Goebbels titkárnője voltam 9789634059295 [PDF]

Zitiervorschau

„Olyan nagy baj az, akkora önzés, ha az emberek azon a helyen, ahová helyezték őket, olyat tesznek, ami nekik jó, s közben tudják, hogy ezzel másnak ártanak? De vajon ki gondol ilyesmire? Ilyen távolra senki sem gondol. Rövidlátók voltunk és közönyösek.” BRUNHILDE POMSEL, MÜNCHEN, 2013

„Az Egy német sors nem csupán fontos hozzájárulás a holokauszt feldolgozásához, hanem egyszersmind rég esedékes és az időszerű politikai helyzetben időtlen, történelmi koroktól független figyelmeztetés a ma és a jövő nemzedékeinek.” DANIEL CHANOCH HOLOKAUSZT-TÚLÉLŐ

ELŐSZÓ Nem sokan kerültek olyan közel a történelem egyik legnagyobb gonosztevőjéhez, mint Brunhilde Pomsel, aki gyors- és gépírónőként, valamint titkárnőként dolgozott a Joseph Goebbels irányította Propagandaminisztériumban. Nem sokkal Hitler hatalomátvétele után belépett az NSDAP-be, hogy állást kapjon a Birodalmi Rádiónál. 1942-ben munkahelyet változtatott: egészen 1945 májusáig, a kapitulációig a Népfelvilágosítási és Propagandaminisztérium alkalmazásában állt, Hitler propagandaminiszterének előszobájában ülve nap mint nap találkozott a nemzetiszocialista vezető elit képviselőivel. Még a háború utolsó napjaiban is beadványokat, előterjesztéseket gépelt, mikor a szovjet csapatok már Berlinben harcoltak, sőt Berlin hivatalos kapitulációs zászlaját is ő varrta ahelyett, hogy elmenekült volna. Hét évtizedig hallgatott. Ein deutsches Leben (Egy német sors) című dokumentumfilmjében Christian Krönes, Olaf S. Müller, Roland Schrotthofer és Florian Weigensamer végül rábírta Brunhilde Pomselt, álljon a kamera elé, és hatásosan megvilágított feketefehér képekben meséljen az életéről. Brunhilde Pomsel kései elbeszélése egyszerre különös és lenyűgöző. Könyvünk erre a 2013-ban készült filmes visszaemlékezésre épül. A szerző csupán időrendi sorrendbe állította a Brunhilde Pomsel által

elmondottakat, és körültekintően, de csak ott javította a szöveget, ahol azt a grammatika szabályai megkövetelték. Az elbeszélés a gyermekkorral kezdődik, amelynek színhelye Berlin. Brunhilde Pomsel ott született 1911-ben. Beszél az első világháború kitöréséről, szűkszavú apjáról, aki 1918-ban sértetlenül tér haza Oroszországból, a szigorú nevelésről, amiben négy öcs nővéreként részesült, és ami egyszer s mindenkorra formálta személyiségét. Apja zárkózott ember volt, otthon nem esett szó politikáról. Brunhilde Pomsel Berlin egyik jobb negyedében nőtt fel. A család viszonylag jól élt, nem szűkölködött élelemben, miközben Berlin legnagyobb részén a lakosság széles rétegei meglehetősen nehéz körülmények között éltek és nélkülöztek. Országszerte zavargások törtek ki, az utcaképet a politikai szélsőségesek, a tiltakozó kommunisták és nemzetiszocialisták összecsapásai határozták meg, mindennaposak voltak az erőszakos összecsapások. Ám a Südende nevű berlini villanegyed lakói mindebből aránylag keveset érezhettek. Az új mozgalommal, az NSDAP-vel szembeni közönyét Brunhilde Pomsel visszatekintve döntőnek érezte karrierje alakulásában. 1932 végén aktuális szerelme, egy Heinz nevű fiatalember bemutatta egy érdemdús első világháborús katonatisztnek. Ez a találkozás a fiatal nő további pályafutása szempontjából sorsfordítónak bizonyult. A szóban forgó katona a későbbi rádióriporter, Wulf Bley volt, aki egykor az elsők között lépett be a náci pártba. Ő vette szárnyai alá Brunhilde Pomselt, és az is ő volt, aki később, az NSDAP győzelme után, 1933 márciusában, dagályos mondatokkal közvetítette a teljes náci elit

részvételével rendezett fáklyás felvonulást. Nem sokkal Hitler hatalomátvételét követően maga mellé vette Brunhilde Pomselt titkárnőnek a Deutsches Theaterbe, ahol az íróként szerény tehetségű Bley dramaturgként csúfos kudarcot vallott. Végül, amikor NSDAP-tagként újabb állásajánlatot kapott, felszólította Pomselt, lépjen be a pártba, hogy a Birodalmi Rádióba is magával vihesse titkárnőként. A Rádióban akkorra már megtörténtek a tisztogatások, a zsidó igazgatókat elbocsátották és eltiltották foglalkozásuk gyakorlásától. Wulf Bleyt rövid idő múlva ismételten áthelyezték ugyan, Brunhilde Pomselt azonban a vele történt találkozás elindította a hatalom legbelsőbb körébe vezető pályán – ez volt a kezdőpontja annak a rendkívüli életútnak, amelyet csak bibliai korba érve mesélt el. Az elmúlt hetven évben sok mozzanatot elfelejtett, de a központi jelentőségű eseményeket és fordulópontokat élénken megőrizte az emlékezete. Mozgalmas életének e részletei, és az a mód, ahogy Brunhilde Pomsel a Rádiónál, majd később a Propagandaminisztériumban szerzett tapasztalataival bánik, korántsem mentes az ellentmondásoktól. Újra és újra olyan pontokhoz érünk, ahol eltitkol valamit, hogy aztán másutt mégiscsak beismerje – és éppen ez is az oka, hogy olyan izgalommal követjük beszámolóját. Brunhilde Pomsel története nem csak arra szolgál, hogy belőlük új történelmi ismeretekre tegyünk szert. Sokkal inkább arról van szó, hogy általa megismerkedhetünk egy egykori tettestárs tulajdonságaival, ami szükségképpen figyelmeztetés is egyszersmind: nekünk, valamennyiünknek, akik ma élünk. Ki

vitatná, hogy mi, akik ma élünk – Pomsel kortársaihoz hasonlóan –, olyan helyzetben vagyunk, amelyben a jobboldali populizmus és az antidemokratikus tendenciák már annyira előretörtek, elérve az emberek nagy részét, hogy veszélyt jelentenek a társadalomra és a demokratikus rendszerre? Legkésőbb 2015-től a politikai-szociológiai elemzések izgatottan tárgyalják, miként lehetséges, hogy Európában és az Egyesült Államokban újra szalonképessé vált a szélsőjobboldali eszmék hirdetése, csoportok bűnbakká tétele és diszkriminálása, és a kisebbségek, például a háborús menekültek elleni támadások megtűrése. Donald Trump megválasztásával olyan ember lett az Egyesült Államok 45. elnöke, aki személyében további bátorítást jelent az európai populistáknak, mivel a mai rendkívül bonyolult világban neki is sikerült hasonló jelszavakkal és leegyszerűsített megoldásokkal mozgósítania választóit, és eközben az Egyesült Államok lakosságának 40 százaléka el sem ment szavazni. Az emberek számos nyugati államban erős „vezetés” után kiáltanak, és követelésük nem ütközik széles körű tiltakozásba. Vajon ismételten az történik, hogy a populisták és fasiszták megint a tettestársakra támaszkodva, a hallgatag tömeg segítségével kísérlik meg a demokrácia elfojtását? Brunhilde Pomselt nem érdekelte a politika. Az állásával és anyagi biztonságával törődött, feljebbvalóival szembeni kötelességérzetére hallgatott, és mindenképpen „oda akart tartozni”. Szemléletesen és feltárulkozva írja le élete alakulását. A nemzetiszocialista rendszer bűneiért semmiféle személyes

felelősséget nem érez. Az Ein deutsches Leben izraeli és San Franciscó-i könyvbemutatója után mindazonáltal nemigen lehetett elítélő véleményeket vagy vádló hangokat hallani. „Le a kalappal az előtt, aki bizton állíthatja magáról, hogy nem vett részt semmiben”, állapítja meg beszámolójában a Frankfurter Rundschau újságírónője. A dokumentumfilm láttán a nézők zömének meg sem fordult a fejében, hogy elítélje Brunhilde Pomselt, viszont eszébe jutottak a jelenkor kérdései. A sötét harmincas évek megismétlődésének volnánk tanúi? Vajon végeredményben nem a mi félelmünk, tudatlanságunk és passzivitásunk okozza-e az új jobboldal megerősödését? Évtizedekig azt hittük, hogy legyőztük a fasizmus kísértetét. Brunhilde Pomsel azonban bebizonyította: nem győztük le. Bámulatosan világos, pontos leírását a háborús évek ártalmatlan hétköznapjairól és arról, hogy „politikával nem foglalkozó lányként” hogyan emelkedett egyre feljebb, a filmben a valósággal szemben mutatott érzelmi távolságtartását – minden kommentár nélkül – Goebbels-idézetekkel, a koncentrációs táborok felszabadításakor megörökített hullahegyek és csonttá soványodott zsidók képeivel, náci propagandaanyagokkal és egyéb leleplező tényekkel ellenpontozzák. Ezek állnak szemben kontrasztként Pomsel emlékeivel és narratívájával. A nézői asszociációk, a mával való óhatatlan összehasonlítás adta az alkalmat, hogy e könyvben Pomsel tapasztalatait szembeállítsuk saját korunk fejleményeivel és szóljunk ezekről. Vajon túlzó-e az aggodalom, hogy a történelem megismétli önmagát? Vagy már el is jutottunk arra a pontra, amikor a

fasizmus vagy az autoriter hatalom új korszaka feltartóztathatatlanul beköszöntött? Vajon szolgál-e nekünk Brunhilde Pomsel története arra vonatkozó tanulságokkal és útmutatásokkal, hogy a személyes előny keresése mennyire teszi érzéketlenné az embereket a társadalmi és politikai történésekkel szemben? Ahhoz, hogy Brunhilde Pomsel életútját a jelen felől közelítsük meg, a végére kell járnunk annak a kérdésnek is, hogy vajon a demokratikus elitek mekkora felelősséget viselnek az aktuális fejleményekben, és hogy vajon itt is láthatunk-e párhuzamokat a 20. század harmincas éveivel. A modernitásnak a digitalizálás, a pénzügyi válságok, menekülthullámok, a klímaváltozás, a globalizálódott világ társadalmi keretfeltételei formájában jelentkező kihívásai, amelyekből a lecsúszástól és a társadalom idegen elemekkel való felhígulásától való félelem is fakad, egyfelől – a társadalom némely részénél – a magánszférába történő visszavonuláshoz, másfelől radikalizálódáshoz vezetnek. Első pillantásra úgy láthatjuk, hogy Brunhilde Pomsel hetven évvel ezelőtt egy egészen más világban élt, mint mi. Elmeséli összes kisebb horderejű döntését, és ezek első hallásra logikusnak, észszerűnek és követhetőnek tűnnek – egészen addig, amíg történetében el nem jut addig a pontig, amikor már mindenki eltűnődhet: lehet, hogy ezzel az erővel, ha akkor élek, egyszer csak én is ott találnám magam Goebbels előszobájában? Mennyi Brunhilde Pomsel rejlik valamennyiünkben? Vagy ahogy egy újságíró nem sokkal a film bemutatója után provokatív módon meg is kérdezte: „Nem vagyunk-e mindannyian egy kicsit Pomselek?”

A Pomselek milliói azok, akik mindig csak saját boldogulásukra és anyagi biztonságukra gondolnak, miközben jóváhagyólag tudomásul veszik a társadalmi igazságtalanságot és mások diszkriminálását, és ezzel szilárd alapját adják minden manipulatív és autoriter rendszernek. És ezzel a szélsőséges pártok radikális törzsválasztóinál is nagyobb veszélyt jelentenek. Brunhilde Pomselnek látnia kellett, országa hogyan taszít szakadékba egy egész kontinenst. Mielőtt a történelem megismételné önmagát, a múlt és jelen párhuzamainak vizsgálata alkalmat nyújt, hogy erkölcsi iránytűnk finomhangolásával észrevegyük, mikor érkezik el az a pont, amikor állást kell foglalnunk és fel kell lépnünk, hogy nyíltan szembeszálljunk a radikalizálódással. Milyen könnyelműen bánunk belső mérőműszerünkkel? Milyen primitív, rövid távú, banális és felületes célok, és milyen látszólagos sikerek érdekében áldozzuk fel ezt a belső mércét? Olyan kérdések ezek, amelyekre Brunhilde Pomsel története semmiféle általános érvényű választ nem adhat. A választ csak saját, reflexióra való képességünk adhatja meg. Európa számos országában és a világ egyik legnagyobb hatalmában, az Egyesült Államokban erősödik a populizmus. Néhány közép-európai országban, köztük Lengyelországban és Magyarországon, immár tartós a demokratikus rendszerek leépülése. Törökországról nem is szólva, ahol a jogállam és a sajtószabadság elvei már nem érvényesek, és ahol a tízezreket sújtó tömeges letartóztatások és tisztogatási hullámok kiválóan szemléltetik a kiépülő diktatúra mechanizmusainak működését. És lehetséges, hogy a folyamat nem állt még meg.

Aztán itt van a Donald Trump-jelenség is: az USA történetének legmocskosabb választási küzdelme, amely egyaránt irányult a kisebbségek és a migránsok, valamint az establishment ellen. Egy olyan választási harc, amelyben nem átallottak hazugságokat és rasszista jelszavakat alkalmazni, és amely végül az ingatlanguru Trumpnak biztosította az elnöki posztot. E tények és az Európában is egyre élesebbé váló hangok egy új korszak beköszöntét jelzik, egy olyan korszakét, amelyben a szabadságot és demokráciát alapjaiban fenyegetik az autoriter irányzatok. Brunhilde Pomsel története e háttér előtt olyan érzelmi mátrixként szolgál, amely a mindenkori történésekért viselt saját felelősség égetően aktuális kérdésével szembesülve arra figyelmezteti az embert, hogy nem fordíthatja el többé a fejét. Helymeghatározás ez, amely azt mutatja, hol áll a társadalom, és hol áll benne az egyén. E könyv lapjain Brunhilde Pomsel először gyermekkoráról mesél, majd arról, hogyan kezdett el dolgozni egy zsidó ügyvéd irodájában, aztán arról, hogy hogyan lépett be a pártba, került a Birodalmi Rádióhoz, ahonnan a Propagandaminisztériumba szegődött át, ahol a háború végéig maradt, majd ezt követően egy szovjet speciális táborba vitték, míg vissza nem tért a szabad életbe. Életrajzát végigkíséri zsidó barátnője, Eva Löwenthal sorsa, akinek Berlinben egy darabig még sikerül tárcaíróként úgy-ahogy megélnie, végül 1943-ban Berlinből az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták és meggyilkolták. A társadalom széles rétegeiből hiányzik a politika iránti érdeklődés, ami együtt jár azzal, hogy az empátia és a

szolidaritás is kivész belőlük, és ez – mint Pomsel elbeszéléséből kitetszik – a nemzetiszocialisták előretörésének és sikerének egyik oka, jóllehet ő maga ezt nem minden ellentmondás nélkül szemléli, persze nem is szemlélheti másképp. Brunhilde Pomsel történetéből képet kapunk a rendszer működéséről, amely elkerülhetetlenné teszi, hogy segítségével kiki önmagában tisztázza, hol áll. Vagy hogy Andrzej Stasiuk lengyel író szavait idézzük: „Minél jobban félünk mi, választók, annál gyávábbakat választunk meg. És ezek a félelemkufárok hatalmon maradásuk érdekében mindent feláldoznak: bennünket, országunkat, és kontinensünket, Európát.” Gyáván fedezékbe vonulunk, vagy fellépünk ez ellen? Thore D. Hansen 2017 januárjában

„Különben is, 1933 előtt senkinek nem jutottak eszébe a zsidók, ez az egész puszta kitaláció, csupán a későbbi nácik mesélték. Csak a nemzetiszocialisták adták tudtunkra, hogy ők más emberek. Mindez később beleillett a zsidók megsemmisítésének tervezett programjába. Nem volt semmi bajunk a zsidókkal.” BRUNHILDE POMSEL

„A POLITIKA NEM ÉRDEKELT BENNÜNKET” Ifjúság a harmincas évek Berlinjében

Brunhilde Pomsel visszaemlékezései ködös képekkel, 1914 augusztusában, az első világháború kitörésével kezdődnek. Hároméves ekkor. Anyja váratlanul táviratot kap, a családfőt az elsők között hívják be katonai szolgálatra. Azon nyomban kocsiba ülnek, hogy a berlini Potsdamer Bahnhofon még elbúcsúzhassanak Brunhilde apjától. Az apa négy év szolgálat után épen tér haza a háborúból. Nekem nagyon fontosak az emlékeim. Üldöznek is. Nem hagynak nyugodni. Bár a neveket gyakran elfelejtem, és vannak események, amelyeket már nem tudok szavakkal leírni. De különben minden itt van a fejemben, mint egy nagy lexikonban vagy képeskönyvben. Emlékszem a kislány koromra. És azt is tudom, hogy az életemben sok embernek a puszta létezésemmel örömet szereztem. Ez is már egy egész szép gondolat. Amikor az apám visszajött a háborúból, pontosan emlékszem, megkérdeztem az anyukámat: „Mama, mit keres itt nálunk ez az idegen?” Akkor nagyon nehéz idők jöttek. Sok nélkülözés. Az első világháború vége felé népkonyhákat nyitottak. Bár a mamám

mindig főzött ránk, egy napon azt mondta: „Próbáljuk ki mi is”, és elvitt bennünket, gyerekeket egy ilyen népkonyhára, ott kaptunk ebédet. És amikor eljöttünk onnan, azt mondta: „Soha többé.” Hazafelé menet szüntelenül nyaggattam a mamámat, hogy „szeretnék beverni egy szöget a Hindenburgba”.{1} A Königsplatzon állt egy hatalmas szoborszerűség fából, amely Hindenburg tábornagyot akarta ábrázolni. És öt pfennigért – egy hatosért, a berliniek hatosnak hívták az ötpfennigest –, szóval egy hatosért az ember kezébe nyomtak egy kalapácsot meg egy szöget, és valahová, egy meghatározott helyre beverhette a szöget. Ez olyan… ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni. Anyám képes volt pénzt kiadni ezért, csak hogy örömet szerezzen nekem. Apámnak szerencséje volt. Egész végig Oroszországban volt, de soha nem esett baja, nem sebesült meg, nem ölték meg. De a háború azért nyomot hagyott rajta. Még hallgatagabbá vált, és talán ez is okozta, hogy nálunk otthon a politika soha nem volt téma. Míg aztán nem jöttek a nácik, akkor téma lett, de akkor is csak felületesen esett róla szó. Egy sokgyermekes családnak nem volt könnyű akkoriban. Öten voltunk gyerekek. Mindig lányt akartak, de mindig fiúk születtek. Abban az időben az ilyesmit még nem lehetett kontrollálni. Minden a véletlenen múlt. A gyerekek közül én voltam a legidősebb, ráadásul az egyetlen lány, ezért egy kicsit túl voltam terhelve. Bármit csináltak a fiúk, mindenért én szorultam. Mindig azt mondták: „Neked kellett volna vigyáznod!”

Mai fejjel azt mondanám, hogy a gyerekeket akkoriban nem jól nevelték. Megszülettek, gondoskodtak is róluk, kaptak enni, néhány játékszert is adtak nekik, volt babájuk meg labdájuk, de ennél többet nem kaptak. Mindent kérnünk kellett, és szigorúan fogtak bennünket. Olykor egy-egy pofont is lekevertek. És mindig történt valami. Mi egy ilyen átlagos német családnak számítottunk. Szóval, legidősebb gyerekként elég sok terhet raktak rám. És később, amikor már nagyobb voltam, és valamit kértem vagy volt valami elképzelésem, akkor is mindig volt egy kis gúny abban, ahogy beszéltek velem, valami olyan, hogy: na igen, és még mit nem szeretnél? Az embert nem vették igazán komolyan. Nagyon szerényen éltünk, de jóllakni mindig jóllaktunk. Éhezésre meg hasonlóra nem emlékszem, ami a munkanélküliek és a szegények tömegében nem volt magától értetődő. Apánk uralkodott fölöttünk, ő döntött mindenről, tőle kértünk sok mindent, amit a mamánknál hiába próbáltunk elérni, de a mamánkat nem volt könnyű meggyőzni. A legtöbb esetben azt mondta: „Kérdezd meg a papát!” Később apa olyan volt, mint egy jó cimbora, de amikor még kicsik voltunk, paríroznunk kellett neki. Megtanultuk, hogy mit szabad és mit nem. És azt is megtanultuk, hogy ha olyat tettünk, amit nem volt szabad, büntetés járt. És jó sok ilyen dolog volt. Egyszer például drága pénzért almát vettek. Az alma meg volt számolva, és a tálalószekrényen egy gyümölcsöstálban tartották. Egyszer csak hiányzott egy alma. „Ki volt az, ki evett az almából? Senki? Akkor sorakozzatok csak fel! Te voltál, vagy te?” Mindenkit külön-külön

megkérdeztek. Engem nem. „Hát, ha senki sem volt, akkor mostantól nincs alma.” És akkor meg kellett mondani: „Láttam, hogy Gerhard szórakozott a tállal.” Így játszottak ki bennünket, gyerekeket egymás ellen. Vagy anyámnak volt az a szokása, hogy az aprópénzt a konyhaszekrényben egy csészében tartotta. Nagyon vonzó volt, hogy az ember egyszer kivegyen egy groschent vagy húsz pfenniget. Az egyik testvérünk meg is tette, és azzal buktatta le magát, hogy egyszer csak egy hatalmas rúd cukorkával mászkált. A gyerekek elég buták tudnak lenni. Az ilyesmit már csak azért is büntették, hogy példát statuáljanak. És ilyenkor valamennyien kikaptunk, hármat vertek a prakkerrel a fenekünkre. Az nagyon tudott fájni. És utána megint kitört a családi béke, apánk örült, hogy eleget tett a kötelességének, mi, gyerekek pedig nem is tartottuk olyan szörnyűnek, hogy máskor esetleg ne tegyük meg újra. Az engedelmesség bevált a család életében, szeretettel és megértéssel nem mentek volna sokra. Az engedelmesség mellett egy kis linkség is hozzátartozott az élethez, egy kis füllentés, meg hogy a másikra kenjük, ha valami rosszat tettünk. Vagyis bennünk, gyerekekben olyan tulajdonságok alakultak ki, amelyek eredetileg nem voltak meg bennünk. Mindenesetre a sok ember között, aki egy lakásban lakott, nem mindig uralkodott kölcsönös szeretet. Mind megkaptuk a magunkét. Én, mint lány, valamivel ritkábban. De egyre gyakrabban mondták, hogy „Te vagy a legnagyobb, neked tudnod kellett volna!”. Ezt mindig nekem dörgölték az orrom alá. Mindig mindenért engem hibáztattak, amit a fiúk csináltak.

Amikor már olyan tíz-tizenegy évesek voltunk, meg akartuk tudni, hogy szavaztak a szüleink. De soha nem árulták el. Máig nem tudom, miért. Titok volt. Egyáltalán, nálunk otthon soha nem esett szó a politikáról. Nem érdekelt bennünket. Apám amúgy sem sokat beszélt, a fiatalságáról sem mesélt. Ő is sokgyermekes családból származott. És csak sokkal később, jóval a halála után tudtam meg, hogy az apja öngyilkos lett. És hogy az apám a fivéreivel és egyetlen húgával együtt árvaházban nőtt föl. Ezt vagy negyven éve tudtam meg véletlenül. Anyám még élt. És megkérdeztem tőle: „Mama, te tudtad?” Azt mondta: „Igen.” „És miért nem mondtad el nekünk soha?” „Papa nem akarta.” A papánk nem akarta, ő meg tartotta magát hozzá. Apánk apja a szász királyi udvarnál udvari kertészként dolgozott. Még címe is volt. Egy eperfajtát nemesített, kapott is érte valami oklevelet, és elég jelentős vagyonra tett szert. Mindenesetre aztán az amszterdami virágtőzsdén spekulált, és elveszítette mindenét, egész birtokát, volt egy nagyon szép háza és kertje, azt is, és a feleségét és öt gyerekét cserben hagyva Drezdában egy hídról a vonat elé vetette magát. Nem sokkal később az anyjuk is meghalt. Apám szégyellte magát ezért a tragédiáért. Azt akarta, hogy sose tudjuk meg, de aztán sok-sok évvel később az egyik unokanővéremtől értesültem róla. Még emlékszem, otthon állandóan azt mondták, nincs pénzünk. Papa dekoratőr volt, és volt munkája, ami abban az időben már önmagában nagy dolognak számított. Így aztán mégiscsak futotta mindenre. Éhezni úgyszólván soha nem éheztünk, nem úgy, mint mások az elveszített világháború után.

Mindig volt mit ennünk. Egyszerű ételeket ettünk, de mindig jóllaktunk. Zöldséget például. Anyám csodálatos zöldséges egytálételeket tudott készíteni, néha még ma is vágyom rájuk. Kelkáposztát vagy fejes káposztát sok köménnyel, vagy zöldbabot paradicsommal, paradicsommal kimondottan fényűzésnek számított. De paradicsom nélkül is ízlett. És karácsonykor is mindig futotta egy libára, anélkül egyszerűen el sem lehetett volna képzelni. És papának is mindig megvolt a söröcskéje. És a mama is mindig kapott valami szép ruhát húsvétra. Amikor olyan tizennégy éves lehettem, egyik-másik barátnőm már kapott néha egy kosztümöt vagy egy kabátot. Én nem. Én levetett holmikban jártam, amiket rám igazítottak. Igazán nem voltam elkényeztetve. Tudtam, hogy nincs sok pénzünk, és ha valamelyikünk akar valamit, akkor a többieknek is kell majd, úgyhogy egy kicsit ez is belejátszott. Állandóan azt hallottuk, hogy így nincs pénz, meg úgy nincs pénz, de a lakbért mindig ki tudtuk fizetni, és amikor az elemiben a tanítónő azt mondta, hogy „a gyerek tehetséges, feltétlenül tovább kell tanulnia”, arra is áldoztak pénzt. Anyámnak nagy nehezen sikerült legombolnia apámról a pénzt a középiskolára. Azt hiszem, havi öt márkát kellett kicsengetnie. Így tehát középiskolába kerültem. Ott is maradtam az egyéves háztartási iskoláig. Az jelentette a középiskola elvégzését. Aki érettségizni akart, annak líceumba kellett mennie.{2} Érettségiről szó sem lehetett. Egyetem? Ugyan, ki járhatott kilencven évvel ezelőtt egyetemre? Csak a kiválasztottak. A magunkfajta semmiképpen. Iskolás koromban opera-énekesnő vagy tanárnő szerettem

volna lenni. Olyan jó tanuló voltam, hogy egy gazdag hölgy meg is kereste a mamámat: „Frau Pomsel, nem lehet, hogy a lánya mindig nálunk írja a leckéjét – az én Ilsémmel együtt? Én nem tudok vele tanulni, és a gyerek magától egyszerűen nem képes haladni, segítségre van szüksége.” Ilse a barátnőm volt, úgyhogy szívesen vállaltam. Együtt írtuk a leckét, ami nem azt jelenti, hogy hagytam neki lemásolni, hanem tényleg segítettem és elmagyaráztam neki a feladatokat. Sokat javított, csak mert nekem volt hozzá türelmem, én pedig szerettem hozzájuk járni. Nagyon gazdag családja volt, mindig rögtön kávéval vagy teával fogadtak, hozzá természetesen valami finomsággal, a mamája olasz volt, azelőtt opera-énekesnő. Volt egy csodálatos zongorájuk, mindig annál énekelt nekünk operaáriákat, mi pedig megbabonázottan ültünk és hallgattuk. Szép időszak volt, nekem már csak azért is, mert nálunk otthon mindig nagy zaj volt és nyüzsgés. Soha nem tudtam nyugodtan megírni a leckémet. És én is opera-énekesnő szerettem volna lenni, de abból nem lett semmi. A középiskola után lehetett még háztartási iskolába is járni. De az apám azt mondta: „Elég. Azt én már nem fizetem. Háztartástant majd tanul otthon, nem az iskolában. A tanulásnak vége!” Így aztán otthagytam a középiskolát. Először otthon maradtam anyám mellett, segítettem a háztartásban. De ebből semmi jó nem sülhetett ki. Rettenetes volt. Szörnyűnek találtam a konyhai munkát, és mama inkább beküldött, töröljem le a port a lakásban, mondván, a konyhában úgysem veszi hasznomat. Anyám mindig azt mondta, tanuljak igazi szakmát. Én viszont akkor már, amilyen gyorsan csak

lehetett, egyszerűen el akartam menni egy irodába dolgozni. Mindegy, hogy hol. A lényeg, hogy iroda legyen. Nekem imponáltak az irodistanők, titkárnők, kereskedelmi dolgozók, vagy a biztosítótársaságok alkalmazottai, nagyon vonzott az iroda, minden vágyam az volt, hogy én is irodában dolgozzam. Aztán én magam kerestem magamnak állást, a Berliner Morgenpost-ban találtam egy hirdetést, a lap már akkor is létezett. Azt írták, hogy „Szorgalmas gyakornoknőt keresünk kétéves időtartamra”. Megnéztem a címet is: a Hausvogteiplatzon volt. Az akkor jó környéknek számított. Tudtam, hogy a felső réteg lakik arra, elegáns környék. 13 óráig kellett jelentkezni. Azonnal S-Bahnra ültem, és elmentem a Kurt Glasinger und Co. nevű céghez. A Mohrenstraßén volt. Minden nagyon elegáns, isteni ház, liftes és mindenhol vörös szőnyeg. De én a lépcsőn, a süppedős szőnyegen mentem fel. Egy hatalmas irodába léptem, ott ült Herr Bernblum, a zsidó cégvezető, szigorú ember volt, de igazi egyéniség. És ott ült még vele még három vagy négy hölgy. Nyilván az egyikük helyére kerestek valakit. Mindenesetre először alaposan kifaggatott. Mindenféléről kikérdezett, aztán egyszer csak azt mondta: „Rendben, itt a gyakornoki szerződése, már csak az kellene, hogy valamelyik szülője is aláírja, mert maga még nem nagykorú. El tudna jönni az édesapjával vagy az édesanyjával?” Izgatottan mentem haza, gyorsan be akartam számolni a családomnak. Az első az volt, hogy rettenetesen összeszidtak, azt mondták, „Micsoda pimaszság, meg sem kérdezted, hogy elmehetsz-e, és egyáltalán, ki adott neked pénzt jegyre?”. De

aztán a mama mégis eljött velem, és aláírta a kétéves szerződést. Gyakornokként fejedelmi fizetést kaptam: havi huszonöt márkát. A Kurt Glasinger und Co. cégnél minden munkát elvégeztem, ami csak adódott: gyorsírtam, gépírtam, esténként pedig a felső kereskedelmi iskola kurzusaira jártam, és megtanultam a könyvelés alapjait. Csak a gyorsírótudásomra nem volt szükség, pedig később éppen az tette lehetővé, hogy fölvegyenek a Rádióba meg a Propagandaminisztériumba. Már a gyakornokság előtt nagyon jól tudtam gyorsírni, mindig én voltam kész elsőnek, ami csak annak köszönhető, hogy halálosan szerelmes voltam a tanáromba. De ő belém nem. Két évig dolgoztam ott. A legjobban mindig az utat élveztem, ahogy mentem dolgozni. Az S-Bahnnal a Südendétől a Potsdamer Ringbahnhofig. Onnan a Potsdamer Platzig gyalog mentem. Ez minden egyes alkalommal fél óra sétát jelentett. És ahogy a Mohrenstraße helyett elgyalogoltam a Leipziger Straßén, sok szép üzlet előtt mentem el. Gyönyörű divatáruboltok előtt, ahol elérhetetlenül szép dolgokat árultak, amelyekről azt gondoltam, hogy én ezeket sosem engedhetem meg magamnak. Ezzel együtt nagyon élveztem, hogy megnéztem a ruhákat és álmodoztam róluk. És a vállalatot, vagyis a mindennapi munkát is elég szórakoztatónak találtam. Amúgy megtanultam mindent szorgalmasan, azt hiszem, egész rendesen. Végül még a telefont is rám bízták. Egy ideje nálunk otthon is volt már telefon, de nekünk, gyerekeknek, szigorúan tilos volt használnunk. Hozzá sem nyúlhattunk. Persze kit is hívhattunk volna fel? Kinek volt akkoriban telefonja? Egyszer azt mondta nekem Herr Bernblum,

hogy „Fräulein Pomsel, hívja nekem a Schulze und Menge céget!”. Akkor, miközben ő nézte, mit csinálok, először ki kellett keresnem a számot, míg reszkető kézzel meg nem találtam, és a központ nem jelentkezett: „Itt a Südring-központ”, mire én: „A Nordring-központot kérem”, mire aztán megint jelentkezett valaki: „Milyen számot kér?”, akkor megmondtam a számot, és aztán valamikor jelentkezett a cég. Akkor bejelentkeztem, hogy „Herr Ezésez keresi Herr Ezésezt”. Jó nehéz volt ez egy olyan embernek, aki soha korábban nem csinált ilyet. Ma már ezt szinte el sem lehet képzelni. Ma már a mobiltelefonnal kell megküzdenie az embernek. Nagyon szorgalmas voltam akkoriban. Mindig is az voltam. És ez megmaradt azóta is. Ez olyan poroszos vonás, kötelességtudat. Hogy az ember mindig egy kicsit alárendeli magát. Ez már a családban elkezdődött, az embernek be kellett illeszkednie, másképp nem ment. Akkoriban ezt szigorral érték el. Hogy az embernek mindent kérnie kellett, neki magának nem állt pénz a rendelkezésére. Nem létezett még zsebpénz, nem úgy, mint ma, amikor a gyerekek egy bizonyos kor fölött zsebpénzt kapnak. Valamit azért néha adtak. Én például csak azért kaptam valamit, mert minden délben elmosogattam az edényt az egész nagy család után. Ez azelőtt nem volt olyan egyszerű, nem úgy ment, hogy az ember kinyitotta a melegvíz-csapot, és elmosta az edényt. Egy nehéz üstben fel kellett forralni a vizet, és aztán volt két mosogatóvájdling. Az egyikben mosószódával elmostam az edényt, a másik volt az öblítővájdling. És aztán volt a szárító. És ez rengeteg munkával járt. És ezért kaptam a zsebpénzt. Azt hiszem, havi két márkát. Ezért volt nekem olyan fontos a

változás: a gyakornokság és az első kereset. Két évig dolgoztam Herr Bernblumnál. Marasztaltak. Havi kilencven márkát ajánlottak. Ezt is meg kellett még beszélnem a szüleimmel, mert még mindig nem töltöttem be a huszonegyet. De az apám azt mondta: „Kilencven – nem, az kevés. Százat kell kérned!” Másnap aztán megmondtam Herr Bernblumnak, hogy apám ragaszkodik a százhoz. Sajnáljuk, akkor kénytelenek vagyunk felmondani magának. És fel is mondtak. Papa meg azt mondta: „Rendben van ez így, majd keres magának valami új állást.” Első ízben el kellett mennem a munkaügyi hivatalba, ahol regisztráltak mint munkanélkülit, és a kezembe nyomtak egy csomó címet, ahol jelentkeznem kellett. Rövid időre egy könyvesboltba kerültem. Rettentően szerettem olvasni. Bár azelőtt nem sokat olvastam, magát az olvasást nagyon jó dolognak tartottam. És ők minden további nélkül megadták a száz márkát. Az volt az a rettenetesen hideg tél, 1929-ben, akkor töltöttem be a tizennyolcat. Szörnyű hely volt. A helyiségekben nagyon hideg volt, szörnyen fáztam. Későn fűtöttek be, a kollégák pedig egyszerű észjárásúak voltak és barátságtalanok. Halálosan boldogtalan voltam. De aztán az édesapám az utcán összefutott egy szomszéddal, egy zsidó biztosítási alkusszal, Herr dr. jur. Hugo Goldberggel, aki elbeszélgetett a papával, megkérdezte, hogy van, hogy megy az üzlet, mit csinálnak a gyerekek. És apám valahogy szóba hozta: „Hát igen, a Hilde már nagylány, dolgozik.” „Igen, és hol? – És akkor azt mondta Herr Goldberg: – Tudja mit? A titkárnőm nemsokára férjhez megy, abba kell hagynia a munkát. Küldje el

hozzám a lányát, úgyis olyan talpraesett, értelmes kislány volt.” Már másnap átmentem a szomszéd házba Herr dr. jur. Goldberghez, és bemutatkoztam neki, mint egy felnőtt. Amúgy soha nem láttam, vagy ha igen, akkor csak egy pukedlivel, vagy valahogy így köszöntem neki. Nem is gondoltam, hogy még emlékszik rám. És akkor azt mondja: „Esetleg megpróbálhatjuk. A biztosítás nagyon érdekes terület. Még nem tudhat mindent – mondta –, de a munkából sokat fog tanulni.” És aztán 1929 közepén munkába álltam nála. Herr dr. Goldbergnél. Nyugodt és szép időszak kezdődött. Az első két évben gyakran voltak náluk összejövetelek. Csupa nagypénzű ember. A lakásuk egy óriási villa egész emeletét elfoglalta. Emlékszem, a felesége ötvenedik születésnapja alkalmából nagy partit rendeztek. Az egésznek egy középkori kulissza előtt kellett zajlania, amiről a férj gondoskodott. Az apám segített neki a pavilonok építésében. Amikor minden elkészült, azt mondta apámnak: „Itt tudnánk használni a lányát suszterinasként.” Sok barátját és ismerősét ismertem telefonból. Amikor az apám megkérdezett, azonnal igent mondtam. Így jelentem meg az összejövetelen suszterinasnak öltözve. A vendégsereg a doktor zsidó barátaiból állt. Dr. Goldbergnek rengetegszer támadtak ilyen ragyogó ötletei. Mindenesetre az ünnepség késő délután kezdődött és egész éjjel tartott. És én egész reggelig ott voltam. Rövidnadrágot viseltem és zekét, rajta egy tollal, a vállamon egy pár csizma volt átvetve. Isteni volt. Idővel beletanultam a biztosítási üzletbe. Rengetegszer előfordultak biztosítási csalások. De még így is sok pénz volt benne. Csak nem nekem. Mert én újra csak kilencven márkát

kaptam, általában ennyit fizettek az irodistanőknek, de az alatt a négy év alatt, amit mégiscsak ott töltöttem, emelkedett a fizetésem, az utolsó évben, 1932-ben már százhúszat kaptam. Aztán valamivel 1933 előtt dr. Goldberg a felére csökkentette a munkaidőmet, mert nem ment jól az üzlet. Már akkor megéreztem, hogy nemsokára felszámolja az irodáját, és egyáltalán, németországi lakását. Akkortól fogva már csak reggeltől déli egy óráig dolgoztam. És nem volt semmi pénzem, nagyon rosszul álltam. Volt akkoriban egy barátom, egy diák Heidelbergből, a Heinz. Nem volt nagy szerelem, de mégiscsak ő volt az első barátom. Az összes barátnőmnek volt már, mind találkozgattak valakivel, csak én nem. És egy kicsit kerítgettek. Elmentünk együtt egy táncos teadélutánra, ők hívták a fiút, és összehoztak vele. Neki sem volt szinte semmije, az apja nagyon ridegen bánt vele, rövid pórázon tartotta, mert nem értett egyet vele, hogy egyetemre járjon ahelyett, hogy átvenné a céget. És nekem sem volt semmim. Abból a kevésből, amit kerestem, valamit, ha csak öt márkát is, de még haza is kellett adnom. Úgyhogy magamra rettentő kevés pénzem maradt. És amikor találkoztunk Heinzcel, tulajdonképpen csak sétálni mentünk. Még moziba sem vitt el, mert akkor meg kellett volna hívnia. Én nem hívhattam meg, akkoriban ez nem volt szokás. Ha kávézni mentünk, neki kellett fizetnie. Így illett. Megbántotta volna, ha visszautasítom. De ez eszembe sem jutott volna. Ha az ember elment egy férfival enni vagy kávézni, vagy mit tudom én, akkor a férfinak kellett fizetnie. Bármit csinál. Őrület, hogy milyen szabályok voltak, amelyeket egyszerűen minden ellentmondás nélkül elfogadtunk.

Aztán, és ez még 1933 előtt lehetett, Heinz barátom szerzett két jegyet a Sportpalastba. A Sportpalastban mindig izgalmas dolgokat rendeztek. Bokszmeccseket meg azokat a csodálatos korcsolyabemutatókat. Ezekről volt híres a Sportpalast. Szóval elmentem vele a Sportpalastba. Örültem, mert nem tudtam, hogy mi vár ott rám. Egy csomó mosdatlan, izzadságszagú férfi várt, akik ültek a padokon és vártak valamire. Mi is vártunk. Hirtelen megszólalt a zene, bevonult a fúvószenekar és lendületes indulózenét játszott, és ez még mindig nagyon szép volt, és akkor egy egyenruhás kövér ember jelent meg, és levágott egy beszédet, amely engem egyáltalán nem érdekelt. Politika. Miért is érdekelne? Én is nő vagyok, engem nem kell hogy érdekeljen. Utána csak azt mondtam Heinznek: „Na, ilyenen is most voltam utoljára. Hülyére untam magam.” Azt válaszolta: „Mindjárt gondoltam.” Meg sem kísérelt meggyőzni róla, hogy felállt egy új párt, amely megpróbálja megszabadítani Németországot a zsidóktól, nem, semmi ilyet nem mondott. Különben is, 1933 előtt senkinek nem jutottak eszébe a zsidók, ez az egész puszta kitaláció, csupán a későbbi nácik mesélték. Csak a nemzetiszocialisták adták tudtunkra, hogy ők más emberek. Mindez később beleillett a zsidók megsemmisítésének tervezett programjába. Nem volt nekünk semmi bajunk a zsidókkal. Éppen ellenkezőleg. Apám örült, hogy voltak zsidó ügyfelei is, nekik volt a legtöbb pénzük, és mindig jól fizettek. Együtt játszottunk a zsidók gyerekeivel. Volt egy kislány, Hildének hívták, az nagyon helyes volt. A szomszéd házból pedig emlékszem egy korombeli zsidó gyerekre, néha azzal is

játszottunk, meg aztán ott volt Rosa Lehmann Oppenheimer, nekik volt egy kis szappanboltjuk, rá is emlékszem még. Szóval meg sem fordult a fejünkben, hogy valami ne lenne velük rendben. Gyerekkorunkban pláne nem. Amikor meg közeledett a nemzetiszocializmus, még eszünkbe sem jutott, mi következhet ezután. Integettünk a szeretett Führernek. Miért is ne integettünk volna? A zsidókra pedig 1933 előtt nemigen gondolt senki. Az emberek először kaptak munkát és pénzt. A háború miatt mindent elvesztettünk, a versailles-i szerződések révén kisemmiztek bennünket, legalábbis így magyarázták nekünk. Összességében fogalmunk sem volt róla, mit szabadít ránk Hitler. Brünhilde Pomsel számára mindeközben folytatódott a gondtalan élet, mit sem sejtett abból, hogy hamarosan a nemzetiszocialista diktatúra egyik hatalmi központjában vállal majd állást, és ez egész életét megváltoztatja. Heinz, a barátom szerint buta voltam és éretlen a politikához. De azért ezen nem kaptunk hajba. Egyszerűen volt valakim, akivel vasárnaponként találkozgathattam. Elmentünk valahová az SBahnnal, sétáltunk, kávét ittunk, aztán fölmentünk a lakására. Olyan szép volt, hogy magunk lehettünk. Utána sokszor még elmentem a bandámmal is találkozni. Volt egy bandánk. Egyik fiú szebb volt, mint a másik. Egyiküknek motorkerékpárja is volt, kimotoroztunk Berlinből a környékre, nagyon élveztük. Ezek teljesen ártalmatlan kirándulások voltak. De a fiúk között sok szó esett a politikáról, ami viszont bennünket, lányokat egyáltalán

nem érdekelt, nem figyeltük, hogy mit beszélnek. Az egyik fiú benne volt a KPD-ben. Egy ilyen jóképű fiú mit keresett a KPDben? Pedig milyen jóképű volt. Ennek ellenére nagyon kedveltük. A többiek biztosan mind nácik voltak vagy a német nemzetiekhez húztak. Néha eltöprengek ezen, de kell-e szemrehányást tennem magamnak, hogy azelőtt nem érdekelt a politika? Éppen ellenkezőleg, talán jó is, talán ifjonti idealizmusomban az egyik oldalra kerültem volna, és akkor az ahhoz vezetett volna, hogy az emberrel egyszer csak szakítanak. Akkoriban könnyen befolyásolható voltam, de más volt a baráti köröm. Egyáltalán nem mindenki volt náci, gazdag családok gyerekei voltak, némelyikük kicsit léha. Dolgozni még nem dolgoztak, továbbtanulás előtt álltak. Vagy éppen nem. Mindenesetre a szüleik, nagy üzletemberek lévén, megengedhették maguknak, hogy a gyerekeik így éljenek. Berlin-Südendében villákban laktak, a fiaik húsz-huszonhárom év körül jártak, és a legkevésbé sem foglalkoztatta őket a pályaválasztás, legalábbis nem akarták elsietni. Éltek csak úgy, bele a világba. Velük barátkoztam. Jóképű, aranyos fiúk, akikkel az ember szívesen ismerkedett. Mindig adódott valami kellemes szórakozási alkalom, mulatság, diákmuri. Az összes gimnáziumnak megvolt a maga ünnepsége az alapítás évfordulóján. Ezeket a mulatságokat gyakran rendezték a südendei Park étteremben. Ez csodálatos hely volt, nagyon jó ilyesmire, közvetlenül egy tó partján, evezős csónakokkal, körös-körül egy kis erdővel. Télen a tó befagyott, akkor megcsinálták korcsolyapályának. Mellette meg ott volt az a ragyogó, óriási étterem, és egy nagy

ház, ahol nagy ünnepségeket, bálokat vagy kisebb rendezvényeket lehetett tartani. És ha az embernek alig volt pénze, egy pohár sörre azért mindig futotta: húsz pfennigért már lehetett kapni, és akkor együtt ihattunk. A lényeg az volt, hogy együtt be tudtunk ülni egy kocsmába. Ezek közül a fiatalok közül senki sem akart politikáról beszélni. Senki. De a bandában természetesen egy zsidó sem volt. Csak az én zsidó barátnőm, Eva Löwenthal, aki gyakran eljött velünk. A politika a legtöbbünk számára teljesen érdektelennek tűnt. Akárhányszor a mai iskolás lányokat hallom, hogy mi mindent beszélnek, ahogy elmondják a véleményüket, azt gondolom: uramisten, micsoda különbség, milyen hatalmas különbség. Néha azt gondolom, nem is százéves múltam, hanem legalább háromszáz. Óriási a különbség az akkori és a mai élet között. Brunhilde Pomsel 1932-ben megismerkedik a későbbi riporterrel, Wulf Bleyjel. A találkozás meghatározónak bizonyul, Adolf Hitler hatalomra jutása után ennek révén kerül majd a Rádióba, később pedig Joseph Goebbels Propagandaminisztériumába. Wulf Bley író és riporter (1890, Berlin – 1961, Darmstadt) 1931-ben lépett be az NSDAP-be és az SA-ba. Bley nevét az utókor mindenekelőtt Hitler hatalomra jutásának közvetítéséből ismeri: 1933. január 30-án ő közvetítette a nemzetiszocialisták fáklyás felvonulását a Brandenburgi kapunál, később pedig az 1936-os olimpia néhány versenyét. Mindenesetre a barátomnak, Heinznek volt egy ismerőse, egy író, aki az első világháborúban repülőszázados volt. Heinz tudta,

hogy a zsidó dr. Goldbergnél felére kellett csökkentenem a munkaidőm. Heinz ismerőse arra készült, hogy megírja a memoárjait, és kellett neki valaki, aki legépeli. Heinz beajánlott, hogy én írjam le neki. Ő volt Wulf Bley, egy kedves, barátságos férfi, aki ráadásul nem is lakott messze tőlünk, volt egy szörnyen helyes felesége és egy helyes kisfia. Amikor elmentem hozzájuk, először ittunk egy kávét és csevegtünk egy kicsit. Aztán én rögzítettem papíron a gondolatait. És aztán ez így ment tovább. Herr Bleynek volt egy barátja, Busch kapitány, aki BerlinLichterfeldében lakott. Ő is meg akarta írni a visszaemlékezéseit, és érdeklődött, nem tudnék-e segíteni. Nagyon nagyvonalú volt. Naponta elmentem hozzá, és vacsoráig dolgoztunk. Aztán az egyik fia hazavitt kocsival, hát nekik aztán bőven volt pénzük, szinte meggazdagodtam. Így történt, hogy 1932 végén délelőttönként a zsidó Goldberg doktornál dolgoztam, a délutánok egy részét pedig a náci Wulf Bleynél töltöttem. Néha kérdezték is tőlem, nem érzem-e ezt egy kicsit könnyelműségnek. Hogy egy nácinak és egy zsidónak dolgozom? Nem éreztem könnyelműségnek. Így legalább volt munkám. Rengetegen voltak akkoriban munka nélkül. A barátnőim szinte kivétel nélkül munkanélküliek voltak. Én pedig akkor már négy éve dolgoztam dr. Goldbergnél, és az nagyon szép volt. Ez még mind ’33 előtt történt. De aztán hirtelen minden megváltozott.

„Az egész egy kicsit vegyes érzésekkel töltött el. De akkor én ezt az egészet nem vettem olyan komolyan. Az ilyen dolgok teljesen hidegen hagytak. Fiatal, szerelmes lány voltam. Nekem az volt fontos. És ez az egész már olyan régen történt. Már bele sem tudom képzelni magam abba a helyzetbe. Akkor ez egész egyszerű volt, az ember csak úgy belesodródott.” BRUNHILDE POMSEL

„HITLER EGYSZERŰEN CSAK EGY ÚJ EMBER VOLT” Állás a Birodalmi Rádiónál

Brunhilde Pomsel 1932 végén huszonegy éves volt, az akkori törvény értelmében éppenhogy nagykorú. Berlin élénk, nyüzsgő, nyitott város volt, amely rengeteg lehetőséget kínált az embereknek. Természetesen csak azoknak, akik meg tudták fizetni. A gazdag zsidóknak. Azoknak, akiknek pénzük volt, Berlin sokat nyújtott. Egy olyan város, amely mindent megadott. Mindent, amit az ember akkoriban fontosnak tartott: színházat, hangversenyt és egy csodálatos állatkertet. Szép nagy mozikat. A mozihoz még színpadi műsor is volt. A mozifilm mellett vetítettek egy kísérőfilmet, egy tisztán kulturálisat, és volt valami pódiumműsor is, gyakran egy énekes, aki zongorakísérővel lépett fel, vagy valami táncrevü, a Tiller Girls. Ilyesmik voltak. Volt minden, amire az embernek szüksége volt. Mi kell még? Voltak divatos, drága éttermek, amelyekbe az egyszerű halandó a lábát sem tehette be. Ezeknek a létezéséről sem tudtam, mielőtt a Rádióhoz nem kerültem. Ám bármennyire dicsérjük és magasztaljuk is, Berlinnek azért mindig is megvoltak a maga árnyoldalai, ebben az időszakban, az

első háború utáni években pedig különösen. Minden utcasarkon koldusok, szegény emberek. Aki egy jobb környéken lakott, mint én, aki egy jobb elővárosból jártam be, az ezzel nem találkozott. A városnak természetesen voltak olyan részei, ahol valósággal hemzsegtek a szegények, nyomorúság és nélkülözés mindenütt, de ezt senki sem akarta látni, az ilyesmit nem látta meg senki, az emberek egyszerűen oda sem akartak nézni. Aztán 1933 márciusában a nácik egyszer csak megnyerték a választásokat. Fogalmam sincs, hogy a szüleim kire szavaztak. Arra is alig emlékszem, hogy én hogy választottam. Azt hiszem, a német nemzetieket.{3} A fekete-fehér-vöröset. Ez mindig is tetszett. Azok a vasárnapok, amelyeken választásokat rendeztek, már gyerekkoromban is különböztek a többitől. Nagy hangulatuk volt, zászlókkal, zenével és reklámokkal, egész Berlinben nagy volt az élet olyankor. A választások napja mindig különleges volt. De hogy a politikáról szóltak volna… Szóval bennünket, fiatalokat nem vonzott a politika. És befolyásolni sem befolyásolt. Heinz, a barátom valamivel korábban, 1933 januárjában magával cipelt Potsdamba, ahol az agg Hindenburg és Hitler kezet nyújtott egymásnak. Csak annyit mondott, hogy milyen hülye vagyok, mennyire nem érdekel a politika. Biztosan nem voltam méltó hozzá. De meg sem próbált megtéríteni. A párt kettőnk között nem játszott szerepet, és abban az évben amúgy is különváltunk. Mikor Hitlert januárban kinevezték kancellárrá, egész Berlin megmozdult. A legmegszállottabbak elzarándokoltak a

Brandenburgi kapuhoz. Természetesen a barátom, Heinz is köztük volt. Velem együtt. Csak arra emlékszem még, hogy Hitler a birodalmi kancellária ablakában állt. Emberek mindenütt, emberek, emberek, és ordítottak mind, mint ma a futballmérkőzéseken. Mi is ordítottunk. És mire kiordítottad és kiujjongtad magad, addigra a tömeg félresodort, és mindenki szörnyen boldog volt, hogy egy történelmi esemény tanúja lehetett. Én is ott ünnepeltem. Így volt, és ezt ma is bevallom. Hitler egyszerűen csak egy új ember volt. De egész biztos, hogy olyan nagyon azért nem voltam lelkes. Engem ez soha nem tudott fellelkesíteni. Ha csak egy mód létezett, később is mindig igyekeztem lógni az ilyen rendezvényekről. És ez a legtöbbször sikerült is. Emlékszem még, később, amikor a Birodalmi Rádiónál dolgoztam, május elsején mindig fel kellett vonulnunk a birodalmi sportpályán vagy a tempelhofi repülőtéren, amikor Mussolini Berlinbe érkezett és így tovább. Olyankor fel kellett sorakoznunk. Minden osztályon voltak olyanok, akik előtt nem mert beszélni az ember. Akik megsúgták valakinek, ha nem tetted, amit kellett. Ők figyelték, ki nem jött el. De mi sem voltunk hülyék. Odamentünk, és egy-két saroknyit együtt masíroztunk a többiekkel. Amikor a nagy felvonulás elkezdődött – emlékszem még az egyik ilyen esetre, a birodalmi sportpályára rendeltek ki minket –, a Rádió előtt volt a gyülekező. De a mi osztályunk egy kocsmában beszélte meg a találkozót. Minden öt percben valaki megpattant a menetből, és elment inkább sörözni. A húsz emberből mindig csak kettő ért a sportpályára a látszat kedvéért. De ez nem volt nagy kockázat. Bizonyos osztályokra nagyon figyeltek. A Rádió irodalmi

osztályára például. Közvetlenül Hitler hivatalba lépése után azonban a hangulat várakozással, új reménységgel volt tele. Ennek ellenére óriási meglepetést okozott, hogy Hitlernek sikerült győznie. Azt hiszem, ők maguk is meglepődtek ezen. Engem azonban nagyon nem érdekelt a politika akkoriban. Számomra az élet egyszerűen ment tovább. Változatlanul dr. Goldbergnek is dolgoztam. De neki persze nem meséltem el, hogy január 30-án én is ünnepeltem Hitlert. Nem mondtam meg neki, voltam annyira tapintatos, hogy ne bántsam meg vele szegény zsidót. Ez nem lett volna illendő. Az egész egy kicsit vegyes érzésekkel töltött el. De akkor én ezt az egészet nem vettem olyan komolyan. Az ilyen dolgok teljesen hidegen hagytak. Fiatal, szerelmes lány voltam. Nekem az volt fontos. És ez az egész már olyan régen történt. Már bele sem tudom képzelni magam abba a helyzetbe. Akkor ez egész egyszerű volt, az ember csak úgy belesodródott. A nácik felvonulásairól és fáklyásmeneteiről sem sokat tudtunk. Akkoriban a Südende Steglitz viszonylag előkelőbb részének számított. Mi nem foglalkoztunk sem a húszas évek lázongásaival, sem azzal, amikor Hitler mozgolódni kezdett. Nálunk minden olyan rendezett és polgári volt. Azok az események inkább azokban a városrészekben zajlottak, ahol munkások éltek. A Südende, ahol én laktam, Berlin egyik előkelő negyede volt, jó néhány pénzes ember élt ott, akadt néhány nagyon szép villa és nagy ház, amelyekben egész emeleteket

kiadtak, a negyedben sok üzlet működött és sok kereskedő dolgozott. A környéket bizonyos harmónia jellemezte. Azt hiszem, Südendében soha nem láttam olyan felvonulásokat. Ilyesmi ott egyszerűen nem is létezett. Az ottaniak közül nem is vett volna részt ilyenen senki. Biztosan nem. Máshova pedig nem mentek volna el. Az újságban persze sok mindent lehetett olvasni, de a mi környékünk nagyon békés volt. Volt egy bizonyos levegője. A balhék a fő útvonalon, a Steglitzer Straßén zajlottak. De azt ugye kerülte az ember. Mi tulajdonképpen nem is foglalkoztunk ezzel. Az meg, hogy az öcséim beléptek a Jungvolkba, és olyan barna inget hordtak – hát az akkoriban egyszerűen így ment. Az utcán egyre többen jártak SA-egyenruhában. De minket ez nem zavart. El sem jutott a tudatunkig, Volt egy nemzetiszocialista nőszervezet is, az NS Frauenschaft, halálosan rettegtem tőle, hogy egy napon majd mindenkit törvényileg köteleznek a belépésre. Aztán voltak azok az előírások, hogy kinek mit kellett viselnie. A BDM – Bund Deutscher Mädel, a Német Lányszövetség – tagjainak kék rakott szoknyát. Ezt az én környezetemben rémesnek tartottuk. Akkoriban szűk szoknyát viseltünk, az volt a divat, ezek meg ilyen tenyeres-talpas tehenészlány-öltözékben szaladgáltak. Hát ezek voltak akkoriban az én gondjaim. Az NS Frauenschaftot megúsztam. Már nem is tudom, hogy csináltam. Végül is nem volt kötelező, de akkora volt körülötte a hírverés, hogy mindenki belépett. Semmilyen tömegmozgalomban nem akartam részt venni, az ilyesmire mindig nemet mondtam. De mihelyt Hitler hatalomra került, azonnal jöttek az

előírások, nagyon gyorsan megváltozott minden. Egyik pillanatról a másikra rengeteg rendelkezést és szükségrendelkezést vezettek be. De azért sok pozitív dolog is történt, elkezdődött az autópálya-építés, ami megváltoztatta az egész struktúrát, az embereket eltüntették az utcákról, mert a sok koldus és szegény ember között sokan akadtak, akik igazán nyomorogtak, nem azért tétlenkedtek és lebzseltek, mert örömüket lelték benne. Munkanélküliek voltak, és nem tudták eltartani – többnyire növekvő – családjukat. A szegény embereknél több gyerek született, mint a gazdagoknál. Az első világháború bennünket terhelő következményeinek felszámolásához Hitler eleinte ragyogóan fogott hozzá. A fiatalok egy része ezt akkoriban felszabadulásnak érezte. Az öcséim már be-beülhettek egy kocsmába. Amit korábban soha nem tettek. Beléptek a Hitlerjugendbe, elmehettek hazulról, és magukfajta fiatalemberek társaságában lehettek. Eljutottak egy csomó helyre, kirándulgattak. Távol lehettek a szülőktől. Mindenesetre egy sor dolog egyszer csak sokkal jobb lett. Az embernek egyszerűen meg kellett állapítania: hiába, na, hát most minden príma. Aztán nem sokkal később, Wulf Bley könyve még nem volt teljesen készen, amikor közvetlenül az 1933-as választá-sok után egyszer csak hívták dramaturgnak a Deutsches Theaterhez. Kérte, menjek vele. Számomra ez jelentette a felemelkedés kezdetét. Ha nem lett volna ez a véletlen, ha nem ismerem meg Wulf Bleyt, valószínűleg teljesen másképp alakult volna az

életem, és valahol másutt kötöttem volna ki mint titkárnő. Azt mondta: „A maga zsidó főnökének nemsokára annyi. Nincs kedve a Rádiónál dolgozni? Majd én találok magának valami diktálnivalót.” Emlékszem még, már korábban is mesélt róla, valamikor 1932 karácsonya táján: „Szóval a nemzetiszocialisták – még egy választás, és akkor győznek.” És ha győznek, akkor neki soha többé nem lesz problémája. És ez így is történt. Már korábban benne volt a pártban. Hogy a Deutsches Theaterbe egy teljesen oda nem illő, a művészethez semmit sem konyító embert tettek, és hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, arról a nagyokos náciknak fogalmuk sem volt. De alig valamivel Hitler hatalomra jutása után megkapta az állást. Rögtön utána következett az első nagy előadás: a Tell Vilmos. Heinrich George{4} játszotta Gesslert, és Attila Hörbiger{5} Tellt. Én meg egész nap bent ücsörögtem a színházban, mert eleinte semmi dolgom nem volt. Egyszer-egyszer diktált valami levelet. Viszont mindig sokat fizetett, mert ragaszkodott hozzám. Én meg persze örültem és élveztem a dolgot. Különösen, ha a titkárnő, a színház titkárnője, egy bizonyos Fräulein von Blankenstein megengedte, hogy meglátogassam az irodájában. Az egyik falon ott lógott az összes színész dedikált fényképe. Az egyik legnagyobb élményem az volt, hogy éppen ott ültünk és beszélgettünk, amikor egyszer csak nyílt az ajtó, és ki lépett be? Maga Attila Hörbiger, a színész. Minden leányszív álma abban az időben. Előhúzta a cigarettatárcáját és megkínált cigarettával, reszkető kézzel szívtam el. Ilyesmikkel este otthon, vacsora közben elszórakoztattam a többieket.

Néhány hónap múlva Herr Bley azt mondta, tárgyalásban áll a Rádióval. Aztán megkérdezte, érdekel-e ott egy állás. Magával vihette a titkárnőjét, de azt akarta, hogy a Rádió fizessen, ne neki magának kelljen. Gondoskodik róla, hogy alkalmazzanak. Hát ez príma, gondoltam, egy ekkora nagy cég, micsoda lehetőség! Úgyhogy örömmel mondtam igent. Nem sokkal később azt mondta: „Úgy látszik, sikerül, minden rendben lesz. A maga állása is. Azt hiszem, erre számíthatunk.” De akkor még a Deutsches Theaterbe jártunk dolgozni, ahol ő akkor még mindig dramaturgként működött. Aztán valamivel később megkérdezte: „Ugye maga párttag?” „Nem – válaszoltam –, nem vagyok párttag.” „Hm – mondta –, jó lenne, ha belépne, egy ilyen munkahely megéri.” „Hát akkor – feleltem –, akkor belépek.” „Igen – mondta. – Nem is tudom, hogy momentán nincs-e zárlat.” A párt ugyanis abban az időben a Párt volt, és a világon mindenki be akart lépni. Mindenki azt remélte, hogy eljön a nagy ember, aki majd kiáll a kisemberekért. Korábban ezt prédikálták, és ezért volt jó belépni a pártba. Azt gondoltam, én is belépek, ha azt mondja, hogy akkor dolgozhatok a Rádióban. Otthon megmondtam: „Be fogok lépni a pártba, ilyen és ilyen okból.” Mármost a szüleimnek nem volt kifogásuk ellene, de nem is lelkesedtek érte, nekik mindegy volt. „Csinálj, amit akarsz.” És éppen aznap délután látogatott meg a zsidó barátnőm, Eva Löwenthal, és el akartunk menni kávézni. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy meghívtuk Evát egy kávéra, mert valamennyien

tudtuk, hogy nincs pénze. Ha az ember azt mondta neki, menjünk, igyunk egy kávét, az azt jelentette: meghívlak egy kávéra. Úgyhogy azt mondtam neki: „Eva, ma nem jó, gyorsan be kell lépnem a pártba!” A párt ugyanis időről időre feloldotta a zárlatot, engedte, hogy néhány százan vagy ezren belépjenek, aztán újra zárlatot hirdettek. Mivel nem győzték kitölteni a tagsági igazolványokat, szegény embereknek megint sorba kellett állniuk, amíg a következő turnusban sorra nem kerültek. „Jó – mondta Eva –, elkísérlek.” Együtt elmentünk az NSDAP südendei helyi csoportjába. Legalább százan álltak az ajtó előtt. Mind gyorsan be akartak lépni, mert azt hitték, hogy a hónap elsejétől megint zárlatot rendelnek el. És mégiscsak jobb volt bent lenni. Be kellett állnom a sorba. Eva addig leült egy kőkerítésre. Nagyon flottul ment, jó volt a szervezés. Az ember bement, és alá kellett írnia valamit. A havi tagdíj két márka volt, ami eléggé fájt, nagyon nagy pénznek számított akkor. De még ennél is fájdalmasabban érintett, hogy tíz márka felvételi illetéket kellett fizetnem. Ez keserű volt. Ez volt minden pénzem. Ugrott a kávézás. És egyáltalán: tíz márka! Hát az akkor egy vagyonnak számított. Ennek ellenére aláírtam, mert úgy gondoltam, hogy ha összejön az állás a Rádiónál, akkor az a tíz márka nem fog fájni. És össze is jött, így kerültem a pártba. Később, ha valaki megkérdezte: „Párttag voltál?”, azt válaszoltam: „Igen, párttag voltam.” De amúgy akkoriban tulajdonképpen soha nem kérdezte senki. És később, amikor a Propagandaminisztériumban dolgoztam, akkor sem kérdezte

senki. Nem is tudom, hogy mind párttag volt-e. Részemről kicsit elhamarkodott volt a dolog, viszont ártani nem ártott. Aztán néhány héttel később kaptam egy levelet a helyi csoporttól, és megkaptam a végleges igazolványomat, amelyben az állt, hogy ettől és ettől a naptól kezdve tagja vagyok az NSDAPnak. Aztán kaptam még egy levelet, amelyben az állt, hogy a párttagnak tennie is kell valamit a pártért. Részt kell vennie az utcai gyűjtéseken, és voltak még javaslataik. Azt gondoltam, nem kell elsietni, végtére is utcai gyűjtések állandóan vannak, a lehető legkülönfélébb célokért folyvást rázzák a perselyt. Még nem éreztem, hogy ez engem is érint. De aztán kaptam egy levelet, hogy legyek szíves megjelenni a helyi csoportnál. Én tehát odamentem, ők pedig arról magyaráztak, hogy most már tagja vagyok a pártnak, de még mindig nem tettem semmit a pártért. „De hát mit tegyek?”, kérdeztem. „Mi a foglalkozása?” „A Rádiónál vagyok.” Hát akkor gépelhetnék a pártirodának, mondták. Este hat óra után, amikor már zárva vannak az üzletek, akkor intézhetném a levelezésüket, és szükségük volna valakire, aki tud gyors- és gépírni. Nem volt már apelláta, teljesen érdektelen dolgokat kellett gépelnem nekik. Aztán fölhívtam őket, és mindenféle kifogásokat találtam ki. Hogy nem tudok menni, mert olyan rádióadás lesz, amelynél jelen kell lennem. Fogalmuk sem volt róla, hogy mit csinálok a Rádiónál. De elhitték. A következő héten megint más kifogással jöttem, és ez így ment, míg végül azt nem mondták, hogy nincs szükségük a munkámra, mert nem számíthatnak rám. Ezután végre békén hagytak. De azért még mindig be-behívtak egy-egy utcai gyűjtésre, az árváknak és a szegényeknek, az ilyen

gyűjtések rettenetesek voltak. Az egyik ilyen gyűjtésre különösen élénken emlékszem. Egy nagy téli gyűjtőnapon történt. A gyűjtést a Sarotti csokoládégyár támogatta. Ők gyártották azt a kis Sarotti-szerecsent, azt az édes kis csíkos egyenruhás, fekete arcú törpét. A Sarotti csokoládé számított abban az időben a létező legjobb csokoládénak. A cég a Rádió rendelkezésére bocsátotta az uniformist. Valaki azt mondta, hogy milyen jó lenne, ha az adománygyűjtők egy kis fantáziát vinnének a dologba, és beöltöznének mesefiguráknak. Aztán amikor megküldték a jelmezt az osztályunkra, mindenki azt mondta: „Pomselke, próbáld már föl!” És tényleg, mintha rám öntötték volna. Egy pont olyan alacsony emberkére készült, mint amilyen én voltam. Csodálatos anyaga volt. Tiszta selyem, egy drága, elragadó jelmez. A többiek nem győztek álmélkodni: mi lenne, ha a jövő vasárnapi téli segélygyűjtő napon Sarottiszerecsennek öltözve perselyeznél? Így is történt. Ott volt az összes híres színész, mind gyűjtött. És özönlöttek az emberek, már csak azért is, hogy lássák a sztárokat, meg politikusok is voltak ott, meg egy ilyen kis Sarotti-figura. Engem az akkori gazdasági miniszter mellé osztottak be. Ő beszélt, én meg perselyeztem mellette és ugráltam körülötte. Természetesen hatalmas közönségünk volt. Az egész az Unter den Lindenen zajlott, aztán vonultunk tovább a Tierparkon át a Tiergartenig. De a lényeg természetesen a Stadtschloss és a Reichstag előtt történt. Ott táncikáltam, míg be nem sötétedett, véget nem ért a gyűjtögetés, és ki-ki le nem adta a pénzt, amit gyűjtött. Azután kiki hazamehetett. Emlékszem még, anyám beültetett a fürdőkádba, és megpróbálta levakarni rólam a barna sminket.

Herr Bley időközben elfoglalta új állását a Rádiónál az igazgatóságon. Én pedig rögtön kaptam egy szép saját szobát, ami mellett volt még egy iroda. Szép ház volt, mutatós, tele irodákkal. Akkoriban szenzációszámba ment az ilyen. Mert ez a fajta klinkertéglás épület az egész formájával nagyon modernnek számított. Kezdetben nem sok dolgom akadt. A házban volt egy szép étterem. A többiek hívtak, menjünk együtt ebédelni. Odafent pedig még egy csodálatos tetőkert is volt. Oda is a kantinból hordták az ételt. Így megismerkedtem néhány lánnyal, akikkel később is sokáig barátságban maradtunk, a halálukig. Szóval a rádiós időkből néhány barátság az egész életemet végigkísérte. Sőt az egyik akkori barátnőm még ma is él. Egy évvel idősebb nálam. Mindenesetre Wulf Bley amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan ment is. Mert ott is kiderült, hogy semmit sem tudnak vele kezdeni. Az év végén már el is köszönt. Talán karácsonykor lehetett, aztán már ott sem volt. A Rádiónál sem tudták hasznát venni. Nem ért az semmit. És semmihez sem értett. Csak úszott az árral. Fiatalon katona volt, repülős, aztán végigszélhámoskodta az életét, soha nem tanult szakmát, és nem végzett semmilyen iskolát. De természetesen idejében belépett a pártba. Ezután soha többé nem hallottam róla. Egyszerűen csak azok közé a régi harcosok közé tartozott, akiknek a nácik megígérték, hogy hatalomra jutásuk után gondoskodni fognak róluk. Így aztán be akarták nyomni valahová. De hát sok másikhoz hasonlóan ő is egyszerű volt, nem valami nagy lángész.

Én viszont a Rádiónál maradtam. Hogy szerződésem lett, mégpedig nagyon szép szerződésem, azt ennek a szerencsés találkozásnak köszönhettem, annak, hogy megismerkedtem Wulf Bleyjel. Ó, már nem is tudom, mindenesetre havi kétszáz márkánál is többet kerestem. Az őrült nagy pénznek számított akkoriban. Ahhoz képest, amennyiért korábban éveken át gürcöltem, ez egyszerűen fejedelmi fizetés. Először az igazgatóságon dolgoztam, aztán a korábbi igazgatók irodájában. Ez önmagában nem lett volna akkora megtiszteltetés, mert ott csupa olyan ember ült, akit egy kicsit félreállítottak. A Rádió korábbi vezetőinek titkárnői. Azelőtt főleg zsidó felügyelőbizottsági tagoknak dolgoztak, akiket szélnek eresztettek vagy koncentrációs táborba csuktak, mindenesetre kitettek a Rádióból. Ebben az irodában a zsidó munkatársak makulátlan előéletű, német titkárnőit helyezték el, akik másolatokat és sokszorosított anyagokat készítettek. Nekem aztán egyszerre volt egy kis pechem és szerencsém. Nem sokkal azután, hogy munkába álltam, megbetegedtem, sokáig elhúzódott és a tüdőmre ment a meghűlésem. Egyre romlott, és aztán azt tanácsolták, kérelmezzek betegszabadságot a betegpénztárnál. Legalább négy hetet a Keleti-tenger partján, valamelyik szép, frissen alapított üdülőben. És így is történt, az orvos támogatta a kérelmemet, és elküldött Föhr szigetére kúrára. Végül aztán fél évet töltöttem abban a szanatóriumban. A Rádió pedig minden hónapban átutalta a pénzemet. Ekkora szerencse szinte felfoghatatlannak tűnt akkoriban. Később még egyszer el kellett mennem egy további kúrára is. De az csak negyedévig tartott. Mindent a Rádió fizetett.

Aztán átmentem a Rádió sajtóosztályára és velük a rádiókiállításra. Felfigyeltek rá, hogy milyen prímán tudok gyorsírni. Később már én írtam le a politikusok és mások beszédeit, sőt már a kiállítás megnyitóján elsőként elhangzott Goebbels-beszédet is én jegyeztem le. Tényleg nagyon jól és nagyon gyorsan tudtam sztenografálni, ami a sajtóosztály számára nagy nyeremény volt. Na, hát ott nagyon szerettem dolgozni. Valamivel később a Zeitfunkabteilunghoz, az aktuális műsorokhoz{6} kerültem. Természetesen imádtam ott lenni. Csupa férfi között. Öregek és fiatalok között. A riporterek és sportkommentátorok között. Eduard Roderich Dietze{7} közvetítette a teniszt. Rolf Wernicke{8} a futballt. Herr Prof. Holzamer{9} is riporter volt, később ő lett a ZDF intendánsa, ő volt az első intendáns a ZDF-nél. Abban az időben rengeteg munkám volt. Reggelenként nagy, közös kávézással kezdődött a nap, és minden terítékre került, ami Berlinben és a világban történt. És akkor útnak indultak a riporterekkel az Echo-kocsik, vagyis a közvetítőkocsik. Volt egy reggeli, egy déli és egy esti Echo-műsorunk. Fontos állami vendégek, külföldi politikusok, hercegek látogatásai, futball-, hangverseny- vagy színházi közvetítések. Ezek rengeteg stresszel jártak. Az ember nem tarthatta be sem az ebédidőt, sem a munkaidőt, de esténként vidám együttléttel zárult a nap. Néha csak egy kis sörrel a kantinban, vagy kimentünk az „Eugen”-ba, abba a kitűnő kis kocsmába a sarkon. A riporterek zöme még nem volt nős, némelyikük, akinek már volt felesége, korábban hazament. Valaki mindig autóval volt, akkoriban az autó nagy

dolognak számított, de a riporterek mind kocsival jártak, úgyhogy valaki mindig hazavitt kocsival. Én egyszerűen hozzájuk tartoztam, csodálatos éveket töltöttem ott. Különösen szép emlék az 1936-os berlini olimpia, amelyet természetesen a Rádió is közvetített. Csodálatos időszak volt. Mindenekelőtt azért, mert lehetőségünk nyílt rá, hogy megismerkedjünk külföldiekkel. Emlékszem, felhívott az egyik barátnőm, és azt mondta: „Képzeld, tegnap találkoztam egy indiaival vagy japánnal, mindenesetre egy olyan emberrel, aki egy teljesen másik világból jött.” És amikor az illető meghallotta, hogy ő ismer valakit, aki a Rádiónál dolgozik, azt mondta, szívesen megnézné a Rádiót. Ezért fordult hozzám, hogy el tudnám-e intézni. Azt mondta: „Elküldtem hozzád, mindjárt ott lesz, csak szólok, hogy ne érjen váratlanul.” Aztán tényleg be is futott az illető. Még németül is beszélt, különben nem tudtam volna beszélgetni vele. Aztán az egyik vezető végigvitte a Rádión, már amennyit persze megmutathatott belőle. Azon az estén ez a férfi meghívott bennünket vacsorára. Valóságos szenzáció volt, hogy az ember olyasvalakivel találkozik, aki más nyelvet beszél. Egészen különlegesnek éreztük. Na, ezt értesse meg egy mai gyerekkel, mondjuk, egy tizenkét évessel. Berlinben a lelkesedés nem ismert határokat, mindenki készült az olimpiára. Berlin volt a földkerekség legvendégszeretőbb városa. Mindenkit fölszólítottak, hogy adjon ki szobát, mert a városban nem volt elég szálloda és panzió. Természetesen mi is kiadtunk egy szobát. Végtére pénzt is kaptunk érte. Tíz márkát egy éjszakára. De túl ezen

megtiszteltetésnek éreztük, hogy van egy külföldi vendégünk. Emlékszem, az olimpiai játékok már elkezdődtek, de nálunk még mindig senki sem jelentkezett. A szüleim átrendezték a hálószobájukat. Csinosan kipofozták. De nem jött senki. Aztán a játékok harmadik-negyedik napján jött egy telefon az olimpiai bizottságtól, hogy van-e még hely nálunk. Hát persze hogy van! És akkor jött egy holland házaspár. Nagy izgalommal fogadtuk őket, aznap mindannyian sokáig fennmaradtunk. Nagyon büszkén jártunk-keltünk a városban. Nekünk is volt vendégünk! Eleve úgy érkeztek, hogy voltak jegyeik, előre megrendelték őket, szörnyen kedves házaspár volt. Később még küldtek mindenfélét Hollandiából, süteményt és sajtot. Nagy élmény volt. Természetesen a Rádióban nagyon sok volt a munka, egyik közvetítés a másik után, az olimpiai stadionból vagy valahonnan Berlin környékéről. Nekem magamnak alig jutott rá időm, hogy megnézzek valamit. Csak egyszer mentem ki egy könnyűatlétikai, egyszer pedig egy műlovaglásversenyre. Nem volt egyszerű jegyet szerezni, ráadásul jó drága is volt. De a várost mintha kicserélték volna. A Kurfürstendamm hirtelen úgy nézett ki, mintha legalábbis Párizsban lenne. Az emberek vidámak voltak, és még az idő is szép volt. Ezzel az ünneppel a jóisten ajándékozta meg a Führert. Hát így, ebben a stílusban zajlott az élet 1936-ban Berlinben. És ha az ember ment az utcán, angol és francia szót hallott, meg indiaiakat látott. Ekkor láttunk először más bőrszínűeket, nem négereket – vagyis négerekre nem emlékszem, de sötét bőrűekre igen. Négert csak egyszer láttam, az állatkertben látogatóként, de az indiaiak, ők

valami különlegesnek tűntek. És természetesen a Rádió közvetítette a játékok híreit. Jó embereink voltak, nagyon jó embereink, akik később nagy nevet szereztek, később aztán a televízióban is szerepeltek. Rolf Wernicke volt a közvetlen főnököm a sportosztályon és a Zeitfunknál, az aktuális műsoroknál. Az összes adó a Birodalmi Rádió Társasághoz tartozott. És minden adó a maga körzetéért felelt. De ügyelniük kellett rá, hogy kinek szól a tudósítás. Akkoriban már nem létezett szólásszabadság. Mindent felügyeltek és lehallgattak. Volt egy külön hely, ahol csak a rádióműsorok lehallgatásával foglalkoztak. Hogy előzetesen hallgatták-e meg a műsorokat, azt nem tudom. De – mint később megtudtam – Goebbels előre bekért minden forgatókönyvet, bármilyen rövid és látszólag jelentéktelen dologról volt is szó. Mindenbe beavatkozott. Kifogást emelt, színészeket törölt vagy kívánt helyettük másokat, vagyis minden alkalommal befolyást gyakorolt a szereposztásra. A Rádiónál világos direktívák szerint határozták meg, kinek mit szabad és mit nem. Mindenki tudta, hogyan kell viselkednie. Minden egyes részlegnél ott ültek már a párthű emberek. Ezek nem a régi harcosok közül kerültek ki, hanem azok közül, akik a párthoz tartoztak és érdemeket szereztek. Nemegyszer teljesen tudatlan, művészeti kérdésekben pedig végképp teljesen járatlan emberek. De a párttól jó kis állást kaptak, mellékesen pedig még SS-Staffelführerek is voltak. Ellenállásról szó sem lehetett, a száját sem merte kinyitni senki. Külön felügyeletre már egyáltalán nem volt szükség. Akiknek szavuk volt a Rádióban, egytől egyig be voltak oltva. És

valószínűleg ettől kezdve lopózott be egyre inkább a zsidóellenesség. Ezt azonban nem lehetett mindenhol érezni, az irodalmi osztályon igen. De a gyermek- vagy női műsoroknál már nem. Ott gyermekdalokat és ételrecepteket sugároztak. Idővel egyre több embert ismertem meg, és tudtam, hogy ki az, aki véresszájú, és ki az, aki amúgy egész rokonszenves volna, csak ne lenne párttag. Akárhogy is, az első években, legalábbis az olimpiáig, Németország csodálatos volt. Még nem létezett zsidóüldözés, még minden rendben volt. Én magam sosem láttam könyvégetést. Persze olvastam róla, az ilyeneket megírta az újság, de tőlem nagyon távol állt. Egy ilyenre biztosan nem mentem volna el. Magasabb körökben bizonyára többet foglalkoztak a világpolitikával. Minket viszont nem érdekelt, mi éltünk a magunk ábrándos világában. Az első jelek akkor váltak érezhetővé, amikor kezdtek eltünedezni a zsidó üzletek. De nálunk olyan kevés volt belőlük, a többiek pedig megmaradtak. És hát istenem, hogy egy üzlet bezár, az amúgy is mindennaposnak számított akkortájt. Olyan sok üzlet zárt be, nem zsidó üzletek is. Aztán lassan kezdődött a zsidó üzletek bojkottja, nálunk, a mi környékünkön is. Még a mi békés és alapjában véve teljesen apolitikus Südendénkben is. Ez egy viszonylag csendes előváros volt, az emberek fele saját villában lakott. És ennek ellenére még sokáig volt dolgunk zsidókkal. Az apámnak még mindig voltak zsidó ügyfelei. Én magam négy évig dolgoztam egy zsidónál, de csak az utolsó évben vettem észre, hogy itt valami történik. Hogy ez nem marad itt. Aztán néha olvastam az újságban, hogy a zsidók

kivándorolnak. Néha eszembe jutott, hogy talán ő is köztük lehet. De aztán ez eltűnt a tudatomból. Az ember nem hozta mindjárt összefüggésbe mindenféle szörnyűséggel, meg aztán az ilyen dolgokról nem is lehetett mindenkivel beszélni. Emlékszem még, már elég közel a háborúhoz, de még a háború előtt, 1938 márciusában az egyik riporterrel, Rolf Wernickével úton voltunk Graz felé. Vele teljesen nyíltan lehetett beszélni. Arra készültünk, hogy néhány vidám napot töltünk el barátokkal. Az autójában volt rádió. Hirtelen megállt, és azt mondta: „Hát akkor kezdődik!” Visszamentünk Berlinbe, és onnan kellett adnunk. Az Anschlußról. Wernicke igazán minden volt, csak nem náci, a politika egy csöppet sem érdekelte. Őt a nők érdekelték és a futball. A Rádió az Anschluß minden mozzanatáról beszámolt. Állítólag az egész német nép lelkes izgalomban élt, ezt a Rádiónak egész jól sikerült elérnie. A híradásokat mindig úgy alakították, ahogy éppen kellett, hála a sokezernyi készséges támogatónak és lelkes ünneplőnek, akiknek gőzük sem volt róla, hogy miről szól ez az egész. Akik mind olyan hülyék voltak, mint én. Persze amikor megépült az első koncentrációs tábor, vagyis amikor először hallottuk, hogy „KZ”, akkor azt mondták, oda azok kerülnek, akik a kormány ellen vannak vagy garázdálkodnak. Hát igen, gondoltuk, nem akarják őket rögtön börtönbe zárni. A KZ-ba dugják őket átnevelésre. Senkinek nem jutott az eszébe gyanakodni. Na most, az akkori fő bemondónk a Rádióban Jule Jaenisch volt, egy csodálatos ember, el se lehetett képzelni nélküle a Rádiót. Reggel, délben, este, mindig ő mondta

a híreket. Jule Jaenischt is KZ-ba zárták.{10} „De miért?” „Állítólag buzi.” „Jézusmária, ő, buzi?” Az hogy valaki buzi… Hát az akkor valami rettenetes dolognak számított. Hát milyen ember az, aki buzi? Még hogy Jule Jaenisch, aki olyan kedves, barátságos ember. „Na persze, barátságosnak barátságosak, de buzik.” Rettenetesen gátlásos, előítéletes egy társaság voltunk. Aztán hirtelen Rosa Lehmann Oppenheimer is eltűnt. Az üzlete bezárt. Menniük kellett, hiszen jön keletről a sok német. Nekünk legalábbis folyton azt mesélték, hogy a szudétanémetek most majd mind hazatérnek a Birodalomba, üresen állnak a falvak, elnéptelenedve, és újra be kell őket népesíteni. És oda mennek majd a zsidók. És ott akkor végre együtt lehetnek. Igen, elhittük. Ezt is megettük. És olyan világos is volt. Hirtelen olyan sok idegen érkezett hozzánk. Más dalokat énekeltek, másképp beszéltek, lakást kerestek, és itt éltek, a zsidók pedig elmentek az ő helyükre. Ha akartak, ha nem. Hogy a valóságban mi történt… mindenki azt hiszi, mindent tudtunk. Semmit sem tudtunk. Mindent elhallgattak előttünk, és ez működött is. És még megvolt az a kis zsidó áruház, és még megvolt az én dr. Goldbergem, és a papa kuncsaftja a szomszéd házban, Herr Levi. És ezek még szabadon jöttek-mentek. De aztán lassan… sorra eltűntek, egymás után. Hogy hogyan, mi történt, és miért? Nem tudtuk. Addig, amíg 1938 novemberében az a rettenetes dolog nem történt, a birodalmi pogroméjszaka. Tényleg szinte valamennyien bénultan figyeltük, hogy ilyesmi megtörténhet. Hogy zsidó embereket, egyáltalán embereket összevertek, hogy a zsidó üzletek kirakatait betörték és az üzleteket kifosztották. Minden városrészben. Hát igen,

tulajdonképpen akkor kezdődött. Az felrázta az embert. És aztán azt is mesélte valaki, barát vagy ismerős, hogy valahol a szomszédokért egyenruhások jöttek. Elhurcolták, és teherautóra rakták őket. Hogy hová? Ennél többet senki sem tudott. Ezt már mindenki iszonyodva hallotta, az is, aki soha életében nem törődött a politikával. Hozzám mindebből természetesen semmi nem jutott el. Csak azt tudtam, ami az újságban állt, és ami elhangzott a rádióban. De az egyik barátnő, vagyis a barátnőm nővére sírva érkezett hozzánk egy összejövetelre, és elmesélte, hogy zsidó főnökét megtámadták és kékre-zöldre verték. Csak üggyel-bajjal tudott elmenni a lakásáig, és azonnal elhagyta Németországot. Ludwig Lessernek{11} hívták az illetőt. És neki legalább még sikerült. Néhányuknak, akik azt mondták, hogy teljesen mindegy, bármilyen értékeik voltak is, szekrény vagy zongora, vagy mit tudom én – otthagyták mindenüket, és elmenekültek. Szóval, akinek volt elég esze, annak sikerült. A szegény hiszékenyek, akik semmiről sem tehettek, nekik állítólag azt mondták, hagyjanak mindent, mert Csehszlovákiában berendezett lakásokba fognak költözni. És ezt mindenki el is hitte, hiszen onnan meg jöttek a menekültek: hazatérés a Birodalomba jelszóval. Azon töprengtem, az isten szerelmére, itt a papa az íróasztalnál ült, ott meg a tehénistállót fogja kiganézni? De hát ez volt. Egy rendszabály, amit megértett az ember. Mind ezt hittük. Elfojtottuk magunkban. A dolgok idővel lecsillapodtak, és az élet ment tovább. Nőknek nem volt könnyű megállni a helyüket a munkában, de ha

valakinek mégis sikerült, azt el is ismerték. De tulajdonképpen azt várták el a nőktől, hogy menjenek férjhez és szüljenek gyerekeket, ez számított kívánatos célnak. Mi a Rádiónál egy kicsit értelmiségiszámba mentünk. Nem tekintettek bennünket szorgalmas, nagy hajkoszorús, bakancsos, bő szoknyás, német háziasszonynak, ez ellen mi természetesen mind tiltakoztunk is volna. Akkorra már annyi minden elért minket Amerikából, például a dzsessz, és egy kicsit olyan különleges embereknek tekintettük magunkat, akik jobban megértik az idők szavát. Voltak azok a nemzetiszocialista nőcsoportok. Bennünket ezek nem érdekeltek. Azok az emberek, akikkel én egy társaságban voltam, természetesen ismertek zsidó írókat, és olykor meghallgattak ezt-azt a londoni rádióban. De az ilyen témákról az ember csak akkor beszélhetett, ha teljesen megbízhatott a másikban. Nagyon észnél kellett lennie az embernek, ha nem akart bajba kerülni. És aztán elkezdődött. Emlékszem 1939 nyarára, arra a napra pedig pontosan, amikor kitört a háború. Látom magam, amint ott állok a Rádióban, az iroda ajtajában, és hallom a hangszóróból, hogy aznap reggel német csapatok reagáltak a lengyel támadásra. Erre a pillanatra olyan élesen emlékszem, mintha csak tegnap lett volna. És azt is tudom még, hogy mindenki nagyon meg volt döbbenve. Mindenki. A Rádióban csupa viszonylag fiatal ember volt. Semmiféle ünneplés nem tört ki, senki nem mondta, hogy „IGEN!”. Vagy hogy „Nagyon helyes!”. Mindenki le volt sújtva. Erre nagyon pontosan emlékszem. Aztán gyorsan érkeztek az első tudósítások az elesett riporterekről,

köztük egy barátomról, Otti Kreppkéről, meg egy jóképű fiatal gyakornokról, aki rögtön az elején, valamikor a háború első napjaiban meghalt. Egymás után vezényelték el a riportereket. Lengyelországba, később Oroszországba vagy Afrikába. Alig néhányan jöttek csak vissza. Aztán amikor Németország Párizsban, vagyis Franciaországban is otthon érezte magát, néhány idősebb riporter Párizsba ment a front helyett. Ott nagyon jó életük volt. Mindig hoztak valami szépet. Egyszer egy üveg konyakot, máskor egy csinos kesztyűt. Az egyikük egyszer egy őrületes kalappal lepett meg. De a részlegünk egyre karcsúbbá vált. Aztán egy napon hirtelen új intendánsunk lett, az addigi kölni intendáns, Heinrich Glasmeier,{12} egy rendes kölni pasas. Csak hát hozta magával Kölnből a saját embereit, az összes áhított posztot velük töltötte be. Tehát folyt a háború. És amíg nem volt valaki a környezetében, akit behívtak, az ember elfojtotta magában. Az élet eleinte ment tovább a megszokott kerékvágásban. Aztán bevezették az élelmiszerjegyet és a ruhajegyet. Emlékszem, mit mondott a mamám: „Te jó isten, mit adok a Hildének a kenyérre?” Minden olyan nehéz volt. Ilyesmi gondjaink adódtak. Az öcsém életéért sem kellett aggódnunk. Bevonult, de jó helyre került. Németországban a háborút csak akkor éreztük meg, amikor az első bombák német földre hullottak. Akkor hirtelen tudatára ébredtünk, hogy ebből mi sem maradunk ki. De mégis nagyon közönyösen viselkedtünk. Aztán lassan kezdtek jönni sorban a gyászjelentések az újságban. Egyre több, végül már egész

újságoldalakat töltöttek meg az elesettek nevei. Ettől az emberek már egyre inkább nekibúsultak. De senki sem kételkedett benne, hogy minden nehézséggel megbirkózunk. Nem vettük igazán komolyan azokat az országokat, amelyek hadat üzentek nekünk. A Nyugat többi része nem érdekelt bennünket. Természetesen akkor még azt sem fogtuk fel, hogy elvették a szabadságunkat. Csak úgy volt szabad gondolkodnunk, ahogy azt előírták nekünk, ahogy megszabták, ahogy az újságokban állt, és ahogy a rádióban mondták. Volt még a Deutschlandfunk. De azt a kutya sem hallgatta. Abban vagy csak kultúra volt, vagy csak tudomány. Senki sem hallgatta. Egész Németország egy rádiót hallgatott. Legalábbis a tömegek, a szélesebb néptömegek, ahová valamennyien tartoztunk. Később meg, a háborúban arról lehetett hallani, hogy van egy németül sugárzó angol adó, amely természetesen Hitler ellen van. Ezen az emberek nevettek, vagy megtartották maguknak, és csak olyanokkal beszéltek róla, akik nem árulhatták el őket. A Rádióban abban az időben már nem élveztem annyira a munkát. Az intendánsváltás miatt új emberek jöttek Kölnből. A berlini riporterek meg harcoltak. Csak az öreg Axel Niels nem, aki már hetvenéves volt, ő már nem kellett a fronton. Szóval többé-kevésbé mindenkit behívtak. Mi meg alig bírtuk a sok munkát. Addig még elviselhetőnek éreztük, amíg el nem kezdték bombázni Berlint. Amíg még csak Freiburgra meg Lübeckre hullottak a bombák, az megjelent a sajtóban, és természetesen mindenki szomorkodott. De amikor Berlint támadták, úgy

éreztük, a dolog kezd számunkra is nagyon komolyra fordulni. És ez állandó félelemmel járt. És minél inkább elhúzódott a háború, annál inkább Berlinre összpontosultak a támadások. Ennek az egész rossz társaságnak a központjára. Ezzel együtt éltünk, végtére az ember nem félhet szünet nélkül, nem sírhat mindig, és nem is menekülhet el. Ezzel együtt kellett élni – ez határozta meg a mindennapokat. Újra és újra megjutalmaztak bennünket finomságokkal, plusz kávéfejadaggal, vagy más, kiváltságot jelentő juttatással. Arról mindig gondoskodtak, hogy az emberek, különösen a fővárosban, megőrizzék a nyugalmukat. Meg is őrizték. Persze kinek is jutott volna eszébe lázadozni? Azok, akikben maradt még egy csöpp erő, többnyire a fronton voltak. Otthon az ártalmatlan asszonyok, gyerekek, betegek és sebesültek maradtak – egy szedett-vedett társaság. Minél tovább tartott a háború, annál inkább megbénult az élet. Szinte megállt, a napok este hatkor végződtek. A közlekedés egyre korlátozottabbá vált. A legkülönbözőbb előírásokhoz kellett tartanunk magunkat. De mindenki tartotta is magát hozzájuk. Annyira azért nem volt tragikus. De az élelmezés terén már az első háborús években is nagy korlátozásokat rendeltek el. Racionalizálták a vajfejadagokat, ennyi és ennyi húst lehetett kapni. Az alapélelmiszerek – köztük a gríz és a tej – mennyiségét is megszabták. Én még jól jártam, mert a korábbi tüdőbetegségem miatt nekem pluszélelmiszer járt. A kapott húsjegyeket azonnal kitépték a kezemből. Ezekre amúgy sem volt szükségem. Kaptam plusz vaj-, legfőképpen pedig tejjegyet. Anyámat boldoggá tette ez a gazdagság. Minden a

családban maradt.

„Egyszerűen már-már elit dolog volt. Ezért is egész jó volt ott dolgozni. Minden kellemes volt, jól éreztem magam. Körülöttem jól öltözött emberek, barátságos emberek. Igen, ilyen voltam akkoriban még, ilyen ostoba, ennyire számítottak nekem a külsőségek.” BRUNHILDE POMSEL

„MÁR-MÁR ELIT DOLOG VOLT” A Propagandaminisztériumban

Csak valami fertőző betegség akadályozhatta volna meg, hogy átmenjek a Propagandaminisztériumba, mondja Brunhilde Pomsel 2013 nyarán. Goebbels minisztériumába 1942 nyarán, utasításra váltott munkahelyet, egy olyan utasításra, amely alól a kezdeti kételyek után, saját bevallása szerint, nem vonhatta volna ki magát: ha megtagadja, megtorlás várt volna rá. A Propagandaminisztériumban 1942-ben Kurt Frowein kormánytanácsos, Goebbels személyi referense volt az első főnöke. Személyzeti részlegünket a Propagandaminisztérium is használta. És egy napon gyorsírónőt kerestek. Ha gyorsíróra volt szükség, a házban engem hívtak. És akkor egyszer csak hirtelen és váratlanul szóltak, jelentkezzem a Wilhelmstraßén Feige miniszteri tanácsosnál. Odamentem. Elbeszélgettünk, kikérdezett, mi mindent tudok. Aztán azt mondta: „Jó, hétfőtől itt, a Wilhelmplatzon lesz az íróasztala.” Mire azt válaszoltam, hogy „De hát az lehetetlen, olyan sok megkezdett munka vár az íróasztalomon, el kell egy sor mindent intéznem”. De ez őt nem érdekelte. Hétfőn kilenc órakor szíveskedjem munkába állni. Rögtön hazasiettem, és felkészültem, amennyire

csak lehetett. A Rádióból a barátaim és az ismerőseim úgyis a fronton voltak vagy már el is estek, úgyhogy szívesen is mentem. Ezzel persze korántsem mindenki volt így. Emlékszem még egy kolléganőmre, akivel együtt dolgoztunk a Zeitfunknál, őt is áthelyezték a Propagandaminisztériumba. Nagyon el volt keseredve, mert a szülei régi szociáldemokraták voltak. Őt is ebben a szellemben nevelték, és ilyen volt a beállítottsága. És akkor tessék, menjen a Propagandaminisztériumba. Teljesen kétségbe volt esve. De aztán később beszéltünk telefonon, és azt mesélte, hogy „te, csodálatos munkát kaptam. A Propagandaminisztériumban már egyáltalán nincs semmi elfoglaltságom. Csak annyi a dolgom, hogy azokban a házakban, ahol Goebbels lakik, tehát vagy a berlini magánlakásán vagy a villájában a lemezgyűjteményét rendezzem. Óriási az összevisszaság, nekem kell rendet raknom a lemezek között, és az újakat a helyükre raknom, a régi dolgokat pedig kidobnom. Nagyon érdekes elfoglaltság. Egész nap a miniszter úr dolgozószobájában ülök, senki sem zavar, és zenével foglalkozom.” Napokat töltött ott, sőt Frau Goebbels még ebédre is meghívta, de csak olyankor, amikor a miniszter úr nem tartózkodott otthon. A miniszter úr nem kívánt idegeneket látni az otthonában. De Frau Goebbels állítólag nagyon kedves, így mondta a kolléganőm. Az asztaluknál ült. Mindig rettentő kellemesen érezte magát. Aztán egyszer valami kastélyba rendelték. Aztán valahogy Hitler is tudomást szerzett róla, hogy Goebbelsnek van valakije, aki rendben tartja a lemezeit. És akkor azt akarta, hogy neki is legyen ilyen. Aztán egyre bővült a kör, Herr Hitlernél is ugyanezt

a tevékenységet kellett folytatnia, amikor nem volt otthon. Őt magát egyetlenegyszer sem látta. A Berghofra is felment, és ott is ugyanezt kellett csinálnia, és megismerkedett egy csomó mindenkivel. Mindenesetre aznap este még szereztem valahonnan egy pártjelvényt az első munkanapra. Azt gondoltam, ott mindig hordanom kell. De egyáltalán nem kellett. Éppen ellenkezőleg, mindenki nagyon csinosan, divatosan volt öltözve. Úgyhogy másnap már én is csinosan öltözve mentem be. Azt hittem, mindenki hegymászó-kiskabátban és kék szoknyában jár. Mint a Német Lányszövetségben meg a Nemzetiszocialista Nőszövetségben, amelynek egyébként nem is voltam tagja. De nem. Teljesen normális emberek voltak. Velem az volt a terv, hogy a későbbi államtitkárnak, dr. Naumann-nak,{13} Goebbels helyettesének leszek a titkárnője. Ő benne volt az SS-ben. És nagy tisztelője volt a szép, magas, szőke nőknek. Engem már csak a külsőm miatt is visszautasított. Később elmondták nekem, mit mondott rólam: „Csak nem hagyom, hogy egy ilyen zsidó nő üljön az előszobámban.” Akkoriban fekete szemüveget viseltem, egészen feketét. A hajam pedig szép sötétbarna volt. Lehet, hogy egy kicsit tényleg zsidósan néztem ki, ha valaki nagyon annak akart látni. És így aztán Herr Kurt Froweinhez{14} osztottak be. Frowein nagyon életerős, fiatal tiszt volt, visszahozták a frontról, mert könnyebben megsebesült és ki kellett kúrálni. Tudom, hogy egy kicsit rájátszott a sebesülésére, így úszta meg a keleti frontot. Mindenképpen Berlinben akart maradni, és ezért Naumann

kinevezte Goebbels személyi referensének. Nagyon szorgalmasan végezte a munkáját, gyorsan dolgozott, de nagyon zárkózott ember volt. És ahogy múlt az idő, arra is rájöttem, miért olyan zárkózott. Mert viszolygott a cégtől, és csak azért maradt ott, mert felesége volt és gyereke, és szívesebben volt Berlinben, mint a fronton. Kurt Froweinnel nagyon jóban voltam. Nős volt, friss házas, és a felesége éppen babát várt. Goebbels törődött az embereivel, a személyi referenseivel és a sajtóreferensekkel. És Herr Frowein gyakorlatilag összenőtt Herr Goebbelsszel. Ahol Herr Goebbels volt, ott volt ő is. Ha Goebbels kiment a vécére, ő akkor is mindig a közelben volt. Ahova csak Goebbels ment, Frowein mindig mellette volt, ha evett, ő is vele volt. Ha otthon volt, valamelyik birtokán vagy valamelyik házában, ő is ott volt, ott is aludt. Három nap-három éjszaka egyfolytában szolgálatban volt. Ilyenkor árnyékként követte Herr Goebbelst. Aztán a következő referens került sorra, ő pedig kipihenhette magát. Nekem fogalmam sem volt róla, hogy ez az egész hogy zajlott. Csak később tudtam meg, hogy nem ő volt a kizárólagos referens. Sok más, rettentő fontos ember volt még mellette. A Propagandaminisztériumnak ugyanis sok osztálya volt. Mindegyiknek volt vezetője, azok mellett meg vezetőhelyettesek. Csak úgy nyüzsögtek az emberek, akiket különböző feladatokkal bíztak meg. Ha mást nem csináltak, csak ott voltak és figyeltek. Mindenesetre, amikor Goebbels Berlinben tartózkodott, minden délelőtt helyzetmegbeszélést tartottak. Ezeken Frowein természetesen mindig részt vett. Ilyenkor két óra alatt mindenen átrágták magukat. És ezekből a megbeszélésekből mindig

adódtak feladatok, amelyeket Herr Froweinnek kellett végrehajtania. És amit ebből írásban kellett elvégezni, az rám hárult. Sok részletre sajnos már nem emlékszem, de sok mindent szigorúan titokban kellett tartani. Akadt, amit még leírnom sem volt szabad. Mindenekelőtt azt, ami a náci birodalom ellenségei ellen folyó perekre vonatkozott. Ilyen volt például később a Fehér Rózsa csoport vagy a július 20-ai merénylet résztvevői. De több ilyen ügy is volt. És voltak a megszokott dolgok, az élet ment tovább, és meg kellett szervezni a háborús körülmények között, ilyesmiről esett szó a megbeszéléseken. Az elhangzottakat kellett leírni, ami sok munkával járt. De az ellenállásra utaló bizonyítékok, sőt maguk az esetek sem kerülhettek nyilvánosságra. A Fehér Rózsáról is csak a legszükségesebbek. Ma már nem tudom, hogyan tálalták ezeket a történeteket akkoriban Münchenben. A mi körünkben mindenesetre határtalan együttérzést váltott ki, hiszen ezek az emberek olyan fiatalok voltak még, diákok voltak még mind. Nagyon keménynek éreztük, hogy ezért rögtön kivégezték őket. Ezt egészen biztosan nem akarta senki. Persze részükről meg butaság volt ilyet tenni. Ha befogták volna a szájukat, ma is élhetnének még – ez volt a többség véleménye. Szörnyű volt. Az embernek akadt néhány jó barátja, akivel ilyesmiről is lehetett beszélni. De nagyon kevés volt az ilyen. Végtelenül óvatosnak kellett lenni, ha az ember ilyen témákról akart beszélni. Végül aztán minden ilyen beszélgetés azzal végződött, hogy: Mit tehetünk? Nem tehetünk semmit. De időnk sem volt rá, hogy sokat töprengjünk erről. Még mielőtt az ember

végiggondolhatta, hogy mi lesz ebből, addigra ők már halottak voltak. Egy olyan szar papír miatt, egy röplap miatt. Olyan szörnyű, olyan kegyetlen volt az az ítélet. Mai fejemmel csodálom őket – ezeket a fiatal embereket, akik egyszerűen hitték, hogy a jó fog győzni. És ezért mindenkinek tennie kell valamit. És ők – le a kalappal – megtették, amit tehettek. Mélységesen tisztelem ezeket az embereket. És tudom, mindent megtettem volna, hogy eltérítsem őket ettől a szándékuktól. Mert ez a fajta bátorság mindig is hiányzott belőlem. Feltéve, hogy én is egy ilyen körhöz tartoztam volna… nem, nem tartoztam ilyenhez, mert én sosem voltam elég bátor az ilyesmihez. Minden idealizmus ellenére, ami bennem is megvolt – de annyi azért mégsem, hogy ilyesmire vállalkozzam. Ezért nem is igazán értettem, amit tettek. Bennünket néhányszor nagyon megrázott, amikor ilyesmi történt. Mert akadt néhány eset, amelyről a világ nem szerzett tudomást. Elég volt néhány egyszerű vicc a Führerről: aki ilyet mesélt, letartóztatták és kivégezték, még emlékszem. Akkor a minisztériumban voltam, és az ilyen nagyon megdöbbentett valamennyiünket. Ha pedig valaki személyesen is ismert egy ilyen embert, azt természetesen különösen szörnyen érintette, ami történt. De a Fehér Rózsa esete más volt. Ha valaha is hívő lettem volna, ami soha nem voltam, bár természetesen megkereszteltek és konfirmáltak is bennünket, az ilyen pillanatokban biztosan eldobtam volna magamtól a vallást, elvesztettem volna a hitemet, látva, amit az Úr nevében tesznek. Én magam nem tanúsíthattam

ellenállást. Gyáva vagyok, nem álltam ellen. Nem mernék ellenállni. Azt mondanám: „Nem, képtelen vagyok erre.” Én a gyávák közé tartozom. De még ma is mindig próbálom elmagyarázni az embereknek, amikor azt mondják, „Én megtaláltam volna a módját, hogy kihúzzam magam a náci rezsim alól.” Nem! Az ember nem húzhatta ki magát alóla. Aki megpróbálta, az életét kockáztatta. A tények ezt bizonyítják. Nem lehetett nemet mondani, aki pedig mégis nemet mondott, az ezt csak az élete árán tehette meg, amire bőségesen volt példa. Lassan, de biztosan nagy változás kezdődött. Minél régebb óta tartott a háború, annál kevesebb újságíró tért vissza a frontról. Ez már mind eljutott hozzánk. Ennek ellenére a mindennapokban nem ez foglalkoztatta az embert leginkább, éltük az életünket. A pusztulás mértékét csak később láttuk át. E változás jelentősége, ez a rettenetes jelentősége, akárcsak a zsidóüldözésé, nem jutott el a tudatunkig. Egyáltalán, aki nem volt bejáratos bizonyos körökbe, az alig észlelhette a zsidóüldözést. Néhány kedves szomszéd, néhány olyan üzletember kivételével, akiknek az apám dolgozott, nem is ismertem zsidókat. Közeli barátnőm, Eva Löwenthal és családja nagyon nyomorgott, nekik már a zsidóüldözés előtti utolsó években is nagyon rosszul ment. Eva éppenhogy meg tudott élni. Egyszer elmentem hozzájuk, mert Eva megbetegedett, és feküdnie kellett, amikor meglátogattam. És már csak arra emlékszem, hogy az a lakás szinte teljesen üres volt. Sehol egy bútor, egy szekrény, csak egy asztal és néhány szék, egészen

különös. Evának nem volt állása, azzal keresett egy kis pénzt, hogy tárcákat írt lapoknak, amelyeket nagy ritkán egy-egy újságíró valamelyik inkább liberális laptól elfogadott tőle. Ezek egyszer-egyszer közöltek tőle valamit, mert bizonyos témákhoz nagyon értett, és tényleg nagyon tehetséges tárcaíró volt. De ilyesmi csak minden nyolc hétben talán egyszer fordult elő. Ebből a család nem tudott megélni. Nem is szólva arról, hogy Eva szörnyen önző volt, és a pénzből csak cigarettát vásárolt, ahelyett hogy ennivalót vett volna a szüleinek. Aztán hallottam, hogy Eva a szüleivel elköltözött Friedenauba, ennek 1942 derekán kellett történnie. Ott ismét meglátogattam őket, akkor már az egész család mindössze egy szobában lakott. Az egész család – az anyja, az apja, a nővére, aki porszívóval házalt, és Eva. Mind együtt laktak egy hatalmas berlini szobában, amelyben ágyakon kívül semmi sem volt. Istenem, hát ez borzasztó, gondoltam. Akkor mesélte el Eva, hogy kapott egy felszólítást, menjen városi közmunkára, kertészkedni vagy mit tudom én. Erre nemet mondott, vagy csak egyszerűen nem ment el, és ezért megvontak tőlük minden támogatást. Egyszerűen éheztették őket. A család már azelőtt is szegény volt. Ezért egy kicsit mindannyian törődtünk Evával. Ha elmentünk sörözni, meghívtuk. Emlékszem, amikor még a Rádiónál dolgoztam, meglátogatott a Rádiónál. Termetre nem volt nagy, törékeny volt, a haja vöröses, és jó nagy, zsidós heftije volt. Amúgy nagyon csinos volt, a szeme csoda szép. És néha bejött hozzám a Rádióba, ahol az aktuális műsoroknál dolgoztam. Pénze nem volt, nagyokat sétált, bebarangolta Berlint, és egyszer, a

Masurenalleen járt, azt gondolta, megyek, meglátogatom Pomselkét. És betoppant hozzám. És a riportereknek nagyon tetszett. Hihetetlenül vicces volt és slágfertig. Nagyon élvezték a társaságát. De azért az egyikük megjegyezte: „Te, nem zsidó ez a kis barátnőd?” „De – válaszoltam –, azt hiszem, van benne egy kis zsidó vér.” Közben persze teljesen zsidó volt. Ismertem a papáját és a mamáját. Zsidóbb már nem is lehetett volna. Még azután is gyakran meglátogattam, hogy 1942-ben átirányítottak a Promiba. Olyan szegényes körülmények között éltek, még én zseníroztam is magam, ugyanis cigarettát vittem nekik. Inkább kenyeret kellett volna. Egy másik alkalommal az autóbuszon találkoztam vele, mondta, hogy meg akar látogatni a Rádióban. Már nem lehetett. Megmondtam neki, hogy már nem ott dolgozom, hanem Goebbelsnél a Wilhelmstraßén, és oda nem kellene eljönnie. Ő is rögtön belátta, azt mondta: „Isten ments, oda nem megyek!” Akkor még nem vitték el, úgyhogy ez 1942ben történhetett.{15} Eva még sokszor járt nálunk otthon. És mama szívesen adott neki enni, mert tudta, hogy mennyire szegény. De tulajdonképpen csupán csak emberségből. Ebből még nem következett, hogy elgondolkodott volna arról, hogy a politikában olyan dolgok alakulnak, amelyek veszélyesek Evára. Mi tulajdonképpen vidáman és gondtalanul éltük az életünket. Hiszen eleinte minden olyan jól ment. Mindenki jól keresett. Nem voltunk krőzusok, de megengedhettünk magunknak ezt-azt, kényeztethettük magunkat. Az ember nem gondolt mindig a szegényekre. Most sem a szegény szírek járnak álló nap az eszünkben, akik elvesztették az otthonukat és a tengerbe

fulladnak. Ki az, aki folyvást csak erre gondol? De a tévé előtt ülve az embernek mégiscsak ez jár az eszében: nem lehet, hogy újra megtörténjen. De lehet. És száz év múlva is lehet majd, és nem csak száz év múlva, amíg ember él a Földön, addig megtörténhet. Az ember már csak ilyen. Sok idő telt el még, amíg Evát elvesztettem szem elől, a helyzetéről pedig úgysem lehetett vele beszélni. Meg miről is beszéltünk volna? Ilyen problémákat nem beszéltünk meg. És az, hogy a zsidók eltűntek a környezetünkből, akkor még nem volt jellemző. Utána viszont meglehetősen gyorsan megtörtént. Én egyetlenegy zsidó transzportot sem láttam. Állítólag Berlin utcáin végighajtottak a zsidókkal telepakolt teherautók, én ezt egy percig sem vitatom, de soha nem láttam őket, amúgy meg Steglitzen egész biztosan nem hajtottak át. Az egy kis külvárosnak számított. Ott ilyen autók nem jártak. 1933 előtt a Rotfront autói sem ott közlekedtek. Berlin szélén egyszerűen nem volt szokás. Ott nem foglalkoztak politikával. Úgy is éltek az emberek. A peremen. Távol a történésektől. Aztán Eva hirtelen eltűnt.{16} És ezen nem tudtunk változtatni. Valószínűleg őt is elvitték. De hát azért vitték el, hogy a keleten üresen álló parasztházakat megtöltsék. A fronton rosszabb, mint ott, gondoltuk. Ha meg koncentrációs táborba vitték, ott legalább biztonságban van. Senki sem tudta, mi folyik ott. Az ember persze nem is akart túl sokat tudni, nem akarta magát még jobban nyomasztani. Épp elég volt az a sok nehézség, amivel kinek-kinek magának is meg kellett küzdenie, amióta egyre romlott az ellátás. Bár tulajdonképpen nekünk Berlinben még nem voltak igazán nagy gondjaink. Valamelyest még

működött az ellátás, nem lehetett mindent kapni, de azért még elment. A kávét jegyre adták, az ember nem kapott meg mindent, amit akart, mint korábban, az üzletben. Sok mindenről le kellett mondanunk. Egy sor mindent akkoriban mi is csak az újságból tudtunk meg. Azokról, akik leléptek. Az írókról például, és őket hagyták is, hadd menjenek. De mindent, amit aztán 1943-tól tömegesen műveltek a zsidókkal, csak akkor tudtam meg, amikor én magam is hazaértem a fogságból. Amúgy soha semmi dolgom nem volt ezekkel az ügyekkel. A Propagandaminisztériumban sem hallottam róluk. Aztán jöttek azok az idők, amikor a Fehér Rózsa tevékenykedett. Az aktákba nem nézhettünk bele. Az ilyen anyagokat páncélszekrényben tartották, nem kerültek a kezünkbe. A Propagandaminisztériumban elvben szigorúan szabályozott keretek között végeztük meglehetősen egyhangú munkánkat. Ültünk az íróasztalnál feladatra várva. A házból egy csomóan jöttünk össze, minden részlegtől. Mindenki föl volt készülve a népfelvilágosításra és a propagandára, hiszen a népet minden területen föl kellett világosítani, és minden területen propagandát kellett folytatni. A gazdaságén, a művészetén, a színházén, az operáén és a filmén – minden olyan területen, amely csak létezik az életben, még a legegyszerűbb szórakoztatás területén is. És a csúcson minden területnek volt valami miniszteri tanácsosa. A hivatalnokelv érvényesült, az egész úgy festett, mint valami hegy. A csúcson a miniszter, legalul a lótifutik, középen a titkárnők. Én magam sem tartottam fontosnak a munkánkat. Élvezni

pedig a legkevésbé sem élveztem. Nem volt valami produktív munka, ami után az ember este elmondhatta: „Hát ma nagyon jó volt, nagyon jól sikerült megoldanom.” Szóval nem ilyen volt. Az ember bement, ücsörgött, aztán legépelt valamit, és belebeszélt valamit a telefonba. Persze arról értesültünk, ha jött egy színész, és Goebbels fogadta, hogy lekapja a tíz körméről. De azért ezt nagyon ügyesen csinálták. Voltak dolgok, amelyek egyszerűen soha nem szivárogtak ki. Goebbels és referensei sok mindent megtartottak maguknak. Semmi sem tudódhatott ki, mert minden rádióműsor és minden újság a Propagandaminisztérium totális ellenőrzése alatt állt. Csak egy rádió létezett. És korántsem volt annyi olvasnivaló, mint ma, ráadásul mindent engedélyeztetni kellett a Prominál. A Rádiónál is csak egyetlen vezetés volt, nem lehetett kitérni vagy elbújni. Sok minden nem is futott át rajtunk, nem került az íróasztalunkra, hanem helyben felügyelték. Már senki sem lehetett más véleményen. Az egyetlen tájékozódási lehetőség – amit halálbüntetés terhe mellett tiltottak – az idegen rádióadók hallgatása volt. Természetesen ezzel együtt sok olyan ember akadt, aki mégis hallgatta ezeket. De ha valakit tetten értek, az számolhatott azzal, hogy ezért az életével fizet. Én magam sem álltam senki olyannal kapcsolatban, aki ilyeneket hallgatott. Ismertem ugyan néhány olyan embert, aki nagyon a rendszer ellen volt, ők viszont velem különösen óvatosan viselkedtek. Egyáltalán, az emberek nagyon óvatosan beszéltek velem, még ha ismertek is privátim. Még egy ostoba viccet sem volt szabad meghallgatnia az embernek. Ehhez képest ma: épp nemrég láttam már megint valamit, egy kabaretista jól nekiment Seehofernak. Ez akkoriban elő nem fordulhatott volna. Senki

sem mert ilyet tenni. Emlékszem még, volt egy Werner Finck{17} nevű kabaretista, aki kis hegyes poénokat engedett meg magának a nácik kontójára. Ilyen dolgokért embereket végeztek ki, nyaktilóval fejezték le őket. Nálunk nem sok prominens művész jelent meg. De ha valaki megjelent, annak többnyire volt valami a rovásán. Akkoriban én a miniszteri hivatal bejáratához közel ültem, a nagy üvegajtónál, ott volt a szőnyeg, rajta két fotel. És még ma is a szemem előtt van, ahogy ott ül valaki, egy színész, aki tett egy buta megjegyzést, szóban, vagy talán írásban. Ott várta a beszélgetést Goebbelsszel. Mindannyian elmentünk mellette, és vetettünk rá egy pillantást. És azt gondoltuk, ó, te szegény hülye, hogy te mit kapsz itt ma! Már nem is emlékszem, hogy ki volt az. Elég volt, ha elfogtak egy levelet és eljuttatták a nagykutyákhoz, és a levélírót akár ki is végezhették érte. Újra és újra értesültünk ilyesmiről, ezt az ember nem felejti el. Mi, akik a titkárságon ültünk, mindig tudtuk, hogy mikor érkezett és mikor távozott a miniszter. Megállt nálunk az előszobában, általában több ember vagy adjutáns társaságában, valaki mindig rátapadt, mi felpattantunk, és ott álltunk vigyázzban az íróasztalunk mögött. Mozdulatlanul álltunk, aztán „Heil Hitler!” „Heil Hitler, Herr Minister!”, és eltűnt. Nagyon sokat utazott, gyakran járt a Führer főhadiszállására. Bizonyos útjaira mindig vele ment egy titkárnője arra az esetre, ha a miniszternek szüksége volna gép- és gyorsírónőre. Én is utaztam vele, egyszer például gyorsvonattal Posenbe. Nekem mindenesetre a vonatban kellett maradnom, ő meg közben beszédet mondott.

Olyan is előfordult, hogy látogatói voltak, hirtelen megszólalt a telefon, és valamelyik adjutáns szólt bele: „Gyorsan jöjjön be valaki jegyzetelni.” Írótömböt és ceruzát ragadtam. Odabent Goebbels néhány fejessel tanácskozott. Lediktált valamit, aztán már ott sem voltam. Ő maga ritkán kért magához titkárnőket diktálni. A legtöbb dolgot közvetlenül a referenseivel beszélte meg, akik aztán tovább dolgoztak a miniszteri tanácsosokkal vagy néha alacsonyabb rangú emberekkel a feladaton, mi pedig csak aztán következtünk, többnyire a referenseinek dolgoztunk. Goebbels jó külsejű ember volt. Nem volt magas, inkább egy kicsit alacsony, ahhoz, hogy tényleg jól mutasson, egy kicsit lehetett volna nagyobb. Viszont hallatlanul ápolt volt, isteni, a legjobb szövetből készült öltönyökben járt. Egy kicsit mindig le volt barnulva. A keze ápolt volt, mintha mindennap manikűröztetett volna. Tehát mindent egybevetve a megjelenését nem érhette kritika, kifogástalanul nézett ki. Állítólag elbűvölően viselkedett, ezt készséggel el is hiszem. De nálunk nem kellett bevetnie a vonzerejét. Mi a berendezéshez tartoztunk, az előszobájában álló íróasztalokhoz. Ez volt minden. De soha egy mosolyt nem kaptunk, vagy – ha ott valakinek az asztalán virág volt – soha el nem hangzott egy kérdés, hogy nincs-e valakinek születésnapja, ahogy az szokás ott, ahol a főnökök néha megpróbálnak kedvében járni a személyzetnek. Nem, ilyesmi soha nem fordult elő. Semmi ilyen nem történt. Én mindig úgy mondtam: „Goebbels puszta íróeszköznek tekint bennünket.” Ezzel nem azt akarom mondani, hogy fennhordta az orrát, de az ő szemében mintha semleges nemű

lények lettünk volna. Igaz, mi sem voltunk olyanok, de egyikünkhöz sem próbált soha közelebb kerülni. Amúgy is mindenféle filmszépségek és modellek vették körül. Tehát igazán nem kellett ráfanyalodnia az irodájában dolgozó nőkre. Egyszer a színházban éppen mellette ültem. A színház, az állami színházak, az opera meg a többi Göring hatáskörébe tartozott, ott Goebbelsnek nem osztottak lapot. De egy csomó kisebb színház, a Renaissance Theater, a Komödie és mások fölött Goebbels gyakorolta a felügyeletet. Ezért a születésnapjára mindig színházba hívta a barátait. Közülünk, titkárnők közül is kiválasztott kettőt. Egyikünk a jobbján, másikunk a balján ült. De azért a kocsijával nem vitt el bennünket. És beszélni sem beszélt velünk. Csak ült középen. Ennek ellenére tudom, nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy meghívtak egy ilyen ritka alkalomra. A kolléganőimhez képest én későn kerültem a Promiba. Egyikük viszont kezdettől fogva ott dolgozott. Fräulein Krüger idősebb, nagyon rokonszenves hölgy volt. Őt Goebbels biztosan név szerint is ismerte. És ha volt valami, hozzá fordult. És őt mi is nagyon respektáltuk. Mint az elsőt közülünk. De a titkárságon mindenkivel rendkívül kellemesen együtt lehetett dolgozni. És engem természetesen levettek a lábamról a szép berendezési tárgyak, bútorok, és a szép szőnyegek a padlón. Minden irodában eredeti szőnyegek, amilyenek otthon senkinek sem voltak. Az ilyesmi nekem nagyon tudott tetszeni. Ami a nagykutyákat illeti, a Promiban minden szigor ellenére

rengeteg pletyka terjedt. Goebbelsnek állítólag viszonya volt egy cseh filmdívával, Lída Baarovával.{18} A szóbeszéd szerint belé tényleg szerelmes volt, és ezt el is hiszem. Nagyon el tudom képzelni. Még azt is beszélték, hogy Goebbels válik. De Hitler nem engedi. Ilyen pletykák mindig lábra kaptak. Sosem lehetett tudni, hogy mi igaz belőle, és mi nem. De nagyon is el tudom képzelni, hogy ez megfelelt a valóságnak. Amúgy rengeteg pletyka terjedt róla. A nőügyeiről. Ezekben biztosan volt valami. De túlzott jelentőségük nem volt. Ha egy nős, gyerekes férfinak lehetősége nyílik rá, hogy néha egy másik lányt… Nem volt ebben semmi új, és nem is vette tőle senki rossz néven. Éppen ellenkezőleg, még viccelődtek is ezen. Ha Goebbelsről vicceket meséltek, akkor azok a viccek mindig a női nemhez kapcsolódtak. Bár viszonyom a többi titkárnőhöz kellemes volt, de sosem volt baráti, amilyen a Rádióban. Nem volt olyan. Tartottuk a távolságot. De mindenki segítőkész volt. És szerettem ott lenni. Amúgy meg nem is lett volna semmi más. Berlinben aztán pláne nem. Minden zárva volt. Nem volt se színház, se hangverseny, se mozi. Amikor vasárnap voltam szolgálatban, megesett, hogy utána Goebbelsért eljöttek a gyerekei, és aztán gyalog mentek haza. Volt a városban is egy lakásuk a Brandenburgi kapu mellett. Kedves, jól nevelt gyermekek voltak. Mások, mint a mai gyerekek, akik összevissza őrjöngenek, ők olyan jól neveltek voltak. Olyan kedvesen tudtak köszönni az embernek, pukedliztak, igazán jól voltak nevelve. Úgyhogy mindig örültünk, ha jöttek. És ha az ember szólt hozzájuk, olyan öt meg hét év

körüliek lehettek, hogy „Neked milyen csinos kis ruhácskád van”, akkor örültek. Vagy ha megkérdeztük: „Nem szeretnél egy kicsit írni az írógépemen?” „De szeretnék!” Hát azt imádták. Ha az ember leültette őket a géphez, befűzött nekik egy papírt, és azt mondta: „Na, és most írjál levelet a Papának. Olyan szépen tudsz írni!” Alapjában véve soha nem éreztem úgy, hogy Goebbels gyermekei különösebben kivételes helyzetben lettek volna, Frau Goebbels pedig rengetegszer tartózkodott a gyerekekkel Berlinen kívül. És tulajdonképpen amennyire csak lehetett, igyekezett a háttérben maradni, nem akart túl nagy szerepet játszani. Az embernek az volt az érzése, hogy mindent, amit tett, csak mint az egyik legmagasabb rangú felesége tette. Soha nem tolakodott az előtérbe. Nekem legalábbis ez volt a benyomásom. Én nagyon szimpatikusnak találtam. Minden szimpátia ellenére a Promiban dolgozni nem feltétlenül számított nagy dicsőségnek. De hát istenem, gondoltam, legalább van állásod. Már a Rádiónál is jól kerestem. Most hirtelen még annál is többet, és már az alkalmazotti járulékra sem vontak le semmit. Egyáltalán semmit sem vontak le. Amikor megkaptam az első fizetési szalagomat, teljesen paff voltam. Kétszáthetven márkát kerestem. Jó fizetés. A barátnőim közül egy sem keresett százötvennél többet, vagy valahogy akörül. Mindenki irigyelt a magas béremért. Mindehhez minisztériumi pótlék, hatvan márka adómentesen, aztán miniszteri titkársági pótlék, még egyszer ötven márka. Szóval több pénzt kaptam kézhez, mint amenynyi azelőtt a teljes bruttóm volt. Csak persze semmi hasznát nem láttam, mert kapni semmit sem lehetett. De azért persze jó érzés

volt, mert néha mégis lehetett valamit venni. Volt egy varrónőm, akinek voltak franciaországi kapcsolatai. Néha felhívott, hogy „Frau Pomsel, van egy édes anyagom, abból varrhatnék magának egy édes kis ruhát, még ma este ott vagyok magánál.” „És mibe kerül?” – kérdeztem. Amikor megmondta, azt válaszoltam, „Ó, az nagyon drága. De tudja mit? Csinálja meg!” Hát én ezt nagyon élveztem. De ennek persze semmi köze nem volt a Promihoz. És még kérnem sem kellett. Utánam hajították. Vagy néha lehetett feketén venni egy font vajat háromszázért, vagy egy üveg konyakot ötvenért. Ahhoz hozzá tudtam jutni. Ugyanis volt Párizsban a Rádiónak egy irodája, és azokhoz változatlanul jó összeköttetéseim voltak. Nekem is mindig hoztak valamit. Vagy valami kis ajándékot, vagy még parfümöt is. Szóval nekem jól ment. Egyszerűen már-már elit dolog volt. Ezért is egész jó volt ott dolgozni. Minden kellemes volt, jól éreztem magam. Körülöttem jól öltözött, barátságos emberek. Igen, ilyen voltam akkoriban még, ilyen ostoba, ennyire számítottak nekem a külsőségek. De azért az emberek, akik körülvették Goebbelst, korántsem voltak mind nácik. Még személyi referense, Herr Frowein is elejtett néhány megjegyzést. Ez a bizalom jele volt. Végül is a fő ok, ami miatt a Promiba ment dolgozni, hogy frissen alapított családjával Berlinben akart maradni. Ez is egyfajta önzés volt. De nem tartozott azok közé, akik folyvást köszöntésre emelt karral masíroztak. És engem eléggé kedvelhetett munkatársnőként is, mert érezte, hogy nem vagyok az a megrögzött náci vénlány. De erről soha nem beszéltünk, az ilyesmit az ember egyszerűen csak érezte. Nagyon jó kapcsolatban álltunk. Mások nem.

Tulajdonképpen mindenki idegenkedett tőle egy kicsit, mert a munkáját nagyon igényesen végezte és sokat követelt, mindennek nagyon gyorsan kellett mennie. Félig-meddig ki kellett találni, hogy mit akar. Amire én hajlandó is voltam és jól kijöttem vele. Néha, amikor bizonyos dolgokban intézkednie kellett, mindent elmondott az arca. Igazán minden volt, csak náci nem. Aztán a filmosztály vezetője valamilyen okból nagyon kiesett a pikszisből Goebbelsnél, olyannyira, hogy trónfosztottá is vált, és az ő helyére nevezték ki Herr Froweint. Aki így kis miniszteri titkárból hirtelen a filmosztály vezetője lett, és kiszabadulhatott a Wilhelmplatzról, ebből az egész irodai verkliből. El Babelsbergbe, ahol az UFA stúdiói is voltak. És felajánlotta: „Nincs kedve velem jönni?” „Dehogy nincs!” Mire ő: „Akkor kérvényezem.” Aztán elment a főnökéhez, a dr. Naumann nevű államtitkárhoz, Goebbels helyetteséhez, és kérte, helyezzenek át vele engem is. „Nem – mondta –, szó se lehet róla, Pomsel marad. Nem engedjük el.” Elutasították a kérelmet. Frowein elfoglalta az állást, én pedig maradtam, és át kellett mennem Herr dr. Naumannhoz, aki korábban nem kért belőlem. Most meg hirtelen nála kellett dolgoznom. Mert szorgalmas voltam. Persze isten tudja, miért. Mindannyian szorgalmasak voltunk. Én mindig ott voltam. Dr. Naumann is nős volt, gyerekei is voltak, de hűséges ő sem volt. A miniszteri titkárságon volt nálunk egy titkárnő, akit mind utáltunk. Naumann vasárnaponként mindig magához kérette hazulra. Ő mesélte, hogy Naumann-nak van még egy háza a Wannsee partján. És ők ott csónakáztak. Biztosan le is feküdt

vele. Nagyon csinos nő volt, magas, karcsú. De nagyon nem szerettük. És csak rövid ideig volt nálunk, néhány hétig. Ebben az időben, 1943-ban, történt egy rettenetes nagy légitámadás Berlin ellen.{19} A célkeresztben a mi gyönyörű Südendénkkel, amelyet porig bombáztak. Egyedül voltam a lakásban, amikor történt. Éppen vendégségből értem haza és ennek megfelelően francia selyemruha volt rajtam. Alighogy beléptem a házba, megszólalt a sziréna. Úristen, most még le a pincébe. Úgyhogy gyorsan összepakoltam a holmimat. Mindig össze volt készítve egy kosár, hogy mi minden volt benne, már nem emlékszem, de a tetején hegyekben álltak a harisnyák, nem harisnyanadrágok, azok akkor még egyáltalán nem is léteztek, azt hiszem, hanem selyemharisnyák, és azokon mindig felfutott a szem. Én nagyon jól tudtam szemet felszedni. Valaki feltalált valamit. Egy olyan kis fát, rajta egy kis horoggal, amellyel meg lehetett menteni a harisnyát. Először a sajátjaimon szedtem fel a lefutott szemeket, aztán a mamáméin, aztán a barátnőim, később meg már a barátnőim barátnőinek harisnyáin. Felszedné, felszednéd, megtennéd, hogy – és így tovább. Hálából meg hoztak egy tábla csokoládét, ha volt nekik. Nagy kincs volt az akkoriban. És ezek a harisnyák ott álltak hegyekben a kosár tetején, és amikor megszólalt a sziréna, odatettem a kézitáskám is, és lementem vele a pincébe. Ott ült a sok háziasszony, zöldséget pucolt, kötögetett vagy csak úgy beszélgetett. Szóval fogtam a kosarat, és úgy, ahogy voltam, kiöltözve lementem, mert bőgött a sziréna, és már sietni kellett, mert már mindenféle zajokat lehetett hallani. És rettenetes támadás kezdődött, mi akkor először éltünk át hasonlót. Persze korábban

is megesett, hogy Berlin valamelyik szögletében ledobtak valamit. A Bayerischer Platzon például akkor már romokban hevert néhány ház. De még soha nem fordult elő támadás ilyen hosszan, ilyen közel és ilyen hangerővel. Az valami szörnyű volt. Ott senki sem csinált semmit, csak ültünk ott, és reszkettünk félelmünkben. Azt hittük, ütött az utolsó óránk. És akkor jött valaki, és azt mondta: „Ég a ház.” Nálunk egy nő volt a légóparancsnok. Minden háznak megvolt a maga légóparancsnoka. A légóparancsnok felelt azért, hogy minden emeleten tele legyenek a vödrök vízzel, legyenek kéznél rongyok, felmosórongyok. Vagyis hogy elő legyen készítve minden egy gyors mentéshez. A légóparancsnoknő, egy nagyon kedves, fiatal nő, úgy harminc körül lehetett. A férje a fronton harcolt. A nő azonnal fölrohant, mi pedig ültünk tovább lent a pincében. Aztán visszajött, és azt mondta: „Igen, ég minden, a mi házunk is. De a mi házunk még nem annyira. Talán még el tudjuk oltani.” Tehát aki csak tudott, mindenki rohant föl oltani. Én is velük. Aztán jött megnézni, ki mindenki van lent a pincében. Többnyire természetesen nők. De mindig volt ott néhány férfi is. És odaszólt nekem: „Maga maradjon inkább itt.” Valószínűleg nem nézte ki belőlem, hogy képes vagyok oltani. Négy lépcsőt kellett volna fölugrani. Szóval maradtam lent. Ők pedig fönt vödrökkel és vizes szivacsokkal próbálták eloltani a tüzet, de az addigra már nagyon szétterjedt. A ház kicsit lassan, de úgy istenigazából égett. Úgyhogy mindannyian visszajöttek, le a pincébe. Mielőtt a légóparancsnoknő felment volna, lekapcsolta a kezéről az óráját – aranyóra volt –, és azt mondta: „Maga maradjon inkább lent, és vigyázzon az órámra is.” Odaadta, én

pedig betettem a retikülömbe. Szóval. Lassan mind visszajöttek: „Nem bírunk vele! Ki kell innen jutnunk!” De hogyan? Időközben már minden megtelt sűrű füsttel. Éppenhogy lélegezni tudtunk. „Ki kell jutnunk a pincéből!” De körös-körül lángtenger. És akkor hirtelen igazi rendőrök vagy tűzoltók vagy légoltalmi emberek jelentek meg, már nem emlékszem, kik, többen voltak, és felkaptak bennünket. Aki nem tudott futni, azt kihúzták, kivonszolták az utcára. És a kosarat végig magammal cipeltem. És aztán egyszer csak észrevettem, hogy a táskám eltűnt. A kosár tetején hevert. Az összes élelmiszerjegyem benne volt. Akkoriban az számított a legnagyobb értéknek, amije csak lehetett az embernek. Ezek a jegyek tényleg olyanok voltak, mintha ma elvesztenéd az útleveled és soha többé nem kapnád vissza. Jegy nélkül az ember nem jutott élelmiszerhez, nem volt mit ennie. Rettenetes volt. Emlékszem még, hogy aztán valami idegen pincében kötöttünk ki, ahol elaludtam. Amikor hajnalodott, az utcán megszólaltak a hangosbeszélők. Az utca minden lakójának a steglitzi városi parkban kellett gyülekeznie. A park tehát a jelek szerint épségben maradt. Odagyalogoltunk. Ott először is a Vöröskereszt levest osztott mindenkinek. Nekem viszont egyszerűen nyoma veszett a legfontosabb holmijaimnak, a pénzemnek és minden másomnak. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Mit csináljak, hová menjek most? A barátnőimet szintén kibombázták. Senki sem gondolt a másikra, mindenki csak magára gondolt. Be kell mennem az irodába, gondoltam, ott legalább olyan emberek vannak, akiket ismerek. Be kell mennem az irodába.

Mondanom sem kell, semmi sem járt. Teljesen megbénult a közlekedés. Így gyalog mentem. És egyszer csak ott álltam az irodánkban. Fogalmuk sem volt semmiről. Tulajdonképpen mindenki tudta, hogy Steglitzet bombatámadás érte. Steglitzet, Südendét és Lankwitzet. Késve érkeztem, úgyhogy már mondták is: „Remélhetőleg nem esett baja, hiszen Steglitzben lakik.” És akkor hirtelen ott álltam előttük. Ebben az öltözetben. Elsőre mindenkinek nevetnie kellett, amikor megláttak az estélyiben, és a kezemben kosárral. Míg aztán fel nem fogták, hogy mi történt. Nagyon meghatóan viselkedtek. Mindenki valami jót akart tenni velem. Olyan kedvesek és rendesek voltak. És akkor történt még valami, amire szívesen emlékszem vissza. Ahogy állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség, kibombázva, egyszer csak belép Frau Goebbels titkárnője. A miniszter hivatalában neki is volt irodája. De szinte soha nem láttuk, és ismerni is alig ismertük. Fogta magát, bement Frau Goebbelshez, és beszámolt neki, hogy látta a bombatámadás egyik áldozatát, és mesélt neki arról a szegény lányról, arról a kollegináról, aki ott ácsorog báli ruhában az irodában: „És nem volt más ruhája, nem volt mit fölvennie?” Mire ő: „Honnan lett volna? Most történt, az éjjel.” És erre állítólag Frau Goebbels odalépett a szekrényéhez, és megkérdezte: „Kisegíthetnénk valamivel?” És elővett egy kék kosztümöt és azt mondta: „Gondolja, hogy ez jó neki?” A titkárnő pedig azt válaszolta: „Olyan kicsi, hogy semmi sem lesz jó neki. Nem lehet csak úgy ráhúzni egy ruhát.” Erre Frau Goebbels azt mondta: „Talán ez a kosztüm jó lesz neki. De lehet, hogy be kell venni belőle.” Mindenesetre a titkárnő elhozta nekem a

kosztümöt, én meg elmentem egy szabóhoz, és másnap már tökéletes öltözékben jelentem meg. Soha életemben nem volt olyan jó kosztümöm. Csodálatos, kék gyapjúszövetből készült. Fehér selyembéléssel. Csodálatos volt. Később sokat hordtam. Mert a kabát pont jó volt, a szoknyát föl kellett hajtani. A kosztümöt anyám a háború alatt végig magával hurcolta. Mindenesetre ebben a kosztümben le is vagyok fényképezve, akkor, amikor visszajöttem a fogságból. A kabátja még jó volt rám. Hát kibírt egyet s mást – túlélte az eredeti tulajdonosát is. Mindenesetre mi voltunk az első kibombázottak, de aztán 1943tól kezdődött csak igazán. Nemritkán este nyolcig bent kellett maradnom. Este hétkor felbőgtek a szirénák, úgyhogy onnantól fogva már senki nem léphetett ki az utcára. A légiriadót gyakran csak tízkor vagy még később, éjfélkor fújták le. Akkor már nem mentem haza. Kényelmes, szép foteljeink voltak. Összetoltam kettőt, és bent aludtam. Ezt sokszor csináltuk. Nem volt más választásunk. Légitámadáskor Goebbels kis minisztériumi magánlakását is mindig nekünk kellett biztosítanunk. Goebbelsnek volt a Propagandaminisztériumban egy édes kis lakása, elkülönítve a megszokott, rendes népfelvilágosítási és propagandatevékenységtől. Azonban ahogy egyre gyakoribbakká váltak a légitámadások, a magánlakás bejáratát kinyitották. Ugyanis abban a pillanatban, ahogy megszólalt a sziréna, az éppen szolgálatos titkárnőnek mindent biztosítania kellett. Az épület régi volt. Ki kellett nyitni az ablakokat, aztán leereszteni a légvédelmi redőnyöket. Olyan speciális redőnyeink voltak,

amelyek egyetlen fénysugarat sem engedtek kiszivárogni. Aztán tele kellett engedni minden mosdókagylót és fürdőkádat, hogy minden eshetőségre felkészülve legyen elég víz az oltáshoz. Ugyanezt kellett tennünk a kis lakásban is. Nagyon csinosan berendezett kis lakás volt, szép szőnyegekkel, kis konyhával, elegáns bútorokkal, a fürdőszobában pedig egy hatalmas káddal. Tele kellett engednünk a kádat, és le kellett sötétítenünk az ablakokat, amikor pedig lefújták a riadót, mindent vissza kellett csinálnunk. Néha le mertünk ülni a székekre. Csodálatos huzatuk volt, olyan francia mintás. Halálosan elegáns. Állítólag ott zajlottak azok a szerelmi légyottok Herr Goebbels és a között a cseh színésznő, Lída Baarová között, amíg viszonyuk volt. Később, a háború után láttam vele egy filmet, amelyben a Goebbelshez fűződő szerelméről mesélt. Valószínűleg tényleg nagyon szerette. El tudom képzelni, hogy akadtak pillanatok, amikor azt gondolta: a fenébe ezzel az egész vacak politikával! Menynyivel jobb volna együtt élni ezzel a szép nővel. A Propagandaminisztériumban – az egész országhoz hasonlóan – nemsokára átcsapott a hangulat. Az emberek egész viszonyulásában és az ellátási helyzetben is törés állt be. Minden nagyon kiéleződött. Sztálingrád{20} és a hadsereg nagy embervesztesége mindent megváltoztatott. Ezt mi is éreztük a minisztériumban, az első hónapok még csoda szépek voltak. A kezdeti kétségek után nagyon jól éreztem magam ott. Az egész felhajtás körülötte, a szép berendezés, a kedves emberek. És aztán hirtelen minden összeomlott. Teljesen megváltozott a

hangulat. Pedig Sztálingrádot igazán nem kezelték fontosságához méltón, mindig igyekeztek elbagatellizálni. De nem sikerült nekik. A háború csak ezután indult be igazán. Attól fogva Goebbels gyakrabban járt be a Promiba, és ilyenkor végigbicegett az irodáján. A sántaságát nem tudta eltitkolni. Akkoriban még nem lehetett annyi mindent tenni ez ellen, mint ma. Ma meg tudnák oldani, hogy senki se vegye észre. És nem lehetett nem észrevenni. Bebicegett az irodába, és viselhetett bármilyen finom és jól szabott öltönyt, látszott, hogy sántít. Az ember egy kicsit sajnálta őt. A sántaságát azonban hihetetlen arroganciával és magabiztossággal ellensúlyozta. Azelőtt – korai képein gyakran mutogatták –, ahogy másokkal együtt egy teherautó platóján áll egy olyan sapkában, és Hitler mellett agitál, rettenetesen nézett ki. Nem, ahogy belépett, úr volt. És soha nem hallottam kiesni a szerepéből. Mert el lehetett képzelni, hogy amikor voltak nála, a vita hevében nagyon bedurvult. Egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor valamennyien megállapítottuk, hogy ordított. Valakivel ordított. De ezt mindannyian olyan hihetetlennek éreztük. Soha többé. Egyetlen alkalommal történt csak meg. Olyan ember volt, aki mindig megőrizte a méltóságát. A tartását. Előfordultak komikus pillanatok is. Valakinek az az ötlete támadt, hogy a Velencében időző Goebbels után küldje a kutyáját. Goebbels és felesége kiutazott a biennáléra, és néhány napra ott maradt. Valaki valószínűleg meghallotta, amikor Goebbels arról beszélt, hogy milyen jó volna, ha velük lenne az

eb. Szóval valamelyik stréber fölhívta a titkárságot, hogy a miniszter úr kéri, küldjük utána a kutyát. Mi visszakérdeztünk: „Ugye maga nem gondolja komolyan, hogy repülőre ültetjük a kutyát és elküldjük Velencébe, a biennáléra? Nincs jobb dolguk, mint hogy a háború kellős közepén…” Ezt felháborítónak tartottuk. Aztán valakit megbíztak a kutya ügyével: az illetőnek a tempelhofi repülőtéren kellett intézkednie, hogy a kutya elrepüljön Velencébe. Egy emberrel. A kutya kézipoggyászként utazott. Valamelyik sajtósa amúgy is mindennap kirepült a legfrissebb külföldi hírekkel, hogy a miniszter úr tájékozódhasson. Herr von Schirmeister,{21} egy újabb referens volt soron. Schirmeisternek azt mondták: „Holnap reggel vigye magával a kutyát Goebbelshez. A miniszter úr szeretné, ha vele lenne.” „Soha – válaszolta Schirmeister. – Elő nem fordulhat.” Schirmeister idősebb, érzékeny úr volt, aki felháborító arcátlanságnak érezte a feladatot. Ez azonban semmit sem segített, szerencsétlennek a reptéren a kezébe nyomták a kutyát. Ő pedig a kutyával elrepült Velencébe. Ahol dühödten fogadták. Azt hiszem, maga Goebbels is tombolt. Ki az a hülye, akinek eszébe jut egy ilyen túlérzékeny állatot repülőre ültetni. A kutya ugyanis nagyon félénk volt, nagy és szép, de ha az ember egy lépést tett felé, ő azonnal hátrálni kezdett. Valahogy elrontották a nevelését. Szóval nem akármilyen dolog volt ez a kutyatörténet, a kutyát tehát visszaküldték, és mindez a háború harmadik évében. Szóval nagy cirkusz volt ott Goebbelsszel. Mi nagyon élveztük a történetet, a hasunkat fogtuk a nevetéstől.

Goebbels valódi arcát csak lassan fedeztem fel. Emlékszem még a híres sportpalastbeli rendezvényre: „Akarjátok a totális háborút?”{22} Tudtuk, hogy Goebbels aznap délután beszédet mond. Akkoriban minden rendezvényt délután tartottak, mert esténként, fél hét tájban, megszólaltak a szirénák. Akár jöttek a repülők, akár nem. De majdnem mindig jöttek. Téves riasztás csak nagy ritkán fordult elő. Estére már nem szerveztek semmilyen rendezvényt, se színházat, se mozielőadást, mindent délután tartottak. Szóval Herr Goebbels is délután beszélt a Sportpalastban. És egyszer csak szóltak: két titkársági hölgynek is el kell mennie. „Kettejüknek el kell mennie a Sportpalastba.” „Hogyhogy?” „Nem tudom, ketten jöjjenek.” „Ki menjen?” Csak néztünk egymásra valamennyien, önként senki sem jelentkezett. Frau Krüger volt a legidősebb, ő maradhatott. Nekem és egy fiatal lánynak kellett mennünk. Aztán jött egy SS, és beültetett minket egy elegáns Mercedesbe. Kezdetnek nem volt rossz, ahogy elvitt a Sportpalastba. A Potsdamer Straßén volt, az SS felvitt az egyik karzatra. Igazán jó helyet kaptunk, közel a szónoki emelvényhez. A terem már zsúfolásig megtelt a különböző helyekről összetrombitált munkásokkal. Az ilyen rendezvényekre, amikor a gyárakban felszólították az embereket, hogy ki akar elmenni, először senkinek sem akaródzott. Abban az időben aztán már különösen nem. Önként senki sem jelentkezett. A résztvevőket kijelölték. Szóval a gyárakban és az üzemekben kényszerítették az embereket, hogy vegyenek részt a Sportpalastban a

tömeggyűlésen. És emlékszem még, hogy a színész, Heinrich George, Götz George apja elöl, a harmadik sorban ült. Alighogy megérkeztünk, kezdődött is. Mögöttünk Frau Goebbels ült két gyerekével. Mellette néhány SS-egyenruhás, vagyis hogy úgy mondjam, ez egy igazi elit tribün volt. És aztán bemasírozott a zenekar. A szokásos harci és menetindulókat játszották, meg mindent, amit ilyenkor szoktak. És aztán következett a szónok, Goebbels. Hát beszélni, azt nagyon jól tudott, nagyon meggyőzően szónokolt. És azon a napon tényleg fokozatosan annyira beleélte magát, hogy olyan volt, mint egy kitörés, mint egy kitörés az őrültekházában, hogy úgy mondjam. Mintha az lett volna a mottó, hogy most mind megtehetitek, amit csak akartok. És mintha a tömeg minden tagját darázs csípte volna meg, hirtelen mindenki teljesen megbolydult, ordított, dobogott. Elviselhetetlen volt a zaj. Ott állt a kolléganőm, két kezét görcsösen egymásba fonva, levegőt is alig tudtunk venni, annyira megdöbbentünk a látottaktól. Nem Goebbelstől, nem is csak az emberektől, hanem attól, hogy mindez lehetséges. Mi ketten nem voltunk részei ennek a tömegnek. Nézők voltunk, talán az egyedüli nézők. Azt hiszem, ő maga sem tudta már, hogy mit mond. Nincsenek rá szavak, hogy elmondjam, hogy sikerülhetett neki emberek százaira hatni, hogy senki sem maradt ülve, hogy mindenki fölugrált a helyéről, ordított és éljenzett. Sikerült neki. Azt hiszem, ő maga sem tudta, hogyan. Mi pedig, erre emlékszem még, a kolléganőmmel álltunk, és szorosan fogtuk egymás kezét. Dermedten figyeltük, hogy mi történik. Mögöttünk pedig ott állt egy SS, megkocogtatta a vállunkat, és azt mondta: „Legalább

tapsoljatok.” És természetesen mi is tapsoltunk. Muszáj volt. Természetesen. Nem lehetett nem tapsolni. Hiszen mondták. Az ember nem vonhatta ki magát. Nem volt más lehetőség. Mi is velük tapsoltunk. Olyanok voltunk, mint a részegek. Mindkettőnknek az volt a benyomása, hogy valami egészen szörnyű dolgot láttunk. Aztán véget ért. Miután mindenki kitombolta magát. Azt hiszem, ha valaki nem vett volna részt az éljenzésben, azt a szomszédja megölte volna. Nem tudom. Soha életemben nem láttam ehhez hasonlót: ez nem lelkesedés volt, ezek nem is tudták, mit tesznek. „Akarjátok a totális háborút?” „Igen!” Egyértelmű volt az igen. Az SS, aki odavitt, haza is szállított bennünket, mi pedig teljesen meg voltunk döbbenve ettől az egész színjátéktól. Nem is fogtuk fel, hogy mi volt a gyűlés témája. Ott volt a benyomás, amelyet az őrjöngő tömeg gyakorolt ránk. A tömeg maga sem tudta, miért őrjöng. Úgy hatott, mint egy természeti csapás. A tömeg nem tehetett róla. És valószínűleg maga Goebbels sem. Mintha ő maga sem fogta volna föl, hogy mit idézett elő, legalábbis nekem úgy tűnt. Mint egy olyan kis láng, amelynek fogalma sincs, milyen lehetőségek rejlenek benne, és akkor ez az őrjöngő tömeg. Ó, istenem, ennyi erővel akár rá is ronthattak volna, és akár végezhettek is volna vele. Addig erről az oldaláról nem ismertük Goebbelst. Hiszen soha nem jártunk semmilyen gyűlésre. Ez annyira megrázott bennünket. Ez a teljesen más kép. De később aztán valószínűleg mi sem foglalkoztunk ezzel. A pillanat magával ragadott. De aztán valahogy feldolgoztuk. Istenem, olyan fiatalok voltunk, és

nem sokat töprengtünk az egészről, nem úgy, mint mindezek után, amikor viszont már késő volt. Az ember maga nem volt tudatában, hogy mi történik. Ma, amikor már olyan sok év telt el, és olyan sok minden más történt azóta, teljesen másképp látok mindent. Sokkal mélyebben és sokkal félelmetesebbnek. Hogy egy ember képes legyen emberek százaira hatni, hogy ordítsanak, ordítsanak, és azt ordítsák: „Igen, totális háborút akarunk!” Ha ezt ma elmesélnénk, mindenki csak csóválná a fejét, és azt kérdezné: „És ezek az emberek mind részegek voltak, vagy mi történt velük? Mi vitte rá ezeket az embereket, hogy ordítsanak?” Muszáj volt ordítaniuk. Egyetlenegy ember képes volt megdelejezni őket. Biztosan vannak pszichológusok meg tudósok, akik foglalkoznak ezzel az egésszel, hogy hogyan lehetséges ez. Amikor hirtelen megint tudatosodik bennem, azt gondolom: Hogy volt ez lehetséges? Hogy történhetett, hogy így hatott ránk? Hiszen nem azért ordítottak, mert ordítaniuk kellett, nem mondta nekik senki, hogy „Most elmentek a gyűlésre, és aztán ott mind ordítani fogtok”. Nem, ők abban a pillanatban azért ordítottak, mert ott elöl valaki olyasvalamit hirdetett, amivel egyetértettek. Mint amikor Jézust… nem is tudom. Vannak dolgok, amelyek magyarázattal szolgálnak rá, hogy miért tesznek emberek tömegesen megmagyarázhatatlan dolgokat. Ha megkérdeznék erről őket, valószínűleg maguk is megijednének. Goebbelsről csak annyit mondhatok, hogy ragyogó színész volt. Jó színész. És meg kell hogy mondjam, nincs az a színész, aki nála jobban eljátszotta volna egy jól nevelt, komoly ember

átalakulását egy rettenetes krakélerré, mint ahogy azt ő tette. Nem lehetett ráismerni. Ez is okozta, hogy a Sportpalastban az a rendezvény ennyire megrázott bennünket. Hogy saját szemünkkel láttuk, hogy egy ember, akivel szinte mindennap találkoztunk, egy ápolt, előkelő, szinte arisztokratikusan előkelő ember – és az az őrjöngő törpe. Nagyobb kontrasztot el sem lehet képzelni. Abban a pillanatban undorítónak láttam őt. Félelmetesnek. De aztán sikerült elfojtanom magamban ezt az érzést. Rajongani soha nem rajongtam érte, meg semmi efféle. Később sem, amikor az irodában álldogálva barátságosan kérdezett valamit. A hátsóagyamban ott volt, ahogy a Sportpalastban ordított: itt meg megjátssza a lágy hangú, elegánsan öltözött civilt. Nem sokkal később Goebbels meghívott magukhoz. Valaki elmondta neki, hogy a titkárságán a hölgyeknek néha bent kell tölteniük az éjszakát, mivel a légitámadások után nincs közlekedés. És hogy illene valami gesztust tennie. Vagyis hogy a miniszter hívja meg a titkárnőit vacsorára, de nem az összeset egyszerre. Egyszerre csak kettőt, egy családi vacsorára. Két kolléganő került először sorra, akik másnap reggel az irodában elragadtatottan mesélték: „Értünk jöttek az irodába, természetesen kocsival, és elvittek Schwanenwerderre, ahol ott volt Frau Goebbels, és csodálatos vacsorát kaptunk!” Semmi túlzás, végtére is háború volt. És maga Goebbels ebben mindig élen járt, nála sosem volt nagy luxus. De minden szép volt és kellemes. „Nagyon kellemes este volt, élvezni fogjátok, ha majd ti lesztek soron”, mondták. De eltelt néhány hét, mire sorra kerültem. Nagyon örültünk neki. És pontosan úgy történt: előállt

egy limuzin, és egy SS elfuvarozott minket a Wannseehoz, a Schwanenwerderre. Bementünk. Bevezettek bennünket az étkezőbe. Nagy, terített asztal várt. És már legalább húszan álldogáltak ott, gauleiterek vagy gauleiterhelyettesek, néhányukat ismertem is, mert bejártak a minisztériumba, illetve egyikkel-másikkal volt dolgunk. Szóval egyáltalán nem voltunk egyedül Herr Goebbelsszel, hatalmas asztaltársaság gyűlt össze. Aztán belépett Goebbels, és kézfogással köszöntött bennünket. Leültünk. Én mellette ültem. A jobbján. Hát nagyon meg voltam tisztelve. Na és aztán ettünk. De ő nem szólt hozzám, csak néhány jelentéktelen dolgot mondott. Szóval ettünk. Azt hiszem, libát kaptunk. Ez már önmagában örvendetes tény volt. Goebbels végig szónokolt az asztalnál. Egyszer-egyszer valaki más is mondott valamit. Szóval a miniszter úr vitte a szót. Meglehetősen gyorsan és keveset evett. A többiek is. Ezt már előre mondták: „Ne húzd soká az evést. Amikor Goebbels leteszi a villát vagy a kést, akkor mindenki abbahagyja az étkezést, akkor vége, nincs tovább evés. Vagyis amit eléd tesznek, gyorsan edd meg, különben éhes maradsz.” Ehhez tartottam is magam. Az étkezés véget ért. Utána jött a desszert. A fő téma a politika volt és a bombatámadások. Velem csak banális dolgokról beszélt, de semmi személyeset nem kérdezett. Mióta van nálunk? Vagy: férjnél van? Van valakije a fronton? A férje, esetleg az apja? De semmi. Egyetlen személyes kérdést sem tett fel nekem. Frau Goebbels pedig ott sem volt. Ez nagy hibának bizonyult. Mert ha ott lett volna, ez az este vidámra és derűsre sikeredett volna. Az ő elbűvölő személyiségével. És ez az, ami azon az estén hiányzott.

Sajnos nem jó napra kaptam a meghívást. Aztán még bevezettek minket az egyik szomszédos helyiségbe. Ott állt egy vetítővászon. Levetítettek valami szörnyen hülye filmet, amelyet éppen akkor mutattak be. Megnézhettük. Aztán felszolgáltak még valamit, talán egy kávét. És máris föltűnt az SS, hogy visszavigyen a városba. A kolléganőmmel együtt nagyon csalódottak voltunk az estétől. Szabadulásom után sokszor kérdezték, milyen ügyek mentek át az íróasztalunkon. Mi adminisztratív ügyekért feleltünk, és teljesen ártalmatlan dolgokkal is foglalkoztunk. Nem sok munkánk volt. Ültünk a titkárságon, és telefonálgattunk. Csupa szimpla ügyet kellett elintéznünk, ahogy az minden más cégnél is lenni szokott. Ahol nem mindenki tudja rögtön, mi is történik. Nekem például soha senki nem mesélte, hogy mit hallott a londoni rádióban. Ott azért elég kritikus dolgokat mondtak be. Nekem ilyen barátaim nem voltak. De az is lehet, hogy velem egy kicsit óvatosabbak voltak, mert tudták, hogy Goebbels előszobájában ülök, és ezért sok mindent nem mondtak el. De nem is akartunk mindent tudni. Tudtuk, hogy egy szörnyű háború folyik. Amelyet ráadásul úgy tálaltak nekünk, mint szükségszerű háborút, amely azért szükségszerű, hogy általa megmentsük Németországot, amely ellen az egész világ összefogott. Tendenciájában erről volt szó. Nem voltak barátaink külföldön, annyira korábban sem voltak kiterjedt barátságaink és ismeretségeink. Mindig is magunkra kellett hagyatkoznunk, most, a háború miatt pedig még inkább. Nekünk, akik a titkárságon ültünk, nagyon egyszerű funkciónk volt, készen kellett állnunk, hogy bármikor, ha valami feladat

adódik, beugorjunk. Vidám, harmonikus kis társaság voltunk. Jól kiegészítettük egymást. Igazán kellemes kollegiális viszonyban álltunk egymással, de semmi több. Az íróasztalaink négyszögben álltak. És minden, ami a házban készült, a mi íróasztalunkra került: beszámolók, kérelmek és változtatások, de az ügyek egy részéről, valószínűleg a kényesebb ügyekről, már hamarabb döntöttek. Magához a miniszterhez csak a különösen fontos akták jutottak el, ezek a mi asztalunkon landoltak. Sokat nem firkálhattunk beléjük, arra még emlékszem. Egyáltalán: csak kékkel írhattunk rájuk. Kék tintával. Pirossal vagy zölddel nem. A zöld, azt hiszem, a miniszteré volt, a piros az államtitkáré. Hogy a színek stimmelnek-e, már nem tudom. Mindenesetre színnel előre meg volt jelölve, hogy a szóban forgó akta kire tartozik. Több mint hatvan év távolából sok mindenre már nem emlékszem. Mindenesetre arra igen, hogy a telefon állandóan csöngött, de nem Goebbelsszel akartak beszélni. Őt a saját emberei és a miniszterkollégái már közvetlenül hívták. Ez volt a Siemens legújabb találmánya – a telefonasztal, amelyen már nem kellett tárcsázni, elég volt lenyomni egy gombot. És akkor közvetlenül bejött neki Hermann Göring. De mi nem férhettünk hozzá ezekhez a telefonvonalakhoz. Annyit nyomkodhattuk a gombjainkat, amennyit csak akartuk, nem történt semmi. Amúgy a világon bárkit felhívhattunk, egészen fontos embereket is. A munkánk nagy része természetesen nem állt másból, mint a tények, a frontról és a Birodalom területéről kapott hírek kozmetikázásából, ezeket utasításra korrigáltuk, hogy szebbnek tűnjenek. Ez volt a népfelvilágosítás alapelve, így világosították

fel a népet. Amelyet az előző kormányok mindig becsaptak. Legalábbis így állították be a nácik. De példákat ma már nem tudok mondani. Amúgy a napok mindig egyformán teltek. Az olyan igazán kényes dolgok, mint például a Scholl testvérek ügye, nem a mi íróasztalunkon ment át. De Herr Frowein, Goebbels személyes referense a kezembe nyomta az egész bírósági aktát. Be kellett zárnom a páncélszekrénybe. „Kérem, ne nézzen bele”, mondta. És én nem is néztem bele. De lehet, hogy azt mondta: „Megbízom magában, hogy nem néz bele.” Nagyon sietett, rögtön el is ment. Egyedül maradtam az aktával, de nem néztem bele. Még gondoltam is rá: istenem, de szívesen megnézném. De nem teszem, mert abban bízik, hogy nem teszem, és akkor tényleg nem is teszem. Még büszke is voltam rá, hogy így megbízik bennem. Ezt fontosabbnak éreztem, mint hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Úgy éreztem, hogy ez olyan nemes dolog tőlem. Soha nem felejtem el. A háborús helyzetről mindig olyan színes, rózsaszín vagy sárga lapokat kaptunk. Azokon lehetett elolvasni a legfrissebb híreket, számokat, veszteségeket és a csatákat. És arról is lehetett olvasni, hogy az előretörő oroszok német nőket erőszakolnak meg. Amit az ember el sem tudott képzelni. Erre egy kicsit rátettünk, és ha valahol az állt, hogy „a faluban húsz nőt erőszakoltak meg”, akkor mi abból harmincat csináltunk, és úgy adtuk ki a hírt a rádiónak és így tovább. Az ilyesmit eltúlozva továbbítottuk az embereknek. Az ellenség rémtetteit megsokszoroztuk. Erre világosan emlékszem.

Az igazán fontos dolgokat vagy a titkos parancsokat mindenesetre páncélszekrényben őrizték. Ezekhez csak a referenseknek volt kulcsuk. Sok mindent akkor sem láthattam volna, ha nagyon akarom, az alatt a néhány lépésnyi távolság alatt, amíg a páncélszekrényhez vittem. Az egész nem tartott tovább két percnél. Csak részben tudom, milyen aktákat tartottam a kezemben. A népbíróságiak közül is sokat. Nekem magamnak és a kolléganőimnek ezekről soha egy szót sem kellett leírnunk, és ezzel kapcsolatban diktálni sem diktáltak soha semmit. Egyikünk sem tudott semmit. Ezenkívül kötelezően esküt kellett tennünk.{23} Amikor munkába álltam a minisztériumban, külön a kezembe nyomtak egy könyvet a viselkedési szabályokról és a szokásokról. Például arról, hogy nem szabad piros meg zöld ceruzával írnunk. Szigorúan tilos volt. Az ilyen dolgokat mind tudni kellett. Meg kellett tanulnom. Szűk volt a mozgásterünk. Amúgy pedig semmit sem tudtunk. Azt hallottuk, amikor egy híres író egy levelében buta megjegyzést tett Hitlerre vagy Goebbelsre. Letartóztatták, és főbe lőtték. Azonnal kivégezték. Hát ilyenek történtek, ezekről lehetett hallani. Goebbels a beszédeit is maga fogalmazta, és csak lediktálta Richard Otténak,{24} aki nagyon kedves ember volt, gyorsíró, aki szüntelenül a közelében tartózkodott. Neki diktált mindent. Goebbelstől minden vasárnap megjelent egy hatalmas cikk. Az, ami vasárnap megjelent, nekünk pont olyan új volt, mint mindenki másnak. Otte jegyezte le, neki külön irodája volt, természetesen titkárral. Goebbels lediktálta a szöveget, amely aztán ment a Völkischer Beobachter-hez, amely akkor a fő

újságnak számított, és ott aztán lehozták. De nekünk ehhez sem volt közünk. Mondom, mi jól fizetett gyorsírónők és titkárnők voltunk, ráadásul ki is pihenhettük magunkat. Nekünk csak annyi dolgunk volt, hogy mindig ott legyünk pontosan. És abban az időben, amikor ki voltam bombázva, akkor nagyon nagyvonalúak voltak velem, sokat kellett mászkálnom az irodák között, ezt-azt elintézni. Ezt nagyon ráérősen csinálhattam. Aztán amikor a dolog igazán komolyra fordult, sajnálatomra nem voltam ott. Aznap szabadnapos voltam. Olykor voltak szabadnapjaink. Aznap szabad voltam, és kimentem NeuBabelsbergbe egy kolléganőmhöz. Valamikor déltájban egyszer csak hallottam valamit a Hitler elleni merényletről. Azonnal betelefonáltam a Promiba, az irodába. Mondom: „Mi történt?” „Az istenért, örüljön, hogy ma nem jött be! Mi sem tudjuk, mi folyik. Csak az ablakon át nézzük. A Wilhelmplatz tele van fegyveres katonákkal. Ez most nem parádé, bármikor lőhetnek. Állítólag merényletet követtek el a Führer ellen. És körül vagyunk kerítve. Senki sem hagyhatja el a házat. Semmit sem tudunk, Goebbels miniszter úr sincs itt. Fogalmunk sincs, hogy jutunk haza, nem hagyhatjuk el az épületet.” Teljesen kétségbe voltak esve. Állandóan csak a rádión lógtam. Természetesen folyamatosan híreket adtak. Aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy Hitler még él. A Promiban mindenki a saját életéért reszketett, amikor látták, hogy körbe vannak kerítve. Én meg boldogtalan voltam, amiért nem lehettem ott. Ott aztán igazán zajlott az élet. Nem örültem, hogy én meg közben Potsdamban vagyok.

És erről én is csak annyit tudok, mint bárki más. Persze mindenről értesültem, az egész történetről. És aztán ezeknek a katonatiszteknek a népbírósági tárgyalásáról. Mindenről lehet tudni. De ezt az egészet tényleg csak nézőként ismerem. A mindennapok során más dolgokról is hallottunk. Tudom, hogy olykor színészek is jártak Goebbelsnél. De hogy odabent mi történt, nem tudtuk meg. Egy filmről, a Jud Süß-ről{25} volt szó. Volt néhány film, amely a történeti zsidókérdéssel foglalkozott. A kétszáz évvel ezelőttivel. Ferdinand Marian{26} ragyogó színész volt, neki kellett eljátszania ezt a zsidót. Csodálatosan játszott, az egész film fantasztikus volt. De nem akarta eljátszani, és kényszerítették. Valószínűleg azt mondták, ha nem vállalod, koncentrációs táborba mész. Tiltakozott, de muszáj volt neki. És bár a film nagy sikert aratott, ő biztosan nem volt büszke rá. Goebbels minden filmbe beavatkozott, amely valamelyest sikerrel kecsegtetett. Nem minden film tervét kellett elé terjeszteni, csak azokét, amelyektől sikert lehetett várni. És ő maga írta át a szereposztást. Nem is tudom. Én magam ugyan sosem láttam, de lehetett tudni, hogy ez így megy. Többször is átéltünk hasonlót. Számára ez volt a pihenés, a játék, szüksége lehetett rá, ellenpólust jelentett, annak a sok nemszeretem munkának az ellenpólusát, amit el kellett végeznie. Ebben örömét lelte, és ezt nem hagyta volna elvenni. Emlékszem még az utolsó nagy filmre,{27} amelyben Goebbelsnek része volt. Ez már a vége felé történt. Ezt tudatosan azért rendezték, hogy fokozza a népnek a feltétlen győzelembe vetett hitét. Ez volt a szándék a filmmel, a híradókban pedig természetesen amúgy is mindig mi

győztünk. A vágók nem győzték munkával. És Goebbels mindenbe beavatkozott, a művészetbe is. A művészetet, mindenekelőtt a germán művészetet, már iskolákban is ápolták. Különösen a régi hősmondákat. De bőségesen akadtak osztrák filmek is. Egy csomó még ma is itt van a lelki szemem előtt. Még meg is ismerhettem néhány színészt, olyanokat, mint Attila Hörbiger. Vagy Heinrich Georgét, Götz George apját. Fantasztikus színész volt. De a zsidók közül sokan még időben leléptek és Amerikába mentek. Az UFA-nál azelőtt volt néhány zsidó színész. Jó színészek, akik még idejében elmentek. Nem mindig volt pénzem, különösen amikor az első filmek mentek, mielőtt a Rádióhoz kerültem. De abban az időben a mozi jelentette a legfőbb szórakozást, mert a színház nagyon drága volt, az operára pedig még gondolni sem lehetett. De a háborúban a kultúrát természetesen nagyon korlátozták. Mert mindenekelőtt ennivalót kellett szerezni. És közben volt a rádió is, és természetesen a rádió fontos szórakozást jelentett. Akkoriban még csak egy adó, a berlini birodalmi adó (Reichssender Berlin) létezett. Különösen a késő esti műsor, tizenegy után. Akkor az olyan exkluzív szállodákból közvetítettek, mint az Adlon, az Excelsior, a Kaiserhof és a Bristol Unter den Linden. Akkoriban nagyon jó hotelek és bárok működtek. És a rádió a bárokból közvetített zenét, a legújabb slágereket játszották. Én az éjszakákat a sezlonunkon töltöttem, amikor már mindenki feküdt az ágyában és aludt. Ismertem az összes akkori slágert, és együtt énekeltem a rádióval. Isteni jó volt! Előfordult, hogy reggel a mama talált rám, amikor így

aludtam el. Hát ez volt. Ez volt minden kultúra!

„Mintha elhalt volna bennem valami. Már sokszor féltem életemben. De most jegességet éreztem, nem voltak érzéseim. Úgy mondanám: eltűnt belőlem minden érzés. Már a félelemnek sem maradt hely. Csak azt éreztem, hogy mindennek vége. Semmi mást. Vége. Vége mindennek.” BRUNHILDE POMSEL

„HŰSÉG A BUKÁSIG” Az utolsó napok a Propagandaminisztériumban

Nem sokkal a biztos bukás előtt Brunhilde Pomsel súlyos következményekkel járó döntést hoz, arra kényszerül, hogy a rezsim utolsó híveivel együtt a Führerbunker közvetlen közelében, a Propagandaminisztérium légoltalmi pincéjében töltse Berlin ostromának utolsó napjait. A náci vezetők maradék kíséretének tagjaitól értesül a Führerbunkerben történtek egyes mozzanatairól. Ezek közé tartozik Hans Fritzsche,{28} valamint Goebbels adjutánsa, Günther Schwägermann,{29} aki végül elégeti Magda és Joseph Goebbels holttestét. Miután Goebbels megtagadta, hogy kapituláljanak, a Goebbels-minisztérium egyik magas rangú hivatalnoka, Hans Fritzsche, ismert rádiókommentátor saját szakállára úgy dönt, kapitulációt ajánl. Mielőtt Fritzsche két hivatalnokával együtt átkelne a frontvonalon a szovjet félhez, Brunhilde Pomsel varrja meg a fehér zászlót a megadáshoz. Rövid tárgyalást követően Fritzsche a német kormány nevében bejelenti, hogy a szovjet fél elfogadja a kapitulációt. 1945 május 1-jének estéjén a Berlinért folyó harcban a német erők élén álló Weidling tábornok is felszólítja csapatait, szüntessék be a harci cselekményeket.

Emlékszem a légópincénkre a Propagandaminisztériumban. Dr. Naumann odaát volt a Führerbunkerben a Führernél. De valahogy az a homályos emlékem, hogy valahol kellett lennie vagy egy vaslemeznek vagy valami hasonlónak. Ez már nagyon a háború végén történt. Amikor már világos nappal is repkedtek a város felett. Délelőtt támadták Berlint. Nem volt nagy támadás, de a gépek olyan alacsonyan szálltak, hogy jól lehetett látni őket. Ellenséges gépek voltak. És dr. Naumann ült az íróasztalánál és diktált, én pedig írtam, és már alig tudtam írni, annyira féltem. Ő pedig halálra röhögte magát. És azt mondta: „Ugyan már, majd én szólok, ha veszélyes lesz!” Végül a legnagyobb nyugalommal felállt a székéből és azt mondta: „Na, jöjjön csak velem.” És átment velem azon a téren, egészen addig az ajtóig. Azt hiszem, a repülőket már nem lehetett látni, addigra elmentek. Hirtelen megláttam egy lépcsőt, amely lefelé vezetett. De ott aztán magamra hagyott, az egyik SS gondjára bízott, aki visszakísért a minisztériumba. Korábban sosem láttam ezt a lépcsőt. Csak később, amikor megint emberek között lehettem, akkor hallottam, hogy a Führernek volt egy bunkerja a Wilhelmplatz alatt. Azelőtt nem is hallottam róla. Emlékszem, a háborúban nagyon féltem, amikor légitámadások jöttek, és egy csomó nő, főleg a hisztérikusabbja, azt mondta: „Ó, bárcsak végre eltalálna minket egy bomba, és vége lenne az egésznek!” Én csak azt tudtam kiabálni, hogy „Nem, nem, élni kell! Élni akarok! Nem akarom, hogy egy bomba végezzen velem.” Hihetetlen élni akarás szorult belém. Hogy mire föl, nem is tudom. Életben akartam maradni. Nem akartam meghalni a háborúban.

A háború végén már szinte kizárólag abban a rohadt pincében rostokoltunk a Propagandaminisztériumban, és hittünk benne, hogy majd jön az a hülye Wenck-hadsereg,{30} amely a bevonuló oroszok mögé kerülve hátba támadja majd őket, és eldönti a háború kimenetelét – a mi javunkra. Amikor áprilisban, egy nappal Hitler születésnapja{31} után lementünk a pincébe, még mindig hittem benne. Ott már senki sem beszélgetett senkivel. De elhittük, amit mondtak, és biztonságban éreztük magunkat. És hírt kaptunk egyről s másról, ami a Führerbunkerben történt. Valaki mindig átjött és beszámolt. Egyszer Herr Naumann is megjelent, erre még emlékszem. Megnézte, hogy van-e mit ennünk. Emlékszem, akkoriban kilószámra ettem a spárgát. A dobozból a konzervspárgát, csak úgy. Aztán időnként megjelent valaki, a nevekre ma már nem emlékszem. Átjött Herr Schwägermann, Goebbels hadsegédje is, Günther Schwägermann, nagyon finom ember volt, nagyon kedves, ő mesélt egy kicsit. Tőle tudtuk, hogy Goebbels a Führerbunkerbe vitte a családját. A gyerekeket is? A gyerekeket is, az egész család lent lakik a bunkerben. Hát igen, ezt megértettük. Mert az a szép lakás ott a Brandenburgi kapu mellett túlságosan veszélyes volt. Az oroszok időközben már nemcsak a levegőből támadtak, hanem Sztálinorgonákkal is lőttek. Ezért vitte oda a családját. A bunkerben az első napokban még működött a telefon. Emlékszem, néha még Hamburggal is beszéltünk. Szóval Berlin határain kívül is tudtunk telefonálni. Később meghalt a vonal! Csak ültünk, meredtünk magunk elé, és azt néztük, van-e még a pincékben valami ehető és iható. Bor volt bőségesen. De ennünk

is kellett. Találtunk konzerveket, azokat megettük. Nem lehetett kimenni és hozni valamit, az orrunkat sem dughattuk ki a pincéből. Aztán kezdték behordani az utcáról a sebesülteket a pincébe, akiket az oroszok már az utcai harcokban sebesítettek meg. Úgyhogy egyre kevesebben maradtunk, akik még vártak valamit. Lassanként ugyanis mindenki felfogta, hogy azzal a Wenck-féle hadsereggel, amely majd felszabadít bennünket, nem teljesen úgy van, ahogy mondták. A pince két nagy részből állt, benne tábori ágyakkal. Ezekben mindenki alhatott négy órát, aztán ébresztő, át kellett adnia a helyet másnak. Ez több mint egy hétig ment így. És mindig hallottuk, hogy mi történik, amikor időről időre hirtelen szanitécek jelentek meg és újabb betegeket hoztak. Valahol mindig bejött valami zaj és lárma. Becsuktuk az ajtókat, és bezárkóztunk. Mit tehettünk volna még? Istenem. Csak vegetáltunk! Tudtuk, hogy valaminek most történnie kell. És időnként átjött valaki a Führerbunkerből. Mert ott volt Naumann, és az SS-katonák tájékoztattak minket, mi zajlik a Führerbunkerben. Tehát lent voltam a pincében, amikor egyszer csak jön Schwägermann: „Hitler öngyilkos lett.” Először mind ott álltunk, szóhoz sem jutottunk a döbbenettől. Senki sem szólalt meg, ki-ki magában gondolta, amit gondolt. Schwägermann eltűnt. Csak tájékoztatni akart bennünket, mert tudta, hogy fogalmunk sincs a Führerbunkerben történtekről. Először ezt tudtuk meg. Tudta mindenki, hogy ez mit jelent. Hogy vége a háborúnak, hogy elvesztettük. Vége a háborúnak. Ez mindenkinek világos volt.

Már nem tudom, hogy a részletekről hogyan értesültünk. Azt hiszem, egy egész nap és egy egész éjszaka telt el közötte, az emlékezetemben legalábbis úgy maradt meg, hogy hosszabb idő, legalább egy éjszaka és egy nap telt el a kettő között. Schwägermann megint átjött, és azt mondta: „Goebbels öngyilkos lett. Feleségestül.” „És a gyerekek?” „A gyerekek is.” Hát erre már nem volt mit mondani. Istenem, hát nem volt valami jó ott. Valószínűleg igyekeztünk gondoskodni arról, hogy legyen lent alkohol. Nagy szükségünk volt rá. Talán nem mindenkinek. De nagyon sokat „piáltunk” odalent. Az ember igyekezett elkábítani magát. Munkánk amúgy sem volt már. A hangulat? Félni féltünk, de ebbe belevegyült egy bizonyos „változtatni úgy sem tudok rajta”-érzés. Egy bizonyos fásultság. Hát ez is eljött. Hogy mi jött el, azt nem tudtuk. Vége mindennek. Én még csak arra sem gondoltam, hogy most majd jönnek és főbe lőnek vagy megerőszakolnak az oroszok. Mindent olyan lényegtelennek éreztem. Mintha elhalt volna bennem valami. Már sokszor féltem életemben. De most jegességet éreztem, nem voltak érzéseim. Úgy mondanám: eltűnt belőlem minden érzés. Már a félelemnek sem maradt hely. Csak azt éreztem, hogy mindennek vége. Semmi mást. Vége. Vége mindennek. Emlékszem még egy dologra néhány nappal korábbról. Az utolsó olyan napon történt, amikor a Goebbels-házban még kitehettük a teraszra az írógépeinket. Jött dr. Collatz,{32} dr. Goebbels egyik személyes referense, egy nagyon kedves ember, és azt mondta: „Pomselke, a feleségem és a kislányom Potsdamban van, és el

akarok búcsúzni tőlük, még mielőtt itt történne valami. Szereztem egy motorkerékpárt.” Akkoriban volt a minisztériumnak egy személyszállítási ügyelete, ahol voltak motorkerékpárok is. Ebben az időszakban már nem volt szabad autózni, nem is lehetett, mert nem volt benzin. De dr. Collatznak sikerült egy motort kölcsönöznie annyi benzinnel, hogy ki tudjon menni Potsdamba. És azt mondta: „Emlékszem, mesélte, hogy a szülei Potsdamban, egy házban laknak.” A lakásunk ugyanis megint nem volt lakható. Mellette csapódott be néhány bomba, és minden tönkrement benne, kitörtek az ablakok és az ajtók. „Szívesen elviszem hozzájuk – mondta. – Holnap reggel visszajövök. Gyorsan kijuthatunk.” „Jó – mondtam –, szívesen magával megyek, hogy viszontlássam a szüleimet.” A hátsó ülésen utaztam. Kivitt, elbúcsúzott, és azt mondta: „Este hétre visszajövök és visszaviszem.” Az egész délutánt a szüleimnél töltöttem. Délben ott voltam, és maradtam délután is. Aztán hét óra lett, de aki nem jött, az dr. Collatz volt, aztán nyolc óra lett, kilenc. Azt sem tudtam, hogyan érhetném el. Természetesen a szüleim is fennmaradtak. Aztán egyszer a mama azt mondta: „Most menjünk lefeküdni.” Másnap reggel hétkor felébredtünk, de dr. Collatz még mindig sehol. Borzasztóan izgatott lettem, mert akkoriban mindig akadtak olyanok, akik munkakezdéskor egyszerűen nem jelentek meg a munkahelyükön. Nekik minden mindegy volt, egyszer csak eltűntek. Sokan megérezték a közelgő veszedelmet és elmenekültek. De nekem kezdődött a szolgálatom, és oda tartoztam, ahhoz a közösséghez. Vissza kell mennem a városba, indulnom kell.

Anyám még megkérdezte: „Mindenképpen muszáj?” „Igen, muszáj!”, válaszoltam. Kötelességtudó voltam, meg fontoskodó. Kigyalogoltam a pályaudvarra, ami persze már önmagában hülyeség volt. Valójában akkor már nem jártak a vonatok. Viszont akkor jött egy vonat, egy S-Bahn-szerelvény a friedrichstraßei pályaudvar felé. Hogy ez hogy járhatott még, fogalmam sincs! Befutott, megállt, én pedig fölszálltam rá. Mások is utaztak rajta. Mert addigra már minden összeomlott. Én a friedrichstraßei pályaudvarról egyenesen a pincébe mentem. Így kerültem az óvóhelyre. Tehát közvetlenül a Friedrichstraßéról a Propagandaminisztérium pincéjébe, ahonnan aztán tíz-tizenegy napig elő sem jöttünk. Hogy dr. Collatzcal mi történt, később tudtam meg valakitől. Elment a feleségéhez. Volt egy tíz-tizenegy éves forma gyereke, egy beteg, állandó ápolást igénylő kislány, akit imádtak. Ő volt az egyetlen gyermekük. Odament, kivitte a feleségét és a gyerekét a Wannseehoz, ahol lelőtte mindkettejüket, majd magával is végzett. Három életet oltott ki. Tehát esze ágában sem volt visszatérni, de nekem sem mondhatta el, hogy mit tervez, ahogy azt sem, hogy nem megy vissza. Eleve ezzel a szilárd elhatározással ment oda, szándékosan tette, amit tett, mert azt gondolta, nincs már semmi kilátása, hogy normális életet éljen. Hogy dr. Collatz meg akarta menteni az életemet? Biztosan. Valószínűleg azt gondolta, hogy talán felfogom a helyzetet, megragadom az alkalmat, és vidéken maradok. Visszatekintve óriási butaságot követtem el. Abban az időpontban már tényleg mindenki tudta, hogy a háborút nem lehet megnyerni. Miért

kellett nekem feltétlenül visszamennem? Nagy hülyeség volt részemről. Annyira előre pedig végképp nem gondolkodtam, hogy mi lesz a folytatás. Azt hiszem, már nem éreztem semmit, mintha meghaltam volna, sápadt voltam, kiégett. Nehezemre esik beszámolnom ezekről az elmúlt eseményekről, és arról, hogy milyen állapotban voltam akkor. Utólag persze örülök, hogy végül is mindig mindennel sikerült megbirkóznom. Másképp is történhetett volna, igaz, akkor most nem volna alkalmam utólag elgondolkodni az életemről, akkor számomra ott befejeződött volna a történet. Ma azt gondolom, hogy a körülményekhez képest mindazt, ami életem során ért, minden rosszat, minden kellemetlent sikerült legyőznöm. Örülök és elégedett vagyok magammal. Erre meg is van minden okom. Az életemben időről időre akadtak szép időszakok. Olykor nagyon-nagyon boldog voltam. És tulajdonképpen olyan sokat nem unatkoztam. De azért néha egy kicsit igen. Hát igen, az élet nem állhat mindig csak csúcspontokból és mélypontokból. Akadtak hosszú szünetek, amikor kiheverhettem a nehézségeket. Ilyen időszakok voltak az életemben, de ilyenek minden ember életében vannak. De ahogy közeledett az összeomlás, valamennyien meghibbantunk egy kicsit. Nem létezett sem a csodafegyver, sem a Wenck-féle hadsereg, amelytől azt váruk, hogy előbukkan és megment majd bennünket. Akkor már semmit sem gondoltunk. Ültünk ölbe tett kézzel, és azon töprengtünk, hogy fog ez végződni? És még mindig akadt néhány hülye, közéjük tartoztam én is, akik azt hitték, hogy a Wenck-hadsereg, miután majd hátba

támadja az oroszokat, győzni fog, és ez lesz a háború tetőpontja. A Wenck-féle hadsereg megöli az orosz katonákat, és akkor minden megfordul. A Propagandaminisztérium kemény magjából addigra már nem sokan maradtunk. Nem azért hittem, mert annyira bizakodtam. Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy ez az egyetlen lehetőség, nincs más. Hittem benne, hogy ez a hadsereg valóban létezik, hogy jön, és tabula rasát csinál, és minden jobbra fordul. A Wenck-hadsereg még a legeslegutolsó napokban is ott kísértett az agyunkban. De aztán valamikor mind rájöttünk, hogy átvertek bennünket. Volt, aki már egy kicsivel hamarabb rájött. Amilyen hülye voltam, én az utolsó napig hittem. Mert el sem tudtam képzelni, hogy másképp legyen. Tulajdonképpen miért nem? Nem, nem tudtuk elképzelni. Ez a helyes taktika, hátba kell támadni őket. Közben pedig azt sem tudtuk, hogy az oroszok már Németországban vannak. Hát ilyen hülye voltam én akkoriban. Olyan nehéz idő volt, amikor olyan sok mindent végig kellett gondolni, annyi mindennel meg kellett birkóznunk; hogy ebben a helyzetben az ember még önmagával is konfliktusba kerüljön, és azon töprengjen, hogy mit rontott el – nem, ezt az ember önmagának sem akarta beismerni. Úgy gondolom, az életemben sok mindent csináltam rosszul. De akkoriban erről nem sokat gondolkodtam. Akkoriban odatartoztam hozzájuk, és nagyon kötelességtudó voltam. A munkámat, amire bízvást lehetett hagyatkozni, rendben elvégeztem, kifogástalanul. És ha ott álltam egy helyen, akkor azt a helyet kellett kitöltenem. Ez tulajdonképpen egész életemben így volt, akkoriban is. Attól függetlenül, hogy a munka jó volt

vagy rossz. Nem az számított, hogy a Rádiónál dolgozom vagy a Propagandaminisztériumban – végül is mindegy, nincs különbség, nem játszott szerepet. Akkoriban csak az járt a fejedben: hú, még mindig élsz. Otthon minden romban áll ugyan, de te még élsz! Az ablakok megint betörve, az ajtók nem záródnak, de te még élsz. Nap mint nap ez járt a fejében emberek ezreinek, mindenki ezzel a tudattal élt. Ez önmagában nem sok, de ugyanúgy hozzátartozott az élethez, mint a lélegzetvétel. Mindenesetre ott gubbasztottunk ebben a bunkerben, mint a patkányok. Az oroszok már Berlinben jártak. Hirtelen két olyan ember bukkant fel a Rádióból, a Masurenalleeról, akiket ismertem. Egyikük, egy egykori futballista, Hanne Sobek,{33} még abban az időben futballozott, amikor a focinak nem volt akkora jelentősége, mint most. Őrült jó focista volt, a Rádiónál, a sportosztályon csináltak neki állást. Ő jött, meg vele még valaki, akit ismertem a Rádióból, gyalog jöttek, tőlük hallottuk, hogy az oroszok már a Masurenalleen vannak. Ültünk a pincében. A telefon már nem működött. Nem volt semmilyen összeköttetésünk a külvilággal, csak ültünk a pincében, mint az egerek az egérfogóban. És volt velünk még valaki a legnagyobb fejesek közül. Hans Fritzsche és a Propagandaminisztérium néhány referense. Hans Fritzsche a berlini gauleiter helyettese volt. Goebbels, az összes többi címe mellett Berlin gauleitere is volt, e minőségében pedig Hans Fritzsche volt a helyettese. Ő is ott ült velünk a pincében. Két helyiségünk volt. Ő többnyire a többi referenssel volt

elfoglalva. De aztán Herr Fritzsche nekünk is adott feladatot. Azt mondta, öntsük ki az élelmiszeres zsákokból a lisztet, a rizst és a tésztát. A zsákokat szétszedtük vagy szétvágtuk, és egy hatalmas fehér zászlót kellett varrnunk belőlük, csak nem volt nálunk semmi, amivel varrhattunk volna. De valahogy megoldottuk, és megvarrtuk a zászlót. Azt is észleltük, hogy Berlin lassanként elcsendesedik, és amikor mégis lövéseket lehetett hallani, akkor azok puskalövések voltak, nem ágyúlövések, hanem sokkal kisebbek. Mindenesetre megvarrtuk a nagy zászlót, nagy nehezen összehoztuk. És Fritzsche két másik férfival az oldalán azt mondta, hogy ő akkor most kimegy, bár odakint még folyamatosan lőttek, megpróbál eljutni a Bendlerstraßéra, és beszél az oroszokkal. És akkor néhány emberrel elindult, bennünket egyedül hagyott, de azt mondta: „Maradjanak itt, majd én gondoskodom magukról. Mi most a fehér zászlóval elmegyünk a Bendlerstraßéra.” Ott volt az oroszok főparancsnoksága. Már órák óta távol voltak, amikor ránk tört egy csomó orosz. Most már tényleg szerencsétlen egy társaság voltunk, és ott maradtunk vezetés nélkül. Herr Fritzsche, akit valamennyien szerettünk és becsültünk, a végén mégiscsak cserben hagyott. Szóval ott gubbasztottunk, mint a vágóállatok. Vártuk, hogy jönnek majd az oroszok, és aztán hirtelen ott is voltak. Egy egész csapat, talán öt vagy hat orosz katona. Főleg mongolos arcvonásúak. Teljesen idegen arcok. És természetesen ránk szegezett puskákkal. Ők maguk is féltek, ahogy behatoltak egy ilyen házba, az a sok járat meg ilyesmi. Azt várták, hogy valakik majd megtámadják őket. Keresztülosontak a járatokon, és

betaszították az ajtót. Mi körülbelül tízen lehettünk. Összetereltek bennünket, és ki akartak vezetni, vagyis kilökdösni. A pincelyukból már kijöttünk, amikor lövést hallottunk. Valaki még azt mondta, hogy ez Meier volt. Szóval kitereltek bennünket a bejárathoz, a Mauerstraßéra, ott volt a Propagandaminisztérium hátulsó része. Tíz nap után most voltunk először a szabadban. Zöld volt az arcunk, és rettenetesen néztünk ki. És a fegyvereikkel valahová taszigáltak bennünket. Biztosan azt gondoltuk, hogy itt a vég. De akkor hirtelen a Mauerstraße felől hozzánk kanyarodott egy csomó ember. Fehér zászlóval, egy szakadt, de mégiscsak felismerhető zászlóval. Nem tudom, hogy Fritzsche köztük volt-e még. De ott volt az egyik ember azok közül, akik vele mentek. Mindenesetre elöl orosz tisztek mentek. És akkor visszalökdöstek bennünket a bunkerbe. Kérdeznünk nem volt szabad, úgy bántak velünk, mintha sakkfigurák volnánk, akiket ide-oda lökdösnek. És akkor újra ott ültünk. De Fritzsche már nem volt ott. Még néhány óráig hagytak ott ülni. Aztán orosz katonák tűntek föl, de ők már egészen másképp néztek ki. Fess, jó öltözetben: ők a katonai parancsnokságról jöttek, Csujkovtól,{34} azt mondták, ő Berlinben az orosz főparancsnok. És miután Fritzsche járt nála és megegyezett vele Berlin kapitulációjáról, ő foglalkozott velünk. A katonák, akiket értünk küldött, az elithez tartoztak. Ők aztán megint kitereltek bennünket a bunkerből, és a Stadtmittéből gyalog Tempelhofba vittek.

Berlinre hirtelen halálos csend telepedett, csak lódobogást, autódudálást lehetett hallani, teherautókat láttam, orosz katonákkal a platójukon, de lövéseket már nem hallottam. A város még mindig tele volt holttestekkel, amelyeket még nem takarítottak el. Akkor már semmi sem jutott el a tudatunkig. A forgalom irányítására egyenruhás orosz nőket állítottak be. Az egyik sarkon meg kellett állnunk, ott volt egy idősebb német pár. Álltak ott velünk, és néztek, ahogy körülvettek minket a katonák, és megkérdezték: „Maguk foglyok?” Mi pedig azt válaszoltuk: „Még nem tudjuk.” Aztán az oroszok megint közbevágtak, hogy „Davaj, davaj!”, elénk tolakodtak és egyszerűen belökdösték őket a csoportunkba. Az oroszok nem vacakoltak, őket is betaszigálták közénk. A Tempelhof közelében először egy olyan kis lakásba dugtak bennünket, egy kétszobásba. Legalább tízen voltunk. Ott üldögéltünk. Aztán ott töltöttünk egy éjszakát. Nem volt mit ennünk és innunk, nem volt semmi. Ez a házaspár is ott volt még velünk. Sírtak, amikor megtudták, hogy kikkel csapták őket össze, teljesen kétségbe voltak esve. Az oroszok közül néhányan tudtak egy kicsit németül, mi pedig az elején mindent elkövettünk, hogy megértessük velük, nem ismerjük ezt a házaspárt, semmi közük hozzánk. Ők csak át akartak menni az utcán, és merő tévedésből hozták el őket velünk. A végén tényleg szabadon is engedték őket. Elhitték nekünk. Engem már nem engedtek el. Az a hölgy pedig, akivel először összezártak, fehérorosz volt. A szülei 1918-ban a nagy forradalom elől, Oroszországból menekültek el. Berlinben sok

fehérorosz élt. Az oroszok szemében ők még a náciknál is sokkal rosszabbnak számítottak. Mert ők voltak csak az igazi árulók. A nő férje újságíróként dolgozott, és valahol őt is elkapták. Az asszonyt állandóan kihallgatásokra vitték, szegény, nagyon meg volt gyötörve. Amikor az oroszok letartóztattak, azt gondoltam, a háború véget ért. Mostantól valahogy majd megy tovább normálisan az élet. Azok az oroszok, akik kihallgattak, tulajdonképpen egész barátságosan viselkedtek, a tolmácsok jól beszéltek németül. Kedvesek voltak, gondoltam, majd hazaengednek. Akkor még egész jól ment a sorom. Ahogy ültünk együtt a szobában, kihallgatásra várva, kitaláltunk egyet s mást. „Mondjuk egyszerűen azt, hogy mentünk az utcán, és a lövések elől menekültünk be a Propagandaminisztériumba.” Mások meg arra figyelmeztettek, hogy „ne kerüljünk ellentmondásba. Mert akkor az egyik ezt mondja, a másik azt.” Én azt gondoltam, megmondom az igazat. Megmondom, hogy ott dolgoztam. Természetesen csak gyorsírónőként annál a rettenetes dr. Goebbelsnél. Látni sohasem láttam őt, mert az egy nagy ház, én pedig csak egy jelentéktelen kis pont voltam. Sosem láttam, de ott dolgoztam. Azelőtt a Rádiónál álltam alkalmazásban, később kényszerrel áthelyeztek a Propagandaminisztériumba, ami egyébként stimmelt is, de látni tényleg soha nem láttam Goebbelst. Mindez így is állt benne az aktámban. Azt gondoltam, hogy majd újra meg újra kihallgatnak, lehetett ilyenekről olvasni, és az ember elszólja magát, és hazugságon

kapják. De ha az igazságot mondom, ahhoz mindig ragaszkodhatok, és abban nincs semmi rossz. Azért mégsem büntethetnek meg. Az öngyilkosság meg sem fordult a fejemben, ahogy az sem, hogy agyonlőhetnek. Most majd hazaengednek. Gondoltam én. Végül is semmi rosszat nem tettem, ez ki is derült, és ezt tudják ők is. És nem mondták, hogy most itt tartjuk magát. Csak annyit mondtak, hogy „köszönöm szépen”, és elvezettek. És csak öt évvel később engedtek szabadon.

„A Gonosz létezik. Az Ördög létezik. Isten nincs, de az Ördög létezik. De igazság, az nincs. Nincs igazság.” BRUNHILDE POMSEL

„SEMMIT SEM TUDTUNK” Fogság és újrakezdés

Letartóztatása után Brunhilde Pomsel az 1945 augusztusában az egykori buchenwaldi koncentrációs tábor területén létesített 2. sz. szovjet különleges táborban köt ki. A külvilágtól szinte teljesen elszigetelt tábort Lavrentyij Berija belügyi népbiztos parancsára rendezték be, és túlnyomórészt nemzetiszocialisták, tettestársaik és háborús bűnösök internálására használták. A tábor foglyai semmiféle kapcsolatot nem tarthattak hozzátartozóikkal, egyébként pedig minden kívülről jövő információtól el voltak zárva. Fogva tartása során számos fogoly vesztette életét betegség, illetve alultápláltság miatt. Visszaemlékezésében Brunhilde Pomsel saját személyes bűnrészességét tagadva mond ítéletet Joseph Goebbels és a rezsim fölött. Ha annak idején dr. Collatzra hallgattam volna, nem kerülök ebbe a koncentrációs táborba, és az oroszok nem hurcolnak egyik lágerből a másikba. Jobban tettem volna, ha elhagyom Berlint. A lakásunk tönkrement, ott nem maradhattam. De hát ez volt a sorsom. Ki az, aki kézben tartja a sorsát, különösen ilyen mozgalmas időkben? Nemigen akad olyan, aki elmondhatja

magáról, hogy ezt és ezt tettem, ilyen és ilyen okból. Velünk egyszerűen megtörténtek a dolgok! Csak nekem pechem volt, mert engem elkaptak. Ha a lakásomban lettem volna, amelyet rommá lőttek, akkor nem lettem volna a minisztériumban, és nem jöttek volna az oroszok és nem hajítanak ki onnan. Ha akkor otthon vagyok, talán semmi sem történt volna. Az ember természetesen eltöprengett azon, hogy vajon nem tehetett volna-e valamit a nácik ellen. Nem volt rá lehetőség. Illetve csak az élete kockáztatásával. A legrosszabbra kellett számítania. Ezt éppen elég példa mutatja. Rettenetes bűn volt az egész, ez utólag mindenki előtt világos. De akkoriban… A propaganda tudatosan körbeburkolt bennünket, mi pedig valahogy belecsúsztunk. Ehhez persze jó adag butaság is kellett. De természetesen az is hozzátartozott, hogy az embernek nem voltak kapcsolatai. És ugyan kinek lehettek akkor külföldi kapcsolatai? Senkinek. És hát az a néhány ember, aki megpróbált ellenállni – ugyan, kinek használt vele? Egyikük sem él már. Sokan valami egészen mást reméltek ettől az államtól. Ajánlással gyorsan bekerültek a pártba, és részt akartak venni a munkájában. Igazán erős akarattal, eltökélt szándékkal és meggyőződésből tulajdonképpen csak azok csinálták, akik az SS-ben voltak. Meg persze az SA-ban. Bár ezek nem is annyira. Az SA inkább az egyszerű népnek szólt. Az SS-szel már azért jobb volt vigyázni. Akármennyire belekerültem is a politika üstjébe – mégis kívül maradtam. De ezen nem sokat szoktam töprengeni. Azt sem tudtam, hogyan lehetett volna még megakadályozni, ami történt.

Mindig is lesznek buta emberek, akik nem a megfelelő embereket követik. És ezért nagy árat kell fizetniük. Tulajdonképpen nem tudom elképzelni, hogy ez megismétlődjön. De hogy az emberek tanultak-e belőle – hát nem tudom. Németország az első világháború után túlságosan vezetés nélkül maradt. Nem voltak igazi egyéniségek. Ezért jelentett Hitlernek olyan könnyű terepet. Túl nagy volt a munkanélküliség – ez volt minden, amire támaszkodhatott. Most egészen más kormányforma van, más az életforma és a kormányforma. Nem, azt hiszem, ma már teljesen lehetetlen, hogy még egyszer ilyesmi történjen. A nemzetiszocializmust természetesen meg lehetett volna akadályozni. De akkoriban már csak a két szélsőség állt szemben egymással. A kommunizmus és a nacionalizmus éles ellentétben állt. Most tulajdonképpen nincsenek ilyen éles ellentétek. Csak a szabadulásom után tudtam meg, hogy mi történt. Németországban a többi ember lassan ismerkedett meg vele. A háború vége és a nürnbergi perek után lassanként megtudták, hogy mi minden történt abban az időszakban. De pont olyan rossz, mikor az ember lassan tudja meg. Mindennap egy kicsit, aztán még egy kicsit. Az ember hozzászokik. Amikor egyszer csak értesültem ezekről a koncentrációs táborokról, azokról a képekről, a tömegsírokról, hirtelen felébredtem. De azért az mégsem a mi bűnünk volt, végtére nem is tudtunk róla. És soha nem is lesz az én bűnöm. Nem. Sőt én magam is voltam fogoly Buchenwaldban és Sachsenhausenben, meg egy berlini gyárban,

amelyet az oroszok elfoglaltak, tehát soha nem voltam egy orosz börtönben, és ott sem értesültünk azokról a dolgokról, amelyek ott történtek. El voltunk szigetelve. Ami pedig Goebbelst illeti, én csak a végén értettem meg, hogy milyen ember lehetett Goebbels és a felesége. Megszökhettek volna. Főleg azon töprengek, hogy miért kellett végezniük magukkal, különösen pedig a gyerekekkel. Persze az oroszok már ott voltak, de Hanna Reitsch{35} felajánlotta nekik, hogy repülővel kimenekíti őket. Azzal a kis repülőjével állítólag még le tudott úgy szállni, hogy ki tudta volna vinni a gyerekeket és a családot is. Azt mesélik – nem tudom, hallottam valahol –, hogy a legidősebb gyerek borzasztóan ellenkezett, nem akarta bevenni a pirulát. Mindannyian kaptak még előtte egy altatótablettát. A gyerek tudta vagy legalábbis sejtette, hogy mi történik vele, és ellenkezett. Az ember el sem tudja képzelni, hogy történt. Az, hogy Goebbels öngyilkos lett, rendben, neki tényleg nem volt más választása. De minden más gyávaság volt. Az meg, hogy a gyerekeket is belevonták ebbe, megbocsáthatatlan! A gyerekek élhettek volna és önálló emberekké válhattak volna. Nem, ez szörnyen brutális. Hogyan ölheti meg egy anya azokat a gyerekeket, akiket ő hozott a világra! És ráadásul ez egy előre eltervezett gyilkosság volt. Egy spontán gyilkosság az más, arra esetleg lehet valami mentség. De ez ugyanúgy nagy bűn, mint maga a háború. Szóval az, hogy ezek az emberek, akik ezt az egész drámát okozták, és aztán ilyen módon egyszerűen megléptek a felelősségre vonás elől, a felelősséget másokra hárítva, az én szememben a gyávaságukat mutatta. Lenyelnek

egy pirulát, és kész. Göring ráharapott a kapszulára, és kész. A többieknek felelniük kellett a tetteikért. De az, aki mindenről tehetett, az ott volt legfölül. Hitler! A koncentrációs táborok létezéséről mindig is tudtam, de hogy ott embereket gázosítottak és égettek el – arról soha nem hallottam. Ahogy elképzelem, hiszen Buchenwaldban én magam is álltam ilyen alatt, amikor fürdeni vittek bennünket… Az embernek le kellett vennie a ruháját, felakasztani egy fogasra, az enyém a 47. számú fogas volt. És miközben zuhanyozom, a ruhát kitisztítják, és egy másik helyiségben felakasztják az azonos számú fogasra. Hogy az ember utána megtalálja. Közben egy csempézett falú, nagy teremben álltam egy negyedórát. Fönt bizonyos távolságra egymástól nagy zuhanyfejek voltak. És azokból jött a víz, és az ember odaállt alájuk, beindították, és már folyt is. Kaptunk egy darab szappant, és mindenki mosakodhatott meg minden. És a víz egész idő alatt meleg volt – míg csak a végén ki nem hűlt. Akkor átvonultunk a másik fűtött helyiségbe, jó meleg volt. Ott fölöltöztünk, és mehettünk. Utólag rosszul voltam a gondolattól, hogy ugyanott, ahol örültünk, hogy megint meleg víz ér bennünket, mert a barakkokban csak hideg víz volt, szóval hogy ugyanezeket a dolgokat használták arra, hogy gázt vezessenek át rajtuk és megöljék a zsidókat. Nem tudom, hogy pontosan hogyan csinálták, de megölték őket. Én úgy éreztem, hogy engem igazságtalanság ér, és méltánytalan, hogy az oroszok éppen engem visznek el. Végül is én semmi mást nem csináltam, csak gépeltem Goebbelsnek. Nem, bűntudatot

nem tudok érezni. Bűnössé azzal válok, ha teszek valamit. Márpedig én nem tettem semmit, csak pechem volt, hogy aznap nem otthon voltam, amikor az oroszok átfésülték a Propagandaminisztériumot. Természetesen abban az értelemben, hogy ostoba voltam, bűnös vagyok. De ezt az egészet senki sem akarta. Az elveszett első világháború után új fellendülést ígértek, és ez az első években el is kezdődött. Egy megalázott nép indult újra felvirágzásnak, egy olyan nép, amely elveszítette a háborút, amelynek a szerződésekben azokat a jogokat sem adták meg, amelyek még ezekből következve is megillették volna. A rémtettekről mindenekelőtt azok az emberek tudtak, akik közvetlen kapcsolatban álltak az intézményekkel és a börtönökkel. Ők pedig nem beszéltek, már csak azért sem, mert attól féltek, hogy nekik majd bűnhődniük kell. És még csak nem is voltak mind tagjai a pártnak. Sokan közülük biztosan egyszerű, hétköznapi emberek voltak, talán egy kicsit butácskák, mindenesetre politikailag buta emberek, akik ilyesmiről soha nem gondolkodtak el. Én nem voltam tettestárs, ahhoz többet kellett volna tudnom. Többé-kevésbé meggondolatlanságból kerültem bele ebbe a hülye pártba, amelynek a legtöbben tagjai voltak. De a fogsággal nekem szerencsém volt a szerencsétlenségben. Először, amikor az oroszok átlépték a német határt, őrülten féltem attól, amit a német nőkkel műveltek. Igen, ez valamennyiünk számára elképzelhetetlen volt. De ez velem nem történt meg, azt pedig, hogy kit hová sodor

majd az élet, senki sem tudta. A háború után a legtöbb ember ott állt minden nélkül, és fogalma sem volt, miből fog megélni. A cégeik tönkrementek, azoktól nem kaphattak fizetést. A pénz elértéktelenedett. Csak arra emlékszem, hogy 1945 nyarán ültünk az egykori buchenwaldi koncentrációs táborban a barakkok előtt. Dolgoznunk nem kellett, csak üldögéltünk, és beszélgettünk az otthoniakról meg arról, hogy mi lesz ezután. És emlékszem, egyszer csak megszólaltam: „Nekünk itt, az oroszoknál legalább megvan a kis daralevesünk reggel, délben, este. Ki tudja, hogy otthon a családunk jóllakik-e mindennap.” Semmilyen információnk nem volt róla, hogy élnek az emberek Németországban. A lehető legellentétesebb dolgokon mentünk keresztül. Még a buchenwaldi fogságban is akadtak szép pillanatok, amelyeket, amíg élek, nem felejtek el. Buchenwaldban színpadra is léptem: egy primitív kis darabban szerepeltem, amelyet az egyik fogolytársunk írt, és amelynek az előadását egy nagyon rendes orosz kapitány támogatta, aki ezután már nem volt lágerparancsnok. Leváltották, mindenesetre az utóda is nagyon németbarát volt és sokat tett a foglyokért. Buchenwaldban már a nácik alatt is létezett egy igazi színház, színpaddal és zenekari árokkal a kivételezett foglyok számára, de az ott dolgozók számára is, hogy legyen egy kis változatosság az életükben. A kapitány rendbe hozatta az egészet. Aztán főleg az orosz katonáknak, az őrszemélyzetnek olyan bohócmutatványokból álló műsorokat rendeztetett maskarákba öltöztetett figurákkal meg olyasmikkel, amiket a cirkuszban

szoktak, szappanhabdobálás, meg mit tudom én. Úgy kell elképzelni, hogy a táborban olyan emberek voltak, mint például Heinrich George. Volt egy színházigazgató is, a Nollendorf Színház intendánsa, ő is fogoly volt, de voltak filharmonikusok is, zenekari tagok, akiknek az oroszok hangszereket szereztek. Magánemberektől vették el a hegedűiket és fuvoláikat, és elhozták a lágerbe, ahol csodálatos zenekart állítottak össze. Elsősorban az orosz katonák szórakoztatására szánták, de apránként egyre több német elem keveredett bele. Aztán a lágerparancsnok engedélyezte, hogy ennek az intendánsnak egy darabja is be legyen tanítva. Nyolc nappal az előadás előtt a színtársulat egyik tagját, egy női foglyot rajtakapták egy orosz katonával. A katonát hazaküldték, a lányt pedig rögtön kivették a színtársulatból, és ott álltak női főszereplő nélkül. Lóhalálában nekiálltak utódot keresni, aki beugorhatna helyette. A mesternövendék – ez volt a darab címe. Megkérdeztek engem is, képes volnék-e kívülről megtanulni a szerepet. „Természetesen igen”, válaszoltam. Természetesen a fogságban az ember sok mindenen elgondolkodott. Ismét elmúlt egy év. És még mindig ott vagy. Mihez kezdek, ha majd egyszer hazaengednek? Egyáltalán be tudok-e újra kapcsolódni az életbe? Egy kapcsolódási pontom már volt. Mert az oroszoknál a szabóműhelyben kellett kisegítenem. Soha nem tétlenkedtem sokáig. Időnként a szerencse is besegített. 1950 januárjában mentem haza. Szemem-szám elállt, amikor megtudtam, hogy mi minden történt. És akkor hirtelen nyílt egy új rádióadó, ahová felvettek titkárnőnek. Amikor visszatértem Berlinbe, először azt

gondoltam, megpróbálkozhatnék a RIAS Berlinnél. De nem, ők biztosan nem vesznek fel egykori nácikat. A Propagandaminisztériumban dolgoztál, náci vagy. Hát rendben, akkor náci vagyok. És ezek nem tettek kivételt. Aztán a Südwestfunknál kötöttem ki, ott ismertem néhány embert még korábbról. Korábbi riportereket, akik a propagandaszázadoknál tudósítottak a frontról. Ezek visszakerültek a rádióhoz. Nem tudom, hogy a Promiból annak idején ki mindenkinek sikerült kijutnia. Kurt Froweinnek sikerült, de őt soha többé nem láttam viszont. És Naumann-nak is sikerült, ő az utolsó pillanatig ott volt a Führer mellett a főhadiszálláson, aztán Martin Bormann-nal{36} és Schwägermann-nal együtt sikerült kitörniük és elhagyniuk Berlint. Dr. Naumann később még egyszer jelentkezett is, amikor én már Baden-Badenben voltam. „Kedves Fräulein Pomsel, örömmel értesültem, hogy maga is azok közé tartozik, akik túlélték ezt a borzalmas háborút, hogy újra jól megy a sora, és hogy sikerült jó állást találnia a Südwestfunknál. Hálára kötelezne, ha megkeresne. Újra találkoztam néhány jó baráttal.” Naumann találkozott Werner Titzével is, a Südwestfunk akkori főszerkesztőjével, Naumann egykori iskolatársával. Mindketten Görlitzben születtek, és Bonnban valószínűleg véletlenül újra találkoztak. A Birodalmi Rádió és a Promi egykori emberei számba vették, hogy kit ismernek, és így akadtak rám. Szerencsére megkerestem akkori főnökömet, Lothar Hartmann műsorigazgatót, akit később Münchenbe is követtem. Megkérdeztem, mit szól ehhez, ő pedig lebeszélt róla, hogy jelentkezzem Naumann-nál. Így nem is jelentkeztem nála, és alig

néhány nap múlva olvasom a Spiegel-ben, hogy részt vett egy olyan összeesküvésben, amelynek az volt a célja, hogy beszivárogjanak az FDP-be. Naumann megmaradt nácinak. Soha többé nem hallottam róla. Ezek az emberek néhány évvel idősebbek voltak nálam, ma már egyikük sem él. Időről időre nyilvánosságra kerül valami, ami aztán bejárja a sajtót. Például előkerül valaki. Mondjuk egy náci, aki később, a háború után is még német bíróságokon dolgozott. Sokan nagyon értették a módját, hogy hogyan bújhatnának ki a felelősség alól. Én ezt nem értettem. És nem is láttam rá okot. Én az igazán szörnyű dolgokat csak a szabadulásom után tudtam meg, például a zsidóüldözés valóságos mértékét, meg hogy mi történt a koncentrációs táborokban. A szabadon bocsátásomig senkivel semmiről nem beszéltem, egyetlen hozzátartozómmal, kollégámmal sem. Az oroszok kezében voltam, és ezzel mindent elmondtam. És mindenről – a nürnbergi perről, a pénzreformról, az NDK-ról – csak akkor értesültem, amikor 1950 januárjában hazaértem, és letettem az asztalra anyám elé huszonnégy márkát, és azt mondtam: „Mama, öt év alatt ennyi pénzt kerestem.” Az utolsó nap ugyanis ennyit fizettek ki nekem. És erre anyám azt felelte: „Kislányom, ezt teheted is rögtön a papírkosárba, ez keleti pénz.” Akadtak komikus pillanatok is. Az első vacsoránál: „Mama, mióta eszünk mi fehér kenyeret?” Mire ő: „Mi az, hogy fehér kenyeret? Ez nem fehér kenyér.” A normális kenyérről azt hittem, fehér kenyér. Képzelheted, mit kaptunk a koncentrációs táborban, az igazán fekete volt, de még milyen! Számomra teljesen új, egészen más világ volt.

Annak idején, a kihallgatáson azt is megkérdezték, nincs-e nálam valahol ciánkáli-kapszula? Soha nem kaptam ilyet senkitől. Elfogadtam volna, de nem saját magamnak. De bevenni nem vettem volna be. Eszem ágában sem volt eldobni magamtól az életet. Vagy mégis, Sachsenhausenben talán mégiscsak bevettem volna. Ott ugyanis már teljesen erőim végén jártam. De az már egy negyedévvel a szabadulásom előtt volt. Ott volt egy késem, aminek persze nem lett volna szabad lennie. Egy életlen kés. Pontosan emlékszem, ahogy játszottam a késsel, és azon gondolkodtam, hogyan kell felvágnia az embernek az ereit. De ezzel a tompa késsel semmire sem megyek. Szóval játszottam csak a gondolattal, aztán rögtön le is tettem róla, és azt gondoltam, hogy „Nem, csak nem csinálok ilyen hülyeséget!”. Különben sem vagyok az a fajta, aki olyan gyorsan feladja. Emlékszem, milyen büszke volt a Führer egyik titkárnője, hogy személyesen Hitlertől kapott egy olyan kapszulát, de a Propagandaminisztériumból egy lány sem volt odaát a Führerbunkerben. Mindenesetre aztán megint szerencsém volt. Valahogy mindig találtam valami kiutat. Ami aztán legtöbbször megintcsak máshová vezetett. Nemegyszer estem kétségbe, de az élet aztán mindig ment valahogy tovább, én pedig olyanná váltam, amilyen most vagyok. És természetesen nem vagyok már az a kis naiv, az egész életre olyan vidáman tekintő kislány, megismertem a világot minden oldaláról. És akkor még ott volt Eva Löwenthal, aki nem ment ki a fejemből. Hogy mi lett belőle. Évtizedekkel később tudtam csak meg, hogy

mi történt, amikor elmentem egy berlini emlékhelyre. Megnéztem mindent, aztán elmentem az egyik igazgatóhoz, és megérdeklődtem, tudnak-e valami felvilágosítást adni az eltűntekről. Csak a nevét tudtam és hogy körülbelül hány éves volt. „Egy bizonyos Eva Löwenthalt keresek”, mondtam. Ekkor odament velem egy géphez, amin csak úgy szaladtak le egymás után a nevek. És megtaláltuk. Egy évvel idősebb vagy fiatalabb volt nálam. Ezek szerint meghalt, ott állt az évszám is. A háború legvégén, 1945 elején. Több nem derült ki. Eva mindig ott ült az asztalunknál. Hozzátartozott a társaságunkhoz. Okos lány volt, rengeteget olvasott. Mellette gyakran olyan butának éreztem magam. Gondoltam: te, meg a népiskolád. És tessék, tényleg meghalt. Hát ezt én fel sem tudtam fogni. Abban a kerületben, ahol laktam, a zsidóüldözés nem játszott olyan nagy szerepet, mint másutt. A legtöbb zsidó még időben elment onnan, mert volt elég pénzük, és voltak kapcsolataik külföldön. De a legtöbben közülük saját házban, elkülönülten laktak. És külön is maradtak. A főnököm, dr. Goldberg, időnként engem is meghívott különböző kisebb összejövetelekre, ismeretségi körébe tartozott az a család, amelyé a Leiser cipőáruházak voltak. Ez nagyon termékeny család volt, szültek, amíg csak bírtak. Rengeteg gyerekük volt. Ők már csak vagyoni viszonyaik miatt sem érintkezhettek a magunkfajtával. Az iskolázottságuk is különbözött a miénktől, a zsidó gyerekek zömét magániskolába járatták. Eva a szemünkben különlegesnek számított. Olyannak, aki egy kicsit mindig oltalomra szorul. Ő még csak nem is jelentkezhetett sehová. Ha az ember pályázott valahová, meg kellett adnia a

vallását. Így ment ez akkor. És a zsidók között is nagy különbségek voltak. Köztük is rengeteg szegény ördög volt. Például Rosa Lehmann Oppenheimer. Az övék volt az a kis drogéria. Gyerekként nagyon szerettem ott lenni. A boltban mindig petróleumszag volt. És ő maga is petróleumszagot árasztott. De mégis, ahogy belemarkolt a nagy cukorkásüvegbe, és azzal a nem mindig makulátlanul tiszta kezével egy maroknyi, nem teljesen becsomagolt cukorkát nyomott a kezembe, természetesen úgy éreztem, nincs nála kedvesebb ember a világon. Rosa Lehmann Oppenheimer. Őt is elvitték, mint megtudtam később. Ő is a szegény zsidók közé tartozott. Mert olyanok is voltak.

„Hitler hatalomra kerülése után már késő volt minden.” BRUNHILDE POMSEL

„NEM VOLTAM BŰNÖS” Egy százhárom éves ember mérleget von

Ezzel is úgy van, mint minden mással. A szépnek is megvannak a maga árnyoldalai és a szörnyűségben is akad néha egy kis napfény. Semmi sem fekete-fehér. Mindkettőben van egy kis szürke. Én sosem vegyültem el a tömegben. Érintkezni is csak akkor érintkeztem vele, ha tornázni mentem, ha utaztam, ha bridzseztem, olyankor mindig nagyon vidám társaságban voltam. Amúgy igazán nem vagyok az a magányos fajta, de egyszer sem mentem férjhez és gyerekeket sem hoztam a világra. Nem mintha bármi kifogásom volna a házasság ellen, a gyerekeket pedig mindig is nagyon szerettem, de azelőtt az embernek nem lehetett gyereke, ha nem volt férjnél. Az szégyennek számított, márpedig annak nem akartam kitenni magam. De szeretek egyedül lenni, mindig is szerettem. Azt hiszem, az egyedüllétre már gyermekkoromban is vágytam, amikor nem volt saját szobám. Szűkösen voltunk, egy szobában laktam a fiúkkal. Mindig is szerettem volna egyedül lenni, de úgy, hogy közben sok kellemes ember legyen körülöttem. Lehet, hogy ebben egy csöpp önzés is van. Mindenesetre ez nem olyan önzés,

amely árt másoknak. Az ember természetesen mindennek ellenére a többiekhez tartozik. Annyira azért én sem vagyok individualista. Szívesen részt veszek mindenfélében, ameddig az igazán foglalkoztat, érdekel és lelkesít, és ameddig nincs az az érzésem, hogy zavar a tömeg. Ami pedig a Propagandaminisztériumot illeti, akkor is minden ugyanúgy történt volna, ha én történetesen másutt vagyok. Én személy szerint semmiféle szerepet nem játszottam az egészben. Mindenki tartozik valahová. Minden egyes ember. Természetesen! És mindig érik az embert hatások, amelyek befolyással vannak rá. A neveltetés, máskor meg az a kör, amelyben az ember mozog, nem is tudom. Mi Németországban, Hitler hatalomra jutásának idején, sőt már azelőtt sem voltunk különösebben nyitottak. Egészen más volt még az a világ. Az a beszűkült élet mai fejjel szinte felfoghatatlan. A dolog kezdődik a gyerekneveléssel. Minket még megvertek, ha neveletlenül viselkedtünk. Szeretettel és megértéssel nemigen próbálkoztak. Kaptál egy fülest, vagy kaptál a fenekedre. Elfenekeltek és ezzel el volt intézve. Utána nem volt harag. És ugyan már, kinek voltak akkoriban barátai Amerikában vagy másutt? Az egyik barátnőm az iskolából fodrásznak tanult, és még tanulólány korában akkora szerencséje volt, hogy a Brémá-val – ez egy Németország és Amerika között közlekedő, csodálatos hajó volt – kijárhatott Amerikába. Hát, őt mindenki irigyelte ezért a csodálatos állásért. Már csak a külföld miatt is, mert mi még külföldieket sem ismertünk. És sokáig még rádió sem létezett. Nem is szólva arról a sok más technikai bigyóról,

ami most körülvesz bennünket. Semmi sem volt. Mintha egy szigeten lettünk volna, de nem csak mi, a többi ország hasonlóképpen el volt szigetelve egymástól. És akkoriban még nem volt szokás hálózatot építeni, csak a kereskedelemben, az meg egy teljesen külön osztálynak számított. Fejletlenek voltunk. Ha valaki ma megpróbál elzárkózni a modernitás elől, azon nem lehet segíteni. A fiataloktól, a felnövekvő nemzedéktől azt várja az ember, hogy egyszerűen, értelmesen gondolkodjanak ezekről a dolgokról. Mi persze mindig elcsábultunk valamilyen befolyástól. Egy bizonyos korban az emberek többsége képes lelkesedni és kiállni valamiért. De azért ez nem tart örökké. Később, amikor az élet komolyra fordul, és amikor felelősséget kell vállalniuk, sőt talán már családjuk is van, ez lassanként abbamarad. Azt, ami akkor történt, a legkönnyebb elégedetlen tömegekkel elérni. Azoknak van idejük az utcára rohangálni. Engem azelőtt nem érdekelt a politika. Most, hogy öregszem, már inkább érdekel. Azelőtt léteztek számomra sokkal fontosabb, személyes természetű dolgok. Németország megkapta a büntetését nemzeti önzéséért és tetteiért. A hanyagságáért és érdektelenségéért is. Ez ma már – azt gondolom –, ma már tulajdonképpen nemigen történhetne meg. Elég nehéz annak, aki végigcsinált egy ilyen időszakot, egy ilyen hullámvölgyet. De végső soron ez az én egyetlen életem, a sorsom, és végső soron mindig mindenki csak magára gondol. Néha emiatt egy kicsit rossz a lelkiismeretem, hibáztatom

magam, és aztán azt gondolom: te mindenek ellenére még mindig jól jártál. Az átlagosnál egy kicsit többet tudtam meg a borzalmakról. De kibírtam. Ha most volnék fiatal, másképp viselkednék, mint ahogy korábban viselkedtem. Ma már az ilyesmit sokkal hamarabb elkezdik. A fiatalokat pedig bevonják mindenbe, például a tévével meg a rádióval. Ma az ember sokkal inkább a kezében tartja a sorsát. És ma már minden porcikám tiltakozik az ellen a valószínűtlen dolog ellen, hogy létezik valaki, aki eldönti a sorsunkat. Már a gondolat is rémes. Mármint hogy létezik egy Isten nevű személy, akinek a döntései nyomán mindenféle rémes dolgok történnek. Nem is magamra gondolok, arra, ami velem történt. Nekem pechem volt, de igazán nagy szörnyűségeken nem kellett keresztülmennem. Éppen ellenkezőleg, olykor én magam nehezítettem meg magamnak az életet az érzékenységemmel. Időnként azt mondták, túl nagy a szám. Máskor meg észre sem vettek, mert olyan kis és jelentéktelen pont voltam, de minél jobban megismertek, annál jobban megszerettek. Legalábbis így képzelem. Kisebbrendűségi komplexusaim is voltak. Viszont egy kis öntudat is van bennem, azt be kell vallanom, tényleg van bennem. Azt hiszem, bajtársnak sem vagyok rossz. Sok jót is tettem az életemben. Feltéve, hogy annak idején férjhez megyek, és vannak gyerekeim… Persze nem is tudom, az ember sohasem tudhatja, milyen partnerem lett volna. Nem gondolhattam volna annyit magamra, mint így. Így sok olyan vágyamat is kielégíthettem, amelyről mások nem is álmodhattak, mert megbetegedtek, gyerekeket szültek, vagy mert boldogtalan

házasságban éltek s a többi. Némi gyávaságra vall, hogy bizonyos kockázatokat nem vállaltam. Van bennem némi óvatosság és némi ravaszság. De büszke azért nem vagyok rá. Utólag mindig örülök, ha valamit sikerült elérnem. Nem vagyok az a fajta, aki mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy megvalósítsa elképzeléseit, de ha valami sikerül, na, igen, olyankor elégedett vagyok, az kellemes állapot. Csak ezt az örök kérdést, hogy bűnös vagyok-e, ezt nagyon korán megválaszoltam. Nem, nem vagyok bűnös. Egyáltalán nem. Miben lennék az? Nem, nem tekintem magam bűnösnek. Hacsak az egész német népet nem vádolják azzal, hogy végső soron ő tehet ennek a kormánynak a hatalomra kerüléséről. Arról mindenki tehet. Én is. Soha nem vágytam a Propagandaminisztériumba, nem az én személyes döntésem volt, hogy odakerültem. Utasítottak rá, köteleztek, ma már elképzelhetetlen, hogy ez akkor mit jelentett. Odarendeltek. Nem jelentkeztem arra az állásra. Áthelyeztek, eleget kellett tennem az utasításnak. Ha én erre azt felelem, hogy nem akarok odamenni, azt válaszolták volna: „Mi az, hogy nem akar? Ilyen nálunk nincs!” És bizonyítható, hogy annál a részlegnél, ahol eredetileg dolgoztam, a Rádió aktuális szerkesztőségénél már nem volt munka. Ez olyan vadhajtásokat szült, hogy a kolléganők, akik persze egyben háziasszonyok is voltak, a saját ültetésű, maguk termesztette zöldséget behozták az irodába, és mivel főnökök már nem voltak, és senki sem diktált nekik, ott pucolták és töltötték a babot befőttesüvegekbe, és aztán biciklivel hazavitték az egészet. Nekem egyáltalán nem esett nehezemre otthagyni ezt

a részleget. A férfiak, akikkel együtt dolgoztam, mind elmentek. Kint voltak a fronton. A szerencsésebbje Párizsban, de egyikük sem felejtett el engem. Mind arról álmodtunk, hogy ha majd véget ér a háború, megint együtt leszünk. Valamivel meg kellett keresnem a pénzemet, és ez igazán tisztességes és rendes munka volt. És hogy aztán a Promiban kötöttem ki, a naivitásomnak is köszönhető, mert naivnak tényleg naiv voltam néha. De bűnt nem követtem el. Ha pedig mégis, azt ezerszer jóvátettem. Nem hiszem, hogy az emberek még egyszer olyan ostobák lennének, és még egyszer felülnének ilyesminek. Elképzelhetetlen. Vagyis a tömeget ma is tömegként érzékelem. De látom azt is, hogy az emberek restek és egy kicsit lusták gondolkodni és kritizálni. És ha jóllaknak, akkor már minden egészen rendben van, más nem érdekli őket. Örülnek, ha valaki leveszi a vállukról a gondok egy részét, és hát így van ez a politikával is. És ha nem? Ki tudja! Néha elcsodálkozom, hogy fiatal emberek – ezeket a megfigyeléseimet a tévéből szereztem –, szóval hogy fiatal emberek is küzdenek ilyen problémákkal. Annak idején mi nem foglalkoztunk ilyesmivel. Egyáltalán nem. Ezek a mai fiatalok sokkal érettebbek, mint mi voltunk, és ezt nagyon nagyra értékelem. Bárcsak minket is így neveltek volna, de nekünk paríroznunk kellett, és ezt könnyebb volt szigorral, néha pedig büntetéssel elérni. Úgy minden jobban működik és nagyobb a rend. Más kérdés, hogy vajon ez-e a cél. Mostanában, amikor a tévében fiatalokat, néha iskolásokat látok vitatkozni, gyakran gondolok arra, hogy uramisten,

micsoda öntudatuk van, micsoda képességük, hogy már most értik az életet, amit még csak most kezdenek. Mi azelőtt hülyék voltunk. Nem törtük a fejünket ezeken a dolgokon, nem is értünk rá, legalábbis az egyszerű emberek nem értek rá, mert dolgozniuk kellett, a többieket pedig, az én köreimben az embereket meglehetősen hidegen hagyták az effajta problémák. Bennünket ezek nem nyomasztottak, és nem is foglalkoztattak úgy, mint most engem, amikor az élet már mögöttem van. Most sokkal jobban érdekelnek. Ezzel csak azt szeretném megmagyarázni maguknak, hogy egy fiatal embernek, aki csak úgy egyszerűen rászabadul az életre, valami irányra van szüksége. De ennek nem kell okvetlenül befolyásolásnak lennie. És ezt a mai világban sokkal inkább felfogják. Ma a tévében iskolásokat lehet látni, akik a küszöbönálló választások előtt vadidegeneket próbálnak meggyőzni. Csodáltam ezeket a fiúkat és lányokat, olyan tizenhat év körül lehettek. Az idősebbek sokszor nagyon elutasítóan reagáltak, olyanokat válaszoltak, hogy engem ez nem érdekel, hagyjál békén, ne szólj hozzám, vagy valami hasonlót. Rájuk se bagóztak. Milyen buzgalommal fordultak oda ezek a fiatalok az idősebbekhez és az egészen idősekhez, és próbálták meg felhívni a figyelmüket különböző problémákra. Azelőtt nem létezett ilyesmi. Mi magunkra voltunk hagyva. Hacsak be nem léptünk egy cserkészklubba vagy mondjuk a Német Lányszövetségbe. Engem személy szerint ez nem vonzott. Mindent inkább, mint hogy egyenruhában meneteljek a tömeggel. Én az a fajta vagyok, aki nagyon megérti a fiatal embereket. Sok minden összeköt velük. Nem tartozom azok közé a felnőttek

közé, akik tudálékosnak tartják a gyerekeket, vagy nem elég érettnek, hogy ítéletet alkossanak valamiről. Azt hiszem, a gyerekek nagyon sok mindent tudnak, nemritkán tízévesnek sem kell lenniük, ha jó kezekbe kerülnek, rá lehet jönni, mi zajlik bennük. Ha csak a saját neveltetésemre gondolok. El nem tudom képzelni, hogy az apám ilyesmit megbeszélt volna velünk. Azt sem volt szabad tudnunk, melyik pártra szavazott. Pedig éppen elégszer voltak választások. Mindig szerettük volna megtudni: „És melyik pártra szavaztál?” És mindig ezt a választ kaptuk: „Semmi közötök hozzá!” Ilyet nem szabad tenni. Ha akkor másként történik, talán én is másképpen fejlődöm, és igyekeztem volna felelősségteljesebbé válni, és jobban ügyelek rá, hogy kinek meg hogy hol dolgozom, mibe keveredem bele. És akkor még félvállról vettem a dolgokat, kissé felületes voltam. De végül is nekem ez volt jó. Hogy ilyen vagyok. Mai szemmel látom, mennyire fölösleges volt ez az egész. Azelőtt nem létezett Propagandaminisztérium, ma sem létezik, és egy csöppet sem hiányzik a világnak. Az egész csak néhány őrült náci öntömjénezésére szolgált. Iszonyatosan egoisták voltak. A hazaszeretetnek nyoma sem volt meg bennük. Merő önzés volt az egész, rettenetes, egy szikrányi idealizmus sem volt benne. De én semmit sem tudtam erről az egészről. De bűnt nem követtem el. Semmit sem tettem, nem érzem magam bűnösnek. Sok más emberhez hasonlóan, akikről azt állítják, hogy nácik voltak. Egészében véve mit jelent az, hogy „a nép”? A nép olyan, mint a tenger, mindenki összetartozik. Az

egész egy nagy hánykolódó tenger. Rám csak bizonyos egyéniségek hatottak. És akkor jönnek az olyan általánosságokkal, mint hogy a német nép bűne: micsoda marhaság! Egy csapat egoista irányított bennünket, hol szelídebben, hol brutálisabban. Gondoljunk csak vissza a történelemre, hogy korábban mi mindenre vetemedtek azok, akik uralkodtak. Engem soha senki nem tudott volna megnyerni, hogy tudatosan részt vegyek ilyen dolgokban. El sem tudom képzelni. Távol áll tőlem. De ki az, aki tud mindent előre? Talán több bűnözővel dolgoztam életemben, mint amenynyiről tudok. Azt az ember sosem tudhatja előre. Amikor Goebbelsnél dolgoztam, az én szememben ő természetesen az egyik legnagyobb főnök volt, rögtön Hitler után. És az áthelyezésemről szóló utasítás a minisztériumból jött. Parancsot teljesítettem, mint az összes katona, aki oroszokra, franciákra vagy angolokra lőtt, és aki ettől még nem lett gyilkos. Csak a kötelességét teljesítette. Tulajdonképpen csak akkor tehetnék magamnak szemrehányást, ha valakit személy szerint igazságtalanul bántottam volna. Márpedig ilyenre nem emlékszem. Egész egyszerűen már nem tehettünk semmit. 1933 után már késő volt. Természetesen mindennap elmehettem volna Eva Löwenthalhoz, hogy segítsek neki, de azért annyira közel nem álltunk egymáshoz. És igazából nem is tudtam volna segíteni. Ráadásul ha azt a keveset, amit keres, még el is füstöli, ahelyett hogy ennivalót venne rajta, gondoltuk. Az ember gyorsan ítél. Eva példáját csak a tisztánlátás érdekében említem. Sok hasonló eset lehetett. Barátok, akik még megpróbálták támogatni zsidó barátaikat. Némelyek veszélybe is sodorták magukat – mint

később ki is derült. De azok, akik ma azt állítják, hogy ők sokkal többet tettek volna a szegény, üldözött zsidókért. Még el is hiszem nekik, hogy őszintén gondolják, amit mondanak. De megtenni ők sem tették volna meg. Amíg a nácik voltak hatalmon, az egész ország olyan volt, mintha egy üvegbúrával letakarták volna. Valamennyien egy hatalmas koncentrációs táborban éltünk. Hitler hatalomra kerülése után már késő volt minden. És nem csak a zsidókat üldözték, mindenkinek megvolt a maga személyes gondja-baja, amit meg kellett oldania. Annyi minden más is történt. És mindehhez még jött a saját rokonok sorsa, akik kint voltak a fronton. Ez persze nem ment fel semmi alól. A nácik, vagyis a mozgalom vezérei mellett, akik hamis, teljesen hamis próféciákat hirdettek, az emberek közönye tette mindezt lehetővé. Itt most nem szeretnék konkrét személyeket említeni. Az emberek közönyét ma is újra és újra érezhetjük. Amikor a tévében mindennap újra azt látjuk, hogy milyen rettenetes dolgok történnek Szíriában, és hogy hogyan fulladnak a tengerbe emberek ezrei. Utána pedig átkapcsolunk a színes, szórakoztató műsorokra. Csak nem fogjuk ezért megváltoztatni az életünket. Azt hiszem, egyszerűen így van ez az életben. Ezek a dolgok mindig együtt járnak. A legjobb, amit az akkori emberek némelyikéről elmondhatok: idealisták voltak, és ostobák, komolyan azt hitték, hogy Németország fellendülőben van. Közben pedig a nép nagyon szerényen élt. Elhitték, és köztük akadtak sokan, akik igazi hazaszeretetből és igazi meggyőződésből hitték, hogy majd jön egy csapat férfi, aki mindent kézbe vesz, és mindent jobban

csinál. Ha én ezt előre sejtettem vagy tudtam volna, biztosan nem megyek sem a Rádióba, sem a Propagandaminisztériumba. Goebbels az én szememben politikus volt, aki egy kicsit tudott ordítozni is. De soha nem gondolkodtam el arról, amit mondott. Meg sem hallgattam azt a sok hülyeséget, amit a beszédeiben összehordott. Soha. Ahogy most a Bundestag-beszédeket sem. Tiszta humbug mindegyik, ezek is csak locsognak összevissza. A mai fiataloknak nem sok tanácsot tudok adni. Nem is kell senkit befolyásolnom, senkire sem kell hatnom, nincsenek kötelezettségeim, és azt gondolok, amit csak akarok. Akinek nincs senkije, egyedül él és nem érdeklik ezek a témák, akkor mindegy, mit gondol. Az viszont már más, ha az ember közösségben él, és már egy család is közösség. Vagy ha az ember még fiatal, és van sok barátja, akikkel beszélgethet. Én mindebből már ki vagyok zárva. Beszélgetni itt már senkivel sem tudok, ha meg látogatóm jön, azzal most is más dolgokról szoktunk beszélni. De a vakfegyelem minden helyzetben rossz. Bizonyos dolgokban persze engedelmeskedni kell, de egyszerűen kényelemből soha, semmire sem szabad igent mondani. Nem voltak gyerekeim, de ha lettek volna, nagyon korán bevontam volna őket a döntésekbe. Bennünket túlságosan is arra neveltek, hogy engedelmeskedjünk. Az ember nagyon erősen függ azoktól a körülményektől, amelyek között fölnő, attól, ahogy a dolgok alakulnak, külsőleg, politikailag és emberileg fejlődnek. Én beérem azzal, ahogy ma kinéznek. Néha irigylem is azokat, akik képesek mindig mindent

a vallásra hárítani, és vigaszt találni a hitben. Én erre nem vagyok képes. Akkor már inkább a véletlenben hiszek, abban, hogy minden véletlen, hogy minden, amit nem én idéztem elő, puszta véletlen. A mai ember előtt annyi lehetőség nyílt meg, hogy az már zavarba ejtő. Fel sem tudják fogni, hogy hányféle lehetőség kínálkozik, sőt egyáltalán megkülönböztetni sem képesek minden fejlődési lehetőséget. De azért egy tanácsot mégis adhatok. Van valami, ami a gyakorlati életben nem létezik: nem létezik igazság. Még az igazságszolgáltatás sem ismeri az igazságosságot. Először is mert egy sor fogalmat illetően állandóan változnak a vélemények. A homokosokat azelőtt kinevették vagy megvetették, most pedig akár még gyerekeik is születhetnek. Egy csöppet sem meglepő. Olyan sok minden történik az életben, amit ötven évvel ezelőtt el sem lehetett volna képzelni. A mindennapokban is. Mindig azt gondoltam, hogy amíg élek, képes leszek tanulni. Most viszont már egy mobiltelefonnal is nehézségeim támadnak, úgy elbutultam időközben. Néha én magam is elcsodálkozom magamon, mi lehet az oka, hogy mindazok után, amiken keresztülmentem, ilyen magas kort érhettem meg. Gyenge, szegény teremtés lett belőlem, aki előtt már nem nyílnak meg a kapuk, és már nem lát rendesen, és járni sem tud rendesen, merthogy nem lát rendesen. De még mindig élek. Gyakran gondolok rá, hogy el fogok aludni és nem ébredek föl többet. El sem tudom képzelni, hogy valami betegségben haljak meg. Azt hiszem, el fogok aludni. De valójában nekem minden mindegy.

A 2013-as forgatás után, 2016 novemberében Brunhilde Pomsel még egyszer betekintést engedett egy belső konfliktusába, amely az elfojtásnak mint túlélési stratégiának nagyon egyéni aspektusát mutatja, már csak azért is, mert ez meghatározó lehetett az összkép szempontjából, hogy tudniillik nem akart látni, csak teljesíteni a rábízott feladatot. Az 1936-os olimpia előtt, egy berlini kocsmában megismerkedett Gottfried Kirchbach német grafikussal és illusztrátorral. Kirchbach 1888-ban, Münchenben született, apja Frank Kirchbach festő volt. Egyebek mellett dolgozott a Propaganda Stuttgart Reklámirodának és választási plakátokat készített az SPD-nek és az USPD-nek. Zsidó anya gyermekeként félzsidónak számított, így őt is sújtották a nemzetiszocialista faji törvények. Brunhilde Pomsel elbeszéléséből kiderül, hogy Kirchbach pontosan tudta, mi a rezsim szándéka a zsidókkal, jóllehet őt magát nem érték megtorló intézkedések. Azt is tudta, hogy Brunhilde Pomsel milyen pozícióban dolgozik a Birodalmi Rádióban, ezekről a dolgokról azonban nem sok szó esett közöttük. Pomsel nem mesél részleteket a szigorú faji törvények közepette kibontakozó kapcsolat mindennapjaiból, de elmondja, hogy hogyan menekült Kirchbach 1936-ban, az olimpiai játékok után a nácik elől Amszterdamba. Brunhilde Pomsel becsomagolt bőrönddel, útra készen várakozott, hogy követhesse, Kirchbach azonban nem akarta, hogy barátnője utánamenjen, mondván, először meg kell teremtenie a feltételeket, hogy eltarthassa a családját. A terhes Brunhilde Pomsel Berlinben maradt, és orvosa tanácsára elvetette gyermekét, mivel tüdőbaja miatt a gyermek kihordása túlságosan veszélyesnek tűnt. Pomsel fájdalommal

meséli el a történetet. Kirchbachhal néhányszor még találkozott Amszterdamban, míg veszélyesnek nem kezdte érezni az állandó utazgatást, ugyanis attól tartott, hogy útjaival felkelti a hatóságok gyanakvását. Kapcsolatuk a háború kitörése után megszakadt, soha többé nem látta viszont szerelmét. Gottfried Kirchbach 1942ben, Amszterdamban halt meg. Brunhilde Pomsel élete végéig egyedül és gyermektelenül élt. 2017. január 27-én, a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára virradó éjjelen, 106 éves korában, Münchenben halt meg.

MIRE TANÍT MINKET A JELENBEN GOEBBELS TITKÁRNŐJÉNEK TÖRTÉNETE? Thore D. Hansen

A náci rezsim kortársi tanúi között aligha akad még egy, aki olyan nyíltan beismeri opportunizmusát, mint Brunhilde Pomsel: politika iránti közönyét és a nemzetiszocialista rendszerben játszott későbbi szerepét magyarázva bevallja, hogy az előtérben ifjonti egoizmusa állt. Megtapasztalta a szegénységet, a lecsúszástól való félelem és a jólét és a társadalmi felemelkedés iránti vágy pedig gyermekkorától fiatalságán keresztül egészen felnőttkoráig élete meghatározó tényezője volt. Értékrendjében a legelső helyet a szakmai előrelépés foglalta el, inkább elfordította a tekintetét, mint hogy szembenézzen hivatali főnöke, Joseph Goebbels tetteivel és a maga számára valamilyen személyes kiutat keressen. Joseph Goebbels a nemzetiszocializmus egyik meghatározó építőmestereként az elsők között használta fel a filmet és a rádiót, a harmincas évek új technikai vívmányait a tömegek elérésére, propagandacélokra, a német nép indoktrinálására, kiváltképpen pedig a zsidókkal, a kommunistákkal és egyéb társadalmi peremcsoportokkal szembeni rágalmak terjesztésére. Beszédeit mindmáig a lakosság manipulálásának iskolapéldái

között tartják számon. Antiszemita propagandája a holokauszt ideológiai előkészítéseként szolgált. Az ember csak hitetlenkedik, és azon tűnődik, hogyan lehetséges, hogy egy fiatal nő, aki a politikai viszonyok következtében elveszítette szerelmét és jó barátnőjét, mindezt nem hozta közvetlen összefüggésbe annak a férfinak a tetteivel, akit kötelességérzettől vezérelve és a valóságot ostobán idealizálva, titkárnői állásához ragaszkodva mindvégig kiszolgált, hogy aztán a végén egy szovjet különleges táborban kössön ki, és egy olyan zuhanyrózsa alatt álljon, amelyhez hasonló alatt vélhetően barátnőjét, Eva Löwenthalt elgázosították? Mindennek ellenére az Egy német sors című dokumentumfilm premierjének nézői és az eseményen részt vevő újságírók egyöntetűen óva intettek attól, hogy bárki is egyoldalúan elítélje Joseph Goebbels egykori titkárnőjét. Mindezt annak tudatában tették, hogy manapság a lakosság széles körét ismét egyre inkább tudatlanság, passzivitás és közöny jellemzi, míg a társadalom más rétegei mindinkább radikalizálódnak. A VICE című magazinban Paul Garbulski így ír erről: „Mindig azon voltam, hogy óvakodjam másoktól, mindazonáltal bennem is ott szunnyad az az átlagember, akiben ott van az az abszurd restség, hogy árulással és erőszakkal egész hadseregeknek előkészítse az utat. Figyeljünk oda a bennünk rejtező kis Pomselre.”{37} Hogy Brunhilde Pomsel hogy lett azzá, amivé lett, elmondja, amikor felidézi gyermekkora emlékeit. 1911-ben, Berlinben, egy dekoratőr gyermekeként született. Leírja a háború utáni évek és a harmincas évek gazdasági világválságának szegényes viszonyait. Bár családjának viszonylag nem is ment rosszul a

sora, a jólét és a karrier iránti vágy nőttön-nő benne. Apja nevelési módszerei és szigora alapvetően formálta személyiségét. Ha az öt gyermek közül valamelyik neveletlenül viselkedett, az apa elverte az illetőt. „Szeretettel és megértéssel nem mentek volna sokra. Az engedelmesség mellett egy kis linkség is hozzátartozott az élethez, egy kis füllentés, meg hogy a másikra kenjük, ha valami rosszat tettünk.” Hamarosan a nemzetiszocialisták is egy konkrét csoportra – a zsidókra – hárították a felelősséget a harmincas években uralkodó állapotokért. Brunhilde Pomsel világos választ ad azoknak, akik ma azt állítják, ők egészen biztosan kiálltak volna a zsidókért: „De azok, akik ma azt állítják, hogy ők sokkal többet tettek volna a szegény, üldözött zsidókért. Még el is hiszem nekik, hogy őszintén gondolják, amit mondanak. De megtenni ők sem tették volna meg. Amíg a nácik voltak hatalmon, az egész ország olyan volt, mintha egy üvegbúrával letakarták volna. Valamennyien egy hatalmas koncentrációs táborban éltünk. Hitler hatalomra kerülése után már késő volt minden. És nem csak a zsidókat üldözték, mindenkinek megvolt a maga személyes gondja-baja, amit meg kellett oldania. Annyi minden más is történt. És mindehhez még jött a saját rokonok sorsa, akik kint voltak a fronton. Ez persze nem ment fel semmi alól.”

Arra a kérdésre, hogy mivel magyarázható Hitler felemelkedése a múlt század húszas éveiben, és mi az oka, hogy felemelkedését nem lehetett feltartóztatni, általában csak egyvalamiben alakult ki egyetértés: a kérdésre nem létezik egyszerű és a jelenséget egy okra visszavezető magyarázat. Nem köszönhető sem kizárólag az ideológiának és a propagandának, sem Hitler szuggesztivitásának, sem az SA terrorjának, sem a politikai és társadalmi körülményeknek, a németekre nézve megalázó versailles-i békeszerződésnek, vagy a kommunista fenyegetésnek és a tömeges munkanélküliségnek. Önmagában e körülmények egyike sem elegendő ahhoz, hogy magyarázatul szolgáljon a nemzetiszocializmus hatalomra jutására. Összességükben azonban mindezek a tényezők végzetesen hatottak. A közvetlenül a második világháború utáni években létrejött új német, olasz és osztrák alkotmány megalkotói számára azért volt központi kérdés a tisztázás: miként jöhetett létre a nemzetiszocializmus, mert meg akarták akadályozni, hogy az új, demokratikus rendszereket szélsőséges mozgalmak aknázhassák alá, és hogy a történelem megismételje önmagát. Brunhilde Pomsel alighanem az utolsó olyan kortársi tanú, aki még belülről látta a náci hatalmi apparátust, és aki visszaemlékezéseivel nekünk, a 21. században élő embereknek is lehetőséget nyújt arra, hogy felismerjük, miért térhetnek vissza és fejlődhetnek diktatúrákká jobboldali populista és autoriter rendszerek, valamint hogy e folyamat – ha különböző formákban is – nemzetközi szinten már régóta zajlik, és visszaemlékezéseivel e folyamat okaira is rávilágít. Korai lenne azt állítanunk, hogy a történelem ismétli önmagát,

ám legalábbis könnyelmű és meggondolatlan dolog nem észrevenni azokat a jeleket, amelyek egytől egyig azt a félelmet táplálják, hogy a végén Európa darabokra hullhat – vagyis hogy olyan folyamat zajlik, amelynek során katonai konfliktusokat sem lehet kizárni. Ha az ember többnyire félelmetesen ártalmatlannak és banálisnak hangzó emlékei és a nemzetiszocialista rezsim alatt befutott karrierjének indítékai felől közelíti meg Brunhilde Pomsel személyét, óhatatlanul úgy fogja érezni, hogy szembeötlő a hasonlóság a mával. Eljutottunk arra a pontra, amikor a nyugati demokráciák lakosságának nagy hányada tényekkel már nem szólítható meg, hanem csak érzelmekkel lehet rá hatni. Az igazságtalanság érzése egész lakosságcsoportokat képes radikalizálni, és a végén már csak egy alkalmas ellenségképre van szükség, és máris megnyerhetők egyszerű megoldásokra, vagy még azoknál is rosszabbra. Brunhilde Pomsel történetének megismerése nagyon is alkalmas rá, hogy ráébresszen, milyen fontos a nyílt társadalom megőrzése melletti kiállás. Brunhilde Pomsel leírásának olvastán helyenként az az érzésünk támad, hogy megnyilatkozásai nem őszinték. Bizonyos, hogy munkájának egyes részleteit egyszerűen megpróbálja elfojtani – ám mégis, évtizedeken át tovább dolgozott benne mindaz, amit a Propagandaminisztériumban zajló folyamatokról tudott. „Elég nehéz annak, aki végigcsinált egy ilyen időszakot, egy ilyen hullámvölgyet. De végső soron ez az én egyetlen életem, a sorsom, és végső soron mindig mindenki csak magára gondol. Néha emiatt

egy kicsit rossz a lelkiismeretem, hibáztatom magam, és aztán azt gondolom: te minden ellenére még mindig jól jártál. Az átlagosnál egy kicsit többet tudtam meg a borzalmakról.” Élettörténetének elmondásában túlnyomórészt adós marad a pontos válasszal, hogy melyek is voltak azok a borzasztó dolgok, amelyekről konkrét ismeretei voltak. És ha Brunhilde Pomsel – mint írja – valóban semmiről sem tudott, akkor az nem azért volt, mert nem tudhatott semmiről, hanem mert nem akart tudni róla. „Az ember persze nem is akart túl sokat tudni, nem akarta magát még jobban nyomasztani. Épp elég volt az a sok nehézség, amivel kinek-kinek magának is meg kellett küzdenie, amióta egyre romlott az ellátás (…)” „Hát ilyen hülye voltam én akkoriban. Olyan nehéz idő volt, amikor olyan sok mindent végig kellett gondolni, annyi mindennel meg kellett birkóznunk, hogy ebben a helyzetben az ember még önmagával is konfliktusba kerüljön, és azon töprengjen, hogy mit rontott el – nem, ezt az ember önmagának sem akarta beismerni.” Hogy mit is tudhatott volna, az ismeretes: a Brunhilde Pomsellel folytatott beszélgetésektől a nemzetiszocializmus történetével kapcsolatos új tényeket senki sem remélhetett, mivel a részletekről nem akart beszélni, vagy már nem emlékezett rájuk. Azt azonban, ami az általa elmondottakat a jelen számára olyan értékessé teszi, a sorok között olvashatjuk ki. Mert végeredményben – az emlékezet minden vakfoltja ellenére – mégiscsak reflektál az életére. Bizonyos tekintetben szokatlan,

helyenként kimondottan keménynek tűnő vallomást tesz róla. „Természetesen abban az értelemben, hogy ostoba voltam, bűnös vagyok. De ezt az egészet senki sem akarta. Az elveszett első világháború után új fellendülést ígértek, és ez az első években el is kezdődött. Egy megalázott nép indult újra felvirágzásnak, egy olyan nép, amely elveszítette a háborút, amelynek a szerződésekben azokat a jogokat sem adták meg, amelyek még ezekből következve is megillették volna.” Amikor Brunhilde Pomsel azt állítja, hogy mit sem tudott a zsidóüldözés valós mértékéről, joggal vethetjük a szemére, hogy éppen ő, aki a tények megszépítésével, hírek elhallgatásával vagy álhírek tudatos terjesztésével foglalkozó Propagandaminisztériumban dolgozott, nagyon is tudhatott volna minderről – ha akart volna. 1942-től kezdve már birodalomszerte beszélték, hogy a zsidókat nem áttelepítik, hanem koncentrációs táborokba hurcolják. És a kilencvenes években a kortársak körében készített névtelen körkérdésekből az derült ki, hogy a német lakosság majd negyven százaléka már a háború vége előtt tudott a holokausztról. Brunhilde Pomsel azonban észrevétlenül akár át is nézhette volna a hírhedt népbíróság eljárásainak aktáit a Fehér Rózsa csoport és mások ellen – ahelyett, hogy látatlanul páncélszekrénybe zárta volna, utólag is büszkélkedve azzal, hogy eleget tett az utasításnak, így víva ki a főnöki bizalmat. Az ifjú titkárnőben túltengett a személyes elismerés iránti vágy és a vakfegyelem.

„Egyszerűen már-már elit dolog volt. Ezért is egész jó volt ott dolgozni. Minden kellemes volt, jól éreztem magam. Körülöttem jól öltözött emberek, barátságos emberek. Igen, ilyen voltam akkoriban még, ilyen ostoba, ennyire számítottak nekem a külsőségek.” Az egyetlen dolog, amiért szemrehányást tesz magának, fiatalkori felületessége, ám a nemzetiszocializmus bűneivel kapcsolatban minden felelősséget elhárít magától. Ezt csak akkor vállalná, ha ezzel a váddal az egész német népet illetnék: „Hacsak az egész német népet nem vádolják azzal, hogy végső soron ő tehet ennek a kormánynak a hatalomra kerüléséről. Arról mindenki tehet. Én is.” Aki ezt a felfogást vallja, természetesen figyelmen kívül hagyja, hogy végső soron mindenki felelős saját döntéseiért, és a társadalomban betöltött helyzetéért, bármikor éljen is. Az eredményt tekintve Brunhilde Pomsel megítélése helyes, mert a nép széles köreinek támogatása és a „mozgalom” valós céljai iránt tanúsított közöny nélkül a múlt század harmincas éveinek története alighanem másképp alakult volna. Vajon önmagában bűnnek tekinthetjük-e a politikai közönyt? Ami a Brunhilde Pomsel életrajzából a mai kor számára levonható tanulságokat illeti, semmi jelentősége, hogy ő maga meggyőződéses nemzetiszocialista volt-e. Nyilvánvalóan nem volt az. Az aktív részvétel és tekintetének aktív félrefordítása között a bűnösség kérdése elmosódik, amikor személyes

butaságát és naivitását hangoztatja. Erkölcsi tekintetben már a félrenézés is bűn, hiszen az élet egyszersmind együttélést is jelent. Fokozottan áll ez a demokráciákra, amelyekben az egyetemes emberi jogok az alapjogok egyik fő pillérét jelentik. Ám manapság sokan elfordulnak a demokratikus rendszerektől, mert nem foglalkoznak a társadalmi és emberi szolidaritás megszűnésének mechanizmusaival. Vagy nem akarnak foglalkozni vele? Brunhilde Pomsel életében – legalábbis úgy tűnik – a személyes boldoguláson kívül másnak nemigen volt jelentősége. „De hát ez volt a sorsom. Ki az, aki kézben tartja a sorsát, különösen ilyen mozgalmas időkben? Nemigen akad olyan, aki elmondhatja magáról, hogy ezt és ezt tettem, ilyen és ilyen okból. Velünk egyszerűen megtörténtek a dolgok!” Már Traudl Junge, Hitler titkárnője is azt állította, hogy nem tudott a holokausztról. És a Führert kísérő testőrkommandó telefonközpontosa, Rochus Misch is gyakran hangoztatta, hogy Adolf Hitler közelében soha nem hallott „az Endlösungról, a végső megoldásról”. Mindhármukban közös, hogy önéletrajzi visszaemlékezésük végén szégyenkezni, felelősséget vállalni vagy éppen rejtőzködni kényszerültek – olyan súllyal nyomasztotta őket, hogy tudtak főnökeik bűneiről. Valójában mindmáig alig van közvetlen információnk azt illetően, hogy Goebbels munkatársai körében hogy beszéltek az úgynevezett „Endlösungról”. Ám még ha történetesen megfelel is a valóságnak, hogy az európai zsidók megsemmisítésének

tervébe csak Joseph Goebbels személyes referensei voltak beavatva, a titkárnői már nem, akkor sem adhatunk sok hitelt Brunhilde Pomsel azon állításának, hogy semmit sem tudott. Mivel a ránk maradt, a propagandaminiszter által diktált szövegekben nincsenek monogramok, nem tudjuk, melyik gyorsírónőjének mondta tollba az egyes dokumentumokat. Azt azonban nehéz elképzelnünk, hogy a főnöki emeleten dolgozó gyors- és gépírónők ne értesültek volna e szövegek tartalmáról. {38}

Brunhilde Pomselt egy sereg vád érheti, elítélhetjük, amiért láthatóan távolságtartással mesél önnön életpályájáról, ami talán abból fakad, hogy igyekszik megkerülni tudatalatti bűntudatát, amiért jelen volt. Kevés híján hetven éve volt rá, hogy önmagában elrendezze a dolgokat. Tény, hogy egy olyan embert szolgált, aki egy egész népet csábított el, manipulált és taszított romlásba. Hogy újra és újra minden személyes felelősséget elhárít a nemzetiszocializmus bűneiért, és kitart amellett, hogy semmiről sem tudott, talán csak megkönnyíti a dolgát, amikor saját igazságát próbálja megfogalmazni és feltárni. Brunhilde Pomselnek e próbálkozás helyenként sokkal jobban sikerül, sokkal hitelesebben, mint a nemzetiszocialista vezetői kört kiszolgálók zömének, akik a háború után mindent elkövettek, hogy tisztára mossák magukat, letagadják vagy csak megszépítsék életrajzukat. „Talán több bűnözővel dolgoztam életemben, mint amennyiről tudok. Azt az ember sosem tudhatja előre. Amikor Goebbelsnél dolgoztam, az én szememben ő természetesen az egyik legnagyobb főnök volt, rögtön Hitler után. És az áthelyezésemről szóló utasítás

a minisztériumból jött. Parancsot teljesítettem, mint az összes katona, aki oroszokra, franciákra vagy angolokra lőtt, és aki ettől még nem lett gyilkos. Csak a kötelességét teljesítette. Tulajdonképpen csak akkor tehetnék magamnak szemrehányást, ha valakit személy szerint igazságtalanul bántottam volna. Márpedig ilyenre nem emlékszem.” Brunhilde Pomsel története jól szemlélteti, milyen az, amikor valaki egy keletkezőfélben lévő diktatúrában elfordítja a tekintetét, később pedig igyekszik e diktatúrában fizikailag és mentálisan meg- és túlélni. Egyszersmind azonban azt is világosan megmutatja, mi történik, amikor a mai populisták mindenki szeme láttára a nyugati típusú demokráciák felszámolására törekszenek. A 106 éves Brunhilde Pomsel azért érdekes számunkra, mert nyíltan bevallott „gyávaságában” és apolitikus magatartásában egy olyan jelenség mutatkozik meg, amelyre ma is bőséggel látunk példát: ilyen a menekültek sorsával szemben tanúsított nagymértékű közöny, illetve politikai fásultság és apátia, a demokratikus elitek ellen felfellángoló gyűlölet, és a demokráciának és az európai integrációnak hadat üzenő szélsőjobboldali populizmus előretörése. Brunhilde Pomsel belépett a pártba, elfogadta a későbbi rádióriporter, Wulf Bley állásajánlatát és elszegődött a Rádióhoz, mindebben fontos szerepet játszott reflektálatlan önzése, felemelkedni és odatartozni vágyása. Így sodródott bele az egészbe. „Hogy szerződésem lett, mégpedig nagyon szép szerződésem, azt

ennek a szerencsés találkozásnak köszönhettem, annak, hogy megismerkedtem Wulf Bleyjel. Ó, már nem is tudom, mindenesetre havi kétszáz márkánál is többet kerestem. Az őrült nagy pénznek számított akkor. Ahhoz képest, amennyiért korábban éveken át gürcöltem, ez egyszerűen fejedelmi fizetés volt. Először az igazgatóságon dolgoztam, aztán a korábbi igazgatók irodájában. Ez önmagában nem lett volna akkora megtiszteltetés, mert ott csupa olyan ember ült, akit egy kicsit félreállítottak. A Rádió korábbi vezetőinek titkárnői. Azelőtt főleg zsidó felügyelőbizottsági tagoknak dolgoztak, akiket szélnek eresztettek vagy koncentrációs táborba csuktak, mindenesetre kitettek a Rádióból.” Ha Brunhilde Pomsel példaértékű életrajzára iránytűt helyezünk, az pontosan megmutatja, hogy elsősorban miért a nyílt társadalom melletti elkötelezettség hiánya, valamint a demokratikus politikai elitek alkalmatlansága okozza, ha az emberek nem képesek a modern kor demokráciát fenyegető rendellenességeire időben és megfelelő módon reagálni. Amikor párhuzamokat keresünk a múlt század harmincas évei és a jelen között, óhatatlanul rábukkanunk néhány megválaszolandó kérdésre. Mi történik Európában és az Egyesült Államokban? Vajon az embereknek azok a csoportjai, amelyek többségükben még nem hagyták, hogy az új demagógok radikalizálják őket, éppen olyan tétlenül, tudatlanul vagy közönyösen szemlélik az új fejleményeket, mint ahogy azt Brunhilde Pomsel huszonkettő és harmincnégy éves kora között, a maga közegében tette? Vajon az ifjúság ma is ugyanolyan apolitikus és önmagában a polgári

közép-, illetve a mai nemzedékek politikacsömöre jelenti-e a voltaképpeni veszélyt a demokráciára? Vajon kudarcot vallottake a demokratikus elitek, amikor sokáig nem törődtek az embereknek a politika iránt mutatott, egyre növekvő undorával? Vajon passzív viselkedésünkkel és apátiánkkal, a következményeket világosan látva, most éppen a sötét harmincas évekbe térünk vissza? És vajon tényleg képesek vagyunk-e Brunhilde Pomsel életrajzából levonni azokat a jelenre vonatkozó következtetéseket, amelyek cselekvésre ösztönözhetnek bennünket? Aki nem akarja, hogy a szemünk láttára új totalitárius államok keletkezzenek, annak tanácsos legalább olyan komolyan vennie a harmincas évek tapasztalatait és Brunhilde Pomsel élettörténetét annak minden ellentmondásával mint a jelenkor eseményeinek vizsgálatakor óhatatlanul felmerülő párhuzamokat. Most éppen annak vagyunk tanúi, hogy Törökországban a szemünk előtt egy diktatúra van kiépülőben. Végső soron azok az emberek, akik ma Recep Tayyip Erdoğan megbízásából, és az ő hatalmának biztosítása érdekében az egész világ nyilvánossága előtt a török ellenzéket, parlamentet és médiát az elnök kizárólagos ellenőrzése alá kényszerítik, éppen olyan egyszerű hivatalnokok, mint amilyen Brunhilde Pomsel volt. Nem tudjuk, hogy ezek a török rendőrök, hivatalnokok és a rezsim segítői meggyőződésből vagy kényszerből viselkednek-e megalkuvó módon, megélhetésük és saját túlélésük érdekében, mindenesetre az új Erdoğan-rendszerben elkövetett cselekedeteikkel a törökországi demokráciát, a jogállamot és az

emberi jogokat számolják fel. Az Amnesty International becslése szerint Törökország délkeleti vidékein a török hatóságok brutális fellépése következtében mintegy félmillió kurdot űztek el otthonából, tettek földönfutóvá. Ez az eljárás nem egyéb, mint kollektív büntetés.{39} A 2016-os puccskísérlet után Törökországban emberek tízezreit bocsátották el állásából, illetve börtönözték be, köztük közalkalmazottakat, tanárokat, tudósokat és politikusokat. Törökország a halálbüntetés újbóli bevezetését tervezi. A török parlamentet megfosztották hatalmától, egyszersmind kiszélesítették az elnök jogköreit. Ezek mind-mind olyan jelek, amelyek a nemzetiszocialista diktatúra berendezkedésére emlékeztetnek, arra az időre, amikor Brunhilde Pomsel megkezdte karrierjét a zsidóktól már megtisztított Birodalmi Rádióban. Mindaz, ami ma Törökországban a szemünk előtt zajlik, a világ más helyein is előfordul, ám Törökország esetében mégiscsak egy olyan országról van szó, amely egy nagy, demokratikus értékközösség, az Európai Unió tagságára aspirál. És a Törökország felől érkező, a szíriai polgárháború elől útra kelt menekültektől való félelem közvetlenül is összekapcsolódik az európai demokráciák sorsával. Az európai államoknak a menekültpolitikában megmutatkozó nemzeti önzése arra kényszerítette az EU-t, hogy üzletet kössön az Erdoğan-rendszer hatalomra kerülése óta az emberi jogokat lábbal tipró Törökországgal, amely arra használja zsarolási potenciálját, hogy megakadályozza a belügyeibe történő beavatkozást. Így válnak a Szíria polgárháború sújtotta területeiről menekülő emberek a politika játékszereivé. A török államfő azzal fenyegetőzik, hogy

ismét megnyitja a határokat a menekültek előtt, és ezzel Európa más államaiban, például nálunk, Németországban is pánikhangulatot idéz elő, mivel Németországban, a többi európai országhoz hasonlóan, már a puszta gondolat is elutasításba ütközik, hogy több menekültet fogadjanak be. Ennek egyebek mellett az az oka, hogy mindenütt tartanak a jobboldali populisták további térnyerésétől. Függetlenül a menekültek elhelyezésének kérdésétől és a menekültkérdés kezelésének egyéb vonatkozásaitól, tehát már önmagában a félelem közömbössé tett bennünket a nemzetközi joggal és az emberiesség parancsával szemben. Mert a radikális PEGIDA és a radikalizált AfD csoportjainak személyében ismét megjelent „a csúnya német”. A migrációs háttérrel rendelkező emberek növekvő aggodalommal szemlélik a német népesség részeinek radikalizálódását, az AfD-hez hasonló pártok fellépését, és azon tűnődnek, hogy vajon Németországban még biztonságban vannak-e. És rémülten szemlélik, hogy az Iszlám Állam terrorrezsimjének az európai államokban elkövetett merényletekkel sikerül-e végérvényesen megváltoztatnia a hangulatot, miközben a jobboldali populisták – népszerűségük növekedését fokozandó – e tekintetben minden apróságot igyekeznek kihasználni. A demokrácia mindig is arra tett és tesz kísérletet, hogy szolidárisan biztosítsa és megvédje az egyén jogait. Az új jobboldali populisták, hatalomra kerülve, el fogják vitatni az individuum jogát. A régi antifasiszta figyelmeztetés, mely szerint rögtön az elején ellenállást kell tanúsítani, német földön már rég elkésett. 2015-ben az AfD (Alternative für Deutschland) elnöknője

azt javasolta, hogy a legújabb kor egyik leggyilkosabb polgárháborúja elől, illetve a krízis sújtotta afrikai államokból menekülőkkel szemben alkalmazzanak lőfegyvert. A Frauke Petry megnyilatkozása nyomán keletkezett felháborodáshullám rövid idő után elült, hogy aztán a közvélemény a következő embertelen provokációra várjon. Mivel a Petry által hangoztatott jelszavak közben bejárják az internetet és nagy sebességgel terjednek, az emberek lassanként elfogadják az új ellenségképet: a menekültet mint ellenséget, és egyre erősödik az eldurvulás folyamata. Ausztriában a jobboldali populista Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) Norbert Hofer személyében olyan jelöltet indított az elnökválasztáson, aki többször is azzal fenyegetőzött, hogy megválasztása esetén feloszlatja a kormányt és új választásokat ír ki – amelyek célja a jobboldali populista FPÖ-elnök, HeinzChristian Strache kormányra juttatása lett volna. És bár a Hoferrel szemben induló Alexander Van der Bellennek sikerült elegendő választót mozgósítania és megakadályoznia a jobboldali populisták győzelmét, a választási eredmény (Van der Bellen 53,8, Norbert Hofer 46,2 százalékot kapott), a jelöltek közötti viszonylag kis különbség több mint riasztó, és korántsem ad okot a fellélegzésre. Az osztrák lakosság kis híján fele egy olyan jobboldali jelöltre voksolt, aki az „Österreich zuerst” („Ausztria az első”) jelszóval és idegenellenes kijelentésekkel kampányolt – és tette mindezt alig két téma hangsúlyozásával: a régi establishment ellen hirdetett harccal és a menekültek elleni hangulatkeltéssel. A menekülteket Európa nagy részén – figyelmen kívül hagyva

önálló személyiségüket – tömeges szállásokon elszigetelve tartják, vagy, mint Magyarországon, a határon katonák és rendőrök könnygázzal és gumibottal lépnek fel ellenük. De vajon egyáltalán tisztában vagyunk-e a szemünk előtt zajló szörnyűségekkel? Eltekintve a szíriai polgárháború követelte több mint 400 000 áldozattól, napról napra növekszik a száma azoknak az embereknek, akik akkor veszítik életüket, amikor a háború és a nyomorúság elől próbálnak Európába menekülni. Számoljuk hozzájuk az afrikai országok menekültjeit. A Földközitengerbe fulladt, illetve az átkelés során eltűnt menekültek száma csak a 2000 és 2014 közötti időszakban meghaladja a 23 000 főt.{40} A Le Monde diplomatique című havilap 23 258-ra teszi ezt a számot.{41} Ám nem csak a tenger bizonyult potenciális halálos csapdának, százak haltak éhen és szomjan, fagytak meg, fulladtak meg teherautók rakterében vagy robbantak fel aknamezőkön. Az UNHCR (az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosságának) becslése szerint 2014 és 2016 között további 10 000 ember fulladt vízbe úton Európába, és nem látni a végét. {42}

Olyan jelenség ez, amelyet Brunhilde Pomsel így kommentál:

élettapasztalata

birtokában

„Az emberek közönyét ma is újra és újra érezhetjük. Amikor a tévében mindennap újra azt látjuk, hogy milyen rettenetes dolgok történnek Szíriában, és hogy hogyan fulladnak a tengerbe emberek ezrei. Utána pedig átkapcsolunk a színes, szórakoztató műsorokra. Csak nem fogjuk ezért megváltoztatni az életünket. Azt hiszem, egyszerűen így van ez az életben. Ezek a dolgok mindig együtt járnak.”

Amikor kiragadjuk Brunhilde Pomsel életrajzának legfontosabb stációit és állításait, világossá válik, miért van az, hogy az egyes ember magatartása a nyugati demokráciák fejlődésében legkésőbb mára központi jelentőségre tett szert. Az európai országokban egyelőre még a többség adhatja meg a hangot. Az európai demokráciák alapját a francia forradalom „szabadság, egyenlőség, testvériség” követelése jelenti. Ám semmi biztosíték nincs arra, hogy ez mindig így is marad. Ha az emberek hallgatnak, amikor pedig a demokratikus értékeket nagy odaadással és látványosan kell képviselni, ha ilyen időkben némák és passzívak maradnak, és inkább valami szórakozás után néznek, akkor változatlanul egy radikális kisebbség határozza meg a politika mindennapjait, gyűlölködhet és uszíthat mindenki ellen, aki nem illik világképébe. Ez a kisebbség továbbra is mérgezni fogja a klímát, hazugságaival és gyűlöletével egyre több támogatót nyer majd meg, sőt a végén akár még hatalomra is kerülhet. Fennáll az a veszély, hogy közönyünkkel és passzivitásunkkal olyan erkölcsi bukásba manőverezzük magunkat, amelyben a sokkoló események a mindennapi rutin részei lesznek, a saját biztonságunk fölötti aggódás oda vezet, hogy a most például Szíriából érkező menekültek és a menekültsorsok objektiválódnak, stigmatizálódnak és végül dehumanizálódnak, hogy az egyszerű megoldások keresése közben kivész mindaz a humanizmus, ami Európában a második világháború után összeadódott. Törökország visszahanyatlása a diktatúrába, a Brexit, az unió második legnagyobb gazdasági ereje, Nagy-Britannia kiválása az

EU-ból, az olasz kormányválság, Magyarország és Lengyelország szakítása a demokratikus alapelvekkel és a jogállamisággal, az AfD németországi választási sikerei, az FPÖ éppen hogy csak meghiúsult választási győzelme, a jobboldali populista Marine Le Pen és Geert Wilders aggasztó sikere Franciaországban és Hollandiában – mindezek együtt a legnagyobb kihívást jelentik: vajon sikerül-e megőrizni a második világháború óta eltelt időszak európai békerendjét. A jobboldali populistáknak ugyanis bevallott célja, hogy véget vessenek az európai integrációnak és hogy visszatérjenek a homogén lakosságú nemzetállamokhoz. Az a tény, hogy egy olyan párt, mint az AfD, Szász-Anhalt szövetségi tartományban 2016-ban minden előzmény nélkül megkapta a szavazatok több mint húsz százalékát, akkor is jól mutatja egy jobboldali forradalom potenciálját, ha e választási eredmény egy része reflektálatlan protestszavazóknak köszönhető – a veszélyt éppen ez jelenti. A jobboldali populista AfD felemelkedésének sebessége arra emlékeztet, ahogy az NSDAP a weimari köztársaság idején fölküzdötte magát. Először csak 18, aztán 30 százalékra – az 1933-as választási győzelemmel pedig véget vetett a demokráciának. Naivitás volna magától értetődőnek tekinteni, hogy az AfD-nek egy bizonyos pont után nem akadnak majd új hívei, vagy hogy az osztrák FPÖ belátható időn belül semmilyen körülmények között nem lesz képes megszerezni a kancellári posztot. Jelenleg Európa-szerte a demokráciák instabillá válásának idejét éljük. És ugyanez áll a demokrácia elveit eddig szavatoló Egyesült Államokra is. Az amerikai elnökválasztáson Donald Trump azzal nyert, hogy a

muszlimok, a latin-amerikaiak és egyéb kisebbségek mellett a washingtoni „régi” establishmentet tette felelőssé az amerikai álom, vagyis a fehér középosztály álmának bukásáért. Az elnök fényében pedig ott sütkéreznek egyebek mellett a szélsőjobboldali alt-right mozgalom olyan figurái, mint Richard Spencer, aki Trump győzelmének ünneplésére – Hitler 1933-as hatalomátvételére célozva – a „Let’s party like it’s 1933” (Ünnepeljünk úgy, mint 1933-ban) mondattal szólított fel.{43} Trump sikere nemcsak a migránsokkal, illetve a menekültekkel szembeni indulatokból táplálkozik, hanem a demokratikus establishment iránt érzett dühből is. A „csábítónak”, Donald Trumpnak a „Make America Great Again!” szlogennel, valamint rasszista, muszlimellenes, mexikóiellenes és latin-amerikai-ellenes jelszavakkal sikerült sértett önérzetű amerikaiak széles rétegeinek szavazatát megnyernie, és ebben a legkevésbé sem különbözik az európai jobboldali populistáktól, ugyanazokat a jelszavakat és formákat használja. Végtére is ha Európában működnek, miért ne működhetnének az Egyesült Államokban is, gondolhatta Trump. Az előválasztások során – a fehér munkások és egy képzett fehér réteg csalódottságára és frusztrációjára építve – szexista és rasszista jelszavakkal szerzett voksokat. Egész népességcsoportok gyalázása vált egyik pillanatról a másikra szalonképessé, mivel itt már nem osztályharc folyt, hanem szabályos kulturkampf, amelynek jegyében a fehér lakosság a liberális korszak vívmányai ellen fordult. A külföldiek integrációja, a nők és a homoszexuálisok jogai, egyszer csak megint megkérdőjeleződött minden. A szolidaritás egyszerűen megszűnőben van.

A tabudöntés vágya emelte az elnöki székbe Trumpot. A washingtoni liberális eliteken kívül már szinte az összes kisebbséget becsmérelte és vérig sértette, és egyelőre nem látszik a vége, nem tudni, nem a demokratikus struktúrák lebontásán, vagy legalábbis nagymértékű gyengítésén munkálkodik-e. A karizmatikus ingatlanügynök, Donald Trump beszédei – köszönhetően annak a bizarr fellépésnek, amelynek keretében elhangzottak – kezdetben ártalmatlannak tűntek, maga Trump pedig mindinkább önálló branddé vált a médiában, és éppen ez volt az, amit jól hasznosított. És Brunhilde Pomselnek a Joseph Goebbelsről és a Goebbels-beszédekről, valamint a tömeg felkorbácsolt indulatairól szóló visszaemlékezései alapján biztosak lehetünk abban, hogy a nép elcsábítása demagógiával, egyszerű és radikális megoldások kilátásba helyezésével ma is ugyanúgy működik, mint akkor. Hogy Brunhilde Pomselnek sok idő kellett hozzá, hogy felismerje, voltaképpen kit is szolgál, egybevág bevallott naivitásával, aminek következtében a Birodalmi Rádióban, később pedig a Propagandaminisztériumban kötött ki. „Goebbels valódi arcát csak lassan fedeztem fel. Emlékszem még a híres sportpalastbeli rendezvényre: »Akarjátok a totális háborút?« …olyan volt, mint egy kitörés, mint egy kitörés az őrültekházában, hogy úgy mondjam. Mintha az lett volna a mottó, hogy most mind megtehetitek, amit csak akartok. És mintha a tömeg minden tagját darázs csípte volna meg, hirtelen mindenki teljesen megbolydult, ordított, dobogott. Elviselhetetlen volt a zaj. Ott állt a kolléganőm, két kezét görcsösen egymásba fonva,

levegőt is alig tudtunk venni, annyira megdöbbentünk a látottaktól. Nem Goebbelstől, nem is csak az emberektől, hanem attól, hogy mindez lehetséges. Mi ketten nem voltunk tagjai ennek a tömegnek. Nézők voltunk, talán az egyedüli nézők. Hogy egy ember képes legyen emberek százaira hatni, hogy ordítsanak, ordítsanak, és azt ordítsák: »Igen, totális háborút akarunk!« Ha ezt ma elmesélnénk, mindenki csak csóválná a fejét, és azt kérdezné: »És ezek az emberek mind részegek voltak, vagy mi történt velük? Mi vitte rá ezeket az embereket, hogy ordítsanak?« Abban a pillanatban undorítónak tartottam őt. Félelmetesnek. De aztán sikerült elfojtanom magamban ezt az érzést.” Hasonló élményekről adtak számot olyan amerikaiak, akik az amerikai választási küzdelem során megtapasztalták a Trump fellépéseit és beszédeit kísérő agresszív hangulatot. Ám a médiában világszerte ismertté vált botrányos kijelentései meglepően csekély felháborodást váltottak ki abban az országban, amely egykor a szabad demokrácia modelljét a háború utáni Európába exportálta. Mintha sokan el sem akarták volna képzelni, hogy a politikai clownnak tartott Trumpnak akár csak egy csöpp esélye is volna, hogy bejusson az ovális irodába. Nem zárhatjuk ki, hogy a győzelem végül még magát Trumpot is meglepte – ahogy azt sem zárhatjuk ki, hogy Európában is lesznek még további ilyen irányú meglepetések. Hangsúlyozottan mérsékelt hangú győzelmi beszédében Trump kijelentette, hogy az elnökség megszerzéséért végigjárt úton egy mozgalmat vezetett. Ezzel voltaképpen nem mást

mondott, mint hogy alapjában véve a legkevésbé sem ismeri el a demokrácia kiépült és bevett intézményeit. A népből keletkezett mozgalomra való hivatkozás autoriter vezetők régi, sokszorosan bevált, sűrűn használt módszere, amelynek segítségével kivonhatják magukat a demokratikus, legitim intézmények kontrollja alól. „Valami javíthatatlan naivitás kell hozzá, hogy valaki komolyan azt higgye: most, hatalma teljében hagyni fogja, hogy azok az erők, amelyek nem tudták megakadályozni bevonulását a Fehér Házba, meg tudják szorongatni őt” – figyelmeztetett a Die Welt hasábjain Richard Herzinger.{44} Mert még ha Trump rá is kényszerül, hogy az amerikai alkotmány előírta Checks and Balances, fékek és ellensúlyok, vagyis az alkotmányos szervek kölcsönös kontrolljának rendszerében végül valamelyest mérsékeltebbnek mutatkozzon, mint amilyennek ígérkezett, országa politikai klímáját évekre, ha ugyan nem évtizedekre megmérgezte. Az amerikai álom vesztesei bűnbakot kerestek, Donald Trump pedig szállította nekik ezt a bűnbakot. Szerinte mindazok, akik hátrányt szenvedtek, vesztes helyzetüket a muszlimoknak, a latinamerikaiaknak és a kínaiaknak, egyáltalán a migránsoknak köszönhetik. Ők azok, akik minden munkahelyet elvettek az amerikaiak elől. Következésképpen az egész globalizáció pellengérre került. Donald Trump megválasztásával először lett az Egyesült Államoknak olyan elnöke, aki hadat üzent a demokratikus establishmentnek, és e hadüzenet az európai jobboldali populistákra is óriási hatással volt, mert megérezték a történelmi esélyt, hogy ha ők is ezt teszik, kontinensükön is visszatérhet a

nacionalizmus. Trumpnak a demokráciáról vallott elképzeléseit Albrecht von Lucke politikatudós így foglalta össze: Trump barát-ellenség ideológiája, belpolitikai orientációja és elfordulása a nemzetközi színtértől olyan súlyos következményekkel járó problémát okoz, amely megmagyarázza az európai populisták örömujjongását. „Trump a demokrácia olyan új formájának élére állt, amely többé nem pluralistának és sokszínűnek, hanem etnikailag homogénnek tekinti magát. Mindenesetre Orbán Viktor máris a maga szempontjai szerint értelmezte a választás valós dimenzióját, amikor az »igazi demokrácia« győzelméről hablatyolt. Ami itt földereng, az a demokrácia más formája, jogállam és ellenzék nélkül.”{45} Von Lucke attól tart, hogy a végén ezekben a demokráciákban a népakaratot egy karizmatikus vezér fogja megvalósítani, a régi náci jelszó jegyében: „Ein Volk, ein Reich, ein Führer!” Európában mindez termékeny talajra hull. A jobboldali populisták jelenlegi hadjárata a nyugati világban is sikeres, mivel jól tudnak harcolni és meg tudják nyerni azokat, akik „magukra maradtak” a társadalomban, miközben a polgári közép Csipkerózsika-álmát alussza, és nem képes megérteni sem egy defragmentálódott és szolidaritáshiányos társadalom veszélyeit, sem azt, hogy a nyugati típusú demokrácia azon az úton halad, amely önmaga gyors felszámolásához vezet. A Brunhilde Pomsel által leírt politikai közöny, amely az ő életét meghatározó környezetben, Berlin Südende nevű városrészében uralkodott, ma is jellemzi az amúgy többségükben segítőkész németeket. Nem tiltakoztak különösebben a PEGIDA-

mozgalom felvonulásai ellen akkor sem, amikor a mozgalom fénykorában, egy drezdai demonstráció alkalmából az egyik szónok, a német–török Akif Pirinçci nagy nyilvánosság előtt gyűlöletkeltő, a muszlimokat emberi méltóságukban sértő beszédet mondott. A jelek szerint a félelem és a tudatlanság lehet az oka, hogy a tengerbe fúlt menekültek száma hidegen hagy bennünket, hogy lezárjuk a határokat, és tétlenül szemléljük, ahogy a szélsőjobboldali gyűlöletkampány mindinkább eléri hatását. E folyamatok olyanok, mintha azt jeleznék, hogyan ismétlődik meg az emberiség történetének legsötétebb korszaka. Brunhilde Pomsel fejében talán csak akkor tudatosodott, hogy valójában mi is zajlik körülötte, amikor hiányolta a zsidó szomszédasszony, Rosa Lehmann Oppenheimer szappanboltját. Amikor zsidó barátnője, Eva Löwenthal eltűnt, Brunhilde Pomsel tudhatta, hogy a zsidókat nem csak áttelepítették keletre és hogy a koncentrációs tábor sem csupán a „rendszerkritikus emberek átnevelését” szolgálja, ahogy azt a propaganda Pomsel elmondása szerint elhitette vele. Ő pedig nem tudta az igazságot. Brunhilde Pomsel azért érdekelhet minket, mert felhívja a figyelmünket valamire: jelesül önmagunkra, félelmeinkre, arroganciánkra, és arra, hogy mennyire nem becsüljük a fáradságos és véres küzdelemmel kiharcolt szabadságot – arról nem is szólva, hogy mennyire nem figyelünk oda a globalizálódás korának jelenségeire, a társadalmi szolidaritás kihalásának mechanizmusára és a társadalom eldurvulására. Hitler hatalomra jutásáig a Pomsel család egyetlen tagjának sincsenek antiszemita előítéletei. Maga Pomsel úgy írja le

huszonkét éves korának baráti körét, mint kissé elkényeztetett fiúk bandáját, ahol senki sem politizált. Szinte látjuk őket magunk előtt: fehér inges fiúk, nadrágtartó, esetleg zakó, súlyos bőrcipő, brillantinnal annak rendje és módja szerint gondosan választékba fésült hajjal, és divatos ruhát viselő lányok. Valamennyien valamivel elegánsabbak a berlini átlagnál. A motorkerékpár szenzációnak számított, és a kocsmai közös sörözés jelentett kárpótlást és menedéket azokban a gazdasági hanyatlástól sújtott és politikai zűrzavartól nyugtalan években. Telefonja csak nagyon kevés embernek volt. Újságot csak a felnőttek olvastak. A rádió és a televízió még csak kísérleti stádiumban leledzett, a modernitás a startvonalnál várt a kezdőjelre, a „banda” fütyült a politikára, amely a fiatalok szemében amúgy sem jelentett olyan területet, ahol bárki is komolyan venné őket – akkoriban huszonegy év volt a nagykorúság határa. Zsidók nem tartoztak a baráti körhöz, az egyetlen kivételt közeli barátnője, Eva Löwenthal jelentette. „Különben is, 1933 előtt senkinek nem jutottak eszébe a zsidók, ez az egész puszta kitaláció, a későbbi nácik mesélték csak. Csak a nemzetiszocialisták adták tudtunkra, hogy ők más emberek. Mindez később beleillett a zsidók megsemmisítésének tervezett programjába. Nem volt nekünk semmi bajunk a zsidókkal. Éppen ellenkezőleg. Apám örült, hogy voltak zsidó ügyfelei is, nekik volt a legtöbb pénzük és mindig jól fizettek. Együtt játszottunk a zsidók gyerekeivel. Volt egy kislány, Hildének hívták, az nagyon helyes volt. A szomszéd házból pedig emlékszem egy korombeli zsidó gyerekre, néha azzal is játszottunk, meg aztán ott volt Rosa

Lehmann Oppenheimer, nekik volt egy kis szappanboltjuk, rá is emlékszem még. Szóval meg sem fordult a fejünkben, hogy valami ne lenne velük rendben. Gyerekkorunkban pláne nem. Amikor meg közeledett a nemzetiszocializmus, még eszünkbe sem jutott, mi következhet ezután. Integettünk a szeretett Führernek. Miért is ne integettünk volna? A zsidókra pedig 1933 előtt nemigen gondolt senki. Az emberek először kaptak munkát és pénzt. A háború miatt mindent elvesztettünk, a versailles-i szerződések révén kisemmiztek bennünket, legalábbis így magyarázták nekünk. Összességében fogalmunk sem volt róla, mit szabadít ránk Hitler.” Brunhilde Pomsel még mondhatta, hogy nem lehetett előre látni, mi következik majd Adolf Hitler hatalomra jutásával, ma azonban, a tömegkommunikáció és az internet információáradatának korában nincs az az ország a nyugati világban, amelyben ilyen fokú tudatlanság elképzelhető. A jobboldali populisták szinte minden megnyilatkozása, szinte minden beszéde, minden új normaszegése „vírusként” járja be az internetet, illetve a szociális médiát, ahol tartósan raktározódik, és akadálytalanul hatványozódik is. Eközben a Facebook tagadja, hogy bárminemű felelősség terhelné a gyűlölet- és a propagandaposztokért, jóllehet bizonyított tény, hogy ez emberek milliói számára jelenti a radikalizálódás és a mozgósítás platformját. A Facebook algoritmusa pedig az illető érdeklődésének megfelelően – és valóságtartalomtól függetlenül – mindent szállít, ami csak kedves a radikális szívnek. Az algoritmus által megadott tartalmak megerősítik a már meglévő

előítéleteket, és megszilárdítják az ugyancsak meglévő világképet. A szociális médiumok közben olyan dinamikával működnek, amely megmutatja sötét potenciáljukat. Hol van ma már az a pátosz, amivel a használói közösség úttörői az új évezred elején az átláthatóság, a demokrácia és a szabadságmozgalmak médiumaként ünnepelték az internetet? A háló gyűlöletgyorsítóvá züllött le, mivel általa a társadalom egyes részeinek elégedetlensége minden korábbinál sokkal egyszerűbben és irányítottabban terjeszthető. A jobboldali populisták megértették, hogy a világhálón újságírók közreműködése nélkül is nagy nyilvánosságot érhetnek el, és a régi, bevált stratégiát követik, amelyet már a nemzetiszocialisták is alkalmaztak, jelesül hogy a vezető sajtóorgánumokat „Lügenpressé”-nek („hazug sajtónak”) nevezik – ezt a rágalmazó fogalmat már Joseph Goebbels is használta kritikusai hiteltelenítésére, az NSDAP főideológusa, Alfred Rosenberg pedig a tiszta népakarat ellentéteként állította be. A mai jobboldali populisták viszont maguk gondoskodnak a valóság maradék racionalitástartalmának eltüntetéséről is. A 2016-os év divatszavává választott „postfaktisch” szó, angolul „post-truth”, azaz „posztigazság”, mintegy szinonimája a régi-új jobboldali populista stratégiának, amely hazugságok terjesztésével és gyűlölet keltésével szerez magának híveket. Donald Trump választási kampánya a sajtó gyalázása, rágalmazása és a szociális média útján terjesztett állítólagos igazságok nélkül bizonyára szerényebb sikerrel végződött volna. A hálózatok olyan helyeket jelentenek, amelyekre visszahúzódva

az internethasználók akadálytalanul érintkezhetnek hozzájuk hasonló gondolkodású társaikkal, és ahol radikalizálódhatnak.{46} A jobboldali populisták agitációjukhoz gátlástalanul képesek kihasználni a klasszikus médiumokkal szembeni bizalmatlanságot. A pénzügyi válság következményei, valamint a globalizációtól és a menekültek növekvő számától való félelem körül kialakult összeesküvés-elméleteket sikerrel instrumentalizálják az elbizonytalanodott emberek megtévesztésére. A klasszikus médiumokkal szembeni bizalmatlanság a 18 és 35 év közötti korosztályban különösen nagy, ez az oka, hogy a fiatalok nagy része a szociális médiából szerzi információit. Egy 90 000 fős minta alapján készült osztrák felmérés készítői arra a megrázó eredményre jutottak, hogy ennek a korosztálynak 85 százaléka nem bízik a hagyományos médiumokban.{47} Nem kevésbé megdöbbentő egy úgynevezett Trust Barometer tanulmány következtetése. A világszerte működő Edelman PRügynökség 2015–2016-ban a világ 28 országában több mint 30 000 embert kérdezett meg arról, hogy mennyire bízik az elitekben. Az európai országok több mint felében a széles tömegek bizalma a politikában, a gazdaságban, és nem utolsósorban a médiumokban 50 százalékos érték alá esett.{48} Európa-szerte egyre növekszik az a jogos aggodalom, hogy a hamis információk, hazugságok terjesztése az interneten végül a választások kimenetelét is befolyásolhatja, ahogy arról az amerikai elnökválasztás után szó is esett. Nem is ok nélkül, hiszen Trump támogatói, köztük a rasszistának tartott Breitbart News Network című online magazin tudatosan hamis híreket

repítettek fel, hogy az interneten hangulatot keltsenek a muszlimok és egyéb kisebbségek ellen. A Breitbart nem érte be ennyivel, töméntelen mennyiségű pletykát terjesztett el az ellenjelölt Hillary Clintonról, tényként állítva be ezeket a hazugságokat. Clintont nem csupán e-mail-ügye miatt támadták, hanem a Wall Street pénzéhes bábjaként állították be, sőt minden rég megcáfolt vád ellenére őt hibáztatták a líbiai Bengáziban 2012. szeptember 11-én, az amerikai konzulátus ellen végrehajtott merényletért, illetve bejelentették, hogy nyilvánosságra fogják hozni férje, Bill Clinton volt elnök újabb szexbotrányait, amelyekre azonban semmiféle bizonyítékot nem szállítottak. Németországban is léteznek médiumok, mint a COMPACT Magazin, amelyek meglehetős sikerrel terjesztenek olyan durva összeesküvés-elméleteket, amelyek semmivel sem maradnak el a Trump-sajtóban megjelentek mögött. Tudatos „Umvolkung”-ról, a német nép migránsok által történő „felhígításáról” beszélnek, a demokratikus, legitim pártokat „hazaárulóknak” nevezik. A jobboldali populistáknak semmi sem szent, és ahogy az Egyesült Államokban is történt, az uszítás és a hamis hírek stratégiája Európában is gyümölcsözőnek bizonyulhat a választások befolyásolásában, hiszen ahhoz, amihez egy Joseph Goebbelsnek még „csak” a rádió állt rendelkezésére, ma már ott a sokkal nagyobb súlyú internet, és ennek meg is van a maga következménye. Brunhilde Pomsel a maga módján még emlékezett rá, hogy hogyan is kezdődött és eszkalálódott az uszítás, amely utóbb a zsidók tömeges kiirtásába torkollt.

„Hogy hogyan, mi történt és miért? Nem tudtuk. Addig, amíg 1938 novemberében az a rettenetes dolog nem történt, a birodalmi pogroméjszaka. Tényleg szinte valamennyien bénultan figyeltük, hogy ilyesmi megtörténhet. Hogy zsidó embereket, egyáltalán embereket összevertek, hogy a zsidó üzletek kirakatait betörték, és az üzleteket kifosztották. Minden városrészben. Hát igen, tulajdonképpen akkor kezdődött. Az felrázta az embert. És aztán azt is mesélte valaki, barát vagy ismerős, hogy valahol a szomszédokért egyenruhások jöttek. Elhurcolták, és teherautóra rakták őket. Hogy hová? Ennél többet senki sem tudott. Ezt már mindenki iszonyodva hallotta, az is, aki soha életében nem törődött a politikával.” De vajon elegendő-e ma többnyire tétlenül, undorral néznünk a növekvő lakosságrétegek egyre lopakodó kisebbségellenes radikalizálódását? A Brunhilde Pomsel által leírt viszolygás ellen akkor már semmit sem lehetett tenni, hiszen a diktatúra már teljes mértékben kiépült, ám ezt az iszonyatot ugyancsak egy lopakodó radikalizálódási folyamat előzte meg. A nemzetiszocialisták is zsidóellenes rágalmakkal kezdték a propagandát, amit aztán a hatalomátvétel után zsidóellenes törvények követtek, majd elkezdődött a zsidók nyílt üldözése, amit a föntről elrendelt birodalmi pogroméjszaka után már nem lehetett nem észrevenni, de a német lakosság köreiben semmiféle érdemleges ellenállásba nem ütközött. A kisebbségiekről és elitekről írott, gyűlölettel teli üzenetek és rágalmak ma is mindenhol a világon elérik céljukat – Európában

és az Egyesült Államokban egyaránt. Donald Trump amerikai elnök a 2016-os, kimondottan a muszlimok és más kisebbségek ellen uszító kampányával megmérgezte a társadalmi klímát, aminek meg is lett a következménye országában, a hagyományosan bevándorlóországnak számító Egyesült Államokban, a multikulturalitás, a kultúrák együttélésének mintaországában. Trump populista retorikája a legrosszabb idők emlékeit hívta elő, hiszen csírájukban a felszított gyűlöletnek ugyanazok a hatásmechanizmusai észlelhetők, mint a nemzetiszocialista diktatúra kialakulásakor. Bár a 2001. szeptember 11-ei, a World Trade Center ellen elkövetett merényletet követően a muszlimok elleni támadások száma egy rövid időre emelkedett, a hatóságok néhány évvel később a helyzet csillapodásáról számoltak be. Viszont már Donald Trump választási győzelme előtt attól lehetett tartani, hogy a kisebbségek, mindenekelőtt a muszlimok ellen elkövetett bűncselekmények száma ismét növekedésnek indul majd. És valóban, a választások napja, 2016. november 8-a óta a „Hate crimes”, a gyűlölet-bűncselekmények száma az USAban ugrásszerűen megnőtt. Közvetlenül Donald Trump 45. amerikai elnökké történt megválasztása után a Southern Poverty Law Center 900 lehetséges zaklatást és lehetséges gyűlöletbűncselekményt regisztrált.{49} A jobboldali populistákkal szembeni félelem, passzivitás és tudatlanság keveréke ült ki a britek arcára, amikor megértették, milyen sokkszerű következményekkel jár számukra a Brexit, és

amikor már a népszavazás másnapján megsokszorozódott a külföldiek ellen elkövetett támadások száma. Alig néhány nappal azután, hogy a britek megszavazták az Európai Unióból történő kilépést, a londoni rendőrség olyan számokat tárt a közvélemény elé, amelyek közvetlen összefüggést mutattak e támadások és a Brexit-referendum idején a főleg kelet-európai bevándorlók ellen folytatott hangulatkeltés között. A 2016. június 23-ai szavazás és július vége között csak Londonban 2000-nél is több rasszista indíttatású támadás történt.{50} Míg Nagy-Britanniában lengyel állampolgárok maguk is érintettjei voltak a rasszista atrocitásoknak, addig Lengyelországban 2015 novemberében a szélsőjobboldali szervezetek által rendezett függetlenségi meneten a felvonulók a „Lengyelország a lengyeleké!” jelszót skandálva tiltakoztak a menekültek befogadása ellen. A menet résztvevői között a tipikus nacionalisták mellett olyanok is ott voltak, akikről az ember inkább azt sejtené, hogy a politikai színtér közepén helyezkednek el.{51} A Német Szövetségi Köztársaságon már a kilencvenes években félelmetes idegengyűlölet-hullám söpört végig, amely a menekültszállások felgyújtásával egészen drámai formát öltött. E hullám egyik epizódja volt 1991-ben és 1992-ben a hoyerswerdai és rostock-lichtenhageni menekültotthonok napokig tartó ostroma, valamint a török családok ellen végrehajtott 1993-as möllni és 1996-os solingeni merénylet, amelyek következtében összesen nyolc ember vesztette életét. A menekültválság Németország-szerte felforrósította a kedélyeket. Az Amadeu Antonio Alapítvány és a PRO ASYL közös krónikájában csak a 2015-ös évben és csak Németországban 1072

olyan támadásról számol be, amelynek célja menekültszállás volt. Ebből 136 esetben történt gyújtogatás. Összesen 267 ember sérült meg. Ezek a bűncselekmények különösen azért aggasztóak, mert velük párhuzamosan a háttérben ott látjuk az AfD népszerűségének növekedését. Az AfD idegenellenes jelszavaival és a PEGIDA-mozgalom radikális erőihez fűződő közvetlen kapcsolatával hozzájárult, hogy a jobboldali erőszakos cselekmények száma szomorú rekordot ért el: 2016-ban az előző évi számhoz képest több mint 44 százalékkal növekedett. Csupa olyan támadásról van szó, amelyek során emberek sérültek meg úgy, hogy akár az életüket is veszthették volna, amikor szállásaikat kövekkel, gyújtóeszközökkel és Molotov-koktélokkal dobálták meg, sőt éles lőfegyvereket és robbanótesteket is bevetettek ellenük. Ám – a kilencvenes évekkel ellentétben – ezek ellen a merényletek ellen nem tiltakozott senki, ha pedig igen, akkor a tiltakozás mértéke nem volt különösebben jelentős. Brunhilde Pomsel a diktatúrában élve talán a végén már tényleg csak iszonyodva tudta regisztrálni az eseményeket. De vajon hogy vagyunk mi ezzel ma? A kilencvenes években a möllni és a solingeni merényletek után hetekig koncertek és fényláncok határozták meg egy olyan ország látképét, amely elutasította ezt a fajta radikalizmust. 1992 decemberében 150 ezer ember vett részt azon a hangversenyen, amelyet Frankfurtban „Heute die! Morgen du!” (Ma ők, holnap te!) címmel rendeztek meg. 1992. december 6-án Münchenben 400 ezer ember vonult az utcára, és eleven fényfüzért képezve tiltakozott az idegengyűlölet és a jobboldali radikalizmus ellen.{52}

És ma? Vajon van-e felelőssége a mérsékelt polgárság kényelmességének és restségének abban, hogy a Szövetségi Bűnügyi Hivatalnak 2016-ban aggódnia kellett, mert további súlyos jobboldali indíttatású erőszakcselekmények voltak várhatóak a szállások fenntartói, valamint külföldiek és politikusok ellen? Mintha az új ellenségképpel, a „menekülttel” az amúgy erősen megosztott szélsőjobboldali szín sokkal inkább konszenzusra jutott volna, mint az embereknek az a feltételezett túlnyomó többsége, amely elkötelezett híve a demokratikus rendnek és a jogállam elveinek. Vajon megengedheti-e magának egy, a demokratikus szabadságjogokon alapuló társadalom, hogy a közép-szászországi Clausnitz új menekültszállása ellen tiltakozók megkíséreljék megakadályozni a menekültek elhelyezését? Világszerte bejárták a médiumokat azok a képsorok, amelyek azt ábrázolják, hogyan állja el mintegy száz tüntető a menekülteket szállító busz útját, és a busz utasait a „Wir sind das Volk!”{53} jelszó skandálása közepette nem engedi kiszállni, úgyhogy az amúgy is megfélemlített és traumatizált háborús menekülteket csak üggyel-bajjal, és rendőri segítséggel lehet biztonságos helyre vinni. Vajon megengedhetjük-e magunknak, hogy várjunk – ahogy azt Joseph Goebbels titkárnője is tette –, míg a szörnyűségektől elborzadva, de hallgatólagosan tudomásul véve azokat, napirendre térünk a történések fölött? Amikor Hitlerre és a Harmadik Birodalomra gondolunk, az emlékezetünkben alighanem örök időkre ott él a holokauszt mint a legnagyobb civilizációs törés. De a nemzetiszocializmus története jóval korábban kezdődött, az SA verőlegényei jóval

korábban kezdték működésüket, ahogy a demokraták kijátszása is korábbi keletű. Az első puccskísérlet 1923-ban történt, a nemzetiszocialista homlokzat és ideológia lépésről lépésre épült fel. Hiába nem mutatott Brunhilde Pomsel a maga érintetlen világában semmi érdeklődést országa politikai fejlődése iránt, attól még a változások lassan, de biztosan végbementek. Ha valaki ezt a mával hasonlítja össze, még nem relativizálja a nemzetiszocializmust. Az összehasonlítás nem próbálja egy az egyben bizonyítani a hasonlóságot, csupán azt célozza, hogy általa a jelenben felismerjük az új, radikális áramlatok veszélyességének jeleit, és ezek a ma észlelt jelek összességükben elég súlyosak. A jobboldali populisták ismét azon vannak, hogy bizonyos embercsoportokat alacsonyabb értékű vetélytársaknak kijelölve, az emberekben felkeltsék a legalantasabb ösztönöket. Végül az emberek azért gyűlölnek ismét más embereket, mert ettől – nem lévén elég önbizalmuk – jobban érzik magukat. A megvetés és a gyűlölet az önbizalom-növelés kollektív gesztusaként működik. Hogy a populisták retorikájukban már gátlástalanul a rasszizmusért nyúlnak vissza, és kiirtással fenyegetik politikai ellenfeleiket, azt dokumentált uszító beszédeik közül csak némelyik mutatja. 2015 decemberében az akkor még csak a republikánus elnökjelöltségért kampányoló Donald Trump hívei viharos tetszésnyilvánítása közepette követelte a muszlimok beutazási tilalmát, majd nem sokkal ezután a racial profiling bevezetését, vagyis azt, hogy a rendőrség az embereket bőrszínük, vallásuk, nemzetiségi vagy etnikai hovatartozásuk alapján minősíthesse

gyanúsnak.{54} 2016 októberében a türingiai tartományi parlamentben az AfD frakcióvezetője, Björn Höcke nyilvános beszédben szólított fel az „elitek” eltávolítására, mondván, „Létezik egy teljességgel elhasználódott régi elitünk, így nevezném. Nemcsak régi pártjaink vannak, régi médiumaink, hanem régi elitünk is. És ez a régi elit annyira elhasználódott, hogy el kell tűnnie. És nekünk kell majd ezt a régi elitet eltüntetnünk.”{55} Höcke felhívása végzetesen emlékeztet Joseph Goebbels 1932 júliusában, vagyis egy jó fél évvel a nácik hatalomra jutása előtt, egy rádióadásban tett kijelentésére: „Nekünk nincs mit alkudnunk az ellenséges pártokkal és rendszerekkel, csupán annyi, hogy el akarjuk őket tüntetni.”{56} 2017 januárjában Höcke – a jelenlévők frenetikus ünneplése közepette – még egy lapáttal rátett erre. Egyebek mellett a berlini holokauszt-emlékműről beszélt: „Mi, németek vagyunk a világ egyetlen olyan népe, amely fővárosa szívében a szégyen emlékművét állította fel.”{57} E kijelentés nem csupán hatmillió zsidó emlékének lábbal tiprását, hanem az emberiség történetének legsúlyosabb és mértékét tekintve egyedülálló bűncselekményének relativizálását is jelentette. 2015 szeptemberében Marine Le Pen Angela Merkel német szövetségi kancellár menekültpolitikáját használta arra, hogy világosan megfogalmazza köztársasági elnöki ambícióit. Brüsszelben elmondott beszédében kijelentette, hogy az EUországok szuverenitását „egy olyan ellenség fenyegeti (…), aki alig néhány utcányira innen dolgozik és szövi összeesküvéseit”. Ezzel „az Európai Bizottság eurodiktatúrájára” céloz. Ez

igyekszik elleplezni valós természetét: „Egy olyan gépezet, amely szétzúzza a népeket, szigorú megszorításokat idéz elő (…) most pedig valósággal recepciós hölgyként fogadja a földgolyó minden illegális bevándorlóját.”{58} Ha hajlamosak vagyunk Brunhilde Pomselt életútjának elmondása után tettestársként elítélni, nehezen kerülhetjük meg a kérdést, hogy vajon valóban annyival különbül viselkedünk-e, mint azok, akik a Harmadik Birodalomban tettestársai voltak a rezsimnek. Vajon nem jutottunk-e időközben a tudatlanság és a közöny sokkal drámaibb fokára, ha az efféle uszító, gyújtogató beszédek következmény nélkül maradnak, miközben pontosan tudjuk, hová vezethetnek? Ellentétben azzal a nemzedékkel, amely nagy gazdasági szükséghelyzetben Adolf Hitlerben vagy Benito Mussoliniban látta a megváltást – vagy csak hallgatólagosan egyetértett velük, amikor azok magukhoz ragadták a hatalmat –, mi, időközben szerzett történelmi ismereteink birtokában tisztában vagyunk az efféle diktatúrák következményeivel, és mégis, az emberek többsége passzívan viselkedik. Egyik reflexiójában Brunhilde Pomsel a mai fiatalokról sokkal kevesebb naivitást és tudatlanságot feltételez. „A politika a legtöbbünk számára teljesen érdektelennek tűnt. Akárhányszor a mai iskolás lányokat hallom, hogy mi mindent beszélnek, ahogy elmondják a véleményüket, azt gondolom: uramisten, micsoda különbség, milyen hatalmas különbség. Néha azt gondolom, nem is százéves múltam, hanem legalább háromszáz. Óriási a különbség az akkori és a mai élet között.”

Egy 2016-ban készült közvélemény-kutatás során a Németországban és Ausztriában megkérdezett fiataloknak nem egészen egyötöde állította, hogy érdekli a politika.{59} És a mai fiatal nemzedék nem az első, amely teljesen apolitikusan nő fel. Ugyanez állt már az előttük járó, úgynevezett „Y generációra”, az 1980 és az ezredforduló között születettekre. A Daimler egykori elnöke, Edzard Reuter e generációról azt állítja, hogy azért teljességgel felkészületlen a jelen válságjelenségeinek kezelésére, mert soha nem érdeklődött a politika iránt és soha nem vállalt semmilyen elkötelezettséget, sőt egyszersmind a populisták megjelenéséért is e nemzedéket hibáztatja, mivel a populistáknak könnyű a dolguk, hiszen nekik már csak olyan fenyegető szcenáriókat kell felépíteniük, amelyek tartalmára senki sem akar rákérdezni. Ugyanolyan hangulatkeltés ez, véli Reuter, mint amilyennel a húszas évek végén és a harmincas évek elején éltek. A hatvannyolcas nemzedék sok hibát elkövetett ugyan, de ők legalább vitáztak, elkötelezték magukat és beavatkoztak. Az egykori Daimler-főnök mindezt nem úgy mondja, hogy megpróbálná közben levenni a felelősséget a demokratikus elitekről. A politikáért felelős körök nem értették meg, hogy a politika minden demokrácia elkerülhetetlen eleme. Az ellentéteket már csak a következő választások idejére időzítik, a valós problémákról pedig senki sem szól érdemben. „Nem csoda, hogy a fiatalok azt gondolják, hogy senki sem mondja meg nekik az igazat.”{60} A Konstanzi Egyetem felmérése{61} szerint Németországban egyre kevesebb diák érdeklődik a politika iránt. Ha alaposabban megnézzük ezeket a felméréseket, nem tudjuk nem felismerni a

politikai apátia és passzivitás régóta tartó trendjét. A megkérdezettek többségének mindenekelőtt a saját jövője és karrierje számít. Tanulmányaiktól nem csupán jó szakmai képzést remélnek, hanem biztos állást és érdekes munkát, valamint jó jövedelmet. Ezek az eredmények egybevágnak a 17. Shell ifjúsági tanulmány{62} megállapításaival, amelyekből szintén az derül ki, hogy a legtöbb fiatal elsősorban személyes boldogulását és anyagilag biztos jövőjét tartja szem előtt, és nemigen törődik sem a politikával, sem a közjóval. A számok az Egyesült Államokban sem sokban különböznek az európaiaktól. Míg 2008 szeptemberében a 18 és 19 év közötti megkérdezettek 65 százaléka mondta, hogy foglalkoztatják a választások, addig 2012-ben ez a szám már csak 48 százalék volt. És míg 2008-ban 72 százalék állította, hogy szándékában áll elmenni választani, addig 2012-ben már csak 63 százalék.{63} A Nagy-Britannia európai uniós kiválásáról rendezett népszavazás példája jól mutatja, milyen végzetes hatású lehet a fiatalabb generáció politikai érdektelensége. A 2016. június 23-ai népszavazáson részt nem vevő, szavazásra jogosult fiatalok utólag döbbenten vallották be, hogy ez az eredmény meg sem fordult a fejükben. Egyszerűen abból indultak ki, hogy az EU-ban maradás hívei úgyis nyerni fognak. Hogy a következő napon mindenekelőtt a nem szavazó fiatal nemzedék tagjai panaszkodtak az Európai Uniós tagsággal járó előnyök elvesztése fölött, az az ő politikai érdektelenségük közvetlen következménye, hiszen az eredményt az ő javukra befolyásolta volna, ha élnek jogukkal és elmennek szavazni. Az ifjabb generáció más tagjainak érdeklődése teljes

mértékben önmagára összpontosul, ott ugyanis, ahol a szociális médiában a gyűlölet és a hazugság terjesztése folyik, még egy további jelenség is megfigyelhető, amely a tudatlanságra, illetve a társadalomban észlelhető fejlemények iránti érdektelenségre figyelmeztet. A fiatal nemzedék nagy része számára a mindennapokban önmaguk megjelenítésének igénye a legfontosabb. Ehhez a legmegfelelőbb színteret az internet kínálja, olyan platformjaival, mint a Facebook, az Instagram és a Twitter. Ezek csillapítják a szenzációéhséget és a narcisztikus önmutogatás iránti vágyat. Amit korábban a sztárok és sztárocskák a bulvármédiától kaptak meg, azt ma fiatalok milliói utánozzák a neten. Aki a fiatal nemzedéket olyasformán bírálja, ahogy azt Edzard Reuter teszi, annak nem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy hányféle bizonytalansággal konfrontálódnak a mai fiatalok. Egyre nehezebb foglalkoztatási viszonyokkal kell szembesülniük, sokuknak mellékállást kell vállalniuk, hogy szűkös fizetésüket valamelyest följavítsák, és akkor még nem szóltunk arról, hogy a második világháború befejezése után nem akadt még egy nemzedék, amelynek olyan terror- és erőszakveszély közepette kell élnie, mint a 2001. szeptember 11-ei merényletek óta neki. Két szempontból azonban a maiak határozottan előnyben vannak a harmincas évek fiataljaival szemben: egyfelől összehasonlíthatatlanul jobb képzésben részesültek. Másfelől pedig az egyetemes és elidegeníthetetlen emberi jogok történetileg kialakult elvének ismeretében nőttek fel.{64} Ugyanakkor igaz, hogy a fiatal nemzedék számos tagjának alig van esélye a valós részvételre a társadalomban. Ez Európában

különösen Görögországra, Spanyolországra, illetve Portugáliára áll, ahol az ifjúsági munkanélküliség a 2008-as pénzügyi válság kitörése óta, illetve az azt követő euróválság következtében rekordokat dönt, de igaz ez Németország keleti felének bizonyos részeire is. Vitathatatlan, hogy Európában és az Egyesült Államokban sok fiatal nem tekint pozitív várakozásokkal a jövőbe. „Ez a második világháború óta az első olyan nemzedék, amely attól tarthat, hogy nem tudja majd tartani a szülei által elért életszínvonalat és életminőséget”,{65} írja Zygmunt Bauman szociológus. Ez egyfelől dühvel és gyűlölettel tölti el őket, másfelől politikai érdektelenséget és rezignáltságot eredményez, a politikai elkötelezettség ugyanis nem segít helyzetük javításában. Bár ma sok minden másnak látszik – egy modernebb, fejlettebb világban élünk, amelyben a dolgok összefonódnak –, a fiatalok nagy része ma is épp olyan apolitikus, rezignált és közömbös, mint amilyen Brunhilde Pomsel volt a maga korában, és ugyanúgy csak magával törődik, mint ahogy azt Pomselnek a „bandáról” szóló mondataiban olvassuk. Ugyan a nyugati demokráciákban a fiatal generációk 2001. szeptember 11-e után sem autoriter államban nőttek fel, ám helyzetük bizonytalan és kétséges. A 20. század történetének ismeretében jogos érdekük volna, hogy tegyenek a demokrácia megőrzéséért. Mindazonáltal ehhez aligha lesz elegendő, ha politikai érdekeiket mindössze online petíciókban hirdetik. A nagy internetes felháborodáshullámoknak a társadalomra nézve nincsenek következményei, mivel az efféle tiltakozás gyakorlatilag semmilyen politikai vagy társadalmi konzekvenciát

nem von maga után. Ugyanez viszont szemmel láthatóan nem áll a demagóg uszításra. Egy környezetvédelmi projekt melletti vagy egy, a nagyüzemi állattartás ellen irányuló nyilatkozat aláírása semmiféle elkötelezettséggel nem jár. Az internetes petíciók és a hasonló aktivitások nagyon jellemzőek erre a nemzedékre, a felületes, illékony, rövid ideig tartó érintettség jellegét tekintve leginkább valamiféle hedonista konzumálásra emlékeztet. „Nagyon gyakran az a benyomásunk, hogy a politikai aktivitás nem sokkal több a konzumizmus kifinomult, elsősorban a jobb anyagi helyzetben lévők körében népszerű formájánál, amivel viszonylag egyszerűen jelezni lehet az identitásukat, és meg lehet mutatni, hogy jó ügyet kerestek maguknak”,{66} állapítja meg Gerry Stoker brit politikatudós Why Politics Matters című könyvében. A fenti kijelentésből némi elítélő felhang is kihallatszik, amit szkepszissel fogadhatunk, tartalmát tekintve azonban a demokratikus rend megőrzése szempontjából negatív hatás bemutatása miatt tényszerűen releváns. A nemzedékek mindennemű elemzésének problémája, hogy az korábbi generációk igényével és értékrendjének figyelembevételével történik. Brunhilde Pomsel is saját perspektívájából és saját korával összevetve szemléli a ma élő fiatalemberek életét, és eközben összetéveszti a technikai haladást és a mai fiatal generáció nagyobb tudását a nagyobb érdeklődéssel és politikai aktivitással. „Mi azelőtt hülyék voltunk. Nem törtük a fejünket ezeken a dolgokon, nem is értünk rá, legalábbis az egyszerű emberek nem

értek rá, mert dolgozniuk kellett, a többieket pedig, az én köreimben az embereket meglehetősen hidegen hagyták az effajta problémák. Bennünket ezek nem nyomasztottak, és nem is foglalkoztattak úgy, mint most engem, amikor az élet már mögöttem van. Most sokkal jobban érdekelnek. Ezzel csak azt szeretném megmagyarázni maguknak, hogy egy fiatal embernek, aki csak úgy egyszerűen rászabadul az életre, valami irányra van szüksége. De ennek nem kell okvetlenül befolyásolásnak lennie. És ezt a mai világban sokkal inkább felfogják.” Európában a fiataloknak az az aktív békemozgalma, amely a Kelet és a Nyugat atomháborúval fenyegető szembenállásakor még létezett, mára a távoli múlt ködébe vész. A fiatalok nagy része a bizonytalan munkaerőpiaci helyzet, a szélsőjobboldal mindenütt látható térnyerése, az erőteljes, menekültellenes támadások és a Szíriában zajló kegyetlen polgárháború ellenére mintha bénultan, rezignáltan, vagy csak egyszerűen közönyösen szemlélné a világot, ám ezt a magatartást korántsem tekinthetjük új jelenségnek. Annak idején Brunhilde Pomsel is a magánéletbe menekült, válasz nélkül hagyta kora politikai állapotait. És mindmáig nincs nagy véleménnyel arról, amit a politikusok mondanak. „Ha én ezt előre sejtettem vagy tudtam volna, biztosan nem megyek sem a Rádióba, sem a Propagandaminisztériumba. Goebbels az én szememben politikus volt, aki egy kicsit tudott ordítozni is. De soha nem gondolkodtam el arról, amit mondott. Meg sem hallgattam azt a sok hülyeséget, amit a beszédeiben

összehordott. Soha. Ahogy most a Bundestag-beszédeket sem. Tiszta humbug mindegyik, ezek is locsognak csak összevissza.” Az ember hajlik rá, hogy ne vegye komolyan Brunhilde Pomsel véleményét a Bundestagban elhangzó beszédekről, hogy e kijelentését azoknak a tapasztalatoknak a fényében ítélje meg, amelyeket annak idején szerezhetett. És mégis – a lakosság többségének véleményét mondja el. Amit mond, abban nem véletlenül van benne az idősebb nemzedékek jelennel kapcsolatos rezignációja. Egyfajta elfordulás, amit már a nyolcvanas évek óta az elkoptatott „politikacsömör” kifejezéssel írnak körül. A „politikacsömör” fogalma fényes karriert futott be a Szövetségi Köztársaságban: 1992-ben az év szavának választották: a tudatlanság és közöny egyik formája ez, magának a politikai elitnek a megcsömörlése. Mert a választók körében konstatált csömör a politikai aktorok körében is viselkedésváltozást idézett elő. A nyugati elitek majd három évtizeden keresztül figyelmen kívül hagyták azt, ami futótűzként terjedt, és ami egyfelől a radikalizálódásból, másfelől a tudatlanság és a közöny elegyéből áll. És a jobboldali radikális nézetek sem egyik pillanatról a másikra jelentkeztek a társadalom közepén, hanem lappangva már rég jelen voltak. A kérdés csak az, hogy ténylegesen a lakosság mekkora része vallja ezeket a szélsőjobboldali véleményeket, mivel a jobboldali előretörés valamiféle homályos protesthangulattal, valamint az elégedetlenek és az aggódók körében a politikai véleményképzés racionális elemeinek eltűnésével is magyarázható. Ők elsősorban azt tekintik fontosnak, hogy figyelmeztető jelzést adjanak az

eliteknek, de önmagukban a populisták radikális követeléseit nem támogatják meggyőződéssel. Ugyanakkor veszélyes, hogy nem kérdőjelezik meg ezeket. A düh és a megalázottság elérték azt a fokot, amelyen túl a tények már nem számítanak.{67} Mielőtt megpróbálnánk megvilágítani, hogy maguk a demokratikus elitek csupán tudatlanságuk és közömbösségük miatt veszítették el választóik egy részét, hadd mutassunk rá néhány, a múlt század harmincas évei és a jelen közötti társadalom-gazdaságtani párhuzamra. A harmincas években, az 1929-es nagy tőzsdekrachot követően a helyzet – értve ezen az anyagi ellátás helyzetét, valamint a társadalom jelentős részeinek munkanélküliségét – jóval drámaibb és valóságosabb volt a mainál. A 2008-as tőzsdeválság hatása nem volt olyan pusztító, mint a világgazdasági válságot kiváltó összeomlásé, mindazonáltal ez okozta az 1930 óta eltelt időszak legnagyobb gazdasági válságát és legsúlyosabb recesszióját, és az a félelem, hogy a 2008-as pénzügyi válság hatásai, a tömeges munkanélküliség és a társadalmi lecsúszás a maguk teljes dimenziójában még csak ezután következnek, a társadalmi kohézióra nézve katasztrofális következményekkel jár. Eddig sikerült megakadályozni, hogy a pénzügyi és euróválság a reálgazdaságba is átcsapjon, ám az emberek érzik, hogy ez bármikor megtörténhet. Az emberek széles körében már önmagában a harmincas években látott társadalmi lecsúszás lehetőségétől való félelem is olyan erős, hogy működésbe hozza a túlélési ösztönt, és ez itt a társadalmi kisebbségek kontójára történik. Végzetes reflex ez, amely azt mutatja, milyen

szakadozott a társadalom szövete. És ez közvetlenül összefügg a globalizáció lefolyásával és a globalizáció alapját jelentő gazdasági rendszerrel. Az új jobboldali populisták választói olyan emberek, akik úgy érzik, képtelenek megbirkózni a globalizált világ kihívásaival, még ha az eddig semmiféle anyagi hátrányt nem jelentett számukra. És ezzel együtt nem tudják elfogadni sem a nyitott határokat, sem a régi elitek-et, amelyek az ő érdekeikkel nem törődnek. Az emberek úgy érzik, tehetetlenek, mások döntenek életükről, ez az alaphangja számos nyugati médium elemzésének. A ma már mindenki számára digitálisan hozzáférhető információk áttekinthetetlen bősége csak tovább nehezíti a túlságosan bonyolult világ megértését, és fölkelti az egyszerű válaszok iránti vágyat. Az új ellenségkép a migráns. Ők is egy kis biztonságra és némi anyagi gondoskodásra vágynak, a protestszavazók pedig attól tartanak, hogy a migránsok befogadása esetén az ő érdekeik sérülnek. Az ilyen nemritkán figyelmen kívül hagyott félelmek és szubjektív érzések például így írhatók le. Ha Németországban egy háromgyermekes családanya, aki egész életében dolgozott, attól tart, hogy végül szociális támogatásra fog szorulni, alapvető probléma lép fel: megalázottnak érzi magát. Amikor egy munkavállaló egyévnyi munkanélküliség után egy menekült jövedelemszintjére esik vissza, jóllehet talán húsz-harminc évig fizette a társadalombiztosítási járulékot, úgy érezheti, hogy elmondhatatlan igazságtalanság érte. Hiába van jó oka a menekültek állami támogatásban való részesítésének, az egzisztenciális félelemben élő embernek ez aligha számít. Ő csak

és kizárólag azt érzi, hogy személy szerint vele igazságtalanság történt, és hogy egzisztenciálisan fenyegetett helyzetbe került. Az ok, amiért valaki a tényeket az „érzett valósággal”, vagyis a 2016ban bevezetett, érzelmeken, és nem tényeken alapuló jelentésű, „post-truth” kifejezéssel illetett társadalompolitikai folyamattal szemben figyelmen kívül hagyja, az igazságtalan világtól elszenvedett sérelem, a várakozások valóra nem válása és az értetlenség. Végeredményben azonban nem is szükségképpen a valódi, hanem az individuálisan érzett szegénységről van szó, amely amúgy társadalomtudományos szempontból többdimenziós és roppant összetett jelenség, mivel az érzés nemcsak a társadalmi-gazdasági feltételektől, hanem a személyes közegtől, a tapasztalati horizonttól, a társadalmi helyzettől, és végső soron a világnézettől is függ. Az az érzés, hogy az embert igazságtalanság érte, minden jel szerint, mint valami kezelhetetlen túlélési ösztön, szinte reflexszerűen kiváltja a bűnbakkeresést és a gyors és egyszerű válaszok iránti vágyat. És nincs az a kultúra, amely megálljt tudna parancsolni ennek a reflexnek, amely vélhetően jelen van a világ minden pontján, az USA-ban és Európa országaiban egyaránt. Brunhilde Pomsel is arra hivatkozik, hogy az első világháborús győztes hatalmak megalázták Németországot, és éppen ez volt az, ami úgy megkönnyítette Hitler dolgát. De vajon valóban összehasonlíthatjuk-e a mai világot a harmincas évek világával? A változás – akárcsak ma – akkor sem egyik pillanatról a másikra történt. A szegénység és a düh akkor is lassan növekedett. A gazdasági válság mindennapjaiban bizonyos rétegek élete még viszonylag mentes volt a gondoktól,

és ez igaz a harmincas évek Berlinjére, ahogy azt Brunhilde Pomsel is leírja, de ugyanez a helyzet a pénzügyi válság tépázta Detroittal, a megszorítások politikájában felőrölt Athénnal és Németország lecsúszástól fenyegetett tartományaival. „Ám bármennyire dicsérjük és magasztaljuk is, Berlinnek azért mindig is megvoltak a maga árnyoldalai ebben az időszakban, az első háború utáni években pedig különösen. Minden utcasarkon koldusok, szegény emberek. Aki egy jobb környéken lakott, mint én, aki egy jobb elővárosból jártam be, az ezzel nem találkozott. A városnak természetesen voltak olyan részei, ahol valósággal hemzsegtek a szegények, nyomorúság és nélkülözés mindenütt, de ezt senki sem akarta látni, az ilyesmit nem látta meg senki, az emberek egyszerűen oda sem akartak nézni.” Ez az „odanézni sem akarás” vörös fonálként húzódik végig Brunhilde Pomsel életrajzán. Ezzel azonban korántsem állt és áll egyedül. A demokrácia kudarcáért nemritkán a weimari köztársaság demokratikus pártjait hibáztatják. Hiányzott belőlük a felelősségvállaláshoz szükséges bátorság és a pártok határain átnyúló együttműködésre való készség és hajlandóság. A pártok közötti civódást fontosabbnak tartották, mint a kor nagy feladatainak megoldását. A harmincas évek Németországában sokan nem figyeltek befelé, vagyis tagadták a lakosság nagy részének valós és érzett hanyatlását, végül pedig elfordították a tekintetüket, amikor a nép feltételezett „ellenségeit” listázták, üldözték, végül elűzték vagy meggyilkolták. A nagy átalakulást, a radikalizálódást mind akkor, mind ma,

féktelen globalizálódás előzte meg. A piacok a húszas években is nyitottak voltak, sok ország nem alkalmazott sem beutazási korlátozásokat, sem vízumkötelezettséget. És a tőzsdei spekuláció, akárcsak az 1929-es nagy krach esetében, 2008-ban is végzetes következményekkel járt. A két történelmi helyzet közös vonása, hogy az összeomlás után a kevés nyertessel szemben sok vesztes állt, igaz, 2008-ban többen érezték magukat vesztesnek, mint amennyien 1930-ban valóban vesztesek voltak. Ám mégis: mindkét történelmi helyzetben európaiak és amerikaiak tömegei veszítették el munkájukat, nem tudtak többletjövedelemhez jutni, elkezdhettek aggódni a jövőjük miatt. A globalizálódás elszabadult erői pedig mindkét esetben kikerültek a nemzetállamok ellenőrzése alól. A politikai intézmények elveszítették problémamegoldó kompetenciájukat, és végzetes vákuum alakult ki, mivel az állam nem volt már képes érvényesíteni védelmi funkcióját, nem tudta megvédeni saját lakosságát. És mint Brunhilde Pomsel hangsúlyozza: ettől a ponttól kezdve Hitlernek könnyű dolga lenne. A napjaink tőzsdepiaci kapitalizmusa által okozott károkat 2008-tól konjunktúranövelő intézkedésekkel és az államok korábban példátlan együttműködésével próbálták korlátok között tartani, ám a bankárok bónuszai a válság ellenére tovább nőttek, miközben az európai és egyesült államokbeli központi bankok kamat- és pénzpolitikája lépésről lépésre leértékelte az életbiztosításokat, a nyugdíjak vásárlóértékét és a közszolgáltatások egyéb formáit. Túl ezen az európai kormányok a szociális állam működésében is súlyos megtakarítási intézkedéseket foganatosítottak, munkapiaci reformjaikkal pedig

egyre rosszabb helyzetbe hozták a munkavállalókat. A harmincas években az emberek talán még nem értették a tőzsdespekuláció és a világgazdasági válság közötti komplex összefüggéseket, míg ma világszerte, nap mint nap értesülnek az egyenlőtlenségekről és a politika tétlenségéről. A politika ma olyan, mintha már csak egyik válságból a másikba sodródna, ahelyett hogy ura lenne a helyzetnek. Roppant veszélyes vákuum keletkezett. Brunhilde Pomsel a Hitler hatalomra jutása előtti időkről szólva egy helyen ezt mondja: „Németország az első világháború után túlságosan vezetés nélkül maradt. Nem voltak igazi egyéniségek. Ezért jelentett Hitlernek olyan könnyű terepet. Túl nagy volt a munkanélküliség – ez volt minden, amire támaszkodhatott.” Ezt a korabeli német lakosság által észlelt vezetésnélküliséget használják ki a mai jobboldali populisták is, ám az a társadalmi felállás, amelyhez egyfelől hozzátartozik a lakosság széles köreinek fokozódó elszegényedése, másfelől a politikai felelősség birtokosainak cselekvőképtelensége, már csak a második világháború áldozataival szembeni tisztelet okán sem alkalmazható egy az egyben a jelenre. Legalábbis egyelőre. A liberális demokrácia a szabályozatlan pénzügyi szolgáltatások következtében fog ismételten megbukni, és az ezt előidéző gyújtózsinórt legkésőbb a kilencvenes évek végén, az Egyesült Államokban gyújtották meg. Bill Clinton elnöksége (1993–2001) óta az Egyesült Államokban a demokraták, a

baloldali és a liberális erők, az angol New Labour hívei, valamint Európa szociáldemokratái megadták magukat a neoliberális globalizáció törvényeinek, amikor deregulálták a pénzügypiacokat a vezető közgazdászok nyomatékos figyelmeztetései ellenére. Ezt követte Nagy-Britanniában Tony Blair kormányzása idején a szociális ridegség politikája, Németországban Gerhard Schröder kancellársága idején az Agenda 2010, a társadalombiztosítás rendszerében végrehajtott súlyos megszorításaival, a korábban kivívott munkaerőpiaci törvények felpuhításával és a szakszervezetek gyengítésével. A társadalombiztosítás zsugorítása együtt járt a pénzügyi szektor erőteljes expanziójával és az alacsony bérszektor növekedésével. A baloldal így lépésről lépésre árulta el választóinak jelentős részét – éppen azokat a munkásokat és az alsó középosztálynak azokat a tagjait, akik ma hajlamosak a radikalizálódásra. Egyre világosabban megmutatkozik azoknak a demokratikus eliteknek a tudatlansága és tétlensége, ami a nyugati társadalmak megosztásához vezetett, ezzel is megkönnyítve a jobboldali populisták megerősödését. „A társadalmak két részre oszlanak: egy liberális-nyitott nagyvárosi elitre és egy egyre inkább deklasszálódó alsó rétegre, amelynek lecsúszástól való félelme egyre magasabbra sugárzik ki”,{68} írja Albrecht von Lucke. Ez pánikhangulatot eredményez, amely időközben már a középosztályt is elragadta, és amely szalonképessé teszi a rasszizmust. A lakosság nagy hányadának szemünk előtt zajló radikalizálódása végső soron a tudatlanság és a közöny következménye egy olyan társadalomban, amely már jóval a

menekültválság előtt felmondta a szolidaritást a legelesettebbekkel – ugyanerről számol be Brunhilde Pomsel is visszaemlékezésében, amikor azt mondja, hogy a végén már mindenki csak magára gondolt, vagy a Hitler hatalomra jutását megelőző ínséges időkben egyszerűen csak elfordította a tekintetét. Az Egyesült Államokban és Európában, ahol tényszerűen egész lakosságcsoportok csúsznak le gazdaságilag, vagy legalábbis tartanak a lecsúszástól, évek óta ugyanúgy hagyják gyengülni a hitet, hogy a demokrácia szabályozó céllal képes beavatkozni, mint annak idején, a harmincas években is. Ám ami még ennél is rosszabb: jobboldali erők összeesküvés-elméletek terjesztésével táplálják a gyanút, hogy „azok ott fönt” nem is akarják megváltoztatni ezt a helyzetet, eszük ágában sincs megakadályozni nagy lakosságrétegek lecsúszását, ami az elit rétegek számára még előnyökkel is jár. Míg az európai államokban az USA-hoz hasonlóan a veszteségeket alacsony kamatok formájában vagy az adóbevételeknek a megmentendő bankokhoz való átcsoportosításával, hallgatólagos kisajátítással államosítják, addig a kiegyensúlyozottságon és a társadalmi békén alapuló vívmányokat, a szociális piacgazdaságot és a demokráciát feláldozzák a neoliberális piaci ideológia oltárán. De a mai színezetű neoliberalizmus sem egyik pillanatról a másikra érkezett közénk, hanem visszaélve az emberek hitével, hogy a globalizáció a szociális piacgazdaság expanzióját eredményezi majd. Ennek az ellentéte igazolódott be, a globalizáció az elitek, a szupergazdagok projektje lett.

A harmincas években, Brunhilde Pomsel pályafutásának kezdetén már világszerte javában folyt a nemzeti elzárkózás politikája, amelyet megválasztása előtt Donald Trump is meghirdetett. Tartva az európai gazdasági menekültek áradatától, akkor is csak válogatott külföldieket engedtek be az országba. Hasonló sietséggel zárják le ma az európai országok határait is, szigorítják meg a menedékjogról szóló törvényeket, és a britek hamarosan teljesen el is hagyják az Európai Uniót. A mindennapokban – ahogy azt Brunhilde Pomsel is leírja – a széles tömegek nyomorát mind az állam, mind a módosabb polgárság figyelmen kívül hagyta, az 1929-es tőzsdekrachot pedig Európa-szerte ugyanúgy jobboldali fordulat követte, mint a 2008as pénzügyi válság kitörését, amely óta a legkülönbözőbb színezetű nacionalisták támogatottsága évről évre állandóan növekszik. Ez nem is véletlen, mert a demokratikus elitek vezetői maguk is nap mint nap mindent megtesznek szavahihetőségük elveszítéséért. A médiában most már rendszeresek az állam- és kormányfők, és élsportolók titkos offshore-ügyleteinek leleplezéséről szóló tudósítások. Míg a szupergazdagok és a különböző konszernek adóparadicsomokban helyezik biztonságba pénzeiket, hogy ne kelljen adót fizetniük, mint mindenki másnak, az embernek végérvényesen az a benyomása keletkezik, hogy a globalizációt már nem lehet a köz javára ellenőrizni. Épp ellenkezőleg. Ezek az elrejtett milliárdos vagyonok egy kis létszámú elitnek biztosítanak ma már szinte áttekinthetetlen hatalmat, amivel szemben minden kormányzás lehetetlennek és minden kormány tehetetlennek tűnik, ahogy azt Harald Schumann újságíró

megállapítja: „Európában alapjában véve a teljes politikai osztály kapitulált, beleértve a zöldeket, sőt a baloldal egy részét is. Tudják, hogy valójában a konszernek, a bankok és a szupergazdagok azok, akik beruházásaikkal az államok, tartományok és közösségek boldogulásáról döntenek.”{69} Hasonlóan ítélték meg annak idején a weimari köztársaság politikai pártjait is. A demokrácia válsága olyan tehetetlennek tűnő vagy tudatlan politikusok tevékenységének eredménye, akik a pénzügyi válság során a bankok megmentését alternatíva nélküli megoldásnak nevezték, amit viszont a baloldal és a szélsőjobboldal erői egyaránt kapitulációnak éreztek. A lakosság e két csoportjának közös vonása, hogy elutasítja a globalizációt. A politikai elit kapitulációját látják benne a „pénzügyi ipar” mohósága előtt. És a jobboldali populisták saját céljaikra használják az egyszerű emberek dühét és kétségbeesését. A nyugat atomizált társadalma nem képez már semmiféle szolidáris közösséget. Ahogy az a harmincas években is történt, mára kiveszett a szuverenitás az európai demokratikus elitekből és pártokból, amelyek képtelennek bizonyultak a közjó szolgálatára, vagy legalábbis nem tudják huzamosabban azt a benyomást kelteni, hogy a közjót szolgálják. Úgy tűnik, időközben a menekültek reflexszerű elutasítása az a tényező, amely a válság sújtotta Európának az embertelen elzárkózással és a nemzeti önzéssel új közös identitást és szolidaritást kölcsönöz. A nyugati államok egysége, akárcsak a harmincas években, most is egy gazdasági válság miatt omlott össze, és a populisták

vonzereje, akárcsak a harmincas években, most is abban áll, hogy állítólag egyszerű megoldásokat hirdetnek ebben a fenyegetőnek látszó világban. Ám a tiszta barát-ellenség sémák és az egyszerű megoldások rendkívül veszélyesek, mert jóval nehezebb revideálni, mint létrehozni őket. A terror, az adósságválság, a klímaváltozás és a menekültkérdés – ezek kivétel nélkül olyan problémák, amelyeket nem lehet nemzeti keretek között megoldani, ám ennek ellenére egyre többen hajlanak az egyszerűsítés és a radikalizálódás reflexére. A mérsékelt polgári közép pedig – akárcsak a harmincas években – most is önmagával van elfoglalva. Az egyes emberekkel szembeni elvárások ma a rugalmas munkaerőpiacon a család és a karrier között ingadoznak. Az önmagából optimális teljesítményt kihozni akaró nemzedék teljesen az amerikai álom mintája szerint él, amely álom a pénzügyi válság kitörésekor rémálomnak bizonyult. Ki-ki önmagáért felel, a szociális háló egyre sérülékenyebb, az alapvető életérzés immár nem a szabadság, hanem a bizonytalanság érzése. Ami a „baby boom” nemzedék szemében még bizonyosságnak látszott, jelesül hogy saját erejükből fenn tudják tartani magukat és boldogulni tudnak, mára már mind az USA-ban, mind az európai államokban érvényét veszítette. A nyugati kapitalizmus áldásai a mindennapokban már olyan törékenynek látszanak, hogy sokan azon tűnődnek, mit ér az a demokrácia, amelyben a konszerneknek és a gazdagoknak annyival jobban megy, mint az egyes polgároknak. Ebben a helyzetben mind a jobb-, mind a baloldali populisták megtalálják azt a pontot, amelyből kiindulva tovább bomlaszthatják a

társadalom kohézióját. Ami az Egyesült Államokban és Európában már jó régen jelentkezett, mostanra valósággá vált: ismét színre lépnek az üdvözülést hirdető próféták. És Brunhilde Pomsel is emlékszik a Hitler hatalomra jutása utáni első időkre: „Közvetlenül Hitler hivatalba lépése után azonban a hangulat várakozással, új reménységgel volt tele. Ennek ellenére óriási meglepetést okozott, hogy Hitlernek sikerült győznie. Azt hiszem, ők maguk is meglepődtek ezen.” Lehetséges, hogy a nyugati társadalmak merő önzésük és a populistákkal szemben tanúsított tudatlanságuk és közönyük miatt új meglepetésbe fognak ütközni? Ma már nem csak a saját boldogulásukkal törődő polgárok tudatlansága és közönye játszik a jobboldali populisták kezére, ahogy az Brunhilde Pomsel idején történt. A jobboldali populisták további mobilizáló faktora a liberális-demokratikus eliteknek a kevésbé erős és kevésbé képzett emberek életkörülményei iránt tanúsított, arrogáns közönye. Mert a jobboldali választói csoportokat rendre butának és képzetlennek gyalázó liberális-demokratikus erők ingerreakciómintája aligha járul hozzá a megoldáshoz. Arroganciájukkal a liberális elitek részben maguk is tehetnek a demokratikus rendszer válságáról és a „lerázott” választói rétegekről, akik bosszút akarnak állni „azokon ott fönt”, írja Elisabeth Raether, a Zeit-ben közölt, figyelemre méltó esszéjében. {70} A felsőfokú végzettséggel és aránylag biztos állással rendelkező lakosságcsoportok lenézik az alsóbb lakossági csoportokat, amiért azok nem olyan toleránsak a bevándorlókkal

és egyéb kisebbségekkel, mint amilyenek ők. Mindenesetre az ő állásaikra a bevándorlók nem jelentenek potenciális veszélyt, az ő köreikben nem kelt félelmet a konkurencia, a társadalombiztosítási juttatások esetleges elvesztése. A globalizáció potenciális vesztesei ugyanúgy sorban állnak a munkaközvetítő hivatalokban, ahogy a menekültek a határok előtt. A menekültek és a jobboldali populisták arra kell hogy emlékeztessenek bennünket, hogy a jobb világ megteremtéséért tett erőfeszítéseink rendre a szemünk előtt hiúsulnak meg. A demokratikus pártok feladatai közé tartozik az is, hogy a választók indulatait és azokat a kényelmetlen igazságokat is egyaránt komolyan vegyék, amelyek például a lakosság közérzetét tükröző közvélemény-kutatási eredmények formájában érkeznek el hozzájuk. Amikor mondjuk a Lipcsei Egyetem kutatói egy 2016-ban készült felmérésükben azt állapítják meg, hogy a németek fele a náluk élő muszlimok miatt olykor úgy érzi magát, mintha idegen lenne a saját hazájában, és 41 százalék úgy gondolja, hogy a muszlimok bevándorlását Németországba eleve meg kellene tiltani, akkor ez az adat a lakosság olyan magas arányát mutatja, amely jóval magasabb a jobboldali AfD szavazótáborának százalékos arányánál. A lakosság körében uralkodó elbizonytalanodás és elégedetlenség tagadása vagy elfojtása sokkal veszélyesebb, mint a bevándorlás általános korlátozásáról vitatkozni. Ha az efféle körkérdések és közvélemény-kutatások eredményei tartósak maradnak, és végül a lakosság fele elutasítja további migránsok befogadását, azt a kormányzás során nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Ha a polgári erők nem kötelezik el magukat és nem reagálnak

a lakosság nagy részében uralkodó félelemre és a fokozódó radikalizálódásra, és ha a kormányok nem fektetnek be a menekülés okainak leküzdésébe, akkor nem kell alakoskodni, becsületesen meg kell mondani, hogy az elzárkózás ára magas: elzárkózni az emberi jogok és a nemzetközi jog megsértésével és katonai eszközökkel biztosított határvédelmi berendezések létesítésével jár. Hogy a németeknek – Európa és az Amerikai Egyesült Államok szinte minden népéhez hasonlóan – teljesen téves elképzeléseik vannak az állítólagos muszlim migránsáradatról, jól mutatja az Ipsos Mori nevű brit közvélemény-kutató cég egyik vizsgálatának eredménye. A megkérdezettek állítása szerint minden öt, Németországban élő ember közül egy, vagyis a hazai lakosság ötöde muszlim vallású. Valójában azonban ez a szám csak húszból egy, vagyis a teljes lakosság éppenhogy öt százaléka – és ez a szám is csak a 2015-ös nagy menekülthullám óta érvényes. És mindmáig nem világos, hogy hány ember térne vissza hazájába, ha a szíriai polgárháború egyszer véget érne, ami a lakosságon belül a muszlimok számának csökkenését eredményezné. De még ennél is tévesebben becsülik meg a muszlimok számát az USA-ban. Ott a muszlimok mindössze a lakosság egy százalékát teszik ki – szemben a 17 százalékos becsléssel.{71} A jobboldali populista propagandamédiumok gátlástalanul eltúlozzák a számokat, amivel csak tovább táplálják a félelmeket és szítják a gyűlöletet. A modern kori eldurvuláson csak egy olyan társadalomban lehet úrrá lenni, amely a nacionalista elzárkózó politikán kívül újra megteremti a rend megbízható kereteit, és teljességgel

valószerűtlen ígéreteikkel és hazugságaikkal együtt leleplezi a populistákat. Nem lehet az a cél, hogy a populisták témái után loholjunk. A jobboldali populisták térnyerését csak akkor lehet megállítani, ha minden demokratikus erőnek sikerül a valóságot kellő tárgyilagossággal vizsgálnia, nem hagyva, hogy érzelmei elragadják. Ehhez komolyan kell venni a szociális problémákat, valamint a neoliberális kapitalizmus zavarait, a pénzügyi és gazdasági válságot, valamint a harmincas évek és a jelen közötti, fentiekben is tárgyalt párhuzamokat. A jobboldali populisták felemelkedése akár még haszonnal is járhat, mivel a szociálpolitika kérdései eddig nem kerültek az elitek napirendjére. A G20 államok legutóbbi, 2016. szeptemberi találkozóján a húsz legnagyobb ipari nemzet képviselői kijelentették, hogy a globalizáció előnyeit szélesebb körben kellene megosztani. A szavakat talán még tettek is követik, mivel az eliteknek is van félnivalójuk a harmincas évek visszatérésétől. Így esély nyílhat a globalizáció reformjára. Mindezen túl egyáltalán nem biztos, hogy a mérsékelt polgárság továbbra is tétlenül szemléli majd a jobboldali populisták felemelkedését, és nem következik be egy nemzedékeket összefogó politizálás. Fennáll az esélye, hogy Trump megválasztása, az osztrák elnökválasztás szoros eredménye, a lengyelországi és magyarországi demokrácia leépítése, a Brexit, a törökországi és a szíriai helyzet, valamint a nyugati demokráciákban tapasztalható általános eldurvulás, a várható francia, holland és német választások mintegy utolsó figyelmeztető lövésként elegendő számú embert mozgósíthatnak a harmincas évek rémálomszerű visszatérése ellen. A hangsúly

itt az „esély” szón van, mert a parlamenteket egyelőre még a demokrácia ellenségei ostromolják. És nyilvánvalóan félelmünkben és tudatlanságunkban mi is a Brunhilde Pomsel által leírt „búra” alatt állunk, amelyben a személyes előnyre törekvés, az opportunizmussal és a társadalom helyzetének tagadásával párosulva, változatlanul a radikálisok malmára hajtja a vizet. És ahonnan, mint Brunhilde Pomsel mondja, nincs többé menekvés. Aligha meglepő, ha arról beszélünk, hogy nagy a felelősségünk, amikor ma azon törjük a fejünket, hogy tudatlanságával és közönyével ki milyen bűnt követ el. A náci rezsim tettestársai talán még hivatkozhattak arra, hogy semmit sem tudtak. Mi azonban ismerjük a történet végét, nem mondhatjuk, hogy semmit sem tudunk. A jobboldali populisták visszaszorítása hosszú és nehéz küzdelemnek ígérkezik, mindenekelőtt pedig nem lesz könnyű megnyerni a választóikat a demokratikus jogállam és az egységes Európa ügyének. Ehhez nem elég a félelmekre reagálni, behatóan meg kell vizsgálni a demokráciától elforduló választói csoportok követeléseit is. A biztonság és bizalom érzését nem sikerülhet egyedül azzal megteremteni, hogy még több liberális elvárást fogalmazunk meg, még több toleranciát követelünk, még több védelmet a kisebbségeknek; ehhez olyan intézkedésekre is szükség lesz, amelyek a 2015-ös és 2016-os évek terrormerényletei után Európában helyreállítják a biztonság érzését. Magától értetődő államjogi követelmény, hogy a menekültek regisztráltassák magukat, hogy az állam képes legyen kiszűrni az úgynevezett

„veszélyes elemeket” és egyéb bűnözőket. Ennek azonban nem úgy kell megtörténnie, ahogy a jobboldali populisták nap mint nap hisztérikusan és nagy hangon a menekültek kitoloncolását és egyéb represszív intézkedések foganatosítását követelik, és a polgárháborús menekültek és migránsok emberi jogait sem sértheti vagy kérdőjelezheti meg senki. E jogok védelmében a mindennapokban nekünk, állampolgároknak, személyes bátorságunkat latba vetve ki kell állnunk. Ne feledjük: a harmincas-negyvenes évek nemzetközi közösségének kudarcos menekültpolitikája a zsidó menekültek elutasításán alapult, mivel a világ nem tudott megegyezni a befogadásukról. Amikor 1938-ban a zsidó lakosság tömegesen kezdett menekülni az egyre súlyosbodó üldözések elől, nemigen létezett már olyan ország, amelynek határain korlátozás nélkül beengedték a bevándorlókat. Amikor pedig a nemzetiszocialista rezsim 1941 októberében végleg mindennemű kivándorlást megtiltott, a Német Birodalomban maradt zsidók számára szinte teljességgel lehetetlenné vált, hogy a kiirtatás fenyegetése elől külföldre meneküljenek. Ezért helyezték a második világháború után a menekültek védelmét – egy máig érvényben lévő szerződés, az 1951-es genfi menekültügyi konvenció formájában – mindenki számára kötelező alapokra. Ez az egyezmény kimondja, hogy soha nem küldhetünk vissza senkit oda, ahol az üldöztetés veszélye fenyegeti. A biztos határok és a szociális igazságosság igénye a globalizáció idején sem olyan követelés, amelyet egy demokratikus társadalom vagy kormány átengedhet a genfi konvenciók nemzetközi jogi alapelveit amúgy is megkérdőjelező

jobboldali populistáknak, különösen azért, mert ostoba és leegyszerűsítő elemzésükben mindazonáltal lehet egy szikrányi igazság. Ám a jobboldali populisták és a különböző szélsőséges irányzatokat képviselő diktátorok sem a múltban, sem a jelenben nem adták a legkisebb jelét annak, hogy képesek volnának a problémák békés, humánus és tartós megoldására. A hatalmuk szinte kivétel nélkül mindig saját lakosságuk akarata ellenére és a kisebbségek kontójára, káoszba, erőszakba, háborúba és elnyomásba torkollt. A populisták általában hajlamosak teljességgel irreális ígéretekre. Ám amint hatalomra jutnak, vagy csak részesülnek a hatalomból, legtöbbször világossá válik az ígéret és a valóság közötti szakadék. Akár csak a közelmúltból is éppen elegendő példa mutatja, hogy a jobboldali populista kormányok vagy a kormányzatban részt vevő jobboldali populista erők általában kétféle tendenciát mutatnak: vagy szembemennek az őket hatalomra juttató választói akarattal, vagy pedig a párton belüli viszályok az illető párt széthullásához vezetnek.{72} Brunhilde Pomsel nem az egyetlen nagyon magas korú kortárs tanú, akinek személyes tapasztalatai vannak a fasizmusról, és aki megkérdőjelezi, hogy az emberek tanultak a történelemből. A 105 éves Ingeborg Rapoport orvosnő többször is megtapasztalta, hogy mit jelent az üldöztetés: ami közös benne és Brunhilde Pomselben, az az attól való félelem, hogy Németországban 2016ban újult erővel kezdődik az uszítás. Ingeborg Rapoport története akkor járta be a médiát, amikor 102 évesen, a világ legidősebb doktoranduszaként megvédte disszertációját. 1912-ben, az akkor német gyarmatnak számító Kamerunban született, Hamburgban

nőtt fel, és zsidóként, 1938-ban anyjával együtt, Amerikába menekült. Onnan a McCarthy-korszakban ismét menekülnie kellett, mivel kommunistaként feljelentették. Így került az NDKba, és ott érte meg a berlini fal leomlását. Egy interjúban pontosan ugyanazt mondja apolitikus magatartásáról, mint Brunhilde Pomsel; az ő esetében ez a viselkedés addig tartott, amíg fiatal nőként az antiszemita Németországban nyíltan nem szembesült az antiszemitizmussal.{73} Alapélménye a mindenütt jelenvaló félelem. Később, az NDK-ban már csak látens formában találkozott az antiszemitizmussal, ami az újraegyesítés óta ismét nyilvánvalóan látható. A korát meghazudtolóan élénk szellemű idős hölgy aggodalommal szemléli, hogy az olyan idegenellenes mozgalmak, mint a PEGIDA, éppen Kelet-Németországban tudtak gyökeret verni. Naponta meghallgatja a híreket, és aktívan foglalkoztatja, ami a hazájában történik: a lángoló menekültszállások, a tüntetések, a „Németország a németeké” skandálások, minden, amivel rettegést lehet kelteni. Mindezt jól ismeri, hiszen a félelemkeltés a nácik legfontosabb eszköze volt. Ingeborg Rapoportban az a beszédmód is szörnyű emlékeket idéz föl, ahogy a menekültekről szó esik. A legnagyobb veszélyt a radikalizálódásban és a politikai közönyben látja. „Aki apolitikus, az befolyásolható.” Azok az emberek, akik bonyolult kérdésekre egyszerű válaszokat keresnek, veszélyt jelentenek, véli Ingeborg Rapoport, aki változatlanul a békeszerető, szolidáris emberekben hisz, és nem az önző, kapitalista rendszerben. Az iszlámot becsmérlő vélemények, a burkaviselés körüli vita szerinte ugyanúgy alkalmas az uszításra, az indulatok felkorbácsolására, mint

annak idején az antiszemita propaganda volt. A két életrajz végső soron egy pontban közös: Brunhilde Pomsel és Ingeborg Rapoport talán az utolsó képviselője egy nemzedéknek, amely maga is átélte, mit okozott Németországban és a világban a fasizmus, a tudatlanság, a passzivitás, a közömbösség és az opportunizmus. Életútjuk egy generáció utolsó figyelmeztetése. A húszas és harmincas évek polgársága megvetette Adolf Hitlert, egyszerűen hülyének tartotta, és hallgatott, és mire megszólalt volna, már késő volt. Visszatekintve saját életére, Brunhilde Pomsel is azt meséli, hogy mindig a saját boldogulását kereste, sikerre és jólétre vágyott, és közönyösen szemlélte, hogy mi történik körülötte. Láthatóan nincs ez velünk sem másképp: restek vagyunk, nem foglalkozunk teljesen nyilvánvaló dolgokkal, nem is próbálkozunk azzal, hogy a veszteseket rendszerünkben ismét jobb helyzetbe hozzuk. Mai formájában a neoliberalizmus feláldozta a társadalmi szolidaritást a narcisztikus individualizmus és az önzés oltárán. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa – nem véletlen, hogy ez a mondás fejezi ki az amerikai álom lényegét, amelyről legkésőbb a 2008-as pénzügyi válság óta végérvényesen tudjuk, hogy lidérces álom, amelynek rengeteg a vesztese, és amely végül kitermelte Donald Trumpot. Egy demokratikus, szabad és humanista társadalomban a szolidaritás olyan, mint az olaj a motorban. Ha továbbra is jóváhagyólag tudomásul vesszük, hogy az igazságtalanság része a gazdasági rendszernek, akkor – mint azt a fentiekben bemutattuk – ez hozzájárul a szolidaritásnak az utóbbi években látott eltűnéséhez, elősegítve a multinacionális

konszernek profitmaximalizálását, és csak további muníciót ad a jobboldali populistáknak. A szolidaritás lassú felszámolását óhatatlanul a dehumanizálás valamilyen formája követi. Az a társadalom, amely visszaszorítja az olyan emberi ösztönöket, mint az együttérzés és a szolidaritás, oly mértékben gyűlölettel teli társadalommá válik, amelynek valójában már nincs is szüksége demokráciára. Brunhilde Pomsel önző és reflektálatlan törekvése, a személyes előny megszerzésének akarása most éppen ismét emberek millióit jellemzi – köztük bennünket magunkat is. Ha a demokrácia olyan mértékben meghajol a gazdaság előtt, hogy az emberek úgy érzik, nincs már befolyásuk az intézményekre, és úgy érzik, hogy elárulták az érdekeiket, akkor a populistáknak és a fasisztáknak a következő években könnyű dolguk lesz. Éppen elég okunk van tehát arra, hogy most, azonnal síkra szálljunk a demokratikus jogállamért. Sikeres megoldást kell találni a migráció ügyében is – ha nem akarjuk tudomásul venni, hogy menekültek tízezrei fulladjanak a Földközi-tengerbe, vagy hogy egy európai erődítményfalnál valóban brutális erőszakkal feltartóztassák és nyomorúságos sorsukra hagyják őket. Párbeszédet kell kezdenünk a globalizáció alakításáról, hogy megszűnjenek az okok, amelyek miatt a menekültek útra kelnek, ami végeredményben csak az erőforrások elosztásának megváltoztatásával, a klímaváltozás hatásainak csökkentésével, az emberi és környezeti erőforrások kizsákmányolásának megállításával, valamint egy olyan békemozgalom létrehozásával sikerülhet, amely képes a konfliktusban érintett összes felet

tárgyalóasztalhoz ültetni. Ehhez vélhetően olyasvalami volna szükséges, ami eddig csak a nagy világháborúk után létezett: a világ föntről lefelé történő újrafelosztása, egyfajta „New Deal” a globalizáció jegyében. A demokratikus eliteknek be kell látniuk, hogy az egyenlőtlenségek növekedése nem állhat érdekükben, és hajlandónak kell lenniük az utóbbi évtizedek téves irányú fejlődéseinek korrekciójára, amivel új impulzust adnának, meghívót a demokratikus döntési folyamatokban való részvételre, amely folyamatok határt szabnak a konszernek és a szupergazdagok tobzódásának, és a nyugati értékek vezérmotívumaként felelevenítik azt a régi maximát, miszerint a gazdaságnak az embereket kell szolgálnia és nem a kisszámú szupergazdagokat. 2016-os európai búcsúkörútján Barack Obama amerikai elnök is erre az iránykorrekcióra buzdította partnereit – mivel enélkül a korábbi mélységesen igazságtalan helyzet változatlanul fennmarad. Az egykori amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger, az amerikai politikai fejlődésről szólva egyszersmind a németországi történelem tapasztalataira is kitér: „Nekünk Amerikában meg kell értenünk, hogy nem sértheted meg büntetlenül a középosztály értékeit. Ezt Németországnál senki sem tudja jobban.”{74} Nem maradt már sok idő a kisiklott globalizáció jobb és igazságosabb vágányra terelésére és mindannak a megreformálására, ami társadalmunk és gazdasági rendszerünk betegségét okozza: a jövedelmi viszonyok közötti különbség okainak, a bankok dominanciájának, a szupergazdagok és a konszernek adóelkerülésének felszámolására, a gazdaság

rohamos digitalizálódására, ami maga után vonja az iparban a munkahelyek elvesztésétől való félelmet, valamint a demokráciához és a menekültkérdéshez való belső hozzáállásunk megváltoztatására. Minden társadalmi csoport közös felelőssége, hogy mindenki részt vehessen a folyamatokban, és mindenki segítséget kapjon, aki fél a teljesen kiszámíthatatlan jövőtől, a hátrányos helyzetű emberek Európában és az Egyesült Államokban, valamint a déli államok is, ahonnan az emberek menekülni kényszerülnek. Történelmi párhuzamokat vonni sosem könnyű. És mégis, ahogy itt nagy vonalakban elmondtuk, lehetséges és fontos is emlékezetünkbe idézni, hogy a demokrácia vívmányai, amelyekért Európa-szerte olyan sokan hullatták vérüket, ismét eltűnhetnek. Az a polgárság amely egykor végignézte Hitler felemelkedését, ma ismét végignézi, amit az uszítók és radikálisok tesznek. Lebegjen előttünk Brunhilde Pomsel példája, és dolgozzunk azon, hogy a jobboldali populisták a végén ne beszélhessenek egy szótlan többségnek, hanem érjük el, hogy ez a többség végre állást foglaljon és ne hallgasson. Hannah Arendt elhíresült kifejezése a gonosz banalitásá-ról megtestesült a harmincas évek fasizmusának cáfolhatatlan mátrixaként. Ma tudjuk, hogyan működik a gonosz kollektív mechanizmusa. Nincs mentség. Ma tudjuk, hogy az ember már azáltal is elkövetőjévé válik a gonosztetteknek, ha saját, kis önzése miatt nem hajlandó odanézni, elfordítja a fejét, és nem emel szót más emberek jogaiért és méltóságáért. Ez az oka, hogy ma akkora nyomás alatt állunk, hiszen ismerjük a történelmet, és tudjuk, mit teszünk. Minden más önámítás.

Brunhilde Pomsel élettörténetének és a belőle kiolvasható párhuzamoknak, a két korszak – Pomselnek a Goebbels titkárságán eltöltött évei és a mostani idők – hasonlóságának fel kell ráznia bennünket. Legfőbb ideje, hogy a mérsékelt polgárság összefogjon, és nyomást gyakoroljon az elitekre, fogjanak hozzá azokhoz a reformokhoz, amelyek több igazságosságot és szolidaritást eredményeznek, és ezzel újra megszilárdítják a nyugati társadalmak kohézióját. Mert a menekültválság csupán a tünete a versengésen és a szolidaritás megszüntetésén alapuló globális gazdasági rendnek. Nem engedhetjük meg magunknak többé, hogy elfordítsuk a fejünket, mert a jobboldali demagógok minden eszközt igénybe vesznek, hogy ártsanak a demokráciának. A Nyugat neoliberális politikája maga tehet róla, a piac mindenhatóságába vetett hit. A neoliberálisok felmondták a stabilitást ígérő társadalmi szerződést. Ezért élünk most egy olyan fordulat idején, amelynek jegyében a demokratikus értékek megkérdőjeleződnek. Ha a demokratikus pártok maradéka és a polgári közép nem gondolkodik el azon, hogy miként lehetne újjáalakítani ezt a szerződést, akkor Európában olyan jobboldali populista hullámnak leszünk a szemtanúi, amely a következő években maga alá fogja temetni a demokráciát. A mérsékelt polgárság és a társadalom elitjei most bebizonyíthatják, hogy tanultak a múltból.

{1}

 „Háborús szögelésnek” nevezték a Német Császárságban azokat a pénzgyűjtő akciókat, amelyek keretében adomány fejében egy szöget lehetett kalapálni az e célra fölállított, többnyire fából készült tárgyba. A pénzadományokat a hadirokkantak, valamint a hadiözvegyek és -árvák segélyezésére fordították. A berlini Tiergartenben 1915-ben faragott „vas-Hindenburg” volt a szögelés céljából felállított legnagyobb figura.

{2}

 A líceum a mai gimnázium megfelelője, kizárólag lányok tanultak benne.

{3}

A Német Nemzeti Néppártot. – A fordító.

{4}

 Heinrich George (* 1893, Stettin; † 1946. szeptember 25., Sachsenhausen speciális tábor, Oranienburg) híres, már a weimari köztársaság idején népszerű német színész. A nemzetiszocializmus idején kezdetben eltiltották foglalkozása gyakorlásától, később azonban kiegyezett a náci rezsimmel, játszott propagandafilmekben, egyebek mellett a Kolberg és a Hitlerjunge Quex címűekben, valamint a hírhedt antiszemita Jud Süß-ben.

{5}

 Attila Hörbiger (* 1896, Budapest; † 1987, Bécs) osztrák színész. 1935-től 1937-ig, majd 1947-től 1951-ig ő játszotta a Salzburgi Ünnepi Játékok Jedermann-előadásainak főszerepét. Feleségével, Paula Wesselyvel együtt szerepelt a Heimkehr (Hazatérés) című antiszemita propagandafilmben.

{6}

 A „Zeitfunk” szerkesztőség műsorainak középpontjában a németországi és európai politika fejleményei, később a fronthírek álltak.

{7}

 A skót gyökerekkel is rendelkező Eduard Roderich Dietze német asztaliteniszező 1932-től rádióriporterként tevékenykedett. Az 1936-os berlini olimpiai játékok idején az angol rádióközvetítés vezető riportereként dolgozott. A második világháború után a német televíziózás egyik megteremtője, később a Südwestfunk vezető riportere volt.

{8}

 Rolf Waldemar Wernicke német sportriporter. Ő közvetítette az 1936-os olimpia megnyitóünnepségét, valamint a könnyűatlétikai versenyeket. Később azonban fontos politikai rendezvényekről is tudósított, egyebek mellett a nemzetiszocialista párt kongresszusairól, majd haditudósítóként közvetlenül a frontvonalakról.

{9}

 Karl Johannes Holzamer német filozófus és pedagógus, a ZDF későbbi intendánsa. A második világháború elején Holzamert a Lufwafféhoz hívták be, ahol fedélzeti lövészként szolgált, később átvezényelték a Rádióhoz haditudósítónak.

{10}

 1934-től a berlini Birodalmi Rádió számos munkatársát letartóztatták és foglalkozási tilalommal sújtották. Közöttük a német rádiózás olyan prominens úttörőit, mint Julius Jaenisch, Alfred Braun, Hans Bredow, Hans Flesch, Hermann Kasack, Friedrich Georg Knopfke, Kurt Magnus, Franz Mariaux és Gerhart Pohl.

{11}

 Ludwig Lesser (* 1869, Berlin; † 1957, Vallentuna, Svédország) berlini tájépítész. A nácizmus idején foglalkozási tilalommal sújtották, 1939-ben Svédországba emigrált, 2013-ban posztumusz elismerésként a Német Kertépítészeti Társaság díszelnöki címében részesítették.

{12}

 Heinrich Glasmeier (* 1892, Dorsten; † valószínűleg 1945)

német rádióintendáns, 1933 után a kölni székhelyű Westdeutscher Rundfunk intendánsa. 1937-ben Goebbels az össznémetországi rádióállomások intendánsává nevezte ki, 1943-tól pedig a megszállt Franciaországban a propagandaminiszter megbízottjaként működött. {13}

 Werner Naumann (* 1909, Guhrau; † 1982, Luden-scheid) közgazdász, a Propagandaminisztérium államtitkára és Joseph Goebbels személyi referense volt. Naumann 1953-ban részt vett egy összeesküvésben, amelyben egykori nácik csoportja megpróbált beszivárogni az észak-rajna–vesztfáliai FDP-be.

{14}

 Kurt Frowein (* 1914, Wuppertal) 1940-ben Joseph Goebbels személyi sajtóreferense lett, 1943-ban birodalmi filmdramaturggá lépett elő, és meghatározó befolyása volt a Propagandaminisztérium médiahatalmának irányításában.

{15}

 1941 októbere és 1945 márciusa között 50 000 zsidót deportáltak Berlinből. Amikor a propagandaminiszter 1945 májusában végzett magával, a nemzetiszocialista diktatúra kezdetén még 160 000 fős berlini zsidóságból már csak 8000 ember élt Berlinben. Az utolsó berlini transzport – alig hat héttel a Harmadik Birodalom bukása előtt – 1945. március 27én indult Theresienstadtba.

{16}

 Eva Löwenthalt 1943. november 8-án, a 46. sz. transzporttal deportálták Auschwitzba, ahol 1945 elején gyilkolták meg.

{17}

 Werner Paul Walther Finck (* 1902, Görlitz; † 1978, München) német kabaréművész, színész és író. 1935-ben letartóztatták, és egy évre eltiltották foglalkozásától. Az újabb letartóztatást elkerülendő 1939-ben önként jelentkezett katonai szolgálatra, később a keleti fronton szerzett érdemeiért másodosztályú

vaskereszttel és Winterschlacht im Osten éremmel tüntették ki. {18}

 Lída Baarova, eredetileg Ludmila Babkova (* 1914, Prága; † 2000, Salzburg) cseh színésznő, Goebbels szeretője volt. Viszonyuk híre korán nyilvánosságra került, és a propagandaminiszter kész volt elválni a feleségétől. A viszonynak Hitler hatalmi szóval vetett véget, mivel nyilvános beszéd róla a Szudéta-föld elfoglalásakor ellentétben állt érdekeivel, ráadásul a Goebbels család afféle nemzetiszocialista mintacsaládnak számított.

{19}

 Berlin Südende városnegyedét a szövetséges légitámadások során szinte porig bombázták. A városrész sorsát megpecsételte az 1943. augusztus 23-áról 24-ére virradó éjjel egy brit légi kötelék által végrehajtott támadás.

{20}

 A sztálingrádi vereség és a 6. hadsereg pusztulása 1943 elején lélektani fordulópontot jelentett a németek Szovjetunió ellen vívott háborújában.

{21}

 Konstantin von Schirmeister (* 1901, Mülhausen, † vélhetően 1946 után) újságíróként kezdte pályafutását, 1933-tól 1945-ig állami hivatalnokként a Goebbels vezette Propagandaminisztérium magas rangú munkatársa volt.

{22}

 Goebbels 1943. február 18-án, a berlini Sportpalotában tartott beszédében „totális háborúra” buzdított. A 109 perces beszéd a nemzetiszocialista propaganda mintapéldájának számít.

{23}

 A hivatalnoki esküről 1934. augusztus 20-án elfogadott törvény szövege a következő szolgálatieskü-szöveget tartalmazta: „Esküszöm, hogy hű leszek a Német Birodalom és

a német nép vezéréhez, Adolf Hitlerhez, a törvényeket betartom, és hivatali kötelességeimet lelkiismeretesen teljesítem, Isten engem úgy segéljen.” Arra, hogy minisztériumi alkalmazottként neki magának le kellett-e tennie ezt az esküt, Brunhilde Pomsel nem emlékszik. {24}

 Richard Otte kormánytanácsos Joseph Goebbels személyes gyorsírója volt. Nagyrészt ő jegyezte le Goebbels terjedelmes naplófeljegyzéseit.

{25}

 A Jud Süß Veit Harlan 1940-ben készült antiszemita, náci játékfilmje.

{26}

 Ferdinand Marian (* 1902, Bécs; † 1946, Freising közelében) a harmincas évek népszerű osztrák színésze. Joseph Goebbels személyesen kényszerítette Mariant, hogy vállalja el a legismertebb zsidóellenes nemzetiszocialista propagandafilm, a Jud Süß főszerepét, miután a színész egyszer már elutasította a szerepajánlatot.

{27}

 Brunhilde Pomsel itt a Kolberg című, a propagandaminiszter személyes felügyelete alatt gyártott filmre utal, amely a németeket kitartására volt hivatott buzdítani.

{28}

 Hans Georg Fritzsche (* 1900, Bochum; † 1953, Köln) német újságíró, különböző posztokat töltött be a Propagandaminisztériumban. 1945 május 2-án, az ostrom alatt álló Berlinben, mint állítólag a városban maradt rangidős hivatalnok, Fritzsche írta alá a város kapitulációjáról szóló nyilatkozatot.

{29}

 Günther Schwägermann (* 1915, Uelzen) 1941-től Goebbels adjutánsa volt. SS-Hauptsturmführeri rangot ért el. 1945.

május 1-jén, a Berlinért folytatott harcok utolsó napjaiban ő égette el Joseph és Magda Goebbels holttestét. Schwägermannnak sikerült Berlinből Németország nyugati területére szöknie. 1945. június 25-én amerikai fogságba esett, ahonnan 1947. április 24-én bocsátották szabadon. {30}

 Brunhilde Pomsel itt arról a hadseregről beszél, amelyet 1945 áprilisában Walther Wenck tábornok parancsnoksága alatt, az ostromlott Berlin felszabadítására állítottak fel. Ez volt a Wehrmacht legfiatalabb katonáiból álló hadserege, amelyet meglehetősen gyatrán fegyvereztek fel. Nem is sikerült előretörnie Berlinig.

{31}

 Adolf Hitler 1889. április 20-án, az akkor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Braunau am Innben született.

{32}

 Dr. Herbert Collatz (* 1899. április 13., † 1945) a Propagandaminisztérium kormányfőtanácsosa. Az oroszok berlini bevonulásakor végzett magával és családjával.

{33}

 Johannes „Hanne” Sobek (* 1900, Mirow; † 1989, Ber-lin) német labdarúgó-játékos, később -edző. Ismertségére a Hertha BSC játékosaként tett szert: a klub tagjaként egymás után hatszor került a német bajnokság döntőjébe, amelyet kétszer meg is nyert. Már aktív futballkarrierje végén is riporterkedett a berlini rádiónak.

{34}

 Vaszilij Ivanovics Csujkov (* 1900, Szerebrjanije Prudi, † 1982, Moszkva) az egyik legtöbbet kitüntetett szovjet katonai vezető és politikus. 1942-ben lett a 62. hadsereg főparancsnoka, amelyet vezérezredesi rangban a sztálingrádi csatától egészen Berlin bevételéig, 1945. április-májusáig irányított. A háború után megkapta „A Szovjetunió hőse” kitüntetést, 1955-ben „a

Szovjetunió marsalljává” léptették elő. {35}

 Hanna Reitsch (* 1912, Hirschberg, Szilézia; † 1979, Frankfurt am Main) a Harmadik Birodalom lakosságának körében roppant népszerűségnek örvendő női berepülő pilóta volt. Miután Hermann Göringet Hitler 1945. április 23-án minden tisztségéből felmentette, 1945. április 26-án Hanna Reitsch szállította Göring utódát, Robert Ritter von Greimet a szövetségesek által ostromgyűrűbe vett Berlinbe.

{36}

 Martin Bormann (* 1900, Halberstadt; † 1945, Berlin) a nemzetiszocialista érában különböző párthivatalokat töltött be, utoljára birodalmi miniszteri rangban az NSDAP Párthivatalát vezette. Hitler legközelebbi bizalmasai közé tartozott. 1945. május elején megszökött a Führerbunkerből. Sokáig eltűntnek hitték. Csak 1973-ban bizonyosodott be, hogy 1945. május 2-án öngyilkosságot követett el. Csontvázát a Lehrter Bahnhof (Berlin mai főpályaudvara) közelében, kábelfektetési munkálatok során találták meg és később azonosították.

{37}

 Paul Garbulski: Gib acht vor der Nazi-Sekretarin in dir, VICE Magazin Online, 17.8.2016, http://www.vice.com/de/read/sindwir-nicht-alle-ein-bisschen-pomsel, Stand 28. Dezember 2016

{38}

 Lásd Sven Felix Kellerhoff: Goebbels-Sekretarin will »nichts gewusst« haben; Welt24 Online; 30.06.2016, auf: https://www.welt.de/geschichte/zweiterweltkrieg/article156710123/Goebbels-Sekretaerin-will-nichtsgewusst-haben.html, Stand 28. Dezember 2016

{39}

 Lásd Amnesty International: Hunderttausende Kurden im Sudosten der Turkei vertrieben, Amnesty International,

6.12.2016; https://www.amnesty.de/2016/12/6/hunderttausende-kurdenim-suedosten-der-tuerkei-vertrieben, Stand 28. Dezember 2016 {40}

 Vö: Sylke Gruhnwald / Alice Kohl: Die Toten vor Europas Toren, Neue Zürcher Zeitung Online, 2.4.2014, http://www.nzz.ch/die-toten-vor-europas-tueren-1.18272891, Stand 28. Dezember 2016

{41}

 Lásd Jean-Marc Manach: Ces gens-la sont morts, ce ne sont plus des migrants, in: Le Monde diplomatique Online, 31.03.2014, http://www.monde-diplomatique.fr/carnet/201403-31-morts-aux-frontieres, Stand 28. Dezember 2016

{42}

 Lutz Haverkamp, Markus Grabitz: 10 000 Tote seit 2014 im Mittelmeer, in: Der Tagespiegel Online, 7.6.2016, http://www.tagesspiegel.de/politik/europaeische-union-unddie-fluechtlinge-10-000-tote-seit-2014-im-mittelmeer/13701608. html, Stand 28. Dezember 2016

{43}

 John Woodrow Cox: Let’s party like it’s 1933: Inside the altright world of Richard Spencer, in: Washington Post Online, 22.11.2016, https://www.washingtonpost.com/local/lets-partylike-its-1933-inside-the-disturbing-alt-right-world-of-richardspencer/2016/11/22/cf81dc74-aff7-11e6840fe3ebab6bcdd3_story.html, Stand 28. Dezember 2016

{44}

 Richard Herzinger: Trump weiter zu unterschatzen ist selbstmorderisch, in: Welt24 Online, 10.11.2016, https://www.welt.de/debatte/kommentare/article159392876/Trumpweiter-zu-unterschaetzen-ist-selbstmoerderisch.html, Stand 28. Dezember 2016

{45}

 Albrecht von Lucke: Trump und die Folgen: Demokratie am Scheideweg; Blätter für deutsche und internationale Politik; 12/2016, 5-9.

{46}

 Timo Steppat: Wie Populisten durch Facebook gros werden, in: Frankfurter Allgemeine Zeitung Online, 11.11.2016, http://www.faz.net/aktuell/politik/inland/wie-facebookpopulisten-wie-trump-afd-und-pegida-gross-macht-14518781. html, Stand 28. Dezember 2016

{47}

 Hasnain Kazim: Ungefiltert FPO, in: Spiegel Online, 30.11.2016, http://www.spiegel.de/kultur/gesellschaft/rechtemedien-inoesterreich-ungefiltert-fpoe-a-1123653.html, Stand 28. Dezember 2016

{48}

 Edelman: Trust Barometer – Global Results, 17.1.2016, http://www.edelman.com/insights/intellectual-property/2016edelman-trust-barometer/global-results, Stand 28. Dezember 2016

{49}

 The Southern Poverty Law Center: Ten Days After: Harassment and Intimidation in the Aftermath of the Election, November 2016, auf: https://www.splcenter.org/20161129/tendays-after-harassment-and-intimidation-aftermathelection#antimuslim, Stand 28. Dezember 2016

{50}

 Benedikt Peters: Gewalt gegen Auslander geht nicht mehr weg, in: Süddeutsche Zeitung Online, 2016. 9. 30, http:// www.sueddeutsche.de/politik/grossbritannien-gewalt-gegenauslaender-geht-nicht-mehr-weg-1.3185999, Stand 28. Dezember 2016

{51}

 Jörg Winterbauer: Flüchtlingsfrage eskaliert in Form von körperlicher Gewalt, in: Welt24 Online, 4.12.2015, https://www.welt.de/politik/ausland/article149607210/Fluechtlingsfrageeskaliert-in-Form-von-koerperlicher-Gewalt.html, Stand 28. Dezember 2016

{52}

 Giovanni di Lorenzo: Als München Nein sagte, in: Welt24 Online, 2.12.2012, https://www.welt.de/print/wams/muenchen/article111757587/AlsMuenchen-Nein-sagte.html, Stand 28. Dezember 2016

{53}

A „Wir sind das Volk!” (Mi vagyunk a nép!) az NDK összeomlását megelőző, 1989. őszi tüntetések jelszava volt. – A fordító. {54}

 Emily Schultheis: Donald Trump: U.S. must start thinking about racial profiling, in: CBS News Online, 19.6.2016, auf: http://www.cbsnews.com/news/donald-trump-after-orlandoracial-profiling-not-the-worst-thing-to-do, Stand 28. Dezember 2016

{55}

 Björn Höcke 2016. október 11-én a Trier melletti Osburgban mondott beszéde. Lásd http://www.fliesstexte.de/2016/10/11/thueringer-afd-chef-willmenschen-entsorgen-empoert-das-irgendwen, Stand Oktober 2016

{56}

 Joseph Goebbels: Der Nationalcharakter als Grundlage der Nationalkultur, Rádióbeszéd, 1932. 7. 18. https://archive.org/ details/19320718JosephGoebbelsRundfunkVortragDerNational charakterAlsGrundlageDerNationalkultur11m43s_201611,

Stand 28. Dezember 2016 {57}

 Lásd Linken-Politiker erstattet Strafanzeige gegen Höcke, in Spiegel Online, 18.1.2017, http://www.spiegel.de/politik/deutschland/bjoern-hoeckezentralrat-der-juden-ist-empoert-ueber-rede-des-afdpolitikers-a-1130520.html, Stand 18. Januar 2017

{58}

 Lásd AFP/dsa | EurActiv.de: Le Pen attackiert Fluchtlingspolitik von »Kaiserin« Merkel, in: EurActiv Online, 17.9.2015, https://www.euractiv.de/section/euinnenpolitik/news/le-pen-attackiert-fluchtlingspolitik-vonkaiserin-merkel, Stand 28. Dezember 2016

{59}

 The Millennial Dialogue REPORT, 2015, auf: https:/www. millennialdialogue.com/media/1072/germany-italy-polandreport. pdf, Stand 28. Dezember 2016

{60}

 Edzard Reuter: Die Generation Y hat sich nie fur Politik interessiert, in: Zeit Online, 2.3.2016, http://www.zeit.de/wirtschaft/ 2016-03/edzard-reutergeneration-y-ex-daimler-chef-kritik, Stand 28. Dezember 2016

{61}

 Lásd AG Hochschulforschung, Universität Konstanz: Entwicklung des politischen Habitus der Studierenden, in: Studierendensurvey, News 40.3/06.12, auf: https://cms.unikonstanz.de/aghochschulforschung/news/ausgabe-36-41-20112012/, Stand 16. Januar 2017

{62}

 Lásd Shell Deutschland Holding (közreadó): Jugend 2015 (Konzeption & Koordination: K. Hurrelmann, Gudrun Quenzel, TNS Infratest Sozialforschung), Frankfurt a. M. 2015

{63}

 Lásd Pew Research Center: Youth Engagement Falls; Registration Also Declines, in: Pew Research Center Online, 28.9.2012, http://www.people-press.org/2012/09/28/youthengagement-falls-registration-also-declines/, Stand 28. Dezember 2016

{64}

 Lásd Paul Mason: Die Wiederkehr der Dreißiger Jahre?, Blätter für deutsche und internationale Politik; 11/2016, 31–32. o.

{65}

 Idézve in: Roman Leick: Eine tief greifende Angst, dass das Überleben der Gesellschaft bedroht ist, in: Spiegel Online, 7.9.2016, auf: http://www.spiegel.de/spiegel/zygmunt-baumanspiegel-gespraech-zu-fluechtlingen-globalisierung-terror-a1111032.html, Stand 28. Dezemberber 2016

{66}

 Gerry Stoker: Why Politics Matters. Making Democracy Work, Palgrave Macmillan 2006, 88. o.

{67}

 Ralf Melzer: Wie Rechtspopulismus funktioniert, in: Spiegel Online, 2.10.2016, http://www.spiegel.de/politik/deutschland/rechtspopulismusdie-kraft-des-einfachen-gastbeitrag-ralf-melzer-a1114191.html, Stand 28. Dezember 2016

{68}

 Albrecht von Lucke: Trump und die Folgen: Demokratie am Scheideweg, Blätter für deutsche und internationale Politik; 12/2016, 5–9. o.

{69}

 Harald Schumann: Die Herrschaft der Superreichen. In: Blätter für deutsche und internationale Politik. 12/2016, 67–78. o.

{70}

 Elisabeth Raether: Was macht die Autoritaren so stark? Unsere Arroganz, in: Zeit Online, 18.8.2016, auf: http://www.zeit.de/2016/33/demokratie-klassenduenkelrassismus-populismus, Stand 28. Dezember 2016

{71}

 Ipsos MORI: Research Highlights – December 2016, https://www.ipsosmori.com/researchpublications/publications/1900/Ipsos-MORIResearch-Highlights-December-2016.aspx, Stand 28. Dezember 2016

{72}

 Frank Decker/Florian Hartlieb: Das Scheitern der Schill-Partei als regionaler Machtfaktor: Typisch fur Rechtspopulismus in Deutschland? In: Susanne Frolich-Steffen/Lars Rensmann (szerk.): Populisten an der Macht. Populistische Regierungsparteien in West- und Osteuropa, Wien 2005, 117.

{73}

 Heike Vowinkel: Die Angst am Ende eines Jahrhundertlebens, 2016, in: Welt24 Online, 4. Oktober 2016, http://hd.welt.de/politik-edition/article158494449/Die-Angsteiner-104-Jaehrigen-vor-der-Hetze.html, Stand 28. Dezember 2016

{74}

 Idézet in: Bastian Berbner und Amrai Coen: Trump muss sich erst mal informieren, in: Zeit Online, 23.11.2016, http://www.zeit.de/politik/ausland/2016-11/henry-kissingerinterview-donald-trump-demokratie-usa-angst/seite-3, Stand 28. Dezember 2016

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönet illeti Brunhilde Pomselt visszaemlékezéseiért, amelyekkel lehetővé tette, hogy szokatlan életútját összevethessük a fenyegető jelennel. Emlékei, és azok ellentmondásai rendkívül tanulságosak lehetnek valamennyiünk számára, mivel a szabadság és a demokrácia ügye elkötelezettséget és teljes figyelmet igényel tőlünk. Köszönöm a film készítőinek, Christian Krönesnek, Olaf S. Müllernek, Roland Schrotthofernek és Florian Weigensamernek a Brunhilde Pomsellel fölvett terjedelmes interjúk elkészítését és a baráti együttműködést. Ugyancsak köszönet illeti munkájáért Gwendolin Hallhubert és Dorothee Boessert. Szívből köszönöm kiadómnak, Christian Strassernek, hogy 2016 augusztusában megbízott ezzel a projekttel. Nem utolsósorban pedig köszönetet mondok szerkesztőmnek, Ilka Heinemann-nak azért az intenzív együttműködésért, amelynek köszönhetően ez az izgalmas feladat ilyen rövid idő alatt megvalósulhatott. Thore D. Hansen 2017 januárjában

Tartalomjegyzék Borító Címlap ELŐSZÓ „A POLITIKA NEM ÉRDEKELT BENNÜNKET” „HITLER EGYSZERŰEN CSAK EGY ÚJ EMBER VOLT” „MÁR-MÁR ELIT DOLOG VOLT” „HŰSÉG A BUKÁSIG” „SEMMIT SEM TUDTUNK” „NEM VOLTAM BŰNÖS” MIRE TANÍT MINKET A JELENBEN GOEBBELS TITKÁRNŐJÉNEK TÖRTÉNETE? KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Copyright

E könyv életrajzi része a Brunhilde Pomsellel folytatott beszélgetéseken alapul, amelyeket a Blackbox Film 2013–2014ben az Egy német sors című dokumentumfilmje számára Münchenben rögzített. Közreadják az Egy német sors című film készítői: Christian Krönes Olaf S. Müller Roland Schrotthofer Florian Weigensamer Hungarian translation © Győri László, 2018 Brunhilde Pomsel–Thore D. Hansen Ein deutsches Leben © 2017 by Europa Verlag GmbH & Co. KG, Berlin, München Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kuczogi Szilvia igazgató Felelős szerkesztő Katona Ágnes Művészeti vezető Tabák Miklós Borítótervező Tabák Miklós www.europakiado.hu www.facebook.com/europakiado ISBN 978-963-405-967-7 (epub) ISBN 978-963-405-968-4 (mobi)