Az igazi Sztálin / Mao a diktátor 9639199028 [PDF]

Zitiervorschau

Az igazi Sztálin / Mao a diktátor Nemere István Anno (ápr 2001) Címke: Életrajz, történelem Életrajzttt történelemttt Két történelmi mű egy kötetben. Amilyennek őket a magyar olvasók még nem olvashatták. A szerző kutatásai eredményeképpen rémisztő, de valós portrékat fest a huszadik századi „politikai állatkert” két ijesztő diktátoráról. A fenevadak közelről még vadabbak, mint eddig hittük.

NEMERE ISTVÁN

Az igazi Sztalin Mao a diktátor Tartalom

Az igazi Sztalin

AZ IFJÚKOR ÚTVESZTŐI A huszadik század számos befolyásos alakja – szándékosan nem írunk „nagy embert”, hisz mint ember sokan egészen aprók és minden ízükben negatívok, rosszak voltak – született az előző, XIX. században. Ezek egyike az az ember, akit mozgalmi álneve:„Acélos” után Sztalinként ismert meg a világ. A későbbi ideológiai harcos, postarabló és feltehetően gyilkos, majd még később pártvezér, államfő és diktátor nem volt orosz, miként Napóleon sem franciának és Hitler sem németnek született. Dédapja, Zana Dzsugasvili grúz paraszt volt, egész életét egy faluban élte le. Ennek fia, Vano Dzsugasvili, vagyis Sztalin nagyapja örökölte a kicsiny gazdaságot. Mint akkoriban arrafelé mindenki, ő is szőlőt művelt. A cári Oroszország gyarmattá tette ezt a földet is, mint minden országot, amelyet az oroszok elfoglaltak az utóbbi ötszáz évben. Abban a faluban született Vano fia, Visszarion is. Mivel Európában meglehetősen későn, 1861-ben törölték el a jobbágyságot a cári birodalomban, hát Visszariont sem kötötte már semmi egykori gazdáihoz, földbirtokosokhoz. Utálta a nehéz paraszti munkát és a városi gyárakban keresett munkát. Dolgozott bőrgyárban is, majd a „nagyvárost” (Tbiliszi) nem kedvelve egy városkába, Goriba költözött. Itt cipésszé képezte át magát, majd elvett egy tizenhat éves grúz leányt, akit az orosz nyelvű források természetesen orosz keresztnévvel emlegetnek: Jekatyerina Geladze. Mire az asszony húsz éves lett, a négy év alatt éppen négy gyermeket szült a részeges cipésznek. Az első három hamar meghalt, ami akkoriban az ottani egészségügyi viszonyok közepette napirenden volt. Csak a negyedik gyermek, a Szoszónak becézett Joszif Dzsugasvili maradt meg. Nem volt könnyűgyermekkora, de anyja sorsa sem irigylésre méltó,

Az asszony mindenesetre élete végéig – megélte még, hogy fia sok éve nagyhírű és kegyetlen diktátor lett – mondogatta: a legtöbbet érő gyermeke az első fia volt, az, aki egyévesen halt meg. Az utána következőkről, és különösen a negyedikről semmi jót nem tételezett fel, és igaza lett… Az asszony életét főképpen részeges és kötekedő férje nehezítette. Nem tudni, mennyiben volt ez általános, feltehető, hogy azokban a társadalmi rétegekben éppen olyan megszokott és tömeges volt, mint ma. Visszarion Dzsugasvili néha betegre itta magát, ilyenkor természetesen nem dolgozott és így pénzt sem hozott haza. Ha meg volt pénze, annak nagyobb részét elitta. Az ördögi körből nem látszott kiút. Visszarion nemegyszer alaposan elverte feleségét és fiát, senkire és semmire nem volt tekintettel. A gyermek így aligha kedvelte őt. Ez magyarázza, hogy gyermekkoráról később soha nem nyilatkozott szívesen, sőt diktátorként megtiltotta, hogy múltjában – még feltétlen, iránta érzett hódolattal is! – kutakodjanak. Volt tehát rejtegetnivalója, hiszen nem csupán részeges apját, hanem saját fiatalkori tetteit is szerette volna örökre titokban tartani. Az részben sikerült is neki. Mindenesetre a kis Joszif hat éves volt, amikor apja elhagyta a családot. Még pár év, és a férfi teljesen az alkohol rabjává vált, emberi roncsként állítólag még felbukkant néha, aztán végleg nyoma veszett. Meghalt. De hogy mikor, azt sem tudjuk egészen bizonyosan, mert a halálozás dátumát Sztalin később nem engedte nyilvánosságra hozni. Hogy miért, rejtély. Egyesek úgy vélték, azért, mert nem is Visszarion volt az apja. Mások azt feszegették – persze, amikor erre még vagy már lehetőség nyílott, tehát Sztalin diktátori állapotba emelkedése előtt, vagy halála után – hogy Visszarion nem is volt grúz, és hogy egy kocsmai verekedésnél szúrták le. Beszélték persze az ilyenkor világszerte szokásos „történetet” is, miszerint Joszif anyja dolgozni járt egy arisztokrata házához és annak tetszett meg szerfölött a tizenkilenc éves csinos, ámbár akkor már háromgyermekes parasztlány. Ez megmagyarázná azt a biológiai dolgot is, hogy miért éppen az első három gyermek halt meg – akiknek nyilván a genetikailag erősen terhelt, alkoholista fiatal férj

volt az apjuk – és miért maradt meg a negyedik, aki nem ugyanazokat a géneket örökölte… De ez csak feltételezés. Biztosan volt valami oka, hogy Sztalin annyira titkolni igyekezett születése és szülei körülményeit, adatait. A későbbi nagy orosz „államférfi” egész gyermekkorában csupán grúzul beszélt. Hiszen a környezetében nem is nagyon hallott egyéb szót. A kisvárosban kevés orosz élt, azok is jobbára cári hivatalnokok voltak. Sztalin csak kérőbb tanult meg oroszul, de élete végéig rendkívül erős grúz akcentussal és nyelvtani hibákkal beszélt. Még sokkal később is, mint már államfő, ha grúzokkal beszélt, azonnal áttért anyanyelvére és ilyenkor megfeledkezett a jelenlévő orosz elvtársakról. Egyházi iskolába járt, merthogy Goriban nem volt más. Anyja nyomására kénytelen volt beiratkozni a papi szemináriumba, pedig enyhén szólva nem kedvelte a papokat, az egyházat, nem volt vallásos. De Jekatyerina Geladze figyelte a maga kicsiny világát és látta, hogy ott voltaképpen csak a hivatalnokok élnek jól – mert hagyják magukat megvesztegetni, ez is évszázados hagyomány – és a papok, mert azokkal mindenki kivételez és jóltartják őket. Nem csoda hát, ha fiának jobb sorsot akart, mint amilyenben addig mindkettőjüknek része volt. Papi szeminárium nem volt Goriban; legközelebb csak Tbilisziben, a grúz tartományi székhelyen akadt. Hogy nem lehetett különösebben jó viszony anya és fia között, jelzi: mióta Sztalin elhagyta Gorit, nagyon ritkán ment vissza meglátogatni az anyját. Ez aztán így maradt egész életükre; több évente egyszer találkoztak, akkor is csak pár órára vagy egyetlen napra. Amikor Sztalin néven fia már a nagy birodalom feje lett, anyját Moszkvába, a Kremlbe hívta, lakjon vele. De a szókimondó Jekatyerina néhány – ma azt mondanánk: nyomdafestéket alig tűrő – szóval utasította el fia ajánlatát. Valami okból nem akart vele egy fedél alatt élni. Amikor fia 1935-ben, egy évvel halála előtt meglátogatta (nagyon beteg volt már), tanúk előtt közölte vele: „Mégis jobb lett volna, ha pappá leszel”. Nem hatotta meg a pártfőtitkári és államelnöki címek garmadája. Így nem csoda, hogy 1936-os halála és temetése idején a „kis Szoszó” inkább Moszkvában maradt.

Még mielőtt véget értek volna az egyházi tanulmányok, a fiatalkorú Joszif (1879-ben született) élte a tbiliszi legények hol vidám, hol kevésbé vidám életét. Amennyire a kortársak feljegyzéseiből tudjuk, meglehetősen morózus, általában komor fiatalember volt. A vallás és az egyház nem érdekelte, így tanulmányait hamarosan félbeszakította. Anyja ezt nem fogadta kitörő örömmel, ám Joszifot ez egy csöppet sem érdekelte. Eljött az új évszázad és annak elején Joszif feleségül vette egyik barátja húgát. Az esküvő persze templomban zajlott le. Talán ez az oka, hogy később erről sem volt hajlandó beszélni és megtiltotta, hogy azt propagálják. Aminthogy későbbi hivatalos életrajzaiban a papi szemináriumot sem emlegették. Mire idáig jutottak a dolgok, Joszif Dzsugasvili már nagyon aktívan politizált. Mire huszonéves lett, nemegyszer összetűzött a cári rendőrséggel és bíróság előtt is állt. Az elítélte, előbb börtönre, aztán száműzetésre. Ami akkoriban azt jelentette, hogy távol a civilizáltabbnak mondott – de korántsem európai szintű, nem huszadik századi életmódot jelentő – világtól, valahol Szibériában vagy más, a Birodalomban periférikusnak számító isten háta mögötti helyen. A hatóságok így remélték elérni, hogy az illetőt kikapcsolják a politikai áramlatokból és mozgalmakból.

A politika mezején Mivel így alakultak a dolgok – és különben sem szeretett dolgozni – végső soron Joszif nem tanult ki semmilyen szakmát és azt kell mondanunk, hogy soha életében nem volt egyetlen úgynevezett „normális” munkahelye. Nem járt be sehová, nem dolgozott és nem kapott fizetést sem. Később arról sem esett szó, miből élt akkor? Állandóan úton volt, akár egy kereskedelmi ügynök – de ő nem árukkal, hanem ideákkal kereskedett. Hamarosan magáévá tette az akkoriban oly divatos, cár-és rendszerellenes anarchista, szocialista, mindenképpen felforgató eszméket. Joszifot hamarosan megismerték Grúzia gyáraiban, hisz egyet sem hagyott ki – a „munkásosztály”, mit később támaszának hitt és annyit emlegetett,

igyekezett behálózni. Legális és illegális gyűléseken, kocsmák, ívók termeiben bukkant fel. Mint akkoriban a köreiben mindenki, ő is egyik cigarettát a másik után szívta el és rekedtes hangján, hevesen igyekezett rávenni mindenkit, lépjen be a munkások szövetségébe, és ha kell, sztrájkoljon, lázadjon fel a rendszer ellen! Miből élt? Sejthető, hogy ezeket az agitátorokat az efféle mozgalmak mögött álló személyek pénzelték. Nem csoda az sem, hogy felesége éppen úgy járt vele, mint az anyja; volt, hogy egy-egy évig sem látta. Hol vándor agitátorként járta az országot, hol meg éppen börtönben ült a cár elleni izgatás címén, így érthető, hogy csak négy évvel az esküvő után született meg gyermekük, Jakov Dzsugasvili. De Joszif akkor éppen a bakui börtönben ült; szegény beteges felesége iszonyú nehézségek árán tartotta fenn magát és fiát. Joszif soha egyetlen kopejkát sem küldött neki. Nem csoda, ha az asszony egészsége megroppant, szervezete már nem fejtett ki ellenállást, amikor egy évvel később elvitte a tífuszjárvány. Joszif akkor egy postarablásért ült. A szocialisták – akikből később Lenin ötlete nyomán kommunisták lettek – akkoriban ugyanis „forradalmi adót” vetettek ki a cári hatalom intézményeire és azt fegyverrel hajtották be. Vasúti és közúti pénzszállítmányokat támadtak meg és raboltak el, de előszeretettel keresték fel ugyanilyen céllal a postahivatalokat is. Különösen, amikor kémeik révén megtudták, hogy egy-egy ilyen hivatalban most éppen nagyobb összeg található. Joszif is egy ilyen postarabló volt, aki természetesen magasabb eszmék érdekében fogott fegyvert, bár ezzel sem dicsekedett később. Hivatalos, egyben az egyetlen, kötelező életrajzából ezt is kitöröltette. A huszadik század vége felé bizonyos levéltári nyomozások arra látszottak fényt deríteni, hogy valamelyik börtönében rávette őt a hatóság az együttműködésre. A cári titkosrendőrség, az Ohrana besúgójaként is tevékenykedett egy ideig. De aztán győzött a jobbik énje és újra a földalatti szocialista mozgalom mellé állt. A később annyit szidott cári hatóság természetesen elengedte a rabot felesége temetésére, a kis Jakovot pedig (aki később a világháborúban német fogságba esett, és Sztalin kitagadta) a grúz

nagyszülők nevelték. Joszif ehelyett külföldre járt a mozgalom érdekében; érdekes, a pokolian kegyetlennek lefestett cári rendszerben a sokszorosan börtönviselt, az állammal nyíltan szembeforduló férfi annyiszor kapott útlevelet, ahányszor akart. Amikor aztán eljött az ő és elvtársai ideje, ilyen puhányságokra már nem került sor a rendszer részéről! Álneveken is utazgatott, nagy fekete szakállt növesztett és állítólag már csak azért sem látogatta fiát, nehogy az Ohrana ügynökei ott letartóztassák. Élvezte ezt az életmódot, itt is volt meg ott is, de nem volt sehol. Egy idő után már maga is elhitte, hogy nélkülözhetetlen a munkásmozgalomnak és többre hivatott! Külföldön találkozott Leninnel is. Együtt voltak Krakkóban (ez akkor az Osztrák-Magyar Monarchia területe volt), sőt egyszer Londonban is. A kölcsönös bizalmatlanság nem szűnt meg közöttük, és mint tudjuk a későbbi eseményekből, az amúgy is gyanakvó természetű Leninnek a legteljesebb mértékben igaza volt, amikor nem bízott a postarablóban. Ám később már hiába figyelmeztette az elvtársakat, ne a volt postarabló kezébe adják a hatalmat – Sztalin a maga módján, vagyis erőszakkal és árulással kaparintotta meg a vezetést a Föld legnagyobb országában. Joszifot többször letartóztatták. Fiát csak akkor látta ismét, amikor a húszas évek elején az időközben a levert cári és alakuló szovjet Oroszországtól függetlenné vált Grúziát Lenin nyomására a Vörös Hadsereg ismét „visszafoglalta”, mint az „orosz föld szerves részét”. Fia akkor már tizenhat éves volt és nem élt benne olthatatlan vágy az apja iránt, akit lényegében nem is ismert. Ez az idegenkedés megmaradt és kölcsönös volt közöttük. Mire idáig fejlődtek a dolgok, az izgő-mozgó Dzsugasvili elvtárs már egy másik nő oldalán élt – ha ez a kifejezés így valós lehetne. De az illegalitásra hivatkozva sohasem maradt hosszabb ideig egy helyen. Nagyezsda Allilujevát ugyan sokkal korábban, Tbilisziben ismerte meg. Ez még 1903-ban történt, a lány nagyon fiatal volt, és akkor nem is történt semmi. Az Allilujeva-család is meglehetősen forradalmi nézeteket vallott és a Birodalomban hol itt, hol ott élt (bizony a későbbi Szovjetunióban az emberek csak úgy nem

változtathatták tetszésük szerint a lakóhelyüket, a falusiak még a hatvanas években sem rendelkeztek személyi igazolvánnyal, vagyis utazásra jogosító „belső útlevéllel”, így lakóhelyüket egyáltalán nem hagyhatták el!) Később Azerbajdzsánban találkoztak, a későbbi diktátor náluk is lakott néha, természetesen illegálisan, az Ohrana elől bujkálva. Aztán a titkosrendőrség ismét lecsapott rá. Tetten érték lázadásra bujtogatás közben és most már szibériai száműzetésre ítélték. Az Allilujeva-család pedig Pétervárra költözött és a családfő gyári munkát vállalt. Nyilván azért, hogy ott is agitálhasson a mozgalom mellett. Joszif Dzsugasvili 1910 körül – éppen valamelyik újabb börtönéből szökött meg (ami akkoriban nem is lehetett olyan nehéz, hiszen neki ez többször is sikerült; feltehetően a párt megvesztegetett néhány őrt), és Szentpétervárra ment. Ahogyan ez akkoriban szokás volt, az elvtársak elbújtatták egymást. Az Allilujeva-család most ismét ezt a hallgatag grúzt bújtatta. Átugorva néhány történelmi eseményt –, hogy könyvünkben ne szakadjon meg a „szerelmi szál” – Joszif attól kezdve nemegyszer felbukkant annál a családnál és végül egészen jól „bedolgozta magát”. Ennek egyik oka a fiatal Nagyezsda volt, a nála húsz évvel fiatalabb, romantikus lelkületű lány. Bizonyos források arról vallanak, hogy nem ismerve elég jól a férfit, csak annak forradalmi romantikáját és rejtélyességét, sejtett hősi múltját tudva-látva, úgy döntött, kitart mellette, bármi is lesz. A férfi maga nem szokott kedves lenni. Nagyezsda ezt tudva meglepődött, hogy vele mégis képes rá! Állítólag néhányszor még mosolygott is, ami aztán nála csakugyan szerfölött ritka esemény volt. 1917-ben a „forradalom” kettős esemény volt. Először az év elején volt egy igazi, polgári forradalom, amely elűzte a cárt és az addig uralkodó réteget megfosztotta hatalma nagyobb részétől. Nyáron a kommunisták – akkor magukat egy pártszakadás után bolsevikeknek, „többségieknek” nevezték – megpróbálták erőszakkal átvenni a hatalmat. No, nem a cártól, ahogyan később tanították az iskolákban és külfölddel is megpróbálták elhitetni, hanem a még

gyenge, a demokráciát éppen csak tanuló és egyben tanító polgári ideiglenes kormánytól. Mivel a puccs nem sikerült, Leninnek és Trockijnak (ez utóbbi volt a forradalom egyetlen és igazi motorja) ismét illegalitásba kellett vonulniuk. Méghozzá részben saját elvtársaik, a szociáldemokraták és más mérsékelt frakciók és elemek szerették volna őket bíróság elé állítani. Akkoriban Sztalin-Dzsugasvili – ki mind gyakrabban használta már ezt a nevet – szintén bujkált. Az Allilujeva-család ekkor Leninnek adott menedéket. Aztán november 7-én egy katonai puccsal ragadták magukhoz a hatalmat. 1918-ban, amikor a bolsevikok úgy látták, uralmuk már biztosabb és megszilárdulni látszott (csak látszott), Joszif egyrészt felvette a Sztalin nevet, és a Dzsugasviliről többé nem is akart hallani. Másrészt titkárnői állásba maga mellé vette Nagyezsdát. Amennyire visszamenőleg meg lehet ezt állapítani – nem tartottak hivatalos esküvőt. Ez akkoriban bolsevik körökben nem is volt szokás, egyházi esküvőről pedig szó sem lehetett az ateista vezetés uralomra jutásával. Az elvtársak sajátos élettársi közösségben éltek, amelyet kifelé nem igazán reklámoztak. Ez olyannyira jó működött – mármint a titoktartás – hogy még a magukat beavatottnak hívő Kreml-beli főelvtársak is azt hitték a húszas évek végén, a harmincas évek elején, hogy a nagyhatalmú Sztalin elvtárs vagy még agglegény, vagy már özvegy. A feleség, mint aztán fél évszázadon át a moszkvai legfelsőbb vezetők között szokás volt: egyszerűen láthatatlan volt. Nem is létezett, bár létezett. Nemcsak a külvilág elől titkolták el, de még a belső körökben sem szerepeltek. Némi éllel azt is mondhatnánk: ahogy utólag elnézzük őket a fényképeken, bizony a diszkréció a legtöbb esetben érthető is. A főelvtársnék ugyanis általában igen csúnya nők voltak. Nagyezsda belépett a pártba, hisz anélkül, hogyan is dolgozhatott volna az egyik főember mellett? Mellesleg eszméi is ebbe az irányba vitték a fiatal hölgyet. Meg kell jegyezni: amikor a pártban az első tisztogatásra sor került – ami még nem volt olyan drámai, mint később, amikor a kiszemelt pórul jártakat a társadalomból, sőt olykor az életből is kizárták, egyszerűen kivégezve őket – vagyis 1921-ben, Nagyezsdát is kizárta valami buzgó párttitkár. Pedig az asszony

akkor már feljebb lépett a ranglétrán és Lenin titkárságán dolgozott… Amikor fentről rádörrentettek, az alapszervezet villámgyorsan visszavette Nagyezsdát és elnézést kértek az „adminisztratív tévedésért”. Ma már tudható, hogy Sztalin nem ok nélkül adta tovább nejét Leninnek. Tudni akarta, mi történik a fő-főideológus irodájában. Erre a legjobb kémnek nyilván a saját felesége és bizalmasa bizonyulhatott. Ámbár Sztalinnál kapcsolatban a „bizalmas” barátot vagy társat emlegetni képtelenség – senkinél sem bizonyosodott be jobban a mondás, hogy „a hatalom magányossá tesz”. Kanyarodjunk vissza az időben 1917-re. Sorozatunk másik kis kötetében megírjuk, hogyan is zajlott le az az úgynevezett „Nagy Októberi Szocialista Forradalom”, amely voltaképpen csak nagy, csak októberi, csak szocialista és csak forradalom nem volt… Mint azt később az elvtársak elterjesztették és okították, úgy tulajdonképpen semmi sem történt. Minden másképpen volt: nem azok vitték a prímet, akik később maguknak tulajdonították az egészet – és itt elsősorban éppen Leninre kell gondolnunk, aki az egész időszakot végigbujkálta, külsejét elváltoztatva, semmiről sem tudva, semmit sem szervezve. Szinte mindent a később kiátkozott igazi forradalmár és puccs-szervező Trockij intézett, mindenről ő tudott és neki engedelmeskedtek a tömegek. Nos, ebben a sorban Sztalin nemhogy harmadik nem volt, de még tán a tizedik sem. Bár miután Trockijt száműzte, Lenint pedig így vagy úgy eltette láb alól, az új kommunista birodalom első emberként végig azt állította, hogy milyen vezető szerepet vitt az 1917-es eseményekben. A valóságban persze valahol a kifutófiú és a portás között helyezkedett el, ha vállalati-hivatali kategóriákban akarjuk keresni az analógiát. Kevés tér áll rendelkezésünkre, ezért gyors léptekkel haladunk Sztalin életrajzában. De maradjunk még a családi háttérnél. Arra rövidesen fény derült, hogy Sztalin mint magánember sem tartozott a könnyű és kellemes férfiak közé. Mindig gyanakvó, mindig szúrós és ellenséges volt mindenkivel. Modora akár a pokróc – de mit is várhattak volna ettől a soha, sehol sem csiszolódott elvtárstól? Aki nyugaton járva is csak azzal foglalkozott, „mennyire gyűlöletes ez a

kapitalista, rothadó világ, ez a pompa, ez a bőség, fúj!” Nem tudott alkalmazkodni soha senkihez. Hiába született meg Vaszilij fiuk és három évre rá lányuk, Szvetlána (aki később Nyugatra szökött, nagy gondokat okozva ezzel a Sztalin utáni szovjet vezetőknek). A veszekedés mindennapos dologgá lett a fényűző lakásban. Nagyezsda többször is elköltözött, méghozzá nemcsak a Kreml-béli lakásból, de Moszkvából is. Ilyenkor a kis Szvetlánát is magával vitte. Hiába volt a város szélén egy nagy „dácsájuk”, vagyis kvázi – falusi nyaralójuk, mint minden szovjet vezetőnek – ennyi tér is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a diktátorral együtt lehessen élni. És mivel Sztalin ravaszul az egész Allilujev-családot, annak közeli és távolabbi tagjait is lekenyerezte különféle posztokkal, állásokkal, megbízásokkal és főleg az átlagot messze meghaladó jövedelmekkel, hát Nagyezsda hamarosan magára maradt. Már senkire sem számíthatott. Hamarosan rájött, hogy egy szörnyszülött mellett kellene leélnie az életét, és hiába ő a Vezér felesége – éppen ezért a hatalom (árnyéka) őt is magányossá tette. Mi több, tehetetlenné. Az asszony nem tudott kiutat lelni a csapdából és mind gyakrabban gondolt az öngyilkosságra. Végül szerzett egy pisztolyt, de aligha követte volna el a végzetes tettet, ha nem történik egy újabb nagy veszekedés. 1932 novemberében egy este Sztalin a szokásosnál is durvábban viselkedett feleségével. Megoszlanak a vélemények, hogy végül is verekedésbe torkollott-e a dolog, vagy arra már nem került sor. De Nagyezsda világosan láthatta, hová jutott az ő nagy szerelme és mennyire félreismerte „Szoszó Dzsugasvilit”. Aki már régen nem az az ember volt, akinek ő hitte. Talán sohasem volt az… Az utolsó óra és perc, majd a Kremlben a pisztolydörrenés vetett véget egy sokat szenvedet asszony életének. Ő volt a diktátor harmadik és utolsó felesége. Búcsúlevelét csak Sztalin olvasta el, soha senkinek nem említette tartalmát. Természetesen az egész eseményről hamis jelentést adtak a közvéleménynek, a titkot ismerőket eltávolították, és Allilujeváról többé nem beszéltek… Annak idején Moszkvában azt is pletykálták, hogy felindulásában maga a diktátor végzett a feleségével, de az nem igaz. Mások arra tippelnek, hogy a húsz évvel fiatalabb feleség elmezavarát a rossz

bánásmód mellett az is okozta, hogy férje akkor már „hideg”, vagyis impotens volt. A temetésről is pletykáltak, pedig az is igencsak zárt körben zajlott le és Sztalint nem hogy nem rázhatta meg az esemény (mint egyes hívei próbálták ezt könnyfacsaróan beállítani), már csak azért sem, mert ott sem volt. Tudjuk, nem szeretett temetésekre járni… Úgy tudni, egyetlen percre jelent csak meg ott, aztán máris tovarobogott vele a páncélozott nagy autó és a testőrség. Még sírkövet sem állított Nagyezsdának, azt is a feleség családja készítette el. És Sztalin később sem ment el a sírhoz, soha. Később még állítólag voltak női, ezek valójában csupán szexuális kapcsolatok lehettek (tehát mégsem volt impotens?), sőt némelyikből törvénytelen gyermekek is születtek, de lehet, ezek csak pletykák. Mivel totálisan érzéketlen, lelkiismeretétől megfosztott ember volt – vagyis bizonyos vallási dogmák szerint ezt fedi a „gonosz” kifejezés – nem izgatta vérei sorsa. A saját gyermeke iránt is teljesen közömbös volt. Sztalin ezenközben élte világát és valósággal tobzódott a rendszer által neki nyújtott lehetőségekben. Uralkodott, jobban és intenzívebben, mint a cárok. Azoknál sokkal kegyetlenebb is volt. Ha kellett, egy eszme vagy egy trükk érdekében milliók sorsával játszott. Kitelepített ősi lakóhelyükről nem egy népet, amikor is több százezer vagy éppen néhány millió embernek kellett útra kelnie marhavagonokban, kicsiny poggyásszal úgy, hogy otthagytak mindent, ami az övék volt: házat, földet. Bár ami a földet illeti, az állítás szépen hangzik, de nem igaz. Ugyanis föld magántulajdonban nem lehetett a Szovjetunióban a kommunista uralom alatt és ilyen ma sem létezik, mikor ezt a könyvet írjuk (1998-ban). A kitelepítettek otthagyták temetőiket és álmaikat, elvették még azt a maradék kis szabadságukat is, amit ők annak hittek. Mert hiszen sohasem voltak szabadok. Most viszont a távoli és misztikus ismeretlenül is veszélyt sugalló „Sztalin cár” parancsára több ezer kilométerrel távolabb, más éghajlaton, egészen más növényzet, állatvilág és terepviszonyok között kellett maguknak új életteret teremteni. A szó szoros értelmében teremteni, hiszen a semmiből kellett városokat és

falvakat felépíteni, majd ott berendezkedni. És egész idő alatt a rettegett titkosrendőrség, a több millió besúgóval rendelkező NKVD majd KGB ügyelt fel rájuk. Rosszabbul jártak azok az ukrajnai parasztok akiket Sztalin büntetésből éhhalálra ítélt. Hatalmas területekről elvitték a gabonát, és minden állatot és terményt, mert a parasztok nem akartak kellő lelkesedéssel belépni a közös gazdaságokba, a kolhozokba. Az emberek előbb a fák kérgét, aztán olykor a gyermekeket, majd egymást falták fel, végül vagy 10-20 millióan így is elpusztultak. Egyre-másra épültek a későbbi „Gulag-szigetcsoport”, vagyis a lágerek, a koncentrációs táborok – nem százai, hanem ezrei! Az ötletadó Lenin volt, Sztalin ebben – és tán csak ebben – bizonyult hű tanítványnak. Persze, hiszen az ő érdekeit is szolgálta, ha nem csupán a bűnözőket, hanem a politikai okokból elítélt, elhurcolt, megbélyegzettek millióit volt „hová tenni”. A párévenként rendszeresen visszatérő tisztogatások után ismét felduzzadt a táborok létszáma. A sztalinizmus csúcsidejében – igaz, ez már a második világháború utáni évekre esett – 18 millió polgár, az ország lakosságának tíz százaléka volt munkatáborokban (és másik 4 millió fő őrizte őket fegyverrel a kézben), ahol iszonyatos körülmények között pusztultak kellő élelem, orvosi ellátás, az őrök és rabtársak kegyetlenkedései, valamint a felülről megparancsolt, tervszerűen végzett emberirtás okán. A kommunista párt – amint azt 1989 után sokfelé ki is mondták, és a formula nem igényelt különösebb jogi bizonyítást, hisz a történelmi események egyértelműen mutatták – közönséges bűnszövetkezet volt, amely mindenütt egy-egy ország, egy államszervezet teljes eluralása után az állampolgárok összessége ellen végezte megsemmisítő tevékenységét. A polgárokat kirabolta, rabságba taszította, milliószámra börtönbe vetette és megölte. Ilyesmi már sokszor volt a történelemben, de csak itt először szerveződött a maffia politikai párt formájában, és első ízben próbálta tevékenységét népjóléti cselekvésként bemutatni. Első ízben fordult elő, hogy hamis és hazug ideológia (marxizmus), valamint néhány gazdasági és társadalmi axióma alapján százmilliókat, sőt milliárdokat (hisz máig ide kell számítani az 1,2

milliárd lakosú Kínát is) tévesztett meg egy kis csoport, amely a teljhatalmat megragadva még a világ békéjét is veszélybe sodorta. Mindebben évtizedeken keresztül nagy szerepet játszott Joszif Dzsugasvili, alias Sztalin. Egy kis időre ismét hagyjuk el a politikát és nézzük tovább a diktátor magánéletét. Tény, hogy az efféle életmód és a poszt, a rang, a hatalom teljesen megváltoztathatja egy ember gondolkodását, lelkivilágát. Nehéz lenne olyan példát említeni, amikor ez nem így történt az elmúlt háromezer évben. Nagy Sándortól Caesarig. Nérótól Napóleonig megfigyelhető volt a hatalom nélküli állapottól a túlhatalommal bíró állapotig a személyiség fokozatos torzulása. Amely végül is szinte a betegség szintjére vitte az alanyt. Sztalin sem volt kivétel. Egész környezete felett aljas módon uralkodott, soha senki nem volt tőle biztonságban. Ókori, keleti kényúr módjára viselkedett és viselkedhetett – hiszen nem jogállamban élt (ahol diktatúra eleve ki sem alakulhat), hanem egy olyan ázsiai, bizánci jelegű, intrikákkal terhes és erőszakon alapuló országot és uralmi rendszert vezetett, ahol a csúcsra került személynek mindent szabad volt, a többieknek pedig semmit, vagy csak annyit, amennyit a csúcson álló diktátor számára engedélyezett. Nos, elsőszülött fiával is diktátorként viselkedett. Jakov Dzsugasvili, mint emlékszünk rá, a század elején Grúziában született, és igazából nem gyakran találkozott az apjával. Anyja szülei nevelték és csak 1920-ben utazott először Moszkvába. Akkor apja már Allilujevával élt és nem hatódott meg Jakov felbukkanásától. Még azt sem zárhatjuk ki, hogy kizárólag a hatalom szemszögéből volt képes nézni ezt a jelenséget is. Vagyis azt hihette, lám, a fia akkor mutat iránta érdeklődést, amikor ő már „valaki” lett az államban! (Akkor még Lenin mögött a negyedik-ötödik fontos ember volt csupán.) A sikeresnek nem mondható találkozás után Jakov Pétervárra került – amit hamarosan Leningrádnak kereszteltek el, miután a szifiliszes Lenin szervezete az elmebajjal és egyéb tünetekkel már nem tudott megbirkózni és meghalt – és mérnök akart lenni.

Természetesen igazi nevén, Dzsugasviliként járt a főiskolára és senki sem sejtette ki ő. Sztalint ugyanis csak Sztalinként ismerték. A fiú később megnősült, de erről apját csak némi késéssel, és mindenképpen már, mint befejezett tényről értesítette. Nos, a diktátor ezt az ürügyet ragadta meg arra, hogy alaposan… megsértődjön! Ő, aki életek tízezreivel játszott már a húszas években is, most szívére vette, hogy Jakov nem értesítette előre erről az eseményről. Ő, aki milliókat állított nem is választás, hanem befejezett tények elé, amikor örökre száműzte, kilakoltatta, deportáltatta vagy megölette őket – rossz néven vette fia viselkedését. Persze az sincs kizárva – mutattak rá történészek és pszichológusok – hogy az kellemes ürügy volt számára. Hiszen ő volt az, aki kutyába sem vette vérségi kapcsolatait, nem törődött rokonaival, beleértve saját anyját is. Évekkel később Jakov befejezte tanulmányait, és mint vasúti szállítási mérnök, családjával Moszkvába költözött. Ott kapott beosztást, munkát (akkoriban a Szovjetunióban, és évtizedekkel később is, az állampolgárok nem maguk választották meg, hol fognak lakni és dolgozni, hanem az államhatalom irányította őket). Itt ismét létrejött néhány találkozás: a diktátor kocsit küldött fiáért és annak családjáért, és egy-másfél órát hajlandó volt velük tölteni Kreml-beli magánlakosztályában. A hangulat nem volt jó, minden alkalommal összevesztek. Érdekes, hogy Jakovhoz sokkal normálisabb volt Allilujeva. Jakov nem igazán bírta ezeket a feszültségeket, egyszer öngyilkos akart lenni, maga ellen fordította fegyverét, de megmentették. Sztalin értesülve a dologról nemhogy nem esett kétségbe, ellenkezőleg: nevetett. Kigúnyolta fiát, hogy még ennyire sem tud célozni… Később, ha találkoztak, minden alkalommal, egy primitív ember makacsságával szemére is vetette Jakovnak: lám, még arra sem képes, hogy rendesen végezzen magával! Jakov gyenge egyéniség volt – sokszor van ez így nagyon erős férfiak utódaival! Apja azt akarta, ne mérnök, hanem katona legyen, hát beíratta egy tüzértiszti iskolára. Azt 1941-ben, nem sokkal a háborúkitörése előtt végezte el főhadnagyi rangban. Aztán jött a frontszolgálat és a fogság.

A nyolcvanas évek végéig úgy tudta mindenki a Szovjetunióban – hiszen ott ezt szajkózta a propaganda Sztalin életében – hogy Jakov fia csak késő ősszel, a Moszkva alatti harcokban esett fogságba. Kellemetlen lett volna bevallani az igazat, miszerint Jakovot fehérorosz területen, már 1941 nyarán, nem sokkal a harcok kezdete után fogták el a németek és bizony nem tanúsított különösebb ellenállást. A németek hamar kiderítették, ki is az a Jakov Dzsugasvili főhadnagy, jól tartották és igyekeztek kedvezni neki. Nem kétséges, próbálták rávenni, hogy álljon a németek mellé – akiket különben az oroszok által azelőtt megszállt területeken, a balti országokban, Ukrajnában és később néhány kaukázusi kis köztársaságban felszabadítóként fogadtak – de Jakov ellenállt. Mindez nem akadályozta meg a németeket abban, hogy Göbbels propagandaminiszterrel együtt fotózták le őt, majd a fényképet röplapokra nyomassák Jakov állítólagos németbarát, antikommunista és antisztalinista mondataival együtt. Ezeket orosz nyelven sok tízezer példányban kinyomtatták, repülőkről ledobálták a frontvonalakon és azok mögött. Jakov is tudomást szerzett az aljas akcióról. Mivel ismerte apját, szemernyi kétsége sem volt, hogy Sztalin elhiszi majd ezt a rágalmat. Igaza lett. Jakov végül is a németek áldozata volt, mert a hadifogoly-táborban öngyilkosságot követett el. Ezúttal sikerült neki a dolog. Nem csoda hát, hogy Sztalin soha többé nem beszélt Jakovról. Amikor 1941 nyarán a németek diplomáciai csatornákon értesítették, hogy „Jakov fia nálunk van”, állítólag azt üzente vissza: „Nekem nincs Jakov nevű fiam”. Aminthogy, úgy igazából, soha nem is volt. Nem ajándékozta meg érzéseivel, szeretetével, merthogy ilyennel nem is rendelkezett. Másik fia, Vaszilij sok tekintetben alapvetően különbözött a „grúz fiától”. Vaszilij az orosz fia volt, Allilujevától. Ő már Vaszilij Sztalin néven szerepelt és általános rettegést keltett. Még kicsi korában rájött, hogy ez a név olyan, akár a varázsige. Elég kimondani, és teljesül minden kívánsága. Már az iskolába is testőrökkel körülvéve járt, ahol nemcsak osztálytársaival tűzött össze, hanem megalázta tanárait is, akik azt kénytelenek voltak némán tűrni. Ha csak

megmukkannak, életük végéig munkatáborban robotolhatnak a magas északon, ahol tizenegy hónapig tart a tél. Sztalinnak ezzel a fiával kapcsolatban is a katonai szolgálat tetszett volna nagyon. Ő maga, aki – bár sohasem volt katona – nemcsak marsall, de egy általa kitalált szuper-rang a „generalisszimusz” birtokosa is volt, fiát is egyenruhában képzelte el. Ráadásul repülőtiszti mundért akart rajta látni, ezért elvégeztette vele a repülőtiszti főiskolát. Ahol nagyban ismétlődött ugyanaz, ami kicsiben zajlott az általános iskolában. Vaszilij maga volt a sátán. A főiskolán a rangban jóval feljebb álló parancsnokok nem mertek ellenszegülni neki, szinte minden héten volt valami konfliktusa. Egy idő után a repülősök már nem voltak olyan boldogok, hogy Sztalin fia odajár, csak koloncnak érezték, az is volt. De ezt óvakodtak kimondani. Többen, akik nem bírták tovább és rá mertek szólni – legyenek bár a főiskola magas rangú tiszt-tanárai vagy éppen vezetői – Szibériába kerültek. A főiskola után Vaszilij – ki akkor már nagy barátja volt az alkoholoknak, a vodkát háromszorosan is kedvelte: mint orosz, mint repülős, és mint „dicső Sztalin-fi” – különböző repülős alakulatokhoz került, ahol a gondok csak fokozódtak. Itt már előfordult, hogy egynémely bátrabb parancsnok tudatta Sztalinnal, mit művel a fia. A reakció általában azt volt, hogy „Vaszilijjal bánjanak éppen úgy, mint bármelyik másik tiszttel, neki pedig ne jelentgessenek róla! És az illető örülhetett, ha ennyivel megúszta. Két évvel a háború kitörése után Vaszilij már a szovjet légierő egyik parancsnoka volt. Nem volt jó repülő, akkoriban egyáltalán nem szállhatott fel – a vezérkarban ült – mégis kihirdették, hogy csaknem harminc bevetésen vett részt, sőt le is lőtt egy német gépet… no és egyik kitüntetést a másik után kapta, ami persze rangemelkedéssel és bőséges javadalmazással állt összefüggésben. Gyakorta változtatta beosztását, hisz sehol sem bírtak vele. Nyilván azért léptették elő, hogy végre megszabaduljanak tőle. Még a legjóindulatúbb jellemzéseiben is háromszor annyi helyet foglalt el a negatív, mint a pozitív tulajdonságainak leírása. Alárendeltjeit fizikailag is bántalmazta, rossz munkatársakat választott, részeges volt. Enyhén szólva nem

viselkedett vezérkari tiszthez méltóan, trágár módon beszélt még feletteseihez is, részeges kocsmai verekedéseket okozott, nem is szólva közúti balesetekről vagy járműlopásairól. Persze mindezek ellenére Vaszilij egyre feljebb hágott a ranglétrán és a háború után vezérőrnagy és egy katonai körzet parancsnoka volt. De alkoholizmusa miatt már nem engedték repülőre. Sztalin büszke volt „derék katonafiára” és gyakran találkoztak is a Kremlben. A durvalelkű Sztalinnak nagyon tetszett, hogy a fia is éppen olyan lett, mint ő. Vaszilij besúgóként is működött, akit csak lehetett, „bemártott” apjánál, például egyszer az egész légügyi-hadi vezetést leváltatta, ártatlan embereket juttatott koncentrációs táborokba. Ő is kapott „dácsát”, vidéki villát, és ott alkoholos szexorgiákat rendezett. Később már csak ivott és mivel apja is ellene fordult egy légi incidense miatt, már semmivel sem törődött. Amikor apját megütötte a guta, odavitték hozzá, de annyira részeg volt, hogy nem is tudta, mi történik. Sztalin halála után Vaszilij azt híresztelte, hogy apját megölték, de ő majd bosszút áll! A további életútjáról még az eddigieknél is rövidebben számolunk be: Sztálin halála után végre bosszút álltak rajta azok, akiket addig ő bántott. Kizárták a hadseregből, bár nagy nyugdíjat kapott, amiből tovább garázdálkodott Moszkva éjszakai életében. Aztán régi ügyeiért nyolc évre ítélték, amiből hetet leült, majd a végső nagy megbocsátás jegyében visszavették a pártba. Apja egyik sajátos gyilkosa, Nyikita Hruscsov „megbocsátott” neki. Vaszilij újabb kárpótlást és még magasabb nyugdíjat kapott, és tovább dorbézolt. Külföldi újságíróknak fél liter vodkáért bármit elmesélt saját és apja életéből. Újabb közlekedési balesetet okozott, mire több évre száműzték a fővárosból 41 évesen halt meg, bár szemtanúk szerint legalább hatvannak látszott. A harmadik Sztalin-gyermek, az apja által állítólag szeretett Szvetlána élete alakult a legfurcsább módon. 1926-banszületett, anyja halála után apjával lakott és nem okozott neki gondokat – csak később. Jól tanult és Sztalinnal is normális kapcsolata volt, bár nyílván kevés időt tölthettek együtt. Apja, ha nem találkoztak, rövid

leveleket írogatott neki. A háború alatt lett kamasz, majd nagylány, és akkor már vele sem mentek simán a dolgok. Egy álomvilágban élt, semmit sem tudva arról, milyen szörnyűségek történnek a Birodalomban. Beleszeretett egy filmrendezőbe és eljárt annak lakására is. A testőrök persze mindent elmondtak Sztalinnak, aki ráparancsolt lányára, hagyjon fel a viszonnyal. Ámde Szvetlána – tán az egyetlen az orosz polgárok közül – szembe mert szállni apjával. Mivel nem mondott le a rendezőről, azt előbb eltávolították egy másik városba, majd amikor ez sem használt és a fiatalok titokban újra találkozgattak, Vorkutába (a „szovjet Auschwitziba) vitették. A szerencsétlen férfi tíz év múlva, emberi roncsként szabadult. Közben Szvetlána másba lett szerelmes és váratlanul férjhez ment egy diáktársához. Ezt a férfit Sztalin akkor még nem börtönözte be, de látni sem akarta, és Szvetlána gyermekét a saját unokáját sem! Persze hamarosan változott a helyzet – rosszabbra. A hatóságok a diktátor utasítására koholt vádakkal börtönbe vetették a férjét-az unokája apját! Ez a házasság is tönkrement. A harmadik házasság egy szovjet „főmufti” fiával végre elnyerte Sztalin tetszését, a születő kislányt – harmadik unokáját – már meg is nézte… De Szvetlána rosszul tűrte mindezt. Apja halála után, csak 1956-ban tudta meg, mi minden történt a Birodalomban, és hogy apja lényegében egy Hitler volt. Ettől megromlottak az idegei, vallásosságba menekült, majd felkarolta a „másképpen gondolkodókat” is. Megváltoztatta nevét, nem viselte tovább Sztalinét. Negyedikként, nyilván számításból, egy Moszkvában gyógykezelt indiai kommunistához ment férjhez, a férfi halála után pedig ezzel az ürüggyel kijutott annak temetésére Indiába, Ott megszökött KGB-s „testőreitől” és meg sem állt az amerikai követségig. Éveken át az USA-ban élt, mint politikai menekült. Ha az apja ezt megérhette volna! Könyveket írt moszkvai életéről, Sztalinról, később habozni kezdett, visszament a Szovjetunióba majd a rendszerváltás környékén ismét visszatért Amerikába. Ott is férjhez ment, de sem ott, sem a későbbi lakhelyén, Angliában nem tudta megszokni a nyugati életmódot. Alkalmazkodási képességének hiánya és műveletlensége megakadályozta abban, hogy bárhol jól érezze magát.

A „nagy stratéga” Sztalin egyrészt nagy katonának és hadvezérnek képzelte magát, másrészt a maga módján persze valóban voltak valamiféle képességei e téren. De ezeket nem annyira a harctéren lehetett kamatoztatni, hanem békeidőben. Mert miután félreállította a többi főelvtársat, és gondoskodott arról is, hogy Lenint élete utolsó éveiben teljesen elszigetelje a külvilágtól, már csak egyetlen hibát követett el. Trockijt elengedte külföldre. Később maga is vallotta, hogy meg kellett volna öletnie. Tizenvalahány évvel később ezt meg is tette. Utánanyúlt a titkosszolgálata és felbérelt, ámde hithű kommunista orgyilkos révén eltette láb alól azt az embert, aki lényegében az egész 1917-es „nagy forradalmat” megszervezte és kivitelezte. Mivel a többi elvtársat és az egész későbbi konkurenciát eltüntette – Kirovot például szintén merénylővel gyilkoltatta meg, és nemcsak ő járt így – hát egyedül maradt a porondon. Az 1917 utáni Oroszország, majd Szovjetunió a legjobb bizonyítéka a „forradalom felfalja a saját gyermekeit” – mondásnak. Ebben az orosz változatban, mivel forradalom nem is történt, az egyik „gyerek” falta fel a többieket. Sztalin, mint az erőszakos és primitív emberek általában, nem tudott erőszak nélküli világról még gondolkodni sem, nemhogy anélkül élni. Minden gondját ezzel oldotta meg, mióta pedig diktátorrá lett, nem tűrt sem ellenkezést, sem ellenvéleményt, vagy ellenkező akaratot – tettekről nem is szólva. Mindennek úgy kellett történnie, ahogyan eldöntötte. Tanácsadói ugyan voltak, és sokakat meghallgatott, ámde döntéseinek nemegyszer semmi közük sem volt a tanácsadók véleményéhez. Olyankor a fizikai megvalósíthatósághoz sem. Fájdalom nélkül áldozott fel közeli, sok éve ismert munkatársakat, családtagokat, ismeretlen százezreket vagy milliókat is. Nem érdekelte a sorsuk, ő csak nagyban gondolkodott.

Az erőszak állandó kísérője volt, egyben eszköze és gondjainak megoldója is. Mint rokonlélek, nagyon tetszett neki Hitler – amíg ellene nem fordult. A két háborúközti időkben, különösen 1933 és 1939 között a két európai diktátor, Adolf Hitler és Joszif Sztalin – bár személyesen sohasem találkoztak – igen szoros szövetséget építettek ki. Katonai téren volt ez a legerősebb, de a németek a stratégiai nyersanyagok nagy részét is itt szerezték be. Persze ezt titokban tartották. Az orosz nép lényegében csak 1992 után szerzett tudomást arról, hogy a harmincas években németek által alapított, vezetett és működtetett hadianyaggyárak voltak az akkori Szovjetunió területén. Hogy repülőgépeket és tankokat gyártottak német megrendelésre. Talán ugyanazokat, amelyekkel aztán a szerződésszegő Hitler lerohanta az országot. Sztalin féltette uralmát. Módszerére jellemző, hogy kitalálta, miképpen úszhatja meg a merényleteket, puccsokat, vagyis a hatalom és esetleg az élet elvesztését. A módszer neve „tisztogatás” volt. Megbízható emberekkel vette magát körül. A bűnszövetkezetpártban a teljes vezetőség az ő embereiből állott, akik neki köszönhették magas posztjukat, jó jövedelmüket és azt a sok kivételezést, ami az „egyenlőek birodalmában” járt nekik. Ugyanígy volt a fegyveres szervezetek élén is – a diktátorok jószerével csak ezektől, és nem a szervezetlen, laikus néptől félnek. Sztalin tehát elintézte, hogy a rendőrség, a hadsereg és a több millió besúgóval otthon és külföldön egyaránt dolgozó NKVD (később KGB) vezetése is neki legyen alárendelve. Mint minden diktatúra, ez is a besúgások, a totális megfigyelés és a még totálisabb terror jegyében működött. Diktatúra eleve nem is működhet demokratikus módszerekkel, ez világos. Sztalin magas fokra fejlesztette ki a totális rendszert. Ha valamiben okos és ravasz volt, hát ez az. A „tisztogatási hullám” azt jelentette: amikor két-három-négy év elteltével mindenki megmelegedett a maga helyén és azt hitte, neki már nem eshet baja – Sztalin sugalmazására a szolgalelkű párthívek hol itt, hol ott rendeztek egy változtatást. Az eddig a vezetés kulcspozícióiban ülő személyeket leváltották, sőt megvádolták és

elítélték. Így a magas posztokról az emberek abszurd vádak miatt nem feljebb, hanem a mélybe kerültek. Aki ma mondjuk egy nagy vidék párt elsőtitkára volt, vagy miniszter valamelyik ágazatban, vagy hadseregparancsnok, vagy titkosszolgálati főnök, vagy éppenséggel bármilyen magasabb posztot töltött be bárhol – egy éjszaka arra ébred, hogy komor fegyveres elvtársak jöttek érte és elhurcolták a börtönbe. „Természetesen” ilyenkor vele bukott családja is, felesége vagy férje, gyermekei is, akik pedig csak élvezték a magas poszttal járó kivételezettséget és azt sem tudták, mit is csinál a családfő. Vele bukott munkahelyén az összes helyettese és mindazok, akiket ő hozott be oda vagy emelt vezetői posztokra. Hiszen azok az ő emberei voltak, tehát gyanúsak. Ily módon, amikor volt egy tisztogatási hullám mondjuk a hadseregben, az totális lefejezést jelentett – persze sohasem egyszerre zajlott, hanem hol a légierő volt soron, hol a haditengerészet, hol a szárazföldi egységek vezetése, hol a vezérkar, hol a katonai hírszerzés (a hírhedt GRU, amelyet Sztalin különben nagyra becsült, de jelentéseinek is csak részben adott hitelt. Hiszen ő voltaképpen senkinek sem hitt.) Ugyanez történt a mezőgazdaság, a különféle iparágak, a közlekedés stb. területén is. Mire valaki megmelegedett a székén, gyakran máris mennie kellett, hiszen jött az újabb „hullám”, a tisztogatás. És ebbe a tisztogatásba minden alkalommal ezrek és tízezrek haltak bele, vagy kerültek öt-tíz-tizenöt vagy több évre a lágerekbe. Többségük – ha megérte – csak Sztalin halála után szabadult ki. A diktátor ezzel elérte, hogy sehol, semmilyen fontos poszton az ottaniak nem szövetkezhettek ellene. Egyrészt mert mindig éppen olyanok ültek a székekben, akik neki, csak neki és nem másnak köszönhették hivatalukat, másrészt az emberek egymást is folytonosan figyelték. A besúgórendszerek kitűnően működtek és ez a minta tovább élt Sztalin halála után is, egészen a Szovjetunió felbomlásáig (egyesek szerint továbbra is majdnem minden maradt a régiben…) Senki sem alapozhatott arra, hogy bizalmas körben mondjon bármit is – mert ilyen körök nem voltak. Ha összegyűlt három-négy

ember a társadalom bármelyik szintjén, azok közül legalább egy az éppen aktuális nevű terrorszervezet besúgója volt és jelentett minden ott elhangzott szót, véleményt, magatartást. A Birodalomban a koncentrációs táborok száma nem véletlenül érte el a tízezret. Szóval senkinek sem volt esélye szervezkedni a Gazda – így hívták talpnyalói – ellen. Az sem jelentett védelmet, ha valaki éppen a diktátort védeni hivatott szervek élén helyezkedett el, stb. A titkosrendőrség(ek) élén a húszas, harmincas és negyvenes években minden főnök börtönben és halállal végezte. No és Sztalin a legtöbb szervezetet megkettőzte, hogy azok egymást is figyeljék és időben jelentsék, ha valahol „baj” lenne. Ha ilyesmi mégis történt és a másik nem jelentette, ő is lakolt. Ilyen egyszerűen működött ez. A kommunista rendszer abban különbözik minden más rendszertől, hogy hatalmas károkat okoz saját híveinek is. Ez nem jelenti azt, hogy ne okozna még nagyobb károkat, véres aratást az ellenségei vagy azok között, akik egyszerűen nem rokonszenveznek vele. Hiszen a Szovjetunió sztalini történetében is sokkal többen, tízmilliók vesztették életüket a nem-kommunisták között mintsem a rendszer hívei körében. A tisztogatási hullámok gyakran bizonyos népcsoportokat, vallási köröket, foglakozásokat is érintettek, tehát nem korlátozódtak az államhatalomra vagy az erőszak-szervezetekre. Így például alkalmaztak tisztogatást az írók és más művészek, az orvosok vagy mérnökök stb. között. De majdnem rendszeres volt a zsidóüldözés is, vagy másfajta értelmiségiekkel számoltak le tömegesen. Az volt ebben a legszörnyűbb – mesélték, akik túlélték – hogy sohasem lehetett tudni, a rendszer legközelebb ki és mi ellen fordul. A kommunizmus a legtöbb áldozatot mindig a saját polgárai között aratja, hisz annak ellensége. Sztalin lelkébe senki sem látott bele. Mivel a lakossággal a legritkább esetben találkozott, hát misztikus távolságban élt tőlük és a legkülönfélébb tévhiteket terjesztették róla. Akadtak, akik számára maga volt az isten, különösen a háború után – mert a propaganda sikeresen csepegtette bele az emberekbe, hogy a „Nagy Honvédőt” a Generalisszimusz zseniális hadvezetése következtében nyerte meg az ország. Ha valami igazságtalanság történt a Szovjetuniónak

nevezett Birodalomban – azt az egyszerű alattvalók régi szokása szerint a „rossz tanácsadókra” és más aljasokra kenték. Nem csoda hát, hogy ott, ahol a belső migrációt megszüntették, engedély nélkül senki sem változtathatott lakó-és munkahelyet, a titkosrendőrség pedig mindenkit figyelt, a hírek alig terjedtek, a külföld véleménye pedig totálisan ismeretlen volt – milliók éltek Sztalint illetően teljes tévhitben. Nagy embernek hitték a kisstílű diktátort, az egykori postarablót. Hadvezérnek azt, aki nem is értett a katonai dolgokhoz, ellenben nem sokkal a háború előtt egy kitűnő német kémprovokáció miatt lefejeztette egész hadseregét, legyilkoltatva a tehetséges vezérkart. Azt az embert, aki a németek támadásának hírére pánikba esett, napokig bezárkózva rettegett, és később sem tett semmit a győzelemért. A szó szoros értelmében is nagynak és szépnek és fenséges jelenségnek hitték azt, aki a valóságban kistermetű volt (mint minden diktátor), himlőhelyektől ragyás arcú (ezeket hivatalos fotóiról retusálták), lélekben pedig meglehetősen primitív, bosszúálló, gyanakvó, már-már a paranoia határán élt. Orosz földön kevesen tudták – és máig így van ez – hogy Sztalin a harmincas években folyton egy támadó háborúra készült Európa ellen. Ilyen értelemben – de csakis ebben! – volt igaza Hitlernek, amikor a bolsevizmus veszélyéről szónokolva állította: azért indított háborút 1941-ben a Szovjetunió ellen, mert az meg akarta támadni a Nyugatot. Ne feledjük el, még Sztalin uralkodását megelőzően Lenin egyik első dolga volt, hogy a proletárdiktatúra megszilárdítása után hódító háborúkat kezdjen a „végeken” és a fiatal Szovjetunió csapatai 1920-ban már Varsó alatt álltak. 1939-ben pedig ismét lerohanták Lengyelországot, majd nem sokkal utána Finnországot is. Tudjuk már, hogy ez a háborús készülődés Sztalin egyik legnagyobb terve volt; szörnyű jövőt készített Európának. Ha nem úgy történik minden, ahogyan történt – vagyis nem a nácik rohanják le Európa legtöbb országát és végzik ott el azt a kegyetlen „munkát”, amit elvégeztek – ugyanezt teszik a szovjetek, csak nagyobb kegyetlenséggel. Mert míg Hitler csapatai a megszállt nyugateurópai területeken nem változtattak a társadalmi berendezkedésen, viszonyokon és rendszereken, vagyis Hollandiában, Belgiumban, Norvégiában, Dániában, Franciaországban stb. megmaradt a

kapitalizmus és az állampolgárok legtöbb szabadságjoga, a magántulajdon szentsége, stb. – addig a szovjet győzelme esetén egy irgalmatlan népirtás, tömeges deportálások, majd a magántulajdon eltörlése, kolhozosítás, államosítás és politikai rémuralom következett volna. Akik addig normális világban éltek, azokra szörnyű sors köszöntött volna. Mindezt onnan is tudhatjuk, hogy a hitleri ellencsapás, valamint a kitört és lezajlott világháború következtében (amely végső soron félig lehetővé tette Sztalinnak a régi terv megvalósítását, ám most a „felszabadító” álcájában!), csak Európa keleti felét sikerült így megszállnia. Ez a sors várta volna a kontinens nyugati felét is, egészen az Atlanti-óceánig, ha… Ha Sztalinnak szabad keze lett volna. De azt régi barátja, Hitler kötötte meg a váratlan támadással. Sztalin nem volt stratéga, nem hitt a tényeknek. Amellett hitszegő volt. Minden törvényt és szokást megszegett, minden megállapodást felrúgott, senkire és semmire nem volt tekintettel. Kommunista volt. Az elveket ugyanakkor cinikusan kezelte. Sok jel mutat arra, hogy nem volt értelmiségi típus; a könyveit természetesen nem ő írta és azok nem is tartalmaznak semmilyen megfoghatót, követésre méltót, vagy csupán szólamok gyűjteménye. De lássuk a tényeket, amelyekkel Sztalin hadilábon állt. Hiába jelentették neki, hogy Hitler keletre készül, nem hitte. Hiába bizonyították be neki, hogy a Nyugat sokkal erősebb, mint a Szovjetunió, nem hitte. Azt viszont hitte, hogy katonai erővel minden megoldható. Ezért az a Szovjetunió, amely megszűnéséig egy közép-amerikai banánköztársasághoz hasonlóan 80 százalékban csak nyersanyagokat volt képes exportálni és minden harmadik rubelját fegyverkezésre költötte – valóban „anyaglábakon álló óriás” lett. Sztalinnak köszönhetően iszonyatos hadiipari potenciálja és a világ legnagyobb létszámú hadserege állt elő – de megfelelő gazdasági, életszínvonalbeli és persze politikai háttér nélkül. A diktátor egy magát demokratikusnak, a világbéke letéteményesének hirdető országot épített ki, amelyben százmilliók sínylődtek elképzelhetetlen nyomorban és rabságban, megfosztva minden információtól a valós világtól. Egy gigantikus álomvilág alakult ki, amelyben persze nem volt nehéz híveket toboroznia, hiszen a

polgárok akkor már nemzedékek óta nem tudtak semmit arról, másutt hogyan élnek az emberek, hogyan szerveződnek érdekeik mentén, és micsoda életszínvonalat értek már el. A hazugság fala tökéletesen zárt. Sztalin hódító volt, az akart lenni. A Birodalmat növelni mások kárára – ez volt az álma. Már 1933-ban olyan „mozdonygyárakat” alapított, amelyekben naponta 20-30 tank készült el! Mire eljött a világháború kezdete, Sztalinnak több tankja volt, mint az összes többi harcoló félnek együttvéve! Ugyanez volt a helyzet a harci repülőgépekkel. A szovjet fegyverkezés története kalandfilmben lenne igazán elmesélhető; volt itt Amerikából lopott tervrajz, de egészben ellopott tankok és repülőgépek, zsarolással megszerzett adatok tömkelege, no és hű szövetségesétől, Hitlertől ajándékba kapott típusleírások, licencjogok, stb. Különleges, gyors tankokat készítettek, ezek óránként akár 100 kilométeres sebességgel is haladhattak, mert nem lánctalpakon mentek, hanem gumis kerekeken. Ha valaki nem hallott volna róla, álljon itt csak annyi: ezeket a tankokat a Szovjetunió területén egyáltalán nem lehetett használni – mégis ezrével gyártották őket! Nyilvánvaló, miért, és erre időközben még fény derült a régi archívumok felnyitása révén. A gyors tankok csak remek úthálózattal rendelkező országokban alkalmazhatók. Ilyen Ázsiában nem volt, a Szovjetunió területén tulajdonképpen még ma sincsenek. A 30-as, 40-es években az egyetlen földrész, ahol bevethették őket és ahol valóban igen gyorsan haladhattak előre – az Nyugat-Európa volt. De minden más fegyverzetük is támadó és nem védekező jellegű volt. Pilótáikat is csak támadásokra, városok lebombázására képezték ki – védekezésre nem. És ők már 1938-as ázsiai összecsapásokban használtak levegő-levegő rakétákat is! Már 1929-ben, tehát Sztalin hatalmának kezdetén, kiképzésük során arra oktatták például a szovjet pilótákat, hogyan kell lerohanni az ellenséget saját országukban. Hogy támadásra készülnek, azt nem is titkolták! Ma még élő repülőgép-tervezőktől és egykori vezérkariak leszármazottaitól tudjuk: a harmincas években

mindenkinek meg is mondták: támadó háborúra készülnek. És az is igaz, hogy hat héttel a németek támadása előtt, 1941májusában Sztalin egy nagy beszédében a németek elleni támadásról beszélt. Csoda-e, ha Hitler megelőzte őt? Azt sem árt tudnunk, hogy Sztalin utasítására 1939 szeptemberétől egészen 1941 nyaráig a szovjet sajtó hihetetlen dicséreteket zengett a német náci államról, annak vezetéséről és főként persze hadi sikereiről! A lapok naponta tele voltak ezekkel az ömlengésekkel, egekig magasztalták Hitlert és cinkosait. Hiszen ők voltak a Szovjetunió leghűségesebb, legigazibb szövetségesei! És ami a hódításokat illeti: a példaképek. 1941 májusában és júniusában Sztalin parancsára a nyugati határ mentén – amely nagyobbrészt a megszállt Lengyelország közepén húzódott – lebontották az aknazárakat. Ami június 22-től nagymértékben megkönnyítette a németeknek a behatolást a Szovjetunióba… Persze Sztalin nem ezt akarta – ő úgy vélte, a szovjet Vörös Hadsereg fog támadni 1941júniusában vagy júliusában a náci német Harmadik Birodalom ellen. Az aknamezőket felszedette, hogy saját serege nyugatra áramlását tegye lehetővé. Ismétlem, nem vette figyelembe a tényeket és nem hitt senkinek. Azoknak sem, akik az igazat mondták a nyugatiakról. Erre fizetett rá. Senkinek tett ígéretét nem tartotta be – e téren igazi politikus volt. Például 1941 tavaszán egyezséget kötött a japánokkal, hogy nem támadják meg egymást, és ezt mindkét fél betartotta az egész világháború alatt, annak majdnem a végéig. Amikor aztán 1945 nyarán az amerikaiak a két atombomba ledobásával totálisan legyőzték a japánokat – Sztalin megszegve az egyezséget, a már fegyvert letevő Japánt hátba támadta és elfoglalta területének egy részét, amit Oroszország a mai napig jogtalanul a birtokában tart… Hogy miféle ember volt Sztalin, azt még a statisztikák is segítenek megérteni. A diktátor voltaképpen kifosztotta saját országát, de nem a saját zsebére „dolgozott”. Azzal nem lehet őt vádolni, hogy meggazdagodott volna – bár összehasonlíthatatlanul jobban élt, mint bárki más a Birodalomban. Az ország kifosztását szó szerint kell érteni: egyenes utasítására minden eladhatót kiszállítottak onnan.

Egyetlen nagy álmának, a világ legerősebb és kontinenseket meghódító hadseregének felépítéséért cserébe embertelen módon kizsákmányolt közel kétszáz millió embert. Mert mindeközben az emberek milliói éheztek, sőt éhen haltak – a gabonát olcsón eladatta külföldön! De nemcsak élelmiszert exportált a húszas-harmincas évek Szovjetuniója. Az országban évszázadok alatt felgyűlt műkincseket is lefoglalták, államosították, majd a legértékesebb festményeket, szobrokat, más műtárgyakat potom pénzért – de valutáért, aranyért cserébe! – elárverezték Nyugat-Európában és Amerikában. Kivittek minden ikont és egyéb kegytárgyat, nemesfémből készült műremeket, amiket a kolostorokból, templomokból hurcoltak el. Évente millió tonnaszámra adták el a szenet, a fát, ólmot, vasat, mangánt. Ráadásul ezek kitermelése nem került sokba, hiszen a koncentrációs táborokat, a Gulag-lágereket is a bányák, erdők és más kitermelő-vagy termesztő helyek mellé telepítették. Kiment a kőolaj, a gyapot, a kaviár és az alkohol. Minden, ami eladható volt. Nyugatra távozott – a kapott pénzen pedig stratégiai nyersanyagokat vásároltak. 1940-re több ezer hadianyaggyár volt a Szovjetunióban! Amelyek ontották a (támadó) fegyvereket. Így nem csoda, hogy amikor kitört a háború, az oroszok az első évben végig vesztésre álltak, fejvesztetten menekültek vagy makacsul és reménytelenül védekeztek, közben presztízshadicselekmények kedvéért sok százezer polgári lakost is feláldoztak. Például inkább hagyták éhen halni Pétervár (akkor éppen Leningrádnak hívták) lakosait, de nem adták meg a várost az ostromló németeknek. Így volt ez Sztalingrád körül is, és Moszkvát is azért védelmezték oly veszettül, nehogy csorba essen a „becsületükön”. Sztalin számára az emberélet sohasem számított, és minél tömegesebb volt, tudatában annál jobban inflálódott. Számára senkinek sem volt arca, mindenki csak valamilyen érdek mentén mozgatott vagy mozgó bábu volt. Akit bármikor el lehetett törölni, meg lehetett szüntetni. No, hát meg is szüntette őket. Ma már világos, hogy a világháború alatti emberveszteségek meg sem közelítik azt az emberveszteséget, amit Sztalin erőszakos iparosítási és kolhozosítási politikája okozott a harmincas években.

Aztán jöttek a németek és a Vörös Hadsereg sokáig nem tudott ellenállni neki, hisz javarészt támadó fegyverekkel volt felszerelve; újabb milliók vesztek oda. Amikor pedig az a ragyásarcú ember kiadta a parancsot, hogy azokat a katonákat, akik német hadifogságba estek, onnan megszöktek, vagy a háború végén kiszabadultak – vagy meg kell ölni, vagy munkatáborokba hurcolni, mint „árulókat” – újabb milliók halálát okozta. Később természetesen Sztalin és minden utódai is mindezt az embermennyiséget a „világháború áldozatainak” listájára íratták. Azt sugallva, hogy ezek mind a frontokon estek el, vagy a németek ölték meg őket a táborokban. Millió és millió orosz család a mai napig hiszi azt, hogy fiuk, férjük apjuk valahol „Európa felszabadításáért” esett el – miközben saját bajtársaik végeztek velük, avagy elvtársaik bántak velük úgy, hogy belehaltak. Tudjuk, hogyan végződött a második világháború, Amit Sztalin Hitlerrel egyezkedve még a harmincas évek végén kívánt, annak legalább a felét megkapta. Hiszen 1939-ben közölte a német diplomatákkal, hogy a Szovjetunió – amennyiben a fasiszták és a kommunisták közösen felosztják Európát – igényt tart Svédországra, Romániára, Bulgáriára és Magyarországra. Arról még nem szólt, hogy kell neki egész Európa, hogy azt kihasználhassa, kifacsarhassa. Így 1945 után ezt csak a jelzett országokkal, valamint Németország keleti felével, Ausztria egy darabjával és Csehszlovákiával tehette meg. Mára kiderült, hogy készen álltak a csapatok a bevetésre a Japán elleni hadműveletet megvalósítandó; mi több, elkészültek az USA legészakibb tagállama, Alaszka elfoglalására irányuló tervek is! Japántól a Hokkaido-szigetet akarta elvenni; már kijelölték a feladatot elvégző alakulatokat, a tengeri és a légiflotta egységeit is. Sztalin Alaszkát nem a háború végén, hanem 1948-ban nézte ki magának. Akkor már birtokában volt néhány óceánon túli „csodafegyver”. Ellopatta az atombomba titkát csakúgy, mint évtizeddel korábban az amerikaiak szuperjó tankját – ebből lettek a hírhedt T-34-esek és azok folytatása. Sztalin úgy érezte, semmi sem állíthatja meg – bár azért tartott az amerikaiak hadi potenciáljától.

Más kérdés, milyen jelleme lehetett annak az embernek, aki mindig képes volt bárkivel szövetkezni? Elsősorban a politikai, katonai és ideológiai ellenfelekkel? Hiszen szövetséget kötött Hitlerrel, szövetkezett a fasiszta japánokkal, aztán az imperialista amerikaiaktól követelt és kapott hatalmas hadi-segítséget a világháború alatt. Arról az oroszok sohasem számoltak be, hogy 1941 és 1945 között Észak-Amerikából Kelet-Szibériába, és így a Szovjetunióba valósággal áramlott a hadianyag, a legmodernebb harci technika. Amerikai repülőgépek százai, lőszer, tankok, teherautók tízezrei, még a híres yeep-ek, a kis dzsipek is jöttek a szállítóhajókon és teherszállító repülőgépeken. Sztalin tehát mindenkit kihasznált, és ha a saját érdekéről volt szó, nem számított az ideológiai hovatartozás sem. Alaszka megtámadásának terve könnyen végződhetett volna a harmadik világháború ki robbantásával. Az USA kormánya – és mondjuk ki kereken: a nép – nem fogadta volna ezt ölbe tett kezekkel. És bár akkor még senki sem sejtette, milyen hatalmas ásványkincseket és főleg mennyi olajat rejt a föld mélye abban az államban – nyilvánvalóan konfliktusba keveredett volna az akkori két szuperhatalom. Apropó, szuperhatalom! Máig sok begyöpösödött agyú öreg kommunista imádja Sztalint ezért, mert nagyhatalmat csinált az addig elmaradott országból. De mint említettük már, ezért az ország lakossága egyrészt szörnyű árat fizetett (és fizeti máig), másrészt a terv félresikerült. Csak katonai hatalom lett a Szovjetunióból (Oroszországból), semmi egyéb. Sztalin nem látta, dölyfös szemlélete és másokra nem ügyelő természete miatt nem is akarta tudni, mi lesz ennek az ára. Nos, az árát ma is láthatjuk, élesebben, mint valaha. Mert bár orosz földön a nyomor mindig otthon volt – mondhatni, ez ötszáz éve létforma arrafelé mindazok számára, akik kapcsolatba kerültek az orosz szemlélettel, életmóddal, uralkodással és ideológiákkal – olyan nagy sohasem volt, mint Sztalin idejében. Százötven millió embernek kellett éhezve-fázva, nyomorogva felépítenie azt a katonai potenciált, amely aztán hadigépezetté válva a háborúban

elveszejtette a férfilakosság 12-15 százalékát, majd a háború után még sok millió embert juttatott rettenetes élethelyzetbe. Az ország egyetlen lábon állt évtizedeken át, és éppen Sztalin tevékenysége nyomán. Nem lett belőle ipari nagyhatalom, hiszen nyersanyagainak nagy részét külföldre volt kénytelen exportálni, hogy azokért cserébe nemegyszer élelmiszert, gabonát vagy iparcikkeket kapjon. Nem lett belőle mezőgazdasági nagyhatalom, még kishatalom sem – hiszen a földek államosításával, a magántulajdon tagadásával és nyomainak kiirtásával lehetetlenné tette a gazdaságos termelést úgy a növénytermesztésben, mint az állattenyésztésben. Nem lett belőle tudományos nagyhatalom sem, mert tudósait – pontosan úgy, mint más polgárait – elzárta a külvilágtól, és aki bármilyen kapcsolatot ápolt a nyugati, „kapitalista” kollégákkal, azt kémtevékenységgel vádolta és elhurcolta, kivégeztette. A Szovjetunió Sztalin korszakában az élet semmilyen területén nem jutott igazán előre – kivéve a haditechnikát. Nem véletlen, hogy halála után nem sokkal a szovjet „Űrtechnika” oly sok szép eredményt produkált; hiszen az teljes egészében katonai rakétatechnikára épült és az első években az űrkísérletek egyetlen célja is a világ fenyegetése volt: „a mi rakétáink már olyan hatalmasak, hogy elviszik az atombombákat bárhová a Földön!” Sztalin időközben elmúlt hetven éves (1949-ben). Zárkózott volt és senki előtt nem nyílott meg. Biztosan úgy vélte, nem adhatja ki magát. Mint a diktátorok nagyobb része, ő is paranoiás lett, sőt produkálta a pszichopata viselkedés egynémely tünetét is. Mániákusan félt attól, hogy elteszik láb alól. Nagyon megbízható személyzetet tartott, élete vége felé már nem is élt a Kremlben, hanem saját, erődként őrzött villájában. Ahonnan fegyveres konvojjal járt be a Kremlbe, az útvonalat pedig több ezer belügyi katona és testőr vigyázta. Egyéniségét nyilván meghamisította, tudatát pedig elferdítette az állandó hízelgés és a rémület, amely körülvette. Mindenki teljesítette minden utasítását, rettegtek tőle. Nem habozott akár legközelebbi, rangos alattvalói házastársait, gyerekeit elhurcoltatni börtönbe vagy lágerbe, és erről sem beszélt soha senkivel. Ha valami nem úgy alakult, ahogyan szerette volna,

ordított. Dühöngései kísértetiesen emlékeztettek Hitler évtizeddel korábbi beteges kitöréseire. Mára már nem vitás, hogy nem adta fel a Nyugat ellen szőtt terveit sem. Otthon is újabb terror-hullámokat indított (például a „cionista orvosok” ellen; a zsidóüldözések amúgy is a sztalini korszak állandó repertoárjához tartoztak), de ismét előtérbe került a nyugat-európai invázió. Ezt most nem gyors tankokkal akarta elsősorban megoldani, hanem a kapitalista rendszer fellazításával, diverzióval. Ehhez remek segéderőket jelentettek az európai kapitalista országokban legálisan működő kommunista pártok, amelyek nagyobbrészt egészen 1992-ig, de 1985-ig biztosan – feltétlenül kiszolgálták Moszkvát és annak vezetése alatt álltak (akkor is, ha időnként taktikai okokból úgy tettek, mintha bizonyos kérdésekben szemben állnának vele, avagy éppen „eurokommunistáknak” mutatták magukat). Ügynökök ezreit telepítette Sztalin Nyugat-Európába, akik előkészítették a szabotázs-akciókat. Képesek voltak (lettek volna…) várni évekig, míg megjön a jelzés Moszkvából, és akkor cselekednek. Amerikai katonai támaszpontok ellen kellett volna provokatív támadásokat végrehajtani. Merényleteket követtek volna el ismert politikusok ellen, majd a későbbi fázisban felrobbantották volna a közlekedési csomópontokat, hírközlő központokat, és terrorizálták volna a polgári lakosságot. Olyannyira, hogy az végül már-már örömmel üdvözölte volna a „rendteremtésre érkező”, és természetesen az ottaniak által „behívott”, majd pedig „felszabadítónak nevezett” orosz csapatokat. A dolog ma komolytalannak és kivitelezhetetlennek látszik – de 1951-ben és 1952-ben nem volt az. Sztalin számára pedig különösen sem. Mindenesetre tudható, hogy az ügynököket értesítették: az akció feltehetően 1953 elején indul és néhány héten belül hihetetlen méretű zűrzavart kell kelteniük. Amelynek következtében, ha nem is omlanak össze az államszervezetek, de komolyan sérülnek a biztonságos élet feltételei. A zűrzavarban pedig ki halászhatna jobban, mint a helyszíni ügynökök ezrei, vagyis a kommunisták?

Persze már évek óta nyüzsögtek körülötte a tőle rettegő, ugyanakkor a hatalomnak még az árnyékáról sem lemondó alakok, köztük Bulganyin, Molotov, Hruscsov és mások. Sztalin gyanakodva figyelte az „elvtársakat” és szerette őket kijátszani egymás ellen. Szánalmas társaság voltak ők együtt, beleértve a diktátort is. Aki mind gyakrabban dühöngött. Dácsájában a hálószoba ajtajára külön belső zárat szereltetett, nehogy éjszaka megtámadják az „elvtársai” vagy a felbérelt orgyilkosok. Így amikor 1953. március elején agyvérzést kapott, órákig nem tudtak bejutni hozzá. De ennek már nem volt jelentősége. Hruscsovval az élen az őt gyűlölő-rettegő elvtársak azonnal kezükbe vették az irányítást, betegségére hivatkozva elijesztettek mellőle mindenkit – csak éppen orvost nem hívtak hozzá. A diktátor majdnem három napig vívta haláltusáját, amazok pedig hagyták kínlódni. Ahogyan akkor és később mondták maguk is: a Gazdát hagyták „megdögleni”… Malenkov, Kaganovics, és persze egykori „barátja” és nemzettársa, a grúz KGB-főnök, Berija még azokban a napokban összemarakodtak a koncon. Mindegyik Sztalin helyébe akart kerülni, de ez végül is a parasztian primitív, ámde ravasz Hruscsovnak sikerült. Igaz, beletelt még néhány hónapjába, míg leszámolt a többiekkel békés vagy nem békés úton (Beriját, mint a húszas évek óta a titkosrendőrség minden vezetőjét, kivégezték) és Sztalint a Mauzóleumba, Lenin mellé temették. Innen aztán pár évvel később, amikor is a szovjet belpolitika látszólag új irányt vett, kitették és a róla elnevezett várost, létesítményeket, iskolákat, gyárakat stb. ismét valami más névvel ruházták fel – Sztalin kultusza elmúlni látszott. A bebalzsamozott testet már nem mutogatják. De van még egy pont a Földön, ahol továbbra is szinte istenként tisztelik. A grúzok, amúgy rokonszenves nép – jelenükben és múltjukban Sztalin az egyetlen fekete folt. Sokan nem értik meg, hogy Sztalin-Dzsugasvili voltaképpen Európa másik Hitlere volt, az igazinál sokkal véresebb kezű, sokkal nagyobb gazember. Goriban, ahol született, ma is róla neveznek el sok intézményt, a városi autóbuszokon ott vannak bajuszos fotói (persze a himlőragyákat ezekről is gondosan eltüntették), vannak még Sztalin-szobrok és Sztalin-utcák az országban. És van persze Sztalin-múzeum sok ezer

fotóval. Persze a diktátor ifjúkori életrajzán a lyukak ma sem hiányoznak és azokat senki sem tudja betölteni. Joszif Dzsugasvili, aki a részeges cipész fiaként előbb papnövendék, majd ideológiai okokból postarabló és forradalmár, börtöntöltelék, és állítólagos rendőrségi besúgó, majd a forradalom kifutófiúja, később pedig ravasz diktátor lett – innen indult el végzetes útjára. Emlékét azok ápolják, akik vagy nem ismerik az igazságot erről a tömeggyilkosról, vagy mindazt a rosszat, amit róla hallottak, hazugságnak vélik. Mindkét esetben rosszul cselekszenek. Sztalin egyike volt a huszadik század legvéresebb kezű, rosszemlékű embereinek. Sokkal jobb lett volna az emberiségnek, ha sohasem születik erre a világra.

Mao a diktátor

A kezdet Kína a tizenkilencedik század végén nagyon bonyolult politikai, társadalmi és katonai helyzetben volt. Mao Ce-tung születésének idején már javában folyt Japán és néhány európai hatalom kísérlete arra, hogy saját befolyását növelje nem csupán a nagy országon belül, hanem szerte Kelet-Ázsiában. Kína túl nagy falat volt ahhoz, hogy ne csábítsa ezeket a hatalmakat – ugyanakkor túl nagy ahhoz is, hogy egyben lenyelhessék. Ez a sajátos beavatkozás akkor már évtizedek óta folyt és különösen Japán jeleskedett benne. De Anglia, Franciaország, sőt bizonyos fokig Németország is megjelent ott hadihajóival és igyekezett növelni olykor valós, olykor csak képzelt hatalmát. De a legnagyobb bajt azok az erők jelentették, amelyek Kínán belül acsarkodtak egymásra. Történelmi hagyományok miatt Kína akkor nem keltette azt az egységes benyomást, amelyet ma (ez ma is megtévesztő látszat, hisz csak egy erőskezű politikai akarat, mondhatni diktatúra fogja össze az egymáshoz nem illő népeket és tájegységeket, például a tibetieket és az újgurokat, hogy csak ezeket említsük), nagyon is részekre szakadni látszott. Ezt még tetézték is az idegen hatalmak, hisz elsőrendű érdekük volt Kína megosztása. Az egyik vitás pont a Koreai-félsziget volt. Koreát a kínaiak mindig is a maguk érdekszférájának vallották, ugyanígy a japánok is (a koreaiakat akkor sem kérdezte senki). Az 1880-as évek közepétől a japán diplomácia, majd haderő valóságos offenzívát szervezett Korea elfoglalására. Ez már szabályos háború volt, amelyben a két ország hadiflottái is részt vettek, hajókat süllyesztettek el és szárazföldi harcokat is vívtak, előbb Korea, aztán Kína területén.

Persze a kínaiak semmivel sem voltak jobbak vagy erkölcsösebbek a japánoknál, legalábbis ebben a koreai háborúban. Mindketten egy harmadik országot akartak megszerezni, ahol viszont jelenlétüket senki sem kívánta, bár úgy a japánoknak, mint a kínaiaknak akadtak híveik. Dél-Mandzsúria is a japánok kezére került, ahol aztán évtizedeken át – de voltaképpen egészen a második világháború végéig! – szinte szakadatlanul folytak a harcok, 1895-ben aztán a kínaiak letették a fegyvert a japán túlerő előtt. A túlzott japán követeléseknek a magát már fenyegetve érző Oroszország, Franciaország és Németország segítségével „figyelmeztette” a mohó japánokat. Akkor még egy ilyen figyelmeztetéssel meg lehetett állítani a tokiói hadigépezetet. A következő években aztán a legyőzött Kína szinte félgyarmati helyzetbe került, Anglia és a másik három akkori nagyhatalom szinte részekre osztotta az országot és a maga területén valóban gyarmattartóként is viselkedett. A győzteseknek fizetendő kártérítések miatt Kína elszegényedett, külföldi kölcsönök felvételére szorult. A tartozások behajtását aztán ismét odaküldött nagyhatalmú külföldi „tanácsadók” és „biztosok” ellenőrizték. így az ország fokozatosan lejjebb csúszott. Időről időre ugyan valamelyik nagyhatalmú vidéki úr, politikus próbálta kihasználni az európai nagyhatalmak közti ellentéteket, de nem sok sikerrel jártak. Oroszország „lopakodó agresszióval” igyekezett mindig újabb és újabb területekhez jutni, Anglia pedig hadállásait a Jangce folyó völgyében építette ki, majd ázsiai gyarmatokat alakított ki Kína határai mentén. Németország nem is keresett ürügyeket, hanem flottájával elfoglalt egyes partvidékeket. A befejezett tények politikáját érvényesítették, akárcsak a japánok; minden hódításukra utólag tétették a pecsétet az éppen aktuális megfélemlített kínai kormánnyal. Ez utóbbinak nem volt ereje és hatalma, hogy ezen a katasztrofális állapoton változtasson. Ilyen időkben született Mao. 1893. december 26-án látta meg a napvilágot Saosan faluban, harminc mérföldre (közel 50 kilométerre) Hsziang Tan városától. A későbbi, tudatosan terjesztett hamis adatokkal szemben Mao egyáltalán nem szegényparaszti családban született; apja egyes

források szerint módos gazda, mások szerint rizskereskedő volt. Mao Jen-sengnek hívták és gyakorta idézett Konfuciustól, a híres filozófustól. Ami nem volt akkoriban ritkaság; ezek az eszmék és gondolatok valósággal beleivódtak az emberekbe és a kicsit is műveltebbek jól tudták, ki volt a filozófus, sőt tudtak tőle idézni is. Anyjáról még ennyit sem tudunk. Az biztos, hogy mélyen vallásos asszony volt, aki hitt a buddhizmus alapelveiben. Különösen az erőszakot ellenezte. Nos, Mao fia (volt még két másik fiuk is) ebben sem követte anyja eszméit, mint majd látni fogjuk, hiszen az erőszakos megoldások egy időben szinte kenyerévé váltak. De kisgyermekként eljárt anyjával a buddhista szertartásokra, együtt énekelt a többi hívővel és akkor még hitte: nincs nagyobb bűn, mint megölni bármilyen élőt, legyen az ember vagy állat. Gyermekkoráról már csak azért is nehéz bármit mondani, mert akik őt ismerték akkoriban, nem érték meg a huszadik század közepét. Mao ugyanis addigra lett általánosan ismert személy nemcsak Kínában, hanem a világon is. Egykori gyermekkori játszópajtásait már nem kérdezhették meg az életrajzírók. Hát kérdezték őt, magát – ámde fiatal koráról néha egymásnak ellentmondó vagy bizonyítottan nem igaz dolgokat mesélt. Annyi látszik igaznak, hogy hétéves korától, tehát 1900 körül már a többi gyerekhez hasonlóan szüleivel a rizsföldeken dolgozott. Ám ez nem jelent valamiféle különösen kegyetlen nevelési módot, avagy roppant nyomort. Kínában évezredes szokás, hogy a gyermekek már nagyon korán kiveszik részüket a munkából. A parasztok számára ez természetes, és persze sokszor szükségszerűség is. Gyakran nézte a madarakat és töprengett, vajon hogyan lehetséges: fennmaradnak a levegőben? És merre repülnek, onnan fentről milyennek láthatják a falut, a tájat, az embereket? Amint meg tanult olvasni, szinte lehetetlen volt kiszedni a kezéből a könyvet. Tízévesen már – szintén mindenütt a világon érvényes szokás szerint – része volt egy gyermekcsapatnak, amely más falubeli csapatokkal vette fel a versenyt. Néha jó nagyokat verekedtek, és egész „háborúkat” vívtak egymással.

Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy az egész környezetük folyton háborúkról beszélt. A saosani parasztok ugyan nem sokat láttak ebből, de az utazó kereskedők és mások, valamint néha a kezükbe kerülő újságok révén is szereztek híreket. Az eseményekről – ha nagy késéssel is – de általában értesültek és azt maguk között élénken tárgyalták. Mao ezenközben felcseperedve nagy vitákat folytatott apja munkásaival. Már ekkor is kiderült, hogy van érzéke a társadalmi dolgokhoz, témákhoz. Sok olvasmánya is kitárta előtte a világot. Ez különben az a gyermekkor, amelyről kevés szóval is sok hamisat mesélt később az életrajzíróinak, így szinte semmiben sem lehetünk biztosak. Két fivéréről és nővéréről nem sok szó esett később. Azt tudjuk, hogy a viták lassan kiéleződtek Mao és apja között is. Most már ketten idézgették egymással szemben Konfuciusz hajlékony szavait és érveit. Nem kellett sok, hogy kétségbeesésbe kergesse anyját is; tizenévesen bírálni kezdte a buddhizmust. Talán nem is annyira ez a vallás ingerelte – bár más vallást nem ismert és akkor nem is ismerhetett – mint az, hogy az emberek hisznek egy ilyen megfoghatatlan dologban. Van-e Isten? Akkor már erősen kételkedett ebben. Ezek a viták sokáig a családon belül maradtak – anyja és talán apja is szégyellte volna, ha azzal ki kell állni a falusi közösség elé. De hogy nem örültek neki, az biztos. Amikor fia a buddhizmus ellen érvelt – vagy azt hitte: érvel? – anyja felszólította, inkább imádkozzon, és ne káromolja a hívőket… De Mao már akkor is tanítónak hitte magát; talán nem véletlen, hogy később ezt a címet szerette hallani másoktól. És akik hízelegni akartak, azok a Nagy Kormányos név mellett a Nagy Tanítót is látták benne. Vagy ezt mondták. Saosan falusi közösségében ez a sokat olvasott és magát már néha túlontúl is okosnak képzelő gyermek a huszadik század elején azt hitte, az életbe belefáradt, de egyúttal annak bölcsességeit kitanult parasztoknak is újat mondhat. Mi több, talán megváltoztathatja gondolkodásukat? 1904 októberében – Mao majdnem tizenegy éves volt már – a közeli városban nagy ünnepséget tartottak, ahol rengeteg katona vonult fel. Ez nagy hatással volt rá, de a következő események

annál fontosabbak voltak – igaz, nem az ő számára. Abban a kínai tartományban ugyanis – csakúgy, mint a hatalmas ország egyéb részeiben – parasztlázadások robbantak ki. Ezek csak a benne résztvevők számára jelenthettek valamit is – ugyanis a mai, Kína történetét tárgyaló egyes szakmunkákban egyetlen halvány említést sem találunk róluk! Nyilván sok ilyen, egymástól elszigetelt és már-már normálisnak tekintett lázadás zajlott le akkor – és máskor – az ország egyes vidékein. Ezeknek természetesen semmi jelentőségük sem volt nemhogy a kül-, de még a belpolitikai helyzetre sem. A század elején a nagy bokszerlázadás, a nemzeti érzelműek idegenellenes hadjáratai, lázadásai, majd veresége jelentették az ország életének igazán fontos eseményeit. Nyilvánvaló, hogy amikor például egyesült nagyhatalmi seregek csaptak le Kínára és a pekingi császári palota előtt például német katonák meneteltek – kit érdekelt egyik-másik kies tartomány parasztjainak lázadása? Márpedig abban a tartományban egy kisebbfajta partizánháború is kibontakozott. Hunan az ország déli-délkeleti vidékén, a tengertől távol terült el. És bár a parasztok érdekeik védelmében kezdetleges fegyvereket is felvonultattak – Kínát akkor sokkal jobban érdekelte az, ami az ellenségtől elfoglalt széleken és magában Pekingben történt. Maót nem igazán fogta meg ez a sajátos hadiállapot, ami vidéken kialakult. Gyermek volt még és ez azért is érdekes, mert addig bezzeg mindenkivel vitába szállt, ha valamiféle társadalmi téma került szóba. A következő másfél-két évben nem mutatott érdeklődést a parasztok harca iránt – ő, aki később ilyesmiket szüntelenül hangoztatott és jókora propagandaszólamokat faragott a kínai parasztok, a kínai falu „örökös városellenes harcairól”. 1906-ra aztán véget is ért a lázadás. A hatóságok megelégelték a dolgot és fegyveres erővel, meglehetősen véresen fojtották vérbe a lázadást, vagy ahogyan akkoriban maguk a parasztok arrafelé nevezték, „a mi háborúnkat”. A vezetőket, ahogyan az arrafelé ősidők óta bevett szokás volt, kivégezték. Ugyanakkor a tartományban elfogy a rizs. Az alapvető táplálék hiányát is a háborúskodás, a partizánharc okozta.

A tizenéves Mao ekkor került élete egyik első válaszútja elé. A helyi szokás szerint ugyanis a kivégzések nemcsak nyilvánosak voltak – mindenki okulására! – de azokat földrajzilag meglehetősen szétszórtan végezték, hogy minél többen legyenek szemtanúi. Hiszen a parasztok, különösen tömegesen, nem hagyhatták el gazdaságaikat, ritkán utaztak, akkor is kevesen. Így az erejét mutatni akaró hatalom maga ment a helyükbe. Katonák vitték a kivégzendőket, akiket addig gondosan életben tartottak, majd pedig a főbb utak mentén kivégezték őket. Az egész a rómaiak tömeges keresztrefeszítéseihez hasonlított, amikor ily módon torolták meg a rab szó Igalázadásokat. Mao is látta a nyilvános kivégzéseket és nem tudta, hogyan viselkedjen. Nem biztos, hogy be kell állnia a rémült parasztok sorába, és talán nem is kell amazokkal együtt lázadásról pusmognia… hiszen ő egy tehetős ember fia! Aki persze nem vett részt a lázadásban, a „partizánháborúban”. A béke ideje azonban nem jött el. Akkor még senki sem sejtette, hogy arra a következő fél évszázadban is alig lesz remény. Most mindenféle titkos társaságok tüzelték a parasztokat a hatalom ellen – Mao pedig olvasott. Ezek azok az évek – 1906 és 1910 között – amikor végre hozzájut a kínai klasszikus irodalom összes, azóta európai nyelvekre is lefordított műveihez és szinte falja őket egymás után. A fő tárgya ugyan most is Konfuciusz, de egy szuszra elolvassa a „A vörös szoba álmá”-t, az „Utazás Nyugatra” és a „Minden ember, testvér” című könyveket, és sok egyebet is. Miközben az addig egy kicsit lecsillapodott buddhizmusellenessége ismét növekedni kezdett, emiatt otthon állandósultak a viták, Mao bejelentette, hogy tanító szeretne lenni. A szülei ezt azonnal és mélyen ellenezték. Több okból is. Anyja talán attól tartott, a fia vallásellenes kijelentéseivel mások lelkét is megmérgezi? Vagy, hogy ilyen szemlélettel nem boldogulhat Saosanon kívül? Apjának gyakorlatiasabb okai voltak. Ő mindenáron rizskereskedőt akart nevelni fiából. Hiszen a gyereknek volt hozzá esze, és nem termett a mezei munkára, ez világos volt mindenki

számára. Maga Mao is tudta, hogy nem fog falun élni – de rizskereskedő legyen? Ehhez végképp nem fűlött a foga. Mivel apja egyáltalán nem hajlott a „tanítóságra”, Mao fellázadt. Nem tudni, történt-e valamiféle családi erőszak, vagy legalább azzal való fenyegetőzés. Ha Mao anyja valóban buddhista elveket vallott, akkor feltehetően Mao apjától sem álltak távol ezek az eszmények. Tehát nem próbálták meg erőszakkal visszafogni a 14 éves fiút, amikor az bejelentette szándékát. Tanítóképzés persze nem folyt a falujukban. Így aztán Mao 14 éves korában, 1907 szeptemberében elhagyta a falut. Csupán kedves könyveit, alig néhány darabból álló roppant szerény ruhatárát vitte magával. Mindez egyik amerikai életrajzírója, Robert Payne szerint két csomagban volt, amit ottani szokás szerint egy bambuszrúd két végére akasztott és vállán egyensúlyozva, himbálózva vitt hosszú gyalogos útján. A város neki nagynak tűnt, pedig a kínai skálán nyilván jelentéktelen vidéki porfészek volt. Anyja egy távoli rokonánál kapott szállást és… nagyon rosszul érezte magát. Először is azért, mert szinte senkit sem ismert és környezetében azonnal ellenséges érzületeket tapasztalt. Nem, ez nem a kamasz fiúk szokásos érzékenysége – netán túlérzékenysége – volt. Iskolatársai az első naptól kezdve éreztették vele, hogy lenézik, mert szegény, mert faluról jött, „paraszt”. Ez a hangulat később – Mao állítása szerint – valóságos gyűlöletbe ment át. Őt a többiek hosszú ideig a „Saosani piszkos parasztfiúnak” nevezték. Szegénysége is választóvonal lett közte és a többiek között. Apjától csak annyi pénzt kapott, amennyi az iskola költségeire, vagyis a tandíjra volt elégséges. De neki enni és öltözni is kellett! És néha könyveket vásárolni, bár erre aztán igazán nagyon ritkán kerülhetett sor. Dolgozhatott volna az iskola mellett, mint egy gazdagabb tanulótársa… szolgája. Ez akkoriban napirenden volt a kínai (és erős a gyanúnk, hogy nem csupán a kínai) iskolákban. Hiszen valahogyan a szegényeknek is elő kellett teremteni a pénzt a megélhetésre. Ám amikor első ízben ajánlottak Maónak egy ilyen

állást, kapásból és nagyon sértődötten visszautasította. Ami biztosan nem növelte társai iránta érzett „szimpátiáját”. Diáktársai alighanem tudálékosnak és élhetetlennek, valamint szerfölött nagyképűnek tartották. Így aztán rossz volt a szállása és gyakorta éhezett. A szó szoros értelmében nem jutott neki étel. De ez nem tartott sokáig. Mivel a többiek látták, hogy a „saosani piszkos parasztgyerek” azért is kitart és megszállottan tanul – főleg éjszakánként – hát lassan csökkent ellenállásuk. Hamarosan lettek ott barátai is, akik meghatározták későbbi fejlődését. Mindezek oldották azt a mérhetetlen depressziót, amely akkoriban elhatalmasodott rajta. 1908-ban új császár került trónra, a közélet megélénkült. A külföldi gyarmatosítók ugyan továbbra is uralták az ország egyes részeit, de ez „belül” semmin nem változtatott. Mindent egy, a valóságtól elszakadt, majdhogynem ezeréves módszerek szerint kormányzó hivatalnoki réteg irányított, amely senki rokonszenvét nem bírta. Ekkor került Mao kezébe egy könyv a (nyugati) világ nagyjairól. Ez egy amerikai kiadvány kínaira fordított változata volt és igen nagy hatást gyakorolt a fiatalemberre. Ekkor tudta csak meg, hogy mennyire tág az a másik, nagyon is homályos világ, amit arrafelé sokszor egyszerűen csak „Nyugatnak” neveztek akkor is, ha az égtájak nem illettek a fogalomhoz. Mao valósággal szárnyakat kapott, látva, hogy az eltelt pár ezer évben abban az ismeretlen, külső világban milyen nagy emberek milyen nagy tetteket hajtottak végre! Hogy azokat is ugyanazok az eszmék űzték, mint amelyek benne is mocorogtak már. De még nem igazán tudta, mit akar. Ám e könyv elolvasása után megváltozott gondolkodásmódja. Ha ő is olyan lehetne, mint Napóleon, mint Nagy Katalin cárnő, avagy Washington. Lincoln, Montesquieu, Rousseau, Nagy Péter vagy Wellington… Persze tudatosan kezdte keresni a nyugati könyveket és válogatás nélkül „falta”, ami csak a kezébe került. Nem volt ebből sok, de alapos töprengésre késztették. A nyugati emberekről és azok tetteiről gyakran vitatkozott osztálytársaival, a leendő tanítókkal is.

– Olyanokká kell válnunk nekünk is, mint ők! – hajtogatta megszállottan. – Meg kell tudnunk, hogyan tehetjük Kínát gazdaggá! Ne szégyelljük, ha idegen gondolatokat kell a magunkévá tenni. Most nagyon fontos, hogy eszméket, ötleteket, gondolatokat importáljunk! Az agya, a tudata és a későbbi politikai érzéke is ezekben az években formálódott. 1909-re ismerte már a „szocializmust”, vagyis amit Marx és Kautsky annak nevezett. A tanulás éveit tehát nem csak az iskola jelölte ki a maga szerény eszközeivel. Amit ott megtanulhatott, azt Mao hamar elsajátította. A következő években elkezdődött az a polgárháború, amely aztán 35 évig tartott kisebb-nagyobb (helyi) szünetekkel és Maót is felvitte oda, ahol később a világ is megpillantotta és megismerte őt.

Az első harcok 1915 után Mao már a hunani haladó erők vezetője volt. Akárcsak a többi diák, lelkesen gyűlésezett, szervezkedett és figyelemmel kísérte a köztársaság születését, a belső és külső harcokat. Tudta már, hogy szervezkednek a „nemzetiek”, de erősködik a baloldal is. Elavultnak tekintette a császári hatalmat, mely mellesleg igazából nincs is már. Szun Jat-szen az egyik olyan ember, akiről sokat beszélnek, és akit sokan a nemzet nagy hősének tartanak. Az új népvezért, aki a köztársaságot akarta megvalósítani, és később sikerült is neki. Mao ekkor már magas és mindig zilált frizurájú lelkes fiatalember; kicsit kövérkés arca és feltűnő hajzata különbözteti meg társaitól a korabeli kezdetleges fekete-fehér fényképeken is. Az európai háborúk híre ide csak nagy késéssel jut el, és csak annyiban érdekli a kínaiakat, hogy az eddig itt grasszáló idegenek már óvatosabbak. Sok csapatuk el is vonul, hiszen otthon van szükség az orosz, német, angol vagy francia katonákra. Akik addig évtizedeken át egyetértésben szálltak szembe a kínaiakkal, azok most váratlanul egy távoli kontinens – Európa – frontjainak két

oldalán találták magukat. Többé szó sem lehetett együttes politikáról, egyazon akaratról és közös fellépésekről Ázsiában. Mao 1918 nyarán fejezi be tanulmányait és úgy dönt, ezután már okvetlenül az egyetemnek kell következnie. Bár pénze most is nagyon kevés, irány Peking! A főváros, ahol először járt akkor, a maga méreteivel megdöbbenti, bár sok tekintetben még egy álmos kisvárosra hasonlít. Mégis, akkora itt a szellemi erő, hogy a fiatalemberbe új lelkesedés költözött. Egyszerre érte őt nagyon sok benyomás. Az egyik politikai: híre jött, mi is történt 1917-ben Oroszországban. Hogy valamiféle nagyobb baloldali erő, a kommunisták vették át a hatalmat abban a hatalmas országban, nyoma sincs már a cároknak és Kínában is elátkozott hadseregüknek! Ráadásul éppenséggel Marx és más szocialisták tanait akarják megvalósítani hatalmas méretekben. Ugyanakkor ott volt számára az egyetem is, amely nagy kalandnak – a szellem kalandjának – ígérkezett. Franciaországba akart utazni, ezért franciául tanult. Aztán rávetette magát az angolra is. (Egyikben sem jutott túl messzire). Itt is a már-már megszokott dilemma elé kerül: nem választhat a munka és a tanulás között, mert egyszerre kell végeznie mindkettőt. Hisz nincs miből élnie. Nők ugyan felbukkantak az életében, de róluk, legalábbis abból az időszakból, nem sokat tudunk. Mao rendszeresen járt az egyetem könyvtárába, ahol valósággal tobzódhatott a sok olvasnivalóban. Ez valóságos paradicsom volt számára. Ugyanakkor ismét nagyon egyszerű szállása volt, ahol télen majdnem megfagyott. Sok hozzá hasonló szegény társával közös szálláson lakott. De azért a könyvtárba járás segített; állást kapott ott. Nem nagy állás és nem nagy fizetés volt ez, de mégis anyagi segítség az amúgy nyomorgó diák számára. A kommunista elmélet nagyon érdekelte, mind mélyebben merült bele, végül már magát is annak vélte. Egyre jobban érdekelte a politika; életében először most már nagyon is tudatosan kezdte figyelni, hogyan terjeszkednek a japánok, miért húznak szét a kínaiak. Részt vett a diákmozgalmakban és mivel jól tudott beszélni,

előbb-utóbb itt is valamilyen módon az élre tört. Ha szót kap, mind gyakrabban emlegeti a „proletariátust”. 1921 nyarán tartották a KKP, a Kínai Kommunista Párt első kongresszusát, ahol természetesen felbukkantak az orosz elvtársak is. Már létezett a Komintern, vagyis a kommunista pártok internacionális, nemzetközi irodája, amit persze Moszkvából irányítottak. Mao már valamivel korábban, még középiskolás korában kezdett írni. A sok olvasás és beszédkényszer után és azok hatására ezt soha nem érezte számára idegen feladatnak, ellenkezőleg. Az első és máig fennmaradt dolgozatát tizenkilenc évesen vetette papírra. Ebben egy ősrégi kínai hivatalnokról, Szang Jangról írt, akinek emléke fennmaradt. És akit mai szakszavakkal a „reálpolitika” egyik korai szószólójának nevezhetnénk, aki elveit nem kevés cinizmussal megtoldva adta elő a gyakorlatban is. Talán nem érdektelen itt megemlíteni, hogy az 1912-es fiatal Mao Ce-tung, mint azt dolgozata tanúsítja, pozitívan állt hozzá Szang Jang elveihez. A maga idejében Szang nagyon könyörtelen törvényeket alkotott és azokat rákényszerítette az alattvalókra, természetesen azok akarata ellenére. Bár az ókori Szang (Krisztus előtt a negyedik században élt) a nép érdekében tette, amit tett, azért a nép mégis inkább a kegyetlen parancsolót látta benne. Nem igazár hitte, hogy a kemény törvények valóban és kizárólag csak a gonosztévők és lázadók megbüntetését célozzák… Mao könnyen túllépett a nép bizalmatlanságán és félelmén, mert azt írta afféle következtetés címén: a baj nem Szang keménykezű politikájában van, hanem abban, hogy a nép nem bízik a politikusokban. „A tömegek minden változtatást elleneznek, semmi sem tetszik nekik”. Hát, ami azt illeti, ehhez a szemlélethez aztán később is tartotta magát! Hosszú életében általában mindig keménykezű volt, és egyáltalán nem érdekelte a tömegek véleménye… Ha Mao részt is vett valamiféle harcokban, nem közvetlenül. A maga fizikai valóságában talán sohasem látta az ellenséget, legalábbis nem a külföldieket: japánokat, németeket, oroszokat, különösen nem here közben. Az ilyesmitől mindig távol tartotta magát.

Amúgy életművésznek hívták társai, mert hamarosan rájött bizonyos szórakozások ízére és azokról később sem mondott le. Semmilyen körülmények között nem hagyott fel a dohányzással, amit szintén túlzásba vitt; egyik cigarettáról a másikra gyújtott és fogai előbb teljesen megsárgultak, majd elfeketedtek (a nagyhatalmú diktátor időskori fotóin ezeket világosra színezték). Ugyanígy volt a szexuális élettel is. Voltak apróbb, jelentéktelen kapcsolatai, de akkoriban, húszas évei elején még jobban érdekelte a politika. Később összekapcsolta a kettőt és diáktársain kívül elsősorban vagy „elvtársnők”, vagy színésznők érdekelték és ez irányú érdeklődésében nagy helyet kaptak. Az első nő, akivel huzamosabb ideig együtt is élt (és akihez kínai értelmiségi férfiszokás szerint szerelmes verseket is írt), a gyönyörű Jang Kaihui volt. 1921-ig együtt éltek, majd amikor megszületett gyermekük, a kapcsolatot törvényesítették. A környezetükben méltó feltűnést keltett a dolog, mert a szülőknek semmi szerepe sem volt házasságukban, ez pedig még nagyon is élő hagyományok lerombolását jelentette. Sok elvtárs persze csodálta ezért Maót. A háború elszakította őket egymástól, pedig több gyermekük is volt már. 1927-ben Mao úgy döntött, Jang a gyerekekkel maradjon Csangsában, miközben maga Mao már a forradalmi erők egyik fővezére lett. Gyermekei sohasem érdekelték különösebben, nem is látogatta őket. A nemzeti kínaiak, vagyis a Koumintang katonái pár évvel később elfoglalták Csangsát és az asszonyt kivégezték. A dolog nem rázta meg Maót, már csak azért sem, mert ő közben már egy másik nővel éldegélt. Két fia közül az egyik elmebeteg volt, mindkettő Sanghajba menekült és az utcán, hajléktalanként tengette életét. Az idősebbik fiú részt vett később, mint kínai „önkéntes” a koreai háborúban, amikor a kommunista Észak lerohanta a mit sem sejtő Délt. Ott esett el. Mao a húszas évek végén már Ho Cu-csennel élt, a férfi akkor harminchét, a lány tizennyolc éves volt. Hot kinevezte „forradalmi társának a szerelemben” és mint ilyent, döntését ráerőltette az amúgy igen puritán főelvtársakra. Még Jangot ki sem végezték, Mao már feleségül vette az új nőt – a bigámia ugyan Kínában is

büntetendő, de ki figyelt oda? És ki, mert volna szólni a nagyhatalmú elvtársnak? Mao szerelmi szokásairól lesz még szó, most azonban térjünk vissza a politikához. Említettük, hogy 1921 nyarán megalakították a Kínai Kommunista Pártot. Nem árt tudni, hogy az akkor is legalább 5-600 milliós országban a pártnak megalakulásakor mindössze körülbelül ötven tagja volt… Ezek között is akadt néhány későbbi hazaáruló, japánbérenc, sőt egyszerű szélhámos is, míg nem voltak jelen azok a valódi kommunisták, akik később aztán az élre törtek. A hunani csoportot képviselve Mao is felbukkant, bár 6 akkor már régen Pekingben (Beijing) élt. A pártnak kezdettől igen szoros kapcsolatai voltak a szovjetekkel, akik minden alkalmat megragadtak, hogy a kezdetektől építhessék ki a kapcsolatukat. Felügyeltek a kínaiakra, számukra külön pártiskolát hoztak létre Moszkvában, később egy katonatiszteket képző főiskolát is, ahol a „forradalmi sereg” részére tízezernél is több tisztet képeztek ki. Szun Jat-szen, a köztársaságot megalkotó politikus és Lenin nagy tisztelője azért nem mindenben osztotta a kommunisták véleményét. A húszas évek második felében azonban a külföldiekkel szemben álló kínai „nemzeti” erők és a kommunisták még együtt harcoltak. Szervezetük, a Kuomintang csak később vált ketté és a kommunisták valamint a „nemzetiek” aztán évtizedeken át esküdt ellenségekként vívták élet-halál harcukat. De ismétlem, az később volt. A Kuomintang kongresszusán eldöntötték, hogy a szovjet Vörös Hadsereg mintájára forradalmi sereget kell szervezni. Itt persze nagy szerepet kaptak a szovjet vezetők, akik ekkor (1924-ben) állították át Mongóliát is a maguk oldalára. Ma már furcsán hangzik, de az első forradalmi tisztképző katonai akadémia parancsnokát Csang Kai-seknek hívták. Ő lett később Mao nagy ellenfele és a Tajvanra menekült, majd ott független, antikommunista államot alapított kínaiak vezetője. Az országban számos vidék teljesen függetlenedett a kaotikus központi hatalomtól, amely voltaképpen nem is volt, vagy széthúzott. Hadurak, tábornokok, önjelölt mini kormányzók vették kezükbe az

uralmat. De előfordult, hogy itt-ott maga a rendőrség szított lázadást… a pekingi kormányt nem mindenki tartotta igazi kormánynak. A forradalmi erők persze igyekeztek összefogni az országot, de 1925 és 1927 között nagy erőkkel kerültek szembe. Mindezek ellenére visszafoglaltak sok tartományt északon, miközben a déliek szembeszálltak a pekingi kormánnyal és saját, független kormányt alakítottak. A Kuomintang lassanként visszaszerezte a vezetést és ott Csang Kai-seknek egyre több tekintélye volt. A Kuomintang, mint párt, és mint több százezres majd milliós hadsereg is egyre erősebb lett, amit a kommunisták féltékenyen szemléltek. Az ellentétek egyre élesebbek lettek, itt-ott orgyilkos merénylet végzett hol az egyik, hol a másik oldal neves vezetőivel. Végül 1926-ban Csang afféle puccsot szervezett, amelynek során a kommunistákat eltávolították a vezetésből. Mozgalma egyre inkább jobbra csúszott, a kommunisták viszont egyre inkább balra álltak a nemzetiektől. Csak aztán kisebb, de erős és jól szervezett seregével maga hódította vissza a fellázadt tartományokat. Kiderült, a lakosság is inkább őket támogatja; így aztán hamarosan a Nemzeti Forradalmi Hadsereg kezébe került az ország tekintélyes része. Itt-ott már angol és amerikai erők is beszálltak a harcokba azon a címen, hogy Kínában tartózkodó állampolgáraikat érték atrocitások. Csang összeszűrte a levet a külföldiekkel és egyre erősebb lett. Csapatai végül már egyenesen vadásztak a – korántsem bűntelen! – kommunistákra, egyes vezetőiket kivégezték. Persze azok sem maradtak adósok. Mao 1928-tól fegyveres forradalmi csoportok élén állt. Nem mintha értett volna a hadvezetéshez. De a partizán hadviselés szabályait vagy inkább szabálytalanságait használták fel a nemzetiek ellen. 1930-ban már Csu Te, a másik népszerű vezér vezette a katonákat és Mao volt a sereg… párttitkára. Ami azt jelentette ott és akkor, hogy ideológiai síkon, szellemileg az ő véleménye számított. Már akkor észrevehető volt paraszti ravaszsága és az, hogy nem tűri a vetélytársakat. Akiről csak feltételezte, hogy a helyére, a pozíciójára tör, vagy aki nem volt neki eléggé rokonszenves, azt jobb

esetben eltávolította, rosszabb esetben az életét sem kímélte. Az 1927-ben megalakult „Kínai Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg” tizenöt forradalmi „bázisterületet” uralt, de a harcosok bizony nem voltak sokan; alig 60 ezren voltak hajlandók fegyvert fogni a kommunistákért, ami az akkori lakosságnak csupán a 0,1 százalékát jelentette! Ráadásul a „bázisterületek”, a „támaszpontok” vagy kevéssé lakott és nem sok termést adó, használhatatlan vidékek voltak, vagy távol estek az igazi események színhelyétől. így nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a bírálatokat, melyek szerint a kommunisták csak éveken át „dekkoltak” Zsujcsínban és másutt, várva, hogy a körülmények számukra kedvezőbbé váljanak. Ezekben az években itt nem is folytak harcok. 1931-ben a párt által kezdeményezett „tanácskongresszus” (a szovjetek mintájára) Maót választotta meg a tanácskormány elnökévé. Csu-te maradt a Vörös Hadsereg parancsnoka. Akkor már ott voltak a háttérben vagy éppen nagyon is előtérben mindazok, akik később híres főelvtársak (és nemegyszer Mao áldozatai) lettek, például Liu Sao-csi, vagy Csu En-laj. Csang Kai-sek nem törődött azzal, hogy egyre nő a japán veszély – ő a fő ellenségnek a kommunistákat tartotta. 1930 vége és 1933 eleje között négy büntetőhadjárattal akarta letörni az egyre erősödő kommunistákat és bázisaikat, mert azok „állam lettek az államban”. Végül a Vörös Hadseregnek háromszázezer katonája volt, de 1933 végén az ötödik büntetőhadjárat során Csang már egymillió katonát állított ki a vörösök ellen! Ezzel a kommunisták már nem szállhattak szembe. Úgy döntöttek hát – nem kis mértékben éppen Mao tanácsára – hogy feladják a bázisokat és áttörve a nemzetiek gyűrűjén, elmennek nyugatra, Szecsuan körzetébe. Mondani sem kell, hogy a harcokban sokan vesztek oda, de nem a vezetők közül. Az ellenség folyton a nyomukban járt, ők pedig nagy vitákat folytattak. Mao több vezetőt állított maga mögé, másokat „megbírált” vagy „önkritikára” kényszerített, így szabadult meg tőle. Végül is mindent ő irányított már: a pártot és a sereget is, bár a párt élén mindig egy másik főelvtárs állt. Kivétel nélkül olyan, aki a Szovjetunióban tanult és

szoros kapcsolatot tartott fenn a Kommunista Internacionáléval, vagyis a hírhedt Kominternnel. Persze látva, hogy akkor igazából a Szovjetunió nem tud vagy nem is akar segíteni a kínai kommunistáknak, egyre erősebb lett a „független kínai” irányzat a pártban. Eközben tartott a „Hosszú Menetelés”, amikor a vörösök harcok közben, vagy éjszaka lopakodva menekültek nyugat felé. Ezt utólag, és ma is, mint valami hősi Odüsszeiát mutatják be és hősies erőfeszítésekről regélnek. Ha voltak is ilyenek, ne felejtsük el: az őket üldöző nemzeti hadsereg is ugyanazt az utat járta be és ugyanolyan szörnyű nehézségekkel kellett megküzdenie! Hidak nélküli folyókon, ellenséges tűzben keltek át, majd négyezer méteres havas hegyekben haladtak. A sok harc persze összekovácsolta az elvtársakat – Kínát lényegében még a hetvenes években is az a gerontokrácia irányította, amelynek tagjai negyven évvel korábban a Hosszú Menetelés korában kerültek össze! 1935-ben végre – sok bázisát elvesztve vagy feladva – a Vörös Hadsereg 12.500 kilométeres út megtétele után, erősen megfogyatkozva, Kína nyugati tartományaiba vonult vissza. De még egy éven át tartott, míg a lemaradt kisebb alakulatok, a más utakon haladók is csatlakoztak. Észak-Senhszi lett aztán több mint tíz éven át a „forradalmárok” központja. Ez viszont eléggé északon volt, közel a mongol határhoz és persze a Szovjetunióhoz. A Meneteléssel sikerült megtéveszteniük a világ közvéleményét és a kínai értelmiséget is. Mindenki csodálta őket azért, hogy… megfutamodtak! A baloldaliak szerte Kínában örültek, hogy a „forradalom megőrizte erőit”. Mao tudatosan rájátszott erre és élete végéig nagy győzelemnek állította be azt, ami voltaképpen megfutamodás volt. Kínában ma is százmilliós nemzedékek élnek ebben a tévhitben. A japánok elfoglalták Mandzsúriát, és mivel a kínaiak egymással voltak elfoglalva és nem igazán reagáltak, egy évvel később szemet vetettek Sanghajra is, majd más tájakra. Ha nem is szövetségesre, de passzív szemlélőre találtak Csang Kai-sekben, aki inkább a vörösökkel akart leszámolni, mint a japánokkal, ezért békét kötött Tokióval. Ismét évek teltek el, sok kínai felháborodott a japánok

magatartásán. A hódítók ugyanis kegyetlenkedtek a megszállt területek lakosságával és mind több kínai területet akartak elfoglalni. Voltak kezdeményezések, hogy a két sereg fogjon össze a közös ellenség, a japánok ellen, de ez különféle okokból nem jött létre. 1937-ben ugyan létrejött egy kompromisszum – a kommunisták például nem vették el a földbirtokosok vagyonát és demokratikus kormányzást ígértek saját területeiken, ha a Kuomintang elismeri a Kommunista Pártot és beszünteti ellene a harcot. A nagyhatalmak közül egyedül a Szovjetunió segített, persze nem önzetlenül és nem annyira Csang-nak, mint a kommunistáknak. Fegyvereket, járműveket, muníciót és repülőket küldött, ezeket természetesen a „szovjet önkéntes” pilóták vezették. És bár a Kuomintang a kommunistákkal majdhogynem szövetkezett, azért igazi együttműködés már nem alakult ki közöttük. De ez sem tartott sokáig. A második világháború kitört és Mao a társaival valahol Kína belsejében, támaszpontokon élt. A kínaiak harcoltak, a nagyhatalmak inkább Németországgal foglalkoztak, végül az USA is belépett a háborúba és ezzel Ázsiában is minden megváltozott. A Szovjetunió különbékét kötött Japánnal és csak akkor üzent neki hadat, amikor az atombomba ledobása után Japán lényegében megadta magát. De Kínában szinte minden nagyhatalom képviselői ott voltak, hol a nemzetiek, hol a kommunisták táborában bukkanva fel. Az amerikaiaknak inkább Csang volt rokonszenvesebb, mint Mao és társai, akik nyíltan hangoztatták, hogy ők kommunisták. Amikor aztán véget ért a háború, a Kuomintang és a kommunisták azért versenyeztek, ki szerez több területet, hogy magát az „igazi és egyetlen Kína” törvényes képviselőjének mondhassa ki – vagyis, kié lesz a hatalom? Maga Mao ezenközben a bázisokon töltötte az éveket és hol házakban, hol barlangokban élt, akárcsak katonái többsége. De külsejével és viselkedésével megbotránkoztatta nemcsak az övéit, hanem az odalátogató nyugati, olykor pedig a fél-egykét éveket ott élő szovjet „tanácsadókat” is. Soha nem mosta meg altestét – erre felnőtt életében nem került sor! – nem mosdott. Később leszokott a fogmosásról is. Nyíltan, nagy társaságban is szeretett beszélni

bélműködéséről, dolgát pedig nem bilin vagy ágytálon végezte, mint ott és akkor a többiek, hanem kiment a mezőre, testőrei körülállták, ő pedig ásott egy lyukat és abba csinált. Testi hibái ellenére – csak egy heréje, fitymaszűkülete, no és bűzös lehelete volt – nagy sikereket aratott a nőknél. Mindig voltak női, nem is egy, az aktuális feleség pedig vagy veszekedett, vagy tűrt fogcsikorgatva. A hosszú menetelés alatt Ho és Mao két gyermeküket még csecsemőként hagyták hátra ismeretlen parasztoknál – sohasem derült ki, mi lett velük, de a főtitkárt és „tanácselnököt” ez nem izgatta. Ho összesen hat gyermeket szült, ebből egy volt a fiú, de csak egy lány maradt életben. A junani időszakban rengeteg színésznővel volt dolga, nevük felsorolása sok helyet venne el ebben a kis könyvben, így ettől eltekintünk. Amikor felbukkant későbbi híres felesége, Csiang, Mao azonnal otthagyta Hot, sőt el is vált tőle. Ho „elvtársnő” (Mao így beszélt róla) megőrült és elmegyógyintézetbe került. Csiang viszont elemében volt és bár sok szeretőt kellett maga mellett megtűrnie, negyven évig maradt Mao mellett. A múltja igen színes volt, és ez még finom kifejezés… 1939-ben álltak össze, hivatalos ceremónia és papírok nélkül. Tíz év múlva már nem éltek együtt, és Maónak hatvanévesen is sok szeretője volt. Még később pedig – hetvenedik évén túl – ősi kínai hiedelem szerint úgy akarta életét meghosszabbítani, hogy sok orgazmusa volt. Vagyis fiatal lányokkal vetette körül magát, akik nagy megtiszteltetésnek érezték, ha a bűzlő vénemberrel tölthettek egy-egy éjszakát. Olykor egyszerre ketten vagy többen is… A háborúnak vége lett – de csak a Kínán kívüli világban. A nagy országban ismét fellángolt a vetélkedés és az ideológiai harc a két nagy tábor, a nemzetiek és a vörösök között, ami aztán igazi harcokban is megnyilvánult. Ma már elmondható: mindkét fél arra várt, hogyan tudná a másikat megsemmisíteni. Egyiknek is, másiknak is több milliós hadserege állt készenlétben. Úgy a háború alatt, mint utána, tehát végig a negyvenes években a kommunista „bázisterületeken” például termesztettek kábítószereket és semmi rendkívülit vagy erkölcstelent nem láttak abban, ha azt pénzzé teszik. Maóról külföldiek jegyezték fel, hogy

végtelenül szerette a belső harcokat, elvtársait egymás után végeztette ki vagy intrikált ellenük oly sokáig, míg azok nem bírták tovább és öngyilkosok lettek. Kang Seng, a titkosszolgálatok főnöke, a rettegett kém is mindig vele tartott, ezért élték túl ők ketten azokat az éveket. Arra is fény derült, hogy egyik nagy vetélytársát, aki a Szovjetunió feltétlen híve volt, Mao megmérgeztette – de erre a sorsra többen is jutottak. Soha nem adott a külsejére. Tudjuk, hogy a negyvenes évek elején, a bázison vászonzakót és nadrágot viselt, amely több helyen foltozott volt. Spárgapapucs, örökös cigaretta, ravasz mosoly vagy éppen haragos tekintet. Ha meleg volt, mások előtt is kigombolta a nadrágját. Télen vattakabáttal egészítette ki és sapkát tett fel, ami akkori dús haja miatt csáléra állt a fején. Ha szükségét érezte, tudott egyszerűen viselkedni, mi több, behízelgően. De még a szovjet elvtársak előtt is bírálta a Szovjetuniót és Sztalint – no, nem is volt felhőtlen a két diktátor viszonya. Nem bízott az oroszokban – még a segítségül küldött szovjet pilótákat, rádiósokat, szerelőket is folyton figyeltette, amikor éppen nem a japánokkal harcoltak. A látszat ellenére nem volt művelt. Tíz évvel az után, hogy az egyetemen oly nagy lelkesedéssel akart megtanulni és megtudni mindent, ami nyugati! Ami nagyot valaha is létrehoztak az emberek az évezredek folyamán, Nyugaton és Keleten egyaránt! Amikor harcossá és politikussá züllött, már csak tézisekben és pártgyűlésekben gondolkodott. Mindenkiben pártembert vagy pártellenséget látott és ezt nem is titkolta. Semmi nem izgatta fel annyira, mintha valakit árulónak, antikommunistának tartott. Már 1943-ban, ötven éves korában az értekezleteken és kongresszusokon is csak olyan előadást tűrt meg, amelyek vele és a KKP-val foglalkoztak, egyéb téma nem lehetett napirenden. A személyi kultuszát nem a hízelgők alakították ki – mint néhány másik diktátor esetében – hanem ő maga követelte ezt meg már nagyon korán. Ahogyan az élre került, soha többé nem tűrt el más véleményt, mint a sajátját, és más személy sem tolhatta magát előtérbe, csak ő, egyedül ő, Mao, a Nagy Kormányos, a Nagy Tanító, mindennek fénye, Kína boldogsága és egyetlen igazi ereje…

Akiben nem bízott, azt kinevezte „japán kémnek”, a háború után pedig „imperialista ügynöknek”, így az illetőt sokszor egész családjával együtt kivégeztette és nem volt vele több gondja. Ezt persze azzal magyarázta, hogy az egységet mindenekfölött meg kell őrizni. Ami nem kedvez az egységnek, azt ki kell irtani – legyen az személy vagy elmélet, vagy áramlat, vagy bármi más…

A hatalom birtokában A háború befejezése után még mindig ott állt egymással szemben milliós hadseregeivel a két harcoló fél: Csang Kai-sek nemzetinek is nevezett erői, és Mao Ce-tung kommunistái. Készek voltak tovább harcolni; az áldozatokra való hivatkozás itt nem segített. Kínában a tömegek miatt az emberélet mindig olcsó volt, még ázsiai viszonylatban is; az egyént, mint olyant nem értékelték sem akkor, sem manapság. A nagyhatalmak nyomására összeültek ugyan „béketárgyalásokra”, megállapodtak közös intézmények összeállítására, ezekben általában paritásos elven tevékenykedett volna a két oldal. Manapság a kínai propaganda és történelemtanítás (amely totálisan ideologizált), és sajnos számos nyugati szakíró, aki pekingi forrásokból merít műveihez, azt írja: a megállapodásokat csak és egyedül a Kuomintang, vagyis a nemzeti oldal nem tartotta be, az okozhatta volna a kudarcot. Ismerve (már) a kommunistákat, biztosak lehetünk benne, hogy 1. nem akartak közösködni a kommunistaellenes erőkkel, 2. az igazi eseményeket az óta is eltitkolják, hazudnak. A tények persze mindenképpen azt mutatják, hogy nem jött létre tartós egyezség. Ebben Maónak is szerepe volt, folyton áskálódott és lázított. Félt a nemzetiek meglévő nagy hadseregétől, amely az egyezség értelmében is ötször akkora volt, mint az övé; mert hát ekkora társadalmi támogatásra számíthatott Csang. Mao a maga kis seregével és néhány „bázisterületre” összpontosítva erőit nem igazán számíthatott győzelemre; az egyezség elsősorban hát a kommunistáknak használt volna. De ők félelmükben megszegték azt, újrakezdték a

magántulajdonban lévő földek elkobzását és más „szocialista vívmányokkal” kábították az egyszerű népet. Így aztán pár hónappal a világháború ázsiai vége (1945. szeptember) után Kínában ismét háború dúlt. Csang serege minden fronton győzött, de ekkor közbelépett a Szovjetunió. Hivatalosan ugyan nem, de álcázva hatalmas segítséget adott Mao csapatainak támaszpontjai, a közeli közös határ és más eszközök révén. Ennek ellenére Csang agóniája sokáig tartott, hisz még 1947-ben is nagy győzelmeket tudott kicsikarni a kommunistákkal szemben. 1948-ban és 1949 első felében Maóék hatalmas tömegeket mozgósították és Csang-ot – aki az USA támogatását élvezte, hisz Washingtonnak valahogyan ellensúlyoznia kellett a szovjet „baráti segítséget” – végső soron a szovjet fegyverek elsöpörték. Az amerikai segítség szükségszerűen korlátozott, míg a szovjet mértéktelenül nagy, gyakorlatilag korlátlan volt. Amiről persze később a kínai politika korifeusai sohasem beszéltek. Még jó, ha egyáltalán kegyesen megemlítették a szovjet segítséget. De a másik diktátor, Sztalin segítsége nélkül sohasem jött volna létre a Kínai Népköztársaság, és ma már Maóról is csupán történészek kis csoportja tudna. Csak hogy értsük a méreteket: volt olyan csata, ahol fél millió katona veszett oda pár nap vagy pár hét alatt! De bár a nagyhatalmak ismét béketárgyalásokat kényszerítettek a kínai politikai erőkre, azok eredménytelenek maradtak, és ez nem utolsósorban Mao műve volt. Mindenáron a hatalomra tört, senkivel sem akart arról tárgyalni, hogy ez a hatalom megosztott legyen. Így aztán a nemzeti erők megverését követően 1949. október 1-jén kikiáltották a Kínai Népköztársaságot – a „kikiáltó” természetesen maga Mao volt, akit „természetesen” államelnöknek „választottak” meg. (Mert volna ellene szavazni bárki is!) Attól kezdve egyetlen politikai ámokfutásnak vagyunk tanúi; ezt Mao és a hozzá hasonlóan gondolkodó vezetők vitték végbe. Az ország újjáépítésének programja mellett a maguk pecsenyéjét is sütögették. Rémületesen erős titkosszolgálatot építettek ki; más

kommunista országok mintájára megszervezték a „belügyi erőket”, amelyek nem csupán az országon belül, de a kínaiak lakta egyéb ázsiai országokban is működtek. 1950-ben már az USA volt az egyetlen nagy, annak kikiáltott ellenség, és amikor 1950-ben kitört a koreai háború, nem volt kétséges, hogy Kína az általa felbujtott és végig támogatott kommunista észak mellé áll. Amikor az északkoreai kommunisták megtámadták és lerohanták a mit sem sejtő délt, majd tizenhat ENSZ-tagország seregeitől visszaűzettek északra, Mao úgynevezett „önkénteseket” küldött. Több százezer, egyes források szerint egymillió kínai katona ment át a határon, persze ezek reguláris erők voltak. Ily módon Kína – akárcsak a Szovjetunió azonnal megalakulása után – rögtön hódító háborúba kezdett. Ki akarta terjeszteni befolyását más ázsiai országokra is, ami így vagy úgy a hatvanas-hetvenes években sikerült is neki. Persze akkoriban még maga mögött érezte a Szovjetuniót; vele a viszony csak később romlott meg. Nem csoda, ha a civilizált Nyugat és civilizált ázsiai országok elfordultak tőle. Csang és csapatai Tajvan szigetén hozták létre a maguk nemzeti államát. Nem sokkal később a barbár módon lerohant és bekebelezett Tibet is Pekingé lett, amely pedig valójában nem tartozott Kínához. Az ötvenes években még nagy egyetértés volt a „négy nagy vezér” között. Mao fogcsikorgatva ugyan, de eltűrte a Hosszú Menetelés és a még hosszabb illegális gyakorlatban szerephez jutott másik három elvtárs rész-hatalmát. Csu Te, Liu Sao-csi és Csu Enlaj még mit sem sejtett. Az utolsónak említett viszont haláláig kitartott Mao mellett. Az ötvenes évek úgy teltek el, hogy Mao és társai erőltetett menetelést kényszerítettek az erre teljesen felkészületlen kínai társadalomra. Kínát az acéltermelés, a mindenkit ellátó mezőgazdaság országának, ipari és főleg katonai nagyhatalomnak hitték és azzá is akarták tenni. Mindebből a huszadik század végére kizárólag a katonai hatalom valósult meg, a kínai hadsereg – bár létszámában talán a legnagyobb – rendelkezik ugyan atomfegyverekkel, de sok tekintetben agyaglábakon álló óriás; nem is hasonlítható a valamikori Szovjetunió, vagy a mai, Egyesült

Államok hadseregéhez. Globálisan nem bevethető, a nukleáris fenyegetésen kívül kizárólag lokális konfliktusokban arathat sikert. 1958-ban a kormány kialakította a nagy népi kommunákat, vagyis már a mezőgazdasági termelőszövetkezetet sem tartotta eléggé kielégítőnek. Hogy az élelmiszerhiány sok vidéken ne legyen olyan feltűnő, minden erővel azon igyekeztek: a kommunákban az étkeztetés ingyenes legyen. Ennek hírét persze szerte a világban elterjesztették. Csak arról nem beszéltek soha, hogy az ország egyes területein milliók vesztek oda a rendszeresen visszatérő éhínségek miatt. Ezek szinte a mai napig kísérik Kínát, ahogyan kísérték a régi korokban is. 1959-ben már sokan bírálták Mao politikáját a pártvezetésben is. Ezeket az „elhajló elvtársakat”, akik „idegen gondolatok befolyása alá kerültek”, eltávolították a vezetésből. A „nép” úgy védekezett, ahogyan tudott. A korabeli szocialista országokra jellemző módon „alul” mindig meghamisították a statisztikákat és úgy tettek, mintha túlteljesítették volna a tervet, vagyis mindenből eleget, sőt többet termeltek volna. Ekkor a következő évre a valós helyzetről mit sem tudó pekingi vezetés még nagyobb adatokat és mennyiségeket követelt meg. Ilyenkor vagy annyit hamisítottak „alul”, és a dolog így ment még néhány évig, míg végre aztán kiderült az igazság. Ilyenkor ott „fent” visszavettek a céladatokból és követelésekből, de már ugyanabban az évben mindez megismétlődött valamelyik másik területen, és a folyamatnak sohasem volt vége. Eközben a kínai társadalom, amely ettől sohasem volt mentes, most igencsak ellenőrzött közeggé lett. Mindent és mindenkit figyeltek a beépített kémek, semmilyen ellenállást nem tűrtek és nem tűrnek el ma sem. A Mao idejében kialakított több ezer koncentrációs tábor, ahol embertelen körülmények között tartják nemcsak a köztörvényes bűnözőket, de a politikaiak ezreit is, tovább működnek a Mao utáni világban is. Hisz Kínában senkinek sem jut eszébe – különösen nem a gerontokratikus (rendkívül elöregedett) vezetői gárdában, hogy másképpen is lehetne „uralni a tömeget”. Annak, hogy Mao nem rokonszenvez az oroszokkal és egyáltalán a szovjet kommunista vezetéssel, már sok jele volt. Tudjuk olyan

oroszok beszámolóiból, akik Moszkva küldötteiként az egész világháború alatt együtt éltek vele a barlangokban, a „felszabadított területeken”. Később Mao hosszabb látogatást tett Moszkvában, ahol találkozott Sztalinnal is, de ez csak növelte ellenérzéseit. Az ötvenes évek végén ideológiai ellentétek támadtak. Peking nehezményezte és megkérdőjelezte Moszkva „vezető szerepét” a nemzetközi kommunista mozgalomban. Így aztán nem csoda, ha az érdekellentétek növekedése egyre csak közelebb hozta a konfliktus pillanatát. Moszkva a már meglévő szocialista országokra és önmagára alapozta a további előrehaladást, Peking azonban a harmadik világ: Ázsia, Afrika, LatinAmerika „forradalmi tömegeiben” bízott. Később meg is tett mindent, hogy ezeket fellázítsa és gazdasági kapcsolatokkal, fegyverszállításokkal stb. magához kösse. Mao úgy vélte, a világ sorsát nem a szocializmus és a kapitalizmus vetélkedése (és annak kimenetele) határozza meg, hanem a szegények és gazdagok, vagy ahogyan ő fogalmazott: a falu és a város küzdelme. Mao ezenközben tovább folytatta önpusztító életmódját és szexuális kicsapongásait. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, elhanyagolta magát, közel hatvanévesen is csak ritkán vizsgáltatta meg magát orvossal. Prosztatája állapota miatt alighanem terméketlen lett, de ez számára nem bírt jelentőséggel. Csiangtól már rég elhidegült, újabb „szerelmek” bukkantak fel környezetében. A titkosszolgálat vezetője összeszedte számára a legnagyobb pornográf képgyűjteményt, ami valaha is létezett Kínában. Mao azt mondta Csiangnak, ő már öreg ember, nem képes a nemi életre – így hitte, hogy megszabadulhat az asszonytól. Akinek aztán a szeretők terén sokat kellett eltűrnie férjétől; de mivel ő is többre becsülte a hatalmat, mint a szexet, az egyikről lemondott a másik javára. Csiang asszony Mao halála után még nagyobb politikai szerepet játszott, ennek köszönhette aztán elítéltetését és élete végéig tartó, börtönnek nevezett házi őrizetét. De Mao az ötvenes években tehát futószalagon kapta a nőket, akiket bizalmas emberei hajtottak fel neki. Társaságban is – most már a bélműködése mellett – egyik kedvenc témája a szex és mások nemi élete lett. Ezekről nagyobb élvezettel tudott beszélni –

„csámcsogni” – mint a politikáról. Egyik mandzsúriai főemberét, a párt ottani titkárát megbírálta és elítéltette annak „politikai elhajlásai” miatt – valójában, mint azt környezetében mindenki tudta, azért számolt le vele, mert a férfi ezen túlmenően Mao nemi teljesítményét is elhomályosította, hisz a párttitkárnak még több nője volt, mint az elnöknek… A szerelmi aktusokra eleinte úgy került sor, hogy Csiang asszonyt megtévesztették, vagy eltávolították. Később már nem törődtek vele. Különféle művészegyüttesek fiatal lányait vitték be Maóhoz, olykor egy nagy medencében fürödtek mindnyájan meztelenül, később Mao táncolt is a lányokkal. Kedvelt szokása szerint különvonattal járta a nagy országot (nem kedvelte a repülést) és mindig arról a vidékről kapott ott élő „nemzetiségi” és egyéb lányokat, amerre éppen körútja tartott. A többi kínai vezető ebben nem látott semmi különöset, hiszen Kína története során ugyanezt tette minden császár és hadúr is. Mao pedig egyszerre volt az új Kína császára és hadura. Ahogyan mondani szokták, nagykanállal ette a nőket. Persze nem ez a legfontosabb az életében – nekünk, amikor a század végén visszatekintünk rá. Mao a huszadik század egyik megkésett szörnye volt. Nem is szegény szörny – hiszen csak a szerzői jogdíjakból (miként Hitler) ő is az ország leggazdagabb embere lett a híres Vörös Könyvecske írójaként. Ezzel az új, a moszkvai vonaltól eltérő és – az előszót író Lin Piao szerint – „forradalminak”, sőt „szellemi atombombának” számító művével próbálta felhangosítani a „falu és város ellentéteként” ismertté vált elméletét. A Vörös Könyvet minden kínainak kötelező volt megvennie, akkor is, ha analfabéta volt, és azt szinte a világ minden nyelvén kiadták és terjesztették. A hatvanas évek közepén egyre jobban látszott, hogy Mao rossz útra viszi Kínát. Minden józanul gondolkodó ember, aki egy kicsit is beláthatta a roppant nagy ország fejlődését, vagy annak hiányát, fel kellett ismerje: nem ez visz az ország felemelkedése felé. De mivel ők is kommunisták voltak – már eleve nem bírálhatta a rendszert – fogyatékos gondolkodásuk korlátokat szabott számukra. így ők csak azt látták, hogy Mao miatt nem teljesülnek a beígért jóléti fokozatok – arról fogalmuk sem volt, hogy a kommunizmus és a jólét egymást

eleve kizáró dolgok, hogy az a rendszer a maga fejre állított gazdaságával sohasem eredményezhet normális fejlődést, kézzelfogható jólétet. Mindenesetre Mao bírálói egyre jobban szaporodtak. Hogy világos legyen: Mao és követői egyenlősdit akartak játszani, elhitették a tömegekkel, hogy mindenkinek mindenből egyformán kell kapnia, hogy az nekik „jár”. A másik oldal, látva a fizikai, gazdasági korlátokat, valahogyan „normálisabbá” akarta tenni az életet. A termelésben például a teljesítmény szerinti fizetést tartották méltányosnak, kirostálták volna a lustákat, az alkalmatlanokat – a pártvezetésből is! Nos, Mao ezt nem tűrte és lecsapott. 1966-ban „kulturális forradalom” néven egy új mozgalmat indított el. Akkor még ő sem sejtette, hogy ez legalább tíz évig fog tartani (saját életének utolsó tíz évét veszi el!), és az országnak mérhetetlen károkat okoz vele. A balos politikáért felelősök, élükön Maóval, egyrészt valamilyen nagy akcióval akarták elterelni a figyelmet a gazdasági és társadalmi bajokról, másrészt ennek orvén kényelmesen leszámolhattak ellenfeleikkel. Persze mindennek – az elnevezés ellenére – az égvilágon semmi köze sem volt a kultúrához, még kevésbé a forradalomhoz. A maradi elvtársak lecsaptak a haladó elvtársakra – nagyon röviden, és persze ezért nem túl pontosan így foglalható össze ez a történelmileg egyedülálló mozgalom. Az senkiben fel sem merült, hogy lehetne valamit tenni a párton kívül is. Mivel a balosok a pártban, kisebbségben voltak, olyan erőt kerestek, amelynek segítségével győzhetnek, és amelyre látszólag rábízhatják a nagy feladat végrehajtását. Ez az erő az ifjúság volt. A totálisan megtévesztett ifjúsági szervezetek vezetői szívesen álltak az idősebb vezető elvtársak rendelkezésére. Most az ellenséges, „burzsoá” ideológia volt a kikiáltott célpont. Maóék nem átallották többek között azt is hazudni a népnek, hogy az ideológiai ellenség közéjük férkőzött és milliók halálát okozza majd, ha hatalomra kerül… Az új „biblia” Mao vörös könyvecskéje lett, a legfelülről kapott támogatás során aztán a vörös karszalagos tizenéves „vörösgárdisták” pedig engedelmesen megrohantak mindent és

mindenkit, amit, és akit célpontnak jelöltek meg számukra. Mivel a dolognak kétségtelen értelmiségi-ellenes éle volt (a kommunisták sohasem kedvelték ezt a réteget; a szellemileg fejletlenek ősi gyűlöletével viszonyultak a művelt emberekhez, akik könnyen átláttak a szitán, hamis jelszavaikon) hát a „kulturális” forradalom éppenséggel a kultúra ellen is irányult. A Maóéktól feltüzelt vörösgárdisták bárki lakásába beronthattak, onnan bárkit elhurcolhattak, börtönbe zárhattak vagy nyilvánosan kivégezhettek, műtárgyakat, vallási kegytárgyakat, könyveket, festményeket stb. pusztíthattak el. Akiket elhurcoltak, de nem szántak halálra, azok tekintélyes részét nagy tömeg előtt nyilvánosan megszégyenítették, kigúnyolták és bántalmazták, majd „eszmei átnevelő táborokba” (értsd: iszonyú munkatáborokba) zárták. Volt, aki évtizedig nem jöhetett vissza szülőhelyére. Sok értelmiségit falura száműztek, mondván, a fizikai munka majd jót tesz neki, „átneveli” őt. Ez a tömegek indulatait felkorbácsoló, az emberek legaljasabb ösztöneire építő tömegmozgalom (amely ideologikusán a nácik zsidó-ellenes pogromjaira emlékeztetett) a huszadik század egyik legnagyobb szégyene. Sajnos, e címért több mozgalom is vetélkedik a században. Itt tíz év alatt mérhetetlen károkat okoztak a kultúrának. Olyan sokkot a kínai értelmiségnek, amit az tán máig sem hevert ki. Mao persze a markába röhögött és a forradalmi jelszavak árnyékában véresen végzett vetélytársaival, politikai ellenfeleivel. Nem számított az sem, ha az illetők régi bajtársai voltak – harmincnegyven évvel korábban együtt vonultak az ellenség ágyútüzében, a „Hosszú Menetelés” során. Így esett áldozatul a régi barát, Liu Sao-csi és a párt sok egyéb vezetője. Akadt, akit csak száműztek tíz-húsz évre (Teng Hsziaoping), voltak sokan, akiket megöltek. Nagyobb városokban, például Sanghajban Maóék sugallatára a vörösgárdisták elűzték az egész régi pártgarnitúrát (amely nem Maóval rokonszenvezett) és új vezetést ültetett be a hatalomba. A dolog így sem volt egyszerű. Két és fél évbe telt, míg Mao híveit mindenütt hatalomra vitték. A végén már a hadsereget is bevették a „forradalomba”, és persze ott is tisztogatásokat rendeltek el. 1969-

ben végre Maóék egy „megtisztított” országot vettek át. És bár hűséges fegyverhordozóját, Lin Piaót kinevezte utódjának, annak ez sem volt elég. Súrlódásaik odáig fajultak, hogy Lin 1971 nyarán – Mao éppen egy fiatal lányokkal tarkított vidéki körúton járt híres szex-különvonatán – összeesküvést szőtt Mao ellen. A pekingi katonai helyőrség egyes alakulatai és több főember segítségével szerette volna átvenni a hatalmat, akár azon az áron is, hogy Maót megölik. Sőt, ez eleve alapfeltétele volt az akció sikerének. Az összeesküvés részletei máig tisztázatlanok, elsősorban azért, mert a kínai vezetés ezt a „szégyenfoltot” mindmáig takargatja. Az ügyet, ha ki is nyomozták, annak eredményét nem hozták a világ tudomására. Maót néhányan értesítették, így végre felhagyott kedvenc szórakozásával és a tervezettnél korábban Pekingbe indult. Elkerülte az állítólagos bérgyilkosokat. Amikor kiderült, hogy egy totalitárius államban – amilyen Mao Kínája volt – semmi sem maradhat titokban (Lint saját lánya árulta el), az összeesküvők egy katonai repülőgépen külföldre akartak menekülni. Minden jel szerint úgy vélték, Mao legnagyobb ideológiai ellenfelénél, Moszkvában kapnak menedéket. Gépük ismeretlen okból lezuhant Mongólia fölött és mindnyájan odavesztek. Ami Moszkvát illeti, biztosan örültek volna Linnék – még inkább annak, ha sikerül a terve és megöleti Maót. A szovjet kommunisták akkor legnagyobb ellenségüknek Mao elvtársat tartották, aki csaknem háborút robbantott ki a két ország között, majd egy ilyent vívott a szintén kommunista Észak-Vietnammal is. Általában az egész világon elhintette a felforgatás magvait. Persze mindez újabb alapot adott Maónak egy nagy tisztogatásra. De persze ezzel nem értek véget a támadások. Mao és szélsőbalos hívei rengeteg kárt okoztak az országnak. Lin hívei után másokra is sor került. A „népi Kínában” gyakorlatilag – akkor még – szó sem volt politikai ellenzékről. Mármint olyanról, amely eleve ne lett volna kommunista. A pártonkívülieknek egyáltalán semmilyen szerep nem jutott az ország irányításában. Annak semmilyen szintjén semmiben sem vehettek részt sem szervezetten, sem egyedileg. A huszadik században mindössze két politikai mozgalom – és egyben természetesen mindkettő diktatúra is volt,

hisz elképzeléseit csak az állampolgárok totális leigázásával tudta megvalósítani: a náci és a kommunista elmélet és gyakorlat volt képes ezt végrehajtani. Mao életében a politika csak eszköz volt a hatalom megszerzésére. Bár a történészek nem szeretik – de azért érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen sok történelmi folyamat és esemény segítette ezt az embert előbb a hatalom felé vezető úton, majd annak sok évtizedes megtartásában. Ha a kínai tömegek nem olyan elmaradottak, ha a hazai uralkodó réteg – mert hisz ebben aztán igazán nem a külföldiek a bűnösök, ellenkezőleg, ők mindent megtettek, hogy Kínát, ezt a hatalmas piacot és egyben termelő egységet bevonják a világ, kereskedelmi gazdasági és ezzel együtt politikai vérkeringésébe! – nem tartja azt a népet olyannyira tudatlanul és elnyomva – a kommunisták sohasem szerzik meg a hatalmat. Ahogyan a cári Oroszország rövidlátó gazdái nem ismerték fel idejében, hogy az igazi szövetségesük a művelt, széles horizontú saját nép lehet – így aztán az általuk elnyomott és a világról keveset tudó népet sikeresen lázító kommunistáknak estek áldozatul. Nos, Kínában sokkal nagyobb méretekben ismétlődött meg ugyanez. No és ha Csang Kai-sek győz? Maóról ma nem sokat tudnánk. Ha a japánok győznek és Kína nagyobb része uralmuk alatt marad, szintén ismeretlen kis vidéki hadúr, zavaros eszméket hirdető, de elbukott kis pártfunkcionáriusként maradt volna meg egynémely történeti munka lábjegyzetében… Az élete nem ívet volna fel olyan magasra ennek a kis tanítónak, aki nem sokra vitte volna az örökös háborúk és ideológiai handabandázás nélkül. Ha elvtársai nem állna melléje, ha nincs olyan kegyetlen s mindent kiszimatoló titkosszolgálata, ha a világpolitikai helyzet éppen nem olyan kedvező számára, bizony nem lesz belőle tömegek vezetője és feltétlen ura, Maónak nem volt személyes karizmája, nem volt kisugárzása – ami oly nélkülözhetetlen egy igazi vezető számára! Ha nagy híre lett és tömegesen imádták – az nem az ő műve volt, nem belsejéből és főként nem nagyságából fakadt.

Mao Ce-tung körül minden hamis volt. Minden csak „csinált”, mesterséges. Lényegében egy óriási álca. A kínaiaknak, mint az egyszerű embereknek minden korban és éghajlati övön, szükségük volt egy vezetőre. Akire felnézhetnek, akit apjuknak vélnek, és akinek természetesen mindent megbocsátanak. Nos, Mao pontosan megfelelhetett ezeknek a feltételeknek is. De ha a negyvenes évek „bázisterületi” harcaiban, az elvtársak egymás ellen folytatott aknamunkájában, szembeszegülők megmérgezésében, félreállításában, börtönbe zárásában stb. nem lett volna oly „nagy”, akkor bármelyik másik elvtárs a helyébe léphetett volna. Ismeretes, hogy a harmincas és negyvenes években nemegyszer alaposan „megszorították” Maót; némelyik pártkongresszuson vagy más efféle rendezvényen, ahol hatalmi és személyi kérdések dőltek el, olykor kis híján ellene szavaztak. Majdnem kigolyózták a hatalomból. Csupán ravaszsága, megtévesztő magatartása, ígéretei és fenyegetései hatására szavaztak mellette az ingadozók, akik ezzel aztán el is döntötték a kérdést. Más kérdés, hogy Mao később „hálából” ezekkel az ingadozókkal is leszámolt. Csiang asszony, bár maga is egyre magasabb pártvezéri funkciókat viselt, nehezen törődött bele a mellőzésbe és a nyilvánvaló megcsalásokba. Olykor nap, mint nap kénytelen volt felfedezni, hogy férje ismét kirúgott a hámból. Titkárai és bizalmasai egyre-másra „szállították” neki a nőket. De előfordult, hogy hihetetlen nehézségek és protekciók árán elébe járuló kérelmező nőket sem szalasztotta el. Ismeretes, Csiang asszony egyszer felfedezte, hogy Mao kérelme teljesítése fejében nemcsak egy parasztasszonyt vitt az ágyba, de annak lányát is lefektette, majd nagy pénzjutalommal honorálta a dolgot. Attól nem kellett tartania, hogy bármelyik nő is beperli. Hiszen diktatúrában az ilyesmi lehetetlen, azon felül a nők meg voltak győződve Mao isteni mivoltáról. Hiszen ő volt az állam elnöke, a legendás katona (igaz, ellenséget közelről aligha látott…), hadvezér, szinte maga az isten volt! És ezt a tévhitet alaposan ki is használta. A kulturális forradalom alatt a tömegek szinte mágikus vonzást éreztek – nem tudták, hogy

mindez egy csinált dolog, Maót mesterségesen fújták fel. Mint minden diktátor, a valóságban kicsinyes, lelkileg apró kis senki volt. Ami Csiang asszonyt illeti: valamikor az ötvenes években megbeszélték a dolgot férjével és attól kezdve az asszony nem rendezett féltékenységi jelenetet. Igaz, nem is volt már oly szorosan Mao környezetében. Ma már nehezen felfogható, hogy a nők miért adták oda magukat ennek a mosdatlan, bűzlő, csöppet sem kellemes férfinak. De tény, hogy százával és talán ezrével akadtak még a férfi 60., sőt 70. évén túl is, akikre ilyen tekintetben bármikor „számíthatott”. Persze potenciája a nyolcvanhoz közeledve megszűnt, és hiába kapott mindenféle akkori csodaszer-injekciókat, már nem is tért vissza. A hetvenes évek első felében, tehát még a kulturális forradalom idején az akkor nyolcvanat taposó Maót már a párton belül is megvádolták a szex orgiák miatt. Sok igazhitű elvtársnak nem tetszett, hogy a párt főtitkára és az állam elnöke – természetesen mindkét posztot ő töltötte be – valóságos régi kínai császárként viselkedik és háremet tart. A nőket szerző kört elbocsátották közeléből és más elvtársak léptek a helyükre. De Mao egyrészt megtalálta a módját annak, hogy továbbra is minden napra megkapja a maga fiatal nőit, netán szűzlányokat is – a bíráló elvtársakat pedig nemcsak munkatáborba küldette egy évvel később, de ott is utánuk nyúlt és elintézte, hogy élve már ne szabadulhassanak. Mao ilyen volt. Kicsinyes és alattomos, mint a diktátorok általában. Könnyebben elviselte, ha politikai ellenfelei vagy vetélytársai valahol megakadályozták egyik-másik tervének kivitelezését, vagy a politikában ártottak neki – mintsem hogy kedvelt időtöltéseibe, szenvedélyeibe, magánéletébe szóljanak bele. Az ilyesmit örökre megjegyezte… A kulturális forradalom Mao addig is létező személyi kultuszát már mérhetetlen magasságokba emelte. Európai emberek akkor már évtizedek óta nem láttak ehhez foghatót. Tömegek zarándokoltak el jó messzire csak azért – bár itt sem kedvelték, ha az emberek önfejűen, szabadon mozoghattak az országban! – hogy egyetlen pillantást vethessenek Maóra. Istenítették őt. Parasztcsaládok milliói

vagy százmilliói élték le úgy az életüket, hogy folyton csak ezt az egyetlen nevet hallották a rádióban, a gyűléseken, ezt látták leírva, és ha bekapcsolták a televíziót, naponta sokszor ezt az arcot vetítették eléjük. Az agymosás, amelynek ma ugyanilyen, sőt nagyobb és rosszabb példáját láthatjuk Észak-Koreában, nem hagyományok nélkül való arrafelé. Persze akármilyen „isten” volt is, a betegségek őt sem kímélték. Természetesen arról sem szól a fáma, hogy végül is milyen kór végzett vele, Erre nézve a források bizonytalanok, de könnyen el tudjuk képzelni, hogy az idős (83 éves), elhanyagolt férfival egyszerre akár több betegség is végezhetett. Ami némileg vigasztaló: pár hónappal halála előtt népi elégedetlenség tört ki, amelyből azonban nem lett igazi forradalom. Ahogyan jóval később, 1989-ben is vérbe fojtották a vezetők a lázadást, így akkor sem lett folytatás. De a kínaiak egyre inkább öntudatra ébrednek. Mao halála után híveit elítélték, de a politikai és ideológiai vezetés csak apróbb változásokra adott engedélyt. Ezek miatt természetesen Kína továbbra is messze el van és lesz maradva a „normális világ” fejlődésétől. Mao Ce-tung, a huszadik század egyik jellegzetes és negatív „terméke” volt. Csak remélhetjük, hogy a huszonegyedik században ilyenek már nem születnek, és nem kerülhetnek hatalomra.

Tartalom Az igazi Sztalin AZ IFJÚKOR ÚTVESZTŐI A politika mezején A „nagy stratéga” Mao a diktátor A kezdet Az első harcok A hatalom birtokában