Allah & Éva 9789639725447 [PDF]

Zitiervorschau

Allah & Éva Betsy Udink Nyitott Könyvműhely (2008) Címke: Riportok, Iszlám Riportokttt Iszlámttt

Betsy Udink 2002 és 2005 között Pakisztánban élt. Az ottani mollák szerint az iszlám az egyetlen vallás a világon, mely valódi jogokat biztosít a nőknek. Udink vizsgálni kezdte a kérdést, de jogok helyett becsületgyilkosságok százaira bukkant. És megannyi további szörnyűségre, melyek korántsem a nők ideális helyzetére utalnak. Az Allah és Éva bepillantást nyújt annak az országnak a hétköznapjaiba, melyről általában csak „Öt nőt élve elástak Pakisztánban” típusú hírekből hallunk. Udink alaposan körülnéz a világ egyetlen iszlám köztársaságában, találkozik büszke, talpig kendőkbe burkolt muzulmán nőkkel, elmegy egy börtön női barakkjába, ahol embertelen körülmények közt tartják a mondvacsinált indokokkal letartóztatott nőket, találkozik emberekkel, akik az egyik veséjükkel fizetik meg tartozásukat.

BETSY UDINK ALLAH & ÉVA Az iszlám és a nők

Ezt a könyvet Sophie-nak ajánlom

GYILKOSSÁG KARACSIBAN Az üveghez kell nyomnom az orromat, hogy lássam, mi van odabent. Nem valami sok. Az ajtó előtt összecsukható korlát, melyről pattogzik a festék. Egy íróasztal, rajta piros telefon és egy nyitott ásványvizes palack. A recepció felé vezető ajtók nyitva vannak, de innen nem látom, mi van mögöttük. A falakon nem lógnak poszterek, sem naptárak, az ajtón nincs feltüntetve név. Az íróasztal mögött sorakozó szekrények polcai üresek. Mindent vastagon borít a por. Kilenc hónappal ezelőtt, egy délelőtt az irodában tartózkodó kilenc emberből hetet hidegvérrel meggyilkoltak. A nyolcadik, akit fejen talált a golyó, túlélte a támadást, a kilencediknek a haja szála sem görbült. Mind a kilencen keresztények voltak. Az irodában volt az Idara e Amno Insaf, vagyis a Bizottság a Békéért és Igazságért nevű, a pakisztáni protestáns és római katolikus egyház által közösen alapított szervezet székhelye. Hét hónapon belül ez volt Pakisztánban a negyedik keresztények elleni merénylet, amely több halálos áldozatot is követelt. Egész délelőtt tárcsáztam Peter John páter és Arnold páter telefonszámát, akik mindketten az Idarának dolgoztak, de a lövöldözés idején épp nem tartózkodtak az irodában. Egyikük sem vette fel a telefont. Ezért úgy döntöttem, magam megyek el az Idarához, és vagy megvárom valamelyiküket, vagy megtudom egy munkatársuktól, hogyan érhetném el őket. A Bizottság a Békéért és Igazságért volt irodája a Rimpla Plazában, a Karacsi szívében álló, négyutcányi hosszúságban és szélességben elterülő, több tucat bejárattal rendelkező, hatalmas üzlet- és irodaközpontban található. A földszinten kis boltok, műhelyek, éttermek és (iszlám) imaközpontok sorakoznak. Amikor érdeklődöm, kiderül, hogy senki sem tudja, mi az az Idara e Amno Insaf. Ám amikor elmagyarázom, hogy azt a helyet keresem, ahol nemrégiben meggyilkoltak hét keresztényt, a törökülésben a földön üldögélő férfiak fáradtan legyintenek, és fejükkel intve a Rimpla Plaza egy másik szárnyába irányítanak. Ezután egy darabig küldözgetnek egyik bejárattól a másikig. Minden egyes ajtó mögött újabb, műhelyekből és apró irodákból álló összevisszaság fogad.

Végül egy piciny, falmélyedésnél sem nagyobb boltokból álló, nyüzsgő útvesztőben kötök ki, ahol jóformán minden autókkal kapcsolatos árucikk megtalálható; minden falfülkében külön üzletvezető és számos kifutófiú dolgozik, a boltok profilja pedig nyolc-tíz fülkénként változik: az egyik sor üzleteiben csak kormánykereket árulnak, a másikban kizárólag napfénytetőt, a harmadikban visszapillantót, a következőben oldalsó tükröt, arrébb üléshuzatot, amott pedig a legkülönfélébb antennákat. Valaki megmutatja a lift felé vezető utat: szűk, bűzös, kivilágítatlan folyosókon jutok el egy lépcsőig, mely a második emeletre vezet, ahol állítólag a lift található. A lépcső tetejére érve csak betonoszlopokat látok, és egy komor, befejezetlenül álló emeletet, ahol autók parkolnak. Sötét, csöndes és elhagyatott rész. Aztán néhány oszlop mögött, az egyik sarokban felfedezek egy ajtót, mellette egy négyszögletes, piros gombot. A lift rángatózva, csigalassúsággal visz fel a következő emeletre. Az Idara-dolgozókat kivégző gyilkosok észrevétlenül eltűntek a merénylet után. Egyetlen tanú sem jelentkezett. A Rimpla Plazában rendezett vérfürdő előtt három hónappal az Idara elnökével kegyetlen módon végeztek a város egy másik pontján: a tettesek a székéhez kötözték, leragasztották a száját, majd méreginjekciót fecskendeztek a karjába. A következő emeletre érve először egy rozoga széken ülő férfit pillantok meg, akinek válláról súlyos gépfegyver lóg. A legnagyobb pakisztáni őrző-védő cég sötétkék egyenruháját viseli. A folyosókon emberek járnak: férfiak és nők, akik valamelyik itteni, kicsiny irodában dolgoznak, itallal és étellel megrakott tálcákat cipelő fiúk, ügyeiket intéző, aláírásokra vadászó emberek. Az őr a koszos ajtóhoz kísér, mely mögött ott áll a poros íróasztal, rajta a telefon. Első pillantásra nyilvánvaló, hogy ebben az irodában már jó ideje senki sem dolgozik a békéért és az igazságért. Nagyon furcsa, hogy a sok boltban, a megannyi irodában dolgozó és ügyes-bajos dolgaikat intéző ember közül senki sem látott vagy hallott semmit a vérfürdő reggelén. Fél tíz és háromnegyed tíz között, vagyis a délelőtt kellős közepén történt a támadás. Igaz, Karacsi lakosainak ez még hajnali időpont. Általában tizenegykor kezdenek, amit mindig

is furcsálltam, mert a munkaidejük így épp a nap legforróbb szakaszára esik. Ez szerintem tökéletesen ellentétes az önérdekkel, ami végtére is minden ember elsődleges szempontja. Az Idara harminc éven át küzdött azokért az emberekért, akiket Pakisztánban nem vesznek emberszámba: a kitaszítottakért, a tisztátalanokért, a jobbágysorban tengődőkért és a pakisztáni keresztények nagy részéért, akik három, négy generációval korábban vették fel vallásukat, azokban az időkben, amikor hindusztáni páriaként éltek. Ennek ellenére máig páriák maradtak, olyan személyek, akiknek Pakisztánban valójában nincs helyük. Az Idara sokat harcolt azért, hogy az állam megszüntesse az istenkáromlásról szóló törvényeket, melyeknek számos ártatlan keresztény és muzulmán esett már áldozatul, és állandóan rettegésben tartják a kisebbségeket. Peter John és Arnold atya vezető szerepet játszott a szervezetben. Arnold atya gyakran tűnt fel robogóján Karacsi szemétszállítói vagy épp a déli Szindh tartomány jobbágyai között. Újra tárcsázom Peter John atya számát. Végre felveszi valaki a telefont. Az atyával szeretnék beszélni, mondom, a gyilkosságokról és a lehetséges elkövetőkről. Sajnos nem lehet, válaszolja az illető, mert beteg. A „Rimpla Plaza-beli események” óta, ahogyan ő nevezi. És Arnold atya? Vele sem tudok beszélni, magyarázza, mert Arnold atya az események után Ausztráliába utazott, ahol már régen megkapta az állampolgárságot. A legjobb, ha Zafar Iqballal, a Dar el Kush, egy fogyatékos gyerekekkel foglalkozó iskola igazgatójával beszélek. Kapok egy mobilszámot. Tárcsázok, majd megtudom, hogy Zafar úr már nincs az irodában, hazament egy távoli külső kerületben lévő lakásába. Azt mondja, veszélyes lenne, ha kimennék hozzá, ráadásul sohasem találnám meg. A sofőr sem, akit felbéreltem a mai napra. De mivel szívesen áll rendelkezésemre, ma délután négykor bekísér az iskolába, mely a Holy Trinity Church, egy protestáns templom területén található. Szabad óráimat arra használom, hogy meglehetősen céltalanul végigvitetem magam a városon. Karacsiban nincsenek turistalátványosságok; a britek idejéből itt maradt néhány régebbi épület omladozik, a tengerpart koszos és büdös. A város úgy

burjánzott szét, mint egy daganat, semmiféle tervezés nem előzte meg az építkezéseket. Csúf, harmadik világbeli metropolisz, rossz minőségű, porladozó cementelemekből épített házakkal, nyitott csatornarendszerrel, akadozó áramellátással és félelmetes ivóvízhiánnyal. Ráadásul túlságosan sokan (a legutóbbi becslések szerint tizennégymillióan) nyüzsögnek benne, megannyi koldusszegény, a nélkülözéstől sápadt és beteg ember. De Karacsi egyben a luxusjachtok, az üzletbirodalmak, a divatbemutatók, a pakisztáni popzene, a Mercedesek, a Jaguarok és a dekadencia városa is. Itt van az ország egyetlen nemzetközi kikötője. Bezárjuk kis, fehér Hondám ajtajait, felhúzzuk az ablakokat, én beülök hátra, és éberen figyelek, nem kerül-e mellénk olyan motorkerékpár, amely utast szállít. Errefelé az ilyen utasok követik el a legtöbb gyilkosságot. A motoros vezet, a mögötte ülő tüzel. Bizonyos iszlám ünnepnapokon kifejezetten tiltják az utasok szállítását motoron. A szunnita és síita pakisztániak közti gyűlölet az ünnepnapokon éri el csúcspontját, kizárólag azért, mert a két csoportnak más a felfogása a tizenöt évszázaddal ezelőtt élt arab Mohamed követéséről. Mindkét muzulmán csoport szentül hiszi, hogy a másik muzulmán csoportnak nincs joga élni a pakisztáni iszlám köztársaságban, melyet 1947-ben azért alapítottak, hogy az indiai szubkontinens összes iszlám hitű lakosának hazája legyen. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Karacsi Pakisztán legveszélyesebb városa. A bűnözők azt csinálnak, amit akarnak, tombol a polgárháború a síiták és a szunniták között, gyakoriak a nyugatiak elleni öngyilkos merényletek. Karacsiban bujkálnak Oszama bin Laden főemberei. Pakisztániak rejtegetik őket – bár sokukat elfogták végül, és most Guantanamón vannak, ám ez nem a pakisztáni hatóságok, hanem az amerikai FBI érdeme. Engem, hogy őszinte legyek, ezek a történetek a bűnözésről és „a világ terrorista-fővárosáról” nem izgatnak különösebben. Úgy értem, nem töltenek el félelemmel. Pedig tudok félni: félek a ráktól vagy attól, hogy a barátaim cserbenhagynak, nem félek viszont az emberrablástól vagy a merényletektől. Egyszerűen úgy gondolom, velem nem történhet ilyesmi. Nem vállalok buta kockázatot. Azt hiszem, az arcomról sugárzik, hogy a legjobbat akarom a világnak.

Középkorú nő vagyok, egyedül utazom, célpontként tökéletesen értéktelen vagyok. Ha megsebesít vagy megöl, az egy terroristának semmiféle dicsőséget nem jelent. Egyébként pedig nem is gondolkozom a dolgon. Egyszerűen blokkoltam magamban a veszéllyel kapcsolatos gondolatokat. Bizonyos ügyekben nem árt, ha az ember szemellenzőt visel, máskülönben elviselhetetlenné válna az élet. Amint megállunk egy piros lámpánál, az autót azonnal körbeveszik a koldusok. Egy lapos, fakerekű kis kocsin fiatal fiú száguldozik az autók között. Kezében két fakocka, azokkal hajtja magát előre az aszfalton. A lába vékony, mint egy gémé, két kis lábfeje kifordulva himbálózik. Megkopogtatja a kocsiajtót, de látni nem látom. A másik oldalon egy fiú a magasba tartja a kezét, legalábbis azt, ami maradt belőle. Valamilyen rettenetes betegség felzabálta az ujjait. Már csak a két mutatóujja van meg, ezekkel előbb rám, majd a szájára mutat. A sofőr úgy tesz, mintha nem is látná a gyerekeket. A következő kereszteződés: egy tízévesnél nem idősebb kislány, karján csecsemővel; a kocsi másik oldalán egy elfátyolozott hajú transzvesztita. Újabb kereszteződés: féllábú férfi, hiányzó lába csonkjával egy faágra támaszkodik; a másik ajtónál egy teljesen elfátyolozott nő. Egy pakisztáni barátnőm szerint a koldulást egy maffia irányítja, bandák, melyek megvásárolják a gyerekeket – nyomorékokat, vagy egészségeseket, akiket aztán maguk nyomorítanak meg. Egy koldus nem koldulhat csak úgy bármelyik kereszteződésben. Az összes valamirevaló helyet a bandák ellenőrzik, akik részesedést követelnek maguknak az alamizsnákból. A barátnőm, aki orvos, és egy szegénykórházban dolgozik, épp ezt tartja a legszörnyűbbnek: szerencsétlenek, nem elég, hogy nyomorognak, de még ki is zsákmányolják őket. Nem azt mondja, hogy hagyni kell őket dolgozni a mindennapi betevőért, hanem azt, hogy minden muzulmán kötelessége segíteni a szegényeket. Férjével, egy bankárral együtt szervezetet alapított, mely kimenekíti a gyerekeket az utcáról, és taníttatja őket. Közben nem fukarkodik az adományokkal: nemrég egy szegény lánynak adott pénzt, hogy az össze tudja állítani a

kelengyéjét, és meg tudjon házasodni; de támogatja egy mecset ingyenkonyháját is, mely ételt oszt a nincsteleneknek. A PSO (Pakistan State Oil) reklámtáblája: sárga kabrió, a kormány mögött fiatal nő ül, a haja lobog, a dupattája is lobog – ez az a hosszú kendő, amit minden pakisztáni nő visel a vállára vetve vagy a hajára borítva. Vajon kit céloz meg ez a hirdetés ebben az országban, ahol nagyon kevés nő vezet autót, és ahol a forróság, a kosz és a bűnözés miatt egyébként sem lehet nyitott tetejű kocsiban utazni? Vagy valójában a férfiak a célcsoport? Egy ilyen szabad, független nő vajon szexinek számít? Egyetlen itteni férfi sem engedné meg a feleségének vagy a lányának, hogy így furikázzon az utcákon. Mégis, ennek a nőnek a haja nyilván minden férfi számára ellenállhatatlan: ebben a társadalomban az számít rendes és jó asszonynak, aki elrejti a haját, mert az iszlám szerint a haj oly mértékben felizgatja a férfiakat, hogy látványa hatására bármire képessé válnak. A hirdetőtáblákon mindenütt hatalmas és hosszú hajkoronákat látni: a samponnál ez még érthető, de itt az olcsó kártyás telefonálást, a teát és a mosogatószert is így népszerűsítik. Pesavárban a fundamentalista pártok 2002-es választási győzelme óta tilos a fedetlen hajú nők ábrázolása, sőt az összes olyan reklámtáblát eltávolítják, melyeken női modell szerepel. Egy útszéli szemétdombon döglött ló hever, bal első és hátsó lába dermedten mered az ég felé. Újabb reklámtábla: a hadzsi autót vezet. A hadzsi olyasvalaki, aki már elzarándokolt Mekkába. Férfiak vonulnak az út szélén; hennával vörösre festették a hajukat, a szakállukat és a szamaraikat. Újabb szemétdomb: salvar kamizban guggoló férfiak – a salvar kamiz a pakisztáni férfiak és nők hagyományos viselete: bő nadrág, fölötte hosszú és széles ing vagy ruha –, térdük szélesre tárva, sátorként a fejük fölé boruló ingben, háttal az útnak. Épp nagyilletve kisdolgukat végzik, közben feszülten nézik a lábuk közét, hogy lássák, mi az eredmény. Ugyanezt nők és lányok sosem csinálják. Ők kénytelenek megvárni, míg besötétedik, olyankor mennek ki a földekre, vagy guggolnak le egy csatorna szélén. Karacsi szemétgyűjtői nemsokára puszta kézzel turkálnak ezekben a

szemét- és ürülékhalmokban. Az Idara többek közt épp az ő, a szemetesek jogaiért harcol. Kesztyű nélkül dolgoznak, lábukon csupán vékony nejlonpapucsot viselnek. Havi háromezer rúpiát (körülbelül negyvenöt eurót) keresnek, amiből havonta ötszáz rúpiát le kell adniuk bizonyos hivatalnokoknak, hogy megtarthassák értékes állásukat. Az utcákon nyüzsögnek a motorizált riksák; durrogva, mocskos füstöt okádva közlekednek. A vezetőik mind ugyanabban a pózban kuporognak a kocsit hajtó kis motorbiciklin: kezükkel lazán tartják a kormányt, mezítláb vannak, egyik térdüket magasra húzzák, másik lábuk a motor nyergén pihen. Elhaladunk a Bones and Joints Hospital, majd a Blood Donation Camp mellett, elhagyunk egy Kentucky Fried Chickent, egy McDonald’st és egy Pizza Hutot. Elsuhanunk a Karachi Psychiatric Hospital bejárata előtt, ahol egy tábla tanúsága szerint a különféle függőségekkel, szexuális problémákkal és a természetfölöttivel küszködőket kezelik. Egy Benson and Hedges fényreklám. Utána egy Happy Teeth Dental Surgery, majd pedig egy Bismillah Medical Centre („Egészségügyi Központ Allah Nevében”) feliratú tábla tűnik fel. Teszünk egy kis kitérőt a Quaid-e-Azam, vagyis a Nagy Vezér Mauzóleuma felé; Mohammed Ali Dzsinna volt Pakisztán építésze, aki úgy vélte, hogy az indiai szubkontinens muzulmánjainak külön államot kell alapítaniuk, ahol, lerázván a hindu igát, békében és jólétben élhetnek együtt. Maga Dzsinna egyébként alig gyakorolta vallását: szerette az alkoholt, evett sonkát és szó szerint halálra dohányozta magát. Mindig kifogástalanul volt borotválva, és szabónál varratott, angol öltönyökben járt. Angolul jobban tudott, mint urduul, melyet az új ország hivatalos nyelvévé tettek. Dzsinna gőgös, autoriter ember volt, ellenséges és lenéző a két hindu hős, Dzsavaharlal Nehru és Mahatma Gandhi irányában, akik ugyancsak sokat küzdöttek a függetlenségért a britek ellen az akkor még egészében Indiának nevezett területen. Még soha nem láttam olyan fényképet, melyen Dzsinna mosolygott volna. Ő és Muzulmán Ligájának követői a britek távozása után nem kívántak az általuk Hindusztánnak nevezett országban élni, melyben a muzulmánok

kisebbséget alkottak volna. Ezen a hindukkal és „Hindusztánnal” szembeni ellenérzésen alapszik egész Pakisztán. Csak a Quaid-eAzam egy évvel a függetlenség kivívása után bekövetkezett halálakor törtek felszínre a viták, a viszályok és a belháborúk arról a kérdésről, mi legyen Pakisztán az „anti-indiaiságon” kívül: muzulmánok országa vagy iszlám nemzet. Dzsinna az előbbi híve volt: olyan szekularizált államot képzelt el, melyben a muzulmánok a hinduk általi diszkrimináció nélkül élhetnek. Ám az évek során a vallásos pártok iszlám államot kreáltak az országból. Es nem érik be ennyivel: végső céljuk, hogy Pakisztánban a saria, az iszlám jogrendszer legyen érvényes. Befolyásuk növekedésével a kisebbségek, vagyis azok a nem muzulmánok, akik 1947-ben India helyett Pakisztánt választották, mára teljességgel marginalizálódtak. A hinduk, a szikhek, a parszik, a keresztények: ezek a csoportok együttesen sem teszik ki a teljes népesség három százalékát, apró cseppként úsznak az iszlám óceánban. Bizonyítandó, hogy a mai törvények és szabályok a Haza Atyja ideáinak elárulását jelentik, ezek a csoportok, hasonlóan a liberális muzulmánokhoz, gyakran idézik Quaid egyik híres, a függetlenség kikiáltása után mondott beszédét. A vezető akkor így szólt az új pakisztániakhoz: „Pakisztánban mindenki szabadon látogathatja templomait, mecsetjeit vagy bármilyen helyet, ahol vallását kívánja gyakorolni. Tartozzék valaki bármely valláshoz, kaszthoz vagy felekezethez, az államnak ebbe a kérdésbe semmiféle beleszólása nincsen. Államunk születésekor elvetünk mindenfajta megkülönböztetést, mindenfajta különbségtételt a különféle társadalmi csoportok, kasztok vagy felekezetek között. Azon alapvető elv alapján építjük fel társadalmunkat, hogy ebben az országban mindannyian polgárok vagyunk, egy és ugyanazon haza polgárai.” Mára ez az üzenet a Nagy Vezetőhöz hasonlóan a fehérmárvány díszsírba temetve fekszik Pakisztán egykori első, napjainkban gyűlölettől és vallási ellenállásoktól szétszabdalt fővárosában. Amikor a portás beenged a fogyatékos gyerekek iskolájába, az irodában már ott vár Zafar Iqbal, egy barátságos, nyílt tekintetű ember, és egy másik férfi, akit Iqbal Alan Lobóként mutat be. Utóbbi

mindjárt magához ragadja a szót, és elmondja, rettentően fontosnak tartja, hogy tényszerűen tájékoztasson az Idara ellen elkövetett terrortámadásokról. Karacsi római katolikus püspökének megbízásából vesz részt azon bizottság munkájában, melyet a merénylet körülményeinek kivizsgálására állítottak fel. Zafar Iqbal a Pakisztáni Egyházat képviseli ugyanezen testületben; ez az Egyház az anglikánok, a metodisták, a lutheránusok és a presbiteriánusok közös szervezete. Amikor sorolni kezdi a tényeket, sajnos kiderül, hogy azok komoly ellentmondásban vannak egymással, vagy nem is tények, csupán spekulációk, találgatások, összeesküvés-elméletek. Ő, Alan Lobo persze a legnagyobb jóindulattal sorolja őket, szó sincs róla, hogy megpróbálna félrevezetni. Ezt már ismerem: Pakisztánban gyakran folytatok efféle beszélgetéseket. Ami a szívükön, az a szájukon, minden kérdésre választ adnak, félelem nélkül képviselik véleményüket, kedvesek és végtelenül segítőkészek, és tényleg mindent megtennének, hogy kielégítsék a kíváncsiságomat. Te jó ég, ezek ám a barátságos emberek, gondolom ilyenkor beszélgetőtársaimat hallgatva. Olyan nyíltak. Ilyesmivel ritkán találkozik az ember a Közel-Keleten. Csakhogy a végén általában kiderül, hogy az egész történet egy összefüggéstelen massza, melyben lehetetlen kiigazodni, én pedig már azt sem tudom, mire voltam kíváncsi, vagy mit akartam megtudni eredetileg. Talán a hollandok és pakisztániak közti kommunikációs zavarról van szó? Nosza, tovább kérdezősködöm, újra és újra visszatérek a kiindulópontra. De ez sem segít, csak egyre jobban belegabalyodom az ezernyi „tény” szőtte, kusza hálóba. Kérdésemre, miszerint tudják-e, ki követte el a gyilkosságokat, illetve ki áll mögöttük, Alan Lobo rövid előadásba kezd arról, mit mondott közvetlenül karácsony előtt Karacsi rendőrfőkapitánya a családtagokkal folytatott egyik beszélgetése során a nyomozás állásáról. „A rendőrkapitány közölte – mondja Lobo –, hogy a merényletnek biztosan nem lehetett köze a keresztények közti bármilyen belső nézeteltéréshez, hanem egyértelmű, hogy vagy vallási fanatikusok, vagy valamelyik terroristacsoport áll a bűntett

mögött, mely meg akarta félemlíteni a pakisztáni kisebbségeket, és rossz hírét akarta kelteni a kormánynak a világban. Persze semmi újat nem mondott, mindezzel már a kezdetektől tisztában voltunk.” Erre megkérdezem: „Milyen nézeteltérésről beszélt a főkapitány?” Már magam is olvastam korábban a pakisztáni egyházon belüli viszályokról, de úgy véltem, Zafar és Lobo talán más megvilágításba helyezheti az ügyet. Alan Lobo szerint nevetséges, hogy a rendőrség ilyen hosszú ideig – három hónapig – időzött az egyik protestáns egyházon belüli apró szakadásnál. „Felfújták az ügyet.” Zafar hozzáteszi: „Bolhából csináltak elefántot.” Alan Lobo és Zafar, mint mondják, nem tudják elmagyarázni, pontosan miről van szó, szerintük semmiség az egész, és a belső viszálykodás már rég megszűnt, majd hozzáteszik, jobb, ha nem is hánytorgatjuk fel ezeket a régi dolgokat. Éppen ezért kénytelen vagyok arra szorítkozni, ami nem sokkal a merénylet után az angol nyelvű Dawn című lapban jelent meg az esetről. Az újság szerint az Idara elnökének májusi meggyilkolása, majd a későbbi vérfürdő a Rimpla Plazában lévő irodában a pakisztáni egyházon belüli konfliktus következménye volt, mely a Szent András Egyházközség tulajdonában álló egyik földterület miatt robbant ki. Az anglikán egyházon belül, egy bizonyos Ejaz Inajat vezetése alatt álló csoport üzleti célokra kívánja felhasználni a területet: eladnák, vagy valamilyen módon hasznosítanák. Egy másik csoport, Daniel Sadiq, Szindh és Beludzsisztán anglikán püspökének irányításával, azonban ezt ellenzi. Korábban Ejaz Inajat volt Szindh és Beludzsisztán püspöke, ám Daniel Sadiq pert indított ellene, mondván, Inajat csalással győzött a választáson. A bíróság neki adott igazat, és az Idara munkatársainak meggyilkolása évében Sadiq foglalta el a püspöki széket. De fogjuk rövidre: Karacsi legmagasabb rangú rendőrtisztje karácsonykor mindkét felet felmentette a további vádak alól. Feljegyzéseimben nem találok Zafartól származó idézeteket. Az egész beszélgetést Lobóval folytattam. Visszatekintve emlékszem, hogy Zafar mindvégig méltóságteljesen és barátságos arckifejezéssel ült körünkben, és olykor kiegészítette Lobo

mondandóját, de még véletlenül sem javította ki, és mindig megvárta, míg a másik befejezi, amit elkezdett. Pakisztánban előbb-utóbb minden a terrorizmusról, a szekták erőszakoskodásáról, Afganisztánról és Indiáról, valamint a nehézkes demokratikus fejlődésről szóló beszélgetés elvezet az ISI-hez, az Inter Services Intelligence-hez, vagyis a pakisztáni titkosszolgálathoz. Ha valaki nem tud valamit, vagy képtelen megérteni egy ügyet, sohasem azt mondja, hogy „nem tudom”; végül mindent azzal magyaráznak, hogy biztosan az ISI áll mögötte. Mintha kettős társadalomban élnének: egy láthatóban, melyben az emberek viszonylag normális életet élnek, maguk hozzák meg döntéseiket, és tisztában vannak vele, mi a jó nekik; valamint egy láthatatlan, földalatti társadalomban, melyben az ISI az úr, ők mozgatják a szálakat, és, mint valami ördög, manipulálják a többieket, előcsalva gonosz hajlamaikat, melyek létezéséről talán ők maguk sem tudtak korábban. Alan Lobo viszonylag hamar elárulja, hogy talán a titkosszolgálat áll a dolog mögött. Éspedig, ő legalábbis úgy véli, nem a nagyfőnökök, hanem bizonyos kisebb sejtek, melyek annak idején a táliboknak is segédkezet nyújtottak – olyan sejtek, amelyekre még maga Musharraf elnök sincs befolyással. Sötét alakok, akik Oszama bin Ladent bújtatják valahol Pakisztánban. Az egyébként igaz, hogy az ISI támogatta a tálibokat, hogy ők szították a kasmíri lázadást, és számos mocskos ügy résztvevői. A BBC korábbi iszlámábádi tudósítója, Owen Bennet Jones így ír Pakistan, Eye of the Storm című könyvében: „A muzulmán militáns csoportok nagy részét, melyeket Musharraf elnök most minden erejével igyekszik letörni, épp az ISI kreálta. Nem világos, hogy az elnök mennyire tartja kézben az ISI-n belüli radikálisabb elemek irányítását.” „Ha megnézzük – mondja Alan Lobo –, milyen profi módon követték el a gyilkosságokat, az ember hajlamos arra gondolni, hogy ez nem néhány elszánt fanatikus műve.” A lövöldözés inkább kivégzésre emlékeztetett. Az áldozatokat megkötözték, majd egytől egyig fejbe lőtték őket – mindegyiket egyetlen golyóval gyilkolták meg. A fegyverek hangtompítóval voltak felszerelve: a Rimpla Plazában senki sem hallotta a lövéseket. Ez profi munka, márpedig

erre, véli Alan Lobo, kizárólag a titkosszolgálat tagjai képesek. „A muzulmán fanatikusok – mondja – egészen másképp csinálják. Felrobbantják az egész kócerájt meg saját magukat, vagy vaktában lövöldöznek, és kézigránátokat dobálnak.” Ugyanabban az évben több ilyen támadásra is sor került más keresztény célpontok ellen. Virágvasárnap Iszlámábád protestáns templomában robbantotta fel magát egy fiatalember, hat hívőt rántva magával a halálba. Taxila presbiteriánus kórházában a támadók kézigránátokat vágtak az ápolónők közé. Murré keresztény iskolájában néhány merénylő mindenkit elintézett, aki az útjába került. Az Idarában ezzel szemben nyoma sem volt káosznak; a tettesek gondosan megtervezték, majd akkurátusan kivitelezték a gyilkosságokat. Az említett három merénylet elkövetőit később elfogták vagy megölték. Mindannyian a Jaish-e-Mohammed, egy iszlám szervezet tagjai voltak, mely eleinte kasmíri indiaiak ellen követett el merényleteket, ám később áthelyezte a hangsúlyt a pakisztáni keresztények és az országban tartózkodó nyugatiak pusztítására. Kérdésemre, vajon mi motiválja a titokzatos „sejteket”, Alan Lobo csak vállat von. „Tulajdonképpen bármi – feleli kisvártatva. – Talán az, hogy bizonyos elemek el akarják űzni a keresztényeket Pakisztánból. De állhatnak az események mögött olyan Musharrafellenes erők is, melyek rossz színben akarják feltüntetni a kormányt, miközben bebizonyítják, hogy a katonai rezsim képtelen megvédeni saját alattvalóit.” Ez utóbbi magyarázat lényegében egybevág a belügyminiszterével. Még alig hűltek ki a holttestek, amikor ő már kijelentette, hogy a támadás mögött a RAW, az indiai titkosszolgálat áll. Kizárt, hogy pakisztániak ilyen gyalázatos cselekedetet követnének el, magyarázta. Hiszen nekik eszükbe sem jutna keresztényeket ölni. Elég végiggondolni, végső soron ki jár jól az efféle gyilkosságokkal. Úgy bizony, India hindu kormányának semmi sem drága, hogy rossz színben tüntesse fel a világ előtt Pakisztánt, mely a terrorizmus elleni nemzetközi harc egyik zászlóvivője. A pakisztáni egyház hivatalosan nem felelős a gyilkosságokért – legalábbis ezt mondta a rendőrfőkapitány. Ám egy bizonyos keresztényt már a nyomozás első pillanatától gyanúsítottak: Robin

Pirandittát, az Idara küldöncét. Nem a tett elkövetésével, hanem bűnrészességgel vádolják, mondván, tudnia kell, kik követték el a merényletet, hiszen jól ismeri őket, sőt még az iroda térképét is ő adta nekik. Pirandittának, aki a vérfürdő idején szintén az irodában tartózkodott, a haja szála sem görbült meg. „Robint – mondja Alan Lobo – a családtagok nagy része első számú gyanúsítottként kezeli.” Ő és Zafar Iqbal úgy vélik, hogy Robin ártatlan, és feletteseik is hisznek ebben. Robin Pirandittának, mondja Lobo, nagyon alacsony az IQ-ja. „Kissé retardált, de a légynek sem tudna ártani.” Alan Lobo ugyanakkor tökéletesen megérti, hogy a rokonok őt gyanúsítják: „Felteszik a kérdést: hogy lehet, hogy őt életben hagyták? Nos, ezt senki sem tudja. Robin Piranditta mindenesetre megesküdött, hogy semmi köze az ügyhöz.” Robin nem tartózkodott az irodában, amikor a tettesek odaértek, mert elment tejet vásárolni a teához. Amikor visszaért, látta, mi folyik az irodában, és az ijedségtől elájult. Negyed tizenegykor tért magához, háromnegyed órával az után, hogy az elkövetők megjelentek az irodában, és nyomban hívta Zafart. A kiérkező rendőrök azonnal magukkal vitték. Robint huszonhét napon át tartották fogva, „majdnem négy hétig, és közben folyamatosan kínozták”, mondja Alan Lobo. A rendőrség el akarta érni, hogy ismerje el bűnrészességét, és árulja el, kik voltak az elkövetők. „Robint botokkal és bambusz rudakkal verték – meséli –, majd fellógatták fejjel lefelé. Jégtömbökön kellett aludnia. Elektrosokkot kapott, és telenyomták benzinnel.” Ez irtózatos kínzás lehetett. A Karacsiban folytatott beszélgetés után nem sokkal olvastam egy cikket a Dawnban egy taxisofőrről, akit Ravalpindiben ugyanilyen módszerekkel vettek kezelésbe a rendőrök. A férfi nagyon súlyos állapotba került, végül a kórházban kötött ki. Az orvosi jelentésből kiderült, hogy a rendőrök benzint töltöttek a végbelébe, amitől a hólyagja is szétment, és többé nem tudja elvégezni a dolgát. A taxisofőr elviselhetetlen fájdalmakat élt át. Olyanokat, amilyeneket Robin Piranditta is átélt, vagy él át talán még ma is.

Alan Lobo azt mondta: „A rendőrség szó szerint halálra rémítette Robint. Már beszélni sem mer róla, mit látott az Idarában. Kiverték belőle, amit tudott. Hát nem nevetséges – folytatja –, hogy a rendőrség épp a szemtanúból próbál meg bűnbakot csinálni? Így akarják takargatni, hogy mind a mai napig képtelenek voltak megtalálni a valódi tetteseket.” A rendőrség akkor is elég bizarrul viselkedett, amikor Robint a bíró rendelkezésére szabadon bocsátották. A tárgyalóterem előtt vártak rá, galléron ragadták, ütötték-verték, majd lerángatták a lépcsőn, és egy rendőrségi buszba tuszkolták. A rendőrség fellépését több fotós is megörökítette, a képek megjelentek a másnapi (angol nyelvű) lapokban. Miközben a bíróság folyosóin vonszolták, Robin elkeseredetten üvöltött: „Könyörgöm, ne engedjétek, hogy elvigyenek! Ezek azok, akik kínoztak!” A karacsi rendőrség rendkívül rossz hírnévnek örvend. A tisztek csak azokkal barátságosak, akik fizetnek nekik – ezek védelmet kapnak tőlük. A többiekkel viszont azt csinálnak, amit akarnak; és csak nagyon ritkán marasztalják el őket érte. Nemrégiben például karacsi rendőrök megerőszakoltak egy tizenkét éves szabótanonc fiút. A tanúk beszámolója szerint az egyenruhások magukkal vonszolták áldozatukat egy üresen álló épületbe. Ott szép sorban megerőszakolták. Hazaérve a fiú a kínok és a szégyen hatására bezárkózott a fürdőszobába, petróleummal leöntötte, aztán meggyújtotta magát. Aznap éjjel belehalt sérüléseibe, de előtte még sikerült vallomást tennie, de hiába, semmi sem történt, a rendőrök ellen még csak eljárás sem indult. Karacsiban nem ritka, hogy rendőrbandák törnek be az esküvői mulatságokra, és ellopják a vendégek ékszereit és a nászajándékokat. Más rendőrbandák az utakra specializálódtak: megállítják a motorosokat, taxisokat, bicikliseket, és valamilyen mondvacsinált indokkal bírságot szabnak ki rájuk, ami persze a saját zsebükbe vándorol. A buszok, kisbuszok és teherautók tulajdonosai minden hónapban védelmi pénzt fizetnek a rendőrségnek – ha nem teszik, nem közlekedhetnek az utakon. A parkokban az andalgó párokra vadásznak, akiket, ha nincs náluk a házassági anyakönyvi kivonatuk, ugyancsak megbüntetnek. Egyszóval a szektás és

politikai erőszak mellett a rendőrség is mindent megtesz, hogy még veszélyesebbé tegye a várost. Robin második letartóztatásának ügyében azonban kivételes módon a rendőrök húzták a rövidebbet, és el kellett engedniük a fiút. A házát azért még őrzik. „Nem tudjuk, a rendőrség mit akart elérni Robin megkínzásával – mondja Alan Lobo. – Lehet, hogy a bűnrészességét akarták beismertetni vele, de az sem elképzelhetetlen, hogy épp a hallgatásra akarták rávenni, nehogy azonosítsa a gyilkosokat.” Alan Lobo összeesküvés-elméletei közt ugyanis az is szerepel, hogy a rendőrség és a titkosszolgálat összejátszanak, együtt akarják hallgatásra kényszeríteni Robint, aki így sosem tudja elmondani, kik voltak a gyilkosok, és valójában ki küldte őket. Az ügynek van még egy tanúja, egy másik Idara-munkatárs, akit szintén Robinnak hívnak: a huszonkilenc éves Robin Sarif. Őt a többi áldozathoz hasonlóan megkötözték és fejbe lőtték. A golyó levitte a koponyája egy részét. Alan Lobo, aki az elsők között ért a helyszínre a gyilkosságok után, látta Robin Sarif agyát a fején keletkezett lyukon át. „Véres volt, és remegett” – emlékszik. Robin Sarifra a fürdőszoba padlóján fekve talált rá. Állapota kritikus volt, és eleinte úgy tűnt, nem éli túl a lövést. De aztán magához tért a kómából, bár úgy nézett ki, szinte teljesen béna marad. Számos műtét és az intenzív fizikoterápia után azonban csodálatos módon tökéletesen felépült, épp csak a jobb lábát húzza egy picit. „Robin Sarif kezelésének költségeit – mondja Alan Lobo – az utolsó fillérig Karacsi fundamentalista polgármestere fizette.” Azon a bizonyos reggelen az egyik gyilkos fél tízkor jelentkezett Robin Sarifnál, az Idara recepciósánál. Arnold pátert kereste, akit, úgy tűnt, ismer. A páter még nem volt bent az irodában, Robin Sarif úgy tudta, öt percen belül megérkezik. Felismerni vélte a látogatót: emlékei szerint a férfi egy betiltott muszlim csoport tagja, aki egyszer régebben járt már náluk, és egy, az istenkáromlást tiltó törvényről szóló, újságkivágásokból készített könyvecskét hozott. De nem volt biztos benne. Öt perccel később a férfi két társával tért vissza, mindhárman farmert és trikót viseltek. Ekkor már nem érdeklődtek Arnold páter után, hanem szó nélkül rongyot nyomtak Robin arcába,

amitől azonnal elvesztette az eszméletét. Csak napokkal később, a kórházban tért magához, a koponyáján jókora lyukkal. Alan Lobo rám néz, úgy kérdezi: „Vajon Arnold páterre utaztak? És amikor látták, hogy nem érkezik meg, bosszút álltak a többi Idaradolgozón? Vagy eleve azzal a szándékkal jöttek, hogy vérfürdőt rendeznek?” Most már értem, miért tartózkodik Arnold páter a gyilkosságok óta Ausztráliában. Amíg el nem fogják a tetteseket, Pakisztánban nem érezhetné biztonságban magát. Arnold pátert már korábban is megfenyegették. Persze mindenkit, aki az Idarának dolgozik, folyamatosan fenyegetnek és üldöznek, ez afféle munkaköri kockázat. Feudális földesurak, muszlim fanatikusok, városi bürokraták: csak néhány azon csoportok közül, melyek szemben állnak az Idarával és az általa végzett szociális tevékenységgel, márpedig egyik említett csoport sem riad vissza az erőszak alkalmazásától. „Kik követték el a merényletet?” Ez a kérdés folyamatosan ott motoszkál Alan Lobo fejében. Van egy sejtése, amelyről eddig nem beszélt, amit megtart magának, mert az egyház nem hisz benne, ő viszont igen, úgyhogy kivételesen elmondja. Elmélete a pakisztáni társadalom peremére visz; olyan emberek kerülnek szóba, akik, akárcsak a keresztények, a szemétszállítók és a jobbágyok, társadalmon és törvényen kívülinek számítanak. Olyan emberek, akiket bárki üldözhet, elfoghat vagy épp megölhet. Azokról a pakisztáni muzulmánokról van szó, akik a kormány döntése alapján nem nevezhetik muzulmánnak magukat. Ők azt vallják, hogy egykori vezetőjük, egy bizonyos Gohar Sahi volt a Mahdi – vagyis a „jó útra vezérelt” –, aki a világ vége után uralkodni fog minden felett, és visszavezeti a muzulmánokat a tiszta iszlámhoz. Gohar Sahinak el kellett menekülnie Pakisztánból. Angliában telepedett le, ahol egy évvel ezelőtt szívroham következtében hunyt el. A hivatalos iszlám világban senki sem ismeri el megváltóként; épp ellenkezőleg: hazug hittagadónak tekintik, akinek minden követőjét el kell tüntetni a föld színéről. A közfelfogás szerint ugyanis bemocskolják az iszlámot, és istenkáromlást követnek el. A pakisztáni keresztények is sokat szenvednek a blaszfémiavádak miatt. Az Idara épp ezért, több más

mellett, kampányt folytatott az istenkáromlásról szóló törvények megszüntetéséért. Egyszer, meséli Alan Lobo, Gohar Sahi hívei tüntetést tartottak Karacsiban az istenkáromlásról szóló törvények ellen. Az Idarát is felkérték, hogy vegyen részt a demonstráción annak ellenére, hogy a szolidaritás, ha létezik egyáltalán, igencsak gyenge az Idara és a Mahdi követői között, hiszen végső soron, magyarázza Lobo, ők is keresztényellenesek. Arnold páter és Aslam Martin, az Idara társadalmi tevékenységének főkoordinátora ennek ellenére csatlakozott a felvonuláshoz, amely nem tartott sokáig, mert a rendőrség azonnal letartóztatta és börtönbe zárta az összes résztvevőt. Ám Arnold pátert és Aslam Martint néhány óra múlva szabadon engedték. Alan Lobo szerint a mahdisták úgy érezték, elárulták őket, és úgy gondolták, a keresztények egy követ fújnak a hatóságokkal. Az ő híveiket ugyanis továbbra is benntartották, majd vádat emeltek ellenük. „Egy biztos: megharagudtak, amiért az Idara nem kívánt teljes erőből együttműködni velük a blaszfémiatörvények elleni küzdelemben – magyarázza Alan Lobo. – Márpedig mi tényleg nem akartunk ilyen partnerekkel együttműködni.” Ez némileg érthető: Pakisztánban még a keresztényeket is jobban elfogadják, mint az iszlám hittagadókat. A keresztények könnyen eljátszhatnak a feléjük irányuló minimális rokonszenvet, ha holmi eretnekekkel szűrnék össze a levet – Gohar Sahi híveivel vagy az ahmadikkal, egy hasonlóan üldözött csoportosulással. Alan Lobo szerint nem kizárt, hogy a mahdisták meg akarták leckéztetni a keresztényeket. Hiszen Arnold páter után érdeklődtek, aki szerencsére épp nem tartózkodott az irodában. Az áldozatok között azonban ott volt Aslam Martin. Arnold és Martin volt az a két férfi, akiket nem sokkal a mahdistákkal való szolidaritásuk kinyilvánítása után szabadlábra helyeztek. Az úgynevezett Mahdinak egyébként ma már nincs túl sok követője Pakisztánban. A legtöbben visszatértek a hagyományos iszlámhoz, sokukat pedig lelőtték vagy börtönbe zárták. A maradék gyakorlatilag illegalitásban éli életét, és véleményem szerint képtelenség, hogy elegendő fegyelemmel és gyakorlattal rendelkeznének egy ilyen profi gyilkosság kivitelezéséhez.

„Nos – mondja Lobo –, ebben van valami. Ezért gondolom én is inkább úgy, hogy a titkosszolgálat keze van a dologban.” És kezdődik minden elölről, a beszélgetés egyre kaotikusabb, a spekulációk egyre vadabbak lesznek. Amikor becsukom a jegyzetfüzetemet, Alan Lobo megkér, várjak még egy kicsit: előkeresi az áldozatok fotóit. Aztán átnyújtja a volt munkatársak személyi aktáiban szereplő igazolványképeket. Intelligens, kedves emberek, mind ingben, nyakkendőben. Alan elmondja, azért adja a fényképeket, hogy legyen valamilyen benyomásom az áldozatokról, és hogy emléket állítson mindannak a jónak, amit tettek, a munkájuknak, ami oly tragikus véget ért. Akárki követte is el ezt a szörnyűséget, a Pakisztánban számos merényletet elkövető, tetteikkel a nyugatiak és a keresztények megfélemlítésére törekvő muszlim terroristák boldogok lehetnek, hiszen az Idara Rimpla Plaza-beli irodája bezárt. Az Idara összes iskolázott munkatársa halott. Azóta a rendőrség a szervezet teljes adminisztrációját lefoglalta, az Idarának minden adatát át kellett adnia, mintha legalábbis ők követték volna el a gyilkosságokat. Az Idara beszüntette tevékenységét. Többé nem vásárol ki jobbágyokat, nem vesz védőkesztyűt a szemétszállítóknak, és nem hallatja hangját a blaszfémiatörvények ügyében.

HAPPY BIRTHDAY, DEAR PROPHET! Dr. Andrew Francis püspök egy kis feszülettel játszadozik. Ő maga nem is veszi észre. Egy hosszú láncon tologatja ujjaival Jézust ideoda, éppúgy, ahogy a kislányok játszadoznak a láncukkal, amikor nagyon elbátortalanodnak, vagy épp elmélyülnek valamiben. Dr. Francis a Dél-Pandzsáb tartományban lévő milliós nagyváros, Multán püspöke. Sétálgatunk a hivatalosan püspöki palotának nevezett épület kertjében, mely a valóságban egy egyszerű, komor lakóház egy irodával és egy katedrálissal, bár egyszerűsége miatt ez utóbbi sem igazán méltó az elnevezésre. Megjegyzem, milyen szép itt: a fehérre meszelt épületek, a festett homlokzatok, a felsöpört utak, a templom kék cserepei. „És a kert – folytatom –, szinte olyan, mint egy park.” Gyönyörködve nézem a magas pálmákat, a legforróbb évszakban is harsogóan zöld füvet, a kacsákat, a mókusokat és a pávákat. A püspök erre egy időre békén hagyja Jézust: a páva a kedvenc állata. Három évvel ezelőtt helyezték Multánba. „Szemétdomb volt itt, hatalmas felfordulás, mint egész Pakisztánban” – magyarázza Andrew püspök, aki úgy véli, az embereket az ország koszossága, közömbössége és erkölcstelensége teszi olyanná, amilyenek. Megbetegíti, elbutítja őket. Keresztényként szeretné megmutatni, hogy másként is lehet élni. Jobban. Úgy, hogy az ember törődik a környezetével, kifesti és tisztán tartja a házát, kötelességtudóan viselkedik, betartja, amit megbeszél másokkal, és ha piszkos a keze, megmossa. Dr. Andrew Francis az első generációs hazai római katolikus püspökök egyike. A pakisztáni egyház vezetése a legutóbbi időkig idegenek kezében volt: európaiakéban és az egykori portugál gyarmatról, Goából érkezett indiaiakéban (Goában a tizenhatodik és tizenhetedik században erőszakkal térítették meg az őslakosokat). Andrew püspök egy észak-pandzsábi faluból származik, a karacsi szemináriumban, majd Németországban és Rómában tanult. II. János Pál pápa bízta meg a multáni egyházmegyében élő kétszázezer római katolikus lélek gondozásával, „az úgynevezett

Korán Belt, vagyis koráni övezet kellős közepén – mondja –, melyben hemzsegnek a doktriner, fanatikusok muszlimok.” A püspöki palotához tartozó terület szélén, az Indus vörös agyagjából felhúzott iskola közelében gyerekek kriketteznek. A kapu mellé, közvetlenül a templom elé a prelátus egy Mother Mary grottát építtetett: a szobor sápadt, világoskék lepelbe öltöztetett európai Máriát ábrázol, amint szent transzban ül a barlang előtt. A multáni katolikusok a grotta előtt helyezik el kéréseiket és vágyaikat, és idejárnak, hogy kiöntsék a szívüket. Talán a lourdes-i barlang másolata, nem tudom, még sosem jártam Lourdes-ban. Megkérdezem Andrew püspöktől, de ő megint Jézust húzgálja ideoda, miközben utasításokat oszt mögöttünk sétáló titkárának. A szintén velünk lépdelő fiatal pakisztáni nő – aki egyébként a püspök tanácsadója általános iskolai kérdésekben – szintén nem tudja, mi az, hogy Lourdes, vagy csak nem érti, amit beszélek. Miután elmagyarázom, kijelenti, hogy még sosem hallott Lourdes-ról, de azt tudja, hogy Pakisztánban sajnos még senkinek sem jelent meg a Szűzanya. A pápa viszont járt az országban. „Még régen, Ziaul Hakk idejében mondott misét a karacsi stadionban” – árulja el. Nehéz magamra vonni a püspök figyelmét. Nem mintha távolságtartó vagy hűvös lenne, épp ellenkezőleg, minden erejével azon van, hogy elégedett legyek, rendre megragadja a könyökömet, mintha még hangsúlyosabbá akarná tenni a mondandóját, vagy jelezni kívánná, hogy közte és köztem valamilyen speciális kapcsolat van. Nem lehet rossz néven venni, hogy ide-oda csapong, hiszen nagyon nagy teher nyomja a vállát. Problémái szinte beláthatatlanok: a pakisztáni keresztények nyolcvanöt százaléka analfabéta; a keresztény lányokat gyakran elrabolják, az iszlám hit felvételére kényszerítik, majd erőszakkal hozzáadják egy muzulmánhoz; továbbá ott a számos keresztények elleni vád, miszerint káromolják az iszlámot, és megsértik a Koránt vagy a Prófétát – ez utóbbiakért Pakisztánban halálbüntetés jár. Aztán ott van a rettenetes szegénység, melyben a pakisztáni keresztények élnek; és végül, de nem utolsósorban gyakori, hogy a korrupt politikusok vagy rendőrök egyszerűen elveszik a keresztény parasztok földjeit. Mindeközben a püspöknek muszáj kapcsolatot

tartania Multán muszlim elitjével. Nyájának létfontosságú, hogy szót értsen a muzulmán vallási vezetőkkel, épp ezért tudnia kell, hogyan beszélhet velük, hogyan érheti el, hogy kordában tartsák a fanatikusaikat, hogyan eszközölheti ki, hogy az úgynevezett megtért lányokat visszaadják a szüleiknek; ha igazán ügyes, azt is meg tudja oldani, hogy a két közösség egymás közt oldja meg az istenkáromlással kapcsolatos eseteket, mielőtt azok egy bíró elé kerülnének, s halálbüntetéssel végződnének. Épp a multáni muzulmánok vezetőit várjuk, miközben fel-le sétálunk a kertben. Holnap van Mohamed próféta születésnapjának ünnepe, és Andrew püspök ez alkalomból meghívta a muszlim vallási vezetőket egy high tea-re. Érkezik az egyik asszisztens, szól, hogy megérkeztek a vendégek. A püspök lesimítgatja a derekát körbefogó, lila övet, majd elrendezgeti a nyakában lógó feszületet, hogy a lánc két szára félhold alakban helyezkedjen el a bíbor anyagon. Azután megigazítja gyérülő, feketére festett haján az ugyancsak bíborból varrt kis papi sapkát. (Pakisztánban kevés az ősz hajú férfi: mind feketére vagy hennavörösre festi a haját. A szakácsom ugyanúgy, mint az ország elnöke, a muszlim vagy épp a keresztény papok.) Miután végzett, a püspök karon fog, és úgy lépdelünk, mintha valami táncmulatságba igyekeznénk. A kis terem tele van. Elöl három férfi áll, hosszú szakállukból, csupasz felsőajkukból és borotvált fejükből ítélve muzulmánok. A legfiatalabb Dzsinna-sapkát visel, vagyis magas, fekete, meg nem született bárány szőréből készült kepit, olyat, amilyet a haza atyja, Mohammed Ali Dzsinna hordott egykor. Odakint negyvennégy fok van, a szobában nagy zajjal jégideg levegőt fúj a légkondicionáló. A püspök és a muzulmánok szálem alejkummal és alejkum szálemmel köszöntik egymást, majd kezet nyújtanak azon a rokonszenves módon, ahogyan a pakisztániak szokták: előbb két kézzel megfogják a feléjük nyújtott kezet, felsőtestükkel enyhén meghajolnak, majd jobb kezüket a szívükre helyezik. Az egyházi méltóság és vendégei a színpadon álló fotelekben telepednek le, a Nemzeti Bizottság a Vallási Párbeszédért feliratú molinó alatt. Ez egy olyan párbeszéd, jut eszembe, mely elsősorban az elnyomott fél számára fontos. A keresztényeknek ebben az országban esélyük

sincs a mindent uraló vallással szemben. Pakisztán törvényei nem a keresztény felfogáson vagy etikán nyugszanak, hanem kizárólag a muszlimokén, a Koránon és a szunnán, azaz Mohamed próféta mondásain és bölcsességein. Párbeszéd Jézus és Mohamed követői között? A valódi muszlimok szemében az iszlám az egyetlen lehetséges vallás az egész emberiség számára. Szerintük a keresztények tanulékonyak ugyan, de makacsul ragaszkodnak rögeszméikhez, és nem akarják elfogadni Mohamedet mint a próféták pecsétjét, vagyis mint a legutolsó prófétát. De ezen a délutánon, Mohamed születésnapjának ünnepén, majd később, az este folyamán lejátszódó váratlan történések során a római katolikus egyházi méltóság tartja szilárdan kézben az események irányítását. Őexcellenciája, dr. Andrew Francis nem holmi ostoba bárány Koránországban, aki hagyja, hogy a hatalmas iszlám vallási vezetők az orránál fogva vezessék. Ma ő a főszereplő! A Nemzeti Bizottság keresztény titkára az urdu bibliából olvas fel az ünnepség kezdetén: a szeretethimnuszt, Pál korinthusiakhoz írt első levelének tizenharmadik fejezetét. Közben Andrew püspök a fülembe súgja, hogy a három muzulmán méltóság az MMA képviselője, egy hat fundamentalista pártból álló konglomerátumé, mely az előző évben komoly győzelmet aratott a nemzeti és tartományi választásokon. Az NWFP-ben, a North West Frontier Province-ben az MMA kormányoz. Pillanatok alatt be is vezették a sariát, betiltották a zenét és a filmeket, valamint a nyugatias öltözködést, és az imaóra idején leáll a tömegközlekedés. „Kicsinyes alakok” – súgja a püspök. Amikor végignézek a termen, az egyik oldalon csak férfiakat látok: szakállas, izzadó férfiakat, akik mind pakisztáni öltözetet, salvar kamizt viselnek. „Multán összes sajtótermékének képviseletében van itt valaki” – mondja a püspök. Pakisztánban számtalan kisebbnagyobb lap jelenik meg angol és urdu nyelven, illetve a különféle nyelvjárásokban. A terem másik oldalán csupa kedves arcot látok. Felismerem a fiúkat, akik az imént odakint kriketteztek. Ott vannak az iskola tanárai és a Caritas, egy, a multáni egyházmegyét támogató, német segélyszervezet pakisztáni munkatársai. Ezen az oldalon a férfiak

közt nők is ülnek, akik ugyanolyan munkát végeznek, mint amazok. Mindenki fedetlen fővel ül. Különböző beszédek követik egymást. A maulanák, a muzulmán vallási vezetők olyasmikkel hozakodnak elő, amiknek semmi köze a mai ünnephez. Egyre hangosabban harsogják, micsoda romlást hozott a világra Amerika és a zsidók. Andrew püspök a fülembe súgva fordítja szavaikat. A szónokok egyre harsányabban dicsőítik az iszlámot, mely csupa jót akar a keresztényeknek, és a legtoleránsabban áll a vallásukhoz; lelkesen éltetik dr. Andrew Francis püspökhöz fűződő barátságukat. „Ó, már megint a régi lemez az iszlám csodás voltáról – suttogja a püspök. – A kereszténységről persze egyetlen kedves szavuk sincs.” A multáni sajtóegyesület alacsony, borotválatlan elnöke csupa folt salvar kamizban perdül a mikrofon elé, és megköszöni őméltóságának, dr. Andrew-nak, hogy a sajtót is meghívta eme jeles és történelmi eseményre. A püspök, a multáni maulanák és holland vendégünk jelenléte, mondja, a vallási testvériség szép példája. A ma’amsahih (ez én vagyok: az úr felesége) majd elmesélheti Hollandiában, hogy a pakisztáni muszlimok milyen jól bánnak a velük élő keresztényekkel. Zárásképp a katolikus prelátus emelkedik szólásra, és a világ összes muzulmánját köszönti a próféta születésnapja alkalmából. Szűnni nem akaró dicshimnuszt zeng a multáni vallási párbeszédről. Ámen! A püspök személyesen nyújt át a színpadon ülőknek egy-egy édesen illatozó, piros dobozt, egy apró születésnapi ajándékot. Aztán integet, hogy a tortát helyezzék az asztalra, mely a színpadon áll. A születésnapi torta egy jókora, kerek mandulasütemény. A püspök elrendezget bennünket az asztal körül, mintha virágokat válogatna: két muzulmán a jobb oldalra, én és a Dzsinna-sapkás muszlim balra. A kamerák vakuznak és zümmögnek. Andrew püspök hatalmas késsel a kezében áll a torta fölött. Aztán belemélyeszti, de nem vágja át, hanem felszólít bennünket, hogy helyezzük a kezünket az övére: vágjuk fel mind az öten, nagy vallási és nemzetek közti egyetértésben. Jó sokáig állunk így kimerevedve, mire minden fotós megörökíti a pillanatot. A püspök számára ez az est leglényegesebb

pillanata, én viszont feszengek, mert még véletlenül sem akarom elrontani a két monoteista vallás közti nagy kiegyezést azzal, hogy kezemet véletlenül valamelyik muzulmán kezéhez érintem. Az est elején nem voltak hajlandók kezet fogni velem. Most viszont bajban vagyok, mert a muzulmánok vastag ujjai mellett nem marad hely az enyémnek. Végül mégis találok egy apró szabad részt. Hiszen nekem is részt kell vennem a szülinapos próféta tortájának felszeletelésében! Nem akarom elrontani a pillanatot, mert tudom, a püspöknek milyen sokat jelent ez a fotózás. Mosolyt erőltetek az arcomra. Együtt nézünk a kamerákba, s közben fogjuk a kést. Ekkor a püspök hirtelen dalra fakad. Csodálatos, már-már profi tenorja van. „Happy birthday to you, happy birthday to you, happy birthday, dear Prophet, happy birthday to you!” Aztán a terem felé fordulva kiáltja: „All together now!” A keresztények vidáman bekapcsolódnak, a muzulmánok tétován követik őket. Az ortodox iszlám felfogás szerint születésnapot ünnepelni nem illendő, sem a gyerekekét, sem a felnőttekét, de még Mohamed prófétáét sem. Szívük szerint ezt az egész prófétaszületésnapozást betiltanák, ahogy Szaúd-Arábiában már meg is tették. A maulanákat magával ragadja a pillanat ünnepélyessége, a nagy együtténeklés vagy a püspök egész termet betöltő, gyönyörű hangja. Látom, hogy ajkuk szavakat formál, és halkan ugyan, de ők is bekapcsolódnak: „Happy birthday, dear Pro-ho-phet, happy birthday to you-ou.” Vakuk, kamerák zümmögése. „És még egyszer!” – kiáltja újfent Andrew püspök, mire az ünneplők harmadszor is rázendítenek. Ezzel még nem ér véget az ünnepség. A színpadon szőnyegeket terítenek le Mekka irányába. A maulanák lehajolnak, felállnak, térdre borulnak, homlokukkal a földet érintik. A püspök mögöttük áll, két kezét összefonva a hasán, lehunyt szemmel, imát motyogva. Fohásza lezárásaképpen komótosan keresztet vet. Előbb van kész, mint a muszlim papok, úgyhogy kifejezéstelen arccal maga elé bámulva megvárja, míg amazok is végeznek. A vendégek csámcsogva és szürcsölve fogyasztják a finom teát. Őméltósága és a muzulmán vezetők a kalapos férfin élcelődnek.

Mint kiderül, ő kilépett az MMA-ból, és nemrég csatlakozott a kormánypárthoz. Az egyik muszlim pap vigyorogva jegyzi meg: „Ma Musharrafot támogatja, de ha holnap visszatér a külföldi száműzetésből Benazir Bhutto vagy Navaz Sarif, és nyernek, ő nyomban csatlakozik hozzájuk!” Ezen aztán mindannyian jó nagyot nevetünk. Ám pillanatok alatt alábbhagy a muzulmánok jókedve, amikor a püspök vázolja az este további részére vonatkozó terveit. A város legnagyobb kórházába készül, hogy meglátogasson három muzulmán parasztot, három testvért. Tegnapelőtt este kiszúrták a szemüket, ám hogy ki volt az elkövető, azt a nagy csámcsogásban, szürcsölésben, és a maulanák riadt felhördülése miatt nem tudom kivenni. Amikor érdeklődöm, milyen szemkiszúrásról van szó, a püspök válasz helyett csak annyit mond, ismerjem be, hogy jól kibabrált a muszlimokkal. Ő az egyetlen lelkipásztor az egész kompániában, akinek eszébe jutott, hogy meglátogassa a primitív erőszak áldozatait és vigaszt nyújtson nekik. „Gondolja – suttogja a fülembe –, hogy ezeknek a muzulmánoknak valaha is eszébe jutna, hogy virágot vigyenek a kórházba egy szegény, rongyos kereszténynek?” A maulanák nagy tanácskozásba kezdenek. A keresztény épp arra készül, hogy az egész világ szeme előtt valami nagy jó cselekedetet vigyen véghez. Ebből aztán igazán nem maradhatnak ki ők sem! Megszületik a döntés: jönnek velünk. A püspök megengedi, hogy elkísérjem. Beszállunk egy rozoga Volkswagen kisbuszba, melynek ablakait mélyvörös függönyök takarják. Két maulana egy kis koreai kocsival követ minket. A harmadik robogóra pattan. Úgy száguldozunk a sűrű, esti multáni forgalomban, mintha az áldozatok nem a kórházban várnának ránk, hanem épp most vinnénk őket oda magunkkal a kocsiban, hogy amennyiben lehetséges, még megmentsék az életüket. A koreai kocsi a VW busz lökhárítójára tapad, a robogós muszlim vadul szlalomozik az autók és a sok ezer többi kismotor között. Félóra múlva egy lerobbant, elhanyagolt épülethez érünk, az ablakok betörve, szemét, kóbor kutyák és macskák mindenütt, a

járdán egész családok ülnek bebocsátásra várva. Ez Multán állami kórháza: ezer ágyával az egyik legnagyobb Pakisztánban. Kiszállunk, és a magas, karcsú, sportos püspök már el is tűnik az épület halljában. A hat lift közül egyik sem működik. Ám a főpap lift nélkül is ismeri a járást. Irány a lépcső, én követem, mögöttünk a prelátusi titkár lohol. Ő cipeli a három nagy csokor, celofánba burkolt kardvirágot. A kövér és alacsony maulanák szuszogva, fújtatva vonszolják fel magukat a lépcsőn. A kitört ablakokon át a sivatag beköltözött a lépcsőházba. Átszáguldunk egy hallon: a padlót homok és szemét borítja. Ezután berontunk egy legalább ötvenágyas kórterembe. A sajtó – mind ott voltak az iménti születésnapi mulatságon – már vár ránk. Az ablakokra szerelt szúnyoghálók foszlányokban lógnak. A férfiszemészeten vagyunk. A teremben forróság. Nyílt sebek, rothadó hús szaga tölti meg a helyiséget. Az ágyak körül családtagok tesznek-vesznek, táskáikból fazekakat húznak elő. Az emberek guggolva bámulnak maguk elé. A püspök ügyel, hogy végig mellette maradjak; a könyökömnél fogva diszkréten irányít. Mindenütt rozsdás infúziós állványok meredeznek. A sajtósok hada mutatja, hol fekszenek a kiszúrt szemű férfiak. Három keskeny, rozoga ágy egymás mellett, rajtuk szürke vagy inkább csatornazöld lepedő, melyeket láthatóan még sohasem mostak ki – elképzelni is rossz, mi minden került rájuk az évek során. A három testvér, Basir, Naszir és Mohamed Ramazan munkaruhában fekszik az ágyakon. Arcukat sűrű borosta fedi, fejük, kezük koszos, lábukon bőrkeményedés. Mindhármuk szeme csukva. Egyikük mosdatlan kezével épp vérző, gennyedző szemét vakargatja. Egyébként hang nélkül, mozdulatlanul fekszenek a hátukon. Fiaik, bácsikáik, egyéb férfi családtagjaik pisszenés nélkül ülnek körülöttük. Nők nem léphetnek be a férfikórterembe, kivéve engem; rám úgy tekintenek, mint tiszteletbeli férfira. Andrew püspök az egyik áldozat hasára helyez egy virágcsokrot, majd a férfi kezét a csokor szárára fűzi. Szól, hogy álljak mellé. Mellém, nagyjából az ágy lábához állnak a muzulmán papok. A kamerák újra vadul vakuzni és zümmögni kezdenek. A fényképészek utasítanak bennünket, hogy hajoljunk egyszerre az ágy fölé, majd

lekapják mérhetetlen együttérzésünk megható megnyilvánulását. Megismétlődik a tortás jelenet, csak most nem a kés nyelére, hanem a csokor szárára kell tennünk a kezünket. A püspök másik kezét kenetteljesen a férfi homlokára helyezi, majd hangosan elimádkozza a Miatyánkot urduul, közben a muszlimok a mellük előtt tartott kézzel küldik fohászaikat az ég felé. Csak az első beteggel, a legidősebb testvérrel váltanak néhány szót, a másik kettőnél egyetlen szó nélkül játszódik le a jelenet. A legidősebb testvér szipogva meséli el, mi történt. Épp arattak, amikor rájuk rontott a klánjuk egy másik ágának tizennégy tagja, és elvitték őket a falujukba. Ott verték és rugdosták őket. Szemükbe valamilyen hegyes tárgyat, kést vagy csavarhúzót döftek. A látogató családtagok nem szólnak semmit, csak kifejezéstelen tekintettel bámulnak maguk elé; arcukról sem harag, sem undor nem olvasható le. Megkérdem a püspököt, mit követett el ez a három szerencsétlen, hogy ilyen rettenetes, embertelen módon intézték el őket. Nem válaszol, csak megjegyzi: „Itt úgy bánnak egymással az emberek, mint a vadállatok. Még a civilizációhoz vezető út első lépéseit sem tették meg.” Aztán felhúzza a vállát, mintha azt mondaná: látja, nekem meg ezekkel a barbárokkal kell küszködnöm. Ám a kegyetlenül megkínzott testvérekről szóló történet váratlanul egészen más színezetet kap. A sajtószövetség elnöke, aki ma délután oly szép dicshimnuszt adott elő rólam, a püspökről és a maulanákról, folyamatosan a közelemben van. Aztán a kezembe csúsztat egy papírt, rajta a neve és a címe. Legközelebbi multáni látogatásomkor, ígéri, megmutatja majd a muszlim szentek sírjait, Multán fő nevezetességét. Mindig ott terem, amikor fénykép készül rólam. Mindenben a segítségemre lesz, duruzsolja a fülembe. Megkérdem: „Ki követ el ilyen rettenetes őrültséget? Ki szúrja ki csak úgy három másik ember szemét?” Mire a válasz: „Nos, a három testvér vitában állt a család egy másik ágával egy darab föld miatt.” Erre eszembe jut, hogy Pakisztánban minden gyilkosság és erőszak hátterében két ok áll: vagy a vallás, vagy a földek birtoklása. Inkvizíció és feudalizmus: ez a kettő Pakisztán pestise.

Mint kiderül, tizenhat éve a másik ág egy tagja kiszúrta a most a piszkos kórházi ágyakon fekvő Ramazan testvérek családjához tartozó egyik férfi szemét. Erre a Ramazanok elkapták a másik ág két férfi tagját, most pedig az akkor rövidebbet húzó család állt bosszút a Ramazan-klánon. Dél-Pandzsábban, amit a püspök „koránövezetnek” nevez, még az ősrégi szemet szemért, fogat fogért elv alapján élnek az emberek. A próféta születésnapjának ünnepe táján sokat szerepeltünk az újságokban, a püspök, a maulanák és én. Mint olvastam, olyanokat mondtunk, hogy mélységesen elítéljük a barbár szemkiszúrásokat, és kifejtettük, hogy ha minden ember hűen követné Isten vagy Allah tanításait, többé ilyen szörnyűségek sohasem fordulnának elő.

A PRÓFÉTA MEGSÉRTETT SZAKÁLLA Dr. Andrew Francisszel egy héttel multáni utazásom előtt találkoztam először. Ez Lahoréban történt, a Centre for Legal Aid, Assistance and Settlement (CLAAS) nevű keresztény emberjogi szervezet irodájában, melynek a püspök az elnöke. Szervezete jogi tanácsadást nyújt a pakisztáni blaszfémiatörvények áldozatainak. A lahorei Apna Gahban, egy krízisotthon-féleségben a püspök és emberei olyan keresztény lányokat szállásolnak el, akik eljöttek otthonról. Mindannyian ugyanazon mentek keresztül: szomszédjuk, távoli családtagjuk vagy földjük tulajdonosa arra kényszerítette őket, hogy menjenek feleségül egy muszlimhoz, és térjenek át muzulmán hitre. Ha sikerül megszökniük férjük családjától, onnantól fogva semmiféle jog nem illeti meg őket. A szüleiknél, akik keresztények, nem lakhatnak: törvény szerint muzulmánok, és a keresztények, legyen szó akár vér szerinti gyermekükről, nem közösködhetnek muzulmánokkal. Ha azonban a szökött lányoknak már van gyermekük, akit szeretnének megtartani, már ismét kereszténynek számítanak. A következmények ugyanazok: a gyerek muzulmán, hiszen az apja is az, így keresztény anyjuk nem lehet a gyámja. Az otthonban megerőszakolt lányokat is elhelyeznek. Legyen szó keresztényekről vagy muszlimokról, Pakisztánban ugyanaz az erkölcsi szabály érvényesül: az erőszak áldozatainak többé nincs helyük sem a családban, sem a falujukban. Akár erőszakkal, akár önként, de házasságon kívüli szexuális életet éltek, ami megbocsáthatatlan szégyennek számít; szó szerint halálos bűnnek. De ha nem is öli meg őket a családjuk, egészen biztos, hogy utcára kerülnek szállás és élelem nélkül. A prostitúció mellett az egyetlen alternatíva az Apna Gah. Andrew püspök épp Faiszálábádból, a Lahorétól nyugatra fekvő nagy textilvárosból érkezett. Előző nap részt vett a John Joseph tisztelendő öngyilkossága alkalmából tartott megemlékezésen; John Joseph volt az első római katolikus pandzsábi pap, aki a püspökségig vitte. Ő vezette a faiszálábádi egyházmegyét. Emberjogi aktivista volt, aki mindig a legelesettebbekért állt ki, és elszántan küzdött a kirekesztő iszlám törvények ellen. Kétség sem

férhet hozzá, hogy a pakisztáni keresztények legnagyobb hőse; „értünk halt meg”, mondják gyászoló hívei. Ha valaki, minden bizonnyal ő lehet Pakisztán első katolikus szentje. A sírjai – kettő van, az egyik a faiszálábádi katedrálisban, ahol a teste nyugszik, a másik pedig a szülőfalujában, ahol véres ruháit őrzik – mára zarándokhellyé váltak, ahová hívők ezrei járnak, s kérik az elhunytat, hogy szóljon egy-két jó szót az érdekükben odafönt. John Joseph püspök élete utolsó tíz évét az istenkáromlásról szóló, más néven blaszfémiatörvények elleni harcnak szentelte. Eredménytelenül. A blaszfémiatörvényeket 1985 és 1988 között csatolta a büntetőtörvénykönyvhöz a fundamentalista diktátor, Ziaul Hakk, és azóta sem nyúlt hozzájuk senki, még az elnézőbb, szekuláris muszlimok, mint Benazir Bhutto vagy Pervez Musharraf sem. A törvények – három van belőlük – lényege a következő: akire az a gyanú vetül, hogy káromolja a Próféta nevét vagy a Koránt, automatikusan halálbüntetésre ítéltetik. Pakisztánban meglehetősen könnyű dolog istenkáromlással vádolni és vesztőhelyre juttatni valakit. Az áldozatok általában keresztények, de olykor muszlimok is – az a közös bennük, hogy jóformán mindannyian az alsóbb néprétegekhez tartoznak. Általában az egyik nincstelen nyomorult mártja be a másikat – illetve csak a muszlim nincstelen tehet ilyet, csak ő érezheti sértve magát és prófétáját, a keresztények nem tehetik szóvá, ha valaki Istent, Isten fiát vagy épp Máriát gyalázza. Az istenkáromlással való gyanúsítás mára az egyik legcélravezetőbb és legegyszerűbb módszerré vált mások állásának, házának vagy földjének megkaparintására, esetleg az ellenlábasok politikai karrierjének megtörésére. John Joseph öngyilkosságára Faiszálábádban hétezer keresztény emlékezett. Közben Pandzsáb tartomány más katolikus templomaiban is gyászmiséket tartottak. A rendőrség egész utcákat és negyedeket zárt le. „Pakisztánban léteznek olyan militáns muszlimok – mesélte nekem Andrew püspök –, akik a blaszfémiatörvények kritikáját a próféta gyalázásának tekintik.” 1998. május 6-án John Joseph a Faiszálábádtól délre fekvő, Szavihal nevű város bíróságának épülete előtt főbe lőtte magát.

Nem egészen egy héttel korábban ugyanazon épületben a bíróság a próféta megsértése miatt halálra ítélte a huszonhat éves, félanalfabéta fiatalembert, Ajub Maszihot. Ajub Maszih egy Szavihal környéki faluban lakott. Szomszédja, egy muszlim keresetet nyújtott be ellene. Állítása szerint a fiatalember Salman Rushdie Sátáni versek című regényét dicsérte, a prófétát pedig „Mohamed bácsinak” nevezte. Ajub tagadta a vádakat. A szomszéd, állította, már régen szemet vetett a lakására és kis földjére. Eddig azonban sehogy sem tudta megszerezni tőle. Ezért most kitalálta, hogy Ajub gúnyolta a prófétát. Ennél egyszerűbb módszer nem is létezik a másik kisemmizésére. Ajub két évet ült börtönben, mielőtt egyáltalán foglalkozni kezdtek az ügyével. Aztán halálra ítélték. Néhány nappal később püspöke, aki nagyon sokat tett a fiú tisztázásáért, öngyilkosságot követett el. A főpap abban bízott, hogy tette országos, sőt nemzetközi felháborodást okoz, és a világ nyomást gyakorol majd Iszlámábádra, amely végre eltörli az istenkáromlásról szóló törvényeket. Hiú remény volt. „A püspök halála után az istenkáromlásos ügyek száma rohamosan nőtt” – árulja el Andrew Francis. A püspök halála Pandzsáb-szerte zavargásokat robbantott ki; a keresztények tehetetlen dühkitörései aztán a blaszfémiatörvények újabb megsértéséhez, és újabb bírósági ügyekhez vezettek. Az egyik tüntetésen leesett a falról egy kis trafik világító cégtáblája, az arra járó fiúk megtaposták a földön, amivel „istenkáromló cselekményt” követtek el. A táblán ugyanis – egy cigarettareklám mellett – a Koránból vett két idézet is szerepelt, így a tábla földre dobása és megtaposása halálbüntetést vont maga után. A negyvenöt éves Rajah Masihot (a keresztények többségét Masihnak hívják, ami Messiást jelent), a hat gyermeket nevelő utcaseprőt is elfogták, amikor az üzlet mellett állva – egyébként ott lakott – nézte, amint a tábla a földre hull. Később életfogytiglani börtönre ítélték. Három évvel John Joseph püspök öngyilkossága után a lahorei bíróság megerősítette Ajub halálbüntetését. Csak akkor mentették fel, amikor ügye végre az iszlámábádi legfelsőbb bíróság elé került. Ajub Masih újra szabad ember volt. Csakhogy közben a szomszédja elfoglalta a házát és a földjét, és átíratta a nevére, a rabtársai

többször is megpróbálták megölni, a családját elüldözték a falujukból, a szélsőséges muszlimok pedig törvényen kívülinek nyilvánították, akit bárki megölhet. Ajub Masih ilyen körülmények között nem élhetett tovább Pakisztánban. Andrew püspök és a CLAAS segítségével menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, ahol ottani katolikusok veszik majd a szárnyaik alá. De Amerika is rémálom lesz számára: írni-olvasni alig tud, egy pandzsábi nyelvjáráson kívül más nyelven nem beszél, semmiféle képzettsége nincs, és a családja sem lesz ott vele. A szülei öregek és gyengék, dolgozni már nem tudnak, másik fiukat nyomorékra verték Ajub letartóztatásakor, így ő sem tud a szülőkről gondoskodni. Abból kell megélniük, amit a nem éppen gazdag pakisztáni katolikus egyház olykor juttat nekik. John Josephtől Andrew Francis vette át a fáklyát, aki, ha nem is olyan kemény, mint elődje, azért megállja a helyét. Egyetlen komoly eredményről tud beszámolni, ha az istenkáromlásról szóló törvények kerülnek szóba, mely Pervez Musharrafnak, a nyugat (iszlám) terrorizmussal szembeni szövetségesének nevéhez fűződik: míg korábban minden ilyen ügyben automatikusan halálbüntetés járt az „elkövetőnek”, ma már börtönbüntetés is lehet az ítélet. A fundamentalista jogtudósok természetesen ellenzik a döntést. A blaszfémiatörvények, érvelnek, az iszlám törvényhez tartoznak, márpedig az nem ismeri az életfogytiglani szabadságvesztés fogalmát, kizárólag a halálbüntetést. És ami az iszlám törvényekben áll, az szent, hiszen az magától Allahtól származik; az emberek nem bírálhatják felül Allah szavát. A CLAAS lahorei irodájában a püspök a blaszfémiatörvények néhány egyéb áldozatával találkozik. Köztük van Rasida Bibi, egy apró, majdnem szénfekete, rendkívül félős és csendes asszony. Haját és arcát teljesen eltakarja dupattája. Ő Rajah Masih felesége, akit, emlékszünk, a reklámtábla megszentségtelenítéséért ítéltek el. Férje letartóztatása után Rasidának hat gyermekével együtt el kellett költöznie otthonról: a helyi muszlimok pokollá tették az életét. Gyerekei közül csak ketten találtak munkát: egyikük kerékpárszerelő, a másik kifutófiú lett. Rasida néha kap pénzt a CLAAS-tól, hogy élelmiszert vásárolhasson.

Egy másik áldozat, Rasid Masih megmutatja a saját, és testvére, Szelim vadonatúj útlevelét; zöld könyvecske, a borítóján fehér betűs felirat: Islamic Republic of Pakistan. A két testvér katolikus, és menekülniük kell. Szelim bujkálni fog, míg biztonságban el nem hagyhatják az országot. Az Egyesült Államokban kaptak menedékjogot, és most, miután az útlevelük rendben elkészült, már megvásárolhatják repülőjegyeiket, majd nemsokára távozhatnak az országból. Négy évig ültek előzetesben istenkáromlás vádjával, négy éven át vártak a tárgyalásukra. Végül felmentették őket, de négy év elveszett az életükből. És még mennyi minden! Falujukba nem térhetnek vissza: ott az ítélettől függetlenül istenkáromlóként tekintenek rájuk, márpedig az ilyen emberek megölése minden muszlim kötelessége. Az ő előéletükkel útlevelet szerezni sem volt egyszerű. De az egyház „barátainak” és a megfelelő hivatalnokok zsebébe csúsztatott tömött borítékoknak hála, az ilyen ügyek Pakisztánban valamiképpen mégiscsak elintézhetők. Rasid testes, magas, ősz hajú és nagy bajuszú férfi. Szelimmel együtt egy kis fűszerüzletet vezetett a falujukban. Noha egyszerű ember, meglepően tájékozott és művelt, angolul is meglehetősen jól beszél. Andrew püspök szerint valószínűleg épp tudása és műveltsége lehetett szálka a többi falubeli szemében, és ezért vádolták meg istenkáromlással a testvérével együtt. A muszlimok, magyarázza a püspök, gyakran képtelenek elviselni, ha egy keresztény valamiben jobb náluk. Rasid és Szelim letartóztatásának előzménye egy fagylalt volt. A fagylaltárus kocsijával csilingelve, csörömpölve vonult végig a falu főutcáján. Szelim megállította, és kért egy gombóc fagylaltot. Mire az árus így szólt: „Hozd ide a kanaladat meg egy tányért, én a magaméval nem szolgálok ki keresztényeket.” Erre odalépett a széles vállú Rasid, és megkérdezte: „Miért nem árulsz fagylaltot a keresztényeknek?” Veszekedni kezdtek, és Rasid állítása szerint az árus végül ütlegelni kezdte őket. Rasid és Szelim visszaütött. Néhány nappal később a rendőrség jött értük: a prófétára tett káromló megjegyzéseik miatt perelték be őket. Rasid és Szelim mindvégig tagadták a vádakat. A perben a tanúk nem tudták bizonyítani, hogy a testvérek elkövették volna az

istenkáromlást, így szabadlábra helyezték őket. Közben a családjaik már rég elköltöztek a faluból. A faluban lévő kis darab földjüket, mely mindig anyagi biztonságot jelentett számukra, elvették a muszlimok, ahogyan a házukat és a boltjukat is. „Az ellenünk megfogalmazott vádak után így sem, úgy sem tudtuk volna eladni őket – vigasztalja magát Rasid. – Senkinek sem jut eszébe, hogy pénzt adjon egy istenkáromlónak, függetlenül attól, hogy a bíró kimondta, szó sem volt istenkáromlásról.” Megígérték nekik, hogy amint munkát találnak Amerikában, családjuk azonnal követheti őket. A két testvér még egész könnyen megúszta. Néhány hónappal korábban Lahoréban egy férfit, akit épp felmentett a bíróság az istenkáromlás vádja alól, a nyílt utcán, a bíróság épülete előtt lőttek agyon. Egy évvel azelőtt egy férfi, akit ugyancsak felmentettek, hazatért pandzsábi falujába. Amint betette a lábát a településre, egy muzulmán pap által feltüzelt, megvadult tömeg azonnal meglincselte. Korábban egy fanatikus muszlim egy bírót gyilkolt meg, mert az egy másik hasonló ügyben felmentette a vádlottat. Ugyanebben az időben az istenkáromlás miatt halálra ítélt Juszaf Alit ölte meg egy cellatársa, egy dzsihádista, akit azért ítéltek el, mert hat évvel korábban feladatának érezte, hogy meggyilkoljon egy – szerinte – hitehagyott muzulmánt. A gyilkos családja Juszaf Ali megölése után kegyelmet kért a férfinak, hiszen jó cselekedetet vitt véghez azzal, hogy elpusztította az istenkáromló Alit – érveltek. 2002. november 5-én a Pesavártól nem messze fekvő Novsera környékén egy rendőr halálra vert egy férfit azért, mert előzőleg valakitől azt hallotta, hogy az gúnyt űzött a Koránból; igaz, utólag már senki sem emlékezett, mit is mondott vagy tett pontosan. Musharraf elnök a New York-i World Trade Center elleni merénylet után ígéretet tett, hogy megreformálja az istenkáromlásról szóló törvényeket. Ezzel meg akarta előzni, hogy az, aki megvádol valakit, személyes hasznot húzzon a megvádolt személy elítéléséből. A terv szerint a jövőben egy egyszerű civil nem vádolhatott volna meg valakit – ezt csak alapos vizsgálat után az ügyész tehette volna meg. Ám még ez a szerény változtatás sem valósulhatott meg a fundamentalista pártok harsány és dühödt ellenállása miatt. A terv hamvába holt. A jövőben, a politikai életben egyre nagyobb szerepet

betöltő fundamentalistákkal bizonyára nem várható a helyzet javulása. „A függetlenség 1947-es kikiáltása és az első blaszfémiatörvények 1985-ös bevezetése között – mondja Andrew Francis – egyetlen keresztényt sem ítéltek el az iszlám hit megsértése miatt. Azóta viszont tömegével születnek az ítéletek.” Az istenkáromlásról szóló törvények jelzik Pakisztán egyre aggasztóbb fejletlenségét, a társadalmi állapotok rohamos romlását. A keresztények, akik a muszlimokhoz és a hindukhoz hasonlóan őslakosok az országban, egyre inkább nemkívánatosak az Iszlám Köztársaságban, nem tekintik őket „valódi pakisztáninak”, saját hazájukban nem védik őket törvények, íratlan szabály, hogy a hadseregben nem tölthetnek be magas pozíciót, ahogyan az oktatásban sem juthatnak professzori rangig. Ugyanez vonatkozik a még mindig Pakisztánban élő, maroknyi hindura és szikhre. A 145 milliós országban bizonyos népcsoportoknak nem is engedik, hogy részt vegyenek a társadalom jobbításában, a fejlődés elősegítésében. Az istenkáromlásról szóló törvények nemcsak a keresztényeket sújtják, hanem egyes muszlimokat is, például az ahmadikat. Az ahmadik muzulmánnak tekintik magukat, de a többségtől eltérően abban hisznek, hogy nem Mohamed volt az utolsó próféta. Már azzal törvényen kívül helyezik saját magukat, hogy magukat muzulmánnak nevezik, a többséghez hasonlóan mecsetben imádkoznak, és a Koránt tekintik szent könyvüknek. Az alkotmányban is szerepel, hogy az ahmadik nem tekinthetők muzulmánnak. Márpedig a magukat muzulmánnak nevező nem muzulmánokat az állam üldözi, a rájuk vadászó dzsihádisták pedig lehetőség szerint megölik őket. Nemrég az egyik fundamentalista vezető bizonyítékkal állt elő annak alátámasztására, miért nem lehetnek muzulmánok az ahmadik. A szekta alapítója, állította a fundamentalista vezető, annak idején azt mondta, hogy beszélt az angyalokkal. És hogy milyen nyelven? Angolul, derül ki a szektaalapító régi történeteiből. Márpedig ez a fundamentalista vezér szerint maga a csalás bizonyítéka: hiszen mindenki tudja, hogy Allah és angyalai kizárólag arabul beszélnek.

Az összes blaszfémiával kapcsolatos ügy közül a legelképesztőbb dr. Junnasz Sejk, egy középosztálybeli muzulmán esete. Dr. Sejk orvos, és a ravalpindi Homeopátiái Egyetem tanára. 2001 nyarán halálra ítélték istenkáromlásért egy olyan esztelen, a logikával és a történelmi tényekkel szemben álló érvelés alapján, amelyen legszívesebben kacagna az ember, ha a pakisztáni állam nem gondolná véresen komolyan a dolgot. A vád szerint dr. Sejk egy óráján a következő sértéseket fogalmazta meg: Mohamed próféta negyvenéves kora előtt nem volt muszlim (hiszen csak ez után kapott kinyilatkoztatásokat); a próféta negyvenéves kora előtt nem volt körülmetélve; a próféta szüleit nem muzulmánként temették el, mivel azelőtt meghaltak, hogy fiuk megkapta volna a kinyilatkoztatásokat. Fanatikusok egy csoportja, akik az egyik diáktól értesültek a doktor szavairól, úgy ítélték meg, hogy bemocskolta a próféta nevét. Miközben dr. Sejk szavai teljesen egyértelműen igazak: Mohamed nem lehetett muszlim, amikor az iszlám még nem is létezett; az iszlám ugyanis az után született, hogy Mohamed valamiféle transzban találkozott az arkangyallal, aki – természetesen arabul – lediktálta neki az egész Koránt. Dr. Sejk azt is mondta, hogy Mohamed, mielőtt muszlimmá vált, nem távolította el testszőrzetét. Létezhet őrültebb indok, amiért egy állam el akarja venni egy polgára életét, mint az, hogy az illető állítása szerint egy ezerötszáz évvel korábban élt ember bizonyos korában nem epilálta a fanszőrzetét? A CLAAS minden évben megjelentet egy kiadványt, melyben felsorolják az aktuális istenkáromlásos ügyeket. Alább álljon néhány közülük a teljesség igénye nélkül. Karacsiban börtönbe zártak egy textilgyárost, mert lepedőire a próféta nevét nyomtatta. Szellemileg súlyosan sérült férfiak és nők azért nyomorognak túlzsúfolt cellákban, mert Istennek vagy a Prófétának képzelik magukat. Akad persze olyan őrült is, aki azt hangoztatja, hogy ő Jézus, de ez nem büntetendő cselekedet. Egy férfit letartóztattak istenkáromlás miatt, mert egyszer ráült egy falinaptárra, melyről később kiderült, hogy a Koránból vett idézeteket

tartalmaz. Egy iskolai takarítót azért vettek őrizetbe, mert eltépett néhány, a földön heverő papírt, melyeken, mint később kiderült, ugyancsak Korán-idézetek szerepeltek. Az istenkáromlásos vádakat politikai ellenfelek kiiktatására is használják. Ha valaki csak kiejti a próféta vagy Korán szót, megnézheti magát. Rukszána Bunjad, Mianváli önkormányzati képviselőnője, és kerülete, a Pandzsáb és a North West Frontier Province határán fekvő terület ismert emberjogi aktivistája egyszer a következőt találta mondani egy előadásában a pakisztáni demokráciáról: „Ha azt szeretnénk, hogy hazánkban valaha gyökeret eresszen a demokrácia, legalább annyira kell tisztelnünk az alkotmányt, mint a Szentírást.” Szavaival telibe talált. A termet betöltötték a felháborodott bekiabálások, melyek az azon a vidéken befolyással rendelkező fundamentalista párt, a JUP tagjaitól származtak: micsoda dolog, üvöltötték a hallgatóság dühödt tagjai, hogy Rukszána egy lapon említi az emberek által készített törvénykönyvet az Allah által diktált könyvvel! Rukszána erre riadtan védekezett, hogy ő muzulmán, és hisz Mohamed utolsó prófétaságában valamint a Szent Koránban, mint az iszlám egyetlen igaz könyvében. Senkit nem állt szándékában megsérteni, magyarázta, de ha mégis megtörtént, azért őszintén elnézést kér. Megbocsátás helyett fundamentalisták egy csoportja feljelentette. Nagy szerencséjére annyit megengedtek neki, hogy, nő lévén, ne a börtönben, hanem házi őrizetben várhassa ki a tárgyalást. Ez azt jelenti, hogy nem hagyhatja el a házát: a rendelet nyomatékosításaképpen az alpolgármester összetrombitált egy sajtótájékoztatót, melyen bejelentette, hogy létrehozott egy brigádot, mely minden egyes utcán megjelenő istenkáromlót (így természetesen Rukszánát is) helyben kivégezhet. A Rukszánaval szembeni fellépésben kétségkívül szerepet játszott az a támadás is, melyet az aktivistanő nem sokkal korábban az alpolgármester ellen indított. A férfi a lakók tiltakozása ellenére különféle vállalkozók segítségével egy új utat fektetett le Mianváli egyik negyedében. Ennek érdekében házakat, üzleteket, műhelyeket ürítettek ki, majd tettek a földdel egyenlővé. A lakók és az

üzlettulajdonosok semmiféle kárpótlást nem kaptak, senkit sem érdekelt, hol találnak maguknak új lakást, illetve új boltot, műhelyet. Rukszána fellépett az igazságtalanság ellen, és még a polgármestert is megnyerte támogatóként. Hogy utóbbi hogyan viszonyul a blaszfémiatörvényekhez, azt nem tudni. A rémisztő istenkáromlásos ügyekben a muszlimoknak még a keresztényeknél is kilátástalanabb szerep jut. A fundamentalisták szemében ugyanis a keresztényeknek talán még jut hely ezen a világon – maga a Korán is kimondja, hogy a keresztények olyan emberek, akik még nem látták meg az iszlám fényességét –, de az istenkáromló és kitért muszlimokkal szemben nem ismernek kegyelmet. Erre, állítják, maga a próféta szólította fel őket. Ráadásul a keresztények a CLAAS-on keresztül ügyvédekhez, mégpedig keresztény ügyvédekhez juthatnak, akik nagy jártasságra tettek szert az istenkáromlással kapcsolatos ügyekben. A muszlimokat ugyanakkor nem segítik specialisták az ellenük folyó eljárások során. Nem sokkal azután, hogy Lahoréban és Multánban találkoztam Andrew püspökkel, e-mailt kaptam tőle, melyben megírta egy északpandzsábi nő, Irsad Bibi történetét. Irsad egy boltban szóváltásba keveredett egy maulanával, egy muzulmán pappal. A férfi azonnal átrohant a rendőrségre, és jegyzőkönyvet vetetett fel, melyben azt állította, hogy a nő a veszekedés hevében sértő szavakat mondott a szakállára. Mivel az ő szakálla egészen pontosan a próféta útmutatásai szerint van nyírva, ez olyan, mintha Irsad Bibi magát Mohamedet és az ő szentséges szakállát sértette volna meg. A tárgyaláson Irsad Bibit három keresztény ügyvéd védte. A maulanát egy csoport fundamentalista kísérte el. Ez utóbbiak dühödten követelték a bíróságtól, hogy azonnal indítson tárgyalást a nő újabb istenkáromlásával kapcsolatban is: nem elég, hogy Bibi gyalázta a próféta szakállát, még azzal is megsérti és megalázza az egész iszlám világot, hogy muzulmán létére keresztény ügyvédek védik. A muszlimok közti ügyekbe, állították, a keresztényeknek nem lehet beleszólásuk. A keresztény ügyvédek erre, tudván, hogy Pakisztánban úgysincs esélyük a muszlimokkal szemben, a tiszteletdíjukat is veszve hagyva elhagyták a tárgyalótermet. Távozásuk előtt azt javasolták védencüknek, kérjen bocsánatot a

paptól, és ajánljon fel pénzbeli kártérítést. A nő így is tett, mire a pap visszavonta a feljelentést. Egész Pakisztánban csupán két muzulmán ügyvéd akad, aki elmeri vállalni az istenkáromlásos ügyek muszlim vádlottjainak védelmét; mindketten nők, ráadásul testvérek: Aszma Jehangir és Hina Jilani. Hosszú évek óta tagjai a Human Rights Commission of Pakistan elnökségének. Végül a két nővér vállalta el Rukszána védelmét is. Akármi lesz is a vége, akár elmarasztaló, akár felmentő ítélet születik, Rukszána örökre elfelejtheti politikai karrierjét, és szociális munkát sem igen végezhet többé: a zelóták mindig lesnek majd rá, mikor döfhetnek tőrt a szívébe. (Dr. Junnasz Sejket időközben felmentette a legfelsőbb bíróság. A bíró a bizonyítékok hiányára hivatkozott.)

IGAZSÁGTALANSÁG DEREKÁBÁDBAN Majdnem ötven fok van, amikor hirtelen letérünk a Multán felől jövő aszfaltútról, és közvetlenül az Indus előtt behajtunk a sivatagba, egy keréknyomot követve. A homok vakítóan fehér. Itt nem olyan kopár a sivatag, mint Szaúd-Arábiában: a homok egyhangúságát mindenfelé csenevész növények törik meg. De ezek sötétzöldje valahogyan még kietlenebbé teszi a sivatagot: a növények az embereket és az állatokat is mérgezik. Úgy tíz kilométer után kocsink heves rázkódásba kezd a mélyen kivájt keréknyomban, és megérkezünk egy kis porfészekbe. Néhány viskó. Egy-két kecske. Néhány gyermek, hajuk rasztába ragadt össze a homoktól és a kosztól. Ez a Derekábádot alkotó kilenc kis házcsoport egyike, melyet alapítójáról, a pakisztáni páterről, Derek Miszkvitáról neveztek el. Derek páter a nemzetgyűlés tagja volt, és a pakisztáni keresztények jogaiért küzdött; a keresztények száma becslések szerint 13 millió fő a teljes lakosság 147 milliójához képest. Derek páter harminc évvel ezelőtt kapta meg ezt a sivatagdarabot az akkori autokrata miniszterelnöktől, Zulfikar Ali Bhuttótól. A páter szerzeményén településeket hozott létre a pakisztáni társadalom legszegényebb és legelesettebb tagjai, a római katolikus földművesek és huhrák (utcaseprők) számára; utóbbiak azok a férfiak, nők és gyermekek, akik az utcák és terek seprését, a szemétszállítást, az elpusztult állatok eltakarítását és az emberi ürülék összeszedését végzik. Ezek az emberek már akkor társadalmon kívülinek számítottak, amikor dédszüleik még hinduk voltak. A 19. század végén és a 20. század elején tömegesen térítették meg őket többek közt holland és flamand kapucinus misszionáriusok, ám ez mit sem változtatott helyzetükön. Derek páter hitte, hogy sikerülhet véget vetnie a kasztok, osztályok és társadalmi csoportok közti elkülönülésnek, amit mindaddig sem az iszlám, sem a kereszténység nem tudott megszüntetni. Sivatagi területeit egyenlő méretű parcellákra osztotta, és odahívta az utcaseprőket és a nincstelen földműveseket, hogy tegyék termővé és műveljék meg a földet. Nagylelkű barátja,

Bhutto azt ígérte neki, hogy, ha az új lakók tíz éven át ingyen művelik a földeket, tulajdonossá válhatnak. A pakisztáni iszlám társadalom számkivetettjei százszámra özönlöttek a később Derekábádnak keresztelt területre. Általában csak a rajtuk lévő ruhát, egy matracot és egy lábost hoztak magukkal. Gyalog vagy rozoga szamárfogaton érkeztek, reménnyel telve. Szebb életről álmodoztak. Arról, hogy nemsokára saját földjük lesz. Olyanok voltak, mint Steinbeck Érik a gyümölcs című regényének szereplői, akiket az éhség és a szegénység Kaliforniába űzött, hogy ott földművesek és narancstermesztők legyenek. Saját kis házról, apró földről és iskolákról álmodoztak. Az Érik a gyümölcs szereplőinek nem sikerült. És a Derekábádba érkező szerencsétleneknek sem. Az itt élők mind a mai napig ugyanúgy tengődnek, ugyanolyan jogfosztottan élnek, mint őseik. Derek páter elmenekült az országból, miután Bhuttót felakasztotta ellenlábasa, a militáns fundamentalista diktátor, Ziaul Hakk. Az ötezer telepesből mára ezren maradtak. A még itt tengődők közül néhányan összegyűltek az egyik házcsoport egyetlen fája alatt, a templom előtt, mely olyan picike, mint egy kerti fészer egy holland kisvárosban. Mesélnek a kutakról, amelyeket ástak, a gabonáról, amit vetettek. De a talajvíz rossz minőségű, ráadásul egyre csökken a szintje, és az esők is elmaradnak. Egyre rosszabb a termés. A vetőmagra, a szivattyúkat hajtó üzemanyagra és a műtrágyára felvett kölcsönök egyre csak gyarapodnak. Ám a legrosszabb, mondják, mégiscsak az, hogy a pakisztáni állam átverte őket. A föld sosem került a tulajdonukba. Egyszerűen ellopták alóluk. A környék politikusai és gazdag üzletemberei megvesztegették a hivatalnokokat, és nemes egyszerűséggel a saját nevükre íratták a területeket. Hogy miért volt szükségük erre a földre, azt az itt lakók sem tudják. Feltételezésük szerint a területekre kormányzati kölcsönöket kapnak, hogy művelhetővé tegyék őket, amit persze sosem fognak megtenni. Csak a kölcsönre fáj a foguk, amelyet, köszönhetően befolyásos barátaiknak, sohasem kell majd visszafizetniük.

Ez a legtisztább korrupció. Nemcsak a derekábádi parasztokat teszi tönkre, lassan egész Pakisztán végét jelentheti. A földrablók megvették a rendőrséget, amely megakadályozza a parasztokat, hogy betakarítsák a termést. Aki mégis megpróbálja, azt a rendőrség tolvajként kezeli, mondván, a föld nem a parasztok tulajdona, hiszen erről semmiféle papírt nem tudnak mutatni. A parasztok panaszkodnak: „Ha nem tudjuk eladni a gabonát, képtelenek leszünk visszafizetni a kölcsöneinket.” Miközben Pakisztánban mindig a jobbágyok és szegényparasztok húzzák a rövidebbet, épp ők azok, akiken kegyetlenül behajtják a tartozásaikat. Az egyik paraszt sírva meséli, hogy nemrég hetekig tartották fogva egy cellában. A rendőrök addig verték, míg eltört a lába. Egy társát, aki megpróbálta eladni a termést, a rendőrség szintén elfogta, és még a kislánya temetésére sem engedték haza. A kislányt veszett kutya harapta meg, rettenetes halált halt. A parasztok dühödten hadarva vágnak egymás szavába, amikor valaki megemlíti a rendőrök keresztényekkel szembeni hozzáállását. Ezerszer hallották már: „Keresztények vagytok, márpedig a keresztényeknek semmi keresnivalója nincs Pakisztánban. Takarodjatok ebből a faluból!” Hinduként páriák voltak, keresztényként ugyanolyan páriák a saját hazájukban: az ország, ahol évszázadok óta élnek, egyszerűen kiköpi őket magából. Akármit tesznek, egész életükben, örökre társadalmon kívüliek maradnak.

MINDENKI DZSIHÁDISTA Noori úr azt mondja, mind dzsihádisták vagyunk. Ő maga biztosan az; de szerinte én is az vagyok. Mindketten a pakisztáni keresztényeket sújtó szegénység, analfabetizmus és diszkrimináció elleni szent háborúban harcolunk, és küzdünk a gyermekmunka ellen. Noori úr még fiatal, úgy harminchárom éves lehet, és ő a Pakisztáni Szociális, Jóléti és Emberjogi Tanács szijalkoti részlegének vezetője. Foglalkozására nézve egyébként ékszerész. Szijalkotban gyártják a világ futball-labdáinak háromnegyedét, valamint a legtöbb sebészeti eszközt. A város az északi Pandzsábban van, épp a pakisztáni-indiai határon. Noori úr korábban egy madraszában, azaz korániskolában tanult, és kívülről tudja a szent könyvet. Később egyszerű középiskolában folytatta tanulmányait. Saját szórakoztatására más vallások tanulmányozásával is foglalkozik. Az iszlámban és a kereszténységben, mondja, egyetlen ember boldogsága az egész emberiség boldogságát jelenti. Más szóval: ha meg akarjuk változtatni a világot, mindenekelőtt magunkat kell megváltoztatnunk. Noori úr teljesen levesz a lábamról. Hogy lehet Pakisztánnak ennyire rossz híre a világban, amikor ilyen csodálatos emberek élnek benne? Noori úr csupa jó szándék, és, mint a jó emberek általában, az „élni és élni hagyni” elv híve. Természetesen nagyon megrendíti a dolgozó gyermekek sorsa. Szijalkotban több ezer gyerek dolgozik. Bőr focilabdákat varrnak, orvosi eszközöket készítenek. A gyerekmunka, véli Noori úr, egyszerre kínos és égbekiáltó jelenség. Szijalkot 1998-ban elvesztette az Adidas megrendelését a franciaországi vébé labdáinak gyártására, nemrég pedig az amerikai óriáscég, a Johnson and Johnson vont vissza egy hatalmas, orvosi műszerek gyártásáról szóló megbízást. Az ok mindkét esetben ugyanaz volt: a gyártók nem tudtak garanciát vállalni arra, hogy nem dolgoztatnak gyerekmunkásokat. Az elnökség mind a kilenc tagja velünk tart, amikor Noori úr és én meglátogatjuk azon 272 szijalkoti falu egyikét, melyek részt vesznek egy nagy projektben; ennek célja, hogy öt éven belül az összes ott élő gyerek bekerüljön az oktatási rendszerbe. Noori úr és szervezete

meg van győződve arról, hogy minél több gyerek tanul, annál kisebb lesz a szegénység és annál kevesebb a gyerekmunka. Az iskolába csak fiúk járnak. Az iskolaépület kicsi, a termeknek nincs ablaka, nincs bennük villanyvilágítás, sem padok. Az épületet már évek óta nem használják. Az iskolásfiúk az udvaron ülnek, háromlábú állványokon álló táblák körül, egy hatalmas fa koronájának árnyékában. A fa alatt most ott ül az iskola tizenkét tagú vezetősége is: ők a projekt lelke. Mind tekintélyes férfiak a faluban, akik a tanév kezdetén házról házra járva győzködik a szülőket, hogy jobb, ha iskolába küldik gyermekeiket, mint ha dolgoztatnák őket. Ha egy gyerek kimarad az iskolából, két nap múlva mozgósítják az elnökséget, hogy visszacsalogassák az elcsatangolt diákot. Igencsak meglepő, hogy Pakisztánban, ahol mindennek ára van, az iskolavezetőség kizárólag meggyőzéssel, nem pedig pénzzel operál. Előretolnak három tizenkét éves fiút. Lehajtott fejjel, suttogva mesélik, hogy már nem volt kedvük iskolába járni. Egyikük elment focilabdát varrni, a másik egy autószerelő-műhelybe, a harmadik a szabóhoz. De minden áldott nap megjelent a munkahelyükön valaki az iskola vezetőségéből, és elmagyarázta nekik, hogy később, kezükben az általános iskolai bizonyítvánnyal sokkal jobban fizetett állást találhatnak majd maguknak. A projekt három évvel ezelőtti beindulása óta az öt és hét év közötti gyerekek majdnem száz százaléka jár iskolába, mondja Noori úr. Az idősebbek között az iskolaelhagyók arányát ötvenről harmincnyolc százalékra szorították vissza. A tervek szerint három év múlva egyetlen gyermek sem hagyja majd abba idő előtt az iskolát. Erre komoly remények vannak, véli Noori úr, mert a faluközösség magáénak érzi az ügyet, és manapság úgy küzdenek az analfabetizmus és a gyermekmunka ellen, mint a legelszántabb dzsihádisták.

SZEX ÉS DROG PESAVÁRBAN Lassan vége a monszunidőszaknak. A pesavári börtön sötét, női részlegében nedves és fojtóan forró a levegő. Gulnaz a döngölt padlón ül, hátát a barakk magas kapujának vetve. Arcbőre hamuszürke. Meredten nézi az ocsmány falakról pattogzó meszet. Gulnaz még gyerek volt, amikor hozzáment egy hozzá hasonlóan tanulatlan cipészhez. Sok gyereket szült a férfinak, de csak három maradt életben. Gulnaz nem számolta, hány évig tartott a házasságuk, de elég sokáig, mígnem egy szép napon a cipész ki nem űzte a házából. „Kitagadlak!”, kiáltotta háromszor, ami az iszlám szabályai szerint azt jelenti, hogy elvált az asszonytól. A nő soha többé nem láthatta a gyerekeit, és ahányszor megpróbált a közelükbe férkőzni, volt férje elkergette, szidalmazta vagy alaposan megverte. Gulnaz egyik bácsikája, igaz, nem szívesen, de szorított egy kis helyet az asszonynak a házában. Csak kolonc volt a férfi nyakán, egy újabb éhes száj, ráadásul nem csekély veszélyt jelentett a háziakra nézve: egy kitagadott asszony olyan, mint egy robbanásra váró bomba. Szenvedélyessége és a benne tomboló vágy komolyan csorbíthatja a család tekintélyét, és jelentősen csökkentheti a kiházasítandó leánygyermekek házasságpiaci értékét. Végül nagybátyja egyik ismerőse hajlandó volt magához venni Gulnazt második feleségnek. Tulajdonképpen szolga lett, aki csak élelmet és ruhát kapott urától, aki cserébe akkor és annyit szeretkezhetett vele, amikor és amennyit csak akart. Gulnaz nemsokára gyermeket szült második férjének, egy kislányt. Erre hirtelen újra megjelent a színen a cipész. Volt feleségét zinával, azaz házasságtöréssel vádolta, és azt állította, hogy még nem váltak el. És kell-e ékesebb bizonyíték az asszony házasságtörésére, mint a gyermek, akinek épp most adott életet? A cipész feljelentette az asszonyt, Gulnazt pedig letartóztatták. A hudúd-rendeletek alapján vették őrizetbe: ezek a dekrétumok a Koránban szereplő, tizennégy évszázados szabályokon alapulnak. Az úgynevezett, egyébként a pakisztáni törvények közé is felvett hudúd-rendeletek a házasságtörő vagy bujálkodó asszonyt

korbácsütésekkel büntetik. Egy ideje a korbácsolás megszűnt, úgyhogy a házasságtörő asszonyokra hosszú börtönbüntetés vár. A dekrétumokat 1979-ben Ziaul Hakk, a rettenetes tábornokdiktátor vezette be újra Pakisztánban. Ő találta ki, hogy Pakisztánból iszlám államot csinál. Jellemző az iszlám és az állam összeolvasztására, hogy a folyamat mindig a nők és a kisebbségek elnyomásával kezdődik. Az ostorozást nem alkalmazzák, de a zina alapján elítélt nők komoly börtönbüntetésre számíthatnak. A mohamedán törvények szerint a nők és a kisebbségek mind alárendelt embernek számítanak. A nő státusza rendkívül egyszerűen megfogalmazható: először az apja, majd házastársa tulajdona. A pakisztáni iszlám köztársaságban olyannyira megvetik és lenézik a nőket, hogy egy bosszúvágyó férj vagy apa minden további nélkül hosszú évekre börtönbe zárathatja feleségét vagy lányát a zina alapján. Gulnaz nem érti, milyen bűnt követett el. A cipész kitagadta. Réges-rég lejárt az előírt három hónap várakozási idő, amikor újraházasodott. Ám a pakisztáni polgári törvények szerint Gulnaz hivatalosan még mindig férje házastársa volt. A törvény kimondja, hogy a válás csak akkor érvényes, amikor a férj bejelenti felesége kitagadását az anyakönyvi hivatalban. A törvényben nem szerepel határidő ennek megtételére. Csak annyi van benne: amint lehetséges. Érthetetlen rendelkezés, mely teljes mértékben a férj kénye-kedvére bízza a házasság lezárásának módját és idejét. Sem Gulnaz, sem a nagybátyja, sem annak barátja nem gondolt arra, hogy utánanézzen, vajon a férj hivatalosan is érvényesíttette-e a válást, miután elküldte feleségét. Nem túl iskolázott emberek, aligalig értik az őket körülvevő világot. A cipész viszont bosszúszomjas ember. Nem elég, hogy nem vétette nyilvántartásba a válást, volt feleségét még börtönbe is juttatta a hudúd-törvények alapján, melyek szerint az asszony a bigámia és a házasságtörés bűnét is elkövette. Engedélyt kaptam a hatóságoktól, hogy egy napot egy női barakkban töltsek. Rengeteg formanyomtatványt kellett kitöltenem, aláíratnom, lepecsételtetnem hozzá, de végül alig két hónapot kellett várnom, hogy bejuthassak a börtönbe. Úgy értesültem, hogy a

Pesavárban, ebben a pakisztáni-afganisztáni határon lévő városban raboskodók nagy része kábítószerügyletek miatt tölti büntetését. Ám mint kiderült, ez csak a férfi rabokra vonatkozik. Az itt őrzött nők zöme „könnyű erkölcsei” miatt került ide. Afzaal Bibit, akivel hosszan beszélgettem, a zina miatt csukták le. A zsúfolt barakkban nyomorgó hetvennyolc nő közül hetven a zina, házasságtörés vagy erkölcstelen viselkedés miatt ül. A legtöbb esetben a férjük vagy a tulajdon édesapjuk jelentette fel őket. Afzaal Bibi ujjai nagyok, szélesek és izmosak, olyanok, mint a pakisztáni hentesek és halárusok ujjai, akik boltjukban a tőke fölé kuporodva ülnek, ujjaik közt jókora szablyával, mellyel a húst és a halat filézik. Afzaal Bibi harminchárom napja volt házas, amikor történt „valami” közte és a férje testvére közt. Aznap estére az egész falu értesült a dologról. Letartóztatták, és hét év börtönre valamint húszezer rúpia pénzbírságra ítélték. Pénze nincs, a bírságot nem tudja kifizetni, ezért még tovább kell börtönben maradnia. Sógora szabadlábon van. Férje újraházasodott, és azóta van egy kislánya. Mindenki, a férje és a fiútestvérei is azt mondták, hogy büntetése letöltése után hazamehet. De neki eszében sincs, tudja, hogy a férje megölné, ha visszatérne. „Nálunk ez a szokás” – magyarázza. Gulnaz továbbra is kifejezéstelen arccal mered a falról pergő mészre. Elengedi a füle mellett a barakkban ülő többi nő történeteit. Immár négy éve és három hónapja ül törökülésben a pesavári börtön döngölt padlóján. Kizárólag azért, mert férje nem tudta elfogadni, hogy hozzáment valaki máshoz, és a pakisztáni törvények szerint ezért lehetősége van bosszút állni gyermekei anyján. A nő csak ül és vár. Várja, hogy ügye sorra kerüljön. A négy év három hónap csupán az előzetes letartóztatás ideje. Még soha senki nem vette a fáradságot, hogy számon tartsa, hány éves, vagy hogy mennyi ideig volt házas, de a börtönben töltött napjaikról pontos nyilvántartást vezetnek. A börtön női részlegének vezetője azért számolja olyan lelkiismeretesen „kuncsaftjai” nála töltött napjait, mert ez fontos a költségvetés szempontjából. Gulnaz minden ott töltött napja után három rúpiát kap, ami jóformán még a rab ellátására sem elegendő.

Az igazgatónő velem együtt hallgatja Gulnaz kérdéseimre elmotyogott, halk válaszait. Egyenruhát visel: világoskék blúzt sötétkék, hosszú szoknyával. Haját sötét, a nyakában szorosan megkötött kendő fedi. Az igazgatónő enyhén hájas hasára font kézzel áll mellettem. Derekán széles öv, melyről jókora kulcscsomó lóg. Folyamatosan vigyorog rám. Ez a vigyor azt üzeni, hogy Gulnaz történetét mindenképpen érdemes némi kétkedéssel fogadni, hisz tudjuk mindketten, hogy senkit sem vádolnak meg ok nélkül erkölcstelen viselkedéssel. Az igazgatónő egyébként rendkívül kedves hölgy: állandó állása van a börtönben, igen sokra vitte a szakmájában, a férje pedig matematikaprofesszor a pesavári egyetemen. Megkérdi, tudok-e neki számítógépeket szerezni, vagy ha nem, el tudom-e intézni, hogy a holland kormány küldjön pénzt új számítógépekre. Az igazgatónő néha szúrós pillantást vet egy csoport valamivel távolabb ülő nőre. Nyugtalanok. Integetnek a két őr felé, akik fejüket ingatva nézik őket, jelezve, hogy figyelnek. Fejcsóválásuk egyaránt jelenthet igent és nemet. Az izgatott társaság középpontja Nafisza. A kisgyermeket, akit szoptatott, annak édesanyjával együtt ma reggel átvitték a haripuri intézetbe, mely mintegy kétórányi autóútra fekszik innen. Nafiszát néhány hónappal korábban tartóztatták le, amiért heroint árult. Azt állítja, nem ő, hanem a férje a hibás. A férfi ópiumfüggő, nem dolgozik, őt gyakran megveri, megrugdossa, falhoz csapja, és arra kényszeríti, hogy heroint áruljon. Az így megkeresett pénzből ópiumot vesz magának. Miután Nafiszát elfogták, a férfit is letartóztatták. Egy távoli börtönben ül, Ravalpindiben, ahol nem jut ópiumhoz, így rettenetesen szenved az elvonási tünetektől. Nafisza tulajdonképpen már két gyermeket is elvesztett a börtönben. Először a saját kislányát, akit itt, ebben a barakkban hozott világra, ám az újszülött néhány óra után meghalt. Ma pedig „nevelt gyermekét” veszítette el. Sír. Hiányzik neki a gyerek. A teje nélkül meg fog halni. A gyerek anyjának nincs teje, ezért szoptatta eddig Nafisza. Beteg és alultáplált baba volt, de a nő tejének hála szépen fejlődni kezdett.

Nafisza könyörög az őröknek és az igazgatónőnek, hogy hozzák vissza a gyereket. A többi nő együtt siránkozik vele. Kegyetlenség, mondják, hogy a gyereket is elküldik Haripurba az anyjával. Itt, a pesavári börtönben Nafisza gondoskodhatott volna a babáról, aki szépen felcseperedhetett volna a barakkban élő többi gyerekkel. Így viszont mindenki rosszul jár, és a gyerek még meg is halhat a végén. Az igazgatónő széttárja a kezét: felsőbb utasításra hivatkozik. Ő csak megkapta a parancsot, a börtönbusz begördült az udvarra, nincs mit tenni; az anya és a gyerek élete Allah kezében van. A barakkban tizenhét kisgyerek lakik. Vannak, akik az anyjukkal együtt „vonultak be” a börtönbe, mások már itt születtek. A kicsik meztelenül szaladgálnak az épületben. Pelenka nincs, nadrág is alig. Miután elvégzik a dolgukat, az ürülék ott marad a földön. Néhány gyerek ide-oda rohangál. Mások a barakk közepén, a döngölt padlón alszanak, aki arra jár, egyszerűen átlép rajtuk. A többiek pedig közönyösen ülnek anyjuk mellett, tompán, kábán, mintha ópiummal kevert étellel etetnék őket. Fejük körül legyek döngenek, olykor megpihennek az arcukon. Meg sem rezdülnek. Senki sem figyel rájuk, ők pedig nem igénylik senki figyelmét. Nem játszanak velük, nem gügyögnek, beszélnek hozzájuk. Nem másznak senki ölébe, nem nyújtják a magasba a karjukat, hogy vegye fel őket valaki. Gulnaz családja nem egyezett bele, hogy a kislányát is magával vigye a börtönbe. A gyerek Gulnaz első férjének új feleségénél lakik, részt vesz a házimunkában és dolgozik a földeken. A Gulnaz mögötti kapun nincs ajtó. Vasrácsok zárják el a helyiséget a külvilágtól. A forróság, a por, a darazsak, a téli hideg, a szél, az eső, a bolhák, az egerek akadálytalanul juthatnak be a barakkba. Ahogy a patkányok is. Gulnaz helye az egyik legrosszabb az egész barakkban. Semmivel sem tudja lezárni a nyílást, nem csak ajtó, de függöny vagy legalább némi régi újság sincs kéznél. Gulnaznak eddig nem sikerült feljebb verekednie magát, valami olyan priccsre, ami úgy-ahogy védve van az esőtől, a portól, a hőségtől. Nincs semmije, amivel részt vehetne a börtönön belüli cserekereskedelemben. De már rég nem izgatja magát emiatt. Gulnaz csak ül zsibbasztó törökülésben. Nem vesz részt a varró és

hímző foglalkozásokon, melyeket egy jótékonysági alapítvány szervez néhány hetenként. Nem érdeklik a higiéniáról és a gyereknevelésről szóló előadások sem. Gulnaz csak nagyon ritkán áll fel. Állandó fejfájásra és ízületi fájdalmakra panaszkodik. Ha valamire szüksége van a nejlonzacskóban tárolt holmijai közül, csak előrehajol, és kiveszi magának. A ruháit is ülve mossa. Salvar kamizát, dupattáját és a régi ruhákból tépett rongyokat, melyeket betét helyett használ, a jótékonysági szervezettől kapott szappannal mossa. A börtönigazgatóság nem juttat szappant a raboknak, ez már nem fér bele a napi háromrúpiás költségvetésbe. A barakkban lakó összes nő és gyerek rühes. Gulnaz csak ül és vár. Várja, hogy jöjjön a busz, ami majd elviszi a bíróságra, ahol talán megmondják neki, hogyan döntöttek további sorsa felől. Gulnaz nem ismer ügyvédet. Azt sem tudja, hogyan kell keresni olyat. Olyan embereket sem ismer, akik vennék a fáradságot, hogy keressenek neki egyet. De ha keresnének is, biztosan nem fizetnék ki neki a tetemes ügyvédi díjat. Az igazgatónő mindeddig sem magától, sem felsőbb utasításra nem ültette fel a buszra Gulnazt, hogy elküldje a bíróságra, ahol végre történhetne valami az ügyében. A pakisztáni jogrendszer, mint az összes közintézmény és gyakorlatilag az egész állam, romokban hever. Egy öreg nő egész nap körülöttem sertepertél. Ráncos arcával, mélyen ülő, táskás szemével és kontyával úgy fest, mint egy klasszikus ómama. Ősz haját hennával festi, amitől olyan, mint valami afrikai nő. Nem figyel sem Afzaal Bibi, sem Nafisza, sem Gulnaz történetére. Csak arra vár, hogy elkaphasson, és rábeszélhessen, menjek el a bíróhoz, és magyarázzam el neki, hogy ő is, és a lánya, Szumajra is ártatlan. Folyamatosan követ, szorítja a karomat. Néha elkapja a pillantásomat, ilyenkor alázatosan és fájdalmasan néz, mint egy jól képzett koldus. A lánya mindvégig egyetlen hang nélkül, gépiesen követ bennünket. Amikor végre úgy látja, hogy eljött az idő, valóságos kiselőadást rögtönöz. Ő egy összeesküvés áldozata, mondja. Az egész

pakisztáni rendőrség rá és a családjára vadászik. Szinte üvöltve magyaráz. Ő és a lánya Pesavárból Multánba tartottak a buszon, hogy bevásároljanak Szumajra esküvőjére, amikor rendőrök tartóztatták fel őket. Minden utast leszállítottak, majd átkutatták az egész buszt. Az ő ülésük alatt több csomag hasist találtak. Pedig ő még életében nem is látott hasist. A rendőrök tették oda a csomagokat, mondja, csak azért, hogy legyen ürügyük elfogni. Fogalma sincs, minek köszönheti a rendőrség érdeklődését. Soha életében nem követett el semmit. Az igazgatónő közbevág, és megkérdi, miért utaztak nyolcszáz kilométert a kelengyéért. Pesavár egész Dél-Ázsia legnagyobb csempészközpontja, ahol minden sokkal olcsóbban beszerezhető, mint Multánban. „Miért, talán meg van tiltva, hogy az ember, ha akar, Multánba utazzon?” – védekezik az idős asszony. Multánban sokkal jobb anyagokat lehet kapni az esküvői ruhához, mint Pesavárban, magyarázza. Az asszonynak és lányának jó hely jutott a barakkban, a sarokban, a zárt fal mellett. Felcsavart matracaik mellett több nejlonzacskó sorakozik, mint a többieknél. A zacskók dugig vannak étellel, teával, cukorral, tejjel, édességgel. Ennyi áruval nagyon könnyen tudnak kereskedni, szolgáltatásokat venni maguknak. Még egy szénnel teli vödrük is van, melyen főzni szoktak. A látogatási napokon mindig meglátogatja őket a családjuk. Az idős nő és lánya a sarkukba invitálnak. A nő beletúr a blúzába, és a dekoltázsából egy feltekert papírokat rejtő kis nejlonzacskót húz elő. A kezembe nyomja a dokumentumokat. A zacskóban a személyi igazolványa, a házassági szerződése, a bírósági idézés, egy ügyvédi értesítő és papír zsebkendő rejtőzik. Ha elítélik őket, ő is és a lánya is harmincöt évet kaphat, minden egyes kiló hasisért egyet. Sírva és könyörögve magyarázza, hogy mint európai ember talán meggyőzhetem a hatóságokat, és akkor szabadon engedik őt és a lányát. Közben a dupattája sarkával száraz szemét törölgeti. A nőtől nem messze magas agyagedény áll, letakarva egy óntállal. A tálon ónkupa, lánccal az edényhez erősítve. Egy rab lép az edényhez a kisfiával. A nyakánál fogja a gyereket, nem a kezénél, mintha egy fadarabot vinne magával. A kisfiú szája körül

világosabb a bőr, mint a teste egyéb részein; inkább szürke, mint sápadt. Úgy néz ki, mintha fázna, és sohasem tudná rendesen kialudni magát. Ugyanez jellemző a barakkban lévő összes gyerekre. Mind az alultápláltság és a vérszegénység tüneteit mutatják. Az anyák sincsenek sokkal jobb állapotban. A pesavári börtönt az angolok építették 1850-ben. A barakkokat harminckét rabnak tervezték. A női barakkokba csak később alakítottak ki három latrinát, melyeket függönyökkel takarnak el, ám ezek nem állják útját a szagnak. Nem Gulnazé a legrosszabb hely a barakkban. A legszörnyűbb hely a latrinák mellett van. Ott egy rendkívül kövér nő fekszik, oldalára fordulva. Széles csípőjétől és gömbölyű vállától nem látom az arcát. Közelebb lépek, és látom, hogy afrikai. A neve Mirjam. Huszonnégy éves, és Bissau-Guineából jött. Mint elmondja, üzletasszony, aki azért jött Pesavárba, hogy nagy tételben vásároljon játékszereket. Arról, mondja, nem hallott korábban, hogy Pesavár ilyen közel fekszik az afganisztáni mákültetvényekhez. Miután végzett a beszerzésekkel, és az árut konténerekbe pakoltatta, megjelent a hotelszobájában néhány idegen, akik megkérdezték, hajlandó lenne-e elvinni még néhány plüssállatot bissau-guineai ismerőseiknek. Hát persze, miért is ne, mondta ő. A plüssállatokat berakta az egyik bőröndjébe, és másnap hazaindult. A reptéren kipakoltatták az összes csomagját, és felvágták a plüssállatok hasát, melyekből csak úgy ömlött ki a heroin. Mirjamot két hete tartóztatták le, s azóta a barakk padlójára terített matracon fekszik, az oldalára fordulva, egyik kezét az arca alá téve. Nem tudja megmondani, hány kiló heroin volt a plüssállatokban. Azt sem tudja, kik voltak azok a férfiak, akik az állatokat adták neki. Ahogyan azt sem, Pakisztánban hány év jár heroincsempészésért. Úgy viselkedik, mintha nem is volna köze ehhez az egészhez. Mirjam egyetlen szót sem ért abból, amit rabtársai és az őrök beszélnek. Félrehúzódik, és egész nap, egész éjjel csak fekszik és alszik. Szamia Mirjamhoz hasonlóan egész nap a matracán hever. Tíz héttel ezelőtt szülte meg a kisfiát idebent a börtönben. A gyerek ott

fekszik mellette, rongyokba bugyolálva. Úgy szorítja magához, mint valami csomagot. Amikor egymás után lefejti a rétegeket, végül egy kis lárva tűnik elő; a csecsemő arca szürke, száraz, szeme beesett, fején gyűrött, fehér kis megkötős sapka. Alig hallhatóan nyöszörög. Mintha Szamia belenyugodott volna, hogy a kisfia nem húzhatja itt sokáig. Szamiát férje, a kisfiú édesapja juttatta börtönbe házasságtörés miatt. A nő úgy véli, nem az ő hibája, ami történt. Hanem egy tizenhat éves fiúé, aki levelet küldött neki. Azt írta, szerelmes belé. Ő sosem válaszolt neki. A férje, az apja és a testvérei ennek ellenére azt mondták, hogy ő a hibás, ő tehet róla, hogy a fiú megírta neki azt a levelet. Ribancnak, szajhának nevezték, aki kihívóan és szégyentelenül elcsábította azt a fiút, hiszen egy férfi másképpen sosem írna ilyen levelet egy házas asszonynak. Szamia azért imádkozik, hogy a férje vegye újra magához. Vagy hogy legalább egyszer látogassa meg a fiát a börtönben. Az anyja és az anyósa talán szívesen bejönne. Legalábbis ezt szeretné hinni. De a család nyilván nem engedi őket, mert úgy vélik, hogy vele, Szamiával mindig csak baj van. A bátyjai meg fogják ölni, amint kiteszi a lábát a börtönből. Megmondták neki. Szamia gondolni sem mer rá, mi lesz később. Zertuna tizennégy éves, és akárcsak Szamia, ő sem mer azon töprengeni, vajon mi lesz vele, ha kikerül a börtönből. Zertuna is naphosszat a padlóra terített matracon fekszik. Az ő kisfia kéthetes, és szintén a börtönben született; Abdul Dzsamalnak nevezte el. Abdul Dzsamal édesapja Zertuna egyik unokatestvére, egyébként házasember. Zertunát a saját apja jelentette fel, amikor terhes lett. A bíró öt év börtönbüntetésre ítélte. A gyerek a tiltott szex bizonyítéka. A lány megígérte az apjának, hogy hozzámegy az unokabátyjához, és második felesége lesz. Akkor talán nem kell leülnie a büntetést. Az unokatestvér először azt mondta, hogy ha fiú, hajlandó elvenni Zertunát. De amikor kiderült, a lány fiút szült, a férfi visszakozott, és azt mondta, előbb kéri a gyereket, aztán majd meglátják. Zertuna közönyös arccal mesél. Láthatóan már nem is érdekli, másnap, vagy öt év múlva szabadul. A testvérei vagy a nagybátyjai úgyis miszlikbe aprítják. Abdul Dzsamal egy hűtlen asszony fia. Páriaként fog

felnőni. Soha egyetlen szeretetteljes pillantásban sem lesz része. Élete első két hetében Zertuna egyetlenegyszer sem simogatta vagy dédelgette. Nadzsiba egy évvel fiatalabb Zertunánál, és őt is az apja jelentette fel. Egészen közel kell hajolnom hozzá, hogy értsem, mit beszél. Arcán a remény szikráját sem látni. Lesüti fekete szemét. Az egyik vállát kicsit feljebb tartja a másiknál, mintha készen állna, hogy felfogja vele a fejére, vállára, gerincére záporozó ütéseket. Csak az tartja így magát, akit egész életében bántalmaztak. Kizárólag a hallgatás fala mögött talál menedéket, melyet az évek alatt felhúzott maga köré. Nadzsiba világéletében az apja, a testvérei és a nagybátyjai tulajdona volt, és ez nem is változik meg soha. Egyetlenegyszer tett valamit saját akaratából, az apja ellenében, mire azonnal börtönbe került. Az apja meg is ölhette volna. Nem lepődött volna meg senki. Zavaros történetéből a következőt lehet kihámozni: családja Afganisztánból származik, jelenleg Pesavárban élnek. Lánytestvéreit az apja rendszeresen elküldte Pakisztán más városaiba, azok pedig mindig pénzzel és ékszerekkel megrakodva tértek vissza. A tizenhárom éves Nadzsibát szintén prostituáltnak szánták. Csakhogy ő beleszeretett egy fiúba, és elszökött vele. A rendőrség fogta el őket a lány apjának bejelentése alapján. Az apja azt mondta a fiúnak, hogy feleségül kell vennie a lányát. Cserébe akkora összeget követelt tőle, amekkorát számításai szerint Nadzsiba prostituáltként kereshetett volna. A fiú és annak szülei nemet mondtak. A fiút, aki szintén a börtönben kötött ki, a családja kiváltotta. Nadzsiba bent maradt. Azóta hét év börtönre ítélték. Apja szerint ez méltó büntetés a lánya engedetlenségéért. Remek üzletet csinálhatott volna a szüzességéből, eladhatta volna egy gazdag pakisztáninak, aki itteni szokás szerint néhány évig megtartotta volna Nadzsibát szeretőnek, az apát pedig gazdagon megjutalmazta volna. Norénnak, Nadzsibával ellentétben, be sem áll a szája. Ő is fiatal, alig tizenhét éves. Ravalpindiben lakik, és egy romantikus nevű, húszéves taxisofőrbe, Noor Halimba szerelmes. A fiú a North West Frontier Province-ból származik. A lány szülei tiltották, hogy találkozzanak, ám Norén ellenszegült az akaratuknak. A két fiatal

úgy döntött, Pesavárba mennek, és összeházasodnak. Útközben a rendőrség megállította a buszt, amelyen utaztak, leszállították és kihallgatták őket. Megkérdezték, egy pandzsáb leány miért utazik egy pahtán fiúval. A rendőrök ezután minden különösebb ok nélkül összeverték a fiút, és mindkettejüket bezárták a pesavári börtönbe. Immár két hónapja vannak itt. Norénnak azóta semmilyen kapcsolata nincs a fiúval. Ennek ellenére változatlanul azt tervezi, hogy hozzámegy feleségül. De erről szó sem lehet, jelentette ki a lány bátyja, aki hajlandó lenne kiváltani testvérét a börtönből, de csak azzal a feltétellel, hogy soha többé nem találkozik Noor Halimmal. Norén szünet nélküli locsogását Gulnaz meg sem hallja. Az alig hallhatóan motyogó Nadzsiba mondandója sem érdekli. Ahhoz sincs kedve, hogy felkeljen. Csak ül, és bámulja a falról pergő meszet. Valaki – hogy ki, arra már nem emlékszik – elárulta Gulnaznak, hogy a második férje is börtönbe került. Nem a házasságuk és a gyerek miatt, hanem mert drogárusításon érték. A nő azt is hallotta, hogy a cipész aláírta a válási papírokat. Ám ez az ő ügyében már nem oszt, nem szoroz. Teherbe esett a második férjétől akkor, amikor még lefeküdniük sem lett volna szabad egymással. A zina vádját nem vonták vissza. Addig itt kell maradnia a pesavári börtön női barakkjában, míg a bíró ki nem mondja, milyen büntetést kap a bűnéért, amiről nem is tudta, hogy elkövette.

A BECSÜLET NEVÉBEN Még soha nem volt olyan gyönyörű kertem, mint itt, Iszlámábádban. Pálmafák, rózsák, ezernyi virág: a zöld, a vörös, a sárga, a fehér és a lila tobzódó ünnepe, a háttérben a Himalája utolsó nyúlványaival, a Margalla-dombokkal. Mindennap a kertben reggelizem, asztalom megpakolva pakisztáni joghurttal, pakisztáni mangóval, cseresznyével, barackkal, mandarinnal, frissen sült, palacsinta vékonyságú pakisztáni kenyérrel, itteni nevén csapatival, és édes pakisztáni mézzel. Az étel mellé minden reggel oda van készítve nekem négy remek angol nyelvű újság: a The Nation, a Dawn, a The News és a Daily Times. És szinte minden reggel felfordul a gyomrom reggelizés közben, amikor a lapokban a karo kariról, vagyis a becsületgyilkosságról olvasok; rosszul vagyok attól, mennyire nem akarnak és tudnak tenni a pakisztáni politikusok a nőkkel szembeni tömeges erőszak ellen. Most épp egy hírhedt karo kari ügy fejleményeivel vannak tele a lapok. A karo kari kifejezés Szindh tartományból származik. A karo befeketített férfit, a kari befeketített nőt jelent, a karo kari pedig egy férfi és egy nő, egy fiú és egy leány közti tiltott viszonyra utal, de jelenti magát az ilyen viszony kapcsán automatikusan megjelenő becsületgyilkosságot is. Nemrégiben minden újság tele volt az Afsén Muszarat ellen elkövetett becsületgyilkossággal. Afsén egy huszonegy éves lány volt, a multáni egyetemen tanult informatikát. Tehetős családból származott, a multáni Szahu-klánból. Apjának ügyvédi irodája volt, és a család minden tagja, még a lányok is, egyetemet végeztek, a fiúk közül pedig többen katonai akadémiára jártak. A klán komoly politikai befolyással rendelkezik Multán környékén; többen közülük polgármesterek, egyikük egyenesen az iszlámábádi szövetségi kormány miniszteri posztjáig vitte. Ám a magas képzettség és a szociológiai ismeretek nem jelentenek akadályt, ha arról van szó, hogy valakinek kedve szottyan egy kis becsületgyilkosságra. Afsén beleszeretett egy diáktársába, a huszonnégy éves Hasszánba, aki anyai ágon sokadik unokatestvére volt. Úgy tervezte, hozzámegy a fiúhoz. Nagyapja, apja és apjának testvérei ellenezték

a házasságot. Hasszán klánja egy másik multáni politikai blokkhoz tartozott, és ami még fontosabb, Afsén nagyapja, Allahditta Szahu nem akarta, hogy birtokai egy része Afsén örökségeként Hasszán családjának tulajdonába kerüljön, bármilyen csekély területekről van is szó. Minden vagyonát fiainak és unokáinak kívánta megtartani. A család már rég kiszemelt Afsénnek egy pilótát a hadseregből, aki a lányhoz hasonlóan, Allahditta Szahu unokája volt, és hozzá is adták. Ám a házasság néhány nap után tönkrement, és Afsén visszatért szülei házába. Erre a nagypapa máris bemutatta új férjjelöltjét: egy másik unokáját. Afsén azonban a sarkára állt, és kijelentette, hogy ő csakis Hasszánhoz hajlandó hozzámenni. A lányt erre száműzték abba a faluba, ahonnan a család eredetileg származott, és ahol máig több házat és földet birtokolnak. Bezárták egy házba, senkivel sem érintkezhetett. De Afsén régi dadája, mint Rómeó és Júlia történetében, titokban közvetített a két fiatal szerelmes között. Azt tervezgették, hogyan szökhetnének meg együtt. Végül Ravalpindibe menekültek, de a Szahu-klán hamar rájuk talált. Afsén elhitte családja ígéreteit: azt mondták neki, visszaköltözhet a multáni szülői házba, és haja szála sem görbül. Amint hazaköltözött, apja és nagyapja újabb férjjelölttel kezdték traktálni. De a lány ragaszkodott Hasszánhoz. Másnap – épp véget ért a ramadán, és mindenki az eid ul-fitret, azaz a cukorünnepet ünnepelte – a nagyapa összehívta fiait és fiúunokáit. Azok hamar átlátták a helyzetet: Afsén engedetlen, zabolátlan leány, aki nem hallgat senkire, és hagyja, hogy megbolondítsa ez a romantikus szerelem, fittyet hány annak minden káros következményére. A szerelmes leányok aláássák a klán érdekeit, kedvük szerint cselekszenek, nincsenek tekintettel senkire, engedetlenek és megsértik a család férfi tagjainak tisztességét. A férfiak karivá nyilvánították a lányt, amivel egyúttal a büntetését is kimondták: haladéktalanul el kell távolítani, el kell lehetetleníteni, és még az emlékét is el kell törölni. A novemberi ünnepek alatt Afsén apja, nagyapja és nagybátyjai meggyilkolták a lányt a szülői házban. A szerencsétlen lány így bűnhődött azért, amiért nem volt hajlandó lemondani szerelméről.

Becsületgyilkosságra nem szokás felbérelni valakit, ezt mindenki a családon belül intézi. A család az ügyész, a bíró és a hóhér egyszerre. A becsületgyilkosság valójában a szervezett bűnözés kategóriájába tartozik, mert az elkövető mindig mások segítségével és egyetértésével cselekszik. Mindig a férfi rokonok jelentkeznek hóhérnak, és mindig együtt hajtják végre az „ítéletet”. Hiszen ők azok, akiket elárultak. Ők azok, akiket átvertek. Az ő tekintélyük csorbult. Az ő becsületükbe gázoltak bele, kegyetlenül. Egyszerűen képtelenek elviselni a kari rettenetes engedetlenségét. Látják a rájuk mutató ujjakat, hallják a gúnyos megjegyzéseket: nézzétek, ezek a férfiak nem uraik asszonyaiknak! Elviselhetetlen! Egy igazi férfi maga öli meg engedetlen női rokonát – ahogy az igazi férfi a kecske, a teve vagy a kos torkát is maga vágja át az eid ul-adhah, az iszlám ünnep reggelén. Aki ad magára, nem bérel mészárost: a vérnek ott kell elfolynia a konyhapadlón, a ház kövein, mert csak így mossa el a házhoz tapadt bűnöket. A világ csak úgy tudja meg, ki az úr a háznál, ha a családfő maga öli le, akit le kell ölnie. A nagyapa és a fiúk rúgták, ütötték-verték Afsént irtózatos dühükben. Aztán a nagyapa megelégelte a dolgot, és megfojtotta a lányt a saját dupattájával. A halál még nem jelenti a büntetés végét. A kariknak örökké a pokolban kell égniük. A holttestet tilos temetőben eltemetni, egyszerűen bedobják egy gödörbe vagy a folyóba, az összes, a holtat Allah kegyelmébe ajánló rituálé nélkül. Nem mossák meg, és nem csavarják finom gyolcsba a holttestet. Senki sem mond imát. Az anyának, a nővéreknek, a nagynéniknek is megtiltják, hogy gyászoljanak. A karik büntetése arra is jó, hogy a többi nőt kordában tartsa: állandó félelemben élnek, nehogy hasonlóan járjanak. Tökéletes terror, a férfiak kifinomult terrorrendszere. Az angol nyelvű lapok napról napra részletesen beszámoltak az „Afsén-ügy” fejleményeiről. A Human Rights Commission of Pakistan értesült a lány haláláról, és mivel mindjárt sejtette, hogy Afsén nem természetes halált halt, vizsgálatot indított. A rendőrkapitány igen előrelátó kifogással rázta le a multáni HRCP-munkatársat.

Amennyiben becsületgyilkosságról van szó, mondta, a tettesek kétségtelenül „heves és váratlan provokációra” hivatkoznak majd, amely a pakisztáni törvények szerint enyhítő körülménynek számít, és szinte minden hasonló esetben ezt alkalmazzák. Ez annyit jelent, hogy szegény férfit oly mértékben megsértették és megszégyenítették, hogy képtelen volt fékezni dühét; nem csoda, ha ebben a felfokozott idegállapotban gyilkosságra ragadtatta magát. A büntetés ilyenkor rendszerint igen enyhe: egy, legfeljebb két hónap börtön. A HRCP azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és nyilvánosságra hozta az esetet. Kikényszerítették a boncolást. Afsén családja ezt „a holttest megbecstelenítésének” tartotta, és nem akarta elárulni, hol temették el a lányt. A sírt ennek ellenére megtalálták, de a család ekkor megtagadta a holttest azonosítását. Végül találtak valakit, az önkormányzat egyik női dolgozóját, aki ruházata alapján hajlandó volt azonosítani a holttestet. Mint kiderült, Afsént szó szerint agyonverték. Arca felismerhetetlen volt, nyakán fojtogatás nyomai látszottak. Karját és lábát mély sebek borították, gerincét eltörték. A vizsgálat azonban megrekedt, sehogy sem találták az elkövetőket. A sajtó súlyos büntetést és sürgős intézkedést követelt. A rendőrség, hangoztatták, korrupt és tehetetlen, a politika közönyös. A sajtóhadjárat olyan heves lett, hogy végül az ország elnöke, maga Musharraf volt kénytelen foglalkozni a lány ügyével. Parancsot adott a hadsereg multáni vezetőjének, hogy fogja el, és állítsa bíróság elé a tetteseket. Musharraf beavatkozása után azonnal letartóztatták a nagyapát, Allahditta Szahut, ám egy nap múlva már újra szabad volt. Azóta síri csönd honol az Afsén-ügy körül. Tárgyalás nem várható, véli a Daily Times. Allahditta Szahu klánja pénzzel és befolyással elérte, hogy az ügyet hivatalos szinten elaltassák. És ami a legfontosabb, előrángatták a pakisztáni alkotmány idevágó iszlám szellemiségű rendelkezéseit. Ezek szerint a nagyapát és a többi bűnöst nem lehet elítélni, mert a lány apja megbocsátott nekik. Folytatom az olvasást. Megnézem a The Newsban, mit írnak a hasonló „közös megegyezéses” esetekről. A pakisztáni törvényben

van két, a Koránból származó rendelkezés, melyek lényegében feljogosítanak a bizonyos erkölcsi határokat átlépő nők meggyilkolására. Az egyik rendelkezés a kviszaszon, azaz a bosszún, az ótestamentumi „szemet szemért, fogat fogért” elvén alapszik, míg a másik a dijaton, vagyis a vérdíjon. A közös megegyezés egy fontos eleme, a megbocsátás is a kviszasz kategóriájába tartozik. Megbocsátás: az emberiség egyik legnagyobb erénye, oly csodálatos, hogy az ember képes a könyörületre! Persze az iszlám törvényben azért nem pont így fest a dolog. A becsületgyilkosságok, például Afsén esetében a megbocsátás nem az áldozatnak szól, nem az ő bűneit bocsátják meg; célja kizárólag a gyilkos vagy gyilkosok tisztára mosása. A vali, a felügyelő, vagyis az áldozat gyámja és első örököse jogosult a közös megegyezésre és a megbocsátásra. Afsén valija az apja, aki élt is a lehetőséggel, hogy megbocsásson lánya gyilkosainak, azaz a saját apjának és testvéreinek. Az apa lánya helyett saját apja és a család többi férfi tagja mellé állt, akiknek így sohasem kell felelniük tettükért, sosem kerülnek börtönbe a lány meggyilkolásáért. Az iszlám rendelkezések következtében az ilyen gyilkosságok a családok, klánok és törzsek belügyei lettek. A család dönti el, hogy megöl egy karit vagy karót, vagy sem. A kivégzés után a család lép fel bíróként, ő menti fel a hóhért, és adott esetben a család dönti el azt is, kell-e vérdíjat fizetnie a gyilkosnak az áldozat örökösei számára. Ez a rendszer az államot kikapcsolta a folyamatból, attól tökéletesen függetlenül működik. Kertészünk, Habib, gyönyörű virágcsokrot tesz az asztalra. Habib sem olvasni, sem írni nem tud, és beszélni is alig, mert nagyon erősen dadog. De a színekhez neki van a legjobb érzéke az összes férfi közül, akit ismerek. Csodálatosan rendben tartja a kertet, virágokat ültet és nevel. Folytatom az újságolvasást. Jönnek az újabb történetek nők legyilkolásáról. Szindh tartományban, Larkána környékén megvadult falubelijei levágták a tizenhat éves Samsa két kezét. Ezután késekkel halálra szurkálták. A lány holttestét a csatornába dobták.

A dráma az esküvőjén történt. Samsa táncolt, és egy fiú játékosan megfogta a karját. Samsa egyik nagybátyja, a vőlegénye apja egy erkélyről nézte a jelenetet, és úgy találta, hogy a lány a kelleténél kissé tovább hagyta a fiúnak, hogy fogja a karját. A nagybácsi erre odarohant a lányhoz, és az útközben felszedett kővel fejbe verte. A fiú közben kereket oldott. Samsa egy nagynénje házába menekült üldözői, leendő apósa és a közben hozzá csatlakozó nagybácsik és unokatestvérek elől. A férfiak eszelős módjára estek neki, bambuszbotokkal és kövekkel verték. Egyikük rá is lőtt, de a golyó célt tévesztett. A férfiak folytatták a verést, majd levágták a lány kezeit. Az egész falu, a teljes násznép látta a jelenetet, de senki sem avatkozott közbe. Samsa holttestét behajították a csatornába, és a víz magával vitte. Kisvártatva összeült a jirga, vagyis a falu öregjeinek tanácsa. Megállapították: a fiatalember azzal, hogy megfogta a leány karját, kiprovokálta a gyilkosságot, és ilyen módon felelős a lány haláláért. A gyilkosságot elkövető férfiak a fiú cselekedete miatt dühödtek fel annyira, hogy elvesztették az önuralmukat, és végül önnön tulajdonuk, azaz Samsa elpusztítására ragadtatták magukat. Büntetésként arra kötelezték a fiatalembert, hogy Samsa apjának 650 ezer rúpia bánatpénzt fizessen. A Herald című havilapban olvasható egy hír egy első pillantásra álmosnak tűnő, Szindh-beli kis városkáról, melyben egy férfi agyonlőtte hatvanéves édesanyját és negyvenöt éves unokahúgát. Az előzmény az volt, hogy a férfi falubelijei látták a két nőt, amint egy környékbeli városban nem a családhoz tartozó férfiakkal beszélgettek. A Herald tudósítója így írja le, milyen látvány fogadta a házikóban, melyben a meggyilkolt asszony lakott: „A helyiség tele van faragatlan alakokkal, akik elégedetten csapnak egymás tenyerébe, miután megmentették a falu becsületét. – Jól elkaptuk azt a két nőt. Nekünk már az is elég, ha egy nő gyanúba keveredik. Már ezzel megsértik a tisztességünket – mondja a hatvanéves asszony férje, és valósággal sugárzik a büszkeségtől.” A tudósító szerint a helyiségben tolongó férfiak nem valódi apák, férjek és testvérek, hanem ketyegő időzített bombák, melyek

uralkodnak feleségeik fölött, és senkinek egy szava sem lehet ellenük. A férfiak nők fölötti, vitathatatlan hatalmáról ír a Dawn című napilap is: „Egy család öt férfi tagja, nem messze a Ravi folyótól felhúzott a fára egy harmincnyolc éves nőt és annak húszéves lányát. Miután meghaltak, holttestüket a folyóba dobták. A férfiak azért ragadtatták magukat erre a tettre, mert úgy vélték, a két nőnek viszonya volt más férfiakkal.” A Dawn szerint a falusi tanács és azok szemében, akik úgy gondolják, hogy a család hírnevének megóvásáért semmilyen ár sem drága, az ilyen gyilkosságok nem is számítanak gyilkosságnak. A gyilkos jogosan jár el, mivel az ő becsületébe gázoltak bele, és az ő tulajdona veszett el. Arról, hogy épp ő maga pusztította el azt, nem tehet; hiszen viselkedésével, bűnével maga az áldozat késztette erre az esztelen cselekedetre, önmaga megkárosítására. Egy másik havilap, a Newsline Sazia és Hasszán esetéről számol be. Sazia tizenkilenc éves diáklány volt, Hasszán pedig a szomszéd család sofőrje. Mindkettejükkel brutális módon végeztek. Sazia és Hasszán szerelmesek voltak egymásba. Titokban összeházasodtak, aztán elszöktek hazulról. A lány a Szindh-beli kaseli törzshöz tartozott, míg Hasszán a szolangik törzséhez, akiket az előbbiek alsóbbrendű embereknek tekintenek. A kaselik aggjai legott összeültek, hogy megbeszéljék, milyen büntetést érdemel Sazia szörnyű tette elkövetéséért: nem elég, hogy engedély nélkül férjhez ment, ráadásul egy alsóbb kasztból származó férfit választott. A párt nemsokára megtalálták, és akárcsak Afsénnnal és az ő Hasszánjával, elhitették velük, hogy megbocsátottak nekik, így nyugodtan hazatérhetnek. Amikor Sazia és Hasszán másnap reggel autójukkal begurultak a faluba, megállították őket, és mindkettejüket kirángatták a kocsiból. A felfegyverkezett férfiak összeverték őket. Az alig ötven méterre lévő rendőrőrs ezen a kora reggelen zárva volt, egyetlen rendőr sem járt a környéken. Saziát és Hasszánt belökték egy kocsiba, és egy házba szállították őket. A következő három órában kínozták, késekkel szurkálták őket. Támadóik chilit és sót szórtak a sebeikbe. Sazia egyik szemét kiszúrták. Mindkettejük lábát és karját eltörték. A „megbecstelenített” kaseli férfiak botokat

és késeket dugtak Hasszán végbelébe. Nemi szervére benzint öntöttek. A ház előtt hatalmas tömeg verődött össze, hátha sikerül bekukucskálniuk, és csak hallgatták az ifjú házaspár üvöltését és sikoltozását anélkül, hogy bárki közbeavatkozott volna. Dél körül Hasszánt és Saziát is beemelték egy autóba, majd elvitték őket egy közeli vízfolyáshoz, ahol végre egy-egy lövéssel megszabadították őket szenvedéseiktől. Sazia családja otthagyta a lány holttestét, ahol gyilkosai végeztek vele. Egy kari nem méltó arra, hogy eltemessék, legfeljebb arra, hogy testét vadállatok tépjék szét. Ám a vadállatokat megelőzték az újságírók, akik lefényképezték a két hullát, a fotókkal illusztrálva kimerítő tudósításukat a rettenetes gyilkosságról. Pompás kertemben ülve nézem a szörnyű képeket, és érzem, hogy lábamból kiszalad az erő. De még arra sincs időm, hogy magamhoz térjek, máris újabb esettel találom szemben magam. Ez is Larkánában történt. A huszonkét éves Fahmida férje és annak testvérei kiszúrták a lány szemét, aztán levágták a lábujjait. Az ok: állítólag látták egy fiatalemberrel. Miután megkínozták, fejszékkel verték agyon. Egy Csakvál környéki faluban unokabátyja meggyilkolta a húszéves Zulakhan Bibit. Az ok: korábban látta egy férfi társaságában. Szukkúrban egy tizenkilenc éves fiút és egy tizennyolc éves lányt mészároltak le a lány fiútestvérei, mert titkos viszonyt folytattak. Mianváli környékén három tizennyolc és huszonkét év közötti unokahúgukat egy héten át kínozták unokabátyjaik. Hogy miért? A három lány engedély nélkül bement a közeli városba. Az iszonyatos hét után a lányokat egy csatorna partjára vitték, s ott feldarabolták őket. Maradványaikat a vízbe dobták. Tahira egy évvel ezelőtt engedély nélkül hozzáment a szerelméhez. Bátyjai ölték meg. A kairpuri Nur Katunt – a várost korábban említettük egy gyilkosság kapcsán – a férje karinak nyilvánította, és megölte. Nur lediplomázott, a szindhi egyetemen volt kutatóasszisztens, szabadidejében verseket írt, és az önkormányzati testületbe is beválasztották. Nem akart hozzámenni a családja által kiszemelt

férfihoz, de végül rákényszerítették a házasságot. A férfi, aki korábban ugyanazon az egyetemen tanult, úgy érezte, az asszony megalázta: talán nem elég jó neki? Megverte, a falhoz vágta, arcába terpentint öntött. Nur szülei házába menekült, de azok nem engedték be. A férjénél a helye, szóltak ki neki a zárt ajtó mögül. A két család közt egyezség köttetett, melyet nem kívántak felbontani. Később megjelent a férj, aki kijelentette, hogy az asszony magában okozott kárt, aztán oldószert locsolt a saját arcába, hogy sajnáltathassa magát. Nur végül Kairpur polgármesternőjénél talált menedéket. Úgy döntöttek, a tanács elé viszik a nők elleni erőszak ügyét. Ez elég volt Nur férjének, hogy feleségét karinak nyilvánítsa, és megölje. Az utóbbi, Pakisztánban töltött években összeállítottam egy mappát, melyben összegyűjtöttem a pakisztáni lapok nők elleni bűntettekről szóló cikkeit. A mappa itt fekszik előttem a bőségesen megrakott reggelizőasztalon. Szép vastag dosszié. Ha akarnám, a benne szereplő hírekből egy egész könyvet írhatnék. A karo kari esetek száma végtelen. Egyedül Szindh tartományban évi négyszáz ilyen gyilkosságot követnek el – sőt, valószínűleg még ennél is többet. A lapok négyszáz konkrét esetről számolnak be, de ennél sokkal több is lehet. A mappámban csak töredéke fér el azoknak a gaztetteknek, melyeket Pakisztánban, ebben a lakói által a Tiszták Országának nevezett országban követnek el. Csak a jéghegy csúcsa, amit a tudósítók Pakisztán erényes népe elé tárnak. A gyilkosságokat tízsoros hírekben leltározzák. Az ilyen kis cikkekből annyi hemzseg a lapokban, hogy nincs olyan újságolvasó, aki elsiklana felettük. Felsorolásszerűen közlik a helyet, az időt, az okot. Az illetékesek vadul kongatják a vészharangot a gyilkosságok félelmetesen magas száma miatt. De ilyen mennyiségben és tálalásban nem hatnak a hírek: olyanok, mint a közúti balesetekről szóló jelentések. Elolvassa, majd pillanatok alatt elfelejti őket az ember. Mindig a régi nóta: ismétlődő szörnyűségek, újabb és újabb áldozatok. Mit tehet az ember: közúti balesetek voltak és lesznek. Mit tehet az ember: a becsületgyilkosságok is mindig voltak és lesznek. Sorjáznak a nevek az újságokban, de a nevek mögött nem jelennek meg személyek.

A progresszív nők komoly reményeket fűztek Musharraf elnök évekkel ezelőtti egyik kijelentéséhez, amikor a tábornok deklarálta, hogy ezentúl a nemzetgyűlés helyeinek húsz százalékát nőknek kell elfoglalniuk. Eleinte engem is lenyűgözött, évente hány konferenciát és workshopot rendez a pakisztáni kormányzat a becsületgyilkosságról, a kiházasításról és a nők elleni, családon belüli erőszakról. Ám három év múlva láttam, hogy ez a sok rendezvény kizárólag a világ megnyugtatására szolgál, arra, hogy a külvilág elhiggye, a pakisztáni politikusok és vezetők keményen harcolnak a nők jogaiért. A valóságban azonban mind a pakisztáni nőket, mind a külföldieket, akiktől a különféle segélyeket kapják, az orruknál fogva vezetik. Pakisztánban töltött éveim alatt jottányit sem változott az ottani nők helyzete, akiknek az élete ugyanolyan veszélyes és félelmetes, mint bármikor korábban. Önmagában azzal, ha a nőknek meghatározott számú helyet adnak a parlamentben, még nem lesz jobb a helyzetük. A képviselőket kinevezik, nincsenek választóik, akik visszahívhatják vagy számon kérhetik őket. Semmilyen teljesítményt nem kell felmutatniuk, hogy újraválasszák őket, és az elnyomott nők érdekeit sem kell feltétlenül képviselniük. A női képviselők csak egy vitatott rendszer kirakatfigurái. Nem Pakisztán háttérbe szorított, kiskorúságban tartott asszonyait képviselik, hanem sógoraik, bátyjaik, atyáik, hites uraik és nagybátyjaik érdekeit; javarészt a magasabb osztályokból származnak, földesurak és nagyiparosok családtagjai. A választott női képviselők esetében sem sokkal jobb a helyzet. Azon férfiak „pótlékaiként” ülnek a parlamenti padokban, akik valamilyen okból nem lehetnek képviselők – nincs egyetemi végzettségük vagy valamilyen korrupciós ügy vádlottjai (Pakisztánban a szabályok szerint ez a két tényező az akadálya a parlamentbe kerülésnek). A választások során világosan kiderül, mi az induló nők szerepe: annyi csupán, hogy melegen tartsák a széket a férjüknek, apjuknak, bácsikájuknak. A választási plakátokon is a férfi arcképe szerepel, ő jár választási gyűlésekre. Volt szerencsém közelről is látni ezt. Egy ismerős nő foglalta el a férje, a volt külügyminiszter helyét a parlamentben. A férfi közben elment az

egyetemre, hogy végre lediplomázzon, majd a következő választások után visszaüljön az addig a felesége által elfoglalt székbe. A női képviselők nagy része, akár kinevezték, akár választották őket, két év múltán már arra sem igen veszi a fáradságot, hogy Iszlámábádba utazzon a parlamenti ülésekre. Pedig igencsak szükség lett volna rájuk például akkor, amikor Minó Bandara beterjesztette törvényjavaslatát a karo kari ellen, de cserbenhagyták képviselőtársukat. A nemzetgyűlés elnöke meg sem adta a szót Bandarának, és egyetlen nő sem tartózkodott a teremben, hogy kiálljon mellette. Amint kinyitotta a száját, az elnök lekapcsolta Bandára mikrofonját. Ő a terem zaját túlkiabálva próbált szóhoz jutni, mire a mezőgazdasági és élelmiszerügyi miniszter, egy Szindh-beli nagybirtokos visszakiabált neki, mondván, a karo kariról teljesen fölösleges a parlamentben tárgyalni. „A karo kari – üvöltötte – országunk egy jó hagyománya, mely gyorsan feloldja a társadalmi feszültségeket.” Ez a miniszter egyébként odahaza maga ítélkezik „alattvalói”, a földjeit megművelő parasztok fölött, akik lényegében nem mások, mint egyszerű jobbágyok. Amikor a miniszter körzetében meggyilkolnak valakit, és a gyanúsított nem akar vallani, forró parázson kell járnia. Ha nem hólyagosodik fel a talpa, szabadon engedik, mert ez bizonyítja, hogy nem ő követte el a gyilkosságot. Ha hólyagos a lába, felakasztják. Egy másik miniszter, maga is földesúr, a Newsline című magazinban állt ki a becsületgyilkosságok mellett: „Ha egy férfi a feleségét, az anyját, a húgát vagy a lányát kompromittáló helyzetben találja más férfival, elveszti az eszét, és megöli az asszonyt. Még a Koránban is benne van, hogy ha egy nő megcsalja urát, és ennek négy férfi a tanúja, akkor a nőt halálra kell kövezni. Magát a karo karit az iszlám sem helyesli, de az isten szerelmére, mutassanak egy férfit, aki nem veszti el a fejét, ha a felesége becsapja, megcsalja. Ha egy férfi ilyet hall vagy lát, érthető módon dühös lesz. Az állatvilágban sem viselik el a hímek, ha egy másik hím elveszi tőlük a nőstényt.” Kicsivel később a nemzetgyűlés elnöke raportra hívta Bandarát. A szobában ott ült Bandara pártjának, a kormányzópártnak a többi

tagja is. Nem köntörfalaztak, hanem felszólították képviselőtársukat, hogy vonja vissza javaslatát, és soha többé ne vesse fel a témát. Ők is elmagyarázták, hogy a becsületgyilkosság ősi hagyomány, márpedig a képviselők azért ülnek a parlamentben, hogy őrködjenek az ország hagyományai fölött. Senkinek nincs joga, tették hozzá, hogy elvegye a néptől a tradícióit. A női politikusok a társadalmi fenyegetések hatására nemritkán kénytelenek visszavonulni bizonyos vitákból, melyeket a nők helyzetével kapcsolatban kezdeményeznek. Nemrég paradicsomi kertemben az egyik reggeli lapban Naszém Akhtar Buttról olvastam. Az özvegy, hét gyereket nevelő képviselőnő egy kis falu tanácsában dolgozott. Sokat tett a szegényekért, és saját erejéből komoly tekintélyt szerzett magának a faluban, amiért a helyi földesúr igencsak megorrolt rá. A parlamenti választások előtt Akhtar arra biztatta az embereket, hogy egy olyan jelöltre szavazzanak, akit a földesúr nem támogatott. Ráadásul a mecset hangszóróin keresztül bemondatta, hogy pénzgyűjtést kezd a faluban, a befolyó összegből pedig szerény imahelyet szeretne kialakítani a temetőben. Felkérte a földesurat is, hogy segítsen neki. Ám az pénz helyett a fiaival érkezett a mecsetbe, botokkal és fegyverekkel felszerelkezve. A fegyverek agyával és a botokkal összeverték a nőt, ruháit letépték, majd félmeztelenül vonszolták végig a falu utcáin. Az egész falu látta, mit művelnek, de senki sem mert közbeavatkozni. Naszém csak négy nappal később mert jelentkezni a közeli város kórházában. A földesúr fiai oda is utánamentek, és halálosan megfenyegették. A nő soha többé nem tért vissza a helyi tanácsba. Emlékszem a The News publicistájának írására, melyben kifejti, hogy az országban uralkodó barbár szokások a feudalizmusra, a törzsiségre és a földbirtokosok hatalmára vezethetők vissza. „Tegyük fel – írta –, hogy valami csoda folytán eltűnik a politikai iszlám, békét kötünk Indiával, megoldódik a kasmíri kérdés és a beludzsisztáni felkelések ügye. Mi maradna? Az alapprobléma: a földesurak totális hatalma.” Újabb történet jut eszembe, egy újságcikk a negyvenöt éves Mumtaz Mairól, aki egy Multán környéki faluban élt. A falutanács büntetést szabott ki a nőre, mert állítólag viszonyt folytatott egy

férfival. A tanács tagjai megkorbácsolták, szemöldökét és haját leborotválták, és félmeztelenül végigvonszolták a falu utcáin. A szeretőjét, Musztafát arra kötelezték, hogy hároméves kislányát ajánlja fel menyasszonyként Mumtaz férjének és négyéves kisfiúknak. Mumtazt kitaszították a családjából. Musztafának ezen kívül egy ökröt és egy darab földet kellett adnia Mumtaz apósának. A The Nationben a következőt olvastam egy földesúr korlátlan hatalmáról. Az eset egy Szargodha környéki faluban játszódott le. Az önkényúr nyilvános megbecstelenítésre ítélte egyik szolgálólányát. A lány bűne az volt, hogy azt mondta, beteg, ezért nem tud dolgozni. A férfi letépte szolgája ruháit, és félmeztelenül végigkergette a bazáron. Aztán levette a cipőjét, és ráparancsolt a lányra, hogy abból igyon vizet az egész falu szeme láttára. Végül kijelentette, reméli, ez mindenki kedvét elveszi a hazudozástól. Nem csak a primitív, barbár földesurak, a jirgák, azaz a falusi tanácsok is gyakran ítélnek el szerencsétleneket. A News írt le egy esetet, melyben egy jirga egy két évvel korábban egy falubeli lánnyal elszökött fiú családját ítélte el. A pár időközben összeházasodott. A jirga úgy határozott, hogy a fiú családja ajánljon fel feleségül két kislányt a lány családjának, hiszen a fiú ellopta a család tulajdonát képező, idősebb leányt, amit valamiképpen kompenzálni kell. A fiú családja azonban nem akart lemondani két kislányáról. Erre a másik család férfi tagjai az éjszaka közepén betörtek a házukba, meggyilkolták a hetvenéves nagyapát, a nagyanyát, két lányt és három kislányt (akik közül kettő az alku részét képezte volna) valamint egy kéthetes kisfiút. Megmentették családjuk becsületét. Egy másik mappába gyűjtöm az olyan cikkeket, melyek a földesurak és a törzsi vezetők egy másik szokásáról szólnak: a lányok, sokszor egész kis lányok ajándékozásáról, mellyel valamilyen vitás ügyet intéznek el. Pathani Bibi tizenegy éves volt, amikor nagyapja odaadta egy hatvanéves férfinak, akinek tartozott 125 ezer rúpiával, de pénzben nem tudott törleszteni. A férfi elfogadta a lányt a pénz helyett, ám az ifjú ara nyolc nap házasság után megszökött. A faluban azonnal összeült a jirga. Úgy döntöttek, hogy Pathaninak még aznap vissza kell térnie férje házába. Apját

túszul ejtették. Választhatott: vagy visszafizeti a nagyapa által felhalmozott adósságot, vagy visszaviszi a lányt törvényes férjéhez. Fizetni nem tudott, ezért az utóbbi megoldást választotta. A lányok adásvétele él és virul, és nagy valószínűséggel még hosszú éveken, évtizedeken keresztül virulni fog. Változásnak nyoma sincs. Egy másik eset: egy Szindh-beli faluban egy férfi meggyilkolta a szomszédját, mert nem tudott aludni annak kutyájától. Az áldozat családja jóvátételt követelt. Az ügyet egymás közt intézték el, sem a rendőrséget, sem a bíróságot nem vonták be. A két család a következő kártérítésben egyezett meg: a gyilkos hatéves kislányát feleségül adják az áldozat nyolcéves kisöccséhez. A kislány tizenegy éves nővérét pedig az áldozat negyvenhat éves apja kapta meg. A gyilkos ezzel megúszta a büntetést, igaz, annak árán, hogy a két lány élete végképp tönkrement. Az így eladott lányok gyakorlatilag halottnak tekinthetők, új családjuk ugyanis rosszabbul bánik velük, mint az állatokkal. Számukra egy ilyen csereügylet olyan, mintha élve elásnák őket. Gyakoriak az olyan hírek is, melyek arról szólnak, hogy egy erőszakolási ügyben „csereerőszakkal” fizetnek az áldozat családjának. Valahol Pandzsáb tartományban egy fiú megerőszakolta a szomszédban lakó nyolcéves kislányt. A fiút elkapták, a falu öregjei összeültek, hogy eldöntsék, mi a teendő. Az azonnali kártérítés mellett döntöttek, szemet szemért, fogat fogért: a megerőszakolt kislány apja megerőszakolhatta az elkövető fiú anyját. Amit az azonnal meg is tett. Ugyancsak elképesztő történet a két, kettő illetve nyolcéves kislányé, akik egyik unokabátyjuk „illetlen” viselkedése miatt bűnhődtek. A fiú csúnyán viselkedett egy lánnyal. A falusi tanács úgy ítélkezett, a fiú adjon két leányt a megbántott lány családjának. Ám a fiúnak még nem voltak gyerekei. Nővérének viszont volt két kislánya, végül őket adták oda jóvátételként. A kétéves kislányt a „felperes” negyvenöt éves apja vette feleségül, míg hétéves nővérét az áldozat nyolcéves kisöccse. A határozat szerint a két kislány első menstruációjáig a szüleivel maradhatott. Ez után képessé válnak gyereket szülni, tehát férjük mellett van a helyük.

Aztán ott van a négyéves Haszina esete, akit egy hatvanéves férfihoz adtak feleségül. A lány anyját a férje, Haszina apja kitette otthonról. Előzőleg ugyanis az apa magához vett egy második feleséget, ami ellen az első asszony tiltakozni próbált. A férj, mint kiderült, úgy tudta beszerezni második feleségét, hogy kölcsönt vett fel, amit aztán négyéves kislányával törlesztett. Klasszikus „női téma”, amelyről azonban a pakisztáni lapok aligalig cikkeznek, az eltűnt nők problémája. A Tiszták Országában legalább nyolcmillió nővel van kevesebb, mint kellene, ami egyértelműen a nők diszkriminációjának következménye. Mivel a sajtóban nem sokat lehet olvasni erről, felkerestem dr. Zeba Sathart, a Népesedési Hivatal igazgatónőjét, akit kollégái nemzetközi viszonylatban is az egyik legjobb demográfusnak tartanak. Az igazgatónő véleménye szerint Pakisztánban relatíve több nő és leány hal meg, mint férfi vagy fiú. A világ országainak többségében nagyobb számban élnek nők, mint férfiak. A nők várható élettartama a világon mindenhol magasabb, mint a férfiaké, még olyan szegény országokban is, mint Mauritánia, ahol a nők átlagosan ötven, míg a férfiak csupán negyvenhat évig élnek. Pakisztán viszont a legveszélyesebb ország a nők számára. Pakisztánban sok-sok millió nő „nincs meg”: olyanok, akik meg sem születtek, mert már magzatként elhajtották őket, vagy megszülettek, de születésük után rögtön végeztek velük, esetleg a diszkrimináció vagy egyéb kegyetlenkedések következtében később haltak meg. Egész Délkelet-Ázsiában, melynek Pakisztán is részét képezi, hasonló a helyzet. Becslések szerint hatvan-és kilencvenmillió között van az a szám, amennyivel kevesebb a nő, mint kellene. Ez egyben azt is jelenti, hogy a régióban hatvankilencvenmillióval több a férfi, mint kellene, akik nők híján nem tudnak családot alapítani. Pakisztánban még annál is több „eltűnt nő” van, mint Kínában, abban az országban, ahol a hírhedt „egy gyerek” politika és a fiúgyerekek népszerűsége ugyancsak komolyan megbillentette a nemek közti egyensúlyt. A férfiak és nők közti kiegyensúlyozatlan arányokat dr. Zeba nagyrészt annak tulajdonítja, hogy a lányokkal

születésük után, illetve életük első éveiben sokkal rosszabbul bánnak, mint a fiúkkal. „A lányokat itt nemigen ölik meg, vagy, mint a preiszlám időkben, nem ássák el őket élve, egyszerűen nem foglalkoznak velük” – magyarázza a szakember. Demográfusként dr. Zeba Sathar a férfiak és nők világát, az iszlám és a földesurak törvényeit számok és statisztikák tükrében látja. A pakisztáni nőknek, mondja, csupán 29 százaléka tud írni és olvasni, míg a férfiaknál ez az arány 57 százalék. Egész Dél-Ázsiában itt a legmagasabb a szülés közbeni elhalálozás aránya, ami leginkább a nők gyakori teherbe esésének következménye. A pakisztáni nők gyakrabban szülnek, mint a környező országokban, mert a férfiak minél több fiú utódot akarnak. A statisztika szerint százezerből ötezer nő hal meg a szülőágyon. A pakisztáni egészségügy a legrosszabb egész Dél-Ázsiában. Vidéken nincsenek rendelők, kórházak, vagy ha mégis, nincsenek bennük ápolónők, orvosról nem is beszélve. Az ország nagy részében nincsenek nőgyógyászok vagy olyan sebészek, akik császármetszést tudnának végezni. A várandós nőket semmilyen formában nem gondozzák, nem kapnak extra vitaminokat, sem különleges, a gyermek és az anya fejlődését segítő ételeket. Itt nem szokás figyelemmel kísérni a magzat növekedését. „Arról még nem is beszéltem, ennek mi az előzménye – mondja dr. Zeba iszlámábádi irodájában. – A pakisztáni nők iszonyatos hátránnyal kezdik termékeny éveiket. Leányként mindig utoljára kaptak enni a családi étkezéseknél, ha megbetegedtek, utoljára őket vitték orvoshoz, a legjobb falatokat mindig a fiúk és a férfiak kapták. A várandós nők 95 százaléka vérszegénységben szenved. Hogyan szülhetnének így egészséges gyerekeket?” De még nincs vége: „Pakisztánban a nem megfelelő higiéniai körülmények miatt szinte az összes gyereknek folyamatosan hasmenése van. Öt év alatt ugyanolyan mértékben fordul elő hasmenés a fiúk és a lányok között. Mégis húsz százalékkal több lány hal meg emiatt. A fiúkat ugyanis hamarabb elviszik orvoshoz, gyógyszereket adnak nekik, míg a lányokat szinte egyáltalán nem is kezelik.”

A számok és statisztikák feministát faragtak dr. Zebából. Irodájában a falon plakát lóg, mely egy vérben úszó asszonyt ábrázol, alatta a felirat: „Repeal the Hudood Ordinances”, vagyis szüntessük meg a hudúd-rendeleteket. Egy másik plakát, melyen egy földön fekvő, halott nő látható, a „No compounding on honour killing” követelést hirdeti, vagyis hogy a becsületgyilkosságokat ne lehessen közös megegyezéssel elintézni. Dr. Zeba: „A sok, egymást szinte évente követő terhesség még jobban legyengíti az egyébként is alultáplált asszonyokat. A nők rossz egészségi állapota miatt jócskán a normális alatti súllyal születnek a gyerekek. Ennek nyilvánvalóan következményei lesznek a gyerekek egészségi állapotára és például az agyuk fejlődésére nézve. Egy szegényebb pakisztáni nő, ha terhes, ha nem, nagyjából napi 5-700 kalóriát juttat a szervezetébe. Az Unicef által megállapított minimum 2250 kalória lenne. Ez egy ördögi kör: az alultáplált nők alultáplált gyerekeket szülnek, akiknek később ugyancsak alultáplált és fejletlen gyerekeik születnek.” Dr. Zeba a számokból és statisztikákból arra a következtetésre jut, hogy a pakisztáni családokban egy lány mellé legalább két fiúgyermeket akarnak. Az eltűnt nők paradoxonja ijesztő: az asszonyok annyiszor esnek teherbe, ahányszor csak lehetséges, hogy produkálni tudják a kívánt számú fiúgyereket. Ez a nemi diszkrimináció nem kis részben felelős azért, hogy a koldusszegény országban robbanásszerű a népességnövekedés. A jobb módú rétegekben kisebbek a családok, de a fiúkat ott is egyértelműen előnyben részesítik. Az ideális család két-három fiúból és egy lányból áll. Jómagam mindig úgy gondolkodtam, hogy minél kevesebb a nő, és minél több a férfi, idővel annál jobb lesz a nők helyzete, hiszen szükség van rájuk, és így előbb-utóbb a jogaikat is kikényszeríthetik. Úgy képzeltem, hogy a pakisztáni nőknek nemsokára elég lesz csettinteniük, és mindent megkapnak, amit csak akarnak. Ám amióta elolvastam Valerie Hudson és Andrea den Boer Bare Branches, Security Implications of Asia’s Surplus Male Population című könyvét, már tudom, hogy a dél-ázsiai és kínai nőkre még rosszabb sors vár, mint amilyet most kell elszenvedniük.

A szerzők szerint a férfiak és a nők számának tekintetében nem érvényesül a piaci gondolkodás. Az igaz, hogy minél kevesebb a nő, annál nagyobb a túlkínálat férfiakból. Ezzel növekszik a nők iránti kereslet. Ámde: „Minél kevesebb a nő – véli a szerzőpáros –, annál jobban kizsákmányolják őket. Egyre többször kell teherbe esniük, hogy produkálni tudják a megfelelő számú fiúgyereket. A nők fogyása azt is jelenti, hogy egyre nő körükben az analfabetizmus, és egyre kevésbé tudnak részt venni az ország gazdasági életében.” Rossz hír azoknak, akik a fejlődő országok összes társadalmi nyavalyájának megoldását az oktatásban látják: Kínában például szinte minden lány jár iskolába, a nők nagy része dolgozik, ám minden évben több millió lánymagzat esik abortusz áldozatául, mert hiába az oktatás és a valamivel nagyobb nyitottság a világra, a szülők fiút akarnak, és kész. Kínában időközben 111 millióval több a férfi, mint a nő. Hihetetlen szám, több, mint Hollandia, Belgium és Németország lakossága együttvéve. India jobban képzett és gazdagabb köreiben még egyenetlenebb a gyerekek nemek szerinti megoszlása, mint a szegények között. Aki megengedheti magának, elmegy egy laboratóriumba, hogy megállapíttassa a gyerek nemét, és ha az anya véletlenül lányt hord a szíve alatt, az orvos máris készen áll a műtétre. Elképzelni is rossz, mi lesz, ha Pakisztánban is kialakul az indiaihoz hasonló, tehetősebb középréteg. A sok millió hiányzó nő Dél-Ázsiában és Kínában, és az ebből következő hatalmas túlkínálat férfiakból a szerzőpáros szerint egyre erőszakosabb társadalmak kialakulásához vezet. Azok a férfiak, akik nem jutnak feleséghez, hajlamosabbak az antiszociális viselkedésre, mint nős társaik. „A női partner nélküli férfi veszélyes. Nem szívesen élnénk olyan országban, ahol annyi a magányos, szegénységben élő férfi.” Az olyan társadalmak, melyekben túl sok a férfi, a szerzők szerint csak diktatórikus vezetéssel tarthatók kordában, mely könyörtelenül elnyomja az országban felbukkanó erőszak legenyhébb formáit is. Egy férfiak uralta országban nem lehet szó demokráciáról, mert egy ilyen országban rengeteg a belső konfliktus, a szektás erőszak, a kisebbségekkel szembeni boszorkányüldözés. India és Pakisztán

már ezen az úton jár: az állandó belső konfliktusok mellett a két ország folyamatosan a háború árnyékában él a megoldhatatlannak tűnő kasmíri kérdés miatt.

OTTHONI ERŐSZAK A nők elleni erőszak témájának Pakisztánban számtalan rajzversenyt, regényt, újságcikket, konferenciát és workshopot szentelnek. Ezekben feltűnnek az állandó témák: újra és újra megjelennek a levágott orrok s fülek, a kiszúrt szemek, a nők arcának megcsonkítása sósavval, hajuk és szemöldökük leborotválása, a csoportos erőszakolások, melyeket az áldozat valamelyik családtagja által elkövetett bűn megtorlásaként alkalmaznak, a helytelenül viselkedő húgok, unokanővérek megfojtása és lelövése, menyek élve elégetése. A levonható tanulság mindig ugyanaz: az erőszak oka a szegénység és az oktatás hiánya. Változatlanul tartja magát az optimista nézet, mely szerint az oktatás hatékonyságának javítása és a felvilágosítás előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Szombaton Ravalpindiben, Iszlámábád nagyobb, szegényebb és veszélyesebb testvérvárosában volt szerencsém látni valamit abból, egyesek hogyan akarják tudatosítani a nők elleni erőszak problémáját a társadalomban. A Progresszív Nőszövetség tartott gyűlést egy kis, szorosan egymás mellé épített, szegényes lakótelepi házak közé ékelődő udvarban. A rendezvény címe egy narancssárga és vörös lángokkal díszített transzparensen volt kifüggesztve. A résztvevők általános és középiskolásokból, valamint a Homeopátia Akadémia hallgatóiból kerültek ki. A kis udvar bűzlött a macskapisitől; a tér szélén, közvetlenül a házak mellett nyitott csatorna futott. A fiúk és lányok másfél órán át csendben hallgatták az előadásokat, csöppet sem emlékeztetve a hasonló rendezvényeken magukkal nem bíró, rendetlenkedő holland gyerekekre. Ravalpindi polgármestere, egy negyvenes, fess, feszes öltönyt viselő férfi a mikrofonhoz lépve közölte, legszívesebben személyesen törné össze azon férfiak csontjait, akik nőket bántalmaznak. Ha rajta múlna, jelentette ki, a lányoknak és asszonyoknak nem kellene félniük feljelentést tenni, amiért inzultálják őket. Úgy véli, a politika dolga, hogy elérje, a társadalom tisztelettel bánjon a nőkkel.

A polgármester beszéde után a diákok ismertették, hogyan működik a nők elleni erőszak. Rövid előadásaikban bemutatták a pakisztáni családok mindennapjait, jóval nagyobb színészi tehetséggel, mint a helyi szappanoperák színészei. Egy fiú egy férfit alakított, aki nem akar dolgozni, s bottal veri a feleségét, amiért az túl kevés hozományt hozott a házasságba. „A barátaim csúfolnak: jól becsaptak ezzel az ócska hozománnyal, még egy nyamvadt robogót sem kaptál!” Mire a „felesége”: „Atyám pénzért adott el neked, te vénember, amikor még egészen pici lány voltam.” A férj: „Nem szültél nekem fiút.” A feleség: „Ez Isten akarata!” A férj: „Micsoda, feleselni mersz?” Azzal kegyetlenül összeveri az asszonyt. A nő nagy nehezen feltápászkodik, és a közönség felé fordulva kérdi: „Vajon a vallásom szerint valóban joga van ahhoz, hogy ezt tegye velem?” A második darab végén az előzőleg férje által egy kendővel megfojtott nő feláll, és így szól: „Nők, védekezzetek! Védjétek meg magatokat a férfiak által alkalmazott erőszakkal szemben!” A következő darabban egy aljas anyós és aljas sógornők szerepelnek. Úgy kezelik új családtagjukat, mint valami rabszolgát: ütik-rúgják, a végén felgyújtják. Odabent, a Progresszív Nőszövetség székházában kiállítás látható a diákok rajzaiból. Rettenetes képek, melyeken apák szúrják le saját lányukat, anyósok és sógornők rezzenéstelen arccal nézik végig menyük élve elégetését. A gyűlés végén egy újságíró megkérdezi, én is úgy vélem-e, hogy a nők pakisztáni elnyomása végeredményben a Világbank és az IMF, a Nemzetközi Valutaalap hibája. Készített egy tanulmányt, magyarázza, melynek az a végkövetkeztetése, hogy ez a két szervezet felelős a nők elégetéséért, kizsákmányolásáért és a becsületgyilkosságokért, mivel nekik áll érdekükben, hogy konzerválják a mai állapotokat. Ahelyett, hogy a segélyeket egyenesen a nőknek juttatnák, a hivatalos szerveknek adják őket. Ezeket pedig – ezt mindenki tudja, mondja az újságíró – korrupt

földesurak és katonák irányítják, akik az összes pénzt zsebre teszik. Az újságíró nyilvánvalóan nem tanult a diákok előadásából: nem érti, hogy az erőszak okait nem a határokon túl, hanem a pakisztáni háztartások zárt ajtói mögött kell keresni.

AZ IDEÁLIS MUZULMÁN NŐ A pakisztáni fundamentalisták fővárosa, a North West Frontier Province-ban (NWFP) lévő Pesavár kongresszusi központjának egyik termében ülök, ahol ötszáz fejkendős, lefátyolozott nő tanul épp arról, milyen az ideális muzulmán nő. Az International Muslim Women Union, az IMWU egynapos konferenciáján vagyok, melynek címe: A család, a társadalom sarokköve. Előzőleg felhívtam a rendezvény szervezőit, hogy megkérdezzem, részt vehetek-e a konferencián. Másnap egyikük személyesen kézbesítette nekem a meghívót. Mellükön jókora, színes rozettát viselő nők – kampányok idején az Egyesült Államokban látni ilyet politikusokon – kísérik helyükre az érkezőket, és mindenkit „nővéremnek” szólítanak. Engem is, itt én is „nővér” vagyok, pedig kabátot és nadrágot viselek, amit itt férfiöltözéknek tekintenek, ráadásul a hajam is fedetlen. Az összes többi résztvevő fátylat visel. Pakisztánban már rég nem vita tárgya, kell-e, lehet-e fejkendőt viselni; itt az a kérdés, a nőknek elég-e a hajukat és a nyakukat letakarniuk, vagy tetőtől talpig kendőbe kell-e burkolózniuk. Burkát viszont nem látok: a kék-fehér lepel, lyuggatott rostéllyal a szem előtt, talán túl népies, túl közönséges a termet megtöltő fundamentalista elitnek; a régimódi, a nőket teljesen eltakaró ruhadarabot inkább Afganisztán és az NWFP alsóbb néposztályaihoz tartozó nők hordják. A muszlim fundamentalisták női elitcsapatában nem dívik ez a viselet, ahogyan a szaúdi nőkön gyakran látható fekete abbaja sem. Itt szinte mindenki úgynevezett manteau-t, vagyis hosszú, szürke vagy sötétkék kabátot visel, mellyel Törökország, Irán, Szíria, Irak, Egyiptom és Pakisztán tehetősebb, muzulmán női köreiben találkozhatunk. Én nem viselek manteau-t. Valószínűleg magukban elátkoznak öltözetem „férfiassága” miatt, és még egyszer ruhám szabása miatt is, mely túl sokat mutat az alakomból. Hát még ha férficipő lenne rajtam – most túl meleg van hozzá, de télen zárt, cowboycsizmaszerű cipőt szoktam hordani –, bizony háromszorosan átkozott lennék. A Gift for Muslim Women című könyvben a szerző,

egy maulana, bizonyos Ashiq Elahi Madani felidéz egy hadíszt: Ajesa, a próféta kedvenc asszonya hallotta, hogy egy környékbeli nő férfiszandált hord, és ezt elmesélte Allah Követének. A Próféta azonnal megátkozta az asszonyt, amiért utánozza a férfiak öltözködését. Az ideális fundamentalista nőknek szóló illemtankönyvekben számos, a Prófétától származó és a mai korhoz igazított figyelmeztetés szerepel az úgynevezett férfiöltözékek viseléséről. Isten Követe például kimondta: „Allah átka lesz a férfiakon, akik a nőket utánozzák, és Allah átka lesz a nőkön, akik a férfiakat utánozzák.” Ennek ellenére a teremben egyetlen nő sem viselkedik velem úgy, mintha fél lábbal máris a pokolban lennék. Mindenki végtelenül kedves. A hoszteszek előkelő helyre, az első sorba ültetnek le. Az Unió teljesen lefátyolozott főtitkárhelyettese, dr. Kausar Ferdoz külön, név szerint köszönt a pódiumról. Dr. Ferdoz a Dzsama’at-eIslami, az egyik legnagyobb pakisztáni fundamentalista párt egyetlen női szenátora. Gyakran jelenik meg a pakisztáni televízióban lefátyolozva, úgyhogy valójában még nemigen láttam, tehát csak feltételezem, hogy ő az. Persze a szavai alapján könnyű felismerni, mert mindig ugyanazt mondja: az iszlám jó a nőknek, a nyugati nőket kizsákmányolják, prostituálják, rabszolgasorban tartják. A szenátusban dr. Ferdoz leszavazta a kormány javaslatát, mely arról szólt, hogy a becsületgyilkosságokért kiszabható büntetést tizennégy évről huszonötre emeljék. Az indítvány dr. Ferdoz szerint a saria megsértése lett volna. A kormány javaslata ugyanis, vélte a képviselőnő, hosszú távon arra irányult, hogy titokban kiiktassa a törvényből a kviszaszt és a dijatot. Erről pedig szó sem lehet, hiszen ezeket maga Allah fektette le a szúra al-baqa 178. versében, márpedig az ember nem változtathat Allah akaratán. Ráadásul az egész törvénymódosítási javaslat célja az volt, hogy a családot, mint a társadalom sarokkövét, meggyengítse. A kormány, mondta dr. Ferdoz, a nemzetközi emberi jogi szervezetek szekerét tolja. „Egy kulturális háború közepén vagyunk. A nyugati országok folyamatosan kritizálják a jogokat, melyeket az iszlám adott a nőknek. Közben egyetlen cél vezérli őket: le akarják rombolni a

civilizációnkat.” A becsületgyilkosságok áldozataira dr. Ferdoz egy szót sem pazarolt. A teremben a hátam mögött ül a közönség: minden sorban hosszú, bő, ólomszürke leplekbe burkolózó nők, hajukon, homlokukon, arcuk előtt szürke fátyol és a mellükig lógó, ugyancsak szürke kendő, melyet alváskor biztosítótűkkel erősítenek a fejkendőhöz. A szemnél alig van egy kis rés, épp csak kilátni rajta. Szinte minden nő szemüveget visel, és a lencsék mögött több a textil, mint a szem. Azon töprengek, vajon most miért takaróznak be ennyire a teremben lévők. Hiszen egymás közt vagyunk, mi, nők. A muzulmán nőknek csak olyankor kell elrejteniük magukat, amikor férfiakkal találkoznak, hiszen azok roppant mód tűzbe jönnek a fedetlen arcok és hajkoronák látványától. Ám amikor a színpadon egy csoport iskolás lány befejezi a pakisztáni himnusz éneklését, mindent megértek. A teremben ülők tapsolni kezdenek. Egyszer csak előugrik egy apró, izgága figura. Vörös, bolyhos szakálla van, hosszú kabátot és fehér turbánt visel, utóbbi úgy fest csöpp fején, mint egy óriási vízimalom; vállát az iszlám színében pompázó sál fedi. Férfi a teremben! Ekkor további férfiakat is észreveszek. Szorosan egymás mellett ülnek a terem egy távolabbi sarkában. Kamerák és fényképezőgépek vannak náluk, mikrofonok, jegyzetfüzetek. Az a szép az egészben, hogy a média férfi munkatársai az NWFP területén hivatalosan már nem látogathatnak női eseményeket. A tartomány fundamentalista kormányának egyik első intézkedése az volt, hogy megtiltották, hogy férfi újságírók tudósítsanak a női sporteseményekről. A teremben zúg a taps. „Elég! – kiabálja a nagy turbános maulana. – Elég a tapsolásból! A tapsikolás nem méltó az iszlámhoz. Egy muzulmán nem tapsol. Egy muzulmán inkább így kiált: Allah akbar!” A férfi bemutatja, hogyan kell kiabálni, s közben, mint egykor a marxista forradalmárok, ökölbe szorított kezével a levegőt püföli. Allah akbar! Allah akbar, üvöltik-kiáltják a nők elragadtatva. A

maulana megint előkiabál, aztán újra, míg tényleg az összes nő vele skandálja, hogy hatalmas az Isten. Ekkor az IMWU főtitkára, dr. Ehszan Abdullah ragadja magához a szót. Az arcát szabadon hagyta, de a haját, a nyakát és a fülét ő is eltakarta. „A Nemzetközi Iszlám Női Unió célja – mondja –, hogy a nőkből ideális muzulmánt faragjon.” Hogy milyen az ideális muzulmán nő? Legelőször is anya. „Mi, muzulmánok – mondja dr. Ehszan – a lehető leghamarabb kiházasítjuk lányainkat. Az iszlám azt parancsolja a lányoknak, hogy pubertáskorba lépésük után a lehető leghamarabb házasodjanak meg.” Pontosabban: mindjárt az első menstruáció után, ami némelyik lánynál tizenöt-tizenhat évesen következik be, de olyan is van, aki már kilencévesen menstruál. Az első menstruáció átlagosan tizenhárom éves korban történik. Dr. Ehszan szerint a fiatalon házasodás azért is jó, mert így el lehet kerülni a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot. Az iszlám ugyanis, teszi hozzá, tiltja a fogamzásgátló szerek használatát. „Az iszlám elveti a családtervezést – folytatja. – A népesedéspolitika a nyugat merénylete az iszlám ellen. A muzulmánok tudják, hogy Allah minden csecsemőről gondoskodik.” Dr. Ehszan újra a Koránból idéz: „Ne öld meg gyermeked, csak mert félsz, hogy éhezni fog. Meglásd, táplálom őt, ahogyan téged is táplállak.” A főtitkár asszony szerint az iszlám azt parancsolja az embereknek, hogy sokasodjanak. „A szegénység – mondja – nem ok, hogy korlátozzuk a születések számát. A népesedéspolitika nem oldja meg a társadalmi és gazdasági problémákat, ezekre ugyanis egyetlen ember sem tudja a megoldást. Allah dönti el, hogy az ember gazdag lesz vagy szegény.” Hallgatom, és azon gondolkodom, vajon dr. Ehszan milyen tudományágban szerezte magas fokozatát. A hallgatóság közben amúgy muzulmánosan időnként felkiált: Allah akbar! Szudáni nő lép a pódiumra, és átveszi a mikrofont dr. Ehszantól. Gulsoom Abdul Quasim szintén a nők iszlámban betöltött helyének dicséretét zengi: „Tudatlan és gonosz nyugatiak mondják csupán, hogy az iszlám nők nem dolgozhatnak otthonukon kívül. Egy iszlám nő nyugodtan lehet orvos vagy jogász – mondja Gulsoom –, de

teherautó-sofőr vagy építőmunkás is, ha ahhoz támad kedve. A Korán és Mohamed próféta (béke legyen vele) sehol sem tesznek említést arról, hogy a nők nem dolgozhatnak. Egy nő bármilyen foglalkozást űzhet, egy kikötéssel: azt nem teheti férfiak társaságában. Egy nő akkor lehet teherautó-sofőr, ha az összes többi sofőr is nő, meg a pakolómunkások és az összes többi munkatárs. Máskülönben nem lehet az. Mert a férfi és női teherautósofőrök közt bizony történhet egy s más. Mindenki tudja, hogy az úgynevezett kollegialitás légkörében az erkölcs könnyen csorbát szenved. Ugyanígy egy nő dolgozhat orvosként, de csak olyan kórházban, ahol minden orvos és minden beteg nő. Ezt tanítja az iszlám. Leányiskolában tanítsanak női tanárok, legyen női pedellus. Ezt szabad, és ez jó is.” Csakhogy állást találni ennek ellenére nem egyszerű, ha nőnek született az ember. Gulsoom elmagyarázza, mi a bökkenő: az előző felszólaló már utalt arra, milyen fontos, hogy minél több gyerek szülessék, és a sok terhesség, a szoptatás, a gyerekekkel járó rengeteg fáradság igencsak megnehezíti a nő dolgát, ha munkát akar vállalni. „És azzal sem árt számolni, hogy az anyaság akár negyvenöt éves korunkig fő foglalkozásunk lehet” – figyelmeztet Gulsoom. „De nem is szükséges dolgoznunk, hogy kenyeret keressünk – folytatja. – Egy muszlim férfinak kötelessége gondoskodni a feleségéről.” Ez volna az iszlám nőbarátságának bizonyítéka? Allah akbar! „Egy lány megtagadhatja, hogy hozzámenjen a neki kiszemelt férfihoz. Ha nem szól semmit, vagy igent mond, az azt jelenti, hogy házasodni kíván. Ha viszont nem akar hozzámenni a férfihoz, elég, ha határozottan nemet mond. Ám ez nem jelenti azt, hogy hagyjuk, a leány hadd válassza ki maga a férjét. Ahhoz ugyanis az kell, hogy férfiak közt forgolódjék, kapcsolatba kerüljön velük, fiatal fiúkkal társalogjon. Márpedig az iszlám ezt szigorúan tiltja. A Korán azt mondja, hogy a nőnek is bele kell egyeznie a házasságba: joga van egyetérteni vagy ellenezni a családja választását. A muszlimok azért a leghatalmasabbak a világon, mert pontosan tudják, mi a jó és mi a rossz.”

A maulana és a hallgatóság egy emberként kiált: Allah akbar! Gulsoom szavai eszembe juttatják a The Wife of Thanvi című könyv házasságról szóló fejezeteit. Ebben többek közt ez szerepel: „A legsikerültebb házasság az, mely a család idősebb tagjainak tanácsára köttetik. Bár az iszlám megadja a jogot a nőknek, hogy beleegyezzenek, vagy épp elvessék családjuk döntését, az a nő, aki atyja, bátyjai vagy gyámja áldása és beleegyezése nélkül házasodik, szégyentelen és gyűlöletes tettet hajt végre. Az a felnőtt, teljesen beszámítható és önálló nő, aki maga köti házassági szerződését, bűnt követ el. A saria ezt nem engedélyezi.” A szerző itt utal a próféta egyik hadíszára, mely arra hívja fel a figyelmet, milyen veszélyes letérni az útról. „Ne végy el nőt családtagjai jelenléte nélkül, csak gyámja jelenlétében vedd el.” Allah követe helyteleníti, ha egy nő maga választja ki a férjét. „Az ilyen nő nem erkölcsös. Egy okos férfi nem kezd ilyen nővel, mert az ilyen nő nem ismer szégyent, nem ismer illemet.” A pesavári konferencián közben folytatódik a nyugat ostorozása. Hallgatva a könyörtelen és humortalan muszlim nők felszólalásait, az ember úgy érzi magát, mintha egy mubahala közepébe csöppent volna. A mubahala ősi szokás, afféle hitpárbaj. Ha például egy muszlim és egy keresztény vitatkozik, ki-ki a maga igazát védve, lehet, hogy a muszlim „párbajra” hívja ellenfelét; az a fél, akit a másik nem tudott meggyőzni hite igazáról, átkot kérhet a „vesztes” fejére. Muszlimok és keresztények között gyakran zajlottak ilyen viták Brit-Indiában. A mubahalán részt vevő muszlimok rendszerint szép szavakkal dicsérték a Korán szépségét és igazát. Hangsúlyozták, hogy a Korán Allah kinyilatkoztatása. Bizonyítékként a Korán azon verseit citálták, melyekben a Teremtés Ura maga jelenti ki, hogy a könyvben található szavak az ő saját szavai, melyekkel örök időkre kinyilatkoztatta az igazságot. A mohamedánok többek közt az ilyen párbajok révén a többi vallás alaptalanságának bizonyításában is nagy rutinra tettek szert. A keresztények és a muszlimok között ma már igen ritka az ilyen párbaj. Manapság inkább az iszlám és a felvilágosodás közt zajlik a vita, igaz, a muszlimok ritkán hívnak meg vitapartnert. Én legalábbis

egy olyan vitát sem láttam Pakisztánban, melyben fundamentalisták és a felvilágosodás hívei vettek volna részt; olyan emberek, akik a tudomány vívmányaiban, a toleranciában, a racionalizmusban, a párbeszéd fontosságában hisznek. A mubahala mára egyszereplős párbajjá vált, melyben dühödt, harcos muszlimok bizonygatják, hogy Allah hatalma eltiporja és összemorzsolja a racionalitást. A színpadon félkörben ülnek a díszvendégek, a bel- és külföldi felszólalók. Középen két trónszerű ülőalkalmatosság. Ezek egyelőre üresek. A színpadon rengeteg a szín: sárga, zöld, rózsaszín, vörös, fekete. Egy nő talpig fehérbe öltözött: fehér manteau van rajta, fehér kendő, fehér, nyitott cipő. Arcát fehér kendő takarja, a szemrés előtt jókora, aranykeretes szemüveg, mögötte látszik, hogy viselője festi magát. Buggyos, fehér nadrágja szegélye ugyancsak fehér, ruhája ujját fehér hímzések díszítik. Jobb csuklóján elegáns óra. Körmei bordóra lakkozva. Nyilvánvalóan fontos ember: a többi nő a székéhez járul, papírokat tesznek elé, a fülébe sugdosnak. Lágy mozdulattal magához int egy „nővért”, és valamit mond neki, aki aztán odamegy az egyik vendéghez, és átadja az üzenetet. A fehér ruhás nő olykor felemelkedik, és kecsesen végigvonul a pódiumon, hogy megtárgyaljon valamit valamelyik külföldi vendéggel. Amikor visszaül a helyére, látom, hogy lábfeje szép, sima, világos, majdhogynem elragadó. Egyre jobban érdekel ez a nő. Egész lénye azt sugározza, hogy ő a főnök, miközben díszes ruhája, lakkozott körme és ékszerei igencsak kihívóan hatnak ebben a szigorúan fundamentalista társaságban. A beszédekből hamar kiderül: a konferencia elsődleges célja nem az, hogy javítson a lakosság alsóbb, szegényebb rétegeiben élő, gyakran analfabéta és rossz egészségi állapotú muszlim nők helyzetén. Ez nyilvánvalóan a politikai iszlám összejövetele, nem holmi társadalmi ügyekkel foglalkozó konferencia. A politikai iszlám egyik fő jellemzője bármiféle szociális és gazdaságpolitika tökéletes hiánya. Iszlám fundamentalistáktól még sohasem hallottam ötleteket arra vonatkozóan, hogyan lehetne küzdeni a környezetszennyezés, a jogtalanságok, a feudalizmus és korrupció miatti kizsákmányolás

és elmaradottság, a fél világot letaroló fertőző betegségek vagy a szegények és gazdagok közt tátongó óriási szakadék növekedése ellen. Ha mégis foglalkoznak ezen témákkal, beérik annyival, hogy mindenért a Nyugat, a zsidók és a hinduk felelősek, a muszlimok pedig ördögi összeesküvések vétlen áldozatai csupán. Az iszlamisták identitásának egyik alapja a Nyugattal szembeni önmeghatározás. Magukat és vallásukat felsőbbrendűnek tekintik, a nyugati világot pedig lenézik erkölcstelensége és bűnös volta miatt. A fundamentalisták szerint a Nyugat aláásta az iszlám morális és etikai alapjait. Ez azért történhetett meg, mert a Nyugat a világ nagy részének ura lett, többek közt a korábbi szultánok és kalifák elűzésével. A muszlimoknak most az a feladatuk, hogy visszaszerezzék a politikai hatalmat, legalább az általuk lakott területeken. Az iszlám csak ott bontakozhat ki igazán, csak ott bizonyíthatja mindenhatóságát, érvelnek, ahol a politikai hatalom is a muszlimok kezében van. A fundamentalisták ebből azt a következtetést vonják le, hogy minél előbb kezükbe kell kaparintaniuk az irányítást. Az összes többi probléma, például a szegénység, magától megoldódik majd, amint az iszlamisták kezében lesz minden állami intézmény. A politikai hatalom megszerzéséért mindent és mindenkit bevetnek. A nő helye tulajdonképpen otthon van, de ha a mozgalom erejét kell bizonyítani, még a nők is felmehetnek a színpadra, szerepelhetnek a tévében, népszerűsíthetik a szent ügyet, és kimehetnek tüntetni az utcára Amerika és a cionisták ellen. Egyetlen pakisztáni rendőrt sem vinne rá a lélek, hogy parancsot adjon embereinek a kedves, erkölcsös, lefátyolozott muszlim nők oszlatására, pláne gumibotozására. Amint minden hatalom a fundamentalisták kezében lesz, mindenkinek jut majd fizetés, a feudalizmus és a korrupció pedig úgy olvad el, mint hó a napsütésben, vélik az iszlamisták. Gazdasági és szociális ügyekről ilyenformán ma még fölösleges beszélni. A szegények és a kiszolgáltatottak még egy kis türelmet kénytelenek tanúsítani, meg kell várniuk, míg a fundamentalisták átveszik a hatalmat, ám akkor egy csapásra elszáll minden gondjuk. Ez

éppolyan utópia, mint a proletárdiktatúra, amely, hirdették a kommunisták, magától véget vet a bűnözésnek. A politikai iszlám, a marxizmushoz hasonlóan, nem maradhat fenn sokáig. Újabb és újabb generációk nem hihetnek abban az ígéretben, hogy ha az ember rendületlenül viseli a fátylat, a bő nadrágot, a szakállat és a kendőt, abból előbb-utóbb tiszta ivóvíz, elegendő és tápláló étel, egészségügyi ellátás, munkalehetőség és mindenki számára elérhető oktatás terem, nem is beszélve a korrupció megszűnéséről. Épp azért, mert a politikai iszlám semmilyen gyakorlati megoldást nem nyújt az emberiség gazdasági, társadalmi és egyéb problémáira, idővel mindenképpen veszíteni fog vonzerejéből. De addig még el kell viselnünk obskúrusságát, a nőket és a kisebbségeket érintő diszkriminációját, és a terrorizmus eszközeivel folytatott dzsihádot. A pakisztáni muszlim fundamentalisták főideológusa, az 1979-ben meghalt maulana, Szajjid Abu’l Mavdudi az egyiptomi Szajjid Kutbbal közösen a mai fundamentalisták legjelentősebb ösztönzője és példaképe; nemcsak helyben, hanem Hollandiában és a többi európai országban is. Mavdudi kizárólag erkölcsi terminusokban látta a világot. Úgy vélte, Amerika és Európa morális és etikai betegséget terjeszt: a járvány okozója pedig nem más, mint a női emancipáció. Mavdudi szerint az engedelmesség Allah egyik alapvető szabálya, mely a világ összes problémáját megoldja az éhínségtől a pornográfiáig. Az embernek nincs választási lehetősége, nem döntheti el, engedelmes akar lenni vagy engedetlen. Az ember Isten alárendeltje, és sosem térhet le az engedelmesség ösvényéről. Ugyanígy azt sem döntheti el, milyen életet él, és nem teheti meg, hogy néha igen, máskor viszont nem követi Isten parancsait. Mavdudi úgy vélte, hogy az Isten felé tanúsított abszolút engedelmesség az egészséges társadalom alapja. „Az iszlám – írta – Allahnak való teljes alávetettséget, odaadást és engedelmességet követel. Az iszlám csak akkor lesz újra hatalmas, problémáink csak akkor oldódnak meg végérvényesen, ha ezt ismét szem előtt tartjuk.”

A nyugati női jogok aláássák az iszlámot, mert ellenkeznek Mohamed próféta tanításával. Mavdudi felfogása szerint a nők emancipációja az egész iszlám kultúrát aláássa és – itt jókorát ugrik – ennek következményeként csökkent a muszlimok gazdasági befolyása, elvesztve vezető helyét a világban. A Korán, a hadísz, és ebből adódóan a fundamentalisták elképesztően sokat foglalkoznak a nővel és a férfi-nő kapcsolattal. Az ortodox és fundamentalista muszlimoknak szóló használati utasításban a nők életének minden egyes mozzanatára vonatkozóan szerepelnek útmutatások: hogyan fürödjön, hogyan vágja a körmét, a haját, miért ne szaggassa meg ruháit és ne siránkozzon, amikor meghal valakije, mikor ne imádkozzon a mecsetben, és mit tegyen menstruációkor. A menstruáció a vallásos muszlimok rémálma: tisztátalan, undorító, sötét vér! Úristen, de szörnyű! Akár a meztelenség. Legyen akár csak az alkar egy apró, kilátszó része, a vallásos muzulmán remegni kezd a félelemtől. A fedetlen női bőrben rejlő veszélyek felfoghatatlanok. Az iszjámábádi rezsim nagyrészt a fundamentalisták befolyása alatt áll. Az is lehet, hogy a vallásos pártok taktikus támogatása nélkül nem is maradhatna a helyén. Ezért a kormány, mely a Felvilágosult Mérsékeltség szlogent írta zászlajára, rendre részt vállal az erkölcsök védelméért vívott harcban. A pakisztáni kultuszminisztérium súlyos pénzbüntetésre ítélte a Míra nevű filmcsillagot, amiért az egy indiai film egyik jelenetében megcsókolta indiai partnerét. „Míra tette szemben áll az iszlám morállal és etikával” – jelentette ki a pakisztáni információs miniszter, akit az urdu pletykalapok szinte hetente hoznak hírbe különféle kis filmcsillagocskákkal. Míra további büntetése, hogy soha többé nem szerepelhet indiai filmben. Rendben: az iszlamisták egyik legfontosabb dolga, hogy távol tartsák egymástól a két nemet. De itt, a pesavári konferenciaközpontban megint félrevezetnek. Lám, ott egy sor férfi jön be a terembe, egytől egyik fundamentalista hatalmasságok: az NWFP kormányának miniszterei és magas rangú tisztviselői. Felmennek a pódiumra, és üdvözlik a székeiken ülő fundamentalista

hölgyeket; kézfogásról persze szó sem lehet. Helyette szívükre tett kézzel biccentenek. Egymásra nézni szintén nem illik, ezért a férfiak tekintete inkább a nők jól eltakart melle magasságában állapodik meg. A férfiak leülnek a félkör közepén álló trónusokra. Még szerencse, hogy a közönségben ülő nők letakarták magukat. A férfiak épp szemben ülnek velük, és ki tudja, miféle pajzán gondolataik támadnának, ha a teremben lévő nők arcát nem fedné kendő. A legfeltűnőbb férfi egyben a legfontosabb is. Akram Khan Durrani, az NWFP főminisztere. Mellette foglal helyet a szociális és nőügyekért felelős miniszter. De hogy ők ketten férfiként mit keresnek itt, egyelőre nem világos a számomra. Akram Khan Durrani kormánya kizárólag a Muttahida Majlis-iAmal, az MMA, vagyis az Egyesült Akciófront, egy hat fundamentalista pártból alakult szövetség tagjaiból áll. Az MMA-hoz tartozó egyes csoportok eleinte nem akartak belemenni az együttműködésbe Durranival, mivel nem volt szakálla. Ma Durraninak van a legszebb nagy, fehér körszakálla az összes fundamentalista közül. Hófehér szakállával, ősz hajával, fekete szemöldökével és villámló barna szemével némileg a korábbi évszázadok miniatűrjeiről ismert indiai hercegekre emlékeztet. Múlt nyáron Durrani és szakállas, turbános kollégái valósággal sugároztak a boldogságtól a pesavári parlamentben. Olyan üdvözült pillantásokat váltottak, mintha Isten épp abban a pillanatban küldött volna neki egy fiút. Gulab jamunt, vagyis sült tejgolyócskákat és beszan barfít, borsóból készült falatkákat nyomtak egymás kacagó szájába. A terem túlfelén tetőtől talpig letakart nők estek egymás nyakába, s zokogtak a boldogságtól. Igen! Az iszlamisták megcsinálták! Az iszlám legyőzte a Nyugatot! Az NWFP parlamentje épp akkor fogadta el a sariát a tartomány törvényének. Kilenc hónappal korábban az MMA nyerte a tartományi választásokat. Rögvest neki is láttak az NWFP „tálibosításának”. Semmilyen új intézkedést nem hoztak, viszont számos korábbit visszavontak. Egy kis csokorra való ezek közül: buszokon tilos a zenelejátszás. Betiltották a zenekarok, tánccsoportok és hangszerkészítők tevékenységét. A fiú diákok nem járhatnak

iskolába ingben és nadrágban: mindenki köteles salvar kamizt viselni. A mindenféle általános műveltségre fittyet hányó maulanák azt hiszik, a salvar kamiz hagyományos iszlám viselet, de fogalmuk sincs, hogy eredetileg a párszik viselték. A párszik, vagy más néven zarathusztriánusok akkor hordták, amikor a mohamedán hadseregek elől Perzsiából az indiai szubkontinensre menekültek, ahol végül mégiscsak utolérték őket a muzulmánok. Az NWFP-ben a lányok az iskolában kötelesek kendőt hordani. A mozikat bezárták. A sárkányeregetés, mely kedvelt és elterjedt szórakozás Afganisztántól Indiáig, ugyancsak tilos: állítólag hindu szokás. A szilveszter ünneplése tilos. Az oktatás többé nem koedukált. Férfi edző nem foglalkozhat női sportolókkal, és férfiak nem is vehetnek részt nézőként női sporteseményeken. Az NWFP-ben férfi nem végezhet ultrahangos vizsgálatot, sem EKG-t női betegen. Férfi orvos nem vizsgálhat női pácienst. Az MMA elborzad a lehetőségtől, hogy a rendelőben egy férfi és egy nő egyszerre legyen jelen. A fundamentalista szövetség tartományi főtitkára így magyarázta a tilalmat: „Úgy véljük, egy EKG-t vagy ultrahangvizsgálatot végző orvos szexuális örömöt találhat egy női páciens testében. Akadnak nők, akik épp az ilyen alkalmakat használják ki, hogy elcsábítsák az őket vizsgáló orvost. Tilalmunknak hála az iszlám magasztos értékei és a szent próféta tanítása újra megjelenhetnek a mindennapi életben.” A női páciensek férfi orvosok vagy egészségügyi dolgozók által végzett vizsgálatának tilalma nemcsak az élőkre, hanem a holtakra is vonatkozik. Boncolást csak női boncolóorvos végezhet. E szabály magyarázata a következőképpen hangzik: „A holttestet meztelenül fektetik a boncasztalra, miközben a férfi munkatársaknak szabad bejárása van a terembe. Egyes orvosok mintát vesznek a holttest vaginájából. Ez botrányos! Ez nemcsak a holttest meggyalázása, de az elhunyt nő hozzátartozóit is sérti. A nők férfiak által végzett boncolása ráadásul tökéletesen ellenkezik az iszlám parancsolataival.” Durrani és társai további intézkedések meghozatalára is készülnek. Ezek még véletlenül sem a terrorizmus megfékezését, vízkészletek felhalmozását, utak és elektromos hálózat kiépítését

vagy ezekhez hasonló dolgokat céloznak meg; fontosabbnak tartják, hogy az apjuk vagy fiútestvérük engedélye nélkül megházasodó asszonyok házasságát mielőbb iszlámellenesnek ítéljék és felbonthassák. Az a leány, aki maga választ párt magának, érvel Durrani, szabadon és mindenféle ellenőrzés nélkül érintkezik fiúkkal, ami egészen biztosan katasztrófához vezet. Az MMA azt is tervezi, hogy lecseréli a Mohamed Dzsinnah arcképével díszített bankjegyeket. Az iszlám nem tűri az emberábrázolást. Ezenfelül a fundamentalisták a szekularizációpárti Dzsinnah-val sosem ápoltak túl jó kapcsolatokat. A koránszövegeket tartalmazó papírokat ezentúl tilos újrafelhasználni. Az MMA idővel be akarja tiltani az összes biztosítást, hiszen az is iszlámellenes. Végtére is Allah dönti el, kivel, mikor, mi történik, az ember nem üzletelhet az isteni elrendeléssel. Végül az MMA be akarja zárni az összes börtönt, és el kívánja bocsátani az összes muszlim hivatalnokot, aki nem imádkozik legalább naponta ötször. A listához a fundamentalista nők is hozzátették a maguk kívánságait: azt követelik, legyenek csak nőket oktató egyetemek és iskolák, vegyék ki a tankönyvekből az összes „nem iszlám” utalást, és az állami kórházakban zárják be a születésszabályozási osztályokat. A fehér ruhás nő a mikrofonhoz lép. A fényképészek és operatőrök letapossák egymást, hogy felvételt készíthessenek róla. Honnan tudják, ki rejtőzik a fehér kendő alatt? És honnan tudják majd a nézők és az olvasók, akik csak egy talpig fehérbe burkolt, arc nélküli embert látnak? Megkérdezem a mellettem ülőt, kit tisztelhetünk a titokzatos szónokban, mire az a fülembe súgja, hogy az illető nem más, mint dr. Szamia Rahil Qazi. Aha, őt ismerem. Egyszer találkoztunk egy női parlamenti képviselőknek tartott rendezvényen. Akkor is kendővel takarta az arcát, de bemutatkozott, így tudtam, kivel beszélek. Dr. Rahil Qazi Hussain Ahmad lánya, az emíré, ahogy a JI, a Jama’at-e-Islami, az egykor Mavdudi maulana által alapított párt hívei nevezik. Dr. Rahil a nemzetgyűlés egyik nők számára

fenntartott mandátumának birtokosa. Az MMA női képviselőinek egyike sem választott képviselő, pártjuk ugyanis megtiltotta nekik, hogy induljanak a választásokon. Ez ellenkezne az iszlám szellemiségével. Ám amikor a választások után kiderült, hogy számukra is fenntartottak képviselői helyeket, az MMA úgy döntött, nem hagyja ki a lehetőséget, és gyorsan kinevezte prominens tagjai lányait, nővéreit, nagynénjeit és unokahúgait a pártot megillető helyekre. Dr. Kausarhoz hasonlóan dr. Rahil is gyakran feltűnik a televízióban, hogy bemutassa, hogyan gondolkoznak a nők társadalomban betöltött szerepéről a fundamentalisták. Dr. Rahil első találkozásunkkor rendkívül szívélyesen viselkedett. Telefonszámot cseréltünk, és meghívott, látogassam meg lahorei otthonában. Ez december végén történt; amikor elváltunk, úgy köszönt el: insallah, kellemes karácsonyt. Ám az újabb találkozásból nem lett semmi. Amióta apját, Qazi Hussaint kitiltották Hollandiából és Belgiumból, nem érintkeztünk egymással. Qazi Hussaint az Arab-Európai Liga, egy Hollandiában és Belgiumban működő kétes szervezet kérte fel egy előadássorozatra. Mindig is a tálibok hű támogatója volt, üdvözölte az afganisztáni óriás Buddha-szobrok megsemmisítését, Oszama bin Laden nagy csodálója, úgy véli, a kafirok, vagyis a hitetlenek ellen dzsihádot kell folytatni, és az iszlám keresetlen kifejezéseit alkalmazza a Nyugattal és a zsidókkal szemben. A nevéhez fűződő legnagyobb őrültség mégsem ezek közül kerül ki: arra buzdít, hogy hívei diszkriminálják, sőt lehetőség szerint likvidálják két, a hazájában működő, ellenlábas muszlim csoport tagjait, az ahmadikat és a békés, humanista izmailikat, Aga Kán követőit. Qazi Hussain szerint ugyanis ők nem tiszta muzulmánok. Ha lehetőségük lenne rá, ő és hívei az utolsó emberig elüldöznék a két csoport követőit a Tiszták Országából. Nem tudom, Qazi Hussain Hollandiából és Belgiumból való kitiltásában szerepet játszott-e az is, hogy pártja tagjai al-Kaidatagokat bújtattak. Oszama bin Laden egyik fő segítőjét, Halid Sejk Mohamedet Ravalpindiben találták meg, Qazi Hussain pártjának egyik női tagjánál. Nem sokkal korábban Karacsiban tartóztattak le

két prominens al-Kaida-vezetőt, akik szintén a párt tagjainál rejtőztek. Halid Sejk letartóztatása után egy héttel Qazi Hussain Karacsiban, ahogy ő nevezte, Million Men Marchot szervezett, melyen százezer ember vett részt. Több száz eltakart arcú nő is ott menetelt a sorban, persze hátul, a férfiak mögött. Kisfiaikat a magasba emelve kiáltoztak: al-dzsihád, al-dzsihád! Ezzel mintegy a dzsihádmozgalom rendelkezésére bocsátották gyermekeiket, hogy később Halid Sejk követői legyenek, a 2001. szeptember 11-ei New York-i és washingtoni merényletek kitervelőié. Qazi Hussain pártjának egyik vezetője így tüzelte a demonstrálókat: „Minden muszlim kötelessége, hogy rejtekhelyet biztosítson azoknak, akiknek szükségük van rá!” Dr. Rahil, Qazi Hussain lánya a demonstráció napján ezt mondta a televízióban: „Senki sem tudja bizonyítani, hogy azon ház tulajdonosnője, ahol Halid Sejk bujkált, a JI tagja. Ezt csak azért terjesztik, hogy befeketítsék a pártunkat.” Azt állította továbbá, hogy Halid Sejk Mohamed már jó ideje az FBI és a pakisztáni titkosszolgálat markában volt, akiknek most kapóra jött, hogy elővegyék, nehézségeket okozva ezzel atyja pártjának. A pakisztáni kormány soha nem hozott intézkedést a párt ellen az al-Kaida-tagok rejtegetése vagy a másként gondolkozók elleni erőszakra való felbujtás miatt. A fundamentalisták folyóiratában, a Jasaratban keményen kritizálták Hágát és Brüsszelt, amiért kiutasítottak egy olyan nagyszerű és Pakisztánban széles körben tisztelt férfiút, mint Qazi Hussain Ahmad. Az egészet a zsidó lobbi nyakába varrták. Belgium és Hollandia, írták, a Pentagon bérencei, és a belga és holland kormány komolyan megsértette második legnagyobb vallásuk, az iszlám követőit. A pakisztáni liberális sajtó másként tálalta az esetet. Ezek a lapok üdvözölték Qazi Hussain „megrendszabályozását”. „Végre – írta vezércikkében a Daily Times –, Belgium és Hollandia jelentőségteljes üzenetet küldött. A pakisztáni vallási vezetőkre Európában egyre inkább úgy tekintenek, mint az ott élő muszlimokat bujtogató, a főként szegényebb csoportokat befolyásoló provokátorokra. Qazi pakisztáni lapokban megjelent, nyugatot

gyalázó kijelentései egészen biztosan nem járultak hozzá ahhoz, hogy enyhítsék Európa gyanakvását a muzulmánokkal szemben.” A Daily Times ugyanezen vezércikkében Abu Dzsahdzsahról, a Belgiumban menedékjogot nyert libanoniról is lerántja a leplet. „E pillanatban ő az egyik legszélsőségesebb európai muszlim vezető. Odaköltözése és az Arab-Európai Liga megalapítása előtt a Hezbollah libanoni táboraiban képezték ki.” A The News kommentárja így hangzott: „A politikailag oly rettentően korrekt európaiak végre megtették, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna tenniük: megtiltották a belépést egy olyan embernek, aki hazájában gyűlöletet szít. Ennyi a feladat: kiutasítani mindenkit, aki az erőszak üzenetét terjeszti Európa félanalfabéta muszlim fiataljai között.” A pesavári pódiumon dr. Rahil szót sem ejt Belgiumról vagy Hollandiáról. Helyette belekezd az anyaság magasztalásába. „Az ummát, a muszlimok közösségét az anyák tartják életben – magyarázza. – Az anyák nevelik jó muszlimmá a gyermekeket, voltaképpen ez az egyetlen feladatuk és a kötelességük az életben.” Rahil szerint a nyugati anyák szörnyen egoisták, mert a gyerekeket tehernek tekintik, nem pedig örömnek. Számukra sokkal fontosabb a karrier, mint családjuk boldogsága. „A muzulmán nők jobbak a nyugati nőknél, a muzulmán nők tudják, hol a helyük anyaként, lányként, feleségként.” Rahil ezután a nők iszlámban betöltött szerepéről beszél: „A muszlim asszonyok nagyon, rendkívüli módon elégedettek a jogokkal és kötelességekkel, melyeket az iszlám adott nekik. Az iszlám az egyetlen vallás a világon, mely óvja a nők életét, tisztességét és tulajdonát. A többi vallás és kultúra csak attrakcióként, árucikként tekint a nőre. Ezekben férfiak azt tesznek a nőkkel, amit csak akarnak.” Hozzáteszi, ki nem állhatja a feministákat, akik egyfolytában az iszlámot szapulják. Dr. Rahil szavait jó sok Allah akbar követi. Akram Khan Durrani, az utolsó, egyben legbecsesebb szónok felsorolja kormánya nőpárti intézkedéseit: a fiú- és a leányoktatás végérvényesen kettévált. A lányok legalább nyolcadik osztályig

kötelesek tanulni. A lányok ingyen egyenruhát és tankönyvet kapnak. A szülők végre megint járatják sportolni leánygyermekeiket, amióta a kormány megtiltotta a férfi edzőknek, bíróknak, fényképészeknek és nézőknek, hogy részt vegyenek a női sporteseményeken. Allah akbar! A sors úgy hozta, hogy épp a családról, mint a társadalom sarkkövéről szóló konferencia kezdete előtt látogattam meg Szjed Mehmood Asghart, a Save the Children NWFP-beli igazgatóját. A tartományban már hetek óta beszéltek egy pesavári szexbotrányról, mely az iszlamisták által oly nagyra tartott nemek szerinti elkülönítés következménye volt. Az esetben tanárok, iskolai takarítók, portások, hoteltulajdonosok és diákok voltak érintettek. Fiatal fiúkat zaklattak szexuálisan, éveken keresztül. Szjed Mehmood Asghar szerint abban az iskolában, ahol kipattant az ügy, már legalább tizennyolchúsz éve folyt ez a szégyenletes gyakorlat. A tanárok rossz jegyekkel zsarolták diákjaikat. Javíthattak az osztályzatukon, ha lefeküdtek a tanárukkal vagy különböző férfiakkal az iskolához közeli szállodában. Ezekben az úgynevezett szállodákban, melyek valójában sötét, koszos, a földre dobott mocskos matracokkal felszerelt szobákból álló, rozoga építmények, olyan férfiak szállnak meg, akik a közeli Lady Redding Hospitalban fekvő anyjukat, feleségüket, lányukat jöttek meglátogatni. Igen ám, de hogy bírhatnának ki egy egész napot szex nélkül? Mivel a hoteltulajdonosok nem akartak balhét a rendőrséggel, lányokkal nem voltak hajlandók szolgálni. Így kerültek a képbe a tanárok, akik az iskolai portásokkal küldették át a diákokat a szomszéd hotelekbe. Amikor a fiúk visszatértek, megkapták a magasabb osztályzatot, a tanár pedig megosztozott a bevételen a hoteltulajdonossal. Az is előfordult, hogy a kuncsaft bement az iskolába. Ilyenkor a portás felment az osztályterembe a kiszemelt fiúért, felkísérte a párt a padlásra, majd őrködött, míg végeznek. A botrány akkor robbant ki, amikor egy helyi újság tudósítója észrevette, hogy unokaöccse furcsán viselkedik, és fél iskolába menni. Utánajárt az ügynek, nyomozása eredményét pedig leközölte egy pesavári lapban. Az országos sajtó azonnal ráharapott a témára.

Nem mintha bármi történt volna, esetleg letartóztatták volna a bűnösöket: hiába szerepelt az ügy az összes lapban és tévéadón, az egészet, szokás szerint, szőnyeg alá söpörték. Az NWFP parlamentjében egy női ellenzéki képviselő kérdést intézett az oktatási miniszterhez a botrányról és arról, milyen büntetést kaptak az érintettek. A miniszter azt felelte, tehetetlen az ügyben. Szemtanúk nincsenek, a zaklatásnak áldozatul esett, prostitúcióra kényszerített fiúk egyike sem kíván vallomást tenni. A törvény szerint ilyen esetekben ugyanúgy, mint a nők zaklatásánál, megerőszakolásánál, bántalmazásánál, legalább négy kifogástalan hírű muszlim férfi tanúskodására van szükség, akik szemtanúként bizonyítják, hogy az eset valóban megtörtént, és hajlandóak azonosítani az elkövetőket. Az egészségügyi bizottság egyik tagja kijelentette, hogy a fiúk ilyen jellegű megrontása jóformán Pesavár összes általános és középiskolájában bevett gyakorlatnak számít. Az oktatási miniszter később kijelentette, mást nem tehet, minthogy azon tanárokat, akik részt vettek diákjaik prostitúcióra való kényszerítésében, áthelyezik más iskolákba. A Save the Children igazgatója szerint a dolog a következőképpen működik: a hotelekben fényképalbumok várják a vendégeket, ebből választhatják ki a diákot, akire éppen vágynak. Ha döntöttek, egy küldönc átmegy az iskolába, és a tanár átküldi a megfelelő diákot. Az egész általában nappal történik, és ha egy fiút később keresnek a szülei, azt mondják nekik, hogy bent kellett maradnia korrepetálásra, vagy krikettedzésre kellett mennie. Szjed Mehmood szerint az idősebb fiúk úgy terrorizálják és zsarolják a fiatalabbakat, hogy megerőszakolják őket. Később ők mutatják be „védenceiket” a tanároknak és a szállodásoknak, és megtanítják őket, hogyan javíthatnak a bizonyítványukon. Bannu, a Pesavártól körülbelül száznyolcvan kilométerre délre fekvő terület az NWFP főminiszterének, Akram Kán Durrani-nak a hatalmi bázisa; a Save the Children jelentése szerint ezen a területen a gazdag földbirtokosok körében terjedt el, hogy fiúszeretőket tartanak. A birtokosok általában házasok, gyerekeik is vannak, de a fiúk afféle szexuális apródként szinte hozzátartoznak a

családmodellhez. Szép ruhákban járatják őket, fejükön virágkoszorút viselnek, és mindig „uruk” közelében vannak. Néha pénzt kapnak, máskor valamilyen drága ajándékot, és az apród családjáról is gondoskodni szokás. Lisztet, cukrot, teát juttatnak nekik, és előfordul, hogy valamelyik fiútestvér iskoláztatását is fizetik. Aztán amikor a fiúbarát kiöregszik, és már nem oly friss és szép, mint egykor, gazdája nem löki félre, hanem élete végéig magánál tartja és ellátja némi házimunkáért cserébe. A SAHIL egy iszlámábádi szervezet, mely a pakisztáni fiúk és lányok szexuális kizsákmányolására akarja felhívni a figyelmet. A szervezet 2003-as jelentésében szintén megállapítja, hogy North West Frontier Province-ban jóval elterjedtebb és társadalmilag elfogadottabb a fiúk és férfiak illetve fiúk és fiúk közti szexuális kapcsolat, mint az ország más területein. Az NWFP lakosságának többségét képező pastuk nyelvében minden férfiak közti kapcsolatnak megvan a maga elnevezése. A balkaj olyan fiú, akit többen is használnak homoszexuális közösülésre. Magyarul: hímringyó. A bahabzaj azt jelenti, hogy fontos fiú; a földesúr „babája”, ágyasa, akihez senki másnak nincsen joga. „A pastu területeken büszkeséget és hatalmat sugároz, ha valaki egy homoszexuális viszonyban az aktív, a férfi partner szerepét tölti be.” Legyen bármilyen gyakori, s legyenek a férfiak bármily büszkék az ágyasaikra, beszélni nem szívesen beszélnek a dologról. Szamira Maszroornak sikerült szóra bírnia néhány férfit, és rávennie őket, hogy beszéljenek a fiúkkal folytatott szexről. Feltette a kérdést, miért van szükségük erre a fajta kapcsolatra. „A fiatal fiúktól egészen függővé válik az ember” – mondta egyikük. Egy másik így magyarázta a dolgot: „Ez az egyetlen lehetőség, hogy egy kicsit élvezzük az életet a mi unalmas és ostoba társadalmunkban.” Egy harmadik verzió: „Igazából csak a fiúkkal folytatott szex jelent élvezetet.” Abban mindenki egyetértett, írja Szamira, hogy a fiúkkal való szeretkezés biztonságos: egy fiú nem esik teherbe, és a családja sem balhézik a viszony miatt. Lányokkal jobb nem is kezdeni, abból csak a baj van. E válaszok kísértetiesen emlékeztetnek azokra, melyeket a Save the Childrennél dolgozó Szjed Mehmood Asghartól, a ravalpindii

utcagyerekprojekt munkatársaitól vagy a Karacsiban működő AIDSellenes alapítvány vezetőitől kaptam különféle interjúk során. A pedofília, a fiúk prostitúciója, az ágyasok kitartása, a homoszexualitás: ez az iszlámban természetesen ugyanúgy szigorúan tilos, mint az összes többi kinyilatkoztatott vallásban. Ennek ellenére a fiúkkal folytatott szex teljesen bevett szokásnak számít a muzulmánok között. A muzulmán férfiak nem kis részének egész álló nap a szexen jár az esze. Nem csoda: a nemek szerinti elkülönítés, a férfiak feleségeik szűziességén és erkölcsösségén alapuló becsülete és az állandó, férfiak és fiúk közti vetélkedés, hogy kinek van több erekciója és ki elégül ki többször, mind ide vezetnek. A szex maga a nemzeti kényszerképzet. Márpedig az egyetlen szextípus, amihez minden különösebb nehézség nélkül hozzá lehet jutni, a fiúkkal folytatott viszony. Ez abszolút kockázatok nélküli szex, gondolják a muzulmán férfiak. Itt nincs az a sok hűhó a szűzhártyával, a nem kívánt terhességgel, nem sértik meg egy család becsületét sem, nem kell elviselniük a család bosszúját, itt nincs karo kari, itt senki sem beszél nemi erőszakról. A fiatal fiúkkal űzött szex előnyei egy nemek szerinti elkülönülésre épülő társadalomban jóformán megszámlálhatatlanok. Óvszert sem kell használni hozzá. Ennek következtében a szifilisz és az AIDS sosem látott sebességgel terjed. Pakisztánban is akad olyan városrész, például a Lahore óvárosában található, egzotikus Sahi Mohalla, ahol, akárcsak az amszterdami piroslámpás negyedben, női prostituáltak és kitartóik tömegei szolgálják ki a kuncsaftok igényeit. A prostituált „szakma” anyáról lányra száll. Az olyan nagyvárosok, mint Ravalpindi, Multán, Karacsi és Pesavár önálló piroslámpás negyeddel rendelkeznek. A fundamentalisták előretörése óta ezeket a negyedeket rendszeresen megtámadja és megtisztítja a rendőrség, az örömlányokat és a striciket börtönbe zárják. A Jó Erkölcsök Védelmezői ezzel egyidejűleg rendre leragasztják az olyan reklámplakátokat, melyeken nők szerepelnek. Vagy épp szurokkal kenik le ezeket. És senki sem tesz semmit. Ugyanakkor a hirdetéseken szereplő fiatalembereket, akik boldog arccal és fehér bajuszkával tejet reklámoznak, sohasem bántják az

erkölcs felkent őrei. Szahil szerint a fiúkat a leginkább a madraszákban, vagyis a vallási iskolákban zaklatják szexuálisan. Második helyen a börtönök állnak, ahol rendszeresen megerőszakolják a fiú elítélteket. A cellákban alig tízéves kisfiúkat zárnak össze felnőtt bűnözőkkel. A harmadik helyen pedig nem más, mint a rendőrség áll: a rendőrök ugyancsak rendszeresen és tömegesen erőszakolnak meg fiatal fiúkat. Szahil jelentésében több madraszában történt esetről is említést tesz, az újságok hétről hétre beszámolnak a rendőrök által fiúk ellen elkövetett nemi erőszakról, mégsem indul soha semmilyen eljárás az elkövetők ellen. Olykor előfordul, hogy színre lép valaki, akinek van elég bátorsága, hogy szóvá tegye a problémát. A helyettes vallásügyi miniszter, dr. Amir Liaquat Hussain 2004 decemberében egy muzulmán papok részvételével tartott tanácskozáson említést tett arról, milyen nagy számban erőszakolnak meg tanulókat a madraszákban. Ő maga, mondta, csak 2004-ben kétezer ilyen esetről értesült, ám a rendőrség, a papság és a politikusok sohasem reagáltak érdemben az észrevételeire, mondta. Úgy véli, folytatta, legfőbb ideje lenne, hogy Pakisztán szembenézzen ezzel a súlyos problémával, és végre foglalkozni kezdjen azzal, mi folyik a vallási iskolákban. Amint az várható volt, a fundamentalisták kijelentették, hogy a miniszter hazudik. Az MMA a politikus beszédének másnapján közleményt adott ki, melyben követelte, hogy a miniszter a parlamentben kérjen bocsánatot a muzulmán papoktól. Mocskos gyanúsításait, mondták, az iszlám ellenségei sugallták neki: a zsidók, a hinduk és a nyugatiak. Az MMA azt is tudatta a sajtóval, hogy a muszlim papoknak eszébe sem jutna efféle aljas cselekedeteket elkövetni. Másnap dr. Amir Liaquat Hussain főnöke, a vallásügyi miniszter kirúgta helyettesét. A miniszter egyébként nem más, mint az egykori diktátor, Ziaul-Hakk fia, azé az emberé, aki bevezette Pakisztánban a hudúd-törvényeket, melyek a már addig is muszlim országból egy csapásra iszlamista országot kreáltak. A miniszter nem tagja az MMA-nak, haját feketére festi, szakállát levágatta, legszívesebben

nyugati öltönyökben mutatkozik, hibátlanul beszél angolul – mégis, éppoly fundamentalista, mint az MMA prominensei. Ezt a rejtőzködő iszlamistát pedig Pervez Musharraf, a „felvilágosult és mérsékelt”, népének és a világnak korábban „liberális” iszlám politikát ígérő katonai diktátor nevezte ki vallásügyi miniszternek. A miniszter ezen minőségében a madraszákat és a többi mohamedán tanintézményt is felügyeli, és az a dolga, hogy az egymással szinte háborúban álló iszlamista szektákat közelebb hozza egymáshoz. Ám a miniszter a parlamentben így reagált a madraszákban zajló nemi erőszakkal kapcsolatos vádakra: „A mi ulamánk sohasem tenne ilyet. Ez mind hazugság, egy szó sem igaz az egészből. Ugyanakkor – tette hozzá – tegyük fel, hogy mégis ilyesmi történik iskoláinkban. Ha netán így van, azt nem szabad világgá kürtölnünk, ellenkezőleg, el kell titkolnunk. Ulamánkat már így is épp elég támadás éri az iszlám ellenségeinek részéről, és semmiképpen sem szabad tovább gyengítenünk az efféle bejelentésekkel.” A miniszter azt is kifejtette, hogy az, amikor szunniták síitákat robbantanak, vagy fordítva, nem a szekták közti erőszak jele. Egymás mecseteinek felrobbantása és a különböző muszlim csoportok egymás ellen irányuló öngyilkos merényletei mögött „külföldi elemek” állnak, mert „a muszlimok nem fordulnak egymás ellen, nem követnek el terrorista cselekményeket más muzulmánok ellen.” A szekták által elkövetett erőszakos cselekedetek áldozatainak száma egyébként Hakk minisztersége alatt magasabbra nőtt, mint valaha. Közben a pakisztáni erkölcsi törvények fölé emelte az iszlamista szellemi és vallási vezetőket, mintegy azt üzenve nekik: tegyetek a tanítványaitokkal, amit csak akartok, csak ügyeljetek rá, hogy ne szivárogjon ki semmi. Ám a madraszák szexbotrányait még Ziaul-Hakk fia sem képes titokban tartani az újságírók elől. 2004 júniusában egy Talha nevű, ötéves kisfiú nem tért haza a koránórája után. Ez Lahorében történt. Anyja a keresésére indult, és végül a mecsetben talált rá. A fiú az épület egyik sötét sarkában feküdt véresen, eszméletlenül. Az anya feljelentést akart tenni a rendőrségen, de a mecset papjai azt mondták, jobb, ha nem teszi, mert ők az al-Kaida tagjai, márpedig az al-Kaida tudja, mit tegyen az olyan hazugokkal, mint Talha anyja. A gyerekeit özvegyként nevelő nő végül nem mert feljelentést tenni.

A kilencéves, Szukkúr környéki faluban élő kislányt, Szanamot tanára 2004 egyik februári napján, tanítás után még bent tartotta a madraszában. Azt mondta a kislánynak, hogy haza kell mennie vele. Ezentúl ő a felesége, mondta a férfi. A kislány erre hazamenekült a szüleihez, de a koránoktató követte. Ott kiderült, hogy amit mondott, igaz: a tanár egy nappal korábban aláíratott egy papírt a kislány apjával. Az apa koldusszegény, írástudatlan ember volt, nem tudta, mi áll a papíron; a tanár azt mondta neki, hogy alamizsnakérő levél. Valójában azonban házassági szerződés volt, így az apa az aláírásával odaadta a lányát a tanárnak. Az apa visszakozni akart, de már nem tehetett semmit. A tanár még aznap este összehívta a falu vénjeit, akik neki adtak igazat: Szanam már menstruált, tehát életkora alapján ideje volt, hogy házasságra lépjen. Az apja pedig aláírta a házassági szerződést, tehát minden a szabályok szerint zajlott. 2002 szeptemberében egy koránoktató kivágta az egyik diákja nyelvét. A fiú tizennyolc éves volt, tanára évek óta zaklatta. Ám egy nap elege lett, és véget akart vetni a szexuális erőszaknak. A tanár erre úgy dühbe gurult, hogy leütötte, majd kivágta a nyelvét. Egy szegény családból származó, nyolcéves, falusi kisfiút az özvegy édesanyja elküldte egy iszlámábádi madraszába. Ott enni és inni adtak neki, télen kapott pulóvert, s közben megtanulta fejből a Koránt. Az anya fél év múlva értesült arról, hogy gyermeke nincs a madraszában, hanem súlyos sérülésekkel kórházban fekszik. A kisfiú elmesélte neki, hogy egyik tanára mindennap megerőszakolta. A gyerek vérzett, szörnyű hasi fájdalmak kínozták. Amikor a fiú a madrasza vezetőjéhez fordult, az azt mondta, ne siránkozzon; amikor pedig a megerőszakolásokról is beszámolt, az igazgató rászólt, hogy tartsa a száját, és fejezze be ezt a veszélyes fantáziálást. Aztán még hozzátette, hogy ha bárki mással, akár tanárral, akár diákkal beszélni merészel erről, tudja, milyen büntetés vár rá. A kisfiú tisztában volt vele: a madraszákban két bevett büntetés létezik a rosszul tanuló, elbóbiskoló vagy bármilyen más hibát elkövető diákokkal szemben. Az egyik a botozás, a másik, hogy órákon át guggoltatják őket térdük mögött összefont kézzel. A kisfiú hallgatott, a nemi erőszak pedig folytatódott egészen addig,

míg a tanára egyik alkalommal súlyosan meg nem sebesítette. Akkor kórházba vitték, a tanár pedig visszament a falujába, ahol hamarosan nagybátyja madraszájában kapott koránoktatói állást. Az anya hazavitte a fiát a falujukba. Mindenki hallgatott, mint a sír, büntetést senki sem kapott. Pakisztánban azt is mindenki tudja, miközben erről beszélni tabu, hogy a vidámra pingált teherautókon a sofőrrel utazó kisfiúk valójában a sofőrök ágyasai. Segítenek ki- és bepakolni, takarítják a kocsit, teát és ételt visznek a sofőrnek, és közben kitanulják a teherautó-vezetést. De ennél sokkal fontosabb, hogy szexuális szolgáltatásokat is nyújtanak. Egyszer beszéltem egy AIDS elleni küzdelemmel foglalkozó orvossal Karacsi legforgalmasabb kamionparkolójában, ahonnan naponta tízezer teherautó indul az ország minden szegletébe. A doktor szerint ez az ágyasrendszer is a purdah, a nemek szerinti elkülönítés következménye. A sofőrök hónapokon át úton vannak, messze a családjuktól, de szexuális igényeikről nem kívánnak lemondani. A prostikhoz nem mennek, mert azok drágák, és nemi betegségeket terjesztenek. A fiúk viszont ingyen vannak. Elég nekik némi kenyér, egy kis tea, meg az, ha kiképzik őket teherautósnak. A Pakisztánban dolgozó összes kamionos így kezdte valaha. Térjünk vissza a fundamentalista nők konferenciájához. Az esemény lassan véget ér. Miután Akram Kán Durrani kifejtette, milyen jó a nők sorsa azóta, hogy az ő istenfélő kormánya irányít az NWFP-ben, egy rövid felszólalás erejéig ismét dr. Szamia Rahil Hussain ragadja magához a szót. Nemtetszését fejezi ki, hogy vannak nők, akik a hudúd-törvények eltörléséért szállnak síkra. „Ezek a törvények Allah törvényei, melyek a nő becsületét és méltóságát őrzik társadalmunkban. Ezek Allah törvényei, melyeket nekünk, embereknek nincs jogunk megváltoztatni. Erősítik a családi kötelékeket, márpedig a család a társadalom sarokköve. Ezek a törvények garantálják, hogy nők és férfiak közt ne jöhessen létre társadalmi érintkezés. Figyelmeztetjük azokat a nőket és férfiakat, akik a hudúd-törvények eltörlésére törekednek, hogy Pakisztán muszlim ország, a benne lakók a Szent Próféta követői, és

megleckéztetünk mindenkit, aki hozzá mer nyúlni Allah törvényeihez!” Allah akbar! Allah akbar! Allah akbar! Az apró emberke és a többiek ökle a magasba lendül. A miniszterek levonulnak a színpadról, és beülnek kint várakozó autóikba. A hoszteszek egy nagy oldalterembe kísérik a női résztvevőket, melyben hatalmas, étellel megrakott réztálak várják őket. A nők egyik kezükben a tányért tartják, a másikkal apró golyókat gyúrnak az ételből. Enyhén előrehajolnak, hogy fátyluk ne ragadjon az arcukhoz, és hogy legyen elég hely a kendő és az arcuk közt, ahol a szájukba dughatják a falatot.

AZ ISZLÁM AZ EGYETLEN VALLÁS, MELY JOGOKAT ADOTT A NŐKNEK Az iszlám fundamentalisták nyelvhasználata újra meg újra összezavar. Állandóan igazságosságról és a nők jogairól papolnak. Ettől olykor elbizonytalanodom. Egy fundamentalista férfitól sosem lehet olyat hallani, hogy a nő ördögi lény, aki fabatkát sem ér. Ellenkezőleg, szinte magasztalják a nőket, a paradicsom a lábuk előtt hever, mondják. Igaz, egész másra gondolnak közben, mint én, az idegen. Vegyük például a Dawn egyik cikkének címét: „Az iszlám az egyetlen vallás, mely jogokat adott a nőknek”. A cikk írója dr. Fazul Rahman, ismert pakisztáni iszlámtudós, írását így kezdi: „Az iszlám mindig is jobb volt a nőkhöz, mint a férfiakhoz.” Ebből én az évek során, melyeket az iszlám világban töltöttem, soha semmit nem vettem észre, sőt mindig is úgy véltem, valóságos sorscsapás lehet ezeken a vidékeken nőnek születni. Persze lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé, és mivel mindig örömmel tanulok, nagy érdeklődéssel olvasom Rahman professzor és a hasonszőrűek cikkeit. Dr. Rahman hosszan és terjengősen dicsőíti az iszlám nőbarátságát. „Az iszlám a férfiakat törvényi és erkölcsi értelemben is csakis különféle felelősségekkel és kötelességekkel ruházza fel – írja –, míg a nőknek csupa privilégiumot és jogot juttat.” Ez igazán kedves az iszlámtól. Lehet, hogy egyesek félreértelmezik a Koránt és a szunnát, és a férfiak kiforgatják az előírásokat és a tanításokat. A férfinak a Korán szerint az a feladata, hogy dolgozzon és eltartsa a családját. „Ez a férfi kötelessége” – írja a professzor. A nőnek nincs ilyen kötelessége: még ha rendelkezik is munkával és önálló keresettel, Allah tanítása szerint a pénzét nem kell családja fenntartására vagy az orvos javadalmazására használnia. Az egészet elteheti. „Az iszlám a világon az egyetlen nőbarát vallás.” Hisz hol máshol lát ma ilyet az ember? Nyugaton biztosan nem, ott a férfinak és a nőnek egyaránt dolgoznia kell, hogy biztosítsák a megélhetésüket. Ott, nyugaton a nő nem maradhat otthon, és nem élvezheti nyugalmát és a földön betöltött speciális szerepét. Egyetlen isten sem veheti fel a versenyt Allahhal, aki dr. Rahman szerint

kinyilvánította „finom logikáját és humanizmusát” azzal, hogy ilyen jól elosztotta a férfi és női szerepeket. Erre a pontra eljutva kiderül, hogy Rahman professzor végeredményben egész, az iszlám nőbarátságáról szóló cikkét az örökösödési szabályok megvédése érdekében írta. Ezek ugyanis, írja a professzor, csöppet sem igazságtalanok, ez csak a nyugatiak szemében van így, akik viszont kizsákmányolják asszonyaikat, és munkára kényszerítik őket. Az iszlám szerint a lányok mindig kevesebbet kapnak szüleik vagyonából, mint a fiúgyermekek. Ez logikus, hisz Allah azzal bízta meg a férfiakat, hogy gondoskodjanak családjukról. „A férfi tartja el az egész családot – nyomatékosítja dr. Rahman. – Az apa halála után a fiúk gondoskodnak anyjukról. Ebből következően több pénzre és vagyonra van szükségük, mint a nőknek. Így tehát az iszlám rendkívül méltányosan jár el azzal, hogy a fiúk többet kapnak lánytestvéreiknél.” A Korán Allah szava. Allahnak, aki mindent tud a jövőről és a múltról, ez az elosztás megfelelt a 7. század Arábiájában, úgyhogy, érvel Rahman, ugyanezek a szabályok a 21. század pakisztáni muszlim asszonyainak is megfelelnek. Allah egykor így határozta meg a javak elosztását, és ha ez egyeseknek ma nem tetszik, esetleg nem illik tökéletes modern korunkhoz – nos, akkor sincs mit tenni, mert a mai ember nem változtathatja meg a Korán előírásait, és nem magyarázhatja őket korunk szája íze szerint. Ám ez korántsem jelenti a nők diszkriminációját. „Szó sincs erről” – állítja dr. S. M. Zaman, a Council for Islamic Ideology (az Iszlám Ideológiai Tanács) korábbi elnöke egy The Newsnak adott interjújában. Ellenkezőleg, az örökösödési törvényeknél talán semmi sem bizonyítja jobban az iszlám nőkkel szemben tanúsított jóindulatát. „A férj még akkor sem kötelezheti feleségét a mindennapi kiadásokhoz való hozzájárulásra, ha az asszony esetleg milliomos. Ilyenkor is a férfinak kell gondoskodnia az ételről, a házról és a gyerekek iskoláztatásáról. Ezek azok az alapvető jogok, melyeket Allah a nőknek ajándékozott. Nem szabad elvennünk tőlük ezeket a jogokat.” Az erre vonatkozó előírásokat maga Allah mondta el Mohamednek, aki leírta őket a Koránban. Márpedig mind Allah, mind Mohamed szava megkérdőjelezhetetlen. Tegyük fel, hogy

szabályaik diszkriminatívak – a mai kor emberének akkor is kötelessége elfogadni őket. Mert Allahnak mindennel célja van. Allah, írja dr. Rahman, nem korlátozta a nők jogait azzal, hogy azoknak hagyniuk kell, hogy a férfiak tartsák el őket. Szerinte a hudúd-törvények bevezetése a legjobb, ami a Pakisztáni Iszlám Köztársaságban élő nőkkel történhetett. Ez példaként kell hogy álljon az egész muszlim világ előtt. Ezek a törvények szem előtt tartják a nők érzékenységeit, méltóságát és különleges helyüket a társadalomban. Az iszlám törvények szerint a nő nem köteles tanúskodni bűnügyekben. Ezzel az iszlám a világ egyetlen jogrendszere, amely megvédi a nőt attól, hogy véres és kellemetlen ügyekkel foglalkozzék. Az iszlámnak hála a nőt megkímélik minden olyan traumától, amit az erőszak, a kegyetlenség okoz, állítja Rahman. Annak tehát, hogy a nő szava az iszlám törvények szerint gyakorlatilag nem számít a bíróság előtt, semmi köze a diszkriminációhoz, véli a professzor. „Ez épphogy az iszlám nőkkel szembeni megbecsülését és tiszteletét jelzi. Újabb bizonyítéka vallásunk nőbarát voltának. A férfiaknak a tanúvallomás vallási kötelességük, végeredményben egy teher. A férfiak ugyanis könnyen súlyos büntetést kaphatnak, ha kiderült, hogy hamisan vallottak vagy jogtalanul vádoltak meg valakit.” Ám akármit mond Rahman doktor, akárhogyan próbálja csűrnicsavarni, ez csak annak elfedésére jó, hogy a dolog igenis diszkrimináló: a nő az iszlámban félembernek számít. Ahol egy férfi tanúvallomását elfogadják, ott a nő tanúvallomására nem kíváncsiak. Egy nőnek legalább egy másik nőt is fel kell tudnia mutatni, ha látott valamilyen bűntényt, és tanúskodni kíván az ügyben. Dr. Rahman persze épp fordítva látja a dolgot: „Ez nem diszkrimináció, ez jog. Egy nő legyen hálás, hogy nem kell egyedül megjelennie a bíróság előtt, hanem mindig egy másik nővel megy oda, aki támogathatja, segíthet neki, ha kételkedne vagy valamire nem pontosan emlékezik, és kijavítja, ha téved. Ezáltal jóval kisebb az esélye, hogy egy nő hamis vallomást tegyen, s ilyenformán az azért járó nagyon súlyos büntetéstől sem kell úgy tartania.”

Egy másik, az ortodox irányzathoz tartozó gondolkodó, Vahiduddin Kán maulana Women Between Islam and Western Society (Nők az iszlám és a nyugati társadalom között) című könyvében még erre is rátesz egy lapáttal: „A Korán szerint szerződéskötéskor két férfi tanú jelenlétére van szükség. Ha pedig nem áll rendelkezésre két férfi, az egyiket helyettesítheti két nő. Így, ha az egyik netán tévedne vagy rosszul emlékezne, a másik kisegítheti.” A maulana megjegyzi, ez nem diszkrimináció, és nem árulkodik a férfiak felsőbbrendűségéről. Ez természeti törvény, egy biológiai különbség, amit már a 7. században élt, korai muszlimok is ismertek, és amelyet nemrég tudományosan is bizonyítottak. A biológiai kutatások eredménye szerint – állítja a szerző – a nők memóriája rosszabb, mint a férfiaké. Vagyis tökéletesen összhangban cselekszünk a természet szabta törvényekkel, ha úgy döntünk, hogy tanúskodás esetén egy férfival két nő ér föl. Ez a szabály tehát – fejezi be szerzőnk – leginkább az emberi emlékezetről szól, és csupán gyakorlati jelentősége van.” A Dawn egy másik Rahman, bizonyos Abdur Rahman cikkével is jól összezavarja az embert. „Nemek közti egyenlőség a Koránban és a szunnában” az írás címe. A cikk így indul: „Az iszlám egyáltalán nem tesz különbséget férfi és nő között.” Annyiban valóban nem, hogy ha rendesen éltek, mind a mennybe mennek, ha helytelenül, mindkét nemnek irány a pokol. Allah a jó cselekedetek megjutalmazásában és a bűnös viselkedés megtorlásában sem tesz különbséget a két nem között. A két nem azért egyenlő, írja Abdur Rahman, mert Allah mindkét nemtől ugyanazt követeli: tartsák be a szereposztást. Ezt Allah pontosan meghatározta, mind a férfit, mind a nőt külön kötelességekkel, jogokkal, erényekkel és tehetségekkel ajándékozta meg. Abdur Rahman és a hozzá hasonlók mindmáig egy ezernégyszáz éve zajló morális háború résztvevői. Még mindig a 7. századra hivatkoznak, arra az időszakra, amikor, írja Rahman, a Korán bevezette a forradalmi szabályt, mely szerint egy férfinak nem lehet négynél több felesége. Azelőtt a feleségek és szeretők száma

korlátlan volt, sőt a pogány arabok gyakran meggyilkoltak újszülött kislányokat; ez Mohamed és a Korán óta tilos. A nő nem ér kevesebbet a férfinál, ez csupán a keresztény egyházurak által terjesztett pletyka, állítja Abdur Rahman. Szerintük a nőnek nincs lelke, és nemtelen lényként lép az örökkévalóságba. Ezzel szemben az iszlámban épphogy különleges pozíciót tölt be a nő. Itt ugyanis nem az ördög eszköze, hanem épp a Sátán hatalomra jutásának megakadályozója. Az emberiséget a nők mentik meg a gonosztól: a férfiak úgy léphetnek az erkölcs és a jog útjára, ha nőt választanak maguknak. Könyvekben, újságcikkekben, tévéinterjúkban rendre visszatérő örömhír, hogy a nő ugyanazt a jutalmat – és büntetést – kapja halála után, mint a férfi, és hogy Allah nem tesz különbséget a halott nő és a halott férfi közt. Ám ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy a muszlim férfi és a muszlim nő közt haláluk után sincs egyenlőség. A paradicsom, a dzsanna áldásairól a Korán részletesen beszámol: a férfiak hurikat kapnak, olyan paradicsomi lányokat, akik örökké szüzek maradnak, miközben elképzelhetetlen szexuális örömben részesítik őket, ráadásul a férfi visszakapja feleségeit, szüleit és gyermekeit. A paradicsomban mindenki egykorú: harminchárom éves, épp annyi, mint Jézus volt kereszthalálakor. A paradicsomban csodaszép fiatalemberek sétálgatnak: „És ott mindig ifjak járnak. Amikor látod őket, azt hiszed, szétszórt gyöngyöket látsz”, mondja az al-Insan szúra 19. verse. Az adoniszok nyilvánvalóan nem a hölgyeket várják a paradicsomban, legalábbis nem az ő szexuális igényeiket akarják kielégíteni. A fiúk afféle szuperlakájok. Olyan szolgák, akik kitalálják a hívő kívánságait, és mindig szolgálatára állnak. Miközben a férfiak a paradicsomban lényegében folyamatos orgazmust élnek át, sem a Korán, sem a hadísz nem tesz említést a nőkről, akik földi életükben engedelmes és jó asszonyok voltak, így ugyancsak kiérdemelték a paradicsom örömeit. És azt sem említi egyetlen szent irat sem, hogy a paradicsomban a nők is találkoznának szeretett szüleikkel. De feltételezzük, hogy a nők azért ihatnak a paradicsomban folyó tej-, méz- és borfolyókból. Bizony, odafönt bor is van a folyókban, ráadásul olyan fajta, amitől nem lesz részeg az ember. A földön tilos

bort inni, az égben szabad, a földön tilos zenét hallgatni, a férfi nem hordhat selymet és arany ékszert, ám az égben ezek a tilalmak mind megszűnnek, és a boldogság forrásaiként jelennek meg. Feltételezzük azt is, hogy a paradicsomban a nők is kapnak majd „az ízletes gyümölcsökből”, élvezhetik a „drága ruhákat”, az „árnyas völgyeket”, az „arannyal és drágakővel díszített pihenőágyakat” meg az összes többi mennyei csodát, melyekről a Korán és a hadísz beszámol. De végül is mi az igazság abból, hogy a nők magasabb helyet töltenek be a mennyben, mint a férfiak, és végső soron sokkal jobban járnak? A férfiak gyakorlatilag állandó orgazmust élnek át az égi huriknak köszönhetően – korábbi asszonyaiknak ilyen érzéki élményekre még igényük sincs odafönt. Hogyhogy? De csak nagyon kevés nő jut el egyáltalán a paradicsomba. Többségük a pokolban végzi. A pokolban valósággal hemzsegnek a nők. Ezt magától Mohamed prófétától tudjuk, aki Danté-hoz hasonlóan bekukkanthatott a pokol bugyraiba. Az összes iszlámábádi és karacsi könyvesboltban kapható egy kis kiadvány, a Women Who Deserve to Go to Hell (A nők, akik megérdemlik, hogy a pokolra jussanak), az egyiptomi Manszur Abdul Hakim munkája. Mindössze kilencvenegy oldal. Központi témája Mohamed látogatása a gyehennában, a pokolban, ahogy az egyik hadíszban le van írva. Mit látott vajon a Próféta? „A pokolban lobogó tüzet női testekkel táplálták. Dobálták a tűzre egyik nőt a másik után, amitől még jobban erőre kaptak a lángok.” Amikor a Próféta visszatért a legmélyebb bugyrokban tett látogatásáról, így szólt társaihoz: „Megnéztem a poklot, és mit láttam? A legtöbb lakója nő!” Erre a társai megkérdezték: „Ó, Allah követe, miért van a pokolban több nő, mint férfi?” Mohamed így felelt: „Ez azért van, mert a nők megátkozzák az embereket, és hálátlanul viselkednek férjeikkel. Mert lehet, hogy egy férfi mindig jól bánik asszonyával, de ha csak egyszer is szigorúbb vele, az asszony terjeszteni kezdi, hogy ura fabatkát sem ér!” Manszur Abdul Hakim azt mondja, azért írta meg a könyvecskéjét, hogy a nőket megóvja a pokoltól, és végre a helyes útra terelje őket.

Szerinte a pokolba csak az engedetlen nők kerülnek, ezért ő abban bízik, hogy ha a nők elolvassák a könyvét, ők is a paradicsomba juthatnak. Emlékeztet a Próféta egyik fennmaradt mondására: „A nők megérdemlik, hogy pokolra jussanak”. Egy napon – mondja Manszur Abdul Hakim – Allah követe egy csoport nővel beszélgetett. Tanácsokat adott nekik, óvni próbálta őket. Elmondta nekik, melyek azok a cselekedetek, amelyek miatt pokolra kerülnek. Így beszélt hozzájuk: „Ó, asszonyok, legyetek adakozók és könyörületesek. Sokat láttam a ti fajtátokból a pokolban. Hisz igaz, hogy hajlamosak vagytok gyorsan és alaptalanul megátkozni valakit, és uratoknak sosem vagytok hálásak. Nem láttam senki embert, aki ilyen értetlen, ilyen romlott és ilyen hálátlan, mint ti, asszonyok. Mégis képesek vagytok rá, hogy megbolondítsatok intelligens és bölcs férfiakat.” Erre a nők megkérdezték: „Miért mondod nekünk, hogy értetlenek és romlottak vagyunk?” Mire a próféta így válaszolt: „Hisz nem úgy van-e, hogy egy nő tanúvallomása csak feleannyit ér, mint egy férfié? Ez pontosan tükrözi a nők értelmi képességeit. Aztán az is igaz, hogy a nő a havivérzése idején nem imádkozhat és nem böjtölhet. Romlott tehát, vallásos kötelességeinek nem tesz eleget. Ezt maga a Próféta mondta!” Egy másik csoport nőhöz fordulva így beszélt: „Szokjatok hozzá az adakozáshoz, mert aki nem bőkezű, pokolra jut, és ezért van több nő ott, mint férfi. Túl gyakran átkozzátok el férjeiteket, és nem mutatjátok ki feléjük hálátokat. Még sosem láttam embert, aki oly kevéssé állhatatos a vallásban és oly kevéssé lenne értelmes, mint ti, nők. És mégis eléritek valamiképp, hogy uralkodjatok férjeitek fölött!” Abdul Hakim pontosan tudja, mely nők jutnak pokolra. Lássuk: a panaszkodók, azok, akik felcicomázzák magukat, a férfiakat utánzó nők, azok, akik kitetováltatják magukat, a hajukat rövidre vágatók, és persze a természetellenesek. Az író idézi a Próféta egyik kijelentését: „Allah elátkozta a nőket, kik utánozzák a férfiakat, és a férfiakat, kik a nőket utánozzák.”

Egészen biztosan pokolra jut az a nő, aki ellöki magától urát, amikor az szexre vágyik, mondván, épp havivérzése van, miközben nincs is havivérzése. „És azok a nők is egyenesen a pokolba mennek, akik háziállatokat vagy madarakat ölnek. Ahogy az álszent és a sokistenhitű nők is. Az álszentek a legnagyobb hazugok, főleg, ha sikerül rávenniük urukat, hogy fogadjanak örökbe egy gyermeket, vegyék el tőle édesapja nevét, és adják oda neki új családja nevét. Az iszlám ezt szigorúan tiltja. Úgyhogy az, aki örökbe fogad, garantáltan a pokolra jut, mert ezzel semmibe veszi Allah és az ő Követe szavát.” Mást is mondott még a próféta: „Számos tökéletes férfi élt a földön, de a nők közül csak kevés akad, aki tökéletes; ezek pedig: Mária, Jézus anyja, Fatima, Khadidzsa és Ajsa.” Nem valami sok, mi tagadás, főként, ha tudjuk, hogy Fatima a próféta lánya volt, Khadidzsa a felesége, Fatima anyja, Ajsa pedig a nő, akit a próféta a legjobban szeretett. Abdul Hamid egyébként szánja szegény nőket, mert azoknak igen nehéz a mennyországba jutni. A férfiaknak ezt tanácsolja: „Ne nyomjátok el őket, de azt se engedjétek, hogy túl önállóak legyenek és valamiféle hamis szabadságra és egyenlőségre ácsingózva azt tegyenek, amit akarnak. Ez volna csak az igazi elnyomás! Tán ugyanolyan jogokat akartok asszonyaitoknak, mint a nyugati nőkéi? Mit képzeltek? Hisz Allah megmondta: a nőket a férfiak képviselik, mert Isten egyiket a másik fölé helyezte, egyiknek többet adott, mint a másiknak. Pedig a Próféta egyértelműen és világosan meghagyta a férfiaknak, hogy óvják asszonyaikat, és ne engedjék, hogy azok szabad akaratukból, kényük-kedvük szerint cselekedjenek. Ám a mai férfiak nem engedelmeskednek Allah szavának. Szabadjára engedik asszonyaikat, hogy azt tegyék, amire csak kedvük szottyan. Ó, muszlim asszonyok, óvakodjatok az ilyen férfiaktól, mert ezek csak kitapossák nektek a pokolba vezető utat!” Íme, a fő veszély, melyre a szerző rámutat: „Ne higgyetek hát a Nyugatról jövő, holmi egyenlőségről papoló ostobaságoknak, mert pokolra juttok.” Lám, Abdul Hamid is a nők érdekeit védi, hiszen csak azt szeretné, hogy a nők, akárcsak a férfiak, a mennybe juthassanak.

De elsőre minden bizonnyal félreértettem Vaszém Hamed Qureshi The Newsban megjelent írását is. „Az iszlám – írja a szerző –, megengedi a nők elleni erőszakot.” Jól kezdődik, gondoltam, végre valaki, aki beszámol a nők gyalázatos legyilkolásáról, vagy legalább rávilágít, hogy a férfiaknak nincs joguk megölni és elnyomni asszonyaikat. A szerző először idézi a prófétát, miszerint a nőt a férfi képviseli, de aztán folytatja az idézetet: „Az erényes asszony tehát aláveti magát ura akaratának, és azt, amelyik nem engedelmes, intsétek meg, hagyjátok magára és verjétek. Aztán amikor engedelmessé válik, ne bántsátok többé.” Qureshi így magyarázza a Korán sorait: „Ne legyen kétségünk: az iszlám nem engedélyezi a gyengébbekkel, pláne a nőkkel szembeni erőszakot. Minden emberi társadalomban léteznek bíróságok, ahol megoldják a konfliktusokat, és ha szükséges, büntetéseket osztanak ki.” Érdekes, ha az iszlám tiltja az erőszakot, vajon miért hallunk lépten-nyomon arról, hogy minden muszlim kötelessége csatlakozni a szent háborúhoz? Tovább olvasva aztán kiderül, hogy a gyengébbekkel és nőkkel szembeni erőszak tilalmának különféle fokozatai vannak. A „nők” a szerző szerint nem minden nőre vonatkozik. Az engedetlen és megbotránkozást keltő nők az ő iszlámfelfogása szerint nem számítandók a nők kategóriába. Nemük szerint persze azok, és sajnos nincs rájuk külön szavunk, de nő és nő között óriási különbségek lehetnek. Az ortodox iszlámban a rossz nők közé tartoznak a kellemetlenségeket okozó, a megbotránkozást keltő, a férfit feldühítő, a sorsukba nem belenyugvó és a szófogadatlan nők. És van még egy tökéletesen félresikerült női kategória: a makrancos nők, akik maguk akarják berendezni az életüket, akik maguk választják ki férjüket, vagy meg sem akarnak házasodni, és inkább a karrierjükre koncentrálnak. Ez tulajdonképpen a saját lányaim pontos leírása, a különbség csupán az, hogy én ezért szabad, független fiatal nőknek nevezem őket, akiknek önálló akaratuk és véleményük van, akik a saját útjukat akarják járni, akik senkinél sem érzik

magukat kevesebbnek; olyan nőknek, akik előtt nyitva áll az egész világ, és nem korlátozza őket semmi. Qureshi felfogása szerint viszont a lányaim bűnös nők. Egy igazi, rendes muszlim nő engedelmes, és elsősorban a férjével szemben az. És ezzel máris elérkezünk a nők elleni erőszak témájához, ami ellen – ez derül ki legalábbis Qureshi cikkének első mondatából – az iszlám határozottan állást foglal. A házasságon belüli engedetlenséget, írja, csírájában el kell fojtani; ha nem megy finoman, hát erőszakos eszközökkel. „Amennyiben a figyelmeztetések és az érvek nem képesek hatni egy felnőttre, a férfi kénytelen más módszereket alkalmazni a családi béke helyreállítására. Hogy módszereink mennyire erőteljesek, az a helyzet komolyságától és a lázadás mértékétől függ. Közben fontos, hogy mindig szem előtt tartsuk az összes érintett érdekeit.” Qureshi cikkének ezen részében gondosan kerüli a „nő” szó használatát. De az olvasó számára egyértelmű, hogy az a felnőtt, aki nem ért a szóból, csakis nő lehet, semmiképpen sem férfi. Ahogy „az összes érintett” is a férfiakra utal, nem pedig a nőkre. Ez tovább olvasva nyilvánvalóvá válik. Szerzőnk így folytatja: „Nem probléma, ha az egyik fél kissé keménykezű a családi béke és harmónia helyreállításakor. Sokkal rosszabb, ha a lázadó viselkedést nem nyomjuk el azonnal, és az aláássa a családi élet szentségét.” Most figyeljenek: „A házastársi perpatvarokat a legjobb otthon megoldani, főként akkor, amikor a feleség erényességéről van szó. A legeslegjobb pedig az, ha a két fél egyike közvetítőként lép fel.” Nehezen követhető, kacifántos érvelés: ezek szerint, miközben a férj és a feleség veszekszik, egyikük képes független közvetítőként vagy épp ítélőbíróként viselkedni. Hogy kettejük közül ki ez a közvetítő, az viszonylag könnyen kitalálható. Úgy van: a férfi. Qureshi azt írja: „A férj mint családfenntartó sokkal alkalmasabb arra, hogy helyreállítsa a házastársak közti békét.” Sőt, szerzőnk szerint a férfi nemcsak családfenntartó, egyúttal „Allah helyettese” is. Persze nem rendelkezik isteni tulajdonságokkal, és végső soron a férfi is csak ember. Qureshi szerint, mielőtt „a férj rendre utasítja asszonyát, magába kell néznie”. Például meg kell győződnie arról, hogy felesége engedetlensége nem az ő lelkén szárad. Ám ha ezt

megállapította, többé nem szabad haboznia, és nem érheti be félmegoldásokkal. „Ha az asszony engedetlen, a férj elverheti bottal, de közben sosem feledkezhet meg arról, hogy Allah védelmezi a nőket az igazságtalanságtól.” Qureshi ezután a szúra 24. versének negyedik bekezdését idézi: „Azt a férfit, aki ok nélkül vádol meg becsületes asszonyt, és utána nem tud négy tanút hozni igaza bizonyítására, korbácsoljátok meg nyolcvan korbácsütéssel, és soha többé ne fogadjátok el a tanúvallomását.” Milyen szép Allahtól, hogy nem hagyja sorsukra szegény nőket. Csakhogy a gyakorlatban nem létezik olyan nő, aki be tudná bizonyítani, hogy férje jogtalanul és igazságtalanul verte meg. Qureshi szerint ugyanakkor ez a Korán-részlet elegendő biztosíték arra, hogy a férfiak ne merjék ok nélkül lelki vagy testi bántalmazásnak kitenni feleségüket. A szerző szerint ez kiváló bizonyíték az iszlám nőkkel szembeni barátságának: a nőket nem szabad oktalanul megvádolni, de ha mégis előfordul, és akad négy jámbor muzulmán férfi – szakáll, heg a homlokon, bő nadrág –, aki tanúskodik róla, hogy az illető férj igazságtalanul fordult asszonya ellen, majd jól megkorbácsolják. Harminc év alatt – megszakításokkal körülbelül ennyi időt töltöttem a muzulmán világban – még sosem hallottam olyasmiről, hogy egy férfit megbüntettek volna, mert jogtalanul vádolta meg engedetlenséggel, majd verte össze a feleségét. Ám Qureshi és fundamentalista barátai szerint az efféle állítások csupán az iszlám elleni aljas támadások: „A külvilág, az iszlám törvényekhez hasonlóan, a nők iszlámon belüli helyzetét is mindig helytelenül értelmezte.” Így már más. A nők elnyomása az iszlám lényeges eleme, és ezen semmiféle feminista vagy iszlám teológia nem változtathat. Alárendeltség és szolgaság nélkül alig marad valami a muzulmán tanokból. Erre jó bizonyíték, amit Vahiduddin Kán maulana ír Women Between Islam and Western Society (A nők az iszlám és a nyugati társadalom között) című munkájában: „Természeti törvény, hogy a nő engedelmességgel tartozik urának, aki köteles gondoskodni családjáról. A nőnek persze joga van ahhoz, hogy olykor ne értsen

egyet a férjével, és tanácsokat adjon neki. De ha a férfi meghozta döntését, a nőnek kötelessége elfogadni azt, és hűen követnie ura akaratát. A férfinak több tapasztalata van a világ dolgait illetően, így okosabban tud dönteni. A férfi gondolkodása realisztikusabb, míg a nő gondolkodásmódja korlátoltabb. Könnyen áldozatul esik az érzelmeinek. Ezt kapta a természettől, ám amíg korlátoltsága és veszélyes érzelmei házon belül nyilvánulnak csak meg, nem számítanak hibának. A nőknek azonban tudatában kell lenniük, hogy természettől fogva megvannak a maguk hiányosságai. Tanáccsal elláthatják a férjüket, de sosem állhatnak a sarkukra, mert azzal bűnt követnének el.” A nők iszlám szerinti jogairól szóló könyvekből nagy a választék. Urduul is, de angolul még több ilyen könyv fellelhető, mivel az ortodox és fundamentalista pakisztáni középosztály is szívesebben küldi gyermekeit angol magániskolákba az urdu nyelven oktató állami intézmények helyett, melyek híresen rossznak számítanak: a tanárok gyakran be sem járnak az óráikra, nincs toll és papír, nincsenek tankönyvek. A Karacsi, Lahore és Iszlámábád könyvesboltjaiban kapható könyvekből bármely muszlim nő utánanézhet, mik a jogai és kötelességei. Ibrahim M. Kunna Miscellaneous Questions and Answers for the Muslim Women (Kérdések és válaszok muszlim nőknek) című, vékony kis könyvének kilencedik oldalán felteszi a kérdést: „Az iszlám szerint melyik a legjobb női társadalmi szerep?” A válasz: „A háziasszonyé”. A 10. oldalon a következő kérdés olvasható: „Mit mond az iszlám arról, ha a feleség ellenzi, hogy férje újabb asszonyokat vegyen magához?” A helyes válasz: „Az asszony ellenkezése olyan, mintha blaszfémiát követne el, hiszen a poligámia isteni rendelés, melyet egyetlen ember sem kérdőjelezhet meg.” A könyvben további kérdések is előkerülnek. Például ez: „A menstruáló nőnek tilos tennie bizonyos dolgokat. Melyek ezek?” A válasz: „Nem érintheti meg a Szent Koránt fedetlen kézzel, nem vehet részt a Kábához tartó zarándoklaton, nem élhet szexuális életet, nem imádkozhat és nem böjtölhet.”

Megcsókolhatja a férfi a feleségét böjt idején? Igen. Egy muzulmán nő összeházasodhat más vallású férfival? Nem. Egy muzulmán férfi összeházasodhat más vallású nővel? Igen, de csakis keresztény vagy zsidó nővel. A házastársak közül kinek van joga válást kezdeményezni? A férjnek, mert a nők buják és érzelmesek. Hány állatot kell áldozni Allahnak egy gyermek születésekor, megköszönve jóságát, és áldást kérve az újszülöttre? Leánygyermek születése esetén egyet, fiúgyermek születése esetén kettőt. Férje (vagy több asszony esetén férjük) vagyonának mekkora részét örökli(k) a feleség(ek)? Egy nyolcadnyit. A nők vágathatják hajukat férfi módra? Nem. Összeházasodhat-e egy férfi és egy nő a család beleegyezése nélkül? Nem. Muszlim nő barátkozhat nem muszlim nővel? Csak akkor, ha a nem muszlim barátnő hajlandó áttérni az iszlámra – kapcsolatuk máskülönben sérti a Korán előírásait. Nő lehet bíró? Nem. Melyek az iszlám szerint a nőknek való foglalkozások? Tanítónő (lányoknak), ápolónő (női betegek mellett), egyéb egészségügyi tevékenységek (kizárólag női páciensek mellett), illetve minden olyan munka, melyet a férfiaktól teljesen elkülönítve lehet végezni. Hány éves koruktól szabad verni a gyerekeket, ha nem imádkoznak rendesen? Tíz. Hány éves korában kell kiházasítani a lánygyermeket? Amint túl van az első menstruációján. Minél előbb, annál jobb.

Ha egy nő választhat iskola és házasság között, melyik mellett döntsön? A házasság mellett. Fazul Rahman gyakorlatilag hazudik, amikor ilyet ír: „Az iszlám mindig jobb volt a nőkhöz, mint a férfiakhoz”; ahogy Abdur Rahman is súlyosan ferdít ezzel a címmel: „A nemek egyenlősége az iszlámban”. Ezek mind cinikus hazugságok. Az 1999-ben megjelent, Instructions of Shariah for Women (A saria rendelkezései nőknek) című könyv szerzője nemes egyszerűséggel „Wife of Zarif Ahmad Thanvi”-nak, azaz Zarif Ahmad Thanvi feleségének nevezi magát. Azt állítja, hogy még egy újszülött kisfiú pisije is többet ér, mint egy újszülött kislányé. Onnan tudja, hogy Mohamed próféta mondta. Majd idézi is az újszülöttek pisijének problematikáját körüljáró, idevágó hadíszt. „Egy napon a próféta unokája, Husszein a próféta ölében feküdt, és bepisilt. Egy családi barátnő így szólt a prófétához: add ide alsóruhádat, hadd mossam ki. Ám a próféta így válaszolt: Elég, ha egy kis vizet öntesz ruhámra, hisz csak egy kisfiú pisilte le. Ha viszont kislány pisil az ember ruhájára, azonnal ki kell mosni a ruhát és az alsóneműt is.” A szerző magyarázata: „Az iszlám tudósok szerint a lány csecsemők vizelete sűrűbb, szaga kellemetlen, ezért kell mihamarabb kimosni a ruhából. A fiú csecsemők vizelete ugyanakkor nem jelent problémát.” A könyv szerzője óvja a lányokat a nyugati oktatástól. A fiúknak ellenben szabad nyugati iskolába járni. „Az igazság az – írja –, hogy az a nő, aki kellően tanulmányozza az iszlámot, mindenképp tiszteletre méltó, de ha erre nincs lehetősége, és egyetlen alternatívaként a nyugati oktatást választhatja, jobb, ha analfabéta marad.” Szerzőnk komoly figyelmeztetéseket fogalmaz meg a férjükkel szemben engedetlen, urukkal a szexet kerülő és sokat sápítozó asszonyok számára is. Itt is idéz egy hadíszt, melyben a próféta azt mondja: „Amikor a férj ágyába hívja asszonyát, de az vonakodik melléfeküdni, a férfinak rettenetes éjszakája lesz, s reggelre elátkozzák az angyalok.” A szerző szerint az a nő, aki nem tartja

szem előtt az idézett hadíszt, számolhat vele, hogy ura nemsokára másik feleség után néz. A rendes nő olyan, mint amilyeneket Beludzsisztánban láttam a falhoz lapulva. Róluk így ír szerzőnk: „Amikor Allah követe elhagyta a mecsetet, látta, hogy a férfiak és a nők ott tolonganak a templom előtt. Így szólt a nőkhöz: álljatok félre. Nem szabad az utca közepén járnotok. Járjatok az út szélén. Azóta a nők mindig az utca szélére húzódva közlekednek, olyan közel a falhoz, hogy ruhájukkal végigsimítják azt.” Egy másik, 2004-ben kiadott könyv ugyancsak azt támasztja alá, hogy a nők jogairól beszélni az iszlámban enyhén szólva is korszerűtlen. A könyv címe Bringing up Children in Islam (Gyereknevelés az iszlámban), szerzője bizonyos Abdullah Naszih Ulvan. Azt írja, a sport hasznos, mármint fiúk részére. Igaz, csak olyan sportot szabad űzniük, melyet hasznosíthatnak a dzsihádban: ezek az úszás, az íjászat, a lovaglás és egyéb harcművészetek. A szerző a labdarúgásról és a Pakisztánban rendkívül népszerű krikettről és gyeplabdáról nem ejt szót. A sakkot és a dámát ugyanakkor megemlíti, rémülten tiltakozva a két játék ellen, mondván, ezek művelése nagyobb bűn, mintha disznó vére éri az ember kezét. Időpocsékolás, ami önmagában rettenetes bűn, mert elveszi az időt a vallásos gondolatoktól. A birkózás és a gerelyhajítás ugyanakkor rendben van. A lányoknak való sportokról nem esik szó a könyvben. A gyerekeket távol kell tartani az énekléstől és a zenétől. Amelyik szülő nem így cselekszik, nagy bűnt követ el gyermeke ellen, mert az ítélet napján forró ólmot öntenek azok fülébe, akik tiltott dalokat hallgattak életükben. Egy jó szülő nem teszi ki ennek a gyermekét. Altatódalokat azért szabad énekelni, ahogy a tevetulajdonos is énekelhet teveösztökélő nótákat, valamint legális a vallásos költészet énekelt formában. A többi: néma csend. Pakisztánban azonban szerencsére akadnak nők, akik nem hajlandók beletörődni az iszlám elnyomásba, és nyelvet öltenek a fundamentalistákra. Jugnu Mohszin például, a progresszív hetilap, a Friday Times kiadója. Harcol a hudúd-törvények ellen, küzd azért, hogy súlyosan büntessék a becsületgyilkosságokat.

Az országban egyedüli újságírókként ő és férje, a Daily Times főszerkesztője, merik nyíltan kritizálni az istenkáromlásról szóló törvényt, valamint az ahmadik üldözését. Egyik publicisztikájában a jó tollú és gyakran ironikusan író Jugnu összeállított egy listát azon udvariatlanságokról, melyekkel pakisztáni nőként nap mint nap szembesül: „Soha senki nem kérdezi meg, van-e állásod. Még a viszonylag normálisan kinéző – szakáll és bajusz nélküli – férfiakra is szörnyen ráijeszthetsz, ha kezet rázol velük. Legyél bár csúf, mint az éjszaka, a férfiak akkor is megbámulnak. Az étteremben a pincér a férjed alá tol széket, nem pedig alád. A férfiak szerint a nők gyenge lények, de sosem kínálják fel, hogy cipelik egy nő nehéz bőröndjét vagy táskáját. Az utcán nem sétálhatsz kézen fogva a férjeddel, azon viszont senki sem lepődik meg, ha egy férfi az utca közepén könyékig túr egy másik férfi nadrágjába. Pakisztánban senki sem hallott a »hölgyeké az elsőbbség« szabályról. A nők itt mindig a férfi után mennek.”

MUSZLIMÜLDÖZÉS A PAKISZTÁNI ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN A tizenhét éves testépítő, a North West Frontier Province-beli Szulejmán Ahmad minden alkalommal, amikor szükségesnek tartotta, elmondta az iszlám hitvallást: „Nincs más isten Allahon kívül, és Mohamed az ő prófétája”. A Pandzsábban műszerészként dolgozó Mohamed Arif és az általános iskolai igazgató, Daud Sakir ugyancsak nap mint nap imádkoztak és bizonyították hitüket. Vagyis ugyanazt tették, mint a többi pakisztáni és a világ sok millió muzulmánja. Szulejmánt, Mohamedet és Daudot ennek ellenére börtönbe zárták Allah és az Ő küldötte megsértése miatt a világ egyetlen kifejezetten muszlimok számára alapított államában. Ráadásul bizonyos homályos iszlamista körök istenkáromlónak, kafirnak, s ilyenformán jogfosztottnak nyilvánították őket, ami azt jelenti, hogy bárki, aki megöli őket, remek helyre számíthat a mennyországban. Mindhárom férfi ahmadi, vagyis Mirza Gulam Ahmad, az egykori brit India egyik muszlim vezetőjének követője. Ahmad 1893-ban állt elő az iszlám megújítására tett javaslataival, melyek a muzulmánok többsége szerint elfogadhatatlan és istenkáromló őrültségek. A Korán Mohamedet a „próféták pecsétjének” nevezi, amit a muzulmánok úgy értelmeztek, hogy ő volt az „utolsó próféta”. Ez azonban Ahmad szerint helytelen interpretáció. Ő azt vallotta, hogy mindig jöhetnek újabb, kisebb próféták, akik helyesbítik a tanítást, és ezzel tovább terelgetik a hívőket a helyes út felé. Mohamed törvényhozó próféta volt, ilyet többé nem küld az Isten. Ám Ahmad azt állította, hogy Allah szólt hozzá, és azt mondta neki, ő egy kisebb próféta, akinek az a feladata, hogy a hívek évszázadok alatt kialakult eltévelyedéseit helyrehozza. Ahmad maszihnak és mehdinek, azaz Messiásnak nevezte magát. Jézus, tanította Ahmad, nem szállt a mennybe, hanem félholtan ugyan, de leszedték a keresztről. Ezután keletre ment, és magas kort megélve, egyszerű emberként halt meg Kasmírban. Ahmad ezzel egy csapásra megoldott egy Mohameddel kapcsolatos, kínos, régi problémát, akit halála után egyszerűen eltemettek, és nem ment

testestül-lelkestül-mindenestül a mennybe, mint Jézus Krisztus. Ez azért okozott gondot, mert esetleg az szűrhető le belőle, hogy Mohamed a mágia területén kevésbé volt belevaló, mint Jézus. Az Ahmad által szorgalmazott harmadik korrekció az volt, hogy megparancsolta, hívei a dzsihádot ezentúl ne karddal, hanem tollal vívják. Úgy vélte, a brit gyarmatosítókat nem erőszakkal, hanem érvekkel lehet legyőzni. A muszlimok világszerte gyűlölik az ahmadikat; elsősorban Ahmad azon kijelentése verte ki náluk a biztosítékot, hogy Allah után még jöhetnek (kisebb) próféták, és hogy Ahmadot maga Allah nevezte ki (nem törvényhozó) prófétává. De sehol sem üldözik olyan vehemensen az ahmadikat, mint épp Pakisztánban. Pakisztán első demokratikusan megválasztott miniszterelnöke, a despota Zulfikar Ali Bhutto és első demokratikus választott parlamentje 1973-ban egyhangúlag szavazta meg az alkotmány új cikkelyét, mely kimondja, hogy az ahmadik nem muzulmánok. Ezzel az iszlám Pakisztán a világ egyetlen olyan országa lett, ahol betiltottak egy iszlám szektát. Az ahmadik számára ez felért azzal, mintha halottnak nyilvánították volna őket, hiszen lelkük legmélyéig muzulmánnak érzik magukat, akik az iszlám összes előírását hűen követik, és szóról szóra hisznek Allah Koránban lejegyzett kinyilatkoztatásaiban. Bhutto és néppártja nem volt szélsőséges alakulat; a miniszterelnök az ahmadik muszlimságtól való megfosztásával csupán a maga oldalára akarta állítani a fundamentalistákat, akik viszont valóban a szektatagok vérére szomjaznak. Ráadásul ezzel egyúttal nagy szívességet tett Fejszál szaúdi királynak, aki nagy ahmadigyűlölő hírében állt. A király hálája nem maradt el. Az ahmadik mozgalma mindig jól szervezett, viszonylag gazdag és szolidáris volt, ami nyilván szintén irigységet ébresztett a „valódi” muzulmánokban. Az ahmadik közösségében minden fiú- és lánygyermek iskolába jár, és általában tovább is tanulnak, így köztük nem fordul elő analfabetizmus. A pakisztáni muszlimok nagy része viszont nem tud sem írni, sem olvasni. A pakisztáni köztársaság első éveiben az ahmadik komoly pozíciókat töltöttek be a hadseregben és az állami hivatalokban. Az első külügyminiszter, aki maga is részt vett Pakisztán

megalapításában, ugyancsak ahmadi volt, akárcsak a légierő parancsnoka Bhutto idején. A 20. században egyetlen pakisztáni kapott Nobel-díjat: egy ahmadi. A nevét ki sem lehet ejteni az iszlám köztársaságban. Manapság egy ahmadinak esélye sincs, hogy karriert fusson be a hadseregben vagy az államigazgatásban. Nagy részük elhagyta Pakisztánt, aki mégsem, az az üzleti életben tevékenykedik. Az iszlámórákon, melyeken minden pakisztáni gyerek köteles részt venni óvodától egyetemig, rendszeresen gyalázzák az ahmadikat. Pakisztánban az ahmadik élete ma nincs biztonságban. Elég, ha csak meghallja valaki, hogy szájára veszi a muzulmán hitvallást, szálem alejkummal köszön egy muszlimnak vagy a mecsetet, ahová jár, mecsetnek nevezi, máris elítélhetik istenkáromlásért, és automatikusan az ahmadiellenes verőlegények célpontjává válik. Ha egy ahmadi útlevélért folyamodik vagy fel akar iratkozni a választási listára, eléggé megalázó módon egy nyilatkozatot íratnak alá vele, melyben Mirza Ghulam Ahmadot hazug csalónak nevezik. Az összes pakisztáni muszlim csoport programjában, a mérsékeltektől a legszélsőségesebbekig, szerepel az ahmadieszmerendszer kiirtása. Sőt, egy olyan csoportosulás is akad, mely semmi más célt nem tűzött zászlajára, mint az ahmadik megsemmisítését: ez a Mohamed Utolsó Prófétaságát Bizonyító Bizottság, melynek tevékenységét sem a rendőrség, sem a kormány nem akadályozza. Lahore, az indiai határnál fekvő hétmilliós nagyváros egyik negyedében a bizottság nemrég pamfleteket osztogatott, melyben felhívták az igaz muszlimok figyelmét egy szociális szervezetben dolgozó ahmadira. A férfi neve Mabrur Ahmad, akit a pamfletben csak az ahmadik csúfnevén, mirzájként emlegetnek. A pamflet így fogalmaz: „minden hívő, aki a próféta végsőségébe vetett hitét lobogó fáklyaként hordozza, köteles eltakarítani erről a világról ezt az eretneket. Minden muszlimok tanácsa kimondta, hogy a mirzájok eretnekek és árulók, akik ezért halált érdemelnek. Az iszlám azt követeli meg tőlünk, hogy vegyük kezünkbe az irányítást, és örökre vessünk véget ennek az eretnekségnek! Ne feledjétek: mindenki, aki bármilyen kapcsolatban áll vagy üzletel egy mirzájjal, maga is

eretnekké válik! Ó, muszlimok, ó, iszlám mártírjai, ó, Mohamed utolsó prófétaságában szentül hívők, készüljetek a szent harcra, és végezzétek el feladatotokat! Semmisítsétek meg a mirzájokat! Ideje, hogy áldozatokat hozzatok az iszlámért!” Az első kérdés, melyet a parlament a két héttel korábban megválasztott technokrata miniszterelnökhöz, Shaukat Azizhoz intézett, így hangzott: „Miniszterelnök úr, ön mirzáj?” Aziz, aki éveken át élt Amerikában és Nagy-Britanniában, és a Citybank valamint a Világbank vezető munkatársaként dolgozott, nem azt felelte erre, hogy „ahhoz maguknak semmi közük sincsen”, esetleg azt, hogy „a kormányom végre véget vet az ahmadik esztelen üldözésének”. Nem, az új miniszterelnök határozottan kijelentette, hogy ő szunnita muzulmán, és bizonyítandó, hogy rendes muszlim, néhány nappal később Mekkába utazott, s megcsókolta a szent Kába-követ. Mirza Ghulam Ahmad követői nem juthatnának be Szaúd-Arábiába: jelenlétükkel megszentségtelenítenék a szent helyeket.

AZ IGAZI GURU KASZTRÁLTATJA MAGÁT Pakisztánban járva a külföldi gyakran gondol arra, milyen szerencse, hogy nem pakisztáni. Gyakran kerülök kapcsolatba olyan emberekkel, akik teljességgel elviselhetetlen életet élnek. Legutóbb például egy Észak-Karacsi egyik mocskos kis mellékutcájában álló viskóban találkoztam úgy harminc férfival és fiatalemberrel. Mindannyian női ruhát viseltek, az arcuk ki volt sminkelve, körmük lakkozva. A smink alól kilátszott a borostájuk; ruhájuk dekoltázsából mellszőr rakoncátlankodott elő, csupasz karjukat és lábukat is vastag szőr borította. Hosszú hajuk simán csillogott a rákent kakaóvajtól. Kedvesen bántak egymással, simogatták egymást, és olyanok voltak a mozdulataik, mint nálunk a transzvesztitáknak, akik úgy hiszik, élethűen utánozzák a pipiskedő nőket. A falon lévő poszter egy szénaboglyában heverésző meztelen, szőke menyecskét ábrázolt. Az egyszobás kis viskót betöltötte az odakint nyitott csatornában folyó szennyvíz orrfacsaró bűze; a helyiségben hemzsegtek a szúnyogok és a legyek. Ha fiúk és férfiak lánynak illetve nőnek tartják magukat; Hollandiában szimplán transzvesztitának neveznénk őket, itt, Pakisztánban a népnyelv hidzsraként, vagyis eunuchként, kasztráltként említi őket. Minden nagyvárosban léteznek kasztráltkolóniák; létezésük tényével mindenki tisztában van. Ahogyan azzal is, milyen kockázatokkal jár a velük való érintkezés: egy eunuch ugyanúgy lehet áldás, mint átok. Szívesen hívják őket fellépni esküvőkre és gyerek születésekor, mert jelenlétük szerencsét hoz. De ha valami nem tetszik nekik, elátkozzák az ünneplőket, ami szerencsétlenséget jelent. Szent ünnepeken olcsón árulják a testüket, megélhetésüket nagyrészt prostitúcióval biztosítják, ami azonban a kuncsaftokra nézve még az elátkozásnál is veszélyesebb, hiszen gyakori köreikben az AIDS és a hepatitisz. Az eunuchok egész Pakisztánból özönlenek az Észak-Karacsiban lévő kolóniába. A tizenhét éves Nirma tizenhárom évesen szökött el az ország északkeleti részében lévő falujából. Másnak érezte magát, női ruhákat akart viselni. Hasonló a története mindenkinek a zsúfolt viskóban: mindegyikük más akart lenni. És ezért mindegyiküket

verték, szidalmazták a családtagok, a szomszédok, úgyhogy amint felserdültek, elindultak, hogy megkeressék az eunuchokat. Egyedül vagy kis csoportokban nem maradnának életben, de közösségként, klánként van esélyük a pakisztáni társadalmon belül. A transzvesztita klánok olyanok, mint egy galeri, csupa bohém és szabad ember, akikre mintha nem vonatkoznának az iszlám társadalom szigorú és merev normái, a vérrokonság nyomasztó szabályai. De ez csak a látszat: az eunuchoknak ugyanúgy megvannak a maguk törvényei, a maguk hierarchiája és saját, ugyancsak nyers szokásaik. Minden hidzsra alul kezdi: „lányként”. Szabna huszonhét éves, fogai és ajka lilák a pofazacskójában tartott bételpálmától. Huszonöt lánya van, mind ugyanebben a sikátorban élnek. A huszonhat éves Mumtaznak negyven lánya van a kolóniában. A lányok Szabnát és Mumtazt nem anyának, hanem gurunak nevezik. Mint guruk, családfőként funkcionálnak, ők biztosítják a lányok megélhetését és szórakozását. Az újoncok közül ők választják ki a legszebb, legtöbb lehetőséget rejtő fiúkat; aki nem kell nekik, továbbáll egy másik kolóniába. Ezután megtanítják lányaikat úgy táncolni és énekelni, mint az indiai filmek sztárjai, és kiokítják őket, hogyan csábítsák el a férfiakat. Mumtaz bemutatót is tart tudományából. Ujjával csókot nyom az engem kísérő férfi ajkára, ágyékon ragadja, a mellkasát simogatja. „Tökéletesen kielégítelek” – súgja a fülébe rekedtes férfihangján. Arra is megtanítja lányait, hogyan nagyobbítsák meg lapos fiúmellüket. A módszer a következő: a fiúk a mellbimbójukra nyomnak egy forró csészét, és megvárják, míg a mellükre tapad. Ha ezután leveszik a csészét, az alatta lévő bőr feldagad. Ezzel úgy öt óráig olyan a mellük, mint egy kislányé. A lányok a koldulással, prostitúcióval és táncolással keresett pénzt kötelesek leadni Szabnának és Mumtaznak. A guruknak szinte már ki sem kell tenniük a lábukat otthonról, legfeljebb a nagyon különleges, előkelő és igényes kuncsaftok kedvéért. Szabna tisztában van vele, milyen szeszélyesek a lányai: ma még neki dolgoznak, de holnap lehet, hogy már másik gurut találnak maguknak, vagy saját családot

alapítanak. Ráadásul ott van a karizmatikus Mumtaz, aki mindig is komoly konkurenciát jelentett. A valódi guru, az igazán tekintélyes guru, akit minden lány tisztel és királynőjeként imád, a kuncsaftok pedig bármennyit hajlandók fizetni a szolgálataiért, mindenképpen kasztráltatja magát. Szabna elárulja, hogy ő épp most készül a kasztrációjára. Titkos helyen végezteti el; az eunuchok szabályzata szerint nem mondhatja el, hol. Annyi biztos, hogy a műtétre nem kórházban kerül sor, nem orvos végzi, és nem lesz altatás sem. (Gyaníthatóan ebben a vityillóban, itt, Észak-Karacsiban kerül sor a dologra.) A szike egy másik, korábban már kasztrált guru kezében lesz. Szabna fotót is mutat arról, hogyan fog kinézni a beavatkozás után: a képen egy nemi szerv nélküli ágyék látható. A heréket és a péniszt gumival szorosan összekötik, aztán egy villámgyors mozdulattal az egészet levágják egy borotvaéles késsel. Utána az a jó, ha alaposan kivérzik a seb, magyarázza Szabna. A vérrel ugyanis minden maradék férfiasság kifolyik az emberből. Nem szabad csillapítani a vérzést, meg kell várni, míg magától eláll. A gyógyulás hosszú és gyötrelmes. A vizelés kész kínszenvedés. Igaz, egy fogpiszkálóval vagy kis fémdróttal nyitva hagynak egy csöppnyi nyílást a vizeletnek, de aki már átesett a dolgon, azt mondja, a pisilés elég fájdalmas így. „De megéri, mert szupernő leszek! – lelkendezik Szabna. – Mindenki tisztelni fog és engedelmeskedik nekem!”

AZ ISZLÁM A LEGNAGYOBB BULI Az iszlám a szúfi ünnepeken a legjobb buli. Éneklés, zene és tánc, hasis és tömjén, csupa kacagás. Egyiptomban nőket is láttam az ilyen összejöveteleken, de Pakisztánban kizárólag a férfiaknak van joguk iszlamista transzba esni. Ez egyfelől persze komoly diszkrimináció a nőkre nézve, s tenni kellene valamit ellene, másfelől viszont úgy gondolom, hogy az ilyen ünnepeken részt vevő muszlimok körében a fundamentalizmusnak esélye sincs, ami jó; ezek az emberek nem a besavanyodott, az egész világot a sariának alávetni akaró, minden embert depresszióba taszító, és minden jó és vidám dolgot tiltó iszlám követői. Csütörtök éjjel Karacsiban jártam, Abdullah Sah Gazi sírjánál. Sah Gazi ezeregyszáz évvel ezelőtt kezét egy sziklára helyezte; a kő meghasadt, a nyílásból azóta is édes víz folyik. A hagyomány szerint a csütörtök éjszakát a legjobb szent helyek közelében tölteni; ilyenkor van a legnagyobb esélye, hogy az ima és az ének célba talál. Ez az iszlám, a népi iszlám igazán jó mulatság, valódi multikulturális esemény. Sah Gazi sírja körül mintha hindu ünnepség zajlana. A mauzóleum tetejét zöld, piros és fehér mécsesek borítják. Száll a tömjén sűrű füstje, végigkúszik a lépcsőn, be a sírboltba. A hívők ezüstszállal hímzett, zöld és vörös színű kendőkkel terítik be a sírt, újságpapírból készült tölcsérekből rózsaszirmot szórnak rá, végigcsókolják a síremlék márványoszlopait, elmélyülten, felakadt szemmel imádkoznak, két tenyerüket, mint afféle mini parabolaantennákat az ég felé tartva. Vajon miért fohászkodnak? Fiúgyermekért? Pénzért? Valamilyen csodáért? Mosdatlanok, alultápláltak, szomjasak, nincs jövőjük, s nincs más ruhájuk, mint amit épp viselnek. Szívszorító látni, amint igyekeznek, és mindent megtesznek, hogy kapcsolatba kerüljenek Sah Gazival, aki Allah mellett ül a paradicsomban. A szentély körüli sziklákon és a homokos földön több ezer férfi üldögél. A levegő illata édeskés a tömjéntől. A szót a combig érő hajú, nagy lebernyegekbe burkolózó, nyakukban gyöngysort viselő, minden ujjukon gyűrűt hordó guruk viszik; közönségük hasispipát

pöfékelve hallgatja őket. Mindenki tökéletes bódulatban, szinte maguktól alakulnak ki a sorok, amerre haladok, folyosó nyílik előttem a tömegben. Én vagyok itt az egyetlen nő, és úgy kezelnek, mint valami királynőt. A kezemet rázogatják, üres tekintettel rám bámulnak, nyitott szájukból elővillannak fekete fogaik. Nem, mégsem én vagyok az egyetlen nő. Az egyik tarka leplekből felhúzott sátorban a színpadon húszas évei közepén járó nő ül, mellette nyolcévesforma kislánya talpig feketében, haját fekete lepel alá rejti. Kavvalikat, vallásos dalokat énekelnek. Mögöttük ül a kísérőzenekar, akik hangosan énekelve csatlakoznak a refrénhez. A közönség a földön ül. Férfiak és fiúk. Egy kopasz férfi extázisban pörög-forog, táncol és hadonászik. Amikor a dal eléri csúcspontját, több férfi ugrik a színpad elé. Úgy táncolnak, mint az indiai filmek sztárjai, édesen mosolyogva, fejüket a sírbolt felé emelve. Két csontsovány fiatalember egész testében remegve táncol, közben hevesen rázzák ide-oda a fejüket. Azt hittem, tudom, mit jelent a „tombolni” kifejezés, de ilyen odaadást, átélést, ilyen őrült táncot még sohasem láttam. Ez maga a tiszta, isteni extázis. A közönség soraiból ki-kiválik egy-egy férfi, odamegy a két énekesnőhöz, és ötrúpiás bankókat szórnak rájuk. A mauzóleum sziklájának oldalsó, lapos részén meztelen felsőtestű, pizsamanadrágos férfiak szamarakat, bölényeket, birkát, kecskét darabolnak. A hentesek a földön ülve dolgoznak: Pakisztánban minden munkát guggolva vagy törökülésben szokás végezni. Áldozati állatokat vágnak, amelyeket azok vásároltak, akik nem csak rózsaszirmokat akartak hozni. A hús, a csontok, az agyak, a belsőségek egy nagy halomba gyűlnek a piszkos földön. A hömpölygő vérben ezernyi fekete légy dagonyázik. Az egész bűzös massza a közeli sikátorokban felállított alkalmi konyhákba kerül. Egész éjszaka megy a főzés, a curryillat belengi a környéket, folyamatosan ételt osztanak. A konyhák vezetőit jámbor muszlimok fizetik, az a feladatuk, hogy etessenek meg tíz, száz, vagy épp ezer szegény embert. A nincstelenek hosszú sorokban kígyóznak a konyhák előtt, türelmesen várva, hogy egy adag rizst és némi húst kapjanak a zsebkendőjükbe, hosszú ingük felhajtott szegélyébe vagy épp a kezükben szorongatott nejlonzacskóba.

A szellem és a test is megkapja a magáét. A szentély körül lehetőség van a homoszexuális és heteroszexuális vágyak kiélésére is, az est specialitása: szex kasztráltakkal.

HOLDLESÉS Holnap, holnapután, sőt talán még szombat este is Pakisztánszerte ezernyi szakállas férfi ül a mecsetek, irodaházak, lakóépületek tetején az eget lesve és várva, hogy feltűnjön a ramadán újholdja. Ők a ruet-i-hilal, a holdnézés felelősei. A ramadán, a böjti hónap akkor kezdődik, amikor ők, a holdnézők úgy döntenek. A böjtölés befejezésének idejét is ők állapítják meg a következő hónap újholdjának feltűnésekor. Nyilvánvaló, hogy az újhold nem mindig látható mindenhol, eltakarhatják a felhők vagy egy homokvihar, de az is előfordul, hogy az istenfélő holdfelelősök nem tudnak megegyezni, mit láttak az égbolton. Ennek következtében az ország különböző pontjain más és más időpontban kezdődik a ramadán. Ezt a problémát a vezetők minden iszlám országban megoldották egy központi holdnéző társaság létrehozásával. Ezek a társaságok mindig az iszlám két fővárosához, Mekkához és Medinához, illetve a kairói al-Azhar, a világ legrégebbi mohamedán egyeteméhez igazítják a megfelelő időpont megjelölését. A hollandiai muszlimok pedig a Szaúd-Arábiái Királyság holdnézésének eredményéhez tartják magukat: nálunk is akkor kezdődik a böjti időszak, mint a szaúdiaknál. A böjti időszak közös kezdete és együttes befejezése azon kevés dolog egyike, melyhez az egész umma, vagyis a teljes mohamedán világ tartja magát. Egyébként az önmagát szívesen idealizáló ummában nem divat a közös érdekekért fellépni. Ám a pakisztáni iszlám köztársaságban még az újhold nézésében is képtelenek megegyezni a különböző csoportok. Minden évben újra meg újra fellángol a vita a böjti időszak kezdetéről. Tavaly a North West Frontier Province-ben előbb kezdődött a ramadán, mint az ország többi részében. A cukorünnep is előbb indult, káoszt okozva ezzel egész Pakisztánban. Az NWFP tartományi kormánya az obskurantista pártok irányítása alatt áll, melyek azt tűzték ki célul, hogy fokozatosan bevezessék az iszlám törvénykezést. A pesavári székhelyű vezetés folyamatosan harcban

áll az iszlámábádi központi kormányzattal, mely utóbbi liberálisnak és modernnek kívánja láttatni magát. Azon az éjszakán, amikorra az újhold beköszöntét várták, szokás szerint összeült a szövetségi ruet-i-hilal bizottság, melyet az összes tartományból delegált tudós koponyák alkotnak. Éjfél körül a bizottság elnöke beolvasta a pakisztáni rádióban és televízióban, hogy az újholdról nem érkezett be elegendő „bizonyíték”, úgyhogy még nem kezdődhet el a böjti időszak. Ám az NWFP fundamentalista kormányának két tagja, két maulana szembeszállt a bizottság döntésével. Sokáig tart még az éjszaka, mondták. Nem sokkal később sorra érkeztek a jelentések távoli vidékekről, melyek szerint több helyen is észlelték az újholdat. A tartomány mecseteiben azonnal kihirdették, hogy a böjt megkezdődött. A két maulana követelte, hogy a bizottság hirdesse ki a ramadán kezdetét az ország többi részén is, ám kérésük süket fülekre talált. Hogy az NWFP holdfigyelői pontosan mit láttak, nem világos. Ragaszkodnak hozzá, hogy szabad szemmel vizsgálják az égboltot: a távcsöveket, műholdakat és a csillagászok számításait nem hajlandók figyelembe venni. Mohamed próféta sem használt semmilyen segédeszközt a böjt kezdetének megállapítására, úgyhogy a 21. századi muszlimoknak sincs joguk ilyesmihez. A Koránban egy szó sem esik a holdnézésről. Csupán néhány leírásban említik, a próféta és követői hogyan nézték a holdat. A liberális, angol nyelvű lapok publicistái már tavaly megírták, hogy a böjti időszak kezdetét már nem a hold szabad szemmel való megfigyelésétől teszik függővé Egyiptomban, Malajziában, de még a szigorú Szaúd-Arábiában sem. Ezekben az országokban hivatalos naptárakat adnak ki, melyekben órára pontosan feltüntetik, mikor jelenik meg az újhold az éjszakai égbolton. A forma kedvéért azért a vallási vezetők felpillantanak még az égre az adott éjszakán, de ha látják a holdat szabad szemmel, ha nem, a böjt elkezdődik. A Daily Times egyik publicistája így panaszkodott: „Minél gyorsabban fejlődik a modern világ, a pakisztáni muzulmánok annál szigorúbban ragaszkodnak az iszlám törvényekhez.” A Newsban egy másik cikkíró felszólította a papságot, ne tartsák tovább bizonytalanságban a hívőket a ramadán és a cukorünnep kezdetét

illetően. „Amíg az NWFP nagy hatalmú vallási urai nem engedik, hogy felhasználjuk a csillagászok tudományos eredményeit, Pakisztánt joggal neveti ki az egész világ” – fogalmazott.

PAKISZTÁNI TÉLI SPORTOK Pakisztán egész északi részét vastag hótakaró borítja, aminek tiszta szívből örül mindenki, a tábornoktól a napszámosig. Hamarosan, amint a hó olvadni kezd, hét év után először végre újra elég víz folyik majd az Indusban és a hozzá csatlakozó csatornákban. Emellett a hó fantasztikus szórakozási lehetőséget nyújt a városi embereknek: hógolyózás, kacagás, csúszkálás, szánkózás. Épp egy ünnepnapon jártunk Swatban, az Afganisztánnal határos North West Frontier Province-ban, a fundamentalista területek szívében. Az iszlám pártok – melyek többek közt a nemi elkülönülést, a mozik bezárását és a zene betiltását tűzték ki célul – 2002-ben megnyerték a választásokat a tartományban. És éppen Swatban, mintegy háromezer méteres magasságban van Malam Dzsabba, az az aprócska település, mely Pakisztán egyetlen helye, ahol úgy-ahogy síelni lehet. A síliftet huszonegy évvel ezelőtt Ausztriából importálták. Malam Dzsabbában két pálya van, egy nyolcszáz méter magas nagyon meredek, és egy százötven méteres könnyebb. A településen lévő egyetlen szálló szovjet stílusban épült. A hotelben rajtunk, a tavaszias Iszlámábádból érkezett külföldieken kívül csupán két pakisztáni család szállt meg, mindkettő a forró Karacsiból érkezett. Mindannyian az évszaknak megfelelő öltözetet viseltünk: sapkát, termo holmikat, bélelt kabátot. A több ezer egyszerű pakisztáni viszont ilyenkor is csak azt hordja, amije van: salvar kamizt. Esetleg rádobnak egy könnyű műszálas pulóvert, vagy ha az nem akad, beborítják a fejüket és a felsőtestüket pattujukkal, ami egy könnyű, vékony kendő. Pakisztánban sokmillió bárányt és kecskét tartanak, de kötni mintha senki sem tanult volna meg. Az emberek tél közepén is mezítláb, szandálban vagy olcsó kínai tornacipőben járnak, és közben vacognak a hidegtől. Swatban csak a fiúk és a férfiak élvezhetik a hó örömeit. A lányok és az asszonyok otthon maradnak. Az előbbiek egész nap sűrű csapatokban dideregnek a pályák mentén. Ámulva nézik, milyen pompásan szórakozik a három Karacsiból érkezett lány, és micsoda

örömtől sugárzik az én lányom arca; hitetlenkedve nézik, amint kipirult arccal, csillogó szemmel siklanak. Ezt a fajta örömöt a saját női családtagjaik sohasem fogják megismerni. Amikor valamelyik lány elesik, a bámészkodók majd megbolondulnak a nevetéstől. Helyi fiúk hajszálvékony pizsamában síoktatónak adják ki magukat, és néhány rúpiáért órákat adnak. Zokni helyett nejlonzacskót húznak a lábukra. Síoktatók síléc nélkül. Fel-le rohangálnak a síelő lányokkal a pályán. Kicsi, mosdatlan fiúk Allah nevében alamizsnáért könyörögnek a hóban. Szemük könnyezik a hidegtől. Kezükbe fújják orrukat. A kis koldusok bőre szürke, ami az alultápláltság biztos jele. A helyiek kis tüzeket raknak, húst sütnek, hóból teát főznek fölöttük. Senki sem takarít maga után, így Pakisztánban még a hegyekben is mindent szemét borít. A síelő lányokat bámuló férfiak lábánál egy kecskefej hever. Röhögve nézik, ahogy a furcsa holland nő lefotózza a csendéletet, de senkinek nem jut eszébe eltüntetni a fejet. Az osztrák lift nem működik. Felkapaszkodom a meredekebb, nyolcszáz méteres pályán. Itt senki sem síel. Pakisztánban nem akad szakember, aki karban tudná tartani a pályát: a hó megolvad, majd újra ráfagy. Egyszer csak egy pesavári fiatalemberek alkotta csoport jelenik meg körülöttem, úgy döngenek körbe, mint a méhek. Kíváncsiságuk alapvetően arra irányul, ellenséggel, vagy baráttal találkoztak-e. „Amerikából jössz?”- kérdik. Megnyugvással veszik tudomásul, hogy Hollandia nem az Amerikai Egyesült Államok része. Jön a következő égetően fontos kérdés: milyen vallású vagyok. Majd, miután válaszolok, alig hisznek a fülüknek. „Hogy lehet, hogy itt élsz egy iszlám országban, és még nem lettél muzulmán?!” Erre azt felelem, hogy az iszlám nem a legjobb a nőknek. Erre fújni kezdik a szokásos nótát, és kitartóan győzködnek arról, hogy ennek épp az ellenkezője az igaz. Odaföntről lélegzetelállító kilátás nyílik Afganisztánra. A fiúk észre sem veszik, egyre csak azt ecsetelik, mennyire imádják az iszlámot. Vajon ismerik egyáltalán a kaland, az új élmények felszabadító érzését? Es vajon valaha megadatik asszonyaiknak, lányaiknak az

az öröm, amit én érzek, amikor nekirugaszkodom, és leszáguldok a lejtőn?

KILÁTÁS OTTHONRÓL A Himalája legutolsó lejtője ott végződik, ahol az én kertem kezdődik. Épp azon a helyen egy halott fa emelkedik ki az azt körülvevő fák zöld lombjai közül. A szürke, kopár ágak tetején egy kánya ül. Akárhányszor felpillantok a munkából, mindig látom, télennyáron, minden áldott nap. Úgy uralkodik a vidék felett, mint egy földesúr, ám ez a madár nem nemes, nem olyan előkelő, mint az egerészölyv, melyre megtévesztésig hasonlít. A kánya nem vadászik a prédára, ő hullarabló. Ott ül a fán egymagában, partner és gyerekek nélkül, és egyre csak a házam és a város irányába mered. Ám amint megpillant valamit az utcai szemétkonténerekben vagy a közeli nyomornegyedben, és elhagyja őrhelyét, hogy megszerezze, azonnal csatlakoznak hozzá hasonszőrű társai. Tucatnyi kánya, olykor több száz is összeverődik. Mintha táncolnának, fel-le repkednek, cikáznak. De ez nem tánc, nem játék, hanem látszatmanőverek, melyek a többiek elriasztására szolgálnak. A kányám e pillanatban a legmagasabb fa legmagasabb ágán ül, és felém néz. A háta mögött magasodó meredek lejtők nem érdeklik. Széles ablakaim mögül pontosan megfigyelhetem a kánya minden mozdulatát. A madár nem lát engem. Kívülről senki sem lát be a lakásba, mert a háznak sötétített ablakai vannak. Ez jó a heves napsütés ellen, de néha problémákat is okoz. Mindig akad valami gond velük, az üveg megreped, aztán sosem tudunk beszerezni ugyanolyan pótlást. Nem tudjuk eldönteni, hogy cseréljük-e le az üvegeket mindig más színűvel, amitől a házunk olyan lesz, mint egy patchwork takaró, vagy megvárjuk, míg az összes tönkremegy, és akkor egyszerre pótoltassuk az összeset, ugyanolyan színűre. Az üveg miatt kívülről senki sem láthatja, milyen serényen dolgozik néhány munkás azon, hogy az ünnepnapokra rendbe hozza a házat. Szerdán kezdődik az eid, a cukorünnep. A ramadánt lezáró, háromnapos ünnep. Az eid a mi karácsonyunkhoz vagy nyári szünetünkhöz hasonló vízválasztó: eid előtt mindent be kell fejezni, az emberek az ünnepek után kezdenek új dolgokba. Múlt nyáron költöztünk ebbe a házba. Azóta a munkások egymásnak adják a kilincset. Ha valahol befoltoznak egy lyukat, a

ház másik pontján szivárogni kezd valami, amint azt is megjavítják, eldugul valamelyik cső. Ha lefestik a falon keletkezett vizesedést, néhány hét után garantáltan felhólyagosodik a festék. Ha kiirtják a szúnyogokat, nemsokára patkány jelenik meg a teraszon. Ha a függönyös azt mondja, huszonhárom méter anyagra van szüksége az egész házhoz, egy-két nappal a munka befejezése előtt rájön, hogy hat méterrel kevesebbet számolt a kelleténél. A boltban addigra épp eladták az utolsó centit is abból az anyagból, és már nem is gyártanak belőle. Mindennap kipukkan legalább egy villanykörte, és amikor kicseréltetjük a felső emeleten a villanyvezetéket, a földszinten felgyullad a mosógép. Közben persze minden emeleten ugyanúgy robbannak szét a körték, mint addig. Most, hogy ezt írom, vasárnap van, elméletileg szabadnap, de a főnökök ilyenkor is dolgoztatják az embereiket, hogy az eidre mindennel elkészüljenek. Nagy a sürgés-forgás a házban, de alig hallani belőle valamit. Az emberek a bejáratnál hagyják a cipőjüket, és mezítláb dolgoznak. Nem hallani földhöz vágott szerszámok robaját. Az emberek nem trécselnek munka közben. Nem énekelnek, nem fütyülnek, nem hangoskodnak. Ha valamit közölni akarnak egymással, odamennek, és a fülébe súgják mondandójukat. És, istennek hála, nem üvöltetik a rádiót sem. Az egyetlen munkások felől érkező hang két varrógép egyenletes zümmögése. Mellettük törökülésben a földön egy-egy férfi ül. A kanapékra és székekre kiválasztott anyag egyszerűen pompás: a legjobb pakisztáni pamut, szívmelengető színekben, pakisztáni mintázattal. Talán még valamilyen díjat is nyerünk vele. A díj a kertben, a kánya figyelő tekintete mellett szorgoskodó kedves és kreatív kerttervező nő vágya is, aki pattogós vezényszavakkal utasítja kertészeit, akik zokszó nélkül hajtják végre parancsait. A nő a lahorei művészeti akadémián tanult, és fejből tudja az összes, a Himalája délnyugati oldalán fellelhető növény latin és helyi nevét. A kertünkben, mint ígérte, csakis helyi növényeket ültet, úgyhogy igazán szép, autentikus lesz. Aztán jól megnyerjük vele az Iszlámábád legszebb kertje díjat. Minden ősszel botanikusokból, várostervezőkből és művészekből álló zsűri járja végig a főváros kertjeit, hogy a legszebbet végül egy kis táblával

jelöljék meg. Kerttervezőnk és édesanyja már többször megszerezték ezt az elismerést. Vagyis jó eséllyel szállunk harcba. A kánya, mely egész délelőtt csendben üldögélt az ágon, most felszáll. Köröket, egyre nagyobb köröket ír le. Távolabb más kányák ugyanígy tesznek. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz, végül nagy csapatban szállnak fel-le a nyomornegyed fölött. Ilyenkor érnek haza a guberálók, hogy kiürítsék szemeteszsákjaikat a negyed keskeny sikátoraiban, vagy nyomorúságos viskóik lapos tetején. A kányák is tudják: eljött az ő idejük.

KIRÁNDULÁS A MARGALLA-DOMBOKON Mivel Iszlámábádban is tennem kell testi és szellemi egészségemért, minden áldott reggel végigjárom a Margalla-dombok egyetlen hivatalos turistaösvényét. A Margalla-dombok a Himalája legalsó nyúlványai. Növényzetük dús és zöld, mentaillatot áraszt, a hegyek meredeken emelkednek ki a tájból, akárcsak a NangaParbat Pakisztán északi részén; ennek a hegynek az egyik csúcsa hét-nyolc kilométeren át meredeken nyúlik az ég felé. Ha korán megyek, és egyedül vagyok a Margalla-dombokon, az ösvényeken majmok üldögélnek, máskor rókákat és vaddisznókat látok. Ám általában késő délután megyek, amikor már árnyék borítja az utakat. Ilyenkor viszont annyian nyüzsögnek ott, mint leárazáskor egy jobb bevásárlóközpontban. Az állatok ilyenkor visszahúzódnak. Itt, nem úgy, mint nálunk, az emberek az út bal oldalán mennek fel, és ugyanott is jönnek le a hegyről – hasonlóan a szintén balra tartó pakisztáni közlekedéshez. Egyébként kirándulásnak nevezni túlzás, amit errefelé művelnek az emberek: felkapaszkodnak, majd vissza. Ugyanazért teszik, amiért én: úgy vélik, ettől fittek és szépek maradnak. Dzsihadistákat még sosem láttam errefelé. De szerencsére az előző hónapban komoly sikereket arató, az amerikaiak, a lefátyolozatlan nők és a szakáll nélküli férfiak esküdt ellenségeiként fellépő szélsőséges pártoknak egyelőre nem jutott eszébe, hogy betiltsa a sétát a dombok közt, erkölcstelenségnek nyilvánítva azt. Férfiak és nők, körülbelül fele-fele arányban, ifjabbak és kevésbé ifjak: mind ott tolonganak, magányosan vagy párban; feltűnően sok az egyedül kiránduló nő. Mindenki, korra és nemre való tekintet nélkül, ugyanolyan ruhát visel: salvar kamizt, a hosszú inget és a bő nadrágot, mely mára Pakisztán hivatalos ruházatává vált. (A nők már nemigen hordanak szárit, mert az túlontúl indiai, márpedig India, ugyebár, ellenség.) Kirándulótársaim ugyanazokban a ruhákban gyalogolnak, mint amit hétköznap is viselnek, senkin sem látni speciális sportruházatot, amely valamelyest megóvja a testet az izzadástól. Igazából épp ez az egyetlen kifogásolható elem ebben a hatalmas, össznépi sétálásban: az emberszag.

A salvar kamizos nők még dupattájukat is magukon tartják gyaloglás közben, a kendő két vége úgy röpköd utánuk, mint két szárny, a kendő középső része diszkréten elrejti a női nyakakat és melleket. Jómagam is erkölcsös öltözékben sportolok, hosszú, bő nadrágban és több számmal nagyobb pólóban. Férfi és női sporttársaim kétféle lábbelit viselnek: kínai tornacipőket vagy pakisztáni papucsot, illetve szandált. Túracipőt, amilyen rajtam is van, senkin sem látni, pedig az jóval alkalmasabb erre a köves terepre, igaz, némileg lassítja a haladást. Egész Iszlámábádban nem lehet túracipőt kapni. Végigjártam a város összes sport- és cipőboltját, mert bakancsot kerestem a lányomnak, ám sehol sem találtam. Ez meglepett: egyetlen túracikkeket árusító bolt sincs annak az országnak a fővárosában, melyben a világ legszebb alpinistaparadicsoma lehetne, és amelyben öt nyolcezer méternél magasabb csúcs is található (ezek egyike a K2, a világ második legmagasabb hegye). Lehet, hogy a túrabakancs nyugati ártalomnak minősül. Annyi biztos, hogy a hegyen én vagyok az egyetlen nem pakisztáni nő, és az egyetlen túrázó, aki megfelelő cipőt visel. A nyugatiak általában csak terepjárókkal merészkednek a Margalla-hegyekbe. Fölösleges aggodalom: itt nincs mitől félni. Az ember ebben az országban sehol sincs nagyobb biztonságban, mint pakisztáni muszlimok között. Ott, ahol sok pakisztáni keresztény vagy épp nyugati gyűlik össze, sokkal nagyobb a veszély. Hegymászó társaim többnyire vallásos emberek. Mielőtt elindulnak felfelé, sok férfi a parkolóban imádkozik, mások odafönt teszik ugyanezt. Két és fél kilométernyi erőltetett menet után csodálatos kilátás a jutalom, az ember lába előtt hever egész Iszlámábád, a távolban pedig, ahol szennyezett a levegő, ott van Ravalpindi. A kilátóhelyen van egy egy négyzetméternyi rész, melyet barna csempével raktak ki. Egy táblára ki van írva: mecset. A pakisztáni sporttársak levetik cipőjüket, papucsukat, majd hajlongani kezdenek Mekka felé ebben a szabadtéri templomban. Persze csak a férfiak: a nők a szabad ég alatt nem emelgethetik a feneküket az ég felé.

TUDATOS ÉTKEZÉS Egy héten egyszer a rengeteg pakisztáni kereskedelmi televíziós csatorna egyikén két hölgy főz valamit. Ez annyit jelent, hogy a vendég főz, közben magyarázza, mit csinál éppen, míg a műsorvezetőnő elismétli ugyanazt a saját szavaival. Modern hölgyek, modern üzenettel: az egészséges táplálkozás elkötelezett hívei. Kevesebb zsír, több zöldség és gyümölcs. A tradicionális pakisztáni konyha menüjén, mely sok tekintetben megegyezik az indiaival, igencsak zsíros ételek szerepelnek. Részben a bárány és a vízibölény húsa, másrészt az úgynevezett gi, vagyis a vízibölény tejéből készült vaj miatt, mely utóbbiból nagyjából minden étel készül. A két tévés hölgy igen veszélyes munkát végez, hiszen dupattájuk folyamatosan azzal fenyeget, hogy lehullik róluk, és lángra kap. Ez egyébként mindennapos Pakisztánban, számos nő veszti életét főzés közben, mert meggyullad valamelyik bő ruhadarabja. Olyan gyakori ez a halálozási ok, hogy külön nevet is kapott: ez a „stove burning”. Persze ezek általában nem valódi balesetek, hanem egyszerű gyilkosságok, melyeket többnyire az asszony férjének családja követ el. Ha valami miatt megorrolnak fiuk hitvesére, leöntik petróleummal, és meggyújtják a dupattáját. Pakisztánban bőven akad napsütés és víz is (az Indus és több százezer kisebb-nagyobb öntözőcsatornája révén), úgyhogy minden megterem, a piacokon pedig bármit meg lehet kapni. Búzát, rizst, burgonyát. Sárgabarackot és cseresznyét. Epret. Almát és guavét. Narancsot, mandarint, banánt. Szőlőt, dinnyét, őszibarackot. És persze a világ legfinomabb gyümölcsét, a mangót is. Mangóból csak Pakisztánban kilencven fajta létezik, a legjobb a déli tartományból, Szindhből való: kicsi, zamatos és sárga, mint a nap. A paradicsom sem akármilyen: míg Hollandiában tökéletes formájú, piros, ám teljesen ízetlen paradicsomot kap az ember, itt olyan, mint Olaszországban vagy Dél-Franciaországban: göcsörtös, napérlelte, sötétvörös és csodálatos ízű. A családom a legjobban a mediterrán konyhát szereti, és általában a vendégeknek is ilyesmit szolgálok föl. Minden, ami ezekhez az

ételekhez szükséges, megterem Pakisztánban, és fellelhető az iszlámábádi piacon. Uborka, articsóka, spárga, borsó, zöldbab, a legkülönfélébb zöldsaláták, spenót, porcsin, vöröses fehérkáposzta. Meg avokádó, bazsalikom, petrezselyem és a többi. Minden. Az iszlámábádi hentesnél mindig kapható friss bárány- és birkahús. Keddenként friss halat is árul, melyet Beludzsisztán partjainál fognak. Ugyanígy minden megtalálható a fűszeresnél is. A pakisztáni fővárosban minden adott ahhoz, hogy az ember egészségesen táplálkozzon. A levegő tiszta, és bőven elég hely és nyugalom is van, hogy a szabadban eddze magát az ember. Ennek ellenére egyfolytában betegek vagyunk. A zöldség és a gyümölcs csak úgy képes túlélni a pakisztáni forróságot, a koszt és a kórokozókat, hogy telepumpálják peszticidekkel, ám a növények belsejébe jutó méreg teljesen hatástalan az azok külsején, szabad szemmel nem láthatóan megtelepedő paraziták és apró férgek ellen. Amint a zöldség és a gyümölcs megérkezik vidékről, először is lemossák a csatornában, amiben súlyosan szennyezett víz folyik – és itt nem is csak mezőgazdasági szennyeződésekről van szó. A csatornák vize felerészben állati és emberi ürülékből áll, gyakran dögök úsznak benne, és a pakisztániak a ruháikat és az edényeiket is itt mossák. Az, hogy a férgek és a paraziták ne kezdjenek önálló életet élni a bélrendszerünkben, csak úgy akadályozható meg, ha az ember nagyon sokáig főzi az alapanyagokat, esetleg jó fél napra tiszta és roppant drága, klórozott ásványvízbe teszi őket. Bármelyik módszert választjuk, a kórokozókkal együtt a vitaminok is elpusztulnak, míg a vegyszerek előtt szabad az út az emberi szervezetbe. Ilyenformán a két, rém lelkes hölgy egészséges étkezésért folytatott harca is puszta illúzió marad Pakisztánban.

HITELTÖRLESZTÉS VESÉVEL A Pandzsábban lévő Szultánpur nevű faluban háromszáz félveséjű ember él. A másik veséjüket eladták. Ezzel olyan rengeteg pénzt kerestek, hogy a többi falubéli alig várja, mikor adhat túl a veséjén ő is. Ezeknek a falusiaknak kész megváltás a veséjük eltávolítása. Így legalább, vélik, végre megszabadulhatnak a földesurak elnyomásától. Erről a Dawn című lap számolt be. A pandzsábi kis falvak lakói generációról generációra örökítik a földesurakkal szembeni tartozásaikat. Tőlük bérlik a földjeiket, a terményből alig tartanak meg valamit maguknak, és mind a szegénységi küszöbön, vagy épp az alatt tengődnek. Irtózatos szegénységüket még elviselhetetlen hagyományok is tetézik. Például ha egy lány férjhez megy, a hozománya hatezer rúpia kell, hogy legyen – körülbelül ezer euró. Ennyi pénzük persze nincs az ittenieknek. A munkájukért kapott pénzből képtelenek félretenni. A családtagok, a szomszédok sem tudnak adni, és nincsteleneknek a bankok sem nyújtanak hitelt. Egyedül a földesúr hajlandó kisegíteni őket – ám ő rendkívül magas árat kér. A hozomány Pakisztánban borzasztó teher, mindegy, hogy a fiú vagy a lány szüleinek kell előteremteniük. Pakisztánban, Indiához hasonlóan, egyre nő az olyan esetek száma, amikor a férj családja „példás büntetést” szab ki a feleségre, amiért az az esküvő után nem tudta rávenni a családját, hogy növeljék a hozományt, vagy hogy egyáltalában eleget tegyenek fizetési kötelezettségüknek. A hozomány kifizetésének elmaradását mindkét országban tűzzel szeretik megoldani: leöntik az asszonyt petróleummal, rádobnak egy égő gyufát, és az ifjú ara irtózatos kínok között távozik a család életéből. Egy téli napon megkérem sofőrömet, Benedictet, hogy vigyen el Szargodhába. Szultánpur Szargodhához tartozik, a városhoz, melyet egész Pakisztánban hatalmas, lopott traktoralkatrészeket árusító piacáról ismernek. Amikor odaérek, bemegyek a rendőrfőnökhöz, egy rokonszenves, szociálisan érzékeny emberhez. Körzetében feltérképezte a vesekereskedelmet, de tenni semmit sem tud ellene. „Senkit sem kényszerítenek, hogy lemondjon a veséjéről. Ne úgy

képzelje, hogy ezeket az embereket megfenyegetik, majd erőszakkal a kórházba vonszolják őket. Itt annyira képzetlenek az emberek, hogy simán elhiszik a ravalpindi urológus meséjét, aki elhiteti velük, hogy minden ember a kelleténél eggyel több vesével születik.” Ám a rendőrfőnök semmit sem tehet az orvos ellen, mert az önkéntes donorként veszi nyilvántartásba a falusiakat, amitől máris szabályos a dolog. A rendőrfőnök szerint Szultánpurban a szegénység, a butaság és a kapzsiság miatt általános jelenség a vesék eladása. „A hozományok és a kölcsönök miatt ezek az emberek tökéletesen ki vannak szolgáltatva a földesuraknak.” Rabszolgának talán nem lehet nevezni őket, véli a rendőrfőnök, de jobbágynak mindenképpen. A városból keskeny utakon, cukornádültetvények és narancsfaligetek közt másfél óra alatt jutunk Szultánpurba. A falu éppoly mocskos és lepusztult, mint bármelyik hasonló pakisztáni település. Megállunk egy kis teázónál, mely fekete a füsttől és a mocsoktól. A tűz mögött egy mankós fiú teszi a dolgát. Megkérdezem, ismer-e olyat, aki eladta a veséjét. Mielőtt válaszolhatna, egy sikoltozó asszony ront be a helyiségbe, és nekem esik. Benedict alig tudja leszedni rólam. Az asszony azt üvölti, elege van azokból, akik idejönnek, és a vesékről érdeklődnek. Nemrég a faluban járt az egyik pakisztáni tévéadó, odarángatták a kamera elé, és a riporter a végén azt mondta, ostoba volt, hogy eladta az egyik veséjét. Aztán az asszony valamelyest lecsendesedik, megérti, hogy nem áll szándékomban lefilmezni, és fotókat sem akarok készíteni róla; elmeséli, hogy ő is pénzzé tette a veséjét. Ő a teafőző fiú anyja, aki úgy lóg a két botja között, mint egy zsák só. A fiú huszonkét éves, és gyermekbénulásban szenved. Az anyja négy évvel ezelőtt eladta egyik veséjét, hogy menyasszonyt vásároljon a fiúnak: valakinek muszáj lesz gondoznia, ha ő már nem él. Újdonsült ismerősöm összetrombitál néhány nőt és férfit, akik készségesen mutogatják a sebeiket. A legtöbben nem néznek ki túl jól. Egy férfi arról panaszkodik, hogy a műtét óta nem bír nehéz munkát végezni. Egy nő, aki hajlandó megmutatni a sebhelyét, de nem a többiek előtt, magával visz a házába. Ő, meséli, egy színes

televíziót vett a veséje árából. A monstrum a jéghideg nappali közepén áll: a helyiség egyben konyhaként és hálószobaként is szolgál az egész családnak. Mások is akadnak, akik azért adtak túl a veséjükön, hogy egy rövid időre belevethessék magukat a konzumparadicsomba. Odaküldenek hozzám egy tizennyolc éves fiút, aki a falubeliek unszolására elmeséli, hogy a veséjéért kapott nyolcvanezer rúpiát egy hét alatt elverte a lahorei éjszakában, majd a maradékból vett egy kismotort, amit azonnal totálkárosra tört. Ám a szultánpuriak többsége azért mondott le egyik veséjéről, hogy ki tudja fizetni a hozományt. Igaz, akad olyan falubeli is, aki okosan bánt a bevétellel: egy férfi vett egy lovat meg egy kocsit, és azóta is jól él a taxizásból. Egy másik férfi fűrészgépet vásárolt, és új vállalkozásával jóval többet keres, mint azelőtt, földművesként. A falu egyik imámja elmondja, ő rendszeresen figyelmezteti a szószékről a falubelieket, hogy ne adják el a veséjüket. „Az iszlám szerint tilos bármilyen testrészünk árusítása. Azt viszont engedi, hogy az ember felajánlja valamelyik szervét olyasvalakinek, aki máskülönben meghalna. De ezért tilos pénzt vagy bármilyen más fizetséget kérni.” Az imám arról panaszkodik, hogy míg a szultánpuriak mosógépet, dvd-lejátszót, számítógépet vásárolnak, egy rúpiát sem fordítanak az egészségük megőrzésére vagy a gyerekeik taníttatására. A Ravalpindiben praktizáló urológus klinikáján az európai és gazdag arab olajállamokból érkező páciensek egymillió rúpiát fizetnek egy pandzsábi veséért. Az ember egyébként egészen tűrhető életet tud élni fél vesével, de ehhez megfelelő körülményekre van szükség. A donornak kitűnő táplálkozás és állandó orvosi felügyelet kell. Szultánpurban ilyesmiről szó sincs. A vesedonorokat a műtét után gyógyszerek és utókezelés nélkül küldik haza a kórházból. A veséért kapott pénzt pillanatok alatt elköltik: megy a hozományra, műszaki cikkre, vagy az adósságok rendezésére. Folytatják régi életüket, rossz minőségű és egyhangú étkezéssel és nehéz fizikai munkával. Orvosra nem tesznek félre pénzt.

ATOMTUDOMÁNY ÉS CSONTTÖRÉS Bosszant az iszlámábádi Shifa Hospital doktornője. Nem csupán krákogó hangja és hatalmaskodó fellépése zavar, sokkal jobban idegesít a bekeretezett fotó, mely a jó muzulmánra vonatkozó étkezési szabályokat felsoroló tábla mellett függ. Egészen pontosan a beludzsisztáni Csagai-hegységet ábrázoló fénykép alatti felirat bosszant: „Nemzeti büszkeségünk: az első pakisztáni atomrobbantás”. Ezek alatt a hegyek alatt tesztelték az első pakisztáni atombombát. A kopár, homokszínű hegy másolatát az ország összes nagyvárosában felépítették, hogy emlékeztessen rá: Pakisztán atomhatalom. Először a Shifában dolgozó egyik sebészhez küldtek, egy nyugdíjas vezérőrnagyhoz. Miután kivizsgált, megnéztem a névjegykártyáját: „veleszületett fejlődési rendellenességek specialistája”. Nekem nem épp erre volt szükségem. Nekem három bordám tört el, anélkül hogy elestem vagy bárminek nekiütköztem volna, csak úgy – márpedig ez, mindenki ezt mondta, nem normális dolog. Úgy tíz nappal ezelőtt az atomfegyverekre oly büszke doktornő oszteoporózisra, vagyis csontritkulásra írt fel gyógyszereket. Ma reggel telefonált, és elmondta, amint tudok, menjek be a Shifába, mert a radiológus egy csomó további fraktúrát fedezett fel, mielőbb meg kell beszélnünk, mi a teendő. Most pedig itt ülök, a folyosón több más betegtársammal – várók nincsenek a kórházban –, és várom az orvost. Meg vagyok fázva. Ahányszor köhögök, majd megbolondulok a fájdalomtól. Próbálok olvasni, hoztam magammal Daily Timest, Newst, Dawnt, The Nationt; jó újságok, tele jó cikkekkel és elemzésekkel. Az angol nyelvű pakisztáni sajtó simán felveszi a versenyt egy jobb holland napilappal. Én pedig egy napot sem szeretnék kihagyni a pakisztáni atomtechnológia kiárusításáról szóló szappanoperából, még ma, kínzó fájdalmaim közepette sem. Abdul Qader Khant, „a pakisztáni bomba atyját” ma reggel letaszították trónjáról: kirúgták, így már nem az elnök tanácsadója. Ez az az A. Q. Khan, aki Hollandiában már huszonöt éve persona non grata, mert atomtitkokat lopott az almelói Uranco cégtől. Bukása

jó sokáig eltart. A. Q. Khan az egyetlen élő pakisztáni nemzeti hős, talán csak Imran Khan (nem rokonok) közelíti meg, aki az 1990-es években megszerezte Pakisztánnak a krikett-világbajnoki címet. A. Q. Khanról naponta derül ki egy-egy újabb apróság; a taktika lényege, hogy az emberek szépen lassan hozzászokjanak a gondolathoz: hősüknek vaj van a fején. Ezzel talán elérhető, hogy a jövő péntekre meghirdetett, az atomtudós elleni ”hamis vádaskodások” miatt szervezett fundamentalista tüntetésre várt egymillió férfi egy része elbizonytalanodjon, és otthon maradjon. A mai lapok azt írják, hogy a minap felfedezték Khan dubai számláit, melyeken több tízmillió dollárt találtak. Az is kiderült, hogy a férfi szerte a világon számos helyen rendelkezik komoly ingatlanokkal. A News utánajárt, hogy Timbuktuban nemrég szállodát építtetett: a Hendrina Hotelt holland feleségéről nevezte el. A Bergen op Zoomban született nő 2003-ban új hazájáért végzett áldozatos munkája elismeréseként megkapta a legmagasabb pakisztáni kitüntetést annak ellenére, hogy szülőhazája igencsak ellenségesen bánik a férjével. A Dawn a következőről számol be: „A. Q. Khan beismerő vallomást tett.” A cikk szerint a férfi bevallotta, hogy valóban adott el technológiai információkat Líbiának és Iránnak. Persze nem saját zsebre – hiszen Khan igazi hazafi; csupán az vezérelte, hogy e másik két iszlám államból is atomhatalom legyen, hátha ezzel csökken a Nyugat Pakisztánra gyakorolt nyomása. A Daily Times publicistája arról a féktelen gyűlöletről ír, melyet az irániak táplálnak Khannal szemben. Semmilyen fáradságot nem sajnáltak, hogy a férfit feladják az IAEA-nál, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél. A jegyzetíró szerint a pakisztáni hős nem szállította le az árut Teheránnak, melyért súlyos milliókat tett zsebre, ezért fordultak ellene az irániak. Érdekes fejlemény: dr. Khant nem a Nyugat buktatja le, mely mindent megtett, hogy megakadályozza Pakisztán atomügyleteit, hanem egy iszlám szomszédállam, mely megelégelte dr. Khan kapzsiságát és mértéktelen arroganciáját – e tulajdonságáról mindenki említést tesz, aki valaha találkozott a férfival.

A folyosón rekedt kiáltás hangzik fel: „Mrs. Betsy?” A doktornő az. Nem a szobájába visz, hanem odakísér a recepciós pulthoz. Az egész folyosó ráveti magát, mint legyek a párizsira. A betegek megrohanják, papírdarabokat dugdosnak az orra alá, gyorsan nagyon beteg és nagyon szomorú képet vágnak, és mind egyszerre kezdik előadni a maguk tragikus kis történetét, melyek lényege egytől egyig nagyjából ugyanaz: ha a doktornő nem ad nekik abban a szent pillanatban egy injekciót vagy valamilyen gyógyszert, ott helyben holtan esnek össze. Folyamatosan nekiütköznek a törött bordámnak, kis híján belepusztulok a fájdalomba. A doktornő megelégeli a dolgot, és üvölteni kezd: „Mindenki fogja be a száját! Mrs. Betsy!” – fordul felém. Aztán belekezd a mondókájába, amit mindenki érthet, aki valamennyit tanult angolul. A beteg személyiségi jogai, diszkréció? Ugyan, kérem! A doktornő kifejti, hogy a számos csonttörést tekintve, melyeket a radiológus mutatott ki, itt valószínűleg többről van szó, mint egyszerű csontritkulásról. Remegni kezdek, érzem, hogy a szemem tágra nyílik. A riadalomtól rám tör a köhögés. Mindenki bámul, nézik, hogyan kapok a bordámhoz kínomban. A doktornő lefirkantja a pakisztáni atombizottság kórházának címét és az elvégzendő vizsgálat elnevezését. Kétrét hajolva kérdem: „Mégis, mire gyanakszik?” Azt feleli, hogy minden eshetőséget ki kell zárnunk, az áttéteket például. De semmiképpen se nyugtalankodjak, nem hiszi, hogy ilyen komoly a baj. „A vérkép meg a többi eredmény is mind jó volt, de azért ki kell zárni a kockázatát, hogy… Biztos csak egyszerű csontritkulás!” – mondja bátorító hangon. Te jó ég, még hogy egyszerű! Mintha nem lenne önmagában elég szörnyű, hogy az ember csontjai úgy törnek, mint a gyufaszál. „Mindenekelőtt meg kell állapítanunk a tényeket – magyarázza –, csak utána tudhatjuk meg, Allah mit tervez velünk.” A Nuclear Medical Institute-ban nincs áram. Meg kell várnom, míg újra működni kezdenek a számítógépek, csak utána tudok időpontot kérni. De még így is legalább hat hét, mire sorra kerülök. Tehát a várólista nem csak Hollandiában ismert fogalom. Az újságok enyhítik az izgatottságomat. Az újságírókkal és a sajtó többi munkatársával ellentétben a levélírók nemigen hisznek az atomtudósok

bűnösségében. Nagy trauma érte a nemzetet azzal, írja a Nation egy női, lahorei illetőségű olvasója, hogy ilyen alávaló vádaskodással illetik tudósainkat. „Hát így bánunk a hőseinkkel? – teszi fel valaki a kérdést a Dawnban. – Azonnal szabadon kell engedni a férfiakat, akik önmagukat sem kímélve mindent megtettek a haza védelméért!” Egy másik olvasó a nyugati média által szervezett Pakisztán elleni összeesküvést lát az A. Q. Khan elleni támadásban. Ugyanott egy lahorei férfi a következőket írja: „E hősök nélkül India már réges-rég eltörölt volna bennünket a föld színéről.” A Daily Timesban valaki, legalábbis szerintem, fején találja a szöget: „Ha valóban eladták atomtitkainkat, ezt csakis az ország legfelsőbb vezetőinek tudtával tehették. Őket mikor kérik számon?” A Nuclear Medical Institute-ban újra van áram. Felgyulladnak a fények a komor előcsarnokban. A székek töröttek, a falakról már rég lepattogzott a festék. Az egyetlen szemetesből kiömlik a sok papír zsebkendő és nejlonzacskó. Egy takarító folytatja munkáját: ide-oda tologatja a földet borító szemetet, balról jobbra, aztán vissza, jobbról balra. Először is meg kell szereznem egy orvos aláírását. A rendelőjében a kartonozó fiókjai kilógnak a szekrényből, ezért azt már bezárni sem lehet. A plafonról csupasz villanykörte lóg, a reluxa bánatosan függ, nemsokára elengedi magát. Érdeklődöm, milyen vizsgálatra számíthatok. A páciensnek, magyarázza a doktor, izotópanyagot adunk be, majd betoljuk egy csőbe, és a gép megvilágítja a csontjait. Körülbelül négy órát vesz igénybe, véli, de egyáltalán nem fáj vagy kellemetlen. A lényeg, hogy ne nyugtalankodjak. E pillanatban ismét leállnak a számítógépek, a fény kialszik. Újra elment az áram. Szentséges ég! Mi lesz, ha ott fekszem abban a csőben, és elmegy az áram, de még a generátorok is megadják magukat, mint ma?! Na, ebből elég, mondom magamban. Nem csinálom tovább! Majd megvizsgáltatom magam egy olyan országban, ahol nincsenek atomfegyverek!

BENEDICT Benedict csendben állva nézi, ahogy a kocsi nyitott csomagtartójában vizet öntök a termoszból a Nescafémra. Letelepszem egy kis falra, hogy ott fogyasszam el rituális reggeli kávémat, de a férfi meg sem moccan, továbbra is csak áll ott, és hamisított Ray-Ban napszemüvegében, enyhén terpesztett lábával, hátán összekulcsolt kezével egy testőrre emlékeztet. Mondom neki, hogy készítsen magának egy csajt, a pakisztáni nemzeti italt, mely egyenlő arányban kevert méregerős feketeteából, kondenzált tejből és cukorból készül. Rázza a fejét, nem kér semmit, csak egy rágót kap be. Két napja jöttünk el Iszlámábádból, egy, a termékeny Indusvölgy és a Kolisztán sivatag határán lévő helyre tartunk, és Benedict végig egy falatot sem evett. Csak este kapott be néhány marék rizst és pár falat csirkét. Hosszú utakon mindig nagyon feszült, gyomorfájás kínozza, és azt gondolja, ha enne és inna, az csak rontana az állapotán. Benedict a család sofőrje. Ő fuvarozza iskolába a kisebbik lányomat, Sophie-t, délután ő is hozza haza. Ő visz el, ha találkozóm van valakivel, vagy ha meg akarok nézni valamilyen helyet. Sophie-t Sophie badjinak, Sophie húgomnak hívja, engem pedig ma’amsahibnak. A tenyerén hordoz. Egyszer azt mondta, az égben van az Isten, akinek engedelmeskedik, a földön pedig egy anya, és az én vagyok, az ő ma’amsahibja, akit néha „My Madam”-nak hív. Munkáját nem állásnak, hanem kötelességnek nevezi. Kötelességének érzi, hogy Sophie-t és engem mindig időre és biztonságban vigyen el oda, ahová kell. Az is a kötelességei közé tartozik, ő legalábbis így véli, hogy, miközben persze kerüli a baleseteket, olykor úgy vezessen, mint egy őrült. Gondoskodnia kell arról is, hogy ma’amsahibot nehogy túszul ejtsék, és a kocsit se lopja el senki. Mostani utazásom célja néhány pakisztáni látnivaló megtekintése. Benedict célja egész más: ő sértetlenül vissza akarja juttatni a kocsit és engem az iszlámábádi házunkhoz.

Benedict is böngészi velem a térképet, de nem lát rajta semmit. Nem tud térképet olvasni. Nem tudja, mi észak, mi dél, kelet és nyugat. Még sosem látott atlaszt, míg nem vettem neki egyet. Sosem hallott páros és páratlan számokról. Benedict ennek ellenére mindig odatalál, ahová küldik. Megáll, érdeklődik, korrigál, visszafordul – és végül mindig rátalál az adott címre. Uh Sarifba akarok eljutni, ahol állítólag láthatók még egyes muzulmán szentek pompás síremlékeinek maradványai. Az Iszlámábádban vásárolt térképeimmel itt, Pandzsábban semmire sem megyek. Új térképeket és útikönyveket már évek óta nem adnak ki Pakisztánban. Ki venné meg őket? Az ország északi részén lévő hat-hét kilométer magas hegyek csúcsait meghódítani vágyókon kívül nem jár ide turista. Uh Sarif elvileg valahol a fellengzős nevű National Highway közelében van, mely a térkép szerint összeköti Multánt és Karacsit. A „nemzeti autópálya” elnevezés Pakisztánban életveszélyes kereszteződéseket, szamárfogatokat, száguldó teherautókat, zörgő buszokat, kacskaringózó bicikliket, vad kutyákat, az úton átszaladó felnőtteket és gyerekeket, valamint az aszfaltban tátongó, hatalmas lyukakat jelent. Kézikocsikból narancsot, mandarint, banánt és almát árusítanak, a gyümölcs mellett ott guggol a kocsin a kereskedő. Az út tele van virágosra festett traktorokkal, melyek cukornádat szállítanak a közeli gyárakba, és úgy meg vannak pakolva, hogy teljes szélességében elfoglalják az utat. Néhol a rakományukkal együtt az árokba borult kocsikat látni. Amint egy traktor fékez vagy megáll, egy csomó kisfiú rohanja meg az utánfutót: kirángatnak egyegy szál hosszú nádat, a szájukhoz illesztik, mint egy fuvolát, és villámgyorsan leszedik a héját a fogukkal. Elrágják a belsejét, kiszívják belőle az összes cukorszirupot, kiköpik a maradékot, aztán már húzzák is ki a rakományból az újabb szálat. A nagy rágás, szívás, köpködés közepette néha kapnak egy tockost a traktorvezető férfiaktól. Amíg kávéztam, egy csomó férfi gyűlt körénk, és Benedict kikérdezte őket, hogyan jutunk el Uh Sarifba. Fel akarunk hajtani az autópályára, előttünk egy gyerekekkel és nőkkel teli kocsi várakozik; a sofőr férfi. A nagyvárosokban olykor látni női vezetőt, de vidéken

gyakorlatilag soha. A kalaptartót kiszedték hátulról, a helyén egy kislány kuporog. Szegényebbnek, rongyosabbnak néz ki a többi utasnál. „Régen olyan voltam, mint az a gyerek – szólal meg Benedict. – Ajaa voltam.” Az ajaa afféle bébiszitter. Általában lányoknak, nőknek jut ez a szerep, ritkábban fiúknak, kisfiúknak. Benedict hatéves volt, amikor rábíztak egy egyéves kisfiút. Ő hozta-vitte a gyereket, neki kellett ügyelnie rá, hogy a csecsemőnek ne legyen baja, és ne tegyen veszélyes dolgokat. Amikor a kicsi aludt, ott kellett virrasztania mellette, hogy elhessegesse a szúnyogokat és a legyeket. Hatéves koráig boldog gyerekkora volt. Emlékei szerint jómódú családban élt. Ahogy a szülei, ő is római katolikus. Benedict apja sofőrködött az UNDP-nél, az ENSZ fejlesztési szervezeténél, és havi tízezer rúpiát keresett. Ez akkoriban annyit ért, mint ma ötvenezer rúpia. A családnak saját Volkswagenje volt, hétvégén nagy kirándulásokat tettek a hegyekbe. Gyakran rendeltek házhoz ételt. Ravalpindiben laktak, az apja esténként kiült az utcára, és aki csak arra járt, akár keresztény volt, akár muzulmán, úgy szólította, hogy Samuel szahib. Benedict harmadikként született a hétgyermekes családba. Apja jövedelme arra is elég volt, hogy gyerekeit a Ravalpindiben lévő anglikán iskolába járassa. A gyerekek iskolai egyenruhája a legjobb anyagból készült, táskájukban mindennap ínycsiklandozó ebéd lapult. Mielőtt elindultak iskolába, mindig kaptak egy pohár tejet. Sosem volt üres a gyomruk. Az anyjának, Szamirának gyönyörű, világos bőre volt, és rengeteg arany ékszert viselt. Aztán Benedict gyönyörű anyja pillanatok alatt lerombolta a család boldogságát: az asszony ekkor huszonnégy, a férje huszonhat éves volt. Tönkretette a gyerekei életét is. Benedict csak keserűséget érez, ha az anyjára gondol. Egy éjjel, amikor az apja, mint mindig, két gyerekével egy ágyban aludt, az asszony beengedte a házba a bátyjait és a szeretőjét. A férfiak egy egész tár sörétet belelőttek az alvó Samuelbe. A gyerekeknek nem esett bajuk. Samuel még öt napig élt, közben végig gyerekei nevét ismételgette. A legidősebb ekkor tízéves, a legkisebb kéthónapos volt. Samuel bivalyerős

ember volt, „egy cowboy”, ahogy Benedict mondja. Benedict anyjának szeretőjét Manszurnak hívták. Muzulmán volt, és ugyanabból a faluból származott, mint Szamira. Mielőtt a nőt hozzáadták Samuelhez, aki Lahoréból származott, közte és Manszur közt volt valami. Később, amikor Samuel és felesége már Ravalpindiben laktak, Manszur egyszer meglátogatta őket, és megkérdezte, nincs-e számára egy kiadó szobájuk. Beköltözött. Benedict olykor látta, hogy a férfi ölelgeti az anyját. Furcsállotta a dolgot, de nem tudta mire vélni. Apját a szomszédok többször is figyelmeztették, hogy vigyázzon Manszurral. Samuel egyik nap korábban ért haza a munkából, és rajtakapta a férfit a feleségével, akit azonnal hazaküldött a családjához. De aztán egyedül nem bírta ellátni a gyerekeket, így visszahozta Szamirát. Az asszony ekkor higanyt csepegtetett a férje csajába. De Samuel erős volt, mint egy medve, úgyhogy a méreg meg sem kottyant neki. Észre se vette, hogy meg akarták ölni. Ezt a történetet Benedict csak később hallotta, amikor az apja már rég el volt temetve. Szamira megtudta, hogy ha Samuel meghal, az UNDP hatezer dollárt utal ki az özvegyének, azaz neki. Olyan volt, mint egy szarka, mesélte Benedict, imádta a csillogó ékszereket, a pénzérméket. Megígérte a bátyjainak és Manszurnak, hogy ha meggyilkolják a férjét, ad nekik a zsákmányból; ezután történt, hogy a testvérei és a szeretője megölték Samuelt, miközben gyermekei közt aludt. „Azon az éjszakán – mondja Benedict – kezdődött a pokoljárásunk.” Megtaláltuk Uh Sarifot, és egy kis ösvényen közelítjük meg a sírokat. A látvány lélegzetelállító. Egy épület kupolákkal, alacsony tornyokkal, a falai kék-fehér csempékkel kirakva. Balra és jobbra hasonló építmények sorakoznak. Benedict még életében nem látott ilyesmit. Sosem hallott Uh Sarifról, míg nem mondtam neki, hogy szeretnék eljutni ide. Életében először jár az Iszlámábád-Lahore vonaltól délre. Mesélek neki a harappai kultúráról, mely hatezer évvel ezelőtt virágzott itt, a mai Pakisztán területén, és az első emberi településekből alakult ki. Mesélek az egykor itt létezett buddhista birodalmakról, Nagy Sándorról, aki Krisztus előtt 325-ben várost építtetett e helyen. Mesélek a területen uralkodó hindu fejedelmekről, míg a korai 8. században le nem igázták őket az arab-

muzulmán seregek. Még ha tanult is volna történelmet az iskolában, Benedict akkor sem lehetne tisztában hazája gazdag történelmi múltjával: a nem iszlám történelem nem illik Pakisztán vallásos ideológiájába. A tankönyvekben – ugyanazokat kötelező használni a keresztény iskolákban, mint a muszlimoknál – a történelem Krisztus után 711-ben, az indiai szubkontinens iszlamizációjával kezdődik. Az Uh Sárifban eltemetett szentek, csupa szúfi és misztikus, a 13. és 14. században éltek. A pompás síremlékek között elszórva számos jelöletlen, dísztelen sírhant áll. Úgy néznek ki, mintha hosszúkás vakondtúrások lennének. Ezek az egyszerű sírhantok az évszázadok során alakultak ki, egymás fölé temették az embereket, így valóságos csontvázhegyek jöttek létre. Nem vagyunk egyedül. Némelyik egyszerű síron férfiak alszanak. Kicsit távolabb valaki imádkozik az egyik sírnál. Akármerre járunk, mindenüvé fiatal fiúk követnek bennünket. Két tizenhárom év körüli kisfiú egyre közelebb merészkedik. Egyikük, egy zöld salvar kamizba öltözött fiú kinyög néhány angol mondatot. Nem értem pontosan, de annyit ki tudok venni, hogy nem a szokásos „How are you, what’s your name, what is the time” mondatokat hallom. A kezemmel jelzem, hogy bátran ismételje el, amit az imént mondott. „Don’t go into mister McGregor’s garden. Your father had an accident there. He was put into a pie by misses McGregor.” Már hallottam ezeket a mondatokat, de hol? Benedict csendben figyeli a jelenetet – az angolja nem elég jó, hogy értse, miről van szó. Sohasem járt angolórára, csak a munkahelyén szedett fel valamennyi tudást. Mulattat, hogy ez a két kisfiú a világ végén ilyen szépen adja elő ezeket a hibátlan angol mondatokat. Megkérdezem, hol tanulták a szöveget. Egymásra néznek, de nem válaszolnak. Folytatjuk utunkat a síremlékek felé. Benedict néhány lépéssel mögöttem jön, hogy szemmel tarthassa a fiúkat. Persze akkor is pár lépésről követne, ha a fiúk nem lennének itt; udvariasságból és mert nem akarja meghatározni sem a tempót, sem az irányt. Tökéletes szolga: a kívánságom számára parancs. Nézem a síremlékek homlokzatán végigfutó, gyönyörű díszítéseket, és megkerülöm az egyiket, hogy a hátsó felét is megnézzem. De hátul nincs semmi. Semmi! A távoli múlt e csodálatos emlékei egyszerűen széttörtek,

mint valami cserép. A hátsó felüket elmosták a monszunesők. Ami maradt, olyan, mint egy hát nélküli test. Eszembe juttatják a fényképet, amit indulásunk reggelén láttam a Nationben. Egy férfi leszakadt arca volt látható rajta, aki nem sokkal korábban felrobbantotta magát Musharraf elnök konvoja mellett. A robbanás ereje leszakította a bőrét a koponyájáról, ami egy rendőrőrs tetején kötött ki. Az arca egészen jól kivehető volt: haj, szakáll, orr, ajkak, fül, szemöldök, a szeme lehunyva. Az Uh Sarif-i síremlékek gyors pusztulásáért az időjárás a felelős. Kérdés, hány monszuneső kell még ahhoz, hogy az egész eltűnjön. A fiúktól képtelenség megszabadulni. Amikor fényképezek, beleállnak a képbe. Amikor elindulok felé, a zöldruhás elismétli az iménti mondatokat: „Don’t go into mister McGregor’s garden. Your father had an accident there. He was put into a pie by misses McGregor.” A mondatokról valamiért a lányaim jutnak eszembe, amikor még kicsik voltak, és New Yorkban éltünk. Megkérdezem a fiút: „Hol laksz?” Vigyorog, de nem felel. Újra próbálkozom: „Hol áll a házatok?” A válasz: „Don’t go into mister McGregor’s garden…” Ekkor végre felismerem a szavakat: ezerszer felolvastam a saját lányaimnak. Már látom is magam előtt a képeket a roppant elegáns nyúlmamáról és kedves kis nyúlgyerekeiről. A sorok a Nyúl Péterből valók. Megismétlem a fiúnak az iménti kérdést. Aztán rájövök, hogy nem érti, mit beszélek. Teszek egy utolsó kísérletet: vannak testvéreid? Hányadikos vagy? Erre ő megint rákezd: „Don’t go into mister McGregor’s garden. Your father had an accident there. He was put into a pie by misses McGregor.” Végre rájövök, miről van szó. Az iskolában nyilván abból áll az angoltanulás, hogy be kell magolniuk szövegeket anélkül, hogy értenék, miről van szó. Vagyis ugyanúgy oktatják őket, mint a madraszákban: fejből meg kell tanulniuk az egész Koránt arabul, miközben a szavak önálló jelentését nem is ismerik. Sötétedés előtt oda akarok érni Ráhímjárhánba, az egyetlen településre a környéken, ahol tisztességes szállást kaphatunk. Még naplemente előtt oda kell érnünk, mert amint besötétedik, előbújnak

rejtekhelyeikről a dacoitok, a banditák. Ezek sokkal nagyobb veszélyt jelentenek Benedictre és rám nézve, mint a terroristák. Bandáik már a brit gyarmati időkben léteztek. Főként Pandzsáb déli részén és Szindhben tűnnek fel. Buszokat és autókat támadnak meg, és elrabolnak mindent, amit bírnak: pénzt, ékszert, értékeket. Gyakran túszokat szednek, akiket csak magas váltságdíjért cserébe engednek szabadon. Pakisztánnak ezen a részén nincs törvény. A bandák terrorizálják az ágrólszakadt parasztokat is, és ha azok nem engedelmeskednek, gondolkodás nélkül lelövik vagy megcsonkítják őket. A rendőrség úgy fél tőlük, mint a tűztől, semmit sem mer tenni ellenük. Az útonállókat csak a nagyurak tudják úgy-ahogy kordában tartani. Ám ők azon elvet követik, hogy a tolvajt a legjobb a tolvajjal megfogatni, úgyhogy gyakran uszítják egymásnak a bandákat. Olykor olyan esetekre is fény derül, hogy a rendőrség épp a banditák segítségével szabadult meg egyes kellemetlen parasztoktól. Ilyenkor azt állítják, hogy menekülő banditákat lőttek agyon, miközben az áldozatok szerencsétlen, nincstelen napszámosok, akik elégedetlenkedtek a földesúr bánásmódjával szemben. A kocsiban Bach-kantátákat teszek a magnóba. Benedict egy ideig csendben hallgatja, majd megszólal: ez Jézus-zene. Aztán elmondja, hogy ő is hozott Jézus-kazettákat. Felvételek a templomi kórusról, melyben ő és a felesége is énekelnek. Beteszi. Félreismerhetetlenül indiai ritmusú, templomi énekek. Igencsak amatőr felvételek, és Benedict egy idő után ki is kapcsolja a vinnyogó zenét. Megkérdezem, mi történt azután, hogy az anyja megölette az apját. Az orvos, aki az apját műtötte, feljelentést tett a rendőrségen, meséli Benedict, majd letartóztatták az anyját, annak bátyjait és szeretőjét. A gyerekek tehát egy csapásra elvesztették a szüleiket. Hirtelen iskolára, ételre, ruhára és a házbérre sem volt pénzük. Az ország különböző pontjain, családtagoknál helyezték el őket. Benedict apja egyik húgához és annak férjéhez került, akiknek már volt hat saját gyerekük, és nagyon szegények voltak. Nagynénje férje a kis Benedictet csak tehernek tekintette, egy újabb szájnak, melyet jól kell lakatnia. Miközben unokatestvérei iskolába jártak,

Benedictnek el kellett járnia a nagynénjével dolgozni a házba, ahol az asszony szobalány volt. Amikor a nagybátyja hazaért, Benedict azonnal elbújt a család otthonát jelentő nyomorúságos kis viskó valamelyik sarkába. A férfi minden este részeg volt, és mindenkit vert, aki csak az útjába került. Egyébként ő adta oda egy őrnagynak Benedictet, hogy vigyázzon a katona egyéves gyermekére. Amikor a gyerek anyja bement egy boltba, Benedictet és a kisgyerekét a taxiban hagyta. Családi összejöveteleken, esküvőkön Benedictnek kellett felügyelnie, hogy a kicsinek nehogy bármi baja essen. A család rendszeresen járt Karacsiba repülővel, ilyenkor Benedictet is magukkal vitték. De jegyet nem vettek neki: egyszerűen begyömöszölték a lábuk meg a szék alá a földre. Benedict azt mondja, ilyenkor hiányzott neki a legjobban az anyja. Ő volt az anyja kedvence, aki gyakran babusgatta, simogatta; a gépen látta a maga korabeli gyerekeket az anyjukkal, ilyenkor sírni tudott volna a szomorúságtól. Összenyomorítva a repülő mocskos padlóján: ez Benedict legélénkebb és legborzasztóbb emléke gyerekkorából. A gazdái egyszer újra Karacsiba utaztak, valamilyen ünnepségre, valószínűleg esküvőre. Benedictet kint hagyták egyedül a ház előtt. Nem mondták meg neki, mit csináljon, vagy hogy meddig kell ott várnia. Besötétedett, ő ledőlt a földre, és egy idő után elaludt. Nemsokára megjelent a gazdája, felrugdosta, üvöltött vele, lustának és semmirekellőnek nevezte, aztán beküldte a konyhába mosogatni. Benedict ott szerencsére kedves szolgálókat talált, akik különféle finomságokat adtak neki, és jól bántak vele. Amikor a gyerek, akire vigyázott, valamivel idősebb lett, a szülei vettek neki egy biciklit. Benedict egyszer fel akart rá ülni, mire az apa kegyetlenül elverte, és közben azt üvöltözte, hozzá ne érjen még egyszer a mocskos kezével a fia biciklijéhez. Benedict tisztán emlékszik, mire gondolt akkor: eljön a nap, amikor mindenem meglesz, amit szeretnék. A családnál töltött idő mélyen a lelkébe vésődött. Tudja, hogy az ő gyerekeivel soha, de soha nem történhet hasonló.

Még világos van, amikor Ráhímjárhánba érkezünk. Gyönyörű kisváros: tisztaság van, az árokparton nyírják a füvet, mindenhol hatalmas rózsák illatoznak, a fák egészségesnek tűnnek. Ötvenméterenként Dubai majdnem vak uralkodójának életnagyságú portréja néz ránk, alatta felirat: „Éljen az Egyesült Arab Emirátusok és Pakisztán barátsága!” Ezt a sok szépséget ugyanis ő, Dubai uralkodója finanszírozza. Teherszállító gépek fogadására is alkalmas repteret épített a városban, az utakat leaszfaltoztatta. Nem mintha gyakran landolnának teherszállító gépek errefelé – a reptér csupán arra szolgál, hogy az emír átszállíthassa ide a terepjáróit és a sólymait. Vadászkastélyt építtetett magának Ráhímjárhánban. Aztán követték a fiai, akik maguknak és a barátaiknak is építtettek egy-egy kacsalábon forgó palotát. Az Emirátusok uralkodócsaládja gyakorlatilag felvásárolta a várost. És hogy miért? Azért, hogy nagy ritkán, ha kedvük szottyan, iderepüljenek, és egy bizonyos fogolyfajtára, a hubarára vadásszanak. Este találkozom egy férfival, aki a WWF helyi képviselője. Elmeséli, hogy az emír évente legfeljebb tíz napot tölt a kastélyban. Előfordul, hogy éveken át nem jön, mert máshol vadászik. Mindig késő ősszel érkezik, amikor a hubarák költöznek. Az arab hercegek imádják a hubarát, mert úgy vélik, a hubarahús potencianövelő hatású. Az Emirátusok uralkodója, megakadályozandó, hogy a hubarák teljesen kipusztuljanak, létrehozta Ráhímjárhánban a Houbara Research and Rehabilitation Centre-t. Az intézetben hetyke állatorvos fogad. Fehér köpenyét és sztetoszkópját akkor is magán tartja, amikor terepjáróval körbevisz a gyönyörű, öntözött és zöldellő sivatagi parkon. A beteg hubarák elhelyezésére szolgáló bokszok, a madarak táplálását biztosító mustárnövények, a kizárólag a madárállomány kényelmes elérése érdekében készített, száznyolc kilométer hosszú úthálózat mind szépen rendben tartott, tiszta és tetszetős. Nem sokkal ráhímjárháni látogatásom után a Newsban maliciózus írást találok a hubaraközpontról. „A hubaraintézetet állítólag azért hozták létre, hogy megóvják a madarakat a kipusztulástól, de valójában ennek épp az ellenkezőjéről van szó. Szégyenletes

történetek keringenek a madarak irtásáról, ám azok az emberek, akik kifelé szép arcukat mutatva nap mint nap megerőszakolják természetünket, olyan hatalmasak, hogy a kritikus hangok eltűnnek, mint egy csepp víz a sivatagban. Úgymond szuverén államunk vezetői oly kapzsik és szűk látókörűek, hogy örömmel kapdosnak az Öböl-államok hercegei által odavetett alamizsna után. Az arab királyi családok szó szerint együtt repkednek a hubarákkal. Nyáron, amikor a madarak Közép-Ázsiában költenek, a sejkek ott üldözik őket a sólymaikkal, aztán amikor a hubarák később Pakisztánba repülnek, a sejkek és sólymaik már ott várnak rájuk. Sivatagjainkba mustárföldeket telepítenek, mert a hubara imádja a mustárt, ezért mindenképp odarepül. Pedig mindenki jobban járt volna, ha a nagyurak a mustárnövények öntözőrendszere helyett inkább a sivatagban tengődő nincstelenek vízellátását oldották volna meg.” A hubaraközpontban az arab hercegek által korábban teljesen kiirtott gazellák újratelepítésével is kísérleteznek. E célból a sivatagban huszonhat négyzetkilométer nagyságú, mesterséges parkot hoztak létre. Pontosan egy évvel ezelőtt jártam ott, igaz, a park indiai oldalán, Rádzsasztánban. Ezen a területen nagy csapatokban vonuló gazellákat láttam. A hinduk hazájában a dúsgazdag arab hercegeknek sosem engedélyezték, hogy tömegesen vadásszák a hubarákat vagy a gazellákat. Indiában mind a mai napig tisztelik az állatokat. Pakisztánban ezzel szemben senkit nem érdekel, mi semmisül meg vagy pusztul ki – legalábbis, amíg jön a pénz. Az Öböl-országok hercegeinek kapzsisága és vadászszenvedélye nem korlátozódik Ráhímjárhán faunájára. A Daily Times szerint legalább kétezer négy és öt év közötti kisfiú tűnt el ebből a körzetből, akiket a sólymok és az autók közé rejtve a teherszállító gépeken csempésztek át az Egyesült Arab Emirátusokba. Ott a gyerekeket tevezsokénak használják. Rákötözik őket az állatok hátára, aztán meg kell próbálniuk eljutni a célig. „A nézők a legjobban a halálra ijedt gyerekek sikoltozásán szórakoznak – írja a lap. – Szinte tombolnak, amikor valamelyik kis zsokét leveti a teve, és a gyerek a többi állat patái alá zuhan.”

Mint a gladiátorjátékok. Akárhogy is, egyszerű rabszolgaságról van szó. A gyerekek felnőtt szolgákkal összezárva élnek az istállókban – még elképzelni is szörnyű, min mehetnek ott keresztül. Enni alig kapnak, egészségügyi ellátásban nem részesülnek. A többségük TBC-ben szenved. Ráhímjárhánból a Szindhben lévő Larkána körzet felé vesszük az irányt, hogy megnézzük Mohendzsodáro, az i. e. 4500 és 3000 között állt város romjait. 1999-ben kiadott útikönyvem szerint Mohendzsodáro a világ egyik legcsodálatosabban renovált és megőrzött prehisztorikus emléke. Benedict még mindig a tevezsokék sorsán töpreng. A maga gyerekkora után pontosan el tudja képzelni, mondja, mit érezhetnek, milyen elhagyatottak lehetnek ezek a gyerekek. Az út két oldalát gyapotföldek, cukornádültetvények, sárga mustárnövények és mangófák szegélyezik végtelen sorokban. A növényzet mögül itt is, ott is felbukkannak turbános férfiak vagy gyerekek, kezükben zöld zászlóval. Mögöttük egy-egy épülőfélben lévő épület, egy mecset vagy egy korániskola. Minden egyes kőnek koldulással szedik össze az árát, ezért állnak az út mentén. Ők még viszonylag biztonságos helyen állnak, ellentétben a profi koldusokkal. Őket szó szerint az út közepén teszik le. A kéz és láb nélküli gyermekek és fiatalok mellett akad olyan is, akinek az arca egy része hiányzik, kilóg a szeme a szemgödréből, vagy akkora a feje, mint egy görögdinnye, de van köztük „egyszerű” vak is. Fejüket minden erejükkel a magasba emelve az elhaladó autósok felé fordítják arcukat. Aki tudja használni a kezét, a koldusok univerzális mozdulatával az elhaladók felé nyújtja azt, majd ujjait a szája felé emeli, mintha enne. Annyi rettenetes balesetet láttam útközben, hogy egy idő után már nem is számolom. Buszokat, melyeknek az egyik oldala vagy az eleje teljesen eltűnt, székestül, mindenestül. Fejre állt, összenyomott teherautókat. Egymásnak ütközött, és a karambol erejétől szinte egymásba olvadt járműveket. Néhol hosszú kilométereken át nem terem növény az út szélén. Ezeken a helyeken hófehér, szennyezett a föld. A falvakban,

melyeken áthaladunk, a piacok és az utcák nagy része vízben áll: a csatornarendszer már réges-rég nem működik. Benedict gyerekkorából öt évet töltött rabszolgaként a lahorei katona házában. Ekkor apja bátyjának egyik fia, Ibrahim magához vette őt és testvéreit. Ibrahim és a felesége lettek Benedict pótszülei. Amikor az ácsként dolgozó Ibrahimnak épp nincs munkája, Benedict mindent elkövet, hogy segítsen neki és a családjának. Hálából. És mert emlékszik, hogy Ibrahimékat sosem vetette fel a pénz. „Egyetlen rend ruhánk volt – meséli. – Ha kimosták, úgy, vizesen vettük fel.” A környéken mindenki kinevette Benedictet meg a testvéreit. „Látták, hogy szegények vagyunk, és tudták, hogy nincsenek szüleink.” Nagyon féltek a környékbeli gyerekektől, akik rendszeresen bántották őket. Bár szegény volt, Ibrahimnak mégis sikerült iskolába járatnia a gyerekeket, úgyhogy Benedict elvégzett négy osztályt, és megtanult írni, olvasni, számolni. Benedict anyja csak rövid ideig ült börtönben. Az ékszereivel lefizetett valakit a kórházban, így az aktákban már nem az szerepelt, hogy volt férjét megölték, hanem hogy a férfi a rák áldozata lett. Az anyját tehát szabadon engedték, és ugyanígy felmentették a bátyjait és Manszurt is. Benedictet külön bosszantja, hogy míg ő háziszolgaként tengődött Lahoréban, az ugyancsak a városban élő anyja egyszer sem vette a fáradságot, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni vele. „Az a nőszemély tönkretette az életünket, ellopta a jövőnket!” A nő hozzáment Manszurhoz, és több gyermeket szült neki. Aztán Manszur meghalt, és ekkor Benedict szerint azok számára is világossá vált, milyen rossz ember volt, akik addig hittek neki. „A hullája szagát hetedhét országra vitte a szél” – teszi hozzá. Majd keserűen folytatja: „Annak a nőszemélynek még az UNDP-t is sikerült átvernie, és ellopta az összes pénzt, ami az apám halála után járt a gyerekeinek. Ellopott tőlünk mindent: apánkat, a gyerekkorunkat, az iskolát, a pénzünket, minden reményünket.” Benedict gyűlöli az anyját. De ezt így sosem mondaná ki. Sosem mond olyasmit, amit később bárki felhasználhatna ellene. Benedict

megtanulta a leckét rabszolgaévei alatt, és tisztában van a helyzetével, azzal, hogy keresztényként milyen könnyen bajba kerülhet egy frusztrált iszlámhívők lakta országban. Tudja, hogy nincs biztonságban. De a gyűlölet csak úgy süt a szeméből, amikor az anyjáról beszél. Gyűlölet árad még a keze fehér csontjaiból is, melyekkel a kormányt markolja. Az anyja nemrég negyedszerre is férjhez ment: Manszur utódja is meghalt. Az asszony tudomást szerzett róla, hogy Benedictnek jó állása van, szép kocsit vezet. Azt akarja, hogy a fia menjen vissza hozzá, és mindent bocsásson meg neki. De ő erről hallani sem akar. A testvéreit ügyesen rászedte Szamira, ők olykor még pénzt is küldenek neki. De neki esze ágában sincs ilyesmi. Dühe csak fokozódik most, hogy látja felnőni saját gyermekeit: egyre inkább felfogja, mit veszített el ő gyerekkorában. Mohendzsodáro az Indus-völgyi kultúra legépebb emlékhelye. Öt kilométer átmérőjű területen fekszik, mely a hinduizmus korából maradt ránk. Az Indus-völgyi kultúrát egyes régészek egyenrangúnak tartják Mezopotámia és az ókori Egyiptom kultúrájával. Az Indus-völgy lakóinak saját írásuk volt, melyet sajnos sohasem sikerült megfejteni. Szabvány mértékegységeket és súlyokat használtak. Messze a határaikon túl is folytattak kereskedelmet. A házaikba szellőzőrendszert és vécével ellátott fürdőszobákat építettek. A gyerekeknek játékaik voltak. Mohendzsodáro azért is jelentős, mert tökéletesen szemlélteti, milyen fantasztikus várostervezői munkát végeztek akkoriban. Ott járva valóban pontosan látszik minden: az egyenes utcák, a város felosztása kerületekre. De közben, te jó ég, micsoda szemétdomb! A romokon kirándulók piknikeznek. Mindenfelé üres üvegeket, nejlonzacskókat, csirkecsontot kerget a szél. A gyerekek az ezeréves épületmaradványokon kriketteznek. Kicsik és nagyok, mindenféle népek erednek a nyomomba, egyik szeméthegyről a másikra ugrálva: „What is your name? What is your country?” Egy bedőlt falra emlékeztető kőhalom tetején fiatalemberek túráztatják a motorjaikat, aztán lezúdulnak a lejtőn. Nem sokkal arrébb felkaptatnak egy másik falmaradványra.

Egyedül barangolok a romok között. Benedict semmiképpen sem akarta őrizetlenül hagyni az autót ezen a környéken. Egy párizsi bohémnek öltözött férfi – lenvászon zakó, hanyagul a vállára dobott sál, fején kockás sapka – halad el mellettem az antik utcán. Nemsokára visszafordul, odaszalad hozzám. Maga nő vagy férfi, kérdezi. Hosszúnadrág, bő ing és baseballsapka van rajtam: igyekszem a lehető legtöbb testfelületemet eltakarni, nehogy megbántsam az igencsak sértődékeny muszlimokat. Egy kiskocsin közlekedő törpe idegenvezetőnek ajánlkozik. Szinte csak fejből áll az egész ember: lába nincs, se ágyéka, teste egészen apró. Kiskocsija első kerekére kormány van szerelve, hogy könnyebben fordulhasson. A kocsi bal oldalán biciklilánc, a törpe a pedálját forgatva jut előre. Mindig ilyennek képzeltem Rohinton Mistry A Fine Balance című könyvének megcsonkított kis koldusát: a könyv az indiai irodalom utóbbi huszonöt évének legjelentősebb alkotása. Az egykor Mohendzsodárót körülvevő kerítés rozsdásan hever a porban. Mohendzsodáro szerepel az UNESCO világörökségek listáján, vagyis az egész emberiség értéke. Utoljára 1965-ben végzett itt komoly ásatásokat és restaurálási munkákat egy amerikai régész. Az ő és brit elődei munkáját mostanában teszik végképp tönkre a helyiek. A korábban restaurált falak és házak mára mind összedőltek. A még álló épületeket – alig akad belőlük néhány – folyamatosan eszi a talajvíz sója. A huszonhét, külföldi adományokból telepített szivattyú, melyekkel a talajvizet kellene távol tartani, már réges-rég felmondta a szolgálatot. Alkatrészeiket mind szétszerelték és ellopták az útonállók és a környékbeli falvak lakói. Vaknak kell lenni ahhoz, hogy az ember megcsodálhassa mindazt a gyönyörűséget, amit ez az ország valaha kínált, és amit ma a nemtörődömség és a szándékos rombolás oly hatékonyan tönkretesz. A Newsban nemrég ez a főcím jelent meg – mindenféle irónia nélkül: „Pakisztán a világ egyik legcsodálatosabb helye, mondja a vak turista.” A cikk egy vak svájciról szólt, aki kijelentette, hogy Pakisztán a legszebb ország a világon azok közül, amelyeket módja volt meglátogatni.

Mohendzsodáro múzeuma kifosztva. Minden mozdíthatót, aminek a legkisebb értéke is volt, elkótyavetyélt az intézmény személyzete, olvastam később a Daily Timesban. A Dawnban ugyanakkor volt egy cikk hatezer éves szobrokról és tálakról, melyeket pakisztáni régészek csempésztek ki hatalmas pénzekért külföldre a vámosok tudtával. Pakisztánban nem csupán a fauna és az emberi élet eladó: a történelemmel ugyanúgy kereskednek; a történelmükkel, mely több ezer évvel régebbi, mint Európáé vagy Amerikáé. A területen már csak egy objektum áll, egy magas emlékoszlop, mely a nem oly régmúlt két leginkább hatalommániás férfiújának állít emléket: Perzsia sahjának és Zulfikar Ali Bhuttó-nak, Pakisztán egykori miniszterelnökének. Bhutto nagybirtokos volt a közeli Nauderóban, emellett mesteri népámító. Hosszú ideig élt Angliában és Kaliforniában. Mértéktelen ambíció és arrogancia jellemezte. Elsajátította az 1960-as évek balos retorikáját, és ágrólszakadt honfitársainak földi paradicsomot ígért. De a valóságban csak nyomorúságot hozott rájuk. Ő volt az, aki Pakisztánban először szabadjára engedte az iszlám szélsőségeseket, akik ekkor foglalták el máig kitartó, sőt egyre növekvő hatalmi pozícióikat. Ő, a whiskey és a nők szerelmese volt az, aki az ahmadikat törvényen kívülinek és rossz muzulmánnak nyilvánította, aláírva ezzel halálos ítéletüket. Ő vette el a keresztények iskoláit, ő rontotta le az állami iskolák színvonalát. Bhutto hősként fejezte be életét. Halálra ítélték, és a katonai diktátor, Ziaul Hakk kivégeztette. Bhutto, aki mártírként akart meghalni, hogy megkerülhetetlen helyet foglaljon el a történelemben, nem fellebbezett az ítélet ellen; nem tett semmit, hogy a férfi, aki kiütötte a nyeregből, megkímélje életét. Élete utolsó szakaszában lánya, az akkor még alig huszonöt éves Benazir körül is hasonló hőskultusz alakult ki, mely csakhamar bejárta az egész világot. Benazirnak sikerült mozgósítania a világ közvéleményét, mely kiállt apja halálos ítélete ellen. Közben őt folyamatosan zaklatták, házi őrizetben tartották, de ő nem tört meg, és szervezte az ellenzéket, mely szembeszállt Ziaul Hakk hatalmi törekvéseivel. Ziaul Hakk és Pervez Musharraf katonai diktatúrái között Benazir Bhutto kétszer is megnyerte a választásokat. De ő

sem volt szent: mélyen belenyúlt az államkasszába, és gazdaggá tette a családtagjait. A férjét azzal gyanúsítják, hogy köze van Bhutto bátyjának meggyilkolásához, akinek bűne az volt, hogy saját pártot alapított. Benazir jelenleg Dubaiban tölti száműzetését. (A könyv írásakor legalábbis így volt; Benazir Bhutto 2007 végén visszatért Pakisztánba, és indult a választásokon, ám december 27-én egy nagygyűlésen merénylet áldozata lett – a ford.) Pakisztánnak szörnyű sors jutott a 20. században: olyan alkalmatlan, nepotista, gőgös, önkényeskedő és korrupt figurák vezették, mint Ziaul Hakk és a Bhuttók. Benedict apai nagyapja hindu volt, aki a brit uralom idején tért át a katolikus vallásra. A családja ellenezte döntését, meg akarták gyilkolni. A nagypapa Lahoréba menekült. Benedict vallásos ember, de nem mindig volt az. Fiatalkorában nem érdekelte Isten. Mikor segített neki az Úr? Hol volt az egyház? Mit tett a pápa az olyanokért, mint ő? Punk volt, meséli, egy kis méregzsák. Haját hosszúra növesztette és kakastaréjként viselte, bőrdzsekiben és szakadt farmerben járt, és állandóan verekedett. Hamar kijött a sodrából, gyorsan eljárt a keze. Akkoriban verte ki valaki az egyik fogát – a fogsorában sötétlő réstől olykor egész veszélyes valakinek tűnik. „Senki sem mert hozzám érni vagy beszólni” – meséli. Dühös volt a világra, és azt akarta, hogy ezzel mindenki tisztában legyen. Ramadánkor szándékosan rágyújtott az utcán, mire letartóztatták, és bezárták hetvenkét órára. Közben járt templomba, a kórusban is énekelt, de ezt nem meggyőződésből, csak szokásból tette. De azért valami haszna is volt a dolognak, mert a kórusban ismerkedett meg Stellával, aki óvónőként dolgozott. Pillanatok alatt egymásba szerettek. De a lány szülei ellenezték a házasságot. Kifogásolták, hogy Benedict egy gyilkos fia, és azt feltételezték, hogy a végén ugyanolyan lesz, mint az anyja. Benedict akkoriban alkalmi munkákból élt, majd teherautó-sofőr lett, aztán taxizni kezdett, péntek és szombat esténként pedig olykor dúsgazdag pakisztáni gyerekek magánsofőrjeként dolgozott, akik utasították, vigye őket valamilyen elhagyatott helyre. Ott aztán vadul whiskey-ztek, szórakoztak a lányokkal. Benedictnek viszont nem kellett más,

csakis Stella. A lányokat, akiket Ibrahim mutatott be neki, visszautasította. Bátyján keresztül, aki akkor már követségi sofőrként dolgozott, ő is munkát kapott egy kanadai diplomatanő mellett. Amikor Stella szülei megint felhozták, hogy nincs keresnivalója a magukfajta emberek között, Benedict úgy döntött, kölcsönkér pénzt munkaadójától az esküvőre. Ezzel bizonyíthatta, hogy főnöke megbecsüli és bízik benne, és hogy képes megvendégelni háromszáz embert az esküvőjén. Így végül feleségül vehette álmai asszonyát. Házassága teljesen más, mint a bátyjáé. Azok nem beszélgetnek, nem társak, az asszony egész nap csak zsörtölődik, közben nem csinál semmit. Benedict egyszer megmutatta nekünk az esküvőjéről készült fényképeket; maga az ünneplés egy egész héten át tartott. A fotókon szereplő két emberen nem látszott, hogy életük nagy szerelmére találtak volna rá egymásban. Egyetlen képen sem néznek egymásra. Benedict kakastaréjt viselt és kis, vékony bajuszt. Szeme dühösen villogott. Nyakkendője kibontva, inge felső gombja kikapcsolva. Úgy festett, mint egy dúvad, mint egy olyan férfi, aki a legkisebb „vétség” miatt agyba-főbe veri a feleségét. Olyan férfinak tűnt, akivel jobb vigyázni. Stella gyönyörűen ki volt sminkelve, és ünnepi szárit viselt. Úgy nézett ki, mint aki retteg, hogy ezek után bármilyen szörnyűség megeshet vele. Benedictnek ma jó állása van, gyerekeit rendes angol iskolába járatja. Furcsa kis bajszát lenyírta, a haja rendezett, és kérésére, egyenruhát is csináltattam neki: szürke nadrágot kék zakóval, fehér inggel és csíkos nyakkendővel. Mindig elegáns és tiszta, és büszkén feszít a volán mögött, de olyankor is, amikor otthon valamilyen vendégséget tartunk, és felszolgálóként dolgozik az eseményen. „A házasságunk teljesen megváltoztatott” – meséli. Három gyerekük született, a legidősebb kilencéves, a legkisebb háromhónapos. Benedict szemefénye a középső, a kislány, Tamar. Benedict magától kezdte újra olvasni a Bibliát is. Mindennap közösen imádkoznak a gyerekekkel lefekvés előtt. „Most jól vagyok. Van feleségem, a gyerekeimet jó iskolába járatom. Jó állásom van,

köztiszteletben álló ember vagyok.” Manapság a testvérei mind hozzá fordulnak tanácsért. Az anyósa és az apósa is megbecsülik. Sőt, Stellához hasonlóan „sauninak”, angyalnak becézik. Ha jókedve van, olykor eltöpreng azon, hogy az élete olyan, mint egy indiai film: a cserbenhagyott kisfiú, aki végül mégis álomházasságot köt, és a társadalom megbecsült tagjává válik. De a gyomra mindennek ellenére gyakran görcsbe rándul. Mert elégedettsége máza alatt mindig ott lüktet a rettegés. A tisztelet, a család, a munka: egyetlen pillanat alatt mindent elveszíthet. Ott van például Stella egészségi állapota, mely az utóbbi másfél évben komolyan romlott. Szívpanaszai vannak, gyakran fullad. Ravalpindiben, ahol élnek, nagyon szennyezett a levegő. A házuk rossz helyen van. Iszlámábád, ahol sokkal jobbak a körülmények, gyakorlatilag megfizethetetlen. Benedict mindent megtesz, hogy jobbá tegye felesége életét. Imádkozik. Papot fogadott, hogy szentelje meg a házukat. És reménykedik, hogy az ő ma’amszahibja segít neki. Mert nekem jó kapcsolataim vannak. Az iskolai tanácsban, melynek elnöke vagyok, dolgozik egy előkelő hölgy, akinek a férje az ország legjobb nevű szívsebésze. Ebben a furcsa országban Stellának csakis rajtam – az átmenetileg itt tartózkodó külföldin – keresztül van esélye, hogy egyáltalán időpontot tudjon kérni tőle. Az osztályok és kasztok iránt hiperérzékeny Pakisztánban engem, a nagykövet feleségét és az International School of Islamabad iskolai tanácsának vezetőjét automatikusan magas rangra helyeznek, abban bízva, hogy kapcsolataim révén el tudom intézni a vízumot és az amerikai oktatásban való részvételt. Benedictnek és Stellának ezzel szemben, akik csak a munkájukat tudják felkínálni, gyakorlatilag semmilyen esélyük sincs a boldogulásra. Benedict előre retteg a naptól, amikor elmegyünk Pakisztánból. Nyugtatgatom, hogy majd fantasztikus ajánlóleveleket írok neki, és beajánlom a holland és egyéb nagykövetségekre. Győzködöm, hogy nincs kétségem felőle: ő a megbízhatóságával, a diszkréciójával, az autók iránti szakértelmével bármikor találhat magának új állást. De szavaim nem hatnak rá. Amint elhagyom az országot, az összes kapcsolatom jelentőségét veszti a számára, mert azoknak, akik most

törleszkednek hozzám, ez már nem áll majd érdekükben, mondja. És Benedict nagyon jól tudja, hogy a diplomaták rendkívül szeszélyesen tudnak viselkedni a személyzettel. Nem számít, hogy Keletről vagy Nyugatról érkeztek: a társadalom, melyben ideiglenesen tartózkodnak, mindenképp hat rájuk. Ez Pakisztánban azt jelenti, hogy idővel úgy bánnak a szolgákkal, mint a kutyákkal.

POKOL BELUDZSISZTÁNBAN „Gvadar, Gvadar”: Beludzsisztánban mindenki ezt suttogja. Gvadar: a név végigkísér hosszú és fárasztó utamon a kiszáradt és elhagyatott Beludzsisztánon át. Gvadar vörös posztó a beludzsi nacionalisták szemében. Gvadar egy kis halászfalu az Arab-tenger partján, melyből kínai mérnökök és munkások Pakisztán második legnagyobb kikötővárosát építik (az első és legnagyobb kikötőváros Karacsi). Már Iszlámábádban hallottam róla, hogy a Gvadar-projekt körül valami igencsak bűzlik. Bizonyos pakisztáni politikusok és üzletemberek fantasztikusan meggazdagodtak a telekspekulációk révén. Az újságokból tudom, hogy a pakisztáni hadsereg bázist létesít majd a területen, hogy megvédhessék a projektet az őslakosok támadásaitól. Arról is hallottam, hogy a partszakaszon fürdőhelyeket is építenek majd, és hogy a grandiózus vállalkozás egyik fő befektetője nem más, mint a hírhedt A. Q. Khan, a pakisztáni atombomba hőse, aki jól meggazdagodott abból, hogy atomtitkokat adott el Észak-Koreának, Iránnak és Líbiának. Quettába, Beludzsisztán fővárosába érve a Serena Hotelben terepjárót bérlek, sofőrrel. Beludzsisztánban túlságosan kockázatos lenne saját autóval közlekedni. A sofőr fiatal fickó, akiről kiderül, hogy korábban afganisztáni tálib harcos volt; egyébként hosszú utunk során egyetlen szót sem szól hozzám. Miután bepakoltuk a kocsiba a csomagjaimat és a több karton ásványvizet, én pedig elfoglaltam helyemet a hátsó ülésen, előre, a sofőr mellé beszáll egy festett bajuszú és feketére festett hajú férfi. Ő sem szól egy árva szót sem. Megkérdezem, ki ő, és mit csinál itt. Barátságosan mosolyog: „Security!” – mondja. Ez azon kevés szavak egyike, melyet utazásunk során nagy ritkán hallani fogok tőle. Folytatom a kérdezősködést rendőrség, katonaság? Nem, nem erről van szó. Akkor talán az ISI-től van, a pakisztáni titkosszolgálattól? Erre hevesen bólogat. „CIA, FBI!” – kiáltja boldogan. Az út hátralévő részében végig az anyósülésen ül, és a napok előrehaladtával egyre elviselhetetlenebbé válik a belőle áradó

izzadságszag. Egyszer fordul csak hátra felém, hogy szokott kiabáló hangján megkérdezze: „Férj? Gyerekek? Amerika? Anglia?” Ó, Hollandia! Micsoda csalódás! Titkosszolgám be is fejezi a kérdezősködést. De mindvégig nagyon előzékenyen nyitja-csukja az ajtómat, és amikor a sivatagi szél fellebbenti kamizát, mindig látom a csípőjén lógó revolvert. Amikor elindulunk, besorol elénk a beludzsisztáni rendőrség egyik kocsija, aztán látom, hogy mögöttünk is jön egy. Mindkét kocsiban hat-hat rendőr ül szürke salvar kamizban. Éppúgy néznek ki, mint a banditák, akiktől meg akarnak védeni bennünket. Arcbőrük cserzett, borotválatlanok, a hajuk mereven áll az égnek a sivatagi homoktól. Mellkasuk előtt átvetve ezüstszínű, kis szögekkel díszített töltényöveket viselnek. Egy pillanatra sem válnak meg régi automata fegyvereiktől: akkor sem teszik le, ha félreállnak pisilni, de akkor sem, amikor álomra hajtják a fejüket. A fegyverük a testük részévé vált. Lábukon használt autógumikból készült szandál, melyben olyan könnyedén és kecsesen közlekednek, mintha pihekönnyű, menő futócipő lenne rajtuk. Úgy festenek, mint a kőkemény beduinok, akik bármikor készek használni a fegyverüket és meghalni, ha úgy érzik, hogy törzsük becsülete veszélybe került. Egyikük mindig állva utazik, ott is, ahol nagyon rossz az út, vagy ahol út sincs, fegyverét a kocsi tetején nyugtatva, a vidéket kémlelve. Kilencnapos utunk alatt, a tálib sofőrhöz hasonlóan, ők sem szólnak hozzám egyetlen szót sem. Amikor megállunk valahol, már lassítás közben kiugrálnak a kocsikból – és ezt elég gyakran meg kell tenniük, mert sofőröm igen gyakran áll meg imádkozni. A rendőrök egyszer sem követik a példáját. Egyébként csöppet sem zavar, hogy mindenüvé tizenkét állig felfegyverzett férfi kísérget, mert Beludzsisztán tényleg nem a legbiztonságosabb hely a világon. A térképen úgy néz ki a tartomány, mint egy lábszár, melynek a sarkánál Afganisztán fekszik, a lábujjaknál pedig iráni Beludzsisztán. Folyamatos a háborús fenyegetés: nem lehet tudni, mikor robban ki fegyveres konfliktus a szövetségi kormány és Beludzsisztán nagy hatalmú törzsei között. A tét nem kicsi: a tartomány értékes kőszén- és földgázkészletekkel rendelkezik. A beludzsik úgy gondolják, túl kevés pénzt kapnak

vissza a központi kormányzattól ahhoz képest, hogy mennyi értékes anyagot hoznak felszínre a területeikről. Úgy érzik, a pandzsábik, Pakisztán leggazdagabb és legsűrűbben lakott tartományának lakói gyarmatosították őket. Ötvenhét éves fennállása alatt a pakisztáni állam három háborút folytatott Beludzsisztán reakciós népcsoportjai, illetve egyes kisebb, marxista és nacionalista hadseregek ellen. Az utolsó háború Zulfikar Ali Bhutto miniszterelnöksége idején zajlott, az előző évszázad hetvenes éveinek kezdetén, nem sokkal azután, hogy a korábbi Kelet-Pakisztán, a mai Banglades kivált az országból. Bhutto vadászgépeket, nehézbombázókat, tankokat és napalmot is bevetett saját honfitársai ellen. Több ezer volt a beludzsi áldozatok száma. A beludzsi törzsfők 2004-ben újra összemérték erejüket a központi kormányzattal. A Pandzsábbal és Szindh-del közös határvonalon aknazárat létesítettek. Légvédelmi ütegeik és más nehézfegyverzetük is van, amit használnak is, ha kell. A beludzsi törzsfők által szított erőszakot a múlt télen egészen az ő területeiktől 1500 kilométerre lévő Iszlámábádban, a saját konyhámban és dolgozószobámban is érzékeltem. A gázszolgáltatás napokig szünetelt, mert az elégedetlen törzsek több vezetéket is felrobbantottak Beludzsisztánban. Sem főzni, sem fűteni nem tudtam. A törzsi vezetők tobzódnak a nacionalizmusban. Ami a beludzsisztáni föld alatt van, mondják, az nem az egész ország, hanem az ott élő törzsek tulajdona. Ám azt a pénzt, amit a nyersanyagok kinyerése után a központi kormányzattól kapnak, eszükben sincs elosztani a törzsek tagjai között. Persze egy-két morzsa azért jut nekik: van, aki aknavetőt kap, mások beérik egy Toyota dzsippel, és olyan is akad, aki egy kis cementet kap a háza építéséhez. Ezzel a törzsi vezetők társadalmi felelősségvállalása véget is ér. Ezenkívül az égvilágon semmit sem tesznek népük boldogulásáért. Barbár és maradi világ ez, az ahakzájok, bugtik, marrik, lunik, hamjedzájok, gajbezájok és rindek világa. A törzsfők érinthetetlenek. Úgy uralkodnak a törzsek fölött, mintha azok tagjai a tulajdonukat képeznék. Az igazságszolgáltatásuk alapja izzó szénen nyugszik: a

gyanúsítottaknak mezítláb, égő szénen kell végiggyalogolniuk; ha átérnek, ártatlanságukat bizonyítottnak tekintik. Hogy milyen ember a bugtik feje, azaz navabja, kiderül egy pakisztáni lapnak adott interjújából: „A szenvedés jó a népemnek. A nélkülözés jó tanítómester. Ha nem szenvedünk, ellustulunk.” Egy beludzsi navab egyébként sosem ad csak úgy interjút, helyette magához rendel egy újságírót, és lediktálja neki a mondanivalóját. Ugyanebben az interjúban a bugtik főnöke a következőket is tudatta a világgal: „A becsületünk a tét. A törzseink nem tűrik, hogy a hadsereg betegye ide a lábát. Ha kell, harcolni fogunk.” De Iszlámábád sem akarja olcsón adni a bőrét. Pervez Musharraf, Pakisztán elnöke azt üzente az elégedetlenkedő beludzsiknak: „Elképzelni sem tudják, mi vár rájuk.” A balucsiknak mindenekelőtt saját viszályaikat kellene megoldaniuk, hogy hatékonyan tudjanak szembeszállni a központi hatalommal. Ősidők óta gyilkolják egymást a földért, a vízért, a szenet, aranyat és gázt adó területekért, vagy újabban azért, hogy ők verhessék át a területeiken vadászó arab sejkeket. Biztos vagyok benne, hogy a közelgő háború azoknak az önkényuraknak a hibája, akikből Pakisztánban minden vidéken található jó néhány. Ők a hibásak az ország szörnyű állapotáért is, ami miatt az emberek nagy része rettenetes körülmények között él. Szinte felsorolhatatlan, mi minden sújtja a pakisztániakat. Ott vannak a belés külföldi terroristák, akik szinte szabadon tevékenykedhetnek az országban, a kormány alig tesz valamit ellenük; aztán ott van az oktatás és az egészségügy rossz állapota, a tiszta ivóvíz hiánya, a hatalmas kismamaés csecsemőhalandóság, a munkanélküliség. Ezekért korántsem az ősellenség, India vagy a gonosz Nyugat felelős, hanem a pakisztáni maradiak, a haszonlesők, a kizsákmányolók és az önkényurak. Az elhanyagoltság és lepusztultság, mely az egész országra jellemző, elsősorban az ő önzésük, kizsákmányolásuk és mérhetetlen arroganciájuk folyománya. Szulejmán Davud Khan mir, vagyis herceg területén, a kalati kánságban 35 ezer ember él. A mir családja kétszáz férfiból, nőből

és gyermekből áll, és neki kell gondoskodnia minden családtagról. Ő egyébként egy negyven körüli férfi. Meleg salvar kamizt visel, kerek fején meleg baseballsapka. Kifogástalanul beszél angolul: hétéves korától tizennyolc éves koráig egy lahorei angol bentlakásos iskolában tanult. Tízéves fiát, leendő utódját pipogyának tartja. A kisfiú nem akar intézetben élni, ezért hét közben az anyjával és testvéreivel lakik Quettában, ahol egy ausztrál iskola tanulója. A herceg kastélya sötét, hideg ebédlőjében fogad; az épület a legbizarrabb főúri hajlék, amit valaha láttam. Kétezer méteres tengerszint feletti magasságban építtette Szulejmán apja. A kastély tengeri hajót idéz, kajütökkel, báltermekkel, tetején parancsnoki híddal. A helyiségek egymásba fonódó félköröket formáznak. Éjjel hiába keresem a vécét, egyszerűen sehol sem találom. Később kiderül, ott rejtőzik, ahol az egyik szoba a másikba fonódik. Éjszakai kutatóutamat különösen megnehezíti, hogy az épületben épp nincs áram, ezért csak gyengén pislákoló zseblámpámra hagyatkozhatok. A kastély állapota erősen leromlott: az elektromos vezetékek szabadon futnak a fürdőszoba falán. A régimódi zuhanyból eleinte alig csordogál a víz, de amikor elcsavarom a csapot, hirtelen előtör beterítve mindent, veszélyes közelségbe kerülve a csupasz vezetékekkel. Ott-tartózkodásom alatt a mir testes őseit ábrázoló portrék között ebédeltünk és vacsoráztunk, ott teáztunk, és este még mindig Kalat kánjával üldögélek a hosszú, széles asztal mellett. Csak beszél és beszél. Azt magyarázza, Beludzsisztánnak, legalábbis szerinte, milyen pénzek járnának: díjak a halászat, a gáztermelés és egyéb nyersanyagok után. Ő legszívesebben még azoktól a légitársaságoktól is pénzt szedne, melyek gépei átrepülnek a tartomány fölött. De hát ilyen díjakat csak szuverén államok szedhetnek, vetem közbe. Épp erről van szó, feleli a kán nevetve: ha nem kapjuk meg, ami jár, ki fogjuk harcolni a függetlenségünket. Szulejmán herceg megállíthatatlan. Mesél a régi kalati kánságról, mely egykor egészen az Arab-tengerig terjeszkedett; mesél az azt megelőző évszázadokról, amikor a portugálok erődítményt építettek Gvadarban, és a még sokkal korábbi időkről, amikor Nagy Sándor egészen az Indusig nyomult. No meg arról, miként ismerte meg

Nagy Sándor a poklot Dél-Beludzsisztán laza homokdombjain, az iszonyatos forróságban. „Az azóta eltelt huszonnégy évszázadban – mondja büszkén Szulejmán –, egyetlen hadsereg sem akadt, amely idemerészkedett volna a futóhomok, a sziklák és a vad törzsek birodalmába.” Úgy beszél az ománi uralkodócsalád egyik hercegének 1783-as meneküléséről, mintha csak tegnap történt volna, és ugyanígy idézi fel, hogyan adott menedéket egyik ük-ük-ükapja az arab hercegnek. A kalati kánság akkoriban egészen a dél-beludzsisztáni Makrán partjáig húzódott. Az akkori kán a menekülő ománi hercegnek adományozta Gvadart, a kis halászfalut, így az továbbra is biztosíthatta megélhetését a halászatból és a kereskedelemből. Az ománi herceg tizenkét évvel később a kalati kán segítségével visszafoglalta Maszkatot. Gvadar Omán része maradt, és csak 1957-ben vásárolta vissza Pakisztán. A kán izgalmas dolgokat mesél Beludzsisztánról, de valójában nem az számít, mit mond. Beszélhetne nekem kora reggeltől késő estig a krikettről, vagy megpróbálhatna meggyőzni, miért jó az a szerep, amit a nők az iszlámban betöltenek: én érdeklődve hallgatnám. Arról van szó, hogy nem szeretném elhagyni Pakisztánt addig, míg nem találkoztam egy olyan figurával, aki akár Münchhausen báró történetéből is előléphetett volna: Kalat kánja. Még szívesebben találkoztam volna egy másik herceggel, akinek még mesésebb tisztség jutott: Kalabag kánjával. Ám ez sajnos nem jött össze; ott álltam a csodálatos naplementében az Indus partján, Kalabagnál, míg a kán főkomornyikja átjött a túloldalról, hogy közölje, a kán sajnos nem tartózkodik otthon. Kalat kánjánál vacsorára azt szolgálják föl, ami az ebédről megmaradt. Szulejmán herceg meglehetős jólétben él, de már korántsem olyan gazdag, mint egykor az ősei. Bevételeit, akárcsak hatalmát, jelentősen korlátozza a pakisztáni állam. A mir visszakanyarodik a független Beludzsisztán témájához. Nagyapja nagy tévedése volt, meséli, hogy 1948-ban csatlakozott az új Pakisztánhoz. Amikor a britek 1947-ben elhagyták az indiai szubkontinenst, csak két független hercegség maradt a térségben: Nepál és Kalat. Szulejmán herceg nagyapja negyvennyolcban aláírt

egy megállapodást Mohammed Jinnahhal, Pakisztán megalapítójával. Ebben lefektették, hogy a központi kormányzat gondoskodik a honvédelemről, a külügyekről és a közös pénzről, míg a kalati kán minden másban teljes önállóságot élvez. Ám az elkövetkező években a központi hatalom egyre kevésbé tartotta magát a megállapodásban rögzítettekhez. Komoly területeket csippentettek ki a kánságból, például a makráni régiót. Kora tavasz van, kétezer méteren, a kopár beludzsisztáni vidéken csontig hatoló a hideg. A palotában nem fűtenek. Szulejmán herceg megkönyörül rajtam, és ad egy kockás favágóinget, amerikai gyártmány, L. L. Bean, áll a címkén. Önmagában semmi kifogása Gvadar komoly kereskedelmi kikötővé fejlesztése ellen. Ám attól igenis tart, hogy a beludzsik helyzete megrendül a térségben, és a jövőben szükségessé váló milliós munkástömeg nagy része az olyan urdu anyanyelvű területekről érkezik majd, mint Karacsi vagy a Pandzsáb. Az urdu nyelvet használók és a többi népcsoport között nem túl baráti a viszony. Az urdu az angol mellett az ország másik hivatalos nyelve. Kalat kánja is beszéli, még az iskolában tanulta meg. Ám azt látom, hogy akárcsak az ország északnyugati részén élő patánok és a déli szindik, ő is kifejezetten gyűlöli az urdu anyanyelvűeket. Ezek többnyire olyan muzulmánok, akik 1947-ben India elhagyására kényszerültek, és végül Pakisztánban telepedtek le – hol máshol, hiszen ez az ország a legszívesebben az összes, egykor brit uralom alatt élő muzulmánt befogadta volna. „Az igazán tragikus az – mondja a kán –, hogy ma már a bevándorlók az urak a saját országunkban, míg azok, akik itt születtek, koldusként tengetik az életüket.” Gvadar témája rosszkedvre hangolja Szulejmánt, a fegyverraktárakról nem is beszélve. „Teljesen nyilvánvaló – magyarázza –, hogy a katonai bázisok nem Pakisztán védelmét szolgálják, hanem Beludzsisztán népének megfélemlítését, és az itt található nyersanyagok és egyéb ásványi kincsek minél zökkenőmentesebb elrablását. Gyarmatként kezelnek bennünket.” Hogy kik? Természetesen a pandzsábiak. Hogy ezek vagy az urduk ülnek a nyakukba, a kánnak végül is mindegy.

„Szó sincs róla, hogy a gvadari kikötőt a Közép-Ázsiával való kereskedés kiszolgálására építik – mondja Szulejmán herceg. – A világ minden tájáról a pakisztáni határtól nem messze fekvő, iráni Csáh-Bahárba érkeznek a Közép-Ázsiába szánt áruk. Iránból sokkal jobban elérhető Közép-Ázsia, mint Pakisztánból. Mégis, miután Gvadart elhagyták, hová menjenek azok a konténerek? Észak felé gyakorlatilag nincs út. Igazából csak Afganisztánon keresztül elképzelhető a szállítás, de valamirevaló utak ott sincsenek, rablók és különféle félkatonai csoportok annál inkább. A Pakisztánt Kínával összekötő út, a keskeny és veszélyes Karakoram Highway jöhet még számításba, amely arról is nevezetes, hogy ennek mentén áll a világ legmagasabban fekvő határátkelője, és amelyet az év nagy részében zárva tartanak a hatalmas hó miatt.” Lehet, hogy a mirnek mindenben igaza van, de az urdu nyelvűekkel, a pandzsábiakkal és a Beludzsisztánt megszállva tartó pakisztáni katonákkal szembeni ellenérzéseknél többet ezen az estén nyilvánvalóan nem tudok kicsikarni belőle. Nem tudja elmagyarázni, hogy ha hiányoznak az utak, miért mélyítik mégis a kikötőnél az öblöt, hogy mély merülésű hajók fogadására is alkalmassá tegyék, és miért építik ki a mólókat a konténerek rakodásához. Éppenséggel az is igaz lehet, amit Kalat kánja állít, vagyis hogy a központi kormányzat semmit sem ad a beludzsiknak, és csak fejőstehénként tekint rájuk. Ám én mégis inkább úgy érzem, hogy a beludzsi vezetők sem törik magukat, hogy alattvalóik hasznára fordítsák a Gvadar-projektet. A kánok, navabok és szardárok tehetnek, amit akarnak, kiabálhatnak, prüszkölhetnek, a kikötő így is, úgy is megépül, sőt, lényegében már meg is épült. Ezt Iszlámábádban világosan láttam. Több tíz-, sőt talán több százezer ember jut munkához általa. De Kalatban eszükbe sem jut, hogy embereket képezzenek a későbbi kikötői munkákra. Másnap Kalat polgármestere és tanácsnokai fogadnak. Kiváló angolsággal öntik rám panaszukat a környék szegénységéről és elmaradottságáról, a koszos és szennyezett ivóvízről, mely megbetegíti az embereket, a kínzó orvoshiányról. „Egyetlen orvos sem akarja élve eltemetni magát itt, Kalatban, ahol a természet nyers és sivár, és egyéb szórakozási lehetőség sincs” – mondják.

Jó, nem pontosan így, de nagyjából ez mondandójuk lényege. Tanító van elég, iskolaépület is – ez egész Pakisztánra jellemző; ahogyan az is, hogy a tanárok mégsem tanítanak, az iskolák pedig zárva vannak. Az egyetlen működő iskola túlzsúfolt. Elvisznek egy állami általános iskolába. A sok fiú közt egyetlen kislányt látok, a gyerekeket összesen három tanító oktatja. Ketten közülük az udvaron ülnek diákjaikkal a homokban és a köveken. A nap épp rájuk tűz. De kint mégis jobb, mint bent. Odabent sötét van, a levegő pedig émelyítő. Az épületben talán még sosem takarítottak, a padlót mindenütt különféle állatok ürüléke borítja, a falak pedig valamilyen furcsa fehér anyagot izzadnak, egy vegyi kötőanyagot. Az épületben nincs tiszta ivóvíz. Egy tanító egyenként mutat a táblára egytől százig írt számjegyekre, mire diákjai kórusban mondják a megfelelő angol elnevezést. A gyerekek koszosak, hajuk szürkés, ami alultápláltságra utal. A magasabb társadalmi osztályba tartozó gyerekek az eresz alatti árnyékos részen tanulnak. Keskeny asztalok mögé préselt padokon ülnek. Egyik kezükben fatábla, a másikban egy kis fadarab, amit vízbe mártanak, ezzel vésik a táblára a leckéjüket. A zöld-fehér pakisztáni zászló kedvetlenül lóg a rúdon. Nem messze innen van egy másik iskola is. Ez előtt nem a pakisztáni zászló van felhúzva, hanem a JUI, a Jama’at e-Ulema Islami fekete-fehér lobogója; a JUI Pakisztán legnagyobb fundamentalista pártja, az afgán tálibok elkötelezett barátja. Kalat városában huszonhat madrasza található, ez közülük az egyik. Itt a tanulók – kizárólag fiúk – bent ülnek a termekben. Sok kicsi, ötévesnél is fiatalabb van köztük, meg kilenc-, tízévesek. A fejük kopaszra van borotválva, tekintetük elkeseredettségről, szegénységről, elmaradottságról mesél. Felsőtestük előre-hátra mozog, ahogy ülnek a Korán és egyéb, arab nyelvű iszlám iratok fölött. Az állandó imbolygás segít a magolásban. A Koránt klasszikus arab nyelven olvassák, ahogyan az imákra, a böjtre, a temetésekre és a hitetlenekkel szembeni bánásmódra vonatkozó előírásokat is. A tanár még láthatóan zöldfülű, de máris tömött, nagy szakálla van. Megkérem, mondja el, mit tanít a fiúknak. Nem tudja. A madraszában ő is csak bemagolta az arab szövegeket, anélkül hogy

tudná, pontosan mit jelentenek. A fiatal gyerekekbe úgy tömik bele az ismeretlen arab szavakat és kifejezéseket, mint a libákba a tápot. A gyerekeknek fogalmuk sincs, mivel tömik a fejüket, és ha valamelyikük kérdezni merészel, azonnal kap néhány ütést a hátára vagy a kézfejére a bambuszbottal. Ha pedig valaki nagyon akadékoskodik, a szakállas tanár kiteszi a tűző napra, és ott kell guggolnia, térde mögött összekulcsolt kézzel, míg újra be nem mehet a terembe. Ebben a tartásban senki sem bírja egy percnél tovább. Aki összeesik, újrakezdi a büntetést. A testi fenyítést, mondta az utca túloldalán lévő iskola igazgatója, az állami intézményekben már nem alkalmazzák, mert elriasztja a diákokat a tanulástól. A madraszában viszont rendszeresen verik és megalázzák a gyerekeket, cserébe mind az órák, mind a tankönyvek ingyen vannak – a JUI finanszírozza őket. Ennek a madraszának a diákjai otthon esznek és alszanak. Sok pakisztáni madrasza ezzel szemben bentlakásos, ezekben még szörnyűbbek a körülmények, mint a csak nappali képzést nyújtó iskolákban. A tanárok igazi hóhérként viselkednek. A bentlakásos intézményekben a legszegényebbek és a viselkedési problémákkal küzdő gyerekek tanulnak. Az internátusokban a diákok nemcsak tanáraiktól, hanem diáktársaiktól is rettegnek. Sehol nem történik annyi nemi erőszak, mint ezekben az iskolákban. Az idősebb fiúk rendszeresen megerőszakolják a kisebbeket, a tanárok pedig minden diákot, akit csak érnek. Az ilyen internátusokban szinte mindenütt felüti a fejét a szifilisz és egyéb nemi betegségek. Ebben a kalati madraszában a diákok semmitől sem rettegnek jobban, mint az ördögtől és a fedetlen hajú nőktől. Ezeket még a hamis és harapós kutyáknál is félelmetesebbnek tartják. Amikor próbálok szóba elegyedni velük, úgy menekülnek, mint a csirkék, amikor látják, hogy a róka közeledik a tyúkól felé. A fiatal tanár is szörnyen megrémül, amikor a szemébe nézek, és beszélni kezdek hozzá. Azt akarja, hogy ne velem, hanem kísérőmmel, a községi jegyzővel beszélhessen. Kalat legfőbb hivatalnoka szimpatikus, harmincas férfi. Kuvaitban nőtt fel, mert az apja ott dolgozott, és az orvosi egyetemen tanult. Láthatóan jó és

következetes vezető, minden bizonnyal nincs túl jó viszonyban a kánnal és a többi balucsival. Otthonának Lahorét tekinti, tehát pandzsábi, akit itt kizsákmányoló gyarmatosítónak tekintenek. A jelenlétemben a jegyző és Szulejmán megerőltetik magukat, és igen kulturáltan viselkednek egymással. A tanár úgy tesz, mintha ott sem lennék, szavait a jegyzőhöz intézi. Már megszoktam, hogy Pakisztánban gyakran úgy tekintenek rám, mint egy kimérára, aki a három szájából fújt tűzzel bármikor képes a pokol fenekére juttatni beszélgetőpartnerét. A barátságos jegyző megkérdezi, mire vagyok kíváncsi, majd felteszi a kérdést a tanár úrnak, mintha őt magát érdekelné a dolog. Például megkérdezi, hogy mi van ebben a könyvben, és ujjával a fiatalember előtt fekvő arab nyelvű kötetre bök. Ő azt feleli, hogy imák. A jegyző, aki a kuvaiti iskolában tanult arabot, megkéri, olvasson fel neki belőle egy részt. Aztán rámutat egy mondatra: le tudnád fordítani ezt nekem? A tanár a fejét rázza. Ő csak bemagolta a szöveget, majd pontosan, mozdulatról mozdulatra megtanulta, hogyan kell mozogni hozzá; kívülről nézve tökéletesen imádkozik, de arról fogalma sincs, mit mond és miért. A jegyző – kérésemre – szeretné megtudni, vajon a madrasza nyilvántartásba van-e véve. Az iszlámábádi kormány elrendelte, hogy minden madrasza jelentse be tevékenységét egy koránoktatást felügyelő bizottságnál. A rendelet kétségbeesett és reménytelen próbálkozás a muszlim terrorizmus kordában tartására. Elsősorban arra szolgál, hogy megnyugtassák a Nyugatot, elhitessék Amerikával és Európával, hogy odafigyelnek a kérdésre. A szeptember 11-e után folytatott vizsgálatok kiderítették, hogy a korániskolák az iszlám terrorizmus legveszélyesebb fészkei közé számítanak. A pakisztáni madraszák a nyugat rémálmai közé tartoznak. Persze az olyan iskolák, melyekben a nem muszlimokra és a másként gondolkodó muszlimokra úgy tekintenek, mint legfőbb ellenségre, akiket minimum ki kell átkozni, de a legjobb halálra ítélni, nyilvánvalóan nem fogják nyilvántartásba vétetni magukat. Ez ebben az esetben is így van, kiderül, hogy ez a JUI zászlaja alatt működő iskola sincs regisztrálva. „És nem is lesz soha, ezt garantálhatom!” – jelenti ki indulatosan a nagy szakállú tanító úr.

Ezek a szegény, beteges kis fickók, akiket ebben az intézményben képeznek, valahogy nem úgy néznek, mint akik valaha képesek lennének megtanulni repülőt vezetni, vagy kiigazodni a londoni metróban. Ha kitör az iszlám radikálisok és a Nyugat közti háború, őket legfeljebb ágyútölteléknek fogják használni Kasmírban és Afganisztánban. A szeptember 11-i merénylet és a londoni és madridi robbantások elkövetői bizonyára nem ilyen ócska kis vidéki iskolákban tanultak. Sokkal okosabbak és felkészültebbek voltak ezeknél a fiúknál, akik gyakorlatilag analfabéták maradnak, még akkor is, ha körülbelül öt év alatt kívülről megtanulják az egész Koránt, az első betűtől az utolsóig. Kalatból egy nap alatt a négyszáz kilométerre, nyugatra fekvő Panjgurba kell érnünk. Útközben sehol sincs biztonságos szálláshely. Panjgur zöldellő oázis pálmákkal, és van benne egy Government Guesthouse, melyet eredetileg az országban utazó közhivatalnokoknak tartanak fenn, de ezúttal én is megalhatok benne. Négyszáz borzasztó kilométer áll előttünk. Az első száz még egész elviselhető ahhoz képest, ami azután következik. Tálib sofőröm ügyesen manőverez a durva köves úton, kiégett vulkánok között. Maga lehet a pokol, ha valakinek egyedül kell átvágnia itt, vagy ha elrabolják. Sehol egy szál fű, sehol egy zöld növény. Itt semmi sem maradhat életben. A holdbéli táj nemsokára sivataggá változik, majd elfogy alólunk az út. Nincs út, de valamilyen közlekedési útvonalnak mégiscsak léteznie kell. Szemből egy autóbusz száguld felénk, ami azt jelenti, hogy ő is ugyanazon a láthatatlan úton halad, mint mi. A busznak nincs ablaka, és szinte kifolynak belőle a belezsúfolódott utasok. Dupattáik, kendőik, kamizaik csak úgy lobognak a kocsi után. A tetőn fiatal fiúk utaznak, szorosan egymáshoz bújva. A busz nagy sebességgel közeledik, de nem gurul, inkább bukdácsol a nehéz és egyenetlen talajon. Kész csoda, hogy a fiatalemberek nem esnek le a tetőről. Egyébként a dzsipben sem sokkal jobb. A fejemet állandóan beleverem a plafonba, nekizuhanok a sebességváltónak, az ajtónak, aztán puffanva landolok az ülésemen. De legalább a csontritkulásom nem okoz problémát, a három törött bordám már

összeforrt, és miután este átvizsgálom magam, látom, hogy semmim sem tört el a nyaktörő utazás során. Elhaladunk egy kerékpáros árus mellett. A bicikli kormányán papírdobozból és spárgából készített táska himbálózik, a csomagtartón alumíniumkannák, teáscsészék, műanyag tányérok zörögnek. Vajon honnan jön? Es hová tart? Néhol a homoktengerben egy-egy kisebb megművelt földdarab. A gabona olyan ritkásan nő rajtuk, hogy valószínűleg alig ad annyi lisztet, amennyiből egy hétig lehet etetni egy családot. Olvastam valahol, hogy a beludzsisztáni földeket a talajvízből öntözik, melynek szintje évente egy méterrel csökken. Ez azt jelenti, hogy Beludzsisztán talajvízkészlete előbb kimerül, mint az arab országok kőolajkészletei. Néhol a sivatagban zöldellő, gyönyörű növények tűnnek föl. De a ritkán előforduló birkanyájak és a tevék sosem esznek a növények leveleiből. Mérgezőek. Hogy akkor mégis mivel táplálkoznak az állatok, elképzelni sem tudom. Egyébként ezen az elhagyatott, kietlen tájon minden bizonnyal több ember él, mint első pillantásra látszik. Itt-ott kövekből kirakott feliratokat fedezek fel: a fehérre meszelt szikladarabokat úgy rendezték el gondos kezek, hogy messziről nézve kiadják a JUI rövidítést, máshol ugyanilyen sivatagi „táblák” a BNP-t, a Baluchistan National Partyt éltetik. A két szervezet egyébként egymás legnagyobb ellenlábasa. A BNP célja egy szekularizált társadalom kialakítása, és ezért élesen kritizálják a mollák tevékenységét. Persze az, hogy pontosan melyik BNP-re utal a kiírás, nem világos: Beludzsisztánban legalább tíz BNP létezik. Ezek egymással keverednek, majd szétszakadnak, kiválnak, és természetesen mindegyik a maga alakulatát tekinti az egyetlen valódi nemzeti pártnak. Néha elhaladunk egy-egy falu mellett, melyek talán még ezt az elnevezést sem érdemlik meg, annyira kevés szegényes kis viskó árválkodik bennük. A viskóknak nincsenek ablakai. Az ajtó mindenhol zárva. Az élet egyetlen jele az a néhány homokban guggoló férfi és fiatalember, akiket a házak között látni. Mindegyikük mellett rozsdás olajoshordó, műanyag cső és tölcsér. Iránból csempészett, rendkívül rossz minőségű benzint árusítanak. A

Toyotám bírja. Az árusok üdítőt, kekszet és teát is kínálnak – mind Iránból származik, amely itt közelebbinek tűnik, mint maga Pakisztán. Egész úton egyetlen nőt vagy lányt sem látok. A viskóknak ugyanolyan a színe, mint a sivatagnak, szárított sárból és pálmalevelekből építik őket. Sokáig nem bírják az erős sivatagi szélben. Sok az összeomlott, bedőlt tetejű kalyiba. Sehol egyetlen árnyat adó fa vagy bokor. Sehol egy díszítés, egy bármiféle esztétikai igényre utaló megoldás. Minden egységesen khaki színű. Félelmetes egyhangúság uralja a tájat, melynek oka nyilvánvalóan a nők teremtő fantáziájának hiánya; őket ugyanis többnyire a négy fal közé zárva tartják. És mindent vastagon lep a por és a homok. Betegítő kosz, szörnyű szegénység, elmaradottság: a külső szemlélő is egyből látja, milyen borzasztó körülmények között élnek errefelé az emberek. Amit a külső szemlélő nem láthat, azok az itt élők félelmei: a rettegés a szellemektől, a babonáktól, a fekete mágiától, az erőszaktól, a bosszúvágytól. Tudom, hogy az ilyen félelmek lehetetlenné teszik az egészséges és szabad életet. Ezekben a falvakban senki sem rendezheti be úgy az életét, ahogyan szeretné. A nők és a férfiak ugyanúgy a félelmeik, a megváltoztathatatlan hagyományok és a vallásuk foglyai. Amikor a nagylányaim egyszer eljöttek velem egy pandzsábi útra, megdöbbentek a szegénység és a kosz láttán, és nem értették, hogy lehet, hogy a teljes kilátástalanságban élő emberek nem követnek el tömegesen öngyilkosságot. Ők és a barátaik már jóval kevesebbért is megtennék. A beludzsisztáni sivatagban zötykölődve én sem tudom kiverni a fejemből a kérdést: mit keresnek emberek ebben a sivatagban, mi hozta őket ide, milyen borzalmak elől menekülhettek az őseik, és miért gondolták, hogy ez a hely jobb lesz, mint ahonnan érkeztek? Magas, világosbarna és bézs homokoszlopok kavarognak körülöttünk. Amint Pandzsgurba érünk, a rendőrök azonnal kiugrálnak a kocsik nyitott tetején át; hajuk szőke lett a homoktól. Nekem teljesen bepirosodott a szemem, az orrom vérzik, és borzasztóan szomjas vagyok.

Pandzsgur oázisa szinte olyan, mint egy jókora szabadidőpark. A pálmák alatt lágy szellő lengedez, harsányzöldek a növények, a sekély csatornákban kis, pöfögő motor cirkulálja a vizet. Ám Pakisztánban nem léteznek földi paradicsomok. Pandzsgur városa a legrondább és legvisszataszítóbb porfészek, amit valaha láttam. A bazár keskeny sikátorai fölött kifeszített jutazsákokból szőttek tetőt. A kis, műanyag asztalok, melyeken paradicsomot, uborkát és egyéb zöldségeket kínálnak, feketék a korábbi zöldségektől. A rozzant édességes kocsikat réges-régi édességek ragadós maradványai borítják. A sikátor közepén egy stand előtt nyitott csatorna bűzölög. Egy nagy, fekete szakállú, szódásüveg vastagságú szemüveget viselő férfi ócska játékokat kínál egy lába elé terített plédről. A körülötte sertepertélő kisfiúk koszosak, szutykosak. Ahogy egész Pandzsgur. Nyilván a lányok és a nők is azok. Összesen ötöt látok, ők is egybeverődve masíroznak az utcán, mint egy kis csorda. Amikor testőreim gyűrűjében feléjük tartok, a falhoz lapulnak, fejüket lehajtják, hátukat az utca felé fordítják. Úgy látom, még reszketnek is. Eszembe jutnak róluk a macskáink, akik ugyanilyen pánikban szoktak felugrani a kerítés tetejére, ha egy jól megtermett kandúr rájuk fúj. A bazárban látok egy reklámtáblát, melyen az Omar molla és Oszama bin Laden beszédeit tartalmazó kazettákat hirdetik. Pandzsgur a legsötétebb tálib eszmék által uralt, apró porfészek. A település vezetői, akik másnap reggel power point prezentációra várnak, simára borotvált arcúak; azt magyarázzák, hogy a fundamentalista iszlám idegen a beludzsiknak. „A beludzsik szekularizáltak” – állítják. A falhoz tapadó nők nem azért állnak úgy, ahogy, mert az iszlám erre tanítja őket; csak büszkeségből préselődnek a falhoz. Mit tegyünk, a beludzsik szokásai már csak ilyenek. Megfigyeltem, hogy, ha errefelé azt mondják, „ezek a hagyományaink”, vagy „ez már csak így van”, az azt jelenti, hogy vitának nincs helye: a szociális előírások sérthetetlenek, mintha maga Allah diktálta volna őket. A vezetők azonnal elárasztanak a Gvadarral kapcsolatos panaszaikkal. Pakisztánon belül Pandzsgurban terem a legjobb

datolya, az oázis ráadásul fölösleget is produkál. Ám infrastruktúra hiányában a kereskedelem még nem indult be. Egy negyven kilós zsák csupán kétszáz rúpiát hoz. Ezt összehasonlítom az Iszlámábádból magammal hozott szárított füge árával, melyet az Egyesült Államokból importáltak. Alig huszonöt deka, és százkilencven rúpiámba került. Ebből majdnem negyven kiló pandzsguri datolyához juthattam volna. Ami tehát a datolyát illeti, az oázis lakói nyilván örülnek Gvadar kiépítésének. Hiszen a kikötőből bonyolíthatják kereskedelmi tevékenységüket. Ebben reménykednek a település vezetői is, mégsem igazán bíznak a dologban. Gvadart, mondják, nem azért építik ki, hogy Pandzsgur gazdasági föllendülését segítse. Az új kikötő más érdekeket szolgál, nem Beludzsisztán érdekeit. Mégis milyen érdekeket, kérdezem. Magasabb érdekeket, válaszolják. Akárhogy erősködöm, hogy árulják el, mire gondolnak, csak ugyanezt ismételgetik. Magasabb érdekek: vészjóslóan hangzik. A power point prezentációból sok mindent megtudok a kecskékkel, a datolyákkal, a vízzel, az elektromos hálózattal, az iskolaépületekkel, tanárokkal és diákokkal kapcsolatos statisztikákról. A kormányzati iskolák tanárai ötezer rúpiát keresnek havonta, míg a madraszában oktató tanítók ezerötszázat. Fölösleges is a pénzbeli motiváció, hiszen egy korániskola tanára eleve jóval elkötelezettebb, mint egy állami intézményé. Megkérdezem a teremben összegyűlt férfiakat, mi a véleményük az oktatási miniszter javaslatáról, mely szerint a madraszákat át kellene alakítani. A miniszter egyébként Beludzsisztánból származik, és nő, az egyetlen nő, aki ilyen sokra vitte a tartományból. El szeretné érni, hogy a madraszákban ne csak a Koránt és a Koránkommentárokat tanítsák, hanem matematikát, fizikát, biológiát, számítástechnikát és angolt is. A helyi oktatási osztály vezetője azt válaszolja, Zubajda ötlete igazán kiváló – a miniszter asszony keresztneve Zubajda, vezetékneve Dzsalal. Aztán a férfi halkan sorolni kezdi a kifogásait is. Az egész körzetben nem lehet találni olyan tanárt, aki képes lenne matematikát, fizikát és a többi tantárgyat tanítani. Márpedig ha

a „normál” iskolákba sem tudják betölteni az álláshelyeket, honnan jutna munkaerő a madraszákba? Közben a képernyőn különféle számok jelennek meg: betegekre, orvosokra, kórházi ágyakra vonatkoznak. A számokon átlátva hamar kiderül, mi a helyzet: egész Pandzsgurban összesen három orvos teljesít szolgálatot. Éspedig három, finoman fogalmazva is korlátozott képességű orvos, hiszen egyikük sem vitte többre a segédorvosi szerepnél. A városban egyetlen kórház található, de nincsenek benne sem műszerek, sem ágyak. Sok szülő nő hal meg, mondja az egészségügyi bizottság vezetője. Egyik orvos sem képes császármetszést végezni, ahogy egy nehéz szülést sem képesek levezényelni. Ekkor a népességre vonatkozó számsorok következnek, és akárcsak korábban Kalatban, itt is furcsa viszony fedezhető fel a férfiak és nők arányában. Ha hihetünk a városvezetés által prezentált adatoknak, a településen huszonötezerrel kevesebb a nő, mint a férfi. Miközben a világ szinte összes társadalmában többségben vannak a nők. Itt viszont, úgymond, eltűntek. Ekkor következnek a körzetben élő szavazókról szóló számok, ahol a nők hirtelen többségbe kerülnek. Hogy miként lehetséges az élő és szavazó nők közti ilyen mértékű különbség? Nincs válasz. Illetve ennyi: „még mi is csak most próbáljuk kideríteni”. Egyébként kérték Iszlámábádot, hogy küldjön a körzetbe nőgyógyászt, három évvel ezelőtt meg is érkezett a pozitív válasz, ám nőgyógyász azóta sem tűnt fel a környéken. A Pandzsgurból Turbatba vezető út éppoly nyaktörő, mint a Kalatból Pandzsgurba vezető volt. Egy ideig egy sós mocsár mellett futó keréknyomot követünk. A mocsárban váratlanul náddal és virággal szegélyezett, ezüstösen csillogó kis tó tűnik fel. Dél felől madarak érkeznek, majd leszállnak a bokrok ágaira. Az Arab-tenger túloldaláról jöhettek, vagy talán még messzebbről, Etiópiából vagy Kenyából, és minden bizonnyal Gvadarnál léptek be a pakisztáni légtérbe. Turbat a Makrán fő települése. A Governement Resthouse-ban komoly férfiak jönnek össze egy teára; a nagy emberek mindegyike

Balochként mutatkozik be. Iszák Baloch, Sákél Baloch, Jászén Baloch, Akram Baloch és Vahid Baloch. Mind a National Party képviselői, és mindannyian azért dolgoznak, hogy megszűnjön a földesurak uralma, a beludzsisztáni törzsi tradíciók, és hogy végre ebben a tartományban is megvalósuljon a szekularizáció és a liberalizáció. Azt mondják, ők a beludzsisztáni „egyszerű emberek” érdekeit képviselik. A problémák egyik gyökerét ők Gvadarban vélik megtalálni. „A Gvadar-projekt nem más, mint az iszlámábádi kormány hatalmas csalása – magyarázza Sákél Baloch. – A kormány azt állítja, Gvadar jót tesz majd a Makrán fejlődésének, de nem hiszünk nekik: itt nem rólunk van szó.” Közbevetem, hogy amennyiben a kikötő valóban a Közép-Ázsiába tartó kereskedelmet fogja kiszolgálni, a tartomány mindenképpen hozzájut egy jó minőségű aszfaltúthoz északi-déli irányban. A Balochok erre gondterhelten huzigálják tömött bajszukat, majd egyikük így válaszol: „A szövetségi kormány néhány napja elkülönített tizenhat millió rúpiát, úgymond a beludzsisztáni helyzet rendezésére. Semmi ilyesmit nem kértünk. Állásokat akarunk, a gázból származó bevételek egy részét; semmi többet. A kormány mindent elrontott, és most azt hiszik, ilyen intézkedésekkel jóvá tehetik a hibáikat. Összeugrasztották a síitákat és a szunnitákat. Quettában a síita mecsetekben 2001 után kezdtek robbanni a bombák, miután a kormány aláírta a szerződést Kínával az új kikötő építéséről. Erre a síiták elkezdtek bosszút állni a szunnitákon, azok pedig megint visszavágtak, és azóta nem lehet megfékezni a felekezeti erőszakot a térségben.” Ez a Baloch ostobaságnak tartja az Iszlámábádból hallatszó szép szövegeket a Közép-Ázsiával folytatott kereskedelemről. Türkmenisztán szerinte már 2003 márciusában eladta teljes gázkészletét az oroszoknak. Nincs már semmi, amit Gvadaron át délre lehetne szállítani. A Balochok felháborítónak tartják, hogy az építkezéseken egyetlen beludzsi sem dolgozik. Minden mérnök kínai, mondják, a munkások vagy Kínából vagy Karacsiból jönnek. Gvadart és környékét az

ország más részeiből jött gazdagok vásárolták fel. Nagy a munkanélküliség? – érdeklődöm. Nagy, felelik vendéglátóim. Ekkor teát, szendvicseket, süteményeket hord körbe a szakács, akitől korábban megtudtam, hogy Bangladesből származik. Arról érdeklődöm a Balochoknál, vajon a magas munkanélküliségnek köze lehet-e a beludzsik büszkeségéhez. Lehet bizony, válaszolják. „Itt nem találnánk olyan embert, aki hajlandó lenne egy Guesthouseban felszolgálóként vagy szakácsként dolgozni.” A korábbi KeletPakisztánból származó szegény embernek viszont ez még mindig összehasonlíthatatlanul jobb munka, mint bármi, amit kedves hazájában találna. A Balochokból tovább ömlik a panasz: „Amióta csak Pakisztán létezik, minket folyamatosan kizsákmányolnak. Gvadar is csak egy óriási svindli, amitől a gazdagok még gazdagabbak lesznek. A vak is látja. A kormány leszerződött a kínaiakkal egy kikötő építésére, majd azt terjesztik, hogy mi fegyverrel harcolunk a projekt ellen. Erre katonákat küldenek ide Pandzsábból, Gvadarból garnizont csinálnak. Ez voltaképpen nem más, mint megszállás. Már nem tiltakozhatunk, mert itt a hadsereg, ami, ha kell, bármikor belénk fojtja a szót.” Teaidőben az egész Makrán felbolydul. Ilyenkor kicsit hűvösebb van, az emberek kimerészkednek az utcára. A Makrán a világ egyik legforróbb helye: nyáron 50-52 fok is lehet. Egyik nap Zubajda Dzsalal, az oktatási miniszter öccsével teázom. Direkt azért jött át Szóróból, a Turbattól százhuszonöt kilométerre, az iráni határon fekvő városból, hogy személyesen invitálhasson meg Zubajda iskolájába. Abdulháj mindenekelőtt megosztja velem lelkesedését, és elmeséli, milyen gyönyörű a Zubajda Dzsalal-út: az aszfaltozott utat maga Musharraf elnök építtette Zubajda munkássága iránti elragadtatása és tisztelete jeléül. Majd meglátom saját szememmel, magyarázza a miniszter asszony öccse, milyen szép, sima és széles az a szórói út; hamar ott vagyok, gyors autóút az egész. Másnap reggel megyek Szóróba. Az út tényleg csodálatos, a szélén táblák, a közepén felfestett csíkok; Turbat központjából egyenesen Zubajda családi birtokáig vezet, majd véget ér. Estefelé

szeretnék elmenni az iráni-pakisztáni határátkelőhöz, egyrészt kíváncsiságból, másrészt, mert mindig szívesen megyek el egy-egy ország legszéléig. Voltam már Lahorénél, Wagahban, az indiai határon, a Khyber Passról lenéztem Afganisztánra, és ma szeretnék bekukucskálni Iránba is. A határhoz vezető tizenöt kilométert csak egy keréknyom jelzi, és jó másfél óránkba kerül, míg leküzdjük. A semmi közepén vaskapu áll. Ki lehet nyitni, hogy az ember az egyik semmiből a másik semmibe léphessen. A kapu mellett nincs kerítés, se fal, se szögesdrót, semmi. Nem jó az égvilágon semmire. Ha akarja, az ember egyszerűen kikerüli. A mi oldalunkon pakisztáni határőrök tengnek-lengnek, a túloldalon fiatal iráni katonák figyelnek feszülten. A senki földjén egy csoport feketébe burkolózó nő és gyerek üldögél a földön, teletömött táskák között. Sem Pakisztánba, sem Iránba nem léphetnek be. Zubajda nővérei az iskolánál várnak rám. Egy az egyben úgy néznek ki, mint a testvérük. Hatalmas orruk egyértelművé teszi, hogy ugyanahhoz a családhoz tartoznak. Zubajda távollétében ők vezetik az iskolát. Eredetileg az apjuk alapította, és kis helyi intézményből mára teljes értékű általános és középiskolává nőtte ki magát. Gyönyörű épület tiszta és világos termekkel, jól felszerelt könyvtárral és nagy előadóteremmel. Az oktatás a magasabb osztályokban kizárólag angolul folyik, kizárólag lányoknak. A homlokzaton a Zubajda Dzsalal Iskola mottója olvasható: Character is Destiny. Az auditóriumban asztalok és székek állnak; a tizedikes lányokra várnak, akik holnap vizsgáznak. A fal mellett életnagyságú fafaragás Zubajdáról, amint egy tevének támaszkodik. Az épület előcsarnokában Zubajdát ábrázoló fényképek függnek: Zubajda a férjével, akivel alig két éve házasodott össze, Zubajda a kisfiával, aki tavaly született, ő maga már negyvenegy éves volt akkor. És egy különösen nagy becsben tartott kép: Zubajda Laura Bush oldalán. Zubajda George W. Bush nagy kedvence, az elnök már többször is dicsérte az asszonyt a nyilvánosság előtt. A Nyugat szemében ő az ideális harmadik világbeli muszlim nő prototípusa. Zubajda adományokból és ajándékokból tartja fenn az iskolát. Bátyjai és nővérei Kuvaitban töltötték fiatalságukat, ahol látták, hogy

a kuvaiti lányok mind iskolába járnak, aminek később nagy hasznát veszik. Amit a kis öbölállamban láttak, megkísérlik meghonosítani hazájukban is. A gazdag családoktól tandíjat szednek, míg a szegényebbek ingyen tanulhatnak. Járjuk a termeket, benézünk a kisebbekhez, akik épp egy altatódalt gyakorolnak, aztán látjuk az egyre nagyobb és nagyobb lányokat. Minél idősebbek a diákok, annál merevebben, rendesebben és visszahúzódóbban viselkednek. Egy hatodikos lány a fal felé fordul, és megpróbál elbújni nagy fehér dupattája mögött – nem csak én vonulok végig az iskolán Zubajda nővéreivel, egy-két férfi kísérőm is bejött velem. A hetedikesek közül néhányan hátat fordítanak nekem, a többiek a kendőjük mögé rejtőznek, a nyolcadikosok pedig úgy gubbasztanak a padjaikban, mintha azt várnák, hogy valaki mindjárt kegyetlenül leszidja őket. A kilencedikesek és a tizedikesek pedig szó szerint lemerevednek a félelemtől. De hát hogyan lesznek a kis csintalan lányokból ilyen kényszeredett és görcsös nagyok? Félős, alázatos fiatal nők? A kisebb lányokra jellemző felszabadultságot csakis veréssel és szigorral lehet letörni, magától nem megy az ilyesmi. Ilyen hát a beludzsisztáni nőideál: visszafogott, engedelmes, kiszolgáltatott. Még a miniszter asszony és lánytestvérei is alávetik magukat a nemek szerinti elkülönítésnek. Amikor meghívnak, hogy egyek néhány falatot, a gyönyörűen megterített asztal körül egy csapásra eltűnnek a nők, Abdulháj és néhány más férfi marad csak ott velem. Nyugati nőként ezek szerint helyem van a férfiak világában. Csak miután mi végeztünk az evéssel, térnek vissza a nők, hogy megegyék a maradékot. Zubajda ugyanígy étkezik, amikor Szóróban jár, árulja el Abdulháj. Lehet, hogy neki köszönhetik a gyönyörű, sima aszfaltutat, de ez még nem ok, hogy a férfiakkal egyen. Ebéd után egy kicsit társalgunk még a férfival, és nemsokára természetesen Gvadar is szóba kerül. Ő azon kevesek egyike, aki lelkesen beszél a projektről. Gyorsan felsorolja az összes előnyét: munkalehetőség, nagy forgalmú kikötő, a természet és a part pedig különösen alkalmas elegáns strandok és part menti apartmanok építésére. Gvadar, Abdulháj véleménye szerint, Pakisztán Dubaija

lehet, luxusnyaralóhely, ahol pakisztániak és külföldi turisták költhetik a pénzüket. Kiderül, hogy Zubajda és a férje jókora területeket vásároltak Gvadarban, és később luxusapartmanok építését tervezik. Abdulháj már most számolgatja, milyen mesés bevételekre fognak szert tenni a vállalkozásból. Néhány nap múlva, késő délután érkezünk Gvadarba. Át kell szelnünk a falut, hogy elérjük a kis bungalót, ahol szállást foglaltam. A leendő pakisztáni Dubai ugyanolyan mocskos, elhanyagolt és rendezetlen, mint bármelyik más település az országban. A levegőben rothadt halszag terjeng. A partot szemét, nejlonzacskó, ürülék és haltetemek borítják, amit a víz időről időre visszamos a tengerbe. A szemétdombok fölött hatalmas plakátok hirdetik a leköthető luxusapartmanokat. A képeken látható, gyönyörű épületeket parkok, úszómedencék, boldog emberek veszik körül. Amikor megkérem a sofőrt, hogy álljon meg egy pillanatra az egyik gigantikus poszter előtt, a szeméthalomból egy patkány ugrik elő, átrohan az úton, egyenesen be a halboltba. A „régi” Gvadar strandján hemzsegnek a gyerekek; fociznak, kriketteznek, fürdenek. Közelebb érve látom, hogy csak fiúk vannak a parton. Egy lányt sem látok. A lányoknak, gondolom, nincs joguk a szórakozásra. Gvadarban egy tengerészkapitány tartja a power point prezentációt. Számokkal és grafikonokkal bizonygatja, milyen fontos lesz Gvadar a Közép-Ázsiába irányuló kereskedelemben. A kikötő építését két fázisban tervezik, a munkálatok végösszege ötvenmilliárd rúpia. A költségek tartalmaznak egy helyi szegények megsegítésére indított programot is, állítja a kapitány. Olajfinomítókat is építenek. A kevés környéken fellelhető édesvíz már most alig képes ellátni Gvadar kisszámú lakosságát. A parti apartmantelepekre saját víztartályokat terveznek, melyekhez a tengervízből nyerik az ivóvizet. A tengervíz „édesítése” tudtommal eddig csak a dúsgazdag arab országokban volt divat. Egyetlen hordó tengervíz „sótlanítása” egy hordó olajat igényel, márpedig Pakisztán szinte minden olajat importból szerez be, és a világ többi

országához hasonlóan állandóan küszködik a rendkívül magas olajárakkal. Amikor a kapitány épp belelendülne a nagyszabású tervek ecsetelésébe, a számítógép megadja magát, kisebb robbanás hallatszik, a gépből kis láng csap fel, aztán elmegy az áram. A falu túloldalán kínai munkások építik a rakpartokat. Az új kikötő majdnem készen van. A magas parti sziklákról sokáig nézem a szorgos munkát. A kínaiak éjjel pihennek. De ha ezek a hatalmas rakpartok, ahogyan egyesek állítják, nem a Közép-Ázsiába irányuló kereskedelem kiszolgálására épülnek, akkor mégis miért? Eszembe jut a tengerészkapitány, aki mesélt az általában Karacsiban horgonyzó pakisztáni flottáról, és a francia mérnökök segítségével fejlesztett tengeralattjárók építéséről. Ekkor végre mindent megértek. Karacsi nagyon közel van Indiához. Ha újra háború tör ki, az indiaiak pillanatok alatt megsemmisíthetik az összes ellenséges hadihajót. A pakisztáni flottának új helyre van szüksége: ez Gvadar. Kína, Pakisztán régi szövetségese örömmel finanszírozza a hatalmas munkát, cserébe állandó tengeri kijáratot kap az Arab-öböl egyik stratégiai pontján. Ezek után már csak azt nem értem, mire föl épül a sok luxusapartman. A kapitány azt mondta, hogy a lakások hetven százalékát máris eladták. Útközben Pandzsgurban és Turbatban többen is mondták, hogy a hangzatos nevű nyaralóhelyek – Creek City, West Bay Golden Palms, New World – egyelőre csak telekspekulációra szolgálnak. Néhány jó kapcsolatokkal rendelkező üzletember kiszagolta, mi készül Gvadarban, és hogy nemsokára az egész pakisztáni partvonalon új aszfaltút vezet majd keresztül, mely több mint egy nappal lerövidíti a Karacsi és Gvadar közti távolságot. A helyi lakosok ekkor még mit sem tudtak a grandiózus tervekről. Az itt élők ezért nevetséges áron – átlag nyolcvanezer rúpia per hektár összegért – adtak túl a földjeiken, abban a hitben, hogy remek üzletet csináltak. Hiszen ők ekkor még azt gondolták, földjük semmit sem ér: földművelésre és állattartásra egyaránt alkalmatlan. A jó szimatú földfelvásárlók később nyolcmillió rúpia per hektár áron adták el ugyanazokat a földeket!

Ha valaha tényleg felépülnek a tengerparti apartmanok, turistaként eszemben sem lenne itt tölteni a szabadságomat. A tengerpart hosszú és tágas, de amikor be akartam menni a vízbe, egyetlen biztonságos partszakaszt sem találtam: a fövenyt tengeri kígyók tetemei borították, míg odabent a vízben valósággal hemzsegtek ezek a rendkívül veszélyes és félelmetes állatok. De még ha a kígyóktól sikerül is megszabadítani a strandokat, Gvadar akkor is délibáb marad. Mert amit szabad Dubaiban, azt nem szabad Pakisztánban. Pakisztánban a nők nem jelenhetnek meg a strandon fürdőruhában, a bikiniről nem is beszélve. És Pakisztánban sem egy pohár bort, sem egy hűsítő sört nem lehet meginni a naplementében.

LEÁNYÉLET ISZLÁMÁBÁDBAN Iszlámábád egyik távoli és elhagyatott külvárosában állunk egy sorompó előtt. Két piros sapkás és khaki egyenruhás férfi botok végére tűzött tükrökkel ellenőrzi az autónk alját: nincs-e robbanószer a karosszériára erősítve, vagy nem akarunk-e terroristát átcsempészni az ellenőrzőponton. Egy harmadik piros sapkás a szélvédőn lévő matricát és igazolványainkat ellenőrzi. A sorompó mellett őrtorony, melyről egy negyedik piros sapkás katona pásztázza a terepet, kezében csőre töltött fegyver. Ez az első ellenőrzőpont, melynél mindig meg kell állnunk, amikor iskolába visszük Sophie-t. Ő a legkisebb lányunk, tizenöt éves. Az ISOI, az International School of Islamabad tízedik osztályos tanulója. Ez tulajdonképpen amerikai iskola, de errefelé jobb nem néven nevezni az ilyesmit. Sofőrünk, Benedict már három éve hordja iskolában Sophie-t ugyanezen az útvonalon, és a katonák lassan mindkettejüket távolról felismerik. Engem is ismernek mindannyian. Gyakorlatilag a főnökük vagyok: hivatalos titulusom úgy hangzik, hogy President of the Board of Directors of the International School of Islamabad, ami igazán csodásan cseng, de egyszerűen arról van szó, hogy az iskolai tanács elnökeként tevékenykedem. A katonák ennek ellenére senkit sem engedhetnek be érvényes iratok vagy hivatalos meghívólevél nélkül. Mindenkit ellenőriznek, nincs-e nála fegyver vagy robbanóanyag. A múlt héten az Öböl-országok egyikének diplomatája járt pórul: nem egyezett bele, hogy a sorompónál ellenőrizzék, mondván, ő nem egyszerű halandó, rá nem vonatkoznak a szabályok. Nem jutott át a pakisztáni őrök vonalán, és a kisfia így nem tanulhat az intézményben. A sorompó után az autók hosszan szlalomoznak az útzárak között, majd egy darabig követik az iskola területét körülvevő magasított fal vonalát. Tetején szögesdrót fut végig. Bizonyos távolságra egymástól őrtornyok magasodnak a falon, melyekből fegyveres őrök figyelnek. A falaktól távol is mindenfelé fegyveresek őrjáratoznak. Közvetlenül az iskola bejárata előtt mellvédféleség áll, mely megállítja az esetleg az épület felé száguldó járműveket és lövedékeket. A gyerekek csak a fal mögött szállhatnak ki az autóból.

Sophie szinte észre sem veszi a rengeteg biztonsági intézkedést. Azzal tisztában van, hogy az iskolába túlnyomórészt külföldiek járnak, így az bármikor a terroristák célpontja lehet. Sophie-ék rendszeresen gyakorolják, mit kell tenniük, ha netán mégis támadás érné az iskolát, vagy túszszedők törnének rá a diákokra. A diákok közül senki, sem a négyéves kislányok, sem a tizennyolc éves nagykamaszok nem viccelik el a dolgot. Mindannyian tisztában vannak vele, hogy itt tényleg véresen komolyra fordulhatnak a dolgok. De Sophie-t nem nyomasztja az állandó készenlét, körülbelül annyira izgatja, mint Hollandiában az időjárás. Ott mindig jó, ha az ember felkészül a szélre meg az esőre, Pakisztánban ugyanez a helyzet a golyókkal és a gránátokkal. Ha kitör a csetepaté, mindkét országban ugyanaz a teendő: fedezéket keresni, amilyen gyorsan csak lehet. Sophie-nak ezen a szombat reggelen egyébként is egészen máson jár az esze. Ma reggel fejezte be az A Fine Balance című könyvet Rohinton Mistrytől, és a máskor inkább hűvös és egykedvű lányom úgy sírt a karomban, mint egy kislány. A főhősök sorsa valóban megindító: egyként szenvednek az indiai kasztrendszertől, és Indira Gandhi diktatórikus politikájától. Sophie lényegében Pakisztánban lett kislányból komoly kamasz. A game boy és a walkie talkie már rég el van pakolva a szekrény mélyére, a szobája falát már nem popsztárok, hanem Jim Jarmusch, Quentin Tarantino és Stanley Kubrick képei díszítik. Harry Pottert Tom Wolfe, Coetzee és Jung Chang könyvei váltották fel. Sophie személyisége az itt töltött évek alatt szilárdult meg. Szerénységét, magának valóságát, szűkszavúságát gyakran tulajdonítják generációja általános érzéketlenségének. De valójában nagyon is érző és a környezetére figyelő ember, aki már most biztos pontot jelent barátnői, szülei és testvérei számára. Sophie letörli a könnyeit, nem akar kisírt szemmel iskolába menni. Ma reggel tartják az utolsó edzésüket, jövő héten Bangladesbe utaznak az iskolai lány focicsapattal. Sophie-nak és csapattársainak rendszeresen más országokba kell utazniuk, hogy lemérhessék tudásukat. A nemzetközi versengésben India, Nepál, Sri Lanka, Banglades és Pakisztán vesz részt. De az

ISOI nem léphet fel a házigazda szerepében: túl veszélyes lenne. Sophie így évente kétszer-háromszor útra kel a csapattal, és így több országot ismer a környékről, mint mi. Sophie eltűnik az öltözők irányába. Az ISOI-nak csodálatos a campusa: gyönyörű a növényzet, a sportpályák rendezettek, van uszoda, teniszpályák, az öltözők és az osztálytermek az Indus vörös agyagából épültek. Vonzó oázis a lepusztult ország közepén. Én is a terem felé veszem az irányt, ahol az igazgatósági üléseket tartjuk. A mai megbeszélésen Oszama bin Ladenről akarok beszélni. O.b.L.-ről, ahogy a szaúdi nagykövet, a tanács egyik aktív tagja nevezi. Nem O.b.L. személyiségére, tetteire és nyilatkozataira vagyok kíváncsi, hanem arra, mit jelent majd az iskolára nézve, ha elfogják. A pakisztáni katonai vezetők szerint a terroristavezér Pakisztán és Afganisztán határvidékén bujkál, és, mint mondják, egyre szorul körülötte a hurok. Mások úgy vélik, a főterrorista nem a rendkívül barátságtalan északnyugati hegyvidéken, hanem Pakisztánban tartózkodik. Bin Laden összes bizalmasát itt fogták el: Halid Sejk Mohamedet, a második számú terroristát – nem is messze Sophie iskolájától, Ravalpindiben. A fundamentalisták a férfi letartóztatása után az utcákra vonultak, az öklüket rázva. Bushbábukat égettek, és azt kántálták, hogy megölnek minden amerikait és az amerikaiak összes szövetségesét. A nagy ökölrázás közepette a Koránt is lengették, a szent könyvet, melyben több helyen olvasni a keresztény kutyák és a másként gondolkodók elpusztításáról. Az iskolai tanácsban katasztrófatervet szeretnék kidolgozni arra az esetre, ha egyszer tényleg elkapják bin Ladent. Mindannyian egyetértünk abban, hogy ez rettenetes nap lesz Pakisztánban. A tömegek az utcákra vonulnak, rombolnak, törnek-zúznak majd, mondja a tanács német tagja, egy volt katona, a német követség terrorizmus-szakértője. A szaúdi nagykövet ugyancsak jártas biztonsági kérdésekben: mielőtt diplomata lett, magas rangú rendőrségi vezető volt a hazájában. Furcsa, mondom, hogy a pakisztáni kormány tudja, nagyjából hol lehet bin Laden, mégsem tesz semmit az elfogása érdekében. Azt hiszem, a kormány ugyanúgy retteg ettől, mint én. A pakisztáni fundamentalisták azonnal felkelést robbantanának ki a hírre, és

felbolydulna az egész iszlám világ, elpusztítva mindent, ami az útjukba kerül. Bin Laden elfogásával kitörne a pokol. Amint ez megtörténik, azonnal bezárjuk az iskolát, ebben már régen megállapodtunk. „És ha tanítás közben történik?” – kérdezi dr. Zeba. Akkor mit csinálunk? Dr. Zeba pakisztáni, de Amerikában nevelkedett, ahol orvosnak tanult. A hideg, szegény északi területeken iskolát nyitott testi fogyatékos gyerekek számára, és a szegények érdekeit képviselő több szervezetet is vezet. Ha netán tanítás alatt kapják el bin Ladent, azonnal életbe lép a kiürítési terv. A gyerekeket biztonságos úton a szüleikhez juttatjuk. Ha a helyzet teljesen ellenőrizhetetlenné válik, az ENSZ és a nagykövetségek gondoskodnak a gyerekekről. Mi, az ISOI igazgatósága ez esetben a tanárok kimenekítéséért felelünk. A tanárok Amerikából, Kanadából, Angliából, Ausztráliából és Kenyából valók. Ha megszűnik a légi közlekedés, három lehetőség közül választhatunk: közúton Kínába, Indiába vagy Afganisztánba megyünk. Erre az esetre már annak is utánanéztünk, hány hídon kell átkelni útközben, és hogy melyik területeken van illetve nincs mobiltelefon-szolgáltatás. Az iskola semmit sem bíz a véletlenre, mert tudjuk, hogy a véletlen bármikor lecsaphat ránk is. Abban az évben, amikor ideköltöztünk, egy amerikai diákot és az anyját a virágvasárnapi szertartáson robbantotta fel egy iszlám szélsőséges az iszlámábádi református templomban. Az iskola egyik tanítónője súlyosan megsérült, amikor a támadás során testével óvta négyéves kisfiát. A gyereknek semmi baja nem esett. A meggyilkolt lány emlékére – aki halálakor tizennyolc hónappal volt idősebb, mint Sophie most – szökőkutat állítottak a főiskola kertjében, mely körül mindig illatozó virágok nyílnak. A lány halála óta az itt dolgozó amerikaiak nem hozhatják magukkal a családjukat. Egy nappal ideérkezésünk előtt négy terrorista követett el merényletet a főváros környékén egy másik nemzetközi iskolában, a Murree Christian Schoolban. Céljuk, mondták el a támadók letartóztatásuk után, minél több gyerek megölése volt. Végül „csak” hat honfitársukat – őröket és más iskolai munkatársakat – lőtték agyon. A gyerekek megmenekültek, mert korábban rengeteget

gyakorolták, hogy „hogyan éljünk túl egy terroristatámadást”. A Murree iskola igazgatója egyszer azt mondta nekem: „Még arra is fel vagyok készítve, mi a teendő, ha bedobnak egy kézigránátot az ablakomon”. A mi diákjainknak akkor sem kell kihagyniuk egyetlen órát sem, ha – amint az ebben az országban bármikor megeshet – rendkívüli események történnek. Az ISOI akkor is tud virtuális tanítást biztosítani, ha magát az épületet be kell zárni. Az Iszlámábádban vagy saját országukban tartózkodó gyerekek az iskola weboldalán keresztül részt vehetnek a tanításban, leadhatják dolgozataikat, vizsgázhatnak, ha kell. Az igazgatónő, egy kis termetű, vékony amerikai nő, három pakisztáni diákról akar beszélni velünk. Egy felsős fiú tornaórán zaklatott egy lányt: lehúzta a nadrágját, és félreérthetetlen mozdulatokat tett az ágyékával. Egy másik fiút plagizáláson kaptak: az internetről vett szövegeket a sajátjaként adott le. A harmadiknál egy adag hasist találtak. Az iskolában létezik egy becsületkódex, melyet minden diák aláírt. Minden gyerektől együttműködést várunk el, a tetteikért viselt felelősséget, tiszteletet a többiek iránt, udvariasságot. Ha valaki szöveget lop, majd a sajátjaként adja le, azt mi csalásnak és az együttműködés megszegésének tekintjük. Aki egyszer megszegi a becsületkódexet, azt első körben néhány napra azzal büntetjük, hogy bejöhet ugyan az iskolába, de nem vehet részt sem az órákon, sem a szünetekben a közösségi tevékenységekben. Aki másodszor vét a szabályok ellen, távozik az iskolából. A nadrágtologató fiú és az, amelyik lopott szöveget adott le, felfüggesztést kap. Azt a gyereket, akinél hasist találtak, a szüleivel együtt behívják az igazgatóhoz, ahol közlik vele, hogy többé nem járhat ebbe az iskolába. Alig néhány hónappal ezelőtt egyszerre három pakisztáni gyereket kellett elküldenünk. A fiúk Dakkába utaztak egy nemzetközi sporteseményre, és a három pakisztáni srác egyik este zaklatta egy külföldi csapattársát. Azonnal kirúgtuk őket, amint kitudódott a dolog, de a szülők eleinte nem akarták elfogadni a döntést, és váltig

állították, hogy csak az áldozat fújja fel az ügyet, aki amúgy is csak azt kapta, amit megérdemelt. Akárhogy is, az iskola őreit megbíztuk, hogy a három fiú soha többé ne léphesse át az épület küszöbét. Az iskolánkban tanuló pakisztáni diákok egy-két kivételtől eltekintve mesésen gazdag szülők gyermekei. Egy átlagos ember nem tudná megfizetni az ISOI-t; a külföldi gyerekek taníttatását a szülők munkaadói állják, míg a pakisztáni szülőknek maguknak kell befizetniük a tandíjat. Az ide járó helyi gyerekek szinte más bolygón élnek, mint a többi pakisztáni. Sophie egyik barátnője nemrég tizenöt éves születésnapjára egy Smartot kapott a szüleitől; igaz, a közutakra még nem mehet ki vele, mert Pakisztánban csak tizennyolc éves kortól kaphat jogosítványt az ember. Sophie egy másik osztálytársnőjének saját kis szolgálója van – egy nála két évvel fiatalabb, analfabéta lány, akinek az a dolga, hogy kikészítse gazdája ruháit, reggelit csináljon neki és rendet tartson körülötte. Míg Sophie arra várt, hogy véget érjen az értekezlet, vitába keveredett néhány pakisztáni osztálytársával. A dolog apropóját a Korán úgynevezett megszentségtelenítése adta, melyről mostanában az amerikai fogolytáborokból érkeznek hírek. Afganisztánban férfiak és fiatal fiúk mérgükben ENSZmunkatársakon álltak bosszút, a zavargásokban tizennégy ember meghalt. Sophie azt magyarázta az osztálytársainak, hogy szerinte az ENSZ-eseknek semmi közük az egészhez, és egyébként is, ártatlan emberek meggyilkolását sosem lehet megmagyarázni. Erre egy pakisztáni lány majdnem nekiesett, és vörös fejjel üvöltötte: „Ha valaha meg merészeled sérteni a Koránt, szétrúgom az arcodat!” Sophie közönyének pajzsa megsérült – ugyanez megtörtént már néhány nappal korábban is, amikor szintén egy heves vita után jött haza. Az osztálytársai arról beszélgettek, hány lánnyal volt már dolguk, és azt mondták, ha majd Amerikában tanulnak, mindennap más lányt visznek ágyba. Ugyanakkor azt is mondták, hogy annak a lánynak, akit majd egyszer feleségül vesznek, szűznek és érintetlennek kell lennie. Meg azt, hogy ha majd a feleségük valamiért nem akar lefeküdni velük, akkor kényszeríteni fogják, mert joguk van hozzá, hiszen ők a főnökök. Ez az álszentség annyira sokkolta Sophie-t, hogy kijelentette, ő mostantól feminista lesz.

Már korábban ateistává nyilvánította magát, és a Fahrenheit 9/11 című film a politikai, gazdasági és katonai hatalom természetéről is felnyitotta a szemét. Hazafelé menet azt mondja, alig várja, hogy jöjjön a nyári szünet, és mi itt hagyjuk Pakisztánt. Abban bízik, hogy az új országban, ahová megyünk, a férfiak meg a fiúk nem fogják úgy bámulni, mint egy meztelen csimpánzt, és nem markolásszák állandóan a micsodájukat. Már beletörődött, hogy megint új helyre megyünk, megint új iskolába fog járni. Pedig neki még semmi vonzó nincs abban, hogy négyévente teljesen újrakezdhet mindent, hogy új élmények, kalandok várják. Ellenkezőleg, ő még az állandóságot, a kiszámíthatóságot keresi. Mielőtt hazamegyünk, szokás szerint megállunk az Illusionsnál. Az Illusions Sophie hétvégéinek biztos pontja. Itt meg tudja vásárolni a legújabb amerikai, brit és francia DVD-ket, darabonként egy euróért. Tévésorozatokat is vesz. Felőlem nyugodtan nézheti őket. Amúgy is hibásnak érzem magam, amiért elveszem tőle a normális, otthoni kamaszkor élményeit. Hollandiában szabad lenne, és egyedül biciklizne az iskolába reggelente, tanítás után vásárolgatna a barátnőivel, aztán beülnének egy McDonald’s-ba. Egyedül is bármikor vonatra szállhatna, hogy meglátogassa a nővéreit. Iszlámábádban bezárva tölti a hétvégéit. Mozi nincs, se teraszok, ahová kiülhetne a barátaival. Hogy távol tartsuk magunktól a kegyetlen és nyers külvilágot, gyakran összebújunk. Olyan szövetség alakult ki köztünk, amilyen talán nem jöhetett volna létre egy normális, félelemmentes társadalomban. Sophie-val saját, külön életet éltünk: három olyan évet töltöttünk együtt, amely csak az övé és a miénk.