Attila kardja 9789636353872 [PDF]

Zitiervorschau

ATTILA KARDJA A RÓMAI BIRODALOM VÉGNAPJAI

MICHAEL CURTIS FORD

2

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Michael Curtis Ford: The Sword of Attila Copyright © 2005 by Michael Curtis Ford All rights reserved. Fordította: Fazekas Eszter A borítót Boros Attila festményének felhasználásával Tóth Anikó tervezte. Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2011 Hungarian translation © by Fazekas Eszter, 2011

3

Eamonnak, Isabelnek és Marie-Amandine-nak

4

TARTALOMJEGYZÉK TÖRTÉNELMI HÁTTÉR ELSŐ RÉSZ EGY KETTŐ I. II. III. IV. V. HÁROM I. II. III. IV. V. NÉGY I. II. MÁSODIK RÉSZ ÖT I. II. III. HAT I. II. III. IV. V. VI. HÉT I. II. III. HARMADIK RÉSZ NYOLC 5

I. II. III. IV. V. VI. KILENC I. II. III. IV. UTÓSZÓ KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

6

TÖRTÉNELMI HÁTTÉR Róma körülbelül ezerkétszáz évnyi történelemmel büszkélkedhet, bukása pedig nem egyik napról a másikra következett be − valójában évtizedeken, ha nem évszázadokon keresztül tartott. Az időszámításunk szerinti negyedik századra a Római Birodalom közigazgatási szempontból két részre oszlott, amelyek többé-kevésbé tükrözték a hellén keleti-mediterrán térség és a nyugat-európai kelta területek közötti kulturális különbözőséget. A politika terén kisebb vagy nagyobb részben együttműködő két terület uralkodói között rokoni vagy házassági kapcsolat állt fenn. Ugyanakkor mindkét rész az eredeti, egységes Róma kulturális és intellektuális utódjának tartotta magát. A keleti rész, melynek Konstantinápoly volt a központja, Bizánci Birodalom néven 1453-ig maradt fenn; a nyugati azonban, amelynek fővárosa az idők folyamán változott − Róma, Milánó, majd Ravenna volt 476-ban, alig huszonöt évvel e könyvben leírt események után a félig hun törzsfő, Odoaker vezette germán támadás áldozatául esett. A dátumok és statisztikák kevéssé mutatják, hogy a Nyugatrómai Birodalom bukását megelőző száz vagy annál is több évben mekkora zűrzavar uralkodott a birodalomban. A nyugati birodalom keleti határvidékeinél a germán törzsek évtizedeken keresztül özönlöttek be a Rajna és a Duna mentén. Róma hatalmas erőfeszítéseket tett határvonalai megvédéséért − megerősítette határőrségeit, diplomáciai úton igyekezett megoldani a kialakult helyzetet, és időről időre még körültekintően megválogatott törzseket is beengedett a birodalomba. Ám mindennek ellenére a fenyegetettség csak egyre nagyobb méreteket öltött. Az uralkodó már nem tudott hatalmas seregeket gyűjteni, amelyekkel elűzhette volna a germán törzseket, mint ahogy azt elődei a korábbi évszázadokban ellenségeikkel tették. Róma ekkorra már meggyengült, az ellenséges törzsek száma azonban egyre csak nőtt. Ám ami legalább ekkora nehézséget okozott, hogy ezeket a törzseket nem volt hová elűzni, mert az éhezés, elkeseredettség és az új ellenségtől való rettegés nyugat felé kényszerítette őket. Ez a 7

félelmetes és titokzatos ellenség pedig nem más volt, mint a keletről érkezett hunok. Ezenkívül többé már a birodalom belpolitikai helyzete sem volt stabil. Ekkorra a római szenátus meggyengült, sokkal inkább hasonlított egy öregemberekből álló klubtársaságra, mint egy irányító szervre. A nyugati birodalomban a hatalom az uralkodó és udvara kezében volt, ám ez az udvar, melyet politikai belviszályok zúztak szét, hanyatlani kezdett. A légiók gyengék és szervezetlenek voltak, nagyrészt idegen zsoldosokból álltak, és ráadásul idegen, nem római hadvezérek irányították őket. Hatalmas területek, köztük Britannia, Észak-Afrika és Pannónia, amelyek korábban nagyon fontos részei voltak a birodalomnak, kikerültek az uralkodó közvetlen irányítása alól − immár a betolakodó törzsek vagy az ezeken a területeken született vezetők uralták őket. Ebben a zűrzavaros időszakban történt, hogy a világ két végén született két férfi, akiknek a sorsa oly módon fonódik és ütközik össze, amilyenre ritkán láthatunk példát a történelem során. A maguk nemében mindketten óriások voltak − személyiségük és akaratuk ereje népeik élére állította őket. És bár kölcsönösen tisztelték egymást, sőt mi több, életük egy szakaszában barátok voltak, mindketten úgy érezték, a másik akadályt gördít útjukba. Így végül − vonakodva − arra a következtetésre jutottak, hogy a világ túlságosan kicsi kettejüknek. Mindez a catalaunumi (vagy inkább francia nevén ismert châlons-i) csatához vezetett, a történelem egyik legsorsdöntőbb, legnagyobb csatájához − amely nemcsak a harcolók és fegyverek számát és nemcsak a hatalmas területet (egész Európa!) tekintve volt nagy horderejű, hanem sokkal inkább abban az értelemben, hogy kimenetelétől a nyugati civilizáció fennmaradása függött. Mert, bár huszonöt évvel később Róma valóban elbukott, de „zökkenőmentesen ért földet”, hiszen a politikai rendszer, a kultúra és szokások, az épületek, vallási intézmények és törvények nagyrészt túlélték a bukást, és alapul szolgálhattak a középkor és végső soron az újkor, korunk kialakulásához. Ha a catalaunumi csata másképpen végződött volna, jogosan tehetnénk fel, hogy az ókor öröksége szétszóródott, elveszett volna. És éppen ebből kifolyólag életünk ma egészen más, sokkal szegényebb lenne, így ez a regény a catalaunumi csata története.

8

Quae potest digna causa tantorum motibus inveniri? Aut quod odium in se cunctos animavit armari? Probatum est humanum genus regibus vivere, quando unius mentis insano impetu strages sit facta populorum, et arbitrio superbi regis, momento defecerit quod tot saeculis natura progenuit.

Mi lehet jó ok ennyi nép mozgósítására? Mekkora lehet a gyűlölet, amely arra sarkallja őket, hogy fegyvert ragadjanak egymás ellen? Bizonyított, hogy az emberi teremtmények uralkodóikért élnek, mert csak őrült felindultságból gyilkolhatunk le népeket, és egy büszke uralkodó csak szeszélyből gondolhatja, hogy egy pillanat alatt lerombolja mindazt, amit a természet évszázadok alatt hozott létre.

Jordanes

9

ELSŐ RÉSZ

10

EGY Catalaunumi-síkság, Gallia, i. sz. 451. június 20. A mennybolt feketesége egybeolvadt a környező mezők és erdők sötétjével, az eső pedig olyan elkeseredettséget árasztott a földre, amilyet csak ritkán lát a világ. Mintha az istenek siratták volna a hatalmas birodalom bukását, és magukat. Negyedmillió katona szétesett alakzatban vonszolta magát a sáros úton − a kitaposott út helyett kiismerhetetlen ingoványban kellett előrehaladniuk. Mindegyikük számára már csak az őket közvetlenül körülvevő kis tér jelentette a világot − a szegekkel kivert saruk, a sisakjukról a szemükbe csöpögő víz és az előttük vánszorgó társuk hideg páncélja, amelyet rendre megérintettek, hogy megbizonyosodjanak afelől, hogy jó irányba haladnak a sötétben. Bár egy katona légiójával együtt gyakorlatozik, bár több ezer társával együtt szoros alakzatban menetel, és bár egy hatalmas sereg tagjaként harcol, életben maradása végül nem társaitól és nem ellenségeitől, hanem csakis önmagától függ. Senki más nem viselheti el helyette a hátán végigcsurgó hideg esőt, nem más érzi a maró fájdalmat, ha egy dárda letörött vége a combjában marad, és nem más érzi a szörnyű rettegést, szenvedést és kimerültséget ezen az utolsó éjszakán, amikor talán már nem érik meg a reggelt. Nem más, csakis saját maga. Felettük a fekete égbolton a leghaloványabb fénysugár sem hatolt át, ám a távolban, ahol az ellenség tábora állt, százezer tábortűz fénye, mint földhöz ragadt csillagok, fényt loptak a sötétbe − mintha a menny és a föld helyet cserélt volna. Ám a katonák közelében az egyetlen fényforrást a felázott földbe itt-ott leszúrt fáklyák adták. A rendszertelen időközönként felvillanó halvány fénytől a katonák csak még kínzóbbnak érezték a sötétséget; ahogy a szétzilálódott menetoszlop lassan, vánszorogva haladt előre, a fáklyák fénye ijesztően felfedte a véres, fájdalomtól és kétségbeesettségtől hamuszürke arcokat. Nem fizikai fájdalom kínozta őket, hiszen az ellen a légionáriusok edzik a testüket. Egy férfi, aki erejével Rómát szolgálja, elfogadja, hogy egy hadjáratban elvesztheti valamelyik testrészét. Egy germán kardja vagy egy ügyetlen társának a szekercéje lecsapja egyik ujját; az ellenség lövedéke 11

vagy egy megvadult ló letép egy darabot a vállából; elveszíti egyik szemét, egyenes orra eltörik, vagy a foga esik ki közelharcban, a rothadástól, vagy éppen egy vérbajos szajhának köszönhetően. Ám valószínűleg így igazságos, hogy egy katona mindazért az életért és gazdagságért cserébe, amelyet egy hadjárat után kap, valami személyeset adjon. A veteránok már tudják, hogyan kerülhetik el a sérüléseket, hiszen egy katona nem élhet túl húszévnyi harcot úgy, hogy minden évben elveszíti testének egy részét − ha így lenne, a katonából alig maradna meg valami, ami élvezhetné az öregkor méltán megérdemelt békés éveit. Néhány év alatt egy katona megtanulja féken tartani merészségét. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem teljesíti kötelességét, hanem azt, hogy nem foglalkozik felesleges dolgokkal − nem jelentkezik önként egy veszélyes helyen lévő helyőrség tagjának, egy csatában nem rohan előre az első sorokba, hanem megvárja, míg már tényleg össze kell csapnia az ellenséggel, és nem a sereg távoli szárnyait figyeli, hanem csakis a vele szemben álló ellenséget. Keletnek fordulj!, súgja az évek tapasztalata során kialakult belső hang. Mert a közvetlen, szemtől szemben vívott harcban a rómaiak tudásuk és technikájuk segítségével bármely ellenségüket le tudják győzni, és még a legerősebb ellenség higgadt, hatalmas erején is felülkerekedhet vak dühe; ám a hidegvérű, okosan számító, fa mögött megbújó lövész elől csak a megérzésükre támaszkodva menekülhetnek. Ha egy katona elveszíti kéthárom testrészét, kialakul benne a megérzés képessége. A fáradtan menetelők arcára kiülő fájdalom már rég túlhaladt a fizikai fájdalmon. Páncéljuk vérfoltos, horpadt volt. A végtagjaik hiányoztak, furcsa szögben lógtak, vagy kötés volt rajtuk. A katonák nem daloltak, nem beszélgettek, de már nem is panaszkodtak, ahogy az egy menetelő seregnek szokása. Csak a hatalmas sártengerben vánszorgó lábak cuppogása hallatszott. Ez a csend talány volt; a rómaiakra telepedő csend éppolyan ellentmondásos, mint a kiszáradt föld egy dús növényzetű erdőben, mint egy egyedül utazó gyönyörű nő − a természet törvényei szerint mindez nem történhet meg. És akkor, mintha Sztentor, a zaj elfeledett istene egy pillanatra felébredt volna, és rádöbbent volna hibájára, a menetelő tömeg elején hirtelen határozott hangok csendültek fel. A kimerült katonák meghökkentek és még lassabban botladoztak tovább − meg akartak állni, hogy hallgassák a hangokat, hogy megbizonyosodhassanak afelől, hogy az őket körülvevő sötétségen túl van még élet, ugyanakkor féltek 12

elengedni az előttük lévő vállát, nehogy felbukjanak a sárban, mert akkor a mögöttük lépkedők eltiporják őket. Az erős hangok egyre tisztábban hallatszottak, immár kivehetők voltak az esküdözések és az elégedetlen öszvérek bőgése. A csapatokkal ellentétes irányban egy faszekerekből álló oszlop haladt a kimerült és sebesült katonák között. A katonák némán, inkább a tapintásukra és hallásukra, semmint látásukra támaszkodva lehúzódtak az út menti árokba, és a sáros vízben állva, reszketve nézték, ahogy a szekerek elhaladnak mellettük. Minden szekeret két-két öszvér vontatott, az előttük húzódó utat a szekerekről az állatok feje fölött kinyúló hosszú rúdon függő lámpások világították meg. A sárga színű fény halványan felderengett a szekerek mellett vonulók arcán − fiatal fiúk voltak, szinte még gyerekek, akiket néhány nappal korábban sebtében gyűjtöttek össze egy közeli faluban. Ezek a fiúk, akiknek még páncéljuk és fegyverük sem volt, tágra nyílt, csodálkozó szemmel nézték a kimerült katonákat. A szekeres hadosztály vezetője, egy jól megtermett centurio peckesen lépkedett, és az öszvérek, fiatal fiúk és félrehúzódott katonák között ostorával csapkodva igyekezett szabaddá tenni az utat maga előtt. A kimerült légionáriusok, akik mindössze néhány órával korábban Róma valaha létezett legelszántabb ellenségével csaptak össze, most a sötétségbe menekültek saját társuk ostora elől. Minden embernek megvolt a maga feladata, és ezek a csapatok eleget is tettek ezeknek a feladatoknak. Ennek a centuriónak a szekereket kellett vezetnie, a magasabb rangú és egyszerű katonák egyaránt félrehúzódtak csípős ostora elől. A centurio a szekerek között lépkedve éles hangon adta ki az utasításokat. − A fegyverszünet mindössze napfelkeltéig tart, emberek! – kiabálta. − Ne törődjetek a hunokkal, ők is csak a sebesültjeiket szedik össze. És tartsátok észben, amit a hadvezér mondott: nincs fosztogatás! Aki kifosztja a halottakat, legyenek azok akár hunok, azt megkorbácsoljuk! Az öszvérek kínzó lassúsággal vontatták felfelé a szekereket a dombtetőn; a légionáriusok elhúzódtak útjukból, majd szabályos, római harcrendben felsorakoztak mögöttük. Egyedül a kimerült veteránok halk átkozódásait lehetett hallani, akiket arra kényszerítettek, hogy fájdalmas menetelésüket megszakítva lehúzódjanak a sáros mederbe. − E mögött a domb mögött, emberek! − folytatta a centurio. − A fegyverszünet csak napfelkeltéig tart! Nyolc óránk van rá, hogy 13

összeszedjük a sebesülteket. Segítsetek azoknak az öszvéreknek! Már majdnem ott vagyunk… Istenem! Mikor a domb tetejére ért, megállt, és lenézett az alant elterülő csatatérre. Öntudatlanul keresztet vetett, míg a mögötte haladó szekerek lassan megálltak. Rémisztő kép tárult a centurio szeme elé. Az égő lövedékek után maradt pislákoló lángok fényénél látszott, hogy az egész síkságot testek sötét árnyai borítják. Nem ezernyi vagy tízezernyi, hanem százezernyi férfi és ló teste süppedt félig a sárba; az esőben minden − a testek, a sár és maga a sötétség − hatalmas masszává keveredett, nem látszott a sár és a testek, a testek és a sötétség közötti határvonal. A centurio egy percig döbbenten állt, majd lassan kezdte felismerni az elé táruló látvány különálló elemeit. A mezőn közel sem volt nyugalom − a sár vonaglott, mint egy szász ingovány lassan fodrozódó felszíne. Egyes alakok legyengülten kúsztak, vonszolták magukat; mások erőtlenül, segélykérőén igyekeztek felemelni karjukat; ám a legtöbbjük mozdulatlanul feküdt. Vad kutyák és vaddisznók járkáltak a testek között, és egy másik csapat ember már el is kezdte egymásra dobálni a halottakat, a még élőket pedig összegyűjteni szekereikre. A szekereket követő fiatal katonák csendben összegyűltek a centurio mögött, és a válla fölött elborzadva nézték az eléjük táruló látványt. Maga a pokol terült el előttük, és a fiatalok megdermedtek a rémülettől. A centurio azonban nem az a fajta ember volt, aki sokáig elmerült volna gondolataiban. − Munkára! − kiáltotta. − Reggel véget ér a fegyverszünet! Azt akarom, hogy addigra egyetlen sebesült se maradjon lent! Egy sem! A halottakat majd később égetjük el. A szekerek újabb ostorcsapások és az árokba kényszerített öreg katonák átkozódásai kíséretében lassan elkezdtek leereszkedni a sáros domboldalon, majd a síkságra leérve megindultak a legnagyobb fekete alakok felé. Két fiatal gall, akiket mindössze három héttel korábban vittek el falujukból, hogy a rómaiak sebesülteket ellátó csapatában szolgáljanak, lassan elindult a fájdalmasan nyöszörgő testek között. − Nem azért jelentkeztem a légióba, hogy rómaiakat rángassak ki a sárból! − mondta az egyik. − Hallgass! Nem is jelentkeztél! Apánk parancsolt ránk, mert a prefektus 14

azt parancsolta neki, hogy küldjön el minket a seregbe. Mégis mit vártál? Hogy majd hadvezér leszel? − Nem, de azt hittem, legalább harcolhatok majd, és megölhetek egy-két hunt. − Azt mondtam, hallgass! Gyere, inkább segíts, fordítsuk meg ezt a… Lehajoltak, és hangos nyögések kíséretében megfordították a hason fekvő katonát. A sár hangos cuppanással végül elengedte a testet. − Hagyjuk, már halott. Inkább ezt vigyük! Láttam, hogy megmozdította a lábát. Rárakták a sebesültet a mocskos hordágyra, majd elindultak az esőben közömbösen álldogáló öszvérek felé. A sebesült római halkan nyögdécselt, ahogy a hordágyon vitték, a sárban botladozó, átkozódó két gall pedig semmit sem tett azért, hogy kínjait némileg enyhítsék. − Óvatosabban, te idióta! Nem látod, hogy majdnem leesik a karja? − Akkor kötözd a mellkasához! Hát mindenre nekem kell odafigyelnem? A hordágyat a szekér leengedett hátsó részének támasztva a katonát lassan a szekérre csúsztatták, két korábban összeszedett sebesült közé. − Már csak kettőnek maradt hely. Na gyerünk tovább! − És azzal mi lesz? Még mozog. A két testvér felemelte a hordágyat, majd odasétált a nem messze heverő alakhoz. Közelebb hajoltak hozzá, hogy lássák az arcát. − Nem, ez egy hun. Ha nem borítaná sár, sárga lenne, mint egy napraforgó. És félmeztelen. Ezeknek még annyi eszük sincs, hogy páncélt vegyenek magukra! − Nem mintha rajtad lenne! − Hallgass! Hunok is vannak itt! A két gall félig guggolásban, némán hallgatózott. Néhány méterrel arrébb két alak haladt el − sötét, vizes bőrmellvértjükön megcsillant a halvány tüzek fénye. Mindketten hat láb hosszú lándzsát fogtak a kezükben. Akárcsak a gallok, ők is időről időre lehajoltak, hogy ellenőrizzék, a sárban fekvő társaik élnek-e még. − Ugyanazt csinálják, amit mi? − Mármint hogy összegyűjtik a sebesültjeiket? Miért ne tennék? 15

− De hogy viszik el őket? Hiszen nincs se hordágyuk, se szekerük. A két gall látta, hogy a hunok lábukkal felfordítják az egyik testet. A szerencsétlen sebesült megmozdította az egyik karját. Ekkor az egyik hun, szemmel láthatóan az idősebb, torokhangon mormogott valamit a másiknak, majd elindult újabb sebesülteket keresni. A fiatalabbik várt egy kicsit, míg társa messzebb került, majd lándzsája hegyét a sebesült torkára helyezte, és rádőlt fegyverére. A sebesült karjai hirtelen a magasba lendültek, majd a következő pillanatban visszahulltak a földre. A hun szorosan megfogta és kihúzta lándzsáját a halott testéből. Aztán fejét felemelve észrevette, hogy a két gall figyeli. Egy pillanatig mozdulatlanul bámult rájuk, míg a két testvér, remélve, hogy nem felejtették el magukkal hozni késüket, az övéhez kapott. Ám a hun csak elvigyorodott, majd csatlakozott társához, aki éppen akkor végzett egy másik sebesülttel. − Mindenható Isten a mennyben! Láttad, mit csinált? Ezek gyilkosok! Végeznek a saját társaikkal! Mit gondolsz, öljük meg őket? − Megölni? Nézd már meg, milyen fegyverük és ruhájuk van! Ezek igazi katonák, nem úgy, mint mi! – De… − Ne is gondolj rá! A centurio is megmondta, hogy kerüljük el a hunokat. Ok is teszik a maguk a dolgát, és mi is a magunkét. Csak kerüljük el egymást. Ijedten ugrottak fel, mikor a mögöttük álló öszvér elbődült. − Már nincs sok hely a szekéren. Szedjünk még össze néhányat, aztán menjünk vissza a táborba! Ahogy lassan elindultak a mozdulatlanul heverő testek között, egyszer csak erőtlen hang törte meg a csendet. − Rómaiak…! Az isten szerelmére, ide! Ekkor meglátták, hogy az egymásra halmozott holttestek között, amelyeket addig igyekeztek elkerülni, egy erőtlen kar nyúl ki feléjük. − Az ott még él! Siess! A két katona odaszaladt a halomhoz, kirángatták a sebesültet a rádobált holttestek alól, majd lefektették a sárba. − Semmit sem látok. Gyere, vonszold ide! A két gall halkan szitkozódva rárakta a sebesültet a hordágyra, majd 16

lassan elindultak vele a szekér felé. Ám egy pislákoló tűz mellett elhaladva az idősebbik hirtelen ledobta terhét. Testvére, a megnövekedett súly alatt megtántorodott, majd ő is elengedte a két rúd végét. − Idióta! Miért dobtad le? − Nézz rá! Ez egy hun! A két gall közelebbről is szemügyre vette a sebesültet − a férfi római mellvértet viselt, de nem egy teljes páncélt, hanem csak egy gyapjútunikát és olyan lábbelit, amilyet a lovasok hordtak. − Igazad van. Ez egy öreg hun. És milyen ronda! Szerzett magának egy mellvértet. Na dobjuk le! − Várj! Latinul szólt hozzánk. A sebesült egy köhögéssel félbeszakította a feje fölött zajló vitát. Megmozdult, és lassan megpróbált felülni a hordágyon. − Rómaiak! Kérlek, várjatok! − suttogta durva latinsággal. − Információm van számotokra. A két gall leguggolt mellé. − Információ? Elfoglalod egy római fiú helyét. Na ki vele, mit akarsz mondani? − Azt csak egy hadvezér hallhatja. A gallok gyanakvóan néztek rá. − Azt akarod, hogy vigyünk Flavius Aetius hadvezérhez? − kérdezték. − Ennyi? Minden hun ezt kérné. − Akik felnyársalják saját társaikat, igaz? A két gall felnevetett, a hun azonban csak fájdalmasan újra felköhögött. Szorosan megmarkolta a hordágy két oldalát. − Kérlek… vegyétek el az erszényemet! Itt lóg az övömön… Az egyik gall óvatosan körbekémlelt, látja-e őket valaki, majd lehajolt, és letépte a bőrerszényt. Aztán felállt, és belenézett az erszénybe. − A centurio azt mondta, nem fosztogathatunk! − De hát az öregembernek pénze van! Aranya! − Lehet, hogy ő is úgy lopta, a mellvérttel együtt. Mielőtt őt is felnyársalták. − Kérlek… − szólalt meg újra a hun. A két gall összenézett, majd bólintottak. Felemelték a hordágyat, 17

odavitték a szekérhez és durván rádobták. Elégetten nézték rakományukat. − Mit gondolsz, elfér rajta még egy? − Igen. Gyerünk! Elindultak, hogy keressenek még egy sebesült rómait, de néhány lépés után megálltak és fülelni kezdtek. Patadobogást és kutyaugatást hallottak − lovasok közeledtek feléjük. A sötétben és esőben elveszítették irányérzéküket, nem tudták, honnan érkeznek a hangok. Lassan megfordultak; a paták hangja ismerős volt, de a kutyák furcsán ugattak: mélyebben, mint egy normális kutya, és valahogy gonoszán morogtak is. A katonák egész testükben megfeszültek, majd idegesen matatni kezdtek az övüknél. Egyszer csak három hatalmas északi farkas száguldott el az egyik közeli tűz mellett − nyakukon úgy lobogott a szőrük, mint a lovak sörénye. A kötelek megfeszültek hun gazdájuk kezében. − Láttad? Ezek… − Hallottam, hogy a hunok farkasokat tartanak, mint Aetius hadvezér is, de nem hittem el. A hatalmas fenevadak átugrottak néhány holttestet, majd morogva megálltak annál a halomnál, ahonnan a két gall nem sokkal korábban kihúzta az öreg hunt. Vicsorogva, összezavarodva járták körbe a hullarakást. Ekkor újabb eső zúdult le az égből; a gallok éppen hogy lebuktak a földre, mikor tucatnyi hun lovas, durva nyelvükön kiáltozva körbevette őket. Vezetőjük, akinek tiszteletet parancsoló külseje volt, a két reszkető fiú mellé léptetett. Nem viselt páncélt, csak olyan bőrruhát, amilyet a többi hun katona is. Rangját csak a gallérját és a tunikája ujját szegélyező szőrme mutatta. Széles vállú, izmos férfi volt; úgy nézett le a két rettegő gallra, ahogy egy oroszlán les az ágak közül áldozatára. A vezér odabólintott egyik társának, mire két hun a gallok mellé léptetett, és lehajolva kést szegezett a torkuknak. A két fiú kővé dermedt a félelemtől − tudták, bármelyik pillanatban végük lehet. Mozdulatlanul felnéztek; az eső végigcsurgott arcukon. A hunok vezére gúnyos mosollyal arcán megfogta a fiatalabb gall állát, felemelte a fejét, majd a rémült fiú szeme előtt megsuhogtatta fegyverét. A gall még sosem látott ilyen cakkos élű acélpengét, amely egy vadállat fogaira emlékeztette. Megremegett. – Jól figyeljetek, római sakálok! − kiáltotta a hun tökéletes latin kiejtéssel. − Láttatok erre egy öreg hunt? 18

A gallok a félelemtől alig bírtak megállni a lábukon. A fiatalabb már éppen szóra nyitotta száját − belső hangja azt kiáltotta: Add oda az aranyat! Mentsd a bőröd!, ám a hunok vezére félbeszakította. − Ha megtudom, hogy rejtegetitek őt, a fegyverszünetnek azonnal vége! A fejetek pedig a sátram falát fogja díszíteni. Kutassátok át a szekeret! Mikor a hunok elengedték őket, a két gall remegve zuhant a földre. Két másik hun leszállt lováról, és fáklyával a kezében elindult a szekér felé. Már majdnem mellé értek, mikor a sötétségből kivált egy osztrogót lovas. − Hatalmas fejedelem! − mondta zihálva. − A farkasok újra szagot fogtak! Ha sietünk, még van remény, hogy élve találjunk rá. A két gall elkerekedő szemmel bámult egymásra. Az idősebb alig hallhatóan azt suttogta öccsének: − Hatalmas fejedelem? Hiszen az nem más, mint Attila! A hunok vezére megfordult lovával, majd furcsa nyelvükön odakiáltott valamit az embereinek. A többiek elvágtattak, a két hun pedig, aki a szekér felé indult, hamarosan követte őket. Vezérük egy ideig még gondolataiba merülve ült lován, fogazott kardját simogatva nézte a földön kuporgó két gallt. Ám végül ostorát csattogtatva ő is csatlakozott embereihez. A két gall megkönnyebbülve vánszorgott vissza szekeréhez. Elgondolkodva nézték az öreg hunt, aki ködös tekintettel nézett vissza rájuk. A félig nyitott szája sarkából csurgó vér bordón csillant meg a tüzek halvány fényében. A két katona kiegyenesedve igyekezett visszanyerni korábbi bátorságát. Az idősebb rácsapott az öreg hun lábára. − Na ha már ennyi bajt okoztál, elviszünk a táborba − mondta. − Csak bizonyítsd be, hogy nem hiába! Az öszvéreket nógatva megfordultak szekerükkel, és elindultak visszafelé azon az úton, amelyen jöttek. Az egyenes sorokban álló ponyvasátrak mindegyike tíz-tíz embernek szolgált szállásul; előttük pislákoló tűz, amelynél a sátrak lakói főzhettek. A sátorsorokat elválasztó ösvényeket süppedős sárfolyókká duzzasztotta a zuhogó eső. A füst a földhöz közel kavargott, mintha az eső leszorította volna. Mikor a kimerült katonák visszabotorkáltak sátraikba, a tüzek halvány fénye látni engedte elkínzott arcukat. Egy hatalmas sátor, a tábori kórház előtt faszekerek sorakoztak − a parancsokat osztogató és 19

gyógyszereket vivő emberek idegesen szaladgáltak ide-oda a nyugodt öszvérek között. Ahogy szekereikről lepakolták rakományukat, a sátor előtti szabad tér hamarosan megtelt fájdalmasan nyöszörgő sebesültekkel. Olyan sokan voltak, hogy az oldalukra fordítva, szorosan egymás mellé kellett őket fektetni, hiszen a szekerek újabb és újabb sebesülteket hoztak. A szenvedőket még csak be sem vitték az eső elől. Sokan közülük eszméletlenül feküdtek a sárban, akik pedig meg bírtak szólalni, fájdalmas nyögések közepette takaróért, ételért, feleségükért és anyjukért rimánkodtak. A hatalmas sátortól nem messze a két gall dühös centuriójával vitatkozott. − A pokolba is, ti fajankók! − kiabálta a centurio. − Aetius hadvezér százezer emberét veszítette el ma, vagy még annál is többet! Százezer emberét! És ti azt akarjátok, hogy hozzak ide neki egy félholt, vén hunt csak azért, mert az makog valamennyire latinul?! A lovászfiúm jobban beszél latinul, mint ez a kutya! Nem! Nem viszem oda Aetiushoz! A két testvér bátorsága elillant, de végül az idősebbik mégsem adta fel. − Esküszöm, uram, hogy maga Attila akarta megtalálni azt a hunt! Tudhat valamit… A centurio szidta a két makacs gallt és a hátán végigcsurgó hideg esőt. Úgy érezte, betelt a pohár − egész nap harcolt, most, éjszaka pedig a sebesültekkel kellett foglalkoznia. − Attila? Nos, rendben. Vonszoljátok el a seggeteket és dolgozzatok! Még mindig csak az éjszaka közepén járunk. Megnézem azt a hunt, veletek meg később folytatjuk. A két katona megvonta a vállát, felült a szekérre, és elindult vissza a mezőre újabb sebesülteket keresni. Ahogy távolodtak, a centurio utálkozva nézte őket, majd ugyanolyan undorral az arcán az eszméletlenül fekvő hunra nézett. − Vajon mi a fészkes fenét kezdjek veled, he? Lehajolt, és hogy magához térítse, két oldalról pofozgatni kezdte a sebesültet. − Beszélj, hun! Nem hallak. A pokolba is! − Ezzel olyan könnyedén, mintha csak egy zsák árpa lenne, felkapta az öreget, és a vállára véve elindult vele.

20

A sátor hatalmas, levegős és világos volt, katonai mértékkel mérve tágas és kényelmes. Bár más szemmel nézve inkább azt mondhatnánk, rendetlen és szűkös. Az asztalt borító térképek és iratok lecsúsztak a földre, a sebesülteket ellátó katonák pedig ki-be rohangáltak sáros csizmáikban. Az átázott ponyvatetőn hangosan kopogott az eső, a szél pedig csak úgy tépdeste a sátor oldalát. Mégis, ez a többihez képest hatalmas menedék csak úgy vonzotta az embereket, akik mind meg akartak beszélni valamit vezérükkel. A bútorokat és iratokat egy halomba hordták, mert semmi sem volt biztonságban a ponyvát átáztató víztől − ott, ahol a sátorfalakat összeillesztették, vékony patakokban, de feltartóztathatatlanul csurgott be az eső. Ha jött egy széllökés, vagy kívülről valaki nekidőlt a sátor falának, a bent ülőkre azonnal hatalmas cseppekben hullott a víz; az eső hangját rendszeresen bentről jövő szitkozódások kísérték. A sátor közepén elhelyezett asztalnál Flavius Aetius hadvezér éppen hat tisztjével tanácskozott. Még mindig harci páncéljuk volt rajtuk, amelyet az elmúlt tizenhat órában viseltek; átáztak, és koszosak voltak − mióta órákkal korábban visszatértek a csatatérről, még egyikük sem mosakodott meg. Komor, fáradt tekintettel néztek egymásra, csak Aetius volt higgadt. A magas, sovány férfi nemes arcvonásokkal, patríciusi testtartással bírt, ugyanakkor hiányzott belőle a gőg, amely azokra jellemző, akik nem megérdemelten kerülnek magas pozícióba. Csendes magabiztosság és hozzáértés sugárzott belőle, tisztjei pedig feszülten ültek, míg ő a kialakult helyzetről számoltatta be őket. − Veszteségeink? − kérdezte épp. Pellus, egy veterán tribunus Daciából a kezében tartott szakadt pergamenre nézve próbálta kisilabizálni az adatokat, amelyeket mindössze néhány perccel korábban írt le centuriói jelentése alapján. − Aetius hadvezér, előzetes becsléseink szerint még sötétedés előtt háromszázezer halott és sebesült volt a harctéren. Nem tudni, ebből mennyi a hun, és hányan a mieink… A jelenlévőknek egyszerre akadt el a lélegzete. Bár mindannyian harcedzett veteránok voltak, akik már hozzászoktak a halál látványához, ilyen hihetetlen adatokat most hallottak életükben először. Háromszázezer? A történelem során még nem vívtak olyan csatát, amelyben ennyien estek volna el. Egy második tribunus, Antonius, torkát megköszörülve folytatta a 21

beszámolót. − Az orvosi egységek odakint vannak, uram, a sebesülteket gyűjtik össze. Ha visszatérnek, pontosabb adatokkal szolgálhatunk. Pellusra maradt a legrosszabb hír bejelentése. − A legrosszabb, uram, hogy Theodorik királyra egy halom halott hun alatt találtak rá. Ennek hallatán Aetius elszörnyedve kapta fel a fejét. − Theodorik? És milyen állapotban volt, tribunus? − Már halott volt − válaszolta Pellus. − A szemtanúk azt állítják, egy osztrogót dárda találta el. Miután leesett a lováról, még felállt és küzdött, de végül legyűrték. A teste tele volt sebekkel. Bátran halt meg, úgy küzdött, mint egy primus pilus. Aetius hitetlenkedve rázta meg a fejét. − Az idióta! Rengeteg emberem tud úgy harcolni, mint a centuriók. De rá királyként volt szükségem. − Egy pillanatra elhallgatott, mint aki végig akarja gondolni ezt a fordulatot. − A vizigótok a legnagyobb szövetségeseink. És most vezér nélkül maradtak. Antonius előrehajolt, és halkan így szólt a hadvezérhez: − Igazad van, uram, kétszázezren maradtak vezér nélkül. Már most azt hallani a táborban, hogy összezavarodtak. Egy részük bosszút esküszik legidősebb fia, Thorismund vezetésével, míg mások vissza akarnak térni Tolosába, hogy előkészítsék halott királyuk temetését. Aetius csendben, nyugodtan gondolkodott. A többiek rémült tekintettel néztek maguk elé, az olyan ember arckifejezésével, aki úgy érzi, minden elveszett. Végül Pellus megköszörülte a torkát. − Aetius vezér, döntenünk kell − mondta habozva. − A vizigótok királya halott. Kétszázezer embere vezér nélkül maradt, nem tud harcolni. Elvesztettünk… − Az előbb is tökéletesen hallottam, amit mondtál − szakította félbe Aetius. − Semmit sem vesztettünk még el! A beszélgetést hirtelen kiabálás szakította meg. A férfiak a sátor ajtaja felé kapták fejüket, majd felálltak, hogy megnézzék, mi történt. − Elmehettek! − mondta Aetius, amint maga is felállt az asztaltól. − Antonius, készíts egy pontosabb jelentést, és később gyere vissza! − Idegesen a bejárat felé indult. − Mi folyik odakint? 22

A sátorponyvát elhúzva kilépett az esőbe. A sátor előtti sárban állva egy centurio vitatkozott Aetius két őrével, mert azok nem engedték be a hadvezérhez. Az öreg hun a centurio lábánál, a sárban feküdt − pokrócba göngyölve, értetlenül nézett körül. Aetius ingerülten a vitatkozókhoz lépett. − Centurio, mit jelentsen mindez? Nincs jobb dolgod egy ilyen éjszakán? A centurio meglepetten a hadvezér felé fordult. − Flavius Aetius hadvezér! Tisztelettel köszöntelek a tizedik légió nevében! Katonáim bukkantak erre a hunra − lábfejével megpiszkálta a félájult öregembert, mire az fájdalmasan felnyögött −, aki ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen veled. Azt állítja, hogy fontos információk vannak a birtokában. Aetius kíváncsian nézett le a hunra, de arckifejezése semmi más érzelmet nem árult el. A sebesült felbámult rá, szemei hol elkerekedtek, hol összeszűkültek. Mikor erőlködve sikerült felemelnie kezét az átázott pokrócról, összeszorított öklét Aetius felé emelte. A hadvezér lehajolt és előrenyújtotta kezét, mire az öreg hun beleejtett valamit. Aetius kiegyenesedett, és a fáklyák felé fordult, hogy szemügyre vegye, amit a huntól kapott. Egy egyszerű bőrszíjon függő fényes, sárga fog volt − egy szokványos hun talizmán. Ugyanakkor meg volt jelölve, ami egy ilyen jelentéktelennek látszó tárgy esetében szokatlan volt. Aetius közelebb lépett vele a tűzhöz. És akkor észrevette az alig látható, durván belekarcolt A betűt. A hadvezér döbbenten nézte a talizmánt, majd visszafordult a hunhoz. Az arca… először nem ismerte fel, de most már semmi kétség. A törött orr, amely oly nehezen forrt össze… − Centurio, azonnal vidd a sátorba a sebesültet! Őr, hozz egy orvost! Az őr ura parancsának engedelmeskedve elrohant, a centurio pedig, vállára kapva az öreg hunt, elindult a sátor bejárata felé. Aetius követte őket. A sátorba belépve a centurio hangos nyögés kíséretében a hadvezér ágyára fektette a sebesültet, majd felegyenesedve tisztelgett parancsnokának. Aetius oda sem figyelve biccentett, majd az ágyhoz lépett. A centurio azonban továbbra is ott állt, tisztelgésre emelt kézzel. Aetius egy pillanatig némán figyelte a veteránt, akinek sáros ruhájából facsarni lehetett volna a vizet, és tunikáját és mellvértjét pirosra festette a sebesült hun vére. A centurio továbbra is kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé.

23

− Leléphetsz! Mire vársz, kitüntetésre? A centurio hátán végigfutott a hideg, leejtette karját, de továbbra sem mozdult. És akkor Aetius megértette. Ez az ember hosszú órák óta először húzódhatott be valahova az eső elől, és nem akaródzott azonnal visszamennie a csatatérre. A hadvezér megenyhülve nézett rá. − Menj az őrök sátrába! Mondd meg a fegyvermesternek, hogy én küldtelek egy kupa forralt borért! Tudom, hogy a kovácstűzhely mögött tartja. − A fogolynak, uram? − kérdezte döbbenten a centurio. Aetius a hunra nézett. − Hogy a fogolynak-e? Hiszen alig van magánál. Igya meg, katona, aztán vissza a csatatérre! A centurio bólintott, majd lassan elindult a sátor kijárata felé. Aetius egy ideig még hallgatta az egyre távolodó lépteket, majd nagyot sóhajtva kezébe vette a mellette lévő olajlámpást, és a hun fölé hajolt. Bár egészen közel tartotta hozzá a lámpát, az öregember szeme meg se rebbent. Aetius alaposan szemügyre vette az arcot, engedte, hogy tekintete beigya az oly ismerős, ám az évek során annyira megváltozott vonások látványát. Vajon ő is ilyen nagyon megváltozott volna? Egy ember arca és teste nő, éretté válik, majd elkezd gyengülni, és az idők során lassan a felismerhetetlenségig megváltozik. De vajon megmarad a külseje? Úgy, mint annak a fának a kérge, amelyet ha egy baltával széthasítunk, végül eljutunk ahhoz a fiatal facsemetéhez, amely tanúja volt Julius Caesar menetelésének? Az előtte fekvő öregember vajon ugyanaz a férfi, akit Aetius évekkel korábban ismert? Vajon a régi barátság hozta őt a táborba? Vagy valami egészen más? Az eső fülsiketítő áradattal zúdult a sátorra, ahogyan a kilőtt nyilak záporoznak egy pajzsra. Aetius odahúzott magának egy széket, hogy leüljön az ágy mellé. Alig ült le, mikor a sátor bejárata újabb vízáradatot engedve be szétnyílt. Egy szánalmas külsejű férfi lépett be − majdnem felbukott egy felcsavart gyékényen fekvő hatalmas szőrkupacban. A szőrkupac idegesen megmozdult, villogó, sárga szemét a férfira villantotta, majd fenyegetően felmordult. − Lucilla, csend! − szólt rá Aetius. − Üdvözöllek, Aetius hadvezér! − szólalt meg idegesen a férfi. 24

− Orvost hívattál. Minden tiszteletem a tiéd, uram, de ez a farkas elég ijesztő. − Szelíd állat ez, már napok óta nem evett orvost. A férfi óvatosan kikerülte a farkast, amely egy pillanatra sem vette le róla éhes tekintetét. Végül, mikor Aetius és a fenevad közé került, lassan, oldalazva a parázstartóhoz araszolt, mintha helyre akarná állítani megtépázott tekintélyét. Levetette és egy szék támlájára terítette átázott köpenyét, lassan nemezkalapját is levette, majd végigsimított a haján − az esőcseppek hangosan sercegve pattogtak a parázsban. Végül Aetiushoz fordulva bólintott, és az ágyhoz lépett, hogy megnézze, ki az a sebesült, akit el kell látnia. Ahogy fölé hajolt, arcára azonnal kiült a megvetés. − Aetius vezér, hiszen ez egy hun! Aetius hangosan felsóhajtott. − Gondolod, én nem tudom? Az orvos értetlenül pislogott egyet, majd elfordította tekintetét a sebesültről. A farkas sárga és a hadvezér kifejezéstelen tekintete zavarba hozta. Orvosi felszerelése fölé hajolt, majd morogva és dünnyögve leült az ágy mellé, széthajtogatta az átázott pokrócot, és szétvágta a gyapjútunikát. Ahogy óvatosan felemelte az anyagot, a sebesült vérébe ragadt szálak elszakadtak. Az orvos Aetiusra emelte tekintetét, és megrázta a fejét. A hadvezér áthajolt az orvos válla fölött, aztán megborzongott. Hátralépett, és felnézett a sátor mennyezetére, mintha össze akarná gyűjteni a gondolatait. Majd az előregörnyedve ülő orvost megkerülve az ágyhoz lépett, és az állánál megfogva maga felé fordította a hun arcát. − Mit jelentsen ez az egész? Miért vagy itt? A hadvezér hangját hallva a sebesült kinyitotta a szemét. Tekintete azonban merev maradt, csupán ajkai mozogtak. − El kell mondanom Flaviusnak… El kell mondanom… Flaviusnak. − Elmondani? De mit? Öreg, miért jöttél ide? Az orvos visszaült, óvatosan elvette Aetius kezét a sebesült arcáról, majd tiszteletteljesen, ugyanakkor határozottan félretolta a hadvezért. Aetius hátrébb lépett, de tekintetét egy pillanatra sem vette le az öreg hunról. Az orvos, míg előkészítette műszereit, beszélgetett vele, egyrészt, hogy tájékoztassa, másrészt, hogy elterelje a figyelmét. 25

− Nem éri meg a holnapot, uram − mondta. − Meglepődnék, ha napfelkeltekor még élne. Megkérdezhetem, hogy ki ő? Aetius habozott, mielőtt válaszolt volna. − Ez az ember… – Nem találta a szavakat, így körbenézett a sátorban. − Ez az ember egykor hun volt. − Egykor? Hiszen a legtipikusabb hun, akit valaha láttam. Aetius szomorú szemmel nézett a hunra. Az orvos elgondolkodva nézte hadvezérét, majd attól félve, hogy Aetius elfelejtette vagy figyelmen kívül hagyta kérdését, bátorságát összeszedve így szólt: − Aetius vezér, szakmai érdeklődésből és személyes kíváncsiságból meg kell kérdeznem, most ki ez az ember? Aetius hangosan sóhajtva kiegyenesedett. Nyugalmat erőltetett arcára, majd az orvosra nézve így válaszolt: − Harminc éve. Harminc vagy még annál is több éve. De többé már nem hun. − Ezek szerint ismered, uram? Talán az ellenség egy elfogott, magas rangú katonája? Aetius megrázta a fejét. − Nem, nem egyszerűen egy magas rangú katona. Tartsd életben, doktor! Mindenáron! Az orvost meghatotta, hogy a hadvezér ekkora bizalommal volt felé. − Tehát ez a hun fontos személy? − kérdezte. Aetius bólintott, és még egyszer a sebesült fölé hajolt. − Doktor, ebben a percben talán ő a Római Birodalom legfontosabb embere.

26

KETTŐ Ravenna, i. sz. 409 I. Nemcsak a palota legnagyobb tricliniuma volt, de a legfényűzőbb is. A fővárosban, Ravennában az uralkodó magán dísztermét a legdrágább és legszebb anyagok díszítették, amelyek hűen tükrözték a Nyugatrómai Birodalom urának ízlését. A falakat vörös és narancsszínű, nimfákat és szatírokat ábrázoló mozaikok borították, és akármerre fordult az ember, mindenhol finom, ugyanakkor csillogó ékkőberakások ragadták meg a tekintetét − egy nimfa kacagva engedi a földre esni aranyszegélyű tunikáját; egy félig férfi, félig kecske alak csillogó, kék lapis lazuli szemekkel figyeli a forrásban nevetgélve játszó fiatal leányokat; a megbűvölt erdei manó, akinek mellbimbói fényesen ragyogó gránátok, a hamisan somolygó, kecskelábú Pán fölé hajol. Száz lámpás ontott fényárt a teremre − a mennyezetről függő csillárok, az asztalokon álló drága méhviasz gyertyák és a falakra oly módon felerősített lámpások, hogy úgy tetszett, a mozaikok alakjai tartják őket. Mindent elöntött a fény, a lángokból áradó hőtől, a füst illatától és az emberek verejtékétől nehézzé vált a levegő. A parfümpára már-már életre keltette a mozaikokon szereplő életnagyságú alakokat, amelyek szinte már maguk is mozogni látszottak. A teremben ötven szenátor és talpnyalóik heverésztek a kényelmes, aranyozott kanapékon és indiai selyemszőnyegeken, szaracén serlegeikből részegen nevetgélve szürcsölték a százéves bort, amelyhez diót és fügekenyeret majszoltak. Rövid, áttetsző selyemtunikákba öltözött szolgálóik, akiket alig lehetett megkülönböztetni a mozaikokon szereplő nimfáktól, serényen töltötték uraiknak a bort. A szoba elülső felében négy zenész a legújabb, Ravenna amfiteátrumait megtöltő görög dallamokat játszotta. A termet bejáró zenére lengén öltözött, szír lányok táncoltak − az olajjal bekent, fényes melleiket borító ékszerek pajkosan, hívogatóan csillantak meg a lámpások fényében. Honorius császár kipárnázott, fényes fatrónusáról tekintetében büszkeséggel és elégedettséggel figyelte a mulatozókat. És erre minden oka megvolt: mindössze huszonhat évesen birodalomszerte híres volt pazar lakomáiról és hozzáértéséről, 27

amellyel maga köré gyűjtötte a táncosokat, zenészeket és legfőbb tanácsadóit, a szónokokat. Ám még híresebb volt arról, hogy a palota fürdői mögött kialakított fényűző udvarban kitűnő csirkéket tenyésztett, azoknak az utódait, amelyeket még évekkel korábban hozatott Perzsiából. Ezen a napon az egyik szokásos heti lakomán látta vendégül a meghívottakat. Ám, bár a ruhák és bútorok terén remek ízléssel bírt, szerelmi ügyekben már nem lehetett ugyanezt elmondani róla. A mindenre figyelő vendégek észrevették, hogy a birodalom leghatalmasabb embere most is egy fiatal, hiányosan öltözött szolgálólányon legelteti sóvár tekintetét, aki, amint megérezte a felé irányuló érdeklődést, sápadtan tért ki a mohó karok útjából. Ekkor hangos dob- és furulyaszó kíséretében a szolgák hatalmas fatálakon és deszkákon elkezdték behozni a főfogást: egy egész sült vadkant, amelyet vasrudak segítségével álló helyzetben raktak a tálra, és amelynek hátára egy kenyérdarabból művészien megformált nyerget helyeztek. A nyeregben egy élő afrikai majom ült, amely, miután vidám makogással tudomásul vette, hogy a vendégek lelkesen megtapsolják, felugrott a legközelebbi csillárra. Onnan aztán fülsiketítő hangokat hallatva továbblendült a mennyezet gerendái közé. A vadkan körül négy, mézben megsütött hattyút szolgáltak fel − az apró halakat mintázó hámozott almákkal, barackokkal és körtékkel telerakott kék aszpik-tavakban ülő négy madár nyakát kitámasztották, így úgy tetszett, mintha úsznának. A többi tányéron lédús párolt zöldségek, gyümölcsök csalogatták az éhes szájakat. A vendégek hatalmasra nyílt szemmel nézték a behozott ételeket, amelyek csak tovább növelték uralkodójuk már addig is nagy tekintélyét. Mikor a szolgák az utolsó hatalmas tálat is bevitték, Honorius késével megkocogtatta serlegét, és a hangos beszélgetéseket túlharsogva elkiáltotta magát: − Udvari költő! Egy verset e pompás vendégség tiszteletére! Ekkor a sarokban ülő mogorva, szegényesen öltözött férfi lassan felállt. Bár egymagában eszegetett, és még csak a vállát sem masszírozták meg a lányok, sokat ivott, így most elég bizonytalan lábakon állt a kíváncsi vendégsereg előtt. Enyhén meginogva felemelte poharát, készen arra, hogy köszöntőt mondjon uralkodója tiszteletére. A terem elcsendesedett, de innen-onnan sértő megjegyzéseket lehetett hallani. A költő villámló tekintettel nézett körül, megpróbálta megtalálni, honnan érkeznek a suttogó, gúnyolódó hangok. 28

− Egy verset − motyogta, miközben igyekezett méltóságteljesnek tűnni. − Egy remekművet, amely még Catullust és Vergiliust is elhomályosítva évszázadokon keresztül fennmarad, ugyanakkor itt születik meg, a szemük előtt… Elfojtott kuncogás hallatszott, majd egy durva, hangos nevetés: − És az orrunk alatt… A következő pillanatban hallani lehetett, hogy a hang gazdája cseppet sem szégyenlősen, hangosan szellent egyet, amit a közelében ülők fintorogva, a távolabb lévők pedig harsány nevetéssel fogadtak. A költő zavartan pislogott, majd úgy döntött, inkább nem vesz tudomást a vendégről, aki egyértelműen tudtára adta, milyen véleménnyel van róla. − Egy köszöntő szeretett urunk, az isteni Honorius császár tiszteletére! − kiáltotta. Gondolatait összeszedve lassan belekezdett a versbe. Bár halkan és akadozva kezdte, hangja hamarosan magabiztossá vált. Nagy Honorius császárunk Legdicsőbb uralkodónk Kinek vendégei mindig jóllaknak A leányok… Itt elhallgatott, és a vendégek császáruk felé fordultak, aki kihasználva, hogy mindenki a költőre figyel, éppen akkor kezdte felcsúsztatni kezét a mellette álló, ideges szolgálólány combján. Mikor észrevette, hogy immár mindenki őt nézi, gyorsan leejtette a kezét, és úgy tett, mintha csak lesöpört volna valamit a lány szoknyájáról. A költő, akit a jelenet láttán megszállt az ihlet, mosolyogva fejezte be versikéjét: A leányok pedig a gyönyör mámorába zuhannak! A vendégek hangos nevetéssel és tapsviharral fogadták a frappáns verset, majd mohón hozzáláttak a finomabbnál finomabb ételekhez. A szolgálólány gyorsan magára hagyta a császárt, aki ekkor diszkréten magához intette kancellárját, Didymust. Az idős eunuch, aki mindig kifogástalanul tiszta selyemköpenyben járt, és 29

behízelgően mosolygott, közelebb hajolt urához. − Később majd emlékeztess rá, Didymus, hogy új költőt kell keresnünk! Ez a mostani nagyon pimasz! Didymus elgondolkodva dobolt az asztalon hosszú ujjaival, majd engedelmesen bólintott és elment. Honorius ekkor ismét vendégeihez fordult. − Szenátorok és nagybecsű vendégeim! Mielőtt hozzákezdenénk a lakomához, van még egy kis dolgunk. Magister equitumunk, lovas alakulataink főparancsnoka, Gaudentius Aetius… Ekkor az egyik oldalajtótól előrelépett egy magas, kiismerhetetlen arcú középkorú férfi. Germán származásúnak tűnt − magas, világos hajú, vonzó külsejű ember volt. Ünnepi páncélja és öltözete egyértelműen mutatta, hogy igen magas rangú tiszt, testtartása és arckifejezése pedig elárulta, hogy zavarja a császár vendégeinek frivol viselkedése. Látszott rajta, hogy legszívesebben minél gyorsabban jelentést tenne uralkodójának, hogy aztán távozhasson. − Augustus − kezdte rekedtes hangon −, a hunok fejedelme, Rugila kész szövetségre lépni velünk. Az uralkodó mosolyogva nézett körbe a teremben − azt figyelte, vendégei hogyan fogadják a hírt. A hunok említésére egyesek suttogni kezdtek, majd egyre több részeg hang kelt versenyre a többiek figyelméért. − Hunok? Azt hittem, csak emberekkel kötünk szövetséget! − Láttátok őket tavaly a diadalmenetben? Miután legyőztük a szlávokat? Ki döntötte el, hogy milyen sorrendben vonuljanak? Te, Didymus? A hat láb magas, szakállas, páncélingekbe öltözött vizigótok a görbelábú Uldin és szutykos lovas kísérete mögött masíroztak! − Hah! Azok a lapos orrú, ferde szemű, sárga pofájú ördögök! Mintha egyenesen császárunk bestiariumból másztak volna elő! Vissza kéne zárni őket a ketreceikbe! − Ügyesen kihangsúlyoztad, mennyire különböznek a vizigótoktól, Didymus! Didymus elégedetten kihúzta magát, és uralkodójára nézett. Honorius nyájasan visszamosolygott ceremóniamesterére, ugyanakkor tekintete a távolba révedt. A szolgálólány újra megjelent mellette. Amikor lehajolt, hogy elvigye az egyik üres tányért, a császár belesett tunikája kivágásába. A 30

lány erre idegesen kiegyenesedett − keze, amelyben a tányért tartotta, megremegett. A csalódott uralkodó ekkor leplezetlen megvetéssel visszafordult a főparancsnokhoz. − Tehát, Gaudentius, ezek szerint most már hivatalosan szövetségeseink ezek a teremtmények… ezek a hunok? − Igen, uram − válaszolta röviden a parancsnok. − De vajon bölcs dolog ilyen szoros kapcsolatban lenni ezekkel az ördögökkel? Didymus ezúttal egy hangos nevetéssel szakította félbe a párbeszédet. − Hiszen a hunok azt mondják, augustus, jobb, ha a sakál a sátrunkban van és onnan pisil kifelé, mintha kintről pisilne befelé! A termet újra harsány nevetés töltötte be, és a részeg hangok ismét versenyre keltek: − Vagy lehet, hogy inkább teve? Azt beszélik, a hunok teveháton mennek csatába. − Érthető, mert így már majdnem olyan magasak, mint egy ember! A vendégek hangosan nevettek, mire a császár arcán újra megjelent az elnéző mosoly. Gaudentius azonban egyre idegesebb lett a bugyuta megjegyzésektől. Vonásai megfeszültek, ahogy türelmetlenül hintázott a sarkán. Ez egyszer nem hagyja magát félbeszakítani! Az ilyen lakomákon mindig kellemetlenül érezte magát, bár megőrizte büszkeségét. Most azonban elhatározta, hogy elmondja, amit akar. Előrébb lépett, és a vendégek nevetését túlharsogva azt mondta: − Elhiheted, augustus, hogy nem tevéken harcolnak! Azonnal újabb sóhajokat lehetett hallani, de Gaudentius folytatta: − Lovakon ülnek, bár vaskosabb lovakon, olyanokon, amilyeneket mi, rómaiak csúnyáknak találunk. És ők a világ legjobb lovassága! Senki sem állíthatja meg őket. A császár odakacsintott a mellette ülő vendégnek, majd, mint aki kellemesen szórakozik, visszafordult a parancsnokhoz. − Gaudentius hadvezér − mondta gúnyos hangon −, csatlakoznál hozzánk? Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen remek parancsnoknak, mint te, akad itt egy heverő. 31

A vendégek durván röhögni kezdtek, de Gaudentius eleresztette füle mellett a gúnyolódást. Udvariasan bólintott. − Köszönöm, augustus, de mennem kell. Csak előbb még… − A világ legjobb lovassága, mi? − szakította félbe a császár. − Érdekesen festhet, ahogy azok az ügyes katonák meglovagolják azokat a nagy hasú, rövid lábú állatokat! Mintha egy szenátor egy csapott hátú, öreg öszvért ülne meg! Jó ötlet, majd a következő lakomán eljátsszuk. Oldalba bökte szomszédját, mire a szenátor, a többiek nagy örömére, fülig vörösödött. − Augustus − szólalt meg a tanult eunuch, Didymus a hun lovakat szándékosan ilyennek tenyésztik. A hunok azt szeretik, ha inkább… ha inkább birkákra hasonlítanak, mint lovakra. Azért széles a hátuk, mert gazdáik sosem szállnak le róluk. Rajtuk alszanak, főznek, vagy éppen közösülnek. A teremben lévők elhallgattak, a császár pedig felkapta a fejét, mintha először hallana valami érdekeset az este folyamán. − Lenyűgöző! − kiáltott fel. − Didymus, jól hallottam, azt mondtad, még… főzni is a lovaik hátán ülve szoktak? Lóháton közösülni… nos, ezt el tudom képzelni, talán még magam is kipróbálnám. De hogy főzni! − Valóban ezt beszélik, augustus − felelte az eunuch. − Fognak egy darab húst, általában lóhúst, így hallottam… − Egy olyan állat húsát, amelyiknek a háta túl keskeny ahhoz, hogy felüljenek rá! − kiabálta a terem végéből az egyik részeg vendég. Az eunuch mintha meg sem hallotta volna. − Mint már mondtam, fognak egy darab nyers húst, és a combjuk alá teszik, a ló izzadt hátára. Aztán egész nap így lovagolnak. A császár úgy nézett rá, mintha valami érdekesebbre számított volna, aztán értetlenkedve megszólalt: − És pontosan hol főzik meg? − kérdezte. Didymus arcán dicsőséges mosoly jelent meg. − Így főznek, augustus. Míg lovagolnak, a hús megpuhul, meleg és sós ízű lesz. A hunok így eszik a húst. Ez az ő különleges főzésmódjuk. Mindenki az eunuchra nézett − nem tudták eldönteni, vajon viccel-e vagy komolyan beszél. Gaudentius mérgesen előrébb lépett. − Ekkora ostobaságot! A húst azért teszik oda, hogy a lovak nyeregtől 32

keletkezett sebei hamarabb begyógyuljanak. Lehet, hogy a hunok kapzsik és kegyetlenek, de nem ostobák. Emlékeztetnélek, augustus, hogy tavaly Florentiánál a hun lovasok megtizedelték ellenségeinket, amire a római légiók egymagukban képtelenek lettek volna. Ha a hunok nem álltak volna mellénk, most talán a sárgaszakállú osztrogótoknak szolgálnánk fel bort. Vagy még ennél is rosszabb sors várt volna ránk. A majdnem katasztrófával végződő események említésére a császár idegesen összehúzta a szemét. − Ez is ostobaság, hadvezér! A hunoknak csak szerencséjük volt. Már volt példa arra, hogy gyalogos katonák szálltak szembe lovasokkal. Miért ne győzhették volna le…? − Nem, augustus, nem győzhették volna le őket. Több ezer hunt, akik lovaikon ülve, szorosan egymás mellett harcolnak, és a kengyelvasban kitámasztják fegyverüket, gyalogosok nem győzhetnek le! A császár felvont szemöldökkel nézett a parancsnokra. Nem lehetett tudni, hogy a férfi pimaszsága lepte-e meg, vagy az új fegyver, a kengyelvas említése hozta-e zavarba. A teremben tapintható volt a feszültség, majd a vendégek suttogni kezdtek. Ám Honorius csendre intette őket. − Köszönjük, hogy felvilágosítottál bennünket, hadvezér – mondta. Gaudentius, mit sem törődve a császár növekvő dühével, bólintott, majd megköszörülte a torkát. − Augustus, engedelmeddel visszatérnék az előbbi témához. Megállapodást kötöttünk a hunokkal, és most mindkét fél részéről szükség lesz kezesekre. Rugila fejedelem felajánlotta, hogy Rómába küldi ifjú unokaöccsét, a hunok előző fejedelmének, Mundzuknak a legidősebb fiát. Nekünk is ki kell jelölnünk egy ugyanilyen rangú személyt. A teremre csend telepedett, ahogy mindenki igyekezett kerülni a császár tekintetét. Senki sem szeretett volna évekig a hunok táboraiban élni, de annak sem örült volna, ha valamelyik rokonára esik a választás. A császár elgondolkodva nézett körül. − Igen, ez valóban komoly probléma − sóhajtott fel. − Azért, hogy birodalmunk határainál megőrizzük a békét, az elmúlt években már annyi szövetséget kötöttünk, hogy most már nagyon nehéz megtalálni a megfelelő személyt. Egy ideig még gondolkodott, majd alattomosan elmosolyodott. 33

− Kedves Gaudentiusom, ha jól tudom, neked van egy fiatal fiad. Úgy tizenhárom-tizennégy éves lehet, igaz? Gaudentius ridegen nézett a császárra. − Flavius tizennégy éves, augustus − mondta. A császár állta Gaudentius tekintetét. − Örülök, hogy felajánlod fiadat kezesként. Mondd, hadvezérem, az ifjú Flavius Aetius sem tudja megadni a kellő tiszteletet urának? Gaudentius egy pillanatig hallgatott − azon gondolkodott, mi lenne a megfelelő válasz. Bár Honorius nem volt olyan kegyetlen uralkodó, mint sok más elődje, mégis, egy rosszul megfogalmazott válasz könnyen a karrierjébe kerülhetett Gaudentiusnak. Vagy akár az életébe. − A fiam valóban nem szokott feleslegesen hízelegni − válaszolta végül. Ezúttal a császáron volt a sor, hogy elgondolkodjon a burkoltan megfogalmazott vádakon. − Nem egészen erre gondoltam… na de mindegy is. − Mosolyogva körbenézett. − Vidám ez az este, és én igen türelmes vagyok. Kihívó tekintettel fordult vissza Gaudentiushoz. − Gondolom, meg szeretnéd beszélni a fiaddal, mi is az az udvariasság és protokoll. Bár lehet, hogy nem éppen te vagy a legmegfelelőbb személy erre a feladatra. Lehet, hogy a hunok táboraiban erény a durvaság, de elhiheted, itt, Ravennában nem vezet hosszú karrierhez… vagy élethez. Gaudentius komoran bólintott, majd megfordult, hogy elhagyja a termet. − Még valami, hadvezér! − szólt utána a császár. Gaudentius visszafordult − arca semmit sem árult el érzelmeiről. − Flavius nem indul azonnal útnak − mondta a császár. − Azt akarom, hogy néhány hónapig maradjon itt a hun mellett. Érje el, hogy a hun otthon érezze magát. Elvégre ezek a kezesek nem a foglyaink! Mindent meg kell tennünk azért, hogy jól érezzék magukat. − Ahogy parancsolod, augustus − felelte ridegen Gaudentius. A császár egy pillanatig mélyen hadvezére szemébe nézett. − Aetius vezér, viszonyunk a hunokkal igen fontos Róma jövője szempontjából. Nézzük meg, el tudjuk-e érni, hogy az a fiú ne legyen ennyire… hun. − Ezzel megvetően elhúzta a száját. 34

− Igazad van, augustus − bólintott a hadvezér. − De nem is vagy kíváncsi, hogy hívják az ifjú hunt, aki nemsokára palotádban fog élni? A császár bólintott, majd Didymushoz fordult. Az eunuch az iratokat átfutva elégedetten bólintott. − Igen, ez az − mondta. − Itt az áll, hogy a herceg neve: Bleda. Gaudentius bólintott. − Bleda. Flavius fiamat Bledáért. Ám legyen! Kurtán biccentett, majd megfordult, és egyetlen további szó nélkül elhagyta a termet. A vigadozás tovább folytatódott. II. A hun lovasok hangos patakopogás kíséretében vonultak végig Ravenna kikövezett utcáin − a zömök lovakon ülő, olajos bőrruhát viselő, hosszú hajú harcosok a bámészkodók szemében olyan vadnak és egzotikusnak tűntek, mintha egy egészen más faj tagjai volnának. Ok voltak a zuun, a hun lovasság százada, akiket a római praetorianus őrök százada követett lóháton. A rómaiak csillogó páncéljuk felett viselt makulátlan vörös köpenyei elegánsan lobogtak a levegőben. A menetet a római sast vivő aquilifer vezette − süvöltő hangon túlkiabálta az egymással alkudozó kereskedők, a kocsik és szekerek recsegő hangját. − Cedite! Utat a császár vendégeinek! Cedite! Utat a hunoknak! Ravenna lakosai félrehúzódtak. Mikor a menet befordult a palota udvarára, a hun testőrök leugrottak lovaikról, majd közömbös arckifejezéssel melléjük álltak; csak a tisztek maradtak fenn lovaikon. Nyugodtnak tűntek, a tekintetük azonban feszült volt, és kezüket egy pillanatra sem vették le fegyverük markolatáról. A lovaikon továbbra is mozdulatlanul ülő rómaiak megvetően vették őket szemügyre. Senki sem szólt egy szót sem. Ekkor egy pillanat alatt kinyílt a palota dupla kapuja, és kijött rajta a gyönyörű keleti selyembe öltözött eunuch, Didymus, hogy hangosan lelkendezve köszöntse a vendégeket. Különböző ruhákba öltözött kamasz fiúk vették körül: egy fekete, numídiai fiú királyi leopárdbőr köpenyben, egy világos hajú, rózsaszín bőrű szláv, aki hunyorgott a napfénytől, néhány 35

lobogó köpenyes arab és berber, valamint két vörös hajú kelta, akik vigyorogva bökdösték egymást oldalba. Gaudentius is jelen volt, akárcsak fia, Flavius, egy vékony, de széles vállú fiú, aki a többiektől kicsit távolabb állt meg. A többi, népük színes ruháiba öltözött herceggel ellentétben ő csak egyszerű gyapjútunikát viselt, amelyen sem hímzés, sem ékszer nem volt. Akárcsak apja, ő is hátrafésülte gesztenyebarna haját; szeme sötét színe éles ellentétben állt világos, olajbarna bőrszínével, melyet édesanyjától, egy milánói nemesasszonytól örökölt. Ahogy Didymus a vendégek felé közeledett, egy alacsony, izmos, szarvasbőr csizmát viselő fiatal hun elegáns macskaugrással leszállt lováról. Bár bőr lovaglóruhája semmiben sem különbözött társaiétól, magabiztosan lépett előre, mint aki hozzászokott ahhoz, hogy csodálják. Vastag, fekete haja, melyet csak egy egyszerű bőrszíj fogott össze, a derekáig ért. Egyedül az övén függő, ékkövekkel díszített tőr és magabiztos fellépése különböztette meg testőreitől, csak ezek mutatták, hogy királyi család sarja. Bőre napsütött és poros volt, magasan ülő arccsontját hegek csúfították, széles orra pedig olyan lapos volt, hogy szemöldökcsontjához képest szinte egyáltalán nem emelkedett ki. Ám a fogadására elé jött fiúk a szemét találták a legfurcsábbnak − olyan keskeny volt, hogy úgy tűnt, csukott szemmel áll, és mintha nem is pislogott volna. Csak tekintete, fekete pupilláinak csillogása árulta el, hogy élénken figyeli őket. Gaudentius korábban már többször is tárgyalt a hunokkal, így őt nem lepte meg azok furcsa szeme. Inkább irigyelte őket az előnyökért, amelyekhez szemük juttatta őket. Arról az emberről, akinek ilyen a szeme, lehetetlenség megmondani, mit érez vagy gondol. Amikor egy ilyen férfival tárgyal, csak arra hagyatkozhat, amit az mond. Márpedig Gaudentius nem bízott a szavakban. Bár egy hunnak hinni még mindig sokkal kisebb veszélyt jelentett, mint bizonyos más emberekben megbízni − például sok rómaiban. A fiú büszkén előrelépett, majd tekintetét végig az eunuchon tartva hosszan és mélyen meghajolt. A többi, kezesként ott tartózkodó herceg némán, mozdulatlanul figyelte, csak finoman megránduló ajkuk árulta el, hogy nem szívesen látják ezt a királyi ivadékot, aki nem selyemmel elfüggönyözött hordszéken érkezett Ravennába, a hatalom központjába, hanem egy izzadó, poros póni hátán, és aki vörös palást helyett bőrruhát és birkagyapjút viselt, és akit nem előkelő testőrök kísértek, hanem vad harcosok. Didymus, akit nem hozott zavarba a lovasok furcsa külseje és a fiú néma 36

meghajlása, lelkesen tapsolva lépett előre, hogy köszöntse a vendégeket. − Üdvözöllek bennetek, idegen barátaink! Hát végre utolsó vendéghercegünk is megérkezett! A hun királyi család tagja, ifjú herceg, a származásodat igazoló dokumentumokat majd később átadod. De most engedd meg, hogy nem hivatalosan bemutassam neked néhány leendő társadat! Vortigern herceg, a londiniumi keltáktól… A két magas, vörös hajú fiú közül a magasabbik alattomoson kivillantotta hiányos fogsorát, és a hun fiút utánozva mélyen meghajolt. − Gundioc herceg a burgundiaiaktól, Flavius Aetius, aki hamarosan országodba utazik, és a többi királyi csirkefogó, akiket hamarosan jobban is megismerhetsz. Ó igen, ez pedig kis családunk legifjabb tagja, Theodorik herceg, a vizigót király, Alarik fia. A fiúk közé benyúlva Didymus elkapta az alacsony, sötét hajú lurkó gallérját, és szeretetteljesen összeborzolta a haját. A tizenkét éves Theodorik fiatalabb volt társainál, és éppen ezért kisebb is. Didymus elmosolyodott, majd így folytatta: − Alarik azzal fenyeget bennünket, hogy elfoglalja Rómát. Ám szerencsére fiatal barátunk segítségével fenntarthatjuk birodalmunkban a békét. − A fiú mérgesen megrázta a fejét, de Didymust ez cseppet sem zavarta. − Fiúk − fordult a mögüle bámészkodó csapathoz −, hadd mutassam be nektek a hun Bleda herceget! Ekkor a hun lovasok megdermedtek, az ifjú herceg pedig döbbenten hol Didymusra, hol Gaudentiusra nézett. A következő pillanatban a lovasok egyik vezetője, egy zömök, de izmos, negyvenes évei derekán járó férfi leszállt lováról, és nyugodt léptekkel elindult az eunuch felé. A döbbenten álló herceg előtt elhaladva Didymushoz és Gaudentiushoz lépett, majd halkan, hogy senki más ne hallja, mondott nekik valamit. Didymus szavait azonban már mindenki hallotta. − Hogy ő nem Bleda herceg? − sziszegte az eunuch. − Uram, egyezséget kötöttünk! Gaudentius hadvezér, nem úgy állapodtunk meg, hogy egyforma rangú kezeseket küldünk egymásnak? Gaudentius bólintott, majd szigorú tekintettel a hunhoz fordult. − Valóban ebben egyeztünk meg − mondta. − Ezek szerint a hunok máris megszegték a megállapodást?

37

A hun tisztnek a szeme sem rebbent − kihúzott vállal, felemelt fejjel állta Gaudentius tekintetét. A kezét tördelő Didymusról tudomást sem véve ugyanolyan határozott hangon beszélt, mint a hadvezér. − Abban állapodtunk meg, hogy egyforma rangú személyeket cserélünk ki − válaszolta recsegő-ropogó latinsággal. − Ám akkor még nem tudtuk, hogy az önök Honorius császárának nincsen fia, és így nem tud olyan embert küldeni, aki ugyanolyan rangú, mint Bleda herceg, trónunk örököse. Ám a Róma iránti jó szándéka jeleként Rugila fejedelem elküldte Bleda herceg öccsét, Attilát. Gaudentius dühösen nézett a hun szemébe. − És ki vagy te, hogy ennyire jól ismered a fejedelmedet? − kérdezte. A hun magabiztosan, mélyen meghajolt. − Turgrid, a fejedelem személyi lovas őrségének kapitánya, a Duna menti segédlégiók kapitánya, akit a császár feladata teljesítése után megjutalmazva elbocsátott szolgálatából. Gaudentius némán bámult az előtte álló hunra, de Didymus végül megtörte a feszült csendet. − Ezt a félreértést később is tisztázhatjuk − dadogta. − Ám most, ha már megtették ezt a hosszú utat, nem látok más megoldást, mint hogy elfogadjuk kezesüket, akit jó fejedelmük küldött. És most… Attila herceg, nemdebár? Biztosan elfáradtál és megéheztél az utazásban. Kérlek, lépj be szerény palotánkba! Ekkor Vortigern előlépett a többiek közül, és újra mélyen meghajolt. − Éhes vagy? − kérdezte gael akcentussal. − Hozok neki valami ennivalót. Didymus gyanakvóan nézett rá. − Köszönjük, Vortigern, de igazán nem szükséges − mondta. Ám az ifjú kelta ekkorra már kuncogva elszaladt. Didymus lemondóan és talán némileg meg is könnyebbülve megvonta a vállát. − Most magatokra hagylak, fiatalemberek, hogy összeismerkedjetek. Gaudentius hadvezér, egy szóra, ha kérhetnélek! Hol szállásoljuk el… ezeket a… nemes lovasokat? Az eunuch és a hadvezér arrébb ment, a fiúk pedig a fejüket összedugva elindultak, így Attila magára maradt. Tanácstalanul hátranézett, várva, hogy valaki megkérje, segítsen vinni a csomagját, vagy valami más feladatot ad neki, amivel lefoglalhatná a kezét. Vendégeskedése a számára idegenek 38

között baljósan kezdődött: alig szállt le a lováról, mikor máris megkérdőjelezték rangját, még ha csak egy ilyen szégyenteljes szerepről is van szó, mint a kezes. Tavasszal napokig vitatkozott nagybátyjával, a fejedelemmel, mennyire megalázó számára, hogy kezesként egy idegen országba kell utaznia − neki, törzsük legjobb íjászának és birkózójának, legügyesebb vadászának és leggyorsabb lovasának. Neki, aki apja fiai közül a legközelebb áll a fejedelemhez. Mert bár a törvények és szokások szerint Bleda a törvényes örökös, Attila az, aki a fejedelem áldását bírhatja. Ám Rugila fejedelem csak mosolygott Attila tiltakozása hallatán. − Az ifjú Bleda itt marad mellettem − mondta. − Gyenge, nem bírná az utazást, sem a ravennai életet. Egyedül te vagy méltó erre a kitüntetésre, mert kettőtök közül te tehetsz büszkévé azzal, ha elmész a rómaiakhoz. Attila aznap életében először elátkozta nagybátyját. Bár megvárta, amíg lovával egyedül lesz a síkságon. Most azonban, miután a tudatlan eunuch így szégyenbe hozta, újra elátkozta a hunok fejedelmét. Theodorik a hosszabb lábú Flavius Aetius mögött lépkedve a szeme sarkából figyelte az újonnan érkezett furcsa fiút. − Egy hun! − suttogta izgatottan. − Mit gondolsz, beszél latinul? − Fogalmam sincs − vonta meg a vállát Flavius. − Derítsd ki, Theodorik! A fiatalabb fiú barátságos mosollyal az arcán odalépett a hun fiúhoz. Ám mielőtt még megszólalhatott volna, valami feléjük röpült, majd egy hangos placcsanással Attila lába elé esett. A fiúk megálltak, és döbbenten nézték a földön heverő nyers hússzeletet. Vortigern barátjával egy alacsonyan lévő erkélyen állt, és hangosan nevetett. − Tessék, a vacsorád, hun! − kiáltotta gúnyosan. − Remélem, most már otthon érzed magad! Attila dühösen, vörös arccal nézte, ahogy a két kelta nevetve elfut. A többi fiú némán hol Attilára, hol a nyers húsra nézett, ám Theodorik végül nem bírta tovább. Felkuncogott, mire a többiekből is kirobbant a hangos nevetés. Attila dühösen a vizigót fiúhoz lépett, és erősen lökött rajta egyet. A kisebb fiú meglepetten nézett rá, de aztán összeszedte magát, és Attila mellkasába fejelt, mire az a folyosó falának esett. Dühösen lökte el magától Theodorikot. − Szerinted vicces? − üvöltötte tűrhető latinsággal. − Szerinted vicces? Mutatok vicceset, te fehérképű majom! 39

Ezzel Theodorikra vetette magát, aki apró termete ellenére szilárdan állt a lábán. A hun azonban nem támadhatott rá, mert ekkor Flavius kettejük közé lépett. Theodorik mindkét idősebb fiút hangosan szidta, de Flavius, aki szerette volna kibékíteni őket, nem vett tudomást barátja makacsságáról. − Vortigern dobta ide azt a húst, hun! Theónak ehhez semmi köze. A hozzád hasonlókkal harcolj… Ám mielőtt még befejezhette volna, Attila öklével villámgyorsan arcon ütötte, amitől Flavius úgy dőlt el, mint egy gabonazsák. Döbbenten nézett fel a hun fiúra, szeme máris kezdett feldagadni. − Hozzám hasonlókkal? − vicsorgott le rá Attila. − Mint te? Flavius felállt, és ellenfele felé ugrott, és bár erős és hajlékony volt, contuburniuma legjobb birkózója, a hun könnyedén kitért előle. Flavius gyorsan összeszedte magát, de a kötéllel körbevett birkózótérben szabályos ritmusú mozgáshoz szokott, így nem volt felkészülve a következő támadás gyorsaságára és erejére. Attila szélvészként mozgott körülötte − ide-oda ugrált, kicselezve ellenfelét, bőrbe bújtatott lábával hatalmasakat rúgott, öklözött, majd elgáncsolta a római fiút, hogy az ismét elvágódott a földön. Flavius tanácstalan volt. A görögöktől tanult fogásokkal képes volt egy pillanat alatt eltörni valakinek az ujját, térdével ágyékon rúgni ellenfelét úgy, hogy az kétrét görnyed a fájdalomtól, vagy akár meg is tudott fojtani valakit − lassan vagy gyorsan, ahogy éppen kívánta. Ám mit tegyen, ha most olyasvalakivel került szembe, akit nem is lát, mert az pörög-forog körülötte, lebukik, vagy éppen ide-oda ugrál? Attila olyan volt, mint egy egyszemélyes légió: egyszerre minden oldalról támadt rá, hol a bordái közé rúgott, hol az állkapcsára mért hatalmas ütéseket. Ám Flavius, bár már szédült és alig látott a sorban célba találó ütésektől, nem adta fel a harcot. A többi fiú körbeállta őket, és lelkesen buzdították. − Gyerünk, Flavius, ennél jobban is tudsz küzdeni! − Terítsd le, Flavius! Az öklöddel! Most eléred! − Flavius, ne hagyd magad! Erősebb vagy, mint a hun! Flavius megpördült, de olyan lassan, hogy azt még egy kezdő is kihasználhatta volna. A hun fiú kitért előle, majd villámgyorsan mögé került, a hátára ugrott, és alkarjával erősen szorítani kezdte Flavius torkát. − Add meg magad, római! − kiabálta. Flavius fulladozva háttal a falnak rohant, hogy lerázza magáról Attilát. − 40

Nem… adom… meg… magam! Attila, ahogy háttal a kőfalnak csapódott, fájdalmasan felnyögött, de csak annál erősebben szorította Flavius nyakát. − Add meg magad! − ismételte. Theodorik nem nézhette tovább, hogy a hun lassan legyőzi barátját. Látva, hogy Flavius nagy bajban van, a fiatal vizigót odarohant hozzájuk, felugrott Attila hátára, és elkezdte szorongatni a nyakát. A három fiú egymás hegyénhátán ide-oda pördült a folyosón. Az arcuk olyan vörös volt, akár egy gall arca az afrikai nap alatt. − Add meg magad, hun! − üvöltötte Theodorik Attila fülébe. A hun fiú felmordult, és miközben karjával és térdeivel továbbra is erősen szorította Flaviust, megpróbált megpördülni, hogy lerázza magáról az elszánt kis harcost. Gaudentius és Didymus, meghallva a hangzavart, éppen ekkor ért oda. Üvöltve állították le az egyre komolyabbá váló harcot. − Mi folyik itt? Ki kezdte? − kérdezte dühösen Gaudentius, miközben Didymus le-föl ugrált, mint egy rémült páva. A palotában példátlannak számító verekedés láttán idegesen tördelte a kezét. A két fiú hangosan zihálva nézett szembe egymással a folyosó két oldaláról, ahova Gaudentius zavarta őket, Flavius Attilára nézett, Attila pedig rá, várva, hogy ellenfele elárulja apjának. Dühösen várta, hogy megbüntessék. Szinte még egy órája sincs, hogy megérkezett Ravennába − hogyan romolhattak el így a dolgok? − Várom a választ! Ki kezdte? Flavius felemelte a fejét, a többi fiú pedig lélegzetvisszafojtva várta, mit mond. − Senki, apám − hazudta. − Mi csak… birkóztunk. A hun megmutatott nekem néhány fogást. − Birkóztatok, mi? Úgy festetek, mintha legszívesebben megölnétek egymást. Elég legyen! És most gyertek ide, és fogjatok kezet! A két fiú lassan kihúzta magát, de egyikük sem lépett közelebb a másikhoz. − Péppé verhettelek volna! − sziszegte Attila villámló tekintettel. − De csak ha a testőreid segítenek! − vágott vissza ugyanolyan halkan Flavius. − Azt mondtam, fogjatok kezet! − ismételte Gaudentius szigorúan. 41

Flavius ép szemével Attilára nézett, majd lassan előrenyújtotta a kezét. − Jól harcoltál, hun! − mondta a fogát szívva. − Megtaníthatnál még néhány mozdulatra! Attila hűvösen, szemöldökét felvonva nézett vissza rá. − Egy római, aki úgy harcol, mint egy hun? Flavius bólintott, mire Attila, bár vonakodva, de megszorította a római fiú kezét. A többiek gratuláltak nekik, majd hangosan beszélgetve elindultak a folyosón. Ám Flavius egyszer csak leszakadt társaitól, és gyorsan visszament oda, ahol néhány perccel korábban még elszántan harcoltak. Gaudentius és Didymus ekkorra már visszatért az udvarra, ahol folytatták tanácskozásukat, hogy hol szállásolják el a hun lovasokat. Flavius megállt egy pillanatra, körülnézett, majd meglátta a sarokban, amit keresett: a véres hússzeletet, amellyel az egész kezdődött. Két ujja közé fogva felvette a húst, és barátai után szaladt. III. Egy órával az összetűzés után egy fiatal szolgálólány éppen szárazra törölte Attilát, vigyázva, hogy lehetőleg minél kevésbé bántsa a hátán lévő zúzódásokat és sebeket. Attila mindezt némán tűrte, de amikor egy másik rabszolga, Didymus borbélyának a segédje egy illatosított szivaccsal közeledett felé, már összerezzent. A néhány méterrel arrébb pihenő Theodorik és Flavius vigyorogva beszélgetett; bár Flavius is összeösszerezzent, mikor arcán arrébb helyezte a nyers hússzeletet. − Ugye most örülsz, hogy a kelták nem fűszerezték be azt a húst? − kérdezte Attila monoton, erőlködő latinsággal. − A keltáknak nincs annyi eszük − válaszolta Flavius, szemügyre véve a húst. − Különben tudnák, hogy ti, hunok tényleg így szeretitek a húst. Attila felvonta a szemöldökét. − Semmit nem tudtok. Sok fűszert rakunk a húsra: keleti borsot, köményt és persze sót. − És hogy főzitek meg? − kérdezte a ravasz Theodorik. Attila megvetően nézett rá. − Azt hiszitek, ló hátán főzünk, a lábunk alatt? Theodorik elszégyellte magát. − Hát, ezt beszélik… 42

− Nos, igazuk van − felelte Attila, majd gyorsan megpördült, és elkapta az illatos szivaccsal felé közeledő szolgát. − Ha még egyszer megpróbálod, fenékbe rúglak! A fiú fájdalmasan felkiáltott, és egy biztonságos sarokba menekült. Flavius szívből elnevette magát. − Attila herceg, megmutatjuk neked a várost − váltott témát. − Láttad a mocsarakat és a töltést, amelyen jöttetek? Ravenna a tengerre épült, így a szárazföldről nem lehet megtámadni. Éppen ezért azon az oldalon nincs is szükségünk védelmi vonalra… kivéve a töltésen. Ravenna az alacsony falak és a magasan álló víz, a lebegő tornyok és hajók városa. − Legfőbb lakosai pedig a békák és szúnyogok! − szólt közbe kacagva Theodorik. − Védelmező istennőink pedig Láz és Rüh! − tette hozzá nevetve Flavius. Attila zavartan nézett egyik fiúról a másikra. − Láz és Rüh? Ez a város tényleg egy mocsár? − Valamikor az volt − ismerte el Flavius. − A fórumon még ott áll az istennők ősi oltára. − Várj csak, majd meglátod! − szakította félbe Theodorik. − Az a világ legnagyobb nyílt tere! Attila a szivacsot tartó szolgára nézett − a fiú megállt, mintha a hun vészjósló tekintete a falhoz szögezte volna. − És te, Theodorik?! − szólt gyanakodva Attila. − A te apád, Alarik, a rómaiak ellensége. Mégis sétálhatsz az utcákon? Flavius felnevetett. − Theodorik nem ismeri azt a kifejezést, hogy „nem szabad”. Didymus már belefáradt, hogy minden egyes alkalommal, amikor megszökik, elverje, így az eunuchok úgy tesznek, mintha nem látnák, amikor kioson a palotából. Ha pedig már az utcán van, ugyanúgy verekszik, mint bármelyik bajkeverő. Majd meglátod! Attila az arcán éktelenkedő sebhelyeken végigsimítva felhorkant. − Azt hiszem, a rómaiak nagyon kevés hunt láttak − mondta. − Majd hozzászoknak, hogy itt vagy − felelte Flavius kurtán. Felkelt és megigazította tunikáját. − Mire várunk? Gyerünk! Attila dühösen nézett a szolgálólányra, aki miután megszárította a haját, egy sűrű fogú teknőcfésűvel igyekezett kibogozni a csomókat. 43

− Drusilla, hagyd békén! − szólt rá szigorúan Flavius. Attila megkönnyebbülten bólintott, majd belebújt a tiszta, római tunikába, amelyet kikészítettek neki. Fél órával később a fiúk már a tágas fórumon álltak. Flavius büszkén mutatta Attilának a Traianus idején épült vízvezetéket, a másik oldalon a Porta Auera-kaput, majd a távolban a mélyvizű kikötőt, ahol a világ összes szegletéből érkezett hajókat bevontatták a dokkokba, aztán elvégezték rajtuk a szükséges javításokat. Mindenfelé a portékáikat áruló kereskedők hangos kiabálása hallatszott; a fiúknak kerülgetniük kellett a sózott szardellával és kagylókkal megrakott kordékat, a fejükön teli kosarakat vivő rabszolgákat és a kerekeken álló nyársakat, melyeken nyulak és szárnyasok sültek ínycsiklandó illatot árasztva. Zsonglőrök és tornászok jártak a tömegben, és jövendőmondók akartak belenézni az emberek tenyerébe és erszényébe. A tér egyik oldalán barna bőrű, turbános férfiak ültek keresztbe tett lábbal szőnyegeiken − furcsa hangon hümmögtek, miközben egy kígyó megbűvölve tekergőzött előttük dudájuk hangjára. A tér egy másik részén afrikai táncosok ugráltak és pörögtek a dobok ritmusára, s egy vak, vén varázsló ajánlgatta szolgálatait az arra tévedőknek: szerelmi főzeteket készített, visszaadta az emberek életerejét, de ha éppen arra volt valakinek szüksége, fogat is húzott. A teret körülvevő házak erkélyeinek árnyékában boltok és kifőzdék működtek − mindegyik ajtajában a portékát hangosan dicsérő férfiak igyekeztek becsalogatni az embereket. A kikötő felé eső oldalon egy csapat efezusi prostituált a hatalmas bazilika falánál állította fel bordélyházát. Csípőjüket ringatva próbálták becsábítani a három fiút deszkákból épített, színes szövetekkel elfüggönyözött szobáikba, melyek alig voltak nagyobbak a bennük álló ágyaknál. − Ez Ravenna központja − a civilizáció központja! − mondta büszkén Flavius, miközben körbemutatott a hatalmas téren. − Még a Fórum Romáraimnál is nagyobb! Az egész világ itt találkozik! Gyere! Attila azonban nem mozdult, csodálkozva nézett szét maga körül, és a hallottakon gondolkodott. − A civilizáció központja? − kuncogott fel halkan. − Igen, nem rossz hely ez a fórum. Az én országomban is van egy fórum, nyílt térség. Majd látod, amikor mész, Flavius. − Menjünk! − mondta Theodorik. − Olyat mutatok nektek, amilyet még 44

egyikőtök sem látott! Az ifjú vizigót gyorsan elindult a Cardo Maximuson, Ravenna észak-déli irányban húzódó főútján. − Ott vannak a műhelyek − mondta Attilának balra mutatva. − Arra, lefelé pedig még néhány piac. − Azonban nem volt szükség a részletes magyarázatra, mert Attila a szagok alapján pontosan meg tudta állapítani, merre mi van. Minden nagyvárosban a szagokat és illatokat követve lehet a legizgalmasabb sétákat tenni; a szagok és illatok alapján minden, a főútról leágazó kis utcáról meg lehet mondani, mi található rajta. Az egyik kis utcában rothadó gyümölcsök és zöldségek orrfacsaró bűze terjengett; a másikban cserzett bőr nehéz szagát lehetett érezni. Néhány utcából a kovácsműhelyekben égő szén szaga szállt fel, míg másokat a ketreceikben eladásra váró vadak, pelék, madarak és teknősök bűze töltött meg. Theodorik meggyorsította lépteit, így a két idősebb fiú futni kezdett, hogy utolérje. Izmossága ellenére Attila gyors és hajlékony volt − a zsúfolt utcákon, a szekerek és a praetorianus őrök lovai alatt átbújva úgy futott végig, mint egy fürge nyúl. Vad arca és hosszú haja láttán a járókelők megdöbbentek, a gyerekek pedig izgatottan mutogattak rá. Ahogy a három fiú a fórumot elhagyva eljutott a lakóépületek közé, Theodorik még gyorsabban kezdett futni: úgy ugrottá át a kertek között húzódó falakat, akár egy majom. Flavius és Attila kitartóan igyekezett lépést tartani vele, ám a tömegben végül szem elől veszítették előbb a vizigótot, majd egymást is. Egy zsúfolt utcában Flavius lábujjhegyre emelkedve próbálta megtalálni barátait. − Attila! − kiabálta. Majd egy mellékutcába benézve azt motyogta: − Vajon hová tűnhetett? − Én sem látom − mondta Theodorik. Egy csapat fiatalember mellett bukkant fel, akik a praetorianus őrök elől elbújva, hangosan kiabálva kockáztak. − Az előző utcánál vesztettem nyomát. Flavius aggódva nézett körül. − Apám megöl, ha nélküle megyünk vissza! Szigorúan rám parancsolt, hogy vigyázzak a hunra. Még sosem járt római városban… Ám nem fejezhette be, mert ekkor valami a tarkójának csapódott − mikor meglepetten hátranyúlt, egy rothadt körte maradványait szedte ki hajából. Megfordulva a szélesen vigyorgó Attilával találta szembe magát, aki jóízűen 45

egy ép körtét majszolgatott. − Keletnek fordulj! − kiáltotta a hun fiú. − A ti római gyümölcseitek nem éppen a legszebbek! Flavius mérgesen lehajolt, és Theodorik tunikájával törölgetni kezdte a haját. A fiatalabb fiú hangosan tiltakozott, de Flavius a háta mögé csavarta a karját, és csak akkor engedte el, mikor a haja többé-kevésbé tiszta lett. − Keletnek fordulj? − motyogta fenyegető hangon. − Hát ez meg mit jelent? − Csak egy hun mondás − vigyorgott Attila. Ekkor Flavius hirtelen ellökte magától Theodorikot, és Attila felé lendült. Ám a hun fiú számított a támadásra, így könnyedén kitért az útjából. A három fiú hangosan nevetgélve továbbment, mígnem eljutottak a város déli falának kapujáig. Itt egy pillanatra megálltak, majd belevetették magukat a kapun keresztül a városba áradó tömegbe. Átvágtak a szekerek és kordék tengerén, majd az őröket elhagyva végül kiértek a városon kívülre. Flavius abban reménykedett, hogy itt végre csendben élvezhetik a friss levegőt és a kellemes napsütést, ám ekkor észrevette, hogy Theodorik furcsán diadalittas tekintettel néz maga elé, Attilának pedig hirtelen elakad a lélegzete. Flavius döbbenten nézte az elé táruló látványt. A kapukhoz vezető poros utat mindkét oldalról tucatnyi pózna szegélyezte; az egymástól néhány méterre álló póznákon pedig, a szélben emberi testek himbálóztak kenderköteleiken. A napon megaszalódott arcok torz grimaszba rándultak, mintegy karikatúrájául azoknak az érzelmeknek, melyeket vonásaik életükben tükröztek. Legtöbbjük már régóta ott lógott, így a városba nap mint nap bejáró emberek, bár olyan közel haladtak el mellettük, hogy akár meg is érinthették volna a himbálózó lábakat, szinte már nem is vették észre őket. Az élők olyannyira hozzászoktak a halottak látványához, hogy csak annyi figyelmet szenteltek a bitófáknak, mintha kiszáradt borókafenyők lennének. Attila elszörnyedve nézett maga elé. − Kik ezek? − kérdezte rekedtes hangon. − Dezertőrök − válaszolta Flavius. − Régebben keresztre feszítettük őket, de Constantinus körülbelül száz évvel ezelőtt betiltotta ezt a kivégzési módot. − Most már csak felakasztjuk őket! − vágott közbe lelkesen Theodorik. Attila megborzongott, majd óvatosan elindult a hozzá legközelebb lógó 46

testhez. A halott az úttól elfordulva, arcával szinte a bitófa oszlopához simulva függött, mintha nem akarná, hogy az arra járók lássák − a halottak osztályának rossz tanulója volt ő, akit szégyenszemre a sarokba állítottak. Attila óvatosan megérintette a fekete körmű piszkos lábat, mire a halott kivájt szemgödrével élettelenül nézett le rá. A fiú döbbenten nézte az élettelen arcot. − Nézzétek az arcát! A sebhelyek! Hiszen ez hun! Miért akasztjátok fel a népemet? Flavius némán szemügyre vette a halottat, majd értetlenül Attila felé fordult. − Valamikor hun volt, de a légióban szolgált. Róma katonája, az Róma katonája. Nézd! Ez itt, a ruhája alapján gót volt, ez pedig frank. − Rabszolgák voltak a seregetekben? − Ezek nem. A hunok és gótok zsoldosokként szolgálnak seregünkben, amiért fizetséget kapnak, akárcsak a rómaiak. De ha megszöknek, ugyanaz a sors vár rájuk, mint a rómaiakra. Attila, alaposan szemügyre véve a testeket, jó néhány métert megtett, mire újra megszólalt. − Egy római sincs. Ezek mind idegenek − mondta végül. − Nos, valóban nincs köztük sok római − magyarázta türelmesen Flavius. − Rómaiak többé már nem igazán szolgálnak a seregben. Az én apám pannon, és ő a lovasság vezére. Stilicho, aki az egész légiót vezette, míg tavaly meg nem ölték, vandál volt. − Nem értem. Rómaiak miért nem szolgálnak? Hogy lehet, hogy egy ember nem szolgál hazája seregében? − Gondolom, a birodalomban van elég barbár, aki elvégzi ezt a munkát − vonta meg a vállát Flavius. Attila a barbár szóra dühösen felkapta a fejét, de Flavius egy kacsintással gyorsan lefegyverezte. – Jobb, ha hozzászoksz! − mondta. − Különben az apám részéről én is barbár vagyok. Attila komoran, a mosoly leghalványabb nyoma nélkül nézett vissza rá. − Gyerünk, csigák! − kiáltotta Theodorik. − Flavius, mutassuk meg neki a circust! Két nap múlva kocsiverseny! Lehet, hogy láthatjuk őket gyakorolni! Ezzel Flavius és Theodorik csatlakozott a kapun lassan beözönlő tömeghez. Attila azonban, mielőtt utánuk indult volna, tiszteletteljesen 47

megérintette a hun lábát. − Valamikor hun volt − mondta halkan. − De most már csak egy halott. IV. − Az egyezség szerint egy kezesnek a behódolt nép egy igen fontos tagjának kell lennie − mondta elégedetlenül a császár. − Az összes többi kezes országa trónjának közvetlen örököse. Attila arca égett a dühtől. Bemutatkozása nem volt sikeresnek mondható. Latintudása túlságosan hiányos volt ahhoz, hogy kiállhasson magáért; tulajdonképpen még a feltett kérdésekre sem tudott megfelelően válaszolni. Ám azt tökéletesen értette, miről folyik a vita. − A hunok nem hódoltak be! − kiáltott fel. − És én nem egyszerű kezes vagyok! Attila vagyok, Mundzuk fia, aki Turda fia, aki Scemen fia, aki Ethe fia, aki Opos fia, aki… Gaudentius könyökével oldalba bökte, hogy maradjon csendben, majd tiszteletteljesen bólintott. − A fiú származása megfelelő, augustus − mondta. − Mivel a hunok nem alattvalóink, és nem sok előnyük származik a velünk kötött szövetségből, nem kötelesek az elsőszülött herceget küldeni hozzánk. Honorius hűvösen végigmérte a fiút. − Arcátlan kölyök! – mondta. − És a neveknek ez a litániája egyszerűen nevetséges! Hogy tudhatja egy nép, amelynek még csak írásossága sincs, kik voltak az uralkodóik? Hiszen az ő neve is barbár… − Attila az én nyelvemen azt jelent, vas − szakította félbe a fiú. − És a mi vasból kovácsolt fiúcskánknak van még mit tanulnia − mordult fel a császár. − Például jó modort és római alázatosságot. Didymusnak igaza van, most már a mi gondunk, bár nem tudom, hogyha ily kevés erénnyel bír, hogyan garantálhatja, hogy népe jól fog viselkedni. Próbálj rómait nevelni belőle, Gaudentius! Meglátjuk, talán még jó szolgálatot tehet nekünk, mikor visszatér népéhez. − Katona vagyok, nem nevelő, augustus − felelte Gaudentius. − Hagyjam ott a lovasságot, hogy helyette megpróbáljak egy hunból rómait nevelni? A császár hűvös tekintete most Gaudentiusra vándorolt. 48

− Nem, nem kell elhagynod a légiót − válaszolta ridegen. − A fiú a családoddal fog élni, a házadban, de retorikára, jogtudományra és matematikára a palota nevelői fogják oktatni. − Akkor a fiam mellé, az első csoportba osztom be. − Nem, Gaudentius, a rangja alapján a második csoportba kerül. Gaudentius és Attila egyetlen további szó nélkül elhagyta a termet. A hivatalos bemutatkozás véget ért, Attila pedig megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor kiértek az udvarra. − Ne gondold, hogy ezzel vége − mondta Gaudentius nyersen, míg a palota másik része felé tartottak, ahol, míg a városban tartózkodott, családjával élt. − Ez a második csoport, első csoport… nem értem. − Ne aggódj, hamarosan megérted. Mikor Attila az idősebb férfi felé nézett, dühöt látott a szemében. A palota oktatási rendszere, mint a világ egyéb más uralkodói udvarában, két szintre oszlott. Az első csoportban az uralkodó fiai tanultak; mivel Honoriusnak nem volt fia, így ez a csoport nyitva állt a távolabbi rokonok, unokatestvérek, a hadsereg vezető tisztjeinek fiai és azon hercegek előtt, akik népeik kezeseiként éltek a császári udvarban. Ezeket a fiúkat a világ legműveltebb nevelői oktatták, a legjobb tudományos eszközök és legszebb hangszerek segítségével. Ebből a csoportból leendő császárok és királyok kerültek ki. A második csoportban a palotában szolgáló egyéb férfiak – gazdasági intézők, tanácsadók és különböző szakmákhoz értő emberek − fiai tanultak. Ezeknek a férfiaknak mindig a császár közelében kellett lenniük, így családjaikkal együtt ők is a palotában éltek. Ez a csoport is sok eszközt kapott a tanuláshoz; természetesen nem annyit, mint az első csoport, de ugyanúgy kitűnő minőségűeket. Ami azonban hiányzott ebből a csoportból, az az önbizalom − sem a nevelők, sem a diákok nem hittek abban, hogy (ők) érdemesek ilyen eszközök használatára. A második csoportban tanulók úgy érezték, a többiek szerencséseknek, de alsóbbrendűeknek tekintik őket. Ők voltak a második csoport, a másodrendű csoport. A legtöbb diák és szüleik belenyugodtak ebbe a helyzetbe, és hálásak voltak a császárnak, hogy olyan nevelők foglalkoznak a gyermekeikkel, akik tulajdonképpen csak a második legjobb képességűek a birodalomban. 49

Attila azonban ezt a legnagyobb sértésnek érezte. Első nap Flaviusszal sétált át a palota udvarán, amikor Didymus odalépett hozzá, és felszólította, hogy váljon külön barátjától, és kanyarodjon be az udvar egy félreeső részére, ahol a másodosztálybeli nevelő már készült elkezdeni az előadást. Mikor rádöbbent, hogy nem a többi herceggel fog tanulni, hanem a palota csillagjósának fiaival, szörnyen dühös lett. Annyira dühös, hogy másnap már nem is volt hajlandó elhagyni a szobáját. Gaudentius már első nap tudta, hogy egy ilyen büszke, keményfejű herceg nem fog beletörődni abba, hogy nála alacsonyabb rangú fiúkkal tanuljon egy csoportban. Végül, mikor látta, hogy a császár nem akarja megérteni, Attila milyen megalázó helyzetbe került, egyszerűen saját kezébe vette az irányítást. Megírta a szükséges áthelyezésről szóló parancsot, mint a palota vezető katonatisztje aláírta, majd átadta a nevelők beosztásával foglalkozó Didymusnak. Az eunuch undorodva vette el az iratot, mintha egy leprás írta volna, ahhoz azonban alacsony volt a rangja, hogy szembeszegüljön Gaudentiusszal, gyávasága pedig megakadályozta abban, hogy panaszkodjon Honoriusnak. Két héttel Ravennába érkezése után Attila már az első csoportban tanult. Ám a baj már megtörtént. Egyik sértés követte a másikat, és Attila hiába került át az első csoportba, a nehézségek ezzel nem szűntek meg. Hibásan, nehézkesen beszélt latinul; görögül egyáltalán nem tudott, pedig a nevelők ezen a nyelven tartották előadásaik nagy részét; szinte még írni-olvasni sem tudott, nem beszélve a klasszikus irodalomról és filozófiáról, amelyekkel többi csoporttársa már egészen fiatal korától kezdve ismerkedni kezdett. Lapos arca, sötét bőrszíne és hosszú haja sem könnyítette meg számára, hogy a nevelők elfogadják, és, mivel ő nem trónörökös volt, nehezére esett ugyanolyan bánásmódot kicsikarni belőlük, mint amilyenben a többi fiú részesült. Egyedül Flavius viselkedett vele rendesen, mint egy testvér, eleinte sajnálatból, ám később már őszinte tiszteletből és barátságból. A két fiú hosszú órákat töltött együtt az Aetius család házának étkezőjében, ahol Flavius fáradhatatlanul próbálta beleverni barátja fejébe a tudományok alapjait. Attila a reggeli test-gyakorlásokkal viszonozta Flavius segítségét − napfelkelte előtt azokat a fogásokat, harci technikákat tanította barátjának, amelyek első találkozásukkor annyira letaglózták Flaviust. A római fiú 50

olyannyira gyorsan tanult, hogy néhány héttel később bizonyos mozdulatokat már majdnem olyan fürgén és ügyesen hajtott végre, mint Attila. Ám Attila fejlődése közel sem volt ilyen gyors. A hun fiúnak nem volt türelme a könyvek fölött ülni, Flavius pedig kevés időt tudott vele tölteni, így Attilát egyre inkább frusztrálta, hogy be kell hoznia lemaradását. Gaudentius hamarosan megértette, nincs más választása, mint hogy saját pénzén felfogad Attila mellé egy magántanárt. Ezt meg is tette, Attila pedig napról napra elégedetlenebb volt, hiszen mindennap hosszú órákat kellett a házban töltenie, görnyedve ülni a haszontalan retorikai és nyelvtani feladatok fölött, amelyeket görög nevelője adott ki neki. Még a türelmes Flavius sem tudta megbékíteni. A hun herceg mindennap fogcsikorgatva ment el az órákra − el kellett viselnie, hogy türelmetlen tanárai nap mint nap rávernek az ujjaira, hogy haja és furcsa öltözete miatt társai gúnyos megjegyzéseket tesznek rá. Keserves élet volt ez, és Attila, ahányszor csak hazája füves síkságaira gondolt, fájdalmasan vette tudomásul, hogy egy eunuchokkal teli palota szűk falai között kell élnie. Egyetlen barátja Flavius, egyetlen apja pedig Gaudentius volt. Flaviusnak azonban már nem maradt sok ideje − a hun katonák, akik Attilát Ravennába kísérték, ragaszkodtak hozzá, hogy még azelőtt hazainduljanak a római fiúval, hogy a folyók vize megduzzad az őszi esőktől. Eljött az idő, hogy Flavius elkezdjen készülni az előtte álló hosszú útra. Hat héttel Attila érkezése után Flavius új, csillogó római páncéljában és új gyapjúköpenyében, amilyet a sereg tisztjei viselnek, ügyetlenül felült a hun fiú pónijára; ugyanaz a vad lovasokból álló század várt most rá, amely Attilát Ravennába kísérte. Flavius igyekezett méltóságteljesnek és közömbösnek mutatkozni, ám az, hogy arcáról eltűnt szokásos, barátságos mosolya, elárulta, mennyire ideges. Néhány méterrel arrébb álltak barátai, és elegáns köpenyt és gyönyörű ékszereket viselő édesanyja, aki hirtelen nem bírta tovább visszatartani könnyeit. Reszketve omlott férje karjaiba, aki, egyik kezével átölelve, látszólag továbbra is nyugodt maradt. Flavius kinyitotta száját, mintha mondani akart volna valamit, ám feltoluló érzelmei, szomorúság, félelem, várakozás, izgalom, amelyek egyetlen hatalmas folyamként árasztották el, végül megakadályozták abban, hogy akár csak egy szót is szóljon. Gaudentius megértette fia zavarát. Gyorsan, némán búcsút intett Flaviusnak, majd anélkül, hogy csak egyszer is hátrafordult 51

volna, visszavezette síró feleségét a palotába. Flavius Turgrid kapitányhoz, hun kísérői vezetőjéhez fordult, majd némán bólintott. A lovasok csendben, mint egy akadályba ütközött seregélyraj, egyszerre megfordultak, majd anélkül, hogy parancsnokuknak szólnia kellett volna, elindultak a palotától. Attila, aki a bámészkodóktól távolabb, egyedül állt, némán figyelte a hangoskodó hercegeket, akikhez csatlakoznia kell. De vajon mennyi időre? Addig kell Ravennában maradnia, ameddig fejedelme és a rómaiak szükségesnek találják. − Gyere, hun! Egyél egy kis húst! − A kelta akcentusát és durva nevetését nem lehetett nem felismerni. − Csend legyen, Vortigern! − dorgálta meg enyhén az eunuch. − Mindnyájunknak vannak kedvenc ételei… még a hunoknak is. Attila ökölbe szorította kezét, de továbbra is kifejezéstelen tekintettel nézte a zuun tagjainak bőrruhával fedett hátát − a hun lovasok lassan eltűntek a palota távoli sarka mögött. Kínzói gúnyos pillantásai láttán Attila dühe egyre hevesebb lett. Eljön majd az idő, amikor megleckézteti ezeket az idegeneket, köztük a rómaiakat is! Hiszen valójában ők a barbárok! Ám ez az idő még nem érkezett el. Attila dühét visszafojtva megfordult, majd lassan, a többi herceg előtt elhaladva besétált a palotába. V. Az utolsó római település, amelyen a lovasok keresztülhaladtak a Duna sáros partjain, a Római Birodalom legtávolabbi helyőrsége és a hunok területe között húzódó durva határvonal mentén fekvő Viminacium volt. Ez a távoli város, amelyet Turgrid egyszerűen csak egy kereskedelmi állomásnak nevezett, szegénységével és keserűségével jobban megdöbbentette Flaviust, mint addig bármelyik település. A római fiú először tulajdonképpen akloknak gondolta a folyó mentén álló ingatag, ágakból és nádfonatokból összetákolt sátrakat. Csak akkor látta, hogy emberek laknak bennük, mikor a hun lovasok megmutatták neki, hogy a sátrak a víz fölött állnak cölöpökön. Flavius először nem értette, mire jó ez a furcsa építkezési stílus, ám aztán észrevette, hogy a sátrak lakói a 52

padlózatba vágott lyukon keresztül horgásznak, és ugyanazon a lyukon keresztül ürítenek a folyóba. Akkor megfogadta magában, hogy sosem kóstolja meg a halból főzött ételeket. Bár a terület hivatalosan római fennhatóság alá tartozott, a folyó mindkét oldaláról támadó törzsek már annyiszor kifosztották, hogy lakosainak már eszükbe sem jutott fejleszteni a települést. Az utcákon az árkok tele voltak szeméttel, a fürdők helyén már csak romokat lehetett látni, a piac felső emeletét pedig ellepték a félvad kutyák. A fiatalok, amint tehették, elhagyták a települést, így a városban leginkább már csak idősek laktak, a szellemileg fogyatékosak és azok, akik abban bíztak, hogy az átutazókból kicsalt néhány garasból is megélnek. Képtelenség volt megállapítani, milyen fajta nép lakja a várost − kevert nép voltak, vonásaikból ítélve hun és osztrogót elődeik is lehettek, és még vagy tucatnyi egyéb fajta. Az utcákon Flavius hibás, megkopott latin beszédet hallott; a régóta leszerelt római veteránok közül néhányan még jól is jártak, hogy olcsón jutottak földhöz, és csendes feleségükkel, kócos gyermekeikkel viszonylag nyugodtan éltek a barbárok elleni utolsó védelmi bástyában. Mikor megérkeztek, Flavius és a katonák leterítették pokrócaikat a sáros fórum közepén, hogy ott várják be a reggelt, amikor a heti vásáron alkudozhatnak majd az élelemért. − Olyan, mintha a világ végén lennénk − mondta Flavius Turgridnak. − Mert ott is vagyunk − dörmögte a hun. − A te világod végén. A folyón az átkelést hun csónakosok irányították, akik nemcsak az utazókat szállították át a széles, sárgás Dunán, hanem a folyótól északra élő hunokat és szövetségeseiket is megakadályozták abban, hogy a folyón átkelve engedély nélkül behatolj a-nak a Római Birodalom területére. Ezek az emberek fatörzsből kivájt csónakjaikon − amelyeket görög szóval monoxylinek neveztek − szállították utasaikat, míg a lovakat és felszereléseket tutajokon vitték át a széles folyó túlpartjára: a lazán összekötözött fatörzsek között fel-felcsapott a víz, így mire a tutaj átért a túloldalra, a felszerelések teljesen átáztak, a szerencsétlen lovak pedig reszkettek a rémülettől. Mire átkeltek a folyón, a reggelire elfogyasztott néhány falatból már semmi sem maradt Flavius gyomrában. A római fiú azzal vigasztalta magát, hogy ha már mindenképp kezesként kell élnie egy idegen országban, szerencse, hogy egy ilyen szárazföldi néphez került, mint a hunok. Ha tengerjáró néphez küldte volna őt a császár, már az odafelé vezető utat sem élte volna túl. Így Flavius nagy megkönnyebbüléssel tette 53

meg az első lépéseket a hunok földjén. Ám épphogy csak fellélegzett, mikor újabb megpróbáltatással kellett szembesülnie: a lovasok most, hogy boldogan visszaértek hazájukba, egyre gyorsabb tempót diktáltak. Ahogy távolodtak a folyótól, Flavius először csodálkozva, majd egyre zavartabban szemlélte a tájat − végtelenül széles, hatalmas, nyílt terepen lovagoltak, és amerre a szem ellátott, mindent fű borított. Földrajzi tanulmányaiból Flavius tudta, hogy ezen a földön, amely nyáron lenyűgözően szép, a telek rettentően hidegek. A folyó túlpartján töltött első éjszakán Flavius kissé odébb sétált kísérői csoportjától; életében először fordult elő vele, hogy nem hallott, nem látott semmit, nem érzett semmiféle szagot. Sötétség vette körül, nem látott egyetlen pislákoló lámpafényt sem, nem hallott emberi hangot, nem érezte semmilyen állat szagát, nem érezte bőrén sem a por, sem a szél érintését. Gyermekkorában gyakran lehunyta szemét, vagy befogta fülét és orrát, hogy egy-két érzékszervét megbénítsa; ám azt, hogy mind a négy érzékszerve megbénult, mégpedig azért, mert egyszerűen nem érték ingerek, kifejezetten zavarónak találta. Mikor erre rádöbbent, úgy érezte, mintha lába alól kicsúszott volna a talaj – pontosabban, hogy egyedül a lábai révén érzi a kapcsolatot az őt körülvevő világgal. Térdre zuhant, megtapogatta a földet, majd belemarkolt, és arcához emelte, hogy érezze a talaj friss illatát. A következő pillanatban már hallotta a közelében a földön fészkelő madarat és fiókáját; a fűszálakat felborzolta az enyhe szellő; Flavius ajkain és orrában érezte a virágport − megkönnyebbülten tapasztalta, hogy érzékszervei újra működnek. Másnap reggel, táborbontás után Turgrid odahívta magához Flaviust. Valamiféle hosszúkás, zsíros vászonba tekert csomagot tartott a kezében, amelyet némán átnyújtott a fiúnak. − Mi ez? − kérdezte Flavius zavartan. − Most már Hunniában vagy − válaszolta Turgrid. − A fejedelem udvarában fogsz nevelkedni. Ez egy ajándék, amelyet a mi fiaink tízéves korukban kapnak meg. Hozzájuk képest le vagy maradva, de ezt a lemaradást be fogod hozni. A fejedelem üdvözlésképpen küldte neked ezt az ajándékot, én pedig azóta hordom magammal, hogy hónapokkal ezelőtt elindultunk Hunniából. Flavius leguggolt, letette a földre a csomagot, majd óvatosan széthajtogatta a vásznat. A vászon egy csillogó hegyű kőrisfadárdát rejtett, 54

egy hosszú, fonott szálakból álló hurkos kötelet és egy csodálatos íjat, amilyet Flavius csak a hun lovasok hátán látott, de kezében tartva, közelről még sosem volt alkalma megfigyelni. Most áhítatosan kezébe vette a fegyvert, és némán minden oldalról szemügyre vette. − Ez mind az enyém? − kérdezte csodálkozva. − A fejedelem küldte nekem? Még sosem láttam ehhez fogható íjat… − Ez egy harci íj − válaszolta Turgrid. − Legügyesebb mestereink készítették, tíz év alatt. – Tíz év?! − Tíz évbe tellett, míg kiválasztották a legjobb fát és csontokat, míg megfelelően kiszárították, kialakították a formáját, a szarvasok ínjaiból megformálták a gerincét, és megtalálták a fegyver merev és rugalmas részei közötti helyes arányt. Nem egyszerű feladat! Mióta útra keltek Ravennából, Turgrid most először beszélt ilyen sokat összefüggően. Flavius csodálkozva nézett fel a kapitány elragadtatott arcára. − Nézd! − folytatta Turgrid, kivéve Flavius kezéből a fegyvert. − Ez egy reflexíj. Mikor felajzod, ellenkező irányba fog hajlani. A belseje merev, hosszú életű kőrisfa. Kétszázötven lépésre lehet lőni vele. − Kétszázötven lépésre?! De hát… − Flavius gyors fejszámolást végzett. − Akkor majdnem kétszer olyan messzire lő, mint egy római íj! − Az összeillő anyagok adják az erejét. A fa tartóssága, a szarvas gyorsasága és okossága és a hatalmas agancsú szarvas halálos ereje. − Igen, már korábban is láttam ilyen több anyagból készített íjakat. − De nem ilyet! Látod? A két végén lévő hét-hét csontlemeznek köszönhetően a szarvak még szilárdabban tartják az ideget. A két kar nem egyforma hosszú, amitől a nyíl még gyorsabban tud szállni, az íjász pedig könnyebben tud nyilazni lovaglás közben. − Lovaglás közben? − kérdezte elámulva Flavius. − Én is lőhetek vele lovaglás közben? De hiszen nem is vagyok hun! Hogy fogom megtanulni… − Úgy, ahogy a fiaink − válaszolta Turgrid. − A hunok között senki sem henyélhet, még ha vendégként vagy kezesként is él nálunk. Te nem fogsz a szobádban ülve arról panaszkodni, hogy nálad alacsonyabb rangú fiúkkal kell együtt tanulnod. Nálunk minden férfi társa a többieknek. − Pompás! − bólintott Flavius komolyan. − Kezdhetjük? 55

− Mármint hogy most azonnal? − kérdezte szkeptikusan Turgrid. Flavius visszavette a huntól az íjat, majd megpróbálta felajzani. − Persze! Hiszen ma is lovagolunk. Közben pedig gyakorolhatjuk az íjászatot. Turgrid elvette tőle az íjat, majd visszacsomagolta a vászonba. − Fejjel lefelé tartottad − mondta. − Az egyszerűbb fegyverekkel kezdjük. Vedd fel a dárdát! Római vagy, csak tudod, hogyan kell elhajítani egy pilumot? Flavius elmosolyodott. Mint minden római fiú, amint megtanult járni, azonnal elkezdte gyakorolni a dárdahajítást. Körbenézve harminclépésnyire észrevett egy emberi felsőtest méretének megfelelő kecskebőr vizestömlőt, amely egy három lándzsából sebtében összerakott állványon függött. − Figyelj csak! − mondta lelkesen. Felemelte a lába előtt fekvő dárdát, várt néhány pillanatot, míg érezte a súlyát, és megtalálta az egyensúlypontját. A vizestömlő felé fordult, sokáig összpontosított, akár csak az olimpiai atléták, majd az alapján, ahogyan nevelői tanították, figyelmesen bemérte a célt. Lassan, nyugodtan lélegezve felemelte jobb karját, míg a balt maga előtt tartotta, hogy megtartsa egyensúlyát, majd egy erőteljes lendülettel elhajította a dárdát. A fegyver gyorsan, hatalmas erővel szelte a levegőt. Az egyik lándzsán megpattanva átlyukasztotta a tömlő egyik felső csücskét − a bőr azonnal felhasadt, a víz pedig sugárban lövellt ki a teli tömlőből. − Láttad? − kérdezte Flavius izgatottan. − A vállán találtam el. Mindenfelé vér spriccel! Ez a katona már nem fog sokáig harcolni! Turgrid kifejezéstelen arccal bámult a kilyukasztott vizestömlőre, majd elindult felé. Bőrsapkáját levéve lehajolt, kirántotta a földből a dárdát, majd rittyentett egy hangosat. A legelésző lovak közül az egyik hirtelen felemelte a fejét – Turgrid kancája válaszképpen felnyihogott, majd gazdájához sétált, és kedvesen megbökdöste az orrával. Turgrid felpattant a nyeregbe, majd eligazgatta lábait a kengyelvasban. Flavius zavartan figyelte a kapitányt, aki egész idő alatt egyetlen szót sem szólt. Ajkaival halkan csettintve Turgrid megfordult, és kiléptetett a tábor területéről. Végül kétszáz lépés után megállt, visszafordult, majd sarkát lova lágyékába vágva megindult előre. Mélyen az állat nyakára dőlve, hogy feje alig volt magasabban, mint 56

lováé, őrült sebességgel vágtatott a bőrtömlő felé. Társai gyorsan kitértek az útjából, de egy pillanatra sem vették le róla tekintetüket, kíváncsian figyelték a vezért. Turgrid, mikor hatvanlépésnyi távolságba ért, hirtelen elengedte a kantárt, és, míg lova továbbra is vágtázott, a kengyelben felállva kiegyenesedett, aztán egy gyors mozdulattal hátralendítette karját, és elhajította a dárdát. A ló őrült vágtájának sebessége és a hun elképesztő ereje összeadódott, így a dárda szinte láthatatlanul suhant a levegőben. Sziszegve elsüvített az elképedt Flavius előtt, majd a három lándzsa között elsuhanva anélkül, hogy hozzájuk ért volna, fejével belefúródott egy fűvel borított kisebb dombocskába. Flaviusnak azonban nem volt ideje álmélkodni − amint Turgrid elvágtatott mellette, valami hirtelen az oldalához szorította a fiú karjait, majd a következő pillanatban már a levegőben találta magát. Aztán vállát erősen beütve visszazuhant a földre, és azon kapta magát, hogy hihetetlen sebességgel szántja végig a füves talajt. Szája és szeme tele lett földdel és fűvel, és a fájdalom ködén keresztül csak a katonák kecskebőrbe bújtatott lábát látta. Hangos nevetésüket azonban annál jobban hallotta. Egy idő után − amit Flavius örökkévalóságnak érzett − az őrült vágta lassú galoppra váltott, majd végül Turgrid lova megállt. Flavius hangosan zihálva feküdt a földön, válla és csípője, amelyeket számtalanszor bevert a kisebb-nagyobb bukkanókba, égőn sajgott. Ekkor egyszerre több kéz is lenyúlt érte, és lábra állította. Flavius zavartan nézett fel a még mindig a lován ülő Turgridra; a férfi lassan leemelte róla a kötelet, amely ugyanolyan fonott volt, mint az, amelyet Flavius a fejedelemtől kapott. − Harci lasszó − mondta Turgrid mosolyogva. Szemmel láthatóan cseppet sem zavarta védence megviselt, értetlen arckifejezése. − Persze a pilum se rossz fegyver, de ha csak a vállán sebesíted meg ellenfeledet, a kardjával még mindig leszúrhat. Ha lovon ülsz, és közelharcra kerül sor, kevés olyan hasznos fegyver van, mint a lasszó. Flavius, amint levegőhöz jutott, dühösen nekitámadt a férfinak: − Megőrültél? − kiabálta. − Meg is ölhettél volna! − A rómaiak nem használnak lasszót. De a gótok, gepidák és alánok sem. Mi a vadlovak befogására és betörésére használjuk, amit rajtunk kívül csak nagyon kevés nép csinál. De az ellenségeink elleni harcban is használjuk. Ha meg akartalak volna ölni, nem a törzsedre, hanem a nyakadra dobtam 57

volna. Flavius zavartan nézett rá, alig tudott megszólalni. − És az íj? − kérdezte végül. − Mikor tanulok meg lőni vele? − Mindent a maga idejében − válaszolta Turgrid elfordulva. − Előbb megtanulod, hogyan bánj a dárdával és a lasszóval. Mint a mi fiaink. Gyere, ideje lóra ülni! Flavius visszacsomagolta fegyvereit, a csomagot hozzákötözte a nyereghez, majd fájdalmasan nyögve felült lovára. Ravennában az összes fiú közül ő értett legjobban a fegyverekhez, nevelői nem fukarkodtak a dicséretekkel. De ezek a hunok! Miféle népség ez? Már kétszer is legyőzték, mielőtt ő még észrevette volna, hogy rátámadnak, erőfeszítéseit látva pedig csak nevettek rajta, mintha csak egy elhessegetni való légy lenne. Válla és csípője, ahonnan lejött a bőre, egyre jobban sajgott; azon gondolkodott, milyen nehéz lesz megtanulni bánni ezekkel a fegyverekkel − pedig ez önmagában még nem lesz erény, csak arra lesz elég, hogy megőrizze becsületét a hunok előtt. Ám ennél még jobban aggódott amiatt, hogy még két hétig kell lovagolnia, míg találkozhat a hunok uralkodójával. De az idő gyorsan telt; mióta elhagyták a Duna partján álló nyomasztó, bűzös települést, Flavius alig látta nyomát emberi életnek ezen a végtelennek tűnő vidéken − egészen addig a napig, mikor a távolból végre megpillantotta a hunok fővárosát. Fáradtan, piszkosan, sajgó tagokkal ülve lován egy kis dombról figyelte az előtte elterülő síkságot. Turgrid a távolba mutatott, ő pedig ámulva nézte az összevissza felállított faházakat, sátrakat és furcsa építményeket, amelyeknek kupola alakú teteje nemezzel volt borítva. Hat hétig lovagolt erdőkön és hatalmas síkságokon keresztül azért, hogy lássa ezt a… várost? Ha egyáltalán városnak lehet nevezni ezt a tábort. Egyszerűségével és igénytelenségével alig különbözött egy nagyobb, juhászok lakta falunál, ugyanakkor hiányzott belőle azoknak a falusias meghittsége. Leginkább olyan volt, mint egy koszos, szegény falu és egy menekülttábor keveréke. Flavius csalódottan nézett le a dombról, és igyekezett nem gondolni arra, hány évig kell majd itt élnie, messze a színes, eleven, vidám Ravennától.

58

Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. − Kapitány − szólt Turgridhoz, aki lassú sétára fogta lovát, hogy a római hátasa utolérhesse. − Már majdnem megérkeztünk, de én még azt sem tudom, hogy hívják a fővárosotokat. Mondd, mi a neve ennek a helynek? Eddig akárki mesélt neki a hunok fővárosáról − apja, a római hivatalnokok vagy Attila csak úgy utalt rá, hogy a hunok fővárosa. Turgrid még csak oda sem fordult pártfogoltjához, mikor válaszolt. − A hun főváros − mondta mogorván. − Nincsen neve. Most azért van itt, mert kezdődik a tél. Itt tereljük össze a nyájakat, és a fejedelemnek is itt lesz az udvara. De a következő évszakban már nem lesz itt a város, eltűnik. − Eltűnik? Hogy tűnhet el egy város? − Egyszerűen eltűnik − vonta meg a vállát Turgrid. − A legtöbb ember kiviszi a pusztaságba a nyáját, hadd legeljen. Rugila és serege pedig továbblovagol. Néhány földművelő rabszolga itt marad a földet művelni. Nincs szükségünk egy állandó városra. − De jövőre visszajöttök? − Lehet, hogy visszajövünk, lehet, hogy nem. Lehet, hogy itt leszünk, lehet, hogy feljebb a folyónál. Vagy lejjebb. Miért adjunk nevet egy ilyen városnak? Talán a rómaiak minden táboruknak adnak nevet? − Nem, de… − Na látod! Flavius nem tudott meg tőle többet. Flavius és a hun katonák néhány perccel később már az utcákon léptettek végig; legalábbis a fiúnak úgy tetszett, mindössze néhány perc telt el azóta, hogy megpillantotta a szegényes falura hasonlító várost. Döbbenete egyre csak nőtt. Páncélja és köpenye legalább olyan furcsának hatott itt, mint a hun lovasok piszkos bőrruhája Ravenna utcáin. Akárcsak az ő városában, az emberek itt is csodálkozva figyeltek − ám most őt bámulták meg, nem pedig vad, kifejezéstelen arcú kísérőit. A fővároson keresztülhaladó főutca alig különbözött egy szeméttel teli keskeny ösvénytől. A lovak körül rühes kutyák, félvad szárnyasok és koszos utcagyerekek rohangáltak. Az út két oldalán sebtében felállított, vészesen düledező faépületek álltak. Flavius, aki több hétig lovagolt erdőkön és síkságokon keresztül, most majd megsüketült a hangzavarban − érzékszerveinek hirtelen túl sok volt a primitív, mocskos árujukat kínáló kereskedők kiáltozása, az egymással 59

hangosan veszekedő asszonyok sipítozó hangja és a közvetlenül a házak előtt futkározó baromfik kárálása. Flavius előrehajolt, és kiabálva szólt kísérőjéhez, hogy az hallja. − Turgrid! Hol van a fórum? A hun értetlenül nézett rá, Flavius pedig, gondolva, hogy Turgrid talán nem hallotta a kérdést, lassan megismételte: − A fórum. Tudod, az a nagy, nyílt tér. Turgrid közönyösen megvonta a vállát, és előremutatott. − Most a fejedelem palotájába megyünk − mondta. Flavius döbbenten megrázta a fejét. Egy főváros, amelynek nincs neve? Egy város, amelyben nincsen fórum? A lovasok áthaladtak egy szigorúan védett cölöpkerítés kapuján; elléptettek a némán bólintó őrök között, majd felmentek egy nyikorgó falépcsőn, amelynek tetején egy szerény, falécekből felépített ház állt. Az egyenetlen szélű ablakos épület római szemmel nézve szánalmas volt − még a legelhagyatottabb város prefektusának háza is nagyobb és díszesebb volt, mint ez a tákolmány −, ugyanakkor a hun főváros épületei között kétségkívül előkelőnek számított. A többi házzal ellentétben ezt kívülről is látszó faszegek tartották össze, a dekoratív ereszt pedig oszlopok támasztották alá. A többihez képest kifejezetten nagynak számított, bár római mértékkel mérve még így is szokatlanul kicsi volt. Flavius úgy becsülte, hogy talán hat szoba lehet benne, míg a többi háznak csak egy, legfeljebb két szobája volt. Mint később megtudta, igaza is volt, és egyben tévedett is. Ugyanis a palota valóban akkora volt, hogy akár hat szobára is fel lehetett volna osztani, ám valójában csak egy helyiségből állt, szövetből készült elválasztófalakkal. Mérete ellenére azonban, akárcsak a többi ház, ez is lebontható és szállítható volt. Később, tavasszal Flavius azt is láthatta, hogyan szedik szét és szállítják el szekereken, hogy aztán az ország egy másik részén ismét felépítsék. A deszkákat több éven keresztül szétszedték, majd újra összerakták, hogy végül újra a hunok uralkodójának „palotájaként” szolgáljanak. Ám ennyi év után már az udvaron is érezni lehetett az ablakokon kiáradó penész szagát. Itt-ott, ahol a fal deszkái már annyira elöregedtek, hogy mindenképp ki kellett őket cserélni, a fiatal fából ékkövekként bújtak elő az apró rügyek. − Még a fórumot sem láttam − mormogta maga elé Flavius. − Pedig Attila 60

azt mondta, van itt egy hatalmas, nyílt térség… A lépcső tetejére érve már éppen leszállt volna lováról, ám ekkor meghallotta Turgrid dühös sziszegését. Körülnézve látta, hogy az összes hun harcos a lován ül. − Csak akkor szállunk le a lóról, ha fejedelmünk úgy kívánja − mondta Turgrid suttogva. Flavius körbefordult lovával; a palota a város szélén állt, a fiú pedig ellátott a házakat körbevevő palánkokon túlra: látta a hatalmas síkságot, a horizontig nyúló füves sztyeppét. Ekkor eszébe jutottak Attila szavai − egy hatalmas, nyílt térség −, és elmosolyodott. A palota bejáratánál egy idősebb férfi fogadta őket lován ülve. Ötven év körüli lehetett, de ugyanolyan erős testalkatú, szigorú arcú volt, mint a Flaviust kísérő harcosok. Azonban különbözött is a többi huntól − fehér szakállába itt-ott még sötétszürke szálak is vegyültek, határozott, tiszteletet parancsoló álla volt, és bár arcát ugyanúgy sebhelyek díszítették, mint katonáiét, barátságos arckifejezése éles ellentétben állt a harcosok kifejezéstelen tekintetével. Flavius döbbenten nézte ezt az érzelmeket tükröző, már-már barátságosnak nevezhető arcot. És valóban, a férfi mosolygott, a római fiú pedig hosszú hetek óta először megkönnyebbülést érzett. Ez a mosoly volt a kedvesség első megnyilvánulása, mióta útra kelt Ravennából. Rugila fejedelem Flavius mellé léptetett lovával, és barátságosan megszorította a fiú alkarját. − Üdvözöllek − mondta. − Üdvözöllek, Flavius Aetius herceg! Flavius döbbenten nézett rá − a fejedelemből sugárzó barátság és a cím, amellyel illették, egyaránt meglepte. Herceg? Ám mielőtt még válaszolhatott volna, a fejedelem bólintott, mire egy csapat zenész lépett elő mögüle, és rázendítettek egy vad dallamra, amelyről Flavius úgy gondolta, valamiféle üdvözlő zene lehet. A lófej formájú hegedűk panaszosan nyekeregtek, majd két fafurulya csatlakozott hozzájuk magas hangon, az egyik férfi pedig villámgyorsan mozgó ujjaival ütögetni kezdte nyakába akasztott, tamburára hasonlító dobját, ám mindezt a többi zenésztől függetlenül egy egészen más ritmusra tette. A fejedelem arcán boldog mosollyal hallgatta zenészeit. Flavius látta, hogy kedves, üdvözlő szavaira valami választ vár, így kimondta azt, ami elsőre eszébe jutott. − Köszönöm, uram, de nem vagyok herceg. Apám pannóniai hadvezér, aki a császár szolgálatában áll… 61

Ám utolsó szavait elnyomta a fülsiketítő zene, a fejedelem pedig csak legyintett egyet, mintha cseppet sem érdekelné, hogy a fiú ereiben nem királyi vér folyik. Flavius mély lélegzetet vett a további magyarázkodáshoz, ám ekkor egy idős, szintén mosolygó asszony lépett oda hozzá, és tiszteletteljesen megérintette a fiú lábfejét. A fejedelem tört latinsággal odakiáltott neki valamit, ami mintha úgy hangzott volna, hogy „a fejedelem özvegye”. Ám többet nem mondhatott, mert máris megjelent a fejedelem özvegyét kísérő két fiatalabb nő, akik fejük fölött egy kis ezüstasztalkát tartva a két ló közé léptek. A király szélesen mosolyogva elvette, majd Flavius felé nyújtotta az egyik kupát. – Az özvegy fejedelemné szeretne meghívni palotánkba, és arra kér, kóstold meg borunkat és húsunkat, amelyet ő maga készített el. Flavius a fejedelem tekintetét követve az ezüstasztalkán álló egyik tálba nyúlt, és kivett belőle egy darab szárított húst. Mikor gyorsan lenyelte, majd egy hajtásra kiitta a kupában lévő bort, a körülöttük állók lelkesen kiabálni kezdtek, és még a mogorva harcosok is elmosolyodtak. A fejedelem Flaviusra kacsintott. − A borivás szokását nyugati barátainktól lestük el − mondta. − Apám idejében csak airagot, erjesztett kancatejet ittunk vendégeink tiszteletére. De most már az előkelőbb bort isszuk. Ajkait elégedetten megnyalva visszatette az asztalkára a kupát, majd lábát átlendítve olyan ügyesen ugrott le lováról, mintha csak fiatal fiú lett volna. Mikor Flavius is követte a példáját, egész sereg fiatal nő szaladt oda − egymással versengve beszéltek hozzá, és érdeklődve szemügyre vették. A fejedelem a zenészekhez fordult, akik erre még hangosabban folytatták játékukat, hogy a vidáman csacsogó nők mellett is hallani lehessen a zenét. Majd csendre intette őket, és visszafordult vendégéhez. − A feleségeim − mondta Flaviusnak. − Ez pedig itt az unokaöcsém, Bleda, Attila bátyja. Bleda, lépj közelebb! Ekkor a fejedelem mögül kihajolt egy törékeny, bátortalan fiú, majd lassan, óvatosan előrébb lépett − egy mankóra támaszkodott, amely azonban túl rövid volt, így a szerencsétlen csak erősen meggörnyedve tudott menni. Flavius azonnal látta, hogy nem átmeneti sérülés miatt van rá szüksége, nem egyszerűen megütötte magát, mert leesett a lováról. A mankó fája öreg, kopott volt, teteje pedig, amelyet a fiú a hóna alá szorítva tartott, fényes csontnak tűnt. 62

Bleda tekintete tartózkodó, ugyanakkor értelmes és kíváncsi volt; a fiú görbe lábain odasántikált Flaviushoz, és félénken rá-mosolygott. A római fiú most már értette, miért az erős Attilát küldték Ravennába, nem pedig beteges bátyját. A fejedelem büszke tekintettel nézett a fiúra. − Bledából talán sosem lesz ügyes lovas vagy harcos − mondta −, de jó tanácsokat tud adni, és bölcs fejedelem lesz! A dicsérő szavakat hallva Bleda halványan elmosolyodott, majd visszalépett a fejedelem mögé. Ekkor az uralkodó feleségei mögül előmerészkedett egy tucat kisgyerek − már képtelenek voltak nyugodtan álldogálni, és most egymást lökdösve, lábujjhegyre állva próbálták minél jobban megnézni a magas, furcsa külsejű idegent. Az összes fiú feje kopaszra volt borotválva, olajos koponyájuk csillogott a napsütésben. A fényes selyemköntösökbe öltözött idősebb lányok csendben, két sorban léptek a fejedelem mellé − Flavius Ravennában egyszer a perzsa követen látott ilyen ruhát. Majdnem földig érő hajuk gyönyörű fonatokba volt rendezve. Egy hosszú, fehér vásznat hoztak magukkal, majd amikor a fejedelem mellé értek, felemelték az anyagot, amely így mintegy fehér alagútként vezetett el a palota bejáratáig. − Ők pedig a gyermekeim − mondta büszkén a fejedelem. − Légy üdvözölve, Flavius herceg! Itt fogsz lakni közöttünk a palotában, amelyet, mint láthatod, a legügyesebb gót asztalosok építettek fel. És mivel Attila, szeretett unokaöcsém olyan számomra, mintha saját fiam, oylanom lenne, te is érezd magad családom tagjának! − Körbemutatott családján és düledező palotáján. − Ami az enyém, az a tiéd is. Kapitány! Hangosan tapsolt egyet, majd megismételte: − Turgrid kapitány! Turgrid óvatosan, de gyorsan, magabiztosan haladt el a fejedelem gyerekei és feleségei között. Egy atléta kecsességével és határozottságával mozgott, amiből látszott, hogy igen fontos helyet foglalhat el Rugila udvarában. − Á, itt vagy végre! − mosolyodott el a fejedelem. − Örülök, hogy biztonságban tértél vissza utadról. − Majd Flaviushoz visszafordulva így folytatta: − Turgrid majd elvezet a szobádba, és mindenben a segítségedre lesz. Még egyszer üdvözöllek, ifjú herceg! Flavius Turgrid oldalán, nyomában a nőkkel, gyerekekkel és zenészekkel elindult a palota bejárata felé. Csodálkozva gondolkodott a sorson, amely e 63

furcsa néphez sodorta, amelynek nincsen fővárosa, ebbe a városba, amelynek nincsen neve, de még csak fóruma sem, és ebbe a palotába, amely csak egy deszkaépítmény. Ám a sorsnak köszönhetően egyben egy olyan országba jutott, ahol a fejedelemnek ötven fiatal felesége és száz gyermeke van, és ahol minden vendéggel úgy bánnak, mintha herceg lenne. Ravenna hirtelen nagyon távolinak tűnt a számára, mintha több éve indult volna el a császár palotájából. Ekkor eszébe jutott apja, ám arca körvonalai mintha elmosódtak volna. Flavius megrázta magát, és visszatért a jelenbe. Tudta, hogy sok ideje lesz még a múlton gondolkodni. Ám egyelőre el kell viselnie, hogy túszként él egy idegen országban. A császár döntött így, ő pedig tudta, hogy nem hozhat szégyent apjára és Rómára.

64

HÁROM Hunnia, i. sz. 409-425 I. A lovasok, mint az ellenségükre támadó harcosok, hihetetlen sebességgel vágtattak a végtelen, füves síkságon; végre kiszabadultak a nehéz, áporodott szagú palotából. A pónikat ügyesen kerülgetve két hatalmas farkas kísérte őket. A többi lovastól elkülönülve egy magasabb, idősebb férfi figyelte a csapatot − hátán vastag köteg íjjal, egy veterán harcos nyugalmával ült lován. A lovasok messziről egy csapat járőrnek vagy a fejedelem lovait őrizetlenül hagyó katonáknak tűnhettek; közelebbről megfigyelve azonban szerfölött érdekes látványt nyújtottak: az idősebb lovas kivételével egyikükön sem volt páncél, sőt mi több, volt közöttük egy magas, vékony fiatalember, aki a hunok hímzett gyapjúingével ellentétben római tunikát viselt. A fiatalemberek egyikének sem volt fegyvere, hiszen nem katonák voltak. Flavius és az ifjú hercegek egymással versenyezve vágtattak a síkságon, míg végül egy náddal benőtt mocsárnál megállították ziháló, tajtékzó lovaikat. A mocsarat gázlómadarak lakták; a lovasok közeledtére egy nagyobb csapat madár felszállt, de olyan közel repültek el mellettük, hogy a fiúk arcukon érezték, ahogy hatalmas szárnyaikkal felkavarják a levegőt. Flavius elégedetten nézett le pónijára, egy csatalóra, amely kifejezetten az uralkodói család számára tenyésztett állatok egyike volt. Még sosem volt alkalma ilyen csodás lovon ülni, ám tudta, ha most megjelent volna Ravennában, az emberek biztosan kinevették volna. Az állat hatalmas, lehajtott feje, dülledt szeme és széles állkapcsa öszvérre emlékeztetett, míg aránytalanul nagy bordái, görbe háta és széles patái olyanok voltak, mint egy birkáé. Ám a legfurcsább egészen a földig érő, bozontos sörénye volt, amelyet a hunok semmivel sem díszítettek, csupán összefontak, hogy ne lógjon az állat szemébe. Flavius előrehajolva szeretetteljesen megveregette lova nyakát, mire az válaszképp boldogan felnyerített. Igénytelen külseje ellenére ennek a lófajtának megvolt a maga gyakorlatias előnye, amelyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A kecses római harci ménektől eltérően, amelyeket minden éjszakára meleg helyre 65

kellett vinni, mert máskülönben megbetegedtek volna, a hun lovaknak nem volt szükségük istállóra vagy doktorokra. Ezek az állatok a tikkasztó hőségben ugyanolyan elégedettek voltak, mint a hidegben, úgy alkalmazkodtak az időjárás változásaihoz, mint a tevék, és még sérülten is hihetetlenül hosszú utakat tudtak megtenni víz vagy étel nélkül. Flavius már vett is a fejedelemtől néhány példányt, hogy ha hazatér, apjának ajándékozhassa őket. Biztos volt benne, hogy egy olyan katonát, mint Gaudentius, nem az állatok külseje fogja majd érdekelni, hanem tűrőképességük, és bár az állatok valóban csúnyák, akárcsak Flavius, ő is szépnek fogja találni őket. Turgrid a fiatalokhoz vágtatott, és közvetlenül Flavius mellett belegázolt a vízbe. − Sokat lovagoltunk − mondta a fiú fáradtan, és combjához nyúlt, ahol a durva fanyereg pereme kidörzsölte a bőrét. Félt, sosem fogja megszokni ezeket a primitív eszközöket, lószerszámokat, bár társai biztosították afelől, hogy a hosszú lovaglások során ezek a stabil nyergek a legkényelmesebbek. Ám Flavius sajgó csontjai egyelőre éppen az ellenkezőjéről tanúskodtak. − Sokat? Hiszen ez még semmi! − morogta Turgrid nehézkes latinsággal. Leugrott lováról, és egy sás közé rakott fészekhez lépett. Kivett belőle négy pettyes tojást, és kettőt közülük odadobott Flaviusnak. A fiú elgondolkodva nézte a tojásokat. − Tizenöt mérföld neked semmi? − kérdezte. Turgrid óvatosan feltörte késével az egyik tojást, kiszürcsölte a tartalmát, majd eldobta az üres héjat. − Semmi − válaszolta. − Még a nyolcvan mérföld is semmi. Legalábbis annak kell lennie. Mi értelme van annak, ha egész nap lovagolsz, de amikor megérkezel, annyira fáradt vagy, hogy ellenséged azonnal leszúr a lándzsájával? Megöl, és akkor hiába lovagoltál egész nap. Flavius arcáról azonnal eltűnt a mosoly. A fiú már-már rémülten nézett le lovára. − Hol tanultál lovagolni? − kérdezte Turgrid szelídebb hangon. − Nehéz megszokni a kengyelt, nem igaz? Flavius letörte az egyik tojás tetejét, majd komolyan a férfira nézett. − Otthon sokat lovagoltam római pónikon, de a kengyelben lovaglást tőled és a többi lovastól tanultam el, míg idefelé tartottunk. 66

− Ez nem elég idő. Nálunk a fiúk általában hamarabb tanulnak meg lovagolni, mint járni. Amíg kicsik, odakötözzük őket a lóhoz. Jól csinálod. Ahhoz képest, hogy római vagy… – Jó tanáraim voltak. − A hunok a világ legjobb lovasai. Flavius fejét hátrahajtva gyorsan lenyelte a tojás tartalmát. − Talán − mondta grimaszolva. Turgrid elmosolyodott. − Nem hiszel nekem? − Még nem volt időm megítélni. Gyerekkoromban a kerítésen ültem, onnan néztem, ahogy apám a csapatával gyakorlatozik. Ők is nagyon jók voltak. De akkor még semmit sem tudtam. − A kerítésen ültél? De hát miért? Flavius a megmaradt tojást az övén függő zacskóba tette, majd a kantárt meghúzva rábírta lovát, hogy az felemelje a fejét. Nem jó, ha az állat túl sokat iszik. Hosszú út áll előttük, még naplemente előtt vissza kell érniük a városba, és ha a ló gyomra tele van mocsaras vízzel, a gyors vágtától előbb vagy utóbb görcsök fogják kínozni szegény párát. − Hogy miért ültem a kerítésen? − fordult vissza zavartan Turgridhoz. − Mert semmi más nem volt ott, ahova leülhettem volna. − Nem − mondta Turgrid, miközben visszaszállt lovára. − Úgy értem, miért volt ott egyáltalán kerítés? − Miért volt ott kerítés? Természetesen azért, hogy a lovak ne szökjenek el. − Miért szöktek volna el? Hova mentek volna? Flavius erre már nem tudott mit válaszolni, Turgrid pedig tovább piszkálta. − Mi, hunok nem használunk kerítést. Mi nem kerítjük el az állatainkat. Flavius végignézett az előtte elterülő síkságon. A térdig érő, dús fű lágyan hullámzott a szellőben, és amerre csak a szem ellátott, egyetlen fa sem nőtt, a síkság szinte egybeolvadt a horizonttal. Itt-ott sötét foltokat lehetett látni az aranyszínű síkságon: a fejedelem lovai szabadon legelésztek a hunok fővárosa körül növő dús, magas fűben. Az alacsonyabb rangú hivatalnokok és visszavonult katonák lovai egy távolabbi területen legelésztek, amelyre, bár ugyanolyan aranyszínű és dúsfüvű volt, már nem lehetett rálátni a 67

palotából. − Persze az összes klán megjelöli az állatait a saját tamgájával − folytatta Turgrid. − De ennél többre nincs szükség. Egy állat vagy ember nem szökik el, hacsak nem szenved valamiben hiányt: ételben, vízben vagy társaságban. Ha a lovaknak megadunk mindent, amire szükségük van, és nem csak élelmet, hiszen nekik is, akárcsak az embereknek, szükségük van szeretetre, sosem szöknek el. − Nevetséges! − mondta Flavius. − Talán a lovaknál ez működik, de az embereknél biztosan nem. Mi van a kíváncsisággal? És az ambíciókkal? Egy embert nem csak az éhség vagy szomjúság hajt új, ismeretlen területek felé. − Ezek azok a vonások, amelyek megkülönböztetik az embert az állatoktól… és sok fájdalmat okoznak. A római arrogancia, amelyet most mutatsz, szintén egy ilyen vonás. − Arrogancia? Szerinted arrogánsán viselkedem, ha megkérdőjelezek egy szerintem hibás feltevést? − Egyáltalán nem. Az azonban már arrogancia, ha gondolkodás nélkül az egész világot be akarod keríteni. − De azok az emberi vonások, amelyekről beszéltem… szerinted nem kell korlátozni őket? − folytatta a vitát Flavius. − Hiszen mi mással tudná Róma megakadályozni, hogy az alemannok minden egyes adandó alkalommal megtámadják, mint azzal, hogy megtorlással fenyegeti őket? Hogyan lehetnének ilyen nagy létszámú légióink, ha a katonákat nem büntetnénk meg a dezertálásért? Mivel tudnánk megakadályozni, hogy rabszolgáink megöljenek bennünket, ha nem azzal, hogy a gyilkosságért kivégzés jár? Ezek a fenyegetések mind egyfajta kerítések, nem igaz? − Igaz − válaszolta halkan Turgrid, miközben kiléptetett a vízből. − De egy bölcs vezér még ezeket a vágyakat, ösztönöket is képes legalább féken tartani. Vegyünk például téged. − Engem? − kérdezte csodálkozva Flavius. − Igen, téged. Túszként vagy itt, nem pedig fogolyként, nem igaz? Ha akarsz, akár el is szökhetsz. Nem is kellene futnod, nyugodtan elsétálhatnál nappal. Még két lovamat is magaddal vihetnéd, hogy gyorsabban haladj. Még egy takarót is adnék neked ajándékba. Senki sem állna az utadba. Ám mégis vannak bizonyos kerítések, amelyek itt tartanak. − Mint például a kíváncsiság? 68

− Talán az is. Részben az a feladatom, hogy kielégítsem kíváncsiságodat, és ezzel itt tartsalak és megakadályozzam, hogy bajba kerülj. De az ambícióidat is ki kell elégítenem, hogy ne valahol máshol keress magadnak kihívásokat. − És mi van a tisztességgel? Még ha gyűlölném is az országodat, még ha nem is lennék kíváncsi, és nem akarnék bizonyítani neked, akkor is itt maradnék, mert apám és a császár ezt parancsolta. Én pedig tisztelem őket, és engedelmeskedem nekik. Köt a becsületem. − Köt a becsületed? − kérdezte szkeptikusan Turgrid. − És mivel jutalmazzák engedelmességedet? − Hogy mivel jutalmazzák? Hát, gondolom, amikor visszatérek, kapok egy magas beosztást, apám büszke lehet rám, értékes kapcsolataim lesznek a hunokkal, ilyesmik. − Akkor a becsület nem csak egy másik szó az ambícióra? – kérdezte Turgrid. − Senki sem egyszerűen csak becsületességből cselekszik így vagy úgy. Mindig az számít, ami a becsülettel együtt jár: a rang, dicsőség, értékes kapcsolatok. Nem igaz? Azt akarod, hogy Rómában észrevegyenek, amikor visszatérsz. Nagy dolgokat akarsz majd véghezvinni. Igen, már az első nap, amikor találkoztunk, megláttam tekintetedben a lángot. Ám azt is tudod, hogy ha itt nem teljesítesz, csak szégyent hozol apádra. Igazam van? − Igen − ismerte el Flavius. − Mindnyájunknak megvannak a magunk kerítései. Flavius zavarában alsó ajkát harapdálta. Ifjú társai már rég megitatták lovaikat, és hun nyelvükön hívták, amelyet a római fiú már egészen jól megértett. Lehet, hogy Turgridnak igaza van? Lehet, hogy a becsület nem más, mint a siker, gazdagság, valami, amiért az emberek harcolnak, amit kergetnek, vagy éppen megvesznek maguknak, mint egy ékszert, asszonyt vagy bármi mást? Nem, apja nem így tanította. És ki ez a hun, ez a barbár, hogy megkérdőjelezze a rómaiak gondolatait, értékrendjét és mindazt a görög és római tudást, amit ő Ravennában nevelőitől elsajátított? Már éppen nyitotta volna száját, hogy tovább vitatkozzon, ám Turgrid már megfordult, belenyúlt a nyerge hátuljára kötött zsákba, és kivette belőle a húst, amelyet az éhes farkasoknak hozott. Mikor a kapitány felnézett, észrevette, hogy Flavius figyeli. − Nem akarom, hogy a farkasok éhezzenek, mikor a lovainkon kívül nincs errefelé más állat − mondta, majd elmosolyodott, és a farkasoknak vetette a 69

két hatalmas darab szarvashúst. Flavius némán bólintott. Elfáradt a vitában, így inkább megfordult lovával, és fiatal társai után vágtatott. II. Az őszi napéjegyenlőség napja volt, a nyugati klánok találkozójának utolsó napja. A nagy „kötélversenyre’’ több száz család gyűlt össze − voltak, akik hosszú hetekig gyalogoltak vagy lovagoltak, mire megérkeztek a nagy verseny színhelyére. A levegő nehéz volt a trágya bűzétől, amelyet az emberek a tűzre dobáltak, és a sátrak körül egy kis étel reményében kódorgó birkák zsíros gyapjújának szagától. Bár a versenyen csak a férfiak vehettek részt, a táborban leginkább az asszonyok hangját lehetett hallani − a hűvös, de szép napsütéses időben vidáman beszélgettek a földön ülve: volt, aki az edényében kevergetett valamit, mások gyékényt fontak, megint mások pedig vizelettel dörzsölgették a piszkos szőnyegeket, hogy eltávolítsák belőlük a foltokat. Voltak, akik összeterelték birkáikat, és hangosan csacsogva, közösen fejték őket, míg mások kecskebőr tömlőkbe öntötték a friss, habos tejet, hogy később erjesztéssel airagot készítsenek belőle, vagy kicsi, kemény sajtokat, amelyeket majd télen eszik a családjuk, amikor a birkák nem tejelnek. Nem messze tőlük egy fogatlan öregember elkapott egy kövér bárányt, a lábainál fogva lekötözte egy háromlábú állványhoz, majd a mellkasától az ágyékáig felhasította a hasát. Ezután egy rövid pengéjű késsel belenyúlt, gyors mozdulattal kivágta a szívét, majd a feje fölé emelte a meleg szervet. Vigyorogva figyelte, ahogy a vér végigcsurog a karján, egy kisebb csapat gyerek pedig hangosan nevetve körbetáncolta. Ezután az öregember négy részre vágta az állat szívét, majd odadobta a fiataloknak, akik mint a kiéheztetett kutyák, úgy vetették rá magukat. Az öregember visszafordult a tetemhez, kivágta a máját és a gyomrát, azokat is odadobta a gyerekeknek, majd nekilátott levágni a húst. A tábor széle felől férfiak kiabálása és kutyaugatás hallatszott; az asszonyok felnéztek munkájukból, és elmosolyodtak. A verseny véget ért − a férfiak hamarosan visszaérnek, izzadtan, fáradtan és airagra szomjasan. Így hát ideje volt félretenni a köveket, amelyekkel szőnyegeiket súrolták, és visszamenni a sátrakba, hogy átöltözzenek, megfésülködjenek, és hozzálássanak a sűrű leves főzéséhez. Ez volt a verseny utolsó éjszakája, és nekik elő kellett készíteniük a hatalmas lakomát. 70

A tábor területén kívül az árokból, amelyet előző éjszaka ástak ki sebtében, izgatott hangok szálltak fel a levegőbe, pedig a díjakat már kiosztották, és már rég nem lehetett fogadni a versenyzőkre. Bár az utolsó birkózóverseny egy órával korábban véget ért, egy fiatalember még mindig ott volt a színes gyapjúbálákkal körbevett kis területen, ahol a versenyzők öltöztek át. Nem a fájdalom tartotta ott, hiszen nem sérült meg, nem is a szomorúság, hiszen ő volt a győztes, hanem az ámulat, hogy élete milyen furcsán alakult. A fiatalember lenézett a fényes gepida harci pajzsra, amellyel a fejedelem jutalmazta meg győzelméért. Csodálatosan szép pajzs volt, a hunok egy nemzedékkel korábban szerezték egy csatában, azóta pedig az uralkodói palota falán lógott, ahol minden odalátogató harcos megcsodálta. Egészen más volt, mint a hunok fonott pajzsai, amelyeket szárított bőrrel vontak be, hogy tartósak legyenek. Ezt a pajzsot valóban csak a germán törzsek nagy termetű harcosai bírták el. Tömör tölgyfából készült, amelyet vaslemezzel vontak be, a közepén lévő rést pedig egy csodálatos gorgófejet ábrázoló bronz umbo fedte be, így legalább akkora súlya volt, mint három hun pajzsnak együttvéve. Ezenkívül a hun pajzsokkal ellentétben, amelyeket arra terveztek, hogy a harcosok lóháton harcolva védjék magukat velük, a gepida pajzs válltól térdig takarta el még az olyan magas harcosokat is, mint ő. Csodálatos jutalom volt, amelyért ő keményen megküzdött. Két körből is győztesként került ki, ám az utolsó harcban félelmetes ellenféllel került szembe − egy ravasz veteránnal, aki majdnem olyan magas volt, mint ő. A férfiak kemény fogadásokat kötöttek, mégpedig ellene, és fülében még most is visszhangzott a küzdőtér, a birkózógyűrű körül összegyűlt nézősereg hangos kiáltozása. A két férfi izmos testét egymásnak vetve majd egy órán át küzdött, míg végül a veteránon látszani kezdett, hogy fárad. A fiatalember akkor gyorsan kitért a hun útjából, majd oldalról erős csapást mért a fejére, aztán ráugrott egyensúlyát elvesztő, meglepett ellenfelére, és leszorította a földre, míg az a megadás jeleként fel nem emelte egyik ujját. Míg a két versenyző felállt, és kezet fogott egymással, a tömeg némán figyelte a fiatalembert, aki képességeivel és elszántságával lenyűgözte őket. Mert a birkózás csak egy volt a sok terület közül, amelyeken bizonyított. Fegyverek? A kengyelben felállva ő tudta a harcosok közül a legmesszebbre hajítani a dárdáját. Nem egyszerűen eltalálta a szalmabábut, hanem a torkán találta el: úgy szegezte oda az oszlophoz, akár egy trófeát a falhoz. Lovak betörése? Pónijával a farkasoktól rémülten nyerítő vadlovak közé vágtatva 71

nem egy ijedt kancát vagy egy suta csikót választott ki, hanem a vezérállatot, a legnagyobb, lángoló tekintetű mént. Ügyesen elterelte a többi lótól, nyakára dobta a lasszót, hatalmas erejével a földre rántotta, majd mint egy dühös oroszlán, ráugrott. Lovaglás? A fiatalember egyedül ezen a téren maradt le társai mögött, ám nem azért, mert nem volt elég ügyes vagy kitartó. Egyszerűen magassága miatt került hátrányba a kisebb termetű hun lovasokkal szemben, akik olyan könnyűek voltak, hogy végül mindig előbb értek be a célba, mint ő. Ám még így is harmadik lett ezen a versenyen, ami nem veszélyeztette az összesített első helyet. Mikor sor került a jutalmak kiosztására, Rugila fejedelem boldogan gratulált neki, ám a beszéd nagy részét a mindvégig mellette álló, a győztesek neveit soroló Turgridra hagyta. Mikor végül az abszolút győztesnek járó pajzs került sorra, a fejedelem hangosat nyögve felemelte, átnyújtotta a fiatalembernek, majd kezét Turgrid vállára téve halkan így szólt: – Jó munkát végeztél! Még sosem fordult elő, hogy egy idegen olyanná váljon, mint mi. Olyan, mintha a fiam lenne, az én oylanom. Turgrid, mint mindig, most is kifejezéstelen arccal bólintott. − Az apja nagy ember, jó hadvezér. De a fia még nála is nagyobb ember lesz. Látom rajta. A pajzs gyönyörű volt, méltó jutalom a versenyek bajnokának, ám olyan hatalmas, hogy a fiatalember biztosan tudta, hogy csatában nem fogja használni. Ám most, mikor kezében tartotta díját, azon vette észre magát, hogy lenyűgözve nézi. Nem a mérete, de nem is a mesterek munkája döbbentette meg, hanem sokkal inkább a fényesre csiszolt felület. Hány év is telt el azóta, hogy utoljára tükörbe nézett? Talán hét vagy nyolc? Hunniában ritkaságnak számított ez a használati tárgy, de még azon kevés alkalmakkor is, amikor látott egy-egy tükröt − a nők szobáiban, vagy amikor a kereskedők kínálták portékájukként −, azt vette észre, hogy már nem érdeklik ezek a felesleges tárgyak. Ám most, hogy arcát torzítva, a harcok során a fémbe vésődött karcolásoktól tarkítva látta a pajzs csiszolt hátán, elakadt a lélegzete. A hatalmas, szürke szemek ismerősnek tűntek számára − elvégre senki sem felejti el, milyen a tekintete −, ám a kor és ridegség, amelyet bennük látott, meglepte. Szemei már nem egy fiú, hanem sokkal inkább egy harcos 72

szemei voltak: tekintete szigorúvá, jegessé változott az évek során. Haját sem találta furcsának, hiszen nap mint nap látta, ápolta. Ha néhány évvel korábban valaki azt mondta volna neki, hogy egyszer még olyan hosszú haja lesz, hogy tükör nélkül is látni fogja, csak nevetett volna. Ám most már büszke volt gesztenyeszínű, válla alá leomló sörényére, melyet csata vagy versenyek előtt hun szokás szerint befont. Haj fonata a hierarchikusan felépülő hun társadalomban betöltött szerepét, rangját is jelezte, akárcsak a jobb lapockája alatt a bőrébe égetett tamga, amely a hunok közt véghezvitt tetteiről mesélt. Egy oszlopnak támasztva lerakta a pajzsot, majd összeszedte a ruháit, amelyeket a verseny előtt levetett. Míg felhúzta bőr lábszárvédőjét, puha szarvasbőr csizmáját és karmazsinvörös gyapjúingét − melyet csak különleges alkalmakkor viselt, mint például amikor összegyűltek a klánok −, hagyta, hogy gondolatai szabadon csapongjanak. A lasszózás véget ért, így hamarosan visszatér a feladataihoz. Jó volt kiszakadni a mindennapok rutinjából, még ha csak három napig is tartott a klánok összejövetele. Kész volt folytatni feladatát, a járőrözést, visszatérni száz lovasból álló egységéhez, saját zuunjához. Mikor már bőr mellvértje is rajta volt, felvette prémmel szegett sapkáját, majd eligazgatta a hajfonatát. Elindult lova felé, de aztán megfordult, és visszament a pajzsért. Mit szólna a fejedelem, ha itt felejtené? Felemelve még egyszer ránézett elmosódott tükörképére, a napbarnított bőrű, a hun lovasok bőröltözékét viselő harcedzett katonára, majd elmosolyodott − nem hiúságból, hanem egyszerűen csak azért, mert boldog volt. A harci pajzs fényes, csiszolt hátuljáról pedig nem más mosolygott vissza rá, mint a lovasság parancsnoka, Flavius Aetius. III. Turgrid és Flavius a pattogó tüzet figyelte, míg körülöttük a többi katona pihent, vacsorázott és az elmúlt nap eseményeiről beszélgetett. A lovak nem messze gazdáiktól, céltalanul bóklásztak − legelészés közben visszavisszamentek gazdáikhoz, hogy orrukkal kedvesen megbökdössék őket. A csapat néhány tagja halkan, tisztelettudóan közelebb ült vezéréhez, és szótlan hallgatta, ahogy Turgrid ritmusos, zümmögő hangon egy legendát mesél a hunok ősi nyelvén. 73

Flavius élvezettel hallgatta a dallamos szavakat, bár nagyon oda kellett figyelnie, hogy legalább egyet-egyet megértsen közülük. Nyolc éve élt már a hunok között; ez idő alatt tökéletesen elsajátította a beszélt nyelvet, már úgy beszélt, mint egy hun herceg. Ám az ősi nyelv, amelyen a legendákat mesélték a vének és adták át nemzedékről nemzedékre, egészen más volt, egy titokzatos, misztikus világ, amely éppen csak kezdett kinyílni Flavius előtt. Ilyen alkalmakkor mindig leült a többiekhez, és velük hallgatta a legendákat, az ősi istenekről és a hun uralkodói dinasztia eredetéről szóló történeteket. A nyelvet, amelyen ezek a történetek elhangzottak, már csak a legöregebb vének és az uralkodói család tagjai ismerték, akiknek kötelező volt megtanulni. Minden alkalommal egyre erőteljesebbeknek és szebbeknek érezte a szavakat. Amikor csak tudott, leült, hogy meghallgassa a hercegeket, akik nevelőiknek felmondták, amit fejből megtanultak. Ezeket a szavakat soha, senki nem írta le, és soha, senki nem is fogja leírni. A tűz körül ülő többi férfit is elvarázsolta a legenda, bár hozzá hasonlóan ők is csak néhány szót értettek belőle. Turgrid keresztbe tett lábbal, két kezét a térdén nyugtatva ült, a bárdok szokásos pózában. Rezzenéstelen tekintettel bámult a tűzbe, úgy kántált az ősi nyelven. „…egy nap megtalálják az ősi kardot, a kardot, melyet a dinasztia atyja saját kezével edzett a tűz lángjaiban, a kardot, melyet jég kovácsolt szilárddá és a szél csókolt meg. Kőbe lesz rejtve, és egyedül Berik Cur, a nagy vezér forraszthatja újra össze, kinek ez a végzete, a fejedelem, kit minden népek rettegni fognak. Mikor a kard, a dinasztia kardja övé lészen, istenné válik őmaga is.” Turgrid hangja egyre halkabbá vált, majd a férfi elhallgatott. Csak a tűz pattogását lehetett hallani, és a fű zizegését onnan, ahol a lovak legeltek. A harcosok ásítozni és nyújtózkodni kezdtek, majd egy lapos szikla körül összegyűlve lefeküdtek aludni. Flavius egy ideig még némán, gondolataiba merülve nézte a táncoló lángokat, majd megrázta magát, és elutasítóan legyintett. − Egy kard? − kérdezte. − Tudod, Turgrid, mindig is érdekelt, hogy népetek miért egy ősi kardra és annak megtalálására bízza sorsát. Nem az istenek kegyére, nem ellenségeitek erejére vagy gyengeségére, hanem egy varázserővel bíró kardra. Miért? − Nem jól értetted a legendát − válaszolta Turgrid hűvösen.

74

− Valószínűleg azért, mert nem érted ősi nyelvünket. − Nem értesz egyet velem? Szerinted rosszul értelmeztem? Remélem, egy nap római hadvezér leszek, akárcsak apám. De én azt taktikai érzékemnek és akaraterőmnek köszönhetem majd. Nem valami mítoszt fogok követni azért, hogy elérjem céljaimat. − Ha ez egyfajta értelmezés volt, meglepően sekélyes a rómaiak tudása. Mi sem egy emberre vagy egy kard megtalálására bízzuk a sorsunkat, hanem az istenek kegyére. A kard megtalálása valójában annak jele, hogy az istenek kegyesek hozzánk. Egyfajta megerősítés: azt mutatja, hogy sorsunk beteljesülésének körülményei adottak. Lehet, hogy ellenségeink erősek, de az is lehet, hogy gyengék. Jelentheti azt, hogy a lélek leszállt az égből, és uralkodónk külsejét öltötte magára, de akár azt is, hogy a földön élő összes törzs felismerte az egyetlen helyes utat, a hunok útját. De számtalan más dolgot is jelenthet. Az embereknek nem dolga, hogy ismerjék a pontos körülményeket. − Téged nem érdekel, mik ezek a körülmények? Még magadnak sem teszed fel ezt a kérdést? Téged nem érdekel, hogy van-e logika a történetben? − Az nem fontos. A kardot meg fogják találni. Lehet, hogy már holnap, de az is lehet, hogy csak ezer év múlva. És amikor ez megtörténik, tudni fogjuk, az egész hun nép tudni fogja, hogy a körülmények megfelelőek, a csillagok együttállnak, és sorsunk beteljesedik. Ez egy rejtély. Örülök, hogy nem nekem kell megfejtenem, de bízom benne, hogy beteljesedik. Aetius a tüzet bámulva hitetlenkedve rázta meg a fejét. − Rejtély, fejtörő… Fejtörők a római kultúrában is vannak, Turgrid mester, de mi nem rájuk bízzuk sorsunkat. De figyelj csak, van is számodra egy fejtörőm! Turgrid villámló tekintettel nézett a fiatalemberre. A titokzatos hangulat, amelyet oly nagy igyekezettel próbált kialakítani, egy szempillantás alatt megtört. − Egy fejtörő? − kérdezte. − Egy találós kérdést akarsz feltenni nekem? − Igen. Egy régi, római találós kérdés, amelyet még apámtól tanultam. Ki kell találnod, ki vagyok. Figyelj! Társaimmal lógtam a melegben 75

Eső, vízcseppek nélkül Majd erős kezek lerángattak És foglyul ejtettek. Rúgtak, ütöttek, kivéreztettek Nem dühből, hanem élvezetükre. Majd sírba tettek, koporsóba Hogy lassan meghaljak. De végül hangosan nevetek Mert legyőzöm az erőseket. A szajhák királynővé változnak S bohóccá a király. Felvidítom a lelkeket, bátor lesz a félénk Nekem hála felébred a régóta holt remény. És a pokol tüze sem tud oly nagy káoszt Rendezni, mint én. − Nos, ki vagyok? − kérdezte Flavius. − Hogy ki vagy? − kérdezett vissza Turgrid. Egy pillanatig elképedve nézett a fiatalemberre, majd elkomorult a tekintete. − Azzal töltöm az éjszakát, hogy elmondom neked és a zuunodnak a leghíresebb hun legendát, hogy a hunok kardjáról mesélek. Erre te egy gyermekeknek való találós kérdéssel felelsz. Ha visszaérünk a palotába, ülj le a gyerekekkel, nekik mondd el! − A leghíresebb legenda? Egy ősi kardról? Amelyet egy hatalmas fejedelem talál meg? Szép mítosz, ugyanolyan érdekes, mint a görögök mítoszai, amelyeket annyira szerettem hallgatni. De ugye te sem hiszed, hogy igaz? Akárcsak az én találós kérdésem, szórakoztató. Se több, se kevesebb. De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Ki vagyok? Turgrid szigorú tekintettel nézett Flaviusra. − Ez egy hun költemény − mondta lassan. − Múltunk és jövőnk története. Ahogy az Iliász a te népednek a története. Igen, ismerem az Iliászt. Gondolod, az hihető? Vagy az Odüsszeia. Az tényleg csak egy mítosz! − A dinasztia kardja, az Iliász… ez mind mítosz − vonta meg a vállát 76

Flavius. − Nem sértesz meg azzal, ha annak nevezed Homéroszt, ami: mesemondónak. De én jobb szeretek valós tettekről szóló történeteket hallgatni. Én valós tetteket akarok véghezvinni. Turgrid felmordult, mire Flavius zavartan azt kérdezte: − Mi az? Valami furcsát mondtam? − Azt mondtad, valódi tetteket akarsz véghezvinni − felelte Turgrid. − Ne aggódj, erre lesz is alkalmad. − Mit akarsz ezzel mondani? − Nagyon jól teljesítettél a versenyen, fejedelmünknek tetszett, ahogy elkaptad a lovat. Azon gondolkodik, hogy megtesz currá, lovas parancsnokká. Komolyabb csapatokat, nem csak egy zuunt fogsz vezetni. − Egy római, aki parancsnok a hun seregben? − Egy hun, aki parancsnok a hun seregben. Többé sem én, sem Rugila fejedelem nem úgy tekintünk rád, mint rómaira. Flavius elmosolyodott, majd visszafordult a tűz felé. − Megtisztelve érezném magam − mondta. Ám ekkor beszélgetésüket a távolban hirtelen felhangzó panaszos nyerítések zavarták meg − az állatok fájdalmasan nyerítettek, a férfiak pedig kétségbeesetten kiabáltak. Turgrid és Flavius íjukat magukhoz ragadva azonnal felugrottak. − Mi volt ez? − kérdezte Turgrid a sötétséget kémlelve. Kivett a tűzből egy égő fadarabot, odadobta Flaviusnak, majd mindketten megindultak a csillagos ég alatt a távolban árnyékoknak látszó fák felé. Ahogy a kisebb-nagyobb köveket ügyesen átugorva egyre közelebb értek a hangokhoz, egyszer csak ott termett előttük egy gazdátlan ló, és fejvesztve megindult feléjük. Flavius gyorsan kitért az útjából, míg Turgrid rávetette magát az állatra, megragadta a hámot, és olyan erővel rántotta le a lovat a földre, hogy az fájdalmában hangosan felnyerített. A rémült állat összevissza rugdosott éles patáival, míg végül Turgrid el nem engedte. Ekkor egy pillanat alatt felállt, és hangosan nyerítve elvágtatott a sötétségbe. − Láttad a fáklya tüzénél? − kérdezte Turgrid Flaviustól − A tompora tiszta vér. − Igen, láttam − válaszolta komoran Flavius. − Ki vigyáz ma a lovakra? 77

Előttük, a sötétségben egyre hangosabban nyerítettek az állatok. − Nem számít. A többi ló még mindig bajban van. Siessünk! Bokrokon átgázolva rohantak, nem törődtek a bőrüket felsértő hegyes tüskékkel. Gyalog csak több mint egy hét alatt értek volna haza, így a lovakat mindenáron meg kellett védeniük. Hallották, ahogy egyre több férfi gyűlik össze a szerencsétlen állatok megmentésére. Flavius magában szitkozódott. Hát egyetlen ösvény sincs ezek között az átkozott tüskés bokrok között? Mikor több társukkal együtt kiértek egy tisztásra, a hold fényénél Flavius és Turgrid látta, ahogy hat ló rémülten hátrál egy szikla felé − egy vicsorgó farkas ugrásra készen meredt rájuk, pofája szélén vér csurgott lefelé. − A mieink közül való − mondta Turgrid meglepetten. − Megveszett. Flavius megállt, tegezéből előhúzott egy nyilat, majd felemelte íját. Turgrid is már éppen felemelte volna az íját, ám Flavius megállította. − Ne aggódj, végzek vele − mondta. Alighogy ezt kimondta, a farkas fülét hegyezve feléjük fordult. Látva, hogy Flavius célba veszi nyilával, összehúzta magát, és beugrott a fák közé. Flaviusnak nem maradt ideje lőni. Turgrid, amíg csak tudta, követte tekintetével az állatot. − Nem tud tisztán gondolkodni − mondta. − Az őrület hajtja, ezért nem menekül el. Vissza fog jönni a lovakért. A két férfi íjára helyezte nyilát, és feszülten figyelte a fákat. Időközben több társuk is megérkezett − vagy tucatnyi férfi sietett a segítségükre fáklyákkal és felajzott íjakkal. Látva, hogy azt a helyet, ahonnan a farkas eltűnt, elegen őrzik, Flavius a félelemtől reszkető, még mindig a szikla irányába hátráló lovak felé fordult. − Megnyugtatom a lovakat, hogy aztán el tudjuk vezetni őket − mondta. − Egyet már elveszítettünk. Nem hiányzik, hogy ez a hat is itt hagyjon minket az éjszaka közepén. Leengedte az íját, de alighogy elindult a rémült állatok felé, valahonnan a magasból vad morgás hallatszott, mire a lovak újra ágaskodni és nyeríteni kezdtek. Flavius a váratlan hangtól összezavarodva felemelte íját, és a sötét eget kémlelve forogni kezdett. Ám semmit nem látott, csak a feketeséget. És a morgás csak nem akart abbamaradni. Az egyik katona fölemelte fáklyáját − és ekkor egy vörös szempár csillant meg a magasban. A fenevad közvetlenül 78

Flavius fölött, a szikla tetején állt. − Flavius! Keletnek fordulj! − kiáltotta Turgrid. – Mi…? Flavius megpördült, de már késő volt. A farkas leugrott a szikláról. Hátulról vetette rá magát Flaviusra, ledöntve őt a lábáról. Kiabáló, morgó szőr- és bőrgombolyagként gurultak végig a tüskékkel teli porban. Flavius a meglepetéstől és dühtől elakadó lélegzettel végül kiszabadult, és nagy nehezen lábra állt. Látta, hogy nincs hova menekülnie, így előrántotta tőrét. Ám a farkas sem habozott: a gyors hempergésből magához térve ő is felállt, és állkapcsát csattogtatva újra előrelendült − ezúttal egyenesen Turgridra. A hun, akinek térdei megbicsaklottak a fenevad súlya alatt, íját és tőrét elejtve a földre zuhant. A farkas karmait a földbe meresztve megtámaszkodott, majd fogait Turgrid mellvértjébe mélyesztette. Vicsorogva, fejét rázva marta szét a mellvértet, míg Turgrid vérző öklével elkeseredetten csapkodta a pofáját − próbálta távol tartani magától a pengeéles fogakat, próbált életben maradni. A hun és a farkas egymásba gabalyodva hempergett a földön, hol az egyik, hol a másik került felülre. Ám egy fegyvertelen férfi aligha győzhet le egy veszett farkast, amely nemcsak hogy nem fél, de amelyben már az életben maradás ösztöne sem munkál. Az ilyen állat nem érez fájdalmat, csak a vér szagát, és egyetlen dolgot akar: ölni. Nem volt idő gondolkodni, cselekedni kellett. Flavius előrelendült, és a fenevad hátára ugrott; lábaival átkulcsolta az állat testét, míg egyik kezével a nyakát szorította, a másikkal pedig újra és újra belevágta tőrét. A farkast lassan kezdte elhagyni az ereje − nyaka elernyedt, habzó szájjal próbált megszabadulni kíméletlen ellenfelétől. Végül egy hörgéssel kiszállt belőle az élet. Flavius zihálva feküdt az állaton, alattuk pedig Turgrid nyöszörgőit fájdalmasan − arcát mindenütt vér borította. A harcosok kiáltásai elvegyültek a még mindig rémült lovak nyerítésével, patadobogásával. Tucatnyi kéz nyúlt Flaviusért; leemelték a hatalmas, vérző, de immár élettelen farkasról, és segítettek neki lábra állni. Míg a harcosok a fáklyák fényén kívülre vonszolták a tetemet, Flavius lassan körbenézett, majd térdre zuhant a szétmarcangolt arcú, mozdulatlanul fekvő Turgrid mellett. Furcsamód egyik harcos sem segített neki. Beletelt néhány másodpercre, mire Flavius felfogta, miért. 79

− Turgrid! Istenem, megharapott! Egy veszett farkas! Turgrid… A férfi nem mozdult, Flavius pedig úgy érezte, a félelem jéghideg felhőként ereszkedik le rá. Két keze közé fogta Turgrid fejét, és maga felé fordította az arcát. Turgrid szemhéja alig észrevehetően megrándult, majd a férfi sóhajtott egy mélyet. Flavius vizet kért, azután óvatosan addig paskolta barátja arcát, míg az ki nem nyitotta a szemét. − Turgrid! Nézz rám, Turgrid! Látsz? Turgrid pislogott egyet, aztán fájdalmasan újra lehunyta szemét, de végül erőt vett magán, és mégiscsak kinyitotta. Mikor tekintete lassan megállapodott Flavius arcán, felemelte a fejét, és nagy nehezen felült. − Flavius… a farkas… megöltük a farkast? Flavius megkönnyebbülten felsóhajtott, majd leült Turgrid mellé, aki remegő karját felemelve tunikája ujjával megtörölte véres arcát. A hun lassan végigtapogatta arcát és homlokát, megvizsgálta mindkét kezét, majd megérintette az orrát. Fájdalmasan felnyögött. − Nem, nem harapott meg − mondta. − Akkor lettem véres, amikor a földre zuhantam. − Eltörött az orrod − mondta Flavius, miután alaposabban szemügyre vette barátja arcát. − Még mindig jobb, mintha megharapott volna egy veszett farkas. − Ekkor hirtelen felpattant. − Kinek kellett ma a lovakra vigyáznia? − kérdezte a farkas teteme köré gyűltektől fenyegető hangon. − Ki hagyta, hogy megtámadja őket a farkas? A katonák némán ránéztek, majd lassan hátrébb léptek; csak egy maradt a helyén − lehajtott fejjel állt Flavius előtt, és csak leengedett, reszkető kezei árulták el félelmét. − Ez a férfi? − kérdezte Flavius szigorúan. − Neki kellett volna vigyáznia rájuk? Ennek a férfinak a hanyagsága miatt Turgrid kapitány majdnem az életével fizetett! A vétkes kivételével a harcosok visszamentek a még mindig rémült lovakhoz. Nem akartak szemtanúi lenni egy férfi megszégyenülésének, hiszen a bűn, vagy az, ha élvezettel nézzük, ahogy a bűnöst felelősségre vonják, olyan fertőző, akár egy szörnyű kór. A kötelességét elmulasztott lovas térdre borult Flavius előtt, és szégyenkezve lehajtotta fejét. Flavius dühében alig tudott levegőt venni. − Ez az ember nem csak parancsnoka, de mindannyiunk életét veszélybe sodorta – mondta. − Nincs 80

nagyobb bűn annál, mint ha valaki elhanyagolja a kötelességét. Mozgolódást hallott maga mögül, majd egy kéz megragadta a karját. Flavius megdermedt, mire az ujjak még szorosabban kulcsolták át karját. Dühösen megfordult, és megdöbbenésére Turgriddal találta szemben magát. − Hogy akarod megbüntetni ezt a férfit? − kérdezte Turgrid halkan. − A hunok törvényei szerint − válaszolta Flavius. − És tudod, nálunk milyen büntetés jár ezért? A kötelesség elmulasztásáért az életünkkel fizetünk. Flavius egy pillanatig döbbenten nézett sebesült barátjára, majd halkan így szólt: − Ha a hunoknál valóban ez a büntetés… Ám nem fejezhette be, mert Turgrid félbeszakította: − A hunoknál ez, de nálam nem. Flavius némán, kérdőn nézett barátjára; a fáklyák halvány fényében arckifejezése kiismerhetetlen volt. − A saját zuunodnak te vagy a parancsnoka − folytatta Turgrid −, és úgy fegyelmezed az embereidet, ahogy akarod… egy bizonyos pontig. Ám a te parancsnokod én vagyok, és megparancsolom, hogy ne használd a kardodat. Flavius megkönnyebbülten leengedte karjait. − Ahogy parancsolod − mondta halkan. Turgrid bólintott. − A ma éjszaka történtek után nem akarom, hogy még egy fegyvertelen embert is kivégezzünk − mondta. − Ma meghaltam és feltámadtam, de nem tudom, hogy az istenek kegyesek-e hozzám, vagy a halálomat akarják. Ha elengedjük ezt az embert, azzal nem dühítjük fel őket. Ha megöljük… akkor lehet, hogy igen. Engedd el! A férfi Turgridra emelte fájdalmas tekintetét. − Ölj meg! − kérte. − Többé már nem térhetek vissza. − Nem is fogsz − mondta Turgrid. Előhúzta tőrét, és a férfi felé lépett. Megmarkolta a katona hosszú hajfonatát, majd egy gyors mozdulattal tőből levágta és eldobta. − Hanyagságoddal veszélybe sodortad társaidat. Nem vagy méltó rá, hogy a hunok között élj. Menj, amerre akarsz, de velünk már nem térhetsz vissza. A férfi lassan felállt, kihúzta magát, és anélkül, hogy Turgridra vagy Flaviusra nézett volna, elindult a fák között kelet felé. 81

Flavius némán nézett utána, de Turgrid megzavarta a gondolkodásban. − Ez is egyfajta büntetés a hunoknál − magyarázta. – A bűnös elűzése. Nálunk ez a büntetés még a halálnál is rosszabb. De a fegyvertelen meggyilkolásával ellentétben ez a büntetés nem kínozza a bűnös felett ítélkezők lelkét. Jobb, ha azt bánod, hogy túl engedékeny voltál, mintha azt, hogy túlontúl kegyetlen. Flavius már éppen megfordult volna, de Turgrid ismét megragadta a karját. − Megmentetted az életemet. Az adósod vagyok. − Semmivel sem tartozol. Te is megtetted volna értem. Bárki ezek közül a férfiak közül. Letépett egy csíkot a tunikájából, és átnyújtotta Turgridnak, hogy letörölhesse arcáról a vért. Egy pillanatig mindketten némán néztek maguk elé − a történteken gondolkodtak. Nem messze tőlük a harcosok már a farkassal vívott küzdelemről beszélgettek. Végül Flavius törte meg a csendet. − Miért mondják a hunok mindig azt, hogy keletnek fordulj? Ezt sosem értettem. Turgrid a véres rongyot nézegetve felmordult. − Ez csak egy… − …régi hun mondás − fejezte be helyette Flavius. − Tudom. De mégis, mit jelent? Inkább a rómaiak mondhatnák, hogy keletnek fordulj, hiszen nagyon sok ellenségünk kelet felől érkezik. De a hunok miért mondják ezt? Hiszen a ti ellenségeitek tőletek nyugatra vannak! Turgrid köhögött egy nagyot, majd véres nyálát kiköpte a földre. − Úgy beszélsz, mint egy római − mondta. − Ott ültök a vízzel körbevett kis félszigeteteken, és csak a hunokig láttok el. Azt hiszitek, itt véget ér a világ. − Csak nagyon kevesen jártak tőletek keletebbre. − Ha! Mi viszont jártunk! Ti, rómaiak sosem gondoltok bele, mi minden van még tőlünk keletre. Perzsia − a rómaiakénál sokkal régebbi civilizáció, amelynek ti csak a nyugati peremét ismeritek. Indiaiak, hegyek, sivatagok. A seresek, a távoli keleten élő selyememberek, akiket egy hatalmas fal és több millió katonából álló hadsereg véd. Több millió katona! Azt állítják, onnan tőlük keletebbre már csak egy hatalmas tenger van, amin túl ki tudja, milyen szörnyűségek várnak azokra, akik eljutnak odáig. Őseink keletről származnak, de mi nem fordulhatunk vissza, mert nyugat felé űznek bennünket. A seresek és halottaink szellemei nem engedik, hogy 82

visszanézzünk. Nyugat felé kell néznünk, mert ott van a jövőnk, akárcsak legközelebbi ellenségeink. De valójában a kelettől sokkal jobban félünk. − És ezért keletnek fordultok − mondta Flavius. Tiszteletteljesen, de tekintetében némi kétellyel bólintott, majd elvette az egyik katona fáklyáját, és elindult vissza, a tábor felé. Amikor lenézett a földre, szeme sarkából látta, hogy valami fényesen csillog a vállán. − Nézd! − fordult vissza Turgridhoz. Kése hegyével kipiszkált a bőrből egy hatalmas, véres tépőfogat. − Kis híján belém mélyesztette. Nem csoda, hogy olyan vad volt. Biztosan pokolian fájt neki, amikor kitört. Két ujja közé szorította a fogat, majd késével egy tamgát vésett bele. − Egy latin A, mint Aetius − mondta. − Hogy ne felejtsd el ezt az éjszakát. Odadobta Turgridnak a fogat, aki anélkül, hogy megnézte volna, szorosan tenyerébe zárta. A hun furcsa tekintettel nézett Flaviusra, mintha mondani akarna neki valamit, majd még mindig fájdalomtól gyötörve, halványan elmosolyodott. − Szőlő − mondta. − Mi? − kérdezte értetlenül Flavius. − A találós kérdésed. A válasz: szőlő. Gondolod, nem ismerem a szőlőt? Több évig szolgáltam a római légiókban, és én is kivettem a részem az iszogatásból. Flavius visszamosolygott barátjára, majd elsietett, hogy segítsen harcosainak megnyugtatni az egyik csökönyös lovat. A fák közti tisztáson végre ismét nyugalom volt; csak a férfiak hangja hallatszott, akik a kimerült lovakkal elindultak vissza az ösvényen, és egy kés ritmikus hangja, ahogy a hátramaradt harcos nekilátott lenyúzni a farkas bőrét. Turgrid a maradék vért is letörölte arcáról, majd addig követte tekintetével Flaviust, míg az el nem tűnt az éj sötétjében. Ezután a markában tartott fogra pillantott. Fájdalmasan felnyögve tunikájába rejtette a zsákmányt, azután ő is elindult társai után, vissza a táborba. IV. Hideg, novemberi nap volt; a tél előhírnöke, a heves, jeges északi szél elvitte a keskeny utcákba a síkságok porát. Szürke felhők borították az 83

égboltot, így a lovakat a nyári legelőkről már bevitték nemezzel fedett téli menedékhelyeikre, amelyek most beborították a sztyeppét. A mezei egerek és mormoták már téli álmukat aludták, és a nyíl alakban repülő libák is több héttel korábban indultak el a melegebb égtájakra. A hangyák is mélyebbre ásták magukat, mint általában. Legalábbis a gyermekek, akik alaposan megfigyelik az ilyen dolgokat, ezt mondták. Egy különlegesen szép páncélt és karmazsinvörös köpenyt viselő fiatal lovas haladt el az őrködő harcosok között; egy pillanatra megállt, mert alig bírta elviselni a tűzrakásokból felszálló trágya bűzét, de aztán lassan elindult a nyomorúságos város felé. Az őt kísérő hun lovasok hermelinprémmel szegett csuklyás köpenyt viseltek, amilyet csak a közvetlenül az uralkodói család mellett szolgáló harcosok hordhattak. Az ifjú lovas, ahogy elhaladt előttük, odabólintott az embereknek, de azok némán, gyanakodva néztek rá. A lovast meglepte a furcsa fogadtatás, ám aztán hirtelen felismeréstől vezérelve levetette római bronzsisakját, így azonnal láthatóvá vált széles arca. Az emberek ámulva nézték az ifjú tisztet, akinek római öltözéke ellenére sebhelyes arca és keskeny szemei voltak. Lehet, hogy közülük való? Hogy ő is hun? Lehetséges, hogy… amikor végre felismerték, hirtelen üdvrivalgásban törtek ki, kiszaladtak sátraikból és dülöngélő faházaikból, így a katona és kísérete végül egy hatalmas tömeggel a nyomában vonulhatott tovább az uralkodói palota felé. Csak nagyon lassan, nehezen tudott haladni az immár nemcsak mögötte, de előtte is boldogan integető emberek között. A fiatalember mosolyogva léptetett a hangosan éljenző tömegben, míg végül eljutott a palotáig, ahol Rugila fejedelem, népes családja és egy csapat, közvetlenül a fejedelem mellett szolgáló hun testőr fogadta. A fiatalember leugrott lováról, majd a lépcsőn felsietve szorosan magához ölelte a fejedelmet, aki mintha megfiatalodott és magasabbá vált volna a fiatalember karjaiban. − Üdvözöllek, unokaöcsém! − ismételgette boldogan. − Felvidítod egy öregember szívét! A fejedelem hangjára, amelyet sosem felejtett el, könnyek szöktek Attila szemébe. − Az istenek áldjanak meg, nagybátyám! − felelte. − Adják, hogy még ötven évig uralkodhass! Azután a közelben álló Flaviushoz fordult, aki mosolyogva figyelte a 84

fejedelem és unokaöccse találkozását. A két fiatalember üdvözlésképp erősen megragadta egymás alkarját. − Flavius Aetius! − szólította meg Attila figyelmesen szemügyre véve a hun öltözéket viselő magas fiatalembert. Szigorú arca hirtelen széles mosolyra húzódott. − Édesanyád félt, hogy elveszel a barbárok között. De megnyugtattam, hogy biztosan kövér és boldog vagy, és legalább négy feleség lesi minden kívánságodat. Igazán be is mutathatnád őket nekem! Flavius hangosan felnevetett. − Rugila fejedelem rám parancsolt, hogy a legszebb lányokat hagyjam meg neked. De előbb öltözz át! Római öltözeted megrémíti az embereket. A két fiatalember elköszönt a fejedelemtől, aki már az útról beszámoló kapitányt hallgatta, majd megfordultak, és besétáltak a palotába. Attila elgondolkodva piszkálta római köpenyét. − Ennek a gyapjúnak nagyon finom az érintése, de a páncél túlságosan nehéz − mondta. − Keresnem kell valami hun öltözéket. − Ne aggódj! − felelte Flavius. − Mikor megkaptuk apám levelét, melyben megírta, hogy hamarosan visszatérsz, a fejedelem megparancsolta, hogy készítsenek neked egy új öltözetet. Még sosem láttam ilyen szépet! Bármelyik tiszt megirigyelné. Attila mélyen a szemébe nézett. − Tökéletesen beszéled a nyelvünket − mondta. − Gratulálok! A világon senki sem beszél hun nyelven. Kivéve persze a hunokat. − Te sem panaszkodhatsz. Remekül megtanultál latinul. − Ha! A fórumon a szajhák között sokkal gyorsabban megtanultam volna a nyelveteket! Éveket vesztegettem el az iskolátokban, ahol a sok görnyedt hátú fiú között csak nyelvtant tanultam. Azok a fiúk elveszítették igazi önmagukat. Mi mást kéne tudnunk, mint hogy hogyan kell felajzani az íjat, és hogyan gondoskodjunk lovainkról? Rendben, elismerem, az sem árt, ha némileg ismerjük a földrajzot. Flaviust meglepte Attila szenvedélyessége. − Apám bejuttatott az első csoportba − mondta. − Ugye eljártál az órákra? − Persze, hogy eljártam! Nyolcéves gyerekekkel ültem egy teremben, és végig görnyednem kellett, mert a pad nekem már alacsony volt. Az az átkozott eunuch, Didymus pedig összevissza verte az ujjaimat, ha valamihez nem volt kedvem. De csak addig, míg egy nap azt nem mondtam neki, hogy 85

feldugom a pálcáját a fenekébe, ha még egyszer rám mer csapni vele. Flavius egyetértése jeleként elmosolyodott. − Már éppen ideje volt, hogy valaki megmutassa neki, hol is a helye. − Te is ezt tetted volna − vonta meg a vállát Attila. − Talán. Mikor beléptek a nagyterembe, amely egyetlen, szunyókáló szolgától eltekintve üres volt, Attila hirtelen elkomorodott. − Most már bármikor hazatérhetsz − mondta. − Hoztam helyetted más rómaiakat. Holnap érkeznek meg a szekereikkel együtt. Flavius egy szót sem szólt, ellenben elfordult Attilától. − Nem akarsz hazamenni? − kérdezte tőle a hun fiatalember. − De igen − válaszolta némi gondolkodás után Flavius. − De nem most. Akkor, ha már biztosan látom, hogy milyen pozíció vár rám Ravennában. Csak egyszer térhetek haza, és nem akarom eljátszani ezt a lehetőséget. − Úgy látom, nem vágysz annyira haza, mint én vágytam. Lehetséges volna, hogy hun lett belőled? − Életem végéig római maradok. De országainkban különbözőek a körülmények. Akárcsak a hunok, én is a végzetem kardját keresem. Ha most térnék vissza Ravennába… apám azt írja, egyelőre állandóan változik a helyzet. Ha most térnék vissza, nem lehet tudni, milyen pozícióba kerülnék. Apám szinte már azt sem tudja, hogy neki milyen helye van az udvarnál… − Hogy milyen helye van ott? − kérdezte Attila utálkozva. − Hiszen azt az udvart eunuchok és részegesek irányítják! Gaudentius büszke lehetne arra a fejetlenségre! − Tényleg ilyen szörnyű a helyzet? − Mondok egy példát. Emlékszel a császár csirkéire? − Hogy felejthetném el őket? − kérdezte Flavius mosolyogva. − Hangos, rossz természetű, büdös madarak. Kevesebb húsuk van, mint a fácánnak, és rútabbak, mint a varjak. Nem értem, mit szerethet rajtuk a császár. − Azt ugye tudod, persze hogy tudod, hogy néhány hónappal azután, hogy elhagytad a birodalmat, Theodorik apja, Alarik és vizigótjai kifosztották Rómát. Honorius, mikor megtudta, hogy Rómának vége, annyira 86

elkeseredett, hogy ágynak dőlt. Csak akkor lett jobban, mikor apád elmagyarázta neki, hogy a város pusztult el, nem pedig a Róma nevű csirkéje. − Ugratsz, ugye? Apám egyetlen levelében sem tett erről említést. − Gondolod, apád írna egy ilyen kényes ügyről, tudva, hogy levelei a birodalom hírvivőinek kezébe kerülnek? Apád nagy tiszteletnek örvendő férfi… talán már az utolsó ilyen az udvarnál. Szóval, az eset után Theodorikot bebörtönözték… − Theodorik? Börtönben? Attila komoran bólintott. − Mire számítottál, mikor Alarik megtámadta Rómát? Theodorik túszként élt az udvarban − ő volt a biztosíték arra, hogy apja jól fogja viselni magát. Ám Alarik rosszul viselkedett, aminek Theodorik fizette meg az árát. − De hiszen még gyerek volt! − Mikor Alarik meghalt, a dolgok rendeződtek − vonta meg a vállát Attila. − Nem foglalkoztak többet Theodorikkal, pontosabban ott hagyták megrohadni a börtönben. Szerencsére apád titokban kiengedte, a saját házába vitte, néhány hét alatt felhizlalta, aztán pedig visszaküldte Alarik rokonaihoz, Galliába. Ma már akkora a zűrzavar az udvarnál, hogy szerintem észre sem veszik, ha egy túsz eltűnik. Flavius elgondolkodott egy pillanatra. − Apám valóban nagy ember − mondta. − Ám ezért a tettéért akár le is tartóztathatták volna felségárulás vádjával. − Igen, csoda, hogy még mindig a sereg élén szolgál. De az is csoda, hogy én életben maradtam. Ha nagy tiszteletben álló férfi vagy, van helyed Ravennában. Az már más kérdés, hogy meddig maradsz ott életben. − Ezen változtatni kell! És lehet, hogy én vagyok az a férfi, aki elindíthatja a változást. De amíg az a pojáca Honorius az uralkodó, addig Hunnia marad a hazám. A mostani császár udvarában nincsen helyem. Attila halványan elmosolyodott. − Ezek szerint tetszik a fórumunk? Flavius a régi tréfálkozás hallatán kinézett az ablakon keresztül a sztyeppére. − Római vagyok − mondta. − Ám Ravennában nem lehetnék az, ami itt. Te úgy tértél vissza otthonodba, ahogy arra számíthattál is: hercegként. 87

Megbecsülnek, és méltán foglalhatod el helyed a fejedelem tanácsában. Kétségtelenül egyike leszel vezéreinek. Mindezt én is megkaptam tőle. Ám én csak addig vezethetem a harcosokat, míg itt vagyok, a hunok között. Mit gondolsz, mi várna rám Honorius udvaránál? Hiszen apám helyzete is bizonytalan! Akkor én mire számíthatok? Nem, még nem jött el az ideje, hogy visszatérjek Ravennába. − Talán már mégsem vagy római. De vajon hunná válsz-e valaha is? − kérdezte Attila halkan. − Külsőleg nem hasonlítasz ránk. Vajon képes leszel-e úgy gondolkodni, mint mi? Vajon vagy-e olyan ravasz, mint mi? Flavius egy pillanatig némán nézett rá. − Ez a nép már ugyanúgy az enyém, mint a tiéd − válaszolta végül. − Velük eszem, velük edzek nap mint nap… Attila? Meglepetten fordult körbe, de nem látta − Attila eltűnt. És akkor végre megértette. − Velük edzek… − mormogta, majd hirtelen beugrott egy oszlop mögé, közben pedig hallotta, hogy Attila kardjának lapja a fának csapódik pontosan ott, ahol ő egy pillanattal korábban állt. Kiugrott az oszlop mögül, egy szempillantás alatt előrántotta kardját, és könnyedén Attila hátának szegezte. A hun megmerevedett, majd lassan megfordult. Lángolt az arca. − Turgrid jó mestered volt − mondta halkan. − Hogy tudok-e úgy gondolkodni, mint egy hun? − kérdezte Flavius. − Lehet, hogy nem tudok. De már tudok vigyázni magamra. Keletnek fordulj! − Van miről beszélgetnünk − váltott Attila témát. − Ám ezzel még várhatunk. Előbb ünnepeljünk! − Mindketten visszadugták hüvelyükbe a kardjukat, majd Attila rácsapott barátja hátára. − Lássuk csak a szüzeket, akiket meghagytál nekem! Flavius ravaszul elmosolyodott. − Azt nem mondtam, hogy szüzek… V. − Rossz érzéssel támadok meg egy olyan törzset, amely korábban a 88

testvérünk volt. − Sosem voltak a testvéreink, nagybátyám − mondta Attila. − Nekünk nincsenek „testvéreink”. Mi magunknak való nép vagyunk, mások, mint a többiek. Szövetségeseink vannak, és igen, ez a törzs, az alánok, valamikor a szövetségeseink voltak. Ám ma már nem bízhatsz bennük, és meg kell büntetned őket. − Csak lovakat loptak tőlünk… − Egész méneseket, és több ezer birkát. Az állatokra vigyázó pásztorok falujában pedig mind egy szálig lemészárolták az embereket! És olyan földekre merészkedtek be, amelyek már két nemzedék óta a hunok területei. Bácsikám, ezeket az alánokat meg kell büntetnünk, máskülönben elveszítjük előttük a tekintélyünket… és persze az összes környező törzs előtt is. És ami még ennél is rosszabb, saját népünk előtt is megszégyenülünk, amelyet pedig a fejedelem feladata védelmezni. Végül pedig Róma előtt is megszégyenülünk. Rugila fejedelem nagyot sóhajtva Flaviushoz fordult. − A hadviselés fiatalemberek dolga − mondta. − Ám mivel a fiatalemberek hajlamosak minden apróság miatt háborút indítani, az öregek feladata, hogy megmondják, mikor kerüljön sor egy csatára. Ám ti mindketten bizonyságát adtátok már annak, hogy nem csak harcolni tudtok, de megfontoltan cselekedni is. Hunniában, talán országunk egész történelmében ti vagytok a legfiatalabb hadvezérek. Az ifjú Attila már elmondta, miként vélekedik az alánokról. Most rajtad a sor, a te véleményedet is szeretném hallani, Flavius Aetius! Flavius letette kezéből a csuprot, amelyből airagját iszogatta. Érdekes, gondolta, hogy az ember idővel el tudja viselni azt, amitől eleinte undorodott. Sőt még meg is szereti. Valójában kifejezetten megszerette a furcsa, erjesztett kancatejet, amelyet a hercegek mérhetetlen mennyiségben fogyasztottak. A fejedelemre nézett; Attila visszatérése ót a, azaz immár néhány hónapja Rugila megengedte, hogy a herceg és ő is részt vegyen a tanácskozásokon. Tulajdonképpen az egyik ok, amiért Flavius halogatta hazatérését, az volt, hogy nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy helyet foglalhat a fejedelem tanácsadói között. Ám ez az ügy most valóban nagyon komoly volt. Először fordult elő, hogy Rugila fejedelem kikérte az ifjú római véleményét − és bár ez inkább személyes beszélgetés volt, mint egy nagy tanácskozás, amelyen az összes hadvezér és vén részt vesz, érdeklődve várta, hogy hallja, Flavius hogyan vélekedik az ügyről. Flavius pedig tudta, 89

hogy most nagyon meg kell gondolnia, mit válaszol. − Egyetértek Attilával − kezdte lassan. − Azonnal véget kell vetnünk az alánok támadásainak, és irgalmat nem ismerve meg kell büntetnünk őket. Ám arról, hogy máskülönben elveszítjük tekintélyünket, már másképpen vélekedem. Attila megmerevedett, de egy szót sem szólt, csak szúrós tekintettel figyelte társát. − Ha továbbra is tűrjük, hogy az alánok megtámadjanak, a környező törzsek előtt valóban elveszíthetjük tekintélyünket − folytatta Flavius. − Ám Róma előtt nem. Az, hogy elveszítjük tekintélyünket, feltételezi a büszkeség és erkölcs fogalmának meglétét. Róma azonban csak az „erő” és a „gyengeség” fogalmát ismeri. − Valóban? − kérdezte a fejedelem zavartan. − Nem tudják, mit jelent elveszíteni a tekintélyünket? − Apám leveleiből ítélve a császár nem sokat foglalkozik veletek, hunokkal, mert nem fenyegetitek a nyugati birodalom határait − vonta meg a vállát Flavius. − Lehet, hogy más népeknek fontos, hogy megőrzik-e tekintélyüket, de Rómának csak az a fontos, hogy megmutassa, milyen hatalmas, hogy fitogtassa az erejét. A két dolog között csak árnyalatnyi a különbség, de véleményem szerint nagyon is fontos. Ha úgy gondolod, ahhoz, hogy megőrizd tekintélyedet, meg kell torolni az alánok támadásait, ám tégy úgy, Rugila fejedelem. De − hacsak nem fenyegeted − a birodalom határait, Rómát nem érdekli, mit teszel. Rugila felmordult, majd Attilára nézett, aki lassan bólintott. Egy héttel később indultak útnak, két héttel később pedig már az ország délkeleti sztyeppéin jártak, közel Perzsia korábbi határvidékéhez, ahol immár a déli hun klánok éltek. A két fiatalember kétezer íjásszal, a fejedelem keshigjének, azaz személyi testőrségének tagjaival lovagolt a holdfényben. Mögöttük lemaradva, lassabb, kényelmesebb tempóban ötezer tartalék ló haladt, akiket maga a fejedelem és Turgrid vezetett. Ahogy a finoman hullámzó fűben vágtattak, Attila Flavius mellé irányította lovát. Ahogy elmosolyodott, fehér fogain megcsillant a hold fénye. − Úgy lovagolsz, mint egy hun − mondta. − Ez igazán nagy bók, köszönöm − válaszolta Flavius. 90

− Nem üres szavak ezek, Flavius. Valóban sokat tanultál Turgrid keze alatt. És szükséged is lesz mindarra, amit megtanultál. Az alánok vad harcosok, lovasaik és íjászaik pedig majdnem annyira jók, mint a mieink. − Remélem, a fejedelemnek nem kell majd csalódnia bennem − mondta szerényen Flavius. − Én is ugyanezt remélem. Rugila ízig-vérig harcos. Már majdnem hetvenéves, mégis még mindig seregével tart a csatákba, még akkor is, ha csak a tartalék lovakat vezeti. Szegény, már nem bír egész éjszakán át vágtatni. − Láttad naplemente előtt a füstoszlopokat? Délre. − Egy újabb alán támadás − morgott Attila. − Elég messze vannak, de a füstöt tisztán láttam. A felhők visszaverték a lángok fényét − az ég olyan volt, mint naplementekor. Úgy ötven mérföldre lehetnek, úgyhogy még napkelte előtt odaérünk. A legnagyobb sötétségben ütünk rajta az ellenségen, amikor még mélyen alszanak az airagtól és az elrabolt hun nők nyújtotta kielégültségtől. − Embereink és lovaink is fáradtak lesznek. Már két hete egy napra se álltunk meg. Jobb lenne, ha keresnénk valami biztonságos helyet, ahol megpihenhetünk és bevárhatjuk a fejedelmet. Aztán következő éjjel támadhatunk. Attila megvetően nézett rá. − Turgrid sosem tette fel neked a kérdést, hogy mi értelme egész nap vágtatni, ha nem marad annyi erőd, hogy mikor megérkezel, kirántsd a kardod? − De igen. De akkor is várnunk kell. Meg kell várnunk, míg újra erősnek érezzük magunkat, és csak akkor támadunk. − Nem. Addig kell lovagolni, míg oda nem érsz, ahová akarsz, és az erőd sem fogyhat el, hogy akkor támadhass, amikor az ellenség azt hiszi, meg kell pihenned, hogy erőt gyűjthess. Maradnia kell annyi erődnek, hogy azonnal támadhass. Máskülönben nem is érdemes belekezdeni. Ezzel Attila hangosat füttyentett és előrevágtatott. Kétezer hun lovasa pedig követte őt a holdfényes éjszakába. A két fiatalember a fűben hasalva lapult egy kisebb domb tetején − onnan néztek le az alattuk elterülő síkságra, amely az ezüstös holdfényben olyannak 91

tetszett, mint azok az északi jégmezők, amelyekről már oly sokat hallottak mindketten. Innen, a dombról az alánok két mérföldnyire lévő tábortüzei mindössze parányi, fényes pöttyöknek látszottak a sötétségbe borult síkságon. A két fiatalember mögött a hun lovasok mozdulatlanul ültek lovaikon; egyik-másik nyergében kényelmesen elhelyezkedve szundikált, mások pedig halkan beszélgettek, míg lovaik békésen legelésztek. − Hát itt vannak − mormogta Attila. − Egyetlen őrszemet sem láttunk útközben. Nem egy portyázás után vonulnak vissza, hanem most készülnek behatolni országunk területére. − És nem egyszerű lótolvajok − felelte Flavius. − Ez egy egész sereg. Nézd, mennyi tábortűz ég! Rugila fejedelem nem erre számít. Attila elgondolkodva felnézett az égre. − Két óra múlva virradni kezd. Most a legcsendesebb az éjszaka. Ez a legjobb idő a támadásra. − De hát legalább kétszer annyian vannak, mint mi! És még a fejedelem sem érkezett meg. Még legalább három óra, mire ideér a tartalék lovakkal. Vissza kellene küldenünk egy lovast, hogy figyelmeztesse… Attila egyet nem értése jeleként felmordult. − Mire a fejedelem ideér, már reggel lesz, és túl késő, hogy elrejtőzzünk. Elveszítjük előnyünket, mert már nem támadhatunk a meglepetés erejével, márpedig egy nyílt csatát nem nyerhetünk meg ekkora túlerővel szemben. Most kell támadnunk! − A fejedelem nélkül? Elevenen fog megnyúzni minket! Attila hűvös tekintettel méregette társát. − Hunok tanítottak, mégis úgy gondolkodsz, mint egy római. − Ezt úgy mondod, mintha sértésnek szánnád − mondta Flavius dühösen. − A rómaiak sosem harcolnak éjszaka. Szabályos sorokban támadnak, vagy farönkökből épített palánkjaik mögött guggolnak. Erősek, de nem ravaszak. Bátrak, de nincsen képzelőerejük… − És csak akkor támadnak, ha arra parancsot kapnak hadvezéreiktől − vágott vissza dühösen Flavius. − Az ellenség jól ismeri ezt a vidéket. Mint ahogyan Rugila fejedelem is. De mi vajon ismerjük? Azt mondod, nincsen képzelőerőm. Én azonban inkább azt mondom, hogy megfontolt vagyok. Be kell várnunk Rugilát, hogy megtanácskozzuk, mitévők legyünk. − Ha most nem támadunk, nem lesz csata − folytatta Attila makacsul. − Ekkora sereggel nem küzdhetünk meg nappal. És ha habozunk, észrevesznek bennünket, így holnap éjjel már nem lephetjük meg őket. Nem, 92

mindenképpen most kell támadnunk! − Mi sem portyázó lovasok vagyunk, hanem egy sereg. És úgy is kell viselkednünk, mint egy seregnek! Fegyelmezetten. Attila úgy tett, mintha nem is hallotta volna, amit társa mondott. − Magammal viszem lovasaink negyedét − mondta a fűből felállva. − Széles ívben megkerüljük őket, és hátulról támadunk. Azon az oldalon egyetlen őrszem sem lesz. Te meg várj a jelemre! Amikor meglátsz egy égő nyílvesszőt, várj még néhány percet, ameddig felébrednek, és mindenkit a tábor hátsó részébe irányítanak. Akkor a maradék lovassággal támadj elölről! Erre már Flavius is felpattant. − A fejedelem tudta nélkül? – kérdezte dühösen. − Megőrültél? Attila megvonta a vállát, majd elmosolyodva, könnyedén felugrott lovára. − Gondolkodj hunként, Flavius! Este mindhárman az alánok koponyáiból fogjuk inni az airagot. Megfordult lovával, majd lassan elindult az íjászok között nyíló ösvényen; a tőle balra állóknak megparancsolta, hogy tartsanak vele, a tőle jobbra állóknak pedig, hogy maradjanak. Bár társa konoksága és meggondolatlansága dühítette, Flavius is felszállt lovára, onnan nézett körül komoran. Alig néhány perccel később Attila és harcosai már a hatalmas síkságon vágtattak; a puha talaj elnyelte a patadobogás hangját. Flavius dél felé fordult, az ellenség tábortüzeinek irányába. A kocka el volt vetve − nem tehetett mást, mint hogy reménykedik, hogy Attila terve sikerül. Tudta, hogy egy pillanatra sem veheti le tekintetét az égboltról, hiszen Attila bármikor fellőheti a lángoló nyilat. De vajon hogyan közelíthetné meg a tábort anélkül, hogy észrevennék? Az ezerötszáz lovas sötét árnyékot fog vetni a holdfénytől elárasztott síkságra, és ezt az árnyékot azonnal észreveszik az alánok. − Szálljatok le a lovakról! − utasította sziszegve a közvetlenül mellette lévő harcosokat, akik suttogva továbbadták társaiknak a parancsot. A puha bőrlábbelit viselő harcosok olyan halkan értek földet, mintha csak macskák lennének. Mikor már mindenki leszállt a lováról, Flavius köré gyűltek. − Vezessétek magatok mellett a lovakat! − suttogta a római. – így kisebb az árnyékotok. És szóródjatok szét: rendeződjetek ötvenfős sorokba, tízlépésnyire egymástól! Az első sorban haladók figyeljék a kezemet! A hátrébb lévők, és akik a széleken vonulnak, a lovakra figyeljenek! Lassan, 93

hangtalanul közelítjük meg az ellenséget. A harcosok némán bólintottak. A hunok nem így szoktak támadni, ám értették, miért adta kapitányuk ezt a parancsot. Flavius lassan elindult lova mellett − kedvesen simogatta az állat nyakát, hogy megnyugtassa, és az nehogy felnyerítsen. Tőle mindkét oldalra és mögötte ezerötszáz harcos ugyanígy téve, némán belegázolt a combig érő fűbe. Csak a lovak fújtattak halkan, mert zavarta őket, hogy a megszokott vágta helyett most lassú léptekben kell haladniuk. Flavius imádkozott, hogy hangjukat nyelje el a szél, vagy az alánok azt higgyék, saját lovaik szuszogását hallják. Mikor már negyedórája haladtak lassan, néha-néha megállva, hogy hallják, mozgolódik-e az ellenség, Flavius a magasba emelte öklét, mire harcosai megálltak. Egy újabb kis domb lábához értek, a végtelen síkságot hullámokként borító, megszámlálhatatlanul sok domb egyikéhez, amely most eltakarta előlük az ellenség táborát. Átadva lova kantárját a bal oldalán álló harcosnak, Flavius hasra feküdt a fűben, és felkúszott a domb tetejére, ahonnan ismét messzire láthatott. A dombtól alig egy mérföldnyire terült el az alánok tábora. Flavius azonnal tudta, hogy innen már nem mehetnek tovább észrevétlenül − negyed mérföldnyire észrevett a fűben egy kis sötét foltot: egy őrszem, semmi kétség. Ahogy végignézett a táboron, elakadt a lélegzete; igazuk volt, ezek nem egyszerű lótolvajok voltak, ám nem is egy kisebb portyázó csapat. Gyorsan megbecsülte a sátrak és tábortüzek számát. Nem, ez nem lehet, gondolta, majd újra megszámolta őket. Ám akárhogy is tiltakozott a gondolat ellen, már elsőre sem tévedett. Legalább tízezer harcos pihent a táborban, katonák, akiket sem zsákmány, sem foglyok nem hátráltathattak. Mikor rádöbbent, mi vár rájuk, megrémült. Hiszen egy teljes sereggel kell csatát vívniuk, és akárhogy is számol, legalább öt alán harcos jut majd egy hun harcosra. Elkezdett gondolkodni. Ha Attila megtámadja ezt a nagy létszámú ellenséget, harcosait egyszerűen elnyeli a hatalmas tömeg, és mind meghalnak, mielőtt ő még odaérhetne embereivel. De még ha ő közéjük is ront a csapatával, mit tud tenni? És még ha Attilának kedvez is a szerencse, és magára tudja vonni az ellenség felének figyelmét, a maradék ötezer harcos akkor is végez Flaviusszal. Még ha a körülmények a legjobban alakulnak, esélyeik akkor is a nullával egyenlőek. Ám ha Flavius a megbeszéltek szerint támad, miután Attila már megindult, minimális esélyüket is elvesztegetik. A táborban alvók felébrednek, és lesz idejük 94

magukhoz ragadni fegyvereiket. Villámgyorsan cikáztak agyában a gondolatok. Mik a lehetőségek? Harcosai életét mentve vonuljon vissza, a fűben meglapulva várja be a fejedelmet, és hagyja, hogy Attila a vesztébe rohanjon? Akkor a herceg és ötszáz lovasa biztosan odavész, de a fejedelem Flaviusszal visszavonulhat a fővárosba, összegyűjthet egy nagyobb sereget, bosszút állhat, és egyszer s mindenkorra kiűzheti országa területéről az alánokat. Attila vajon mit tenne a helyében? És a fejedelem? Flavius megrázta a fejét. Ez így nem megy, nem gondolkodhat mások agyával. Nincs más választása, mint cselekedni. A két csapatnak egyszerre kell támadnia; ha a megbeszéltek szerint cselekszik, az alánok mindkét csapattal végeznek − ahogy egy bölény mindkét farkast felökleli szarvaival, ha azok egymás után támadnak rá. Ám ha a két ragadozó összehangoltan, egy időben támad prédájára, egy náluk sokkal nagyobb állatot is le tud győzni − persze, ha szerencséje van. Lekúszott a domboldalon, vissza az első sorban némán várakozó harcosokhoz. − Adjátok tovább! − mondta halkan. − Húzódjatok még széjjelebb! Egy félmérföldnyi hosszú sort akarok látni, amely teljesen átfogja az alánok táborát. Maradjatok a földön, míg nem jelzek! Akkor aztán ugorjatok fel lovaitokra, és támadhatunk! De íjaitokat hagyjátok a tegezben, szablyáitokat a hüvelyben! Ne törődjetek sem a lovakkal, sem az emberekkel − rájuk később lesz gondunk. Egy pillanatra elhallgatott, a harcosok pedig értetlenül néztek rá. Íjak a tegezben? Szablya a hüvelyben? A hunok nem így harcolnak! − Vágtassatok a tüzekhez! − folytatta Flavius. − Mindenki kapjon fel egy égő fadarabot vagy fáklyát, és gyújtsatok fel minden sátrat, minden ponyvát, gyújtsátok fel az egész tábort! Mindent! Nem szerzünk zsákmányt! Káoszt akarok, lángoló poklot! Ha már minden lángokban áll, és teljes a fejetlenség, tudni fogjátok, hogy jó munkát végeztetek! A harcosok néhány másodpercig némán néztek vezérükre, majd egyikük azt kérdezte: − És aztán, cur Flavius? Mit csináljunk, amikor már minden lángokban áll? A kérdés kézenfekvő volt, ám maga a tény, hogy egy harcos kérdést tesz fel egy tisztnek, a feltétlen engedelmesség durva megszegésének számított. A harcosok társukra néztek, majd vissza Flaviusra. A fiatal kapitány megértette, hogy veszélyes pillanathoz érkeztek − talán a nap 95

legveszélyesebb pillanatához, ha nem ad határozott és kielégítő választ a nekiszegezett kérdésre. Harci sisakját arcába húzva takarta el harcosai elől a tekintetét. − Akkor, ha már minden lángokban áll, ajzzátok fel íjaitokat, és végezzétek be feladatotokat! − mondta. Hamarosan az összes harcos megtudta, hogy ezúttal igen szokatlan módon támadnak majd az ellenségre. A csapat a domb tetejére érve széthúzódott, és lassan, de határozottan megindult a síkság felé. Néhány perccel később a sötét folt, amelyet Flavius korábban észrevett, kétfelé vált − két őrszem volt a domb lábánál, földbe szúrt lándzsáiknak dőlve, állva szundikáltak. Flavius gyorsan intett, mire mindkét oldalán tucatnyi íjász jelent meg, akik újabb jelzésére egyszerre lőtték ki nyilaikat. Az egyik őrszem felüvöltött, ám a következő pillanatban már mindketten eldőltek − halottak voltak, mielőtt még földet értek volna. Testük tompa puffanását meghallva a kutyák hangosan ugatni kezdtek, mire a békés álmukból felriadó alán harcosok dühösen kiabálva parancsolták őket csendre. A hun harcosok némán haladtak az ellenség tábora felé. Itt-ott újabb nyilakat lőttek ki, amit újabb nyögések, hörgések követtek, mert akadt néhány alán harcos, akik szerencsétlenségükre éppen ebben az időben jöttek ki sátraikból, hogy elvégezzék a dolgukat. A feszültség most már tapintható volt, a kutyák egyre hangosabban vonyítottak, és most már a közelgő támadást megérző lovak is csatlakoztak hozzájuk. Ám mindennek ellenére az ellenség békésen aludt, nem fújtak riadót. Ekkor Flaviustól balra, az égbolt keleti része derengeni kezdett, elhomályosítva a csillagok fényét. Nem maradt sok idejük − a nap hamarosan felkel, egy óra múlva már a horizont fölé emelkedik, és akkor az alánok felébrednek, és lassan továbbindulnak Hunnia belseje felé. Amint a nap első sugarai bekúsznak sátraikba, megfújják kürtjeiket. Flavius tudta, hogy ha meg akarják lepni az ellenséget, nem késlekedhetnek tovább. Flavius immár olyan közel volt a táborhoz, hogy hunyorogva már a tűzben égő fahasábok körvonalait is láthatta volna. Az álmosan kódorgó kutyákat már tisztán látta, akárcsak az egyik-másik sátorból kibotorkáló harcosokat, akik felébredve a tábortüzekhez mentek, hogy egy kicsit átmelegedjenek. Egyelőre egyiküknek sem jutott eszébe körülnézni, hiszen még sötét volt. Az a kevés harcos, aki felébredt, csak azzal törődött, hogy a hideg éjszakában 96

elgémberedett ujjai felengedjenek a lángok melegénél… Flavius a magasba emelte ökölbe szorított kezét, majd felugrott izgatottságtól remegő lovára. Hallotta, hogy a körülötte álló harcosok követik példáját. Csak most döbbent rá, mekkora előnyt is jelent a hunok vastag bőrpáncélja, amely mozgás közben nem cseng hangosan, mint a rómaiak fémpáncélja. Egy pillanatig még feszülten figyelt, hallgatózott, míg a tőle legtávolabb lévő harcosok is felültek lovaikra. Még néhány másodperc… És akkor szeme sarkából meglátta, hogy magasan a feje fölött egy fényes pont átszeli a fekete égboltot. Attila kilőtte a lángoló nyilat. Nem volt szükség további parancsokra. Az ezerötszáz hun lovas száguldva megindult az alánok tábora felé; a lovak, összetaposva a sátraikban alvó harcosokat, keresztülvágtattak a sátrakon és tábortüzeken. A hunok a tűzrakások felé irányították lovaikat; egyik kezükkel az állatok bozontos sörényében megkapaszkodva lehajoltak, és megragadták az első, kezük útjába akadó félig elégett fahasábot, majd újra kiegyenesedve félelmetes sebességgel megindultak a legközelebbi sátrak felé. A táborban mindenfelé szörnyű üvöltés hallatszott, ahogy a lángok belekaptak a sátrak félig már elrothadt ponyváiba és a gyapjúpokrócokba. A félmeztelen alánok páncéljukat és fegyvereiket hátrahagyva rohantak ki sátraikból, kétségbeesetten keresve, merre menekülhetnek. A közelgő hajnal pírját elhomályosította a mindenhonnan felszálló sűrű füst. Eközben a hun lovasok újabb lángoló fahasábokat ragadtak meg és dobtak el mindenfelé. A gyilkos lángok pedig egyre csak terjedtek − hamarosan a tábor egész északi peremét tűzfüggöny zárta el. A megrémült alán harcosok fejvesztve próbáltak menekülni a forró lángok csapdájából: gyalog, mezítláb, vagy akinek sikerült elkapnia egy lovat, arra felpattanva. A tábor közepe felé menekülő alánokat hatalmas nyílfelhő fogadta − a halált hozó nyilak mint ezernyi darázs támadtak a menekülőkre, akiknek Attila és ötszáz harcosa állta útját. Hogy a gyilkos nyilak záporát elkerüljék, az alánok visszafordultak, és vakon próbáltak keresztüljutni a füstön és lángokon, remélve, hogy így eltűnhetnek támadóik tekintete elől. Úgy érezték, mintha az istenek köréjük varázsolták volna a lángoló poklot. Flavius vörös szemekkel, köhögve bukkant elő a vastag füst-felhőből − kivont karddal szemlélte, milyen munkát végzett csapata. Bár szemét 97

könnyek lepték el, látta, amint Attila harcosai újabb és újabb nyílzáport zúdítanak a rémült ellenségre. Flavius emberei pedig, akik már szinte minden sátrat felgyújtottak, elhajították az égő fahasábokat, és immár kardjaikkal kaszabolták az alánokat. Flavius elégedetten nézett körül. Terve remekül működött, végeztek az alánok seregével. Ám ekkor hirtelen fém csillanását látta szeme sarkából. Megpördülve egy csapat harcost látott elszáguldani maga mellett; a tábor messzi végében, ahova sem az ő harcosai, sem Attila íjászai nem értek el, az alánok vezérének és tisztjeinek sikerült magukhoz ragadni fegyvereiket és felpattanni lovaikra. Közel kétszáz lovas vágtatott el Flavius mellett. Mit sem törődve a lángoló táborral és a csapdába esett harcosaikkal, keresztülszáguldottak Attila embereinek nyílzáporán. A halálos felhőből kiérve összegyűjtötték még életben maradt harcosaikat, akiknek a káosz közepette valahogyan mégiscsak sikerült lóhátra pattanniuk. A szerencsés harcosok követték vezéreiket át a füstölgő táboron, a felkelő nap felé. Flavius lova tomporára csapva visszavágtatott a lángok közé, közvetlenül Attila emberei mögé, nehogy véletlenül eltalálják saját harcosaik nyilai; dühös volt, hogy hagyta elmenekülni az alánok vezérét. Embereik mögött fel-alá léptetve figyelte, ahogy azok egymás után lövik ki nyilaikat a füstfelhőből a megadás jeleként feltartott kezekkel kibotorkáló alán harcosokra. Az alánok alighogy előbukkantak, holtan estek össze. Flavius Attila mellé irányította lovát. − Lángba borítani a tábort! Briliáns taktika! − kiabálta Attila. − Sokkal többen voltak, mint amire számítottunk. − Sok foglyot ejthetsz. Nézd, megadják magukat! − Foglyok? Nem ejtünk foglyokat. Semmi hasznukat nem vennénk. Flavius a nyilak záporában sorra eleső harcosokra pillantott. − De hiszen fegyvertelenek! − kiabálta. − Hívd vissza az embereidet, az alánokat pedig vigyük el rabszolgáknak! − Elvégezted a feladatodat − kiabálta vissza Attila. − Most pedig én következem. Megölted a vezérüket? − Nem. Sikerült elmenekülnie a tisztjeivel és néhány harcosával együtt. Fegyverük is van. − Etel és víz nélkül nem jutnak messzire − mondta Attila.

98

− Láttad, melyik irányba indultak? − Délkeletnek − válaszolta Flavius. − Vissza a saját területükre. − Eredj utána! A fejét ajándékként nyújtjuk át a fejedelemnek. Flavius a szürke füstfelhő felé fordította fejét. A céltalanul tántorgó alakok, amelyek néhány perccel korábban még csak árnyékok voltak, a felkelő nap halvány fényében immár élesen körvonalazódtak előtte. − Az embereim szétszóródtak − kiabálta Flavius. − Túl sok időbe telne összegyűjteni őket. De a te csapatod itt van. Velük eredek az alánok nyomába. Attila egy szót sem szólt, csak egymás után lőtte ki nyilait. − Attila! − kiáltotta Flavius. − Hagyd abba ezt az átkozott gyakorlatozást, és add ide az embereidet, különben nyomukat vesztjük! − Jól van, vidd őket! − felelte végül Attila. − Én pedig, ha végeztünk, összeszedem az embereinket, és visszamegyünk nagybátyámhoz. Az ötszáz harcos, akiket eddig Attila vezetett, egyszerre pattant fel lovára, és vágtatott el új vezérét követve. Ahogy elszáguldottak, a tábor elcsendesedett, már csak a tüzek ropogása és az alán harcosok fájdalmas üvöltése hallatszott. Attila elégedetten nézte a pusztítás nyomait. Már majdnem végeztek. Már csak néhány alán harcos volt életben, akik elvihették volna népüknek vereségük hírét. Nem esik meg gyakran, hogy valaki ilyen könnyen győzzön le egy egész ellenséges sereget, gondolta. A tábort északról megtámadó hunok először egyesével, majd végül már hat-nyolc fős csoportokban bukkantak fel a füstben – mindannyian feketék voltak a koromtól, testüket az ellenség vére borította. A tábor közepén, lován ülő Attilát meglátva köréje gyűltek, és némán várták a parancsát. Egyiküknél sem volt sem páncél, sem egyéb zsákmány, hiszen ez nem egy dicsőséges győzelemmel végződött csata volt, csak egy gyakorlatozás. Mikor a harcosok nagy része már összegyűlt a tábor közepén, két újabb alak botladozott ki az egyre jobban szétoszló füstfelhőből. Az első egy kormos arcú hun volt, akinek megsebesült a lova − egy, a fejetlenségből menekülő alán harcos szekercéje vágta át a térdínját. A másik az ellenség egyik harcosa volt, akit a hun kardja hegyével noszogatott maga előtt. A halvány fénynél a hunok először nem is törődtek vele, de ahogy közelebb ért hozzájuk, már elképedve bámultak rá − a napbarnított bőrű alánokkal ellentétben ez a férfi világos bőrű, vörös hajú 99

volt. − Nem megmondta Flavius, hogy nem ejtünk foglyokat? − kérdezte Attila a melléjük érő harcost. − De ez az ember azt állítja magáról, hogy római − válaszolta amaz. − Az alánok vezérével tartott volna, de még idejében lerántottam a lováról. Talán tudja, merre tart a vezér, de ha kívánod, akár azon nyomban megölöm. Attila egy hosszú pillanatig némán nézett rá, majd megvonta a vállát. − A rómaiak ott vannak a világ összes részén − mondta megvetően. − Még a sztyeppén, az alánok között is. Elvisszük Rugilához, döntsön ő a sorsa felől. A hun lovasok még egyszer utoljára bementek a füstbe, hogy dárdáikkal véget vessenek a sebesült lovak szenvedésének, és hogy összeszedjék az élelmet, amely nem esett áldozatul a lángoknak. Majd Attila hangos füttyentésére újra összegyűltek a tábor szélénél, s elvágtattak abba az irányba, amelyből érkeztek. Közel tízezer ember halt meg mindössze egy óra alatt, az életben maradtak pedig szorosan egymás mögött botladoztak, akár a szökés közben elfogott rabszolgák. A hunok elég élelmet zsákmányoltak ahhoz, hogy a hazafelé úton ne kelljen vadászniuk. Az alánok pedig életre szóló leckét kaptak: megtanulták, hogy többé ne háborgassák szomszédaik határait. Ahogy a nap izzó vörösen, baljóslóan a horizont fölé emelkedett, csak egy füstölgő foltot láthatott a hatalmas síkságon. Rugila fejedelem tombolt. − Te, Attila és Flavius Aetius, aki most nincs itt! − kiabálta. Arca csak úgy lángolt a dühtől. − Azt a parancsot adtam nektek, hogy találjatok meg egy csapat lótolvajt, és várjatok be! Ti azonban fittyet hánytatok parancsomnak, mintha csak egy habókos vénember lennék! Nem vártátok be vezéreteket, és tudtom nélkül indítottatok támadást. − Mégpedig egy hatalmas túlerőben lévő sereg ellen − tette hozzá rideg hangon Turgrid. − Kapitányaim közül kettőtöket szeretlek legjobban, de ti mégis ellenszegültetek a parancsomnak! − folytatta Rugila. − Az árulásért pedig halál, de legalábbis kiközösítés a büntetés.

100

Attila rezzenéstelen arccal állt a fejedelem előtt, és oda sem figyelve paskolgatta kimerült lova oldalát. Egy percig némán, elgondolkodva nézett maga elé, majd letépte sisakját, és a fejedelem lába elé hajította. Aztán előbb a tegezében maradt nyilakat, majd bőr alkarvédőjét is a földre dobta. − Ölj meg, ha úgy kívánod! − mondta. − Az életem a kezedben van. A fejedelem tágra nyílt szemmel nézett rá. − Hát nem félsz? − kérdezte. − Sem az alánok pengéitől, sem haragomtól? − Félelem? − vonta fel Attila a szemöldökét. − Talán gyávának gondolsz? A fejedelem megrázta a fejét. − Nem, nem tartalak annak. Ám a bátorságnak több fajtája van, és tudni akarom, hogy a tiéd melyik ezek közül. Vannak, akik azért nem félnek, mert nem vesznek tudomást a veszélyről. Ők nem bátrak, hanem ostobák. Mások szintén bátrak, de csak egy bizonyos pontig. Ám ezen a ponton túl szívükbe markol a félelem, elnyomja bátorságukat, mire ők megfutamodnak. Te pedig… − Nem számít, félek-e vagy sem − vágott a szavába Attila. − Még ha félek is, teljesítem a kötelességemet, ami végső soron olyan, mintha nem félnék. Akár bátornak, akár ostobának nevezel, csak az számít, hogy győztünk. − Valóban csak ez számítana? − Mindössze kétezer íjásszal legyőztünk tízezer alán lovast! Flavius pedig a vezérük nyomába eredt. − A győzelem talán felment az alól, hogy nem teljesítetted fejedelmed parancsát? − kérdezte Turgrid, akit dühített a fiatalember arcátlansága. − Talán semmissé teszi azt, hogy nem engedelmeskedtél neki, és ezzel szégyent hoztál nagybátyádra? − A győzelem enyhíti a fájdalmat. És senkinek sem kell megtudnia, hogy nem a fejedelem adott parancsot a támadásra. − Lehet − mondta a fejedelem kimért hangon. − De ha több zsákmányt szereztetek volna, az még jobban enyhítené a fájdalmat. Mutass legalább egy alán mellvértet! Attila most először sütötte le a tekintetét. − Nem fosztogattunk − mondta. − Túl kevesen voltunk… nem volt időnk átkutatni a tábort, és különben is, a lángok mindent elemésztettek. Az alánok vezére talán magával vitte a mellvértet… ha így van, lehet, hogy Flavius megszerzi. − Foglyok? 101

− Nem ejtettünk foglyokat, kivéve… − Nincsenek foglyok? − kérdezte a fejedelem csodálkozva. − Nincsenek rabszolgák? Talán mindenkit megöltetek? − A legtöbbjük odaveszett a lángokban… a többieket lenyilaztuk. Csak egy túlélő maradt, azt állítja magáról, hogy római. Az alánok vezérével készült elmenekülni, de azt mondja, nem tudja, merre tart vezére. − Egy római? Hozzátok elém! − Ijesztően rút, fejedelmem… − Úgy gondolod, megijedek tőle? Hozzátok elém! Láttam én már rómait! Attila megfordult, és a hozzá legközelebb álló őrhöz lépett. Egy perccel később két izmos hun katona lépett a fejedelem elé − a karjánál fogva vonszolták magukkal a foglyot. A férfi orra és arca össze volt törve, szemei úgy feldagadtak, hogy csak egy keskeny rés látszott a duzzadt hús alatt. Mikor az őrök Rugila előtt a földre dobták, felnézett a fejedelemre, feltérdelt és fájdalmasan elmosolyodott. − Mi történt ezzel az emberrel? − kérdezte Rugila. − Leesett a lováról − válaszolta Attila. − Egyenesen a harcosaim öklére. − Nem hajlandó válaszolni − mondta az egyik őr. − Ostobák! − kiáltotta a fejedelem. − Öcsém, ez a férfi, ha másnak nem is, de házi rabszolgának jó lesz. Nem kínozhatod meg, mint egy közönséges bűnözőt! − Értettem, Berik Cur − mondta Attila kimért hangon, de a nagyvezérnek kijáró megszólítást használva. − És most, öcsém… te beszélsz latinul. Kérdezd meg tőle, miért harcolt az alánok oldalán. Honnan jött? Vannak-e még rajta kívül rómaiak az alánok táborában? Talán azért van itt, hogy harcolni tanítsa az alánokat? Kérdezd meg tőle! Attila gyors egymásutánban feltette a fogolynak a kérdéseket, ám az csak nevetett, és minden kérdésre ugyanazt a választ adta. Attila hamarosan feladta, majd aggódva Rugilához fordult. − Nem mond semmit. Makacs, talán őrült is, de azt hiszem, rajta kívül nincs más római az alánok között, mert róluk egy szót sem szólt. Latintudása eléggé megkopott, mintha már hosszú évek óta élne távol a hazájától. 102

− És mi az, amit egyfolytában ismételget? − Azt mondja, hogy Cannae, Cannae − a hunok is meg fogják vívni a maguk cannaei csatáját. − Mit hord össze? Mi ez a… ez a Cannae? Valóban őrült? Attila visszaemlékezett az iskolában töltött éveire, mikor csak fél füllel hallgatta, ahogy magister historiaeje a pun háborúkról mesél. − Cannae egy hatalmas csata színhelye volt évszázadokkal ezelőtt − válaszolta. − Mikor Hannibál megtámadta Itáliát, visszavonulást színlelt, és ezzel egy körülzárt területre csalogatta a római légiókat, ahol azok végül halálos csapdába kerültek. Ötvenezer római halt meg azon a napon. Az öreg fejedelem elgondolkodva hallgatta unokaöccsét. − Az alánok sok környező törzzsel szövetségben állnak − mondta végül lassan. − Mikor évtizedekkel ezelőtt ezeken a területeken harcoltam, nem csak az alánokat kellett leigáznunk. El kellett érnünk, hogy vagy egy tucat szövetséges törzs behódoljon nekünk. A szurdokokban éltek, így a csaták során komoly veszteségeket szenvedtünk. Mit mondtál, hány harcos volt a táborban, amelyet megtámadtatok? − Tízezer − válaszolta Attila óvatosan. Lassan kezdte megérteni, mire gondol a fejedelem. − Kétségtelenül nagy sereg, de nem elég nagy ahhoz, hogy megtámadja Hunniát. Lehet, hogy gyülekeztek? Talán arra vártak, hogy a szurdokokban élő környező törzsek csatlakozzanak hozzájuk. − Ha így van − mondta Turgrid lehet, hogy az alánok vezére éppen a szurdokok felé tart, ahol elrejtőzhet… − Tehát ez a Cannae − szakította félbe a fejedelem −, amire a római utalt, amikor azt mondta, hogy a hunok is meg fogják vívni a maguk cannaei csatáját? Attila a fogolyhoz lépett, aki immár nem gúnyosan nevetett, csak idegesen dünnyögött fogvatartóira nézve. Attila előhúzta csipkézett élű tőrét, majd a férfit a hajánál megragadva torkának szegezte fegyverét. A penge úgy mélyedt a római nyakába, akár egy farkas tűhegyes fogai − a férfi torkából sugárban kilövellő vér eláztatta a füvet. Mikor Attila elengedte, a római holtan dőlt a fejedelem lába elé. − Azokra a törzsekre utalt, melyekről beszéltél − mondta Attila, miközben letörölte tőréről a vért. − És Flavius Aetiusra. 103

− Duplán feldühítetted a fejedelmet − mondta Turgrid, miközben Attilával délkelet felé lovagoltak, hátrahagyva Rugilát a még mindig füstölgő alán tábornál. Az ösvény, amelyen vágtattak, láthatóbb már nem is lehetett volna: kétszáz menekülő alán harcos és az őket űző ötszáz hun lova taposta le. − Először azzal, hogy megtámadtad az ellenséget, aztán pedig azzal, hogy a parancsát meg sem várva indultál Flavius nyomába. − Nem akart lovasokat adni mellém! − Arcátlan kölyök! Mégis mire számítottál? Azért adjon melléd harcosokat, hogy odavesszenek a csapdában? Magára hagytad a fejedelmet, akinek így egyedül kell visszatérnie fővárosunkba a tartalék lovakkal! Két zuunt loptál el az éjszaka közepén, kétszáz lovast, akikkel elhitetted, hogy Rugila parancsát követed! Hát így akarsz fejedelmed kegyeibe férkőzni? Attila néhány pillanatig nem válaszolt. − Miért, szerinted mit kellene tennem? − kérdezte végül dühösen. − Tétlenül nézzem, ahogy Flavius csapdába sétál? Csapdába, amelyről mi tudunk, ő azonban nem? Hiszen az ő gyors gondolkodásának köszönhetően tudtuk letarolni az alánok táborát. Nélküle odavesztünk volna. Vagy a fejedelem talán így akarja megjutalmazni? Turgrid határozottan megrázta a fejét. − Mindenképp vesztett ügy − mondta. − Félnapi előnyük van velünk szemben. Flavius vagy elfogta az alánok vezérét, és most már diadalmasan visszafelé tart, vagy csapdába esett, és már halott. − Fél nap előny? Hiszen az semmi! Az alánok és Flaviusék lovai is kimerültek, a mieink azonban frissek. Ők csak poroszkálnak, mi azonban vágtatunk, és pontosan tudjuk, merre tartanak. És ha ez vesztett ügy, akkor mégis miért tartasz velünk? Miért vállalsz cinkosságot „árulásomban”? Turgrid villámló tekintettel nézett rá. − Hosszú éveken keresztül tanítottam Flaviust harcolni, előtte pedig téged − mondta. − Ha most győzelmet aratsz, én is részesülni akarok a dicsőségből. Ha a fejedelem az engedelmesség megtagadásáért fejedet veszi, engem hozzá nem értésem miatt végeztet majd ki. Éppen ezért nem ülhetek ölbe tett kézzel. Ezenfelül… Attila fürkészően nézett rá. − Ezenfelül mi? − Tartozom Faviusnak. 104

− Üdvözlünk a Kétszázak Csapatában! − mondta Attila komor mosollyal arcán. Hajnalra egy sziklás hegyoldalra értek. A harcosok kénytelenek voltak vágtáról lassú, de kitartó sétára fogni lovaikat, majd végül megállni, hogy felmérjék a terepet. A hunok lovaik hátán ülve szenderegtek. A kétnapnyi, kétéjszakányi lovaglás és harc fáradalmai kezdtek megmutatkozni az embereken, csak Attila tűnt változatlanul ébernek, frissnek. Le-föl léptetett lovával, miközben alaposan szemügyre vette a patanyomok mélységét és az állati ürülék állagát, majd hosszasan nézte a sziklák vetette árnyékot. − A felé a hegygerinc felé tartanak − mondta végül. − Legfeljebb egy órája vonulhattak el itt, és az emelkedőt elnézve nem hiszem, hogy már felértek volna. Turgrid előrenézett, majd egyetértően bólintott. − Flavius ott akarja sarokba szorítani őket. A helyében én is ezt tenném. Segítünk neki befejezni, amit elkezdett. Ám alig tettek meg újabb negyed mérföldet, mikor Attila ismét megállt: ezúttal azért, hogy szemügyre vegye a köves hegyoldalak között húzódó kiszáradt folyómedret, amelyben haladtak. − Látod? − kérdezte. − A kövek mindkét oldalon elmozdultak. De a lovaknak ez túl meredek. Emberek ereszkedtek le a lejtőkön, mégpedig sokan. − Az alánok szövetségesei − mondta Turgrid komoran. − A szövetséges törzsek harcosai. − Ahogy a fejedelem is megmondta − bólintott Attila. Anélkül, hogy bármi egyebet mondtak volna, nyomukban az immár felébredt lovasokkal, megindultak a kövekkel borított ösvényen. Egy órával később távoli kiáltásokat hallottak, és mikor túljutottak a kanyaron, minden világossá vált számukra. A kiszáradt folyómeder, amelyben haladtak, egy körülbelül százhúsz láb magas szurdokban végződött, amelynek tetejéről az esős évszakban a folyó széles vízesésként zúdult le. Most azonban nem volt más, mint egy kiszáradt medence, egyfajta amfiteátrum, amelyet minden oldalról sziklák vettek körül, és amelyben nem volt más, mint kövek… és több száz dühös, elszánt harcos. Mindenhol döglött hun lovak hevertek. Egy sem élte túl a támadást, mikor az alán harcosok lezúdultak a kiszáradt mederbe, és nyílzáport zúdítottak a 105

hunokra, míg a hegyi törzsek harcosai hátulról zárták be a csapdát. Flavius és emberei lovaikról leugorva a sziklák és kiszögellések mögött kerestek menedéket, de megrémült állataik, amelyek nem tudtak elrejtőzni, azonnal áldozatul estek az ellenség nyilainak. Tulajdonképpen még mindig ez a legjobb, ami az adott körülmények között történhetett velük, gondolta morózusan Attila. Hiszen ha a hun pónik is olyan állapotban voltak, mint az ellenség kimerültségtől reszkető lovai, jobb így, hogy szenvedésük hamar véget ért. Attila azonnal tudta, hogy az alánok és szurdoklakó szövetségeseik nem számítottak érkezésére. A harc kezdetben elszánt volt − a száraz folyómeder két széle között holttestek barikádjai húzódtak. Ám ahogy mindkét harcoló fél veszteségeket szenvedett, és elkezdett fáradni, csillapodott a csata heve. Már csak a szurdokban élő harcosok közt nem voltak sebesültek. Százával lepték el a hegyoldalakat; meztelenek voltak, vagy csak bőrruhával védték testüket. Egyik sziklától a másikig rohantak, és ahányszor csak fedezéket találtak, azonnal kilőtték nyilaikat, vagy éppen kövekkel hajigálták a csapdába esett hunokat. Nyilvánvaló volt, hogy bár fegyvereik primitívek, és célozni sem tudnak jól, számbeli fölényük az ő javukra dönti el a csata kimenetelét. Flaviusnak valóban meg kell vívnia a maga cannaei csatáját. Attila visszahúzódott, nehogy véletlenül meglássák. A folyómeder túl keskeny volt ahhoz, hogy csapatával gyorsan keresztülszáguldhasson rajta, túl sziklás ahhoz, hogy biztonságosan nyeregben maradhassanak. Ha egyszerre vágtatnak be a szurdokba, ők is ugyanabba a helyzetbe kerülnek, mint Flavius. Felnézett − a hegyoldalt hegyi kecskék által kitaposott keskeny ösvények mintázták. Csak egy dolgot tehet; és valóban, a szurdoklakó harcosok is azt tették − Attila rengeteg kis pöttyöt látott a kiszáradt medence feletti sziklákon. − Turgrid! A csapat felével másszatok fel a hegyoldalra, és végezzetek azokkal a kecske-emberekkel! − sziszegte. A hun harcosok, bár kimerültek voltak, egy percig sem vesztegették az időt. Leugrottak lovaikról, majd a kiálló gyökerekbe és fűcsomókba kapaszkodva óvatosan megindultak fölfelé. Minden egyes szilárd támasztékot arra használtak, hogy egy pillanatra megálljának, és kilőjék nyilaikat a szurdoklakókra. A holttestek sorra zuhantak le a kiszáradt folyómederbe. Néhány perc alatt Turgrid és csapata elérte a legfelső szikla peremét, 106

ahonnan aztán elkezdték kegyetlenül lenyilazni az alant csapdába került alánokat és szövetségeseiket. Mintha csak egy kis medencében halásznánk!, gondolta győzedelmesen Turgrid. A medencéből fájdalmas és dühös kiáltások hallatszottak fel hozzájuk. Akkor Attila a maradék hun harcosokkal berontott a keskeny szurdokba. Kardjaikkal csapkodva vágtak utat maguknak a megrémült szurdoklakók között, akik ugyanazon a keskeny résen keresztül próbáltak menekülni. A barbárok, akiknek nem volt kardjuk, védtelenek voltak a hunok csapásaival szemben, így hamarosan egyre kevesebben lettek, míg végül az utolsók fájdalmas kiáltásai is elhaltak. A medencét elöntő csatazajt végül a sebesültek fájdalmas, halk nyögései váltották fel. Attila óvatosan körülnézve, nem leselkedik-e rájuk további veszély, belépett a szurdokba − szörnyű mészárlás nyomai fogadták. Akármerre fordult, holttestek és lótetemek hevertek, amelyekkel nyilak vagy kövek végeztek. A hegy ormán száz hun harcos állt mozdulatlanul: még mindig felajzott íjakkal néztek le a mélybe, nem vesznek-e még észre egyegy ellenséges harcost. Ám minden mozdulatlan volt, csak egy vékonyka ér csurdogált le a sziklás hegyoldalon − egyetlen jeleként annak, hogy tavasszal milyen hatalmas vízesés szokott lezúdulni a medencébe. Attila elképedve nézett körbe. A medencében egyetlen élő lelket sem látott. Nagyon bátornak kell lennie annak a férfinak, aki egy ilyen helyen szembe mer nézni az ellennel. − Flavius! − kiáltotta. Hangja úgy visszhangzott, akár a harang kongása egy amfiteátrumban. − Flavius! Ekkor balra, a szeme sarkából mozgást vett észre. Nem, nem is egyszerűen mozgást, hanem egy embert. Az egyik sziklatömb mögül egy hun harcos botorkált elő − egy nyílvessző állt ki a vállából, öltözéke szakadtan lógott rajta, ábrázatát piszok borította. Arcára egy félmosolyt erőltetve odabotorkált, ahol Attila csapata gyülekezett, majd kimerültén leült a kavicsos útra. Újabb és újabb hunok bukkantak fel a sziklák mögül, ahol menedéket kerestek az ellenség nyilai és kövei elől. Bár mindössze egy nap telt el azóta, hogy Attila utoljára látta őket, úgy tűnt, mintha szellemek volnának − piszkosak voltak, sokan közülük meg is sebesültek: nyilak találták el őket, vagy legurultak a sziklás hegyoldalon, aminek következtében végtagjaik furcsa szögben álltak el törzsüktől. A medence közepére botladoztak, majd kimerültén leültek társaik közé. Köztük volt egy sovány, magas férfi, aki vállán egy sebesült társával botladozott le a hegyoldalon az egyik szikla mögül. Óvatosan leereszkedett a medencébe, lassan lerakta 107

terhét a többi hun mellé, majd lassan Attilához sétált és a vállára tette a kezét. − Jó, hogy itt vagy! − mondta Flavius röviden. A hunok táborába vezető út fárasztó volt; a legtöbb póninak két lovast kellett elbírnia a hátán, ezért a harcosok, hogy kíméljék a kimerült állatokat, hagyták, hogy csak lassan poroszkáljanak. A férfiak egymásnak dőlve pihentek − nem beszélgettek, csak csendben gondolataikba merültek, vagy pedig szundikáltak. Flavius és Attila némán lovagolt egymás mellett; végül Flavius törte meg a csendet, aki a kimerültségtől már alig bírt megmaradni a nyeregben. − Mikor megöltem azt a farkast, Turgrid azt mondta, az adósom lett. − Igen − bólintott Attila. − Ez amolyan szokás. Egy hun sosem felejti el, ha adósa valakinek. Turgrid az életét köszönheti neked, és nem nyugodhat, míg ezt valahogyan vissza nem fizeti. Lehet, hogy hosszú évekig sem szabadulsz meg tőle. − Akkor én pedig, ugyanezen szokás értelmében, a te adósod vagyok. Hiszen megmentetted az életemet. − Ostobaság! − rázta meg a fejét Attila. − Segítettél nekem az alánok táborának megtámadásánál, én pedig ugyanazt tettem itt, a szurdokban. Egyikünk sem tartozik a másiknak. Egyébként is, Turgrid hun. Ez a szokás emberemlékezet óta létezik a hunok között, és mindenáron be kell tartanunk. Ám éppen azért, mert ennyire komoly, eszünkbe sem jut, hogy mások is kövessék. Csak magunkra nézve tekintjük érvényesnek. − És ha egy római lesz egy hun adósa? − kérdezte Flavius sértődötten. − Előttetek egy rómainak nem is lehet becsülete? Attila megvonta a vállát. − Hiszen maguk a rómaiak is így gondolják. Még létre is hoztak egy foglalkozást arra, hogy behajtsák mások adósságát. Ezek az ügyvédek. − Nem is olyan rég hunként jutalmaztak meg, így most is hunként kell viselkednem, nem bújhatok ki a felelősség alól. Az életemet köszönhetem neked. − Ám legyen − mondta mosolyogva Attila. − De ne aggódj, nem hajtom be az adósságodat. Tudom, mit ér a rómaiak szava és becsülete. Flavius egy pillanatig elgondolkodott társa szavain. − Nem, nem tudod − mondta végül. 108

Több hónappal a két ifjú harcos hazatérése után egy nap Rugila fejedelem faragott székében szundított, miközben néhány felesége és szolgálója halkan tett-vett körülötte. Hosszú nap állt az öregember mögött, így Flavius nem szívesen zavarta. Ám meg kellett jelennie Rugila előtt, hiszen néhány perccel korábban maga a fejedelem hívatta. Lassan közelített, hátha észreveszi, hogy a fejedelem lehunyt szeme alól nézi őt, ám mikor ennek semmi jelét nem látta, ő maga kezdte óvatosan figyelni Rugila arcát. Milyen sokat öregedett, mióta először találkoztak! És milyen sokat öregedett csak azóta, hogy visszatértek az alánokkal vívott csatából! Akkor a fejedelem annyira kimerült, hogy még mindig nem nyerte vissza erejét − sem fizikai, sem szellemi szinten. Feje előrebicsaklott, kopasz feje mint megsárgult alabástrom csillogott a halvány fényben. Flavius lassan fél térdre ereszkedett, és óvatosan megköszörülte a torkát. Rugila felriadva kissé zavartan nézett rá. Majd, ahogy felismerte Flaviust, szélesen elmosolyodott. − Flavius Aetius, fiam! Oylanom − mondta rekedt hangon. – Mondd, jól vagy? − Nagyon jól, fejedelem. Apám fontos hírekről írt nekem, melyekről minden bizonnyal már te is értesültél hírvivőidtől. Máskülönben nem hívattál volna. − Flavius, attól félek, ami neked jó hír, nekem közel sem annyira az. Nagyon megöregedtem… − Ez nem igaz! − szakította félbe Flavius. − Még mindig kilovagolsz a farkasokkal, és még nagyon sok más dolgot is csinálsz… − Segítség nélkül már fel sem tudok ülni a lovamra! − Ötven feleséged van, és nem úgy tűnik, mintha bármelyikük is hiányt szenvedne… még a legfiatalabbak sem. − Mert megtanulták, hogy ne mutassák ki elégedetlenségüket. Flavius felsóhajtott. − Gyakran rendezel lakomákat, és annyit eszel, akár egy birkózó! Múlt éjjel láttam, hogy a szolgák hoznak neked egy második tál… − Airagot és lágy tojást − fejezte be helyette a mondatot a fejedelem. − Fiam, már csak három fogam maradt! Flavius erre már nem tudott mit felelni. Ám ekkor a fejedelem arca hirtelen felvidult. 109

− De kettő közülük egymás mellett van! − mondta boldogan. − Hatalmas cur, kérlek, hallgass meg! A fejedelem hirtelen elhallgatott. − Beszélj! − mondta komoran. − Honorius császárt letaszították trónjáról. Rugila közelebb hajolt a fiatalemberhez. − Igen, én is így hallottam. De mondd csak, neked miért jó hír az, hogy Rómában fejetlenség uralkodik? − Azért, mert Honorius tolvaj és féleszű − válaszolta Flavius. − Ostobaságával és hanyagságával majdnem pusztulásba döntötte a birodalmat. Az ellenséges törzsek még most is rendszeresen támadják határainkat. Apám gyakran írt nekem, és leveleiben sosem hallgatta el, milyen helyzetben van birodalmunk. Mindig óvatosan fogalmazott, de én értem, mit akar közölni velem. Honorius viselkedésével kigúnyolt mindent, amiért Róma harcolt. − Ám az is Honorius volt, aki ideküldött téged, közénk – mondta halkan a fejedelem. − Igen − hajtotta le a fejét Flavius. − Ez az egyetlen dolog, amiért hálás vagyok neki. A fejedelem elgondolkodva nézte a fiatalembert. − Az előkelő a porba hullhat, míg a pór felemelkedhet − mondta. − A Sors senkivel sem elnéző. Az emberek szerencséje forgandó, változik, akár csak az évszakok. Egyszer azt hallottam, hogy egy földid, egy tragédiaíró nagyon különös módon halt meg, éppen akkor, amikor nagysága mindenkiét túlszárnyalta. Egy sas úgy gondolta, valami kemény felületen fogja széttörni a csőrében tartott teknős páncélját. És ez a sas éppen ennek a férfinak a kopasz fejére ejtette zsákmányát. Döntése végzetesnek bizonyult a férfira nézve. De gondolom, a teknősre nézve is. Flavius elmosolyodott. − Igen, hatalmas cur. A férfit Aiszkhü losznak hívták, bár görög volt, nem római. Rugila bólintott. − S mit szeretnél kérni tőlem, ifjú Flavius? – kérdezte. A fiatalember mély lélegzetet vett: − Mint tudod, fejedelem, gyakran kérdezősködöm a nyugatról ideérkező kereskedőktől és diplomatáktól. Figyelmesen tanulmányozom apám leveleit, és a sorok között is olvasok. Már rég elhatároztam, hogy amennyire csak tudok, informálódom Róma 110

ügyei felől. Részben azért, hogy könnyebb dolgom legyen, amikor visszatérek, másrészt azért, mert tudom, hogy ezzel neked is segítségedre lehetek. − Valóban, fiam, sokat segítettél nekem azzal, hogy értelmezted a római vezetők tetteit! És ezért nagyon hálás vagyok! Flavius bólintott, majd így folytatta: − Az apámtól érkezett hírek megerősítették azt, amit néhány nappal ezelőtt egy Konstantinápolyból érkezett görög kereskedőcsoporttól és egy, a Keletrómai Birodalomból érkezett futártól hallottam. Honorius hatalmát egy bizonyos Ioannes döntötte meg. Ez az Ioannes, más néven a Bitorló, a légiók egyik parancsnoka és apám régi bajtársa. Emlékszem, még gyermek voltam, mikor meglátogatott bennünket Ravennában. Tiszteletre méltó férfi, aki nem hajszolja sem a gazdagságot, sem a dicsőséget, aki csak a birodalom érdekeit tartja szem előtt. Ezenfelül a hunokra is mint szövetségeseire gondol. − Igen, én is ismerem ezt a férfit − bólintott a fejedelem. − Tehát most ő uralkodik Rómában? − Nem egészen, hatalmas fejedelem. A császárt ugyan letaszította a trónról, de hatalmát nem sikerült megszilárdítania, és minden oldalról támadják mind a birodalmon belülről, mind határainkon kívülről. A Keletrómai Birodalom császára, Theodosius szövetkezett Honorius örököseivel, és most hatalmas sereget gyűjt, hogy Konstantinápolyból indítson támadást. És még számtalan római hadvezér van, aki nagyra törő terveket dédelget. − Sosem fogom megérteni ezeket a köztársaságokat! − morogta Rugila. − Száz diplomatára van szükségem csak ahhoz, hogy elmagyarázzák, éppen ki van hatalmon Rómában. − Róma már több évtizede nem köztársaság, uram − mondta halkan Flavius. − Lehet. De ha nem köztársaság, akkor valami más, és ilyeténképpen hiányzik belőle valami nagyon fontos. − És mi lenne az, nagy cur? Rugila tekintetében egy pillanatra fellobbant a szenvedély lángja. − Rómának egy jó királyra van szüksége! − mondta. − Talán − mosolyodott el Flavius. − Lehet, hogy igazad van. Mindenesetre a helyzet most nagyon ingatag, és most, hogy mindenki a 111

hatalomért verseng, a birodalomban eluralkodott a káosz. − Tehát azt tervezed, hogy segítesz ennek a… a Bitorlónak, Ioannesnek… − Igen. Már évek óta halogatom visszatérésemet. Mert kötelességeim vannak itt, és mert hűséges vagyok hozzád, fejedelem… de azért is, mert Ravennában ez idáig nem volt számomra jövő. Tudtam, hogy míg Honorius a császár, egy becsületes férfi számára nincs hely az udvarnál. Ám most Honoriust letaszították trónjáról. Ez az a lehetőség, amelyre én hosszú évekig vártam. Róma sorsa még nem dőlt el, számomra azonban most érkezett el az idő. Most van lehetőségem arra, hogy jelentőségteljes tettet hajtsak végre, hogy elnyerjem egy új uralkodó bizalmát, és hogy visszaszerezzem birodalmunk elvesztett becsületét. Elérkezett az idő, hogy hazatérjek, és megalapozzam a jövőmet. − És már terved is van arra, hogyan alapozod meg? A magadfajta férfiak mind arról álmodnak, hogy megváltoztatják a világot. Miben különbözöl tőlük? − Abban, hogy melletted hunná váltam. Eddig még egyetlen római nemesi sarjnak sem adatott meg a lehetőség, hogy ennyi ideig hazája határain kívül éljen, és ennyire objektíven láthassa országát. Én nem a dekadens udvarból látom Rómát, adottságaimat nem az udvar korrupt hivatalnokainak köszönhetem. Szándékaim tiszták, nemesek. Neked köszönhetően hunná váltam, ám ami még ennél is fontosabb, olyan rómaivá, amilyet még nem látott a birodalom. Rugila elgondolkodva hallgatta a fiatalembert. − Érdekes nézőpont − mondta. − De pusztán az újdonság ereje még nem elég ahhoz, hogy meghódíts egy egész birodalmat. Nem költő vagy, hanem katona. Mondd, mit kérsz tőlem, ifjú Flavius? A fiatalember mély lélegzetet vett, majd mélyen a fejedelem szemébe nézett. − Egy csapat hun lovast kérek − mondta. − Már hosszú ideje fiadnak tekintesz, most kérlek, tégy meg currá, adj mellém egy csapat lovast… − Igen, te és Attila… mindketten bebizonyítottátok, hogy tehetségesek és bátrak vagytok. Bár időnként megkérdőjeleztem döntéseteket. Flavius fejét lehajtva elismerte, hogy a múltban nemegyszer meggondolatlanul cselekedett, majd ismét a fejedelemre emelte tekintetét. − Most pedig harcosokat vezetve szeretnék Ioannes segítségére lenni − folytatta a fiatalember. − Nem zsoldosokat, hanem hun harcosokat szeretnék 112

vezetni. Egy ilyen csapattal talán segíthetnék megszilárdítani az új császár hatalmát. Rugila elmerengve nézett valamit Flavius háta mögött. − Valaha római voltál, aztán hunná váltál − mondta. − Emlékszel még arra a napra, mikor udvaromba érkeztél? Egy elveszett, összezavarodott római kisfiú voltál. De már akkor láttam tekintetedben a makacsság, kíváncsiság és ambíció lángját. Most pedig visszaváltozol rómaivá. Rómaivá, aki szívén viseli hazája jövőjét. − Megrázta a fejét. − Hatalmas fejedelem − zavarta meg Flavius a fejedelem álmodozását. − Ioannes megváltoztathatná Rómát. Ez a hunok számára is egy lehetőség, hogy Theodosiust ott tartsák a saját birodalmában, és hogy a Nyugatrómai Birodalomban végre a józan ész kerülhessen hatalomra. Ezt a lehetőséget nem szalaszthatjuk el! Megtámadom a Róma ellen törőkét, hogy megmenthessem a birodalmat, és utána begyógyítsam a sebeit. A hunok pengéivel fogom megtisztítani a Róma testén keletkezett fekélyt, amelyet Honoriusnak köszönhet. Ám ehhez emberekre van szükségem. Rugila fejedelem megrázta a fejét, hogy visszatérjen a jelenbe. − És ha nem adom meg neked, amit kérsz? − kérdezte. Flavius állta a fejedelem tekintetét. − Akkor egyedül térek haza. Nehezebb dolgom lesz, de akkor is begyógyítom a sebet. És ha nem lesz lovam, hát gyalogolok. Csak az lesz nálam, amivel ideérkeztem, de ettől még nem leszek szegényebb. A fejedelem bólintott, majd arcán halvány mosoly jelent meg. − Emberekre van szükséged, és meg is kapod őket − mondta. − Turgrid már felkeresett, hogy beszéljen velem erről, így már ki is választotta a harcosokat, akik veled tartanak majd. Megkapod Észak Seregét. Flavius hátratántorodott a döbbenettől. − Észak Seregét?! De hatalmas cur! Az hatvanezer lovas! − Igen, pontosan annyi − mondta Rugila komoly hangon. − Róma meg fogja hálálni a segítséget − hajtotta meg a fejét Flavius. A fejedelem a fiatalemberre kacsintott, ám a következő pillanatban elkomorult a tekintete. − Gondolod, Róma hálájára vágyom, fiam? − kérdezte. − Gondolod, Ioannes jelent nekem bármit is? 113

A fiatalember zavartan nézett rá. − Gondolod, mikor meghozom a döntéseimet, egyáltalán eszembe jut, hogy egy ország hálás lesz nekem, vagy megjutalmaz? – folytatta a fejedelem. − Nem, de… A fejedelem tekintete ekkor már villámokat szórt. − Nézz rám! Már évek óta nem tudom megrágni az ételt, és amit eszem, annak alig van íze! Alig hallom a zenét, és a szoba túlsó felében állókat csak nagy nehezen ismerem fel. Már arra sem emlékszem, mikor sikerült utoljára boldoggá tenni feleségeimet! De még életben vagyok, Flavius! Mert nem vagyok mások bábja! Nem vagyok mások eszköze! Nem vagyok olyan, mint egy hárfa, amely holtan, némán fekszik mindaddig, míg valaki kézbe nem veszi, és meg nem pendíti a húrjait! Lehet, hogy a testem már megöregedett, és alattvalóim nevetnek ezen, de… − Soha, hatalmas fejedelem! − mondta Flavius komoran. − …de az akaratom még erős, és ez az, ami megkülönböztet egy tárgytól! Az akaratom még erős, és becsületemet sem veszítettem el, még mindig hun vagyok! És most megajándékozlak, Flavius, melléd adom seregemet, és ezt a döntést saját akaratomból hozom meg. Érted, amit mondok? − Igen, uram. Rugila bólintott, majd megmozdult, hogy felkeljen székéből. Egy fiatal asszony, aki addig mögötte, a közelben tett-vett, hirtelen kilépett az árnyékból, és a fejedelem karját megfogva segített neki elindulni a szobája felé. Flavius is a fejedelem mellé sietett, ám amikor meg akarta fogni a másik karját, Rugila dühösen lerázta magáról a kezét. Tekintete hirtelen olyan fagyossá változott, akár egy viperáé, és akkor Flavius megértette, hogy még hosszú évek állnak az öregember előtt. − Ifjú Flavius, akár római vagy, akár hun, megbízom szíved döntésében − mondta a fejedelem. − Olyan vagy nekem, mintha édesfiam lennél. De ha semmibe veszed óhajomat, elárulsz mint apádat, kigúnyolod az egyetlen dolgot, amelyet még magaménak tudhatok − a becsületemet. Vállalkozásod sikere bölcsességeden múlik, és csakis a te bölcsességeden. Bizonyítsd be, hogy nem hiába ajándékoztalak meg! − Nem okozok csalódást, uram! Az öregember egyenesen a szemébe nézett. − Magasra fogsz emelkedni, 114

ifjú Flavius Aetius! Ezzel véget ért a beszélgetés. A fejedelem botladozva elindult hálószobája felé, Flavius pedig magára maradt a sötét teremben, hogy elgondolkodhasson azon, hogy előbb vagy utóbb minden ajándéknak meg kell fizetni az árát. Egy héttel később a könnyű, ám a fegyvereknek ellenálló bőröltözetet viselő Flavius száz hun zászlóhordozóval és ellátmánnyal már a sztyeppén lovagolt Róma felé. A két kis farkaskölyök, amelyeket Turgridtól kapott búcsúajándékként, fáradtan nézegetett ki a nyereghez kötözött két zsákból; a gepida harci pajzsot, amelyet a fiatalember dicső küzdelemben nyert el, lova oldalához kötözte. Nem sokkal lemaradva mögöttük haladt az Észak Serege − hatvanezer hun harcos, akik vezérükhöz hasonlóan voltak öltözve, ám akik a nemrég vívott csatákban elesett ellenségeiktől szerzett zsákmányaikat is magukkal vitték az útra: szkíta páncélingek gyűrűit, germán sisakokat, vagy éppen egy-egy alán skalpot, amitől Flaviusnak még ennyi év után is felfordult a gyomra. Ahogy lovasaival a füves pusztában vágtatott, eszébe jutott utolsó beszélgetése Attilával − egy beszélgetés, amelyre, tudta, sokáig fog emlékezni. Mikor Flavius már éppen felült volna lovára, hogy új seregével útra keljen Ravenna felé, Attila erősen megszorította a karját. A hun nem az az ember, aki könnyen kifejezi érzelmeit. Ez akkor sem volt másképp, Flaviust mégis meglepte kezének forrósága és a tekintetében tükröződő őszinte bánat. Ők ketten valóban majdnem testvérek voltak, barátságuk közös csatákban és rivalizálásban, ugyanakkor kölcsönös tiszteletben és csodálatban edződött. − Mihez kezdesz most? − kérdezte Flavius, Attila pedig megkönnyebbült, hogy barátja megtörte a csendet. − Hogy mihez? Nem fogok henyélni, ebben biztos lehetsz. Az elkövetkezendő hetekben és hónapokban lesz elég tennivalóm, és ezt neked köszönhetem. − Nekem? Hiszen én akkor már messze leszek. Nagyon messze. − Igen, neked − válaszolta Attila furcsán mosolyogva. − Hatalmas ajándékot kaptál a fejedelemtől. Ám Rugila nem pusztán az irántad érzett szeretetből fakadóan adta melléd Észak Seregét, bár tagadhatatlan, hogy fiaként szeret. 115

Flavius bólintott. − A hunoknak is érdeke, hogy Róma megerősödjön − folytatta Attila. − Ne legyen túlságosan erős, de azért erősödjön meg. A múltban már volt alkalmunk látni, milyen következményekkel jár, ha birodalmatok határai összeomlanak. A vizigótok, akik egykor szövetségeseink voltak, keresztülözönlöttek a Rajnán, hogy Hispánia területén megalapítsák saját királyságukat. Most pedig a vandálok teszik gyakorlatilag ugyanezt. − De nem lettek Róma szövetségesei − szállt vele vitába Flavius. − Ez igaz, ám többé már nekünk sem szövetségeseink. Róma meggyengülése következtében a hunok is meggyengültek, mert immár sok erős törzs szövetségére nem számíthatunk. − Ezért most kötelességed… − Most kötelességem vigyázni országunk határaira. Mikor új seregednek köszönhetően Róma ismét erős lesz, szövetségeseink, különösen az osztrogótok nem haladhatnak tovább nyugat felé. Még az is lehet, hogy a Rajna mentéről is visszaszorítjátok őket. Ha pedig nem haladhatnak nyugat felé, csak két választásuk marad: ott maradnak, ahol vannak, vagy… − Vagy visszafordulnak keletnek… és Hunnia felé indulnak. Attila bólintott. − Pontosan − mondta. − Éppen ezért jobb, ha a gótok és más törzsek a szövetségeseink, semmint ellenségeink. És az én feladatom, hogy szövetségeseinkké tegyem őket. Hogy meggyőzzem őket, ha lehetséges, vagy kényszerítsem őket, ha ellenállnak… − Kényszeríteni, hogy a szövetségeseid legyenek? − kérdezte Flavius kétkedve. − Vagy megsemmisíteni őket, ha nem marad más lehetőség – fejezte be a mondatot Attila. − Határaink ugyanúgy nincsenek biztonságban, mint Róma határai. Terjeszkedünk vagy meghalunk… de ölbe tett kézzel nem ülhetünk. Nem oldhatjuk meg Róma problémáit azzal, hogy a saját nyakunkba vesszük őket. − Attila, együtt is megoldhatnánk őket. Népeinknek ugyanazokkal a fenyegetésekkel kell szembenézniük. Közösen kell megoldást találnunk, amelyet meg is találhatunk, ha Róma helyzete stabilizálódik… − Talán − vonta meg a vállát Attila. − Ám hadd kérdezzem meg, utoljára mikor volt stabil Róma helyzete? Sok szerencsét kívánok neked, testvérem, és hogy járj sikerrel! Ám attól tartok, a barátság nem olyan dolog, amelyre 116

az ilyen helyzetekben alapozni lehet. Flaviusnak nem volt sok ideje elgondolkodni Attila szavain, mert akkor a fejedelem, a családja és Turgrid odalépett hozzá, hogy elbúcsúzzanak tőle. A fiatalember tudta, hogy merész dolog egy hun sereggel hazatérnie, ugyanakkor biztos volt benne, hogy az adott helyzetben és a jövővel kapcsolatos tervei fényében szükséges. Tudta, hogy sok mindent meg kell beszélnie apjával, mikor hazatér Ravennába. Most azonban, ahogy lovasaival a sztyeppén vágtatott, a paták dobogását is elnyomva fejében visszhangzottak a fejedelem szavai. Nagy jövő vár rád, Flavius Aetius… Bizonyítsd be, hogy nem hiába ajándékoztalak meg…! Ne okozz csalódást! Flavius megrázta a fejét, hogy elűzze elméjéből a szavakat. Furcsán üresnek érezte magát. Teste erős volt, ám lelke kétfelé szakadt, két világ között őrlődött. Vajon hun vagyok, vagy római? − kérdezte magától. A sztyeppe lovasa, vagy a fórumot járó katona? Attila vagy Vortigern bajtársa? Gyermekkorában, míg Ravennában élt, vagy mikor később a sztyeppéken lovagolt hun társaival, nem gyötörték ilyen kétségek, hiszen mindkét országban teljes személyiségnek érezte magát − mindkét esetben az adott ország szokásai szerint élt, az adott országban volt jelen mind testben, mind gondolatban, és nem szakadt ketté, mert nem kellett eldöntenie, melyik hazájához legyen hű. Most azonban egyre erősödött szívében a kétely érzése. A bizonytalanság egyre erősebben marta gyomrát − ahogy az ősi mesében a róka kínozta a spártai fiút. Ám a spártai fiúval ellentétben ő nem tudta, hogy némán tűrje-e a fájdalmat, vagy ismerje el mindenki előtt, hogy bizonytalan, és annak mutassa magát, ami: egy hun öltözetet viselő rómainak és egyben hunnak, akinek római arcvonásai vannak. Mintha a fejedelem még mindig ott lett volna vele, Flavius halkan válaszolt neki − szavait csak ő maga és gyönyörű hun harci pónija hallotta, amelyet szintén Rugilától kapott búcsúajándékként: Nem okozok csalódást, nagy cur! Ahogy ezt kimondta, a fejedelem arca lassan elhalványodott, majd mielőtt még egészen eltűnt volna, átváltozott egy másik arccá. Flavius oly sok év után ismét tisztán látta maga előtt apja arcát.

117

NÉGY Ravenna, i. sz. 425 I. A késő nyári levegőben vadmenta és túlérett szeder nehéz illata érződött; a nap forrón izzott a kék égbolton, lustán nézte a horizont felett gyülekező fehér felhőket. Flavius már Észak-Itália gondosan megművelt dombvidékein haladt lovasaival, ahol, bár még mindig mérföldekre jártak a várostól, az utakat kövek borították − a már tizenöt éve nem látott kövezett utakat. Alacsony gránitoszlopokba vésett számok mutatták, mekkora távolságot tett meg az utolsó város óta, illetve hogy még mennyit kell megtennie Ravennáig. A hosszú, gondozott utak végében kőből épült házak álltak, a domboldalakat pedig kisebb, zsúpfedeles parasztházak tarkították, amelyek, bár helyi szemmel nézve egyszerűek voltak, mégis biztosan kibírnak még akár további száz évet is − mennyire mások, mint azok a szétbontható, szállítható házak, amelyekben a hunok élnek! A gyümölcsfák roskadoztak nehéz terhük alatt: fügék, almák és körték várták, hogy valaki leszakítsa őket, és megízlelje zamatukat; és amerre csak a szem ellátott, a domboldalakon, a lugasokban, a házak falára felfutva, de még az út mentén is, mindenhol szőlő nőtt. Hány év telt el azóta, hogy Flaviust az érett gyümölcsök ilyen bősége fogadta? Bár Ravenna falai még mindig messze a horizonton húzódtak, a fiatalember minden egyes percet kiélvezett, és még a legapróbb zöld levélnek is figyelmet szentelt, minden egyes alkalommal mélyen szippantotta be hazája levegőjét. A hatvanezer hun harcos némán, kifürkészhetetlen arccal lovagolt mögötte; ám még a sztyeppék vad lovasai, akiknek az emlékezetében még élénken élt a Keletrómai Birodalom légiói ellen nemrég vívott győzedelmes csata képe, még ezek a férfiak is élvezték a virágok illatát, még ők is ámulva nézték a tájat, melyen lovagoltak. Ahogy a táj kezdett síkabbá válni, és egyre ismerősebb lett, Flavius egyszer csak figyelmes lett egy lovasra − a férfi mozdulatlanul ült lován, úgy figyelte a felé közeledő idegeneket. Római páncéljában és makulátlan köpenyében, kezében lándzsával Gaudentius olyan volt, amilyennek fia 118

emlékezett rá. Bár öregedett, mióta Flavius utoljára látta, mit sem veszített büszkeségéből és fegyelmezettségéből. Katonái tisztes távolban maradtak vezérük mögött: a harminc, fényes páncélt viselő lovas Gaudentiushoz hasonlóan mozdulatlanul ült nyergében. Flavius előrevágtatott, messze lehagyta csapatait. Ahogy a rómaiak felé közeledett, Gaudentius lassan leszállt lováról, és elindult felé. Lova még mindig vágtatott, mikor Flavius lábaival ollózva, elegánsan leugrott róla, majd apjához lépett és boldogan magához ölelte. A rég várt találkozás pillanatát tiszteletben tartva a hun lovasok tisztes távolban megállították lovaikat. Az idősebb férfi vállánál fogva eltolta magától fiát, úgy nézett az arcba, amelyet hosszú évekig nem látott. A hosszú, fonott haj, díszes pajzs, bőröltözék és hosszú szárú csizma láttán számtalan kérdés merült fel benne − alig akarta elhinni, hogy ez a furcsa külsejű fiatalember, ez a barbár, aki serege élén bemerészkedett a civilizált Itália területére, az ő rég nem látott fia. − Mielőtt feltenném neked a kérdéseket, amelyeket fel kell tennem, szeretném, ha tudnád, mennyire büszke vagyok rád! − szólalt meg Gaudentius. Flavius megilletődötten nézett apjára. − Apám, leveleid nagyon sokat jelentettek nekem! Gaudentius halványan elmosolyodott, bár a tekintete továbbra is szigorú maradt. A Flavius mögött némán várakozó sereg felé bólintott. − Volt, amit megírtam neked, fiam, de olyan dolgok is vannak, amelyekről nem írtam, mert attól tartottam, hogy leveleim esetleg rossz kezekbe kerülhetnek. De először is meg kell kérdeznem: békével jöttél, vagy háborúra készülsz? Flaviust megdöbbentette apja kérdése. − Béke vagy háború? − kérdezett vissza. − Hát nem hallottál győzelmeimről? Hetekkel ezelőtt indultam el Hunniából, amint meghallottam, hogy Honoriust letaszították trónjáról. Legyőztem Theodosiust, aki a keleti birodalomból elindulva meg akarta támadni Ioannest. Azóta nem találkoztam katonai erőkkel, sem itt, sem a külsőbb területeken. A római helyőrségek hagytak bennünket továbbvonulni Ravenna felé. De ezt biztosan te is tudod, hiszen neked köszönhetjük, hogy háborítatlanul juthattunk el idáig. Vagy talán nem így van? Gaudentius megrázta a fejét. − A birodalom már nem olyan, mint 119

amilyennek emlékeidben őrződ, fiam − mondta. − Sosem tudhatod, éppen ki irányítja, mint ahogyan azt sem, ki Róma ellensége. Valójában néha még én sem tudom, kik az ellenségeink. Ha a helyőrségek nem tartóztattak fel, az azért történt, mert félnek, hiszen nem tudhatják, hogy a légiók támogatnák-e őket vagy sem. Sereged − mutatott a hatalmas hun sereg felé − egy félig tárva hagyott ajtón sétált be. Legyőzted a birodalom ellenségeit, de ez még nem jelenti azt, hogy Róma barátjaként tekint rád. És most újra meg kell, hogy kérdezzelek, hiszen sem az udvar számára, sem nekem nem egyértelmű: békés szándékkal érkeztél? Flavius az apja és kis csapata mögött húzódó út felé nézett. A köves ösvény a mocsarak között tekeregve végül eltűnt a tengerről felszálló, horizontot elhomályosító párában. Tudta, hogy azon túl az utazó hamarosan meglátná a Padus folyó ingoványaira épült hatalmas töltést, majd pedig Ravenna falait. Ám most, életében először mást is észrevett: fényes csillogást látott a távolban − a város hatalmas helyőrségét. Gaudentius természetesen nem lovagolhatott ki mindössze néhány katonával, hiszen nem tudhatta, hogy baráttal vagy ellenséggel találkozik-e. − Hogy békés szándékkal érkeztem-e? − nézett egyenesen apja szemébe. − Azért jöttem, hogy megvédjem Ioannest… hogy megvédjem Rómát. − Akkor elkéstél − mondta Gaudentius rezzenéstelen tekintettel. − Ezt meg hogy érted? Amint meghallottam, hogy Ioannes magához ragadta a hatalmat, azonnal útra keltem. − Ioannes halott. Flavius dühösen összeszorította az ajkait. − Két hete − folytatta Gaudentius. − Theodosius bérgyilkosai végeztek vele. − Hiszen ez a város bevehetetlen! Hogy kelhettek át észrevétlenül a töltésen? − Nem ott jutottak be. Egy pásztor vezette át őket a mocsarakon, egy titkos ösvényen. Van, aki azt mondja, egy angyal volt, míg mások szerint maga az ördög. Ám ez mit sem változtat a tényen, hogy Ioannest elfogták. Levágták a jobb kezét, egy öszvérre ültetve végigvezették a városon, aztán Aquileiába vitték, ahol a círcusban lefejezték. Ravenna megadta magát, vezetői pedig, köztük én is, mind hűséget esküdtek a keleti császárnak. Azért lovagoltam ki eléd, hogy mindezt személyesen mondjam el neked. 120

− Hűséget esküdtetek Theodosiusnak? De hiszen meg akarta támadni a nyugati birodalmat, míg az gyenge volt! Én pedig néhány héttel ezelőtt legyőztem! Nincs joga… − Új szövetségek alakultak − szakította félbe Gaudentius. − Ne kérd, hogy elmagyarázzam − katona vagyok, nem varázsló. A két birodalomban Theodosius a legmagasabb rangú vezető. És új uralkodót jelölt ki a nyugati birodalom élére. Flavius komor tekintettel hallgatta apját. Lehetséges volna, hogy a hosszú út, amelyet megtett, és néhány héttel korábbi győzelme mind hiábavaló? Emlékeiben kutatva megpróbálta felidézni azokat, akiket gyermekkorában ismert, akik, míg ő távol volt hazájától, hízelgéssel a keleti császár kegyeit kereshették. − Új uralkodó? − kérdezte hangjában alig leplezett dühvel. − Igen − válaszolta Gaudentius. − Theodosius kuzinja, Valentinianus. Nem ismered. Mielőtt elindult volna Konstantinápolyból, Theodosius megajándékozta a nobilissimus címmel. A Tessza lonikin keresztülvezető útja során már cézári rangra emelkedett, és mikor megérkezett Ravennába, miután Ioannest megölték, már az uralkodói bíborpalástot viselő augustus volt, aki előtt az egész szenátus fejet hajt. − És ez a Valentinianus érdemes új rangjára? − Aligha − válaszolta Gaudentius távolba meredő tekintettel. − Aligha érdemes rá? − Aligha nevezhető férfinak. Még csak hatéves. − Hatéves? − kérdezte Flavius hitetlenkedve. − Theodosius elveszítette a józan eszét? − Lehetséges. Az anyacsászárné, Galla Piacidia lesz a régens, míg Valentinianus fel nem nő. − Galla Piacidia… Honorius testvére? Ez azt jelenti, hogy semmi sem változott az udvarnál! Olyan, akár egy hidra. Levágod az egyik fejét, de… − Semmit sem mondhatok az anyacsászárnéról − mondta Gaudentius hűvösen. − Meg kell értened, milyen helyzetben vagyok! Flavius szótlanul nézett az apjára, aki elfordult tőle, és visszaült lovára. − Elkísérlek Ravennáig − folytatta Gaudentius. − Háromnapi út áll még előttünk, kettő, ha gyorsan haladunk. Mindenesetre elég időnk lesz rá, hogy 121

meséljek neked… hogy megtudd, mi történt az alatt a tizenöt év alatt, amíg távol voltál. De amint megérkezünk, az anyacsászárné látni óhajt. Flavius kihúzta magát, majd csapatai felé fordult. − Ezt a kérését szívesen teljesítem − mondta. Flavius és Gaudentius harminc-harminc testőr kíséretében vonult be Ravenna kapuján keresztül, majd a város kövezett útján egészen az erődhöz hasonlító hatalmas palota bejáratáig. Mindketten a város falain kívül hagyták seregüket, tisztes távolságra egymástól, ám nem annyira messze, hogy a katonák ne méregethessék egymást gyanakvóan. A főkapunál megálltak, leszálltak lovaikról, és Gaudentius elindult a palota bejárata felé. Flavius azonban habozott. − Az őreink idekint maradnak − mondta visszanézve az idősebb férfi. − A palota területére nem léphetnek be légionáriusok… hunok meg még annyira sem. Flavius megvonta a vállát, majd egy intéssel meghagyta harcosainak, hogy maradjanak a palota udvarán. − Nem mutathatnád meg előbb a szállásomat? − kérdezte Flavius, amint észrevette, hogy apja egyenesen a palota legbelső része, az átrium felé vezeti. − Nem akarom megsérteni az anyacsászárnét azzal, hogy még csak le sem mosom magamról az út porát. − Mikor erősen a combjára csapott, bőrruhájából vastag porfelhő szállt fel. Gaudentius válasz helyett csak még gyorsabban kezdett lépkedni. − A régens azonnal látni óhajt! − mondta. Az átriumhoz érve apa és fia elhaladt az udvaroncok és udvarhölgyek sora előtt. A kíváncsi férfiak és nők, akik már órákkal korábban meghallották a hírt, legszebb ruhájukba öltözve várták, hogy láthassák Gaudentius fiát. A tátott szájjal bámészkodók között elhaladva Flavius sebtében kibontotta és ujjaival végigsimította hosszú, gesztenyebarna sörényét. A teremre csend telepedett, csak Gaudentius csizmájának kopogása és Flavius szarvasbőr lábbelijének halk súrlódása hallatszott, ahogy a két férfi végigvonult a csiszolt márványpadlón. Az emelvény lábánál álló eunuchok megvető mosollyal nézték Flavius poros bőrruháját és egyszerű, molyrágta prémszegélyű gyapjúköpenyét, melyek élesen elütöttek az udvaroncok 122

selyemruháitól és illatosított hajdíszeitől. Flavius rezzenéstelen tekintettel nézett előre; a bámészkodókkal és gúnyosan sugdolózókkal mit sem törődve, magabiztosan haladt az anyacsászárné felé. Ám alighogy az emelvény elé lépett, egy vele körülbelül egyidős fiatal nemes elállta az útját − a fiatalember, akárcsak Flavius, izmos volt, szemét egyiptomi divat szerint fekete festékkel emelte ki, hajából pedig csak úgy áradt a bódító parfümillat. Flavius némán szemügyre vette a furcsa férfit. − Fiam, hadd mutassam be neked az anyacsászárné főpénztárnokát, Alexandriai Eugeniust − szólalt meg Flavius mellé lépve Gaudentius. A pénztartó tudomást sem véve bemutatásáról hűvösen a Flavius oldalán lógó kard felé biccentett. − Az anyacsászárné jelenlétében tilos fegyvert viselni − mondta. Bár nem emelte fel a hangját, elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a teremben mindenki hallja. − És fél térdre kell ereszkedned, mielőtt bemutatkozol. Flaviusnak a szeme sem rebbent. − Senkinek sem adom át a kardom − mondta ugyanolyan halk, ám fenyegető hangon. − Legkevésbé egy eunuchnak. Eugenius megmerevedett, a jelenlévők pedig szörnyülködve levegő után kapkodtak. − Eugenius nem eunuch − suttogta fia fülébe Gaudentius. Flavius cseppet sem jött zavarba. Keze kardhüvelyére vándorolt, aztán a fiatalember ágyékára nézett, majd vissza a szemébe. − Ezen segíthetek, ha nem állsz félre az utamból! − mondta. Határozottan elsétált az elképedt Eugenius mellett, gyorsan fél térdre ereszkedett az anyacsászárné és Valentinianus előtt, majd felállt, és egyenesen az asszony arcára szegezte tekintetét. A gyermek császár, aki egy hadvezér egyenruhájának kicsi mását viselte, érdeklődve figyelte az előtte álló fiatalember kócos haját és poros bőrruházatát. Ám néhány másodperccel később, mint akit már nem köt le a látvány, unatkozó tekintettel elfordult − a terem hátsó részében álldogáló udvaroncokat nézte, de hogy pontosan kit, azt senki sem tudta volna megmondani. Az apró, elefántcsontszínű gyöngyökkel kivarrott gyönyörű, sárga selyemköntöst viselő Piacidia előregörnyedő vállal, feszülten ült trónján. 123

Dacosan nézett Flavius szemébe, nyilvánvaló volt, hogy nem tetszik neki a fiatalember modora, és az, ahogyan fő-pénztárnokával bánt. − Légy üdvözölve, ifjú Flavius Aetius − mondta gyengéd, kulturált hangon, amelyen mindazonáltal érződött, hogy az anyacsászárné csak nagy nehezen bír uralkodni magán. − Apád már sokat mesélt rólad. Örülünk, hogy biztonságban hazatértél, és hogy a császárt akarod szolgálni. − Egyik kezét zaklatott fia vállára tette, aki, mintha álomból ocsúdna, megrezdült, majd érdektelen tekintetét újra a poros, furcsa külsejű idegenre emelte. − Köszönöm, anyacsászárné! − felelt tisztelettudóan Flavius, ám tekintetét nem sütötte le, ami pedig a római udvarban a tisztelet jelének számított. − Már alig várom, hogy szolgálhassam… Rómát. − A rövidke szünetet mindenki meghallotta, különösen az anyacsászárné, aki hirtelen megmerevedett. − Rómát szolgálni… igen, valóban ez a feladatod − mondta Piacidia. − Hosszú ideig voltál távol, de, bár attól tartok, sok mindent kell még tanulnod, mégis úgy döntöttem, a legirigylésreméltóbb posztra nevezlek ki: Itália helytartója leszel. Természetesen le kell mondanod zsoldos csapataid irányításáról, hogy elláthasd a félsziget közigazgatási és pénzügyi feladatait, valamint hogy javaslataiddal… − Köszönöm, asszonyom, de tiszteletteljesen el kell utasítanom ajánlatodat − szakította félbe Flavius hűvös hangon az anyacsászárnét. Piacidia elakadó lélegzettel hallgatta ezt a merész kijelentést, a teremben lévők pedig újra suttogni kezdtek. Flavius szavai úgy visszhangzottak a márványfalak között, mintha hangosan kiabálva ejtette volna ki őket. Az udvaroncok a kezdeti felbolydulás után némán néztek a fiatalemberre − most először voltak tanúi annak, hogy valaki ennyire nyíltan, ennyire vakmerően mondott ellent az anyacsászárnénak. Gaudentius kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé, és a hűvös levegő ellenére egy izzadságcsepp folyt végig halántékán. Piacidia mosolyt erőltetett arcára, mintha csak egy gyermekhez vagy egy ostoba rabszolgához beszélne. − Lehet, hogy nem értetted meg, amit mondtam, Flavius Aetius. Egy igen vonzó tisztséget ajánlottam fel neked, olyat, amely éppen megfelelő egy magad korú fiatalembernek… a te tapasztalatoddal… Sok nálad magasabb rangú, előkelőbb férfi mindent megtenne ezért a pozícióért… Flavius azonban ismét félbeszakította. 124

− Régenscsászárné! Csapataim a kapukon kívül várnak rám – mondta igen nyomatékosan. − Egészséges, ambiciózus harcosok, nekem pedig le kell foglalnom őket… máskülönben nyugtalanná válnak… Egy hosszú percig némán néztek egymás szemébe; mintha a kimondatlan szavak ott lebegtek volna közöttük egy hosszú csíkban, mint a falakon lévő gyertyákból felszálló füst. − Ebben az esetben − mondta az anyacsászárné összehúzott szemmel − találnunk kell neked egy megfelelőbb pozíciót. − Igen, császárné − felelte Flavius. − Már alig várom, hogy beszélgessünk. II. Néhány perccel később Flavius elégedetten, Gaudentius pedig elkínzott arccal haladt visszafelé a folyosókon. Minden a Nyugatrómai Birodalom uralkodójának hihetetlen gazdagságáról és hatalmáról árulkodott: színes, bonyolult mozaikok, a kis udvarokban az ég felé törő szökőkutak, hatalmas cserepekbe ültetett pálmák, és a mellettük elhaladó hölgyek és udvaroncok selyemruháinak suhogása. − Flavius − szólalt meg halkan Gaudentius −, bár a fiam vagy, már nem ismerlek. Te vagy a legidegenebb ember, aki valaha e falak közé lépett, mégis, sok tekintetben sokkal inkább római vagy, mint… mint itt bármelyik római. − Ezt meg hogy érted, apám? − nézett rá zavartan Flavius. − Európában neked van a legnagyobb egységes sereged. Valójában Rómának nagyobb serege van, de a légiók ezer mérföld hosszában szétszóródtak. Szervezetlenek és megbízhatatlanok, száz barbár nemzetség zsoldosaiból állnak. A te sereged azonban itt van. Elszánt, összetartó harcosok. Velük nyugodtan elfoglalhattad volna a palotát… vagy akár az egész birodalmat. − Még mindig elfoglalhatnám. Gaudentius egy pillanatig némán nézett fiára. Ha ez lehetséges, arca még elkínzottabbnak tűnt, mint addig. − Mikor ilyeneket beszélsz, úgy érzem, menten megőszülök. 125

Flavius nem mutatott együttérzést. − De ha el is foglalom a birodalmat, vajon meg tudom-e tartani a hatalmat? − kérdezte. − Ez most költői kérdés volt, vagy komolyan gondoltad? − Mindig komolyan gondolom, amit mondok − válaszolta Flavius. − Magad is hadvezér vagy, apám, így neked kellene ezt a legjobban tudnod. Kérlek, válaszolj! Ha elfoglalnám a birodalmat, meg tudnám-e tartani? Gaudentius szigorúan nézett fiára. − Rendben, én is őszinte férfi vagyok, hát most is őszinte leszek hozzád. Ha elfoglalnád, az elmúlt száz év alatt te lennél a legfiatalabb hadvezér. És Constantinus óta a leghatalmasabb. Gyermekként hagytad el a birodalmat, és egy sereg élén tértél vissza. Flavius megállt, és mélyen apja szemébe nézett. − Igen, ilyen egy hősről szóló történet. De még nem válaszoltál a kérdésemre. Ha elfoglalom Rómát, meg tudom tartani a hatalmat? Gaudentius elfordította a fejét. − Ez egy hősről szóló, de tragikus történet. Nem, nem hiszem, hogy meg tudnád tartani. − Én sem. Legalábbis nem egy zsoldosokból álló sereggel, de nem is hun harcosokkal. − Mások azonban nem így gondolják. Az anyacsászárné fél tőled. Máskülönben nem lett volna hajlandó visszavonni helytartói kinevezésedet, és nem ajánlotta volna fel, hogy Gallia katonai vezetője legyél. Flavius halványan elmosolyodott. − Nem ajánlotta fel − mondta. − Én javasoltam, ő pedig beleegyezett. Megértette, hogy nem érném be kevesebbel. Gaudentius arca nem árulta el érzelmeit. − Vigyázz, nehogy túllépd lehetőségeid határát! − figyelmeztette fiát. − Sokan nagy árat fizettek azért, mert túl rövid idő alatt túl sokat akartak elérni. − Karddal megszerezni a hatalmat − nekem nem ez a módszerem, apám. Törvényes úton akarom megszerezni, ki akarom érdemelni. Máskülönben semmivel sem lennék jobb, mint egy diktátor… mint Sulla vagy Néró. Semmivel sem lennék jobb, mint Honorius. − Tudod, fiam, Gallia elfoglalását nem veheted félvállról. − Erről szó sincs, apám. A világ legjobb lovasainak a parancsnoka vagyok. Ez az ajándék nagyon is sokat jelent számomra. Tervem, hogy 126

segítek Ioannesnek, kudarcba fulladt, ám más feladatok is várnak rám. Már akkor tudtam, hogy Róma határait veszély fenyegeti, mikor a hunok között éltem. Az osztrogótok és alemannok, akikkel a táborokban találkoztam, büszkén mesélték, hogy megtámadták a Rajna vidékét, és hogy a rómaiak képtelenek feltartóztatni őket, így csak idő kérdése, mikor gyűlnek össze annyian, hogy egész Galliát elfoglalják. Te magad is gyakran írtál erről − hogy legjobb egységeink a keleti vagy afrikai hadjáratokban harcolnak, hogy segédcsapatainknál nagy a fegyelmezetlenség, hogy a zsoldosok sorra dezertálnak. − Ezek a problémák már nemzedékekkel ezelőtt megjelentek − mondta Gaudentius, akit meglepett, hogy levelei ilyen komoly hatással voltak fiára. − Te pedig most egyik napról a másikra meg akarod oldani őket? A Rajna mentén húzódó határ nem egy egyszerű kis szivárgás − hogy szemléletesen fejezzem ki magam, a gát bármelyik pillanatban átszakadhat! − Európa legjobb lovasságával tértem haza, és most már a gall sereget is én fogom vezetni. Semmivel sem tartozom az udvarnak és az eunuchoknak, és szerencsére szabad kezet kaptam, hogy azt tegyek, amit csak akarok, hogy megállítsam a hanyatlást. Nagyon sokáig vártam, és tudom, hogy csak egy ilyen lehetőséget kapok az élettől. Remélem, megkapom az áldásodat. Ekkor apa és fia beszélgetését csörgődobok és furulyák hangja szakította félbe. A sarkon befordulva Flavius és Gaudentius egy vidáman feldíszített, emberekkel teli udvar elé ért. Először alig láttak át a színes ruhákba öltözött szolgák között, ám aztán beértek az udvarba, ahol már tisztán látták, mi történik. A falak között kifeszített kötelekről apró lámpák lógtak le – a színes pergamenburkokban vidáman táncoló lángok fénye bepettyezte a falakat és a földet. Az udvart elárasztotta a díszes kalitkákban ülő énekesmadarak dalolása. Ám Flavius figyelmét nem annyira a díszítés, mint inkább maguk az emberek ragadták meg, akik úgy festettek, mintha egy egészen más világból érkeztek volna − legalább úgy meglepődött, mint azok az ő hun öltözékén. A lányok mezítláb szaladgáltak a köveken, amelyeket nem egyszerűen megtisztítottak, de fényesre sikáltak, hogy ne szennyezze be finom, rózsaszín talpukat. Rövid tunikájuk éppen hogy csak eltakarta feneküket, és oldalt még fel is volt vágva, hogy mozgás közben kivillanhasson a lányok csípője. A pillekönnyű vászonruhák, melyek olyannyira átlátszottak, hogy a csábító 127

testek minden hajlatát látni engedték, felháborítóan mélyen dekoltáltak voltak, így a legkisebb mozdulatra is lecsusszantak a gömbölyű vállakról. A lányok szebbnél szebb virágkoszorúkat viseltek fejükön, arcukat pedig halvány pirosítóval és csillogó aranyporral festették be. Mindennek az volt a célja, hogy a tánctól kipirultnak tűnjenek, ám ezt a hatást valószínűleg a bor is megtette, amelyet aranyozott serlegekből kortyolgattak. Mikor Flavius a díszes kristályedénybe pillantott, látta, hogy a mézszínű ital pezseg benne − minden bizonnyal a közeli dombság forrásának vize bolondította meg. A férfiak még megdöbbentőbben festettek. Mellkasuk teljesen fedetlen volt, pedig látszott rajtuk, hogy nem a császári udvarban robotoló rabszolgák, hanem tiszteletre méltó nemesi családok fiai. Tulajdonképpen alig volt rajtuk ruha − mindössze egy szőlőlevéllel díszített testszínű ágyékkötőt viseltek. A lányok gondosan elkészített frizuráival ellentétben az ő hajuk szándékosan össze volt kócolva. Borotválatlan arcukat kifestették, hogy szatírokra emlékeztessenek, festett szemöldökük külső vége felfelé görbült, szájuk pedig természetellenesen vastag és vörös volt, akár egy vérengző fenevadé. Többen is bort szürcsölgettek nyakukba akasztott kecskebőr kulacsukból, amilyenekből a földeken dolgozó rabszolgák is isznak, és hangosan nevetve pörögtek-forogtak a sarokban ülő három görög zenész muzsikájára. Flavius döbbenten nézte az eléje táruló jelenetet, amely Hunniában elképzelhetetlen, sőt talán még törvényellenes is lett volna. Ahogy nézelődött, észrevette őt egy tizennyolc éves forma lány, és pirulva-nevetve mellé szökkent. Gaudentius azonban megállította szigorú pillantásával. − Hölgyem! Az ön korában és rangjával! − kiáltotta. − Az ilyen italok − fejével a serleg felé intett − nem egy nemesi család lánygyermekének valók! − Gaudentius hadvezér! − nevetgélt a lány. − Hiszen ez egy jelmezbál! Azért néz ilyen komoran, mert néhai nagybátyám, Honorius bőrébe bújt erre az éjszakára? Vagy azért nyúlt meg így az arca, mert a lovára akar hasonlítani? Ha ennyire szigorúan néz, inkább térjen vissza a térképeihez és terveihez! Bár nem is, inkább csatlakozzon hozzánk! Rabszolga! − Magához intett egy közeli oszlopnál várakozó, ijedt rabszolgalányt. − Hozz egy szőlőlevelet a hadvezérnek! Gaudentius láthatóan visszahőkölt, ám a következő pillanatban valaki hangosan felnevetett mögötte. − Csak nem az öreg Gaudentius személyesen? − kérdezte egy rekedtes 128

hang. − Talán kezd feléledni fonnyadt… Ám a lány egy hangos nevetéssel beléfojtotta a piszkálódást. − Narcissus, viselkedj illendően! − torkollta le a hang tulajdonosát, majd közelebb lépve Gaudentius fülébe suttogta: − Ő Narcissus. Mindannyian kedvenc mitológiai alakjainknak öltöztünk. Flavius, ha ez lehetséges, még jobban megdöbbent. − És te ki vagy? − kérdezte. A lány megfordult; csodálkozó tekintettel nézett a fiatalemberre, mintha addig észre sem vette volna, majd boldogan elmosolyodott, hiszen végre eljátszhatta szerepét. − Hát nem ismersz meg? Echó vagyok! Hát nem ismersz meg? Echó vagyok! Hát nem ismersz meg…? Flavius mosolyogva beléfojtotta a szót. − Azt hittem, Echó mások szavait ismétli, nem a sajátjait − mondta. A lány egy pillanatra zavarba jött, ám amint észrevette Flavius szemében az incselkedést, felnevetett. Gaudentius arca azonban továbbra is szigorú maradt. − Fiam, hadd mutassam be Justa Grata Honoria hercegnőt, az anyacsászárné lányát, a császár nővérét − mondta. Honoria félig durcásan elmosolyodott. − Gaudentius, miért leplezett le? − kérdezte. − Hát ő lenne a híres Flavius Aetius? Vonzóbb, mint gondoltam. − Ezzel karjánál fogva megragadta Flaviust, és elindult vele az udvar közepén táncolok felé. − Gyere, csatlakozz hozzánk! − kérlelte nevetve a fiatalembert. − Lehetnél például… Egy pillanatra elhallgatott, kihívóan végigsimította Flavius vállvédőjét, majd csodálkozva nézte porossá vált ujjait.

bőr

− Lássuk csak… lehetnél például Mars, a háború vad… és piszkos istene. Flavius elmosolyodott, majd udvariasan elhúzta a kezét. − Köszönöm, hercegnő, de most már igazán mennem kell… Ekkor valahonnan a lány mögül ismét felhangzott a korábbi durva nevetés. − Akárcsak az apja! Mintha botot dugtak volna fel a hátsójukba! Honoria idegesen a barátai felé fordult, majd vissza Flaviushoz. − Ne is törődj velük! − mondta kissé zavartan. − Eszembe sem jutott − felelte a fiatalember. 129

− Gyere el megint, Flavius Aetius! − mondta a lány nevetgélve. − Remélem, legközelebb több időnk lesz beszélgetni! Flavius és Gaudentius megfordult, majd a szolgák és a bámészkodó vendégek között elindultak a kert másik vége felé. − Csak baj van ezzel a lánnyal − mondta halkan Gaudentius. – Jobban teszed, ha elkerülöd. Flavius felsóhajtott, majd a sarkokban álló cserepes pálmákra, a lábuk alatt lévő színes mozaikokra és a falakra festett freskókra mutatott. − Az egész udvarral baj van, apám. Itt mindenki csak a császár kegyeit lesi. Látom a szemedben, hogy félsz beszélni, félsz bármit is tenni, pedig a birodalom egyik legjobb hadvezére vagy. − Az udvarnál az eunuchok kezében van az igazi hatalom − mondta szomorúan Gaudentius. − Lehet, hogy Róma ilyenné vált, ám ez nem méltó hozzá − felelte dühösen Flavius. − Fiam, Róma a becsületesség és a nemesség megtestesítője. A császárok úgy követik egymást, akár az évszakok, ám Róma örök, mert tiszteletre méltó, dicső alapokra épült, és mert a dicsőség örök érvényű. Ezt mindig tartsd észben, és tégy eleget kötelességednek! − Róma dicsősége már csak egy eszme, apám. A várost Aeneas alapította, egy elárult és legyőzött sereg harcosa, aki aztán becsapta és elhagyta a nőt, aki szerette őt. Hát ez lenne Róma dicsősége? Róma már sosem nyerheti vissza dicsőségét. Nézz körül! Nem hazudhatsz magadnak! Gaudentius egy pillanatig némán nézett fiára, majd megrázta a fejét. − Nem hazudok magamnak jobban, mint Platón tette, amikor megpróbálta leírni az ideális államot, pedig tudta, hogy az valójában sosem tudna működni. Meg kell próbálnod nem gondolni arra, milyen valójában Róma, és akkor képes leszel meglátni az ideális Rómát. − Meglátni az ideális Rómát? Azon az áron, hogy nem foglalkozom a valósággal? Az ünneplők kiabálása és a zeneszó lassan elhalt mögöttük, és ők némán lépkedtek egymás mellett. Amikor már elérték a palota főkapuját, ahol testőreik vártak rájuk, Gaudentius megköszörülte a torkát. − Lenne még valami − mondta. 130

Flavius elmosolyodott. − Sokáig voltam távol, így biztos vagyok benne, hogy még sok mindenről kell beszélgetnünk. − Ez most nagyon fontos, fiam. Gondolkodtál már azon, hogy megnősülsz? − Sok egyéb dolgon kellett gondolkodnom… − Carpilio szenátorral már beszélgettünk erről − folytatta Gaudentius. − Van egy lánya, Priscilla… − Carpilio? − Igen, Carpilio szenátor. Családjából már évek óta magas rangú magistratusok kerülnek ki. A lánya fiatal, néhány évig még nem mehet férjhez, de már most rengeteg kérője akad. A szenátor beleegyezett, hogy meghallgat téged, mielőtt a többieket fogadná. Flavius elgondolkodott az ajánlaton, majd apja szemébe nézve így válaszolt: − Köszönöm, a szenátor ajánlata igazán megtisztelő. De sajnos az idő nem megfelelő. Te magad mondtad, apám, hogy fel kell nőnöm a feladatomhoz. Márpedig most az első feladatom Róma megmentése. Gaudentius felsóhajtott. − Ezek szerint azonnal indulsz Galliába? − kérdezte. − Igen, amint felkel a nap. Nincs értelme tovább maradnom. Alig tért haza, mégis, szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy nem maradhat tovább Ravennában. Ilyen környezetben egy férfi nagyon hamar elveszíti ambícióit, fegyelmét és becsületét. Vagy ha nem így történik, akárcsak apjának, minden egyes nap meg kell harcolnia azért, hogy önmagával békében, saját értékrendjét követve élhessen. Miért éljen egy magafajta katona ebben a fertőben, a lustasággal vívott mindennapos küzdelemben, mikor becsületes, dologszerető emberek között is élhet, akik az övéhez hasonló értékrendet követnek? Annyira világosan látta a helyzetét és a különböző lehetőségeket, hogy egy pillanatig sem habozott dönteni. − Adok melléd egy embert, hogy segítsen az úton, később pedig irányítsa a szolgálóidat − szakította félbe fia gondolatait Gaudentius. − Erős férfi? És jól lovagol? − kérdezte Flavius. − Mert gyorsan akarok haladni. Szolgálóim viszont nem lesznek. − Florentius már évek óta szolgál mellettem, háború idején és a palotában is. Ő volt az első centurióm, míg egy szlávok elleni csatában el nem veszítette egyik lábát. Azóta felgyógyult, és újra ugyanúgy lovagol, mint 131

bármelyik férfi, de úgy döntöttem, inkább magam mellett tartom, mert okos, és jó érzéke van a legkülönbözőbb ügyek intézéséhez. És ami a legfontosabb, jobban ismer, mint bárki más. Én nem mehetek veled, de hidd el, Florentius a segítségedre lehet. Flavius bólintott, majd hallgatagon sétáltak tovább. Egy sarkon befordulva eljutottak a hatalmas erődítménypalota tizenhat láb magas külső falai közé. Alig értek oda, amikor hirtelen valami Flavius vállának csapódott, mintha valaki egy hatalmas bunkósbottal csapott volna rá. A fiatalember elesett, a következő pillanatban pedig hatalmas üvöltés kíséretében rázuhant egy óriás. Az óriás morogva felállt, s Flavius is oldalra gördült, majd remegő lábakkal felkelt a földről. Ahogy visszanyerte lélekjelenlétét, kezdeti döbbenetét éktelen harag váltotta fel. − Ez meg ki? − kérdezte levegő után kapkodva. A két fal alkotta alagút közepén, nem messze előtte egy kárpitozott heverőn hatalmas férfi ült, és nagyokat pislogva nézett rá. Az óriás szakadt inget viselt, akár egy rongyos koldus, amely alól kilátszott izmos, szőrös mellkasa. Arcát dús szakáll borította, úgy kúszott fel majdnem a füléig, akár a borostyán a falakra, szemöldöke pedig egyetlen vastag vonalként húzódott orra fölött. Ha a heverőn ülő óriás szemében nem csillogtak volna hatalmas krokodilkönnyek, Flavius azt gondolta volna, hogy a germán erdőkben élő trollok egyike zuhant rá. − Ez meg ki? − kérdezte újra sajgó vállát dörzsölgetve, mire az óriás hangosan felzokogott. − Magnus − válaszolta Gaudentius nagyot sóhajtva. − Magnus… azt én is látom, hogy nagy. De mi a neve? − Hát ez. Magnusnak hívjuk. Egyszerűen csak Magnusnak. Ekkorra kivont kardokkal már Flavius hun testőrei is odaértek; a fiatalember intett nekik, hogy menjenek vissza a kapuhoz, majd a szipogó óriás felé fordult. − Nézd ezeket a hatalmas karokat! − mondta apjának. − Olyan vastagok, mint a derekam! Miért nem tart a vándorcirkusszal? És miért ül egyáltalán itt, egy heverőn? − Egyszerű − sóhajtott fel Gaudentius. Jelentőségteljesen nézett fiára. Ám Flavius nem értette, mit akar mondani. − Azért magyarázd meg! Még ha olyan egyszerű is. 132

Gaudentius megrázta a fejét. − Ő maga egyszerű − mondta halkan. − Magnus alig tud beszélni. Az apja a palotában szolgált, de már évekkel ezelőtt meghalt. Honorius háziállatként tartotta maga mellett Magnust. Tudod, jó, hogy itt van… például segít cipelni a nehéz bútorokat… Magnus bólintott, majd térdre borult Flavius előtt, megragadta a kezét, és bozontos fejére helyezte. − Ügyetlen szegény − folytatta Gaudentius. − Ha azt hallod, hogy eltörik egy edény vagy egy szék, biztos lehetsz benne, hogy Magnus ott van, ahonnan a zaj jön. Eugenius úgy veri, mint egy kutyát. Szerencsétlen ezért ilyen félős. Én, amikor csak tehetem, próbálok kedves lenni hozzá. Gyere, állj fel, Magnus! Az óriás pislogott egyet, majd lassan felállt a heverőről. Flavius úgy érezte, mintha egy hegy nőtt volna ki előtte a földből. Az alacsony hun lovasok, akik alig a mellkasáig értek Magnusnak, még szorosabban markolták kardjaikat. Az óriás letörölte könnyeit, majd hatalmas ökleivel a mellkasát verve nagy nehezen annyit mondott: − M-m-mi-les. − Miles? − ismételte Flavius halkan. − Katona? Katona akarsz lenni? − Szerencsétlen! Egyre jobban sajnálom − mondta Gaudentius. − Még ha ilyen izmos is, melyik fegyverrel tudna megtanulni bánni? És létezik-e egyáltalán akkora páncél, amelybe beleférne? Akkora sisak kellene neki, mint egy szardellás hordó. Na gyere ide, Magnus! − intett az óriásnak, mikor látta, hogy a szemei megint megtelnek könnyel. Belenyúlt az övén lógó bőrerszénybe, és odaadott Magnusnak két rézérmét. − Vidd vissza a heverőt, és vegyél magadnak egy mézes kekszet! Attól jobb lesz a kedved. Magnus a pénz láttán szélesen elmosolyodott − bozontos szakálla közül kivillant hiányos fogsora. Ám ahogy kezébe vette az érméket, értetlenül felvonta szemöldökét, és az arca újra elkomorodott. Hatalmas ujjaival esetlenül megfogta az egyik érmét, és visszaadta Gaudentiusnak. − Unus − mondta. Gaudentius elmosolyodott. − Lehet, hogy esetlen és buta, de ő a legbecsületesebb ember az egész birodalomban! Pontosan tudja, hogy a mézes keksz egy denariusba. kerül, így csak egy érmét tart meg. Ezt minden alkalommal eljátsszuk. − Visszafordult Magnushoz. − Tartsd meg nyugodtan! − mondta kedvesen. − Vegyél egyet a barátnődnek is! Az óriás boldogan bólintott, majd szorosan összezárta hatalmas markát. 133

Felállt, aztán mintha csak egy pergamentekercs lett volna, könnyedén felkapta a heverőt, és elindult a kapu felé − amerre ment, a falat aranyszínű foltok lepték el, ahogy ügyetlenül minden lépésnél nekiütötte a bútort. Flavius egy ideig elképedve nézett utána, majd harcosaihoz fordult, akik, míg az óriás váratlanul le nem pottyant az égből, egy pillanatra sem mozdultak el a városkaputól. − Az éjszakát Ravennában töltjük − mondta. A hunok mozdulatlanul álltak, mint akiket cseppet sem döbbentett meg Magnus felbukkanása, ám végül egyikük megtörte a csendet. − És reggel? − kérdezte. − Reggel útra kelünk Galliába.

134

MÁSODIK RÉSZ

135

ÖT Gallia és Hunnia, i. sz. 425-444 I. Az évszakok múlnak, az emberek hűsége úgy változik, mint a tenger a Hold hatására, ám Róma mindent túlél… és megbünteti azokat, akik ezt másképpen gondolják. Az évtizedek alatt a birodalom galliai helyőrségei egyre csak gyengültek, vagy mint egy gát, össze is omlottak a barbárok áradata alatt. Ám Róma újra és újra visszanyerte az irányítást, az ellenség hullámokban érkező támadásai után újra és újra visszaállította ingatag határait. Az utolsó években a támadók és védők között viszonylagos béke alakult ki, ám aztán a Rajna túlpartján élő ellenség újra nagy ambíciókat kezdett dédelgetni. Az alemannok, vandálok és frankok megelégelték, hogy a nagy folyó túloldalán ragadtak. Szegénységben éltek, betegségek tizedelték őket, földjeik terméketlenek voltak, ifjú harcosaik pedig egyre nyughatatlanabbul tekintgettek Gallia termékeny síkságai felé. Minden télen, mikor a folyókat vastag jégpáncél borította, a birodalom útvonalait hó lepte el, és a légiók visszahúzódtak barakkjaikba, a vastag prémekbe öltözött harcosok összegyűltek haduraik hívására. Minden télen, mit sem törődve a kegyetlen hideggel, kezükbe ragadták durva kardjaikat és felszálltak lovaikra. És ez a dühös tömeg minden télen elindult az ősi utakon és hegyi ösvényeken, hogy próbára tegye erejét, és meghódítsa Gallia síkságait − hogy újra és újra összecsapjon a kimerült római légiókkal. Így volt ez ezen a télen is, ahogy dühük és ambíciójuk tetőfokára hágott. A hóval borított, fenyőkkel benőtt hegyek és az alant elterülő völgy csatazajtól, lovak rémült nyerítéseitől és harcosok dühös kiáltásaitól visszhangzott. A széltől felkorbácsolt hóesés senkinek sem kegyelmezett − az emberek arcát vörösre marta a hideg. Eluralkodott a káosz, a félelem hangjai még a szél süvítését is elnyomták. A frankok még sosem néztek szembe ilyen félelmetes ellenséggel. KeletGallia sűrű erdői az o földjeik voltak − még ha csak azért is, mert igényt tartottak rá. Harcosaik már hónapokkal korábban elkezdtek beszivárogni a hegyekbe, és csak a megfelelő pillanatra vártak, amikor lerombolhatják a rómaiak védelmét, áttörhetnek a légiók vonalain, amikor akadálytalanul 136

eláraszthatják a melegebb, déli területeket. A frankok arra számítottak, hogy a kimerült római légiók ebben a hidegben nem sietnek majd Gallia megmentésére; abban bíztak, hogy a katonák, akik egyre kevesebben voltak, és akik már hírből sem ismerték a fegyelmet, nem kockáztatnak egy komolyabb csatát, mikor nem lehetnek biztosak abban, hogy lesz elég ellátmányuk. Ám nem számoltak Flavius Aetius hadvezérrel és csapataival. Mielőtt még a frankok tömegesen megrohanhatták volna Galliát, ezek az új harcosok, a hunok, akik nem ismertek félelmet, nem panaszkodtak a nehéz körülményekre, és akiket nem tartóztathatott fel a hideg sem, visszaszorították őket. Ezeknek a keletről érkezett furcsa harcosoknak még húsra sem volt szükségük, mert állítólag hetekig is kibírták a hegyekben úgy, hogy csak kancatejet és a jószágaik mellső lábaiból kicsorgatott vért itták. A frankok között elterjedt a hír, hogy a római hadvezér − egy magas, szikár, hosszú hajú férfi − maga is megcsapolja lova vénáit, magas rangja ellenére harcosaival együtt a hóban alszik, és a hunok barbár nyelvén osztogatja a parancsokat. Ő volt az az ember, akire a frankok nem számítottak; a sötét bőrű hun harcosok így sarokba tudták szorítani őket egy olyan helyen, ahova egy római sereg nem mert volna bemerészkedni, és akkor, amikor egy római hadvezér nem mert volna támadni − alkonyaikor, kegyetlen hóesésben, a legközelebbi római településtől háromnapi menetelésre. A kegyetlen csata kimenetele nem volt kétséges. A frank harcosok, még ha saját területükön küzdöttek is, és még ha kétszer annyian voltak is, mint ellenfelük, nem győzhették le a lovasokat, különösen, hogy a hunok lovai hozzá voltak szokva a kegyetlen időjáráshoz, tulajdonképpen erőt merítettek belőle. Ám ha valakinek nincs hova menekülnie, mikor mögötte csak a hegyek vannak, mikor a hunokat és félelmetes farkasaikat még a sötétség sem tartóztatja fel, nincs más hátra, mint harcolni, és annyi ellenséget vinni magával a pokolra, amennyit csak tud. Flavius Aetius maga vezette a végső rohamot − a véráztatta hóban gázolva a még életben lévő frankok közé rontott, akik elkeseredetten halmozták egymásra elpusztult lovaikat, így igyekezve védeni magukat. Mikor a római hadvezér a magasba emelte kardját, és megindult az ellenség felé, az egyik frank katona, aki addig egy megfagyott vértócsában feküdt, hirtelen felugrott. Dühös üvöltéssel rávetette magát a római lovára, és karját a nyaka köré fonva a földre rántotta az állatot. A ló elkeseredetten vergődött a ránehezedő súly alatt, míg Aetius combjaival szorítva az állat horpaszát 137

igyekezett nem leesni lováról. Ám akkor hirtelen valami hatalmas, szürke folt jelent meg a levegőben, majd nekivetődött a frank hátának. Aetius nőstény farkasa karmait a gazdájára támadó férfi combjaiba és hátába mélyesztve marcangolta áldozata nyakát és páncéljának vállrészét. A férfi, akit teljesen váratlanul ért a támadás, hangosan üvöltve próbálta ledobni magáról a fenevadat, amely egy oroszlán szívósságával kapaszkodott belé. Aetius, rémült lováról lehajolva keresztüldöfte kardját a frank páncéljának résén, ahol a nyak és a váll összeér − érezte, ahogy a penge, a kulcscsontot eltörve, mélyen a férfi mellkasába hatol. Mikor kirántotta kardját, a farkas leugrott a frankról, majd dühösen vicsorogva, füleit hátracsapva gazdája lova mellé sétált. A frank egy pillanatig még inogva állt a lábán − csodálkozó tekintetét Flaviusra emelte, majd feje, melyet már nem tartottak nyakizmai, lebukott. Ahogy eldőlt, a halál ködén keresztül még látta az előrevágtató lovasokat. Aetius megállt, hogy megnyugtassa lovát; a mellette elszáguldó hun lovasok a havon és a sebtében emelt barikádokon keresztülgázolva egyenesen a frankok közé vetették magukat. Az ellenség számára elérkezett a vég: rosszul mérték fel Róma erejét, a hunok pedig nemcsak ambíciójuktól, hogy elfoglalják Galliát, de életüktől is megfosztották őket. Egy perccel később az erdőben ismét csend honolt, csak a szél fütyülését lehetett hallani. A véráztatta hó az újabb lehulló rétegek alatt rövidesen halvány rózsaszínné, majd végül fehérré változik, és hamarosan nyoma sem marad a vérengzésnek. Aetius megfordult lovával, hogy elindítsa a végső rohamot; arca borotválatlan volt, szemei vörösek a fáradtságtól, hosszú hajára ráfagyott a fehér hó. Mikor a magasba emelte kardját, a frank vére végigcsurgott öklén. − Rómáért! − kiáltotta. Erőteljes hangja elnyomta a csatazajt és a haldoklók hörgését. A hunok egy emberként álltak fel kengyeleikben, és emelték a magasba kardjaikat. − Aetiusért! − kiáltották, majd megindultak, hogy végső csapást mérjenek a frankokra. A Hun Birodalom északi peremén élő hatalmas szláv törzs szenvedélyes északi klánjait erős hűség tartotta össze − szövetségük csaták hevében edződött, és a hosszú, hideg éjszakákon, történetek mesélése közben csak tovább erősödött. Idegenek csak nagyon ritkán merészkedtek erre a zord 138

vidékre, olyan esetre pedig, hogy egy nemesi család sarja vetődött volna közéjük, még a legvénebb vének sem emlékeztek. A klánok olyannyira nem számítottak a vastag szőrmékbe öltözött herceg érkezésére, hogy vezéreik még harcosaikat sem tudták maguk köré gyűjteni. A sztyeppe számtalan falujából csak most, egy héttel később kezdtek el gyülekezni a harcosok − egyesek a folyón érkeztek, mások széles hátú harci lovakon, de voltak, akik gyalog tették meg az utat falujukból. Több napon keresztül özönlöttek, és most a fagyos mezőket sebtében felállított sátrak és faházak tarkították, az éjszaka csendjét részeg nevetések zavarták meg − a klánok a téli napfordulót követő első telihold idején megérkeztek hagyományos gyűlésükre. Ám ezen az éjszakán nem a szlávok királya vezette a gyűlést. A tábortüzek fényében egy keletről érkezett férfi lépett előre, egy férfi, akit a jelenlévők még sosem láttak. Alacsony volt, de erős, széles arca furcsa mintázatú volt a sebhelyektől, haja pedig úgy omlott alá rókaprémmel szegélyezett sapkája alól, akár egy hegyi patak a sziklák közül. Nagyon nagy távolságot tett meg azért, hogy szóljon ezekhez az emberekhez, a vad, északi harcosokhoz, és szavai lenyűgözték hallgatóságát − annál is inkább, mert nem csupán néhány harcossal, de egy egész sereggel érkezett. A gyűlésre érkező szláv harcosok mindegyike keresztülhaladt a keletről jött herceget kísérő csapatok táborán. Akárcsak vezérük, ezek a férfiak is alacsony, szűkszavú emberek voltak, akik sosem vetették le vastag bőrpáncéljukat, és sosem tették le lándzsáikat. Úgy tűnt, sosem szállnak le zömök lovaikról, még azért sem, hogy egyenek vagy aludjanak. Az idő nagy részében mozdulatlanul ültek hátasaikon, mintha nem akarnák elfecsérelni energiájukat. Ám a szóbeszéd szerint vezérük parancsára hihetetlen gyorsasággal tudtak támadni: meglepetésszerűen csaptak le ellenségükre, rongyokból készített köteleikkel bármelyik betöretlen lovat befogták, és akár ötven mérföldet is képesek voltak megtenni egy nap alatt, egyetlen zokszó vagy kérdés nélkül. A szlávok, ahogy elhaladtak a szúrós tekintetű fegyveresek között, tudták, hogy már meg is született a döntés, hogy világuk örökre megváltozik. Az éjszakai levegő már-már szilárdnak tűnt, mintha − akárcsak egy darab vasat − meg lehetett volna markolni. Ám a harcosok nem érezték csípősnek − az ereikben szenvedélyesen áramló vér melegen tartotta őket. Felettük a sarki fény ragyogóbb volt, mint hosszú nemzedékek óta bármikor. Az égből vízesésként lezúduló izzó fehér fényfolyamok az összegyűltek szeme előtt színpompás, vad örvényekké változtak − az istenek is tanúi akartak lenni 139

ennek a különleges gyűlésnek. Százezer férfi lélegzetvisszafojtva figyelt, fagyos leheletük villódzó ködként örvénylett fölöttük. A sebhelyes arcú harcosok, a keletről érkezett hunok vezére a táncoló lángok elé lépve megszólította a törzsek véneit. Ám szenvedélyes hangja elárulta, hogy szavait nemcsak hozzájuk intézi, hanem az összes szlávhoz, minden egyes világos hajú, lángoló tekintetű harcoshoz is, aki köréje gyűlt. Még azok is hallották, akik a legmesszebb álltak tőle, akik már nem érezték és alig látták a lángokat. A tüzek mögött lovaikon várakozó hun harcosok széles sorai belevesztek az éj sötétjébe. − Tiszteletre méltó szlávok! − kiáltotta a hun vezér, akiről ekkorra már az északi törzsek összes harcosa tudta, hogy Attilának hívják, aki nem apja vagy nagyapja nevét viseli, ahogy az a szlávoknál szokás, hanem sajátját: mintha egy szigeten állna, amelyet semmi sem köt össze a nagyobb szárazfölddel. − Tiszteletre méltó szlávok! − kiáltotta újra. − Azért állok ma itt előttetek, mert tisztelem bátorságotokat, erőtöket és harcos szíveteket! Azért jöttem el hozzátok, mert fáj, hogy oly sok veszteséget kellett elviselnetek a múltban, hogy megfosztanak benneteket a jobb élet lehetőségétől, attól, hogy melegebb vidékeken élhessetek. És azért jöttem, mert remélem, hogy hamarosan egyik győzelmet aratjátok majd a másik után, és gyermekeitek gyermekei már boldogan, küzdelmek nélkül élhetnek. Hatalmas szlávok, azért jöttem, hogy egyesítsük erőinket. A vének tanácsa már meghallgatott, és elfogadta javaslatomat. Ha egyesítjük népeinket, megerősíthetjük fegyvereinket. Ha egyesítjük erőinket, kivívhatjuk szabadságunkat! Mert a hun nép szabadnak született. Nem tűrjük az elnyomást, az önkényt! Ha egyesítjük népeinket, erőtök, amely máris hatalmas, a miénk lesz, a mi erőnk pedig a tiétek, és hatalmasabbak leszünk, mint eddig bármikor! Csatlakozzatok hozzám, szlávok, erősítsük meg barátságunkat! Örvendjetek velem annak, hogy népeink összefogva, az istenek áldásától kísérve győzelmet fognak aratni! Mert távoli ellenségeink sosem látták az istenek tüzeit, amelyek most világosságot lopnak az éj sötétjébe! És nem ismerik a hunok tüzességét, a hunok akadályt nem ismerő elszántságát! Ekkor a százezer harcos a magasba emelte kezét. Üvöltésük, pajzsaik és lándzsáik csattogása fülsiketítő hangörvényként emelkedett fel a hideg levegőbe, majd szétoszlott a szikrázó csillagok között. Még több órát kellett 140

várni addig, míg a reggel első fényei megjelennek az égen, ám utána csak néhány óra telik majd el, és a fáradt nap ismét lebukik a horizont alá. A sötétség ellenére, míg a szlávok hangosan ünnepelték, Attila kelet felé fordult, hogy a hunok szokása szerint hálát adjon a nap isteneinek. Fontos, hogy az istenek támogassák nagyszabású tervében. Mert bár a szlávokkal kötött szövetség révén biztosította Hunnia északi és keleti határait, még számtalan törzs maradt, akiket meg kellett győznie, hogy csatlakozzanak hozzá. Meg kell győznie őket, ha nem szavakkal, hát a kardjával. Burgundia fővárosa, a Rajna bal partja fölött, egy sziklás kiszögellésen elterülő Borbetomagus valamikor a Római Birodalommal határos földek egyik legszebb városa volt. Ám ezenfelül bevehetetlen is volt, ami felbátorította Burgundia királyát, Gundahart, hogy egyre mélyebben hatoljon be a római területekre, kifosztva azokat. Gundahar még az alánok királyával, Goarral is szövetségre lépett, hogy támogassák az új római „császárt”, Jovinust − a felkapaszkodott gall szenátort a burgundiai testőrök egy cohorsa juttatta hatalomra. Ez a tette még felháborítóbb volt, mint a római helyőrségek ellen indított támadásai, hiszen a fosztogatások megszokottak egy birodalom határvidékein, ám az már tűrhetetlen, ha valaki megkérdőjelezi egy uralkodó hatalmát. Jovinus rövid uralkodása fájdalmas véget ért − Narbónál a rómaiak elfogták, fejét körbehordozták a birodalomban, majd kitűzték Karthágó falára, hogy onnan vigyorogjon le az arra utazókra. Ám támogatója, Gundahar elkerülte a büntetést. Ezek után a ravennai udvar legnagyobb ámulatára tovább fosztogatott; a vidék római földesurainak kárára vagyona egyre csak nőtt, és továbbra is fenyegette a római hatóságokat. Ez így folyt mindaddig, míg Aetius, a záporozó nyilakkal és lövedékekkel mit sem törődve, fel nem sorakoztatta seregét a bevehetetlennek gondolt falak előtt. Az első sorokban álló katonái idegesen figyelték a föléjük magasodó falakat, reménykedve, hogy a burgundiaiak továbbra is ügyetlenül fognak célozni. Mögöttük katapultok álltak, hatalmas kővető gépek, amelyek állítólag, mikor a kilövést követően visszaugrottak, legalább olyan veszélyesek voltak, mint egy megvadult szamár. És e hatalmas szerkezetek mögött ötlégiónyi hun lovas várt arra, hogy végre megrohamozhassák a falakat. A múltban a csatába vonuló római seregek gyalogságának létszáma tízszer akkora volt, mint a lovasságé. Ám mikor Aetius indult csatába, 141

seregének felét vagy háromnegyedét a lovasság tette ki. És ezek a lovasok a félelmetes hunok voltak… egy rettegett sereg, amelyhez hasonlóval Róma ellenségei még sosem néztek szembe. Aetius a magasba emelte kardját; hatalmas, bozontos nőstény farkasa türelmetlenül lépkedett mellette. − A katapultokat! − kiáltotta a hadvezér. − A katapultokat! − ismételte a lövészek parancsnoka. Alighogy a fáklyák hozzájuk értek, az olajjal átitatott szalmával bevont, szurokkal teli hordók lángra lobbantak. − Tűz! − kiáltotta Aetius. − Tűz! − visszhangozta a parancsnok. A falak alatt várakozó katonák hangos üdvrivalgását elnyomta a tölgyfa karok recsegése, ahogy a húsz katapult kilőtte égő lövedékeit. Ezzel egy időben a hun harcosok egy szempillantás alatt felajzották félelmetes íjaikat és pokoli nyílzáport zúdítottak a falakon állókra − nyilaik átfúrták a védők páncéljait, és lángba borították a tetőket, a lovak sörényét, a burgundiaiak húsát. A fallal körülzárt városban néhány pillanattal később már hatalmas tűz tombolt, a felszálló füst pedig megvakította a lakosokat, akiknek még csak arra sem volt idejük, hogy felfogják, mi történik körülöttük. Ám a támadás még épphogy csak elkezdődött. Míg a falakon túl egyre jobban eluralkodott a káosz, a római lövészek újra megtöltötték a katapultokat. Most hatalmas köveket lőttek ki a félelmetes szerkezetek; a lövedékek szétzúzták a falakat és hatalmas lyukakat ütöttek a csipkés oromzaton. A város lakosainak rémült kiáltozásába ekkor hirtelen valamiféle dübörgő hang vegyült. A lövedékek becsapódási helyétől távolabb, a rómaiakból álló alakulat egy hatalmas faltörő kossal kezdte ostromolni a várost; a félelmetes szerkezet, egy fatető és ponyva alól láncokon függő, bronzzal bevont farönk hatalmas csapásokat mért a fakapukra. A fal tetején harcoló burgundiai kapitány, aki már így is alig állt a lábán − két hun nyíl fúródott a vállába −, elsápadt a rendszeres időközönként felhangzó döngések hallatán. Megparancsolta embereinek, hogy erősítsék meg a kapuk védelmét, de már késő volt. Addigra már csak alig néhányan maradtak életben, akik teljesíthették volna a parancsát. A kapu hangosan recsegve megrepedt, majd a kos következő támadására végleg megadta magát. A rómaiak félreugrottak a felcsapó lángok elől, amelyek felemésztették a faltörő kos ponyváját. A falakon belül mintha maga 142

a pokol lett volna; ám a lángok hamar lecsendesedtek, és az ezer római katona máris a lángoló kapu túloldalán volt, a lángoló gerendákat átugorva belülről másztak fel az oromzatra. Végeztek a még néhány életben maradt védővel, majd elfoglalták a város stratégiai pontjait. Ez a nap nem a fosztogatásról szólt; lerombolták Borbetomagust, és győzelmüknek köszönhetően a barbárok egy ideig valószínűleg nem merészkednek be a római területekre. Aetius felnézett a falakra, melyeket addigra már elleptek emberei. Boldog lett volna, ha Gundahar, megadása jeleként átnyújtja neki a kardját; előző nap követelte is a királytól, de Gundahar nem volt hajlandó behódolni. Aetius tudta, hogy a burgundiaiak nem szokták megadni magukat, és ezt fájlalta is, mert azoktól eltérően, akiket az elmúlt évek során legyőzött, a burgundiaiakat nem lehetett rábírni arra, hogy szövetségre lépjenek Rómával, vagy zsoldosokat küldjenek seregébe. Ám ez háború, a burgundiaiak pedig tiszteletre méltó döntést hoztak, még ha ez egyenlő is volt az öngyilkossággal. Aetius érzelmeit félresöpörve felugrott lovára, és a magasba lendítette kardját. − Rómáért! − kiáltotta. Hangja messze szállt, még a lángoló város lakosai is hallhatták. Ám serege nem visszhangozta, hanem inkább megerősítette kiáltását. − Aetiusért! − kiáltották a katonák. Aetius a következő pillanatban észrevette, hogy egy sötét folt mozog fölfelé a folyóra néző keleti falon, az őrtorony felé. A római katona már az utolsó lépcsőfokoknál tartott, már majdnem fent volt a torony tetejében, az egyetlen helyen, ahova nem jutottak el a lángok. A következő percben a katonák hangos üdvrivalgásban törtek ki − társuk, az aquilifer, a római sas hordozója felért a toronyba, és a kék ég felé emelve meglengette a római zászlót. A Fekete-tenger barbárok lakta partvidékén elterülő maeotiai mocsarak már évszázadok óta menedékül szolgáltak a törvény elől menekülőknek, és veszélyes ingoványt jelentettek az őket üldözők számára. Ötszáz évvel korábban a harcos pontoszi király, Mithridátész, zsoldosseregével átkelve a Kaukázuson, ezen a helyen győzte le Nagy Pompeiust. Most az alánok készültek ugyanerre: hatalmas erődöt építettek a zord, ingoványos területen, ahol egyesíthetik erőiket és szembeszállhatnak a hunokkal, akik egyre inkább 143

nyugat felé szorították népüket. Ám Attilával senki sem húzhatott ujjat. Azok, akik nem hódoltak be a hunoknak, az ellenségeikké váltak. Akik nem szövetkeztek velük, azoknak el kellett pusztulniuk. Az erős, harcos törzsek világában akkor, amikor egy birodalom vagy terjeszkedett, vagy megszűnt létezni, nem volt más választás. Hódíts vagy hódolj be! Az életben maradás volt a tét. A hatalmas hun sereg délután érkezett meg a palánkokból épített városhoz. Bár a farönkökből emelt tornyokban álló alán őrszemek már messziről észrevették a lovasokat, a támadás teljesen váratlanul érte őket. Még sosem fordult elő, hogy egy sereg hosszú menetelés után azonnal támadott volna, pihenés és evés nélkül. Bár a hunok ellátmányát szállítók mérföldekkel lemaradtak a katonák mögött, a lovasok semmi jelét nem mutatták annak, hogy be akarnák várni őket. Az alán védők csak egy szótlan, hosszú hajú harcosokból álló hatalmas sereget láttak, amelynek élén maga a hun hadvezér lovagolt. A hunok, mikor a város körül húzódó meredek sánc keleti oldalának tövébe értek, ahelyett hogy lelassítottak volna, felléptettek a sáncra, egyenesen az alánok nyílzáporának kellős közepébe. Fonott pajzsaikkal védve magukat, kardjaikkal és harci szekercéikkel csapkodva nekirontottak az alánoknak. Úgy gázoltak át a hegyes karókon, mintha azok csak törékeny, mocsári nádszálak lettek volna; lovaik éles patáikkal halálra taposták az első sorokban álló védőket. Akkor valahonnan hátulról éles füttyszó hallatszott, és az alánok legnagyobb rémületére támadásba lendültek a hunok rettegett harcosai − a több száz, vadul vicsorgó farkas. A fenevadak a menekülő ellenségre vetették magukat, éles karmaikkal könnyedén felhasították a könnyű páncéljukat, hatalmas fogaikkal kíméletlenül tépték szét az alánok húsát. Látva, hogy első védelmi vonalukat áttörték a hunok, az alánok megfordultak, és visszamenekültek a vaskos cölöpökből emelt városfal mögé; a kapukat bezárva imádkoztak, hogy legyen idejük gondoskodni a sebesültekről és erősítést kérni a távolabbi törzsektől. Ám a hun lovasok egy percig sem haboztak − pajzsaikat eldobva megragadták a nyergeikre erősített köteleket. Egy pillanatra sem lassítva, meggörnyedve felálltak lovaik hátára, majd hatalmas lendületet véve felugrottak a falakra, míg hátasaik továbbvágtattak. Az oromzaton álló alánok döbbenten nézték, ahogy az ezernyi hun harcos átmászik a tizenkét láb magas falakon. A hunok meglengették köteleiket, és néhány pillanattal később az ellenség harcosai 144

törött nyakkal zuhantak le a külső falakon. Attila felvágtatott az immár védelem nélkül maradt keleti sánc tetejére, majd megállt egy pillanatra, hogy körülnézzen. Komoran bólintott, és odaléptetett az osztrogót harcosokhoz, akik a támadás alatt tüzet raktak a fal tövében. Megragadta az egyik fáklyát, jelet adva meglengette a feje fölött, majd a falon keresztül a kétségbeesetten hörgő alán sebesültek közé hajította. Amint a jeladásra száz gót harcos − mindegyik egy-egy fáklyával a kezében − megindult, a hunok leugráltak a falakról, be az erőd belseje felé. A következő pillanatban már az egész fal lángokban állt. Ahogy az erőd védelmi vonala leomlott, az alánok kétségbeesett menekülésbe fogtak − voltak, akik a falon kerestek olyan pontokat, ahol a lángok még nem csaptak az égig, míg mások a főkapu felé indultak abban a reményben, hogy talán nem válnak a lángok martalékává. A menekülők láttán a támadók elvesztették a fejüket; az osztrogótok lovaikról leugorva a tömeg közé vetették magukat, fosztogattak, vagy éppen az útjukba kerülő nőket vonszolták vissza vonalaik mögé. Harcosai fegyelmezetlensége láttán Attilát elöntötte a düh. Odaléptetett az egyik góthoz, aki egy rémült alán asszonyt vonszolt maga után. Egy határozott karlendítéssel a férfi tarkójára csapott kardja lapjával − a harcos bronzsisakja a levegőbe röpült, majd megpördülve a sárba csapódott. Az osztrogótok egyik vezére, látva embere kiserkenő vérét, komor arccal Attila elé lépett. − Attila hadvezér! − kiáltotta a csatazajon keresztül. − Embereim segítettek megnyerni neked ezt a csatát, és most csak méltó jussukat veszik el. Hiszen ez a háború célja! Te mégis megbünteted őket. Attila dühösen körbefordult lovával, az osztrogót hátasa mellé léptetett, és mellvértjét megragadva magához rántotta a férfit. − Nem, kapitány! − mondta, mérgében majdnem arcon köpve a férfit. − Nem ez a háború célja! A kapitány értetlenül meredt rá. Attila dühében majdnem a földre rántotta, de végül lehiggadt, és halkan, de fenyegető hangon folytatta. − A háború célja a rémületkeltés! − sziszegte. A gót nyelt egyet, mire Attila elengedte a mellvértjét, és hátrébb léptetett lovával. − Hagyjátok őket, hadd meneküljenek! − mondta körbemutatva a lerombolt városon. − Mindenkinek elmesélik, mi történt itt, és hamarosan az 145

egész országot leigázzuk. Ha nem karddal, hát a félelem erejével. Értékes szövetségesei lesznek a hunoknak. Biztosítják határainkat − és a tieiteket is, gót − vagy meghalnak. Megfordult lovával, és elvágtatott, magára hagyva az elképedt, nyakát dörzsölgető gótot, aki legalább annyira rettegett, mint a menekülő alánok. II. A tüzes nyári nap nehéz takaróként fojtogatta a földet, kipréselve az illatos olajat a Gallia dombjait borító vadkakukkfűből és rozmaringból. A forró levegő olyan nehéz volt az illatoktól, hogy az emberek és állatok egyaránt csak vonszolták magukat. A kígyók és békák, ha túl lassúak voltak, és a reggeli hűsölést követően nem tudtak visszajutni az árnyékba, elevenen megsültek az izzó köveken, és nem maradt más utánuk, csak a kiszáradt, összeaszott bőrük. Az emberek mogorván araszoltak az egyik árnyékot adó fától a másikig, míg mások a kőépületek vagy szőlőlugasok árnyékában szunyókáltak. Csak a gyíkok voltak élénkek. A szétterpesztett lábujjú, apró teremtmények mozdulatlanul ültek a falrepedésekben, csak kidülledő szemük forgott, ahogy azt várták, mikor csaphatnak le hosszú nyelvükkel egy-egy arra tévedő légyre. Az évszak elején rengeteg gyík lepte el a környéket − ezrével jelentek meg az utcákon, társat, élelmet, vizet keresve, hogy aztán végül az emberek talpa alatt leljék halálukat. Arelate városának lakosait hosszú heteken át gyötörték ezek az apró állatok. A plafonról belehullottak az asztalon lévő tányérokba, a falakról a nemesi hölgyek fejékeire, az utcák kövéről pedig felugráltak a rémült csecsemők hasára. A földeken dolgozó rabszolgákat visszahívták a városba, hogy ahány gyíkot csak látnak, mind tapossák agyon. A rabszolgák az agyontaposott apró hüllőket kisöpörték a házakból, onnan pedig talicskákra felhalmozva kivitték őket a városon kívül ásott, szeméttel teli árkokhoz. A prefektus megparancsolta, hogy a kukták és szakácsok súrolják fel a fürdőket és a hivatalok épületeit. Még a kisfiúk is részt vettek a gyíkok irtásában − minden száz döglött hüllőért egy denariust kaptak. Megesett, hogy ebben az időszakban a gyerekek többet kerestek, mint apáik. Aztán egy héttel később, amilyen hirtelen megjelentek, olyan hirtelen el is tűntek a gyíkok. Senki sem tudta, hova lettek, de mindenesetre már csak egy146

kettő maradt a házakban, mint általában, és tovább kapdosták az embereket gyötrő legyeket. A város lakói értetlenül megrázták a fejüket, majd visszatértek a dolgukhoz, és aggódva gondolkodtak, vajon milyen invázióval kell legközelebb szembenézniük. Vajon tele lesznek sebekkel? Vagy vérük vörösre festi a Rhodanus folyó vizét? Ám semmi ehhez hasonló nem történt, úgyhogy az emberek hamarosan el is felejtették a gyíkinváziót, és most a perzselő hőségben az árnyékokba húzódva szundikáltak. Arelate főtemploma, a hatalmas, erődítményhez hasonló épület előtt az esküvőre összegyűlt társaság türelmesen várakozott − a főbejárat boltíve biztosított némi kis árnyékot, oda igyekeztek mindannyian behúzódni. A nászmenet bármelyik pillanatban elindulhatott, ezért a kíséretet alkotó tisztek nekiláttak bekapcsolni páncéljaikat, melyeket még akkor lazítottak meg, mikor a napon felhevült fém égetni kezdte bőrüket. Éppen hogy sorokba rendeződtek, mikor patadobogást hallottak a közvetlenül a város falain kívül elhelyezkedő helyőrség felől vezető üres utcáról. Egy pillanatra megálltak, és a hang forrásának irányába fordultak. Egy olyan helyőrségi városba, mint Arelate, az ilyen forró napokon, mikor a boltok zárva vannak, és a piacon sem fordul meg senki, leginkább csak katonai hírnökök és fuvarosok érkeztek. Ám ezúttal nem hírnök érkezett, hanem maga a helyőrség parancsnoka − a fontos esemény tiszteletére fényes páncélt és vörös köpenyt öltött férfi elegánsan leugrott lováról, és tiszteletteljesen szalutált. Flavius Aetius hadvezér, Gallia és Itália katonai parancsnoka és a Nyugatrómai Birodalom légióinak parancsnoka előlépett az árnyékból, hogy üdvözölje őt. − Ezek szerint részt veszel a ceremónián, tribunus? − kérdezte érzékelhetően idegesen Aetius. − Azt hittem, megbeszéltük, hogy a helyőrség katonái a falakon kívül maradnak. A parancsnok gyorsan megtörölte köpönyegével izzadt arcát. − Bocsáss meg, uram, de fontos leveled érkezett. Gondoltam, legjobb, ha személyesen nyújtom át. − Nem várhatott volna? − Maga Valentinianus császár küldte, uram. Ekkor Florentius, akit még Gaudentius bízott meg azzal, hogy Flavius mellett szolgáljon, kibicegett az árnyékból − falábának fémgombja hangosan 147

kopogott az utcaköveken. Alacsony férfi volt, túlságosan is izmos vállain és karjain látszott, hogy hosszú évekig mankóra támaszkodva kellett bicegnie, míg nem talált egy mesterembert, aki el tudott készíteni neki egy falábat. A borotválkozással nem nagyon bajlódott, a haja viszont egész rövidre volt nyírva, akárcsak a többi légionáriusnak. Bár már két évtizede nem vett részt a csatákban, tartása és arckifejezése még mindig ugyanolyan volt, mint fiatal katona korában. Megigazgatta páncélját, majd türelmetlenül a főtemplom felé nézett. − Majd én megnézem − mondta szigorúan, mire a parancsnok átnyújtotta neki a levelet. Florentius gyorsan átfutotta az írást. − A császár ideküldi a keleti birodalom három képviselőjét, hogy megtárgyaljanak néhány államügyet. Az a kérése, uram, hogy biztosíts számukra katonai kíséretet, amely átvezeti őket az Alpokon… Ekkor Aetius a helyőrség parancsnokához fordulva félbeszakította. − Tribunus, tudod, milyen különleges nap a mai? − kérdezte. − Igen, uram… − Tudod, kik vannak ma itt jelen? − Uram, felismerem Theodorikot, a vizigótok királyát… − Igen, Theodorik nagyon régi barátom és Róma leghatalmasabb szövetségese. De akár a leghatalmasabb ellensége is lehetne. És mit gondolsz, parancsnok, a császár vajon tudja, milyen különleges nap a mai? A tribunus egy pillanatig habozott. − Előfordulhat, hogy elfelejtette, uram − válaszolta lassan. − Mikor küldte el ezt a levelet? Florentius a levélre pillantott, majd így válaszolt: − Húsz nappal ezelőtt keltezték Ravennában. Úgy látszik, késve kaptuk meg. A követek már minden bizonnyal átkeltek az Alpokon. − Akkor ez az egy nap már nem számít − bólintott Aetius. − Gondolom, a császár is egyetért azzal, hogy néhány keleti követ haragja semmi annak az arának a haragjához képest, aki megtudja, hogy el kell halasztani az esküvőjét. − Uram, bölcs dolog csak úgy félredobni a császár levelét? − Térj vissza a szolgálati helyedre, tribunus! Itt van Theodorik és egész udvartartása, a püspök, és különben is, ez az esküvőm napja! A császár 148

pedig túléli, hogy várnia kell még egy napot. Aetiust, amint visszalépett az árnyékba, megrohanták az emlékek. Két évtized telt el azóta, hogy fiatalemberként Európa legnagyobb lovasserege élén belovagolt Ravennába. Ha azok, akik akkor látták, itt lennének a templom előtt, biztosan nem ismernének rá. Mióta megérkezett Galliába, rövidre vágva viseli a haját, bár időnként még végigfuttatja ujjait koponyáján, ahogy régebben, mikor beletúrt hosszú, váll alá érő hajába. Hun páncélja már rég egy cédrusfaládában pihent, amelyet Aetius csak nagy ritkán nyitott ki, mikor régi dokumentumokat keresett. A Hunniában töltött évekre tulajdonképpen már csak nőstény farkasa, elválaszthatatlan társa emlékeztette. Ez a farkas természetesen már nem azok közül való volt, akiket Turgridtól kapott búcsúajándékként − azok már rég elpusztultak: a hím vadászat közben, a nőstény pedig egyszerűen azért, mert már megöregedett. Viszont Aetius addigra gondoskodott róla, hogy legyenek utódaik, és bizonyos időközönként megtartotta magának és felnevelte a legerősebb nősténykölyköt, hogy az aztán anyja helyébe léphessen. A Hunniára emlékeztető másik állat csak az esküvője előtti napon érkezett meg; a vendégsereg döbbenten nézte az utcán végigvonuló gyönyörű csatalovat, amelyet Attila küldött Flaviusnak nászajándékba. A ló hosszú, térdig érő sörényét befonták, és mindegyik fonat végén egy-egy gyöngy függött; a fényes fanyerget a lazuritokból kirakott uralkodói tamga díszítette, a pompás állat farka pedig már-már a földet súrolta. A tribunus, mikor megpillantotta a lovat, viccelődve megállapította, hogy még sosem látott ilyen gyönyörű, elegáns nőt, és megkérdezte, férjnél van-e már. Aetius azonban, hogy bebizonyítsa, az állat valóban egy szívós csataló, megmutatta másik ajándékát, amelyet Attila diszkréten a bőr nyeregtáskába rejtett − egy régi, már teljesen kiszáradt szkíta skalpot. Aetius halványan elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy a parancsnok rémülten hátratántorodott. Ám ekkor a felcsendülő nászinduló visszarántotta őt a jelenbe. A pap kinyitotta a hatalmas ajtót, majd intett Flaviusnak, hogy lépjen be a templomba. Egy órával később, mikor a szertartás véget ért, az ifjú pár lassan végigsétált a templom fő folyosóján, a szebbnél szebb ruhákat viselő vendégek között, majd visszatért a perzselő hőségbe. A lépcső aljára érve sorra odaléptek a méltóságokhoz, hogy üdvözöljék őket. Ám ekkor egyszer csak megjelent a templom kapujában egy férfi, és a tömegen átfurakodva elindult az ifjú házasok felé. Alacsony volt, de erős felsőtestű, arcát vastag, 149

barna szakáll borította, mely egészen a szeméig felfutott, ruházata pedig cseppet sem volt ünnepélyesnek mondható − úgy volt felöltözve, mint egy vadászatra induló nemes. Egyenesen Aetius mögé lépett, majd minden figyelmeztetés nélkül magához szorította és egy pillanatra felemelte. Aztán az inkább medvére, mint emberre hasonlító férfi öblös hangon felnevetett − fehér fogai úgy csillantak ki bozontos szakálla közül, akár egy sapka prémje közül a gyöngyök. − Hé, Flavius! − kiáltotta. − Belőled már eleget láttam. Nem is tudom, miért téged emelgetlek! Inkább hadd csókolom meg az elragadó kis asszonykádat! Aztán, mielőtt még Flavius vagy ifjú felesége tiltakozni kezdhetett volna, a férfi hatalmas mancsaival megragadta az asszony vállát, majd két cuppanós csókot nyomott az arcára. Ezután a vállát továbbra is erősen tartva eltolta magától, és alaposan szemügyre vette. Flavius felesége zavartan elmosolyodott, majd elpirult. Segélykérőén fordult férje felé. − Remek választás, Flavius! Remek! − kiáltotta a férfi. − Amint alkalmad lesz rá, meg kell látogatnod minket Tolosában! Drága Priscillám, Aetius elmesélte már neked, hogy még nagyon régen, mikor gyerekek voltunk, Ravennában megmentettem egy őrült huntól? Aetius előrelépett. − Priscilla, ő Theodorik, a vizigótok királya − mondta bocsánatkérően. − Nagyon régi barátom, és éppen ezért túlontúl is közvetlen. − Közvetlen? − kérdezte tettetett felháborodással Theodorik. − Legközelebb vajon mit hazudsz rólam? Még hogy én közvetlen! Drágaságom − ragadta meg az ifjú feleség karját −, elárulom neked, hogy… − Lesz elég időtök, hogy megismerjétek egymást − szakította félbe barátját mosolyogva Aetius. Biztatóan felesége karjára tette a kezét. Theodorik király hangosan nevetve Aetius hátára csapott, és elsétált. A mögötte álló, ünnepi tógát viselő méltóságteljes külsejű öregember türelmesen, mosolyogva várt a sorára. Most előrelépett, és szeretetteljesen magához ölelte Priscillát. − Drága leányom! − mondta kedvesen. − Szebb vagy, mint valaha! Milyen régóta vártam már erre a napra! − Carpilio szenátor, köszönöm, hogy olyan messziről ideutaztál! − fogta meg az idős férfi kezét hálásan Flavius. 150

− Megtiszteltetés, hogy itt lehetek, hadvezér! − válaszolt udvariasan az öregember. − Hosszú ideje ismerem apádat, és gyakran beszéltünk arról, mennyire szeretnénk, hogy gyermekeink összekössék életüket. Csak azt bánom, hogy ez csak ilyen sokára történt meg. Bár el kell ismernem, mikor hazatértél a hunoktól, és megláttam bozontos hajadat, megijedtem, hogy hatalmas hibát követtem el azzal, hogy neked ígértem az én Priscillámat. Aetius elmosolyodott. − Sok feladatom volt akkoriban, szenátor − felelte de most már lányod a legfontosabb számomra. − Büszkén nézett mellette álló feleségére. Ekkor az utcán megjelent egy elegáns utazóruhát viselő nő, és kíséretével − hölgyeivel, három méltóságteljes külföldi férfival és a testőrségét alkotó római katonákkal − elindult felfelé a lépcsőn. A templomból kifelé vonuló nemesek megtorpantak, még Carpilio szenátor is mélyen meghajolt, majd tiszteletteljesen hátrébb lépett. A hölgy a hőségtől kipirult arccal, ám méltóságteljesen fogadta el Aetius felé nyújtott kezét. − Flavius Aetius, kérlek, bocsásd meg, hogy elkéstem a szertartásról − mondta fáradt hangon. − Az Alpokban dúló pokoli időjárás feltartóztatott bennünket. Aetius udvariasan bólintott. − Micsoda váratlan meglepetés, hercegnő! Ha időben tudomást szereztem volna arról, hogy a császár nővére ideutazik, eléd küldtem volna embereimet, hogy átvezessenek az Alpokon… Honoria nevetve lépett fel Flavius mellé. − Ugyan már! Olyan kevés időt töltesz Ravennában, hogy már az is csoda, hogy egyáltalán megismersz! Ó pedig bizonyára… − Priscilla Aemilia − mutatta be a feleségét Aetius. − Biztosan ismered atyját, Carpilio szenátort. − Milyen gyönyörű hölgy! És szerencsés is! Tudod, kedvesem, ma nagyon sok nemes hölgy szíve törik darabokra. A mi bátor Aetius hadvezérünk remek fogás ám! Ravaszul a mellette álló férfira nézett, aki egy pillanatra zavartan a többi vendég felé fordult. − Hercegnő, egyedül utaztál, csak a szolgáid kísértek el? − kérdezte dühösen Flavius. − Dehogyis! − válaszolta nevetve Honoria. − Testvérem nem engedi, hogy 151

bárhova is egyedül utazzak! Különösen nem Galliába! Ekkor egy erős testfelépítésű, izmos férfi lépett a hadvezér mellé. Még csak meg sem hajolt, csak határozottan a szemébe nézett. Aetius zavartan nézett rá − sejtette, hogy ismeri a férfit, de hogy honnan, azt nem tudta. − Hadvezér − folytatta Honoria −, ugye találkoztál már a pénztartómmal? Korábban anyám szolgálatában állt. − Eugenius, nemdebár? − kérdezte Aetius, ahogy előrehajolt, hogy megszorítsa a férfi kezét. − Igen, jól emlékszem rád. Tehát most a hercegnőt szolgálod? Eugenius egy pillanatra megdermedt, ahogy eszébe jutott, mennyi megaláztatást kellett elviselnie a hunok földjéről visszatért ifjú hadvezértől, de aztán végül halványan elmosolyodott. − Igen, a hercegnőt szolgálom, és ebben mindketten igen nagy örömünket leljük − válaszolta halkan. Aetius hűvösen végigmérte. − Ezek szerint még mindig nem léptettek elő eunuchhá? − kérdezte ugyanolyan halkan, majd hátat fordított Eugeniusnak. Honoria, mintha nem is hallotta volna a két férfi beszélgetését, így folytatta: − Öcsém elküldte hozzád a keleti császár néhány tanácsadóját. − Hátrafordult a három idegenhez, akik udvariasan bólintottak. − Mivel ők is hozzád tartottak, megkértem őket, tartsanak velem. Elvégre a birodalom híres hadvezérének esküvőjén a palotának is képviseltetnie kell magát, nem igaz? Aetius Eugeniusról megfeledkezve visszafordult a hercegnőhöz. − Tanácsadók? − kérdezte. − Jaj, ne nézz már ilyen aggodalmasan, kedves Flavius! − nevetett fel Honoria, és gyengéden a férfi karjára tette kezét. − Azért jöttek, hogy tanácsot kérjenek tőled, nem pedig azért, hogy adjanak. Barátodról, a hun fejedelemről szeretnének feltenni néhány kérdést. − Bledáról? − Igen, róla. Ugye ismered? − Nem igazán − válaszolta Aetius. − Nagybátyja, a néhai Rugila fejedelem olyan volt számomra, mintha az apám lett volna. De Bleda sokat betegeskedett, és sosem jött ki a palotából, úgyhogy alig ismerem. Honoria összeráncolta homlokát. − Talán mégis te vagy az, akivel 152

beszélniük kellene. Akadt egy kis problémájuk. Na de elég a politikából! Most ünnepeljünk! Beszélni később is ráérünk. Aetius meghajolt a hercegnő előtt, odabiccentett a követek felé, majd katonái között elhaladva feleségével átment a templomhoz kapcsolódó hatalmas villához, a kormányzó palotájához, amelyben akkor lakott, amikor éppen nem háborúzott. Mikor már az ajtóhoz ért, amely előtt szolgálói mélyen meghajolva gratuláltak az ifjú párnak, egy pillanatra megállt és hátrafordult. Honoria hercegnő ugyanott állt, ahol még az imént beszélgettek − arcán fagyos mosollyal nézett a hadvezér után. III. A másnapot Aetius a kormányzó palotájának gyűléstermében, egy hosszú asztalnál ülve kezdte. Csak a legritkább esetekben hívott össze reggelre gyűléseket − az ébredés utáni első órákat szerette egyedül tölteni: ilyenkor fogalmazta meg leveleit, és olvasta el a parancsnoksága alatt álló helyőrségektől az éjszaka folyamán érkezett, rejtjelezve írt üzeneteket. A szobát semmiféle drapéria nem díszítette; a katonaemberek egyszerű ízlésének megfelelő helyiség cseppet sem emlékeztetett azokra a szobákra, amelyekben a római tartományok kormányzói éltek, és amelyek színes posztóikkal és csillogó márványfelületeikkel a ravennai udvar szinte pontos másai voltak. A vastag kőfalaknak köszönhetően a kereskedők rekedtes hangja alig-alig hallatszott be az épületbe, az ablakok előtt lógó nehéz függönyök pedig megakadályozták, hogy a nap forró sugarai felhevítsék a szobát. Florentius bekopogtatott az ajtón, majd meg sem várva Aetius válaszát, benyitott − a falába végén lévő fémgömb hangosan kopogott a kőpadlón. − Hadvezér, tegnap beszéltem a követekkel, hogy esküvője napján ne zargassák, de ma már ragaszkodnak hozzá, hogy fogadja őket. Aetius felnézett munkájából. − Számítottam rá, hogy korán felébrednek − mondta. − Vezesd be őket! Florentius bólintott, majd elhagyta a szobát. Néhány perccel később újra nyílt az ajtó, és belépett rajta a három követ − poros utazóruhájuk helyett immár a Konstantinápolyban oly divatos színes, keleti köpenyeiket viselték. − Plinthas és Epigenes követek Konstantinápolyból, és írnokuk, Priscus − 153

jelentette be a vendégeket Florentius. Aetius érdeklődve nézett végig az eléje lépő három férfin. A két követ ötvenes évei közepén járhatott; szakálluk ápolt volt, hajukat pedig a keleti udvar divatja szerint rövidre nyírva viselték. Az írnok lelkes fiatalember volt, arcát semmiféle szőrzet nem borította, és feje is kopaszra volt borotválva. Egyik karja alá szorítva egy fatáblát tartott − a szétnyitható tábla rekeszeiben lapultak tartalék tollai és tintásüvege −, másik karja alatt pedig pergamentekercseket. Mikor a három férfi belépett a szobába, Aetius felállt asztalától, és eléjük lépett. − Jó reggelt, uraim! − köszöntötte vendégeit. − Remélem, kellemesnek találták szállásukat! − Éppen megfelelő a mi egyszerű ízlésünknek − bólintott udvariasan Plinthas. − Elnézést, hogy már az esküvője napját követő reggelen zavarjuk, de az ügy nem tűr halasztást. Különösen, hogy mindkét császár, az öné és a miénk követeiként jöttünk. Aetius megvonta a vállát, majd üdvözlése jeleként mindkét tenyerét felfelé fordította. Florentius az asztalhoz húzott három széket. − Az esküvőmet követő reggelen… − ismételte Aetius. − Nem számít, a feleségem tudta, mi vár rá, ha egy katonához megy nőül. Tudja, hogy sokat leszek távol tőle… lehet, hogy éppen ez vonzotta bennem. − A követek udvariasan kuncogtak. − Kérem, üljenek le! − mutatott Aetius az övével szemben lévő székekre. − Bort? Plinthas tagadóan intett a kezével. − Köszönjük, uram, de most, hogy már nem vagyunk a hercegnő társaságában, inkább… nos, inkább megreggeliznénk. Aetius tapsolt egyet, mire az oldalsó ajtón belépett egy gall szolga, és gyümölcsökkel és sajttal teli tálakat rakott az asztal közepére. Plinthas és Epigenes elvett egy-egy szelet sajtot és kenyeret, majd elegánsan, aprókat harapva enni kezdtek. Priscus a mennyezetet bámulva próbált nem tudomást venni korgó gyomráról − az írnok csak akkor láthatott hozzá az evéshez, miután gazdái végeztek. Aetius megvárta, hogy szolgája az utolsó tálat is lerakja és becsukja maga mögött az ajtót. Aztán előrehajolt – arckifejezése és válla merevsége elárulta, mennyire türelmetlen. − Miben lehetek a segítségükre, uraim? − kérdezte. 154

Epigenes a szájába vett még egy darabka sajtot, majd egy vászonkendővel elégedetten megtörölte szakállát. − Aetius hadvezér, mint azt bizonyára ön is tudja, a keleti császár, Theodosius egy ideje, valójában már évek óta, nos… diplomáciai kapcsolatokat próbál kiépíteni a Duna mentén élő törzsekkel. − A Duna mentén élő törzsekkel? − kérdezte éles hangon Aetius. − Nem, erről nem tudtam, de így már kezdem megérteni a viselkedésüket. Azok a törzsek a hunok alattvalói, és Attila szigorúan ellenőrzi szövetségeseit. De mégis, milyen „diplomáciai” kapcsolatokról van szó? A követek óvatosan egymásra néztek − arra vártak, hogy a másik válaszoljon. Végül Priscus törte meg a csendet. − Pénzügyi jellegűekről, uram − motyogta halkan, fel sem nézve irataiból. − Értem − mondta Aetius hátradőlve. − Vesztegetés. Persze ez a keleti és nyugati birodalomnak is megszokott politikája. Így semmi sem akadályozza a kereskedelmet. És Bleda fejedelem tud erről? Epigenes bizonytalanul megrázta a fejét, de Plinthas szigorúan ránézett, majd visszafordulva Aetiushoz így válaszolt: − Már régóta gyanítja, de nincsenek bizonyítékai… pontosabban mindeddig nem voltak. − Természetesen mindent tagadtunk − szakította félbe Epigenes −, de egy csapat hun megszerzett egy zsákot, amelyben római arany és… néhány irat volt. Aetius gyanakvóan nézett a férfira. − Milyen iratok? − kérdezte. − Bizonyos… tervek, uram − kereste a szavakat Plinthas. – A pénz… nos, nem annyira a kereskedelmet segítette volna, hanem… nos, olyan hun vezérekhez kellett volna eljutnia, akik nem annyira ellenségesek Rómával… Aetius dühösen az asztalra csapott. − Meg akarták buktatni Bledát? − kérdezte. − Nem, erről szó sincs! − próbálta megnyugtatni Epigenes. – Csak azt akartuk elérni, hogy könnyebben irányíthassuk a hunokat. Konstantinápoly politikája a kereskedelmi útvonalakat és keleti határainkat illetően… − Hogy könnyebben irányítsák őket? − kérdezte Aetius dühösen. − A hunokat már így is nagy nyomás alatt tartják szövetségeseik, különösen az alemannok és osztrogótok. Ezek a törzsek egyre gyorsabban terjeszkednek, újabb és újabb területeket követelnek maguknak. Most, hogy a Rajna és a 155

Duna mentén megerősítettük határainkat, nincs merre terjeszkedniük. Mit gondolnak, jó lenne az Rómának, ha önök hun uraik ellen fordítanák őket? Ha Bleda gyorsan lép, legyőzi őket, és akkor a hunok elérnek egészen határainkig. Vagy legyőzik Bledát, ám akkor egy még hatalmasabb vezér veszi át a helyét, aki kegyetlenül megbünteti szövetségeseit, ha azok szembe mernek szállni vele. Róma valóban ezt akarja, uraim? A követek zavartan lesütötték tekintetüket. − És Bleda fejedelem hogyan reagált erre a közbeavatkozásra? − kérdezte Aetius immár szelídebb hangon. − Megfenyegette a birodalmat, hogy háborút indít ellenünk – válaszolta dacosan Plinthas. Aetius felállt, és elgondolkodva sétálni kezdett a szobában. − Ezek szerint mégiscsak van tartása − mondta. − Hát igen, a baj már megtörtént. − Igen, a hunok egyre gyakrabban kelnek át a Dunán és egyre mélyebbre merészkednek birodalmunk területén. Tudomást sem vesznek a határkövekről… − A határkövekről? − kérdezte a fejét csóválva Aetius. − A hunokat nem érdekli, hogy Ravennában és Konstantinápolyban ki milyen vonalakat firkált a térképekre. A határkövek egyetlen hun lovast sem állítanak meg. A legtöbben nem is értik, miért vannak ott. Epigenes megköszörülte a torkát. − Ha már így alakult, arra gondoltunk, te, mivel jól ismered a hunokat, talán adhatnál tanácsot, mihez kezdjünk… − Tanácsot? Adhatok egyet. A római császárok már évszázadok óta ezt teszik. Nem titok. − A két követ türelmetlenül előrehajolt. − Le kell fizetnetek a fejedelmet. Mint mindenkinek, Bledának is megvan az ára. Hibáztatok, és ezért most fizetnetek kell. Ha egy fiú lop a gyümölcsöskertből, az apja fizeti ki a kárt. Bármelyik jól nevelt császárnak ezt kell tennie. Kérjetek bocsánatot, fizessetek, majd húzzátok meg magatokat! A két követ zavartan nézett egymásra, de aztán Epigenes tiltakozón felemelte a kezét. − Valójában a hunok már előterjesztették követeléseiket, de azok Konstantinápoly számára teljességgel elfogadhatatlanok − mondta.

156

Aetius megállt. − Elfogadhatatlanok? − kérdezte derűs arccal a görögtől. – Csak nem azt akarják mondani, hogy a kincstáruk már nincs annyira tele, hogy megvédje önöket egy támadástól? Pedig önöket elnézve, nem sínylődhetnek éppen szegénységben. A követek az asztal alá rejtették aranygyűrűkkel teli kezeiket, Priscus pedig, kihasználva a pillanatnyi csendet, elvett a tálcáról egy szem barackot. − Ha csak a hunokról lenne szó − folytatta Epigenes −, nem lenne semmi probléma, megengedhetnénk magunknak, hogy kifizessük Bledát. De amint elterjed a hír, hogy megadtuk neki, amit kért, az összes törzs, Pannóniától a perzsa határig, ugyanennyit fog majd követelni. Aetiust már kezdte untatni a beszélgetés. Már nem tudott odafigyelni és tisztelettel tekinteni ezekre az emberekre, akik magukat szegénynek tettetve érkeztek hozzá, és most félelmet színlelve kértek segítséget tőle. Visszaült székébe, és hanyagul elkezdte lapozgatni az előtte heverő iratokat. Priscus, aki a beszélgetés minden egyes szavát leírta, lehajtotta fejét, hogy leplezze mosolyát. − Hát akkor ne fizessenek Bledának! − vetette oda Aetius félvállról. − A háborúzás is tiszteletre méltó választás. Plinthas ijedten nézett rá. − Uram, lehet, hogy nem fogalmaztunk elég pontosan látogatásunk célját illetően. Akkor másképp fogalmazok: a Keletrómai Birodalom császára nem képes egyedül szembenézni a hunokkal még akkor sem, ha egy gyenge fejedelem vezeti őket. Aetius felnézett irataiból. − Miért zaklatnak ilyen ügyekkel? Császáruknak kell segítséget kérnie, az enyém pedig majd eldönti, hogy hajlandó-e segíteni neki. Én csak egy egyszerű… − Ön Itália és Gallia katonai parancsnoka − szakította félbe Plinthas. − Az egész világ tudja, hogy valójában ki irányítja a nyugati birodalom seregeit. És az az ember itt ül, ebben a szobában, hadvezér. És ami ennél is fontosabb, mindenki tudja, hogy ön őszinte, becsületes férfi. Nagyon sokat jelent a tanácsa. − Értem − mondta Aetius lassan. Újra felállt, és sétálni kezdett a szobában. Csodálkozott azon, hogy ezúttal képtelen volt kimaradni az ügyből. Végül megállt a két férfi előtt, és előrehajolva az asztalra támaszkodott. − Bleda beteges és gyenge, de ravasz ember − mondta. 157

A két követ megkönnyebbülten bólintott. Még egy halvány mosolyt is megengedtek maguknak. − Azonban nem vagyok olyan helyzetben, hogy csapatokat adjak önöknek − folytatta Aetius. − Északnyugaton a bretonok függetlenséget követelnek, a burgundiaiak pedig, mióta Gundahar király két évvel ezelőtt meghalt, egyre több bajt okoznak. És bár Theodorik a barátom, a vizigótok igen engedetlen szövetségeseink. Bozontos hajú, kifestett óriások, akik meg sem tudnak különböztetni egy fürdőt egy vályútól. Ilyen barátokkal… − De hát hun csapatai is vannak, nem? − szakította félbe Plinthas. Aetius türelmetlenül megrázta a fejét. − Csak néhány segédcsapat − mondta. − A burgundiai hadjárat után a legtöbb harcost felmentettem a szolgálat alól, mert húsz évet már leszolgáltak. Azóta már rég visszatértek hazájukba, vagy nyugalomba vonultak. – De… − Császáruk meggondolatlanul és támadóan viselkedett − folytatta Aetius. − És ezért most fizetnie kell. A két követ arcáról eltűnt a mosoly. − Bár Bleda megfenyegette birodalmukat, azt hiszem, ő még annyira sem szeretne háborúzni, mint önök. Fizikailag gyenge, így nem vezethetné seregét csatába. Kénytelen lenne valaki másra bízni a feladatot, ám azzal elveszítené a serege feletti irányítást. Akaraterejének köszönhetően már tíz éve uralkodik, Rugila fejedelem halála óta, és ahogy ismerem, még legalább ennyi ideig fogja vezetni országát. Nem ismerheti el vereségét, mert egy hun számára az egyenlő a halállal. De ezt a klánok vezetői nem is hagynák. − Akkor mit tanácsol? − kérdezte Epigenes türelmetlenül. − Háborúzzunk vele, vagy sem? Aetius szánakozó tekintettel nézett rá. − Azt hittem, maguk keletiek ravasz emberek − mondta. Epigenes dühösen elfordította a fejét. − Bledának nagy az akaratereje − folytatta Aetius −, ám még ennél is fontosabb, hogy akárcsak néhai nagybátyja, Rugila, becsületes férfi. És éppen ezért önöknek az az érdeke, hogy amíg csak lehet, hatalmon tartsák. Mert ki tudja, ki követné őt. Egy becsületes ember tartja a szavát. Nem fogja meglepni önöket, mint ahogy önök lepték meg őt.

158

− Csak nem azzal vádol bennünket, hogy becstelenül viselkedtünk? − kérdezte Plinthas mogorván. Ám Aetius tekintetét látva legszívesebben lecsúszott volna székéből az asztal alá. − Fognak − válaszolta a hadvezér, mit sem törődve vendége dühével. − Fizessék ki, de titokban! Mondják meg Bledának, hogy nem teljesítik a követelését. Ugyanakkor a fejedelem nem szégyenülhet meg klánjai vezetői és szövetségesei előtt. Még én sem tudom megjósolni, mi történne, ha ez bekövetkezne. Tehát ajánljanak fel neki egy jelképes összeget, és akkor elmondhatja a haduraknak, hogy a rómaiak nem úszták meg büntetlenül. − De hát a többi törzs! − tiltakozott Plinthas. − Ha erről tudomást szereznek… − Nem fognak. Mint már mondtam, az egész ügyet titokban kell tartani. Mondják meg Bledának, hogy csak akkor fizetnek, ha utána hallgatni fog. Vegyék rá, hogy hivatalosan is megígérje, hogy titokban tartja… Priscus csodálkozva nézett fel. − Megállapodás? − kérdezte. − Írassunk alá egy hunnal egy megállapodást? Mit érünk vele? − Csak a rómaiak szokásait ismeri, írnok − mondta Aetius szigorúan. − Ám a hunok között még jelent valamit az eskü. Nekik nincs szükségük írott megállapodásra. Tulajdonképpen felesleges is lenne, hiszen csak nagyon kevés hun tud írni és olvasni. Összes írnokuk római vagy gót. Ezzel Aetius az ajtó felé pillantott, jelezve, hogy a beszélgetést részéről befejezettnek tekinti. A követek felálltak, hogy elköszönjenek. − Köszönjük a tanácsot, hadvezér − mondta Plinthas kurtán. − Igazán kedves, hogy fogadott bennünket. Aetius türelmetlenül bólintott, majd elkezdte rendezgetni az asztalon heverő iratokat. Ám mikor a három férfi már az ajtóban volt, hirtelen felnézett. − Még valami − szólt utánuk. A követek megtorpantak, majd hátrafordultak. − Mikor majd elkezdenek tárgyalni a hunokkal, kérem, az én nevemet ne is említsék! Ez a beszélgetés meg sem történt. Ugye értik? A három férfi komoran bólintott, majd Florentiust követve kiléptek a vakító napfénybe. A helyőrség néhány tagja már várt rájuk, hogy a 159

visszaúton elkísérjék őket egy darabon.

160

HAT Hunnia és Ravenna, i. sz. 445 I. A sötétszürke ég alatt hatalmas tömeg vonult a sáros hun utcákon. Kelet felől ijesztő, ropogásszerű mennydörgés csattant; a záporozó eső bármelyik pillanatban lecsaphatott a gyászmenetre. A következő pillanatban újabb dörgés rázta meg az égboltot. A dörgések között hallani lehetett a dob mély, hipnotikus hangját, amelyet szabályos időközönként elnyomott a gyászos hangú gong − magas hangja a dob és a mennydörgés mély robaja mellett furcsán disszonánsnak hatott. Tízezer ember − vagy inkább tízszer tízezer − nyöszörgött fájdalmasan. Voltak, akik lehajolva felvettek egy marék sarat, majd összekenték vele az arcukat és ruhájukat. Mások a hajukat tépték, addig marták a fejüket, míg véres nem lett, vagy ostorral csapkodták testüket. A férfiak és nők egyaránt letépték magukról ruháikat − derékig lecsupaszították magukat, és addig kenték magukra a sarat, míg a vastag vér− és sárréteg alatt már nem lehetett őket megkülönböztetni egymástól. A menet elején a dobszó ütemére ezer fegyveres harcos haladt komor arccal − ügyet sem vetettek a mögöttük jajveszékelő tömegre. A harcosok között két-két sötétszürke póni haladt egymás mögött; a rudakkal egymáshoz kötözött állatok egy hatalmas faravatalt vittek − a gyönyörűen kifaragott drága fát keletről, egy sokkal melegebb tájról szállították Hunniába, olyan messziről, ahova még lóháton is száz napig tart az út. A ravatalt hatalmas, gyönyörűen hímzett lepel borította: a fantasztikus teremtményeket és mitológiai jeleneteket ábrázoló képek alatt szinte nem is látszott a vászonanyag. A lovak mozgásától és a széltől az anyag szüntelenül hullámzott, életre keltve a mitológiai alakokat, amelyek mintha egy másik világból érkeztek volna − egy sokkal színesebb, egzotikusabb és rémisztőbb világból, mint a sötét felhők alatt elterülő piszkos utcák: a sárkányok, farkasemberek és vörös szemű szárnyas paripák fantáziabirodalmából. A hímzett vászon alatt egy férfi feküdt − csak aranykoronája látszott ki. A dob mély hangja egyre rövidebb időközönként csattant fel, 161

összevegyülve az emberek jajveszékelésével és a mennydörgés robajával. Egy kis tér szélénél a katonák megálltak, majd egy nyolc főből álló csoport, amely már a tér közepén várt rájuk, a ravatalhoz lépett. Megfogták a négy sarkánál lekötött szövetet, majd lassan eloldották a rudakról. Óvatosan vállukra vették a nehéz ravatalt, vigyázva, nehogy megbillentve azt, vagy bármi más módon, megzavarják a halottat. Egyenes háttal, magasra emelt fejjel a tér közepére vitték terhüket, majd lerakták az ott álló emelvényre. Az emelvényt naftába mártott rőzserakások vették körül. Az utca bűzét elnyomó nehéz szag körbelengte az emelvényt. A rőzsehalmokra gondosan különböző értékeket fektettek: szobrokat, kincsesládákat, ezüsttányérokat és egyéb nemesfémtárgyakat, és vastag göngyöleg selymeket. Előrelépett egy idős qam, egy törzsi sámán, és mélyet lélegzett a gyógynövények füstjéből, amely a mögötte álló serpenyőből szállt fel a magasba. Aztán egy, még a korábbinál is mélyebb szippantás után belekezdett a sygytbe – az ősi, titokzatos, torokhangú éneklésbe, amely különös módon úgy hangzott, mintha egyszerre ketten daloltak volna. Lehunyta a szemét, majd mély, a torka mélyéről jövő, bömbölésszerű hangot hallatott; keményen összpontosítva meggörnyesztette a vállát, így szabályozva a kiáramló levegő mennyiségét. Hangja fokozatosan hangos zümmögéssé erősödött, amely lassan körbevette az emelvényt, majd az egész teret elborította, végül pedig már a dob hangját is elnyomta. Az eksztázisba esett sámán szemei egyszer csak befordultak, hogy csak a szeme fehérje látszott, majd a következő pillanatban az elámult tömeg ismét belenézhetett pupillájába. Hirtelen magas, fuvolára emlékeztető hang hagyta el a sámán torkát, tiszta, akár az üveg csengése, de közben mindvégig hallatszott alatta a mély, mennydörgésszerű zümmögés is. A magas, már-már női és a mély hang egymás körül örvénylett, összefonódott, de közben mégis két, tisztán elkülöníthető hang maradt. A sámán, bár arca elsötétedett az összpontosítástól, sokáig kitartotta ezt a lenyűgöző hangot − egészen addig, míg a dob hangja hirtelen el nem halt. A qam a kimerültségtől egy pillanatra elvesztette egyensúlyát, szemei körbe-körbe forogtak, de aztán mély levegőt vett, a serpenyőhöz lépett, és kiemelt belőle egy maréknyi parazsat. Százezer szempár meredt rá várakozón. A qam öreg kora, de még inkább a növények kábító füstjének hatása alatt botladozva elindult a felhalmozott kincsek között − szemgolyói forogtak, ajkaival furcsa szavakat formált, melyeket csak istenei vagy démonjai értettek. Úton a máglya felé rálépett egy harci íjra − azon tucatnyi íj egyikére, melyeket azért gyűjtöttek az emelvény köré, hogy elkísérjék végső útjára a halottat. A sámán felszisszent fájdalmában, és majdnem megbotlott, ahogy az íj a 162

sípcsontjának csapódott, de aztán továbbhaladt a felhalmozott kincsek között. Az emelvényhez érve megállt, majd magasan a feje fölé emelve fáklyáját körbenézett a tömegen. Vannak civilizációk, amelyek hatalmas vezetőik testét igyekeznek az örökkévalóságig megőrizni − bebalzsamozzák őket, vászonba csavarják, vagy hatalmas kőépítményekbe zárják. Vannak, akik viasszal vagy szurokkal kenik be halottaik testét, vagy egy mézzel teli kádba merítik, hogy aztán megkövesedjen, mint egy légy a gyantában. Bár az évszakok folyamatosan váltják egymást, ezek az emberek mit sem változnak. Ők már rég nem vándorolnak csordáikkal, városaik gránitból épülnek, és örökké fennmaradnak. A hunok azonban egészen mások. Ők múlandó dologként tekintenek az életre; az évszakok változnak, csordáik pedig folyamatosan vándorolnak. Halottaikat jajveszékelve és egyben lakomázva búcsúztatják el − a straváról minden nép hallott − de nem őrzik meg. Ahogy a qam a magasba emelte a fáklyát, messziről, valahonnan a tömeg leghátsó soraiból halk kántálás hallatszott, és fokozatosan erősödni kezdett, míg végül már hangosabb volt, mint korábban a dob hangja. − Tűz! Tűz! Tűz! −, üvöltötte a tömeg. Ám a qam nem vett róluk tudomást − őt senki sem sürgethette. Csak ajkai mozgása árulta el, hogy valamilyen imát mormol, majd lehajolt, felemelte a halott összeaszott kezét, és homlokához, két orcájához, végül pedig a szájához érintette. Mikor ezzel végzett, visszaejtette a kezet oda, ahol az addig nyugodott − a halott hasára. Kiegyenesedve felnézett az égre, majd szélesre nyitotta fogatlan száját, és félelmetes hangon elbődült − a látványt még ijesztőbbé tette, hogy a tömeg üvöltése elnyomta hangját. Ahogy a halottat búcsúztatva énekelt, a fáklya kiesett a kezéből, egyenesen a rőzsére. Az emelvény körül magasra csaptak a lángok, és belekaptak a sámán köpenyébe. A férfi mozdulatlanul állt − karjait a magasba emelte, és fejét hátravetve, fájdalmasan, önkívületben kántált tovább. Ekkor hirtelen feltámadt a szél, és felszította az értékes ékszerekkel teli ládákat, selymeket, fegyvereket és egyéb tárgyakat nyaldosó lángokat. A qam megtántorodott, majd beesett a tűzbe. Fekete füst csapott a tömeg felé − az emberek könnyezni kezdtek, orrukat facsarta az égő hús és a kábító növények maró szaga. Egy újabb széllökés a földre kényszerítette a lángokat, és szétoszlatta a csípős füstöt. A heves szél belekapott a holttestet 163

takaró lepelbe, majd mikor elcsendesedett, a lángok újra életre keltek, és meggyújtották a hímzett vásznat. Alighogy elvégezték a dolgukat, egy utolsó széllökés felemelte a leplet, felfedve a rózsaszín sebhelyet − a férfi torkát inkább széttépték, semmint elvágták: mintha egy farkas vagy egy fogazott pengéjű kard marcangolta volna szét. A révült tömeg felkiáltott, Bleda fejedelem pedig még egyszer, utoljára felpillantott Hunnia sötétszürke egére. Majd a lángok belekaptak befont hajába, és a fejedelem sápadt, sovány arca örökre eltűnt a sűrű, fekete füstben. II. A várostól egy órányi menetelésre elterülő kietlen síkságon semmi jele nem volt annak, milyen események zajlanak a hun fővárosban. Még civilizációnak, emberi életnek sem volt nyoma; minden csendes volt, csak a fűszálak hullámzottak gyászosan a szélben. A három római diplomata és lovas testőrökből álló kis létszámú kísérete a kimerültségtől megrogyva ült magas hátasaikon. A kis csoport egy hatalmas, felfegyverzett csapat hunnal nézett szembe; bár a rómaiak legalább egy fejjel magasabbak voltak náluk − talán kettővel is, ha magas lovaikat is beleszámoljuk −, a hun harcosok tízszer annyian voltak, mint ők, kezükben lándzsák és harci szekercék. Ám ami még ijesztőbb volt, arcukon nyoma sem volt félelemnek − egyáltalán nem tartottak a magas lovaikon ülő, rövid hajú átutazóktól, akik időről időre megjelentek náluk, akárcsak a rossz hírek. − A Keletrómai Birodalom császárának, Theodosiusnak követei vagyunk − jelentette be Plinthas olyan határozottan, ahogy csak tudta. − Azért jöttünk, hogy tárgyaljunk Bleda királlyal. Mikor látta, hogy szavai semmiféle hatást nem váltanak ki a szigorú arcú harcosokból, felsóhajtott, és gondolkodni kezdett, hogyan folytassa beszédét. Ezek a barbárok, akik egyetlen szót sem értettek latinul vagy görögül, mindig zavarba hozták. Újra megszólalt, immár hangosabban és lassabban, remélve, hogy így megértik szavait. − A keletrómai császár parancsára érkeztünk… Ekkor egy széles vállú, hun harci öltözetet viselő, vörös hajú alemann férfi kivált a harcosok közül, és büszkén a római elé léptetett lovával. 164

− Iam audivimus, canis Romane − mondta lassan. − Elsőre is megértettünk, te római kutya! Még közelebb léptetett, arca már csak centiméterekre volt a római arcától. A hunokat vezető világos bőrű férfi vészjósló tekintete láttán Plinthas torkán akadt a szó. Csak a szél süvítése hallatszott, a szélé, amely egyre erősödő lökéseivel arra késztette a követeket, hogy induljanak tovább, vagy forduljanak vissza… bárhová, csak el onnan. A kietlen síkság és a szél nem kedveli azokat, akik egy helyben állnak, akik nem alkalmazkodnak hozzájuk, vagy nem menekülnek el előlük. Az alemann gyanakvóan nézett rájuk, tekintetében nyoma sem volt a szívélyes üdvözlésnek. − Elkéstetek − mondta. − Elkéstünk? − kérdezte értetlenül Plinthas. − Ezt meg hogy érted? Theodosius császár követei vagyunk, és azért jöttünk, hogy beszéljünk Bleda királlyal, uralkodjon még hosszú-hosszú évekig. Talán megtagadod tőlünk, hogy kifejezzük neki jókívánságainkat? A vörös hajú harcos felhorkant, Plinthas pedig elvörösödött dühében. − Theodosius császár parancsára jöttünk! − kiáltotta. − Ki vagy te, hogy megmondd, mit tegyünk? Az alemann rezzenéstelen arccal, megvetően nézett rá. − Orestes hadvezér vagyok, a sziléziai alemann klán törzsfője, a hun uralkodói testőrség parancsnoka. Bleda fejedelem halott. Néma csend telepedett a jelenlévőkre. Egyik oldal sem mozdult. A szél egyre hevesebb rohamokat indított az emberek ellen, a szürke viharfelhők szinte megfojtották őket nehéz súlyukkal. − Halott? − kérdezte értetlenül Plinthas. − Ezt nem tudtuk! De akkor mégis ki…? − Csend legyen! − parancsolt rá halk, ám annál fenyegetőbb hangon Orestes. − Nem tudtátok, mert nem kérdeztétek meg, mert az arrogáns rómaiaknak eszükbe sem jut azzal foglalkozni, hogy körülöttük talán változnak a dolgok. Pedig a császáruk retteghetne a hunok és szövetségeseik új vezérétől. És most induljunk! Már nem kell sokat várnotok… − …Attila fejedelemre! − kiáltotta Turgrid kapitány a magasba emelve aranykupáját. Hangja mennydörgésszerűen csapódott vissza a mennyezet 165

díszesen faragott gerendáiról. Gongszó hallatszott, mire a termet hangos nevetés és fülsiketítőén magas, éles furulyaszó töltötte be. A falakra erősített fáklyatartókban lobogó lángok felmelegítették és sejtelmes árnyékokkal szórták tele a fényűzően díszített helyiséget, melynek három falához hosszú asztalokat toltak; a mögöttük ülő száz, ünnepi ruhába öltözött vendég Turgrid köszöntőjére felállt − a magasba emelték aranyozott kupáikat, és mindannyian vendéglátójuk felé fordultak, aki nyugodtan állt a középső asztal közepénél lévő trónja mellett. A sarkokban kopaszra borotvált fejű, zabolázatlan fiúk lökdösődtek, hogy jobban lássanak. Turgrid rá cseppet sem jellemző módon mosolyogva figyelte kiismerhetetlen arcú urát. Az összes jelenlévő közül Attila volt a legegyszerűbben öltözve − ruhája inkább egy szolgához illett volna, semmint a hunok fejedelméhez. Vendégeivel ellentétben, akik közül a legtöbben jól láthatóan magukra aggatták a csatákban szerzett értékeiket és trófeáikat, az ő öltözékét semmi sem díszítette. Nem volt rajta ezüst melltű, ruháját semmiféle díszes csat nem fogta össze, és palástját sem díszítette hímzés. De nem csak öltözéke volt szigorú − a kupa, amelyet ajkához emelt, durván kifaragott faedény volt, peremét repedések szabdalták. Trónja nehéz, egyenes háttámlájú, párna nélküli szék volt, míg a vendégek mind egy-egy lószőrrel kitömött, puha plüsspárnára ültek le, amely ráadásul olyan szögben feküdt, hogy ők a lehető legkényelmesebb testtartásban, hátradőlve pihenhessenek székükben. Miután mindenki helyet foglalt és élvezettel belekóstolt borába, újabb gongszó zengett fel. A vendégek várakozón az ajtó felé fordultak, amelyen szolgák léptek be a terembe, és indultak el az asztalok felé − mindegyikük hatalmas ezüsttálakat vitt, amelyeken halmokban álltak a felszeletelt gyümölcsök, lepénykenyerek, egymás mellett álló tálakban gőzölgőit a birkaleves, és az óriási vörös, szaftos hússzeletek szinte lekívánkoztak a tányérokról. Abban a pillanatban, mikor a szolgák beléptek a terembe, két fiú − az egész gyereksereg két legrosszabb tagja − szaladt be az egyik oldalajtón. Egy hatalmas, belsőségekkel teli tálat tartottak maguk között, amelyet néhány pillanattal korábban a konyháról loptak el. A vendégek nevetve nézték, ahogy a fiúk, egy hangosan szitkozódó szolgával a nyomukban, a többiekhez szaladnak, akik már alig várták, hogy megkóstolhassák a tálra halmozott finomságokat. Amint odaértek társaikhoz, tucatnyi vékony, sötét bőrű kar nyúlt ki, hogy aztán pillanatokkal később az éhes szájakba gyömöszöljék a 166

főtt májat és gyomrot. Mire a kivörösödött arcú szolga a vendégeken átverekedve magát odaért hozzájuk, a tál már üres volt, a gyerekek pedig ártatlan tekintettel néztek fel rá − csak a szájuk sarkából lecsurgó véres nyáluk árulta el őket. A szolgák elindultak körbe a teremben, hogy sorra megkínálják a vendégeket; ám mielőtt elindultak volna, egyikük különvált tőlük, és egyenesen Attilához lépett. A többiektől eltérően egy egyszerű fadeszkát vitt tenyerén, amelyen csak egyetlen, egészben hagyott birkacomb volt. Attila elvette a hatalmas combot, és fogaival elkezdte letépni a csontról a húst. Vendégei azonban finomabbnál finomabb falatokkal lakhattak jól: kecskegidák ízletes agyvelejével, bárányfarkakkal, a lapockát, mellcsontot és bordákat borító lóhússal. Egy ideig csak azt lehetett hallani, ahogy mindenki csámcsog, és nyeldekli az ízletes falatokat; a vendégek megemelték tányérjaikat, hogy kiihassák a húsok után ott maradt szaftot, összezsírozták gallérjukat, felgyűrték zsírban ázó ruhaujjaikat, majd újabb adagot kérve a szolgák felé nyújtották tányérjaikat. Mikor jóllaktak, újra hangos beszélgetés és nevetés töltötte meg a termet, míg Attila fel nem állt az asztaltól. Mikor a fejedelem beletörölte ujjait tunikája szegélyébe, a vendégsereg tisztelettudóan elhallgatott. − A klánok vezetői és fiaim tiszteletére rendeztük ezt a lakomát, és különösképpen azért, hogy keletrómai vendégeiknek megmutassuk, milyen vendégszerető nép vagyunk − mondta Attila, és szeretetteljes pillantást vetett a terem sarkában vigyorgó ifjoncokra. − Tárgyalni holnap is ráérünk! Ma szórakozzunk, barátaim! Ekkor hangos dobszó kíséretében kínai akrobaták lepték el a helyiséget − dobálták egymást, majd ámulatba ejtve a vendégeket, átrepültek az asztalok fölött. Ekkor a terem másik sarkában négy furulya eszeveszett dallamba kezdett, mire a zenétől és az akrobaták produkciójától fellelkesült vendégek közül néhányan felálltak, lekapták harci íjaikat a falakról, és a húrokat csapkodva csatlakoztak a zenéléshez. Ekkor hatalmas lángok és füst közepette a terembe lépett egy csoport tűznyelő − a sarokban rendetlenkedő fiúk ijedten szaladtak szét, ahogy meglátták a szájukból előtörő lángokat. A termet részeg hahotázás töltötte meg; mikor elszabadult a káosz, egy Zercon nevű mór törpe, aki addig Attila lábánál húzta meg magát, kimászott az asztal alól. Az apró férfi korábban Bleda bohóca volt, aki odaajándékozta őt Aetiusnak, aki aztán továbbadta a keletrómai hadvezérnek, Aspernek, aki végül visszaküldte őt a hun udvarba. A törpe belekezdett egy teljesen 167

értelmetlen dalba − a latin, hun és gót nyelveket keverve énekelt, miközben a szemeit forgatta, karjaival pedig pajzán mozdulatokat tett. A vendégek hamarosan már ügyet sem vetettek a tűznyelőkre és akrobatákra, viszont a hasukat fogva, hangosan nevetve dőltek az asztalokra. Estére a vendégek már elfáradtak a sok nevetéstől, hasukat megtöltötte az airag és a jóféle óbor, a rengeteg hús és gyümölcs. Attila azonban nyugodtan ült az asztalnál, csendben figyelte vendégeit. Egész este egyetlen egyszer sem mosolyodott el, és most fekete szemeivel, amelyek mindent látnak, ám amelyekből semmit sem lehet kiolvasni, amelyek mindent megfigyelnek, ám csak alig árulják el megvetését, a három vörös arcú, hahotázó rómait nézte. Másnap hajnalban a teremben álló három asztalt − pontosabban kettőt, mert az egyik felborult − még mindig félig üres tányérok és kiszáradt kupák borították. A felborult, törött boroskancsókból a földre csöpögött a vörös nedű, a székek alatt pedig zsíros vászonkendők hevertek. Az egyik sarokban egy gót nemes, aki annyit ivott, hogy éjszaka nem tudott hazamenni, most elindult, de megbotlott az egyik asztalban, majd rázuhanva nyomban el is aludt. A falon az egyik kínai kárpit füstölgött, a sarokban pedig egymás hegyén-hátán aludtak a gyerekek. A három római, a reggeli napfénytől hunyorogva belépett a terembe, amelyet mindössze néhány órával korábban hagytak el. Kótyagos fejjel, óvatosan kerülgették az asztalokat és székeket. Kísérőjük, egy szolga hangosan bejelentette őket, mire a teremben szunyókáló részegek hangosan morogni kezdtek, a másnapos követek pedig összerezzentek. Ám az emelvény, amelyen Attila előző éjjel helyet foglalt, üresen állt. Ekkor a szolga megvonta a vállát, majd egy falikárpit mögött elrejtett kis oldalajtón át bevezette a követeket egy kis szobába. Az ajtón belépve a három római döbbenten megtorpant. A szobában mind a négy falat, a padlótól a mennyezetig polcok borították − rajtuk könyvek, pergamentekercsek, kódexek, a legkülönbözőbb méretben és állapotban. Attila a sarokban álló kis heverőn pihent − egyik kezében egy szárnyas combját tartotta, a másikban egy könyvet: Sztrabón útleírásait. Ugyanaz az egyszerű ruha volt rajta, amely előző éjjel, ám a reggeli csípős hideg miatt még egy mormotaszőr sapkát és egy gyapjú katonai köpenyt is felvett. A követekről tudomást sem véve tovább olvasott, és csak néhány perccel később tette le a könyvet a mellette lévő asztalra, mikor a fejezet végére ért.

168

− Remek földrajztudós ez a Sztrabón! − jegyezte meg. A rómaiak csodálkozva bámulták. Attila, a többi férfival ellentétben, akiket reggel láttak, friss volt, és elégedettebbnek tűnt, mint éjszaka − a követek megdöbbenését látva még halványan el is mosolyodott. − Érdekesnek találod a földrajzot, nagy fejedelem? − kérdezte Plinthas. − Majdnem annyira, mint arckifejezéseteket, amely elárulja, mennyire meglepődtetek azon, hogy egy barbár tud olvasni. Igen, Sztrabón nagyon érdekesen ír, akárcsak Pomponius Mela vagy Arrian. Bár Arriant inkább csak fordításban olvasom, mert görögtudásom eléggé megkopott az évek során. A rómaiak szóhoz sem jutottak, ezért inkább körbenéztek a könyvektől roskadozó polcokon. − Élveztétek a tegnap estét? − kérdezte Attila udvariasan, elnézve a követek szemei alatt lévő duzzadt karikákat és borostás állukat. − A strava a hunoknál hagyomány: így búcsúztatjuk el… halott fejedelmünket. − Igen, hatalmas fejedelem − bólintott Epigenes. − A bor igazán különleges volt… − És a hús? − kérdezte Attila. − Az is nagyon ízletes volt − mondta mosolyogva Plinthas. – Még sosem ettem ilyen finom, porhanyós borjú… − Lóhúst − javította ki a fejedelem. A követek nagyokat pislogva néztek rá. − Egy meg nem született csikó húsát, hogy egészen pontos legyek. Nálunk ez számít a legértékesebb húsnak. A követek elsápadtak, ám Attila tekintetéből látták, hogy most már ideje a tárgyra térniük. − Hatalmas fejedelem − folytatta Plinthas −, Theodosius császár megbízásából utaztunk ide, aki felhatalmazott minket, hogy nevében tárgyaljunk a hunok és a Keletrómai Birodalom együttműködéséről. Azért vagyunk itt, hogy megtárgyaljuk, milyen feltételekkel köthetnének birodalmaink kereskedelmi szövetséget… Attila arcán halvány mosoly suhant át. − Kereskedelem? − szakította félbe a követet. − Mivel tudnátok kereskedni a sértéseken és megvesztegetéseken kívül, amelyekkel az országom határán élő ellenségeiteket próbáljátok lecsillapítani? 169

Plinthas mély levegőt vett, majd így válaszolt: − Sok mindenünk van, aminek néped nagy hasznát venné, hatalmas fejedelem. Például fegyverek. Textilek, műalkotások, könyvek! Te pedig cserébe adhatnál például vasat, lovakat, keleti luxuscikkeket… Attila rezzenéstelen arccal nézett rá. − …aranyat, majmokat… − folytatta Plinthas. − Majmokat? − vonta fel a szemöldökét Attila. Plinthas zavartan nézett a fejedelemre. − Hát, talán azokat mégsem… mindenesetre fel vagyunk rá hatalmazva, hogy tárgyaljunk a népeink közötti együttműködésről… − Nem, nem vagytok felhatalmazva − jelentette ki nyugodtan Attila. A két diplomata összenézett − várták, hogy a fejedelem folytassa a mondatát, de aztán arra jutottak, hogy Attila valószínűleg nem értette meg egészen Plinthast. − Uram, arról fogunk tárgyalni… − fogott bele ismét, de Attila félbeszakította. − A tárgyaláshoz két fél szükséges − mondta. − Ám ebben az udvarban csak egy fél akar tárgyalni − ti. Nem, semmiről sem fogunk tárgyalni. Plinthas dühösen felhorkant. − És mégis mit mondjak a császárnak? − Mi közöm hozzá, hogy mit mondotok neki? Ekkor Epigenes előrelépett, és átvette a szót. − Hát nem tiszteled követi rangunkat? − kérdezte. − Nem tiszteled Róma hatalmát? Attila hűvösen végigmérte a két férfit. Hosszú évek alatt elsajátította azt a képességet, amelynek csak nagyon kevesek vannak birtokában: hogy leplezni tudja érzelmeit. Arca olyan volt, akár egy kőszoboré. − Nem − mondta határozottan. − Ám ha már ennyire ragaszkodtok hozzá, hogy felsoroljátok követeléseiteket, én is felsorolom a sajátjaimat. Először is: császárotok esküdjön meg, hogy többé nem támogatja ellenségeimet. Másodszor: küldje vissza az összes hun harcost, akik a római seregben szolgálnak − a nyugatiban és a keletiben. Harmadszor: a sarc, amelyet nekem fizet, a kétszerese lesz a mostaninak, tehát ezentúl az eddigi háromszázötven font arany helyett évi hétszáz font aranyat fog fizetni. − De Attila fejedelem! − tiltakozott Plinthas. − Hétszáz font arany! Ez felháborító! Képtelenség! A birodalom… 170

− Fölösleges alkudoznotok, elmondtam, mik a követeléseim – mondta Attila szárazon. − De Attila fejedelem… gondold végig! Ekkor Turgrid, aki addig a követek mögötti ajtó árnyékában állt, előrelépett, és üdvözölte fejedelmét. Majd a három elképedt rómaihoz fordult. − Elkísérem önöket a Nyssába[1] vezető úthoz − mondta. Attila rezzenéstelen arccal nézte a Turgrid nyomában kivonuló rómaiakat, majd amikor becsapódott mögöttük az ajtó, az egyik oldalbejárat felé fordult. − Orestes! − kiáltotta. A durva nemeztunikát viselő alemann azonnal megjelent ura hívására. Attila egy pillanatig még gondolataiba merülve ült, majd felkelt, és a sarokban álló egyszerű cédrusfa ládához lépett. − Ideje megvalósítanunk, amiről már hónapok óta beszélünk − mondta. − Emlékszel arra a helyre, barátom? − Emlékszem, hatalmas fejedelem. Azóta többször is vadásztam arrafelé. Még mindig nem lakik ott más, csak az az öreg gót földműves. Egyszerre csak a földje egyharmadát veti be, a többit parlagon hagyja, pihenteti. Attila kinyitotta a ládát, majd az oldalára fordította. Hangosan zörögve különböző fémtárgyak estek ki belőle: két törött harci sisak, egy rozsdás tőr, egy gót készítésű, furcsa formájú harci szekerce feje. Attila sorban a kezébe vette, és alaposan szemügyre vette a tárgyakat. − Rugila trófeái − mondta. − Nagybátyám nem tartotta meg a zsákmányt: szétosztotta katonái között, és csak egy-egy személyes tárgyat őrzött meg, amelyek emlékeztették őt azokra, akiket megölt. Orestes némán hallgatta a fejedelmet. − Ezt kerestem − folytatta Attila. Az anyagot széthajtogatva kezébe vette az ősi, görbe kardot, amelynek markolatát valaha értékes kövek díszítették. Szorosan megmarkolta, hegyével megérintette a földet, majd ráállt, és kettétörte a kardot. Aztán gondosan visszacsomagolta, és átnyújtotta az alemannak. − Ahogy megbeszéltük − mondta. − Törzsed már régóta egyik legjobb szövetségesem, te pedig uralkodói testőrségem parancsnoka vagy. De ha eljön az idő, sokkal több harcos parancsnoka leszel. De most 171

titoktartást kérek tőled. Az alemann bólintott, majd amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen hagyta el a szobát. A három római Turgrid és a hun zuun kíséretében elhagyta a várost. Ahogy a főútról lefordultak a járatlan ösvényre, Turgrid elmagyarázta a követeknek, hogy így hamarabb odaérnek a délre vezető kereskedelmi úthoz. A hun pónik gyorsan haladtak az alig látható úton, a rómaiak hosszú lábú lovai alig tudtak lépést tartani velük. A követek egyszer csak megtorpantak: előttük kereszt formájú fák magasodtak − több hónapja érintetlenek lehettek, mert a rajtuk függő testek már majdnem csontvázakká csupaszodtak. Ám még rajtuk maradtak a rozsdás páncélok és vörös köpenyek. A rómaiak, ahogy felfogták, mit látnak, dühösen kifakadtak: − Turgrid kapitány! − kiáltott fel Epigenes. − Mi ez? − Mégis, mi lenne? − kérdezte Turgrid hűvösen. − Kivégzőhely. Minden városnak van kivégzőhelye, nem? − De hát… a vörös köpenyek… ezek rómaiak! Ekkor Turgrid is megállt, és ujjai közé csippentette az egyik köpeny szélét. − Rómaiak voltak − mondta −, de a mi seregünkben szolgáltak. Egy hun katona származásától függetlenül hun katona. És ha megszökik a hun seregből, ugyanaz a sors vár rá, mint bármelyik hun dezertőrre. − De a pokolba is, ezek rómaiak! − üvöltötte Plinthas. Turgrid felnézett a keresztre feszített katona szemgödrére, majd visszafordult Plinthashoz. − Rómaiak voltak − mondta halk, ám fenyegető hangon. − De most már csak halottak. Azzal megfordult, és visszalovagolt embereihez, a megijesztett rómaiaknak pedig nem volt más választásuk, mint hogy kövessék. III. Ravennában Plinthas és Epigenes idegesen figyelte Valentinianus császár arcát − várták, hogy uralkodójuk mondjon valamit az imént hallott hírekre. Egyedül Priscus, az írnok nem tartott a császár lehetséges reakciójától − 172

nyugodtan várakozott a két férfi mögött. Unalmában a Plinthas fején lévő kopasz foltot nézte, amely az elmúlt hetekben ijesztően gyorsan nőtt. Fárasztó utazás után előző este értek haza Hunniából, de még arra sem volt idejük, hogy kisimítsák összegyűrődött selyemöltözéküket, a császár máris hívatta őket. Tetőtől talpig piszkosak voltak, és ettől csak még kényelmetlenebbül érezték magukat. Az ifjú császár még csak öt évvel korábban érte el a nagykorúságot, és még mindig furcsán érezte magát új rangjában. Látszólag hatéves kora óta arra nevelték, hogy egyszer majd ő lesz a Nyugatrómai Birodalom császára. Ám valójában anyja, Galla Piacidia régensnő nemcsak a felelősségvállalástól kímélte meg, de még csak lehetőséget sem adott neki arra, hogy megtanulja, mi az a felelősség. Mikor nem sokkal korábban meghalt, Valentinianus bebalzsamoztatta holttestét, majd meghagyta, hogy adjanak rá királyi palástot, és ültessék egy ciprusfa trónra, a Nazarius és Celsus szenteknek emelt templomban. Ám, bár mindennap meglátogatta, hamarosan rájött, hogy anyja többé nem segít neki, és nem nyugtatja meg. Birodalma irányításában mindössze két férfi tanácsaira támaszkodhatott: légiói parancsnokára, Flavius Aetiusra, aki hol Galliában, hol Ravennában tartózkodott, és Alexandriai Eugeniusra, udvartartásának vezetőjére. Ám még e két ember mellett sem érezte magát elég határozottnak. Galla Piacidia űrt hagyott maga után, amelyet senki sem tudott betölteni, és az ifjú császárnak nagyon hiányzott a biztonságérzet, amelyet csak édesanyja tudott nyújtani neki. Közvetlen családtagjai közül már csak nővére élt; és bár Honoriát a legkevésbé sem érdekelték az államügyek, Valentinianus úgy igényelte a társaságát, mint más a kedvenc kutyájáét. Mint anyjuk halála óta mindennap, a hercegnő most is az átriumban maradt testvére mellett, míg Valentinianus az államügyekkel foglalkozott. Unatkozva sétálgatott az udvaroncok és vendégek között, csak fél füllel hallgatta, miről beszélgetnek. Ám az ifjú császárt még ez is megnyugtatta. Ahogy a két követ beszámolója végéhez ért, Valentinianus megpróbált magabiztos arckifejezést ölteni, úgy tenni, mintha értene a diplomáciához, amely azonban cseppet sem érdekelte. − Tehát Rugila unokaöccse, Attila a fejedelem? − kérdezte Plinthastól. − Aetius, te ugye ismerted ezt az Attilát? Aetius, aki a császár jobbján ült, lerakta az asztalra a diplomaták beszámolóját. − Igen, augustus, ismertem, és a teremben sok olyan idős férfi van, aki ugyanezt elmondhatja magáról. Attila itt élt, Ravennában, az ön 173

édesapjának az udvarában. Tiszteletre méltó, erős férfi. Nem akarunk háborúzni vele. A császár bal oldalán álló Eugenius önelégülten elmosolyodott. − Mintha félnél tőle, hadvezér − mondta. − Pedig azt hittem, egy ilyen férfi, mint te, még hírből sem ismeri ezt az érzést. Honoria hercegnő érdeklődve felkapta a fejét. − Eugenius, ne légy ilyen rosszindulatú! − szidta le pajkosan a férfit. − Kedves hadvezérünk senkitől sem fél… kivéve tőlem. − Aetius hadvezér − szólt közbe Plinthas − az imént tiszteletre méltó férfinak nevezte Attilát. Pedig háborúval fenyegeti birodalmunkat! Hogyan tudja összeegyeztetni…? − Hogy is van ez, Plinthas? − kérdezte bizonytalanul Valentinianus. − Ön azt mondta, Attila a keleti birodalmat fenyegeti. De mi itt, nyugaton nem kerültünk összetűzésbe vele. Biztos vagyok benne, hogy a barátunk lehetne… − Félénk, már-már könyörgő tekintete miatt fiatalabbnak tűnt koránál. Aetius felsóhajtott, és mint már húsz éve mindennap, most is azon gondolkodott, hogy egy ilyen gyerek hogyan válhatott császárrá. − A hunok nem tesznek különbséget a keleti és nyugati birodalom között − magyarázta. − A múltban a két birodalom segítette egymást, különösen a barbárok elleni harcokban. Így Attila egy birodalomként tekint rájuk. Akárcsak ön, augustus… − Igen… talán − mosolyodott el félénken Valentinianus. − Nagyon okos ember ez az Attila. − Ám ami a legfontosabb, Attila hosszú évekig élt Ravennában − folytatta Aetius. − Ismeri a birodalmat, folyékonyan beszél latinul, és ismeri szokásainkat… Eugenius türelmetlenül a császárhoz fordult, amitől az ijedten felugrott trónján. − Még hogy ismeri Rómát! − mondta felháborodva a diplomata. − Nézze csak meg a szerződést, uram! Hogy várhatja el az a gazember, hogy Róma hétszáz font aranyat fizessen egy csapat barbárnak? Aetius kikapta Eugenius kezéből a pergameneket, és az asztalra csapta őket. A teremben néma csend lett.

174

− Igaza van, ez a szerződés valóban felháborító! − mondta. − És ami még felháborítóbb, az az, hogy a keleti császár aláírta. − Mégis, mi más választása volt? − vágott vissza Plinthas. − Visszatérve a hétszáz font aranyra, amelyet császárunk udvartartásának vezetője említett, mivel a Kelet- és Nyugatrómai Birodalom császára is nagy kockázatot vállal… − Felejtsék már el az aranyat! − kiáltotta csendre utasítva a két férfit Aetius. − Hát nem látják azt, ami mögötte van? − Hétszáz font arany elég tekintélyes summa, hadvezér − jegyezte meg Epigenes halkan. − Az arany mit sem számít − folytatta Aetius. Eugenius megvetően felnevetett. − Akkor fizesse ki maga! Biztos vagyok benne, hogy Galliában összegyűjtött egy kisebb vagyont. Aetius nem volt hajlandó tudomást venni a megjegyzésről. − És ami még fontosabb, Attilát nem érdekli az arany − mondta. − Ezt meg hogy érted, hadvezér? − kérdezte Valentinianus, aki ide-oda kapkodta a fejét Aetius és Eugenius között. A két férfi vitája nagyon felizgatta. Aetius a császár elé tartotta a szerződést. − A szerződés kulcsmondata: „Küldd vissza az összes hun harcost, akik a római seregben szolgálnak!” Attilának ez a legfontosabb. A hadvezér szavai összezavarták Valentinianust. − De hát miért követel ilyesmit? − kérdezte. − Biztos sok harcosa van. Ha jól értem, a szövetséges törzseket is beleszámítva már így is majdnem egymillió harcosnak parancsol. − Nem ez a lényeg − magyarázta szelíden Aetius. − A római seregben, Európában és Ázsiában több ezer, ha nem több tízezer hun szolgál, akik ismerik fegyvereinket, nyelvünket és taktikáinkat. És ezek a katonák most visszamennek Hunniába. − De vajon van-e elég bátorsága Attilának megtámadni a Nyugatrómai Birodalmat? − kérdezte a császár. − Ürügy nélkül nem − válaszolta Aetius. Eugenius kételkedve nézett rá. − Ürügy nélkül? − kérdezte. 175

− Természetesen − válaszolta Aetius. − Attilának szüksége van valami okra, amellyel összehívhatja szövetségeseit. Attila számára a háború nem cél, hanem eszköz, és nyomós indokot kell találnia rá, amellyel meggyőzheti a szövetséges törzsfőket, hogy érdemes csatlakozniuk hozzá és kockára tenni embereik életét. A császár gondolataiba merült, majd előrehajolt és mélyen Plinthas szemébe nézett. − Akkor mindenáron el kell kerülnünk, hogy okot adjunk neki a háborúra − mondta. IV. Aznap éjszaka Aetius elhagyta magánlakosztályát, és egy rövid folyosón keresztül kisétált a szabad ég alá egy nagy udvarra. A csendet csak az udvar közepén álló szökőkútban csobogó víz hangja zavarta meg; a hűvös szellő messzire vitte a lilaakác nehéz illatát. Aetius, ahogy körbenézett, rádöbbent, hogy ez az az udvar, amelyben sok évvel korábban tanúja volt a „mitológiai” mulatságnak. Furcsa érzés volt belegondolnia, hogy az ifjú katona, aki akkor tért vissza Hunniából, immár a Nyugatrómai Birodalom legbefolyásosabb férfija. Fortuna kereke kiszámíthatatlan, gondolta. És nagyon kell vigyázni vele, nehogy visszavesse az embert oda, ahonnan indult. Megkönnyebbülten, hogy végre kiszabadult a levegőtlen termekből, mélyet szippantott a friss levegőből. Ám hirtelen összerezzent − egy edény közvetlenül mögötte törött szét a földön. Hátrafordult, és az egyik oszlop mögött megpillantotta a hatalmas árnyékot. − Magnus, gyere elő! − sóhajtott fel. Néhány pillanattal később a hatalmas szolga félénken, a fejét lehajtva előbújt. Vérzett a lába − az a virágcserép vágta meg, amelyben megbotlott, és amely aztán Aetius mögött ért földet. − Mit csinálsz itt az éjszaka közepén? − kérdezte a hadvezér nyugodtan, de mivel nem számított válaszra, megfordult, és már indult is tovább. Ám az óriás esetlenül csoszogva megindult utána. − Flavius, m-m-mi-les − mondta az óriás lassan, mire Aetius megállt és visszafordult. Magnus öklével megveregette a mellkasát. − Mi-les − ismételte meg. 176

Aetius megrázta a fejét. − Nem, Magnus. A császárnak itt van szüksége rád, a palotában. − Az óriás csalódottan nézett rá. − Barátom, ideje lefeküdnöd aludni. Még sétálok egy kicsit, de aztán én is nyugovóra térek. Jó éjszakát! Magnus némán nézett rá, aztán bólintott, és elindult vissza arra, amerről jött. Aetius folytatta sétáját. Csak nagy ritkán tudta megengedni magának azt a luxust, hogy a csillagokat nézze. Ám néhány pillanattal később idegesen elkapta tekintetét az égről. Fél életét a szabad ég alatt töltötte Hunniában és Gallia dombos vidékein, ahol bármerre fordult, messzire ellátott a távolba. Ám mikor Ravennában vagy a birodalom valamelyik másik városában tartózkodott, alig látta a csillagokat, és ez nagyon zavarta. Az épületek falán fáklyák világították be a folyosókat és udvarokat − ebben a fényáradatban nem látszanak rendesen az égitestek. Még a Vénuszt is, amelyet még mindig hun nevén, Zolbonnak nevezett, eltakarta előle egy tető. Ám ekkor körbenézve észrevett egy magas tornyot, amelynek lapos tetejét csak egy vaskorlát vette körül. Elindult a torony felé, de aztán megtorpant. A torony alján lévő ajtó minden bizonnyal be van zárva, gondolta. Hogyan jussak fel? Hirtelen összerezzent − mögötte leesett egy fáklya a falról. − Magnus! − mondta anélkül, hogy megfordult volna. − Nem tudod, hogy lehet felmászni abba a toronyba? Hallotta, ahogy az óriás lassan utoléri. − S-s-stellae? − kérdezte Magnus mély, dörmögő hangján. − Igen, stellae, a csillagok − bólintott Aetius. − Szeretném látni a csillagokat. Megfordulva látta, hogy Magnus elgondolkodva csóválja a fejét. Az óriás a palota túlsó végében lévő torony felé mutatott. − Nem, az túl messze van − mondta Aetius. − Ebbe a toronyba mászom fel. Biztos van benne egy belső lépcső. Ekkor Magnus a torony felé fordult, Aetius pedig, követve a tekintetét, észrevett egy keskeny folyosót, amelyet a sötétség addig eltakart a szeme elől. Az óriás idegesen nézett Aetiusra, megrázta a fejét, majd közömbösen megvonta a vállát. Legalábbis közömbös vállrándításnak szánta esetlen mozdulatát. 177

− Annál az átjárónál ugye van egy lépcső, Magnus? − kérdezte Aetius. Magnus csak bámult rá, majd lassan, alig észrevehetően bólintott. Aetius elmosolyodott. − Te vagy a birodalom legőszintébb embere − mondta az erszényébe nyúlva. − Tessék, vegyél magadnak egy pohár bort, aztán menjél aludni! Néhány perccel később Aetius kilépett a torony tetején nyíló ajtón − odakint kényelmes kanapékat és egy kis asztalt talált. A korláthoz lépett, megragadta a hideg vasat, és lepillantott az alatta elterülő, holdfényben úszó városra. Végignézett az utcákon és tereken, a gazdagok fényűző házain, a palotától távolabb lévő hivatalokon, fürdőkön és az azokon túl álló több száz insulaen, a szegény munkások kis házain. A hold fénye ragyogó, ezüstszínű tányérként borult a városra − magasan, az égen nem állták útját az épületek. Egyszer csak női hangot hallott maga mögül. − Reméltem, hogy feljössz ide. Láttalak sétálni az udvaron. Aetius dühösen, hogy megzavarták, megfordult, és belenézett a sötétségbe. Semmit sem látott, ezért kezébe vett egy kis olajlámpást, és elindult a hang irányába. Honoria félig eldőlve ült az egyik kanapén; vékony selyemköntöst viselt, amely ugyan meg volt kötve a derekán, de lefelé teljesen szétnyílt. − Hercegnő! Elnézést, hogy megzavartalak − mondta kimérten Aetius. Udvariasan elfordította tekintetét, hogy a nő megigazíthassa ruháját, ám Honoria meg sem mozdult. Ehelyett kéjesen kinyújtózkodva, akár egy macska, ásított egyet, majd mosolyogva felnézett a férfira. − Nem tudtam aludni, így hát feljöttem ide, és ittam egy pohár bort − mondta. − Biztosan elszundítottam… Aetius bólintott, majd elindult a lépcső felé. Ám ekkor Honoria felült a kanapén, és visszahívta a férfit. − Hadvezér, kérlek, ülj le mellém! − mondta. Aetius visszafordult, és letelepedett a nő mellé. Honoria egy pillanatra se vette le róla a tekintetét − szemei sejtelmesen csillogtak a lámpások fényében. − Miért kerülsz engem? − kérdezte mosolyogva. 178

− Nem kerüllek, hercegnő, csak nagyon elfoglalt vagyok − válaszolta Aetius. − Elfoglalt! A pap mindig azt mondja, hogy foglaljam le magam valamivel, akkor ellen tudok állni a kísértéseknek. „A lusta kezek az ördög eszközei”, szajkózza folyton. − Bölcs szavak. Én sem szeretem elhanyagolni a kötelességeimet. − És erre büszke is lehetsz. Határozott, állhatatos férfi… Bár Honoria gúnyosan mondta mindezt, Aetius elgondolkodott a szavain. Miért lenne büszke magára azért, mert teljesíti a kötelességét? Hogy lehetne büszke erre, ha állandóan ezt teszi? Vagy reggel talán érezzen büszkeséget azért, mert megette a reggelijét? Ha büszke lenne, az annak a jele lenne, hogy csak ritkán teljesíti a kötelességét, és ezt cseppet sem szégyelli. Ki az, aki csak azért büszke magára, mert nem érez szégyent? − Te is ezért foglalod el magad? − kérdezte Honoria. − Hogy ellen tudj állni a kísértéseknek? − Hogy ellen tudjak állni a kísértésnek? − kérdezte halvány mosollyal az arcán a férfi. − Nem, hercegnő. Engem lefoglalnak az államügyek… az öcséd ügyei. Én nem… − Nem érzel kísértést? − szakította félbe Honoria. − Mindannyian érzünk, hadvezér, mindannyiunknak van étvágya… − Talán. − Régóta ismerjük egymást, te mégis folyamatosan kerülsz engem. Nem gondolod, hogy ez a sors keze? Hogy most majdnem ugyanazon a helyen találkoztunk, ahol először? − Házasember vagyok, hercegnő − mondta Aetius hűvösen. Honoria gúnyosan legyintett. − Ja persze, a kis gömbölyű Carpilia! − mondta nevetve. − Priscilla. − De hadvezér, mindenki tudja, hogy ez érdekházasság. A hölgy jó családból származik, megfelelő a rangja, egy prefektus özvegye − hát igen, szüzeket manapság már nehéz találni −, neked pedig már kellett egy szép hozománnyal rendelkező feleség. Azt mondom, ez így van jól. De ugyanakkor megkérdezem: és akkor mi van? − Én beérem egy nővel. Nem is értem, egyesek hogy tudnak… 179

Honoria bosszúsan felsóhajtott. − Szándékosan nem érted, mit akarok mondani, hadvezér, vagy valóban nem érzel semmiféle kísértést? − kérdezte. − Minden tiszteletem a tiéd, hercegnő, de nem csalom meg a feleségemet. − Hát ne tedd! Válj el tőle. Adj neki pénzt. Hiszen mindenki ezt teszi. És minden nőnek megvan az ára, nem igaz? Aetius nem válaszolt. − És aztán vegyél nőül engem! − fejezte be Honoria. − Hogy téged?! − kérdezte gúnyosan a férfi. − Egyszerű − válaszolta Honoria. − És logikus is, amit aztán igazán értékelhetnél! Te vagy a birodalom legbefolyásosabb férfija, én pedig a császár nővéreként a legbefolyásosabb nője. Tökéletes párost alkothatnánk, nem gondolod? Mikor közelebb húzódott Aetiushoz, a férfi megérezte ajkain a bor nehéz illatát. − Sokkal könnyebbé tehetném az életedet, mint a kis Carpilia! − súgta buja hangon a hercegnő. Aetius tekintetét a holdra szegezve mozdulatlanul ült. Bár Honoria taszította, összeesküvést gyanított. − Könnyebbé? − kérdezte. − Ezt meg hogy érted? − Ne játszd már az ostobát, Aetius! − csattant fel a nő. − Vegyél nőül! Valentinianus nem fog gyermekeket nemzeni, ezt elhiheted nekem! Hacsak az eunuchok nem tudnak szülni. Tiéd lehetne a trón… − Kezébe vette a férfi kezét. − És ez is… Ezzel szétnyílt köntöse alá vezette a férfi kezét, aztán, akár egy macska, kéjesen dorombolva Aetiushoz simult. A férfi továbbra is mozdulatlanul ült. Valószínűleg Róma egész történelme során nem akadt férfi, aki ekkora hatalmat tartott volna a kezében. Csak végig kéne húznia ujjait a nő keblének lágy ívén, és az egész Nyugatrómai Birodalom az övé lehetne. Ő lehetne Róma következő császára. Valentinianus csak egy bábu, akit könnyű irányítani, és akitől könnyűszerrel meg lehetne szabadulni. A légiók hűségesek hadvezérükhöz; bár önmagában a római sereg támogatása nem lenne elég, de ha nőül venné Honoriát, semmi sem állhatna az útjába. Csak egy finom mozdulat, egy cirógatás, és minden megváltozna. Nemcsak az ő élete, hanem valószínűleg 180

Róma sorsa is. Mégis mozdulatlan maradt. A holdat nézve arra gondolt, hogy talán Priscilla is éppen az eget nézi, vagy galliai villájukban rá gondol, mikor lefekvés előtt homlokon csókolja gyermekeiket. Megjelent előtte az asszony rózsaszín, gömbölyded arca, és eszébe jutott a nap, amikor először gondolt rá, amikor először jutott eszébe, hogy nőül veszi. Apja javasolta neki ezt a házasságot, aki már évekkel korábban meghalt, ő hozta szóba, hogy végre meg kellene házasodnia, ám ő akkoriban csak hun harcosaira tudott gondolni, legközelebbi csatájukra. Előbb csak egészen halkan, majd egyre hangosabban hallotta fejében apja hangját, és hamarosan már az arcát is megpillantotta maga előtt. Mit is mond? Mit felejtett el Aetius az udvari politika szövevényében? Róma maga a becsület és nemesség… mindig törekedj arra, hogy ne az aktuális valóságot lásd! Honoria, megelégelve Aetius habozását, közelebb hajolt a férfihoz, és a karja alá bújva mosolyogva felnézett rá. − Én vagyok a jutalom, Róma pedig a ráadás − duruzsolta a férfi fülébe álmodozó hangon. − Vagy fordítva? Aetius hirtelen visszarántotta a kezét, és felkelt a kanapéról. − Róma nem egy darab gyümölcs, amelyért a piacon alkudozunk − mondta fagyosan. Ekkor Honoria is felpattant, és dühösen összehúzta magán a köntösét. − Méghogy egy gyümölcs, amelyért alkudozunk! – kiáltotta. − Hadvezér, te a csatatéren minden alkalmat megragadsz. De sajnálni fogod, hogy ezt elszalasztod! − Boldog vagyok, hogy elszalasztottam, hercegnő − mondta Aetius gúnyosan. − Nem, én leszek boldog, te ostoba! Ezt még megbánod! Ezzel felkapott az asztalról egy kis csengőt, és dühösen megrázta. Lépések hallatszottak a külső folyosóról, majd kinyílt az ajtó. Aetius megmerevedett − zavarta, hogy nem látja, ki lép ki a teraszra. − Eugenius, kérlek, vezesd el Aetius hadvezért! − szólalt meg Honoria anélkül, hogy hátrafordult volna. − Vezesd ki az épületből, Ravennából és a birodalomból! − Kárörvendően a férfira nézett, majd szenvedő arccal Eugenius felé fordult. − Megpróbált… 181

A hercegnő szavaira Eugenius elmosolyodott, és kilépett a lámpások fényébe. Aetius megvetően nézett rá. Honoria szolgájára emelte tekintetét, majd cinkosan elmosolyodott. Eugeniushoz sétált, és a férfi vállára tette a kezét. − Nem, meggondoltam magam − mondta remegő hangon, és köntöse ujjával letörölt egy könnycseppet. − Eugenius, te maradj! A hadvezér egyedül is letalál a toronyból. Az utazását pedig ráérünk holnap előkészíteni. − Ahogy óhajtod, hercegnő − mosolygott önelégülten Eugenius. Aetius dühösen elhagyta a tornyot. Mikor a folyosón keresztül visszaért az udvarba, majdnem beleütközött Magnusba. Az óriás szomorúan nézett rá. − Tudtad, hogy fent vannak, ugye? − kérdezte Aetius. − Ezért nem akartad, hogy felmenjek. − Ám nem volt beszédes kedvében, és az óriás se válaszolt. − A pokolba is, úgyis túl régóta vagyunk már Ravennában − mondta a hadvezér, és azzal otthagyta a némán toporgó Magnust. Aetius dühösen keresztülviharzott a márványpadlójú emeleti folyosón. Mindent irreálisan nagynak látott maga körül − a csillagok hatalmas színpadi lámpásokként világítottak a feje fölött, a szökőkútban csobogó víz hangját olyannak hallotta, mint egy darabokra törő üveg csörömpölését. A nyom, amelyet egy kígyó hagyott maga mögött a sötét udvar egyik szélén, valószínűtlenül fényesen csillogott. A gondolatok cikáztak agyában − karrierje, családja, Róma jövője… Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy azonnal elmeséli a császárnak, milyen beszélgetés zajlott le közötte és Honoria között, hiszen Valentinianus, bár az ő tanácsaira támaszkodik, kétségkívül nővérének hinne, nem pedig neki. Elveszítené a császár bizalmát, ostobának tűnne és árulónak, ha meggyanúsítaná a hercegnőt… mivel is? Azzal, hogy el akarta őt csábítani? Dühében már majdnem felnevetett − Honoria nagyon ügyes volt, és ő, a nyugati birodalom légióinak parancsnoka nem tudja megvédeni magát. Hát valóban ilyen sebezhetőek a férfiak? Aetius felnézett az égre − a csillagok, ha ez lehetséges, még fényesebben ragyogtak a feje fölött. Tudta, hogy a beszélgetés a császárral elkerülhetetlen, és éppen azon gondolkodott, milyen következményei lehetnek, mikor a lakosztályához érve a sarkon befordulva meglátta, hogy nem más, mint Valentinianus jön vele szembe. A császár halkan beszélgetett udvaroncaival, a közelben pedig két 182

praetorianus őrködött. Aetius látta, hogy nem kerülheti el a találkozást − ekkorra már Valentinianus is észrevette. − Aetius! − mondta a hadvezérhez lépve. Aetius vállára rakta a kezét, és megpróbált határozott hangon beszélni, ami elég ritkán sikerült neki a férfi jelenlétében. − Gondoltam, szívok egy kis friss levegőt, mielőtt nyugovóra térek. És te? Te mit keresel itt kint e késői órán? − Csak kiszellőztettem a fejemet, augustus − válaszolta Aetius. − Ha megbocsátasz, nagyon fáradt vagyok. És gondolom, te is inkább az egyedüllét nyugalmát választod a társaságom helyett. A császár csodálkozva nézett rá, majd elmosolyodott. − Egyáltalán nem − mondta ügyetlenül tettetett lelkesedéssel. − De megértem. Magam is fáradt vagyok. Jó éjszakát, hadvezér. − Hátrafordult udvaroncaihoz. − Gyertek! Hagyjuk Aetius hadvezért, hadd térjen nyugovóra. Aetius meghajolt, majd befordult a sarkon. Ám akkor hirtelen hangos csörömpölést hallott, közvetlenül utána pedig mély dörmögést. Megállt, és hallgatózni kezdett. − Magnus! − mondta a császár szelíden. Hangos csoszogás hallatszott, majd az óriás megállt. − Mit csinálsz itt ilyen későn? Azt hittem, már rég alszol. Magnus mindössze egy szóval válaszolt: − S-s-tellae. Aetius visszafordult. Jól hallja? Valóban Magnus az? − Csillagok? − kérdezte a császár. − Persze, a csillagok! Csodás ötlet, Magnus! Én is szeretem nézni a csillagokat. Anyámmal gyakran felmentünk abba a toronyba, de mióta meghalt, egyszer sem voltam fent. Pedig gyönyörű onnan az ég! Hát, akkor jó éjszakát, Magnus! Tessék, vegyél magadnak reggel egy mézes kekszet! Aetius döbbenten hallgatta végig a beszélgetést. Valentinianus pedig kíséretével elindult fölfelé a lépcsőn. A toronyba felérve ijedt női kiáltást hallott − rémülten ugrott hátra. A két praetorianus kivont karddal előrerontott, de szemük még mindig nem szokott hozzá a félhomályhoz. Valentinianus találta meg elsőként, honnan érkezett a hang. Diadalmasan elmosolyodott, mikor meglátta a meztelen párt, amint a kanapé mellett, a földön kúsznak ruháikat keresve. Bőrük halványan világított a holdfényben. 183

− Mit keresnek itt? − kiabálta a nő. − Azonnal tűnjenek el! Az ifjú császár jót mulatott azon, hogy egy kis egyedüllétre vágyott, ám végül ilyen szórakoztató jelenetnek lehet tanúja. − Kik maguk? − kérdezte kuncogva. Egyik udvaroncától elvette a fáklyát, és akárcsak egy vadász a hálóban vergődő vadhoz, lassan közelebb lépett a párhoz. − Ez jobb, mint egy álarcosbál! − nevetett fel. − Szegény szerelmeseknek csak két kezük van. Ha a testüket akarják eltakarni, meglátom az arcukat. Ha pedig az arcukat akarják elrejteni… nos, annál jobb! Ám mikor a fáklya fénye megvilágította a párt, a császár elsápadt. − Honoria? − kérdezte döbbenten. − És… Eugenius? Udvartartásom vezetője?! Nővérem, ezért megkorbácsoltatlak! Mit gondolna most szegény anyánk… Aetius lentről hallgatta végig, hogyan lepleződik le a hercegnő. Egyszer csak három alak jelent meg a lépcső aljában. A két praetorianus két karjánál fogva vonszolta magával a meztelen Eugeniust. − Aetius! Te sakál! − kiáltotta dühösen a férfi, mire az egyik praetorianus arcon vágta lándzsája nyelével. Aetius közömbös arccal nézte az udvartartás vezetőjét. − Gratulálok, Eugenius − mondta halkan. − Azt hiszem, végül mégis rászolgáltál az eunuch címre. A praetorianusok szélesen vigyorogva elvonszolták Eugeniust. A kőfalú cellában csak egy asztal, egy szék és egy kicsi, kényelmetlen ágy állt. A magasan lévő ablakon beszűrődő napsugarak megvilágították az asztalt, de a cella többi része árnyékban maradt. A levegő nem volt nyirkos, a padlót is kövek borították, és pókhálók sem szőtték be a falakat. Ám ennek ellenére mégiscsak egy cella volt, börtön, rácsos ablakkal és vastag fémpánttal a nehéz tölgyfa ajtón. Honoria az asztal fölé görnyedt − lázasan írta hosszú levelét. Haja kócos volt, és már hosszú hetek óta eszébe sem jutott az arcfestés. Őreit hidegen hagyta szépsége, és ilyen körülmények között amúgy sem tudott volna foglalkozni magával. Öntött magának egy pohár bort, majd miután az utolsó cseppig kiitta az egyszerű fapohárból, hálát adott az isteneknek, hogy öccse 184

legalább ezt a kis luxust engedélyezte neki. Mikor befejezte a levelet, aláírta, összehajtotta, majd belehajtogatta egy másik, nagyobb pergamenbe. Pecsétgyűrűjét lehúzva már előrenyúlt a gyertyáért, hogy viaszt csepegtessen a levélre, de meggondolta magát. Felemelte a gyűrűt, és egy pillanatig elgondolkodva nézte. Aztán megrázta a fejét, megcsókolta a gyűrűt, és becsúsztatta az összehajtogatott pergamenbe. Ám amikor rácsöppentette volna a viaszt, összezavarodott − hiszen most, hogy a gyűrű belül volt, nem tudta mivel lepecsételni levelét. Ám akkor elmosolyodott, és belenyomta hüvelykujját a viaszba. Ráfújt, hogy megszárítsa, valamit még ráírt a pergamenbe, majd még egyszer alaposan szemügyre vette. Aztán elégedetten bólintott, és megrázta az asztalon álló kis csengőt. Egy perccel később már hallotta is az őr közeledő lépteit. A férfi elhúzta a kis tolóablakot, és gyanakvóan benézett a cellába. − Nem téged hívattalak, te idióta! − sóhajtott fel Honoria. – Hozd ide a szolgálólányomat! Az őr visszahúzta az ablakot, majd egy perccel később újra elhúzta − egy ijedt női szempár nézett szembe a hercegnővel. Honoria felállt az asztaltól, és kiadta az ablakon keresztül a levelet. − Add oda Marcusnak, a futárnak! − mondta. − Siess! És mondd meg neki, hogy ötven arany üti a markát, ha a levél gyorsan célba ér. A szolgálólány bólintott, majd eltűnt. Néhány perccel később átadta a levelet egy fiatal, jó erőben lévő fiúnak, aki éppen a lovát csutakolta. − Mi ez? − kérdezte a fiú hitetlenkedve. − Épphogy csak megérkeztem Nápolyból. Úrnőd talán még egy fél napot sem ad, hogy leöblítsem a torkom, és megmosakodjak? − Fél napot? − kérdezte a lány. − Nekem, amióta őt szolgálom, nem adott fél napot! Még hogy leöblítsd a torkod! Akkor legalább egy napig nem látnánk! − Ha nem bízol bennem, akár velem is jöhetsz, Lavinia. Akkor szemmel tarthatnál − ezzel egy jó nagyot csípett a lány fenekébe. Lavinia felsikított, és ellökte magától a fiú kezét, de azért magában elmosolyodott.

185

− Szégyentelen! − mondta. − Kár, de találok majd helyetted valaki mást. Asszonyomnak nagyon fontos, hogy levele gyorsan célba érjen, ezért ötven aranyat ígért a futárnak. És amint a szerencsés visszaér, azonnal meg is kapja… − Marcus előrelépve a levélért kapott, de Lavinia elugrott előle. − Ötven arany! − kiáltotta a fiú. Derekát átölelve magához húzta Laviniát, úgy próbálta elvenni a levelet, de a lány a magasba emelte a kezét. − Ezért még a pokolba is ellovagolnék! − mondta Marcus. − Inkább ezért lovagolj el! − nevetett fel Lavinia, és arcon csókolta a fiút. Marcus mosolyogva végigsimította arcát. − Még sosem csókoltál meg. Mivel érdemeltem ki? − Ezzel − válaszolta Lavinia a fiú kezébe csúsztatva a levelet. − Ég veled… jövő őszig. Mikor a lány kiment az istállóból, Marcus lenézett a levélre. Amint elolvasta a címzett nevét, elsötétült az arca. − Istenem! Attila, a hunok fejedelme? − Ajkai némán mozogtak, ahogy azon gondolkodott, mennyi idő alatt tudja megtenni a hatalmas távolságot. − Ég veled. Jövő őszig − motyogta. − Már ha szerencsém lesz, és addigra visszaérek. Nyeregbe pattant, és kiléptetett az istálló kapuján. V. Attila a sötét, füstös nagyteremben ült. Turgrid közvetlenül mögötte állt, körülöttük pedig szigorú tekintetű katonák, a gót és hun seregek parancsnokai. A lakoma éjjele óta egészen megváltozott a terem − a durva falakról lekerültek a színes kárpitok, az asztalokat az oldalukra állították, és betolták egészen a falakhoz; csak egy iratokkal és térképekkel teli kis asztal állt a trón előtt. Még a kandalló is hideg volt, pedig már nyár vége felé járt, így az esték már elég csípősek voltak. A katonák egyszerűen voltak öltözve, sőt némelyikük tunikáján izzadságfoltok sötétlettek, csizmájukat pedig vastag sárréteg borította. A szobába csak Attila kopaszra borotvált fejű fiai loptak némi vidámságot, ahogy egymással birkózva próbáltak megszerezni néhány falat maradék ételt. A legkisebb fiú, aki még nem volt olyan erős, mint a többiek, könnyes szemmel odament Attilához, és sírva felkéredzkedett az 186

ölébe. Apja oda sem figyelve felkapta − az előtte heverő leveleket olvasta. − Ez most érkezett, uram − mondta Turgrid, átnyújtva neki egy összehajtogatott pergament, amely a külseje alapján elég messziről érkezhetett. − Ravennából, a császári udvarból. Attila érdeklődve nézett a levélre. − Furcsa pecsét, nem? És mennyire hasonlít egy hüvelykujj lenyomatára! Ahogy feltörte a pecsétet, egy gyűrű esett ki a levélből. Attila a kezébe vette és alaposan szemügyre vette. − Egy „H” betű − mondta meglepetten. − Honorius császár? Hiszen ő már évek óta halott. Tudom, hogy egy levél nem egy nap alatt érkezik meg a címzetthez, de azért… − Nem, uram − mondta Turgrid. Fejedelme vállán keresztül alaposan szemügyre vette a furcsa küldeményt. − Honoria hercegnőtől érkezett, Valentinianus császár nővérétől. − A császár nővérétől? Miért írna nekem levelet a…? − Elhallgatott, és átfutotta az irományt. − Felettébb furcsa − mondta, fia vállára téve kezét. − Azt írja, hogy igaztalanul börtönbe vetették, még csak meg sem tárgyalták az ügyét… és azt, hogy szomszédos uralkodóként kötelességem segíteni neki. Ez a gyűrű bizonyítja, hogy valóban ő írta az üzenetet. Mikor mosolyogva felnézett, látta, hogy körülötte mindenki kuncog. − Honoria sosem volt egészen épeszű, uram − mondta Turgrid. – Túlságosan is szereti a bort és a férfiakat. Öccse, a császár eddig akárhányszor megpróbált neki férjet keresni, mindig kudarcot vallott. Az a nő egy boszorkány! Lehet, hogy Valentinianus megelégelte a viselkedését, azért záratta be. − És most én vagyok a Herkulese, aki majd kiszabadítja őt gonosz testvére karmaiból. A nők imádják az ilyen meséket! De a gyűrűvel együtt már majdnem házassági ajánlatnak tűnik… A többiek hangosan felnevettek, ám Attila ezúttal nem csatlakozott hozzájuk. Elgondolkodva nézett maga elé, majd felhúzta a gyűrűt a kisujjára. − Házassági ajánlat… − ismételte. Az ifjú császár a ravennai palota térképszobájában ült; udvaroncai egyik levelet a másik után adták a kezébe, ő pedig engedelmesen átfutotta őket. A 187

reggeli, őszi esőtől foltos lovaglóruhát viselő Aetius pontosan szemben ült Valentinianusszal − ujjával rámutatott a legfontosabb részekre, és türelmesen elmagyarázta őket az ifjú császárnak. Egyszer csak a tanácsadók kis csoportja szétvált, hogy utat engedjenek a levegőért kapkodó, tetőtől talpig piszkos Marcusnak. − Bocsánatodért esedezem, augustus − kezdte a futár, és a császár felé nyújtotta a kezében tartott levelet. − Épphogy csak megérkeztem, uram. Nagyon fontos üzenetet hozok… − Ezúttal honnan, Marcus? − kérdezte mosolyogva Valentinianus. − Már azt hittük, örökre elhagytál bennünket. A szolgálólányok egész nyáron utánad sírtak. − A hun fővárosból jövök, augustus − válaszolta a fiatalember elpirulva. Valentinianus enyhén remegő kézzel elvette a levelet. Habozott feltörni a pecsétet. − Minél többet tudok meg a hunokról, Aetius hadvezér, annál kevésbé szívesen fogadom a leveleiket − mondta idegesen forgatva kezében a pergament. − Mint amikor egyszer, még kisfiú koromban leosontam a palota pincéibe, belenyúltam egy almákkal teli hordóba, és valami szőröset tapintottam. Nem tudtam, mi az, csak azt, hogy valami rossz dolog. Aetius egy pillanatra felnézett, majd tovább olvasta az egyik levelet. Mikor a császár feltépte a külső pergament, egy arany pecsétgyűrű hullott az ölébe. Zavartan felemelte. − És ez sem jelent jót − mondta végül. Aetius szemügyre vette a gyűrűt. − Mintha Honoria pecsétgyűrűje lenne. De hogy került Hunniába? Valentinianus lassan széthajtogatta a levelet, és elolvasta magában. − Istenem! − nyögte. Aetius szigorú tekintetével utasította az udvaroncokat, hogy lépjenek hátrébb, majd felállt, és kivette a levelet a császár remegő kezéből. Gyorsan átfutotta, majd a távolba meredt. − Attila igent mond Honoria házassági ajánlatára, és hozományként elfogadja a nyugati birodalom felét − mondta. Hangja nyugodt volt, arca azonban feszültségről árulkodott. A teremben lévők a császárt nézték − ajkaik némán mozogtak. 188

Valentinianus kuncogni kezdett, és néhány másodperccel később már mindenki hangosan nevetett. Aetius kivételével. − Házasság egy hunnal? − kérdezte Valentinianus a könnyeit törölgetve. − Ki hitte volna, hogy Attilának ilyen jó humorérzéke van? Méghogy hozományt! Annak a sárga képű majomnak! Míg a császár megpróbált megnyugodni, Aetius magához intette az egyik udvaroncot. A férfi vállára tette a kezét, és közelebb hajolt hozzá. − Kobozza el a hercegnőtől a tollát, és váltsa le az őreit és a szolgálókat! − suttogta a férfi fülébe. Az udvaronc bólintott, majd kisietett a teremből. A császár felállt, és vidáman összecsapta a tenyerét. Viccelődésével azonban csak félelmét próbálta leplezni. − Elég volt mára a levelekből! − kiáltotta. − Aetius hadvezér, elkísérnél a lakosztályomba? Ideje ebédelnem. A két férfi a félrehúzódó udvaroncok között elhagyta a termet. Ahogy elindultak a kinti folyosón, mindkettejük két-két testőre figyelmesen távolságot tartva követni kezdte őket. Valentinianus hadvezére vállára tette kezét − tisztelete jeléül, ahogy egy fiúgyermek érinti meg apja vállát. Ám Aetius meglepően nehéznek érezte a császár kezét, mintha egy öreg vagy rokkant ember támaszkodott volna rá. A hadvezér teste megmerevedett, mire Valentinianus, megérezve dühét, megállt. − Hadvezér − mondta lassan −, bár én viselem a palástot, mindketten tudjuk, mi az igazság. Nem tanultam meg, hogyan kell uralkodni. A légiók, talán az egész birodalom úgy tekint rám, mint egy tapasztalatlan ifjúra. A kormányzás terhe a te válladat nyomja… olyan vagy számomra, mint egy… mint egy… − Mint egy mankó − fejezte be a mondatot Aetius. − Igen, mint egy mankó − mondta Valentinianus lehajtott fejjel. − Ám mégis én, a rokkant teszem meg a lépéseket. Tudom, mit gondolsz, és nem is hibáztatlak. De mondd, mi mást tehettem volna? − Szinte könyörgően nézett hadvezérére. − Kis dolgokat engedtem kicsúszni a kezemből, de később ezek a kis dolgok óriásivá nőttek. Még a hatalmas Caesar sem tudta féken tartani egy nő étvágyát. Kleopátra mohó asszony volt, és Caesar halála után… − Miről óhajt beszélni velem, augustus? − szakította félbe Aetius türelmetlenül a császárt. 189

Valentinianus felsóhajtott. − Ez a hozomány… ez az az ok, amelytől annyira tartottunk? − kérdezte. Aetius egy pillanatra elgondolkodott. − Ez még nem elég ok Attilának, hogy megtámadja a birodalmat. Nagyravágyó férfi, de nem ostoba. − Akkor ő ilyennek képzeli a jó tréfákat? − Nem, Attilának nincs humorérzéke. – Akkor… talán…? − Fel kéne készülnünk a legrosszabbra − bólintott Aetius komoran. − Mozgósítanunk kell határ menti légióinkat − a Dunánál, a Rajnánál… elővigyázatosságból. A császár elkerekedett szemmel nézett rá. − A határaink! Ha a helyőrségek jelentései pontosak, Attila megszámlálhatatlanul sok törzsnek parancsol, és a földjeinkre és kincseinkre fáj a foga. Ha megindul ellenünk, nagyon sokan követik majd… − Milliónyi harcos − fejezte be a mondatot Aetius. − Igen, tudom, mennyi harcosa van. A császár nyelt egyet. − Ennyi ember ellen helyőrségeink képtelenek tartani magukat! Még ha többi csapatunk a segítségükre siet is. Nem lenne jobb, ha inkább a helyőrségeket hívnánk el határainkról, hogy segítsék megvédeni Rómát és Ravennát? Aetius megfordult, és elindult a palota másik végében lévő lakosztálya felé. Valentinianus követte. − Nem csak Attilának vannak szövetségesei − mondta Aetius anélkül, hogy ránézett volna a császárra. − Egy keletről érkező támadás nemcsak Rómára lenne hatással, de a birodalom területén élő összes törzsre is: a vizigótokra, burgundiaiakra, a szövetséges alemann törzsekre és a frankokra. Ne aggódjon, augustus! − Hadvezér… Aetius gondolataiba merülve továbbsétált, így a császárnak meg kellett gyorsítania lépteit, hogy utolérje. − Hadvezér, még valami… − Nagyon sok dolgom van, augustus. Reggel útra kelek, hogy összegyűjtsem szövetségeseinket. 190

− Hadvezér, kettőnk közül én vagyok a császár. Azt mondtam, van itt még valami. Aetius megállt, majd lassan a császár felé fordult. Mikor szigorúan ránézett, a fiatalember hangja megremegett, de azért állta a hadvezér tekintetét. − Rokkant vagyok, te meg a mankóm, hadvezér − mondta Valentinianus. Aetius ránézett, de nem mondott semmit. − És ha egy mankó megcsúszik a földön, a rátámaszkodó rokkant elesik, és meg is sérülhet. De nem hal meg, hanem feláll, és dühében kettétöri a mankóját. Aetius összehúzta a szemöldökét, mire a császárt kísérő két praetorianus közelebb lépett hozzájuk. − Hosszú ideig éltél a hunok között, és lehet, hogy most ezért homályosuk el a látásod. Már évekkel ezelőtt fel kellett volna készülnünk, mikor Attila még épphogy csak elkezdett szövetségeseket gyűjteni maga köré. Hadvezér, tudnod kellett volna, milyen agresszív a hunok fejedelme, és hogy szövetségeseinek a földjeinkre fáj a foguk. − Talán − mondta Aetius kimérten. − Azáltal, hogy ismered Attilát, az észjárását, te vagy a birodalom legjobb fegyvere. Nem pedig akadály, ahogy azt oly sokan gondolják. − Nem mentegetőzöm múltbéli tetteim miatt, de nem is vagyok büszke rájuk − mondta Aetius. − Róma becsületéért harcolok, ahogy mindig is tettem. − És a jövőben is harcolni fogsz érte − bólintott a császár. − És ha akár diplomáciai úton, akár harccal elhárítod ezt a fenyegetést, méltó jutalomban részesülsz. Nem tűrhetjük tovább Attila erőszakosságát. Ám ha kudarcot vallasz, hadvezér… − Ezt sértésnek veszem, augustus! − mondta a hadvezér. A császár elbizonytalanodott, de állta Aetius tekintetét. − Ha kudarcot vallasz, hadvezér, jusson eszedbe, mit mondtam a mankóról! Ha ragaszkodsz hozzá, hogy a csatamezőn találkozz Attilával ahelyett, hogy visszavonulnál, és Ravennát védelmeznéd, akkor győznöd kell! Megsemmisítő csapást kell mérned a hunok fejedelmére! Valentinianus a földre szegezte tekintetét, majd vett egy mély levegőt, 191

mintha maradék erejét akarná összeszedni, és két testőre kíséretében visszavonult lakosztályába. Aetius mozdulatlanul nézett a császár után. Hát elérkezett az idő, mikor kénytelen lesz légiói élén csatába vonulni a hunok ellen. Minden lépéséről be kell számolnia egy suhancnak, és ki kell adnia a parancsot katonáinak, hogy öljék meg Attilát. Ám Aetius tudta, hogy nincs más választása. Ó maga választotta ezt az utat, mikor úgy döntött, visszatér a birodalomba. De valóban az ő választása volt? Valóban választott, és most azért hadvezér, nem pedig szőlőt termel vagy házakat épít? Vagy hunokat vezet? Hiszen egy ember csak akkor tudja igazán értékelni azt, amit csinál, ha az valóban egy döntésének az eredménye. De már nem volt értelme ezen gondolkodni, a bánkódás pedig felesleges időpazarlás lett volna. Egy katona, egy római katona csak egy irányba nézhet: előre. Aetius kihúzta magát, odabólintott praetorianusainak, és folytatta útját lakosztálya felé. Alighogy befordult a sarkon, hangos csörömpölést hallott. Ösztönösen megtorpant, majd kinézett az oszlop mögül. Magnus állt előtte rémülten, lába előtt egy pohár szilánkjai, combjai pedig vörösek voltak a ráömlött bortól. Mikor meglátta Aetiust, azonnal felderült az arca. − Mi-les! − mondta a mellkasát ütögetve. A két praetorianus felnevetett. Aetius ezúttal nem küldte el az óriást. Körbejárta Magnust, és alaposan szemügyre vette rongyos tunikája alól kidudorodó izmait. − Azt hiszem, ideje, hogy elhagyd a palotát, Magnus − mondta elgondolkodva. − Ideje előléptetnünk téged katonává. Magnus elkerekedő szemmel nézett a hadvezérre. Bozontos szakálla alatt szélesen elmosolyodott, majd előrevetette magát, hogy acélos karjaival magához ölelje Aetiust. A két őr kivont karddal azonnal útját állta, de ez nem tartotta vissza az óriást attól, hogy hangos dörmögéssel kifejezze boldogságát. − Uram − suttogta az egyik őr Aetius fülébe −, nem létezik akkora páncél, amely elég nagy lenne erre az emberre. Túl sokat eszik, és olyan ostoba, akár egy oszlop. − Mint egy oszlop? − kérdezte a hadvezér tettetett csodálkozással. − Akkor okosabb, mint az embereim fele! 192

A két praetorianus elvigyorodott, és leeresztette kardját. − Magnus, már tudom is, milyen munkát adjak ezeknek a hatalmas karoknak − folytatta Aetius. A palotakapu túloldalán lévő udvaron Marcus, a futár ellenőrizte nyerge szíját, és megigazította a vállán lógó bőrzsákot. Bár már sötét volt, és ő épphogy csak megérkezett, még arra sem volt ideje, hogy megfürödjön, amire oly sok hete várt már, vagy élvezhesse Lavinia kellemes társaságát. Hangosan szitkozódva felpattant a nyeregbe, és újra elvágtatott a kelet felé vezető úton. Ötven aranyat ígért, mondta magában. Ötven aranyat! VI. Egy sziklás szirt alatt elterülő mezőn, egynapi járásra az akkori hun fővárostól egy öreg osztrogót földműves mezítláb vonszolta magát kavicsos kis földjén. Minden negyedik lépésnél rácsapott az ekét vontató csontos öszvérére. Már hatvan éve gondozta ezt a siralmas földdarabot; minden egyes napot elátkozott, mert a silány talajban a dudvánál csak a kövek teremtek meg jobban. Rendszeresen le kellett hajolnia, hogy felvegye és eldobja a köveket, amelyekben az eke kicsorbult pengéje rendre elakadt. Hat évtizede próbálja felszántani ezt a földet; hat gyermeket és egy feleséget temetett el ebbe a földbe, hogy kiengesztelje az isteneket, de mindhiába − a kövek sorra bukkantak fel a talajból, akár a buborékok egy tó mélyéről. Vajon megtalálja az utolsót, mielőtt meghal? Vajon elérkezik-e a nap, mikor az ekevas egyetlen kőben sem akad el? A férfi felsóhajtott, és halkan arra kérte az isteneket, bocsássák meg neki hálátlanságát. Ám semmivel sem lett jobb a kedve, ugyanolyan elkeseredettséget érzett, mint amilyet már hatvan éve mindennap. Ennyi erővel akár abban is bízhatna, hogy aranyérmék nőnek majd a fákon és a gyermekei lesznek a támaszai öreg napjaiban. A férfi hirtelen éles fájdalmat érzett lábfejében, ami visszarántotta a valóságba. Megállította öszvérét, majd leült a földre, hogy szemügyre vegye kérges talpát. A kövek még fiatalkorában sem sértették fel a lábát, mikor még puha volt a talpa. Most pedig már vastagabb rajta a bőr, mint öszvére 193

patája. Idegesen körbenézett, vajon mi vághatta meg. És akkor néhány lépésnyire meglátott egy éles sziklát. Botjára támaszkodva szitkozódva felállt, és morogva odament a sziklához, hogy kihúzza a földből. Megdöbbent, mikor a szikla meg sem mozdult. Hatvan éve szántja ezt a földdarabot, és akkor egyszer csak talál egy nagy követ, amely előző nap még nem volt ott. És a kő meg sem mozdul! Dühösen, de cseppet sem csodálkozva megrázta a fejét. Kis földjén szinte csak kövek nőttek, és ha valamelyiket egyik évben nem vette észre, az a következő évre még nagyobb lett. Újra megragadta a sziklát, de csak annyit ért el, hogy ezúttal már a kezét is megvágta. Vérző tenyerére nézett, ezúttal már őszintén csodálkozva, majd letérdelt, és kíváncsian, de óvatosan ásni kezdett a kő körül. És akkor hirtelen előbújt rejtekéből − egy ősi, rozsdás kard, melynek pengéje eltörött, ám amelynek markolatát achát díszítette. A férfi egy pillanatig némán tartotta kezében a kincset, majd óvatosan lerakta a földre és megcsókolta. Aztán áhítatosan az égre emelte tekintetét − öreg, fáradt szemei megteltek könnyel. Hatvan év után az istenek mégiscsak lemosolyogtak rá. A palánkokból felépített palota nagytermében Attila mosolyogva fogadta a Marcus nevű futárt. Miután a fiatalember kimerültén leszállt lováról, két hun testőr a karjai alá nyúlt, és betámogatta a fejedelemhez. − Köszönöm, római − mondta Attila kedélyesen. − Ha továbbra is ilyen szorgalmasan gyakorolsz, hamarosan majdnem olyan gyorsan lovagolsz majd, mint a hunok. Orestes! Adjatok a fiatalembernek egy másik lovat! De a mieink közül. Ne ezen a római gebén kelljen visszalovagolnia. − Hatalmas fejedelem… − nézett Marcus könyörgő szemmel Attilára. − Igen? − kérdezte a fejedelem szórakozottan. − Mit akarsz, római? Az istenekre, koszosabb vagy, mint egy gót disznó! Ravennából manapság így bocsátják útnak a futárokat? Őrök! Vigyétek el, hadd fürödjön meg, aztán adjatok neki enni, csak utána engedjétek útjára! Nem akarom, hogy urai azt gondolják, a hunok nem elég vendégszeretők. Marcus elégedetten bólintott, majd karjait a hunok vállára téve kivánszorgott a teremből. Attila ráérősen felbontotta a levelet, de ahogy olvasni kezdte, dühösen 194

összevonta szemöldökét. − Nevetséges? − mordult fel. − Még hogy nevetséges! Turgrid! Összegyűrte a pergament, és éppen akkor hajította el, mikor Turgrid belépett. − Igen, uram? − Ideje bejelentenünk igényünket a „hozományra” − mondta Attila. − Hatalmas fejedelem, minden tiszteletem a tiéd, de nem hiszem, hogy szövetségeseink megtámadnák a nyugatot csak azért, mert te római feleséget akarsz magadnak − mondta Turgrid a homlokát ráncolva. − Már így is háromszáz feleséged van háremedben, az összes szövetséges törzsből. Legtöbb katonád egy asszonyt sem tud eltartani, nemhogy háromszázat! − Úgy látszik, téged sem győztelek meg − mondta gúnyos mosollyal arcán Attila. − Engem? − nézett rá nyugodtan Turgrid. − Öregember vagyok már, cur, háromszáz asszony nekem már túl sok lenne. − A kor nem számít − mondta Attila. − Ahogy az sem, hogy egy vagy háromszáz feleséged van-e… hogy egy vagy húsz nép fölött uralkodsz-e. Semmi sem tehet maradéktalanul boldoggá. Minden, ami e világi, tökéletlen, egy igazi férfi, egy fejedelem pedig csak annyit tehet, hogy élete végéig a tökéletességre törekszik. − De ha semmi sem tökéletes, képtelenség elérni a tökéletességet, akármennyire is igyekszünk. − Nincs egészen igazad − magyarázta Attila. − Lehet, hogy a tökéletesség elérhetetlen, de azért meg lehet közelíteni. És két tökéletlen dolog közelebb van az ideálishoz, mint egy. − Ebben az esetben nem a tökéletességet kell elérnünk, hanem többet… De hova vezet mindez, kérdezem én. − Mondd meg te! Mire jutottál? − Hogy az ember úgy juthat legközelebb a tökéletességhez ebben a tökéletlen világban, ha mindent megszerez magának. − Pontosan − bólintott Attila. Turgrid zavartan nézett urára. − Hát ezért fogunk háborúzni? Hogy… − Hogy elérjük a tökéletességet − fejezte be helyette a mondatot Attila. − 195

Pontosan ezért. − A háború nagyon messze van a tökéletességtől. Attila arcáról lehervadt a mosoly. − Gondolod, pusztán egy nőért elmennék akár csak a másik teremig is? − kérdezte. − Elég indítékom van arra, hogy elpusztítsam Rómát. A birodalom nemcsak a hunokra, de az egész világra nézve fenyegetést jelent. Legnagyobb császáruk, Julius Caesar, akit népe istenként imádott − istenként imádott! −, egymillió ártatlan embert gyilkolt le Galliában! Tömeggyilkos volt, mégis az ő nevét viselik a császárok. − Elképzelhető, hogy mindez igaz − húzta össze a szemöldökét Turgrid −, de… − Még nem fejeztem be. Éltem a rómaiak között, és jól ismerem őket. Barátságukat csak színlelik, szövetségeseik csak az ő érdeküket szolgálják. Ha erősek, hódítanak. Ha gyengék, blöffölnek, és meghúzzák magukat, remélve, hogy az ellenség nem veszi észre gyengeségüket, nekik pedig lesz idejük újra megerősödni. A határaikon túl élők − akiket ők barbároknak neveznek −, azaz mi sosem voltunk elég erősek ahhoz, hogy kihasználjuk azt az időt, mikor Róma gyenge volt. Egészen mostanáig! Turgrid hitetlenkedve bámult a fejedelemre. − És ezért… csak azért, mert Róma gonosz, képes lennél még Flavius Aetiust is megtámadni? Ha valaki, ő megpróbálja féken tartani Rómát. Ő az egyetlen józan gondolkodású férfi Valentinianus udvarában. − Talán így van. Sokat gondolkodtam ezen, de Rómát támadom meg, nem pedig Flaviust. Ő pedig majd eldönti, akar-e háborúzni velünk. − Flavius egy közülünk. Ő is hun. − Ha hun, akkor csatlakozhat hozzánk. Szívesen fogadom, és kész vagyok gazdagon megjutalmazni. Ám a szívem mélyén tudom, hogy nem áll mellénk. Ha rómainak születsz, életed végéig az is maradsz. „Naturam expellas furca, tamen usque recurret. ” Ha vasvillával dobod ki a természeted, az akkor is visszajön. − Biztos vagy benne? − A puszta barátság sosem állhatott a végzet útjába. Most lehetőségünk van arra, hogy magunkhoz ragadjuk a hatalmat, hogy a hun fejedelemség, amely az idők végezetéig létezni fog, magához ragadja a hatalmat! Mi pedig nem szalaszthatjuk el ezt a lehetőséget. 196

− Hatalmas fejedelem! − mondta Turgrid. Arca olyan volt, akár egy szigorú, rezzenéstelen álarc. − Nincs elég meggyőző indokod ahhoz, hogy háborút indíts Róma ellen. Szövetségeseink csak annyit látnak, hogy háromszáz feleséged van. Nem fognak követni… − Nem fognak követni? − kérdezte gúnyos hangon Attila. − Az osztrogótok és alemannok évtizedek óta ostromolják a birodalom határait, éhezve, forrva a dühtől. Egyre dühösebbek és elszántabbak. Szövetségeseinket nem lehet tovább visszatartani, Turgrid! Már saját területeinket fenyegeti veszély! Nem, már nem szövetségeseink követnek engem, hanem én őket. Lovasságom csak a faltörő kos lesz. És ha egyszer a rómaiak védelme megtörik, csak félre kell lépnünk és előreengednünk a hordákat. Ekkor egy őr szaladt be a terembe; mögötte ott bukdácsolt az öreg földműves. A nyomukban belépő Orestes feszülten várakozott. − Hatalmas fejedelem! − kiabálta az őr. − Csoda történt! Nézd, mire bukkant ez az öreg gót a földjén! Mikor kibontotta a rongyos anyagot, a jelenlévők döbbenten nézték a sárral borított ősi kardot. Turgrid halkan, de érthetően felidézte az ősi legendát. − ”Egy nap megtalálják az ősi kardot, a kardot, melyet a dinasztia atyja saját kezével edzett a tűz lángjaiban, a kardot, melyet jég kovácsolt szilárddá, és a szél csókolt meg. Kőbe lesz rejtve, és egyedül Berik Cur, a nagyvezér forraszthatja újra össze, kinek ez a végzete, a fejedelem, kit minden népek rettegni fognak. Mikor a kard, a dinasztia kardja övé lészen, istenné válik őmaga is.” Attila a szeme sarkából Orestesre nézett. Az alemann, bár arckifejezése semmit sem árult el, alig észrevehetően bólintott. Akkor a fejedelem kezébe vette a kardot. − ”…istenné válik ő maga is” − ismételte áhítatosan. Óvatosan megforgatta kezében az ereklyét. − íme, ez igazolja eljövendő tetteimet. Turgrid hitetlenkedve lehunyta szemét, de ezt Attila észre sem vette − megigézve nézte a kardot. − Elérkezett az idő, Turgrid − mondta csillogó tekintettel. − Gyűjtsd össze a sereget!

197

HÉT A Catalaunumi-síkságra vezető út, i. sz. 451 I. Először a hun dobok hangját lehetett hallani. Lüktetve, hangjukkal mindenkit és mindent körülölelve reggeltől estig szóltak a dobok. Ám este hiába hallgattak el, a katonák még éjszaka is hallották őket − fejükben visszhangzott az egész nap hallott dübörgés. Minél csendesebb volt az éjszaka, ők annál jobban hallották a lüktető hangokat, amelyek nyugtalanná tették álmukat, és amelyek reggel felébresztve őket összeolvadtak az immár újra valós hangokkal. A lovasok szarvasbőr csizmákba és a gyalogoskatonák durva, szegecses szandálokba bújtatott lábai egyaránt a dobok dübörgő hangjára mozogtak. Ám ha valaki figyelmesen hallgatózott, a dobokén kívül egyéb hangokat is meghallott. A lovasok mennydörgésszerűen vágtattak keresztül a síkságon − a hátasok patái hatalmas porfelhőt kavartak, amely sárgás-arany lépcsőként egészen az égboltig emelkedett, hogy az istenek lesétálhassanak rajta, és lássák a hatalmas sereget. A gótok vállra szíjazott harci pajzsai hangosan csörömpöltek, ahogy a laza bőrhámokban lévő dárdák a lépések ütemére hozzájuk csapódtak. A szekerek fémpánttal bevont széles kerekei hangosan recsegve forogtak. A katonák között, akik már hozzászoktak ehhez a hangzavarhoz, valószínűleg egy sem volt, aki tudatában lett volna annak, milyen hatalmas sereg tagja − az egyes harcosok csak a közvetlenül körülöttük lévő tíz vagy száz főből álló csapatokat látták. Itt egy vassisakos harcos − egyenes orrú, világos hajú, hatalmas testű gót, akinek az ősei a messzi északon éltek, ahol a halvány nap örökös harcot vív a jeges holddal; ott egy százfős perzsa lovas egység: nyugtalan, hosszú, vékony lábú ménjeiken ülő, hegyes sisakot viselő, pikkelyes páncélba öltözött, szakállas katonák. És amerre csak a szem ellát, mindenhol, minden egység élén a bőrbe öltözött, komor tekintetű, gyér szakállú hun kapitányok. Szemük csupán keskeny rés, hogy a paták felverte por ne vakíthassa el őket; a dobok dübörgő ritmusára eggyé válnak pónijaikkal − ugyanaz a vér csörgedezik emberben és állatban, ugyanaz a 198

szív dobog mellkasaikban, és ugyanaz az akaraterő élteti és vezeti őket a harcba. Az elhaladó csapatait néző Attila mellett egyszer csak valaki hangosan elkiáltotta magát. A fejedelem megfordult lovával. Egyik fia állt előtte − a tizenkét év körüli fiú hun harci öltözetet viselt: összegyűjtötte a táborokban eldobált páncélokat és az éppen oda nem figyelő kovácsoktól elcsent fegyvereket. Mögötte egy egész csapat fiú állt, nyolc-tizenkét évesek, mind Attila vagy valamelyik hun nemes fiai. Borotvált fejükön rókaprém sapkát viseltek, és akárcsak ifjú vezérük, innen-onnan összeszedett páncéldarabokat vettek magukra. Legtöbben szekercékkel és tőrökkel voltak felfegyverkezve, bár néhány szerencsésebbnek még íjat és nyilakat is sikerült szereznie, de voltak köztük olyanok is, akik csak egy fabotot szorongattak kezükben. Szabályos katonai alakzatban állva figyelték Attilát és kis vezérüket. − Hát ez meg mi? − kérdezte Attila szigorúan. − Fiam, a te műved? − Mi vagyunk a Farkaskölyök Zuun, apám − válaszolta a fiú. − Szolgálatra jelentkezünk. − Úgy… és mégis, mi a feladatotok? A fiú arcán látszott, hogy keresgéli a szavakat. − Rómaiakat gyilkolni − mondta végül. − Rómaiakat gyilkolni? Bátor farkaskölykök vagytok, az egyszer biztos! De még fiatalok vagytok. Hogy kerültetek ide? A fiú a mögöttük bóklászó lovakra mutatott. − Lóháton. − Lóháton? De hát jóval többen vagytok, mint a lovak. − Ketten ültünk fel egyre − húzta ki magát büszkén a fiú. − Vagy hárman. Tudunk harcolni, apám. Egész életünkben erre a háborúra készültünk. − Egész életetekben? Azért még várjatok egy keveset. És most irány haza! − De apám! − tiltakozott a fiú kipirosodott arccal. − Hát ezért tettünk meg ekkora utat? Már ötnapi járásra vagyunk a várostól. Képes lennél visszaküldeni minket? A fejedelem és a nemesek fiai egyedül a pusztában? Egyedül küzdjünk meg a farkasokkal és az útonállókkal? Ám a fejedelem továbbra is szigorúan nézett rá. − Öt napig bujkáltok a szekerek között, mielőtt elém állnátok − mondta. − És most azt mondjátok, túl messze vagytok a várostól ahhoz, hogy 199

egyedül menjetek vissza? Ám legyen. Maradjatok a sereggel, de harcolni nem engedlek benneteket! A fiúk lelkesen kiabálni kezdtek. Boldogan felpattantak lovaikra − elöl ültek a kisebbek, mögöttük pedig az idősebbek. Attila nézte, ahogy a dombról leszáguldva elvágtatnak a sereg felé. Hitetlenkedve megrázta a fejét. Okos kis kölykök, dörmögte, majd tekintetét az előtte elvonuló seregre szegezte. Még a dombon állva is érezte a nehéz szekerek és a paták dübörgését; hallotta, ahogy a távoli, tompább hangok körülölelik a közelebbről jövő, élesebb hangokat, ahogy a borostyán beszövi a tölgyfák vastag törzsét. A gót sípok éles, magas hangja a harci dobok mély dübörgésével összevegyülve szabályos támadást indított érzékei ellen. Hatalmas szürke farkasa nyugtalanul járkált mellette − ősi ösztönétől hajtva a hangzavarra válaszolva hangosan üvöltött volna, de túlságosan is tartott gazdájától. Attila elégedetten nézte seregét − teremtményét, gyermekét. Ez volt élete legnagyobb tette. Ellenségeinek még sosem kellett szembenézniük ekkora sereggel… a történelem eddigi leghatalmasabb seregével. És ez a sereg feltartóztathatatlanul haladt nyugat felé. A hányingerrel küszködve Aetius kényszerítette magát, hogy ne figyeljen oda a szüntelen dülöngélésre. A fedélzeten állva erősen koncentrált, hogy másra gondoljon: a célra, amely már hetek óta foglalkoztatta − a szövetségre. Rómának maga mellé kell állítania a birodalom területén élő törzseket, mégpedig minél hamarabb. A keletről érkező kereskedők és diplomaták nyugtalanító híreket vittek a Nyugatrómai Birodalomba: keleten egyre csak gyülekeztek a különböző törzsek. Ám hajója imbolygó fedélzetén állva Aetius nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy szeretne minél hamarabb szárazföldet érezni a lába alatt. Tekintetét a partra szegezte, amelyhez kis flottája minden egyes perccel egyre közelebb került. Sirályok köröztek a hullámok fölött − gonosz tolvajok, amelyek Galliától egészen idáig kísérték a hajókat, le-lecsapva a fedélzet palánkjaiból kiálló fényes szögekre, vagy a hullámok fölött körözve. A parton Britannia fehér sziklái úgy törtek az ég felé, akár egy erőd magas falai. A rabszolgák a dob monoton ütemére húzták az evezőket, majd 200

a hajótest egyszer csak partot ért. Ekkor Aetius egy bólintással magához intette embereit, majd tucatnyi gall testőre kíséretében beleugrott a combközépig érő vízbe. Közben látta, hogy a két mellette haladó hajón utazó emberei szintén átugorják az oldalpalánkokat, és a vízben gázolva megindulnak a part felé. Elégedetten elmosolyodott. Bár gyűlöli a vizet, emberei ezt sosem tudják meg. A jeges hullámokban gázolva kitartóan haladt a part felé; némán tűrte, hogy ruhája a vállától a lábfejéig átázott − arca eltökéltséget sugárzott, rettenthetetlenséget és a természet erőinek megvetését, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy egy hadvezért tiszteljenek a katonái. Ám magában gyűlölettel gondolt a tengerre. A parton egy kisebb csapat briton várta; ahogy Aetius és emberei, mint Neptun serege, kiértek a habokból, vezetőjük, egy prémmel szegélyezett köpenyt viselő, vörös hajú, magas, vékony férfi szélesen mosolyogva előrelépett. Aetius megállt, hogy megvárja, míg lecsurog róla a víz, majd meglátva a közeledő törzsfőt, ő is szélesen elmosolyodott, és kitárt karokkal előrelépett. A törzsfőt cseppet sem zavarta, hogy Aetius vizes gyapjúköpenye az övét is átáztatja − a britonok sem a hideggel, sem a nedvességgel nem törődnek. − Vortigern! − kiáltott fel Aetius. Kibontakozott az ölelésből, és szeretetteljesen vállon veregette régi barátját. − Mennyi év telt el! Mégis, első pillantásra megismertelek! Vortigern felnevetett, és a sziklák csúcsa felé félúton, egy ki-szögellésen álló, palánkokból épített hatalmas, viharvert házra mutatott. A partról a sziklákhoz rögzített falépcső vezetett fel a házig. − Gyere, Flavius! − mondta a briton. − Az ott a parti házam. Egyszerű, de otthonos. Csak különleges alkalmakkor jövök ide, de ez most nagyon is az − te vagy az első római, aki láthatja. Pihennetek kell, és a ruháitoknak is meg kell száradniuk. Nagyon sok időt kell bepótolnunk! − Megveregette barátja hátát, szólt egyik emberének, hogy terítsen egy száraz gyapjútakarót a hadvezérre, majd elindult felfelé a meredek hegyoldalon. Néhány perccel később kifulladva megérkeztek a házhoz. Az ajtón belépve ledobták magukról a nedvességtől nehéz köpenyeiket, majd odaléptek a sarokban álló kandallóban lobogó, kellemes meleget ontó tűzhöz. Aetius elégedetten dörzsölgetve kezeit, vidáman beszélgetett embereivel. A levegőt már meg is töltötte a száradó köpenyek ázott 201

kecskeszőr szaga. Ekkor három telt, rózsás arcú konyhai szolgáló lépett be az egyik oldalajtón − tálcákon gőzölgő itallal teli ónkupákat hoztak be a vendégeknek. Vortigern fölül megfogva elvette az egyik forró kupát, gyorsan átadta Aetiusnak, majd a fülénél fogva a magasba emelt egy másikat. − Helyi specialitás − mondta. − Forró, brit sör, mézzel és füvekkel édesítve. Mézsörnek nevezzük. Fele olyan gyorsan átmelegít, mint az a híg szőlőlé, amelyet ti, rómaiak annyira szerettek. Aetius belekóstolt az italba, majd elfintorodva letette a kupát a faragott fa kandallópárkányra. − Attól tartok, király, nem maradhatok. Megparancsoltam a hajók kapitányainak, hogy álljanak indulásra készen. Dagálykor el kell hajóznunk. Vortigern zavartan barátjára nézett, majd bólintott a közelükben álldogáló tisztjeinek. A tűznél melegedő briton és római katonák lassan összeszedték átázott gyapjúköpenyeiket, és mézsörüket magukkal víve kimentek a partra néző verandára. − Miért ez a sietség? − kérdezte Vortigern. − Negyven éve várom, hogy megmutassam neked, milyen vendégszeretők vagyunk mi, britonok, erre most… − Ha az istenek is úgy akarják, vendégszeretetedet − felelte Aetius.

később

még

élvezhetem

– Amiről leveledben írtál… komolyan aggódsz? Aetius ivott egy kortyot a gőzölgő barna italból. − Attila összegyűjtötte a törzseket. − Miért kéne félnem? − kérdezte Vortigern gúnyosan. − Attila nem mer hajóra szállni. De nem is tudna összegyűjteni egy flottát. Kevés sereg fenyeget minket itt, Britanniában… kivéve benneteket, rómaiakat. Aetius halványan elmosolyodott. − Nem a britonok miatt aggódom − mondta. − A frankok és gallok kevesen vannak, és nem elég fegyelmezett harcosok. Semmi esélyük, ha a hunok megtámadják őket. Segítségre van szükségünk − harcosokra. − Flavius! − sóhajtott fel Vortigern. − Azért jöttél, hogy embereket kérjél tőlem? Pedig azt tudok legkevésbé adni. A jó harcos aranyat ér … nagyonnagyon sok aranyat, és még saját törzsfőimnek sem szívesen adom oda őket.

202

− Neked van a legnagyobb védőárkod a világon − a csatorna. Mondd, miért van szükséged ekkora seregre? − A csatorna jó szolgálatot tesz nekünk, de nem abból az irányból fenyeget bennünket veszély. Északi határainkat nap mint nap megtámadják a kékre festett piktek, Hadrianus fala pedig, amelynek fel kellene tartóztatnia őket, hamarosan összeomlik. A szászok, akiket magam hívtam meg, hogy zsoldosokként szolgáljanak, a legkisebb provokációra is ellenem fordulnak, és most még lázadoznak is Britannia déli területein. Még a hiberniaiak[2] is magukhoz térnek néha részeg bódulatukból, teknőikkel áthajóznak, és még mielőtt meg tudnám állítani őket, felgyújtják egy-két falumat. Egyetlen emberemet sem nélkülözhetem, nem küldhetem el őket, hogy megvédjék a távoli gallokat, akik mellesleg a fejemnek legalább annyira örülnének, mint segítségemnek. Aetius komoran nézte a lángokat. − Eddig barátként kértem tőled csapatokat − mondta. − Muszáj kényszerítened, hogy követeljem őket? Bár Britannia hivatalosan már nem a Római Birodalom része, a császár, ha nehéz helyzetbe kerül, változtatni akar majd ezen. Vortigern elértette a barátja szavai mögött megbújó fenyegetést. − Bármit követelhetsz, Aetius − sóhajtott fel. − Akár a saját nevedben, akár a császáréban. De a britonok csak akkor mennek, ha én vezetem őket. Én pedig ezt nem tudom és nem is fogom megtenni. Rómának hadjáratot kell indítania Britannia ellen, hogy kényszerítsen. Végül majd győzöl − de milyen áron? És vajon lesz elég időd arra, hogy a hunok ellen vezesd embereimet? A barátodként mondom neked, Flavius, és lehetséges ellenségedként: ne követelj tőlem semmit! Aetius komoran elfordult. − Ez a végső döntésed? − Itt nem döntésről van szó, hanem a körülményekről. Akár azt is kérhetnéd tőlem, hogy változtassam meg az időjárást. Ne emészd magad! Feleslegesen vesztegeted az idődet, ez a szövetség nem születik meg. De a Rajnától keletre élő alemannok úgysem hagyják majd, hogy a hunok átkeljenek a területükön, felfalva összes terményüket és jószágukat. Gondolod, Attila átkelne a Rajnán? Soha! Legyen a folyó a védelmi vonalatok. Egy kis szerencsével egymásnak ugraszthatod az alemannokat és hunokat. Akkor Róma két legnagyobb ellensége elvégzi helyettetek a munkát: elpusztítják egymást. Elpusztíthatod őket anélkül, hogy akár a kisujjadat is megmozdítanád. De most inkább igyunk! 203

Aetius elgondolkodva kinézett az ablakon − a partnak csapódó hullámok láttán tudta, hogy feltámadt a szél, és elkezdődött a dagály. Arra gondolt, milyen keserves út vár rá vissza, Galliába. Bár még vissza sem tért hajójára, gyomra máris azonnal tiltakozni kezdett. Pokolba a britonokkal! Majd talál helyettük más szövetségest. Egy hajtásra kiitta a mézsört, majd Vortigern felé nyújtotta üres kupáját. A Duna felső folyásánál élő türingiai törzs már hónapok óta számított a hunok támadására. Már az egész világ tudta, hogy egy hatalmas sereg indult el kelet felől. A túlélők jelentéseiből nagy körvonalakban a következő derült ki: furcsamód a sereg nem szállta meg a területeket, amelyeken keresztülhaladt, ám halál és rombolás követte útjukat. Amerre elvonultak, minden élelmet és értéket magukkal vittek. A tiltakozókat azonnal megölték, az asszonyokat és a gyermekeket elhurcolták. Aki megadta magát, azt szolgaként magukkal vitték, így a falvak és földek elhagyatottá váltak. A sereg a házakat, templomokat és hidakat a földdel tette egyenlővé. Pusztításuk üzenet volt: adjátok meg magatokat Attilának, vagy halál vár rátok. A türingiaiak nemzedékek óta mindig túlélték az ilyen fenyegetéseket. A törzs büszke férfijai évek óta visszaverték a rómaiak gyenge hódítási kísérleteit, és ellenállva a kísértésnek nem csatlakoztak a környező törzsekhez, amelyek le akarták igázni Galliát. Nyugodtan élni őseik földjén a füves síkság és a nagy erdő között − ezért érdemes harcolni. A hódítók jöttek és mentek az évtizedek során; és a sárgásbarna bőrű, kelet felől érkező sereg, akárcsak korábban minden ellenségük, hamarosan megtudja, milyen szembekerülni az igazi türingiai harcosokkal. A vének tanácsát vezető Kancsal Yoricnak bőségesen volt ideje felkészülni a sereg érkezésére. Az Albis [3] folyó fölé magasodó erőd, amely az erdőbe keletről vezető utat őrizte, képes volt ellenállni a támadásnak. Az asszonyoknak és gyermekeknek elég idejük volt arra, hogy elmeneküljenek a távolabbi falvakba. A nyájakat beterelték az erődbe, hogy egy sokáig elhúzódó ostrom esetén a védőknek ne kelljen éhezniük; az őszi búzát korán, még zölden betakarították, az erőd vastag falait megerősítették, ahogy a város közepén álló őrtornyot is, hogy elláthassa az utolsó védőbástya szerepét. Yoric még az erőd állandó őrségét is kiegészítette ötezer harcossal. Az lesz a feladatuk, hogy feltartsák a Türingián keresztülszáguldó hunokat, megtizedeljék az erdőn áthaladó ellenséget, hogy addig Yoric időt 204

nyerhessen, újabb védelmi vonalat építhessen ki, amelynek révén talán el is pusztíthatja a félelmetes sereget. Az idő mindennél fontosabb volt. Yoric tudta, hogy össze kell hívnia a törzseket. Ha az erdő „kapujában”, az erődnél hat-nyolc hétig sikerül feltartóztatniuk a sereget, akkor a hunok csak a nyár közepe táján lépnek majd be az erdőbe. Ott pedig, a félelmetes erdőben már megtizedelhetik őket, vagy akár teljesen el is pusztíthatják. Ez volt a terv. Ez volt a legjobb terv, amelyet Yoric ki tudott gondolni. Yoric csapatait egy szigorú, makacs szász parancsnok, Theolaif vezette, aki hosszú évekig szolgált a római légiókban. Theolaif azonnal átvette az erőd irányítását, és elszántan munkához látott. Felügyelte a falak helyreállítását, a tornyokba kerülő „farkas” és „skorpió” nevű védelmi szerkezetek elhelyezését, és ellenőrizte a katapultok állapotát. Mivel a rómaiaknál szolgált, megparancsolta, hogy a dombokon kelet felé ötven mérföld hosszan fenyőből állítsanak őrtornyokat, ahonnan az őrszemek már messziről észrevehetik a közeledő sereget, és füstjelekkel jelezhetnek az erődben lévőknek. A mezőn folyó munkálatokat is ő maga vezette − ezt a feladatot végre valóban méltónak találta egy stratégához. A környező falvakból érkezett ezernyi férfit irányítva védőárkokat ásatott az erőd körül, majd némelyek aljába hegyes végű karókat szúrtak, a folyó kisebb ágait elterelték, hogy azokba az árkokba folyjanak, amelyekbe ő akarta, és vastag rönkökből magas védőfalakat építettek − mindezt azért, hogy bár jóval kevesebben vannak, feltartóztathassák az ellenséget. Olyan elszántan készült a harcra, hogy egyik nap még a helyőrségi írnokot is magához hívatta, hogy fordítson le neki egy szövegrészt Hérodotosz egyik írásából, amelyet még akkor olvasott, mikor a rómaiaknál szolgált. Az írnok, bár nem értette, miért kéri ezt tőle a parancsnok, előkereste a kötetet, és gyorsan lefordított a szöveget szász nyelvre. Évszázadokkal korábban Dareiosz már két éve ostromolta sikertelenül Babilon városát, mikor egyik perzsa tisztje, Zopyrus elé lépett, és azt mondta: mivel a város oly nagyon fontos Dareiosznak, ő maga fogja átadni neki ajándékként. Aztán Zopyrus behívatott egy mészárost, és levágatta vele az ajkait, orrát és füleit. Menedéket kért a babilóniaiaktól − megmutatta nekik megcsonkított arcát, hogy a nagy király így büntette meg valamiért. És ki ne hitt volna neki vérző arca láttán? Zopyrusnak olyannyira hittek, hogy még a város vezetői is bizalmukba 205

fogadták; Zopyrus pedig azt tanácsolta nekik, hogy öljék meg az összes asszonyt, mert akkor sokkal több élelem marad a várost védő katonáknak. Ötezer asszonyt gyilkoltak le, a városvédők fegyelmezettsége pedig oly mértékig megbomlott, hogy a kapukat már csak néhány katona őrizte. Egyik éjszaka, mikor a babilóniaiak vallásos szertartásukkal voltak elfoglalva, Zopyrus kiosonva kinyitotta a kapukat, a perzsák pedig kétévnyi ostrom után végre egy éjszaka alatt elfoglalták a várost. A történetet végiggondolva Theolaif csak elégedetlenséget érzett. Biztos volt benne, hogy az eset nagyon sok tanulsággal szolgál, csak éppen arra nem tudott rájönni, milyenekkel. Végül leszűrte a legnyilvánvalóbbat: óvakodni kell azoktól az emberektől, akiknek nincsenek ajkaik. Ezután visszatért munkájához, és minden erejével az erődre és annak utolsó védőbástyájára, az őrtoronyra összpontosított. Theolaif nem akart hőssé vagy mártírrá válni, mert nem öngyilkos küldetésre vállalkozott, hanem vissza akarta verni az ellenség ostromát. Az erőd védelmének legfontosabb részére tulajdonképpen véletlenül bukkant rá − az őrtorony pincéjében ásó férfiak találtak egy titkos alagutat: a már szinte elfeledett járat a masszív hátsó falak alatt húzódott, és egészen néhány száz lábnyira, az erdő dús aljnövényzetéig vezetett. Theolaif senkinek sem szólt az alagútról, az ásást végző férfiaknak pedig kisebb vagyont fizetett hallgatásukért. Tudta, hogy a védők elszántabban fognak harcolni, ha azt hiszik, az életükért küzdenek, és nem is sejtik, hogy van menekülőút. Ráér akkor tájékoztatni őket az alagút létezéséről, amikor már feltétlenül szükséges. Miután Theolaif megérkezett, több hétig semmi sem történt. A napok kőhordással és malterkeveréssel teltek, éjszaka pedig a tornyokban ülő őrök szerencsejátékkal ütötték el az időt. A kelet felé vezető kereskedelmi utakra kiküldött felderítők azt jelentették, hogy Attilának egyelőre még híre sincs. Szárnyra kaptak a pletykák. Lehet, hogy a hunok végül dél felé indultak? Lehet, hogy elkerülik az erődöt és a nagy erdőt, majd Alsó-Pannónián keresztülhaladva hajóra szállnak, és átszelik a Mare Mediterraneumot?[4] A csapatokat olyannyira magukkal ragadták ezek a feltételezések, hogy a férfiak néhány napig megengedtek maguknak némi lazítást. De hát miért ne nevethettek volna megkönnyebbülten? Hiszen minden okuk megvolt azt hinni, hogy legnagyobb félelmük alaptalan volt. Olyan érzés ez, mint amikor az ember egy szörnyű rémálomból felébredve rájön, hogy kényelmes ágyában fekszik, mellette pedig békésen alszik szeretett asszonya. 206

De aztán meglátták az állatokat − a kelet hatalmas síkságain élő szarvasokat és oroszlánokat és tudták, hogy megérkeztek a hunok. A türingiaiak még sosem láttak ehhez hasonlót. Mikor a horizont felett felszálltak az első porfelhők, az összes védő elfoglalta a helyét, és feszülten várt. A porfelhő csak másnap kezdett közeledni az erőd felé; a védők, akik éjszaka megnyugodtak, döbbenten látták, hogy nem a hun harcosok lovai kavarják fel patáikkal a port, hanem egy hatalmas antilopcsorda és az őket követő egyéb állatok − vadlovak, birkák és kecskék, amelyek olyan távoli törzsektől kóboroltak el, amelyeknek billogjait a védők nem is ismerték. Még egy-egy oroszlánt is láttak a hatalmas horda két szélén, amelyek ragadozók és egyben az emberek elől menekülő prédák is voltak. Az állatok a város falai mellett elvágtatva egyenesen az erdő felé dübörögtek, a védők pedig, akik az előző nap még szemernyi félelmet sem éreztek, most remegve hallgatták a hirtelen beállt csendet. Mert a türingiaiak nagyon jól tudták, hogy az istenek nem ilyen szeszélyesek, hogy egy ekkora állatsereg elvonulása nem lehet véletlenszerű. A környék állatvilága egy szempillantás alatt eltűnt szemük elől, és tudták, hogy ennek megvan a kiváltó oka − az ok, amelyet a kelet felé ötven mérföld hosszan felállított tornyokban ülő őrszemek hamarosan jeleztek is. Halvány rózsaszín füstfelhők szálltak fel a messzeségben, de amilyen hirtelen megjelentek, olyan hamar el is tűntek. Egy órával később a tekintetüket keletre szegező védők megláttak egy újabb rózsaszín pontot a horizonton… majd százat, ezret… és ezek a rózsaszín pontok összeolvadtak a vastag, fekete füstfelhővel. Az erőd őrtornyában álló Theolaif hirtelen elvesztette az elmúlt hetek során érzett derűs önbizalmát. Az egész kelet lángolt; az őrtoronyból látni lehetett a sötét, éjszakai horizont alján húzódó halvány fénycsíkot − a városok és mezők, amelyek mellett a sereg elhaladt, lángokban álltak. Theolaif hosszú katonai pályafutása során most először érezte, hogy torkát összeszorítja a kétségbeesett reménytelenség. Másnap délután, ha lehasalt volna a földre, egész testében érezte volna a közeledő, hatalmas sereg dübörgését. Egy órával később már az őrtornyokban lévő két katona is érezte, ahogy remeg a föld − idegesen mesélték társaiknak, hogy bár a levegő meg sem mozdult, olyan érzésük volt, mintha hatalmas szél kerekedett volna, és a torony jobbra-balra kilengne. Ám ekkor már nem is volt szükség arra, hogy bárki is fent legyen a toronyban − a hatalmas porfelhőt a földről is látni lehetett. A sötét felhő olyan szélességben terült el a horizonton, hogy azt lehetett gondolni, 207

hatalmas vihar közeleg. Egy óra múlva a zöld füvön és a barna földön már látni lehetett a porfelhő sötét árnyékát; majd néhány perccel később az erőd védői rémülten látták, hogy az, amit a fűre boruló árnyéknak hittek, valójában nem is árnyéka valaminek, hanem maga a valami. És ez a valami élt, és olyan sebességgel közelített feléjük, akár a Bibliabeli sáskák. Néhány pillanattal később a védők pedig már irigyelték a fáraót, akinek csupán egy sáskarajjal kellett szembenéznie. A hatalmas sereg elözönlötte a mezőket, majd továbbhömpölygött az erdő mellett emelkedő dombok felé − a csatamének, szekerek és harci szekerek alatt remegett a föld. Nem követték az utat, ehelyett átvágtak a mezőkön és a kanyargó vízfolyásokon. Feltartóztathatatlan hullámként özönlötték el a vidéket; hatalmas, hömpölygő, fekete hullámként emberek és lovaik eggyé váltak, és senki sem állíthatta meg ezt a rémisztő áradatot, melynek egyetlen célja volt − pusztítani. A hunok akkor sem álltak meg, mikor az erőd alá értek − sem alkudozni, sem letáborozni nem akartak. Parancsszavak sem hangzottak el; tulajdonképpen nem is lehetett tudni, kik a tisztek és kik az egyszerű harcosok, olyannyira egyformán voltak öltözve. A sereg egyszerűen kettévált, és két oldalról körbevette az erődöt. Ötszáz szekeret irányítottak egyenesen a száraz árkokba, hogy akár egy hídon, át lehessen kelni rajtuk, ötezer harcos pedig azonnal ásni kezdett, hogy a többi árokból még naplemente előtt elvezessék a vizet. A karókra pallókat fektettek, a védőpalánkokat pedig egyszerűen ledöntötték, és átmeneteitek rajtuk. A védők hanyatt-homlok menekültek − tudták, hogy hiába támadnának, ekkora túlerővel szemben semmi esélyük nincs. A hatalmas sereg pedig félelmetes fegyelmezettséggel végleg körbevette az erődöt, ahogy egy csapat hangya vesz körbe egy döglött rágcsálót. A hunok nem követelték, hogy a város adja meg magát − egyszerűen csak megtámadták az erődöt. Fel sem sorakoztak, nem állítottak fel tábort, de még azzal sem vesződtek, hogy magukra öltsék páncéljaikat. Még csak nem is vették ostrom alá az erődöt. Akár egy rák ollója, körbezárták, és amint a két szárny első emberei egymás mellé értek, megkezdődött a támadás. Az alkonyaiban sötétedő ég hirtelen olyan világos lett, akár nyár közepén, fényes nappal − az erődre egyik pillanatról a másikra égő nyílzápor zúdult. Theolaif számított erre, ezért már jóval korábban megparancsolta a védőknek, hogy az utolsó szalmaszálat is takarítsák el a tetőkről. Ám a 208

nyilak olyan sűrűn záporoztak, hogy a falakon belül pillanatok alatt eluralkodott a káosz. A férfiak és állatok egyaránt menekültek, amerre láttak − a fájdalomtól üvöltve rohantak az utcákon, ahogy az égő nyilak felgyújtották hajukat, ruhájukat, szőrüket és gyapjújukat. Amint a védők többsége elmenekült a falakról, a hunok felhajították horgaikat, és elkezdtek felfelé mászni a falakon. Olyan sebességgel haladtak felfelé, hogy a falakon maradt védőknek nem volt idejük visszadobni a horgokat vagy elvágni a köteleket. Pillanatokon belül újabb horgok repültek a magasba − hamarosan tenyérnyi üres folt sem maradt a falakon. Néhány pillanattal később mindenfelől az egymásnak csapódó fegyverek csörömpölését, a lovak nyerítését és a haldoklók üvöltését lehetett hallani. Theolaif az erőd falán állt, onnan nézte elszörnyedve a mészárlást. Még hogy két hónapig feltartóztatni a hunokat? Hiszen még két óráig sem tudná feltartóztatni őket! Azonnal parancsot adott a visszavonulásra, a parancsot, amelyet, remélte, hogy hetekig nem kell kiadnia, hogy vonuljanak vissza az őrtorony belsejébe. Theolaif és száz embere, akik elég közel voltak hozzá, hogy meghallják, kettesével-hármasával szedve a lépcsőfokokat, lerohantak a falakról. A helyőrség főterén keresztülszáguldva felmásztak a húsz láb magasan beépített bejárathoz, majd felhúzták maguk mögött a létrát és elreteszelték a masszív vasajtót. Néhány pillanattal később az addig a falakon kívül maradt hunok, a védőktől elragadott fáklyákkal kezükben beözönlöttek az erőd kapuján, és üldözőbe vették a fejvesztve menekülő védőket. Csak egyetlen férfi akadt köztük, aki nem csapkodta dühösen ostorával a lovát − Attila ráérősen léptetett a véráztatta földön, hátasa óvatosan átlépett az útjában heverő holttesteken. A hunok fejedelme egy pillanatra megállt, szemügyre vette a vérrel borított falat, majd lassan továbbhaladt. A sárban egy baba hevert − a botból és rongyokból készített játék, több egyéb tárggyal együtt, egy lerombolt háztól nem messze feküdt a földön. A hun harcosok diadalittas kiáltással megindultak; lovaik kíméletlenül a sárba taposták a játékot. A helyőrségből felszálló fekete, gomolygó füstfelhő még pirkadatra sem oszlott szét a környező mezők felett. Az erőd, amelynek az lett volna a feladata, hogy több hónapra feltartóztassa a hun sereget, egyetlen éjszaka alatt elesett. Theolaifot alighogy kimászott az erdőben a száz láb mélyen lévő alagút nyílásából, a hunok lovai azonnal letaposták. Mielőtt szemei örökre lecsukódtak volna, még látta, ahogy az erőd hatalmas nyugati fala leomlik − 209

az a fal, amelyről azt gondolta, hogy minden támadásnak ellenáll, hiszen maga a félelmetes erdő támogatta. A hunok még csak arra sem vesztegették az időt, hogy elfoglalják az erődöt. Nem akartak mást, csak a földig rombolni. A vidék újra elcsendesült. A hunok gyorsan végeztek az öldökléssel, a fosztogatással pedig még gyorsabban. Mint a germán síkságok oly sok más falva helyén, itt sem maradt egyéb, mint egy halom kő; a házakra már csak füstölgő vázaik emlékeztettek, az utcákon egy lelket sem lehetett látni. Csak a néhány életben maradt védő jajgatása hallatszott − eszüket vesztve kísértetekként botladoztak társaik holttestei között, és a legkisebb hangra is ijedten húzódtak be az árnyékba. A hun sereg pedig feltartóztathatatlanul haladt tovább nyugat felé; két oldalról megkerülték az erőd romjait, majd összeolvadtak, akár egy folyó, amely egy nagyobb kő miatt rövid időre kénytelen volt elágazni… vagy inkább, mint egy erős sodrású folyó, amely maga alá nyomja az útjába kerülő akadályt. Lassan az utolsó harcos, ló és szekér is eltűnt a nagy erdőben. A Római Birodalomhoz tartozó Gallia keleti részét sűrű, párás levegőjű erdők borítják − ezek az erdők azoknak a hatalmas germán erdőknek a szomszédai, amelyek a Rajna túlsó partjától terjednek, isten tudja, meddig. Valóban csak isten tudja, meddig tart a hatalmas rengeteg; ember még sosem járta be egyik végétől a másikig a félelmetes vadont, és nem tért vissza, hogy beszámoljon arról, mit látott. Olyanok akadtak, akik útnak indultak, de néhány nap vagy hét elteltével visszatértek. Ezeknek az embereknek örökre megváltozott az életük − eszüket vesztették a rettegéstől, delíriumba kerültek az erdőben élő vadállatok harapásától, az éhségtől szédelegve botorkáltak ki a fák közül, vagy épp alig élve, mert, hogy az éhenhalást elkerüljék, ismeretlen növényeket és gombákat ettek. Hát ilyenek Germánia erdejei. Ám akármilyen ijesztőek is Kelet-Gallia erdejei, közel nem olyan rémisztőek, mint az Alpok. Valaha vad harcosok háborúztak és vadásztak a félelmetes hegyekben; tavasszal, olvadáskor még mindig találni holttesteket − azoknak a harcosoknak a tetemeit, akik több száz vagy ezer évvel korábban fagytak meg ott, ahol ellenségeik megölték őket. Egy korábbi útja során Aetius egy elefántagyarra bukkant − az állat fél évezreddel korábban került az Alpokba, amikor Hannibál átkelt a hegységen. Egy másik alkalommal pedig őrszemei, akiket előreküldött, hogy keressenek új 210

ösvényeket, egy megkövesedett kagylót találtak a hegyoldalban. Furcsa vidék ez, kísértetjárta föld, ahol az emberrel forog a világ, ám ahova korábban elefántok és puhatestű állatok is bemerészkedtek. Emberek szinte nem is lakták ezt a vidéket − csak egy-egy kecskepásztorokból álló vad törzs, amelynek tagjai fatalpakat csatoltak lábaikra, úgy közlekedtek a hófedte csúcsokon. Ám Aetius ezúttal nem felfedezőútra indult az Alpokba. Lovasaival már két hete járta a hegyeket, amelyeket még most, tavasz közepén is olyan vastag hóréteg takart, hogy a csapat naponta mindössze néhány mérföldet tudott megtenni. Évek, vagy talán már évtizedek teltek el azóta, hogy a rómaiak utoljára megfordultak erre, ellátva a pihenőállomásokat lovakkal és élelemmel. Aetius arra gondolt, hogy ezek az utak hamarosan örökre eltűnnek, hogy a veszélyes átjárók, amelyeken oly sok római veszett oda, nemsokára visszatérnek a természethez, és már csak azok a szívós, rettenthetetlen népek fognak bemerészkedni ide, akik az idők kezdete óta ezekben a távoli völgyekben és a veszélyes hegyoldalakon kénytelenek túlélni. Egy meredek kaptató tetejére érve Aetius megállt; lélegzetvisszafojtva nézett végig az előtte húzódó végeláthatatlan hegyláncon. A csípős hideg ellenére perceken keresztül mozdulatlanul gyönyörködött a tájban, míg öreg tanácsadója, Florentius oda nem léptetett mellé lovával. − Ott van, azon a hosszú völgyön túl − mondta Aetius előremutatva. − Sapaudia, a burgundiaiak fővárosa. Ide száműztük Gundahar királyt és a túlélőket, mikor tíz évvel ezelőtt legyőztük őket. Most Gundioc vezeti őket. Ismerem őt, bár nem hiszem, hogy tárt karokkal fog fogadni. Florentius egy darab szárított húst rágcsált. − Úgy fest, mint egy vadásztábor. Valóban ez lenne a burgundiaiak fővárosa? Emlékszem, hogyan harcoltak ellenünk. Valaha erős nép volt. Aetius bólintott. − Még mindig az, bár mióta a Rajna menti városukat elpusztítottuk, szétszóródtak. − Igen, emlékszem − mondta Florentius. − Az ostrom után a segédcsapatok lerohanták Borbetomagust, mielőtt még feltartóztathattuk volna őket. Kár. A falak masszívak voltak, a vártorony pedig gyönyörű. Mi is használhattuk volna. − De a föld érintetlen maradt − vonta meg a vállát Aetius. − Jó föld, amelyre Gundioc és népe egy nap talán majd vissza akar térni. És mi ezt 211

meg is engedhetjük nekik… cserébe a segítségükért. Florentius meredten nézett előre. − Nem értem, miért tennének nekünk szívességet a burgundiaiak? − morogta. − Legyőztük őket. Egészen pontosan lemészároltuk őket. − Nem mi − javította ki Aetius. − A hunok rombolták le a városukat és ölték meg a királyukat. − Lehet, de ők a mi hunjaink voltak, a mi segédcsapataink. A burgundiaiak számára te ugyanolyan ellenség vagy, mint Attila. − És egyben ugyanazok a hunok, akik, ha nem állítjuk meg őket, végigvonulnak a Rajna mentén, a burgundiaiak régi földjein − folytatta Aetius. − Ha Gundioc megtudja, hogy a hunok közelednek, egyesíti velünk az erőit. Lehet, hogy mogorva, barátságtalan emberek, de egyben harcosok is. − De miért van egyáltalán szükségünk ilyen szövetségesekre? Ugyanolyan boldogan szúrnának minket hátba, mint a hunokat mellkason. − A légiók egyedül képtelenek ellátni a folyó védelmét. Száműztük a burgundiaiakat, de ettől ők még ugyanúgy ismerik a Rajna vidékét. Nincs más választásunk, megállapodásra kell jutnunk velük. Mikor százada beérte, Aetius a lova véknyába vágta a sarkát, és elvágtatott. A város kapuja előtt szabályos alakzatba rendeződött lovas őrség fogadta őket. Valaha fényes, arannyal bevont páncélt viseltek, amiből Aetius arra a következtetésre jutott, hogy a királyi palotában szolgálnak − kiváló katonáknak tűntek, akikre azonban nehéz idők jártak. Ellenségesen néztek Aetiusra. Igaz, hogy Róma legalább névlegesen uralma alatt tartotta ezeket az embereket, de a legközelebbi helyőrség is több napnyi menetelésre volt, úgyhogy nem lett volna okos feldühíteni a katonákat. Bevárta saját testőreit, majd míg azok lándzsáikat előreszegezve, készenlétben álltak, fegyvertelen kezét jól láthatóan előretartva elindult a burgundiaiak felé. − Mi a neved, és milyen céllal érkeztél, római? − kérdezte a burgundiaiak kapitánya maga is előrelépve, erős latin akcentussal. Aetiust meglepte, hogy nem ismerték fel, ám aztán a következő pillanatban rádöbbent, miért nem. Majdnem két hete volt úton, így arcát már szakáll borította, és tetőtől talpig koszos volt. Bár mögötte, hírnöke kezében ott 212

lengett a légiók parancsnokának zászlaja, rajta a római sassal, nem feltételezte, hogy az elzártan élő burgundiaiak felismerik rangja jelképét. − Flavius Aetius hadvezér vagyok, a római légiók parancsnoka − válaszolta még közelebb léptetve a burgundiaihoz. − Békével jöttem, abból a célból, hogy tárgyaljak a nemes burgundiai törzs királyával, Gundiockal. Most a burgundiai kapitányon volt a sor, hogy meglepődjön – megfordult lovával, és visszaléptetett, hogy beszéljen egyik segédjével. Egy perccel később leszállt lováról, és elindult Aetius felé, miközben intett a rómainak, hogy az is szálljon le. − Nem kaptunk hírt az érkezésedről, hadvezér − mondta erőltetett udvariassággal. − Őrszemeink csak annyit jelentettek, hogy egy római csapat közeleg. Már a legrosszabbtól tartottunk. − Mint mondtam, békével jöttem. − Értem. Aetius hadvezér, te legyőztél bennünket egy csatában, és most Róma alattvalói vagyunk. Mindezt elfogadjuk. Ám azt ne várd, hogy szívesen fogadjunk. − Nem várok el semmit, csak azt, hogy kísérj oda a királyodhoz. A tiszt egy hosszú pillanatig némán nézett Aetiusra. − A király nagyon elfoglalt − mondta végül. − Akkor megvárom… a város falain belül. − Látogatói vannak. Még hosszú ideig nem tud fogadni, hadvezér. − Ebben az esetben közöld a királyoddal, hogy azonnal találkoznom kell vele! Ha megpróbálsz feltartóztatni, kénytelen leszek erőszak árán eljutni hozzá. Ha pedig rám támadtok, egy hónap múlva már három római légió fog itt táborozni. A kapitány ismét visszament segédjéhez, hogy megtanácskozza vele a helyzetet, Aetius pedig türelmesen várt. − Aetius hadvezér, te beléphetsz, de az embereidnek itt kell maradniuk, a falakon kívül − mondta visszalépve a római elé. – Kapnak élelmet, és a lovaik sem fognak éhezni, és addig maradhatnak, ameddig szükséges. Téged pedig biztonságban odakísérlek a királyhoz. Florentius, aki addig figyelmesen hallgatta a beszélgetést, most ura mellé léptetett lovával. − Ne egyezz bele, hadvezér! − suttogta elég hangosan ahhoz, hogy a 213

burgundiai is hallja szavait. − Nem bízhatunk meg ezekben a barbárokban. A kapitány egy szót sem szólt, Aetius pedig fel sem pillantva Florentiusra így válaszolt: − Gundioc király régi barátom. Nem félek attól, hogy az életemre tör. Ezzel magára hagyta Florentiust, és elindult a burgundiai kapitány után. A lovasok között elhaladva a két férfi belépett a város kapuján, míg az egyik burgundiai előrevágtatott, hogy jelentse a királynak Aetius érkezését. Aetius azóta nem látott ilyen szegénységet, mióta negyven évvel korábban megérkezett a hun fővárosba − ám itt nemcsak szegénységet látott, de mérhetetlen szomorúságot is. Itt az asszonyok és gyermekek elkeseredetten, éhezve guggoltak az utcákon, nem azért, mert mint a hunok asszonyai, jobban szerettek a friss levegőn lenni. Itt az állatok és szárnyasok nem azért voltak az utcán, mert az emberek társaságára vágytak, hanem azért, mert nem voltak tágas rétek, ahol élelemhez juthattak volna. Az épületek nem azért voltak ingatagok, mert az emberek úgy építették fel őket, hogy aztán könnyen szétbonthassák, hanem azért, mert a város lakosai nem törődtek velük. Aetius mereven előreszegezte tekintetét − a burgundiaiaknak elég volt az, hogy egyszer legyőzte őket, nem akarta még azzal is megszégyeníteni őket, hogy bámulja, hogyan nyomorognak. A kapitány, talán megérezve Aetius feszengését, maga is némán haladt előtte, nem magyarázkodott és nem szabadkozott. Aetius érezte a legyőzött, ám még így is büszke emberek haragját. Néhány perccel később a két férfi megérkezett a palota elé − az alacsony kőépítményt néhány évvel korábban emelték a burgundiaiak, amikor megérkeztek ide, száműzetésük helyére. A főbejáratot két hajlott hátú katona őrizte; a futár lova láttán Aetius tudta, hogy a király éppen azokban a percekben értesül érkezéséről. A két férfi az őrökhöz érve megállt − kínosan igyekeztek kerülni egymás tekintetét. Ha Gundiocnál valóban vendégek vannak, biztosan nem lakomáznak vígan, gondolta Aetius, aki még mindig nem tért magához a döbbenettől. Mikor az ajtó nyikorogva kinyílt, a két őr hátralépett. Elsőnek egy idősebb férfi lépett ki a palotából − egyenes testtartása és elegáns ruhája láttán Aetius biztos volt benne, hogy magas rangot tölthet be. Vászonköpenye, melynek gallérját dús szőrme szegélyezte, éles ellentétben állt az őrök és a város lakosainak viseltes, fakó ruháival. A derekán lógó kard aranymarkolata arról árulkodott, hogy a legtöbb burgundiaival szemben gazdag férfi. Dölyfösen haladt el a két férfi között, tudomást sem vett 214

Aetiusról. − A király kincstárnoka − súgta oda Aetiusnak a kapitány. − Valóban? − kérdezte megvetően a hadvezér. − Az egész fajtáját ki kellene irtani! A kincstárnokot egy nemes követte: egy magas, ősz hajú, makulátlan ünnepi köpenyt viselő gót − a vállán csillogó aranypántból ítélve szintén magas rangú úr lehetett. Ám Aetiusnak nem az öltözékén akadt meg a tekintete, hanem egy kicsit feljebb: a férfi, hogy védje fejét a hidegtől, amely még a palotát is elárasztotta, rókaprémmel szegett bőr fejfedőt viselt… amilyet a hunok. A nemes hűvösen végigmérte Aetiust, majd szótlanul továbbhaladt. A hadvezér ekkorra már elvesztette türelmét. Az ajtóhoz sietett, majd a kapitány és az őrök tiltakozására fittyet hányva belépett a palotába. − Gundioc! − kiáltotta el magát. − Ismerem ezt a hangot! − érkezett a válasz a félhomályos terem mélyéről. − Nem, az nem lehet… vagy mégis? Ám mielőtt Aetius válaszolhatott volna, a kapitány utolérte. − Flavius Aetius hadvezér, a római légiók parancsnoka − jelentette be királyának a vendéget. − Flavius, valóban te vagy az? Vezesse be végre azt a pannoniak, kapitány! Istenem, Flavius! Gyere ide, a fényre! Mire vársz? Negyven éve nem láttalak, te meg csak ácsorogsz ott a lépcsőn… mint valami szolga! Aetius átsétált a termen, egyenesen a burgundiai király erős karjaiba. A nyers modorú király egészen másképp fogadta a hadvezért, mint az utcákon lézengő, gyűlöletüket cseppet sem titkoló emberek. Kék szemei felcsillantak, ahogy meglátta régi barátját. Aetius alig akarta elhinni, hogy az a férfi, akinek fővárosát néhány évvel korábban lerombolta, most ilyen boldogan fogadja őt. De nem volt ideje arra, hogy ezen gondolkodjon − Gundioc lelkesedése őt is magával ragadta. Ám egy órával később a király kezdte elveszteni türelmét. Aetius ezt azonnal észrevette, így kardja hegyével rábökött a hatalmas térképre, amelyet Gundioc kiterített elé. − A hunok már meghódították a nagy erdőtől keletre fekvő területeket − mondta. − Attila azzal dicsekszik, hogy miután lerombol egy várost, a lova 215

nyugodtan átsétál a területen, egyetlen kőben sem botlik meg… mert egyetlen kő sem marad a város helyén. Királyságod a Rajna mellett fekszik, és szomszédos Galliával, így célszerű, hogy innen küldjünk katonákat, akik megállíthatják a hunokat. − Úgy érted, a volt királyságom − felelte Gundioc kényszeredett mosollyal az arcán. − Mióta a te hunjaid lemészárolták Gundahart és elpusztították Borbetomagust, az a föld már nem a miénk. Azt hiszem, embereim nehezen védhetik meg… innen. − Ezzel kimutatott az ablakon. Aetius azonban egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. − Ha meg akarod védeni azt a földet a barbároktól, biztos vagyok benne, hogy meg tudunk állapodni − mondta. − A barbároktól? − horkant fel Gundioc. − Flavius, talán már elfelejtetted, hogy tíz évig éltél közöttük? Mikor kezdted el lenézni őket? Az utóbbi két napot azzal töltöttem, hogy a hunok követét, a görög Onegesiust szórakoztattam. Ismered őt? Igazán érdekes ajánlatokat tett nekem. − Ezek a hunok már nem azok, akiket ismertem, és akik között éltem. − Még Attila sem? Ha jól értem a helyzetet, csak meg akarják védeni magukat. − Megvédeni?! Gundioc, ezek az emberek elindultak nyugatnak, és minden útjukba kerülő várost lerombolnak és kifosztanak! Attól félek, Attila már nem tudja irányítani a hadurak hordáját! − Nem reagálod kicsit túl a helyzetet? − kérdezte Gundioc nyugodt hangon. − A hun követ biztosított afelől, hogy nem akarnak bajt okozni. Egyszerűen zavartalanul át szeretnének kelni Burgundia korábbi területén. Békés szándékaikat figyelembe véve nem lenne okos dolog, ha megpróbálnám feltartóztatni őket. Különösen, ha ez azt jelenti, hogy nagy nehézségek és kiadások árán vissza kell vinnem seregemet Borbetomagusba. − Átkelni? Ezek szerint elismerték, hogy át akarnak kelni Burgundián, hogy aztán eljussanak… − Igen, Rómába − szakította félbe türelmetlenül a király. − Csak nem tartasz tőlük? Nem, ezt nem gondolhatod komolyan! Egy olyan sereg, mint Attiláé, sosem jut el annyira messzire. A Rajnától keletre az alemannok már gyülekeznek. Majd ők szembeszállnak a fenyegetéssel. A hunok sosem lépik át a folyót. De pillanatnyilag boldogan fogadtam követeiket. − Ezek szerint nem mozgósítod ellenük erőidet? − kérdezte Aetius 216

kitartóan. Gundioc végül elvesztette türelmét, arcáról eltűnt erőltetett mosolya. − Mozgósítsam az erőimet egy olyan fenyegetés miatt, amely lehet, hogy nem is áll fenn? Parancsoljam meg embereimnek, hogy áldozzák vérüket azért a római hadvezérért, aki legyilkolta királyunkat és fele hadseregünket? Épphogy csak kezdjük visszanyerni az erőnket, de most a „szövetségednek” köszönhetően, ahogy te nevezed, szembe kell majd néznünk a hunok haragjával. Mik vagyunk mi? Játékszerek, hogy Róma csak úgy felhasznál, aztán eldob bennünket? Nem, ebben nem veszek részt! − Ugye tudod, hogy a hunok nem érik be holmi kisebb hódítással keleten? − kérdezte Aetius fenyegető hangon. − Igen. De ha valaki, hát te, Aetius, te tudod, mikor komoly egy fenyegetés. Hagyd, hogy az alemannok és hunok összecsapjanak, és kifárasszák egymást! − Emlékeztetlek, Gundioc, hogy leigázott nép vagytok, és ily módon engedelmességgel tartoztok Rómának. Trónodat csakis a császárnak és nekem köszönheted. Szabad kezet adtam neked a kormányzásban, de ez még nem jelenti azt, hogy elfelejtheted kötelességeidet. A király egy pillanatra megdermedt, majd a dühtől elvörösödve előrehajolt. − Fenyegetsz, Flavius? − kérdezte a fogait csikorgatva. − Fenyegetsz? Mert ha mindezt valóban a császár nevében követeled tőlem, teljesítem a kötelességem. A császár megkapja az embereimet. De azért már nem kezeskedem, hogy lelkesen fognak harcolni a légiókban. Annyi embert kapsz, amennyit csak kérsz, de ha nem szabad akaratomból küldöm őket, nemcsak hogy nem lesznek hasznodra, de még annál is rosszabbra számíthatsz. − Csak nem arra célzol, hogy a legrosszabb katonáidat küldöd? − kérdezte Aetius. Most már ő is alig tudott uralkodni dühén. − Ezért akár… − Semmi ilyesmit nem mondtam. Csak arra célzok, hogy ha nem a csatatéren halsz meg azért, mert alkalmatlanok a katonáid, akkor a császár fog kivégeztetni, mikor meglátja, milyen sereget gyűjtöttél össze. Aetius egy percig némán nézett rá, majd felállt, és anélkül, hogy bármit is mondott volna, kirobogott a teremből. Nyugodt léptekkel ment végig a sáros városon, nyomában a burgundiai kapitánnyal, aki, míg ő Gundiockal tárgyalt, 217

kint várt rá a palota bejárata előtt. Amint kilépett a város kapuján, felpattant lovára, és embereivel elvágtatott a hegyi ösvényen, amelyen érkeztek. A hunok feltartóztathatatlanul haladtak előre az erdőkkel borított hegyeken és dombokon, lovaik és faszekereik minden útjukba kerülő akadályt legyőztek. A majdnem egy évszázaddal korábban uralkodó Julianus császár óta senki sem tudott átjutni a nagy erdőn, amely még sosem látott akkora sereget, mint a hunoké. A lovasok szabályos rendben haladtak előre; éberen figyeltek, és mint mindig, arckifejezésük most is kiismerhetetlen volt. Furcsa erdő volt ez − még sosem láttak ilyen magas fákat, amelyeknek a törzse olyan széles, mint négy szekér egymás mellett, amelyek olyan sűrűn nőnek, hogy néha alig lehet elférni közöttük. Ám akármilyen hatalmasak, és akármilyen sűrűn is nőnek, a fák azok csak fák. Hunnia területén kevés erdő nő, és éppen ezért kevés az erdei isten, akit imádhatnak, és kevés az erdei démon, akitől retteghetnek. Így számukra az erdő csak egy újabb legyőzendő akadály volt, mint egy hegylánc, egy hóval vastagon borított ösvény vagy egy folyó. Ám a lovasokat kísérő egyszerű emberek, akik fegyverek híján teljesen védtelenek voltak, rémisztő vadonnak látták az erdőt. Ijesztő történeteket hallottak foglyul ejtett germán harcosokról: hogy az erdőt szörnyű, véres agyarú, elefántokhoz hasonló fenevadak lakják, vérfarkasok, a Hunnia pusztáin élők rokonai, és szellemek − eltemetetlen halottak és megkínzott, nyugalomra nem lelő lelkek kísértenek. Ám még egyéb dolgoktól is rettegtek, amelyeknek talán több valóságalapjuk volt. Azt beszélték, hogy ezen az elhagyatott, sötét vidéken a törzsek megtámadják az ártatlan utazókat. Az utakon okosan elhelyezett akadályok vannak, amelyek csapdák felé terelik az arra tévedőket; a hatalmas fák törzsei be vannak vágva, hogy kidőlve maguk alá temethessenek akár egy egész sereget; az életet adó vízfolyásokat az erdőkben élők elterelik vagy megmérgezik, az állatokat pedig elűzik, hogy a sereg végül éhen haljon. A föld termékeny volt, de nem adakozó − a növények mintha egyik napról a másikra hatalmasra nőttek volna, ám nem voltak ehetőek, az emberek nem tudták őket hasznosítani. Az erdő lenyűgözően zöld és élő volt, ugyanakkor halált hozó is. Egyszer, mikor egy sereg letáborozott egy folyó mellett, ahol a sűrűn növő fák alig engedték át a nap sugarait, a katonák meglátták egy kecske tetemét. Az állat vízbe fúlt, és a folyó magával ragadta a testét. Másnap reggel egy gomba nőtt ki a tetemből, délre pedig már akkora volt, 218

mint egy katona sisakja. A talaj süppedős volt, átitatta a zöld halál; a katonák ijedten, görcsösen viccelődtek, hogy nem szívesen aludnának el azon a helyen, mert másnap talán arra ébrednek, hogy testüket moszat borítja, és hatalmas mérges gombák nőttek ki belőlük. Ilyen gondolatok, félelmek kínozták az embereket; a hatalmas fenyők között, amelyek alig-alig engedik át a napfényt, nem csoda, hogy az ismeretlentől való rettegés elhatalmasodott elméjükön. Időről időre állatok, madarak hangját hallották − ám ezek a hangok ismeretlenek voltak számukra. Ayac erik, azaz erdei emberek árnyékait látták elsuhanni a fák között, és úgy érezték, mintha folyamatosan furcsa tekintetek szegeződnének rájuk. Egyszer az egyik éles szemű hun íjász el is talált egyet. Bár a leveleken vérpöttyöket találtak, a környező ágakon pedig rongyfoszlányokat, egyik hun katona sem merte az erdőben beljebb merészkedve üldözőbe venni az ismeretlent, vagy legalább felkutatni kunyhóját. Nemcsak hogy egyedül, de száz társukkal együtt sem mertek utánaeredni. Az emberek féltek az erdő teremtményeitől, ám ami még ennél is rosszabb, maga a sötétség is rettegéssel töltötte el őket. Az erdő csendjében reszketve arra vágytak, bárcsak hangok vennék körül őket, amikor pedig hangokat hallottak, azok olyan ijesztőek voltak, hogy azt kívánták, bárcsak néma csend telepedne a vadonra. A sereg három hétig menetelt a sáros ösvényeken; a nehéz szekerek szöges kerekei és a lovak patái mély árkokat vájtak a süppedős sárba, még járhatatlanabbá tették az utat, mint addig volt. Ám aztán a levegő kezdett könnyebbé válni − a katonák fokozatosan egyre enyhébbnek érezték az átható, nehéz rothadásszagot. Hamarosan szemük is érzékelni kezdte a változást: egyre közelebb értek az erdő széléhez. A fák egyre vékonyabb törzsűek voltak, és ritkásabban nőttek, némelyek ki voltak vágva, és itt-ott a katonák még kis fakunyhókat is láttak, amelyek, mire odaértek, már üresek voltak − a sereg közeledtére a benne lakók elmenekültek. Az izgalom és a tudat, hogy hamarosan kijutnak sötét, rémisztő börtönükből, amelyben két hetet töltöttek, egyre gyorsabb haladásra késztette a lovakat és embereket. Fölnézve már látták a sötétszürke eget, és előttük, nyugaton a hosszú menetelés után végre megpillantották a lenyugvó nap sugarait. Ám akkor a menet hirtelen megállt. Ez cseppet sem szokatlan − egy sereg napjában többször is megáll, hogy egyenek, hogy felderítsék a terepet, hogy állataik ihassanak, vagy egyszerűen csak azért, mert amikor egy ekkora sereg vonul, az emberek hol leszakadoznak egymástól, hol újra beérik egymást. Egy seregben − normális esetben − mindenfelé kiabálást lehet hallani, a 219

tisztek le-föl léptetnek lovaikkal a sorok mellett, parancsokat osztogatva az egyszerű katonáknak, hogy távolítsák el az útból az akadályokat, és az emberek hangos üdvrivalgásban törnek ki, ha hosszú menetelés után végre megérkeznek végcéljukhoz, vagy útközben egy-egy városra bukkannak, amelyet kifoszthatnak. Egy menetelő, vagy ebben az esetben várakozó, sereg sohasem csöndes. Ám ezúttal semmi ilyesmi nem történt. Az első sorban haladók, emberek és állatok egyaránt, hirtelen elnémultak. A sereg egyszerűen csendben megállt. Attila, aki addig a sereg közepén haladt, szitkozódva megindult előre. − Utat! Utat a fejedelemnek! − kiabálta előtte egy csapat hun lovas, mire a megzavarodott katonák lassan széthúzódtak. Attilának majdnem egy órába telt átverekednie magát a tömegen, de végül sikerült eljutnia az első sorokig − a katonák pontosan az erdő szélénél álltak meg. Széles síkságok terültek el előtte, alacsony, hullámzó dombok, melyeket itt-ott apró pöttyök tarkítottak − kis falvak és békésen legelésző birkanyájak. Attila tudta, hogy a falvakon túl félelmetes akadály, a Rajna vár seregére, és minden ügyességére és leleményességére szüksége lesz, hogy legyőzze ezt az akadályt. Ám ott, az erdő peremén még várt rá egy másik, talán még a Rajnánál is félelmetesebb ellenség. A hosszú lejtő végén a lassan lenyugvó nap alatt már alig láthatóan egy másik sereg állt vele szemben − egy hatalmas sereg, talán még annál is nagyobb, amely mögötte sorakozott, és melynek utolsó sorai még bent voltak az erdő mélyén. Még így, a távolból is látszott, hogy a sereg széles ívben terül el, és hosszú, végeláthatatlan sorokban: a domboldalban, egészen az emelkedő végéig emberek várakoztak. Turgrid Attila mellé léptetett lovával, aki némán figyelte az előtte felsorakozott hatalmas sereget. − Az alemannok, hatalmas cur − mondta halkan. − Úgy tűnik, maga Yoric vezeti őket. Felderítőink azt mondják, a törzsek már nem harcolnak egymással, és egyesültek. Attila bólintott. − Orestest előreküldted törzséhez? − kérdezte. − Igen. Egy héttel ezelőtt, ahogy parancsoltad. Ám azóta nem hallottunk felőle. Attila néhány percig némán léptetett lovával le-föl serege előtt, míg 220

tisztjei halkan sugdolóztak maguk között. Akkor a fejedelem egyszer csak megállt, végignézett a hatalmas alemann seregen, majd ökölbe szorította a kezét, és dühösen a magasba emelve megrázta. A mögötte állók elnémultak, dermedten figyelték vezérüket. Senki sem mozdult, egy hangot sem lehetett hallani, csak a szél süvítését és az erdő fáinak nyögéseit. A hun harcosok kifejezéstelen arccal nézték a közeledő alemannokat. A hatalmas sereg szabályos csatasorban várakozott; a katonák fényesre csiszolt páncéljai és sisakjai vakítóan verték vissza a lemenő nap sugarait. Nem egyszerű törzsi harcosok várták a rengetegből kilépő hunokat; sokkal inkább képzett katonák voltak, törzsek és klánok hatalmas szövetsége. És akárcsak azok az alemannok, akikkel Attila korábban találkozott, ezek az emberek is hatalmasak voltak − lenyűgöző termetüket és izomzatukat még ekkora távolságból is látni lehetett. Félelmetes fegyvereik voltak: akkora pallosok, mint egy felnőtt férfi, harci szekercék, melyeket most vállukra vetve tartottak, és közelharc során használtak, hosszú lándzsák, melyeknek mindkét végére éles, sarló alakú pengét erősítettek, amelyekkel a harcosok a pajzsok mögé is elértek, és így ki tudták kapni ellenségeik kezéből a fegyvert, el tudták vágni a velük harcoló nyakát, de akár a hátába is bele tudták vágni a félelmetes fegyvert még úgy is, hogy szemben álltak a biztos halálra ítélt harcossal. A széles sorokban elrendeződő gyalogság mellett germán lovasok alkották a jobb és bal szárnyat. Hosszú lándzsáikat leengedték derékmagasságig, szúrásra kész helyzetbe, nehéz pajzsaikat határozottan tartották maguk előtt. Akárcsak az emberek, lovaik is hatalmasak voltak, több mint egy fejjel magasabbak a hun póniknál; nehéz patáik alatt megremegett a föld, amit Attila még ekkora távolságból, több száz méter messziről is megérzett. A lovasok gyorsabban haladtak, mint a gyalogos katonák, így az első sor, amely eleinte egyenest alkotott, hamarosan félkörré görbült. Aztán, ahogy előrenyomultak, a félkör félholddá görbült, és ennek a félholdnak a két csúcsa egyre inkább közelített egymáshoz, míg a hunok előtt elterülő nyílt térből már csak egy keskeny ösvény maradt. Ha Attila kiadja a parancsot, és a hunok megindulnak, az alemannok három oldalról bekerítik őket. Ha visszavonulnak… de nem, Attila ezt a lehetőséget nem volt hajlandó számításba venni. Szóba sem jöhetett, hogy egy ilyen hatalmas sereggel megforduljon azon a keskeny ösvényen, és visszamenjenek a hatalmas rengetegbe, amelyből ugyan sikerült kijutniuk, de amelyben ki tudja, mi 221

várhat még rájuk, ha újra bemerészkednek. Attila, Turgrid és a többi hun tiszt nyugodtan szemlélte az alemannok mozgását − arcizmuk sem rezdült. Ám a mögöttük lévő katonák, akik előrébb léptettek, hogy lássák, miért álltak meg, és miért nem indulnak tovább, már nem voltak olyan nyugodtak: idegesen fészkelődtek nyergeikben, és hátrafordulva elmondták társaiknak, mit látnak, akik aztán továbbadták a mögöttük állóknak, míg végül már az egész hun sereg tudta, hogy ebben a sebezhető helyzetben, mikor az erdőből kijutva semmi esélyük sincs széles csatasorokba rendeződni, Európa leghatalmasabb haderejével néznek szembe. Ám Attila továbbra sem mozdult; csak figyelte az egyre közeledő sereget, tisztjei pedig eleinte csak értetlenül, majd egyre idegesebben néztek rá. Az alemann lovasok már a hun sereg mindkét széle felől nyíllövésnyi távolságba értek, a gyalogság pedig bármelyik pillanatban előrelódulhatott volna. Ám akkor messziről, az alemann sereg utolsó sorai felől éles füttyszó hasított a levegőbe, mire az alemannok egy pillanat alatt megálltak. A lovak idegesen taposták a földet, a gyalogos katonák arcukba hulló szőke fürtjeik mögül feszülten nézték a hunok fejedelmét, tisztjeit és az erdőből előbukkanó, az övékéhez hasonlóan hatalmas sereget. A hunok pedig őket figyelték mozdulatlanul − rezzenéstelen tekintetükből tudni lehetett, hogy ezek a harcosok semmitől sem félnek. Egy hosszú percig a két sereg mozdulatlanul nézte egymást; némán megpróbálták felmérni egymás erejét, lovasságát, hogy vezéreik vajon mennyire elszántak, és hogy milyen fegyverekkel kell szembenézniük. Egy hosszú percig az egymillió ember némán, mozdulatlanul állt a lemenő nap fényében. Egy hosszú percig nem lehetett tudni, mi lesz a két sereg sorsa, vajon sor kerül-e a minden bizonnyal rengeteg áldozatot követelő véres összecsapásra. Ám akkor mindenféle hírnök vagy figyelmeztetés nélkül az alemann sereg sorai között megjelent egy magas lovas. Hosszú, vörös sörénye úgy hullámzott, akár a hunok koromfekete haja. Ahogy vágtatva megindult a hunok felé, eldobta sisakját, és ökölbe szorított kezét diadalmasan a magasba emelte. Attila arcán elégedett mosoly jelent meg. − Orestes! − mormogta a fejedelem. Bólintására az addig mozdulatlan hun sereg egyszerre csak megindult 222

előre, mintha egyetlen hatalmas élő szervezet lett volna − elől a fejedelem, akit kígyózva követett a lovasság, őket a harci szekerek, majd újabb lovasok, a gyalogosok, lovasok és a tartalék lovak, majd még több lovas… lassan, szabályos rendben haladtak el az „ellenség” sorfala közt. Ahogy a hunok bevonultak a nagy termetű alemannok közé, azok utat engedtek a keletről érkezett fejedelemnek és seregének. Attila lassan, a habozás legkisebb jele nélkül léptetett előre a lovával, mintha tudomást sem vett volna a magas, izmos, felfegyverkezett, testükön furcsa festéseket viselő harcosokról. És ahogy a hun sereg a lovasok között elhaladva elérte a gyalogság sorait, azok is szétváltak, majd lovasság és gyalogság egyaránt lassan csatlakozott a hun harcosokhoz. Így Attila serege egyre szélesebb sorokban haladt tovább − egy hatalmas sereg, akkora, amekkorát talán még nem is látott a világ. Fölöttük messzi tengerről érkezett sirályok köröztek, remélve, hogy miután a sereg elvonul, találnak némi ételmaradékot. Hosszú órákon keresztül köröztek a levegőben, de a sereg csak nem akart elfogyni, egyre csak újabb és újabb katonák tűntek fel az erdő peremén. Az immár egyesült seregtől feketévé vált a vidék − a lovasok, gyalogos harcosok és szekerek lassan hullámozva, feltartóztathatatlanul haladtak nyugat, a Rajna, Róma felé. Az év kora tavaszán Gallia délnyugati részén, Tolosához közel Aetius néhány vele egyidős vagy fiatalabb férfi társaságában és szolgáik kíséretében egy dombos vidéken vadászott. Mindannyian egyszerűen voltak öltözve: durva pamut és bőr vadászruhát viseltek. − Vadászat! − kiáltott fel Theodorik lelkesen. − Minden nap lőj ám valamit, Flavius! A doktor is azt mondta, találnod kell valamit, ami eltereli gondolataidat a bánatról. − Csak egyvalami enyhítheti bánatomat, király… − Thorismund! − kiáltotta Theodorik. − Frideric! Hívjátok ide az öccseiteket! Gyerünk! Nem sokkal később öt fiatalember jelent meg vágtatva, majd a két férfihoz érve visszafogták lovaikat. Ötük közül a legidősebb, egy huszonöt év körüli fiatalember annyira hasonlított édesapjára, hogy Aetius, amikor először találkozott vele, azt hitte, Theodorik áll előtte, aki rátalált az örök ifjúság 223

forrására. Thorismund lovával apja és Aetius közé léptetett, izgatottan várva, vajon mit mond neki és testvéreinek a két férfi. − Látjátok azt az emelkedőt? − kérdezte üvöltve Theodorik. Vajon tud egyáltalán normális hangon beszélni?, kérdezte magában mosolyogva Aetius. Nem csoda, hogy gyermekkorukban társaikkal ráakasztották a Fülsértő gúnynevet. Ám Theodorik sajnos nem értette meg a célzást, és az évek múlásával, ha ez lehetséges, még erősebb lett a hangja. − Nos, látjátok azt az emelkedőt? Tegnap megpillantottam ott egy szarvast. Sajnálom, hogy nem volt nálam az íjam, máskülönben ma már finom szarvashúst ettünk volna. Aki elhozza nekem az agancsát, jutalmul megkapja azt a csődört, amelyet épp betörni próbálok. Na mire vártok? Induljatok! Theodorik vigyorogva figyelte, ahogy öt fia hangosan kurjongatva elvágtat. − Micsoda keménykötésű fiatalemberek! − mondta némi szomorúsággal a hangjában Aetius. − Büszke lehetsz rájuk, Theodorik! − Thorismund, a legidősebb, a legjobb íjász mind közül − felelte Theodorik büszkén. − De sajnos elég türelmetlen. Nem bírja kivárni a megfelelő pillanatot. A legfiatalabb, Himmerit egészen más eset… − Theodorik király, beszélnünk kell − szakította félbe Aetius, és megállt lovával. − A hunok szövetséget kötöttek az alemannokkal. Már számtalan várost leromboltak. A maradék gall törzsek gyengék, képtelenek megvédeni földjeiket. Rómát mindössze egy nyolcszáz méter széles folyó és helyőrségünk választja el a pusztulástól… és te. − Miért csinálja ezt Attila? − kérdezte Theodorik nagyokat pislogva. − Miért vonul Róma ellen? Miért vonul ellened? − Már régóta tudom, hogy gyűlöli Rómát, de azt sajnos nem láttam, hogy ennyire − rázta meg a fejét Aetius. − Ám sosem volt olyan erős, hogy ellenünk vonuljon… egészen eddig. A bolygók állása kedvez neki: szövetségesei erősek, és római földekre éheznek, otthon biztos lehet a hatalmában, Róma császára fiatal és tapasztalatlan, a birodalom határai pedig gyengék. − Ezek csak okok, de nem magyaráznak meg semmit! − horkant fel Theodorik. − Azt hallottam, hogy a hunok minden várost, amely mellett elhaladnak, porig rombolnak, a templomokat és kolostorokat kifosztják, és 224

még a szerzetesek és szüzeket is legyilkolják! Ez már nem lehet egy katonai vezető célja! Minek ez a kegyetlenkedés? Aetius egy pillanatra elgondolkodott. − Attól tartok, Attila megőrült… − Méghogy megőrült! Hát, ha a hatalom iránti vágy egyenlő az őrültséggel… Csak mentségeket keresel a számára, mert valaha barátok voltatok. De az rég volt, Flavius! Ideje szembenézni a tényekkel. − Azért vagyok itt. − Kemény harc lesz, és most nem a hunokra gondolok − mondta Theodorik komoran. − Hatalmam nem olyan erős, mint gondolnád. Minden egyes csata előtt el kell nyernem a vének tanácsának és a klánok fejeinek beleegyezését. − A vének biztos egyetértenek majd… − Egyetértenek? − morogta Theodorik. − Még abban sem értenek egyet, hogy milyen színű az ürülék! Az öreg vizigótok, apám nemzedéke nem őriz szép emlékeket Rómával kapcsolatosan. Egyszer már megpróbáltak szembeszállni a birodalommal, de megégették magukat. Mindenkinél arrogánsabbnak tartják Rómát. A fiatalabb vezérek kipróbálnák erejüket, de félnek attól, mi lesz, ha Róma győz. Félnek attól, hogy embereik hiába áldozzák vérüket, végül úgyis Róma uralkodik majd a hunok felett úgy, hogy saját katonáit nem kellett feláldoznia. Ha a klánok fiatal vezérei harcolnának is, azt csak saját magukért tennék. Megvannak a saját ambícióik. − Hát nem látják, hogy sem Róma, sem ők nem győzhetik le egyedül a hunokat? − kérdezte Aetius elkeseredetten. − Külön-külön kevesen vagyunk, míg Attila serege napról napra nő. Muszáj egyesítenünk erőinket! Theodorik elgondolkodva nézte a horizontot. − Megkerestek Attila követei − mondta végül. − Megígérték, hogy ha hagyjuk, hogy a hunok átvonuljanak a területünkön, senkinek sem esik bántódása. Ám ha szembeszegülünk velük, és veszítünk… − Nem fogsz veszíteni. Te nem veszíthetsz, Theodorik! Nem, ha Róma támogat. Segítünk nektek… − Róma segítsége nem elég, Flavius. Római csapatoknak kell elől vonulniuk, és először római vérnek kell folynia. A te vérednek kell folynia, mielőtt bárki más meghal. − És ha megígérem, hogy az első sorokban római légiók fognak vonulni? 225

Theodorik a láthatárt figyelte. Fiai vajon elejtették a szarvast? − Ha megígéred, és valóban római csapatok vonulnak majd az első sorokban, és ha a hunok valóban átkelnek a Rajnán, és valóban fenyegetni fogják Galliát, akkor csatlakozom hozzád. De az embereim érted fognak harcolni, nem Rómáért. Máskülönben el kell fogadnom a hunok ajánlatát. Meg kell védenem királyságomat. És ehhez semlegesnek kell maradnom. Aetius elgondolkodott barátja szavain. − És ha Galliát is fenyegetik? − kérdezte. − Flavius, a hunok még nem keltek át a Rajnán. Ekkora seregnek még sosem sikerült átkelnie a folyón, ezt te is tudod. Hiszen a te légióid őrzik a hidakat és a legfőbb gázlókat. Nagyon jól tudod, milyen széles a Rajna, különösen most, a tavaszi olvadás után. A Rajna elvégzi helyettünk azt a munkát, amire a diplomácia képtelen. Attila vissza fog fordulni. Aetius hitetlenkedve megrázta a fejét. − És te, Theodorik? Téged hogy nem tud hatalmába keríteni az őrület? A hatalom iránti vágy őrülete? − Én? Én nem vágyom hatalomra − válaszolta Theodorik. − Csak akkorára, amekkora révén kedvemre vadászhatok. Hajlandó lennék akár egész hátralévő életemet egy kolostorban tölteni a padlót söprögetve, ha az apát megengedné, hogy minden délután vadásszak! − Valóban csak ennyi a vágyad? Hogy vadássz? − Elég a filozofálgatásból, római! Inkább keressük meg azt a szarvast! Ezzel lelkesen fiai után vágtatott. Aetius egy pillanatig elgondolkodva, szomorúan nézett egyre távolodó barátja után. − Attila ezért uralja a fél világot, Theodorik király − mormogta. A hun ács egy utolsó, erős rántással megszorította a dupla csomót, majd tőrével levágta a végéről a felesleges, maradék kötelet. A kötél épp csak egy láb hosszú volt, hogy át lehessen bújtatni a rögzítő bilincsen; szinte láthatatlan volt, csak az apró hurkot lehet majd észrevenni. A kötélfonás, hurkok és csomók kötése látszatra nem nehéz munka, ám most minden tudására szüksége volt. Mindent, amit élete során tanult, most kamatoztatott. Most komoly, nagy feladatot kapott, egy hatalmas seregnek dolgozott. Egész életében farönkökből és kötelekből épített durva, ám könnyen lebontható és 226

szállítható házakat, most pedig tapasztalatát hasznosítva egy lapos fenekű bárkát építhetett a szétbontott hun házak és szekerek szurokkal bevont fenyőfa deszkáiból. Miután az utolsó csomóval is végzett, hátralépve szemügyre vette művét, majd elégedetten bólintva a bárka végébe ment, és felkapaszkodott a partra. Ahogy rálépett a rövid kötélhágcsóra, azonnal kezek nyúltak érte, és a karjánál megfogva a parton fekvő vastag tölgyfa palánkokra emelték. Mikor elengedték, mögötte hangos éljenzésben törtek ki az emberek, az ács pedig tudta: akkora hírnévre tett szert, amilyenben még a királyok közül sem mindenkinek van része, és amilyenről egy egyszerű ács még csak nem is álmodhat. Szembefordult a tömeggel, és akár egy birkózóbajnok, magasba emelte a kezét. A körülötte állók hangosan éljeneztek, hátba veregették, majd a vállukra vették, ahonnan az ács messzire ellátott a sáros folyóparton, a felhalmozott rönkökön túlra: talpalatnyi föld sem maradt szabadon, mindenhol katonák és lovak voltak. Mikor a többi ács is kimászott a partra, őket is ugyanolyan üdvrivalgás fogadta, mint társukat. Ám akkor izmos póniján megjelent egy lovas, és egyszerre mindenki elhallgatott. A tekintélyt parancsoló férfi izzadságtól foltos bőr mellvértet, mélyen a szemébe húzott, szőrmeszegélyű sapkát és finom, fekete, nyakánál vaskapoccsal összefogott kecskeszőr köpenyt viselt. Lova mellett lépkedve egy hatalmas, szürke farkas kísérte; a nyakát és vállát borító dús, oroszlánsörényre hasonlító szőr látni engedte izmai minden egyes rezdülését. A fenevad fenyegetően csillogó, sárga szemei láttán az emberek óvatosan hátrébb húzódtak, gazdája pedig végiglovagolt a széles ösvényen, egyenesen az idegesen várakozó ácsok elé. Attila lassan végigléptetett a parton − lovának patái hangosan kopogtak a fapalánkokon −, majd megfordulva megállt embereivel szemben. − Ha ennyi győzelem után − kiáltotta −, ha ennyi nép leigázása után feltartóztathat benneteket egy folyó, ostoba lennék, ha azt hinném, hogy beszédemmel meggyőzhetlek benneteket arról, hogy tovább kell haladnunk. Csak egy tapasztalatlan vezér viselkedik így. Az emberek bólogattak és egyetértően morogtak. Egyesek még lelkesen fel is kiáltottak. − Sosem kellett felesleges szavakat végighallgatnotok tőlem – folytatta Attila −, és nem is tettetek úgy, mintha udvariasan hallgatnátok azt, ami lényegtelen. De a háború nem is olyan dolog, amelyre ösztökélni kellene 227

benneteket. Hiszen mi más lenne a háború, ha nem lehetőség arra, hogy élelmet szerezzünk magunknak? Van-e gyönyörűbb érzés egy életerős harcos számára annál, hogy saját kezével éri el a dicsőséget, hogy hódítással elégíti ki lelke kívánságait? Van-e szebb érzés annál, hogy egy férfi, lemondva kényelemről, saját ambícióiról és barátairól, győzelmet arat, és ezzel nemcsak magának, de egész népének dicsőséget szerez? Az izgatott mormogás egyre hangosabbá vált, és az emberek közelebb léptek Attilához. A farkas halkan morogni kezdett, az első sorokban álló őrök pedig igyekeztek visszaszorítani a lelkes tömeget. Néhányan, köztük egy lovas, egyensúlyukat vesztve lecsúsztak a partról. Ám a többiek, akik vezérükre szegezték tekintetüket, ezt észre sem vették, így segítség nélkül, egyedül kellett kimászniuk a vízből. − A hunok és erős szövetségeseik felnőttek a feladathoz. Megtámadjuk Rómát! Mert, bár nagy a seregük és sokat gyakorlatoznak, a rómaiak valójában rettegnek. Nem tudják, hogy felmerészkedjenek-e a hegyekbe, vagy maradjanak a síkságon, és meglapulva várakozzanak. Legnagyobb szövetségesünk, Fortuna, csatlakozott hozzánk. És ha ő velünk van, nem veszíthetünk! Ha meg kell halnunk, a halál bárhol elér bennünket, még ha ágyunkban fekszünk is. Ám ha az a sorsunk, hogy tovább éljünk, nincs az a dárda, amely halálra sebezhetne minket! Márpedig az a sorsunk, hogy éljünk! Miért segített volna nekünk Fortuna annyiszor, hogy legyőzhessük a népeket? Mi másért segített volna nekünk, ha nem azért, hogy felkészítsen bennünket a végső, hatalmas győzelemre? Én magam hajítom majd az első dárdát az ellenség felé. És aki pihenni merészel, míg Attila harcol, az meghal! A körülötte állók egyre hangosabban kiabáltak, így Attilának még jobban fel kellett emelnie a hangját, hogy hallják. − Ezek az emberek − kiáltotta az ácsok felé mutatva −, ezek az ácsok, akik egyszerű, mindennapi munkájuk során nagy gyakorlatra tettek szert, hatalmas tettet hajtottak végre. Ezek az emberek, akik eddig szekereket és házakat építettek, most felépítették nekünk a győzelemhez vezető ösvényt! A hun földeken növő fűből sodrott kötelekből, a hun kunyhók és szekerek palánkjaiból és a hun lovasok erejével ezek az emberek megépítették a végzetünkhöz vezető utat! A hun nép egyszerűsége végül legyőzi a hatalmas Rómát! Az őrök már alig bírták visszatartani az egyre lelkesebbé váló tömeget, amely, ha nem akadályozták volna meg, már rég odaözönlött volna, szorosan 228

a fejedelem köré. − Ez − kiáltotta Attila −, ez az az ösvény, amelyen végighaladva térdre kényszerítjük a hatalmas Rómát! Megfordult lovával, majd kardját előrenyújtva rámutatott a parthoz kikötött, egyszerű bárkára. Az emberek hangosan éljeneztek, ahogy fegyverével a bárkára mutatott, amelynek tatja egy másik bárka orrához volt kötözve, annak a vége egy másik orrához, és így tovább. Az egymáshoz kötözött bárkák a folyó közepén lágyan ringtak a hullámokon, ám egymástól nem szakadtak el… és hosszú soruk elért egészen a széles folyó túlpartjáig. − A végzetünkhöz vezető út! − kiáltotta Attila, mire a körülötte lévők fülsiketítő üdvrivalgásban törtek ki. Ekkor egy tucatnyi férfi felemelte a parton fekvő hatalmas deszkát; a nehéz fa súlya alatt nyögve átlendítették az első bárkára, társaik pedig lasszóikkal elkapták a part felé eső végét, és kikötötték a parton álló rönkökhöz. − Induljunk Rómába! − kiáltotta a hunok fejedelme, majd lovával végigléptetve a pallón, felsétált az első bárkára, amely olyan szilárdan állt a vízen, hogy Attilának olyan érzése volt, mintha szilárd talajon léptetne. Lova egy pillanatig sem habozott, és a farkas is átugrott pallón, hogy kövesse gazdáját. Utánuk pedig megindult a hatalmas sereg-hunok, osztrogótok, alemannok, gepidák, vandálok, rugik, szkírek és milliónyi egyéb törzs, akik csatlakoztak a hatalmas vezérhez, a világ új urához. Szabályos sorokban haladtak mögötte, hiszen már megszokták a fegyelmet: már ötszáz mérföldet meneteltek a hunokkal együtt, mire megérkeztek a folyó partjára. És most tovább menetelnek velük, egészen Rómáig. Attila millió harcosból álló serege elindult a Rajnán keresztül. II. − Egy történetet, apám! − mondta könyörögve a fiatal hang. − Már rég ágyban lenne a helyed! − Flavius, holnap indulsz − mondta Priscilla. − Igazán fenn maradhatna egy kicsit tovább. Aetius mosolyogva átgondolta a kérést. − Hát így állunk. Nem csak a 229

csatatéren, de már az otthonomban is túlerővel kell szembenéznem. Ám legyen! Kiről akarsz történetet hallani? Rólam, mikor fiatal voltam? Vagy nagyapádról? − Egy regét! Egy görög regét − válaszolta a fiú. Aetius arcáról eltűnt a mosoly. − Egy regét. Rendben. Nagyon-nagyon régen történt, nem is tudom, mennyi… Egy hosszú pillanatra elhallgatott − az étkezőhelyiség mennyezetére emelte tekintetét. Vajon mikor tér majd vissza Arelatéba, mikor nézheti újra a heverőn hátradőlve a mennyezetet, és mikor veheti újra ölébe gyermekét? − Élt egyszer egy fiatalember, egy gazdag és híres fiatalember − kezdte el végül a történetet Aetius. − Egy harcos, mint Akhilleusz? Vagy Heraklész? − Nem… − Akkor hajós volt, mint Jászón? − Nem, zenész volt. − Ó! − A fiú hangján hallatszott, hogy kicsit csalódott. − Akkor senkit sem győzött le? − Dehogynem! Méghozzá a legszörnyűbb görög istent, Hádészt! − De hogyan, ha nem is volt harcos? − Orpheusznak hívták, lantja és a hangja volt a fegyvere. Feleségére nézett, aki éppen intett a szolgálólánynak, hogy menjen, mosogassa el a tányérokat. Aztán Priscilla visszafordult. Tekintete láttán Aetius azonnal megbánta, hogy éppen ezt a történetet választotta, de már késő volt, folytatnia kellett. − Zenéje mindenkit magával ragadott: az emberekről, mikor hallgatták, minden lánc lehullott, amely a földhöz kötötte őket. Mikor lantján játszott, a fák kitépték gyökereiket, és elindultak felé, a rohanó folyók megálltak, és még a szürke sziklák is vele együtt énekeltek. Zenéje fenséges volt, az istenek büszkék lehettek teremtményükre. Ám Orpheusz csak egy halandó volt, és mint minden halandó, szenvedett. Nagy bánatára gyönyörűséges felesége, Eurüdiké, akit még a zenénél is jobban szeretett, meghalt, lelke leszállt az alvilágba. Orpheusz teljesen 230

összetört, és mély gyászában szebben énekelt, mint addig bármikor. Ám akármilyen gyönyörűen énekelt is, akármennyire lenyűgözte az embereket, szívének fájdalma nem enyhült. Oly nagyon szerette Eurüdikét, aki nélkül úgy érezte, nincs értelme életének, hogy elhatározta, leszáll az alvilágba, megkeresi imádott hitvesét, és sötét őrével szembeszállva visszaviszi őt az élők világába. Aetius felesége és fia némán hallgatta a szívszorító történetet. A nap már lemenőben volt, és a szobában megnyúltak az árnyékok. Ám a történet annyira lekötötte őket, hogy egyiküknek sem jutott eszébe gyertyát gyújtani. − Az alvilág titkos bejáratát megtalálva Orpheusz lement a sötétség birodalmába. Halott lelkek vették körül, úgy visítoztak, mint a denevérek, érthetetlen nyelvükön megpróbálták figyelmeztetni Orpheuszt, meggyőzni, hogy forduljon vissza. Ám Orpheusz tántoríthatatlanul haladt előre, és amikor már nagyon elfáradt, kezébe vette lantját, és játszani kezdett rajta. Zenéjének, halott szerelme utáni vágyakozásának még ott, a pokol mélyén is volt hatása. Kerberosz, a hatalmas, háromfejű kutya ámulva nézett rá, és elengedte maga mellett. A fúriák, akik megbüntetik a bűnös férfiakat, és megfosztják őket a boldogságtól, elérzékenyülve könnyezni kezdtek. Tantalosz, aki bár nyakig állt a vízben, mégsem ihatott belőle, azon nyomban megfeledkezett a kínzó szomjúságról, és egy rövid időre még Titüosz, az óriás sem érezte, hogy keselyűk tépkedik a máját. Végül egy egész nap és éjszaka után Orpheusz végre meghallotta a várva várt hangot. „Rendben! „, mondta nem más, mint az alvilág istene, Hádész. „Visszaadjuk feleségedet, kiváltottad őt a zenéddel.” Orpheusz már előrelendült volna, hogy magához ölelje feleségét, ám az isten következő szavai megállították. „Ám egyvalamit be kell tartanod: csak akkor nézhetsz rá szeretett feleségedre, ha már mindketten kiléptetek a napfényre! Mert csak akkor lehet újra a tiéd.” Orpheuszt nem döbbentette meg az isten feltétele. Boldogan indult el felesége előtt a kanyargós, sötét ösvényen, vissza az élők világába. Ám ki az, aki képes azt a feltételt szabni, hogy egy férfi nem nézhet rá imádott feleségére? Csak egy isten. És ki képes eleget tenni egy ilyen feltételnek? Csak egy isten. Ám egy férfi erre képtelen. Legalábbis Orpheusz képtelen volt megállni, hogy Eurüdikére pillantson. Mikor meglátta a barlangot, amelyen keresztül végre kijutnak a halottak birodalmából, visszanézett a feleségére… és ezzel örökre elveszítette őt. Egy pillanatig csend volt a szobában, aztán Aetius kisfia halkan, szomorúan megkérdezte: − És soha többé nem kaphatta vissza? 231

− Nem, soha − válaszolta Aetius hosszas gondolkodás után. − De a görögök szerint tanulnunk kell Orpheusz történetéből. Annak, aki a fölfelé vezető utat keresi, a fényt, tisztaságot és igazságot, annak mindig előre kell néznie. Aki ezeket a dolgokat maga mögött keresi, a múltban, a sötétségben, lemondva barátokról és szerelemről, az csak a sötétséget szabadítja magára. A kisfiú lemászott Aetius öléből, arcon csókolva jó éjszakát kívánt apjának, majd kiment a szolgálóhoz, aki elkísérte őt a szobájába. Ám Aetius mindebből szinte semmit sem vett észre. A szoba másik végében ülő felesége sem szólt egy szót sem, bár Aetiusnak ez sem tűnt fel. Gondolatai visszarepítették a múltba, rég elvesztett barátai közé. Mintha rá is hatott volna Orpheusz zenéje, végre biztosan tudta, hogy többé nem fordulhat vissza, nem foglalkozhat a múlttal. Egy férfi nem élhet egyszerre két világban. Előre, a jövőbe kell tekintenie, vagy vereséget szenved. El vagy meghal. Római lesz, vagy hun. Mindenki életében elérkezik a pillanat, amikor már nem lehet kérdéseket feltenni, nem szabad azzal foglalkozni, hogy mely tetteinket bántuk meg utólag, mikor bíznunk kell döntéseinkben. Mindenki életében elérkezik az a pillanat, amikor már nem szabad visszatekinteni a múltba. Aetius hirtelen felállt, és az ajtóhoz sietett. Még sok tennivalója van, mielőtt útnak indul, de egyvalamit már biztosan tud: római volt. III. Arelate palánkfalainál Aetius felszállt lovára. Hosszú hónapokig toborozta csapatait, és bár a tábor már így is hangos volt a távoli lusitaniai és szicíliai helyőrségekből érkezett csapatoktól, még mindig újabb és újabb egységek érkeztek fegyelmezett sorokban, ám lelkesen. Most is hallani lehetett, hogy az észak felé vezető úton érkező ökörhajcsárok hangosan kiabálva követelik, hogy hispániai társaik, akik a sereg előtt már elindultak, engedjék be őket a városba. Aetius előtt indulásra készen ott várakozott a római sereg − a páncélok fényesen csillogtak, a frissen kimosott gyapjúköpenyek még nedvesek voltak, a tűző, reggeli napon száradtak gőzölögve, a szandálok és páncélok bőrszíjai fénylettek a rájuk kent olajtól. Hatalmas sereg állt indulásra 232

készen: nagyobb, mint amekkorát Gallia valaha látott. Mikor is történt utoljára, hogy Róma egyetlen helyen ekkora sereget toborzott össze? Az előző évszázadban, Julianus császár uralkodása idején? Nem, javította ki magát Aetius. Talán Julius Caesar volt az utolsó, aki ekkora sereget tudott kiállítani. Aetius elkeseredetten megrázta a fejét. Sajnos még ez sem elég. A felderítők beszámolói szerint Attilát rengetegen követik, és mellettük a római sereg szánalmasan kicsinek tűnik. Aetius fejével odaintett Florentiusnak, hogy kövesse őt, majd odaléptetett egy lován ülő, ifjú vizigót nemeshez. A fiatalember és kísérete nehezen lélegzett, ruhájuk izzadságfoltos volt, lovaik pedig igyekeztek minél közelebb húzódni az árnyékot adó városfalakhoz. − Thorismund herceg! − kiáltotta Aetius. Mosolyogva nézte a zömök, izmos fiatalembert, aki annyira hasonlított Theodorik királyra. − Üdvözöllek! Nem láttam, mikor érkeztél meg. De örülök, hogy itt vagy! Jelenlétedből embereim tudják, hogy a vizigótok is mellénk álltak. A herceg megfordult lovával, és szélesen elmosolyodott. − Aetius hadvezér! − kiáltott fel. − Apám megkért, hogy csatlakozzam hozzád, és folyamatosan küldjék neki hírt, így azonnal elindultam Tolosából. Magammal hoztam felderítőimet és futáraimat, hogy ők vigyék az üzeneteket apámhoz. Felderítőim jól ismerik a vidéket, nagy hasznukat fogjuk venni. Florentius végignézett a herceget kísérők kis csapatán. − Theodorik katonákat ígért − mondta kertelés nélkül. − Sok katonát. Thorismund megvetően nézett az öregemberre; tekintete udvariatlanul hosszú ideig időzött a falábon. − Ő meg kicsoda? − kérdezte. − Florentius centurio − válaszolta Aetius. − Bizalmasom. És a számból vette ki a szót. A herceg egy pillanatra elgondolkodott. − Apám elhozza a csapatokat, amelyeket kértél − mondta végül. − Nem volt könnyű dolga: a vének törzsi tanácsa nem egyezett bele, hogy katonákat küldjenek Róma megsegítésére. Így apám végül kénytelen volt figyelmen kívül hagyni döntésüket. − Figyelmen kívül hagyni? Azt hittem, a vizigót tanács beleegyezett, hogy… − Bele is egyezett − mondta mosolyogva az ifjú herceg. − De csak miután apám bezárta őket a tanácsterembe, és azt mondta, addig nem engedi ki őket, 233

míg beleegyezésüket nem adják. Még mindig be vannak zárva − biztonságosabb, ha ott várják meg, míg seregünk útra kel. − És mikor kel útra? A hunok négyszeres túlerőben vannak. A helyzetünk elkeserítő. − Apám tisztában van ezzel, hadvezér − mondta a herceg bólintva. − Megkért, hogy mondjam meg neked: seregével Aureliánál csatlakozik hozzád, pontosan három hét múlva. Onnan már két sereg vonul tovább együtt. − Mekkora sereget gyűjtött össze? − Mindenkit, leszámítva a határ menti helyőrségekben szolgálókat. Kétszázezer embert. Florentius felhorkantott. − Remek! Akkor a hunok már csak kétszeres túlerőben vannak. Aetius előrehajolva vállon veregette Thorismundot, aki döbbenten nézett az öregemberre. − Már csak kétszeres túlerőben vannak! − mondta − Ez igazán jó hír, nem gondolod? Elküldte Florentiust, hogy irányítsa a csapatok indulását, majd parancsokat osztogatva a tiszteknek ő is elvágtatott. A dobok hangja és háromszázezer férfi hangos kiabálása közepette a katonák gyorsan magukra csatolták páncéljukat, szabályos alakzatba álltak, és elindultak kifelé a városból. Aetius aggódva figyelte az egymás mögött vonuló gyalogos egységeket. Aztán a tábor hosszú palánkfala mentén elvágtatott a városfal délkeleti sarka felé. Priscilla két gyermekével, s a tisztek feleségeivel és gyermekeivel már várt rá a parancsnoki hadiszállás egyik hatalmas sátra előtt. Aetius lováról leszállva feleségéhez lépett. Mikor megszólalt, tekintete még mindig a távolba révedt, és hangja sem szelídült, még mindig olyan éles volt, mint mikor parancsokat osztogatott tisztjeinek. Látszott rajta, hogy legszívesebben már csapatai után indulna. − Három hét, és Aureliába érünk − mondta. − Remélem, Theodorik állja a szavát, és ott vár majd ránk vizigótjaival. Gyermekkorunk óta még sosem hagyott cserben, de ez alatt a három hét alatt bármi megtörténhet. − Nincs más megoldás? − kérdezte Priscilla szelíden. Aetius mintha megdöbbent volna, hogy felesége hangját hallja. Össze kellett szednie a gondolatait, mielőtt válaszolni tudott. 234

− Korábban talán lett volna, mielőtt Attila elindult. De most már késő. Három hét múlva meglátjuk… Ekkor óvatosan odalépett mellé a kisfia. − Mit látunk meg, apám? − kérdezte. Aetius mosolyogva összeborzolta fia haját, miközben azon gondolkodott, mit válaszoljon neki. Hogy mondja el a kisfiúnak, akit mindig leszidnak, ha belecsíp nővérébe, hogy apjának az a feladata, hogy embereket öljön? Hogy magyarázza meg neki, hogy vele egykorú kisfiúktól veszi el apjukat? − Hogy rómaiak vagyunk-e, vagy hunok − mondta végül. − Hunok? − kérdezte izgatottan a kisfiú. − Mikor lehetünk hunok? Aetius felkapta fiát, és egyenesen a szemébe nézett. − Ha hunokká válunk, fiam, soha többé nem lehetünk már rómaiak – mondta komolyan. − Örökre hunok maradunk… − Utat a szenátornak! − szakította félbe az eunuch kiáltása. Négy izmos rabszolga érkezett, vállukon gyaloghintóval. Alighogy lerakták terhüket, izgatott tömeg vette körül a hintót. Priscilla csodálkozva pillantott a tömeg felé, majd férjére nézett. − Lehetséges volna? − kérdezte izgatottan. Az ünnepi tógát viselő Carpilio kiszállt gyaloghintajából, és tekintetével azonnal lányát és Aetiust kereste. − Apám! − kiáltott fel Priscilla. A szenátorhoz futott és szeretetteljesen magához ölelte, ám a következő pillanatban el is húzódott tőle. Apja gondolatai mintha egészen máshol jártak volna. Az öreg szenátor szinte észre sem vette lányát: elnézve mellette Aetiusra szegezte tekintetét. Ekkor a hadvezér előrelépett, és megszorította Carpilio karját. − Szenátor! Jó újra látni téged! − mondta széles mosollyal az arcán. Carpilio viszonozta a baráti kézszorítást. − Flavius, hányszor kell még kérnem téged, hogy apának szólíts? Priscilla újra megragadta apja karját. − Olyan rég vártuk már, hogy meglátogass bennünket, apám! De sajnos későn érkeztél, Flavius már éppen indul. − Ellenkezőleg, tökéletes az időzítés! − mondta Flavius. – A szenátor, apa, jó társaságod lesz távollétemben. Kérlek, akadályozd meg, hogy 235

gyermekeim teljesen elvaduljanak! Carpilio elmosolyodott, ugyanakkor meg is rázta a fejét. − Róma sajnos nem finanszírozza szenátorai útját, ha azok csak unokáikat akarják meglátogatni. Flaviusszal kell tartanom a táborba, megfigyelőként. Hogy jelentést tegyek a császárnak arról, hogyan sikerül megfegyelmeznie a hunokat. Aetius bólintott. − Örülök, hogy velem tartasz! De szenátor, a csapataim már elindultak, nekem pedig muszáj csatlakoznom hozzájuk. De itt hagyok néhány embert, akik majd elkísérnek. Akkor kényelmesebb tempóban utazhat a táborig. − Remek! Menj csak nyugodtan! − intett a szenátor. − Hadd ismerjem meg az unokáimat, mielőtt csatába vonulok! Aetius már el is indult a lova felé, ám ekkor Priscilla, apjától és gyermekeitől elfordulva hozzá lépett, hogy magához ölelje. Aetius elmosolyodott, aztán kinyújtotta a karját és magához vonta feleségét. Sokáig így maradtak, némán átölelve egymást, a tisztek pedig tapintatosan elfordultak, és sétálni kezdtek − ritkán esett meg, hogy a hadvezér mások előtt kimutatta érzelmeit. Aztán Priscilla, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, eltolta magától férjét, majd ruhája redői közé nyúlva elővett egy ajándékot − egy parafa dugóval lezárt lapos üveget, oldalán egy hurok alakú vörös fonállal. − Ez meg mi? − kérdezte kíváncsian Aetius. − Olívaolaj, a birtokunkról − válaszolta Priscilla. − Az első sajtolásból. Szerencsét hoz. − Egy vörös fonál. szerencsétlenséget.

Vagy

nagy

szerencsét

hoz,

vagy

nagy

− Szerencsét! − mondta komolyan Priscilla. Aetius kihúzta a dugót, majd mosolyogva beleszagolt az üvegbe. − A szerencse mindig jól jön − mondta. − Köszönöm! Priscilla visszavette férjétől a nyitott üveget. Mutatóujjával befogta a száját, fejjel lefelé fordította, és a nyakára kente a csöppnyi olajat, mintha parfüm lett volna. − Megőrzőm neked − mondta mosolyogva. Aetius bólintott, majd homlokon csókolta feleségét. Aztán felszállt lovára, 236

és serege után vágtatott, amelynek leggyorsabb egységei már mérföldekre jártak. Priscilla apjának és gyermekeinek háttal állva nézte egyre távolodó férjét. És bár Aetius már rég eltűnt a szeme elől, ő még mindig ott állt, a porfelhőt nézve, melyet férje serege vert fel.

237

HARMADIK RÉSZ

238

NYOLC Catalaunumi-síkság, Gallia, i. sz. 451. június 20. I. A római légiók számára egy egyszerű tábor jelenti mindazt, amit a világ legtöbb embere számára a főváros. Bár az „egyszerű” szó talán nem igazán találó; mert ha a római légiók ellen harcolók megtanultak valamit az évszázadok során, akkor az az, hogy a római katonákat nem lehet meglepni éjszaka, az ágyaikban. Ezen az éjszakán ugyanúgy állították fel táborukat, mint előző éjjel, húsz mérfölddel arrébb, vagy mint az az előtti éjszakán. Az egyszerűnek valóban nem nevezhető tábornál csak néhány galliai erőd volt biztonságosabb, és azok is csak azért, mert magas tornyaik is voltak, amelyekből jól meg lehetett figyelni az utakat. A tábort körbevevő külső árok tizenkét láb mély és ugyanolyan széles volt; mindössze négy helyen szakította meg kijárat: elöl a főkapu, egy kisebb kapu hátul, és mindkét oldalon, ahol a kis patak folyt, egy-egy keskeny nyílás. A táborba érkező utolsó csapatok és ellátmányt szállító egységek még látták, ahogy a külső árokból röpköd a föld. De a római katonák gyorsan ásnak − az elmúlt húsz évben sokan szinte nap mint nap ástak ehhez hasonló árkokat, mégpedig azután, hogy egész nap meneteltek, nyolcvan fontnyi szerszámmal és fegyverrel a hátukon. Olyan munka ez, amely után első alkalommal kínzóan égnek és begörcsölnek az ember hátizmai; ám idővel rutinná válik, és az égető érzés is tompa sajgássá szelídül. Az embernek meg kell ezt szoknia, meg kell tanulnia elviselni a fájdalmat. A gyakorlatozás és árokásás a katona agyát legalább annyira igénybe veszi, mint testét; és jó, hogy az agy ilyen jól formálható, mert ásni mindig kell, és a fájdalom mindig kínoz, így az ember vagy megszokja mindezt, vagy beleőrül. A katonák a kiásott földet a külső és belső árok közé halomba tornyozták, fapalánkokkal megtámasztották, és lapátjaikkal folyamatosan lelapogatták. Az így kialakított fal tetejére hegyes végű karókból palánkot emeltek − a felderítők a tábortól egy mérföldnyire találtak egy kisebb erdőt, így a szekerek folyamatosan szállították a frissen kivágott fiatal fenyőket. A táborban már kialakították az utcákat, a falak mentén az állatoknak és 239

foglyoknak kötelekkel leválasztották a területeket; a sátraknak elkerített rész jóval beljebb volt, hogy a kívülről érkező nyilak ne érhessék el, a sátrak között pedig, a tábor kellős közepén felállították a hatalmas parancsnoki sátrat. Néhány óra alatt kórházakat, konyhákat, fegyverraktárakat, ácsműhelyeket állítottak fel − egyszóval egy egész várost. Ha egy éjszaka alatt egy Szíriában szolgáló alvó katonát átszállítanának Ibériába, az ott is ugyanúgy otthon érezné magát; észre sem venné, hogy máshol van, hiszen a római táborok mind egyformák voltak. Rómát az Örök Város néven is emlegetik, de valójában a római táborok, ezek a földből és farönkökből, nem pedig márványból és téglából épült városok az örökek. Néró uralkodása alatt Rómában tűz pusztított, Honorius alatt kifosztották a várost, és mindkét eset után új stílusban építették újjá. Ám egy katonai tábor örökké megmarad: reggel lebontják, este pedig újjáéled, akár egy főnix. Kevés olyan sereg van a világon, amely komoly támadást tud indítani egy tizenkét láb mély és széles árokkal és egy hegyes karókból épített palánkkal körülvett tábor ellen, amelyet negyed-millió római légionárius véd, és ugyanilyen létszámú segédcsapatok támogatnak. Ám Aetius nem reménykedett. Mert a hunok serege azon kevesek közé tartozott, amelyek még egy ilyen tábort is képesek megtámadni. A hadoszlop végéről leveleket hozó, lóháton és gyalogosan érkező futárok váltották egymást; felderítők számoltak be a tiszteknek arról, milyen az út, amelyen másnap továbbhalad a sereg, és hol lenne érdemes felépíteni a következő tábort. Egy szekérről újabb adag kivágott fenyőfa gurult le a földre, majdnem agyonnyomva egy nyáj hangosan bégető birkát. A tisztek hangosan osztogatták a parancsokat, a legjobbnak vélt helyeket követelték maguknak és csapatuk tagjainak. A póznákat beverő kalapácsütések fülsiketítőén hangosak voltak. Aetius keresztülvonult a káoszon; elgondolkodva nézte a munkálatokat. Ekkor egy felderítő mellé irányította tajtékos lovát, leugrott az állatról, és tisztelegve köszöntötte hadvezérét. − Hadvezér, az előőrs jelentése szerint a hunok már csak egynapi járásra vannak innen, keletre. − Ugyanolyan gyorsan menetelnek, mint mi − mondta Aetius komoran. − Lovaik vannak, uram. − Nekünk meg római katonáink. Beszélj a földekről, amelyeken áthaladnak! 240

A felderítő egy pillanatig habozott. − A városokat lerombolták, a földeket felégették, uram − mondta végül. − Az emberek elkeseredettek: irigylik azt, aki már meghalt, és a még élőket siratják. Az összes utat menekültek árasztják el. Ahol még van mit, lopnak, és legalább annyi bánatot okoznak, mint a hunok a gyújtogatással. Ha meglátják élelmet szállító szekereinket, legalább olyan nehéz lesz feltartóztatnunk őket, mint az ellenséget. Aetius bólintott. − Felégetik a földeket… igen, ez sajnos igaz. Ahol a hunok elvonulnak, ott többé sosem nő ki a fű. Ám az ellenség nem várhat az idők végezetéig arra, hogy mi támadjunk elsőként. Éhen halnának. Úgyhogy el kell jönniük idáig, és nekik kell támadniuk. Hogy is hívják ezt a síkságot? − A helyiek Catalaunumi-síkságnak nevezik, uram − válaszolta a férfi. − Catalaunumi-síkság − ismételte Aetius a távolba meredve. − Ám legyen. És kik azok, akik kelet felől tartanak erre? A tiszt kelet felé fordult. − Lovassági cohorsunk egy része, uram − válaszolta. − Tegnap küldtük el őket, hogy próbálják megállítani az ellátmányunkra támadó hunokat. Úgy látom, néhány foglyot is hoznak magukkal. Aetius elvágtatott a tajtékos lovaikon közeledő katonák felé. Úgy ötvenen lehettek; szemük vörös volt a fáradtságtól. Körülbelül egy tucatnyi hun fogoly lovagolt közöttük − szemük bekötve, kezük a hátuk mögött, lábaik pedig a pónik hasa alatt hosszú kötéllel összekötözve. Kilátástalan helyzetük ellenére fejüket magasra emelték, mint a büszke győztesek, akiknek csak a végső, döntő csatában nem volt alkalmuk részt venni. Aetius megállította lovát, és bevárta a csapatot. − Kiket hoztál, centurio? − kérdezte. A csapat vezetője, egy izmos kelta, akinek az arcát háromnapos borosta borította, előrenyújtott kézzel tisztelegve köszöntötte a hadvezért. − Foglyokat, uram. Megtámadták vezércsapatunkat, aztán az összecsapás után el akartak menekülni. A legtöbbet megöltük, de ezek elszakadtak a csapattól, úgyhogy el tudtuk fogni őket. Úgy tűnik, a vezérüket is elkaptuk. Odabólintott az egyik hun felé − a zömök, úgy húsz-huszonöt éves fiatalember mozdulatlanul ült lován. Öltözéke csak annyiban különbözött a többiekétől, hogy az ő lován lévő zablát és kantárt nem vas, hanem ezüstfüggők díszítették. Aetius közelebb léptetett a hunhoz, aki, mivel a szeme be volt kötözve, nem tudhatta, hogy a római hadvezér feszülten 241

figyeli. Aetius tekintete sokáig időzött a hun arcán − homlokán, állán… az ismerősnek tűnő arcon. − A vezérük? − kérdezte. − Hát, biztosan nem tudhatjuk, uram. Egy szót sem szólnak, még a tolmácsunknak sem mondanak semmit. Aetius szembefordult a hun lovasokkal. − Róma foglyai vagytok − mondta határozottan, hun nyelven. − Kikérdezünk benneteket, és a sorsotok attól függ majd, mennyire lesztek hajlandóak együttműködni velünk. Tőletek függ, hogy életben maradtok-e, vagy meghaltok. A hunok továbbra is mozdulatlanul ültek pónijaikon, mintha meg sem hallották volna Aetius szavait. Miért is tennék?, kérdezte magában Aetius. A hunok semmit sem láttak, és semmi okuk nem volt azt feltételezni, hogy nem a tábori tolmács szólt hozzájuk, hanem valaki más. Aetius elővette kését, és egy gyors mozdulattal levágta a mellette álló póni hámján lévő aranycsatot. Jól sejtette − Attila klánjának tamgája volt. Lassan övébe csúsztatta a csatot. A póni, mivel szájában meglazult a zabla, megrázta a fejét, de továbbra is ott maradt. Aetius bólintott, mire a centurio és csapata elindult vissza, a táborba. Ebben a pillanatban megjelent Florentius, és átnyújtott hadvezérének egy pergament. − Épp most hozta az egyik futár, uram − mondta. − Theodorik király hamarosan megérkezik. Estére felsorakozik a serege. Aetius egy pillanatra elgondolkodott, majd halványan elmosolyodott. − Remek. Üzend meg Theodoriknak, hogy ne helyezze magát kényelembe! − Hogy ne helyezze magát kényelembe, uram? − Igen. Holnap reggel már harcolni fog. Florentius értetlenül nézett rá. − Itt, uram? A nyílt síkságon? De hát ez az ő lovasságuknak kedvez! Jobb helyet kéne találnunk. − Nincs más lehetőségünk. Egynapi menetelésre ugyanilyen a vidék, vissza pedig nem fordulhatunk. Akkor a seregben megbomlana a fegyelem. Itt kell harcolnunk. Florentius körbenézett, majd megvonta a vállát. − Végül is, rosszabb is lehetne. − Talán − mondta Aetius felvont szemöldökkel. − De a tét már nem lehet 242

nagyobb. A sorsunk, Róma sorsa ezen a síkságon fog eldőlni. Lehet, hogy az egész civilizáció sorsa dől majd itt el. Florentius a távolba meredve, elmélázva rágcsált egy fűszálat. − Mintha ez téged nem nagyon érdekelne − mondta Aetius. Az öreg veterán elgondolkodva nézett rá. − Mármint a birodalom sorsa? Uram, akárhányszor harcolok, azt úgy teszem, mintha a birodalom sorsa forogna kockán. Ám nem erre gondolok. Hanem arra, hogy a te életed forog kockán, és a bajtársaimé. Hagyjuk a filozofálgatást! Egy katonának nem önmagáért kell harcolnia, hanem valami nagyobb célért, de nem olyan nagyért, amely mellett fel sem tűnnek az elvesztett életek. A római katonák nem a birodalomért harcolnak. Az nekik túl távoli, túl homályos cél. A társaikért harcolnak, és a parancsnokukért. − Ez a csata most más lesz. − Persze, hogy más. Most sokkal több társunkért fogunk harcolni. − Florentius − folytatta Aetius komolyan −, sok éve szolgálsz már mellettem, és végig mellettem voltál, míg felépítettem ezt a szövetséget. Tudod, hogy sokkal több forog kockán. Fiamnak is megmondtam, hogy ha ezt a csatát elveszítjük, mindannyian hunokká válunk. − Rosszul mondtad, uram. Ha elveszítjük a csatát, meghalunk. − Hát téged cseppet sem érdekel, hogy elveszíthetjük Galliát, hogy a hunok elpusztítják Rómát? Hogy akár egész civilizációnkat eltörölhetik a föld színéről? Florentius megvonta a vállát. − Mindezt elmondhatod az embereknek, uram, de nem tudom, hogyan fognak reagálni. Lehet, hogy fellelkesülnek, de az is lehet, hogy megbénulnak a félelemtől. − Mégis, szerinted mit kellene mondanom nekik? A centurio egy pillanatra elgondolkodott. − Hogy harcoljanak a családjukért. És a társaikért. − Ennyi? Gondolod, ennyi meggyőzi őket? − Azt akarod, uram, hogy embereid lelkesen harcoljanak? − Szerinted mi másért kérek tőled tanácsot? − Akkor mondd nekik azt, hogy érted harcoljanak! Aetius némán nézett maga elé. 243

II. A felderítő felvágtatott Attila táborának főkapujáig − lova zihált, pamutköpenye elszakadt, bőröltözéke csupa sár volt. A férfi, akinek egyik szeme kivételével az egész arcát egy vértől átázott rongy takarta, furcsa szögben tartotta a fejét. − Utat a fejedelem felderítőjének! − kiáltotta. − Utat a fejedelem felderítőjének! A táborba vezető utat elálló őröktől kicsit távolabb két nehéz páncélt viselő osztrogót lépett elő a fáklyák fényéből. Intettek a lovasnak, hogy álljon meg. − Jelszó? − kérdezte az egyik erős akcentussal. − Pokolba a jelszavatokkal! − káromkodott a lovas. Idegesítette, hogy feltartóztatják. − Három napot és három éjszakát lovagoltam, és még meg is sebesültem. Honnan tudhatnám a mai jelszót? – Jelszó nélkül márpedig nem… Ám nem mondhatta végig, amit akart: a hun kardja átszúrta torkát, hegye a nyaka hátsó részén, közvetlenül a páncélja fölött bukkant elő. A többiek hangosan üvöltve már éppen rávetették volna magukat társuk gyilkosára, ám ekkor a hun lova a hátsó lábaira állt, és mellső lábaival fenyegetően feléjük rúgott. − Le a fegyverekkel! − hallatszott egy szigorú, parancsoló hang a kapuként szolgáló, egy halom farönkre fejjel lefelé ráállított szekér felől. A gótok óvatosan leengedték fegyvereiket, majd hátrébb léptek. − Idióták! − mondta Turgrid. Undorodva szemügyre vette a lába előtt heverő holttestet. − A jelszó azért van, hogy a római kémeket tartsa vissza, ne pedig a mi felderítőinket, akik be akarnak számolni a fejedelemnek. − A lovashoz fordult. − Azonosítsd magad! − Lovász − válaszolta a férfi a fájdalomtól zihálva. − Dél és nyugat felé kémkedtünk a rómaiak ellátmányt szállító egységei után. De rajtunk ütött az ellenség egyik lovasszázada. A fejedelemnek tudnia kell… − A Holló Század tagja vagy? − kérdezte Turgrid. − És a többiek?

244

− A fejedelemnek mindenről beszámolok. − Az már biztos! Ostobaságodért komoly büntetésre számíthatsz… már ha a fejedelem egyáltalán életben hagy. Dobd el a kardod, szállj le a lovadról, és kövess! Néhány pillanattal később a két férfi az egymásra dobált palánkok közt elsétálva belépett az Attila részére elkerített területre, majd azon keresztülsétálva a fejedelem igénytelen nemezsátrába. Attila egy kovácsoltvas parázstartó előtt üldögélve pihent, mellette egy farkas szunyókált. Mikor Turgrid és a lovas belépett, kinyitotta a szemét. − Egy felderítő, uram − mondta Turgrid. − Kérdezd ki, aztán csatlakozz hozzám! Sok dolgunk van. − Ragaszkodik hozzá, hogy személyesen veled beszéljen, urad. Úgy tűnik, egyedül ő tért vissza… a Holló Századból. Attila előbb Turgridra, majd a sebesült férfira nézett. − Ki vele! A lovas a véres rongydarabot tapogatva állta a fejedelem tekintetét. − Négyszemközt szeretnék beszélni a fejedelemmel – mondta határozott hangon. Attila kiegyenesedett székében. Egy hosszú pillanatig összehúzott szemmel fürkészte a merész férfi arcát, mintha a rongy alá akarna látni, egészen a férfi lelkéig. − Hagyj magunkra, Turgrid! − mondta végül. Az öregember habozott: hol Attilára, hol a felderítőre nézett, de végül megfordult, és kiment a sátorból. Attila megvárta, míg a sátor bejárata visszacsapódik hadvezére mögött. Akkor visszafordult a sebesült férfihoz, és kezét kardja markolatára téve megállt előtte. Fenyegető testtartást vett fel − sarkán hintázott ruganyosán, akár egy macska. − Mondd, Flavius Aetius, miért merészkedtél be a farkas odújába? − kérdezte latinul. − Talán meg akarod ölni a falkavezért? Vagy egyszerűen csak ostoba vagy? Aetius lassan lecsavarta arcáról a rongyot. − Egyik sem − válaszolta. − Mikor egész népek sorsa függ tőlünk, úgy gondolom, beszélnünk kell, mielőtt cselekszünk. Vannak tettek, amelyeket nem lehet semmissé tenni. − Ezért osontál be a táboromba éjnek idején? − Furcsán értelmezed a „beosonni” szót. Azt hiszem, az őr, akit a kapunál megöltem, vitába szállna veled. Egyébként hogy tudtam volna beszélni 245

veled? − Küldhettél volna egy hírnököt − válaszolta Attila. − Mint bármelyik római hadvezér. − Hónapok óta minden futáromat visszaküldted. Mit tettél volna, ha egy hírnököm elkezd kiabálni a kapuid előtt? − Lelőttem volna, mielőtt még megvesztegethette volna az őreimet. Elfogyott a türelmem, elegem van a rómaiak hazugságaiból és arroganciájából. − Hát ezért döntöttem úgy, hogy magam jövök el hozzád. Attila felhorkant. − Három évtized telt el azóta, hogy utoljára együtt harcoltunk. Akkor még bajtársak voltunk. Ám most ellenségek vagyunk. Tudsz mondani akár csak egy okot is, hogy miért ne öljelek meg itt és most, még azelőtt, hogy a csata elkezdődne? − Én csak egy egyszerű hadvezér vagyok − válaszolta Aetius. − Ha megölsz, attól a légiók még harcolni fognak. − A rómaiak nem olyanok, mint a Hidra. Ha levágom a fejet, nem nő a helyére egy újabb. Ma éjjel egész sereged sorsát a kezembe adtad. A jövő nemzedékei úgy fognak emlékezni rád, mint Róma legostobább hadvezérére. Aetius rezzenéstelen tekintettel nézett rá. − Ölj meg, ha valóban ezt akarod! De két okod is van rá, hogy miért ne tedd. − Érdeklődve hallgatlak. − Először is a becsület, ami számodra nagyon is fontos. Egyedül jöttem ide, fegyvertelenül, követként. Barátként. Hogy a békéről tárgyaljak veled. És a követeknek nem eshet bántódásuk − a hagyomány és a hercegeket összekötő becsület miatt. De a barátoknak sem eshet bántódásuk − a barátság miatt, és azért, mert egy barát megölésével magunkra haragítjuk az isteneket. Attila felnevetett. − A barátságunkra való tekintettel? − kérdezte. − Ezt elfogadom. De hogy becsületességből? Tőled távol áll a becsületesség. A becsület pusztán üres szó, ha nem tölti meg jelentéssel a hatalom és nem támogatja vas. A becsület azzal kezdődik, hogy vágyni kezdünk a hatalomra, és azzal ér véget, hogy egész népeket hódítunk meg. A hatalom és hódítás kézzelfogható fogalmak. Önmagukban létező, abszolút fogalmak. A becsület már valami másnak a 246

függvénye. Az embertől függ, aki értelmezi, és éppen ezért nem lehet bízni benne. Én pedig nem kockáztatom a hatalmat és hódítást a becsületért. Ha pedig barátságod őszinte, miért nekem kell engednem? Aetius egy hosszú pillanatig némán nézett Attilára. Arca rezzenéstelen volt, ám tekintete elárulta csalódottságát. − Akkor hát ez a végső válaszod? − kérdezte. − Ez a válaszom az első okra, amelyet felhoztál. Remélem, a második már meggyőzőbb lesz. − Hidd el, az lesz − bólintott Aetius. Ezzel az övébe nyúlt, elővett belőle egy arany hámcsatot, és Attila lába elé dobta. Attila az apró aranytárgyra nézett, majd vissza Aetiusra − arcán nyoma sem volt döbbenetnek vagy ijedtségnek. − Dengizich − mondta. − Ezek szerint megölted? − Nem. Jól van. Legalábbis egyelőre. − Száz fiam van… − Gratulálok. De csak egy elsőszülött fiad. Csak egy trónörökösöd. − Ha azt hiszed, hogy fiam életének fenyegetésével eltántoríthatsz attól, hogy megtámadjam Galliát, rávehetsz arra, hogy visszaforduljak seregemmel, akkor nem érdemled meg a rangodat. − Ebben nem reménykedem − mondta Aetius. − De abban igen, hogy fiad élete elég biztosíték arra, hogy ne essék bántódásom, míg itt vagyok a táborodban. Ha sértetlenül térek vissza, fiadat és társait szabadon engedjük, és ők is sértetlenül visszatérhetnek hozzád. Ha nem, embereim napkeltekor, katonáid szeme láttára feszítik őket keresztre. − Rám akarsz ijeszteni, de nagyon jól tudom, hogy a rómaiak már nem feszítenek keresztre senkit. Feleslegesen fenyegetőzöl. − Az ácsok ebben a pillanatban is dolgoznak. Attila egy hosszú pillanatig fürkészően nézett rá, majd bólintott. − Rendben. Garantálom a biztonságodat. De azért, mert barátok voltunk, nem pedig, mert megfenyegettél. Beszélj! Aetius vett egy mély levegőt, majd belekezdett. − Alkut ajánlok. Fordulj vissza a seregeddel! Most, azonnal. Kelj át a Rajnán, és menj haza! Cserébe garantálom a biztonságotokat, míg a birodalom területén vagytok. Nem toroljuk meg, hogy városokat pusztítottatok el és fosztottatok ki. 247

A két férfi farkasszemet nézett egymással. − Ez lenne az ajánlatod? − kérdezte végül Attila. − Ezért akartál találkozni velem? Ezért kockáztattad az életedet? − Nem lennék férfi vagy barát, ha nem adnék neked egy lehetőséget a menekülésre. Attila felnevetett. − Még ha el is fogadnám ezt a nevetséges ajánlatot, nem hagynád, hogy sértetlenül elvonuljak. Mert nem hagyhatod! A császárod a fejedet venné, ha hagynád, hogy a gonosztevő, aki elpusztította Kelet-Galliát, sértetlenül elvonuljon. Nem, Flavius, itt nincs köztes megoldás. Ahhoz, hogy Róma megmaradjon, nekem meg kell halnom. De valóban nekem kell kimondanom ezt a kegyetlen igazságot? − Ezek szerint elutasítod az ajánlatomat? Attila elkeseredetten megrázta a fejét. − Ha már barátodnak neveztél, engedd meg, hogy én is tegyek neked egy ajánlatot! Gondold meg te magad! Több ezer férfi életét menthetnéd meg, akik máskülönben a hunok kardjaitól fognak meghalni. Csatlakozz hozzám! Megkapod a meghódított terület egyharmadát. Mindent megkapsz, amire vágysz: békét, hatalmat és megbecsülést. Vagy kifelejtettem valamit? − Csak azt, hogy már most én uralkodom a birodalomban – válaszolta Aetius. − Még ha nem is hivatalosan. Miért engedném át neked a kétharmadát? − Lehet, hogy te parancsolsz a légióknak, de az augustusi cím nem a tiéd. És én vagyok az egyetlen ember a földön, aki ezt megadhatja neked. − A történelem során számos olyan császár élt, akiket a nép kiáltott ki azzá. De egyikük sem élt sokáig, és legtöbben rosszabb állapotban hagyták a birodalmat, mint amilyenben megszerezték. Nem szeretnék beállni az árulók sorába. − Róma haldoklik, Flavius. Gyengébb, mint negyven éve volt, mikor először loptunk gyümölcsöt Ravenna utcáin. − De fel fog támadni. Mindig feltámadt, és mindig fel is fog. Róma örök, és ezen sem te, sem hatalmas sereged nem változtathat. Attila megrázta a fejét. − És még engem tartanak őrültnek! Nincs több időm társalogni, sem baráttal, sem ellenséggel. Mi a válaszod? 248

Aetius, mielőtt válaszolt volna, egy pillanatra elgondolkodott. − Nem fogadhatom el az ajánlatodat. Ha beleegyeznék, nem lennék érdemes rá, hogy egy birodalom harmadán uralkodjak. − Mit gondolsz, a birodalom, amelyet nem vagy hajlandó elárulni, érdemes arra, hogy megvédd? − Ha nem, akkor semmi sem érdemes rá. Nincs választásom. − Nincs választásod? Ez a legnagyobb hibád, akárcsak Rómáé. Ha nekem lehetőségem van kezembe ragadni a hatalmat, a legkisebb habozás nélkül megragadom a lehetőséget. Akkor sem barátság, sem semmiféle elvek nem állhatják utamat. Én választom meg a sorsomat, lecsapok a lehetőségekre, mint oroszlán a prédájára. Ezzel még az isteneket is megszégyenítem, azokat az isteneket, akik ki akarják venni a kezemből sorsom irányítását. A te kezedet azonban köti a hagyomány és az istened, a becsület, pontosabban inkább az, ahogyan ezt a fogalmat értelmezed. A te sorsod előre el van rendeltetve: mindent el fogsz veszíteni. − Most már mennem kell − mondta Aetius, majd elkezdte visszatekerni arcára a véres rongyot. − Visszautasítottad a birodalmat, amelyet felajánlottam neked − mondta Attila hűvösen. − Visszatérsz katonáid közé, de a neveden kívül semmid sincsen. Lehet, hogy neked ez elég, de nekem nem. Turgrid! − Mikor öreg hadvezére belépett a sátorba, Attila hátat fordított Aetiusnak. − Keríts ennek az embernek egy új lovat, és engedd útjára! Senki sem kérdezheti ki és nem zaklathatja! Turgrid bólintott, és kiment a sátorból. Aetius már éppen követte volna, ám ekkor Attila utána szólt. Tekintete ismét kemény, kifürkészhetetlen volt. − Három óra múlva felkel a nap, és akkor sugarai megvilágítják a mezőt, amelyen sereged szembenéz majd a halállal. Nézd majd meg a napot, Flavius! Figyeld meg jól azt az égitestet, a sugarait és az árnyékok hosszát! Gondolj arra, mit választottál, és hogy ez milyen hatással lesz az emberek életére! És gondolj arra, hogy mielőtt lemegy a nap, már én fogok uralkodni azokon a területeken, amelyeket sugarai megvilágítanak! Rómára pedig sötétség borul. Aetius anélkül, hogy bármit is mondott volna, kilépett a sátorból. Meglepődve látta az előtte elterülő hun tábort. Egy órával korábban, mikor megérkezett, szinte észre sem vette, de most meglátta a hatalmas sereget. 249

Meglátta a milliónyi embert − a nyugati birodalom leghatalmasabb városát, a kultúra és történelem nélküli népet, melynek nem volt kormányzata… meglátta a hatalmas, halált hozó gépezetet. A mezőn, amerre csak fordult, fényes pontokat látott: a fáklyák és tűzrakások lángjai összefüggő szőnyegként beborították a síkságot, és felkúsztak az égboltra, hogy összeolvadjanak a csillagok fényével. Aetius követte Turgridot a táboron keresztül; ahány tűz mellett elhaladtak, mindnek érezte a melegét − a lángok úgy égették arcát, mintha valóban hozzáértek volna bőréhez. Ilyen várost vagy tábort még soha életében nem látott. Itt a sátrak nem szabályos sorokban álltak, itt nem osztották fel a területet, nem alakítottak ki rajta gyakorlótereket, és nem vették körül magas cölöpkerítések, sem mély árkok. Csak barbárok hatalmas tömegét látta maga előtt: esetlen osztrogótok botladoztak a szigorú tekintetű hun harcosok között, közöttük mindkét törzs asszonyai és gyermekei szaladgáltak, a sátrak között, szintén összevissza szekerek álltak vagy éppen feküdtek oldalra borulva. És lovak. Amerre csak a szem ellátott, mindenfelé lovak voltak − a bozontos söré-nyű, türelmes hun pónik az emberek mellett állva a tüzeket nézték, tömzsi orrukkal félretolták a sátrak ajtaját, vagy éppen oldalukon fekve lustán heverésztek az ösvényeken. Milliónyi ló, legalább annyi, mint ahány ember. Vajon milyen esélye van Rómának egy ilyen ellenséggel szemben?, kérdezte magában. Fegyelmezetlenek, még a sátraikat sem képesek szabályos sorokban felállítani… mégis, ki képes győztesen kikerülni a velük vívott csatából? Eszébe jutott, milyen nehezen sikerült felállítania az Attiláéhoz képest szánalmasan kis seregét − a császár nem akart csapatokat és pénzt adni, a szövetségesek pedig csak vonakodva csatlakoztak hozzá. És ott, a hunok táborában Aetius úgy érezte, minden erőfeszítése hiábavaló volt, hogy csak egy nevetségesen apró sereget sikerült felállítania, és harcosai, a gyorsan vágtató hunokkal összehasonlítva mintha földbe gyökerezett lábbal állnának. Azonnal lemondanék a cölöpkerítésekről és katonáim fegyelmezettségéről, ha a hunok lovainak csak a fele az enyém lehetne − gondolta. − A fejedelem azt mondta, adjak neked új lovat, és engedjelek el − mondta Turgrid Aetius mellé lépve. − Bár én azért, amit a kapunál tettél, megkorbácsoltattalak és kivégeztettelek volna. − Isten veled, öreg! − mormogta Aetius a rongy alatt. Turgrid egy pillanatig összezavarodva nézett rá.

250

− Ismerlek − mondta suttogva inkább magának, semmint a hadvezérnek. − Ismerlek. Aetius felült a lóra. − Talán csak elméd űz veled tréfát, öregember − mondta, majd elindult vissza, az övéihez. Turgrid elgondolkodva nézett utána, majd visszafordult, hogy felkészüljön a reggelre. III. Hajnalban, a síkságra ereszkedő hideg, vastag ködréteget látva nehéz volt elképzelni, hogy hamarosan ismét kisüt a nap. A rómaiak és vizigótok közvetlenül a táboruk mellett sorakoztak fel. Félmillió ember lepte el a lejtőt, egy akkora sereg, hogy az utolsó sorok belevesztek az ezüstös ködbe. Ameddig csak a szem ellátott, fényes páncélok és vörös köpenyek tengere árasztotta el a síkságot, és a különböző egységek ezernyi olajzöld zászlaja az ég felé tört. A csata előtti feszült légkörben a katonák nyugtalanul mozgolódtak. Volt, aki ugrált és a karjaival körözött, hogy bemelegítse elgémberedett tagjait. Mások guggolva, idegesen élesítették dárdáik hegyét, vagy századszor is kifényesítették pajzsukat. Megint mások kisebb csoportokba gyűlve halkan beszélgettek, és a ködön keresztül aggódva néztek a hunok táborának irányába, és voltak, akik nem vettek részt a beszélgetésekben, és bár számtalan társuk vette körül őket, sikerült gondolataikba merülniük. A halál gondolata, különösen, ha ennyire közel van, minden emberből mást és mást vált ki, és a csata előtti pillanatokban megmutatkozik a férfiak valódi énje, legyen valaki istenfélő, magányos farkas vagy oroszlán. Mögöttük katapultok sorakoztak, vagy húsz hatalmas masina; a nehéz fagerendákat és vasrészeket ökrösszekerekkel szállították a táborba a lutetiai és aureliai helyőrségekből, és éjszaka gyorsan felépítették a monstrumokat. Mindegyik katapult egy vaskerekekre erősített masszív fa alapzaton állt, amely nem hajlik meg, mikor kilövik a köveket vagy egyéb lövedékeket. Elejükkel egy tizenkét láb magas védőfalnak döntve álltak, és vastag kötelekkel kötötték ki őket földbe szúrt lándzsákhoz, hogy a kilövőkar meghúzása után ne billenjenek hátra. Az ellenséggel szemben, egymástól húszlépésnyire állították fel őket, hogy legyen hely a mozgatásukra.

251

Aetius, ahogy lovával a katapultok között léptetett, egyszer csak figyelmes lett egy ismerős arcra. Az egyik masina mellett álló óriási termetű katona társaival ellentétben nem viselt páncélt. Csak egy ágyékkötő és szandál volt rajta, fején pedig egy nevetségesen kicsi sisak. Mégis, olyan büszkén düllesztette ki hatalmas mellkasát, mintha egy gyönyörű, arany-ezüst mellvért lett volna rajta. A katapultok mellett álló többi katonával ellentétben ő mintha várta volna a közelgő csatát − ahogy mosolygott, bozontos szakálla mögül kivillant hiányos fogsora. Aetius visszamosolygott rá, és megállt lovával. − Magnus! − kiabálta. − Hogy bánnak veled a seregben? Magnus erre még jobban elvigyorodott, és hatalmas öklével verni kezdte a mellkasát. − Mi-les! − mondta büszkén. − Mi-les! A közelében álló katonák alig bírtak uralkodni magukon: válluk hevesen rázkódott, ahogy hangtalanul nevettek. − Centurio! − fordult Aetius a katapultokat kezelő katonákat vezető tiszthez. − Hogy szolgál ez az ember? A vékony, izmos férfi, aki Magnusnak épphogy csak a mellkasáig ért, előrelépett. − Remek katona, hadvezér − mondta elégedetten. − Bevallom, eleinte furcsán néztem rá, hiszen annyit eszik, mint két másik. De négy ember helyett dolgozik, úgyhogy azt hiszem, jól járt vele a sereg. Aetius bólintott, karját előrenyújtva tisztelgett Magnusnak, aztán továbbindult. Ahogy az egységekhez közelített, a katonák páncéljukat magukra öltve, pajzsukat felemelve szabályos sorokba rendeződtek; a katapultok kilövőkarjai hatalmas sárkányszárnyakként nyúltak a fejük fölé. A centuriák és cohorsok lobogói büszkén emelkedtek az ég felé. Itt-ott egy-egy katona levette fejéről a sisakját, hogy elegyengesse benne a gyapjúbélést, amely megvédte őket attól, hogy a bronzsisak, ahol össze volt illesztve, felsértse a fejbőrüket. A nap homályos, fehér korongnak látszott az égbolton, és még a köd ellenére is egyre melegebben sütött a teljes harci öltözetet viselő katonákra. Máris olyan párás volt a levegő, hogy a sereghez csapódott kóbor kutyák nyelvüket lógatva, lihegve feküdtek a füvön. Aetius, Florentius, Theodorik király, Thorismund herceg és még néhány 252

tiszt le-föl lépkedtek a sereg első sora előtt, miközben tekintetüket egy pillanatra sem vették le az előttük elterülő síkságról. Közben a köd már szinte teljesen felszállt, már csak egy könnyű, áttetsző fátyol örvénylett a fű felett, és a nap sugarai megcsillantak a harmatcseppeken. Tudták, hogy hamarosan elviselhetetlen hőség fogja kínozni őket, a párás, forró levegőben olyan érzésük lesz, mintha kemencében állnának. Ekkor Aetius, visszafordulva csapataihoz felemelte kardját. – Rómaiak és szövetségeseink! − kiáltotta. Hangja harangzúgásként süvített el a némán, izzadva álló katonák feje felett. − A nyugat leghatalmasabb serege áll ma itt, ezen a síkságon, hogy megvédje népét, hazáját… és elsősorban a becsületét. Lassan léptetett lovával az első sor előtt, katonái arcát figyelve, akik mozdulatlanul álltak, és igyekezték kerülni hadvezérük tekintetét. Kötelességük volt harcolni és engedelmeskedni Rómának, mert Róma fizetett nekik a szolgálataikért. Ám az, hogy szívvel-lélekkel fognak-e harcolni, az már a hadvezértől függött, neki kellett meggyőznie őket. Bár Aetius bátor és tapasztalt férfi volt, akit az egész birodalomban ismertek, most csak a császár szószólójaként beszélt, és a légiók voltak a szkeptikus esküdtszék, amely majd eldönti, hogy Aetius elég meggyőző érveket hozott-e fel. Egyelőre nem nyilvánítottak véleményt, Aetius pedig folytatta beszédét. − A hunok, látva szokásainkat, gyengének neveznek bennünket − kiabálta. − Látják kultúránkat, és hanyatlónak nevezik. Látják szabadságunkat, hogy megkegyelmezünk ellenségeinknek, és ezért gyávának neveznek bennünket. Ám a hunok tévednek! Egy gyenge Róma nem győzedelmeskedett volna egy évezreden keresztül! Róma ezeréves fejlődése és győzelmei nem a hanyatlásból erednek! Még egyetlen népnek sem sikerült legyőznie Rómát! Még egyetlen nép sem sértette meg a vizigótok becsületét. A hunok sem győzhetnek le, akármilyen nagy sereggel érkeztek is! A sereg sorai közül minden egyes mondata után kiáltások hallatszottak − ám ezek a kiáltások erőtlenek voltak, a legkevésbé sem lelkesek. Aetius idegesen vette észre, hogy saját tisztjei kiabálnak, hogy fellelkesítsék a sereget. Még a centuriók is hallgattak, és ez már intő jel volt. Mert ha egy sereg centuriói nem szívvel-lélekkel, lelkesen indulnak egy csatába, azt a csatát már azelőtt elvesztik, hogy megindulnának az ellenség felé. Aetius, látva, hogy beszédével semmiféle reakciót nem vált ki embereiből, hangosan megismételte az utolsó mondatot.

253

− A hunok sem győzhetnek le, akármilyen nagy sereggel érkeztek is! Emberei most már hangosabban éljeneztek, de még mindig nem elég meggyőzően. A katonák habozását látva Aetius Theodorik királyhoz léptetett. Arca elárulta, hogy aggódik és össze van zavarodva, nem érti, serege miért hallgat. − Theodorik! Tán részegek a katonák? − kérdezte. − Vagy fáradtak? Miért hallgatnak? − A rómaiak nevében nem beszélhetek, Aetius − válaszolta a király. − De ami az én embereimet illeti, megrémítik őket a lovak. Aetius végignézett az előtte elterülő síkságon; a távolban ott volt, amit a katonák azóta néztek meredten, mióta a nap első sugarai megjelentek a horizonton. A kavargó, de már egyre inkább felszálló ködön keresztül látni lehetett, ahogy felsorakozik a hatalmas hun sereg. Az ellenség katonái olyan sokan voltak, hogy a távolból csak egy óriási, fekete folt látszott ott, ahol előző nap még a zöldellő fű. Ám ahogy elindultak, lassan kivehetővé váltak a részletek: a kígyózó sorokban vágtató lovasok, ahogy sisakjukon megcsillantak a nap sugarai, a megrakott, piszkos ponyvákkal leterített döcögő szekerek. Ám mindennél lenyűgözőbbek voltak a lovak, a pónik − mintha a világ összes póniját összegyűjtötték volna a hun seregbe. A hunok lovas egysége olyan hatalmas volt, hogy az még egy veterán római katonát is megdöbbentett. A tapasztalatlan gót harcosokat pedig megrémisztette. − Látod? − folytatta Theodorik. − Attila legerősebb egységét, a lovasait sorakoztatta fel középen. A mi seregünkben is a legerősebb egységnek kellene középen állnia. Ehelyett te mit tettél? A leggyengébb csapatokat sorakoztattad itt fel. Alán segédcsapatok, hitvány királyukkal, Sangibannal az élükön. Az isten szerelmére, Aetius! Ördög tudja, milyen lyukból másztak elő, de az biztos, hogy gyakorlatlan katonák, és úgy néznek ki, mint akik egy ideje már éheznek. Magad mondtad, hogy a rómaiak lesznek, akiknek a hunok először ontják vérüket. Változtass a csapatok elosztásán, amíg még nem késő! Aetius újra végignézett a síkságon. − Nem − mondta némi gondolkodás után. − A hunok mindig középen sorakoztatják fel a legerősebb csapataikat. És arra számítanak, hogy mi is így teszünk. Az alánok itt maradnak − jobban gyűlölik a hunokat, mint bármely más nép. Hadd támadjanak csak itt a hunok, akkor egyenesen a tábor és a katapultok felé száguldanak majd. − Leggyengébb csapatainkat dobod oda a hunoknak? A lovak letapossák 254

őket, mintha csak szalmabábuk lennének. És akkor oda a középső vonalunk. − De mögöttük ott van az árok és a tábor − felelte Aetius. − Az utolsó védelmi vonalunk. − És amikor elérik ezt a vonalat? − kérdezte Theodorik. − Az alánok nem tudják sokáig feltartóztatni őket. − De annyi ideig igen, amennyire szükségünk lesz. Te, Theodorik, megindulsz a vizigótjaiddal a jobb oldalon − Attila osztrogótjai ellen. Óriások az óriások ellen. Húszezer emberedet tartsd meg tartaléknak a tábor mögött, ahol a hunok nem láthatják őket! És ne mondd meg nekik, mikor lesz rájuk szükség. Én a rómaiakkal a bal oldalon indulok meg. Felderítőink jelentései szerint Attila ott sorakoztatta fel a germánokat. A gepidák királya, Ardaric vezeti őket. Emberei erősek, de fegyelmezetlenek. Theodorik átgondolta a hallottakat. − Tényleg azt akarod, hogy a hunok letarolják középső vonalainkat? − kérdezte végül. − Az alánoknak csak annyi a feladatuk, hogy tartsák magukat az árkoknál, a katapultok előtt. Egy árok előtt még az alánok is képesek tartani magukat… vagy meghalni. A szárnyaink erősebbek, mint Attila seregéé − jobb és bal oldalt előretörünk, és bekerítjük az ellenséget. − Ez lenne a terved? Kétszeres túlerőben vannak, és te be akarod keríteni őket? − Igen, ez a tervem. Theodorik megrázta a fejét. − Őrült vagy. Nem csoda, hogy a csapatok rettegnek. Megígérted, hogy elsőként rómaiak fognak meghalni, de most kiderül, hogy a bal szárnyon harcolnak majd. Az embereim arra számítanak, hogy ti sorakoztok fel a legveszélyesebb helyen. − Rengeteg ember meghal ma, barátom − felelte Aetius. – Mindannyiunk csapataiból. Theodorik kétkedve nézett rá. − És a lovak? − kérdezte. Aetius elfordult barátjától. − Ismerem Attilát − mondta. − Ahol kipihent lovaival támad, ott ember nem marad talpon. Középső soraink össze fognak esni. Az alánoknak csak annyi a feladatuk, hogy egy kicsit megritkítsák a hunok sorait és falat képezzenek az árkok előtt. Ha kell, a holttesteikkel. Időt kell nyernünk, hogy két oldalról meg tudjuk támadni az ellenséget. − És az alánoknak is ezt mondod majd? Hogy nekik kell szembenézniük a 255

hunok nehézlovasságával? Hogy meg kell halniuk, de mosolyogva halhatnak meg, mert míg a vérengzés lefoglalja a hunokat, mi oldalról rajtuk üthetünk, és győzhetünk? Aetius visszafordult csapataihoz. A terv még számára is ostobának, irreálisnak tűnt, de még így is ez volt az egyetlen, amellyel legalább halvány reményük volt a győzelemre. Természetesen nem mondhatta el katonáinak, mekkora veszélyben vannak, hogy valószínűleg mindannyian − alánok, rómaiak, vizigótok egyaránt − meghalnak. Ha győznek, akkor is csak hatalmas veszteségekkel, ha pedig veszítenek, még több emberük leli halálát a síkságon. Ám a tényeket nem hallgathatta el előlük − a hun lovasság, két oldalán a gyalogos csapatokkal már megindult feléjük a síkságon. Katonái alig tudtak odafigyelni rá: csak a feléjük száguldó, közel két mérföld szélességben szétszóródó ellenséget látták. Aetius tudta, valahogy el kell érnie, hogy emberei leküzdjék félelmüket, és készek legyenek szembenézni a rájuk váró halállal. Eszébe jutott, hogy ezer évvel korábban Xenophón milyen beszédet tartott serege előtt, mikor hasonló helyzetben voltak. Kihúzta magát nyergében, és serege előtt elindulva hangosan, határozottan beszélni kezdett. − A lovak! − kiáltotta. − Tán azért féltek, mert az ellenségnek van lovassága, nekünk pedig nincsen? Emberei zavarukban hintázni kezdtek a sarkukon, jobbra-balra néztek, csak hadvezérükre nem. Aetius hitetlenkedve nézett végig rajtuk. − Lovasság! Valóban erről lenne szó? Pedig a lovasság nem egyéb, mint lovakon ülő emberek! Bármikor kiállítanék száz alán harcost ezer hun lovassal szemben! És pontosan tudom, mit beszélek, magam is vezettem a hun lovasságot! A katonák némán hallgatták, ám tekintetük egyre kevésbé volt szkeptikus, egyre nyíltabbá vált. Aetius magabiztosságával kezdte elűzni félelmüket, szavai hatására a katonák kezdtek más szemmel nézni az előttük álló napra. − Hallottatok már olyanról, hogy egy csatában valaki azért halt meg, mert megrúgta egy ló? − kérdezte Aetius. Az emberek nem válaszoltak. − Válaszoljatok! Azt kérdeztem, hallottatok-e már olyanról… − Nem! − kiabálták a katonák. − Nem! Aetius megvárta, míg elül a hangzavar. 256

− Persze, hogy nem! − kiabálta. − Egy csatában kardtól vagy dárdától halnak meg az emberek, de nem lovak patáitól. És pengéitek most többször hatolnak majd be az ellenség húsába, mint eddig bármilyen fegyver a földön! Látjátok, a hunok már felsorakoztak, és most bátorságot gyűjtenek, hogy szembenézzenek a gránitheggyel. A rómaiak és szövetségeseik gránithegyével! Az emberek elkezdték a térdükhöz csapkodni pajzsaikat. Aetius pedig tovább lelkesítette őket. − Minden bátorságukat össze kell szedniük, hogy megtámadjanak bennünket, és legalább annyira félnek attól, hogy leesnek lovaikról, mint attól, hogy kardjaink felszaggatják a hasukat. Gyakorlott lovastiszt vagyok, aki Hunniában tanult meg igazán lovagolni, és tudom: a hunokat nem juttatják előnyhöz lovaik… hacsak nem ahhoz, hogy így gyorsabban tudnak elmenekülni, mint gyalogosan. A katonák hangos nevetésben törtek ki, vidáman veregették egymás hátát. Aetius a szeme sarkából észrevette, hogy ősz halántékú veterán tanácsadója, Florentius figyeli. Eszébe jutott korábbi beszélgetésük. „A római katonák nem a birodalomért harcolnak. Az nekik túl távoli, túl homályos cél. A társaikért harcolnak, és a parancsnokukért… a parancsnokukért. „ Lábát kitámasztva a kengyelben felállt, úgy folytatta beszédét. − Rómaiak! − kiáltotta. − Harcoljatok Rómáért, hatalmas népünk becsületéért és eszményeiért! Vizigótok! Erős karjaitokkal, bátor szívetekkel harcoljatok népetek dicsőségéért! Alánok! Harcoljatok, bosszuljátok meg rokonaitok, ismerőseitek halálát, hiszen a hunok feldúlták földjeiteket, elrabolták asszonyaitokat, meg akartak fosztani bennetek büszkeségetektől! Ebben a csatában, amelynél nagyobbat még nem vívtak a történelem során, csak egy cél lebegjen a szemetek előtt: a győzelem! Akkor is a győzelemre gondoljatok, mikor tekinteteket elhomályosítja a halál, mikor a dárda kihullik kezetekből! Ám akármiért harcoltok, akár becsületért, dicsőségért vagy bosszúból, akármiért harcoltok, harcoljatok értem is! − Ezzel az egyik centurio kezéből kikapta a dárdát, és teljes erejéből elhajította. Ahogy a fegyver a földbe fúródott, olyan büszkén állt meg, akár egy római zászló: kihívóan várta a közelgő ellenséget. − Harcoljatok értem is, ahogy én is minden erőmmel harcolni fogok értetek! Az emberek lelkesen kiabálni kezdtek, a vér az arcukba szökött, ahogy hatalmába kerítette őket a harci kedv. Aetius kardját a magasba emelve csatlakozott a lelkes tömeghez. 257

Ám csak egy percre, mert az ellenség egyre közeledett. Kardját leengedve bólintott Theodoriknak és tisztjeinek, akik elfoglalva helyeiket a sorokban már a parancsokat osztogatták. A parancsokat kísérő harsonaszó hallatán a katonák lelkesen kiabálva elindultak. Nem egyszerű menetelés volt, hanem egy római sereg feszes, ritmusos menetelése, melynek az a célja, hogy az ellenség még az összecsapás előtt elveszítse bátorságát. A katonák a gyomrukban érezték a marhabőr bevonatú, mély hangú dobok ütemes, háromtaktusú ritmusát. A rómaiak előtt, évszázadokkal korábban a spártaiak meneteltek így − a ritmus ijesztően hatott az ellenségre, szinte hipnotizálta őket. Három lépés előre, majd egy ütemnyi szünet. A római katonák attól a naptól fogva gyakorolták, hogy beléptek a seregbe. Három lépés előre, majd egy ütemnyi szünet. A katonák mereven előrenézve meneteltek; már nem féltek az ellenségtől, nem is gondoltak rá, csak a dobokat hallották. Homlokukon izzadságcseppek gyöngyöztek, hiszen mindenki arra összpontosított, hogy egy ütemre lépkedjen a többiekkel. A dobszó, mint mindig, most is megtette hatását: hipnotizálta a katonákat, elűzte agyukból a gondolatokat, szívükből a félelmet. Három lépés előre, majd egy ütemnyi szünet. Tam, tam, tam, csend… A Nyugatrómai Birodalom légiói szabályos sorokban haladtak előre a síkságon, az ellenség felé, a napfényben csillogó pajzsok egy ütemre emelkedtek és süllyedtek kezükben. A szövetséges törzsek már közel sem egy ritmusra meneteltek a római sereg jobb oldalán. A legtöbb harcos haja bozontos volt, egyesek arcát bozontos szakáll borította, míg másoké sima volt, ám különböző mintákkal kifestve. Akik még sosem láttak menetelő római sereget, először megijedtek az ütemes lépésektől. Ám aztán ők is csatlakoztak római társaikhoz: eleinte ügyetlenül próbálták felvenni a ritmust, de aztán őket is egyre inkább hatalmába kerítette a hipnotikus dobszó. Három lépés, aztán szünet. Mindenki igyekezett tartani a római dobok diktálta ritmust. Egy rövid ideig mindenki érezte a római légiók hatalmát, fegyelmét, az összetartozást. Egy pillanatra minden férfi − vizigótok, alánok és a többiek − rómaivá vált. A végtelen idő egyetlen rövidke, áldott pillanatáig egyetlen férfi sem félt, egyetlen férfi sem gondolt a hunokra, akik feltartóztathatatlanul jöttek szembe velük. Az erő, a legyőzhetetlenség és az együvé tartozás érzése mindenkibe bátorságot öntött. Három lépés, aztán szünet. Tam, tam, tam, csend… 258

Aetius a bal szárnyat figyelve a magasba emelte kardját, majd a hírvivőkre nézve meglengette. A hírvivők továbbították a jelet Theodoriknak, a másik szárnyat képező vizigótok királyának. Az egyik tribunus hangosan elkiáltotta magát − kiáltása körbejárt a seregen, egyik katona átadta a másiknak, majd a rómaiak egy emberként rázendítettek Mars és Mitrász ősi himnuszára − az ezeréves imádság harcos őseik utolsó fennmaradt öröksége volt: a légiók, bár Róma már rég nem imádta régi, pogány isteneit, ha harcba indultak, mindig ezt a félelmetes himnuszt énekelték. Inkább morajlás volt, amelyet a katonák a gyomrukban éreztek, semmint ének, amelyet hallgatni lehet; és akárcsak a dobszónak és az egy ütemre történő menetelésnek, az volt a feladata, hogy megrémítse és demoralizálja az ellenséget. A hatalmas sereg hullámzó kígyóként haladt a hun lovasok felé, akiket már látni lehetett a felszálló ködben. A több ezer süvítő nyíl első zápora merőlegesen érte az első sorokat, ám ekkora távolságból még nem szedett halálos áldozatokat. Kétszázötven lépésről még a hunok nyilai sem tudnak kárt okozni − legtöbbjük a pajzsokba fúródott, vagy lepattant a sisakokról. Néhányuk azonban célba talált: áldozataik hörögve estek össze. Ám a hipnotikus erejű doboknak még mindig érezhető volt a hatása, a sereg rendíthetetlenül haladt tovább. A hátsóbb sorok egyszerűen átléptek a földre zuhantakon, és kitöltötték az ittott keletkezett lyukakat. A segédcsapatokhoz tartozó újoncok, akik nem szoktak fegyelemhez, vagy a veteránok, akik túl tapasztaltnak érezték magukat ahhoz, hogy az agyakat elzsibbasztó dobszóra meneteljenek, ámulva figyelték a nyilakat. Kétszázötven lépésről! Méghozzá lóhátról! Vágtató lovakon ülve ilyen távolságból csak démonok képesek nyilazni! Ha a hunok nyilai ilyen távolságból így célba találnak, vajon mekkora pusztítást lesznek képesek véghezvinni, ha a két sereget már csak néhány tíz méter választja el egymástól? A katonák reszketni kezdtek. A bal szárnyat képező rómaiak azonban továbbra is rendíthetetlenül meneteltek, és rekedtes kiáltásaival Theodorik is biztatta vizigótjait. Tam, tam, tam, szünet. Egy ütemre történő menetelésük ijesztő volt, ám a hunokat még ez sem tántoríthatta el. Újabb, ezúttal az előbbinél halálosabb nyílzáport zúdítottak a római seregre. Immár sokkal több katona zuhant a földre, méghozzá az erősebb, rómaiak alkotta szárny sorai közül. Egyszerre nehezebben tudtak összpontosítani arra, hogy egy ütemre lépjenek, és az elesett katonák helyén keletkezett űröket egyre nehezebb volt kitölteni. 259

Aetius érezte, hogy valami tárgy érinti a jobb alkarját. Szinte oda sem figyelve odanyúlt bal kezével − meglepetten pillantott oda, mikor megérezte a meleg vért. Egy nyíl súrolta a karját, mely most erősen vérzett. Tudta, hogy a vérzés jót jelent: legalábbis jobbat, mint egy nem vérző, például átfúródás okozta seb. Feltéve persze, ha el tudja állítani a vérzést. Körbenézett. Senki sem vette észre, hogy megsebesült, még Florentius sem, hiszen mindenki meredten előrenézett, vagy a mellette menetelő pajzsára. Csak a lova mellett határozottan lépkedő Lucilla, nőstény farkasa pillantott rá fürkészően − fülét hegyezte, sárga szeme fényesen csillogott. Aetius tudta, hogy nincs ideje visszavágtatni a sereg utolsó soraihoz és keresni egy orvost. Anélkül, hogy akár csak lassabb lépésre fogta volna lovát, letépett egy csíkot bíborszínű köpenye szegélyéből, majd másik keze és fogai segítségével bekötötte sebesült karját. Meglepődve tapasztalta, hogy nem érez fájdalmat. Sokéves katonai pályafutása során most először sebesült meg. Ám egy nyíl súrolása okozta seb nem az a fajta sebesülés, amelyről büszkén mesélhetne majd fiának. A hun lovasok ide-oda cikázva száguldottak előre − a manőverezés, ahogy jobbra-balra kitértek, lehetővé tette, hogy miután egy sor kilőtte a nyilait, a következő azonnal újabb halálos záport zúdítson a rómaiakra. A rómaiakra sűrű, folyamatos nyílzápor hullott, amely, ahogy a két sereg egyre közelebb ért egymáshoz, minden másodperccel halálosabbá vált. Ekkor már az addig feltartóztathatatlanul menetelő rómaiak is elbizonytalanodtak, mintha egy mocsáron keresztül haladtak volna, ahol az ingoványos talaj foglyul ejti lábukat, és nem engedi továbbhaladni őket. Aetius lovát gyorsabb haladásra ösztökélve az első sor elé vágtatott. Kardját a magasba emelve már éppen nyitotta a száját, hogy kiadja a parancsot a rohamra, mikor az alánok félelmetes harci üvöltésben törtek ki − a nemzedékeken keresztül átélt megaláztatás és vereség miatt érzett dühüket most fülsiketítő bömböléssel adták a világ tudtára. A következő pillanatban pedig már az egész sereg torkaszakadtából üvöltött. Rómaiak, alánok és vizigótok, akik addig egy ütemre meneteltek, most hirtelen feltörő, forrongó dühüktől vezérelve előrelendültek. Az ellenség nyilai úgy hulltak rájuk, akár a heves jégeső, zúgva, akár egy szitakötőraj. A katonák, fejüket pajzsaikkal védve, továbbra is alakzatban maradva törtek előre, ám a hunok, szinte táncoló pónijaikon, visszavonultak, de éppen csak annyira, hogy karnyújtásnyira legyenek tőlük − mintha a rómaiak és szövetségeseik szertefoszló kísérteteket üldöztek volna. Ám a hunoknak eszükbe sem jutott visszavonulni; mikor az alánok megindultak, a hun 260

lovasság szétszóródott, visszahúzódott, utat engedve a páncélt viselő gyalogosok hatalmas falának − Attila osztrogót és germán szövetségeseinek. Acél csattant acélnak, ahogy a római sereg első sorai összecsaptak az őrjöngő, vad alemannokkal. A rómaiak addig szabályos alakzata egy szempillantás alatt megbomlott, dühös férfiak és vonagló lovak kaotikus tömegévé alakult. A hun lovasság alkotta ék alak csúcsa csapott össze először a római sereggel − ebből a pontból hatalmas lökéshullámok indultak ki jobbra és balra: mint amikor egy hatalmas víztömeg sziklának csapódik. A gomolygó köd, amely még mindig nem szállt fel, és a hatalmas porfelhő félmillió embert nyelt el, és bár a parancsnokok hangosan kiáltozva megpróbálták visszatartani őket, újabb ezrek vetették bele magukat a vad, véres összecsapásba. Aetius sebéről megfeledkezve keresztülvágtatott a sorok között, rekedten próbálta túlüvölteni a fülsiketítő hangzavart, biztatta embereit, miközben kardjával bőszen csapkodva ő maga is bevágtatott a por és káosz felhőjébe. Mikor már úgy érezte, egy örökkévalóság óta harcol az ellenséggel, egy pillanatra megállt és körülnézett. Minden oldalról emberek nyomódtak hozzá, a fegyverek csattogása dobhártyarepesztő volt, ám a síkság fölött kavargó porban és ködben jó, ha tízlépésnyire ellátott. Egy pillanat alatt rádöbbent, hogy neki nem ott a helye, hiszen így emberei nem láthatják, nem hallhatják, és ha egymaga akarja megnyerni a csatát, minden bizonnyal elveszíti. Átkozódva megfordult lovával, majd a harcoló légionáriusok tömegén, a kavargó, vastag porfelhőn át elindult serege hátsó sorai felé, hogy kapcsolatba lépjen hadvezéreivel és futáraival… és hogy onnan esetleg vethessen egy pillantást Attilára. Bár néhány pillanattal korábban gyalogsága már megtette azt a távolságot, Aetius, aki már szerette volna, hogy tervének második szakasza megkezdődjék, végeláthatatlannak érezte a sáncokhoz vezető ösvényt. Átkozódva vágott magának utat emberei között − dühös volt, hogy a porfelhőben annyira sem látott, hogy kivehesse serege körvonalait. Olyannyira nem látott, hogy szinte belevágtatott az előző éjszaka felállított hatalmas katapultok karjaiba. És amilyen hirtelen felbukkantak előtte a kőhajító gépek, olyan hirtelen kezdett el felszállni a kavargó ködfelhő. Lova kantárát meghúzva visszafordult, és végignézett a síkságon, amelyen éppenhogy átvágtatott. Pontosan így tervezte: a por sárga ködén keresztül mint kísérteteket látta a piros köpenyt viselő rómaiakat, serege bal szárnyát, közvetlenül maga előtt pedig a dühös germán gyalogságot. Tőle jobbra 261

gótok harcoltak gótok ellen, ősi, törzsi csataüvöltésük még az összecsapó fegyverek zaját is elnyomta. Ám ami hihetetlen volt számára, hogy középen az alánok segédcsapatai még mindig tartották magukat. A várakozásokat meghazudtolva az alánok, akiket ellenségeik évtizedeken keresztül megaláztak, most egyre dühödtebben, egyre elszántabban harcoltak, nem hagyták, hogy a hunok legyőzzék őket. Csak lassan hátráltak a római tábor felé, hatalmas veszteségeket szenvedve, ám időt nyerve Aetiusnak, ahogy a hadvezér remélte. Stratégiája bevált. A kőhajító gépek felé fordult − ideje volt, hogy parancsot adjon terve második szakaszának megkezdésére. − Centurio! − kiáltotta a védőárkon keresztül a tüzérségi csapatok parancsnokának. A szikár férfi odasietett, és az árok túlol daláról várta a parancsot. − Pallókat leereszteni! − utasította Aetius. A tiszt hátrakiáltott, mire két katona gyorsan felkapott két széles deszkát, és keresztbe fektette őket az árok fölött. Aetius nyugtalan lovával gyorsan átléptetett a billegő palánkokon a túloldalra, ahol a katapultokat működtető katonák készenlétben várták. − Lövésre felkészülni! − kiáltotta. A centurio vigyorogva kivillantotta sárga fogsorát, majd hátrafordult embereihez. Kiabálva, úgy, hogy hangját még a csata zaján keresztül is hallani lehetett, kiadta a parancsokat, amelyek nyomán hamarosan halálos eső zúdul majd a közelgő ellenségre. − Lövésre felkészülni! − kiáltotta a tüzérség sora előtt lépkedve. Kivont kardját markolva tekintetét egy pillanatra sem vette le katonáiról. Minden katapultot nyolc ember vett körül: ketten-ketten álltak minden saroknál, és minden erejükkel azon voltak, hogy minél gyorsabban lövő helyzetbe hozzák a masinákat. A csata zaja egyre közelebbről hallatszott, így Aetius tekintete ide-oda ugrált tüzérsége és az egyre közeledő ellenség között. − Felhúzni! − kiáltotta a centurio. Aetius úgy érezte, mintha az emberek túl lassan teljesítenék a parancsot, pedig tudta, hogy olyan gyorsan dolgoznak, amennyire csak bírnak. Minden masinánál négy félmeztelenre vetkőzött férfi tekerte erejét megfeszítve a csörlőket, amelyek lassan lehúzták a kilövőkarokat. Még a kifejezetten erre a feladatra kiképzett férfiak is ziháltak az erőlködéstől, izmaik kidudorodtak, szemükbe belefolyt az izzadság. Aetius a hozzá legközelebb álló férfi halántékán a ritkás haj alatt még a lüktető ereket is látta. Ahogy tekintetét végigfuttatta a katapultok során, az egyik, távolabb lévő masina mellett megpillantotta Magnust. A túl kicsi sisak alatt az óriás arca is megfeszült az erőlködéstől, ami nem is volt meglepő, hiszen a példátlanul erős férfi egyedül kezelte a kőhajító gépet, 262

amely mellé be volt osztva. Ahogy a karok ívpályájuk végére értek, beakadtak a helyükre, a katonák pedig hátraléptek a masinák mellől. Aetius türelmetlenül visszafordult az összecsapó seregek felé. A helyzet kritikussá vált. Bár a középen harcoló csapatokat még mindig nem tarolta le a hun lovasság, az alánok már kezdtek visszavonulni, és veszteségeik miatt nem tudták többé tartani a szabályos sorokat. Aetius tudta, hogy ez az a pillanat, amikor meg kell állítani az előretörő ellenséget, máskülönben egész seregével vissza kell vonulnia és a tábort védenie. − Tölts! − adta ki a következő parancsot a centurio. Aetius számára ismét túl ráérősnek tűnt a hangja, pedig a katonák pontosan hajtották végre az utasítást, és ezúttal is olyan lenyűgöző gyorsasággal, amilyenre a világ egyetlen másik seregének katonái sem képesek. Minden egyes kőhajító gép mögött állt egy szekér, amelyről most egy-egy katona egy-egy naftával és kénnel teli hordót vitt fel a katapulthoz, majd óvatosan a kilövőkarra erősített bőrhevederbe helyezte a lövedéket. Nem sokkal később, ami Aetius számára egy örökkévalóságnak tűnt, a kivörösödött arcú centurio rohanva ismét elindult a katapultok sora előtt, és végre kiadta a parancsot, amelyet a hadvezér már oly nagyon várt: – Tűz! Minden katapult mellett egy-egy katona felkapott egy földbe szúrt fáklyát, és meggyújtotta vele az olajjal átitatott fát. Szinte ugyanabban a pillanatban egy másik társuk a magasba lendített egy fakalapácsot, majd lecsaptak vele a kioldószerkezetre. A masina karja hirtelen fellendült a magasba, olyan sebességgel, hogy szemmel nem is lehetett követni. Süvítő hang hallatszott, majd hangos üvöltés − húsz lövedék repült fel egyszerre a magasba: szikrákkal borították be az eget, majd, miután elérték ívpályájuk csúcsát, olajos kőzápor formájában zúdultak az ellenség soraira. A halálos tűzgolyók épphogy csak földet értek, mikor Aetius a pallóhídon átléptetve felment egy kis dombra, ahonnan tüzérségét és a hunokkal harcoló csapatokat egyaránt jól láthatta. Előtte egy csapat tisztje figyelte a csatát, mögötte pedig a centurio osztogatta az újabb parancsokat a tüzérségnek. − Lövésre felkészülni! − kiáltotta a tiszt. A domb tetejére érve, közvetlenül a csata sűrűje fölött Aetius örömmel vette észre, hogy enyhe szellő támadt, amely a hatalmas porfelhőt a hunok vonalai felé kezdte fújni. Éreztessük Attilával, milyen is a csata közepén 263

vaknak lenni, gondolta komoran, és tovább figyelte, ahogy a kőhajító gépek ostromolják a hun hadvezér seregét. Az égő lövedékek, mint üstökösök szelték át fölötte az eget, majd az ellenség első sorai között becsapódtak a földbe. Minden egyes tűzgolyóbis becsapódását követően szörnyű, szenvedő kiáltások hallatszottak − az embereket beborította a felrobbanó hordókból kifröccsenő ragacsos, lángoló folyadék, amelyet képtelenség volt eloltani. A lövedékek hatalmas lyukakat ütöttek az ellenséges sereg soraiban, és hihetetlen létszámban szedték áldozataikat. Ekkor a kőhajító gépek a hun seregnek már nemcsak az első sorát lőtték, hanem a hátrébb lévőket is – egyszer sem vétették el a célt. Ám ennek ellenére képtelenség volt feltartóztatni az ellenséget. Ha egy lovas elesett, egy újabb lépett a helyébe, és a hátsó sorokban lévők olyan hévvel törtek előre, hogy az elöl lévőknek nem volt más választása, mint menni és menni előre. A becsapódó lövedékektől a fű lángra lobbant − a lovak a félelemtől kezdtek megbokrosodni, az embereket pedig elvakította a vastag füstfelhő. Itt-ott egy-egy fa is lángra lobbant, ami csak még inkább a pokolhoz hasonlatossá változtatta a síkságot. Mindenfelé fekete füstoszlopok törtek az ég felé, majd sűrű, kavargó, szürke függönnyé olvadtak össze, amely nem volt hajlandó szétoszlani vagy magasabbra szállni, hanem ehelyett inkább összekeveredett a reggeli köddel, és rossz szagú lepelként borult a csatatérre. Ám a hunok továbbra is kérlelhetetlenül törtettek előre, és a seregük két szárnyát képező segédcsapataik sem fáradtak. A rómaiakat és vizigót szövetségeseiket pedig ugyanaz a tűz, füst és sötétség vette körül, mint amely a hunok alemann és osztrogót szövetségeseit. Egyik fél sem tudott előrébb lépni, és bár az áthatolhatatlan, sűrű, fekete füstfelhő mindent eltakart, milliónyi harcos kiáltása szállt fel belőle. Aetius elindult lefelé a domboldalon, és odakiáltott egyik tisztjének, aki éppen akkor léptetett ki botladozó lovával a füstfelhőből. A katona levegő után kapkodott, arcáról fekete patakokban csurgott az izzadság, vörös, felduzzadt szeméből pedig csak úgy ömlött a könny. − A pokolba a tüzérséggel! − köpött egy nagyot a tiszt, de akkor felismerte Aetiust, és gyorsan szalutált. − Az a tüzérség megmentette az életét, tribunus − mondta szigorú hangon Aetius. − Hogy harcol a cohorsa? A tribunus nem akart hinni a fülének. − Hogy hogy harcol? – kérdezte. − Azt sem tudom, hol vannak! Nem találom őket! Hallom őket, vagyis 264

valakinek a cohorsát, de nem látom őket! Odabent még a földet sem látom, ahova odavizelhetnék! Nemhogy a cohorsomat! − Az ellenség katonái lángba borultak, tribunus. Innen látom őket. A tribunus lenézett a domboldalról: hunyorogva próbálta kivenni a füstön át az ellenség körvonalait. − Lehet, hogy lángolnak, uram, de akkor sem adják fel a harcot! Embereim annyira nem látnak, hogy már egymást gyilkolják, a hunok pedig tovább harcolnak. Minden más sereg már rég visszavonult volna. − Igen − bólintott Aetius. − De ez nem egy átlagos sereg. Tribunus, a kőhajító gépeink megkönnyítették a gyalogság dolgát, de katonáink magukban védtelenek. Ha a hunok továbbra is középen támadnak, hamar eljutnak az árokig és tüzérségünkig. A két szárnyról középre kell irányítanunk csapatainkat. A tribunus csak némán bámult rá. − Tribunus! − rivallt rá Aetius. − Alán szövetségeseink már alig tudják tartani magukat! Erősítse meg a derékhadat! − Erősítsem meg… de hát kiket vezényeljek oda? Azt sem tudom, hol van a csapatom! − A pokolba is! Akkor megyek, és megkeresem őket! − üvöltötte a hadvezér. Kardja lapjával dühösen lova tomporára csapott, majd levágtatott a domboldalon, egyenesen bele a sűrű füstbe. Tribunusa kivörösödött arccal, döbbenten vágtatott utána. IV. Attila dühösen vágtára fogta lovát; villámló tekintettel nézett végig a csatamezőn. A reggeli köd, amely annyira idegesítette, mikor megindult a rómaiak ellen, ekkorra már teljesen felszállt. Ám ennek ellenére most még kevésbé lehetett látni − a síkság közepét egészen ellepte a római lövedékek becsapódása nyomán keletkezett vastag füstréteg. Dühösen lekapta fejéről sisakját, és a földhöz vágta. Mikor bőrsapkáját is levette, hosszú, őszülő haja bronzpáncéljára omlott, amelyet csak azért viselt, mert tisztjei ragaszkodtak hozzá. 265

Felnézett az égre, amelyet piszkossárgára festett a felszálló füst. Még alig volt dél, a nap máris kezdett leereszkedni, akár egy nehéz kalapács az üllőre. A lövedékek záporában körülötte mindenfelé lovasok vágtattak megzavarodva, és mindenfelől haldokló lovak fájdalmas nyerítését lehetett hallani − Attila forrt a dühtől, és majd megőrült a fájdalomtól, mikor látta, hogy szerencsétlen párák elevenen megégnek. Már azt is nehezen viselte, hogy sorra halnak meg az emberei, hát még azt, hogy imádott lovaiknak ennyit kell szenvedniük. A kisebb-nagyobb tüzek valamelyest megkönnyítették a látást a sűrű füstben, ugyanakkor veszélyesek is voltak − ha valaki nem vette észre, és belelépett egybe, lábai szénné éghettek. Egy ló vágtatott el Attila mellett rémülten: hosszú sörénye lángolt. Gazdája azonban ügyet sem vetett a szerencsétlen szenvedéseire, vakon, de szélsebesen lőtte ki nyilait egymás után arra, amerre az ellenséget sejtette. A lángoló sárban emberek és lovak százai feküdtek haldokolva. A hunok kezdtek veszíteni lendületükből. Attila terve, hogy egyetlen, gyors csapással megsemmisíti a rómaiakat, kudarcot vallott. Ám ahogy a füstfelhőt kémlelte, egyszer csak meglátta a rómaiak katapultjait. Ha sikerülne gyorsan végezniük az alánokkal, lovasai ék alakban áttörhetnének a római sereg két szárnya között, és az árkokon átugratva eljuthatnának az ellenség tüzérségéhez. − Középre! − kiáltotta. Hangja úgy zengett a vastag füstfelhőben, akár egy hatalmas gong. − Tereljétek a lovasságot és a gótokat középre! Romboljuk le azokat az átkozott masinákat! Parancsára a közelében lévő tisztek elvágtattak a bal szárny felé, ahol osztrogót szövetségeseik és a rómaiak oldalán harcoló vizigótok gyilkolták egymást. A harc sűrűjébe vágtatva elválasztották a vizigótoktól saját szövetségeseiket, úgy ötezer harcost, hogy azok kivezessék lovasságukat a fekete füstfelhőből. A gyalogosok sokkal könnyebben tudtak haladni az egymásra tornyosuló holttestek között, mint a lovak, és sokkal nagyobb esélyük volt az akkor már kifáradt alánok ellen. És ha végeznek velük, a hun lovasokat már semmi sem állíthatja meg, lerohanják a római tüzérséget. Attila tovább osztogatta a parancsokat − türelmetlenül le-föl vágtatott közöttük, kardja lapjával a lovak hátsójára csapkodva sürgette csapatát. A rómaiak vonalai mögött Aetius olyan tisztán látta a helyzetet, mintha 266

Attila lerajzolta és elküldte volna neki egy futárral. Mikor ellenőrizte, hol tart a hun lovasság, észrevette, hogy az osztrogótok középen egyesülni készülnek, hogy aztán lerohanják a kimerült alánokat. Tudta, hogy mindenáron meg kell erősítenie szövetségeseit, ám a vastag füstfelhő még mindig nem szállt fel, így azt sem tudta, merre keresse segédcsapatait. A fejetlenségben futárait is szem elől tévesztette, ezért maga indult el megkeresni tisztjeit. A sűrű füst felé száguldva majdnem összeütközött Theodorikkal − barátja fekete démonként vágtatott felé, kardjáról hatalmas cseppekben hullt a vér. Szakállát vastag koromréteg fedte, és az orra is csöpögött. Fia, Thorismund és még néhány tiszt szorosan mögötte lovagolt; hevesen köhögtek, szemük pedig csak úgy világított kormos arcukba. Alighogy kiértek a füstfelhőből, egy hatalmas gót lovas jelent meg mögöttük − elszántan, vérben forgó szemmel vágtatott Theodorik felé. − Theodorik! − kiáltotta Aetius éppen akkor, mikor a gót a magasba emelte hosszú kardját. A vizigótok királya azonnal megfordult, majd a következő pillanatban ösztönösen oldalra dőlt. A gót, mikor kardja néhány hüvelykkel eltévesztette a király fejét, dühösen felordított. − Most elkapom az átkozottat! − kiáltotta Theodorik. Vágtatva megindult a gót felé, felemelte karját, majd amekkora erővel csak bírt, lesújtott a lovasra. Kardja éle a mellvért pereménél, a nyakán találta el a férfit − a kulcscsontot átvágva, a másik oldalán, a csípőjéig elérve kettészelte a férfit. Mikor Theodorik kirántotta a medencecsontnál megakadt kardját, a gót, arcán még mindig döbbent kifejezéssel leesett lováról. Lábai azonban még akkor is szorították a lovát, mikor az rémülten elvágtatott. − Istenem! − kiáltott fel Theodorik. − Ennek a szerencsétlennek még csontjai sem voltak! Ám most nem volt idejük a király erejéről beszélgetni. − Theodorik! − kiabálta Aetius. − Az alánok nem tudják tovább tartani magukat. A derékhadunk összeomlik! − Adj innom! − kiabált vissza Theodorik. − Ez a gót… hát mindent egyedül kell csinálnom? Aetius némán odanyújtotta neki bőrkulacsát. Theodorik levegővétel nélkül, hatalmas kortyokban nyelte a vizezett bort, és majdnem üresen adta 267

vissza a kulacsot. Bár kézfejével megtörölte a száját, szakállán, mintha vér lett volna, megült néhány csepp. − Tehát az alánok már nem sokáig bírják? − kérdezte. − De hát nem is kell tovább tartaniuk magukat. Nem az volt a terv, hogy befelé fordulunk a két szárnnyal, és bekerítjük a hunokat? − Még mindig ez a terv, de a két szárny még nem jutott eléggé előre − válaszolta Aetius. − Márpedig nem várhatunk tovább. Attila középen összpontosítja csapatait, át akar jutni velük az árkokon. Hívd ide a tartalék csapataidat! Theodorik bólintott, egyik tisztje pedig szájához emelte horpadt rézkürtjét. A hosszúra elnyúló, panaszos hangra egy pillanatra mindenki odakapta a fejét, egy pillanatra megpihenhettek a harc közben. Aetius megfordult lovával, és elvágtatott a tüzérség felé − mint már korábban egyszer, most is átkelt az árok fölé lefektetett pallókon, ám ezúttal megparancsolta katonáinak, hogy azonnal húzzák vissza őket, nehogy utána bárki más átjuthasson rajtuk. Az erődhöz hasonlatos tábor mögötti tisztásról az addig türelmetlenül várakozó húszezer vizigót gyalogos azonnal kivonult az árok elé, és csatasorba állt. Közel sem voltak annyira fegyelmezettek, mint a római katonák, ám elszántságuk és bátorságuk ellensúlyozta ezt a hiányosságukat. A tüzérséget védendő közvetlenül az árok előtt álltak fel nyolc sorba, úgy várták a hunokat, akiket, mivel a füst kezdett szétoszlani, már láttak. Theodorik parancsára a húszezer harcos felemelte pajzsát, dárdáikat leeresztették vízszintesen szúróhelyzetbe, majd lábaikat szilárdan megvetették a földön. Mindezt majdnem olyan tökéletesen hajtották végre, mintha római katonák lettek volna. Alighogy elrendeződtek, már hallották is az eleinte csak halk, ám egyre hangosabbá váló dübörgést. Aztán a füstön keresztül meglátták először a hun lovak patáit, majd szügyeiket, és végül a hun lovasok sötét, komor arcát. Ötszáz lovas vágtatott minden sorban a megtizedelt alánok, a vizigótok, és végső céljuk, a római tüzérség felé. Az első sorban álló vizigótok leguggoltak pajzsaik mögé, majd térdükre gördülve, összehúzva magukat, feszülten várták a rohamot. A füstfelhő még mindig vastag volt, így mire meglátták a hunokat, már nem maradt idejük arra, hogy elhajítsák dárdáikat vagy kilőjék nyilaikat, hogy amennyire tudják, megritkítsák a feléjük vágtató ellenség sorait. Tudták, hogy halálos erővel néznek szembe, hogy eddig még egyetlen gyalogság − sem a rómaiak, sem egyéb más nép gyalogsága − sem tudott feltartóztatni egy ilyen rohamot. 268

És eddig még egyetlen seregnek sem volt ilyen hatalmas létszámú lovassága. A második sorban lévő vizigótok lélegzetüket visszatartva szintén letérdeltek, pajzsukat az előttük térdelők hátának döntötték. A harmadik sorban lévők ugyanígy tettek, és mögöttük a többiek is, egészen az utolsó sorig. Senki sem futamodhatott meg, senki sem térhetett ki a hun lovasok rohama elől. Az élő falnak bátran kellett szembenéznie a támadással, az egyenként ezer fontot nyomó lovakkal. Muszáj volt szembenézniük velük. Másik lehetőségen nem is gondolkodhattak. A hun lovasság fülsiketítő robajjal száguldott bele a vizigót védők falába. A lovak rémülten nyerítettek, az elöl vágtatókat felnyársalták az előreszegezett dárdák, amelyeket a gótok olyan szögben tartottak, hogy pontosan az állatok szügyének szegeződ-jenek. Több száz állat temette maga alá a vizigótok első sorát – haldokoltak, szügyükből letörött dárdavégek álltak ki; lovasaik dühösen ugráltak le róluk, és kaszabolni kezdték az állatok alá szorult gótokat. A hunok olyan iramban vágtattak, hogy képtelenek voltak lelassítani: a következő sorok belerohantak az előttük lévőkbe. Az állatok rémülten nyerítettek, míg gazdáik sorra leugrottak róluk, hogy aztán gyalogosan csapjanak össze a rómaiak szövetségeseivel. A védők első, második és harmadik sorát agyonnyomták a hunok lovai. Rengeteg vizigót harcos halt meg néhány pillanaton belül, ugyanakkor sikerült megfosztaniuk a hunokat a legerősebb fegyverüktől − a lendülettől. A második sor lovas, akiket az első, dárdákra felnyársalódott sor feltartóztatott, már csak néhány lépést tudott megtenni. A lovak haldokolva estek össze, saját lovasaikat és a védőket egyaránt maguk alá temették. Ekkor a hátrébb lévő sorokban guggoló vizigótok hirtelen felugrottak, elkezdték a földre húzni a lovakat és lerángatni róluk a hunokat. Ennek ellenére újabb és újabb lovak vágtattak soraik közé, amelyeknek, mielőtt a gótok le tudták rántani a földre, mindig sikerült néhány lépéssel előrébb jutni, mint társaiknak. A szabályos sorok mindkét oldalon megbomlottak, eluralkodott a káosz. A vizigótok fala megremegett a támadástól; ám nem volt hova visszavonulniuk, hacsak nem a mögöttük húzódó mély árokba, így maradtak, hogy visszaverjék a hun lovasság újabb és újabb hullámait. A hangzavaron keresztül is hallani lehetett Theodorik dühös üvöltését, ahogy a király még elszántabb küzdelemre buzdította harcosait, ahogy azt kiabálta, hogy vagy a helyükön maradnak, vagy meghalnak, harmadik lehetőség nem létezik. A hunok egyre elszántabban ostromolták az élő falat, ám a vizigótok 269

kitartottak. Az árok mögött a tüzérek fáradhatatlanul működtették a katapultokat − a halálos lövedékek a hunokkal és a vizigótokkal egyaránt végeztek. Kapitányuk, bár már félholt volt a fáradtságtól, gyorsabb és gyorsabb munkára buzdította embereit. A katonákat annyira lefoglalta feladatuk, hogy nem is látták a tőlük mindössze néhány méternyire lévő támadó hunokat és az őket visszatartani igyekvő vizigót védőket. A pokoli hangzavarban a halált hozó, lángoló lövedékek továbbra is átrepültek az előttük harcolók fölött, a síkság távolabbi részeire. Egyszer csak, mintha a semmiből érkeztek volna, megjelent egy újabb század hun lovas − az ároknak azon az oldalán, amelyen a római tüzérség állt. Látva, hogy a vizigótok sorra végeznek társaikkal, ezek a lovasok csapatuk jobb szárnya felé vágtatva megkerülték az árkot, és legyilkolták az ott őrködő századot. Így, hogy már semmi sem állt az útjukban, lerohanták a római tüzérséget, nyugodtan végezhettek a katonákkal, akik, hogy gyorsabban dolgozhassanak, lecsatolták páncéljaikat, és mindössze egy-egy tőrt tartottak kezük ügyében. A hunok lovaik nyakára dőlve kaszabolták a rómaiakat, sokat közülük egyetlen kardcsapással megöltek. A katapultok körül álló többi katona egy pillanatig döbbenten nézte őket, de aztán rohanva a szekerek felé indultak pajzsaikért és fegyvereikért. Aetius dühösen elvágtatva előttük harcra buzdította őket. Ám még a váratlan támadás ellenére is egyszer csak megrántotta lova kantárját − közvetlenül előtte ott állt Magnus, szakállal borított arcára döbbenet ült ki, jobb felkarja erősen vérzett. Istenem, hogy vezényelhettem ide? − vádolta magát Aetius. Szegény túl lassú ahhoz, hogy megvédje magát, még akkora páncél sincs, amely jó lenne hatalmas testére. Még ebben a pillanatban is, mikor mindenfelől halál vette körül, olyan lelkiismeret-furdalást érzett Magnus miatt, amilyet még sohasem az elmúlt három évtized alatt. Magnus, mivel karjából sugárban folyt a vér, képtelen volt megtartani egy pajzsot vagy fegyvert. Aetius úgy érezte, mintha lelassult volna az idő, a fülsiketítő hangzavart csak távoli morajlásnak hallotta. A sebesült óriás látványa megbénította, elhatalmasodott rajta a düh és a fájdalom. Még akkor sem mozdult meg, mikor meglátta a feléje száguldó hun lovast − a férfi sárgás arca csak úgy csillogott lovassági sisakja alatt. Miközben a hun lovas feléjük vágtatott, Magnus lassan megfordult. Mikor meglátta a csillogó acélt, hirtelen felfogta, mi is történik.

270

Rémülten nézte a közeledő lovast. − Ae-ae-aetius! − üvöltötte, miközben ép karjával a lovasra mutatott. Aetius megpördült, de ekkorra a lovas már majdnem mellé ért. A hadvezérnek már nem maradt annyi ideje, hogy előrántsa kardját, de még csak ki sem tudott térni lovával a hun elől. Oldalra dőlve leugrott lováról, éppen abban a pillanatban, amikor a hun lecsapott kardjával. Irtóztató ütésével azonnal megölte Aetius lovát − eltörte a nyakcsigolyáját. Aetius már nem tudott elugrani előle, a szerencsétlen állat maga alá temette. Magnus barátja mellé botladozott, majd lehajolva ép kezével megfogta a ló lábát. A mázsás test megmozdult, de éppen csak egy egészen kicsit. − Húzd, Magnus! − kiáltotta Aetius. − Húzd! Magnus, amennyire csak bírta, megszorította az állat lábát, majd hátradőlve húzni kezdte. Az erőfeszítéstől egészen kivörösödött, de végül lassan sikerült lehúznia Aetiusról a lovat. Ötven lépéssel arrébb a hun lovas átkozódva, hogy elhibázta a csapást, megállította lovát, és hátranézett. Látva, hogy a hadvezér a földön fekszik, elvigyorodott, majd vágtára fogta lovát, hogy végső csapást mérjen Aetiusra. Magnusban a feléjük vágtató ló láttán felébredt valami ősi ösztön. A túlélés ösztöne? Vagy talán a bosszúé? Elengedte Aetius lovának lábát, majd botladozva elindult előre, és maradék erejével rávetette magát a hun lovasra. Úgy dülöngélt felé, akár egy részeg, ám akkora lendülettel, mint egy támadó bika − egyenesen az állat bordáinak vetette magát. A ló fájdalmasan felnyerített, majd a földre zuhant. Mindez olyan gyorsan történt, hogy lovasa még az esés közben sem engedte el, a ló pedig egyenesen a Magnus által kezelt katapultra zuhant. A kőhajító gép már fel volt húzva, csak arra várt, hogy a kalapács lesújtson a kioldó szerkezetre. Mikor az állat rázuhant a masinára, lovasa elengedte a hátát − a keréken átrepülve a katapultra esett, fejével éppen a kilövőkaron, az előző lövedék nyomán ottmaradt lángoló tócsába. A hun teste elég nehéz volt ahhoz, hogy kioldja a szerkezetet − a kilövőkar olyan könnyedén szakította ki vállai közül a fejét, akár az asszonyok a földből a répát. A fej grimaszolva, lángoló, tágra nyílt szemű lövedékként repült az ellenség vonalai felé. Magnusnak egész nap ez volt a legtökéletesebb lövése. Aetius, miután kiszabadult lova alól, észrevette, 271

hogy az óriás a földön fekszik: sisakja félrecsúszott, arca sápadt volt a vérveszteségtől. Aetius gyorsan letépett a köpenyéből egy csíkot, és szorosan átkötötte vele az óriás bicepszét, hogy elállítsa a vérzést. − Egyelőre ez is megteszi, barátom − mondta, és egy pillanatra tenyerébe szorította Magnus hatalmas kézfejét. Felpillantva meglátta a lefejezett hun lovát; utánaeredt, majd mikor utolérte, felpattant a hátára, ahogy oly régen a hunok között élve tanulta, majd elvágtatott, vissza, a katapultokat védelmező gótokhoz. V. A hun sereg vonalai mögött Turgrid Attila mellé vágtatott. A fejedelem, mikor meglátta az öregembert, hitetlenkedve megrázta a fejét. Nyolcvanéves, gondolta, mégis, bármelyik, a Rajnától nyugatra élő lovast legyőzi, kardjáról pedig rómaiak vére csöpög. Ezért tudjuk majd legyőzni Rómát. Mert ilyen harcosaink vannak. Turgridtól azonban távol álltak az ilyen hiú gondolatok. − A rómaiak segédcsapatai visszaverik a lovasságunkat − jelentette reszelés hangon. Szeme vörös volt, és könnyezett a csípős füsttől. − A tüzérségük még mindig tartja magát. Attila dühösen összevonta a szemöldökét. − A tüzérség a legerősebb egységük! Muszáj lerombolnunk! Idegesen körbenézett. Számtalan ötlete volt, hogyan oldhatná meg a helyzetet, ám mind rengeteg emberéletet követelt volna. Márpedig neki szüksége volt az embereire, mert még sok területet kellett meghódítania, míg elér Rómába. Tudta, hogy ha az erőviszonyok kiegyenlítettek, az a sereg győz, amelyiknek nagyobb a létszáma. Ha mindkét oldalon félmillió ember hal meg, a rómaiak serege szétesik, ő azonban csak harcosai felét veszíti el. De ilyen áron… Eszébe jutott, Pürrosz hogyan aratott győzelmet a római légiók felett. Az a győzelem egyben a végső vereséget is jelentette. Ha olyan sok emberét elveszíti, vajon marad-e annyi erejük, hogy végül győzelmet arassanak? A lehetőségeknek ez a fajta alapos latolgatása még a világ legtapasztaltabb hadvezérének is komoly munkát jelentett volna. 272

Hátrafordulva észrevett egy csapat fiatal fiút − az alacsony pónikon ülő, rókaprém sapkát viselő gyermekek, mintha csak a sztyeppén egy lóversenyt néznének, tágra nyílt szemmel, szekercéikkel lelkesen hadonászva, nevetve figyelték a harcoló csapatokat. Attila bólintására fiatal vezérük elszakadt a többiektől, és a fejedelemhez vágtatott. Attila egy pillanatig némán nézte fiát, vékony karjait és lábait, a simára borotvált fejet, a hátán keresztülvetett kicsi íjat és nyilakat. Aztán, mintha döntésre jutott volna, lehajolt, és mondott valamit gyermekének. A fiú bólintott, majd mikor Attila kiegyenesedett lován, odakiáltott valamit társainak, akik lelkesen kiabálva, szekercéiket lengetve elvágtattak. Turgrid Attila mellé léptetett lovával. Szigorúan nézett a fejedelemre. − Ezeknek a fiúknak vissza kellene térniük az ellátmányt szállító szekereinkhez. Itt túl nagy veszélyben vannak. Mit mondtál neki? Attila összeszorította a száját. − Csak bevetettem a titkos fegyverem − válaszolta. Turgrid egy pillanatig némán nézett rá, a füstfelhőben eltűnő fiúk után nézve felhorkantott. − Titkos fegyver? Nem is tudtam, hogy olyanunk is van. − Valamikor én is voltam gyerek − mondta Attila. − Senki sem szomjazza annyira a győzelmet, mint a fiatal fiúk. A kőhajító gépek előtti ároknál a hun lovasság és a vizigót tartalék csapatok közötti véres harc tovább folytatódott. A két csapatot elválasztó vonal ekkorra már teljesen eltűnt, az addig szabályos alakzatban harcolók egyetlen hatalmas tömeggé keveredtek össze. Ha a hunoknak ezen a fronton sikerül győzniük, éket vághatnak a római sereg főcsapatai és a két szárnyon harcoló vizigótok közé. És akkor végre végezhetnek a tüzérséggel. Mindenki tudta, hogy ez a csata döntő fontosságú, így hunok, rómaiak egyaránt újabb és újabb segédcsapatokat vezényeltek az árok elé. Több ezer újabb hun lovas vágtatott társai segítségére, míg Aetius a füstfelhőn keresztül hol az egyik, hol a másik szárnyhoz vágtatott, és utasította tisztjeit, hogy a csapatokat vezényeljék át az árokhoz, a tüzérség védelmére. Mindkét sereg emberei kimerültek, tisztjeik pedig kiadták a parancsot a visszavonulásra, így a szárnyaknál folyó harc némileg csendesedett. A római tüzérség előtti csata azonban éppen ellenkezőleg: itt egyre nagyobb lett a káosz, az árok előtt a halottak és sebesültek legalább olyan magas halmokban hevertek, mint a fő csatatéren. 273

Akkor egyszer csak tucatnyi fiatal fiú tűnt fel a füstfelhőből – négykézláb másztak, gazdátlan fejszéket és kardokat gyűjtögettek. Hol egy ló teteme mögött bújtak meg, hol a vizigótok halmokban álló holttestei mögött; halkan, óvatosan ide-oda szaladgáltak a káosz közepette. Mozgékonyán, fürgén, mintha kismajmok lennének, a harcolók közé vetették magukat: a lábaik között, az öklök és kardok útjából kitérve ugráltak, míg végül eljutottak a vizigótok vonalai mögé, a vérrel teli árok széléig. A vizigót harcosok ugyan látták őket, de nem foglalkoztak velük − azt gondolták, a hun sereget követő fosztogatók, akik egyébiránt teljesen ártalmatlanok. Ez a néhány fiú semmi sem volt a hun lovasok áradatához képest, akik egyre inkább a tábor falai felé szorították őket. A fiúk a vizigótok mögé érve beleugráltak a katapultok előtti védőárokba − a puha sáron lecsúszva az árok alján heverő holttestek és haldoklók között találták magukat. Felugrálva magukba fojtották rémült kiáltásaikat, majd az árok alján elindulva egyesével elhelyezkedtek a középen álló nyolc katapult alatt. Leírhatatlan, mennyire megkönnyebbültek, mikor végre elkezdhettek kimászni az árokból: szekercéiket a falába vágva, lépésről lépésre araszoltak kifelé a meredek emelkedőn. Mikor már majdnem felértek, kardjaikat mélyen beleszúrták az árok falába, majd felálltak rá − úgy egyensúlyoztak, akár a favágók a magasban. Alighogy a tüzérség kapitánya kiadta a „Felkészülni!” parancsot, a farkaskölykök előrántották tőreiket, és nekifogtak elvágni a katapultok elejét a földbe levert cölöpökhöz rögzítő vastag köteleket. A „Felhúzni!” parancs hallatán, bár még csak félig vágták el a köteleket, elrakták tőreiket, és helyettük elővették baltáikat. Vezetőjük óvatosan kilesett az árok pereme fölött, hogy lássa, hol tart a római tüzérség, és közben elrejtőzött társainak elmutogatta a tiszt által kiadott parancsokat. Mikor a katonák fáklyáikkal meggyújtották a lövedékeket, a farkaskölykök vezére, mielőtt a centurio kiadhatta volna az utolsó parancsot, elkiáltotta magát: − Most! A fiúk egyszerre csaptak le baltáikkal a félig már elvágott kötelekre, mire a katapultok testei, mivel a kilövőkanalak már le voltak húzva a földre, felemelkedtek a levegőbe − ahogy hátraugrottak, agyonnyomták a mögöttük álló katonákat. A következő pillanatban az egész sor lángokba borult. A centurio megnémulva, értetlenül nézett körbe, ajkai csak most kezdték formálni a „Tűz!” parancsszót. Attila a hunok vonalaihoz közeli egyik kis dombról elégedetten szemlélte a pusztítást. 274

− Ügyes kis majmok! − mondta félig-meddig hitetlenkedve. – Jobbak, mint a lovasságom. Turgrid! Az öregember Attila mellé vágtatott. − Igen, uram? − A vizigót tartalék csapatok a tábor kapui előtt vannak, még mindig védik az árkot. Valószínűleg csak tehetetlen istenük tudja, miért, elvégre már semmi hasznát nem vehetik a katapultoknak. Aetius a bal szárnyból középre irányítja a csapatokat erősítésként. Már ő is kapkod: azokat vezényli középre, akik már kimerültek a harcban, és hamarosan semmi tartaléka nem marad. Látod, hogy tömörülnek mindannyian a kapuk elé? Látod, milyen elkeseredetten próbálják visszaverni lovasságunkat? Turgrid bólintott. Valószínűleg jobban ismerte fejedelme gondolatait, mint sajátjait. − Igen, cur − válaszolta. − A köteleket? − Igen. Amíg még szoros falanxalakzatban vannak. A hadvezér jelzésére az egyik hun futár belefújt ívelt, rézvégű kürtjébe. A mély, panaszos hang messze szállt, a káoszon keresztül, túl az alattuk húzódó síkság végéig. A hívó szóra újabb lovasok bukkantak fel a hunok vonalai mögül. A lovakra különböző mintákat festettek: mitikus állatokat, kacskaringós vonalakat és egyéb törzsi rajzokat − Turgrid ötlete volt feléleszteni ezt az ősi szokást, hogy az ellenség szívébe már a furcsa látványtól is félelem költözzék. A lovasokat is a hátasaikéhoz hasonló minták díszítették − a bőr mellvértekbe és bronzsisakokba kacskaringós vonalakat karcoltak. Az új lovasság két szélén lévő harcosok, alemannok és gótok visszahúzódtak, mintha az ellenséggel találkoztak volna. A középen haladó harcosok még a sokat tapasztalt katonákból is ellenérzést váltottak ki, hiszen velük ellentétben nem íjakkal és lándzsákkal voltak felfegyverkezve, hanem övükbe dugott tőrökkel, és bal kezükben pajzsot tartottak, jobbjukban pedig hosszú, feltekert, vászondarabokból összetoldozott kötelet. Márpedig a hunok uralta népek mindegyike ismerte már ezt a félelmetes fegyvert. Attila kritikus szemmel nézett végig a köré gyűlt lovasokon. − Jó, hogy még vannak tartalék csapataink − mondta Turgridnak. Az öregember bólintott. − Egy fél tümen, ötezer harcos − felelte. − Mögöttük még ugyanennyi, akik csak arra várnak, hogy végre ők is harcolhassanak. És ha kell, még több csapatot át tudunk irányítani. Attila végignézett a síkságon, majd kardjával a szárny felé mutatott: az addig a gepidákkal harcoló római légiót a tisztek átvezényelték az árkot 275

védő gótok mellé. − Harcosok! − kiáltotta Attila az előtte álló, türelmetlen, köteleket szorongató lovasoknak. A harcosok lovai fújtattak, patáikkal a földet kaparták: már alig várták, hogy vágtatva megindulhassanak. − Hamarosan győzelmet arattok! Olyan közel a győzelem, hogy kinyúlva érte akár meg is ragadhatnátok. Erősítsétek meg szíveiteket, acélozzátok meg izmaitokat, és most csapjatok le, míg az ellenség tántorog előző támadásunktól! Végezzetek velük! Rohanjátok le az alánokat, öljétek meg a vizigótokat! Csapjatok le a római sereg legfontosabb részére! Ha az inakat elvágják, a végtagok leesnek. Ha a csontok eltörnek, a test képtelen tovább állva maradni. Mutassátok meg, milyen erősek vagytok! Bosszuljátok meg halottaitokat és sebesült társaitok szenvedését, élvezzétek ki a mészárlás minden egyes pillanatát! A harcosok felüvöltöttek, lovaik izgatottan, hangosan nyerítve tapodták a földet. − Halljátok szavaim! − folytatta Attila túlkiabálva harcosai lelkes üvöltését. − Azt, aki elhozza nekem Theodorik, a vizigót király fejét, annyi láda arannyal jutalmazom, ahány családtagja és szolgája van. A harcosok előreugrattak, majd megfékezték lovaikat − alig bírtak úrrá lenni vérszomjukon. Legszívesebben máris lerohanták volna a vizigótok segítségére siető római légiót. − Azt pedig, aki Aetius, a római hadvezér fejét hozza el… A lovasok hirtelen elhallgattak. Némán, várakozóan figyelték a hunok fejedelmét. − …feltálalom vacsorára a farkasomnak! A farkas, amely addig nyugtalanul járkált le-föl Attila lova mellett, most fenyegetően a harcosokra nézett. − Hallottátok, mit mondtam? − kérdezte Attila. − Aetiust élve hozzátok elém! És most induljatok! A futár újra megfújta a kürtöt, amire a harcosok hangos üvöltéssel válaszoltak. A kötelekkel felfegyverkezett lovasság széles sorokban meglódult, át a holttestekkel borított síkságon, egyenesen a rómaiak vonalai felé. A lángoló, felborult katapultok előtt húzódó ároknál a vizigótokkal harcoló hunok a kürtszóra felkapták fejüket, s gondolkodás nélkül lassan 276

elkezdtek visszavonulni. A vizigótok ekkorra már teljesen kimerültek, részben zavartan, részben megkönnyebbülve figyelték a hunok visszavonulását. Előttük emberek és lovak tetemei borították a földet, egyesek némán feküdtek, mások még hangosan hörögve, rángatózva haldokoltak. Ahogy a hullámokban érkező hun lovasok végeztek velük, lassan egész védőfal emelkedett a holttestekből, és a katapultok előtt húzódó sáros árkot is teljesen megtöltötték. A szörnyű szenvedés és halál terült el előttük, az életben maradtak közül pedig még a jó barátok sem ismerték meg egymást, hiszen mindannyiukat tetőtől talpig alvadt vér borította. A kimerültségtől tántorogva, elszörnyedve nézték az eléjük táruló látványt. A vizigótok segítségére érkezett római katonák egészen kifulladtak − eddig ők is harcoltak, most pedig vágtatva érkeztek meg a bal szárnyról. A vizigótok, mikor észrevették őket, némileg optimistábban látták helyzetüket, néhányan még hangosan éljeneztek is. Már akkor elkezdtek reménykedni, mikor a hunok a kürtszóra megkezdték a visszavonulást. Ugyanakkor a hunok túlontúl is fegyelmezetten vonultak vissza, ami felkeltette Aetius gyanakvását. Attila stratégiája eddig az volt, hogy az összes fronton elszántan támadta a római sereget. Akkor most miért hagyja hirtelen, hogy átcsoportosítsák az erőiket? Florentius vágtatva érkezett meg a tábor kapuihoz, a lerombolt katapultok mögé − arca fekete volt a füsttől, falábát pedig szétzúzta egy ellenséges kard, de szerencsére nem sebesült meg. Lovát lelassítva le-föl léptetett, hátha valamelyik pontról jobb rálátása nyílik a harc állására. Ekkor az egyik futár felkiáltott: − Hadvezér! Visszavonulnak. Sikerült visszavernünk őket! A hun lovasság visszavonul! Aetius előrébb léptetett lovával, hogy jobban lássa az ellenséget, Florentius pedig mellé irányította hátasát. Az öreg centurio újra belebámult a füstbe, majd megrázta a fejét. − Visszavonulnak uram, az biztos, de engem ez cseppet sem nyugtat meg − mondta. − Nem győztük le a hunokat, még csak közel sem jártunk a győzelemhez. Miért akarnának visszavonulni? − Egyetértek − bólintott Aetius. − Ismerem ezt a kürtszót. Szólj a tiszteknek, hogy a csapatok tartsák a szigorú alakzatot. Ekkor Thorismund herceg odaléptetett közéjük harci ménjén − lova pofáját véres hab borította. − Aetius hadvezér! − kiáltotta levegő után kapkodva. − Az ellenség visszavonul! Visszavertük őket a katapultok előtti ároktól, és most 277

visszavonulnak! Rendeld el a támadást most, amíg még össze vannak zavarodva! Talán fordulóponthoz érkeztünk. Aetius bólintott. − Úgy nézem, egy fél tümen… Thorismund felhorkantott − zavarta, hogy nem érti a hun szót. − Tartalék csapatok? − kérdezte. − Még így se számottevők. Most, hogy római katonáidat átvezényelted középre… Hadd adjunk parancsot a támadásra, amíg még visszavonulnak! Florentius közelebb irányította lovát Aetiushoz. − Uram − kezdte halkan −, nem tudom, hogy ez a csata civilizációnk végét jelenti-e. De azt tudom, hogy ennél nagyobb csatát még nem láttam… pedig nem egyben részt vettem, elhiheted. Egyik szárnyunkat sem látjuk. A pokolba is, még azt sem látjuk, mi történik tőlünk húszlépésnyire, az orrunk előtt! Húszezer embert küldesz a hun lovasság ellen úgy, hogy magad sem tudod, mi vár rájuk. Lehet, hogy a biztos halálba küldöd őket! − Aetius hadvezér! − kiáltotta türelmetlenül Thorismund. − Az ellenség visszavonul. Add ki a parancsot a támadásra! Aetius előrébb léptetett lovával. Florentius szavai óvatosságra késztették, és eszébe jutott, mit mondott Theodoriknak a csata előtt: Ha kipihent hun lovasokkal csapunk össze, a biztos halállal nézünk szembe. Míg előrenézett, egy fuvallat rövid időre szétoszlatta a kavargó füstöt. Csak egy pillanatig tartott, mégis elég hosszú ideig ahhoz, hogy a lovasok kezében észrevegye a feltekert köteleket. Hirtelen rádöbbent, mit is tervez Attila − olyan biztosan tudta, mintha hallotta volna a parancsot. Még sosem látta, hogy a hunok nyílt csatában alkalmazták volna ezt a taktikát, és tudta, hogy csapatai nem lesznek képesek megvédeni magukat. − Szétszóródni! − kiabálta tisztjeinek, miközben visszafordult lovával. Thorismund és a körülötte állók értetlenül bámultak rá, akik pedig a visszavonuló hunok láttán lelkesen éljenezni kezdtek, most egy pillanat alatt elnémultak. Mindennek ellenére a csapatok tovább haladtak előre, hiszen úgy érezték, végre elérkezett az ő idejük, győzni fognak. Mivel a hunok visszavonulásba kezdtek, a vizigótok és a megerősítésükre érkezett római katonák egy ütemre lépkedtek: már alig várták, hogy visszaszerezzék a területet, ahonnan a hunok korábban az árok felé szorították őket. − A lovasságuk első hulláma nem tud áttörni a vonalainkon – vágtak vissza szemtelenül a gótok. − De a második sem. − A közelben álló 278

harcosok hangosan felnevettek. Az első sorban egy római a magasba emelte és meglengette horpadt, vérrel borított pajzsát. − Enyém az a hatalmas, sárga ördög ott, az első sorban! Adjatok egy dárdát! Innen is eltalálom. − Egyikünknél sincs dárda − válaszolták többen is. − De valószínűleg a kardoddal is beéri. − A katonák újabb hangos nevetésben törtek ki. − Megállni és szétszóródni! − üvöltötte Aetius. A közelében lévők dermedten nézték a feléjük száguldó hadvezért. − Ne támadjatok! Szóródjatok szét! − ismételte Aetius. − Szóródjunk szét? − kérdeztek vissza néhányan tiltakozóan, de hangjukat elnyomta a több ezer ember izgatott kiabálása: a hun lovasság megindult. A hangzavarban csak néhány tiszt hallotta Aetius parancsát, akik maguk is csak későn vették észre, mekkora a baj. A futárokat nem találták, hogy kürtjeikkel gyorsabban adják a katonák tudtára a parancsot − néhányan a hun lovasság rohama alatt haltak meg, a többiek pedig kétségbeesetten eldobták kürtjeiket, és inkább fegyvert ragadtak, hogy megvédhessék magukat. Így a szövetséges légiók továbbra is abban a szoros alakzatban maradtak, amelybe még a tüzérség védelmére álltak fel; lelkesen kiabálva indultak el a halálba. A két sereg gyorsan közeledett egymás felé. Ám egyszer csak a rómaiak első soraiban haladók, akik jobban látták az ellenséget, lassabbra fogták léptüket, elbizonytalanodtak. − Kötelek! Nézzétek a köteleket! − kiáltotta az egyik lovas rémülten. − Vissza! Vissza! Ám ekkor már késő volt. A szövetséges csapatok túlságosan szoros alakzatban vonultak ahhoz, hogy vissza tudjanak vonulni. A hun lovasság vágtatva közeledett feléjük − tudták, hogy semmi félnivalójuk a dárdáktól és nyilaktól, mert a rómaiak már órákkal korábban eldobálták, ellőtték vagy eltörték őket. Mikor már csak tízlépésnyire voltak a rómaiak első sorától, az elöl vágtató hunok egyszer csak megálltak, és behajították köteleiket a velük szemben állók közé. Az ezernyi hurok hatalmas hálóként hullt a döbbent katonákra. Aztán a kötelek egy pillanat alatt megfeszültek. Azok, akiknek a vállukra hullt a hurok, szerencsések voltak − a kötél azonnal eltörte a nyakukat. Akiken azonban lejjebb csúszott, karjukat a testükhöz szorította, először arccal a vérrel 279

keveredett sárba zuhantak: őket a hunok magukkal vonszolták, majd lovaik halálra taposták őket. Ahogy az első sorban lévő hunok diadalmasan üvöltve odébb vonszolták rángatózó áldozataikat, egy újabb sor lépett a helyükbe, majd a harmadik, és mindegyik halálos pontossággal vetette ki a kötelet védekezésre képtelen, elképedt áldozataira. Az egyik centurio megfordult; már éppen elkiáltotta volna magát, hogy „Visszavonulás!”, mikor az ő nyakára is kötél tekeredett − a hun olyan erővel rántotta meg, hogy egy szempillantás alatt meghalt. Nem volt menekvés. Elmosódott kiáltások hallatszottak a rómaiak seregéből, ahogy az első sorokban haladók megfordultak, és megpróbáltak visszavonulni. A hátrébb lévők, akik még nem látták, mekkora veszéllyel néznek szembe, tovább meneteltek előre, így egyre nagyobb lett a káosz: a kimerült katonák, akik már alig bírták el a nehéz páncélt, sorra egymásra estek, képtelenek voltak használni kardjukat, hogy valahogyan megvédjék magukat az ellenségtől. A hunok pedig feltartóztathatatlanul haladtak előre; csak jóval később lassultak le, akkor is csak azért, mert a halomban fekvő rómaiak − akiket ők rángattak ki a sorokból köteleikkel, vagy akiket társaik tapostak halálra − akadályozták őket. Lovaik diadalmasan léptettek át áldozataikon − nyomukban vér és a rómaiak kitaposott, nyálkás, piros belső szervei borították a földet. Az egyik lovas egy pillanatra felfüggesztve gyilkos vadászatát, lehajolt és felvett a földről egy római sisakot, amelybe néhány pillanattal korábban beleakadt a kötele. A vörös taréjnál fogva jól megrázta trófeáját − társai hangosan nevetve nézték, ahogy a római tiszt feje kiesik belőle. A rómaiak jobb szárnyához közel lévő dombról Aetius elkeseredetten nézte a mészárlást − dühös volt, hogy emberei nem hallják a parancsát. − Szétoszolni! − kiabálta le-föl vágtatva serege sorai mögött. Kardja lapjával embereire csapkodott, így adva nyomatékot szavainak. Thorismund követte őt, míg Florentius, aki addig összehúzott szemmel tekintgetett körbe, odaléptetett a mészárlás látványától kővé dermedt futárhoz. − Egyedül neked van kürtöd ebben a seregben? − kérdezte üvöltve, villámló tekintettel. − Fújd meg, az istenért! A seregnek szét kell oszolnia! A katona végre szájához emelte a kürtjét. Mikor belefujt, a hangszer szaggatottan harsant fel, újra és újra elismételve a parancsot. A rémült vizigótok döbbenten nézték, ahogy Aetius soraik közé lovagol, és kardjával csapkodva vonja magára figyelmüket. A rómaiak azonban, legalábbis azok, akik a parancsnoksága alatt Galliában harcoltak, kihúzták magukat − 280

hadvezérüknek már a puszta látványa is bátorságot öntött beléjük. − Hol a pokolban van Theodorik? − kérdezte üvöltve Aetius. − Oszoljatok! Rómaiak, vizigótok, távolodjatok el egymástól! Hadd essenek le a kötelek a földre, aztán emeljétek fel őket! Theodorik! A pokolba is, add ki a parancsot a csapataidnak! Ekkor az emberek végre megértették, mit akar tőlük. A sorok gyorsan átrendeződtek, ezúttal mindenki hat-nyolc lábnyira állt körülötte lévő társaitól. A hunok szintén átrendezték soraikat és újra támadásba lendültek. Ám ezúttal a rómaiak számítottak a támadásra. Kardjukat visszadugták a hüvelybe; bátran várakoztak, és amikor a hunok kivetették rájuk kígyókra emlékeztető köteleiket, az immár új alakzatban, amelyben már volt elég helyük, oldalra lépve kitértek az útjukból. Szabad kezükkel megragadták a köteleket, majd a hunokat megelőzve gyorsan megrántották őket. Egyes hun lovasok lerepültek lovaikról, míg mások, bár elengedték köteleiket, védtelenül álltak a rómaiak és vizigótok előtt. Azok dühösen kiabálva megindultak előre: halott társaikon keresztüllépdelve megrohanták a döbbent hunokat. A hunok hitetlenkedve nézték, ahogy haragjuknak szabad folyást engedve lovasságuk sorai közé rontanak és pajzsaikkal csapkodják, kardjaikkal válogatás nélkül kaszabolják az állatokat. A dühös vizigótok meg akarták torolni, hogy az árok előtt a hunok majdnem mindannyiukkal végeztek − a lovakra ugrálva lerángatták a hunokat, úgy bosszulták meg társaik halálát. A rómaiaknak és szövetségeseiknek néhány pillanat alatt sikerült megállítani a lovasságot: az összes állatot ellepték. Ezúttal a hunok próbáltak elkeseredetten megfordulni, ám a hátsó sorok nem álltak meg, így most az ő soraikban alakult ki leírhatatlan káosz. Most a hunok hátasai estek áldozatul az éles patáknak, amelyek korábban a rómaiakat és szövetségeseiket tizedelték, és csak hatalmas veszteségek árán sikerült visszavonulniuk szövetségeseikhez, ahol aztán megpihentek és átrendezték soraikat. A rómaiak és vizigótok egyaránt kimerültén estek térdre. Rekedtes, ám diadalmas üvöltés süvített végig a síkságon, állati, elszánt, megkönnyebbült üvöltés, hiszen ismét sikerült visszaverniük Attila legjobb csapatainak támadását. Ugyanakkor fájdalom és csalódottság is vegyült ebbe a kiáltásba, hiszen annak ellenére, hogy pillanatnyilag győzelmet arattak, annak ellenére, hogy Isten jelét adta annak, hogy segíti őket, a hun lovasok első támadása 281

során számtalan társukat elveszítették. A hunok pedig továbbra is figyelték őket fújtató, tajtékos lovaikról − mindössze dárdahajításnyira voltak tőlük… ám ekkorra a rómaiaknál már egyetlen dárda sem maradt. Aetius előrevágtatott lovával, be a halmokban álló halottak közé; a pillanatnyi nyugalmat kihasználva szemügyre vette a síkságot. Egyelőre sikerült visszaverniük az ellenséget − de milyen áron? A mögötte felépített tábor kapuitól egészen a síkság közepéig halottak és sebesültek heverten egymáson, egymás mellett. A távolból úgy tűnt, mintha a síkság élne: a még életben lévő emberek és lovak haláltusájukat vívva rángatóztak, és egy lovas csak úgy haladhatott végig köztük, hogy majd minden lépésnél eltört egy-egy végtagot. Az egész csatateret feláztatta a vér. A hun lovasok nem vonultak vissza, inkább csak biztonságos távolságban várakoztak, miután a kötelekkel oly ügyesen bánó társaikat visszaverték. Ám a pillanatnyi nyugalom ellenére közel sem volt csend a síkságon. A tikkasztó hőségben a római sereg két szárnya felől továbbra is heves harc zaja jutott el a kimerült derékhad felé. Aetius az egyik, a cohorsa maradékát kereső tribunus mellé ugratott lovával. − Tribunus, a bal szárnyon harcoltál? − kérdezte. − Milyen ott a helyzet? A tiszt kifejezéstelen tekintettel nézett rá, Aetius pedig észrevette, hogy lába mellett vér csöpög a földre: mellvértje alatt egy letörött végű nyíl állt ki a katona testéből. − Nem, uram, a jobb szárnyon − válaszolta végül a tiszt. Megpróbált odafigyelni Aetiusra, ám rángatózó arca elárulta, hogy nagy fájdalmai vannak. − Csapataimat idevezényelték, hogy megerősítsük a szorongatott helyzetben lévő vizigótok sorait. Ez egy órával ezelőtt történt. De most nem találom a cohorsomat. − Kimerülten fél térdre esett, de sikerült megkapaszkodnia dárdájában, amelyet még korábban a földbe szúrt. Aetius kelet felé fordult − az égbolton fenyegető, fekete viharfelhők gyülekeztek. − Hamarosan besötétedik − mondta a fiatal tisztnek. − Vihar közeleg, úgyhogy abba kell hagynunk a harcot. Imádkozzunk, hogy Theodorik addig kitartson. − Félek, nem biztos, hogy képes lesz rá, uram. Aetius összehúzott szemöldökkel nézte a közeledő felhőket. − Nincs több tartalék csapatom − mondta. − Akik pedig itt vannak, 282

nincsenek olyan állapotban, hogy segítsenek neki. Mi a neved, tribunus? A tiszt erőlködve nyelt egyet, majd mély lélegzetet vett. − Quintus Valerius, uram − válaszolta rekedtes hangon. − Tizenegyedik légió, első cohors. − Szája fájdalmas mosolyra húzódott. − Ez az első csatám, uram. Apám járt közbe értem, hogy egy évre kinevezzenek, de ha lejár az egy év, azt hiszem, újabb feladatra jelentkezem. Aetius, a fiatalember szenvedését látva, elfordította a fejét. A bátran haldokló férfiak nem szeretik, ha mások látják, milyen fájdalmaik vannak. Azok pedig, akik nincsenek tisztában azzal, hogy haldokolnak, nem akarják ezt egy másik ember tekintetéből megtudni. − Quintus Valerius tribunus − mondta végül Aetius −, jelentésemben kiemelem majd hősiességed. Fiaid és unokáid büszkék lesznek majd rád. A tribunus minden erejét összeszedve, földbe szúrt dárdáját használva mankónak felállt. − Köszönöm, uram − mondta. − Átadom Theodorik királynak, hogy segítség nélkül kell kitartania. Fájdalmát legyűrve lassan, nehezen elvánszorgott a még mindig tartó csata hangjai felé − botladozva lépkedett a zászlaja alatt reggel még büszkén menetelő hatszáz katonája holttestei között. Aetius egy percig még nézte a távolodó tribunust, majd visszavágtatott római és vizigót katonáihoz. Csapatai a nemrég véget ért összecsapást követően kimerültén feküdtek a földön halott társaik között; első ránézésre nem lehetett megállapítani, ki élő, ki holt, ki sebesült és ki ép. A rettenthetetlen Florentius egy halottakkal körbevett kis dombon állt − két kardra támaszkodott, mert a csatában elveszítette falábát. Mikor Aetius odaléptetett mellé, ráemelte a füsttől vérvörös szemeit. − Florentius! − szólította meg a hadvezér. − Már azt hittem, odavesztél! Florentius felhorkantott. − Nehéz életben maradni, ha az ember alól kilövik a lovát, a lábát pedig levágja egy gót. Én viszont a nyakát vágtam el! − Ezzel felemelte az egyik kardot, amelyet még mindig vér borított. − Nem szívesen lennék annak a helyében, aki azt hiszi, hogy le tud téged győzni, öreg! − Fiad biztos csalódott lenne − mondta Florentius morogva. – Még mindig nem vagyunk hunok. − Még nincs vége − komorodott el Aetius, Körbenézett a holttestekkel 283

borított síkságon. − Igazad van. Jobb, ha összegyűjtjük a sereget. Hátha a hunok újra támadni akarnak. Aetius elindult a földön kimerültén fekvő katonák között – kedvesen próbálta rábírni őket, hogy keljenek fel. Mivel emberei nem reagáltak, először finoman megbökdöste őket csizmája orrával, majd kardja lapjával combjukra és hátukra ütött. − Lábra, emberek! − kiáltotta. − Lehet, hogy naplemente előtt a hunok még egy támadást indítanak ellenünk, de ha sikerül visszavernünk őket, az éjszakánk nyugodt lesz. A katonák morgolódva bár, de felkeltek a földről. Aetius döbbenten nézte, milyen sokan maradnak fekve, mennyien vesztek oda. Életben maradt katonái lassan felsorakoztak előtte − remegő kezükben alig bírták megtartani pajzsaikat, vörös szemmel nézték, ahogy a hun lovasok kis csoportokba rendeződve, gúnyolódva, ugatva, akár a kutyák előrerontanak, majd visszavonulnak. − Istenem, hát sosem adják fel? − kérdezte nyögve az egyik félholt római kimerült társától, aki nyíltól sebzett vállát ápolgatta. − Ha egyet megölsz, három újabb jelenik meg helyette. − Mégis sikerült feltartóztatnunk őket! − felelte a társa. − Vagy nem épp most tartóztattuk fel az átkozottakat? Az első katona képtelen volt lelkesítően válaszolni. − Még egy ilyen győzelem, és mindnyájan odaveszünk. Turgrid Attila mellé léptetett; a hunok fejedelme mozdulatlanul ült lován, úgy nézett le a dombról a csatatérre. − Kötélvető csapatunkat megállították, cur − mondta Turgrid. − Többi csapatunk továbbra is harcol, de kimerültek, így már nem tudnak előretörni. Egy órán belül beköszönt az este. Meg kell szerveznünk a visszavonulást. Attila dühösen szitkozódni kezdett. − Turgrid, össze kell gyűjtenem a keshiget, a királyi testőrséget. Keresd meg Orestest, és gyújts össze ötszáz embert és ötszáz kipihent lovat! A rómaiak tábora hatalmas, és hosszú a mögötte húzódó út. Turgrid gyanakvóan nézett fejedelmére. 284

− A mögötte húzódó út? Hova akarsz menni? A sereg túlságosan is kimerült ahhoz, hogy akár ma, akár holnap tovább harcoljon, és az élelemutánpótlásunk is fogytán. Én inkább azt tanácsolnám, cur, hogy… − Forduljon vissza a sereg, vagy felőlem akár a pokolba is mehet, ha ahhoz van kedvük! − csattant fel Attila. − Lehet, hogy Aetius megállítja seregemet, de az éjszakát már nem éri meg, hogy megünnepelhesse győzelmét! Össze kell gyűjtenem a testőrségemet. − Hát már nem Európát akarod meghódítani? Úgy látom, már csak személyes háborúdnak tekinted ezt a csatát egy olyan ember ellen, aki régebben a barátod volt, és semmit sem ártott neked. Attila mélyen az öregember szemébe nézett. − Flavius Aetius többet ártott nekem, mint azt bárki el tudná képzelni! − mondta dühösen. − Felajánlottam neki, hogy együtt uralkodjunk a világon, de ő visszautasított, és inkább… inkább feláldozta az embereit. Miatta nem teljesedhetett be a sorsom… közös sorsunk. Aetius nem fogadta el az istenek akaratát. Hát létezik ennél gonoszabb tett? Ha megölöm, azzal valójában megbocsátok neki. Mondd, hun vagy, vagy római? Turgrid rezzenéstelen arccal állta Attila tekintetét. − Hun vagyok, hatalmas fejedelem − válaszolta határozottan. − Örökké az leszek. Attila bólintott, majd elvágtatott, magára hagyva az utánabámuló Turgridot. Turgrid hirtelen nagyon öregnek érezte magát − az elmúlt évek emlékei nehéz felhőként ereszkedtek le rá. Vállai előreestek, és egy pillanatra kétségbeesés ült ki arcára. De csak egy pillanatra. Hirtelen kiegyenesedett, és ajkát összeszorítva, ami nála a határozottság jele volt, leszállt lováról, és a tomporára csapva visszaküldte a hunok tábora felé. Egy ideig még nézte, ahogy hátasa csatlakozik gazdátlan társaihoz, amelyek egyre messzebb kerülnek a harcoló csapatoktól. Aztán gyorsan levetette nehéz sisakját és mellvértjét − visszagondolt arra a fél évszázadra, amely alatt megvédték őt, hogy mennyi vágást szenvedtek el, mennyi vér – régebbi és mostani csaták nyoma − tapadt rájuk, ivódott a bőrbe annyira, hogy egészen feketére festette. Mellvértje az évek során legendássá vált. Végül gyapjúköpenyét és a nyakán brossként viselt rangjelzését is levette. Egy bronztű volt, ősi kézimunka, amelyet még Rugila fejedelemtől kapott kitüntetésként egy csata után, és amelyet azóta is viselt. 285

Mindezeket a holmikat lerakta maga elé a földre, a csatamezőt borító többi szakadt ruha és törött fegyver közé. Csak tábori ruhája és csizmája maradt rajta, és egy durván megfaragott farkasfog, amely fényes talizmánként lógott nyakában egy vékony bőrszíjon. „Hun vagyok”, ismételte, ujjait a sárga fog köré kulcsolva. „És egy hun sosem marad adósa senkinek!” Felemelt egy gazdátlan római sisakot, majd elindult a csatatér közepe felé. Bár ezernyien harcoltak körülötte, senki sem vette észre, ahogy eltűnt a vastag füst- és porfelhőben. VI. Végre leszállt az alkony, a szél pedig árulás szagát vitte fel az égbolt felé. Fekete páncélos felhők gyülekeztek szabályos alakzatban az égen; ahogy a hold lassan elindult pályáján, a felhők követték, mint megannyi néma orgyilkos. Eleinte csak néhány csepp eső hullt a földre, majd egyre több − eláztatták a síkságon heverő halottakat, az élők testét pedig úgy szurkálták, mintha darázsfullánkok lettek volna. Egy futár vágtatott ki a rómaiak megtépázott sorai közül: lándzsája hegyén fehér zászló lobogott a szélben. − Fegyverszünet! − kiáltotta. Hangja fülsértőén visszhangzott a csatatéren át, amelyre az est leszállta után csend telepedett. – Aetius hadvezér fegyverszünetet kér, hogy a sötétség óráiban összegyűjthessük halottainkat és sebesültjeinket. Elfogadjátok? A nyugtalan hunok nem válaszoltak, csak egyik vezérük füttyögött gúnyosan. A futár néhány lépéssel előrébb merészkedett, magasabbra emelte a fehér zászlót, és imádkozott, hogy az ellenség meglássa a sötétben és sűrű esőben. − Elfogadjátok? − kérdezte félelmét legyűrve, hangosabban, mint először. Néhány pillanattal később Attila kiléptetett a sorok közül. Lova nyugtalanul felhorkantott, patájával a földet kaparta. A negyedik hátas volt, amelyre a fejedelem aznap felült. Kettőt kilőttek alóla, a harmadik pedig megbotlott egy halott rómaiban és eltörte a lábát. A fejedelem magasra emelte fáklyáját.

286

− Fegyverszünetet kértek, rómaiak? − kérdezte gúnyolódva, latinul. − Ám legyen. Napkeltéig adok időt nektek, hogy eltakarítsátok a szemeteteket. Mikor szavait lefordították hunra és gótra, harcosai hangosan felnevettek. Attila dühös tekintettel nézett az ellenség soraira, meglengette fáklyáját a láthatatlan futár felé, majd visszaügetett csapatához. A hatalmas Catalaunumi-síkságot ellepték a sebesültek után kutatók.

287

KILENC Catalaunumi-síkság, Gallia, i. sz. 451. június 20., éjszaka I. Aetius Turgrid ágya mellett fáradtan leroskadt egy tábori székre; kezét erőtlenül a térdei közé ejtette. A kimerültség végül legyőzte a nyíltól sebzett alkarjában érzett lüktető fájdalmat, feje előrebukott. Az olajlámpák halkan sercegtek, és lassan minden elcsendesedett − már csak az egymást váltó őrség hangját lehetett hallani és a nyugtalanul fel-felhorkantó lovakat. A hadvezér hirtelen felriadt: Antonius, az ifjú tribunus átázott köpenyben, sáros páncélban beviharzott a sátorba − még azt sem várta meg, hogy az őr bejelentse érkezését. Aetius gyorsan kiegyenesedett, és végigfuttatta kezét sáros haján. A tiszt türelmetlenül nézett rá, mire Aetius komoran bólintott. Tudta, hogy a tribunus minden bizonnyal fontos, de rossz híreket hozott. Mit meg nem adott volna azért, hogy Arelatéban lehessen Priscillával! Mit meg nem adott volna azért, hogy Turgrid helyében legyen, aki a takaró alatt alszik, és már nem gondol a következő napra! Még az öreg hun sebeit is átvállalta volna. − Aetius hadvezér! − kezdte a tribunus túlságosan is hangosan ahhoz képest, hogy zárt helyiségben voltak. Aetius helyreutasító tekintettel nézett rá, mire megköszörülte a torkát, és némileg halkabban folytatta. − Megparancsoltad, hogy a következő őrségváltásnál jelentést tegyek. A sebesülteket és halottakat összegyűjtő egységek befejezték a számolást. Nem szolgálhatok jó hírekkel, uram. − Halkabban, Antonius! − mordult rá Aetius. − Nem látod, hogy egy sebesült fekszik itt? A tribunus ránézett az ágyon fekvő férfira, majd csodálkozva még egyszer odakapta a fejét. − Egy… egy hun, uram? A te sátradban? − Úgy fest, igen − válaszolta Aetius. − Milyen híreket hoztál, tribunus? A tiszt várt néhány pillanatot, míg összeszedte magát, majd a kezében tartott pergamenre nézett, amelyet ide-oda forgatott a lángok pislákoló fényében. − Közel százezer halottunk és sebesültünk van, uram − kezdte 288

gyászos beszámolóját. − Úgy becsüljük, a hunok kétszer ennyi emberüket veszítették el, ami normális esetben jó hír lenne, ám most… Aetius egy kézlegyintéssel beléfojtotta a szót. − Tehát kétszer annyi halottuk és sebesültjük van, mint nekünk. Igaz? − Igen, uram. Azt mondanám, hogy még annál is több. − Ezt már eddig is tudtam − vonta meg a vállát Aetius. Antonius kihúzta magát. − Uram, csapataink nagyon kimerültek. Kiadhatom a parancsot a visszavonulásra? − Visszavonulás? − kérdezte Aetius nyugodt hangon. − Talán megőrültél? Add ki a parancsot, hogy tartsák a helyzetüket! A Nyugatrómai Birodalom még soha nem aratott ilyen nagy győzelmet! A tribunus hitetlenkedve nézett rá. − Győzelem? Győzelem?! Már megbocsáss, uram, lehet, hogy nem hallottad, amit az imént mondtam? Seregünk teljesen kimerült! − Igen, de meg is állítottuk a hunokat, és egyedül csak ez számít. Már két napja táboroznak ezen az átkozott síkságon, képtelenek megkerülni minket, vagy átgázolni rajtunk. Attila még sosem találta magát szembe ilyen komoly akadállyal. Rómaiak vagyunk, és tudjuk, hogyan tartsuk magunkat még két vagy három napig, ha szükséges. − Még három napig?! Hiszen addigra mindannyian meghalunk! Aetius felsóhajtott. − Ne aggódj, tribunus, odáig nem fajul a helyzet! Nem véletlenül nevezik Attila csapatait hordának, a mieinket pedig légióknak. Az ő embereinek egyetlen céljuk van: a fosztogatás. És minél tovább sikerül feltartóztatnunk őket, annál biztosabb a győzelmünk. − De uram − tiltakozott a tribunus −, Attila seregének az ereje a létszámában rejlik. Abban, hogy rengetegen vannak. Aetius felállt, és visszasétált asztalához. − Tévedsz, tribunus − mondta. − A mi erőnk rejlik a hatalmas létszámukban. − Mi vagyunk erősek attól, hogy az ellenségnek milliónyi harcosa van? − kérdezte értetlenül a tribunus. − Igen − magyarázta türelmesen Aetius. − Velünk ellentétben nekik nincs utánpótlásuk. Annak az egymillió embernek tovább kell mennie, hogy ehessenek. Nem állhatnak meg, még egy napra sem. Néhány óra leforgása alatt több mérföldön keresztül képesek kifosztani a vidéket, és amit nem 289

esznek meg, azt felégetik. Ahhoz, hogy győzzünk, nem kell elpusztítanunk a sereget, elég csak feltartóztatnunk őket. A többit elvégzi helyettünk az éhség. Ha nem tudnak továbbhaladni, kénytelenek lesznek visszafordulni. Vagy itt maradnak, de akkor éhen pusztulnak. Megkockáztatom, már legalább három napja nem ettek. − De uram, ekkora veszteségekkel… Ám ekkor egy Pellus nevű veterán tribunus rontott be a sátorba. Új híreket hozott. Aetius meglepetten nézett rá. − Hát senki sem őrködik ma éjszaka? − kérdezte. − A sátram kezd olyan lenni, mint egy cirkusz. − Uram, a hun táborban mozgolódni kezdtek! − szakította félbe Pellus a hadvezért. − Sorokba rendeződnek, úgy tűnik, menetelésre készülnek. – Támadni fognak! − kiáltott fel Antonius. Pellus megvetően nézett rá. − Nem, uram − mondta. − Úgy hisszük, visszavonulnak. A csapatok között máris terjed a hír. Ekkor mindhárom férfi hallgatózni kezdett. Kintről sürgölődés hangjait hallották, amit szokatlannak találtak a sebesültek üvöltése és a csatát követően beállt csend után. Mintha még ünneplés hangját, diadalmas kiáltásokat is hallottak volna a tábor távoli részeiről. A következő pillanatban Florentius ugrált be a sátorba mankóira támaszkodva − a fa rész és rézgömb nélkül hiányzó lábának csonkja hasznavehetetlenül lógott a levegőben a nyomában Carpilio szenátor csoszogott túl nagy katonai csizmájában. – Aetius hadvezér, megerősítést nyert-jelentette be Florentius. − A hunok tábort bontanak! Carpilio előrelépve megragadta Aetius karját. − Jó munkát végeztél, fiam! − mondta lelkesen. − Mikor hozzád adtam a lányomat, nem gondoltam, hogy a nyugati civilizáció megmentője lesz a vejem! Aetius bólintott. − Úgy tűnik, szenátor úr, szerencsét hoztál nekünk. Holnap talán tanúja is lehetsz az ellenség elvonulásának. Carpilio hátrébb lépett, de a mosoly nem tűnt el arcáról. − Ne szaladjunk ennyire előre! − mondta. − Még nem biztos a győzelem. Sok dolgunk van még, mielőtt elpusztítjuk Attila hordáját. Ekkor hirtelen berontott a sátorba Thorismund herceg − tekintete csak úgy 290

villámlott. A római tisztek mellett úgy festett, mint egy legyőzött barbár törzsfő. Bőrmellénye szakadtan lógott rajta, látni engedte mellkasát, amelyen a sebét fedő mocskos kötést már átáztatta és barnára festette a vér. Hosszú haja lazán össze volt fogva a feje tetején, karjai csupaszok voltak, bő gyapjúnadrágja szintén átázott, sáros volt, mintha az ifjú vizigót mérföldeken keresztül kúszott volna a földön. Dühösen körülnézett, majd állát kihívóan felszegve Aetius elé lépett. − Apám halott! − kiabálta egyenesen Aetius szemébe nézve. A hadvezér nyugodtan állta a fiatalember tekintetét, majd megérintette a vállát. − Fiam… Thorismund azonban dühösen lerázta magáról Aetius kezét. − A csata közben egyszerűen lemészárolták azok a pokolfajzatok! Lemészárolták, mint egy kutyát! − Egy pillanatra Carpilióra nézett. − Még az őreid is elhagyták posztjukat a sátor előtt − folytatta. − Forró bort vedelnek a szállásmesterrel. Ez az a védelem, amelyet ígértél? Ez lenne a híres római fegyelem? Megígérted, hogy a te katonáid harcolnak majd az első sorokban! Aetius egy pillanatig némán nézett Thorismundra, majd intett neki, hogy üljön le. − Theodorik király bátor férfi volt, herceg − mondta halkan. − Nincs hozzá fogható király. Becsületes… Thorismund dühösen belerúgott a tábori székbe, amely nekirepült a sátrat tartó egyik oszlopnak, hatalmas vízáradatot zúdítva a bent lévőkre. − Hű szövetségesed volt! − mondta vádlón. − Akinek a halála nagy veszteség, nemcsak a vizigótok, de a rómaiak számára is − folytatta nyugodt hangon Aetius. Ekkor Carpilio előrébb lépett. − Nevét az idők végezetéig emlegetni fogják, ifjú herceg, mert nagyon nagy szerepe volt abban, hogy Róma megnyerte ezt a csatát − mondta. Thorismund dühösen fordult az öregember felé. − Nagy szerepe volt benne?! Ha a vizigótok nem sorakoztak volna fel mellettetek, Róma nem nyerte volna meg ezt a csatát, szenátor! Ez a vizigótok győzelme, de még nincs vége! − Mit akarsz ezzel mondani, herceg? − kérdezte Aetius. Thorismund villámló tekintettel fordult a hadvezér felé. − Azt akarom mondani, hogy Attila még mindig életben van. És apám halálát csak úgy bosszulhatom meg, 291

ha megölöm. Egyszer s mindenkorra el kell pusztítanunk a hunokat! − Semmi ilyesmit nem teszünk! − mondta Aetius halkan. − A hunok visszavonulnak. − Hazugság! Még nem győztünk. Csak megállítottuk őket. Aetius lassan megrázta a fejét. − Azzal, hogy megállítottuk őket, egyben győztünk is. A hunok még mindig veszélyesek, csapataink pedig kimerültek. Ha most támadunk, elveszíthetjük az előnyünket, amelyre szert tettünk. A győzelmet is elveszíthetjük. Thorismund hitetlenkedve nézett rá. − Nem vagy hajlandó támadni? Nem vagy hajlandó megbosszulni apám halálát? Vajon császárod életben hagy, ha hagyod, hogy a hunok akár csak még egy napig harcoljanak? − Hallgass a hadvezérre, fiú! − szakította félbe dühösen Carpilio. − Ne átkozódj amiatt, amit elvesztettünk, inkább örülj annak, amit sikerült elérnünk! – De… − Nem vagyok hajlandó még több emberemet feláldozni, ha nem szükséges − mondta Aetius hűvösen. − És az, hogy a császár erre mit mond majd, nem befolyásol a döntésemben. Csak az embereim érdekelnek és Róma sorsa. − Az isten szerelmére! − üvöltötte Thorismund. − Ha a rómaiak félnek támadást indítani ezek ellen a sárga kutyák ellen, majd egyedül győzöm le őket! A sátorban hangzavar támadt, ahogy a férfiak egyszerre próbáltak meg beszélni. Aetius azonban kimaradt a vitából, némán figyelte a vizigót arcát. Mikor végül megszólalt, a többiek azonnal elhallgattak. − Tehát Róma segítsége nélkül akarod megtámadni a hunokat − mondta. − És mégis mi jogosít fel erre? Vagy most már te vagy a vizigótok királya? Thorismund egy pillanatig zavartan nézett rá − tekintetében most először tükröződött bizonytalanság. − Seregem elfogadott királyának… − Értem − mondta Aetius. − De testvéreid is vannak Tolosában. Én néggyel találkoztam. Mindannyian igényt tarthatnak a trónra. És mindannyian a fővárosban vannak, a palotában élnek, és ennél fogva előnyösebb helyzetben vannak, hogy bejelentsék igényüket. Vagy talán nincs igazam? − Szavaiddal megsértesz, római! − fakadt ki dühösen Thorismund. − 292

Megkérdőjelezed, hogy jogom van vezetni hadseregemet? Kétségbe vonod, hogy képes vagyok… − Nem − szakította félbe Aetius. − De minden perc, amelyet azzal töltesz, hogy bosszút állj a hunokon, lehetőséget ad testvéreidnek arra, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. − Azt hiszed, nekem ez nem jutott eszembe? − kérdezte Thorismund indulatosan. − Ha most azonnal útra kelnék, előbb érnék Tolosába, mint ahogy ők hírét veszik apánk halálának. Ám ezzel elárulnám a szövetséget. Került valaha is ember ilyen szörnyű válaszút elé? Hogy országában uralkodjon, vagy hű maradjon kötelességéhez? − Igen − válaszolta Aetius halkan. − Pocsékul érezhette magát − vágott vissza Thorismund. − Felelősséget vállalok minden tettedért − mondta Aetius. – Most térj vissza Tolosába, szilárdítsd meg hatalmadat, és maradj meg Róma szövetségesének! A jövőben lesz még alkalmunk arra, hogy szolgálatot tegyünk egymásnak. Thorismund gyanakvóan nézett rá. − Felmentesz kötelességem alól? − kérdezte. − Apád ezt akarná. − Apám azt akarná, hogy bosszuljuk meg a halálát. Aetius tekintete egy pillanatig még elidőzött a herceg dühös arcán, majd a hadvezér elfordult. Thorismund anélkül, hogy bármi mást mondott volna, megfordult és kiviharzott a sátorból, magukra hagyva az elképedt katonákat. A sátorra zavaró csend telepedett, amelyet csak a ponyvára hulló esőcseppek hangja tört meg. Végül Carpilio szenátor szólalt meg elsőnek. − Flavius, tudod, mit tettél? − kérdezte. − Ha a vizigótok elvonulnak, fele annyian leszünk, mint most. − Rosszabb a helyzet − mondta Aetius komoran. − Már most fele annyian vagyunk, mint amikor elkezdődött a csata. Kérdezd csak meg a halottszámlálónkat! Antonius összerezzent. − Az eredeti létszám felénél kicsit többen vagyunk, uram, de így se rózsás a helyzetünk. 293

− Ezzel nem értek egyet − mondta Aetius a többieket megelőzve. − A vizigótok reggel előtt nem indulnak el. A hunok viszont már most visszavonulnak. − Nem tetszik nekem ez az idővel való játszadozás − mormogta Carpilio. − Mégis, szerinted mit kéne tennem? − Szerintem? − kérdezte Carpilio döbbenten. − Megmondom, mit tennék a helyedben. Én… nos… − Megkíméllek attól, hogy döntened kelljen − szakította félbe Aetius. − Akkor is maradok és szembenézek a hunokkal, ha csak a fele seregem maradt meg. És az összes római így tesz. Embereim most odakint ülnek a sátraik előtt, kimerültén a sebeiket kötözgetik, de közben gall bort iszogatva ünnepük, hogy a hunok visszavonulnak. Ám ha az ellenség holnap visszatér, mindegyik feláll majd, fegyvert ragad, és haláláig harcol. Mondjátok, tisztek… − körbemutatott a körülötte állókon −, ti, akik bent vagytok a melegben, nem éheztek, és nem sebesültetek meg, nem tennétek meg ugyanazt, amit a többi katona? A sátorban lévők némán néztek a hadvezérre. − Habozna bármelyikőtök is szembeszállni az ellenséggel? Elárulnátok katonáitok belétek vetett hitét? A tisztek lesütötték tekintetüket. − Istenem, dehogyis! − válaszolta az öreg szenátor szenvedélyesen. − Akár az idővel játszunk, akár nem, ez az én játékom − mondta Aetius fenyegető hangon. − Mert én egyedül ehhez a játékhoz értek. Vagy tiszta szívetekből velem tartotok, vagy Róma ellenségeivé váltok, én pedig előkerítem őreimet, akárhol is kockáznak részegen, és letartóztattatlak bennetek… legyetek őrszemek, tribunusok vagy akár szenátorok. Világosan beszéltem? A tisztek idegesen ránéztek, de nem válaszoltak. − Reggel megünnepeljük, hogy a hunok elvonultak, vagy folytatjuk a csatát. Ha kell, fél sereggel. Florentius, szenátor, maradjatok! Ti pedig menjetek, aludjatok egyet! A katonák sorban elhagyták a sátrat. Kint tovább folyt az ünneplés, az emberek egyre hangosabban vigadtak, de a sátorban csak egy hangot lehetett hallani. Aetius aggódva, de cseppet sem meglepetten hallgatta, ahogy 294

Turgrid addig is nehéz légzése egyre szaggatottabbá válik. II. A hunok táborában leírhatatlan volt a lárma; a katonák üvöltözve csomagolták össze fegyvereiket, a tisztek kiabálva osztogatták a parancsokat, hogy a szekerek forduljanak vissza, és mindenfelé paták dübörgését lehetett hallani. Bár az éj koromfekete volt, és a könyörtelenül zuhogó eső ingovánnyá változtatta a síkságot, az összes katona ébren volt. A hatalmas tábor túlsó végében négy-szögletes, a legalacsonyabb rangú tisztekéinél alig nagyobb, olajos bőrsátrában Attila dühösen öltötte magára páncélját. Arca fekete volt a haragtól, mérgesen mormogva szedegette össze sátra sarkaiból a fegyvereit és lökte el magától a lomha mozgású, félénken segíteni próbáló fegyvernöke kezét. Azon a napon már ez volt a harmadik fegyvernöke. A másik kettő, akárcsak előző két lova, odaveszett a csatában. A sátor bejárata felől pisszegés hallatszott, mire a fiú odaugrott, és elhúzta a ponyvát. Egy rövid, halk párbeszéd után visszasétált Attilához, aki éppen páncéljának egyik vállszíját rögzítette. A fiú idegesen törte meg a csendet. − Cur, Orestes hadvezér összegyűjtött ötszáz őrt. A táboron kívül várják a parancsaidat. − Gondolom, Turgrid hadvezért még mindig nem sikerült megtalálniuk − mordult fel Attila. − Nem, cur. Lehet, hogy sebesülten, vagy már holtan fekszik valahol a csatatéren. − Lehet. Kutattam utána, de ebben az esőben még a farkasaim sem találják meg. Mintha egy érmét keresnének a felázott csatamezőn. Ez az idő tökéletes arra, hogy ellovagoljon, és saját dicsőségére harcoljon. Ha ez történt… A fegyvernök egy pillanatra elgondolkodott. − Folytatod a keresést, uram? − kérdezte végül. − Nem várhatunk tovább. Már jócskán benne járunk az éjszakában. Kövess! Fejezzük be, amit elkezdtünk! Attila összeszíjazta páncélját, felvette a sisakját, aztán gyorsan szemügyre vette kardját. Beletörölte kecskebőr nadrágjába, majd dühösen a hüvelyébe 295

csúsztatta. Tábori asztalához lépett, a faszéken kívül az egyetlen bútordarabhoz a sátorban. Megállt egy szép, fényesre csiszolt csonttal és elefántcsonttal díszített láda előtt, amely furcsán nem odaillőnek tűnt a többi, durva holmi között. Óvatosan felnyitotta a fedelét, és kivette belőle a dinasztia ősi, rozsdás kardját. A sátor középső oszlopára erősített fáklyatartó elé emelte a fegyvert, egy hosszú percig elgondolkodva nézte a táncoló láng fényében, majd óvatosan belecsúsztatta a hátán lévő, tegeze mellett viselt másik kardhüvelybe. Fegyvernöke kíváncsisága legyőzte idegességét. − Mindkét kardot magaddal viszed, cur? − kérdezte a fiú. Attila bólintott. − Ez a kard − érintette meg az egyszerű, újabb fegyvert − ugyanolyan, mint bármelyik: harcolni kell vele. Ha eltörik, felveszek helyette a földről egy másikat, és folytatom a harcot. Ám ez a másik… − óvatosan hátranyúlt, és gyengéden megérintette a markolatát − ez az a kard, amelynek látványa lelket önt embereimbe. Ez a kard jelképezi életmódunkat, azt, hogy az istenek áldásával és védelmével bírunk… ez a kard dinasztiánk kardja. És míg élek, mindig magammal fogom hordani. Tegeze bőrszíját szorosra húzta vállán, még egyszer, utoljára megigazította sisakját, majd kilépett sátrából a zuhogó esőbe. Olyan látvány tárult elé, amely még egy erős férfit is könnyekre fakasztott volna. A hatalmas sereg induláshoz készülődött, vi sszavonuláshoz − de nem azért, mert vereséget szenvedett, hanem sokkal inkább azért, mert a lendület erre késztette. Mert akárcsak egy falabda, amelyet a falhoz dobtak, nem állhat meg. Ha akadályba ütközik, meg kell fordulnia és más irányba folytatnia útját. A sátrakat lebontották és kötegekbe kötözték, a fegyverekkel és mindenféle felszerelésekkel megrakott szekerek lassan, nyikorogva megindultak. A hunok fejedelme komor, szigorú arccal vágott keresztül a káoszon. Közvetlenül előtte csendesedett a mozgolódás − az emberek félrehúzódtak az útjából, és a lovakat és ökröket is félrehúzták, hogy utat engedjenek Attilának. A fejedelem mögött azonban változatlanul nagy volt a jövés-menés, a katonák újra kiabálni, átkozódni kezdtek. Attila dühös hallgatásba burkolózva keresztülsietett a méhkaptárhoz hasonlító táboron. A tábor túlsó végében sötétségbe burkolózva ötszáz lovas várt rá némán, fegyelmezetten. Nem egyszerű törzsi harcosok voltak, hanem a fejedelem testőrségének válogatott tagjai. Szigorú tekintetű, szívós veteránok, állig felfegyverkezve, lovaik fújtatva, türelmetlenül kaparták a földet. Nem 296

megbízhatatlan osztrogótok voltak, sem vandál vagy alemann zsoldosok; mindegyik hun nemesi család sarja, akik már évek óta harcoltak Attilával, ahogy apáik Attila apjával, nagyapáik pedig a fejedelem nagyapjával. Komoran, némán figyelték, ahogy Attila felszáll az egyetlen gazdátlan lóra. − Hogy állunk, Orestes? − kérdezte a fejedelem. Az alemann kiléptetett a többi harcos közül. − A sereg fele tábort bont. Már készülnek az induláshoz − válaszolta. − Azt látom és hallom. A másik fele érdekel. − A másik fele harcra készen áll, uram. Csak a parancsára várnak. Attila végignézett az előtte felsorakozott harcosokon. A férfiak mozdulatlanul állták fejedelmük tekintetét, szemükben visszatükröződtek a tábor távoli fényei, arcukon esőcseppek csillogtak. Itt-ott fehér fogak csillantak meg, ahogy egyik-másik harcos vadul, vérszomjasán vigyorgott. − Négy órán belül megadják a jelet a római táborban − mondta Attila. − Utasítsátok az éjszakai őrséget, hogy figyeljék a tüzes nyilat! − Már utasítottuk őket, cur. Attila elégedetten bólintott, majd kardját a magasba emelve elkiáltotta magát: − Rómába! A férfiak artikulálatlan hangon felüvöltöttek, majd az ötszáz harcos egy emberként elvágtatott a sötétbe. Bár már igencsak későre járt, Aetius ébren ült sátrában; egy, a csatateret ábrázoló térkép fölé hajolva beszélgetett csendesen Florentiusszal és Carpilióval. A háttérből köhögés hallatszott − olyan halk és folyamatos, hogy szinte egybeolvadt a többi háttérzajjal, a kopogó eső és az egymást váltó őrség hangjaival, amelyek egy idő után már egyáltalán nem zavarják az embert, és amelyek úgy maradnak abba, hogy észre sem vesszük. A hun harcos szenvedésének hangjai csak akkor jutottak el Aetius tudatáig, mikor az eső némileg csitult. A hadvezér otthagyta a térképet, Turgrid ágya mellé lépett. Az öreg hun nyitott szemmel feküdt, nehezen, kapkodva szedte a levegőt, szája sarkánál vékony csíkban csörgött a vér. Aetiust keserves bánat kerítette hatalmába − tudta, az öregnek már csak néhány perce maradt az életéből. Turgrid Aetiusra nézett, majd erőtlenül megfogta a hadvezér ruhaujját. 297

Bár ajkai mozogtak, hang nem hagyta el a torkát. − Csak nyugodtan, Turgrid − csitítgatta Aetius a hun ágya melletti székre ülve. − Nyugodj meg! Reggelre jobban leszel, csak pihenj! Aludj egyet, öreg barátom! Turgrid azonban vadul megrázta a fejét. − Nem… Flavius… − Ne beszélj! Csak pihenj! − Flavius! − hörögte Turgrid. − Kelet… kelet… Aetius azonban nem értette, mit akar az öregember. − Kelet? − kérdezte. − Igen, ilyesmit csak keleten zsákmányolhat az ember − mondta. Meglazította tunikáját, és kihúzta alóla a bőrszíjon lógó farkasfogat. − Életem végéig hordani fogom. − Nem! − tiltakozott Turgrid. − Kelet… keletnek fordulj! Ezzel nagyot sóhajtott, aztán nem mozdult többé. Csak szája sarkából csordogált továbbra is a vér. Carpilio, aki néhány pillanattal korábban lépett melléjük, lecsukta Turgrid szemét, amelyet a halál üvegessé változtatott. Aetius némán nézte az öregembert. Dermedten meredt rá − ám nem a bánat taglózta le, inkább a döbbenet miatt volt képtelen mozdulni. − Keletnek fordulj! − ismételte Carpilio, ahogy elvette kezét az öregember szeméről. − Szegény vénember! Mégsem tudom sajnálni. Elvégre hun volt. Florentius, aki ekkorra szintén odabicegett, megvonta a vállát. – Jó szándékkal érkezett, de elkésett − mondta. − Azt akarta a tudomásunkra hozni, hogy forduljunk keletnek, azaz vigyázzunk Attila seregével. De a sereg most már visszavonul. Aetius, aki mindaddig Turgrid arcát figyelte, most felemelte tekintetét − végre megértette, mit próbált elmondani neki az öregember. − Nem − mondta lassan. − Nem ezt akarta elmondani. Florentius halkan felmordult. − Már megbocsáss, uram, de szerintem pontosan ezt akarta elmondani. Ám a kelet többé nem jelent számunkra fenyegetést. − Nem! − ismételte Aetius ezúttal már sokkal szenvedélyesebben. − Keletnek fordulj! Azért jött ide, hogy figyelmeztessen. Azt akarta mondani, 298

hogy nézzünk hátra is. Az előtte fekvő öregemberrel és a többiekkel nem törődve kirúgta maga alól a széket és hirtelen felugrott. − Florentius! − kiáltotta. − Uram? − Megérkezett már Aureliusból az utánpótlás? Florentius az asztalhoz lépve átnézte az esőtől elázott leveleket. Néhány másodperc múlva megtalálta, amit keresett. − Két órával ezelőtt kellett volna megérkeznie a táborba, de még nincs itt. Lehet, hogy a vihar miatt késnek. − Őrszemeink jelentették, hogy az utak jó állapotban vannak, úgyhogy emiatt nem késhetnek − mondta Aetius komoran. Egy pillanatra elgondolkodott. − Nem tetszik ez nekem! Nem késhetnének. Valami más történt a vonalaink mögött. − Uram, ez lehetetlen. Rengeteg szekérről van szó, amelyeket őrök kísérnek. Vannak fegyvereik, és a legnagyobb támadást leszámítva mindenkivel szemben képesek megvédeni magukat. Az elmenekült hunok nem árthattak nekik. − Nem a menekülő hunokra gondolok − szakította félbe a hadvezér. − Emlékszel még, miről beszélgettünk múlt éjszaka? Hogy Attila nemcsak ezt a csatát akarja megnyerni, hanem egész civilizációnkat el akarja pusztítani? − Igen, emlékszem − válaszolta Florentius. − De mindkét terve meghiúsult. − Egy harcos nem adja fel ilyen könnyen a célját. Attila pedig sosem adja fel. Kerítsd elő a főszállásmestert! Azonnal derítse ki, miért késik az utánpótlás! − A főszállásmestert, uram? − kérdezett vissza Florentius. − Igen! Eredj! − Uram − folytatta Florentius a főszállásmestert megölték a mai csatában. − Megölték?! − kiáltott fel Aetius. − Akkor küldd a helyettesét! − Ő is halott. Aetius dühösen járkált le-föl a sátorban. − A pokolba! Add ki a parancsot, hogy az embereink szálljanak nyeregbe! Én addig elmegyek, és 299

magam nézek utána annak az utánpótlásnak. Csak elővigyázatosságból… − Szálljanak nyeregbe, uram? − kérdezte Florentius. − Úgy érted, a testőreid? Úgy sejted, valami történt az utánpótlással, ezért személyesen lovagolsz ki éjnek idején a táborból egy csapat őrrel, igaz? Aetius egy pillanatra elgondolkodott. − Nem, nem a személyes őreim kellenek − mondta végül. − A hadtáp lovassági cohorsának szólj, akik az utánpótlást kísérték volna, ha nem harcoltak volna nappal. Ötszáz ember. A következő őrségváltásra álljanak készen! − Én is veled tartok. Aetius végignézett az előtte álló féllábú, mankóján egyensúlyozni igyekvő öregemberen. − Eleget harcoltál már ma, öreg barátom, és másodszor is elveszítetted a lábad − mondta mosolyogva. − Gyújtsd össze a cohorsot, aztán pihenj le! Florentius, ahogy kilépett az esőbe, megrázta a fejét. − Ötszáz ember − morogta. − Egy éjszakára letáborozott utánpótlást szállító szekerek miatt… III. Végre-valahára elállt az eső, a csípős szélben az ég kezdett kitisztulni. A kövér esőfelhők sorra száguldottak el a telihold előtt. Aetius a dombról, ahol embereivel megállt, egy erdős völgyre látott − a hold előtt elúszó felhők képlékeny alakú szürke és fekete árnyékokat vetettek a tájra: mintha az előző napi csata immár az égen folytatódott volna. Aetius elgondolkodott, vajon az Isten kinek az oldalán száll harcba, de aztán száműzte ezeket a komor gondolatokat. Tíz mérföldet lovagolt a sötétben embereivel, akik most a parancsára várva, némán néztek rá. A gyorsan úszó felhők között Aetius felnézett a csillagokra. − Még két óránk maradt napkeltéig − mondta. − Ilyen fényviszonyok mellett addig semmit sem tehetünk. Nagy nehezen visszafordította tekintetét a lenti látványra; erőt kellett vennie magán, hogy a düh és tehetetlenség érzésétől ne szökjenek könnyek a szemébe.

300

Hihetetlen pusztítás nyomai tárultak a dombon álló csapat elé. Az út mindkét oldalán füstölgő, feldőlt szekerek hevertek. Háromszáz halott feküdt a földön, és ijesztő csend borult a környékre − még azok is, akik eredetileg könnyebb sérüléseket szereztek, és túlélhették volna az esős éjszakát, még azok is átmetszett torokkal hevertek az út mentén. Ám páncéljaik és értékeik érintetlenek voltak. Az élelmiszerek, amelyeket a szekerek szállítottak, szanaszét gurultak az úton. A rómaiak élelmiszer-utánpótlását szállító karavánt nem menekültek támadták meg, akik éhségüket akarták csillapítani és kifosztani a szállítmányt. Nem, ez egyértelmű, előre eltervelt mészárlás volt. Aetius katonái leszálltak lovaikról, ám ahelyett, hogy a károkat felmérendő és sebesültek után kutatandó szétszóródtak volna, inkább egy csoportba gyűltek, és óvatosan kémlelték a környéket. Még a lovak is reszkettek félelmükben. Aetius elkérte az egyik fáklyát − azon kevesek közül, amelyeket nem oltott el az eső −, majd leguggolt, hogy szemügyre vegye a sárban maradt nyomokat. A cohors rangidős tisztje, akit, miután feljebbvalói mind elestek a csatában, gyorsan előléptettek centurióvá, rémülten nézett maga elé. Lábfejével felfordította az egyik római holttestét − riadtan hátraugrott, mikor a test tovagördült, a fej azonban ott maradt egy helyben. − Mi történt itt? − kérdezte levegő után kapkodva. Hangja olyan fülsértő volt a csendben, akár egy hüvelyéből kirántott kard hangja. Társai ijedten fordultak felé. − Ki tette ezt? Aetius enyhe rosszallással nézett rá. − Ha nem tudod a választ, fiam, nem érdemled meg, hogy egy cohorsot vezess. A tiszt meglepetten pislogott. − A hunok? De hiszen ők már visszavonulnak! A vonalaink mögött vannak, majdnem tíz mérföldnyire. A következő pillanatban szisszenés hallatszott, majd a katona térdre esett − egy nyílvessző állt ki a torkából. Ekkor egy felhő úszott a hold elé, sötétségbe borítva az egész környéket. − Lebukni! − üvöltötte Aetius. Eldobta az égő fáklyát, de ekkor már késő volt. A levegőt sziszegő nyilak szelték át; ahogy a katonák hasra vetették magukat a sárban, társaik fájdalmas kiáltásai visszhangzottak fülükben. Míg rémülten, összezavarodva feküdtek a mocsokban, a föld elkezdett rázkódni alattuk − úgy érezték, mintha a lovak minden irányból, feltartóztathatatlanul támadnának rájuk. Néhány pillanattal később lovasok fekete körvonalai 301

bukkantak fel a fák közül, és vágtattak be az utánpótlást szállítók táborába, amelyet nem sokkal korábban dúltak fel. Ahogy a nyilak sziszegése egyre hangosabbá vált, Aetius rádöbbent, hogy nincs számukra menekvés. − Felállni! − kiáltotta. − Fegyvert ránts! Alakzatba! Ne törődjetek a lovakkal! A római cohorsot teljesen váratlanul érte a támadás, és merev lovassági páncéljaikban képtelenek voltak gyorsan mozogni. Lovaik rémülten húzódtak hátrébb, majd elmenekültek, ahogy a hunok keresztülszáguldottak a feldúlt táboron. A sötétben és káoszban a rómaiaknak nem sok esélyük volt megvédeni magukat − az ellenség minden irányból támadta őket: mindenütt ott voltak, mégsem lehetett elkapni őket. A düh és zavarodottság ködén át a rómaiak arcuk elé emelték pajzsaikat; csak sejtették, merre lehetnek a hunok, és így nem számított, hogy pajzsaiktól még kevésbé látják a villámgyorsan mozgó árnyakat. Csak annyit tehettek, hogy fejük fölé emelték a pajzsokat, így próbálva kivédeni a rájuk támadó dühös harcosok balta− és kardcsapásait és a mérges darazsakként rájuk záporozó nyilakat. A hunok pónijaikon könnyedén hárították a rómaiak ügyetlen védekező mozdulatait − ők jól láttak a sötétben, akárcsak a macskák, és úgy csaptak le áldozataikra, mint egy falka farkas a magukat megvédeni képtelen bárányokra. Mindenütt ott voltak − könyörtelenül kaszabolták le a rómaiakat, gázoltak le mindenkit, aki az útjukba került. Míg emberei módszeresen mészárolták a rómaiakat, Attila határozottan, magasba emelt karddal lépdelt előre. Mikor beért a csata sűrűjébe, felugrott az egyik oldalára borult szekérre, majd, hogy még a fegyvercsattogás közepette is mindenki hallja a hangját, elüvöltötte magát: − Aetius! Flavius Aetius az enyém! A fekete felhők egy pillanatra szétnyíltak a hold előtt − a mészárlás olyan tisztán látszott, mintha csak nappal lett volna. Attila nem messze maga előtt megpillantotta ellenségét, akit oly ádázul üldözött. Aetius háttal állt neki, úgy várta, hogy kivédje a felé vágtató hun harcos támadását. A hun a magasba emelte baltáját, szája fenyegető vigyorra húzódott. Aetius nyugodtan, kardját mindkét kezével megmarkolva várta a lovast. Attila hirtelen eldobta kardját, hátranyúlt a tegezéhez, kirántott belőle egy nyilat, és lőtt. Az Aetius felé vágtató hun arcára ráfagyott a vigyor − a harcos felnyögött, elejtette baltáját, majd Aetius elé esett lováról: Attila nyila pontosan a homloka közepén találta el. Ebben a pillanatban mintha 302

megdermedt volna a levegő; a hun harcosok megállították pónijaikat, néhányan éppen akkor, amikor római áldozataik holttestén léptettek át. A támadást túlélt rómaiak egy szűk körbe álltak, onnan figyelték rémülten az őket körülvevő hunokat. Bár karjuk remegett a fáradtságtól, pajzsaikat még mindig arcuk elé emelve tartották; páncéljaik sárosak voltak, és behorpadtak a hunok erős ütéseitől. Aetius lenézett a lába előtt heverő hunra, akinek a szemei még mindig nyitva voltak a meglepetéstől. Aztán a római hadvezér lassan megfordult. Ekkor újra felcsendült a félelmetes hang. Ám ezúttal inkább diadalmas kiáltásként, semmint parancsként. − Azt mondtam, Flavius Aetius az enyém! Attila egyenes háttal, mozdulatlanul állt; íját hátára vetette, és ismét kezébe vette kardját. A két férfi egy pillanatig némán nézett egymás szemébe − a római megingott a kimerültségtől, a hun azonban kényelmesen hintázott előre-hátra a sarkán. Nem messze tőlük Aetius nőstény farkasa halkan morogva, lekushadva figyelte őket, készen arra, hogy bármelyik pillanatban rávesse magát Attila farkasára. Attila összehúzta a szemöldökét, és elmosolyodott. − Köszönöm, hogy a segítségükre siettél − mondta. − így megkíméltél attól, hogy a táborodban vadásszalak le. − Képes lettél volna belopózni a táboromba? − kérdezte Aetius. − Furcsán értelmezed a „belopózni” szót. Csak meg kell adnom a jelet, és a táborodban egyetlen túlélő sem marad. − Ez lehetetlen! − mondta Aetius. − Őrült vagy! − Míg az embereid részegen ünnepük, hogy „visszavonultunk”, végzünk velük egytől egyig. Aetius forrt a dühtől. − Hiszen fegyverszünetet kötöttünk! A hun fejedelmek, akiket ismertem, soha nem szegték meg a szavukat! Rugila becsületes uralkodótok volt! Attila gúnyosan felnevetett. − Becsület? Milyen egyszerű mindig erre hivatkozni! A rómaiak egy évezreden keresztül fosztogatnak, de amikor végül saját birodalmuk területén megtámadják őket, a becsületre hivatkozva könyörögnek az életükért! Én megadtam neked az esélyt, Flavius! Felajánlottam neked Galliát. Ha elfogadtad volna, most béke uralkodna. Ám te elutasítottad az ajánlatot, a becsületet választottad helyette, és ezzel belerángattál bennünket egy háborúba. Róma becsülete a világ pusztulásába 303

kerül. Aetius Attilára vetette magát, a hun pedig előrelépve várta a támadást. A két férfi minden dühét kiadva harcolt egymással, kardjaikkal hol támadtak, hol hárították a másik ütéseit. A rómaiak ámulva látták, vezérük milyen erős és dühös, míg a hun lovasok őket figyelték − egy pillanatra sem vették le róluk tekintetüket. A két hadvezér mellett a két farkas is egymásnak ugrott: vadul tépték egymást, a földön hemperegtek olyan gyorsan, hogy meg sem lehetett mondani, melyik melyik. Ahogy dühösen vicsorogtak, marcangolták egymás nyakát, a hunok rémült pónijai hátrébb húzódtak. Akkor a két férfi elugrott egymástól. Mindketten sértetlenek voltak, ám kimerültén, zihálva vették a levegőt. − A császároknál és seregeknél fontosabb, hogy az ember saját maga előtt megőrizze becsületét − mondta Aetius levegő után kapkodva. − Meg kell őriznie… Isten és saját emberei előtt! Ezzel vadul és ügyesen előreugrott, ám a hun is résen volt. Attila oldalra lépett, és összehúzta magát birkózó testtartásba. Mikor Aetius elveszítette az egyensúlyát, Attila érezte, hogy van esélye végezni vele. Hatalmas lendületet véve ellenfelére ugrott, és a földre lökte. A két férfi összegabalyodva többször is átfordult a sárban, míg végül kimerültén megálltak. A körülöttük állók, hunok és rómaiak egyaránt feszülten figyelték, hogyan végződik a küzdelem, és ettől függően vajon milyen sors vár rájuk. A rómaiak ereiben megfagyott a vér. A vérrel keveredett sárban, a halottak között ott feküdt Aetius − Attila felülkerekedett rajta, és egy fűrészes élű pengét szorított a torkának. Egy végtelennek tűnő pillanatig nem hallatszott más, csak a két férfi zihálása. Am akkor Attila meglátta az Aetius nyakában függő farkasfogat. Döbbenten húzódott hátra. − Foglyul ejtetted az öregembert! − kiáltotta. Aetius kimerülten megrázta a fejét. − Turgrid… lerótta adósságát. Neki legalább volt becsülete. Attila dühösen vicsorogva még erősebben markolta kését, mint addig. − Tudod, mit gondolok a rómaiak becsületéről…? És akkor mintha felrobbant volna a világ. Fülsiketítő kiáltások közepette több száz harcos vágtatott ki a fák közül. A rómaiak és a hunok egyaránt megdermedtek, és mire megmozdultak volna, a páncélt viselő harcosok már oda is értek melléjük − elkezdték kaszabolni a 304

hunokat, akik fejvesztett menekülésük során halálra taposták a gyalogos rómaiakat. Senki sem tudta, hogy az új támadók ellenségek, avagy barátok-e. A következő pillanatban újra haldokló férfiak hangos ordítása visszhangzott mindenfelől. Abban a pillanatban, mikor megkezdődött a támadás, Attila döbbenten felkapta a fejét; a hunnal szinte egyszerre mozogva Aetius kikerülte az addig a torkának szegezett pengét, majd lelökte magáról Attilát, és oldalra gurult. Mindkét férfi felugrott, ám ezúttal a rómainak sikerült megőriznie lendületét. Mielőtt Attila reagálhatott volna, Aetius villámgyorsan kicselezte, mégpedig egy olyan mozdulattal, amellyel Attila gyermekkorukban többször is félrevezette őt. Gyorsan megpördülve Attila mögé került, és kardját határozottan a hátának szegezte. Attila megdermedt, és vele együtt az összes hun, mikor látták, hogy fejedelmük élete függ minden további mozdulatuktól. Halott és haldokló hunok hevertek a földön, vérük összevegyült a rómaiakéval, akiket mindössze néhány pillanattal korábban mészároltak le. Lucilla, Aetius nőstény farkasa füléből erősen ömlött a vér, egyik szeme helyén már csak egy üres lyuk tátongott. Ám szörnyű sebei ellenére vicsorogva lapult le, készen arra, hogy bármelyik pillanatban Attilára vesse magát. A hun fejedelem farkasa holtan hevert néhány lépéssel arrébb. Egy pillanatra szörnyű, feszült csend telepedett a férfiakra, akik a két vezérre szegezték tekintetüket. Aetius szólalt meg elsőként, olyan halkan, hogy foglyán kívül senki más nem hallhatta. − Fordulj meg! − utasította. − Lassan! Attila, bár felszegett fejjel és villámló tekintettel, de engedelmeskedett. − És most dobd el a kardod! − folytatta Aetius. Ám Attila ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, szabad kezével lassan hátranyúlt a tegezéhez, és előhúzta az ősi, rozsdás kardot, majd mindkét karját előrenyújtotta. − Melyiket? − kérdezte sziszegve. Aetius sokáig nézte a kardokat, tekintete hol az egyikre, hol a másikra vándorolt, ahogy mérlegelte a helyzetet. Ám a következő pillanatban hirtelen megértette, mit is jelent a két különböző fegyver. Ekkor már habozás nélkül a szokványos, véres kard felé bökött az állával. 305

− Csak ezt − válaszolta. Attila ledobta a sárba, majd másik kezét is leengedte, amelyben az ősi kardot fogta. Mielőtt bármit is mondhatott volna, egy férfi jelent meg mellette − annak a csapatnak a vezére, amely néhány perccel korábban rátámadt a hunokra. A férfi Attilát szemmel tartva Aetius mellé lépett. − Tehát ez az ember ölte meg apámat − mondta Thorismund sziszegve. Aetius bólintott. − Ez az ember vezeti a hun sereget. Apád az ellenséggel vívott harcban esett el. − Apám halálát meg kell bosszulni! − mondta a fogait csikorgatva Thorismund. − És én megbosszulom! Kihúzta hüvelyéből a kardját, és Attila felé lépett, de egyszer csak hirtelen megállt, mikor megérezte, hogy kard szegeződik a hátának. Thorismund lassan megfordult, tekintetét végigfuttatta a kardon − a hegyétől egészen a markolatot szorosan tartó kézig, majd egészen fel, Aetius szigorú arcáig. − Most te dobd el a kardodat, herceg! − utasította halk, de határozott hangon a hadvezér. Thorismund dühösen összeszorította ajkait; elgondolkodott, engedelmeskedjen-e a parancsnak, de látta, hogy Aetius emberei mind kivont karddal állnak körülötte. Végül morogva Attila kardja mellé dobta a sajátját. − Herceg, többé nincs itt rád szükség − mondta Aetius nyugodtan. − Menj utadra! Térj vissza királyságodba! Thorismund azonban nem mozdult. − Indulj! − kiáltott rá dühösen a hadvezér. Thorismund már éppen elkezdett volna tiltakozni, ám látva Aetius dühös arckifejezését, végül lassan elindult. A vizigót herceg és harcosai felszálltak lovaikra, majd elvágtattak Tolosa felé. Attila kihívóan kihúzta magát. − Most, hogy ez a tejfölösszájú elment, végre megölhetsz, Flavius − mondta. Aetius lassan megrázta a fejét. − Nem akarlak megölni. Térj vissza az embereidhez! Arra várnak, hogy visszavezesd őket keletre. 306

Attila gyanakvóan nézett rá. − Elengeded halálos ellenségedet? − kérdezte. − Egy hun mindig lerója a tartozását. Én most róttam le. − Te nem vagy hun! − sziszegte Attila. − Római vagy, az ellenségem! Ölj meg! − Nem. Egyszer megmentetted az életemet. Ahogy én Turgridét. Ő akkor azt mondta, hogy egy életre az adósom lesz. − Túlzott. − Nem. Feláldozta az életét, csak hogy lerója a tartozását. Még mindig azt mondod, hogy túlzott? Attila a kard hegye felé dőlt, de Aetius elkapta a pengét, majd eldobta. − Ha az adósom vagy, tedd azt, amit mondok! − mondta a hun dühösen. − Ölj meg! − Így rójam le a tartozásomat? Végezzek veled? − Ezt akarom! − sziszegte Attila. Aetius hunyorogva nézte az előtte álló ziháló, elkeseredett férfit. − Akkor nem vagyok adósod, még ha ezzel el is veszítem a becsületemet. − Ha elengedsz, életben maradok, de a lelkem halott lesz! Aetius megvonta a vállát, majd elfordult. − Én csak a testedet kímélhetem meg − mondta. − A lelkedre már neked kell, hogy gondod legyen. Pisszenés sem hallatszott, az emberek meg sem mozdultak. Kővé dermedve figyelték a két hadvezér között zajló megdöbbentő párbeszédet. Végül Attila törte meg a csendet. A sárban fekvő Lucillához lépett − a farkas feje remegett a fájdalomtól, horpasza lassan emelkedett és süllyedt, ahogy az állat nehezen lélegzett. Mikor lábával megbökdöste, Lucilla vicsorogva odakapott felé, de annyi ereje már nem volt, hogy felálljon. Attila megfordult, és Aetius szemébe nézett. − A farkasod haldoklik − mondta. − Meg kell szabadítanod a szenvedéstől. − Megszabadítom − felelte Aetius. − És velem is ezt kell tenned. Ha tisztességes vagy… megérdemlek annyit, mint a farkasod. 307

Aetius megvető hangon felnevetett. − Most te hivatkozol a tisztességre. Ha te vagy a penge túlsó végénél, nagyon gyorsan változtatsz a véleményeden. Attila újra a kard felé vetette magát, ám Aetius ezúttal is gyorsabb volt nála. − Valamikor régen hun voltál − vicsorgott Attila. − Tudod, hogy nálunk így mennek a dolgok. A hunoknál ez a szokás! − De a rómaiaknál nem! − Köpök arra, hogy Rómában mi a szokás! Inkább meghalok, és haljon meg velem egész népem, semhogy Róma uralma alatt éljünk! − Akkor eggyel több okom van rá, hogy életben hagyjalak – mondta Aetius nyugodt hangon. − Te leszel az élő bizonyíték arra, hogy Róma milyen hatalmas és becsületes. Attila összehúzta a szemét, mintha úgy akarta volna kizárni a gondolatot, hogy élete álma örökre meghiúsult, és hogy több millió embernek okozott mérhetetlen csalódást. Aztán kinyitotta szemét és felnézett az égre. A felhők még mindig kergették egymást a hold előtt; az égi lámpás még mindig rideg, fehér fénnyel árasztotta el a vidéket, halott, sápadt fénnyel, majd elbújt a felhők mögé. Mintha semmi sem változott volna, ugyanakkor tudta, hogy minden megváltozott… örökre. Rémült varjak szálltak fel a fákról. Hangosan károgva elözönlötték az üres égboltot, amelyet éppen csak kezdtek megvilágítani a felkelő nap sugarai; egy pillanatig még keringtek, majd gúnyosan nevetve eltűntek a távolban. A következő pillanatban lovasok vágtattak ki a fák közül és száguldottak el északkelet felé a hunok táborába vezető úton. Mint minden hun, ők is erős, határozott harcosok voltak, és büszkén viselték a csatában elszenvedett sérülések nyomait. Ám bennük is megváltozott valami: történt velük valami, amivel korábban még sosem kellett szembenézniük, és amivel ezentúl mindennap együtt kell élniük − legyőzték őket. IV. A hajnal komor, szürke volt, mintha az idő tökéletesen emlékezett volna 308

az előző nap borzalmaira, majd a szomorú megkönnyebbülésre, melyet az emberek a csatát követő éjjel éreztek. A római csapatok már nem ünnepeltek; alakzatba álltak, úgy nézték egy alacsony domb tetejéről az előző napi csata színhelyét. A parázsló szekerekből és a becsapódó lövedékek után ottmaradt olajtócsákból még mindig fekete füstoszlopok emelkedtek az ég felé. A szörnyű pusztítás nyomait látva már az is nehezükre esett, hogy ne fordítsák el tekintetüket, nemhogy szabályos sorokban, fegyelmezetten álljanak. A síkságot, amíg csak a szem ellátott, több ezer holttest borította − lovak, katonák, vagy csak a sereget kísérő, a harchoz nem értő emberek, mind mereven, kihűlve feküdtek a földön. A holttestekre már lecsaptak a dögevő madarak; mohó pillantásokkal méregették a zsákmányt, és dühösen kergették el egymást egy-egy holttesttől, pedig több ezer hevert körülöttük. A vér szaga a vadkutyákat is a síkságra csalogatta − felgörbített háttal, farkukat lábuk közé húzva ólálkodtak a hús körül, összehúzva magukat, nehogy saját társaik rájuk támadjanak. A mentőcsapatok még mindig ellepték a síkságot. Azokat, akiknek még volt annyi erejük, hogy felemeljék kezüket, vagy a szájukba ment sártól reszelős hangon segítségért kiáltsanak, már kimentették; most a halottakat gyűjtötték össze, vagy a menthetetlen, halálos sebesülteket. Durván dobálták halomba őket − a kimerültség és kétségbeesés minden érzelmet kiölt belőlük. Az egyik ilyen rakás közelében egy idős pap halkan imádkozott a halottakért, lassan, szomorúan vetett keresztet. Mikor az ima végére ért, egy testes, bekötözött arcú katona lépett mellé − leöntötte a holttesteket egy vödörnyi gyúlékony folyadékkal, majd fáklyájával meggyújtotta őket. Újra maró szagú, sűrű, fekete füstoszlop emelkedett a síkság fölé. A szabályos alakzatban álló katonák a távolba meredtek; az öreg veteránok kifejezéstelen arccal nézték a síkságot, a fiatalok pedig hálásak voltak, mert a sűrű füstfelhőben, amely eltakarta őket, nem kellett visszafogniuk magukat, nem kellett szégyenkezniük amiatt, hogy a könnyeik patakokban folytak. A síkság közepén rongyos, legyőzött sereg haladt lassan − Attila lovasai és szekereik. Bár a sor eleje már elérte a horizontot, a vége még el sem hagyta a tábort; a római katonák pedig némán figyelték a lassan mozgó tömeget. Aetius és Carpilio csapataiktól valamivel távolabb álltak, de ugyanolyan fáradtan figyelték a hunokat, mint az embereik. − Komoly győzelmet arattál − mondta halkan a szenátor. − Megmentetted 309

a nyugati birodalmat. Az emberek az idők végezetéig emlékezni fognak a nevedre. Aetius szomorúan megrázta a fejét. − Még mindig sok ellenségünk van. − Túl pesszimista vagy, fiam. Most, hogy a hunokat legyőztük, nincs több olyan barbár nép, amely szembe merne szállni Rómával. Senki sem mer szembeszállni velünk. − Talán igazad van − mondta Aetius elgondolkodva. − De mint tudod, nem csak Róma falain kívül vannak ellenségeink. Carpilio egy pillanatra elgondolkodott veje szavain, majd megvonta a vállát. − Fortuna kegyes volt hozzánk. Bízom benne, hogy a császár udvarában ugyanúgy fog vigyázni ránk, ahogy a csatamezőn, mikor Attila ellen harcoltunk. − Akkor egy megbízhatatlan asszony kezébe adod az életedet, mert Fortuna kiszámíthatatlan istennő. Ha ő fújja hajód vitorláit, arra haladsz, amerre ő akar vinni. Ami engem illet, nem szeretnék részt venni veszélyes játékaiban. Csak a saját kezemben és számban bízom, és ha kudarcot vallók, azt csakis magamnak köszönhetem. De nem bízom magam Fortuna kegyeire. Carpilio halványan elmosolyodott. − És ha a szeszélyes istennő Attila oldalára áll csak azért, mert te megtagadod őt? Az eltaszított asszonyok az ellenséget szeretik. − Az az ő baja − mondta Aetius. − Mert Attila is hűtlen lesz hozzá. Ha létezik olyan ember, aki csakis saját magában bízik, az Attila. − Akkor még büszkébb lehetsz, hogy legyőzted. Bárcsak hozzám lenne kegyes Fortuna! Én tárt karokkal fogadnám. Gyere! Reggelizzünk meg, aztán induljunk haza! Hosszú út áll még előttünk. Vár a feleséged. Engem pedig az unokáim. Aetius egy örökkévalóságnak tűnő idő után most először mosolyodott el. − Menjünk! Itt már végeztünk. Hátat fordítottak a távolban vonuló hun seregnek, és lovaikat vágtára fogva ellovagoltak. A rómaiakkal szemben, egy alacsony dombról egy másik férfi is figyelte az elvonuló sereget. A hatalmas síkság széléhez léptetve Attila mozdulatlanul, elgondolkodva ült lován, jobb keze ujjaival kardja 310

markolatán babrált. A síkságot kémlelve a légiók zászlói alatt álló tisztek között egyre csak ellenségét kereste, aztán a római sereg legszélén egyszer csak meglátott két lovast − azonban a következő pillanatban a két alak el is tűnt a szeme elől. Az egyik római tógát viselt, amely a szellőben könnyedén lebegett mögötte − a lovas összegörnyedve ült nyergében, mint egy öregember, aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy órákat töltsön egy harci mén hátán. A másik azonban egyenes háttal ült paripáján: ekkora távolságból akár azt is gondolhatta az ember, hogy hun. Attila viszont tudta, hogy nem hun. Összehúzott szemmel figyelte a férfit; egy pillanatig halálosan fáradtnak, vénségesen vénnek érezte magát, és a hosszú hajába belekapó nyugati szél nem az ígéret, hanem a vereség dalát süvítette. Legyőzték, de ez az érzés csak egy pillanatig tartotta hatalmában: kihúzta magát, tekintete pedig ismét ugyanolyan elszánt volt, mint a csata előtt. Valami hozzáért a lábához − lenézett. Egy hun kisfiú állt a lova mellett, úgy nyolc év körüli lehetett. Kopaszra borotvált fején rókaszőr sapka, kezében kicsi íj: az egyik farkaskölyök. A kisfiú megfogta Attila lábát, majd felnézett a hunok fejedelmére. Attila bal kezével lenyúlt érte, és a karjánál fogva felemelte maga elé a lóra. A kisfiú, mikor oldalra nézett, meglátta a fejedelem kardját. Lassan hátrafordult Attila felé, aki szomorúan a szemébe nézett, majd hátranyúlva kivonta a törött, rozsdás kardot − a hunok kardját. Odanyújtotta a fiúnak, aki büszkén a jobb kezébe vette, aztán visszafordult, és vadul csillogó szemmel végignézett a római seregen. Ekkor Attila megsarkantyúzta lovát − elindult lefelé a füves dombon, hogy csatlakozzon a lovasok és szekerek keletnek tartó hosszú menetoszlopához.

311

UTÓSZÓ Korunkban, amikor úgy tűnik, hogy a tudomány minden ismeretünket alátámasztja a genetikától az univerzum keletkezésének időrendjéig, meglepő, milyen kevés ismerettel rendelkezünk a hunokról, akik másfél évezreddel ezelőtt kis híján lerombolták a nyugati civilizációt. Mint sok más nomád, állattenyésztő törzs után, utánuk sem maradtak fenn írásos emlékek, vándorlásukról csak nagyon kevés tárgyi lelet mesél. Valójában még arról is vitatkoznak, honnan származik ez a nép, bár úgy tűnik, a legtöbb antropológus most már megegyezésre jut ebben a kérdésben. A hunok valószínűleg a ma Mongóliaként vagy Nyugat-Szibériaként ismert sztyeppéken tűntek fel először, és több nemzedéknyi idő alatt, legyőzve és elsöpörve az útjukba kerülő más törzseket, keveredve velük és új szokásokat felvéve, fokozatosan nyugat felé vonultak. Attila ősei nem sokkal azután keltették fel Róma figyelmét, hogy megérkeztek a mai Magyarország területére. Ám még a rómaiak is csak nagyon keveset tudtak erről a népről. Külsejükről bár túlzó, de elég pontos leírást adtak, szokásaikra azonban leginkább csak az akkor már ismert más keleti, barbár törzsek szokásaiból következtettek, akiknek létezésében nem is igazán hittek. Tulajdonképpen még azt sem tudjuk biztosan, mikor született Attila: több történész is úgy tartja, hogy i. sz. 406-ban, míg mások (a legtöbb európai történész) szerint i. sz. 395-ben (abban az évben, amikor Aetius, és amelyet én is születése évének vettem). Így, hogy ennyire hiányos ismeretekkel rendelkezünk róluk, nincs könnyű dolga egy írónak, ha úgy akar írni a hunokról, hogy közben ne a kívülállók, azaz a rómaiak és görögök leírásaira hagyatkozzon. Természetesen nem egyetemi tanulmányt, hanem regényt írtam. Éppen ezért az olvasó néha úgy érezheti, hogy a történelmi hűség szempontjából elég szabadon fogalmaztam; remélem, ezt apróságnak tekintik majd, és megbocsátják nekem. Az ősi hun szavak könnyen lehet, hogy nem pontosak − sok közülük csak római vagy görög átiratban maradt fenn, mások pedig olyan szavak, amelyeket a mongol, török vagy valamelyik szláv nyelv vett át a hunból. Regényemben találhatók olyan ismerős földrajzi és városnevek, mint például a Rajna folyó vagy Róma, amelyek mai alakjukban szerepelnek, mert régi alakjuk furcsán, zavaróan hangozna a mai olvasó számára. Ezenkívül mai mértékegységeket használtam, hogy megkönnyítsem 312

az olvasók dolgát, akik számára az ősi mértékegységek valószínűleg semmit sem jelentenek. Attila beszéde a châlons-i csata előtti éjszakán hangzott el, én azonban kettéosztottam, így regényemben Attila egy részét a Rajnán történő átkelés előtt mondja el. Plinthasnak a hunokhoz tett követi látogatása alapjául a számtalan keletrómai követ Attila udvarába tett látogatása szolgált. Honoria futárát, Marcust pedig egy eunuchról, Jácintról mintáztam, akinek azonban a neve ma már inkább csak virágnévként szerepel az emberek tudatában, ezért zavaró lett volna ebben a formájában alkalmaznom. (A kedves, aggódóbb olvasók biztosan megkönnyebbülnek, ha megtudják, hogy Honoria végül elhagyhatta börtönét, nőül ment egy tiszteletre méltó római szenátorhoz, egy bizonyos Herculanushoz, és élete hátralévő része viszonylag eseménytelenül telt.) A legnagyobb szabadságot valószínűleg nem azzal kapcsolatban engedtem meg magamnak, amit leírtam regényemben, hanem azzal kapcsolatban, amit kihagytam belőle. Leginkább Aetius és Attila kapcsolatát akartam kihangsúlyozni, és a châlons-i csatához vezető eseményeket; ám a két férfi története külön-külön is sokkal több ennél. Attila életének sok fontos szakaszát nem tudtam belefoglalni regényembe − ilyenek a Duna menti pusztító hadjáratai, a châlons-i csatát közvetlenül megelőző orléans-i ostrom, és a csata után bekövetkezett halála. Aetiusszal kapcsolatban kihagytam nagy harcát, amelyet politikai ellenfelével, Bonifatiusszal vívott, azt az időszakot, amikor a vandálok megtámadták Afrikát, valamint azt, amikor még szintén gyermekként a gótok között élt túszként. Bár ezek is kétségkívül igen érdekes fejezetek a hadvezér életében, kénytelen voltam kihagyni őket azért, hogy regényem ne sikeredjen unalmasan hosszúvá. Az ókori történetírók közül a hatodik században élt gót Jordanes írásait találtam a leghasznosabb forrásoknak. Getica című műve egy mára már elveszett, korábban született művön, a római politikus és szerzetes, Cassiodorus írásán alapszik, aki a châlons-i csata idején élt, és aki a csata több résztvevőjét is ismerte, illetve beszélt is velük. Az ötödik században élt római szakíró, Vegetius Mulomedicina című műve érdekesen írja le, a hunok hogyan tenyésztették, gondozták és törték be a lovakat. A görög írnok, Priscus csodás részletességgel írja le a lakomát, amelyen Attila udvarában részt vett − az ő írását alapul véve írtam meg a regényben szereplő lakomajelenetet. Az Aetius után nem sokkal élt római nemes, Boethius Consolatio Philosophiae című művében érdekes és megható kísérletet tett arra, hogy 313

összebékítse az ókori filozófia örökségét és a kereszténység tanait. Orpheusz történetét, amelyet a görög mitológiát tanuló egyetemisták furcsán ide nem illőnek találhatnak, Boethiustól kölcsönöztem, így valószínűleg megegyezik azzal a változattal, amely oly népszerű volt Aetius korában. Ammianus Marcellinus Róma története című műve [Európa Könyvkiadó, 1993] pedig rendkívül fontos részletekkel szolgál a nyugati birodalom utolsó két évszázadának harcászatáról és fegyvereiről, még ha a szerző gyakran igencsak pontatlanul írt a hunokról (neki köszönhetően terjedt el az a téves elgondolás, hogy a hunok a nyergük alatt puhították a húst). Azok az olvasók, akik szeretnének többet megtudni Attila és Aetius életéről, bizalommal fordulhatnak Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története [Ráth Kiadó, 1968-89], E. A. Thompson A hunok [Szűkíts Kiadó, 2003] és Ottó J. Maenchen-Helfen The World of the Huns (’A hunok világa’) című, könnyen megszerezhető műveihez.

314

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Az őszinte hála ritka és csodálatos dolog, az őszinte nagylelkűség letükröződése, amely szintén igen ritka. Miután már négy regényem kapcsán kértem barátaimat és családtagjaimat, hogy olvassák át írásaimat, és ellenőrizzék a történelmi hitelesség szempontjából, tudom, hogy milyen is az igazi, önzetlen segítség. Először is Mark Ushert említeném, aki a történelmi hitelességet ellenőrizve olvasta át lelkiismeretesen és a legkisebb zsörtölődés nélkül a kezdeti vázlatokat. Mir Bahmanyar is nagyon sokszor átolvasta a kéziratot, nagyon sokat segített abban, hogyan szőjem a cselekmény bonyolult szálait. Alán Nevins nemcsak nagyon jó üzleti érzékkel megáldott irodalmi ügynök, de rendületlenül hitt is bennem, és munkám során végig támogatott, biztatott. Kiadómnak, Pete Wolvertonnak pedig nemcsak ahhoz van érzéke, hogy észrevegye és kijavítsa az itt-ott kevésbé ütős kéziratot, de rengeteg időt és anyagi hátteret is biztosít ahhoz, hogy könyveim szép, érdekes formában jelenjenek meg, hogy vonzóak legyenek az olvasók számára. A könyvírás folyamatának a panaszkodás és idegeskedés is része, ám ennél sokkal fontosabb a jó oldala: hogy otthon dolgozhatok, taníthatom a gyermekeimet, azt tehetem, ami a legfontosabb számomra − azaz a családom közelében lehetek. Könyvemet ajánlom Eamonnak, aki remekül ért a számítógéphez, és emellett rengeteget sportol, így engem is mind szellemi, mind fizikai szempontból remek formában tart; Isának, akinek muzikalitását és érzékenységét csak csodálni tudom; húgomnak, Marie-nek − vidámságának és feltétlen szeretetének köszönhetően értékrendem soha, egy pillanatra sem inog meg; és feleségemnek, Cristinának, aki nélkül az életem üres és szürke lenne. Családtagjaim nagylelkűen támogattak munkám során, és csak remélni merem, hogy látják, érzik, mindezért mennyire hálás vagyok. M. C. F. 2004 szeptembere

315

316

ISBN 978 963 635 387 2

Kiadja az I.P.C. KÖNYVEK Kft. Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. Igazgatója

A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A. Felelős szerkesztő: Varga Mónika A szerkesztő munkatársa: Komor Katalin Tipográfia és tördelés: Merész Adrienn

Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen – Felelős vezető: Bördős János igazgató

[1] Nyssa (ma Nevşehir): város Törökországban (a ford.) [2] Hibernia − Grönland (a ford.) [3] Albis folyó − a mai Elba folyó [4] Mare Mediterraneum − a mai Földközi-tenger

317