A szűz kardja 9789634265962 [PDF]

Zitiervorschau

Bán Mór

HUNYADI A szűz kardja A király harmadik esküje

Gold Book www.goldbook.hu

Copyright © Bán János, 2020 Szerkesztette: Békési József Tördelés, tipográ a: Gold Book Kft. Borítókép: Joan of Arc statue, Blois, France © CSLD/Shutterstock.com Verzió: 2020.12.03 A kiadóval történt előzetes megállapodás és a kiadó írásos engedélye nélkül tilos a kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy bármely formában, bármely módon közzétenni A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplője a képzelet műve, és valódi, akár élő, akár holt személyekhez való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve ISBN 978 963 426 597 9 Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

TARTALOM A SZŰZ KARDJA 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. EPILÓGUS JEGYZETEK KRONOLÓGIA BIBLIOGRÁFIA

A KIRÁLY HARMADIK ESKÜJE A király esküje Kecskeméten A Hunyadiak és Kecskemét A király előmerészkedik Két labdával játszhatsz! Gyilkosság a vita hevében A király első esküje Temesvár: a második királyi eskü A harmadik eskü és következményei Kecskemét sorsa a Hunyadiak után Petőfi Sándor: A KIRÁLY ESKÜJE Arany János: V. LÁSZLÓ Főbb források

HUNYADI, ÁRPÁDOK, FEKETE SEREG ÉS A TÖBBIEK

KRITIKUSAN A HUNYADI-KRITIKÁRÓL

BÁN MÓR

HUNYADI A SZŰZ KARDJA

1. A. D. 1429. SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 2. NAPJA,1 MONTCEAU-LES-MINES, BURGUNDIAI HERCEGSÉG – Átkozott barbárok! Hogy az ördög ragadná nyakon valamennyit, és cibálná le őket magával a pokol legmélyebb bugyrába! Jean Lefévre de Saint-Remy, a burgundiai herceg tanácsosa, az Aranygyapjas Rend címerkirálya gyűlölködő pillantást vetett a saját vértesei mögött léptető idegenekre. Barbárok voltak, minden kétséget kizáróan vérivó, nyers húst zabáló barbárok. Uralkodójuk utasításainak megfelelően nem viselték hazájuk színeit, sem zászlóját, sem címerét, s öltözéküket igyekeztek úgy összeválogatni, hogy ne ríjanak ki a sártengerré dagasztott burgundiai és auvergnei utakon járó lovagok, kalmárok közül. Vezetőjük csúcsos burgundi kalpagot viselt és selyemszalagokkal díszített, sáfrányszínű bruges-i mellényt. Őt talán még helybélinek nézhette volna bárki, hisz a képét gondosan beretválta, és a tekintete is egészen szelídnek, civilizáltnak volt mondható. Hanem a kísérete! Sötét pillantású, robusztus lovasok zötykölődtek a messziről jött nagyúr mögött; barna képű, bajszos, szakállas fér ak, akiknek még a szemük vágása is Attila pokolravaló hun farkasait idézte – legalábbis Jean Lefévre de Saint-Remy valahogy ilyennek képzelte az ezer évvel ezelőtt épp e vidéket dúló, pusztító, nyers húson és friss véren élő sátánfattyakat. Különösen az a atal, az a hosszú, hollófekete hajú ckó tűnt Attila szakasztott ivadékának! Zömök, széles vállú harcos volt, nürnbergi mellvértje csupa horpadás, csupa mocsok. Sisakot nem viselt, hagyta, hogy az eső a

homlokába tapassza fürtjeit, vadul villanó tekintete annak függönye mögül fürkészte a vidéket. A tanácsos úr Besançon óta egyfolytában a tarkóján érezte a ckó gyanakvó pillantását. Nem valószínű, hogy egyszerű lovag lenne… Bizalmi ember hírében áll, s nyilván alapos okának kellett annak lennie, hogy Sigismundus király őt választotta a küldöttség katonai parancsnokának. A burgundi herceg tanácsosa, az Aranygyapjas Rend címerkirálya különösen gyelemreméltónak találta a harcos pajzsát. Első pillantásra úgy vélte, a havasalföldi vlach fejedelmek címerét pingálták rá, legalábbis, amíg a lovak patájáról a fekete madár fejére fröccsent sarat le nem mosta a kitartóan szakadó eső – akkor ugyanis láthatóvá vált, hogy a holló nem keresztet tart a csőrében, hanem egy aranygyűrűt. – Miattuk nem kell aggódnia kegyelmednek! – legyintett a magyar király követe még a besançoni palotában, amikor hetekkel ezelőtt útra keltek. – Kísérőim egytől egyig megbízható nemesurak, kifogástalan modorú lovagok, akik akár életüket is készségesen feláldoznák, ha küldetésünk során ezt követelné meg a helyzet. No persze! Nemesek? Lovagok? Ezek? A burgundiai nyögve újra hátrafordult a nyergében. Ha valaki, hát akkor ő mindent tudott a lovagi viselkedés fortélyairól és a cizellált és ki nomult nemesi etikett szigorú szabályairól… Hogy ezek lovagok lennének? Nemesek? Ördögöt! Veszett haramiák ezek valamennyien! Keleti puszták civilizálatlan, gyilkos söpredéke! Most is szótlanul léptettek egymás mellett a szakadó esőben, és egyre csak a mellettük elmaradó erdőt fürkészték. Valami nagyon nem tetszett nekik. Fejszéik, lándzsáik nyelét, pallosaik markolatát szorongatták, időnként aggodalmas pillantásokat vetettek egymásra. Míg a követ széles hátú, teuton paripán terpeszkedett, ezek az úgynevezett „lovagok” kisebb, pusztai lovakat ültek meg. Egyszer a leghosszabb út is csak véget ér, sóhajtott De Saint-Remy.

A hollófekete hajú, hollós címerű fér odaugratott a nagyúr mellé, és valamit a fülébe suttogott a maga érthetetlen nyelvén. A követ lassan bólogatott. – Biztos vagy benne? A fekete hajú intett, hogy biztos. Hédervári Lőrinc főlovászmester, őfelsége Luxemburgi Zsigmond, Magyarország és Csehország királyának meghatalmazott, titkos követe megsarkantyúzta lovát, s gyorsan felzárkózott Jean Lefévre de Saint-Remy mellé. – Az embereim szerint nem biztonságos ez az ösvény. Ha lehetséges, talán keressünk másik utat Nevers felé! – Másik utat? – A tanácsos jól beszélt ugyan németül, de Hédervári kiejtését csak üggyel-bajjal értette meg. – Biztosíthatom, erre semmi szükség, monsieur. A zsoldosaim… – Őfelsége üzenete nem kerülhet illetéktelen kezekbe! Azt pedig ön sem tagadja, hogy a környék… hm… meglehetősen veszélyes! Hiszen éppen ön hívta fel a gyelmünket a vidéken fosztogató lázadókra… A burgundiai tanácsos magában elszámolt tízig. Az eső haragosan kopogott a kíséret páncélvasain. Átkozott barbárok! Csak már szabadulhatnék meg tőlük! – Amint láthatja, monsieur, tíz, tetőtől talpig felfegyverzett burgundi zsoldos kísér minket, nem beszélve a bedfordi herceg számszeríjászairól! Biztosíthatom, hogy semmi nem késleltetheti utunkat. A burgundiai herceg a táborban már várja önt, és természetesen a lehető leghamarabb megszövegezi őfelségének szánt válaszát… – Azt mondtam, hogy út nem biztonságos! – mosolygott Hédervári lovászmester rendíthetetlenül. – Keressünk másik utat! Jean Lefévre de Saint-Remy a fogát csikorgatva meghajolt a nyeregben.

– Nos, ami azt illeti, monsieur, szíves örömest engednék kérésének, de sajnos nem tehetem. Tudnia kell ugyanis, hogy jelen pillanatban ez az egyetlen út Besançon és Nevers között, amely biztonságosnak mondható. A felkelők az utóbbi napokban vérlázító módon megrohanták falvainkat Sully-sur-Loire és Lagny-sur-Marne környékén. Ahogy bizonyára ön is hallott róla, kiszámíthatatlan erőkkel képesek támadásra indulni őfelsége városai ellen. Nemrégiben Párizs is roppant kellemetlen ostromot volt kénytelen elviselni, amikor az az átkozott nőszemély és az alençoni herceg… Eh, szó, mi szó, mindezen okokból egy jelentős szakaszon kerülni vagyunk kénytelenek, hogy mindvégig a burgundiai, illetve az angol sereg ellenőrizte területen maradhassunk. A herceg úr rám bízta az ön becses személyének biztonságát, és ennélfogva természetesen teljes felelősséget vállalok azért is, hogy őfelsége, a magyar király levele eljusson Burgundia hercegéhez! Biztosíthatom, hogy a kellemetlenség, ami ezen az Isten háta mögötti úton vár ránk, elenyésző mindahhoz a kínhoz képest, ami abban az esetben jutna osztályrészünkül, ha véletlenül a felkelők karjaiba futnánk… De a magyar továbbra is kitartóan mosolygott. – Az embereim szerint ez az út nem biztonságos. Másik utat kell választanunk. A tanácsos nem hitt a fülének. – Már megbocsásson, kegyelmes uram, ahogy az imént utaltam rá, az én felelősségem meghatározni, melyik úton jutunk el a herceg táborába, és melyiken nem! – Előreküldöm az embereimet! – intett pálcájával Hédervári. Jean Lefévre de Saint-Remy minden erőfeszítésével igyekezett arcára ölteni a létező legbarátságosabb, legtürelmesebb kifejezését, ám így is tartott tőle, csupán zord vicsorgásnak tűnik majd a végeredmény. Elege volt ebből az átkozott utazásból! Lábát köszvény kínozta, a hűvös áprilisi esőtől átfagytak csontjai. E pillanatban minden pénzt megadott volna, ha valahol Besançonban,

a hercegi palotában melegedhet a kandalló tüzénél, jófajta burgundit szürcsölgetve. – Jó, rendben. Végtére is miért ne derítsük fel a környéket? Bár ebben az esetben megnyugtatóbb volna, ha az angolokat küldenénk előre! – tett egy utolsó, bátortalan kísérletet. – Ők úgy ismerik ezt az átkozott terepet, mint a tenyerüket! De kegyelmes úr…! Hédervári nem várta meg, míg a tanácsos befejezi; intésére a hun ivadékok közül néhányan előreléptettek. A hollós címeres fér hang nélkül mutatta, kinek merre kell indulnia. A következő pillanatban vágtára fogták lovaikat, és a szélrózsa minden irányába eltávoztak. A hollós egyenesen északnak tartott, fel a dombra, amelyen túl, néhány mérföld távolságban a tanácsos Montceau-lesMines házait sejtette. Az eső fala jótékonyan összezárult mögöttük. – Na de kegyelmes uram… – Ne aggódjon! – intette le a magyar. – Ezek az emberek megtalálják a Moulins-ba vezető ösvényt akkor is, ha valamennyi utat elzártak már a maga drágalátos armagnac2 lázadói! A burgundiai herceg tanácsosa elképedve bámulta a távolodókat, aztán remegő kézzel leintette a bedfordi herceg lovasainak parancsnokát. – Stay! Stay here! Az angol megvonta a vállát; sisakjának pereméről özönvízszerűen ömlött az eső mellvértjére, szakadozott köpenyére. – As you wish, m’lord! Saint-Remy nem ismerte a környéket, s úgy sejtette, egy kis szerencsével néhány nap alatt elérhetik a herceg táborát, és akkor egyszer s mindenkorra ledobhatja válláról ezt a kellemetlen terhet. Már csak néhány óra… A távolban felbömbölt egy ágyú. A lovak megrázkódtak az öblös, fenyegető morajlástól.

2. Hunyadi János, a főlovászmester testi épségére vigyázó lovag egy szelíd hajlatú domboldalra vágtatott fel, hogy felmérje az országúttól északra elterülő terepet. A szakadó esőben a lova patái hatalmas földcsomókat hánytak szerteszét, ám ahogy a dombtetőhöz ért, az ifjú intett kísérőinek, hogy maradjanak hátra. Egyedül akart széttekinteni a szürkén hullámzó erdők fölött. Zsigereiben érezte a veszélyt, de nem szeretett volna túlzottan aggodalmaskodónak tűnni Hédervári szemében. A főlovászmester amúgy is félvállról vett mindent. Két alkalommal megjárta már az utat, egyszer Budáról Viennois-ba, másodszor pedig Pozsonyból Reimsbe; s emiatt úgy viselkedett, mintha minden átkozott utat, erdőt, falut és várost jól ismert volna Domremytől egész Bretagneig. Ha őt kérdezgette, Hunyadi nem kapott használható válaszokat, márpedig ahhoz, hogy megvédelmezhesse a követség minden tagjának testi épségét, tudnia kellene, mire számíthat ezen az átkozott földön. Idegennek érezte még a tájékot is. Idegennek a lapos, félig földbe vájt házikókat, idegennek a szántások szélességét, az emberek arcát, és legfőképp kiszámíthatatlan viselkedésüket. Amúgy sem tudott sokat erről az országról, és az itt dúló háború lényegét sem értette. Fel nem foghatta, hogyan lehetséges, hogy a Franciaországot megszálló angol sereg szolgálatában annyi francia áll, nem értette, hogyan lehetséges, hogy a burgundiak, akik valahol maguk is franciák voltak, franciául beszéltek, kéjes örömmel vetették magukat a franciák elleni háborúba. Nem értette, ki itt a barát, s ki az ellenség – nem sokkal Troyes után csaknem beleszaladtak egy kisebb csetepatéba egy fogadó előtt, ahol számára megtévesztően hasonlónak tűnő öltözetű és beszédű lovagok kaszabolták egymást lelkes hevülettel. – Kik ezek? – kérdezte akkor Hédervárit elbizonytalanodva.

– Azok ott az armagnac sereg katonái – mutatta az a porfelhő egyik bugyrából kibontakozó lovasokat. – Amazok amott meg burgundiaiak. – No de hogyan ismerik meg egymást? A főlovászmester csak vállat vont, mintha Jankó valami jelentéktelen részletre kérdezett volna rá; Jean Lefévre de SaintRemy pedig gyorsan tovább terelte őket, ne kelljen végignézniük ezt a véleménye szerint nyilvánvalóan botrányos összecsapást. Most pedig… Ahogy a domb tetejéről körbetekintett, Hunyadi káprázatos vidéket pillantott meg az eső fátylas függönyén át. A dombok, a mezők a legkülönfélébb árnyalatokban zöldelltek, amott egy erdő sötéten hullámzó foltjai fölött szürke fellegeket sodort a szél. Látszólag békés környék volt, de az ifjú éles szeme azonnal kiszúrta a láthatár peremén mozgó néhány emberalakot. Acélba bújt lovasok poroszkáltak egy erdő vonala mellett, fejük felett a francia királyok ázott, liliomos zászlaja csüngött ernyedten. Hunyadi elvigyorodott. Az ellenség katonái!

3. Este letáboroztak egy kis patak partján, egy fejük fölé nyúló, mohos szikla védelmében. A burgundi címermester úgy vélte, másnap délelőtt bizonnyal Moulins-ba érhetnek, ahol Jean de Luxemburg úr lovasai várják őket. Hunyadi fél füllel hallotta, hogy kísérőik némileg bizonytalanok voltak, hogyan tudják addig is elkerülni az armagnac sereg környéken kószáló csapatait, és hogyan lesznek képesek a követeket biztonságban északra vezetni. Ugyanis néhány napon belül találkozniuk kellett a burgundiai herceggel, hogy

átadhassák neki a magyar király szívélyes üdvözletét és a hét pecsét alatt őrzött titkos levelét. – Lehet, hogy a kapitányod mégis tévedett – ingatta a fejét Jean Lefévre de Saint-Remy, immár sokadjára. – Ugyan, hogyan is tudná megkülönböztetni a francia királyi lobogót a burgund hadizászlótól? – Jól ismerjük a francia liliomot, uram! – felelte egykedvűen Hédervári. – Száz éve a magyar lobogóban is ugyanazok a liliomok aranylottak. – Akkor bizonyára csak egy kósza fosztogató csapat lehetett, akiket hamarosan felkoncolnak angol barátaink. Híreim szerint az Allier innenső partján a bedfordi herceg katonái vigyázzák a rendet. Hédervári sokatmondó pillantást vetett a tűz mellett melegedő ifjú Hunyadira, majd fojtott hangon, magyarul odavetette neki: – Azért csak állíts őröket, Jankó! – Már állítottam. – Ha nem csal a szimatom, az átkozott boszorkány martalócai itt kószálnak a közelben. – Ők voltak azok – felelte a hollóhajú ifjú. – Itt táboroznak nem messze. Hédervári a burgund követre mosolygott. – Ha nem sértlek meg vele, a kapitányom felkészül egy esetleges francia támadásra. Jean Lefévre de Saint-Remy végtelen türelemmel az arcán hajtott fejet. – Teljesen szükségtelen, de ha ez megnyugtat, uram! Csak nyugodtan! Később, amikor a magyar katonák már együtt falatoztak a bedfordi herceg íjászaival, Hunyadi bosszúsan megjegyezte úgy, hogy Hédervári is jól hallhassa:

– Ötezer ilyen derék angol íjásszal már rég legyőztük volna a huszitákat, úk. Aztán mehettünk volna a törökre velük! A magyarok egyetértőn bólogattak, az angolok nem értettek egy szót sem, de azért vigyorogtak ők is, és a francia parasztoktól elrabolt borral kínálgatták Hunyadi lovasait. A főlovászmester úr arcán bosszús kifejezés suhant át. – A burgundi herceg és a bedfordi herceg talán még meggondolja magát. Ha sikerülne minél hamarabb végezni azzal az átkozott boszorkánnyal… Ha meggondolná magát… Küldetésük talán legfontosabb része máris kudarcot vallott. Pedig olyan szépen indult minden. Luxemburgi Zsigmond őfelségének sikerült hosszas diplomáciai előkészületek, bonyodalmas levelezés útján egy Magyarország számára igen előnyös megállapodást kötni az angol királlyal és a burgundiai herceggel. Ennek értelmében – mivel a levél megírásakor még úgy tűnt, a francia földön dúló háború lényegében eldőlt, és az angol király elnyeri végre a francia trónt, az így felszabaduló angol haderő egy részét, ötezer lovast és gyalogos íjászt haladéktalanul útnak indítanák Calais-ból a távoli Magyarországra. Ott aztán bevetették volna őket – elébb a huszita heretikusok, aztán a déli határokat fosztogató, perzselő törökök ellen. Hédervári heteken át abban a hitben élt, hogy az angol sereget személyesen vezetheti haza, s bizonnyal abban a kegyben is részesülhet, hogy ő állhat majd az élükre a csehek és a törökök elleni háborúban. Sajnos azonban, mire az angol urak, s legfőképp a winchesteri bíboros adakozásának köszönhetően sikerült annyi adományt összeszedni a ködös Albionban, hogy felszerelhessék a háromezer-ötszáz fős haderőt, addigra a hadiszerencse újra megfordult francia földön. Domrémyben felbukkant egy tizenhét esztendős parasztlány, egy bizonyos Jeanne nevezetű szűz, aki fennen azt kezdte híresztelni, hogy Alexandriai Szent Katalin és

Antiochiai Szent Margit sugalmazására ő maga áll majd az angol hódítók ellen harcoló maroknyi, s mindjobban zsugorodó francia sereg élére. A szentek sugalmazására! Micsoda bolond beszéd! Mégis, a mind reménytelenebb helyzetbe került franciák vallásos révületbe estek eme Jeanne szavait hallva, és újra hinni kezdtek a győzelemben. A szűz pedig eljutott a Chinonban nyomorgó dauphinhoz, és átvette csapatai vezetését, majd fergeteges lendülettel felmentette az angolok által ostromlott Orléans-t. Ezzel pedig a háború komoly fordulatot vett, a leigázott franciák felemelték fejüket, és az orléans-i szűz nevével ajkukon lelkesen harcba indultak Jeanne lobogói alatt. Ennek következtében a Magyarország megsegítésére felszerelt háromezer-ötszáz fős angol sereget Szent Jakab havában3 kihajózták Calais-ban, s a bedfordi herceg parancsa értelmében bevetették őket az armagnac sereg elleni hadműveletekben. – Minden amiatt az átkozott boszorkány miatt! – morogta Hédervári, és egy darab fát hajított a tűzre. – Még hogy a szentek sugalmazták neki, hogy egyedül legyőzi az angolokat! Egy együgyű parasztlány! Egy senki! És most egész Franciaország lángokban áll miatta! Jean Lefévre de Saint-Remy álmosan a magyarokra hunyorgott, aztán megkérdezte, min bosszankodik őfelsége főlovászmestere. Hédervári németül felelt: – Nagyon szeretném, uram, ha segítene meggyőzni a herceget, hogy mégis bocsássa rendelkezésünkre a nekünk szánt angol sereget. – Attól tartok, ez lehetetlen, uram – mosolygott a címermester. – A bedfordi herceg minden befolyását latba veti, hogy mihamarabb leverhessük ezt az ostoba lázadást. Ennek azonban az

a feltétele, hogy kézre keríthessük azt az átkozott boszorkányt. Amennyiben ez sikerül, az angolok bizonnyal megfontolják majd, hogy megszabadulván legveszedelmesebb francia ellenfelüktől, milyen haderő segítheti meg mégis szegény Magyarországot. – Legveszedelmesebb francia ellenfelükről? De hisz egy tudatlan parasztlányról beszél! – vetette közbe Hédervári. – Az Isten szerelmére, önök óriási túlerőben vannak, uram! Az angol csapaterősítés és a burgund hadak néhány hét alatt térdre kényszeríthetnék az armagnacokat, és ami engem illet, kötve hinném, hogy egy hangokat halló és önmagát Isten küldöttének nevező parasztlány kézre kerítése hozhatna-e bármiféle érdemi fordulatot a háború menetében… – Úgy véli, kedves barátom? Nos, tény, most újra nekünk áll a zászló. Vendôme hercege visszavonta katonáit Senlisbe, a dauphin Mehun-sur-Yèvre kastélyába zárkózott, és rettegve várja az angol ellencsapásokat. Alençon hercege erősítésért könyörög, s míg nem kap, bizony képtelen betörni Normandiába. S míg az armagnacok a sebeiket nyalogatják vackaikba húzódva, az angolok elfoglalták és kifosztották Saint-Denis városát. Hogy miért fontos ez? Nos, mint talán ön is tudja, e város apátsági temploma őrizte mind ez idáig az orléans-i szűz vértjét, mely vért már-már csodatevő hírben állt a franciák előtt. Aki megérintette, az sebezhetetlennek hitte magát máris, és rohant az armagnac seregbe. Természetesen a thérouannei püspök és az angol kancellár parancsára rögvest beolvasztottuk azt az átkozott vértet, hogy még emléke se maradjon. Arra a boszorkányra pedig minden kétséget kizáróan máglya vár, kedves barátom, amint sikerül kézre kerítenünk! Hédervári sokatmondó hümmögéssel hallgatta a címermester fejtegetését, ám amikor néhány perccel később az angol lovasok parancsnoka csatakosan, kormos arccal berontott, a magyar követ arcán önelégült mosoly terült szét.

– Talán csak nem rossz hírek, uram? – kérdezte negédesen, amikor az angol kisietett a sátorból. Jean Lefévre de Saint-Remy elvörösödött egy pillanatra. – Nos, úgy tűnik, a maga kapitányának igaza volt. Nem túlságosan messze innen az armagnac sereg egy kisebb része ostrom alá vette Saint-Pierre-le-Moûtier-t. – Nem túlságosan messze? Hogy érti ezt? – Az a vár a mi egyik legfontosabb erődítményünk a burgund határvidéken. Az Allier folyót őrzi, és ha elveszítjük, az átkozott boszorkány fanatikus harcosainak szabad az út La Charité városáig. – Úgy gondolja, talán veszélyben vagyunk? – Mi? Ugyan, dehogy! Csakugyan nem érti? Saint-Pierre-leMoûtier az egyetlen erősségünk, ahonnan Berry és Bourbonnais tartományokat ellenőrzés alatt tarthatjuk. Komoly angol és burgundi helyőrség védi, csakhogy az orléans-i szűz csapatai most… – Az orléans-i szűz csapatai? A burgundi egy pillanatra megakadt, úgy tűnt, megbánta már, hogy kiszaladt a név. – A boszorkány vezeti a franciákat, igen. Márpedig ahol ő bukkan fel a seregek élén, ott hiába a túlerőnk, az armagnac brigantik fanatizálva küzdenek érte. Márpedig nem veszíthetjük el Saint-Pierre-le-Moûtier-t. – Ez aztán végképp nem az én gondom – mosolygott Hédervári. – Azt mondja meg, ez a kellemetlenség a legcsekélyebb mértékben késlelteti-e az utunkat a burgundiai herceghez? Mert már így is meglehetősen sokat késlekedtünk… Jean Lefévre de Saint-Remy ismét arcára öltötte azt a rezzenéstelen kifejezést, mely magas hivatalával járt együtt. – Késlekedést? Dehogy! Reggel tovább indulunk, de természetesen a kísérőink sokkal éberebbek lesznek, mint eddig.

A magyar király főlovászmestere elbúcsúzott vendéglátójától; immár készen állt sátra is, s ott első dolga volt, hogy levelet íratott írnokával. Aztán tüstént maga elé hívatta Hunyadit. – Jankó! Fogd ezt a levelet, és indulj el vele nyugat felé. Igazad volt, egy nagyobb armagnac sereg itt táborozik a közelben, és valami várat ostromol. Menj, és add át ezt a levelet neki. – Kinek, uram? – Hát neki. Az orléans-i szűznek. Annak az átkozott boszorkánynak! Hunyadi arcán megrándult egy izom. – Az ellenség vezérének, uram? Annak az együgyű parasztlánynak? – Egyrészt nem is olyan együgyű! Sorra megverte az ellene küldött angolokat. Másrészt pedig nekünk itt nincsenek ellenségeink, csak barátaink, Jankó! Ha már az angol íjászokról le kell mondanunk amiatt a boszorkány miatt, talán általa még többet nyerhetünk! Hunyadi vállat vont. – Ahogy parancsolod, uram! – Várj! Magaddal viszed azt a papot! Ő majd tárgyal a boszorkánnyal! Hunyadi elvigyorodott. – Mit szeretnél, uram? – Hozd el nekem az a lányt, Jankó! Ha itt marad, halál vár rá! Az angolok máglyára küldik mint eretneket! Hozd el nekem, és kimentjük az ellenségei karmai közül. – Minek? Hédervári sejtelmesen elmosolyodott. – Azt majd meglátod! Eriggy! Az ifjú lovag kisietett a sátorból és felnyergeltette a lovát; emberei közül csak kettőt szándékozott magával vinni.

– Kamonyai! Ébreszd fel azt a nyavalyás papot, aki beszél franciául. – Minek? – Visszük magunkkal! – Hová? – Oda, ahol a franciák táboroznak!

4. A. D. 1429. SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 4. NAPJA, SAINT-PIERRE-LE-MOÛTIER, BURGUNDIAI HERCEGSÉG Két nappal később – immár francia királyi lobogó alatt tízfős lovascsapat vágtatott fel a Saint-Pierre-le-Moûtier vára melletti magaslatra. Sűrű erdőkön vágtattak keresztül, s alighogy kiértek a tisztásra, máris egy szakadék pereménél találták magukat. Innét lélegzetelállító látvány tárult a szemük elé. Füst, eső, és páncélba bújt lovasok, gyalogosok tömege. Amott egy takaros kisvároska házai sorakoztak vastag falakkal, bástyákkal megerősítve, egyetlen erődített várként állva az ostromsereg útját. Az Allier megduzzasztott vize ölelte a várat észak felől, délről kimélyített szárazárok, melynek aljából kihegyezett karók sokasága állt ki. Köd lepte a vidéket, de a szakadék pereméről jól látszott, hogy a páncélos gurák nyüzsgő hangyabolyként sürgölődtek az árok előtt. Az érkezők közül Hunyadi léptetett legközelebb a magaslat pereméhez. A látvány hátborzongatóan szép és egyben rémisztő is volt. Emitt, a magaslathoz közel az armagnac sereg tábora húzódott; Hunyadi egyetlen szempillantással felmérte, hogy a támadók alig ezer-ezerötszázan lehetnek. Nem voltak komolyabb ostromgépeik, s támadásuk, mely épp a szemük láttára bontakozott ki, egyszerre tűnt esetlennek, szervezetlennek és elkeseredettnek.

Lovasaik bizonytalanul ügettek az árokig, ahol megtorpantak, s kardjukat lóbálva igyekeztek a gyalogosokat rávenni, hogy vessék magukat a karókkal tűzdelt mélyedésbe, s annak túlsó peremén felkapaszkodva álljanak a falakról alázúduló kövek, nyílvesszők útjába. A gyalogos franciák közül nem is kevesen engedelmeskedtek, üggyel-bajjal keresztülküszködték magukat a saras árkon, melynek aljában vérszennyes lé csordogált, s a túlparton csúszkálva, sisakjukat igazgatva bámultak fel a magasba. Nyílvesszők sziszegtek, bele-belereccsentek az armagnac harcosok páncélrései közé, vagy ártalmatlanul félresiklottak vértjeik vasán. Ám a falakról aláhányt sziklák elől nem volt menekvés: véres péppé zúzva egyik-másik francia koponyáját. – Semmi esélyük – suttogta Hunyadi elragadtatással. Ráadásul időről időre egy-egy ágyú robajlott fel a magasban; a tömör kőgolyók sisteregve csapódtak az árok túloldalán lődörgő lázadó lovasok és gyalogosok sűrű soraiba. Mégsem adták fel. Az árkon keresztülvergődő armagnac sereg gyalogosai kétségbeesett igyekezettel próbáltak felhágni a falakra, kiálló kövekbe kapaszkodva, a leomlott szakaszok résein kúszva felfelé; de a fentről rájuk irányzott nyíllövések, görgetett kövek egy csapásra lesöpörték őket onnét. Az ostrom minden igyekezetük ellenére kudarcra ítéltetett. – Ezeknél még mi is eltökéltebben vívtuk Galambócot! – morogta Kamonyai Simon, felzárkózva Hunyadi mellé. – Nincsenek ágyúik – felelte Jankó. – Anélkül kár is volt belevágniuk. Egyszerűen nem értette az egészet. Alig egy esztendeje még maga is egy elkeseredett ostrom kellős közepén hadakozott, őfelsége Luxemburgi Zsigmond lovagjaként. Galambóc erődítményét a török tartotta kézen, s a magyar sereg

onnét igyekezett kifüstölni őkelméket; csakhogy Murád seregei hamarost odaértek, és szinte a Dunába szorították a magyar ostromsereget. Maga a király is csak Jankó vitézségének köszönhette, hogy életben maradt. – Eleget bámészkodtatok! – vetette oda vezetőjük, az armagnac lovag, akinek még a nevét sem tudták, de aki előzékenyen elébük lovagolt a hídig, s idáig vezette őket. – Gyerünk! Odalent a táborban majd beszélhettek Jeanne-nal, ha végzett a harccal! Tibald, a pap készségesen magyarra fordította a lovag szavait. – Hol van a szűz? – kérdezte Hunyadi óvatosan. – A parancsom úgy szól, hogy csak neki adhatom át a levelet. A francia nevetett. – Jeanne most nem ér rá leveleket olvasni. Ott van, ni! Magad is láthatod! Tibald készségesen fordított, s mikor Jankó abba az irányba fordította fejét, amerre a lovag mutatott kardjával, egyszeriben megpillantotta őt. A várárok egy néptelenebb szakaszánál állt, sisak nélkül, ragyogó páncélban, gyalogosan. Hosszú, szőke haja volt, de a szakadó esőben a páncélvasra tapadtak fürtjei. Cseppet sem tűnt angyali jelenségnek, még kevésbé sudár termetűnek, mégis, mintha kiemelkedett volna a körülötte kushadó, a nyílvesszőktől és kövektől halálra rémült franciák közül. Egyik kezében hatalmas kardot tartott, azzal hadonászott a fokozatosan hátrálók felé, másikban keresztes hadizászlót emelt a magasba. A boszorkány! Hunyadi János előrehajolt a nyeregben, s megbabonázva bámulta a jelenést. A páncélba bújt szűzre mintha égi fény hullott volna, vakító glóriaként ölelte az esőn áttűző kósza napfény. Arca haragtól piroslott, s bár Jankó egy szót sem értett abból, amit anyanyelvén kiáltozott, pontosan tudta, mit harsog.

Az armagnac katonák félve, szűkölve kerülték ki, s igyekeztek iszkolni a halálos veszedelemből. Odafent, az ostromlott vár falain valósággal nyüzsögtek az angolok és a burgundiak. Szinte szakadatlanul dörögtek az ágyúk, s a kőgolyóbisok zúgva, süvítve csapódtak a franciák soraiba. Suhogtak, sziszegtek a nyílvesszők; az angol íjászok halálos biztonsággal választották ki célpontjaikat. Azok a franciák, akik az árok túlsó partján rekedtek, hamarosan szűkölve húzódtak a fal tövébe, remélve, hogy ott megúszhatják az égi áldást. De ott meg sorra áldozatul estek Saint-Pierre-le-Moûtier védőinek alázúdított köveitől és a fal tetejéről letaszított szikladaraboktól. A szűz haragosan szólongatta övéit, de azok nem hallgattak rá. A közelben egy armagnac nemesekből álló, népesebb lovas csapat dübörgött el. Jeanne rájuk rivallt, ketten visszarántották gyeplőiket, a többiek tovább lovagoltak. Egyikük a következő pillanatban lefordult nyergéből; egy angol számszeríjvessző rezegve állt ki csupasz nyakszirtjéből. A szűz meglengette hatalmas kardját, rekedten, dühödten harcra buzdítva a menekülő franciákat. A keresztes csatalobogó ernyedten csüngött a rúdon. – Miért nem vonul onnét fedezékbe? – kérdezte izgatottan Kamonyai. – Mindjárt minden angol ágyú őrá céloz majd! Hunyadi elhűlten bámulta, ahogy a szűz haragosan a várfal felé fordul, és kardját meglengeti az angolok és burgundiak felé. Kamonyainak igaza lett; hamarosan két ágyút is a magányosan álló leányra irányoztak a védők. Pokoli bömböléssel morajlott fel elébb az egyik, aztán a másik; a kőgolyóbisok sisteregve, suhogva röppentek a páncélos amazon felé. Egyik elzúgott mellette és ripityára tört egy gazdátlanul álló kordét, aztán pattogva tovább repült, s végül egy szalmabálában kötött ki. A másik ágyúgolyó a szűz előtt csapódott a földbe, sarat és füvet hányva a lány

makulátlan páncéljára és a hófehér, veres kereszttel díszített zászlajára. A szűz szilaj nevetéssel rázta le magáról a sarat, s nézett farkasszemet az angolokkal. Aztán ismét kiáltott feléjük valamit. Ebben a pillanatban valahol az armagnac tábor felől riadt kürtszó harsant; s Hunyadi idegenként is felismerte benne az általános visszavonulóra felszólító harci jelet. Több sem kellett, azok a franciák, akik eddig becsületből, vagy a szűz iránt tanúsított odaadásból még kitartottak, most fülüket-farkukat behúzva iszkoltak hátrafelé. Akik még nem jutottak túl az árkon, most karjukat széttárva, fegyvereiket elszórva vetették magukat a jeges, véres vízbe, és evickéltek át az innenső oldalra. Az angolok a magasból harsány röhögéssel zúdították rájuk halálos nyílvesszőfelhőiket; a vérteken nyílhegyek csattogtak, a találatok nyomán acél horpadt, csont reccsent, hús sercent. A futó franciák sorra buktak el, néhányan arccal a térdig érő, mocskos lébe bukfenceztek. A szűz haragosan, de immár némán bámulta az előtte magasodó falakat. Egyik kezében kard, a másikban a király gyönyörű hadizászlaja. Arcán haragpír, szemében égi fény. Odafenn, a szakadék peremén Hunyadi János ámulva bámulta a jelenést. Látott egyszer már hasonlót; épp egy éve, Galambóc véres ostromakor ama Rozgonyiné Cicelle asszonyt, aki oly szívhez szólón vette őt védelmébe. Cicelle asszony is harcos amazon volt, azon a napon hadigályája orrában állott, talpig páncélban, arcát a dunai szélbe tartva, kezében pallossal, s úgy irányította a gálya ágyúinak tüzét a partot elözönlő török seregre. De ez a boszorkány… Ez a szűz… Ez valami egészen más volt. Cicelle hús és vér asszony volt, csupa erő, tisztesség és bátorság.

Ez a lány itt, ez a Jeanne nevezetű éteri, mégis sérthetetlennek, legyőzhetetlennek tűnő is egyszerre. – Mindjárt megölik! – csuklott fel Jankó, mert megpillantotta a fal magasában gyülekező angol hosszúíjászokat. Hadnagyuk lázasan mutogatott a szűz felé kurta kardjával, és közben olyan hangon rikoltozott, mint a prédára leső vadászsólyom. Az angolok szó nélkül megfeszítették íjaikat. A lány háta mögül a francia lovagok idegesen kiabáltak, hívták, kushadjon le, feküdjön a földre, azonban Jeanne ügyet sem vetett rájuk. Elmosolyodott. Az esőfüggönyön áttörő fénysugarak hirtelen felragyogtak, a szél belekapott átázott zászlajába, és kibontotta a hatalmas, vászonra festett keresztet. A szűz felpillantott a büszkén lobogó vászonra, és diadalmasan felnevetett, kardját az égnek lökte. Az eső ömlött, és a szűz boldogan nevetett. Ebben a pillanatban az angol íjászok elengedték íjaik húrját. Sziszegtek, zúgtak a nyílvesszők, suhogtak, egyenest a szűz törékeny alakja felé. Hunyadi lélegzet-visszafojtva előrehajolt a nyeregben. A francia lovagok kétségbeesett kiáltásait, a lovak nyerítését, a várfalon bömbölő ágyúk robaját mintha elnyomta volna a lány nevetése. A napsugarak még mindig glóriában fürdették; hófehér köpenye angyalszárnyként lebegett háta mögött. A nyílvesszők kígyórajként sziszegtek körülötte; némelyik mellvértjén koppant, egyik a homlokát érintette, de csak vékony, véres csíknyomot hagyott. A többi ártalmatlanul elzúgott teste mellett, és a földbe csapódott. Az armagnac katonák közül néhány lovas kétségbeesetten megindult, hogy vágtatva elérjék és magukkal vonszolják a tűzvonalból. Szemmel láthatóan szívükön viselték sorsát, s félelmüket legyőzve igyekeztek kimenteni a halál torkából.

De a szűz nem hátrált, dacosan megvetette lábát, és nézte a feje felett lobogó csatazászlót. A visszavonuló gyalogos zsoldosok most már megtorpantak, és szűkölve gyelték, mi történik most. Az arcvonalon minden megdermedt néhány pillanatra, csak a sebesültek jajgattak szívszaggató kínnal. Kiáltások; a várfalon angol és francia parancsszavak harsantak, diadalmas elszántsággal. Az íjászok újra felajzották íjaikat, a tüzérek az ágyúkat töltötték. Amonnan, a szakadék pereméről úgy tűnt, menten véget ér minden. Újabb nyílvesszőfelhő röppent a szűz irányába. Egyszerre két nyílvessző hasította át a zászló selymét, s egy csattant kemény koppanással a kard lapjába, amit kezében tartott. De a lány meg sem rezdült. Ekkor ért oda hozzá az egyik vértes armagnac lovas, és dühödten rárivallt. A lány megrázta csapzott haját, és előremutatott kardjával a fal irányába. Hunyadi ekkor olyan jelenet szemtanúja volt, amit soha nem feledhetett el későbbi életében. Kísérője, d’Albret nagyúr, az armagnac sereg főparancsnokának lovagja este számolt be neki arról, amit ott és akkor nem érthetett. A lovas, aki elsőként a szűzhöz ért, hogy kimentse az ellenséges ágyútűzből és nyílvesszőfelhőkből, Jean d’Aulon fegyvernök volt, a szűz intendánsa, és régi, hű kísérője, ki részt vett már Orléans felmentésében is. Amikor lovával lefékezett a lány mellett, imigyen kiáltott reá: – Megőrültél, Jeanne? Visszavonulunk! Fuss te is, különben menten végeznek veled! A szűz dacosan felemelte fejét, miközben körülöttük veszettül csapkodtak az angol nyílvesszők.

– Visszavonulni? Soha! – Egyedül semmire sem mész! A leány körbepillantott. – Egyedül? Hát nem látod, Jean, hogy egész seregem itt van körülöttem? – Miféle sereged? – nézett rá dermedten d’Aulon. – Mindenki visszavonul, ne makacskodj, kérlek! De a szűz nem tágított. – Szavamra, a föld alól ötvenezer halott hős támad életre, és követ a falakra, ha parancsolom! A francia lovag elsápadt ennek hallatán. A lány magasba emelte a hadilobogót, így kiáltott fel: – Franciahon ai! Szolgák akartok lenni saját szülőföldeteken? Emeljétek fel fejeteket! Engem Isten küldött, hogy győzelemre vezesselek benneteket! Fel hát, francia katonák! Mitől féltek? Az Isten és az angyalok mind velünk! – De Jeanne! Meg fognak ölni! – Nem! Beveszem, a várost! Itt és most! Győzelemre, Franciahon ai! Diadal vár! Háta megett, az armagnac táborban megmozdultak a katonák; lovasok és gyalogosok indultak el előbb tétova léptekkel, bizonytalanul egymásra sandítva, majd mind sietősebben a szakadó esőben. Egyikük harsány üvöltéssel megrázta lándzsáját, mire a többiek torkán is diadalmas csatakiáltás harsant. – Fel, Franciahon ai! Diadalra! Fel! Dübörgött az ázott föld a lovak patái alatt, immár százak indultak újra elkeseredett rohamra. – Rőzsét! Pallót az árokra! Létrákat ide! – kiáltotta a szűz, és törékeny alakja mintha még most is éteri fényesőben fürdött volna. Kibontott hadilobogója feje felett csattogott. Néhány pillanat múlva az imént még fejvesztve menekülő armagnac sereg teljes létszámban megrohamozta az árkot; Jeanne

parancsára rőzsét, zsákokat hordtak az árokba, s hidat képezve átgázoltak rajta. A falakra ostromlétrák támaszkodtak, s a francia katonák máris egymást tiporva nyomakodtak fel rajtuk. – Fel, Franciahon ai! Ne féljetek! Jeanne ott állt, ahol az imént, s még most is dühödten csapkodtak körülötte a nyílvesszők; a fényglória azonban már nem vette körül, csak a szakadó eső mosta arcát, és csorgott végig ezüstpáncélján. D’Aulon lovag ott állt mellette, s szemét képtelen volt levenni a leányról. Az armagnac sereg néhány perc alatt bevette a falakat, a katonák dühödten vetették magukat a mind kétségbeesettebben védekező angolokra és burgundokra. Acél csilingelése, rémült kiáltások, sebesültek fájdalmas rivallása harsant a falak mögül, aztán hamarosan sűrű korom tört a szürke fellegek felé. A szűz odalentről nézte diadalmas katonáit, és szomorúan így szólt: – Látod, d’Aulon… Isten megsegített minket… A lovag a fejét ingatta. – Te segítettél meg minket, Jeanne! Krisztusra… Ez a te győzelmed… De miféle ötvenezer halott hősről beszéltél? A szűz elmosolyodott, s széttárta karját. Mintha csak intésére történne, körülöttük a föld halványan remegni kezdett, hullámzott, fel-felpu adt, mintha a rég eltemetett holtak mind a felszínre kívántak volna törni a hideg, eső áztatta rögök közül. – Hagyd ezt abba! – vetette sűrűn a kereszteket d’Aulon. – Azonnal hagyd abba, Jeanne! Az orléans-i szűz leejtette karjait, mire a földhullámzás és a mélyből feltörő morajlás rögvest elhalt. – Soha ne kételkedj bennem! Soha többé! A lány most lassan megfordult.

Immár háttal állott Saint-Pierre-le-Moûtier falainak; a szakadék felé nézett, oda, ahol a peremen a nemrég érkezők még mindig elhűlten bámulták a város bevételét. Minden a szemük láttára zajlott le; alig néhány perc leforgása alatt a csata menete gyökeres fordulatot vett. Jeanne d’Arc a szakadék peremén lovát táncoltató idegen lovagra mosolygott. – Úgy tűnik, vendégeink jöttek, d’Aulon!

5. A. D. 1429. SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 4. NAPJÁNAK ESTÉJE, ARMAGNAC HADITÁBOR, SAINT-PIERRE-LE-MOÛTIER, BURGUNDIAI HERCEGSÉG Hunyadi tűnődve nézte a lányt. Magasabb és idősebb is volt nála. Ha nem lett volna szemtanúja annak, hogyan fordítja meg az ostrom menetét halálmegvető bátorságával ez a törékeny parasztlány, most minden bizonnyal gúnyos mosollyal nézett volna le rá. Így azonban őszinte csodálattal, és szinte babonás kíváncsisággal fürkészte a szűz arcát, s várta, hogy a lány megszólítsa. Ámde mivel fér volt, eközben éhes pillantása igyekezett felmérni azt is, hogy az ezüstpáncél alatt vajh milyen idomok lapulnak. Abból nem sokat láthatott, de Jeanne arca annál többet árult el; hosszú haja ázottan keretezte kerek arcát, nyílt, szinte naiv tekintete pedig bátran viszonozta a fér fürkész pillantását. Aztán elmosolyodott, de volt ebben a mosolyban valami fáradt, túlságosan is udvarias gesztus, amiből Jankó megértette, hogy a legcsekélyebb hatást sem gyakorolta rá mint nőre. Egy ferences barát állt a szűz mellett kenetteljes arccal, nyájas tekintettel.

Hunyadi megbökte a mellette ácsorgó Tibald szerzetest. – Mutass be nekik! Tibald megköszörülte torkát, és elegáns burgundi kiejtéssel sorolta: – Engedtessék bemutatnom úrasszonyomnak ezt az embert: ő Johannes Hunyadi, Magyarország, Csehország, Horvátország és Dalmácia királyának, Sigismundus de Luxemburg úrnak udvari lovagja. – Johannes – hajtott fejet kurtán Jeanne, és elhadarta a saját nevét, amiből Jankó egy szót sem értett. – Ő pedig Jeanne d’Arc, Franciaország királyi seregeinek parancsnoka – mondta némi bizonytalansággal hangjában Tibald barát, mivel úgy sejtette, ez a parasztlány hivatalosan nem visel semmiféle tisztséget a király hadában. – Mellette pedig Pasquerel fráter áll, a szűz gyóntatója és káplánja. Hunyadi meghajolt. – A magyar király titkos küldötte vagyok. A pap fordította a szavait. Jeanne d’Arc csodálkozva nézett rá. – A magyar király? Te magyar vagy? – Az vagyok. – Szép ország? – Gyönyörű – mosolygott Jankó. – A leggyönyörűbb a világon. A szűz arcán őszinte, gyerekes mosoly suhant át. – No és elárulnád, mit óhajt tőlem a királyod? Hunyadi az övéből előhúzta az összehajtogatott levelet, és átadta a lánynak. – Ezt a burgundi herceg udvarába küldött magyar követ írta néked, úrasszony. – A burgundi fejedelem az ellenségünk. – Azért küldött hozzád az én uram, hogy te ne légy Magyarország ellensége.

– Miért lennék? Mutasd a levelet! Jeanne elvette a pergament, kibontotta, de aztán csak zavartan forgatta a kezében. Elnevette magát, és átnyújtotta a mellette álló papnak. – Nem tudok olvasni – mentegetőzött szelíden. – Én sem – vont vállat Hunyadi. Pasquerel fráter gyorsan átfutotta, aztán gondolataiba mélyedt néhány pillanatig. Ezalatt a szűz előrelépett és elsétált Hunyadi mellett, megkerülte, s közben alaposan szemügyre vette minden irányból. Ilyen közelségből Jankó érezte, hogy a lány bizony éppoly verejtékszagú, mint bármely katona a táborban. – Úrasszonyom, ha megbocsájtod, nékem úgy tűnik, fér módra éled az életed. – Isten azért választott ki, Johannes, hogy megvédelmezzem hazámat. – Hol tanultál meg harcolni? – Én? Sehol… – A saját szememmel láttam, hogy újra harcra késztetted a visszavonuló katonáidat. – Isten adta az erőt hozzá, Johannes. Hunyadi tűnődve nézte a lányt. Ha nem viselt volna páncélt, egyszerű parasztlánynak nézte volna, kissé tán bárgyú tekintetű, különösebb báj nélküli teremtésnek. Hanem amikor ragyogó dicsfényben kihúzta magát, ott, a falak alatt, és érces hangon harcra szólította Franciahon ait, mintha egy egészen más lénnyé változott volna egy szempillantás alatt. Pasquerel megzavarta őket, előrelépett, és valamit a szűz fülébe súgott. – A királyod Magyarországra hív engem? – kerekedett el a lány szeme, miután megemésztette, amit a fráter mondott. – De hát miért?

Hunyadi maga is elképedt, de Tibald atya egy cseppet sem tűnt meglepettnek. – Mint tudod, úrasszonyom, Anglia királya ötezer íjászt és lovast ajánlott fel Magyarországnak, hogy királyunk a huszita heretikusok és a török hódítók ellen vezethesse őket. Azonban a te felkelésed, úrasszony, megakadályozta eme angolok útnak indítását. Jeanne d’Arc kényszeredetten bólintott, de mintha nehezére esett volna a nyilvánvaló összefüggések megértése. – A bedfordi herceg nemrégiben csakugyan erősítést kapott Calais-ból. Hidd el, Johannes, magam is jobban örültem volna, ha a godamok4 egyenesen Magyarországra masíroznak, és nem rontják tovább szép francia hazám levegőjét. Jankó hol a szűzre, hol Tibald atyára pillantott, aztán Pasquerel fráterre. Nem régen állott a király szolgálatába, s leginkább kardjával kereste a kenyerét, a diplomáciához mit sem konyított; most hirtelenjében mégis kapiskálni kezdte a lényeget. – Mondd meg neki, hogy a királyom jót akar – intette Tibaldot. – Az angolok újabb csapaterősítést kapnak, és a burgundokkal együtt fel fogják őrölni a lázadók erőit. Az igazság az, hogy semmi esélyük! Tibald fordított, a szűz pedig növekvő érdeklődéssel bámult a fér szemébe. – Mit akarsz ezzel mondani, Johannes? – Úrasszonyom, a levélben, melyet egy Hédervári nevű magyar főúr állított ki, az áll, hogy Sigismundus király szeretettel meghív téged a hazánkba, hogy állj a hitetlenek ellen harcoló seregeink élére – mondta Tibald, aztán lefordította Jankónak magyarra is. – A hitetlenek ellen? – kérdezte csodálkozva Jeanne. – Ugyanis két pogány dúlja hazám földjét – magyarázta Jankó. – Nyugatról, északról a huszita heretikusok támadták meg

határainkat. Délről pedig a törökök. Mindkettő az enyéimet gyilkolja, azonban királyom szegény, mint a templom egere. A szűz felnevetett, mikor a pap lefordította neki Hunyadi szavait. – Ó, az nem számít! A mi királyunk, Charles, mikor még csak dauphin volt, maga is erőst szűkölködött. Képzeld, Johannes, Chinonban, ahová az angolok beszorították, rongyos ruhákban járt, és a szakácsaitól koldult alamizsnára pénzt. Előfordult, hogy a varga, ki új sarut készített az én uram rendelésére, rögvest le is húzta Charles lábáról, mikor megtudta, hogy hiteleznie kellene a jövendő királynak. Hunyadi somolyogva bólintott. – Akkor a te királyod ugyanolyan, mint az enyém… – Kérsz bort? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve a lány. – Ti, magyarok, szeretitek a bort? – Tréfálsz, úrasszonyom? Mi szeretjük csak igazán! Jeanne kislányos arca felderült, s máris intett Pasquerel fráternek, hogy töltsön tele két kupát Hunyadinak és Tibald atyának, egy harmadikat pedig meg neki. Mikor felhajtották mindhárman, Jankó elégedetten csettintett. A lány csilingelő hangon kacagott, fér módra megtörölte ajkait, s mélyen Hunyadi szemébe mélyesztette tekintetét. – Mondd meg nekem, de őszintén, miért hív engem a királyod Magyarországra? Jankó kérdés nélkül teletöltötte mindkettejük kupáját; Tibald atyáét ezúttal üresen hagyta. – Az én hazám nagy bajban van, úrasszonyom. Én Erdélyországban nőttem fel, ami Magyarhon tán legszebb tartománya. Határainkat hosszú évtizedek óta muszlim hadak prédálják. Kíméletlenül terjeszkednek, felégetnek maguk mögött mindent, a falvak lakóit rabszolgának hajtják magukkal saját birodalmukba. A nép elkeseredett, a király meg, miként mondtam

már, szegény, mint a templom egere. Nincsen, aki városainkat, falvainkat megvédelmezze. Roskadozik a hit erődítménye is, mert a főpapok vizet prédikálnak, de bizony bort isznak, s nem élnek éppen hivatalukhoz illő életet. Jeanne elgondolkodva nézte a magyar lovagot. – Mit tehetnék én mindezen bajok orvoslására? – Láttalak ma a falak előtt – felelte tűnődve Hunyadi, s arra gondolt, vajon Hédervári megdicsérné-e találékonyságáért. – Képes vagy erős fér ak szívébe hitet és akaratot plántálni. Utunk alatt a burgundiak elmesélték, miként kerested fel Chinonban a ti Károlyotokat egyszerű parasztlányként, s miként győzted meg róla, hogy ne adja fel a harcot, mi több, bízza rád seregei vezetését. Elhitte neked, hogy nem lehet másként. Elhitetted mindenkivel, hogy Isten küldötte vagy. Jól jönne nékünk is a hited, s az, hogy reményt plántálj a megfáradt s hitetlenné vált magyar harcosok szívébe. Jeanne csillogó szemmel nézte a fér t. Tibald atya igyekezett a háttérbe húzódni, halkan, alig hallhatóan, lesütött szemmel fordított, ám míg a magyar szót franciára ültette, s viszont, Jeanne és Jankó hosszan egymást fürkészhették, kósza mosollyal, kíváncsisággal vegyes izgalommal. – Nem mehetek – sóhajtotta a szűz, mikor Tibald befejezte a fordítást. – Isten úgy rendelte, hogy szegény, sokat nyomorgatott hazám szolgálatára legyek. Itt a helyem, nem hagyhatom el a hazámat, míg az utolsó angolt el nem űzzük földünkről. – A hazádat? – A hazámat. Franciaországot. Az én szeretett szülőföldemet. Hisz e honnak minden népe, a paraszttól a királyig a haza egyenlő gyermeke. Ezért kell minden franciának fegyverre kelnie az angol és burgundi elnyomók ellen. Hunyadi ezen erősen elgondolkodott.

– Különös dolgokat beszélsz, úrasszonyom. Hogyan lehetne mindenki egyszerre francia? Hogyan lehetne a haza egyenlő gyermeke? A paraszt is, s a király is? Hisz több köze van a francia uraknak az angol urakhoz s a burgund urakhoz. Ahogy a francia jobbágy is közelebb érezheti magát a burgund jobbágyhoz. Egy a nyelvük, egy a sirámuk. Ahogy az urak is mindig jobban megértik egymást, csak hogy ne kelljen érteniük a jobbágy sirámait. Jeanne szomorúan mosolygott. – Én nem így gondolom, Johannes. Én hiszem, hogy jobban összeköt minket a nyelv, a közös hon. És én majd fegyverbe hívok urat, s jobbágyot egyaránt. A francia liliomos zászlók alatt harcba vezetem őket. Hol tanultam harcolni? Sehol. Nem is tudok harcolni, Johannes. Soha nem használtam igazából a kardomat. Azzal kivonta övéből azt a hosszú, tekintélyes pallost, amit a falak alatt is kezében tartott. – Látod? Ez Alexandriai Szent Katalin kardja. Legendás fegyver. Aki ezt forgatja, annak szívét nem ragadja el félelem. – Ez egy szent kardja? – csodálkozott Hunyadi erősen. – Megnézhetem? A lány odaadta neki, és Jankó szemügyre vette. Szépen kovácsolt, de láthatóan régi kard volt, tán a legrégibb, amit Hunyadi valaha a kezében tarthatott. A markolat közelében a vastag pengén öt apró, kovácsolt kereszt sorakozott egymás alatt. – Honnan szerezted ezt? Jeanne felnevetett. – Megálmodtam, hol van elásva, ilyen egyszerű. A erbois-i Szent Katalin-kápolnában találtak rá a papok, éppen ott, ahol álmomban láttam. Ott hevert az oltár közelében, a föld alatt. Én pedig álmomban láttam, hogy hol van. Isten nékem szánta, de ez a kard nem kóstolt vért, mióta én használom. Jankó kezébe vette a markolatot, és megsuhintotta a kardot.

Csodálatos erő járta át karját, a fegyver mintha keze meghosszabbítása lett volna. – Bámulatos… Igazi mestermunka… – Dunois grófja5 szerint Martell Károly kardja volt… Regnault de Chartres, Reims püspöke szerint viszont ez nem más, mint ama nevezetes Excalibur, amit valaha Artúr király forgatott a Szent Grál megszerzéséért indított csatákban. Régi kard, az bizonyos, én nem értek hozzá. Hunyadi visszanyújtotta a fegyvert, de csodálkozva konstatálta, hogy amikor a leány érte nyúlt, nehezen akaródzott kiengednie ujjai közül. – Érzed, ugye? – nevetett Jeanne. – Különös hatalma van. De nem mindenkihez ragaszkodik. Benned, azt hiszem, érez valamit. Jankó megrázta a fejét. – Nincs sok időm, úrasszonyom. Hálát adok a Teremtőnek, amiért láthattam, hogyan vezeted győzelemre a tieidet. Amíg élek, nem felejtem el. De kérlek, most fontold meg válaszodat! Az én királyom igen nagy bajban van! Több mint harminc esztendeje, hogy a Nyugat utoljára segíteni próbált nekünk; Franciahon, Anglia, Burgundia legnemesebb lovagjai sereglettek hazámba, hogy királyom vezetésével kiűzhessük a pogányt birtokainkról. Jeanne érdeklődve, tágra nyílt szemmel bámult rá. – Erről nem hallottam semmit. – A burgundiai herceg könnyelműségének köszönhetően Nikápoly falai alatt nyugat lovagjai meggondolatlan rohamot intéztek a szultán hadállásai ellen. Félelemnélküli János herceg… – Jean sans Peur – ismételte rosszalló arckifejezéssel a nevet a szűz. – A nyugati lovagokat a törökök lemészárolták, Félelemnélküli János herceg fogságba esett, és csak a csatát követő évben váltották ki, hatalmas összeg fejében. Ebben a csatában, úrasszonyom, ebben a csatában halt meg a nagyapám is.

A szűz szomorúan lehajtotta fejét. – Pasquerel fráter sokszor beszél nekem a kötelességemről. Mi több, néha arról is igyekszik lebeszélni engem, hogy teljesítsem a Szent Katalinnak és Szent Margitnak tett fogadalmamat, és hogy ne az angolok ellen harcoljak. Az angolok végtére is keresztények, mondogatja. Menj, menj Jeanne, a pogányok ellen! Krisztus valódi ellenségei nem Franciahonban tanyáznak, hanem messze, keleten, ahol a magyarok oltalmazzák a kereszténység végső bástyáit. Ó, ha tudnád, mennyiszer álmodoztam arról, Johannes, hogy az angolok legyőzése után összegyűjtöm a francia hadakat, és az én királyom, Károly oldalán megindítom az utolsó, nagy keresztes hadjáratot! A pogány törökök ellen látom magam hadra kelni, királyom oldalán! Ha eljő az ideje, Johannes, ígérem, felszabadítom szegény, sokat szenvedett magyar hazádat, és tovább űzöm a pogányt a fészkéig! Megesküdtem Szent Mihály arkangyalnak, hogy én leszek az, ki királyom oldalán felszabadítja Jeruzsálemet, és visszafoglalja a Szent Sírt. Hunyadi arca felderült. – De hisz akkor ugyanazt akarjuk! Úrasszonyom! Ne habozz hát, add ki tüstént a parancsot, és indulj táborunkba! Hédervári úr szavatolja biztonságodat, egész a magyar határig, és én ígérem neked, királyom oly tisztelettel és megbecsüléssel fogad majd, aminő tiszteletben még itt, Franciahonban sem volt soha részed. – Ne hidd, Johannes, hogy nem mennék szívesen! De most ide szólít szent küldetésem. Hazám angol és burgundi rabigában senyved, s nékem minden francia szemét fel kell nyitnom, hogy megértsék, hogy lássák, addig nem lehetünk szabadok, míg egyetlen francia rögöt is idegen csizmák tapodnak! – De úrasszonyom, ez a háború már eldőlt… – Nem, addig nem, Johannes, amíg nem leszünk szabadok… – Az angolok túlerőben vannak, a tieid sorra elárulják majd királyukat…

– Ó, ha tudnád, Johannes, mennyire szerettem volna útra kelni… A ferences atyák oly sokat győzködtek arról, hogy kerekedjek fel, és a pápa keresztjét magára véve induljak Magyarországra. Mielőtt Orléans-ba indultam volna, megszabadítani az enyéimet az angol járomtól, Pasquerel fráterrel levelet írattam az angol királynak, és felszólítottam, hogy haladéktalanul hagyjon fel a franciák sanyargatásával. Isten nevében megkértem arra is, hogy az angol sereg haladéktalanul egyesüljön a francia hadakkal, és vezérletem alatt együtt forduljunk Krisztus valódi ellenségei ellen. A ferencesek szerint Krisztus egyházát most leginkább ama husziták veszélyeztetik, akik a te hazád határait is tűzzel-vassal pusztítják. Ó, Johannes, ne hidd, hogy nem próbáltam meg mindent! A burgundi hercegnek is írtam, Isten a tanúm rá, Pasquerel meg tudja mutatni a levél másolatát… – Nem tudok olvasni, úrasszonyom… – Ó, igen! – nevetett a szűz. – De te hiszel nekem, Johannes! Felszólítottam Fülöpöt, hogy fejezzük be ezt az istentelen, keresztényeket megosztó háborút, és rögvest induljunk, erőink egyesítve Magyarországra, mely védőbástyát a pogány török pusztít már hosszú évtizedek óta. Johannes, ha sejtenéd, mennyiszer álmodom Magyarországról! Tibald atya halkan megjegyezte ekkor: – Ide vezető utunkon, Jankó, szerte Németországban mi is hallottuk a próféciát, miszerint a huszita heretikusok által felforgatott Csehország hamarosan visszatér a birodalom testébe, mégpedig a franciák prófétanője által, aki azt a kardot emeli magasba, mely kard acéljába a Krisztust keresztre feszítő egyik szög vasát is beleolvasztották. Hunyadi meghökkenve nézett a papra. – Te is tudod, Tibald, hogy ha itt marad, az angolok végezni fognak vele. – Tudom – felelte az atya. – De ez nem a mi dolgunk, Jankó!

– Magunkkal kell vinnünk! Képzeld csak el, ha ő lelkesítené a magyarokat a husziták, a törökök ellen! Az atya lehajtotta fejét. – Késő, Johannes. Attól tartok, már késő. A lány egy darabig szótlanul gyelte, hogy a két magyar hogyan vált egymással szót, aztán fáradtan újra bort töltött magának és Hunyadinak. – Amikor Márton pápa keresztes hadjáratot hirdetett, én voltam az első, aki fegyverszünetet kért. Az anyaszentegyház védelmére magam is háromezer francia lovagot ígértem, miként a winchesteri bíboros és az angol király is ötezret ígért. De láthatod, reményeink miként csalatkoztak meg… Az ötezerből csak háromezer-ötszáz angol katonát tudtak felszerelni, s mire Calais-ba értek hajóik, már nem a husziták ellen vezényelték őket, hanem Brie-be, ellenem. – Ennél nagyobb baj nem érhette Magyarországot, úrasszonyom! – Tudom, hogy a husziták a sátánt imádják, s kegyes cselekedetnek tartják a fajtalankodást, halomra gyilkolják Krisztus papjait, a szerzeteseket, s megerőszakolják az apácákat. Minden csehben száz ördög lakozik, ezért ne félj, Johannes, amint learatom a győzelem babérjait Franciahonban, késedelem nélkül a husziták, aztán a török pogányok ellen indulok. Hunyadi kétségbeesetten Tibald atyára pillantott. – Minden hiába… – Még nem, Jankó! A két ferences fojtott hangú, francia beszédbe elegyedett egymással; Talbot belekarolt Pasquerelbe, és lelkesen győzködte valamiről. A fér és a szűz ott maradtak a hadisátor közepén, egymással szemben. Jeanne elgyötörten a hajába túrt, és kérdezett valamit, de Hunyadi nem értette, mit.

A szűz nevetett, aztán kivezette Jankót a sátorból. Odakünn már sötétedett, Saint-Pierre-le-Moûtier fölött még sűrű füstfelhő bodrozódott. Hideg volt, a közeli tábortüzek körül armagnac katonák ücsörögtek és jókedvűen taglalták az ostrom eseményeit. Amint kiléptek, rájuk sandítottak, de aztán csak megvonták a vállukat, és zabáltak, viccelődtek tovább. Jeanne beszélni kezdett, s hangja édes volt, és zengő. Hunyadi pedig hallgatta. Amikor a lány hallgatott, ő beszélt, arról, mennyire hiányzik neki Magyarország. Egy patak partjáig sétáltak, ott a szűz nyögve letelepedett a földre. A fér melléje ült. A szűz ekkor megint kérdezett valamit, s mivel Jankó korábban viszonylag sokat megtanult Ozorai Pipó udvarában az olaszok nyelvéből, egyszeriben érteni vélte a kérdést. – Igen, van, akit szeretek. A feleségemet. Erzsébetnek hívják. Ő az én angyalom, aki kihozott a sötétségből. Jeanne elbűvölve nézte a fér arcát. Ez az ember olyannyira idegen volt számára, mintha csakugyan valami messzi, a varázslatos Kelet királyságaiból érkezett volna a fűszerillatú karavánokkal, elérhetetlen sivatagokból, szikrázó, hófödte hegyek mögül. Hosszú, hollófekete haja az arcába hullott, s e fekete függöny mögül szikrázott reá furcsa, kissé ferde vágású, de perzselő tekintete, szinte a lelkéig hatolva. Így beszélgettek a novemberi csillagok alatt, a hidegben anélkül, hogy igazán értették volna egymás minden szavát. Nem sokkal később Tibald atya kijött a sátorból, és ujjongva hirdette: – Jankó! Pasquerel hajlandó a szűz nevében egy levelet írni a Magyarországot is pusztító husziták vezéreinek címezve! Hajlandó latba vetni hírnevét, hogy megfenyegesse őket, hagyjanak fel gyalázatos istentagadásukkal, és térjenek meg őfelsége szolgálatába! Hunyadi egykedvűen biccentett.

– Levelet ír? Az is valami… De valójában nem így gondolta. Mire mennek egy levéllel? A huszita martalócok tán hírét sem vették a távoli Franciaországban hadakozó orléans-i szűznek… S ha hírét vették is, ugyan, megijednek-e egy tizennyolc esztendős francia parasztlány fenyegetőzésétől? – Mondd meg neki, kérlek, hogy hallgasson rám! Jöjjön velünk, és akkor talán… Tibald fordított. – Mondd meg neki, ha itt marad, a biztos halál vár rá. A franciák nem fognak kiállni érte… Az angolok és a burgundok a halálát akarják… Jeanne szomorúan hallgatta a pap tolmácsolta szavakat. – Mondd meg neki, ha velünk jön Magyarországra, királynéként élhet majd… Magával hozhatja mindazokat, akiket szeret, akik most is körülveszik… Jöjjön velünk, és a népünk hőse lehet. A felszabadító, aki Krisztus nevében emeli magasra a keresztet… Tibald fordított, de a szűz csak a fejét rázta. – Ez a hazám. Ha meg kell halnom, Franciaországért fogok meghalni… Jeanne szeme megtelt könnyel; amikor megsimította Hunyadi borostás, csontos arcát, mégis mosolygott. – Janko – mondta, igyekezve pontosan ejteni a Tibald által is használt nevet. – Janko d’ Hongrie. Hunyadi meghajolt, és kissé ügyetlenül, ahogy a királyi udvarban látta, megcsókolta Jeanne kezét. – Isten veled, szép Jeanne! Vigyázz magadra! Farkasok leselkednek itt rád! A lány hirtelen hátat fordított neki, és beviharzott a sátrába. Hunyadi fásultan a papra pillantott. – Mikor kapjuk meg azt az átkozott levelet?

– Pasquerel már írja. Nemsokára készen lesz, és indulhatunk vissza!

6. †Jhesus †Maria † Rég eljutott hozzám annak a híre, hogy igaz keresztényből, mik voltatok, eretnekké levétek, s valamint a szaracénok, az igaz vallást s istenhitet elvetettétek, helyébe fertelmes és bajt hozó babonaságot állítván, és semminő gyalázattól avagy kegyetlenségtől vissza nem riadtok, csak hogy azt védjétek s terjesszétek. Az Egyház szentségeit bemocskoljátok, a hitcikkelyeket kiforgatjátok, a templomokat leromboljátok; elszaggatjátok s tűzre vetitek a szentek tiszteletét szolgáló képeket; s végezetül: legyilkoljátok a keresztényeket, kik vonakodnak hitetekre áttérni. Miféle ádáz düh s veszettség, miféle téboly szállt meg titeket? Üldözitek az igaz hitet, melyet a Mindenható Atya, Fiú és Szentlélek támasztott, teremtett, dicsőített s ezerféle módon, ezer csoda által tanúsított; megdöntésére s elpusztítására törtök. Ti vagytok, ti a vakok, nem pedig azok, kiknek szeme avagy látása odaveszett. Azt hiszitek, hogy elkerülhetitek a büntetést? Hát nem tudjátok, hogy Isten csak azért nem gátolja meg istentelen gaztetteiteket, azért tűri, hogy továbbra is sötétségben s vakságban tévelyegjetek, mivel nagynál nagyobb büntetést s kárhozatot készít számotokra? Szavamra mondom: ha az angol háború itt nem tartana, már rég elindultam volna földetekre. De ha azt kell hallanom, hogy továbbra sem javultok meg, úgy lehet, itt hagyom az angolokat, s ellenetek fordulok, hogy ha másként nem tehetem, vassal irtsam ki hiú és féktelen babonaságtokat, s egyszer s mindenkorra véget vessek az eretnekségnek, avagy életeteknek. Azonban ha inkább akarnátok megtérni a katolikus hitre s az őseredeti világosságra, küldjétek el hozzám követeiteket, s én majd megmondom, mit tegyetek. Ellenben ha megmakacsoljátok magatokat, s tovább

engedetlenkedtek, vegyétek számba a sok bűnt, gonosz tettet, mit megcselekedtetek, s készüljetek el rá, hogy egész isteni s emberi hatalmammal rátok megyek, megtorolni a mások ellen elkövetett gazságaitokat. Kiadatott Saint-Pierre-le-Moûtier alatt, november eretnekeknek, a magyarok királya kezébe juttatva.

4-én,

a

cseh

Aláírás: Jeanne6

7. A. D. 1430. SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 22. NAPJA,7 BURGUNDI HADITÁBOR, SOISSONS KÖZELÉBEN, KIRÁLYSÁG

FRANCIA

Végre tavaszodott a háború dúlta Franciahonban, és a magyarok úgy érezték, a hosszú, fagyos, francia tél után éppen ideje lenne hazatérniük. De Hédervári főlovászmester úr nem így gondolta, eltökélten tárgyalt a burgundiai és angol urakkal, hol Jó Fülöp megbízottjaival, hol a bedfordi herceg tisztjeivel, s közben folyamatosan tájékozódott, várt, leveleket írt, a környékbeli francia nemesurakkal barátkozott, vadászatokra és lakomákra járt, s minden hírmorzsára kiéhezve csapott le. Hunyadi és Kamonyai egyre borúsabban ítélték meg a helyzetet, s nem is ok nélkül, ugyanis Tibald atya időnként hozzáfért a Magyarországról érkezett kancelláriai levelekhez, s ezekből mind kedvezőtlenebb kép bontakozott ki. A kincstár üres volt, a határokat pedig nem őrizte senki. Délen a török portyázók és a havasalföldi vajda martalócai nyugtalanították Dél-Erdély népét, északon pedig a mind harciasabb husziták perzselték a felsőmagyarországi falvakat.

Szent György havának végéhez közeledve lóhalálában érkezett a futár Budáról, s hozta a hírt: odahaza az ifjabb Stiborici Stibor és Maróti János parancsnoksága alatt álló magyar sereg Nagyszombat mellett súlyos vereséget szenvedett a Prokoupek vezette huszita hadtól. Az ütközetben elesett Újlaki István macsói bán is, Újlaki Miklós vére, de ennél is nagyobb bajnak tűnt, hogy a csehek immár szabadon garázdálkodtak az ország északi vármegyéiben, s erőst megvetették lábukat, mind merészebben portyázva nyugatnak, s a hajdan oly szilaj, erős vármegyék sorra hódoltak be zsarnoki uralmuknak, mert nem volt, aki feltartóztassa őket. A magyar urak egymás birtokait fosztogatták, s a hírek szerint Zsigmond nem merészelte maga csatába vezetni zsoldosait, mert félt, hogy tulajdon országában is megverik a huszita ördögök. Az újabb vereség híre elkedvetlenítette a követséget kísérő magyar legényeket, s bizony már mind indultak volna haza, hogy megmutassák a cseheknek, hol lakik a magyarok istene. Jankó volt köztük tán a legtürelmetlenebb; erőst vágyott haza Hunyadra, s leginkább vágyta már Erzsébet ölelését. De maradniuk kellett, mert Hédervári főlovászmester úr így parancsolta. Maradtak hát, heteken, hónapokon át unatkoztak, egyik haditáborból a másikba lovagoltak, várták az újabb híreket, és közben szorgosan tárgyaltak az angolokkal és a burgundokkal. Szent György havának derekán, húsvétkor lejárt a már többször meghosszabbított fegyverszünet az armagnacok és az angol– burgundi szövetség között. Egy héttel később a gyermek VI. Henrik megérkezett Calais-ba – nem sokkal korábban koronázták angol királlyá atyja halála után, hogy Hunyadi a szűz táborában járt. Érkeztével a háború újabb lendületet vett; Bedford hercege a korábban a husziták ellen gyűjtött háromezer-ötszáz íjászt és lovast újabb kétezer zsoldossal egészítette ki, hogy a kis Henrik reimsi koronázása francia királlyá mind zökkenőmentesebben mehessen végbe.

Mindenki tudta, hogy elérkezett az idő, az angol–burgundi szövetség megerősödve vetette magát a télen lerongyosodott, lendületét vesztett armagnac seregre. Jeanne d’Arc mellől pedig mintha elpártolt volna a hadiszerencse. Saint-Pierre-le-Moûtier bevétele után a francia haderő nekilátott La Charité ostromának, melyet egy hírhedett kalandor, Perrinet Grasset, a burgundi herceg asztalnoka és az angol király kegyelméből Laigny ura tartott a kezén. A franciák azonban sehogy sem boldogultak La Charité falaival, holott az orléans-i szűz mellett Bourbon Lajos, Montpensier grófja és d’Albret uraság, La Trémouille úr féltestvére is a sereg vezéreiként vettek részt a harcban. A farkasordító hidegben már nem számított Jeanne esztelen bátorsága és lelkesítő ereje sem. Perrinet Grasset, a rablólovag végül túljárt az eszükön, és az armagnac sereg ostromgépeit, drága aranyakon vásárolt ágyúit, katapultáit, a tömérdek salétromot, ként, kőgolyót hátrahagyva fejvesztve menekült La Charité falai alól. Az angolok újra nyeregben érezték magukat, és a korábban már-már a szabadságuk visszanyeréséért lelkesedő franciák most alázatosan meghódoltak a gyermek VI. Henrik előtt. Hédervári főlovászmester úr szorgosan gyűjtögette a híreket, és Szent György havának végéhez közeledve úgy döntött, tesz még egy kísérletet, hogy hazájának szolgálatot téve kimentse a biztos halál torkából a szüzet.

8. A díszes hadisátorban az urak a tűz mellett melegedtek. Jean Lefévre de Saint-Remy, a burgundiai herceg tanácsosa, az Aranygyapjas Rend címerkirálya hónapok óta nem látta a barbárokat, s most, megérkezvén táborukba, nem csekély

megelégedéssel tapasztalta, hogy azok egészen civilizált külsőt öltöttek, mióta itt tartózkodnak a francia–burgundi határvidéken. Hédervári úr példának okáért már teljesen francia úrnak tűnt, haját, szakállát is úgy viselte, s immár öltözékének minden egyes darabját a leg nomabb bruges-i posztóból szőtték. – Nos, kedves barátaim, azt hiszem, ezúttal igazán jó hírrel szolgálhatok! Hédervári kíváncsian az érkező felé fordította orcáját. – Nocsak! A herceg talán kézre kerítette az átkozott boszorkányt? – Nem, azt még nem – mosolygott a burgundi. – Ellenben az elmúlt napokban megkezdte Compiègne ostromát. Ha a város elesik, az armagnac sereg végleg felőrlődik, kedves barátaim, és akkor… – No, és mi hír a szűzről? Jean Lefévre de Saint-Remy már csaknem válaszra nyitotta száját, amikor a sátor bejáratánál felbukkant a hollófekete hajú barbár, az az Attila-ivadék, akinek megjelenésén és öltözködésén szemmel láthatólag egy cseppet sem javított egyetlen itt töltött nap sem. Hédervári intett, hogy a címermester nyugodtan folytathatja. Saint-Remy letelepedett tehát egy székre, és kezét a tűz fölé tartva belevágott a legfrissebb hírek taglalásába: – Nos, szorul a hurok a boszorkány nyaka körül, kedves barátaim. A párizsi egyetem doktorai és magiszterei végleg eltökélték, hogy amennyiben a kezükbe kerül, nem eresztik el onnét többé élve. Bizonyosan máglyahalál vár rá, természetesen csak megfelelő egyházi bírósági ítélet alapján… Hédervári sokatmondó pillantást vetett Hunyadira. – Tudomásom szerint királyom kérvényt intézett a pápa őszentségéhez, melyben felajánlotta, hogy amennyiben a francia egyházi bíróság eretnekség vétkében bűnösnek találja a szüzet, Magyarország igényt tart az életére, és vezeklésének színhelyéül

hazánkat szándékozik megjelölni, ahol az a szerencsétlen lány bizonnyal Istennek tetsző módon töltheti hátramaradt napjait. A burgundi sajnálkozva széttárta karját. – Kötve hinném, drága barátom, hogy erre sor kerülhet. Kénkőszagot érzek, meglehetősen pokoli kénkőszagot. Mielőtt elindultam volna Párizsból, személyesen beszéltem az egyetemen a Dekrétumok Fakultásának magiszterével, aki tételesen cáfolta Gerson kancellárnak a szűzről írt, meglehetősen baráti hangvételű memorandumát. Így fogalmazott: „Hiába állítja bárki, hogy őt Isten küldötte, minden eretnek éppen ezt állítja, hanem igenis bizonyítania kell titkos küldetését csodák, avagy a Szentírás különös tanúságtétele által.” Nos, barátaim, megbízható forrásból állíthatom, hogy a párizsi klérus egyhangúlag tagadja: a szűz e éle tanúságtétellel szolgált volna valaha is, mi több, magatartása alapján ítélve őt inkább a Sátán, semmint Isten küldöttének véli. – Miféle francia papok azok, akik ilyesmit állítanak? – kérdezte zord tekintettel Hédervári. – Miért akarják a vérét annyira ennek a szegény lánynak? Jean Lefévre de Saint-Remy, a burgundiai herceg tanácsosa, az Aranygyapjas Rend címerkirálya színlelt felháborodással forgatta szemeit. – Túl azon, kedves barátaim, hogy a boszorkány Burgundia elvetemült ellensége, amellett igen veszedelmes tanokat is terjeszt. Fegyverbe szólítja a francia parasztokat, s azt hirdeti, mindenki, aki franciául beszél, az Franciahon a és leánya. Értitek? Mintha Isten nem teremtett volna különbséget közönséges halandók és nemesemberek közt. Mintha bizony legfőképpen az számítana, milyen nyelvet beszélünk, s nem az, mely rend tagjainak sorába születtünk. Hédervári torokhangon lefordította a lényeget Hunyadinak. – Mit szólsz ehhez, Jankó?

– Különös az a lány, uram – felelte a lovag. – Szavamra, én is követném, ha csatába hívna… Lehet, csakugyan a szentek hangja vezérli őt… – Amennyiben eretnekséggel gyanúsítják meg – mondta Hédervári, miután végiggondolta a lehetőségeket –, kézzelfogható bizonyítékokra lesz szükségük. Nem volna egyszerűbb megszabadulni tőle? Adják ki nekünk, magyaroknak, kiknek semmi elszámolnivalója nincsen vele. Így lelkiismeretük is tiszta maradhat, nem kell egy ártatlan, együgyű lányt a máglyára küldeniük. – Csakhogy nekünk így is makulátlanul tiszta a lelkiismeretünk, barátom – felelte a címermester nyájas mosollyal az ajkán. – Bizonyíték pedig garmadával a rendelkezésünkre áll. – Ugyan, Jean Lefévre! Miféle bizonyítékokról beszél? – Először is fér ruhát hord. Márpedig a klérus regulái szerint asszonyi személyek a fér ruhától anatéma terhe mellett el vannak tiltva. Ez önmagában elég lenne a máglyához, de ennél a magam részéről jóval súlyosabb bűnnek tartom, hogy a boszorkány keresztény nemzetek között támasztott véres viszályt, szított gyilkos háborút ahelyett, hogy a pápa őszentsége megbízását elfogadva a husziták vagy a törökök ellen vonult volna. Eme bűnös magatartásnak mellesleg ti, magyarok vagytok legnagyobb kárvallottjai, ha nem tévedek. – Nem téved – morogta Hédervári. – Ezenfelül a szűz bálványimádó, boszorkányos praktikákat űz, hamisan prófétál. Vérontásra buzdította embertársait a Boldogságos Szűz két főünnepén, mennybemenetele és születése napján. Itt van, kedves barátom, a magiszterek végső verdiktje: „Mindez nyilvánvaló tévelygés és eretnekség. A szüzet a püspök és inkvizítor elé kell citálni. Mert miképp a Szentírás fogalmaz: A rohadt húst ki kell vágni, a rühes bárányt ki kell űzni az akolból.” Hédervári váratlanul elmosolyodott.

– Úgy, talán a herceg is azért siet Compiègne vára alá, mert úgy sejti, a szűz is oda tart. – Meglehet! – felelte a címermester. – Márpedig alig maradt hadra fogható embere, már csak a lombardiai Baretta kapitány haramiái tartanak ki mellette. A boszorkány néhány héten belül a kezünkben lesz. És akkor… – Azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az armagnac sereg Lagny mellett szétvert egy erős burgundi sereget. A címermester arcán fagyos kifejezés suhant át. – Meglehetősen jók az értesülései, barátom. Szívem legmélyebb szeretetével mondom, remélem, senkinek nem jut eszébe kémkedés gyanújával angol hadbíróság elé idéznie önt. – A magyar király követe vagyok. Engem semmiféle hadbíróság nem idézhet a színe elé. Míg vitatkoztak, Hunyadi a tűzbe bámult. Különös szomorúságot érzett. Legszívesebben itt hagyta volna ezt az egészet, elege volt már Franciaországból. Ha teheti, rögvest indul haza, magyar földre, hogy magához ölelhesse Erzsébetet, hogy láthassa Iván öccsét, Matkót, édesanyját és húgait. – Ebben az esetben – ropogtatta meg csontjait a király főlovászmestere – mi is önnel tartunk Compiègne alá, kedves barátom. Compiègne itt van, nem messze tőlünk. Ha egy kis szerencsénk lesz, még szemtanúi is lehetünk a szűz elfogásának. Jean Lefévre de Saint-Remy, a burgundiai herceg tanácsosának, az Aranygyapjas Rend címerkirályának ajka farkasvicsorra torzult. – Ne reménykedj, uram! A szűz máglyára kerül. Nem kaparinthatjátok meg magatoknak! Hédervári nyájasan intett Hunyadinak. A hollós lovag pedig csak erre a jelre várt.

9. A. D. 1430. SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 22. NAPJA, LAGNY-SUR-MARNE VÁROSA, FRANCIA KIRÁLYSÁG Jószerivel egyetlen ember nem tudta, hogy a háború elveszett, és az az orléans-i szűz volt. Egyelőre még fanatikus hittel szervezte az armagnac csapatokat, s nem vette észre, hogy bálványozott királya, Károly már egy ideje nem ad melléje kellő számú haderőt, s mindinkább elmaradoznak mellőle a francia főurak is, halaszthatatlan tennivalóikra hivatkozva. Már csak azok tartottak vele újabb és újabb hadjárataiba az angolok és burgundok ellen, akik szenvedélyesen szerették és tisztelték. Melun városa alá is ilyen csapattal érkezett, Jean Foucault, Geo roy de Saint-Bellin uraság, a lombard Baretta kapitány és a skót Sir Hugh de Kennedy kíséretében. A szűz halálmegvető bátorsággal harcolt. Immár egy burgundi kardot viselt oldalán, amit Lagnyban zsákmányolt. Alexandriai Szent Katalin legendás kardját többé nem vitte magával ütközetbe, inkább becsomagoltatta és a poggyásza mélyére rejtette. Még hitte, hogy szent ügyük győzelemre áll, és nem akadályozhatja meg senki és semmi, hogy kiűzzék Franciaország földjéről a megszálló angolokat. Nem tudta, nem is tudhatta, hogy Jó Fülöp burgundiai herceg négyezer burgund, pikárd és amand zsoldossal és a bedfordi herceg által biztosított ezerötszáz angol íjásszal indult előbb SainteMaxence, majd ennek gyors elfoglalása után Compiègne ellen. A burgund–angol szövetséges sereg főparancsnoka Jean de Luxemburg herceg volt, Ligny grófja, a magyar király rokona. Az ellenséges gyűrű gyorsan bezárulni látszott a Lagny és Melun környékén céltalanul tébláboló armagnac sereg körül.

De Jeanne még álomvilágban élt. Nem vette észre az intő jeleket; s környezete igyekezett elfedni a mind nyilvánvalóbb bajokat ártatlan szemei elől. Karácsony havában8 még ünnepelték Franciaország-szerte: Mehun-sur-Yèvre kastélyában őfelsége, a szűz által királlyá emelt VII. Károly – tán hálából – nemesi címet és oklevelet adott át számára, melynek révén a d’Arc család több tagját is a kiváltságosok rendjébe emelte. Az új év első heteiben szeretett városa, az általa felmentett Orléans magisztrátusa látta vendégül. A nép önfeledten ünnepelte, és Jeanne ezekben a napokban azt hihette, csakugyan a francia nemzet szeretett, élő szentjévé vált. Házat is vett itt magának Orléans-ban, s úgy tervezte, ha véget ér a háború, ide tér majd meg, vagy esetleg hazatér Domrémybe, apjához, anyjához, hogy folytathassa szürke, unalmas életét. Utolsó boldog napjait a burgundoktól visszafoglalt Lagnyban élte meg. A felszabadított nép rajongó szeretettel vette körül, nem kételkedvén abban, hogy Jeanne csakugyan az Úr küldötte, és Szent Katalin és Szent Margit hangjának engedelmeskedik. Lagny-sur-Marne-ben időzött még akkor is, amikor egy éjjelen kétségbeesett asszonyok keresték fel szállásán, és zörgették meg ajtaját. Felköltötték, s jelentették neki, hogy egy, a város szélén lakó, szegény asszony előző napon halott gyermeket szült. A kisded sajnos nem részesülhetett a kereszt szentségében. S mivel úgy hitték, hogy az ördög a fogantatás pillanatában beférkőzvén az asszony méhébe – minden bizonnyal parázna kapcsolatból fogant szegény – megkaparintotta magának a kicsi lelkét, ezért valakinek haladéktalanul tenni kellett valamit. S ki más lett volna erre alkalmas, mint az orléans-i hős, kinek szentek sugdossák parancsaikat? – De hát mit tehetnék? – kérdezte az álmából felriasztott szűz.

– Keltsd életre, Jeanne! Keltsd őt újra életre, ha lehet, csak addig, míg meg nem kereszteljük. Különben a kicsi lelke az idők végezetég a pokol tornácán lebeg majd! A szűz felöltötte hát ruháját, sodronyingét, páncélját. Asszonyi ruha is lapult ugyan poggyászában, de nem szívesen vette fel. Azon az éjszakán Lagny népe – csodában reménykedve – a Szent Pétertemplomba vitte az armagnac sereg öldöklő angyalát, ahol az Istápoló Miasszonyunk képmása előtt, az oltáron már ott hevert a holtan született csecsemő megfeketedett teteme. Az oltár lábánál az anyja zokogott szívszaggató, már-már eszelős sírással. Jeanne megszánta őt. Letérdepelt a hajadonok és asszonyok közé, és fohászkodni kezdett Miurunk Jézushoz és a Miasszonyunkhoz. Amikor befejezték az imát, a megfeketedett holttest egyszeriben megrándult az oltáron, aztán szaggatottan felsírt. A pap megkeresztelte gyorsan, s alighogy végzett a szertartással, a kisded kiszenvedett, mosolyogva lehunyta szemét, ezúttal végleg. De immár megszentelt földben nyugodhatott, s az egész város hálás volt a szűznek, amiért megmentette lelkét az örök kárhozattól. Hajnalodott, amikor hazafelé tartott szállására. Kérte, hogy senki ne kísérje el; egyedül szeretett volna maradni. A város külső falánál, a várároknál sétált, várta, hogy felkeljen a nap. Szerette a napkeltét, mert rendre erőt és reményt merített az újjászülető fényből. Amikor azonban az első fénysugarak megjelentek a láthatáron, Jeanne megdermedt. Szél süvített kelet felől, s a lány megremegett a váratlan hidegtől. Aztán meghallotta a hangokat. Ezúttal is két hang suttogott a fülébe: Alexandriai Szent Katalin és Antiochiai Szent Margit hangja. A két úrnő szelíden szólongatta

a szél süvítésével: – Jeanne! Jeanne! Hallasz minket? A szűz térdre rogyott, szemében könnycsepp ragyogott. – Hallak benneteket! Mi a parancsotok számomra? – Nincs többé parancsunk, Jeanne. Vége… Mindennek vége. Azért jöttünk, hogy gyelmeztessünk: fogságba esel, Jeanne! Szent János napja előtt angol kézre kerülsz. A lány értetlenül megrázta a fejét. – Nem! Kérlek! Ne tegyétek ezt velem! Nem akarok fogságba esni! Ha ellenségeim kezére szán Isten akarata, hát kérlek, haljak meg rögvest! Kérlek benneteket! – Fogságba esel, Jeanne, ezen nem lehet segíteni. Törődj bele az elkerülhetetlenbe, fogadd el az Isten akaratát! A hangok elhaltak, csak a szél süvöltött egykedvűen Lagny-surMarne falai fölött.9 A lány ott maradt a porban térdepelve, könnyezve.

10. A. D. 1430. PÜNKÖSD HAVÁNAK 22. NAPJA,10 COMPIÈGNE VÁRA ALATT, FRANCIA KIRÁLYSÁG Hunyadi János és a magyar küldöttség katonai kísérete csapzottan, kimerülten érkezett a burgund haditáborba. Immár nyolcadik hónapja, hogy Hédervári itt tartóztatta őket, ám úgy tűnt, megpróbáltatásaik lassan véget érnek, és megkezdhetik a felkészülést a hazavezető, hosszú utazásra. A tábor nyüzsgött Jean de Luxemburg herceg frissen érkezett és remekül felszerelt csapataitól. Jókedvű, zsákmányra éhes pikárd és burgund zsoldosok, angol íjászok, francia vazallusok sátrai sorakoztak, bármerre néztek is.

Az ostrom tétje mindenki számára világos volt; ha az angol– burgundi szövetség katonái elfoglalják a várost, az armagnacok végleg kiszorulnak Franciaországnak ezen vidékéről, és a háború lassan, de biztosan angol győzelemmel érhet véget. Fülöp herceg két hete érkezett Noyonba, s rögvest ostrom alá vette Choisy-au-Bac várát. Mire elfoglalta, az orléans-i szűz már Crépy-en-Valois-ban gyűjtötte erőit. A burgundok azonban ezúttal is gyorsabbak és határozottabbak voltak. Csapataik elhelyezkedtek az Oise folyó mentén. A herceg Coudun-sur-l’Aronde kis erődítményében rendezte be főhadiszállását, ide rendelte szövetségeseit; d’Arundel grófját és vazallusait. Jean de Luxemburg herceg és Baudot de Noyelle lovag Clairoix-ban, illetve Margny-ben táboroztak, Montgomery az angol sereggel pedig Venette-ben. Az ostromgyűrű bezárult Compiègne körül.

11. A magyar lovasok a burgund tábor középső traktusában találták meg Hédervári főlovászmester úr sátrát. A nagyúr szolgálatában immár több francia lovag állt, mint magyar, ezért Hunyadinak és Kamonyainak hosszú percekig kellett várakoznia, míg bebocsájtást nyertek parancsnokukhoz. – Jankó! Eljött az idő! – fogadta Hédervári köszönés nélkül, és izgatottan az asztalra kiterített földabroszhoz vonszolta Hunyadit. – Nézzed, Jankó! Itt lesznek beásva a herceg ágyúi. Most vontatják őket ide. A Falromboló, a Vörös Bombarda, a Tűzokádó a világ leghatalmasabb ágyúi! Ha ezek felbömbölnek, semmi nem marad azokból a falakból. Jankó egykedvűen vállat vont. Nem kedvelte az ágyúkat, úgy vélte, az a messziről gyilkoló gyávák fegyvere, nem a szemtől szemben viaskodó fér aké.

– Mikor indulunk haza, uram? – Amint elvégeztük a feladatunkat, am! Most azért vagyunk itt, mert meg kell akadályozni, hogy a burgundok vagy az angolok elfogják a szüzet. – Hogyan tudnánk mi azt megakadályozni? – Meg kell találnod a szüzet! Ha tudod, még mielőtt bejutna a várba. Ha nem, akkor bizony be kell menned az ostromlott Compiègne-be. – Nekem? – Neked hát! Most jelentették a herceg emberei, hogy a szűz két-háromszáz armagnac katona élén ma éjszaka próbál majd áttörni az ostromzáron, hogy bejusson a várba. Itt az idő, Jankó! Menj ki a kunjaiddal éjjel, és próbáld elfogni, mielőtt az angolok kezére kerül! Hunyadi kétkedve nézte Hédervári izgalomtól kipirult arcát. – A környék hemzseg az angoloktól és a burgundoktól. Nem hiszem, hogy nekünk előbb sikerülne… Kürtszó harsant a sátor előtt, s a következő pillanatban aranyozott páncélban, drága brokátkabátban Jean de Luxemburg nagyúr lépett be, a szövetséges csapatok főparancsnoka. Mosolyogva ölelte meg Hédervárit. – Drága barátom! Örülök, hogy személyesen számolhatsz be kedves rokonomnak, Sigismundusnak az átkozott boszorkány elfogásáról. Gondoskodom róla, hogy fejedelmi páholyból nézhesd végig küszöbönálló győzelmünket! A király főlovászmestere mélyen meghajolt. – Éppen azt mutattam kapitányomnak a földabroszon, hová helyezi a herceg úr bombardáit. Meg kell valljam, ilyen ostromot még nem láthattunk, uram! – Szép kis látványosság lesz, annyi szent! Én is elhoztam valamennyi fegyveresemet! – harsogta Jean de Luxemburg. Magas, pirospozsgás képű fér volt, majd kicsattant az egészségtől. – Két

hatalmas bombardát a magam pénzén ideszállíttattam. A Beaurevoir és a Burgundia hajnalban elkezdi ontani kőgolyóit a falakra. Százezer nyílvesszőt rendeltem, kedves barátom; Poroszországból, és még a távoli Ka a városából is hozattam szakállas és sima nyílvesszőket. Aknászokat is felfogadtam, hogy puskaporos aknákat fúrjanak a falak alá; görögtűzröppentyűkkel pedig olthatatlan tűzzel árasztjuk el az átkozott armagnacokat! – Úgy látom, uram, alaposan felkészültél! – Itt a soha vissza nem térő lehetőség, ez az ostrom eldönti a háború sorsát, kedves barátom! De nem csak Compiègne lesz a miénk, kezünkbe kerül az átkozott boszorkány is! Hédervári a háttérben várakozó Jankóra pillantott. – Menj, Jankó! Itt az idő! Hozd el nekem azt a lányt! – mondta neki magyarul. Hunyadi szó nélkül kifordult a sátorból.

12. Holdfényben fürdött a tisztás; Compiègne falain ugyan a messzeségben lobogtak a fáklyák, de innét, a domb magasából úgy tűnt, mintha tömény sötétség venné körül az erődítményt. Néhány óra maradt hajnalig, s Hunyadinak szerencséje volt; az armagnac csapat éppen ott kísérelte meg a burgund vonalak áttörését, ahol sejtette – a terep különben sem sok lehetőséget hagyott. A kun lovasok hangtalanul lesállást vettek fel az erdő vonalánál, és jeleztek, amikor mozgást érzékeltek a sötétben. Hunyadi elmosolyodott. A lány most is sisak nélkül, páncélban közeledett, de ezúttal lóháton; egyik kezében a király zászlajával, másikkal a gyeplőt fogva.

– Itt jönnek! – súgta Jankó Kamonyainak. – Gyújts fáklyát és jelezz nekik! Tibald atya aggodalmaskodott, pedig mint kiderült, nem volt oka aggodalomra; a franciák előbb ugyan rohamra sorakoztak fel, de aztán Jeanne intésére hátramaradtak és feszülten várakoztak. A szűz egyedül ügetett előre a holdfényben a tisztás közepéig. – Én vagyok – mondta alig érthető francia nyelven Jankó, aki maga is előrenyargalt, hogy találkozzék vele. A nyolc hónap alatt sok ragadt rá, de még mindig gondot okozott neki a különös, elsajátíthatatlan kiejtés. – Janko d’Hongrie. A lány elmosolyodott. – Messziről megismertelek. Örülök, hogy látlak, Janko d’Hongrie. – Én pedig annak örülök, hogy élve látlak. A környék hemzseg a burgundoktól és az angoloktól. Ne menj tovább, kérlek! Jeanne csodálkozva körbepillantott; a holdfényben látta a fák vonalánál felsorakozó kun lovasokat, de egyebet nem. – Nem azért jöttél, hogy elfogj engem, ugye? – Azért jöttem, hogy gyelmeztesselek! Veszélyben az életed! A szűz előrehajolt nyergében. – Tudom. Mióta a hangok erre a szent küldetésre szólítottak, minden percben veszélyben az életem. Tibald atya eközben felzárkózott Hunyadi mellé, készen arra, hogy fordítson. – Jean de Luxemburg rád pályázik! – folytatta Hunyadi, immár magyarul. – Még az éjjel angol fogságba esel, Jeanne! A szűz különösen szép volt csillagfényben. Ezúttal is éteri ragyogás áradt belőle, vonásai megszelídültek, szeme tisztán ragyogott; arany hajzuhataga szinte lebegett a tavaszi szellőben. – Nem hagyhatom magára az enyéimet. Be kell jutnom a városba, és be is fogok jutni… Jankó magában szentségelt.

– Hát nem érted, Jeanne? Ezen az úton a halál vár rád! Gyere velünk! Magyarországon szentként tisztelnek majd! Reményt adsz a törökök elleni harchoz! Zsigmond a tenyerén fog hordozni téged, minden kívánságodat teljesíti! A szűz szomorúan lehajtotta fejét. – Én csak egy egyszerű parasztlány vagyok, Janko d’Hongrie. Nem ismerem a világot, de hiszem Krisztus tanítását, és harcolok a hitemért. Itt a helyem. A hazámban. Ha meg kell halnom, meghalok érte. Hunyadi csöndben nézte a lányt, és nem tudta, mit mondhatna. Nem is volt szükség szavakra. Jeanne d’Arc előrehajolt a nyeregben és megcirógatta a fér arcát. Aztán a nyeregkápájára erősített gyolcscsomagot húzta elő. – Nekem erre már nem lesz szükségem, Janko. Legyen a tiéd. Nem mehetek veled megvédeni az országodat, de te még hasznát veheted. Csodálatos kard ez! Aki forgatja, azt földöntúli erő szállja meg. Azzal elővonta a gyolcsból Szent Katalin kardját, és a fér felé nyújtotta. Jankó nem hitt a szemének. – Az enyém? – Bizonyosan elfognak ellenségeim. Ha nem ma éjjel, akkor hamarosan. Szent Katalin és Szent Margit elárulták, hogy utam hamarosan véget ér… – Nem kell, hogy így legyen. Gyere velem! Jeanne elmosolyodott, s hirtelen mozdulattal visszarántotta lovát övéi felé. A következő pillanatban már a holdfényben fürdő mezőn vágtatott. Az armagnac lovasok követték; karéjban száguldottak egy ösvény felé, mely egyenesen Compiègne felé vezetett. Hunyadi és Tibald atya hosszan bámultak utánuk. – Bevégeztetett – suttogta a pap később, s keresztet vetett.

Jankó szemügyre vette a kezében tartott kardot; a pengére kovácsolt öt kis kereszten megcsillant a holdfény.

13. Jeanne d’Arc még ezen az éjjelen bejutott a városba. Kétszázegynéhány lovasával áttört a burgund védvonalakon, és játszi könnyedséggel vágtatott be a várat övező hídon a felnyitott kapun át. Azon az éjszakán felbömböltek a burgundi herceg és Jean de Luxemburg hatalmas bombardái. Lángcsóvák vöröslöttek a hajnali ködben, és a becsapódó ágyúgolyók gonosz morajlással visszhangoztak a sötétben. Megkezdődött Compiègne ostroma. Másnap kilenc óra körül kiújultak a harcok a város alatt. Jeanne rohamra vezette embereit, de fanatikus harcosai Jean de Luxemburg úr zsoldosaival találták szembe magukat. Egész nap váltakozó szerencsével folyt a küzdelem. Délután öt óra tájban Jeanne újra felöltötte páncélját, és emberei élén kilovagolt a városból egy almásszürke mén hátán. A burgundok fáradtak voltak már, ráadásul a szűz mögött háromnégyszáz francia, lombard katona vágtatott, rohant lelkesen, mintha itt és most végleg megnyerhetnék a háborút. A szűz tiszta, ragyogó páncélt viselt, háta megett élénkpiros színű, arannyal szegélyezett köpeny lobogott. A csapat vitézül küzdött, lecsapott több burgund őrállásra, halomra ölve az ostromsereg katonáit. Vissza azonban már nem értek a várba; az angolok és burgundok elállták útjukat. A vár kapitánya, Guillaume de Flavy kénytelen volt elrendelni a csapóhíd felvonását, különben az ellenség elözönlötte volna Compiègne-t.

Jeanne d’Arc, az öldöklő angyal, az átkozott boszorkány, Franciaország szent megmentője odakünn rekedt néhány hű katonájával. Angolok állták útjukat, s néhány pikárdiai lándzsás a sánc egyik szögletébe szorította őket. Sorra kaszabolták le a szűz védelmezőit, míg végül egy íjász megragadta Jeanne díszes köpenyét és lerántotta nyergéből a földre. Az orléans-i szűz az ellenség kezébe került.

14. A. D. 1430 NYARA, A MAGYAR KIRÁLYSÁG HATÁRVIDÉKÉN Hédervári hosszan hallgatott, és az előttük kibontakozó gyönyörű tájat gyelte. Hazaértek végre, és ez a kíséret minden tagját önfeledt örömmel töltötte el, egyedül Hunyadi János ült komoran nyergében. – Még mindig emészt a bánat, komám? – léptetett melléje a király főlovászmestere. – Ideje lenne pedig most már a hazaiakkal gondolni inkább. Még azt találja hinni a atal feleséged, hogy ott hagytad a szíved valahol Franciaországban, ha így, orrodat lógatva állítasz haza. – Én csak sajnálom azt a bolond lányt – felelte egykedvűen Jankó. – Tudta, mi vár rá, mégsem jött velünk. Azt mondta, az a hazája. – Mije? Hunyadi nem felelt. Valami érthetetlen borzongás melengette a lelkét. Itt álltak az ország kapujában, és előttük a sokat szenvedett, idegen hódítóknak kiszolgáltatott ország. S Hunyadi János egyszeriben arra gondolt, lehet, a szűznek mégis igaza volt.

Lehet, itt is igazak a szavai, ebben az Istentől elhagyott, szerencsétlen országban, ahol mindenki, aki e földet védelmezi, nemes, paraszt, magyar, kun, német, oláh és horvát – mind a haza gyermekei. Furcsa, idegenül ható szó ez… Haza… Patria… Atyáink földje. Lepillantott a kardra, ami az övén csüngött. Régi acél, ki tudja, ki kovácsolta, kinek. Sok vért látott már. És Hunyadi János úgy sejtette, még sokat is lát, mire egy napon ő is lehunyja majd végleg a szemét. – Te biztosan tudod, uram, mi lesz vele – kérdezte komoran a király főlovászmesterétől. – Kivel? – Hát a szűzzel. – Nem szűz az már. Az angolok gondoskodtak róla! – röhögött Hédervári. – Mi lesz vele? – makacskodott Hunyadi. – Mi lenne? Meg fogják égetni. A francia papok fogják halálra ítélni. – Élve küldik máglyára? – Bűnhődnie kell. – De miért? Erre a kérdésre Hédervári hirtelenjében nem tudta a választ. Inkább elszökellt lovával Hunyadi mellől, és a menet élére vágtatott. Jankó ott maradt, Kamonyaira pillantott, de az csak visszaintett neki. Hosszú volt még az út hazáig…

EPILÓGUS 1. Jeanne d’Arcot 1431. május 30-án égették meg Rouen főterén. Mihelyt beállt a rettenetes tűzhalál, az angol hadnagy, aki a kivégzést vezényelte, megparancsolta a hóhérnak, hogy fojtsa el a lángokat, hadd lássa az összesereglett nép, hogy az armagnac boszorkányt, az öldöklő angyalt nem mentette meg végül semmiféle isteni beavatkozás. A néma csöndben álló roueni polgárok megbámulták a máglya oszlopához kötözött, megszenesedett tetemet. A bakó ekkor olajat, ként és szenet hányt a máglyára, s az összezsugorodott testet hamuvá égette. De így sem pusztult el a sokat szenvedett test. A kihamvadt máglya hamujában ott vöröslöttek a szűz zsigerei. Az angolok a maradványokat és a hamvakat is a Szajnába szórták. Feketén örvénylett a víz még sokáig.

2. Szent Katalin kardját a francia egyházi bíróság szenvedélyes kíváncsisággal kereste, kutatta. Jeanne kihallgatásakor azt vallotta, maga sem tudja, mi lett a csodatevő fegyverrel. A keresést évekkel később feladták.

3.

Jeanne nem halt meg hiába. Szavai próféciává értek: Franciahon ai és leányai a szűz haláláról értesülve újult erővel vették fel a harcot az angol megszállók ellen. A szűz nevével indultak csatába, és a százéves háború végül Franciaország teljes felszabadításával végződött.

4. Hunyadi János halálos ágyán, nem sokkal azelőtt, hogy Giovanni da Capistrano atya feladta rá a végső kenetet Zimonyban, kapta az utolsó külhoni hírt életében. A ferences papok hozták a hírt ujjongva, úgy vélték, a nándorfehérvári hős örvendeni fog neki. A hír szerint néhány héttel korábban, 1456. július 7-én a teológusok és egyháznagyok bizottsága Párizs városában száztizenöt szemtanú előtt kihirdette Jeanne perújrafelvételének eredményét. Úgy döntött a tisztelt bíróság, hogy a Domrémyben született parasztlány, akit a világ Jeanne d’Arc néven ismert, minden vádpontban ártatlan az angolok és cinkosaik által lefolytatott perben, ennélfogva halála mártírhalál volt. Vádlóit eretneknek nyilvánították, mivel egy ártatlan leányt ítéltek halálra világi vérbosszú hajszolásában. Jeanne a francia haza védőszentje lett.

Dauphin-Berry Mór és szeredai nemes Bán Anna emlékének.

JEGYZETEK HUNYADI FRANCIAORSZÁGBAN A kisregény története az író képzeletének műve, egyetlen feljegyzés sem igazolja, hogy megtörtént volna; ugyanakkor, mint a legtöbb hasonló, történelmi tárgyú írás esetében, eme írás is felveti a talán legizgalmasabb kérdést: akár meg is történhetett volna-e így mindez? A történet akár igaz is lehetne. Hunyadi János valamikor 1428–30 körül került végleg Zsigmond király szolgálatába, s tudjuk, 1430-ban már ott volt a király kíséretében, először Nürnbergbe, majd Itáliába követve őt. Járt-e valaha Franciaországban Hunyadi? Nincsen rá bizonyíték, mint ahogy arra sem, hogy 1428-ban megjelent volna Galambóc ostrománál, vagy hogy tizenkét esztendővel később részt vett volna Nándorfehérvár első, csaknem hat hónapon át tartó védelmében. De akár ott is lehetett volna valamelyik, Franciaországba tartó követség kíséretében. Tudjuk, hogy Hunyadi több külföldi útjára is elkísérte Zsigmondot, a források tanúsága szerint például a császárrá koronázását követően, 1434-ben Bázelba is, majd Csehországba. A történelem szeszélye hozta úgy, hogy a Hunyadi-sorozat első és második kötetének eseményei közötti „résbe” épp befért ez a kis történet. Messze nyugaton, ahol a százéves háború fordulatai folyamatosan megakadályozták az angolokat és franciákat abban, hogy jelentős segítséget nyújthassanak Magyarországnak a török és

a huszita eretnekmozgalom elleni harcokban, vajmi keveset tudtak arról, hogy mi történik a kontinens nyugati peremén. A kisregényben emlegetett angol katonai kontingens létezése azonban történelmi tény, mint ahogy Jeanne d’Arc huszitákhoz írt levelét is csaknem szó szerint idéztük. Tudjuk, hogy az orléans-i szűz előszeretettel emlegette, ha majd legyőzi az angolokat és kikergeti a megszállókat Franciaország területéről, királya, VII. Károly kíséretében nagy keresztes hadjáratra indul, melynek végcélja a Szent Sír és Jeruzsálem felszabadítása lett volna. E hadjárat törvényszerűen érintette volna Magyarországot is, hisz Jeanne többször emlegette a törökök kiűzésének szükségességét és elkerülhetetlenségét. Tegyük azonban hozzá azt, ami a forrásokból egyértelműen kisejlik: a szűz politikai ismeretei meglehetősen hiányosak voltak, csak közvetlen környezete, főként a kíséretében található ferences testvérek információiból tájékozódhatott, így nem rendelkezett pontos tudással sem a cseh husziták valódi szándékai, cselekedetei felől, sem a magyarországi katonai helyzet részleteit illetően. Az angol kontingens, mely eredetileg ötezer íjászból és lovasból állt volna, azonban a winchesteri bíboros „mindössze” háromezerötszáz katonát tudott felszerelni – soha nem indult el az eredeti tervek szerint meghatározott célja, a husziták ellen, mert János bedfordi herceg csakugyan eltérítette őket, hogy saját céljaira használja fel a sereget. Hogy a szűz levele eljutott-e valaha a huszitákhoz? Nem tudjuk; a levelet forma szerint Luxemburgi Zsigmond királynak küldték, aki nyilván megpróbálta azt propagandisztikus céljaira felhasználni.

SZENT KATALIN KARDJA

Jeanne d’Arc legendás kardja, melyet legtöbb csatájában viselt, ma is találgatások és feltételezések sokaságát gerjeszti. Az egyházi bíróság jegyzőkönyveiben olvasható, hogy többször faggatták a szüzet, hogyan, miként szerzett tudomást a kard létezéséről, és arról, hogy mi lett a kard sorsa. Amikor Jeanne-t elfogták Compiègne falai alatt, már nem Szent Katalin kardját használta, hanem egy, Lagny ostromakor zsákmányolt burgund fegyvert, amit egy ellenséges katonától zsákmányolt. A szűz életrajzírói mindenesetre beszámolnak róla, hogy Jeanne Lorraine (Lotharingia) tartományból a Francia Királyság belső területei felé vezető útján megállt Fierbois-ban, ahol Szent Katalin kápolnája várta a zarándokokat. Az alexandriai szűznek számos fegyverét őrizték itt, Fierbois-ban, állítólagos legelső kardjától kezdve egészen Martell Károly ajándék kardjáig. Az armagnac párt hívei előszeretettel imádkoztak eme harcos szenthez, melynek kápolnájába, mintegy tiszteletük, hálájuk gyanánt egyre, másra hordtak kegytárgyként újabb és újabb fegyvereket: kardokat, lándzsákat, buzogányokat. A kápolna sokkal inkább hasonlított fegyverraktárra, semmint keresztény imahelyre. Oly sok fegyver érkezett ide, hogy egy idő után már el sem fértek a kápolnában, a erbois-i papok egy közeli csűrben tárolták őket. Jeanne mindig a „hangoknak” engedelmeskedett, többnyire Szent Katalin és Szent Margit hangjának. Ők sugalmazták neki azt is, hogy kerestesse meg azt a kardot, amelynek segítségével majd legyőzheti a megszálló angolokat. A hangok jelölték meg azt a helyet is, ahol a kard rejtőzik, a erbois-i kápolna földjében elásva, nem messze az oltártól. Jeanne levelet írt a kápolnát gondozó papoknak, Richard Kyrtriziannak és Gille Lecourt fráternek, és részletes utasításokkal látta el őket, honnan áshatják elő Szent Katalin legendás kardját, melyet állítólag Martell Károlytól kapott. A levelet egy tours-i fegyverkovács vitte el Fierbois-ba, ahol a papok meg is találták a megjelölt helyen a fegyvert, és elküldték

Jeanne-nak. A kard pengéjén, a markolathoz közel öt kis kereszt, vagy kard alakú jel látszott. A fegyvert Jeanne több csatában is használta, bár hogy valaha is vért ontott volna vele, annak nincs nyoma. Később, nem sokkal a Compiègne-i ostrom előtt a kardnak nyoma veszett, a szűz onnantól kezdve egy másik, egy egyszerű burgund fegyvert viselt. A kardot soha nem találták meg. Egyesek szerint csakugyan Martell Károly kardja volt, mások Nagy Sándor kardjának hitték, megint mások a Szent Grál lovagjaihoz kötötték. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy csodatevő és szerencsét hozó fegyver volt. Híre az angolokhoz és a burgundokhoz is eljutott természetesen, akik számára a kard megtalálásának módja újabb bizonyítékul szolgált Jeanne boszorkányságára.

KRONOLÓGIA 1429. július 25. Calais-ba megérkezik az a 3500 lovas és íjász, akiknek zsoldját a pápa felhívására a winchesteri bíboros gyűjtötte össze Albionban. A sereget a cseh husziták elleni keresztes háború céljaira gyűjtötték, de Bedford hercegének parancsára inkább az armagnac lázadók ellen vetették be. 1429. november 4. Többhetes ostrom után elesik az armagnac sereg által körbevett Saint-Pierre-le-Moûtier vára. A felkelők seregének egyik parancsnoka Jeanne d’Arc volt, az ő lelkes helytállása fordította meg a veszni látszó csata sorsát. 1430 áprilisa Az ifjabb Stiborici Stibor és Maróti János parancsnoksága alatt álló magyar sereg Nagyszombatnál vereséget szenved a Prokoupek vezette huszitáktól. Elesik Újlaki István macsói bán. 1430. április 16. Véget ér a már többször meghosszabbított fegyverszünet a franciák és angol–burgundi csapatok közt. 1430 húsvétja Az orléans-i szűz húsvét hetét egy portyázó csapat kapitányaként Melun alatt tölti. Itt, egy burgundiaiakkal vívott csetepatét követően hallja Szent Katalin és Szent Margit intő szavát: „Fogságba esel, Jeanne, Szent János napja előtt.”

1430. április 22. Jeanne d’Arc és kísérete Melun városába érkezik. 1430. április 23. A kis VI. Henrik megérkezik Calais-ba (az előző év november 6-án koronázták angol királlyá a Westminsterben). Bedford grófja vezetésével kétezer angol zsoldos érkezik vele erősítésül. Céljuk, hogy VI. Henriket francia királlyá koronázzák, válaszul a reimsi koronázásra. 1430. április–május Jó Fülöp burgundi fejedelem jelentős sereggel és számottevő tüzérséggel ostrom alá veszi Compiègne-t. 1430. május Az orléans-i szűz Lagny-sur-Marne-be érkezik. A várost védő burgundok megütköznek a szűz csapataival. Végül a franciák áttörnek és lemészárolják a burgundokat. A szűz ezt követően Compiègne felé veszi útját, hogy felszabadítsa a burgundiak által ostromlott várost. 1430. április 24. A szűz Senlis városában tartózkodik. 1430. május 6. Jó Fülöp megérkezik Noyonba. Másnap ostrom alá veszi Choisy-auBac várát. 1430. május 14. Jeanne megérkezik Compiègne közelébe. 1430. május 16. Jó Fülöp elfoglalja Choisy-au-Bac várát és megkezdi Compiègne ostromát. Csapatai elhelyezkednek az Oise folyó mentén.

Főhadiszállása a Coudun-sur-l’Aronde kis erődítményében van. Vele tart d’Arundel grófja is. Jean de Luxemburg és Baudot de Noyelle Clairoix-ban, illetve Margny-ben táboroznak, Montgomery pedig Venette-ben. 1430. május 22. Jeanne Crépy-en-Valois-ban értesül Compiègne körülzárásáról. Éjszaka két-háromszáz emberével elindul az ostromzáron át. Reggel, pirkadatkor érnek be a városba. 1430. május 23. Kilenc óra körül ismét kiújulnak a harcok a város alatt. Jeanne rohamra vezeti embereit. Jean de Luxemburg harcosaival találják szemben magukat, és visszaverik őket egészen a burgundi táborig. A burgundiak és az angolok Clairoix felől elállják a város felé visszahátrálók útját. Jeanne dühösen rohamot vezérel, és csaknem áttöri az angolok vonalát. A burgundiak nem merik bántani. Ekkor Guillaume de Flavy, Compiègne kormányzója parancsot ad a híd felvonására, nehogy az angolok és a burgundiak betörhessenek a városba. Jeanne a hídon esik a burgundiak fogságába. Egy íjásza rántja le a nyergéből Jeanne-t, aranyos köpenyénél fogva. A lányt és a többieket Margny várába viszik. Elfogják még vérét, Pierre-t, Jean d’Aulont, Potont, a burgundi nemest. A szüzet a burgundiai herceg Jean de Luxemburg úr őrizetére bízza, aki néhány nap múlva Beaulieu-en-Vermandois várába küldi. Innen megpróbál megszökni. Őreit bezárja egy toronyba, csak a kapuőr állítja meg. Átviszik a beaurevoir-i várba, amely egy erdő közepén áll Cambrai és Saint-Quentin között. Innen is megpróbál megszökni. Amikor hírét veszi, hogy a burgundi herceg „eladta” az

angoloknak, leveti magát a toronyból, és súlyosan megsérül. Kéthárom napon át bujkál az erdőben étlen-szomjan. 1430. augusztus 11. körül Zsigmond király távozik kíséretével Nürnbergbe tart, majd Itáliába.

Magyarországról,

és

1430. november 13. Meghal a Luxemburgi úrnő, Jean de Luxemburg nagynénje. 1430. november vége Az angolok megbízásából Pierre Cauchon, Beauvais püspöke, az angol- és burgundibarát Párizsi Egyetem néhai rektora tárgyal Jean de Luxemburg gró al a szűz kiadatásáról. Az angolok 6000 frankot ajánlanak fel a szűz elfogójának, a wandomme-i fattyúnak kétvagy háromszáz font járadékot, a Szűz váltságdíjául pedig 10 000 frankot ígérnek. Regnault de Chartres reimsi érsek is a kiadatását kéri. VII. Károly nem kíván tenni semmit Jeanne érdekében. Az angolok Arras-nál veszik át Jeanne-t, onnan crotoy-i várkastélyba, majd Rouen várába viszik Jeanne-t. Itt tartózkodik az ifjú VI. Henrik, és a kormányzó Richard Beauchamp, Warwick grófja is. 1431. február A nürnbergi birodalmi gyűlés általános hadjáratot rendel el a husziták ellen. 1431. március 3. Megnyílik a bázeli zsinat. 1431. május 30. Jeanne d’Arc máglyahalált hal maradványait a Szajnába szórják.

Rouen

főterén.

Teteme

1431. augusztus 14. A Csehországba küldött birodalmi sereg a Pilsen városától délnyugatra lévő Domazlice (Taus) mellett vereséget szenved a huszita csapatoktól. 1431. szeptember A husziták Holy Prokop és Jan Czapek vezetésével benyomulnak a Vág völgyébe 1431. szeptember 27. A husziták beveszik a Liptó megyei Likava várát. 1431. november 9. A husziták egyik serege a Vág völgyében Galgóc és Illava között vereséget szenved a magyaroktól. 1431. november 28. Zsigmond királyt Milánóban lombard királlyá koronázzák.

BIBLIOGRÁFIA Magyarország történeti kronológiája I. A kezdetektől 1526-ig Akadémiai Kiadó, Bp. 1983. Matthew Bennett Agincourt 1415 Triumph against the odds Osprey Publishing, Oxford–New York, 2008. Joseph Delteil Jeanne d’Arc Scolar, Bp. 2006. Georges Duby – Andrée Duby Jeanne d’ Arc perei Európa Könyvkiadó, Bp. 1989. Erdődy János Ezüstpáncélos Johanna Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp. 1964. Anatole France Jeanne d’ Arc élete Gondolat, Bp. 1972. A. P. Levandovszkij Jeanne d’Arc Gondolat, Bp. 1966.

Jules Michelet Jeanne d’Arc Librairie Hachette, Párizs, 1935. Davin Nicolle – Graham Turner Crécy 1346 Triumph of the Longbow Osprey Publishing, Oxford–New York, 2009. David Nicolle – Graham Turner Poitiers 1356 The capture of the king Osprey Publishing, Oxford–New York, 2009. Régine Pernoud Jeanne d’ Arc Ön- és tanúvallomások Ecclesia, Bp. 1991. G. B. Shaw Szent Johanna Történelmi színmű hat képben, utójátékkal Európa, Bp. 1969. Mark Twain Jeanne d’ Arc Sieur Louis de Conte emlékiratai Magvető Könyvkiadó, Bp. 1964. Stéphanie William Gondoin The Siege of Orleans and the Loire Campaign Joan of Arc and the passage to Victory Histoire & Collections – Men and Battles

Párizs, 2010.

BÁN MÓR

A KIRÁLY HARMADIK ESKÜJE A Hunyadi úk hazatérnek Kecskemétre

1456 decemberében – néhány hónappal a csodálatos nándorfehérvári diadal után – egy csikorgó téli estén Kecskemét akkori népe történelmi esemény szemtanúja lehetett. A Temesvárról Buda felé tartó királyi menet, V. Lászlóval az élen, s a kíséretükben utazó két Hunyadi ú, László és Mátyás a városban töltöttek egy éjszakát. Érkezésükkor V. László király Kecskemét városkapujában, vélhetőleg a Pálkai kapunál ünnepélyesen megesküdött Hunyadi Lászlónak és Hunyadi Mátyásnak, a törökverő hős, Hunyadi János ainak, hogy nem áll rajtuk bosszút nagybátyja, Cillei Ulrik meggyilkolásáért. A királyi menet vendéglátója a két Hunyadi ú volt, hiszen Kecskemét néhány hónappal korábban került a Hunyadi-család birtokába. A városban gazdagon megvendégelték a királyt, s az itt töltött éjszaka után másnap tovább indultak Budára. Történelmi tény, hogy az uralkodó nem tartotta be a kecskeméti városkapuban tett – immár harmadik – esküjét, s a következő esztendő márciusában a bakó Budán négyszer is lesújtott Hunyadi László nyakára, míg sikerült kioltania életét. Mátyás azonban megmenekült, és nemsokára Magyarország királyaként kezdhette meg legendás uralkodását.

A KIRÁLY ESKÜJE KECSKEMÉTEN Már erőst alkonyodott, amikor a láthatáron felbukkant a városka. A végtelen, ónszínű égbolt alatt először csak egy szürke csík homálylott, aztán fokozatosan láthatóvá vált a sárral tapasztott, nádfonattal és oszlopokkal megerősített korcolt sövényű sánc is, ami védeni volt hivatott a nyomorúságos viskókat és a település közepét uraló két tornyocskát. Az egyik egy templom tornya volt, a másik őrtorony.

A girbegurba, fehérre meszelt falat körülárkolták ugyan, de ahogy a fegyveres menet élén poroszkáló előőrs zsoldosai alaposabban szemügyre vették a védművet, gúnyosan elmosolyodtak. Ezek a falak egyetlen ágyú kőgolóbisától széjjelmállanak… – Ez lenne az? A néhány öllel mögöttük érkező Hunyadi-katonák a városkapu felett lobogó hollós zászlóra mutattak. – Ez bizony. Nagyságos urunk birtoka. – Aztán akad egyáltalán kőház ebben a faluban, ahol őfelsége álomra hajthatja fejét? A hollós címeres lándzsások kapitánya rosszallón végigmérte a királyi zsoldosokat. – Nem falu. Város ez. Kecskemét a neve, és László úr már gondoskodott róla, hogy őfelsége a lehető legkényelmesebb szállást kapja odabenn. A főbíró látja vendégül az egész kíséretet ma este. Őfelsége, V. László király katonái fázósan összehúzták magukon köpenyeiket. Cudar zord tél volt, csontig hatoló szél süvöltött a puszta felett. A menet egész álló nap úton volt Buda felé – az Alföld kietlen síkságán, szűz hómezőkön, lucskos országutakon vergődtek keresztül, s alkonyatra átfagytak rendesen. Igen vágyták már, hogy kívülről tűz, belülről bor melengesse át őket. Közelebb poroszkáltak a városhoz, s nem messze egy jelentéktelennek tűnő kaputól bevárták a királyi menetet. Őfelségét utazóbatár hozta a felázott, hófoltos úton. A királyi címert felverődött sár mocskolta, a lovak prüszköltek kimerültségükben. A Habsburg-zsoldosoktól jelentős távolságot tartva ügettek a Hunyadi úk katonái. Ezek is, azok is gyanakvó pillantásokat vetettek egymásra, csapdát szimatolva minduntalan. Amikor a falakon belül megkondultak a templom harangjai, a kaput – mintegy jeladásra – szélesre tárták. A királyi menet megtorpant, őfelsége testőrző tisztjei aggodalmas képpel ügettek a batár mellé,

minden eshetőségre készen. Ahogy leereszkedtek nyergükből, páncéljaik és fegyvereik zörgése elnyomta néhány pillanatra a harang zúgását. – Lóról! Tisztelegj! Ideges kiáltások harsantak az alkonyi levegőben: magyar, német, cseh parancsszavak repkedtek. A fáradt hátasok nyihogtak, s ahogy rúgkapáltak, az oldaluk csak úgy gőzölgött a hidegben. – Hol vagyunk? – jelent meg a batár ajtajában egy álmos képű, vékonyka legény. Sápkóros volt, beesett arcú, mégis tetőtől talpig vasba öltöztették, mint valami hadvezért. – Kecskeméten, királyi felség! A ú bólintott, gyanakodva körbepillantott a batár ajtajából. Uramisten! Micsoda sivár vidék! Őfelsége, Habsburg László, Magyarország, Csehország, Dalmácia és Horvátország királya képtelen volt megszokni a végtelen magyar Alföld kietlenségét. Mindenütt sár, hó és üres pusztaság… – Méltóztass belépni a kapun, uram! Rezzenéstelen arccal lelépett a batár lépcsőjéről, bele a hókásás sárba. A lemenő nap fényében ideges arcokat látott maga körül: a saját katonáit és a Hunyadi úk fegyvereseit. A fehérre meszelt sárfal előtt már gyülekeztek a helybéliek. A fogadóbizottságot cserzett képű, inas fér vezette: Kecskemét főbírája. Mögötte a város előkelői, nyakukat nyújtogató parasztok, néhány vacogó ministráns, a petyhüdt képű plébános, legszebb miseruhájában. A városkapuban lándzsás őrök tartották vissza a kíváncsian odasereglő kecskemétieket. Azok nem láttak még soha királyt, ráadásul nem látták még soha a város új földesurait sem. Hunyadi László és Hunyadi Mátyás mosolyogva vergődtek keresztül katonáik gyűrűjén. László huszonöt esztendős dalia volt, talpig harci vértezetben, Mátyás tizenhárom esztendős úcska; okos, fürkész tekintetű, mindenre gyelő. – Felség! Engedjed meg, hogy megvendégeljünk szerény birtokunkon!

Az ifjú király gyanakodva pillantott körbe. – Biztonságos ez a hely? – Személyesen garantálom testi épségedet, uram! – hajolt meg Hunyadi László az uralkodó előtt. – A város főbírája már előkészítette az esti lakomát. Szállásod a megerősített királyi vámtorony emeletén lesz. Saját katonáid és az én embereim védik a falakat. De itten nem kell semmitől tartanod. Békés városka ez. V. László kelletlenül a két Hunyadi úra pillantott. Hányszor, de hányszor elmondta a nagybátyja, Cillei Ulrik, míg élt szegény, hogy óvakodjon ezektől! Hisz veszett kutya valamennyi Hunyadi! Az életére törnek! A koronáját akarják megkaparintani! De szegény Ulrik gróf már halott – éppen ez az alázatosságot színlelő Hunyadi ú ölte meg, puszta kezével valami ostoba vita hevében. S most megint az ő kényüknekkedvüknek kiszolgáltatva kell egy újabb éjszakát eltöltenie… Ebben a sármocskos városban, a puszta kellős közepén… A király mosolyt erőltetett az arcára. – Köszönöm, kedves Hunyadi! Vezess hát minket! Körülötte személyes testőrsége és Lichtenstein zsoldoskapitány német vértesei tömörültek, hogy illetéktelen semmiképp ne férkőzhessen az ifjú király közelébe. V. László kelletlenül lépett néhányat a saras hóban. Sárga szattyáncsizmája azonnal bemocskolódott – ahogy felpillantott, mintha azt kérlelte volna tekintete, hogy szőnyeget terítsenek elébe a városkapuig. De persze ezek a barbár magyarok nem ajánlottak fel számára ilyesmit… Ebben a pillanatban oldalt, ahol a Hunyadiak zord képű páncélos vitézei álltak sorfalat, valami szóváltás támadt. A király összerezzent. – Mi történt? Lichtenstein kapitány idegesen csúsztatta páncélkesztyűs kezét kardja markolatára, de nem volt szükség rá, hogy elővonja a fényesre csiszolt pengét.

A magyarok fojtott hangon vitatkoztak a városkapu közvetlen közelében. A két Hunyadi ú és a nagybátyjuk, Szilágyi Mihály álltak a város főbírája mellett; a úk türelmetlenül toporogtak. Szilágyi szemmel láthatóan elállta az útjukat, a képe szokás szerint veres volt az indulattól. – Kérdezd meg, mi a baj – intette kapitányát feszülten a király. – Fázom és éhes vagyok. Aludni akarok mielébb! – Máris, felség! Lichtenstein kisvártatva visszatért, nyomában a két Hunyadi úval. László úr a fejét csóválta. – Bocsásd meg gyanakvásunkat, felség. A nagybátyám szeretné, hogy tégy ismét ígéretet nekünk! – Miféle ígéretet? – Hisz tudod – magyarázta Hunyadi László. – Hogy nem állsz bosszút rajtam és testvéröcsémen Cillei gróf haláláért. A király az előttük magasodó városkapura pillantott. – Ugye, csak tréfálsz velem, Hunyadi? Hiszen már kétszer esküt tettem a megváltó Krisztus nevére, hogy testvéremként szeretlek mindkettőtöket, és soha meg sem fordul fejemben a bosszú gondolata… – A nagybátyám túlzottan óvatos – tárta szét a karját László. – Kérlek, nézd el néki, uram! Az ostrom feszültsége megtépázta idegei nyugalmát… – Az én nagybátyám is óvatos volt, de a jelek szerint nem elég óvatos – vetette oda türelmetlenül a király, bár rögvest meg is bánta árulkodó indulatát. Cillei emlegetése csak szítja az idegességet mindkét oldalon. – Fáradt vagyok, Hunyadi. Éhes vagyok és fázom. Kérlek, vezess be minket a városba. Mit mondtál, mi is a neve? – Kecskemét, királyi felség. – Furcsa név. – Kérünk téged, uram, harmadjára tégy esküt nékünk. Itt és most. A városkapuban, mielőtt belépünk a városba. Itt esküdj! Ha tiszta a

lelked, ha nincsenek ártó szándékaid, hát esküdj, hogy nem esik bajunk, ha kísérünk tovább, egész Budáig! V. László szeme sarkából a testőrsége kapitányára sandított. Lichtenstein csak egy intésére várt, hogy kivonja kardját. No, de mi lenne akkor, ha egymásnak esnének megint a király katonái és a Hunyadiak vitézei? Ezekből a gyanakvó tekintetű kecskemétiekből sem sok jót nézett ki. Cserzett képű szittya fajta ez mind! Hunyadi-féle pogányok… Csak óvatosan… Bizony, csak óvatosan. – Felesleges minden esküdözés, László testvérem – nyájaskodott az ifjú király. – A nagybátyád már Nándorfehérvárott megesketett, hogy nem pislákol szívemben a bosszúnak parazsa. Én is szerettem a nagybátyámat, tudod jól. Ő volt egyetlen támaszom, mégsem kívánom a megtorlást. Elég volt a torzsalkodásból. Békét akarok és egyetértést. Ami történt, megtörtént. – Felség, én mégis… – Asszonyanyád kérésére megesküdtem másodjára is, Temesvár falai között, a várkápolnában. Testvéremül fogadtalak téged, László, s öcsédet, Mátyást. Mit akartok még? Nem hisztek tán királyi szavamban? Mielőtt a válasszal tétovázó Hunyadi ú megakadályozhatta volna, Szilágyi Mihály tülekedett előre a testőrző tisztek között. Vad, marcona ember volt, dühtől veres képű, villogó tekintetű. – Esküdj csak, király, esküdjél! Érted ontottuk vérünket Nándor Alba falain! János urunk halott! Ha békességet akarsz, esküdj most harmadszorra is! V. László kelletlenül katonáira pillantott. Éppen elegen voltak, bizonyosan legyűrték volna a Hunyadi-zsoldosokat, ha kenyértörésre kerül a sor. Hanem ez a sok bizalmatlan tekintetű, szájtáti magyar… Ezek módfelett zavarták. Miféle népek ezek? Egyáltalán, hogy élhet ember itt, a pusztaság közepén?

– De hiszen csak egy eskü! – lépett közelebb az ifjabb Hunyadi ú, és barátságosan az uralkodóra mosolygott. – Ha kétszer igaz szívvel esküdtél, felség, harmadszor is tiszta szívvel teheted! A király tekintete összeszűkült. No, ez a Mátyás veszedelmes egy kura ! Véznább, kisebb, mint a bátyja, de eszesebb és élénkebb Lászlónál. Ezzel még meggyűlhet a baja későbben. – Lichtenstein? Testőrző kapitánya vállat vont, mintha csak azt mondta volna ezzel: ha ezeknek csakugyan elég most egy eskü, ne habozz, uram! A kapun belül meleg étel és fedél vár ránk… Miért ne esküdjél hát? V. László nagy levegőt vett. – Hozzátok az oltáriszentséget! Ki tudja, hogyan, a kecskemétiek már fel voltak készülve az esküvésre. A kapuból a templom plébánosa közeledett, ministráns úk karéjában. Kezében ünnepélyesen hozta az oltári keresztet és a Bibliát. A király felsóhajtott. Nem szívesen engedett; most ugyanis már szabad akaratából kell esküdnie. Nándor Alba falai közt mentségéül szolgálhatott a sok harcedzett, vad magyar közelsége. Kivont karddal kényszerítették esküre. Temesvár szintúgy Hunyadi-birtok volt, oda voltaképpen fogolyként cipelték magukkal a zord Szilágyi- és Hunyadi-katonák. De immár saját testőrei kísérték, hála a megmentésére érkező Újlaki csapatainak, nem volt kényre-kedvre kiszolgáltatva ennek a pogány hordának… Nem-e? Hát nem Hunyadi-birtok ez a saras, pocsolyás városka is? Ez a Kecskemét… Hisz ez is a holló ak fészke! Ezek is megöltek jó néhányat a Nándorfehérvár falai alól szélnek eresztett birodalmi zsoldosok közül… Tudja ő jól! Ha itt és most nem esküszik, ki tudja, miféle veszedelmek várnak rá ezen a hideg, téli éjszakán… Lehet, tán meg se éri a reggelt… A király görcsösen elmosolyodott.

– Terítsetek valamit elém! Mégse térdepelhetek a sárba, hóba! Hunyadi László intésére máris szőnyeget hoztak elő a kapu mögül; kopott, szebb napokat látott szőnyeget. V. László ntorogva ingatta fejét. – Erre térdepeljek? A kis Hunyadi ú, Mátyás eszmélt legelébb: azon ne múljék semmi! A kecskeméti főbíró fülébe súgott valamit. Annak felderült egyből a képe, s intésére kisvártatva markos legények már hozták is kifelé a templomból a térdeplődeszkákat. Arra terítették a rojtos szőnyeget, melyet tán még az Árpádok idején hozta messzi, mesés Keletről valamely kecskeméti kalmár. – Jó lesz mán így, királyi felség? V. László kényszeredetten bólogatott. – Jó lesz, jó lesz! Testőrző katonái sorfalat álltak a Hunyadi-zsoldosok elé, aztán maguk is illendően térdet hajtottak. Alkonyodott, a téli este fagyos széllel izente, hogy menten megérkezik. A nyitott városkapun át rőt fényár öntötte el az előteret: a házaikból elősereglett kecskemétiek fáklyákat gyújtottak sorra. Sokan voltak immár, a nyakukat nyújtogatták, hátha megpillantják a térdeplő királyt. A plébánost maga Szilágyi úr lökdöste közelebb: ő legyen az egyházi személy, ki a király szavát veszi. Szegény hebegve-habogva hajbókolt, azt se tudta, hová legyen megilletődöttségében. – Esküdj, király! – morogta bosszúsan Szilágyi. És a király esküdött. Letérdepelt a szőnyeggel borított deszkákra – vértezete tompán csörgött a mozdulatra. Tekintetét ünnepélyesen körbehordozta a jelenlevőkön, hogy lássa, ki miként reagál e pillanatban. Lichtenstein kapitány biztatón biccentett felé, emberei imára készen sorakoztak fél térden mellette. A kecskeméti plébános szuszogva térdre rogyott, egyenest bele a sárba. – In nomine patris et lii et spiritus sancti… Hanem ekkor különös dolog történt.

Úgy illett volna, hogy a jelenlevők közül azok is fél térdre ereszkedjenek, kiknek az eskü szövegét mondja a nagyúr. De a két Hunyadi ú bizony talpon maradt. Mátyás úr csípőre tett kézzel nézelődött, arcán valami különös, átható mosollyal, mintha tudta volna pontosan, színjáték az egész. Hunyadi László dacosan, szinte dölyfösen állott a király mellett, egyik lábát az imádkozószőnyeg szélére helyezvén. Mozdulatában volt valami kihívó, valami fenyegető. A király nem törődött ezzel, felvetette fejét. – Kezdjük hát! A plébános – a sárban, hóban dideregve felemelte a Szent Evangéliumot. Az ifjú király azonban úgy tett, mintha nem vette volna észre: balját kardja markolatára csúsztatta. Nándorfehérvárott a Bibliára tette a kezét, Temesvárott a szívére. Lássa csak most a sok szittya magyar, hogy ujjai fegyvere markolatát érik mostan! – A mindenható Isten nevében! Én, László, az ötödik e néven a magyar trónon, esküszöm… A Hunyadi úk egymásra pillantottak. – Isten engem úgy segéljen, Boldog Asszony nékem irgalmat úgy nyerjen, Istennek mind szentjei érettem úgy támadjanak… A kapuban tolongó kecskemétiek lélegzet-visszafojtva gyeltek. A lemenő nap utolsó sugarai mintha glóriába vonták volna a térdeplő király alakját. Vézna, zavaros tekintetű ú volt, hiába viselt páncélt, törékeny volt és elesett. Ahogy esküdött, arca színpadias hévtől pirult. – A megváltó Krisztus vérére esküszöm, hogy szeretett nagybátyám, Cillei Ulrik gróf megölése miatt bosszút gyilkosain nem állok! Haragot, ellenségeskedést szívemből kivetek, országnak békességet, egyetértést kívánok, alattvalóimtól békességet, egyetértést követelek! Hunyadi László az öccsére nézett. Mátyás úr tekintetében különös fény ragyogott; tán haldokló atyjuk szavai ötlöttek eszébe. János úr halálán, utolsó erejével eskette őket Zimonyban: vigyázzanak egymásra, igaz testvérként védelmezzék,

támogassák egymást, s míg élnek, a nemzet hű szolgálatának szenteljék életüket. – Folytassad, felség! – nógatta a királyt Szilágyi, mert V. László mintha elnémult volna. – Megerősítvén Nándor Alba és Temesvár falai közt tett eskümet – hadarta az ifjú tovább –, néhai kormányzó urunk, Hunyadi János, a besztercei gróf ait, Lászlót és Mátyást testvéremül fogadom – a király esküre emelt jobbja megremegett a levegőben. Fagyos szél süvített Kecskemét felett. – Őket mindig testvéri szeretetben, egyetértésben oltalmazom és védelmezem. Isten engem úgy segéljen! – In nomine patris et lii et spiritus sancti… Amen! – vágta rá gyorsan a kecskeméti plébános. Hunyadi László átölelte Mátyás vállát, úgy hajtott fejet az uralkodó felé. – Köszönöm, uram! Leköteleztél minket! V. László hirtelen mozdulattal felpattant, ám eközben belegabalyodott a mögötte álló zászlótartó kezében szorongatott királyi lobogóba. Bosszúsan söpörte le válláról és nyitott rostélyú sisakjáról a selymet. – Mostan már mehetünk? Menten megfagyok idekinn! Markos helybéli legények sebesen szedték is fel a szőnyeget és a deszkás pódiumot. – Kecskemét szeretettel várja felségedet! – invitálta László úr a királyt a kapu felé. Arcán szomorú mosoly derengett. – A vacsora készen áll, a bort már kitöltötték a kupákba! Elébb te iszol abból a borból, gondolta bosszúsan az ifjú király. Csak ezt az éjszakát élje túl… Csak most meg ne mérgezzék, merényt ellene el ne kövessenek! Csak egyszer érjenek Budára, biztos menedékbe, ahol a Cillei- és Garai-csapatok ezreinek körében már nem fenyegetheti semmi veszély. A királyi lobogókat meghajtották.

Őfelsége, Habsburg László, Magyarország, Csehország, Dalmácia és Horvátország királya testőrző tisztjei, valamint a város két ifjú földesura, Hunyadi László és Hunyadi Mátyás kíséretében öles léptekkel belépett a Pálkai kapun. Odabenn a süveges darabontok úgy szorították vissza a szájtátiakat, hogy közben maguk is hátra-hátrapislogtak, hogy egy pillantást vessenek őfelségére és kíséretére. A király mosolyogni próbált. Integetett, és a tömeg visszaintegetett. De nem neki. Ahogy haladtak a girbegurba utcácskákon, egyenest a főtéren magasodó templom felé, őfelsége fülét megütötte a kecskemétiek lelkes kiáltása: – Vivát! Vivát Hunyadi! Az ifjú Mátyás széles vigyorral, László méltóságteljesen intett vissza népének. Amikor a főtérre értek, őfelsége észrevette, hogy a vámtorony legalsó lőrésébe fekete zászlót tűztek. – Milyen megható gyelmesség! – jegyezte meg a mellette ballagó főbírónak. – Nagybátyám halála mélyen megrendített, jólesik, hogy vélem gyászoltok ti is… A kecskeméti főbíró a fejét vakargatta zavarában. – Ez a fekete zászló néhai kormányzó urunk, Hunyadi János halála óta lobog odakünn, királyi felség. Minden magyar város, minden falu, minden igaz magyar ember őt gyászolja azóta. V. László nagyot nyelt. – Cillei Ulrik gróf is Magyarország kormányzója volt! – Nem! – ingatta fejét meglepő határozottsággal a főbíró. – Kormányzó urunk nem ő volt nékünk. Csak Hunyadi úr. Egyedül ő. Már megbocsáss, királyi felség… László és Mátyás udvarias mosollyal tessékelték be az ifjú uralkodót a főbíró házába, ahol már megterítettek az esti lakomához.

Ebben a pillanatban megkondultak a kecskeméti öregtemplom harangjai. (Részlet Bán Mór: Mathias Rex című regénysorozatának készülő, első kötetéből.) Hunyadi Jánosnak Vagyok én gyermeke; Velem így tennetek Nem rettent bennetek E félisten neve? De volnék akárki, Én ártatlan vagyok, S a király végtére Esküvel igérte, Hogy bántani nem fog! (Pető Sándor: A király esküje – részlet) Az idézett regényrészletben megelevenedő események körülményeiről és közvetlen folytatásáról nem sokat tudunk, mint ahogy az 1456-os esztendő Kecskemétjének épületeiről, városfalairól sem bírunk aprólékos ismerettel. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a király, valamint a kíséretében utazó Hunyadi László és Mátyás ezt a decemberi éjszakát Kecskemét falai között töltötték. A város földesurai megvendégelték az ifjú uralkodót, s igyekeztek mindenben a kedvére járni – biztonságáról is ők gondoskodtak. Másnap vagy harmadnap folytatták útjukat Budára. Hogy a két Hunyadi ú hitt-e a háromszor kimondott eskünek, s ennek megfelelő bizakodással követték-e V. Lászlót a királyi székhelyre, csak sejthető, mindenesetre a történtekről jóval később beszámoló

Szerémi György úgy vélte, Hunyadi László hitelt adott uralkodója szavának. Hirtelen haragú nagybátyja, Szilágyi Mihály nem: ő vélhetőleg Kecskemétről visszafordult Nándorfehérvár felé, hogy személyesen irányítsa az ostrom során megrongálódott vár további helyreállítási munkálatait. „A köszöntési ceremónia végén – Szerémi György Magyarország romlásának okairól írt könyve szerint – Kecskemét mezővárosban V. László harmadszor hozatta ki a templomból az oltáriszentséget, s ismét megesküdött, hogy nem bosszulja meg nagybátyja halálát. László hitt neki, Szilágyi nem, mert nagyon okos ember volt.” A király és kíséretének kecskeméti időzéséről más források is beszámolnak. Az őfelségét Szeged óta elkísérő pozsonyi városi követek, Gmaitl István és Forster Farkas őfelségét Kecskeméten vígan és egészségesen hagyták el, s előresiettek a főváros felé.11 Mint tudjuk, a király megszegte szavát, s a következő esztendő márciusában Budán elfogatta, majd március 16-án kivégeztette Hunyadi Lászlót, az ifjú Mátyást pedig túszként magával vitte Prágába. Pontosan egy esztendővel a Temesváron megtett második, hamisnak bizonyult esküje után, 1457. november 23-án Prágában meghalt – a mendemondák szerint megmérgezték. A király a Szent Vitus-székesegyház királyi kriptájában örök nyugalomra helyezett csontleleteinek tudományos vizsgálata után a szakértők ezzel szemben megállapították, hogy V. Lászlóval ifjúkori leukémia végzett.12 Halálával megnyílt az út a kisebb Hunyadi ú, Mátyás magyar királlyá választása előtt. A magyar történelem egyik legdiadalmasabb uralkodói korszaka így vette kezdetét.

A HUNYADIAK ÉS KECSKEMÉT Pannonföld bástyája, török had mennyköve, János

álmodik itt, ha ugyan fedheti sír röge őt. Mert ahogyan Belgrádnál győzött volt a pogányon: lett a halálon is úr, s látta meg élve a mennyt. Ős Capitóliumot koszorús diadalmenet élén sok hős járta be, – ám égbe csak ez maga szállt. (Janus Pannonius: Hunyadi Jánosnak, Mátyás király atyjának sírfelirata) De hogyan és mikor került Kecskemét a Hunyadi-család birtokába? Különös kegye a sorsnak, hogy a város abban az esztendőben lett Hunyadi János birtoka, amikor a törökverő hős élete legnagyobb hőstettét, Nándorfehérvár védelmét végbevitte – ez az esztendő sajnos halálának éve is lett. Kecskemét korábban évszázadokon keresztül királyi, királynéi birtok volt. 1439-ben Albert király – az első Habsburg a magyar trónon – kobozta el a Lengyelországba szökött özvegy királynétól, Cillei Borbálától a királyi birtokokat, köztük Kecskemétet is, hogy azokat feleségének, Luxemburgi Erzsébetnek adományozhassa. Ebben az esztendőben a város mégis kikerült a királynéi városok viszonylag védett státusából, megszűnt koronabirtok lenni, és évszázadokra földesúri magántulajdonná vált. Ugyanis Erzsébet királyné a török fenyegetés elleni, növekvő védelmi költségek kiegészítése céljából Kecskemét mezővárost és Csongrád helységet 2500 arany fejében elzálogosította Káthai Mihály ainak: Lászlónak, Mihálynak, Fülöpnek, valamint testvérüknek, Jakab egri prépostnak és Miklós borsodi esperesnek, aki egyben egri kanonok is volt. Az így nyert bevételt a király a déli végvárvonal megerősítésére költötte: Szörény, Börény, Orsova és Miháld erődítményeinek fejlesztésére. A déli határvidék védelme ebben az esztendőben már a Hunyadi testvérek, vagyis a két Hunyadi János gondjaira volt bízva: Albert mindkettejüket szörényi bánná nevezte

ki, tehát a Kecskemétért és Csongrádért kapott pénzt ők használták fel a Duna menti végvárvonal megerősítésére. Kecskemétnek ezalatt hozzá kellett szoknia a földesúri fennhatóság kényelmetlenségeihez. 1445. június 7-én Káthai Mihály a budai káptalan előtt elismerte, hogy kénytelen volt 600 forint kölcsönt felvenni Guthori Nagy László alnádortól, hogy testvérét, Fülöpöt fogságából ki tudja váltani. Ennek az összegnek a fejében „ipsum oppidium Kechkemet” birtokát két évre elzálogosította. Egy évvel később, Hunyadi János kormányzóvá választása után az országgyűlés törvényt alkotott az elzálogosított királyi birtokok visszaváltására a kiskorú V. László király nevében (1446: 16. t.c.). Kecskemét azonban mégsem került vissza királyi tulajdonba, mivel a katonai terhek és a készülő újabb, törökellenes hadjárat költségei miatt Hunyadi János nem tudott e célra pénzt elkülöníteni. 1452-ben Kecskemét Hunyadi János kecskeméti sókamarásának, kincstartójának (thezauráriusának), Péró Jánosnak a tulajdonába került. Október 13-án a budai káptalan levele arról tett bizonyságot, hogy Péró Jánost Hunyadi János kormányzó parancslevele alapján iktatják be új birtokába. A kormányzó embere, Szentmihályi (Zentmyhal-i) István kúriai kiküldött mellett egyik budai kanonoktársukat, Igal-i János mestert küldték Kecskemétre, ahol Szentlőrinci (Zenthlerincz-i) János, Gergely és Péter jelenlétében törvényes jogaiba beiktatták a megadományozott „Sowanperó”-t (Jowanpero), aki ettől kezdve használta a Kecskeméti előnevet. 1456-ban II. Mohamed szultán elszánta magát arra, hogy három évvel Konstantinápoly elfoglalása után támadást indítson a nyugati kereszténység ellen is, s ezáltal eltörölje a föld színéről az azt közvetlenül védelmező Magyarországot. Ebben az időben Kecskemét virágzó kalmárváros volt, elsősorban só- és élőállatkereskedelmének köszönhetően. A só, mint a korszak egyik

legértékesebb árucikkének adásvétele a Hunyadi-család kezében összpontosult, s a szállítási útvonalak egyik központjaként funkcionáló Kecskemét a hadúr sólerakatainak alföldi központjaként szolgált (Camerius certarum Camerarum Salium). Hunyadi itteni sókamarása, egyben a város birtokosa, a vélhetőleg délszláv, talán rác származású Jovan Péró, vagyis Kecskeméti Péró János azonban meglehetősen merész és könnyelmű üzletembernek bizonyult. Olyan merésznek, hogy még urát, Hunyadit is megpróbálta becsapni. Az év első felében ugyanis nem tudott elszámolni Hunyadi felé a sókamara bevételével, kereken ötezer arany erejéig (simul cum Tributo in eodem Oppidio exigi solito, ac Ecclesiis Desertis, necnon aliis cunctis utilitatibus suis). Hunyadi nem aggodalmaskodott különösképpen, haladékot adott hívének s annak családjának az elsikkasztott pénz előteremtésére. Addig azonban az adósság fejében Kecskemét birtokjogát a saját nevére íratta (in dominium Oppidi Kechkemet). Péró János már nem tudta vissza zetni Hunyadinak az adósságát, ugyanis nem élte túl a zűrös ügyletet. Halálának körülményeiről nem rendelkezünk adatokkal, mindenesetre tény, hogy özvegye, Margit asszony, és két a, Kecskeméti Péró Miklós és Gergely oklevéllel igazolták, hogy a várost a volt kormányzónak ugyanazon ötezer aranyban lekötötték s birtokba adták. A nagy törökverő hős csak néhány hónapig birtokolhatta Kecskemétet. S noha többször átutazott rajta s megszállott benne Budáról a délvidékre, Nándorfehérvárra menet, birtokosként nem élvezhette sokáig Kecskemét vendégszeretetét. II. Mohamed szultán a nyár folyamán vívni kezdte Nándorfehérvárt, s míg a falakat Szilágyi Mihály várkapitány védelmezte, Hunyadi a felmentő sereg szervezésével foglalatoskodott. A történtek ismertek: az ostromló oszmán sereget

a magyarok fényes diadallal megfutamították, a szultán is menekülni volt kénytelen. Hunyadi János azonban augusztus 11-én Zimonyban meghalt az ostrom folyamán sokáig temetetlenül heverő holtak miatt kialakuló pestis következtében. Vagyona, köztük Kecskemét város birtoka aira, a huszonöt esztendős Hunyadi Lászlóra és a tizenhárom éves Hunyadi Mátyásra szállt.

A KIRÁLY ELŐMERÉSZKEDIK Mi végre annyi hősi harc, Sok jó magyarnak holta, mért? Ha mindig újra szolgaság, Meg rút alázkodás a bér! E vár Hunyadnak fészke itt, Az Isten óvja Cilleyt! Mert meg nem óvják zsoldosok, Ha űzik majd az ordasok! (Erkel Ferenc: Hunyadi László, első felvonás. Szöveg: Egressy Béni.) A kecskeméti királylátogatást megelőző hónapok az ország történelmének talán legdrámaibb eseményeit, fordulatait hozták. A török fenyegetés hírére az ifjú V. László király, nagybátyja, Cillei Ulrik gróf, és az udvar még 1456 kora nyarán Bécsbe menekültek. Az ország védelmét a bárók sem szervezték meg, aki tehette, váraiba zárkózott és fülét-farkát behúzva várta a végítéletet.

Hunyadi János, a néhány éve kormányzói tisztségétől megfosztott erdélyi vajda és familiárisai készültek egyedül a török útjában álló Nándorfehérvár védelmére. Az ostrom eseményei ismertek, mint ahogy az is, hogy a Hunyadival szembenálló bárói liga vezetői, főképp Cillei Ulrik és Garai László szívesen látták volna, ha az ostrom török győzelemmel és Hunyadi megsemmisülésével ér véget. Ellentétük arra az időre vezethető vissza, amikor Albert király halála után az ország két pártra szakadt. Az egyik párt Cillei és Garai támogatásával Albert király utószülött át, V. Lászlót látta volna szívesen a magyar trónon, a másik – Hunyadi János és Újlaki Miklós ehhez a párthoz tartoztak – viszont a csecsemő helyett életerős, seregeket vezetni tudó uralkodót akart az ország élére. Utóbbiak a lengyel Ulászló királyt hívták be az országba, akinek uralkodása a lengyel–litván unió katonai segítségét is biztosította a törökellenes harchoz. Ulászló azonban 1444 novemberében elesett Várna mezején, így a pártján lévő urak is kénytelenek voltak elfogadni V. László jogos trónigényét. A Bécs mellett nevelkedő gyermek király felnőtté válásáig a magyar rendek 1446-ban Hunyadi Jánost kormányzóvá választották. A tíz esztendővel később megvívott nándorfehérvári ütközetben Hunyadi élete legnagyobb győzelmét aratta, de nem sokkal a diadal után elragadta a pestis. Politikai ellenfelei elérkezettnek látták az időt a vezető nélkül maradt Hunyadi-párt felszámolására, megsemmisítésére. Cillei Ulrik, amikor hírt kapott a néhai kormányzó haláláról, gyakran hangoztatta: „Én vagyok az, ki ezen kutyanemzetséget kiirtom” (Ego sum homo ille, qui hoc canile linguagium hac de terra exstirpabo.)13 A török ellen Bécsbe menekült ifjú királyt Cillei még augusztus végén az azonnali hazatérésre ösztökélte a Német Birodalomban összegyűlt segédhadakkal és a felfogadott zsoldosokkal egyetemben. Egyedül Boroszló (Breslau) városa 800 fegyverest

küldött a gyülekvő hadba. Az ürügy természetesen a török elleni harc folytatása volt, de Cillei a rendelkezésére álló birodalmi erőket egyértelműen a Hunyadi-párt fegyveres megtörésére szánta. Ausztriába sorra érkeztek a hírek arról, hogy a törökverő hős a, az ifjú Hunyadi László már meg is kezdte Nándorfehérvár megerősítését és sebesen újabb fegyvereseket verbuvál, hogy feltöltse az ostrom során megtépázott hadai sorait. Cillei ezen hírek segítségével könnyedén elhitette V. Lászlóval, hogy mindez a királyi hatalom ellenében történik, és a Hunyadi-párt az ő uralmának megdöntésén fáradozik. A Cillei befolyása alatt álló király az indulás mellett döntött: hajón ereszkedett le a Dunán, míg a birodalmi zsoldos sereg gyalogosan haladt a folyó mentén Buda felé. V. Lászlót elkísérték az úton Ottó bajor fejedelem, Rosenberg Henrik, a Sternbergek és Lichtensteinek lovagjai. A királyi csapat szeptember 1-én érkezett Pozsonyba. Két nappal később Cillei még a morvaországi Treskwitzben megerősítette a barátsági és védszövetségét Pogyebrád György cseh kormányzóval, majd 6-án csatlakozott Pozsonyban unokaöccséhez, a királyhoz. A királyi menet szeptember 14-én Visegrádra ért, másnap pedig bevonult Budára. A birodalmi zsoldos csapatokkal érkező uralkodó néhány nappal később folytatta útját a déli végek felé. Futakra hívott össze országgyűlést azzal a szándékkal, hogy a nándorfehérvári győzelmet kihasználva gyors döntést hozhasson a megroggyant Oszmán Birodalom elleni harc folytatásáról, másrészt pedig Cillei unszolására személyesen eszközölhesse ki a királyi várak átvételét a Hunyadiaktól. Futakra Hunyadi Lászlót is invitálta, kifejezve abbéli óhaját, hogy a törökverő hős át mindig személye körül szeretné tudni. Hunyadi László azonban óvatosan reagált a kedveskedő meghívás hallatán. Nagybátyja, Szilágyi Mihály tanácsára írásos

biztosítékot kért a találkozó előtt, nehogy az atyja, a néhai kormányzó, majd országkapitány által kezelt jövedelmek elszámolása címén őt és családját vagyonából kiforgathassák. Ennek hátterében nyilvánvalóan az állott, hogy Cillei nyíltan az országos jövedelmek elsikkasztásával vádolta meg Hunyadit, és ezen visszaélések nyomán eltűntnek vélt pénz behajtása szolgáltathatott volna számára alapot a Hunyadi-párt gazdasági erejének gyors megtöréséhez. V. László a délvidékre érkezvén kétszer is találkozott Újlakon a haldokló Kapisztrán Jánossal. A ferences atya, a nándorfehérvári diadal másik hőse első alkalommal még saját lábán sietett az ifjú király elébe, másodszor már képtelennek mutatkozott halálos ágyából felkelni. Mindkét találkozón arra buzdította az uralkodót, hogy használja ki a nagyszerű lehetőséget, és mérjen végső csapást a Hunyadi által meggyengített törökökre. Kapisztrán néhány nap múlva, október 23-án meghalt, tetemét Újlakon földelték el, hogy aztán Újlaki Miklós parancsára nem sokkal később kiássák, és felravatalozva jó pénzért mutogathassák a csodára, gyógyulásra váró tömegeknek. A futaki országgyűlésre gyülekező bárók és az oda érkező király további katonai segítséget várt a felvidék egy részét régóta megszállva tartó cseh huszita uraktól, ám sem Komorovszky, sem Giskra nem jelentek meg csapataikkal. V. László a megérkező uraktól új, hódoló esküt követelt meg, majd – ahogy az várható volt – országkapitánnyá, s egyben kormányzóvá neveztette ki nagybátyját, a magyarság által oly gyűlölt Cillei Ulrikot. Még valamiről döntöttek: arról, hogy anyagi források hiányára hivatkozva nem folytatják a törökellenes háborút – ez valójában egy pillanatig sem volt céljuk.

KÉT LABDÁVAL JÁTSZHATSZ! Nem leszünk mi hű kutyái Árva László fajzatának, Farkasokkal kél birokra, vakmerőn, ki minket támad. Nem remélünk, nem henyélünk, Fér módra szembenézünk, Nem, nem adjuk át a várat! Száll a holló rendületlen, Zászlainkról égbe lebben, Nem, nem lehet az soha már rab! (Erkel Ferenc: Hunyadi László, első felvonás. Szöveg: Egressy Béni.) A népes fegyveres kísérettel érkező Hunyadi László keserűen vette tudomásul, hogy néhai atyja címei – kormányzó, országkapitány – családja legádázabb ellenségét erősítik mostantól. Az oly áhított békesség kedvéért azonban meghajolt, s hogy a király bizalmatlanságát eloszlassa, meghívta őt és kíséretét az újjáépítés, javítás alatt álló Nándorfehérvárra. Egyes források szerint még Cillei Ulrikkal is megbékélési alkut kötött, a gróf őt ává fogadta, és a két család kölcsönös segítségnyújtási kötelezettséget fogadott egymásnak. Az alku részét képezte továbbá, hogy László és öccse, Mátyás megtarthatja magának a hatalmas Hunyadi-birtokokat, ám a királyi várakat vissza kell szolgáltatniuk. Nyilvánvaló volt, hogy akár született ilyen megállapodás, akár nem, a legfontosabb kérdést ez utóbbi alkupont, a királyi várak birtoklása jelentette. Ezeket Hunyadi János halála után haladéktalanul át kellett volna adni V. Lászlónak, főképp, hogy az uralkodó személyesen érkezett a harcok

színterére – kezdve éppen a hősies küzdelem árán megvédett Nándorfehérvárral. A Hunyadi-család hívei, a magyar nemesség jelentős része azonban erről hallani sem akart. A feszültség nőttön-nőtt, s amikor a király elfogadta Hunyadi László meghívását, sejteni lehetett, hogy a nándorfehérvári vizit nem végződik majd minden kon iktus nélkül. Az ifjú Hunyadi visszatért a várba, hogy előkészítse a király látogatását. Cillei pedig a rendelkezésére álló birodalmi zsoldos csapatokat útnak indította, hogy ha kell, erővel szerezzen érvényt érdekeinek. Természetesen Hunyadi László sem volt oly naiv, hogy higgyen Cillei ígéreteinek; Nándorfehérvárra erőket gyűjtött, és a török ostrom alatt megrongálódott falak egy részét sebtiben kijavíttatta. Mindkét felet tüzelték saját hívei: Cilleinek azt jelentették, hogy Hunyadi László csapdába csalja őt és az ifjú királyt, s hogy ő bizonyosan nem hagyhatja el élve Nándorfehérvárt. Cillei ennek hatása alatt előreküldte hű emberét, Friedrich Lambergert, hogy szálláscsinálás ürügyén kémlelje ki a Hunyadiak jelenlévő erőit. Lamberger kisvártatva jelentette urának, hogy Nándorfehérvárt csekély számú csapatok őrzik. A források ellentmondanak arról, hogy ez így volt-e vagy sem. Egyes feljegyzések arról számolnak be, hogy Szilágyi Mihály mintegy ötezer katonát rejtett el a követ szeme elől a város romos épületeiben, más vélemények alapján Hunyadi László a várőrség létszámát 1500-ról alig 2300-ra tudta növelni. A híreken felbátorodva írta Cillei Ulrik ama nevezetes levelet ipájának, Brankovics Györgynek, hogy éppen most készül Nándorfehérvárra, s hamarosan két labdát küld néki ajándékba, melyekkel a szerb despota kedvére játszadozhat. A két labda természetesen Hunyadi László és Mátyás feje lett volna…

Csakhogy a levél a Hunyadi-pártiak kezébe került, s azt elolvasva a magyarok számára nyilvánvalóvá vált, hogy Cillei véres leszámolásra készül a két Hunyadi ú ellen. Bon ni krónikája arról számol be, hogy Nándorfehérvárott a Hunyadi-család tagjai tanácskozást tartottak. El kívánták dönteni, mit tegyenek a válságos helyzetben. Szilágyi Mihály dühödten követelte, hogy végezzenek Cilleivel, Vitéz János viszont ellenezte ezt, bár hozzátette, ha a kivégzés mégis megtörténne, a dolgot nem kárhoztatná különösebben. V. László király, aki maga is kíváncsi volt a nagy ostrom helyszínére, Futakról gályán tette meg az utat Nándorfehérvárig. A Hunyadiak követséget menesztettek elébe Zimonyhoz, s ezek kíséretében a gálya november 8-án érkezett a vár dunai kapujához. Rozgonyi Rajnáld lovag szállt partra először, akit Hunyadi László üdvözölt. A király, látván, hogy nincs veszély, maga is partra szállt. Hunyadi fél térdre ereszkedett előtte, és a város kulcsait átadta számára, a következő szavak kíséretében: Atyám hű vitézsége tartá meg ezeket felségednek, tízszer harcolt és győzött ezekért, vegye át felséged most árván maradt ai engedelmességének és jobbágyi hűségének zálogául. Atyánk nyomdokait követve, tettel kívánjuk királyunk szeretetét és kegyeit megérdemelni; de legjobb akaratunk elhal, legnemesebb törekedésünk is csak szerencsétlenségünket növelendi, ha ellenségeink gonoszsága felséged kegyelmétől, bizalmától és pártfogásától meg találna fosztani. Vagy Bon ni szövegváltozatában: Fogadd, jó király, várad kulcsát, melyet atyám oly nagy izzadsággal, vérontással tépett és szabadított ki a törökök torkából. Azt hiszem, ez világosan megmutatja felségednek és a kerek világnak atyám bátorságát, hűségét, becsületességét. Mi,

akik utána maradtunk, arra törekszünk, hogy ne csak az egyéb javakban, hanem az erényben és a hűségben is örökösei legyünk, hogy méltatlanná ne váljunk hozzá. Ulrik gyűlölködve támad minket, kegyelmes fejedelem, és nemcsak méltóságunktól, hanem életünktől is megfosztana, ha tudna. Ezért vedd ezt a kulcsot, csak ne add vetélytársunknak és ellenségünknek, hiszen mi a tiéd vagyunk, és mindez a tiéd. Ha az irigy ellenség tanácsára és óhajára hallgatsz, király, kérlek és kérlellek, ne alázd meg meggondolatlanul a jog és méltányosság ellenére Corvinus sarját, akit őmiatta a halandók közül a leghűségesebbnek kellene tartanod. Tudd meg, hogy felségednek, mint illik, mindig engedelmeskedem, de apám ellenségének sohasem engedek.14 Az ifjú király a fogadóbeszéd hallatán meghatódottan visszaadta a kulcsot Hunyadi Lászlónak, a vár további védelmével továbbra is őt bízva meg. Amikor azonban közvetlen kísérete – mintegy nyolcvanszáz fegyveres – belépett a várkapun, annak kapurostélyát leeresztették. A Duna partján elmaradtan érkező négy-ötezer fős katonai kíséret (egyes források egészen 40-44 ezres hadseregről is beszámolnak), a birodalmi zsoldos hadak odakinn rekedtek. A katonákkal érkező Cillei döbbenten vette tudomásul, hogy amitől legjobban tartott, unokaöccse, az ifjú király máris a Hunyadiak „foglya”. Őt magát ugyan beengedték még utána a várba csekély számú kíséretével, de csak azok fegyvereinek letétele mellett. A falakon kívülrekedt zsoldos sereg ott táborzott le, ahol néhány hónappal korábban még II. Mohamed szultán százezres ostromserege árasztotta el a Felsőváros előtti síkot. Vezetői, Fridrich Lamberger és Obiteczky János feszülten várták a várból érkező híreket. V. László természetesen pánikba esett, amint ráébredt, hogy gyakorlatilag védtelen és kiszolgáltatott. Számonkérte Hunyadi

Lászlót, miért nem nyitja meg a kapukat a zsoldos sereg előtt. Amaz a magyar törvényekre hivatkozott: „Nem mi, hanem hazánk törvényei zárják be idegenek előtt végváraink kapuit, és Magyarország szabad fér ai királyuk őrzésének gondját nem örömest engedik át idegeneknek vagy osztják meg másokkal. Mahomed meggyőzői közt létezik felséged, és ezeknek mindegyike hív őrje szentelt személyednek!”

GYILKOSSÁG A VITA HEVÉBEN Meghalt a cselszövő, Nem dúl a rút viszály, Országunk élni fog, Mert László nagy király. Hűségnek győzedelmét Halljad nagy világ, Egymásra leltek újra Nemzet és király! (Erkel Ferenc: Hunyadi László, első felvonás. Szöveg: Egressy Béni.) Hogy Hunyadi válasza megnyugtatta-e a királyt, nem tudni, mindenesetre Cillei és a velük lévő kíséret tagjai noman szólva sem érezték magukat biztonságban a vad, harcedzett magyarok között. Éjszaka Cilleinek rémálmai voltak, ám amikor hajnalban az egyik magyar híve felajánlotta, titkos járatokon kimenekíti a várból, mielőtt „valami baj érhetné”, úgy döntött, marad. Nem kívánta ugyanis magára hagyni unokaöccsét, V. Lászlót, nem is elsősorban testi épségét féltve, sokkal inkább attól tartva, hogy nélküle a Hunyadiak könnyen befolyásolhatják az ifjú döntéseit.

A Cillei család krónikásai szerint ekkor kiáltott fel: „Ha az Isten szent végzése azt kívánja, inkább itt halok meg, hogysem királyomat, uramat elhagyjam!” Az elkövetkező órákat Cillei arra használta fel, hogy félelmet és bizalmatlanságot ébresszen az amúgy is bizonytalan király szívében. A két Hunyadi út azzal vádolta, hogy merényletre készülnek ellenük, s hogy támogatóik segítségével a királyi koronát kívánják megszerezni maguknak. Felidézte, hogy egy csillagjós királyi méltóságot jövendölt Hunyadi Lászlónak, míg szemtanúk állítása szerint Kapisztrán János a atalabb testvér, Mátyás királyi trónra emelkedését jósolta meg. V. László félelme percről percre növekedett. Katonái a falakon túl rekedtek, s ő vélt ellenségeinek kezében senyvedett. Az unszolásnak engedve jóváhagyta, hogy Cillei tegyen meg mindent ebben a helyzetben, amit csak jónak lát. Nagybátyja azzal nyugtatta meg, hogy Hunyadi ai néhány napon belül már nem lesznek képesek többé őket háborgatni céljaik elérésében. Feszült napok teltek el így. November 9-én és 10-én megkezdődtek a helyreállított várban a tárgyalások Hunyadi László és Cillei között. November 11-én, Márton napján folytatni kívánták a megbeszéléseket. Reggel Hunyadi és hívei egyeztetésre gyűltek össze, míg az ifjú király és Cillei a várkápolnában misét hallgatott. Innen hívatta ki Hunyadi László a grófot az ekkor már bent tartózkodó Lamberger által, siettetve a megbeszélések mielőbbi folytatását. A magyar történelem talán legdrámaibb eseménysorát a források eltérően adják elő. Annyi bizonyos, hogy Cillei előbb a szállására sietett, és öltözéke alá sodronyinget vagy páncélt vett fel. A tárgyalóterembe érve Hunyadi László nem kertelt, egyből a gróf Brankovicsnak írt, ám elfogott levelét tolta Cillei orra elé. Azonnal dühödt vitába fúlt a beszélgetés. Hunyadi László a másik szemére vetette, hogy Cillei miért avatkozik folyton a magyarok

ügyeibe, miért nem elégszik meg saját birtokaival. A levél miatt árulónak nevezte a grófot, aki a Hunyadi úk életére tör aljasul. Cillei sem maradt adós a szidalmakkal, számonkéréssel. A vita hevében – Bon ni szerint legalábbis – Cillei kapott először kardjához, és a ú feje felé sújtott. László a kezét felemelve védte magát, és megsebesült a fején és ujjain. Más források szerint László rántott kardot. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a Hunyadiak hívei, Kanizsai László Nagy Simonnal és Szilágyi Mihállyal dühödten berontottak a szobába a dulakodás hallatán, rávetették magukat Cilleire, és ott, helyben felkoncolták. Az asztalra kiterített tetem fejét Szilágyi Mihály vágta le – ezzel a bosszú műve beteljesedett. „Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály…”, ahogy Erkel operájának, a Hunyadi Lászlónak talán legnépszerűbb dala zeng Cillei halála nyomán. Csakhogy a gyilkosság a felszabadult örömön túl egyben vészterhes előjeleket is hozott. A még mindig a misén imádkozó, alig tizenhét éves király vajon mit szól majd szeretett nagybátyja, támasza, Cillei Ulrik halálához? Egyelőre még tomboltak az indulatok. A gróf levágott fejét a magyarok örömmámorban hordták körül a várban, aztán egyes források szerint zsákba téve útnak indították a szultán udvarába. Hunyadi László azonban hamarost visszarendelte a futárokat, és a fejet három nappal később kiadták a holttesttel együtt a zsoldos sereg kapitányainak. A gróf megölése egy csapásra kiengedte a szellemet a palackból. A leírások szerint a magyarok a város utcáin ünnepeltek, félelembe taszítva a király kisszámú kíséretében ott tartózkodó németeket. Némely források szerint a király embereit bántalmazták, néhányukat kifosztották. Hunyadi László azonnal a király színe elé sietett, és őszinte, keresetlen szavakkal közölte vele, hogy mi történt. Sebeit és véres ruháját, valamint Cilleinek a szerb despotához írt levelét mutatva mentegette magát.

A halálra rémült V. László sajnálkozott, s kijelentette, hogy a történteken már nem lehet változtatni. A Cillei-évkönyv szerint halkan még azt is hozzátette: „Az én órám sincs már messze, adja Isten, hogy csendes legyen…”

A KIRÁLY ELSŐ ESKÜJE Megesküdt a király Hunyadi Lászlónak: „Esküszöm az égre, Az ég istenére, Bántani nem foglak.” (Pető Sándor: A király esküje – részlet) Hunyadi és hívei természetesen igyekeztek vigasztalni a királyt, és biztonságát valamilyen módon szavatolni. Elhangzott, hogy V. László voltaképpen csak mostantól lehet igazi király, hogy „megszabadult” az átkos Cillei gyámkodásától, és önálló döntéseket hozhat. A falakon túl táborozó birodalmi zsoldosok nyugtalankodni kezdtek, ám a király üzenetére, miszerint biztonságban van, nem esett baja – lecsillapodtak valamelyest. Egyes források szerint az ifjú király azt is megüzente kint táborozó híveinek, hogy Cillei gróf nem közönséges gyilkosság áldozata lett, csupán méltó büntetését nyerte el. A lekaszabolt nagyúr testét ekkor vitték ki a várból, fejét két nappal később, amikor a szultánhoz menesztett futár azt még idejében visszahozta. „Cillei Ulrik koponyája ma is látható Szlovéniában, a celjei Pokrajinski Muzej tárlójában. Rajta jól láthatóak a Hunyadiak fegyverei által ütött sérülések. A koponyát egymástól függetlenül két antropológusprofesszor is megszemlélte,

és egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy a koponya sérülései súlyos tárgy által okozott nagy erejű ütések következményei. A koponya bal maxillája és az orrüreg nagy része teljesen hiányzik, a szemüreg alsó része is sérült, a bal os temporale squamaján is sérülés nyomai láthatók. A bal os parietalén lyukasztott seb helye látszik.”15 Vélhetőleg még ekkor tett először esküt V. László Hunyadi Lászlónak, hogy nem áll majd bosszút rajta és családtagjain Cillei Ulrik meggyilkolása miatt. Megjegyzendő, hogy nándorfehérvári „fogsága” alatt a király bármit megígért volna, csak hogy még egyszer szabadon engedhessék. Aenas Sylvius későbbi levele szerint a keresztény világ nem ütközött meg különösebben az eset miatt, sőt az a vélekedés vált uralkodóvá, miszerint Hunyadi László nem kevesebbet használt a köz ügyeinek ezen tette, mint atyja a törökök megverése által, mivel Mahomed és a gróf egyaránt ellenségei voltak a vallásnak: az külső, ez belső.16 A továbbra is Nándorfehérvár falai között tartózkodó király a következőkben elrendelte a birodalmi sereg hazatérését. A feljegyzések szerint e „keresztes” had „útjában igen sok rablásokat, rendetlenségeket követett el, és a magyar földnép által nagy részint agyonveretett; sok veszett el a táborban nyert ragályos nyavalyában, mellyet az országban mindenfelé, különösen pedig a fővárosban elterjeszte, és számos hon ak halálát okozá.”17 Mindezekből kitetszik, hogy V. László serege terjesztette el országszerte a Nándorfehérvár környékén az ostrom alatt már pusztító pestist, mely Hunyadi János halálát is okozta. A legyengült, megtizedelt sereg egymástól elszigetelten hazafelé vánszorgó egységeit magyar parasztok verték agyon, ölték meg, nyilván a ragálytól való félelmükben és a fosztogatások megakadályozása végett. Ilyenformán vélhető, hogy a budai hadiút mentén, Kecskemét környékén is sor került német zsoldos csapatok lemészárlására.

Az elkövetkező napokban V. László jószerivel egyedül maradt a Hunyadiak erődjében. Halálfélelmében bármibe beleegyezett, amit a magyarok kértek tőle. Hunyadi László javaslatára Szegedre országgyűlést hirdetett, ahová az ország nemességét hívta, hogy sürgős döntést hozzanak a török háború folytatásáról, valamint a Felső-Magyarországon újonnan elharapózott huszita rablók megzabolázásáról. November közepén aztán szűkös kíséretével útnak indult. Hunyadi László erőteljes invitálására Temesvár felé vették közösen útjukat, hogy meglátogassák a törökverő hős özvegyét, Szilágyi Erzsébetet. V. László – ha akarta, ha nem – engedelmeskedett. Velük tartott az udvartartás néhány tagja, Garai László nádor, kinek lányát korábban Hunyadi László jegyezte el, Guthi Országh Mihály, Lendvai Bán Pál főajtónálló, és néhány más nemesúr – fegyveres kíséretet azonban immár szinte csak a Hunyadiak katonái jelentettek.

TEMESVÁR: A MÁSODIK KIRÁLYI ESKÜ Nem bosszú az, mi lelkemben lakik, De hulló könnyed láttán szánalom. Ne térdelj hát, Halld, mi vezérelt engem ide most: Kegyelmet osztok e napon. Bár bosszúvágytól hajtva Gyilkos lett ad, És megölték a bátyám, Leghűbb rokonom… Hős apjuk erényét nézvén, a király Fiad bűnéért vérbosszút nem áll!

(Erkel Ferenc: Hunyadi László, második felvonás. Szöveg: Egressy Béni.) Temesvár – mely ekkor Hunyadi-birtok volt – már készült a király fogadására. Itt tartózkodott Szilágyi Erzsébet, Hunyadi özvegye, és a kisebb ú, a tizenhárom esztendős Mátyás. Ők ketten, híveik kíséretében a városkapu előtt fogadták a királyi menetet. Gyászruhában, fekete zászlókkal vonultak elébe. Erzsébet nagyasszony a legnagyobb alázattal, térdet hajtva, könnyezve ajánlotta az ifjú király kegyelmébe ait, László számára pedig kegyelmet és bocsánatot kért, rimánkodott és könyörgött, hogy ne felejtse el a nagy Hunyadi jeles, jó tetteit. Az amúgy is könnyen elérzékenyülő V. László lehajolt, és az özvegyet átölelve mondta: „Nem illik gyászruhát viselni azon fér úért, ki a halálról most ment által az életre, ki Magyarországot a szent vallásnak és nékem megtartotta, és most azon Krisztussal uralkodik, kinek szentelt nevéért harcolt.” A nyilvánvalóan utólag kreált, túlzó beszédet Aenas Sylvius jegyezte le.18 Antonio Bon ni mester jóval bővebben, ám nem kevesebb fantáziával egészítette ki jóval később az emlékezetes temesvári királyi beszéd szövegét: Hidd el nekem, Erzsébet, hogy nem illik sötét ruhában, szakadatlan zokogással gyászolnod férjed kimúltát; istennel és az emberekkel egyaránt jót tett a te Corvinusod, az istenek közé jutott, és ott méltán élvezi a boldog öröklétet. Megtartotta Krisztusnak Magyarországot, nekem a királyságot, megmentette Pannóniát a belső és külső háborútól, legyőzte, elűzte a törököket, sokszor pusztította őket, szabályos ütközetben tízszer, hevenyészett, váratlan összecsapásban tizennégyszer küzdött meg velük sikeresen. Két alkalommal úgy győzték le, hogy az

ellenségnek drága diadalt engedett. Oly sok templomot alapított és látott el fölséges adományokkal, vele született jótékonysága és nagylelkűsége parancsára oly mértékben támogatta a bajba jutottakat és a nyomorultakat, hogy e tekintetben felülmúlta a királyok erőfeszítéseit is. A hívőket megszabadította a hitetlenek fenyegetésétől, a magyaroknak békét szerzett, mindnyájunk javáról gondoskodott; életszentségéről, tetteinek dicsőségéről, felejthetetlen jótéteményeiről, számos diadaláról minden nép, minden korszak megemlékezik majd. Olyan életet élt, oly fényes tetteket hajtott végre, hogy az egész világ csodálatát fölkeltette, és halálát nem siratták jobban barátai, mint ellenségei. Odahaza kiegyensúlyozott és nyájas volt, kifelé állhatatos és erős. Nem tudta őt felülmúlni az ellenség fegyverrel, a barát jó szolgálattal. Életében legyőzte az ellenséget, halálában önmagát. Amikor megérezte, hogy élete utolsó órája közeledik, nem engedte meg, hogy ura látogassa meg őt, hanem már gyengülő tagokkal, megtört testtel a templomba vitette magát. Urától, istenétől, akinek vezérlete és parancsnoksága alatt szolgált mindig, könnyen kieszközölte bűnei bocsánatát, kiengesztelte parancsnokát, magához vette az oltáriszentséget, majd boldogan és ujjongva követte kegyelmes vezérét az örökkévaló jutalomhoz, így hát Corvinust inkább irigyelnünk és üdvözölnünk kell sorsa miatt, mint sajnálnunk, hiszen gyönyörűen és dicsőségesen élt, a legszebben halt meg, és most a kívánt halhatatlanságnak örvendezik. Távol legyen tehát minden szomorúság, távol legyen a bánat, vessük le a gyászruhát! Maradt két ad, akiknek virtusa atyjukéval fog vetekedni; én őket véreimmé fogadom, téged anyámmá. Lászlónak büntetlenséget biztosítok Cillei megölése miatt, és a legszentebb oltáriszentséget hívom tanúságra e testvéri szövetség mellett. Követelem, elrendelem és megparancsolom, hogy valamennyien vessétek le a sötét ruhát, és ezt az ünnepnapot veletek együtt ülöm meg.

V. László látszólag mindent megtett, hogy eloszlassa a vendéglátói gyanakvását, rossz érzéseit. A Hunyadi úk is kitettek magukért, a kölcsönös megbocsátás jegyében fényes ünnepségeket rendeztek az uralkodó tiszteletére. Kocsizások, vadászatok, táncmulatságok, lovagi tornák követték egymást. A király – jóindulata jeléül drága, arannyal átszőtt bíbor ruhát és egyéb értékeket ajándékozott a Hunyadi-családnak. A folyamat betetőzését kétségkívül a temesvári várkápolnában tett második királyi eskü jelentette. Mind az uralkodó, mind a Hunyadi-párt emberei teljes díszben jelentek meg. V. Lászlót a nádor, Garai László, annak lánya, Garai Mária, Hunyadi László jegyese, valamint Guthi Országh Mihály, Lendvai Bán Pál és más főurak kísérték el. A vendéglátók részéről Szilágyi Erzsébet, Szilágyi Mihály, a két Hunyadi ú és híveik vettek részt. Az esküre november 23-án, Kelemen napján került sor. Veronai Gábor, a még Kapisztrán Jánossal Magyarországra jött ferences szerzetes tartotta az ünnepi szentmisét, majd a király emelkedett esküre. Az oltáriszentségre (más források szerint az evangéliumra) esküdött, velük együtt gyónt, áldozott. Ünnepélyesen fogadta Cillei halálának elfelejtését, ebből eredt sérelmeinek és keserűségének elfojtását, valamint azt is, hogy nagybátyjának megöletését soha és semmi szín alatt sem bosszulja meg; egyszersmind pedig Erzsébetet anyjának, ait testvéreinek fogadja. Látszólag tehát teljes volt a béke és egyetértés. A kölcsönös megbékélési folyamat betetőzéseként a király kinevezte Hunyadi Lászlót az ország főkapitányává s főlovászmesterré. Egyúttal jóváhagyta a Hunyadiak által Szilágyi Mihálynak adományozott javak listáját, mi több, megerősítette őt a nándorfehérvári főkapitányságában. A november hátramaradt napjait a Hunyadiak vendégeként Temesvárott töltötte. Egyes feljegyzések szerint Újlaki Miklós „mentette” ki onnét csapatai élén, ám ennél valószínűbb, hogy nem

kellett kimenteni, közösen határozták el a Budára indulást a Hunyadi úkkal. Bár Szilágyi Erzsébet asszonyban még erősen élt a gyanú, hogy a király szándékai nem őszinték, és igenis bosszút forral ellenük – ezt a vélekedést osztotta a már sokat tapasztalt Szilágyi Mihály is –, Hunyadi László úgy döntött, hogy öccsével, Mátyással együtt követik a királyt Budára. A korábban meghirdetett szegedi országgyűlésből nem lett semmi, a király igyekezett vissza a fővárosba. December 1-én keltek útra Temesvárról. December 9-én a király Csanádról keltezett levelet, s néhány nappal később Szegeden át érkezett Kecskemétre, valószínűleg december 15-én este, napszállta környékén.

A HARMADIK KÖVETKEZMÉNYEI

ESKÜ

Miért zúg a tömeg? Kivánja eskümet?” „A nép, uram király, Csendes, mint a halál, Csupán a menny dörög.” Megcsörren a bilincs, Lehull, gazdája nincs: Buda falán a rab – Egy-egy felhődarab – Ereszkedik alá. „Hah! láncát tépi a Hunyadi két a –” „Uram, uram, ne félj! László, tudod, nem él S a gyermek, az fogoly.”

ÉS

(Arany János: V. László – részlet) A munkánk elején olvasható harmadik, Kecskemét városkapujában tett eskü után a két Hunyadi ú gyanakvása talán mérséklődött valamelyest. Szerémi György feljegyzései arra utalnak, hogy Szilágyi Mihály egy szavát sem hitte a tizenhét esztendős királynak, és féltette unokaöccseit annak bosszújától. Nagy a valószínűsége, hogy innét, Kecskemétről fordult vissza, hogy folytassa várkapitányi munkáját Nándorfehérvárott. A két ú pedig a kecskeméti lakomát követően indult tovább V. László kíséretében Buda felé – Hunyadi László egyenest a végzete felé. December 22-én a király már Budáról keltezte leveleit csehországi és sziléziai híveinek. Immár biztonságban érezte magát, saját csapatai őrizetében. Itt, a királyság székhelyén már a Hunyadi úk számítottak vendégnek, nem ő. A bosszú végül a következő esztendő tavaszán, március 16-án érte utol a Hunyadi-házat. V. László parancsára a két Hunyadi út elfogták, Lászlót a Szent György téren alkonyattájt lefejezték. A fennmaradt legenda szerint háromszor sújtott le a bakó a ú nyakára, de ő még mindig élt, s az ősi törvények szerint kegyelmet kért magának. De a király nem kegyelmezett. Háromszoros esküjét, a Nándorfehérvárott, a Temesvárott és a Kecskeméten tett fogadalmát megszegve jelet adott a hóhérnak, hogy negyedszer is sújtson le Hunyadi László fejére. Mátyást azonban nem merte kivégeztetni, magával vitte Bécsbe, majd Prága városába. V. Lászlót kereken egy esztendővel a Temesvárott tett esküje után, 1457. november 23-án érte utol a halál. S ezzel megnyílt az út a tizennégy esztendős Hunyadi Mátyás előtt a magyar királyi trónig.

KECSKEMÉT SORSA A HUNYADIAK UTÁN Az alvó felvirad, A bujdosó riad; Szellő sincsen, de zúg, Felhő sincsen, de búg S villámlik messziről. „Oh adj, oh adj nekem Hűs cseppet, hű csehem!” „Itt a kehely, igyál, Uram, László király, Enyhít… mikép a sír!” Állj meg, boszú, megállj: Cseh földön űl a rab; Cseh földben a király, Mindég is ott marad, De visszajő a rab…! (Arany János: V. László – részlet) 1457-ben új földesura lett Kecskemét városának is: a két Hunyadi ú ezek szerint nem sokáig tartotta meg magának eme birtokát. A még vélhetően László életében, vagyis március 16. előtt kiállított, de azóta elkallódott oklevél tanúsága szerint a Hunyadi-háznak tett korábbi hű szolgálatai fejében Lábathlan-i Jánosnak, Csongrád megyei főispánnak, valamint két testvérének, Lászlónak és Miklósnak engedték át Kecskemétet mindaddig, amíg a rajta lévő ötezer arany zálogot nekik meg nem zetik. Talán emlékszünk rá, ezt az ötezer aranyat még Péró János, Hunyadi János úr sókamarása sikkasztotta el, s éppen eme adósság fejében került a

város a Hunyadi-család birtokába. Ezt az adománylevelet V. László később meg is erősítette. Nehezen rekonstruálható a Lábathlan-i család birtokosságának kezdete és vége. Elképzelhető, hogy Hunyadi János még rögtön azután, hogy saját kezelésbe vette Kecskemét ügyeit, ideiglenesen átadta a várost Lábathlan-i Mihály ainak, hű embereinek. A legfrissebb Kecskemét-történeti monográ a első kötetében szerepel egy oklevél említése, egészen pontosan 1456. november 28-ról, amikor V. László még Temesvárott időzött a Hunyadiak vendégeként. A király ekkor és itt keltezett tanulságlevele megerősíti, hogy Lábathlan-i Mihály ai örökbirtokát, „oppidium Kechkemet”-et a mezővárosban szedni szokott útvámmal és puszta egyházakkal (ecclesy desertis), mellyek neve „Eerth, Jwhazeghaz, Kodoseghaz, Kalozeghaz, Hetyneghaz, Ballozek et Teretheghaz vocatis – Juhászegyház, Koldusegyház, Kolosegyház, Hetényegyház, Ballóság, Törökegyház –” a két Hunyadi únak és anyjuknak adja annak visszaváltásáig. Ezek szerint Kecskemét ebben az esztendőben körülményes úton jutott, majd jutott vissza a Hunyadiak birtokába a Lábathlan-i család tagjaitól. A következő évben aztán a Hunyadiak ismét a Lábathlan-i família számára adják át a várost. 1458. május 7-én immár a királyi trónra emelkedett Hunyadi Mátyás erősíti meg ezt a korábbi adományozást. Ennek eredeti, latin szövegén olvashatjuk a Hornyik János Kecskemét város története c. munkájának első kötetében, a 209–211. oldalon. A Lábathlan-i család fér tagjai az adományozó oklevelek tanúsága szerint rendíthetetlen hűséggel szolgálták a Hunyadiházat. Segítettek kiszabadulni az ifjú Mátyásnak, és ott voltak akkor is, amikor Szilágyi Mihály némi fegyveres nyomással érte el Mátyás királlyá választását Budán.

Azt hihetnénk, hogy a sikkasztó Péró család soha többé nem tűnt fel a történelem színpadán, de a valóságban évtizedekkel később mégis jelentkeztek a néhai sókamarás családtagjai. Egészen 1486-ig tartott, míg Péró János özvegye, Margit asszony, és még életben lévő egyik a, Péró Gergely a Kecskemét birtokát terhelő ötezer aranyat össze tudta szedni, s a tekintélyes summát Budán Báthory István országbíró előtt személyesen átadta Lábathlan-i Gergelynek. Ezzel ismét visszaszerezte a Péró család számára a város feletti tulajdonjogot. A Péró családtól hozományként került Kecskemét egy része a Patócsiakra, a Pászthóiakra, más része a Vay családra, s így tovább. De ez már – ahogy mondani szokás – egy másik történet… A csodák esztendejében – 1456-ban Kecskemét a Hunyadiak birtoka volt. Hunyadi Jánosé, s két dalia áé. S a város kapujában nékik esküdött V. László király hamisan. Csak egy múló pillanat volt a város történetében. El is felejtették hamarosan – ideje volt, hogy felidézzük e pillanatot.

Pető Sándor

A KIRÁLY ESKÜJE Megesküdt a király Hunyadi Lászlónak: „Esküszöm az égre, Az ég istenére, Bántani nem foglak.” Készül föl Budára Jó Hunyadi László. Ne menj fel, ne menj fel, Ne légy életeddel Könnyelműen játszó! Vermed lesz Budavár, Beleesel, ha mégysz, Maradj lenn Belgrádban, Vagy bujdoss hazátlan, Szép atal vitéz. Kora még tenéked Sírba fekünnöd le, Éktelen halotti Szemfedőt borítni Ékes szemeidre. Hazám szép vitéze, Ne menj föl Budára! Látod, mi villog ott? Nem a te csillagod… Hóhérbárd sugára! „Balga aggódástok Nem ijeszt el engem;

Köszönöm tanácstok, De reá nem állok, Megyek, föl kell mennem. Vén Budavárban van Ifju menyasszonyom; Érted száz halálba Mennék meg sem állva, Szerelmes angyalom! De halálrul ottan Szó sincs, nem is lehet, Megesküdtél nekem, Királyom, s én hiszem Szent esküvésedet.” Nemes bizalommal László Budán termett, Ássák a zsiványok, Ássátok, ássátok Alája a vermet! Menyasszonya keblén Meg sem pihenhetett, Szerelme egébül Mély pokolba szédül: Tömlöcbe vettetett. „Miért dobtok engem Fekete tömlöcbe?” – „Mert királyod ellen Van szándék szivedben; Hüséged megszegve.” – „Én királyom ellen! Én hüséget szegő! Emelj szót ellenem, Lelkiisméretem,

Légy bíróm, lépj elő. Ez hallgat, ez alszik, Mint csecsemő-gyermek Anyja lágy ölében, S engemet, oh szégyen! Itt bilincsre vernek. Vegyétek le rólam Ezt a rozsdás vasat, S adjátok helyébe Hazám védelmére Tündöklő kardomat!” Beszélhetsz, jó vitéz, Senki sem hallgat rád, Tömlöcöd becsukták, Halld fordulni kulcsát, Csikorogni a zárt. Nem sokáig hagyták, Hogy magát eméssze Nagy Magyarországnak Legszebbik virága, Legnagyobb vitéze. „Kelj föl, és jöszte ki!” – „Szabad vagyok tehát?” – „Szabad lész, oly szabad, Hogy egy óra alatt Ott vagy, ahol apád.” – „Mit? megöltök engem? Apám szent nevére, Ez őrült merészség!… Ki sem hallgatva még, És már elitélve. Hunyadi Jánosnak

Vagyok én gyermeke; Velem így tennetek Nem rettent bennetek E félisten neve? De volnék akárki, Én ártatlan vagyok, S a király végtére Esküvel igérte, Hogy bántani nem fog! Halld meg, egész világ, Tehozzád kiáltok: Igy add rá hitedet, Ha esküvéseket Tesznek a királyok!” Szép vitéz Hunyadit Föl Szent-György terére Hurcolták a latrok… Többet is akartok Tudni? kifolyt vére! Háromszor csapott a Hóhér a fejéhez, S László vitéz még él, Él, s halljátok, beszél, Ekkép szól a néphez: „Én ártatlan vagyok; Ha volna is vétkem, Bünhödtem már érte, S törvény értelmébe’ Szabad már személyem!” S föláll László vitéz, De megbotlik lába, S estében negyedszer

Sujt hozzá a mester És fejét levágja! Lemenőben volt a Nap, piros volt arca, Vad haraggal vetett Végső tekintetet A véres piacra. Azért volt a nap oly Haragos kedvében, Hogy a nép csak állt ott, S merőn szájat tátott Tehetetlenségben. Mért nem éltem akkor! Mért nem voltam ottan! Kiáltottam vón a Gyáva bámulókra Veszett fájdalmamban: „Föl, ha istened van, Föl magyar nép, és e Gaz királyt legottan Fojtsuk az ártatlan Áldozat vérébe!” Pest, 1848. május

Arany János

V. LÁSZLÓ Sűrű setét az éj, Dühöng a déli szél, Jó Budavár magas Tornyán az érckakas Csikorog élesen. „Ki az? mi az? vagy úgy –” „Fordulj be és alugy Uram László király: A zápor majd eláll, Az veri ablakod.” A felhő megszakad, Nyilása tűz, patak; Zúgó sebes özönt A rézcsatorna önt Budának tornyiról. „Miért zúg a tömeg? Kivánja eskümet?” „A nép, uram király, Csendes, mint a halál, Csupán a menny dörög.” Megcsörren a bilincs, Lehull, gazdája nincs: Buda falán a rab – Egy-egy felhődarab – Ereszkedik alá. „Hah! láncát tépi a Hunyadi két a –”

„Uram, uram, ne félj! László, tudod, nem él S a gyermek, az fogoly.” Mélyen a vár alatt Vonúl egy kis csapat; Olyan rettegve lép, Most lopja életét… Kanizsa, Rozgonyi. „Kettőzni kell az őrt, Kivált Mátyás előtt!” „Mátyás, az itt maradt, Hanem a többi rab – Nincsen, uram, sehol.” A felhő kimerült, A szélvihar elült, Lágyan zsongó habok Ezer kis csillagot Rengetnek a Dunán. „El! míg lehet s szabad! Cseh-földön biztosabb.” „Miért e félelem? Hallgat minden elem Ég s föld határa közt.” Az alvó aluszik, A bujdosó buvik; Ha zörren egy levél, Poroszlót jőni vél Kanizsa, Rozgonyi. „Messze még a határ? Minden perc egy halál!” „Legitten átkelünk, Ne félj uram: velünk

A gyermek, a fogoly.” Az alvó felvirad, A bujdosó riad; Szellő sincsen, de zúg, Felhő sincsen, de búg S villámlik messziről. „Oh adj, oh adj nekem Hűs cseppet, hű csehem!” „Itt a kehely, igyál, Uram, László király, Enyhít… mikép a sír!” Állj meg, boszú, megállj: Cseh földön űl a rab; Cseh földben a király, Mindég is ott marad, De visszajő a rab…! (1853)

FŐBB FORRÁSOK Gróf Teleki József: A Hunyadiak kora Magyarországon, II. kötet, Pest, 1852. Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárral, I. kötet, Kecskemét, 1860. Antonio Bon ni: A magyar történelem tizedei, ford.: Kulcsár Péter, Balassi Kiadó, Bp., 1995. Kecskemét története 1849-ig, szerk.: Bárth János, Kecskemét, 2002. Erkel Ferenc – Egressy Béni: Hunyadi László – szövegkönyv, Zeneműkiadó Vállalat, Bp., 1961.

HUNYADI, ÁRPÁDOK, FEKETE SEREG ÉS A TÖBBIEK Békési József interjúja Bán Mórral Kezdjük azzal a kérdéssel, ami talán a leginkább érdekli a Hunyadi-sorozat olvasóit: hány kötetes lesz a teljes sorozat, és mikorra várhatóak a következő kötetek? Azért is érdemes ezt a kérdést tisztázni, mert az elmúlt évek alatt oly sok interjúban, író-olvasó találkozón tették már fel, s én mindig azt a választ adtam, ami abban a pillanatban hitem szerint a legközelebb állt az elképzeléseink akkori állapotához. Ismeretes, hogy a Hunyadi János életéről szóló regénysorozat eredetileg háromkötetesnek indult. De már az első pillanattól kezdve abban gondolkodtunk Mocsári Jánossal, a Gold Book Kiadó tulajdonosával, hogy nem csak a nagy törökverő hős életét mutatjuk be ebben a szériában, hanem a Hunyadi-család három nagy generációjának történetét egyetlen átfogó, terjedelmes eposzként. Vagyis úgy terveztünk, hogy három kötet Hunyadi Jánosról, négy kötet Mátyás királyról, és három Corvin Jánosról szól majd. Aztán persze már az első, megjelent rész, A Hajnalcsillag fénye cselekményíve láttán éreztük, hogy így bizony nem fog elférni Hunyadi János élete három könyvben. Szinte minden újabb kötet megjelenésénél bővült a terv, ötkötetesre, nyolckötetesre, aztán végül úgy véltük, tízrészes lesz a széria. S mivel mindig is ösztönös írónak tartottam magam, nem bántam, hogy a nagy terv mind és mind ambiciózusabbá válik, hiszen így egyre nagyobb tér nyílt e lenyűgöző életút elmesélésére.

Nem játszott szerepet a kötetszám növekedésében a sorozat időközben megtapasztalt sikere? Legfeljebb megnyugtató módon egyfajta szentesítést adott a bővülő terjedelemre. Hogy egyértelmű legyen: a Hunyadi cselekménye nem azért bővült egyre, mert megéreztük a siker illatát, és a még több kötet, a még több bevétel lozó a alapján hagytuk „hízni” a szériát. Éppen ellenkezőleg. Az anyag gyűjtése során annak hihetetlen gyors szaporodása láttán éreztem azt, hogy annyi, de annyi izgalmas részletre bukkantam a Hunyadi-korból, hogy mindezeket egyszerűen el kell mesélnem. Ha a sorozatot kevesebben vásárolják, akkor sem tudtam volna másképp elmondani ezt a történetet, sőt ha érdeklődés híján egy ponton leáll a könyvek publikálása, akkor is megírom magamnak és a barátaimnak – éppen így, ahogy végül a kötetek egymás után megjelentek. Ez a történet ugyanis maga diktálja a sebességét, a ritmusát, ha megpróbálok rajta változtatni, nem mindig hagyja. Ezt hogy érted? Jó példa erre a tizedik kötet, a Vihartépte zászlaink. Ebben a részben a kötet felét a rigómezei csata eseményei teszik ki. Az eredeti elképzelés szerint azonban csak az első fejezet szólt volna a csata lezárásáról, hiszen az már a kilencedig rész végén megindult. De hiába terveztem én így, magával ragadott a csata döbbenetes leírása, és a végeredmény talán a magyar irodalom legrészletesebb, és remélem, egyik legélményszerűbb csataleírása lett. Végtére is egy hadvezérről szól a sorozat… Nos tehát, hány kötetes lesz a sorozat?

Erre a korábbiak ismeretében mind óvatosabban tudok csak válaszolni. Sokáig úgy láttuk, tíz kötetben elfér a cselekmény, de ugye, ezen túljárunk már. A jelenlegi állás szerint abban bízunk, hogy a teljes, Hunyadi János élettörténetét bemutató regénysorozat tizenkét kötetből áll. Tíz megjelent, a következő, a tizenegyedik, amelynek nincs még meg a címe, Hunyadi kormányzóságának utolsó éveit eleveníti fel, és persze Konstantinápoly ostromának lenyűgöző históriáját. Ez lesz az a pont, ahol a regényekben gyermekként, majd törtető ifjúként felbukkanó Mohamed – immár szultánként – világtörténelmet formáló cselekedetet hajt végre, megszerzi az iszlámnak a kereszténység egyik legfontosabb védőbástyáját, s azt birodalma központjává teszi. Konstantinápoly bevétele a korábbi történelemtanítás szerint a középkor végét és az újkor kezdetét jelentette. A nyugati kereskedőnemzetek arra kényszerültek ezután, hogy más útvonalakat keressenek maguknak, ezzel II. Mohamed – akaratán kívül persze – óhatatlanul előidézőjévé vált a nagy földrajzi felfedezések, aztán a világ gyarmatosítása elindulásának. Minket, magyarokat pedig, a leghalálosabb veszélynek tett ki. Ebből következik, hogy a tizenkettedik kötet – értelemszerűen – Hunyadi János életének talán legdicsőségesebb mozzanatát, Nándorfehérvár védelmét idézi fel. Igazi háborús nagyregény lesz, megrendítő emberi drámákkal, mintegy betetőzése ennek a hatalmas eposznak. Nagyon várom, hogy kitehessem a pontot e nagyszabású vállalkozás végére. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ekkora munka, ennyi előkészület és kutatás kell, hogy a végére járjak az egésznek. A végére? De hiszen ez a nagy sorozatnak nem a lezárása lesz…

Kezdetektől fogva úgy terveztük, hogy egy egész korszak bemutatkozására vállalkozunk ezeken a regényeken keresztül. Magyarország históriájának egyik legmozgalmasabb, legfelemelőbb, ugyanakkor legtragikusabb évszázadát meséljük el olyan részletességgel, hogy az olvasó azt érezze, ott él, a XV. századi Magyar Királyságban, és részese a háborúknak, az örömöknek és bánatoknak. Hogy azt érezze, pontosan tudja, milyen lehetett abban a korban élni, szenvedni, harcolni. Azért tartottam ezt fontosnak, mert meggyőződésem szerint az akkor élt emberek – nem mind, de azok, akiket hősöknek tartunk – példaképként állhatnak előttünk minden időben. A magyarság sorsa azelőtt sem volt, és azóta sem lett könnyebb, de a mi nemzedékünk már békében nőtt fel. Sajnos, nincs rá semmiféle isteni, emberi garancia, hogy ez így is marad. Minden nemzedéknek meglesznek a maga feladatai, leküzdendő akadályai. Éppen ezért nem árt, ha tisztában vagyunk vele, eleink milyen áldozatokat vállaltak, hogy nemzetünk megmaradhasson annak és olyannak, amilyen. Magyarnak és kereszténynek. Utóbbi fontos kitétel szerinted? Fontos, abban az értelemben, hogy akár hívők vagyunk, akár nem, akár járunk templomba, akár nem, a kereszténység létezésünk és kultúránk alapja. A keresztény Nyugat védelmezéséért ez a nép leírhatatlanul sokat szenvedett. Ez még akkor is így van, ha erről a Nyugat nem szívesen emlékezik már meg, és történelmi távlatokban kimondottan hálátlannak mutatkozott. Nyelvünk és nemzeti hagyományaink, közös küzdelmeink alkotják önazonosságunk legfontosabb pillérjeit, de a görög-rómaikeresztény kultúra is fontos építőkockája európaiságunknak.

Ott tartottunk, hogy a Hunyadi János életét bemutató sorozattal nem ér véget az eposz… Ahogy sokszor elmondtam, interjúkban is megfogalmaztam, a nagy terv kezdettől fogva a Hunyadi-család három kiemelkedő generációja cselekedeteinek megírása volt, s ezzel együtt a Magyar Királyság bő száz esztendejének megörökítése. Ebből következik, hogy a Hunyadi-sorozat lezárása után egyből folytatódik a nagy eposz a Mátyás király életét feldolgozó szériával. A két sorozat szinte észrevétlenül kapcsolódik egymáshoz egyrészt azért, mert Hunyadi Mátyás már a jelenlegi sorozat köteteiben is feltűnt gyermekként, vagyis élettörténete „megkezdődött”, és a valódi Mathias Corvinus-sorozat első kötete voltaképpen ugyanazzal a jelenettel indul majd, amivel a Hunyadi-sorozat befejeződik. Hány kötetesre tervezed a Mathias Corvinus-sorozatot? A széria körülbelül ugyanolyan terjedelmű lesz, mint a Hunyadi, de érthető talán, ha pontos kötetszámot nem mondanék, ugyanis még nem tartunk ott. Mátyás életét nagyszerű szerzők dolgozták fel, Harsányi Zsolt, Jankovich Ferenc és legutóbb Benkő László is sorozatban írta meg élettörténetét. A Bán Mór-féle változat többek között abban lesz más, hogy ezer kötelékkel kapcsolódik a Hunyadi-regénysorozat sok száz szereplőjéhez éppúgy, mint a Mathias Corvinus folytatását képező Corvin János-sorozathoz. Végtére is, ha egyszer elkészül, ez a gigantikus sorozat egyetlen nagy ívű sorozatban meséli el történelmünk egyik legtanulságosabb korszakát. Mátyás király élete után tehát Corvin János élete következik…

Említettem, hogy eleinte az ő sorsa ragadott meg leginkább, mivel úgy éreztem, őt ismerjük a legkevésbé, és az ő élete valószínűleg a legtragikusabb. Corvin János valóságos shakespeari hős, olyan karakter, aki a magyar történelem talán legnagyobb vagyonát, hatalmát örökölte meg, de sajnos atyja és nagyatyja karizmatikus tehetségét kevésbé. Azok fordultak ellene, akik atyja, Mátyás király hű emberei voltak. Hogy miért? Talán mert sokallták a hollós király keménykezű, szinte diktatórikus uralkodási módszereit, és szabadabb életre vágytak, ami, sajnos, egyet jelentett a szabad lopással. Dobzse Ulászló hatalomra kerülése és a Mátyás által gazdaságilag és katonailag megerősített ország szétesése történelmünk egyik leggyászosabb folyamata. Összegezve a három nemzedék történetét igen szembetűnő, hogy ebben a bő száz-százötven esztendőben, az 1300-as évek végétől az 1500-as évek elejéig, sőt átvitt értelemben Nándorfehérvár 1521-es elvesztéséig és ennek következményeként az 1526-os mohácsi katasztrófáig szinte minden jellegzetességét meg gyelhetjük a magyar történelemnek. A széthúzást, az összefogást, a dicsőséget és gyalázatot. Ragyogó csillagként feltűnő, a pusztulás pereméről a nemzetet megmentő hősöket, aljas árulókat, több fronton is mutatkozó idegen fenyegetést, lázadókat és értetlen tömeget egyaránt. Ez a száz-százötven esztendő a magyar história remek parabolája, s ezzel együtt, úgy gondolom, örök példát ad arra is, mely magatartásformák, gondolkodási módok jelentik az örök túlélés esélyeit. Öntudat és önfeladás, Kelet és Nyugat, remény és reménytelenség közt őrlődve számunkra nincs új a nap alatt, mint ahogy nincs új abban sem, hogyan árulják el saját nemzetüket egyes politikusok, hogyan próbálják mások az önállóság és nemzeti függetlenség kétségbeesett biztosításával szavatolni önrendelkezésünk lényegi elemeit.

A Corvin János életéről szóló sorozat a hős halálával ér majd véget? Nem. A kérdés azért jó, mert az ő esetében néhány kötet a halála utáni időszakról is beszámol. Corvin János és gyermekei halálával ugyanis felgyorsult Magyarország szétesésének folyamata. A nagy eposz utolsó köteteibe a Dózsa-féle parasztfelkelés véres krónikája éppúgy beletartozik, mint II. Lajos uralkodásának eseményei. Az eposz ott ér véget, ahol az első kötetben a kerettörténet elkezdődött: a mohácsi csatával, azzal a pillanattal, hogy a Szép Öregember – teljes páncélban – immár vénségként megjelenik a felsorakozott magyar seregben, hogy bevégezze életútját. Mi persze már tudjuk, hogy mi minden vár még rá. A kerettörténet és a főcselekmény összeolvadása a két korszak közti kapcsolatot is megteremti. A kör tehát bezárul. De mi a helyzet az úgynevezett kapcsolódó kötetekkel? Néhány éve jelent meg az Isten katonái – 1456 című regény, amely Kapisztrán Szent János életéből villantott fel jeleneteket, egészen a nagy ostromig. Egy időben hallani lehetett egy Isten városa – 1453 című regényről is, amely Konstantinápoly ostromát dolgozta volna fel. Utóbbi is elkészül egyszer, s ebben természetesen a Hunyadisorozat tizenegyedik kötetében foglaltaknál részletesebben és más szemszögből mesélem el ezt a hatalmas ostromot. Hogy ez mikor lesz, nem tudom, prioritása jelen pillanatban a Hunyadi utolsó két kötetének van. Aztán tervezek egy kiegészítő kötetet jövőre, amely arról szól, hogyan veszítette el a atal Török Bálint a rábízott Nándorfehérvár várát 1521-ben. Jövőre lesz ugyanis félezer éves évfordulója, hogy Magyarország kapuja elveszett a kicsinyesség, a

kötelességszegés és az árulás következtében. Ez sorsfordító dátum a magyarság történetében, s én ettől a dátumtól számítom a magyar állam szétesését, nem a mohácsi csatától. S mivel 2026-ban ez utóbbi katasztrófának is ötszázadik évfordulója lesz, arra az évre egy nagyregényt tervezek Mohács címmel, mely regényben a Hunyadi-sorozat szereplői is felbukkannak természetesen. Mi a helyzet a készülő Fekete Sereg-sorozattal? Az első kötet csaknem megjelenésre készen áll már. A Fekete Sereg egy kalandos, néhol sötét, vérgőzös históriáját nyújtja annak a titkos alakulatnak, melyet a történet szerint Mátyás király hozott létre. A legkényesebb bevetések, merész katonai akciók, kémkedés, fogolyszabadítás, kényes diplomáciai küldetések, s ha kell, merényletek végrehajtása tartoznak az alakulat tevékenységi körébe. E megveszekedett csapat tagjai válogatott gazemberek, akikkel jobb nem ujjat húzni. Előképük a Hunyadi-regényekből jól ismert „Békés szántóvető” legénysége; a Fekete Sereg eme illusztris alakulata is rendelkezik huszita harci szekerekkel, de bármely hadviselési módban képesek betölteni hivatásukat; páncélban, lóháton, ha kell, gyalogosütközetben, Mátyás ottájának hajóin, vagy akár álruhába bújva, ellenséges területen. Akkor ez egyfajta kapcsolódó sorozat lesz a Mátyás királyregényekhez? Voltaképpen igen. Hangvételében a Fekete Sereg-széria kalandosabb stílusúnak ígérkezik, egy-egy küldetésre, hadjáratra, csatára koncentráló epizódokból áll, miközben minden kötet bemutatja az alakulat egy-egy tagjának előtörténetét. Izgalmas karakterek ezek, annyit elárulhatok, hogy van köztük olyan, aki

már megjelent a Hunyadi-regényekben is, igaz, még csupán csecsemőként, de az élete már akkor is veszélyben forgott. Lesz szereplő, aki koporsóban született, akad olyan, aki palotában, mások koldusok között. Melyik hadjáratot idézi a sorozat első része? Fontos tudni, hogy a kalandok nem kronologikus sorrendben követik egymást. Az első kötet, amely a Kinizsi ai munkacímet viseli, Bécsújhely ostroma idején játszódik, a második a sollenaui hadiszemle idején, ám a későbbi epizódokban ellátogatunk a szabácsi ostromhoz, az otrantói török sereg legyőzéséhez, a moldvabányai csatába, Veglia szigetének megszállásához, a Szent Korona visszaszerzéséhez, Dracula vajda elfogásához, a kenyérmezei ütközethez, Chilia ostromához és más, izgalmas eseményekhez. Itália napsütötte tájaitól Csehország és Szilézia komor országútjain át a balkáni szurdokokig, az Adriai-tenger hullámain át egészen a Krím véres partjaiig kísérhetjük el hőseinket. A csapat tagjai – természetesen – időnként változnak, hisz nem mindenki éli túl az adott küldetést. Ez a sorozat melyik korosztályhoz szól? Kemény csaták peregnek a sorozat lapjain, de nyugodtan kézbe vehetik ezeket a könyveket a atalok is; ugyan nem klasszikus ifjúsági regények lesznek, de garantáltan izgalmas, feszes történetek, erős történelmi háttérrel. Gyakorta felbukkannak valós személyek a sorozat lapjain, de maga az alakulat – legalábbis ebben a formában – ktív, még ha több, valóban élt zsoldos és kalandor karakterét idézik is meg tagjai. Mátyás király és Kinizsi személye köti össze a széria epizódjait az alakulaton kívül, azonban

felbukkannak a királyi udvar illusztris tagjai és a kor nevezetes személyei is. És persze a nagy Mátyás király-regénysorozat lapjain szintén visszaköszönnek bizonyos események, személyek, mint ahogy a Fekete Sereg első kötetében is üdvözölhetünk régi ismerősöket Mátyás király bécsújhelyi haditáborában, mint például egy Deér-Sólyom István nevű nemesurat. A Hunyadi-sorozathoz számíthatunk?

hasonló

terjedelmű

könyvekre

A Fekete Sereg-kötetek rövidebbek lesznek, noha ugyanazt a történelmi hangulatot idézik epizódjai, mint a Hunyadi-széria kötetei. Az első rész megjelenéséről kora tavasszal jönnek az első konkrét hírek. Más, a nagy szériához kapcsolódó regénytervek születtek az utóbbi időben? Persze, azonban épp az a probléma, hogy tervekből nincs hiány, időből annál inkább. Van egy történelmi krimisorozat elképzelésem, mely természetesen Mátyás király udvarában játszódik, viszont nem tudom, mikor tudok nekikezdeni. Aztán nagyon jó lenne megírni egy alternatív történelmi regényt a Fekete Seregről, amely nem is Európában játszódna. Ám ebbe bele se menjünk, mert mindezek elkészítéséhez két emberélet is kevés lenne. Ha most kezdenéd írni a sorozatot, másképpen látnál munkához? Miben lenne más a széria ahhoz képest, ami már napvilágot látott?

Jó kérdés, ezt a Gold Book honlapján is feltették már. Akkor is azt a választ adtam, hogy a lényeget tekintve nem lenne más a sorozat, azt hiszem. Természetesen vannak olyan folyamatok, melyek jelentősen árnyalják a cselekmény megítélését. Gondoljunk csak bele, amikor az első kötet megjelent 2008-ban, még híre-hamva sem volt migránsáradatnak. Mióta a többnyire muszlim hitű százezrek megindultak újra Európába, sok napi politikai eseménynek óhatatlanul más olvasata van, mint korábban. A Hunyadi cselekménye ilyen értelemben sem mentes áthallásokról, ellenben erről egyedül a történelem tehet, amely, mint tudjuk, folyton ismétli önmagát. Éppen ezért illene tanulnunk belőle. Korábban szó volt róla, ha elkészül a teljes Hunyadi-sorozat, nekilátsz egy javított kiadás elkészítésének. Ezt továbbra is tervezed? Tervezem. A tizenkét kötet végtére csaknem másfél évtizeden át készül. Lényeges és kevésbé lényeges eltérések, stiláris di erenciák megmutatkoznak, ahogy haladtunk előre a könyvek kiadásban. Korábban említettem, hogy nagyjából a harmadik kötetre alakult ki a sorozatra később leginkább jellemző stílus. Az első két részben fel-felbukkantak misztikus elemek. A teljes szöveg ismeretében fontos lesz átjavítani, egyengetni és egységesíteni a tizenkét könyv stílusát. Az első két kötet esetében valószínűleg jobban bele fogok nyúlni a cselekménybe – többek közt az azóta gyűjtött források pontosításai miatt is. És ahogy szó volt róla, szeretnénk elérhetővé tenni egy olyan változatot, amely atalok kezébe is nyugodtan adható, olyat, amelyben a szex és a csaták erőszakos jelenetei nem lépnek túl egy küszöbön.

Mi a helyzet a Hunyadi meg lmesítésével? Hosszú évek óta tartó folyamatról van szó, ha jól emlékszem… A Hunyadi-regénysorozat meg lmesítési jogait csakugyan régen megvette egy producerekből álló cég. Eleinte játék lmben, esetleg két játék lmben gondolkodtak, ami kezdettől fogva szinte megvalósíthatatlan vállalkozásnak tűnt, hiszen egy sok ezer oldalas regényfolyam nem adaptálható ilyen szűk keretek közé, bármilyen nagy költségvetés állna esetleg rendelkezésre. Vagy a sorozat elejét, vagy a végét lehetett volna megragadni és feldolgozni, különösen jó lett volna a nagy nándorfehérvári ostromot egy látványos lmben feldolgozni. Ám az erre vonatkozó elképzeléseinkből az lett, hogy a lmalap akkori forgatókönyv-fejlesztési igazgatója, aki természetesen minden vázlatunkat, háttéranyagunkat látta és olvasta, egyszerűen előállt azzal az ötlettel, hogy majd ő megírja a maga változatát, ami el is készült, és mondanom sem kell, óriási botrányt keltett országszerte. Nem csak azért, mert nevetségesen próbálta liberális toposszá tenni Hunyadi történetét, teljesen kilúgozva abból magát Hunyadit, és képzeletbeli, suta gurákkal helyettesítve őt, hanem azért is, mert az egész koncepció vérlázítóan gyenge volt, és meglepően kevés történelmi ismeretről tett tanúbizonyságot. Aztán elkaszálták ezt a hamvába holt tervet, és lassan megnyílt a lehetőség, hogy a Hunyadi-regénysorozatból egy nemzetközileg is értelmezhető, látványos televíziós sorozatot készítsünk elő. Két éve dolgozunk egy írócsapattal a forgatókönyveken, és mondhatom, a scriptek kiválóak lettek, jól sűrítik a sok ezer oldalnyi cselekményt és szépen kidomborítják a főbb karaktereket. A többi a döntéshozók kezében van, mi azt szeretnénk, hogy a világ megismerhesse a magyarság félezer évvel ezelőtti helytállását és Hunyadi eposzát, mert ez a történet alkalmas rá, hogy emelje hírnevünket bárhol a világon. Hiszünk abban, hogy kellő gondossággal és alázattal végre előállhatunk

valami olyasmivel, ami méltó eleink vitézségéhez és Hunyadi nagyságához. Nemrégiben hallani lehetett egy Árpádok című televíziós sorozatról is. Mire számíthatunk ezzel kapcsolatban? Erről még keveset mondhatok. Annyi biztos, hogy évekkel ezelőtt a Gold Book Kiadóval elkezdtünk tervezni egy nagyszabású Árpádok című regénysorozatot, amely Levédiától egész az Árpád-ház kihalásáig minden magyar uralkodó történetét feldolgozta volna. A sorozat az én ötletemre épült, de azt szerettük volna, hogy a munkába a legjobb hazai szerzőket vonjuk be. Néhány regényt el is kezdtek írni, Hüse Lajos nemrégiben megjelent, a Turul árnyékában című műve is ide készült volna. Aztán kiderült, hogy más feladataim miatt ezzel a regénysorozattal, annak szerkesztésével, a koncepció továbbfejlesztésével nem lesz elég időm foglalkozni, ám maga az ötlet még mindig ott motoszkált bennem. Amikor pedig több interjúban kifejtettem, hogy milyen nagy szükség lenne végre arra, hogy a magyar képernyőkön magyar történelmet feldolgozó szériákat lássunk, egy idő után felmerült annak a lehetősége, hogy próbáljunk meg egy, az Árpádok korában játszódó, akár több évados televíziós sorozatot tető alá hozni. A mostani terveink erről szólnak, az első évadot írjuk néhány kiváló forgatókönyvíró barátommal. Ennek a projektnek a vezető forgatókönyvírója vagyok, és persze nagyon szeretném, ha a regényváltozatok is elkészülhetnének. Korábban említettél egy Trianon-tematikájú regénysorozatot is.

El is kezdtem írni, de az egyéb feladatok egyszerűen nem hagytak rá időt. Aztán a Gold Book kiadta Vakulya Norbert hasonló tematikájú művét, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek. Ugyanígy jártam a Szent Korona történetét feldolgozó nagyregényemmel, ami egyszer készen lesz majd, de Nemere István gyorsabb volt, a kiadó azt adta ki. Nem baj, egyszer elkészül az én művem is, és azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy más felfogásban írom meg, mint István, vagy korábban Harsányi Zsolt a Sacra Coronában. A Trianon-regények is elkészülnek majd, azonban most egyértelműen a Hunyadi-sorozatnak van előnye. Azt kell befejeznem, minél előbb. Mikor várható a tizenegyedik kötet? 2021-ben. Hogy pontosan mikor, remélem, mielőbb bejelenthetjük. Egyéb tervek, melyekről érdemes említést tenni? Készül egy mesekönyvsorozat, amely az ifjú Hunyadi Mátyás kalandjait dolgozza fel Holló ak címmel. Bodnár Balázs barátom nagyszerű karakterrajzokat készített a szereplőkhöz, ez egy olyan projekt, amit nagyon el tudnék képzelni rajz lmsorozatban is. Aztán említhetem, hogy elkészült a Hunyadi-regényekből adoptált rádiójáték-sorozat következő évada, amelyet hamarosan műsorra tűz a Kossuth rádió. Ezzel kapcsolatban szeretnénk, ha valamennyi eddigi epizód elérhető, meghallgatható lenne, ez ügyben tervezünk egyeztetéseket a készítők, illetve a rádió bevonásával, mivel sokan lemaradtak az első négy évadról, és szívesen meghallgatnák azokat az epizódokat is. S ki tudja, talán egyszer a teljes regényfolyam rádiójáték-változata elérhető lesz, bár az legalább hatvanórányi rádiójáték-özönt jelent.

A képregénysorozattal mi a helyzet? Nemsokára befejezem a második kötet, Az üstökös lángja forgatókönyvét, és remélem, Fazekas Attila barátom mihamarabb meg tudja rajzolni. Szívügyem ez a képregény, nagyon szeretném látni a polcokon a teljes szériát ebben a formátumban is. Befejezésül még egy fontos kérdés. Nemrégiben az M5 csatorna igazgatója lettél, és úgy tudom, a Nemzeti Kulturális Alap egyik kollégiumának elnöke is vagy. Hogyan tudod egyeztetni ez irányú feladataidat az írással és a családoddal? Nyilvánvalóan egyre nehezebben. Az M5 csatorna esetében nagyon szeretnék létrehozni egy történelmi tematikájú idősávot, ahol a nézők olyan tartalmakat nézhetnek, mint amilyeneket a History Channel, vagy más, hasonló csatornák esetében megszokhattak, de természetesen magyar tematikával. Sejthető, hogy egy ilyen nagy projekt előkészítése rengeteg munkát igényel. Az általad említett kollégium és egyéb megbízások mellett ott van a két készülő történelmi tévésorozat forgatókönyv-fejlesztése, ami szintén tömérdek munkát igényel. Úgyhogy az a csoda, hogy egyáltalán tudok haladni a regényekkel. Mindenesetre olvasóim türelmét és megértését kérem, nagyon remélem, hogy 2021-ben végre kézbe vehetik a Hunyadi tizenegyedik kötetét, és akkor valóban csak a nagy, végső felvonás marad hátra. Ugyanilyen köszönet jár a családomnak, feleségemnek és három gyermekemnek, akiktől nagyon sok időt elvesz a sok önként vállalt plusz feladat. Ami engem illet, nagyon várom, hogy ezzel a két, befejező Hunyadi-könyvvel meghálálhassam olvasóim türelmét, és bízom benne, megéri a várakozás, és amikor egyben láthatjuk ezt a hatalmas eposzt, olvasó és szerző is elmondhatják: megérte a várakozás…

KRITIKUSAN A HUNYADIKRITIKÁRÓL Alapvetésnek tartom, hogy általában nem érdemes foglalkozni a kritikákkal, azzal a kitétellel persze, hogy mindaz, ami egy kritikában megfontolandó, azt nyilván illik megfontolni, gyelembe venni. Nem célszerű azonban kritikával vitába szállni, több okból sem. Leginkább azért nem, mert a kritika általában egy speciális, szubjektív szemüvegen keresztül boncolgatja az adott művet, ami nyugodtan eltérhet a mű alkotójának, szerzőjének szempontjaitól. Hogy most mégis kivételt teszek, annak oka roppant egyszerű. Immár több mint két esztendeje, hogy megjelent a 444.hu felületén Kanyó Ferenc történész írása, „Bán Mór Hunyadi-sorozata a történész szemével” címmel (https://tortenelem.444.hu/2017/06/07/ban-mor-hunyadisorozata-a-tortenesz-szemevel). Túl azon, hogy erős fenntartásokkal kezelek minden, a 444.hu felületén megjelenő írást, eme kritika olyan sok, más történelmi regényekkel kapcsolatban is rendre megjelenő fogalmi tévedésektől hemzseg, hogy – ha hosszú idő elteltével is – szükségesnek láttam re ektálni rá (a kritika megjelenésekor nem igazán volt ilyesmire időm, a napokban azonban a kezembe akadt az írás, s újra elolvasva kedvet kaptam az akkor már megfogalmazódott gondolataim részletes kifejtéséhez). Mindenekelőtt néhány fogalmi tévedést szeretnék Kanyó Ferenc és a hozzá hasonló írásokat megfogalmazók számára tisztázni. A történelmi regény nem tudományos munka. Nevezzük irodalmi alkotásnak. Tehát irodalom. Művészet, vagy mi. Sőt – s ezzel talán meglepetést fogok okozni a kritika szerzőjének – elárulok még egy érdekességet: a történelmi regény kciós műfaj. Még akkor is az,

ha témáját a történelemből meríti, s természetszerűen felhasználja a történelemtudomány rendelkezésre álló forrásait, elemzéseit. Mindezt a történelmi regény írója azért teszi, hogy önálló irodalmi alkotást hozzon létre, mely témáját ugyan a történelemből meríti, ám feldolgozásának módjában, mondanivalójában, a történelmi tények alkalmazásában messzemenőkig a saját szubjektív, egyéni nézőpontját érvényesíti. Túlzás nélkül állíthatom: míg a történész a történelmi tények alázatos szolgája (kellene, hogy legyen), addig a történelmiregény-író valóságos teremtőként sokkal nagyobb szabadsággal bír, és előfordulhat, hogy a történelmi tényeket a maga szája íze szerint formálja, akár torzítja, egyes szereplőket felmagasztosít, másokat ellenkezőleg, alávalóbbnak tüntet fel a vélt vagy valós történelmi forrásokban olvasható, tetten érhető karakterképnél. A történelmi regényekben hemzsegnek a ktív karakterek, a létező karakterek pedig sokszor idealizálva, vagy éppen ellenkezőleg, mítoszromboló célzattal sötét színben tűnnek fel. A történelmi regények gyakorta nem is arról a korszakról szólnak, amiben a cselekmény játszódik, hanem egyetemes igazságokat, törvényszerűségeket próbálnak megfogalmazni, igazolni. A történelmi regények mindegyike elfogult. Persze hogy elfogult, hiszen a szerző szubjektív nézeteit tükrözi minden egyes sora. (Megjegyzem, a történelemtudomány jeles képviselőnek szakmunkái is szinte kivétel nélkül elfogultak, de ez egy másik kérdéskör lenne, most hagyjuk). Kanyó Ferenc elemzése, kritikája – tartok tőle – egy frusztrált szakmai álláspontból táplálkozik. Mint történész, nehezen viseli, hogy a történelmiregény-írók sokszor nem tudományos eszközökkel, nem a történelemtudományra jellemző szigorú feltételek szerint hoznak létre valamit a rendelkezésre álló alapanyagból. Hát, pedig ez van. A történelmiregény-író nem történész, és esze ágában sincs történészként viselkedni. Ugyanis

regényíró. Innentől kezdve Kanyó Ferenc kritikájának számos felvetése, megjegyzése teljesen fölösleges, értelmezhetetlen, és számos ponton tapinthatóan süt belőle a rosszindulat. A szerző már a bevezetőben súlyos prekoncepciót fogalmaz meg, amikor a Hunyadi-sorozat terjedelmére utal: „Az eredetileg jóval rövidebbre tervezett regényeket alaposan elnyújtotta a siker.” Ezzel szemben a sorozat terjedelme a folyamatosan bővülő jegyzetanyag és az izgalmasnak, érdekesnek talált részletek megismerése után alakult ki, és alakul még mindig. Meggyőződésem, hogy éppen a megfelelő feldolgozási mód hozta meg a sorozat sikerét, és nem a siker alakította ki a feldolgozási formát, módot. De ez részletkérdés. A kritika szerzője rögtön cikke elején sértetten próbál tiszta vizet önteni a pohárba: Az érdeklődő olvasót könnyedén lenyűgözi ez a hosszadalmas felsorolás [a kötetek végén szereplő terjedelmes bibliográ a, jegyzetanyag – B. J.], és interjúkban vagy könyvismertetőkben minduntalan elhangzik, hogy hatalmas kutatómunka áll a kötetek mögött. Csakhogy valódi, tudományos értelemben vett kutatómunkáról nincs szó. A felsorolt adatok valóban kutatómunka eredményei, ám azokat nem a szerző, hanem a korszakkal foglalkozó történészek végezték el. Ezért bánjunk óvatosan azokkal a kijelentésekkel, hogy Bán Mór, vagy bármelyik történelmi regény szerzője kutatómunkát végzett. Hát, kedves Kanyó Ferenc, az a helyzet, hogy téved. Ráadásul tévedése mögött súlyos sértettség, kisebbségi komplexus sejlik fel. Kérem, ne kérdőjelezze meg, hogy akár én magam, vagy minden tisztességes munkát végző történelmiregény-író igenis hatalmas kutatómunkát végez. Ön történészi kutatómunkát végez, hiszen ön történész, már ha valóban az. Az író ezzel szemben írói

kutatómunkát végez. Ezt fogadja el, mert így van. Nem csak tudományos kutatómunka létezik. S ahogy kifejtettem, a történelmi regény nem tudományos munka. Senki nem állította, hogy egy író tudományos munkát végez. Nem szükséges a regényíró munkáját, kutatómunkáját tudományos féltékenységgel szemlélni egészen egyszerűen azért, mert nem egy malomban őrlünk. Minden szakmának megvannak a maga kutatófeladatai. Az író kutatómunkájába – hogy csak néhány kézenfekvő példát említsek, nem csak a történelmi forrásmunkák, feldolgozások áttanulmányozása tartozik. Beleértendő a téma korábbi irodalmi feldolgozásainak alapos ismerete, a színpadi, lmes feldolgozások ismerete, az építészeti, gasztronómiai, öltözködéssel kapcsolatos elméletek, tudásmorzsák szorgos összegyűjtése, viselkedési formák ismerete, nyelvészeti kérdések tanulmányozása. Nincs tehát oka, s legfőképp nincs joga azt állítani, ha valaki nem történész, az nem végezhet kutatómunkát. Igenis végez. Számos történelmi regény elolvasása után bátran állíthatom, akár még alaposabbat is, mint egynémely történész – de ez szigorúan a magam szubjektív benyomása, a történészek többsége tisztességesen elvégzi a rárótt feladatot. A kritika szerzője ezek után a regények végén található bibliográ án próbál fogást találni. Teljesen feleslegesen. Ugyanis a könyveim végén szereplő bibliográ a egy írói, szubjektív bibliográ a, olyan műveket veszek bele, amilyeneket akarok, melyeket ilyen vagy olyan oknál fogva fontosnak tartok. S mivel nem vagyok történész, teljesen fölösleges szakmai ismérveket számon kérnie rajta. Ahogy egy almán sem, hogy nem eléggé körte. A fentiek mellett vannak feltűnően hiányzó nevek is a listán. A késő középkor Magyarországának két legjelesebb kutatója, Kubinyi András és Engel Pál művei nem, vagy csak a sorozat legkésőbbi darabjaiban jelennek meg. Hogy a késő középkori

magyar történelem historiográ ájában járatlanoknak legyen összehasonlítási alapjuk, ez nagyjából olyan, mintha a rendszerváltozás utáni politikatörténet megírása során nem említenénk meg Orbán Viktor nevét. Nem egészen világos, most végül is mit hiányol a kritika szerzője. Mind Kubinyi András, mind Engel Pál művei igenis szerepelnek a Hunyadi-regények végén a bibliográ ában. Most akkor mi a baj? Hogy benne vannak? Vagy hogy az első kötetekben még nem voltak benne? Ez valóban szörnyű… :) Kicsit kákán csomókeresésnek tűnik a dolog. Egy másik probléma, hogy Bán Mór nem feltétlenül a legszerencsésebben válogatja meg azokat a szerzőket, akiktől merít. A szakmai értelemben értékelhetetlen Földi Pál, vagy az inkább esztéta, mintsem történész Nemeskürty István munkái is felbukkannak nála, és történelmi regények szerzői (Gulácsy Irén, Kovai Lőrinc) is a listájára kerültek. Mindez időnként nagyon is tükröződik a regények eszmetörténeti hátterén, de erről egy kicsit később. Úgy válogatom meg az általam fontosnak tartott szerzőket, ahogy nekem jólesik. Ha nem egyezik a kritika szerzőjének tudományos ízlésével, annak az lehet az oka, hogy ez nem tudományos mű. No meg az, hogy más az ízlésem. Nemeskürty tanár úr munkáit példának okáért igenis fontosnak tartom mindenki számára, aki érdeklődik a történelem iránt. Ezerszer inkább, mint egy-egy rém unalmasan író történész olvashatatlan monográ áját. És milyen megdöbbentő: a listán vannak regények is! Szörnyű… Talán azért, mert ez nem tudományos munka, hanem regény. Nem tudomány, hanem irodalom. Vagy valami olyasmi…

Árulkodóbb azonban, hogy a főhős hérosszá formálása miként hat a többi karakternek a valós történelmi személyiségétől való eltérésére is. Bán Mór e tekintetben a késő középkori magyar történelem számos érdemesültebb személyét alakította át úgy, hogy a főhős sütkérezhessen a saját sikerei fényében. Nem szokatlan egy írótól, hogy ennyire megszereti a saját maga által teremtett karaktert, legközelebbi példaként talán a nemrég elhunyt ausztrál írónőt, Colleen McCulloughot lehetne megemlíteni, aki a Róma-sorozatában hasonlóképpen bánt Julius Caesarral. Segítek: minden történelmiregény-író hasonlóképpen bánik vagy bánik el a hősével. Ugyanis ezek regények. Nem tudományos művek. És mivel regények, regényes módon mesélnek. És szereplőik hősök. És ellenhősök. A kritika ezek után hosszasan taglalja, hogy a regényekben (!) milyen vélt vagy valós átváltozáson mentek keresztül egyes történelmi alakok. A legcudarabbul talán Habsburg Albert magyar király járt, hiszen Bán Mór a tetterős, és Zsigmond méltó utódjának bizonyuló uralkodóból egy pipogya, vallásos és tehetetlen gurát varázsolt, aki még egy erekcióra is képtelen. Nem lehet nem arra gondolni, hogy a manapság népszerű Habsburg-utálat farvizét akarta meglovagolni ezzel. Elvégre micsoda dolog az, hogy egy Habsburg is lehetett jó magyar király! Hasonlóképpen járt a lánya, Luxemburgi Erzsébet is, akiből pedig egy szajhalelkű, hataloméhes nőt faragott, aki a szó legszorosabb értelmében bármire képes azért, hogy megszerezze a trónt, és ezt a hajlandóságát természetesen ki más, mint a rokon Habsburg Frigyes ki is használja. Az édesanyja, Cillei Borbála ugyanilyen ábrázolást kapott. Az a helyzet azonban, hogy Erzsébet bárminemű hűtlenségére és kicsapongásaira semmilyen

bizonyíték nincs, a királynék erényére egyébként is fokozottan ügyeltek. A kivételt pont Cillei Borbála jelentette, de jelenlegi tudásunk alapján egyáltalán nem biztos, hogy az ellene felhozott házasságtörési vád stabil alapokon állt. Nos, csak egy apróság: Cillei Borbálából nem én csináltam szajhalelkű asszonyt. A krónikák tartják annak, méghozzá egyértelműen. Csak egy rövid idézet Bon nitől: „Azt mondják, ez idő tájt hunyt el Grácban Borbála császárné, ez a fékezhetetlen bujaságú asszony, aki mindenki szeme láttára élt a szeretői körében, és félretéve a szemérmet, gyakrabban kívánta a fér akat, mint azok őt.” Hát, ehhez nem sok írói pluszt kellett hozzáadni, igaz? De különben is… Ezek regények, nem tudományos művek. Nem mintha az időnként tudományosnak mondott művek ne hemzsegnének legalább ilyen súlyos prekoncepcióktól, azonban ezt most hagyjuk is, nincs idő és hely ennek kifejtésére. Az Egri csillagok egyik főszereplője, Dobó István sem bizonyosan volt olyan makulátlan hős, mint ahogy azt Gárdonyi Géza megírta. Na és akkor mi van? Az Egri csillagok ugyanis egy regény. Nem tudományos mű. Ezer magyarból ezeregy az Egri csillagokra fog emlékezni élete végéig, és nem a történészek tudományos műveire. Igazságtalanság? Lehet. Hogy mi fáj igazán a kritika szerzőjének, az csak a következő bekezdésből sejlik fel igazán: Magyarországon nem születhet olyan irodalmi mű, amelyik pozitív színekkel ecsetelné a Cilleiek működését, így természetesen Cillei Ulrik is amolyan fő intrikussá válik, aki korabeli Soros Györgyként, puszta hatalomvágyból tör a magyarság elpusztítására. Érdemes azonban megjegyeznünk, hogy a Cilleiek a történelem vesztesei közé kerültek,

cselekedeteiket és céljaikat a velük ellenséges Hunyadi- és Habsburg-párti elbeszélő forrásokból ismerjük. Ez is súlyos tárgyi tévedés. A Cilleiek cselekedeteit jórészt a Cilleikrónikából ismerjük, ami – ugye, talán érthető módon – kimondottan Hunyadi-ellenes hangvételben íródott. És különben is: nehogy már elkezdjünk itt szerecsent mosdatni. Kíváncsi vagyok, a kritika szerzője milyen jót találna Cillei Ulrik életútjában. Bármit, egy szemernyi jót is, amit nekünk, magyaroknak tett. Talán oka van a mérhetetlen ellenszenvnek, amit a nemzet iránta érez. Viszont súlyosan árulkodó és mélységesen jellemző a kritika szerzőjének mentalitása ezzel kapcsolatban. A magyar történelemtudomány kezdetei óta nem született olyan magyar nyelvű munka, amelyik bemutatta volna a családot a maga valójában úgy, hogy lemetszi róla az ellenséges utókor propagandáját. (Szlovéniában például a család nagyjából hasonló tiszteletnek örvend, mint nálunk a Hunyadiak.) Amíg ez nem születik meg, addig Bán Mórnak és a magyar történelemből regényeket író kollégáinak marad a meglehetősen egysíkú kép. Tudja, kedves Kanyó Ferenc, azért egysíkú ez a kép, mert szerintem Hunyadi János a magyarság hőse volt, Cillei pedig a magyarság ellensége. Ilyen egyszerű ez. Nekem csak ez számít. De sok sikert, javaslom, írja meg a saját verzióját a kiegyensúlyozottság és politikai korrektség és a legmenőbb liberális eszmék jegyében Cillei Ulrikról. Korszerű munka lenne, beleillene a magyarság ellenségeit felmagasztaló, hőseit gyalázó vonulatba. Ugyanilyen „hálás” regénytéma lenne Haynau, Kun Béla „felmagasztalása”. Sok sikert hozzá! Hála Istennek, újra leírhatom: az én regényeimben Hunyadi János a hős, és Cillei az antihős. És igaza van: minden magyar író ugyanígy érez, gondolkodik erről a kérdésről. Milyen furcsa, igaz?

A magyarság szempontjából Cillei történelmünk talán legártalmasabb férge volt. Mások – a szlovénok, akárki más véleménye nem érdekel ezzel kapcsolatban. Én ugyanis nem szlovén vagyok, hanem magyar. Ez van. Persze kissé megszemlélve Kanyó Ferenc történészi indíttatású cikkeit a neten, megnyugodhatunk. A kritika szerzője egy másik 444-en publikált cikkében nem kisebb vehemenciával próbálja bebizonyítani, hogy szlovák barátaink nem a kettős keresztes magyar címerből lopták saját kettős keresztes címerüket. (Ezzel sem értek egyet. Honnan máshonnan lopták volna? Nem vették észre sok évszázadon keresztül, mi van a magyar címerben? – Igaz, a cikkben Kanyó Ferenc megnyugtat minket, mi sem a szlovákoktól loptuk a kettős keresztet – ez szinte már sok a jóból, meg sem érdemeljük ezt a kegyet.) Ezzel párhuzamosan természetesen Hunyadi János személye alaposan megtisztult azoktól az eseményektől, amelyek nem férnek bele abba az erkölcsiségbe, amellyel a főhőst Bán Mór felruházta. Többször is elhangzik különféle formában, hogy a Magyar Királyság akkoriban különböző hatalmaskodó birtokosok martalékává vált, ezért szükség van az erős kézre. Az azonban már nem derül ki, hogy ezek egyike éppen Hunyadi János volt, aki cseppet sem különbözött a kortársaitól abban, hogy előszeretettel tört borsot a szomszédjai orra alá. Sőt hatékonysága és kíméletlensége révén még ki is emelkedett közülük. Az megvan, hogy Hunyadi János volt jószerivel az egyetlen, aki a saját vagyonának jelentős részét is a török elleni védelemre fordította? De semmi baj, azért a kritika soraiból lassan kibontakozik a már említett, politikailag korrekt, ízig-vérig liberális és masszívan magyarellenes új regény, melyben a drága jó Cillei

Ulrik a főszereplő, és Hunyadi János ugyanolyan fosztogató, rabló főúr, mint a többiek. (Kivéve Cilleit, gondolom. :)) Hosszas kritikája végén Kanyó Ferenc meglepő kijelentésre ragadtatja magát: Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy amit olvasunk a regényekben, nem történelem, hanem kció. Nofene.

1 November

2.

2 Armagnac:

az angol megszállók ellen harcoló francia királyi csapatokat nevezték armagnacoknak, egyik vezetőjük után. Ők az ifjú dauphin, VII. Károly trónra emeléséért küzdöttek, míg az angol– burgundi szövetség seregei az angol király, V. Henrik, majd az ifjú VI. Henrik francia királlyá koronázásáért. 3 Július. 4 Godamok:

az angol katonák gúnyneve a százéves háború idején, a goddamn káromkodás nyomán, ami nagyjából átkozottat jelent. 5 Dunois

grófja: Jeanne lelkes támogatója, Lajos, orléans-i herceg házasságon kívül született a, akit éppen ezért neveztek Orléans-i Fattyúként is. 6 A

huszitáknak írt latin nyelvű levelet az orléans-i szűz valójában valamivel később, 1430. március 23-án küldte el követek útján Sullyből Luxemburgi Zsigmond magyar királynak. 7 Április

22.

8 December. 9 A

krónikák szerint a hangok valójában Melun városánál, a várárok mellett szólították utoljára Jeanne-t, és ott közölték vele, hogy angol fogságba esik. 10 Május 11 Gróf

22.

Teleki József: A Hunyadiak kora Magyarországon, II. kötet,

486. o. 12 Dr.

Göblyös Péter: „»Meghalt a cselszövő« – Erkel Hunyadi László operájának osteológiai vonatkozásai”, in: Osteologiai Közlemények 2015/1–2, 16. o.

13 Turóczi: 14 Bon

i. m. IV. kötet, LVIII. fejezet.

ni: A magyar történelem tizedei, 682–683. o.

15 Dr.

Göblyös Péter: „»Meghalt a cselszövő« – Erkel Hunyadi László operájának osteológiai vonatkozásai”, in: Osteologiai Közlemények 2015/1–2, 20. o. 16 A.

Sylvius: Epist. CCLIII. 785. l. (Ford.:Egri Gábor )

17 Kochaym

János tudósítása Pozsony városához január 13-ról: „Budán nem igen volt ház, mellyben zsoldosok vagy polgárok betegen ne feküdnének, volt nap, mellyen 25 halott temettetett egy sírba.” 18 Hist.

Boh. és Hist. Frid. III. e.h. – Fessler IV. d. 855 l.