt nálunk, ő már elvégezte az iskolát. Irigyeltük is, hogy olyan sok szabadideje van, míg mi sokszor egész délután a házi feladatok fölött görnyedtünk. A nyugodt, kiegyensúlyozott Evin olyan volt számunkra, mintha a nővérünk lett volna. Fiútestvéreim közül Delan, a bátyám volt a kedvencem. Szinte minden időnket együtt töltöttük, sok közös hobbink volt. Délutánonként legszívesebben a fák között fociztunk a kertben. A bátyám megtanított autót vezetni – titokban, a hegyek között. Apám ugyanis sajnos csak neki és Sirhád öcsénknek tanította meg az autóvezetést. Úgy tartotta, egy lánynak nem kell érteni ehhez. Nálunk a faluban egyébként sem volt szokás autósiskolába járni vagy jogosítványt szerezni. A házunk eredetileg kétemeletes lett volna, legalábbis apánk így tervezte, amikor évekkel ezelőtt belefogtak nagybátyámmal az építkezésbe. Azonban a pénz hamarosan elfogyott. A határőri zsolddal és azzal a kis háztájival, ami a mezőgazdaságból összejött, nagy vagyonra nem lehetett szert tenni. Ráadásul apám komoly hangsúlyt fektetett arra, hogy minden gyerekét taníttassa. Egyszóval mindig akadt valami, amire jobban kellett a pénz, mint a második emeletre. Idővel hozzá is szoktunk a vascsövekhez és a drótokhoz, amik kikandikáltak a tetőről. Kocsóban sok ház nézett ki ugyanígy: a csövek azt jelezték, hogy bármikor még egy emelet kerülhet az épületre. Nyáron, amikor a nagy hőségben nem tudtunk elaludni, felcihelődtünk a matracainkkal a tetőre, hogy odafent élvezzük a friss

éjszakai levegőt. Anyám amúgy is gyakorlatiasan állt a dologhoz, a vascsövek között kifeszített egy-egy kötelet, és ott szárította a mosott ruhát. Delannal ezt természetesen nagyon értékeltük, mivel korábban, amíg a kertben száradtak a ruhák, gyakran kikaptunk, amikor a piszkos focilabdánk a kapu helyett a szép tiszta lepedők között kötött ki. Most azonban már jó ideje egy betonkeverő és cementzsákok hevertek a vascsövek mellett, amelyeket Delan az építőmunkási fizetéséből vásárolt. Hogy miért? Mert meg akart házasodni. Ehhez természetesen szüksége volt egy lakásra, ahová beköltözhetett a jövendőbeli feleségével. De szüksége lett volna még egy feleségre is. Amikor egyszer felmentünk a hegyekbe autózni, elárulta, hogy az a lány, akibe eredetileg szerelmes volt, kikosarazta. Kénytelen volt nemet mondani, mivel a szülei elígérték őt egy másik férfinak, és ezen már nem lehetett változtatni. Delan így most egyik unokatestvérünket, Zawint szemelte ki magának, akit nagyon kedveltem. – Imádkozni fogok, hogy elfogadjanak a szülei – ígértem ünnepélyesen. Az unokatestvérek közötti házasodás nálunk bevett szokás volt, sőt kívánatos, mivel az emberek azt gondolták, a rokonok harmonikusabban együtt tudnak élni. A környező falvakban többségében muszlim arabok éltek. Minden tekintetben különböztek tőlünk, nem csak a vallás terén. Más szokásaik voltak, más hagyományaik, ünnepeik. Mi kurd nyelven, ők arabul beszéltek. És mivel mi, jazídík csak a saját vallási közösségeinken belül házasodtunk, nem is volt semmiféle rokoni kapcsolatunk a szomszéd községbeliekkel. Baráti és főleg üzleti kapcsolatokat azonban nagyon is ápoltunk a muszlimokkal. Emlékszem, rendszeresen jártak muszlim kereskedők Kocsóba, akik gyümölcsöt és édességet árultak. Mi, gyerekek persze imádtuk az árusokat, de a felnőttek is örömmel fogadták őket. Ezenkívül minden falubeli fiúnak volt egy muszlim „keresztapja”: ez a férfi tartja a fiúgyermeket a karjában körülmetélés közben. Erre az ünnepélyes szertartásra az egész falu összegyűlik. Amikor például a legkisebb öcsém, Kaniwár körülmetélésére sor került, apám egyik muszlim barátja tartotta őt, aki így úgyszólván Kaniwár „nagybátyja”, patrónusa lett. Még ha nem is állt fenn vérrokonság a családok között, a muszlim keresztapa ezzel magára vállalta a felelősséget, hogy a gyereket, illetve később a felnőtt férfit, bármi történjék is, segíteni és támogatni fogja. Ugyanakkor ez a gesztus megszilárdította a jazídí és a muszlim családok közötti kapcsolatot is, akárcsak apám és eltérő hitű barátja kapcsolatát. Az efféle szövetségek ellenére a muszlimok mégis rendkívül rossz szemmel néztek ránk, jazídíkre. És ezzel pontosan tisztában voltunk. Sokan közülük nem rejtették véka alá a véleményüket: ha ellátogattak a falunkba, nem voltak hajlandók megenni az ételeinket. Attól tartottak, hogy „tisztátalanok”. Mivel mi hagyományosan nagy hangsúlyt fektettünk a vendégszeretetre és vendéglátásra, ezt súlyos sértésnek vettük. Gyermekként sokáig nem is értettem, miért tekintenek ránk így. A falubeli öregek azonban azt mesélték, ez mindig így volt. – A mi történelmünk az üldöztetés és szenvedés története – mesélte nagyapám. Apám édesapja – ahogy ez nálunk szokás – a szomszéd házban lakott. Méltóságteljes, fehér szakállú öregúr volt, mindig hagyományos fehér ruhát viselt, ami nálunk a spirituális tisztaságot

jelképezi. – Minket mindenki üldözött: a muszlim kurdok, az iráni sah és az oszmán szultánok helytartói. Hetvenkétszer mészárolták le a népünket. Számtalanszor elrabolták asszonyainkat, elűztek otthonainkból, és karddal kényszerítettek vallásunk megtagadására. Nagypapa nagy, durva kezével megcirógatta a fejemet, miközben én kellemes borzongással hallgattam a múltbéli rémtörténeteket. – Vigyázz velük, kicsikém! – mondta. – ‘ibádat as-sajtánnak, ördögimádónak neveznek minket. Erre már kezdtem komolyan megijedni. – De hát miért? – Mert valaki réges-régen kitalálta ezt a hazugságot. – Nagypapa rám nézett. Akárcsak a haját, a szemét is szürke fátyol borította. Úgy tűnt, mintha azt mérlegelné, vajon elég idős vagyok-e már, hogy megértsem a dolgokat. – Ez egy végtelenül bonyolult történet. – A komód tetején álló szandzsákra1 mutatott: egy bronzba öntött, kövér altestű madárfigurára. – Tudod, ki ez? – Hát persze! – feleltem felháborodottan. – Melek Táwúsz. – Ilyen ostobának tart nagyapa? Hiszen nálunk mindenki jól ismerte a pávakakas angyalt. Nagyapa elégedetten biccentett. – Így van – mondta és meghajolt a pávakakas irányába. – Melek Táwúsz, mint tudod, Isten hét angyala közül a legfenségesebb. Ő a legszebb és legtökéletesebb mindegyikük közül. Ám sajnos sok muszlim épp az ellenkezőjét gondolja. – Hogyhogy? – kérdeztem egyszerre döbbenten és elszörnyedve. A környezetünkben levő emberektől mindig csak azt hallottam, milyen csodálatos, isteni lény a mi pávakakas angyalunk. Most pedig hirtelen kiderül, hogy léteznek olyan emberek, akik épp az ellenkezőjét hiszik? Hogyan juthat eszükbe ilyen abszurd gondolat? – Az egész csupán egy félreértésen alapul – magyarázta nagyapám. – A gyökerei réges-régi időkbe nyúlnak vissza. Akkoriban, az idők kezdetén, amikor Isten megteremtette a földet és az embert, minden angyalnak megparancsolta, hogy hajtsanak térdet Ádám előtt. És mit tettek az angyalok? – Vizslatva nézett rám. – Követték Isten parancsát – találgattam. – Így van, követték Isten parancsát. Egy kivétellel. Melek Táwúsz volt az egyetlen, aki nem hajtott térdet Ádám előtt. – Vagyis megtagadta az engedelmességet Istennek? – csodálkoztam. – Igen, ezt tette – hagyta rám nagypapa. – De jó oka volt rá. Isten ugyanis a felszólítással angyalai hűségét akarta próbára tenni. Azt akarta megtudni, vajon tényleg csak őt szeretik-e, hajlandók-e rá, hogy más evilági előtt is meghajoljanak. Érted most már? Melek Táwúsz azért nem hajolt meg Ádám előtt, mert az ő szeretete egyedül Istent illeti! – Tehát kiállta a próbát? – Igen. Egyedüliként az angyalok között hű maradt Istenéhez. Ezzel Isten megelégedésére szolgált. – De hát nagypapa… – szakítottam félbe türelmetlenül. – Akkor mi a probléma? – Az a probléma, hogy a muszlimok teljesen félreértik ezt a történetet – válaszolta az öreg felindultan. – Úgy hiszik, Isten haragszik Melek Táwúszra. Ezért nevezik „bukott angyalnak” és vélik úgy, hogy ő minden gonosz megtestesítője.

Elkerekedett a szemem. – Azt gondolják, hogy ő…? – Pszt! – suttogta nagyapa és ujját a szájára tette. – Soha sem szabad kimondanod ezt a nevet. Különben meg kell ölnöm téged. – Ijedten néztem fel nagypapa arcába, valami ironikus villanást kerestem a szemében. De merev maradt a tekintete. Nem tréfált. – Megígéred, hogy sohasem teszed meg? – Soha, nagyapa! – esküdtem meg, és bizonyságképpen összeszorítottam az ajkaimat. Nagyapám halkan elkezdett szép, mély basszushangján énekelni. Én pedig a magas hangommal csatlakoztam hozzá: „Ó, uram, te vagy az angyal, a világ ura, ó, uram, te vagy az angyal, jóságos király, te vagy a nagyszerű trón angyala, ó, uram, az idők kezdetétől fogva te vagy az egyetlen.” Végre elmosolyodott. – Melek Táwúsz jóságos és könyörületes, Farída – mondta. – Ezt sose feledd el! Mindegy, mit mondanak mások róla. Soha ne higgy nekik! – Soha! – ismételtem nagyapám szavait, és jobb kezemet elszántan ökölbe szorítottam. Ebben a pillanatban megértettem létünk lényegét: a muszlimok ránk, jazídíkre a pokol urának szolgálóiként tekintenek. E tragikus félreértés miatt gyűlölnek bennünket. A falunkban uralkodó vallási szertartások elválaszthatatlanul összekapcsolódtak a természeti folyamatokkal. Minden reggel, mielőtt kivirradt volna, felmásztam a szüleimmel és a testvéreimmel a tetőre, hogy köszöntsük a nap első sugarait. Néha, ha nagyon hideg volt, a házban maradtunk – azon a ponton, ahová először sütött be a nap első sugara. Felé fordítottuk az arcunkat, kitártuk a karunkat, éppen úgy, ahogy a muszlimok, vagy a keresztények teszik, amikor imádkoznak. Aztán összefontuk a kezünket, és imádkoztunk: – Ámen, ámen, ámen. Áldott legyen a hitünk. Isten segít, hogy megmaradjon a hitünk. Mi, jazídík azonban nem a Napot imádjuk: imáinkban mindig magát Istent szólítjuk meg. A Napot pusztán tiszteljük, ahogyan a Holdat és az Esthajnalcsillagot is, hiszen rajtuk keresztül áramlik felénk az isteni energia. Naponta többször és éjjelente egyszer fejezzük ki hódolatunkat Istennek ezen égitestek irányába. A fény, különösen a napfény nagyon fontos szerepet játszik a vallásunkban. Hiszen nem valamiképpen minden a Naptól függ? Kinyílhatna-e egy növény az ő fénye nélkül? Gazdálkodhatnánk-e a földjeinken? Arathatnánk-e, és csillapíthatnánk-e éhségünket a terményekkel? Nem! Ezért szent számunkra a Nap: fénye az áhítat tere, és a legfontosabb kapcsolatunk Istenhez. Az évszakok is összefonódnak számunkra a vallási ünnepekkel. A rituális ciklus falunkban a szere szállal, az újévi szertartással kezdődött, amit április első szerdáján, az úgynevezett „vörös szerdán” ünnepeltünk. Ezen a napon virágokkal és hímes tojásokkal ékesítettük házainkat, mivel hitünk szerint ezek az élet újrakezdését és a világ kezdetét jelképezik. Gyermekkoromban mindig meg kellett keresnem a tojásokat a kertben. Ugyanezeket a tojásokat vitték ki később a falu asszonyai, köztük anyám a temetőbe, az őseinknek rendezett ünnepi lakomára. Megültük a csile havinét is, a „nyár negyven napját” és a szere csil zivisztanét, a „tél negyven napját”. Mindkét ünnepet, amelyek végül háromnapos böjttel zárultak, gazdagon átszőtték a vallási szertartások. Az év legfontosabb eseményét azonban a lalísi zarándoklat jelentette. Ősszel, amikor már csillapodott a nagy nyári hőség, és az időjárás kellemesre fordult, az egész falu útra kelt. Lalís, ez a misztikus hely egy gyönyörű zöld völgyben fekszik, amelyet két szentnek tekintett forrás vize táplál.

Mintegy 250 kilométerre, északkeletre található Kocsótól, Dohuk és Mószul között, a hegyekben. Lalís számomra a szülőfalum, Kocso mellett úgyszólván második, spirituális otthonom, mivel szüleim kiskoromtól fogva minden évben magukkal vittek a zarándokútra. Már csecsemőként megfürdettek a Fehér-forrás vizében. Lalís azonban nem csupán földi, hanem mindenekelőtt mennyei hely: mi, jazídík úgy hisszük, itt szállt le egykoron Isten a földre. Itt teremtette a hét angyalt, a Napot, a Holdat és a csillagokat, a növényeket és állatokat, folyókat és tengereket. Sok-sok idővel ezelőtt tehát minden Lalísban vette kezdetét. Az ember is a föld eme tökéletes helyén teremtetett. – Mi, jazídík egyenesen Ádámtól származunk – jelentette ki apám, aki – nagy örömömre – a szent helyre vezető út folyamán szívesen mesélt ősi történeteket. Mint a faluban az összes férfi, erre az alkalomra ő is lecserélte egyébként nagy előszeretettel viselt kék katonai egyenruháját fehér öltözékre és fehér fejkendőre, amelyet arab szokás szerint fekete homlokpánttal erősített a fejéhez. Anyám is fehér kendőt kötött a fejére. A jazídí nők – a muszlimokkal ellentétben – nem kötelesek elfedni az arcukat vagy kendőt viselni. A többi lány és én ezért fedetlen fejjel indultunk útnak, és a zarándokúton is viszonylag modern ruhákban jártunk: ugyanabban a nadrágban, szoknyában és blúzban, mint amiben iskolába mentünk. Arra viszont mindig ügyeltünk, hogy legalább egy ruhadarabunk fehér legyen. – Ez a legfontosabb különbség köztünk és a világ összes többi népe között – magyarázott tovább apám. – Ők Ádám és Éva gyermekei. Mi viszont ez Khwede dam vagyunk: „Isten teremtményei”. Amint bekanyarodtunk a völgybe, apánk minden évben megparancsolta nekünk, hogy vessük le a cipőnket, és mezítláb folytassuk utunkat: senki sem szennyezheti be a szent földet cipője sarával. – Ne feledjétek, hogy maga Sejkh ‘Adí ibn Muszáfir vándorolt ezen a földön! – emlékeztetett rá. Sejkh ‘Adí ibn Muszáfirt, a sok-sok évszázaddal ezelőtt Lalísban élt prédikátort a pávakakas angyal reinkarnációjaként tiszteljük. Sírja a völgy oldalában található szentélyben fekszik: már messziről látszik a homokszínű építmény a szent sírok felfelé csúcsosodó tornyocskáival. Ebben a szentélyben kerül sor minden évben egy földöntúli találkozásra: szeptemberben a pávakakas vezetésével összegyűlik a hét angyal, akik a földi történéseket irányítják. Tanácskoznak az elkövetkező év eseményeiről, és fontos döntéseket hoznak az emberiség jövőjét illetően. Mi Lalís földjén kísérjük végig megbeszéléseiket, és próbáljuk arra hangolni őket, hogy legyenek könyörületesek velünk. Spirituális vezetőink is ebből a célból sorakoztak fel itt minden évben. Nekik nyilatkozik meg ugyanis Melek Táwúsz az őszi gyülekezés során, és velük közli akaratát. Kerestünk tehát egy helyet a szentély közelében, és lepakoltunk. A vendégházak csak a nagyon fontos személyiségek és a papok számára álltak nyitva. A magunkfajta hétköznapi emberek a szabadban vertek tábort. Vittünk magunkkal egy széles ponyvát, amelyet a két fivérem négy fakaróra feszített, ez egyformán védett a naptól és az esőtől. Az így összeeszkábált sátortető alatt helyeztük el a főzőedényeket, takarókat és élelmiszereket. Az útravalóul magunkkal hozott kecskét kikötöttük egy fához. Imádtam a Lalísban töltött napokat. Nekünk, fiataloknak ez az őszi hét főleg a szünetet, és egy csomó mulatságot jelentett. Olyan volt, mint egy óriási kempingezés az összes barátunkkal és rokonunkkal. A napjaimat a családommal töltöttem. Minden napnak megvolt a maga rendje. Első nap

elzarándokoltunk a völgy alsó végében található Szilat-hídhoz. Ez jelképezi az átmenetet Lalís földi és földöntúli része között. Háromszor megmostuk a kezünket a híd alatt zubogó folyó vizében, háromszor átkeltünk a hídon fáklyákkal, és közben azt ismételgettük: – Szilat-híd, egyik oldalon a pokol, másik oldalon a paradicsom. – Ezután felvonultunk a völgy felső részébe, és vallásos himnuszokat énekeltünk. Ezt a szertartássorozatot három napon át ismételtük. Ezt követően Sejkh ‘Adí ibn Muszáfir síremléke került az események középpontjába. A szarkofágot és az azt körülvevő oszlopokat színpompás selyemkendőkkel díszítették. A negyedik napon összegyűjtötték a kendőket, és a Kanija Spí-forráshoz vitték, ahol végignézhettük, amint ünnepélyesen kimossák azokat. Az ötödik napon sorra kerülő ököráldozat volt az egyik csúcspont: díszsortűzzel adták tudtunkra, hogy kezdődik az áldozás, mire minden férfi a szentélyhez sietett. Apám és fiútestvéreim semmiképpen nem akartak lemaradni a nagy látványosságról. Minket, lányokat azonban kevésbé izgatott a dolog. – Ha csak megérzem a rengeteg vér szagát, már okádnom kell – mondta anyám. Legjobban azokat az estéket szerettem Lalísban, amikor hagyományos táncokat adtak elő: a hitbeli tudásunkat őrző szent énekesek, a qawwállek zenéjére hét tetőtől talpig fehérbe öltözött férfi kétszer ünnepélyesen körbejárta a napszimbólumot. Egy fakírt követtek, aki sötét szőrmeköpenyt és csúcsos fekete kalapot viselt, amilyet állítólag maga Melek Táwúsz is hordott. Az esti rituálé egyszerre volt titokzatos és lenyűgöző. A sötétség leple alatt sokszor elszöktünk a barát nőimmel, Núrával és Evinnel, hogy találkozzunk a többi fiatallal, mert természetesen sokkal szívesebben töltöttük az időt korunkbeliekkel, mint családi körben. Ilyenkor időnként más falvakból származó fiatalokkal is megismerkedtünk. A felnőttek ezt nem nézték jó szemmel, mivel tartottak tőle, hogy olyasmire is sor kerülhet, ami ellenkező neműek között nem megengedett. Az általános zűrzavar és a zarándoklat okozta felhangoltság közepette azonban nem volt mindig módjuk megakadályozni az ilyen találkozásokat. Végül azonban sosem lett baj, hiszen a barátnőim és én is, mint minden lány, szigorú nevelést kaptunk, és a közösségünk becsületkódexe szerint a menyasszony szüzessége ebben rendkívül fontos szerephez jut. A házasság előtti szexuális kapcsolat ezért esetünkben semmilyen körülmények között sem jöhetett szóba. A dolog tehát annyiban maradt, hogy legfeljebb évődtünk egy kicsit a korunkbeli fiúkkal, vagy lopott pillantásokat váltottunk.

2. FEJEZET ~ Egy utolsó csodálatos nyár ~

Az iskolában „számológépnek” neveztek. Ezt a gúnynevet a matektanárom ragasztotta rám, mert én voltam a legokosabb az osztályban. Mindig, amikor Sziamand úr kiadott egy feladatot, amit egyik osztálytársam sem tudott megoldani, végül hozzám fordult: – Na, Farída, mit gondolsz? – kérdezte. – Nem akarod elárulni a többieknek, hogyan kell megoldani a feladatot? – Dehogynem! – feleltem, és nagy magabiztossággal kimasíroztam a táblához. Egy darabka krétával felírtam a megoldáshoz vezető lépéseket. Közben részletesen elmagyaráztam, hogyan jutottam egyik lépésről a másikra. Hallottam, ahogy az osztálytársaim összesúgnak mögöttem. Különösen a fiúkat bosszantotta, hogy jobban tudok számolni, mint ők. – Most mi van? Nem Farída a tanárunk! – méltatlankodtak. Hangjukból puszta irigység áradt. Sziamand úr azonban mindig védelmébe vett. – Figyeljetek inkább, és kövessétek, hogyan jutott el Farída a megoldáshoz! – feddte meg őket. – Farída remek tanár. Sokkal jobban tudja a matematikát, mint én. Minden egyes alkalommal, amikor elhangzottak ezek a szavak, fülig pirultam, miközben persze rettenetesen örültem a tanárom szájából elhangzó komoly dicséretnek. Őszintén szólva nem kellett nagyon megerőltetnem magam, hogy ilyen jó legyek matekból. Imádom ezt a tantárgyat: minden olyan világos, olyan átlátható, olyan logikus. A mai napig nem értem, hogyan nem képes valaki felfogni ezt a csodálatos, rendezett világot. Számomra teljesen egyszerűnek tűnik. A hatványozás, amivel 2014 tavaszán foglalkoztunk, különösen jól ment. Míg osztálytársaim összeráncolt homlokkal rágcsálták a ceruzájuk végét, és hosszasan számolgattak, én fejben szélsebesen kiszámoltam a végeredményt. A társaim varázslatnak tartották, szerintem egyszerűen csak zsenialitásról volt szó. A második legkedvesebb tantárgyam a fizika volt. Ez sem okozott számomra nehézséget, de sajnos a tanárunk, Khalíl úr hihetetlenül unalmasan és körülményesen magyarázott. Amikor matematikaóra után belépett a termünkbe, az asztalra hajtottam a fejem, és sóhajtva odaszóltam Núrának: – Alszom egy kicsit. Ébressz fel, kérlek, ha végzett! Núra kacagott egyet, és hosszú, barna haját kisimította az arcából. Nem férhetett hozzá kétség, a világos bőrű, fitos orrú Núra volt a legszebb lány az osztályban. Velem ellentétben azonban neki mindkét tantárggyal meggyűlt a baja. A feladatok fölött görnyedve néha kétségbeesetten nézett fel rám: – Hogy csinálod? – suttogta. – Tényleg van nálad egy számológép? – Dehogy! – tiltakoztam. – Ha átjössz hozzánk ma délután, elmagyarázom neked. A közös tanulás persze csak ürügy volt, hogy Núra meglátogasson. Mindig nagyon örültem, ha átjött hozzánk. Anyám is szívesen látta. Mivel apám több műszakban dolgozott, és rendszeresen tíz napra levezényelték a szír határra, mi, nők gyakran egyedül éreztük magunkat, és időnként meglehetősen magányosak voltunk. Közösségünkben ráadásul az járta, hogy a vendég mindig áldást hoz a házra.

Szóval tanítás után felhurcolkodtunk a tetőre a matekkönyveinkkel, és együtt átvettük azokat a feladatokat, amelyeket délelőtt az iskolában gyakoroltunk. Mindent megtettem, hogy megpróbáljam Núrának elmagyarázni a matematika és a fizika rejtélyeit, de egyszerűen nem akart a fejébe menni. Úgy tűnt, mintha a Szindzsár-hegység felől érkező lágy szellő magával ragadná a szavaimat, mielőtt megülnének Núra fejében. A nap a szemembe ragyogott, hallgattam a madarak csicsergését a kertben. Tulajdonképpen tényleg túl szép nap volt ahhoz, hogy tanulással üssük el az időt. – Gyere, tartunk egy kis szünetet! – javasoltam. Núra rögtön kapott az ajánlatomon. Becsaptuk a könyvünket, és együtt lementünk a kertbe. Hoztam a konyhából egy kancsó limonádét, amelyet anyám még reggel facsart frissen. Kitöltöttem magunknak egy-egy pohárral, beletettem néhány mentalevelet, amelyek a kertben nőttek és fenségesen illatoztak. – A tanulástól megéhezik az ember – mondtam, és kacsintottam. Núra felnevetett. Mindig ezzel a mondással mentegetőztünk, ha zsákmányszerző körutunkon lebuktunk. Mindketten őrületesen imádtunk nassolni – akár nála voltunk, akár nálunk, rendszeresen kifosztottuk a hűtőszekrényt, vagy learattuk a kertben termett finomságokat. Núra különösen szerette a málnabokrainkat, de csodálta a lágy színekben ragyogó virágágyásokat is. – A rózsáitok idén még a tavalyiaknál is szebbek! – áradozott. – Bizony – feleltem büszkén. – De láttad már a liliomokat? – Núra beleszippantott a legkülönfélébb színekben pompázó virágok illatába, és megsimított egy levelet. – Tényleg egészen különlegesek – mondta. Letéptem egy sárga virágot, és beletettem a matekkönyvébe. – Ettől csak úgy belerepül a megoldás a fejedbe a következő dolgozatnál – ígértem neki. Ő is leszakított egy virágot, és belerakta a könyvembe. – Neked nem lesz szükséged rá, de erről majd eszedbe jutok. Ebben a pillanatban meghallottam a hátunk mögött anyám lépteit. Kockás kendő volt a fején, a kezében kapa. Nyilvánvalóan a házunk mögötti veteményesben gyomlált. – Csak nem megint megdézsmáltátok a kertet? – méltatlankodott. Núrával a hasunk elé szorítottuk a matekkönyveinket, és egy ütemre csóváltuk a fejünket. Anyám bizalmatlanul méregetett minket. Tudta jól, mennyire szeretünk virágot ajándékozni egymásnak, de most nem tudta ránk bizonyítani, hogy elcsentünk volna egy virágszálat. – Igazán adhatnátok nekik egy esélyt, hogy megnőjenek – jegyezte meg a biztonság kedvéért. Felháborodott arcot vágtunk. – De hát épp ezt tesszük! Nem sokkal a nyári szünet kezdete előtt új matematikatanárt kaptunk. Ahmed úr egy másik faluból érkezett hozzánk, neki kellett levizsgáztatnia bennünket. Alacsony növésű, testes, szakállas férfi volt, azt híresztelték róla, hogy rendkívül igényes. Ő maga gondoskodott róla, hogy ilyen benyomást keltsen: – Ha akár csak egyetlen embernek sikerülne az osztályotokból elérni 70%-ot a vizsgán, akkor nem is vagytok olyan csapnivalóak – jegyezte meg lekezelően. Ahmed úr nemcsak vizsgafeladatokkal, hanem láthatóan egy jó adag előítélettel is érkezett a falunkba. Új, arab tanárunk minden bizonnyal azt hitte, hogy mi, jazídík szörnyen elmaradottak vagyunk, mivel ilyen elszigetelten élünk. Az összes osztálytársam reszketett a félelemtől. Núra teljesen elsápadt. Én azonban nem hagytam

megfélemlíteni magam. – Ugyan már, mit nem mond! Én vagyok a legjobb matematikából. Simán teljesítem a 70%-ot, de még többet is! Ahmed úr elképedve nézett rám. – Nagyon biztos vagy a dolgodban! – jegyezte meg nem éppen barátságos hangon. – Na, majd meglátjuk, tényleg ilyen okos vagy-e. Begyűjtötte a matekkönyveinket, hogy senki se tudjon puskázni. Amint Núra a tanár úr felé nyújtotta a könyvét, kiesett belőle a lepréselt liliom a padlóra. Barátnőm arca mészfehérből egyszeriben tűzpirosra váltott. Azonnal felszedte a virágot, és az asztalra tette. Mielőtt leadtam volna a könyvem, én is gyorsan kivettem belőle a Núrától kapott virágot, és az övé mellé helyeztem. – Most már semmi baj nem lehet – súgtam a fülébe. Ezután Ahmed úr kiosztotta a feladatlapokat. – Tényleg nagyon nehéz. Ne keseredjetek el, ha nem sikerül – ismételte meg. Úgy tűnt, csakugyan ostobának tart bennünket. Bebizonyítom az ellenkezőjét, határoztam el. Minden figyelmemet a feladatra összpontosítva nekiláttam a munkának. Természetesen a teszt egy kicsit másként volt felépítve, mint ahogyan azt Sziamand úrnál megszoktuk. De messze nem tűnt megoldhatatlannak. Nem mondhatnánk, hogy feltalálta a spanyolviaszt. Úgyhogy mindent végigszámoltam, és még egyszer ellenőriztem az eredményeket. Egy pillantással felmértem, hogy Núra is szorgalmasan dolgozik. Megpróbáltam a megoldólapot úgy elhelyezni, hogy esetleg rálásson. Ahmed úr azonban éberen őrködött: észrevette, hogy már végeztem a számolással. – Na, már fel is adtad? – faggatott gúnyosan. – Nem, épp ellenkezőleg. Készen vagyok. Meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Akkor beadhatod – mondta, és felszólított, hogy hagyjam el a tantermet. Nem sokkal később Núra is végzett, és utánam jött. Izgatottan vártuk az eredményt. Néhány nap múltán Ahmed úr kiosztotta a kijavított feladatlapokat. Szakálla alatt kissé elvigyorodott, amikor az enyémet odaadta. Nem tudtam megfejteni, hogy gúnyos vagy jó szándékú vigyor volt-e. A papír tele volt piros pipákkal. A lap aljára odafirkálta a végeredményt: 99%. Majd kiugrott a szívem a helyéből. Núrának is sikerült a feladatok harmadát megoldani, úgyhogy ő is átment a vizsgán. Az óra végén Ahmed úr magához intett. – Ilyen matekzsenivel még nem találkoztam, mint te! – vallotta meg. – Nem gondoltál arra, hogy matematikatanár legyél? – Ez életem legnagyobb álma! – hebegtem boldogan. – Gondolja, hogy lehetséges? – Hát persze. Sziamand úr vagy én javasolhatnánk téged egy ösztöndíjra. Lelkesen bólogattam. Micsoda fantasztikus ajánlat! Végtelenül megtisztelőnek éreztem, hogy ez a rettenetesen szigorú tanár alkalmasnak tart a matematikatanári pályára. Még soha senki sem vitte ilyen sokra a rokonságomból. Családunk igen szerény körülmények közül jön: őseink földművesek voltak, és semmiféle hivatalos képzésben nem részesültek, mivel a három jazídí kaszt legalacsonyabbikába tartoztak. A korábbi nemzedékekben kimondottan tiltották is az írás- és olvasástanulást. A vallásos himnuszokat és imákat az egyházi vezetők, a sejkek és pírek2 csupán szóban hagyományozták tovább. Mindez csak akkor változott meg, amikor Szaddám Huszein 1970-ben bevezette az iskolakötelezettséget. Ezután épült meg Kocsóban az első iskola. De a tanárok mindig máshonnan jöttek – egészen mostanáig. Lehet, hogy én leszek az első, akinek sikerül, hogy tanár legyen a saját falujában? Halálosan büszkén rohantam haza, és alig vártam, hogy megoszthassam szüleimmel az

örömhírt. Ez a nyár nagyszerű lesz, gondoltam, és hátravetve a fejem örömujjongásban törtem ki. Úgy éreztem, a sors a tenyerén hordoz. A nyári szünet nyugodt meghittségben telt otthon. Rengeteget pihentem, sokáig aludtam, és aztán találkoztam a barátnőimmel, Núrával és Evinnel. Hol pikniket rendeztünk a szabadban, hol divatmagazinokat lapozgattunk, és együtt fodrászkodtunk. Hosszú, barna hajunkat lenyűgöző kontyba tűztük, és napokig nem voltunk hajlandók kibontani, amíg végül egyikünk édesanyja ránk nem pirított. – Farída, oldd ki a kontyodat, és fésüld ki végre rendesen a hajad! – csepült például az anyám. – Vagy arra vársz, hogy tetvek telepedjenek meg benne? Még a végén bogarakat hozol a házba! – Dühösen morgolódva keféltem ki a hajam, és vettem búcsút attól az álmomtól, hogy nemcsak a falunk első, hanem egyenesen a legelegánsabb tanítónője is leszek. Szívesen segítettem anyámnak a házimunkában. Leány ként ez amúgy is kötelességem volt, és nem éreztem megerőltetőnek, hogy a keze alá dolgozzam takarítás, mosás, favágás vagy gyomlálás közben. Legnagyobb örömömet azonban abban leltem, ha főzhettem a családomnak. Édesanyám már korán beavatott a konyhaművészet titkaiba, hogy – amint mondogatta – a jövendőbeli férjem majd elégedett legyen velem. Nagyon otthonosan mozogtam már a konyhában. Az egyik fő specialitásom a kamalles nevű helyi étel volt, a serpenyőben sült kamillavirág. Híres volt a friss bárányhúsból készült kebabom is – legalábbis a családom körében. Ahogy a nyársakat a nyílt tűz fölött forgattam, csábító illatok terjengtek a házban, és mindenkinek összefutott a nyál a szájában. Fivéreim ilyenkor mind a négyen körém gyűltek, mint a legyek, és alig győzték kivárni, hogy kihirdessem: kész az ebéd! Édesapánk sajnos ezen a nyáron nem töltött velünk olyan sok időt, mint máskor. A szomszédos Szíriában polgárháború dúlt, és a feszült helyzet nyomán rendszeresen túlórázniuk kellett a katonáknak a 600 kilométer hosszú határszakaszon. Az elmúlt két évben Észak-Szíria nagy részét szunnita terrorcsoportok foglalták el. Bassár al-Aszad központi kormánya lényegében véve már csak a Damaszkusz környéki területeket tartotta ellenőrzése alatt. Az iszlamisták, akik északon átvették a hatalmat, arra kényszerítették a lakosságot, hogy kövessék a legszigorúbb iszlám magatartási előírásait, ráadásul üldözték a keresztényeket és a máshitűeket. A legsikeresebb és ugyanakkor legbrutálisabb ilyen terrorcsoport az ad-Daulat al-Iszlámijja fí l-‘Iráq wa s-Sám (Iraki és Szíriai Iszlám Állam), azaz Daesh nevű szervezet volt. Európában az ISIS vagy IS elnevezés terjedt el. Ezek a terroristák több pénzzel és jobb fegyverekkel rendelkeztek, mint bármelyik más iszlamista szervezet. Az elmúlt hónapokban a határon túl is több várost elfoglaltak. Síiták, keresztények, drúzok és alaviták tömegei igyekeztek elmenekülni rémületes uralmuk elől, mert különben halálos veszély fenyegette őket. – Fáj a szívem, hogy fel kell tartóztatnom ezeket az embereket – hallottam egyszer, amint apám rövid otthoni tartózkodásakor megtörten panaszkodott anyámnak. – Ezek a fanatikusok nem könyörülnek rajtuk. – Nem az lenne akkor a kötelességünk, hogy segítsük őket? – kérdezte anyám. – Nagyon óvatosnak kell lennünk – felelte apám. – Az Iszlám Államnak komoly tervei vannak. A menekültek némelyike valójában beépített terrorista. Azzal a megbízással érkeznek, hogy új terrorsejteket alapítsanak az iraki városokban. – Itt is magukhoz akarják ragadni a hatalmat?

– Ha tudnák, megtennék. Az egész Közel-Keletet uralmuk alá akarják vonni, és már nálunk, Irakban is mozgolódnak. Fallúdzsában és ar-Ramádíban már megvetették a lábukat. Mószulban is vannak szimpatizánsaik az egykori Szaddám-hívek között. Anyám megrázta magát, mintha egy baljóslatú sejtelmet akarna elűzni magától. – De hát kik ezek az emberek? Apám mélyet sóhajtott. – Ugyanazok, akik az amerikai megszállás alatt pokollá tették az életünket. Emlékszel még az-Zarqáwíra, aki néhány évvel ezelőtt az ország egész területén robbantásos merényleteket hajtott végre, síitákat és keresztényeket gyilkolt halomra? – Igen – felelte anyám. Még én is ismertem, hiszen a neve egész Irakban híres és hírhedt volt. – Ő volt az iraki al-Káida vezér, ugye? De hát ő már régen meghalt, nem? – kérdezte anyám. – De – bólintott apám. – Ám lett egy utóda, Abú Bakr al-Baghdádí. Hidd el, egy cseppet sem kevésbé brutális, mint az elődje. A dél-iraki Számarrából származik, és több éven át aszalódott egy amerikai katonai börtönben. A mozgalma gyakorlatilag már elhalt, amikor kivonultak az amerikai csapatok. Ám aztán kitört a polgárháború Szíriában, és al-Baghdádí a határon túli csatatérre küldte a megmaradt hadseregét. Itt más dzsihádistákkal együtt támogatást kaptak az öbölbeli államoktól: mindenekelőtt Szaúd-Arábia és Katar, de Törökország is szállított nekik fegyvereket, mivel meg akarták dönteni Bassár al-Aszadot és erősíteni kívánták a radikális szunnitákat. És ez sikerült is nekik! Napjainkban al-Baghdádí emberei nagyobb befolyással bírnak, mint bármely más csoportosulás Szíriában. Harcedzettek, úsznak a pénzben, és tele vannak fegyverekkel. Ezért olyan nagyon veszélyesek. – De nem ránk nézve, ugye? – kérdezte anyám aggódva. – Nem – nevetett apám feszülten. – Itt nincs esélyük. Délen talán más a helyzet. De itt vigyázunk a kollégáimmal, hogy ne tudjanak átjönni. Édesanyám hallgatott, de nem tűnt nyugodtnak. – Vagy talán azt hiszed, hogy 350 ezer felfegyverzett férfi nem képes megbirkózni egy tucat terroristával? – győzködte tovább apám, hogy megnyugtassa. A szüleim beszélgetését uraló aggodalmas hangnem meglepett, mert idáig fel sem merült bennem, hogy itt, a falunkban veszélyt jelenthetnének ránk a dzsihádista csoportok. Az iraki–szír határ, amelyet apám felügyelt, ugyan csak 50 kilométerre feküdt Kocsótól, de számomra fényévnyire volt. Még soha nem jártam Szíriában. A polgárháború pedig csak valahol a tévében zajlott, messzemessze az én valóságomtól és hétköznapi életemtől. Mindez csak akkor változott meg, amikor a becsapódások közelebb értek. – Hallottátok? – kérdezte Núra, amikor Evinnel épp beléptünk a kertből a házba, hogy letegyük a konyhában a betakarított sárgabarackot. – Mire gondolsz? – kérdeztem, és a bal kezemmel igyekeztem óvatosan elhajtani egy szemtelen legyet, amely megpróbálta megdézsmálni a gyümölcsöt. Lekvárt akartunk főzni az édes gyümölcsből. A barátnőnknek hirtelen földbe gyökerezett a lába, amint megállt a televízió előtt a nappaliban, letéve a padlóra a tálat. – Vedd feljebb a hangot! – utasította öcsémet, Kaniwárt. A tévében a híradó ment. – Helikopterekkel a városba érkezett az arany hadosztály – hallottam a bemondó hangját. A kamera az iraki hadsereg helikoptereit mutatta, amelyekből fekete ruhás katonák ugrottak ki. Az iraki hadsereg elit harcosai géppisztolyt tartottak a kezükben.

– Mi történt? – kérdeztem. – Pszt! – súgta Núra a képernyőre meredve. A felvételek az iraki Szaláh ad-Dín tartományban fekvő Számarrából származtak. Ez tulajdonképpen szunnita nagyváros volt, azonban itt található az egyik legfontosabb síita szent hely is. Korábban többször törtek már ki itt zavargások a szunniták és síiták között. Első pillanatban ezért azt hittem, hogy a szunniták támadhatták meg a szentélyt. Ám a bemondó kommentárjaiból azt vettem ki, hogy reggel egy nehézfegyverzettel felszerelt, terroristákból álló autós konvoj támadt a városra, amelyet most próbáltak a katonák újra ellenőrzésük alá vonni. Eddigre már mindkét oldalon több harcos vesztette életét és sérült meg. – Uramisten! Remélem, az unokatestvéremnek nem esett baja! – suttogta Núra. – Ibráhímot nemrég helyezték át Számarrába. Evinnel megrökönyödve néztünk Núrára. Átéreztük az aggodalmát: mivel a jazídík körében az iraki biztonsági erőknél végzett munka nagyon népszerű volt, szinte mindannyiunknak szolgáltak rokonai a hadseregben. Magam is rettegtem, hogy a terroristák megtámadhatják a határállomásokat, és esetleg apámnak is baja eshet. Az elmúlt hetekben és hónapokban újra meg újra támadásokra és kisebb összetűzésekre került sor a dzsihádistákkal. Úgy tűnt, a szíriai terroristák nem elégszenek meg a saját területükkel, mintha a határnak ezen oldalán, nálunk is el akarták volna ültetni a konfliktus magvait. – Átugorhatnánk a nagynénédhez – javasoltam. – Talán ő hallott róla valamit. – Lehet, hogy még nem is tud a dologról – vetette ellen Núra, magára a támadásra utalva. – Ha még nem értesült róla, talán feleslegesen izgatjuk fel. Ha történt vele valami, úgyis megtudjuk időben. – Jobb, ha nem nyugtalanítjuk – tette hozzá Evin. Mialatt a televízió a nappaliban tovább szólt, nekiláttunk megmosni és kimagozni a barackot a konyhában. Egy részét kis kockákra vágtuk, megszórtuk cukorral, és betettük a hűtőszekrénybe azzal, hogy később majd megesszük desszertnek. A jóval nagyobb része egy nagy lábosba került, amelyet a gázlángra tettünk. Ehhez is jó sok cukrot adtunk. A keverék kábítóan édes és gyümölcsös volt, minél tovább főtt, annál inkább. Remek lekvár lesz belőle! Mindeközben a tévében a legújabb fejleményeket ismertették: Ba‘qúbában, Bagdadtól északkeletre felrobbant egy autóbomba. Ar-Ramádíban, az iraki al-Anbár tartomány fővárosában pedig, ahol az Iszlám Állam emberei már egy ideje jelen voltak, harcosaik megrohamozták az egyetemi kampuszt. A híradó bemondója igyekezett nem túl drámai módon tálalni az eseményeket. Azt azonban nem lehetett eltitkolni, hogy a terroristák több száz diákot túszul ejtettek. – Hihetetlen – fordultam Evinhez. Magamban megfogadtam, hogy mindenképpen kurd területen fogok matematikát tanulni, ha összejön az ösztöndíj. Talán majd Szindzsárban vagy Dohukban, ahol távoli rokonaink laknak. A szunnita dél egyértelműen túl kockázatos helynek tűnt, ez most világossá vált előttem. A délután folyamán – miközben a lekvárt betöltöttük a befőttes üvegekbe – valamennyire enyhült a helyzet. Ar-Ramádíban szabadon engedték a diákokat. A hadseregnek sikerült Számarrát is visszafoglalnia. Megkönnyebbülten lélegeztünk fel: ebben a városban legalább nem tudták tartósan megvetni a lábukat a dzsihádisták. De azt is épp elég aggasztónak tartottam, hogy ilyen gyorsan sikerült a hatalmukba keríteni. Kíváncsi voltam, hogyan ítéli meg apám a fejleményeket, úgyhogy

elhatároztam, amint hazaér, megkérdezem. A terroristák nyilvánvalóan Szíriából érkeztek, és valahogyan átjuthattak a határon. Vajon ezután megerősítik a határőrizetet, és tovább szigorítják a biztonsági intézkedéseket? Lehet, hogy majd még többet kell túlóráznia? Reménykedtem, hogy nem túl veszélyes a helyzet. Persze tudtam, hogy úgysem vallaná be. Kora este a barátnőim bepakolták kosaraikba a lekváros üvegeiket, és elindultak hazafelé. Úgy döntöttem, megragadom az alkalmat, hogy sétáljak egy kicsit, és kiszellőztessem a fejem, amíg elkísérem őket. Nem laktunk messze egymástól. Az emberek az egész faluban kis csoportokba verődve vitatták meg a nap eseményeit: a legfőbb beszédtéma természetesen a déli támadássorozat volt. Furcsa távolságtartással kezelték azonban a történteket, szinte úgy, mintha egy természeti katasztrófáról lenne szó, amely egy egészen más országban zajlik. A terror a síiták és a szunniták problémája, akik kölcsönösen irtják egymást – ez volt a közmegegyezés. Nálunk ilyen nem történhetne meg. Az emberek egyedül a jazídí katonákat sajnálták, akiknek ki kell venniük a részüket a harcokból. Núra édesanyja, a nagynéném is az ajtóban állt egy szomszédasszonnyal. Komoly arccal nézett ránk, de azért örült a lekvárnak, amit hoztunk. – Micsoda meglepetés, Farída – köszöntött, és homlokon csókolt. – A kertetekből van? Mondd meg édesanyádnak, hogy nagyon köszönjük! Aztán beszámolt róla, hogy Núra unokatestvére, Ibráhím időközben jelentkezett a családjánál. Ahogy sejtettük, részt vett a számarrái harcokban – és meg is sebesítették. Egy golyó eltalálta a felsőcombját, és szétroncsolta a csontját. Jelenleg egy katonai kórházban fekszik. – Azt mondja, nem olyan vészes a helyzet, és rendesen ellátják – mesélt tovább Núra édesanyja. Nemrég beszélt a fiú anyjával, Núra nagynénjével, aki persze szörnyen aggódik. – Nem lenne jobb, ha hazajönne? – kérdezte Evin. – Nem engedik el – válaszolta nagynéném szomorúan. Mivel sok katona megpróbálta megtagadni a szolgálatot, szigorú szabályokat vezettek be a katonaságnál – legalábbis az alacsonyabb rangúak körében és azoknál, akiknek nem voltak összeköttetéseik a vezetésben. – Reméljük, hogy tényleg elűzték a dzsihádistákat Számarrából, és most már nyugalom van – zárta le Núra mamája a vitát. Számarrában, Ba‘qúbában és ar-Ramádíban másnap valóban nyugalom uralkodott. Utólag a támadások csak egy rossz álomnak tűntek: a dzsihádisták épp olyan gyorsan tűntek el, mint amilyen hirtelenjében ott termettek. Az iraki hadsereg és a rendőrség különleges egységei biztosították a három várost. Ám később bebizonyosodott, hogy az ISIS zseniálisan terelte el az iraki katonai elit figyelmét a tulajdonképpeni támadási céljáról, és célzottan osztotta szét őket. Másnap, 2014. június hatodikán robbant az első autóbomba Mószulban. Öcséim, akik egész nap a tévé előtt gubbasztottak, rögtön riadót fújtak: – Mama! Már megint robbantottak! – lármázta fel az egész házat a 12 éves Kaniwár. Anyámmal épp teregettünk. Kíváncsian, és valami homályos, rossz előérzettel siettünk le a nappaliba, a tele vízió hoz. Egész délelőtt többé fel sem álltunk előle. Rövid időn belül további négy robbantás történt Mószulban: mind az öt robbanószerkezetet autóba rejtették, és a hadsereg által felállított ellenőrző pontok közvetlen közelében hozták működésbe. A robbantássorozat az ISIS hatalomátvételének világos jele volt. Szinte beleüvöltötték az arcunkba: – Nem tudjátok megvédeni magatokat tőlünk! Legyőzünk titeket!

A szegény mószuli emberek is üvöltöttek – a fájdalomtól és a bánattól. Síró asszonyok, feldúlt civilek, a sebesülteket ellátó mentőorvosok képeit láttam mindenhol, és a rombolás helyszíneiről felszálló fekete füstfelhőket, amelyek a nagyváros forgalmas utcáin kavarogtak, ahol szemmel láthatóan teljes káosz uralkodott. Az emberek igyekeztek biztos helyet találni maguknak. Senki sem tudta, mikor és hol robban a következő bomba. Felvetődött bennem a kérdés, hogy mi, magunk vajon mennyire vagyunk biztonságban. Az állami televízió bemondója igyekezett megőrizni a nyugalmát. – A sebesülteket a környező kórházakba szállították – közölte a hátrazselézett hajú, szürke-fehér csíkos nyakkendőt viselő férfi Bagdadból. – Pánikra semmi ok: a forgalmat elterelik. A rendőrség és a biztonsági erők ismét teljes mértékben ellenőrzésük alatt tartják a várost. Valahogy nem tetszett az, ahogyan a bemondó hangsúlyozta, hogy Mószulban minden a legnagyobb rendben van, akármilyen bizakodóan is mosolygott a kamerába. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy el is hiszi azt, amit a papírjaiból felolvas. Tegnap Számarrá, ma Mószul, gondoltam magamban. És holnap? Mi történik holnap? Ha az ország második legfontosabb városa ilyen könnyű célpont, akkor valószínűleg egyetlen biztos hely sincs egész Irakban. A szemem sarkából láttam, ahogy anyám az ajkait harapdálja. Egyetlen szóval sem kommentálta az eseményeket, de nyilvánvalóan ő is rettenetesen aggódott. Hirtelen felkelt, és kiment a kertbe. Az ablakon át láttam, hogy telefonál. Gondolom, apámat hívta. Izgatottan gesztikulált, miközben beszélt. Talán kérte, hogy jöjjön haza? Fájdalmasan hiányzott ezekben a pillanatokban. De épp mivel ilyen robbanásveszélyes volt a helyzet, természetesen minden férfira szükség volt a határon. Amikor 2014. június hatodikán felrobbantak az autóbombák, eleinte azt hittük, a merényletek az előző napi támadássorozat folytatásai. Sokkolt, hogy ilyen gyorsan a káoszba süllyedt egy falunktól mindössze 100 kilométerre fekvő nagyváros. Ekkor még nem sejtettük, hogy a mószuli helyzet ennél is sokkal súlyosabb. Számarrában, Ba‘qúbában és ar-Ramádíban egy napig tartott a terror. Ezért azt képzeltük, Mószulban is hasonlóan alakulnak a dolgok. Súlyosan tévedtünk. Mószul szisztematikus elfoglalása másnap kezdődött meg. Egy kurd tévéadó jelentette elsőként a kora reggeli órákban, hogy a szíriai határtól egy hatalmas járműkonvoj tart Mószul felé. Minden egyes autó tele van ISIS-harcosokkal. A gépfegyverekkel felszerelt pick-upok terroristák százait szállították. A Mószulba bevezető utak útzárait letarolva, akadálytalanul hajtottak be a városközpontba, ahol az öngyilkos merénylők elfoglalták a hadsereg és a rendőrség épületeit. Utcai harcok törtek ki. Az állami televízióban egész nap rendkívüli adást sugároztak, amit mindannyian bénultan követtünk. Most már anyánk sem igyekezett leplezni előttünk a szorongását: – Az egész várost el akarják foglalni! – kiabálta éles hangon a telefonba, amikor legközelebb apámmal beszélt. Ki is hangosította a készüléket, hogy mindannyian halljuk. – Mószulban 25 ezer kolléga állomásozik. Gondolod, hogy hagynák? – hallatszott apám szakadozó hangja a mobiltelefonból. – Sokszoros túlerőben vagyunk. Ez azt jelenti, hogy Mószult nem tudják bevenni a terroristák. – Te is így gondolod? – kérdeztem Delant halkan. Rázta a fejét. Mama szigorú pillantást vetett ránk, mi pedig elhallgattunk. – Holnapra vége ennek a rémálomnak – ígérte apánk a határőrizeti posztjáról. Tompa morajlás hallatszott a háttérből. – Most sajnos be kell fejeznem – mondta apám. –

Ne aggódjatok! Hamarosan beszélünk! Nem lett igaza. A harcok tovább folytatódtak. És bár a híradó bemondója igyekezett ugyanúgy bizakodónak látszani, mint apám, a támadást követő második napon nem úgy nézett ki, mintha a hadsereg képes lenne rövid időn belül úrrá lenni a helyzeten és kiűzni a terroristákat a városból. Nemsokára már egyre több háztetőn lengedezett a Korán-idézetekkel ellátott fekete zászló, amelyet az Iszlám Állam emberei a hódítás jeléül kitűztek. A televíziós kamera valóságos zászlótengert mutatott. Masz‘úd Barzání, Kurdisztán elnöke felajánlotta a központi kormányzatnak, hogy csapatokat küld Mószul védelmére. Bagdad azonban nyilvánvalóan még mindig azt hitte, képes maga rendezni a helyzetet: a kormány udvariasan megköszönte, és visszautasította az ajánlatot. – Ezek az arabok nem normálisak – háborgott Delan, aki korábban maga is eljátszott a gondolattal, hogy a hadseregben csinál karriert. Az Irakon belül fellángoló feszültségek nyomán nemrég mégis letett róla. – Inkább kockáztatják, hogy Mószul a terroristák kezére kerüljön, mint hogy egy kurdra bízzák a várost! A visszautasítás megbosszulta magát: a harmadik napon az iraki haderő legfelsőbb parancsnokai helikopterre ültek, és elmenekültek Mószulból – végzetes üzenetet küldve ezzel a szárazföldi katonák számára. Az emberek pánikszerűen igyekeztek megszabadulni az egyenruhájuktól, fegyvereiktől, és próbáltak délre jutni. Azokat, akik az Iszlám Állam kezei közé kerültek, brutálisan lemészárolták. Kocsóban mindannyiunkat sokkoltak a hírek, hogy Mószul csak így ripsz-ropsz elesett. Egy nappal azután, hogy a hadsereg ilyen szégyenletes módon cserbenhagyta a várost, a kormány mégiscsak megadta az engedélyt Barzání kurd elnöknek, hogy a Pesmergákkal megvédje Mószult. Ám ekkor már nem volt mit megvédeni. Barzání legalább annyit elért, hogy a további támadások elhárítása érdekében délebbre helyezhette a kurd harcosokat. Számunkra ez azt jelentette, hogy ettől fogva a Szindzsár régió is a Pesmergák védelme alatt állt. A Szindzsár régió Kurdisztán szélén található, az arab Irakkal határos. A mi falunk, amely a Szindzsár-hegységtől 20 kilométerre délre fekszik, már meglehetősen messze benyúlik az arab területekbe. A kurdok védelme számunkra százszor kedvesebb volt, mint az araboké. Ezért is bocsátott a polgármesterünk azonnal egy házat a hamarosan Kocsóba érkező négy Pesmergakatona rendelkezésére. Amikor apám az eseménydús napokat követően végre hazatért a határszolgálatból, fivéreimmel rögtön elébe szaladtunk, és szenvedélyesen átöleltük. Még anyám is elmorzsolt titokban egy könnycseppet a szeme sarkában, noha különben nem volt jellemző rá a szentimentális érzelemnyilvánítás. Végtelenül megkönnyebbült, hogy apánk épségben hazaért. Papa alig mert a szemünkbe nézni, annyira szégyellte magát a társai gyáva szökése és kudarca miatt. – Fel nem foghatom… – hajtogatta. – Hagyják, hogy egypár tucat terrorista elkergesse őket! – Persze – tette hozzá a becsületük megmentése érdekében – a mószuli lakosság sem könnyítette meg a katonák helyzetét. A többségében szunnita város mindig is idegen testnek tekintette a hadsereget, mivel az a síita Núrí al-Malikí kormányának parancsait követte. Gyűlölték az elnököt, Teheránból irányított bábnak tartották. Az ISIS ebből kovácsolt ügyesen tőkét. – A mószuliaknak kedvesebbek a dzsihádisták? – kérdeztem döbbenten. Megvonta a vállát. – Az efféle viszályok nem ismernek semmilyen logikát. Néha az embereknek előbb meg kell tapasztalniuk a nagyobbik rosszat, hogy felfogják, mi a kisebb rossz.

Papa kiment a teraszra, leült egy székre, és feltűrte az egyenruhája ujját. Megláttam izmos, barnára sült karját. Imádtam nézni, hogy milyen erős. Már gyerekkoromban is mindig biztonságban éreztem magam a karjai közt. És most, a felnőtté válás küszöbén sem volt nagyobb vágyam, mint hogy magához öleljen, miközben odakint összedől a világ. Odavittem apámhoz a vízipipát, amelyet annyira szeretett esténként elővenni, és leültem mellé. A kedvenc dohányával, az alma ízűvel tömte meg a pipát. Élvezettel szívta le az első slukkot, majd kieresztette az édeskés füstöt. – Nem akarom, hogy visszamenj a határra – mondtam. – Maradj velünk! – Ugyan, Farída, muszáj visszamennem. Ki keresné meg különben a kenyérrevalót? Hm? – De olyan veszélyes! Ezek az emberek nem törődnek a határokkal. Nem láttad, milyen gyorsan elértek Mószulba? – Pontosan ezért van szükség olyan férfiakra, akik megvédik az országot – érvelt apám. – Igazi, bátor fér fiakra. Nem olyan gyáva alakokra, akik rögvest elfutnak, ha forróvá válik a talaj a lábuk alatt. – És minket ki véd meg itt? – perlekedtem. Úgy tűnt, apám egy pillanatra elbizonytalanodott. De aztán újra összeszedte magát. – Hát te – felelte és szigorúan nézett rám. – Mit gondolsz, miért tanítottam meg neked a fegyver használatát? – Értem, papa. – Nem tudtam pontosan eldönteni, komolyan gondolja-e, vagy csak tréfálkozik. Mindenesetre nem akartam csalódást okozni neki. – Te, Delan és Sirhád. Ti vagytok a legidősebbek, nektek kell a család többi tagjára vigyáznotok, amikor nem vagyok itthon. Megígéred, kislányom? Riadtan bólintottam. Barátságosan megcsipkedte az arcomat. – Ne félj, Farída – biztatott. – Idáig biztosan nem érnek el. Mindannyian együtt vigyázunk: te, én és a Pesmergák. – A lemenő nap felé fordította az arcát, és ünnepélyesen összefonta a két kezét. – És persze Urunk, Melek Táwúsz. Rendben? – Rendben – suttogtam félig-meddig megnyugodva. Édesapám optimizmusával szemben az előretörő dzsihádisták sem elég erősek. De ez nem mindig lesz így.

3. FEJEZET ~ A katasztrófa ~

Az elkövetkező napokban is kővé dermedve ültem a televízió előtt, és figyeltem, hogyan bontakoznak ki az események a szemem előtt: a terroristák szinte megrészegültek a mószuli sikereiktől. Míg a lakosság tömegesen menekült a városból, ők bankokat, múzeumokat és kormányzati épületeket raboltak ki. Kiszabadították az összes szunnitát, akik terrorista-bűncselekmények vagy az al-Káidához való közelségük miatt ültek börtönben, és hűségesküt köttettek velük. Így pillanatok alatt megduplázták a harcosaik számát. Úgy hírlett, hogy a főváros bevételére készülnek. – Ne az egótokban fetrengjetek, hanem inkább irány Bagdad! – üvöltötte szóvivőjük, Abú Muhammad al-‘Adnání a kamerák előtt. Híveik üdvrivalgása közepette a harcosaik áttörtek egy falat, amely addig a Szíria és Irak közötti határt jelezte. Egy ISIS-katona kijelentette, hogy a határt a „majmok unokái” húzták fel, és mostantól fogva érvényét veszítette: a muszlimok különböző nemzetállamokra való megosztottsága immár a múlté. A politikusok, akiknek a beszédeit szintén a tévében követtem, imamalomszerűen ismételgették, hogy a főváros biztonságban van. De hát nem ugyanezt állították korábban Mószullal kapcsolatosan is? A szunniták ugyan kisebbségben voltak Bagdadban a síitákkal szemben, ám ők biztosan átállnának az Iszlám Állam oldalára, ha összecsapásokra kerülne sor. Egyesek ezért attól tartottak, hogy Bagdadot belülről bomlaszthatják szét. Hogy alakul a jövő? Vajon meghódíthatják a terroristák az egész országot? Még szerencse, gondoltam magamban, hogy az északi kurd és a déli síita területeken az ISIS-nek nincsenek támogatói. Július elején egy 40 év körüli, összenőtt, bozontos szemöldökű, sötét szemű, hosszú szürkésfekete szakállú férfi bukkant fel a kamerák előtt Mószulban. A turbános, sötét hitszónoki ruhában fellépő férfi azt hirdette, hogy ő Irak és Szíria új legitim uralkodója. „Kalifának” nevezte magát, és ezzel – ezt az iskolából tudtam – a muszlimok (ráadásul nemcsak az iraki és szíriai muszlimok, hanem a világ összes muszlimja) spirituális és politikai vezetésére egyaránt igényt tartott. A kalifa cím, amelyet Abú Bakr al-Baghdádí magának választott, nem jelentett mást, mint hogy Mohamed próféta utódjának tekintette magát. Az állami televízió természetesen nem mutatott ilyen propagandafellépéseket. De Delan kapott egy YouTube-linket egy barátjától, amit letöltött a mobiltelefonjára. – Ezt látnod kell, Farída. Ez a fickó egyszerűen kitalált magának egy új államot – újságolta a fivérem. Közösen néztük meg a „kalifa” hivatalba lépési beszédét. – Örvendjetek, és várjátok a jót, és emeljétek fel fejeteket – mondta Baghdádí egy mószuli mecsetben, és híveit a muszlim világ gyarmati uralom alatt elszenvedett megaláztatásaira emlékeztette. Ezen a vidéken a mai napig nem merült mindez feledésbe, és az elnyomás tüskéi még mindig mélyen ülnek. – Mert ma, Isten kegyelméből újra államotok és kalifátusotok van, amely helyreállítja méltóságotokat és nagyságotokat, és visszaszerzi jogaitokat és szuverenitásotokat. Olyan

állam, amelyben a perzsa és arab, a fehér és fekete, a keleti és nyugati békében, testvérekként élnek együtt. Olyan kalifátus, amely a kaukázusit, az indiait és a kínait, a szírt, irakit és jemenit, az egyiptomit, marokkóit és amerikait, a franciát, németet és ausztrált egyesíti. – Németet és ausztrált? – kérdeztem összezavarodva. – Mióta élnek ott muszlimok? Miket hord össze ez az ember? – Azt hiszem, épp azon van, hogy a világ összes vérgőzös alakját meghívja az úgynevezett Iszlám Államába – felelte a testvérem. – Vagy arra gondol, hogy egyszer majd akkora lesz az állama, hogy magába foglalja Németországot és Ausztráliát is? – találgattam. – Az is lehet. – De ez azt jelenti, hogy mindenkit, aki nem az iszlám híve, el akar űzni ezekből az országokból – szőttem tovább a gondolataimat. Tényleg ez lehet a terve? Beleborzongtam annak lehetőségébe, hogy a fekete ruhás férfi valóban ilyen kegyetlen, ugyanakkor megalomán. De hát végül is az évszázadok óta Mószulban élő keresztényeket is elűzte. Testvérem figyelmeztetőn a szájára tette az ujját. – Pszt! – mondta. – Figyelj, épp ezt magyarázza. – Hegyeztem a fülem. – Ó, ti muszlimok! – harsogta al-Baghdádí színpadiasan a hívei felé. – Gyertek hát el a ti országotokba, igen, a ti országotokba! Gyertek el ide! Mert Szíria nem a szíreké, Irak nem az irakiaké, hanem a Föld egyedül Istené, aki szolgálói közül annak adja örökül, akit kiválasztott. – Önmagára gondol, nemde? – Ki másra? – kérdezett vissza Delan szarkasztikusan. – Ez az állam a muszlimok állama. A Föld a muszlimok Földje, minden muszlimé – dörögte alBaghdádí, miközben hallgatósága lelkesen Alláh Akbart kiáltott. Nyilvánvalóan kedvükre való volt az elképzelés, hogy a Föld az övék. – Ó, ti muszlimok, bárhol is legyetek, aki ki tud vándorolni az Iszlám Államba, annak meg kell tennie, mert a kivándorlás az iszlám házába kötelesség. – Szerinted követni fogják őt a muszlimok? – faggattam Delant szorongással a szívemben. – Ezt a bohócot? Egy önjelölt kalifát? – Nevetett. – El nem tudom képzelni, hogy a muftik elfogadjanak egy ilyen figurát. – Az irakiak talán nem – ismertem el. – De a többi muszlimnak lehet, hogy tetszik. Állítólag sok külföldi is van a hadseregében. – Ja, bolondok a világ minden táján vannak – mondta Delan. Rám kacsintott, hogy egy kicsit felvidítson. Akárcsak apám, ő is igyekezett mindig megőrizni a humorérzékét. Bármilyen komoly témáról is beszéltünk, nem hagyta, hogy letörjük a bizodalmát. Nagyon szerettem ezt a vonását. A jókedv különleges bájt kölcsönzött neki. Menyasszonya, Zawin, aki nemrégiben igent mondott neki, úgy éreztem, jól választott: Delan biztosan remek férj lesz. Bármelyik nő boldog lenne mellette. Mélyen együtt éreztem a mószuliakkal. Borzalmas lehet, amikor egy bűnöző horda megszállja a várost, és mindenkit arra kényszerít, hogy az ő törvényeik szerint éljen. Úgy hírlett, rendkívül kegyetlenül bántak a lakossággal: a keresztényeket elűzték, a síita katonákat halomra lőtték. A nők ettől fogva csak teljesen lefedve, nikábban3 merészkedhettek az utcára, ha nem akartak fogságba esni. És bárkit, aki kinyitotta a száját, lelőttek, vagy szablyával lefejeztek. Legalábbis így szóltak a híresztelések. Micsoda élet! Hogy lehetett ezt kibírni?

Milyen jó, hogy mi itt a Szindzsár-hegység lábánál ilyen elszigeteltségben élünk, gondoltam. Ide biztos senki nem jönne. Itt nem akad semmi, amiért érdemes lenne meghódítani a környéket: nincsenek bankok, nincsenek olajmezők, semmi. De ha mégis valaki megpróbálná, itt vannak a falunkban állomásozó Pesmergák. A kurd milícia formálisan az országos hadsereg része volt, északon azonban különösen jó hírnek örvendett: a katonák rendkívül harcedzettek voltak, bátrak és jó hazafik. Ők megvédenek bennünket. Mindennap többször is körbejártak, és figyelték a környéket. Úgy tűnt, Delan olvas a gondolataimban. – Ne aggódj, húgocskám – mondta. – A Pesmergák rögtön észreveszik, ha baj van, és figyelmeztetnek bennünket. És akkor minden falubeli fegyvert ragad, hiszen tudod, hogy minden családban van egy vagy akár több Kalasnyikov is. Azzal elűzzük ezeket a gazfickókat. Visszakergetjük őket Szíriába, vagy oda, ahonnan jöttek. Az, hogy Mószul elesett, az átkozott szunnitákon múlt: ajtót nyitottak ezeknek a banditáknak. Megbíztam a szavában annak a két embernek, akikben egész életemben a legjobban bíztam. Testvérem és édesapám egyaránt azt mondta, hogy nem kell félni. Akik Mószult elfoglalták, azokat mi nem érdekeljük. A Szindzsár-hegységben valóban nem voltak olajforrások, sem dugig tömött bankok. Nem, nem fognak ránk támadni. Békén fognak hagyni minket. Reggel, amikor a családom körében a Nap felé fordultam, azt kértem Melek Táwúsztól, legyen igaza apámnak és a fivéremnek. Ám aztán történt valami, ami szörnyen megijesztett: 2014. augusztus elsején az Iszlám Állam harcosai megtámadtak egy katonai őrhelyet Szúmárban. A város 40 kilométerre, északnyugatra fekszik Mószultól, tehát a Pesmergák által őrzött kurd autonóm terület határán. Kocsóból nézve a helység északkeletre található. A terroristák megrohamozták a mószuli duzzasztógátat is, és megpróbáltak elfoglalni egy közelben fekvő olajkitermelő-helyet. Egész nap heves harcok dúltak. – Ezek az átkozott gazemberek! – szitkozódott apám. Szerencsére nem volt szolgálatban, így otthon maradhatott. – A gátat akarják. Azzal zsarolni tudják Mószult, és az egész déli vidéket. – És az olajmezőket. Az olajmezőkre már Szíriában is fájt a foguk – tette hozzá Delan. – Mit jelentsen ez? – kérdeztem ijedten. Egymásra néztek, de nem válaszoltak. Tudtam a választ: a támadás azt jelentette, hogy az ISIS nem szándékozik megállni Mószulnál. Egész Észak-Irakra rá akarja tenni a kezét. Csak a kurdok voltak képesek még megálljt parancsolni nekik. – A Pesmergák legyőzik őket? – Hát persze! – vágta rá papa és Delan egyszerre, de mindketten túlságosan gyorsan. És megint azzal a pillantással néztek egymásra, amit nem szerettem. Egész nap próbáltuk megtudni a legújabb híreket az északon folyó harcokról. A televízió híradóiból nem sok újdonságot hallhattunk, gyakorlatilag nem is nagyon tudósítottak az eseményekről. A híradósok minden alkalommal azt ismételgették, hogy a bátor Pesmerga-harcosok elszántan küzdenek az Iszlám Állam ellen. Apám felhívta a környéken állomásozó kollégáit, de ők sem tudtak pontosabb részleteket. Többnyire azok is egymásnak ellentmondó hírek voltak, amiket innen-onnan felszedegettek: míg egyesek szerint már elesett a gát, mások azt állították, továbbra is kurd kézen van. Volt, aki még azt is kétségbe vonta, hogy egyáltalán megrohamozták volna. A falunkbeli Pesmergák sem voltak tájékozottabbak. Egyszerű katonaként nem voltak információik arról, mi történt északon. Legalábbis ezt állították, amikor Delan faggatni próbálta őket. A nap végén a kurd televízió tudósítója bejelentette, hogy csapataik győztek: – A dicsőséges Pesmergák megöltek 100 terroristát – olvasta fel nem titkolt örömmel. Az összecsapásoknál azonban 14 kurd is életét

vesztette. – Kurdisztán hős hazafiai szülőföldünkért áldozták életüket – mondta. – Ez azt jelenti, hogy legyőzték őket! – kiáltottam diadalittasan. – Elkergették őket. Ez azt jelenti. – Pontosan – bólintott a fivérem. Apám azonban továbbra is gyanakvó maradt. – Ezt a csatát megnyerték – mondta. – 100 harcost megöltek? Ez nagyon nagy szám. Óriási küzdelem lehetett. Vajon hányan lehettek eredetileg? Apámra pillantottam. Matematikus agyam bekapcsolt, és hirtelen elkezdtem utánaszámolni. Papának igaza volt: ha 100 ISIS-harcos meghalt, akkor előtte végtelen nagy számban kellett rátörniük Szúmárra. Elvégre aligha sikerülhetett a Pesmergáknak az összes ISIS-harcost megölni, bármennyire is szerettük volna. Hová lett hát a többi? Gyanúsnak tartottam azt is, hogy a hírekben nem esett szó a kurd hadizsákmányról: hiszen a Pesmergáknak el kellett kobozniuk az ellenfelük fegyvereit, lőszereit, járműveit. Hol maradtak a kurd hadsereg felvételei, amint büszkén a kamera elé tartják a trófeáikat? Az, hogy mindennek nyoma sem volt, nem jelenthetett mást, mint hogy az ISIS-harcosok nagy számban menekülhettek el katonai járműveikkel, a felszerelésükkel együtt. Visszatértek Mószulba? Vagy északon maradtak? Egész éjszaka nem aludtam. Különös nyugtalanság szállta meg a falut. Bizonyosan sokan éreztek úgy, mint én. Vihar előtti csend honolt: az ember sejtette, hogy valami készül, hogy egyre nyomottabb a hangulat. De nem tudhattuk pontosan, mi vár ránk. Egyszer csak lépteket véltem hallani odakintről. Valószínűleg a Pesmergák voltak, akik a támadásokat követően nagyobb létszámban járőröztek az utcákon. Azon töprengtem, kimegyek a tetőre, hogy megbizonyosodjak róla. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, nem kellene-e felvinni magammal az egyik Kalasnyikovot, de azt a szüleim hálószobájában, egy ládában tároltuk. Így aztán egyszerűen egy szál hálóingben másztam fel a tetőre. Ott aztán láttam, hogy nem én voltam az egyetlen, aki erre a gondolatra jutott: a cementeszsákok között ott lapult apám egy AK–47-essel a kezében. Halkan közelebb léptem, leültem mellé, és a vállához bújtam, mire felébredt. – Farída, történt valami? – kérdezte ijedten. – Nem, papa. Nagyon meleg van odalent. Nem tudtam aludni a hőségtől. – Jól van, gyere ide! – mondta, és erős karjával átölelte a vállam. Éreztem, ahogy ver a szíve, és magamba szívtam a bőrén érződő almadohány ismerős illatát. Megnyugodva merültem álomba. – Elmentek! – zengett végig az egész falun egy hang másnap, még napkelte előtt. Valaki végigrohant az utcákon, és közben kiabált: – Elmentek a Pesmergák! Cserbenhagytak bennünket! Álmosan dörzsölgettem a szemem, és először nem is fogtam fel, mi történt. De apám azon nyomban felült. – Ez igaz? – kiáltott le a férfinak. – Nem lehet, hogy csak a környéken járőröznek? – Nem, eltűntek! Leléptek! – üvöltött az vissza feldúltan. Nemsokára az egész falu talpon volt. Apám kihagyta a reggeli imát, és a falu főterére sietett, hogy tanácskozzanak a többi férfival. Delan és Sirhád elkísérte őt. Anyám, a kisöcséim és én otthon maradtunk, és türelmetlenül vártuk a híreket. Közben mama bekapcsolta a televíziót. A legfontosabb hírek megint Szúmárról és a mószuli duzzasztógátról szóltak. Arról a két helyről, ahol már előző nap is csatározások folytak, és ahonnan a Pesmergák állítólag olyan dicsőségesen elkergették az ISIS-harcosokat. Azok azonban éjjel visszatértek. – Masz‘úd Barzánínak most minden férfira szüksége van odafent – mondta anyám keserűen. – Ezért rendelte vissza a

Pesmergákat, és hagyott minket magunkra védtelenül. Amikor apám a fivéreimmel visszatért, arról számolt be, hogy a falubeli férfiak kis önkéntes csapatokat akarnak felállítani a környék megfigyelésére. – Csak biztonsági rendelkezés – hangsúlyozta. – Hogy ha bárhol a közelben ISIS-esekre lennének figyelmesek, időben tudjanak reagálni. Anyám bólintott: helyes. Ugyanaz a feladat volt, amit tulajdonképpen a Pesmergáknak kellett volna elvégezni. Hát most a falu lakói veszik kezükbe az irányítást. Végül is volt elég emberünk és fegyverünk. Papa rögtön el akart indulni Delannal és Sirháddal, de anyám közbeszólt: – Legalább osszátok be az őrséget egymás közt! Ha valami történik, nem akarlak mindannyiótokat egyszerre elveszíteni! – követelte anyám nyomatékosan. – Ugyan, Zakijja! – nevetett apám. – Nem eshet bajunk. Csak felmérjük a terepet. De anyám ragaszkodott hozzá. – Na, jó. Akkor Delan majd ‘Adil bácsikához csatlakozik – engedett végül apám. Mama ahhoz is ragaszkodott, hogy mindenki vigyen magával fegyvert. Követtük apánkat a hálószobába, ahol egy kulccsal kinyitotta a ládát, amelyben a Kalasnyikovokat tároltuk. Még mindig csak három volt. Egy AK–47-est Delan kezébe nyomott, a másikat Sirhád és ő vitték magukkal. – Nem bánnám, ha felmennél a tetőre, és szemmel tartanád az utcát, Farída! – mondta. – Megteszed? – Kezembe nyomta a harmadik Kalasnyikovot. Csodálkozva néztem rá. Apám nem kevesebbet kért tőlem, mint hogy védjem meg a házunkat. – Persze, nem probléma – feleltem őrületesen büszkén, hogy ezt a fontos feladatot rám bízta. Míg a férfiak nekivágtak az útnak, én elfoglaltam az állásomat a háztetőn. Kezembe vettem a Kalasnyikovot, amelynek használata már a kisujjamban volt: első közös lőgyakorlatunk óta szorgosan gyakoroltam a kertünkben. Időközben már bármikor telibe találtam a céltáblát. Idáig azonban a lövés mindig csak szórakozás volt a számomra, olyasmi, mint egy hobbi. Elérkezett immár a „végszükség”, amit apám annak idején emlegetett? Valahogy nem úgy éreztem. Tekintetem az utcára szegeztem, de ott nem volt semmi szokatlan. A szomszédok szaladgáltak a házak között, ahogy máskor is, talán csak egy kicsit zaklatottabban, mint más napokon, mert természetesen mindenki szorongott. Az, hogy a Pesmergák csak úgy az éj leple alatt eltűntek, mindenkit aggasztott egy kicsit. Másrészt azt mondtam magamban: nem csoda, hogy elmentek, hiszen az északi területek megtartásában kell segíteniük, ahol most válságos a helyzet. Vehetjük rossz néven, hogy az ottani társaik védelmére keltek? Talán azt képzeltük, hogy mi itt, délen fontosabbak vagyunk az autonóm kormányzat számára, mint a kurd magország? Magunknak kell megvédenünk magunkat. Ezeken töprengtem a déli hőségben a cementes zsákok között üldögélve, míg el nem bóbiskoltam. Testvéreim, Kaniwár és Siwán lármázására ébredtem, akik a fák között a kertben fociztak, valamint két női hangra a terasz felől. Nahát, gondoltam meglepődve: bizonyára látogatónk érkezett, és én észre sem vettem a megfigyelői állásomból. Mondhatom, jó kis őrszem vagyok! Kimásztam a tető szélére, és lenéztem. Hadijja néném, ‘Ádil nagybátyám felesége állt lent a kisbabájával a karján és két kisfiával. Remek szakácsnő volt, így aztán elég testes is, törékeny édesanyámhoz képest. A két asszony izgatottan diskurált egymással. – Azt mondják, Szindzsárban vannak – hallottam nagynéném szavait. – ‘Ádil látta őket?

– Nem. De a szomszéd falvak lakói igen. Állítólag harcok törtek ki. – Biztos? Néha hajlamosak az emberek túlozni, hogy fontosabbnak látsszanak. – Zakijja, ébredj fel! – kiáltott anyámra a néném. – Az Iszlám Állam 20 kilométerre van Kocsótól. Óriási veszélyben vagyunk! Végre felfogtam, miről beszél: megtámadták a körzetünk fővárosát. – Mi történt? – kiáltottam le a tetőről. A két nő felém fordította a fejét, és felnézett rám. – Farída! – szólalt meg anyám meglepetten. – Mi történt Szindzsárban? – ismételtem meg a kérdést. – Nem tudjuk pontosan – válaszolta nagynéném. – Mindenesetre… mindenesetre állítólag ISISharcosok vannak ott. Majdnem elállt a szívverésem a szavai hallatán. ISIS-katonák Szindzsárban: ez volt a legrosszabb hír, ami aznap elérhetett hozzánk. Elhagytam az őrhelyem és lesiettem a nappaliba, ahol Delant találtam, aki nagynénémmel együtt érkezett haza. – Csak szóbeszéd, Farída – mondta a fivérem. – Valaki hallotta valakitől, akinek megint másvalaki mondta – állítólag. Bekapcsoltam a televíziót, de csak egy kvízműsort sugároztak. Semmiféle megbízható információval nem rendelkeztünk. Nagynéném hangja, amely kívülről szűrődött be hozzánk, egyre idegesebbé vált. – Az isten szerelmére, Zakijja! – hallottam. – Hallgass meg végre: el kell mennünk innen! ‘Azíz is ezt fogja mondani, ha visszajön. – Bárcsak megjönnének már Sirháddal! – sóhajtott anyám gyámoltalanul. – Mindjárt itt lesznek – mondta Hadijja és ringatni kezdte a kisbabát, akire átragadt a nyugtalanság, és sírni kezdett. – Legjobb lenne, ha elkezdenél összecsomagolni. Én most hazamegyek. Kiment a kertkapun. Anyám bénultan állt, és nézte, ahogy Hadijja és a gyermekek elmennek. Nem tudta, mit gondoljon, mit tegyen. Határozatlanul vizsgálgatta a kamrát: rizs, bab, tojás, egy bödön joghurt, egy zsák mandula, néhány konzervdoboz. Gépiesen elkezdett egy nagy útitáskába pakolni. Épp vissza akartam térni a tetőre, az őrhelyemre, amikor rám szólt: – Farída! – Tessék? – Mondd meg Delannak, hogy váltson le téged a tetőn! – Kezembe adott egy bevásárlószatyrot és néhány bankót, nyilván ez volt minden, amink otthon volt készpénzben. – Menj el a boltba, és vegyél élelmiszert: füstölt húst, diót, rizst…! Mindent, amit találsz. Szedd a lábad! Mások is rájöhetnek, hogy be kell spájzolni. – Rendben. A kis bolt, ahol általában vásároltunk, a három kocsói üzlet egyike volt. A bejárat előtt már áldatlan állapotok uralkodtak, amikor odaértem: emberek tucatjai akartak nagy hirtelen bevásárolni. Sokan autóval jöttek. Egész zsákokat és ládákat pakoltak tele élelmiszerrel, teletömték a csomagtartót áruval. Beálltam a sor végére, körülbelül egy tucat ember volt már előttem. – Na, most már elég! Minden elfogyott – jelentette be a bolt tulajdonosa, amikor majdnem sorra

kerültem. Félig leeresztette a redőnyt. Kint az emberek háborogtak. De a férfinak volt három erős fia, akik segítettek kidobni a még boltban tartózkodókat, és kizárni azokat, akik be akartak hatolni. Még abban sem voltam biztos, hogy a nagy sietségben eltette-e a pénzt, amit a vásárlóktól kellett bekasszíroznia. Szemmel láthatóan az volt számára a legfontosabb, hogy becsukhassa végre a boltot – és a maradék élelmiszert megtarthassa magának. Sietve elindultam a másik bolt felé, amely Kocso túlsó végében található, igencsak távol a házunktól. Ha ott akartunk bevásárolni, általában autóval mentünk. Mivel a faluban minden ház körül nagy telek volt, elég hosszúra nyúlt a község. Jó ideje masíroztam már a másik üzlet felé, amikor egyszer csak hallom, hogy egy pick-up áll meg mellettem. – Hé, Farída! – szólalt meg egy ismerős hang. Núra volt az. Egész pereputtya ott ült a kocsi platóján: anyja, nagyszülei, két nagynénje és a két húga. A férfiak elöl ültek. – Hová tartotok? – El innen. Ti nem mentek el? – Talán majd később. Még vásárolnom kell. – Megspórolhatod magadnak az utat. Már bezárt a bolt. – Hazavigyünk? – ajánlotta fel Núra apja. Megráztam a fejem. – Megpróbálom még Ramádíéknál. – Ez volt a harmadik üzlet. – Jól van – mondta. – De lehet, hogy már ő is bezárt. Szerintem ne vesztegesd az idődet. Núra leugrott a kocsiról, és átölelt. – El kell tűnnöd innen, Farída! – mondta nyomatékosan. Magamhoz szorítottam. Utoljára hallottam, milyen hevesen dobog a szíve. Mindkettőnket mélyen érintette, hogy így kell elválnunk egymástól. – Vigyázz magadra! – súgtam a fülébe. Bólintott. – Te is vigyázz magadra! – Megígérem. Visszamászott a kocsira. Aztán Núra és egész családja búcsút intett. Legszívesebben azonnal bőgtem volna. De erőt vettem magamon, és visszaintegettem. – Nemsokára találkozunk! – kiáltottam utánuk, de magam sem hittem, amit mondok. Vajon mikor fogom viszontlátni Núrát, töprengtem. Viszontlátom-e valaha is? Továbbcaplattam, így meggyőződhettem róla, hogy a harmadik bolt is lehúzta a rolót. Üres kézzel tértem haza. Anyám csalódottan pillantott rám, amint látta, hogy semmit sem vettem. De miután elmeséltem neki, mit tapasztaltam a faluban, még jobban elkeseredett. – Az emberek megbolondultak, holott még senki sem látott egyetlen ISIS-katonát sem – panaszkodott. Amikor apám végre-valahára belépett a kertkapun Sirháddal, megkövült volt az arca. Ez rossz jel volt. Bement a nappaliba. Az egész család szorongva követte. – Igaz, amit az emberek a faluban beszélnek? – kérdezte anyám, mielőtt levethette volna a bakancsát. – Igaz, hogy elfoglalták Szindzsárt? Apám bólintott. – Attól tartok, igazak a híresztelések. – Találkoztunk egy emberrel, aki onnan menekült – mesélte Sirhád izgatottan. – Azt mesélte, látott egy páncéljárművekből álló fekete zászlós konvojt. Anyám összecsapta a kezét.

– A Pesmergák egy szemernyivel sem jobbak, mint az iraki hadsereg. Cserbenhagytak minket – mondta apám haragosan. – 250 ember állomásozott a Szindzsár-hegységben. Ma éjjel az utolsó szál katonáig mind lelépett, hogy szabad utat adjon a terroristáknak. Délen az összes falut bekerítette az Iszlám Állam. – Ezt mondják az emberek az arab falvakban – egészítette ki Sirhád. – És most mit tegyünk? – tette fel a kérdést anyám. Az élelmiszerekkel megpakolt táskákra mutatott. – Hadijja és ‘Ádil azt mondják, jobb, ha eltűnünk innen. – Núra és a családja is elmentek – tettem hozzá. – Igen, és ugyan hová menjünk? – kérdezett vissza apám. – Hát Kurdisztánba, északra – mondtam. Oda menekült Núra is a családjával – feltételezem. – És hogy jutunk el oda? Elgondolkodtam. Kocsóban egyetlen utca volt, ahonnan két égtáj felé lehetett menni: északra vagy délre, az arabok lakta területekre, ahol már előretört az ISIS. Ez aligha lett volna járható út. – Hát azon az úton, amely Szindzsárba és a hegyek felé vezet – válaszoltam, de már abban a pillanatban, ahogy kimondtam, rájöttem, hogy ennek sincs sok értelme, hiszen már Szindzsárban is harcok folynak. Apám pontosan ide akart kilyukadni: – Harapófogóba kerültünk. Mindegy, melyik utat választjuk, egyenesen az Iszlám Állam karjaiba futunk. Ez túl veszélyes! – Találkoztunk Szindzsárból menekülőkkel is, akik nem tudtak eljutni a hegyekbe – erősítette meg Sirhád. – Úgy gondolták, itt biztosabb helyen vannak. Papa tanácstalannak tűnt. Mindannyian tanácstalanok voltunk. Mit tegyünk? Hirtelen úgy látszott, az ISIS mindenütt ott van. Csapdába kerültünk. – Ki kell várnunk, hogyan alakul a helyzet – döntött apám. – Jelen pillanatban öngyilkosság lenne útra kelni. Öngyilkosság. Ez a szó egész estére, és aztán éjszakára is befészkelte magát a gondolataimba. Legtöbb rokonunkat sikerült apámnak meggyőznie, hogy egyelőre ne vágjon neki a veszélyes útnak. Ám Núrát és családját senki sem figyelmeztette: egyenesen beleszaladtak a szindzsári csatározásokba. Halálosan rettegtem a barátnőm miatt. Delannak egyfolytában könyörögtem, hogy hívja fel Núra apját, mert neki nem volt mobiltelefonja, de nem volt térerő. – Ez még nem jelent semmit. Az Iszlám Állam gyakran blokkolja a mobilhálózatot, ha támad – vigasztalt apám, akinek katonaként voltak már tapasztalatai. – Vagy csak lemerült a telefonja. Anyám is igyekezett megnyugtatni. Mindig félt, hogy rohamot kapok. Már kislánykorom óta epilepsziás voltam. Az orvosi ellátásnak köszönhetően viszonylag kontroll alatt tudtuk tartani a betegségemet, ám amint kibillent a lelki egyensúlyom, a problémáim rohamokban mutatkoztak meg. – Ne lovalld bele magad, Farída! Nincs semmi baj. Nemsokára felhív, meglátod – biztatott anyám. – Bevetted a gyógyszered? – Igen. Ne aggódj, mama. Minden rendben van. Korán ágyba bújtam. Nyugtalanul aludtam, zavaros álmok gyötörtek. Fekete turbános, szakállas férfiakat láttam, amilyeneket Delan mutatott a videókon. A „kalifa” kinyújtotta barátnőm felé a kezét. – Núra! – kiáltottam. Egyszeriben gépfegyverropogást hallottam. Felegyenesedtem. Ébren vagyok, vagy még álmodom? A lárma nem szűnt meg.

Apám hangját hallottam, amint idegesen anyámmal beszél. Felmentek a tetőre, én pedig követtem őket. Az éjszakát csatazaj és ordibálás töltötte meg. Papa távcsővel vizslatta a tájat. – Mi történik? – kérdeztem félálomban, de rettegve. – Farída, kicsikém – hangja gyengéden csengett –, asz-Szíbát támadják. – Átnyújtotta a távcsövet. – Ott! Látod? Rakétatüzet és robbanásokat láttam abból az irányból, ahol a szomszéd falu feküdt. Két nagynéném lakott ott: Rhada és Húdá, anyám testvérei. Mindkettőnek családja volt, kisgyerekeik. Mama kétségbeesetten próbálta hívni őket, de hiába. Teljesen lebénult a mobilhálózat. – Átmegyek asz-Szíbába – jelentette ki apám. – Segítenünk kell nekik. De anyám nem akarta elengedni. – Túl veszélyes – ellenkezett. – Mindenütt ott vannak az embereik. Legalább várd meg, amíg felkel a nap. Nem akarok magamra maradni a gyerekekkel. Apám magához ölelte, és igyekezett megnyugtatni. Valóban megvárta a hajnalt. Akkor már újra működött a telefonhálózat, és a nagynénéim jelentkeztek. Elmenekültek még a harcok előtt, a gyerekekkel a dombok felé rohantak. – Mindent leromboltak. Nem maradt semmink – mesélték zokogva. – Mindenkire lőttek: férfiakra, nőkre, gyerekekre. – Az egész családom meghalt – zokogta Húdá. – Most hol vagytok? – kérdezte apám. Megnevezték a helyet, ahol tartózkodtak, csak néhány kilométerre volt Kocsótól. – Azonnal gyertek ide! – mondta papa, de ők féltek, hogy Kocso lesz a következő célpont. – Akkor én megyek hozzátok. Átmegyünk pár emberrel asz-Szíbába. – Asz-Szíba elveszett – felelték. – Inkább meneküljetek, amíg nem késő. Fussatok az életetekért! A beszélgetés után apámnak sikerült elérnie egy másik távoli asz-szíbai rokont is, aki szintén elmenekült. Ő csak megerősítette, amit a nagynénéim is mondtak: – Eszetekbe ne jusson idejönni! Itt minden tele az ISIS embereivel. Elveszett minden. Pakoljatok össze, és meneküljetek el a hegyekbe, különben titeket is megölnek! Apám eleget hallott. Értesítette ‘Ádil bácsit és néhány másik kocsói családapát. Mindegyikük egy véleményen volt: a menekülés az utolsó esélyünk. Fejvesztve láttunk neki a csomagolásnak. Az élelmiszerek mellett meleg takarót, kempingfőzőt, két lábost rámoltunk az Opelünk csomagtartójába, meg a három Kalasnyikovunkat, valamint több kanna ivóvizet. Kiválogattuk az összes értéktárgyunkat is: bankkártyát, igazolványokat, mama ékszereit, a mobiltelefonjainkat. Útra készen álltunk. Mind a heten bezsúfolódtunk az Omegába. A nagyszüleim ‘Ádil bácsinál és a nagynénémnél találtak helyet. Kocso összes lakója ugyanígy tett, és autóba ült. Északi irányban terveztük elhagyni a falut, és reméltük, hogy eljutunk a hegyekig. Valahogy. – Ha ISIS-harcosokat láttok, tegyétek ki az ablakba a fehér zászlót! – kötötte lelkünkre apám. Végül aztán elindult az autókonvoj. Az első kocsik már a falu vége felé jártak, amikor a polgármester, aki velünk együtt indult útnak, telefonhívást kapott. Muhammad Szalám volt, egy nagyhatalmú környékbeli ember, akit „emírnek” neveztünk. Több hely is az ellenőrzése alatt állt a régióban, többek között a jazídí falvak, Tall Banat, Tall Ghaszab, Khátimijja és Kocso. Szórványos látogatásai egyikén már volt szerencsém személyesen is látni: magas, sovány, fekete bajszos ember volt, mindig hagyományos arab öltözéket viselt. A bal lába béna volt, ezért feltűnően sántított. Mégis

félelmet ébresztett bennem. Szóval ez az ember hívta a polgármestert, amikor épp elhagyni készültünk a falut. – Azonnal forduljatok vissza! – parancsolta. – Semmiképpen sem szabad elindulnotok. Különben az életetekkel fizettek. Egyezséget kötöttünk az Iszlám Állam embereivel: nem fognak bántani titeket, ha ott maradtok, ahol vagytok. – Mi erre a garancia? – Szavamat adom, hogy Kocsóban biztonságban vagytok – jelentette ki Szalám. – Szóval figyelmeztesd az összes lakost, hogy forduljanak vissza. Amúgy sem jutnátok messzire: az ISIS mindenhol ellenőrző pontokat állított fel az utakon. Ha útnak eredtek, tűz alá veszik a konvojt. Ezt az üzenetet kell átadnom nektek. A polgármester kiadta az utasítást, hogy álljanak meg az autók. Néhányan, mint említettem, már elindultak. Köztük volt ‘Ádil bátyám és Hadijja néném is. De a többség még a faluban várt. Apám és a többi férfi kiszállt, és végighallgatták a polgármestert. Mi a kocsiban várakoztunk, mialatt ők vitatkoztak. A férfiak nem tudtak egyezségre jutni abban, hagyatkozhatunk-e az arab szavaira: sokan nem bíztak benne. Valaki telefonált a jazídí faluba, Khátimijjába, és érdeklődött, mi a helyzet ott. Az ottaniak arról számoltak be, hogy Szalám nekik is azt ígérte, biztonságban lesznek, ha maradnak. – Én csak továbbítom az emír üzenetét – hangoztatta a polgármester. – Minden család maga dönt. A főút irányából harci zaj hallatszott. Bizonyára tűz alá vették az autókat, amelyek elsőként indultak el. Némelyikük megfordult, és visszamenekült a faluba. A kocsik oldalán lövésnyomok látszottak. Apám borús képpel tért vissza hozzánk. – Szálljatok ki! Itt maradunk – jelentette be. Az Iszlám Állam tagjai ostromgyűrűt vontak Kocso köré. Néhány arab szomszédunkkal közösen felügyeltek, hogy senki se hagyhassa el a falut. Egypár szomszédunk megpróbált éjjel gyalog elosonni az ellenőrző pontok mellett. Legtöbbjük lőtt sebekkel tért vissza a faluba. Lehetetlenség volt nagyobb csoportokban, vagy pláne egy egész családdal átjutni a lezárásokon. Amint újra otthon voltunk, a házunkat erődítménnyé építettük át. Apám, anyám, két nagyobb fiútestvérem és én álltunk felváltva őrséget a tetőn. A Kalasnyikovunk mindig kéznél volt. A cementeszsákokat pedig úgy osztottuk szét, hogy lövöldözés esetén védelmet nyújtsanak. Most már minden pillanatban vártuk a támadást. Mi másért kerítettek volna be? Mit akarhattak tőlünk? Két nappal a meghiúsult menekülési kísérletünk után küldöttség érkezett a falunkba az araboktól. Nem az Iszlám Állam emberei voltak, hanem a szomszéd falvak, Garawan, Wádí Bikas és Pisin muszlimjai, körülbelül egy tucat férfi. Köztük volt Szalám is, aki korábban telefonált. Pick-upokkal jöttek, és az összes férfit gyűlésre hívták a falu főterére. – Megállapodást kötöttünk az Iszlám Állam harcosaival – jelentette be Szalám. – Nem fogják megtámadni a falutokat. Viszont be kell szolgáltatnotok az összes fegyvert. Ez a feltétel. Elégedetlen morajlás zúgott végig a sorokon. – Miért kell beszolgáltatnunk a fegyvereinket? – kérdezte a polgármester. – Békés emberek vagyunk. Nekünk csak arra kell a fegyver, hogy megvédjük a házainkat. De Szalám nem tűrte az ellentmondást. – Házról házra fogunk járni, és begyűjtjük az összes fegyvert – szögezte le. – Erősen ajánlom, hogy minden fegyvert adjatok át, különben érvénytelen a békeszerződés, és Kocso 24 órán belül támadás alá kerül. Ha valaki fegyvert rejteget a házában, vagy

megtagadja azok beszolgáltatását, azzal a többieket is veszélybe sodorja: az egész falu fizeti meg az árát. Nem sokkal később Szalám emberei elindultak a pick-upjaikkal. Apám átadta nekik a Kalasnyikovokat. Mind a hármat. Nem akart kockáztatni. – Nem kell félnetek – hangsúlyozták a férfiak, miközben felpakolták a fegyvereket a platóra. – Muszlimok vagyunk, becsületes emberek: megtartjuk a szavunkat. Bízhattok bennünk. – A békeszerződés mindenképpen jobb, mint egy támadás – mondta apám, és igyekezett, hogy maga is elhiggye, amit mond. Neki, katonaként különösen nehezére esett hirtelen megválni a fegyvereitől. Ez egy kapitulációval ért fel. Ennek ellenére próbáltuk meggyőzni magunkat, hogy a lépés talán megnyugtatja a kedélyeket – erre vágytunk mindannyian. Csak anyám maradt továbbra is gyanakvó. – Nincs rá garancia. Ezektől az emberektől minden kitelik. Nem láttátok, hogyan bántak szegény szindzsáriakkal? Egyik rokonunkra utalt, aki életét vesztette a városért vívott csatában. És a számtalan többi emberre, akik a Szindzsár-hegységbe menekültek. Az iraki televízió azt jelentette, hogy odafent ragadtak, mert az Iszlám Állam katonái mindent körülvettek. Elképzeltem, milyen borzalmas lehet. Delannal kirándultunk arra korábban, így tudtam, hogy a hegytetőn levő fennsík holdbéli táj: sem árnyat adó fák nincsenek, sem állatok, sem víz, amiből inni lehetett volna. Sokáig nem lehet ott kibírni. Az emberek éhen halnak, ha az ISIS katonái nem engedik le őket. Hozzájuk képest nekünk itt még egész jól megy a sorunk – gondoltam magamban. Legalábbis, amíg kitart az élelmiszerkészletünk. Mivel az ostrom óta nem jártak kereskedők a faluban, az üzletek zárva maradtak, és anyám elkezdte beosztani a megmaradt ételt. De szerencsére még ott volt a kertünk. Nyáron annyi gyümölcsöt termett, hogy abból még el is adhattunk volna. Persze nem tettük, hanem elajándékoztuk a rokonoknak és a szomszédoknak, akik a faluban maradtak. Evin segített betakarítani a cukkinit, cserébe kapott kettőt ajándékba. Miközben a kertben ücsörögtünk, közös barátnőnkre, Núrára gondoltunk. Evin sem hallott róla, mióta a konfliktus kezdetén egész rokonságával elhagyta a falut. – Gondolod, hogy sikerült nekik? – faggattam Evint. – Vajon jól van Núra? – Bárcsak jelentkezne! Hadijja néném és ‘Ádil bácsikám miatt is aggódtunk: a kocsijuk azok között volt, amelyekre az ISIS a falunk mögött lőtt? Mindenesetre nem fordultak meg, és nem jöttek vissza. Nem tudtuk, hogy ezt jó vagy rossz jelnek véljük-e. Talán ők is odafent vannak, a hegyen a gyerekekkel? Az idegőrlő bizonytalanságban telt napokat követően anyám végre üzenetet kapott Hadijjától. Ragyogott az arca, amint meghallotta a hangját. – Rettenetesen aggódtunk értetek – mondta. – Hol vagytok? Hadijja beszámolt róla, hogy ő, ‘Ádil és a gyerekek egy nagyobb menekültcsoporttal együtt a Solar-forrás közelében találtak menedéket. Szebb időkben piknikezni jártak ide a családok. Most százszámra álltak ott a jazídí menekültek autói. Solar ugyanis zsákutca volt: a területen túl autóval már nem lehetett továbbmenni. A fennsíkra is csak gyalog lehetett felmászni, egy víz és táplálék nélküli kősivatagon keresztül. Az emberek amint meghallották, hogy az ISIS-esek a sarkukban vannak, egyre magasabbra kapaszkodtak. – Mondd meg ‘Azíznak, hogy szóljon a hadseregnek! – kérlelte Hadijja anyámat. – Le kell hozniuk minket a hegyről!

– Jó – mondta anyám határozatlanul. Nem akarta elcsüggeszteni Hadijját, de ez a kérés teljesíthetetlen volt. Hiszen mindenki, aki tudta fogni a televíziók adását, pontosan tudta, hogy sem a Pesmerga, sem az iraki hadsereg nem volt képes megakadályozni az Iszlám Állam előretörését. A terroristák időközben már bevették a Mószul és Kirkuk között fekvő, stratégiai fontosságú Makhmúr városát is, és már csak 20 kilométer választotta el őket Arbíltől. Valószínűleg hamarosan bekebelezik egész Kurdisztánt. Ki foglalkozna ebben a helyzetben velünk, vagy a Szindzsár-hegységben várakozó tömegekkel? – Átadom az üzenetet ‘Azíznak – ígérte anyám Hadijjának mégis. – Tartsatok ki még egy kicsit! A beszélgetés nyomán anyám meg volt győződve róla, hogy rokonaink hibát követtek el az elsietett meneküléssel. – Látod, Farída, milyen szörnyű helyzetben vannak – szólt hozzám. – Nekünk itthon mégiscsak jobb. Én is így gondoltam. Addig a napig, amíg az arabok ismét el nem jöttek Kocsóba. Akárcsak az első „látogatásuknál”, ezúttal is két pick-uppal hajtottak be a faluba, és gyűlésre hívták a férfiakat. – Mit akarhatnak még tőlünk? – vívódott apám, miközben a parancsnak engedelmeskedve Delannal és Sirháddal elindult. A látvány, ami fogadta őket, nem sok jót ígért: a falu lakóival ellentétben, akiknek le kellett adniuk a fegyvereiket, az arabok tetőtől talpig fel voltak fegyverezve. Szalám felkapaszkodott a pick-up tetejére, hogy mindenki jól lássa. A falu férfijaihoz intézte szavait. Ezúttal szinte békülékeny hangot ütött meg: – Ma azért jöttünk el hozzátok, hogy meghívjunk benneteket, térjetek át az egyedüli igaz Isten hitére – prédikálta, és várta a jazídík reakcióját. Néhányan a fejüket csóválták, és egymás közt pusmogtak. De senkinek sem volt bátorsága hangosan tiltakozni, mivel Szalám emberei rájuk fogták a fegyvereiket. – Tudjuk, hogy ördögimádók vagytok – folytatta az arab. – Ez súlyos vétek: a világon senkinek sem szabad a sátánnak hódolnia, vagy Melek Táwúsznak, ahogy ti nevezitek. Meg kell szabadulnotok ettől a babonától, és helyette át kell térnetek az iszlámra. Csak így tudjátok megmenteni a lelketeket. – Így beszélt még tovább egy darabig, a maga hitét magasztalva. – Iszlám Államunkban nem tűrjük meg a hitetleneket – zárta végül a szónoklatot. – Három napot kaptok, hogy döntsetek. Máskülönben… – fenyegető szünetet tartott –, máskülönben úgy járunk el veletek, ahogy a hitetlenekkel kell. Szalám nem fejtette ki, mit értett pontosan e fenyegetés alatt. A falubeli férfiak azonban a legrosszabbtól tartottak. Tudtuk jól, hogyan bántak az Iszlám Állam emberei a keresztényekkel Mószulban, és a jazídíkkal a környező falvakban: a máshitűeknek nem volt helye a fanatikusok „államában”. Apám letörten jött haza. Behívta anyámat és engem a nappaliba, és beszámolt, mi történt. – Szalám azt követeli, hogy mindannyian muszlimmá váljunk – mondta. – Minden falubeli férfinak és nőnek nyilvánosan át kell térnie az iszlámra. Három nap múlva visszatérnek, és meghallgatják, hogyan döntöttünk. – Három nap múlva – ismételte meg anyám, mintha apám épp azt mondta volna, hányadik napon jön el a világvége. Rám és a testvéreimre nézett, majd kitört belőle a zokogás. – Már csak három nap. – Igen – felelte papa, és elárulta, hogy már tanácskozott a többiekkel. Mindannyian egyetértettek abban, hogy meg kell találni a módját, hogyan hagyhassuk el Kocsót. Néhányan már beszéltek telefonon a szomszéd falu, Khátimijja jazídí lakóival: őket is hasonló döntés elé állította az Iszlám Állam. És ők is szökni készültek, mert nem akarták elárulni a hitüket.

Nem volt kétség. – Sohasem fogjuk megtagadni a mi urunkat, Melek Táwúszt – jelentette ki papa. – Soha. Hogyan tagadhatnánk meg az Istenünket? Az ő népe vagyunk, Ádám fiai. Annak születtünk. Inkább választjuk a halált és a száműzetést. – Van, ami fontosabb, mint a földi lét – erősítette meg anyám papa szavait. – A vallás a legeslegfontosabb, gyerekek – ismételte meg apám. – Ezt sose felejtsétek el! Mindegy, mit csinálnak velünk. Soha ne feledjétek az erkölcsi alapelveinket: tiszteljétek az időseket. Soha ne hagyjátok, hogy az irigység vagy a féltékenység érzése szétmarja a lelketeket. Soha ne keressétek a bosszút. Ezután mindannyian együtt kimentünk, arcunkat a Nap felé fordítottuk, és összefontuk a kezünket. Papa vezette az imánkat. – Ámen, ámen, ámen – mondta. – Áldott legyen a hitünk. Isten segít, hogy megmaradjon a hitünk. – Ámen, ámen, ámen – mormoltuk. Éreztem, ahogy átjár a Nap energiája, és ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy helyes volt a döntésünk. Polgármesterünk értesítette Szalámot és embereit, hogy nem leszünk muszlimok: – Tanácskoztunk a faluban, és arra a meggyőződésre jutottunk, hogy nem tagadhatjuk meg őseink vallását – mondta. – Kérjük, értsétek meg. – Hát jó – felelték az arabok. – Közöljük döntéseteket az Iszlám Állam vezetőségével. Csak a javatokat akartuk. – Reménykedhetünk a kegyelemben? – A kalifa fogja eldönteni. – A vallásban nem lehet kényszer – idézte a polgármester szent könyvük második szúráját.4 De ezt nem szívesen hallgatták. – Tudjuk, mi áll a Koránban – vetették oda. – Jobban kiismerjük magunkat benne, mint ti. Khátimijja, a szomszéd falu is megtagadta az áttérést. Még aznap éjjel sikerült a falu lakóinak átlopózni egy ellenőrző pont mellett. Az őket őrző arabok számára ez persze végtelenül kínos volt: szörnyen feldühödtek, hogy megszöktek előlük a khátimijjai jazídík. Ráadásul arról is tudomást szereztek, hogy mi, kocsóiak is hasonlóra készülünk. Büntetés- és megelőzésképpen még szorosabbra fonták a falu körüli gyűrűt. Kocsót minden oldalról hermetikusan lezárták: a helység összes kijáratánál szomszéd falubeliek álltak, akik megakadályozták, hogy kitegyük a lábunkat a területről. A menekülés lehetetlenné vált. Egyetlen reményünk az volt, hogy alapvetően megváltozik a háborús helyzet, miután az Egyesült Államok a levegőből támogatta a Pesmerga-harcosokat és először bombázott ISIS-állásokat. A világ másik oldaláról jött hatalmas haderőnek sikerült északon is egy menekülési folyosót biztosítania azon szegény emberek számára, akik a Szindzsár-hegységbe menekültek – és akiknek már kezdett elfogyni az ereje a több mint egyhetes ostrom után. A Pesmergák és a PKK5 közösen segítettek az evakuálásukban. – Látjátok, mindig van remény. Nem szabad elveszíteni a bátorságunkat – bizakodott apám. – Biztosan rajtunk is segíteni fognak. Ez a reménysugár azonban hamar kihunyt. Míg rokonainkat egy hét mártíromság után végre kimenekítették, úgy tűnt, Kocsóról a világ megfeledkezett. Bár a polgármesterünk számtalan kétségbeesett segélykérő levelet írt a bagdadi kormánynak és a nemzetközi szervezeteknek, senki sem

sietett a segítségünkre. Talán a mi 1700 lelkes községünk, amely a konfliktus kitörése óta 1300 személyre zsugorodott, túl kicsi volt ahhoz, hogy bárkit is érdekeljen. A katasztrófáról, amely készült épp kitörni, odakint, a nagyvilágban mindenesetre nem vettek tudomást. A tragédiára 2014. augusztus 15-én került sor. Soha életemben nem fogom elfelejteni ezt a napot. Voltaképpen úgy indult, mint bármelyik más augusztusi nap: gyönyörű napkeltével. Hogy méltóképpen üdvözöljük a Napot, kora reggel már az egész családunk a háztetőn állt. Elmondtuk a reggeli imát. Nem sokkal később egyedül ültem odafent. Aztán megpillantottam őket: 13 jármű közeledett a falunk felé. Nem olyan rozoga pick-upok, amilyenekkel az arabok jöttek, hanem vadonatúj fehér páncélozott járművek, nehézfegyverzettel felszerelve. Mindegyikben feketébe öltözött ISIS-katonák ültek. El kellett nyomnom a kiáltást. Kétségbeesetten rohantam le a házba, és értesítettem apámat. – Jönnek, jönnek! – ordítottam. – Jönnek, hogy megöljenek! Anyámra és az öcséimre rögtön átragadt a hisztériám, és zokogásban törtek ki. – Ez igaz? – faggatott anyám. – Láttad őket? – Igen, Mószul felől jönnek. Ugyanúgy néznek ki, mint azok, akik az utóbbi időben sorra elfoglalták a városokat. De hát mi csak egy falu vagyunk! Apám felrohant a tetőre, hogy maga is felmérje a helyzetet. Közben a fehér járművek beértek a falu közepére, és a fontos kereszteződésekben és más csomópontokon vettek fel állásokat. – Igen, az Iszlám Állam emberei – igazolta sejtésemet apám. – Azért jöttek, hogy kiraboljanak. Elveszik mindenünket, amink van. A keresztényekkel ugyanezt csinálták. Feszülten vártuk, mi történik. Mindannyian nagyon féltünk. Apám és a fivéreim igyekeztek ezt leplezni, de sejtették ők is, hogy az utolsó perceinket vagy óráinkat töltjük együtt a házunkban. Késő délelőtt megüzente az Iszlám Állam vezetése, hogy pontban 12 órakor Kocso összes lakója gyülekezzen az iskola épületében. – Minden értéktárgyatokat hozzátok magatokkal! – kiáltotta a harcosok egy csoportja, amely házról házra járva hirdette ki az utasítást. – Mindent, amitek van: készpénzt és arany ékszereket. A mobiltelefonjaitokat. De az igazolványokat és bankkártyákat is. Mindent hozzatok magatokkal! Apám igazolva látta magát, vagy legalábbis úgy tett. – Látjátok? Rablók. Közönséges tolvajok. Arab szomszédaink pedig segítenek nekik, mert irigyek a vagyonunkra. – Odaadunk nekik mindent, amink van – mondta anyám. – Utána majd békén hagynak, ugye? – Ha már nincs mit elvenni tőlünk, akkor nem fogjuk érdekelni őket – nyugtatgatta apám. De látszott, hogy ő sem hiszi, amit mond. Tudtam, főleg azért aggódik, mert az iraki hadsereg katonája. Természetesen aznap nem viselt egyenruhát. Ám ha az ISIS ezt mégis megtudná, az súlyos következményekkel járna. A legrosszabbal is számolnia kellett. – Vigyázzatok magatokra – szólalt meg apám komolyan. – És ne felejtsétek el, amit tanítottam nektek: a hit a legfontosabb az életünkben. – Természetesen, papa. – Mindenképpen fejezzétek be a tanulmányaitokat – fordult hozzám és öcséimhez. – És ha velem bármi történne, hallgassatok anyátokra. Benne fogok továbbélni. Könnyek szöktek a szemembe. – Miről beszélsz, papa? – Semmi. Semmi sem fog történni – nyugtatgatott.

Bepakoltunk mindent, amink volt. A három mobiltelefont, mama arany ékszereit, papa slusszkulcsát, a készpénzt, az útleveleinket. Aztán elindultunk az iskolába. Én haladtam elöl apámmal, mögöttünk lépdelt Delan és Sirhád. Mama kézen fogva vezette a két öcsémet. Pontosan emlékszem, mit viseltem aznap: egy fekete blúzt és egy hosszú, barna szoknyát. Barna kendőt kötöttem a fejemre. Gyászruha volt, mert annyi rokonunkat megölték asz-Szíbában és Szindzsárban. És azt sem akartam, hogy a muszlim férfiak lássák az arcomat. Mivel a saját asszonyaik is elfedték magukat, gondoltam, így talán jobban fognak tisztelni. Az iskolába vezető úton sok barátunkkal, szomszéddal és rokonnal találkoztunk. Az összes nő elfátyolozta magát. Mindegyikük szemében félelem ült. Felfegyverzett férfiak tereltek előre, és ügyeltek, nehogy megpróbáljon valaki elszökni. Már messziről láttuk, hogy az iskola épületén fekete ISIS-zászló lengedez. Az udvaron aztán még több férfi várt ránk Kalasnyikovokkal és géppisztolyokkal: tetőtől talpig feketébe öltözött ISIS-terroristák és az őket támogató arabok a szomszéd falvakból. Azt követelték, adjuk át az értéktárgyainkat. Felállítottak egy nagy asztalt, oda kellett kipakolni mindent. Halomban álltak már rajta az ékszerek és a készpénz. – Ha nem adtok át mindent, amitek van, megölünk titeket – figyelmeztettek. Mindenkit meg is motoztak, hogy megbizonyosodjanak róla, nem rejtettünk el semmit. Annyira féltünk, hogy rögtön mindent odaadtunk. Ezután megparancsolták, hogy vonuljunk be az épületbe. Furcsa érzés volt ilyen körülmények között belépni az iskolámba. Azokra az emberekre gondoltam, akikkel máskor szoktam itt találkozni: a kedvenc matematikatanáromra, Sziamand úrra, az unalmas fizikatanárra és persze Núrára. Hirtelen az jutott eszembe, talán mégis Núráéknak volt igaza. Bezsúfoltak minket a lépcsőházba. Az asszonyoknak és a gyerekeknek megparancsolták, hogy menjenek fel a második emeletre. A férfiaknak lent kellett maradniuk. Nem értettem, mit akarnak ezzel. Nem akartam elszakadni az édesapámtól és a fivéreimtől. Ám még arra sem maradt időnk, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Az utolsó, amit apámból láttam, egy végtelenül szomorú pillantás volt, amit rám vetett, miközben kézen fogta idősebb fiútestvéreimet, Delant és Sirhádot. Ezt a tekintetet örök életemre elraktároztam a szívemben, és őrzöm az emlékezetemben. Anyámat, engem és a két öcsémet fent egy osztályterembe zártak. A többi asszonnyal együtt összepréselődve álltunk az ablak és a tábla között, amelyen még egy matematikafeladat állt az elmúlt tanévből. Mindenki jajgatott és sírt. De a terroristák ránk irányították a pisztolycsöveket, és megparancsolták, hogy maradjunk csendben. Amikor az összes falubeli összegyűlt az épületben, megpillantottam Muhammad Szalámot, amint átsántikál az iskolaudvaron. Ugyanolyan fekete uniformist viselt, mint az Iszlám Állam emberei – most már nyilvánvalóan ő is hivatalosan egy volt közülük. Csak a szakálla volt még elég rövid. Kíséretével a főbejáraton át lépett be az iskolába. Hallottuk, hogy lent hangosan tárgyal a férfiakkal. Később megtudtuk, hogy Szalám még egyszer felszólította őket, hogy térjenek át az iszlámra. Először arab, majd kurd nyelven. Biztos akart lenni benne, hogy mindenki érti. – Ha muszlimmá váltok, nem esik bántódásotok – ígérte. – Aki kész áttérni, az a faluban maradhat. A többieket elűzzük. – Úgy határoztunk, nem térünk át – felelte a polgármester mindannyiunk nevében. A férfiak egyetértőleg bólintottak. – De ha megengeditek, megkérdezem még az asszonyokat is: döntsenek ők is maguk.

Beleegyeztek. Három arab felkísérte a polgármestert. Arca falfehér volt, amint kiállt elénk, és beszélni kezdett. – Aki hajlandó közületek muszlimává6 válni, az elmehet – mondta. – Mindenkinek joga van hozzá. Elvihetitek a gyerekeiteket is. Szabadon dönthettek. Egyetlen asszony sem mozdult. Bár mindannyian rettenetesen féltünk attól, mi vár ránk, az iszlámra való áttérés teljességgel elképzelhetetlen volt számunkra. Számomra is. Apám szavai tisztán, világosan visszhangoztak fülemben: a halál és a száműzetés is jobb, mint hitünk elárulása. A polgármestert visszavitték a férfiakhoz. Nem sokkal később hallottuk, hogy megáll egy nagy teherautó az épület előtt. A férfiakat kiterelték az iskolaudvarra. A terroristák utasításokat ordítottak feléjük, és fegyvereikkel sakkban tartották őket. Ha valaki szökni próbált, azonnal lőttek rá. Az ablakból láttam, ahogy Delant kényszerítik, hogy felszálljon az egyik kocsira. Rettenetes sejtésem támadt. – Mi történik? Hová viszik őket? – faggattam anyámat rémülten. Nem felelt. Nemsokára még két teherautó érkezett, aztán magánautók is, amelyekbe bezsúfolták a megmaradt férfiakat. Szememmel apámat és Sirhádot kerestem, de nem láttam őket többé. Az autók különféle irányokba indultak. Az osztályteremben összezsúfolódott asszonyok között kitört a pánik. – Mi zajlik itt? Mit csináltok velük? – kérdezték újra meg újra az araboktól. – A hegyekbe visszük őket – állították rezzenéstelen arccal. Aztán lövések hangzottak. A távolban, körülbelül egy kilométerre tőlünk porfelhő kavargott. – Megölitek őket! – kiáltotta hisztérikusan egy fiatal nő, kisbabával a karján. – Lelövitek őket! A fegyveresek egyszerűen kinevették. – A férjeitek kutyák – vetette oda egyikük. – Ezért öljük meg őket. Az asszonyok megrendülten zokogtak. Kezükkel az arcukat ütötték. Nem lehetett felfogni ezt a teljességgel értelmetlen kegyetlenséget. Annyira megráztak a történtek, hogy még sírni sem voltam képes. Anyám is mozdulatlanul, teljesen megmerevedve állt. – Hádza huwa al-maktúb. Isten így rendelte – szólalt meg. – Ez a mi sorsunk. Minket is meg fognak ölni, Farída, és mi nem tehetünk ellene semmit.

4. FEJEZET ~ A rakkai rabszolgapiac ~

A velem nagyjából egykorú lányok egy csoportban álltak. A férfiak kiválogattak minket, elszakítottak a családunktól. Fegyvereikkel sakkban tartottak, hogy eszünkbe ne jusson elfutni. Ismertem az összes lányt: barátnőim, unokatestvéreim, iskolatársaim voltak. Evin is köztük volt. Sálat tekert az arca köré – a nyíláson át láttam, ahogy tágra nyílt szemmel néz rám. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy rettenetesen fél. Persze mindannyian rettegtünk, de csak álltunk némán. A férfiak ránk parancsoltak, hogy szálljunk be az egyik buszba. Teljesen hétköznapi távolsági autóbusz volt, olyan, amilyenekkel a környéken közlekedtünk. Az Iszlám Állam nyilvánvalóan a tömegközlekedést is saját céljaira használta. Biztos voltam benne, hogy ha egyszer beszállunk, el vagyunk veszve. Ezért megpróbáltam még az utolsó pillanatban kiszabadulni a járműkonvojból, és elszökni. De egy ISIS-harcos megragadta a karomat: – Itt maradsz! – Nem szállok fel a buszra! Eressz el! – ordítottam. – Dehogyisnem szállsz fel! – mondta az arab, és a puskatussal erőszakosan a busz irányába taszított. Vadul kapálóztam. Erre feldühödött. – Te kis ringyó! – szitkozódott. – Meglásd, le fogsz te szépen szokni a makrancosságról! Ő és egy másik férfi hátraszorították a karomat, és bevonszoltak a buszba, miközben én visítottam, mint akit nyársra húznak, és próbáltam védekezni. – Mire jó ez? – üvöltöttem rájuk. – Ha meg akartok ölni, itt is megtehetitek! – Dehogy akarunk megölni! – válaszolták a férfiak, és nevetni kezdtek. – Micsoda pazarlás lenne! Becsapták mögöttünk a busz ajtaját, a sofőr beindította a motort. Két feketébe öltözött ISISkatona kísérte, akik útközben őriztek minket. Mire a busz elindult, már magunkon kívül voltunk a rémülettől. Néhányan vadul dörömböltek az ablakon. Mások annyira kétségbe voltak esve, hogy a fejüket verték az ablaküvegnek. Inkább meghaltak volna, minthogy szembenézzenek a ránk váró jövővel. De senki sem törődött az iszonyatos kiszolgáltatottságunkkal. Senki sem hallotta meg a segélykiáltásainkat. Egész úton zokogtunk. Az útjelző táblákról leolvastam, hogy a busz Mószul irányába tart. – Hová visznek minket? Mire készülnek? – szipogott Evin. Nem tudtam válaszolni. Sejtettem ugyan, mi vár ránk, de nem akartam hangosan kimondani. A televíziós tudósításokban hallottam, hogy az Iszlám Állam lányokat rabolt el a Szindzsár-vidékről, hogy feleségül adja őket a harcosainak. Vajon ez a sors vár ránk is? Az elképzelés annyira elborzasztott, hogy inkább végig sem gondoltam. Nem, ez nem lehet. Egyszerűen lehetetlen. Ilyen csak a tévében van, nem a valós életben. Nem létezik, hogy Evinnel ilyen helyzetbe kerüljünk. – Amint kinyitják az ajtókat, elrohanunk – fordultam hozzá. – De hát az Iszlám Állam területén vagyunk.

– Valahogy majdcsak lesz. Meg kell próbálnunk. – Gyanítottam, hogy az a pillanat lesz az egyetlen lehetőségünk, hogy megszökjünk a végzetünk elől, amikor kinyílnak az ajtók. Ezért eskettem meg Evint. Egy idő után elértük Mószul külső kerületeit. Már besötétedett. Összevissza kanyarogtunk a város utcáin, amelyek első ránézésre nem tűntek nagyon másnak, mint a korábbi látogatásaim során. Régebben többször is jártam már Mószulban, általában apám kíséretében, ha elintéznivalója akadt a városban. Viszont sokkal kevesebb ember járt az utakon, mint máskor. Nőket egyáltalán nem láttam, talán mert már későre járt. Számos ellenőrző pontot állítottak fel, amelyeken fekete zászló lengedezett. Ezeket katonák őrizték, akik arra ügyeltek, hogy senki se közelíthesse meg a várost engedély nélkül, illetve senki ne hagyhassa el. Kezdett elillanni a bátorságom: valóban az új ISISbirodalom kellős közepén jártunk. Hogyan szabadulhatnánk ki valaha is ebből az erődítményszerűen őrzött városból? A busz még egy darabon haladt a városközpont felé, míg végül egy sötét utcában állt meg. Kinyílt az ajtó. Eljött az idő. – Nyomás, kiszállás! – parancsoltak ránk a férfiak. A legtöbb lány tétovázott. Én viszont megragadtam Evin kezét, és kivetettem magam a járműből. Itt már egy csapat felfegyverzett férfi várt ránk. Körülnéztem, merre menekülhetnénk. De rögtön észrevették, mire készülünk, és elállták az utunkat. – Arra! – mondta az egyikük, és a néhány méterre álló többemeletes ház bejárati ajtaja felé taszított. Nem volt lehetőség másfelé menni. Beléptünk az épületbe. Úgy tűnt, rendes, bár jókora lakóház. A szobákban kanapék és fotelek voltak, a padlón szőnyeg, még lepedő, és ágy is akadt. Viszont az összes helyiség dugig tele volt lányokkal. Mind magunk korabeli jazídík. Elárulta ezt a ruhájuk, és ahogy beszéltek, de más falvakból jöttek, a Szindzsár-hegység vidékéről. Azt, hogy őket is elrabolták, zaklatott állapotukból tudtam kiolvasni. Némelyik lány magát verte kétségbeesésében, hogy ilyen helyzetbe került. – Engedjetek el! – ordítottam az egyik férfinak. – Vissza akarunk menni Kocsóba! Ezen jól szórakoztak. – De mi magunknak akarunk titeket! – Ehhez nincs jogotok! Azonnal vigyetek vissza a családunkhoz! – A családotok már halott. Most már mi vagyunk felelősek értetek. A körülöttem álló lányok erre hisztérikus zokogásban törtek ki. – Egy szavatokat sem hiszem! – kiáltottam. Tényleg nem hittem nekik. Azt gondoltam, csak meg akarnak félemlíteni, hogy engedelmeskedjünk: ha elveszítünk minden reményt, akkor sokkal egyszerűbben uralkodhatnak felettünk. – Ne hallgass rájuk! Hazudnak – vigasztaltam Evint. – És ha nem? Nem hallottad a lövéseket, amikor az iskolában voltunk? Természetesen hallottam. – Egy háborúban állandóan lőnek. Nem tudjuk, mi történt. Nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőznöm Evint. – Végül is már az amerikaiak is a mi oldalunkon állnak. Lehet, hogy a seregeik már rég úton vannak, hogy kiszabadítsanak bennünket. Egyre több kocsói lányt zsúfoltak az amúgy is teletömött szobákba. Szinte az összes lány ott volt már az iskolánkból. Éjféltől aztán meghozták az egészen fiatal kislányokat is: 10–12 éveseket, akiknek korábban még megengedték, hogy az édesanyjukkal maradjanak. Az este folyamán újabb parancs érkezhetett a

főnöküktől, hogy a kicsiket is „nőként” kezelhetik: elvégre Mohamed próféta legifjabb felesége is csak kilencéves volt az esküvő napján. A kislányok teljesen össze voltak zavarodva. Még gyerekek voltak, és fel sem fogták, mi zajlik körülöttük. Tőlük értesültünk arról, hogy édesanyáinkat és kistestvéreinket Tall ‘Afarba hurcolták. Ez a város félúton fekszik Mószul és Szindzsár között, az Iszlám Állam területén. Ez egyszerre volt jó és rossz hír. Egyrészt azt jelentette, hogy a családunk életben maradt, másrészt viszont azt, hogy hozzánk hasonlóan ők is az ISIS fogságába estek. Mintegy húszan őrizték a házat: egy részük a bejárat előtt állt, a másik bent őrködött. A folyosón is ült egy csoport, tévét néztek. Épp az esti híradó ment Bagdadból. – Kocso faluban szemtanúk beszámolói szerint mészárlás történt – hallottuk a hírolvasót. – Állítólag a falu összes férfi lakosát agyonlőtték. Megnyílt alattam a föld, és egy hatalmas fekete lyukba zuhantam. – Neeeem! – üvöltöttem, és az arcomat vertem. Aztán elkezdtem önkéntelenül rángatózni, elvesztve az uralmat magam fölött. Epilepsziás roham tört rám. A férfiak közelebb jöttek, mert furcsának találták a mozdulataimat. Nem tudtam mit tenni. – Azonnal fejezd be ezt a marhaságot! – ordították távolabbról. De már nem ért el hozzám a hangjuk. Senki sem ért már el hozzám. A körülöttem kialakult felfordulás már egy másik világ része volt, messze-messze tőlem. Csak homályos emlékfoszlányaim vannak arról, mi történt. Amikor újra magamhoz tértem, a földön feküdtem. Evin fölém hajolt, és a karjaimat a padlóra szorította. Osztálytársaim és barátnőim, Ránija, Runahí, Míná és Hanna rémült arccal álltak körül. Még soha nem láttak ilyen állapotban. – Szükségem van a gyógyszereimre – suttogtam kábán. – Otthon vannak. Még az őrök is tanácstalannak látszottak. – Ha még egyszer ezt csinálod, kapsz egyet a fegyvereinkkel – fenyegettek. Beletelt egy kis időbe, mire teljesen magamhoz tértem. Ekkor azonban teljes erővel megrohantak az emlékek: – Igaz, amit a tévében mondtak? Hogy meggyilkoltátok az apáinkat és fivéreinket? Tényleg igaz? – faggattam az ISIS embereit. – Nem, ez ostobaság – válaszolta egyikük, aki feltehetően csak azt akarta, hogy békén hagyjam. – Ne hazudj neki! – mondott ellent egy másik. – Természetesen igaz. – Ugyanaz a férfi volt, aki már az elején is mondta, hogy a családjaink nincsenek életben. – Nincs már senkitek a világon, rajtunk kívül. Mi vagyunk az új uraitok. A lányokból megint előtört a sírás. – Miért műveltétek ezt velük? – zokogták. – Legalább minket engedjetek szabadon! – Jogunkban állt megölni őket, mert hitetlenek voltak. „Öljétek meg a hitetleneket!” – ez áll a Koránban. – „És vegyétek magatokhoz asszonyaikat” – fűzte hozzá egy másik. – Ezért vagytok most a miénk, és azt tehetünk veletek, amit csak akarunk: nincsenek jogaitok. – Hazudtok! – üvöltöttem dühösen. – Csak kitaláltátok. – Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az iszlám ilyen bűncselekményekre hatalmaz fel. – Sok muszlimot ismerek, akik igazolják, hogy ez nem igaz. – De, igaz – bizonygatták. – Az emírünk, a kalifa fog dönteni a sorsotokról. – Eszembe jutott a szakállas férfi, akinek a videóját Delannal láttuk. Akkoriban csak nevettünk a felfuvalkodottságán.

Mostanra azonban ez az ember tönkretette az egész életünket. Hol lehet imádott bátyám? Vajon él-e még Delan? És papa? És Sirhád? Hová vitték mamát és az öcséimet? Evinnel reggelig le sem hunytuk a szemünket. A szőnyegen nem volt elég hely, hogy lefeküdjünk, úgyhogy kimerülten egymásnak dőltünk háttal, és a karjainkkal átkulcsoltuk a térdünket. Összezsúfolódva ültünk más lányok mellett. Csak akkor hagyhattuk el a szobát, ha vécére mentünk. Minden egyes alkalommal, amikor közeledett felénk egy őr, összerezzentünk, mert nem tudhattuk, mi a tervük velünk. Természetesen a legrosszabbra számítottunk. Valamikor délelőtt vagy déltájt hoztak nekünk levest és rizst. Minden lány kapott egy adag ételt, de a legtöbben hozzá sem nyúltak. Evin és én sem akartunk elfogadni táplálékot az elrablóinktól. Csak egy kis vizet ittunk. Apatikusan kuporogtunk a szobában, és vártuk, hogy történjen valami. Aztán jött egypár férfi, szakállasok, és mint mindegyik ISIS-es, feketébe öltözve. A vállukon fegyverek lógtak. A kalifa küldöttei, ahogy mondták. Végigjárták a szobákat, és fesztelenül méregettek minket. Próbáltuk, amennyire csak tudtuk, elrejteni az arcunkat a magunkkal hozott kendők és leplek mögött, hogy ne lássák. – Mit csináltok? Nem vagytok ti muszlimák! – rivalltak ránk. – Miért rejtőztök el? – Mert bemocskol a tekintetetek – mormogta Evin mellett egy fiatal nő. Nem ismertem. Feltűnően csinos lány volt, ami még úgy is észrevehető volt, hogy csak a szeme látszott. A férfiak letépték a kendőt az arcáról – egészen elkábította őket a szépsége. Megparancsolták, hogy kövesse őket. De a lány, mint akinek földbe gyökerezett a lába, nem mozdult. Erre verni kezdték. Kiabált, és a kezével próbálta védeni magát. Végül két férfi megfogta a karjánál, és kivonszolták a szobából, miközben a lány vadul kapálózott, és segítségért kiáltott. Mi, a többiek csak ültünk, és rémülten figyeltük a jelenetet. – Disznók! – mormogta Evin, és elém ült, hogy védjen. Kiválogattak még néhány nagyon szép lányt. Különösen az egészen fiatalok érdekelték őket. – Óriási szerencsétek van – mondták nekik. – A kalifa titeket választott menyasszonynak. Ezután mi, a többiek voltunk soron. Egy magas, szakállas férfi állt meg előttünk szétterpesztett lábakkal. Úgy viselkedett, mint egy tisztviselő. – Értetek arabul? – kérdezte bagdadi akcentussal. Néhány lány riadtan bólintott. A többség azonban nem reagált. – Apáitok magukra haragították Istent – kezdett szónokolni. – Hitetlenek voltak, és az ördögöt imádták. Ezért meg kellett büntetnünk őket: megérdemelték a halált. – A lányok halkan szipogtak. – A háború és a vallás törvényei szerint tehát most a miénk vagytok. Jogunk van rabszolgaként tartani titeket. De úgy határoztunk, hogy adunk nektek egy esélyt: azok, akik úgy döntenek, hogy áttérnek az iszlám hitre, harcosaink törvényes hitvesei lehetnek. – A férfi megköszörülte a torkát. – Ez egyszeri lehetőség: számoljatok le a babonás hitetekkel! Térjetek meg az egyedüli igaz Istenhez, Alláhhoz. Csatlakozzatok a harcunkhoz! Körbenézett, hogy felmérje szavai hatását. Ám ha érdeklődésre vagy netán egyetértésre számított, csalódnia kellett: senki sem moccant. Ijedten bámultuk a padlót. Néhány lány, aki nem tudott uralkodni magán, halkan szipogott. – Térjetek meg hozzánk, legyetek muszlimok! – kiáltotta ismét. – Kísérjétek el férfijainkat a dzsihádba! Váljatok azok társaivá, akik a nemes ügyért harcolnak: egy olyan államért, amelyben az iszlám törvényei uralkodnak. Egy kegyes és igazságos államért. Az egyetlen, akit a szózata magával ragadott, ő maga volt. Úgy tűnt, tényleg hiszi, amit nagy pátosszal hirdetett.

– Ha ilyen kegyes és igazságos az államotok, akkor engedjetek szabadon! Hadd térhessünk vissza a családjainkhoz, oda tartozunk! – követeltem. Mérgesen nézett rám. – Bármikor meglátogathatjátok a családotokat. De előbb át kell térnetek az iszlám hitre. A mi államunkban csak muszlimokat ismerünk el állampolgárként. Mindaddig, amíg nem tértek át, nincsenek állampolgári jogaitok. Addig úgy bánunk veletek, mint rabszolgákkal. A piacon fogunk árulni titeket. Riadtan pillantottam Evinre. Lehunyta a szemét, és alig láthatóan megrázta a fejét. – Hazudik – suttogta. – Minden szava hazugság. – Ezt akarjátok? Ha ezt a sorsot választjátok, akkor csak tartsatok ki továbbra is a babonáitok mellett. A döntés a ti kezetekben van. – Egy-két lány idegesen súgott össze. Én sem tudtam, mit tartsak arról, amit mond. Olyan volt, mintha egy kést nyomott volna a kezünkbe azt követelve, hogy szúrjuk a szívünkbe. Vagy a családunk szívébe. – Mondjátok utánam! – szólított fel az ISIS–harcos. – Ashadu an lá iláha illa Alláh – esküszöm, hogy az egyetlen Istenen kívül nincs más Isten. Wa Muhammad rasul Alláh – esküszöm, hogy Mohammed Isten küldöttje. Egyetlen lány sem akadt, aki megszólalt volna. A földet néztük, hogy ne lássuk a dühtől szikrázó szemét. – Figyelmeztetlek titeket: ez az utolsó esélyetek! – Még egyszer elmondta a hitvallást. Megint néma csönd fogadta. – Megpecsételtétek a sorsotokat – jelentette ki. Amikor a férfi végül távozott, ijedten húzódtunk közelebb egymáshoz. – Mit fognak csinálni velünk? – kérdezte aggódva az egyik lány. – Talán úgy kellett volna tennünk, mintha áttérnénk az iszlámra. Úgy értem, csak látszólag. Döbbenten néztem rá. – Hogy aztán feleségül adjanak egy muszlim gyilkoshoz? Apáink és fivéreink gyilkosához? – Inkább haljak meg! – állt ki mellettem Evin. – Igazad van: örökre elveszítenénk a becsületünket – mondta a lány elgondolkodva. – De lehet, hogy így is. – Hallgass! – rivalltam rá. – Ilyet még gondolni sem szabad. Mielőtt egy ujjal is hozzánk érhetnének, megöljük magunkat. Hallgattunk. Mindenki a maga sötét gondolataiba mélyedt. Egyvalami azonban mindannyiunk számára világos volt: ha feleségül kellene mennünk egy ISIS-eshez, akkor vége az életünknek. Szégyent hoznánk a családunkra, és a közösség kitaszítana. Ezután nem lenne olyan jazídí férfi, aki feleségül akarna venni minket. Ez nem történhetett meg. Tartoztunk ezzel önmagunknak és a családunknak. Nem sokkal később két busz állt meg a ház bejárata előtt, ahol fogva tartottak minket. A férfiak letereltek a földszintre, majd a ház elé, ahol megint folyosót képeztek, nehogy el tudjon szaladni valaki. – Nyomás, nyomás! Újra utazunk – hajtottak a járművek felé. – Hová visztek? – Majd meglátjátok. A buszokat megpillantva eszembe jutott, ahogy a férfiakat elszállították az iskolából. Földbe

gyökerezett a lábam, egyszeriben moccanni sem bírtam. – Ameddig meg nem mondjátok, addig nem megyek sehová – jelentettem ki. – Ó, dehogyisnem! Nyomás! – felelte az egyik fegyveres katona, és megütött a puskájával. Felüvöltöttem a fájdalomtól. – Visszaviszünk a szüleitekhez – állította az egyik társa. – Tényleg? – kérdezte Evin. – Igen, az anyátokhoz, Tall ‘Afarba. – Felnevetett. – Hülyeségeket beszél. Szíriába viszünk – állította egy másik katona. – Eladunk titeket a piacon. – A második is nevetett, úgyhogy nem tudtam eldönteni, melyikük mond igazat. Valószínűleg egyikük sem. A többi lány pánikba esett. Néhányan megpróbáltak visszaszaladni a házba, semmi áron sem akartak még távolabbra kerülni az otthonuktól. – Most már elég legyen! – ordította az egyik férfi. – Szálljatok be! Erőszakosan betuszkoltak a járművekbe. Evin kezébe kapaszkodtam, hogy legalább ugyanabba a buszba kerüljünk. Ez némi vigaszt nyújtott. Bármi is volt a szándékuk velünk, legalább a barátnőm mellettem lesz. Jelenleg ez volt számomra a legfontosabb. Konvojban indultunk nyugat felé, a lemenő nap és az otthonunk irányába. Egy autó ment előttünk, hátul pedig egy másik zárta a járműsort. Három 20 év körüli ISIS-katonát rendeltek az őrzésünkre, ők velünk utaztak a busz hátuljában, és szemmel tartottak mindannyiunkat. Evin kezét egy pillanatra sem engedtem el. Először Tall ‘Afarba érkeztünk, ahová állítólag az anyáinkat hurcolták el. Reményteli nyugtalanság hatott át mindannyiunkat. Lehet, hogy mégse hazudott az a férfi? Lehet, hogy viszontlátjuk a családunkat? Evin is nagyon izgatott volt, mert a hírek szerint az édesanyja és lánytestvérei is ott tartózkodtak. Ám a busz nem állt meg, folytatta útját Szindzsár irányába. Nemsokára már a hegyvonulat lábánál jártunk, ahová oly sok rokonunk menekült. Talán időközben a mi hozzátartozóinkat is oda száműzték? Vajon minket is ott fent akarnak kitenni? Bárcsak így lenne! Még a hegyek vadonja is jobb helynek tűnt, mint hogy ezek a barbárok gyakoroljanak hatalmat felettünk. Amikor láttuk, hogy itt sem áll meg a busz, ismét nyugtalanság fogta el a lányokat. – Álljatok meg! – kiáltották néhányan. – Engedjetek ki! – Tudtam, hogy nem fognak önként szabadon engedni, így inkább megpróbáltam kézzel betörni az ablakot. Teljes erőmből vertem az üveget. A hangos dörömbölést az őrök is meghallották, de az ablak nem engedett. Csak a kezem fájdult meg. Az őrök természetesen nagyon feldühödtek, amikor észrevették, mire készülök. Egyikük odajött hozzám, és arcul csapott. Aztán beült Evin és közém, hogy többet ne próbálkozhassunk a szökéssel. Kínosan ügyelt rá, hogy ne érjen hozzánk. De most a többi lány is elkezdte verni az ablakot. – Engedjetek kiszállni! – kiabálták. – Hagyjatok itt, a hazánkban meghalni! Az ISIS-katonák teljesen kiborultak. A fiatal férfi, aki beült Evin és közém, most felállt, és előre ment. Ránk fogta a fegyverét. – Ha nem hagyjátok abba most azonnal, és nem maradtok csendben, akkor mindannyiótokat lelőlek! – fenyegetőzött. Erre elnémultunk. A busz tovább hajtott nyugat felé, az Irak és Szíria közti országhatár irányába, amelyet nemrég még apám őrzött. De a határ már nem létezett, a buldózereikkel az összes állomást a földdel tették

egyenlővé. Mindenféle ellenőrzés nélkül haladtunk tovább. Az „Iszlám Állam”, ahogy elrablóink ezt az általuk létrehozott képződményt nevezték, időközben kiterjedt Észak-Irak és Észak-Szíria nagy részére is: amint a „kalifa” Mószulban a szónoklatában megjósolta, a terület most már valóban egy állam méreteivel rendelkezett, amely nagyobb volt, mint más régióbeli államok. Hogy történhetett meg mindez ilyen rövid idő alatt? – töprengtem magamban. Két hónappal ezelőtt még azt sem tudtuk a falunkban, hogy létezik egy Iszlám Állam nevű terrorszervezet. Egész éjjel úton voltunk. Bár szörnyen fáradtak voltunk, le sem hunytuk a szemünket: folyton az ablakon bámultam kifelé, próbáltam leolvasni a táblákról a helységneveket. Tudni akartuk, hol járunk. Egy idő után észrevettem, hogy Rakka városa felé közeledünk. Az észak-szír nagyvárost az Iszlám Állam fővárosának tekintették. Ez volt hát az úti célunk? Közel tízórás utazást követően egy hosszan elnyúló, lapos épület előtt parkoltunk le. Egy földből készült fal mögött állt, amelyen szögesdrót húzódott. A házat ISIS-harcosok egy csoportja őrizte. Pisztolyokkal és gépfegyverekkel álltak a bejárat, egy fém tolóajtó előtt, amelyet több lánccal biztosítottak. – Utánpótlás! Friss, fiatal jazídík! – tréfálkozott az egyikük. Őreinkkel együtt egyesével bevezettek minket a buszból az épület belsejébe. Miután mindenki bent volt, becsapták az ajtót mögöttünk, és újabb láncokkal lakatolták le. Egy nagy, erősen kivilágított csarnokban találtuk magunkat. Már mintegy 80 lány volt ott, szemmel láthatóan mind jazídík. Néhányan a földön feküdtek és aludtak. Most, hogy megjöttünk a férfiakkal, eltakarták az arcukat. Álmatlan, kisírt szemük mégis látszott. Ruhájuknak olyan szaga volt, mintha már hosszabb ideje nem váltották volna. Megismertem egy fiatal lányt, akit egyszer a lalísi zarándoklaton már láttam: hold alakú arcával, ovális szemével igazi szépség volt. Családja annak idején mellettünk telepedett le. Olyan volt, mintha más időszámítás szerint, egy másik világban történt volna mindaz. Ő is megismert. – Kocsóiak vagytok, ugye? – kérdezte a velem érkező lányokat méregetve. – Igen. És ti? Egy olyan falu nevét említette, amely a Szindzsár-hegy lábánál fekszik. – Akkor kaptak el, amikor a hegyekbe akartunk menekülni – mesélte. – Azt hittük, Kocsót megkímélte a sors. – Nem. Eleinte úgy tűnt, hogy biztonsági garanciát kaptunk, de két nappal ezelőtt ránk támadtak az arabok. – Minket már egy hete elhurcoltak. – Mi történik itt? – Ez egy börtön – mondta a lány, és elcsuklott a hangja. Éreztem, hogy még nem mondott el mindent. – De nem örökös fogság. Néha elvisznek egy-egy lányt. – Kik? És hová viszik őket? – Az Iszlám Állam emberei. Mindennap jönnek. – Eladnak minket – mondta ki egy másik lány, amire az első képtelen volt. Szédülni kezdtem. A lányok, akik velem jöttek, ismét zokogásban törtek ki, amint ezt meghallották. Néhányan kétségbeesésükben nekirohantak az ajtónak. Az ISIS-es ember válasza Mószulban tehát nem üres fenyegetés volt, amikor közölte, hogy el fognak minket adni: a rabszolgapiac, amiről beszélt, pontosan itt volt, ebben a csarnokban. Evin aggódott, hogy ismét rohamot kapok. Segített lefeküdni a padlóra, és legyezgetni kezdett,

hogy levegőt kapjak. – Hogy tehetik ezt? Ki jogosítja fel őket, hogy ezt műveljék velünk? – Ezek nem emberek. Vadállatok – mondta. – De bűnhődni fognak, hidd el. Evin átölelt, kisimította a hajam az arcomból, és vigasztaló szavakat suttogott a fülembe. Úgy csitított, mint egy anya a zaklatott gyermekét. Ebben a pillanatban világosodott meg előttem, hogy már csak ő van nekem: Evinen kívül senki sem maradt a régi életemből. Úgy éreztem, belehalok, ha még őt is elveszik tőlem. – Megígéred, hogy mellettem maradsz? – kérleltem. Evin szavát adta. – Vigyázok rád – mondta. Új börtönünk lényegében abból a csarnokból állt, ahol az idő legnagyobb részében tartózkodtunk. Volt még mellette egy hátsó szoba üres polcokkal, egy szalonszerű iroda szőnyegekkel és kanapékkal, egy eléggé lepusztult fürdőszoba mosdóval és vécével, valamint egy kis belső udvar, amelyet teljes egészében magas falak és szögesdrót vett körül. Az egyetlen ablak a szalon ablaka volt, azt is vasrács védte. Mögötte látszott az Eufrátesz. Arra a következtetésre jutottunk, hogy az épület korábban raktár lehetett: talán ipari berendezéseket, gépeket tartottak itt, amelyeket értékesítés után innen szállították tovább hajókkal. Elképzelhető, hogy az ISIS elkergette a korábbi tulajdonost, vagy az esetleg már korábban elmenekült a polgárháború elől. Nem tudhattuk. Csak annyit tudtunk, hogy most minket árultak az Iszlám Állam emberei. A Rakka határában álló épület volt az elrabolt jazídí nők raktár- és elosztóhelye, ez hamar világossá vált számunkra. Az érkezésünk utáni reggelen őreink sajtos kenyeret és vizet hoztak – mi pedig túlságosan éhesek, dehidratáltak és gyengék voltunk ahhoz, hogy ismét megvetéssel elutasítsuk. Mohón csillapítottuk a szomjunkat, és fogyasztottuk el a kenyeret. Ilyen az emberi test: mindenáron életben akar maradni, és eközben lemond a büszkeségről. Ezután megérkeztek az első kuncsaftok. Már messziről hallottuk a házunkhoz közelítő kocsik motorját. A fal előtt parkoltak le. A már régebben fogságban lévő lányok azonnal fejükre tekerték a kendőiket, Evin és én is követtük példájukat. Hallottuk, amint őreink üdvözlik a férfiakat a bejárat előtt. Kinyitották a lakatokat és láncokat a kapun, majd beengedték őket: egy csapat fekete ruhás ISISest. A legtöbbnek hosszú haja és szakálla volt, néhányan turbánt viseltek. Mindegyiknél volt fegyver. – Szóval friss áru érkezett? – érdeklődött egyikük. – 47 fiatal jazídí érkezett tegnap éjjel, egészen frissen – erősítette meg a rangidős az őrök között, aki palesztin akcentussal beszélt. A vevő érdeklődve nézett körül. – Hol vannak? – Az újak álljanak fel egy sorban! – parancsolta az őr. Nem reagáltunk az utasítására. Néhány lány a fal felé fordult, mások megpróbáltak a hátsó szobákba menekülni. De hiábavaló volt az ellenállás, az őrök fegyvert fogtak ránk, egy tapodtat sem mehettünk tovább. – Fejezzétek be a cirkuszt! – utasított rendre a palesztin. – Most azonnal felálltok egy sorban. Megértettétek? A társai kirángattak minket a terem közepére, és letépték a kendőt a fejünkről. Védekeztünk és ordítottunk, de olyan brutálisan megvertek, hogy végül elnémultunk. Megfélemlítve rendeződtünk egy sorba ott, ahová a férfiak állítottak. – Most pedig szépen emeljétek fel a kis pofikátokat! – parancsolt ránk a palesztin, és mutatóujjával az egyik barátnőm álla alá nyúlt, hogy felemelje a fejét. – Mutasd a kezedet! – követelte. A lány reszketve nyújtotta ki a kezét, felfelé fordított tenyere az

imánál szokásos tartásra emlékeztetett. Elszomorított az emlék. – Jól van – dicsérte a lányt. – Álljatok ide mind! Látni akarunk rendesen! Egyikünk sem próbált többé ellenállni. A férfiak végigmentek a soron, és alaposan szemügyre vették a lányokat, egyiket a másik után. Különböző dialektusokban beszéltek egymással: hallottam a nekem ismerős iraki és szír arabot, de egyiptomi és tunéziai akcentust is, amit idáig csak a televízióból ismertem. Az egyik nagyon vékony, hosszú szakállú férfit a beszéde alapján szaúdinak véltem. Nemzetközi társaság volt. De mindegyiket értettem. – Milyen tüzesek ezek a jazídík! – jegyezte meg az egyikük a közelemben. – Tényleg mindegyikük szűz? – tudakolta egy másik. – Hajadonok. Érintetlen mind – biztosította őt a palesztin őr. – Ahogy mondtam: friss áru. Az érdeklődők elégedetten bólintottak. – Ki kell próbálnunk, hogy biztosak legyünk benne – mondta egyikük. Ugyanez a férfi, egy kicsit teltebb, ritkás szakállú ember hirtelen megállt előttem, és rám nézett. Szégyelltem magam, és megpróbáltam a hosszú hajam mögé rejteni az arcomat. De húsos ujjaival kifésülte az arcomból a tincseket, és tovább bámult. Arcátlan, kéjes pillantást vetett rám. – Hé, te ott! – szólított meg. – Tetszel nekem. Hány éves vagy? – Nem feleltem. – Na, ki vele! Nem érted, amit mondok? Megkövülten, némán álltam. – Ért arabul? – fordult a férfiakhoz, akik őriztek bennünket. De azok nem tudtak válaszolni. – Egymás közt kurd nyelven beszélnek. De némelyik arabul is tud – felelték bizonytalanul. A férfi bólintott. Láttam, ahogy megint felém nyújtja a kezét. Az ujja az ajkamhoz ért. A szívem majdnem kiugrott a helyéből, amikor megpróbálta szétfeszíteni az állkapcsomat. Bizonyára a fogaimat akarta megvizsgálni. Úgy éreztem magam, mint a kocsói állatvásáron: így vizsgálgatták a férfiak a szamarakat és a marhákat vásárlás előtt. – Na, te aztán alapos vagy! – viccelődtek a haverjai. Hirtelen ötlettől vezérelve ráharaptam az ujjára, olyan erősen, ahogy csak bírtam. A férfi felüvöltött, és elhúzta a kezét. Vérzett a húsos ujja. – Te büdös bestia! – kiáltotta. – Megharaptál! – A haverjai csak röhögtek. De ő igazán haragra gerjedt. – Még egyszer ezt nem csinálod meg velem, te lány! – ordította, és teljes erőből belevágta a hasamba a puskatust. Összegörnyedtem a fájdalomtól. Tovább ütött. Elsötétült előttem a világ. Azt még érzékeltem, hogy kezdődik a jól ismert szédülés. – Vigyázzatok, összeesik! – hallottam az egyik férfi hangját. De már késő volt: elkezdtem rángatózni, és az arcom grimaszba rándult. Elveszítettem az uralmat magam felett. Újra epilepsziás roham tört rám. A világ megszűnt számomra létezni, a tudatom befelé fordult. – Beteg – hatolt hozzám a távolból Evin hangja. – Nem látjátok, hogy beteg? Amikor újból magamhoz tértem, egy kanapén feküdtem a szalonban. Egy lány legyezgetett, Evin pedig még mindig azzal a férfival vitatkozott, aki megütött. – Farída beteg – hajtogatta. – Orvosi ellátásra van szüksége. Tudnotok kell, ha magatokkal viszitek. De a férfi eleget látott – elvesztette az érdeklődését irántam. A csoportjuk összesen 15 kocsói lányt vitt magával. Evin és én nem voltunk köztük. De még hallottuk a barátnőink sikolyát, ahogy megbilincselték a kezüket, és kivezették őket a kocsikhoz.

A rakkai rabszolgapiacon nem volt záróra. Az elárusítóhelyek egyfolytában nyitva voltak. Minden napszakban, éjjel-nappal érkeztek a férfiak a csarnokba, hogy szemügyre vegyék a kínálatot. Néhányan maguknak kerestek rabszolgát. Ha külföldről jöttek Szíriába harcolni, sokszor túl távol voltak a feleségeik, hogy törődhessenek velük. Időleges pótlékra volt szükségük. A szíreknek viszont gyakran volt már feleségük, de akartak még egy vagy két asszonyt, aki a nejüknek a háztartásban is besegít. Ilyen esetekben különösen fontos volt, hogy az adott lány beszéljen arabul, hiszen meg kellett értenie az utasításokat, és meg kellett tudnia értetni magát. Megint másokat a főnökeik küldtek, akik ugyan szórakozni akartak, de nekik, maguknak nem volt idejük a bevásárlásra. Vagy „ajándékot” kerestek valakinek, akinek szívességgel tartoztak. Csereáruként is nagyon keresettek voltak a rabszolganők. Ebben az esetben a vásárlók különösen ügyeltek, hogy fiatal, finom lányokat válasszanak, akik tetszenek a másik férfinak, és nem okoznak neki bosszúságot. Elvégre nem akarták megkockáztatni, hogy a másik „reklamáljon”. A férfiak nyíltan közölték kívánságaikat. Amikor egymás közt váltottak szót, gyakran kölcsönösen biztosították a másikat róla, hogy jogukban áll rabszolgává tenniük minket, mivel nem muszlimként nem vagyunk teljes értékű emberek. Ők, a hithű muszlimok felsőbbrendű emberek, mi alsóbbrendűek vagyunk. Egy olyan közösség tagjai, ahol ezt mindenki így látja, idővel talán maguk is elhiszik, hogy így is van. Mi mindenesetre igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy megrengessük a világképüket. – Törvénytelenül cselekedtek – magyaráztuk nekik. – Nem engedi a vallásotok, hogy asszonyokat raboljatok és adjatok el. – Csak a muszlim nők élvezhetik a védelmünket – felelték. – A magatok fajta hitetleneknek nincsenek semmiféle jogai. – De mi házasok vagyunk! – állítottuk. – A ti vallásotokban is bűn másik férfi feleségével vétkezni. – Hazudnak – közölték az őreink, akik nem szerették az ilyesféle beszédet, mivel rontottuk az üzletet. – Az összes lány hajadon. – Mindegy is – mondta az egyik ISIS-es. – Ha a férjeik halottak, akkor jogunk van elvenni őket. A többiek helyeseltek. Egyikük azt állította, létezik is olyan fatva7, amely szerint ez megengedett. Valójában azonban mindannyiuknak tudniuk kellett, hogy bűnt követnek el, mert sem az iszlám, sem a világ bármely más vallása nem hagyja jóvá az elrabolt nőkkel való kereskedést. Egyetlenegyszer éltük át, hogy egy férfi levetette az álarcát. Szír volt, és egy barátjával vagy kollégájával jött a rakkai helyi ISIS-egységtől. Szokás szerint fel kellett előttük sorakoznunk, hogy minden oldalról alaposan szemügyre vehessenek és megvizsgálhassanak. A munkatársa kiválasztott egy lányt. Amikor visszavonult az őrünkkel a szalonba megtárgyalni az árat, mi ott maradtunk a másik férfival a csarnokban. Szomorúan nézett ránk, és nem is próbált közelebb jönni. – Szegények – szólalt meg hirtelen, amikor már biztos lehetett benne, hogy rajtunk kívül senki sem hallja. – Ha rajtam múlna, szabadon eresztenélek mindannyiótokat. Annyira sajnállak titeket, amiért ennyit kell szenvednetek. Az első pillanatban azt hittük, rosszul hallunk. Evin, aki mellettem állt, fogta fel elsőként, mit is mondott. Térdre vetette magát előtte: – Kérlek, jó ember, vigyél minket magaddal! – könyörgött. – Engem és a testvéremet. Ő beteg, segítségre van szüksége. Én is mellé térdepeltem: – Kérlek, ments meg minket! – esdekeltem én is. – Szolgálunk a

házadban. De a férfi csak csóválta a fejét. – Nem tehetem – mondta szégyenkezve. – Nem vihetlek magammal. A családom sohasem fogadná el. Megvetnének, ha két jazídível állítanék haza. – Akkor legalább Farídát vidd el! Vedd fel szolgálódnak! – esedezett Evin. – Nagyon jól főz. Segítségére lesz a feleségednek. – De a férfi csak szomorúan rázta a fejét. Amint visszatért a kollégája, többé nem szólalt meg: túl veszélyes lett volna elárulnia a véleményét. Ezt természetesen megértettük. Mégis hihetetlenül csalódottak voltunk, amikor elhagyta a csarnokot anélkül, hogy egyikünket is magával vitte volna. Eltűnt a lehetséges megmentőnk. Ő volt az egyetlen, akinél valamiféle lelkiismeret-furdalást tapasztaltam. Ám nem vállalta értünk, jazídí lányokért a kockázatot. Egyre zsugorodott a csoportunk. Mindennap újabb férfiak érkeztek, akik megvették és elvitték a lányokat. Már nem tudom, hányszor kellett felsorakoznunk előttük, hogy végigmustráljanak. Elvesztettük az időérzékünket. Még mindig ugyanazt a ruhát hordtuk, amit a falunkat ért támadás napján viseltünk, mert nem volt váltóruhánk: egész idő alatt a fekete blúzomban és a barna szoknyában voltam, Evin pedig tetőtől talpig feketében. Szinte nem is mosakodtunk, habár, mint említettem, volt egy mosdó. De hát minek? Nem akartunk illatosak és szépek lenni, éppenséggel minél kevésbé vonzók akartunk lenni. A kuncsaftok közül az egyiptomiak és a palesztinok voltak a leggyűlöletesebbek számunkra. Állandóan obszcén megjegyzéseket tettek. A szírek valamivel illedelmesebbek voltak, aminek az lehetett az oka, hogy a többségük nem meggyőződéses ISIS-harcos volt, hanem megalkuvó tettestárs. Opportunizmusból csatlakoztak a szervezethez, amikor az meghódította Észak-Szíriát. Ám ők sem haboztak kiélvezni újonnan nyert hatalmukat: az, hogy „rabszolganőket” szerezhetnek, izgalmas lehetőségnek tűnt. Ha észrevettük, hogy egy férfi érdeklődik irántunk, megpróbáltuk elriasztani: amint bárki hozzám ért, azonnal elkezdtem kiabálni és ütni magamat. Tudhatták egyből, hogy nem fogom készségesen teljesíteni a kívánságaikat. Evin, aki mindig mellettem állt, de a kora miatt kevésbé volt népszerű, óva intette őket, mondván, beteg vagyok. Ez nem is volt hazugság: mivel nem szedhettem a gyógyszereimet, gyakran kaptam szörnyű rohamokat. Minden alkalommal súlyos verésben részesültem miattuk. Idővel azonban az őreink is megértették, hogy semmit sem tudok ez ellen tenni, és hogy sürgősen orvosi ellátásra van szükségem. – Mondd azt a férfiaknak, hogy Farída a testvéred – tanácsolta egyikük Evinnek. – Talán akkor elvisznek titeket együtt. Természetesen sem együtt, sem külön nem akartunk egy vagy több ilyen gazembernek a „birtokába” kerülni, de minél inkább fogytak a lányok, annál fenyegetőbbé vált számunkra ennek lehetősége. A bemutatókon egyre kisebb volt a választék. Tudtuk, sokáig már nem halogatható, hogy minket is eladjanak. – Ki kell innen törnünk – mondtam ezért Evinnek. – Muszáj valahogyan kiszabadulnunk. A többi ott maradt lánnyal együtt azon töprengtünk, hogy sikerülhetne-e lebírnunk az őröket a kapu előtt. Sejtették, hogy valamin törjük a fejünket, és igyekeztek megfélemlíteni minket. – Ha csak egy is megpróbálna közületek megszökni, lelőjük! – figyelmeztettek. – Ennek ellenére muszáj megpróbálnunk – vélekedtem. – Ha legközelebb kinyitják a kaput a vevők előtt, rájuk vetjük magunkat és elvesszük a fegyvereiket.

Evin és a többiek rémülten néztek rám. – Hogy tudnánk megcsinálni? Legfeljebb ketten férünk át egyszerre a kapun – hangzott az ellenvetés. – Az túl kevés, hogy felvegyük ellenük a harcot odakint. Igazuk volt, ismerte el a matematikus agyam: amint átérnének az első lányok, a férfiak elkapnák őket, és még mielőtt a többiek elhagyhatnák a csarnokot, bezárnák a kaput. Ez így nem fog menni. Lázasan törtem a fejem, mit tehetnénk. Nincs valamilyen kiút? Átkutattuk az egész épületet, hátha találunk menekülő utat. Az egyetlen ablak erős rácsokkal volt felszerelve, a belső udvar körüli fal pedig túl magas, hogy átmászhatnánk rajta. Semmi. Ekkor azonban a véletlen sietett segítségünkre. Evin egyszer csak berohant a csarnokba az egyik mellékhelyiségből. Szokatlanul vidámnak tűnt, a keze össze volt fonva a háta mögött. – Találtam valamit – újságolta. – Mit? – faggattuk kíváncsian. – Ezt! – mutatott fel diadalmasan egy fogót. – Őrület! Honnan szerezted? – Egy kartondobozban hevert az egyik polc mögött. – Valaki ott felejthette. Egyszeriben megváltozott a helyzetünk: a harapófogóval megkísérelhetjük feltörni a lakatokat, amíg éjjel alszanak az őrök. De mi lesz, ha felébrednek? Akkor nem sokat teketóriáznak: végeznek velünk. Veszélyes vállalkozás volt. Még egyszer átgondoltam a dolgot. Jobb ötletem támadt: kifeszíthetnénk vele az ablakrácsokat, és aztán éjszaka együtt átszökhetnénk az Eufráteszen. Zseniális terv volt. Már maga a gondolat, hogy sikerülhet, feldobta a hangulatunkat. Amint úgy éreztük, nem figyelnek az őrök, Evinnel nekiláttunk az ablakrácsok feszegetésének. Először megpróbáltuk szétválasztani a rácsokat, de túl vastagok voltak. Így inkább elkezdtük oldalra hajlítgatni azokat, hogy a lyukon át kibújhassunk. Ám ez is nehezebbnek bizonyult, mint képzeltük. A fémcsövek hihetetlenül erősek és ellenállóak voltak. Evin elbátortalanodva pillantott rám. Nem lesz elég a testi erőnk, hogy legyőzzük az anyagot? – Rajta, folytasd! – biztattam. – Nem szabad feladnunk. Sikerülnie kell. Felváltva dolgoztunk. Közben a többi lány a csarnok bejáratát tartotta szemmel, hogy időben jelezzék, ha közelednek az őrök. Már egész nagy részen kihajlítottuk a rácsot, amikor hirtelen riasztottak. Az egyik lány lélekszakadva rohant hozzánk: – Azonnal fejezzétek be! – figyelmeztetett. – Jönnek! Gyorsan elrejtettük a fogót a szoknyám alá, és visszamentünk a többiekhez. Már meg is csörrentek a láncok, és kinyílt a fém tolóajtó. Az őrök két férfit vezettek be a csarnokba. Soha nem fogom elfelejteni a tekintetüket. Az egyik egy líbiai ISIS-harcos volt: vékony, magas és kegyetlen arcú. Hosszú szakállt és szintén hosszú, ápolatlan hajat viselt, ahogy az az ISIS-nél divatban volt. Abú Aframnak hívták, ahogy a beszélgetéseikből kivettem. Kezdettől fogva undorító alaknak találtam. A másik egy elég világos, kövér fickó volt, a neve Eliász, és az én hazámból származott: mószuli iraki volt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy klasszikus ISIS-katona, mivel meg volt borotválkozva, és rövid hajat viselt. Ennek ellenére úgy viselkedtek, mint a barátok vagy kollégák, bár a líbiai volt a hangadó. Végigjárták a sorokat, amelyek, mint mondtam, időközben eléggé megritkultak. Már csak körülbelül 40-en voltunk. A férfiak több lány előtt is megálltak. Abú Afram megfogdosta az arcukat és lábukat, „minőség-ellenőrzés” céljából, ahogy mondogatta. Különösen Ámina és Lína tetszett neki. Nagyon ideges lettem: ma éjjel akartunk megszökni, és a barátnőinket is magunkkal akartuk vinni.

Nem hagyhattuk, hogy ez a férfi elvigye őket. – Egyik csinosabb, mint a másik – vetette oda az irakinak. – Hogyan válasszak, Eliász? – Ha ilyen nehezetekre esik a választás, vigyetek többet is – válaszolták az őrök. Kéjes vigyor terült el a férfiak arcán: tetszett nekik a javaslat. – Nem is rossz ötlet. Több lány, több szórakozás! Az iraki egyetértőleg bólogatott. – Viszont így újra kell tárgyalnunk az árakat. – Akkor kedvezményt kaptok, magától értetődik – biztosították őket az őrök. Visszavonultak a szalonba, hogy a hátunk mögött megalkudjanak. Ijedten néztem össze Evinnel: ha nem teljesen vakok, legkésőbb most észre fogják venni, hogy kifeszegettük a rácsot. A szívem majd kiugrott a helyéről. Hogyan tudnánk ezt megakadályozni? Sehogy. Nem kellett sokáig várnunk, hogy az őrök főnöke, a palesztin beviharozzon a csarnokba. – Ki volt az? – vont kérdőre bennünket, miközben majd szétvetette a düh. Értetlenül néztünk rá, és úgy tettünk, mintha fogalmunk sem lenne róla, miről beszél. – Ki próbálta meg kifeszíteni a rácsokat? Senki sem jelentkezett. – Ha nem jelentkezik a bűnös, mindannyiótokat megbüntetlek – fenyegetőzött a palesztin. – Szóval, ki vele! Hamuszürke arccal álltunk előtte, de senki nem szólalt meg. Végignézett rajtunk. – Meg fogom találni a bűnöst – mondta. – És akkor kegyelmezzen neki a… Tekintete az arcunkat vizslatta. Iszonyatosan féltem, hogy valamiképpen elárulom magam, úgyhogy a földet néztem. Hiba volt: miután máskor mindig hisztiztem, amikor valami történt, gyanúsnak tűnt neki a mostani viselkedésem. Tüzetesen szemügyre vett. Kiszúrta, hogy valami van a szoknyám alatt. Szégyentelenül megtapogatta a derekamat, és aztán diadalmasan előhúzta a harapófogót. – Na, nézzenek csak oda! A mi kis félkegyelműnk – mondta. – Már megint valami ostobaságra készültél. Mintha nem lett volna idáig is elég bosszúságunk veled! – Lekevert egy hatalmas pofont. Zúgott a fülem. Nehezen maradtam talpon. Ekkor vettem észre, hogy a szakállas líbiai felém tart. – Megpróbált megszökni? De édes! – gúnyolódott. – Micsoda temperamentumos nőszemély! – Az ördög lánya – felelte a palesztin enerváltan. A líbiai növekvő érdeklődéssel méregetett. – Mit kérsz érte? – Megkapod olcsón, csak szabaduljak már meg tőle. – Hé, kislány! – fordult felém. – Beszélsz arabul? – Nem, egy szót sem ért – felelt helyettem Evin. – A testvérem. És beteg. A férfit ez nem riasztotta el. – Csak együtt mehetünk, mert gondoskodnom kell róla – hallottam a barátnőm szavait. Teljesen elérzékenyültem az önfeláldozó gesztusától: hűséges barátnőm tényleg kiszolgáltatja magát ezeknek a barbároknak, csak hogy megvédjen. Egyszeriben rettenetes szomorúság szállt meg: ha csak pár órával később bukkantak volna fel a férfiak a börtönünkben, már árkon-bokron túl lettünk volna a többi lánnyal együtt. – Na, jó, akkor te is velünk jössz! – nevetett fel Abú Afram. A kilátás, hogy még több rabszolganőt kap még kevesebb pénzért, egészen felvillanyozta. Odavolt tőle, hogy egy halom lánnyal tér haza.

Őrzőink már csak szabadulni akartak tőlünk: elegük volt Evinből és főleg belőlem, az örökös békétlenkedőből, aki rohamaival csak elrémisztette a kuncsaftokat. Így aztán gyorsan megegyeztek: Abú Afram megvett Evint és engem, iraki kollégája, Eliász pedig Línát és Áminát. Utóbbiért később akart visszajönni. Kíváncsi lettem volna, mennyibe kerültünk. De ezt soha nem tudtam meg.

5. FEJEZET ~ A sötétség világában ~

Eladtak. Sokáig tartott, mire felfogtam, mi is történt: eladtak, mint egy marhát az állatvásáron. A férfiak, akik elraboltak és fogva tartottak, olcsón túladtak rajtam. Azzal szereztek pénzt, hogy kiárusítottak más férfiaknak, akik immár azt tesznek velem, amit csak akarnak. Akik a tulajdonuknak tekintenek, a „rabszolgájuknak”. És minden résztvevő úgy tett, mintha mindez teljesen jogszerű és normális lenne. Hogyan voltak képesek ezek az emberek igazolni a tetteiket az Istenük előtt? Komolyan hitték – mint mindig is állították –, hogy joguk van ehhez? Vajon megbocsát nekik az Istenük? Én mindenesetre soha sem lennék képes erre. Kiabáltam és kapálóztam, amikor megkötözték a kezemet, és egy fekete lepelbe bújtattak, követve a nőkre vonatkozó előírást az államukban. Bármennyire is kívántam az elmúlt napokban, hogy elhagyhassam a csarnokot, ebben a pillanatban rettegtem. Rettegtem attól, mi vár rám. Evinre pillantottam. Ő is teljesen sápadt volt, de mint mindig, uralkodott magán. Amikor az ajtón át kiléptünk a szabadba, be kellett hunynunk a szemünket. Az augusztusi délután éles napfénye elvakított. Miután majdnem 10 napot töltöttünk a börtönünkben, elszoktunk a napsugaraktól – a számunkra olyan kedves és tisztelt Nap sugaraitól. Szinte úgy éreztük, elhagyott bennünket. De most újra itt volt. Észrevétlenül meghajoltam előtte, és imát küldtem az ég felé: – Uram, add, hogy minden jóra forduljon! Mutass utat, hogy elszökhessünk előlük! – suttogtam halkan. Elhaladtunk az őrök előtt, akik amerikai M16-os géppisztolyokat és orosz Kalasnyikovokat tartottak a kezükben. Ugyanazok a férfiak voltak, akik reggelente a sajtos kenyeret hozták. Néha egy tál rizst. És megfenyegettek, hogy lelőnek, ha szökni próbálunk. Hittünk nekik. Most azonban hirtelen rájöttem, hogy ez üres fenyegetés volt csupán: soha nem lőttek volna le bennünket. Ehhez túl értékes árucikkek voltunk számukra. A félelem tartott vissza minket a felismeréstől. Vigyorogtak, ahogy elhaladtunk mellettük, a fal mellett. Legszívesebben arcul csaptam volna őket. Miért hagytam, hogy megfélemlítsenek? Inkább meg kellett volna kockáztatnom, hogy agyonlőjenek. Akkor most vagy szabad lennék – vagy halott. És még az is jobb lenne, mint hogy ezek a bűzös gazemberek vezessenek el. Abú Afram és kollégája között hatoltunk át a fal tetején húzódó szögesdrót nyílásán, majd lementünk a parkolóhoz. Ott a katonai járművek között egy kisebb terepjáró állt. A két férfi megparancsolta, hogy szálljunk be a hátsó ülésre. Vonakodva engedelmeskedtünk. Rögtön átvizsgáltam a járművet valamilyen szökési lehetőség után kutatva. Vajon van-e gyerekzár? – Gondolod, hogy sikerülne útközben kiugrani? – kérdeztem Evint halkan kurdul. Ebben a pillanatban meghallottam a központi zár kattanását. Füstbe ment ez a terv is, be voltunk zárva az autóba. – Hé, csak arabul beszélünk! – ugattak a férfiak az első ülésről. – A testvérem nem tud arabul – emlékeztette őket Evin.

– Akkor mondd meg neki, hogy fogja be a száját. Keresztbe-kasul átszeltük a várost, meglepett, milyen élénk forgalom van Rakka utcáin. A terror fővárosát mindig is sivár helynek képzeltem, ahol csak sötét alakok járnak-kelnek. Olyanok, mint akik elraboltak és bezártak. Olyanok, mint akik a volánnál ültek és megvásároltak. Hallottam a nyilvános kivégzésekről, arról, hogyan űztek el embereket. De most, amikor kinéztem az autó ablakából, az itt lejátszódott rettenetből semmi sem volt látható vagy érezhető. Továbbra is nyitva voltak a kis boltok, bódék, ahol élelmiszert, édességet és mást – illatszert, elektronikus eszközöket, bútort, ruhát – árultak, sőt az ISIS-megszállás ellenére még futballmezt is lehetett kapni Rakkában. Csak a rengeteg fekete zászló és rajtuk az arab felirat fehér színnel utalt rá, ki az úr a környéken. Számos zászló lengedezett a háztetőkön, és sok helyen a házfalakra is felfestették azokat. Minden hirdetést az Iszlám Állam propagandaplakátjai fedtek be. A város férfi lakosai szinte kivétel nélkül mind szakállat viseltek – vagy legalábbis borostát. A kevés nőből, aki egyáltalán az utcára merészkedett, nem látszott más, mint egy fekete ködgomolyag: még a szemük is el volt fedve. Máskülönben azonban minden félelmetesen „hétköznapinak” hatott. Az élet megy tovább a gyilkosságok után is – gondoltam magamban keserűen, miközben lelki szemeim előtt megjelent a falum. Vajon időközben már Kocsót is muszlimok lakják? Ott is fekete zászlókat tűztek ki a házakra, és lefátyolozott nők osonnak az utcákon? Talán a szomszédos muszlim falvak asszonyai? Nem igazán tudtam elképzelni. De nem volt kizárt: a hódítók biztosan magukévá tették az összes tulajdonunkat. Megálltunk egy utcai árus mellett. A két férfi kiszállt, lezárták az autót, és vettek egy zacskó csipszet, csokit, vizet és narancslét. Az árus, egy civil ruhába öltözött férfi, kíváncsian méregette az autót, miközben kiszolgálta őket. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elkezdek kiabálni, hogy felhívjam a figyelmét nyomorúságos helyzetünkre. De az alázatos mód, ahogy az árus Abú Aframmal viselkedett, eltántorított a tervemtől: a líbiai feltehetően egy magasabb rangú ISIS-tiszt volt. Egyetlen civil sem merne felvállalni konfliktust vele szemben, csak hogy szívességet tegyen nekünk. Tehát tovább utaztunk, a pezsgő belvárosból egy Rabíýa nevű negyed felé, amint a táblákból ki tudtam venni. Az odavezető út nem volt leaszfaltozva és tele volt kátyúval. A környék is lepusztult benyomást keltett: a lakóházak helyén csupa rom állt. Nyilvánvalóan légitámadás érte a városrészt – az Aszad-kormány bombázhatta, ezért a legtöbb lakó odébbállt. Végül egy több lakásból álló ház előtt álltunk meg, amelynek hiányzott az egyik fele: bizonyára bombatalálat érte. A megmaradt lakásokat a másik oldalon kívülről korom borította. Sok helyen hiányoztak az ablakok is. Evinnel baljós sejtelmekkel néztünk körül. – Hová visztek? – kérdezte a férfiaktól. – Éjszakára itt maradunk – felelték. Kiszállítottak, és a harmadik emeletre vittek, ahol tényleg volt egy ajtó, amely rendesen be volt zárva. – Itt laktok? – csodálkozott Evin. – Igen – állították. Az iraki kinyitotta az ajtót, és egy hihetetlenül mocskos, kétszintes lakásba vezetett be. A szinteket egy lépcső kötötte össze. A padlót és a lépcsőfokokat mindenhol finom korom borította. Jóformán semmiféle berendezés nem volt, csak egy pár szék, egy konyha maradványai és egy halom szemét. – Mi ez? Mit keresünk itt? – kérdezte Evin. – Nem tudtuk elképzelni, hogy ez a romos ház lenne a

férfiak otthona. Biztos csak elfoglalták a lakást, és az eredeti lakók elmenekülhettek a harcok elől. – Csak ideiglenesen maradunk itt – közölték a férfiak. – Holnap visszaviszünk a családotokhoz. Evinnel egymásra néztünk – mindketten tisztában voltunk vele, hogy hazudnak. Vajon mit akarnak tőlünk? Talán leánykereskedők, akik továbbadnak minket? Vagy egy szerelmi fészket akarnak berendezni itt? Betereltek az egyik szobába. – Itt várjatok, mindjárt visszajövünk! – mondták, és kívülről bezárták az ajtót. Hallottuk, ahogy lemennek a lépcsőn, és beindítják az autót. – Mit jelentsen mindez? – kérdeztem Evint. – Nem tudom. Sok jót nem remélhetünk tőlük. Vagy eladnak, vagy megtartanak maguknak. – Szomorúan nézett rám. Pontosan tudtam, mire gondol, mi az, amit nem képes kimondani: meg fognak minket erőszakolni. Sem Evinnek, sem nekem nem voltak pontos elképzeléseink arról, mit is jelent ez. A mi társadalmunkban ilyesmiről nem beszélnek hajadon lányokkal. Csak annyit tudtunk, ezzel megbecstelenítenek minket – és semmiképpen sem engedhetjük, hogy hozzánk érjenek. Szégyent hoznánk az egész családunkra, ha nem sikerülne megakadályozni. – Mindenképpen el kell szöknünk, mielőtt visszajönnek – mondtam. – Jó, de hogy? – Az ajtó be volt zárva. Kétségbeesetten kutakodtunk a lakásban valamilyen szabadulási mód után. Magasan fent volt egy szűk kis ablak. Nem volt rajta rács, de túl magasan volt ahhoz, hogy szék vagy létra nélkül elérjük. A szoba egyik sarkában nagy halom szemét állt. Talán találunk ott valamit, amivel elérjük az ablakot, vagy ki tudjuk feszíteni az ajtót. Át kellett kutatni a szeméthalmot. – Gyorsan, segíts kioldozni! – mondtam Evinnek, és odatartottam elé az összekötözött kezem. Megpróbálta kibogozni a csomót, de mivel ő maga is meg volt kötözve, ez nem nagyon sikerült. A kísérletezéssel csak azt értük el, hogy véresre dörzsölte a csuklómat. – Nem megy – panaszolta. – Túl erősen van megkötve a csomó. – De, menni fog! – sürgettem, hogy folytassa. – Nem fáj? – Nem érzem. Végül sikerült legalább annyira meglazítania a kötelet, hogy egy kicsit mozgatni tudjam a kezem. Feltúrtam a szeméthalmot. Csupa olyan tárgy volt, amit az előző család hagyhatott itt: lábosok, videokazetták, üres kartonok, egy vasaló, egy játékvasút. Végül csak rábukkantam valami érdekesre: egy vasrúdra, ami olyan hosszú volt, mint egy kebabos nyárs, de erősebb és vastagabb. Gondolom, a sütőhöz tartozhatott. – Ide nézz! – kiáltottam Evinnek. – Mi ez? – Fogalmam sincs. De talán fel tudjuk törni vele az ajtót. – Hogyan? Megpróbáltam bedugni a vasrudat az ajtó és az ajtótok közötti résbe, de túl vastag volt, viszont alul a hézagba éppen befért. – Megpróbáljuk megemelni – tervezgettem. Evin kétkedve nézett rám, amint igyekeztem a mi oldalunkon megemelni az ajtót. A puszta kétségbeeséstől a lehetetlent is megkíséreltem volna. Az ajtó persze egy millimétert sem engedett, csak a vasrúd görbült el egy kicsit. Ebben a pillanatban felhangzott kintről a motor berregése, nemsokára pedig lépteket hallottunk a lépcsőház felől. Visszatértek a férfiak. A léptekből és a hangokból ítélve azonban ezúttal nem csak

ketten jöttek. Kinyitották a bejárati kaput. Kapkodva próbáltam rejtekhelyet találni a vasrúdnak, végül a blúzom ujjába csúsztattam. Beléptek a lakásba, és valami súlyos tárgyat raktak le az előszobában. Ezután kinyitották a szobánkba vezető ajtót. Abú Afram és a kollégája, Eliász volt az, valamint egy másik ISIS-es, aki magával hozta Línát és Áminát a korábbi börtönünkből. A két lány rémülten várakozott az előszobában. A férfiak szőnyegeket és ágyneműt vettek, új, de nagyon olcsó dolgokat. Kitekertek egy díszes, kék-vörös szőnyeget a szobában. A másikat az iraki felcipelte az emeletre. – Így egy kicsit otthonosabb, ugye, lányok? – jegyezte meg kedélyeskedve. A férfi, aki Línát és Áminát elhozta, nemsokára elbúcsúzott. Miután a másik kettő gondosan bezárta az ajtót mögötte, jókedvűen a „konyhába” invitáltak minket – mármint ami megmaradt belőle. Adtak egy-egy üveg narancslevet, úgymond welcome drinkként. Biztosak voltak benne, hogy nincs esélyünk elszökni. Még a bilincseinket is leszedték, hogy könnyebben tudjunk inni. Amint Abú Afram észrevette a csuklómon a sebhelyet, így szólt: – Nocsak, ez meg micsoda? Csak nem valami butaságot akart csinálni a mi kis vadócunk? Mindjárt kiverjük a fejedből az ilyen ötleteket. – Nevetett. Úgy tettem, mintha egy szavát sem érteném. Hozzá sem nyúltam a narancsléhez, mert meg voltam győződve róla, hogy a líbiai kábítószert kevert bele, valami nyugtatószerű drogot. Olyan volt, mint egy méregpohár, amit érinteni sem szabad. Miközben barátnőim óvatosan, lassan kortyolgatták az italt, én kétségbeesetten törtem a fejem, mi a csodát tehetnénk, hogy kimeneküljünk ebből a szörnyű helyzetből. Mert hogy mire készültek, az immár a napnál is világosabb volt: jó hangulatuk megerősített bennünket a legrosszabb sejtéseinkben. Amikor Evin és Ámina kiitták az italukat, Abú Afram megparancsolta nekik, hogy menjenek fel az emeletre, és ott várjanak rá és a társára. Evin, aki közvetlenül mellettem állt, kétségbeesett pillantást vetett rám. Megszakadt a szívem, annyira szerettem volna segíteni rajta. Hirtelen támadt egy ötletem: kinyújtottam a karom a hátam mögött, kicsúsztattam a vasrudat, és észrevétlenül odaadtam a barátnőmnek, aki rögtön a leple alá rejtette. – Ezzel jól behúzol neki egyet! – súgtam oda kurd nyelven. – Ne aggódj, megölöm, mielőtt hozzám nyúlna! – mormolta vissza. A férfiak nem vettek észre semmit az akciónkból. – Nyomás, nyomás. Menjetek már! – sürgette őket Abú Afram. Türelmetlenül villant a szeme. Olyan volt, mint egy kiéhezett ragadozó. Szinte éreztem a felhorgadó kéjvágy szagát rajta. Elmondhatatlanul taszítónak találtam: minden, de minden undorított ebben az emberben. Evin felment a lépcsőn az emeletre. Valószínűleg így akarta elkerülni, hogy felfedezzék a fegyverét, a vasrudat. A másik lány, Ámina azonban ott maradt, és csak állt, mint aki nincs is magánál. Abú Afram lekevert neki egy pofont, és erőszakkal magával rángatta a lépcső irányába. Eliász segített neki. A düh és kétségbeesés könnyei patakzottak a lány arcán. De persze nem volt elég ereje, hogy megvédje magát kettejükkel szemben. Eliász miután felkísérte Áminát, rögtön vissza is jött hozzánk, hogy betereljen minket Línával abba a helyiségbe, ahová már előzőleg Evinnel is bezárt minket. A padlón ott volt már az új szőnyeg és a lepedők. A narancsleves üveget szorongattam a markomban, miközben beléptünk a szobába. – Helyezzétek magatokat kényelembe! Mindjárt sorra kerültök ti is – mondta. Aztán becsukta kívülről az ajtót, mi pedig ott maradtunk. Csapdába kerültünk. Nem volt kiút. Línával egyetlen szót sem váltottunk. Nem volt olyan bizalmi viszony köztünk,

mint Evinnel, nem volt mit mondanunk egymásnak. Nem tudtam, mit gondol. Nekem ebben a szörnyű pillanatban az volt az érzésem, hogy egyedül vagyok az egész világon. Línáról, aki mellettem üldögélt a szőnyegen, tudomást sem vettem. Nem így a sikolyokról és a küzdelem hangjairól, ami az emeletről szűrődött le hozzánk. Drága Evinem sikoltozott, mintha épp a torkát vágnák át. Kibírhatatlan volt. Annyira szerettem volna segíteni neki. De nem tudtam semmit sem tenni. Végsőkig elszántan, hogy véget vessek ennek a borzalomnak, széttörtem a narancsleves üveget, amit a konyhából hoztam magammal. Lína figyelte, mit csinálok. Bizonyára azt hitte, hogy a magam védelmére akarom felhasználni a letört üvegnyakat, ha majd visszatérnek a férfiak. – Megöljük őket! – szólt hozzám, és megmutatta, hogy nála is van egy üveg. Ám tudtam, hogy ez képtelenség: esetleges „fegyvereinkkel” éppúgy gyengék vagyunk kettejükkel szemben, mint Evin és Ámina odafönt. Egyetlen útja volt, hogy elkerüljük a gyalázatot: a halál. Elhatároztam, hogy véget vetek az életemnek. Ez volt az utolsó esélyem, hogy megmentsem a saját és a családom becsületét. Eszembe jutott közben az édesapám, aki nekünk, gyerekeknek mindig azt tanította, hogy az erkölcsi és vallási értékek a legfontosabbak, azokat kötelesek vagyunk betartani. – Minden más másodrangú az életben – véste az eszünkbe. Nem tudtam ekkor, él-e még az apám. De ez nem számított. Mindenképpen tartom magam az elveihez. Ha valaha is értesülne erről a családom, biztosan nagyon büszke lenne rám. Ám ha soha nem jut tudomásukra, akkor is ez a helyes döntés, mert tisztán és szeplőtlenül megyek a halálba. Ez a gondolat mélységes belső békével töltött el. Bebújtam a lepedő alá, és úgy tettem, mintha aludni akarnék. Lína mellém feküdt. Nem sejtette, mire készülök. A törött üveg felé nyúltam. Kiválasztottam a legélesebb cserépdarabot, és a bal csuklómhoz szorítottam. Nyugodtan és elszántan nyomtam a húsomba, és egy hirtelen mozdulattal jobbra rántottam. Láttam, ahogy elkezd spriccelni a vérem. Gyorsan a másik kezembe vettem az üvegcserepet. Át akartam vágni vele a jobb ütőeremet, mielőtt elhagyna az erőm. Furcsa mód teljesen racionálisan cselekedtem – mint egy orvos, aki amputációt végez. Ma azt gondolom, nem is éreztem fájdalmat. Hamarosan szédülni kezdtem, kellemesen kábult érzés áradt szét bennem. Nagyon rövid idő alatt nagyon sok vért veszítettem. Most már Lína is érezte, hogy valami nincs rendben. – Szörnyen sápadt vagy. Mi van veled? – kérdezte ijedten. – Elmegyek – válaszoltam. – Elmegyek örökre. Kérlek, vigyázz a barátnőmre, Evinre! Ekkor vette észre, hogy a lepedő széle tiszta vér. Elkezdett sikítozni. – Segítség! Gyertek gyorsan! Farída megöli magát! Remélhetőleg nem hallják meg a férfiak, gondoltam még magamban. Aztán elvesztettem az öntudatomat. Többre nem emlékszem. Idegen környezetben ébredtem. Egy szőnyegen feküdtem, a padlón. De ezt a szobát még sosem láttam. Tiszta volt, mondhatni szinte steril. Csak néhány berendezési tárgy volt benne, egy fehér fiókos szekrény, egy fotel – a falakat is fehérre mázolták. Egy tiszta, fehér lepedőn feküdtem. Csak a bugyim és egy alsóing volt rajtam, nem az enyémek. Mellettem, a szőnyegen Evin ült. Kezét a mellkasomon pihentette, és nyugtalanul nézett rám. – Farída – szólongatott. – Farída, hallasz? – Igen – feleltem. – Igen, Evin. – Kitört belőle a zokogás. Az arcomra, a kötésekre hullottak a könnyei – a csuklómon kötés volt, amit csak most vettem észre. – Farída, drága Farídám, olyan

boldog vagyok, hogy felébredtél! – szipogott. – Soha többé ne hagyj el! – Hol vagyunk? – kérdeztem Evint. Meg voltam zavarodva. – Mi történt? – Hiszen tudod: megpróbáltad megölni magad – mondta Evin. Hirtelen szemrehányás érződött a hangjában. Elmesélte, hogy ők és a férfiak meghallották Lína segélykiáltását, és azonnal lerohantak a lépcsőn. A férfiak feltörték az ajtót, és vértócsában fekve találtak rám. Már nem voltam magamnál. – Farída, magamra akartál hagyni! Hogy tehetted ezt velem? – Meg kellett tennem, tudod, miért – mondtam elgyengülten. Hirtelen rettenetes gyanúm támadt. – Abú Afram…? – Nem tudtam kimondani. – Úgy értem: tett velem valamit, amíg nem voltam magamnál? – Nem – nyugtatott meg Evin. – Érintetlen vagy. – És te? – kérdeztem szorongva. Evin biztosított róla, hogy neki sem esett baja. Abú Afram meg akarta erőszakolni, de amikor meghallotta lentről Lína segélykiáltását, békén hagyta. Nem tudtam, elhiggyem-e, amit mondott. Túlságosan is jól emlékeztem a rettenetes sikolyokra, amik az emeletről leszűrődtek, és annyira kétségbe ejtettek. – Megmentettél, Farída – állította Evin. Nem faggatóztam tovább. Örültem, hogy mellettem van, és hinni akartam, hogy mindketten tiszták maradtunk. – Az Úrnak legyen hála, hogy megvédett mindkettőnket. – Akkor sem szabad többé ilyet tenned! – intett komolyan. – Nem hagyhatsz magamra! Megesküszöl? Szentül megígértem. – Soha többé nem hagylak cserben. – E szavaknál köhögésben törtem ki. Ekkor tűnt fel, hogy nem csak a torkom, hanem az egész testem szörnyen ki van száradva. Észrevettem egy kancsó vizet a komód tetején. – Evin, tudnál adni egy kis vizet? – Azt mondja az orvos, nem szabad innod. Jobb így, a vérzés miatt. – Milyen orvos? – kérdeztem meglepődve. Abú Afram behozott egy kórházba? A szoba nem úgy nézett ki, mint egy kórterem, inkább egy magánlakás vendégszobájára emlékeztetett. – Hol vagyunk? – Egy orvos házában – válaszolta Evin. – Abú Afram hozott ide. Az orvos és a felesége gondoskodnak rólad. – Ó, milyen kedves tőlük. Evin nem látta ilyen rózsásnak a helyzetet. – Azért segítenek neki, mert ők is a szervezetéhez tartoznak. Beletelt egy pillanatba, mire megértettem, amit mondott. – Vagyis az Iszlám Állam tagjai? – Igen. Elnehezedett a szívem. Szóval nem vagyunk szabadok – értettem meg. Továbbra is azok kezében vagyunk, akik alsóbbrendű embernek tekintenek minket. Meggyógyítottak, de minek? Visszavisznek Abú Aframhoz, ha befejeződik a kezelés? Már nem tudtam megkérdezni Evint, mert ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett a szobába az orvos felesége. Térdig érő szoknya volt rajta és egy ujjatlan póló. A haja feltűnően ki volt szőkítve. Igazán nem ilyennek képzeltem egy nőt, aki az Iszlám Állam tagja. Valószínűleg úgy lehetett vele, mint a szír nők többsége: a megszállt területeken csak akkor vették magukra az egész testüket elfedő fekete leplet, ha kimentek az utcára. Egy percre felcsillant a remény. Egy ilyen nő, aki legalább a magánéletében nyilvánvalóan nem vall szélsőséges nézeteket, biztosan együtt érezne velünk, ha elmesélnénk neki elhurcolásunk

történetét. Talán még arra is sikerülne rábeszélni, hogy segítsen. Nőként át kell éreznie, micsoda igazságtalanság, amit velünk művelnek a férfiak. Az asszony azonban rendkívül barátságtalanul bánt velünk. Alig szólt hozzánk, ha mégis, akkor is csak azért, hogy utasításokat adjon vagy megtiltson valamit. – Nem hagyhatjátok el ezt a szobát! Csak a vécére mehettek ki – mondta hűvös kimértséggel. – Eszetekbe ne jusson valami ostobaság: az épület előtt őrök állnak, és a szomszédaink ugyanúgy mind az Iszlám Állam tagjai. Megértettétek? A későbbiekben többnyire csak arra szorítkozott, hogy kicserélje a kötéseimet. Férjével, az orvossal csak néhány alkalommal találkoztam, általában akkor, amikor a sebeimet ellenőrizte. Ő is nyomasztóan „normálisnak” látszott, és – leszámítva pár szál borostát – egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy ISIS-tag. Mindannyian csak megalkudtak? Olyan erős volt a szervezet által gyakorolt terror, hogy senki sem mert ellenállni? Soha nem hallottam, hogy csak egyetlen sajnálkozó szót is ejtett volna e két kollaboráns. Az első napokban borzasztóan gyenge voltam, alig álltam a lábamon. Rengeteg vért veszítettem, ezért folyamatosan szédültem. Ráadásul a kezemen levő kötések is akadályoztak a mozgásban. A legkisebb feladat elvégzéséhez is Evin segítségére szorultam: ő etetett meg levessel és rizzsel, egy üvegből itatott, és ő támogatott, amikor vécére kellett mennem. Reggelenként, amikor felkelt a nap, segített felkászálódni és meghajolni az ablak előtt. Közösen mormoltuk el az édesapáink által megtanított imákat: – Ámen, ámen, ámen. Áldott legyen a hitünk! Elesettségem rossz hatással volt a lelkiállapotomra is. Leginkább azon bosszankodtam, hogy a fizikai állapotom miatt nem voltam olyan helyzetben, hogy menekülési terveket kovácsoljak, noha pont kedvező volt az alkalom. Evinnek a lelkére kötöttem, kutasson fel minden lehetőséget, hogy legalább ő el tudjon szökni. Volt például egy nagy ablak a szobánkban, ahonnan az utcára láttunk. Sajnos a harmadik emeleten voltunk, tehát valószínűleg megsérülnénk, ha kiugranánk, de feltehetően túlélnénk. Egy törött láb pedig igazán nem nagy ár a szabadságért cserébe! – Próbáld meg! – noszogattam Evint. – Éjszaka leugrasz, és mire felébrednek, te már túl vagy hét határon. – De akkor mi lesz veled? – kérdezte kétkedőn. – Én még nem tudok veled menni, de később megpróbálom. Felajánlottam neki azt is, elterelem az orvos házaspár figyelmét, hogy az ajtón keresztül szökhessen ki. Általában zárva volt az ajtó, de amikor bejöttek hozzám, nyitva hagyták. – Úgy teszek, mintha epilepsziás rohamom lenne – javasoltam. – Akkor velem lesznek elfoglalva, te pedig le tudsz lépni. Kérlek, tedd meg, Evin! Barátnőm azonban minden javaslatomat elutasította. – Nélküled nem megyek sehová – hangzott kategorikus válasza. – Meg fogod bánni. – Azt sokkal jobban megbánnám, ha cserben hagynálak. Soha nem bocsátanám meg magamnak, Farída – közölte Evin, akit ugyanolyan erkölcsi irányelvek alapján neveltek, mint engem: a vallásunk által megkövetelt etikai elvek számára is minden más felett álltak. Az árulás ezen elvek szerint pedig halálos vétek. Evin képtelen lett volna elárulni a barátságunkat. Sérült kezemet simogatta: – Együtt maradunk, bármi is vár ránk – fogadkozott.

Az öngyilkossági kísérletem utáni ötödik napon váratlanul véget ért az orvos házaspárnál töltött rövid pihenőnk. A doktor neje utoljára kötözött át. A sebeim természetesen még messze nem gyógyultak be, de a férje úgy találta, nem szorulok már ápolásra. – Na, kisasszonyok – mondta az orvos, miután végzett a vizsgálattal. – Részünkről ennyi volt. Most visszaviszünk titeket. Mielőtt Evinnel felfogtuk volna, mit is mond, ránk parancsolt, hogy vegyük fel a leplet, és kövessük. Felesége is – ahogy képzeltem – fekete nikábot öltött magára, ami csak a szeme körül hagyott egy kis résnyi nyílást. Ő is velünk jött, leginkább azért, hogy felügyeljen ránk. Lekísért a lépcsőn, és amikor beszálltunk az orvos fehér Opeljébe, kettőnk közé ült. Megint elcsodálkoztam: bár maga is nő, semmiféle aggálya nem volt velünk kapcsolatban. Csak mert nem ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk? A férfi beindította a motort, és elindult Rakka egyik elővárosa felé. Leheletnyi megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy nem a Rabíýa negyed felé mentünk, ahol líbiai „gazdánk” és barátja laktak. – Hová visztek? – kérdezte Evin. De választ nem kapott. Körülbelül félórás utazást követően egy csendes, a központtól távolabbra eső lakóövezetbe értünk. A házak épeknek tűntek, láthatóan errefelé nem voltak harcok és bombázások. Végül egy földszintes, leeresztett redőnyű ház előtt lassítottunk le. Majdnem elájultam, amikor észrevettem a ház előtt parkoló terepjárót. – Abú Afram autója! – súgtam Evinnek. Ő is megismerte a kocsit. – Igen, attól tartok, igazad van – mondta. – Miért hozat ide minket? – Lehet, hogy ideköltözött? Evin is tanácstalan volt. Nem értettük a dolgot, de nem is maradt időnk hosszabban gondolkodni rajta, mert az orvos már fékezett is, behajtott és kiszállt. Kívülről kinyitotta az ajtónkat. – Nyomás, végállomás! – mondta. Felesége az autóban maradt, míg minket a házhoz vitt. Ott már két másik férfi várt az ajtóban. Az egyiket már ismertük: Abú Afram barátja, Eliász volt, a tömzsi iraki. Egypár bankót nyomott az orvos kezébe, valószínűleg a kezelésem árát. Az arca vészjósló volt. A másikat még sose láttuk: alacsony, szintén testes, kopasz szír férfi volt. Normális öltözetet viselt és nem volt ISIS-es szakálla. – Befelé, hölgyikék! – szólalt meg. Épphogy átléptük a ház küszöbét, a szír már zárta is az ajtót mögöttünk. – Na – mondta Eliász –, most pedig azt csinálsz velük, amit akarsz. Ne kíméld őket! Csak egyet ne felejts el: szűz lányokként vettem őket! – Nyugi, csak kiosztom mindkettőt kicsit – válaszolta. Fenyegetően fölénk magasodott. – Abú Afram nagyon-nagyon megharagudott rátok – támadt nekünk. – Hogy képzeltétek ezt? Azt hittétek, hagyjuk, hogy beleköpjetek a levesünkbe? Reszkettünk és vártuk, mi következik. Evin szorosan hozzám simult. – Majd én helyre teszlek titeket, kis jazídí ringyók! Láttam, amint felém fordul a kezében lévő vizesüveggel, és nekem vágja. Megpróbáltam kivédeni az ütést a bekötözött kezemmel, de nem sikerült. Az üveg a fejemnek csapódott, meginogtam. Akkor odajött hozzám, és a hasamba vágott az öklével. Összeestem. De nem hagyta abba, folyamatosan ütlegelt. Majd Evinhez fordult és őt is megverte. Talán érthetetlen, sőt éppenséggel abnormálisnak is tűnhet olyan emberek számára, akik más kultúrkörben nevelkedtek, de nem titkolom, bizonyos

értelemben örültem. Evinnel szembeni dühe ugyanis azt bizonyította, hogy a barátnőm nem hazudott: valóban meg tudta akadályozni a legrosszabbat – és ezzel megsértette Abú Afram büszkeségét. Másként nem láttam volna okot rá, hogy ilyen szörnyű bosszút álljanak rajta. Igen, örvendeztem magamban, sikerült! És ezúttal is sikerülni fog! Megvédjük magunkat ezektől a férfiaktól. Az iraki addig ütlegelte Evint, amíg ő is össze nem görnyedt a fájdalomtól. Azt hiszem, igazán súlyosan bántalmazni akart minket: újra meg újra belebokszolt a gyomrunkba, szexuális szándékkal azonban nem ért hozzánk. Nyöszörögve feküdtünk a földön, mire végre kitombolta magát. Az iraki ezekkel a szavakkal búcsúzott a szírtől: – Na, most már tiéd mindkettő. Jó mulatást! – Aztán eltűnt. Jó erősen bevágta az ajtót. A szír kinyitott egy szobát, és megparancsolta, hogy menjünk be. Evin nagy nehezen feltápászkodott, és négykézláb a mutatott irányba mászott. Én azonban olyan rossz állapotban voltam, hogy felállni sem bírtam. A férfi megragadta a karomat és magával vonszolt. Nagyon kis helyiség volt, csak egy ócska barna bőrkanapé állt benne és két még ócskább habszivacsmatrac. A kopasz férfi ráfektetett az egyikre. Homályosan érzékeltem, hogy több lány is van a szobában. – Farída! – szólalt meg az egyik, aki megismert. Én azonban annyira bódult voltam a veréstől, hogy az első pillanatban nem tudtam, hová tegyem. – Hiszen ez Farída, a matekzsenink! Rájöttem, hogy a szobában lévő lányok mind az iskolatársaim voltak: Nukhat, a kémiaszakértőnk, Ráwin, a szégyenlős poéta az osztályunkból, valamint Lava és Khamijja, akik kicsit fiatalabbak voltak. Az iskolaudvaron mindig ők gondoskodtak a vidám hangulatról. Utoljára a rakkai rabszolgapiacon találkoztam velük, Evinhez és hozzám hasonlóan őket is különböző férfiaknak adták el. Nem akartam elhinni, hogy most újra látom őket. A kopasz szír aztán kiment, leoltotta a lámpát, és kívülről ránk zárta az ajtót. Hirtelen koromsötét lett. Ez volt tehát az újabb börtönünk, egy sötét lyuk, gondoltam magamban. Éppoly sötét, mint a lelkem. Evin a kezével tapogatózott felém. – Jól vagy, Farída? – kérdezte, amikor megtalált. – Igen – füllentettem, bár nyomorúságosan éreztem magam. A hasba rúgásoknak meglett a következménye, hánynom kellett. Evin tartotta a fejem. – Annyira sajnálom – suttogtam. – Jól van – nyugtatgatott, és végigsimította a homlokomat. Az ölébe hajtottam a fejem. Egy darabig csak ült és simogatott. Lassacskán megnyugodtam. – Hová kerültünk? – kérdeztem elgyengülten. – Abú Arram házába – mondta a többi lány. – Ő vett meg titeket. – Megtudtuk, hogy az összes lányt Abú Arramnak adták tovább az első „gazdáik”. – Ennyi asszony kell neki? – Nem. Kereskedő – magyarázták. – Nőkkel kereskedik. Szóval egy profi lánykereskedő, pontosabban ügynök kezében voltunk, hiszen Abú Arram nem saját szükségletére vásárolt jazídí rabszolganőket, hanem hogy nyereséggel továbbadja őket. Eleinte nem tudtam, hogy ezt jó vagy rossz hírnek véljem-e, de végül úgy döntöttem, inkább járhat előnyökkel: ha a szírnek nem saját használatra kellünk, talán egy kis időt nyertünk. Ha ezt ki tudjuk használni arra, hogy megszökjünk, akkor talán elkerülhetjük a gyalázatot.

Elhatároztam, hogy amint képes leszek rá, szemügyre veszem újabb börtönünket, hogy megtaláljam a gyenge láncszemet. Evin mellett nyugtalan álomba merültem. Amikor újból felébredtem, még mindig sötét volt. A hányadékom továbbra is Evin szoknyáján volt, és szörnyen bűzlött. Semmi sem változott. Viszont erős éhséget és szomjúságot éreztem. Azon töprengtem, vajon mennyi idő telhetett el azóta, hogy Abú Arram házába kerültünk. Órák? Vagy talán egy egész nap? Még azt sem tudtam, éjszaka van-e vagy nappal. Valamikor aztán kinyílt az ajtó, és valaki felkapcsolta a villanyt. Hunyorogtunk a fénytől. A kopasz szír lépett a szobába. Összerezzentünk a legrosszabbra számítva. De ezúttal csak sajtos kenyeret és vizet hozott. A testem majd elepedt a táplálékért és a folyadékért. Elfeledkeztem a büszkeségemről, és mohón lenyeltem a két szelet kenyeret, ami az adagom volt, majd nagy kortyokban kiittam a vizet a műanyag üvegből. Hogyan foglalhatnám szavakba Abú Arram viselkedését velünk szemben? Úgy bánt velünk, mint a ketrecben tartott állatokkal: egyáltalán nem érdekelte, hogyan érezzük magunkat a sötét börtönünkben. Csak arra ügyelt, hogy ne haljunk éhen vagy szomjan. Ha valaki vécére akart menni, csak a felügyelete alatt tehette: egyenként kísért ki minden egyes lányt az ajtóig. Evinnek és nekem viszont megengedte, hogy – tekintettel az állapotunkra – egymást támogatva együtt menjünk ki. A mellékhelyiségben csak egy vízcsap volt, egy bojler és egy latrinalyuk a betonban. Ablak nem volt. Barátnőm a csap alatt kimosta a szoknyáját, és a leple benedvesített csücskével megtörölgette a monoklimat, amit Eliásztól szereztem. Szomorúan nézett rám – szinte hallottam a gondolatait: hogyan juthattunk ebbe a lealacsonyító helyzetbe? Hogy történhetett, amikor néhány héttel ezelőtt még teljesen normális életünk volt? Egyrészt mindketten boldogok voltunk, hogy a másikat közel tudhattuk, másrészt vannak olyan szakaszok az életben, amikor az ember nem szeretne tanúkat. Pontosan ilyen helyzetben voltunk: azt hiszem, mindketten szégyelltük magunkat a másik előtt, hogy ilyen nyomorúságos látványt nyújtunk. De nem volt mit tenni. A sors ezt az életet szánta nekünk. Fulladoztunk a minket körülölelő sötétben. Csupán egyetlen vékonyka fénycsíkból – amely az időnként becsukott ablak és az állandóan leeresztett redőnyök közötti résen szűrődött át – sejthettük, hogy odakint, abban a másik világban süt-e a nap. Számunkra megállt az idő. Hogy múlik, azt csak az jelezte, hogy Abú Arram naponta kétszer behozta a sajtos szendvicseket. Más nem is szerepelt az étlapon. A nap nagy részében hatan összepréselődve feküdtünk a matracon és aludtunk. Mást úgyse tudtunk volna csinálni. Az álmodozáson kívül. Néha, amikor már nagyon hosszúnak tűntek a napok, felemlegettük a régi életünket Kocsóban. – Vajon még mindig virágoznak a rózsák a kertetekben? – kérdezgette Evin. Lelki szemeim előtt felvillant anyám virágágyása, az orromban éreztem a virágok illatát. A vágyakozás hullámokban áradt szét bennem. – Általában csak ősz végére hervadnak el – feleltem. – Még nincs ősz. – Nem, nincs itt az ősz. – Ezt a gondolatot valahogy megnyugtatónak találtam. Vajon hazatérünke, mielőtt eljön az ősz? Nyílni fognak-e még a rózsák? – De ha senki sem locsolja őket, kiszáradnak. – Hogy mondhatsz ilyet? – horgadt fel Evin. – A családunk már biztosan visszatért Kocsóba. – Igen, bizonyosan – hagytam jóvá, és anyámra gondoltam. Hol lehet most? És a fivéreim? Jól vannak? Némán bolyongtak az emlékeimben.

Általában nem nagyon beszéltünk egymással. Első tapasztalatairól „gazdáikkal” a többi lány nem mesélt nekünk. Mi sem mondtuk el nekik, mi történt velünk. Mindannyiunknak kínos volt a szexualitással kapcsolatos dolgokat felhozni. Még ebben a rendkívüli helyzetben sem voltunk rá képesek. Evinnel hamarosan rájöttünk, hogy van a csoportunkban egy lány, akinek a sorsa az összes többi lányénál is nyomorúságosabban alakult: Nukhat. Szerencsétlenségére Abú Arram éppen félénk, sápadt, hosszú barna hajú, kicsit molett osztálytársamat választotta ki saját „használatra”. A szendvicsosztás és a vécézés után Abú Arram gyakran magával vitte, míg mi továbbra is a sötétkamrában rostokoltunk. Nem sokkal később már hallottuk is Nukhat kétségbeesett sikolyait a szomszéd szoba felől. – Szegény Nukhat! – sóhajtott Evin. – Nekünk se lesz jobb sorunk – jegyezte meg Ráwin, akinek Abú Arram nem sokkal korábban árulta el, hogy őt szemelte ki barátja, Abú l-Hasan számára. – Jó ember – mondta neki Abú Arram. – Remélem, méltó leszel hozzá. Különben még a végén visszahoz nekem! – Nevetve lapogatta a vállát, miközben Ráwin megkövülten nézett rá. Miután Nukhat visszatért börtönünkbe az Abú Arrammal töltött órák után, ő is ugyanilyen megkövültnek látszott. Időnként záporoztak néma, haragos könnyei. De egy szót sem árult el nekünk arról, mit tettek vele. Mi pedig nem kérdeztük. Túl nagy volt a szégyen. És túlságosan szemérmesek voltunk. Abú Arram egyedül élt a házban. Nem tudom, hol volt a családja, mindenesetre nem hallottunk más hangokat az épületben. Csak egyszer fogadott látogatót, az iraki Eliászt, aki Evint és engem összevert. A férfiak nyilvánvalóan barátok voltak, együtt teáztak. Eliász azonban nem egyedül érkezett látogatóba, hanem egy nő kíséretében. Ezt a folyosón váltott üdvözlésekből vettük ki. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, felkapcsolták a villanyt – mi is látogatót kaptunk. A lepel ellenére azonnal megismertük a feketébe burkolt alakot: az a lány volt, aki mellettem feküdt, amikor felvágtam az ereimet. – Lína! – kiáltottam, amint belépett. – Te vagy az? Levette az arcát eltakaró fátylat, és elmosolyodott, amint megismert. – Farída! Életben vagy? Az Úrnak legyen hála! Jól ránk ijesztettél. Türelmetlenül vontam meg a vállam. – Még mindig nála vagy? – Ahogy vesszük – mondta, és letérdelt mellénk a matracra. Meg kell vallanom, nem nézett ki rosszul. A rikító neonfény, ami egyszeriben elárasztotta a máskor mindig koromsötét szobát, nagyon zavart mindannyiunkat. Furcsa volt ebben a környezetben „látogatót” fogadni. – És a terved, hogy megölöd? – faggattam. – Nem jött össze. – Elmesélte, hogy valóban megpróbálta az üveggel leütni, de a férfi erősebb volt nála. Akkor történhetett, amikor Abú Afram Evint és engem az orvos házába szállított. Arra az éjszakára visszagondolva nagyon elszomorodott. – Rettenetesen irigyeltelek, Farída – mondta. – De nem voltam olyan erős, mint te. Magáévá tett. – Rendes felesége vagy? Ez azt jelenti, hogy muszlima lettél? – vallattam tovább. – Csak látszatra – bizonygatta. – Csak úgy teszek. – Úgy tűnt, Lína maga is kínosnak érezte a szavait. – Ez csak egy stratégia, nem értitek? Ha adódik kedvező alkalom, megszököm tőle. – Mindenkinek a maga útját kell járnia – mondtam elgondolkodva. Az ablakra esett a

pillantásom. Először adódott alkalmam világosban és alaposabban megvizsgálni a zárat: megállapítottam, hogy Abú Arram az ablak alsó részén található kilincset egy dróttal tekerte át. Emögött volt a redőny, amely – mint említettem – állandóan le volt eresztve. Valószínűleg kívülről erősítette oda. – Az a legfontosabb, hogy ne adjuk fel a szabadságba vezető út keresését – fordultam Línához. Helyeslőn bólintott. Később megtudtam, hogy egyszer valóban megpróbált elszökni Eliásztól, de elfogták. Ha jól tudom, a mai napig is vele kell élnie. Még aznap éjjel megpróbáltunk kiszökni a házból. – Láttátok? – kérdeztem Evint és a többi lányt, amikor Lína távozott, és ismét sötétségbe borult a szoba. – Az ablakot csak egy drót tartja. A többiek rögtön megértették, mire akarok kilyukadni. – Gondolod, hogy ki tudnánk nyitni? És mi van a redőnnyel mögötte? – Majd meglátjuk – feleltem. – Legalább próbáljuk meg. Nem tűnik túl stabilnak, amit összebarkácsolt. Kitapogattam a kilincset és a drótot. Abú Arram nagyon ügyesen csomózta össze, mert nem bírtam megtalálni se az elejét, se a végét. Világítás híján, csak a kezemmel tapogatózva nem volt könnyű feladat. Talán tévedtem, és mégiscsak jobban működött a biztonsági rendszere, mint gondoltam. De egyszer csak valami hegyeset éreztem a kisujjam alatt: a drót végét! Izgatottan követtem, ahogy a drót több kunkort is leírt. Abú Arram igazán gondosan rögzítette, de nem eléggé gondosan. Némi türelemmel és ügyességgel sikerült végül kioldani a csomót, és kiszabadítani a kilincset. – Megvan! – suttogtam. A szívem hevesen dobogott. Mindenki körém gyűlt. A teljes sötétségben feltoltam az ablakot, és belélegeztük a friss éjjeli szellőt, ami befújt a redőny résein át. Felemelő pillanat volt. Már csak egyetlen redőny választott el a szabadságtól! Kitapintottam a fát, aminek az alsó részén egy újabb vaskilincs volt, és megpróbáltam feljebb tolni a redőnyt. De meg sem mozdult. Hevesen rángattam. – Ne olyan hangosan! – figyelmeztetett Evin. – Muszáj kinyitni – védekeztem. – Mit csináljak? Még erősebben ráztam – és még hangosabban. Ekkor meghallottuk, hogy kívülről kinyílik az ajtó. Abú Arram felkapcsolta a lámpát. Látta, hogy mind a hatan az ablak előtt állunk. Úgy bámultunk rá, mint akik szellemet látnak. – Mit műveltek, ti szemét ringyók?! – üvöltött ránk. – Csak egy kis friss levegőt akartunk szívni. Megfulladunk – vágta ki magát Evin. – Gondolod, hogy hülyét csinálhatsz belőlem? – Lekevert egy hatalmas pofont a barátnőmnek. – Velem ezt nem teheted meg, te ribanc! Megértetted? Abú Arramot szétvetette a düh. A többi lányt is veréssel fenyegette. Előtte azonban fontosabb dolga akadt: hozott egy fúrógépet, hogy rögzítse az ablakot. Egy fémkapcsot erősített a falba, amit egy nagy lakattal az ablakkilincshez erősített. – Tessék, mókamesterek! – mondta ádázul. – Ennyit a friss levegőről. Vigyázzatok, mert ha még egyszer ilyet műveltek, eladlak titeket a legrémesebb embereknek, akiket csak ismerek. Senki sem mukkant. Mindannyian halálra rémültünk a fenyegetéstől. De ami még fontosabb: ismét kihunyt a remény. Másnap két férfi érkezett a házhoz. Kuncsaftok voltak, akik lányokat akartak vásárolni. A

szomszéd szobában lázasan tárgyaltak és alkudoztak. Egyre idegesebbek lettünk. Valakit, ebben biztosak voltunk, el fognak vinni. Nukhat nem jöhetett szóba, mert Abú Arram őt valószínűleg magának tartogatja. Ráwint pedig állítólag már elígérte a barátjának. Persze azt sose lehetett tudni, nem változik-e a véleménye, ha megfelelően magas összeget ajánlanak neki. Elvileg tehát maradt Lava, Khamijja, Evin és én. A fülünket a falhoz szorítottuk, de nem értettük, miről beszélnek. Csak szófoszlányok jutottak el a fülünkig: „fiatal lányok”, „kedvezmény”, „szüzek”, „nagy mell”. – Kiről van szó? – kérdeztem Evint halkan. – Azt hiszem, még nem döntötték el. Egy idő után kinyílt az ajtó. – Lava, Khamijja – kiáltotta Abú Arram –, gyertek ide! A két lány behúzódott a sarokba. Persze nem volt kiút számukra. Láttam, hogy remegnek a félelemtől – rettenetesen sajnáltam őket. Az iskolában, emlékeztem vissza, mindig vidám hangulatot varázsoltak maguk köré. Ezt az ISIS-fogság nyomtalanul kiölte belőlük. Mint megriadt állatkák, úgy reszkettek. – Megmondtam, hogy azonnal gyertek ide! – ripakodott rájuk Abú Arram vontatott, fenyegető hangon. – Kegyeskednétek végre idefáradni? Tett egy lépést feléjük. Aztán mindkettejüket felpofozta. A lányok sírni kezdtek. De Abú Arram megragadta őket. – Muszáj állandóan cirkuszolni? Mit szólnak a kuncsaftok? – átkozódott, miközben kirángatta őket a szobából. – Úgy viselkedtek, mint a gyerekek! – Igen, gondoltam magamban: gyerekek. Hiszen azok is. Amikor ismét bezáródott az ajtó, Evinnel egy pillanatra fellélegeztünk. Nem szép dolog ezt mondani, de természetesen megkönnyebbültünk, hogy ezúttal nem mi kerültünk sorra. Valószínűleg a korunk riasztotta el a vevőket. Mindig nagyon fiatal lányokat akartak, ez így volt már a rakkai rabszolgapiacon is a csarnokban: rendszerint a legfiatalabbak keltek el elsőként – és ezúttal Lava és Khamijja voltak a legfiatalabbak közülünk a maguk mintegy 14 évével. De lehet, hogy az ár sem felelt meg, amit Abú Arram Evinért és értem, mint szűz lányokért követelt. A szomszéd szobában hallottuk a füttyögést és a kommentárokat, amint a potenciális vevőknek bemutatták Lavát és Khamijját. Nyilvánvalóan tetszett nekik, amit láttak. Úgyhogy meg is született az egyezség – két társunk pedig heves ellenállás közepette elhagyta a házat. Hiába tiltakoztak. Abú Arram a lehető legjobb hangulatban, fütyörészve tért vissza. Láthatóan jó üzletet csinált. Kiment a vécére. Aztán feljött hozzánk, Nukhatot és Ráwint akarta. Mostantól egy másik szobában fogja elszállásolni őket, mondta. A lányok leszegett fejjel követték kifelé. Rosszul lettem. Nyomást éreztem a fejemben, ami általában a roham előjele. Igyekeztem megnyugtatni magam, mert tudtam: a higgadtság és a tiszta értelem az egyetlen, ami kisegíthet a bajból. – Evin! – szólaltam meg. – Ki kell szabadulnunk innen! Mégpedig sürgősen. – Igen, tudom – felelte. Egyikünk sem mondta ki, amire mindketten gondoltunk: miután Lava és Khamijja távoztak, mi leszünk soron. Abú Arram, a lánykereskedő legközelebb minket ad el valami gazembernek. Az idő tehát tényleg szorított. Gondolkozz, Farída, parancsoltam magamra. Muszáj, hogy legyen valamilyen kiút ebből az átkozott lyukból! Az egyetlen, ami eszembe jutott, megint csak az ablak volt. A kezemmel megkerestem a fémkapcsot, amit Abú Arram a falba csavarozott. Megrángattam. Talán kilazul, és ki lehet törni a

falból, gondoltam. De egyetlen millimétert sem engedett. – Talán a másik ablaknál menni fog – javasolta egyszer csak Evin. Elakadt a lélegzetem. Hát persze! Hiszen ott volt még a másik ablak! A vita hevében Abú Arram ide nem szerelt fel még egy lakatot. A kilincs a kanapé mögött kell legyen. Hogyhogy nem jutott eszünkbe korábban? Együtt arrébb toltuk egy kicsit a kanapét. Csikorgott, ahogy súrlódott a padlón. – Halkabban! – intett Evin. De ezúttal szerencsénk volt: Abú Arram túlságosan el volt foglalva Nukhattal, hogysem a zajokkal törődjön. Kitapogattam a kilincset. Ugyanolyan drótkonstrukció volt rajta, mint amilyet a másik ablaknál is alkalmazott. – Ami azt illeti, Abú Arram elég ostobának tarthat bennünket – jegyeztem meg diadalittasan, és rögtön nekiláttam kioldani a csomót. – Valószínűleg ő maga ostoba – kuncogott Evin. – Ezeknek csak egy dolgon jár az eszük. Hamar kioldoztam a drótot, az ablak simán kinyílt. Már csak a redőny volt hátra. Megpróbáltam feltolni, egy centiméternyit engedett, de utána megakadt, mintha ellenállásba ütközne. – Attól tartok, kívülről rögzítette – mondtam csüggedten. – Talán csak elakadt – mondta Evin. – Engedj oda, hadd nézzem meg! Egyesült erővel próbáltuk meg felhúzni a redőnyt, de csak néhány centivel sikerült feljebb tolnunk. – Megvetemedett a fa, látod? – mutatta Evin. Valószínűleg egyszerűen túl sokáig volt kitéve rossz időjárási körülményeknek. – Az esőtől lehet. – Tovább erőlködtünk, toltuk-nyomtuk, ahogy csak bírtuk. – Sikerülnie kell. Muszáj! – hajtogattam. Meg voltam győződve róla, hogy az életünk múlik rajta. A becsületünkről már nem is beszélve. – Remélem, most nem bukunk le – idegeskedett Evin. Végül felváltva sikerült úgy 25 centire megemelni a makacs deszkát. Nem volt több, mint egy apró rés. Mögötte megláttuk a sötét utcát – a szabadságot. Az esélyt, hogy elszabaduljunk ebből a pokolból. Amint fejjel előre átszuszakoltuk magunkat a résen, megpróbáltunk kimászni. Evin ment elöl. Toltam-toltam előre a felsőtestét, amíg meg nem tudott támaszkodni a kezével az aszfalton. Akkor átbukfencezett, és lábával a lánykereskedő verandáján landolt. Utánadobtam a fekete lepleinket. Ezután én is kimásztam. Nem tudtam olyan elegánsan végrehajtani ezt a kis akrobatamutatványt, mivel túl frissek voltak a sebeim ahhoz, hogy a csuklómat megerőltessem. Végül Evin húzott ki a karomnál fogva. Nagyot hasaltam, de nem számított, lényeg, hogy szabadok vagyunk! – Sikerült! Megcsináltuk! – suttogtam. Nem bírtam elhinni. – Kiszabadultunk! – Leírhatatlan öröm öntötte el a lelkemet. Gyorsan magamra tekertem az iszlám leplet, nehogy azonnal megállítsanak az utcán, és újra bezárjanak. – Rajta, szedd a lábad! – sürgetett Evin. – Rohanjunk, mielőtt Abú Arram… Nem tudta befejezni a mondatot. Ebben a pillanatban kilépett a verandára a kopasz szír. Az öngyújtóját csattogtatta, nyilván el akart szívni egy cigarettát. Tudtuk: szeret rágyújtani, miután megbecsteleníti Nukhatot. Amint észrevett minket az ablak előtt, majdnem leesett az álla. – Átkozott ördögfattyak! – ordította. – Nem megmondtam, hogy ennek rossz vége lesz? Álljatok meg! – Mi azonban futásnak eredtünk. – Állítsátok meg őket! – hallottam Abú Arram hangját a hátam mögött.

A telkét övező fakerítés felé futottunk, de nem jutottunk messzire: két ISIS-katona, aki a közeli kereszteződésben állt őrt, elkapott. Abú Arram utolért minket. – Ezek az én jazídíjaim! – lihegte. – Tudod igazolni? – kérdezték a szakállasok. – Természetesen. Megvannak a tulajdonosi papírok. Amíg Abú Arram tisztázta a formalitásokat az ISIS-esek kel, minket bilincsbe vertek, és visszavittek börtönünkbe. – Akkor a jövőben jobban vigyázz rájuk! – tanácsolták a katonák nevetve. Amint magunkra maradtunk, a „gazdánk” éktelen haragra gerjedt, és nagyon megvert minket. – Azt hiszitek, hülyének nézhettek? Hallottam a híreteket, tényleg kiállhatatlanok vagytok. Most aztán olyan helyre kerültök, ahonnan az életben többé el nem szabadultok! Miután ellátta a bajunkat, felkapta a mobiltelefonját, és felhívott valakit. – Amír Zijád? Aszszalám alajkum. – A két férfi egy darabig udvariaskodott, aztán Abú Arram rátért a lényegre. – Azt mondtad, jelentkezzem, ha szűz lányaim vannak. – Evinnel félve néztünk egymásra. – Igen, kettő. Egy 18, meg egy 24 éves. Kicsit öreg? Haha, tudom, persze, de nagyon tüzesek, igazán heves vérmérsékletűek. Rendkívüli árengedményt kapsz! – Ádáz pillantást vetett Evinre és rám. – Rendben. Akkor két óra múlva találkozunk. – Abú Arram letette a telefont. – Vissza fogtok még sírni! – jövendölte. Sajnos bevált a jóslata: a szíriai sivatagban állomásozó Bátir egység főnökének adott el minket. A „vérebek” parancsnokának.

6. FEJEZET ~ A „vérebeknél” ~

Abú Arram többé nem tágított mellőlünk. Evinnel reméltük, hogy visszaküld a sötét szobába, ahol már vagy 10 napja vesztegeltünk. De nem akart több kockázatot vállalni. – Az ilyen lányok, mint ti, csak rontják az üzletet. Kár volt megvennem titeket – mondta. Velünk szemben ült, rajtunk tartva a szemét, amíg értünk nem jönnek. Továbbra is meg voltunk bilincselve. – A jóindulatnak vége. – jelentette ki a lánykereskedő. – Most aztán meglátjátok, hová vezetett a makacsságotok. Rövidesen egy autó állt meg a bejárat előtt. Katonaruhába öltözött líbiai ISIS-katonák szálltak ki belőle, az emírnek is nevezett Amír Zijád parancsnok emberei voltak. Miután lerendezték Abú Arrammal az üzleti ügyeket, szóltak, hogy szálljunk be a katonai járműbe. Fenyegetőztek a gépfegyvereikkel. Tudtuk, nincs értelme ellenállni. Ennek ellenére tettünk még egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy elrohanjunk, mielőtt berángatnak a kocsijukba. Evinnel egyetértettünk abban, hogy minden jobb, mint hogy átadjanak a parancsnokuknak: még az is, ha agyonlőnek. Ám ezt a szívességet nem tették meg nekünk. Simán elfogtak minket, és a hátsó üléshez bilincseltek. Ezután az autó elzúgott a sötét sivatagi éjszakába, maga mögött hagyva Rakkát. A félig nyitott ablakon át befújt a menetszél. A férfiak MP3lejátszójukon a Korán szúráit hallgatták. A mi siránkozásunk és zokogásunk nem izgatta őket. Valamikor, talán úgy éjfél körül elértük az Eufráteszt és az iraki határ menti Dajr az-Zúr várost, amely érkezésünk időpontjában az Iszlám Állam ellenőrzése alatt állt. Innen egy előváros felé vettük az irányt. „Sí-Haddád” – olvastam egy helységnévtáblán. Egy helyi támaszpont lehetett itt. Egy sötét, kétemeletes épületben várt ránk a főnökük, a líbiai Amír Zijád. A „vérebek” parancsnoka épp beosztottjaival beszélgetett, amikor bevittek minket a házába. Körülbelül egy tucat ISIS-harcos állta körül. Zijád nem túl magas, hosszú hajú, őszülő szakállú férfi volt. Durva arcvonások, széles állkapocs, az Iszlám Állam jellegzetes fekete egyenruháját viselte. Külseje kezdettől fogva félelmet keltett bennem. Amikor észrevette, hogy akaratunk ellenére elébe vezetnek, széles vigyor ült ki az arcára. – Mára befejeztük – szólt az embereihez. Mindannyiuknak – kivéve a helyettesének, Ghálibnak és néhány őrnek – megparancsolta, hogy hagyják el a házat és feküdjenek le aludni. Helyettese, egy magas, nagyon sötét bőrű, borostás férfi számára láthatóan megtiszteltetés volt, hogy maradhatott. Mindenesetre alázatosan hálálkodott felettese és barátja előtt. – Na, akkor most jöhet egy kis szórakozás – szólt hozzá Amír Zijád. Képtelen vagyok szavakba önteni, mit éreztem ebben a pillanatban: természetesen tudtam, mire készülnek, és azt is tudtam, hogy nem akadályozhatom meg. Láttam, ahogy állunk Evinnel a két férfi előtt bilincsbe verve, de valahogy mégsem voltam jelen. Kerültem a tekintetüket, és egy ételmaradékkal teli lábost bámultam, ami az egyik szőnyeg szélén állt. Nyilvánvalóan a közös vacsorájuk maradéka. Ki készíthette? Talán egy másik rabszolganő? Vagy az egyik feleségük? Eszembe jutottak az ételek, amiket otthon a családomnak főztem. Nem mintha éhes lettem volna,

dehogy. Semmiféle testi szükségletet nem éreztem abban a pillanatban. Olyan volt, mintha nem volna testem. Bámultam a lábost, mert egyfajta kapocs volt, amely egy másik világhoz kötött. Egy olyan világhoz, ahol rizst főznek, és az emberek békében együtt vacsoráznak. Igen, létezik ez a világ, gondoltam magamban. Továbbra is van. Csak valamikor én kitaszíttattam belőle, és egy másikba pottyantam. Most egy olyan világban voltam, ahol háború dúlt, és erőszakot követtek el rajtam. Tudtam, hogy ez szörnyűséges tévedés. Én nem ide tartozom. De a testem fogoly, és ebben a pillanatban nem tud elmenekülni. Csak a lelkem vándorolt még szabadon: valahol a líbiaiak szobája fölött lebegett. Azoknak a líbiaiaknak a szobája felett, akik éppen meg akartak erőszakolni engem és Evint. – Mit mered úgy maga elé? – kérdezte Ghálib. – Fogalmam sincs. Állítólag kicsit bolond, de azért helyes. Ő az enyém lesz – mondta az emír. – A másikat neked ajándékozom. A másik líbiai ismét köszönetet mondott. Szemmel láthatóan sem neki, sem a főnökének nem okozott problémát, hogy egy másik embert elajándékozzon vagy ajándékul elfogadjon: tárgyaknak tekintettek bennünket, amelyekben élvezetüket lelhetik, és amelyeket tetszés szerint megvehetnek, eladhatnak, vagy akár egymás között csereberélhetnek. A harcosoknál szokás volt különleges teljesítmények elismeréseként egy lányt ajándékozni a katonáknak. A mi érzelmeink senkit sem érdekeltek. Bevonszoltak a fürdőszobába. – De büdösek vagytok! – szóltak megvetően. – Mitől bűzlik így minden jazídí lány? Nyomás, álljatok a zuhany alá! Védekeztünk, amennyire a bilincsektől tellett. – Nem akarunk zuhanyozni! – mondta Evin. Az elhurcoltatásunk óta mindketten rájöttünk, hogy minél taszítóbb a külsőnk, annál kevésbé vagyunk szexuálisan vonzók. Ezért soha nem mosakodtunk. Még mindig azt a ruhát hordtuk, amiben immár több mint egy hónapja elhurcoltak a falunkból. Éjjel-nappal ez volt rajtunk. Nem csoda, hogy nem volt valami jó szagunk. De naivitás volt részünkről azt feltételezni, hogy ezzel el tudjuk tántorítani a férfiakat a szándékuktól. – Dehogyisnem akartok, le fogtok zuhanyozni, büdös jazídí ringyók! – ordították és teljes erőből pofon vágtak. Meg kell vallanom, egyáltalán nem is éreztem. Egyetlen gondolatom az volt, hogyan tudnánk szabadulni ebből a helyzetből. Egyetlen kiutat láttam: ha megölöm magam. Fegyverre volt szükségem, amit önmagam ellen fordíthatok. Ígéretet tettem Evinnek, hogy soha többé nem hagyom magára, amit nem is szegnék meg, hiszen neki sem maradt más választása, hogy elkerülje a gyalázatot. Együtt hagynánk el a testünket és ezt a szörnyűséges világot. Lázasan kutattam a szememmel valamilyen alkalmas eszköz után. A férfiak közben letépték rólunk a fekete leplet. A hajunknál fogva vonszoltak be a zuhanyozóig. Kapálóztunk és sikoltoztunk. Olyan hangosan kiabáltunk, hogy az összes szomszédnak hallania kellett, de senki sem törődött azzal, mi történik éjszaka az emír házában. Csak amikor bezárták az ajtót mögöttünk, akkor vették le a bilincseinket. – Levetkőzni! – parancsoltak ránk. Magától értetődően nem tettük meg. Ekkor előrántották a tőrüket, amit az övükben viseltek. Egyetlen vágással fentről lefelé szaggatta le rólam Amír Zijád a blúzomat és a szoknyámat.

– Most aztán rendesen lesúrolunk titeket! – jelentették be. A zuhanytálca felé tuszkoltak. Ekkor támadt egy ötletem. – A villanykörte! – kiáltottam kurdul Evin felé. – Látod a villanykörtét a zuhany fölött? Rövidzárlatot csinálok. – Így meghalhatunk. – Benne vagy? – Benne vagyok – felelte sírva. Hagytuk hát, hogy betaszigáljanak a zuhany alá. Evin szorosan belém kapaszkodott. Amikor a férfiak eltekerték a vízcsapot, felnyúltam, és kicsavartam a villanykörtét. Koromsötét lett. Gyorsan megpróbáltam beledugni az ujjam a foglalatba, de a férfiak ellöktek. – Hagyd ezt a hülyeséget! – ugatta Zijád, miközben teljes testsúlyával a padlóhoz szorított. Ghálib kinyitotta a fürdőszobaajtót, hogy bejöjjön a fény. Még mindig folyt a víz. Az egyik őr hozott egy gázlámpát, majd távozott, hogy a főnöke zavartalanul folytathassa a kis játékát. – Te átkozott ringyó! – szitkozódott Zijád. – Meglátod majd, ki az erősebb! A férfiak, akik most már maguk is csuromvizesek voltak, nem hagyták, hogy eltántorítsuk őket a szándékuktól. Mintha mindent csak a messzi távolból szemlélnék, azt gondoltam magamban: a lány, aki ezt elszenvedi, csak úgy néz ki, mint én. Csupán a hasonmásom. Én, a valódi Farída, fölötte lebegek, és a férfiak számára elérhetetlen vagyok. Felhurcoltak a lépcsőn a ház privát részébe. Fent egy drága szőnyegekkel teli szobába vonszoltak. Bent tiszta ruha volt kikészítve számunkra: Evinnek egy piros, nekem egy kék. Sietve magunkra kaptuk. Reszketve húztuk meg magunkat az egyik sarokban, és reméltük, hogy vége az egésznek. Talán csak megtréfáltak minket? De utánunk jöttek. Amikor másnap reggel két ütött-kopott matracon felébredtünk, az egész testünk égett és fájt. Evinen és rajtam ugyanaz a ruha volt, ami előző este – vér és sperma szagát árasztották. Nem mertünk egymás szemébe nézni, annyira szégyelltük magunkat a másik előtt. A szoba, amelyben feküdtünk, nagyon kicsi volt, forró és levegőtlen. Egyetlen ablaka volt, jó magasan, ráadásul dupla rács biztosította: belül finom, sűrűn szőtt drót, kívülről vastag, erős vasrács. Az ajtót sem lehetett kinyitni. Dörömbölni kezdtünk, de amint meghallottuk a közeledő léptek zaját, rögtön megijedtünk. Kinyílt az ajtó, egy felfegyverzett ISIS-katona állt előttünk, bizonyára Zijád egyik őre. – Mi van? – bökte oda barátságtalanul. – Ki kell mennünk vécére – állítottuk. – Jó, gyertek velem! Egy sötét folyosón keresztül kísért a vécéig. Könnyíteni akartam magamon. De alig tudtam. Az egész altestem perzselt, mint a tűz, amikor megpróbáltam. Azt hiszem, Evin is ugyanígy volt vele, hasonló fájdalmai voltak, de egy szót sem szólt, csak némán sírt magában. A vízcsapból megpróbáltam megmosakodni. Fogságba kerülésem óta most először éreztem szükségét, hogy megtisztuljak, és lemossam magamról mindazt, amit ez a férfi rajtam hagyott. A ruhát is a vízsugár alá tartottam. Evin ugyanígy tett. Ám bárhogy is sikáltuk magunkat, az volt az érzésünk, nem tudunk megtisztulni. Végül az ISIS-es, aki az ajtó előtt állt őrt, megelégelte, hogy ilyen sokáig vagyunk a mosdóban. – Hé, mi a fenét csináltok ennyi ideig? – kiáltotta.

Mielőtt kívülről kinyitotta volna az ajtót, kimentünk és visszakísértettük magunkat a cellánkba. Gondosan bezárta utánunk az ajtót. Evin és én némán a matracunkra kuporodtunk, és magunkba fordultunk: mindketten szenvedtünk és gyászoltunk ezen a sötét reggelen. Mocskosnak éreztük magunkat, miután a férfiak erőszakot követtek el rajtunk. Becstelen nővé váltunk, olyan nővé, akinek láttán a faluban mindenki csak köpne egyet. Ráadásul mindketten bűnösnek éreztük magunkat. Miért nem tudtuk megakadályozni? Ez volt talán a legrosszabb: a szemrehányás, amivel önmagunkat illettük. Csak úgy megtörtént. Kisgyerekkoromtól fogva mindig azt hallottam, hogy egy nő becsülete a családja becsülete – ezért kötelességem megvédeni azt. Nem sikerült. Természetesen tudtam, hogy nem az én vétkem, legalábbis nem közvetlenül: mindent megpróbáltam, amit csak tudtam, hogy megakadályozzam a történteket. Egyszerűen a férfiak erősebbek voltak. Mégis lelkiismeret-furdalás kínzott a családommal szemben. Remélhetőleg – gondoltam magamban – nem fogják soha megtudni a szüleim és a fivéreim, mi történt velem. Felidéztem magamban azokat az időket, amikor még együtt éltünk mindannyian a gyönyörű kertes házunkban, és eszembe jutott az is, ahogy a testvéreim mindig éhesen sündörögtek körülöttem a tűzhely mellett, amikor a vacsorát főztem. Felvillant lelki szemeim előtt a kép, ahogy az asztal körül ülünk és isteni kebab nyársakról falatozunk. Emlékeimben egyre inkább tűnt illúziónak a kocsói otthonom. Valóban ebben a csodás paradicsomban éltem valaha? Valamikor, talán már délután volt, megjöttek a „gazdáink”. Már a folyosóról hallottuk a lépteiket. Foszlányok szűrődtek be a beszélgetésükből, ahogy közeledtek a cellánkhoz. – Ha csak egy szót beszél arabul ez a kis bestia, magammal viszem Líbiába – mondta Zijád. A szívem majd kiugrott a helyéről. El akar vinni a hazájába ez a szörnyeteg? Csak a holttestemen át! – fogadkoztam azonnal magamban. Csak a holttestemen át engedem, hogy még egyszer akár csak egy ujjal is hozzám érjen. Egyből rosszul lettem, ahogy megláttam az ajtóban Zijád fejét és megéreztem a szagát. Fájdalmasan újraéledt az előző éjszaka emléke. Minden ízemben reszkettem. A cella legtávolabbi sarkába kuporodtam. Ezen jót mulatott, mint már korábban is. Utánam jött, és mutatóujjával felemelte az államat. – Na, kicsikém – mondta –, hogy vagyunk? Nem is volt olyan vészes, ugye? – Nevetett, mintha jó viccet mondott volna. Köptem egyet, de sajnos csak a ruháját értem el. A kezével letörölte. – Hátrább az agarakkal! – intett, és rám sózott egy nagyot. – Különben még egyszer előveszlek. Most rögtön. Nyilvánvalóan fenyegetésnek szánta, de meg kell mondjam, ebben a pillanatban nem tudott bennem félelmet kelteni. Valami meghalt bennem. Nem reagáltam, makacsul bámultam a földet. – Hé, nem érted, amit mondok? – kérdezte. – Nem tud arabul – állította Evin. – Téged ki kérdezett? – A testvérem. – Akkor te meg honnan tudsz ilyen jól arabul? Ha a testvéred, akkor neki is tanulnia kellett arabul az iskolában. – Magamtól tanultam meg – lódította Evin. – A tévéből. – A férfiak azon tanakodtak, higgyenek-e neki. Tétova pillantásokat váltottak, de aztán annyiban hagyták a dolgot. – Akkor mondd meg a húgodnak, hogy tegnap este nagyon felbosszantott a butaságával. Most majd megkapja a magáét – fenyegetőzött. Megoldotta az övét, nyilvánvalóan arra készült, hogy megverjen.

– Farída nem tehet róla – vett védelmébe a barátnőm. – Beteg. Ebben a pillanatban megcsörrent az emír mobiltelefonja. A líbiai egy pillantást vetett a képernyőre, majd felvette. – Mi van? – kérdezte. Hangos, izgatott hangon számolt be az egyik parancsnoka egy rivális dzsihádista csoporttal való összetűzésről, amely valahol a közelben tört ki. Amír Zijád egyszeriben megélénkült, és kikérdezte informátorát az ellenoldal harcosainak számáról és helyzetéről, a pontos koordinátákról. – Mindjárt ott vagyunk – ígérte. – 30 perc. Miután lerakta a telefont, odaszólt Ghálibnak: – Mennünk kell, a fiúknak támogatásra van szükségük. – Gonosz pillantást vetett felém. – Azt ne hidd, hogy megúsztad. Amint visszaértünk, megkapod a büntetésedet a tegnapiért. Megkönnyebbülten lélegeztünk fel, amikor Zijád és Ghálib elhagyta a cellánkat. – Remélem, kapnak a fejükbe egy golyót, és soha többé nem látjuk őket – mondtam Evinnek. – Vagy fogságba esnek. Az lenne a legjobb. – Kívánom nekik, hogy az ellenségeik gyötrelmes halált hozzanak rájuk. Hogy lassan, kínzó fájdalmak közt múljanak ki. Nem bírtunk megálljt parancsolni a képzeletünknek, borzalmasabbnál borzalmasabb halálformákat találtunk ki kínzóink számára. Ezt csak fokozta, hogy Zijádot és Ghálibot tényleg több napig nem láttuk viszont. Az ISIS-es őrtől, aki a vécére kísért, minden este kaptunk pár deci vizet és néhány kekszet, de egyébként a kutya sem törődött velünk. Feltételezem, hogy a szoba, amelyben fogva tartottak, valamiféle börtöntraktus lehetett, mert az őrön kívül soha nem láttunk egy lelket sem a folyosón. Vagy az is lehet, hogy az összes férfi harcba vonult az emírrel. Kínzó hőség volt. – Szerintem tényleg agyonlőtték őket – reménykedett Evin. – Hátha. – Igen, lehetséges. De az Iszlám Állam még mindig itt van. – Evin gondolataiba mélyedt. – Mi lesz? Mi történik velünk, ha tényleg meghaltak? Elgondolkodtam. Evin felvetései jogosak voltak. Mi történik egy „rabszolganővel”, akinek meghal a „gazdája”, az Iszlám Állam „jogrendje” szerint? Megörökli valaki? Zijád és Ghálib rendelkezett vajon erről? Később megtudtam, hogy egyik vallási vezetőjük fatvát hirdetett ki, amely szabályozta a kérdést. Valójában „gazdánk” többi „értéktárgyához” hasonlóan minket is elosztogattak volna az emberei között. Ám erről szerencsére még nem tudtunk, amikor a Dajr az–Zúr-i börtönben ültünk. Miközben mi odabent tépelődtünk, odakint lövések dördültek. Várakozásteljesen hallgatóztunk: elértek idáig a harcok? Egy pillanatra feléledt a remény. Talán kurdok vagy amerikaiak, akik felszabadítanak? Aztán meghallottuk a férfiak Alláh Akbar és győzelmi kiáltásait. Kínzóink bizonyára megnyerték a csatát, és valószínűleg épp diadalt ülnek odakint. Magunkba roskadtunk. Nem sokkal később négy férfi jött értünk. Hoztak mindkettőnknek egy-egy fekete leplet és egy külön fátylat a fejünkre. – Vegyétek fel és gyertek velünk! – adták ki az utasítást. – A gazdáitok látni akarnak. Megtagadtuk az utasítást. Erre ketten-ketten megragadtak bennünket, és erőszakkal ránk kényszerítették a fekete leplet. Mivel a főnökükhöz tartoztunk, kínosan ügyeltek rá, nehogy a nem megfelelő helyen érintsenek meg, pláne szemtanúk jelenlétében. Miután becsomagoltak bennünket, két ember elvitte Evint. Könyörögtem, hogy együtt maradhassunk. Rám ripakodtak, hogy maradjak

csöndben. Aztán levezettek egy lépcsőn, és kivittek az utcára. Hunyorogtam. Hosszú idő után először láttam – ha csak egy fekete fátylon keresztül is – a Napot, és éreztem jótevő melegét a vállamon. Igen, gondoltam, még mindig megvan az a másik világ. Titokban meghajoltam a hatalmas égitest előtt, és Melek Táwúszhoz könyörögtem, hogy mentsen meg minket. – Ámen – suttogtam. A férfiak a harcból hazatérő ISIS-harcosok és katonai járművek között az utca túloldalán álló lakóházhoz vezettek. Nem tudom, kié volt. Talán Amír Zijád magánlakása, jobban mondva egy mástól elvett ház. A sok szakállas között őt magát azonban még nem láttam. Bevonszoltak a folyosón át egy hálószobába. Igen, egy teljesen normális, nagypolgári hálószoba volt, ahová hoztak. Volt benne egy franciaágy, egy ruhákkal teli szekrény, amit bizonyára az eredeti lakók hagytak hátra, és egy nagy tükör, amelyben fekete kísértetként pillantottam meg magam. A résen kikandikáló szemem természetellenesen tágra nyílt. Nem bírtam elviselni a látványt, gyorsan elfordítottam a tekintetem. – Várj egy kicsit és állj készenlétben – mondták a fér fiak. – Mindjárt jön az emír. – Aztán kimentek, és gondosan bereteszelték az ajtót maguk mögött. Teljesen nyugodt voltam, végiggondoltam, milyen lehetőségeim maradtak. Abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy Zijád a győztes csata után nőt kíván. Azért hozatott ide, hogy ismételten megerőszakoljon. Nem volt okom mást feltételezni. Mit tegyek hát? Nem várhattam meg, amíg ideér, és ismét fájdalmat okoz. De nem is a fájdalom volt az, ami a legjobban megrémisztett, hanem a gondolat, hogy rajtam tölti ki vágyát, hogy használ. Nem, ezt nem fogom még egyszer megengedni! Nem hagyom! Körülnéztem a szobában. Felfedeztem egy kampót a mennyezeten: a ventilátor, amit korábban valószínűleg ráerősítettek, már nem volt a helyén. Tökéletes! Egy kampó, egy fátyol – számítgattam hűvös fejjel –, mi kell még, hogy végezzek magammal? Menekülésre ezúttal nem gondoltam. Bár volt egy ablak, meg sem fordult a fejemben, hogy szökni próbáljak. Ilyen vakmerő tervhez – azt hiszem – már nem volt erőm, sem önbizalmam. Minek is szöktem volna el most, hogy már megfosztottak a becsületemtől? Csak szégyent hoznék a szüleimre. Jobb lenne, ha egyszerűen csak eltűnnék. Fogtam a fátylamat, felálltam az ágyra, és rácsomóztam a mennyezeti kampóra. Az anyag maradékából hurkot kötöttem. Nem mondhatom, hogy szomorú lettem volna, amint a nyakam köré tekertem. Az életemért, gondoltam magamban, amúgy sem kár. Csak valami végtelen magányt éreztem. Milyen kár, hogy legalább a családomtól nem tudok elbúcsúzni! Vajon megtudják valaha, mit tettem? Vajon büszkék lennének rám? És Evin? Megmutatják neki a holttestemet? Haragudni fog rám? Nem – gondoltam –, Evin meg fog érteni, jobban, mint bárki más a világon. Isten veled, világ! Isten veled, imádott barátnőm! Evin, vigyázz magadra! Leugrottam az ágyról, a fátyol elszakadt, és fejjel az ágytámlának estem. Éles fájdalmat éreztem, aztán elveszítettem az eszméletemet. Később, amikor magamhoz tértem, Evin elmesélte, hogy az emír nagyon mérges volt, amikor megtalált. Nem sokkal később jött be a szobába, és a padlón fekve lelt rám. A fekete kendőbe tekerve, a karjában vitt át az úton – persze az összes beosztottja érzékelte, mi történt. Mivel keresztülhúztam a számítását, nem volt túl fényes hangulatban, amikor Evinnél lepakolt a börtönben. A fejsérülésem ellenére az meg sem fordult a fejében, hogy orvost hívjon.

Evin lemosta vízzel a homlokomon támadt sebet. Még mindig zúgott a fejem. A barátnőm mégis hevesen szidott: – Megint mit csináltál! Magamra akartál hagyni! – Tudod, hogy nem volt más választásom! Átöleltük egymást. Nem kérdeztem Evint, vele mi történt. A kisírt szeme alatti árulkodó monokli többet mondott, mint amennyit tudni akartam. Szabad folyást engedett a könnyeinek: – Farída, rossz hírem van. Ghálib el akar adni – csuklott el a hangja. – Micsoda? Honnan veszed? – Ma mondta. Azt hiszem, megharagudott rám, mert védekezni próbáltam. – Biztos csak rád akart ijeszteni – nyugtattam Evint. Az elképzelés, hogy elválasztanak tőle, rémálomnak tűnt. A rengeteg szörnyűség közepette, amit együtt átéltünk, a jelenléte mégiscsak némi vigaszt nyújtott – az utolsó vigaszt, ami még megmaradt. – Nem tudom – mondta. – Lehet, hogy igazad van. Ebbe a halvány reménybe kapaszkodtunk. Azt hiszem, ha szégyenteljesnek is találtuk, hogy ilyen nyomorúságos állapotban látjuk egymást, azoknak a dolgoknak a tanújaként, amelyeket soha senkinek sem szabadna megtudnia, mindketten ugyanazt éreztük. Legalábbis akkoriban ezt gondoltuk. Másrészt az utolsó összekötő kapocs voltunk egymásnak a régi életünkhöz. Ahhoz az élethez, amelyben még hétköznapi fiatal lányok voltunk, otthonunk volt és családunk. Úgy éreztem, megbolondulok, ha még Evint is elveszítem. Talán ő is ugyanettől tartott. – Megmondom neki, hogy gondoskodnom kell rólad – ígérte. – Mindent megteszek, amit csak akar. Ha Ghálibban csak egy szikrányi emberség van, megérti, hogy melletted kell maradnom. Mindkettőnkben voltak kétségek: – Ha Zijád még egyszer megpróbálja, végzek magammal! – mondtam Evinnek. – Nem szabad! Megígérted. – Ha nem vagy mellettem, akkor már úgyis mindegy. – Ha nem vagyok melletted, akkor sem szabad megengedned, hogy uraljon. Nem számít, mit tesz. Meg fogjuk találni a módját, hogy elszökjünk. Megígérem. De nem engedtem neki: – Nem bírom. Kérlek, értsd meg! – könyörögtem Evinnek. – Lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást. Evin nem szólt semmit. De azt hiszem, ha nem is vallotta be, mégis pontosan értette, mit érzek. A pontos idejét nem tudom, de valamikor az éjszaka közepén hallottuk, hogy léptek közelednek a cellánk felé. Összerezzentünk. Mit akarnak már megint? Megcsörrent a zár, és kinyílt az ajtó. Ghálib egy ISIS-es őr kíséretében lépett a szobába. Azért jöttek, hogy elvigyék a barátnőmet? Szorosan belékapaszkodtam. Nem, ne vigyétek el! – gondoltam magamban kétségbeesetten. Mindent elvettetek tőlem, legalább Evint hagyjátok meg! – Felkelni! – ugatta Ghálib. Elsőre nem volt világos, hogy csak Evinre értette-e vagy mindkettőnkre. Egyikünk sem mozdult. Továbbra is a matracon feküdtünk és még szorosabban kapaszkodtam Evinbe. – Hé, hozzád beszélek! – Ghálib közelebb lépett Evinhez, és megragadta a karját. Elkezdtem ordítani, ahogy elszakította tőlem. – Evin! – zokogtam. – Hadd maradjak vele! – könyörgött. – Farídának szüksége van rám.

Ghálib csak nevetett. – Van valaki, akinek még inkább szüksége van most rád. Kíméletlenül az ajtó irányába rángatta. Nem engedtem el Evin kezét, próbáltam követni. De Ghálib ellökött. – Nem, te itt maradsz! Majd az emír eldönti, mi legyen veled. Annyit mondhatok, nagyon, de nagyon haragszik rád a hisztizéseid miatt. Szóval szedd össze magad! Készülj fel a legrosszabbra! – A testvérem beteg – tett újabb kísérletet Evin. – Nem látjátok? Nem tud meglenni nélkülem. – Ne rizsázz, kislány! – rivallt rá Ghálib. Karon ragadta Evint, és kivonszolta a folyosóra, miközben a barátnőm továbbra is hevesen ellenállt. – Epilepsziás. Ha nem ápolom, meg fog halni! – kiáltotta. – Nem hal ő meg, láthattuk már párszor. Ghálib kísérője bevágta az ajtót mögöttük. – Evin! – üvöltöttem és tiszta erőmből, vadul dörömböltem az ajtón. Egyedül maradtam a cellámban. Hallottam, ahogy távolodtak a lépteik. Evin kétségbeesett sikoltozása egyre halkult. Vajon hová viszik? – Evin! – siránkoztam még mindig, amikor a férfiak és barátnőm már rég hallótávolságon kívül kerültek. – Evin! Evin! – Olyan egyedül éreztem magam, mint még soha életemben. Az utolsó kincsemet is elrabolták tőlem. Egy darabig csak ültem ott. Könnyek csorogtak az arcomon. Mélyponton voltam. Úgy éreztem, mintha teljesen leeresztettem volna, minden valaha volt életerőm elhagyott. Egy szikrányi energia sem maradt a testemben. Nincs remény. Minden elveszett. Csak egyetlen vágyam volt: hogy vége legyen. Meg akartam halni. Ezúttal azonban nem egy konkrét fenyegetés hatására született ez a kívánságom, ehhez már amúgy is késő volt: minden megtörtént már. Nyugalmat akartam csak, hogy megszabaduljak végre ettől a kegyetlen világtól. De hogyan? Végigpillantottam magamon. Még mindig abban a fekete lepelben voltam, amiben Amír Zijád visszahozott a börtönbe. Ezenkívül nem volt semmi a szobában a két bevetetlen matracon, a berácsozott ablakon és egy falra erősített ruhaakasztón kívül. A ruha, az akasztó – ki tudnám oltani ezekkel az életemet? Amikor utoljára próbáltam, a fátylam elszakadt és meghiúsult a tervem. De akkor siettem, mert attól kellett tartanom, hogy mindjárt jön a „gazdám”. Most alaposabban megfontolhatnám a dolgot. Kihámoztam magam a fekete köpenyből, amit csíkokra szaggattam. A darabjait összekötöttem kötéllé – viszonylag erősnek tűnt. Ismét hurkot készítettem, és a ruhaakasztóra csomóztam. Úgy látszott, az is elég szilárdan a falhoz van erősítve. Ez alkalommal sikerülnie kell – gondoltam magamban. Most már elég. Nem akartam már részt venni ebben a pokolban. A nyakam köré tekertem a hurkot. Ezúttal nem volt ágy, ahonnan leugorhattam volna, úgyhogy felhúztam a lábam. Éreztem, ahogy szorul a hurok és elakad a lélegzetem. Hörögtem. Szédültem. Hogy ezután mi történt, nem tudom. Feltehetően valahogyan leért a lábam a padlóra, ezért nem fulladtam meg. A fejem tehát a hurokba szorult, valamiféle szellemi kábulatban voltam. Újra meg újra megkíséreltem felhúzni a lábam, felgyorsítva ezzel a halál folyamatát. De minduntalan elveszítettem az eszméletemet és vele azt a képességemet, hogy kontrolláltan tudjam mozgatni a végtagjaimat. Végül a hurok kiszakadt a falból és a padlóra zuhantam. Tudtam: megint kudarcot vallottam.

Reggel megérkezett Amír Zijád. A cellám padlóján talált. Szörnyű haragra gerjedt. – Te nyomorult bestia! – üvöltötte. – Ha mindenáron meg akarsz halni, akkor majd én segítek. Megkapod a magadét! Felkapott a vállára és magához vette a ruhafogast is, amikor kicipelt a szobából. Furcsa módon nem zavarta, hogy nem voltam lefátyolozva, és csak a gyűlölt kék ruhát viseltem, amelyben megerőszakolt. Nem érdekelte, hogy a többi férfi így lát. Épp ellenkezőleg: bátorította őket, hogy kövessék. Nem kellett nekik kétszer mondani, amilyen kíváncsiak voltak. Rosszat sejtettem, hogy bevitt a szobába, ahol napokkal azelőtt Evinnel voltam. Zijád felfektetett az asztalra, és hozatott egy villanykábelt. Aztán teljes erejéből rám vágott. – Te ringyó! – szitkozódott. – Azt hiszed, hagyom, hogy a fejemre nőj? Megmutatom én neked! Addig korbácsolta a hátam, amíg a vér ki nem szökött a kék blúzom alól. Körülbelül 20 férfi állt körül minket. Ők csak tovább tüzelték és Alláh Akbar kiáltásokkal buzdították. – Így van, mutasd meg neki! – zengték. – Mutasd meg neki, hogy bánunk az ördögimádókkal! Zijád teljesen elvesztette az eszét. Egyre vadabbul ütött. Hol a kábellel, hol a kampós ruhaakasztóval vert. Az egész testemen kínzott. A lábamat, a fejemet sem kímélte. Az arcomba vágott, úgyhogy már nem is láttam. Azt hiszem, meg akart ölni – vagy legalábbis nem érdekelte, hogy életben maradok-e. Még ma is látszanak rajtam a sebek, amelyek a felfoghatatlanul brutális cselekedetéről tanúskodnak. Egy idő után, amikor már túl erős volt a fájdalom, elvesztettem az eszméletemet. Amikor lassan újra magamhoz tértem, ismét a börtöncellában hevertem. Hogy miként kerültem oda, nem tudom. Félig eszméletlenül bámultam magam elé. Éreztem, hogy nem látták el a sérüléseimet. Megszáradt a vér a hátamon, az egész testemen. A sebeim kezdtek begyulladni, lázas lettem. Két nap múltán az őr adott egy kis vizet. Máskülönben senki nem foglalkozott velem. Eleinte még ahhoz is túl gyenge voltam, hogy kimenjek a vécére. Szégyellek erről beszélni, de tehetetlenségemben nem volt más választásom, mint hogy a cellámban végezzem el a dolgomat, ami persze tovább rontotta a higiéniás helyzetet. Alig bírtam elviselni a saját szagomat. Később dörömböltem az ajtón, majd az őr szeme láttára négykézláb vonszoltam el magam a vécéig, hogy elvégezzem a szükségemet. Ó, bárcsak meghaltam volna! – gondoltam gyakran magamban. Meddig kell még elviselnem ezeket a kínokat? Mikor jön el végre a megváltás a szenvedéstől? Többnyire csak feküdtem és próbáltam elviselni a fájdalmat. Sokat gondoltam a családomra, különösen a kedvenc bátyámra, Delanra. Láttam, ahogy a hegyekben autózunk, éreztem az arcomon a napsugarakat és a szellőt, ahogy befúj az ablakon. Mennyi csodálatos, gondtalan pillanatot éltünk át együtt! Fel sem tűnt, nem is tudatosult bennem, milyen remek az életünk, amíg hirtelen meg nem fosztottak tőle. Borzasztóan aggódtam Delanért, de Sirhád és apám miatt is, akiket vele együtt hurcoltak el. Hová vihették őket a teherautókkal? Vajon jól vannak, vagy őket is fogva tartják? Melyikük élte túl egyáltalán azt a napot, amikor megtámadták a falunkat? Rémülettel emlékeztem vissza a lövések zajára, amelyek az iskolaépületben visszhangoztak. Ha tudtam volna, hogy jól vannak, könnyebb lett volna kibírni. Másrészt viszont örültem, hogy nem láttak ebben a szánalmas állapotban. Ha tudták volna, milyen nyomorúságos helyzetben vagyok, maguk is belebetegedtek volna az aggodalomba és a bánatba. Halálosan szégyelltem volna magamat előttük.

Aztán Evin járt az eszemben. Hol lehet most a barátnőm? Viszontlátom valaha? Hogy megy a sora az új „gazdájánál”? Vagy talán mégis el tudott menekülni? Nagyon reméltem, de magam sem igazán bíztam benne. Nem tudom, mennyi ideig vesztegeltem a cellában, ebben a nyomorúságos állapotban. Néhány nap vagy néhány hét? Mit számít ez! Az idő telt, de ennek már nem volt jelentősége számomra. Azon tűnődtem, hogy talán megfeledkezett rólam az emír. És bár szörnyen rosszul éreztem magam és orvosi ellátásra is szükségem lett volna, örültem, hogy nem látom a kínzómat. Megtudtam, hogy Zijád ismét valahol távolabb harcol. Remélhetőleg ezúttal elkapják az ellenségei – gondoltam gonoszul magamban. Minden rosszat kívántam ennek az embernek. Azt hiszem, ha egyszer csak elém kerülne, ma sem haboznék egy pillanatig sem, hogy megöljem. Ez volna a helyes és jogos annak tekintetében, amit velem tett. Ám sajnos nem teljesültek be a sötét vágyaim. Az emír győzedelmesen tért vissza. Mint legutóbb, ezúttal is lelkes Alláh Akbar kiáltásokkal ünnepeltek odakint, és a vezérüket éltették. Egyre idegesebb lettem. Vajon megint nőt akar Zijád a csata után? Képtelenségnek találtam, hogy pillanatnyi állapotomban kívánatosnak tűnjek a szemében: koszos voltam, tele súlyos sérülésekkel, mozogni is alig bírtam. Viszont védekezni sem tudtam. Később férfilépteket hallottam, a cellámhoz közelítettek. Aggódva, balsejtelmektől gyötörve hallgatóztam. Az őrök? Vagy maga az emír? Megint meg akar gyalázni? A szoba leghátsó sarkába húzódtam, miközben tisztában voltam vele, hogy nem tudom megvédeni magam. Megcsörrent a zár, és kinyílt az ajtó. Amír Zijád két emberével megállt előttem. – Még mindig itt vagy, te büdös ringyó? – mondta unottan az ISIS-parancsnok. – Nem bírom a látványodat. A szagodat meg aztán pláne nem! – Befogta az orrát. – Rajta, tüntessétek el a szemem elől! – parancsolt az embereire.

7. FEJEZET ~ Katonai táborban ~

Az ISIS-katonák az emír parancsára kivonszoltak a cellából. Nem tudtam tiltakozni, vagy akár elfutni, annyira rosszul voltam. A férfiaknak eszük ágában sem volt úgy bánni velem, mint egy sérült emberrel kellene. Kíméletlenül egy katonai jármű hátsó ülésére vetettek. Legnagyobb rémületemre hálálkodni kezdtek az emírnek. Miért is? – kérdeztem magamban gyanakvóan. A sivatag irányába indultunk, hepehupás úton haladtunk. Egy pillanatra eszembe jutott, ahogy Delan tanított autót vezetni. Apánk öreg Opel Omegájával indultunk neki a hegyeknek, és amint látótávolságon kívül kerültünk, Delan átadta a kormányt. Imádtam, ahogy elfordítottam a kulcsot és a motor zakatolva beindult. A Szindzsár-hegység kies útjain olyan gyorsan mehettem, ahogy csak akartam. Általában egyetlen lélek sem járt arra. Delannal felállítottunk egypár sebességrekordot – legalábbis így képzeltük. Úgy éreztem, évek teltek el a kirándulásaink óta. Most egy olyan autóban ültem fogolyként, amelyet sötét külsejű férfiak vezettek, hogy hová, azt nem tudtam. A megjegyzéseikből úgy vettem ki, hogy az ‘Umar gázmező felé tartunk. A horizonton aranysárgán fénylő nap állásából azt gondoltam, délután lehet. Nem sok támpontom volt túl ezen. Azt is lehetségesnek tartottam, hogy egyszerűen csak kitesznek valahol az út szélén, és hagynak elpusztulni. De más tervük volt velem. A katonák az Iszlám Állam egy külső őrhelyére vittek, egy gázmező közelében fekvő katonai táborba, ami lényegében egy fehér lakókonténerekből álló település volt a sivatag közepén. Korábban Aszad katonái, mintegy 100 fő állomásozott itt, mint később megtudtam, majd a Szabad Szíriai Hadsereg felkelői. Végül az Iszlám Állam foglalta el a tábort. Egy gázmező közelében feküdt, amelyért a kormány és a felkelők között éles harc folyt. A dzsihádisták igyekeztek megtartani ezt a fontos forrást. Járművünk megállt az egyik lakókonténer előtt, ahol a tábornak szánt nőket tartották fogva. A konténer a tábor közepén állt, minden oldalról katonák házai vették körbe. Nem hittem a szememnek, amikor az egyik ajtóban megpillantottam Evint. Fekete lepel volt rajta. Az alkonyati nap visszatükröződött gyönyörű barna szemében. – Farída? – lepődött meg, amikor a férfiak kinyitották a kocsi ajtaját és meglátott a hátsó ülésen. Szánalmas látványt nyújthattam. – Tényleg te vagy az? – Evin – nyögtem. Sírtunk az örömtől, hogy újra viszontláthatjuk egymást. Nem számítottunk rá. Barátnőm néhány szót váltott a férfiakkal, és megvárta, amíg a konténerhez visznek és letesznek a küszöbnél. – Óvatosan vigyétek! – intette őket. – Egyedül is menni fog. Szívós lány ez – állították. De tévedtek: nem tudtam járni. A földön csúsztam, egyik lábamat húztam a másik után, amíg eljutottam az egyik matracig – úgy kellett vonszolnom magam. Irtózatosan megalázónak éreztem, hogy így kell mozognom a többiek szeme láttára. De nem volt más választásom. Megszégyenülten rámosolyogtam Evinre és a másik hat lányra,

akikkel megosztotta a helyiséget. –Ó, istenem, Farída, mit művelt veled? – faggatott Evin, amint észrevette, milyen rémes állapotban vagyok. Mellém kuporodott, hogy megnézze, mi van velem. Legyintettem, mintha nem lenne nagy baj. – Ez egy állat. Hiszen tudod. Bólintott. Több szót nem ejtettünk. – Lényeg, hogy most itt vagy – mondta. – Igen, most itt vagyok. – Nem tudtam, mit is jelentsen ez. Mi történik ebben a táborban? Mi a szerepünk nekünk, lányoknak? Evin kitért a válasz elől, amikor rákérdeztem. – Segítünk a házimunkában – állította. – És még? – Mi az, hogy „és még”? Barátnőm elterelte a szót, és bemutatott a másik hat jazídí lánynak. Nasí, Baszma, Parván, Szíla, Sumaija és Reva fiatalabbak voltak, mint mi. Egyikük sem közvetlenül Kocsóból származott, hanem a környező falvakból, ezért nagyjából be tudtam azonosítani, melyik családhoz tartoznak, és hogy távoli rokonságban állunk-e. Rögtön arról faggattam őket, nem tudnak-e valamit a hozzátartozóimról, de nem sok információjuk volt. Evinhez és hozzám hasonlóan ők is többnyire fogságban töltötték az elmúlt időszakot. Egyikük azt hallotta, hogy az idősebb asszonyok és a gyerekek még mindig ‘Tall ‘Afarban vannak. De hogy miként bánnak velük, és milyen körülmények között vannak, azt nem tudta. Vajon anyám és az öcséim is ott tartózkodnak? Mi lehet velük? Hirtelen elfogott a honvágy. Ha csak annyit tudnék, hogy még élnek és jól vannak, hogy valamikor egyszer viszontláthatom őket, akkor kibírnám – gondoltam magamban. Milyen jó lenne, ha mama újra limonádét készítene nekünk, és jól eldugná a hűtő mélyére, nehogy idő előtt megigyuk a barátnőimmel, Evinnel vagy Núrával. Már az ital gondolatára az orromban éreztem a kertünkben nyíló citromok illatát, és összefutott a nyál a szájamban. Hát nem volt csodás az életünk Kocsóban? Visszatekintve a katasztrófa előtti idők szinte valószerűtlenül idillinek tűntek: az együtt töltött órák a kertben, az imádkozás a háztetőn, a lalísi családi kirándulások. Tudtam, ilyen felhőtlen már soha többé nem lesz az életem. De ha csak egy töredékét visszaszerezhetem annak, amit elveszítettem, már megéri harcolni és életben maradni. – Fel a fejjel, Farída! – bátorított Evin. – Haza fogunk jutni. – Gondolod? – szipogtam. – Biztos vagyok benne. Csak meg kell gyógyulnod. Akkor majd megkeressük a menekülő utat – ígérte, és megsimogatta a homlokomat, amelyet Zijád ütlegelésének nyomai csúfítottak. – Meglátod, minden rendbe jön. Együtt kibírjuk. Evin bekísért a lakókonténer közepén elhelyezett kis fürdőszobába. Pont a két szoba között volt, amelyekből nyílt egy-egy ajtó. Barátnőm lemosta a sebeimet a fejemen, a lábamon, a hátamon. Égtek. – Sürgősen orvoshoz kell vinnünk – vélekedett. Evintől tiszta ruhát is kaptam, szoknyát és blúzt. Aztán visszavitt a matracokkal teli szobába. Meglepetten állapítottam meg, hogy két ablak is van, ráadásul csak elfüggönyözve. Most, hogy eljött a naplemente ideje, a lányok felsorakoztak az ablak előtt. Tudtam, mire készülnek. Könny szökött a szemembe, de hiába igyekeztem felegyenesedni, ahogy illik. Barátnőim

imához emelték a kezüket. Guggolva követtem mozdulataikat. – Ámen, ámen, ámen – mormoltuk halkan, meg ne hallják odakint. – Az Úr óvja a vallásunkat! A vallásunk meg fog maradni. A müezzin8 imára hívta az Iszlám Állam harcosait is. A lányok szétrebbentek. Nem sokkal később egy férfi kopogtatott az ajtón. – Nyomás, induljatok! – parancsolt rájuk. A lányok fejükre tekerték a fekete fátylat és követték kifelé. Evin megmagyarázta nekik, hogy én még túl gyenge vagyok, hogy részt vegyek a kötelező imán. A férfi egy pillantást vetett rám és biccentett. – De amint rendbe jön, ő is veletek tart – mondta. – Természetesen – felelte Evin. – Kié? Evin halkan súgta meg a választ. Aztán kisurrant a szobából a többiek után. Elvonszoltam magam az ablakig, és egy kicsit széthúztam a függönyt. Sikerült a karommal annyira felhúzódzkodnom, hogy ki tudjak nézni. A konténerünk, mint említettem, a tábor közepén állt és több másik lakókonténer fogta közre, amelyek ugyanúgy néztek ki, mint a miénk. Középen nagy üres tér volt, ahol most óriási csapat ISIS-katona gyülekezett. Mintegy százan lehettek. Sokan félhosszú, barna köpenyt viseltek, alatta azonos színű nadrággal. Mint a többi ISIS-es, akikkel eddig találkoztam, ők is mind szakállat hordtak, de csak néhánynak volt a fején turbán. A táborban e helyett a kerek imasapka volt divatban. A férfiak letérdeltek az imaszőnyegükre és egyszerre végezték az iszlám rituálét. Mögöttük, kicsit arrébb állt a feketébe burkolózó lánycsoport. Ők is iszlám módra imádkoztak. Nem tudtam, mit gondoljak. Nem azt tanították apáink és nagyapáink, hogy sohase áruljuk el a vallásunkat? Ugyanakkor titkos imáikkal a konténerben a lányok bebizonyították, hogy vallásunk továbbra is a szívükben él. És mit számít néhány üres gesztus, ha bensőjükben mégis a mi hitünket őrzik? Mindenesetre örültem, hogy nem kellett mellettük állnom. Még nem. Amikor Evin visszajött, nem nézett a szemembe. És mivel tudtam, hogy kínos számára, nem hoztam szóba az imát. – Mit beszéltél az imént azzal az emberrel? – kérdeztem inkább. – Semmit – válaszolta. – Mire gondolsz? – Pontosan tudod. – Természetesen a férfi kérdésére gondoltam, hogy „kié vagyok”. Evin minden bizonnyal többet tudott, mint amennyit el akart mondani nekem. – Hogy mennek itt a dolgok? Ki a „gazdánk”? Evin lesütötten a szemét. Bevallotta, hogy valójában minden lány egy bizonyos férfi „tulajdona” a bázison. A férfit, aki Evint megvásárolta, Mahmúdínak hívták. Egy közepes rangú parancsnok volt. Ahogy Evin beszélt róla, éreztem, megveti. Arról nem mesélt, mit tesz vele – én pedig nem mertem rákérdezni. – És én? – érdeklődtem inkább félve. – Ki vett meg engem? – Senki sem vett meg – felelte. – Az emír elajándékozott. – Kinek? – Azzadnak. – Azzad a két férfi egyike, akik elhoztak. Az ifjú katona bizonyára a gázmezőért vívott csatában tüntette ki magát. A közönséges mezei katonáknak az Iszlám Államban nem járt feleség, legfeljebb a különleges teljesítmények elismeréseképpen. Leromlott állapotom ellenére egy Azzad kategóriájú férfi számára még megtettem ajándékként. – Azt hiszem, ő egész rendes – biztatott Evin. – Legalábbis viszonylag barátságosan bánik velünk.

Ezt nem nagyon tudtam elképzelni egy ISIS-harcosról, de azért egy kicsit fellélegeztem: végül is idáig még nem nagyon igyekezett élni a „tulajdonjogaival” – ami persze az egészségi állapotommal is összefügghetett. – Viszont… – kezdte Evin habozva. – Mi az, hogy „viszont”? Ráharapott az ajkára. – Viszont nem kellesz neki. Elárulta nekem, hogy el akar adni. Este már sor is került rá: az ifjú Azzad egy lényegesen idősebb férfival állított be a konténerbe, hogy bemutasson a vevőjelöltjének. A másik, Amdzsad egészen fehér bőrű, vállig érő hajú és hosszú, világosbarna szakállú férfi volt. Kicsit testes. Mivel Azerbajdzsánból származott, nagyon rosszul beszélt arabul. – Hé, kicsike, beszélsz arabul? Értesz engem? – kérdezte. Hallgattam, mint mindig. – A testvérem nem beszél arabul – állította Evin. – No, nem baj, nem is fontos. A férfiak távoztak. A konténer előtt megköttetett az üzlet. Kihallgattam a beszélgetésüket. – Pillanatnyilag nem néz ki túl jól – mondta Azzad. – De ez meg fog változni, amint meggyógyul. – Akkor miért nem tartod meg? – kétkedett Amdzsad. – Nekem nincs pénzem az orvosi kezelésre. – Tényleg sürgős kezelésre van szüksége? – Igen, különben sohasem épül fel. Az azeri úgy tűnt, fontolóra veszi a dolgot. – Hm… – mondta határozatlanul. – Ide figyelj – győzködte Azzad. – Baráti áron odaadom. Legyen 50 dollár. – Komolyan? – hitetlenkedett az azeri. – Ha megígéred, hogy kezelteted – szabta feltételként a fiatal katona. – Rendben – egyezett bele Amdzsad. A függönyön keresztül láttam, ahogy kezet ráznak. Tehát 50 dollárt még megértem. Az ISISkatona kicsit feljavította a zsoldját, nekem pedig szerzett orvosi ellátást, amire neki nem telt. Legalább ennyi. Talán némi felelősséget érzett irántam? – Azzad más, mint a többiek – szólalt meg Evin, mintha olvasna a gondolataimban. – Kár, hogy nem maradhattál nála. – Hogy érted, hogy más? – Valami ostoba véletlen miatt került közéjük. Most már bánja. De nem tud innen elszabadulni. – Honnan tudod? – Mondta, amikor Mahmúdí odaküldött, hogy kitakarítsam a konténerét. – A lányok rendszeresen kaptak ilyen feladatokat a „gazdáiktól”. – Azt mondta, sajnál minket, és hogy ő valójában éppúgy fogoly ebben a táborban, mint mi. – Hm… – hümmögtem és nem tudtam, mit gondoljak. Az ember könnyen kimond ilyesmit. – Valami csak tetszhetett neki annak idején az Iszlám Államban, különben nem csatlakozott volna hozzájuk. – Azt mondja, átmosták az agyát. Miközben még Azzad viselkedését próbáltam megfejteni, Amdzsad orvost küldött hozzám, hogy megvizsgáljon. Ő maga is vele jött, hogy felügyelje. Új „gazdámként” nem akart kockázatot vállalni

azzal, hogy magamra hagy egy másik férfi társaságában, még ha az orvos is. Ilyet egy ISIS-es nem tesz. Egyébként az orvos sem volt tagja az Iszlám Államnak. Ez első pillantásra látszott rajta: nem volt szakálla, fejfedőt sem viselt rövidre nyírt haján, és civil ruhában járt. Ezért kedveltem. Alaposan kivizsgált, különösen a hátamat, a medencémet, a lábamat és a fejsérülésemet. Evin beszámolt neki az epilepsziás rohamaimról is. Az orvos nagyon aggodalmas hangot ütött meg. – Rendkívül rossz állapotban van – fordult Amdzsadhoz. – Az mit jelent? – Teljes nyugalomra van szüksége. – Mennyi ideig? – Legalább 10 napig feküdnie kell. – Amdzsad csalódott arcot vágott. – Infúziót adok neki, és fájdalomcsillapítóra is szüksége lesz. De az azeri már nem is hallgatta tovább, egyetlen dolog járt a fejében. – Doktor úr, meddig tart, mire teljesen funkcióképes lesz? – érdeklődött türelmetlenül. – Nem tudom egyelőre megmondani. Jelenleg nem szabad hozzányúlni. – Ujjongtam magamban. Most megkaptad, vén kecske: ez az 50 dollár elég rossz befektetés volt! Hamar kiismertem, hogyan zajlik az élet a táborban, bár az első napokat a konténerben fekve kellett töltenem. Volt néhány fix pont. Az egyik az imádság ideje volt, amelyet minden táborlakónak be kellett tartania – az önkéntesen és nem önként ott tartózkodóknak egyaránt. Naponta ötször gyülekezett a konténerek közötti placcon az egész csapat, együtt az elhurcolt nőkkel. – Miért nem tagadjátok ezt meg? – kérdeztem Evint. – Eleinte próbáltam – mesélte. – De megvertek és magukkal cipeltek. Ebben nem ismernek tréfát. Nem jelent semmit, hidd el, Farída. Elhittem, mivel minden reggel és este, mielőtt vagy miután a férfiak értük jöttek, a lányok a konténer belsejében titokban elvégezték a saját szertartásaikat. Ennek ellenére felbőszített, hogy a barátnőim úgy tettek, mintha ugyanazt az Istent imádnák, mint az ellenségeink. Felbőszített, hogy a férfiak rájuk tudták kényszeríteni az akaratukat. Felbőszített a tehetetlenségük, és megfogadtam, hogy én semmiképpen sem fogok részt venni ebben. A másik, ami meghatározta a lányok napirendjét, a férfiak szükséglete volt. Evint és a többi lányt rendszeresen hívatta a „gazdájuk”. Hivatalosan azt mondták, házimunkát kell végezniük – néha ez igaz is volt, és csak az uruk konténerét kellett kitakarítani vagy mosniuk kellett. A főzés nem tartozott a feladataik közé, mert a férfiakat egy központi kantinból látták el étellel. A szakács líbiai módra főzött, ami azt jelentette, hogy mindent mindennel összekevert: rizst, zöldséget, húst és salátát. Többnyire Azzad volt, aki nekünk is hozott egy-egy tányérral, amiből aztán közösen ettünk. Ugyan nem ízlett az étel, de rettenetesen éhesek voltunk, és hálásak voltunk Azzadnak, hogy ő legalább gondolt ránk. A többi katona láthatóan megfeledkezett arról, hogy nekünk is enni kell. Többnyire tehát másfajta szolgálatokról volt szó, amikor a „gazdák” a konténerükbe citálták a lányokat. A társaim erről nem beszéltek. De megfigyeltem, hogy mindig nagyon idegesek és ijedtek voltak, amikor hívatták őket. Szégyentől lesütött szemmel indultak útnak, és kisírt szemekkel tértek vissza. Hamar rájöttem, mit jelent ez, és megrémültem: rabszolgaságunk elsősorban szexrabszolgaság volt. A barátnőim fogamzásgátlót szedtek. Azt állították, a „gazdáik” parancsolták,

hogy szedjék be a gyógyszert, és nem tudják, az mire való. De ugyanúgy el tudták olvasni és értették a csomagoláson a feliratot, mint én. Amikor Evin visszajött Mahmúdítól és levetette a leplét, rendszerint karmolásnyomok és kék foltok éktelenkedtek a testén. Ilyenkor leült mellém a matracra, a mellkasomra hajtotta a fejét, és halkan sírt, miközben én a fejét simogattam. Nem beszéltünk arról, mi történt. Anélkül is értettem, hogy Mahmúdí nagy fájdalmat okozott barátnőmnek. – Nem kell szemrehányást tenned magadnak – mondtam, mert tudtam, hogy ez kínozza leginkább. Mindannyiunkat úgy neveltek, hogy magunkat okoltuk a történtekért. De legalább a barátnőim esetében rájöttem, hogy ez tévedés. – Nem tehetsz róla! – Olyan tisztátalannak érzem magam! – zokogta. – A lelked tiszta. Mahmúdí az, aki tisztátalan. – Ő egy disznó, egy brutális, kéjsóvár disznó. – Mind disznó. Nincs bennük erkölcs. Egy napon elnyerik méltó büntetésüket. Erről személyesen gondoskodom – esküdtem meg, és komolyan is gondoltam. „Gazdám”, Amdzsad az első időkben valóban békén hagyott. Az orvos mindennap meglátogatott, hogy megnézze, hogy vagyok. Kicserélte az infúziót, ellátta a sebeimet, és főleg távol tartotta tőlem Amdzsadot. Mélységesen hálás voltam érte. Hamar összebarátkoztunk. Amikor egyszer egyedül maradtunk vele, megvallotta nekünk, lányoknak, hogy szörnyen sajnál minket, és hogy szégyelli magát azért, ami a vallása nevében történik. – Bárcsak tudnék segíteni! – mondta. Rájöttem, hogy jó ember. Zakatolt az agyam. – Vásárolj meg! – javasoltam neki. Megfeledkeztem a biztonsági előírásokról, és arabul szóltam hozzá. – És utána hagyj megszökni minket, Evint és engem. De ő csak szomorúan csóválta a fejét. – Bárcsak tehetném! – mondta együtt érzőn. – Nem tudlak megvásárolni, nincs hozzá jogom. – Hogyhogy? Mélyet sóhajtott. Aztán rám bízta a titkát. – Nem tartozom hozzájuk – magyarázta, és elmesélte, hogy Dajr az-Zúr ostromakor az Iszlám Állam elrabolta a kórházból, ahol korábban dolgozott. – Egy csónakban evezünk – mondta. – Ugyanúgy rab vagyok, mint ti. Ezért nem tudok segíteni rajtatok. Megértettem, de mégsem akartam belátni. – Gondolkodj rajta, nem tudsz-e mégiscsak valamit tenni értünk – bátorítottam. – Az Istened meg fog jutalmazni érte. – Gondolkodni fogok, meggondolom – hajtogatta. Miután az állapotom 10 nap elteltével sem javult jelentősen, azt mondta az orvos , hogy kórházba kell vinnie. Csak ott van rá lehetőség, hogy rendesen kivizsgáljon. Az azerinek nem tetszett az elképzelés. – Doktor úr, tényleg muszáj? – kérdezgette többször is. – Ha azt akarod, hogy talpra álljon, akkor nincs más út. Amdzsad fogcsikorgatva beleegyezett. Természetesen az zavarta leginkább, hogy a kezelésért fizetnie kell. Másrészt persze megígérte Azzadnak, úgyhogy nem bújhatott ki a felelősség alól. Attól tartok, rég megbánta, hogy ilyen meggondolatlanul kötött üzletet. – Veled aztán tényleg zsákbamacskát vettem, te lány! Csak a gond van veled! – szitkozódott. – Mondd meg neki, hogy én se szívesen vagyok vele – mondtam Evinnek, aki mint mindig,

ezúttal is tolmácsom volt, mivel én ugye nem beszéltem arabul. Amdzsad nagyon felháborodott. – Mondd meg neki, hogy legalább fogja be a száját! – ripakodott ránk. – Van vele így is elég bosszúságom. A mi világunkban az ember nem nagyon megy egyedül kórházba. Ez az Iszlám Állam uralma alatt sem volt másként. Evin szívesen elkísért volna, de Mahmúdí nem engedte. Talán attól félt, hogy együtt elszökünk. Helyette Sumaija, egy félénk 16 éves lány jött velem. Miután mindketten tetőtől talpig feketébe burkolóztunk, Amdzsad egy magánautóba rakott minket, amit valakitől kölcsönkérhetett, és elszállított minket Dajr az-Zúrba a Ma‘ádin Kórházba. A kórház a repülőtér közvetlen közelében feküdt, ahol folyamatosan harcok dúltak. Már ahogy kiszálltunk az autóból, hallottuk a távolból a csatazajt, főleg pisztolylövéseket, de a tüzérség is jelen volt. Ó, bárcsak elfoglalnák az Iszlám Állam ellenségei a kórházat, álmodoztam magamban, miközben Amdzsad becipelt a vállán a kórházba. Egyelőre azonban a kórház teljes egészében a milicisták kezében volt: fegyveres harcosok állták körbe a bejáratot. Belül nagyjából normális kerékvágásban folyt a munka, de szigorúan nemek szerint elválasztva. Amdzsad lelkére kötötte a személyzetnek, hogy a szobát, ahol Sumaijával tartózkodunk, mindig jól zárják be kívülről. Kérésének minden további nélkül eleget tettek, mivel Amdzsadot a harcosi státusza feljogosította efféle utasításokra. Elvégre háborús állapotok uralkodnak. Miután kísérőmmel magunkra hagyott, az orvosok mindenféle vizsgálatot végeztek rajtam. Megröntgenezték a derekamat és a lábamat, hogy megállapítsák, nincs-e törés, amit eddig nem vettek észre. Átvilágították a fejemet is, ehhez egy hosszú csőbe fektettek, MRI-nek nevezik a diagnosztikai eljárást. Feltételezem, hogy ezt a tábori orvos rendelhette el, mert Zijád ütései óta nem szűnő szédülés és fejfájás gyötört. Két éjszakai epilepsziás rohamom is volt az utóbbi időben. A kórházban töltött napokról nem sok emlékem maradt, mivel elég erős fájdalomcsillapító szereket kaptam, azt hiszem, morfiumot. Az idő nagy részét ezért bódult állapotban töltöttem. A kábultság nagyon kellemes érzés volt, egy időre megszabadított az emír ütlegelése óta folyamatosan kínzó fájdalomtól. Szívesen vettem volna, ha továbbra is kaphatok morfiumot. Hogy mi derült ki a vizsgálatok alapján, nem tudom. Az eredményeket nem közölték velem. Azt sem tudom, szükség lett volna-e további kezelésre vagy műtétre. Az orvosok velem nem beszéltek. Csak a „gazdámnak” árulták el, mi van velem. Félelemből, meggyőződésből vagy megalkuvásból, de az egész kórházi személyzet lojális volt az ISIS-vezetéshez. Meglehetősen csalódott voltam, amikor három nap múltán Amdzsad ismét az autójába pakolt, és visszavitt a táborba. Valahogy azt képzeltem, erre nem kerülhet sor, mert az ISIS ellenfelei előbb foglalják el a kórházat. A csodában reménykedtem. Nem történt meg. Amikor az azeri megmutatta a tábori orvosomnak a röntgen- és MRI-felvételeket, a férfi összecsapta a kezét, és megkérdezte, hogy mi a csudáért nem hagyott a kórházban. A válasz egyszerű volt: Amdzsadnak ki kellett volna fizetni a további kezelés költségeit, és ez messze meghaladta a „rabszolganőre” szánható büdzsét. Nem maradt más hátra, mint hogy az orvos ismét szigorú ágyban fekvést rendeljen el. Csak másfél hónap után, amit nagyrészt a konténerben fekve töltöttem, álltam úgy-ahogy lábra. Időközben ősz lett. A nap már nem sütött olyan erősen, a sugarai lágyabb fényre váltottak. Már pár

lépést tudtam tenni az ajtóig, hogy ott élvezzem simogató melegét. Arra azért ügyeltem, hogy ne essem túlzásba, nehogy veszélybe sodorjam „beteg” státuszomat. Ez ugyanis még feloldott minden kötelességem alól. A közös imádság csak egy volt ezek közül. Vajon meddig sikerül még elodáznom a dolgokat? – aggódtam gyakorta magamban. Ez volt az az időszak, amikor őszi gyűlést szoktunk tartani Lalísban. Fájó szívvel emlékeztünk vissza, hogyan töltöttük régen ezeket a napokat. Visszatérünk valaha is a normális kerékvágásba, a régi életünkhöz? Vajon megvan még egyáltalán Lalís? Mi maradt meg abból a világból, amit ismertünk? Találkozott úgy is a hét angyal, hogy nem idéztük meg őket a rítusainkkal és énekeinkkel? Az elmúlt évben nem voltak kegyesek hozzánk. Vajon mit szánnak nekünk az elkövetkező évben? Amdzsad, aki rendszeresen eljött a konténerhez, hogy megnézze, gyógyulok-e már, egyre türelmetlenebbé vált. – Meddig tart még, doktor úr? – faggatta egyfolytában az orvost, aki egyre csak áltatta. Végül elfogyott a türelme. Élvezni akarta végre a „tulajdonát”. – Réges-régen meggyógyultál, Farída – robbant ki belőle egyik látogatása alkalmával. – Eleget vártam. Most azonnal velem jössz a konténerembe! Egyszerre rázott a hideg és csorgott rajtam az izzadság. Feküdtem, mint egy fadarab, és úgy tettem, mintha nem értettem volna, mit mondott. – Hagyjuk ezt az ócska kis játékot! – figyelmeztetett. – Pontosan érted, mit mondok. És azt is tudod, hogy jogom van rád. Egy csomó pénzt fektettem beléd. Továbbra sem szólaltam meg. – Szóval vagy jössz magadtól, vagy elvitetlek. Elment. Nem sokkal később két alacsonyabb rangú ISIS-katona lépett be a konténerünkbe. Kíméletlenül megragadtak a hónom alatt. Kapálóztam és elkezdtem kiabálni, amint az ajtó felé ráncigáltak. De ők nem zavartatták magukat. A konténerünk előtt ácsorgó többi ISIS-katona szemtelen pillantásától és füttyentgetésétől kísérve hurcoltak át a táboron Amdzsad házáig. Belöktek, és bevágták mögöttem az ajtót. Az azeri már várt. Azt hiszem, soha nem láttam még ezt az embert annyira taszítónak, mint abban a pillanatban, amikor önelégülten, szétterpesztett lábakkal ült a kis szoba egyik ágyán. Térdig érő barna köpeny volt rajta, amilyet a közép-ázsiai férfiak, de a líbiaiak is hordanak. Alatta hasonló színű nadrágot viselt. A katonai bakancsát és a sapkáját már levetette. Földbe gyökerezett lábakkal megálltam a bejáratnál. – Épp eleget vártam – jelentette ki. – Isten a tanúm rá. Jogom van hozzád. Kigöngyölítette az imaszőnyegét, térdre ereszkedett és imádkozni kezdett. Barátnőimtől hallottam, hogy a legvallásosabbak közülük mindig így jártak el, mielőtt magukévá tették volna a nőt. Ily módon a megerőszakolást egyfajta istentiszteletként celebrálták. Kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenségét, megpróbáltam feltépni az ablakot. Bár még nem voltam túl jó állapotban fizikailag, azt reméltem, hogy az ablakon kiugorva talán el tudok menekülni. De Amdzsad kiszúrta a tervemet, és hátulról megragadott. – Te kis bestia! – átkozódott. – Hónapokig játszod itt nekem a beteget, most meg egyszeriben akrobatamutatványokat akarsz előadni, mi?! Megmutatom én neked! Szorosan megmarkolt, az imádságot néhány Korán-szúrára rövidítette, amiket kapkodva mormolt maga elé. Eljött a pillanat. Leszaggatta a ruháimat. Hevesen védekeztem. – Engedelmeskedni

fogsz! – kiabálta Amdzsad, és letépte a fátylamat. Ordítottam, mint akit nyúznak. Az ágyra lökött. Görcsbe feszülve próbáltam kibújni az erőszaktétel alól, de lenyomott. Kora ellenére erősebb volt, mint gondoltam. Próbáltam beleharapni a karjába, de semmi sem segített. Azt hiszem, túl gyenge voltam még, hogy védekezzem. Nem tudtam megakadályozni, hogy Amdzsad megtegye, amit meg akart tenni. Amikor végre elengedett, összegörnyedtem az ágyon és sírtam. Amdzsad felhúzta a nadrágját, fejére tette a sapkáját, és a katonai bakancsában kitrappolt a szobából. Éjszaka rohamot kaptam. Egy álomból indult ki, amelyben Amdzsad felém nyújtotta vastag, húsos ujját. Az ujja hirtelen óriásira nőtt, és minden oldalról körbefogott. Éreztem, hogy nem kapok levegőt. Álmomban – de a valóságban is – elkezdtem reszketni és rángatózni. A lármázásommal bizonyára felébresztettem Evint és a többi lányt. De erre már nem emlékszem. Amikor magamhoz tértem, égett a lámpa a konténerben és a lányok körbeálltak. Ijedt arccal néztek rám. Evin átkarolta a felsőtestemet és a matracra szorított. – Farída! – szólongatott. – Hallasz engem? Térj magadhoz, Farída! – Igen – szóltam elhaló hangon. Evin megsimogatta az arcomat. A barátnőm látványa kissé megnyugtatott. Lassacskán megértettem, mi történt. – Minden rendben van – vigasztalt Evin. – Nem kell félned. – Jó, Evin – mondtam szófogadón. – Vége van – nyugtatgatott tovább. – Gyere, aludjunk. Reggelre elfelejted az egészet. Kitört belőlem a zokogás. Nem, soha semmit nem fogok elfelejteni. Tudtam jól. Ha valaha is kiszabadulok, kihirdetem az egész világnak ezt a mérhetetlen igazságtalanságot. A következő időszakban Amdzsad többször is a konténerébe kényszerített. Minden alkalommal küzdöttem ellene, kiabáltam, haraptam, ütöttem, és minden erőmet arra használtam, hogy elrontsam a szórakozását. Nem kívántam könnyű áldozat lenni, azt akartam, hogy elveszítse az erejét, és elmenjen a kedve, mielőtt sor kerülne az erőszakra. De a végén mindig ő nyert, mert fizikailag erősebb volt nálam. A továbbra is sanyarú egészségi állapotomra már egyáltalán nem volt tekintettel. Az erőszak előtt mindig gondosan elvégezte a vallási rituálét, amit különösen gyűlöletesnek tartottam: hogy ezek az istenfélő emberek nem szégyellték Istenükre hárítani a felelősséget a mocskos tetteikért! Ők, akik hittek a pokol létezésében, nem féltek, hogy ott majd elszámoltatják őket? Nem tudtam elhinni, hogy a tetteiket valóban a vallásukkal összeegyeztethetőnek tartják. Nem látják, hogy mindenekelőtt önmaguknak hazudnak, amikor ezt állítják? Magatartásuk a legkisebb mértékben sem volt istenfélő: embert megvető volt, és súlyosan meggyalázta, bemocskolta a vallásukat. Most, hogy már „egészségesnek” számítottam, a férfiak arra is rákényszerítettek, hogy részt vegyek az imádkozásokon. Ezt természetesen igyekeztem megtagadni. Amikor egyik reggel először szólítottak fel, hogy tartsak velük, Evinnel megüzentem, hogy az orvos megtiltotta, hogy hajlongjak, mivel kímélnem kell a derekamat. – Mondd meg neki, hogy ne gyártson hazugságokat, mert ellátjuk a baját! – felelték agresszíven. – Azt, hogy mikor gyógyult meg, egyedül az ura határozza meg, nem az orvos. – Evin még nem fordította le a mondanivalójuk végét, amikor már meg is ragadtak és kicipeltek. – Tessék, imádkozz! – parancsoltak rám.

– Mondd meg nekik, hogy nem tudok – kértem Evint. Mozdulatlanul ültem az imaszőnyegen. De már kezdtek is ütni a puskatussal. – Ha nem fejezed ki tiszteletedet most azonnal az egyedüli igaz Isten előtt, úgy ellátjuk a bajodat, hogy tényleg nem tudsz többé felkelni. – Mondd meg nekik, hogy az Istenük szégyellni fogja magát miattuk – üzentem meg Evinnel, és nehézkesen térde ereszkedtem, hogy végre békén hagyjanak. – Mondd meg nekik, hogy súlyos bűnt követnek el, és a pokolban fognak érte rohadni! Szinte mindennap voltak ilyen összetűzések. Én, de a többi lány is mindent megtettünk, hogy provokáljuk a férfiakat a ránk kényszerített imádságoknál – hol nem mondtuk rendesen a szúrákat, hol csak tessék-lássék módon végeztük a mozdulatokat. De mindig csak úgy, hogy ne vegyék észre, mert a nyílt lázadásért kemény büntetés járt. Egyszer rám is lőtt az egyik katona, mert állítása szerint nem imádkoztam rendesen. Elszörnyedve kiáltottam fel. Úgy hiszem, szándékosan trafált mellé. Csak meg akart ijeszteni, de nem hagytam magam megfélemlíteni. Mindig kész voltam megfizetni a csökönyös viselkedésem árát. Egy másik alkalommal sikerült rávennem a lányokat, hogy fátyol nélkül jelenjünk meg az imádságon. A jámbor férfiak elszörnyedve emelték szemük elé a kezüket, amint a konténer elé léptünk. Egyesek, különösen a legfiatalabbak, tényleg komolyan vették az Iszlám Állam ideológiáját. Valóban elhitték, hogy egy istenfélő szervezethez csatlakoztak, és igazságos ügyért harcolnak. Mivel az iszlámot – vagy annak értelmezését – mindenhatónak tartották, úgy vélték, az minden problémára megoldást nyújt. Ezek a fiatal fiúk végtelenül naivak voltak, félrevezették őket. Még azután is, hogy az ilyen akciókat követően megvertek minket, nehogy valami hasonlóra vetemedjünk legközelebb, hitték, hogy az Istenüket szolgálják és helyesen cselekszenek. Mikor ébrednek végre fel? – tépelődtem magamban. Mindenáron át akartak minket téríteni az iszlámra. Ezért nem is elégedtek meg azzal, hogy ránk kényszerítsék az imáikat. Azon igyekeztek, hogy muszlimává tegyenek minket. Hetente kétszer hittanórát tartottak, ami lényegében abból állt, hogy két szakállas férfi átjött a konténerünkbe és Koránt olvastatott velünk. Azt állították, imámok. De szerintem nem igazi, képzett papok voltak, csupán önjelölt Korán-szakértők. Evin, aki a legjobban beszélt köztünk arabul, tolmácsolt a „tanárainknak”, ezért hamarosan megkapta az „imám” becenevet. Az egyik órán egyszer kérdőre vontak minket, mert egy őr felfigyelt rá, hogy a konténer lépcsőjén a Nap felé fordulunk, és besúgott minket a „tanárainknak”. – A Napot imádtátok? – kérdezték szigorúan. – Dehogy – tiltakozott Evin nyomban. Úgy éreztem, itt a jó alkalom, hogy vitába bocsátkozzunk kínzóinkkal. Nekik az volt a céljuk, hogy megtérítsenek minket, nekem pedig az, hogy elvessem köztük a kételkedés magvait, méghozzá úgy, hogy szembesítem őket azokkal a vallási szövegekkel, amelyeket a rendelkezésünkre bocsátottak, hogy kiderüljön, valóban olyan jól ismerik-e azokat. – A vallásotok nem engedi, hogy ránk kényszerítsétek a hiteteket – mondtam Evinnek, aki fordított, ugyanis továbbra is úgy tettünk, mintha nem érteném a nyelvet. – A második szúrában az áll: „Nincs kényszer a vallásban!”9 Tanuljuk meg kívülről és ne törődjünk a tartalmával? Micsoda furcsa értelmezése ez a jámborságnak?

A férfiak szemmel láthatóan elbizonytalanodtak. Evin támogatott és szent könyvük egy másik helyére utalt, a 109. egyik sorára: „Megvan nektek a ti vallásotok és nekem az enyém”10. Ujjával a mondatra mutatott, és azt mondta: – Feketén-fehéren itt áll! Honnan veszitek a jogot, hogy azt mondjátok, a ti vallásotok az egyedüli igaz vallás, amikor a prófétátok ennek ellentmond? – Félreértettetek valamit – felelték a férfiak. – Itt a próféta a könyv többi vallásáról beszél: a zsidók és keresztények a védelmünket élvezik mindaddig, amíg fejadót fizetnek. Ti azonban nem. Ti bálványimádók vagytok, sőt ördögimádók. – Ez nem igaz! – Csend legyen, lányok! Mit értetek ti az iszlámból? – bosszankodtak. Mindig így ment: ha kifogytak az érvekből, akkor „hitetleneknek” neveztek, és megtiltották, hogy kérdéseket tegyünk fel, mert nem voltak válaszaik. Néhányszor személyesen is megtámadtuk a tanárainkat. – Miért hagytátok cserben a családotokat? – provokáltuk őket. – Miért vonultatok a háborúba, embert ölni? Nem azt tanítja a vallásotok, hogy törődnetek kell apátokkal és anyátokkal? – A szüleink nem voltak igazi muszlimok, ezért kellett elhagynunk őket – válaszolták, és így is hitték. – A kalifátusért harcolunk, amelyben igazságosság uralkodik és minden ember Isten törvényei szerint él. – Ezek nem Isten törvényei, még csak nem is az iszlám törvényei. Ti magatok találtátok ki. – Hallgassatok el! – dorgáltak meg pálcájukkal, a titkos pedagógiai fegyverükkel fenyegetőzve. – A következő alkalomra megtanuljátok kívülről a második szúra utolsó 10 sorát. Mégpedig mindannyian, megértettétek? Jaj nektek, ha csak egy is lesz, aki nem tudja! Mindig ez volt a „házi feladatunk”. Kívülről be kellett bifláznunk azt a szöveghelyet, amit közösen elolvastunk. A következő órán a tanárok kikérdezték, és aki nem tudta, azt megverték a pálcájukkal. Általában az egész csoportot megverték, mert különösebben senki sem igyekezett elsajátítani a vallásukat. Azok után, amit el kellett viselnünk, ezt már tényleg túlzásnak éreztük. Ám az Iszlám Állam emberei valódi fanatikusok voltak: komolyan hitték, hogy ha elég hangosan mondják, akkor a szúrák mágikus hatást fejtenek ki, és valami rejtélyes módon az ő oldalukra állítanak bennünket. Ó, mennyire tévedtek! Mindazzal, amit megpróbáltak a fejünkbe tömni, csak az ellenállásunkat és a megvetésünket szították. Hétről hétre terhesebbek lettek az órák – a „tanáraink” pedig egyre erőszakosabbak. Mivel semmiféle haladást nem tudtak elérni nálunk, szüntelenül veréssel fenyegettek. – Kétségbeejtő, hogy milyen buták vagytok! – ordították. – Teljesen üres a fejetek. Az egyikük különösen messzire ment. Erre személyes indoka volt, mint bevallotta. Véletlenül halálra gázolt ugyanis az autójával két muszlimot, ami a szemében súlyos vétek volt. A bűnbánat hevében megfogadta Istennek, hogy kárpótolni fogja a veszteségért, és két új muszlimot ad neki. Kettőnknek ezért kívülről be kellett magolnunk az egész Koránt. Leginkább a 12 éves Baszmát szemelte ki erre a feladatra, akit kora okán a legbefolyásolhatóbbnak vélt. Őt különösen keményen büntette a pálcával, ha nem tanult. Csak akkor volt egy kis nyugalmunk, amikor a férfiak csatába vonultak. Olyankor – a konténerbe zárva – magunkra hagytak a kiürült táborban. Csak egy-két katona állt őrségben.

Fellélegezhettünk egy kicsit, nem volt imádkozás, nem voltak magánlátogatások, sem verés, sem okítás. Azonban ezekben a gyakran több napig is tartó időszakokban enni sem kaptunk. Ha Azzad, akihez kerültem, nem volt a táborban, nem akadt senki, aki gondoskodott volna rólunk. Ilyenkor megittuk a piszkos vezetékes vizet, belemártogatva a megszáradt kenyérdarabokat, amelyeket az ilyen esetekre gyűjtöttünk össze. Az ajtónk végig zárva volt, amíg a „gazdáink” vissza nem tértek, és nem követelték ismét a társaságunkat. Bár mindegyikünk egy bizonyos férfié volt, idővel váltogattak minket: ha egy férfi ráunt egy lányra, mert elege lett belőle vagy már nem tetszett neki, akkor simán eladta egy másik ISISkatonának. Evin volt az első, akivel ez megtörtént. Egy nap Mahmúdí belépett a konténerünkbe és közölte vele, hogy mostantól a barátjáé, Abú Muzaffaré. Mahmúdí rendkívül brutális ember volt, rendszeresen verte Evint, mivel ezt szexuálisan izgatónak tartotta. A barátnőm nem bánta, hogy megszabadul tőle, de amikor meghallotta, hogy új gazdája máris az ajtó előtt várja, mégis megdöbbent. Arca krétafehérré vált, amint kikísérték a férfiak. Végtelenül sajnáltam. Ennek ellenére örültem, hogy Mahmúdí „csak” egy másik táborbeli férfinak adta el. Így legalább mellettem maradt. Evin nélkül megőrülnék ezen a helyen, ebben biztos voltam. Röviddel ezután Baszma is megtudta, hogy új „gazdát” kap. A líbiai Dzsamal egy honfitársának adta el. – Menj át Fahdhoz! – mondta. – Mostantól az övé vagy. Baszma vonakodott. – Nem vagyok az övé, ahogy a tiéd sem voltam soha – ellenkezett bátran. – Nincs jogod eladni. – Úgy? – kérdezte Dzsamal gúnyosan. Felemelte a fegyverét. – Tessék. Öld meg magad, ha nem akarsz átmenni hozzá. Baszma fogta a puskát és a földhöz vágta. Biztos volt benne, hogy a férfi csak élcelődött, és a fegyver nincs megtöltve. Ezért meg sem próbálta használni. Ekkoriban már túl voltunk azon, hogy a halálunkat kívánjuk. Nem volt már mitől megvédjen ez a lépés. A legrosszabbat, amit tehettek, már rég megtették velünk. Most már csak egy vágyunk volt: túlélni ezt a rémálmot. – Miért tenném? Öld meg te magad! – mondta Baszma. – Nana! – jegyezte meg Dzsamal fennhéjázva. – Ilyen tüzesnek még nem is láttalak! – Aztán addig verte, amíg Baszma a fájdalomtól nyögve a földre nem rogyott. Utána mégis át kellett mennie Fahdhoz. Egyik reggel Amdzsad bejelentette, elhagyja a tábort és Rakkába költözik, hogy egy másik ISISegység oldalán harcoljon tovább. Bizonyára idegenül érezte magát a sok líbiai között. Első pillanatban azt gondoltam, megszabadulok tőle, és már kezdtem örülni. De aztán felsejlett bennem, hogy mint „tulajdona” nyilván vele kell mennem. – Nem! – kiáltottam és térdre vetettem magam előtte. Evinen keresztül, aki mint mindig, „tolmácsomként” működött közre, közöltem Amdzsaddal, hogy a barátnőm nélkül sehová sem megyek. – Tudod jól, hogy a testvérem nagyon beteg – győzködte Evin. – Engedd meg, hogy nálam maradjon. Farída nem bírja ki nélkülem. – Én sem repdesek az örömtől, hogy magammal kell vinnem – felelte Amdzsad rosszkedvűen. – Ez a lány nem egy főnyeremény, csak kolonc a nyakamon.

– Akkor kérdezz körbe a táborban, nem akarná-e valaki megvenni – javasolta Evin. Noha állítólag nem értettem arabul, felháborodottan pillantottam a barátnőmre, amint ezt kimondta. De aztán rájöttem, nem is rossz ötlet. Ezeknek az embereknek az észjárása szerint, ha nem akarunk különválni, csak két lehetőségünk maradt: vagy Amdzsad megveszi Evint, amit elég valószínűtlennek tartottam, mivel nem volt túl gazdag, ráadásul már belőlem is elege volt. Tehát csak a másik lehetőség jöhetett szóba: vevőt kellett találni nekem a táboron belül. Már annak puszta gondolatától, hogy újabb férfit kell elviselnem, felfordult a gyomrom. Bárki legyen is az. Úgy tűnt, Amdzsadnak alapjában véve tetszik az indítvány. – Ez a lány senkinek sem fog kelleni – lamentált. – Átkozott ördögfajzat. Istenemre, már rég megszabadultam volna tőle. Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak magamban. Aha, gondoltam, szóval az örökös ellenkezésem és harcom mégsem volt egészen hatástalan. Sikerült elrontanom az örömét. És ezek szerint a férfiak között körbejárt a hír, hogy nem lenne könnyű dolguk velem. A sok szörnyűség közepette, amit el kellett viselnünk, ez mégiscsak apró győzelemnek számított. – Talán mégis akad egy érdeklődő Farídára – vélekedett a barátnőm. Olyan huncut arcot vágott, hogy igazán megharagudtam. Mire készül? – Támadt egy ötletem – suttogta Evin, amikor Amdzsad távozott. – Micsoda? – Megkérjük Azzadot, vásároljon meg. – Azzadot? – Csodálkozva emeltem a szemem Evinre. Az előző „gazdámról” beszélt, a szimpatikus fiatalemberről, aki az ételt hozta mindig. Arról, aki azt állította, megbánta, hogy csatlakozott az ISIS-hez, és aki a táborba érkezésemkor azonnal túladott rajtam, amit mindig is jellembeli erősségének tekintettünk. Bár az is lehet, hogy csak gyámoltalanság volt. Vajon meg tudnánk győzni, hogy megmentsen? – Javasolni fogom neki – mondta Evin. – Nincs veszítenivalónk. Igaza volt. Mindenképpen meg kellett próbálnunk, hiszen az alternatíva az volt, hogy Amdzsaddal Rakkába megyünk és el kell szakadnom Evintől. Nem hagyhattuk, hogy újra szétválasszanak bennünket. Én a magam részéről tudtam, hogy Evin anyáskodó gondoskodása nélkül nem élném túl a fogságot, sem lelkileg, sem fizikailag. Nem tudtam meglenni nélküle. Másrészt azt sem tudtam elképzelni, hogy Azzad belemenne a dologba. Elvégre nem akart magának rabszolganőt, és egyszer már majdnem ingyen továbbadott. – Nem kellene inkább megpróbálnunk elszökni? – kérdeztem. Már újra tudtam járni, bár egyelőre nem túl gyorsan, és még mindig erősen sántítottam. Ráadásul a börtönünk – mint már említettem – a katonai tábor közepén helyezkedett el, s minden oldalról a katonák konténerei vették körül. Magát a tábort pedig külső gyűrű övezte, tele őrökkel. Nem lenne könnyű dolgunk. Másfelől én, aki állítólag egy szót sem értettem arabul, nemrég kihallgattam egy katonák közti beszélgetést. Emberkereskedők érdeklődtek náluk a táborban fogva tartott lányok után. A megjegyzéseikből arra következtettem, eljátszottak a gondolattal, hogy egy kicsit kiegészítik a zsoldjukat azzal, hogy információt szolgáltatnak nekik. Nekünk, lányoknak ez nagyon izgalmas hírnek tűnt. Lehet, hogy a rokonaink ilyen módon keresnek minket? Talán némelyik katona megvesztegethetőnek bizonyul.

– El fogunk menekülni – ígérte Evin –, amint alkalom nyílik rá. De most egyelőre időt kell nyernünk. Kétkedve néztem rá. Nem akartam kockáztatni. – Ha Azzad nemet mond, akkor még mindig megpróbálhatunk elszökni – alkudozott Evin. Nem tudtuk pontosan, mikorra tervezi Amdzsad az elutazást, ezért nem vesztegethettük az időnket. Amikor Azzad legközelebb megjelent egy tál gőzölgő rizzsel az ajtóban, Evin gyorsan beráncigálta a konténerbe. Az ifjú szír kissé meglepődött az akción. A „gazdáinkon” kívül más férfi ugyanis nem léphette át a lakókonténerünk küszöbét. – Mit akarsz? – kérdezte zavarodottan. – Azzad, te mindig jó voltál hozzánk – fogott hozzá a mondanivalójához Evin komolyan, és láttam, ahogy Azzad elpirul e szavak hallatán. Ez tetszett. Bár katona volt, nem vetkőzött ki teljesen emberi mivoltából. – Szükségünk van a segítségedre. Azzad a homlokát ráncolta. Talán attól félt, megkérjük, segítsen a szökésben. Ez persze rendkívül veszélyes lett volna számára. Tudtam, bele sem menne. – Mit tehetek értetek? – kérdezte visszafojtott hangon. – Vissza kell vásárolnod Farídát! – állt elő Evin az ötletével. – Amdzsad magával akarja vinni Rakkába. – Azzad csodálkozva nézett rám. Nem szólt semmit. – Amdzsad tud a tervetekről? – kérdezte aztán. – Nem. De azt hiszem, nyitott lenne a dologra – állította Evin. Azzad ismét rám pillantott, én szégyenlősen bámultam a padlót. – Meggondolom – ígérte. – Kérlek, ne gondolkozz sokáig! Evin terve tényleg működött. Néhány nap múlva Amdzsad jókedvűen újságolta, hogy megszabadult tőlem. Azzad visszavásárolt. Fogalmam sincs, hogyan állapodtak meg az anyagiakról, mindenesetre megkönnyebbülten sóhajtottam fel: Azzad mégiscsak jó ember, gondoltam. Talán most minden más lesz. Talán még a szökésben is segítségünkre lesz. Nem sokkal később Azzad magához rendelt. Ilyet még soha nem tett. Két társa jött értem, ők kísértek hozzá. Furcsa érzés kerített hatalmába, amint a lakókonténere felé haladtam. Azzad az ágyon ült. A fegyvere mellette feküdt. Nem kerülgette a forró kását, azon kevesek egyike volt, aki tudta, hogy tökéletesen értek arabul. – Farída, asszonyommá akarlak tenni – jelentette be. Összehunyorítottam a szemem és haragosan néztem rá. Hát ilyen hamar lehullt a lepel a férfiról, akit egy pillanatig a „megmentőmnek” hittem. Hogy lehettem ennyire ostoba, hogyan hagyhattam magam megtéveszteni? Azzad csak azért utasított el, amikor a táborba érkeztem, mert olyan nyomorúságos állapotban voltam – értettem meg hirtelen. Most, hogy újra egészséges voltam, másként festett a helyzet. Egy szemernyivel sem volt jobb ember, mint a többi ISIS-es: közösülni akart velem. És ő sem riadt vissza attól, hogy a fegyverével szerezzen érvényt vélt jogának. Kiköptem elé. – Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, megöllek – mondtam komolyan és lassan. – Farída – felelte. – Nem úgy van, ahogy gondolod. Feleségül akarlak venni. – De én nem megyek hozzád. Érted? Egyikőtökhöz sem megyek feleségül, disznók! Nem

tartozom közétek! Hirtelen ötlettől vezérelve rávetettem magam Azzad fegyverére, amely mellette feküdt. Annyira meglepődött, hogy nem tudott elég gyorsan reagálni. Ráirányítottam a fegyvert. Apám megtanította, hogyan kell bánnom vele, egyből a kezemre állt. Azzad kővé dermedt. – Hagyd ezt, Farída – mondta. – Nincs is megtöltve. – Elindult felém, úgy látszott, nem tart attól, hogy meghúzom a ravaszt. – Azonnal állj meg, különben lelőlek! – kiáltottam. Megtorpant. Szóval mégis töltve van a fegyver. Olyan hatalmat éreztem, amilyet már nagyon régen nem: a bizonyosságot, hogy a magam ura vagyok. – Farída… – nyögte Azzad. – Csak annyit akartam… Nem úgy van, ahogy gondolod… – De, pontosan úgy van, ahogy gondolom – ellenkeztem. – Nem vehetsz meg csak úgy. Azt pedig verd ki a fejedből, hogy a feleséged leszek. – Nem akarlak kényszeríteni semmire sem – állította. Egy szavát sem hittem. Csak a figyelmemet próbálta elterelni, hogy visszaszerezze a fegyverét. Nem fog sikerülni: előbb ölöm meg őt és az összes táborlakót, esküdtem meg magamban. Egyetlen lövedéket sem fogok a tárban hagyni. – ‘Abd al-Hamíd! – kiáltotta hirtelen. Azzad konténer-szomszédjának a neve volt, aki a másik szobában lakott. A férfi már fel is tépte a fürdőszoba ajtaját és berohant a szobába. – Mi történik itt? – kiáltotta. Ráirányítottam a fegyvert. – Ez történik. – Megbolondult! – üvöltötte Azzad. – El kell vennünk tőle a fegyvert. Egyszerre mindkét oldalról elindultak felém, úgyhogy nem tudtam, merre célozzak. Végül ‘Abd al-Hamídnak sikerült kicsavarnia a kezemből a puskát. Azzad megpróbált földre teperni. Ám én tudtam, mi a gyenge pontja: nemrégiben a harcok során megsérült a dereka. Tiszta erőből belebokszoltam a sebébe. Azonnal felhördült a fájdalomtól. – Nem vagy eszednél! – ordította dühödten. – Ezért még meglakolsz! Végül kettejüknek csak sikerült földre teperni és leszorítani. – Te egyszerűen közveszélyes vagy, Farída! – lihegte Azzad. – Ha minden jazídí férfi úgy harcolna, mint te, nem győztük volna le őket! – viccelődött ‘Abd alHamíd. – Nem győztetek le – jelentettem ki. – Elvettétek a fegyvereinket és alattomos módon csapdába csaltatok. Gyáva tett volt. – Még mindig ilyen nagy a szád? – kérdezte ‘Abd al-Hamíd és fenyegetőn rám emelte a kezét. De tudtam, hogy csak a „gazdámnak” van joga megverni. Ezért nem is törődtem vele. Az volt az érzésem, hogy Azzad szíve szerint elküldte volna a másik férfit. Végtelenül kínos volt számára, hogy előttem – egy nő előtt – gyengének mutatkozott. De ez nem ment olyan egyszerűen, pláne, hogy meg is sebesítettem. – Boldogulsz vele? – kérdezte ‘Abd al-Hamíd. – Persze – mondta Azzad. A fájdalomtól eltorzult az arca. – És a sebed? Azzad nem szólt semmit. A haverja megértette. – Várj, hívom az orvost! – Farída, nagyon megaláztál. Miért csináltad ezt? – fordult hozzám Azzad, amint magunkra

maradtunk. – Azt akarod, hogy továbbadjalak? A legkegyetlenebb harcost fogom kiválasztani neked az egész táborból! Elhiheted! Azzad nagyon feldühödött. Én pedig nagyon elcsodálkoztam: tényleg azt várta, hogy ellenállás nélkül megadom magam, amikor akaratom ellenére kényszerít valamire? – Nem leszek sem a tiéd, sem más férfié! – ismételtem meg. – Soha nem leszek a tiétek! Akármit is tesztek velem. – Itt más törvények uralkodnak, mint a kinti világban. Nem érted? Nem tudsz változtatni rajtuk. Ezért az akció dért büntetést fogsz kapni, erről személyesen gondoskodom. – És akkor? – dacoltam. – Soha nem fogom elfogadni a törvényeiteket. És ha csak egy szikrányi becsület is maradt benned, Azzad, akkor te sem teszed. Hallgatott. Láttam, hogy fárasztja a vitánk. És ennek örültem. Talán mégiscsak sikerült elültetnem az ISIS-es agyában a kételkedés egy pici magvát, és ez talán egyszer majd ki is kel. Rövidesen megérkezett az orvos, aki csodálkozva állapította meg, hogy alapos munkát végeztem. – Nem néz ki túl jól – mondta Azzadnak. – Tényleg a lány volt az? – Igen – mondta. – De ez nem normális lány, legalább olyan erős, mint egy férfi. A társai somolyogtak. Azzad elrendelte, hogy vigyenek vissza a konténerbe. A büntetésemről később a táborvezető határoz majd. Titokban örültem a győzelmemnek, ahogy az ISIS-harcosok elvezettek: csak sikerült elrontanom a randevút – legalábbis elsőre. A barátnőim úgy ünnepeltek, mint egy hőst, amikor beszámoltam nekik a küzdelmemről. – Helyesen cselekedtél, Farída – örvendeztek. Evin meglapogatta a vállam. – Azzadnak többé nem lesz hozzá mersze! Kételkedtem benne, hogy igaza lenne, de nem mondtam ellent. – Jobban kell védekeznünk velük szemben – mondtam. – Meg kell nehezítenünk a dolgukat. Látjátok: megéri. – Így talán elmegy tőlünk a kedvük – reménykedett Baszma, a legfiatalabb közülünk. Még csak 12 éves volt. – Legalábbis alaposan elrontjuk a szórakozásukat. Fel voltunk lelkesedve. Az ellenállásom, úgy tűnt, fogolytársaimnak is felszabadította a rejtett energiáit. Legalábbis harcra késznek mutatkoztak. Baszma elárulta, hogy van egy ollója, amit a gazdája lakókonténerének takarításakor talált. – Legközelebb, ha nekem támad, ezzel fogom megölni – mutatta. A többiek nagyon elcsodálkoztak. – Tényleg meg mernéd tenni? Vigyázz magadra! – mondta Reva, aki mindig is félősebb volt nálunk. Sumaijával elkövették azt a hibát, hogy elhitték, információt csikarhatnak ki az ISIS-esektől a családjukról. Ezért elárulták nekik az anyjuk és testvéreik nevét. Miután az ellenségeink az információ birtokába jutottak, a lányok zsarolhatóvá váltak, így még a többieknél is kevésbé mertek ellenkezni velük. Ám Evin is aggódott Baszma miatt. Elvégre félig még gyerek volt. – Nem tudom, jó ötlet-e – intette. – A férfiak nagyon erősek, ugye tudod? De a kislányt nem volt képes eltántorítani az elhatározásától. – Erősebb vagyok nála – állította Baszma. – Meg fogjátok látni, megölöm. – Majd ő téged.

– Nem bánom. Evinnel összenéztünk. Nem tudtuk, mit mondjunk. Megértettük, hogy Baszmának mindenképpen próbálkoznia kell. Még ha nem is éli túl, a lelkét így legalább megmenti. – Nagyon büszke leszek rád – bátorítottam. – És biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.

8. FEJEZET ~ Szabadulás a pokolból ~

Amikor visszahozták Baszmát a lakókonténerünkbe, félig holtra verte a „gazdája”. Arca kivörösödött és hatalmasra dagadt, a hátán, fenekén és lábán vörös csíkok húzódtak: a derékszíj nyoma, amivel a férfi megverte. Barátnőm keservesen sírt. Ennek ellenére minden okom megvolt rá, hogy büszke legyek Baszmára: valóban megpróbálta szíven szúrni a „gazdáját” az ollóval, miközben az megerőszakolta. – Megtettem – mormolta könnyek közt, míg a sebeit láttuk el. – Majdnem sikerült. A haját simogattam és vigasztalni próbáltam. – Szegény kicsi Baszma. Hős vagy. Melek Táwúsz meg fog jutalmazni a bátorságodért. Nagyon bátor lány vagy. Szipogott és elmosolyodott. – Újra meg fogom próbálni – mondta. – Előbb ki kell pihenned magadat, kis hős. – Megfogtam a kezét, és megvártam, amíg a kimerültségtől és az átélt rettenettől álomba merül. – Ki kell szabadulnunk innen – mondtam Evinnek és a többieknek. – Nekünk mondod, Farída? Ha volna rá lehetőség, már régen nem lennénk itt. – Nekünk kell megteremteni a lehetőséget – feleltem. Magamnak is mondtam: tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy Azzad meggyógyuljon és bosszút álljon rajtam. Nem is annyira a veréstől rettegtem, mint inkább a megerőszakolástól, ami elkerülhetetlenül várt rám. Azzad meg fogja szerezni, ami szerinte jár neki, már csak azért is, hogy ne maradjon szégyenben a társai előtt. Ez a férfi, aki korábban olyan kedvesnek és kevésbé eltökéltnek tűnt, immár az ellenségem volt, hiszen megsértettem a becsületét. Bár megbízta az egyik társát, hogy időnként hozzon nekünk valamit enni, hogy éhen ne haljunk, fizetnem kell majd a szemtelenségemért. Ezen gondolkoztam, miközben a lakókonténereket takarítottuk. Időközben szokássá vált, hogy az egész tábort mi takarítjuk: „gazdáink” mobil takarítóbrigádként hármasával tisztíttatták velünk társaik konténerét. Evinnel és Sumaijával épp a padlót suvickoltam, amikor észrevettem, hogy a katona, akinek a lakását takarítottuk, épp most tért vissza a harcokból: az egyik sarokban ott lapult még a hátizsákja. Támadt egy ötletem. – Kutassuk át a hátizsákját! – szóltam barátnőimnek. – Hátha találunk benne valami használhatót. – Ne nyúljunk hozzá! – vélekedett Sumaija. – Ha rajtakapnak, nagyon kikapunk. – Ugyan már, mit tudnak csinálni? – A testi fenyítéssel szembeni félelmem, mint említettem, már régen megszűnt. – Legfeljebb megvernek. Evin is amellett volt, hogy meg kell próbálnunk. Sumaiját félelme miatt az ajtó elé állítottuk őrnek. – Így ha elkapnak, azt mondhatod, te nem voltál benne – nyugtattam meg. Belement. Kiállt az ajtóba és feltűnés nélkül szemmel tartotta a tábort. Evinnel közben elővettük a hátizsákot és áttúrtuk. Főleg ruha volt benne, néhány szem dió, aszalt gyümölcs – és egy mobiltelefon! Kis híján felsikoltottam örömömben. – Evin! – suttogtam izgatottan. – Egy telefon!!!

– Nézzük meg, van-e benne SIM-kártya – csillapította Evin a lelkesedésemet. Reszkető kézzel szedtem szét a készüléket. Benne volt a SIM-kártya. – Nyugalom – mondta Evin. – Csak a kártyát visszük el. – Tessék? – Igen, csak a kártyát – ismételte határozottan. – Ne légy ostoba, Farída! A SIM-kártya a legfontosabb. Észrevenné, ha nincs meg a telefonja. – Igen, de… – Semmi „de”. – Kivette a kártyát és visszazárta a készüléket. – De hát a kártyához szükségünk van a telefonra. – Azt majd szerzünk máshonnan. Evin visszadugta a ruhákat a zsákba. Nem volt egyszerű, de végül beláttam, hogy igaza van. Elsőre a működő SIM-kártya volt a legfontosabb. Minden mást előbb-utóbb majd csak összeszedünk a táborban. Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön, nem szabad kapkodnunk: okosan, megfontoltan kell cselekednünk. – Rendben – mondtam. – A maradék tárgyakat érintetlenül hagytuk a zsákban, még a diót is, amit pedig nagyon megkívántam. A többi lány is nehezen zabolázta a türelmetlenségét, amikor elmondtuk nekik a jó hírt. – De miért nem hoztátok el a telefont is? – kérdezte könnyeivel küszködve a még mindig gyengélkedő Baszma. – Felhívhattuk volna a szüleinket. Megráztam a fejem. – Evinnek igaza van. Túlságosan veszélyes lett volna. Ha nem lett volna meg a telefon, átkutatták volna az egész konténert és elvették volna tőlünk. Baszma dacosan nézett ránk, nem igazán fogadta el a döntésünket. – A mamám nagyon aggódik értem – mondta. – Tudom. Mindegyikünkért rettenetesen aggódik az anyukája. Fel fogjuk hívni őket, amint szerzünk egy telefont. Evinnel már ki is találtuk, honnan szerezhetnénk egyet. Volt egy helyiség, ahol az ellenségtől zsákmányolt tárgyakat tárolták: a megölt emberek ruháit, lőszereit, csizmákat, hátizsákokat – kis szerencsével talán mobiltelefonokat is. Egyfajta raktár volt, ahonnan az ISIS-katonák kiszolgálhatták magukat. És nemsokára ott is ki kell takarítanunk. Zakatoló szívvel léptünk be aznap a helyiségbe a felmosóvödreinkkel. Ezúttal kettesben voltam Evinnel. Gyorsan benéztünk minden sarokba, és azonnal felfedeztünk három telefont az egyik polcon. Vajon észrevennék a katonák, ha az egyik eltűnne? – Meg kell kockáztatnunk – mondtam Evinnek. Bólintott. Villámgyorsan becsúsztatta az egyik telefont a ruhája alá. Rekordsebességgel kitakarítottuk a termet, és visszasiettünk a lakókonténerünkbe. Boldogan mutattuk meg a zsákmányunkat a többi lánynak. Kezüket a szájuk elé szorították, nehogy kitörjön belőlük az örömujjongás. – Zseniálisak vagytok! Éljen! Isten áldása legyen rajtatok! – pusmogták izgatottan. Evin azonban figyelmeztetőn tette az ujját a szája elé. – Nem szabad elbizakodottnak lennünk – mondta. – Nehogy eláruljuk magunkat. Megvártuk, amíg leszáll az este és elcsendesedik a tábor. Természetesen sohasem lehettünk

biztosak benne, hogy nem áll-e éppen egyik „gazda” az ajtó előtt és nem hívatja-e valamelyik lányt, ha a kedve úgy tartja. De ahogy haladt előre az idő, úgy csökkent a valószínűsége annak, hogy erre sor kerül. Hogy biztosak legyünk benne, senki sem hall, Evinnel bebújtunk a takaró alá. Tárcsázni kezdtük a számokat, amelyeket kívülről tudtunk. Egy csomó szám volt a fejemben: a házunké, a papám mobilja, a fivéremé, néhány rokoné is. De hamarosan meg kellett állapítanunk, hogy hiába. Egyik szám sem élt. – Hát igen, végül is logikus – mondtam csalódottan. – Hiszen begyűjtötték a telefonokat. – Mit vártam? Hogy időközben felszabadult a falu és az ISIS-katonák visszaszolgáltatták a telefonokat? Titokban persze reménykedtem, hogy egyik-másik rokonnak mégiscsak sikerült magával vinnie a SIM-kártyát a fogságba – vagy ahol éppen volt. – Nincs senkink – pityergett Baszma. – Mind meghaltak. – Nem, nem haltak meg – csitítgattam. – Csak nincs náluk a telefonjuk. Nekünk sincs itt a telefonunk. Mindenki némán ült. Nehéz pillanat volt ez mindannyiunk számára, mert megsejtettük, hogy a katasztrófa, amely a közösségünket érte, nagyobb volt, mint idáig feltételeztük. Hol lehetett a családunk? Senki sem maradt, akitől segítséget kérhetnénk? – Mi lenne, ha megvesztegetnénk a fiúkat, akik nemrég mesélték, hogy lánykereskedők keresték meg őket? – gondolkodtam hangosan. A többi lány értetlenül nézett rám. – Mivel akarod megvesztegetni őket? Hiszen semmink sincs. Beláttam, hogy értelmetlen terv volt. Valóban nem volt semmink, amit felkínálhattunk volna. Semmink, csak mi magunk. Odaadja magát valamelyikünk cserébe azért, hogy kicsikarjuk tőlük a szükséges információt? A mai napig szégyellem magam, hogy ez egyáltalán megfordult a fejemben. De a kétségbeesés néha olyan gondolatokat is előhív az emberben, amelyek eszébe sem jutnának normális esetben. – Van egy nagybátyám, aki Németországban él – törte meg a csendet Evin. – Igen, tényleg! – rémlett fel bennem. – Khalíl bátyád, ugye? – Ismertem őt és a családját a falunkból. Rendszeresen, minden évben egyszer hazajött, és egyszer a lalísi zarándoklatra is elkísért. – Tudod a számát? Evin összeráncolta a homlokát és megpróbálta felidézni a telefonszámot, de nem akart eszébe jutni. – Csak arra emlékszem, hogy 0049-cel kezdődik – mondta. – Gondolkodj! – sürgettem. – Eszedbe kell jusson! – Igen, várj… A telefon mellett fel volt írva az üzenő falra… – Piros betűkkel? – Behunytam a szemem, és én is megpróbáltam visszaemlékezni a számra. Gyakran jártam Evinék lakásában. És a számokhoz, mint meséltem, különleges viszony fűz. Sokkal könnyebben tudok számokat megjegyezni, mint neveket. Hirtelen a lelki szemeim előtt láttam a számsort. – Azt hiszem, megvan! – kiáltottam fel izgatottan. Egyesült erővel rekonstruáltuk a telefonszámot, amiről azt hittük, helyes. Evin bepötyögte a mobilba. Elég lesz vajon a feltöltés egy külföldi híváshoz? A vonal túlsó végén egy férfi jelentkezett. Nem értettük a szavát. Nem Evin nagybátyja volt. – Téves hívás – tette le a telefont csalódottan. Gondolkodtam. Hol lehetett a hiba? Ismét magam elé idéztem a számsort. Felcseréltem két számjegyet. – A hetes helyett egy egyest tárcsázz! – mondtam Evinnek.

Bepötyögte a módosított számsort – és egyszer csak egy ismerős hangot hallottunk a vonal túlsó végén. – Khalíl ‘Azíz? Khalíl bácsi? – kérdezte Evin. – Ki az? – Evin. – Evin! Rettenetesen aggódtunk érted! Hol vagy? – Bácsikám, nem nagyon van töltés és pénz a telefonon, úgyhogy gyors leszek: hét lánnyal együtt egy katonai táborba hurcoltak, fogva tartanak itt. A tábor körülbelül egy órányi járásra fekszik Dajr az-Zúrtól, az ‘Umar olajmező közelében. – Jóságos ég! – mondta. – Megpróbálok találni valakit, aki kihoz onnan benneteket. – Hallottátok? Segítséget küld! – ujjongott Evin, miután lerakta a telefont. Mindannyian átöleltük egymást, tele voltunk bizakodással és újra erőre kapott bennünk a remény. Végre fel tudtuk venni a kapcsolatot a külvilággal! Végre tudta valaki a családunkból, hol vagyunk! Végre törődött velünk valaki! Most már minden jóra fordul, meg voltunk győződve róla. A várakozás, hogy Evin nagybátyja megszervezi Németországból a kimenekítésünket, mindannyiunk szívét reménykedéssel töltötte el. A telefonhívás utáni nap azon kevesek egyike volt a táborban, amikor mosoly ült ki az arcunkra barátnőimmel. Kis híján dalra fakadtunk takarítás közben. Azzadról legutóbbi találkozásunk óta nem hallottam. Valószínűleg még mindig a sebét kúrálta, amit sikerült jól helybenhagynom a derekán. Reméltem, hogy eltart addig a gyógyulása, amíg Evin nagybátyja megszervezi a kiszabadításunkat. Ha siet, talán soha többé nem látom viszont Azzadot. Elképzeltem, amint bosszúvággyal a szívében belép a konténerünkbe – én viszont már nyom nélkül eltűntem. Jaj, de szívesen megnézném akkor az arcát! Másnap este körbeültük a mobiltelefont, és vártuk, hogy Evin nagybátyja jelentkezzen. Remélhetőleg az akku még bírja, gondoltam magamban. Később, estefelé valóban hívott is minket. Felcsillant a szemem, amint megpillantottam a német telefonszámot. Evin győzedelmesen nyomta le a zöld gombot. – Khalíl bácsi? – suttogta a telefonba. Körbeálltuk, hogy a fontos hívás egyetlen szavát se mulasszuk el. – Hogy vagy? – érdeklődött Khalíl ‘Azíz. – Jól. És te? Van valami hír? – Igen, beszéltem egy emberrel, hogy menjen értetek. – A hangjából azt vettem ki, hogy nincsenek jó hírei. Evin és a többi lány ezt nem vette észre. Az arcukra várakozás ült ki. – És? – faggatta barátnőm a nagybácsit. – Azt mondta, a hely, ahol tartózkodtok, túl veszélyes. – Evin arca elkomorult. – Ez mit jelent? – Azt jelenti, hogy nem tud eljutni oda. A lányok némán magukba roskadtak. Mindannyian hallottuk a választ. És nem akartuk elhinni. – Segítségre van szükségünk – könyörgött Evin. – Kérlek… – Ott, ahol vagytok, nem tudok nektek segíteni. Sajnálom. Evin nem felelt. Halkan sírdogált. – Tudom, hogy most csalódott vagy. De hidd el, egész nap telefonálgattam. Mindent megpróbáltam – bizonygatta a nagybácsi. – Ki kell szöknötök a táborból. Azt mondja az emberem, ha már máshol vagytok, biztonságos környéken, akkor értetek megy. – De hogyan csináljuk?

– Nem tudom. Nincs semmi lehetőség? – Nincs. A lakókonténerünk a tábor kellős közepén áll. Evin nagybátyja nem tudta, mit mondjon. – Próbáljátok meg! – bátorított bennünket. – Tudom, hogy meg tudjátok csinálni. Megadom az emberem számát, akinél majd jelentkeznetek kell, ha kijutottatok, jó? Lediktálta a telefonszámot, Evin elismételte. A biztonság kedvéért kívülről megtanultam. – Megígéred, hogy megpróbáljátok? – Igen – felelte Evin bánatosan. – Köszönöm, Khalíl bácsi. – Annyira sajnálom! Bárcsak többet tehetnék értetek! De nincs rá lehetőségem. Amikor Evin befejezte a beszélgetést, nyomasztó csend támadt a konténerben. Mindannyian elmondhatatlanul csalódottak voltunk. Annyira bíztunk a segítségben, hogy nehezen vettük tudomásul, senki sem siet a megmentésünkre. Egy-két lány halkan sírt. Úgy éreztük, cserben hagyott minket a külvilág. – De legalább van egy telefonszámunk – emlékeztettem a barátnőimet, nehogy teljesen elveszítsék a reményt. – Mire megyünk vele? – kérdezte Sumaija. – Tudod jól, mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy innen nem lehet megszökni. Elgondolkodtam. Tényleg nem lehet? Nincs rá esély, hogy megmeneküljünk? Mindenesetre nagyon nehéz lenne: a lakókonténer elülső ajtaját és az ablakokat a katonák mindig gondosan elreteszelték. Az volt a fő probléma, hogy a konténerünk a tábor kellős közepén helyezkedett el – minden oldalról a katonák és őrök házai vették körül. Még ha sikerülne is kitörnünk a konténerből, nem tudom, hogyan juthatnánk át ezen a biztonsági gyűrűn. – Akkor is meg kell próbálnunk! – mondtam. – Hallottátok, mit mondott Evin bácsikája. Egyetlen esélyünk, hogy kitörjünk, és aztán felhívjuk az emberét. – De túl veszélyes – ellenkezett Sumaija. – Ha megtesszük, idehozzák anyáinkat Tall ‘Afarból. – Mit beszélsz? Sumaija lehajtotta a fejét. – Ezzel fenyegetnek – vette át a szót Reva, aki elkövette ugyanazt a hibát, mint Sumaija: a családja holléte után érdeklődve elárulta a hozzátartozói nevét. A markában voltak az ISIS-eseknek, akik igyekeztek megfélemlíteni őket. Mindkét lányt megfenyegették, ha el mernének szökni, az édesanyjukat hozzák el helyettük a táborba. – Túl veszélyes – vélekedett emiatt Reva is. – Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha veszélybe sodornám édesanyámat. – De hát nem is tudjuk, hogy fogságban vannak-e még – vetette ellen Evin. – Talán hazudnak. – Nem szabad hinnetek nekik! – mondtam Revának és Sumaijának. – Csak meg akarnak félemlíteni. Nem sikerült meggyőznöm őket. – És ha mégis megteszik? – aggályoskodott Sumaija. – Nem szabad kockáztatnunk. – De! Muszáj kockáztatnunk! – dacoltam. Nem tudtunk megegyezni. Mindenki maga döntsön arról, belevág-e – világosodott meg számomra. Én mindenesetre nem fogom hagyni, hogy megfélemlítsenek. Minden erőmmel azon voltam, hogy kitaláljam, hogyan tudnánk kedvezőtlen stratégiai

helyzetünk ellenére is megszökni. Átvizsgáltam az egész konténert, különös tekintettel az ajtókra és ablakokra. A hátsó szoba végén található ajtót soha nem használtuk. Amikor alaposabban megnéztem, nagy meglepetés ért: a zár csak egy dróttal volt körbetekerve, egyébként nem volt megerősítve. Hevesen dobogott a szívem. Hogyan lehet, hogy ezt idáig nem vettük észre? Letekertem a drótot. Ezután simán el lehetett tolni a zárat. Óvatosan lenyomtam a kilincset, résnyire nyitva az ajtót. Majd gyorsan visszacsuktam, nehogy odakint valaki meglássa. Nem lehet igaz! – Gyertek! – kiabáltam a barátnőimnek, és megmutattam, mit fedeztem fel. Ők is alig hittek a szemüknek. – Egész idő alatt nyitva volt az ajtó? – kérdezte Evin döbbenten. – Igen – feleltem. – Egyszerűen megfeledkeztünk róla. Látjátok, a félelem vakká tesz. Bólintottak. – De ha megszabadulunk a félelemtől, akkor sikerülni fog – biztattam őket. Én voltam kis csapatunk hivatalos főnöke, a lányok csak Barack Obamának hívtak. Már másnap, 2014. december 13-án segítségünkre sietett a véletlen: a tábor katonái heves harcokba bonyolódtak egy másik dzsihádista csoporttal. Olyan erős nyomás alá kerültek, hogy a vezérek még azt is fontolóra vették, az egész tábort kiürítik. A költözésre való felkészülés jegyében, amit bármikor elrendelhettek, a férfiak abajákat hoztak a konténerbe – ezek azok a fekete, az egész testet eltakaró leplek, amelyek csak a szemrésznél hagynak egy kis rést szabadon. – Isten ajándéka! – suttogtam Evinnek. – Ez a ruha láthatatlanná tesz. Az összes férfit a frontra rendelték, Azzadot is. Az ablakon át figyeltem, ahogy kiürül a tábor. Csak egy-két őr maradt hátra. – A soha-viszont-nem-látásra, Azzad – mormoltam magam elé vidáman. Minden egybevágott: a nyitott hátsó ajtó, az abaja, az üres tábor, az embercsempész telefonszáma, akit értesítenünk kellett, amint kiszabadulunk. Éreztem: felvirradt a mi napunk. Amint a tábor újra lenyugodott, összetrombitáltam a barátnőimet, hogy helyzetelemzést tartsunk. – Most vagy soha, meg kell próbálnunk! – mondtam nekik. – Ez egyszeri alkalom. Ilyen esélyünk nem adódik még egyszer! – Megőrültél? – ellenkezett Sumaija. – Ne felejtsd el, hogy az őröket hátrahagyták. – Az egyik őr Sumaija „gazdája” volt, a másik Reváé. Este biztosan magukhoz fogják rendelni őket. Az ISIS-esek mindig kihasználták, ha akadt egy zavartalan estéjük. Sejtettem, hová akar kilyukadni. – Megvárjuk, míg visszajöttök – mondtam. – Nem hagyunk itt titeket. – De félreértettem Sumaiját. – Nem megyek veletek – jelentette ki, és szégyenlősen lesütötte a szemét. – Kérlek, értsd meg: nekem ez túl veszélyes. Értetlenkedve bámultam rá. – Ezt nem gondolod komolyan, ugye? – Ha bántanák az édesanyámat, azt soha nem bocsátanám meg magamnak. – Sumaijának igaza van. Én sem tartok veletek – közölte Reva. Lassan bólintottam. Nehéz volt elfogadnom az elhatározásukat, de súlyos érveik voltak, meg kellett értenem, hogy a maradás mellett döntenek. – Van még valaki, aki túl kockázatosnak tartja a dolgot? – néztem körül.

A lányok hallgattak. – Szóval mindenki más velünk tart? Biztosan? – Igen – mormolták és bólintottak. – Jó – mondtam. – Akkor ma éjjel nekivágunk. Türelmetlenül vártuk az estét. Nem sokkal alkonyat után Sumaiját és Revát valóban magukhoz rendelték a „gazdáik”. Amint gyanítottam, ki akarták használni a táborbeli nyugalmat, hogy kimulassák magukat a lányokkal. Nekünk csak előnyünkre válik, ha a két őr figyelmét elvonják, mégis gyötört a lelkiismeret-furdalás, amint két barátnőm magára tekerte a fejkendőt, hogy átmenjen hozzájuk. – Biztosan ne várjunk rátok? – kérdeztem még egyszer, mielőtt elhagyták a konténert. A fejüket csóválták. – Nagyon vakmerő terv, titeket is eltanácsollak tőle. Őrhelyeket állítottak fel az egész tábor körül. Ha elkapnak, lelőnek titeket – figyelmeztetett Sumaija. – Lehet – válaszoltam. – De vállalnunk kell a kockázatot. Különben örökre szolgák maradunk. – Azt sem bánom, ha lelőnek – vágta rá a kis Baszma. – Sok szerencsét! – suttogta Reva és átölelt. Sumaija is megölelt, mielőtt kiment. – Én is ezt kívánom nektek – mondtam. Miután távoztak, felvázoltam a lányoknak a menekülési tervet, amit kidolgoztam. – Kettes csoportokra oszlunk – magyaráztam. Alaposan végiggondoltam a dolgot. – Miért? – Így nagyobb az esélyünk kijutni. Ha az őrök észrevesznek, akkor üldözőbe vesznek kettőnket, és addig a többiek el tudnak menekülni. – Szóval növeli az esélyeinket, de csak négyünkét – pontosított Szíla. – Így van. Mély levegőt vett. – Nem kevés ez egy kicsit? – Jobb, mint ha mind a hatan egyszerre indulunk neki, és mindannyiunkat elkapnak – feleltem. – Legalább négy embernek sikerül. A lányok belátón bólintottak. – Így legyen. Melyik úton induljunk el, Mister Obama? Ezt is végiggondoltam már. A takarítás miatt mindannyian elég jól kiismertük magunkat a tábor területén, így pontos utasításokat tudtam adni a barátnőimnek. – Mindannyian északkeleti irányban vágunk neki – mondtam, mert úgy véltem, arra tudnánk leghamarabb elhagyni az Iszlám Állam területét. – De különböző útvonalakon haladunk: Nasí és Parván a gyülekezőhely mellett jobbra, Szíla és Baszma balra indul, Evinnel pedig a középső utat választjuk, hogy lehetőleg minél távolabbra legyünk egymástól, ha elkapnak. A gyülekezőhelyet azonban mindannyiunknak messze el kell kerülnie, mert ott mindig őrködik valaki. Amint elhagytuk a tábor területét, újra egyesülnünk kell. – Rendben – mondta Evin határozottan. De láttam a szemében, hogy nagyon aggódik, működni fog-e a terv. – És mikor indulunk? Haboztam. Eredetileg arra gondoltam, hogy éjfél körül lenne a legjobb. De most, hogy két őr is a barátnőinkkel volt elfoglalva, így terelve el a figyelmüket, talán jobb most az esélyünk. Ráadásul épp esni kezdett, és az eső hangosan kopogott a tetőn. A zaj is védene. Szóval nem vesztegethettük az időt. – Most azonnal – mondtam –, amíg még zuhog az eső és… – Igen – mondta Evin anélkül, hogy kimondtam volna, amire gondoltam. – Reva és Sumaija megajándékozott minket. Használjuk hát ki az értékes időt.

Magunkra öltöttük az abaját, és megkötöttük az arcfátylat – úgy néztünk ki, mint a kísértetek. Éjszaka ebben az öltözetben az ember tényleg szinte láthatatlanná válik, ami most kapóra is jött. Nem volt rajtunk cipő, mert a táborban csak papucsot hordtunk, ami a takarításhoz jó volt, de arra, hogy rohanjunk benne, teljességgel alkalmatlan. Ezenkívül minden lépésnél lármát csapnának, ezért inkább a biztonság kedvéért a kezünkben vittük. Legnagyobb kincsünket, a mobiltelefont a ruhámmal szorosan a testemhez kötöztem. De időközben már a többiek is kívülről fújták a fontos telefonszámot. Így ha menekülés közben szem elől is tévesztenénk egymást, fel tudjuk hívni az embercsempészt, hogy segítséget kérjünk tőle. Leszedtem a drótot az ajtóról, félretoltam a reteszt, és óvatosan lenyomtam a kilincset. Hűs, eső áztatta levegő fújt be odakintről. Nagyon lehűlt az idő. Résnyire nyitottam az ajtót, és kilestem: mint sejtettem, a gyülekezőhelyen még égett a lámpa. Hátranéztem. Barátnőim sötét ruhából kivillanó, tágra nyílt, ijedt szemét láttam magam mögött. Minden lány a menekülőtársa kezét fogta. – Készen álltok? – kérdeztem suttogva. – Igen – felelték. Evinnel elsőként léptem ki az esős éjszakába. Hideg, pára és sötétség burkolt körbe. Bensőmben mégis végtelen eufóriát éreztem: ezúttal sikerülni fog. Éreztem. Ez a szökési kísérlet sokkal jobban meg volt tervezve, mint a korábbiak. Sikerülnie kellett. Lélekvesztve rohantunk át a táboron. Evinnel hamarosan szem elől tévesztettük a többi lányt. Kéz a kézben szaladtunk a konténerek mellett, ahol annyi erőszakot és szenvedést kellett eltűrnünk. Most sötétek és elárvultak voltak, de még így is ijesztően hatottak ránk. Bármikor kiléphetett valamelyik mögül egy katona, és feltartóztathatott volna. És már búcsút is inthettünk az álmunknak. Összerezzentünk, amikor Evin a sötétben véletlenül felrúgott egy fémvödröt. Hangos zörgéssel gurult el a földön. Evin megtorpant és hallgatózott. Meghallotta valaki? – Gyere! – súgtam és a karjánál fogva magammal rángattam. – Nem szabad megállni. Amilyen gyorsan csak tudunk, ki kell jutnunk innen. Megkerültük a gyülekezőhelyet, és végül épségben elértünk a konténertelepülés széléig. Részgyőzelem! Koromsötéten terült el mögötte a sivatag. Vártunk, amíg megérkezett a többi lány is, mert így beszéltük meg. Mind a négyüknek sikerült kijutni. Evin és én középre vettük a kisebb lányokat, mindannyian fogtuk egymás kezét, hogy el ne veszítsük egymást a nagy sötétségben. Aztán elkezdtünk rohanni. Vakon futottunk, nem is néztük, hová lépünk mezítlábas talpunkkal, nem éreztük a nedvességet és a hideget. Hirtelen kutyaugatás hangzott fel a közelből. Az ISIS emberei nyilván a táboron kívül tartották a kutyákat, hogy jelezzék nekik, ha valaki be akarna hatolni. Vajon meg vannak kötve? Vagy szabadon ólálkodnak? Utánunk vetik magukat és darabokra tépnek? Nem láttam az állatokat, de a csaholásukkal pokoli lármát okoztak. Ajaj – gondoltam –, ettől mindenki felébred a táborban! Most rájönnek, hogy valami nincs rendben, és utánunk erednek. Rohantunk, olyan gyorsan, ahogy csak bírtunk. Sehol nem látszott fény. De hallottuk, hogy a kutyák közelebb érnek. Mégiscsak szabadon engedték őket. A kis Baszma megbotlott, de felkaptam, és magammal rángattam. Ha most lassítunk, akkor végünk van. Futottunk a zuhogó esőben, amíg el nem fogyott az erőnk. Nem tudom, mennyi ideig szaladtunk, de egy örökkévalóságnak tűnt, ami persze biztos nem így volt, hiszen le voltunk gyengülve az alultápláltság és a rossz egészségi állapotunk miatt. Végül kénytelenek voltunk lassítani. Nem kaptunk

levegőt. Barátnőim ziháltak és köhögtek, de szerencsére a kutyaugatás elhalt. A tábor már jócskán mögöttünk volt, de amikor hátranéztem, a távolban még mindig látszott a gyülekezőhely fénye. Úgy tűnt, nem üldöznek. Alig mertem elhinni. Tényleg sikerült leráznunk a férfiakat és a kutyákat? De most nem volt itt az ideje, hogy ezen tanakodjak. – Rajta, tovább! – nógattam a lányokat. Lépdeltünk a sötétben. Egyre jobban esett az eső. Attól félve, hogy véletlenül körbejárunk, végig mereven egy irányba tartottunk, anélkül hogy tudtuk volna, hová visz az utunk. Végül kiértünk egy aszfaltozott útra. Elhatároztuk, hogy követni fogjuk. Nem az úton, hanem csak mellette haladtunk, hogy észre ne vegyenek a járművek vezetői, ha arra jönne valaki. Szerencsére éjszaka nem volt nagy forgalom, de amint meghallottuk egy motor zaját, bebújtunk a padka menti kövek mögé. Fekete ruhánk segített beolvadni az éjszakába. Egy idő után egy al-Haszaka feliratú táblára bukkantunk. Most már legalább tudtuk, hogy a kurd város irányába haladunk. Az utat használtuk tájékozódási pontként, azon masíroztunk tovább az esőben. Átázva, átfagyva gyalogoltunk szakadatlan – egész éjszaka. Amikor hajnalodott, imát küldtem az ég felé. – Uram, segítettél, hogy megszökjünk. Köszönöm neked – suttogtam a Nap felé fordulva. – Kérlek, segíts minket tovább! Ne hagyd többé cserben Ádám gyermekeit! Az út mentén most már felbukkant egy-egy ház. Ez természetesen veszélyt jelentett. Rejtekhelyet kellett keresnünk, mielőtt valaki meglát. Most, napvilágnál már nem folytathattuk utunkat. Találtunk egy félkész épületet, amely egy másik, lakottnak tűnő ház közelében állt. Miután bemásztunk az épület belsejébe, ráébredtünk, mennyire kimerültünk a hosszú éjszakai meneteléstől. Mindenünk csuromvizes volt, de nem volt váltóruhánk. A hidegtől vacogva összeölelkeztünk, hogy így melegítsük kicsit egymást. Nem volt mit ennünk vagy innunk, noha sürgősen szükségünk lett volna, hogy erőre kapjunk az éjszakai megpróbáltatások után. Míg a többi lány pihent, én elővettem a mobiltelefonunkat. Eljött az idő, hogy értesítsük az embert, akinek a telefonszámát Evin nagybátyjától kaptuk. Az akku már teljesen lemerülőben volt, akárcsak az előfizetéses kártya. Már nem sokáig működik. Remélhetőleg elég messze jártunk már a katonai tábortól ahhoz, hogy értünk tudjon jönni az embercsempész. Evin nézte, ahogy reszkető kézzel bepötyögöm a számot. Fontos pillanat volt, mert most már tényleg hittük, hogy sikerült megszöknünk. Egy Musztafá Hamú nevű férfi jelentkezett be a vonal túlsó végén. Bemutatkoztam, és Evin nagybátyjára hivatkoztam, akivel állítólag már beszélt. A férfi nem tűnt meglepettnek. Nem volt sem barátságos, sem barátságtalan, inkább nagyon tárgyilagos. – Mikor menekültetek el? – kérdezte. – Ma éjjel. – Hol vagytok most pontosan? – Nem tudom. Az al-Haszaka felé vezető út mentén egy félkész házban – magyaráztam. – Nem tudod, hogy hívják a települést? – Nem település, csak egypár ház áll itt magában. – Ez így túl pontatlan – mondta a férfi. – Konkrét címre van szükségem, hogy megtaláljalak titeket. Kérdezzétek meg az egyik háznál, vagy menjetek tovább al-Haszaka felé. Kezdtem elbátortalanodni. – Szörnyen kimerültek vagyunk – mondtam. – Nincs száraz ruhánk, és

innivalónk se. – Sajnos nem tudok segíteni rajtatok. Meg kell értenetek. Nem bocsátkozhatom ilyen kalandba. Találjatok ki valamit, és aztán hívjatok újra! – Kérem! Nem fogunk tudni telefonálni, alig maradt egység a telefonunkon. Nem értettem, miért nem működik jobban együtt velünk. A barátnőimmel mi az életünket kockáztattuk, hogy elszökjünk a táborból. Nem hagyhatott csak úgy magunkra. Ám ő ragaszkodott az álláspontjához. – Az Iszlám Állam területén vagytok – emlékeztetett minket. Ezután megszakadt a vonal. Elfogytak az egységeink, a telefon lemerült. Evinnel kétségbeesett pillantást váltottunk. Rájöttünk, hogy ezt a férfit egyáltalán nem érdekli, milyen kilátástalan helyzetben vagyunk. Üzletember volt, aki hideg fejjel mérlegelte, mennyi kockázattal jár a vállalkozás. A beszélgetés után nagyon elcsüggedtünk. – Nincs mit tenni. Amint újra besötétedik, tovább kell mennünk – mondtam. Evin a fejét csóválta. A kis Baszmára mutatott, aki egész testében remegett. – Fázom – dünnyögte. De amikor megsimogattam, éreztem, hogy tűzforró a homloka. – Lázas – állapítottam meg. – Igen, sürgősen kerítenünk kell neki egy kis vizet. Annyira ki van száradva és fel van hevülve, hogy ma éjszaka nem tud tovább menni. Mit tegyünk? Nem hagyhattuk hátra Baszmát. Nem árulhattuk el a barátnőnket, ez szóba sem jöhetett. Vagy együtt sikerül, vagy sehogy. – Meg kell próbálnunk segítséget szerezni – mondta Evin. – De hogyan? – Talán az egyik házban, odakint. Nem voltam elragadtatva az ötlettől. – Ki tudja, milyen emberek laknak ott? – vetettem ellen. – Nincs más választásunk. Baszma nagyon gyenge, nem tud járni. Nem tudjuk a nyakunkban vinni, ahhoz nekünk sincs elegendő erőnk. – Rendben – egyeztem bele fogcsikorgatva. – Megkérdezzük a szomszéd házban lakókat. De ne siessük el, legalább nézzünk körül, mielőtt bármit is teszünk. – Mindenképpen meg akartam akadályozni, hogy vakon csapdába szaladjunk: ha az Iszlám Állam hívei laknak itt, akkor felismerjük őket a járműveikről, öltözetükről és fegyvereikről. Akkor máshol kell segítséget keresnünk. – Legyen így – egyezett bele Evin. – Valószínűleg a padlástérről van a legjobb kilátás. Együtt felmásztunk a felső emeletre, és elrejtőztünk az egyik ablak mögött. Első pillantásra az épület úgy nézett ki, mint egy teljesen normális lakóház. Nem vettünk észre semmi szokatlant. Hangok, kiáltások hatoltak el hozzánk a ház felől, de a lakók közül senki sem mutatkozott. Aztán, egy idő után egy fehér Kia állt meg a bejáró előtt, és egy férfi szállt ki belőle. Viszonylag testes volt, rövid szakállat, rövid hajat és civil öltözéket viselt, nem úgy nézett ki, mint egy harcos. Talán a házban lakó család feje volt? Ekkor egy nő jelent meg az ajtóban, két kisgyerekkel az oldalán. Ő sem volt ISIS-módra lefátyolozva, csak egy ruha és fejkendő volt rajta. Fellélegeztünk. – Ez egy család – nyugtázta Evin. – Teljesen normális emberek. – Igen, de ne felejtsd el, hogy az Iszlám Állam területén élnek. Valamilyen módon ki kellett egyezniük velük, különben nem maradhattak volna itt. Mi sem maradhattunk a falunkban, amikor

bejöttek. – Lehet, hogy igazad van – felelte Evin elgondolkodva. – De az is lehetséges, hogy az ISIS szerint a megfelelő vallást gyakorolják, ezért hagyták őket békén. – Nem tudjuk, hogy állnak a jazídíkhez. Talán ők is ördögimádóknak tartanak minket. – Észrevettem magamon, milyen bizalmatlanná váltam minden muszlimmal szemben, és általában a világgal szemben. Már alig tudtam elhinni, hogy tisztességes, becsületes emberek is létezhetnek. – Figyeljük még egy kicsit a házat! – kérleltem Evint. Ha már idáig eljutottunk, semmiképpen nem akartam kockázatot vállalni. – Jó, de ne felejtsd el, hogy Baszmának, de a többieknek is, sürgősen folyadékra van szükségük – figyelmeztetett. Órákon át leskelődtünk még. Kiderítettük, hogy összesen hét ember lakik a házban: az apa, anya és öt gyerekük, három fiú és két lány. Az egyik fiú még egészen kicsi volt, a többiek iskoláskorúak. Az egyik lány körülbelül velünk egyidős volt, vagyis már majdnem felnőtt. Egyikük sem viselt militáns iszlamista öltözetet, ami félig-meddig megnyugtatott. Megfigyeltük, hogy napközben a saját dolgaik után jártak: főztek, ettek, mostak, elmentek valahová az autóval, visszajöttek, megírták a házi feladatukat. Irigyeltem őket. Milyen csodálatos lehet ilyen normális életet élni! Ahogy sötétedni kezdett, még mindig bizonytalan voltam, mutatkozhatunk-e előttük. Továbbra is kockázatosnak ítéltem a dolgot, nem akartam rizikót vállalni. Talán elérhetünk gyalog al-Haszakáig. Baszma állapota azonban időközben tovább romlott. Izzott, mint egy kályha, és össze vissza beszélt lázálmában. A többi lány is rettenetesen fáradtnak látszott, reszkettek a hidegtől. Evin határozottan sürgette, hogy döntsek. – Kénytelenek vagyunk összeszedni a bátorságunkat – vélte kis barátnőnkre pillantva. – Nem bírja ki, ha nem szerzünk neki száraz ruhát és vizet. Bűnt követünk el vele szemben. – Rendben, akkor próbáljuk meg! Nehéz szívvel egyeztem bele. Először arra gondoltunk, hogy csak egy küldött menjen a házhoz, és kérjen segítséget, de aztán arra jutottunk, hogy jobb, ha együtt merészkedünk le. Épp felkelt a Hold a láthatáron. Rövid áhítatot tartottunk, mielőtt elhagytuk volna a rejtekhelyünket. Felsorakoztunk egymás mellett, arcunkat a Hold felé fordítottuk, és elmormoltuk az imákat, amelyeket apáinktól és nagyapáinktól tanultunk. – Uram, kegyelmezz meg nekünk! – fohászkodtam Melek Táwúszhoz és az angyalok csoportjához, akik az őszi gyűlésen a sorsunkról határoztak. – Kegyelmezzetek meg nekünk, eleget szenvedtünk! – Ámen – mormolták a lányok. – Isten óvja a hitünket! Isten a tanúnk: sohasem árultuk el a hitünket. Ezután felvettük az arcfátylat, és eligazítottuk magunkon az abaját. Tetőtől talpig a még mindig nedves, fekete lepelbe burkolózva léptünk ki az útra. Evin és Szíla Baszmát támogatták, egyedül nem tudott járni. Nem csak bennem volt rossz érzés, ahogy a ház felé közeledtünk. A behúzott függöny mögött égett a villany. Evin rám nézett, én pedig bólintottam. Elszántan kopogtatott az ajtón. Önkéntelenül is reszketni kezdtem, amint meghallottam a lépéseket a folyosóról. Férfilépteket. A ház ura nyitott ajtót. Legidősebb fia, egy kamasz fiú állt mögötte. Úgy bámultak ránk, mintha a Holdról jöttünk volna. Térdre vetettük magunkat előttük, mind a hat lány egyszerre, még a lázas Baszma is. – Kegyelmes úr! – szólítottam meg a férfit. – Nehéz helyzetben vagyunk, és szükségünk van a

segítségedre. A kezedben van az életünk. – Kik vagytok? – kérdezte döbbenten. Úgy éreztem, nincs értelme hazudni. Nyilvánvaló volt, honnan jöttünk, és mi történt velünk. Meg kellett mondanunk neki az igazat. – Fogságban voltunk és megszöktünk – vallottam be. Láttam, hogy a férfi megijed. Nem csoda, ez számára is veszélyes volt. – És mi közöm nekem ehhez? – kérdezte nyersen. Minél előbb meg akart szabadulni tőlünk. – Segítségre van szükségünk! – ismételtem meg. – Vízre, élelemre… – Nem adhatok! – felelte. – Igazából most rögtön jelentenem kellene titeket a katonai vezetésnél. Evin a szemébe nézett. – Ha ember vagy, és hiszel Istenben, akkor segítened kell! – esdekelt. – Ha nem, akkor hát szolgáltass ki az Iszlám Államnak! A férfi gondolkodóba esett. Láthatóan nehéz helyzet elé állította Evin. – Nem olyan egyszerű a dolog: rendszeresen járnak erre ISIS-katonák – magyarázta. – Mi lesz, ha meglátnak titeket? – Apa és fia tanácstalan pillantásokat váltottak. – Talán megjutalmaz majd a családjuk, ha segítünk nekik – pusmogta a fiú. Úgy tűnt, ez a döntő érv. – Na jó, egyelőre gyertek be! – döntött a szír, aki Abú Júszufként mutatkozott be nekünk. – Aztán majd meglátjuk. – Köszönjük – mondtam. Ennek ellenére továbbra is haboztam, átlépjem-e a küszöbét. A férfinak anyagi érdeke fűződött hozzánk. Megbízhatunk benne? Nyilvánvalóan nem volt tanácsos az ajtóban maradni, hiszen bármikor megláthattak. Másrészt ezzel a lépéssel rábíztuk az életünket. Ha gonosz szándékok vezérlik, akkor foglyul ejthet, kiszolgáltathat vagy eladhat minket. Mégis beléptünk. Már a folyosón megcsapott a frissen főtt rizs illata. Micsoda finom, meghitt illat, az otthon illata! – Ki az? – szólt ki Abú Júszuf felesége a konyhából, és kidugta a fejét az ajtón. Igencsak meghökkent, amikor hat feketébe burkolt lányt pillantott meg a folyosón. Férje felvilágosította a helyzetről, mire aggodalom ült ki az arcára. – Szegény kislányok – mondta önkéntelenül, amint levetettük a fátylainkat, és meglátta az arcunkat. Nem voltunk idősebbek, mint a saját lánya. – Teljesen átfáztatok. Lila az ajkatok. Nem csoda, amilyen idő odakint van… – Elhallgatott, és a férjéhez fordult. – Nem túl veszélyes befogadni őket? – Igen, óvatosnak kell lennünk – erősítette meg a férfi. – Vigyük be őket a hátsó szobába. Lehúzzuk a redőnyöket, hogy ne lássanak be kívülről. – Felesége bólintott. Megmutatta az utat. – Van egy telefonszámunk. Egy férfi, aki el tudna vinni… – mondtam. – Az jó. – Abú Júszuf elkérte a számot, amit kívülről tudtam. Lediktáltam neki, Evin németországi nagybátyjának a telefonszámával együtt. Aztán követtem a többieket az egyik gyerekszobába, ahol az asszony már leeresztette a redőnyt. Egy röpke pillanatra bevillant az emlékezetembe Abú Arram háza, ahol szintén mindig le voltak eresztve a rolók. De összeszedtem magam, és megpróbáltam leküzdeni a pánik érzését. Ez most más, győzködtem magam, ők a védelmünk érdekében húzták le a redőnyt. Miután a feleség magához tért a kezdeti ijedtségből, a vendéglátó szerepét vette fel. Hozott nekünk sebtapaszt, és egy lavór vizet, amiben megmoshattuk a hosszú meneteléstől véresre sebzett lábunkat. Az abajáinkat bedobta a mosógépbe, és adott helyettük friss ruhát a saját és nagylánya

szekrényéből. – Micsoda bátor lányok vagytok! – mondta elismerően. – Nagyon jól tettétek, hogy megszöktetek! Büszkén mosolyogtam, de zavarban voltam. Ez volt az első alkalom, hogy lázadó magatartásomért dicséretet, és nem verést kapok. – Most először is kipihenitek magatokat egy kicsit. – Nagyon kedves – mondtam, miközben segítettem neki Baszmát hideg lepedőbe csavarni, hogy csillapítsuk a lázát. Evin megitatta vízzel, Szíla pedig lemosta a lábát. Nagyon rossz állapotban volt, szüntelenül remegett. Végül egy jó vastag paplan alá fektettük. – Biztosan rettenetesen éhesek vagytok – kapott észbe a vendéglátónk. – Hozok nektek valami ennivalót. – Nem szükséges – feleltem udvariasan, bár már az étel gondolatától megkordult a gyomrom. A megerőltető gyaloglás után mindannyian elmondhatatlanul megéheztünk. – De – válaszolta. – A vendégeink vagytok. Most már biztos voltam benne, hogy ezúttal kegyes volt hozzánk a sors: becsületes emberekre találtunk. A megkönnyebbüléstől majdnem sírva fakadtam. – Köszönöm, drága asszonyom! – mondtam, és megcsókoltam a kezét. Amikor nem sokkal később megmosakodva, száraz ruhában együtt ültünk a vacsora mellett egy nagy terítő körül a földön, először támadt megint az az érzésem, hogy újra ember vagyok – és akként is kezelnek. Vendéglátónk elkápráztatott bennünket a konyhaművészetével: volt csirkés rizs, saláta, humusz, falafel, Sprite és Coca-Cola. Már ahogy megláttuk a régóta nélkülözött finomságokat, és megéreztük az illatukat, összefutott a nyál a szánkban. Hihetetlenül jólesett az étel. Az összes családtag egyszeriben úgy tett, mintha hivatalos vendégek lennénk. – Beszéltem Khalíl bátyátokkal és Musztafá Hamúval – számolt be Abú Júszuf. – Megtesznek mindent, hogy megszervezzék a kimenekítéseteket. – Köszönjük – mondtam könnyes szemmel. – Soha nem fogjuk elfelejteni neked. Jó ember vagy, Abú Júszuf. De ő csak legyintett, mintha magától értetődő lenne a szíves vendéglátás, ha eleinte el is akart küldeni. Azon törtem a fejem, mi okozhatta a hirtelen fordulatot. Talán pénzt kért Evin nagybátyjától azért, hogy befogadott bennünket és nem szolgáltatott ki? Később megtudtam, hogy pontosan ez volt a helyzet: akkor tárgyaltak épp az árról, amit a védelmünkért követelt. – Itt mindenesetre biztonságban vagytok – hangoztatta. – Ha kell, saját kezemmel védelek meg titeket az Iszlám Államtól. Újra szabad emberek vagytok. Hálás köszönetet mondtunk neki. Közben mindent felfaltunk, ami előttünk volt. Bár szégyelltük magunkat, hogy így besöpörtük az összes ételt, de be kell vallanom, soha még nem esett ilyen jól ennivaló: első vacsoránk a szabadságban. Néhány napig a házban időztünk, többnyire a hátsó szobában. Azt már megszoktam, hogy a barátnőimmel osszak meg egy szobát. Most mégis egészen más érzés volt, hiszen már szabad emberek voltunk. Nem volt bezárva az ajtó! Időnként bejöttek hozzánk Abú Júszuf gyermekei, akik rettentően izgalmasnak tartották hirtelen felbukkanásunkat a házban, és százszor is elmeséltették velünk szökésünk történetét. – Nem féltetek

éjszaka egyedül? Mit csináltatok volna, ha nem találjátok meg a házunkat? – kérdezgettek. Készségesen válaszoltam minden kérdésükre. Nagy szemekkel néztek ránk, de valójában nem tudták elképzelni, miken mentünk keresztül: az elbeszélésem olyan volt nekik, mint egy akciófilm. Néha azonban olyan kérdéseket is feltettek, amelyekre nem volt könnyű válaszolni: – Hol vannak a szüleitek? Nem hiányoztok nekik? – kíváncsiskodtak többek között. Ilyenkor mindannyian gondolatainkba merültünk, és elhallgattunk. Mindannyiunkat erősen nyomasztott a szüleink és testvéreink iránti aggodalom. Időközben értesültünk róla, hogy a falunk még mindig az Iszlám Állam kezében van. Ám azt nem tudtuk pontosan, a rokonaink hogy vannak, életben vannak-e még egyáltalán. Baszma egészségi állapota ugyan nagyon lassan, de folyamatosan javult. A prizniccel sikerült levinni a lázát. Szemei nemsokára már élettel telien kukucskáltak ki csinos, sápadt arcából. Sőt, mármár vidáman, amikor megtudta, hogy túl vagyunk a nehezén. – Tényleg sikerült, Farída? – kérdezte. – Igazán? Most már nem történhet semmi rossz, ugye? – 98 százalék – állítottam. – A többi már az olyan bátor lányoknak, mint te meg én, igazán nem nagy ügy: Musztafá Hamú értünk küld egy sofőrt, aki elvisz innen. – És azután? – Utána al-Haszakába megyünk, majd tovább Irakba. – A családunkhoz? – Igen, a családunkhoz. Mélyen felsóhajtott. – Olyan jó lesz, hogy végre viszontláthatom az édesanyámat! – mondta. – Te is álmodozol róla? – Igen – vallottam meg. Az volt a legnagyobb vágyam, hogy anyámat újra átölelhessem. És természetesen az apámat is, a fivéreimet, drága barátnőmet, Núrát. De hol vannak? Rossz érzés fogott el, amint visszaidéztem az emlékezetembe az utolsó közös perceinket. Idáig semmiféle hírt nem kaptam a családomról. Élnek-e még egyáltalán? A gondolataimban visszhangzott a lövések zaja, amit annak idején az iskolaépületben hallottunk, és végigfutott a hideg a hátamon. Nem, nem akartam erre gondolni! Mélységesen reméltem, hogy drága szüleim és testvéreim – hozzám hasonlóan – megtalálták a módját, hogy elmeneküljenek a bűnözők elől. A szorongásom azonban egyre nőtt. Különösen az nyugtalanított, hogy Abú Júszuf és Evin nagybátyja, Khalíl sem tudott kapcsolatot teremteni velük. A beszélgetésfoszlányokból, amik beszűrődtek hozzám, amikor vendéglátónk elvonult a telefonnal, tudtam, hogy mindketten erejüket megfeszítve fáradoznak azon, hogy felkutassák a családjainkat. Abú Júszuf azért, mert be akarta biztosítani a jutalmát a befogadásunkért, Evin nagybátyja pedig amiatt, mert egyedül nem tudta volna állni Abú Júszuf és Musztafá Hamú szolgálatainak árát. Szerette volna, ha a rokonaink is beszállnak a költségekbe. A harmadik napon reggel végre azzal állított be Abú Júszuf a szobánkba, hogy álljunk útra készen. Gyorsan visszavettük a saját ruháinkat és a fekete lepleket. Dél körül egy pick-up állt meg a ház előtt. A ház ura beszélt a sofőrrel, akit Musztafá Hamú küldött. Mi addig a hátsó szobában várakoztunk. Aztán egyszeriben felgyorsultak az események: Abú Júszuf bejött hozzánk, és közölte, hogy mindent elintézett. Kikísért az ajtóig. A sofőr már a vezetőfülkében ült, és még közelebb állt a

kapuhoz. – Biztonságos utat kívánok nektek! – mondta búcsúzóul a vendéglátónk. – Remélem, mindannyian megtaláljátok a családotokat. – Köszönjük, Abú Júszuf. Neked és családodnak is a legjobbakat! – feleltük. Aztán kiszaladtunk a pick-uphoz, és felmásztunk a platóra. Ott mindenféle bálák, dobozok és műanyag ponyvák hevertek, amik között jól el tudtunk rejtőzni. Nagyon izgatott voltam, amikor elindultunk. Utunk célja, a kurd al-Haszaka városa, ahol Musztafá Hamú lakott – majdnem 200 kilométerre feküdt északra. Remélhetőleg minden rendben lesz. Ahányszor csak lassított az autó, visszafojtott lélegzettel vártam, mi történik. Melek Táwúszhoz imádkoztam, hogy ne fussunk bele egy országúti ellenőrzésbe, különösen olyanba, ahol a rakodóteret is ellenőrzik. Ha az önjelölt dzsihádisták megtalálnak, azonnal újra fogságba kerülünk. Akkor elölről kezdődne a mártíromságunk. Sokáig nyugodt körülmények között haladtunk. Mivel a ponyvák alá bújva utaztunk, nem láttam, merre járunk. De azt hiszem, a sofőr földutakon haladt, hogy elkerülje az ellenőrző pontokat. Egy kicsit csodálkoztam, hogy ilyen simán ment minden, mert úgy képzeltem, hogy az Iszlám Állam az általa felügyelt területeken mindenhol ellenőrző pontokat állított fel. Ám ez láthatóan nem így volt. Egyszer csak megállt a pick-up, és hallottam, hogy a sofőr egy férfival tárgyal. Nem értettem, miről beszélnek. Aggodalommal teli másodpercek következtek, nem tudtuk, mi történik. Evin idegességtől izzadt tenyerét szorongattam, amikor a jármű újra mozgásba lendült. Megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Megvesztegette a sofőr az őrt, hogy ne zargassa tovább? Ez tűnt a legvalószínűbb magyarázatnak. A kenőpénzeket minden bizonnyal beleszámították az útiköltségünkbe. Három-négy órányi, de számunkra örökkévalóságnak tűnő zötykölődés után elértük a kurd terület szélén, az iraki határ közvetlen közelében fekvő al-Haszaka elővárosát. Szindzsárhoz hasonlóan augusztusban ezt a várost is elfoglalták a dzsihádisták, és még mindig az Iszlám Állam ellenőrzése alatt állt, de nem minden része: Musztafá Hamú háza egy olyan negyedben feküdt, amelyet nem hódított meg az ISIS. Az útnak ettől a legutolsó szakaszától féltem leginkább, mert azt feltételeztem, hogy az Iszlám Állam az általa elfoglalt területek határán útzárakat helyezett el, amelyeknél ellenőrzik a járművek kibe haladását. Vajon simán átjutunk? Mint várható volt, az egyik ellenőrző ponton megállítottak. A sofőr kiszállt, és bevágta a kocsiajtót maga mögött. Üdvözölte az őröket. Nyilvánvalóan ismerte mindet, mert a nevükön szólította őket. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Csak nem közéjük tartozik? Kiszolgáltat minket vagy elad? Nemsokára azonban visszaszállt az autójába, és folytattuk utunkat. Tíz perccel később megálltunk a ház előtt, ahol Musztafá Hamú a családjával lakott. Megmentőnk felhajtotta a ponyvát. – Isten hozott, kedves lányok! – köszöntött. A jazídí embercsempész bajuszt, hagyományos fehér ruhát, a fején pedig egy arab fejkendőt viselt, homlokpánttal. – Gratulálok, megcsináltátok! Musztafá Hamú fejedelmi lakomában részesített bennünket. Vagy csak a fogság hosszú napjai miatt tűnt olyan fejedelminek, amit elénk rakott. Megint a szokásos mennyiség háromszorosát tömtem magamba. Barátnőim sem fogták udvariasan vissza magukat. Elnézést kértünk, mondván, fel kell töltenünk a raktárat. Valóban nagyon le voltunk fogyva. – Vegyetek csak bőven, lányok! – biztatott a felesége.

A házaspár egy vendégszobában szállásolt el minket, ahol szemmel láthatóan már számos hozzánk hasonló látogató lelt otthonra: olyan emberek, akiknek a szökésénél Musztafá Hamú asszisztált. Biztos voltam benne, hogy a férfi rengeteg pénzt kasszírozott a szolgálataiért. Ennek ellenére nem tudok mást mondani, mint hogy tiszteletre méltónak tekintem a tevékenységét. Professzionális segítő nélkül soha nem hagyhattuk volna magunk mögött az Iszlám Államot. Lezuhanyoztunk, és megpróbáltunk aludni egy kicsit. Egyikünk sem volt képes rá. Túlságosan izgatottak voltunk, hiszen még ezen az éjszakán indulnunk kellett az otthonunk felé: Musztafá Hamú az iraki határ menti Derikbe visz. – De nincs útlevelünk – aggályoskodtam. – Nem baj – felelte. – A PKK, amely a határnak ezen az oldalán ellenőrzi a területet és a Pesmergák az iraki oldalon megegyeztek, hogy a jazídí hazatérőket dokumentumok nélkül is átengedik. – És honnan fogják tudni, hogy jazídík vagyunk? – kérdeztem naivan. – Meg fognak ismerni, nyugodj meg– válaszolta Musztafá Hamú. Nem fejtette ki, mire gondol pontosan. De először támadt fel bennem a gyanú, hogy mindenki tudta a környéken, hogyan bánt el az Iszlám Állam a jazídí lányokkal, mit műveltek velünk a férfiak. Majdnem elsüllyedtem, annyira szégyelltem magam. Ugyanakkor dühös voltam, hogy szégyellem magam. Elvégre nem csináltam semmi rosszat. De hogy ezt a családjaink is így látják-e? Elég késő volt már, amikor Musztafá Hamú kopogtatott az ajtónkon, és közölte, hogy indulnunk kell. Nem igazán értettem, miért éjjel kell átkelnünk a határon, ha állítólag minden el van rendezve. Elképzelhető, hogy a „megállapodás”, amiről említést tett, csak néhány személyes ismerősére vonatkozott, akiket megfelelően lefizetett. Körülbelül félórát mentünk autóval. Akkor elértük az Eufráteszt. A híd, amely békeidőkben a széles folyó fölött vezetett, most szír oldalról le volt zárva. Ezért tovább haladtunk felfelé a folyó mentén, egy viszonylag keskenyebb szakaszig, ahol egy férfi babrált a sötétben egy motorcsónakkal. Musztafá Hamú ismerőse lehetett, mert kézfogással üdvözölték egymást. A férfi felszólított, hogy szálljunk be a csónakba. Musztafá Hamú nem kísért tovább. – Illegálisan fogjuk átlépni a határt? – kérdeztem. – Nem, minden meg van szervezve – fogadkozott. – És mit csinálunk, ha átérünk a túlpartra? – Várnak titeket. – Kicsoda? Musztafá Hamú hallgatásba burkolózott. De már tudtuk, hogy felvette a kapcsolatot a családjainkkal, hogy megkapja a pénzét. Nyugtalanná tett a homályos megfogalmazása és a bizonytalanság. Ki fog ránk várni az iraki oldalon? Türelmetlenül szálltunk be a csónakba. A kapitány beindította a motort. Musztafá Hamú nézte, ahogy elindulunk a nagy, sötét folyón. Én pedig láttam, ahogy búcsút int a partról. – Sok szerencsét! – kiáltott utánunk. – Megvárom, amíg biztonságban átértek a túlpartra. A motor zakatoló hangjára, dízelszag kíséretében hajóztunk a folyón. Különös eufória kerített hatalmába arra a gondolatra, hogy nemsokára a szülőföldemre lépek. Ahogy a túlsó parthoz közeledtünk, észrevettem, hogy egy csoport ácsorog ott minket várva. A szívem zakatolni kezdett.

Evin kezét kerestem, ami ugyanolyan jéghideg volt, mint az enyém. Valaki felénk nyújtotta a karját, és kisegített az ingatag csónakból. – Farída! – hallottam egy ismerősnek tűnő hangot. Az első pillanatban nem tudtam, ki az az ember, aki hozzám szól. – Farída, te vagy az, kicsikém? – kérdezte bizonytalanul. Ekkor megismertem ‘Ádil bácsikámat, apám idősebb testvérét. A sötétség ellenére ki tudtam venni, hogy nagyon le van soványodva, az arca pedig sokkal ráncosabb, mint ahogy emlékeztem rá. Repültem a karjaiba. – ‘Ádil bácsi, ‘Ádil bácsi! – ujjongtam. Patakzottak a könnyeim. A nagybátyám is sírt. – Az Úrnak legyen hála, élsz, kicsim – mondta. – Mindannyian azt hittük, meghaltál. Magához szorított, és gyengéden megsimogatta a fejemet. – Élsz, élsz – hajtogatta egyfolytában. – Semmi más nem számít. Most már minden jó lesz, Farída. De alig hallottam, amit mond. Nem tudtam abbahagyni a sírást.

9. FEJEZET ~ Elveszett otthon ~

Minden lányt a rokonai vártak. Evint a fivére, Fanszár és az unokatestvére, Hámid, akik ugyanazzal a taxival jöttek, mint a nagybátyám. A nagy felfordulásban alig maradt időnk rendesen elbúcsúzni a többi lánytól. – Köszönöm – mondta a kis Baszma, mielőtt elváltak útjaink. Bólintottam, és tudtam: nem a szökést vagy az ápolást köszöni meg, hanem az ollót. – Sohase felejtsd el, hogy nagyon erős vagy, kicsi! – feleltem és megcsókoltam a homlokát. Ezután beszálltam nagybátyám, Evin és a többiek mellé a taxiba, és elindultunk hazafelé. De nem tértünk haza. Az a haza már nem létezett. ‘Ádil bácsikám közölte, hogy nála és a feleségénél, Hadijjánál fogok lakni. Egy menekülttáborban élnek a kurd Dohuk város közelében. A mi falunkat, Kocsót, amely innen még mintegy 170 kilométerre délnyugatra fekszik, még mindig az Iszlám Állam tartja uralma alatt. Amikor ezt meghallottam, szörnyű ijedtség fogott el. – És a szüleim? – böktem ki végül nagy nehezen a kérdést. – Nem tudjuk pontosan, Farída. Édesanyád és a két kisfiú valószínűleg még mindig fogságban van. Azt gyanítjuk, hogy Tall ‘Afarban vagy Mószulban vannak. Szúrást éreztem a szívemben. Szegény anyám! Ő is ugyanazt élte át, mint mi? Őt is rabszolgájukká tették? Legszívesebben rögvest felajánlottam volna magam a terroristáknak édesanyám kiváltására. Hogyan is élvezhetem a saját szabadságomat, ha tudom, hogy ő még mindig rab? – Ne csüggedj, Farída – szólalt meg nagybátyám, mintha a gondolataimban olvasna. – Mindent megteszünk, hogy őt is kiszabadítsuk az Iszlám Állam fogságából. – Elmesélte, hogy már több olyan embert ismer, mint Musztafá Hamú, akik összeköttetésekkel rendelkeznek az iszlamistákhoz, és pénz ellenében felajánlják szolgálataikat. A menekülésben nyújtott segítségnek több ezer dollár volt az ára. – De a kurd kormányzat segít felhajtani a pénzt – próbált megnyugtatni. – És papa? És Delan meg Sirhád? – kérdeztem szorongva. – Sirhád velünk van a menekülttáborban. – Tényleg? – Végre egy jó hír. – És papa? Delan? – faggatóztam tovább. – Idáig nem kaptunk hírt róluk – felelte a nagybátyám kitérően. – Nem tudjuk, hogy életben vannak-e még. – Elmondta azt, amit egész idő alatt sejtettem, és amitől rettegtem: aznap, amikor az iszlamisták megtámadták a falunkat, tömegmészárlást hajtottak végre. – Nem tudjuk, hogy az áldozatok között vannak-e – sietett hozzáfűzni. – Végül is a kisebbik bátyádnak is sikerült életben maradni. Az euforikus örömöm egy csapásra elillant. A sikeres menekülésünk nyomán járó megkönnyebbülés a nyugtalanító hírek hallatán komor hangulatnak adta át a helyét. A családom nélkül hirtelen úgy éreztem, nincs is értelme a megmenekülésemnek. Még mielőtt megérkeztünk volna a menekülttáborba, megértettem, hogy a régi életem visszavonhatatlanul véget ért: soha többé

semmi nem lesz már olyan, mint régen. Áthaladtunk a menekülttábor széles kapuján. Fehér lakókonténerekből állt, mint a szíriai ISIStáborok. A konténereket sűrűn egymás mellett, a hegyoldalban állították fel, több száz volt belőlük. A nagybátyám konténere előtt már egy csomó kocsói rokon és barát várta, hogy üdvözölje a hazatérőket. Kövér nagynéném, Hadijja, aki már nem volt olyan testes, mint régen, a kislányával, a hároméves Rozával fogadott minket. A kislány elém szaladt. Mindketten átöleltek. – Hol voltál, Farída? – kérdezte Roza. – Hol vannak a szüleid és a testvéreid? – Nem tudom… Én is nagyon régen láttam őket – feleltem, és megcsókoltam. – Ugye most már velünk maradsz? – Igen, drágaságom. Nagyon-nagyon hiányoztál! – Olyan boldog vagyok, hogy újra itt vagy! – mondta a nagynéném. – Minden más most mellékes. Ránéztem – és szégyenlősen lesütöttem a tekintetem. Természetesen tudtam, mire gondol, de nem akartam ezzel foglalkozni. – Igen – csak ennyit mondtam. – Én is nagyon boldog vagyok. – Eleinte azt hittük, hogy mindenki, aki a faluban maradt, meghalt. De aztán előkerült Sirhád, most pedig te. Biztosan a többiek is elő fognak kerülni. Velünk együtt kellett volna elmenekülnötök annak idején. – Ha az Úr úgy akarja, mindannyian vissza fognak térni. Ekkor felfedeztem az öcsémet. Sirhád nem nézett a szemembe. Szótlanul átölelt. Megértettem, hogy ő is borzalmas dolgokon ment keresztül. – Jó, hogy életben vagy, testvérem – mondtam. – Jó, hogy életben vagy, testvérem – felelte ugyanazokkal a szavakkal. – Mostantól vigyázok rád. Bólintottam. Én pedig vigyázni fogok rá, gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan. Nem akartam megfosztani a maradék büszkeségétől. Nagyon nagy szükségünk lesz egymásra, de nem lesz könnyű újra egymás szemébe néznünk. Beléptem a konténerbe, amelyben a nagybátyám, nagynéném, a három gyermekük és a 16 éves öcsém, Sirhád lakott. Egyetlen helyiség volt benne, ahol napközben tartózkodtunk, éjjel pedig a matracokon, gyapjútakarók alatt aludtunk. A bejárat mellett lehetett főzni, két platnin; volt egy fürdőszoba is vécével, zuhanyozóval, ami legalább naponta egyszer működött. Szűkös, egyszerű körülmények között éltünk. De ez egy csipetnyit sem érdekelt, hálás voltam, hogy a nagybátyám és nagynéném befogadott, és a fivéremmel együtt úgy kezeltek, mint a saját családjuk tagjait. Amikor csak tudtam, igyekeztem hasznossá tenni magam a háztartásban: segítettem nagynénémnek a takarításban vagy a főzésben. Az ételadagok nem voltak éppen bőségesek, de alapélelmiszerekből, mint például rizsből, mindig akadt elegendő. Igyekeztünk feltalálni magunkat. A vályogkemencékben, amiket a tábor szélén felállítottunk, a kocsói asszonyok a jellegzetes helyi kenyeret sütötték. Ínycsiklandó volt az íze és az illata is, amikor először ettem újra. Olyan volt, mint az elveszett otthon íze. Nagynéném nagyon kedvesen bánt velem. Mint megtudtam, ‘Ádil bácsival és a gyerekekkel csak egy hajszálon múlt az életük: napokig vesztegeltek a hegyekben élelem és víz nélkül, mígnem az amerikaiak a bombázásaikkal meg nem nyitottak egy folyosót a meneküléshez. – Azt hittem, mindannyian szomjan halunk ott a hegyen – mesélte nagynéném.

– Nem láttad Núrát odafent? – tettem fel a kérdést, ami egész idő alatt foglalkoztatott. Elvégre a barátnőm és családja az elsők között volt, akik elhagyták Kocsót Szindzsár irányába. A táborban azonban nem leltem őket. – Núrát? Nem – felelte Hadijja. – De a családja itt van a táborban, legalábbis egy része. – Tényleg? Hogyhogy? De hát Núra a családjával együtt menekült. – Az édesanyja és a nagynénjei itt vannak, ha jól tudom. Másnap elindultam felkutatni Núra családját. Az édesanyját, aki rokonoknál húzta meg magát, hamar megtaláltam. Egy lakókonténerben időzött, ahol a kocsói idősebb asszonyok ücsörögtek és teáztak. Sokukat ismertem, legalább futólag. Amikor Núra mamája észrevette, ki áll előtte, úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. – Farída? – kérdezte kétkedőn. – Igazán te vagy az? – Igen, persze! – Odamentem hozzá, és megcsókoltam üdvözlésképpen. – Drága Farídám! – sóhajtotta, és a szeme rögtön könnybe lábadt. – Nem tudsz valamit Núráról, kislányom? – Nem. – Honnan is tudhatnék? – Hogyhogy nincs itt? Núra édesanyja elmesélte, hogy a pick-upjuk úton Szindzsár felé fennakadt egy ellenőrző ponton. – Minden férfit agyonlőttek… – mondta. – … és a lányokat… az összes lányomat… – Nem tudta folytatni. Egész testében rázkódott a sírástól. A helyiségben ülő idősebb asszonyok a hajukat tépdesték. – Szegény lányok! – mondta az egyikük, aki ősz haját kontyba tűzte. Fehér szoknyát, fehér blúzt és kendőt viselt. A szeme távolba révedt, átnézett rajtam, mintha ott sem lennék. – Szegény, meggyalázott lányaink! – siránkozott. – Soha nem fognak tudni megházasodni. Nincs férfi, aki feleségül venné őket. Örökre tönkrement az életük… Mint akit egy mérges pók csípett meg, úgy rohantam ki a lakókonténerből. Núra anyja utánam szaladt. – Farída! – kiáltotta. – Várj! Nem tudsz valamit Núráról? Vagy a testvéreiről? Nem láttad őket ott, ahol te voltál? – Nem! – kiáltottam, és visszasiettem a nagynéném konténeréhez. Alig bírtam visszafojtani a könnyeimet, a szívem hevesen zakatolt. Bebújtam a takaró alá, senkit sem akartam látni. Szóval így gondolkoznak rólunk! Megbetegedtem. Körülbelül egy héttel a táborba érkezésem után fáradtan és nyomorúságosan éreztem magam, magasra szökött a lázam. Napközben aludtam, besötétítettem a konténer függönyeivel, a takarót a fejemre húztam, hogy békén hagyjon a világ. Mintha az idős asszony a meggondolatlan szavaival épp azt az eret vágta volna át, amelyből az életerőm táplálkozott. Amire az Iszlám Állam rengeteg kegyetlensége nem volt képes, azt megtette egy öregasszony irgalmat nem ismerő ítélkezése: megtörték az erőmet. Minek mutatkozzam odakint a táborban, ha az emberek a hátam mögött pletykálnak rólam? Mi értelme van még az életemnek? Egy nagy semmi voltam, egy senki, lány a partvonalon, aki csak kolonc a rokonai nyakán. Nem volt jövőm. Talán jobb lett volna, ha vissza sem térek ebbe a világba. Nagynéném a betegségemet akut kimerültségnek vélte, a megpróbáltatások következményének. Megpróbált felvidítani. Soha egyetlen rossz szava nem volt hozzám, legalábbis nem a jelenlétemben. De úgy hittem, tudom, mit gondol titokban rólam. És ettől rosszul éreztem magam. Evin előtt nem tudtam leplezni a lehangoltságomat. – Farída, mi van veled? – faggatott, miután

pár napig nem jelentkeztem nála. – Mi nyomja a lelkedet? – Semmi – hazudtam. – Csak egy kicsit beteg vagyok. – Farída, nem szabad elcsüggedned – biztatott barátnőm. Elmesélte, hogy ő is szenved a rokonok és barátnők együtt érző pillantásaitól. Nem lehetett elkerülni, hogy beszéljenek rólunk. A menekülttáborban mindenki tisztában volt vele, mi történt az elhurcolt lányokkal. – Nem azért vívtuk meg a harcainkat a dzsihádistákkal, hogy most hagyjuk, hogy a rokonaink győzzenek le – fejtegette Evin. – Nem szabad homokba dugni a fejünket. – De sohasem fogunk családot alapítani. Senkinek nem fogunk kelleni. – Most ezt mondják. De nem tudjuk, mit tartogat az élet még a számunkra – jelentette ki a barátnőm. Amikor Evin legközelebb meglátogatott, egy idegen kíséretében érkezett. A nő, aki vele együtt lépett a konténerbe, körülbelül 50 éves volt, alacsony, testes és majd szétvetette az energia. – Te vagy Farída? – kérdezett kurd nyelven. És még mielőtt válaszolhattam volna, magához szorított. – Afrah vagyok – mutatkozott be. – Afrah Ibráhím. A menekülttábor szociális munkása. Bizalmatlanul néztem rá. Afrah felvilágosított, hogy egy Wadi elnevezésű német szervezetnek dolgozik, amely kurdisztáni lányokat és asszonyokat támogat. Korábban a női genitális csonkítás ellen küzdöttek. Nyilvánvalóan muszlima volt, de feltűnt, hogy nem hord kendőt. Félhosszú, sötét haját egy hajráffal fogta össze. Még mielőtt felfogtam volna, mit akar tőlem, Afrah elkezdett Evinnel és velem nagyon nyíltan a szexualitásról beszélgetni. Nem köntörfalazott, és úgy tett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. – Fontos, hogy egy doktornő megvizsgáljon titeket – mondta –, mert lehetséges, hogy a „gazdátok” megfertőzött valamilyen betegséggel. – Rémülten kaptuk fel a fejünket. – Nem kell megijednetek – nyugtatgatott Afrah. – Minden betegséget lehet kezelni és gyógyítani. Csak az a fontos, hogy időben felismerjék. – Világos volt, hogy azt sugallja, ez vonatkozik a terhességre is. Megmondtam neki, hogy a fogságom teljes ideje alatt nem volt havi vérzésem. – A stressz az oka – magyarázta Afrah. – Biztos, minden rendben van. De azért jobb, ha biztosak vagyunk benne. Tartoztok azzal a testeteknek, hogy vigyáztok rá. Evinnel hamar beláttuk, hogy ez a nő a szövetségesünk. Lehet, hogy az egész tábor lenéz minket, és a hátunk mögött az állítólag elvesztett becsületünkről sugdolóznak, de Afrah megértő. Elkísért minket az orvoshoz, meghallgatta a gondjainkat, és úgy adott tanácsot, hogy közben egyenrangúként kezelt. Hihetetlenül jót tett, hogy végre úgy tudunk beszélni valakivel a problémáinkról, hogy nem azt kaptuk vissza, az életünk el van rontva. – Amíg az édesanyám fogságban van, te leszel az anyukám – mondtam neki. – Te pedig a lányom, Farída, az én bátor, ügyes lányom. Amikor elmeséltem Afrahnak, hogyan szóltak meg a táborban, rettenetesen feldühödött. – Ki volt az? Hogy lehet ilyet mondani? – mérgelődött. – El ne higgyétek! Ha elfogadjátok ezt a gondolkodást, az olyan, mintha utólag még egyszer engedélyt adnátok az ISIS-es bűnözőknek, hogy fájdalmat okozzanak nektek. Elsőre nem volt világos, hogy érti, de aztán alaposabban megfontoltam Afrah szavait. És hirtelen ráeszméltem, mennyire igaza van: semmiképpen sem adhatjuk meg azt az elégtételt a kínzóinknak,

hogy még utólag is tönkretegyék az életünket. Amíg fogságban voltunk, ellenszegültünk ezeknek a gonosztevőknek. De még most is harcolnunk kell ellenük. Megértettem, hogy messze nincs még vége a küzdelemnek: minden áldott nap újra meg újra meg kell védenünk magunkat azzal a pusztító erővel szemben, amely a múltból kísértve egy sötét lyukba akar taszítani minket. Fontos lépés volt számomra, hogy ezt felismertem. Nem, nem hagyom magam. Azok sem győzhetnek le, akik úgy vélik, elvesztettem a „becsületemet”. – Ne hagyjátok, hogy bebeszéljék ezt nektek! – mondta Afrah. – Nem veszítettétek el a becsületeteket. Épp ellenkezőleg: bátrak voltatok, és minden okotok megvan rá, hogy felemelt fejjel éljétek az életeteket. Büszkeség áradt el a szívemben Afrah szavai hallatán. Néha azonban, amikor átmentem a táboron, és hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem, megfeledkeztem a biztatásáról, és ismét összeroppantam. Örökös harc volt. Örökös harc. De meg fogom nyerni, akárcsak minden eddigi harcomat. Egyik este valaki ököllel verte a konténerünk falát. Az ajtóban egy kisfiú állt, kezében egy mobiltelefonnal. – Itt lakik Farída? – érdeklődött. – Igen. Én vagyok az – feleltem és felálltam. Egy gázkályha körül ültünk a többiekkel, mivel az éjszakák télen már kellemetlenül hidegek voltak. A kisfiú átnyújtotta a telefont. – Ki az? – kérdeztem. – Núra – mondta a kisfiú. – Núra? – Veled akar beszélni. Csak veled. Nem hajlandó a mamámmal és a nénéimmel sem. Kitéptem a kezéből a telefont, és bebújtam a konténer egyik sarkába. – Núra, tényleg te vagy az? – kérdeztem izgatottan. – Farída! – hallottam meg az ismerős, drága hangot. – Hol vagy? – Mószulban. Elloptam a „gazdám” mobiltelefonját. Éreztem, ahogy kiver a veríték, amint ráébredtem, hogy mit jelentenek a szavai: Núra még mindig fogságban van. – Núra! – sírtam el magam. – Drága barátnőm… – Annyira hiányzol, Farída! – mondta. – Jól vagy? Olyan boldog vagyok, hogy sikerült megszöknöd. Mélységes vigasz számomra, hogy biztonságban tudhatlak. – Neked is meg kell próbálnod! – unszoltam. – Próbáltam, ötször is. De mindig elfogtak. – Legközelebb majd sikerül – bátorítottam. Núra beszámolt róla, hogy a mószuli esküvői csarnokban adták el. Rakka mellett ez volt a második legnagyobb lánykereskedő-központ. A férfi, aki megvásárolta, második feleségévé tette. Nagyon kegyetlenül bánt vele, amikor közösülésre kényszerítette. Az első feleség gyűlölte Núrát. Ő vezette a háztartásukat, és folyamatosan bántalmazta. A feleségtől kapott verés persze még a kisebbik rossz volt. Magam elé képzeltem a gyönyörű, hosszú, barna hajú barátnőmet, és egészen rosszul lettem, ahogy mindezt mesélte: Núra ugyanúgy rabszolganőként tengette az életét, mint olyan sokan közülünk. – Nem szabad feladnod! – beszéltem a lelkére. – Meg kell szöknöd. Egyszer sikerülni fog. – Tudod, mire vágyom legjobban? Hogy a házatok tetején üldögéljünk, és a kerteteket nézzük, Farída. Ez a legnagyobb álmom.

– Így lesz. Amint kiszabadulsz – ígértem. – Akkor majd visszamegyünk Kocsóba… – Valaki jön – szakított félbe. – Le kell tennem. – Hirtelen megszakadt a vonal. Amikor felnéztem, észrevettem, hogy Núra anyja és két nagynénje lépett be a konténerbe. Várakozásteljesen meredtek rám. – Mit mesélt? – kérdezte az anyja halkan. – Jól van – hazudtam. – Reméli, hogy hamarosan itt lesz velünk. Núra édesanyjából kitört a zokogás. – Szegény kislányom – mondta. – Nem mondott valamit a testvéreiről? Csóváltam a fejem. Núra soha többé nem telefonált. Gyanítom, hogy lebukott, és elvették tőle a telefont. Mégis vártam, hogy újból hív. Mindennap érkeztek hazatérők a táborba. Nők, gyerekek, akiknek sikerült megszökni, vagy akiket az Iszlám Állam szabadon engedett. A velem egyidős lányok többsége pszichikailag rendkívül rossz állapotban volt. Tudtam, mi az oka. Hiába nyerték vissza a szabadságukat, számos lány nem bírta el a szégyen súlyát, és önkezével próbált véget vetni az életének. Vagy súlyos sérüléseket okozni magának. Afrahnak rengeteg dolga volt. Megkért engem és Evint, hogy beszéljünk az újonnan érkezőkkel, és bátorítsuk őket. – Legfőképp azt kell megakadályoznunk, hogy magukat hibáztassák a sorsukért – oktatott minket. – Segítenünk kell nekik, hogy maguk mögött tudják hagyni a borzalmakat. – Könnyű volt mondani, annál nehezebb megtenni: éjjelente gyakran verte fel a csendet a táborban egy-egy rosszat álmodó lány sikolya. Olyan volt, mintha a kínzóink utólag is kinyújtanák utánunk a mocskos kezüket. – Nem szándékosan tettük – próbáltam meggyőzni sorstársaimat. – Áldozatok vagyunk, ők a bűnösök. – De az volt az érzésem, hogy sokukhoz nem értek el a szavaim, annyira rabul ejtette őket az önvád. Mindannyiunk számára nagyon terhes volt ez a helyzet. Evint és engem sem kímélt a kínzó bűntudat. Nagyon is jól tudtuk, mi megy végbe társaink lelkében. Néhány idősebb nőnek is sikerült kitörni. Egyiküktől megtudtam, hogy találkozott anyámmal Kasel Tiuban. Ez valaha síita falu volt Tall ‘Afar közelében. Itt képezték ki katonává a jazídí fiúkat, ahogy az asszony mesélte. Rögtön eszembe jutott a két kisöcsém, és rettenetes gyanú támadt bennem: lehet, hogy sikerült az Iszlám Államnak a maguk oldalára állítani őket? Talán már a gonosztevők mellett harcolnak a fiúk? – Nagyon fájt a foguk a gyerekeinkre – igazolta vissza legsötétebb félelmeimet az asszony. – A fiúknak átmosták az agyát. Nyomást gyakoroltak rájuk, és át kellett térniük az iszlámra. A lányokat ideológiai szempontból békén hagyták, de szexuálisan bántalmazták, még az egészen fiatalokat is, akik csupán 9-10 évesek voltak. Gazemberek! – Undorral eltelten köpött egyet. Anyámat utoljára a mószuli esküvői csarnok elosztóhelyén látta. – Mindannyiunkat ott tartottak fogva. Aztán kiválogatták, ki az, aki marad a fogságban, ki az, aki elmehet. Nem tudtam, mit gondoljak erről. Egyrészt boldog voltam, mert megerősítést kaptam, hogy édesanyám még él. De milyen körülmények között? Beszámoltam Sirhádnak a hallottakról, hogy nyújtsak neki is egy kis reményt. A menekülttáborban nagyon magába fordult, kimondottan tartózkodóan viselkedett: folyton olyan komor arccal járkált, hogy alig mertünk hozzászólni. De néha megrepedezett az álarc. – Tényleg igaz? – kérdezte. – Bárcsak tudnék rajta segíteni!

– Nem tudsz – mondtam óvatosan. Elhallgattam, hogy anyánkat a csarnokba vitték. Akárcsak azt, hogy a testvéreinket az ISIS valószínűleg fegyveres kiképzésben részesítette. Attól tartottam, ezt már nem bírná elviselni. Sirhádot a hír már így is megzavarta. Első reakciója az volt, hogy csatlakozik a kurd csapatok harcához, hogy felszabadítsa azt a területet, ahol anyánk is tartózkodik. – Vissza kell hódítanunk Szindzsárt és Tall ‘Afart – mondta. December végén a kurdok Szindzsár városáig nyomultak, azonban ott fennakadtak az iszlamisták elkeseredett ellenállásán. – Képzeld el: ha a várost sikerült volna megtartani, már Kocso felé masírozhatnánk. – Sirhád, nekem már csak te maradtál. Kérlek, ne menj el! – Anyánkról van szó. – Mama akkor lesz boldog, ha életben talál téged, amikor visszajön. – Emlékeztettem arra, hogy feltehetően papát és Delant nem fogjuk viszontlátni. Ilyen nyíltan idáig ezt nem mondtam ki. Most azonban muszáj volt, hogy visszatartsam Sirhádot. – Szükségünk van rád, Sirhád. Szó nélkül hátat fordított, és kiviharzott a konténerből. Vigasztalan, szürke tél következett. Kezdetben még azt hittem, csak átmeneti ideig tartózkodunk a menekülttáborban, de lassacskán tudatosult bennem, hogy egyhamar nem változik a helyzet. A Szindzsár-hegység vidéke és Mószul az előrejelzések ellenére még mindig az Iszlám Állam kezében volt. A frontok megmerevedtek. Napról-napra elégedetlenebb lettem a menekülttáborbeli helyzetemmel. Megérkezésem óta folyamatosan világvége hangulatban teltek a napjaink. Ha egy táborlakó netán egy pillanatra megfeledkezett a jelen szörnyűségeiről, a többiek azonnal emlékeztették rá: amikor ennyi traumán átesett ember él egy szűk helyen összezsúfolódva, az optimizmus nem tud szárba szökkenni. Ez lassacskán felőrölt. Leginkább azonban az zavart, hogy a táborban semmit sem tudtam csinálni. Már majdnem egy fél éve nem jártam iskolába, holott a nyári szünet után már a 12. osztályba mentem volna, majd a következő hónapokban érettségiztem volna. Még arra is számítottam, hogy ösztöndíjat kapok. És most? Elúszott az álmom, hogy matematikatanár legyek. Akárcsak a többiek, a levegőben lógtam, és a kilátástalanságtól szenvedtem. Egy napon, azt hiszem, 2015. február vége vagy március eleje volt, egy küldöttség érkezett a táborba Németországból. Az ottani jazídí közösség képviselői voltak, valamint az egyik német tartomány tisztviselői. Gyorsan elterjedt a hír, hogy korlátozott számban lehetőséget adnának embereknek, hogy elhagyják Irakot, és kivándoroljanak Németországba. Úgy hírlett, főleg a fiatal nőknek és lányoknak van esélye bekerülni a programba. – Miért nem próbálod meg, Farída? – kérdezte a fivérem. – Nem hagyhatlak itt egyedül. – Nem vagyok már kisgyerek – jegyezte meg önérzetesen. – Nélküled is boldogulok. – És mi lesz mamával? – Ha kiszabadul, utánad megyünk. Azt mondják, Németországban nagyon jók az életkörülmények. Kezdtem fontolóra venni a dolgot. Egyrészt árulásnak éreztem, hogy elhagyom a hazámat. Másrészt be kellett látnom, jelen helyzetben itt semmiféle perspektíva nem áll előttem. Még az iskolát sem tudnám befejezni. Ráadásul mindenki ferde szemmel néz rám. Németországban talán új

lehetőségek nyílnának meg előttem. – Legalább próbáld meg! – biztatott a testvérem. – Én is megpróbálom. Odamentünk tehát a regisztrációs pulthoz. Evin is velünk tartott. Az interjúban, amelyet egy német nő folytatott egy tolmács segítségével, elmeséltük az elrablásunk teljes történetét. – Szegény lányok – mondta megindultan. – Biztos vagyok benne, hogy be fogtok kerülni a programba. A delegáció elutazott, és néhány hétig nem történt semmi. Aztán kitavaszodott. A Nap ismét erősebben sütött a konténerre. De a tábor hangulatán ez mit sem változtatott: ugyanolyan vigasztalan volt, mint télen. Azt gondoltuk, a külföldiek, akik ellátogattak hozzánk, rég elfelejtettek minket – lassan mi is kezdtük elfelejteni őket. Aztán egy napon, áprilisban megcsörrent ‘Ádil bácsi mobiltelefonja. Egy férfi szólt bele, katonás hanglejtéssel, jó hangosan. – Igen. Igen, így van – mondta a nagybátyám. Próbáltam leolvasni az arcáról, mi történt. – A bátyám felesége… Igen, ezen a számon… Szóljanak… Amint letette a telefont, Sirháddal várakozásteljesen néztünk rá. – Édesanyátoknak sikerült megszöknie – jelentette be. Örömujjongásban törtünk ki. – A Pesmerga védelme alatt áll. – Mikor jön meg? – kérdezősködtem tovább. Nagybátyám megvonta a vállát. – A katonák először is kórházba viszik. Értesíteni fognak, amint megérkezik. Ez volt a legcsodálatosabb hír, amit valaha az életben kaptam: édesanyám szabad. Úgy éreztem, mintha valaki szétlibbentette volna a fekete fátylat a szemem előtt. Kimentem a konténer elé, az arcomat a Nap felé fordítottam, és azt suttogtam: – Köszönöm! Köszönöm, Uram! Köszönöm, hogy meghallgattad az imáimat! A nap hátralevő részében mintha két lábbal a föld fölött lebegtem volna. Végig a nagybátyám közelében maradtam, el ne szalasszam a hívást, amikor bejelentik, hogy mama megérkezett Dohukba. Százszor is ellenőriztem, fel van-e töltve a telefonja, és jól van-e beállítva a hangerő. Minden tökéletes volt. Csak a hívás váratott magára. Éjszaka is a telefon közelében maradtam, a bácsikám természetesen akkor sem kapcsolta ki. Le sem hunytam a szemem. – Talán nekünk kellene felhívnunk őket – javasoltam másnap reggel. De nem volt egységünk. A következő nap délutánján azonban végre megjött a várva várt hívás. Egy katona röviden értesített, hogy mama megérkezett a kórházba. Busszal bementünk a városba. Egy óra volt az út. Míg bámultam kifelé az ablakon, és mellettem elsuhant a kopár, lapos dél-kurdisztáni táj, a gondolataim őrülten cikáztak. Vajon milyen állapotban lehet anyám? Viszontlátom az öcséimet? Vagy őket is elrabolta az Iszlám Állam? Ránéztem Sirhádra, aki mellettem ült, és mint mindig, komor arcot vágott. Egész úton egy szót sem szólt. De biztos voltam benne, hogy ő is rettenetesen izgatott. A dohuki kórházban Pesmerga-katonák ellenőriztek. Külön osztályt rendeztek be az ISISfogságból visszatértek számára. Az lényegében egy teremből állt, amelyben körülbelül egy tucat ágyat helyeztek el. Elborzadtam, ahogy megláttam az embereket: sokan alultápláltak voltak, és borzalmas kínzások nyomait viselték magukon. Nagybátyám célirányosan az egyik ágy felé indult, amelyben egy nő feküdt. Szükségem volt néhány másodpercre, mire felfogtam, ki az. – Mama! – kiáltottam elszörnyedve. Anyám csont és bőr volt. Borzalmasan öregnek és

soványnak tűnt. Sötét hajába ősz csíkok keveredtek, az arcát mély barázdák szabdalták. 40 éves volt még csak! A karjából infúzió állt ki. – Farída, kislányom – szólalt meg elgyengült hangon. – Sirhád. De jó látni titeket! Letérdeltem az ágya mellé, megfogtam a csontos kezét, és megcsókoltam. – Mama, annyira hiányoztál! Mi történt veled? – Semmi – állította. – Csak annyi, hogy az utóbbi időben nem nagyon volt mit ennem. – Erőtlenül elmosolyodott. – Minden rendbe jön. Az a lényeg, hogy ti jól vagytok, édes gyermekeim. – Sírt. A terem végéből két kamasz fiú indult felénk: az öcséim, a 12 éves Kaniwár és az időközben már 14 éves Siwán. Nyár óta, mióta nem láttam őket, jócskán megnyúltak. – Te vagy az, Farída? – kérdezte Siwán, mutáló hangon. Félénken hagyta magát átölelni. Mintha az elmúlt hónapokban, mióta nem találkoztunk, idegenné váltam volna a számukra. Kaniwár is csak tétován ölelt át. Sirháddal szerencsére nem voltak ilyen visszafogottak. – Mi van papával és Delannal? – kérdezték Sirhádot. – Te velük voltál annak idején. Sirhád szomorúan rázta a fejét. – Nem velük voltam – mondta. – Papát utoljára az iskolaudvaron láttam. De aztán engem egy másik teherautóra pakoltak… – Hová vittek? – faggatózott tovább Siwán. Sirhád nagyot nyelt. – Kivittek a mezőre – mesélte. – Először azt hittük, szabadon eresztenek. De egy kilométer után megálltunk. Kiszállítottak mindenkit, fel kellett sorakoznunk egy vizesárok közelében… – A pillantása üvegessé vált. – És aztán? – kérdezte anyám. – Aztán lőni kezdtek ránk. Erős ütést éreztem, és láttam, ahogy elömlik a vér a mellemen. Papa barátja, Ráfiq Haszan, aki mellettem állt, lerántott a földre. Rám parancsolt, hogy feküdjek mozdulatlanul, és tegyek úgy, mintha meghaltam volna. Anyám elborzadva nézett rá. – Vagyis lemészárolták az összes férfit, akiket a teherautókon odaszállítottak? Sirhád bólintott. – Aztán körbejártak, és ellenőrizték, nem maradt-e valaki életben. Csendben feküdtem, amíg… – itt elakadt – … amíg meg nem hozták a következő teherautóval az újabb férfiakat. Őket is mind megölték. Mamából kitört egy fojtott kiáltás. Én is tudtam, mit jelent ez: az Iszlám Állam szisztematikusan meggyilkolta az összes falunkbeli férfit. – Ekkor elfutottam – folytatta Sirhád. – Még néhányan kiemelkedtek a hullahegyből. Összesen három fiú. Futottunk az életünkért. – A két öcsém rémülten nézett rá. – A többiek mind meghaltak? – kérdezte a kis Kaniwár. – Mindenki. Csak mi négyen éltük túl – erősítette meg Sirhád. A két öcsémnek szüksége volt pár pillanatra, hogy felfogja a szavai értelmét. Aztán kitört belőlük a sírás. Már nagyon várták, hogy viszontlássák az édesapjukat és a bátyáikat. Hatalmas megrázkódtatás volt ez számukra – és természetesen édesanyám számára is. – Szegény férjem, szegény fiam – hajtogatta, miközben beesett arcán patakzottak a könnyek. Simogattam a kezét, és közben szörnyen tehetetlennek éreztem magam. – Jaj, Farída – sírta anyám. – Igazából már attól a naptól fogva tudom, hogy elszakítottak minket egymástól ezek a haramiák. De azért egy kicsit mégis reménykedtem.

Elmesélte, hogyan estek fogságba az öcséimmel. – Fogtam a kezüket, amikor a férfiak kitereltek minket az iskolaudvarra. Te, Farída, mögöttünk jöttél. Erre még biztosan emlékszel. Mindannyian rettenetesen féltünk, hiszen hallottuk a lövéseket. Azt gondoltuk, most mi következünk: miután elvitték a férjeinket, most megölik a nőket és gyerekeket is. A buszok és pick-upok az iskolaudvar előtt vártak ránk. – Egy ISIS-katona elvonszolt tőletek – idéztem fel. – Igen. Megparancsolták, hogy oszoljunk két csoportra. A házas asszonyok az egyik, a hajadon lányok a másik oldalra. Szorongva néztél rám. Majd megszakadt a szívem, hogy nem tehetek semmit érted… – Azt mondta, meghív minket, lányokat vacsorára… – Igen, szegény kislányom. De tudtuk mindannyian, hogy hazudik, ugye? – Elcsuklott a hangja. Nekem is torkomon akadt a szó. Némán csorogtak végig az arcomon a könnyek. Anyám a fejemet simogatta. – Miután Tall ‘Afarba vittek, Siwánt is el akarták szakítani tőlem – folytatta a beszámolót. Az Iszlám Állam minden fiút be akart vonni a katonai műveletekbe. Időnként több napra is elmaradtak, olyankor anyám szörnyen aggódott. – Nyomást gyakoroltak rájuk. Megpróbáltak muszlimot csinálni belőlük. De amikor visszajöttek, minden alkalommal a lelkükre kötöttem, hogy nem szabad hinniük ezeknek a gazembereknek… Igaz? Siwánra nézett. Az bólintott, ő mesélt tovább: – Állandóan azt kérdezgettem: „Hol van az édesanyám?” Azt válaszolták: „A szüleid meghaltak. Felejtsd el őket! Mi vagyunk az új családod.” De én tudtam, hogy hazudnak. – Szegény testvéreim – mormoltam. – Kényszerítettek, hogy a Koránt olvassuk, és az ő Istenükhöz imádkozzunk. Úgy tettem, mintha engedelmeskednék. De valójában soha nem imádkoztam az Istenükhöz. Végigsimítottam a fejét. – Helyesen tetted. – Mama sokszor azt mondta, Kaniwár és én betegek vagyunk, ezért nem tudunk részt venni a kiképzésen. – Aztán elterjedt a hír, hogy minden fiút Szíriába visznek harcolni – folytatta anyám. – Tudtam, el kell szöknöm velük, mielőtt túl késő lesz. Késő éjjel vágtak neki az útnak néhány más asszonnyal és gyerekkel. Együtt másztak át az árkokon, amelyeket az ISIS a falu körül ásott. Ezután kereszteztek egy háborús zónát, ahonnan végül kurd Pesmerga-harcosok menekítették ki őket. – Nekünk, asszonyoknak nem a saját túlélésünk volt a tét – mondta anyám. – Az volt a lényeg, hogy a fiúk megmeneküljenek, mielőtt megölik őket a csatatéren. – Kimondhatatlanul büszke vagyok rátok – fordultam hármukhoz. – Büszke vagyok, hogy ilyen bátor családom van. Öcséim, Siwán és Kaniwár velünk jöttek a menekülttáborba, ők is a nagybátyámnál laktak akkortól. Anyám az orvosok tanácsára egyelőre a kórházban maradt – még túl gyenge volt, meg kellett erősödnie. Minden áldott nap meglátogattam, mert egyetlen pillanatra sem akartam nélkülözni. Végtelenül boldog voltam, hogy végre újra van anyukám. Csak most tudatosult bennem igazán,

mennyire hiányzott. Aztán mamát kiengedték a kórházból, a menekülttábor vezetősége pedig kiutalt nekünk egy saját, külön lakókonténert. Mivel immár újra egy családnak számítottunk, jogunk volt egy saját kis birodalomhoz. Bár mindannyian fájdalmasan tudatában voltunk annak, hogy nem vagyunk teljes család, mi legalább megmaradtunk egymásnak. Amikor reggelente, napkeltekor anyám és a testvéreim között álltam a konténer lépcsőin, hogy az első sugarakat köszöntsem, éreztem, mellettük a helyem. Soha többé nem akartam elszakadni tőlük. Ám hamarosan egy üzenetet kaptam, amivel már nem is számoltam. Egy szép májusi napon Evin izgatottan kopogtatott a lakókonténerünk ajtaján. Papírokat lengetett a kezében, amelyeket a táborvezetőségtől kapott. – Farída, Farída! – kiáltotta. – Kiválasztottak minket! – Mire választottak ki? – értetlenkedtem. – Jaj, hát a németországi programra. Már elfelejtetted? Amit megpályáztunk! – Á, igen! – Hirtelen megértettem, miről is beszél, és – őszintén szólva – kicsit megdermedtem. – Ez azt jelenti, hogy Németországba mehetünk? – Igen, küldenek nekünk jegyet. Talán még ebben a hónapban. Gyorsan útlevelet kell szereznünk. – De… – Csak semmi „de”! – mondta Evin. – De mama most érkezett meg. – Farída – mondta Evin és kezébe fogta a kezem. – Olyan esély ez számunkra, amit nem szalaszthatunk el. Németországban sokkal több lehetőségünk lesz. Ott béke van. Az emberek mindent megadnának érte, hogy oda utazhassanak. Azt mondja a nagybátyám, kötelességünk a családunkkal szemben, hogy megragadjuk ezt az alkalmat. Gondolkodóba estem. Mit ért a barátnőm „kötelesség” alatt? Nem tudtam elképzelni, hogy a családom helyeselné, ha nélkülük akarnék elutazni. Este beszéltem Sirhád öcsémmel és anyámmal. Szinte szégyelltem anyám elé állni a kérdéssel. Attól tartottam, megbántom. De ő váratlan józansággal reagált. – Kocsóban nincs többé jövőnk – mondta. – Hogy élhetnénk ott azok után, ami történt? Soha többé nem éreznénk magunkat újra biztonságban. – Németországban állítólag jobb az élet – bizonygatta Sirhád. – Az összes barátom arról álmodozik, hogy kivándorolhasson az országba. Némelyikük rengeteg pénzt fizet, és az életét is kockára teszi, csak hogy eljusson oda. Egy ilyen lehetőségre nem mondhatsz nemet. Teljesen elbizonytalanodtam. Nem tudtam, mit mondjak. – És veletek mi lesz? – Hát majd utánad megyünk – felelte Sirhád félig viccesen, félig komolyan. – Nem kell sokáig várni. Anyám bólintott. – Igen, Farída, használd ki ezt az esélyt – bátorított. – Ott talán új életet kezdhetsz. – Mélyen a szemembe nézett. – Itt nincs újrakezdés, tudod jól. Az emberek egy elavult gondolkodás rabjai. És a muszlimokkal soha nem fogunk békét kötni… Tétován hallgattam őt. Tényleg így gondolja? Igazán arról próbál meggyőzni, hogy örökre elhagyjam a családomat, a hazámat, a helyet, ahol a hét angyal minden ősszel találkozik? – Tényleg azt tanácsolod, hogy elmenjek? – faggattam. – Igen, ezt tanácsolom, Farída. Ezt tanácsolom neked, Evinnek és az összes lánynak, aki

rabságban volt. A földre szegeztem a tekintetem. Mama a megbélyegzettségünkről beszélt. Itt, Irakban – ezt teljes bizonyossággal tudtam – örökre rajtunk maradna a bélyeg. – Németországban talán be tudnám fejezni az iskolát – gondolkodtam hangosan. – És aztán az egyetemen matematikát tanulhatnék… Később, ha Kocso felszabadul, még mindig visszatérhetnék, és dolgozhatnék matematikatanárként. – Menj! – mondta anyám határozottan. – Az Úr kiterjeszti föléd a kezét, és óvni fog, ahogy mindig is óvott.

FARÍDA UTÓSZAVA

2015 nyara óta Németországban élek. Arbíltől11 csak négy óra repülővel. Ám a két ország két külön világ: az egyikben háború dúl, a másikban béke van. Azt gondolhatná mindenki, boldogan fogadtam, hogy végre egy békés világban élhetek. De sem Evinnek, sem nekem nem volt egyszerű megtalálni a helyem egy ismeretlen világban. Sajnos különböző városokba kerültünk, ezért nem lehetünk együtt. Viszont rendszeresen telefonálunk és írunk egymásnak. Németországban minden más: az időjárás, az ételek, a szagok, de leginkább az emberek. A szociális munkások, akik a repülőtéren fogadtak, egy északi kisvárosba hoztak. Gyönyörű, de nagyon idegen. Kezdetben néhány másik lánnyal együtt egy kolostorban helyeztek el. A szerzetesnők megható kedvességgel törődtek velünk. És bár a mienktől eltérő a hitük, a legkisebb mértékben sem bánták, hogy a saját imáinkat mondtuk, és vallási rítusainkat gyakoroltuk. Sőt, még meg is erősítettek azokban – valószínűleg mert ők is pontosan tudják, milyen sziklaszilárd támaszt nyújt a hit. Beírattak némettanfolyamra, sőt azt is felajánlották, hogy beszéljek az élményeimről egy pszichológussal. Eleinte nem akartam. Azt gondoltam, jobb magam mögött hagyni mindazt, ami történt. Örökre el akartam temetni magamban ezt a borzalmat. Ám az Németországba is követett. Magamban hordozom. Csak néhány terápiás ülés után állapítottam meg, hogy jólesik beszélni, ha nem is mindig kellemes. Titokzatos módon a beszélgetések révén feloldódott bennem a görcs. Végre tudtam sírni. Végre meg tudtam gyászolni a halottaimat és önmagamat. Gyászolok mindent, amit elveszítettem és magam mögött hagytam. És néha nagyon fáradtnak érzem magam, annyira fáradtnak, hogy nem tudom, lesz-e erőm folytatni. De aztán mindig elhatározom, hogy az életnek mennie kell tovább – minden szörnyűség ellenére is. Nem adom meg a kínzóimnak azt az elégtételt, hogy legyőztek, és tönkretették az életem. Újra iskolába járok. Tulajdonképpen a 12. osztályba kellett volna mennem, de mivel nem elég jó még a némettudásom, úgy döntöttem, megismétlem a 11-et. Matematikából megint én vagyok a legjobb az osztályban – persze már ismerem az anyagot, ennyiből könnyebb dolgom van! Az osztálytársaim és a tanáraim mind nagyon kedvesek velem, de egészen más életet élnek – egy felhőtlen életet. Több hete laktam már a kolostorban, amikor egy este felhívott az édesanyám. Olyan hírrel szolgált, amitől azonnal elsírtam magam: ő és a fivéreim eljönnek hozzám. Kérvényezték a kivándorlást, és megkapták az engedélyt. Időközben újraegyesült a család. Miután megérkeztek, kiutaltak nekünk egy kis lakást, ahol most mindannyian együtt lakunk. Végtelenül hálás vagyok, hogy újra a családom körében lehetek. Az apácák rendkívül jók voltak hozzánk, de a hozzátartozóinkat senki nem helyettesítheti. Annak is nagyon örülök, hogy újra magunk főzhetünk. Nem nagyon bírtam a német konyhát. Most anyámmal felváltva főzünk, olyan ételeket, amiket ismerünk és szeretünk. Az ételek és a fűszerek illata egy csipetnyi szülőföldet csempész a lakásunkba. Azonban nem sok időm marad a házimunkára. Most én felelek az egész családomért. És ha

éppen nem az iskolában vagyok vagy házi feladatokat csinálok, akkor a hivatalos ügyeket intézem, ugyanis már egész jól értek németül. A beszéd még nehezemre esik, de ha valaki nem túl gyorsan és nem dialektusban beszél, nagyjából tudom követni. A hatóságok továbbra is jól bánnak velünk, egy különleges védelmi program részesei vagyunk. Nem nagyon akarok belegondolni, mit is jelent ez pontosan, mindenesetre a tartózkodási helyünk titkos. Nem mondhatjuk meg senkinek, és a hivatalok sem adják ki senkinek. Ez már azelőtt is így volt, hogy a szörnyűséges párizsi merényletek12 megmutatták, azok a férfiak, akik engem és a többieket ilyen kegyetlenül megkínoztak, és apáinkat, fivéreinket lemészárolták, immár Európában is gyilkolnak. Ha majd befejezem itt, Németországban az iskolát, egyetemre megyek, és matematikatanár leszek, ami mindig is az álmom volt. A fanatikusok, akik minket, lányokat tárgyakká alacsonyítottak, nem fognak visszatartani. Azért éltem túl a szenvedéseket, hogy megmutassam nekik: erősebb vagyok náluk.

ANDREA UTÓSZAVA

2015 telének kezdetén jeges szél fúj a Dohuk közelében felállított jazídí menekülttábor utcáin. A lakókonténerekben az emberek szörnyű zsúfoltságban élnek. Minden család egy négyszögletű, egyszobás szálláson lakik – ezek szigorú rendben sorakoznak egymás mellett. Sokban fél tucat ember zsúfolódik össze a 12 négyzetméteren. Itt semmi sem marad titokban. A szomszédok előtt sem, akiktől néha csak egy rosszul szigetelt fal választ el. A menekülttábor lakói mind ismerik azokat a történeteket, amelyeket az egyes emberek legszívesebben örökre törölnének az emlékezetükből. Ám ezen a helyen nincs felejtés: 40 kilométerre attól a területtől, amelyet az Iszlám Állam még mindig uralma alatt tart, a trauma a mindennapokban is jelen van. Mint egy láthatatlan méregfelhő, úgy burkolja be a konténervárost. Azért jöttem ide, hogy a szerkesztőségem megbízásából a rémálom túlélői után kutassak. Újságíróként mindig azoknak a nőknek a nézőpontja érdekelt, akik ártatlanul keverednek bele konfliktusokba, a férfierőszak áldozatainak a szemszöge. Az ő nevükben szeretnék megszólalni. Egy szociális munkástól hallottam Farída sorsáról. Amikor a menekülttáborban kérdezősködtem utána, kiderült, mindenki ismeri őt. „Farída néhány héttel ezelőtt szabadult ki a fogságból, egy lánycsoporttal együtt” – mesélték, és megmutatták az utat a nagybátyja lakókonténere felé. Az ajtó előtt egy sápadt fiatal lányt látok, aki kendővel fogta hátra a haját: Farída komoly, barna szemmel méreget. Eleinte kétkedőn, legalábbis úgy tűnik nekem. De aztán elmosolyodik. „Nem – gondolom magamban –, első pillantásra nem is látszik a 19 éves lányon, miken ment keresztül”. Farída betessékel átmeneti otthonukba. A lakókonténer belsejében a gázkályha egy kis meleget ad, jólesik a kinti hideg szélfúvás után. A falak menti matracokon asszonyok ülnek: Farída nagynénje, ötéves unokatestvére, néhány szomszéd, és barátnője, Evin. Farída forró, nagyon édes teával kínál, rögtön beszélgetésbe elegyedünk. Csak néhány pohárral később szedem össze a bátorságomat, hogy az Iszlám Államban töltött fogságáról kérdezzem. Farída tétován megköszörüli a torkát. Aztán elkezd mesélni: arról a napról, amikor szülőfaluja, Kocso elesett, és az odüsszeiáról, amit az Iszlám Állam fogságában töltött. Látom, nagyon nehezére esik a beszéd. Megerőlteti a mesélés. Időnként szabályosan kényszerítenie kell magát, hogy válaszoljon a kérdéseimre. De döntött: azt akarja, hogy mindenki megtudja, mit tettek vele és a többi lánnyal. Világgá akarja kürtölni a szörnyűséges igazságot. Mégis távolságtartónak tűnik. Mintha láthatatlan falat épített volna maga köré, egyfajta védőgátat önmaga és a vele történtek közé. A többi nő, akik a szobában vannak, szintén olyanok, mintha nem lennének jelen. Nem nagyon mutatnak érzelmeket. Mindenki a saját démonaival küzd. Csak néha sóhajt fel egyikük és mondja szomorúan: Hogyan történhetett meg mindez? Amikor legközelebb találkozunk, már tavasz van, és a lakókonténereket süti a nap. Farída örül, hogy viszontlát, örül az érdeklődésemnek, és úgy üdvözöl, mint egy barátnőt: arcon csókol. Beleegyezett, hogy könyvet írjak róla az általa elbeszéltek alapján. Most már el akarja mesélni a

történetét, az összes részletet. Ezúttal azonban tanúk nélkül: hogy zavartalanul tudjunk beszélgetni, megkéri az összes rokonát, hogy hagyjanak minket magunkra a lakókonténerben. Még az édesanyja sem maradhat, aki időközben visszatért a fogságból. Csak egy fiatal, Farídával egykorú kurd lány segít a tolmácsolásban. Farída először a szülőfalujáról, Kocsóról mesél, a családjáról, a szép házról, ahol laktak. Álmodozó mosoly ül az ajkán, elmerül az emlékeiben. Nagyon fontos, hogy elmondja, hogyan éltek a terroristák támadása előtt. Szerencsére megmaradt néhány digitális fénykép azokból az időkből: Farída megmutatja nekem kedvenc, legidősebb bátyját a mobiltelefonján. „Teljesen hétköznapi család voltunk” – mondja, majd elhallgat. Hirtelen könnybe lábad a szeme. Ettől maga is megijed: a kemény héj egyszeriben megreped. Minél tovább beszélünk, annál megterhelőbb lesz Farída számára az interjú. Hiszen olyan helyekről esik szó, amelyekhez rengeteg kín köti, olyan emberekről, akik mélységes fájdalmat okoztak neki. Visszaemlékezni rájuk, kimondani a nevüket, leírni őket rendkívül fájdalmas folyamat. Farída néha magába roskad, néha dühös lesz. Újra és újra erős fejfájás gyötri. Szünetet kér, én pedig elmegyek sétálni a tolmácslánnyal, hogy egyedül maradhasson. Csak akkor folytatjuk, amikor jelzi, minden rendben van. Alaposan végigmegyünk az emlékein – lépésről lépésre haladva. A rettenetes történet és a fájdalom, amit az elbeszélés újra kivált belőle, bennem is nyomot hagy: részletes leírásainak köszönhetően nagyon is el tudom képzelni ezt a sötét világot. Hamarosan engem is rémálmok kezdenek éjjelente gyötörni. Álmaimban képszerűen látom magam előtt az általa átélt és megszenvedett jeleneteket. Azt hiszem, Farída érzi, mennyire együtt érzek vele, és úgy gondolom, ez némi vigaszt is nyújt a számára. Néhány nap után egy kicsit javul a hangulata. Az elbeszélés felkavarta, de elindított benne egyfajta belső tisztulási folyamatot is: megpróbálja magában elrendezni és értékelni az emlékeit. Igyekszem támogatni ebben: egyfolytában hangsúlyozom, hogy az én szememben igazi hős, aki hatalmas bátorságról tett tanúbizonyságot. Ilyenkor Farída kivirul. Tetszik neki a gondolat. Ám egy olyan környezetben, ahol folyamatosan azt próbálják elhitetni vele, hogy szégyenkeznie kell a történtek miatt, nehezére esik ezt elfogadni. A lány, aki legyőzte az Iszlám Államot, most önmagával folytat kemény küzdelmet. Azért küzd, hogy elfogadja a múltja részeként a szörnyű élményeket, és emelt fővel élje tovább az életét. Időre lesz szüksége. De biztos vagyok benne, hogy Farída ezt a harcot is meg fogja nyerni. Az, hogy ebben segíthetek neki, hatalmas megtiszteltetés számomra.

JEGYZETEK 1 Arab és perzsa szó; eredeti jelentése: „zászló”, „jelkép” (arab); „tű”, „bross” (perzsa). A szövegben „dísz” értelemben szerepel – a szerk. 2 Szúfi mester, szellemi vezető – a szerk. 3 Arcot takaró kendő, amit a muszlim nők a hajukat fedő fátyol, a hidzsáb részeként hordanak – a szerk. 4 A Korán fejezetei – a szerk. 5 Radikális baloldali, kurd gerillaszervezet. Az USA, Törökország és az Európai Unió terrorszervezetnek tekinti – a szerk. 6 Muszlim nő – a szerk. 7 Vallásjogi döntés – a szerk. 8 A mecset alkalmazottja – a szerk. 9 Korán, 2.256; 10 Korán, 109.6. Fordította: Simon Róbert. Helikon Kiadó, 1987. 11 Zömében kurdok lakta iraki város – a szerk. 12 Utalás a 2015. november 13-án lezajlott terrortámadás-sorozatra – a szerk.

TARTALOM ELŐSZÓ 1. FEJEZET ~ A világunk, amilyen egykor volt ~ 2. FEJEZET ~ Egy utolsó csodálatos nyár ~ 3. FEJEZET ~ A katasztrófa ~ 4. FEJEZET ~ A rakkai rabszolgapiac ~ 5. FEJEZET ~ A sötétség világában ~ 6. FEJEZET ~ A „vérebeknél” ~ 7. FEJEZET ~ Katonai táborban ~ 8. FEJEZET ~ Szabadulás a pokolból ~ 9. FEJEZET ~ Elveszett otthon ~ FARÍDA UTÓSZAVA ANDREA UTÓSZAVA JEGYZETEK

Table of Contents BORÍTÓSZÖVEG ELŐSZÓ 1. fejezet ~ A világunk, amilyen egykor volt ~ 2. fejezet ~ Egy utolsó csodálatos nyár ~ 3. fejezet ~ A katasztrófa ~ 4. fejezet ~ A rakkai rabszolgapiac ~ 5. fejezet ~ A sötétség világában ~ 6. fejezet ~ A „vérebeknél” ~ 7. fejezet ~ Katonai táborban ~ 8. fejezet ~ Szabadulás a pokolból ~ 9. fejezet ~ Elveszett otthon ~ FARÍDA UTÓSZAVA ANDREA UTÓSZAVA JEGYZETEK TARTALOM